ALI McNAMARA

Notting Hillből
szeretettel

Ulpi us-ház Könyvki ad

ó Bud apest, 2014

A ford ítás alapjául szolgáló mű:

Ali McNamara: From Notti ng Hi ll wi th Love
Actually Ford ította
PÁLL MÁRTA
2
 Ali McNamara
Igazából szerelem Notting Hillben

Azoknak, akik hisznek a hullócsillagokban

3
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm csodálatos ügynökömnek, Hannah-nak, hogy bízott bennem, és a szerkesztőmnek, Caroline-nak,

továbbá mindenkinek, aki a Sphere-nél dolgozik, hogy olyan sokat segítettek és támogattak.

Az összes RKMB-s lánynak, aki kezdettől fogva olvasta a regényemet, jót derült rajta
és még többet követelt! Nélkületek biztosan nem tartanék itt. Különösen Karennek,
Carolnak és azoknak köszönöm, akik emlékeznek „a hotelre, a BMW-re és a sziklára”.
És a családomnak: anya és apa, köszönöm, hogy tápláltátok túl élénk fantáziámat
azzal, hogy egyedüli gyermek voltam. És végül Jimnek, Rosie-nak és Tomnak. Köszönök
mindent, ti vagytok a világ számomra, szeretlek benneteket.
4
 1

Nem igazán éreztem magam Julia Robertsnek, amikor kiléptem a forró és zsúfolt londoni metróból.
Nem álltak lesben paparazzók, hogy minden mozdulatomat ugrásra készen megörökítsék – kivéve azt a
két japán turistát, aki éppen egy taxit fotózott, amint kitette az utasát. És valószínűleg a járókelők sem
ismerték volna fel bennem a híres sztárt, ahogy a régi kék gurulós bőröndömet húztam a járdán,
miközben ámulva néztem London Notting Hill körzetét, amelyet hitem szerint oly jól ismertem.
Általában egy másik filmcsillaghoz szoktak hasonlítani, ahhoz, aki inkább Hollywood
múltjához tartozott. Fekete hajammal és zöld szememmel talán tényleg emlékeztettem
némileg Vivien Leigh-re az Elfújta a szélből. És mivel a szüleim voltak olyan kedvesek,
hogy Scarlettnek kereszteltek, ez még növelte a hasonlóság látszatát.
Nem igazán olyan, mint a filmben – gondoltam, ahogy végigmentem a Portobello
Roadon, amelyet számos antik kézművesbolt szegélyezett. Hol az a nyüzsgő piac, ahol
Hugh Grant sétált, a furcsa piaci árusok, akik a portékájukat kínálgatták? Volt néhány
stand, de szerintem egy zöldség-gyümölcs árus és egy hamisnak látszó órákat kínáló
eladó nem igazán ér fel azzal, amit egy hollywoodi darab alapján várna az ember.
Minden film tetszett, amelyben Hugh Grant szerepelt. Nem igazán tudom, hogy miért – nem egészen
az esetem, de szeretem a vásznon látni. Egészen biztosan a Négy esküvő, egy temetés, a Sztárom a
párom és a Bridget Jones korszaka volt életem egyik legboldogabb időszaka. Van valami nagyon
megnyugtató abban, ha Hugh Grant filmjeit nézi az ember. Biztosak lehetünk benne, hogy senki sem
fog felrobbanni az első három percben, senkit sem fognak megkínozni, és a legrosszabb, ami történhet,
az az, hogy egy hórihorgas walesi egy szál alsónadrágban majonézt eszik.
Biztosan emlékszem, hogy azt mondták, valahol egy kávézó mellett kell befordulnom…
A kezemben tartott papírra néztem. Először arra kell koncentrálnom, hogy megtaláljam a
házat. A mozis dolog majd ráér azután is.
Körülnéztem, hátha látok valahol egy utcanévtáblát.
Ó, hát nem ez a kék ajtós ház az, amelyben Hugh Grant lakik a filmben? Nem,
Scarlett, most az egyszer életedben koncentrálnod kell. Hagyd abba az álmodozást.
Azért vagy itt, hogy bebizonyíts valamit, nem azért, hogy nekik legyen igazuk.
Megtaláltam azt a helyet, ahol le kellett kanyarodnom a Portobello Roadról, majd továbbmentem. De
majdnem azonnal elvonta valami a figyelmemet – és ezúttal úgy éreztem, jogosan. Faragatlanság lett
volna, ha nem állok meg, hogy vessek rá egy pillantást. Merthogy éppen az a könyvesbolt akadt az
5
utamba.
Ismerik a Travel könyvesboltot? Azt, ahol a Sztárom a páromban Hugh és Julia először
találkoznak. Néhány másodpercig haboztam a bejáratnál. Igazán meg kellene keresnem
azt a házat… de ez az a könyvesbolt… és néhány perc igazán nem számít.
Sietve magam után húztam a bőröndömet, és próbáltam leplezni, mennyire örülök
annak, hogy az igazi bolt ennyire hasonlít a filmbeli megfelelőjéhez.
Beljebb mentem, és a könyvespolcokat nézegettem. Úgy tettem, mintha valóban
szeretnék könyvet vásárolni, és reméltem, hogy nem látszom turistának, aki abban a
reményben őgyeleg ott, hátha megpillantja Hugh Grantet a pult mögött.
– Nepál csodálatos hely – szólalt meg egy hang mellettem.
Észre sem vettem, hogy van ott valaki, annyira elbűvölt, hogy egyik kedvenc filmem
színhelyét belülről láthatom.
– Járt már ott?
Lenéztem a Himalájáról szóló könyvre, amelyet éppen a kezemben tartottam.
– Tess…? Ööö…, nem, még nem. És ön? – fordultam a fiatalember felé, aki éppen
visszatett egy könyvet a mellettem lévő polcra.
– Igen, bár annak már jó néhány éve. Ha tervezi, hogy odautazik, szívből ajánlom.
– Köszönöm, majd meggondolom. Khm! Itt dolgozik? – kérdeztem abban a
reményben, hogy máris megfogtam az isten lábát. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: itt
csevegek egy Notting Hill-i könyvesboltban. Talán mégis szólíthatnának Juliának.
– Nem. Ugyan miből gondolta?
A férfi hosszú, fekete esőkabátot visel, aktatáska, valamint egy élelmiszereket
tartalmazó szatyor is van a kezében.
– Ó, elnézést, hát persze hogy nem – szabadkoztam, miközben gondolatban megfeddtem magam,
hogy szokás szerint túlságosan beleéltem magam egy filmjelenetbe. – Butaság volt ezt feltételeznem.
– Igen – mondta, miközben gúnyosan végignézett rajtam. – Az volt.
Aztán minden további nélkül egyszerűen hátat fordított, és kisétált az ajtón.
Egy pillanatig utána bámultam, miközben a fülemben az ajtócsengő hangja visszhangzott.
– Milyen elbűvölő! – motyogtam magamban, miközben újra kézbe vettem a
bőröndömet. – Remélem, nem mindenki ilyen kedves errefelé. Most már igazán arra kell
koncentrálnom, hogy megtaláljam azt a házat. Hova is tettem a címet?
Néhány percig a könyvesbolt előtti járdán álldogáltam, miközben a zsebemben
kotorásztam, majd a táskámban, aztán ismét a zsebemben próbáltam meglelni
kétségbeesetten azt a papírdarabot, amelyre a címet írtam. Kezdtem pánikba esni, ezért
gyorsan megfordultam, hátha a boltban veszítettem el a fecnit.
6
 Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy észre sem vettem a férfit, aki éppen felém
tartott a járdán sietve. Ahogy kiléptem elé, felvakkantott a kutyája, amelyet az ölében vitt,
mire ijedtemben hátraugrottam. A férfi hirtelen megállni kényszerült, hogy elkerülje az
összeütközést velem. De sikerült talpon maradnia, és a csomagjában levő dolgok sem
ömlöttek ki. A kezében levő frissen facsart narancslével teli pohár tartalma azonban nem
maradt sértetlen: éreztem, ahogy a ragacsos lé végigfolyik a blúzomon…
– Ó, istenem, annyira sajnálom! – szabadkozott a férfi sietve, miközben letette a földre
a shih-tzu kutyáját és a szatyrait.
– Nem, az én hibám, hirtelen ön elé léptem – mondtam, miközben próbáltam az átázott
blúzomat eltartani a bőrömtől. – Nem figyeltem oda.
De úgy tűnt, a férfi nem hallja, amit mondok. Elég zavarba ejtő módon a mellemet bámulta.
– Vegye le gyorsan a dzsekijét, még mielőtt arra is ráfolyna a narancslé.
Egy pillanatig haboztam, és közben azon tűnődtem, hogy miféle alakkal futottam össze.
Úgy tűnt, egyelőre teljesen lefoglalja az, hogy a mellemet bámulja és a szemével megpróbál
levetkőztetni. Vetettem rá még egy pillantást. Fekete farmert viselt, fekete bőrdzsekit és sötét
szemüveget. És hozzá rózsaszín nyakkendőt fekete barettel. A szatyrokon, amelyeket
óvatosan letett a földre a kutya mellé, a Harvey Nichols felirat díszelgett.
Egy kicsit sikerült lehiggadnom.
Igaza volt, nem lett volna jó, ha narancsleves lesz az új hasított bőrdzsekim. Szót fogadtam
hát, óvatosan levetettem, így viszont teljesen láthatóvá vált a szóban forgó narancsléfolt.
– Azonnal be kell áztatnia ezt a blúzt – erősködött. – A narancslét nagyon nehéz
kimosni, ha megszárad. Menjen gyorsan haza, és áztassa be, kedvesem. Akkor legalább
Delilah és én is megnyugszom, hogy nem tettük teljesen tönkre a ruházatát.
Rámosolyogtam, feledve korábbi aggályaimat.
– Ne aggódjon, biztos vagyok benne, hogy olyan lesz, mint új korában.
Az idegen beletúrt a táskájába, és elővett egy névjegykártyát.
– Nézze, itt a számom. Ha nem sikerül kitisztítani, kérem, hívjon fel, és fedezem egy új
blúz költségét.
– Nem, tényleg, semmi gond – rebegtem, elhessegetve a kártyát tartó kezét.
– Kedvesem, szó sem lehet róla. Kérem, vegye el a névjegykártyát. Ragaszkodom hozzá.
Elvettem tőle a kártyát, amelyen ez állt:
MARY MARY QUITE CONTRARY
Kiváló divatáru, egyedi tervezés
Oscar St. James – tulajdonos
– Van egy boltom a King’s Roadon – magyarázta a férfi. – De Delilah és én itt lakunk az Elgin
7
Crescentben. Ön is a közelben lakik?
– Ööö… nos, azt hiszem.
– Ezt hogy érti, kedvesem?
– Éppen most érkeztem, és oda igyekeztem, ahol lakni fogok, de úgy tűnik,
elvesztettem a címet – feleltem zavartan vállat vonva. – Azt hiszem, fel kell hívnom a
barátnőmet, hogy útbaigazítson. Tudja, csak egy hónapig leszek itt.
– Tényleg? És miért? Felejtse el, hogy megkérdeztem – mondta hadonászva. – Túl
indiszkrét voltam. Néha túl sokat beszélek. Nos, többnyire így van, ugye, Delilah?
Delilah megvetően nézett rá, miközben lepisilte a közeli lámpaoszlopot.
– Nézze, kedvesem, nem hagyhatom így itt az utcán. Mi lenne, ha eljönne hozzám?
Felhívhatja a barátnőjét, hogy útbaigazítsa, és amíg beszél vele, egy pillanat alatt eltüntetem
azt a narancsléfoltot – cinkosan közelebb hajolt. – Van egy bámulatos szerem, amit a Red
Hot Chili Peppers volt stylistjától kaptam. Azonnal hat bármilyen foltra, ami csak létezik –
lehalkította a hangját. – Gondolhatja, hogy náluk jó sok folt előfordult.
Vigyorogtam.
– Köszönöm, de igazán nincs rá szükség.
Addigra már tudtam, hogy Oscar miatt nem kell aggódnom, de nem voltam hozzászokva,
hogy idegenek ilyen kedvesek legyenek hozzám, különösen Londonban nem.
– Ragaszkodom hozzá, kedvesem. Különben sincs sokszor alkalmam arra, hogy bajba
került kisasszonyokat megmentsek. Öreg hölgyeket annál inkább – tette hozzá
kacsintva. – Nos, mit szól hozzá?
– Persze, miért is ne – egyeztem bele végül. – Nagyon kedves, Oscar.
Ezzel a férfi barátságosan belém karolt, és a háza felé irányított.
– Semmiség, kedvesem. Ó, gyere már, Delilah – mondta, türelmetlenül megrántva az ácsorgó

kutya halványkék pórázát. – Nem fogsz belehalni, ha most az egyszer a saját lábadon jössz.

Amikor a házához értünk, Oscar gyorsan kinyitotta az ajtót, és ügyesen kikapcsolta a riasztót.
– Nos – mondta felém fordulva, miközben Delilah kitrappolt a konyhába, hogy igyon
egyet –, kezdődhet a foltháború!
Követtük Delilah-t a konyhába, amely úgy nézett ki, mintha az Elle magazinból
vágták volna ki. Oscarnak hízelgett a nyilvánvaló bámulatom.
– Isten hozta az örömömben és büszkeségemben – jelentette ki színpadiasan –,
amelyet nem más, mint maga Iko Katwatchi tervezett!
– Ez egyszerűen… mesés – nyögtem ki, mert úgy gondoltam, ez az a fajta dicséret,
amelynek Oscar a legjobban örülne.
8
 – Ugye? Jelenleg ő a legnagyobb név a konyhaberendezésben.
– Valóban – helyeseltem, bár nekem Iko Katwatchi inkább úgy hangzott, mint valami
újfajta testmozgáskultúra védjegye.
– Nos, most térjünk rá arra a csúnya foltra! – mondta Oscar a kezét nyújtva, mint egy
sebész, aki arra vár, hogy odaadják neki a fogót.
Habozva néztem a blúzomat.
– Ó, istenem, milyen faragatlan vagyok! Majd adok valamit, amit felvehet, míg dolgozom.
Oscar belépett egy újabb ajtón, valahová, ami mosókonyhának tűnt.
– Tessék – nyújtott felém egy ruhadarabot, amikor előbukkant. – Frissen
mosva, ma reggel. Megszagolta a pólót.
– Á, gyöngyvirág illatú! Mennyire illik önhöz, a különleges, liliomfehér bőréhez.
– Köszönöm – mondtam, és elpirultam, miközben átvettem tőle a pólót. Mindig zavart a
fehér bőröm, amit általában barnítókrémmel és alapozóval próbáltam leplezni. De most a
változatosság kedvéért megdicsérték. Úgy éreztem, kezdem a szívembe zárni Oscart.
– Visszajövök, még mielőtt Delilah kétszer megcsóválná a farkát – mondta Oscar, és
magamra hagyott Delilah-val a konyhában.
Delilah az ajtót nézte, amelyen keresztül Oscar távozott, és meg mertem volna esküdni
rá, hogy magában felsóhajt.
Gyorsan átvettem a pólót, még mielőtt Oscar visszaérhetett volna.
– Minden rendben most már, ugye? – kérdezte az ajtón bekukucskálva.
– Igen, rendben, köszönöm.
Kacsintott.
– Nem mintha miattam aggódnia kellene,
tudja. Erre valahogy magamtól is rájöttem.
– Szeretné most felhívni a barátnőjét? – kérdezte Oscar. – Addig majd én foglalkozom a blúzával.
Oscar készített egy-egy csésze gyógynövényteát, míg én felhívtam a legjobb barátnőmet, Maddie-t.
Miután túl voltunk azokon az értelmetlen kérdéseken, amelyeket ilyenkor mindenki
feltesz – hol veszítetted el?, megnézted ott, ahol legutóbb még megvolt? –, Maddie
közölte, hogy nincs nála a cím, de amint tud, visszahív és megmondja.
Figyeltem, ahogy Oscar a felsőmmel bíbelődik. Áztatta, beszórta folttisztítóval, kiöblítette, és közben
elmesélte, hogy a nagynénjétől örökölte a házat, és a szintén tőle örökölt pénzből nyitotta ezt a butikot.
– Nos, kedvesem, elmeséli, miért csak egy hónapra költözik be Notting Hillbe? – kérdezte
Oscar, miközben az utolsó simításokat végezte. – Vagy kénytelen leszek találgatni?
– Nem nagy dolog. Vigyázok valaki házára, amíg távol van, ennyi az egész.
– Ó, csak ennyi? – kérdezte Oscar csalódottan. – Azt hittem, sokkal érdekesebb lesz a történet.
9
 – Nos – folytattam, egyrészt mert nem akartam csalódást okozni, másrészt mert
szerettem volna megosztani valakivel, hogy mi járatban vagyok –, ami azt illeti, ennél
többről van szó. De figyelmeztetem, hosszú a történet.
– Tudtam! – mondta Oscar, lelkesen összecsattintva gumikesztyűbe bújtatott kezét. – Várjon
egy percet. Már majdnem végeztem. Menjünk át a szalonba, akkor majd mindent elmesélhet.
Kényelembe helyeztük magunkat Oscar kanapéján, a konyhához hasonlóan sikkes
szalonban. Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy miért is nem értem be a „vigyázok
egy házra egy hónapig” kifogással. Mielőtt Londonba érkeztem, úgy terveztem, hogy
Notting Hillben mindenkinek ezt fogom mondani. De Oscarban volt valami, amitől az
ember megnyílik, és késztetést érez, hogy elmesélje az egész életét.
– Nos, drágám, akkor mondjon el mindent – utasított Oscar, miközben maga alá húzta
a lábát a díványon, Delilah meg összegömbölyödve az ölébe kucorodott.
Így is tettem.
Elkezdtem mesélni az események furcsa egymásutánját, amelyek ahhoz vezettek,
hogy megérkeztem Notting Hillbe…
10
 2

