Aliens Versus Predator

Steve Perry - Stephani Perry

A préda
Szűkíts Könyvkiadó Alapítva 1929
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Aliens vs. Predator: Prey by Steve & Stephani Perry
a Bántam Spectra Book, 1994 Copyright (c)
1994 by Twentieth Century Fox Film Corporation
Aliens(tm), Predator(tm), Aliens vs. Predator(tm) (c)
1994 Twentieth Century Fox Film Corporation
Published by arrangement with
William Morris Agency, Inc.
New York, USA
AH Rights Reserved.
Fordította Szántai Zsolt
Borító Boros Zoltán és Szikszai Gábor
ISBN 978-963-497-153-5
Hungárián translation (c) Szántai Zsolt, 1995
Hungárián edition (c) Szukits Könyvkiadó, 2007
Lektor: Kosa Éva
Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella
Tipográfia, színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft.
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Dianne-nak, és a kampánycsapatnak, aminek a tagjai a postai bélyegek felragasztgatásától kezdve a

telefonhívások lebonyolításáig mindent elvégeztek: Dennisnek, Ann-nek, Bobbye-nak, Bobnak,
Ginának, Diane-nak, Rosie-nak, Ingridnek.
SCP

A hat nőnek, akik megmentették az életemet, vagy a józan eszemet, vagy talán egy kicsit
mindkettőt: Leslie-nek, Tamar-nak, Dianne-nak, Gwennek, Charlene-nek és Cherylnek. Vala-
mennyiőtöknek köszönöm.
SDP

Ezúttal Kij Johnsonnak köszönjük, hogy minket bízott meg a munkával - köszönjük neki a csúnya
pénzhistória ellenére is, ami később jött. Vagyis nem jött...

“Démon a démon mögötti démon mögötti démon mögött.

Uralkodó masztodon, szörny - fájdalom az egója fogában,
a holtrészeg bíra:
Bárki légy is, agóniánk eljut hozzád,
ki szívfájdító tökéletességünk legsötétebb oltárán trónolsz.
Bestia, vad dög. Én Istenem csahosai”
George Barker

1.

Szóval, nem szépítem a dolgot: szerintem te dilinyós vagy.

Scott elmosolyodott, hogy egy kicsit, de ne túlságosan, elvegye a megjegyzése élét. Egy héttel
korábban léptek ki a hiperűrből. A gravitációs hajtóművük új, továbbfejlesztett típus volt, a vita
azonban, amit szinte rögtön elkezdtek, ahogy a legénység kiszállt az alvókapszulákból, a régi volt.
A többiek az üzemben dolgozgattak, vagy éppen a hajón rutinszerűnek számító feladatokat
végezték, így a két pilóta egyedül maradt a vezérlőmodulban. A Nagy Mélységet bámulták; csak
pár heti út választotta el őket a következő kikötőtől, de nekik éveknek tűnt a hátralevő idő.
Tom - az alvókapszulába való befekvés előtt rövidre nyíratott sötét haja még mindig nem nőtt meg -
már megint előadta a szokásos szónoklatát. Olyan volt, mint egy elsőéves kadét egy vitafórumon.
Scott megdörzsölte szőke szakállát, és várta a választ. Köröttük a hajó állott levegőjének olyan
szaga volt, akár egy edzőterem öltözőszekrényének.
Tom természetesen egy másodpercet sem késett a felelettel.
- Persze, dilinyós vagyok. Én, meg mindenki más is. De annyit bizton állíthatok, előbb-utóbb
megkapjuk a számlát. Képtelenség büntetlenül megerőszakolni a szűz bolygókat, lehántani róluk
mindent, ami értékes, hogy a végén csak az üres vázuk maradjon meg.
- Nem emlékszem rá, hogy mostanában bármibe belevertem volna a farkamat - mondta Scott.
- Tudod, hogy értem.
- Nem. Nem tudom. A “Dolarhyde”, ha esetleg elaludtál volna az eligazítás alatt, egy vontatóhajó.
Egy félig megrakott uszályt vontatunk, amire tizenöt millió tonnányi feldolgozott halat és állati
terméket pakoltak. Meg a processzort, ami még több élő húst gyűjt majd be a Ryushi csóró
balekjaitól, a szartaposó cowboyoktól... Nem. Nem is cowboyok, mert nem tehenekre vigyáznak.
Inkább “rhynth” boyok, akik azon a semmi közepén levő bolygón élnek.
- Scott...
- És - folytatta Scott, meg sem hallva Tom közbeszólását -, és az uszály, meg ez a hajó, meg a
cowboyok, ahogy te meg én is, a Cég tulajdonában vagyunk. Testileg és lelkileg. A jó öreg
Chigusának add elő ezt a “megerőszakoljuk a természetet” dumát. Helyes?
- Jézus, te olyan átkozottul szűkagyú vagy... Hú!
Scott végighúzta a kezét a kapcsolók fölött, és megpróbálta meghatározni, melyik műszer csipog.
Itt, a Nagy Mélység közepén, ahol semmi sem létezett, csak az ő bárkájuk, meg a nagy néha
nekipattanó hidrogénatomok, valami hirtelen elhúzott mellettük. De olyan gyorsan, hogy szinte
csak egy villanás volt az egész. És közben piszkosul felgyorsított. A hajótól jó néhány száz
kilométernyire haladt, de ez a távolság idekint semminek számított.
- Ez a kibaszott olcsó doppler! - mondta Tom, és megpróbálta rábírni a komputert, hogy
megváltoztassa a műszer érzékelési tartományát. - Mi a franc volt ez? Talán egy hajó?
- Nem valószínű. Egy ekkora gyorsítás belepasszírozná az üléseikbe az utasait. Lehet, hogy egy
nova-törmelék. Vagy egy szikladarab, ami egy réges-rég szétrobbant bolygóról szakadt le.
- Igen? De az is lehet, hogy ez maga volt a Végső Leszámolásra induló Úristen. Jobban jársz,
Scotty, ha tisztára mosod a lelkiismeretedet!
- Én csak egy csóringer vagyok, haver. Ne engem okolj amiatt, hogy az univerzum úgy működik,
ahogy.
- A kibaszott spektográfok sem érzékelték. - Tom a konzolra csapott a keze élével. Ezekre a hajókra
senki sem költött pénzt, főleg arra nem, hogy tűrhető minőségű műszerei legyenek.
- Úgy csinálsz, mintha tömör platinából lett volna az egész, és nekünk kéne levadásznunk. - Scott
elmosolyodott. - Ez nem ránk tartozik, pajti. Egy kődarab a sötétben. Kit érdekel?
***
A “Ne'dtesei” szenzorfürtjei előtt ülve Yeyinde a pályáján továbbsodródó idegen hajóra nézett. Ő
volt a Vezér; már a neve is azt jelentette, hogy “bátor”, de tudta, hogy a harcosok, amikor azt hitték,
hogy nem hallja őket, “Dachande”-nak hívják. Ez a név annyit jelentett, hogy “nem egyforma kés”,
és arra utalt, hogy bal alsó agyara letört, amikor pusztakezes harcot vívott egy Kemény Húsúval,
egy “kainde amedh”-dal, egy fekete, exoszkelettes, savas vérű páncélos lénnyel. Yeyinde magában
mindig elmosolyodott a ráragasztott név hallatán. Sértésnek is vehette volna, de inkább büszke volt
rá. A Kemény Húsúak, a királynőik kivételével, nem voltak eszesebbek, mint a kutyák, de vadak
voltak, és halálos ellenfélnek számítottak, ezért éppen megfelelőek voltak a kiképzendő fiatal
harcosok számára. Yeyinde megtehette volna, hogy egy újat tetet az agyara helyére, de inkább úgy
hagyta, ahogy volt, hogy emlékeztesse magát és minden bátor, vagy viszonylag ostoba harcost -,
hogy akadt egy yautja, aki fegyvertelenül ki mert állni a Kemény Húsúval, és élve elhagyhatta a
küzdelem színterét. Ahogy egy valódi harcoshoz illett, Dachande sohasem beszélt a viadalról, de
hagyta, hogy a többiek újra és újra elismételjék a mesét, hogy kiszínezzék a történetet, amikor
megénekelték. Ő volt a “Ne'dtesei” vezére, a hajó és a harcosképzők egykori parancsnokainak fia
és unokája; senki sem akadt, aki nála jobban értett volna a pengék vagy a lőfegyverek
művészetéhez. Már sok száz fiatal hímet elhozott magával, hogy megtanítsa őket a Vadászatra, de
eddig még csak néhány tucatnyit vesztett el; a legtöbbjük még mindig élhetett volna, ha
engedelmeskednek a parancsainak.
Felsóhajtott. A másik hajó már olyan távol volt, hogy a szenzorok fürkész szemei sem láthatták,
'mberek vezették. Dachande ismerte őket, a 'mbereket, bár ő maga még sohasem vadászott rájuk.
Szerszámkészítő faj volt, a fegyvereik felértek a yautják fegyvereivel, és - ha hinni lehetett a
történeteknek - a testük elképesztően “pyode amedh” volt. Puha Húsú-ak. Viszont halálos
eszközeik voltak, és ezért valódi megmérettetést jelentettek a vadászok számára. De vajon mit
kereshetnek itt kint? Hová tartanak? Dachande sajnálta, hogy kénytelen részt venni ezen a
Vadászaton, hogy felelősséget kell vállalnia egy seregnyi izgága harcosjelöltért, akik alig várják,
hogy megmutathassák a képességeiket.
Nem baj. Eljön majd az idő, amikor vadászni fog rájuk. A 'mberekre.
De most a hajót kellett irányítania, és a Vadászatot kellett előkészítenie.
Bekapcsolta a hajó mélyén berendezett fészekben kuporgó Kemény Húsú királynőt figyelő
elektronikus szemeket.
Az előtte levő felületen megjelent a kép.
A királynő magas volt, kétszer nagyobb Dachandénál, és még a hajó lecsökkentett mesterséges
gravitációjában is nehéz volt. Talán négyszer olyan súlyos lehetett, mint ő. Olyan fekete volt, akár a
lámpák alatt tompán csillogó fészektisztító karok, és leginkább egy óriási “zabin” bogárra
emlékeztetett, csakhogy ennek hosszú, ízeit farka is volt, meg a felsőtestéből is kiállt két rövid
ráadás-kar. Agancsszerű, széles és hegyes taréjai magasan felfelé meredtek; tűhegyes fogakkal teli
állkapcsában egy másik, kisebb rejtőzött, amit képes volt előredöfni a pofájából. Ha szabad lett
volna, tekintélyes, gyors, erős és intelligens ellenfél válhatott volna belőle. De a királynő nem
szabadulhatott ki. Testét dlex-hevederek tették mozgásképtelenné, olyan pántok, amiket még a
legélesebb pengékkel sem lehetett átmetszeni, még a legforróbb tűznek, vagy a legerősebb savnak
is ellenálltak. A megkötözött királynő csak arra volt képes, hogy lerakja tojásait és a hajó Vezére
pontosan ezt várta tőle. A hatalmas tojócső alatt egy futószalag működött, hogy az értékes tojásokat
elszállítsák egy csarnokba, ahonnan aztán a “Ne'dtesei” két oldalához piócákként tapadó
tartályhajókban elhelyezett robotmászók belsejébe kerüljenek. A tartályhajókban a robotok - külön
erre a célra tervezett gépezetek voltak - felkészítették magukat arra, hogy termékeny talajra
szállítsák a tojásokat. Akár megannyi mechanikus anya, valamennyien olyan helyre rakják majd
szállítmányukat, ahol azok megnyílhatnak, hogy kimásszon belőlük a Kemény Húsú rákszerű első
testformája. Az a testforma, ami aztán később áldozatot talál magának, olyan zsákmányt, amibe
belenyomhatja a második testformát. Ezek az embriók aztán majd kirágják magukat a tehetetlen
gazdatestből, és herékké válnak. A legtöbb Kemény Húsú ezután már nem fejlődik tovább.
Fenevadak lesznek, préda a harcosoknak, akiket a Vezér azért hozott magával, hogy megtanulják a
Vadászat törvényeit. Az ostoba, de félelmetes Kemény Húsúak megtanítják majd az ifjoncoknak
azt, ami minden vadász számára a legfontosabb: cselekedj megfelelően, vagy véged. A Vadászat
közben nem lehetett hibázni.
Dachande a megbéklyózott királynőre, meg a húsos tojásaira nézett. Az otthonát jelentő bolygón, a
trófeafalán féltucatnyi letisztított Kemény Húsú koponya díszelgett. Köztük volt annak a feje is,
amelyiket a puszta kezével ölt meg, de volt ott egy királynő-koponya is - ezt egy iszonyú vadászat
során szerezte, melynek során kilenc Beavatott harcos vesztette életét. Dachande ötven másik
Kemény Húsút is megölt, de csak ezt az egy koponyát tartotta érdemesnek arra, hogy a falára tűzze.
Ezek a lények veszedelmesek voltak, de a hozzá hasonló vadászok számára már nem jelentettek
kihívást. Elhatározta, ha a következő vadászatok valamelyike során alkalma lesz szembenézni
valamelyikkel, csak a lándzsáját, vagy a csuklótőreit fogja használni. Minden yautja képes
“szétégetni” a Kemény Húsúakat; a Vezérnek hátrányos helyzetből kell hoznia magát. Az
asszonyok gyakrabban mosolyognak a bátor harcosokra, mint a gyávákra; Dachande sohasem
szenvedett az asszonyi figyelem hiányától, és nem akart éppen most megismerkedni a mellőzöttség
érzésével. Az eltelt esztendők alatt, amióta Beavatott harcos lett belőle, hetvenhárom utódot
nemzett, és úgy tervezte, a következő párzási időszak végére eléri a nyolcvanat. Egy yautjának
mindent meg kellett tennie azért, hogy nemzetsége vonala ne törjön meg. Dachandénak is feltett
szándéka volt, hogy egy légiónyi fiatalt hagy maga után, amikor elérkezik a számára végső
Vadászat ideje.
Elvigyorodott. Bármelyik vadászat az utolsó lehet, hiszen ez az Ösvény rendje, de nem hitte, hogy
neki éppen ez lesz az. Rutin dologra készült; már több tucatnyi ehhez hasonló küldetésen
parancsnokolt, ezért akár bekötött szemmel, kicsorbult pengékkel, kikapcsolt lángvetővel, álmában
is képes lett volna végigcsinálni. Könnyű menet, “gkei'moun”, egyszerű.
Kikapcsolta a királynőt bámuló szemeket. Elhatározta, átmegy a fiatal harcosokhoz, és megenyhíti
a bennük növekvő feszültséget. Néhányukon már látszottak annak jelei, hogy valami olyan
ostobaság elkövetésére készülnek, mint amilyen egy Beavatott harcos, vagy esetleg maga a Vezér
párviadalra hívása. Dachande időnként úgy látta, hogy a fiatal harcosok nem sokkal eszesebbek,
mint a Kemény Húsúak. Még emlékezett azokra a napokra, amikor a Beavatása előtt azt hitte
magáról, hogy mindent tud, hogy ő a legbátrabb yautja, aki valaha született, és készen állt rá, hogy
ezt a legkisebb provokációra megpróbálja bebizonyítani. Ó, a fiatalkor, amikor mindenki
legyőzhetetlennek hiszi magát! Annak idején egyetlen hím sem akadt, aki nála büszkébb lett volna,
aki többre tartotta volna magát, mint ő, aki hozzá hasonlóan azt hitte, hogy egy nap majd ő lesz az a
tengely, amely körül az egész univerzum forogni fog. Akkor még azt hitte, hogy ő a sors
kiválasztottja, aki más, mint a többi önjelölt hős, aki körülötte feszített, és készen állt rá, hogy
bármikor sértésnek vegye a legcsekélyebb tiszteletlenséget is.
Eszébe jutott, hogy valamikor, régen, egy nála fiatalabb harcos olyan pillantást vetett rá, amit ő
nem tartott helyénvalónak. A szerencsétlen tekintete egy másodperccel tovább időzött rajta, mint
amennyit a galaxis jövendőbeli tengelye illendőnek ítélt. Eszébe jutott, hogy úgy felfújta magát,
mint egy méregvarangy, és előrelépett, hogy karompárbajra hívja az ifjoncot - a beavatatlanok
számára tilos volt az élet-halál viadal. Eszébe jutott, hogy amikor elindult a szánalmas kölyök felé,
egy éppen arrajáró asszony véletlenül a földre taszította őt. Mire feltápászkodott, a tiszteletlen már
eltűnt, és az asszony - aki talán észre sem vette, mit tett - is tovább ment.
Dachande elvigyorodott; az agyarai szétfeszítették a száját. Hosszú idő eltelt azóta. A mostani
ifjoncok akkoriban még csupán folyadékcsöppek voltak apáik hímvesszejében. De ezek is éppúgy
meg fogják tanulni a leckét, ahogy ő. Rá fognak döbbenni, hogy nem ők az istenek által az
univerzumnak adományozott ajándékok. Ő pedig látni fogja, amikor erre rájönnek. Vagy látni fogja
a halálukat. Ez a két lehetőség volt csupán, és mindkettő az Ösvényhez tartozott.

2.

Dachande lassan végigment a félhomályos folyosón. A “kehrite”, a terem felé tartott, ahol a yautják
a pengék használatát, és az egyszerű, fegyvertelen harc fogásait gyakorolgatták. A Vadászat tanítása
közben sok Vezér csak a szkafanderek mechanikájának és a lángvetők használatának tulajdonított
nagy jelentőséget, Dachande azonban nem tartozott közéjük. Tapasztalatból tudta, hogy a vadász
időnként csak a saját bátorságára számíthat, semmi másra. Tudta, ha bármi mást tanítana, azzal
kockára tenné a jövő harcosainak életét. Csak az nevezheti magát jó Vezérnek, akinek a tanítványai
hosszú időn keresztül vadásznak.
A tanító munkáját a legjobban azon lehet lemérni, hogy milyen hosszú ideig élnek a tanítványai.
Minél tovább maradnak életben az általa kiképzett harcosok, annál jobb a mester.
Ahogy közeledett a “kehrite” felé, Dachande mély lélegzetet vett. A levegő sűrű volt az erőszak
pézsmaillatától; olajos, kesernyés szag volt ez, ami összecsapást sejtetett. Dachande nem sietett. Ő
volt a legvénebb Beavatott, ezért megillették bizonyos előjogok. Egyetlen párbajt sem lehetett
elkezdeni a Vezér nélkül.
A kanyargós folyosó összeszűkült. Dachande egy boltíves ajtó előtt állt. A falak előtt Kemény
Húsúak páncéljai álltak. Dachande már hallotta a karmos lábak csattogását, és az izgatott várakozás
mormogását. Átlépett a boltív alatt, és várta, hogy észrevegyék. Gyorsan körülnézett. Ott volt az a
néhány tanítványa is, akiken már korábban látta, hogy még sok bajt fognak okozni. Mahnde, az
alacsony; Ghardeh, a hosszúfürtű, és Tichinde, aki mindegyiknél hangosabban beszélt. Hármójuk
közül Ghardeh jelenthette a legkisebb veszélyt; ő mindig csak követte a többieket. Ám a másik
kettő...
Néhány pillanattal később valamennyi yautja a mester felé fordult. Összesen tizennégyen voltak,
akik a tanoncok dísztelen dlex fejpántját viselték, plusz két Beavatott harcos, aki segített a
Vezérnek a tanításban. Ők ketten, Skemte és Warkha egyébként a navigátor és a pilóta szerepét is
betöltötték a hajón, amely egyébként teljesen automatikusan működött - akár egyetlen gyakorlott
yautja is képes lett volna elboldogulni az irányításával, de azért nem ártott az óvatosság. Mindkét
harcos Dachande jelölését viselte a homlokán; a harmadik szemnek látszó heg az első portyájuk
során elejtett Kemény Húsú vérével beégetett seb maradványa volt. Mindketten lesték a mester
útmutatásait; mindketten Vezérré akartak válni, de elég bölcsek voltak ahhoz, hogy megértsék,
céljukat nem érhetik el, ha párbajra hívják Dachandét.
A fejek sorra lehajlottak a mester előtt. Dachande udvariasan bólintott, de egyetlen pillanatra sem
vette le éles, sárga szemét a csoportról - különösen Tichindéről nem. Nem lepte meg, amit látott.
Tichinde is lehajtotta a fejét, de közben Dachandéra meredt. Amikor észrevette, hogy a Vezér is
nézi őt, megremegtette alsó agyarait, felemelte a fejét, és a szemeibe bámult. Ez az agresszió biztos
jele volt. Arcátlan dolog volt ez, de egy türelmes Vezér megbocsáthatta. Mivel Tichinde nem
mordult fel kihívóan, Dachandét nem érte sértés. Viszont jó alkalma nyílt rá, hogy lehetőséget
adjon a felajzott ifjoncoknak a gyakorlásra.
- Tichinde! - Dachande dühösebbre fogta a hangját, mint amilyen valójában volt. Az erőszakos
fiatalt körülvevő yautják széttárt agyarakkal oldalra léptek.
- Megmutathatod a tudásodat - folytatta Dachande. A hangja gúnyos volt. - Mégpedig egy “jehdin-
jehdin” harcban... Mahndéval. Aki először összerogy, az a vesztes.
A fiatalok csalódottan mormogva hátrahúzódtak, és a “kehrite” falához álltak. Az ellenfelek
egyetlen fegyvert sem használhattak, ezért valószínű volt, hogy a küzdelem végén mindketten
életben maradnak. Az izgalom mégis a tetőfokára hágott. Néhány yautja felfedezte, hogy a Vezér és
Tichinde milyen pillantásokat vált, és már mindannyian látták a tanonc tiszteletlen arcvonásait.
Vajon mit fog csinálni vele a Vezér? Hogyan reagál majd? Talán már olyan gyenge, hogy inkább
nem törődik egy kihívással? Igaz, elég burkolt volt a sértés, de akkor is...
Dachande addig várt, míg mindenki elhelyezkedett, majd kiadta a parancsot.
- Rajta!
A yautják felhördültek, és kántálni kezdtek. A két fiatal harcosjelölt körözni kezdett. Dachande
feszülten figyelte, ahogy Mahnde felemelt karokkal előrelendül, hogy elsőként csapjon le.
Tichinde könnyedén védte a csapást, és az ellenfele torkára ütött.
Mahnde oldalra mozdult, de ahhoz nem volt elég gyors, hogy teljesen kitérjen a csapás elől. Ahogy
megtántorodott és visszahúzódott, a termet megtöltötte a torokhangú kórus sziszegése. Mahnde
esetlenül védekezett. Senki sem akadt, akinek tetszett volna, amit művelt.
Tichinde felrikoltott, és szétterpesztett karmokkal Mahndé-ra rontott.
A védekező Mahnde már elvesztette az egyensúlyát, és túl magasan blokkolta az ütést. Tichinde
teljes erejéből lesújtott, és a párnázott padlóra küldte Mahndét. A győztes ifjonc hátravetette a fejét,
és diadalmasan felüvöltött. A “kehrite” remegett a tanoncok izgatott ordítozásától. A mérkőzés
véget ért.
Túl korán. A fiatalok vére még izzott; senki sem volt elégedett egy ilyen gyors befejezéssel.
Dachande új kihívó után kutatva végignézett a csalódottan, Mahnde szereplésével elégedetlenül
rikoltozó társaságon. Talán Chulonte, talán ő ígéretes ellenfél lehetne...
A yautják meglepetése és felélénkült izgalma felerősítette az üvöltözést. Dachande tekintete
visszavillant a párharc színterére, és... És döbbenten látta, hogy Tichinde belerúg a padlón fekvő,
legyőzött ellenfele fejébe.
- “Ki'cte!” - süvöltötte túl Dachande a hangzavart. - Elég!
Tichinde újra rúgott. Mahnde oldalt gördült, és megpróbálta védeni az arcát, ugyanakkor előre
kapott, hogy megfogja Tichinde lábát. A yautják őrjöngtek. Forrt a vérük; nyálka-cseppek
röppentek a levegőbe, ahogy izgatottan megrázták a fejüket.
- Tichinde! - Dachande még nem sokszor látott ilyen engedetlenséget. A pástra lépett, és újra
felüvöltött.
Tichinde a Vezér felé fordította az arcát. Vicsorgott. Kinyújtotta egyik kezét, és Dachande bal válla
felé csapott.
Dachande ösztönösen kitért az ütés elől.
A karmos kéz célt tévesztve lehullott.
A bámuló yautják elhallgattak, már csak néhány csodálkozó csettintés és kiáltás hallatszott.
Tichinde mozdulata egyértelmű volt. Dachande azóta nem látott ilyesmit, amióta megszerezte
magának a vezéri címet. Nyílt kihívást kapott.
Dachande némán felsóhajtott. Milyen eszement ez az ifjonc! Vajon hogyan maradhatott életben
ilyen sokáig?
***
A két nap perzselő forróságában szinte élettelennek tűnt a völgy talaját borító égett por. Ugyan
miféle kornyadozó, elfajzott vegetáció létezhet egy ilyen helyen? Az ikercsillagok alig hasonlítottak
egymáshoz; a szekunder nap árnyait alig lehetett látni a primer élénkebb, parázsló forróságában. A
poros, barna sziklák magas falai - valamikor víz is lehetett itt, ami kivájta ezeket a kanyonokat -
folyosókat alkottak a néhai mederben. Kényelmes utazásról itt szó sem lehetett, talán csak akkor, ha
valaki a kövek között kúszva közlekedett. De épeszű ember nem vállalkozott volna ilyesmire,
hiszen a sziklatömbök között rejtve az életnek több halált okozó formája létezett. A fullánkos
legyeken és a mérgeskígyókon kívül élt itt egy különösképpen veszélyes skorpiófaj - a dögök a
Ryushi tizenkilenc órás napjának minden percében a kövek között megépített fészkeikben lapultak.
Ezen a vidéken a forróság még naplemente után is csak ritkán csökkent testhőmérséklet alá, és még
a sötétedés beállta után néha feltámadó, hűsnek és felüdülést okozónak tűnő szellők is sivatagi
meleget árasztottak magukból. A levegő mindig csontszáraz volt, a ritkán kerekedő szelek élesek és
kellemetlenek, akár egy forró korbács csapásai. Mindezek ellenére lehet, hogy valaki éppen
ilyennek képzelte el az Édent...
“De nem én.”
Machiko Noguchi végighúzta kecses kezét rövid fekete haján, és megnyomta a műszer gombját. A
hordozható távolbalátó végigpásztázta a kietlen pusztaságot, és ugyanazt mutatta, mint korábban. A
Ryushin majdnem mindenhol ilyen volt a táj. A néhány mesterséges fúrt kúton, és persze a telepen
kívül az egész bolygó olyan volt, amilyennek egy sivatagi bányakutató a poklot képzelheti: sziklák,
por és forróság, egyetlen értékes fém telér nélkül.
Noguchi felsóhajtott, és megnyomott néhány gombot. Ahogy a kis monitor elfeketedett, hátradőlt
testformájú székében, és lehunyta a szemeit. Mély lélegzetet vett, és keresztülpréselt összeszorított
fogain egy nyögést. Amikor felkínálkozott a lehetőség, nem habozott. Csak huszonkilenc éves volt,
és máris felügyelői státuszt kínáltak neki a Chigusa Corporation-nél. Sikeres vállalkozás a Béta
Cygni rendszer távolabbi végén, nyugodt munka.
- Csábító ajánlat - mondta akkor.
Persze. Még csak hat hónapja érkezett a Ryushira, Prosperity Wellshez, és gyakorlatilag el sem
kezdődött a megbízatása, de máris úgy utálta ezt a sziklabolygót, hogy hányni tudott volna, amikor
végignézett rajta. Ez kell a karrieredhez, mondogatta magának.
“Hát, legalább légkondicionálás van...”
Noguchi a feje fölé nyújtotta a karjait, és megfeszítette a hátát. Már nem volt sok hátra az
ebédszünetéből, ideje volt visszamenni az irodájába. Általában Hirokival ebédelt, de neki most
találkozója volt pár farmerrel, ezért Noguchi úgy döntött, visszamegy a lakására, és átnézi a cégnek
készített egyik statisztikai jelentést. Hirokinak már csak pár hete volt hátra a megbízatásából, de
Noguchi azt akarta, hogy addig is ő tartsa kézben a gyeplőt. Különben is, csak a saját szobájában
tudott ellazulni; eszébe sem juthatott, hogy máshol kimutassa valódi érzéseit. Túl nagy volt a tét,
ezért mindig és mindenhol profinak kellett látszania.
Kifelé menet belepillantott az ajtaja melletti holotükörbe, és bólintott - egy hűvös, kemény, rideg
nőt látott. A tipikus japán ízlés szerint talán még csinosnak is lehetett volna nevezni, persze őt ez
érdekelte a legkevésbé. Viszont annál fontosabb volt a számára, hogy olyan... Olyan... Olyan
“tekintélyesnek” látszott. A farmerek a jelek szerint nem kedvelték túlságosan, de “tisztelni”, azt
fogják. Igen, biztos, hogy elismerik majd a tekintélyét, és ez éppen elég lesz.
***
Dachande érezte, hogy felforr a dühe, de szinte bűnbánóan megszabadította magát az érzéstől. Egy
fél nemzedéknyi idővel korábban egy ilyen nyílt sértés azonnal a fiatal hím halálát vonta volna
maga után. Egy yautja, aki párbajra meri hívni őt? Biztos “thei-de”. És ráadásul közben vigyorog.
Ám most Vezér volt. Nem valami szelíd vezér, de igazságos. Tudta, lennének olyanok, akik azonnal
ölnének, ha ilyen támadás érné őket - de neki most tanítania kellett. Ha egy párbajról előre tudod,
hogy meg fogod nyerni, akkor nincs értelme, hogy megvívd. Persze nem térhetsz ki előle, de az
egész nem jelent többet gyakorlásnál.
Ez a gondolatsor egyetlen pillanattöredék alatt cikázott keresztül az agyán.
Tichinde újra feléje csapott.
Dachande ismét kitért. Látta az ifjonc képén megjelenő meglepődést. Talán - igaz, már túl későn -
megértette, hogy hibát követett el. Nagyon nagy hibát.
A fiatal yautják néma döbbenete eltűnt, és újra vad vérvággyal üvöltöttek. Vért akartak látni, és az
sem érdekelte őket, hogy kiét.
Dachande nem tűnődött tovább. Megragadta Tichinde kezeit, és a magasba emelte.
Tichinde az arcába rikoltott; az éles hang összekeveredett a nézők kiáltásaival.
Dachande folytatta a megkezdett mozdulatsort.
A Vezér előrelendítette a fejét. A két koponya tompa csattanással ért egymáshoz. A közönség éles
csettintő és sziszegő hangokat hallatott.
Tichinde kiszabadította a kezeit, hátratántorodott. A karjait még mindig magasra tartotta, de már
kábult volt.
Körözni kezdtek.
Tichinde dlex-pántja alatt megjelent egy apró, fakó vér-csepp, és lassan legördült az arcán. Anélkül,
hogy levette volna a tekintetét Dachandéról, felnyúlt, megérintette a vércsíkot, és az ujjai között
összedörzsölte a cseppet. Látszott rajta, nem élvezi túlságosan az érzést.
Rossz jel.
Tichinde szélesre tárta a karjait, és felüvöltött. A hang dühödt volt, de így is fel lehetett ismerni
benne a “Nan-deThan-gaun”-t, az Éjfél Csókja ordítást.
Tichinde ezzel nyíltan bevallotta szándékait: arra készült, ha tudja, megöli a Vezért.
Mindennek van határa. Dachande egymásba fűzte az ujjait, és felugrott. A vakmerő yautja mellett
ért földet. Két öklével keményen lecsapott a még mindig rikoltozó Tichinde hátára. Tichinde a
padlóra roskadt. Alsó állkapcsa a pást szőnyegéhez csattant.
Ahogy Tichinde lassan talpra állt, Dachande gyorsan hátraugrott. Mivel tudta, hogy minden
mozdulatát élénk tekintetek figyelik, a Vezér a lehető legkecsesebben és legmesteribben mozgott. A
mozdulatsor majdnem tökéletes volt, és a bámészok felfedezhették benne a begyakorlottságot.
Dachandénak éppen ez volt a szándéka.
A fiatal harcosjelölt alsó állkapcsáról vér csorgott. Ahogy Dachande felé fordult, megszólalt a
tanoncoknak a Vezér győzelmét dicsőítő kórusa. Talán a nézők kiáltozása adott új erőt a vérző,
fiatal hímnek az újabb támadáshoz. Elfojtott sziszegést hallatott, és előrenyújtott öklökkel
Dachandéra rontott.
A küzdőszelleme becsületére vált volna, az eszességével azonban nem dicsekedhetett, és a
tudásával sem nagyon. De legalább nem volt gyáva.
Egyszerűen szerencsétlen volt. Mielőtt Tichinde elérte volna, Dachande letérdelt, egyik kezével
megragadta a tanonc megfeszített felsőtestét, a másikkal pedig az egyik lábát. Elfojtott egy nyögést,
és úgy hajtotta végre a mozdulatot, mintha a legcsekélyebb erőfeszítésébe sem kerülne.
Dachande úgy emelte a feje fölé Tichindét, mintha az nem lenne nehezebb egy csecsszopónál.
Az üvöltöző yautja megpróbált szabadulni a szorításból, megpróbált visszajutni a padlóra, de hiába
vonaglott. Dachande magasra tartotta, győzedelmesen felmordult, és a terem másik végébe hajította
Tichindét.
A bömbölő fiatalok üvöltőkórusa elnémult. Tichinde teste a falhoz csapódott. Az ifjoncok
Dachande győzelméről kántáltak a “nain-desintje-de”, a tiszta győzelem metsző hangjait
ismételgették.
Dachande nem kántált, de nem is volt rá szüksége. Tichinde mozdulatlan teste beszélt helyette.
Egy rövid ideig senki sem mozdult.
Tichinde végül tántorogva felállt, és lassú léptekkel, lehajtott fejjel a Vezér elé ment. A viadal
eredménye egyértelmű volt, minden további támadás becstelenségnek, sőt, ostobaságnak számított
volna. Tichinde megállt a Vezér előtt, és anélkül, hogy a fejét felemelte volna, felnézett rá. Várta a
győztes döntését. Egy ilyen küzdelem, egy ilyen kihívás után a halál sem lett volna túl nagy
büntetés a számára.
Dachande úgy tett, mintha eltűnődne azon, hogy mit tegyen. A kántálás elhalkult, majd elhallgatott,
az ifjak lélegzetüket visszafojtva, mozdulatlanul figyeltek. Dachande számára a kérdés eleve
eldöntött volt: egy jó Vezérnek nincs szüksége arra, hogy megölje a tanítványát. Egy jó Vezérnek
nem ezzel kell bizonyítania. Tichinde majd úgyis éppen elégszer el fogja beszélni a vereségét.
Megvárta, míg minden tekintet rászegeződött. Már a habozás pillanatai is elég nagy büntetést
jelentettek a legyőzött számára.
Dachande néhány lélegzetvételnyi idő múlva oldalra döntötte a fejét, és megszólalt.
- “Payas leitjin-de.” - Várt. - “Hma'mi-de.”
Tichinde még lejjebb hajtotta a fejét, és látható megkönnyebbüléssel hátrébb húzódott. Néhány
fiatal előrelépett. Megérintették Tichinde fürtjeit jelezve, hogy elfogadják a Vezér döntését.
Dachande lehajtotta a fejét, jelezve, hogy elfogadja a tanítványa megadását, és egyben tiszteletet ad
a bátorságának. “Ne feledkezz meg az istenek szabályairól.” Tichinde megőrizhette a nevét és az
életét, de a rituális figyelmeztetés felért egy arculütéssel. Mégsem maradt szégyenben, hiszen
legyőzője olyan vadász volt, aki csupán karmokkal és pengékkel felfegyverezve kiállt egy Kemény
Húsúval.
Dachande már-már engedélyezett magának egy vigyort, de nem akarta csökkenteni megjegyzése
hatását. Felemelte a kezeit, és intett a tanoncoknak, álljanak sorba a kiképzéshez. Tichinde most
már tudta, hogy ki a Vezér, és sohasem fogja elfelejteni. Ha pedig akad egy másik yautja, aki nem
akar engedelmeskedni... A történtek után ez nem látszott valószínűnek. De ha mégis bekövetkezne
a dolog, akkor már nem csak egy “dachande” lesz a hajón. Egy vezérnek meg kell őriznie a
tekintélyét.

3.
Még mindig az űrben voltak, de a feketeség már nem volt olyan mély, mint korábban. A hajó
zümmögése lecsitult: a gravitációs hajtóművek rendszeren belüli sebességre lassítottak.
- Tizenegy napja fárasztasz, pajtikám, de vagy hetvenkét óra múlva nyugtom lesz tőled.
Tom elvigyorodott, és megrázta a fejét.
- Csak szeretnéd!
Scott gúnyos tósztra emelte a kávéscsészéjét.
- A szép lányokra, és a napfényes napokra, Tommy! - Ivott egy kortyot a híg folyadékból, és
elfintorodott. - Hát, nem valami klassz dolog éppen egy csészényi ilyen szarral kezdeni a napot...
- Most... - Tom a termináljára nézett. - Éppen délután négy óra van, te dinka.
- Nem baj - mondta Scott. - Ez akkor se jó.
Pár percig némán ültek. Tom egy keresztrejtvényt fejtegetett: időnként bepötyögött a billentyűkön
egy-egy szót, de legalább ugyanannyit rögtön ki is törölt. Scott a sötétségbe bámult, és megpróbált
visszaemlékezni egy versre, amit valamikor még egész jól tudott. Persze megkereshette volna a
hajó könyvtárában - Tom rejtvényfejtés közben mindig utánanézett bizonyos dolgoknak -, de így
jobban telt az idő. Semmi dolguk nem volt, idejük viszont rengeteg.
“Csúszós volt és csillogó, pörgött-forgott és... valami, valami ingadozott... csúfak voltak a...
valamik, és valami elkapta a...”
- Hatbetűs szóval “uralkodó”?
Scott egy pillanatig gondolkozott, majd elmosolyodott.
- Thomas.
- Vicces. Úgy beszélsz, mintha valami herceg lennék, mert hülyeségnek tartom azt a szarakodást,
ami neked annyira tetszik. Úgy értem... - Tom elhallgatott. - Hé, ez az! Herceg. Mégis jó vagy
valamire, te seggfej!
- Még mindig fújsz rám a tegnap este miatt? - Scott megrázta a fejét. A jelek szerint a vitájuknak
sohasem lehetett vége, de az eltelt tizenegy nap irtózatosan hosszúnak tűnt. - Már mondtam: csak a
legerősebb maradhat életben. Tény, hogy ha az emberi fajnak meg kell tennie valamit annak
érdekében, hogy életben maradjon, és ha az alacsonyabb rendű fajoknak nincs módjukban
megállítani minket, akkor az van, amit mi akarunk. Ez nem jó, és nem is rossz. Egyszerűen ez a
dolgok rendje.
Tom felnézett a monitorról. Összeszorította a száját.
- Szóval - mondta végül -, minden jó és helyes, amit mi akarunk. Még akkor is, ha szétrobbantunk
egy pár ökorendszert. Egészen addig megtehetjük, amíg össze nem futunk valamivel, ami elég nagy
ahhoz, hogy seggbe rúgjon bennünket... Erről van szó, igaz?
- Pontosan. Én magam sem fogalmazhattam volna meg jobban.
- Ez egy opportunista okoskodás, Scott. Hol hagytad a felelősségtudatodat és a jómodorodat? Talán
a mamád nem nevelte beléd?
- Lombik-kölyök voltam. Kösz szépen.
- Ez lehet a gond. - Tom megnyomta a mentőgombot a billentyűzetén, és felállt. - Most, ha
megbocsátasz egy percre, hirtelen leküzdhetetlen késztetést érzek egy ürítésre.
Scott kuncogott.
- Ahogy óhajtod. Én igazán nem állok az utadba.
Tom a vállára csapott, és kilépett a vezérlőmodulból. Tomnak végül is igaza volt, de szerencsére
nem vette túlságosan komolyan magát. Scottnak már voltak sokkal rosszabb partnerei is.
Vigyorogva a mélység felé fordult, de az ajkairól fokozatosan lefagyott a mosoly. El kell ütniük
valamivel az időt, ennyi az egész.
“Óvakodj a hemzsencektől, fiam, a harapdáló állkapcsoktól, a markolászó karmoktól... óvakodj a
jub-jub madártól, és őrizkedj a döglevényes kaploncsoktól.”
Igen, ez az. Vajon mit jelenthet? - tűnődött. És miért éppen ez jutott az eszébe?
***
Hiroki kifejezéstelen arccal nézte, hogy Noguchi rágyújt egy cigarettára az íróasztala mögött, és
kifújja a szürke füstöt. A nő tudta, hogy Hiroki helyteleníti a dohányzást, de persze nincs joga
tiltakozni ellene, hiszen ez már az “ő” irodája. Különben nem volt valami megrögzött dohányos,
és...
“Vajon az apád nem lenne csalódott, ha így látna, Machiko?”
Noguchi mélyen leszívta a füstöt.
A díványon ülő Hiroki egymás mellé helyezte addig keresztbe tett lábait, és az ujjával gondosan
kisimította vékonyka bajszát.
- Ahogy már említettem, Acklandnak vannak bizonyos kifogásai az egyezség ellen. Azt mondja,
hogy a többi farmer is támogatja őt, legalábbis Harrison és Marianetti egészen biztos, hogy mellette
áll.
- Nos, ez három a négy nagy közül - mondta Noguchi. - Talán kapcsolatba kellene lépnünk a
céggel...
Az íróasztalán elhelyezett kontrollpanelen felvillant egy kis zöld lámpa, és megszólalt egy halk
hang.
- Bocsásson meg, Hiroki.
- Csak tessék. - A férfi a kezébe vett egy papírlapot, és hátradőlt a plüss párnákon.
Noguchi átkapcsolt képi összeköttetésre, és megnyomta a vételi gombot.
- Mr. Shimura, egy azonosítatlan tárgy közeledik... Ó, Ms. Noguchi!
Noguchi elmosolyodott a fiatal férfi zavara láttán. Várt. A férfi a cég alacsonyabb beosztású
dolgozói, a jelzőrendszer-fürkészek közé tartozott.
- Én, izé, hírem lenne Mr. Shimura számára. Ott van?
Noguchi összevonta a szemöldökeit.
- Igen, itt van. De velem is közölheti azt a hírt, Mason. - A nő Hirokira pillantott, aki úgy tett,
mintha teljesen belemerülne a rhynth létszámot taglaló legutolsó jelentésbe, amit éppen olvasgatott.
Mason nyelt egyet.
- Izé, igen, asszonyom. A nagytávolságú pásztázók ufót jeleznek. Valószínűleg csak egy meteorról
van szó, de még nem mállott szét, és a jelek szerint be fog csapódni... Ha a jelenlegi pályáján
marad, akkor innen körülbelül harminc kilométerrel északra, egy... Egy legelőn fog becsapódni.
Elég nagyot fog szólni, amikor megérkezik.
- Előreláthatólag mekkora kárt fog okozni?
- Kicsit, ugyanis nem túl nagy tárgy.
- Akkor ne aggódjanak miatta. - Noguchi az íróasztalon álló hamutartóba nyomta a cigarettáját. - A
becsapódás után majd megvizsgáljuk. Noguchi beszélt. Vége.
A monitor elsötétedett. A nő mély lélegzetet vett, és Hirokira nézet. A férfi letette a feljegyzést, és a
tőle megszokott kifejezéstelen arccal Noguchira pillantott. A vonásai merevek voltak, még a
legcsekélyebb szimpátiát sem lehetett felfedezni a tekintetében. A nő kinyitotta a száját, de fogalma
sem volt róla, mit mondhatna. A keresztnevükön szólították egymást, de magázódtak, és nem
kötöttek barátságot.
- Én... - A nő kényszerítette magát, hogy ne kapja el a tekintetét. - Már majdnem hat hónapja, hogy
itt vagyok, Hiroki, de még mindig magának jelentenek. A farmerek, de még a kiszolgáló személyzet
is úgy tekint rám, mint valami idegenre. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a sajátomnak
érezzem ezt a munkát, de... - Noguchi elhallgatott, és várt. Hiroki pár másodpercig az arcába
bámult, majd felállt, elé lépett, és hátra tette a kezeit.
- Talán éppen ez a maga problémája, Machiko. Megpróbálja önmagához alakítani a munkáját,
ahelyett, hogy fordítva tenné. Arra még maga sem lehet képes, hogy irányítson egy ilyen rendszert,
de közben mégis elmeneküljön előle. Igen, kellemes ez az iroda, de nem bújhat el benne.
Noguchi lassan, elgondolkodva bólintott. A férfi úgy beszélt, mintha egy rég várt kérdésre
válaszolna. Noguchi eltűnődött, vajon milyen régóta szeretné már kimondani ezeket a szavakat.
Szüksége volt egy tapasztalt ember véleményére. A farmerek tisztelték Shimurát - nem, ennél itt
sokkal többről volt szó. “Bíztak” benne. Noguchi nem is remélhette, hogy rájön, Hirokinak hogyan,
mivel sikerült kivívnia az elismerésüket és a hűségüket.
- A Ryushin csupán száztizenhárom személy tartózkodik - folytatta a férfi. - Közülük legfeljebb
harmincan a cég alkalmazottai, a többiek szabadúszók. Olyan férfiak és nők, akik nem ugranak a
Társaság minden egyes szavára. Ők nem a karrierjüket építgetik. Nekik gyermekeik és otthonuk
van. Nem lesz valami sikeres, ha előttük a rendeletekre és a szabályokra hivatkozik.
Noguchin keresztülcikázott egy dühvillám, de nagy nehezen sikerült uralkodnia magán.
- Mit javasol, Hiroki? Készítsek süteményt, és hívjam piknikezni őket?
- Azt javaslom, ha kíváncsi a véleményemre, akkor fogadja meg a tanácsot, amit adok. - Hiroki
felemelte a napsisakját a szintetikus márvány kávézóasztalról, és az ajtóhoz ment. Megállt, és a
kezét a nyitószerkezeten nyugtatva hátranézett a nőre. - Nézze, én még két hétig leszek itt. Aztán
magára marad. Addig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek. - Halványan elmosolyodott.
- Szerintem nagyon jól el fog boldogulni a feladattal, Machiko.
A nő felállt, és bólintott.
- Köszönöm a... közreműködését, Hiroki.
- Semmiség. Időnként mozduljon ki az irodából, és piszkítsa be a kezeit. - A férfi kinyitotta az ajtót,
és elvigyorodott.
- Tapicskoljon egy kicsit a rhynth-trágyában.
Noguchi leült, és az íróasztal feketére lakkozott tetejére tette a kezeit. Hiroki szavai egy kissé
csípősek voltak, de talán volt bennük valami igazság. Mindenesetre érdemes volt elgondolkodni a
dolgon, hiszen Hirokit elhelyezik a Ryushiról. Általában nem azok léptek feljebb a ranglétrán, akik
alacsony profitot termeltek.
“Talán itt az ideje, hogy én is előbbre lépjek...” Noguchi kivett egy újabb cigarettát az íróasztal
fiókjában lapuló kis ezüst dobozkából, és elgondolkodva megforgatta a hüvelyk és mutatóujja
között. Hogy is van az a mondás?
“Az ezer kilométeres utak is egyetlen lépéssel kezdődnek.”
***
A vastag, olajsűrű füstön át először csak valami sötét, repedezett anyag látszott. Az elektronikus
szem végigpásztázta a kamrát, majd felnézett. A “lou-dte kalei” hirtelen lendülettel előremozdult, és
ízeit csápjaival kihúzta magát a kráterből.
A “lou-dte kalei” jókora, páncélozott gép volt, amit arra terveztek, hogy az eddig tapasztalt
valamennyi környezeti hatásokat kibírja. Azután építették meg, hogy a Thönon, azon az
összesűrűsödött fémekből álló, mérgező klímájú bolygón felfedezték azt a bizonyos ragadozót. A
lény olyasféle volt, mint a Kemény Húsúak, de a testfelépítése sokkalta inkább megfelelt a harchoz:
tudott mászni, járni, futni, sőt, még bizonyos folyadékokban is képes volt mozogni. A robotfutár
még az ilyen lények támadásait is kibírta volna, de persze egy gép sohasem végezhette el a
vadászatot megépítői helyett. Viszont - mint most is - nagyon nagy jelentőségű feladatokat látott el.
Ebben az esetben például életet hordozott magában.
Dachande a hátulsó “gkinmar”-ra kapcsolt, és végigtanulmányozta a másik kerek szem által
érzékelt és közvetített információkat. A “lou-dte kalei” tulajdonképpen egy humoros kifejezés volt -
“utódgyártót” jelentett -, amit a harcosok általában akkor használtak, amikor a nőstényekről
beszéltek. Persze Dachande még sohasem volt tanúja olyasminek, hogy valaki egy asszony arcába
merte volna vágni ezt a sértést. A harcost, aki ilyesmire vetemedne, semmiképpen sem lehetne
bölcsnek nevezni, hiszen épeszű hím sohasem bosszantana fel egy yautja nőstényt. Ha a bizonyos
ostoba egyébként tapasztalt harcos lett volna, és nála lettek volna a fegyverei, talán esélye lehetett a
sértést megtorló asszonnyal szemben, de Dachande mégis inkább a nőstényre fogadott volna. A
legutolsó ágyasa például a párzási aktus hevében egyszerűen áthajította a szobán. Félelmetes ereje
volt, pedig nem is akart támadni, csupán véletlenül csinálta az egészet.
Párzás. Ó, végre egy kellemes gondolat.
Mintha Dachande gondolataira reagálna, a robotfutár farokrészén leereszkedett a nehéz dlex rámpa,
és a gép hozzákezdett feladata elvégzéséhez. Egy tojás, a Vadászat ígérete ereszkedett alá lassan a
rámpán, hogy végül elhelyezkedjen a porlepte talajon.
A robotfutár lassan előrébb kúszott, és elhelyezte a következő tojást.
A kabinjában ülő Dachande megtekerte a vezérlőrudat. Az ovális monitoron újra a robot elülső
“szeme” által közvetített kép jelent meg. A futár egy magas, ismeretlen összetételű anyagból álló
hegy felé tartott; a sziklák talán “tjau'ke”-ből, esetleg sűrített-préselt porból volt. Ez a világ meleg
helynek látszott, de korántsem volt olyan nedves, mint sok más bolygó. Ikernapjai voltak, és a
szenzorok hatósugarában nem lehetett felfedezni szabadban levő folyadékot. A robotfutár jelzései
szerint még több tucatnyi tojásnak kellett helyet találnia; a vezérlőpulton megjelenő vörös vonalak
és a számláló karakterei minden kitett tojás után megváltoztak. Mindegyik tojás kódolt volt, és
mindegyiket egy műszer figyelte - a kijelzőkön megjelenik, ha majd szétnyílnak, és Kemény
Húsúvá változnak. A harcosok addig folytatják majd a vadászatot, amíg valamennyi prédát elejtik.
Bűntettnek számított volna, ha akár egyetlen kósza Kemény Húsút a sorsára hagynak.
Dachande még nem járt ezen a bolygón, de a feljegyzések szerint jó néhány évszakkal korábban
már itt is zajlottak vadászatok. A nyilvántartás szerint a hely tágas volt, nem kellett más
ellenfelektől tartaniuk, és a táj rengeteg búvóhelyet kínált. A bolygón jókora, négylábú lények éltek,
amelyekből ideális gazdatestek válhattak. Egy kiképzéshez keresve sem lehetett volna jobb
körülményeket találni. Szokás szerint álcázva fognak kilépni a hajóból, de a jelek szerint egyetlen
olyan lény sem élt a bolygón, ami gondot okozhatott volna nekik. Egy száraz planéta a sok közül,
ami egyedül arra jó, hogy végrehajtsák rajta a vadászatot. A galaxis tele volt ilyen helyekkel.
A tojásrakó előtt egy kis “tarei'hsan” haladt. Sötét színű volt, és úgy nézett ki, mint valami rovar.
Hegyes farka a teste fölé kunkorodott, karjai leginkább a “lou-dte kalei” gépvégtagjaira
hasonlítottak. A robotfutár átgördült rajta, a fémlábak a repedezett talajba préselték a parányi lényt.
Dachande megrázta a fejét. Jobb is, hogy megdöglött, hiszen csak eszes lényekből fejlődhetnek ki
intelligens életformák. Ami egy gép alá rohan, nem lehet valami okos.
Dachande figyelte, ahogy a számláló értékei egyre csökkennek. A hajó már közel járt a
porbolygóhoz, de a Kemény Húsú utódoknak még rengeteg idejük lesz, hogy gazdatestet találjanak
maguknak. Mire a vadászok megérkeznek, a karmos lárvákból már kifejlett egyedek lesznek,
viszont arra már nem marad idejük, hogy kiépítsék saját kolóniájukat. Az időzítésnek pontosnak
kellett lennie.
Dachande elmosolyodott. Egy Vezér nyilvánosan nem mutathatta ki, mennyire várja a vadászatot,
de a kabinja magányában megengedhette magának, hogy végigömöljön rajta a rájuk váró vadászat
gyönyörűsége és izgalma. Ráadásul ez a mostani kaland, ez valahogy más volt... Mintha lett volna a
levegőben “valami”.
Kikapcsolta a monitort, és szórakozottan megdörzsölte törött agyarát. Ahhoz már túl öreg volt,
hogy filozofikus kérdéseken töprengjen, de jól ismerte ősei mondását: “Thin-de le'h-saun
'aloun'myin-de/bpi-de gka-de hsou-depaya” - Láss mindent, vagy végezd be a bukott istenek
táncával.
Dachande csettintett, és felállt. A filozófiához nem értett. Harcos volt. Az ilyesmin csak hadd törjék
a fejüket a vének. Ő cselekvő volt, nem gondolkodó. Ez így jobb volt. Általában.

4.

