ARevizor Bodolay

Gogol: A revizor
Fordította:
Bodolay Géza
1995.
2
Személyek:
Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, polgármester

Anna Andrejevna, a felesége
Marja Antonovna, a leánya
Luka Lukics Hlopov, tanfelügyelő
A felesége
Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin, járásbíró
Artyemij Filippovics Zemljanyika, a népjóléti intézmények főgondnoka
Ivan Kuzmics Spekin, postamester
Pjotr Ivanovics Dobcsinszkij
Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij, helyi földbirtokosok
Ivan Alekszandrovics Hlesztakov, pétervári tisztviselő
Oszip, a szolgája
Hrisztyian Ivanovics Hübner, járási orvos
Fjodor Andrejevics Ljuljukov nyugalmazott tisztviselők,
Ivan Lazarevics Rasztakovszkij a város tekintélyes polgárai
Sztyepan Ivanovics Korobkin
Sztyepan Iljics Uhovjortov, rendőrkapitány
Szvisztunov
Pugovicin rendőrök
Gyerzsimorda
Abdulin, kereskedő
Fevronya Petrovna Posljopkina, lakatosné
Egy altiszt felesége
Miska, a polgármester szolgája
Egy pincér
Csendőr
Vendégek, kereskedők, polgárok, kérelmezők

3
Ne a tükröd átkozd,
Ha a pofád ferde.
(közmondás)
Első felvonás
Szoba a polgármester házában
Első jelenet
(Polgármester, a népjóléti főgondnok, tanfelügyelő, járásbíró, rendőrkapitány,
orvos, két rendőr)
POLGÁRMESTER:
Azért hívattam önöket, uraim, mert rendkívül kellemetlen hírt kell közölnöm:
jön a revizor.
AMMOSZ FJODOROVICS LJAPKIN-TYAPKIN:
Mi? A revizor?
ARTYEMIJ FILIPPOVICS ZEMLJANYIKA:
Mi? Revizor?
POLGÁRMESTER:
Revizor. Pétervárról, inkognitóban. Titkos utasítással.
Puff neki!
Derült égből, - nesze!
LUKA LUKICS:
Te jó Isten! Titkos utasítással!
POLGÁRMESTER:
Megéreztem: egész éjjel két patkánnyal álmodtam. Irdatlan nagy volt mind a
kettő, fekete! Odajöttek, megszagoltak, - és elmentek. Felolvasok egy levelet.
Andrej Ivánovics Csmihovtól kaptam, - Artyemij Filippovics, maga ismeri. Ezt
írja: "Kedves barátom és jótevőm... (magában morog, átfut néhány sort)...
tudatni veled..." Itt van: "Sietek tudatni veled, hogy érkezett egy tisztviselő,
azzal az utasítással, hogy vizsgálja meg az egész kormányzóságot, de főleg a mi
4
járásunkat. (jelentőségteljesen felemeli ujját)Legmegbízhatóbb embereimtől

tudtam meg: az illető magánszemélynek adja ki magát. Tudom, hogy mint
mindenkinek, neked is vannak apró bűneid, - okos ember vagy, nem szereted
elengedni, ami a kezedbe akad..." (megáll) ...na, magunk közt vagyunk... "azt
tanácsolom: légy óvatos, mert minden órában megérkezhet, ha ugyan már nincs
ott valahol inkognitóban... Tegnap..." Na, ezek már családi ügyek: "Anna
Kirillovna néném megérkezett az urával; Iván Kirillovics iszonyúan elhízott és
állandóan hegedül..." - satöbbi, satöbbi. Nos, ez a helyzet.
Igen, a helyzet ez... rendkívüli, egészen rendkívüli. Persze, nem hiába.
LUKA LUKICS:
Anton Antonovics, dehát miért? Miért? Minek jön hozzánk revizor?
POLGÁRMESTER:
Minek! A sors! (sóhajt) Eddig, hála Istennek, más városokat sújtott, most a
miénken a sor.
Azt gondolom, Anton Antonovics, hogy ennek mélyrehatóbb politikai oka van.
Ezek szerint Oroszország... igen... háborúra készül, és a minisztérium, mint
látható, kiküldött egy tisztviselőt, hogy megtudják: nincs-e hazaárulás.
POLGÁRMESTER:
Telibetrafálta! Hű, de okos ember! Hazaárulás a járási székhelyen! Határváros
ez, vagy mi? Három évig ügethet az ember, akkor sem jut el semmiféle állam
határáig.
Félreérti ... Maga nem... A vezetőségnek mélyreható szempontjai vannak. Hiába
székelnek messze, mindent felgöngyölítenek.
POLGÁRMESTER:
Göngyölítenek, vagy sem, - figyelmeztettem önöket, uraim. Saját
hatáskörömben már tettem néhány intézkedést, önöknek is ezt ajánlom.
Különösen önnek, Artyemij Filippovics! A revizor mindenekelőtt a népjóléti
intézményeket akarja majd megtekinteni. Intézkedjen, hogy minden rendben
legyen, ahogy illik: a hálósapkák tiszták legyenek, és a betegek ne mászkáljanak
olyan mocskosan, mint otthon.
Ezen ne múljon. Tiszta hálósapkát adhatunk nekik.
POLGÁRMESTER:
És minden ágy fölé írjanak latinul, vagy valami más nyelven... ez már az ön
feladata, Hrisztyián Ivánovics, - mindenféle betegségeket: ki mikor betegedett
meg, milyen nap, hányadikán...
Az se jó, hogy a betegeik olyan büdös dohányt szívnak, az ember rögtön köhög,
ha belép. És nem kell annyi beteg: azonnal felróják, hogy rossz a felügyelet,
vagy hiányzik a szakértelem.
5
Ó, ami a gyógyászatot illeti, Hrisztyián Ivánoviccsal megvan a saját

módszerünk: minél közelebb a természethez, annál jobb, - nem használunk
drága gyógyszereket. Az ember egyszerű teremtés: ha meghal, úgyis meghal, ha
meggyógyul, úgyis meggyógyul. Hrisztyián Ivánovics különben is nehezen
érintkezhetne velük: egy szót se tud oroszul.
(Hrisztyián Ivánovics az é és az í közötti hangot hallat.)
POLGÁRMESTER:
Ammosz Fjodorovics, azt tanácsolnám, fordítson több gondot a bírósági
helyiségekre. Maguknál az előszobában, az őrök háziludat, meg kislibákat
tartanak. Folyton ott togyog valami láb alatt. A baromfitenyésztés dicséretes, -
csak tudja, ilyen helyen nem való...
Még ma átvitetem mindet a konyhára. Ha akarnak, jöjjenek el ebédelni.
POLGÁRMESTER:
Az is helytelen, hogy a tárgyalóteremben szárítanak mindenféle szart, és az
iratszekrény fölött lóg a kutyakorbács. Tudom, hogy szeret vadászni, mégis jobb
lenne egy időre leszedni, aztán, ha elmegy a revizor, megint nyugodtan
visszaakaszthatja. Na meg az ülnöke... nagyon derék ember, de olyan szagot
áraszt, mintha most jött volna a szeszfőzdéből. Mindenféle szerek léteznek ez
ellen, - ha igaz, amit állít, hogy ez neki veleszületett természetes szaga. Akkor
egyen hagymát, fokhagymát, vagy akármit. Hrisztyián Ivánovics is segíthet
valami orvossággal...
(Hrisztyián Ivánovics az előbbi hangot hallatja.)
Ezen már nem lehet változtatni. Azt mondja, hogy gyerekkorában fejbevágta az
anyukája, azóta jön belőle ez a vodkaszag.
POLGÁRMESTER:
Tudom, csak úgy mondtam. Ami a belső rendelkezéseket illeti, és azt, amit
Andrej Ivánovics levelében "apró bűnöknek" nevez, ehhez nem kívánok
hozzászólni. Furcsa is volna: nincsen ember bűn nélkül. Isten így teremtette a
világot, és a volteriánusok hiába ágálnak ez ellen.
Anton Antonovics, mit tekint ön apró bűnnek? Apró bűn és bűn között nagy a
különbség. Elismerem, elfogadom az ajándékot, - na de mit? Agárkölyköket. Ez
azért mégis más.
POLGÁRMESTER:
Agárkölyök, vagy más, - mégiscsak ajándék.
Na, ne, Anton Antonovics. De ha mondjuk valakinek ötszáz rubelt ér a bundája,
a felesége sálja meg...
POLGÁRMESTER:
És akkor mi van, ha csak agárkölyköket fogad el? Viszont nem hisz Istenben;
templomba se jár soha; én legalább, szilárd hitben, minden vasárnap ott
6
térdepelek. De maga..: ha a világ teremtéséről kezd beszélni, az embernek égnek

áll a haja.
De magam jöttem rá! A saját eszemmel.
POLGÁRMESTER:
A sok ész néha rosszabb, mintha egyáltalán nem volna. Egyébként a
járásbíróságot mellékesen említettem, nem hiszem, hogy bárki bedugná oda az
orrát. Hanem, Luka Lukics, magának, mint a tanintézetek felügyelőjének, van
miért aggódnia, főleg a tanárok miatt. Tudós szakemberek, kétségtelen, de
nagyon különös szokásaik vannak. Ez nyilván a tudományos ranggal jár. Az
egyikük például, az a kerekképű... nem emlékszem a nevére, - alighogy fölmegy
a katedrára, nem bírja ki grimaszolás nélkül. Így. (grimaszokat vág.) Aztán meg
benyúl a nyakkendője alá, és a szakállát tépdesi.
Jó, ha a tanulóknak vág ilyen pofát, rendben van: lehet, hogy ezt így kell, ezt
nem tudom megítélni. De ítélje meg maga, mi van akkor, ha a látogatónak
csinálja, - ?
Nagyon rosszul sülhet el: a revizor úr, vagy valaki más még magára veszi. Ebből
meg, tudjuk, mi következhet.
LUKA LUKICS:
Mit csináljak vele? Többször figyelmeztettem. A napokban volt benn nála a
szakfelügyelő, - erre olyan pofát vágott, hogy olyat még életemben nem láttam.
Tiszta szívből csinálta, a legjobb szándékkal, erre én meg kapom, hogy
szabadgondolkodókkal fertőztetem az ifjúságot.
POLGÁRMESTER:
A történelemtanárt is megemlíteném. Tudós fő, nagy koponya, - de olyan tűzzel
magyaráz, hogy azt se tudja, hol van. Hallgattam egyszer: míg az asszírokról,
meg Babilonról beszélt, - hagyján. De mikor eljutott Nagy Sándorhoz, -
elmondhatatlan, mi történt. Azt hittem, tűz ütött ki, istenbizony! Lerontott a
katedráról, és teljes erőből - puff - földhöz vágta a széket. Jó, Nagy Sándor hős,
de miért kell összetörni a széket? Az ilyenektől van a hiány az államkincstárban.
LUKA LUKICS:
Többször szóltam neki! De azt mondja: "Nem érdekel, tegyen, amit akar, de a
tudományért az életemet sem kímélem!"
POLGÁRMESTER:
Ez már a sors kifürkészhetetlen törvénye: az okos ember mind vagy részeges,
vagy olyan pofákat vág, hogy még a szenteket is kiborítaná.
LUKA LUKICS:
Csak a tanügyi szolgálattól mentsen meg az Isten! Állandó rettegés: mindenki
belebeszél, mindenki meg akarja mutatni, hogy ő jobban ért hozzá.
POLGÁRMESTER:
- Az az átkozott inkognitó! Egyszer csak benéz: "Á, - itt vagytok,
galambocskáim! Na, mondjátok csak, ki itt a járásbíró?" - "Ljapkin-Tyapkin" -
7
"Na, ide veled, Ljapkin Tyapkin! - És ki a népjóléti intézmények főgondnoka?" -

"Zemljanyika." - "Na, ide veled, Zemljanyika!" Kiráz a hideg!
Második jelenet
(Voltak, postamester.)
POSTAMESTER:
Uraim, miféle hivatalnok érkezik?
POLGÁRMESTER:
Maga nem hallotta?
POSTAMESTER:
De. Pjotr Ivánovics Bobcsinszkijtól. Az előbb volt nálam a postahivatalban.
POLGÁRMESTER:
És? Mit szól hozzá?
POSTAMESTER:
Mit? Háború lesz. Megyünk a törökre.
Na, mit mondtam! Eltaláltam.
POLGÁRMESTER:
Szarva közt a tőgyit.
POSTAMESTER:
Bizony, háború - a törökkel. Ebbe is a nyamvadt franciák rondítottak bele.
POLGÁRMESTER:
De nekünk látják el a bajunkat, nem a töröknek. Már mindent tudunk. Itt a levél.
POSTAMESTER:
Az más. Akkor nem megyünk a törökre.
POLGÁRMESTER:
És, - hogy van, Iván Kuzmics?
POSTAMESTER:
Hogy én? Maga hogy van, Anton Antonovics?
POLGÁRMESTER:
Én? Nem félek én, csak egy kicsit megijedtünk... Néha már azt gondolom,
(belekarol) azt gondolom, hogy feljelentett valaki. Mert tulajdonképpen - miért
is jön hozzánk a revizor? Idehallgasson, Iván Kuzmics, nem lehetne,
mindannyiunk érdekében, minden levelet, amely megfordul a postahivatalban:
beérkezik, kimegy, érti... szóval egy kicsit felbontani, elolvasni: nincs-e benne
valami feljelentés, vagy hangulatkeltés. Ha nincs, akkor újra le lehet ragasztani;
egyébként felbontva is oda lehet adni, - mindegy.
POSTAMESTER:
Tudom én azt... nem kell engem a szakmára tanítani, kérem. Nem is
elővigyázatosságból, inkább kíváncsiságból csinálom: engem iszonyúan érdekel,
8
mi van a nagyvilágban. Rettentően érdekes olvasmányok ezek a levelek, kérem.

Sokkal jobbak, mint a Moszkvai Közlöny.
POLGÁRMESTER:
Na, és mondja, nem olvasott valami pétervári hivatalnokról?
POSTAMESTER:
Nem. De szaratoviakról volt szó. Igen. Kár, hogy maguk nem olvassák ezeket a
leveleket. Legutóbb egy főhadnagy a barátjának leírta a bált, de olyan pajzán
kis... nagyon, nagyon jó. "Az élet, drága barátom, - azt mondja, - folydogál, ez a
menyország maga: gyönyörű kis nők, szól a zene, lobog a zászló, áll a rúdja..."
Óriási, óriási érzéssel írta le. Ezt direkt el is tettem. Akarják, hogy felolvassam?
POLGÁRMESTER:
Most nem alkalmas. De kérjük, Iván Kuzmics, legyen szíves, ha befut valami
panaszlevél, vagy feljelentés: minden körülmények között tartsa vissza.
POSTAMESTER:
Boldogan.
Csak aztán nehogy magára húzzák a vizes lepedőt!
POSTAMESTER:
Gondolják, hogy...
POLGÁRMESTER:
Ugyan már! Ez nem számít. Más volna, ha a nyilvánosság előtt csinálná, na de
ez így gyakorlatilag családi ügy.
Rossz idők járnak! Na, én meg éppen úgyis magához indultam, Anton
Antonovics, gondoltam, meglepem egy agárkölyökkel, - egy alomból való a
múltkorival, ami annyira tetszett magának. Hallotta, hogy Cseptovics beperelte
Varhovinszkijt? Pompás dolgom van: hol az egyik, hol a másik földjén hajtom a
nyulakat.
POLGÁRMESTER:
Nem érdekelnek a nyulai: az az átkozott inkognitó, nem megy ki a fejemből.
Csak ülünk, várunk, nyílik az ajtó, és - hoppá...
Harmadik jelenet
(Előbbiek; Bobcsinszkij és Dobcsinszkij lihegve érkezik.)
BOBCSINSZKIJ:
Rendkívüli esemény!
DOBCSINSZKIJ:
Váratlan újság!
MIND:
Mi? Mi van?
DOBCSINSZKIJ:
9
Ki hitte volna: amint belépünk a fogadóba...

BOBCSINSZKIJ:
(közbevág)...amint Pjotr Ivánoviccsal belépünk a fogadóba...
DOBCSINSZKIJ:
(közbevág) Kérem, Pjotr, Ivánovics, majd én elmondom.
BOBCSINSZKIJ:
Nem, kérem, majd én, ...megengedi, ugye, megengedi... Magának egyszerűen
nincs stílusa...
DOBCSINSZKIJ:
Maga meg össze-vissza hápog, és nem emlékszik semmire.
BOBCSINSZKIJ:
De emlékszem, istenbizony emlékszem. Ne zavarjon már, hadd mondjam el, ne
zavarjon! Uraim, mondják már meg Pjotr Ivánovicsnak, hogy ne zavarjon.
POLGÁRMESTER:
Az Isten szerelmére, mondják már, mi történt? Félrever a szívem. Üljenek le,
uraim! Fogjanak egy széket! Tessék, Pjotr Ivánovics, itt egy szék!
(Mindnyájan körbeülik a két Pjotr Ivánovicsot.)
Na, mi történt?
BOBCSINSZKIJ:
Alighogy kimehettem innen, miután úgy össze tetszett zavarodni attól a levéltől,
igen, azonnal, haladéktalanul átrohantam... nagyon kérem, Pjotr Ivánovics, ne
vágjon közbe! Már mindent, mindent, mindent tudok. Tehát, átrohantam
Korobkinhoz. De Korobkint nem találtam otthon, így befordultam
Rasztakovszkijhoz, de Rasztakovszkijt nem találtam otthon, így beugrottam Iván
Kuzmicshoz, hogy értesítsem a hírről, melyet kapni tetszett, igen, nos onnan
elindultamban, találkoztam Pjotr Ivánoviccsal...
DOBCSINSZKIJ:
(közbevág) Nem messze a bódétól, ahol fánkot árulnak.
BOBCSINSZKIJ:
Nem messze a bódétól, ahol fánkot árulnak. Igen. Találkoztam Pjotr
Ivánoviccsal, így szólok hozzá: "Hallotta már a hírt, melyet Anton Antonovics
egy levél megbízható forrásából kapott?" Ám Pjotr Ivánovics már hallotta, a
maguk kulcsárnéjától, Avdotyától, akit átküldtek Filipp Antonovics
Pocsecsujevhez, már nem tudom miért.
DOBCSINSZKIJ:
A francia vodkával töltött kis hordóért.
BOBCSINSZKIJ:
(félrelöki a kezét) A francia vodkával töltött kis hordóért. Na, erre elindultunk
Pjotr Ivánoviccsal, Pocsecsujevhez.... Pjotr Ivánovics... de ne vágjon közbe,
nagyon kérem, ne vágjon közbe!... Megyünk, Pocsecsujevhez, na, egyszer csak
útközben azt mondja Pjotr Ivánovics : "menjünk már be, azt mondja, a
kocsmába. A gyomromban... reggel óta nem ettem, korog a gyomrom..." - Pjotr
10
Ivánovics gyomra... "A kocsmába, azt mondja, friss lazacot hoztak, harapjunk
egyet." Harapjunk. Amint belépünk a fogadóba, hát, egy fiatal ember...
DOBCSINSZKIJ:
(közbevág) Megnyerő külsejű, civil ruhában...
BOBCSINSZKIJ:
Megnyerő külsejű, civil ruhában, így járkál a teremben, kutató tekintet... az
arckifejezése... a mozdulatai... és itt (a homlokára mutat) itt nem akármi. Engem
ekkor különös előérzet kerített hatalmába, odaszólok Pjotr Ivánovicsnak: "Itt
valami rejtély lappang!" Igen. Pjotr Ivánovics meg már intett az ujjával, és
hívtuk a kocsmárost kérem, Vaszilijt, a kocsmárost. A felesége három hete
megszült, stramm kis fiút, az is kocsmáros lesz, mint az apja. Odahívtuk
Vaszilijt, Pjotr Ivánovics halkan megkérdi: " Ki ez a fiatalember? - kérdi." Azt
feleli erre Vaszilij: "Ez" - azt mondja... Jaj, ne vágjon közbe, Pjotr Ivánovics,
kérem, ne vágjon közbe; maga nem tudja elmondani, istenbizony nem tudja, -
selypít; tudom, - az egyik foga fütyül hátul a szájában, attól selypít... "Ez, - azt
mondja, egy fiatal tisztviselő, - igen, kérem - Pétervárról jött, a neve: Iván
Alekszandrovics Hlesztakov. És a szaratovi kormányzóságba utazik, és, azt
mondja, igen furcsán viselkedik: már két hete itt van, nem hagyja el a fogadót,
mindent számlára írat, de nem akar fizetni egy kopejkát se." Amint ezt
elmondta, nekem, megvilágosodott az elmém. "Hé!" - mondom Pjotr
Ivánovicsnak...
DOBCSINSZKIJ:
Nem, Pjotr Ivánovics, én mondtam azt, hogy: "Hé!"
BOBCSINSZKIJ:
Először maga mondta, aztán meg én mondtam. "Hé! - mondtuk Pjotr
Ivánoviccsal. - Vajon mi okból ül ez itt, ha a szaratovi kormányzóságba kell
mennie?" Na igen. Mert ő az a bizonyos tisztviselő.
POLGÁRMESTER:
Ki? Miféle tisztviselő?
BOBCSINSZKIJ:
Az a tisztviselő, akiről a hírt méltóztatott kapni, - a revizor.
POLGÁRMESTER:
(megrémül) Miket beszél, az isten szerelmére! Ez nem az.
DOBCSINSZKIJ:
Ő az! Nem fizet, és nem utazik. Ki más lenne? A menetlevele meg Szaratovba
szól.
BOBCSINSZKIJ:
Ő az, ő az, istenbizony ő az... Figyel. Mindent megfigyel. Még azt is
megfigyelte, ahogy Pjotr Ivánoviccsal a lazacot ettük, - Pjotr Ivánovics gyomra
miatt. Még a tányérunkba is belenézett. Kirázott a hideg a rémülettől.
POLGÁRMESTER:
Istenem, uram, könyörülj rajtunk, bűnösökön. Melyik szobában lakik?
DOBCSINSZKIJ:
11
Az ötösben, a lépcső alatt.