– És az Oscar-díj nyertese…
Johnny drámai szünetet tartott, csokibarna szemeivel felpillantott hosszú, sötét
szempillái alól, és végignézett a közönségen.
Igen, a kezében tartott minket, és valószínűleg azt a több millió embert is világszerte,
aki nézte, ahogy játszadozik velünk, mielőtt felbontaná a sorsfordító aranyszínű
borítékot, amely egyvalakinek boldogságot, az összes többinek viszont bánatot hozott.
Csak képzelődtem, vagy valóban rám nézett, mielőtt feltépte a borítékot? Vajon tud valamit?
Van valami belső információja arra vonatkozóan, hogy ki a nyertes? Vagy más oka lehet annak,
hogy így néz rám? Mindig gyanítottam, hogy Johnny Depp-pel szép párt alkotnánk, és most úgy
tűnt, ezen a minden esték legjelentőségteljesebbikén, hogy ez az érzés kölcsönös.
– Scarlett O’Brien!
Igen, én vagyok az! Johnny az én nevemet mondta! Végre megkapom az Oscaromat
az egyik kedvenc színészemtől, és az arckifejezéséből ítélve, ahogy elegánsan siklottam
felé a Stella McCartney ruhámban és magamba szívtam a többi Oscar-jelölt gratulációit,
reméltem, hogy ennél még sokkal többet is. Erről szólnak az álmok.
– Scarlett! – szólt újra, ezúttal sürgető, suttogó hangon. – Scarlett, megmozdulnál,
vagy végleg odaragadt a feneked ahhoz a székhez? Vége az előadásnak!
Megráztam a fejem.
Ez egészen biztosan nem Johnny Depp bársonyos hangja, ahogy gyöngéden szól
hozzám a színpadról. Inkább úgy hangzik, mint…
Ó, istenem! Elfordítottam a fejem, és kiderült, hogy nem Hollywoodban vagyok.
Színházban voltam, de nem Los Angelesben, hanem a Royal Shakespeare Színházban
Stratford-upon-Avonban. És az, aki öltönyben, nyakkendőben állt mellettem és
szólongatott, nem a csodálatos Mr. Johnny Depp volt, hanem a vőlegényem, David.
– E… elnézést, David – szabadkoztam, miközben sietve felkapkodtam a cuccaimat a
padlóról. – Biztos elkalandoztam egy kicsit.
– Hm!
David rám nézett. Bár pont ugyanolyan színű szeme volt, mint Mr. Deppnek, sajnos
egészen másképp nézett rám vele, mint ahogy Johnny tette néhány perccel azelőtt.
– Majd később megbeszéljük, Scarlett – suttogta, miközben közel hajolt hozzám. – De most más
11
dolgunk van. Itt ez a tizenkét japán üzletember, aki arra vár, hogy elvigyük vacsorázni. Tehát ha
végre visszatértél az éppen aktuális álomvilágodból, akkor rátérhetnénk a lényegre, nemde?
Vonakodva balra fordultam, ahol egy sor makulátlanul öltözött japán üzletember figyelte minden
mozdulatunkat. Egy pillanatra behunytam a szemem. A francba! Annyira szerettem volna, hogy a
ma este jól sikerüljön, David kedvéért. Miért nem vagyok képes csak most az egyszer örömet lelni
abban, ami a valóságban történik, és nem belekeverni ebbe is a mozis fantáziálgatásomat?
Vagyis megpróbáltam, igazán megpróbáltam, de mindig ez történik, ha unatkozom –
és a ma este nagyon, nagyon unalmasan indult.
Egy színházi előadáson kellett részt vennem egy tucat japán üzletember
társaságában, és David is ott volt valahol közöttük. A színpadon emberek dőltek
halomba, és úgy éreztem, legszívesebben én is csatlakoznék hozzájuk.
Ahogy Lear király történetét néztem, zsongtak a fejemben az olyan kérdések, mint:
„Vajon sokáig tart még?” és „Vajon ezek a japán üzletemberek tényleg értik, hogy miről
van szó, vagy csak udvariasságból vigyorognak és bólogatnak?” És, ami még fontosabb:
„Van annyi filmes képzelgés, amennyivel egy egész Shakespeare-tragédiát kitölthetek?”
Reméltem, hogy az első találkozásom egy valódi Shakespeare-darabbal a Szerelmes Shakespeare
lesz. Ha Joseph Fiennes vagy Ben Affleck lenne a színpadon, lehet, hogy a darab egy hajszálnyival
érdekesebb lenne. Bár azt soha nem értettem, hogy miért Colin Firth játssza a gonoszt abban a filmben;
számomra Colin Firth mindig a jót testesíti meg, bármilyen filmben játszik is.
Próbáltam kedvenc mozihőseimet harisnyában elképzelni, de ez nem sokáig kötött le;
a harisnyás férfiak nem az eseteim, még akkor sem, ha szuperhősökről van szó. Amikor
Johnny Depphez értem teljes shakespeare-i kosztümben, hamarosan Jack Sparrow
kapitánnyá változott, és ezzel is eltelt jó néhány perc.
Amikor visszajöttünk a szünet után, eljátszottam a képzeletbeli Oscar-díj-átadó gálára való
bevonulásomat. Ezt általában mindig elképzeltem, miután megnéztem egy filmet a moziban: miközben
megy a vásznon a felirat, és lépkedek lefelé a lépcsőn, elképzelem, hogy szólítanak, mert én nyertem
az Oscar-díjat. Általában a legjobb színésznő díját, de néha a legjobb forgatókönyvért járót kapom, vagy
valami ilyesmit. A díjátadó általában Will Smith, de ha éppen nagyon felbosszant David aznap, akkor
Brad Pittet vagy Johnny Deppet választom, akik aztán a karjukba vesznek, és elmondják, hogy
nemcsak a munkámat csodálják már évek óta, hanem a bugyimat is leálmodták már rólam.
És éppen ez a képzelődés volt az, amelyben David megzavart ma este.
Úgy tűnik, hogy senki sem érti meg, miért szeretem annyira a mozit. Azt hiszem, még én
magam sem tudom. Olyan, mintha velem született volna. Apámat például egyáltalán nem érdeklik
a filmek, igazából nem is emlékszem, hogy valaha is láttam volna filmet nézni a tévében, nemhogy
fizetett volna azért, hogy moziba menjen. És anyámat tulajdonképpen nem is ismertem.
12
 David elég jól áll ehhez a dologhoz. Általában elviseli a „butaságaimat”, ahogy ő nevezi, de csak ha
megnézheti a tévében a kedvenc természetfilmjeit vagy azokat a műsorokat, amelyekért az utóbbi
időben úgy odavan. Ami azt illeti, mostanában a Sky programjainak nagy része barkácsolós csatorna.
Ez azóta van így, amióta megvettük az első közös ingatlanunkat, egy felújításra szoruló Viktória korabeli
házat, és David úgy döntött, hogy pénzt takarítunk meg azzal, ha ő maga hozza rendbe.
Ez teljesen rendben lett volna, ha David barkácsolós típus. De az én Davidem nem annyira Bob
mester, inkább SpongyaBob Kockanadrág, ami a lakásfelújítást illeti. Így már hat hónapja egy
olyan házban élek, amelyet ha állat lenne, jobb lett volna elaltatni, hogy ne szenvedjen tovább.
A ma esti erőfeszítés, amely a japán üzletemberek lenyűgözésére irányult, David ötlete
volt, nem az enyém. Azelőtt soha nem vont bele az üzleti ügyeibe. De azt mondta, most,
hogy készülünk összeházasodni, változik a helyzet, és szeretné, ha elkísérném az üzleti
vacsorákra, mert a jövőben otthon kellene vendégül látnunk az üzleti partnereket, a
házunkban – feltéve persze, ha egyszer készen lesz.
Nem nagyon aggasztott ez az üzleti partnerek szórakoztatásáról szóló beszéd: amilyen
ütemben David halad a felújítással, a következő néhány évtizedben biztos nem kell
senkit vendégül látnom. Kivéve, ha David szerint imponálna nekik az, hogy egy
felfordított vödröt vagy egy szerszámosládát használunk asztalként.

– Egyszer volt egy ilyen barátom – merengett el Oscar, miközben vett magának egy kekszet.
– A házában teljes volt a felfordulás, ahányszor csak ellátogattam hozzá. Ki nem állhattam.
Amikor ott voltam, mindig azzal töltöttem az egész időt, hogy rendet raktam.
– Nos, lehet, hogy túloztam egy kicsit. Biztos nem éppen ennyire rossz a helyzet. –
Vettem egy csokis kekszet abból a tányérból, amiből Oscar kínált engem. – De egyszer
tényleg írtam egy levelet a BBC-nek, amelyben megérdeklődtem, hogy nem jönne-e el a
Csináld magad gyorssegélycsapat segíteni nekem.
– És elmentek?
– Nem, úgy tűnik, hogy már abbahagyták a műsort. Amúgy sem hiszem, hogy teljes
lakásfelújításba vágnák a fejszéjüket.
Oscar nevetett.
– Ezért jobb, ha mással végezteted el a munkát. – Végignézett a saját makulátlan otthonán.
– Bár azt a Nick Knowlest{1} bármikor szívesen látnám, tetszik az a férfias, tettre kész külseje.
– Meghiszem azt – vigyorogtam.
– Nos, nem mindenki engedheti meg magának, hogy belsőépítészt fogadjon, ugye,
kedvesem? – mondta Oscar, és megnyugtatóan megveregette a térdemet. – Biztos
vagyok benne, hogy a vőlegényed megtesz minden tőle telhetőt.
13
 – De éppen ez az, Oscar. David igazán nincs pénzszűkében, megengedhettük volna
magunknak, hogy felfogadjunk valakit, aki elvégzi a felújítási munkát. De nem, ő úgy
gondolta, hogy megtakarítunk néhány pennyt, ha ő maga végez mindent. Bár abból
ítélve, hogy mennyi minden sikerül rosszul és mennyi mindent kell újracsinálni, hosszú
távon sokkal drágább lesz így, mintha megbíztunk volna néhány tapasztalt szakembert.
– Kissé óvatosan bánik a pénzzel, ugye? – kérdezte Oscar, udvariasan kortyolgatva a herbateáját.
– Nem, nem óvatos, nem megfontolt. Egyszerűen zsugori. Ezért van ez az egész
barkácsolás. Ó, Oscar, olyan ez, mintha a szerszámok purgatóriumában élnék.
Felvettem a csészémet az üvegasztalról, és nyugtatásképpen ittam egy kortyot
a forró kávéból. Oscar nevetett.
– Ó, Scarlett, bocsáss meg. Nem kellene nevetnem rajtad, de olyan mulatságosan
adod elő a történetet!
Kénytelen voltam elmosolyodni.
– Semmi baj. Legalább nem untatlak.
– Nem, drágám, dehogyis. De folytasd bátran. Nos, hol is tartottunk? Lássuk csak,
pörgessük vissza – Oscar körözött a kezével, mintha egy filmtekercset forgatna vissza. –
Ja, igen, a színházban voltál a vőlegényeddel és azzal a sok japán pasival…

Bár az első próbálkozásom, ami az üzletfelek szórakoztatását illeti, nem indult valami
fényesen, eltökéltem magamban, hogy csak azért sem adom fel.
A korábbi, enyhén kínos incidenst követően Daviddel sikerült összeterelnünk a keleti
vendégeinket a színház előtt, és éppen a járdán állva próbáltunk néhány taxit leinteni,
amely mindnyájunkat elvinne az étterembe, ahol vacsorázni fogunk. És ekkor felhangzott
a táskámban a Let Me Entertain You ismerős dallama.
Abból ítélve, amilyen arcot David vágott, azt hihette volna az ember, hogy valóban
Robbie Williams hív, hogy a jövő hétre randit kérjen tőlem.
– Elnézést – dadogtam a táskámban kotorászva. – Azonnal lenémítom.
– Á, Wobbie Williams, Take That! – mondta az egyik japán üzletember, miközben beült
a taxiba. – Nagyon jó énekes. Én szeretni. Te szeretni? – kérdezte Davidtől, aki
odalépett, hogy becsukja a taxi ajtaját.
– Ööö…, igen, Mr. Yashimoto, én szeretem – hazudta David lelkesen bólogatva.
Miközben elővettem a telefont a táskámból, ránéztem. Azonnal le akartam némítani, de
láttam, hogy a Grand mozi száma villog a képernyőn.
Te jó ég, biztos fontos, ha a moziból hívnak!
– Csak egy perc, David – mondtam, miközben odébb léptem. Jól ismertem a helyi mozi igazgatóját.
14
Egyszer járt nála Kate Winslet egy filmet megnézni, miközben Opheliaként lépett fel a Royal
Shakespeare Társasággal. Soha nem bocsátottam meg neki, hogy nem értesített erről.
Talán ma is vár egy hírességet a mozijába?
De nem, az én életem sosem alakul olyan izgalmasan, hogy sikerülne az éppen arra
járó hírességgel összefutnom. Miközben George beszélt a vonal másik végén, hamar
megtudtam, hogy csak munkáról van szó.
– Gyerünk, Scarlett! – kiáltotta David egy taxi nyitott ajtajából. – Indulnunk kell, hogy
utolérjük a többieket.
– Nagyon sajnálom, David, de George volt az a Grandből – mondtam, bocsánatkérően felmutatva a
telefonomat. – Baj van a popcorngépükkel, ismét elromlott, és azonnal oda kell mennem.
– Úgy érted, most? Ugye csak viccelsz, Scarlett? Nem gondolod komolyan, hogy
dolgozni fogsz ma este!
Bólintottam.
David felsóhajtott.
– Ha ügyeletes orvos lennél, akkor megérteném, hogy sürgős. De egy estét biztos
kibírnak popcorngép nélkül.
– Nem érted – mondtam, közelebb lépve a taxihoz. – George-nál nagy filmklubtalálkozó
van ma este, és feltétlenül szüksége van a popcornra! A nélkül teljességgel elképzelhetetlen
egy ilyen buli. Ez munka, David. Azt hittem, ha valaki megérti, akkor te vagy az.
– De ez is munka, Scarlett – méltatlankodott David, a fennmaradó japán
üzletemberekre mutatva, akik mind arra vártak, hogy végre elinduljon a taxi. Sikerült
ugyanolyan udvariasan bámulniuk ránk, ahogy minden mást tettek. – Ez az én munkám.
Szinte hallottam a ki nem mondott folytatást: ami fontosabb, mint a tied.
– Ne kényszeríts rá, hogy válasszak, David – mondtam halkan.
David rám meredt, és láttam, hogy kihívóan megcsillan a tekintete. De nyilvánvalóan úgy döntött, hogy nem
ez a legalkalmasabb időpont egy összeütközésre. Becsapta a taxi ajtaját, és lehúzta az ablakot.