Machiko Noguchi nem találta a zöld zsírkrétát. A nefritzöld, meg a kékeszöld megvolt, de a
smaragdzöld hiányzott, pedig a sárkány szemeit csak ezzel a színnel rajzolhatta meg.
Felsóhajtott, és óvatosan kiborította a krétásdobozt. Eddig elég jól mentek a dolgok, de ez most
nem fair. Ezen a napon tanítási szünet volt, és engedélyt kapott, hogy vacsora előtt két teljes órán
át, játsszon a szobájában. A sárkányos rajzot az apjának készítette, ajándékba. Az apja már régóta
valami előléptetésről beszélt, és Machiko tudta, hogy éppen ezen a napon volt egy fontos
találkozója az elöljárójával.
A zöld kréta nem volt a helyén. A szülei arra tanították, hogy mindig mindent a saját helyére
tegyen, mert a rend nagyon fontos dolog - egy sikeres élethez elengedhetetlenül szükséges, hogy az
ember mindig tudja, mi hol van. Machiko növekvő idegességgel végignézett a különböző árnyalatú
krétákon. Mi van, ha a zöld mégsincs itt? Mi van akkor, ha elveszett?
Aztán meglátta, amit keresett, és bólintott. Tévedésből a kékek közé tette. Ennyi az egész.
Nyilvánvaló hiba, legközelebb jobban kell figyelnie...
Miközben aprólékosan kiszínezte a sárkány smaragdzöld, aranyszegélyű szemeit, hallotta, hogy a
földszinten kinyílik, majd becsukódik az ajtó. Hűvös tavaszi szellő áramlott be a szobája nyitott
ablakán, és magával hozta az utcán játszó gyerekek hangját. Szép nap, és a kép is gyönyörű lesz:
egy hosszúfarkú, büszke sárkány, zöld és levendulaszínű pikkelyekkel és vöröskarmos lábakkal...
Machiko összeráncolta a homlokát, és felnézett. Az anyja nem hívta le. Mama elment a boltba,
hogy megvegyen pár dolgot a különleges vacsorához, az apja kedvenc ételeihez. De a Mama
mindig lehívta, amikor visszajött a bevásárlásból. Talán csak visszament a ház elé, hogy behozzon
még valamit...
Machiko felállt, és a szobája - mindig nagy tisztaságot és rendet tartott benne - ajtajához ment. Ott
megállt, és hallgatózott. Talán mégis rosszul hallotta, és az anyja még nem jött meg. A ház néma
volt. Már-már visszatért a képéhez, amikor valami zajt hallott.
- Mama?
Semmi válasz.
Az a zaj... Olyan volt, akár egy mély sóhaj. Lentről, a hallból hallatszott. Talán az apja
dolgozószobájából, talán a szülei hálójából. Machiko hirtelen már nem is volt olyan nagyon biztos
abban, hogy szép ez a nap. A néma ház már nem békésnek, inkább üresnek tűnt.
Rossz jel.
Lassan, nagyon lassan lement a lépcsőn. Végig az egyik fal mellett maradt. Úgy érezte, mintha
ólomból lennének a lábai; a félelme minden egyes lépéssel nőtt. Az anyja válaszolt volna... Vagy
mégsem? Ki lehet a házukban? Talán jobb lenne, ha elfutna?
“Igen.” Machiko úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha odakint várja meg az anyját. Majd
megmondja neki, hogy valami zajt hallott. A Mama tudni fogja, hogy mit tegyen.
“A bejárati ajtó...”
Elhaladt a dolgozószoba előtt, majd a szülei hálója előtt is.
Machiko érezte, hogy remegnek a lábai. A tarkóján veríték csorgott, a gyomra helyén mintha egy
kődarab lett volna. Még egy óvatos lépést tett, és várt. Újra meghallotta a hangot.
Machiko egyszeriben megkönnyebbült. Az apja jött meg! Az ő karosszékének nyikorgását hallotta.
Biztos hátradőlt. Ezt a neszt legalább olyan jól ismerte, mint az apja hangját, vagy a kulcskártyának
a zörgését. Machiko kihúzta magát, és megkönnyebbülten mosolyogva elindult az apja szobája felé.
A papa egy kicsit korábban jött haza. Ennyi az egész.
- Apa - kezdte, és kinyújtotta a kezét, hogy bekopogjon az ajtón. - Azt hittem...
Ahogy az ajtó kinyílt, Machiko hangja elcsuklott. Még az agyába villant a kérdés, hogy az apja
vajon miért hagyta nyitva, de aztán meglátta. Meglátta a kést.
És a vért.
Machiko sikított, és az apja mellé rohant. Ordítva kérlelte, hogy álljon fel, beszéljen, hogy hagyja
abba ezt a játékot. Ráncigálni kezdte. Amikor az apja végül a padlóra zuhant, Machikót átáztatta a
vére. A papa kinyitotta a szemeit, felült, szelíden rámosolygott, és kitárta a karjait.
- Ezt érted tettem, Machiko - mondta, és megölelte a lányt. De a karjai karmokká változtak, a feje
sárkánypofává torzult. Villás nyelve kivágódott a szájából, aranyszegélyes szemeiből smaragdszínű
könnyek csorogtak. Aztán hátradőlt, és a sikítozó Machikóra bámult.
- A gyermekem vagy - szakadtak ki a rekedt szavak a sárkánytorokból. - Bocsáss meg...
Noguchi felült, és lélegzet után kapkodott. Már-már felsikoltott, de aztán rádöbbent, hogy hol van.
- Fényt - mondta remegő hangon. A szobájában kellemes világosság gyúlt. A melléhez húzta a
térdeit, és megpróbált mélyen lélegezni. Mindig ugyanez az álom... Szerencsére már régen látta.
Amikor az anyja rájuk talált, őt már átáztatta az apja vére. A papa nem hagyott maga után
búcsúlevelet, csak egy Halálverset, amit a mama csak évekkel később mutatott meg neki. Ám még
azon az estén fény derült az igazságra: a nagyrabecsült Akira Noguchit sikkasztás miatt kirúgták a
Yashido Companytól. Ugyanaz az ember sikkasztott, aki annak idején leszidta az ötéves kislányát,
amikor elcsent egy darabka édességet. Ugyanaz az ember, aki megtanította Machikónak, milyen
nagy érték a rend. A papa, aki becsületre tanította őt...
- A szemét - mormolta a nő, de a hangjában nyoma sem volt dühnek. Amikor utat engedett nekik,
az emlékek könnyen visszatértek. Most már képtelen volt kiűzni őket a fejéből. A temetés után
széttépte a sárkányos képet. A családjuk nevére fröccsent szégyenfolt fokozatosan megfakult, és
amikor Machiko elkezdte a főiskolát, a mama újra férjhez ment. Machiko egyetlen egyszer
találkozott a mostohaapjával. Kellemes embernek látszott, de a lány sohasem tudott megszabadulni
attól a gondolattól, hogy a mama csak azért ment hozzá, hogy ne kelljen többé viselnie a Noguchi
nevet.
Rendszeresen beszélt az anyjával, de az egykori meghittségnek nyoma veszett. Keiko Noguchi
Ueda sohasem értette meg teljesen, hogy a lánya mit érezhet. Ennek ellenére büszke volt, amikor
Machiko közölte vele, hogy elutazik a Ryushira.
- Az apád elégedett lenne veled - mondta. Az apja.
Noguchi mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemeit. Többé már semmi sem számított túlságosan;
ha nem akarta, nem gondolt a dologra, és kész. Most egy hatalmas cég felügyelője egy bolygón,
ami oly távol van a Földtől. És ért a munkájához. Idővel még jobban fogja csinálni, mint most.
Kivívja a farmerek megbecsülését és bizalmát, és megerősíti a pozícióját, és... És...
- Becsület - suttogta. Igen. Becsülettel fogja végezni a dolgát.
Leküzdötte a sírást, de egyetlen könnycsepp mégis végigfolyt az arcán.
A “Dolarhyde” nem sokkal a helyi alkony előtt ért a Ryushira. Scott tudta, hogy a farmerek és a
hajó legénysége igencsak keményen fog dolgozni az elkövetkezendő pár napban, ám a pilótáknak
minimális feladatuk volt csupán. Már éppen ideje volt, hogy egy kicsit kipihenjék magukat.
Tommal együtt lelépett a lejáróhídról, és belemerült a sivatagbolygó egyre mélyülő szürkületébe.
Egy kicsi, roskatag, trágyaszagú település szélén álltak. Az egész úgy nézett ki, mintha egy régi
westernfilmből másolták volna le. Senki sem sietett az üdvözlésükre. A hely lakatlannak látszott.
Scott elvigyorodott.
- Nekem úgy tűnik, valaki elfelejtette megszervezni a parádét - mondta. Tom felé fordult, és... Tom
nem volt mellette.
Scott hátrapördült, és körülnézett. A “Dolarhyde” is eltűnt. A háta mögött csak a hatalmas poros
síkság volt, a távolban meg egy hegyvonulat.
- Tom! - ordította, de nem kapott választ.
Scott az elhagyatott város felé fordult. Közben majdnem teljesen besötétedett, de egyik üres
ablakból sem szűrődött ki fény. A város tulajdonképpen csak néhány fakó, meghatározhatatlan
alakú épületből állt. A kapukat becsukták, hogy kívülrekesszék a forróságot. A falak között csak a
homokot sodró szél huhogott.
Scott a szájához emelte tölcsérré formált kezeit.
- Hello! Van itt valaki?
Semmi. Scott a forróság ellenére megremegett. Pár lépést tett a legközelebbi építmény felé, majd
megállt.
A házból magas, hátborzongató rikoltás hallatszott. Olyan velőtrázó volt, akár egy megkínzott állat
sikolya, csakhogy ez inkább dühödtnek tűnt. Az iszonyatos hang fülhasogatóan magassá változott -
az őrület és a gyűlölet ordítása volt ez. Nem volt benne semmi emberi.
Scott hátratántorodott, megbotlott, és elvágódott. A földön kalimpálva kétségbeesetten megpróbált
feltápászkodni, de hiába erőlködött. Megpróbált elmászni a rettenetes hang közeléből, de a rikoltás
szinte megtöltötte a füleit. Már mindenhonnan ezt hallotta. Valahol kinyílt egy csikorgó kapu; a
lény visítása elképesztően felerősödött.
Nem menekülhetett. Scott üvölteni kezdett. Üvöltött, mert tudta, hogy mi van ott, mi az a izé. És
üvöltött, mert tudta, hogy valami halálos dologgal találkozott. - a “hemzsencek!”
***
Amikor felriadt a “Dolarhyde” sötét kabinjában, Scott teste hideg verítékben fürdött. Még egy heti
távolság választotta el őket a Ryushitól. Azon az éjszakán már nem bírt visszaaludni.
***
A zuhogó esőben Yeyinde megcélozta a Kemény Húsú herét a tűzvetőjével, és megnyomta a
kilövőgombot. A rohanó rovar felhördült, majd “thwei”-t fröcskölve, kapálózó végtagokkal hanyatt
vágódott.
Yeyinde mögött a Vezér parancsokat üvöltött a többi tanoncnak. Az égből megállás nélkül szakadt a
forró, kemény folyadék, és elhomályosította a sisak vizorát.
Még egy here száguldott felé. Yeyinde újra lőtt. Izgatott volt, de közben ideges is. Erezte, hogy a
félelem egy pillanatra megmarkolja a belső szerveit, de a jeges érintést gyorsan elmosta a forró
zuhatag. A benne lakozó bestia egyre büszkébben vicsorgott. “Kettő!” Ez volt az első vadászata, de
máris két zsákmányt mondhat a magáénak!
Ahogy a támadó rovarok megtorpantak, a veszély mintha egy csapásra megszűnt volna. Yeyinde
körbefordult, és újabb áldozatot keresett, amire rálőhetett. Az égető esőben, a “dto” fái között alig
látott valamit.
A Vezér, 'A'ni-de felordított. A vadászat véget ért. Ayautják diadalmasan üvöltöztek és sziszegtek.
Yeyinde is velük rikoltozott. Végignézett a táncoló fiatal harcosokon. Nei'hman-dét kereste, akivel
egy atyai vérből származott. Nei'hman-de erős yautja volt, és gyors harcos, de még ő sem ölhetett
meg “kettőt”. Yeyinde együtt nőtt fel Ne'hman-déval, felnövekvő csecsszopókként együtt játszottak
vadászosdit, most pedig együtt voltak az első valódi portyájuk során. A Beavatás dicsőségét is meg
fogják osztani egymással. Ugyan miféle élet lehetne jobb ennél?
- Nei'hman-de! - Yeyinde “mei'hswei'je nevét kiáltva átcsörtetett az esőn. - Nei'hman-de!
Egy karmos kéz zuhant a vállára. 'A'ni-de.
- Nei'hman-de halott - mondta a Vezér hűvösen. - Ügyetlenül mozgott. Most menj, állj a
zsákmányod mellé.
Yeyinde szemei tágra meredtek.
- De Nei'hman-de az én...
'A'ni-de visszakézből durván megütötte. Yeyinde térdre rogyott a sárban.
- Ellenkezel? - förmedt rá szétfeszített agyarakkal a Vezér. Yeyinde megadóan lehajtotta a fejét.
Eltelt egy feszült pillanat. 'A'ni-de tovább lépett.
A fiatal harcos felállt, és átgázolt az esőn, vissza az elhullott herékhez. Jól tudta, a harcosok élete
kemény. Egyszer minden yautja meghal. De hogy Nei'hman-de élete is véget ért... Ezt egyszerűen
hihetetlennek találta.
Az emlék váratlanul tért vissza. Eszébe jutott az idő, amikor a fivérével “c'ntlip”-et iszogatott,
olyan tüzes főzetet, ami kellemes érzéseket okoz a testnek, és elködösíti az agyat. Akkor még azt
hitték, hogy egy nap Vezérek lesznek, de nem csupán a saját hajójukat, hanem valamennyi Vezért
ők fogják irányítani. Hírnévről ábrándoztak, és mindketten biztosak voltak benne, hogy
vadászataikról ezer évig dalolni fognak. Dicső jövőjük látomásai olyan tiszták voltak, akár a magas
hegyek levegője. Két harcos - ők ketten -, akik mindig együtt vadásznak, akiknek láttán az
asszonyok eszüket vesztik a gyönyörtől. Úgy tervezték, mindketten legalább kétszáz utódot fognak
majd nemzeni. Persze az ital jócskán felgerjesztette a fantáziájukat, de mindketten biztosak voltak
benne, hogy fantáziálásuk lényegében valóra fog válni. Hitték, hogy életben fognak maradni, és
hatalmas vadászok lesznek; hitték, hogy ők nem, legfeljebb a többi Beavatatlan fog elhullani az
első kaland során. Ebben egyikük sem kételkedett.
De most mégis... Az első vadászatuk végén a fivére halott, ő pedig szomorúan lehajtott fejjel áll a
zsákmánya fölött...
Yeyinde felnézett, és meglátta bátorsága bizonyítékait. A víztócsákban két dög teteme hevert.
Mindkettővel ő végzett. És abban a pillanatban megpillantotta az Ösvényt; ekkor döbbent rá, hogy
tudatában többé nincs helye az ifjúkori álmoknak. Nei'hman-de elpusztult, de ő él, és harcos lett
belőle. Egy harcos pedig nem vesztegetheti arra az idejét, hogy a múlton mereng. Ami megtörtént,
az megtörtént. A sajnálkozás és a bánat nem támasztja fel a holtakat.
Yeyinde magasra emelte a fejét, 'A'ni-de pedig a szemei közé szorította az egyik Kemény Húsú
levágott, “thwei”-től nedves ujját. Yeyinde ügyet sem vetett a fájdalomra. A savas “thwei”
belehasított a húsába, és összekeveredett a saját vérével, ami semlegesítette a Kemény Húsú
anyagát. Az égő jel örökké bizonyítani fogja majd a tudását, bizonyítani fogja, hogy felnőtt;
mindenki láthatja majd a húsába maratott sebhelyet. Valamennyi yautja megkapta a jelet, aki részt
vett a vadászaton, de ő különbözött tőlük. Ő kettőt ölt meg. Soha többé nem kell már meghajolnia
egyetlen harcos előtt sem, de tudta, az Ösvényen haladva a vereséget is megismerheti. Bármelyik
yautja lehet vesztes...
***
Amikor felébredt, Dachandéban végigáramlott az emlékek okozta büszkeség forrósága. Hosszú idő
eltelt már az első vadászata óta; azóta sok keményebb, és véresebb harcban része volt már. De
akkor, az első alkalommal értette meg a harcosok igazságát. Azt az igazságot, ami azóta is mindig
segítette. Most pedig rajta volt a sor, hogy átadja ezt a tudást, hogy mindent megtanítson az
ifjoncoknak, akik még sohasem érezték a vadászat izgalmát, akiket még egyszer sem kerített
hatalmába az első gyilkolás boldogsága. Hosszú idő eltelt már azóta, hogy számára újdonságnak
számított ez az érzés, de az álom visszahozta a múltat, és mintha minden csak pár pillanattal
korábban zajlott volna le. A harcosok a vadászatért éltek; semmi még csak a közelébe sem ért a
harc gyönyörűségének. Becsület. Tudás. Győzelem. Az élet fő alkotóelemei.

5.

Noguchi már korán elindult a lakásáról, így még el tudta kapni a szokásos körútjára induló Hirokit.
A cég alkalmazottjai valamennyien abban az épületben laktak, amiben az irodájuk, a gyűlésterem, a
kommunikációs központ és a központi irányítószoba is volt. Az épületet szűk folyosók kötötték
össze a raktárakkal és a fő garázzsal. A komplexumtól keletre és délre egy síkság terült el; északra
hegyek álltak, nyugatra pedig az Iwa Gorge-kanyon húzódott, ami túl hosszú és mély volt ahhoz,
hogy rhyntheket lehessen tartani a környékén. Szerencsére az állatok meg sem közelítették - a
farmereknek eggyel kevesebb kerítést kellett építeniük.
Noguchi átment egy folyosón, és meglátta a feléje tartó geotechnikust. Vékony, idősebb kis
emberke volt, a bőre barna, haja alig. A neve... Hein? Hinn? Valami ilyesmi volt.
Ahogy elhaladtak egymás mellett, a nő kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon, és a férfi felé
bólintson. A fickó mintha meglepődött volna, de viszonozta az udvarias gesztust; fogai éles
kontrasztot alkottak sötét arcával.
Noguchi fejében megszólalt egy elégedett hang. “Ugye nem is volt olyan nehéz?”
Noguchi mentális feljegyzést készített, hogy este mindenképpen át kell néznie a személyi
anyagokat. Szinte zavarban volt; már hat hónapja tartózkodott a bolygón, és még csak nem is
ismerte az embereket, akikkel együtt kellett dolgoznia.
Elhatározta, mindenen változtatni fog. Kezdett ráébredni, hogy gyakorlatilag még nem is látta a
telepet, Prosperity Wellset. Természetesen megérkezése után elég sok időt eltöltött a komplexum
tanulmányozásával. A létesítmény megépítői a hatékonyságra törekedtek. Egy helipályával ellátott
medikai központ, egy karantén és a rhynthek számára épített istállók, egy kommunikációs
vezérlőterem, meg egy iskola, és mellette egy szabadidős központ. Volt még egy eléggé modernnek
számító, bár kicsiny bevásárlóközpont is, meg két parányi étterem és egy bár. Persze ezeknek nem
sok haszna volt. A telepen csak a társaság alkalmazottai éltek, de a farmerek házai is csupán pár
órányi járóföldre álltak. Az egész még csak nem is hasonlított a Földre, de az építők legalább
megpróbálták olyanná varázsolni, hogy egy valódi városhoz hasonlítson. A bolygónak olyan kevés
lakója volt, hogy nem is lehetett abban reménykedni, hogy valamikor civilizált hellyé változik (ha
még több telepes érkezett volna, akkor sem lehetett volna belőle komoly állomáshely), de a társaság
komoly erőfeszítéseket tett, hogy az egész úgy nézzen ki, mint egy valódi otthon.
Noguchi csupán a rendszertelenül tartott holovid vetítéseken vett részt, így eddig még nem igazán
válhatott a közösség tagjává. Ez nem az ő otthona volt, és csak addig akart a bolygón maradni,
amíg elég hasznot hajt a cégnek ahhoz, hogy átirányítsák máshová, és feljebb léphessen a
ranglétrán. Ám Hirokinak igaza volt: mindent meg kellett tennie, ami szükséges volt ahhoz, hogy
beilleszkedjen a telep életébe. Eddig valóban nem sok köze volt az itteniekhez.
A “Dolarhyde” pedig alig hetvenkét óra múlva meg fog érkezni...
“Most persze azt várod, hogy mindenki örömódákat fog zengeni, hogy végre kimerészkedsz az
emberek közé?”, kérdezte magától Noguchi. “így van, hai?”
Jó is lenne!
Ahogy végigment a robogó és helikopteralkatrészekkel telepakolt, magas polcsorok között, az
udvarra vezető folyosó felől hangokat hallott. Rögtön felismerte Hiroki hangját; a férfi
bosszankodott valamiért.
Noguchi lelassította a lépteit, hogy kihallgathassa a beszélgetést.
- ... semmiképpen sem jó, Hiroki! A társaság a mi verítékünkből akarja megszedni magát, de velünk
megint ki akar cseszni... Így van, Ackland?
- A Farmerek Szövetségének ez a véleménye.
Noguchi megállt a folyosóra nyíló ajtó előtt, és tovább fülelt. Pár méternyi távolságban Hirokit
látta. Néhány farmer állt körülötte. Noguchi megpillantotta Ackland nehéz rhynth-bőr kabátjának
szárnyát; a férfi még a legforróbb napokon is ezt viselte. Ackland jól megtermett, konok ember
volt, és remekül értett az indulatok és az ellentétek felgerjesztéséhez.
- Fogalmam sincs, hogy miért beszélek veletek erről - mondta Hiroki. - Most már Ms. Noguchi a
főnök. Neki mondjátok el, ha valami gondotok van.
Tökéletes időzítés: Noguchi előrelépett.
- Annak a kurvának? Szarik az ránk! - mondta Ackland. - Tán egyszer-kétszer jól gerincre kéne
vágni... - mondta az egyik farmer, Rick Harrison.
- Persze, hogy aztán jól belefagyjon a farkunk, mi? - kérdezte Ackland egyik embere.
A csoport vihogott, csak Hiroki arca maradt komoly.
Harrison elhallgatott. Meglátta a feléjük közeledő nőt. A szájához emelte a kezét, és köhögni
kezdett.
- Ms. Noguchi - mondta halkan.
A nő büszkén felszegte a fejét, és Harrisonra meredt. A férfi zavartan elfordult, és a többiek sem
mertek Noguchira nézni. Egyedül Acklandban volt annyi bátorság, hogy állja a pillantását.
- Azt hittem, ma az állatokat kellene összeterelniük, uraim - mondta nő jéghideg hangon.
Hiroki közbelépett.
- Éppen a szövetségük által elfogadott megállapodásról beszélgettünk.
Ackland megdörzsölte a nyakát.
- Azt a dolgot akkor fogadtuk el, amikor még nem tudtuk, hogy odahaza, a Földön hogy működik a
piac. Ha előre tudtuk volna, hogy a hús ára ennyire felemelkedik, mi is többet kértünk volna.
- És ha esetleg lezuhannának az árak, akkor kevesebbel is beérnétek? - kérdezte Hiroki.
Mindenki Noguchira nézett. A nő Acklandra meredt. Látszott rajta, tudja, hogy ezzel a férfival kell
elintéznie a vitát.
- Beszélni fogok a céggel. Talán van rá lehetőség, hogy a farmerek részesedése magasabb legyen -
mondta Noguchi. - Tisztességes üzleteket akarunk lebonyolítani.
Ackland bólintott, és megvakarta piszkos, vörös szakállát. Szólásra nyitotta a száját, de Noguchi
belé fojtotta a szót.
- De semmit sem fognak kapni, ha a “Dolarhyde” érkezésekor a rhynthjeik nem állnak készen a
behajózásra.
Gúnyos elégedettséggel nyugtázta a férfi szemében megvillanó dühöt. Lehet, hogy meg fog
változni, amíg ezen a bolygón tartózkodik, de az ilyen Ackland típusú fickókat sohasem fogja
megkedvelni.
- Szerintem jobb lenne, ha folytatnák a munkájukat.
Noguchi a farmerekre mosolygott, akik végül követték az udvaron átvágó Acklandot.
Amikor a farmerek hallótávolságon kívül értek, Hiroki összeráncolt homlokkal a nőre nézett.
- Kellemes ember ez az Ackland - mondta tompa hangon.
- Lehet, hogy egyszer majd feleségül megyek hozzá - mondta a nő, de az arca merev maradt.
Hiroki elvigyorodott.
- Talán szálljunk nyeregbe - mondta Noguchi. Felemelte a kezét, beárnyékolta a szemeit, és az
ikernapok melegétől izzó pusztára nézett. - Készen állok rá, hogy tapicskoljak egy kicsit a rhynth
trágyában.
- Bölcs gondolat - mondta Hiroki.
Noguchi bólintott, majd mindketten elindultak a légrobogók felé. Noguchi úgy érezte, mozgásba
hozta a kerekeket - elindult egy úton, amiről már nem fordulhatott vissza.
***
A fiatal harcosjelöltek standard alakzatban álltak, és várakozóan Dachandéra néztek. A “kehrité”-
ben sűrű pézsmaszag terjengett, a levegő szinte remegett a vibráló feszültségtől. Dachande sokáig
várakoztatta őket; ideje volt, hogy végre tegyenek valamit.
Dachande a páncélokra és fegyverekre pillantott, amiket Skemte és Warkha hordott a falak mellé.
- Vegyétek fel az ,,'awu'as”-tokat - mondta, és a páncélokra mutatott. - Rajta!
A yautják izgatott, szenvedélyes kiáltásokkal a felszerelésekhez, és a Kemény Húsúaktól származó
páncélburkokhoz rohantak. Futás közben lökdösődtek és rugdalták egymást - mindegyikük
fontosnak tartotta, melyikük ér oda elsőként. Természetesen valamennyiüknek jutott mindegyik
felszerelésből, ám készek voltak harcolni egy-egy jobb minőségű darabért. Az erőseké a legjobb
fegyver és páncél - mindig ez volt a szabály.
Dachande figyelte, ahogy a yautják felcsatolják az ütött-kopott lemezeket, és verekszenek a
karburkokért és a maszkokért. A fiatalok megemelték és méricskélték a dupla tőröket, és
leellenőrizték a tűzvetőket. A medikai készletek, a “tarei'h-san” hurkok, és a fürkészegységek nem
tartoztak a jelöltek standard felszereléséhez; ilyesmit csak a harcosok használhattak.
Álcázóegységgel csak egy-két páncél rendelkezett, de a fiataloknak erre úgysem volt szükségük. Az
első vadászat során egyedül a gyilkolás számított, a nyomkövetésnek és a rejtőzködésnek nem volt
valami nagy jelentősége. A vadászokat láthatatlanná tevő berendezést különben is csak akkor
lehetett bekapcsolni, ha számítani lehetett rá, hogy az üldözött préda esetleg visszalő. Egy
harcosnak ki kellett vívnia a jogot ahhoz, hogy jobb felszerelést használhasson, és olyan vadat
kellett űznie, ami szükségessé tette az egyes egységek használatát.
Még két teljes éjszaka volt hátra addig, míg végre leszállhatnak a tojásokkal telepakolt világra, de a
yautjáknak hozzá kellett szokniuk az ,,'awu'as”-ikhoz, a felszerelés súlyához, és meg kellette
tanulniuk, hogyan mozoghatnak benne. Dachande különben azóta a páncéljában aludt, hogy először
magára öltötte. A jelöltek a kiképzésük során csak időnként, és csak szoros felügyelet alatt vehették
fel a felszerelésüket. Jó oka volt ennek az elővigyázatosságnak: egy fiatal hím, aki túl korán, túl
nagy erő birtokosa lesz, veszélyt jelenthet másokra, és önmagára is. Ha a ifjoncok pár héttel
korábban kaptak volna egy-egy lángvetőt, azóta már jókora lyukak tátonganának a hajó falain, és a
folyosókon halmokban hevernének a halottak. A lőkamra mennyezetén így is több rés tátongott,
mint ahány sebhely van egy áldozati disznó testén.
Dachande látta, hogy Tichinde visszakézből pofon vág és ellök egy alacsonyabb ifjoncot a
kiszemelt sisak közeléből, majd a zsákmányát magához szorítva diadalmasan sziszegni kezd. A
Vezér tűnődve bólintott. Tichinde erős volt, de esztelen, és az ostobasága könnyen a halálához
vezethet. Ha azonban valahogy mégis sikerül életben maradnia, nagy harcos válhat belőle, olyan
vadász, aki dicsőséget hoz majd a tanítójára. Sokkal jobb volt bátornak lenni és meghalni, mint
gyáván meghunyászkodva élni, és elbújni a Fekete Harcos elől. Akik a hátukat mutatják az
ellenségnek, azokról sohasem dalolnak majd.
A felöltözött yautják dupla pengéiket villogtatták, üvöltözve a padlóra irányozták a lángvetőiket, és
mímelt vadászatot játszottak. Skemte elkapta Dachande pillantását, és rosszallóan felmordult.
Dachande bólintott, és elismételte Skemte morgását. A harcosjelöltek közül sokan azt hitték
magukról, hogy ők a legbátrabbak, akik valaha lándzsát vettek a kezükbe.
A fiatal hímek felkészültek; a mester jobban már nem készíthette fel őket a vadászatra. Dachande
bízott benne, hogy valóban helyt fognak majd állni. Ha nem, akkor nekik már minden mindegy.
Kudarc vagy dicsőség - nemsokára kiderül, méghozzá azon a bolygón, ami egyre jobban közeledett
a hajójuk felé.
“Dtai'kai'-dte sa-de nau'gkon dtain'aun bpi-de.” A harc elkezdődik, és csak a halál vethet véget neki
- régi mondás, de igaz.
Mindannyian tudták, a vadászat hamarosan megkezdődik.

6.

Noguchi alig valamivel Hiroki mögött repült a délutáni fényben. Robogóik légörvénye barnára
égett porfelhőket és forró kavicsfelhőket kavart. Már szétnéztek a kanyon innenső felén, aztán
visszarepültek a telepre, hogy egyenek valamit, majd újra elindultak. A Beriki kanyon, a
legnagyobb csorda felé tartottak.
Noguchi számára a délelőtt javarészt azzal telt el, hogy megtanulta kezelni a légrobogó kapcsolóit.
Szerencsére nem volt túl bonyolult dolga; stop, indítás, magassági és gyorsasági műszerek - ennyi
volt az egész. A dologban egyedül az volt nehéz, hogy állandóan figyelni kellett a problémás
terepformációkat. Ha az ember túl gyorsan röppent át egy szikla fölött, könnyen azon kaphatta
magát, hogy a földön hever, a robogója pedig tovább száguld nélküle - legalábbis addig, amíg az
automatája le nem állítja. Hiroki útközben csak néhányszor szólalt meg; csak pár repülési utasítást
adott a komszet-sisakon keresztül, meg időnként figyelmeztette a nőt egy-egy tereptárgyra.
Ez volt a leghosszabb idő, amit Noguchi a Ryushira érkezése óta egyfolytában a szabadban töltött.
A hőség elviselhetetlen volt, a két napból félelmetes erővel zuhogtak rájuk a forró sugarak. A nő
sisakja alá furakodó tüzes szél összetapasztotta fekete hajszálait; a Hiroki robogója által felkavart
talajtörmelék belepte a szemüvegét és az arcát. Előttük és körülöttük mindenhol hatalmas sziklák
sorakoztak.
Noguchi először olyan ridegnek és kegyetlennek látta a tájat, mint addig, de egy idő után be kellett
vallania önmagának, hogy a bolygóban van valami rejtett szépség is. Valahogy arra a homokkertre
emlékeztette, amit gyermekkorában, Kiotóban látott. Itt a homokrengeteget nem szabdalták fel
csatornák, csak időnként meredezett ki alóla egy-egy szikla. A völgyek szélén itt-ott
térdmagasságú, bézs színű sás nőtt. A föld alól előbukkanó kövek a barna és a szürke különböző
árnyalatait viselték magukon. A repedezett talaj egyetlen hatalmas és végtelen puzzle-játékra
emlékeztetett. Homok, rengeteg homok mindenütt, de az egészben semmi rendszer sem volt,
egyetlen árva zen-vonalat sem lehetett felfedezni benne. Ez maga volt a nyers káosz. A bolygó
évmilliókon át ilyen volt, de most ő, meg néhány férfi és nő, a szárazföldek urai mégis
megpróbálják megváltoztatni. Azonban itt, a galaxis távoli csücskében, ezen a kietlen vidéken
nehéz volt elhinni, hogy az emberi faj feladata valóban a mindenség irányítása.
A motorok zúgása seregnyi apró állatot riasztott ki a rejtekéből. Noguchi robogója előtt egy
gyíkcsalád rohant a kanyon felé, hogy menedéket találjon egy sáscsomó alatt. Hiroki reggel már
mutatott a nőnek egy tűzjáró párt. Egy sziklakupac mellett járkáltak; a nőstény rózsaszínes barna, a
kisebb termetű hím fakószürke volt. Rövid, hegyes pofájukkal a földet böködték; biztos
kígyótojásokat, vagy bogarakat kerestek.
Noguchi meg tudta érteni, hogy a farmerek miért hagyták el a Földet, és miért választották a
Ryushit új otthonuknak. A pusztában az ember szabadnak érezhette magát, és felfoghatta a kietlen
vidékek nyugodt komorságát. Bizonyos értelemben talán szép is volt. A Földön egyetlen
lakóblokkban ötvenezer embert zsúfoltak össze. Minden lakás parányi volt. Persze még a Földön is
léteztek ilyen szabad, nyílt, be nem épített vidékek, de ha valaki a megfelelő engedély hiányában
tette be a lábát egy ilyen helyre, egy évi börtönt kaphatott. Az emberiség szülőbolygóján sehol sem
lehetett olyan “ürességet” találni, mint a Ryushi pusztájában. Miközben a Beriki-kanyon déli vége
felé tartottak, Noguchi rádöbbent, hogy élvezi a forróságot és az arcába csapó száraz szelet.
Eltűnődött, vajon nem késett-e el azzal, hogy új szemszögből nézze a farmerek munkáját és életét.
Talán még éppen időben gondolta meg magát...
- Ackland egyik táborába megyünk - reccsent Hiroki hangja a nő fülébe.
- Helyes. - Egy kanyar következett. Noguchi lelassított. Előttük néhány száz méterrel pár tucatnyi
rhynth legelészte a satnya növényzetet. Az állatok mögött az a hatalmas lánctalpas jármű állt,
ahonnan Ackland figyelte a csordáit. A járműben akár húsz ember is elférhetett; a konyhája hat
személyt tudott ellátni, és ugyanennyien találhattak benne egy-egy kényelmes alvófülkét. A legtöbb
farmernek volt ilyen automatikus járműve - AJ-je -, de mind közül Acklandé volt a legnagyobb.
“Hát persze. Kié másé?”
A rhynthek nem igazán úgy néztek ki, mint a húsukért tenyésztett állatok általában. Noguchi szerint
leginkább azokra az orrszarvúkra hasonlítottak, amiket gyermekkorában egy állatkertben látott. A
rhynthek egy kicsit nagyobbak voltak, mint a nő emlékeiben élő szürkésbarna, földi lények;
testüket bíborszín-okkersárga, repedezett bőr fedte. Vaskos, furcsán tagolt, körmös talpban végződő
lábuk volt; horgas, csőrszerű pofájuk fölött két szarv díszelgett. A nagyobbik, csuklóvastag , hegyes
szarv egyenesen felfelé meredt, a kisebb, hátulsó pedig az állat háta felé hajlott. Csúf dögök, de a
húsuk megfelelően elkészítve ízletes volt.
Noguchi Hiroki robogója mellett állította le a sajátját, és leszállt. A lábai még mindig remegtek a
motor dübörgésétől. Ackland és néhány embere az AJ közelében állva figyelte az érkezésüket.
Noguchi feltolta a sisakja szemvédő lemezét, és miközben Hirokival együtt elindult Acklandék felé,
leporolta a ruháját.
A hatalmas termetű férfi vigyorogva nézett rájuk.
- Mi a gond, Hiroki? Tán eltévedtetek a főnökasszonnyal?
- Csak körbejárjuk a... - kezdte Hiroki.
- Igen, persze - vágott közbe Ackland, és tovább vigyorgott. - És miért? A cég nemet mondott az
áremelésre?
Noguchi megköszörülte a torkát.
- Maga is jól tudja, nappal képtelenek vagyunk áthatolni a mágneses zavarótéren. Este azonban
kapcsolatba lépek a társasággal.
Ackland felmordult, és megfordult.
- És - folytatta a nő -, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy nagyobb részesedést kapjanak.
Természetesen tudta, hogy a Földdel nem beszélhet - a nemrég kifejlesztett szub-ri rádió hullámai
addig nem jutottak el -, de a Kijita Világán állomásozó alközpontot felhívhatta. Igaz, az a bolygó is
több fényévnyire volt, de az új szerkezet pár fényórányira csökkentette a távolságot. Mivel az
alközpontnak joga volt ilyen kérdésekben önállóan dönteni, reggel már konkrét választ kaphatott a
kérdéseire.
Ackland felvonta az egyik szemöldökét.
- És mit keres itt? - Meg sem próbálta leplezni az ellenszenvét.
Hiroki hallgatott.
- Megnézzük, hogy dolgoznak a farmerek - felelte a nő. - Talán a segítségükre lehetünk valamiben.
A késő délutáni fény visszaverődött az AJ fekete fémtestéről. Ackland végigmérte a nőt, és végül
bólintott.
- Igen, tényleg segíthetnének. Ne álljanak az utunkba. A legkevésbé a cég aktatologatóinak
“segítségére” van szükségünk.
Ackland a mellette álló fiatal nőre nézett, és az AJ-be épített monitorra bökött.
- Roth, végy magadhoz pár fiút, és tereld le ezt a három csordát a kanyonba. Csapjátok hozzá őket
Cho állataihoz.
Roth bólintott, és az Ackland körül álló csoportból magához intett két férfit. Ackland hátat fordított
Noguchinak és Hirokinak, és zongorázni kezdett a monitor szélén levő billentyűkön. A jelek szerint
nem akart tovább foglalkozni a látogatókkal.
Noguchi és Hiroki lassan visszasétált a robogókhoz. Amikor már a gépek mellett álltak, Hiroki
szelíden a nő karjára tette a kezét.
- Sajnálom, hogy Ackland így viselkedett magával - mondta. Noguchi megvonta a vállát.
- Nem érdekes. Tudom, hogyan kell... - Elhallgatott, és megpróbálta megtalálni a megfelelő szót. -
Tisztában vagyok vele, milyen érzéketlen kurva voltam eddig. Meglepett volna, ha Ackland
másképp reagál a közeledésemre. Olyan ez az egész, mintha az elmúlt hónapokban nem is lettem
volna itt. Olyan... Nem is tudom megmagyarázni, milyen.
Határozott mozdulattal az arca elé húzta a vizorját, Prosperity Wells irányába nézett, és még
mondani akart valamit - de hirtelen minden gondolata elillant.
- Hú! - suttogta.
- Tessék? - Hiroki elnézett a nő mellett. - Ó, igen. Nem sokat járt idekint az érkezése óta, igaz?
Noguchi alig hallotta a férfi szavait. A két nap lenyugodni készült; a sivatag arany és vörös
fényekben fürdött. A hegyek felől hosszú árnyak nyúltak feléjük, a felhőtlen égen feltűnő fényű és
árnymintázatoktól Noguchinak elakadt a lélegzete. Először nézte végig szabadban a naplementét.
Agya képtelen volt összekapcsolni a csodálatos látványt azzal, amit hat hónapon keresztül gondolt
a Ryushiról. A két kép közül valamelyiktől meg kellett válnia.
A Ryushi a maga módján gyönyörű hely volt, legalábbis ebben az időpontban, és ezen a helyen.
Noguchi felsóhajtott, és csak bámulta a naplementét. Hiroki csendben állt mellette. Amikor végül
mégis felültek a robogóikra, és elindultak hazafelé, a nő úgy érezte, mintha egy irtózatos terhet
emeltek volna le a vállairól, egy olyan súlyt, amiről már csak akkor tudta meg, hogy létezik, amikor
megszabadult tőle.
***
Tom végigpillantott a konzolon.
- Húsz órán belül geoszinkron pályán vagyunk - mondta anélkül, hogy felnézett volna. -
Leellenőrizzük a turbulenciát.
Scott kezei a kapcsolók felett röpködtek.
- Van egy kis fluktuáció, de semmi baj, tudjuk kompenzálni... Majd kikapcsoljuk, ha már orbitális
pályán vagyunk...
Aztán...
A monitoron megjelent a Ryushi felnagyított hologramja.
- Hello, Ryushi! Jézusom, micsoda porgolyó! Tom felnézett, és bólintott.
- Ez tényleg totál száraz.
Scott hátradőlt a testform székben, és a tarkója mögött összefűzte az ujjait.
- Igen, de nekünk nem kell majd szomjaznunk... Ez is csak olyan, mint a többi koszfészek. - A
monitorra nézett, ami már a Ryushi hegyvonulatait és szikláit mutatta. - Vajon milyen levegőt
lélegző lény képes ezen a szaron élni? Különösen most, hogy a Terra Nován még mindig rengeteg
hely van.
Tom a képernyőre bámult, majd folytatta az adatok betáplálását.
- Ki a franc tudja? Az egyiknek méreg, a másiknak táplálék, vagy hogy is van az a mondás.
- Oké, de nézz rá a kijelzőkre! Az itt őshonos állatok totál “mérgesek”!
- Szerintem pedig van olyan lény, aminek a számára a Ryushi a lehető legtökéletesebb otthon.
- Hát nekem nem az - mormolta Scott. Szuper vakációzó hely - mondjuk egy kibaszott gyíknak. A
francba. Nem baj, majd a helyi bárban fogja eltölteni a szabadidejét, és a nőkkel fog dumálni. Neki
nem kell majd a tűző napon lófrálnia.
***
Dachande egy fél ciklussal korábban már áttanulmányozta a sivatagbolygóról készült
feljegyzéseket. A vérszomjasán ordítozó yautják Skemte felügyelete alatt a Vezér háta mögött
topogtak. Nemsokára valódi célpontokat kapnak, amiken kiélhetik a vadságukat.
Dachande a “gkinmara” feljegyzésre nézett, és elégedetten felszisszent.
“Tökéletes.”

7.

Jame Roth hajnali negyed négykor a robogójához dőlt, és a távolba nézett. Ackland AJ-jának
reflektorait kereste. Az éjszaka forró volt, szellő sem rezzentette a levegőt; a hegyek fölött halvány
fénnyel pislákoltak a csillagok. Roth kutyája, Creep lihegve a gazdája lábai előtt hevert, és időnként
rámordult a robogó ülése mögé erősített, dudorodó zsákra. A nő mögött vagy száz méterrel Travis
és Adam egy kisebb rhynth csordára vigyázott; némelyik állat a földön fekve aludt.
- Vajon ki mondta, hogy a rhynthek állva alszanak, mi, Creep?
A kutya felemelte a fejét és újra morogni kezdett.
Roth kemény nőnek tartotta magát, de volt ebben az egészben valami, amitől kirázta a hideg. Azok
az izék, amiket a kanyonban talált... Hát, elég furcsák voltak. Olyan... természetellenesek. Ráadásul
a rhynthek is furcsán viselkedtek, és Ackland állatorvosa nem tudott rájönni, miért. Rothnak egy
cseppet sem tetszett a dolog.
Még nem látta, de már hallotta Ackland AJ-jét. Éjszaka nem is volt olyan szörnyű a sivatag. Éppen
ez volt az oka, hogy ő, meg az élettársa, Cathie Dowes átköltözött a Ryushira. Nyugalom, csend. Itt
távol lehettek a Föld nyüzsgésétől és förtelmeitől. Már majdnem három éve éltek itt. A farmereknek
dolgoztak, és boldogok voltak. Néha már arról beszélgettek, hogy vállalnak egy közös gyereket...
Roth nyugtalan pillantást vetett a csomagra, és türelmetlenül várta, hogy Ackland végre
megérkezzen. Ackland egy nagy seggfej volt, de az egész bolygón ő volt a legnagyobb tenyésztő,
és a vásár után mindig kifizette az embereit. Roth tudta, hogy ő és Cathie is meg fogják kapni a
részüket. Acklandra ilyen dolgokban lehetett számítani.
Az AJ bedübörgött a kanyarba, és nem sokkal a nő előtt megállt. A reflektorai majdnem
megvakították Roth sötétséghez szokott szemeit. Alighogy a gép megállt, Ackland máris lemászott
a fülkéből. Roth leakasztotta a zsákot, és Creeppel a sarkában elindult. Ackland a rhynthek felé
nézett, majd ő is elindult a nő irányába. Félúton találkoztak.
- Megkaptam az üzenetedet, Roth. - Ackland elfúló hangján érezni lehetett, hogy tényleg sietett. -
Mi a baj?
- Ezt nézze meg! - mondta a nő. Leguggolt, és kiöntötte a zsákból azokat az izéket, amit talált.
Creep az élettelennek látszó valamikre morgott, és elhátrált. Roth egy rhynth ösztökével átdöfte a
három lény közül az egyiket, felemelte, és Ackland elé tartotta.
Az a valami úgy nézett ki, mint egy ízeit farkú, hatalmas pók. Valamivel kisebb volt, mint egy hím
tűzjáró, talán két-arasznyi lehetett. Hosszú, ízeit lábai a páncélos test alá húzódtak, félméteres
farkán látszott, hogy akár kapaszkodni is tudna vele. Roth nem látott rajta szemeket, viszont
felfedezett egy rövid, húsos csövet, ami talán a dög szája lehetett, és ami ernyedten lógott le a
fejéről. Az egész test palaszürke volt.
Ackland elvette Rothtól az ösztökét, és óvatosan megvizsgálta a döglött izét.
- Mi a szar ez? - kérdezte undorodva.
- Szar nem lehet, mert annál rondább. Abban reménykedtem, hogy majd maga megmondja, mi ez -
felelte a nő.
Ackland összeráncolta a homlokát, és a másik kettő mellé tette a pókot.
- Még soha életemben nem láttam ilyesmit. Hol találtad?
- Odafent, a Beriki-kanyon végében. Volt még vagy pár tucatnyi belőlük. Mind döglöttnek
látszottak. - Roth kisimított a szeméből egy hosszú, naptól fakó hajtincset, és a rhynthekre nézett.
Némelyikük panaszosan bőgött; a hang messzire hallatszott az este csendjében.
- Ott, ahol összetereltük ezeket a szarvasorrúakat. Különben úgy mászkáltak, hogy néha egymásnak
ütköztek. Mintha félálomban lennének.
A nő felállt, és Ackland arcába nézett.
- Azt hiszem, Mr. Ackland, ezek a rhynthek betegek. Gondoltam, nem árt, ha tudja.
- T. Stone mit mondott?
- Eddig minden vizsgálata negatív volt.
Ackland hátratolta széles karimájú kalapját, és biccentett.
- Helyesen jártál el, Roth. - A csordára nézett, majd elgondolkodva a három izére meredt. Roth várt.
- Nem tudhatjuk, hogy tényleg van-e valami bajuk a rhyntheknek - mondta óvatosan. - És nem
fogjuk megvárni, hogy valamelyik céges faszfej elrendelje a karantént. Rendben? - Ackland
tűnődve a nőre nézett. - Úgy értem, rengeteg időt eltöltöttünk idekint... és egy ilyen dolog... Szóval,
ha bekövetkezik valami ilyesmi, akkor nem fogjuk megkapni a fizetségünket, amit pedig igencsak
megérdemlünk... - Elhallgatott. A legnyilvánvalóbb dolgot nem mondta ki.
Roth az alsó ajkába harapott, és a csizmája orrával megbökte az egyik döglött lényt. Ackland mohó
ember volt, de egy héten belül gazdag és mohó pasas válhatott belőle. Különben is, mielőtt idehívta
a főnököt, megvizsgálta a főcsordát is, és a jelek szerint egyedül ezzel a harminc tülökfejűvel volt
gond, ami most itt várakozott a háta mögött. Roth megértette, hogy egy ilyen dolog, mint ez,
könnyen elérhetetlenné változtathat mindent, amiért ő és Cathie eddig dolgozott...
Roth megvonta a vállát, és döntött. Ez az egész most már Ackland problémája volt.
- Értem.
Ackland elvigyorodott, és a sarkain billegve bólintott.
- De mit csináljak ezekkel az izékkel? - kérdezte a nő.
- Vidd el őket Dr. Rovenhez. De azt mondd neki, hogy az Iwa szakadékban találtad őket. Rendben?
- Ackland a nő vállára tette a kezét, és szelíden megszorította. - Szuperjó munkát végeztél, Roth. Ha
majd túl leszünk a vásáron, kapsz valami prémiumot.
Ahogy Ackland visszament az AJ-hez, Roth megdörzsölte a vállát. Seggfej, gondolta.
A rhynth ösztökével visszapakolta a dögöket a zsákba, amit aztán újra felakasztott a robogójára.
Később majd átviszi őket a városba.
- Gyere, Creep! - Roth megütögette a combját. A pásztorkutya követte a gazdáját, hogy együtt
őrködjön vele. Az ébren maradt rhynthek a földön hevertek. Elég nehézkesen lélegeztek. A
pofájukról nedves nyálkafonalak lógtak, és minden egyes lélegzetvételnél megremegtek. A
tülökorrúak hülye állatok, de Roth valahogy mégis sajnálta őket. Mintha mérget nyeltek volna,
vagy valami ilyesmit...
***
Noguchi a lakásában, a kerek szőnyegen, “seiza” pózban ült, és lehajtott fejjel, mélyeket lélegzett.
Már hajnalodott; a “Dolarhyde”-nak hamarosan meg kellett érkeznie. Noguchi idegesen ébredt, és
megpróbált relaxálni egy kicsit, mielőtt
munkához lát. Ám már majdnem egy teljes hónap telt el azóta, hogy utoljára gyakorolt, és a
lábizmai recsegve tiltakoztak a megerőltetés ellen.
Karatézott, és nem sokkal azelőtt szerezte meg a barna övet, hogy elhagyta a Földet, és elindult a
Ryushira. Már nem sokat kellett tanulnia, hogy megkapja a feketét. Annak ellenére, hogy a
szabadidőközpontban voltak holomester-egységek, amikkel gyakorolhatott volna, úgy döntött, egy
időre szünetelteti az edzéseket - legalább addig, amíg talál magának egy valódi, hús-vér partnert. A
holók sem voltak rosszak, de mégis hiányzott belőlük valami. Talán a méltóság.
De itt senkivel sem sikerült elég szoros barátságot kötnie, így egyetlen ember sem volt, akivel
együtt edzhetett volna...
“Egyetlen barátod sincs, Machiko. Sem jó barátod, sem semmilyen. Ne áltasd magad.”
Hát persze. A farmerek legtöbbje különben sem foglalkozott a harcművészetekkel.
Amikor felállt, és széles terpeszbe, lovaglóállásba helyezkedett, remegtek a combjai. Régi “sensei”-
je, Ko mester most leszidná, amiért hagyta, hogy ennyire elmerevedjen a teste. Elvégzett néhány
blokkolást, és rúgott egy párat, hogy egy kicsit kilazítsa az izmait. Meglepte, hogy mennyire
elszomorították az ismerős mozdulatok. Honvágya lenne? Nem, semmit sem hagyott a Földön,
amiért érdemes lenne bánkódni. Csak...
“Magány.” A szó valami olyan érzést támasztott fel benne, ami már nagyon hosszú ideje nem
kínozta. Olyan volt, mintha... Mintha sehová sem tartozna. A Földön legalább egy irodaházban
dolgozott, többezer hozzá hasonló alkalmazottal együtt. A Földön emberekkel teli utcákon járt, és
emberek között volt a karate edzéseken is. Noguchi soha senkihez sem került túl közel, de legalább
megvolt rá a lehetősége. Itt, a Ryushin viszont egyedül Hirokival barátkozhatott volna, aki
állandóan egy mosolyálarcot viselt, de közben talán megvetette őt. Igen, itt csak Hiroki van, meg
egy csapatnyi farmer, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik vele.
Noguchi a negyedik formagyakorlat közepénél megállt, összevonta a szemöldökét, és letörölte a
verítéket a homlokáról. Mi is következik most? Blokkolnia kell, vagy... Vagy le kell ereszkednie a
jobb térdére, és előre kell nyúlnia?
Elölről kezdte a gyakorlatot, de ezúttal lassan hajtotta végre, és minden figyelmét a mozdulatokra
összpontosította.
Torokcsapás. Ez az! Nem tudta miért, de majdnem elsírta magát, amiért elfelejtette. Ilyen sokat
számítana a kihagyott idő?
Gyorsan végrehajtotta a gyakorlatokat, majd újra letérdelt a “seiz”-ra. A homlokpántja a fejéhez
tapadt. Ez a nap egy non-stop pánik lesz; felügyelnie kell majd az állatok összeterelésére, és a
“Dolarhyde” fogadására tett előkészületekre. Egy csomó dolgot el kellett intéznie, egy rakás papírt
kellett átböngésznie. Szerette volna, ha van vele valaki, akivel beszélgethet, akivel megoszthatja a
rá váró hajsza-nap minden izgalmát...
Ez van. Most már hiába bánta mindazt, amit eddig tett. Túl sok dolga volt ahhoz, hogy legyen ideje
ilyesmin keseregni. Gyakorolt, majd amikor befejezte, mosolyogva bólintott. Ezen az estén ki fogja
mutatni a farmerek iránti jószándékát. A cég elfogadta az áremelési javaslatot. Noguchi remélte,
hogy ez a döntés egy új kapcsolat kezdete lesz; talán végül mégis sikerül kivívnia a farmerek
tiszteletét.
“így kell történnie. Hiroki pár napon belül, a rhynth szállítmánnyal együtt elhagyja a bolygót.”
Helyes. Ideje készülődni.
Noguchi fellépett a fürdőszobához vezető lépcsőfokra, és keményen beütötte a fejét az ajtó felső
szegély lécébe. Káromkodva a lüktető dudorra szorította a kezét, és összeszorította a szemeit.
Óriási. A seb remekül illik majd a levendulaszínű blúzhoz, amit a partin akart viselni. Remek, a
harcművészetek mestere nem is kezdhetné jobban a napot.
Remélte, hogy a következő ilyen katasztrófa csak másnap történik majd meg vele.
***
Kesar Roven megdöbbent és elámult. A xenobiológia volt a szakterülete, de ilyet még sohasem
látott. Roven megpróbálta figyelemmel kísérni a Földről érkező UMA jelentéseket, és mindig
végigböngészte a Chigusáról havonta online érkező biomed magazint, ami a maga nemében a
legjobbak közé tartozott. Tudott arról, hogy naponta új és még újabb fajokat fedeznek fel, de ezeket
a lényeket, amiket megvizsgált, egyedül azokhoz a mutálódott rákfajtához lehetett hasonlítani,
amelyek néhány évvel korábban, a radioaktív hulladékokkal történt baleset után a Terra Nován
jelentek meg. De persze azok a rákok sem egészen ilyenek voltak. Roven semmit sem talált a
szakirodalomban, ami ilyen lett volna...
- Vissza kellene mennem dolgozni, Dr. Roven. Ha már nincs rám szüksége.
Roven lassan felnézett a vizsgálóasztalról, és a fiatal nőre pillantott, aki elhozta neki a bámulatos
lényeket. A nő idegesnek tűnt, és látszott rajta, hogy már valahol egészen máshol szeretne lenni.
Valahogy nem illett a laboratóriumi környezetbe - poros ruhái és sötétre barnult bőre arról
árulkodott, hogy nem igazán szereti a zárt helyeket, és a mesterséges világítást.
- Persze, persze - mondta a férfi. - Nagy nap ez a mai, igaz?
- Az.
- Szóval azt állítja, hogy az Iwa szakadékban találta ezeket?
- Aha. Igen. Ott. - A nő az asztalra pillantott, és megremegett. - Mr. Ackland azt mondta, hogy
magát érdekelni fogja a dolog.
- Mondja meg Mr. Acklandnak, hogy nagyon hálás vagyok neki, amiért ideküldte ezt a három
példányt. És magának is köszönöm, hogy elhozta őket. Tudom, hogy most nagyon sok dolga lenne.
- Igen, de nem gond. Majd alkalomadtán mesélje el, hogy mit sikerült kiderítenie róluk. - A nő
megfordult, a kijárat felé indult, és kis híján összeütközött Miriammal, a város embergyógyászával.
Miriam Kesar felesége volt, így hivatalosan őt is Dr. Rovennek hívták.
- Bocsánat, Dr. Roven.
Miriam elmosolyodott. Barnára sült arcán, a szemei sarkában apró ráncok jelentek meg. Hosszú,
fekete haját hátul lófarokba fogta, és mindig olyan kicsinek, olyan csinosnak látszott, hogy Roth
rhynthnek érezte magát a közelében.
- Hello, Jame. Hogy van Cathie térde?
- Remekül. Jobb, mint új korában. Elnézést, de most tényleg rohannom kell...
- Jól van. Remélem, ma este mindkettejüket látni fogjuk még.
Kesar közben újra a mintapéldányok felé fordult.
- Szerinted mi lehet ez, doki?
Miriam felnevetett.
- Ó, köszönöm! Semmi, jó reggelt, drágám, hogy aludtál?
Kesar a feleségére nézett, és elvigyorodott.
- Jó reggelt, drágám. Hogy aludtál? Oké, de most nézd meg, mit kaptunk Rothtól. Kíváncsi lennék
a véleményedre.
Miriam az asztal fölé hajolt, és összeráncolta a homlokát.
- Ezt itt, a Ryushin találták?
- Igen. Állítólag az Iwa szakadékban. Roth azt mondta, még legalább húsz ilyen döglött micsoda
volt ott. Már megpróbáltam felvágni az egyik lábat a Killiannal, de semmi. Még csak meg sem
tudtam karcolni.
- Ugratsz? - Miriam a férje arcába nézett. Lehet, hogy Kesar csak tréfálkozik vele? - Bármilyen
szénalapú élőlényt... -
Elhallgatott. - Szilikon? Ez lehetetlen! De ha mégis... Már biztos felfedeztük volna a létezésüket! -
Csodálkozva bámult a mintapéldányra. - Mi ez, Kesar? Te vagy a főállatorvos! A férfi megrázta a
fejét.
- Nem tudom. A Terra Nova mutánsaira hasonlít a legjobban. Valahol hallottam valamit, hogy egy
bányászkolónián valami furcsa életformát találtak... De valaki hírzárlatot rendelt el az üggyel
kapcsolatban. Egyetlen részlet sem szivárgott ki. El kell végeznünk néhány tesztet, és... Azt hiszem,
utána kimegyek abba a szakadékba, és körülnézek.
Miriam elkomorodott.
- Egyedül?
Kesar bólintott. Furcsa érzése támadt. Lehet, hogy egy eddig ismeretlen fajjal találkoztak?
- Egyikünknek itt kell maradnia, mert lehet, hogy valami gond lesz a csordákkal. Különben, az
előbb éppen te mondtad, hogy én vagyok az állatorvos. Ha találnék egy ilyen izét, ami még él...
- Lehet, hogy meg fog harapni, Kesar. Talán jobb lenne, ha várnál egy pár napot. Legalább addig,
míg valaki ráér, hogy veled menjen.
- Aha. Mert szerinted testőrre van szükségem, nehogy felfaljon egy ilyen ököl nagyságú pók. Ne
aggódj, Miriam. Semmi bajom sem lesz. - Kesar megsimogatta a felesége kezét, és elmosolyodott. -
Viszek hálót, és majd vigyázok, hova lépek.
Újra a mintapéldány felé fordult, de tudta, hogy Miriamot nem sikerült megnyugtatnia.
- Hmmm... A hasa sokkal puhábbnak tűnik, mint a lábai. Lefogadom, hogy itt már bele tudok vágni
a testébe. Idehoznád a szikét? Ó, és a Menashe fűrészt is... Így vagy úgy, de a végén megnyúzom
ezt a kis dögöt!
A nő kételkedve összepréselte az ajkait, de azért elindult, hogy kivegye a szekrényből a kért
eszközöket. A férfi újra az idegen lény fölé hajolt, és a gondolataiba merült. Miriam jó orvos volt,
és remek feleség, de túl sokat aggódott. Ez a lény volt a legérdekesebb dolog, amivel a bolygóra
érkezése óta találkozott. A pokolba is, pontosan azért vállalta, hogy a gyarmatbolygóra utazik, mert
ilyen izékkel akart foglalkozni! Arra vágyott, hogy felfedezzen valami új élőlényt, amire
ráakaszthatja a saját latinosított nevét, amit osztályba sorolhat, és amit később a tekintélyes
egyetemeken is tanulmányozni fognak. Önző kívánság volt, de semmiképpen sem erkölcstelen. “Ez
az első élőlény, amit a galaxisszerte ismert és elismert Dr. Kesar Roven fedezett fel. Aprócska
felfedezés az élete későbbi szakaszában végzett munkához képest, de a nagy embereknek is el kell
kezdeniük valahol. Vegyenek példát róla, a kiváló kutatóról...”
A férfi elmosolyodott.
Hogy félhetne az ember egy ilyen páratlan lelettől?
Különben is, a lény legalább olyan ártalmatlan volt, mint az ő akadémiai nagyságával kapcsolatos
álmai.

