A mű eredeti címe: Raccoon Rampage

Szerző: Andrew Cope

Illusztráció: Nadia Shireen

Text copyright © Andrew Cope 2012

Illustration copyright ©Nadia Shireen 2012

First published in Great Britain by Harper Collins

Children’s Books 2012
Hungarian translation © Totth Gitta, 2014

Kiadta a Manó Könyvek Kit., 2014

1086 Budapest. Dankó u 4-8.
Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva.

Fordította: Totth Gitta

Szerkesztette: Boczán Bea
Olvasószerkesztő: Kótai Kata
Műszaki vezető: Rácz Julianna

ISBN: 978-615-5385-51-3

Nyomdai előkészítés: Art-is, Szentendre

Nyomdai kivitelezés: Aduprint Kft., 2014

Felelős vezető: Tóth Béláné
Sophie-nak és Ollie-nak.

És még mielőtt megkérdeznétek:

nem, nem kaphattok mosómedvét!
 1. FEJEZET

A rajtaütés

A hold tányérja sárgán világított az égen. Az

erdőben egy lélek sem moccant, kivéve egyetlen
helyet. Totó bá boltjában ugyanis lázas mozgolódás
volt.
Döme egyfolytában aggodalmaskodott.
– Be… be… ripityára tört az ablak – hebegte, és az
üvegszilánkokra mutatott. – Mi van, ha az öregúr
meghall minket?
Ekkor Sebesmancs feje bukkant elő egy kekszes
doboz mélyéről. A mosómedve letörölte a bajuszára
ragadt morzsákat, hátsó lábaira állt, leporolta a
bundáját, és megeresztett egy öblös büfit.
– Majd rendet rittyentünk, mielőtt elhagyjuk a
helyszínt – szólalt meg. – Öreg Totó észre sem fogja
venni, hogy megdézsmáltuk a készleteit.
 Ezután végigtepert az egyik polc mentén, és egy
konzerves dobozt kezdett tanulmányozni. Az olvasás
nem ment valami jól neki, de kapásból kiszúrta a
lazacot egy címkén.
– Jupijé! visított fel. – Srácok, hisz ez a kedvencem!
Pepito felpillantott a vacsorájából; a pofája ragadt a
macskakajától.
– Szuper! Remek találat, főnök! – jegyezte meg
nyammogva.
Lufi annyi almát falt már fel, hogy a bendője majd
széttuddant. Épp az egyik felső polcon járőrözött, hátha
rábukkan arra, amitől mindig jobban érezte magát: finom
muffinokra.
 – És… És… de mi lesz Totó bával? – szuszogott
riadtan Döme. – Nem volna szabad itt lennünk… meg
átkutatnunk a boltot az éjszaka közepén. Neki még
fegyvere is van, tudjátok!
– Ne cidrizz már annyira! – torkolta le Lufi a
magasból. – Totó húzza a lóbőrt. Észre se fog venni
semmit, amíg szép csend…
De ekkor a kis mosómedve nekiütközött egy
befőttesüvegnek, ami ettől hirtelen inogni kezdett.
Lufi egy nagyot nyelt. A legfelső polcon állt. Ez bizony
rosszat jelent! Kinyúlt, hogy a helyére igazítsa az
üveget, de ezzel csak rontott a helyzeten. Lufi a szeme
elé kapta a mancsát, az üveg megbillent, zuhanni
kezdett, majd nagy durranással széttört a
betonpadlón. A Bélelt Bunda Banda mind a négy tagja
egyszeriben sóbálvánnyá vált. Lufi kikukucskált a
mancsa mögül:
– Bocsika, srácok! – suttogta remegve. – Talán Totó
bá olyan mormota típus… és mélyen alszik.
Ekkor azonban fény szűrődött be az ajtó résein.
Minden szempár Sebesmancsra szegeződött.
– Mo… mo… akkor most mi
legyen? – kérdezte fogát
vacogtatva Döme. – Én
megmondtam, hogy ebből baj
lesz!
– Fedezékbe! – adta ki a
gyorsparancsot Sebesmancs, és
jó példával elöljárva, egyenest
fejest ugrott egy zabpelyhes
dobozba.
 Rejtőző ösztönétől vezérelve, a
másik három mosómedve is azon
nyomban búvóhely után nézett.
Lufi beszuszakolta magát egy
üveg savanyú uborka mögé a
legfelső polcon, Pepito letörölte a macskakaját a
pofájáról, és belepattant egy gumicsizmába, Döme
meg… Ő rémülten tekingetett körbe-körbe. Minden
valamirevaló búvóhely foglalt volt, Totó bá pedig döngő
léptekkel közeledett lefelé a lépcsőn!
Az öregúr magában morgolódott:
– Vagy betörő motoz odalent, vagy azok a fránya
mosómedvék!
Aztán Döme még ezt is hallotta:
– Akárki is az, na, most aztán adok neki!
Döme majd sóbálvánnyá vált rémületében, amikor
meghallotta, hogy öreg Totó az előszobái szekrényben
kotorászik. Ott vannak a vadászpuskák!
Döme emlékezetében felsejlett valami egy korábbi
rajtaütésből.
Volt ott valami, amit Totó pénztárgépnek hívott, és
a kis mosómedve még emlékezett rá, hogy az öregúr
megnyomott ezen a valamin egy gombot, mire
előugrott egy kis fiók. És pont egy mosómedvényi hely
volt benne, ha minden igaz.
Totó keze már a kilincsen volt, amikor Döme
megnyomta azt a bizonyos gombot, a pénztárgép szája
kinyílt, ő pedig bepattant a fiókba. A gép becsukódott,
és a helyiségben egyszeriben néma csend lett.
Totó bá feje tompán koccant az ajtófélfán, de aztán
egy mozdulattal felkattintotta a villanykapcsolót.
Hajnali három volt, alig látott az álmosságtól, és a
frizurája is elég zilált volt. A puska csöve a helyiséget
pásztázta, öreg Totó agya pedig lázasan próbálta
összerakni a részleteket. Az ablak ripityára törött,
üvegszilánkok borítják a padlót… Az ő kedves
régimódi boltocskájában akkora volt felfordulás, hogy
ihaj. És a betörőnek rengeteg remek rejtekhely adódott
elbújni.
– Gyere elő! Gyere elő, akárhová is bújtál! –
mennydörögte a boltos. – Ha valaki be merészel törni
Totó bácsi boltjába, az úgyis megkapja, amit érdemel!
Az idős ember hátracsoszogott a papucsában az
egyik polc mentén, az üvegcserepek ropogtak, ahogy
lépdelt. A sor végén hirtelen előugrott, készen rá, hogy
lepuffantsa a betolakodót. Sebesmancs még mélyebbre
süppedt a zabpelyhes dobozban; Pepito még lejjebb
szuszakolta magát a gumicsizma szárában, és lélegzet-
visszafojtva fülelt, ahogy az idős ember elcsoszogott
mellette. Lufi merészen kilesett a felső polcról. Az idős
férfi kék-fehér csíkos pizsamát viselt, a tekintete pedig
igen dühös volt.
A mosómedvék ekkor kiáltást hallottak a biztos
távolból:
– Van ott valaki? – kiabált Totó bá felesége a
hálószobából.
– Mindjárt kiderül – morgott magában a boltos.
Totó bá kivágta a raktárhelyiség ajtaját, majd
letámasztotta a fegyverét a földre. Megrántott egy
kart, mire fény öntötte el a helyiséget. Lufi kidugta a
fejét a savanyú uborkás üveg mögül: Azta, mennyi
kajásdoboz! Ez egy kincseket rejtő hely, hogy eddig
nem fedeztük fel! Na, majd legközelebb – fogadkozott
magában. – Már ha lesz legközelebb…
Totó bá most egész nyugodtnak tűnt. Az idős ember
beletörődve nyugtázta: bárki is próbálta kirabolni az
üzletét, mostanra eltűnt az éjszakában. És, ahogy
körülnézett, szemmel láthatóan nem tűnt el semmi.
Elégedett volt magával, hogy így elriasztotta a
betolakodót.
– A kasszát azért még megnézem – mondta
krákogva, és felkapta a fegyverét.
Lufi szeme elkerekedett, ahogy az idős ember Döme
búvóhelye felé tartott; Sebesmancs orra kíváncsian
kandikált ki a dobozból, és Pepito fekete-fehér csíkos
pofája is előbukkant a gumicsizma szárából.
Totó bá a pult mögé csoszogott, csontos ujja rutinos
mozdulattal bökött a pénztárgép gombjára, mire a kis
fiók csilingelve kipattant a helyéről. Az öregúr szerette
ezt a jól ismert csilingelőst, de ijedtében még a
fegyverét is eldobta, amikor a pénztárgépből egy
fekete-fehér csíkos vadállat ugrott visítva a nyakába.
Az idős úr és a kis vadállat most már együtt ordított.
Totó bá ide-oda tántorgott a helyiségben, ahogy
megpróbálta kiszabadítani az arcát a bundás
betolakodó szorításából. Döme azonban tartotta
magát. A fegyver a padlóra zuhant, majd eldördült, és
a golyó ripityára tört egy befőttes üveget pont Lufi
mellett, mire savanyú lé fröcskölt szerteszét a
helyiségben. Fújjj, de büdi!, gondolta magában a
mosómedve.
 Lufi iramodott ki elsőnek az ajtón. Sebesmancs az
ablak felé vette az irányt, de menekülés közben egy
üvegszilánk belevágott a bundájába. Az idős úr végre
lehámozta Dömét az arcáról, és a padlódra
penderítette. Döme kissé elszédült, és riadtan pislogott
a férfira, aki zihálva kapkodott levegő után, majd a
fegyveréért nyúlt. Most vagy soha!, kapott észbe Döme
is, és az ajtó felé iramodott. A rémült mosómedve mint
a nyíl süvített keresztül Totó bá nem kevésbé rémült
feleségének lábai között.
– Rablótámadás! – sipítozott az asszony.
– Még annál is rosszabb – morgott az öregúr. –
Portyázó mosómedvék! Ha csak egyet is találok itt
közülük, az megkeserüli! – tette hozzá, és
előreszegezte a fegyver csövét. – Még van öt golyóm!
Pepito kisurrant a gumicsizmából, és szorosan a
szárához tapadva épp azt latolgatta, hogyan juthatna
el sérülés nélkül az ablakig, amikor eldörrent a lövés,
aztán a golyó a betonpadlóról visszapattanva ide-oda
cikázott a helyiségben.
– Ott van egy! – rikkantott Totó bá. – Az egyik lábát
biztos sikerült eltalálnom.
 Nem éppen, gondolta magában Pepito, és a szíve a
torkában dobogott. De az én ízlésemnek így is túl
közeli volt. Hallotta, ahogy az idős úr csoszogva
közeledik felé, és gyorsan lekushadt a gumicsizma
mögött.
– Gyere elő, gazfickói! – mennydörögte Totó. – Van
itt valami a számodra.
Pepito, hogy tisztán lásson, gyorsan végiggondolta a
teendőket. Aztán felkapott egy lazackonzervet, és
átgurította a helyiségen. Totó bá pördült egyet a hang
irányába, és lőtt, ripityára törve ezzel jó néhány
savanyúságos üveget. Pepito beleszimatolt a levegőbe,
megérezte a fegyver füstös szagát, és megérezte a
lehetőséget is, most egérutat nyerhet. Tudta, hogy
nincs sok ideje. Totó most másra figyel, ki kell
használnia a pillanatot. Éles szeme egy nagy hordót
pillantott meg. Élő csali!, állt a feliraton. Azt ugyan
nem tudta, hogy ez mit jelent, de megtetszett neki a
hordó falán lévő kép. Biztos fincsi kukacok vannak
benne, gondolta. A földhöz lapulva osont előre, amikor
újabb lövés dörrent, és eltalált egy széket közvetlenül
mellette. Röpködött a faforgács, a kis mosómedve
pedig úgy sprintelt előre, ahogy csak erejéből futotta.
Két újabb lövés követte az elsőt, mire Pepito a
hordóhoz ért. Alig kapott levegőt, de egy erős lökéssel
sikerült felborítania a tárolóedényt, ami nagy robajjal
a padlóra zuhant, és levált róla a fedele. A fincsi
kukacok ellepték a helyiséget, az idős hölgy sikítozott,
majd ájultan esett össze. A padló ezzel egy időben
életre kelt, az idős úr pedig elcsúszott. A papucs
lerepült a lábáról, meztelen talpa a padlón cuppogott.
Megpróbált felállni, de megint elcsúszott, és ott ült
derékig a nagyon is élő csalikban.
 Pepito most már lazábbra vette a figurát. Az idős úr
úgysem érhette el a fegyverét. A mosómedvefiú
megpödörte a bajuszszőrét, és a helyére igazította
kedvenc, elmaradhatatlan cowboy kalapját. Felkapott
egy nejlonzacskót, és teletömte almával, óvatosan
eloldalazott a kukacok mellett, aztán eltűnt az
éjszakában.
Az ajtóból még egyszer visszanézett, és
tisztelgésképpen a kalapjához emelte elülső mancsát.
Nagy vagy, Totókám – gondolta magában. – Majdnem
elkaptál. De a győztesnek járó pontot most is a Bélelt Bunda
Bandának számíthatjuk fel.
 2. FEJEZET

Lufi légvárat épít

A barátai már az odújukban várakoztak, amikor

Pepito néhány szökelléssel felkapaszkodott a nagy
vörösfenyő törzsén, és áttuszkolta magát a bejáraton.
Behúzta maga után a szatyrot, és az almák szerteszét
gurultak az odú alján. Lepacsizott Sebesmanccsal,
aztán Lufival, majd végül Dömével is.
– Ezt kölcsönvettem Totó bácsitól kifelé jövet –
szólalt meg, és beleharapott az egyik szép lédús
gyümölcsbe.
– Úgy… úgy… azt hittük, meghaltál – hebegte
Döme. – Hiszen Totó bának fegyvere van, és…
– Minden rendben ment – túlozta el kicsit a dolgot
Pepito, és megropogtatta apró ujjait. – Ne feledjétek,
egy olyan mosómedve, mint jómagam, amibe
belemászik, abból ki is tud jönni. Ki ne hallott volna
már a portyázó macskabandákról? Nos, fiúk, amit ők
tudnak, azt én is. Íme, a világ első számú mosómedve-
banditája – hencegett tovább Pepito, és még meg is
hajolt a barátai előtt.
– Erről jut eszembe, Döme, kedves barátom, te
bizony kitűnő búvóhelyet találtál.
Döme büszkén feszített.
– Ezeket ott szereztem – szólalt meg, és néhány
csillogó érmét mutatott a barátainak.
– Ott voltak a fiókban, igazán szép darabok. Az
emberek ezeket használják, amikor csereberélnek.
Esetleg legközelebb mi is kipróbálhatnánk, akkor
lopkodnunk sem kellene.
A díszes kompánia esze Sebesmancs volt. Tudta,
hogy öreg Totó már a nyomukban van. Sőt, az egész
falu is!
Körülnézett a – hála Marcsi Ajándékboltjának –
fürdőszobaszőnyegekkel szépen kibélelt odúban. Négy
kispárna gondoskodott róla, hogy kényelmes fekhelyük
legyen. Sebesmancs elmosolyodott, ahogy
visszaemlékezett az egykori portyára. Egyenesen az
Erdőalja utca 23-as számú házának heverőjéről
szereztük a gyertyákkal együtt, és még a háziszörpöt
is megkóstolhattuk. Volt fogkeféjük is, azokat
kisboltból szerezték. Hűűű, azért az kicsit rázós volt,
amikor a tulaj a nyomunkba eredt a golfütőjével! No és
ez a tükör, merengett tovább Sebesmancs, és
büszkeség feszített a mellében. Kétségkívül a
legnagyobb és legklasszabb szerzeményünk.
A tükörre pillantott, és egy fényes fekete szempár
nézett vissza rá mosolyogva. Együtt csináltuk, mi
négyen. Igazi csapatmunka volt. Sokat kockáztattunk,
mire sikerült leeresztenünk az első emeleti ablakból!
Az erdő törvényei szerint egyetlen állat sem képes a
túlélésre egymagában. A Bélelt Bunda Banda pedig
derekasan helytállt, ami a csapatszellemet illeti. Még
fiatal mosómedvék voltak mindannyian, de gyorsan
tanultak. Sebesmancs tele volt merész ötletekkel, és
azt is jól tudta, hogy a többiek tőle várják az
útmutatást. Ráadásul, mivel méretre ő volt a
legnagyobb, ha gond akadt, neki kellett az első sorban
küzdenie. Nemrég magával Bunyós Bécivel kellett
farkasszemet néznie, ő pedig a legádázabb,
legkeményebb és leggonoszabb mosómedve volt az
egész erdőben.