– Mennyi ideig tart, amíg megjavítod a gépet? – kérdezte maga elé nézve.
– Remélem, nem túl sokáig.
– Akkor rendeljek neked? – kérdezte, miközben lassan felém fordította a fejét.
– Igen, kérlek.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy húzzam az időt a bárban, de ajánlom, hogy
légy ott az első fogásnál, Scarlett – mondta David halkan, hogy a vendégeink ne
hallhassák. Közben az arckifejezése elszánt maradt.
– Köszönöm, mindent el fogok követni – hálálkodtam amiatt, hogy lecsillapodott, és
nem viharzott el dühösen. Néha olyan gyerekes tudott lenni.
15
 David az órájára nézett.
– Egy órád van, Scarlett, úgyhogy csak semmi álmodozás. Tudom, milyen vagy, ha
beteszed a lábad egy moziba. Elég baj van veled azonkívül is.
A távolodó taxi után mosolyogtam. Még hogy semmi álmodozás. Nekem mondja?

– Tehát popcorngépek szereléséből élsz? – érdeklődött Oscar udvariasan, miközben

szünetet tartottam, hogy lássam, még mindig érdekli-e a történet.
– Apámmal közösen van egy kis cégünk, amely popcorngépekkel látja el a mozikat. Ha
van valami probléma velük, én szoktam kimenni. David munkája is a mozival kapcsolatos
– a családjának van egy nagy mozihálózata.
– Igazán? – kérdezte Oscar, némileg unottnak tűnő hangon. – Nos, gyerünk, csak nem fogod itt
abbahagyni, ugye, kedvesem? Aztán mi történt? Sikerült megjavítanod a popcorngépet, és idejében
odaérni az étterembe? Vagy megint elkezdtél álmodozni, amint betetted a lábad a moziba?
Hm! Oscar alig egy órája ismer, és mintha máris túl jól ismerne.

Ahogy kiszálltam a taxiból a mozi bejáratánál, elkezdtem a táskámban kotorászni, hogy

kifizessem a taxit.
– Néha az az érzésem, mintha ez az izé valaha Mary Poppinsé lett volna –
viccelődtem a taxisofőrrel, miközben a táskám legmélyebb bugyraiban jártam.
– Kissé túlöltözött a mozihoz, nem? – vetette oda a férfi, szándékosan nem reagálva a
viccelődésemre. Végignéztem magamon. A színházi ruhám, bár nem olyan, amilyenről
álmodoztam, azért egy nagyon szép, fekete-fehér színű, egyenes szabású Zara-költemény volt.
– Igazából nem azért megyek, hogy megnézzek egy filmet – közöltem vele, miközben
végre megtaláltam a pénztárcámat, és a kezébe nyomtam egy tízfontos bankjegyet a taxi
ablakán keresztül. – Azért jöttem, hogy megjavítsam a popcorngépüket.
És anélkül, hogy megvártam volna a választ, olyan céltudatosan viharzottam be a
moziba, akár egy sürgősségi esethez hívott mentőorvos.
– Scarlett! Hála istennek, hogy itt vagy! – lihegte George, ahogy együtt átrobogtunk az
előcsarnokon. – Megint elromlott. Sercegő hangot hallatott, aztán felmondta a szolgálatot. A
filmklub ma este tartja az éves nagygyűlését. Feltétlenül szükségünk van popcornra.
– Csak semmi pánik, George – nyugtatgattam. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudom javítani.
Letérdeltem a gép mögé, és megvizsgáltam a belsejét annak a szerszámkészletnek a segítségével,
amelyet George készített elő számomra.
Nagyon szerettem George-ot. Úgy nézett ki, mint Jack Black, a hollywoodi színész, csak sokkal

csendesebb és visszahúzódóbb változatban. Nagyszerű moziigazgató volt, rendszeresen tájékoztatott az

16
előkészületben levő új filmekről, és mindig tudta, hogy melyiket szeretném megnézni. Sokkal inkább volt
barát, mint üzleti partner, így igazán szívesen mentem el aznap este is, hogy kisegítsem.
– Rendbe jön a kislány? – kérdezte néhány perc múlva, izgatottan átkukucskálva a vállam fölött.
– Kislány?! – kérdeztem, anélkül, hogy felnéztem volna a gép belsejéből. Ha
megszorítom ezt az anyacsavart, akkor működnie kellene.
– Ööö…, igen. Már régóta itt van nálunk a kis Poppy.
Az ajkamba haraptam.
– Poppy? Nevet adtál a gépnek, George?
– Scarlett, tudod, milyen fontos nekem ez a mozi. Olyanok vagyunk, mint egy nagy,
boldog család, az összes gépet is beleértve.
– Igen, azok vagyunk, egy nagy, boldog család!
Felnéztem, és megláttam Marcust, a mozi egyik dolgozóját, ahogy éppen Fantát töltött
egy műanyag pohárba. Rám kacsintott.
– Így van, Naomi?
Naomi átnyújtott egy csomag édességet a pulton át az egyik vevőnek.
– Hm? – kérdezte szórakozottan, miközben kinyitotta a pénztárgépet, hogy vissza
tudjon adni. – Mi az, Marcus?
– George szerint mi itt a moziban olyanok vagyunk, mint egy nagy, boldog család.
Naomi felsóhajtott, majd folytatta a vevők kiszolgálását. Sajnáltam George-ot.
Nyilvánvalóan szerette a moziját, de ezt senki sem értette meg. Kicsit olyan ez, ahogyan
én szeretem a filmeket: senki sem érti az okát.
– Tessék, George, minden rendben – mondtam, miközben visszazártam a gép hátulját.
Lesöpörtem a ruhámról néhány fennakadt pattogatottkukorica-szemet, miközben
felegyenesedtem a pult mögött.
– De azért jobb, ha rajta tartod a szemed. Szerintem a kislány kissé makrancos. Ööö…, George… –
gondoltam, jobb, ha óvatos vagyok, így lehalkítottam a hangom –, …lehet, hogy hamarosan ki kell
cserélned Poppyt. Tudod, kezd megöregedni, ráadásul van néhány új modellünk…
George elborzadva nézett rám.
– Újabb modell?! Mi a baj Poppyval? Egészen mostanáig jól dolgozott, miért akarnám
lecserélni egy újabbra?
– Először nézzük meg, hogy működik-e, rendben, George? – kérdeztem gyengéden. –
Most megjavítottam, de hogy meddig bírja…
– Persze, Scarlett – mondta George, és szeretetteljesen megpaskolta Poppyt, miközben a
habos fehér pattogatott kukorica újra elkezdett ugrándozni az üvegkalitka belsejében. – Értem.
Felém fordult.
17
 – Hívlak, ha van valami változás az állapotában. De azt hiszem, amúgy is hamarosan
találkozunk. Jövő héten itt az új Hugh Grant-film.
Buzgón bólintottam:
– Jól ismersz, George. Eljövök egyik este, hogy megnézzem, de még az is lehet, hogy
valamelyik délután, feltéve, hogy pár órára el tudok szabadulni a munkahelyemről.
George rám kacsintott. Tudta, hogy „időnként” megszököm a munkából, hogy elkapjak
egy-egy filmet. Kellett, hogy legyen valami haszna annak, hogy ez a munkám, és az,
hogy meg kellett javítanom a mozikban a popcorngépeket, egyike volt azon ritka
alkalmaknak, amikor kitehettem a lábam az irodából.
Elköszöntem George-tól, és reszketve léptem ki a hideg januári estébe. Azt a meleget és kényelmet,
amelyet mindig éreztem egy mozi belsejében, azonnal felváltotta az élet rideg valósága. Összehúztam
magamon a hosszú kabátot, és gyorsan az órámra pillantottam. Ha igyekszem, talán sikerül időben
odaérnem az étterembe. Már éppen le akartam inteni egy taxit, amikor ismét megszólalt a mobilom.
Kirántottam a táskámból, abban a hitben, hogy David tart ellenőrzést – de Maddie volt az.

– Ne, ne vedd fel! – sikoltott Oscar. – Ha felveszed, elkésel!

Nevettem.
– Úgy tűnik, nagyon beleéled magad a sztorimba, Oscar!
– Ó, hát szeretem a jó szappanoperát, és ebben megvan minden, ami ahhoz kell. Tehát? Felvetted?
– Igen, muszáj volt. A legjobb barátnőm volt az, és ezer éve nem beszéltem vele.
– Miért? Bocs, már megint mindenbe beleütöm az orrom.
– Mivel önszántamból ülök itt nálad, és mesélem el neked az utóbbi körülbelül egy
hétben történteket, nem érzem úgy, hogy beleütnéd az orrod az életembe. Maddie
nemsokára férjhez megy, így az utóbbi időben elég elfoglalt volt…

– Maddie, ezer éve nem hallottam a hangod!

– Tudom, Scarlett, és nagyon sajnálom. Most, hogy közeledik az esküvőm, tiszta rohanás az életem.
– Rendben, megértem.
– Mostanáig azt hittem, ha esküvőszervezőt fogadsz, akkor ő leveszi a válladról az
egész terhet. Ez a dolog lényege, nem?
Eszembe jutott az esküvőszervező, akihez David szülei ragaszkodtak, hogy megszervezze a mi nagy
napunkat. Vagy Szörnyella, ahogy magamban neveztem. Már a gondolatára is elfogott a rosszullét.
Nem is lett volna rossz, ha az esküvőszervezőm valamennyire is hasonlít Jennifer Lopezhez a
Szeretném, ha szeretnélből, úgy, ahogy én elképzeltem. Vagy akár Martin Shorthoz Az örömapából, ha
vicceset szeretnénk. De nem, az én esküvőszervezőm inkább Meryl Streephez hasonlított Az ördög
18
Pradát viselből. Keresztezve Glenn Close-zal, aki Szörnyella de Frászt játssza a 101 kiskutyában.
– Szóval – mondtam, gyorsan témát váltva, mire szóba került volna a saját esküvőm,
amivel nem nagyon szerettem hosszasan foglalkozni –, akkor mikor találkozunk? Mikor
van egy kis rés a zsúfolt időbeosztásodban?
Maddie nevetett.
– Ne butáskodj, Scarlett, tudod, hogy rád mindig van időm. Mit szólsz ehhez a hétvégéhez?
– Holnap jó lenne – mondtam, arra gondolva, hogy így megúszhatnám Daviddel annak
a boltnak a felkeresését, amelyet az interneten talált és ahol diszkont áron lehet
járólapokat vásárolni. Vagy falicsempét a fürdőszobába? Képtelen voltam megjegyezni.
– Mit szeretnél csinálni, Maddie?
– Nem tudom, Scarlett. Mi lenne, ha te döntenél? Na persze ha semmi köze a mozihoz.
– Mit képzelsz? – feleltem, sértődöttséget tettetve. – Azért még van más is, ami érdekel.
Maddie nevetett.
– Scarlett O’Brien, egy kezemen meg tudnám számolni azokat az alkalmakat, amikor találkoztunk, te
választottál, és nem volt köze a mozihoz. Ha még egyszer végig kell ülnöm a Thelma és Louise-t, esküszöm,
visítok. Vagy ami még rosszabb, kiábrándulok Brad Pittből, és az igazán nagy tragédia lenne.

Mosolyogva hallgattam, de közben úgy éreztem, hogy védekeznem kell.

– Neked nem lenne kedved csak úgy lelépni néha, mint ahogy ők tették, Maddie? Elmenekülni
mindentől, átélni a nagy kalandot, és megtudni, mi az, ami igazán vár rád odakint a nagyvilágban?
Maddie felsóhajtott. Már sok hasonló párbeszéd zajlott le közöttünk.
– Nem, Scarlett, nem szeretném. És attól tartok, már próbáltam. Én meg vagyok elégedve azzal, amit
most kapok az élettől, ezt jól tudod. És ha már itt tartunk, emlékszel arra, hogyan végződik a film?
Nem volt értelme vitatkozni vele. Maddie egy agyonszervezett, gyakorlatias ember volt,
aki az életében mindent előre megtervez. Nem hitt a sorsban, a végzetben, sem ez én
légváras tündérmeséimben, ahogy ő mondta, annak ellenére, hogy a vőlegényével,
Felixszel a legkülönösebb helyen ismerkedett meg. Annál nem sok különösebb hely van,
mint a párizsi Disneyland egyik sétahajójának fedélzete.
– Jól van, jól van, te nyertél. Tudom, hogy nincs értelme vitatkozni veled. Ráadásul –
mondtam újra az órámra pillantva – ha nem érek oda hamarosan az étterembe, lehet,
hogy a saját esküvőmet már szükségtelen lesz megszervezni…
Egy pillanatra elhallgattam, azon merengve, vajon az tényleg olyan nagyon rossz dolog lenne-e.
– Hogy érted ezt, Scarlett? – kérdezte Maddie. – Hol vagy? Várj csak, hadd találjam ki:
a változatosság kedvéért a moziban, ugye?
– Igen, egy mozi előtt állok, de csak azért, mert el kellett jönnöm megjavítani a
popcorngépet. Sürgősségi hívás volt.
19
 Maddie horkanva felnevetett.
– Csak te nevezheted sürgősségnek egy popcorngép javítását!
– Az igazgatónak sürgős volt. A mozi nagyon fontos neki.
Kezdett idegesíteni, hogy még valakit hidegen hagy az, amit én is és George is
fontosnak tartunk az életben. De nem akartam Maddie-vel vitatkozni.
– Nézd, Maddie, most már igazán mennem kell. David vár rám az étteremben. Mit
csinálunk a hétvégén? Válassz te valamit, ha úgy gondolod, hogy én nem tudok.
Pillanatnyi csend támadt a vonal másik felén, és tudtam, hogy Maddie hamarosan
előáll az egyik furcsa ötletével. Nos, nekem furcsának és szokatlannak tűnt, de Maddie
számára ezek teljesen normális, épeszű dolgok voltak.
– Mit szólsz egy galériához? – kérdezte keresetlenül.
– Galériához? – kérdeztem vissza óvatosan. Szülővárosunk, Stratford-upon-Avon sok
mindenről volt híres, de a képzőművészet nem tartozott ezek közé.
– Igen, van egy vándorkiállítás, amit szeretnék megnézni. Csak egy hétig van itt.
– Egy vándorkiállítás?
– Orosz zsidó festészet.
Hát ez az, Maddie mániája, ahogy nevezni szoktam, ismét itt van. Biztos voltam benne, hogy
orosz és zsidó képzőművészek egyaránt alkottak maradandót, de fejből egyet sem tudtam volna
megnevezni. Miért nem mehetünk egy Monet-kiállításra, vagy akár annak a fickónak a tárlatára,
aki levágta a fülét? Neki legalább ismerem néhány festményét. De be kell vallanom, ez is csak
azért van, mert megnéztem róla egy régi filmet, amelyben Kirk Douglas játszott.
De olyan rég nem találkoztunk, hogy úgy döntöttem, még az is megéri, ha egy napig
mindenféle furcsa képeket kell nézegetnem.
– Rendben, legyen akkor a képtár. Holnap ugyan Daviddel barkácsboltba kellene
mennem, de szerintem nem lesz gond, különösen, hogy nem moziba megyünk.
Maddie nevetett.
– Igen, Scarlett. Még te sem leszel képes találni semmi filmhez kapcsolódó témát egy
orosz zsidó képzőművészeti kiállításon.