8.

A sivatagbolygóra egy hatalmas szakadék mélyén ereszkedtek le, távol attól a helytől, ahol a “lou-
dte kalei” kitelepítette a Kemény Húsúak tojásait. Álcázva érkeztek, nappali világosságnál, de a
vadászat csak sötétedés után vehette kezdetét. Minden a szokásos módon történt, de nem ártott az
elővigyázatosság, hiszen voltak bolygók, amelyeken az őslakók már képesek voltak fegyvereket
készíteni, és harcoltak a bőrük megmentéséért. Dachande tudta, hogy nem maradhatott volna
életben ilyen sokáig, ha nemtörődöm módon viselkedik egy ismeretlen világban. A bolygón már
olyan régóta nem zajlott vadászat, hogy elengedhetetlennek tartott néhány óvintézkedést. Ezek
során derült ki, hogy a yautják legutolsó vadászata óta mások is jártak már itt.
A rádióhullámokon Puha Húsúak ordítoztak.
Dachande megdöbbent, amikor megtudta, hogy itt vannak. Végre alkalma nyílik majd arra, hogy
Puha Húsúakra vadásszon; végre lehetősége lesz arra, amire oly régóta vágyott. A Puha Húsúak
ravaszak voltak, és visszalőttek, ezért a koponyájuk értékes dísze volt minden harcos trófeafalának.
Dachande tudta, több mint valószínű, hogy legyőzné őket. Igen, egészen biztos, hogy ő győzne, de
nem így, nem egy csapatnyi vad és gyakorlatlan harcosjelölttel a nyakán. Ha az ifjoncokkal együtt
bocsátkozna harcba, az nem csupán ostobaság lenne, de ellenkezne a vadászat valamennyi
törvényével. Pedig Dachande szinte már a préda szagát is érezte, és semmire sem vágyott jobban,
mint hogy összemérje velük a fegyvereit, de tisztában volt vele, hogy erre most mégsem kerülhet
sor. Felelősséget kellett vállalnia az ifjoncokért, kötelezettségei voltak, és ha ilyen helyzetben
engedne személyes vágyainak, örökre bemocskolná a saját nevét. Így aztán álcázták a hajót, és
Dachande elhatározta, az ifjoncokat is láthatatlanná teszi, ha esetleg túl közel kerülnének a
'mberekhez. A Puha Húsúak nem is sejthették, milyen nagy szerencséjük van. Dachande mindegyik
jelölt páncéljára rászereltette az álcázó mechanizmust, de nem magyarázta meg, miért tartja
fontosnak a dolgot, a fiatalok pedig tartottak tőle annyira, hogy ne kérdezősködjenek. A
Beavatottaknak persze elmondta, milyen veszély fenyegeti őket, de valamennyiüket figyelmeztette,
a mostani portya során semmiféle kapcsolatba sem kerülhetnek a 'mberekkel. Parancsba adta nekik,
ha valamelyikük meglát egy 'mbert, azonnal szóljanak az ifjoncokra, hogy tegyék láthatatlanná
magukat. Sajnálta az elvesztegetett lehetőséget, de most ez volt a dolgok rendje. Ám ha majd véget
ér ez a gyakorló vadászat, vissza fog térni ide, és akkor csak Beavatott harcosok lesznek majd a
hajóján. Akkor aztán végre lehetősége lesz majd megmérkőzni a 'mberekkel. De egyelőre kitér
előlük.
Az edzőteremben várakozó ifjoncok olyan “ch'hkt”-k voltak, hogy félő volt, ha nem nyugszanak le,
hamarosan egymást fogják szétlőni. Dachande a terem ajtajából figyelte, ahogy a fiatalok ellenőrzik
a felszerelésüket. Érezte a jelöltek izgalmát. Mindig meglepődött, amikor látta, hogy az ifjoncok
mennyire vágynak már arra, hogy kionthassák az első “thwei”-t.
A tervek szerint a hajó előtt végre kellett hajtaniuk egy rövid gyakorlatsort, hogy megszokhassak a
világ gravitációját. Warkhának közben őrködnie kellett. Az egész ceremónia tulajdonképpen csak
arra volt jó, hogy valamelyest lecsökkenjen a fiatalok hiperfeszültsége. Persze a Kemény Húsúak is
általában napnyugta után váltak aktívvá, és aligha lehetne dicsőséges tettnek nevezni, ha a vadász
egy alvó célpontra lő.
Dachande megfordult, és végigment a hajó elejébe vezető folyosón. Mivel ő volt a Vezér, neki
kellett elsőként kilépnie a vadászmezőre - ez a mozdulat mindig mérhetetlen élvezetet okozott neki.
A vadászat jónak ígérkezett, és ezen még a 'mberek jelenléte sem változtathatott.
***
Noguchi kora este, amikor a szürkület ráborult Prosperity Wellsre, újra, aznap másodszor is
lezuhanyozott. Nehéz nap volt mögötte, de eredményes; valamennyi csordát sikerült beterelni az
istállókba, már csak Cho állatai hiányoztak, de azok is útban voltak a város felé.
Noguchi megállt a holotükör előtt. Az a zöld ruha volt rajta, amit a Ryushira érkezésekor is viselt.
Rámosolygott a rábámuló, széltől cserzett, barna arcra. Csak néhány napot töltött a szabadban, de a
bőre már majdnem olyan volt, mint a farmereké. Tetszett neki az új szín; így olyan nőnek látszott,
aki nem ijed meg a kemény munkától. Beoltatta magát bőrrák ellen, de senkinek sem árulta el,
hogy a vakcina miatt majdnem egész nap lázas volt.
Amikor a szobájába ment, hogy megfürödjön és átöltözzön, a Chigusa személyzet éppen az
asztalok megtérítésével, és a hordozható hússütők felállításával volt elfoglalva, de Noguchit
meglepte, hogy ilyen rövid idő alatt elkészültek. Csak pár percig volt távol, de időközben szép
számmal összegyűltek a vendégek. Ahogy kilépett az épületből, kis híján feldöntötte egy éppen arra
szaladgáló gyerekcsapat. A Ryushin nem volt sok gyerek, de azért akadt néhány.
Noguchi megérezte a sült rhynth steak illatát, és meghallotta a beszélgető, nevetgélő emberek
hangjait. Farmerek mentek el előtte, kézen fogva feleségeiket. A leszállópálya felé tartottak.
Noguchi csatlakozott hozzájuk.
A sötét öltönyt viselő Hirokit nem volt nehéz felfedezni a farmerek között. A férfi visszaintett
Noguchinak, majd átfurakodott a tömegen, és elébe ment.
- Nagyon csinos, Machiko-szan.
- Köszönöm. Ön is elegáns. - A nő tűnődve végignézett az egybegyűlteken. - A bolygó minden
lakója itt van?
- Majdnem. A vezérlőtermekben azért maradt egy pár ember a monitorok előtt, de rajtuk kívül
mindenki eljött.
Noguchi elmosolyodott.
- Most már egy száz főből álló csoportot is tömegnek látok. Furcsa, hogy bizonyos fogalmak
jelentése milyen hamar megváltozik...
Hiroki bólintott.
- Igen. Valóban furcsa. Örülök, hogy jól érzik magukat. Három év óta ez az első szállítmány.
Hosszú ideig azért dolgoztak, hogy ez a mai ünnepség lehetővé váljon.
Noguchi végignézett a nyitott udvaron ácsorgó, nyugodt arcú farmereken. Egy sem volt közöttük,
aki izgatottnak, vagy bosszúsnak látszott volna. Valaki bejátszott valami zenét a hangosbeszélő
rendszerbe; néhány pár, ügyet sem vetve az utcákon rohangászó gyerekekre, táncolni kezdett az
egyre sötétedő alkonyban.
- Jöjjön, nézzük meg a hajót - mondta Hiroki. - Bármelyik percben megérkezhet.
Noguchi követte a férfit. Átvágtak a táncoló tömegen, és elindultak az antennatorony felé.
- A cég visszajelzett - mondta a nő halkan. - Belemennek, hogy a farmerek nagyobb részesedést
kapjanak.
Hiroki felvonta a szemöldökeit, és Noguchira mosolygott.
- Szép munka volt, főnök.
- Tulajdonképpen most hova megyünk? Nem az lenne a
legjobb, ha...
- Egyedül a toronyból lehet végignézni a landolást. - Hiroki megállt az építmény tetejébe vezető
fémlétra előtt, és a legalsó fokára tette a kezét.
- Maga szerint elbír minket ez az izé? - Noguchi kétkedően a létrára nézett.
- Próbáljuk ki, rendben?
Felmásztak egy emeletnyi magasságba, megálltak az első pihenőnél, majd tovább kapaszkodtak a
torony ötemeletnyi magas teteje felé. Enyhe, langyos szellő fújt. Noguchi lenézett az éjszakai
sötétségben alattuk mászkáló miniatűr emberekre.
Noguchinak ilyen körülmények között nem esett nehezére megfeledkezni a gondjairól. Rég
elfeledettnek hitt, kellemes emlékek jutottak az eszébe: a Nakama fesztiválok, amiken a szüleivel
vett részt, meg a bonsai erdőkben tett séták, amik közben óriásnak érezte magát.
Az égen halkan megdördült valami. A lent álló emberek a
felhőket fürkészték.
Noguchi felnézett, és meglátta a hajót. Még messze volt, de már így is látszott rajta, hogy hatalmas.
Noguchi valahogy furcsának találta, hogy egy ilyen gigantikus tárgy képes repülni. Természetesen
már korábban is látott ehhez hasonló bárkákat, de ez nagyobb volt, mint a Ryushi
szabadidőközpontja és a vezérlőtermek épülete együttvéve. A tolófúvókái legalább húsz méter
hosszúak, és fele olyan szélesek voltak; az elején rakodódokkok látszottak, melyek mindegyike
olyan széles volt, hogy akár négy egymás mellé állított rhynth átfért volna rajtuk; a hatalmas
repulzorok szelet kavartak az összegyűlt bámészok fölött. A hajó lassan, dübörögve ereszkedett a
leszállópálya felé.
A “Dolarhyde” egy minden más hangot elfojtó bömbölést hallatott, és szelíden leereszkedett. Elég
nehéz lehetett letenni egy ilyen bárkát az atmoszférában; az aerodinamikai törvények nem igazán
kedvezhettek az efféle manővereknek. A komplexumot védő pajzsfal felfogta a hajtóművek által
kavart vihar nagy részét, de a szél így is akkora volt, hogy összekócolta a bámuló emberek haját,
meglobogtatta a ruháikat, és jókora porfelhőt kavart. Ahogy a mennydörgés lassan elcsitult,
Noguchi nevetést és tapsot hallott.
A dokkban álló “Dolarhyde” csodálatos látványt nyújtott. Vagyis a “Dolarhyde” landoló egysége,
hiszen a hajó nagyobbik fele még mindig orbitális pályán keringett.
Egy kéz ért Noguchi vállához. Hiroki. A férfi elvigyorodott.
- Lemegyünk? Menjünk le még innen utoljára, és mutatkozzunk be a legénységnek!
Elindultak lefelé. Hiroki haladt elöl. Noguchi még egy utolsó pillantást vetett a hajóra, és eltűnődött
a férfi szavain. “Utoljára...” Az éjszaka meleg volt, de Noguchit kirázta a hideg. Furcsa.
Kirázta a fejéből a sötét gondolatokat, és tovább mászott lefelé, hogy részt vegyen a partin.
***
Scott és Tom együtt sétált végig a rámpán. Együtt léptek Prosperity Wells földjére. Scottot - maga
sem tudta, miért - valahogy megnyugtatta az üdvözlésükre összegyűlt tömeg látványa. A legénység
többi tagja elsietett mellettük; megráztak egy-két kezet, és cseverészni kezdtek a farmerekkel, meg
a családjaikkal.
- Hé, ezt nézd meg, haver! Ezek itt ünnepelnek minket! - mormolta Tom.
Scott somolygott. Valóban: a helybéliek körülvették a “Dolarhyde” személyzetének kiszálló tagjait,
rájuk mosolyogtak, és megveregették a vállukat.
- Mit örülnek ezek nekünk ennyire? - suttogta Scott.
Egy magas, zömök, vörös szakállú férfi - standard idő szerint vagy negyven éves lehetett -
vigyorogva hozzájuk lépett, és feléjük nyújtott két korsó sört.
- Ackland vagyok - mondta, és kinyújtotta egyik széles kezét. Tom megrázta, majd Scott is
megfogta. - A helybéli farmerszövetség vezetője vagyok. Milyen volt az útjuk... kapitány?
- Strandberg - mondta Tom. - De szólítson csak Tomnak. Ez a másodpilótám, Scott Conover.
Remek utunk volt.
- Örülök, hogy találkozhatok önökkel, uraim. Remélem, hogy a legénységük készen áll egy kis
mulatságra. Sütöttünk egy pár igen szép steaket... - Ackland közelebb hajolt Tomhoz, és lehalkította
a hangját. - És lefogadom, van itt jó néhány csinos fiatal hölgy is, akik táncpartnereket keresnek
maguknak. Arra gondoltam, esetleg érdekelné magukat a dolog...
Scott elvigyorodott.
- Erre ráhibázott! Tom barátom az út vége felé egy kicsit már kezdett begolyózni. Ugye érti, hogy
gondolom?
Ackland kuncogott; valahogy túlságosan is vidámnak látszott. Barátságosan hátba vágta Scottot.
- Sejtettem - mondta. - Tudja, én is...
- Egy kis figyelmet kérek! - Scottól pár méternyire egy szék tetején egy alacsony, zöldruhás japán
nő állt. Egy tálcát tartott a kezében. - Kérem! Egy kis figyelmet!
Szép volt. Scott tetőtől talpig végigmérte. Csinos lábak, formás hátsó. Mellmagasságban egy kicsit
ugyan laposnak tűnt, de Scott látott már rosszabbat is.
- Ki ez a kis édes? - kérdezte halkan Acklandtól.
Tom az oldalába vágta a könyökét. Átkozott feminista.
- Erre a kurvára gondol? - kérdezett vissza Ackland. - Ő a nitrogénkirálynő. A főnök.
- Tudom, hogy valamennyien alig várják, hogy végre kezdetét vegye a mulatság, de előtte még egy
fontos bejelentést kell tennem. - Az egybegyűlt tömeg elcsendesedett; minden tekintet a nő felé
fordult. - A behajózás sorrendje a következő lesz. Ackland, maga lesz az első. Harrison, maga a
második. Utána Luccini és Marinetti következik. A további sorrendet holnap szürkületkor fogják
megismerni. - A nő szünetet tartott, és elmosolyodott. - Még valami. A cég válaszolt az
árváltoztatási kérelmükre... Valamennyien meg fogják kapni a kért emelést. Érezzék jól magukat!
A nő lelépett a székről. A tömeg izgatottan felhördült.
- Na tessék - mondta Ackland. - A végén kiderül róla, hogy mégis van valami haszna.
Scott ivott egy hatalmas korty sört, majd felnevetett.
- Lemerem fogadni, hogy van még egy pár dolog, amire jó lehet...
Tom csak a szemeit forgatta a megjegyzésre, Ackland azonban megrázta a fejét.
- Én nem próbálkoznék vele. Noguchi szerintem még akkor sem teszi szét a lábait, amikor a dolgát
végzi.
- Kár - mormolta Tom, és elsétált mellőlük.
Scott ivott még egy kortyot, és halkan böfögött egyet.
- Érdekes íze van - mondta, és a korsójába nézett. Nem is volt olyan rossz a helybéli sör. Újra
megpillantotta a japán nőt, és még egyszer végigmérte, ahogy mosolyogva az egyik farmer
asszonyával beszélgetett. Ackland közben az időjárásról fecsegett valamit, de Scott egy szót sem
hallott az egészből. Noguchit figyelte.
A bolygó valóban egy porgolyó volt csupán, de azért mégsem volt reménytelen a helyzet. Scott
ivott a söréből, és Ackland felé fordult. Mindegy, hogy a farmer mit mond, három nap alatt bármi
megtörténhet. A pokolba is, nála jobban ki értene a hideg nőkhöz?
Noguchi a vezérlőközpont felé tartott. A háta mögött a party a tetőfokára hágott. Több szempontból
is sikeresnek tarthatta magát. A bejelentése után néhány farmer már elég barátságosan viselkedett
vele. Legalább két órán át hallgatta az előadásaikat, és végig sikerült kedves maradnia. Alapjában
véve rendes emberek voltak, ő pedig remek munkát végzett: bólogatott és mosolygott...
“De egyetlen nap alatt nem lehet helyrehozni hathónapnyi ostobaságot, Machiko!”
Ez igaz, de kezdetnek ez is megtette. A dolog akkor fog csak igazán beindulni, amikor Hiroki
elmegy majd a “Dolarhyde”-dal. Noguchin valami furcsa szomorúság vett erőt, és hirtelen arra
vágyott, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Hiroki volt itt az egyetlen ember, akit a barátjának
nevezhetett...
Belépett a vezérlőterembe. Csak egyetlen férfi ült a műszerek monitorai előtt.
- Maga Collins, igaz? - kérdezte Noguchi. A fiatal férfi bólintott, és felállt.
- Menjen, mulasson egy kicsit. Egy ideig szemmel tartom a dolgokat.
Collins szeme elkerekedett a csodálkozástól.
- Komolyan mondja? Köszönöm, Ms. Noguchi!
- Mostantól szólítson Machikónak. - A férfira mosolygott, és félreállt az ajtóból, hogy az kiférjen
mellette.
- Izé... Rendben. Machiko...
A férfin látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, de azért mosolygott. Elindult, de az ajtóból még
visszafordult.
- Ó! Izé... Amikor Roven doki visszaér, mondja meg neki, hogy a központ megkapta a jelentését. A
rekeszében van, a többi feljegyzésével együtt.
Noguchi összeráncolta a homlokát. A doktornőt látta a partin, de Roven... Nem, ő nem volt ott.
- Visszaér? Honnan? - kérdezte.
~ Azt mondta, felmegy az Iwa szakadékhoz. Meg akart keresni valamit - felelte Collins. - Pár
órával ezelőtt elvitt egy robogót.
- Éppen ma? Rossz időzítés - mondta a nő.
- Igen, én is pontosan ezt mondtam neki. - Collins megvonta a vállát. - De azt felelte, hogy fontos a
dolog. Izé... Szóval köszönöm.
Collins távozása után Noguchi leült a konzol elé, és a gondolataiba mélyedve a radarra bámult.
Kezdetben nem sokat várt Hirokitól, de a férfi végül meglepően türelmes volt vele. A profizmusa is
lehengerlő volt; nem lesz kellemes dolog végignézni a távozását...
Noguchi megrázta a fejét, és körülnézett. Valami olyasmit keresett, amivel elterelheti a gondolatait
Hirokiról. Roven doki jelentése karnyújtásnyira tőle, egy iratkosárban hevert, de mégis habozott a
kezébe venni. Mi van, ha valami magánjellegű információt tartalmaz?
“Akkor nem Collinsszal küldette volna el, hanem ő maga továbbította volna.”
Csodálatos. Noguchi a kezébe vette a papírköteget, és hátradőlt a székében. Mi az ördög lehet az
Iwa szakadékban? Kedvelte, és okos embernek tartotta a dokit. Átlapozta a papírokat, és olvasni
kezdett. Közben egyre inkább azt kívánta, hogy Roven valóban megtalálja azt, amit keresett...
***
Kesar a messzelátójával végigpásztázta a szakadékot. Szaggatottan lélegzett, a szíve izgatottan vert,
a keze remegett. Hihetetlen, egyszerűen lehetetlen volt, amit látott.
Egy tucatnyi humanoid lény állt egy hatalmas hajó körül. Még sohasem látott efféle bárkát; úgy
nézett ki, mintha egy hal meg egy óriási motorblokk kereszteződése lenne. Különös, zöldes
árnyalata volt, meg széles kiszállóhídja.
A humanoidok mind magasak voltak; Rovennek fogalma sem volt róla, mekkorák lehettek, mert
semmit sem talált, amihez mérve megállapíthatta volna relatív magasságukat, messzelátóján pedig
éppen nem működött a mérce. Csak tippelni tudott: úgy két és fél méteresek lehettek, talán
valamivel magasabbak. A legmeghökkentőbb mégis az volt, hogy a kezükben... “lándzsákat”
tartottak!
Roven a szakadék közepe táján állt, a robogója vagy húsz méterrel hátrébb, az egyik szikla mögött
rejtőzött. A testében száguldozó adrenalin üvöltve sürgette, hogy menjen vissza a gépéhez, és
tűnjön el a környékről. A hatalmas, lándzsás idegenek társasága nem olyannak látszott, amivel az
ember szívesen találkozik egy sivatagban. Ám hiába: egyszerűen képtelen volt elszakadni a
megdöbbentő látványtól.
Megnyomta a “teljes nagyítás” gombot - a lények közelebb kerültek hozzá. Magas, izmos,
fegyveres alakok. Még mindig túl távol voltak ahhoz, hogy jobban szemügyre vehesse őket. Roven
átkozta a messzelátó mércéjét; szerette volna megtudni, mekkorák azok az izék.
Nem tudta, mik lehetnek, de abban biztos volt, hogy nem emberek. Érezte, valami olyasmit fedezett
fel, aminek a révén végre bekerül majd a neve a könyvekbe. Nem csupán egy új pók vagy rákfajtát
talált, hanem egy egész idegen és értelmes fajt!
Még vagy fél percig bámészkodott. Vajon mit keresnek ezek itt? Mik ezek? Egyszerre száz kérdésre
szeretett volna választ kapni. Hihetetlen volt az egész.
Megnyalta az ajkait, és az egyik lény arcára fókuszálta a messzelátót. Valami maszkot viselt, ahogy
a többiek is. Légzőkészülék lenne?
Vissza kéne mennie a városba, hogy idehívjon pár farmert, meg hogy hozzon valami fotócuccot...
Kesar szaporán pislogni kezdett. Az egyik lény megfordult, egyenesen őrá nézett, és hátravetette a
fejét, meg hosszú loknijait. Elnyújtott, őrült üvöltés töltötte meg a kanyont; a hang visszhangot vert
a sziklákon, és felerősödve, megsokszorozódva jutott el Kesar füléhez.
Lehetetlen! Hiszen elrejtőzött! A messzelátójával alig látja őket, azok onnan lentről semmiképpen
sem vehették észre!
De mégis meglátták. Kesar ebben már biztos volt.
Aztán a lények elindultak felé - futás közben a lándzsáikat lóbálták és üvöltöttek...

9.

Dachande hátrapördült, és szétfeszítette az agyarait. A ifjoncok üvöltése megremegtette a völgyet.

A kihívás, az agresszió kiáltása volt ez... Dachande abba az irányba nézett, amerre a yautják
futottak. Ott, a sziklák mögött van valami.
Egy ,,'mber”!
A háta mögött álló Warkha mondott valamit, de a szavait elnyelte az ifjoncok őrjöngése.
Dachande hátra sem nézett, úgy adta ki a parancsait.
- Mondd meg Skemtének, hogy készüljön a felszálláshoz, te pedig szedd össze a jelölteket!
“Ki'chte!”
Dachande a lándzsájával a kezében rohanni kezdett. A vadászatnak véget kellett vetni, de az a 'mber
mindenképpen meg fog halni. Nincs más megoldás. Dachande magában átkozódni kezdett, és
felgyorsított. Már majdnem elérte a sziklákat, amikor meghallotta a jármű hangját.
“Az átkozott!” Ha a 'mber elmenekül, a nyakukra fogja hozni a társait!
Dachande látta, hogy már legalább két ifjonc elérte azt a helyet, ahová ő is rohant. Chulonte volt az,
meg egy másik... Nem tudta megállapítani, hogy melyik.
A kis repülő jármű felemelkedett, és mellbe taszította Chulontét.
Egyetlen 'mber irányította - ügyetlenül nyomkodta a kapcsolókat; a szél kisöpörte a haját förtelmes,
sápadt arcából.
Chulonte felemelte a kezeit, hogy megállítsa a járművet, de a 'mber valahogy egy sziklához
kormányozta. Chulonte koponyája a kőtömbhöz csattant. Az ifjonc úgy rogyott össze, mintha
hirtelen minden csontja cseppfolyóssá vált volna. A sziklán szürkészöld agyszövetek, és sötétebb,
foszforzöld vérfoltok kenődtek szét.
“Cjit!” A vadászat még el sem kezdődött, de máris elvesztette egyik tanítványát!
A 'mber járműve az ütközés következtében megpördült, bömbölve elszáguldott Dachande mellett,
és egyenesen a hajójuk felé tartott. Dachandénak fogalma sem volt róla, mit akarhat a 'mber.
A Vezér megfordult, és a hajó felé rohant. Elüvöltötte magát; a halál ordítása volt ez, ami
mindenkinek parancsba adta: “Öljétek meg a 'mbert!”
Az életével kell fizetnie Chulonte haláláért.
***
Roven a robogójához rohant. Úgy érezte, mintha egy lyuk lenne a gyomra helyén. A félelemtől alig
találta meg az indítógombot. A kezei kontrollálhatatlanul remegtek.
- Indulj be, kérlek, ó, kérlek, indulj már be... - hallotta a saját hangját, amit az első pillanatban
valahogy idegennek és ismeretlennek talált.
A robogó búgva beindult. A férfi testén megkönnyebbülés áramlott végig, és valami hűvös
nyugalom. Keményen a gázpedálra taposott. Csak a menekülésre tudott gondolni, és...
És egyenesen közéjük száguldott. A robogó egy sziklatömb felé tartott. Roven gondolatait
elködösítette a pánik. Megfordulni, megfordulni, megfordulni, te őrült!
Az egyik lény felugrott előtte. Megpróbált kitérni, de már túl késő volt. Az ütközés ereje kilökte az
üléséből; ha az utolsó pillanatban nem kapja el a fogantyúkat, egészen biztos, hogy lezuhant volna.
Az idegen lény hatalmas volt; Roven orrát pézsmaszerű, a megavasodott olajéhoz hasonló szag
csapta meg. A lény fájdalmasan és dühödten felordított, és utána kapott.
Roven gondolkodás nélkül a sziklafal felé kormányozta a robogót. A rikoltozó dög keményen a
kőhöz csapódott, majd eltűnt a szeme elől. Megpróbálta irányítani a robogót, de az ütközés
lendülete tovább taszította. A vezérlőmű meghibásodhatott, mert képtelen volt elfordítani a gépet.
Bármit csinált, a robogó csigalassúsággal engedelmeskedett.
“Jól van, ne ess pánikba, minden rendben.” Roven tudta, hogy az lenne a legjobb, ha elszáguldana a
lények mellett, ha úgy felgyorsítana, hogy semmiképpen ne érhessék utol, és... És ne döfhessék
belé a lándzsáikat.
Egy másik idegen nyúlt felé, de elrepült mellette. Roven őrült módjára nyomta a gázpedált - akkor
is taposta, amikor a hihetetlenül forró légörvény megcsapta. Lekapta a fejét; érezte, hogy az
arcszőrzete megpörkölődött.
A robogó azonban nem volt hajlandó irányt változtatni: egyenesen a hajó felé röpítette utasát.
Magasság! Magasabbra kell emelkednie, hogy a dögök ne érhessék el!
A repellorok még működtek. Rovennek sikerült bekapcsolnia az emelőegységet. A robogó feljebb
szállt. Öt méter. Hét. Még mindig a hajó felé tartott, de már tudta, el fog szállni fölötte...
Egy újabb hőhullám. Ez most valahonnan a robogó alól érkezett, és összeolvasztotta a plasztik meg
a fémalkatrészeket. A repellorok felköhögtek. A robogó egy méterrel lejjebb zuhant.
“Ez nem lándzsa volt! Ezeknek lőfegyvereik vannak! Lézerek, plazmaágyúk! Jézus!”
Roven felnézett, és kimeresztette könnybelábadt szemeit. Még mindig az idegenek hajója felé
repült, de már látta, hogy nem tudja időben kikerülni.
A közepébe fog ütközni...
“Miriam...”
Ez volt az utolsó gondolata - a következő pillanatban lánggá változott a világ.
***
Dachande látta a hajó felé repülő 'mbert. Még gyorsabban futott. A tanoncok többsége fedezékben
volt, de egy ilyen erejű becsapódás kárt, rengeteg kárt fog okozni a hajóban...
***
A kis repülő szerkezet a hajóba csapódott, és eltűnt a két járművet szétzúzó tűzgomolyban. Egy
másodperccel később egy második, az előbbinél sokkal nagyobb robbanás hallatszott. Lángok és
szilánkok fröccsentek, megperzselt kavicsok, helyükről elmozdított sziklák emelkedtek a levegőbe;
olyan finom, és talán kecses terepformációk váltak semmivé, amelyek évmilliók óta zavartalanul
álltak a helyükön. Az égő hajó óriási roncscafatai szálltak át a völgy másik végébe. A vadászokat a
földre döntötte, és leszorította a robbanás ereje.
Tichinde egy perccel később felállt, és szétszórtan heverő társaira nézett. A Vezértől érkező
parancsot várta, de hiába: egyetlen kiáltás sem remegtette meg a levegőt.
Ayautják kábultan feltápászkodtak. Itt-ott kis “mi”-tócsák lángoltak; a tüzek olajosan égő halálbűzt
árasztottak magukból.
A Vezér Tichinde közelében feküdt. A yautják közül néhányan átbotorkáltak hozzá.
A Vezérben már alig volt élet; agyaraira “thwef-foltok pörkölődtek. A szétrobbant hajó egyik
darabja találta el - az óriási lövedék áttaszította a “dhi'ki-dé”-be, a halálközeli álomba.
Hamar kiderült, hogy Warkha is életét vesztette, a harmadik Beavatott pedig a még mindig égő,
füstölő, kibelezett rákhoz hasonló hajóban maradt. Ezen a hajón már senki sem hagyhatja el ezt a
világot. Hetek, hónapok, talán évek fognak eltelni, míg valaki a keresésükre indul majd. Nem
valami kedvező kilátás...
Amikor az életben maradt tanoncok összegyűltek Dachande körül, Tichinde megszámolta őket.
Tízen voltak. Nem volt hajójuk, nem voltak közöttük tapasztalt harcosok, akik megmondhatták
volna, mit tegyenek.
- Most mit csináljunk? - kérdezte 'Aseigan.
- Dachande még lélegzik - mondta Gkyaun. - Talán...
- Gyógyító vagy? - mordult rá Tichinde. - Nézz rá! A medikai készlet eszközeivel már nem lehet
segíteni rajta. Hagyjuk, hogy haljon meg becsülettel. Hagyjuk, hogy végezzenek vele a “csatában”
szerzett sebei. - A füstölő hajóroncsra mutatott. - A 'mber megtámadott minket, és elpusztította a
hajónkat. Ezért meg kell ölnünk a 'mbereket. Ezt kell tennünk. Dachande még él, de már nem
sokáig.
'Aseigan felhördült.
- Ki választott téged Vezérnek? - A hangja kemény volt. - Nekem nem fogsz parancsolni. A
Beavatatlanok számára tilos a Puha Húsúakra vadászni. Ezt még a hozzád hasonló bolondoknak is
tudniuk kell!
Tichinde elvigyorodott, és a yautjára irányozta lángvetőjét. 'Aseigan felemelt karokkal feléje lépett.
Tichinde lőtt.
A robbanás ereje egy füstölő sziklakupachoz vágta 'Aseigant. A többiek döbbenten hátraugrottak.
- Van még ellenvetés? - Tichinde körbefordította a lángvetőjét. - Éppen olyan könnyedén
kicsorgathatnám a “thwei”-te-ket, mint ahogy a 'mber kutyákét fogom! Ez nem Vadászat, itt nem
érvényesek a törvények. Ez most önvédelem. Azt pedig semmi sem tiltja, hogy megvédjük
magunkat, ha valami ránk támad. Így van? - Újra a hajóroncsra mutatott.
Senki sem akadt, aki ellenkezett volna. A yautják feszülten figyelték Tichindét, és közben a
lángvetőik közelében tartották a kezüket. Egy percig mindenki úgy érezte, a következő pillanatban
valaki kihívja Tichindét, hogy a kilenc tanonc között lesz egy, aki rá meri emelni a lángvetőjét - ám
a bizonytalan, idegfeszítő perc eltelt. Ha lett volna valaki, aki magának akarja a Vezéri címet, annak
most cselekednie kellett volna, ám senki sem mozdult.
Tichinde elmosolyodott. Kelletlenül, vagy sem, de a többiek követni fogják.
Az ég felé emelte a lándzsáját, és elüvöltötte a bosszú szavát. Amikor Gkyaun visszatért a roncstól,
és átnyújtotta az új Vezérnek a füstölgő 'mberi koponyát, Tichinde a puszta kezével szétroppantotta.
A többiek helyeslően felszisszentek. A 'mber önmagát ölte meg, és bátran viselkedett, ezért a
koponyája nem hozhat dicsőséget egyetlen vadászra sem. Nem baj. Valamennyiüknek alkalma lesz
még rá, hogy 'mber-trófeát szerezzen.
A yautják kántáló-huhogó hangon beleordították elismerésüket az éjszakába. Tichinde a
hajóroncshoz küldte őket, hogy keressenek maguknak fegyvereket és teljes páncélzatot.
A bolygón ragadtak. Ám legyen. A 'mberek még meg fogják bánni, hogy rá mertek támadni a
yautjákra. Igen, megbánják majd, hogy összeakaszkodtak Tichindével!
Nagyon megbánják.

10.

A simahátú példányok és a hátgerinccel rendelkező tetem közötti különbség ellenére véleményem

szerint a két típus külső jelei csupán nemi indikátornak számítanak. Ám nem az egyedek nemi
hovatartozására utalnak, sokkal inkább a zigótára, vagy “petére”, amelyet mindegyik magában
hordoz. Ahogy fentebb már leírtam, egyik példány sem “él”, a jelek szerint mindegyik csupán egy
élő szállítóeszköz - ha úgy tetszik: egy önjáró pénisz - szerepét tölti be.
Noguchi, anélkül, hogy a hamutartóra nézett volna, leütötte a cigarettájáról a hamut, és újra a lap
tetejére pillantott. Teljesen belemerült a szövegbe. Ez lenne az, ami miatt Roven kiment a
szakadékhoz? De miért nem beszélt róla senkinek? Miért nem mondta el neki?
“Mivel ilyen kevés minta alapján képtelenség helytálló és biztos következtetéseket levonni, a lehető
leghamarabb a lehető legtöbbet meg kell tudnunk ezekről az egyedekről. Ha a feltételezéseim
helytállóak, vagy legalábbis megközelítik az igazságot, akkor most csupán az organizmus egy
bizonyos fejlődési szakaszának képviselőivel találkoztunk. A hibrid szilikon-karbon sejtkonstrukció
arra utal, hogy...
- “Önjáró pénisz”, mi? Elég vad ötlet, nem igaz? Noguchi összerezzent, és vadul dobogó szívvel
megfordult.
Egy magas, szőke, szakállas férfi vigyorgott előtte. Egy kicsit bizonytalanul állt a lábán; a szaga
elárulta, hogy ivott. Sokat ivott. Noguchi felállt, és hátrébb lépett.
- Maga a “Dolarhyde”-dal jött, igaz? A férfi közelebb lépett hozzá.
- A pokolba is, én röptettem azt a bárkát! - Halkan böfögött egyet. - Bocs. Scott Conover.
Szolgálatára, kis'sszony!
Noguchi elmosolyodott, de még hátrébb húzódott. Nem igazán tudta megállapítani, hogy a férfi mit
akarhat, de...
- Maga részeg, Mr. Conover.
- Igen, de nem “túl” részeg. Ha érted, mire gondolok. Te Nogooshi vagy. Figyeltelek...
- Noguchi a nevem - mondta a nő hűvösen. - És ne tegezzen. Szólítson “asszonyomnak”.
Conover felnevetett, és előrenyúlt, hogy megfogja a nő kezét. Noguchi megpróbált elhúzódni előle,
de a pilóta elkapta, és megszorította a csuklóját. Közelebb hajolt, és Noguchi arcába fújta
alkoholbűzös leheletét.
- Hallottam, hogy kemény nőcske vagy. Azt mondták, hogy te vagy a cég kemény képviselője. Így
van? - A részeg pilóta szavai egymásba folytak. Megpróbálta az ágyékához húzni a nő kezét. - Van
itt neked valami, ami tényleg kemény... - lihegte.
Noguchi összehúzta a szemeit, és mély lélegzetet vett.
***
Scott sehol sem találta a japán csajt; egy ideig csak úgy céltalanul sétálgatott, de aztán véletlenül
meghallotta, hogy egy pasas arról beszélt, hogy a nő a monitorteremben ücsörög.
- Akcióba lépek - mondta, tulajdonképpen csak úgy magának, és tántorogva elindult a vezérlőterem
felé.
Az ajtó nyitva volt. Scott egyszerre két dologra vágyott, de nagyon: az egyik az volt, hogy
egyenesen bevonuljon a terembe, és megkettyintse a csajt, a másik pedig az, hogy hugyozzon
egyet, mert már piszokul kellett neki. Végül a középutat választotta: a bejárat előtt eresztette ki
magából a felesleget, aztán rögtön nekilátott a hódításnak.
Scott csak annyit látott, hogy nő éppen valami pornófüzetet olvasgatott, és... A francba, átkozottul
csinos volt! Scott elképzelte a csaj keskeny kis száját, ahogy végiglegeli az ő testét, ahogy elnyeli a
farkát; biztos volt benne, hogy a nő is vágyik a dologra.
Egy-két percig cseverésztek, aztán a nő közölte vele, hogy dominát akar játszani - “szólítson
asszonyomnak”. A kis boszorkány fogócskázni is akart, egyre csak hátrált, de az arca már kipirult a
vágytól.
Scott előrenyúlt, és megérintette a nőt, megfogta azt a vágytól remegő kis testét, és... És történt
valami, de hogy mi, azt már nem tudta.
Biztos megbotlott valamiben, mert elvágódott...
***
Noguchi elkapta a férfi felső karját, és a lábszára mögé akasztotta az egyik lábát. Noguchi
megpördült, és közben felfelé-hátra nyomta a pasast. A pilóta elterült a padlón. Noguchi
hátraugrott, és készenléti állásba helyezkedett: bal láb elöl, kezek ökölben. Az egész olyan gyorsan
történt, hogy szinte még ő sem fogta fel, mit csinált.
A részeg fickó hangosan felmordult, de nem állt fel. Noguchi lazított a testtartásán, de távol maradt
a pilótától.
Egy másik férfi lépett a terembe. A haja fekete volt, szemüveget viselt.
- Scott? - A férfi lenézett, és a padlón heverő részeghez lépett. - Jézus, mi történt itt? - felnézett a
harci pózban ácsorgó Noguchira, és látszott az arcán, hogy kezdi érteni a dolgot.
- Maga lesz a következő? - Az adrenalin még mindig ott lüktetett Noguchi testében.
A részeg barátja felállt, és felemelte a kezeit.
- Nem, nem, én csak azért jöttem, hogy megmondjam, hogy a hajót megpakolták, és amint a
felügyelők megvizsgálták a rhyntheket, felvisszük az első szállítmányt...
- Ezt az egészet egyszuszra darálta el. Látszott rajta, hogy először meghökkent, de aztán
visszanyerte a nyugalmát.
Noguchi bólintott.
- Azt hiszem, ezt a pilótát is kezelésbe kellene vennie. - Lenézett Conoverre, és összeráncolta a
homlokát. - Nem ártana felelősségre vonni.
- Tom Strandberg vagyok, 'sszonyom. Sajnálom a történteket. Úgy beszéltük Scottal, hogy ma ő fog
inni. - A férfi beszéd közben lehajolt, és megpróbálta talpra állítani Conovert. Idétlenül
elvigyorodott. - Holnap én leszek a soros.
Strandberg félig a vállára húzta Conovert, és nyögve felegyenesedett.
- Miben lesz maga a soros? - kérdezte Noguchi. - Az ivásban, vagy abban, amit tőlem kaphat? - A
hangja éles volt; tudta, hogy ennek a Strandbergnek semmi köze a történtekhez, de a franc essen
belé, miért bocsátott meg ilyen hamar a barátjának? Egy nemierőszak-kísérlet egyáltalán nem
tréfadolog.
Strandberg az ajtó felé vonszolta a részeget.
- Nézze, biztosíthatom, hogy Scott többé nem fogja zaklatni. Mintha végszót hallana, Conover
megemelte a fejét.
- Rohadt kurva - mormolta, aztán újra előrebiccentett.
Strandberg most már szó nélkül kivitte a másik pilótát.
Noguchi visszaült a székébe. A szívverése fokozatosan lelassult. Elhatározta, ha a pilóta másnap
nem kér hivatalosan bocsánatot, panaszt emel ellene a cégnél.
“Talán mindenképpen meg kellene tennem.” Conover valószínűleg nem érdemelt mást. “Van itt
neked valami, ami tényleg kemény...” A hülye.
Noguchi meglepődött, amikor azon kapta magát, hogy hangosan nevet. A bunkó férfi klasszikus
esete. Lehet hogy már a Neander-völgy 101-ben is tanítottak ilyen mondásokat?
Noguchi mosolyogva újra a kezébe vette a papírokat, amiket a pilóta érkezése előtt olvasott. Nem
baj, legalább enyhült valamelyest az idegessége, ami kezdett eluralkodni rajta.
Miután már harmadszor is elolvasta ugyanazt a bekezdést, felsóhajtott, és letette a jelentést. Fontos
anyag volt, de az idióta pilóta támadása miatt annyi adrenalin áradt szét a testében, hogy képtelen
volt koncentrálni. Különben is, már későre járt. Roven azóta már rég csatlakozhatott a mulatsághoz.
Az is lehet, hogy már hazament.
Noguchi felállt, nyújtózkodott, és ásított egyet. Talán mégsem esett ki annyira a gyakorlatból -
gondolkodás nélkül a padlóhoz vágta a pasast. Amikor szüksége volt rá, a tudása rögtön visszatért.
Megnézte, hogy valamennyi rekorder be van-e kapcsolva, majd levette a dzsekijét a szék
támlájáról. Elhatározta, másnap beszélni fog Rovennel azokról a bizonyos “mintapéldányokról”.
Valahogy olyan érzése volt, hogy valami fontos dolog történik odakint az Iwa szakadékban. A
munkájához tartozott, hogy mindenről tudjon.
***
Sötét volt, és meleg. Az égett anyagok bűze beszivárgott az éjszakába. A szag újra felgerjesztette a
fájdalmat.
Dachande kinyitotta a száját, és sorakozót parancsolt, de semmi sem történt. Nem érzékelt mozgást,
nem hallotta a feléje közeledő tanítványok neszezését. Megpróbálta felemelni az egyik karját, hogy
megtörölje a szemét, de semmi sem történt. Csak feketeséget látott, és forróságot, meg fájdalmat
érzett. Aztán újra a kábulat.
***
Scottnak minden tagja fájt. Oldalra fordította a fejét, és kinyitotta a szemeit, de rögtön le is hunyta.
Az egész kibaszott bolygó “pörgött”. Mintha földrengés lett volna, vagy ilyesmi.
“Milyen bolygó?”
- Mi a szar ez? - mormolta. Újra kinyitotta a szemeit.
- Visszatértél az élők sorába? - Tom arca úszott be a látóterébe. Egy nyitott kis kocsin haladtak a
hajó felé - a földrengésnek hitt robajt egy motor okozta. A Ryushin vannak. A “Dolarhyde.”
Cowboyok.
“A japán nőcske...”
Scott Tom arcára fókuszálta a tekintetét.
- Nogooshi - mondta.
Kezdett emlékezni a dolgokra. Tom elvigyorodott.
- Kiütött téged, Scott. A jelek szerint megpróbáltad lefektetni a cég helybéli fejesét, aki történetesen
egy meglehetősen belevaló nő. Annyira belevaló, hogy kiverte belőled a szart, mielőtt felfoghattad
volna, hogy nem érdekled. - Tom elhallgatott, majd hozzátette: - Ha engem kérdezel, még
szerencséd van, hogy nem tépte le a farkadat, és nem adta a szádba.
- Óriási! - mondta Scott. Kimerülten lehunyta a szemeit. - Jó tudni, hogy te, pajti, öreg haverom, te
legalább az én oldalamon állsz.
Scott már majdnem elaludt, amikor a kocsi megállt. Felmordult, és felült. Visszaértek a
“Dolarhyde”-hoz.
- Segítsek?
- Nem! Te kibaszott Júdás!
Scott kikecmergett a kocsiból, de rá kellett döbbennie, hogy a lábai nem igazán akarnak egyenesen
állni. Tom megfogta az egyik karját, és áthúzta a válla fölött. Scott teljes súlyával rádőlt.
- Igen, semmi baj... - Tom mellett csoszogva felkapaszkodott a kettes rakodórámpára. - De nem volt
joga hozzá, hogy így elbánjon velem!
- Talán vissza kéne menned, és meg kellene mondanod neki - felelte Tom. - Mi a fene van a
világítással? Prindle bandája egyre lustább, a berendezés meg elszaródik...
Scott felsóhajtott.
- Szarok a világításra! De tudod, mire gondoltam, igaz? Nem bánhatott volna így velem, elvégre
egy kibaszott “csillag”-pilóta vagyok, vagy mi. - A vereség megsemmisítő érzése mellé most már
iszonyatos fejfájás is társult.
Tom az egyik falhoz támasztotta Scottot.
- Várj egy pillanatot. Megkeresem a világítás kapcsolóját. Scott tovább motyogott.
- Mit képzel magáról ez a nő? Ki a franc ő? - A padlóra bámult. Az átkozott rhynthek mindenhol
otthagyták a nyomaikat; az egyik a jelek szerint éppen a folyosón eresztette el magát. Scott a
lábujja hegyével megpiszkálta a nedves, sűrű, nyálkás váladékot, majd gyorsan elfordult - ebből a
látványból ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy a gyomra háborogva tiltakozni kezdjen.
- Az a nő a céghez tartozik - mondta Tom. - Fölötted áll a ranglétrán. - Hirtelen kibukkant a
sötétből; egyik kezében egy zseblámpát tartott, a másikkal pedig előrenyúlt, hogy újra megfogja
Scott karját.
- Attól még nem kellett volna kikészítenie - felelte Scott komoran. - Azt hiszem, eltört a gerincem...
vagy valami ilyesmim.
- Ki a franc hagyta nyitva a zsilipkaput? - Tom előrelépett, és bevillantotta a lámpája fényét a sötét
rhynth-istállóba.
- Te nem is figyelsz rám. - Scott a falhoz dőlt. “Szarok én a zsilipkapura”, gondolta.
- Hé, Ackland figyelmeztetett, nem? - Tom hangja furcsa visszhangot vert. Belépett az istállóba.
Scott tétován követte, és nem sokon múlott, hogy sikerült kikerülnie a kapuszárnyat. Az istállóban
“mindent” beborított a rhynth-nyálka.
- De te nem hallgattál rá - folytatta Tom. - Neked mindenképpen ki kellett kezdened a királynővel.
Tom megtorpant. A zseblámpa fényköre a padlóra hullott. Sziszegés töltötte meg a helyiséget - a
hang mintha egyszerre érkezett volna minden irányból.
Scott megrázta a fejét, és a tekintetével követte Tom pillantását. “Azok” négyen voltak. Vagy heten.
Vagy húszan. Iszonyatos alakok: hosszúkás, sötét koponyák, és nyáladzó pengeagyarak. Óriási,
fekete, csupakar, csupaláb, csupa tarajos farok... Sziszegés.
“Azok” megmozdultak, és... És feléjük nyúltak.

11.

Sötétség. Nem olyan hideg sötétség, amilyet valamikor az éjszakával azonosított. Most nem
érzékelte az éjjelt és az időt. Ez a sötétség valahogy lüktetett, és egy ritmikus mozgás puha, nedves
zajait visszhangozta - két egymáshoz préselődő test pulzusának lüktetését. Két testét, amelyek nem
szerelemmel tapadtak egymáshoz. Egy gigantikus gép feketesége volt ez, ami állhatatosan elnyelt
minden fényt, ami folyamatosan dolgozott és dobolt. Táplálkozott. A sötétség volt a sárkány, ami az
ő nevét ismételgette, ami az áldozatát szólongatta. És nem szökhetett meg előle...
- Machiko?
Fény villant; harsány és hirtelen érkezett fény. Noguchi összerezzent, és felült. Megdörzsölte a
szemeit.
- Mi?...
Az ajtóban Hiroki állt, a keze még a kontrollpanelen.
“A sötétség-gép telhetetlen...”
A nő megrázta a fejét.
- Álmot láttam... Hiroki. Mennyi az idő?
- Már majdnem dél van. - Hiroki bocsánatkérően elmosolyodott. - Tudom, hogy tegnap sokáig
fentmaradt, és nem szívesen zavarom, de...
- Mi történt? - Ahogy a szemei egyre jobban hozzászoktak a fényhez, Noguchi érezte, hogy az álom
fokozatosan elúszik. Hirtelen rádöbbent, hogy csak egy póló van rajta. Egy nagyon feszes póló...
- Roven doki még nem tért vissza, és a doktornő kezd aggódni. A 'kopterrel már kiküldtem egy
csapatot Roven keresésére, de arra gondoltam, nem ártana, ha mire visszaérnek, maga is tudna
dologról.
Noguchi bólintott.
- Köszönöm, Hiroki. Igaza van. Két perc alatt felöltözöm.
Amikor a nő a fürdőszobába ment, hogy megmossa az arcát, Hiroki udvariasan elfordult. Roven
még nem tért vissza? tűnődött Noguchi. Pedig legalább már... tizenöt, vagy talán tizenhat órája
elment. Túl hosszú ideje.
Noguchi gyorsan felöltözött, és egy korty vízzel kiöblítette a száját. A víz hideg volt, de neki mégis
melege volt, a szemei pedig leragadtak, és mintha homokkal lettek volna tele. Nem aludt eleget. Az
ujjaival végigfésülte a haját, és kilépett a szobába, Hirokihoz. Vágyakozva az ágyára pillantott - egy
kis szundítás nem ártana... Talán majd később.
A dokinak valószínűleg valami motorproblémája lehet; biztos lesz annyi esze, hogy a helyén
marad, és megvárja a segítséget. A pokolba is, lehet, hogy a 'kopter azóta már úton van visszafelé,
és Roven is a fedélzetén ücsörög. Nincs ok az aggodalomra.
“Csak a sötétségtől kell félni.”
Ahogy elérték az épület kapuját, megremegett. Az álma...
- Jól van?
Noguchi elmosolyodott, és kihessegette a fejéből a félig már elfelejtett képeket.
- Remekül. Csak... valami vad dolgot álmodtam.
Hiroki felnevetett.
- Fantáziálás az egész.
Noguchi újra elmosolyodott, de mélyen, legbelül még mindig reszketett. Remélte, hogy a sötét
érzések valóban csak a képzelete szüleményei. Feltette a napszemüvegét, és Hiroki nyomában
kilépett a lángoló napfénybe.
***
David Spannert rohadt fejfájás kínozta. Az átkozott 'kopter rotorjai döbbenetesen zajosak voltak -
nem, ez még ennél is több volt: “halálosan” zajosak voltak. Spanner úgy érezte, Isten ítélete
teljesedik be rajta, hogy a bűnei miatt választották ki éppen őt erre a küldetésre. Erre a lassú
kínhalálra. Erre a “fültépő” szenvedésre.
- Mi lenne, ha ez után innánk egy kávét, és ennénk egy kis sushit, Spanner? Friss sushit, vagy egy
kis nyers kagylót. Vagy polipot...
- Dögölj meg, Ikeda! - Óriási! Egész évben csupán egyetlen nagyobb murit rendeznek, és most a
város összes lakója azzal van elfoglalva, hogy kialudja az éjszaka fáradalmait, de őt mégis
kiküldték, hogy keresse meg a dokit. Őt, meg ezt a nőt, Ikedát, mert egyedül ők nem ütötték ki
magukat komolyabban az este.
A másodpilótája nyugodtan, könnyedén elmosolyodott.
- Vagy talán ehetnénk kígyót is. Mit szólsz hozzá? Aztán legurítanánk egy pár korsó jéghideg sört...
Spanner dühösen felmordult.
- Ha nem hagyod abba, kihajítalak!
- Már nincs rá időd - mondta a nő. - Mindjárt ott vagyunk.
Ahogy megkerültek egy sziklát, és berepültek a szakadékba, Ikeda előretolta a botkormányt.
Spanner gyomra hevesen tiltakozott a hirtelen zuhanás ellen. A melle köré fonta a karjait, lehunyta
a szemeit, és pár mély lélegzetet vett.
- Ezt direkt csináltad, Ikeda!
- Lehetséges. Segíts nézelődni, nagyfiú.
Spanner csukott szemmel megrázta a fejét.
- Á! Te fogsz nézelődni. Én csak a friss levegő miatt jöttem ki ide.
Néhány percig szótlanul repültek, de mégsem volt csend. A rotorok. Az átkozott tudomány és
technika korában éltek, de még senkinek sem volt esze ahhoz, hogy felfedezzen egy nyavalyás
hangtompítót. Vajon miken járhat a technikusok esze? Spanner komolyan fontolóra vette, hogy
kiugrik. Odalent legalább csönd van...
- Mi a szar ez?
Spanner kihúzta magát. Éppen átrepültek egy alacsony szikla fölött. A kanyon aljában volt valami...
Egy irtózatos robbanás nyomai.
A még füstölgő roncsból egy óriás bordáira emlékeztető fémvázrendszer meredezett. Az égett talajt
fekete törmelék borította - Spanner képtelen volt megállapítani, hogy miből szakadhattak le a
darabok.
Egyből elfelejtette a másnaposságát.
Ahogy Ikeda nekilátott, hogy leeressze a gépet, Spanner arra gondolt, hogy egy, a rhynth-
ösztökéjénél valamivel komolyabb fegyvert is magával kellett volna hoznia.
- Ez egy hajó, nem? - Spanner végigpillantott a szakadékon. Aki itt el akar rejtőzni, rengeteg
búvóhelyet találhat magának...
- Igen. Azt hiszem. - Ikeda szemei tágra nyíltak. - Egy hajó volt. De úgy látom, nem emberek
építették...
A nő leállította a rotorokat, de a hirtelen támadt csend már nem volt nyugtató. Spanner szorosan
megmarkolta a rhynth-ösztökéjét.
Óvatosan kiszálltak a 'kopterből, és elindultak a kiégett roncs felé. Egyetlen neszt sem hallottak;
semmi sem mozdult. Ahogy egyre közelebb értek a fölébük tornyosuló fémívekhez,
Spanner félelme csodálkozássá változott. A látvány egyszerűen...
- Hihetetlen! - nyögte Ikeda.
Spanner bólintott. A bűzből ítélve a tűz egészen újkeletű lehetett. Ez az izé előző nap gyulladhatott
ki.
- Ez... Láttál már ilyesmit? - Spanner a nőre nézett. Ikeda megrugdosta az egyik fémrepeszt.
- Még soha. - Megfordult, és kotorászni kezdett a törmelék között.
- Gondold csak végig, hogy ez mit jelent, Ikeda! Ha ki tudjuk deríteni, hogy kik építették ezt a
hajót, ha kianalizáljuk ezt az anyagot... - Elcsuklott a hangja, annyira megdöbbentették a
lehetőségek.
- Talán “őt” kellene megkérdeznünk, hogy mi ez. Spanner hátrapördült. Ikeda egy fekvő alak
mellett térdelt.
Spanner közelebb lépett.
- Doki?... - Megtorpant.
A test nem emberé volt - valami emberszabású, páncélos állat lehetett. Hatalmas volt. Spanner is
majdnem kétméteres volt - egész Prosperity Wellsben nem sok nála magasabb fickó akadt -, de ez
az izé legalább fél méterrel nagyobb volt nála. Jézus, meg Buddha, meg az összes szentek!
- Csak óvatosan, Ikeda!
- Szerintem már nem él - mondta a nő, és az óriás testére meredt.
Spanner mellé állt.
- De igen. Lélegzik - mondta. - Mi a szar ez?
Ikeda felemelte a kezét, beárnyékolta a szemét, és felnézett rá.
- Én is éppen ezt akartam kérdezni - mondta halkan. A szavai tompán koppantak a forró, száraz
levegőben.
Spanneren újra erőt vett a félelem. Nyílt terepen voltak, és kiváló célpontot nyújthattak. Lehet,
hogy az óriás haverjai még a közelben kódorognak...
Spanner a kanyon meredek sziklafalaira nézett, és hirtelen eluralkodott rajta a klausztrofóbia.
- Tűnjünk el innét! Mi a véleményed? Ikeda bólintott, és újra a lényre nézett.
- Helyes. De segíts átvinni ezt az izét a 'kopterhez. Később majd visszajövünk, és tovább keressük
Rovent.
Ahhoz képest, hogy a lény legalább egy tonnát nyomhatott, elég gyorsan berakták a 'kopterbe, és az
emberi méretekre tervezett hevederekkel lekötözték az egyik hordágyra. Kemény dolog volt.
Amikor végre felszálltak, Spanner megkönnyebbült. Olyan nincs, hogy ő ide még egyszer
visszajöjjön! Legfeljebb csak akkor, ha a város minden lakója elkíséri.
A visszaút során egy pillanatra sem vette le a szemét az utasukról. A fejfájása visszatért; a
halántékában a fájdalom legalább olyan könyörtelen volt, mint a bolygó felszínét döfködő forró
napsugarak.
***
Dr. Miriam Roven még akkor is szép nő volt, amikor éppen ideges volt. Igaz, hogy megpróbált
nyugodtan viselkedni, de a homlokát barázdáló ráncok, és a mosolya elárulta, aggódik. Noguchiban
azonnal feltámadt a szimpátia iránta; tetszett neki, hogy a doktornő nem hagyja eluralkodni magán
az érzelmeit, és megpróbál higgadt maradni. Ő is jól ismerte ezt az állapotot.
- Nem tud véletlenül valami olyasmit, ami a segítségünkre lehetne a férje megtalálásában? -
kérdezte Hiroki.
Roven egy vizsgálóasztalhoz lépett, és intett nekik, hogy kövessék.
- Kesar az Iwa szakadékba ment, mert ilyeneket akart találni - mondta, és fellebbentette az asztalt
borító plasztiktakarót. Egy pókszerű lény hevert alatta.
Hiroki összeráncolta a homlokát, és közelebb lépett.
- Egy eddig ismeretlen fajhoz tartozik - folytatta a doktornő. - A struktúrájuk egyaránt magán viseli
a szén és a szilikonalapú élőlények jellemzőit.
Noguchi bólintott.
- Igen, olvastam a róluk készült jelentést. De Dr. Roven miből gondolta, hogy az Iwa szakadékban
talál még ilyen lényeket?
A doktornő elmosolyodott.
- Az a nő mondta neki, hogy ezekre is ott bukkant rá.
- Az a nő? - kérdezte Noguchi és Hiroki szinte egyszerre. A doktornő bólintott.
- Jame Roth. Az a fiatal nő, aki Acklandnak dolgozik.
- Köszönjük, hogy szakított ránk időt - mondta Noguchi. - Amint megtudunk valamit, azonnal
értesítjük önt, Dr. Roven.
- Kedvesen elmosolyodott, és megérintette az idősebb nő kezét. - Biztos vagyok benne, hogy
minden rendbe fog jönni.
Noguchi és Hiroki kilépett a perzselő hőségbe. A garázs felé indultak.
- Mi dolga lehetett Rothnak az Iwa szakadékban? - tűnődött Hiroki. - Ackland nyájai legalább húsz
kilométernyire vannak onnan.
- Ezeket az izéket nem az Iwa szakadékban találták, Hiroki.
Ez az! Ahogy jobban belegondolt, Noguchi egyre biztosabb volt a dologban.
- Tessék? - Hiroki megállt, és ránézett.
- Gondolja csak végig! Ha maga lenne Ackland helyében, ha maga találna valami idegen élőlényt,
egy éjszakával az állatai leadása előtt, megkockáztatná, hogy egy karantén miatt esetleg kárbavész
a haszon, amiért három teljes évig dolgozott? Nem. Azt mondanám, hogy a lényeket a maga
csordáitól jó messze találták.
- De akkor egyáltalán miért jelentette az esetet? Azok a pók-izék nem jelenthetnek veszélyt a
rhynthekre. Úgy értem, ha esetleg élősdiek, akkor is könnyű észrevenni őket.
Noguchi dühe egyre fokozódott.
- Azért csinálta, hogy fedezze magát. Tegyük fel, hogy a rhynthjei közül egy pár tényleg
megbetegszik. Elképzelhető, hogy azok a rákok csupán gazdatestek. Lehet, hogy csupán
megharapják a rhyntheket, de közben beléjük fecskendeznek valamit. Ackland jelentette a dolgot,
de azt mondta, hogy az ő csordáitól távol találták.
Hiroki elgondolkodva bólintott.
- Szóval? Előbb Acklanddal beszélünk, vagy inkább Rothtal?
- Rothtal. Ő sokkal hamarabb beismerne egy ilyen dolgot, mint Ackland. Különben ha először
Acklandhoz megyünk, talán figyelmeztetné és kitanítaná Rothot, mielőtt mi eljutnánk hozzá.
Hiroki elismerően mosolygott.
- Okos gondolat, Machiko.
Noguchi azonban szinte nem is hallotta a szavait.
- Ackland nagyon meg fogja bánni, ha Kesar Rovennek valami baja történt - mondta halkan. - Ő
küldte ki oda a dokit, hogy árnyékokra vadásszon. Lehet, hogy Roven balesetet szenvedett, hogy
megsérült, és most távol van minden segítségtől.
***
A 'mberek távozása után Tichinde a társaival együtt visszament a szétzúzódott, kiégett roncshoz,
hogy megnézze, mit műveltek.
M'icli-de meg akarta ölni a 'mbereket, de Tichinde nem hagyta. Sokkal jobb ötlete támadt.
Dachande eltűnt. Persze, már különben is halott volt, de a “h'ulij-bpe”, bolond módjára viselkedő
'mberek magukkal vitték, és ezzel akaratukon kívül Tichindének kedveztek. A 'mberek elvitték a
régi Vezért, és ezzel eltávolították az utolsó akadályt az új parancsnok útjából. Tichinde már harcos
volt, hiszen ölt: 'Aseigan volt az első áldozata. Elhatározta, ő fogja vezetni az első vadászatukra
induló Beavatatlanokat.
Később majd megjelöli magát, méghozzá a saját jelével, amit egy Kemény Húsú “thwei”-jével fog
a testébe égetni. Azután pedig a tanítványait is felavatja.
Tudta, hogy a 'mberek járműve a településük felé repült, de ha mégsem, az sem számított. A
vadászok mindenképpen meg fogják találni a ronda kis dögöket, bárhol is rejtőzzenek. Csak idő
kérdése az egész.
És idejük, az rengeteg volt.