BOBCSINSZKIJ:
Pont ott, ahol tavaly az átutazó tisztek összeverekedtek.
POLGÁRMESTER:
Régóta itt van?
DOBCSINSZKIJ:
Már két hete. Szent Vaszilijkor érkezett.
POLGÁRMESTER:
Két hete! (félre) Én istenem, jó istenem, minden szentek, mentsetek meg!
Ezalatt a két hét alatt vesszőztettük meg az altisztnét! Az őrizetesek nem kaptak
enni! Az utcán trágyadomb! Szégyen, gyalázat! (A fejét fogja.)
Anton Antonovics, - vonuljunk át teljes díszben a fogadóba.
Nem! Azt ne! Küldjük előre a város fejét, a papságot, a kereskedőket...
POLGÁRMESTER:
Nem, majd inkább én magam. Voltak már nehéz helyzetek az életemben, de
mindet megoldottam. A végén még hálálkodtak is. Csak megsegít az Isten.
(Bobcsinszkijhoz) Fiatal ember?
BOBCSINSZKIJ:
Fiatal. Olyan, huszonhárom éves.
POLGÁRMESTER:
Az jó. Egy vén rókával több a baj. Uraim, ki-ki a hatáskörében, - készüljenek,
én meg magam, vagy inkább Pjotr Ivánoviccsal, magánemberként nekivágok, -
egy kis séta, megnézzük, nem szenvednek-e hiányt a mi kedves átutazó
vendégeink... Uhovjortov!
UHOVJORTOV:
Mi van?
POLGÁRMESTER:
Itt a kocsi?
UHOVJORTOV:
Itt.
POLGÁRMESTER:
Hol vannak a többiek? Egyedül van? Megmondtam, hogy Prohorov is itt legyen.
Hol van Prohorov?
UHOVJORTOV:
A körletben. De az eljárásra alkalmatlan.
POLGÁRMESTER:
Mi?
UHOVJORTOV:
Tegnap verekedés volt a külvárosban. Prohorov kiment rendet csinálni, aztán
tajtrészegen hozták haza. Már két dézsa vizet rálocsoltak, de nem józanodott ki.
POLGÁRMESTER:
12
És Gyerzsimorda?
UHOVJORTOV:
Elment a tűzoltókocsival.
POLGÁRMESTER:
Jaj Istenem.
Na, menjünk, menjünk, Ammosz Fjodorovics! Még a végén tényleg valami baj
történik.
Maga mitől reszket? Tiszta hálósapkát ad a betegekre, azt kész.
Hálósapkát! Daragaluskaleves van előírva, de az összes folyosó bűzlik a rohadt
káposztától, belefacsarodik az ember orra.
Na, nálam ez nem gond. Ki a fenét érdekel a járásbíróság? Ha mégis beleolvas
valami aktába, az élettől is elmegy a kedve. Én már tizenöt éve ott ülök a bírói
székben, néha belenézek a jegyzőkönyvekbe, - á, én már csak legyintek. Bölcs
Salamon nem döntené el, mi igaz, mi nem igaz.
(A járásbíró, a közjótékonysági főgondnok, a tanfelügyelő és a postamester el.)
NEGYEDIK JELENET
(Polgármester, Dobcsinszkij, Bobcsinszkij, Szvisztunov)
POLGÁRMESTER:
Na, Pjotr Ivánovics, indulás!
BOBCSINSZKIJ:
Én is, én is, hadd menjek én is, Anton Antonovics!
POLGÁRMESTER:
Nem, nem lehet, Pjotr Ivánovics, lehetetlen! Ügyetlenség volna, - a kocsiban
sincs hely.
BOBCSINSZKIJ:
Nem baj, nem számít, én majd csak így, gyalog, gyalog futok a kocsi után. Csak
egy kicsit, a kulcslyukon át szeretném, látni, hogyan viselkedik...
POLGÁRMESTER:
(Szvisztunovhoz)
Szedj össze egy szakaszt, mindenki fogjon egy utcát, - a nyavalyát, utcát, egy
seprűt! Söpörjétek fel az utcát a fogadóig, de tisztára! Hallod!?
Te vigyázz, vigyázz, ismerlek! Ott kóvályogsz a bazársoron, - aztán a lopott
ezüstkanál meg be a csizmaszárba, mi?! - Vigyázz, mindent tudok! Mit műveltél
13
Csernyajevvel, mi? Két rőf posztót adott, egyenruhára, te meg eltüntetted az

egészet! Kisfiú vagy te még ehhez!
Aztán szedjék szét a régi kerítést, ott a csizmadia mellett, és tűzzenek le
szalmából karókat, mintha valami nagy építkezés előkészülete folyna. Ha
mindenütt bontanak, akkor látszik, hogy tevékeny a polgármester!
A kerítés mellé odaszórtak vagy negyven szekér szemetet. Ezt a rohadt várost!
Alig állítunk fel valami emlékművet, vagy csak egy kerítést, - rögtön telehordják
a környékét mindenféle szarral.
Ha a revizor úr valakit megkérdez: elégedett-e, - a válasz: "Mindennel meg
vagyunk elégedve, méltóságos uram!" Aki elégedetlen lesz, az majd utána
meglátja...
Jajajajajajajajj! Csak ezen túl legyek, Istenem! Olyan vastag gyertyát állíttatok
az oltárra, mint még soha senki! Minden rohadt kereskedő három pud viaszt ad
hozzá. Ó, Istenem, Istenem! Gyerünk, Pjotr Ivánovics! (El, vissza.)
Ha kérdik, miért nem épült fel a templom a kórház mellett, amire öt évvel
ezelőtt kiutalták a pénzt, akkor azt kell mondani, hogy az építkezés elkezdődött,
de minden leégett. Erről elküldtem a jelentést. Nehogy valamelyik marha
benyögje, hogy el se kezdtük. És mondd meg Gyerzsimordának, hogy fogja
vissza az öklét; Ez mindenkit összever. Nem kell, hogy a rend kedvéért, akár
bűnös, akár ártatlan, mindenkinek kék-zöld legyen a szeme alja! Gyerünk, Pjotr
Ivánovics! (El, vissza.)
A katonákat pedig ne engedjék az utcára, egy szál ingre veszik fel a mundért,
alatta meg nincs más csak a...
(Mind el.)
Ötödik jelenet
(Anna Andrejevna és Marja Antonovna befutnak.)
ANNA ANDREJEVNA:
De hol vannak, hol vannak? Jaj, Istenem... (kinyitja az ajtót) Papa! Antosa!
Anton! (Marjához, nagyon gyorsan beszél) Már megint miattad, mindig miattad!
Kellett neked turkálni: Hol a hajtűm, hol a sálam! (Az ablakhoz rohan, ordít)
Anton! Hová mész? Hová!? Megjött, mi?! A revizor?! Bajuszos? Milyen
bajusza van?
POLGÁRMESTER:
Majd elmondom! Majd aztán, mamuskám!
ANNA ANDREJEVNA:
Aztán? Nagy újság, - majd aztán! Nem akarom, - aztán! - Csak egy szót! Mi?
Ezredes? Há? Mondd má! (Megvetően.) Elment. (Márjához) De ezt még
megemlegeted! Egyfolytában: Mamuska, mamuska, várj még, betűzöm a
kendőm, mingyá." Nesze neked, mingyá! Most semmit nem tudtunk meg! Mert
folyton csak kacérkodsz; meghallottad, hogy itt a postamester, hát egyből
14
riszálgatod magad a tükör előtt: erről fordulsz, arról fordulsz. Azt képzeled,
hogy a postamester bolondul utánad, pedig ha elfordulsz, ilyen pofákat vág.
MARJA ANTONOVNA:
Jól van má, mamuska, most már micsináljunk? Két óra múlva úgyis megtudunk
mindent.
ANNA ANDREJEVNA:
Két óra múlva! Nesze, megválaszolta ezt is! Jó, hogy nem azt mondod, hogy
egy hónap múlva, - akkor má tényleg mindent lehet majd tudni! (kihajol az
ablakon) Hé, Avdotya! Há? Mi van, hallottad, hogy jött valaki?... Nem
hallottad? Hülye tyúk! Mi van? Csak integetett? Hadd integessen, attól még
kifaggathattad volna! Ennyit nem bírtál megtudni?! Mer hülyeségeken jár az
eszed, a vőlegényeiden, mi?! Azonnal elmentek! Futhattál volna a kocsi után!
Rohanj, fuss utánuk! Hallod, azonnal fuss utánuk, kérdezz meg mindent, ki
érkezett, hallod? Nézd meg a kulcslyukon, tudj meg mindent, milyen a szeme:
kék, vagy fekete, és azonnal gyere vissza, hallod? Gyerünk, gyerünk, gyerünk,
gyerünk!
(Addig kiabál, míg le nem megy a függöny. Így a függöny takarja el
mindkettőjüket, - az ablaknál állnak.)
MÁSODIK FELVONÁS
(Kis szoba a fogadóban. Ágy, asztal, koffer, üres üveg, csizmák, ruhakefe,
satöbbi.)
Első jelenet
(Oszip a gazdája ágyán fekszik.)
OSZIP:
Marha éhes vagyok, úgy korog a gyomrom, mintha egy ezred fújná benne a
trombitát. Csak hazajutnánk már! Mi a nyavalyát csinálunk itt? Két hónapja
eljöttünk Pétervárról! A drága pénzt persze elszórta a jómadár, most aztán csak
gubbaszt, behúzott farokkal. Kellett nekünk, hű, de kellett urizálni; minden
városban adtuk a bankot! (utánozza) "Hé, Oszip, nyomás, nézd ki a legjobb
szobát, ebédre is a legjobbat rendeld, - nem bírok akármit, mindenből a
legjobbat!" Ha legalább valaki volna, - a kis kukac. Minden jöttmenttel összeáll,
gyerünk, kártyázzunk, na, el is játszott mindent. Hű, de elegem van! Sokkal jobb
falun. Szerzel magadnak egy jóasszonyt, azt száz évig elheverhetsz a
kemencepadkán, - egész nap zabálhatod a fánkot. Jó, nem vitás, Pétervárnál
nincs jobb a világon. Csak pénz volna, - az élet finom, - nagyvilági. Színház,
cirkusz, kabaré, táncoló kutyák, amit akarsz. Akad egy-egy tiszti özvegy,
máskor meg egy szobalány... hú..huhú (nevet, bólogat) Mindenki úgy szólít:
15
"Ön", "ön". Ha nincs kedved gyalogolni: bevágod magad egy konflisba, azt ha
nincs kedved fizetni, hát kisétálsz az átjáróház túloldalán, - az ördög se talál
meg, soha többé. Csak az a rossz, hogy egyik nap szépen teleeszed magad, azt
másnap majd éhen döglesz, mint most is. De ő az oka mindennek. Az öregúr
elküldi a pénzt, ez meg rögtön el is veri. Konflison jár, minden nap színház,
színház, - aztán egy hét múlva meg mehetek a zsibvásárra eladni az új öltönyét.
Százrubeles öltönyt húszért. A kártya miatt. Hű, Ha ezt az öreg nagyságos úr
tudná! Hivatalnok ide, hivatalnok oda, felemelné a kisingét, azt úgy kiporolná a
seggét, hogy négy napig borogathatná. A fogadós meg, amíg nem fizetünk, nem
ad enni. (Sóhajt.) Jaj istenem, legalább valami káposztalevest! Fel tudnám falni
az egész világot! Na, jön már... (Gyorsan feltápászkodik.)
Második jelenet
(Oszip és Hlesztakov)
HLESZTAKOV:
Már megint az ágyamon henteregtél?
OSZIP:
Hogy én? Már mér henteregtem volna? Tán nem láttam még ágyat, vagy mi?
HLESZTAKOV:
Hazudsz. Henteregtél. Összetúrtad.
OSZIP:
Mire kéne nekem az ágy? Van nekem lábam, elállok én azon. Mért kéne nekem
a maga ágya?
HLESZTAKOV:
(járkál)Van még dohány?
OSZIP:
Dohány? Négy napja szívta el az utolsót.
HLESZTAKOV:
(ajkát összeszorítva föl-alá járkál, végül hangos, határozott hangon:) Idefigyelj,
Oszip!
OSZIP:
Mi tetszik?
HLESZTAKOV:
(még hangos, de már nem annyira határozott hangon)Indulj.
OSZIP:
Hova?
HLESZTAKOV:
(egyáltalán nem határozott, és nem is hangos, inkább kérő hangon) Le, az
étterembe... Mondd meg... hogy adjanak ebédet.
OSZIP:
Nem megyek.
HLESZTAKOV:
16
Hogy merészeled - hülye barom!

OSZIP:
Ha megyek, se lesz semmi. A gazda azt mondta, nem ad több ebédet.
HLESZTAKOV:
Hogy merészeli, - nem ad?
OSZIP:
Aszondja, "a polgármesterhez is elmegyek, már három hete nem fizet a
nagyságos úr. Gazemberek vagytok a nagyságos uraddal együtt, - aszondja, a
nagyságos urad - egy szélhámos. Mi, aszondja, láttunk már karón varjút,
ismerjük az ilyen kis gazembereket."
HLESZTAKOV:
Te meg, marha állat, örülsz, mi, hogy visszamondhatod.
OSZIP:
Aszondja: "Mindenféle jöttment élősködő, adósságot csinál, azt kidobni se lehet.
De én, aszondja, nem tréfálok, panaszt teszek, azt mehettek a börtönbe."
HLESZTAKOV:
Na, hát... nahát ez tök hülye! Mondd meg neki.
OSZIP:
Inkább idehívom, mondja meg maga.
HLESZTAKOV:
A francba, akkor hívd ide.
(Oszip el.)
Harmadik jelenet
(Hlesztakov egyedül.)
Szörnyen éhes vagyok! Hiába sétáltam, hátha elmúlik, nem múlik el. Ha ott
Penzában nem vágtam volna bele, akkor elég lett volna a pénz hazáig. Az a
tüzérkapitány csúnyán megkopasztott. Hihetetlen. Negyed óra alatt kicsinált. De
visszavágok... Micsoda rohadt kis város ez! Még a zöldséges sem ad hitelt.
Aljasság. (Az "Ördög Róbert" kezdőáriáját fütyüli, "ne varrj nekem édesanyám",
aztán nem bírja tovább) Nem jön senki.
Negyedik jelenet
(Hlesztakov, Oszip, és a fogadós szolgája)
PINCÉR:
A gazda kérdezteti, mit óhajt?
HLESZTAKOV:
Isten hozott, barátom! Jól vagy?
PINCÉR:
Jól.
HLESZTAKOV:
17
És a fogadó? Minden rendben?