– És találtál valamit? – kérdezte Oscar, visszarángatva a jelenbe. – És a vacsora,

Scarlett? Még mindig nem mondtad el, hogy odaértél-e időben.
Nem hittem volna, hogy valakit ennyire érdekelnek a szürke hétköznapjaim.
– Mindent a maga idejében, Oscar – mosolyogtam. – Mindjárt sort kerítünk erre is.
20
 3

Éppen akkor robogtam be az étterembe, amikor az első fogást felszolgálták.

Sebtében elnézést kértem a japán vendégektől, és leültem, miközben David
homlokráncolva nézett rám az asztal másik oldaláról. Miután kortyoltam egy jót a
boromból, amelyet a pincér azonnal kitöltött, amint leültem, észrevettem, hogy David
valami nagyon furcsa dolgot művel a kezével. Mintha valami tikkje lenne. Nagyon apró,
gyors mozdulatokkal simogatta oldalt a fejét, úgy, mintha nem akarná, hogy más is lássa.
Furcsán néztem rá. Mi az ördögöt csinál? Nagyon nőies gesztus volt, mintha a haját
próbálná lesimítani. De David rövid haja olyan makulátlanul állt, ahogy mindig is szokott,
így nem értettem, hogy végül is mit akar.
Oldalra biccentettem a fejem, miközben próbáltam megfejteni a rejtélyt. De David
egyre jobban elvörösödött, és elkerekedett szemekkel bámult rám az asztal túlsó
oldaláról. Most éppen oldalra rázogatta a fejét, a válla irányába.
Úgy festett, mint egy élő hajkondicionáló reklám.
– Elnézést, kisasszony – mondta a mellettem ülő japán férfi, miután felé fordultam –,
azt hiszem, ezt akarja elmondani önnek Mr. David.
A hajamhoz nyúlt, és kivett belőle egy nagy szem pattogatott kukoricát.
– Ó…, igen, rendben. Ööö…, köszönöm – dadogtam a japán úriember felé biccentve.
– Szívesen – mondta egy parányi meghajlás kíséretében.
Megfordultam, hogy Davidre nézzek, aki felhagyott a Fekete Szépség szerepének eljátszásával,
helyette azonban másfajta állatutánzásba fogott, halkan morogva az asztal fölött.
Felsóhajtottam, és ittam még egy korty bort.
Úgy látszik, a ma este sehogy sem akar sikerülni…
A pattogatott kukoricás incidens után a japán úriemberek nagyon kedvesen és udvariasan
bántak velem azalatt a rövid idő alatt, amelyet csevegéssel töltöttünk. Elsősorban azért jöttek,
hogy üzleti ügyekről beszéljenek Daviddel, a vacsora egész ideje alatt. Furamód a beszélgetés
tárgya a kedvenc témám volt, de a mozi üzleti, nem pedig szórakoztató részéről folyt a társalgás,
és nem igazán érdekelte őket egy kis cég, amely popcorngépekkel látja el a helyi mozikat.
David kedvéért igyekeztem a kötelességtudó háziasszonyt játszani – csinosnak látszani, és a
megfelelő alkalmakkor elmosolyodni. De hamarosan beleuntam, és körülnéztem, hátha találok
valamit, amivel elszórakoztathatom magam, amíg ott ülök. Egyik pincér sem hasonlított egyetlen
21
filmcsillagra sem, a vacsoravendégek úgyszintén. Az est korábbi részében már
megpróbáltam átvenni az Oscar-díjat, és baj lett belőle. Úgy éreztem, Johnny Deppnek
várnia kell egy másik estére, amikor kevésbé valószínű, hogy megzavarnak.
És sajnálatos módon nem volt csiga az étlapon, úgyhogy még azzal sem szórakozhattam,
hogy lövöldözök velük a teremben, és azt kiabálom, hogy „kicsúszott a kezemből”, míg egy
pincér profi módon elkapja őket a kezével, à la Julia Roberts a Micsoda nő!-ből.
Végül véget ért a vacsora, elköszöntünk a vendégeinktől. Miközben Daviddel elkísértük
őket a taxikhoz, amelyeknek a hoteljükbe kellett őket szállítani, az utolsó japán férfi, az,
aki kivette a hajamból a pattogatott kukoricát, megállt mellettem.
– Köszönöm, Miss Scarlett a nagyon kellemes estét – mondta. – Azt hiszem, a Rómeó
és Júlia jobban tetszene önnek, mint a Lear király, ugye?
Rámosolyogtam.
– Igen, Mr. Yashimoto, azt hiszem, az jobban tetszene.
Bólintott.
– Gondolom, hogy így van. Mr. David jó ember, Miss Scarlett, de ön is különleges
hölgy. Azt hiszem, Mr. Shakespeare-nek nagyon igaza van, mikor azt mondja, hogy „az
igazi szerelem útja egyszer sem sima”. Hm?
Egy pillanatig tanácstalanul bámultam rá.
– Nos, valószínűleg igaza van, Mr. Yashimoto. Köszönöm, majd elgondolkodom rajta.
– Nagyon szívesen, Miss Scarlett – felelte, és meghajolt.
David mellett állva utánanéztem, ahogy elhajtott a taxival, és a fülemben csengtek a
szavai. Hogy értette ezt? Lehet, hogy a nagy drámaíró műveiből semmi más nem maradt
emlékezetes számomra ma este, csak ez az egy idézet?

– Ezt mondta neked az a japán hapsi? – kérdezte Oscar elámulva. – Milyen furcsa!
– Tudom. Ugye különös? – kérdeztem bocsánatkérően. – Figyelmeztettelek, hogy hosszú mese lesz.
– Úgy érted, hogy van még folytatás? – kérdezte leesett állal.
Bólintottam.
– Hát persze, elég sok.
– Akkor tudod mit, kedvesem? – kérdezte Oscar, ünnepélyes arckifejezéssel.
Megráztam a fejem. Talán megunta? Elég régóta meséltem már.
– Ha még folytatódik a történet, akkor biztos, hogy szükségünk lesz… még egy kis kekszre! –

kiáltott fel, azzal felugrott a kanapéról, és kiviharzott a konyhába, hogy feltöltse a készleteinket.

Aznap este a taxiban hazafelé nagyon csendesek voltunk. Úgy tűnt, Davidnek nincs kedve bájcsevegni.
22
 Amikor hazaértünk, a helyzet még rosszabbra fordult.
– Nézd, David, mondtam már, hogy sajnálom, ami történt – mondtam, miközben
megigazítottam egy konnektort, amely kilógott a falból, majd bedugtam a vízforralót.
Úgy gondoltam, ha lefekvés előtt elkészítem David kedvenc forró italát, vagyis a
pillecukros kakaót, azzal jóvátehetem a ma esti mulasztásomat.
– De szerintem a vége egész jól sikerült. Úgy tűnt, hogy a japánok jól érezték magukat.
– Ami nem neked köszönhető – motyogta David, miközben kioldotta a nyakkendőjét,
és ledobta a szerszámosládára.
– Hallottam ám! – fordultam vissza.
– Ez volt a szándékom.
Körülnéztem a konyhában – már amennyire konyhának volt nevezhető a helyiség, ami pillanatnyilag
inkább úgy nézett ki, mint annak a BBC filmsorozatnak az egyik epizódja, amelyben két pár felújítja
egymás lakását. Kell nekem ez a vita Daviddel most? Késő van, fáradt vagyok… de azért…
– Szerinted mit kellett volna tennem? Ne vegyem fel a telefont, amikor
George hív? David vállat vont, és indult kifelé az előszobába.
– Ne menj el most, David. Te kezdted ezt az egészet.
David visszafordult.
– Én kezdtem? – kérdezte, vészjóslóan villogó szemekkel. – Én kezdtem? Én kezdtem
ezt a mozis megszállottságot, amely elront mindent, amit csak csinálunk?
Ó, hát ez a ma esti mottó? Ez valami új.
– Egyáltalán nem vagyok a mozi megszállottja. Ma este a munkámról volt szó –
helyesbítettem. – Az én vállalkozásomról, ami azt illeti.
– Nemcsak a ma estéről van szó és nemcsak arról, hogy felvetted George-nak a telefont,
hanem másról is. Például az álmodozásaidról, amit ma este is csináltál a színházban.
Szólásra nyitottam a szám, hogy tiltakozzam.
– Ne mondd, hogy nem így volt, Scarlett, rá volt írva az arcodra. Isten a
megmondhatója, hogy elég gyakran láttalak már ilyennek.
Karba fontam a kezem. De nem tagadhattam, hogy igaza van. Nos, rendben, lehet,
hogy kissé álmodozó vagyok – de hazudni nem szoktam.
– Nem olyan nagy baj, ha unatkozol. Azt hiszem, mindnyájunknak megvannak a
magunk módszerei arra, hogy ilyen esetekben hogyan csapjuk agyon az időt, de
természetesen egész más, ha úgy próbálsz élni, mintha az élet egy nagy mozifilm lenne.
Nekem azzal van bajom, ha ez a dolog elkezd belemászni a közös életünkbe.
– Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz, David – mondtam sietve.
Bár az az igazság, hogy pontosan tudtam, mire gondol. Elfordultam tőle, és elkezdtem bögrékkel és
23
kanalakkal csörömpölni a konyhaasztalon, hogy véget vessek a beszélgetésnek.
De Davidnek több kellett volna egy bögre kakaónál ahhoz, hogy elterelje a figyelmét aznap este.
– Tehát – folytatta – hányszor fordul az elő, Scarlett, hogy megnézünk együtt egy filmet, és te a
főhőshöz hasonlítasz engem? Hm? Nem lehetek Tom Cruise, sem Daniel Craig, sem senki más, aki
éppen aznap este a filmvásznon szerepel. Én én vagyok, David, nem valami harisnyás szuperhős.
Még szerencse, hogy háttal álltam neki, mert majdnem hangosan felnevettem, ahogy
elképzeltem Davidet harisnyában ugrándozni. Hála istennek, sikerült elfojtanom a
nevetésem, és ahogy felé fordultam, hogy válaszoljak a vádakra, egy másik gondolat
ötlött az eszembe. Ha David igazán jól ismerne, akkor tudná, hogy ezekkel a hollywoodi
színészekkel hasonlítom őt össze a legkevésbé. Nem igazán ők voltak a kedvenceim.
– David, őszintén mondom, sosem vágytam arra, hogy harisnyát viselj – mondtam komoly
arckifejezéssel. – És igen, lehet, hogy néha-néha összehasonlítottalak egy-egy filmsztárral,
de ez még nem bűn, ugye? Fogadjunk, hogy a legtöbb nő ugyanezt teszi, amikor filmet néz.
– Amikor filmet néz, akkor igen, de később, amikor a párja mosogat vagy borotválkozik
vagy… nos, muszáj kimondanom?
Nagyot nyeltem. Tud erről?
– Nos – folytattam tétován, kétségbeesetten próbálva valahogy témát váltani, és
felfegyverkezni a támadásra. Ez a vita kezdett nagyon egyoldalúvá válni. A vízforraló
szörtyögése megijesztett ugyan, de egyúttal ötletet is adott. – Mit gondolsz, milyen
nekem itt élni ebben a… ebben a csatatérben, ami itt van?
David értetlenül nézett.
– Nos, majd én megmondom. Olyan, mintha állandóan a Csináld magad
gyorssegélycsapat tagja lennék, anélkül, hogy abban reménykedhetnék, hogy egy
csapat bíboringes szakember kiszáll és kiment ebből a lakásfelújítás nevű pokolból.
Davidet teljesen megbotránkoztatta a kitörésem.
– Azt hittem, hogy kedvedre van a lakásfelújítás – mondta reszketeg hangon, mintha
éppen most romboltam volna szét az összes homokvárat, amelyet épített. – Azt hittem,
hogy örülsz annak, hogy együtt hozzuk rendbe a házat.
– Nem. Te vagy az, aki szereti ezt csinálni, David. Te vagy az, aki szereti a barkácsolós és az ehhez
hasonló műsorokat, nem én. Ha rajtam múlna, én egyszerűen megbíznék néhány szakembert vele.
– De az egy vagyonba kerülne! Rengeteg pénzt megtakarítunk, ha magunk csináljuk.
– Biztos? – kérdeztem körülpillantva a lakáson. – Vegyük például ezt a falat. Hányszor
burkoltad már újra, mert mindig rosszul sikerült, és nem áll egyenesen a burkoló, vagy nem jó
az alapozás? Legalább három adag falicsempére emlékszem, amit az utóbbi időben vettünk.
Akkor már jobb lett volna, ha egyből felfogadunk valakit, hogy csinálja meg.
24
 – De még soha nem csempéztem – mondta David végigsimítva a falon. – Nem könnyű
elsőre jól csinálni.
– Annál is inkább szakemberre kellett volna bízni.
– De olyan sokat kérnek, Scarlett. Kidobott pénz.
Felsóhajtottam.
– Ó, David, hiszen van pénzed! Akkor miért vagy ilyen zsugori?
– Nem vagyok zsugori. Csak takarékos. Ez a jól menő üzlet első szabálya, Scarlett. Ki
a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Tartsd ezt észben, és akkor egy napon majd
talán a te kis vállalkozásod is olyan nagy lesz, mint a miénk.
Lehet, hogy nem volt szándékos, de ezzel a megjegyzéssel teljesen kihozott a sodromból.
– Nem, David, te nem egyszerűen takarékos vagy. Te vagy a filmipar Ian Beale-je {2}.
Emlékszel a tavalyi nyaralásunkra?
– Igen, mi van vele? Elmentünk nyaralni, nem? Miután végig kellett ülnöm még egy
lányos filmet veled.
David összefonta a karját, és úgy nézett rám, mint akinek sikerült még egy pontot szereznie.
– David, a Thelma és Louise-t néztük, és úgy emlékszem, hogy egy autóutat
ígértél nekem, ugye? David bólintott.
– Igen. És?
– És az lett a vége, hogy egy ócska lakókocsival autóztunk a Peak Districtben.
– Jó ajánlatot kaptam attól az ismerősömtől.
– Pontosan. Nem egészen ugyanaz volt, mint bejárni Amerikát egy Ford
Thunderbirdben, ugye, David?
David a fejét rázta.
– Scarlett, ha neked nem jó úgy, ahogy van…
– Tudod mit? Nem az. De úgy tűnik, nem vagyok ezzel egyedül, ugye?
David rám nézett.
– Talán akkor mindkettőnknek át kellene gondolni néhány dolgot.
– Talán igen.
– Nézd, ha akarod, holnap elmegyek egyedül abba a barkácsáruházba. Hagyok neked
egy kis időt, hogy gondolkozz.
– Semmi szükség rá. Holnap Maddie-vel találkozom, így amúgy is házon kívül leszek egész nap.
– Ó, nos, az jó.
– Igen, az.
– Aludjak a vendégszobában ma este? – kérdezte David nagy, bánatos szemekkel
nézve rám, mint aki azt reméli, hogy nemet mondok.
25
 – Ha olyan állapotban lenne, hogy aludhatnál benne, akkor igent mondanék – válaszoltam józanul.
David arca felderült egy pillanatra. – De mivel nem így van, talán megágyazhatnál a kanapén.
Erre újra elkomorodott.
– Ó, rendben – mondta. – Valószínűleg így lesz a legjobb.
– Igen, szerintem is.
Míg David készített magának egy csésze teát, majd elhelyezkedett a kanapén egy párnával és egy

hálózsákkal, felültem egy bárszékre a konyhában, és csendben néztem. Egy pillanatig sem bántam meg a

döntésem, tudva, hogy azon az éjszakán a legkevésbé sem Ian Beale az, aki mellett aludni szeretnék.