12.

Sheldon elhatározta, ha majd egyszer neki is gyerekei lesznek, sohasem fogja rákényszeríteni őket,
hogy a törtekkel vacakoljanak. Mert a törtek, azok voltak a legszarabbak a sok szar között.
- Bobby?
A fiú hátrapördült a székével, és egy kicsit elpirult az anyja hangja hallatán. Arra a bizonyos “sz”
betűs szóra még gondolnia is tilos volt.
- Igen?
- Fejezd be, amit csinálsz, és menj, mosd meg a kezed. Mindjárt ebédelünk. A leckédet majd
később befejezed. Rendben?
Bobby bólintott.
- Rendben.
A monitorra pillantott, és felsóhajtott. Ha tíznek az egytizede... az pontosan egy, akkor húsznak a
háromhetede, az...
“Hülyeség!” Egyáltalán miért kell megtanulnia ezt a hülyeséget? Rácsapott a “MENTÉS” gombra,
és felállt, hogy megmossa a kezét. Farmer akart lenni; mi szüksége egy farmernek a törtekre? Az
apja azt mondta, hogy jól jön az ilyesmi, amikor az ember a rhyntheket számolgatja. A papa farmer
volt, de Bobby sohasem látta vagy hallotta, hogy akár egyszer is használta volna ezt a “szarságot”.
Bobby átment a házuk parányi nappalijába, és kinézett az ablakon, hogy jön-e már az apja. Másnap
iskolanap volt; szokás szerint már alig várta, de persze nem az órák miatt, sokkal inkább azért, mert
egész héten csak ilyenkor lóghatott együtt a srácokkal. Ahhoz túlságosan messze laktak a várostól,
hogy mindennap bejárjon, ahogy pár gyerek. Előző este persze ő is átment, és megnézte a hajót.
Szuper jól érezte magát; Dallel, Alannel és Hunggal rabló-pandúroztak, és legalább egy tonnányi
banánfagyit megkajáltak.
Bobby még nem látta az apját, de már hallotta, hogy közeledik. Vagyis nem is az apját, inkább
Daxot; a napi munka után a terriernek mindig olyan hangja volt, mint egy robogónak, amiből éppen
kifogyott az üzemanyag. Dax pár másodperccel hamarabb bukkant fel, mint Bobby apja, és
egyenesen a ház mellé tett vizesedényéhez ügetett.
- Hé, hogy van a világ legklasszabb tizenegy éves sráca? - Az idősebb Bob kinyitotta az ajtót, egy
forró levegőáramlat kíséretében belépett a házba, és Bobbyra mosolygott. A megjegyzés már régi
viccnek számított, mert az egész bolygón Bobby volt az egyetlen tizenegy éves gyerek - legalábbis
még egy hónapig, Hung húgának, Rinek a születésnapjáig. De persze Ri nem sokat számít, hiszen
csak egy hülye “lány”.
- Mi az ebéd, drágám? - Apa megállt az ajtóban, és a combjára csapott. - Gyere, Daxter, nem érünk
rá egész nap. - Dax beügetett, Apa pedig becsukta az ajtót, és kirekesztette a perzselő forróságot.
Mama átment a nappaliba, és végigsimított rövid, szőke haján. Nagyon szép anyuka volt, bár már
elég öreg, legalább harminchat éves lehetett. Apára mosolygott, és megcsókolta az arcát.
- Tonhalragu.
- Tonhal! Honnan szereztél tonhalat?
- Szárított húsért cseréltem a “Dolarhyde” legénységével. Három doboznyit kaptam. - A Mama
hangja elárulta, hogy elégedett magával, meg a cserével.
- Jó üzlet volt. Nem lenne rossz, ha holnap, amikor beviszed Bobbyt, újra átmennél a hajóhoz.
Talán tudsz még szerezni valamit.
Bobby követte a szüleit az étkezőbe, és figyelmesen hallgatta, ahogy megbeszélték az aznapi
eseményeket. Apa főnöke, Mr. Cho közölte, hogy béremelést ad Apának; Mama még mindig hozzá
akart építeni egy szobát a házukhoz. Egy “olvasószobát” akart. Aztán arról a pletykáról
beszélgettek, ami egyre jobban elterjedt, hogy pár rhynthet megtámadott valamilyen vírus.
Természetesen Cho állatai közül egy sem betegedett meg.
- Valószínűleg szóbeszéd az egész - mondta Apa. - Olyan híresztelés lehet, amit tavaly a legyekről
terjesztettek. Attól is mindenki bedilizett, de a doki a végén bebizonyította, hogy félreértés az
egész.
- Úgy hallottam, hogy a doki eltűnt - kiáltott be Mama a konyhából. - Chigusa egyik embere
felhívott ma reggel. Azt mondta, hogy tartsuk nyitva a szemünket. A dokinak állítólag itt, a
szakadék közelében veszett nyoma...
Mama behozta a szobába a gőzölgő tálat, és letette az asztalra. Bobby szájában összefutott a nyál; a
legtöbbször húst, meg konzervzöldséget ettek.
- Ez pompásan néz ki... Igen, én is hallottam a dologról. De már kiküldtek egy 'koptert. Mostanára
már biztos megtalálták. Később majd utánajárok a dolognak, de szerintem nincs szükségük a
segítségemre.
Mama a tányérjukra adagolta a ragut. Dax berontott a szobába, és szűkölni kezdett.
- Hé! Erről ne is álmodj, Daxter! Majd később te is megkapod az ebédedet. - Apa a vizeskancsó
után nyúlt.
Dax egyre hangosabban nyüszített, és a bejárati ajtóhoz rohant. Apa felsóhajtott, és feltápászkodott
az asztal mellől.
- Remekül időzítettél, Dax. Miért nem tudtál... - Elhallgatott, megtorpant, és a kutyára nézett. Dax
vicsorogva villogtatta a fogait az ajtó előtt.
Bobby felállt.
- Mi az, öregfiú? Mi a baj?
Dax tovább morgott, aztán ugatni kezdett. A hangja mély volt, és elképesztően vad.
- Bob? - Bobby anyja ijedten a férjére nézett. Bobby megkerülte az asztalt, és elindult a kutya felé,
de az apja hátraintette. Dax egyre csak ugatott.
- Biztos megint egy tövisfarkas kószál erre - mondta Apa, és az ajtóhoz lépett. - Azt hittem, már
mindet elkaptuk. - Felkapta a fogas mellett tartott karabélyt, és leellenőrizte, töltve van-e. Azután
kinyitotta az ajtót.
- Kapd el, Dax!
Dax teljes sebességgel kiszáguldott; ugatása olyan volt, akár egy csataüvöltés.
Apa megállt a verandán, Bobby és az anyja a háta mögé húzódott.
Dax az udvar közepén megállt, és ugatva körözni kezdett. Úgy viselkedett, mintha lett volna ott
valami - de Bobby semmit sem látott. A kutya elhátrált, újra előrelendült, és közben szünet nélkül
ugatott a nagy semmire.
Bobby szemei tágra nyíltak. Mégis volt ott “valami”! Egy remegés - talán csak a por és a fény
játéka... A köröző Dax alakja úgy eltorzult, mintha valami lencse, vagy nagyítóüveg mögé állt
volna.
Bobby érezte, hogy az anyja megmarkolja a vállait.
- Apa! Mi?...
- Befelé a házba! Mind a ketten! Gyerünk!
Bobbyt az anyja hátrahúzta, de a fiú nem vette le a szemét arról a pontról. Látta, hogy Daxot valami
felemeli a földről, és látta a kutya testén végigcsorgó vérpatakokat. Egy hatalmas bestia - egy
szörny! - jelent meg előttük. Egy lándzsát tartott a kezében; Daxter annak a végén rángatózott!
Bobby furcsa, tompa zajt hallott - olyan volt, mint mikor egy bárd belehasít egy darab húsba. Dax
fájdalmasan felüvöltött, aztán elnémult.
- Szent Isten!... - suttogta Apa.
A szörny magas volt, maszkot viselt, és nem lehetett ember. Megrázta a lándzsája végére tűzött
döglött kutyát. Véreső zuhogott a földre.
- Vigyázz, Bob! - Mama hangja nem sokban különbözött egy sikítástól.
Bobby döbbenten bámult; képtelen volt elfordítani a fejét.
- Dax? - Látta, hogy a szörny a válla fölött hátrahajítja a kutyát, és Apa felé fordul.
Apa felemelte a karabélyt, és célzott. A következő pillanatban valami megmozdult a tetőn - a hang
olyan volt, mint amikor Apa a múltkor megigazította a cserepeket. Mintha valaki lett volna
odafönt...
Hirtelen egy fényből és porból álló hullám mélyedt Apa koponyájába. Bobby felvisított. Apa
felnyúlt, hogy megmarkolja az arcát átdöfő láthatatlan fémkarmokat...
Mama zihálva a konyha felé penderítette a fiút.
- Fuss, Bobby!
- Mami? Ez?...
- Fuss! A teherautóhoz! Hátra!
Bobby megbotlott, és elterült a padlón. Az anyja felrántotta, és a hátsó ajtó felé taszította.
A veranda felől hatalmas reccsenés hallatszott. Bobby és az anyja hátrafordult.
A rém az ajtó előtt guggolt. Döbbenetes gyorsasággal a Mama felé kapott, megmarkolta...
... és felszakította a torkát.
Bobby újra hallotta a széthasadó hús reccsenését. Az arcába fröccsenő vércsöppek vörösre festették
a szemei előtt a világot. Felsikoltott.
- Mama!
Futni kezdett. Nem volt idő gondolkozni, cselekednie kellett. A robogó a szülei szobája előtt... Apa
egyszer megmutatta neki, hogyan kell...
Bobby átvergődött a halion, és berontott a szülei hálószobájába. Meg sem torpant, egyenesen
belevetette magát a vékony plasztikablakba. Sikoltás - az ő hangja -, az ablak betört. A robogó már
egészen közel volt...
Úgy csapott rá az indítógombra, mintha már vagy ezredszer tenné. A gép dörögve életre kelt, és
felemelkedett...
A háta mögött, rekedten és vadul, akár egy sátáni madár, felrikoltott valami. Valami, ami még
mindig a házban volt, de mégis megérintette a cipőjét...
A robogó előrelendült, és magával ragadta a fiút. Egy másik, és egy harmadik gyilkos lény is
megjelent - csupa karom és gyűlölet mind. A semmiből bukkantak elő, mintha valami varázslat
idézte volna meg őket.
És mind felé nyúltak...
...de ő elszáguldott, és kelet, a város felé fordította a robogót.
Izzadó tenyerét a gyorsítógombra szorította. A háta mögött a lények rikoltoztak és üvöltöttek;
iszonyatosak voltak, és Mama meg Apa...
A dörrenés olyan volt, mintha egy puskát sütöttek volna el, de valahogy mégis tompábbnak tűnt.
Aztán az előtte magasló sziklafal bal oldalon szétrobbant; éles kődarabok zuhogtak a robogóra,
Bobby testére; a bőre felsebződött, de már ez sem számított, és nem is fájt... Bobby ezután már
semmiről sem vett tudomást.
***
Tichinde elégedett volt. Az egyik áldozatuk ugyan megszökött, de így is két félelmetes 'mbert
sikerült megölniük, méghozzá veszteség nélkül. A szökevény is hamarosan elpusztul majd, ahogy a
többi, mind. Biztos, hogy figyelmezteti a társait; a 'mberek már várni fogják a vadászokat.
Tichinde némán figyelte, ahogy a yautják győzedelmesen táncolnak és üvöltöznek. A második
'mberrel ő maga végzett; ennek nem volt fegyvere, de mivel a 'mbereket mindenki veszedelmes
ellenfélnek tartotta, ez nem sokat számított. Vadássz, vagy levadásznak...
Dachande valószínűleg ellenezte volna a támadást. Amikor ez az eszébe jutott, Tichinde dühödten
szétfeszítette az agyarait. Dachande “thei-de” volt, a véleménye többé semmit sem számított. Most
már senki sincs, aki visszafoghatná őket; meg fogják szerezni, amire vágynak. Különben is, a
'mberek egyáltalán nem voltak olyan veszélyesek, amilyennek a yautják előtt lefestették őket.
 13

Roth a fogaival kaparta ki a piszkot a körmei alól. Undorító és ideges szokás volt - Cathie mindig
veszekedett vele emiatt -, ám a körülményeket figyelembe véve most az érdekelte a legkevésbé,
hogy kinek mi a véleménye erről a dologról.
Békésen üldögélt a szabadidőközpontban, a kis asztalka mellett, amikor egyszercsak megjelent
előtte a cég, a Chigusa két fejese. Most is ott álltak előtte, és rábámultak. Creep a lábainál lihegett -
biztos örült, hogy végre árnyékban lehet, a gazdája viszont inkább a szabadban szeretett volna
lenni.
- Tisztában van azzal, mi lesz a következménye annak, ha kiderül, hogy Ackland rhynthjei
megfertőződtek valamilyen veszélyes vírussal? - Hiroki mindig kedves fickó volt, de most
dühödten izzottak a szemei. - Tisztában van azzal, hogy egyedül magát terhelné a felelősség, ha ez
a vírus átjutna a Földre?
Roth szólásra nyitotta a száját, de a nő, Noguchi belefojtotta a szót.
- Ms. Roth... Ha Kesar Rovennek valami baja esett, az egyedül a maga hibája lesz. - A nő
előrehajolt; az arca rideg volt és kemény. - Erről mi a véleménye? Roven már majdnem egy napja
eltűnt. Lehet, hogy megsebesült. Az is lehet, hogy már nem él.
Roth lassan bólintott. Ackland érdekében hazudott, és kockára tette a becsületét. Ez rendben is lett
volna, hiszen ő volt a főnök. De arra már nem hajlandó, hogy az egész balhét elvigye helyette.
Nem, most már túl komollyá vált az ügy.
- Ackland utasított - mondta halkan. - Tudom, hogy nincs mentségem, de én annak az embernek
dolgozom...
Hiroki és Noguchi egymásra nézett.
- Szóval Ackland utasította arra, hogy azt mondja Rovennek, hogy az Iwa szakadékban találta
azokat a póklényeket? - Noguchi újra előrehajolt, de a tekintete már nem volt olyan dühös, mint
korábban.
- Igen.
- Mi a franc folyik itt?
Roth döbbenten felnézett.
Ackland átmasírozott a termen. Az arca izzadt volt és vörös.
- Roth? Mit csináltál? - Ackland megállt az asztal előtt, és vádlóan a nőre meredt. - Mit hazudtál
Roven dokinak?
Roth érezte, hogy az egész testében végigárad a düh. Három éven keresztül gürizett Acklandnak, és
ez most őt akarja megtenni bűnbaknak!
“Micsoda meglepetés!”
Felpattant a helyéről.
- Mr. Ackland, már elmagyaráztam a helyzetet. És felmondok. Egy hónapon belül fizessen ki. -
Roth odabólintott Noguchinak és Hirokinak. - Kérem értesítsenek, ha bármiben a segítségükre
lehetek, és amint döntöttek, közöljék velem a büntetésemet. - Halkan füttyentett egyet. Creep
felugrott, és követte. Roth a kijárat felé menet hallotta, hogy Ackland emelt hangon szónokol.
- ...Arra gondoltam, nem árt, ha egy tárgyaláson a vádlott is jelen van!
Roth örült, hogy leléphet. Ackland nagydumás pasas volt, és mindig sikerült lehengerelnie a
vitapartnereit, de elég okos volt ahhoz, hogy tudja, mikor került bajba. Hiroki fair ember volt... De
Noguchi? Valahogy olyan keménynek látszott, mintha színtiszta acélból lenne.
Roth kelletlenül bár, de elismerte: a nitrogénkirálynőnek igaza volt.
***
- Szóval a távollétemben akartak kitárgyalni? Nem lenne szükségünk egy bíróra, aki levezetné a
tárgyalást? Vagy esetleg régimódi dolognak tartják az ilyesmit, és...
- Pofa be, Ackland.
Ackland döbbenten elhallgatott.
- Maga megsértette a cég előírásait, és kijátszotta a komplexum biztonsági rendszerét, valamint
alkalmazottait, Ackland. Úgy gondolom, ennyi éppen elég ahhoz, hogy törvényesen elítélhessük. -
Noguchi határtalanul dühös volt, de a hangja mégis halk maradt. Ez a nagyra nőtt farmer képes volt
mindenkit bajba sodorni, és most lenne pofája másra hárítani a felelősséget?
- Komolyan azt hiszi, hogy elítélhet? Ha még nem vette volna észre, nem éppen maga a
legnépszerűbb ember a telepen.
Noguchi látta, hogy Ackland ideges, de mégis vigyorogva bámult rájuk.
- Igaza van. Én itt csak az új főnök vagyok. - Noguchinak hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne
kiabáljon. - De Roven doki már a kezdet kezdete óta itt van. Ő kezelte a farmerek állatait, ő ápolta
az embereket, és ő segítette világra a gyerekeket. És most éppen ő tűnt el. Mit gondol, Ackland, ki
fog maga mellé állni, ha kiderül, hogy a doki eltűnt? Talán azt hiszi, hogy magának, és nem a
gyászoló özvegynek fognak igazat adni?
Ackland szemmel láthatóan összezsugorodott. A kezében tartott meggyújtatlan szivarra bámult, és
idegesen beszélni kezdett.
- Nézzék, eszembe sem jutott, hogy a doki esetleg kimegy,
és még több olyan izét akar találni... Most Hiroki szólt közbe.
- De mindenesetre gondoskodtál róla, hogy ha mégis megteszi, mindenképpen rossz helyen keresse.
Ackland újra felfortyant, de a dühe már vesztett az erejéből.
- Nem tudhatjuk biztosan, hogy azok a rhynthek valóban fertőzöttek-e, vagy sem! Nem akartam,
hogy az egész műveletet el kelljen halasztani egy ilyen semmiség miatt!
Hiroki dühösen összeráncolta a homlokát, és a farmer mellére bökött.
- Az nem jutott eszedbe, hogy a “Dolarhyde” esetleg éppen azért nem szállt még fel, mert valami
baj van a csordáddal?
Noguchi felvonta a szemöldökeit.
- Micsoda?
- Már éppen el akartam mondani magának... - kezdte Hiroki, de a nő már az egyik falimonitor előtt
állt. Bekérte a déli kikötőben elhelyezett kamerák által közvetített képet, és hitetlenkedve rábámult.
- A rhynthek őrjöngeni fognak, ha egész nap a tűző napon maradnak! - Megfordult, és vádlóan
Acklandra nézett. A férfi
lesütötte a szemét. Noguchi felhívta a vezérlőtermet. Collins arca jelent meg a monitoron.
- Collins... Mi az oka annak, hogy a “Dolarhyde” még nem vitte orbitális pályára az első
szállítmányt?
- Nem tudom... izé... Machiko. Az egész napomat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kapcsolatba
lépni velük, de nem válaszoltak a hívásomra...
- Akkor küldjön át valakit.
Collins bólintott.
- Én magam megyek.
- Helyes. És ne vesztegesse az idejét Conoverrel. Strandberggel beszéljen. Emlékeztesse, hogy
szoros az időbeosztásunk. Amint visszaért, tegyen jelentést. Rendben?
- Értettem!
A képernyő elsötétedett. Legalább ennyit elintézett... Noguchi visszament az asztalhoz. Ackland
közben már leült. Az arca sápadt volt.
- Ha ennek az egésznek bármi köze van a maga kis füllentéséhez, Ackland - mondta a nő nyugodtan
és könnyedén -, gondoskodom róla, hogy megkapja a jutalmát. Akkor jöhet majd ki a rács mögül,
ha a Pokolban korcsolyázni lehet!
Ackland szemein látszott, hogy összeroppant, és bűntudata van - Noguchi éppen ezt akarta elérni.
***
Scott egész teste fájt. Persze, a pia, meg az a japán nő tehet mindenről...
De miért nem tudja megmozdítani a karját? És miért áll?...
Erőlködve felnyitotta nehéz szemhéjait, és pislogott egy párat. Sötét volt, de nem a szabadban volt -
valahonnan gyenge fény szűrődött be hozzá.
- Tom? - A hangja rekedt krákogás volt. Szent Isten, hogy milyen szomjas! Megköszörülte a torkát,
és újra próbálkozott. - Tom? Hallasz?
Semmi válasz. Lehet, hogy az orvosi szobában van? Talán
valami baleset történt, mély lélegzetet vett, és amennyire a torka bírta, a lehető leghangosabban
felkiáltott.
- Halló! Hol vagyok? Tom! - A torka fájt; Scott úgy érezte magát, mintha lenyelt volna egy egész
vödörnyi homokot.
Valami lassú sziszegés töltötte meg a helyiséget. A sötétben árnyak mozdultak; árnyak váltak le a
falak mellől, a fekete sarkokból. Már az alakjukat is látta...
Fogak. Jézus!
Mozdulni próbált, de a karjait szorosan lefogta valami.
- Ó, Istenem, ne... - A hangja alig volt erősebb egy suttogásnál. A helyiségben nyüzsögtek a fekete
árnyak. Aztán újra eltűnt előle minden.
***
- ...a cég milliárdokat invesztált ebbe a műveletbe - folytatta a nő. - Honnan a francból vette a
bátorságot, hogy megpróbáljon átverni minket? És arról ne is beszéljünk, hogy ezzel talán több
milliónyi, talán több milliárdnyi ember életét veszélyeztette volna! Talán azt hiszi, hogy a
karanténrendszabályokat csak úgy viccből találták ki? - Noguchi egészen belelovalta magát a
mondókájába, és látszott rajta, nem nyugszik le egyhamar.
Ackland már percek óta hallgatott, és Hiroki sem szólalt meg.
- Nos?
Ackland felnézett rá, de nem felelt. A levegőben vibráló feszültséget a Noguchi komján érkező
hívás szaggatta szét.
- Ms. Noguchi, azonnal jelentkezzen a medikai központban. Ms. Noguchi jöjjön a medikai
központba! - Miriam Roven hangja izgatottnak tűnt.
Noguchi megnyomta a hívásfogadó gombot, és a farmerre nézett.
- Imádkozzon, Ackland, hogy most azt jelentsék be, hogy megtalálták Roven dokit.
- Nem én küldtem ki oda! Ha valami baja esett, nem az én hibám!
Noguchi kiviharzott a szabadidőközpontból, és kilépett a délutáni hőségbe. Ackland és Hiroki
követte. Noguchi határozott léptekkel haladt előttük; egyelőre nem akart beszélgetni velük. Menet
közben hallotta, hogy Ackland Hirokit győzködi valamiről; mély hangja bocsánatkérő és bűnbánó
volt.
“A seggfej.”
Noguchi a labor bejárata előtt bevárta a két férfit. Elképzelhető volt, hogy Roven már valóban nem
él; nem akart egyedül szembenézni a dologgal.
Hárman együtt léptek be. Noguchi látta, hogy a vizsgálóasztalon egy hevederekkel rögzített test
fekszik. Mély lélegzetet vett, és ránézett. Hirtelen nem tudta, hogy sikítson, vagy inkább elájuljon.
“Sárkány!”

14.

Ennyit az oly sokra tartott karanténjukról - mondta Ackland halkan.

Noguchi becsukta a száját. Miriam Roven és két helybéli pilóta a labor túlsó végében állt. Valami
műszer kijelzőjét figyelték.
Az egyik pilóta, Spanner, hátrafordult, és elvigyorodott.
- Hé, ezt nézzék meg, mit találtunk! - Az asztalon fekvő lényre mutatott.
Hiroki a test felé lépett, de megtorpant.
- Ez... ez él?
Miriam Roven felegyenesedett, és az asztalhoz ment.
- Igen. Sebesült, de nem fenyegeti közvetlen életveszély. Legalábbis nem hiszem. Négy bordája
eltörött, és sérülések vannak a hátrészén. Hímnemű. Ebben egészen biztos vagyok.
Már Noguchi is látta a lény férfiasságának egyértelmű bizonyítékát.
A lény óriási volt, úgy két és fél méter magas lehetett. A teste humanoid volt, de a feje inkább egy
mutálódott rákra hasonlított. Páncélt viselt; a testét széles rhynth-bőr pántok szorították az
asztalhoz. Hosszú, karmos, foltos, hüllőszerű karjai voltak, de pikkelynek nyoma sem látszott rajta.
Noguchi látta, hogy a mellkasa szelíden emelkedik és lesüllyed. A lény arcát egy maszk takarta.
Vajon mit lélegzik? - tűnődött a nő.
Az első döbbenet elmúltával megpróbált visszaemlékezni, mit ír elő a cég szabályzata az idegen
lényekkel való találkozás esetére. Valami olyasmi lehetett, hogy “A szakértő megérkezéséig kerülje
a direkt kontaktust!”
“Lehet, hogy most megírjuk a történelem egy teljesen új fejezetét?”
- Egy hajót is találtunk - mondta Spanner. - A legnagyobb része szarrá robbant, de át kéne vinnünk
oda egy mentőcsapatot.
Noguchi végre szóhoz jutott.
- Van valami elképzelés arról, hogy mi lehet ez, doktor? Roven kifejezéstelen tekintettel nézett
vissza rá.
- Hmm? Elnézést. Ma nem tudok valami tisztán gondolkodni.
Noguchi bólintott.
- Ez természetes. Még mindig keressük Kesart. Csak azt szeretném megtudni, hogy van-e
valamilyen kapcsolat az óriás meg a Roth által behozott osztályozhatatlan lények között.
A doktor megrázta a fejét.
- Ennek a lénynek teljesen más a sejtstruktúrája. Nincs köztük semmi kapcsolat. Ez... - A szörny
felé bólintott. - Ez sokkal jobban hasonlít ránk, mint azokra a rákszerű izékre.
Hiroki az idegen páncéljának lemezeivel beborított asztalhoz lépett. Felemelt egy félelmetesnek
látszó pengékben végződő, törött rudat.
- Egy egész kis arzenál.
Noguchi mellé lépett, és a kezébe vett egy pánttal ellátott, sötét fémdarabot. Alig bírta megemelni.
Amikor közelebbről megvizsgálta, úgy látta, hogy valami lőfegyver, talán puska vagy lángszóró
lehet. Ez is megsérült. Visszatette az asztalra, és felemelt egy maszkot.
- Ilyesmit az ember csak egy vadászatra, vagy invázió során visz magával - mondta. - Ez a fickó
nem békés felfedező.
Hiroki végighúzta az ujját a furcsa fegyver pántján.
- Szerintem nem most először jár a Ryushin. Fogalmam sincs, hogy a fegyver miből készült, de ez a
pánt rhynth-bőrből van.
- A dokinak nyomát sem találtátok? - Ackland a pilótákra nézett.
A karcsú nő, Ikeda felsóhajtott.
- Nem. De az Iwa szakadékot egy hatalmas, kanyonokból és arroyókból álló labirintus veszi körül.
Ott aztán könnyen el lehet tévedni. Nemsokára visszamegyünk.
A többi fegyver mellett egy kis pajzsszerűség is hevert, egy tányérméretű korong, amibe egy
különös külsejű lény rajzát vésték. Noguchi végighúzta az ujját az elfeketedett fémes felületen. A
rajz egy ismeretlen állat - vagy inkább rovar? - fejét ábrázolta. A lény koponyája hosszúkás volt, a
fogai hegyesek, és egyetlen szemmel sem rendelkezett. Noguchi tűnődve simogatta az ábrát.
Valahogy ismerősnek találta...
“Talán egy álmomban láttam? Sötét volt, és meleg, és...”
Újra az eszméletlenül heverő idegenre nézett, és megremegett. Talán Roven doki nem egyszerűen
csak eltévedt...
Kintről éles sikoly hallatszott, és rögtön utána egy reccsenésszerű zaj. Noguchi összerezzent. Ez
meg mi lehet? Hirokival együtt az ajtóhoz ugrott; Ackland követte őket.
A medikai központtal szemben álló jelsugárzó épület mellett egy robogó hevert. Látszott, hogy
lezuhant; nem gyulladt ki, de a roncs olajsűrű, fekete füstöt eregetett. A forró járdán, a széttört
robogó mellett egy aprócska test hevert. Már az operációs központból is kirohantak egy páran, de
elsőként Hiroki ért a roncshoz.
- Mi történt? - kiáltott utána Noguchi.
Hiroki letérdelt a baleset áldozata mellé, és óvatosan megérintette az arcát.
- A Sheldon fiú - mondta.
Noguchi lenézett a gyermek mozdulatlan, könnytől maszatos arcára. Összeszorult a szíve. Olyan
fiatal volt még... A fiú hirtelen kinyitotta a szemeit, és visítani kezdett.
***
Bobby sikoltozva tért magához. Körülötte minden forró volt, a levegőben égett szag terjengett. A
szülei...
Gyorsan felült, és körülnézett. Prosperity Wellsben volt, körülötte egy rakás ember állt. Valamivel
távolabb a széttört robogó hevert.
- Bobby - szólította meg egy nyugodt hang. Mr. Shimura közvetlenül mellette térdelt. -
Megsérültél?
- Szörnyek - suttogta a fiú, és sírni kezdett.
Ms. Noguchi is mellette volt. Mr. Shimura mellett állva lehajolt, és rámosolygott.
- Minden rendben, Bobby. Most már biztonságban vagy. Mi történt?
Bobby lehunyta a szemeit, de képtelen volt elfojtani a könnyeit.
- Szö... a szörnyek megölték a papámat, aztán az anyukámat, de előtte még megöl... megölték
Daxot is, és nem láttuk őket, de a végén sikerült elszöknöm...
Ennél többet képtelen volt kinyögni. Szerette volna elmondani, hogy mennyire félt, hogy a
szörnyek sokan voltak, és hogy először Dax vette észre őket - de hiába erőlködött, végül csak
zokogni tudott.
- Vigyük be az orvosi szobába - mondta valaki. Szelíd kezek emelték fel a fiút a szinte lángoló
talajról. Elindultak vele valahova. Az egyik lábába fájdalom hasított; még elkeseredettebben sírt.
Ahogy beléptek vele valahová, hűs levegő csapott az arcába. Elhomályosult körülötte a világ.
- Sürgős eset, doki! - kiáltotta a testét tartó egyik ember. Mr. Shimura volt az.
Bobby kinyitotta a szemeit, és Dr. Roven mögé, az orvosi szobára nézett. Aztán újra sikoltozni
kezdett; ahogy az előbb a könnyeket, ezeket a hangokat sem tudta elfojtani. Sikítozott és ordított;
félelem, gyűlölet, szomorúság és düh keveredett össze benne, ahogy meglátta a vizsgálóasztalon
fekvő lényt.
- Szörnyek! Szörnyek! Szörnyek!
***
Dachande emlékezett rá, hogy a magányos fájdalom után valahogy mozgott, de később megérkezett
az új fájdalom. Egyszer kinyitotta a szemeit, és látta, hogy egy mozgó hajó belsejében van.
Forróságot érzett, aztán hideget, és furcsa, vadállati hangokat hallott...
Látott, de képtelen volt fókuszálni a szemeit. Hosszú ideig csak sötét és világos alakok mozogtak
előtte, de aztán kitisztult a látása. Egyetlen pillanatig tartott az egész. Rábámult az előtte rikoltozó,
értelmetlen nyelven üvöltöző lényre. Egy idegen! Sápadt volt, és kicsi, és éppen olyan, mint...
Mint egy 'mber?
Dachande visszasüppedt a néma sötétségbe. A félelem egyre jobban a hatalmába kerítette.
Szörnyek fogságába került!

15.

Noguchi és Hiroki belépett a halk, ideges beszélgetésektől zsongó, zord arcokkal teli terembe. Az
összegyűlt farmerek és a Chigusa alkalmazottjai azonnal elhallgattak, és várakozóan rájuk néztek.
Lerítt róluk a félelem. A szabadidőközpont zsúfolásig megtelt, de a száznál is több ember mégsem
látszott olyan soknak. Noguchi megköszörülte a torkát.
- Mielőtt elkezdenénk... Mindenki itt van?
Mason felállt az ajtó közelében levő helyéről, és egy papírlapról felolvasott pár nevet.
- Mindenki, kivéve Ikedát, a két Rovent, a központi vezérlőben szolgálatot teljesítő három embert,
Marinetti két farmerját... Ők már úton vannak. Meg... Meg Sheldonékat. Ó, és még Barkerék sem
válaszoltak.
Noguchi bólintott.
- Ikeda hamarosan megérkezik, Miriam Roven pedig Bobby Sheldont ápolja.
Hátul, a terem sarkában megszólalt egy karcsú, szőke nő. A hangja remegett az idegességtől.
- Ez igaz? Mármint ami Sheldonékkal történt.
Noguchi felismerte; a nő a garázsban dolgozott, szerelő volt. Mély lélegzetet vett. Hirokival Ikeda
bejelentkezése után már megtárgyalta, mit tegyenek a kialakult helyzetben, mégsem volt könnyű
dolga. Sheldonékat a jelek szerint a Ryushi valamennyi lakója kedvelte.
- Nem tudom, hogy mit hallottak, ezért elmondom, hogy jelenleg mit tudunk - felelte. Tudatosan
halkan, és magabiztosan beszélt; tisztában volt vele, senkinek sem válna hasznára, ha a tömeg
pánikba esne. - Körülbelül két órával ezelőtt Bobby Sheldon a városba érkezett. Egy robogón jött,
és egyedül volt. Azt állította, hogy a szüleit meggyilkolta egy csapatnyi nem emberi lény. Nem
sokkal az érkezése előtt Spanner és Ikeda egy sebesült... lényt talált az Iwa szakadékban. A lény
egyébként jelenleg az orvosi szobában van, és eszméletlen. Bobby Sheldon azt állította, hogy
ugyanolyan, mint azok, amik megölték a szüleit. - Noguchi mély lélegzetet vett. - Mivel a rádión
keresztül nem tudtunk kapcsolatba lépni Mr. és Mrs. Sheldonnal, kiküldtük Ashley Ikedát egy
robogóval. Szomorúan teszek eleget a kötelességemnek, amikor bejelentem, hogy Ikeda állítása
szerint Sheldonék háza lángokban áll, a csordájukat pedig lemészárolták... A jelekből arra kell
következtetnünk, hogy támadásra kell számítanunk.
A tömegen halk mormogás hullámzott végig. Páran köhögni kezdtek, egy-két gyerek halkan felsírt.
Loren Gaunt, a figyelőszolgálat egyik tagja felállt.
- Mit fogunk tenni az orvosi szobában őrzött lénnyel? - kérdezte jó hangosan, hogy mindenki hallja.
- És tulajdonképpen mi az?
Néhányan bólintottak.
Hiroki előrelépett.
- Pillanatnyilag alig tudunk valamit a Miriam Roven gondjaira bízott lényről. Hatalmas, humanoid
élőlény, semmire sem hasonlít, amit az Idegenekről készült anyagokban eddig leírtak. Eszméletlen,
és eddig nem javult az állapota, bár Roven szerint az állapota nem kritikus...
- Ezt úgy értsük, hogy még nem ölték meg? - Gaunt hangja fenyegető volt. - Még él, miután
megölte Bobot meg Sylvant? - Páran helyeslően felkiáltottak.
Noguchi felemelte a kezét, és csendet kért.
- Az orvosi szobában fekvő lénynek nem lehet köze a gyilkosságokhoz. Az időtényező...
- Bassza meg az időtényezőt! - mondta Gaunt. - Lehet, hogy éppen az a izé a felelős az egészért.
Lehet, hogy éppen ő uszította rá a haverjait Sheldonékra!
Egyre többen kiáltoztak.
Noguchiban újra felszikrázott az a düh, amit legutoljára Ackland jelenlétében érzett. A feje fölé
emelte a kezeit, tapsolt egyet, és felkiáltott.
- Csendet!
A terem elnémult. Valahol hátul egy csecsemő hangosan sírni kezdett, de az anyja gyorsan
megnyugtatta.
- Ha pánikba esünk, és esztelen állatokká válunk, nem tudjuk megoldani a problémát! Kinek van
szüksége ennél több gondra?
Noguchi hangja megtette a hatását. Érezte, hogy az arca felforrósodik a dühtől, de örömmel látta,
hogy Gaunt is elvörösödik. A férfi végül lesütötte a szemét, a padlóra meredt, és csendben maradt.
Noguchi bólintott. Újra elérte, hogy mindenki rá figyeljen.
Egy fiatal fiú nyújtotta fel a kezét.
- Igen?
- Bobby jól van? - A fiú nem lehetett több tizenkét évesnél; a hangja magas volt és remegő, és
látszott rajta, hogy a végletekig felizgatták a történtek. Az apja a vállára tette a kezét.
Noguchi bólintott, és megpróbált elmosolyodni.
- Megrándult a bokája, és sokkot kapott, de rendbe fog jönni. Squires vállalta, hogy egy ideig a
gondját viseli majd.
Noguchi a fiatal tanárnőre mutatott, aki idegesen az ajkaiba harapott.
Noguchi végignézett a termen; nyugodt tekintettel belenézett az egybegyűltek riadt szemeibe.
“Bajban vagyunk, de ki fogunk lábalni belőle.” Érezte, hogy ura a helyzetnek; a Ryushi lakói most
először várták tőle, hogy megmondja nekik, mit tegyenek. Nem akarta cserbenhagyni őket.
- Ha pár percig szüneteltetnék a kérdéseiket, elmondanám, hogy mit terveltünk ki. Mr. Shimura a
biztonsági szolgálat vezetője. Minden használható embernek őrséget kell vállalnia, azok pedig, akik
éppen nincsenek szolgálatban, a főkomplexumban maradnak. Először meg kell próbálnunk
elbarikádozni a várost. Ehhez a konténereket fogjuk felhasználni... - Mason felé bólintott. - Ezt a
manővert Mason fogja irányítani. Akik értenek az emelőgépek kezeléséhez, a megbeszélés után
Masonnál jelentkezzenek. Mostantól fogva harminchárom órán keresztül kijárási tilalom van
érvényben. Senki sem mehet sehová anélkül, hogy velem vagy Hirokival előzőleg ne beszélte volna
meg. Csak az mehet el, akinek nagyon nyomós oka van rá. Azok, akik rendelkeznek fegyverrel, a
lehető leghamarabb iratkozzanak fel Spanner listájára. Ben Davidson és Jess Jonson önként
jelentkezett rá, hogy a fiatalabbaknak bemutatja a holovid oktatófilmeket. Ez ma délután, az
iskolában fog megtörténni. Az érintettek a megbeszélés után keressék meg őket a pontos
időegyeztetés végett.
Az emberek bólintottak; Noguchi szinte érezte a termet belengő félelem ritkulását. Jó volt tudni,
hogy megfelelő szervezéssel és tiszta fejjel a legtöbb krízist le lehet küzdeni.
Hiroki egy listáról felolvasta az első őrcsapat névsorát, majd javaslatot tett, hogy szürkületkor, vagy
a kiosztott munkák befejezésekor - amelyik előbb lesz - tartsanak még egy gyűlést. Ahogy a
megbeszélés a végéhez közeledett, Noguchi elégedetten látta, hogy Gaunt kifakadása ellenére
hamar helyreállt a rend, és az emberek visszanyerték a hitüket.
Csak...
“Szerencsére csak néhány ember hallotta, amit Bobby Sheldon mondott, és csak kevesen látták,
hogy milyen az a lény, ott a laborban...”
Noguchi megrázta a fejét. Ez sem számított. A helyzet adott volt.
Mély lélegzetet vett, és kiment, hogy minden tőle telhetőt megtegyen.
***
Már esteledett, amikor Noguchinak eszébe jutott, hogy Collins még mindig nem jelentkezett.
Hiroki irányításával létrehoztak egy meglehetősen erős védelmi gyűrűt; a házméretű önjáró
konténereket hamar elhelyezték a telep szélén; a farmerek és a személyzet remekül elvégezte a
munkát.
A 'kopter legénysége összegyűjtötte a rendelkezésre álló fegyvereket. Amikor meglátta a listát,
Noguchi elbizonytalanodott. Huszonhét sörétes puska, tíz pisztoly - ezt eredetileg a helybéli
rendőrségnek szánták, amire sohasem volt szükség -, és hat régimódi rakétapisztoly. Pár
vadászpuska, és néhány revolver. Nem sok.
Noguchi a vezérlőteremben ült, és egy csészényi langyos kávé fölé hajolt. A teste fájt az
egésznapos munkától; Hiroki ragaszkodott hozzá, hogy pihenjen egy kicsit, és ő boldogan
engedelmeskedett a férfi akaratának. Hiroki közben egy csapattal elindult, hogy körüljárja a telepet,
és betömje a barikád réseit. Noguchi körül négy fürkész leste a monitorokat. Noguchi fáradt volt,
de még rengeteg munka várt rá, számtalan olyan dologra kellett megoldást találnia, amire addig
még csak nem is gondolt.
Például itt volt a “Dolarhyde”.
Noguchi kihúzta magát. A kint dolgozó csapat már majdnem befejezte a munkáját; egy órán belül
meg kellett tartaniuk a következő gyűlést, de... Az előző megbeszélésen részt vett egyáltalán valaki
a hajóról? Talán éppen az az ellenszenves Conover?
- Weaver, nem látta valahol Collinst?
A magas, feketehajú nő felnézett a konzoljáról.
- Nem. Én legalábbis nem... Downey, láttad Collinst?
Sid Downey megvonta a vállát.
- Amióta átment a “Dolarhyde”-ra, senki sem látta.
Noguchi felsóhajtott, és kelletlenül felállt.
- Van valami?
Downey megrázta a fejét.
- Barkerék még mindig nem válaszolnak. Dr. Roven nem hajlandó átköltözni a főépületbe... Ezen
kívül minden rendben van.
Noguchi elindult az ajtó felé, de menet közben még megveregette a férfi vállát.
- Jól dolgoznak. Csak így folytassák. Átmegyek a “Dolarhyde”-ra, és beszélek a legénységgel.
Lehet, hogy túszul ejtették Collinst.
Az ajtóban majdnem összeütközött Hirokival.
- Hová megy? - Hiroki is legalább olyan fáradt volt, mint a nő. Az arcán pormaszatok sötétlettek, a
szemei fáradtak, és valahogy öregesek voltak.
- Collins még mindig nem jött vissza a hajóról. Átmegyek, és megnézem, hogy mi történt odaát. De
először még megpróbálok beszélni dr. Roven fejével.
Hiroki összeráncolta a homlokát.
- Ez így nem biztonságos, Machiko. - A hangja szelíd volt.
A nő furcsa módon ugyanezt érezte, de már szerette volna kideríteni, hogy mi folyik a hajón.
- Valakinek mindenképpen át kell mennie. Ezt a feladatot én is el tudom végezni.
Hiroki egy pillanatig komoly tekintettel a nőre meredt, majd lecsatolta a pisztolytáskáját, és a nő
felé nyújtotta a revolverét.
- Látom, eltökélte magát... De ezt azért vigye magával. 12.5 mm-es Smith. A nagyapámé volt.
Köpenyes golyók vannak benne; direkt nagyvadakhoz valók.
Noguchi a fegyverre bámult. Hiroki a kezébe nyomta.
- Ha le kell lőnie valamit, győződjön meg róla, hogy egy vastag fal van mögötte. Ezek a golyók
még egy rhynthet is keresztülfúrnának. Majd kiszólok az őröknek, és megmondom nekik, hogy
eresszék ki magát.
Noguchi vonakodva elfogadta a fegyvert, és bólintott. Természetesen tudott lőni; a
gyarmatbolygókra küldendő képviselő-felügyelők kiképzési programjának kötelező része volt a
lőkiképzés. Az ember sohasem tudhatta előre, hogy mivel fog találkozni a határvidéken. Ebben az
egyben a cégnek igaza volt.
- Remek. Szóljon Weavernek, hogy amikor a napok lenyugszanak, hozza létre a szat-kapcsolatot, és
kérje az űrgárda segítségét. - Noguchi fáradtan elmosolyodott. - És köszönöm, Hiroki. Legyen
óvatos.
A férfi is elmosolyodott.
- Jó munkát végez, Machiko.
A nő kilépett a késő délutáni forróságba, és elindult a medikai központ felé. A fejében fáradtan
kavarogtak a gondolatok. Vagy tucatnyi ember még mindig odakint volt; éppen a védőfal utolsó
darabjait illesztették a helyükre. Fantasztikus volt, hogy a békés városból egyetlen nap leforgása
alatt egy fegyveres csapat haditábora lett. Noguchi kezét húzta a pisztoly. Megállt egy pillanatra, és
felcsatolta a pisztolytáskát a derekára. A fegyver még így is nehéz volt, de Noguchi így már sokkal
kényelmesebben tudott mozogni. Kétségbeesetten azt kívánta, hogy a megtett óvintézkedések
bizonyuljanak feleslegesnek, de valahogy sejtette, hogy nem így lesz. Fáradt volt, de szinte a
csontjaiban érezte, hogy a közelgő éjszaka hosszú lesz, és amikor végre beköszönt majd a reggel,
lehet, hogy sok minden másképpen lesz...
Miriam döbbent csodálkozással figyelte a monitoron megjelenő adatokat. Örült, hogy valamivel
elterelheti a gondolatait Kesarról. Bobby távozása után az idegen lény éppen megfelelt erre a célra.
Miriam gyomra összeszorult, valahányszor eszébe jutott a férje. Valahogy mindig úgy gondolta, ha
Kesar egyszer majd meghal, ő meg fogja érezni a dolgot - arra számított, hogy az együtt töltött
évek során közöttük is kialakult az a lelki kötelék, ami az élettársakat oly szorosan összefűzi. De
semmit sem érzett, fogalma sem volt róla, hogy mi történt a férjével. Egyszerűen csak hiányzott
neki, és egyfolytában az járt a fejében, vajon Kesar mit szólna a monitoron felvillanó hihetetlen
jelek láttán...
- Doktornő...
Roven dobogó szívvel hátrafordult a székében.
- Ms. Noguchi?
A csinos japán nő szelíden rámosolygott.
- Sajnálom, még semmit sem sikerült megtudnunk a férjéről.
A doktornő mély lélegzetet vett.
- Akkor valószínűleg azért jött, hogy meglátogassa a betegét. - A közelben álló vizsgálóasztalon
fekvő test felé biccentett. - Még mindig nem tért magához, de meglepően gyorsan javul az állapota.
A légzése szabályosabbá vált, és azt hiszem, két törött bordája már félig-meddig össze is forrt.
A szelíd mosoly egyetlen pillanatra sem tűnt el Noguchi arcáról. A szinte tapintható együttérzéstől
Roven kis híján elsírta magát, de végül inkább újra a monitor felé fordult.
- Majd értesítem magát, ha a beteg feleszmél - mondta.
- Doktornő, szeretném, ha a... a “látogatónkkal” együtt átköltözne a főépületbe. Biztonságosabb
lenne, mint itt, és...
- Köszönöm, de nem - mondta Roven. - Ha lehet, inkább itt maradnék. Gondoskodnom kell a
betegemről... - Bízott benne, hogy erősnek tűnik a hangja, de végül ő maga is felfedezte benne a
bizonytalan remegést. - Különben is, Kesar ide fog jönni, ha majd visszatér.
Nem fordult hátra, de érezte, hogy Noguchi tétovázik. Megértette, hogy miért. Egy ideig
reménykedhettek benne, hogy a férjével csupán valami kisebb baleset történt, hogy csak
megsebesült, és mozgásképtelenül várja a segítséget - de így? A doktornő szinte hallotta Noguchi
gondolatait; biztos az járt a fejében, hogy kár áltatni magukat. Kesar Roven minden bizonnyal
ugyanolyan sorsra jutott, mint Bobby szülei, hiszen éppen arra a helyre ment, ahol azt a bizonyos
hajóroncsot megtalálták.
Miriam újra megszólalt; a hangja ezúttal már sokkal keményebb volt.
- Jól vagyok, Ms. Noguchi. Igazán.
- Jól van, doktor - mondta Noguchi. - Később majd újra benézek magához.
- Köszönöm, Ms. Noguchi. Machiko.
Amikor hallotta, hogy az ajtó becsukódik a nő mögött, Roven egy kicsit ellazította magát. Egy
kövér könnycsepp gördült végig az arcán; szórakozott mozdulattal letörölte, és a feladatára
koncentrált. Kesar hamarosan visszatér, de ha mégsem, ő akkor is megtalálja majd. Valahogy.
***
Mason körbefordította a fejét, és ásított egyet. Egy jó darabig beszélgetett Rileyvel, de már vagy
húsz perce egyiküknek sem jutott eszébe egyetlen új téma sem. Már rég eltűnt belőlük az a
adrenalin, ami a gyűlés után felpörgette, és idegessé tette őket; izgatott fecsegésük unalmas csendbe
fulladt. Már annak is örülni tudtak, hogy a két nap végre lenyugodott, és valamelyest enyhült a
nappali forróság. Masont már csak az foglalkoztatta, hogy egy órán belül Rileyvel együtt
visszatérhet az épületbe, ahol majd egy sör mellett végre lazíthatnak egy kicsit. Nem irigyelte a
következő őrszemeket; szemét dolog lehet sötétedés után idekint ácsorogni.
- Hello, Riley. Hello, Mason.
A feléjük tartó főnöknő kedvesen mosolygott.
Riley bólintott, Mason pedig előrébb lépett. Ledobta a cigarettáját a földre, és rátaposott bakancsos
lábával.
- Ms. Noguchi - mondta udvarias hangon. - Mr. Shimura szólt, hogy idejön. El kell kísérnem magát
a “Dolarhyde”-hoz.
- Ne is folytassa, Mason... Hiroki magára parancsolt, hogy akkor is tartson velem, ha esetleg
visszautasítanám a segítségét, így van?
- Igen, 'sszonyom.
A nő bólintott, és felsóhajtott.
- Nos, akkor jöjjön. - Elindult a hajó felé.
Mason követte, de a válla fölött hátralesett Rileyre, aki elvigyorodott, és feltartotta ökölbe szorított
keze hüvelykujját. A kéjenc. Mason egy kicsit felgyorsított, és pár lépéssel megelőzte Noguchit.
Most végre alkalma lesz rá, hogy elmondja a főnökségnek, amit kiókumlált.
- Tudja, szerintem túlságosan komolyan veszik ezt a dolgot. Úgy értem... Nézzen végig a
komplexumon. Olyan nagy, hogy egy egész hadsereg kellene a megtámadásához. Így van? -
Hátranézett Noguchira, és megállt a hajó feljáróhídja előtt, hogy bevárja. A nő nem felelt, még csak
nem is nézett rá. Mason úgy érezte magát, mintha egy plasztbeton falnak beszélt volna. - Szerintem
ha azok az idegenek meglátják majd Prosperity Wellst, rögtön hazakotródnak - folytatta.
A francba ezzel a spinkóval! Felment a rámpán, belépett a nyitott zsilipkapun, és maga elé tartotta a
sörétes puskáját. A hajóban sötét volt. Mason még egy lépést tett, majd hátrafordította a fejét hogy
szóljon a jégkirálynőnek, követheti.
- Egy pillanat, rögtön csinálok valami fényt. - Mason balra húzódott, és tapogatni kezdte a hajó
belső falát. Valami nedvesség csöppent a kezére. - Hé! - mormolta. A második csöpp meleg
folyadék már a fejére hullott. Nem látta, mi az, de érezte, valami undorító. Hol a francban lehet az a
átkozott kapcsoló?
Hirtelen úgy tűnt neki, mintha valami megmozdult volna a feje fölött - aztán már csak a fájdalmat
érezte.
Noguchi megállt a feljáró tetején, és szórakozottan hallgatta Mason fecsegését. Abban már biztos
volt, hogy a férfi ostobán vakmerő. Csak úgy egyszerűen belépett a sötét hajóba, és még akkor sem
hagyta abba a locsogást, miközben a világítás kapcsolóját keresgélte. Noguchi oldalra fordult, hogy
utánanézzen, és...
A következő másodpercben látta, hogy valami “felemeli” Masont a fekete sötétségbe. Egy elfojtott,
gurgulázó sikoly...
... aztán a sötétség előrelendült; tucatnyi kar, és ezer agyar kapott Noguchi felé, és mindent betöltött
az éhes, vad rikoltozás.