Szerencsére Sebesmancs tudta, hogy számíthat a

barátaira. Pepitóval mancsöltve legyűrték a
bajkeverőt. Milyen kár Pepito gyönyörű bundás
farkáért, idézte fel az emléket Sebesmancs. De még így
is: egy fél farkinca is többet ér egy teljesen
lecsupaszított popónál.
A fél farkát leszámítva, Pepito volt a legvagányabb
mosómedve az erdőben. Még a Bajkeverővel történt
összecsapást is a maga javára fordította, kissé
eltúlozva ugyan, de úgy mesélte el a történteket,
mintha egy falka kóbor kutyával kellett volna
összemérnie az erejét. Amikor az egész banda pánikba
esett, bizton számíthattak rá, hogy Pepito nyugodt
marad. És ez még mind semmi, nem volt olyan hely,
ahová Pepito ne tudott volna betörni. Még a
rendőrőrsre is besétált egyszer, és elcsent egy rádió-
adóvevőt, ami értékes szerzeményként most is ott
hevert a tükör mellett. Pepito szerette a tükröt, és
sosem mulasztotta el, hogy csinosítgassa a
bajuszszőrét vagy helyreigazítsa a cowboy-kalapját.
Néha pedig megnyomta a zöld gombot a walkie-talkie-
n, és cseverészett kicsit mosómedvenyelven a
rendőrökkel. A válasz stílusából ítélve, a rendőrök
mindig nagyon idegesnek tűntek, de így is remek
mókának tűnt a dolog.
Döme amolyan aggodalmaskodó típus volt, mindig
rossz időt és éhhalált jósolt, és mindenütt ragadozókat
látott. Elég soványka volt és mindig ideges, és bizony a
legkisebb zajra összerezzent. A többiek mégis örültek,
hogy ő is a banda tagja, mert addig nyaggatta őket,
míg el nem intézték a dolgokat. Döme volt az, aki
ragaszkodott hozzá, hogy jó magasra építsenek
maguknak odút, ahová a medvék már nem érnek fel.
Döme azt is kikövetelte, hogy legyenek tartalékaik, ha
netán esősre fordul az idő. És Döme volt az, aki addig
aggodalmaskodott, mígnem letettek róla, hogy a
gyilkos méhektől lopjanak mézet.
Lufi tökéletes ellentéte volt Dömének ő mindennek
a napos oldalát látta. Lufi kissé hajlamos volt az
álmodozásra. Imádott csöndben ücsörögve tévét nézni
Totó bá ablakában, miközben arról álmodozott, hogy
egyszer majd igazi városban fog élni. A nagyváros
fényei című havilap számai takarosan sorakoztak az
odú egyik sarkában, a falra pedig Lufi felhőkarcolók
képeit ragasztotta. Így aztán amikor azt javasolta,
hogy költözzenek mindannyian a nagyvárosba,
béreljenek lakást tévével, és vegyenek videojáték-
konzolt, nagyon is jól jött Döme jelenléte, és az ő
meggyőző észérvei.
– Mosómedvék vagyunk – mondta. – Az erdőben
élünk, a fák tetején! És minden mosómedve így van
ezzel az idők kezdete óta, és ez így is marad.
Egyébként is, jobb óvatosnak lenni!
Mint minden jó falkavezérnek, Sebesmancsnak is
volt füle meghallani, ha valaki helyesen beszélt. Hátha
Dömének igaza van?! Sebesmancs jól tudta, hogy a
vakmerőséget keskeny vonal választja el a bátorságtól.
És hogy a jóllakottság milyen távol esik az éhezéstől.
Hála Totó bá vegyesbolti készleteinek, a bendőjük
most tele volt, de a tél már közeledett, és alaposan ki
kell bélelniük a bundájukat, mielőtt elfogy az
eleségük. Sebesmancs ekkor megszólalt, véget vetve az
izgatott vitának:
– Még egy nagy melót be kell vállalnunk – szólt a
többiekhez –, amivel elegendő élelmet biztosíthatunk
magunknak télire.
– De… de…. – kezdett bele Döme.
– Semmi de – intette le Sebesmancs, és mellső lábát
felemelve csendre intette a társaságot. – Nézz csak ide!
Látod ezt? – kérdezte, és végigsimította a bundáját a
hasán. – A zsírpárnáim olyan vékonyak, hogy aligha
tudom átvészelni így a telet. És ti, fiúk, észrevettétek,
hogy hűl a levegő? Hamarosan havazni fog!
 – Fagyos lesz a föld – értett egyet Pepito. – Se
kukac, se gyümölcs!
– És a tavat is jég borítja majd – tette hozzá
Sebesmancs. – Szóval hal se lesz!
– Nem lesz hal?! – pislogott rémülten Döme. – Ez
rettenetes! Pedig annyira szeretem a halat!
– Akkor most figyeljetek rám – emelte fel a hangját
Sebesmancs –, ugyanis van egy remek tervem!
 3. FEJEZET

Itt valami bűzlik!

C sak annyi időnk van, amíg a nap a legmagasabb

ponton jár az égen. Akkor szokott befutni a
szállítókocsi. Mindenkinek világos a terv?
– No problemo – brummogott bársonyos hangon
Pepito. – Könnyűszerrel elcsenem a kulcsot.
Gyerekjáték egy mosómedvének, akinek ilyen finom
ujjacskái vannak – mondta, és feltartotta a mancsát. –
Aztán kinyitom a hátsó ajtót.
– Mi pedig annyi halat zsákmányolunk
Sebesmanccsal, amennyit csak bírunk lelkendezett
Lufi. – Utána pedig irány vissza az erdőbe, a
zsákmány kitart majd az egész téli szezon alatt.
Egyszerűen zseniális!
– És elég veszélyes is! – szólt közbe Döme. – Totó
egész biztosan őrt áll majd, hogy elkaphasson
mindannyiunkat – tette hozzá remegve. A
vadászpuska emléke még nem homályosodott el benne.
– És nem is rendes dolog Totóval szemben, nem
gondoljátok? Úgy értem, ez mégiscsak lopás.
– Az öregúr észre sem veszi majd, ha egy-két
halacska eltűnik – sóhajtott fel Sebesmancs. – Az
emberek tele vannak kajával. És gondolj csak bele, mit
tesznek az erdővel. Emlékezz az utolsó otthonunkra!
Döme nagyot nyelt, ahogy visszaidézte azt a
rémálomnak is beillő emléket, amikor kivágták az
odújukat rejtő fát, hogy a területre lakóházakat
húzzanak fel.
– Mindenünk odaveszett. Ráadásul az emberek a mi
tavunkon horgásznak. Az is lopás! Ha nem lennénk
elég elővigyázatosak, a végén eltüntetnék belőle az
összes halat.
– Még nem tűnt el az összes – szállt vitába Döme.
– Még nem – értett egyet Pepito. – Gondolj úgy erre
a melóra, mint a szezon utolsó dobására! Kikapunk
néhány halacskát a kocsiból, mielőtt Totó bepakolná
mindet a fagyasztóba. Az öregfiú észre sem fogja
venni. Örül majd, hogy tele a hűtője. Mi meg annak
örülünk, hogy tele az odúnk télire.
– Meg a hasunk – értett egyet sugárzó arccal Luft,
és megsimogatta bundás bendőjét.
– Ráadásul – szólt közbe Sebesmancs – így a jó öreg
Totó bá is békésen éldegélhet a télen anélkül, hogy mi,
szegény éhenkórász mosómedvék, rajtaütésekkel és
betörésekkel zavarnánk.
Döme továbbra is aggodalmas képet vágott, de
Sebesmancs tudta, hogy nincs több idejük egy helyben
ácsorogni, amíg sikerül őt meggyőzni. Igaz, a dolog
kockázatos. És az is igaz, hogy különösen óvatosan kell
majd eljárniuk. De az is biztos, hogy ez ígérkezett az
eddigi legnagyobb dobásuknak. A csapat vezetőjeként
ráadásul bizonyos kötelességek hárultak rá. Es a
legfőbb kötelességének azt tartotta, hogy az ínséges
telet ép bőrrel és bundával vészeljék át.
– Sorakozó, mindjárt delel a nap – vakkantotta.
Majd hozzátette: – És fiúk, csak óvatosan, odakint!

Sebesmancs és Lufi alkottak egy párost. Egy korábbi

közös munkájuk során már elcsenték egyszer Totó bá
ruhaszárító kötelét. A hosszú zsineget most
kénytelenek voltak újra maguk után vonszolni a poros
földön. Frissen mosott ingek, zoknik és alsónadrágok
száradtak rajta.
Bemérték a következő célpontot – egy függőágyat –
Kisnyüsti úr teraszán.
– Jó és tartós darab – hangzott Döme javaslata. –
Ráadásul Kisnyüsti csak négy házra lakik Totótól,
szóval nem kell messzire menni érte.
Óvatosan körbeszimatolva, megközelítették a
házikót. Lufi a hátsó lábára állt, hogy jobb rálátása
legyen a függőágyra. Tudták, hogy Kisnyüstinek van
egy kutyája, és Sebesmancs szerette volna épségben
megőrizni szép bozontos farkát. Dömét magas
megfigyelésre küldték. Most ott csüngött egy tölgyfa
legfelső ágán, és Sebesmancs szavai visszhangoztak a
fülében. Megfigyelőállásban lenni igen felelősségteljes
feladat. Mindannyiunk élete a te mancsodban van!
Nem csoda, ha a kis mosómedve fogai vacogtak.
Döme jobbra nézett: Sebesmancsot és Lufit látta
közeledni a házikóhoz. Tiszta volt a levegő, sehol egy
teremtett lélek. Aztán balra nézett, ahol az úton
lassan kanyarogva a halaskocsi közeledett.
– A… alakzatot felvenni! – motyogta. – A… akció
indul!
Sebesmancs indult el elsőnek, mint a nyíl
keresztülsüvített Kisnyüsti üres kertjén a fából
készült tornácig. Eddig minden rendben, sóhajtott a fa
tetején Döme. Most szerezzétek meg a függőágyat. De
feleslegesen izgult, Sebesmancs ugyanis már neki is
látott a munkának, épp a függőágy tartózsinórját rágta
szét. Lufi a másik végen tüsténkedett, apró
mancsaival megkapaszkodott, miközben éles fogai
dühödten rágták a kötelet. A két mosómedve már a
felénél járt a kötélnek, amikor nyikordult az ajtó, és
maga Kisnyüsti szomszéd jelent meg, kezében egy
dobozos sörrel. A mosómedvék azon nyomban
visszavonulót fújtak. Eközben a magas, tagbaszakadt
férfi nyújtózott egyet, felhörpintette a sörét, rátaposott
az üres sörösdobozra, és kihajította a kertbe. Döme
még egy nagyfiús böffentést is hallott az őrhelyéről.
Ejha!, gondolta elismerően.
Sebesmancs izgatottan pislogott a férfira. Eszedbe
ne jusson, gondolta, amikor látta, hogy Kisnyüsti a
függőágy felé közelít. Hékás, nem fekhetsz oda!
Szükségünk van rá a tervünkhöz!
 A férfi megtorpant, vakarózott kicsit, és azon
töprengett, hogyan tegye bele magát a függőágyba. Ez
ugyanis nem volt olyan egyszerű dolog. Végül egy
helyből vetődés mellett döntött.
Döme nagyot nyelt, amikor látta a nagydarab férfit
az ágy felé szállni. A tartókötelek secpec elpattantak,
és Kisnyüsti nagy puffanással a földre zuhant.
– Mi a tú… – csattant fel, miután felkászálódott és
megvizsgálta a köteleket. – Ezt meg ki művelte már megint?!
A fiára gyanakodott, és beviharzott a házba, hogy kérdőre
vonja a csínytevőt. Lufi és Sebesmancs kiabálást és egy
nagy csattanást hallottak a házból kiszüremkedni,
amikor visszalopakodtak a tornácra. Apró
mancsaikkal megragadták a függőágyat, és már ott
sem voltak.
Minden simán megy, gondolta Döme a
megfigyelőállásban. Aztán balra kémlelt, és látta, hogy
a halaskocsi épp akkor áll meg Totó boltja előtt. A
sofőr kiszállt, és bement, hogy üdvözölje a boltost.
Jobbra két kis mosómedve sprintelt szélsebesen,
maguk után vonszolva a földön a függőágyat, a végére
kötözve pedig a ruhákkal teli szárítózsineget.
Az ifjú Pepito türelmesen várakozott. Totó boltjának
tornáca alá ásta be magát, fekete gombszeme
izgatottan csillogott. A kulcsok! szuszogta. Az én
feladatom, hogy megszerezzem őket! Így aztán amikor
a sofőr otthagyta az autóját egy pillanatra, Pepito
habozás nélkül nekiiramodott, és a nyitott ablakon
keresztül egy ugrással a vezetőülésen termett. Hűha!
Mennyi gomb meg kijelző! Állati klassz, gondolta.
Érzékeny orra ekkor megérezte a kocsi hátuljából
terjengő halszagot, és ettől rögtön észbe kapott. Kis
ujjacskáival megragadta a kulcsot. Forgatta ide-oda:
semmi, beragadt! Kisnyüsti házából hangos
veszekedés hallatszott, Totó és a sofőr pedig a boltban
cseverésztek. Pepito fordított még egyet a kulcson, és
közben kijjebb is húzta kicsit, mire a kulcs ott termett
a mancsában. Az ügyes kezű mosómedve kicsusszant
az ablakon, felpattant az elülső szélvédőre, majd
onnan tovább a kocsi tetejére. Intett Dömének, és a
mancsában tartott kulcsok megcsillantak a
napfényben. Jöhetett a nagy dobás! Pepito
leereszkedett a teherkocsi hátulján, és egyik
mancsával belecsimpaszkodott a csomagtartó
fogantyújába, miközben a másikkal a megfelelő
kulcsot kereste, hogy a zárba illessze.
Döme idegesen figyelte az eseményeket, amelyek
mintha egyre rosszabbul alakultak volna. Kisnyüsti és
a fia már felfedezték a függőágy eltűnését, és a
mosómedvék nyomába eredtek. Amennyire Döme a fa
tetejéről ki bírta venni, öreg Nyüsti egy baseballütőt
lengetett a kezében, és igen cifrán adott hangot
nemtetszésének. És ha mindez nem lett volna elég,
Totó és a sofőr is pont befejezni látszottak a
beszélgetést, és elindultak a halaskocsi irányába.
Muszáj segítenem valahogy, indult meg lefelé a fán
Döme, de a pániktól kiszaladt alóla a lába, és zuhanni
kezdett.
Sebesmancs és Lufi tudták, hogy nincs sok idejük.
Pont akkor érkeztek meg, amikor Pepitónak végre
sikerült kinyitnia a hátsó ajtót.
– Tá-dá-dá-dám – rikkantotta a mosómedvefiú, és
szélesre tárta az ajtót.
A kis csapat még soha életében nem látott ennyi
halat! Kiterítették a függőágyat, Sebesmancs és Lufi
pedig nyomban munkához láttak: főnökük a kocsi
belsejében vett fel pozíciót, és kifelé dobálta a halakat,
Lufi pedig elkapta őket, és a függőágyba tette.
– Gyorsabban! Gyorsabban! – kiabált Döme, a nagy
zuhanástól még mindig pihegve. – Jönnek! Már itt
vannak! Késő! Annyi! – sipította pont, amikor Totó
felnézett, és meglátta a kis csapatot a nagy munka
közben.
– Atya-gatya! – ordította el magát a boltos. – Ezek a
megátalkodott bestiák kirabolták a pénztárgépemet,
most pedig a halaimra teszik rá a mancsukat!
– Az meg ott az én függőágyam! – kiabált Kisnyüsti,
és megindult a kocsi felé.
Dömén teljesen eluralkodott a pánik: fel-le
pattogott, visítását pedig az egész faluban hallani
lehetett. Még csak félig volt teli a függőágy, de nem
maradhattak tovább. Sebesmancs és Lufi megragadták
a zsákmányt, és az erdő felé vonszolták. A télire szánt
eleség bizony nehéz volt, és az elszállítása nem ment
valami könnyen!
Miközben úgy tűnt, minden a feje tetejére áll
körülötte, Pepito azt tette, amiben a legjobb volt – laza
maradt! Kisnyüsti baseballütővel közeledik a haverjai
felé. Nem jó jel! Totó totál idegesen trappol a
halaskocsi irányába. Ez is elég ciki! El kell terelni a
figyelmüket!, gondolta. A gyors észjárású mosómedve
visszacsusszant a kocsi vezetőfülkéjébe, és
megnyomott néhány gombot a műszerfalon. Megszólalt
a duda, az ablaktörlők veszettül törölni kezdtek. A
sofőr pedig sóbálvánnyá vált ijedtében, amikor
meglátta, hogy egy mosómedve ül a kocsijában. Pepito
megnyomott még néhány gombot, és kis híján
elvesztette a hallását, amikor feldübörgött a rap-zene
a hangszórókból. Hát ez mit tud?, kérdezte magában.
Az ablak leereszkedett, majd visszazárult. Szupi!
gondolta Pepito. Azért még kinyitotta a kesztyűtartót,
és talált is pár cukorkát. Mmmm, ez fincsi! gondolta,
és bekapott egy szemet. Húú, de csíp! kerekedett el a
szeme, és legyezni kezdte a száját a mancsával.
Ekkor Pepito tekintete egy szép piros gombra
tévedt. Vajon ez mire jó? merengett magában, és
biztos, ami biztos, rátenyerelt. A kézifék pedig
kiengedett, és a halaskocsi gurulni kezdett hátrafelé.
Először szép lassan, aztán egyre gyorsabban. Pepito
befejezettnek látta a küldetését. Kitekintett az
ablakon, a tömeg már nem a kis mosómedvéket
üldözte, hanem a teherautó nyomában loholt. Pepito
kiugrott az ajtón, és az erdő széle felé iramodott.