PINCÉR:
Rendben.
HLESZTAKOV:
Sok a vendég?
PINCÉR:
Elég.
HLESZTAKOV:
Na, idefigyelj, édes barátom, még nem hozták föl az ebédemet, kérlek, siettesd
meg egy kicsit, - tudod, ebéd után sürgős dolgom van.
PINCÉR:
A gazdám azt mondta, hogy magukat nem engedi ki többet. Még ma panaszra
megy a polgármesterhez.
HLESZTAKOV:
Milyen panaszra? Most mondd meg, kedves barátom, - ennem csak kell.
Teljesen lefogyok. Éhenhalok,- ez nem tréfa.
PINCÉR:
Azt mondta: " Ebédet nem adok, amíg ki nem fizeti a számlát."
HLESZTAKOV:
Magyarázd meg neki, hogy ennem kell. A pénzt természetesen... Ez azt hiszi,
hogy én is olyan vagyok mint ő, - ha neki mindegy, a tahó parasztjának, hogy
álló nap nem eszik, akkor más is kibírja? Mondhatom!
PINCÉR:
Kérem, én megmondhatom.
Ötödik jelenet
(Hlesztakov egyedül)
HLESZTAKOV:
De mi van, ha nem ad? Ennyire éhes még soha nem voltam. Adjam el a
nadrágom? Na ne, inkább éhezek, de pétervári ruhában érkezem. Kár, hogy
Jochim nem adta kölcsön a hintót, jó lett volna, hintón érkezni, behajtatni,
valamelyik szomszéd birtokoshoz, Oszipot meg felállítanám hátra, libériában.
Leesne az álluk. "Hű, ki lehet az, mi történt?" Belép a lakáj: (kihúzza magát, a
lakájt utánozza) "Iván Alekszandrovics Hlesztakov Pétervárról. Óhajtják, hogy
tiszteletét tegye?" Á, ezek a bunkók azt se tudják, mi az, hogy "tiszteletét
tegye". Beállít hozzájuk valami ökör fölbirtokos, azt beront a szalonba, mint egy
medve. Pedig, ha az ember odahajol valami jobb kisasszonykához, azt: "Úrnőm,
elmondhatatlan, mennyire..." (kezét dörzsöli, összeveri a bokáját) Tyfú! (köp) a
gyomrom kifordul, olyan éhes vagyok.
Hatodik jelenet
18
(Hlesztakov, Oszip, majd a pincér)
HLESZTAKOV:
Na, mi van?
OSZIP:
Hozzák az ebédet.
HLESZTAKOV:
(tapsikol, ugrándozik a székén) Hozzák, hozzák, hozzák!
PINCÉR:
(tányérokkal és szalvétával) A gazda most ad utoljára.
HLESZTAKOV:
A gazda, a gazda... Köpök a gazdádra! Mi az?
PINCÉR:
Leves, meg sült.
HLESZTAKOV:
Csak két fogás?
PINCÉR:
Csak.
HLESZTAKOV:
Mi ez a hülyeség? ... Ez kevés.
PINCÉR:
A gazda azt mondta, hogy ez is sok.
HLESZTAKOV:
Szósz nincs?
PINCÉR:
Nincs.
HLESZTAKOV:
De miért nincs? Láttam, hogy rengeteget csináltak. Ma reggel az étteremben két
hólyag lazacot zabált.
PINCÉR:
Az a megfelelő vendégek számára van.
HLESZTAKOV:
Agyalágyult disznó... - ők zabálhatnak, csak én nem? Nekem mi a franctól nem
lehet? Talán nem éppen olyan utasok azok is, mint én?
PINCÉR:
Nem éppen olyanok.
HLESZTAKOV:
Hát milyenek?
PINCÉR:
Ők fizetnek.
HLESZTAKOV:
Hülyékkel nem vitatkozom. (kitálalja a levest, eszik) Miféle leves ez?
Mosogatólevet öntöttél a tálba? Semmi íze nincs, viszont bűzlik. Hozz másikat.
19
PINCÉR:
Visszavihetem. A gazda azt mondta, ha nem akarja, nem muszáj megenni.
HLESZTAKOV:
(Visszatartja a tálat.) Na, na..na... Engedd el, te hülye! Már nagyon
hozzászoktál az itteni modorhoz... (eszik) Te jó isten, micsoda leves! (tovább
eszik) Ilyet még ember nem evett: zsír helyett tollak úsznak benne. (felvágja a
csirkét) Mi ez? Ez csirke? Na, add a sültet. Oszip, maradt egy kis leves,
megeheted. (a sültet vágja) Mi ez? Hús? Ez nem hús.
PINCÉR:
Hát mi?
HLESZTAKOV:
Kisütötték a balta nyelét hús helyett. (Eszik.) Szemétládák, gazemberek, mivel
etetitek az embert! Szétmegy az állkapcsom, ha beleharapok. (A fogát turkálja
az ujjával.) Disznók! Mint a fakéreg, ki se lehet piszkálni. Szemétládák! (A
száját törli a szalvétával.) Több nincs?
PINCÉR:
Nincs.
HLESZTAKOV:
Legalább valami szósz, vagy sütemény. Tolvajok, kifosztják az utasokat.
(A pincér összeszedi a maradékot, ki.)
Hetedik jelenet
(Hlesztakov, majd Oszip.)
HLESZTAKOV:
Mintha semmit nem ettem volna. Ha volna apróm, legalább egy cipót
hozathatnék a piacról.
OSZIP:
(be) Megérkezett a polgármester. Kérdezősködik, magát keresi.
HLESZTAKOV:
(megrémül)Ez a vadállat fogadós följelentett. Mi van, ha lecsukatnak? - Ha
tisztességes körülmények között, akkor... nem, nem, nem akarom! Adtam itt a...
Még azzal a kereskedőlánnyal is... Nem, nem akarom... De, hogy merészeli?
Minek néz ez engem, mi vagyok én? (Felbátorodik, kihúzza magát)
Megmondom én, meg én, a szemébe: "Hogy merészeli, hogy meré... (Az
ajtókilincs elfordul, Hlesztakov elsápad, összeomlik.)
Nyolcadik jelenet
(Hlesztakov, polgármester, Dobcsinszkij, később Bobcsinszkij.)
POLGÁRMESTER:
(belép, megáll. Hlesztakovval mindketten rémülten nézik egymást egy ideig,
kidülledt szemmel.)
20
(Kissé összeszedi magát, vigyázzba áll.) Erőt, egészséget!

HLESZTAKOV:
(meghajol) Tiszteletem.
POLGÁRMESTER:
Bocsánat.
HLESZTAKOV:
Kérem...
POLGÁRMESTER:
A helyi... a város... vezetőjeként kötelességem gondoskodni arról, hogy átutazó
vendégeink semmiféle kellemetlenséget...
HLESZTAKOV:
(kezdetben hebeg, de a végére már fennhangon beszél) De nem tehetek róla... én
rendesen kifizetem... Küldenek otthonról.
(Bobcsinszkij beles az ajtón.)
Ő az oka! Olyan kemény marhahúst ad, mint a csizmatalp, na meg a leves - nem
tudom, mit hajigáltak bele, ki kellett öntenem az ablakon. Napok óta éheztet... A
teának is halszaga van. Nem tea. Hát ki vagyok én? Mi ez?
POLGÁRMESTER:
(bátortalanul) Bocsásson meg, nem tehetek róla. A piacomon mindig jó a
marhahús. Nem tudom, ez honnan szerzi be, de ha valami mégsem megfelelő...
hadd ajánljam fel, gondoskodunk másik szállásról.
HLESZTAKOV:
Nem megyek! Hogyne! Tudom jól, milyen az a másik szállás! Börtön! Hogy
merészeli? Mit képzel? ...Én, én Pétervárott szolgálok. (felbátorodik) Én, én,
én...
POLGÁRMESTER:
(félre) Nagyon mérges! Mindent megtudott, az átkozott kereskedőktől!
HLESZTAKOV:
(felháborodva) Idehozhatja az egész helyőrséget, akkor sem megyek!
Közvetlenül a miniszterhez fordulok! (Öklével veri az asztalt) Mit képzel!
POLGÁRMESTER:
(vigyázzban, egész testében remeg) Kegyelmezzen, kegyelmes uram! Feleségem
van, apró gyermekeim... ne tegyen tönkre.
HLESZTAKOV:
Mi közöm hozzá? Azért mert felesége van, én menjek a börtönbe, hát ez remek!
(Bobcsinszkij benéz az ajtón, rémülten visszahúzódik.)
POLGÁRMESTER:
(reszket) A tapasztalatlanságom, meg a körülmények... a kincstári fizetés teára
meg cukorra sem elég. Ha el is fogadtam ezt-azt, mind apróság: hogy legyen
valami az asztalon, meg fel tudjunk öltözni... Az altiszt özvegye, kiváltotta az
ipart, és azt állítja, hogy elverettem, - de ez rágalom, rágalom! Az ellenségeim
találták ki. Ilyen népség lakik itt: az életemre törnek.
HLESZTAKOV:
21
Na és? Semmi közöm hozzá. (Elgondolkozva) Mit beszél az ellenségeiről, meg

az altiszt özvegyéről... Az altiszt felesége, az más, de engem akkor se merjen
megveretni, nagyon kevés maga ahhoz... Még ilyet!... Fizetek, pénzzel fizetek,
de most nincs egy kopejkám se.
POLGÁRMESTER:
(félre) Ravasz! Hogy ködösít! Ezen igazodj el! Mindegy, vagy hatot, vagy
vakot, megpróbálom! (fennhangon) Ha esetleg hiányt szenved, készséggel állok
rendelkezésére. Kötelességem segíteni átutazóinkat.
HLESZTAKOV:
Adjon, - adjon nekem kölcsön! Kifizetem a fogadóst. Kétszáz rubel, - elég lesz,
de ha kevesebb, az se baj.
POLGÁRMESTER:
(elővesz egy köteg bankjegyet) Éppen kétszáz, akár meg se számolja.
HLESZTAKOV:
(elveszi a pénzt) Hálásan köszönöm. Megküldöm, mihelyt hazaérek a falumba...
csak hirtelen... Látom, ön tisztességes ember. Ez így egészen más.
POLGÁRMESTER:
(félre)
Na, hálistennek! Elfogadta a pénzt. Úgy látszik, most már menni fog.
Négyszázat adtam neki.
HLESZTAKOV:
Hé, Oszip!
(Oszip be.) Hívd ide azt a pincért! (A polgármesternek és Dobcsinszkijnak) De
miért állnak? Üljenek le.
POLGÁRMESTER:
Nem számít, szívesen állunk.
HLESZTAKOV:
A kedvemért, üljenek le. Most, hogy látom a jószándékot, a vendégszeretetet, -
már azt hittem, azért jöttek, hogy... (Dobcsinszkijnak) Üljön le.
(A polgármester és Dobcsinszkij leülnek. Bobcsinszkij beles az ajtón, fülel.)
POLGÁRMESTER:
(félre)Azt akarja, hogy fenntartsuk az inkognitóját. Ezen ne múljon. (Hangosan)
Mi meg az ügyek intézése közben, Iván Ivánovics Dobcsinszkijjal, ő egyébként
helybéli földbirtokos, - azért jöttünk be a fogadóba, hogy megtudjuk: jól tartják-
e átutazóinkat. Nem vagyok olyan, mint a többi polgármester, aki nem törődik
semmivel, - én kötelességemen túl, keresztény felebaráti szeretetből is azt
akarom, hogy mindenkit jól fogadjanak, - és, lám, mintegy jutalmul, a sors ilyen
kellemes ismeretséggel ajándékozott meg.
HLESZTAKOV:
Én is nagyon örülök. Bevallom, még jó sokáig ülhettem volna itt: gőzöm se volt,
mivel fizessek.
POLGÁRMESTER:
22
(félre) Gőzöd se volt, persze. Mondjad csak, mondjad. (Fennhangon)

Bátorkodhatok megkérdezni, melyik városokat keresi még fel?
HLESZTAKOV:
A szaratovi kormányzóságba utazom. A saját falumba.
POLGÁRMESTER:
(ironikus arckifejezéssel, félre) A szaratovi kormányzóságba! Ja, - és még csak
bele se pirul! Ezzel jó lesz vigyázni. (Fennhangon) Dicséretes vállalkozás.
Persze, mondják, kellemetlen olykor, - várni kell a lovakra, - na de, útközben
felfrissül az ember szelleme. Hisz ön jobbára kedvtelésből utazgat, - nemdebár?
HLESZTAKOV:
Nem, a papuskám hazahivatott. Berágott az öreg, hogy még mindig nem
szereztem semmi rangot Pétervárott. Azt hiszi, ez csak úgy megy, beállít az
ember, azt rögtön Vlagyimír-rendet tűznek a lyukába. Legszívesebben
odaküldeném az öreget: nyomakodjon egy kicsit a kancellárián.
POLGÁRMESTER:
(félre) Hogy ez miket hord össze! Még az öreg édes apját is belekeveri!
(Fennhangon) És, hosszabb időre utazik?
HLESZTAKOV:
Nem tudom. Az apám korlátolt vén ökör, buta, mint a föld. De én a szemébe
mondom: csináljon, amit akar, én akkor se tudok meglenni Pétervár nélkül. De
tényleg, mi a fenét csináljak egy életen át a parasztok között? Ma már mások az
igények. A lelkem szomjúhozza a kultúrát.
POLGÁRMESTER:
(félre) Szépen körbecsavarta! Hazudik, hazudik, - el nem szólná magát! Pedig
milyen kis nyeszlett vakarcs, az ember azt hinné, egy ujjal szétnyomhatod a
falon. Na, sebaj, megállj csak, majd beszélsz te még! (fennhangon) Nagyon
pontos megjegyzés. Mert mire jut az ember az isten háta mögött? Az ember
éjszakánként nem alszik, töri magát a hazáért, magát sem kíméli, aztán ki tudja,
lesz-e ebből kitüntetés valaha. (körülnéz a szobában) Kissé nedves ez a szoba,
nem?
HLESZTAKOV:
Undorító szoba. Ekkora veszett dög poloskákat még nem is láttam.
POLGÁRMESTER:
Ilyen művelt vendég, és kénytelen tűrni, - és mit - méltatlan poloskákat! De
mintha sötét is volna itt, nem?
HLESZTAKOV:
De. Töksötét van. A gazda utasítása, hogy ne adjanak gyertyát. Olykor valamit
csinálnom kéne, vagy az ihlet, elindítja a fantáziámat, - írnék, írnék, de hiába.
Nem lehet: sötét van, sötét.
POLGÁRMESTER:
Bátorkodhatok esetleg megkérdezni... de nem, nem, méltatlan vagyok.
HLESZTAKOV:
Mire?
23
POLGÁRMESTER:
Nem, méltatlan vagyok.
HLESZTAKOV:
De miről van szó?
POLGÁRMESTER:
A házamban gyönyörű szoba van az ön számára, világos, nyugodt... de nem, én
is érzem, ez túl nagy megtiszteltetés lenne... Ne haragudjék - Isten a tanúm, csak
az egyszerű, nyílt lelkem az oka, ezért mertem felajánlani. Ne haragudjék meg,
kérem.
HLESZTAKOV:
Ellenkezőleg, kérem, - nagy örömmel. Sokkal kellemesebb magánháznál lakni,
mint egy ilyen csehóban.
POLGÁRMESTER:
Ó, boldoggá tesz! A feleségem is nagyon fog örülni! Nálunk legfontosabb a
vendégszeretet, különösen, ha ilyen művelt vendégről van szó. Ne higgye, hogy
hízelgésből mondom, nem, azt ki nem állhatom, mindig tiszta szívemből
beszélek.
HLESZTAKOV:
Köszönöm. Én sem szeretem a kétszínű alakokat. Nekem nem is kell más, csak
odaadás és tisztelet. Tisztelet és odaadás.
Kilencedik jelenet
(Az előbbiek, a fogadó pincére, Oszip, Bobcsinszkij beles az ajtón.)
PINCÉR:
Hívatni méltóztatott?
HLESZTAKOV:
Igen. Hozd a számlát.
PINCÉR:
Már rég odaadtam mindet.
HLESZTAKOV:
Nem emlékszem a hülye számláidra. Na, mennyi?
PINCÉR:
Első nap ebédet méltóztatott, aztán csak előétel volt: lazac, aztán minden ment
hitelbe.
HLESZTAKOV:
Ez hülye! Most kezdi kiszámítani. Mennyi összesen?
POLGÁRMESTER:
Ne méltóztassék nyugtalankodni, ez ráér. (A szolgának) Tűnj el, - majd aztán.
HLESZTAKOV:
Na, ez is igaz. (Elteszi a pénzt.)
(A pincér el. Az ajtóban Bobcsinszkij.)
24
Tizedik jelenet
(Polgármester, Hlesztakov, Dobcsinszkij.)
POLGÁRMESTER:
Nem óhajtana esetleg megtekinteni néhány intézményt városunkban, - a
népjóléti intézményeket és a többit?
HLESZTAKOV:
Miért, mi van ott?
POLGÁRMESTER:
Csak úgy, megtekinti, milyen az ügymenet... a rend...
HLESZTAKOV:
Kérem, örömmel.
(Bobcsinszkij benéz az ajtón.)
POLGÁRMESTER:
Továbbá, ha kívánja, megtekinthetjük a járási tanintézetet, hogy megfelelő
rendben vannak-e nálunk a tudományok.
HLESZTAKOV:
Kérem, kérem.
POLGÁRMESTER:
Aztán, ha kedve van, meglátogathatjuk a toloncházat, a városi börtönöket -
megnézheti, hogy bánunk a bűnözőkkel.
HLESZTAKOV:
Börtönöket ne, - minek? Inkább a népjóléti intézményeket.
POLGÁRMESTER:
Ahogy tetszik. Hogy óhajtja: a saját hintaján, vagy az én kis kocsimon?
HLESZTAKOV:
Igen, inkább az ön kocsiján, igen.
POLGÁRMESTER:
Pjotr Ivánovics, akkor magának nem marad hely.
DOBCSINSZKIJ:
Nem számít kérem, megyek gyalog.
POLGÁRMESTER:
(Dobcsinszkijnak halkan) Idehallgasson: maga most elrohan, hanyatt-homlok, és
elvisz két levelet: egyet a kórházba, Zemljanyikának, a másikat a feleségemnek.
(Hlesztakovhoz) Bátorkodhatok engedélyt kérni, hogy a jelenlétében írjak pár
sort a nejemnek, hogy felkészülhessen tisztelt vendégünk fogadására?
HLESZTAKOV:
De hát, minek... Egyébként, - itt a tinta, csak papírt nem tudok... Esetleg erre a
számlára?
POLGÁRMESTER:
Ezen megírom. (Miközben ír, magában beszél.) Na, majd meglátjuk,...
villásreggeli... egy üveg vegyespálinka...! Van medéránk is: ártatlannak tűnik,
de egy elefántot is ledöntene a lábáról. Csak tudnám a beosztását, hogy
25
mennyire kell tartani tőle. (Közben megírta a leveleket, odaadja

Dobcsinszkijnak, aki az ajtóhoz lép, de az ajtó ebben a pillanatban beszakad, s
az ajtóval együtt bezuhan a színpadra Bobcsinszkij. Mindnyájan felkiáltanak.
Bobcsinszkij feltápászkodik.)
HLESZTAKOV:
Mi van? Nem sebesült meg?
BOBCSINSZKIJ:
Á, semmi, ne zavartassák magukat, csak az orrom fölött lehorzsolódott egy
kicsit! Átugrok Hrisztyián Ivánovicshoz: neki van tapasza, attól rögtön elmúlik.
POLGÁRMESTER:
(feddő gesztus Bobcsinszkij felé, majd Hlesztakovhoz) Ugyan már, nem számít.
Tessék, parancsoljon, kérem tisztelettel! (Osziphoz) Kedves barátom, vigyél át
mindent hozzám, a polgármesterhez, - akárki megmutatja, merre lakunk. Tessék,
parancsoljon! (Előreengedi Hlesztakovot, és utánamegy, de még visszafordul,
Bobcsinszkijt korholja) Nahát! Nem tudott máshol pofára esni! Elterül itt nekem,
mint egy nem tudom, mi. (Kimegy, Bobcsinszkij a nyomában.)
Függöny
HARMADIK FELVONÁS
(Ugyanaz a szoba, mint az első felvonásban.)
Első jelenet
(Anna Andrejevna és Marja Antonovna az ablaknál állnak, ugyanabban a