16.

Noguchi észvesztően lassú mozdulattal a pisztolya után nyúlt. A hajó feketesége szétvált, és alakot,
rengeteg alakot öltött. Ahogy a tucatnyi, vagy még több rém rárontott, Noguchi hátratántorodott.
“Mi ez?...”
Négyszer lőtt, aztán gondolkodás nélkül lerohant a rámpáról. A lövések döreje visszhangot vert a
hajó falai között, és a nő fejében. Két lény összerogyott.
Noguchi a barikádhoz hátrált, és a hatalmas bogarak felé tartotta a fegyverét. Jézus, gondolta,
hiszen ezek majdnem akkorák, mint én! A dögök megállás nélkül közeledtek; lassan mozogtak, de
torz végtagjaikkal felé kapkodtak. Úgy sziszegtek és rikoltoztak, akárha őrjöngő boszorkányok
lennének. Csattogó, kettős agyarsorukról áttetsző, nyúlós nyálka csöpögött.
Noguchi egy pillanatra sem vette le róluk a szemét; még akkor sem fordult el, amikor hallotta, hogy
a hajóból még több dög csörtet le felé.
Tudta, meg fog halni...
Szaggatottan lélegzett, és még tovább hátrált. A nehéz revolver remegett a kezében.
Az egyik dög üvöltve előrelendült. Noguchi újra és újra megrántotta a ravaszt. A lény dühödten
felordított, majd fájdalmas rikoltást hallatva összerogyott...
Noguchi újra és újra lőtt - de a lövések már némák voltak, nem többek egy-egy tompa kattanásnál.
A tár kiürült.
Lehet, hogy a pisztolytáskához tartozó övben még van valamennyi muníció? Vajon lesz ideje
újratölteni?
Igen. Nem.
A szörnyek közeledtek; Noguchi hátrált, és tudta, ezek élete utolsó másodpercei. Csak a borzalmas
lények voltak előtte, semmi más; egyetlen emléket sem tudott felidézni, egyetlen gondolatot sem
tudott előrángatni, amiből erőt és nyugalmat meríthetett volna. Élete utolsó másodpercét élte; a
legelöl haladó dög felordított, és előrelendült, és...
... és Noguchi valami tompa puffanást hallott a háta mögül. Mintha valami felrobbant volna. Egy
hőhullám csapott a tarkójára. A legelöl ugráló dög hanyatt vágódott; lefejezett testéből sziszegő-
sistergő folyadékeső fröccsent.
A horda bömbölt, de egyetlen dög sem húzódott hátrébb. A fal tövében maradtak, fekete
végtagjaikkal - talán dühödten - toporzékolni kezdtek.
Noguchi összeszedte minden bátorságát, és hátralesett.
“A sárkány?...”
Valóban a szörny volt az. A maszkos-páncélos szörny. A lándzsáját tartotta a kezében - a törött
nyelet mintha összehegesztették volna. De nem, ez a fegyver egy kicsit más volt, mint az, a másik,
ami...
Nem az a lény állt mögötte, amelyik a laborban feküdt. Ez egy másik volt. A gyilkosok egyike.
A maszkos Noguchira irányozta a fegyverét, és lőtt.
Noguchi érezte, hogy a torkából kiszakad egy sikoltás, és...
... és a háta mögött egy második rovar is szétrobbant.
Noguchi az egyre közeledő seregre nézett, és újra megérezte a hátának csapódó forróságot.
A szörnyharcos átugrott Noguchi fölött, és a rikoltozó fekete rovarok közé szökkent.
Noguchi tágra nyílt szemekkel, dermedten bámult.
A sárkány belevetette magát a harcba. A mozdulatai olyan gyorsak voltak, hogy a nő alig bírta
követni. A félelmetes lándzsa darabokra hasogatott egy dögöt. Egy másikkal a különös lőfegyverből
kivágódó lövedék végzett - a leszakított végtagok hangos csattanással értek le a földre.
A fekete, rovarszerű lények vére sistergett, és belerágta magát a plasztbetonba. Lehet, hogy
valamilyen savat tartalmaz?
A hangzavarban Noguchi képtelen volt megállapítani, hogy éppen mi üvöltözik. Ahogy a harcos
megpördült, és egy mozdulattal két dögöt is a földre küldött, Noguchi agyába bevillant egy név,
amit még gyermekkorában hallott.
“Szamuráj!”
Egyre több dög özönlött le a hajóból, és vad elszántsággal mind a harcosra vetette magát.
Noguchi képtelen volt megmozdulni; döbbenten bámulta a halálosan örvénylő csatát.
Gkyaunt felderítőnek küldték előre, de úgy gondolta, a vadászat túlságosan jó dolog ahhoz, hogy
kihagyja a kínálkozó lehetőséget. Egy beteges külsejű, sápadt 'mbert látott, méghozzá védtelenül!
Látta, hogy a hátráló 'mber kicsiny fegyveréből kifogy a lőszer, és látta, hogy a “kainde amedh”
falka egyre közelebb ér hozzá. A 'mberen látszott, hogy nem tudja megvédeni magát. Vajon hol
hagyhatta a lándzsáját? Hol voltak a csuklópengéi? Ez lett volna az a iszonyatos lény, amivel a
csecsszopókat rémisztgették? Rossz tréfának tűnt a dolog.
A 'mber már nélküle is “thei-de” volt; Gkyaun úgy döntött, őt hagyja utoljára.
Először a Kemény Húsúakkal küzd meg.
Gkyaun szíve hevesebben vert a diadalérzettől. Amikor szétlőtte az első herét, sikerült magára
vonnia a 'mber figyelmét. A Kemény Húsú darabokra robbant.
A társai rikoltozva hátrébb húzódtak, és olyan tisztelettel néztek fel rá, ami csak a Beavatott
harcosokat illeti meg. A sejtjeikben tárolt információk alapján a Kemény Húsúak ismerték a
vadászok faját, és tisztában voltak vele, milyen veszélyben vannak.
Ez a “dtai'kai'-dte” semmiség volt! Gkyaun úgy érezte, már kölyökkorában is győztesen került
volna ki belőle. A yautják ezen az éjszakán az ő nevét fogják kántálni - a herék és a 'mber
legyőzőjének nevét. Elviszi majd a 'mber befeketített koponyáját, és abból fog inni...
Újra lőtt; a lövedék nyomába újra savas “thwei”-eső fröccsent. A Kemény Húsú halála előtt még
felrikoltott.
Gkyaun elüvöltötte a harci kiáltást, és ugrott. A sziszegő herék között ért földet; olyan halálosan és
gyorsan mozgott közöttük, akár egy “setg-'in”. Milyen könnyű volt ez az egész! Megpördült és
lecsapott, lőtt és vágott egyszerre.
Meglendítette a lándzsáját - két Kemény Húsú is elhullott a penge nyomán.
Az egyik here törzséről levált a fej; Gkyaun egy másikat is felkoncolt.
“Paya” volt, dicsőséges harcos! A lábainál tócsákba gyűlt a “thwei”; a Kemény Húsúak rémülten
reszkettek!
Egyre többen rontottak rá - egyetlen dühödt, bömbölő hullámban érkeztek. Gkyaun táncolt,
öldökölt; minden mozdulatát halál és fájdalom kísérte.
***
Noguchi levegő után kapkodva hátra, a barikádfal teteje felé nyomta magát. A harcos a vad energia
és az erő derviseként táncolt - az iszonyatos lények hullottak körülötte, akár a legyek.
De egyre több szörny áramlott felé. A harcos gyors volt és erős, de bután küzdött - számára nem
létezett más kiút a harcból, csak a dicsőséges győzelem. Úgy viselkedett, akár egy “karateka”, aki
mesteri fokon elsajátította a katá-kat, de még sohasem küzdött valódi harcban, valódi ellenféllel...
A páncélos testű fekete dögök körülvették a harcost, és fokozatosan leszorították. A maszkos lény
megpróbált ellenállni, de hiába. Az egyik óriási rovar előre nyújtotta pókszerű, karmos karját,
letépte a harcos fejéről a maszkot, és előredöfte borotvaéles fogsorát...
Noguchi felkapaszkodott a falra. Felállt, és hátra sem nézve rohanni kezdett a komplexum felé. A
háta mögött felhangzó éhes, dicsőséges ordítások elárulták, hogy a harcost utolérte a végzete.
Mik voltak ezek a lények? Miféle új csapás érheti még a kolóniát?

17.

A jobbról hallatszó hang mintha egymillió kilométerről érkezett volna. Ismerős szavak voltak; egy
olyan mondat, amit már hosszú-hosszú ideje ismert. Talán még a Földről, talán még abból az
időből, amikor még nem is tudta, hogy mit jelent.
Érezte, hogy egyre jobban visszatér az öntudata, hogy egyre közelebb kerül a feneketlen mélység
felszínéhez, hogy egyre tisztábbá válik a tudatos énje, és egyre élesebben felfogja azt, ami körülötte
van. Kínlódva megpróbált tenni valamit a megvilágosodás ellen, de hiába erőlködött. Pedig volt
valami, amiről nem akart tudni. Valami szörnyűség, amit nem akart megérteni...
Újra a hang.
“Scott? Scott, ébren vagy?”
“Scott?”
Ő volt Scott. Tudatába belépett a testét kínzó fájdalom, és minél közelebb ért hozzá egy iszonyatos
éhség társaságában, annál messzebb sodródott a gyönyörteljes semmi.
- Scott?
Scott belemeresztette duzzadt szemeit a feketeségbe, és mély lélegzetet vett. Kis híján fulladozni
kezdett a nyirkos, dohos levegőtől.
- Scott? Ébren vagy? Hallasz?
Scott köhögött; a parányi mozdulatsor ezer fájdalomszikrát csiholt a testében.
- Igen. - Lenyelt egy adagnyi sűrű nyálat, és a hang irányába fordította a fejét. - Tom?
- Azt hiszem, az egyik karomat ki tudom szabadítani - mondta a másik pilóta.
Scott nem látta Tomot, de a hangból ítélve csupán pár méternyi távolság választhatta el őket
egymástól. Aztán a helyére kattantak a rémálom részletei.
- Hova mentek? - Scott a szemeit erőltetve megpróbált szétnézni a sötét helyiségben. Ködös
agyában pánikot gerjesztett a sziszegő lények és az óriási fogak emlékképe. - Tom, láttad őket?
Hova mentek?
- Pszt! Már majdnem kiszabadultam... - Egy nyögés hallatszott, aztán Scott előtt megjelent Tom
mocskos, sápadt, rémült arca.
- Siess! Jézus, hova mentek ezek? Szedj már ki ebből az izéből! Siess, kérlek, siess!
- Hallgass! - suttogta Tom dühösen, és Scott béklyóba vert kezei után nyúlt. A Scottot megbénító
nyálkás, sötét anyag szálai elpattantak, és a padlóra hullottak.
Tom tágra nyílt szemekkel minden második másodpercben hátralesett a vállai fölött.
Amint kiszabadultak a karjai, Scott letépte az anyagot a testéről és a lábairól, majd a padlóra
rogyott. Addig észre sem vette, hogy jó félméteres magasságban függött. Tom átölelte Scott
derekát, és felsegítette.
- Körülvettek minket - mondta halkan, és gyorsan -, de azt hiszem, történt odakint valami, és úgy
özönlöttek ki innen, ahogy a vadméhek rajzanak, és nem voltam biztos benne, hogy itt vagy... -
Tom rádöbbenhetett, hogy összefüggéstelenül beszél, mert elhallgatott.
- Semmi baj, haver, csak tűnjünk el innen. Oké?
Egymást támogatva bizonytalan léptekkel elindultak a vészzsilip felé. Alig láttak valamit, de Scott
felfedezte, hogy a dokk bizonyos részein az árnyékok sűrűbbek és valahogy szilárdabbak, mint
máshol.
A helyiség legsötétebb sarkából szaggatott zihálást hallottak. Scott megtorpant, és a hang irányába
fordult. Először semmit sem látott - aztán nem hitt a szemeinek.
Az egyik lény állt előtte.
Nagyobb volt, mint a többi. Hatalmas, lapos koponyájának szélei lefelé hajlottak, végtagjai levedző
állkapcsai előtt lebegtek. Összegörnyedve hevert, mintha egy emberi embrió iszonyatos
karikatúrája lett volna.
- Azt hiszem, alszik - mondta Tom halkan. - Meg sem mozdult, amióta a többiek elmentek.
Scott képtelen volt levenni a szemét a förtelmes szörnyetegről, a minden lassú lélegzetvételnél
megemelkedő-lesüllyedő testről. Ez volt a legfélelmetesebb dolog, amit addigi életében látott;
olyan volt, akár egy óriási pók-gyík, egy halálos agyrém, aminek a fogai helyén egy-egy tőr
meredezett. A dög állkapcsairól sűrű, ragacsos nyálkanyúlványok lógtak; a félig nyitott ajtón
keresztül beszűrődő fény megcsillantotta az áttetsző masszát.
- Menjünk, mielőtt felébred a nagys'asszony - suttogta Tom alig hallhatóan.
- Ez nőstény? - Scott megrázta a fejét, és a pilótára nézett, de Tom válasz helyett a zsilipajtó felé
húzta.
Scott csak arra vágyott, hogy minél előbb maga mögött hagyhassa a hajót, hogy segítséget kérjen
valakitől, hogy fegyverhez jusson. Hogy emberi “arcokat” lásson maga körül. Ám ahogy nagy
sietve kivonultak, még egyszer hátralesett a válla fölött, és a lényre nézett. Honnan jöttek ezek ide?
Mire lehetnek képesek? Volt bennük valami... Valami határozottan ismerős.
Nem mert tovább bámészkodni. A szíve egyre vadabbul dobogott. A lény feje mintha egy kicsit
arrébb mozdult volna...
- Gyere már! - Tom megrántotta Scott karját.
Scott némán bólintott, és követte a társát. A miérteken később is ráér majd gondolkozni, most más
dolga van. Egészen más.
Ahogy elértek a vészzsiliphez, Scott megremegett. Az a dög... Valahogy ilyennek képzelte el a
hemzsenceket, amik abban a bizonyos versben szerepeltek.
Hirtelen úgy érezte - sőt, egészen biztos volt benne -, hogy még korántsem sikerült
megszabadulniuk a dögöktől.
 ***
Noguchi átrohant Prosperity Wells kihalt utcáin. A távolból valami mennydörgésszerű robajt
hallott, valami erős, és valószínűtlen hangot...
“Mennydörgés?” Megmarkolta a nyakába akasztott komszetet. Ostobának érezte magát, hogy
korábban már nem gondolt a dologra, de minden olyan gyorsan történt...
- Hiroki! Itt Machiko! Hall engem?
Statikus sziszegés. A dörgés újra a füleibe robbant. Noguchi riadtan feltekerte a hangerőszabályzót.
A robaj nem mennydörgés volt - lövöldözés.
- Hiroki! Hall engem?
- ...achiko? - Valami zavarta az összeköttetést, de a nő így is felismerte Hiroki hangját.
- Figyeljen! Közeledek a déli zsilip felé. Nagy bajban vagyunk. El sem fogja hinni, mekkora
bajban!
- Ebben a pillanatban én mindent hajlandó vagyok elhinni - mondta Hiroki. A hangjából eltűnt a
szokásos nyugalom, és higgadtságát ideges feszültség váltotta fel. A lövöldözés zajai hangosan
csattogtak keresztül a komon; Hiroki még mondott valamit, de a dörejek elfojtották a szavait.
- Hiroki? Hol van? - Ahogy megállt az utca közepén, és hallgatózni kezdett, Noguchi fejében
zümmögve kergették egymást a gondolatok. A kom elnémult. - Hiroki? Itt van? - Noguchi hangja
idegesen recsegett.
- ... behegesztjük a nyugati zsilip kapuit. Amíg lehet, visszaverjük őket, és... - Statikus zörej. - ...
remélem, meg fogjuk látni, hogy mi a franccal...
Noguchi keményen rácsapott a kom vételi gombjára.
- Nem hallom, amit mond!
Hiroki következő szavai már tisztán eljutottak hozzá.
- Mindenkit átviszek a “Dolarhyde”-hoz - mondta, majd a kom sisteregni kezdett.
- Ne! - lihegte a nő. - Hiroki?
Hiroki nem felelt. Kell lennie valamilyen kiútnak! A “Dolarhyde” most már szóba sem jöhetett, de
kellett lennie egy helynek, ahova elmenekülhetnek...
Noguchi futva elindult a fő vízgyűjtő felé, ahol pár perccel korábban Riley és Mason ácsorgott.
Rileynél még biztos ott van az a fegyver, és együtt talán...
Riley hason feküdt, arca a porba fúródott. A lenyugvó napok fénye megcsillant a körülötte vöröslő
folton. A száraz talaj mohón magába szívta a vért - a test körül már csak karmazsinszínű sár
sötétlett. Riley hátán egy hatalmas lyuk tátongott; a seb szélei tépettek voltak, és hússzínűek. A
fegyvere a közelben hevert.
Noguchi a testhez rohant, és mellé kuporodott. Zsibbadt ujjait Riley nyakához szorította.
Öklendezni kezdett a friss vér fémes szagától. Nem érzett pulzust.
- A francba! - suttogta. Tágra nyílt szemekkel körülnézett. A harcosok tehették. Azok, akik közül
egy megmentette az életét...
Gyorsan Riley fegyver után nyúlt, és felállt. A háta mögül valami neszt hallott - a zaj olyan volt,
mintha valaki lélegzetet vett volna. Nem Riley volt az, ebben biztos volt. Lassan, nagyon lassan
megfordult, és...
Semmit sem látott. Megkönnyebbülten kifújta a tüdejéből a levegőt. Nem nyugodhatott meg, de
közvetlen veszély nem fenyegette.
A következő pillanatban valami felemelkedett a földről; az egyre erőtlenebb fényben egy porörvény
kerekedett, és hanyatt lökte Noguchit.

18.

Ahogy a fények megfakultak, Tichinde elindult a kopár világon, és harcba vezette a bátor yautjákat.
A “kwei” 'mberek egy vastag kapu mögött barikádozták el magukat; a fegyvereiket - forróak és
halálosak voltak - kint hagyták, de odabentről vezérelték a működésüket. Mielőtt Tichinde
visszavonulást vezényelt, hogy egy újabb, erősebb támadást szervezzen ellenük, két harcos az életét
vesztette. A trükkös ördögök elrejtőztek a kapu mögött, és távolról öldököltek.
Már csak hat tanonc maradt. Valamennyien a 'mberek egyik építménye mögött kuporogtak, és
Tichinde parancsait várták. Amikor két yautjája pusztulását látta, Tichinde elbizonytalanodott, de
amint végignézett a vadászatra éhes harcosain, elillant minden kétsége. Mahnde és Da-ec'te lassú
volt és ostoba, de ezek a harcosok győzelemmel fogják befejezni a vadászatot.
- Skl'da'-si, te leszel a “hult'ah”, és hátul maradsz. - Skl'da'-sinak volt a legjobb szeme; a támadás
közben ennek jó hasznát vehetik, hiszen ő biztos felfedezi majd, ha a 'mberek esetleg lesből,
hátulról támadnak rájuk.
A yautja biccentett, és ellépett a többiektől.
- Elérkezett a “nain-de” vadászatának ideje - morogta az új Vezér. Beszéd közben felemelte a
hangját. - Itt az idő, hogy addig öldököljünk, amíg a “pyode amedh” trófeák mind a lándzsáink
végére nem kerülnek, amíg a “thwei”-jük a mi dicsőségünket jelezve ki nem folyik, amíg a harc
véget nem ér. Ezer történetet fognak majd mesélni, és mindenben emlegetni fogják a nevünket,
mert győzni fogunk!
Tichinde élvezettel szétfeszítette az agyarait. A harcosai halkan felszisszentek. Valamennyien
felkészültek.
Etah'-dte kezdte el az Éjféli Csók kántálását. A yautják egymás után bekapcsolódtak az ordítozásba.
Lándzsáikat az égre emelték, rikoltásaik megremegtették a 'mberek világának poshadt levegőjét.
Tichinde hangosan és hosszan elbődült; a Puha Húsúak ezen az éjszakán százával fognak
elpusztulni, és ő lesz a mészárlás vezetője.
Mert a vadászat, az a minden.
***
A hanyatt fekvő Noguchi két könyökére támaszkodva megpróbált elvergődni fantasztikus támadója
elől.
“De hiszen itt semmi sincs!”
Ahogy a gondolat az agyába pattant, a furcsán hullámzó por valahogy megvillant, és fokozatosan
elsötétedett. A következő pillanatban a harcosok egyike magaslott Noguchi fölött. Vastag karjait a
feje fölé emelte, majd a nő fejéhez tartotta a lándzsája hegyét.
Korábban, a hajónál a nagy ijedtség miatt Noguchi teljesen megfeledkezett arról, hogy mielőtt
elindult, egy puskát vetett keresztbe a hátán. Most azonban eszébe jutott a fegyver.
Előrerántotta a nehéz puskát.
Túl lassú volt. Az idő telt; a pillanatok sűrű olajcseppekként peregtek. Egy örökkévalóságig tartott,
míg a vállához szorította a fegyvert, és célzott...
Hirtelen sötétség támadt, és beborította a sárkányt.
A lény háta mögött, a falnál megjelent egy seregnyi fémesfekete rovar. Rikoltozva előözönlöttek, és
éles karmaikkal hadonászva megtámadták a sárkányt.
Noguchi nem látta, nem is hallotta a dögök érkezését, de most ez sem számított. Talpra ugrott, és
miközben a vérfagyasztóan üvöltve eldőlő harcost bámulta, hátrálni kezdett. Az iszonyatos rovarok
visítozva tépni kezdték áldozatukat. Sápadtzöld folyadék - a sárkány vére - fröccsent a fekete
dögökre, de azok csak hátravetették ocsmány, hosszúkás fejüket, és visítottak.
“A francba az egésszel!”
Noguchi megfordult, és futni kezdett.
***
Amikor az eltorlaszolt bejárat mellett őrködő Ackland felordított, Roth éppen Cathie mögött, a déli
zsilipkapu közelében, az operációs panel előtt állt.
- Készüljetek! - üvöltötte Ackland. - Valami jön!
Roth biztatóan megszorította Cathie vállát, majd felkapta a karabélyát, és a kapu mellé, a többi
felfegyverzett nő és férfi közé ment. Creep a sarkában maradt.
Ahogy futva megtette a tíz-tizenkét méteres távolságot, Roth szíve vadul dobogott. Hiroki vagy
húsz perccel korábban jelentkezett be az operációs konzoltól. A csapata mindent megtett, hogy
visszaverje a támadókat, de a muníciójuk nagy részét vaktában pufogtatták el; mindenki egyre
inkább elhitte, hogy az idegeneknek valamilyen láthatatlanná tevő köpenyük van. A kamerák úgy
helyezkedtek el, hogy Hiroki csapatából csupán néhány ember látszott a monitorokon, de az
ellenség végig rejtve maradt.
Roth a csapata első soraiban helyezkedett el, és a megerősített plexikapura irányította a fegyverét.
Körülötte remegett a levegő a feszültségtől; senki sem tudott valami sokat az idegenekről, az
emberek még abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán mit akarnak, vagy mit csinálnak. Talán
nem is lesz olyan könnyű végezni velük...
Éppen Reuben Hein, az egyik geotechnikus őrködött. Az arcát a falba vágott lyukhoz szorította.
Hirtelen felemelte sötétbarna kezét, és csendre intette a körülötte állókat. Egymás után teltek a
hosszú másodpercek.
Roth érezte, hogy a tarkójától elindul egy verítékcsöpp, és lassan lecsorog a nyakán. Lehunyta az
egyik szemét, és az ujját lazán a fegyvere ravaszára tette.
- Minden rendben, ne lőjetek! - kiáltott hátra Hein. - Csak Noguchi jön!
Roth csak akkor döbbent rá, hogy milyen ideges volt, amikor Hein szavai hallatán hűvös
megkönnyebbülés áradt szét benne. A társaival együtt ő is leeresztette a fegyverét, és hátralépett a
kaputól.
Noguchin látszott, hogy már harcolt; a ruhája tépett volt és poros, mindig jólfésült haja csomókban
tapadt a fejéhez, az arca kipirult. Gyorsan belépett a kapun, és felmérte a helyzetet.
- Látta őket? Mi a francok ezek? Hányan vannak? - Ackland félig elállta a nő útját. Hiába próbálta
rejtegetni a félelmét, vörös arca elárulta, mit érez.
- Túl sokan - mondta Noguchi. Szembefordult a farmerekből és a cég embereiből álló csoporttal, és
tiszta, határozott, parancsoló hangon beszélni kezdett. - Vonuljanak vissza a belső kapuhoz, ezt a
külsőt pedig hegessze be valaki. Az összes ajtót zárják le. A felső szinteken is. Mindet, kivéve a
keleti kaput. Az én engedélyem nélkül senki sem mehet ki.
Heinre nézett.
- Eléggé szervezett a csapat ahhoz, hogy mindezt anélkül megcsinálják, hogy agyontaposnák
egymást?
Hein bólintott.
- Majd intézkedem.
- Vannak itt gyerekek?
- Igen - szólalt meg Loren Gaunt. - A tanácsteremben vannak. Éppen esznek. Davidson és Jonson
vigyáz rájuk.
Noguchi felsóhajtott, és kihúzta magát. Mintha egy kicsit megkönnyebbült volna. A tekintetével
megkereste a többiek között ácsorgó Spannert, elélépett, és átnyújtotta neki a revolverét.
- Kérem, töltse ezt meg nekem. És szerezzen hozzá egy pár tartalék lőszert is. Ha lehet,
páncéllyuggató golyókat hozzon.
Spanner óvatosan átvette a fegyvert.
- Mennyi lőszerre lesz szüksége?
- Tíz tárra... A lehető leggyorsabban hegesszék le a kapukat!
Noguchi hátrament az operációs panelhez, és mintha észre sem vette volna, hogy a szavai milyen
hatást gyakoroltak a csoportra. “Tíz tár?” Halk mormogás hullámzott végig a termen.
Roth követte Noguchit, mert el akarta mondani a hátul várakozó Cathienek, mi a helyzet.
A japán nő a pult előtt megállt, és nyugodt hangon megszólította a kezelőszemélyzet egyik tagját.
- Downey, összekapcsolódott már a szatellittel?
- A Kis Cygni még mindig zavar... De egy órán belül már az is a horizont alatt lesz.
Noguchi bólintott, majd Weaverhez fordult.
- Mit mutatnak a kamerák? Össze tudna kapcsolni Hirokival, vagy a csapatával?
Cathie Roth mögé lépett, megfogta a kezét, és tágra nyílt szemekkel figyelte Noguchit. Weaver
lassan felnézett Noguchira, de nem szólt; könnyes szemei mindent elárultak.
Noguchi a pultra dobta a komszetjét, és átvette Weavertől a másikat. Weaver széke mögé állt, és a
parányi monitorra
nézett.
- Hiroki! Itt Machiko! Hall engem? - A hangja remegett az
idegességtől.
Cathie és Roth nem sokat látott a monitorból. Egy padlón egy nyitott elsősegélyláda hevert, a
tartalma szétszórva fehérlett körülötte. A monitor egyik sarkában egy fehér kábel látszott - Roth
döbbenten jött rá, hogy egy emberi kart lát. A karhoz tartozó test már kívül esett a kamera
látószögén. Cathie egyre erősebben szorította Roth kezét. A komból tompa lövések csattogása
hallatszott.
- Hiroki! Itt Machiko! Hall?...
- Ma...iko? - A kapcsolat rettenetes volt, de Roth mégis megkönnyebbült. Hiroki a jelek szerint még
élt. - “Bzzzt!”... A toronyban van? Friedman! Feküdj!
Statikus zajok.
Noguchi úgy markolászta a kommunikátort, mintha ezzel segíthetne Hirokinak. Gyorsan beszélt;
Roth most először látta a nőt a szokásos rideg burka nélkül. A nitrogénkirálynő félt.
- Figyeljen, Hiroki! Mondja meg a csapatának, hogy húzódjanak vissza. Kinyitunk pár kaput, és
beeresztjük magukat. Hall engem? Rendelje el a visszavonulást!
Hiroki hátrébb húzódott egy kicsit; a monitoron feltűnt a profilja. Egy puskát szorított a vállához - a
fegyver nem látszott a képernyőn -, és hiábavalóan rángatta a ravaszt.
- Késő! - kiáltotta. Megmarkolta a fegyvere csövét, és bunkóként meglóbálta. Statikus zörej. - ...
sem maradt csapatom!
Csak... és Friedman. - Statikus zaj. - Nem hiszem, hogy akár egyet is eltaláltunk a... közül!
Elfogyott a muníciónk, és mi is...
Még mondott valamit, de a szavai belevesztek egy széttörő plexi reccsenésébe. Hiroki még
magasabbra emelte üres puskáját.
Valaki, talán Friedman felüvöltött.
- ... Jönnek!
- Vigyázzon magára, Machi... - Statikus sistergés.
Roth látta, ahogy az idegen harcosok hatalmas, sötét teste megjelenik a monitoron. Hiroki teljes
erejéből lecsapott az egyikre - de az ütés hatástalan volt. A támadója azonban olyan könnyedén
csapta a földhöz, mintha csak egy gyerek lenne. Hiroki teste szerencsére a kamera látószögén
kivülre zuhant, de a monitoron megjelenő vörös vérpatak csakis tőle származhatott.
Noguchi mély, elfojtott hangon felhördült, és elfordította a fejét. Cathie sírt, és Roth felé fordult,
hogy megpróbálja megvigasztalni.
***
A yautják rohama áttörte a 'mberek védelmi vonalát. Most egyetlen harcos sem vesztette életét. Már
csak két Puha Húsú maradt talpon, de egy lélegzetvételnyi időbe sem tellett, mire az ő sorsuk is
beteljesedett. A kisebbiket Tichinde saját kezűleg intézte el. A 'mber megpróbálta megállítani egy
használhatatlan lőfegyverrel - úgy fogta, akár egy botot, de persze a Vezér számára nem volt
ellenfél.
Az új Vezér levágta az alacsony lény fejét. Jó harcos volt, még akkor sem adta fel a harcot, amikor
már teljesen esélytelen volt. Tichinde tudta, hogy a koponya a trófeafala dísze lesz majd - persze
előbb le kell tisztítania róla a betegesen sápadt húst.
Tichinde felüvöltött. A 'mber feje “thwei”-t fröcskölve himbálózott a lándzsája végén. Talán a Puha
Húsúak nem is voltak olyan halálos lények, amilyennek a yautják előtt leírták őket Ha csak ennyi
védekezésre képesek, akkor a Vezér és harcosai rengeteg trófeával fognak majd visszatérni az
otthonukba.
19

Scott úgy okoskodott, hogy a farmerek meg a cégesek valószínűleg a központi operációs épületben
torlaszolták el magukat. Ahogy az építmény felé haladva végigbotladoztak az üres utcákon,
egyetlen lelket sem láttak. A városra ráborult az alkony, de a hőség semmit sem enyhült.
Scott menet közben furcsa déja vu-t érzett. Elhagyatott város, félhomály, ismeretlen veszélyek -
többször is hátralesett a válla fölött, hogy a “Dolarhyde” valóban a helyén van-e. Tudta, hogy ott
kell lennie, de képtelen volt megszabadulni attól az érzéstől, hogy halálos veszélyben van, és
semmiképpen sem menekülhet ki belőle.
Már az első istállók közelében jártak, amikor meghallották a rikoltást.
Valahol a hátuk mögött egy hosszú, fülhasogató üvöltés harsant, visszhangot vert a mozdulatlan
levegőben, majd eltűnt a semmiben.
Bármi ordított, egy biztos volt: a hang nem embertől származott. Talán azok a dögök rikácsoltak,
amiket a hajón láttak?
Scott Tomra pillantott. Tom halottsápadtra változott, a szemei majd kiugrottak az arcából.
- Mi a szar?...
Mielőtt Tom befejezhette volna a mondatot, az iszonytató kiáltás újra felharsant. Most már
közelebb volt.
És egyre közeledett.
Scott elkapta Tom karját. Futni kezdtek a legközelebbi istálló felé. Scott gyomra összerándult az
idegen hangtól; az egész dolog egyre jobban hasonlított egy rossz álomra. Scott semmire sem
vágyott jobban, mint hogy végre felébredjen.
“Fel akarok kelni! Most!”
Az istálló kapuja nyitva állt. Ahogy átrohantak rajta, harmadszor is meghallották az üvöltést. Most
már egészen közelről érkezett. Becsapták maguk után a kaput.
Az istálló sötét volt, és rhynth-trágyától bűzlött, de legalább egyedül voltak benne.
- Most mit csinálunk? - Tomnak nagy nehezen sikerült elzihálnia a kérdést.
Scott megrázta a fejét, és megpróbált levegőhöz jutni.
A jókora helyiséget csak az egyik falba vágott, magasan elhelyezett, piszkos ablakokon beszűrődő
fény világította meg. A kapun kívül, amin bejöttek, és amihez mind a ketten támaszkodtak, csak
egyetlen kijárat volt: egy lezárt ajtó.
- Itt fogunk maradni - jelentette ki Scott.
- De az embereket...
- Szarok az emberekre! A többieknek fegyvereik vannak. Hallhattad a lövöldözést. Nekünk viszont
semmink sincs. Vagy talán vissza akarsz menni? Így, fegyvertelenül?
Odakint felharsant egy újabb ordítás. Tom hallgatott, de ez is felért egy válasszal. Várni fognak. Ha
valaki esetleg be akar jönni hozzájuk, akkor kopogjon, és szép udvariasan kérjen bebocsátást. Aztán
ha a hang nem embertől származik, még véletlenül sem fogják kinyitni előtte a kaput!
***
Noguchi az ágyán ült, a padlót bámulta, és egyik reszkető kezével a homlokát simogatta. Már
semmit sem érzett. Először szomorú volt, végtelenül szomorú, de ezt később felváltotta valami
tompa egykedvűség.
Hiroki meghalt. A társaival együtt feláldozta magát a kolónia érdekében, de neki, Noguchinak
mégsem sikerült kihasználnia az időt, amit Hirokiék az életük árán szereztek nekik. Semmit sem
tudott tenni - mindenben kudarcot vallott.
Tudatának egy része megállás nélkül ordítozott: “Szervezz! Irányíts! Szedd össze magad!”
Ugyanaz a hang volt, ami egész életében irányította, ami vezérelte az erős Machikót, ami mindig
arra biztatta, hogy emelje fel a fejét. Most is ott zsongott a gondolatai között, és szüntelen arra
próbálta rávenni, hogy álljon fel, ne késlekedjen - ám ő mégsem engedelmeskedett neki.
Noguchi úgy érezte, már órák óta ül egyhelyben, de közben mégis tudta, csak néhány perc telt el.
Furcsa: a legszívesebben lefeküdt volna, hogy amikor végül felkel, otthon, a saját ágyában találja
magát. A Földön, abban a piciny lakásban, amit már több millió éve elhagyott...
Vajon tényleg olyan rossz lenne, ha ezt tenné? Vajon nem lenne helyesebb, ha feladná a küzdelmet,
és várna, míg megérkezik a segítség, míg az átkozott cég értük küld valakit? Valószínűleg
kitartanának addig; csak néhány kaput és ajtót kellene megerősíteniük. Aztán csak ülniük kéne,
meg várni. Talán még a szobáját sem kellene elhagynia. Az odalent összegyűlt emberek nélküle is
jól elboldogulnak. Biztos kitalálnak majd valamit. Elrejtőzni, semmit sem csinálni, várni... Igen, ez
lenne a jó.
- Ms. Noguchi? - reccsent a komjából egy halk hang. Noguchi érezte, hogy a gyomra összerándul.
Miért éppen őrá van szükségük? Ez így nem fair! Ő nem tud levezényelni egy háborút. Az ég
szerelmére, hiszen ő csupán egy felügyelő! A tétova hang újra megszólalt.
- Ms. Noguchi, itt Weaver.
Noguchi felsóhajtott.
- Igen? Mi van? - kérdezte, de már ez sem számított.
- Elnézést, ha megzavartam, vagy ilyesmi. Úgy gondoltam... Vagyis... Tudom, hogy barátok voltak
Mr. Shimurával, és elnézést, hogy zavarom...
- Mondja már!
Noguchi dühös szeretett volna lenni, de már erre is képtelen volt.
- Van valami, amit látnia kellene. Át tudom irányítani a képet az ön monitorára. A toronytól
délnyugati irányban elhelyezett biztonsági kamerák egyike közvetítette a dolgot. Egy kicsit sötét a
kép, bár már megváltoztattam egy kicsit a felbontást... Azt hiszem, odakint rengeteg fény van...
Noguchi fáradtan megfordult, és a falba épített konzolra nézett. Már bánta, hogy egyáltalán
válaszolt a hívásra. Menjen a francba az összes ember. Hiszen nem is szeretik őt. Mit várnak tőle?
Ugyan miért kellene törődnie velük? Miért éppen ő?
A monitor bekapcsolódott.
Egy máglya jelent meg rajta. Noguchi első gondolata az volt, hogy itt, a Ryushin ilyesmi nem
fordulhat elő. A kép azokra a régi holókra emlékeztette, amiket még a Földön látott a törzsi
táncokról, meg más rituális hülyeségről.
De a táncosok itt most a harcosok voltak. A sárkányok. Vagyis, valójában nem is sárkányok voltak,
hanem idegen lények.
Hatan voltak: az, amelyik megölte Hirokit, meg a társai. A tűz körül rohangásztak, ugrándoztak és
szökdécseltek. A jelek szerint a nyugati kapu mögött talált törmelékből raktak máglyát maguknak.
A levegőben szikrák szállongtak, parázsdarabkák emelkedtek a koraesti égre. Az idegenek meg
csak táncoltak, és köröztek. Mindegyiknél egy-egy lándzsa volt, hang nem tartozott a képhez, de
Noguchi el tudta képzelni a győzedelmes ordítozást. A magasra tartott lándzsák végén ott
lengedeztek a győzelmük jelei. Noguchi figyelt. Az egyik táncos egy fekete rovarkoponyát tűzött a
fegyvere hegyére, az utána ugrándozó harcos pedig...
Noguchi gyorsan elfordult, majd újra a monitorra meredt. Először nem merte elhinni, amit lát, de
mégis igaz volt. A képet eltorzította a forróság és a rossz világítás, de...
A lény lándzsájának hegyén Hiroki feje volt. A hegyes penge átdöfte a nyakcsonkot, és a szájon
keresztül bukkant elő.
Noguchi egy pillanatig úgy érezte, nem bírja visszafojtani a hányingerét.
Az idegen lény eltáncolt a kamera elől, de Noguchi már látta, amit látnia kellett. A hányingere
elmúlt. Valami egészen új érzés vett rajta erőt. Nem bánat volt ez, nem is rosszullét, bár ezeket is
érezte. Nem, ez egy sötét és kemény és lüktető valami volt; valami, ami hatalmas fekete gépként
vibrált az énje legmélyén. Új, fizikai érzés volt, ami több dologból állt össze. Az alkotórészei közül
a legkönnyebben a dühöt lehetett felismerni. Noguchi nézte az ünneplő harcosokat, és érezte, ahogy
a közönyösségét fokozatosan felfalja a gépezet, hogy megrágja és szétégeti, hogy üzemanyagként
használja a lény a belsejében működő valamit. A gép kitisztította az agyát, és már tudta, mit kell
tennie.
Meg fogja ölni a harcosokat. Valamennyit. Nem csupán azért, hogy bosszút álljon Hirokiért, a
farmerekért, vagy a saját tönkretett karrierjéért. Szinte önzőnek érezte magát, de ez tulajdonképpen
semmit sem számított. A harcosok azért fognak meghalni, mert ujjat mertek húzni vele. Mert a
becsületébe gázoltak.
***
Roth és Cathie egy asztal közelében állt, ami mögött a Noguchi fegyverével vacakoló Spanner ült.
Még néhányan ott bámészkodtak, pedig nem sok látnivaló akadt. Spanner már nyolc tárat
megtöltött, és éppen a kilencedikkel szöszmötölt. Lassú mozdulatokkal a helyükre nyomta a
lövedékeket, majd bekattintotta a fékezőreteszt. A fémes csattanást jól lehetett hallani a
helyiségben. - Hiroki utolsó jelentkezése óta senkinek sem volt kedve megtörni a csendet.
Noguchi vagy húsz perccel korábban hagyta magukra őket. Jól tette - Roth nem örült neki, hogy
látnia kell a felügyelőnő zokogását. Ha még sírt volna, azt talán mindenki megérti, de Noguchi
lenyelte a könnyeit, és szinte összeroppant. Ez rossz jel volt; a barikádok felépítése közben Roth
látta, hogy a japán nő milyen keményen viselkedett, és egy ideig abban reménykedett, hogy ilyen is
marad. Akár kurva, akár nem, jól bírta a stresszt. Legalábbis ezt hitték róla. Valamennyien tudták,
hogy az adott helyzetben szükségük lesz rá.
Miután Noguchi elment, Ackland rövid beszédet tartott. Arról beszélt, hogy most össze kell
tartaniuk, és el kell dönteniük, mi legyen a következő lépésük. Ám Acklandon látszott, hogy fél, és
egyetlen javaslattal sem állt elő. Végül elhallgatott, és visszaült a helyére. Fogalma sem volt róla,
hogy mit csináljanak.
Ahogy a néma feszültség egyre növekedett, Cathie egyre erősebben szorongatta Roth karját. Roth
tudta, hogy élettársa nem szeretné, ha ő kezdeményezne. Pedig ő is legalább annyira értett a
harchoz, mint bárki más. Ha nem jobban. Nem akart a kolónia élére állni, de valakinek meg kellett
tennie. Szerette volna, ha végül mégis Noguchi lesz a vezér, de már egyre kevésbé bízott benne,
hogy visszajön a többiek közé.
Spanner egykedvű módszerességgel folytatta a tárak megtöltését. Az ilyen köpenyes golyók akár
egy falat is átlyukasztanának. Valakinek szüksége lesz rájuk...
Noguchi halkan, szinte észrevétlenül lépett be a terembe.
Ackland felnézett.
- Ms. Noguchi... - A hangja elárulta, zavarban van.
Noguchi szorosan hátrafésülte a haját, és a tincseket összekötötte a tarkóján. Olyan párnázott
overall volt rajta, amilyet a rhynth pásztorok szoktak hordani a miskárolás közben. Az öltözéket
arra tervezték, hogy viselőjét megvédjék az állatok rúgásaitól - Rothot is számtalan sérüléstől
megóvta már. Noguchi egy karabélyt vetett a hátára, a térdeire és a könyökére bőrből készült
védőpárnát kötött, a kezeire kesztyűt húzott. A komszet a nyakában lógott; a tekintete hideg volt és
kemény.
Roth idegesen elvigyorodott, és érezte, hogy Cathie átöleli a derekát. Noguchi visszatért, és látszott
rajta, hogy parancsnokolni akar.
- Kié a leggyorsabb robogó? - kérdezte rideg, erős, hivatalos hangon.
- Azt hiszem, az enyém - mondta Roth.
Noguchi bólintott.
- Hol van?
- A keleti kapunál. Benne van az indítókártya.
Noguchi elmosolyodott; az arca nyugodt volt, de valahogy mégis félelmetes. A nitrogénkirálynő
visszatért, csakhogy most valami mást takart a jeges felszín, mint korábban.
Ackland Noguchi vállára tette a kezét, és durva mozdulattal maga felé fordította.
- Hát erről van szó? Elhúzza innen a csíkot? És velünk mi lesz?
A hangja remegett a dühtől, a teste fenyegetően előredőlt.
- Azt hittem, hogy maga itt a főnök! Hová tűnt a felelősségtudata?
Noguchi mély lélegzetet vett, majd keményen Ackland gyomrába öklözött.

20.

A düh úgy szendergett benne, akár egy nyugodt, de vad állat, ami csak arra vár, hogy felébresszék,
és végre harcolhasson. Noguchi tudta, hogy most sokkal nagyobb és komolyabb dolgokkal kell
megküzdenie, mint az a nagyra nőtt farmer, aki vaskos ujjával mutogatva előtte állt, de már elege
lett Acklandból. Mély lélegzetet vett, és lecsapott. A mozdulat inkább ösztönös, mint tudatos volt.
Ackland összegörnyedt, és levegő után kapkodva a padlóra roskadt.
Noguchi látta, hogy a körülöttük álló emberek hátrahúzódnak; páran tapsolni kezdtek.
- Felelősségtudat? - A hangja olyan jeges és dühös volt, hogy még ő is idegennek találta. - Hiroki
meghalt, Ackland! És ezt a szart javarészt éppen maga keverte fel! Ha túléljük ezt az egészet, meg
fogja tudni, mi jár azoknak, akik valóban “felelősek” valamiért!
Ackland még mindig a padlón hevert. Az arca vörös volt, és alig kapott levegőt. Noguchi dühe
visszahúzódott, vadsága újra készenléti állapotba helyezkedett; izgatott és fáradt volt egyszerre.
Ackland bosszantó pasas volt, de kár lett volna még több időt pazarolni rá.
“Annyi csak, mint egy fejfájás.”
Noguchi felnézett, és végigpillantott a bámuló tömegen. Az arcok nem látszottak dühösnek, csak
szomorúnak. Talán Ackland mégsem volt annyira népszerű, mint amilyennek tartotta magát. De
most csak az számított, hogy elvégezzék a munkát; azt a munkát, amiért valóban ő volt felelős: le
kellett vadászniuk a lényeket, amelyek megzavarták Prosperity Wells életét. És nem csupán a
bosszú miatt.
“Becsületből” kellett megtenniük.
Noguchi felemelte a hangját, hogy mindenki hallhassa a
szavait.
- Weaver, amíg visszaérek, maga lesz a parancsnok. A többiek szó szerint teljesítik minden
parancsát. Megértették?
Néhány farmer bólintott. Ennek így kellett lennie.
Spanner egy rhynth-bőr övhöz erősítette Hiroki pisztolyát; a szíjon néhány zseb is volt a
tartaléktárak számára. Noguchi a férfira mosolygott, és egyetlen szó nélkül felcsatolta az övet.
Mindenki hallgatott.
Egy farmerekből és cégesekből álló csapat követte Noguchit. Végigmentek a keleti zsilipkapuhoz
vezető hosszú folyosón, de a nőnek nem volt mondanivalója a számukra. Támadt ugyan egy ötlete,
ám a részleteket még ki kellett dolgoznia. A komon keresztül elmondta Weavernek a legfontosabb
dolgokat, így biztos lehetett benne, hogy a telepesektől megkapja a szükséges segítséget. Mivel
azonban Hirokival és a csapatával is pillanatok alatt végeztek, nem vesztegethette az időt a
tervezésre; rákényszerült, hogy rögtönözzön.
Noguchi a zsilipkapu elé lépett, és kilesett a fürkészablakon. A robogó a kaputól pár méternyire állt.
A sűrűsödő sötétség békésnek, nyugodtnak tűnt.
Roth Noguchi mögé állt. Az arca kemény, és eltökélt volt.
- Ha kell, magával megyek - mondta halkan.
Noguchi elgondolkozott, de végül megrázta a fejét.
- Nem. Ha nem jövök vissza, valakinek ki kell találnia egy új tervet. Azzal segít a legtöbbet, hogy
itt marad. Beszéljen Weaverrel, ő majd eligazítja magát.
Roth bólintott.
- Akkor legalább azt engedje meg, hogy fedezzem.
- Rendben van. Körülbelül húsz perc múlva jelentkezem. Ha nem kerülnék elő, hegesszék le a
kaput, és tartsák fenn a CDS-kapcsolatot a cég alközpontjával. Ha folyamatosan visszavonulnak, és
minden ajtót lezárnak maguk mögött, talán képesek lesznek kitartani, amíg a dögök feladják. Vagy
amíg bejön, amit tervezek.
“Vagy amíg bejutnak...”
Ezt nem kellett kimondania. Roth újra bólintott, és a vállára akasztotta a fegyverét. Noguchi
kinyitotta a kaput, és kirohant a forró éjszakába.
***
A fájdalma fokozatosan csillapodott. Fogalma sem volt róla, mennyi ideje tart ez az egész. Azt sem
tudta, hogy hol van, és hogy pontosan mi történt. Néhányszor felriadt a sötétségből, és érezte, hogy
még él, hogy még mindig “nan'ku”. A testéhez hevederek feszültek, és mozgásképtelenné tették -
valahogy úgy, ahogy a dlexpántok a vicsorgó fekete lényt. A királynőt. A “kainde amedh”-et.
Egy pillanatra felidézte az ismerős képet, majd úgy döntött, alszik még egy keveset. Még mindig
nem volt jól, de érezte, hogy az ereje valamelyest már visszatért. Émelygett attól, amit érzett: a
szagok furcsák és idegenek voltak, és a levegő is rossz volt. És egyetlen yautját sem érzett a
közelben...
Dachande aludt, de belső szeme nyitva maradt, és figyelt. Majd később kideríti, hogy mi történt.
Később - hamarosan.
***
Noguchi felugrott a robogóra, és ugyanabban a pillanatban elfordította az indítókart. A testében
adrenalin áramlott, a légzése felgyorsult. Körülötte mintha minden lelassult volna; mintha egyedül
ő mozgott volna fénysebességgel.
Lenyomta a gyorsítógombot, és elszáguldott a “Dolarhyde” felé. Nem félt - már nem találta
rémisztőnek a halál gondolatát. Persze nem akart meghalni, de az esélyei nem voltak valami
nagyok. Miután látta Hiroki fejét azon a lándzsán, beletörődött a helyzetébe. Tudta, valószínűleg
meg fog halni - de magával fog vinni egypár dögöt is.
Egy felüljáró emelkedett előtte, egy két emelet magas függőhíd, amivel a szennyvízfeldolgozó
telepet és a fő víztárolót kötötték össze. Noguchi tövig nyomta a pedált; az árnyékok vastagok és
titokzatosak voltak.
Már félig átjutott a felüljáró alatt, amikor a sötétség hirtelen életre kelt.
A támadás balról érkezett. Egy éles rikoltás hallatszott, aztán a robogót eltalálta valami nagy, és
nehéz tárgy. A jármű megingott, és az egyik sötét fal felé sodródott. Karmok reccsentek - a robogó
visszanyerte az egyensúlyát, és...
És Noguchi újra nyílt terep fölött szállt. A lény lezuhant a robogóról. Egy újabb üvöltés harsant, de
ez már a nő háta mögött. Noguchi érezte, hogy valami észvesztő sebességgel közeledik felé. A dög
utána rohant...
Noguchi a hátán keresztbevetett puska után nyúlt, és széles ívben elkanyarodott a robogóval.
Mintha minden lelassult volna - tisztán látta a futó szörnyet. Hosszúkás fekete koponyájából penge-
agyarak villantak elő; teste ízeit, fémesen fekete és förtelmes. Egyedül volt.
Noguchi egyenesen felé repült, pedig tudatának egyik része üvöltve követelte, hogy meneküljön el
a dög elől, szálljon el tőle minél messzebbre.
Noguchi célzásra emelte a fegyverét...
A lény feje véresőt fröcskölve szétrobbant.
A sűrű árnyak közül egy másik dög ugrott elő. Noguchira rontott...
A nő ezt is telibe találta. Éles, fájdalmas-dühödt üvöltés remegtette meg a levegőt, de a dög mégis
elkapta a robogót, valahogy fellendült rá, és fenyegetően Noguchi fölé tornyosult.
A felüljáró alatt, a sötétben alig láthatóan egy méteres vastagságú gerenda húzódott. Noguchi
mélyen előredőlt, behúzta a nyakát, és abba az irányba fordította a robogót.
A következő pillanatban a rovar elnémult, és a robogó újra felemelkedhetett.
Noguchi visszakanyarodott, majd újra a hajó felé fordult. A szíve majd kiugrott a helyéről, de
furcsa módon nyugodt maradt. Mindent felfogott, mégsem esett pánikba; érezte, hogy ura a
testének és az akaratának, és hogy pontosan tudja, mit tesz...
A fékre taposott, és dühödten felordított. Hogy milyen ostoba volt!
- A francba! A francba, a francba!
Miriam Roven. Róla teljesen megfeledkezett.
***
Amikor Miriam meghallotta a komplexumon végigvisszhangzó robajokat, a lövések zaját, a
kommunikátorok már órák óta némák voltak. Már korábban is volt valami lövöldözés, de mintha az
valahogy messzebb lett volna. Párszor egy-egy furcsa, nem embertől származó rikoltást is hallott.
Miriam megmarkolta a csontvágót, és megpróbált mélyeket lélegezni. Úgy érezte, már napok óta
áll így, az ajtó mellett.
Fáradt volt. A betege még nem nyerte vissza az eszméletét, de az életfunkcióit mutató műszerek
jelzései egy párszor már megugrottak: a lény teste újra működőképes volt, a szíve szabályosabban
dobogott, és a vérnyomása meg a testhőmérséklete is normálissá vált. A műszerek persze
tévedhettek, hiszen még sohasem csatolták őket ilyen lényhez. Miriam sem találkozott még ilyen
idegennel, sőt, talán még Kesar sem...
“Kesar.”
Miriam lehunyta a szemeit, és mély lélegzetet vett. Nem akart a férjére gondolni. Most nem. Még
nem készült fel rá, hogy elfogadja a tényeket... Még nem készült fel a gyászra.
A laborban két kommunikátort helyeztek el, de rendszerint egyik sem működött - néha napokig
használhatatlanok voltak. Soha, senkit sem érdekelt különösebben, hogy megjavítsák a
készülékeket, hiszen a labor csak pár lépésnyire volt a főantennától. Senki sem akart kapcsolatba
lépni Miriammal - vagy ha mégis, arról nem tudhatott. Félt, és csak arra tudott gondolni, hogy
mennyire rossz Kesar nélkül.
Egy robogó állt meg az épület előtt. Miriam futó lábak dobogását hallotta. Talán Kesar az...
Már akkor tudta, hogy nem a férje jött, mielőtt meghallotta volna Machiko Noguchi hangját.
- Dr. Roven! Én vagyok az, Machiko!
Miriam még jobban megszorította a csontvágót, és az ajtóhoz lépett. Megnyomta a nyitógombot, és
óvatosan kilesett.
Valóban a felügyelőnő állt odakint. Egy párnázott overall volt rajta, a kezében pedig egy puskát
tartott. Ahogy belépett a laborba, idegesen körülnézett.
Amint belül volt, Miriam rácsapott a kapcsolóra - az ajtó a
helyére csúszott.
- Machiko! Lövéseket hallottam. Mi történt?
A fiatalabb nő a szemébe nézett. Miriamot megdöbbentette,
mennyire megváltoztak Noguchi közömbös, rideg vonásai.
Valami nagy dolog történhetett, valami olyasmi, ami mindent megváltoztatott. Noguchi szemei, és
szájának kemény vonala legalábbis erről árulkodott...
- Nagyon rossz a helyzet, és egyre tovább romlik. - Machiko Noguchi hangja a körülmények
ellenére nyugodt volt. - El tud vezetni egy légrobogót?
Miriam megrázta a fejét, és az asztalra tette a csontvágót.
- Nem. Sohasem tanultam meg, hogy kell. Kesar meg akarta tanítani rá, de sohasem...
- Ezt tudja kezelni? - szakította félbe Machiko, és felemelte az egyik fegyverét. - Arra nincs időm,
hogy visszavigyem magát a főépületbe.
Miriam újra megrázta a fejét.
Machiko ennek ellenére a kezébe nyomta a fegyvert.
- Félautomata - mondta gyorsan -, szóval tulajdonképpen mindent megcsinál maga helyett. Csak
irányozza arra, amit le akar lőni, aztán húzza meg ezt a ravaszt. - A fegyver aljára mutatott. - Csak
hat lőszer van benne, szóval egyet se pazaroljon figyelmeztető lövésre.
Miriam tétován elvette a pisztolyt, és összeráncolta a homlokát.
- Ms. Noguchi, én orvos vagyok, és nem katona...
- Ez nem háború - mondta Noguchi halkan. - Itt most a túlélésünkről van szó.
Miriam szemeibe könnyek tolultak, de maga sem tudta, miért.
- És kire... kellene lőnöm? - A szavaknak furcsa íze volt.
- Az ápoltja fivéreire. Vagy minden olyasmire, ami egy két méter magas, banánfejű, csupafog
rovarra hasonlít - mondta Machiko. A beteghez lépett, és az asztalra pakolt tárgyak közül felemelte
azt a furcsa páncélt, amit Hirokival már korábban is nézegetett. Miriam felé nyújtotta.
- Az azonosítatlan élőlények, amiket Roth hozott... Kesar jelentésében az állt, hogy azok az izék
valószínűleg petéket, vagy spórákat hordoznak magukban, amiket gazdatestekbe akarnak plántálni.
Elképzelhető, hogy azokból a spórákból egy ehhez hasonló lény fejlődik ki? - A páncélba vésett,
különös állatot ábrázoló rajzra mutatott.
- Ezt lehetetlen megállapítani - mondta Miriam lassan. Zavarba jött. - Miért?
- Mert ma este találkoztam pár ilyen döggel. A “Dolarhyde”-on több tucatnyi, talán több száz van
belőlük. Valószínűnek tartom, hogy Ackland rhynthjei fertőzöttek voltak... - Elhallgatott, majd
folytatta. - Vagy “magukban hordozták” ezeket a lényeket, aztán a hajón a többi csordából
származó állatokat is megfertőzték. Szerintem a két ismeretlen fajnak valami köze van egymáshoz.
Miriam a rajzra nézett, majd a vizsgálóasztalhoz kötözött lényre pillantott.
- Biológiai kapcsolat nem lehet közöttük. Két teljesen különböző kémiai rendszerhez tartoznak.
Machiko bólintott.
- Mindegy, most úgy sincs időnk ezen elmélkedni. - A sebesült idegenre nézett. - Ezt le kellene
lőnünk - jelentette ki. - De talán mégsem... Lehet, hogy később szükségünk lesz egy túszra. - Az
ajtóhoz lépett.
- Mit akar tenni?
Noguchi megfordult.
- Van egy-két ötletem. Ide hallgasson, azt szeretném, ha itt maradna. Rendben? Odakint nem
biztonságos. Tartsa zárva az ajtót. Amint tudok, visszajövök, de ha egy órán belül nem
jelentkeznék, találjon ki valamit, hogyan juthatna vissza egyedül a főépületbe. Várjon reggelig, és
ha elindul, vigye magával a pisztolyát. Majd szólok a farmereknek, hogy ne feledkezzenek meg
magáról.
Noguchi kilépett az ajtón.
Miriam az asztalra tette a nehéz fegyvert, és egy percre lehunyta a szemeit. Az egész olyan volt,
akár egy szürreális rémálom. Ez nem lehet valóság! A vizsgálóasztalon fekvő idegen lényre nézett,
és megpróbálta rendbeszedni a gondolatait.
Kesar meghalt. Ostobaság lenne abban reménykedni, hogy még él. Talán ennek a törött agyarú
idegennek valami köze van a halálához... Miriam szívében mégsem volt harag; csak valami
dermesztő és hasogató fájdalmat érzett.
- Milyen kár - mondta halkan. - Mennyit tanulhattunk volna egymástól...
Az ajtó felől hirtelen valami reccsenés hallatszott, majd egy koppanás.
- Dr. Roven! Én vagyok az, Machiko! “Miért jött vissza?”
Miriam az ajtóhoz ugrott.
- Machiko? Mi történt?
Rácsapott a nyitógombra, és hátralépett.
- Mi?...
A torkán akadtak a szavak. A betege... Nem, mégsem ő az, csak egy ugyanolyan lény, amilyen az
asztalon feküdt...
Miriam megfordult, és futni kezdett. A páncélos szörny utána kapott.
“Az asztal, a fegyver, a ravasz!...”
Miriam rohant, de a lény a háta mögött felüvöltött. Túl közel volt.
Miriam tudta, meg fog halni.