Látta, amint a banda többi tagja az egyik irányba

vonszolja a függőágyat, miközben a feldühödött tömeg
a másik irányba szalad a teherautó után. Mancsát az
arca elé kapta, amikor a halaskocsi zökkent egy
utolsót, majd nagy csobbanással a tóba érkezett. A
teherautó bugyborékolva és imbolyogva, ahogy megtelt
vízzel, gluggy-gluggy!, lassan elmerült a habokban.
Legalább szegény halacskák is hazatérhettek a tóba,
hogy méltó helyen nyugodjanak békében, gondolta
Pepito, aztán megfordult, és a barátai után eredt.
 4. FEJEZET

Feladni csak végső esetben

P epitónak könnyű dolga volt,

csak követnie kellett
halszagú nyomot. Mire a nagy
a

vörösfenyőhöz ért, Sebesmancs

már üzembe állított egy csigás
felvonót. A szárítókötél az odújuk
magasságából himbálózott alá,
Totó egyik kedvenc ingét kötötték
az aljára, és Döme buzgón pakolta
tele a pikkelyes zsákmánnyal.
Sebesmancs és Lufi a fa tetején
húzták fölfelé a rakományt,
ürítették ki az ingből kötözött
zsákot, és továbbították lefelé
újabb feltöltés céljából. Milyen
ötletes, gondolta magában Pepito
őszinte csodálattal.
Ekkor fura, bizsergető érzés fogta el; a hátsó lábaira
állt, és fülelt. A föld mintha távoli dübörgés hangjait
hozta volna. Még jobban koncentrált. Ugatást és lábak
dübörgését vélte kivenni.
– Szakasz, állj! – rikkantotta. – Minden mosómedve
azonnal vissza a bázisra!
Pepito és Döme karmai csikorogva karistolták a fa
törzsét, amint felfelé tepertek, majd eltűntek a
lyukban. Lufi még a szárítókötél felhúzásával
bajlódott, amikor a fegyveres különítmény megjelent a
fa alatt. Totó bá hangosan kiabált, minden bizonnyal
arra utalt, hogy az imént látta eltűnni az ingét meg az
alsónadrágjait a fa odvában. A kutyák csaholtak. A kis
mosómedvék nyikkanni sem mertek, a torkukban
dobogott a szívük, és zihálva vették a levegőt a
hirtelen testmozgástól.
– És most mit tegyünk? – kérdezte Döme, és a
pofácskája furán rángatózott. – Ne adjuk inkább meg
magunkat? És esetleg a halat is visszajuttathatnánk
nekik.
Lufi nagyot nyelt, az odú sarkában halomban álló
pikkelyes falatokat bámulta és megnyalta a szája
szélét.
– Csak maradjunk csöndben – javasolta. – Akkor
tutira minden okés lesz.
A szemük azonban egyszeriben elkerekedett a
rettegéstől. Totónak kétszer is meg kellett rántania a
madzagot, mire a láncfűrész végre nagy robajjal
beindult. Még a magasba is lendítette párszor, amitől
pont úgy nézett ki, mint egy óriási gyilkosméh.
– Ismerős ez a hang, ritkán jelent jót – nyökögte
Döme. – Szerintem semmi sem lesz okés.
Az erdő csöndjét durva zaj és kipufogógáz szaga
töltötte meg. Döme kidugta a fejét a lyukon. A
barlangjuk félúton helyezkedett el a fa közepén, szép
nagy odú volt, és a bejáratról közvetlenül egy vastag
ágra léphettek ki. Népes embercsoport várakozott a fa
tövében, a két kutya egyre csak rángatta a pórázát, és
vadul csattogtatta az állkapcsát. Minden tekintet
felfelé irányult, ujjak böködtek fenyegetően Dömére.
– Ott van egy! – rikkantotta valaki. – Látom azt a
tolvaj mosómedveképét! Es ahol egy van, lesz ott több
is. Na, álljunk neki!
A láncfűrész felvisított, ahogy fogazatát a fába
mélyesztette, Döme pedig nyelt egy nagyot, amikor
megpillantotta a levegőben röpködő élénksárga
fűrészport.
– Az emberek kivágják a fánkat! Az otthonunkat! –
hebegte. – Vége az életünknek… vége mindennek!
– Mindenki kapjon fel valamit – osztotta ki a
parancsot Pepito.
Ő maga Totó gyapjúkalapját kapta le a
szárítókötélről. Sebesmancs egy halat szorított
magához, Lufi pedig felkapott egyet a kedvenc
magazinjából: A nagyváros fényei – ez volt a címe.
Döme belecsusszant Totó egyik alsónadrágjába, erős
csomót kötött rá, ami így csinosan feszült a dereka
körül. Néhány fényes érmét tömött a nadrágba, hogy
még jobban kitöltse.
– Főnök, van ötleted?!
 A kis mosómedvék reményteljesen pillantottak fel a
vezetőjükre. Sebesmancs nyugodt maradt, majd nagy
levegőt vett, és megszólalt.
– Két lehetőségünk van – vezette fel a tényállást a
főnök. – Egymás után felemelt manccsal sorban
kilépünk a nagy ágra, és megadjuk magunkat. Aztán
amikor lemászunk a fa tövébe, ránk eresztik a
kutyáikat.
Döme visítani kezdett rémületében.
– Akkor mind odaveszünk, ez száz százalék tuti
biztos – kiabálta, és mancsát az arcára szorította,
hátha attól megnyugszik. – Csak a kutyákat ne –
hebegte. – Kérlek, könyörgök, kell legyen B terv is.
– Vagy pedig – folytatta Sebesmancs –,
kockáztatunk, és mentjük a bundánkat.
Kidugta a fejét az odú bejáratán, hogy felmérje a
távolságot a következő fáig.
– Túl messze van, hogy átugorhassunk rá. Most még
legalábbis – mondta. – De ha felmászunk magasabbra,
és jó az időzítés, pont át tudunk ugrani, miközben
kidől a fa. Mancs és karom! Mindkettőre szükségünk
lesz, fiúk! Kicsit rizikós nem mondom…
Négyszer négy éles karom meredt előre amikor a
mosómedvék előmerészkedtek az odújukból, és mászni
kezdtek egyre feljebb és feljebb.
Lenéztek a mélységbe az emberekre. A sárga
fűrészpor meg a sok forgács csak röpködött mindenfelé,
ahogy a láncfűrész a kétszáz éves fa vastagra nőtt
törzsét átvágta. Az erdő fáinak zöld lombját látták
maguk alatt, ameddig ír csak a szemük ellátott. A
távolban egy folyó kanyargott.
 Aztán, épp csak egy pillanatig tartott az egész,
hirtelen minden elcsendesült. A csendet egy nagy
reccsenés törte meg, aztán ropogott, nyögött az öreg fa,
és kettészelt törzsén imbolyogni kezdett. Döme fogai
vacogva csattogtak. Elővett néhány pénzérmét a
nadrágjából, és eldobta őket. Minden felesleges súlytól
meg kell szabadulni, ha életem ugrására készülök,
gondolta.
– Dől a fa! – ordította el magát Totó bá lent, amikor
már megállíthatatlan volt a zuhanás.
Az óriási vörösfenyő még utoljára fájdalmasan
felnyögött, törzse kicsavarodott, és eldőlt. A Bélelt
Bunda Banda tagjai szorosan egymásba kapaszkodtak,
alattuk forgott-tekergett a világ.
– Csak akkor, amikor szólok! – kiáltotta
Sebesmancs a csapkodó levelek közül. – Hidegvér,
acélidegzet!
Az erdő legidősebb és legmagasabb vörösfenyője
nekivágódott egy másik fa ágainak.
– Moooost! – kiáltotta Sebesmancs, és a négy jó
barát – hogy mentse a bőrét –, merészen
nekirugaszkodva, végrehajtotta élete legnagyobb
ugrását.
 5. FEJEZET

Bátor ugrás a mélybe

T otó bá alsógatyája mentette meg Dömét. Az egyik

ágon himbálózva találtak rá a társai. Esés közben
megütötte a fejét, és most eszméletét vesztve fityegett
egy ágon. Barátai leakasztották az alsónadrágot és
benne Dömét az ágról, és finoman a földre helyezték a
kis testet. Emberi kiáltások és vad csaholás hallatszott
a közelből. Sebesmancs volt köztük a legerősebb.
Átadta a zsákmányból maradt halat Pepitónak, ő
maga pedig a hátára kapta a még mindig eszméletlen
Dömét. Aztán a kis banda az erdő felé vette útját. Igen
lassan haladtak, a kutyák pedig ott loholtak a
nyomukban, és egyre közelebb értek.
– Ezek egyre kiéhezettebbnek tűnnek – jegyezte
meg Pepito.
Sebesmancs nem bírta az iramot, a térde
megbicsaklott, és kimerültén terült el a földön. Ekkor
egy véreb ugrott elő a sűrű aljnövényzetből állkapcsát
vészjóslóan csattogtatva, és egy ígéretesnek látszó
mosómedvehusiból álló négyfogásos ebéd sejlett fel
előtte. Pepito, akinek most is gyorsan járt az esze,
felkapott egy halat, és odahajította a kutyának, az
megtorpant, és rögtön nekilátott az égből pottyant
jutalomfalatnak. Mire jóllakott, a kis
mosómedvebanda már árkon-bokron túl volt
Pepito és Lufi egy közeli fához vonszolták Dömét,
kis testét egy alacsonyan lévő ágra helyezték. A banda
az avarban lapulva várakozott, szívük hevesen vert, de
a lélegzésüket sem lehetett hallani. Figyelték, ahogy a
nagy véreb orrával a földet szimatolja, aztán elcsörtet
a folyó irányába.
– Hű, ez aztán necces volt – suttogta Pepito, amikor
egy másik kopó elszaladt a közelükben. Lufi felmászott
egy fára, hogy felmérje a tényállást, és rendezze a
gondolatait. Most aztán tényleg nagy pácban voltak.
Vagy egy tucat ember lepte el és fésülte át az erdőt.
Kutyás kísérettel, tette hozzá gondolatban. Csak idő
kérdése, hogy ránk találjanak. A folyó azonban itt van
egy ugrásra… vagy kettőre. Talán sikerül átjutnunk a
túlpartra.
Luft visszamászott a többiekhez, és azt javasolta,
induljanak tovább. A mosómedvék felváltva cipelték
hátukon sebesült bajtársukat, és nemsokára elérték a
nagy sziklameredélyt. Mögöttük az erdő terült el,
előttük a mélységben a folyó tekergőzött. Úgy tűnt, a
vadászat számukra véget ért. Döme mozdulatlan
testét a földre helyezték, és Sebesmancs egy gyengéd
pofontól remélte, hátha feléled. De semmi!
– Szerintetek, Döme… izé… tudjátok, az?! – hebegte
Lufi.
 – Ugyan, miért lenne „tudjátok, az”? – válaszolt
Pepito.
Beleakasztotta mancsát a gatyamadzagba, és addig
húzta, amíg csak lehetett. Aztán – ding! – elengedte,
mire a kis mosómedve imbolyogva felemelkedett.
– Jujujújjj – nyikkant fel, tágra meredt szemmel. –
Meg vagyok halva? – kérdezte bizonytalanul.
– Egyelőre nem – pisszegett Pepito. – De ahogy
azoknak a fenevadaknak a csaholásából meg tudom
ítélni, ez bármikor bekövetkezhet. Meg velünk is!
Kihajolt a sziklapárkány felett, és a terepet vette
szemügyre. Jóval alattuk a völgy mélyén sziklafalak
szorításában ott kanyargott a folyó jéghideg vize.
Pepito végigmászott egy kidőlt fa egyik ágán, hogy
jobb rálátása legyen a helyszínre.
– Amott van egy kiszögellés, pont olyan alakja van,
mint egy szörfdeszkának – szólalt meg. – Mondjuk,
elég… szóval meglehetősen messze van.
– Nos, akkor végünk… semmi esély. – kezdett rá
Döme, amikor a kutyák a sziklahasadék széléhez
értek.
Hárman voltak, barna és fekete bundájú
tenyészebek: színtiszta izom, színtiszta agresszió
egytől egyig mind. Nyál csörgött a pofájukról, mintha
hetek óta éhkoppon tartották volna őket.
– Szó sem lehet róla, hogy pont egy ilyen nagyképű
véreb faljon fel – szólalt meg Döme, majd még mindig
remegve oldalazni kezdett a kidőlt fán, Pepito és
Sebesmancs pedig követte. A négy mosómedve
óvatosan lépkedett előre a fatörzsön, a folyó tombolva
zúgott alattuk a mélységben.
– Ha itt maradunk, meghalunk, ha ugrunk, akkor is
meghalunk – hebegett Döme.
 Sebesmancs a lehetőségeiket latolgatta. Ő maga
még sosem csukafejesezett vízbe, de az emberek
gyakran tettek ilyet. A saját szemével látta. Kilesett a
fa ágai közül, és az örvénylő zúgót méricskélte.

A kutyák egyre közelebb merészkedtek, és a

nyáladzásuk is erősebbnek tűnt. Mosómedve-pecsenye
lesz ebédre!, üzente minden pillantásuk. Egy ember
lépett elő a lombok közül. Kockás inget és
munkásnadrágot viselt, a fején pedig valódi
mosómedveszőr kalapot. Sebesmancs tekintete a
fejfedőre meredt, és rögtön felismerte a rajta
himbálózó bundás farkat.
– Bunyós Béci…!!! Az ott a Bunyóst hordja a fején!
Ez már sok! Ennyit, és ne tovább, döntött
Sebesmancs. Mindig is úgy tartotta, hogy egy igazi
bandafőnök akkor jó, ha szavak helyett a tettei
beszélnek. A magasba emelte két mellső mancsát,
pont, ahogy az embereknél látta, és fejjel lefelé a
mélységbe vetette magát. A többiek ámulattal vegyes
döbbenettel figyeltek, aztán egy csobbanás hallatszott
lentről.
Lufi csak az orrát fogta be, és már
ugrott is:
– Halálugrás! Juppijééééé! –
kiáltotta.
Az egyik kutya kimerészkedett a
fatörzsre. Pepito a szemébe nyomta a
cowboykalapot, és hogy mentse a
bundáját, ugrott ő is. A lábai a
levegőben kalimpáltak, aztán egy
rémisztő visítás hasított a levegőbe.
Döme sosem szerette a vizet. Addig
hátrált, ameddig csak a lehetőségek
engedték. A kutyák is Óvatosak
voltak, minden lépést kiszámítottak.
Döme lepislantott a háborgó folyóra. Az emberek
valami ilyesforma nacit szoktak viselni fürdőzéskor,
mint az enyém, jutott eszébe. Derékig húzta magán az
alsógatyát, hogy szinte már fájt. A habos hullámok
láttán pedig némi háborgást érzékelt gyomortájon.
Most vagy soha, döntötte el. Együtt vagyunk a
mákban, és együtt a pácban!
 Éppenséggel nem volt teljesen biztos benne, hogy
ebben a helyzetben most mákjuk van, vagy nagy
pácnak számít-e, de valamelyik biztosan. Így végül ő is
az ugrás mellett döntött inkább, és visítva zuhanni
kezdett a vadul hömpölygő folyó felé.
 6. FEJEZET

Egy híján négy

A z alsónadrág alaposan megtelt vízzel, és egyre

lejjebb húzta Dömét a mélybe. Rúgkapált, ahogy
csak az erejéből telt, hogy a felszínen maradjon.
Karmocskáit jól belemélyesztve, megragadott egy
farönköt. Lufi ott lebegett mögötte, fel-le pattogott,
mint egy borosüveg parafadugója. Pepitónak és
Sebesmancsnak a színét sem látták. Döme lábai egyre
csak taposták a vizet, de látszott, hogy ereje fogytán
van. Rémisztő robaj hallatszott előttük a közelből. A
kis mosómedve kidugta fejét a víz alól. Egyre vadabbul
dobál a folyó… közel a vízesés, rémült meg. Még
elszántabban taposott lábával, de már ez sem segített,
a folyó vadul rohant előre. Döme magatehetetlenül
hánykolódott, ahogy a vad zúgó ide-oda dobálta. Éles
sziklatömbök meredeztek mindenütt, az apró kis állat
minden maradék erejét beleadva rúgkapált, és amikor
néha a felszínre bukkant, levegőért kapkodott.
 Már épp feladta, elszállt minden reménye, amikor
egy határozott mancs lenyúlt érte, és megragadta az
alsógatyájánál fogva. Sebesmancs kivonszolta és
biztonságba helyezte álélt társát az egyik folyó fölé
lógó faágon. Aztán Lufi következett, ázott bundájánál
fogva őt is kiragadta a habok közül. Kimerültén terült
el a vastag ágon, két társa bágyadtan szuszogott és
köpködte a vizet mellette. A folyó tombolva rohant
alattuk, és nem is olyan messze mennydörgésszerű
robajjal tűnt el a vízesésnél.
– Legalább életben maradtunk – nyögött
Sebesmancs. – Látta valamelyikőtök a Pepito kölyköt?
A megtört kis mosómedvetestek tápászkodni
kezdtek. Döme feljebb tornázta magát a faágon, hátha
onnan láthat valamit. Sebesmancs fülét éles visítás
ütötte meg, és gyorsan Döme után eredtek. Az
aprócska mosómedve reszkető, sovány ujjai a zuhatag
irányába meredtek. Oda, ahol Pepito kölyök
cowboykalapja táncolt a víz tetején.