Oscar nevetésben tört ki.

– Ó, kedvesem, így már értem, hogy miért vagy itt! Én is megszöktem volna attól a
barkácsoló őrülttől. De hogy találtál rá erre a házra itt, Notting Hillen?
– Nem, Oscar, nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy el kellett jönnöm, távolról sem.
Majd mindjárt rátérek arra is. És beszélek arról, hogyan jutottam hozzá a házhoz.
Persze, ha még mindig hallani akarod.
Oscar tágra nyílt szemekkel dőlt hátra a kanapén.
– Hát persze hogy akarom! Felejtsd el az Ian Beale-lel való alvást. Ez jobb, mint egy

vasárnapi koktél, amiben benne van az EastEnders, a Hollyoaks és a Corrie{3}, mind együtt!
26
 4

Másnap, míg a galéria előtt állva Maddie-re vártam, magamban még mindig a Daviddel
történt vitán rágódtam.
Tudtam, hogy egy ideje már nincs minden rendben köztünk, de reméltem, hogy idővel túlteszem
magam a bosszantó szokásain – különösen, hogy mindeddig Davidnek nem volt semmi kifogása a
mozi iránti rajongásom ellen. De most, a tegnap esti kitörés után alaposan elgondolkoztam azon,
vajon végig tudom-e csinálni az esküvőt. Vajon jól fogunk-e működni együtt?
A Daviddel kötött házasság örökre szól, nem lehet visszacsinálni. Filmekben gondolkozva
ez azt jelenti, hogy Most és mindörökké, Alul semmi, Gyémántok az örökkévalóságnak…
Miután néhány percig azzal kínoztam magam, hogy számba vettem az összes filmet, ami csak
eszembe jutott az életre szóló témakörben, megláttam Maddie-t felém libegni az utcán egy
meglehetősen művészi öltözetben. Hosszú bársonykabátot viselt bordó és aranyszínű ruhával,
mindezt tetézte egy hatalmas arany pillangódísszel a hajában, valamint egy aranyszínű szandállal.
Olyan nagyon örültem annak, hogy újra láthatom a legjobb barátnőmet, hogy visszafogtam
magam, és nem tettem semmilyen megjegyzést a január végi szandálviseletére.
Miközben a művészi és intellektuális megvilágosodás útjára léptünk a galéria számos
festménye és műalkotása között, félretettem magamban minden Daviddel kapcsolatos
gondolatot. Igazán várhat legközelebbig.
Míg Maddie minden festménynél és szobornál megállt, alaposan megvizsgálta, és végigolvasta a
kicsi, de számos információt tartalmazó kártyákat, amelyek a műalkotások mellett voltak elhelyezve, én
egyik kiállított darabtól a másikig lépkedtem, sűrűn gondolva arra, hogy mennyire depressziósnak kellett
lenni ahhoz, hogy valaki ilyen műveket hozzon létre. Ha olyan irodában dolgozna és olyan házban
lakna, mint én, akkor talán egyik-másik alkotás valóban indokolt is lenne.
Már éppen fel akartam hagyni az élni akarással, amikor felfigyeltem egy
festménycsoportra a terem végében. Valójában egy bizonyos festmény vonta magára a
figyelmemet. A többi kiállított darabbal ellentétben ez azonnal ismerősnek tűnt. Olyan
volt, mintha valaha az otthonomban lógott volna a falon.
Leültem a padra a festménnyel szemben, és azonnal belevesztem saját külön
világomba, miközben néztem. Ez végre egy olyan mű volt, amelyet megértettem.
Egy fiatal nőt ábrázolt, aki a sötétkék ég hátterében lebeg. Vörös ruhát visel és hosszú fehér fátylat,

amelyet egy férfi igazgat a fején, hogy tökéletesen mutasson az esküvőre. A háttérben egy templom,
27
körülötte állatok, néhányan hangszeren játszanak – különösen szembeötlő egy hegedűn játszó kecske.
A festmény melletti kártyára pillantottam:
La Mariée (A menyasszony) – Marc Chagall, 1950
Chagall művein gyakran látni fiatal nőket vagy párokat. De kevés olyan megrázó festménye
van, mint a La Mariée, amely a sóvárgást ábrázolja valami után, ami elveszett.
Az 1999-ben forgatott Sztárom a párom című filmben Anna Scott – Julia Roberts –
meglátja a La Mariée egyik reprodukcióját William Thacker – Hugh Grant – otthonában.
Anna később a filmben megajándékozza Williamet az eredeti festménnyel.

Sóvárgás valami után, ami elveszett…

Egy ideig az agyamban keringtek ezek a szavak, mielőtt alászálltak volna a szívemhez,
ahol igyekeztek befurakodni egy olyan zugba, ahova mindaddig semmit sem engedtem be.
Mindig is tetszett az a festmény, amelyet most magam előtt láttam. Azt hittem, hogy a
Sztárom a párom miatt. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy azért tetszik meg
valami, mert egy filmben láttam.
Mint amikor először láttam A szerelem hullámhosszán című filmet, és rákaptam, hogy
késő éjszaka rádiós betelefonáló műsorokat hallgassak… mert hát ki tudja. De ebben az
országban a betelefonálók egész mások, sokkal ijesztőbbek, mint a kedves Sam, akit
Tom Hanks játszott. Inkább az olyan Jeremy Kyle{4}-féle szörnyekhez hasonlítottak.
A Bridget Jones naplója miatt naplót vezettem. Internetes chatszobákat kerestem fel A szerelem
hálójában láttán. Még táncórákat is vettem a művelődési házban, miután először láttam a Dirty
Dancinget. De a mi táncoktatónk nemigen hasonlított Patrick Swayze-re, sőt, még Patrick Dempsey-re
sem. Nem, ha már erről van szó, akkor inkább az Enterprise csillaghajó Patrick Stewartjának egy
nőiesebb változatát kell elképzelni, keresztezve a SpongyaBob Kockanadrág-féle Patrick Starral, és
akkor magunk előtt láthatjuk az én salsatáncoktatómat. És amikor először megnéztem a Micsoda nő!
című filmet, eldöntöttem, hogy egyik jelenetét sem fogom kipróbálni a való életben.
– Végül találtál valamit, ami tetszik? – kérdezte Maddie, miközben leült mellém. – Elég
gyorsan átrohantál a kiállításon.
Egy pillanatig velem együtt nézte a képet, aztán elolvasta az információs kártyát.
– Ó, Scarlett! – dőlt hátra egy sóhaj kíséretében. – Hogy csinálod ezt? Tudhattam
volna, hogy még itt is képes leszel valami filmekkel kapcsolatos dolgot találni.
– Nem az én hibám. Különben is, nem ez az egyetlen oka annak, hogy megnézem ezt a képet.
– Nem? – nézett rám Maddie hitetlenkedve. – Akkor milyen más oka van?
– Merthogy… ez egy menyasszony, ugye… és mi ketten is nemsokára menyasszonyok leszünk.

És az igazat megvallva, Maddie, amiatt gondolkoztam el rajta, ami a kártyán olvasható.

28
 – Igen, tudom, a Sztárom a páromról.
– Nem, nem csak arról. Persze a filmből ismertem fel a képet, de arra a részre
gondolok, hogy „sóvárgás valami után, ami elveszett”.
Maddie az orrát ráncolta.
– Miről beszélsz, Scarlett?
– Nem tudom.
Kezdtem úgy érezni, hogy bárcsak egy szót sem szóltam volna. Bár Maddie a legrégebbi
barátnőm, még ő sem értheti meg azt, amit érzek. Én magam sem értettem ezt az érzést.
– Valahogy mindig is úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből, Maddie. Valami
apró dolog nincs a helyén, mint egy kirakójáték utolsó hiányzó darabja.
Maddie rám bámult. Azt kívántam, bárcsak a filmes ürügy mögé bújtam volna – úgy
sokkal könnyebb lenne.
– Azt akarod mondani, hogy rád tört az esküvő előtti frász? – kérdezte.
Egy pillanatra behunytam a szemem. Egyáltalán nem erre gondoltam, de ha nem
tudom, hogy mire gondoltam, akkor hogyan is várhatnám el mástól, hogy tudja?
– Igen, talán ez az – mondtam, miután kinyitottam a szemem, és újra ránéztem. – Az
utóbbi időben nem vagyok biztos benne, hogy helyesen teszem-e, ha hozzámegyek
Davidhez. Állandóan gyötör a kétely emiatt.
– Milyen kétely? – kérdezte Maddie olyan tekintettel, amely megelőlegezte a választ a következő
kérdésemre, vagyis arra, hogy neki is vannak-e kételyei a Felixszel való házasságát illetően.
– Ööö... – gyorsan gondolkoztam. Nem fedhetem fel Maddie előtt a bizonytalanságom
valódi okát. – Hogy valóban én vagyok-e az, aki neki kell.
Maddie a fejét csóválta, és mosolygott.
– Ó, Scarlett, ne légy buta. Hát persze hogy az vagy, különben miért kérte volna meg a
kezed? Amikor Maddie észrevette, hogy nem mosolygok, ő is újra elkomolyodott.
– Miről jutott eszedbe ez az egész most hirtelen? Szereted Davidet és ő is szeret
téged. Összeházasodtok, és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Ilyen egyszerű.
Neked és Felixnek igen, az. De Daviddel és velem kicsit bonyolultabb a helyzet…
– Daviddel más a helyzet – böktem ki, elkeseredetten próbálva elmagyarázni, hogy mit
érzek. – Ő… többet vár el a feleségétől.
– Mit?
Maddie egy pillanatig értetlen arcot vágott, majd hirtelen elkerekedett a szeme.
– Ó, istenem, úgy érted, hogy csak most tudtad meg, hogy fura az ízlése az ágyban?
Te jó ég, ennyi idő után, és mindig az ilyen csendes típus… Mi a probléma? Gumi…?
Lánc…? Képzeld, ismertem egy fickót, akinek banán és egy bizonyos fagyi kellett…
29
 – Nem, nem, Maddie – csitítottam. – Nem ilyesmiről van szó. Talán hamarabb rá kellett volna
jönnöm, úgy értem, nincs benne semmi új… Vagyis számomra igen, talán ezért tűnik furcsának.
– Mi az, Scarlett? – faggatott Maddie. – Gyerünk, nyögd már ki, tudnom kell.
– Jó, jó – mondtam, és magamban azt kívántam, bárcsak bele se fogtam volna. – Úgy
tűnik, ha David felesége leszek, akkor segítenem kell neki, hogy vendégül lásson
bizonyos embereket. Tudod, leendő ügyfeleket meg ilyeneket.
Maddie bólintott.
– Igen, és…?
– És… ennyi.
Maddie ismét rám bámult, és láttam, hogy rángatózik a szája sarka.
– Ennyi az egész? Ezért vannak kételyeid, hogy hozzámenj-e? Mert esetleg
néhányszor vacsoravendégeknek kell főznöd?
Elpirultam. Elég bénán hangzott így, hogy kiböktem, de az üzleti vacsora kifogása nem
volt teljesen hamis. Csak egyszerűen nem ez volt a teljes igazság.
– Tudod, hogy mennyire rosszul főzök, Maddie. És nem voltál ott tegnap este, amikor David
japán üzleti partnereit szórakoztattuk. Elég pocsékul sikerült, pedig csak étteremben voltunk.
– Miért? Mi történt?
– Gyere – mondtam, és közben vágyakozó pillantást vetettem a galéria kijárata felé –, éhen halok.
Menjünk ki innen, keressünk egy helyet, ahol bekaphatunk valamit, ott majd elmesélem az egészet.
Találtunk egy jó kis borozót ugyanabban az utcában, ahol a galéria volt, és miután
rendeltünk, gyorsan elmeséltem Maddie-nek az én miniatűr Shakespeare-tragédiámat.
– ...és valami egészen furcsát mondott nekem. Azt mondta, hogy „az igaz szerelem
útja egyszer sem sima”.
– Ebben igaza van – mondta Maddie, miközben belekortyolt a vörösborba. – Az igaz
szerelem útja soha nem egészen sima, részben ettől olyan jó az egész. És mitől sikerült
olyan rosszul az este? Szerintem egyáltalán nem volt katasztrofális.
– Nem, de azért átütően sikeresnek sem nevezhetjük. Nézd, Maddie, tudom, hogy nincs
olyan, hogy tökéletes kapcsolat, de nem vagyok biztos benne, hogy David és köztem megvan
az a különleges valami. Tudod, ami közted és Felix között megvan… az a varázslat.
Maddie rám nézett, majd felvonta a szemöldökét, és oldalra billentette a fejét.
– Különleges valami? – ismételte. – Varázslat? Scarlett, egy jó kapcsolathoz adok-
kapok kell, szeretet, megértés, nem különleges valami és varázspálca.
Éppen rá akartam mutatni, hogy nem arra a fajta varázslatra gondolok, amelyet
varázspálcával idéznek elő, amikor a pincérnő megjelent az asztalunk mellett a carbonara
spagettivel és a csirkehúsos salátával – Maddie az esküvője miatt fogyókúrázott.
30
 Néhány falás után úgy döntöttem, hogy felteszek Maddie-nek egy kérdést.
– Maddie, hadd kérdezzek valamit. Felelsz rá őszintén? Maddie
rám nézett. Megrágta a falatot, és csak azután válaszolt:
– Persze hogy igen. Jól tudod.
– Szerinted én megszállottja vagyok a filmeknek?
– Igen – felelte Maddie habozás nélkül.
– Még csak nem is gondolkoztál rajta!
– Nem volt rá szükség. Az vagy.
– De… nem vagyok.
Nem ezt a választ vártam Maddie-től. Azt hittem, hogy nemmel válaszol, és érdeklődni
fog, hogy miért kérdezem. Aztán jól kipanaszkodjuk magunkat, hogy Davidnek már
megint nincs igaza és hogy milyen ostobák a férfiak, és csak egy dologra jók.
– Ne butáskodj, Scarlett. Persze hogy az vagy.
– De miért baj az, ha néha moziba megy az ember?
Maddie letette a villáját, karba fonta a kezét, oldalra billentette a fejét, és kihívóan nézett rám.
– Mi az? – kérdeztem.
– Ugyan. Szerinted nem több ez nálad, mint néha?
– De ott van a munkám. Nem tehetek róla, hogy a mozihoz van köze.
– És?
– Mit és? – kérdeztem őszinte csodálkozással. Erre egyáltalán nem számítottam.
– És a többi.
Tanácstalanul néztem Maddie-re.
– Jó – mondta –, hadd segítsek. Felixszel a Holidayt néztük valamelyik este…
– Ó, imádom azt a filmet! – szakítottam félbe.
– Igen, tudom. Mindenesetre Felix azt mondta, kész csoda, hogy Scarlett ezt még nem
próbálta. Vagyis a lakáscserét.
Ami azt illeti, megfordult a fejemben, amikor először láttam.
– Ezzel azt akarom mondani, hogy már Felix is megjegyzéseket tesz a filmőrületedre.
És ő nem is ismer téged olyan régóta, mint mi.
– Az még nem baj, hogy van egy hobbim, ugye?
– Nem, egészen addig, amíg nem befolyásolja a hétköznapi életedet. Az a helyzet,
Scarlett, hogy nem lehet úgy élni, mintha állandóan egy film szereplői lennénk.
Maddie-re bámultam:
– Már te is kezded? – kérdeztem szomorúan. – Azt hittem, csak David…
– Ezt hogy érted? Többről is van szó, ugye? Erre céloztál az előbb a galériában?
31
 Bólintottam, és elmeséltem Maddie-nek az előző esti veszekedésemet Daviddel.
– Mindenki veszekszik a párjával, Scarlett – mondta Maddie, amikor befejeztem. –
Veszekedés után édes a kibékülés.
Mindig utáltam ezt a mondást. Valahányszor veszekedtünk Daviddel, soha semmi
örömet nem leltem a kibékülésben. Néhány óra vagy néhány nap hallgatás után – attól
függően, hogy mennyire vesztünk össze – egyszerűen csak elkezdtünk újra szót váltani
egymással. Aztán fokozatosan visszatértünk a normális kerékvágásba.
Most jutott eszembe, hogy mostanság miért is töltöttem kevesebb időt Maddie társaságában.
Egyáltalán nem azért, mert túl elfoglalt volt, inkább azért, mert amikor együtt voltunk, mindig
eszembe jutott, hogy mennyivel rosszabb az én kapcsolatom Daviddel, mint az övé Felixszel.
És világos volt számomra, hogy Maddie mostani „szerelmes” állapotában nem értheti
meg, hogy én mit érzek a vőlegényem iránt. Miért is értené meg? Az egyetlen oka annak,
hogy férjhez megy, az, hogy szerelmes. Az én indokaim ennél kicsit bonyolultabbak.
– Ne törődj vele, Maddie. Te ezt nem értheted.
– Próbálom megérteni, Scarlett. Igazán. De egy bizonyos pontig egyetértek Daviddel. Másrészt viszont