21.
Az első diadal után Tichinde ráparancsolt a yautjákra, hogy járják körül a 'mberek lakóhelyeit, és
derítsék ki, hogy hol rejtőzhetnek. Egy csapatnyi 'mber ugyanabban az építményben tartózkodott,
ahol az első hordájukat elkapták, de Tichinde biztos akart lenni benne, hogy nincsenek többen - el
akarta kerülni, hogy esetleg csapdába csalják őket.
Tichinde lassan lépkedett. A háta mögül közeledő gépzúgást hallott. Beolvadt az árnyékok közé -
úgy csinálta, ahogy tanították nekik -, és várt. Végigsimított az övére akasztott tarisznyán; már volt
benne néhány 'mber-trófea, de biztosra vette, hogy még többet is sikerül begyűjtenie.
Egy repülő jármű bukkant elő a sötétségből. Egyetlen 'mber ült rajta. A jármű leereszkedett, a 'mber
- egy rövid fegyvert szorongatott a kezében - pedig berohant az egyik építménybe.
Tichinde megnyomta a páncélja egyik hurok-kapcsolóját. A kapcsolóhoz tartozó hangrögzítő
egységet a hajóroncsból mentette ki. A parányi 'mber kiáltozni kezdett, majd belépett az épületbe.
Egy másik 'mber nyitotta ki előtte a kaput.
Nem sokkal később egy 'mber kijött, felült a járműre, és elrepült. Tichinde nem volt benne biztos,
hogy ugyanaz a lény volt, amelyik az előbb érkezett - a 'mberek teljesen egyformák voltak a
számára.
Tichinde várt néhány lélegzetvételnyi ideig, majd átment a kapuhoz, amin keresztül a 'mber kilépett
az épületből. Megnyomta a páncélja karlemezén elhelyezett kapcsolót. A hangrögzítőből furcsa
szavak hallatszottak.
Valami megmozdult az építmény belsejében. A kapu kinyílt. Egyetlen fegyvertelen 'mber állt
mögötte. A 'mber arca eltorzult. Felrikoltott. Tichinde előreszökkent, és vérért üvöltött. A 'mber
hátrahőkölt, megfordult, és egy asztal felé futott. Az asztalon egy különös formájú fegyver hevert.
Tichinde magasra emelte a lándzsáját, és felkészült a végső csapásra...
Volt valami ismerős a teremben. Egy szag, amit már sokszor érzett - de most csak egyetlen dolog
számított: a 'mber-nek meg kellett halnia.
A 'mber lassan felemelte a fegyverét, és lőtt. Az első lövedék messze célt tévesztett. A második is.
Tichinde lecsapott a lándzsájával. Biztos volt benne, hogy a mozdulat halálos lesz...
***
Noguchi egy lövést hallott, azután még egyet. A hang a laborból érkezett, vagy valahonnan a
közeléből.
A hat legnagyobb istálló közös főkapuja előtt állt. Nem tudta biztosan, melyik nyitókódot kellene
használnia. Megnyomott egy pár gombot - bízott benne, hogy a megfelelőeket -, majd az órájára
pillantott.
A lövések hallatán összerezzent. A dörrenéseket egy vérfagyasztó, állati üvöltés kísérte.
Noguchi felugrott a robogójára, és a labor felé fordult. Bízott benne, hogy még időben érkezik.
***
Dachande a yautja halálüvöltése hallatán kinyitotta a szemeit, és halkan felnyögött.
Tichinde... Tichinde éppen rárontott arra a lényre, arra a 'mberre, akinek a szagát Dachande már
kezdte megszokni.
A kétségbeesett 'mber ahhoz az asztalhoz rohant, ami közvetlenül Dachande pihenőhelye előtt állt.
Egyetlen mozdulattal felemelt egy fegyvert. Tichinde klasszikus pózba merevedve tornyosult előtte,
készen arra, hogy halálos csapást mérjen a rémült 'mberre. Arra a 'mberre, amelyik gondozta őt,
Dachandét, amelyik átsegítette a sötétségen - azon a sötétségen, ami talán a “dhi'ki-de” előtti utolsó
pillanatait beárnyékolta.
Dachande felemelte az egyik karját. A heveder elpattant. Dachande villámgyors mozdulattal
előrenyújtotta karmos kezét, és közvetlenül a penge alatt elkapta Tichinde lándzsáját.
Tichinde meglepetten felkapta a fejét. A 'mber a padlóra rogyott.
Dachande egy gyors mozdulattal felfelé taszította a lándzsát, és hanyatt lökte Tichindét.
Tichinde felugrott, előrenyújtotta a csuklóját, és Dachande felé döfött kettős pengéjű “ki'cti-p”-
jával.
A Vezér dühödten felhördült. Tichinde fegyvert emel rá? Talán elment az esze?
Dachande könnyedén kiszabadította a másik karját is, feltápászkodott, és megpróbált felugrani. Az
alsótestét még mindig hevederek rögzítették az asztalhoz...
Tichinde eléugrott, és felemelte gyilkolásra kész “ki'cti-p”-ját.
Aztán a világ milliónyi parányi darabra hullott.
***
A hangokból ítélve a laborban valami harc folyt. Felismerte Miriam Roven sikoltását. Noguchi
rátaposott a pedálra, és behúzta a nyakát.
***
Miriam felsikoltott, és a padlóra roskadt. A következő pillanatban szétrepedt a fal, és
mennydörgésszerű robaj támadt. Egy törmelékdarab - éles volt és nehéz - a nő jobb lábszárára
zuhant. Miriam iszonyatos fájdalmat érzett, de a félelem még borzalmasabb volt.
A mennydörgés elhalkult. Miriam erőlködve belekapaszkodott az asztal egyik lábába, és
megfordult, hogy lássa, mi történt.
Noguchi átjött a falon. A robogó az oldalára dőlve a padlón feküdt; Machiko pedig mellette hasalt,
és a könyökére támaszkodva valahová Miriam mögé célzott a pisztolyával.
A doktornő hátrafordította a fejét. Az a lény, a támadója arccal előre a padlón hevert. Nem mozdult,
de Miriam hallotta szaggatott lélegzését.
A beteg még mindig a vizsgálóasztalon volt, de már csak néhány heveder szorította le a testét, és
azon ügyködött, hogy dühödt mozdulatokkal letépje magáról a pántokat.
- A földre, Miriam!
Noguchi a vonagló betegre irányította a fegyvere csövét. Az ujja megfeszült a ravaszon.
***
A doktornő feltápászkodott, és a tűzvonalba állt.
- Jézusom, feküdjön le! - Noguchi úgy érezte, a szíve menten kiugrik a helyéről.
Miriam azonban rá sem nézett. Mindkét kezét felemelte, és lassan a lekötözött harcoshoz lépett.
***
Ahogy a 'mber egyre közelebb ért hozzá, Dachande megfeszítette minden erejét, és egyre vadabbul
tépte a hevedereit. A lény maga elé tartotta furcsa, karomtalan kezeit, és lassan mozgott. A másik,
harcosnak öltözött 'mbernél fegyver volt, ám az, amelyik közeledett felé, pontosan a lővonalban
mozgott.
Lehet, hogy ez csak valami trükk? Talán így akarják lenyugtatni őt, mielőtt a Puha Húsúak
felszakítják a testét...
Ám a lassan mozgó lény ugyanaz volt, amelyik ápolta; a “ki'cti-pa” eltéveszthetetlen volt. Ha meg
akarta volna ölni őt, már korábban is megtehette volna. Akkor, amikor még eszméletlenül és
sebesülten feküdt. Dachande lenézett a mellére. Egy vastag pánt feszült rá. Ez nem lehetett harci
szerszám... Ha pedig nem az volt, akkor csakis gyógyító anyag lehetett!
Dachande mozdulatlanná dermedt, de megfeszítette a testét. Figyelmeztetően rászisszent a 'mberre.
A 'mber lassan, nagyon lassan előrehajolt, és kioldozta Dachande béklyóit.
***
Miriam kioldozta a hevedereket, és óvatosan, kerülve minden hirtelen mozdulatot, hátralépett. A
lény rámordult - a hangja fenyegető gurgulázás volt -, de nem támadta meg, pedig elérhette volna.
- Mit művel?
Miriam egyetlen pillanatra sem vette le a szemeit a betegéről.
- Azt hiszem, minden rendben van - mondta halkan.
A lény néhány hosszú másodpercig rámeredt. Miriam meg sem moccant; nem akarta megijeszteni.
- Megőrült? - Noguchi dühös volt. - Ezek megölték Hirokit, meg hat másik embert is!
Miriam nem mozdult.
- Ők. De nem ő...
Miriam érezte, hogy a lény nem fogja bántani, mégis félt A halál torkában nem sokat számítanak a
megérzések.
A beteg gyorsan mozgott. Felemelte egyik karmos mancsát, és Miriam vállára csapott.
***
Dachande tűnődve megvizsgálta a 'mbert. Ez lett volna az a lény, amire egész életében vadászni
akart? Csúf volt, de egyáltalán nem látszott veszélyesnek. És ostoba is volt. Megközelített egy
harcost, pedig nem is voltak fegyverei - ez nem vallott valami magas intelligenciára. Vagy lehet,
hogy fantasztikusan bátor volt, és felkészült a párharcra? De olyan kicsi volt... Lehet, hogy tényleg
küzdeni akart, de akkor egészen biztos, hogy bolond.
A fegyveres 'mber karattyolni kezdett. Dachandénak olyan érzése támadt, hogy a fegyvertelen lény
megmentette az életét. A harcos külsejű 'mber lassan leeresztette a fegyverét.
Egész életében yautjaként élt, és nem sokat törődött a tudományokkal - de a jó harcosok mindig
befogadták az új információkat. Lehet, hogy a Puha Húsúak világa más volt, mint a yautjáké.
Dachande döntött. Karmos kezét a 'mber vállára tette, és üdvözlőén megrázta a testét.
A 'mber elvesztette az egyensúlyát. A társa újra felemelte a fegyverét. Dachande visszahúzta a
kezét, és várt.
Egy kis idő múlva a parányi 'mber kihúzta magát, és viszonozta a gesztust.
Dachande rábámult. Elképesztő!
A következő pillanatban Tichinde összecsattintotta az agyarait, és lassan felállt.
Dachande dühe fellángolt. A “s'yuit-de”! Meg kell halnia!
Dachande elugrott a 'mber mellett, és lecsapott Tichinde koponyájára. A tanonc az ütéstől a padlóra
rogyott.
Tichinde nem szólt, csak megrázta az övére kötözött tarisznyát.
Dachande letépte a tarisznyát a bolond ifjonc derekáról. Felemelte. Trófeák voltak benne... 'mber
trófeák.
Dachandét szinte megvakította a düh. Tichinde a felügyelete nélkül vadászott, méghozzá
'mberekre!
Dachande megmarkolta a yautja fürtjeit, és felemelte. A düh megsokszorozta az erejét. Érezte saját
pézsmaszagát - a vérvágy felforrósította, és nehézzé tette. Felemelte az egyik öklét, és lecsapott
Tichinde szájára.
Tichinde megpróbált elhúzódni. Egy gyenge ütéssel felelt - Dachande gyomrába vágott.
Dachande undorodva és dühödten az arcába üvöltött, majd újra lesújtott rá.
Tichinde valamikor a tanítványa volt, de megszegte a vadászat törvényeit. Egy Vezér nem
engedheti meg, hogy ilyesmi előforduljon. Ideje volt, hogy megfegyelmezze Tichindét. A
törvénysértőnek el kellett pusztulnia.
Ez volt a törvény. Ez becsületbeli ügy volt.

22

Noguchi döbbenten figyelte a két óriási harcos küzdelmét. A törött agyarú “beteg” képzettebb volt,
és könnyedén győzött.
Milliónyi gondolatfoszlány száguldott át Noguchi agyán. A beteg hálás volt, a másik a gyilkosok
közé tartozott. A törött agyarú jobb volt, idősebb, és talán okosabb is - a doktor viszont örült, hogy
szabadon eresztette...
Miriam pár méter távolságból figyelte a viadalt. Szótlanul állt, és csak bámult.
Noguchi lövésre készen tartott pisztollyal előrefutott, és megmarkolta a doktornő karját.
- Jöjjön!
A szörnyek csak püföljék egymást nyugodtan - nekik viszont dolguk volt.
Noguchi és Miriam átbújt a beszakított fal repedésén. Átfutottak az udvaron. Noguchi a fő garázs
felé, keleti irányba fordult. A medikai központ az istállók közelében volt, de a terve
véghezviteléhez Noguchinak szüksége volt egy járműre. Mivel a robogója totálkáros lett, egy
másikat kellett keresnie. Tudta, a garázsban van még egy pár robogó...
“Csakhogy Miriam nem tud repülni, egy ilyen járgány meg csak egyetlen embert bír el.”
Noguchi a legszívesebben üvöltött volna. A francba, a francba, a francba!
Már-már pánikba esett, amikor eszébe jutott a 'kopter.
A 'kopter!
Még gyorsabban futott.
Miriam csak nehezen tudott lépést tartani vele; az egyik lába még mindig vérzett. Az udvarra sűrű
sötétség borult. Az épületekre szerelt lámpák többsége tönkrement, az épen maradtak fénye pedig
csak arra volt jó, hogy megszaporítsa az árnyékokat. Szelíd szellő kerekedett - forró volt és bűzös.
Halálos, hullaszagú szél.
Előttük és mögöttük rikoltozó árnyak mozdultak. Alig lehetett látni valamit. Noguchi úgy vélte, a
két idegen faj tagjai harcolnak az épületek között.
“Talán észre sem vesznek majd minket...”
Az egyik árnyékból egy óriási, fekete rovar ugrott eléjük támadásra emelt karokkal.
Miriam felsikoltott.
Noguchi célzott, és kétszer lőtt. Az első lövés túl magasra sikerült. A második feltépte a rovar
torkát. Vér fröccsent.
A folyadék egy cseppje Noguchi párnázott overalljának karjára hullott, sisteregve átrágta magát az
anyagon, és megégette a nő bőrét. “Sav. Valamilyen sav...”
A maró folyadék mélyen a húsába égett. Ahogy tovább rohantak a garázs felé, Noguchi érezte,
hogy az overall belsejét a saját vére áztatja. Megpróbált megfeledkezni a fájdalomról; már
majdnem elérték a céljukat.
Amikor a garázshoz értek, Miriam már csak bicegve tudott haladni. Noguchi maga után húzta az
épület végébe. A 'koptert általában a medikai központban tartották, az egyik heli-padon állt -
vészhelyzet esetén az orvosok használták -, de Noguchinak eszébe jutott, hogy a fegyverbegyűjtő
körút után egy kisebb javítást kellett elvégezni rajta.
“Remélem, nem motorhibáról volt szó...”
Ahogy befordultak a sarkon, Noguchi éles, ugató hangon felnevetett. A 'kopter pontosan ott volt,
ahol gondolta. Óvatosan körülnézett, de az udvar tisztának tűnt.
Miriam Noguchi mögé botorkált, és összerogyott.
- Ó, a francba, nem tudok felállni, sajnálom, Kesar, ne haragudj, képtelen vagyok... - A doktornő
megpróbálta tartani magát, de közel állt az idegösszeroppanáshoz. Az arca homokszínűvé vált, a
szemei kidülledtek.
Noguchi talpra állította Miriamot, és a 'kopter felé ráncigálta.
- Semmi baj, Miriam, minden rendben lesz. Oké? - Remélte, hogy vigasztaló a hangja. - Minden
rendbe fog jönni. Oké?
Elérték a 'koptert. Noguchi kinyitotta az ajtót, és betaszigálta Miriamot.
- Ne féljen, kijutunk innen. Oké? Majd segítek irányítani a gépet, csak mondja meg, hogy mit
csináljak, és minden rendben lesz.
A szavai mintha végre áthatoltak volna a doktornő hisztériáján. Roven felemelte könnyáztatta arcát,
és tágra nyílt szemekkel Noguchira nézett.
- Mindig Kesar repült. Nem tudom, hogy kell!
***
Dachande nem akart túl sok időt Tichindére pazarolni, pedig úgy érezte, ez az idióta lassú halált
érdemelne. Meg kellett találnia a többi yautját - ha egyáltalán életben maradt közülük valaki. Meg
kellett tudnia, mi folyik körülötte, és hogyan került ilyen helyzetbe. Olyan érzése volt, hogy nem
sok jó történhetett.
Tichinde újra összerogyott. Fürtjeit ragacsosak voltak a “thwei”-jétől, két agyara letört, a csonkok
besüppedtek a bőrébe. Már nem akart harcolni; már menekülni próbált.
A Vezért még jobban felbőszítette a yautja látványa, aki lassan, erőtlenül megpróbált elkúszni előle.
A “kwei”-nek állatként kell megdögölnie; az élete nem érhet véget úgy, mint egy harcosé.
Dachande nem várt tovább. Felkapta a padlóról Tichinde lándzsáját, a feje fölé emelte, és a
hegyével célba vette a tanonc gerincének felső végét.
Lecsapott.
“Shiiink!”
Dachande kirántotta a véres sebből a fegyvert, és a tetemre köpött. A Vezér lerángatta a “kwei”
páncéljait, elszedte a fegyvereit, és mindent magára vett. A kötést a mellén hagyta. Egy kis
fájdalmat érzett, de bízott benne, hogy az öltözék majd összefogja törött csontjait. Egy
másodpercnyi habozás után lehúzta Tichinde melléről a hangrögzítő egységet is; talán később még
hasznát veheti.
Dachande úgy érezte, mintha tűz lobogna a vérében - igazságot akart szolgáltatni. Felfegyverkezve,
harcra készen kilépett az éjszakába, hogy megkeresse a többi tanítványát. Elképzelhető volt ugyan,
hogy Tichinde egyedül indult el, de Dachande ezt mégsem tartotta valószínűnek. A tanoncok nem
szoktak magányosan vadászni.
Ha az ifjak tényleg itt vannak, a 'mberek táborában, és valóban elkezdték a vadászatot - nos, akkor
semmi sem állíthatja meg a mestert, hogy megtanítson nekik valamit.
***
- Micsoda? Roven bólintott.
- Kesar meg akart tanítani rá, de...
Noguchi meg sem hallotta a nő mentegetőzését.
“Oké, nem tudja megcsinálni, szóval rácsesztünk...”
Végignézett a 'kopter konzolán elhelyezett több tucatnyi kapcsolón és nyomógombon. Az egyik
alatt a FŐKAPCSOLÓ felirat volt. Noguchi elkattintotta.
A 'kopter motorja duruzsolva életre kelt.
Noguchi a komszetjére csapott.
- Itt Noguchi. A 'kopterben vagyok... - Gyors pillantást vetett a műszerfalra. - Az egyes 'kopterben.
Torony, hall valaki?
Statikus sziszegés, aztán felreccsent Weaver hangja.
- Vétel! Mi történt?
- A garázsban vagyok. Miriam Roven is velem van, de egyikünk sem ért a 'kopter irányításához.
Szükségünk lenne némi segítségre.
Weaver hangja nyugodt volt.
- Oké, értjük, miről van szó. Kattintsa fel a FŐKAPCSOLÓ feliratú kapcsolót.
- Már megtettem.
- Látja a gombot, amin a KOMP felirat van? Nyomja meg. Noguchi megkereste a a gombot, és
megnyomta. Felvillant
egy kis monitor, és megjelent rajta néhány kérdés. Noguchi és Roven felsóhajtott.
- Oké, haladunk - mondta Noguchi halkan.
- David, gyere át ide. - Weaver hangja most mintha távolabbról érkezett volna, de aztán újra a
kommunikátora fölé hajolt. - Idehívtam Spannert. Majd ő elindítja magukat. Rendben?
- Remek. Odaát mi a helyzet? - Noguchi megérintette a karját. Az arca összerándult a fájdalomtól,
de a sebe már nem vérzett annyira, mint korábban.
- Már vártuk, hogy megadja a jelet. Mindent lezártunk, legalábbis egyelőre. De látni kéne, mi folyik
a délnyugati udvaron! Olyan, mintha egy mindenki mindenki ellen háborút játszanának...
- Akkor most vegye úgy, hogy megadtam a jelet. Várják meg, míg felszállunk, aztán kezdjenek
hozzá. Sok szerencsét!
- Vettem, főnök!
Rövid csend támadt. Noguchi izgatottan várta, hogy Spanner végre megérkezzen. A komszetjét
babrálta. Már nagyon szeretett volna eltűnni a környékről. Megfordult, hogy Miriamra nézzen, és...
A 'kopter elejére egy sötét alak vetődött. Egy szörny-rovar! A fogairól nyálka csorgott; egyik
karmát átdöfte a szélvédőüvegen.
 ***
Scott és Tom hosszú ideig hallgatott. A kinti lövések és halálsikolyok hallatán úgy gondolták,
jobban teszik, ha meg se moccannak. A szörnyek mind odakint voltak - a két férfi abban bízott, ha
elég hosszú ideig várnak, a dögök talán felfalják egymást, vagy egyszerűen csak odábbállnak.
Scott úgy okoskodott, hogy a telep délnyugati részén lehetnek, a két üresen álló istálló egyikében.
Hat másik építmény tele volt bömbölő rhynthekkel; az állatok üvöltözése összekeveredett az idegen
lények rikoltozásaival.
“Harmónia á la Pokol.”
- Kezdem azt hinni, hogy a hajón nagyobb biztonságban
voltunk - suttogta Tom.
- Igen. Persze. A pók hálójában csücsültünk, és vártuk a vacsorát. Az ő vacsorájukat.
Scott résnyire kinyitotta a kaput, hogy észrevegyék, ha valaki esetleg feléjük tart, ám eddig senkit
sem láttak. Legalábbis embereket nem.
Odakint különös humanoid lények csatároztak a bizarr állatokkal, amelyek elfoglalták a hajót.
Ahhoz már túl sötét volt, hogy ki lehessen venni a részleteket, de a helyzet egyértelmű volt: a
telepnek ezen a részén egy kibaszott háború dúlt. Scott és Tom nem tudta megállapítani, hogy ki,
kivel, mit csinál, és hogy miért. Iszonyat volt az egész.
Scott fáradt volt, és szarul érezte magát. Úgy érezte, már napok óta az istállóban kuporognak.
Szeretett volna lezuhanyozni, bevágni egy steaket meg pár sört; egy puha ágyra vágyott. Persze
inkább úgy döntött, hogy lemond minderről, és egyelőre nem mozdul ki a búvóhelyéről, mégis jó
volt eljátszadozni a gondolattal. Legalább addig sem kellett a valósággal törődnie. A valósággal,
ami leginkább a Végítélethez hasonlított. Egyszerűen hihetetlen volt az egész.
Tom halkan felnyögött, és leült a mocskos padlóra. Rosszul érezte magát; már legalább egy órája
köhécselt és reszketett. Megpróbált uralkodni magán, de az arca elárulta, hogy szenved. Scott
aggódva a barátjára nézett, majd újra a véres csatára bámult.
Valami fülsiketítő hangon felvisított, de egy másik valami elhallgattatta.
- Tarts ki, Tommy! - suttogta Scott. - Megússzuk! “Persze. Ha szárnyakat növesztünk, és
visszarepülünk a
Földre.”
***
Noguchi minden erejét összeszedve előrerúgott. A dög alig mozdult el, de ez is elégnek látszott.
Talán...
Noguchi gyors egymásutánban négyszer megrántotta a ravaszt. Az állat feje szétrobbant; a
csonkból halálos véreső fröccsent a 'kopter szélvédőjére és műszerfalára. A fegyver dörrenései kis
híján megsüketítették a nőt. A plexi füstölni kezdett, a szűk fülke megtelt csípős, maró bűzzel.
Noguchi körbenézett. Egyelőre semmi más nem közeledett feléjük.
- Jól van?
Roven felemelte egyik reszkető kezét, és bólintott. Noguchi mély lélegzetet vett, és becsatolta
magát az ülésbe.
- Kösse be magát, Miriam.
Noguchi kiejtette a fegyverből az üres tárat, a helyére kattintott egy újat, majd lenézett a konzolra,
és mély lélegzetet
vett. - Kezdjünk hozzá, Spanner. Mit csináljak?
A 'kopter rángatózva felemelkedett, de Noguchinak végül sikerült dél felé, a komplexum irányába
fordítania. Miriam még mindig nem tudta, hogy a japán nő mit tervez, de örült, hogy végre
elszakadtak a talajtól.
Miriam óvatosan megtapogatta sebesült lábát, és hunyorogni kezdett. A seb komoly volt. Minden
egyes másodperccel gyengébbnek érezte magát, és egyre jobban szédült. Rengeteg vért vesztett.
Talán túl sokat...
Miriam a dzsekijéből leszakított darabból nyomókötést készített, majd halkan imádkozni kezdett,
hogy újra, és lehetőleg hamarosan együtt legyenek Kesarral.
***
Dachande végigfutott a 'mberek furcsa rendszerben elrendezett építményei között. A csatazaj felé
tartott. Az egész teste fájt, legalább két bordája törött volt, de most nem törődhetett ilyesmivel.
A talajt a szétrombolt épületekből szétszóródott törmelék borította. Dachande átugrott egy elhullott
here letépett torzója fölött; a dög testnedve sziszegve beleégette magát a földbe.
Dachande balról lángvetőktől származó robbanásokat és kiáltásokat hallott. Némán átkozódva a
hang irányába fordult, és felgyorsított.
A “s'yuit-dé”-k! 'mberekre vadásztak, méghozzá minden irányítás és felügyelet nélkül! Már az is
elég nagy baj volt, hogy megszegték a törvényt, de a legsúlyosabb hibájuk mégis az volt, hogy
semmiféle stratégiát és taktikát nem alkalmaztak.
A másik két Beavatott valószínűleg meghalt, hiszen ha még élnének, nem engedték volna meg ezt
az őrültséget. A yautják még képzetlenek, a dögök számára nem jelenthetnek komoly akadályt. A
fegyveres 'mberek pedig talán még a heréknél is rosszabbak.
Dachande előtt hirtelen megjelent a Kemény Húsúak egy kisebb hordája. Egyszerűen előugrottak
az árnyak közül, és a vadászra üvöltöttek. Dachande megmozdította a lángvetőjét. Sietnie kellett;
most nem volt ideje kiélvezni a csata gyönyörűségeit. Négyen voltak, és körülvették. Az első
csattogó fogakkal előrelendült. Hatalmasra tátotta külső állkapcsait, és a belső, rúdon mozgó,
kisebb fogsorai is szétnyíltak.
Dachande szétlőtte. A lövedék tompa puffanással apró, véres cafatokra robbantotta a dög testének
középső részét. Dachande meg sem fordult, úgy végezte ki a másodikat, majd a harmadikat is. Az
egyiket lelőtte, majd “hiju” pozícióba helyezkedve felemelte a lándzsáját, és felnyársalta a másikat.
Az utolsó here felrikoltott, megfordult, és elrohant. Szokatlan volt a viselkedése; Dachande tudta, a
dögök csak akkor tesznek ilyesmit, ha a közelben egy királynő tartózkodik. Persze itt nem lehetett
királynő, ám a lényben benne volt az ösztön, hogy figyelmeztetnie kell a veszélyre a bolyt.
Dachande még jobban felgyorsított. Talán néhány tanítványa még helyrehozhatja a hibáját. Ha
pedig valamilyen oknál fogva mégsem teszik meg, kénytelen lesz végezni velük. Ezen a bolygón
nyakig merültek a trágyába, és a bűz már szinte elviselhetetlen volt.
***
Roth a többiekkel együtt élelmet és vizet pakolt az AJ-kbe. Ha szerencséjük lesz, egy nap múlva
visszatérhetnek, de mégis majdnem mindent el kellett vinniük. A farmerek többsége már elfoglalta
a helyét, és készen állt - még egy utolsó ellenőrzés, és már indulhatnak is.
Weaver pár szóval elmagyarázta Noguchi tervét. A dolog elég rázósnak tűnt, de jó esély volt rá,
hogy beválik. Csak páran tiltakoztak ellene - természetesen most is Ackland volt a leghangosabb
mind között -, ám Weaver pár jól megválasztott szóval elhallgattatta őket. (Rothnak az különösen
tetszett, amikor kijelentette, hogy “vagy különben szétrúgjuk a szétcseszett seggeteket”.)
Miközben Weaver az utolsó pár embert is beirányította valamelyik AJ-be vagy rakodógépbe, Roth a
keleti zsilip előtt őrködött. A legnagyobb járgányban - nemrég ezzel hordták a védőfalhoz a
paneleket - harminchét ember fért el. Az adó-vevő készülékek többségét is felpakolták - a terv
szerint a sivatagból kellett folytatniuk a CDS jelek sugárzását.
Ha eljutnak addig.
A gyerekek sírtak, Creep halkan nyüszített. Roth megértette a jelzését: a kutya azt szerette volna
“elmondani”, hogy odakint túl nagy a forróság. Roth bólintott; eszébe jutott a gyerekkora, Dél-
Texas, ahol felnőtt, meg az ottani viharok. A perzselő nyári levegő még forróbbá vált, amikor a
felhők összesűrűsödtek. Akkoriban, gyerekként mohón várta az első esőcseppeket. Volt valami a
levegőben, ami az éji karneválokra emlékeztette, bár ő maga sem tudta, hogy pontosan miért. Aztán
eleredt az eső; kövér, meleg cseppekben hullott, és...
Weaver szakította félbe a merengését.
- Készen vagyunk.
Roth bólintott, és füttyentett Creepnek, hogy ugorjon fel a robogóra. Cathie Harrison egyik AJ-ján
volt; az egyik gyerekre vigyázott. A terv szerint nekik később kellett felszállniuk.
Hirtelen tompa dörgés rázta meg a talajt. A hang egyre erősebbé vált. Roth felugrott a robogóra, és
beindította. A robaj beleveszett a talaj rengésébe. Tényleg olyan volt, mint a mennydörgés... Roth
rátaposott a gyorsítópedálra, és az AJ-k, meg a vontatók előtt kelet felé indult.
***
Amikor a zaj körülfolyta őket, Miriam kinyitotta a szemeit, és lenézett. Alattuk élő óceánként
hullámzott a talaj. Mintha az egész telep megmozdult volna; a robajból csak időnként harsant fel
egy-egy állati üvöltés.
Noguchi szabadon eresztette a rhyntheket.

23.

Dachande meghallotta a robajt, és rögtön a legközelebbi építményhez rohant, amire fel tudott
kapaszkodni.
Közvetlenül azután, hogy megszerezte a vezéri címet, egy csapattal vadászni indult. Akkor hallott
ilyen dörgést; tudta, a zajt nem okozhatja más, csak egy hatalmas, rémült és esztelen “gry'sui-bpe”-
ben rohanó állatcsorda. A yautjái akkor egy alacsony dombra kapaszkodtak fel, onnan nézték végig,
ahogy a négylábú lények elszáguldottak alattuk. Ha lent maradtak volna, biztos, hogy mind a paták
alá kerülnek, és odavesznek.
Dachande észrevette az egyik magas építmény oldalához rögzített létrát. Odafutott.
Még nem találta meg a tanítványait, de erről egyelőre le is kellett mondania. Most ki kellett térnie a
csorda mindent letipró lábai elől. Bízott benne, hogy a tanítványai is meg fogják érteni, hogy mitől
származik a zaj, és hogy keresnek maguknak egy magasan levő, védett helyet.
Ahogy egyre feljebb kapaszkodott a létra fokain, Dachande dühödten felmordult. Ha a tanítványai
odafigyeltek a szavaira, talán életben maradnak. Ha nem figyeltek, akkor “megérdemlik” a halált.
Ennek ez volt a rendje. Dachande mégis reménykedett.
“Olyan jól haladtak a tanulmányaikkal, hogy talán megértik, mit kell tenniük...”
Dachande egyre feljebb jutott. A robaj egyetlen, mindent elnyelő dörejjé változott alatta.
***
Noguchi lejjebb eresztette a 'koptert, és elhúzott az istállók fölött. Remélte, hogy a kapukat végül
kinyitotta a kód, amit beállított.
A rhynthek egész álló nap kint voltak a tűző napon. Vizet egyáltalán nem, és csak minimális
takarmányt kaptak. A 'kopter hangja üresen visszhangzott az istállókban. Az egészhez annyi is elég
volt, hogy egyetlen túl ideges állat megriadjon - ahogy ez az egyetlen rhynth előreugrott, a társai
követték.
Az állatok átszakították a kapukat, amiknek a zárszerkezetét Noguchi már korábban kioldotta.
Pár másodperc múlva már valamennyi rhynth kiözönlött az istállókból. A megvadult csorda
átdübörgött Prosperity Wellsen, és mindent letaposott vagy félrerúgott, ami az útjába került.
A 'kopter kereső reflektora halvány fényt szórt a földre. Noguchi a pánikba esett csordára pillantott
- hosszabban nem figyelhette meg az állatokat, hiszen a figyelmét teljesen lekötötte a gép
irányítása.
Miriam Roven vidáman felkiáltott.
- A rhynthek éppen most tapostak le vagy egy tucatnyit az azonosítatlan lényekből! - A hangját
szinte teljesen elnyomta a csattogó paták zaja, és a megrémült rhynthek bőgése.
Noguchi elmosolyodott, és felhúzta a botkormányt. Meg akarta nézni, hogy a farmereknek sikerült-
e kijutniuk.
Kelet felé fordította a gépet, és keresni kezdte az AJ-k reflektorainak fényköreit.
Ahogy meglátta a fehér és vörös fényfoltokat, Noguchi megkönnyebbült. A farmerek és a cégesek
egyre távolabb jutottak a várostól, és egyre közelebb értek a nyílt sivataghoz.
Bejött! Sikerült a terve!
Noguchi visszafordította a 'koptert a “Dolarhyde” felé, hogy a gép zúgásával tovább fokozza az
állatok riadalmát. A telepesek már relatíve biztonságban voltak; a rhynthek mindent letiportak, ami
az útjukba került. Talán mégsem lesz rá szükség, hogy tovább rongálják a várost.
A hajón persze még lehetett néhány lény, amit el kellett intézni - valószínű volt, hogy egy pár rovar
még életben maradt, de a többségüket már sikerült elpusztítani...
Ahogy az adótorony közelébe kerültek, Miriam kihúzta magát, és előremutatott. Noguchi oldalra, a
doktornő által jelzett irányba pillantott. Az egyik harcos! A létrán mászott, már majdnem felért a
tetejére. Három vagy négy óriási rovar kapaszkodott utána.
***
Miriam látta, hogy a törött agyarú harcos a torony teteje felé mászik. Előremutatott. A harcos
mellén még mindig ott volt a kötés, amit a doktornő tett rá.
- Machiko! Nézze!
- Mit?! - A rhynthek dübörgése fülsiketítő volt.
- Az ott a betegem! - kiáltotta Miriam még hangosabban. - Meg kell mentenünk!
Noguchi oldalra kapta a fejét.
- Szó sem lehet róla! Éppen ezek az izék kavarták ezt a nagy szart! - Visszafordult a műszerfal felé.
Miriam csalódottan az ajkába harapott. Hogy vehetné rá mégis Noguchit a dologra? Fontos volt a
számára, hogy megmentsék a harcost - nem tudta volna megmondani, hogy miért, de úgy érezte,
pillanatnyilag ez a legfontosabb az egész világon.
- Az a harcos megmentette az életemet, Machiko!
Noguchi eltátotta a száját, majd becsukta.
- Nézze, én nem...
- Kérem! Machiko, ez a lény kockára tette értem az életét!
A doktornő a betegére nézett. A lény már majdnem felért a
torony tetejére. A sötét, ízeit testű dögök még közelebb értek hozzá.
- Könyörgök!
Noguchi nem felelt. A torony felé fordította a 'koptert.
***
“Biztos elment az eszem! Biztos, hogy bediliztem...”
Noguchi döbbenten a torony felé kormányozta a gépet. Tulajdonképpen mi a francot csinál? Dr.
Roven kedves nő, normális esetben teljesítené minden kérését, de... De ezt?
Noguchi látta, hogy a törött agyarú az egyik üldözője felé rúg, és rácsap a legközelebbi dögre. A
rovar sikítva lezuhant. A harcos nem adta meg magát. - Noguchi szinte tisztelni tudta volna ezért.
De hiszen alig tudja irányítani a 'koptert! Még egy képzett pilóta számára is nehéz feladat lenne,
hogy egy “torony” mellett lebegjen! Ráadásul azért kell végrehajtania ezt a mutatványt, hogy
megmentsenek egy idegent, egy olyan lényt, amiről alig tudnak valamit.
“Viszont megmentette Miriam életét.”
Rendben van.
Ha kockára tenné két ember életét egy ilyenért, az azt jelentené, hogy minden elvét feladta... Csak
egy másodperce volt arra, hogy döntsön.
Alattuk a rhynthek tovább száguldottak.
***
Dachande belerúgott az egyik herébe, majd a lándzsájával felhasította egy másik testét. A dög
kalimpálva lezuhant, ám két másik ugrott a helyére.
Dachande az állatok dübörgésén keresztül is meghallotta a levegőben lebegő hajó zúgását, ám nem
törődött vele. Enélkül is éppen elég dolga akadt. Sima talajon a herék leölése nem jelentett volna
nehézséget a számára, ám most úgy kellett harcolnia, hogy fél kézzel a létrába kapaszkodott...
A fémlétra éles hangot hallatott; Dachande érezte, hogy az egész megremeg a ráakaszkodó súlyok
alatt.
A gyenge szerkezet újra pattant egyet, és lassan elvált az épület oldalától.
Dachande tudta, ha nem talál ki valamit, egy lélegzetvételnyi idő múlva újra lent lesz.
Lent lesz, meg kell majd küzdenie a Kemény Húsúakkal, és közben ki kell térnie a megvadult
csorda útjából.
A Fekete Harcosnak szüksége lehet Dachandéra.
A Fekete Harcos végül minden csatát megnyer.
***
Noguchi a torony mellé eresztette a 'koptert. Az épület oldalán végigfutó létra vészjóslóan
megremegett a ráakaszkodó lények súlya alatt.
- A francba...
Miriam a konzolon babrált, és végül rácsapott egy gombra.
- Kapd el a hágcsót! - kiáltotta a doktornő hihetetlenül hangosan. - Biztonságba viszünk!
Noguchi hunyorogni kezdett. A doktornő megtalálta a mentőzsinór kioldógombját.
Noguchi még lejjebb eresztette a gépet. Kemény dolog volt, de mégsem bizonyult olyan nehéznek,
mint először gondolta. A vezérlőpanelen azonban kigyulladt egy pár vörös jelzőlámpa. Noguchi
szerette volna megnézni, hogy mit jelentenek, de semmi kedve sem volt hozzá, hogy bámészkodás
közben lezuhanjon.
- Kapaszkodj!
Noguchi felüvöltött.
- Nem tudom örökké így tartani a gépet, Miriam! Ez a dög nem érti...
A 'kopter lesüllyedt, majd újra felemelkedett. A harcos elkapta a hágcsót.
Noguchi meglepetten felkiáltott. Ez is bejött!
A törött agyarú felmászott a 'kopterre.
“Oké, de most mi a szart fogunk csinálni vele?”
Aztán...
Az egész egyetlen másodperc alatt történt. Egy sötét árny vetődött feléjük. Noguchinak csak annyi
ideje volt, hogy felfogja, az egyik rovar ugrott rájuk. A dög az egyik kompresszoron landolt -
ugyanazon az oldalon, ahol a törött agyarú és rikoltozva, vergődve próbált megkapaszkodni.
A 'kopter fenyegetően megdőlt. Noguchi ösztönösen felrántotta a botkormányt...
...fémreccsenés; a torony oldala leszakadt... aztán meglódult a világ, és... a 'kopter zuhanni kezdett.

24.

Amikor a rhynthek elszabadultak, mind a ketten aludtak.

Scott nem hitte volna, hogy képes lesz elbóbiskolni, de fáradt volt és elgyötört. Odakint még
mindig folyt a harc, de az istálló, ahol meghúzták magukat, viszonylag biztonságosnak tűnt. A csata
zajai egy idő után háttérzümmögéssé váltak, később pedig eltávolodtak.
Scott álmában a Földön volt, és Tommal együtt megpróbálta elmagyarázni a cég kételkedő
embereinek a történteket. Egy óriási faasztal körül, egy félhomályos tanácsteremben ültek. Eleinte,
amíg Tom beszélt, a fejesek érdeklődve hallgatták a beszámolót. Csakhogy Tom csupa hülyeséget
mondott, és Scott hiába nyitotta ki újra és újra a száját, egyetlen hangot sem tudott kinyögni.
Aztán az emberek hirtelen püfölni kezdték az ökleikkel az asztalt. Egyikük, egy nagyon magas,
feketeinges férfi felkiáltott.
- Hazugság! Hazugság! - Aztán az asztalhoz csapódó öklök csattogása egyre hangosabbá vált. A
végén már elviselhetetlen volt a zaj.
Amikor az asztal széttört, Scott felriadt.
- Ó, a francba... - Tom felugrott, és az ajtó elé húzódott. Az istállóban sötét volt, de Scott még így is
jól látta Tom sápadt, megkínzott arcát. A srác nem nézett ki valami jól.
Scott fájó testtel, kínlódva feltápászkodott, és a barátja mellé lépett. A dörgés már minden más zajt
elnyomott. Scott a résnyire nyitott kapun keresztül kinézett, és tátva maradt a szája a
csodálkozástól.
Az istálló jobb oldala mellett rhynthek száguldoztak. Az állatok hat, talán hét méternyire lehettek
tőlük - legalábbis Scott a rohanó lábak által felkavart porfelhőn átbámulva ennyinek becsülte a
távolságot. Ahogy az állatok folyama eldübörgött észak felé, az egész épület megremegett. Tom
mondott valamit, de Scott egyetlen szavát sem értette.
- “Mi van?” - Scott a saját ordítását is alig hallotta.
Tom megrázta a fejét, és előremutatott.
Scott először nem tudta, mit kellene látnia. Tom a két épülettömbbel arrébb magasló adótorony felé
mutatott, majd fel, az ég felé intett, aztán újra a toronyra bökött.
Scott felnézett a torony tetejére. A szívverése felgyorsult. Az építmény fölött egy 'kopter lebegett.
Éppen valamilyen mentőakciót hajtott végre - a torony tetején csapdába esett fickót akarta
kiszabadítani, akinek a sarkában egy pár...
Scott a szemét erőltetve felbámult.
... egy pár olyan idegen dög lihegett, amilyennel a “Dolarhyde”-on találkoztak.
A torony tetején rekedt fickó - óriásnak látszott - a 'kopter-ből leeresztett hágcsó után nyúlt. Sikerült
elkapnia. Ahogy a pasas egy lélegzetelállító ugrással felszökkent a gépre, Scott szélesen
elvigyorodott, és Tomra nézett. Tom hangtalanul felnevetett, és hátbavágta a barátját. A Tom arcán
végigömlő megkönnyebbültség hirtelen rémületté változott.
Scott a 'kopterre nézett. A gép pörögve zuhanni kezdett, és egyenesen feléjük tartott! Valami
nagyon nagy baj történhetett... A lények egyike felugrott a 'kopter tetejére, és a pilóta pánikba esett.
A két férfi látta, hogy a gép pörögve, irányíthatatlanul zuhan lefelé, és vagy ötven méternyire tőlük
földet ér.
A robbanás elég hangos volt ahhoz, hogy a megvadult rhynthek távolodó, halkuló dübörgésén
keresztül is hallani lehessen.
Scott és Tom egyetlen szó nélkül kinyitotta a kaput. A lezuhant gép felé futottak. Az égő
üzemanyag, és a megperzselt homok bűze fojtóvá tette a levegőt.
A meleg éjszaka egyre forróbbá változott.
***
Ahogy a mennydörgés összemosódott egy máglya melegével és pattogásával, Noguchi kinyitotta a
szemeit. A feje fölött a Ryushi éjszakai egének csillagai világítottak. Hányingere volt; valami nem
stimmelt; képtelen volt megmozdulni.
- Miriam? - Alig hallotta a saját hangját.
Egy arc jelent meg fölötte. Egy ismerős, szakállas arc.
- Conover?
- Gondolhattam volna, hogy maga az! - A pilóta megpróbálta túlüvölteni a rhynthek halkuló, de
még mindig hangos dübörgését. - Szerencséje van, hölgyem, hogy életben maradt.
Ahogy Conover kikapcsolta a biztonsági övét, és kiemelte a roncsból, Noguchinak hirtelen minden
az eszébe jutott.
“A törött agyarú; a rhynthek kitörése; a telepesek kivonulása a sivatagba; Miriam...”
- Ki a franc tanította magát repülni? - Conover mögött ott állt a másik pilóta is. Strandberg.
Betegnek látszott.
- Senki - felelte Noguchi.
A hangja erőtlen volt - ez feldühítette. Körülöttük mindenhol a 'kopter roncsának égő darabjai
hevertek. A gép egyben maradt része a hátuk mögött lángolt.
Noguchi a pilótára támaszkodott. Lassan elvánszorogtak a 'kopter szétzúzódott pilótafülkéjének
közeléből.
- Hol van Miriam? - kérdezte a nő. Amikor magához tért, a doktornő nem volt mellette... Erőlködve
körülnézett; a nyaka mintha nem bírta volna el a fejét.
Strandberg előrelépett, és megfogta a másik karját.
- Ide hallgasson, el kell tűnnünk innen! Azok a dögök nemsokára visszajönnek!
Ahogy jobban szemügyre vette, Noguchi látta, hogy Strandberg valóban beteg. Sápadt volt,
reszketett, és mintha hányingerrel küzdött volna. Noguchi is pontosan ezt érezte.
Már a csorda végén rohanó rhynthek is eltűntek. Halkuló robaj, a tűz sziszegése, és... Valahol a
közelben azok az iszonyatos lények rikoltoztak.
- Miriam - mondta Noguchi újra. - A törött agyarú... Miriam meg akarta menteni...
A pilóták ügyet sem vetettek rá. Az egyik istálló felé cipelték.
Noguchi ellökte magától a két férfit, és visszafordult a 'kopter maradványai felé.
- Dr. Roven! A nő, aki velem volt a 'kopterben! Nem hagyom itt!
Conover hangja egyszerre volt bocsánatkérő és bosszús.
- Én senki mást nem láttam... - kezdte, de hirtelen elhallgatott.
- Ó, Jézus!...
Noguchi a pilótákra nézett. A két férfi döbbent, rémült arccal állt előtte. Hátrapördült, és úgy érezte,
megáll a szíve. A törött agyarút látta kilépni a tűzből. A lény Miriam Rovent tartotta az ölében.
Dachande lezuhant, de a vállával sikerült letompítania az esést. Az is sokat segített, hogy már
azelőtt elrugaszkodott a 'mberek gépéről, mielőtt az lezuhant.
Felállt, és összehúzta a szemét. Furcsa szorítást érzett a mellében; talán újra eltörtek a bordái,
amelyek éppen kezdtek összeforrni.
A megvadult csorda már messze járt, a közelben nem volt egyetlen here sem - legalábbis egyelőre.
Dachande a lángoló gépre nézett, és lassan körbejárta. A 'mberek megpróbálták megmenteni az
életét - ebben egészen biztos volt -, és közben meghaltak.
Megpillantotta a roncsból kizuhant, földön fekvő alakot. Óvatosan megközelítette. Nem mozdult.
Az aprócska test a hasán feküdt, de Dachande már azelőtt tudta, hogy mi az, mielőtt megfordította
volna. Az a 'mber hevert előtte, aki gondozta őt, aki szabadon eresztette. Aki megpróbálta
megmenteni őt a heréktől - aki közben életét vesztette. Egyértelmű volt, hogy már “thei-de”; az
arcán és a nyakán vastag “thwei”-patakok csordogáltak, a testhelyzetéből pedig arra lehetett
következtetni, hogy eltörött a gerince.
Dachande felemelte a parányi testet, és egy pillanatra tétován megtorpant. Mit csináljon vele? Az
állatok elvonultak; a közelből, a lángoló gép túlsó oldaláról 'mberi beszédhangokat hallott.
A többi 'mber talán szeretné megkapni a társuk testét. Egy ilyen bátor lénynek valószínűleg ők is
megadják a végtisztességet, mielőtt az “u'sl-kwe”-be, a végső nyugvóhelyére fektetik. Nem volt
ugyan harcos, de olyan érzékenységgel rendelkezett, amit Dachande addig csak a legkisebb
gyermekekben fedezett fel.
A társaihoz vitte a 'mbert. Hárman voltak; az egyikben arra a fegyveres 'mberre ismert, amit már
korábban is látott. A másik kettő nagyobb termetű volt, de fegyvertelen. Ahogy elindult feléjük,
mozdulatlanná dermedtek.
Az apró harcos felemelte és rászegezte a fegyverét, majd futva elindult felé. Dachande látta, a 'mber
nem akarja megtámadni.
Az alacsony harcos előrenyújtotta a kezét, és szelíden megsimogatta halott társa arcát. Az arca
valahogy bánatos volt. Miközben a halott arcot simogatta, újra és újra ugyanazokat a szavakat
ismételgette. Dachandénak eszébe jutott a karjára erősített hangrögzítő. Gyorsan bekapcsolta.
A gép visszajátszotta a 'mber szavait. Az apró harcos felnézett Dachandéra, majd intett neki, hogy
tegye le a tetemet.
Dachande szelíden a földre fektette a testet. Ez a 'mber segíteni akart rajta - legalább a halála után
szerette volna viszonozni valahogy a jószándékát.
***
Amikor a lény maszkja mögött megszólalt a saját hangja, Noguchi döbbenten felnézett.
- Sajnálom, Miriam.
Noguchi a földre, majd Miriam testére mutatott. A törött agyarú óvatosan lefektette a doktornőt,
majd hátralépett.
Noguchi Miriam mellé térdelt. Már semmit sem tehetett érte.
“Minden rendben, Machiko. Volt valaki, akivel törődtél, aki számított rád. Most halott. Nem nagy
ügy...”
“De a te hibád!”
Noguchin egy pillanatra erőt vett az elkeseredés. A kezeibe temette az arcát, és halkan, panaszosan
felnyögött. A fájdalma éles volt és kegyetlen, a bűn tudata óriási és megsemmisítő - de most nem
volt ideje ilyesmire.
Noguchi lassan felállt, és mély lélegzetet vett. A pilóták hallgattak - a nő nem tudta eldönteni, hogy
az együttérzés, vagy a döbbenet némította el őket.
Noguchi a harcos felé fordult. A lény is Roven szétzúzódott testét bámulta; furcsa maszkján
különös árnyak vibráltak.
- Ideje véget vetni ennek az egésznek - mondta Noguchi
A törött agyarú feléje lépett, és a vállára tette egyik karmos mancsát. Noguchi megpróbálta
viszonozni a gesztust, bár alig érte fel a hatalmas lény vállát.
A jelek szerint szövetségesre talált - legalábbis egyelőre.

25.