helyzetben.)
ANNA ANDREJEVNA:
Na, tessék, már egy órája várunk, a buta kényeskedésed miatt: már rég föl voltál
öltözve, de nem, csak tovább kellett turkálnod. Meg kell bolondulni! Mintha
direkt csinálnák: sehol egy lélek! Mintha mind kihaltak volna.
MARJA ANTONOVNA:
De mamuska, két percen belül mindent megtudunk. Avdotya mindjárt jön. (kinéz
az ablakon, felkiált) Jaj, mamuska! Valaki jön, ott, az utca végén.
ANNA ANDREJEVNA:
Hol jön? Folyton ezek a fantazmagóriáid! Na, igen, jön. De ki jön? Alacsony...
Ki ez? Ha? Ki a fene lehet ez?
MARJA ANTONOVNA:
26
Dobcsinszkij, mamuska.
ANNA ANDREJEVNA:
Dehogy Dobcsinszkij! Már megint képzelődsz... (A kendőjével integet) Hé,
maga, jöjjön ide! Gyorsabban!
MARJA ANTONOVNA:
De mamuska, ez tényleg Dobcsinszkij.
ANNA ANDREJEVNA:
Na tessék, csak, hogy ellentmondjon. Mondom, hogy nem Dobcsinszkij.
MARJA ANTONOVNA:
Hanem ki? Tessék, mamuska, - láthatja, hogy Dobcsinszkij.
ANNA ANDREJEVNA:
Na, igen, na, már látom, Dobcsinszkij, na, - most mit vitatkozol? (kikiabál az
ablakon.) Gyorsabban! Miért ilyen lassú? Na, hol vannak? He? Mondja már,
mindegy, mondja onnan! Mi? Nagyon szigorú? Há? Az uram? Mit? Az uram?
(Kissé visszalép az ablaktól, dühös) Ekkora barmot: amíg ide nem ér, nem szól
egy szót se!
Második jelenet
(Ugyanazok, Dobcsinszkij)
ANNA ANDREJEVNA:
Mondja, nem szégyelli magát? Csak magára számítottam, azt hittem, maga
rendes ember, - erre fogja magát, azt rohan utánuk! Nem szégyelli magát?
DOBCSINSZKIJ:
Istenbizony, úgy rohantam, hogy, levegőt se kapok. Tiszteletem, Marja
Antonovna!
MARJA ANTONOVNA:
Jó napot, Pjotr Ivánovics!
ANNA ANDREJEVNA:
Mondja már, hogy mi van?
DOBCSINSZKIJ:
Anton Antonovics küldött egy levélkét.
ANNA ANDREJEVNA:
Mi a rangja? Generális?
DOBCSINSZKIJ:
Még azon is túltesz: nagyon képzett, és a stílusa is, igen...
ANNA ANDREJEVNA:
Az, akiről a férjemnek írtak?
DOBCSINSZKIJ:
Persze. Én fedeztem fel, Pjotr Nyikolájeviccsel.
ANNA ANDREJEVNA:
Na: mi volt, hogy volt?
27
DOBCSINSZKIJ:
Kezdetben nagyon szigorúan fogadta a mi Anton Antonovicsunkat, haragudott,
azt mondta, minden rossz, és nem akar miatta börtönbe kerülni, na de, mikor
megtudta, hogy Anton Antonovics ártatlan, és elbeszélgetett vele, meggondolta
magát, és, hálistennek minden rendben. Most az egészségügyi intézményeket
tekintik meg... Már attól tartottunk Anton Antonoviccsal, hogy titokban valaki
feljelentett, még én is megijedtem.
ANNA ANDREJEVNA:
Maga mitől fél? Maga nincs közszolgálatban.
DOBCSINSZKIJ:
Ha nagy úr beszél, az embert elfogja a rettegés.
ANNA ANDREJEVNA:
Á, marhaság. Hogy néz ki? Öreg? Fiatal?
DOBCSINSZKIJ:
Fiatal, olyan huszonhárom éves; de úgy beszél, mint egy öreg: "engedje meg, azt
mondja, elmennék ide és ide..." (gesztikulál) - nagyvonalú. "Szeretek, azt
mondja, írogatni, olvasgatni, de nem lehet, mert a szobában, azt mondja, - sötét
van."
ANNA ANDREJEVNA:
De milyen: barna, vagy szőke?
DOBCSINSZKIJ:
Inkább olyan gesztenyés. A szeme meg olyan gyors, úgy vibrál, az ember
egészen zavarba jön.
ANNA ANDREJEVNA:
Na, mit ír? (olvassa) "Sietve tudatom, lelkecském, hogy helyzetem igen siralmas
volt, de az isteni kegyelemnek hála két kovászos uborka egyenként féladag
kaviár rubel huszonöt kopejka..." (Megáll.) Hogy jön ide a kovászos uborka meg
a kaviár?
DOBCSINSZKIJ:
Anton Antonovics valami számlára írta , - nem volt tiszta papír.
ANNA ANDREJEVNA:
Aha. Már látom. (Folytatja) "az isteni kegyelemnek hála, minden jó irányt vett.
Készíttesd elő a szobát fontos vendégünk számára, azt, amelyiket nemrég
tapétáztattunk ki sárgára; az ebédet már elintéztem, Artyemij Filippovicsnál
eszünk a kórházban, de bort rendelj többet, mondd meg Abdulinnak, hogy a
legjobbat küldje, mert szétveretem az egész pincéjét. Kezedet csókolom,
drágaságom, maradok hű férjed: Anton Szkvoznyik-Dmuhanovszkij..." Jaj,
Istenem! Akkor, sietni kell! Hé, ki van ott? Miska!
DOBCSINSZKIJ:
(az ajtóhoz rohan, kikiabál) Miska! Miska! Miska!
(Miska be.)
ANNA ANDREJEVNA:
28
Idefigyelj, - adok egy cédulát, (az asztalhoz ül, ír, közben beszél) ezt a odaadod
Szidornak a kocsisnak, hogy rohanjon át vele Abdulin boltjába, és hozza át tőle
a bort. Te pedig nekilátsz, és elkészíted ezt a szobát a vendég számára. Ágyat,
kézmosót, satöbbi.
DOBCSINSZKIJ:
Anna Andrejevna, én akkor átszaladnék, megnézni, hogy folyik a szemle.
ANNA ANDREJEVNA:
Menjen csak, nem tartóztatom.
Harmadik jelenet
(Anna Andrejevna, Marja Antonovna)
ANNA ANDREJEVNA:
Na, Másenyka, lássunk neki a toalettnek! Ez a fővárosból jött: isten őrizz, hogy
kinevessen! Legjobb lesz, ha a kék ruhádat veszed fel, az aprófodrosat.
MARJA ANTONOVNA:
Fúj, mamuska, a kéket! Tudod, hogy utálom! A Ljapkina-Tyapkina is kékben
jár, meg a Zemljanyika-lány is. Inkább a virágosat veszem fel.
ANNA ANDREJEVNA:
A virágosat!.. Csak azért, hogy ellenkezhess! A kék sokkal jobb lesz, mert én a
szalmasárgát akarom fölvenni.
MARJA ANTONOVNA:
Mamuska, a szalmasárga nem áll jól magának!
ANNA ANDREJEVNA:
A szalmasárga nekem nem áll jól?
MARJA ANTONOVNA:
Nem áll jól, - ahhoz egészen sötét szem kéne.
ANNA ANDREJEVNA:
Mi van! Az én szemem nem sötét? Koromsötét. Micsoda ostobaságokat fecseg!
Még, hogy nem sötét, - mikor mindig a treff dámával jósolok magamnak a
kártyán!?
MARJA ANTONOVNA:
Jaj, mamuska, pedig maga sokkal inkább kőr dáma.
ANNA ANDREJEVNA:
Sose voltam kőr dáma. Miket találsz ki! Kőr dáma! Az isten tudja, honnan
veszed!
MARJA ANTONOVNA:
Csak azt tudnám, miből gondolod, mamuska, hogy a szemed a
legcsodálatosabb?
ANNA ANDREJEVNA:
Istenbizony kiállhatatlan! Nem bírja ki,... belehalna! Irigy az anyjára, mert annak
szép a szeme! Mindjárt beállít, azt fel se vagyunk öltözve.(Kisiet, Marja
29
Antonovna utána. Ahogy elmentek, nyílik az ajtó, Miska szemetet szór ki rajta. A
másik ajtón Oszip lép be, bőröndöt cipel.)
Negyedik jelenet
Oszip és Miska
OSZIP:
Merre kell menni?
MISKA:
Erre, bátyuska, erre.
OSZIP:
Várj, pihenek egy kicsit. A keserves életbe! - Ha gyomrod korog, - büdös a
dolog.
MISKA:
Mondja, mikor jön a generális?
OSZIP:
Milyen generális?
MISKA:
Hát a gazdája.
OSZIP:
A gazdám? De miféle generális?
MISKA:
Hát nem generális?
OSZIP:
Generális, csak fordított generális.
MISKA:
És akkor az nagyobb, vagy kisebb, mint a valódi generális?
OSZIP:
Nagyobb.
MISKA:
Ahá! Akkor azért van ekkora felhajtás.
OSZIP:
Látom, ügyes gyerek vagy; szerezz már valami ennivalót.
MISKA:
Maguknak még semmi sincs kész. Egyszerű ételt maguk nem ehetnek, de
mihelyt a gazdája asztalhoz ül, adnak majd, - ugyanabból, magának is.
OSZIP:
És az egyszerűből van még valami?
MISKA:
Van hát: káposztaleves, kása, pirog.
OSZIP:
30
Jó, - gyerünk: káposztaleves, kása, pirog! Nem számít, megesszük. Na, vigyük a
bőröndöt! Mi az, ott is van kijárat?
MISKA:
Van.
(Kicipelik a bőröndöt.)
Ötödik jelenet
(A rendőrök kinyitják az ajtó mindkét szárnyát. Belép Hlesztakov, utána a

polgármester, az egészségügyi főgondnok, a tanfelügyelő, Dobcsinszkij és
Bobcsinszkij, - flastrommal az orrán.)
HLESZTAKOV:
Jó kis intézmények, mondhatom. Ez tetszik, hogy mindent így megmutatnak az
átutazóknak. Más városokban nem mutattak semmit.
POLGÁRMESTER:
Más városokban, a hivatalnokok csak a magukéval törődnek, a maguk
hasznával. De nekünk nincs más gondolatunk, mint a köz java, valamint, hogy
buzgó odaadásunkkal, rendszerető éberségünkkel szolgáljunk rá a felső vezetés
figyelmére.
HLESZTAKOV:
A reggeli nagyon jó volt. Túl is ettem magam. Maguk mindig ennyit
reggeliznek?
POLGÁRMESTER:
Ezt kizárólag kedves vendégünk alkalmából...
HLESZTAKOV:
Szeretek enni. Mi is volt a neve annak a halnak?
Sózott tőkehal, tisztelettel.
HLESZTAKOV:
Hol is reggeliztünk? A kórházban?
Igen, - a népjóléti intézményhálózat keretében.
HLESZTAKOV:
Emlékszem, tele volt ággyal. Hát a betegek? Mind meggyógyultak? Alig
néhányat láttam.
Tíz van, több nincs. Mind meggyógyult. Ez nálunk így van bevezetve, ez a rend.
Mióta átvettem az igazgatást, a betegek úgy gyógyulnak, - mint a legyek. A
beteg, túljut a felvételin, és már meg is gyógyult. Ezt nem a gyógyszerek érik el,
hanem a becsület és a rend.
POLGÁRMESTER:
Komoly feladat a város vezetése! Köztisztaság, a felújítások, a módosítások... de
nálunk minden tökéletes rendben halad. Más polgármester, persze, csak a saját
31
hasznát lesné, de én, még éjszakánként az ágyban is azon töröm a fejem:

"Istenem, mit tehetnék még, hogy a vezetőség, törekvéseimet látva, még
elégedettebb legyen?"... Megjutalmaznak-e vagy sem, ez persze az ő akaratuktól
függ, de az én szívem nyugodt. Ha a városban rend honol, az utcák tiszták, a
letartóztatottakat jól tartják, kevés a részeg... Mi kellhet nekem még? Á, nem
kell nekem semmilyen kitüntetés. A jótetthez képest csak por és hamu.
(félre) Hogy kipingálta! Ha Isten nekem ilyen képességet adott volna!
HLESZTAKOV:
Milyen igaz. Olykor magam is filozofálgatok: többnyire prózában, de néha kijön
egy-egy vers is.
BOBCSINSZKIJ:
(Dobcsinszkijhoz) Pjotr Ivánovics! Micsoda észrevételek... hiába, na, meglátszik
az iskolázottság.
HLESZTAKOV:
Mondják, kérem, nincs maguknál valami szórakozási lehetőség, társaság, ahol
lehetne, mondjuk: kártyázni?
POLGÁRMESTER:
(félre) Jaj, galambom, látlak, engem akarsz átdobni a palánkon?! (Fennhangon)
Isten őrizz! Ilyen társaságokról szó se lehet mifelénk. Kártya! Nekem a
kezembe se volt, soha. Azt se tudom, hogyan kártyáznak egyáltalán. Rá se bírok
nézni! Ha véletlenül meglátok valami ilyen bubikirályt, vagy mit, olyan
hányinger jön rám, hogy köpnöm kell. Egyetlen egyszer történt meg, hogy
kártyavárat építettem a gyerekek kedvéért, - aztán egész éjjel azokkal az átkozott
lapokkal álmodtam. Nem is értem, hogy lehet ilyesmire pazarolni a drága időt!?
LUKA LUKICS:
Vén kandisznó, tegnap nyert el tőlem száz rubelt.
POLGÁRMESTER:
Én inkább az állam hasznára fordítom ezt az időt is.
HLESZTAKOV:
Mindazonáltal... Minden attól függ, hogy honnan nézzük. Mert, ha például
befuccsolsz, azt háromfelől kell tromfolnod...
Hatodik jelenet
(Előbbiek, Anna Andrejevna, Marja Antonovna)
POLGÁRMESTER:
Bemutatom a családomat: nejem, leányom.
HLESZTAKOV:
(meghajol) Úrnőm boldoggá tesz e maga nemében páratlan lehetőség, hogy
megismerhetem.
ANNA ANDREJEVNA:
32
Mi még jobban örülünk, hogy ilyen személyiséget tisztelhetünk.

HLESZTAKOV:
(szenveleg) Úrnőm, megbocsát, ellenkezőleg: én örülök jobban.
ANNA ANDREJEVNA:
Ugyan már! Maga ezt csak bókból mondja. Kérem, foglaljon helyet.
HLESZTAKOV:
Ön mellett állni is öröm, asszonyom. Egyébként, ha mindenképp ragaszkodik
hozzá, leülök. Micsoda boldogság, hogy immár a közelében ülhetek.
ANNA ANDREJEVNA:
Jaj, nem merem személyemnek tulajdonítani... Gondolom, a főváros után
kellemetlen lehet ez az utazgatás.
HLESZTAKOV:
Rendkívül kellemetlen. Hozzászoktam már, comprenez vous (komprenévú),
hogy a nagyvilágban élek, s akkor egyszerre csak az úton találja magát az
ember: mindenütt mocskos fogadók, ostoba barmok... ha olykor a véletlen nem
kárpótolná az embert mindenért... (Anna Andrejevna szemébe mélyed, teszi
magát) bevallom...
ANNA ANDREJEVNA:
Valóban nagyon kellemetlen lehet.
HLESZTAKOV:
Úrnőm, e perc rendkívül kellemes.
ANNA ANDREJEVNA:
Ugyan már! Túl nagy a megtiszteltetés. Nem érdemlem meg.
HLESZTAKOV:
Már miért ne érdemelné? Megérdemli úrnőm, megérdemli.
ANNA ANDREJEVNA:
Vidéken élek...
HLESZTAKOV:
Vidéken is vannak halmok, domborulatok, források... Na jó, nem lehet
összehasonlítani Pétervárral. A főosztályvezető kitűnő barátom. A múltkor is a
vállamra üt: "Gyere öcsém, ebédelj velem!" Két percre benézek a
minisztériumba, az osztályon kiadom: "Ezt így, azt úgy!" A többire már van ott
hivatalnok, aki írjon, szegény patkány, csak a tolla perceg: trrr, trrr, - már írja is.
A múltkor meg akartak tenni főtanácsadónak, de mondom: minek. A
biztonságiak szinte repülnek utánam a lépcsőházban a cipőkefével: "Szabad,
Iván Alekszandrovics, megengedi, a cipőjét..." (A polgármesternek) Uraim,
önök állnak? Kérem, üljenek le.
e POLGÁRMESTER:
g A mi beosztásunkkal, állhatunk.
y ARTYEMIJ FILIPPOVICS ZEMLJANYIKA:
33
ü Inkább állunk.
t LUKA LUKICS:
t Ne méltóztassék nyugtalankodni!
HLESZTAKOV:
Nem fontos a rangsor, üljenek le. (A polgármester, majd mindenki leül.) Nem
szeretem a ceremóniákat. Sőt, mindig igyekszem észrevétlen maradni. De hiába,
hiába na, az ember nem bújhat el! Alig lépek ki az utcára, már mondják:
"Odanézz, ott jön Iván Alekszandrovics!" A múltkor főparancsnoknak néztek:
Ugrálnak elő nekem a katonák a fakabátból, fegyverrel. Aztán a tiszt, azt is jól
ismerem, aszondja: "Nahát, öregem, azt hittük, te vagy a főparancsnok."
ANNA ANDREJEVNA:
Még ilyet!
HLESZTAKOV:
Ismerek néhány jó kis színésznőt is. Írtam nekik néhány kisebb darabot... az
írókkal is összejárunk. Puskin régi jó barátom. Jaj, de sokat mondtam neki: "Na,
mi van, testvérem, Puskinkám?" - Azt mondta: " Testvér, mi van,- minden
kivan..." Nagyon eredeti figura.
ANNA ANDREJEVNA:
Hát ön ír is? De jó lehet egy írónak! Nyilván a folyóiratokba is...
HLESZTAKOV:
Persze, oda is elhelyezek ezt-azt. Sok művem van: "Figaro házassága", "Ördög
Róbert", "Norma". Nem emlékszem az összes címre. Véletlenül alakult így: nem
akartam írni, de a színházigazgatók állandóan nyaggattak: "Írj már végre valamit
nekünk is." Gondoltam: "Ezen ne múljon." Egy éjszaka megírtam az egészet, -
mindenki hanyattesett.
ANNA ANDREJEVNA:
Maga írta a "Jurij Miroszlavszkij"-t?
HLESZTAKOV:
Én, - ja.
ANNA ANDREJEVNA:
Rögtön kitaláltam.
MARJA ANTONOVNA:
De mamuska, oda van nyomtatva, hogy írta: Zagoszkin úr.
ANNA ANDREJEVNA:
Na, tessék, tudtam, hogy még itt is vitatkozni fogsz!
HLESZTAKOV:
Igaz: Zagoszkin a szerző. Csak van egy másik "Jurij Miloszlavszkij", na azt
írtam én.
ANNA ANDREJEVNA:
Biztos, hogy én a magáét olvastam. De jól volt megírva!
HLESZTAKOV:
34
Beismerem, az irodalom nekem létforma. Házam elsőnek számít Péterváron. Így

is ismerik: Iván Alekszandrovics háza. (a társasághoz fordul) Uraim, ha
Péterváron járnak, legyen szerencsém. Bálokat is adok.
ANNA ANDREJEVNA:
Képzelem, milyen ízléses, nagyszabású bálok!
HLESZTAKOV:
Hát igen. A levest a párizsi gőzhajóval hozatom. Kinyitják a födőt,... (szippant)
Mindennap bálba megyek. Van egy összeszokott whistpartink: a
külügyminiszter, a francia nagykövet, az angol, a német követ, meg én. Néha
úgy kimerít a játék, már azt se tudom, hol vagyok. Föltámolygok a negyedikre:
"Mavruska a köpenyemet..." De miket beszélek, - az elsőn lakom... Érdemes
benézni az előszobámba, mikor még alszom: hercegek, grófok, zsongnak, mint a
darazsak, nem is hallani mást: zs....zs... néha beállít a miniszter...
(a polgármester és a többiek bátortalanul felállnak a székükről.)
A csomagjaimat csak így címezik: "kegyelmes úr." Egyszer meg én vezettem az
egész főosztályt. Az igazgató elutazott, - de hova, - senki se tudta. Na,
megindult a sustorgás: hogy, s mint, ki vegye át a helyét? Sok generális
nekidurálta magát, de kiderült, hogy nem megy. Akkor jöttek hozzám. Az utca
megtelt küldöncökkel, küldönc küldönc hátán... képzelhetik, harmincötezer
küldönc! Na, mi a helyzet? - kérdezem én. "Iván Alekszandrovics, indulás, a
főosztályt kell igazgatnia!" Bevallom, kissé összezavarodtam... egyszál
hálóköpenyben álltam ott: nem akartam vállalni, de aztán az eszembe jutott: ez
eljuthat uralkodónkig, a cárig, és az előmeneteli lista... "Uraim, mondtam, a
tisztséget elfogadom, de nálam aztán nincs pardon! Na-na-na-na-na!... Az én
szemem mindent lát, - mert én... résen vagyok..." Mint a földrengés: ahogy
végigmentem az osztályomon, - minden beosztottam reszket, - remegnek, mint a
nyírfalevél.
(A polgármester s a többiek reszketnek a rémülettől. Hlesztakov még jobban
begerjed.)
Még az államtanács is fél tőlem. Ilyen vagyok én! Nem nézem én, ki az...
megmondom én mindenkinek: "Mert én jobban tudom, jobban!" És mindenütt.
Minden nap az udvarnál... Holnapután kineveznek marsallnak... (Megbotlik,
majdnem elcsúszik a padlón, de a hivatalnokok félájult tisztelettel megtartják)
POLGÁRMESTER:
(odalép, egész testében remeg, nem jön ki hang a torkán) A vavava...vovovo..
HLESZTAKOV:
(gyors, számonkérő hangon)Mi van?
POLGÁRMESTER:
A vavava... vovovo...
HLESZTAKOV:
(mint fent) Nem értem! Mit hülyéskedik!?
POLGÁRMESTER:
35
Vovo... volna szíves, fenséges, kegyelmes uram, méltóztatik lepihenni? ...Erre

van a szoszobája, és minden miminden, amire szüksége lehet.
HLESZTAKOV:
Lepihenni, - hülyeség. De felőlem! Tessék, kész vagyok lepihenni. A reggelijük
uraim, - remek... Igen, meg vagyok elégedve. (Szaval) Sózott tőkehal! Ó, sózott
tőkehal! (El az oldalszobába, a polgármester követi.)
Hetedik jelenet
(Az előbbiek, Hlesztakov és a polgármester nélkül.)
BOBCSINSZKIJ:
(Dobcsinszkijnak) Ez ám az ember, Pjotr Ivánovics! Életemben nem voltam még
ilyen fontos személy közelében. Mit gondol, mi lehet a rangja?
DOBCSINSZKIJ:
Szerintem, majdnem generális.
BOBCSINSZKIJ:
Egy generális neki a bokájáig se ér! De ha mégis generális, akkor
generalisszimusz! Hallotta, hogy megszorongatta az államtanácsot? Gyerünk,
gyorsan mondjuk el Ammosz Fjodorovicsnak és Korobkinnak. Isten vele, Anna
Andrejevna!
DOBCSINSZKIJ:
Isten velük!
(Mindketten el.)
(Luka Lukicsnak) Egyszerűen rettegek. De, hogy mitől, magam sem tudom. Az
egyenruhánkat se vettük fel. Mi lesz, ha felébred, és jelenti Pétervárnak?
(Elgondolkozva, a tanfelügyelővel együtt el.)
LUKA LUKICS:
(Elmenőben.) Isten áldja, asszonyom.
Nyolcadik jelenet
(Anna Andrejevna, Marja Antonovna)
ANNA ANDREJEVNA:
Jaj, de kedves ember!
MARJA ANTONOVNA:
Aranyos!
ANNA ANDREJEVNA:
Milyen kifinomult modor! Rögtön látszik, hogy a fővárosból jött. És a
fordulatai, és az egész... Jaj, de jó!... Őrülten szeretem az ilyen fiatalembereket!
- Nagyon tetszettem neki: észrevettem - folyton engem nézett.
MARJA ANTONOVNA:
36
Ugyan már mamuska, - engem nézett.