Mire Pepito magához tért, már sötétedni kezdett, ő

pedig teljesen átfagyott. Meghallotta a közeli folyó
robaját, és nem kellett sok idő, hogy a kis mosómedve
érzékszervei egyre élesebb üzemmódra váltsanak.
Kiköpött egy jó adag kavicstörmeléket, felült, és bár
egyelőre mindenből kettőt látott egyszerre, lassan
azért kirajzolódtak a dolgok. A fejében még mindig ott
hallotta a folyó zúgását, amikor kis orra szimatot
fogott… Valaki halat sütöget!!
Pepito elgyötörtén négy mancsra állt, és megrázta
magát. A bundájából szerteszét fröcskölt a víz.
Odabotorkált a partra, és belemártotta egyik lábát a
jéghideg vízbe, hogy megmossa az arcát. Ekkor
megpillantotta a kalapját, amint a habokon szörfözve
elsuhant mellette. Bátran a folyóba gázolt, és felkapta,
aztán már jóval gyorsabban, visszamászott a
biztonságot nyújtó partra. Oldalra döntötte és
megrázta a fejét. Uhhh, így máris jobb, gondolta,
ahogy a föléből kicsordogált a víz. Formára igazította a
kalapját, és a fejébe nyomta. Megpödörte bajuszszőrét,
és frufrut rittyentett magának a két füle közé. Na,
ilyen egy menő mosócsávó!, gondolta elégedetten, de
még mindig remegve. Ennivalót kell szereznem,
döntötte el, méghozzá gyorsan!
 Az erdő felé bicegett, a fűszeres halszag irányába.
Valami fémesen csillant a holdfényben, közelebb
hajolt, hogy megvizsgálja. Felkapott egy faágat, és
megbökte a tűhegyes fogazatot. A csapda tátott szája
összezárt, a kis mosómedve pedig veszélyt érzékelve
riadtan ugrott hátra. A faágat bekapta és nem
eresztette a nagy állkapocs. Milyen alattomos egy
szerkezet, még képes lenne kárt tenni egy
mosómedvében! Pepito tovább bicegett az orra által
érzékelt halszag irányába, de most már extrán óvatos
volt. Hamarosan egy tisztáshoz ért, melyet
narancsszínű fénybe vontak egy tábortűz lángjai. Négy
férfi ülte körül a tüzet, egyikük egy gitár húrjait
szaggatta, a másik három énekelt hozzá. Pepito
tekintete megállapodott egy nyársra fűzött méretes
halon, ami ott sült a parázs felett. Higgadtan felmérte
a helyzetet, és a gondolatokból hamarosan akcióterv
született. A négy férfi a tüzet bámulta, arcukat
sárgára festette a lángok fénye. Füst szállt és szikrák
pattogtak a csillagos éjszakai ég felé. Mögöttük a
félhomályban egy sátor és egy négykerék-meghajtásos
dzsip látszódott. Pepito ellenállt a kísértésnek, hogy
rögtön a halra menjen. Túl átlátszó lenne, gondolta.
Ehelyett megkerülte a tábort, és becsusszant a
sátorba. Beleszimatolt a hálózsákokba, és majdnem
elájult, amikor szuperérzékeny orrára egy izzadt zokni
akadt. Ezután kihátrált a sátorból, és bepattant a
nyitott dzsipbe. Na, ez már döfi!, gondolta magában, és
habzsolni kezdte a szendvicseket meg a táblás csokit.
Miután jól teletömte a hasát, összekucorodott az egyik
ott talált hálózsákban, és eltette magát éjszakára.
Holnap majd megkeresi a barátait, döntötte el.
 7. FEJEZET

Lövések a sötétben

S ebesmancs átvezette a banda megmaradt tagjait a

faágon. Döme perceken keresztül rázogatta a
homokot az alsónadrágból, de nem volt hajlandó
megválni tőle.
– Pepito szerette ezt az alsógatyát – vinnyogott. –
Azt mondta, lomposabbnak néz ki benne a farkam.
Riszált egyet a popóján, és hátrapillantott a fekete-
fehér bozontra, amely büszkén kunkorodott elő a
nadrág hátulján lévő lyukon.
– Különben is, remek helye van benne a
pénzérméimnek – tette hozzá mosolyogva, és még
jobban riszált, hogy a társai is hallhassák a pengők
csengését.
A három mosómedve csendben, elmerengve üldögélt
a folyóparton, és a vízesésen átbukó folyó zúgását
hallgatta.
 – Talán túlélte – szólalt meg Lufi. – Az is lehet,
hogy most lent horgászik valahol, és vidáman tölti az
időt.
Döme nem bírta a hatalmas erejű folyó látványát,
elfordult, hogy társai ne hallják a szipogását. Tudta,
hogy egyetlen élőlény sem lenne képes túlélni a
zuhanást.
– Bármi történt is a barátunkkal, biztosak lehetünk
benne, hogy lazán és higgadtan nézett szembe a
szörnyű végzettel – szólalt meg Sebesmancs. – És most
az akarná, hogy mi is lazák és higgadtak maradjunk.
Szükségünk van egy tervre, fiúk. Méghozzá gyorsan.
Lufi felpattant, és a folyóhoz rohant.
– A nagyváros fényei, az újságom egyik példánya –
rikkantotta vidáman, hogy a többiek is jól láthassák.
Az átázott újság pont egy New York-i luxuslakást
ábrázoló képnél volt nyitva.
– Erre a helyre kell elmennünk – kiáltott Lufi, és
mancsával az újságra bökött. – „Itt a lehetőség, tagadd
meg!” Pepito is ezt mondaná. Az otthonunk odaveszett,
és lássuk be, sosem térhetünk már haza. Öreg Totó és
a cinkosai mindannyiunkat fellógatnának a
bundánknál fogva. Fogadni mernék, hogy már
teleplakátolták a falut: Mosómedvék kerestetnek élve
vágj halva! Földönfutókká lettünk.
– Törvényen kívüliekké – tette hozzá Sebesmancs
somolyogva. Megtetszett neki az ötlet. – Elvesszük a
gazdagoktól, ami az övék, és a szegényeknek adjuk!
– Ööö… izé… nem hiszem, hogy mi pont ezt tennénk
– szólalt meg Döme. – Szerintem mi Totó bától meg a
falu lakóitól veszünk el, hogy teletömjük a hasunkat és
bebútorozzuk az odúnkat.
 – Pontosan – válaszolta Sebesmancs. – Ők a
gazdagok, mi meg szegények vagyunk. Szegény, éhező
számkivetettek.
Lufi lapozott egyet az újságban, a többi mosómedve
nagyot sóhajtott.
– Nézzétek ezt a konyhát… meg ezeket a
recepteket!
– Ó, egy forró fürdő milyen kellemes tud lenni –
vigyorgott Sebesmancs, apró mancsát dörzsölve. –
Pont, mint a mi tavacskánkban, csak sokkal melegebb.
Képzeljétek csak el! Pepito mindig azt mondogatta,
hogy a nagyvárosok utcái ennivalóval vannak
kikövezve. Csupa olyan dologgal, amit egy mosómedve
csak kívánhat magának: hot dog, fánk, hamburger,
spagetti…
Dömének csorogni kezdett a nyála, és a gyomra fura
brummogó hangokat hallatott.
– Rendben, fiúk – szólalt meg határozottan. – Én
mindjárt éhen halok. Földönfutók vagyunk, körözött
mosómedvék lettünk. Haza nem mehetünk, egy kérdés
maradt: hogyan jutunk el a nagyvárosba?
– Ehhez ember kell – javasolta Sebesmancs. –
Találjuk meg a megfelelő embert, aki rendelkezik
szállítóeszközzel!
– És akkor az ennivalónk is meglesz – tette hozzá
Lufi. – Ha majd a városban leszünk, nyithatnánk egy
mosómedvékre specializálódott hotelt, és
elnevezhetnénk Pepito Hotelnek, hogy ifjú cimboránk
neve örökre fennmaradjon.
Alkonyodott, a mosómedvék új erőre kaptak, és
elindultak bele az éjszakába. Pepito már nem volt
közöttük, de emléke élénken élt bennük. Kisvártatva
pedig narancsszínben izzó fényeket pillantottak meg
az erdőben.
– Ott tűz ég, és az meleget jelent – jegyezte meg
Döme.
– Meg kaját – vágta rá Lufi, és előrébb lépett. –
Gyerünk, szolgáljuk ki magunkat finom sült hallal!
– Lassabban a testtel, barátom – figyelmeztette
Sebesmancs, és felmérte a helyszínt.
Négy férfi ülte körül a pattogó tábortüzet. Egyikük
egy gitár húrjait szaggatta, a másik három énekelt
hozzá, countryzene és rodeósdalok dallama szállt a
sötétég felé. Elhajigált sörösdobozok hevertek
mindenütt, és Sebesmancs azt is jól tudta, hogy
miután az emberek ilyen dobozokból isznak, bohókás
dolgokat szoktak tenni. Egy nyársra feltűzve pedig ott
sistergett a jutalmuk – egy szép, méretes hal.

Sebesmancs agytekervényei lázasan dolgoztak, és

ekkor egy csapdát vett észre.
 – Óvatosan közelítünk, közlegények – figyelmeztette
a csapatot, és a fém állkapocs felé bökött. – Akadhat
még néhány ilyen kis szerkezet elszórva a környéken.
Lássuk csak, sikerül-e besétálniuk az
emberszabásúaknak a saját kelepcéjükbe. Én
elterelem a figyelmüket, ti pedig, fiúk, rámentek a
halra!
– Ez lenne a terv? – kérdezte Döme. – Nem hangzik
valami… túlságosan… ööö… kiagyaltnak.
– Majd eléggé kiagyaltnak találod, amikor a bundád
füstölt lazaccal lesz belülről kibélelve – vakkantotta le
Sebesmancs.
Mancsával megadta a jelet a társainak, mire azok
egy szempillantás alatt eltűntek. Ekkor, főnöki
mivoltát átérezve, és mint a bélelt Bunda Banda első
medvéje, lassan körözni kezdett az emberek körül a
megfelelő pillanatra várva. Aztán hirtelen előlépett az
árnyékból, és hátsó lábaira emelkedett.
– Helló, skacok! – vakkantotta. –
Halihó, itt vagyok – tette még hozzá,
és rácsapott a popójára. – Nem fáj a
fogatok egy fincsi mosómedve-
pecsenyére?
A négy férfi felpillantott, a
mosómedvére mutogattak,
megeresztettek néhány poént, majd
tovább énekeltek. Az egyik fickó
megforgatta a nyársat, hogy a másik
oldalon is egyenletesen süljön a hal,
és ínycsiklandó illat lengte be a
tisztást.
Sebesmancs látványos ugrásokkal próbálkozott
tovább.
 -Hahó – vinnyogta. – Fejezzétek már be a
mutogatást, és kezdjetek el üldözni!
A négy férfi megint felnézett, kissé hitetlenkedve
figyelték a mosómedvét, aki olyan mozdulatokat
végzett, amit csak fitnesz DVD-ken láttak eddig.
– És egy… és két… és hát… fekvőtámasz! – lihegte
Sebesmancs négykézlábra ereszkedve.
Az egyik férfi felemelkedett, a dzsiphez tántorgott,
kotorászni kezdett a kocsi platóján, és előhúzott egy
vadászpuskát.
– Durrantsunk magunknak egy kis
mosómedvehusit, jól csúszik majd a hal mellé –
dörmögte a férfi a társainak vigyorogva.
Sebesmancs túl jól ismerte a fegyvereket. Mostanra
már mind a négy férfi felállt, a helyzet kezdett
komolyra fordulni.
– Úgyse fogtunk egész nap semmit, még a halat is
úgy kellett megvennünk Totótól – folytatta a fegyveres
ember. – házhoz jön a vacsora, és még aerobikozik is
közben!
– Ritka szerencsés napunk van – szólalt meg egy
másik, és feljebb húzta a fenekén a nadrágját.
Sebesmancs hátrébb lépett, az emberek rákaptak a
csalira, távolodni kezdtek a tűztől. A könnyű préda
megbabonázta őket, és a mosómedve nyomába eredtek.
Egy kattanás hallatszott, amint a fegyveres férfi
kipattintotta a tölténytárat, és két lövedéket a helyére
csúsztatott. Aztán újabb kattanás következett, amikor
élvezettel csapta vissza a puskatust. A komoly
hangulat egyértelműen vészterhessé vált. Sebesmancs
nyelt egy nagyot. A puska csöve pontosan
rászegeződött. A mosómedve visszahúzódott az
árnyékba, mire egy zseblámpa vakító fénye vette
célba. Sebesmancs szeme elkerekedett. Ez így nem
oké! A terve határozottan nem kiagyaltnak tűnt fel
most már előtte is. Egy kis gally nagyot reccsent,
ahogy tovább hátrált. A fegyver meg akkorát dörrent,
hogy az egész tisztás visszhangzott tőle, és
Sebesmancstól balra sörétek fúródtak egy fatörzsbe.
– Sikerült leszedni? – kiáltotta az egyik vadász.
Azt azért nem, gondolta Sebesmancs, miközben
szélsebesen sprintelt vissza a sűrűbe.
Újabb durranás hallatszott, és a mellette lévő bokor
faforgáccsá változott. A szíve hevesen vert, amikor
meghallotta, hogy a férfi újratölti a fegyverét.
Sebesmancs azt kívánta, bárcsak Pepito is vele lenne.
Az ő lazasága és higgadtsága nagyon elkelt volna
ebben a percben. Előtte a csapda tűhegyes fogazatán
fémesen csillant meg a holdfény. Már csak néhány
lépés, gondolta Sebesmancs. És ekkor: bummm! A kis
mosómedve összerezzent, amikor a csapda rácsapódott
egy emberi lábra. Hatalmas ordítás hallatszott, aztán
lövés dördült a sötét éjszakai ég felé. Sebesmancs
hallotta, ahogy a férfiak az aljnövényzetben matatva
próbálják sebesült társuk lábát kiszabadítani a csapda
szorításából.
Amikor Lufi meghallotta a kiáltást, remegő
orrcimpákkal a levegőt szaglászva előmerészkedett az
árnyékból. Sörétszag… meg fűszeres halszag… és
sehol egy ember!
Lábujjhegyen megközelítette a tüzet, Döme
szorosan ott osont a nyomában. Lufi megragadta a
teáskanna fülét, és a tűz felé vonszolta.
– Segítsetek! – kiáltott a többieknek.
 A három mosómedve megdöntötte a teáskannát, és
a vizet a sziszegő lángokra öntötték. A narancsfényű
izzás kialudt, helyét feketeség, korom és szürke hamu
vette át. Döme épp nyúlt, hogy levegye a halat a
nyársról, amikor egy hang szólalt meg a hátuk mögött.
– Állj, gazfickók! – figyelmeztette őket a hang. – Fel
a mancsokkal! És most f0r dúljatok meg! De lassan!
A férfi szeme elkerekedett meglepetésében. Nem
mindennapos látvány volt, hogy egy alsógatyás
mosómedve üssön rajta a táborán. Döme kis
gombszeme is elkerekedett, de az övé a félelemtől.
Elhajította a halat, és megfordult, hogy belenézzen a
puska csövébe. Rövid életének képei gyorsan cikáztak
le előtte, és ekkor egy közeli fa törzsén egy egészen
más dolog cikázott lefelé. És ez az egészen más dolog
rávetette magát a fegyveres férfira. És ez a valami
fekete-fehér csíkos volt. Sőt, Döme még azt is látta,
hogy ennek a valaminek a fél farka hiányzik.
– Pepito!!! – visította el magát a kis mosómedve.
A férfi halálra rémülve felordított, majd fegyver
dörrent. Végül a vadász a földre rogyott, a golyóval
ugyanis a saját lábát találta el. Lufi és Döme nyomban
kereket oldottak. Pepito is eleresztette a férfi
mellkasán a szőrt, és követte barátait az erdőbe.