– folytatta, miután csúnyán néztem rá az asztal fölött – feltételezem, hogy ha nekem

kellene együtt élnem a stratfordi Laurence Llewelyn-Bowennel, akkor nekem is
szükségem lenne néha egy kis fantáziaterápiára.
Nevetnem kellett. David olyan kevéssé hasonlított a kócos belsőépítészhez, amennyire csak lehet.
– Így már jobb – jelentette ki a barátnőm. – Ezt ritkán látom mostanában – a kezemre
tette a kezét, és elkomolyodott. – Aggódom miattad. Amiatt, amit itt elmondtál és amiatt,
amit az előbb mondtál a galériában. Talán szükséged lenne egy kis kikapcsolódásra.
Rámosolyogtam.
– Egy lakókocsiban? Nem hiszem. Legutóbb is elég pocsék volt.
– Nem úgy gondoltam, hogy Daviddel. Hanem egymagad. Hagyj itt mindent egy időre,
és gondolkozz egy kicsit.
– És szerinted hol tegyem ezt?
Csak azért kérdeztem, hogy a kedvére tegyek. Pillanatnyilag szó sem lehet arról, hogy
otthagyjam a munkát. Bármelyik nap megérkezhet az új popcorngépszállítmány. Ráadásul annak
az esélye, hogy David jó ötletnek tartsa, hogy elmenjek valahova egymagam, egyenlő a nullával.
– David soha nem hagyná, hogy pénzt költsek arra, hogy egyedül elutazzam.
Tudod, milyen. Maddie fintorgott.
– Hm, ez igaz. Hadd gondolkozzam egy kicsit…
Míg Maddie törte a fejét, kortyoltam egyet a borból. Örültem, hogy egyelőre véget ért a kihallgatás.

Nem akartam elhinni, hogy Maddie szerint is megszállott vagyok. Mi baj van ezzel? A mozi számomra
32
egy teljesen ártalmatlan szórakozás. Miért nem képesek ezt belátni?
– Megvan! – kiáltotta Maddie hirtelen, amikor éppen arra gondoltam, hogy kihűl az étel,
ha nem eszem meg hamarosan. – Van egy csodálatos… nem, nem is, egy mesés
ötletem! Nézd, én már majdnem megettem a salátámat. Nem bánod, ha elintézek
néhány telefont, amíg te megeszed a tésztát? Örülni fogsz neki, Scarlett, megígérem.
Vállat vontam, és felvettem a villát, míg Maddie beletúrt a táskájába, és kihalászta a
mobilját. Aztán elkezdett telefonálgatni, miközben sokat nevetett, és ilyesmiket mondott,
hogy „majd fussunk össze valamikor, drágám”. Ezen mosolyognom kellett, mert Maddie
egyáltalán nem volt az a drágámozó típus.
– Nos – mondta végül, miután befejezte –, nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e,
mert bizonyos értelemben ezzel csak még jobban bátorítalak. De ugye azt mondtad az
előbb, hogy szereted a Holiday című filmet?
– Igen – feleltem gyanakodva.
Reméltem, hogy Maddie mániája nem fog valami fura kis ötletet eredményezni, ami
néha előfordult, ha az ember nem figyelt oda eléggé.
– Nos, mit szólnál ahhoz, ha átélnéd annak a filmnek egy részét? Sőt, most, hogy
belegondolok, egyet fizetsz, kettőt kapsz.
– Tulajdonképpen miről beszélsz, Maddie?
– Scarlett, épp az előbb találtam neked egy luxusfészket a Portobello Road közvetlen
közelében, vigyáznod kellene rá egy hónapig.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdeztem, teljesen lenyűgözve barátnőm zsenialitásától.
– Á, csak a megfelelő embereket kell hozzá ismerni. A testvérem egyik barátnőjéé. Eszembe jutott,
hogy JoJo mondta valamikor, hogy Belindának és Harrynek kellene valaki, aki vigyáz a házukra egy
hónapig, amíg meglátogatják Harry szüleit Dubaiban. Még nem sikerült megbízható embert találniuk.
Alig egy hét múlva indulnak, így lehet, hogy te vagy a megváltójuk, drága Scarlett.
Gondolkoztam néhány másodpercig azon, hogy milyen lenne a Holidayben élni. Mindig is
szerettem volna Cameron Diaz lenni – vagy én lennék Kate Winslet? Aztán eszembe jutott valami.
– Azt mondtad, hogy két film, Maddie?
– Igen – vigyorodott el Maddie. – Hol is van a Portobello Road, Scarlett?
– Ó, istenem! – sóhajtottam fel, ahogy leesett a tantusz. – De hiszen az az egyik kedvencem!
– Igen, tudom – mondta csillogó szemekkel. – A Notting Hill!

Oscarra néztem.
Már több mint egy órája lebilincselve hallgatta a történetemet. Egy rövidített változatot
mondtam el neki, kihagyva belőle a túl személyes részeket, de a lényeget így is érthette.
33
 – Tehát a vőlegényed és a legjobb barátnőd az oka annak, hogy elmenekültél? – kérdezte Oscar.
– Ott van még az apám is. De ő nagyjából egyetért a másik kettővel – ha nem tesz túl
rajtuk… – Be akarom bizonyítani, hogy nincs igazuk, Oscar. Bebizonyítom nekik, hogy
egyáltalán nem baj az, hogy ennyire szeretem a mozit, és hogy az élet nem különbözik
annyira a filmektől, mint ahogyan ők gondolják.
– Nos, azt hiszem, már anélkül is valóra váltottad az álmod, hogy ide jöttél volna,
kedvesem. Nekem ez az egész nagyon hollywoodiasan hangzik! – mondta Oscar
elkerekedett szemekkel. – Már látom magam előtt az egészet – magyarázta élénken. –
Szép fiatal lány elindul a nagyvilágba, hogy bosszút álljon az igazságtalanságért,
amelyet a családjától kellett elszenvednie. Már hallom is Red Pepper hangját.
Nevetnem kellett. Red Pepper az a fickó, aki a mély, reszelős hangján az összes
drámai filmelőzetes hangját adja.
– Annyira azért nem rossz a helyzet, Oscar. Tulajdonképpen egyáltalán nem is
Hollywoodhoz illő. Elég katasztrofálisan alakultak a dolgok, amióta itt vagyok.
Arra gondoltam, hogy elvesztettem a címet, és még mindig nagyon bosszantott annak
a férfinak a viselkedése a könyvesboltban.
– De alighogy ideértél. Rengeteg időd van még, hiszen egy hónapot töltesz itt!
Oscar elgondolkozott egy kicsit, majd elmosolyodott:
– Ami azt illeti, elég jól indult a mai nap, nem? Ha már arról beszélünk, hogy a film valóra válhat.
– Igen? És hogyan?
– Ó, istenem, hát mi lesz veled, ha észre sem veszed a kínálkozó alkalmakat? Először
is, összeütköztél valakivel, aki leöntött narancslével…
Szünetet tartott, és várta, hogy leessen a tantusz. Amikor látta, hogy felfogtam, folytatta:
– Ugyanez az ember elhívott magához átöltözni…
Újabb szünet.
– Jó, lehet, hogy nem Hugh Grant, bár ha jobban megnézzük…
Oscar felállt, és megcsodálta magát a kandallópárkány fölötti
tükörben. Nevettem.
– Ráadásul – folytatta – ugyanez az ember meg fog hívni téged ma vacsorára!
– Ma este vacsorát adsz?
– Eredetileg nem terveztem. De most már nincs más választásom, hogy legyen még
egy filmjeleneted, amin elindulhatsz.
– Igazán képes vagy megtenni ezt értem, egy vadidegenért, akivel az utcán találkoztál?
– Kedves Scarlett – mondta Oscar csípőre tett kézzel –, most már igazán nem nevezhetlek

vadidegennek. Egy vadidegen nem ülne a szalonomban, nem enne a kekszemből és nem lenne rajta
34
az én pólóm, ugye?

Ruganyos léptekkel hagytam el Oscar házát, karomon egy szatyorral, benne a tisztára
mosott blúzommal. Továbbá Oscar részletes utasításaival arra vonatkozóan, hogyan
szárítsam meg, amikor megérkezem új ideiglenes otthonomba.
Miközben vígan sétáltam úti célom felé, magabiztosan úgy éreztem, hogy végre jól
alakulnak a dolgok. Találkoztam egy kedves emberrel, aki segíteni akar, és már
vacsorameghívásom is van ma estére!
Ekkor Maddie felhívott, hogy újra útbaigazítson, de ahogy a kezemben tartott papírra
firkált szavakat néztem, azon töprengtem, vajon nem értettem-e félre a szavait.
– Ez nem lehet igaz – mondtam körülnézve. – Biztosan nem jó helyen járok.
Határozottan emlékeztem, hogy Maddie egy kis házat említett a Portobello Road
környékén. Ezek azonban paloták voltak! Az utcanévtábla stimmelt, így lassítottam, és
tovább húztam a bőröndömet a járdán, miközben a házszámokat vizslattam.
Végül ahhoz a házhoz értem, amelynek a száma a cetlin állt, majd felnéztem a nagy, krémszínű
falú házra. Hasonló volt az összes többihez az utcában. Óvatosan kinyitottam a fekete vaskaput.
Biztos voltam benne, hogy az új szomszédaim a nejlonfüggöny mögül kukucskálnak – ha van
egyáltalán nejlonfüggönyük –, hogy lássák, ki kúszik fel Belinda és Harry lépcsőjén.
Megálltam a küszöbön, és a táskámban kezdtem kotorászni. Belinda előző nap futár
útján elküldte nekem a kulcsokat, mert azt mondta, hogy nem bízhatja rá senkire, hogy
beengedjen, amikor megérkezem.
Ezek szerint virágzó jószomszédi viszony jellemzi a környéket.
Kellene vennem egy új táskát, gondoltam, miközben a kulcsokat keresgéltem.
– Jó estét! – hallottam egy hangot a szomszédos ház felől.
Odanéztem, és ugyanott, ahol én álltam, a saját kulcsait keresgélve megpillantottam a
könyvesboltban megismert fiatalembert. Most nem volt rajta az esőkabát és nem volt
nála szatyor, hanem egy sportos, barna bőrdzsekit viselt, fehér pólóval és farmerrel.
– Mit keres itt? – nyögtem
ki. Meglepettnek tűnt.
– Én is kérdezhetném ugyanezt. Hol van Belinda és Harry?
– Elmentek néhány hétre nyaralni. Én… én vigyázok a házukra.
Ha belőled indulok ki, nem csodálkozom azon, hogy nem akarták, hogy az egyik szomszéd
engedjen be a házba – gondoltam, miközben kihalásztam a kulcsot a táskámból.
– Azt hiszem, ez elég elfogadhatóan hangzik.
Milyen kedves szomszéd! – gondoltam fanyalogva, miközben a zárba illesztettem a kulcsot.
35
 – Ez minden? – kérdeztem, szembefordulva vele, fennhéjázónak szánt modorban, azt
sugalmazva, hogy nincs időm az ostoba kérdéseire válaszolgatni.
– Ami azt illeti, nem. Miért gondolta az előbb, hogy a könyvesboltban dolgozom? Úgy
nézek ki, mint egy eladó?
Most, hogy szemtől szemben álltam vele, egyáltalán nem nézett ki annak. Inkább az rítt le
róla, hogy „ne szórakozz velem”, mintsem az, hogy „segíthetek?”. Az új szomszédom magas
volt, kócos, homokszín hajú, és ahogy vádlón nézett rám, halványkék szeme fölött féloldalt
felvont, kérdőre vont szemöldökkel, szinte hasonlított Jude Law-ra a Holidayből. Gyorsan
elhessegettem magamtól ezt a képet. Nem, ilyen messzire azért ne menjünk a filmekben!
– Nem, vagyis akkor és ott úgy nézett ki, másképp nem mondtam volna. Nézze, ma
egészen szétszórt vagyok, ez az első napom itt, és még sok mindent meg kell szoknom.
Reméltem, hogy megsajnál, és zavarba jön amiatt, hogy olyan szemét volt velem. De
ehelyett folytatta a vallatást:
– Ez a szétszórtság jellemző önre? – kérdezte, miközben lassan végigmért tetőtől
talpig. – Gyakran előfordul, hogy gondot okoz rendezni a gondolatait?
Nos, kezdetben úgy gondoltam, hogy Oscar kissé különc, de ezzel a fickóval
összehasonlítva most határozottan normálisnak tűnt.
– Általában nem. Miért kérdezi?
– Csak úgy – felelte elfordulva. Kinyitotta az ajtót, és egy kissé belökte. – Csak a pólója
miatt gondoltam.
Önelégülten rám mosolygott, majd belépett a házába, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.
Lenéztem a zakóm hajtókái közé. Annyira lefoglalt az, amiről Oscarral beszélgettünk, hogy nem is
figyeltem arra, mi van a pólóján.
Sötétkék volt, és nagy fehér betűkkel ez volt ráírva: SZÉT VAGYOK ESVE.
36
 5