ANNA ANDREJEVNA:
Na tessék, csak mondja a hülyeségeit.
MARJA ANTONOVNA:
De, mamuska, - így volt.
ANNA ANDREJEVNA:
Ne adj isten, hogy ne feleseljen! Elég volt! Mit nézett volna rajtad? Mi a
nyavalyát nézett volna rajtad?
MARJA ANTONOVNA:
Így volt, mamuska, - egyfolytában nézett. Mikor az irodalomról beszélt, akkor
rámnézett, és aztán, mikor azt magyarázta el, hogyan whistezett a
nagykövetekkel, - akkor is rámnézett.
ANNA ANDREJEVNA:
Na jó, lehet, hogy egyszer-kétszer odanézett, csak úgy, éppen hogy. "Á - azt
mondja, - hadd pislantok már rá is."
Kilencedik jelenet
(Voltak, polgármester)
POLGÁRMESTER:
(lábujjhegyen jön) Pszt! Pszt!
ANNA ANDREJEVNA:
Mi van?
POLGÁRMESTER:
Nem kellett volna leitatni. Mi van, ha csak a fele igaz annak, amit előadott?
(Eltöpreng) Miért ne volna igaz? Részegen kibeszél az ember mindent. Persze,
hozzátódított egy keveset, de az már a beszéddel jár. Miniszterekkel kártyázik,
az udvarnál forog... azt se tudom, hol a fejem, mintha akasztanának.
ANNA ANDREJEVNA:
Én semmi ijedtséget nem éreztem, - művelt, finom modorú úriember, rangok
nem érdekelnek.
POLGÁRMESTER:
Nők, - nők! Mit mondjak még?! Etyepetye-lepetye, kotkotkotkotkotkodács,
hihihihihahaha. Titeket csak jól megvesszőznek, - az uratokat viszont... Olyan
fesztelenül locsogtál vele, mint valami kis Dobcsinszkijjal.
ANNA ANDREJEVNA:
Emiatt ne izgulj. Mi is tudunk azért ezt-azt... (a lányára néz)
POLGÁRMESTER:
(magában) Á, - veletek beszélni is!.. Nem térek magamhoz, egyszerűen
hihetetlen! (Kinyitja az ajtót, kiszól) Miska, hívd ide Szvisztunovot, meg
Gyerzsimordát. (rövid hallgatás után) Feje tetejére állt a világ! Még ha
tekintélyes formája volna, de ez a nyeszlett kis senkiházi, - honnan ismerje fel az
ember? A fogadóban, olyan allegóriákat eregetett, hogy úgy nézett ki, soha a
37
büdös életbe nem jutunk dűlőre. Na, de aztán csak megadta magát. Hiába, na,
látszik, hogy még fiatal.
(A két nő röhincsél.)
(A szomszéd szobából Hlesztakov köhentése hallatszik.)
POLGÁRMESTER:
Csssst! (lábujjhegyre áll, a folytatás félhangon) Az Isten tegye... Ne zajongj!
Mars a szobátokba! ...
ANNA ANDREJEVNA:
Gyere Masenyka! Elmondom, mit vettem észre a vendégünkön, ami csak
kettőnkre tartozik.
POLGÁRMESTER:
Képzelem, - ha hallaná az ember, - jobb, ha a fülét is bedugja!
Tizedik jelenet
(Voltak, Gyerzsimorda, Szvisztunov dübörögve be.)
POLGÁRMESTER:
Psszt! Mint a medvék! - Dübörögnek itt a csizmájukkal! Mi a nyavalyát
keresnek itt?
GYERZSIMORDA:
Aszonták...
POLGÁRMESTER:
Kuss! (befogja a száját. Utánozza) Aszonták! Álljatok a tornácra, és egy
tapodtat se! És senki idegent nem engedtek a házba, kereskedőket meg végképp
ne! Ha meglátjátok, hogy valaki kérvénnyel jön, vagy úgy néz ki, mintha engem
akarna bepanaszolni, azt elkapjátok, és kihajítjátok! Így, - adjatok neki, de
rendesen! (Mutatja a lábával.) Halljátok? Cssst... Csssst... (Kimegy,
lábujjhegyen, a rendőrök után.)
NEGYEDIK FELVONÁS
(Ugyanaz a szoba a polgármester házában.)
Első jelenet.
(Óvatosan, szinte lábujjhegyen érkezik: Ammosz Fjodorovics, Artyemij

Filippovics, a postamester, Luka Lukics, Dobcsinszkij és Bobcsinszkij, teljes
puccparádéban, egyenruhában. Az egész jelenet félhangon.)
38

(félkörbe állít mindenkit) Az Isten szerelmére, uraim, gyorsabban, álljanak
körbe, több rendet, rendet! Az udvarba jár, az államtanácsot is letolta! Tessék
felfejlődni, sorfalat kérek, rendet, sorfalat! Maga, Pjotr Ivánovics, álljon ide,
maga, Pjotr Ivánovics, álljon oda!
(Mindkét Pjotr Ivánovics lábujjhegyen a helyére szalad.)
Ammosz Fjodorovics, mindenképpen meg kéne próbálnunk.
De mit?
Tudjuk, hogy mit.
Megkenni?
Akár megkenni.
Veszélyes, a fene egye meg! Ha botrányt csinál: - állami ember. Ha csak nem
valami alapítványi felajánlás formájában, - valami emlékműre, mi?
POSTAMESTER:
Vagy: " Tessék, a postán érkezett ez a pénz, - nem tudjuk, kié..."
Csak vigyázzon, nehogy magát küldjék el valahová azzal a postával. Ezeket a
dolgokat nem így kell intézni egy civilizált jóléti államban. Minek ez az egész
katonai szakasz? Egyenként kell bemutatkozni, négyszemközt... satöbbi...hogy
ne legyen fültanú. Ahogy a jóléti társadalomban szokás. Na, Ammosz
Fjodorovics, maga az első, kezdheti.
Inkább maga. Magasrangú vendégünk a maga intézetében reggelizett.
Akkor inkább Luka Lukics, úgy is, mint az ifjúság felvilágosítója.
LUKA LUKICS:
Nem bírom, nem bírom, uraim. Bevallom, engem úgy neveltek, hogy ha egy
rangban fölöttem álló megszólít, egyszerűen elhagy a lélek, és a nyelvem meg,
leragad, mintha szarba nyalnék. Kérem, uraim, mentsenek fel, mentsenek fel!
Ammosz Fjodorovics, maga a legjobb szónok, jobb, mint Ciceró.
Ugyan már! Ciceró! Ezt jól kitalálta! Attól, hogy lelkesen beszélek néha a
falkáról vagy a kopóimról...
MIND:
(rátapadnak, egyszerre)
39
POSTAMESTER:
De nem csak a kutyákról...
ZEMLJANYIKA:
a bábeli zűrzavart is remekül mondja...
DOBCSINSZKIJ:
Na, Ammosz Fjodorovics,
LUKA LUKICS:
ne hagyjon el bennünket, legyen a vezérünk!..
BOBCSINSZKIJ:
Na, Ammosz Fjodorovics!
Eresszenek, uraim!
(E pillanatban Hlesztakov szobájából lépések és köhögés hallatszik. Mindnyájan
a túloldalon lévő ajtóhoz rontanak, megpróbálnak kijutni, közben egymást
tiporják. Visszafojtott felkiáltások hallatszanak:)
DOBCSINSZKIJ HANGJA: Jaj, Pjotr Ivánovics! Rálépett a lábamra!
ZEMLJANYIKA HANGJA:
Engedjenek el uraim, kitapossák a belemet!
(Még néhány jajkiáltás, végül kipréselődnek, a szoba kiürül.)
Második jelenet
(Hlesztakov egyedül jön, a szeme még dagadt az alvástól.)
HLESZTAKOV:
De mélyen aludtam. Egész kiizadtam. Úgy látszik, tegnap valamit benyomtak a
reggelimbe: - még mindig lüktet a fejem. Azért jó itt. A polgármester lánya
egész tűrhető, és a mamuska is olyan, hogy bőven be lehetne...
Harmadik jelenet
(Hlesztakov, Ammosz Fjodorovics)

(belép, megáll, magában beszél)
Istenem, add, hogy sikerüljön, még a térdem is reszket. (kihúzza magát, keze a
kardján, fennhangon) Tisztelettel bemutatkoznék: a járási bíróság bírája:
Ljapkin-Tyapkin törvényszéki ülnök.
HLESZTAKOV:
Kérem, üljön le. Szóval, maga itt a bíró.
Tizenhat óta én vagyok megválasztva, háromévente, mindmáig.
HLESZTAKOV:
40
Gondolom, megéri, bírónak lenni, mi?

Háromszor három éves bírói pályafutásomért a Vlagyimír-rend negyedik
fokozatára terjesztettek fel a felsőbb szervek. (összeszorított markát kissé előre
nyújtja, félre) Égeti a pénz a markom. Parázs van a...
HLESZTAKOV:
Mi az ott, a kezében?
(összezavarodik, a padlóra ejti a bankókat) Semmi.
HLESZTAKOV:
Hogyhogy semmi? Látom én, - pénz. Leesett a pénz.
(egész testében remeg) De nem, kérem, semmiképpen. (Félre) Jaj, Istenem, már
visznek is! Letartóztatnak!
HLESZTAKOV:
(fölemeli) Igen. Ez pénz.
(félre) Kész, vége. - Elvesztem, végem! Végem!
HLESZTAKOV:
Tudja mit? Adja nekem kölcsön.
(sietve) Hogy, hogyne, örömmel. (Félre) Na, bátrabban! Vezess ki innen,
szűzanyám!
HLESZTAKOV:
Tudja, az úton kiköltekeztem: és erre a... a falumból azonnal megküldöm.
Engedelmével, ugyan már! Anélkül is akkora a megtiszteltetés... Szerény
lehetőségeimmel... minden erőmmel... buzgalmam a vezetőség iránti odaadás...
igyekszem rászolgálni... (Fölemelkedik a székről, vigyázzba áll) Nem merek
jelenlétemmel tovább alkalmatlankodni. Van esetleg valamilyen utasítása?
HLESZTAKOV:
Milyen utasításom?
Úgy értem, nem óhajt-e valamilyen utasítást adni a járási bíróság részére?
HLESZTAKOV:
Nem. Minek?
(meghajol, kifelé, félre) Hurrá, győztünk!
HLESZTAKOV:
(Miután Ammosz Fjodorovics távozott) Jó ember - ez a bíró!
Negyedik jelenet
41
(Hlesztakov és a postamester, - szálfaegyenesen belép, egyenruhában, keze a

kardján)
POSTAMESTER:
Tisztelettel bemutatkozom: Spekin postamester, udvari tanácsos.
HLESZTAKOV:
Á, kérem, kérem. Üljön le. Maga idevalósi, ugye?
POSTAMESTER:
Igen, kérem.
HLESZTAKOV:
Tetszik nekem ez a város. Persze nem túl forgalmas, - na és? Nem főváros. Mi?
Igaz?
POSTAMESTER:
Tökéletesen igaz.
HLESZTAKOV:
Na, mert jómodor csak a fővárosban van, nem a vidéki tyúkok között. Mi?
POSTAMESTER:
Igen, igen, pontosan. (félre) Egyáltalán nincs benne gőg, milyen közvetlenül
kérdezi az embert.
HLESZTAKOV:
Na, azért csak ismerje be, a kisvárosban is lehet boldogan élni.
POSTAMESTER:
Igen, igenis.
HLESZTAKOV:
Mert mi kell, szerintem? Csak az kell, hogy tiszteljenek, őszintén szeressenek, -
nem igaz?
POSTAMESTER:
Tökéletesen igaz.
HLESZTAKOV:
Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Persze, van aki ezért különcnek tart, de
hát én már csak ilyen vagyok. (A szemébe néz, magában beszél.) Kölcsönkérek
én ettől! (fennhangon) Furcsa eset történt velem: teljesen kifutottam a pénzből
az úton. Nem tud adni kölcsön háromszáz rubelt?
POSTAMESTER:
Miért ne? Tartom szerencsémnek. Tessék, parancsoljon. Örömmel állok a
rendelkezésére.
HLESZTAKOV:
Nagyon köszönöm. Mert én, bevallom, utálok megtagadni magamtól bármit
útközben. Na, de minek is? Nem igaz?
POSTAMESTER:
Teljesen igaz. (feláll, kihúzza magát) Nem óhajtván tovább alkalmatlankodni
jelenlétemmel... Nem lesz esetleg valami megjegyzése a postaigazgatással
kapcsolatban?
42
HLESZTAKOV:
Nem, semmi.
(a postamester meghajol, és elmegy.)
HLESZTAKOV:
(szivarkára gyújt) A postamester is jó ember.
Ötödik jelenet
(Hlesztakov és Luka Lukics, akit szabályosan belöknek az ajtón, Mögötte
majdnem fennhangon Ljapkin-Tyapkin: " Ne tojj be!")
LUKA LUKICS:
(remegve húzza ki magát, a kardját markolja) Tisztelettel bemutatkoznék:
Hlopov címzetes tanácsos, tanfelügyelő.
HLESZTAKOV:
Á, nagyon örvendek! Foglaljon helyet. Kér egy szivart? (Kínálja)
LUKA LUKICS:
(magában, bizonytalanul) Na tessék! Erre nem számítottam. Venni, vagy nem
venni?
HLESZTAKOV:
Vegyen csak, vegyen; egész jó kis szivar. Na, persze nem olyan, mint
Pétervárott. Á, öregem, ott miket szívtam, - huszonöt rubel tucatja. Tessék, tűz,
gyújtson rá. (Odaadja neki a gyertyát. Luka Lukics megpróbál rágyújtani,
remeg.) A másik végén!
LUKA LUKICS:
(rémületében elejti a szivart, köp, legyint, magában) A francba! Az átkozott
félelemtől van az egész.
HLESZTAKOV:
Úgy látom, nem rajong a szivarokért. Nekem ez a gyengém. A másik: a nők, -
na, azokat se bírom közömbösen nézni. És maga? Mit szeret jobban - szőke
vagy barna? (Luka Lukics teljesen tanácstalan, - nem tudja, mit mondjon.) Na,
mondja: szőke, vagy barna?
LUKA LUKICS:
Én nem is tudom...
HLESZTAKOV:
Ne beszéljen mellé! Tudni akarom, milyen az ízlése.
LUKA LUKICS:
Bátorkodom jelenteni... (félre) Már azt se tudom, mit beszélek.
HLESZTAKOV:
Aha! Aha! Nem akarja megmondani! Valami kis barnától már összeszedtünk
egy kis bibit, mi? Na? Mi?
(LUKA LUKICS: hallgat.)
Á! Aha! Elpirultunk! Látja! Látja! De miért nem mondja?
LUKA LUKICS:
43
A rémü...nagysá...méltó...fensé...(félre) A nyelvem, elárult ez a rohadt nyelvem!

HLESZTAKOV:
Megrémült? Mert van a szememben valami, ami megzavarja az embereket.
Mindenesetre, azt tudom, hogy egy nő sem bír ellenállni, igaz?
LUKA LUKICS:
Így igaz.
HLESZTAKOV:
Na, én meg hogy jártam: teljesen kiköltekeztem az úton. Nem tud adni
háromszáz rubelt kölcsön?
LUKA LUKICS:
(a zsebéhez kap, - félre) Na, már csak az kell, hogy ne legyen nálam! De van!
Van! (előveszi, reszketve átnyújtja a bankókat)
HLESZTAKOV:
Hálás köszönetem.
LUKA LUKICS:
(kihúzza magát, a kardját markolja) Nem merem tovább zavarni jelenlétemmel.
HLESZTAKOV:
Isten vele.
LUKA LUKICS:
(majdnem rohanvást, félre) Na, hálistennek! Csak az iskolába be ne jöjjön!
Hatodik jelenet
(Hlesztakov, Artyemij Filippovics, - kihúzza magát,)