Miután a mosómedvék jóllaktak a hallal, tudták, hogy

sürgősen szállítóeszköz után kell nézniük. Többször
körbejárták a tábort, hogy felmérjék a helyzetet.
Rengeteg vérnyom, és nem kevesebb bicegő láb –
összegezték az eredményt. Az egyik férfi lábfejére
rászorult a csapda, a másiknak ugyan be volt kötözve
a lába, de a mellkasáról hiányzó szőrcsomóra
panaszkodott. Társaik a sérülteket a dzsip hátsó
ülésére segítették, végül a sofőr és épen maradt
cimborája is beültek a kocsiba, és a kórház felé vették
útjukat.
A Bélelt Bunda Banda a dzsip platóján foglalt
helyet, jól bevackolták magukat a hálózsákba. Pepito
rávigyorgott a barátaira:
– Újra együtt a csapat! Ráadásul ingyen fuvarral
hasítunk a város felé! Őrületes medvebulit csapunk! –
kiáltotta.
 8. FEJEZET

A nagyvárosi élet

A kis mosómedvék arra ébredtek, hogy a kocsi

megállt. Sebesmancs lesett ki elsőnek a
hálózsákból.
– Ez állati! – jelentett a helyzetről a többieknek. –
Pont, mint a képen!
Két ápoló kisegítette a sérülteket a járműből, és
kerekes széken tolták őket a Sürgősségi Intenzív
Osztály bejárata felé. A kórház hatalmas épülete ott
tornyosult felettük: magasabb volt, mint bármelyik fa
az erdőben. Kora hajnal volt, az utcái lámpák még
sárgán, csillogva égtek.
– Fényesebbek, mint éjszaka a csillagok! –
ámuldozott Sebesmancs. – Milyen gyönyörű!
Az út túloldalán házak sorakoztak, mögöttük pedig
felhőkarcolók.
– Mintha itt egy fa sem lenne… – jegyezte meg
Döme. – Viszont rengeteg fényes hegy van!
 – És rengeteg kaja – szimatolt Lufi a levegőbe, ami
egy közeli hot dogos bódé felől szálló illatokkal volt
tele. – Szuper jó dolgunk lesz itt a városban! –
sóhajtotta.
De arra sem maradt idejük, hogy kiszálljanak. A
sofőr lehúzódott a padkáról, és négy
mosómedveszempár bámulta az éjszakai várost, ahogy
az autó egyre mélyebbre vitte őket az utcák sűrűjébe.
A dzsip végül megállt, a férfi pedig kiszállt belőle. A
sátorozós kiruccanás nem éppen úgy alakult, ahogy
tervezte, és nagyon kimerült volt az ébren töltött
éjszaka után. A mosómedvék látták, amint bemegy egy
ház ajtaján. Bent fény gyulladt, aztán pár perc múltán
kihunyt, amikor a férfi ágyba tette magát.
– Kel fel a nap! – mosolygott Lufi. – Fedezzük fel, mi
van bent!
A Bélelt Bunda Banda tagjai leugráltak a dzsip
platójáról, és beosontak a ház kertjébe. Az első
napsugarak ekkor bukkantak elő a láthatáron, a város
csendes volt.
– Neki van fája! – rikkantotta el magát Döme
vidáman, odarohant a kis almafához, és szorosan
átölelte. – Úgy szeretem a fákat! – sóhajtotta.
Lufi már fent ült a hintán, és előre-hátra ringatta
magát:
– Ezt kapjátok ki, skacok! Vidámpark, vidám
medvéknek!
– Ez se semmi! – kiáltott Pepito, és felpattant a
trambulinra. – Juppppijééé! – visította, miközben
olyan magasra próbált ugrani, amennyire csak bírt. –
Már majdnem olyan magas vagyok, mint az almafa!
 Lufi is csatlakozott hozzá, és a díszes páros percekig
vidáman pattogott, miközben arra gondoltak, hogy a
város bizony nagyon klassz hely mosómedvék
számára. Lufi annyira elragadtatta magát, hogy
majdnem elszállt a trambulinról. Kieresztette a
karmait, hogy megkapaszkodhasson, és ekkor éles
hang hasított a levegőbe, mint amikor kettészakad
valami, majd mindkét mosómedve eltűnt a fekete
hasítékban. A puha gyepen landoltak, és hasukat
fogták a nevetéstől.
– Nagyon menő ez a játék – kacagott Pepito. –
Nézzünk utána, mit lehet még csinálni itt a városban!
Míg Döme, Lufi és Pepito a hátsó kertben időztek,
Sebesmancs belevetette magát egy dézsába. Még egy
gombot is talált, amit ha megnyomott, a víz
bugyborékolni kezdett.
– Mintha csak a tóban lubickolnánk – szólalt meg,
amikor a többiek beültek mellé a vízbe.
– De ez sokkal melegebb, mint a tó – válaszolt Lufi,
miközben kis teste elmerült a habokban.
Behunyta a szemét, és bágyadtan sóhajtott:
– Úgy érzem, végre rátaláltunk a mosómedve-
édenre!
– Ennünk is kell – szólalt meg határozottan kis idő
múlva Sebesmancs. – Talán van hal ott, abban a nagy
tóban!
A nap már hétágra sütött, és a kert végében az
úszómedence vize csillogott hívogatóan. Sebesmancs
kiszállt a vizes dézsából, megrázta magát, és
komótosan elindult a medence irányába. Beledugta
mellső lábát, majd merített magának, hogy igyon egy
keveset.
– Fújjj! – szólalt meg, és kifelé köpködte a vizet. –
Borzalmas íze van. Az emberek biztos tettek bele
valamit, hogy elrettentsék a szomjas mosómedvéket.
 Hát ez micsoda?, tűnődött magában, szimatolva, és
lassan közelítve egy focilabdához. Óvatosan
megérintette a labdát, mire az odébb gurult. De jópofa!
Sebesmancs nekifutott, és teljes erőből lendületet
adott labdának, mire az a levegőt szelve a szomszédos
ház felé szállt majd üvegcsörömpölés hallatszott.
A kis mosómedvék megdermedtek, mert ugyanekkor
egy fekete-fehér szőrű állatot pillantottak meg
elsétálni a kerítés mentén. Még sosem láttak macskát.
A macska rájuk nézett, aztán továbbsétált, ahogy a
macskák általában. Ugyanolyan volt a mintázata,
mint a mosómedvekölyköknek, még a pofája körül is.
Tátott szájjal bámulták, ahogy a macska eltűnt az
ajtón vágott lyukon.
– Ez mi volt? – kérdezte Döme idegesen. – Ti is
láttátok ezt a furcsa mosómedve-szerű lényt azon a
fából készült izén keresztül eltűnni? Mint valami
varázsló? Vagy az is lehet, hogy egy különleges
képességekkel rendelkező szuper-mosómedve volt!
– Te vagy egy szuper-mosómedve, barátom! –
jegyezte meg Sebesmancs. – Csak szuperhősök
hordanak kifordított nacit! Gyerünk, nézzünk utána a
dolognak! Hátha ez a furán kinéző mosómedve tudja,
hol tartják a háziak a kaját.
Az ázott bundájú csapat nekiiramodott. Egy kis ajtó
volt a nagyobb bejáratba vágva, azon át tűnt el
korábban a macska.
– Igen figyelemre méltó – jegyezte meg Pepito,
akinek kifejezetten tetszett a találmány.
Lökött kicsit a macskaajtón, mire az nyikorogva ide-
oda himbálózott. Aztán bedugta fejét a nyíláson,
körbeszimatolt, majd fekete orrával a társai felé
bökött, és elégedett mosómedvevigyor jelent meg a
pofiján.
– Tiszta a levegő… pontosabban szólva, finom
reggeli-illatot érzek!
Ezzel nekirugaszkodott a macskaajtónak egy
ugrással bent termett a puha szőnyegen és
belemélyesztette a karmait a finom szövetbe. Hűűű,
micsoda pompás érzés, gondolta. Azt hiszem, azt
hiszem, jó lesz itt nekünk!
Lufi nyomult be következőnek a lyukon, utána
Sebesmancs érkezett, végül Döme orra jelent meg a
nyílásban.
– Fiúk! – pisszegte. – Szerintem… nem biztos, hogy
ez olyan jó ötlet. Mi van, ha veszély leselkedik ránk
idebent?
De már késő volt. Sebesmancs megragadta a fülénél
fogva, és berántotta a macskaajtón.
– Kint sokkal több veszély leselkedik ránk –
dorgálta meg Dömét. – Egy csapat vagyunk, jóban-
rosszban összetartunk!
A ház csendes volt, egy hang sem hallatszott,
leszámítva Döme fogainak vacogását. A fura kinézetű
mosómedve a kanapén hevert összegömbölyödve.
Egyenesen betolakodók szemébe nézett, de a legkisebb
fáradságot sem vette, hogy megmozduljon. A banda
lábujjhegyen osont abba az irányba, ahonnan a világ
legínycsiklandóbb illata jött.
– Hűha, ez egy konyha! – rikkantott Lufi.
Egy ugrással a hűtőnél termett, és rácsimpaszkodott
a fogantyúra. A hűtő ajtaja egy lendülettel feltárult, és
Lufi már bent is volt.
 – Vaj, joghurt — szólt ki, és mancsa már egy
joghurtos doboz mélyén matatott. – Meg savanyúság, a
kedvencem!
Kilőtt egy hosszabb uborkát, Sebesmancs pedig
gyakorlott mozdulattal elkapta. Belemélyesztette
egyik karmát, harapott kettőt, és már el is tűnt a
finomság. Lufi remekül elvolt a hűtőben. Passzolt egy
savanyú uborkát Dömének is, de ő annyira ideges volt,
hogy eltévesztette a beadást, és az uborka szétdurrant
a csempézett padlón.
– Bocsi – nyökögte Döme.
– Sajt is van!!! . rikkantott Lufi megint, és odadobott
egy jókora darabot a többieknek. – És… és van süti is!
Pepito egy széken ült, és farkasszemet nézett a
macskával.
– Elég érdekes kinézetű mosómedve vagy, hallod-e?
Te valami városi fajta vagy? – kérdezte.
A mosómedvék és a macskák távoli rokonai
egymásnak, de rokonságuk az evolúciós múlt
homályába veszett, és mára teljesen más nyelvet
beszélnek. A macska visszanyávogott, mire Pepito
rémülten nézett rá.
– Jó kis megfázás. Ráment a torkodra, ugye,
csajszikám? – válaszolta, és ekkor a tekintete a tévé
távirányítójára tévedt.
Pepitónak ezek voltak a gyengéi, a különféle
kütyük. Amióta elcsente a helyi rendőrőrsről a walkie-
talkie-t, teljesen megszállottja lett a különféle
gomboknak. Hű, ez aztán állati menő, dörmögött
magában, és megbűvölten bámulta a távirányítót.
Mennyi gomb! Piros, kék, zöld, sárga. Vajon ez a nagy
gomb mit tudhat? És rábökött a mancsával. Egy
pillanatig nem történt semmi, aztán hirtelen
megszólalt az óriási képernyő a falon. Aáá, ez meg
micsoda? Juj, de hangos, tört rá a rémület egyszeriben.
Mancsával idegesen böködni kezdte a gombokat, és
véletlenül a hangerőt is sikerült átállítania… még
hangosabbra. A tévében sorra váltogatták egymást a
műsorok, majd végül a zenecsatornánál állt meg kép.
A zaj elviselhetetlen volt a kis mosómedvék
érzékeny fülének. Lufi kidugta a fejét a hűtőből.
– Mi történik? – visította. – Alig hallom a saját
gondolataimat, így nem lehet nyugodtan enni!
Aztán véletlenül meglökött egy tejesdobozt a
lábával, mire a doboz kiesett a hűtőből, és a fehér
folyadék szerteszét ömlött a padlón.
– Elnézést, véletlen volt – szabadkozott Lufi.

Az egyik fenti konyhaszekrényből – ahol

Sebesmancs tüsténkedett – kukoricapehely
szállingózott. Döme érdeklődve lefetyelte az új
ízkombinációt.
– Ez a ropogós izé egész jól passzol a tejhez –
mondta, és lefetyelni kezdett a padlón.
 Mindeközben az emeleten a ház ura magában
morgolódott. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem
aludt, és most, hogy végre ágyba került, a kölykök
korán felkeltek, és lent zajongtak a földszinten.
– Lejjebb vennétek a hangerőt?! – üvöltötte. –
Hajnali hatkor nem akarok zenét hallgatni.
Fejét a párna alá dugta, de amikor meghallotta a
tejesdoboz csattanását a padlón… na, az volt az utolsó
csepp a pohárban! Kipattant az ágyból, és a
fürdőköpenyéért nyúlt. A lánya már nem először húzta
ki a gyufát nála!
A mosómedvék hegyezni kezdték a fülüket, majd
egymásra néztek: Emberveszély!, adták le a jelzést
egymásnak.
Ugyanekkor egy kócos kislány lépkedett lefelé a
lépcsőn, épp az álmot törölte ki a szeméből. Rózsaszínű
pizsamájának elején egy szép hercegnős kép
látszódott, kedvenc plüssmackója a kezében
himbálózott. Meglátta a mosómedvéket, és az arca
felragyogott.
– De cukik – szólalt meg, és most már gyorsan
szedte a lépcsőt, hogy mielőbb leérjen a földszintre. –
Új kisállatokat kaptam! És az egyiknek milyen helyes
nacija van! Te leszel a kedvencem! – örvendezett a
kislány.
Mire a férfi az emeleten megtalálta a papucsát, a
mosómedvék már elhagyták a terepet. Az alagsorban
bújtak el a szennyestartó kosárban. A kislány pedig az
asztálnál ücsörgött, és rajzolgatott. A padlót
elborította a kukoricapehely, a savanyú uborka és a
tej, a tévéből pedig továbbra is dübörgött a zene. Az
apukája meglehetősen mérges volt, de rögtön
megenyhült az apai szív, amikor meglátta a kislányát,
amint az asztalnál ülve, apró lábát himbálva magában
énekelgetett.
– Mit rajzolsz, tündérkém? – kérdezte ellágyultan,
és a rajzlap fölé hajolt a kislány válla felett. – Olyan,
mint egy mosómedve – mosolygott az apa, de ahogy
közelebbről tanulmányozni kezdte a képet,
értetlenkedő grimasz jelent meg az arcán.
– De miért van rajta alsónadrág?!
 9. FEJEZET

A pizza-hadművelet

A z alagsorban jó meleg volt, de a mosómedvék

hamar megunták a rejtőzködést, és Sebesmancs
kezébe vette a kezdeményezést:
– A nagyváros arra vár, hogy felfedezzük! – szólalt
meg.
Pepito eközben az ajtókilinccsel próbálkozott. Rázta,
ahogy csak bírta, tekerte, forgatta, de kénytelen-
kelletlen beismerte a kudarcát.
– Van egy kis bibi, skacok – szólalt meg – Valaki
ránk zárta az ajtót.
A négy mosómedve-tekintet azonnal a vészkijáratot
kereste. Az alagsornak nem volt ablaka, és tele volt
mindenféle kacattal. A mosógép is csak álldogált a
sarokban tétlenül, és valahol csöpögött egy csap.
Sebesmancs kaparni kezdte a habarcsot az egyik
karmával, ott, ahol a mosógép kifolyócsöve eltűnt a
padlóban. Aztán odaintette Pepitót.
– Ez neked való meló! – szólalt meg vigyorogva.
Az ifjú mosómedve talált egy kanalat, és most azzal
matatott tovább a lefolyó körül. A banda többi tagja
hátrébb lépett kicsit, és figyelték, ahogy Pepito
megemeli a lefolyó rácsát a kanál segítségével. Egy
sötét, fekete lyuk tátongott előttük, egy alagút, amely
a padlóból indult.
Ekkor Pepitónak eszébe jutott valami, amit Totó bá
házában hallott a tévében.
– Vészhelyzet! Minden mosómedve azonnal a
legközelebbi vészkijárathoz! – rikkantotta, és ezzel
eltűnt az alagútban. A többiek szorosan a nyomában.