Miután sikeresen kinyitottam az ajtót, egy velőtrázó szirénázó hang ütötte meg a fülemet.
A riasztó, amelyre Belinda felhívta a figyelmemet.
Odarohantam a kis fekete dobozhoz, amely a bejárati ajtóval szembeni falra volt
szerelve, és közben eszembe jutott, hogy a riasztó kódját arra a fecnire firkantottam fel,
amelyet elvesztettem, de Maddie csak a címet adta meg telefonon, ezt nem.
Gondolkozz, Scarlett! Gondolkozz!
Emlékeztem, hogy a hat számjegyű kódnak személyes vonatkozásai vannak – erre
gondoltam, amikor Belinda lediktálta. Nos, hogy is volt?
Úgy tűnt, mintha a riasztó egyre hangosabban vijjogna. Vajon mennyi időm van még a rendőrség
kiérkezéséig? Nem jutott eszembe, hogy mit mondott Belinda. Bárcsak egy pillanatra abbamaradna ez
az átkozott vijjogás, hogy tudjak egy kicsit gondolkozni! Ja persze hogy éppen ez a cél.
Koncentráltam.
Nos… az első két szám a születésnapom – ez könnyű. Erre emlékeztem. Aztán… ja, a
melltartóméretem, a kosár nélkül, igen, megvan. És az utolsó kettő… gyerünk, Scarlett…
gondolkozz…! Ó, hát persze, ahányszor a Sztárom a párom című filmet láttam!
Sietve bepötyögtem a biztonsági kódot, és közben imádkoztam, hogy jó legyen a
sorrend. Másodperceken belül elhallgatott a vijjogás.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, behúztam a bőröndömet a lépcsőről, és becsuktam
magam mögött az ajtót. Csak akkor vettem észre, hogy milyen elegáns helyre is érkeztem.
– Nahát! – kiáltottam fel, miközben végigfutott a szemem a kávé- és krémszínű hallon.
– Nahát, nahát!
Gyorsan bejártam a házat, minden helyiségbe bekukkantottam, miközben nem
győztem ámuldozni és egyre izgatottabb lettem.
Belindának és Harrynek biztosan jó sok pénze van, és szerencsére az ízlésükkel sincs
gond. Az egyszerű falakat merész műalkotások díszítették, minden szoba világos és
szellős volt, de egyúttal meleg és barátságos is. Az egész ház sikkes, egyszerűségre
törekvő stílusban volt berendezve, ami nekem nagyon tetszett.
Kiválasztottam az öt hálószoba közül az egyiket, amelyikben aludni szeretnék. Bíbor- és
orgonaszínekben pompázott. Szép selyemtakaróval volt leterítve az ágy, rajta díszpárnák, az ablakot
földig érő nyersselyem függönyök díszítették. Ez nagyon jó lesz – gondoltam, miközben arccal előre az
37
ágyra vetettem magam, szétvetett karral és lábbal, ugyanúgy, mint Kate Winslet
Cameron Diaz udvarházában a Holidayben. Aztán hanyatt fordultam, és még egy kicsit
fekve maradtam, miközben megcsodáltam a szép új környezetemet.
– Haha! – közöltem az üres szobával. – Egy! Itt az első teljesen spontán és
tökéletesen ártatlan filmbeli pillanatom, és még csak öt perce vagyok itt!
Az volt a szándékom, hogy amint letelik az egy hónap, hazamegyek, és bizonyítékok egész
sorát tárom majd a többiek elé arra vonatkozóan, hogy hasonló dolgok történtek velem, mint a
filmekben. Ezzel fogom meggyőzni a kétkedőket. Eltökéltem, bebizonyítom, hogy amit az én fura
kis rögeszmémnek tartanak, az nem is olyan különc és bizarr dolog, mint ahogyan ők gondolják.
A legtöbbször a filmek nem is különböznek nagyon a valódi élettől – csak meg kell
találnom a módját, hogy ezt bebizonyítsam.
Úgy értem, nyilvánvalóan semmi esélyem arra, hogy egy negyvenhatezer tonnás
óceánjárón hajózzam éppen akkor, amikor az egy jéghegynek ütközik, de mi gátolhat meg
abban, hogy annyi esküvőre menjek el, amennyit csak találok, abban a reményben, hogy a
vőfély elfelejti elvinni a gyűrűket, vagy a menyasszonyt jelnyelven kirúgja a vőlegény bátyja?
Jó, lehet, hogy nem ez a két legjobb példa, de biztos nem olyan nehéz filmjeleneteket
találni a hétköznapi életben. És végül is itt vagyok Notting Hillben, és jól indult a dolog,
mert megismerkedtem Oscarral.
Tudtam, hogy a többiek azt hiszik, egyszerűen csak szükségem van egy kis időre,
amíg egyedül lehetek, hogy összeszedjem magam, hogy elgondolkozzam az életemen
és azon, mihez szeretnék kezdeni vele. Apa különösen szerette volna, hogy ezt tegyem.
Apám járt a fejemben.
Csak futólag említettem Oscarnak. Azt mondtam, hogy apa egyetért Maddie-vel és Daviddel. De
az igazság az volt, hogy legalább annyi köze volt ahhoz, hogy itt vagyok, mint nekik, ha nem több.
A Maddie-vel a galériába tett látogatásunk másnapján David és én nagyon feszültek
voltunk, kétségbeesetten igyekeztünk minél kevesebb időt tölteni egymás társaságában,
hogy ne kelljen beszélnünk a péntek esti veszekedésünkről.
Így kivételesen mire eljött a hétfő reggel – és azon kaptam magam, hogy felfelé
lépkedek a betonból öntött lépcsőn abba az egyszerű, szürke épületbe, amely otthont
adott apró, kétszobás irodánknak –, megkönnyebbülést éreztem, hogy dolgozni
mehetek.
Az az épület, amelyben mostanában az életem nagy részét töltöttem, valaha egy pszichiátriai
intézetnek adott otthont, vagy elmegyógyintézetnek, ahogy akkoriban nevezték, mígnem egy haladó
gondolkodású építész a hetvenes években át nem alakította a rogyadozó épületet irodaházzá. Ahogy
naponta végighaladtam a folyosókon, teljes szívből együtt éreztem a hajdanvolt lakóival, akik oly sok
évvel ezelőtt be voltak ide zárva. Én legalább minden munkanap végén hazamehettem ebből a
38
nyomasztó épületből, míg nekik állandóan itt kellett lenniük, anélkül, hogy láthatták volna
a fényt az alagút végén.
A részidős titkárnőnket Mrs. Jamesonnak hívták. Én magamban Miss
Buzgómócsingnak neveztem, ezzel is próbáltam egy kis színt vinni a hosszú és unalmas
hétköznapokba, és úgy tettem, mintha ez a pici, szürke kis iroda a központi hírszerző
ügynökség fészke lenne. Mrs. Jameson már javában szorgoskodott, amikor
megérkeztem. Aranykeretes szemüvege fölött rám mosolygott, ahogy beléptem az ajtón.
– Jó reggelt, kedves, hogy van ma? – kérdezte felnézve a gépelésből. – Borzalmas
szél van odakint ma reggel, majdnem elfújt, amikor leszálltam a buszról.
– Igen – helyeseltem, miközben sietve kigomboltam a kabátom. – Kissé csípős. Apa már bent van?
– Igen, kedves, már bent van. Azt hiszem, éppen telefonál.
– Jó, rendben. Köszönöm, Mrs. J. – mondtam, miközben felakasztottam a kabátom az iroda sarkában
lévő régi fa ruhafogasra. Azt reméltem, hogy ma reggel sikerül korán beérnem, és jó benyomást tennem
apára. Talán enyhíti a megrázkódtatását, ha megemlítem, hogy elfogadom Maddie ajánlatát.
Ekkor hirtelen kicsapódott apa irodájának ajtaja. Apám nyilvánvalóan befejezte a telefonálást.
– Jó reggelt, Scarlett! Örömmel látom, hogy végre sikerült időben beérned – köszöntött, miközben
elment mellettem, hogy letegyen néhány iratot Mrs. Jameson asztalára. – Ez az az elszámolás, amiről
beszéltem, Dorothy. Ellenőrizné a számlákat augusztusig visszamenőleg, kérem?
– Nem késtem – mondtam az órámra nézve. – Sőt, korábban értem be, apa.
– Kivételesen – motyogta, miközben az irattartó szekrényben keresgélt.
Mrs. J. az égre emelte tekintetét, és hangtalanul odasúgta nekem: – Rosszkedve van
– miközben apám még háttal állt neki.
Így beléptem abba a szűk kis helyiségbe, amely apával közös irodánk volt. Hallottam,
hogy becsukódik mögöttem az ajtó.
– Jól telt a hétvégéd? – érdeklődött apám, miközben átlapozta a magával hozott iratokat.
– Ööö…, eltelt – feleltem óvatosan.
Úgy tűnt, nem ez a legjobb alkalom arra, hogy megemlítsem Maddie ötletét. Valójában most, hogy
újra együtt dolgoztunk, úgy éreztem, soha nem jön el a megfelelő alkalom. Úgy döntöttem, egyelőre az
lesz a legjobb, ha haladok a munkámmal. Kivárok, hátha majd később eljön az én időm.
A hétfő délelőtt további részében utánajártam néhány kiegyenlítetlen számlának, míg
apa potenciális ügyfelekkel tárgyalt annak előnyeiről, mi lesz, ha beállítanak egy
popcorngépet a büféjükbe. Aztán, mialatt a banknak telefonált az üzleti hitelünk
kiterjesztésével kapcsolatban, én a neten szörföztem, miközben úgy tettem, mintha egy
levelet gépelnék. Ugyanolyan agyzsibbasztó irodai nap volt ez is, mint az összes többi.
Hamarosan kimerítettem az összes megjelölt filmes honlapot, és éppen rá akartam menni a
39
robbiewilliams.com-ra, amikor észrevettem, hogy apa az íróasztala mellől figyel.
Gyorsan kiléptem az internetből.
– Scarlett! – kezdte lassan.
– Igen – mondtam, újra felnyitva a levelet, amelyet állítólag gépeltem.
– Minden rendben van veled mostanában?
– Igen – feleltem, erősen figyelve a monitorra.
– Biztos vagy ebben?
Felnéztem. Mi folyik itt? Apa nem szokott a lelkiállapotomról érdeklődni munkaidőben.
– Igen.
Apám felsóhajtott.
– Scarlett, nekem is van szemem. Észrevettem, hogy az utóbbi időben más
vagy. Mi a baj? Vállat vontam.
– Semmi.
Apám felvonta a szemöldökét.
– Igazán semmi, apa.
– Daviddel van valami?
– Talán.
– Scarlett, gyerünk, ennél valamivel többet szeretnék tudni. Férfi vagyok, nem vagyok
jó ebben a párkapcsolati dumában.
Félig-meddig elmosolyodtam.
– Egészen jól megbirkóztál vele régebben, amikor problémáim voltak.
– Muszáj volt, nem? – mondta apa morgósan. – Nem volt más, aki megtette volna. Veszekedtetek?
– Nem, nem történt semmi ilyesmi – hazudtam.
– Biztos? – kérdezte apa, figyelmesen nézve rám barna szemével az olvasószemüvege fölött.
– Igen… – kezdtem. Aztán elhallgattam. Várjunk csak, valami nem stimmel…
– Eljött hozzád, ugye? – kérdeztem hirtelen, ahogy rájöttem a hiányzó összefüggésre.
Apám átlapozta az íróasztalán heverő iratokat, mint egy hírolvasó a híradó végén,
aztán visszatette őket ugyanoda, mint ahonnan felvette.
– David valóban eljött hozzám szombaton. Úgy tűnt, hogy nagyon aggasztják bizonyos dolgok.
– Milyen dolgok? – kérdeztem feszült hangon.
– Nos, Scarlett, ne húzd fel magad, csak azért, mert David aggódik a kapcsolatotok miatt.
– Nem húzom fel magam – mondtam, miközben az asztal alatt ökölbe szorult a kezem. – Csak nem
értem, hogy miért keresett meg David, ennyi az egész. Ami közöttünk történik, az a mi dolgunk.
– Azért, mert aggódik miattad. – Apa levette a szemüvegét, és odajött hozzám. Esetlenül felült az

íróasztalom sarkára. – Azt mondta, hogy mostanában olyan más vagy. És, mint ahogyan az előbb
40
említettem, én is ugyanezt vettem észre.
Meglepett, hogy ezt mondja. Azt hittem, egészen jól leplezem a dolgokat. Erre egy
hétvége leforgása alatt David kioktat az álmodozásaim miatt, Maddie barátnőm a filmek
iránti rajongásom miatt, és most apa… nos, egészen pontosan mi is apa észrevétele?
– Még mindig szereted Davidet, ugye? – kérdezte apa néhány pillanatnyi gondolkodás
után. – Vagyis ennyire azért nem rossz a helyzet, ugye?
Ahogy lenézett rám, a válaszomat várva, az arca csupa aggódás volt.
– Igen, apa – válaszoltam reflexszerűen, gondolkodás nélkül, inkább azért, hogy
megnyugtassam. – Még mindig szeretem Davidet… legalábbis azt hiszem.
Apa egy pillanatra megkönnyebbülést mutatott, majd újra megkeményedtek az arcvonásai.
– Hogy érted azt, hogy azt hiszed? Ó, Scarlett, hát miért egyeztél bele abba, hogy
hozzámenj szegényhez, ha nem vagy biztos benne, hogy még mindig szereted?
– Jobb ötletem nincs idén tavaszra – vontam vállat, mert nem akartam elmondani neki az igazi okot.
– És David különben sem szegény.
– Scarlett! – kiáltott föl Apa, kétségbeesetten beletúrva őszülő hajába.
– Nos, így igaz. Egy ideig úgysem lesz más izgalomban részem, mint ez az esküvő.
Apa a fejét rázta, és felállt az asztalomról.
– De én azt hittem, hogy szereted Davidet – mondta, fel-alá járkálva az irodában. –
Úgy értem, közösen vettetek házat meg minden.
Mintha egy kis barkácsolás számítana valamit. Ahogy most éreztem David iránt, a világ
összes pillanatragasztójára szükségem lett volna, hogy összekössön minket. De apa olyan
zaklatottnak tűnt erre a gondolatra, hogy úgy éreztem, jobb, ha óvatosabb vagyok vele.
– Nem azt mondtam, hogy nem szeretem, csak azt, hogy már nem vagyok benne biztos. – Egy
pillanatra elhallgattam. – Úgy értem, honnan tudhatjuk, hogy igazán szeretünk valakit? Honnan
tudhatjuk, hogy helyesen cselekszünk, amikor egy életre elkötelezzük magunkat valaki mellett?
Apám elgondolkodott ezen.
– Sosem tudhatod biztosan, Scarlett. Egyszerűen érzed, hogy ő az, aki neked való.
– Te így érezted anyával? – tettem fel a kérdést gondolkodás nélkül. Felálltam a székemről, és
lassan odamentem hozzá. – Érezted, hogy… – haboztam – …elvarázsolt, amikor először találkoztatok?
Láttam, hogy apa megmerevedik, és elszáll belőle az elmúlt percek minden
gyöngédsége és megértése. Kevésbé sértettem volna meg azzal, ha obszcén
káromkodásban török ki. Megszegtem az O’Brien-féle alapvető szabályt.
Szóba hoztam anyámat.
– Jobban szeretném, ha anyádat kihagynánk ebből a beszélgetésből – mondta,
visszavonulva az iroda másik részébe, saját íróasztalának menedékébe.
41
 – Tudom, te mindig jobban szeretnéd őt kihagyni mindenből. – Éreztem, hogy az
arcomat elönti a forróság, a kezem kezd ismét ökölbe szorulni. – De lehet, hogy én néha
szeretnék róla beszélni. Végül is az anyám volt és a te feleséged!
– Köszönöm, Scarlett, mindezzel magam is tisztában vagyok – mondta apám, hidegen
reagálva a kitörésemre. – De anyád huszonhárom és fél évvel ezelőtt úgy döntött, hogy
távozik az életünkből. Így nem látom be, hogy milyen része lenne most benne.
– Nem akarom, hogy része legyen benne, csak beszélni szeretnék róla néha, esetleg
megtudni róla valamit. Még azt sem tudom, hogy nézett ki, az ég szerelmére! – néztem
vádlón az apámra. – Bizonyára létezésének minden tanújelét megsemmisítetted, amikor
elment, mert anyának soha semmi nyomát nem találtam a házban. Míg a legtöbb gyerek
az eldugott karácsonyi ajándéka után kajtatott, én az anyám fényképeit kerestem!
Ledobtam magam a székemre, és egy pillanatig úgy néztünk egymásra, mint a hadban
álló felek, akik azt lesik, hogy mi lesz az ellenség következő lépése.
Apám adta be előbb a derekát.
– Scarlett, sajnálom – éreztem a hangjában az őszinte megbánást. – Nem tudtam,
hogy ez ennyire felkavar téged.
– Amikor kicsi voltam, nem számított – mondtam kissé meglágyulva. Apával sosem tudtunk
hosszasan haragudni egymásra. – Akkor teljesen normálisnak tűnt, hogy csak apám van. De amikor
nagyobb lettem, szerettem volna megtudni, hogy ki vagyok és honnan jövök. Úgy értem, biztos ő is
szerette a filmeket, mint én, különben nem adtátok volna nekem a Scarlett nevet. Nem valószínű, hogy
te választottad – néztem apára –, te nem szereted a filmeket. – Próbáltam az arcát fürkészni, de szokás
szerint semmit sem lehetett kiolvasni belőle. – De hasonlítok hozzá még másban is?
– Ó, ha tudnád, mennyire!
– Úgy érted, külsőleg? – kérdeztem reménykedve. Ilyen messzire még sosem jutottunk el.
– Részben – felelte, miközben újra odajött az íróasztalomhoz. Ezúttal a székem mellé térdelt, én meg
lenéztem rá. – A zöld szemed… – mondta, gyengéden megfogva az arcomat – …igen, azt
egyértelműen tőle örökölted. Emlékszem, amikor megszülettél, anyád nagyon boldog volt, hogy pont
olyan a szemed, mint Vivien Leigh-nek. Mindenki mást megdöbbentett a kócos fekete hajad, de anyádat
nem, ő azt mondta, hogy te vagy az ő tökéletes Scarlettje. Az Elfújta a szél volt a kedvenc filmje.
Figyelmesen néztem apámat. Kedvességet láttam a szemében és éreztem a
hangjában, miközben beszélt. Azelőtt soha nem mesélt nekem így anyámról; máskor
mindig hideg volt a szeme, és gyűlölet sugárzott a hangjából, amikor szóba került.
De ugyanolyan gyorsan vége lett a révületének, mint ahogyan elkezdődött.
– De a külsődön kívül a viselkedésed még jobban őrá emlékeztet – felállt. – Anyád is állandóan