Tisztelettel bemutatkoznék: Zemljanyika, udvari tanácsos, a népjóléti
intézmények főgondnoka.
HLESZTAKOV:
Jó napot. Üljön le.
Bennünket ért az a megtiszteltetés, hogy kísérhettem önt, és személyesen
fogadhattam a felügyeletemre bízott népjóléti intézményekben.
HLESZTAKOV:
Á. Igen! Emlékszem. Kitűnő reggelit adtak.
Örömmel szolgálom hazámat.
HLESZTAKOV:
Szeretem a jó konyhát. Úgy tűnik, mintha maga tegnap még alacsonyabb lett
volna. Mi?
Könnyen meglehet, kérem. (Hallgat.) Teljes odaadással szolgálok. (Közelebb
húzódik a székével, félhangon beszél) De például a postamester, az semmit sem
csinál, kérem: minden állandó késésben, a küldeményeket nem továbbítják...
44
szíveskedjék utánanézetni. A bíró meg, csak a nyulakat hajkurássza, a hivatalos

helyiségekben kutyákat tart, és a viselkedése, őszintén elmondom önnek, -
persze csak a haza és az állam érdekében, de el kell mondanom, hiába
rokonom, barátom, - a viselkedése egyszerűen minősíthetetlen. Van itt egy
fölbirtokos, ez a Dobcsinszkij, akit már méltóztatott talán látni; nos, mihelyt ez a
Dobcsinszkij elmegy otthonról, a járásbíró már ott is van ennek a feleségénél.
Nézze meg a gyerekeit: egyik se hasonlít Dobcsinszkijra, - mind, még a kicsi
lánya is, kiköpött járásbíró.
HLESZTAKOV:
Nahát! Sose hittem volna!
Aztán itt van a tanfelügyelő... Nem is értem, hogy a vezetőség hogyan bízhatott
rá ilyen tisztséget: - rosszabb, mint egy jakobinus, ez olyan helytelen,
erkölcstelen tanokkal rontja az ifjúságot, hogy azt már elmondani se lehet.
Óhajtja, hogy mindezt írásban fejtsem ki?
HLESZTAKOV:
Fejtse ki írásban. Az nagyon jó lesz... Mi is a neve? Mindig elfelejtem.
Zemljanyika.
HLESZTAKOV:
Á! Ja. Zemljanyika. Na és, mondja csak, vannak gyerekei?
Hogyne kérem. Öt. Kettő már felnőtt.
HLESZTAKOV:
Ne mondja, - felnőtt!
Nem akarom jelenlétemmel tovább rabolni szent küldetésének szentelt drága
idejét... (meghajol, távozni készül)
HLESZTAKOV:
(kíséri) Ugyan, semmi baj. Hogy is hívják? Mindig elfelejtem az atyai és
keresztnevét.
Artyemij Filippovics.
HLESZTAKOV:
Hadd kérjem egy szívességre, Artyemij Filippovics: teljesen kiköltekeztem az
úton. Nincs magánál kölcsön - vagy négyszáz rubel?
De van.
HLESZTAKOV:
Most mondja meg, milyen jókor. Nagyon szépen köszönöm.
Hetedik jelenet
(Hlesztakov, Bobcsinszkij és Dobcsinszkij)
45
BOBCSINSZKIJ:
Tisztelettel bemutatkoznék: Pjotr Ivánovics Bobcsinszkij, helyi lakos.
DOBCSINSZKIJ:
Pjotr Ivánovics Dobcsinszkij, földbirtokos.
HLESZTAKOV:
Maga esett el, ha jól emlékszem. Na, hogy van az orra?
BOBCSINSZKIJ:
Ne méltóztassék nyugtalankodni: beszáradt, most már egészen beszáradt.
HLESZTAKOV:
Na jól van, örülök, hogy beszáradt. (hirtelen, váratlanul) Van pénzük?
DOBCSINSZKIJ:
Pénzünk? Milyen pénzünk?
HLESZTAKOV:
(Hangosan, gyorsan) Ezer rubel. Kölcsön.
BOBCSINSZKIJ:
Ekkora összeg! Nincsen. Magának sincs, Pjotr Ivánovics?
DOBCSINSZKIJ:
Nincs kérem, mert én a pénzemet az állami takarékpénztárnál helyezem letétbe.
HLESZTAKOV:
Ha ezer nincs, akkor száz.
BOBCSINSZKIJ:
(a zsebében kutat) Nálam csak negyven van bankóban.
DOBCSINSZKIJ:
(a tárcáját nézi) Huszonöt rubel, összesen.
BOBCSINSZKIJ:
Nézze csak meg jobban, Pjotr Ivánovics! Tudom, hogy ott jobbra a zsebében
van egy hasadék, oda is becsúszhatott.
DOBCSINSZKIJ:
A hasadékban sincs.
HLESZTAKOV:
Na, mindegy, legyen hatvanöt. (Elveszi a pénzt.)
DOBCSINSZKIJ:
Bátorkodom egy igen kényes ügyben pártfogását kérni.
HLESZTAKOV:
Éspedig?
DOBCSINSZKIJ:
Rendkívül kényes ügy, kérem, - a legidősebb fiam, kérem, még házasságon
kívül született.
HLESZTAKOV:
Igen?
DOBCSINSZKIJ:
46
Vagyis ezt tulajdonképpen csak úgy mondják, mert teljesen úgy született, mint a
többi, aztán az egészet, a házasság törvényes kötelékeivel is megerősítettem. Azt
szeretném, kérem, hogy most már egészen, vagyis törvényesen is a fiam legyen,
és hívják úgy, mint engem: Dobcsinszkijnak.
HLESZTAKOV:
Jól van, hívják. Semmi akadálya.
DOBCSINSZKIJ:
Nem zavarnám önt, de kár volna a tehetségéért. Ez a fiú... a legnagyobb
reményekre jogosít: ha bicska akad a kezébe, - mindenfélét farag vele, de olyan
művészi dolgokat, hogy csuda. Pjotr Ivánovics is látta.
BOBCSINSZKIJ:
Igen, nagy tehetség van a gyerekben.
HLESZTAKOV:
Jól van. Majd beszélek a...elintézi... menni fog, megoldjuk, igen...
(Bobcsinszkijhoz fordul) És maga ?
BOBCSINSZKIJ:
Alázatos kérésem volna.
HLESZTAKOV:
Éspedig?
BOBCSINSZKIJ:
A legalázatosabban kérem, ha Pétervárra utazik, mondja meg a különféle
méltóságoknak: a szenátoroknak és az admirálisoknak, hogy kérem, tessék,
méltóságos uram, vagy kegyelmes uram, - ebben és ebben a városban él Pjotr
Ivánovics Bobcsinszkij. Így mondja meg: itt él Pjotr Ivánovics Bobcsinszkij.
HLESZTAKOV:
Rendben van.
BOBCSINSZKIJ:
És ha az uralkodónál úgy adódik, mondja meg az uralkodónak is: hogy
esedezem, felséges uralkodónk, ebben és ebben a városban él Pjotr Ivánovics
Bobcsinszkij.
HLESZTAKOV:
Rendben van.
DOBCSINSZKIJ:
Bocsássa meg, hogy ilyen fáradságot okoztunk.
BOBCSINSZKIJ:
Bocsássa meg, hogy ilyen fáradságot okoztunk.
HLESZTAKOV:
Nem számít, kérem, nagyon örültem. (Kikíséri őket.)
Nyolcadik jelenet
(Hlesztakov egyedül)
HLESZTAKOV:
47
Mennyi hivatalnok! Ezek engem valami állami főképviselőnek néznek. Jó,

tegnap rendesen hintettem nekik a port. Ekkora hülyéket! Megírom én ezt az
egészet Rongyoskinnak: az majd újságcikket kanyarít belőle - jól beleveri az
orrukat. Hé, Oszip, adj papírt, tintát!
(OSZIP: benéz az ajtón "Mingyár.")
Akibe Rongyoskin beleharap, - azt az Isten se menti meg: a saját apját is eladná
egy jó fordulatért, - a pénzt se veti meg. Szép tőlük, hogy adtak kölcsön. A
bírótól háromszáz, a postamestertől háromszáz, hat, hét, nyolcszáz... De
összezsírozták... kilencszáz.. ó, - több, mint ezer... Na, kapitány, most kerülj a
szemem elé! Meglátjuk, ki kit kopaszt meg!
Kilencedik jelenet
(Hlesztakov, Oszip tintával és papírral érkezik.)
HLESZTAKOV:
Látod, te hülye, megvendégelnek, látod, hogy fogadnak? (Írni kezd.)
OSZIP:
Igen, hálistennek! Csak, tudja, mit mondok én, Iván Alekszandrovics?
HLESZTAKOV:
(ír) Na, mit?
OSZIP:
Utazzon el innen. Isten bizony, itt az ideje.
HLESZTAKOV:
(Ír.) Ekkora baromságot! Miért?
OSZIP:
Csak úgy. Isten velük, mindannyiukkal! Elmulattunk itt két napig, - elég ennyi.
Minek tovább húzni? Köpjön rájuk! Egy rossz pillanatban még ideérkezik egy
másik... az Istenért, Iván Alekszandrovics! Vannak jó lovak, -
elvágtathatnánk!...
HLESZTAKOV:
(ír) Nem, még maradni akarok. Majd holnap.
OSZIP:
Holnap! Az Istenért, menjünk, Iván Alekszandrovics! - Jobb lenne minél előbb
elutazni: - összetévesztik valakivel... Az öregúr is mérges lesz otthon, ha még
többet késünk. Szedjük a sátorfánkat! Nagyon jó lovakat adnának.
HLESZTAKOV:
(ír) Na, jól van. Csak vidd előre ezt a levelet. De nézz utána, hogy tényleg jó
lovak legyenek! (Tovább ír) Rongyoskin meg fog dögleni a röhögéstől...
OSZIP:
Inkább elküldöm egy itteni emberrel, - összecsomagolok, hogy ne vesztegessük
az időt.
HLESZTAKOV:
(ír) Jó, csak hozz gyertyát.
48
OSZIP:
(kimegy, a színfalak mögött beszél) Hé, idefigyelj! Elviszel egy levelet a postára,
megmondod a postamesternek, hogy térítésmentesen vegyék fel. Aztán mondd
meg, hogy állítsák elő a legjobb trojkát, - a futárit. Azért sem fizetünk, - mondd
meg, hogy szolgálati út. Na, gyerünk. Várj, - még nincs kész a levél.
HLESZTAKOV:
(ír) Jó volna tudni, éppen hol lakik: a Főposta utcában, vagy a Gorohovaján? Ez
is állandóan ide-oda költözik fizetés nélkül. Legyen mondjuk a Főposta utca.
(Összehajtja, megcímezi. Oszip hozza a gyertyát, Hlesztakov lepecsételi a
levelet. Eközben:
GYERZSIMORDA hangja: "Hova, hova, nagypofájú? Mondtam már, hogy senki
nem mehet be, ez a parancs!"
(Hlesztakov átadja Oszipnak a levelet) Na, vigyed.
KERESKEDŐK HANGJA: Engedjen be, bátyuska, - ne tegye ezt velünk, fontos
ügyben jöttünk!
GYERZSIMORDA HANGJA: Menj a... menjél már....Tűnés! Nem fogad!
Alszik! (A kinti zaj erősödik.)
HLESZTAKOV:
Mi van ott, Oszip? Mi ez a zaj?
OSZIP:
Valami vállalkozó kereskedők akarnának bejönni, de a rendőr nem engedi őket.
LAKATOSNÉ HANGJA:
Kegyelmezz, atyánk, uralkodónk, könyörgök, hallgass meg bennünket!
HLESZTAKOV:
Ezt engedjétek be.
Tizenegyedik jelenet
(Hlesztakov, lakatosné)
LAKATOSNÉ:
(földig hajol) Irgalom, kegyelem!
HLESZTAKOV: Ki maga?
LAKATOSNÉ:
A lakatos felesége vagyok, Fevronya Petrovna Posljopkina, helybeli lakos.
Drága atyuskám...
HLESZTAKOV: Na mi kell?
LAKATOSNÉ:
Irgalmazz, atyuskám, könyörgök: a polgármester! Hogy az Isten nyuvasztaná
meg az egész fajtáját! Hogy gebedne meg az egész pereputtyával együtt, az
összes gyereke, de még a nénikéje is, - az istentelennek!
HLESZTAKOV:
Miért?
LAKATOSNÉ:
49
Lenyíratta a drága jó uramat, elvitette katonának, pedig nem is rajtunk volt a sor,
ez a gazember! Ez a polgármester! Hogy dögölne meg! Hogy a nénikéjébe is, ha
van neki, essen bele a rosseb! Fulladjon meg, folyjon ki a szeme az apjának is,
ha él! A szabó fiát kellett volna elvitetni, az iszik is, mint a gödény, de persze
annak a szülei lefizették, mindenféle drága ajándékkal, erre aztán a boltos
Pantyelejevné fiára mászott rá, de Pantyelejevné meg három vég vásznat küldött
az asszonynak; erre jön hozzám: - minek neked a férj, azt mondja, úgyse
passzol hozzád.
Azt már csak én tudom, hogy passzol-e hozzám, vagy nem passzol: az az én
dolgom! Azt mondja: tolvaj az urad, - ha eddig nem is lopott, majd lop ezután,
azt akkor jövőre úgyis besorozzák. Most mit csináljak, a férjem nélkül! Gyenge
asszony vagyok én, - te rohadt dög! Hogy a magasságos Úristen ne könyörüljön
rajta! Se a családján, - hogy az anyósának, ha van anyósa, hogy az anyósának
is...
HLESZTAKOV:
Jól van már elég lesz.
LAKATOSNÉ:
(elmenőben) Ne feledkezz meg rólunk, drága atyuskánk, kegyelmezz, irgalmazz!
HLESZTAKOV:
Jó, jó. Csak menjen, menjen, majd intézkedem.
(Mindenféle pofák tűnnek fel, kérvényekkel.) Kész, mára befejeztük! Oszip,
küldd el őket!
OSZIP:
Takarodjatok innét! Nincs több időnk! Majd holnap!
(borostás képű alak tűnik fel.)
Tűnj már el, vidd innen a pofádat!! (Kilöki őket.)
Tizenkettedik jelenet
(Hlesztakov és Marja Antonovna)
MARJA ANTONOVNA:
(Be.) Ah!
HLESZTAKOV:
Mitől ijedt úgy meg, úrnőm?
MARJA ANTONOVNA:
Nem, nem ijedtem meg.
HLESZTAKOV:
(Megjátssza magát) Megbocsásson, úrnőm, nagyon hízelgő rám nézve, hogy
olyan embernek tart, aki... Bátorkodhatok vajh megkérdezni önt: hová
szándékozott menni?
MARJA ANTONOVNA:
Igazából sehova.
HLESZTAKOV:
50
De hova sehova?
MARJA ANTONOVNA:
Aszittem, itt van a mamuska...
HLESZTAKOV:
Nincs, de én azt szeretném tudni, hova akart menni, ha sehova se akart menni?
MARJA ANTONOVNA:
Megzavartam. Fontos ügyekkel foglalkozott.
HLESZTAKOV:
(megjátssza magát) A maga szeme minden fontos ügynél gyönyörűbb... Maga
engem semmiképp nem zavarhat, ellenkezőleg: jelenléte kimondhatatlan
gyönyörűséget okoz.
MARJA ANTONOVNA:
Maga olyan fővárosiasan beszél.
HLESZTAKOV:
Ilyen gyönyörű hölggyel... Lehetek-e oly bátor, hogy felajánljam önnek, ezt a
széket? De nem, - maga alá nem szék való, hanem trónus.
MARJA ANTONOVNA:
Igazán, nem is tudom... nekem ki kell mennem. (Leült.)
HLESZTAKOV:
Milyen szép kendője van!
MARJA ANTONOVNA:
Maga kinevet, csak azért mondja, hogy gúnyolódjon a vidékieken.
HLESZTAKOV:
Égek a vágytól, úrnőm, hogy a kendője lehessek, hogy átölelhessem liliomfehér
nyakát.
MARJA ANTONOVNA:
Nem értem, mit beszél: mi van a kendővel... Milyen furcsa ma az időjárás!
HLESZTAKOV:
Az ön kis ajka, úrnőm, izgalmasabb minden időjárásnál.
MARJA ANTONOVNA:
Miket beszél... Megkérném inkább, hogy írjon valamit az emlékkönyvembe,
valami verset. Biztosan sok verset tud.
HLESZTAKOV:
Magának, úrnőm, mindent, mire vágyik. Milyen versre vágyik?
MARJA ANTONOVNA:
Valami olyan szép újra.
HLESZTAKOV:
Vers, vers! Rengeteget tudok.
MARJA ANTONOVNA:
Na, mondja, akkor milyet ír nekem?
HLESZTAKOV:
Minek mondjam. Anélkül is tudom.
MARJA ANTONOVNA:
51
Nagyon szeretem a...

HLESZTAKOV:
Nálam ez csak úgy jön. Mondjuk, tessék: "Ó, te gőgödbe kövült, uradra hiába
zúgolódó ember!.." Na meg a többi, most nem jut eszembe. Nem érdekes.
Ehelyett inkább felajánlom szerelmemet, mely az ön tekintetétől... (közelebb
húzza székét)
MARJA ANTONOVNA:
Szerelem! Én nem értek a szerelemhez... soha nem is tudtam, mi a szerelem...
(Elhúzza a székét)
HLESZTAKOV:
(odahúzza a székét) Miért húzza el a székét? Sokkal jobb közel ülni.
MARJA ANTONOVNA:
(elhúzódik) De miért olyan közel? Messziről is lehet.
HLESZTAKOV:
(odahúzódik) De miért olyan messze? Közelről sokkal jobban lehet.
MARJA ANTONOVNA:
(elhúzódik) De miért?
HLESZTAKOV:
(közelebb húzódik) Csak látszólag van közel, - képzelje azt, hogy messze van.
Milyen boldog volnék úrnőm, ha karjaimba zárhatnám.
MARJA ANTONOVNA:
(kinéz az ablakon) Mi repült el ottan? Szarka, vagy valami csóka?
HLESZTAKOV:
(megcsókolja a vállát, kinéz az ablakon) Csóka.
MARJA ANTONOVNA:
(felháborodva feláll) Ez több a soknál... micsoda szemtelenség!
HLESZTAKOV:
(visszatartja) Bocsásson meg, úrnőm, a szerelem vitt rá, az, a szerelem.
MARJA ANTONOVNA:
Maga engem vidéki libának tart... (el akar menni)
HLESZTAKOV:
(továbbra is visszatartja) A szerelem, igen, az igaz szerelem. Csak vicceltem,
Marja Antonovna, ne haragudjon! Kész vagyok térden bocsánatot kérni. (térdre
esik) Bocsásson meg, bocsásson meg! Látja, térden állva kérem.
Tizenharmadik jelenet
(Előzőek, Anna Andrejevna)
ANNA ANDREJEVNA:
(látva Hlesztakovot térden) Micsoda fordulat!
HLESZTAKOV:
(feláll) A francba!
ANNA ANDREJEVNA:
52
(a lányához) Mi ez? Miféle viselkedés ez?

MARJA ANTONOVNA:
Én mamuska...
ANNA ANDREJEVNA:
Takarodj innen! Hallod?! Takarodj, takarodj! És ne merj a szemem elé kerülni!
(MARJA ANTONOVNA: sírva el.)
Bocsásson meg kérem, de úgy meglepődtem...
HLESZTAKOV:
(félre) Ez se rossz... egész jó nő ez is. (térdre veti magát) Úrnőm, látja, elégek a
szerelemtől.
ANNA ANDREJEVNA:
Ön térdel? Jaj, álljon föl, álljon föl! Tiszta kosz a padló.
HLESZTAKOV:
Nem, térden, térden, térdenállva kérdem: Mi lesz a sorsom, élet, vagy halál?
ANNA ANDREJEVNA:
Bocsásson meg, de nem egészen értem e szavak jelentését. A lányom kezét kéri?
HLESZTAKOV:
Nem, - szerelmes vagyok önbe! Hajszálon lóg az életem! Ha nem viszonozza
örök szerelmemet, úgy méltatlan vagyok a földi létre. Kérem a kezét, -
ANNA ANDREJEVNA:
De, hadd jegyezzem meg: én bizonyos fokig... már férjnél vagyok.
HLESZTAKOV:
Nem számít! A szerelem nem tesz különbséget, Karamzin is megmondta:
"Elítélhet a törvény" Megszökünk: kis kunyhóban, folyó partján... a kezét,
kérem a kezét!
Tizennegyedik jelenet
(előbbiek, Marja Antonovna beszalad)
MARJA ANTONOVNA:
Mamuska, papuska azt mondta, hogy... (meglátja a térdeplő Hlesztakovot,
felkiált: Jaj, mi ez?
MARJA ANTONOVNA:
Na mi van? Mi? Beront itt, mint egy leforrázott macska. Most mit csodálkozol?
Tisztára, mint egy hároméves gyerek. Az ember el se hinné, hogy már elmúlt
tizennyolc. Nem tudom, mikor jön meg végre az eszed, mikorra érted meg,
hogyan kell tisztességesen viselkednie egy jólnevelt úrilánynak, és egyáltalán,
hogy mi a tartózkodó magatartás!
MARJA ANTONOVNA:
(könnyek között) De mamuska, én tényleg nem tudtam...
ANNA ANDREJEVNA:
53
Mert nem ott van az eszed, mert folyton a Ljapkin-Tyapkin lányait utánozod.
Mit bámulsz rajtuk folyton? Nincs mit bámulni rajtuk. Vannak előtted jobb
példák, azokat kellene követned. Itt van például az anyád.
HLESZTAKOV:
(elkapja a lány kezét) Anna Andrejevna, ne álljon a boldogságunk útjába, áldja
meg örök szerelmünket!
ANNA ANDREJEVNA:
(ámulva) Mi az, maga bele..?
HLESZTAKOV:
Döntsön: élet vagy halál?
ANNA ANDREJEVNA:
Na, látod, te hülye tyúk, látod: miattad, egy ilyen kis szaros miatt, kedves
vendégünk térdre ereszkedett, te meg erre berontasz, mint egy őrült. Igazán
megérdemelnéd, hogy visszautasítsam: méltatlan vagy erre a boldogságra.
MARJA ANTONOVNA:
Nem fogok többé, mamuska, ígérem, nem fogok többé...
Tizenötödik jelenet
(előbbiek, a polgármester lélekszakadva)
POLGÁRMESTER:
Kegyelmes uram! Ne veszejtsen el! Ne veszejtsen el!
HLESZTAKOV:
Mi van magával?
POLGÁRMESTER:
A kereskedők panaszkodtak kegyelmes uramnak. Becsületszavamra, a fele se
igaz annak, amit beszélnek. Ők csapják be, meg rabolják ki a népet. Az altisztné
azt hazudta, hogy megverettem, de hazudik, istenbizony. Ő verte meg saját
magát.
HLESZTAKOV:
Forduljon fel az altisztné, bánom is én!
POLGÁRMESTER:
Ne higgye el, ne higgye el! Ezek állandóan hazudnak.
ANNA ANDREJEVNA:
Azt már tudod, mekkora megtiszteltetésben részesít bennünket Iván
Alekszandrovics? Megkérte a lányunk kezét.
POLGÁRMESTER:
Ugyan már! ... Mamuskám, meghibbantál! Ne méltóztassék haragudni,
kegyelmes uram: a feleségem egy kicsit lökött, az anyja is ilyen volt.
HLESZTAKOV:
Pedig így van, a kezét kérem. Szerelmes vagyok.
POLGÁRMESTER:
54
Nem hihetem el, kegyelmes uram!