Úgy tűnt, órák teltek el, mire végre megálltak. A kis

mosómedvék a város alatti vízvezeték-hálózatban
tepertek idáig, hol jobbra, hol balra fordultak. Olyan
gyakran vették a kanyarokat, hogy mostanra – kétség
sem férhetett hozzá – alaposan eltévedtek. A
sötétséghez hamar hozzászokott a szemük, de a szag
az förtelmes volt. Az egyik alagútban patkányokat
láttak, és azonnal visszafordultak.
– A patkányok gonosz lények! – figyelmeztette őket
Sebesmancs. – Soha, de soha ne bízz meg bennük!
A kis csapat egy lyuk alatt állt meg, ahol fény szűrődött be
fentről. Árnyékok suhantak felettük, és nagy volt a zaj.
– De legalább nappal van – szólalt meg Lufi. Nagyon fel
volt villanyozva. – Menjünk fel, és nézzük meg, milyen a
nagyváros járdaközelben.
 Pepito Sebesmancs vállára állt, és megemelte a
csatornafedelet. Kitornázta magát a lyukon, majd egyenként
húzva fel őket, segített a társainak is. A négy mosómedve a
padkáig hátrált, és nagyon úgy tűnt, hogy pont egy főútvonal
vízelvezető csatornájánál értek felszínre.
– Kicsit nagy a tumultus – jegyezte meg Döme,
amikor egy busz búzott el mellettük, és nagy adag
vizet zúdított a nyakukba.
– Oda nézzetek! – szólalt meg Sebesmancs. – Nem
tudom, mit jelent az írás, de alatta a kép nagyon
tetszik.
Egy óriási pizzaszelet képe villant fel ekkor Mario
Pizzériájának bejárata felett. Nyúlós sajt olvadozott a
jól megrakott szeleten.
– Kukorica, pepperoni, szalámi… és extra adag
tonhal'. Mindenki a vendégem! – rikkantott
Sebesmancs.
– De túl nagy a forgalom – aggodalmaskodott Döme.
– Ezek a hatalmas teherautók… matricát csinálnak
belőlünk! – és egy levelibéka kilapított tetemére bökött
az aszfalton.
– Kis barátunk nem volt elég körültekintő –
okoskodott Sebesmancs. – Észrevettétek, hogy amikor
az a lámpa pirosra vált, akkor leállnak az autók?!
Várunk kicsit, és szép nyugodtan átsétálunk a pizza-
paradicsomba!
Amikor eljött az ideje, a lámpa valóban pirosra
váltott, és Sebesmancs kilépett az úttestre. Már félútig
eltepert, amikor a forgalom újból megindult. Ő
azonban türelmesen megvárta, amíg a kocsik
megálltak, hogy átengedjék a következő sávba.
Sebesmancs végül szerencsésen átért a túloldalra, és
most ott állt, és integetett, mancsával egyre a pizzéria
felé bökdösve.
– Látjátok azt ott bent, fiúk? Extra tonhal
mindenkineeeek! – kiabálta, heves karlendítésekkel
adva nyomatékot a mondandójának, de hangja
elveszett a zajban.
Pepito indult másodiknak: tökéletesen időzítve,
maximális sebességgel jutott át.
Lufi nem volt biztos benne, hogy Döme egyedül is el
mer indulni, ezért ők együtt vállalkoztak az útra.
Pepitót laza stílusa képessé tette arra, hogy nyugodtan
végig tudja gondolni a dolgokat, Döme azonban
pánikkal felelt a kihívásokra, és így többnyire minden
véletlenszerűen alakult körülötte. Az autók megálltak,
de ő még egyszer meg akart bizonyosodni róla, hogy
minden rendben lesz, mielőtt lelépne az úttestre. Balra
nézett, aztán jobbra nézett, aztán megint balra…
aztán megint jobbra… aztán meg előre… a lapos
levelibékára. Lufi ekkorra már túl volt az első sávon,
és hátratekintett. Döme még egyszer, utoljára
körülnézett. Bal, és most jobb. Minden nyugodtnak
tűnik. Még egyszer…
– Gyere már, mert elalszol! – sürgette Lufi, de már
késő volt.
Döme abban a szent pillanatban döntött úgy, hogy
minden rendben van, amikor a lámpa pirosra váltott –
nekik! Az autók motorja felberregett, és megindult a
forgalom. Döme az első sávban volt, felpillantott, és
csak annyit látott, hogy egy autó lökhárítója nyomul
felé. Lufi rükvercbe kapcsolt, és megragadta Dömét.
Felemelte a mancsát, az majd megállítja a forgalmat!,
gondolta. Nagy dudálás kerekedett, csikorogtak a
kerekek, ahogy az autók igyekeztek kikerülni őket.
 – Állj! – vakkantott határozottan Lufi, és kihúzta
magát. – Mosómedvék haladnak át!
Döme oda se mert nézni, olyan kicsire húzta össze
magát, amennyire csak bírta. Mellső lábával a fejét
fogta, fekete-fehér csíkos farkát pedig jól maga alá
húzta. Az egyik kocsi alig pár centiméterre húzott el
mellettük, csikorogtak a kerekei, majdnem elsodorta a
kis mosómedvéket. Aztán Lufi arrébb rántotta a
barátját, mert egy biciklista keresztezte az útjukat
éppen. Csörömpölés és csattanás hallatszott, a
biciklista a földön feküdt. Egyre többen dudáltak.
Végül a mosómedvék egy fémes csikorgást hallottak,
ahogy két autó összeütközött.
Aztán a forgalom hirtelen leállt.

Pont fölöttünk! Micsoda véletlen egybeesés!

gondolta Lufi. Döme feje előbukkant a mancsa mögül,
és megnyugodva érzékelte, hogy egy busz alatt vannak
mindketten, biztonságban. Az autósok kiugráltak a
kocsijaikból, és lábak dobogtak mindenfelé. Hallották,
ahogy vitatkoznak: mindenki a másikat okolta. A
biciklista lába eltalálta a sofőrt, aki elütötte.
– Vegyél szemüveget! – hallották üvöltözni a
szerencsétlenül járt biciklistát.
A nagy zűrzavarban Lufi karon ragadta a barátját,
hogy keresztülvezesse az autók erdején. Simán ment
minden, gondolta magában, amikor odaértek Pepito
sávjába, hogy együtt tegyék meg az úttest hátralévő
részét, és végre akcióba léphessenek a jól megérdemelt
pizzaszeletekért. Ezek a városi emberek egész jó fejek.
Állati rendes volt tőlük, hogy megálltak a kedvünkért.
Csak azért, hogy átengedjenek, gondolta Lufi, amikor
visszanézett.
Luigi a konyhában tevékenykedett. Nagyon
forgalmas napjuk volt, és ilyenkor, ebédidőben a
pizzasütő kemencék egy másodpercre sem pihentek. A
pincérek és a felszolgálónők ki-be rohangáltak az
ajtón, rendelést adtak le, és vitték ki a kész ételt a
vendégeknek. Sebesmancs és Pepito a konyhaablakon
át kémlelték a benti sürgés-forgást.
– Embertársaink mintha mást sem tennének, csak
esznek, és folyton esznek – jegyezte meg Sebesmancs.
– Nem csoda, ha a többségük olyan szép nagyra nő.
Döme és Lufi is közelebb férkőztek az
ablaknyíláshoz. Kis idő elteltével már jól átlátták a
konyha működését. Volt egy alacsony kis ember: ő
vágott, darabolt, aztán egy másik, aki meg az egyik
kezén a nyers tésztát pörgette, hogy jó nagy és kör
alakú legyen. A következő ember valami piros izével
bemázolta a nagy köröket és telepakolta minden
finomsággal. A munkafolyamat a sütőben végződött.
Minden szempár Pepitóra szegeződött.
 – Hű, de fincsin néznek ki – szólalt meg Lufi. –
Szóval, mi a terv?
Pepito mélyen a gondolataiba merülve vakargatta a
fülét.
– Nos, azt javaslom, hogy az utolsó részt, a sütőset,
hagyjuk ki mindenképp – mondta. – Tehát a
legjobbnak az asztal tűnik – jelentette ki határozottan,
és mancsával a vágódeszka felé bökött, amin kis
halmokban felvágott hagyma, sonka, pepperoni
sorakozott. Na meg néhány doboz tonhal és ananász,
melynek a puszta látványától a négy éhenkórász
mosómedve nagy kínokat állt ki.
– Még gomba is van – suttogta Lufi kiguvadt
szemmel.
Pepito résnyire nyitotta az ablakot, és finoman
betuszkolta a nyíláson Dömét.
– Te vagy a legkisebb és legsoványabb – mondta. –
Tehát neked van a legtöbb esélyed arra, hogy
észrevétlen maradj. Ez, ifjú Döme barátom, életed
nagy pillanata!
Döme annyira reszketett, hogy az aprópénz
csilingelni kezdett a nacijában.
– De… ööö… – kezdett bele. – És mi lesz, ha…?
– Mi lesz, ha nem lesz semmi – csapott le Pepito. –
Itt vagyunk veled, ha segítségre lenne szükséged.
Pattanj az asztalra, kapd fel az első dolgot, ami a
kezed ügyébe esik, és iszkiri. Észre sem fogják venni,
hogy ott jártál.
Bátorításképpen lökött egy picit rémült barátján,
mire Döme az ablakpárkányról tüstént a vágódeszkán
landolt.
A szakács elmerülten tanulmányozta egyik leadott
rendelést, így semmit sem vett észre abból, hogy egy
apró mosómedve szalámival és ananászdarabokkal
pakolja tele az alsónadrágját. Magasba lendítette a
szeletelőbárdot – a nap fémesen csillant a pengén, és
épp lecsapni készült, hogy folytassa a munkáját,
amikor megpillantotta a kis állatot.
– Mamma mia! – kiáltott fel ijedtében. – Nagy-nagy
patkány itt… a konyha!
Már nem tudta megállítani karja lendületét, és a
bárd pontosan Döme mellett csapódott a
vágódeszkába.
A kis mosómedvének kutya baja sem esett, de
ösztönösen megérezte, hogy nem jól alakulnak a
dolgok. Az ablak felé szökkent, menekülésre készen, de
elvesztette az egyensúlyát. Egy testes asszonyság
sikítozni kezdett, és mindenfelé emberek kiabáltak
nagyon hangosan, nagyon összevissza. Kint, az ablak
túloldalán, a banda többi tagja tehetetlenül figyelte,
ahogy társuk az ablaküvegre tapadva, kétségbeesetten
próbál fogást találni a mancsával. Aztán látták, amint
egyensúlyát vesztve lepattan az ablaküvegről, és
visszafelé zuhan a konyhába. Az egyik férfi lesújtott a
serpenyőjével, és kis híján eltalálta Döme kobakját.
Ezután egy sodrófa suhintott a levegőt, és ripityára
tört egy tányért. Majd megjelent egy idősebb asszony,
seprűt lengetve a kezében. Döme a munkalapon volt
éppen, amikor a söprű felé söpört. Felugrott, mire a
félelmetes háztartási eszköz képen törölte Luigit. A
többiek halálra váltan figyelték, ahogy kis barátjuk
ide-oda cikázva az útjába kerülő lábak erdejében,
eltűnik az étterembe vezető lengőajtón. A csapat a
következő ablakhoz rontott, hogy láthassa a további
fejleményeket. Egy pincérnő ült a földön
szétterpesztett lábbal, Döme pedig asztalról asztalra
ugrándozott. Olyan volt az egész, mintha egy
némafilmet néztek volna, a vendégsereg rémült
arckifejezése jelezte a kibontakozó akciót.
Sebesmancs összerezzent, amikor egy szék
csapódott be Döme közvetlen közelében. Luigi is
csatlakozott az üldözőkhöz, fenyegetően lengetve a
sodrófáját. Végül a legkisebb mosómedve eltűnt az
egyik asztalterítő alatt, a vendégek pedig panaszosan
rikoltoztak, ahogy a szellemmedve a padlón suhant
körbe-körbe. Aztán ugyanez a szellem eltalálta az
egyik falat, és összeesett. Puffff! Luigi azon nyomban
ott termett, a sodrófa lesújtott. Azonban szerencsére
eltévesztette az asztalterítő alól kidudorodó valamit.
Döme is magához tért, és egy fekete-fehér csíkos kis
állat sprintben hagyta el a terítő alatti rejtekhelyet. A
vendégek tülekedve indultak a kijárat felé. Döme
érezte, most kell meglovagolni a szerencsét. Irány
felfelé!, gondolta magában, és felugrott egy székre,
onnan pedig az egyik asztalra. A következő ugrás
ígérkezett a legnagyobbnak, de Döme azt is
megcsinálta! Az egyik mennyezeti lámpába
csimpaszkodott bele. Az emberek sikítozni kezdtek,
amikor látták, hogy egy mosómedve Tarzan módjára
leng a magasban, és menet közben elragad egy-egy
hawaii pizzaszeletet. Döme az egyik ablakmélyedésben
állapodott meg, és a helyszínt tanulmányozta. Luigi az
öklét rázta, és a szeletelőbárdos fickó a kezében
lengetett valamit, ami pont úgy nézett ki, mint egy
fekete-fehér tollseprű. Döme megszeppenve, megnyúlt
arccal pislantott hátra, oda, ahol az ő szép lompos
farkának kellett volna lennie… Az aprópénz még ott
csilingelt a nadrágjában, de a farkának hűlt helye volt.
Szomorúan szipogni kezdett. Az egyik pincérnő sűrű
bocsánatkérések közepette nyugtatgatta a
megfogyatkozott vendégeket, amikor Döme észrevette,
hogy Luigi újra támadásba lendül. Ez nem a megfelelő
pillanat az önsajnálatra, mondta magának. A
megkezdett hawaii pizzaszeletet a gatyájába tömte, és
kiugrott az ablakon.

Mire a banda többi tagja az épület elé ért, Döme

már átvágott az úttesten, és csak fehér alsónadrágját
látták eltűnni a csatornában.
Pepito Sebesmancs csíkos farkára pillantott; mindig
is irigy volt, hogy olyan dús és fényes. Ő maga, a fél
farkával, sosem tudta igazán elfeledni a büszkeségén
esett csorbát. De amikor meglátta Döme csupasz
popóját eltűnni a csatornalejáraton, rá kellett jönnie,
hogy fél farok mégiscsak jobb, mint egy egyáltalán
nem létező!
 10. FEJEZET

Dömét elrabolják

D öme, drága barátom! Megcsináltad! – gratulált

Pepito.
A kis mosómedve reszketve ücsörgött a sötétben, és
halkan nyöszörögve siratta elveszett farkát.
– Sose bánkódj, idővel majd elfelejted azt a kis
incidenst a szeletelőbárddal. A lényeg, hogy tele a
nadrágod finom ennivalóval. Teljesítetted a
küldetésedet! Lesz, mit ennünk, és ezt a te bátor
helytállásodnak köszönhetjük.
A banda vidáman lakmározott, Döme kivételével.
– A gyönyörű farkam – sírdogált a kis mosómedve. –
Nekem… nekem egyáltalán nem tetszik a városi élet.
Többé már nem mi vagyunk a nagy Bélelt Bunda
Banda, hanem csak föld alatti pisis-kakis
csatornadzsungelben kóválygó hontalanok vagyunk.
Reményvesztett, farkavesztett számkivetettek –
motyogta magába zuhantan.
 Az ebéd befejeztével útnak indultak, és
rosszkedvűen poroszkáltak kilométereken át a
járatokban. Pepito minden igyekezetével azon volt,
hogy a többieket bátorítsa.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy valahol, talán
pont felettünk, vár ránk a mosómedve-éden. A
kényelmes heverők és a teli éléskamrák csak ránk várnak –
mondta.
De pont ekkor újabb adag szennyvíz zúdult le
fentről, és a kis mosómedvék bundáját bűzös trutyi
itatta át.
– Talán igen… talán nem – nyögött fel Döme. – Az
biztos, hogy én a következő kijáratnál itthagyom ezt a
helyet. Akármi is van odafönn, nem lehet rosszabb
annál, ami itt van.
A következő csatornafedélnél Döme tettekre váltotta
szavait, ráállt Lufi vállára, es arrébb csúsztatta a
vasrácsot. Felnyomta magát a felszínre. Még nappal
volt, és nagyokat pislogott, hogy hozzászoktassa
szemét a fényhez. Nem tudott róla, de pont egy
iskolaudvaron bukkant elő. Mennyi apró emberszerű
lény!, álmélkodott, amikor a gyerekek futkosni és
ugrándozni kezdtek körülötte.
– Látjátok, itt van! – kiáltotta az egyik kislány. –
Ugye, megmondtam neked, Fruzsi. Itt van az én kis
nadrágos mosómedvém. Ma nálunk reggelizett!
Mielőtt még észlelhette volna, mi történik, Dömét
már fel is kapta a kislány, és úgy ringatta, mint egy
kisbabát.
 – Fú, de büdi az én kicsikém. Ki kell cserélnünk a
pelusodat – mondta a kislány.
Döme fészkelődött, rúgkapált, de a kislánynak
mindig is voltak otthon cicái, így aztán tudta, hogyan
kell a kisállatot biztosan tartani a kezében.
Hamarosan kisebb tömeg gyűlt köréjük, és száz meg
száz ujjacska böködte, simogatta a riadt kis
mosómedvét.
– Na, hagyjátok már abba, ez csikis – vinnyogta
Döme. – Habár nem is olyan rossz.
Mielőtt észbe kaphatott volna, éles sípszó hasított a
levegőbe, és a kislány belegyömöszölte őt az
iskolatáskájába, hogy bevigye magával az
osztályterembe.
– Csak maradj csöndben, kicsim – suttogta a
kislány. – Amikor hazaérünk, majd szépen
megfürdetlek. És tudod mit? Angélának foglak
nevezni.
Döme megadta magát a sors akaratának. Nem
maradt ereje további küzdelemre. Az új név nem
igazán nyerte meg a tetszését, de jólesett neki a
babusgatás, és egy kellemes fürdőzésre is igencsak
vágyott már. Kezdenek kialakulni a dolgok!, gondolta
magában.