Scott és Tom követte a sikátoron, és a sötét városon átvágó Noguchit. Scottnak fogalma sem volt
róla, hova mennek, de Noguchi határozottan mozgott.
Scott időnként hátralesett a válla fölött, és a mögöttük lépkedő hatalmas, idegen lényre pillantott. A
halott nőt a gép mellett hagyták, de előtte benzint locsoltak a testre, és lángra lobbantották.
Miután végighallgatta Noguchi beszámolóját az elmúlt huszonnyolc óra eseményeiről, Scott
megdöbbent.
- Szóval maga azt állítja, hogy ezek... - Az óriás felé biccentett. - Ezek azért eresztették szabadon
azokat a dögöket ezen a “lakott” bolygón, hogy aztán vadászhassanak rájuk? - Ingerült volt, de
megpróbált halkan beszélni.
Noguchi bólintott.
- Ez csak egy teória, de megállja a helyét. Szerintem a harcosok nem tudták, hogy a Ryushin
emberek élnek. A viselkedésükből ítélve nem számítottak rá, hogy velünk is szembe kell majd
szállniuk. A telep viszonylag új, és elképzelhető, hogy ők már korábban, jóval előttünk jártak a
bolygón - Noguchi, elhallgatott, és amikor újra megszólalt a hangja keserű gúnnyal csengett. - Azt
hiszem, tudnánk róla, ha az érkezésünk óta jártak volna itt.
A hátul haladó Tom megbotlott, és elesett. Scott megállt, és hátrafordult, hogy felsegítse, de az
óriás már talpra állította a pilótát - úgy emelte fel, mintha meg sem erezte volna a
Tom a lény felé bólintott, intett, majd előresietett, és csatlakozott Scotthoz meg Noguchihoz.
- Azt hiszem - folytatta a nő -, a jelenlétünk egy kissé összekuszálta a terveiket.
Scott összeráncolta a homlokát.
- Összekuszálta a terveiket. Ez remek! Most, hogy tudom, hogy ez az egész szarság csupán baleset
volt, rögtön jobban érzem magam.
Noguchi megvonta a vállát.
- Mindegy, legalább ez az egy a mi oldalunkon ál
- Amíg meg nem éhezik - mormolta Scott alig hallhatóan.
Noguchi megállt a sikátor végében, és bevárta az óriást. A
revolverét még mindig lövésre készen tartotta.
Oké. A rhynthek itt, a sarkon elfordultak. Követjük az ösvényt, amit kitapostak, és megnézzük,
életben hagytak-e valamit, aminek meg kellett volna döglenie.
“A francba!”
Scott körülnézett, hátha talál valami fegyvert, ám pár kisebb kődarabon kívül semmit sem látott. A
nő közelében kellett maradniuk.
Az óriás megemelte a lándzsáját. Mintha Noguchi jelzésére várt volna.
- Gyerünk!
Az idegen lény és Noguchi kilépett a sikátorból.
Scott szíve vadul dobogott; Tomra nézett, aki megvonta a vállát. Mind a ketten követték az előttük
lépkedő két alakot. Nem volt más választásuk.
- Mi a szent szar ez? - suttogta Tom.
Scott egy pillanatra megfeledkezett a félelméről.
A téren, ahol álltak, több tucatnyi tetem hevert: rhynthek, rovarok, és óriás idegenek vegyesen. A
talajon jókora, égettnek látszó foltok feketélltek - mintha a hullákból kicsorgó vér valami méreg,
vagy ilyesmi lett volna. A rhynthek tetemei szétrobbantva, felhasított hassal, vagy átvágott torokkal
feküdtek, a fekete dögökön és az óriásokon látszott, hogy halálra taposták őket.
A teret csak egyetlen utcai lámpa fénye világította meg - ez valahogy épen maradt a csata közben. A
fénykörön kívül minden sötét és fenyegető volt; az árnyékok félelmetesnek és vészjóslónak tűntek.
- Ne sokat szarakodjon, ha meg kell ölnie valamit - mondta Scott.
Noguchi azonban mintha meg sem hallotta volna a szavait. Lövésre kész fegyverrel körbefordult.
Az óriás oldalra döntötte a fejét. A testtartásán látszott, felkészült a harcra. Noguchival együtt
lassan előreindult.
A pilóták a nyomukban maradtak.
Óvatosan végigmentek a téren, átlépték a széttépett, és a földbe döngölt, összetaposott tetemeket. A
jelek szerint a harc itt ért véget.
Miközben fegyveres társaikat követték, Tom egy percnyi döbbent csend után Scott fülébe súgott.
- Szerinted a rhynthek mindet elintézték?
Scott válaszolni akart, de hirtelen megállt. Valami neszt hallott a hátuk mögül... Mintha egy madár
rikoltott volna - vagy lehet, hogy valami más nyüszített?
Az egyik raktárépület mellett megmozdult valami. Scott szája kiszáradt. Már hallotta ezt a hangot...
- Futás! - Alig bírta kinyögni a szót. - Futás!
Dachande meghallotta a Kemény Húsúak neszezését. Megpördült, és előreszegezett lándzsával
elrohant a két menekülő 'mber mellett. Erezte, hogy az apró harcos követi. A parányi lény valamit
odakiáltott a társainak.
A Kemény Húsúak egyszerre özönlöttek elő az építmény mellől. Tízen, talán tizenketten lehettek.
Dachande eléjük ugrott.
A két első jobbról és balról érkezett. Dachande körbefordult, meglendítette a lándzsáját, és egyetlen
csapással kettészelte őket. Nem várta meg, míg a földre rogynak; erre nem volt szükség, hiszen
tudta, hogy végzett velük. Arra viszont vigyáznia kellett, nehogy a vérük ráfröccsenjen.
Kipattintotta a “ki'cti-p”-ját, és átdöfte a legközelebbi jobbról támadó here torkát.
A dög “thwei”-t bugyborékolva felrikoltott. Egy fél pillanattal később Dachande beszúrta a
lándzsáját a negyedik here állkapcsai közé - az ívelt, éles penge lyukat fúrt a hosszúkás koponyába.
A Kemény Húsúak “thwei”-je nem tudott kárt tenni a fémben. Dachandénak nem volt ideje a
tétovázásra, és nem élvezhette a gyilkolás örömét. Egy vadász akár tízezer ellenféllel is
szembeszállhat, és egyenként kiirthatja mindet, csak gyorsan kell csinálnia...
Dachande keményen hátrarántotta a lándzsát, a tompa nyéllel leütötte a hátulról támadó dögöt,
majd megfordult, és felhasította a hasát. Ezt emészd meg, ostoba állat!
A “ki'cti-pa” újra lecsapott - Dachande visszakézből mellbe döfött egy újabb Kemény Húsút. A here
bömbölve elvágódott; nem döglött meg, de nem is kelt fel újra. Sav fröcskölt a levegőbe, füstölgő
savtócsa gyűlt össze a talajon.
Dachande előreugrott, átvágta a következő Kemény Húsú torkát, majd megpördült, és az újabb
ellenfél felé fordult. Táncolt a Kemény Húsúakkal, és a lábai előtt egyre szaporodtak a hullák.
Noguchi valami madárrikoltáshoz hasonló hangot hallott. Megfordult. A törött agyarú gyorsabb
volt nála: a két pilóta mellett elrohanva a raktárház felé tartott. Vad volt, és mintha egyáltalán nem
félt volna a fekete szörnyektől.
- Kerüljék meg a tornyot, és menjenek a keleti zsilipkapuhoz!
Noguchi remélte, hogy a pilóták felfogták a szavai értelmét.
A harcos után vetette magát.
Az épület mellől egy csapatnyi dög rohant a törött agyarú felé. A harcos habozás nélkül belevetette
magát a küzdelembe. A dögök rengetegen voltak - tízen, tizenketten lehettek. Noguchi célba vette
az egyiket...
... de mielőtt lelőhette volna, a dög már halott volt. Noguchi újra célzott, aztán újra, de a célpontja
sorra elhullottak.
Hátralépett, és döbbent csodálkozással figyelte az óriási harcos villámgyors mozdulatait.
A legcsekélyebb bizonytalanságot sem lehetett felfedezni rajta; minden lépése kiszámított volt,
minden halálbiztos ütését jól időzítette. Néhány másodperccel később a legtöbb dög a földön hevert
- vagy halottak voltak, vagy haldokoltak. Noguchi éppen elég harcművészetet tanult ahhoz, hogy
felismerjen egy mestert. Az óriás csatában szerezte a tudását; halálos ellenfelekkel vívott
küzdelmek közben edződött meg.
A törött agyarú pörgött-forgott, csapkodott, lekuporodott, és teljes magabiztossággal lesújtott.
Egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, egyszer sem habozott. Egy biztos: nem dojo-tigris volt, aki
védőfelszerelésbe bújva pontokért küzd.
Bárhonnan származott, a hazájában a harcművészet sokkal komplexebb és veszélyesebb lehetett
annál, amit Noguchi valaha látott. Az egész olyan volt, akár egy remekül koreografált tánc... “De
nem érünk rá egész nap!”
Noguchi célzott, és lőtt, majd újra célzott, és újra elsütötte a fegyverét. A két utolsó rovar rikoltva
összerogyott. A törött agyarú tétován rájuk nézett, majd mindkettőt hasba szúrta.
- Sajnálom. - Noguchi kiejtette a fegyveréből a tárat, és a helyére illesztett egy újat. - De mennünk
kell.
A törött agyarú egy másodpercig rábámult, aztán felemelte egyik karmos ujját. Talán azt jelezte,
hogy megértette, miről van szó, de lehet, hogy csak a bajtársiasságát akarta kifejezni - Noguchinak
fogalma sem volt róla, mire gondolhatott. Megfordult, és elindult a keleti zsilipkapu felé.
A harcos könnyedén utolérte, majd ahogy megkerülték a központi vezérlőépületet, és a zsilip felé
fordultak, lelassította a lépteit. Mély mormogást hallatott - a hang furcsa volt, de egyáltalán nem
tűnt fenyegetőnek.
A zsilipkapu nyitva volt. Conover sápadt arccal állt a zárszerkezet paneldoboza mellett.
Noguchi a hátuk mögül, a közelből újra meghallotta az ismerős ciripelő rikoltást.
- Siessenek! - kiáltotta Conover.
Noguchi és a törött agyarú berohant az épületbe. A kapu döngve becsapódott mögöttük.
Egy másodperccel később mennydörgésszerű döndülések hallatszottak. A fémkapu megremegett -
mintha a kintrekedt dögök megpróbálták volna beszakítani -, de kitartott.
Noguchi a kapu keretvasának dőlt, és lehunyta a szemeit. Biztonságban voltak, legalábbis egyelőre.
Biztonságban és szarban. A rhynthek nem nyírták ki az összes rovart.
A terve mégsem jött be.

26.

Szóval, mi a terve? Noguchi nem felelt. Mélyeket lélegzett, és ki sem nyitotta a szemeit. Az óriási
idegen egy szobor mozdulatlanságával állt mellette. A nő felé fordította a fejét, de a furcsa maszk
eltakarta az arcát. Scott ennek kifejezetten örült; menet közben látott egy-két hozzá hasonló döglött
fazont, amiknek a fejéről a rhynthek rohama során leesett a sisak. Ronda képük volt, az egyszer
biztos.
Scott ellépett az ajtótól, és járkálni kezdett. Kezdte unni, hogy fogalma sincs róla, mi történik
körülötte.
- Nézze, hölgyem, tudom, hogy maga most nagy stressz alatt van, de van egyáltalán valami ötlete,
hogy most mit fogunk csinálni? A rhynthek szabadon eresztése a jelek szerint nem igazán jött be.
Én a maga helyében most azon izgulnék, hogy...
- Min? - Noguchi kinyitotta a szemeit. A tekintete jéghideg volt, és dühös. - Min izgulna, ha a
helyemben lenne?
Scott lehajtotta a fejét.
- A francba - mondta végül. - Azon, hogy most mi legyen.
- Dugulj már el, Scott! - Tom hangja erőtlenebb volt, mint valaha.
Scott a barátjára pillantott, és még dühösebb lett. Tom pocsékabbul nézett ki, mint addig. Bármit is
nyelt be, piszokul kikészült tőle; totál betegnek látszott. A fiatalabb pilóta lerogyott az egyik
székbe, és egy konzolra hajtotta a fejét. Reszketett.
Scott megállt Noguchi előtt, és halkabbra fogta a hangját.
- A barátom beteg, oké? Csinálnunk kell valamit! Noguchi kesernyésen elmosolyodott.
- Benne vagyok. De ha maga, vagy a barátja nem áll elő valami briliáns ötlettel, akkor azt javaslom,
hogy inkább fogja be a pofáját! Ha majd lesz valami mondanivalójuk, meghallgatom magukat.
Noguchi újra lehunyta a szemeit.
Ez talált. A nő tényleg egy jéghideg ribanc volt, de Scottnak fogalma sem volt róla, mit
javasolhatna. Abban viszont biztos volt, hogy nem akarja eljátszani a vezér szerepét.
- Rendben. Sajnálom. Oké? Nem érzem valami jól magam. Elég rossz napom volt.
Noguchi bólintott, aztán az operációs panelhez lépett.
- A telepesek már biztonságban vannak, és ez is valami. Van elég energiánk meg utánpótlásunk.
Egy ideig itt is ki tudunk tartani. Közben hátha eszünkbe jut valami.
- Itt be van kapcsolva egy monitor - mondta Tom.
Scott és Noguchi a reszkető pilóta mellé lépett. Az óriás mozdulatlanul a kapu mellett maradt. A kis
képernyőn számok villóztak.
- Ez az én kódom - mondta Noguchi. - A cég alállomása visszajelzett, hogy vették az üzenetünket.
Ezek szerint átjutott hozzájuk az étersugár.
Tom elé hajolt, és izgatottan megnyomott egy pár gombot.
Scott pislogni kezdett. Étersugár? Az meg mi a franc lehet? Talán valami új szerkentyű, amit a cég
lespórolt a hajójukról? A francba.
A nő válla fölött elolvasta a monitoron megjelenő szöveget.
“Machiko Noguchi részére (Prosperity Wells) / a BAE:683 Takashi Chigusától, (New Osaka).
Tárgy: valószínűsíthetően idegen eredetű lények.
Tegye meg a szükséges lépéseket a Roven jelentésében leírt valamennyi mintapéldány életben
tartására. Az Űrgárda önökhöz legközelebb tartózkodó hajója kb. 5/14-kor fog belépni a zónába.
Folyamatosan tájékoztassa a BAE:683-at a további fejleményekről. Várja a további utasításokat.”
“YFNT677074/TC.”
Noguchi ökölbe szorította a kezét, a monitorra csapott, majd átbotorkált az egyik székhez. Leült, és
a homlokára szorította az egyik tenyerét.
- Öt hét - mondta halkan. - Csak annyit kell tennünk, hogy még öt hétig életben maradunk.
Mintha ez lett volna a végszó, a kapun újra dörömbölni kezdtek a dögök. Az egyik felüvöltött; a
hang még a vastag fémlemezen is áthatolt.
- És életben kell tartanunk nekik a “mintapéldányokat” - folytatta Noguchi. Felnevetett, de nem
örömében.
“Jézusom”, gondolta Scott. “Nehogy összeroppanjon, hölgyem! Szükségünk van magára!”
***
A helyzet reménytelennek tűnt. Noguchi még soha életében nem érezte magát ennyire csalódottnak,
és ennyire dühösnek. Semmit sem tehetett...
- A francba az egésszel! - Conover újra járkálni kezdett. - Én azt mondom, hogy másszunk ki innen,
és menjünk a telepesek után.
Noguchi felnézett a vörösarcú pilótára, és megrázta a fejét.
- Igen? És mit gondol, mennyi idő alatt fogy el a dögök élelme? Maga szerint mikor fognak
elindulni a sivatagba, hogy keressenek maguknak valamit?
Conover a padlóra meredt, és nem felelt.
- Nem tudom, hogy maguk ketten hogy vannak vele, de nekem már elegem van ebből az egész
szarakodásból. Pontot akarok tenni ennek a dolognak a végére, mégpedig most! - Noguchinak
fogalma sem volt róla, hogy ezt hogyan tudná megtenni, de bízott benne, hogy létezik egy
megoldás.
Conover felhorkant.
- Persze. Remek. Talán fel akarja gyújtani az egész várost? Strandberg hangosan felköhögött.
- Az sem segítene, mert a dögök közül túl sok... - Újra köhögött. - ... megúszná. Valami olyasmit
kell kitalálni, ami gyorsan végez velük.
Noguchi nekilátott, hogy sorra végiggondolja a lehetőségeket. Talán ha csinálnának valami bombát,
esetleg gázzal... Conover a törött agyarúra nézett.
- Miért nem kérdezzük meg ennek a behemótnak a véleményét is? Talán neki van valami
halálsugara, vagy ilyesmi.
Strandberg megrázta a fejét.
- Komolyan beszélek. Szerintem Ms. Noguchi ötlete, hogy a rhynthekkel akarta eltapostatni őket,
akár egy csapatnyi bogarat... - Visszafojthatatlan köhögésbe fulladtak a szavai.
Noguchi együttérzően Strandbergre nézett; a férfin látszott, hogy nagyon rosszul van, mégis
megpróbálta hasznossá tenni magát.
A pilóta nagy nehezen lélegzethez jutott, és ernyedten felemelte az egyik kezét.
- Ide valami olyan dolog kell, ami elég nagy ahhoz, hogy egyszerre elintézze a komplexumot és a
hajót...
Conover dühösen közbevágott.
- Erről tegyél le! El sem tudom hinni, hogy ezt éppen te mondod!
Noguchi a seggfej pilótára nézett.
- Ne játsszon velem, Conover! Ha tudnak valamiről, amivel el lehetne intézni ezeket az izéket...
Strandberg újra köhögni kezdett.
Conover a nőre meresztette a szemét, és dühösen rámutatott.
- Nézze, én is részese vagyok ennek a dolognak, ahogy itt mindenki. Semmit sem tehetünk. Oké?
Strandberg megpróbált felállni, de elvágódott a padlón. A köhögése hirtelen rekedtes fulladozássá
változott. A szájából nyál buggyant elő, a kezeit a mellére szorította.
“Szívroham, vagy epilepszia...”
Noguchi Strandberg felé lépett, de hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. A törött agyarú. Az óriás
felszisszent, és felemelte a lándzsáját.
Conover a barátja mellé ugrott, de ahogy meglátta a Strandberg mellén elővöröslő vérfoltot,
hátrahőkölt.
- Tommy?!...
Noguchi döbbenten kapkodott lélegzet után. A fulladozó pilóta sikoltozni kezdett. Reccsenő hang
hallatszott; valami olyan zaj, amikor egy húsdarab szétszakad...
A Strandberg melléből egy vörös vérzuhatag közepette előbukkanó lény akkora volt, mint Noguchi
alkarja. A dögről vér és nyálka csorgott; a külseje szürreális volt, a fején mintha csak egy pár fogsor
lett volna. Kiráncigálta hosszúkás, hússzínű testét Strandberg véres bordái közül, és a bámuló
emberekre rikoltott.
Aztán előreugrott...

27.
Dachande a kapu mellől figyelte a szócsatát vívó 'mbereket. Nem árasztottak magukból
pézsmaszagot, mégis érezni lehetett, hogy dühösek egymásra. Dachande úgy vélte, a haláluk
aggasztja őket, és azt próbálják kiokoskodni, hogyan maradhatnának életben. Az adott szituációban
érthető volt, hogy ezzel foglalkoztak. Igaz, hogy egyetlen tanú sem volt a közelben, aki megvihette
harcuk és haláluk hírét a rokonaiknak és a barátaiknak; soha senki sem tudhatta meg, hogy bátran
haltak-e meg, vagy sem. Egy harcosnak mindig ez a legfontosabb. Viszont ők maguk tudni fogják
az igazságot, és ez éppen elég. Egyszer, előbb vagy utóbb minden élőlény elpusztul; a Fekete
Harcos elől senki sem menekülhet. De ha valaki csatában, véres pengével a kezében találkozik az
istenekkel, az a Halál pofájába kacag. Egy harcos számára ez volt az egyetlen járható, és becsületes
út.
Dachande útközben öt halott tanítványát látta - valamennyit a talajba tiporták azok az állatok, a
fegyvereik megsemmisültek, vagy elvesztek. Azt persze nem tudhatta, hogy a többiek élnek-e még,
de gyanította, hogy már nem. Csalódott bennük, talán sajnálta is őket, de végül is azt kapták, amit
megérdemeltek. Különösen azért, mert követték Tichindét. A harcosjelöltek mindig hajlamosak rá,
hogy azt kövessék, aki a legerősebb közöttük. Jelen esetben éppen Tichinde volt az. Azonban a
harchoz nem csupán erő kell, hanem stratégia és taktika is. A nyers erő nem pótolja a tapasztalatot
és józan eszet. Még egy jó mester is kudarcot vallhat - ez minden esetben minősíti a munkáját -, de
a tanítványokon is nagyon sok múlik.
Dachande érdeklődve figyelte a 'mbereket. A jelek szerint az apró harcos lehetett a parancsnokuk,
az egyik társa viszont ellenezte amit meg akart tenni. Dachande várt, hogy hátha párbajozni
kezdenek, de a nagyobbik 'mber valamilyen ok miatt nem támadott. Dachande úgy gondolta, az
apró valószínűleg Vezér lehet, ha ennyire tisztelik a társai. Úgy döntött, hogy segíteni fogja őt; az
eddigi cselekedeteiből ítélve sokkal bátrabb volt, mint a másik kettő.
Amikor a harmadik 'mber összerogyott, és “z'skvy-dé”-zni kezdett, Dachande megmozdult. A
'mbereknek nem volt tapasztalatuk az ilyesmiben, és nem ismerték fel a kirobbanási fázist. Az apró
harcos előrelépett, ám ő megállította, gyorsan elmagyarázta neki, hogy mi a helyzet, aztán még
közelebb húzódott a padlón heverő 'mberhez.
A nagyobbik 'mber az útját állta. Dachande oldalra lökte, és éppen abban a pillanatban nyúlt a
gazdatestté változtatott 'mber felé, amikor a “kainde amedh” kirobbant belőle.
Az újszülött lény végigkígyózott a padlón, és majdnem sikerült megszöknie, ám Dachande
felemelte a lándzsáját, és keményen lecsapott.
Dachande érezte, hogy a fiatal here gerince elroppan a fegyver súlyától. Forró nyálka fröccsent, vér
sistergett. Dachande hátrahúzódott, és a 'mberekre nézett. Várt.
***
Scott úgy viselkedett, mintha nem kapna levegőt. A padlón,
Tommy mellett feküdt, ott, ahová az óriás taszította. Tommy...
- Ó, Jézusom, ne!... - suttogta. A hangja erőtlen volt, és
halk.
Tommy teste még mindig remegett. A kezei ökölbeszorultak, majd elernyedtek, aztán nem
mozdultak.
Az óriás gyorsan és ügyesen kinyírta az idegen parazitát. A dögnek egy pillanat alatt vége lett.
Tommy Scott mellett feküdt; a testén egy hatalmas lyuk, a szemei nyitva.
Scott elfordult. Öklendezni kezdett, de végül nem hányt. Aztán megértette a dolgot.
Merev testtel felült, és a gyomrára szorította az egyik kezét. Köhögni kezdett. Sírt.
***
Noguchi lekapta a szék támlájáról az ottfelejtett dzsekit, és a halott pilótára terítette. Megremegett,
és hátralépett.
Conover zokogott.
Noguchi a törött agyarúra nézett. A lény némán visszabámult rá. A nő Conover felé fordult.
A törött agyarú végig tudta az igazat. Noguchi érezte, hogy a teóriája beigazolódott, de most már ez
sem számított. Leguggolt a síró pilóta mellé, és átölelte a vállát.
- Sajnálom a barátját, Conover - mondta halkan, de határozottan. - Viszont szükségem van a
segítségére. Oké? Mielőtt Strandberg... - Megköszörülte a torkát, és újra kezdte a mondatot. -
Éppen mondani akart valamit... Volt egy ötlete, amivel talán ki lehet irtani ezeket a dögöket.
Szeretném...
Conover a nő felé fordította könnyáztatta arcát, és felnézett rá.
- Hát nem érti? Nem érti, hogy mi történt Tommyval? Az a izé “benne” volt! Együtt voltunk a
“Dolarhyde”-on. Ez azt jelenti, hogy bennem is van egy ilyen...
A pilóta összeroppant. A kezeibe temette az arcát, és hangosan zokogni kezdett.
Noguchi egy pillanatra levette róla a kezét, majd szelíden hátba veregette. Utálta magát azért, amit
mondania kellett, de nem tehetett mást.
- Maga még nem halt meg, Conover. Szükségünk van a segítségére.
A férfi előre-hátra dülöngélt.
- Hagyjon békén! Végem van. Halott ember vagyok. Noguchi felállt.
- Ha segít nekünk, talán én is segíthetek magán.
Conover felnézett, és megtörölte a szemeit.
- Maga talán orvos? Meg akar műteni, vagy mi?
Noguchi megrázta a fejét.
- Nem, ezt nem tudom megtenni. Viszont lehetőséget adok magának a bosszúra. - Mély lélegzetet
vett. - És könnyíthetek a szenvedésein.
Noguchi gyomra émelyegni kezdett a pilóta arcán végigömlő fájdalommal és önsajnálattal vegyes
hálától. Conover seggfej volt, de mégsem érdemelt volna ilyen halált. Lehet, hogy az ő testében is
van egy ilyen izé?...
- Rendben van - mondta a férfi halkan. - Bassza meg. Igen, oké.
***
Scott a terminál előtt ült. A szemei homályosak voltak, a kezei remegtek. Meg fog halni - meg fog
halni. Egyre csak ez a gondolat keringett az agyában; csak az iszonyatos igazságra tudott gondolni.
Terhes volt - egy szörnyet hordozott a testében. Meg fog halni...
Megrázta a fejét, és befejezte a mondat begépelését. Már majdnem készen volt. Fájt a gyomra, és
minden másodperccel egyre rosszabbul lett. A tenyerébe köhögött, és lenyomott még egy pár
billentyűt. Valóság ez, vagy talán csak képzeli az egészet?
- Minden, amire szüksége van, rajta van ezen a lemezen - mondta. A hangja is akár egy halotté...
Noguchi bólintott. A férfi mellett ült, és óvatosan szemmel tartotta.
- Köszönöm, Conover.
- Scott - mondta a férfi halkan. Hirtelen fontosnak érezte, hogy a nő tudja a másik nevét is. Talán
azért, mert meg fog halni...
- Köszönöm, Scott.
Scott érezte, hogy újabb könnypatakok csorognak végig az arcán, a szakállába. Az elmúlt húsz
percben folyamatosan sírt. Szemét egy érzés, ha az ember tudja, hogy meg fog halni...
- Nem lesz könnyű bejutni - mondta.
- Megtaláljuk a módját.
Scott bólintott, és az óriásra pillantott. A lándzsáját szorongató harcos újra a kapu mellett állt.
- Ebben nem is kételkedem. - Scott köhögni kezdett. A fájdalmas görcsöktől még jobban
megrémült. Mély lélegzetet vett, de újra csak köhögött. Egyre rosszabb lett a dolog.
Erőtlenül Noguchira mosolygott.
- Tudja, ha ez a dolog bejön magának, a cég irtó dühös lesz.
A nő kihúzta magát, és felnevetett. Mintha még őt is meglepte volna a saját hangja.
“Még mindig meg tudod nevettetni a szép nőket, Scott.”
- Szarok a cégre - mondta Noguchi.
- Helyes.
Scott, mintha hirtelen az eszébe jutott volna valami, felkapott a konzolról egy darab papírt, meg egy
tollat. Gyorsan lerajzolt valamit, egy pillanatig a vázlatára meredt, majd ráfirkantott még néhány
részletet.
Félbehajtotta a papírt, és átadta Noguchinak.
- Búcsúajándék - mondta. Köhögött, és a hasára szorította az egyik kezét. Megpróbálta elhessegetni
a gondolatot...
“... meg fogsz halni!”
- Térkép a hajóhoz - folytatta. - Már hamarabb gondolnom kellett volna rá.
A nő az egyik mellzsebébe csúsztatta a papírt, és bólintott. A hátuk mögött, az ajtón túl egyre
hangosabban rikoltoztak az idegen rovarok.
- Úgy hallom, mind idejött, hogy megpróbáljon bejutni - mondta Scott. - Vagyis... Egy kivételével
mindegyik. Az a egy már rég bent van.
- Készen vagyunk. - Noguchi felállt.
Scott bólintott, és újra köhögött. Meg fog halni. Furcsa nyugalom ömlött végig rajta; úgy érezte,
mintha ez az egész valójában nem is történne meg. Valahogy távol került mindentől. De már ez sem
számított. Tudta, hogy félni fog, eddig is félt, de ebben az egyetlen pillanatban valahogy a tények
fölé emelkedett, és úgy látta magát, mintha valaki mást nézne. Szembe kellett néznie az eldöntött
tényekkel. A pálya végére ért - soha, még csak nem is álmodott róla, hogy így fogja befejezni, de
már nem volt más választása.
De legalább még segített a nőnek. Talán tett valamit. Már nem fogja meglátni, hogy mi lesz az
eredménye a dolognak, de legalább fájdalmai sem lesznek, és... és végre ettől az átkozott, újra és
újra ismétlődő gondolattól is meg fog szabadulni.
Meg fog halni.
Az óriás Noguchi elé lépett, és a lándzsájával Scottra mutatott. A sisakja alól felcsendült a nő
hangja.
- Könnyíthetek a szenvedésein.
Noguchi felemelte a kezét.
- Nem. Én ígértem meg neki, én fogom megcsinálni. Az óriáson látszott, hogy megértette a dolgot.
Hátralépett.
- Hátborzongató - mondta Scott. Köhögött. A gyomra furcsán émelygett. Mintha lenyelt volna
valami élőlényt. - Essünk túl rajta, oké?
Noguchi felemelte a pisztolyát.
- Hunyja be a szemét, Scott. Számoljon háromig.
Scott becsukta a szemét. A tarkója mögött érezte a fegyver csövét. Még jobban összeszorította a
szemét. Félt. De már felkészült.
- Emlékezni fogok magára - mondta Noguchi kedvesen.
- Egy. Kettő...
***
A harcos elfordult az eldőlő 'mbertől, és egy pillanatig mozdulatlanul állt. Dachande nem szólt, de
egy kis idő múlva felmordult, és a kapura mutatott. Egy Vezérnek meg kell tennie bizonyos
dolgokat; az embrió által birtokba vett gazdatesteket már úgysem lehet megmenteni - a nagyobbik
'mber halála így gyors volt és dicsőséges. Nem ellenkezett, és nem próbált menekülni. Elfogadta a
tényeket.
Dachande a halott 'mberhez lépett, és megkereste, hogy hol lehet a benne rejlő Kemény Húsú
embrió. Felemelte a lándzsáját, és az életben maradt 'mberre nézett.
A 'mber bólintott, és elfordult. Dachande lesújtott. Érezte, ahogy a pengéje eltalálja az embrió
keményebb testét. Érezte, hogy a dög kétségbeesetten megpróbál kiszabadulni, de végül feladja a
harcot.
Dachande kirántotta a testekből a fegyverét, és rácsapott a nyelére, hogy lerázza róla a vért. Kész.
A másik 'mber mellé lépett. Lenézett halott társára, majd elfordult. Fáradtnak tűnt. A fegyverével
egy oldalajtóra mutatott, majd Dachande felé bólintott.
Dachande is biccentett, és követte az apró harcost. Az ajtó mellett készenlétbe helyezkedtek. A
herék még mindig a főkapu előtt őrjöngtek, de a kisebb ajtón túlról egyetlen neszt sem lehetett
hallani.
A harcos felemelte a fegyverét, és Dachande is maga elé tartotta a lándzsáját. Az ajtó kinyílt.

28.

Roth ásított egyet, és - tizenöt percen belül már vagy harmadszor - ránézett az órájára. A semmi
közepén voltak, egy sebtében összeeszkábált táborban, ő pedig a sötétséget fürkészte, és a szörnyek
felbukkanására várt.
Az élet sohasem olyan, amilyennek az ember elképzeli - legfeljebb csak pár percre kellemes.
A napoknak nemsokára fel kellett kelniük - ez pedig azt jelentette, hogy Roth szolgálata a végéhez
közeledett. A hajnal előtti homályos fényben Ackland AJ-jának dőlt, és egy halk füttyel magához
hívta Creepet. A kutya átment a másik őrhöz, Leóhoz. Az öreg kínainak mindig volt a zsebében egy
kis édesség.
Pár másodperccel később Creep nesztelenül átügetett az egymás mellé állított járművek közötti
ösvényen, és a gazdájához futott. A nő megvakarta a fejét.
- Hogy van Leo, kutyuskám? Még ébren van?
Creep halkan felmordult, és lógó nyelvvel leült.
- Hallak ám, Roth! - reccsent egy hang a nő fülébe.
- Már megint szarral tömöd a kutyámat, Leo? - kérdezte Roth halkan. A hat őrön kívül a tábor lakói
még mindig aludtak. Egy átlagos éjszakán az őrszemek vicceket meséltek volna egymásnak,
heccelődtek volna, vagy felváltva szundítottak volna egy keveset, ám az előző nap túl hosszú és túl
félelmetes volt ahhoz, hogy ezt most is megtegyék. A szolgálat feszült némaságban telt el, és csak
egyetlen esemény volt, egy riadó, amiről kiderült, hogy vaklárma volt: csak egy pár elkódorgott
rhynth tévedt be a táborba.
Leo felvihogott.
- Ja. Te semmi jót nem adsz neki. Ha a helyében lennék, már én is unnám a konzervszóját.
- Jó kutya lenne belőled, Leo.
Rövid hallgatás után Kaylor lépett be a vonalba.
- Bocs', hogy közbeszólok, de szerintetek Noguchinak nem kellene már itt lennie?
Roth felsóhajtott.
- De igen.
Kaylornak szokása volt megállapítani a teljesen nyilvánvaló dolgokat.
- Talán valakinek vissza kellene menni érte - mondta Leo.
Erre senki sem válaszolt. Roth a sivatag túlsó végén felfelé kúszó ikernapokra nézett. Az ég
fokozatosan kivilágosodott. Húsz perccel később Ackland AJ-jának ajtaja döngve kivágódott.
Roth felugrott. A hajnal csendje és tisztasága furcsa transzba ringatta. A francba!
Pár perccel később a tábor lakói felébredtek. Kialvatlan, vörös szemű farmerek és gyerekek
botorkáltak ki a szinte hideg reggelbe, hogy a sziklák, meg az alacsony bokrok között könnyítsenek
magukon.
Roth a vállára akasztotta a fegyverét, és megdörgölte a szemeit. Jó lett volna aludni egyet, de még
egy ideig ébren akart maradni, hogy megvárja Noguchit.
- Jame? - Cathie két bögre kávéval a nőhöz lépett.
- Köszi, drágám. Sikerült aludnod?
Cathie elmosolyodott.
- Legalább két órát!
Roth kezébe nyomta az egyik bögrét, és kedvesen megcsókolta.
- Sejtettem, hogy egy ideig még nem fogsz lefeküdni. Roth a Luccini AJ-ja közelében összegyűlt
kis csoport felé biccentett. Ackland és Weaver is ott volt.
- Mi a gond?
Cathie megvonta a vállát.
- Ackland egy nagy faszfej. Mi más?
Megérkezett Jenkins, és leváltotta Rothot. Csak egy bólintással üdvözölték egymást. Amint az új
őrszem elfoglalta a helyét, Roth és Cathie csatlakozott a beszélgető csoporthoz; néhány farmer is
melléjük állt.
- ...és szerintem ez felér egy öngyilkossággal! - Ackland szokás szerint dühös volt. Cathie nem
tévedett: tényleg faszfej volt a pasas.
- Mi az öngyilkosság? - kérdezte Roth.
Weaver arca vörös volt a dühtől.
- Ó, semmi. Ackland gyáva, ennyi az egész.
- A szart! - mondta Ackland. - Semmit sem tehetünk az Űrgárda megérkezéséig. Ennyi az egész! De
ha valamelyikőtök vissza akar menni, hogy megölesse magát, tőlem aztán nyugodtan megteheti.
Paul Luccini általában nem sokat beszélt, de amikor néha mégis megszólalt, az emberek mindig
ráfigyeltek.
- Eltart egy ideig, míg a gárdisták megérkeznek, Ackland.
- Addig viszont - szólt közbe Cathie - Noguchinak baja eshet. Lehet, hogy segítségre van szüksége.
- Ezzel a lehetőséggel is számolnia kellett, amikor elvállalta a munkát - mondta Ackland. Lassan,
atyáskodóan beszélt, mintha gyerekekkel lenne körülvéve. - A Chigusa Korporáció felelős a
telepesek biztonságáért, és nem fordítva.
Roth úgy érezte, mintha vörös köd ereszkedne a gondolataira. Mély lélegzetet vett, megpróbált
uralkodni magán, de miközben Acklandot hallgatta, megpattant benne valami.
- Szemét! - Roth előrelépett, és egy ujjával mellbe bökte a férfit. - Ezt most nem kenheti a cégre!
Maga mondta, hogy hazudjak Roven dokinak, amikor elmondtam neki, hogy hol találtam azokat a
lényeket! És a maga ötlete volt, hogy ne tegyük karanténba azokat a rhyntheket! - Még közelebb
lépett Acklandhoz. - Szégyellem, hogy részt vettem a játékában, de én vállalom a felelősséget a
hülyeségemért! Árulja már el, hogy mit tud felhozni a védelmére?
Ackland védekezően felemelte a kezeit.
- Hé, nézzétek... Ti is tudjátok, hogy milyen kemény spinkó ez a Noguchi! Így van? - Biztatást
várva végignézett a farmereken. - Én csak megpróbáltam megvédeni az üzleti érdekeimet. Az üzleti
érdekeinket
- Szarok az üzletre - mondta Luccini. - Nekem családom van.
Néhányan helyeslően felkiáltottak. Weaver Acklandra meresztette a szemét.
- Noguchiról azt mondasz, amit akarsz, de az egyszer biztos, hogy amikor kellett, az a nő kockára
tette az életét, hogy megmentsen minket... És téged is!
Ackland kinyitotta a száját - kövér arca újra dühös volt -, aztán becsukta. Szó nélkül megfordult, és
elment.
- Jobban tenné, ha imádkozna, hogy Noguchi életben maradjon a végén - suttogta Cathie Rothnak.
Roth bólintott. Az adrenalinhullám lecsendesedett, csak fáradtság maradt utána. Elkapta Weaver
tekintetét.
- Önkénteseket keresel?
Weaver elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
- Nem. Legalábbis egyelőre nem. Machiko azt mondta, hogy várjunk, tehát várni fogunk. Viszont
ha délutánra sem jön meg...
- Helyes. Ha menni kell, majd szólj.
Roth és Cathie átment egy sebtében összeeszkábált asztalhoz, amin egy tálcán péksütemények és
gőzölgő kávéval teli bögrék voltak.
- Szerinted még életben van? - kérdezte Cathie.
Roth már-már azt mondta, hogy nem, de aztán mégis így felelt:
- Ha ember képes életben maradni odaát, akkor neki egészen biztos, hogy sikerülni fog.
***
Megvirradt.
A törött agyarú Noguchi mellett kilépett a térre, és intett a nőnek, hogy kövesse.
Noguchi az ajtó előtt letérdelt, és balra, majd jobbra fordította a fegyvere csövét. Tiszta volt a
levegő.
Jobbra, az épület sarkán túl a dögök még mindig a kaput püfölték - a jelek szerint nem vették észre,
hogy a zsákmányuk megszökött.
Noguchi és a törött agyarú hátrafelé került. A nő éles reccsenéseket hallott a hátuk mögül. A kapu
végül megadta magát a folyamatosan rohamozó rovaroknak.
“Lehet, hogy elunták a várakozást, és rájöttek, hiába kopogtatnak, nem eresztjük be őket...”
A törött agyarú Noguchira nézett.
A nő előremutatott. Az óriás tovább ment.
Noguchi hátul maradt. Az operációs épület túlsó oldala felé tartottak. Sietősen lépkedtek, de nem
futottak. A nő megpróbált úgy viselkedni, ahogy a harcos, hiszen neki már korábban is dolga volt
ezekkel a lényekkel, tehát ismerhette őket.
A helyzet ellenére Noguchit lenyűgözte a hajnal szépsége. A telepen végigömlött a szelíd fény;
Prosperity Wells most valahogy nem volt olyan élénk, forró és perzselő, mint amilyennek
megismerte. A város nyugodtnak és hűvösnek látszott; olyan volt, akár egy álom...
“...vagy egy emlék...”
“Most ne foglalkozz ilyesmivel, Noguchi! Majd akkor ábrándozz, ha már nem kell attól félned,
hogy felzabál valami!”
A gondolat túl későn jutott az eszébe. Csak akkor látta meg a dögöt, amikor az már egészen közel
volt hozzá.
***
Dachande hallotta, hogy a hátuk mögött beszakad az a gyenge kapu. Fogalma sem volt róla, hogy a
'mber harcos mit tervez, ám egy valamiben biztos volt: mindent meg kell ölniük, ami az útjukat
állja.
A 'mber előremutatott, aztán hátat fordított neki. Tehát hátulról akarja fedezni magukat...
Dachande felnézett, aztán továbbment. Tudta, egy kicsit gyorsabban kellene haladniuk. A herék
nagyon hamar végigszáguldanak majd a 'mberek építményén. Meg fogják találni a nyitott hátsó
ajtót, és rögtön utánuk erednek. A Kemény Húsúak ostobák voltak, de mindig nagyon jó érzékkel
megtalálták az élő táplálékukat.
Dachande egy rikoltást hallott. A hang valahonnan a fejük fölül érkezett. Dachande felnézett, de
már elkésett.
A here üvöltve előrevetődött; hosszú teste megvonaglott a levegőben. Dachande háta mögött, a
'mber előtt ért földet.
***
Noguchi megpördült. A pokoli lény utánanyúlt... Noguchi felemelte a kezét. Célozni próbált, de
már nem volt rá ideje. Lőtt, és... És elhibázta.
Az iszonyatos rovar visító toronyként magaslott előtte. Fémes csillogású állkapcsáról sűrű váladék
csorgott. Hatalmas szája kinyílt; elővillant belső, borotvaéles fogsora.
A belső állkapocs előrevágódott, és a nő mellébe csapott. Noguchi hátratántorodott.
Valami reccsent. Forró fájdalom égette a bőrét, vér fröccsent...
Ahogy a lény ugráshoz készült, Noguchi előrenyújtotta a pisztolyát...
Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, a dög mozdulatlanná dermedt, majd vadul megrázkódott.
ízeit, rovarszerű torzója közepéből előbukkant egy vastag, ezüstszínű penge. A savas vér
végigömlött a poros földön. A maró patak a nő felé folyt.
Noguchi elájult.
 ***
Dachande a here hátába vágta a lándzsáját, majd félrerúgta a testét. Még nem döglött meg, de már
nem volt benne sok élet.
Dachande újabb támadók után kutatva körbefordult. Hallotta, hogy az építmény körül őrjöngő
herék válaszolnak társuk rikoltására, és tudta, pillanatokon belül a nyakukon lesz az egész csapat.
Dachande felnyalábolta a 'mbert, és futni kezdett.
Nem volt ideje rá, hogy tüzetesen megvizsgálja a 'mberek építményeit - egyedül azt a tornyot
vehette jobban szemügyre, aminek az oldaláról előző éjszaka lezuhant -, de abban biztos volt, hogy
a két nagyobb testű 'mber a közeli épületek egyikében rejtőzött. Ha szerencséjük van, az a hely még
mindig biztonságos. A harcos viszont mintha éppen azt akarta volna elérni, hogy a herék abba az
irányba induljanak el...
Dachande szinte nem is érezte a harcos súlyát; a teste alig volt nehezebb, mint egy vadász
lándzsája. Ahogy Dachande futni kezdett, a karjai közt heverő 'mber halkan, fájdalmasan
felnyögött. Dachande tudta, most minden a gyorsaságán múlik, hiszen a karjait nem használhatta
védekezésre. A here karmai feltépték a 'mber puha páncélját; a szakadt anyag “thwei”-től volt
lucskos. A 'mbernek vörös vére volt. Nagyon sokban különböztek egymástól...
Dachande üvöltözést hallott a döglött here mellől; tudta, ez mit jelent: a társai megtalálták a
Kemény Húsút.
Dachande még gyorsabban futott.
***
Repült.
Noguchi kinyitotta a szemeit, és pislogni kezdett. Úgy érezte, mintha feltépték volna a mellkasát, és
a feje is fájt.
A törött agyarú az ölében cipelte. Átrohant vele a téren; elképesztően gyorsan mozgott. Valami
történhetett... Igen, egy dög rátámadt.
Noguchi megemelte a fejét, és egy pillanatra pánikba esett, de aztán rájött, hogy a pisztoly még
mindig a kezében van. A mellébe és a hasába fájdalom hasított. Lehunyta a szemeit. A törött agyarú
megmentette, de semmit sem tehet, amíg le nem teszi őt.
Valahol a távolban felordítottak a szörnyek.
Dachande meglátta a hosszúkás, alacsony építmény nyitott
A herék még nem fedezték fel őket. Dachande az épülethez rohant benézett, végigpillantott a
belsején, majd átbújt a 'mber méretű kapun.
Az épület üres volt. Dachande óvatosan lefektette a harcost, és bezárta a kaput. Egy percig elbabrált
a zármechanizmussal, végül olyan erősen becsapta a kapuszárnyat, hogy az belesüppedt a keretbe.
A torlasz elég gyenge volt; Dachande tudta, hogy a herék pár pillanat alatt keresztüljutnak majd
rajta. Ám egyelőre fogalmuk sem volt, hogy hová tűnt a zsákmányuk.
Dachande megfordult, és a 'mberre nézett. Meglepetten látta, hogy már felült. Még mindig az ujjai
között szorongatta azt a kis fegyvert; a csövét nem fordította “feléje”, de nem is eresztette le.
Dachande óvatosan a 'mber mellé lépett, és leguggolt előtte, hogy szemügyre vegye a sebét. A
'mber először mintha tiltakozni akart volna, ám végül megadta magát, és lefeküdt.
Dachande lehúzta az ázott anyagot a harcos testéről, majd szelíden megérintette. A 'mber
felnyögött.
- Nem fogsz belehalni - mondta Dachande.
A 'mber nem felelt.
Dachande újra próbálkozott:
- Nem “thei-de”. Érted?
A 'mber nem értette. Egy percig vartyogott, aztán újra elhallgatott.
Dachande leemelte a harcos mellkasáról a vékonyka páncél maradékát is, és meglepetten
felszisszent. Ha a 'mberek anatómiája egy picit is hasonlít a yautjákéra, akkor... Akkor ez a harcos
nőnemű! Dachande eddig erre nem is gondolt, de a bizonyíték elég nyilvánvaló volt: a harcosnak
két dudor volt a mellkasán. Ezek csak tejmirigyek lehetnek!
“Ostoba! Hát persze, hogy nőnemű!”
A yautja asszonyok nagyobbak voltak hímeiknél; a 'mberek-nél ez a jelek szerint éppen fordítva
lehetett. Dachandénak ez eddig eszébe sem jutott. Tudta, ostoba volt; az ehhez hasonló apró
tévedések sokszor sokkal nagyobb, végzetes hibákhoz vezetnek.
Tehát a harcos nőnemű. Ez megmagyarázta, hogy miért volt okosabb sok yautja tanítványánál. Az
asszonyok, bármilyen fajhoz is tartoznak, sokkal eszesebbek, mint a férfiak.
Dachande megvizsgálta a 'mber sebeit. Nem voltak súlyosak. Persze eléggé véreztek. Viszont a
vérzés már elállt, és a páncél felfogta a sav legnagyobb részét.
Dachande a tépett páncél darabkáit a sebre szorította, majd sarkaira ült, és végigmérte a 'mbert. A
harcos is őt bámulta. Mintha kíváncsi lett volna a tekintete.
Nem volt sok idejük, de Dachande úgy gondolta, pár percet szánhatnak egymásra. A mellére
mutatott, és megmondta harci nevét.
- Dachande.
A 'mber megrázta a fejét.
- Dac-han-de - szótagolta a yautja.
A 'mber megpróbálta elismételni a szót, de hiába erőlködött, képtelen volt helyesen kiejteni.
Dachande megrázta a fejét.
A nő tétován kinyújtotta a kezét, és megérintette Dachande törött agyarát. A maszk, amit a harcosok
újabban használtak, csak az orrlyukakat fedte el, az agyarakat szabadon hagyta. A nő mondott
valamit a saját nyelvén, aztán még egyszer elismételte a szót.
Dachande oldalt döntötte a fejét. A 'mber nem az ő nevét mondta, de mintha megértette volna, hogy
miről van szó.
- Törr'tt aggar?
A 'mber kivillantotta a fogait, magára mutatott, és mondott valamit.
Dachande megpróbálta elismételni.
- Nihkuo'ti?
A 'mber - vagyis az “asszony” - megrázta a fejét.
Dachande egy percig rábámult, aztán egy új nevet adott neki.
- Da'dtou-di. - A szó a “kis tőr” nőnemű változata volt. Dicső név, illett az asszonyra.
Da'dtou-di magára mutatott, és erőlködve elismételte:
- Dahdtou-di?
Dachande elégedetten felszisszent. Kezdetnek ez sem volt rossz, de nem vesztegethettek több időt a
szórakozásra. Most az életükért kellett küzdeniük; beszélgetni majd később is ráérnek.
Dachande felállt.
- Da'dtou-di - mondta -, mennünk kell.
A 'mber feltápászkodott. Egy kicsit imbolygott, de végül bólintott. Már nem volt semmi különösebb
baja.
Dachande megfordult, és a kapuhoz ment. Hallgatózni kezdett.
A herék elrohantak az épület mellett, és valahol máshol gyülekeztek. Ez azt jelentette, hogy a
fészkük nem volt messze.
A Vezér megvárta, míg Da'dtou-di mellé ér. Valahogy öregebbnek érezte magát, mint valaha. Fájtak
a csontjai. Élete során rengeteg vadászaton vett részt, de most először fordult elő, hogy bizonytalan
volt a harc végeredménye. Itt sokkal több here volt, mint amennyivel valaha megküzdött. Ráadásul
ahol fészek van, ott királynőnek is lennie kell - a herék képesek voltak nősténnyé változni, ha más
királynő nem volt a közelben. Egy királynőt pedig nem könnyű megölni...
Dachande felsóhajtott. Lehet, hogy ezt a napot még túléli, de a Végső Vadászat már nincs messze.
***
Noguchi óvatosan felállt, és leküzdötte a szédülését. Törött Agyar felé nyújtotta a karját, de
Noguchi bólintott, és felemelte a kezét. A sebei korántsem voltak olyan komolyak, mint először
hitte; az ájulást sokkal inkább a kimerültség okozta, mint a sérülés.
Noguchi lövésre készen fegyverrel az ajtó mellett álló Törött Agyar mellé lépett. Új nevére gondolt.
Dahtudi. Ha valaki egy évvel korábban azt mondta volna neki, hogy egyszer egy idegen harcos
oldalán földönkívüli lények ellen fog küzdeni, hogy száz ember sorsa függ a győzelmüktől, talán
egy hétig nevetett volna a tréfán.
Komor arccal elvigyorodott. Tényleg vicces volt a dolog, de a nevetést inkább későbbre halasztja.
Ha lesz később. Ha majd végre felébred...
Noguchi az ajtóra mutatott, majd dél felé bökött, abba az irányba, ahol a “Dolarhyde” állt. Törött
Agyar oldalra döntötte a fejét - talán ezzel jelezte, hogy megértette a tervet.
“Legközelebb már a filozófiáról fogunk beszélgetni.”
Törött Agyar felmordult, majd szelíden hátratolta Noguchit az ajtótól, amit szinte teljesen
bepasszírozott a keretbe.
Noguchi hátralépett. A harcos mély lélegzetet vett, és...
Az ajtó kivágódott. Egy harcos, Törött Agyar ikertestvére állt előtte. A kezében egy lándzsát tartott,
a karjait támadásra emelte.

29.

Noguchi gondolkodás nélkül cselekedett. Mellmagasságba emelte a fegyverét, és a harcos hasába

lőtt.
Addig rángatta a ravaszt, míg kiürült a tár.
A harcos hanyatt vágódott. A furcsa lőfegyveréből elővágódó lövedék szemkápráztató villanással
robbant szét a levegőben. A lándzsája a küszöbhöz csattant.
Törött Agyar egy másodperc töredékével később reagált, de akkor már mindennek vége volt.
Halk hörgés szakadt ki a haldokló harcos torkából; nyitott szájából sűrű, zöldes, szinte világító
folyadék fröccsent ki.
“Vér.”
Törött Agyar felemelte a lándzsáját, és a tompa végével a harcos koponyájára csapott. A fej tompa,
nedves reccsenéssel szétzúzódott.
Törött Agyar testtartása elárulta, hogy dühös és szomorú egyszerre: hatalmas vállai megroggyantak,
a feje előrebiccent. Noguchi megijedt, hogy esetleg rá haragszik. Minden oka meglett volna rá,
elvégre megölte az egyik fajtájabelit.
Noguchi kilesett az épület elé, nem fenyegeti-e őket újabb veszély, majd Törött Agyarra pillantott.
Törött Agyar sokkal okosabb és ügyesebb volt, mint az a másik, amit lelőtt. Noguchinak derengeni
kezdett, hogy miről lehet szó.
“Igen, ez megmagyarázná, miért tér el ennyire a többiektől, miért viselkedik másképpen, és miért
más...”
Noguchi megértette: Törött Agyar valami parancsnokféle lehet az övéi között.
***
Dachande dühös volt magára. Az esze csak a 'mber asszonyon járt, és annyira lefoglalta a kapu
kinyitása, hogy nem érezte meg a yautja jelenlétét.
Oc'djy volt az, az egyik tehetségtelenebb tanítványa. A halott yautja rohama éppen olyan ostobaság
volt, mint a jelek szerint minden, amit érkezésük óta csináltak. “Nézz, mielőtt lősz!” Ez volt az
egyik alapszabály. Ha egy vadász nem biztos a célpontban, a lángvető hideg marad, a lándzsa nem
röppen el. Az ügyetlenség és a neveletlenség csúcsa volt, ha valaki rálőtt egy vadásztársára, egy
fivérére.
Az utolsókat szusszanó szűkagyú Oc'djy kétségtelenül megölte volna őket, ha Da'dtou-di nem előzi
meg. Dachande egészen biztos volt ebben. Idegesítette, hogy a tanítványa ennyire buta volt.
Dachande elmorgott egy tiszteletteljes köszönetet Da'dtou-dinek, majd szétzúzta Oc'djy fejét. A
trófeáját már egyetlen vadász sem szerezhette meg - ez volt a legnagyobb megbecstelenítés, de
Oc'djy megérdemelte. Dachande már sajnálta, hogy Tichinde koponyáját nem törte be. Ó, igaz,
ezen a világon senki sem volt - persze a dögevőkön kívül -, aki megkaparinthatná a halott tanonc
trófeáját.
Dachande mély lélegzetet vett, és elkomorodott. A yautja pézsmaszaga, a “h'dui'se” gyenge volt;
szinte teljesen elnyomta a gyorsan száradó vér és a kifolyó belső szervek bűze. Ez legalább
megmagyarázta, hogy miért nem érezte meg a tanítványa jelenlétét...
Dachande dühös mozdulattal felkapta a földről a lángvetőt. Egy Vezérnek semmit sem szabad
megbánnia; a vadászat közben semmi sem számított, elvégre ilyenkor vagy meghal a harcos, vagy
nem.
Viszont végre valami komolyabb fegyverhez jutott. Megvizsgálta a lángvetőt, és felmordult. Már
csak négy lövedék volt benne - nem sok, de ez is többet ér, mint a lándzsája. Tichinde fegyvere
sajnos már üres volt.
Dachande Da'dtou-dire nézett. Az asszony óvatos tekintettel pillantott vissza rá. Dachande nem
tudta, milyen arca van egy 'mbernek, amikor megbán valamit, mégis úgy gondolta, a harcos valami
ilyesmit érez.
Amint újratöltette a fegyverét, Da'dtou-di újra elindult a fészek felé. Dachande oldalt döntötte a
fejét, és miközben az egyik vállára illesztette a lángvetőt, előrelépett. Az asszonynak igaza volt;
most nem volt idejük az önvádra.
De később majd még eleget tűnődhet a hibáin.
Ha lesz “később”...
***
Noguchi az ötven-hatvan méternyi távolságban álló hajóra
mutatott.
Törött Agyar újra az élre állt.
Óvatosan tovább mentek. Noguchi a közelben álló épületek
tetejét fürkészte.
Már maguk mögött hagyták az istállót, amiben rejtőztek. Törött Agyar kilépett a két épület közötti
nyílt térre. Noguchi óvatosan követte. A harcos figyelmeztetően felszisszent.
Noguchi megpördült, és maga elé nyújtotta a fegyverét.
Törött Agyar behajlította a térdeit, újra sziszegett, és szélesre tárta a karjait. A lándzsája hegye az
égre mutatott.
A sikátor árnyai közül két dög rohant feléjük. Egy harmadik is csatlakozott hozzájuk. Aztán egy
negyedik. Aztán egy ötödik is...
Dachande gyorsan megszámolta a Kemény Húsúakat, és felegyenesedett. Csak öten voltak.
Ahogy az első kettő rárontott, Dachande oldalt lépett, és előredöfte a lándzsáját.
A hozzá legközelebbi herét a torkán találta el; a dög visítva összerogyott.
A második egyenesen beleszáguldott a pengébe; fejének felső része elvált a koponyájától. A sebből
savszökőkút fröccsent.
A Dachande háta mögött álló Da'dtou-di lőtt; a robbanások élesek és hangosak voltak.
A következő két here is elvágódott. Ötből négy.
Dachande előrelépett, hogy az utolsót is leszedje.
A Kemény Húsú mintha nem is vette volna észre elhullott társait. Üvöltve Dachandéra rontott.
Ahogy a dög közelebb ért hozzá, Dachande oldalra ugrott, és kitartotta a lándzsáját.
A here azonban félreszökkent, és Dachande után mozdult. Aztán... Aztán teljes sebességgel rohanva
belecsapódott Dachande testébe.
Noguchi célzott, és lőtt. Az első két lövés célt tévesztett, de a harmadik eltalálta az egyik, tíz-
tizenkét méter távolságban levő fekete dögöt.
Noguchi újra tüzelt, és ezúttal célbatalált. Egy második lény is összerogyott; sárgás vére magasra
spriccelt, és sziszegve berágta magát a legközelebbi falba.
A nő megpróbálta leszedni a harmadik dögöt is, ám Törött Agyar éppen a lővonalban állt. Noguchi
gyorsan megfordult, és felfedezte az újabb veszélyforrást.
A “Dolarhyde” felől, vagy valahonnan mellőle ezernyi iszonyatos hang harsant. A dögök
üvöltöztek, rikoltoztak, és a földet döngették, de nem jöttek közelebb.
Noguchi visszapördült, és látta, hogy az ötödik szörny belecsapódik Törött Agyarba, és ledönti a
földre.
***
Dachande érezte, hogy a here ütésétől megpattannak a bordái. Valahogy elejtette a lándzsáját...
A vicsorgó dög lehajtotta a fejét, kinyitotta a pofáját, és kivillantotta belső fogsorát...
Dachande az eltátott szájba dugta az öklét.
A here fulladozni kezdett, és összecsukta az állkapcsait. Dachande érezte, hogy a tőrhegyes fogak a
karjába mélyednek, de még mélyebbre dugta a kezét, még jobban belevájt a puhább húsba...
A here elrántotta karmos kezeit Dachande torkától, és megmarkolta a saját nyakát. A Vezér
felemelte a másik öklét, és keményen a dög nyakára csapott.
A here oldalra dőlt.
Dachande hagyta, hogy a lény maga után rántsa. Most ő került felülre. A lángvetője után nyúlt - a
mozdulattól fájdalom hasított az oldalába -, és ledugta a fegyvert a dög torkába.
A here eleresztette Dachande karját, és kimúlt.
***
Törött Agyar tántorogva felállt, felemelte a lándzsáját, és imbolyogva elindult a nő felé. A karjain
zöldes pöttyök világítottak - a dög foga nyomán kiserkent a vére.
Ha voltak is fájdalmai, Noguchi a legapróbb jelét sem látta rajta. A harcos már egészen közel ért
hozzá, és szó nélkül a hajó irányába fordult.
Törött Agyar az elejétől tudhatta, és már Noguchi is rájött: a dögök a hajót nevezték ki
otthonuknak.
***
Dachande ügyet sem vetett a lüktető fájdalomra. Egyre közelebb kerültek a fészekhez, ahol a
királynő volt, ahol a védelmére összesereglett herék nyüzsögtek.
Elhaladtak a második, majd a harmadik épület mellett. Nem érte őket újabb támadás. Da'dtou-di
egy pillanatra megállt, és megtöltötte a fegyverét. Dachande elgondolkozva ránézett.
Ez az asszony volt az a préda, amelynek elejtésére egész életében vágyott. Apró volt ugyan, de
erős; sokkal intelligensebb, mint a yautják gondolták volna, és legalább olyan bátor, mint azok a
harcosok, akikkel Dachande együtt vadászott.
Persze elképzelhető volt, hogy Da'dtou-di kivételnek számított az övéi között; a jelek szerint sokkal
képzettebb volt, mint a többi 'mber, akivel Dachande kapcsolatba került. Például többet tudott annál
a kedvesnél, amelyik meghalt. Azt a 'mbert nem képezték ki a vadászatra; az még azt sem fogta fel,
hogy ő, Dachande mekkora veszélyt jelenthet rá.
Dachande élvezte volna, ha 'mberekre vadászhat, de mégis büszke volt, hogy Da'dtou-di mellett
harcolhat. Ez olyan történet lesz, amit a yautják nemzedékeken át újra és újra el fognak ismételni...
A 'mber észrevette, hogy figyeli. Felemelte az öklét, és közben újra kivillantotta a fogait - ez náluk
valószínűleg az agresszió jele volt.
Dachande arcát még mindig maszk fedte, de felemelte a karjait, és olyan hangosan, ahogy csak
merte, elcsettintette az Éjfél Csókját.
Ölj vagy halj meg! Dachande felkészült.
A lehető legnesztelenebbül kiléptek a védőfal előtti szabad területre. A Ryushi napjai kegyetlen
sugarakkal bombázták a néptelen telepet. Noguchi úgy érezte, alig néhány óra telt el csupán azóta,
hogy a városban gyönyörködött. Most már nem talált benne semmi szépséget - különösen azóta
nem, hogy a délelőtti meleg felerősítette a rothadás és a bomlás mindent belengő bűzét. Egy halom
test - emberek, idegenek és harcosok tetemei - perzselődött a napok fényében.
A “Dolarhyde” kívülről elhagyatottnak látszott. Csak egyetlen döglött, felhasított gyomrú rhynth
hevert előtte. Talán levált a megvadult csordától, és ezért az életével fizetett...
Noguchi úgy vélte, a rovarok a hajóban hozták létre a fészküket, és most odabent várnak. Már
biztos összegyűltek, és felkészültek a támadásra. A dögök leginkább egy méh-kolóniára
emlékeztették a nőt; a méh herék ott is csak azért élnek, hogy táplálják és megvédjék a
királynőjüket.
Noguchi megremegett a gondolattól. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy találkozzon azzal a
lénnyel, amit ezek a szörnyek “anyjuknak” neveznek.
Lassú léptekkel közeledtek a hajóhoz. Noguchi szíve minden egyes lépés után hangosabban
dobogott. A legszívesebben visszament volna az üres istállóba, hogy még egyszer áttanulmányozza
Conover vázlatát, ám végül sikerült leküzdenie ezt a vágyát.
“Mintha öt, vagy tíz évvel ezelőtt láttam volna utoljára a pilótát...”
Törött Agyar óvatosan lépkedett, de nem látszott valami idegesnek. Noguchi úgy gondolta, talán a
harcos tud valamit, amit ő nem. De már ez sem számított igazán.
Ahogy egyre közelebb értek a főzsiliphez, Noguchi kissé megkönnyebbült. Tartott tőle, hogy az
acélkapu esetleg zárva lesz, de még mindig félig nyitva volt - mintha senki sem nyúlt volna hozzá,
amióta Masonnal együtt belépett a hajóra.
Újabb “kellemes” gondolat... Már elértek a feljáró aljához, amikor Noguchi felnézett, és belebámult
a sötét dokkba. A fémajtót vízszintesen felhúzták, méghozzá pontosan olyan magasra, hogy a
rovarok nyugodtan ki-be járkálhassanak.
A dögök a jelek szerint nem voltak valami okosak, de... Conover egy olyan lényről beszélt, ami
sokkal nagyobb volt a többinél. A fődög állítólag ott szunyókált, ahol a két pilótát fogva tartották.
“Királynőjük lenne?”
Noguchi talán még egy jó darabig a hajó előtt ácsorgott volna, de Törött Agyar rámordult. A nő úgy
érezte, az óriás türelmetlen. Bizonytalanul fellépett a rámpára.
Valahonnan bentről, a sötétből egy halk sziszegés hallatszott.
Noguchi lövésre készen tartott pisztollyal még egyet lépett. Törött Agyar mellette volt; ő is előhúzta
a fegyverét. A lándzsáját már korábban a hátára szíjazta.
A sötétség megmozdult; árnyak rebbentek. Noguchi hallotta, ahogy az idegenek csattogva arrébb
mennek, aztán...
Aztán csend.
Törött Agyar a nő előtt lépkedett. Noguchi nem ellenkezett.
A feljáró közepén lehettek, amikor valami megmozdult előttük. Noguchi meglepődött, és kétszer a
sötét dokkba lőtt.
A néma csendben a lövések robaja még a szokásosnál is hangosabbnak tűnt. Ami az előbb mozgott,
most már meg sem moccant.
Törött Agyar torokhangon felmordult, majd habozás nélkül felment a rámpa tetejére. Megfordult,
és intett a nőnek, hogy kövesse.
Noguchi utánament, és belesett a hajóba. Semmit sem látott, és semmit sem hallott. Mintha az
egész dokk üres lett volna, ám szinte mindent belepett az idegenek nyálkája, meg a furcsa, fémes
bűz. A nő előtt egy jókora húsdarab hevert - egy lemészárolt rhynth lehetett. Vagy talán ember...
Noguchi óvatosan beljebb lépett. A testében adrenalin lüktetett. A sötét padlón néhány olyan
azonosítatlan lény hevert, amit Roven felboncolt és megvizsgált. A pókszerű testek összehúzódtak.
Egyik sem mozdult. A falak mellett sötét alakok sorakoztak. Noguchi közelebbről is szemügyre
vette őket. Megremegett. A “Dolarhyde” legénysége... Úgy tapadtak a falhoz, mintha legyek
lennének egy démon pókhálójában. A mellük helyén hatalmas, nyitott seb tátongott. Némelyikük
arcát teljesen eltorzította a kín - nem lehetett valami könnyű haláluk.
“Hol?...”
A dokk végében egy szabálytalan, tépett szélű lyuk tátongott. A fémlemezt mintha megolvasztották,
vagy szétrobbantották volna. A lyuk körül valami fényes fekete anyagból készült bizarr formációk
sorakoztak. Itt-ott mintha fekete kötelek lógtak volna. Félelmetes látvány volt; a feketeség a
külsejéből ítélve akár egy élőlény teste is lehetett volna...
Noguchi úgy érezte, a forróság legalább a kétszerese a kinti hőségnek. Elviselhetetlen volt a párás
levegő. Noguchi mély lélegzetet vett. Tovább mentek. Törött Agyar a lyukhoz lépett, és bevárta a
nőt.
Noguchi csattogást és surrogást hallott. Valahol a hajó mélyében mozgolódott valami. Noguchi
megacélozta az idegeit, és tovább ment.
Meg kellett találniuk a vezérlőtermet - ez pedig azt jelentette, hogy át kell bújniuk a lyukon, egy
ideig a folyosólabirintusban kell kanyarogniuk, aztán fel kell kapaszkodniuk két létrán. Ezután már
csak egy lezárt zsilipajtót kellett kinyitniuk.
Törött Agyar egy pillanatig Noguchira bámult, aztán bebújt a lyukba.
Noguchi halkan imádkozni kezdett - bízott benne, hogy laki meghallja -, és követte az óriást.