ANNA ANDREJEVNA:
De ha mondja.
HLESZTAKOV:
Nem viccből mondom... A szerelemtől meg is bolondulhatok.
POLGÁRMESTER:
Nem hihetem: tréfálni méltóztatik, kegyelmes uram!
ANNA ANDREJEVNA:
Ekkora bunkót, de tényleg! Neked mondják, nem hallod?!
POLGÁRMESTER:
Nem merem elhinni.
HLESZTAKOV:
Adja nekem! Adja nekem! Elkeseredett ember vagyok, mindenre képes vagyok:
ha fejbelövöm magam, - magát lecsukják.
POLGÁRMESTER:
Nem tehetek róla, ártatlan vagyok. Ne méltóztassék haragudni! Méltóztassék azt
csinálni, amit óhajt! A fejemben egy kicsit... azt se tudom, hol vagyok. Még
soha nem voltam ennyire hülye.
ANNA ANDREJEVNA:
Na, áldd meg őket!
(Hlesztakov odalép Marja Antonovnával)
POLGÁRMESTER:
Isten áldjon meg benneteket, - én ártatlan vagyok.
(Hlesztakov Marja Antonovnával csókolózik, a polgármester nézi) Mi a
nyavalya! Tényleg! (a szemét dörzsöli) Csókolóznak! A mindenit, csókolóznak!
Ő a vőlegénye! (felrikkant, ugrabugrál örömében) Hej, Anton, Anton! Hej te
polgármester! Hoppá, ez igen! Hú...
Tizenhatodik jelenet
(Előzőek, Oszip)
OSZIP:
Készen állnak a lovak.
HLESZTAKOV:
Ja, jó... mindjárt.
POLGÁRMESTER:
Hogyan? El méltóztatik utazni?
HLESZTAKOV:
Igen, utazom.
POLGÁRMESTER:
De akkor mikor, vagyis... Mintha említette volna az esküvőt, hogy
méltóztatnék..?
HLESZTAKOV:
55
Ja, az... csak egy perc, amíg... csak egy napra megyek a bácsikámhoz, - gazdag
öregúr. Holnap már jövök is vissza.
POLGÁRMESTER:
Nem merjük tartóztatni, várjuk mielőbbi szerencsés visszatérését.
HLESZTAKOV:
Hát hogyne, mindjárt, rögtön jövök. Isten veled, szerelmem... egyszerűen nem
bírom kifejezni, mennyire...! Isten veled, drágám! (Kézcsók)
POLGÁRMESTER:
Nincs esetleg valamire szüksége az úton? Úgy emlékszem, fogytán volt a
pénze?
HLESZTAKOV:
Ugyan, minek? (rövid gondolkodás után) Különben, nem bánom.
POLGÁRMESTER:
Mennyit parancsol?
HLESZTAKOV:
Akkor adott kétszázat, azaz négyszázat, - nem akarom kihasználni a tévedését, -
akkor, most is annyit, legyen kerek nyolcszáz.
POLGÁRMESTER:
Máris! (előveszi a pénztárcájából) Na, tessék, csupa új bankó.
HLESZTAKOV:
Igen! (átveszi, megnézi a bankókat)Új bankó, új szerencse.
POLGÁRMESTER:
Így van.
HLESZTAKOV:
Isten áldja, Anton Antonovics! Nagyon leköteleztek a vendégszeretetükkel.
Soha, sehol nem fogadtak ilyen jól. Isten vele, Anna Andrejevna! Isten veled,
egyetlenem, Másenyka!
(Kimennek)
A színfalak mögött:
HLESZTAKOV:
Isten veled, angyalom, Másenyka!
POLGÁRMESTER:
Hogy? Csak így, postakocsin utazik?
HLESZTAKOV:
Ezt szoktam meg. A rugós üléstől megfájdul a fejem.
POLGÁRMESTER:
Akkor legalább takarjuk le valamivel, legalább egy szőnyeggel. Nem óhajtja,
hogy hozassak egy szőnyeget?
HLESZTAKOV:
Á, minek? Fölösleges. Egyébként, nem bánom, adjanak egy szőnyeget.
POLGÁRMESTER:
56
Hé, Avdotya! Futás a spájzba, hozd ki a legjobb szőnyeget - a kékszegélyes

perzsát. Gyorsabban! Mikorra parancsolja, hogy várjuk?
HLESZTAKOV:
Holnap vagy holnapután.
HLESZTAKOV:
Isten vele, mamuska!
( függöny.)
ÖTÖDIK FELVONÁS
Ugyanaz a szoba.
Első jelenet
(A POLGÁRMESTER, ANNA ANDREJEVNA és MARJA ANTONOVNA)
POLGÁRMESTER:
Na, Anna Andrejevna, mi van? Mi? Álmodtál erről valaha? Egy kis
polgármesternéből... A bitang mindenit - ! Micsoda rokonságunk lesz!
ANNA ANDREJEVNA:
Tudtam én előre. Csak neked olyan egetverő, mert életedben nem láttál rendes
embert.
POLGÁRMESTER:
Én is rendes ember vagyok, mamuska. Na, most megfogtuk az Isten lábát, mi!
Na megálljatok csak, most elintézlek benneteket, kutyuskáim, -
kérvényezgetünk, mi, feljelentgetünk?! Gyere ide! (Belép egy rendőr.) Na, Iván
Karpovics... Hozd ide a kereskedőket! Elintézem én a disznait! Írass össze
mindenkit, aki itt járt panaszra, de legfőképp a firkászaikat, a firkászaikat, akik a
kérvényeket körmölték. És hirdettesd ki, hogy mindenki tudja meg: - az úristen
mekkora áldást küldött a polgármesterre, - nem közönséges emberhez adja a
lányát, hanem olyanhoz, aki mindent megtehet: mindent, mindent, mindent!
Hirdettesd ki, mindenkinek, mindenkinek! Hallja az egész nép, kongassák meg a
harangokat, az ördög vigye el! Ha ünnep, hát legyen ünnep! (Rendőr el.)
Na, mi? na? Most aztán itt lakunk majd, vagy a fővárosban?
ANNA ANDREJEVNA:
Persze, hogy a fővárosban. Hogy maradhatnánk?
POLGÁRMESTER:
Persze itt se volna rossz. Gondolom, most a polgármesterség mehet a francba,
mi?
ANNA ANDREJEVNA:
57
Á, persze. Mi az a polgármesterség?
POLGÁRMESTER:
Mit gondolsz, kihalászhatok valami magas rangot, merthogy a vejem az összes
miniszter jóbarátja, közbenjárhat, még a végén generális lesz belőlem! Mit
gondolsz, te, lehet belőlem generális?
ANNA ANDREJEVNA:
Mér ne lehetne? Naná, hogy lehet.
POLGÁRMESTER:
Az már valami, - generális! Kap vállszalagot. Milyen vállszalagot akarnál:
pirosat, vagy kéket?
ANNA ANDREJEVNA:
Kéket, naná, hogy kéket.
POLGÁRMESTER:
De kívánós lettél! Jó a piros is. Mert mért jó generálisnak lenni? - Azért, mer
megesik, hogy az ember utazik valahova, azt a futárok meg az adjutánsok
mindenütt soron kívül előre: "Lovat, lovat!" Akkor az állomáson mindenki
várhat: címzetesek, kapitányok, polgármesterek, te meg ebédelsz, a
kormányzónál, - az meg ott penészedhet, a polgármester! Ha, ha, ha!
(Nevetőgörcsöt, rohamot kap) A bitang mindenit! A jó édesanyját.
ANNA ANDREJEVNA:
Állandóan ilyen közönséges dolgokon jár az eszed. Az egész életünk
megváltozik, az ismerőseid is: nem ilyen kutyatenyésztő bírók, akivel a nyulakat
hajkurászod, - hanem grófok, meg mindenféle nagyvilági urak.. Tartok tőled:
néha olyan szavak buknak ki a szádon, amilyeneket jobb társaságban soha nem
hallani.
POLGÁRMESTER:
Na és? Kinek árt a szó?
ANNA ANDREJEVNA:
Amíg polgármester voltál, nem számított. De ott egész más az élet.
POLGÁRMESTER:
Igen, aszondják, kétféle hal is van: a törpemaréna, meg a viaszlazac, az
embernek elcsurran a nyála, ha beleharap.
ANNA ANDREJEVNA:
Ennek mindegy, csak hal legyen! Azt akarom, hogy a házunk első legyen a
fővárosban, és a szobámban olyan ámbra-illat, hogy be se lehessen menni, csak
így, hunyorítva (hunyorog és szaglászik) Jhajj, de jó!
Második jelenet
(Előbbiek, kereskedők)
POLGÁRMESTER:
Á, itt vagytok, madárkáim!
KERESKEDŐK:
58
(hajlongva) Erőt, egészséget!

POLGÁRMESTER:
Hát, hogy s mint, galambocskáim? Megy a bolt? Megyeget? Mi? Panaszkodunk,
rőfösök, bazárosok? Mi? Tolvajbagázs, rablóbanda, panaszkodunk? Na, mi van,
túl nagyot akartunk, mi? ...Hogy az ördög szurkolná be a valagatokat, hogy...
ANNA ANDREJEVNA:
Istenem, Antosa, miféle szavakat használsz!
POLGÁRMESTER:
(dühösen) Nem érdekelnek a szavak! Tudjátok-e, hogy az a hivatalnok, akinek
panaszkodtatok, elveszi a lányom feleségül? Mi? Na? Most mit szóltok? Majd
én ellátom... Becsapjátok a népet... A kincstári megrendelést felfújod százezerre,
aztán szállítod a penészes vásznat, - de húsz rőf miatt panaszra mész, és még
kitüntetést is várnál, mi? Ha megtudták volna, te, én... Még a Miatyánkot se
tanuljátok meg, de csalni már tudtok. Azt mikor már reped rajtad a nadrág, és
dagad a zsebed, akkor hozzádagasztod azt a nagy pofádat! Okádok tőletek! Attól
van ekkora pofátok, hogy naponta megvedeltek tizenhat szamovár teát, attól?
Köpök a pofátokra!
KERESKEDŐK:
(hajlongva) Bűnösök vagyunk, Anton Antonovics!
POLGÁRMESTER:
Ki segített eltussolni, amikor hidat építettél, és húszezret számoltál el a fáért,
mikor százba se került? Mi? Én segítettem, te istentelen barom! Már
elfelejtetted? Ha kimutattam volna, régen Szibériában rohadnál. Most mért nem
beszélsz? He?
EGY KERESKEDŐ:
Vétkeztünk, Anton Antonovics! A sátán megkísértett. Soha többé! Ne haragudj!
POLGÁRMESTER:
Ne haragudj! Most persze itt henteregsz a lábam előtt. De mér? - Azér, mer én
győztem, de ha fordítva lenne, te szemétláda, akkor belenyomnál a szarba, még
egy husánggal jól meg is nyomkodnál!
KERESKEDŐK:
(térdre esnek) Ne veszejts el bennünket, Anton Antonovics!
POLGÁRMESTER:
Ne veszejts el! Most persze: ne veszejts el! A legszívesebben... (legyint) Elegem
van! Nem vagyok bosszúálló, csak most észnél legyetek! A lányomat nem
valami bunkó hétszilvafáshoz adom: a nászajándék olyan legyen... érted?
Nehogy beállítsatok valami sósheringgel vagy süvegcukorral... Na, lóduljatok!
Harmadik jelenet
(Az előbbiek, Ammosz Fjodorovics, Artyemij Filippovics, utóbb Rasztakovszkij)

59
(még az ajtóban) Igaz a hír, Anton Antonovics? Ránk köszöntött e rendkívüli

szerencse?
Gratulálok e rendkívüli szerencséhez. Felujjongott a lelkem, mikor
meghallottam. (Kézcsókra járul Anna Andrejevnához) Anna Andrejevna!
(Kézcsókra járul Marja Antonovnához) Marja Antonovna!
RASZTAKOVSZKIJ:
(belép) Anton Antonovics! Gratulálok. Isten adjon hosszú életet Önnek és az ifjú
párnak, adjon az ég gyönyörű unokákat és dédunokákat! Anna Andrejevna!
(Kézcsókra járul) Marja Antonovna! (kézcsókra járul.)
Negyedik jelenet
(Előbbiek, Korobkin a nejével, Ljuljukov)
KOROBKIN:
Anton Antonovics, mély tisztelettel gratulálok! Anna Andrejevna! (kézcsókra
járul) Marja Antonovna! (kézcsókra járul)
KOROBKINNÉ:
Lelkem mélyéből gratulálok, Anna Andrejevna, ehhez a nagy boldogsághoz!
LJULJUKOV:
Szívből gratulálok, Anna Andrejevna. (Kézcsók, majd a nézők felé elégedetten
csettint a nyelvével.) Marja Antonovna! (Kézcsók, az előbbi játék.)
Ötödik jelenet
(Rengeteg vendég, szalonkabátban, frakkban, - először Anna Andrejevna
kezéhez járulnak e szavakkal: "Anna Andrejevna", majd Marja Antonovnához:
"Marja Antonovna!" Bobcsinszkij és Dobcsinszkij összeütköznek.)
BOBCSINSZKIJ:
Tisztelettel gratulálok!
DOBCSINSZKIJ:
Anton Antonovics! Tisztelettel gratulálok!
BOBCSINSZKIJ:
...E szerencsés esemény alkalmából!
DOBCSINSZKIJ:
Anna Andrejevna!
BOBCSINSZKIJ:
Anna Andrejevna!
(Egyszerre lépnek oda, fejjel összeütköznek)
DOBCSINSZKIJ:
Marja Antonovna! (kézcsók) Tisztelettel gratulálok. Hatalmas boldogságban lesz
része, finom leveseket ehet, valamint rendkívül szórakoztató időtöltések...
BOBCSINSZKIJ:
60
(félbeszakítja) Marja Antonovna, tisztelettel gratulálok! Adjon az Isten