A banda többi tagja végignézte, ahogy a kislány

elrabolja Dömét. Az osztályterem ablakán át figyelték,
ahogy szegény, védtelen társukat egy rózsaszín
hátizsák melyébe gyömöszölik.
 – Látjátok ti is? Kis pónik vannak a zsákon! –
siránkozott Lufi. – Döme utálja a pónilovakat!
Kisvártatva a banda egy fa tetején ült és figyelt. Új
erőre kaptak, és igyekeztek nyomon követni a
pónilovas hátizsák mozgását. Megszólalt az órák végét
jelző csengő, és a gyerekek kiözönlöttek az iskola
kapuján.
– Hát, itt minden második hátizsák rózsaszín, és
póniló van rajta – siránkozott Lufi.
– Ott van – vakkantott Sebesmancs, amikor
meglátta a kislányt, aki épp egy dzsip felé tartott. Az
apukája már várta, a hátizsákot ott ringatta a
karjában.
– Figyu, skacok! Nem pont ezt a dzsipet stoppoltuk
le a városba jövet? – kérdezte Pepito, mialatt a három
mosómedve feltűnés nélkül a jármű platójára pattant,
és becsusszant az előző éjszaka folyamán megismert
hálózsákokba.
 11. FEJEZET

Csöves Jocó

S ebesmancs a kislányt figyelte, amint hátán a

rózsaszín pónilovas hátizsákkal, a kerti ösvényen
szökdécselt a bejárat felé.
– A Bélelt Bunda Banda négy tagból áll – szólalt
meg komolyan. – És Döme élete most veszélyben van!
– Nekem nem tűnik olyan nagynak a veszély –
vetette közbe Lufi. – Az a kislány ölelgette meg
babusgatta kis barátunkat.
– Ne hagyd magad megtéveszteni – intette le
Sebesmancs. – Nincs veszélyesebb lény az embernél!
Dömének szüksége van ránk.
A három jó barát összedugta a fejét. Aztán
Sebesmancs a kémény felé bökött a mancsával,
miközben ismertette a tervet.
A férfi teljességgel tanácstalannak érezte magát.
Tizenkét órával korábban a haverjaival vadászott az
erdőben, aztán egy falka mosómedve miatt az egyikük
belelépett a saját csapdájukba, a másikuk pedig lábon
lőtte magát. És a legmegdöbbentőbb az egészben az
volt, hogy az egyik kis jószág határozottan
férfialsónadrágnak tűnő dolgot viselt. Mindezek után a
reggel se indult valami fényesen. Jó időbe telt, mire
rendet rakott a konyhában, mert a kislánya, az ő kis
szeme fénye, akkora kupit csinált, hogy csak na!
Ráadásul közben egy gatyás mosómedvét rajzolgatott.
A férfinak határozottan olyan érzése volt, mintha ez a
mosómedve üldözné. Így aztán, amikor az ő kis szeme
fénye kicsatolta a hátizsákját, és egy kimerült, és igen
mocskos férfialsót viselő állatkát húzott elő, ijedtében
kiesett a kezéből a kávés bögre.
– Apuci, hadd mutassam be neked Angelinát! –
mondta a lánya, és borzalmas tonhalszag töltötte meg
a nappali levegőjét, miközben pepperonidarabok
potyogtak az említett alsónadrágból.
– Jó napot, uram! – szólalt meg Döme. – Nem
csodálom, hogy ennyire csodálkozik. De meg tudom
magyarázni. Ez a mostani nem a legjobb formám. A
kislányának igaza van, alapos mosdásra lenne
szükségem. És esetleg elgondolkodhatnánk egy jobb
néven is… mint az Angelina.
A férfi megragadta Dömét a hátsó lábánál fogva, és
az ajtó felé kezdte vonszolni. A kislány sírni kezdett…
és ez volt az a pillanat, amikor a mosómedvementő-
akció beindult. A három, mindenre elszánt hősjelölt az
első emeleten penderült ki a kéménykürtőből. Pepito,
mint a nyíl, csúszott lefelé a lépcső korlátján, a végén
lendült egyet, egyenesen rá a férfira. Aki erre
ijedtében elejtette Dömét, és a kis mosómedve feje
tompán koccant a padlón. Puff! Lufi következett. Kis
nekifutás után előrevetődött, és szőrös pocakján
csúszott végig a fapadlón, a férfit elérve befarolt és
lökött ahogy a menő baseballjátékosoktól látta. Korom
szállt mindenfelé.
– Adj neki! – üvöltötte.
Ekkor Sebesmancs alakja jelent meg az
ajtókeretben. Szálfaegyenesen állt, Döme meg csak
pislogott. Barátja a kislány egyik piros pólóját viselte a
nyaka köré kanyarítva, mint egy köpönyeget.
– Sebesmancs vagyok, a szolgálatodra! – szólalt meg
a főnök elégedett vigyorral az arcán. – Egy szuperhős
jött el megmenteni téged, drága Angeli… úgy értem,
Döme barátunk!
– De… de… engem most nem kell megmenteni! –
hebegte Döme. – Épp most készültem forró fürdőt
venni. Most itt lakom, azt hiszem.
A férfi lassan feltápászkodott. Dömére vetette
magát, megragadta az alsógatyát a gumijánál fogva
– Gyere csak, te átokfajzat! – üvöltötte. – A barátom
miattad került kórházba, alig maradt szőr a
mellkasán!
– Igazán sajnálom, öregfiú – szólalt meg
Sebesmancs. – Utálom, amikor ezt kell tennem… De el
kell engedned a barátomat – mondta, és
belemélyesztette fogait a férfi kezébe. Aztán elengedte,
Döme pedig nagyot nyikkant, amikor a gatyagumi a
popóján csattant.
A kis mosómedvék egy szempillantás alatt eltűntek a
macskaajtón, és már a kertben szaladtak. Átsuhantak
a szakadozott trambulin alatt, és eltűntek az első
csatornában. Aztán csak ültek lihegve. Egyikük sem
szólt egy szót sem, de mindannyian ugyanarra
gondoltak. A városi élet mégsem olyan nagy buli, mint
azt várták.

Másnap egyvégtében esett az eső. A négy jó barát csak

egyszer merészkedett elő a szürke, lucskos városban.
Egy sötét sikátorban megláttak néhány
szemeteszsákot, és éhesen vetették rá magukat. Döme
nem talált mást, csak néhány megpenészedett
kenyérhéjat és hideg lecsupaszított csirkeszárnyat.
Lufi fogása bizonyult a legjobbnak: egy doboz félig
elfogyasztott hús volt, szecsuáni módra elkészítve.
Sebesmancs is körbeszaglászott, de nem igazán volt
étvágya. Döme egy lépcsőn ücsörögve rágta a
csirkecsontot.
– Az utcák éppenséggel nincsenek mosómedve-
eleséggel kikövezve – mormogott magában.
Pepito, aki amúgy mindig pozitívan gondolkodott,
ezúttal nem volt fényes kedvében; egy esővíztől
szétázott pizzaszélet majszolt.
A négy mosómedve ekkor neszezést hallott az egyik
közeli kuka mögül. Egy sárga szempár kukucskált elő
a szeméthalomból. Aztán még egy. Meg még egy. Döme
a csontot elhajítva hátrált a sikátorban. Körülnézett,
és a szürkeségben száz meg száz szempár meredt rá.
Óriás termetű városi patkányok surrantak elő az
esőbe. A Bélelt Bunda Banda azonnal veszélyt
szimatolt, jól tudták, hogy a patkányok nem véletlenül
örvendenek kétes és félelmetes hírnévnek. Sebesmancs
megpróbált nagyobbnak tűnni, mint amekkora
valójában volt, de nyilvánvalóvá vált, hogy a
patkányok számbeli fölényben vannak. Rájuk morgott,
de azok csak egyre közeledtek. Lufi odahajította az
ellenségnek a szecsuáni húst, és a négy mosómedve
szélsebesen iszkolt kifelé a sikátorból. Minden
beszögellésből patkányok bújtak elő.
– Be vagyunk kerítve – visított Lufi. – Most mi a
terv?
Sebesmancs járt elöl példával, úgy okoskodott, hogy
a patkányok kétségkívül gyorsak, agyafúrtak és
gonoszak, viszont a mászás nem az erősségük.
Felugrott egy nagy dobozra, onnan pedig tovább egy
kerítés tetejére. A többiek követték, kis karmaikkal
kétségbeesetten csimpaszkodva a dróthálóba. Egyre
feljebb haladtak, szorosan a bandavezér nyomában,
már az első emelet magasságában voltak, ahonnan
csak egy nagy ugrás volt a legközelebbi terasz. Innen
már könnyebben ment minden, újra igazi
mosómedvének érezték magukat, csak most nem
fatörzseken és ágakon csimpaszkodtak könnyedén,
hanem ereszcsatornákon, erkélykorlátokon és
ablakpárkányokon. A patkányok pedig rég nyomukat
vesztették.
Sebesmancs érte el elsőként a város legmagasabb
pontját. Hideg és felhős délután volt. A szél átlósan
fújta az esőcseppeket, és a város szürkébb volt a
szürkénél. Sebesmancs reszketett, bundája átázott, a
frufruja lucskosan lógott a szemébe, bajuszszőrei pedig
ernyedten lógtak le a vállára. Aztán a barátai is
odaértek, és négy elcsigázott és ázott mosómedve
nézett körbe: ameddig csak a szem ellátott, betonból
volt minden. És szavak nélkül is értették egymást.

A banda végül sárosan, fáradtan visszatért a föld

alatti alagútba. Csak ültek, és hallgatták, ahogy a víz
becsorgott az egyik lejárton, nyomorúságos állapotuk
kedvetlenné tette őket. Pepito megböködte Lufit. Az
alagút sötétjében sárgás szemek csillogtak.
– Lehet, hogy itt is vannak patkányok – suttogta. –
De ez mintha egyedül lenne. Ne szakadjunk el
egymástól, akkor minden rendben lesz. Van esély rá,
hogy ő jobban fél tőlünk, mint mi tőle.
Döme ebben egyáltalán nem volt biztos. A sárgás
fényű gombszemek egyre közeledtek feléjük, és a Bélelt
Bunda Banda tagjai egymáshoz bújva várakoztak a
bűzös latyakban. Az idegen elsuhant az egyik
csatornalejárat alatt, és a fény egy pillanatra
megvilágította.
– De hiszen te mosómedve vagy! – kiáltott fel Lufi
bizonytalanul.
Az idegen megállt, majd önérzetesen, mintha csak
egy nyilvánvaló tényt közölne, válaszolt:
– De még mennyire, kis barátaim! Mindig is az
voltam. Csöves Jocó a becsületes nevem, merthogy lent
születtem és itt éltem egész életemben. Dörzsölt városi
mosómackó vagyok, ha értitek, mire gondolok –
kacsintott Csöves Jocó a négy falusi rokonra, mosolyra
húzva száját.
Szegény Jocónak alig pár fehér fogacskája volt már
csak.
A négy mosómedve hirtelen izgatott lett.
– Szóval, akkor te biztosan tudod, merre találjuk itt
a kényelmes otthonokat – kapott az alkalmon Lufi. –
És hogy merre vannak a kiapadhatatlan
élelemfonások…
Csöves Jocó megvakarta beesett hasát. Pont a fény
alatt állt, így a többiek jól láthatták vézna mellkasát
és kiálló bordáit.
– Szóval azt mondod, kiapadhatatlan
élelemfonások… – vigyorodott el keserűen Jocó. – Itt a
városban nagy a konkurencia: az emberek, a kutyák, a
macskák mind ugyanazt akarják – mondta, majd a
szájához emelte a mancsát, és suttogóra fogta a
hangját: – No meg a patkányok…
Körülnézett, és csak ezután folytatta:
– És hát tudjátok, mi, mosómackók mindig a sor
végén állunk, nekünk az marad, amit a többiek
meghagynak. Megrágott ez meg az, ennyi jut nekünk
itten. Slusszpassz.
– Aha – szólalt meg Sebesmancs elbizonytalanodva.
– És akkor te miért maradsz itt? – kérdezte.
Csöves Jocó elmerengett, mintha ez a gondolat
eddig még sosem fordult volna meg a fejében.
– Hogy miért maradok? Hát, haver, mert nem
ismerek más helyet, csak ezt itten – válaszolta. –
Ismerem ennek a csatornának minden egyes járatát,
mint a tenyeremet. De van egy nagy álmom. Amiről
minden városi mosómackó álmodik.
A Bélelt Bunda Banda négy tagja várakozásteljesen
nézett rá.
Csöves Jocó lekanyarította a hátáról a zsákját, és
kinyitotta. Előhúzott a mélyéről egy összetekert kis
fényképet, és óvatosan szétnyitotta.
– Még drága megboldogult apuskám adta a halála
előtt. Azt mondta, valahol messze létezik ez a hely –
mondta mosolyogva. – Ez minden mosómedve álma.
 Sebesmancs, Pepito, Döme és Lufi izgatottan néztek
a fényképre.
– Hűha, a mindenit – sóhajtott Lufi. – Állati szép!
A négy jó barát egy újságból kivágott képet bámult,
amelyen egy erdő volt látható. Pont olyan, mint az
övék! A képet a magasból készítették, így jól látszott a
sudár vörösfenyők által szegélyezett tó partja, és a
mellette elterülő falucska.
– Az ígéret földje – sóhajtott bánatosan városi
rokonuk. – Ez az a hely, ahol szabadon él minden
teremtmény, ahol tiszta a levegő, és rengeteg az
ennivaló. A legenda úgy tartja – folytatta Jocó, és
közelebb intette a többieket –, hogy a vidéki
mosómedvék mind fán élnek!
– Az nem lehet – sóhajtott Lufi.
– De bizony! Fákon! Ezt én mondom! — suttogta
Jocó.
 – Magam is hallottam erről – szólalt meg
Sebesmancs, megérezve a kínálkozó lehetőséget. – De
mondd csak, mégis hogyan lehet eljutni ebbe a
mosómedve-édenbe?
– A csuda tudja – motyogta fogatlan szájával az öreg
mosómedve. – Ezt is csak azok a madárkák
csicseregték, akikkel néha eldumcsizok erről a távoli
birodalomról. Az ilyen ágrólszakadt mosómackóknak,
mint mi, túl messze van, hogy nekivágjunk. Szóval
marad, ami van – mosolygott Jocó, és továbbindult.
Az utolsó csatornakanyarulatnál visszafordult, és
intett a mancsával:
– Meg az üres bendő. Na, viszlát, cimborák.
Örvendtem a találkozásnak. Jocó papa most felmegy
kicsit a felszínre, hátha akad valami rágcsálnivaló
odafenn ma estére – tette még hozzá búcsúzóul a
hasára mutatva, és ezzel otthagyta a négy piszkos és
csapzott mosómedvefiút.
– Honvágyam van, srácok – vallotta be a többieknek
Döme. – Attól tartok, szarvashibát követtünk el.
Kimondta azt, amire ebben a pillanatban
mindnyájan gondoltak.
– A paradicsomban éltünk, és a paradicsom most
már örökre elveszett! Mindenünk megvolt, amire
szükségünk lehetett, és nem vettük észre! Többet
akartunk! Újabb és újabb dolgokat! Megloptuk Totó
bácsit, meg a falu többi lakóját. És még több kaját
akartunk, még kényelmesebb életet, még több halat,
pizzát meg hamburgert. És ezt kaptuk! – mutatott
körbe Döme a mancsával az alagútban. – Mindenből
kevesebbet: nincs ennivalónk, oda a szép otthonunk,
meg a napfény – szipogta. – És oda… oda a
boldogságunk!
 – Hát, én sem pont ilyennek képzeltem a városi
életet – vallotta be Lufi. – A képeken olyan jól
mutatott. De a fák azért sokkal szebbek.
Egyszeriben, szinte varázsütésre, Döme felállt.
Kihúzta magát, és megigazította a nadrágját. Különös
bátorság és erő kerítette hatalmába:
– Nem számít, milyen messze van. Ha eljutottunk
idáig, a hazafelé vezető utat is képesek leszünk
megtenni – szólalt meg.
 12. FEJEZET

Otthon, édes otthon – merre

vagy?

A remény érzése új energiával töltötte el őket.