30.

Dachande ment elől.

Ahogy átbújt a lyukon, rögtön lekuporodott, és a lángvetőjével pásztázva körülkémlelt. Semmi sem
mozdult.
Da'dtou-di utánacsusszant. Dachande nem törődött vele; biztos volt benne, hogy az apró harcos tud
vigyázni magára. Igaz, a képzettsége eléggé hiányos volt, de ezt pótolta az intelligenciája.
Dachande a maszk szemein keresztül végigpásztázta a hosszú, sötét folyosót. A falakat nyálka,
“te'dqi” borította. Érdes felületű anyag volt; a lesben álló herék remekül álcázhatták magukat előtte.
A vizorok sem mutattak semmit. Dachande Da'dtou-di-re nézett. Az asszony sápadt bőre most még
fehérebb volt, mint addig.
- Semmi - mondta Dachande.
Az asszony egy rövid hangsorozattal válaszolt. A szavak értelmetlenek voltak, de a 'mber hangszíne
elárulta, hogy ő is figyel, és hogy felkészült.
Tovább mentek.
Da'dtou-di szorosan Dachande mögött botladozott. A jelek szerint a 'mberek nem láttak jól a
sötétben.
A folyosó végén egy nyitott ajtót találtak. Dachande hallotta a “kainde amedh”-ek neszezését;
valahol az ajtón túl mozgolódtak. Dachande lehúzta a fejét, és átbújt az ajtón. Látta, a következő
folyosón előredőlve kell végigmennie; a 'mberek ezt az átjárót valami oknál fogva még a
szokásosnál is alacsonyabbra építették.
Dachande korábban már három fészekben járt, de akkor maximálisan feltöltött lángvetői voltak, és
néhány felfegyverzett yautját is magával vitt. Ráadásul most úgy érezte magát, mintha egy hónapos
“rjet”-trágya lenne - az oldala még mindig fájt, és a teste, valahol belül, minden mélyebb
lélegzetvételnél égett. Elég tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja, komolyak a sérülései. Már ez sem
számított. Nem gyógyíthatja meg magát. Nem félt. A Beavatott harcosok csata közben csak ritkán
érezték át a rémületet. Abba is belenyugodott, hogy itt most könnyen meghalhat. Már csak abban
bízott, hogy dicsőséges halála lesz. A legjobban azt sajnálta, hogy senki sincs vele, aki majd
elmondhatná a történetét. Senki, csak egy apró 'mber - aki talán éppúgy elpusztul, mint ő. Tovább
mentek a sűrű sötétben.
***
Noguchi megbotlott valamiben, de még idejében sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A folyosó
teljesen sötét volt - a tíz-tizenkét lépésenként izzó apró vészlámpák homályos fénye csak arra volt
jó, hogy még jobban összesűrítse a feketeséget. Noguchi csak a saját fegyverét és Törött Agyar
hátát látta, de ezeken kívül semmit.
A harcos a jelek szerint jobban látott. Úgy mozgott, mintha már legalább tizedszer csinálna
ilyesmit. Biztos ismerte az idegenek szokásait is...
Valami megmozdult előttük. Noguchi gyomra görcsbe rándult. Még jobban megszorította a
fegyverét, és kimeresztette a szemét.
Beléptek egy másik folyosóra. A levegő egyre nedvesebb és áporodottabb lett. A lépéseik zaját
furcsán letompította a padlót vastagon beborító anyag.
Noguchi tudta, neki kéne elöl haladnia; Dachande is megvizsgálta a Conovertől kapott térképet, de
nem érthette meg pontosan. Viszont ő jobban látott, és erősebb is volt...
Már majdnem elérték a második folyosó végét, amikor Noguchi meghallotta az idegenek
sziszegését. A hang a hátuk mögül jött.
***
Ahogy meghallotta a Here rikoltását, Dachande hátrapördült, és beirányozta a lángvetőjét.
Da'dtou-di is meghallhatta a hangot, mert rálőtt a feléjük rohanó dögre.
A lövés a vállán találta el a herét. A fekete test megingott, de nem dőlt el.
Dachande az üvöltő lényre irányozta a lángvetőjét. A fény és a hő egyetlen vastag sugárban ömlött
ki a fegyverből.
Savas vérfelhő, és égett belső szervek robbantak ki a here hátán.
Lépések. Dachande hátrakapta a fejét. Szemből két here támadott rájuk.
Dachande megfordult. Az első dögöt a csuklójára erősített pengékkel ölte meg: egyetlen
mozdulattal átmetszette a torkát.
A második támadó átugrott elhullott fivére fölött, és Dachande felé kapott. Dachande bunkóként
megmarkolta a lángvetőjét, és a dög fogai közé ütött. A fémrúdon savas vér sistergett; a lehulló
cseppek lyukakat martak a padló kemény anyagába.
Da'dtou-di mély lélegzetet vett, és ellőtt Dachande mellett. A harmadik herét akarta leszedni, de
elhibázta. A Kemény Húsú megfordult, és elmenekült előlük. Berohant egy harmadik, kanyargós
folyosóra, és rikoltozva riasztotta a társait. Ez lehetett az őrszem.
Dachande átkozódni kezdett. Biztos volt benne, hogy a háta mögött álló Da'dtou-di ugyanezt teszi a
saját nyelvén. Dachandénak nem volt szüksége tolmácsra, hogy ezt megértse.
A herék már tudtak az érkeztükről. Ez azt jelentette, hogy igyekezniük kell. Dachande remélte,
hogy tovább jutnak...
A Vezér felgyorsított. Befutott a harmadik folyosóra. A háta mögött Da'dtou-di rohant, előtte pedig
a Kemény Húsúak várakoztak.
***
Noguchi félt, de készen állt a harcra. Tudta, meg kell tennie, amit eltervezett, különben a telepesek
mind meghalnak...
“És velük együtt te is, Machiko...”
Ez már nem vicc.
A harmadik folyosó kettéágazott. Noguchi intett Törött Agyarnak, hogy forduljon balra; remélte,
hogy az útvonal többi részére is legalább ilyen jól fog emlékezni.
Vakon rohant Törött Agyar mögött. Nemsokára egy létrához kell érniük...
A háta mögött felszisszent egy dög. Noguchi megfordult, és tüzelt. A lövések robaja
dobhártyaszaggató volt a szűk folyosón. A haldokló idegen sikoltozása már valamivel halkabbnak
tűnt.
Kezdett felforrósodni a helyzet.
Noguchi újra előrefordult. A harcos fegyveréből éppen akkor vágódott ki egy vakító fénysugár. Egy
visszhangzó dörrenés. A lövedék reflektorfényében kísérteties, sötét végtagok és csillogó fogak
látszottak.
Sikoltozás.
Noguchi mélyen a tüdejébe szívta a sűrű levegőt. A teste megrándult; a melle újra vérezni kezdett.
A sötétben tapogatózva megpróbálta megkeresni a létrát.
Talán már rég halott, csak még nem fogta fel.
Talán már a pokolban vannak.
***
Dachande érezte, hogy a 'mber a hátára csap. Megfordult.
Da'dtou-di felmutatott. Az arca torz volt. Dachande úgy látta, zavarban van.
Dachande felnézett a keskeny létrára, és mászni kezdett; a fokok olyan közel voltak egymáshoz,
hogy hármasával szedte őket.
Dachande felért a létra tetejére, és lenézett az apró harcosra. Az asszony körbefordította a
fegyverét; tompa fény csillant a kicsiny, fémes lángvetőn.
Dachande felnézett, és a felső szint padlójára tette a kezét...
Egy karmos mancs csapott le a kezére. A fekete karompengék a csuklójába mélyedtek; nyomukon
vér serkent.
A here lehajolt, és Dachande arcába sziszegett.
***
Noguchi éppen időben nézett fel.
A dög lehajolt Törött Agyarhoz, és kitátotta a pofáját.
A nő célzott, és lőtt. A robbanógolyó eltűnt az idegen szájában, majd kirobbantotta a koponyája
hátulját. A fekete test előredőlt, és kis híján lesodorta Törött Agyart a létráról. Ha a golyó kitalálója
megkérdezte volna a véleményét, talán el sem hiszi, amit Noguchi mondott volna róla. Ez a lőszer
direkt szörnyölő volt, olyan cucc, ami nélkül ember nem létezhet...
Valami felrikoltott Noguchi bal oldalán. Noguchi újra lőtt. A dögök mintha egyszerre támadtak
volna minden irányból. A zaj elviselhetetlenné vált... “Puff!” Ez még hangosabb volt.
***
Dachande felegyenesedett, és a lándzsája tompa végével leütötte az első herét. A dög nem múlt ki,
de harcképtelenné vált. A háta mögül pár másodpercig nem bukkant elő újabb.
Amikor az asszony fegyvere elnémult, Dachande megfordult, hogy fedezze a felfelé mászó
Da'dtou-dit.
Hátulról egy here vetődött Da'dtou-dire, és a létrához préselte a testét.
Dachande agyát elöntötte a düh. Maga elé tartotta a lándzsáját, és leugrott a felső szintről. A herén
landolt. “Ez tetszik, tarei hsan?” A herének nem tetszett. Dachande megölte.
***
Noguchi szédült. Törött Agyar kitaposta a lelket a dögből, aztán felkapta őt, a hóna alá csapta, és
könnyedén felmászott vele a létrán.
Törött Agyar először őt rakta le, aztán felhúzta magát. Noguchi újratöltötte a fegyverét, hogy
fedezze a harcost, de a lent sziszegő alakok elhátráltak, majd megfordultak és eltűntek. Noguchi
mégsem érezte úgy, hogy legyőzték őket.
Végignézett a felső szint folyosóján. A következő létra ennek a végén lesz, de a mentőkabin csak
pár méternyi távolságban volt.
Noguchi szerette volna, ha Törött Agyar vele tart, de valakinek őrködnie kellett a kabin mellett. A
harcos valószínűleg nem boldogulna el egy emberek által gyártott komputerrel...
A folyosó szerencsére üres volt, legalábbis egyelőre. Elindultak a folyosón.
***
A 'mber megállt a folyosó közepén, és egy furcsa jelekkel ellátott ajtóra mutatott. Biztos ezek a
'mberek írásjelei.
Az asszony mondott valamit. Dachande rácsapott a hangrögzítőre; talán később még hasznára válik
az, amit most felvesz. Da'dtou-di rámutatott, majd újra az ajtóra bökött.
Ez azt akarja, hogy ő maradjon itt!
Dachande felmordult, de Da'dtou-di nem változtatta meg a szándékát. Valami miatt fontos lehetett
neki, hogy ő itt álljon.
Dachande csata közben már hosszú ideje senkiben sem bízott, most viszont mégis hinnie kellett
valakinek. Ráadásul ez a valaki még csak nem is egy Beavatatlan yautja, hanem egy 'mber volt!
Az asszony újra felemelte karomtalan kezét, és pár lépésnyit hátrált.
Dachande rábámult.
Da'dtou-di megint mondott valamit, kivillantotta a fogait, majd megfordult, és elrohant. Dachande
tudta, hogy a pengéje egyetlen villantásával képes lenne levágni a 'mber fejét. Valószínűnek
tartotta, hogy ezzel az asszony is tisztában van, mégis rávicsorgott. Bátor Kis Tőr. Biztos fontos
lehet a számára a dolog, ha vállalta a kockázatot, hogy ő esetleg megharagszik rá. Jól van, legyen,
ahogy akarja. Elvégre ezt a hajót az ő fajtája építette. Biztos tud róla néhány olyan dolgot, amiről
neki fogalma sem lehet. Biztos kitervelt valamit. Dachande a helyén maradt.
***
Az óriás oldalra döntötte a fejét. Noguchi ezt a beleegyezés jelének gondolta. Megkönnyebbült.
Semmi kedve sem volt nélküle kóvályogni ebben a forró, halálos labirintusban, de már most
gondolnia kellett a menekülésre.
Legfeljebb tucatnyi golyója maradt. Lehet egy lőszer bármilyen szuper, semmit sem ér, ha az ember
kifogy belőle. Noguchi remélte, hogy Törött Agyar fegyverében még több a muníció.
- Védd az erődöt - mondta, és zordan elvigyorodott. Félt, fájt mindene, de valahogy erőt adott neki,
hogy végre csinálhat valamit. Valami olyasmit, ami kiirtja a városát megszálló dögöket...
“Reméled, mi?”
- Ha végeztem, visszajövök.
Noguchi megfordult, és elrohant. Futás közben imádkozni kezdett, hogy az óriás tényleg a helyén
legyen, amikor majd visszajön.
Ha visszajön.
A második létra üresnek tűnt, mégsem látta a tetejét. Itt valahogy vastagabb volt a mindent beborító
dögnyálka; még a létra fokaira is jutott belőle.
Noguchi újra hátralesett, és a revolverrel a kezében mászni kezdett.
Egy cseppnyi furcsa, meleg, kocsonyás anyag hullott a karjára. Aztán megérkezett a második csepp
is. Noguchi felnézett.
***
Da'dtou-di nem mutatta, hogy nyissa ki az ajtót, de Da-chande úgy gondolta, jobb, ha megteszi. A
'mbernek jó oka lehetett rá, hogy őriztetni akarta.
Az ajtó zárva volt. Dachande addig püfölte a lándzsája tompa végével, míg megrepedt.
Egy “tyioe-ti”, egy mentőkabin állt mögötte. Kicsi volt, de látszott rajta, ketten bőven elférnének
benne. Dachande belépett a helyiségbe, és gyorsan megvizsgálta a szerkezetet. Három 'mber méretű
szék, és egy vezérlőpult. Úgy látta, ő képtelen lenne úgy összekuporodni az egyik ülésben, hogy
közben vezetni tudja a járművet.
Megfordult, és a helyiség bejárata elé állt. Az alsó szint felől robajt hallott, majd egy halk, érdes
sziszegést.
Dachande idegei pattanásig feszültek. Már korábban is hallott ilyen hangot.
A királynő! Egyenesen feléje tart!
Lehet, hogy ez az a királynő, amelyiket magukkal hoztak? Az a tojógép lenne, akinek az utódaira
vadászni akartak? Vagy talán az egyik here megváltoztatta a hormonrendszerét, és nősténnyé
alakult?
Pillanatnyilag ez számított a legkevésbé.
Dachande várt.
***
Noguchi felnézett, és elakadt a lélegzete.
A harmadik szintről egy hosszúkás, alaktalan koponya hajolt le felé. Egy újabb váladékcsöpp
hullott le a dög pofájáról...
Noguchi felemelte a pisztolyát, és a lény állkapcsai közé dugta a csövét. Újra és újra megrántotta a
ravaszt.
A dög még csak fel sem kiáltott. Csattogó dobbanással lezuhant a nő mellett. Felért egy kisebb
csodával, hogy egyetlen csepp savas vér sem hullott Noguchira.
Amikor felért a létra tetejére, Noguchi kezei reszkettek. Biztos odafönt is van egy szörny, ami csak
rá vár, ami lesben áll, hogy felszakítsa a torkát...
Noguchi felmászott a harmadik szintre, és letérdelt. A padlót vastag, fekete anyag borította, de
semmi sem volt a közelben.
Noguchi talpra ugrott, és végigfutott a folyosón. Egy újabb elágazáshoz ért. Habozás nélkül jobbra
fordult, és tovább rohant. A forró, ragacsos, rothadó gombaszagú levegőben alig bírt lélegezni.
251
Még két sarkon befordult, amikor rádöbbent, hogy eltévesztette az irányt.
***
Dachande mély lélegzetet vett, és várt. Most már biztos volt benne, hogy a királynő közeledik felé.
A herék egy vadász számára csupán gyakorló célpontok voltak, ám egy tojásrakó...
Még soha, egyetlen yautja sem élte túl, ha párharcra vállalkozott egy királynővel, legfeljebb csak
akkor, ha volt nála lángvető. Egyszer egy tucatnyi Beavatott harcosnak sikerült ugyan úgy
megölnie egy királynőt, hogy csak pengéket és lándzsákat használtak - ám a királynő a
tizenkettőből kilenc vadászt magával vitt a halálba.
Lentről fémreccsenés hallatszott. Dachande lángvetőjében már csak két lövésre elegendő muníció
volt.
Valami fényes fekete dolog jelent meg a létra tetején.
Dachande célzott, és lőtt.
Elhibázta a célpontot.
A Kemény Húsú lehúzta a fejét. Rikoltozott ugyan, de nem sebesült meg. Dachande újra lövésre
emelte a fegyverét, és várta, hogy a királynő előbukkanjon.
Néhány szívdobbanásnyi ideig semmi sem történt. Dachande készenlétben állt.
A királynő hirtelen elbődült; egy fekete alak jelent meg a létra tetején.
Dachande kilőtte az utolsó lövedékét.
A lény feje szétrobbant.
Dachande diadalmasan felordított, és a bugyborékoló masszába vágta a lángvetőjét. A
hasznavehetetlen fegyver a létra mellett leesett az alsó szintre.
Megölte! Egy királynőre vadászott, és sikerült végeznie vele! Ezek szerint nem voltak igazak a
királynők intelligenciájáról és tudásáról szóló történetek. Könnyű préda volt...
A királynő újra felszisszent, és a feljáróban megjelent a jellegzetes fej.
Dachande szemei kimeredtek a döbbenettől. De hiszen darabokra robbantotta!...
“Csel.” A királynő előreküldött egy herét, hogy felfogja előle a lövéseket. Dachande tudta, hogy
csapdába csalták.
“De miből tudta?...”
Nem számított. A halálos királynő élt, és közeledett.
“S'yuit-de!”
Dachande látta, ahogy két hatalmas karom végigszántja a fémpadlót. A vicsorgó szörny elődugta a
fejét.
***
Noguchi nem vacakolt a térképpel. Tudta, hogy hol tévesztette el az irányt.
Egy pillanatra pánikba esett, de nagy nehezen sikerült uralkodnia magán. Visszafordult.
Már majdnem visszaért a kereszteződéshez, ahol rossz felé fordult, amikor a semmiből egy szörny
ugrott elé.
Célzott, és lőtt néhányat. A vicsorgó dög visítva felbukott.
Egy másik állt a háta mögött. Noguchi újra meghúzta a ravaszt. A szörny a padlón fekvő társára
dőlt. Csak ketten
voltak.
“Hülye! A muníciód!”
Mintha egy jeges kéz markolt volna a szívébe. A fegyvere
kiürült.
Kiejtette az üres tárat, és a remegő kézzel helyére kattintottá az utolsó telit. Még hat golyó...
Az elágazáshoz ért, és egyenesen tovább futott. Egy iszonyatos pillanatig fogalma sem volt róla,
hogy hol jár, de aztán meglátta az ajtót. Sárga és fekete csíkok voltak rajta - Conover pontosan erről
beszélt.
Noguchi gondosan célzott, és szétrobbantotta az ajtó zárszerkezetét. Plasztik és fémdarabkák
vágódtak az arcába és a kezeire. Az ajtó kinyílt. Egy pultokkal és monitorokkal telepakolt helyiség
volt mögötte. Conover azt mondta, ez a központi komputerszoba. A hajó agya.
Noguchi becsapta maga mögött az ajtót, és a második üléshez rohant.
“Második ülés, egyenesen előre, egy lemezolvasó egy vörös és egy fekete csík mellett...”
Noguchi rácsapott az adóegység főkapcsolójára, és türelmetlenül várta, hogy kigyulladjanak a
panelek jelzőlámpái. Elővette a zsebéből Scott lemezét. Megszorította. A másodpercek percekké
váltak. Órákká. Eonokká...
Előtte a konzolon egy üres kávésbögre állt. Az oldalán egy “CONOVER” feliratú matrica. Noguchi
hirtelen szomorú lett. A pilóta bátran halt meg.
Kivilágosodott a monitor, és a tetején megjelent egy számokból és betűkből álló karaktersor.
Noguchi bedugta a lemezt az olvasóba, és megnyomta a zárógombot.
A komputer zümmögni és villogni kezdett. Noguchi visszafojtotta lélegzetét.
“Ha ez nem jön be, halott vagy, Machiko...”
Felvillant egy felirat:
“Par. fogadva/ pil. S. Conover, 93630/navigációs utasítás.”
Noguchi a pultra csapott.
- Igen, igen, igen!
Sikerült.
Noguchi megfordult. A következő pillanatban berobbant az ajtó.
***
Dachande kihúzta magát, és mély lélegzetet vett. Ha ez az Utolsó Vadászata, harc közben fog
meghalni. Párharc egy királynővel - dicsőséges tett. Harcolni fog, és ő lesz a vesztes, de nincs más
lehetősége.
Hallotta, hogy Da'dtou-di fegyvere néhányszor megdörren, de nem törődött a zajjal. Az asszonynak
egyedül kell elvégeznie a feladatát.
A királynő hatalmas volt, legalább kétszer akkora, mint egy here. A karjai hosszabbak voltak - a
melléből még két pár, rövidebb végtag is kinyúlt -, a koronája pedig olyan ágas-bogas, mintha
agancs lett volna. Kettős állkapcsában több sor fényes fog csillogott. Ráadásul, mivel nőstény volt,
tudta, hogyan kell harcolni.
A királynő lassan közeledett Dachande felé. Hosszú, hegyes farka végigkarcolta a fémpadlót.
Dachande felemelte, és kissé maga elé tartotta a lándzsáját. Széles terpeszbe állt. Ha a királynő úgy
támad rá, ahogy várta, akkor legalább egyszer meg tudja majd vágni...
A királynő toronyként magaslott a folyosón; szinte kétrét kellett görnyednie, hogy elférjen, és
mozogni tudjon.
Dachande mozdulatlanul várt.
- Gyere, Kemény Húsú! - mondta. - Megöltem a gyermekeidet. Gyere, téged is utánuk küldelek! -
Ez persze képtelenség volt, meg a királynő sem érthette a szavait, de ha egy vadász a Halál
pofájába mosolyog, az időnként még a Fekete Harcost is elrettenti.
Dachande valami zajt hallott a háta mögül, de egyetlen pillanatra sem vette le a szemeit a
királynőről.
A királynő a harcos mögé nézett, és felrikoltott.
Dachande szeme megrebbent. Lenne ott valaki?...
A királynő előrevetődött...
***
Noguchi két lövéssel szétfröccsentette a folyosón a dög agyát. A savas vér lemarta a falakról a
sötét, kocsonyás masszát.
Noguchi átugrotta a tetemet, és rohanni kezdett. Az elágazás felé tartott.
Az egésznek vége volt, de ha mégsem, már nem volt sok hátra belőle. A bárka meteorként fog
alázuhanni; atommeghajtású meteorként. Amikor aztán becsapódik, robban, s elsöpri Prosperity
Wells maradékát, és vele együtt a dögfészket is. Semmi lesz majd a hajó és a város helyén, csak
egyetlen füstölgő kráter.
A mentőkabin pedig majd messzire röpíti őket a várostól...
Már csak egyetlen sarkon kellett befordulnia, hogy elérje a létrát. A folyosón hirtelen megmozdult
valami.
Noguchi felkiáltott, és a felé rohanó egyik dögre célzott. A golyó leterítette a visongó bestiát.
“Két lövés, már csak kettő maradt...”
Noguchi a második szintre vezető létrához ugrott. Valami kitépte a falból a függőleges rudakat, és
megcsavarintotta a keresztvasakat. A francba!
- Törött A!...
Noguchi elhallgatott. A harcos alatta állt, előtte pedig egy hatalmas, óriási, az egész folyosót betöltő
szörnyeteg magaslott!
Noguchi kiáltására a szörny felnézett, és iszonyatos, rekedtes, vérfagyasztó hangon felszisszent.
“A királynő.”
Ahogy Noguchi felemelte a fegyverét, a királynő Törött Agyar felé vetődött.
A hihetetlenül hosszú és nehéz farok a harcos mellére sújtott. Törött Agyar kezéből kirepült a
lándzsa, ő maga pedig hanyatt vágódott.
Noguchi fentről is hallotta az ütés puffanását. Törött Agyar az ajtónak vágódott, amit őriznie kellett,
majd lepattant róla. sötét páncélján szinte világított a vére.
Noguchi úgy érezte, megállt a szívverése. Lőtt. A királynő felüvöltött, és felé fordult.
A golyó célt tévesztett.
Noguchi gondolkodás nélkül leugrott a második szintre, és maga elé tartotta a pisztolyát. Már csak
egyetlen golyója maradt. Egyetlen esélye. A térdei megroggyantak, de sikerült talpon maradnia.
A királynő üvöltve elindult felé.
Noguchi imádkozni kezdett, hogy az a egyetlen golyó megállítsa a szörnyet...
...lőtt... és a szörny hanyatt vágódott, visított, és elterült a padlón. A lövés szétszakította a mellkasát.
Még nem döglött meg, de elesett.
Noguchi Törött Agyarhoz ugrott. Elhajította az üres fegyvert. A szörnykirálynő farka feléje csapott,
de az utolsó pillanatba sikerült kitérnie előle.
Törött Agyart azonban újra mellbe vágta a farok. Vér fröccsent.
Noguchi az ajtóba rúgott, és bebotorkált a mentőkabinhoz. A belső zsilip nyitva volt.
A királynő velőtrázó hangon rikoltozott. Noguchi remélte, hogy ezek a halála előtti utolsó ordításai.
Noguchi lehajolt a sebesült harcoshoz, fél kézzel alányúlt, és... Maga sem gondolta volna, hogy
ennyi ereje van. Nyögve felemelte Törött Agyart.
A harcos vele együtt becsúszott a mentőkabinba.
Noguchi arcáról csorgott a veríték. Újra megrántotta Törött Agyar testét. A lába még mindig az ajtó
közelében volt.
“Nincs idő, nincs idő...”
Noguchi belezuhant a vezérlőpult előtti ülésbe, és kétségbeesetten keresgélni kezdte a megfelelő
gombot. A háta mögött a szörnykirálynő fájdalmasan, dühösen bömbölt.
Törött Agyar felnyögött, és Noguchi felé gördült.
Noguchi megtalálta a gombot. Az orra előtt volt - annyira félt, hogy először nem is látta.
Valami megmozdult mögötte. A rikoltás forró, bűzös levegőt fújt a hátába.
Noguchi félig megfordult, és a gombra tette az egyik kezét...

A királynő közel volt, a feje a mentőkabinban; hatalmas karma egyre közelebb lendült... és
belemélyedt a harcos vállába.
Törött Agyar felordított.
Noguchi rácsapott az ajtózáró gombra.
A vastag fémajtó becsukódott. A királynő vicsorgó feje mintha még közelebb került volna
Noguchihoz, de...
De a lezuhanó zsilipajtó összeroppantotta a szörny relatíve vékony nyakát; a fémtömb lefejezte a
királynőt. Lemetszett keze azonban még mindig a mozdulatlan harcos vállába mélyedt.
Noguchi megnyomta a következő gombot.
A kabin elszakadt a hajótól, és felröppent.
***
A fájdalom iszonyatos volt, de Dachande tűrte. Egy pillanatig nem értette, mit történt. Valami...
Da'dtou-di ért volna vissza? Megölte a királynőt?
Dachande egy időre furcsán könnyűnek érezte magát.
“Repült.”
Aztán felemelkedett a padló, és a testének csapódott. Újabb fájdalomhullám. A visszatérő
gravitáció több fájdalmat zúdított rá, mint amennyit élete során összesen érzett. Megsebesült.
Komoly sebet kapott.
Felköhögött. Meleg folyadék csorgott le a torkán, de még mindig száraznak érezte. Fölötte
megmozdult egy árnyék. Valami megemelte, és maga után húzta. Felnyögött a fájdalomtól, de
képtelen volt tiltakozni. A levegő megvakította. Kívül került.
Lassan kinyitotta a szemeit, és a fölötte lebegő arcra fókuszálta a tekintetét.
“Da'dtou-di!”
Büszke volt. Az asszony életben maradt, és segített neki.
Dachande beszélni kezdett, és újra köhögött. Még több fájdalom...
A karjára erősített hangrögzítő után nyúlt, de az ujjai valahogy túl merevek voltak.
Da'dtou-di az övé alá tette törékeny kezét, és segített megmozdítani.
***
Noguchi torka kiszáradt. A mellében mintha egy nehéz, fájdalmas kő lett volna. A harcost sápadt
vér borította, a légzése lelassult, és nehézkessé változott. Törött Agyar haldoklott.
Pedig megcsinálták. A kabin valahol a keleti sivatagban ért földet, távol Prosperity Wellstől.
Szerencséjük volt: az ejtőernyő időben kinyílt. De...
Törött Agyar a csuklója felé emelte reszkető kezét, de látszott rajta, alig bírja mozgatni. Noguchi
segített neki.
A harcos megérintette a hangrögzítő egységet. Noguchi szemébe könnyek tolultak, amikor a
szerkezetből felcsendült a saját hangja.
- Védd az erődöt. Ha végeztem, visszajövök.
Törött Agyar megmarkolta a vállába mélyedő karmos mancsot.
- Tarts ki - mondta Noguchi. - Nemsokára megérkezik a segítség. A telepesek idejönnek, és... -
Elcsuklott a hangja, de végül sikerült kinyögnie azt, ami a harcos számára a legfontosabb lehetett. -
Megcsináltuk. Megöltük a dögöket. Meg a királynőt is. Ketten csináltuk. Mi ketten. - Tehetetlenül
felemelte a kezét.
Törött Agyar kitépte a vállából a királynő mancsát, és ránézett. Noguchi rámutatott a karmos kézre,
bólintott, és elhúzta a kezét a nyaka előtt.
A harcos megértette. Noguchi biztos volt benne, hogy felfogta a dolgot, mert bólintott. Aztán
megmarkolta a királynő egyik hosszú ujját, letörte. Felnyögött az erőfeszítéstől. Az ujjból sziszegő
savas vér csordult.
Törött Agyar az arcán levő jelre, a szemei közötti sebhelyre mutatott, Noguchira bökött, majd újra a
jelre. Noguchi bólintott, és közelebb hajolt.
***
Da'dtou-dit be kellett avatni. Mivel ő volt a Vezér, ezt neki kellett megtennie.
Dachande letépte a királynő egyik ujját. Minden mozdulatot fájdalom kísért; fájt minden
lélegzetvétel, fájt az élet, de ez fontos dolog volt. Számára már nem maradt más, mint a dicsőség.
Da'dtou-di közelebb hajolt hozzá, és lehunyta a szemeit. Valami nedvesség hullott Dachande arcára,
de nem törődött vele. Elérkezett az idő.
A harcos egyik karmát a savas vérbe mártotta, majd a karomra köpött. A saját vére összekeveredett
a savas testnedvvel. Ez is része volt a szertartásnak. Az ő vére részben semlegesítette a Kemény
Húsú levének hatását. Dachande óvatosan előrenyúlt, és a sápadt bőrbe, az asszony két szeme közé,
a homlokra rajzolta a saját jelét. Sikerült megfékeznie a keze remegését. A jel hibátlan lett.
Az asszony felszisszent a fájdalomtól, de nem mozdult el. Bátor volt. Kis Tőr. Segített neki, és
együtt megölték a királynőt. Minden vadász büszkén tenne egy ilyen trófeát a Fekete Harcos lábai
elé.
Dachande fáradtan leeresztette a kezét. A hangrögzítő újra megszólalt. Valami régi 'mber beszédet
játszott vissza. Már ez sem számított; Dachande régóta készült arra a pillanatra, ami most
elérkezett. Nem ellenkezett.
Szerette volna, ha beszéli az asszony nyelvét, ha megtaníthatja arra, amit tud - légy bátor, harcolj
jól, tiszteld a vezéred. Ám Kis Tőr ennek a javarészét már tudta, a többit pedig idővel biztos
megtanulja. Most már beavatott volt - valahogy meg kell tanulnia mindent. Igaz, csak rövid ideig
voltak együtt, de mégis jól megismerte.
Da'dtou-di volt mind közül a legjobb tanítványa.
***
Törött Agyar még meg sem érintette, amikor eleredtek a könnyei. Szerette volna megtörölni a
szemét, de inkább lehunyta. A haldokló harcos arra készült, hogy rátegye a jelét; Noguchi
megértette, hogy Törött Agyar mit akar. Előrehajolt.
A fájdalom égető volt, de nem tartott sokáig. Az orrán végigfolyt egy zöld vércsepp.
Törött Agyar leeresztette a kezét. Noguchi újra a saját hangját hallotta a hangrögzítőből.
- Emlékezni fogok magára.
Noguchi lehajtotta a fejét, és zokogni kezdett; hosszú ideje ezek voltak az első valódi könnyei.
Mögöttük fény jelent meg az égen. Egy fénygömb áttört a Ryushi napfényes egén, és egyenesen
Prosperity Wells felé
tartott.
Noguchi hátrafordult. A robbanás végigdörgött a sivatagon. A levegő hirtelen összesűrűsödött.
Tüzes légörvény hullámzott el a fejük fölött.
Amikor a robaj elnémult, a városnak nyoma sem volt. Ennyi volt az egész. Noguchi a harcos felé
fordult, a kezeibe temette az arcát, és lassan himbálózni kezdett.
Dachande már nem lélegzett. Meghalt, ahogy a város is.

Epilógus

Azon a reggelen, amikor megérkeztek, Dahtoudi már korán felkelt.

A pusztán, a háza előtt alig jelent meg az első fénycsík, amikor ásított egyet, kinyújtózott,
kimászott az ágyból, és kinézett az ablakon. A levegő valahogy más volt; mintha elektromosság lett
volna benne...
Két évvel korábban képtelenségnek, babonának tartotta volna az ilyen megérzéseket. Ám azóta
csend vette körül - nem, a “csend” szó nem fejezi ki azt a némaságot, amiben élt. Az egész bolygón
ő volt az egyetlen ember. Már érezte a Ryushit; valahogy úgy volt ezzel, mint ahogy egy atléta érzi
a saját testét, és a mozdulatait. A levegő kétségtelenül más volt, mint máskor. Tudta, valami történni
fog.
Valami.
Felhúzott egy overallt, és felrángatta a bakancsát. Bozontos haját összefogta a tarkóján, és kiment a
konyhába egy pohár vízért. A háza és a sziklák közötti forrás vize tiszta volt és édes. Ha akart,
lezuhanyozhatott: csak húsz kilométert kellett megtennie a régi víztárolóig.
Dahtoudi lassan megitta a vizet, és végiggondolta az előtte álló napot. Tegnap formagyakorlatokat
végzett, tehát ma súlyzóznia kell. És persze meg kell locsolnia a ház mögötti, üvegfallal körülvett
kertet. Holnap kimegy a keleti szektorba, és megnézi, érkeztek-e látogatók...
Lenyelte az utolsó korty vizet, és a mosogatóba tette a poharat. Legelőször azonban az etetést
kellett elvégeznie.
Dahtoudi kilépett a házból. Kis híján orra bukott Creepben. A kutya felugrott, és örömében, hogy
újra láthatja a nőt, csóválni kezdte a farkát.
A nő megvakarta a kutya fülét.
- Én is örülök, Creep. Már... Mennyi is? Már vagy hat órája nem láttalak.
Creep boldogan csaholva követte a nőt a rhynth istállóhoz. Átfutott Dahtoudi lábai között, és
majdnem feldöntötte.
- Buta kutya - mondta a nő kedvesen. Creep ugatni kezdett. Valahányszor a kutyára nézett, a nő
magában hálát adott
Jamenek és Cathienek. Creep remek partner volt; a jelenlétével megakadályozta, hogy a magánya
túlságosan elhatalmasodjon. Amikor vele maradt, Jame és Cathie csak arról beszélt, hogy egy kutya
számára az a legjobb, ha szabadon élhet - ám közben mindannyian tudták, hogy Creep
tulajdonképpen ajándék.
- Jó reggelt, srácok.
A három rhynth lassan felemelte a fejét. Spot, Milo és Mim. Velük nem lehetett olyan jól
elbeszélgetni, mint Creeppel, de ők is szelídek voltak. Dahtoudi a három állatot használta a
közlekedésre is. Volt ugyan egy robogója, de nem pazarolta az üzemanyagot. A kis kedvencei miatt
nehezére esett, ha húst kellett ennie, de megtette, hiszen az élete függött tőle. Szerencsére csak
minden második hónapban kellett vadásznia.
Dahtoudi kiöntött egy adagnyi magot az etetőbe, és megvakarta Mim fülét. Az állat felhorkant, és
enni kezdett; úgy zabált, mintha addig éhezett volna.
- Inkább “disznónak” kellett volna elnevezni benneteket - mondta Dahtoudi. A rhynthek nem
törődtek vele.
Dahtoudi visszament a házba, és leült a verandára, hogy végignézze a napkeltét. Már elég világos
volt ahhoz, hogy látható legyen a ház elejére kitűzött, aszalódott koponya, a királynő feje. A
trófeája. Az övé, és Törött Agyaré.
Creep lefeküdt a nő mellé, és az orrával megbökdöste a lábait.
- Mitől más ez a mai nap, kutyus? Mert valahogy más... Creep felnézett rá, majd visszafeküdt. A nő
megpaskolta a kutya oldalát, és elmosolyodott.
Már majdnem két éve volt egyedül. Törött Agyar halála után csatlakozott a telepesekhez. Hosszú
ideig kellett várniuk: majdnem két hónapba tellett, mire megérkezett a segítség. Addigra döntött, és
eltökélte magát. Elhatározása végleges volt. A farmerek közül néhányan eleinte vitatkoztak vele, de
hamar rájöttek, feleslegesen teszik.
A cég nem is próbálta lebeszélni a tervéről. Először vádat emeltek ellene - ostobaság volt, de
megtették -, ám az ítélet elmaradt. “Cselekedeteit elkerülhetetlenül szükségessé tette a kialakult
helyzet.” Szép csendben felbontották a vele kötött szerződést. Ez sem érdekelte különösebben.
Chigusát aggasztották az esetleges következmények, ezért hírzárlatot rendelt el az ügyben. Az öreg
nem volt buta. Hivatalos “gondnokká” nevezte ki a nőt, de kivonta üzleti érdekeltségeit a Cygni
rendszerből. Azt beszélték róla, hogy sohasem költötte a pénzét olyan helyekre, ahol valami
szerencsétlenség történt, és hogy babonás félelemmel kerülte a Ryushihoz hasonló “megátkozott”
világokat. A galaxisban rengeteg bolygó volt, és közülük több száz az öreg tulajdonát képezte.
Észre sem vette ennek az egynek a hiányát.
Csak Roth, a szeretője, meg Weaver értette meg igazán, hogy miért akart a Ryushin maradni.
A telepesek a végén felkerekedtek, hogy a Rigel rendszerben mindent elölről kezdjenek. Dahtoudi
egyedül maradt a Ryushin. Boldog volt. Életében először érezte úgy, hogy nem fenyegetik a
sárkányok. Megtalálta a békét.
- Minden, ami fontos nekem, ezen a helyen van - mondta halkan.
Creep fújt egyet; valószínűleg unatkozott. A nő rengeteg időt töltött el azzal, hogy felidézte a régi
beszélgetéseket és eseményeket. A kutya két éve ugyanazokat a történeteket hallgatta.
A reggeli égen felvillant valami. A nő először azt hitte, csak képzelődik. Olyan hosszú idő telt már
el azóta...
A villanás egyre fényesebbé változott. Dahtoudi látta, ahogy átszeli a levegőt, és egyre lejjebb
ereszkedik. Olyan messze volt, hogy a hangja el sem jutott a füléig. Creep megérezte a gazdája
izgatottságát; felült, és halkan nyüszíteni kezdett.
A tárgy kecses ívben nyugat felé fordult, és leereszkedett. Nem volt messze; a távolságot rhynth-
háton maximum egy nap alatt meg lehetett volna tenni. Dahtoudi Noguchi gyorsan felállt, és
megpróbálta lecsillapítani az izgalmát.
“Talán csak egy meteor”, gondolta, de nem igazán hitte.
Készülődni kezdett.
Hét órával később leszállt Milo hátáról, és a perzselő napfényben a kis sziklaformációhoz ment.
Egy messzelátó meg egy karabély volt nála - a cég mindennel ellátta.
A meredek sziklafalakkal körülvett kis völgyből, ahol a tárgy leereszkedett, vékony füstcsík szállt
az ég felé.
Dahtoudi nesztelenül besurrant a sziklák közé, és felkapaszkodott egy égett felületű kőtömbre.
Körülnézett; addig forgolódott, amíg végül felfedezte a füst forrását...
Vagy száz méternyi távolságban egy kicsiny jármű haladt a repedezett talajon. A nő dobogó szívvel
ráfókuszálta a messzelátóját.
A jármű mögött húzódó nyomvonal vége kívül volt Dahtoudi látómezején. A sáv túlsó felén valami
gömbölyded, ovális test állt...
Dahtoudi leeresztette a messzelátót, és egy percig mozdulatlanul állt. Szórakozottan megdörzsölte a
szemei közötti, elfehéredett sebhelyet.
- Már nem kell sok idő hozzá - mondta. El fogja mondani nekik a történetet, beszélni fog Törött
Agyar bátorságáról és vitézségéről. Elmondja majd, hogy történhetett meg a katasztrófa...
Milo rábámult. A nő megfeszítette sajgó izmait, majd felkapaszkodott az állat hátára, hogy
hazaügessen.
***
A vezér végignézett az előtte sorakozó yautjákon, és felsóhajtott. A tanoncok készen álltak; feszült
bennük az erő, és éhesek voltak a gyilkolásra. A hajó mellett álltak; lángvetőik tára tele volt,
pengéik kifenve.
A Vezér arra is parancsot kapott, hogy a vadászat közben keresse meg Dachandét és a csapatát, az
eltűnt hajóval érkezett vadászokat.
A Vezér jól ismerte Dachandét. A vén törött agyarú jó Vezér volt, és erős harcos, mégis valami baj
történt vele. A nagyvezérek tudni akarták, mi lett a sorsa. A nagyvezérek mindenre kíváncsiak
voltak - feltéve, ha nem nekik kellett megszerezniük az információkat.
Vk'leita megrázta a fejét, és újra végignézett a fiatal yautjákon. Valamikor ő is együtt vadászott
Dachandéval. Tisztelte az öreget, ahogy oly sokan. Ám Dachande minden valószínűség szerint
meghalt. Aki pedig meghalt, az halott - ez volt a dolgok rendje. Már több, mint egy hosszú ciklus
telt el Dachande eltűnése óta. Ennyi idő alatt minden nyom eltűnhet. Az öreg csapatának tetemeit, a
napszítta csontokat már rég széthordhatták a bolygó dögevői.
Vk'leita a másik Beavatott, Ci'tde felé bólintott. Ci'tde fogja elkísérni a tanoncokat az első
felderítésre. A vadászat rögtön sötétedés után fog elkezdődni.
A Vezér a hajónál maradt. Kihasználta az egyedüllétet, és elvégzett egy sor gyakorlatot. A fiatalok
tanítása rengeteg energiáját felemésztette; örült, hogy végre egyedül lehet. Még meg kellett
vizsgálnia az “ui'stbi”-t, a terepet. Persze a legtöbb munkát a hajó “gkinmar”-ján keresztül is
elvégezhette, de voltak olyan helyek, amiket mindenképpen be kellett járnia. Már alig várta, hogy
végre járjon egyet, hogy kinyújtóztassa és kilazítsa a hajón elgémberedett izmait.
Befejezte a gyakorlást, és leült a földre, hogy megtisztítsa a páncélját. A yautják csak akkor fognak
visszatérni, ha a napok túljutottak pályájuk csúcspontján. Még rengeteg ideje volt.
Valami neszt hallott a háta mögül.
Vk'leita talpra szökkent. A hang a hajó túlsó oldaláról érkezett. A Vezér felcsatolta a lángvetőjét, és
elindult. Ahogy a hajó elejéhez ért, figyelmeztetően felszisszent.
Semmi válasz.
Hirtelen egy apró alak lépett elé. Vk'leita célzott, és már majdnem rálőtt...
... végül azonban bizonytalanul leeresztette a lángvetőt. A lény nem yautja volt. Akkora volt csak,
mint egy gyermek, de páncélt és csuklótőrt viselt.
Az ismeretlen felemelte a kezeit, és lassan elindult a Vezér felé.
“Egy 'mber!”
A Vezér újra felemelte a fegyverét, és a lény betegesen sápadt, “förtelmes” arcába nézett...
A lény közelebb lépett, és oldalra döntötte a fejét.
A Vezér könnyedén lelőhette volna. Ha a yautják a közelben lettek volna, mindenképpen lő, hiszen
egy harcos csak így reagálhatott a közelgő veszélyre. Ám ez az apró lény egyáltalán nem látszott
fenyegetőnek. A Vezér ismerte a 'mberek-ről szóló történeteket, valahogy mégsem látta
félelmetesnek. És a jelek szerint nem is félt. Büszkén lépkedett, majdnem úgy, mintha harcos lenne.
A 'mberekről mindenki úgy tudta, hogy gyávák. Félelmetesek, amikor sarokba szorulnak, de csak a
legritkább esetekben állnak szemtől szembe az ellenfeleikkel.
A Vezér kíváncsi lett.
- Ki vagy? - kérdezte.
A 'mber magára mutatott.
- Da'dtou-di.
Vk'leita szétfeszítette az agyarait. A lény akcentusa rettenetes volt, de mégis érthetően beszélt.
Asszony lenne? Egy nőnemű 'mber? A neve azt jelentette, hogy “kis tőr”...
A Vezér megszegett minden szabályt, amit addigi élete során beléneveltek. Leeresztette a
lángvetőjét, és közelebb lépett. Ez olyan dolog volt, aminek a végére kellett járnia. Az 'mber nem
mozdult.
Amikor már csak néhány lépésnyi távolság választotta el a 'mbertől, a Vezér megállt, és óvatosan
végigmérte az apró alakot. Olyan fürtjei voltak, mint egy yautjának; fegyvert hordott magánál. A
páncélja részben olyan volt, amilyet a harcosok viseltek - Vk'leita felismerte a Kemény Húsúak
bőrének darabjait -, részben ismeretlen anyagból készült.
A 'mber újra magára mutatott.
- Da'dtou-di - ismételte. Felemelte a kezét, és megérintette az arcát.
A Vezér közelebb hajolt hozzá. A 'mber fején egy jel volt. Vk'leita még közelebb hajolt. Nem! Ez
nem lehet! Két lépessel közelebb lépett, lehajolt, és a 'mber fejére meresztette a szemét.
A 'mber arca meg sem rezzent; nem látszott rajta félelem.
A jel...
A 'mber “Beavatott” volt! Egy Beavatott 'mber! Ez lehetetlen! Ez egyszerűen képtelenség. Viszont
a jel... Valóban ott volt a homlokán. A jel, ami... Ami...
Dachande jele!
Mi a sátáni “pauk” lehet ez?
Vk'leita felmordult.
- Ismered Dachandét? Hol van?
Da'dtou-di megrázta a fejét, és a Vezérre mutatott. Újra megérintette a saját arcát, most azon a
helyen, ahol az agyarai lettek volna, ha yautjának születik. Az ujjaival mutatott valamit. Mintha azt
jelezte volna, hogy letört az agyara.
Dachande!
- Folytasd!
A 'mber kivillantotta a fogait, és a kezeivel mintha széttépett volna valamit. Azután újra a
“Dachande” jelet mutatta. “Thei-de.” Dachande meghalt.
Da'dtou-di közelebb lépett a Vezérhez, és óvatosan a vállára tette a kezét. “Üdvözölte” őt!
Vk'leita döbbent csodálkozással oldalra döntötte a fejét, és viszonozta a köszöntést. Ilyesmiről még
senki sem hallott. Itt áll, szemben egy “pauk” 'mberrel, és a mozdulatait lesi. A 'mber pedig jelekkel
elmeséli neki egy Beavatott harcos halálának történetét. Az asszony 'mber volt, de a harcosok
nyelvén Da'dtou-di-nak nevezte magát. Dachande jelét viselte a homlokán. Ez egészen biztos,
hiszen egyetlen harcos sem árulná el egy idegen lénynek, hogy ennek a jelnek mi az értelme. A
'mber asszony eljött hozzá, hogy elmesélje neki Dachande halálát. És még valami mást is...
- Vadászat? - kérdezte Vk'leita. - Azért jöttél, hogy velünk vadássz? - Kipattintotta a pengéit, és a
levegőbe csapott.
Da'dtou-di oldalra döntötte a fejét, és kivillantotta apró fogait. Egyik karját a levegőbe emelte, és
hátravetette a fejét.
Hosszú, különös kiáltást hallatott - Vk'leita az erőszak és a vérvágy üvöltésének vélte a hangot.
A Vezér a kísérteties hangot hallgatva körbejárta a 'mbert. Apró volt, de jól mozgott; magán viselte
a harcosok jelét, és ismerte Dachandét. Vk'leita alaposan szemügyre vette.
Példa nélküli dolog volt, de... De igaz. Az asszony Beavatott volt. Akárhogy is jutott a jelhez,
Beavatott volt. A Vezér tudta, még soha senki sem változtatta meg ennyire a vadászat szabályait. De
mit tehetett? Harcos volt, egész életében harcosként élt. Hagyni kell, hogy egy másik harcos együtt
vadásszon a csapatával.
Talán megtanulhatják egymás nyelvét. Talán így majd részletesen megismerheti Dachande
történetét. Lehet, hogy az asszony velük akar majd menni. Talán követi őket az otthonukba, és
megtanítja őket a 'mberek módszereire. Óriási tisztelet veszi majd körül azt a yautját, aki hazavitte
a 'mber harcost.
Igen. Talán az egész galaxisban elterjed majd a híre...
A Vezér felemelte a karját, és felüvöltött. Da'dtou-di egy pillanatig hallgatott, majd ő is kiáltozni
kezdett.
Rengeteg dolog lehet, amire megtaníthatják egymást.
₪
Vége