gazdagságot, sok aranyat, és egy ekkora kisfiút, ilyen kicsit-e (mutatja a
kezével), hogy elférjen a tenyerén, igen! és majd folyton azt kiabálja, hogy oá,
oá, oá!...
Hatodik jelenet
(Még néhány vendég, kézcsókokra járul, Luka Lukics a feleségével)
LUKA LUKICS:
Tisztelettel... bátorkodom...
LUKA LUKICS: FELESÉGE:
(előre ront) Gratulálok, Anna Andrejevna! (Csók) Jaj, hogy megörültem.
Aszondják: Anna Andrejevna férjhez adja a lányát." "Jaj, istenkém!" gondoltam
magamba, és úgy megörültem, hogy aszondom a férjemnek: "Idehallgass,
Lukancsik, micsoda boldogság Anna Andrejevnának!" "Na, mondom
magamnak, hála a jóistennek!" és aszondom neki: "Annyira izgatott vagyok,
hogy elégek a vágytól, hogy személyesen nyilváníthassam ki Anna
Andrejevnának..." "Jaj, Istenem!" - gondoltam magamba - Anna Andrejevna
úgyis egy jó partira várt a kislányának, és lám, milyen a sors: pont úgy alakult,
ahogy ő kívánta." - és annyira, de annyira megörültem, hogy beszélni se tudtam.
Csak sírok, sírok, ott zokogok, hogy már aszondja Luka Lukics: "Mit zokogsz
már, Nasztyenka?" - "Lukancsik, mondom neki, magam se tudom, de hull a
könnyem, mint a záporeső."
POLGÁRMESTER:
Kérem, foglaljanak helyet! Miska, hozzál még székeket! (A vendégek leülnek.)
Hetedik jelenet
(előbbiek, rendőrkapitány)
RENDŐRKAPITÁNY:
Tisztelettel gratulálok, főméltóságú uram, és kívánok hosszantartó boldogságot
az elkövetkező évekre!
POLGÁRMESTER:
Köszönöm, köszönöm! Kérem, uraim, foglaljanak helyet! (A vendégek leülnek.)
Anton, Antonovics, kérem, mondja el, hogy kezdődött ez az egész, és hogyan
jutott idáig, mármint az ügy.
POLGÁRMESTER:
Rendkívüli módon: személyesen méltóztatott ajánlatot tenni.
ANNA ANDREJEVNA:
Nagyon tapintatosan. Aszondja: "Én, Anna Andrejevna kizárólag az ön iránt
táplált nagyrabecsülésem..." És milyen szép, jólnevelt úriember! "Az élet egy
lyukas garast sem érne, ha az ön rendkívüli erényei..."
61
MARJA ANTONOVNA:
De mamuska, ezt nekem mondta.
ANNA ANDREJEVNA:
Fogd be, nem tudsz semmit, ne avatkozz más dolgába! "Anna Andrejevna, az ön
iránti rajongásom..." ahogy áradozott... térdre esett: "Anna Andrejevna, ne
tegyen szerencsétlenné! Viszonozza érzéseimet, mert ha nem, úgy végzek
magammal!"
MARJA ANTONOVNA:
De mamuska, ezt is nekem mondta.
ANNA ANDREJEVNA:
Hát persze... és rólad volt szó végig, én is aszondom.
POLGÁRMESTER:
Megijesztett: azt mondta, főbelövi magát. "Főbelövöm magam, főbelövöm
magam!" - aszondja.
TÖBB VENDÉG:
Nahát!
Még ilyet!
Azt a mindenit!
LUKA LUKICS:
Lám, lám, a sors akarta így.
A sors - vak tyúk: az érdem hozta így. (félre) Az ekkora disznóknak mindig
szerencséje van!
Anton Antonovics, nem bánom, odaadom azt a kankutyát, amelyikre a múltkor
alkudtunk.
POLGÁRMESTER:
Kell is nekem a maga kankutyája.
Ha nem akarja, megegyezhetünk egy szukában is.
KOROBKINNÉ:
Jaj, Anna Andrejevna, mennyire örülök a szerencséjüknek! El se tudja képzelni.
KOROBKIN:
Ha szabad érdeklődni: hol tartózkodik most a jeles vendég? Úgy hallom,
elutazott valamiért.
POLGÁRMESTER:
Csak egy napra ment el, rendkívül fontos ügyben.
ANNA ANDREJEVNA:
A nagybácsikájához, atyai áldásért.
POLGÁRMESTER:
Hogy áldását kérje; de már holnap... (tüsszent)
(Gratulációk általános zaja, - más hangok is hallatszanak:)
62
A RENDŐRKAPITÁNYÉ:
Erőt, egészséget, méltóságos uram!
BOBCSINSZKIJ: HANGJA:
Száz évet és egy zsák aranyat!
DOBCSINSZKIJ: HANGJA.
Isten éltesse sokáig!
ARTYEMIJ FILIPPOVICS ZEMLJANYIKA: HANGJA:
Hogy dögölnél meg!
KOROBKINNÉ:
Rohadj meg!
POLGÁRMESTER:
Nagyon szépen köszönöm! Viszont kívánom.
ANNA ANDREJEVNA:
Pétervárott szándékozunk lakni. Mer itt, az az igazság, hogy a levegő... nekünk
túlságosan vidéki!... bevallom, nagyon kellemetlen... Meg az uram is... generális
lesz.
POLGÁRMESTER:
Hát igen, uraim, nagyon szeretnék generális lenni.
LUKA LUKICS:
Adná az Isten!
RASZTAKOVSZKIJ:
Amit ember nem tehet meg, Isten megcselekszi.
Nagy hajónak nagy víz kell.
Jó szolgálat jó gyümölcse.
(félre) A végén még generális lesz! Jól állna neki a generálisság, az biztos.
Tehénen a gatya! Na, az még odébb van. Vannak itt alkalmasabbak, azt mégsem
generálisok!
(félre) A francba, még a végén generális lesz! Benyalja magát, meglesz az
összeköttetés, ha el nem viszi az ördög. (Fennhangon a polgármesterhez) Aztán,
Anton Antonovics, ne feledkezzék meg rólunk.
És ha történne valami, - ügyes-bajos dolgok, - legyen a pártfogónk!
RASZTAKOVSZKIJ:
Jövőre a kisfiam a fővárosba adom, állami szolgálatra, legyen olyan jó,
protezsálja egy kicsit, legyen apja helyett apja a szegény árvának.
POLGÁRMESTER:
A magam részéről kész vagyok, igyekszem majd.
ANNA ANDREJEVNA:
63
Te, Antosa mindent folyton megígérsz. Először is nem lesz időd ilyesmire. És
egyáltalán, mér kötöd le magad mindenféle ígéretekkel?
POLGÁRMESTER:
De miért ne lelkecském? Ennyit nyugodtan lehet...
ANNA ANDREJEVNA:
Lehet, persze, lehet, minden kis szir-szar ügyre vesztegetni az idődet.
KOROBKINNÉ:
Hallják, hogy beszél ez rólunk?
VENDÉGEK: (egyszerre)
LUKA LUKICS FELESÉGE:
Mindig ilyen volt;
KOROBKIN:
Ismerem én:
RASZTAKOVSZKIJ:
Odaülteted az asztalhoz: fölteszi a lábát...
LJAPKIN-TYAPKIN:
De gyorsan fölmásztunk az uborkafára...
Nyolcadik jelenet
(Előbbiek, postamester)
POSTAMESTER:
(lélekszakadva jön, kezében felbontott levél) Meglepő ügy, uraim! Az a
hivatalnok, akit revizornak néztünk, nem revizor.
MIND:
Mi? Nem revizor?
POSTAMESTER:
Egyáltalán nem revizor. A levélből tudtam meg...
POLGÁRMESTER:
Mi van, Mi? Milyen levélből?
POSTAMESTER:
Az ő saját leveléből. Hoznak nekem a postára egy levelet. Nézem a címzést, -
"Főposta utca". "Na, - gondoltam, - ez valami rendellenességet talált a
postaszolgálatnál, és jelenti a vezetőségnek." Fogtam, azt felbontottam.
POLGÁRMESTER:
Hogy mit merészelt?...
POSTAMESTER:
Valami természetfölötti erő szállt meg. Már megrendeltem a futárt, hogy váltott
lovakkal továbbítsa a levelet, de olyan kíváncsiság fogott el, amilyet még soha
nem éreztem. Nem bírom! Nem bírom! Vonzott, csak vonzott, mint a mágnes!
Az egyik fülemben hallom: " Hé, fel ne bontsd, levágnak, mint a csirkét!"; a
másikba meg mintha az ördög suttogná: "Bontsd fel, bontsd fel, bontsd fel!"
64
Mikor a pecséthez nyúltam - tűz égett az ereimben, és amikor felbontottam -

megfagyott, istenbizony: megfagyott.
POLGÁRMESTER:
De hogy merészelte felbontani egy ilyen hatalmas méltóság levelét?
POSTAMESTER:
Na épp ez az, hogy se nem hatalmas, se nem méltóság!
POLGÁRMESTER:
Hát akkor mi, - maga szerint? Mi?
POSTAMESTER:
Se ez, se az; az ördög tudja, mi!
POLGÁRMESTER:
(őrjöngve) Hogy se ez? Se az? Hogy merészeli azt mondani, hogy se ez, se az,
meg, hogy az ördög tudja mi? Mi? Letartóztattatom...
POSTAMESTER:
Ki? Maga?
POLGÁRMESTER:
Igen, én!
POLGÁRMESTER:
Kevés maga ahhoz.
POLGÁRMESTER:
Tudja maga, hogy elveszi a lányomat, - én is főméltóságú úr leszek, hogy magát
elzavarhatom Szibériába?!
POSTAMESTER:
Szibériába? Anton Antonovics, ugyan már. Szibériába! Nem lesz az messze?
Inkább felolvasom. Uraim! Engedjék meg, hogy felolvassam a levelet!
MIND:
Olvassa, olvassa!
POSTAMESTER:
(olvassa) "Sietve közlöm veled, Rongyoskin barátom, miféle csodák történtek
velem. Útközben teljesen megkopasztott egy tüzérkapitány, a fogadós le akart
csukatni; mikor a pétervári ábrázatom, meg a ruhám miatt, az egész város
kormányzó-generálisnak nézett. Most a polgármesternél lakom, élvezkedek,
elszántan hajtok a feleségére meg a lányára; csak azt nem döntöttem még el,
melyikkel kezdjem, - asszem a mamuskával, mert ez, úgy nézem, máris
mindenre kész.
Emlékszel még, mit összenyomorogtunk, mikor elkapott a pincér, mert az angol
király számlájára zabáltunk? Itt más világ van. Annyi kölcsönt adnak, amennyit
csak kérek. Rettentő alakok. Vinnyognál a röhögéstől. Te, öregem, tudom, hogy
cikkecskékből élsz, helyezd be őket a szép kis irodalomba. A polgármester
hülye, mint egy herélt szamár."
POLGÁRMESTER:
Lehetetlen! Ez nincs ott.
POSTAMESTER:
65
(Megmutatja) Tessék, olvassa maga.

POLGÁRMESTER:
(olvassa) "Mint egy herélt szam..."Lehetetlen! Ezt maga írta bele.
POSTAMESTER:
Már hogy írtam volna én?
Olvassa!
LUKA LUKICS:
Olvassa!
POSTAMESTER:
(tovább olvas) "A polgármester buta, mint egy herélt szamár..."
POLGÁRMESTER:
A rosseb! Muszáj megismételni! Ott is csak egyszer van.
POLGÁRMESTER:
(tovább olvas) Hm.....hm...hm...hm...."herélt szamár. A postamester is jó
ember."
(abbahagyja az olvasást) Na, itt rólam is illetlenül nyilatkozik.
POLGÁRMESTER:
Ne, - olvassa csak!
POSTAMESTER:
De minek?
POLGÁRMESTER:
Nem, a rosseb egye meg, ha olvasunk, hát olvassunk! Olvassa tovább!
Majd én, ha megengedi. (szemüveget vesz fel, olvassa) "A postamester olyan,
mint Mihejev, az ügyosztály portása, valószínűleg ugyanakkora disznó, vedeli a
töményet..."
POSTAMESTER:
(a nézőknek) Pimasz kölyök, jól el kéne fenekelni!
(folytatja az olvasást) A népjóléti intézmények főgondno..no..ka..ka..(csuklik)
KOROBKIN:
Miért állt meg?
Olvashatatlanul ír, de különben is látszik, hogy gazember.
KOROBKIN:
Adja ide! Nekem jobb a szemem. (Elvenné a levelet.)
(nem adja)
Ezt itt ki lehet hagyni, utána már olvasható.
KOROBKIN:
Adja csak ide, majd én.
66
Felolvashatom én is, itt később már minden kivehető.

POSTAMESTER:
Nem, tessék mindent felolvasni, idáig is mindent felolvastunk.
MIND (együtt):
DOBCSINSZKIJ:
Adja oda,
BOBCSINSZKIJ:
adja csak oda Artyemij Filippovics azt a levelet!
RASZTAKOVSZKIJ:
(Korobkinnak) Olvassa maga!
POSTAMESTER:
Olvassa csak, olvassa! Az egész izét olvassa!
KOROBKIN:
"A népjóléti intézmények főgondnoka, Zemljanyika - egy nyakkendőre kötött
disznó."
(a nézőknek) Ez nem is szellemes! Ki látott már nyakkendőre kötött disznót?
KOROBKIN.
(tovább olvassa) A tanfelügyelő folyamatosan bűzlik a hagymától.
LUKA LUKICS:
(a nézőknek) Istenbizony, soha nem volt hagyma a számban.
(félre) Hála istennek, legalább rólam nem ír.
KOROBKIN:
"A járásbíró..."
Na tessék! (fennhangon) Uraim, azt hiszem ez a levél túl hosszú. De meg minek
is olvassuk ezt a mocskolódást.
LUKA LUKICS:
Nem!
POSTAMESTER:
Nem, olvassa!
ARTYEMIJ FILIPPOVICS ZEMLJANYIKA
Olvassa csak!
KOROBKIN:
(folytatja) "A járásbíró Ljapkin-Tyapkin teljesen mauvais ton. (moveton)
(Megáll.) Ez valami francia szó.
A nyavalya tudja, mit jelent! Még jó, ha csak gazembert, és nem valami
rosszabbat.
KOROBKIN:
(folytatja az olvasást) "Egyébként vendégszerető, jólelkű nép. Isten áldjon,
Rongyoskin barátom. Én magam is példát veszek rólad, azt írni fogok. Unalmas
67
így az élet, testvér; az embernek szellemi táplálékra is szüksége van. Írjál nekem
a szaratovi kormányzóságba, a falu neve: Megfulladovka. (Megfordítja a levelet,
olvassa a címzést) Tisztelt című, tekintetes Iván Vasziljevics Rongyoskin úrnak,
Szentpétervár, Főposta utca, 97-es szám, az udvar mögött, harmadik emelet
jobbra.
LUKA LUKICS FELESÉGE:
Micsoda blamázs!
POLGÁRMESTER:
Megölt, megölt, teljesen megölt! Semmit se látok. Csak disznópofákat az arcok
helyén... semmi mást.. röfögő disznók. Fogják meg, fogják meg! (hadonászik)
POSTAMESTER:
Hogy fogják meg!? A legjobb trojkát adattam neki, a sátán még váltófogatokat is
előre rendeltetett.
KOROBKINNÉ:
Az biztos, hogy példátlan konfúzió!
De uraim, a nyavalyába! Háromszáz rubelt adtam neki kölcsön.
Én is háromszázat.
POSTAMESTER:
(felsóhajt) Én is, pont annyit.
BOBCSINSZKIJ:
Mi meg, Pjotr Ivánoviccsal hatvanötöt, igen bankóban, kérem.
(értetlenül széttárja a karját)
Hogy lehet ez uraim? Hogy lőhettünk ekkora bakot?
POLGÁRMESTER:
(a fejét veri)Hogy én - vén hülye. Eszement tökkelütött hülye barom!.. Harminc
éve a szolgálatból élek; de egyetlen rohadt kupec, vállalkozó nem járt túl az
eszemen, olyan csaló gazembereket, akik az egész világot ellopták volna, az
orruknál fogva vezettem. Három kormányzót vágtam át!... Mit kormányzót!
(legyint)
ANNA ANDREJEVNA:
De ez lehetetlen, Antosa: hát eljegyezte Másenykát...
POLGÁRMESTER:
(dühöng) Eljegyezte! A lónak a farát, - azt jegyezte el! Idemászik a pofámra
ezzel az eljegyzéssel. (Dühkitöréssel) Tessék, nézzétek, nézzétek, az egész
keresztény világ, idenézzen mindenki: Hogy vették hülyére a polgármestert!
Hülyére vették, hülyére, a vén disznaját! (ököllel fenyegeti saját magát) Na, te
zsíragyú! Egy szaros pelenkást nagykutyának néztél! Már ott csilingeli az
országúton! Széthordja az egész világon. Az hagyján, hogy kiröhögnek, - de
akad majd egy firkász, egy könyvkukac, azt belerak valami komédiába. Ez az
elviselhetetlen! Nem érdekli se rang, se cím, - az emberek meg vigyorogva
68
tapsikolnak. Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!.. Te!... Te! (toporzékol) De

elkapnám egyszer ezeket a rohadt firkászokat! Az átkozott tintanyaló
szabadgondolkodókat! Az ördögfattyait! Törném-zúznám, darabokra tépetném,
úgy szórnám mindet a poklok fenekére! Vissza, ahonnan jöttek! (az öklét rázza,
toporzékol. Némi szünet után) Nem bírok magamhoz térni. Milyen igaz, ha Isten
valakit büntetni akar: elveszi az eszét. Mi volt ebben a senkiháziban, amitől azt
hittük, hogy revizor? Semmi! De egyszerre mindenki elkezdte hajtogatni: itt a
revizor, a revizor, a revizor! Ki nyögte ki először, hogy ez a revizor?
(széttárja a karját) Ha agyonütnek, se tudom. Valami köd szállt az agyakra,
megzavart a sátán.
Hogy ki nyögte ki először? - Ez a két palimadár! (Dobcsinszkijra és
Bobcsinszkijra mutat.)
BOBCSINSZKIJ:
Hé, hé! Nem én! Eszembe se jutott...
DOBCSINSZKIJ:
Én nem mondtam semmit, egyáltalán semmit sem mondtam...
Persze, hogy maguk mondták.
LUKA LUKICS:
Úgy futottak, mint az őrült, a fogadóból: "Meggyütt, meggyütt, pénzt sem
fizet..."
POLGÁRMESTER:
Pletykafészkek, aljas hazudozók!
Hogy vinné el magukat az ördög, revizorostul mindenestül!
POLGÁRMESTER:
Lófráltok városszerte, azt hülyítitek az embereket, rövidfarkú szarkák!
Rohadt görények!
LUKA LUKICS:
Seggfejek!
Töpörödött szarjankók!
(Mindannyian körülveszik őket.)
BOBCSINSZKIJ:
Istenbizony nem én voltam, - Pjotr Ivánovics volt.
DOBCSINSZKIJ:
De nem, Pjotr Ivánovics, maga mondta először...
BOBCSINSZKIJ:
De nem, először maga volt.
69
Utolsó jelenet
(Előbbiek, zsandár)
ZSANDÁR:
A rendkívüli meghatalmazással felruházott különmegbízott, aki Pétervárról
érkezett, azonnal kéreti az urakat. A fogadóban szállt meg.
E szavak villámcsapásként hatnak mindenkire. A női ajkakról a megrökönyödés

hangja tör fel. az egész csoport hirtelen helyzetet változtat, és megdermed.
Néma jelenet
(Középen a polgármester, stb. MAJD MÁSFÉL PERCIG!

Részletes leírás, rajz, többoldalas elemzések....)
Harangszó...
Függöny

ARevizor Bodolay

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

ARevizor Bodolay

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Gogol: A revizor

Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, polgármester

Vendégek, kereskedők, polgárok, kérelmezők

járásunkat. (jelentőségteljesen felemeli ujját)Legmegbízhatóbb embereimtől

Ó, ami a gyógyászatot illeti, Hrisztyián Ivánoviccsal megvan a saját

térdepelek. De maga..: ha a világ teremtéséről kezd beszélni, az embernek égnek

"Na, ide veled, Ljapkin Tyapkin! - És ki a népjóléti intézmények főgondnoka?" -

mi van a nagyvilágban. Rettentően érdekes olvasmányok ezek a levelek, kérem.

Ki hitte volna: amint belépünk a fogadóba...

Az ötösben, a lépcső alatt.

(A járásbíró, a közjótékonysági főgondnok, a tanfelügyelő és a postamester el.)

Csernyajevvel, mi? Két rőf posztót adott, egyenruhára, te meg eltüntetted az

(Anna Andrejevna és Marja Antonovna befutnak.)

(Oszip a gazdája ágyán fekszik.)

Hogy merészeled - hülye barom!

És a fogadó? Minden rendben?

(Hlesztakov, Oszip, majd a pincér)

(Kissé összeszedi magát, vigyázzba áll.) Erőt, egészséget!

Na és? Semmi közöm hozzá. (Elgondolkozva) Mit beszél az ellenségeiről, meg

(félre) Gőzöd se volt, persze. Mondjad csak, mondjad. (Fennhangon)

mennyire kell tartani tőle. (Közben megírta a leveleket, odaadja

(Ugyanaz a szoba, mint az első felvonásban.)

(Anna Andrejevna és Marja Antonovna az ablaknál állnak, ugyanabban a

(A rendőrök kinyitják az ajtó mindkét szárnyát. Belép Hlesztakov, utána a

hasznát lesné, de én, még éjszakánként az ágyban is azon töröm a fejem:

(Előbbiek, Anna Andrejevna, Marja Antonovna)

Mi még jobban örülünk, hogy ilyen személyiséget tisztelhetünk.

Beismerem, az irodalom nekem létforma. Házam elsőnek számít Péterváron. Így

Vovo... volna szíves, fenséges, kegyelmes uram, méltóztatik lepihenni? ...Erre

(Az előbbiek, Hlesztakov és a polgármester nélkül.)

Ugyan már mamuska, - engem nézett.

(Ugyanaz a szoba a polgármester házában.)

(Óvatosan, szinte lábujjhegyen érkezik: Ammosz Fjodorovics, Artyemij

AMMOSZ FJODOROVICS LJAPKIN-TYAPKIN:

(Még néhány jajkiáltás, végül kipréselődnek, a szoba kiürül.)

(Hlesztakov egyedül jön, a szeme még dagadt az alvástól.)

AMMOSZ FJODOROVICS LJAPKIN-TYAPKIN:

Gondolom, megéri, bírónak lenni, mi?

(Hlesztakov és a postamester, - szálfaegyenesen belép, egyenruhában, keze a

A rémü...nagysá...méltó...fensé...(félre) A nyelvem, elárult ez a rohadt nyelvem!

ARTYEMIJ FILIPPOVICS ZEMLJANYIKA:

szíveskedjék utánanézetni. A bíró meg, csak a nyulakat hajkurássza, a hivatalos

Mennyi hivatalnok! Ezek engem valami állami főképviselőnek néznek. Jó,

Nagyon szeretem a...

(a lányához) Mi ez? Miféle viselkedés ez?

Nem hihetem el, kegyelmes uram!

Hé, Avdotya! Futás a spájzba, hozd ki a legjobb szőnyeget - a kékszegélyes

(hajlongva) Erőt, egészséget!

AMMOSZ FJODOROVICS LJAPKIN-TYAPKIN:

(még az ajtóban) Igaz a hír, Anton Antonovics? Ránk köszöntött e rendkívüli

(félbeszakítja) Marja Antonovna, tisztelettel gratulálok! Adjon az Isten

Mikor a pecséthez nyúltam - tűz égett az ereimben, és amikor felbontottam -

(Megmutatja) Tessék, olvassa maga.

Felolvashatom én is, itt később már minden kivehető.

tapsikolnak. Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!.. Te!... Te! (toporzékol) De

E szavak villámcsapásként hatnak mindenkire. A női ajkakról a megrökönyödés

(Középen a polgármester, stb. MAJD MÁSFÉL PERCIG!

You might also like