Egyszeriben mind a négyen sokkal vidámabb
hangulatba kerültek, és a vágy, hogy hazatérnek az
erdőbe, megsokszorozta erejüket. Azonban bárhol
nyitották is fel a csatornafedeleket, mindenütt csak a
betondzsungel fogadta őket. És bár-mikor
merészkedtek ki a felszínre a zuhogó esőben azonnal
bőrig áztak. Lufi elveszetten ácsorgott egy elektromos
és multimédia-szaküzlet kirakata előtt, ázott bundája
vézna testéhez tapadt. Az ablaküvegen lefelé csorogtak
az esőcseppek, bent az üzletben egy vadiúj tévé
képernyőjén épp a legfrissebb hírek mentek. Megáradt
folyókról tudósított élőben az időjárás-jelentés, és a
riporternőt majdnem elfújta a viharos szél. Lufi nem
hallotta, miről beszél, de ha hallotta volna, akkor sem
értette volna. Annyi azonban így is világos volt neki,
hogy nem jó hírekről számol be a hölgy. A várost már
hosszú-hosszú idő óta nem sújtotta ilyen ítéletidő.
A kis csapat aznap estére a legkevésbé bűzösnek
ígérkező csatornajáratban húzta meg magát, és nem is
jöttek elő napokig. Lufi talált egy esernyőt, és most a
működését tanulmányozta: ki-be kapcsolgatta, mire az
ernyő hol kinyílt, hol meg összecsukódott. Nem tudta
biztosan, mire való a szerkezet, de jó mókának tűnt. A
kis mosómedvéknek sejtelme sem volt róla, hogy
odakint már egy egész napja zuhog az eső. Arra
felfigyeltek korábban is, hogy mintha a csatornavíz
szintje egyre emelkedne, de nem tulajdonítottak neki
jelentőséget. Az esővíz egyre hömpölygött az utcákon,
és zúdult alá a csatornákba. A város alatti járatokban
folyónyi csapadékvíz gyűlt össze, ami az embereket
nem izgatta különösképpen, nem az ő problémájuk
volt, hanem a lent lakóké.
A víz már közeledett a mosómedvék vacka felé,
hatalmas hullámok fenyegették őket; egyelőre még
csak a távolból. Sebesmancs érzékelte először, hogy
komoly a veszély. Először a nagy loccsanást és a
dübörgést hallotta meg, a távoli hangolj ugyanis
visszaverték a járat falai. Intet Lufinak, hogy hagyja
abba az ernyő nyitogatását.
– Hallgassátok csak! – szólalt meg. – Ez víz…
méghozzá sok-sok víz!
Aztán már észre is vették: a förtelmes szennyvíz
óriási hullámokat vetve hömpölygött előre a föld alatti
járatban. A kis mosómedvék menekülni kezdtek. Döme
hátrafordult, és elvágódott, arccal egy nagy
pocsolyába. Sebesmancs, akinek nemcsak a mancsa, de
az esze is fürgén mozgott, kikapta Lufi kezéből az
esernyőt.
– Mindenki a fedélzetre! – kiáltotta. Megnyomta az
ernyő gombját, mire az kinyílt. – Nincs más esélyünk!
Pepito bólintott, nem volt B tervük. Se C terv, se D.
Ha az egyetlen – A – tervük meghiúsul, mindannyian
vízbe fulladnak.
A négy jó barát összekucorodva gubbasztott, arra
várva, hogy a hatalmas víztömeg odaérjen. Aztán egy
pillanattal később már szelték is a hullámokat. Ott
robajlott, hömpölygött körülöttük a nagy víz, utat
törve magának a sötétségben. Szinte olyan volt,
mintha a világ legnagyszerűbb vidámparkjában
vakációztak volna. Az esernyő nyele néha az alacsony
mennyezetet súrolta, és szikrákat szórva világította
meg az útjukat. Sebesmancs egészen élvezte a
helyzetet.
– Juppijééé! – rikoltozott. – Micsoda izgalmas
utazás!
Végül még Döme is felpillantott a mancsa mögül.
Már jó ideje himbálóztak fel-le, és forogtak körbe-
körbe, amikor a távolban apró fényforrást fedeztek fel.
– Föld a láthatáron! – kiáltott Sebesmancs, és
előrébb lökdöste magukat a fény irányába. – Attól
tartok, hamarosan vége a hajókázásnak!
A fénypont egyre nőtt, míg végül a négy mosómedve
esernyőstül kivágódott a csatorna kijáratán, egyenesen
bele az örvénylő folyóba. Döme kipottyant a sebtében
hajónak kinevezett esernyőből, és már majdnem
elnyelte a víz, de a barátai elkapták, és visszahúzták a
fedélzetre. A folyó is elcsendesült kissé, és a lucskos
mosómedvéket lágyan ringatva folyt tovább. Döme
hanyatt feküdt, és a fákat bámulta.
 – Megcsináltuk, fiúk! – mondta megilletődve.
– Úton vagyunk vissza az ígéret földjére.
A négy mosómedve hagyta, hadd sodorja őket a víz,
mígnem elértek egy lágyabban hullámzó szakaszhoz.
Ott a part felé irányították a hajót, kiszálltak az
esernyőből, és útjára bocsátották az életmentő
járművet.

– Mennyi fa! – sóhajtott Döme, és átölelte a

legközelebbi törzset. – Annyira hiányoztatok!
– És most mi legyen? – kérdezte Lufi.
– Nagyapám azt mondta, hogy mosómedvéknél a
túlélés első szabálya: mindig kövesd a folyót! És ha ez
itt épp a mi folyónk, akkor az azt jelenti, hogy
hamarosan hazatalálunk – magyarázta Pepito.
– De melyik irányba induljunk? – kérdezett vissza
Lufi.
Sebesmancs felnézett a párába vesző napra. Aztán
arrafelé nézett, ahol kivágódtak a csatornából, és rövid
fejszámolást követően éles mosómedveesze sebesen
összeillesztette az információdarabkákat. És döntött.
Mancsát felemelve mutatott abba az irányba, amerre a
folyó eredt.
– Arra! – szólalt meg, és a többiek követték.
 13. FEJEZET

Totó a téboly határán

H áromnapos kemény menetelés következett.

Nappal aludtak, éjjel az utat rótták, mert így volt
biztonságosabb. Halásztak, amikor megéheztek, és
nagyokat játszottak. A négy kis mosómedve boldog
volt, hogy visszajutottak az erdőjükbe. Döme pedig
annyira, de annyira boldog, hogy szinte minden útjába
kerülő fát megölelt.
– Szeretlek, te csodás tölgy – mondta, és
végigpuszilgatta a fa kérgét. – És téged is, drága szilfa
– ölelt át egy másikat, nagyokat cuppantva.
A banda belebotlott egy piknikező családba, de
Sebesmancs legyűrte magában a kísértést, hogy
elcsenjen tőlük egy finom falatot.
– Azért kerültünk akkora pácba, mert loptunk –
jelentette ki. – Vége a szabadrablásnak. Mostantól
halon, kukacon és gyümölcsön fogunk élni, mint
minden rendes mosómedve. Ez az az élet, amiről
városi rokonaink álmodni is alig mernek. Egyetértünk,
barátaim?
– Egyet! – válaszolták egyhangúlag a többiek, majd
elsuhantak a nyitott piknikkosár mellett.
 Döme látta meg elsőként a falujukat. Előreszaladt,
amikor megpillantott egy hatalmas vörösfenyőt, és
felmászott a fa tetejére. Milyen pompás innen a
kilátás!, sóhajtott magában. És úgy egy kilométerre,
egyszer csak észrevette a tavukat. Nagyokat pislogott,
hogy jobban ki tudja venni a részleteket. És ott volt
Totó boltja!
– Halihó, srácok! – hallották meg Döme hangját
fentről a többiek. – Hazaértünk!!!
A másik három mosómedve felszaladt a fa tetejére
Döme mellé. A lélegzetük is elállt, alattuk, ameddig a
szem ellátott, ott terült el az a táj, amelyet Csöves Jocó
mutatott nekik a féltve őrzött újságkivágáson.
– Barátaim – nyelt nagyot Lufi. – Ezt nevezem én
mosómedve-édennek!
– Kár, hogy már nincs meg az otthonunk –
emlékeztette társait Döme. – Kivágták, hisz tudjátok.
És tele a falu plakáttal: Mosómedvék kerestetnek élve
vagy halva! És rajta van a fényképünk mindegyiken.
És Totó bá haverjai nagyon ki vannak akadva ránk.
És…
– És ha már Totót említened… – vágott közbe
Sebesmancs. – Szerintetek mi történik most a boltban?
Négy mosómedveszempár meredt a távolba. Egy
fekete kisteherautó állt meg Totó boltjának bejárata
előtt. Tisztán látszott, hogy a sofőrnek nagyon sürgős
volt a dolga, mert csak úgy porzott az út a kocsi
nyomában. Egy csuklyát viselő férfi ugrott ki belőle, és
berontott a boltba. A négy mosómedve dermedten
figyelte a szemük láttára kibontakozó akciót. Egyszer
csak Totó bá repült ki az ajtón, a hátára esett a porba,
azután a csuklyás fickó az idős út fölé tornyosult, és
úgy tűnt, mintha puskatussal fejbe vágná!
A banda már tűzött is lefelé a fa törzsén.
– Totó bácsi bajban van! – kiabált Döme. – Meg kell
őt mentenünk!
Mire a mosómedvék a faluba értek, már minden
csendes volt. A fekete teherautó még mindig ott
parkolt az üzlet előtt, de az ajtókilincsen egy tábla
lógott: Ebédszünet miatt zárva! Furcsa, gondolta
magában Pepito. Nagyon furcsa! Túl késő van már az
ebédhez!
Sebesmancs indult elsőnek, a piros pólóból
rittyentett köpönyeg csak úgy suhant mögötte.
Bekukucskált a postaláda száján, és látta, hogy Totó
odabent ül egy székhez kötözve, a szájába pedig valaki
zoknikat gyömöszölt. Totó észrevette a mosómedve
fényes fekete gombszemét, meg se nyikkant, de
Sebesmancs már elég jól ismerte ezt a nézést. Az idős
úr tekintete kétségbeesett és elkeseredett volt. Döme
az ablakon keresztül látta, amint a csuklyás ember a
kis csilingelő fiókból – ahová nem is olyan régen ő
maga is elbújt egyszer – egy zsákba tömi a papírpénzt
meg az érméket.
A mosómedvék pontosan tudták, mi történik
odabent. Ők maguk is betörtek jó párszor Totó
boltjába, de az idős urat sosem bántották. Többnyire
csak egy kevéske ennivalót vettek magukhoz, és Totó
észre sem vette, hogy jártak nála. Ez a mostani dolog
sokkal komolyabbnak tűnt!
Sebesmancs agya lázasan dolgozott a terven…
tudta, hogy nincs vesztegetni való idejük. Lufit az
erdőbe küldte azzal a határozott utasítással, hogy
keressen meg valamit. Ő maga rántott egyet a
teherautó kilincsén, mire az ajtó kinyílt. Felkapta az
anyósülésről a baseballütőt, és Pepito markába
nyomta, aki két mancsra fogva az ütőt, lendített rajta
néhányat, csak úgy gyakorlásképpen.
A mosómedvék ösztönösen ráéreztek, mit kell
tenniük. Nem csupán egy banda voltak, hanem egy
csapat, szavak nélkül is értették egymást.
Kattant a zár, nyílt az ajtó. És a rabló lazán kisétált
rajta. Igyekezett úgy feltüntetni a dolgot, mintha
semmi sem történt volna. Döme végigtekert a tetőn, és
egy ugrással a nyakában termett. Jó erősen
belemarkolt a férfi orrába, a mocskos alsógatyát az
arcához nyomta. A fickó teljesen ledöbbent, és
nyikkanni sem bírt a fájdalomtól. Összevissza
csapkodott, és el-eltalálta Dömét. Pepito azonnal ott
termett, lendített egyet az ütőn, és a sípcsontján
találta el a rablót.
 A férfi elvágódott, és jajgatva kapott a lábához.
Rémülten nézett fel, és azt látta, hogy egy
alsónadrágot viselő mosómedve örömtáncot jár
mellette, egy másik piros köpönyeget hord, egy
harmadik pedig… a fejére célozva, lendíti a
baseballütőt. Bummmm! A rabló feje nagyot kondult,
de nem vesztette el az eszméletét. Imbolyogva lábra
állt, eldobta a pénzes zsákot, és a kocsi felé indult. Az
orrából csöpögött a vér, és piros pöttyöket hagyott
maga után a porban. Bevonszolta testét a kocsiba,
elfordította az indítókulcsot, és a motor felbőgött.
Pepito hátralépett, és büszkén szemlélve művét,
visszahúzta éles karmait. Négy kerék, kevesebb mint
két perc alatt, ez új egyéni rekord!, gondolta magában
elégedetten.
 A kocsi elindult, meglékelt kerekei kipörögtek, a
rabló pedig a kormányt forgatva, hasztalan igyekezett
egyenesbe hozni a járművet. Időközben Lufi is
visszaért a küldetésből, és mancsában ott szorongatta
a rendőrségi adóvevőket. Egyenesen berohant a boltba,
és kipöckölte Totó szájából a zoknikat. Megnyomott
egy gombot a rádió-adóvevőn, és Totó füléhez nyomta a
kagylót.
– Öhöm… izé… halló!!! – szólt bele az idős boltos. –
Rendőrség? Malvin ma szolgálatban van? – kérdezte.
– Természetesen – recsegte a készülék. – De ki
beszél ott, a mi lopott adóvevőnkön?
– Totó vagyok a boltból – hangzott a válasz.
– Te loptad el a walkie-talkie-nkat!? – kérdezett
vissza a rendőr.
– Dehogy, nem én voltam – kottyantotta el Totó. –
Egy rablásról akarok bejelentést tenni. Elvitték a
pénzemet! Kiraboltak! Most egy perce!
A rabló már rég feladta a próbálkozást, mire a
rendőrautó utolérte. Az útpadkán ücsörgött a lapos
kerekek mellett. Amikor a rendőrök ismertették a
jogait, és ahhoz a részhez értek, hogy „bármi, amit
mond, felhasználható ellene…”, motyogni kezdett
valami szuper-mosómedvehősről és a társairól, akik
állítása szerint keresztbehúzták a számításait. És csak
mondta, mondta a magáét.

Majdnem pontosan egy hét telt el a fenti események

óta, amikor a mosómedvék megjelentek Totó házánál,
hogy hivatalosan is bocsánatot kérjenek tőle.
 Az idős úr még kötést viselt a fején. Reggel volt,
kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett a ház elé, ahogy
mindig is szokása volt. Nagyot szippantott a friss
hegyi levegőből, ami szintén szokása volt. És ekkor a
lépcsőn megpillantott egy fürdőszobaszőnyeget meg
egy alsónadrágot. És az alsónadrágban egy frissen
fogott lazacot. Totó körülnézett. Nem látta a
mosómedvéket, de tudta, hogy ott rejtőznek valahol a
közelben. Lehajolt a halért, és elmosolyodott. A lazac
mellett a gatyában néhány pénzérmét és madárlátta
ananászdarabokat talált.
– Szóval, a kis anyaszomorítók békét ajánlanak –
vigyorodott el.
Öreg Totó az erdőt nézte, aztán intett egyet a nagy
vörösfenyő irányába.
A Bélelt Bunda Banda rendezte tartozását.
 14. FEJEZET

Jótett helyébe…

Füst szállt fel a tűzrakóhelyről, és finom fűszeres illat

töltötte be a levegőt. Lufi epres joghurtot lefetyelt
éppen, és nyakát nyújtogatva hátsó lábára állt, hogy
jobban láthassa a tűzön sülő halat. Fehér bajuszszőrei
szerteszét meredeztek, és várakozásteljesen simogatta
a hasát. Most az egyszer én is ki fogom venni a részem
a mulatozásból, fogadkozott. A terepet figyelte, ahol a
falu lakói összegyűltek, iszogattak, beszélgettek,
sörözgettek. Kisnyüsti szomszéd Totó bá függőágyában
hintáztatta magát.
Döme tiszta, fehérre mosott alsónadrágot húzott.
Nagyon szerette őket, és boldog volt, hogy minden
napra új fehérneműt húzhat. A szupermenes nacikat
kifejezetten a vasárnapokra tartogatta. Nagyon
elégedett volt az új, menő öltözékével, és ez még a
hiányzó farkáról is elterelte a figyelmét. Közeli
barátságba került ugyanis Totó bá unokájával,
gyakran látták, amint a kislány a falu utcáján a kis
mosómedvét tologatja a babakocsijában.
– Ez nagyon ciki – szólt oda neki Lufi, amikor Döme
megjelent a fején egy kis csipkés sapkával, de Dömét
nem izgatta a megjegyzés.
És amikor a kislány az ölébe vette, hogy ringassa, és
olyan erősen tartotta, hogy Döme visongatni kezdett,
Lufi igazából még irigyelte is kicsit a barátját.
Sebesmancs az új odújukból figyelte őket. Csodás
vörösfenyőből volt ez is, remek kilátással a falura. A
Bélelt Bunda Banda minden tagjának saját,
kompletten berendezett hálószobája volt. A szép
párnákat sem direktbe lopkodták össze, hanem,
úgymond, a falu adományozta nekik. Döme az
alsónadrágjait szépen összehajtogatva a szoba egyik
sarkában tartotta, a falakról pedig mind egy szálig
eltűntek a felhőkarcolókat ábrázoló poszterek. A kis
mosómedve horkolásra emlékeztető hangokat hallott
Pepito szobája felől. Biztos megint relaxál, gondolta
magában.
 Sebesmancs a környéket kémlelte: a közelben a falu
lakói mindennapi tennivalóikat intézték. A falu mögött
a távolban pedig ott csillogott a tó vize, és kanyargott a
folyó. Sebesmancs tudta, hogy valahol azon is túl, ott
van a nagyváros Mélyet szippantott a friss hegyi
levegőből és büszkén kidüllesztette a mellét. Mint a
banda vezérének, legelső kötelessége az volt, hogy
biztonságos otthont teremtsen társainak. Meg
elegendő élelmet, amivel kibélelhetik a bundájukat,
gondolta, és nagyot nyelt, amikor meglátta Lufit,
kezében egy tál frissen sült lazaccal a fák között
osonni.
A falubeliek hálásak voltak a mosómedvéknek,
amiért Totó segítségére siettek a bajban, és
hajlandónak mutatkoztak fátylat borítani a múltra.
Sebesmancs nem volt teljesen biztos benne, hogy
tartós békére számíthatnak, de jó volt így, bármeddig
tartson is a tűzszünet. Eltöprengett a nagyvárosban
töltött időkön. Elég kalandban volt részünk, összegezte
magában a tapasztalatokat. Legalábbis egy időre.