butaságokat nézett a moziban, ugyanúgy, mint te. A filmek teletömték a fejét irreális reményekkel és
42
vágyakkal azzal kapcsolatban, hogy milyennek kell az életnek lennie, így soha nem volt elégedett azzal,
amink volt. És mindig a felhők között járt, ugyanúgy, mint te! Amikor David eljött hozzám szombaton,
meg tudtam érteni, mit érez. Olyan volt, mint az a helyzet, amelybe én kerültem több mint húsz éve.
– Ez nem igazságos – feleltem.
Eltökéltem, hogy megvédem magam, ugyanakkor próbáltam megemészteni a sok új információt,
amelyet apától kaptam. Az utóbbi két percben többet megtudtam anyámról, mint életemben eddig
összesen. De közben itt volt ez az egész marhaság, amit David beképzelt magának.
– Én nem járok a felhők között. Lehet, hogy néha kicsit unalmas az életem, és akkor elütöm az
időt valamivel. És igen, néha ennek köze van a filmekhez, és ettől néha elgondolkodom azon,
hogy talán több is van az életben annál, mint ami itt Stratfordban vár rám. Ez olyan nagy baj?
Apám sóhajtott.
– Úgy érted, hogy valahol olyan élet vár rád, amely jobban hasonlít azokra a csöpögős filmekre,
amelyeket állandóan nézel? Ahol egy jóképű herceg vár rád egy torony tetején, és minden happy
enddel végződik? Biztos ilyesféle filmeket nézel a moziban, nem a véres-lövöldözős fajtát.
– Nem. Miért is nézném azt? Azért járok moziba, hogy szórakozzam, nem azért, hogy
szörnyülködjem vagy rettegjek.
– De az a valóság, Scarlett. Az élet nem olyan, mint egy doboz bonbon.
– Sosem tudod, mit kapsz ki belőle? – sugalmaztam segítőkészen.
– Micsoda?
Úgy tűnik, a Forrest Gumpot kihagyta.
– Ne törődj vele, nem számít, apa. Egy filmből van.
– Látod? Még úgy is beszélsz, mint a filmekben. Scarlett, az élet nem egy film, és nem
élhetsz úgy, mint egy filmben, különösen nem egy olyanfajta filmben, amely a jelek
szerint megtölti a fejed butaságokkal.
Apám kétségbeesetten beletúrt a hajába, és hátat fordított nekem.
– Jaj! – mondtam, és az asztalba vertem a fejem. – Miért mondja folyton mindenki ezt?
Honnan tudjátok, hm? – kérdeztem. – Honnan tudhatnátok? Vegyünk például téged, apa:
sosem mentél sehova és sosem kezdtél semmit az életeddel. Lehet, hogy rengeteg
érdekes dolog várt volna rád, ugyanúgy, mint ahogy a filmekben szokott.
Apám szembefordult velem:
– Úgy tűnik, elfelejted, hogy a fő oka annak, hogy sosem mentem sehova és sosem csináltam semmit, az
volt, hogy téged neveltelek. Egyedül. Egyedülálló szülő voltam, aki próbált felépíteni egy vállalkozást,
amelyből tisztességgel megélhetünk. És ez még azelőtt volt, hogy divatba jött volna, ami mostanában oly
jellemző, hogy az ember egyedül nevelje a gyerekét. Keményen dolgoztam, hogy megalapozzam a jövőmet,
így nem vethettem bele magam mindenféle kalandokba, ahogy szerinted kellett volna.
43
 Az irodára leszálló csendet csak Mrs. Jamesonnak a szomszédos helyiségből
áthallatszó klaviatúrán történő monoton pötyögése törte meg.
Apám sértődötten, dühösen és zavartan állt, és olyan szomorúság volt a szemében,
amelyet képtelen voltam elviselni.
– Nagyon sajnálom, apa – mondtam halkan, miközben felnéztem rá az íróasztalom mellől.
– Tudod, hogy nagyra értékelek mindent, amit értem tettél gyerekkoromban. Igazán.
Apám ellágyulva rám nézett.
– Én is sajnálom, hogy kiabáltam, Scarlett – kitárta a karját. – Túl nagy vagy már
hozzá, hogy megöleld a te öreg apádat?
Felálltam, odamentem hozzá, és a karjába vetettem magam.
– Soha nem leszek túl nagy ehhez.
– Tudod, hogy csak segíteni akartam, ugye?
Bólintottam, miközben a még mindig ismerős illatú mellkasához bújtam.
– Csak arról van szó, hogy látom, hogy úgy nősz fel, hogy állandóan filmeket nézel, filmekről olvasol,
és mindig azt képzeled, hogy egy filmben játszol. Semmi baj nincsen a mozival. Isten a
megmondhatója, anélkül nem lenne ez a vállalkozásunk. De szeretném, ha megértenéd, hogy a
valóságban kell élned, valódi emberekkel, valódi élethelyzetekben. Nem akarom, hogy úgy járj, mint…
Apám nem fejezte be a mondatot.
– Mint ki, apa?
– Ööö… mint az olyan emberek, akik végigálmodozzák az életüket, ahelyett, hogy valamit
kezdenének vele – apa eltolt magától, és a szemembe nézett. – Scarlett, nem élhetsz tovább
úgy, mintha az életed egy forgatókönyv alapján működne. És azok után, amit David mondott
nekem tegnap este, ha így folytatod, el fogod őt veszíteni… és a józan eszedet is.
Már majdnem azt mondtam, hogy az nem is lenne olyan rossz, amikor eszembe jutott az egyik
ok, amiért beleegyeztem, hogy hozzámegyek Davidhez, és gyorsan leállítottam magam.
Apám kibontakozott az ölelésemből, és odament az ablakhoz. Egy pillanatnyi
gondolkodás után ismét felém fordult.
– Scarlett, azt mondom neked, amit Davidnek mondtam tegnap este. Azt hiszem, jó lenne egy
kis időt távol töltened, hogy összeszedd magad, és átgondold a dolgokat. Mit szólsz hozzá?
Próbáltam leplezni az örömömet. Hát nem pont ezt szerettem volna kérni tőle ma
reggel, amikor bejöttem az irodába? Arra nem számítottam, hogy apám tálcán nyújtja
majd felém, nagy piros masnival átkötve.
– Ööö… ez jó ötletnek tűnik – mondtam óvatosan, felkészülve arra, hogy apa talán
nem ugyanúgy képzeli a távollétet, mint én.
– Mi lenne, ha néhány hétig szabadságot vennél ki? – javasolta apa.
44
 – Lehetne egy hónap? Azalatt rengeteg időm lenne az életemen gondolkozni. Így
valószínűleg helyes következtetésre jutnék, nem?
Apa eltöprengett ezen egy pillanatig.
– Jó. Ha úgy gondolod, hogy ennyi időre van szükséged, legyen.
Bólintottam.
– Rendben. Biztos vagyok benne, hogy Dorothyval elboldogulunk egy ideig kettesben.
Van valami elképzelésed arról, hogy hova szeretnél menni?
– Ööö… nem. De azt hiszem, nem túl messzire.
– Nos, legyen inkább messze. Mert azt akarom, Scarlett, hogy egy hónap múlva úgy
jöjj vissza, hogy okos döntéseket hoztál a jövődet illetően. David csak úgy fog
beleegyezni a távollétedbe, ha úgy gondolja, hogy erősebb lesz tőle a kapcsolatotok.
– Igen, tudom – mondtam, egy pillanatig Davidre gondolva. – És ne aggódj, apa. – nyugtattam meg. –
Egy hónap múlva úgy fogok visszatérni, hogy bebizonyítom, sokat gondolkodtam az életemen.
És ami még fontosabb, bebizonyítom neked, Davidnek, sőt Maddie-nek is, hogy nem
hiábavaló álmodozással töltöm az életem. Az élet olyan, mint egy film, és nemcsak néha,
véletlenül élhetjük meg filmszerűen, hanem mindennap, újra meg újra.

Nem tudom, mit mondhatott apám Davidnek azon a hétvégén arról, hogy egy időre elutazom – talán
megígérte, hogy segít neki kitapétázni, vagy valami ilyesmi –, de Davidnek semmilyen ellenvetése nem
volt. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Azt hiszem, maga az a tény, hogy egy házra vigyázok egy
hónapig és nem valami drága hotelre vagy vidéki házra költöm a pénzt, sokat enyhített a helyzeten.
45
 6

Aznap este, amikor Oscar vacsorájára indultam, harmadik próbálkozásra végre sikerült
magamat rávenni, hogy az utcára merészkedjem ebben a hidegben.
Volt néhány „apró” nézeteltérésem a riasztóval, mielőtt kompromisszumot kötöttünk volna: a riasztó
jól viselkedik, elfogadja a kódot, amit bepötyögök, és szófogadóan beállítja önmagát, készen arra, hogy
megvédje Belinda és Harry otthonát a betörőktől. Cserébe én nem tépem le a falról és nem taposom
szét oly módon, hogy a belseje már csupán egy kenyérpirítóhoz legyen felhasználható.
Végül boldogan megállapítottam, hogy mindkét fél tartja magát az egyezséghez, ezért
egy határozott mozdulattal behúztam magam mögött az ajtót, és lementem a lépcsőn a
járdára. Míg ezt tettem, hallottam, hogy nyílik és csukódik a szomszédos ajtó.
Jaj, ne! – gondoltam, a földre szegezve a tekintetem. Már csak ez hiányzott.
– Jó estét! – köszöntött.
– Helló! – feleltem, kényszeredetten visszafordulva. – Éppen indulok.
– Igen, látom – konstatálta, fesztelenül lesétálva a lépcsőn.
A nagyokos.
– Merre megy? – kérdezte, ahogy odaért hozzám.
Könyörgöm, csak ne ugyanarra, mint te.

– Ööö…, erre – mutattam Oscar házának irányába.

– Én is. Mehetünk együtt?
Muszáj?
– Persze – feleltem kényszeredett mosollyal.
Ahogy egymás mellett sétáltunk a Lansdowne Roadon, felettébb örültem annak, hogy Oscar
háza a szomszédos utcában található. Legalább nem kell túl sok időt ennek az idiótának a
társaságában töltenem. Eléggé feszélyezve éreztem magam, ahogy ott mentem mellette. Míg ő
rajta még mindig egy könnyű dzseki és póló volt, én a februári hidegben úgy festettem, mintha egy
menő síruha-katalógusból bújtam volna elő a vastag télikabátommal, kalapommal és sálammal.
– Szerintem ha már szomszédok leszünk, be kellene mutatkoznunk egymásnak –
mondta néhány lépés után. – Sean a nevem.
Nyújtotta a kezét.
– Scarlett – mondtam, menet közben röviden kezet rázva kesztyűs kezemmel.
– Szokatlan név.
46
 – Igen – feleltem fogcsikorgatva.
Most jön a következő kérdés… A következő kérdés az illető korától függött. Seanra
nézve úgy gondoltam, a nyilvánvaló kérdést teszi fel – és így is történt.
– Az Elfújta a szélből van?
Talált! Ha annyi fontom lenne, ahányszor megkérdezték ezt tőlem…
– Igen. Ez volt anyám kedvenc filmje.
Legalább erre most már az igazságnak megfelelően válaszolhattam.
Ha Sean néhány évvel fiatalabb lenne, vagy ha éppen udvarolni készülne, akkor azt
kérdezi: „Ó, mint az a színésznő, Scarlett Johansson?”
Sean mindentudóan elmosolyodott.
– Mi az? – kérdeztem.
– Á, semmi. Szép név, ennyi az egész.
– Köszönöm.
Tovább mentünk egymás mellett.
– Itt el kell fordulnom – mondtam, és megálltam, mielőtt átkeltem volna az úton.
– Rendben – mondta Sean, miközben megállt mellettem a járda szélén –, nekem is.
Csendben álltunk ott, mint két iskolás, akik együtt kelnek át az úton. Balra nézünk, jobbra
nézünk, ismét balra nézünk. Aztán egymásra, megerősítésképp, mielőtt kiléptünk volna az útra.
– Nos, hova igyekszik ma este? – kérdezte Sean. – Valami érdekes helyre?
– Vacsorára, ami azt illeti.
– Igazán? Milyen különös! Én is.
Nem, ez nem lehet igaz, ugye? – kérdeztem magamban, ahogy Oscar házához értünk.
– Csak nem ide véletlenül? – kérdeztem, bár már biztos voltam benne, hogy tudom a választ.
– Nos, ami azt illeti…
– Scarlett, de jó, hogy itt vagy! – köszöntött Oscar, ahogy Delilah-val a karjában
kinyitotta az ajtót. – És látom, hogy már meg is ismerkedtél Seannal.
A másik vacsoravendégre
néztem. Vigyorgott.
– Úgy tűnik, a nevénél többet is megtudok ma este, Scarlett.
Mindketten egyszerre indultunk felfelé a szűk bejáraton. Sean félreállt, hogy elengedjen.
– Hölgyeké az elsőbbség.
– Köszönöm.
Oscarhoz léptem, aki elég pompázatosan festett mélybíbor ingében és hozzá illő skót kockás
szövetnadrágjában. De még mindig nem tudtam, hogy kire emlékeztet. A legtöbb embert sikerült
valamilyen filmszereplőhöz, rosszabb esetben kettőhöz is hasonlítani. Oscarról most éppen John
47
Hannah jutott eszembe a Négy esküvő, egy temetésből, valamint Tom, Bridget Jones
fura barátainak egyike.
– Ezt neked hoztam – nyújtottam át egy üveg bort. – És – kihangsúlyozva a gesztust, Sean
felé emeltem a másik kezemben tartott szatyrot – visszahoztam a pólódat, amit kölcsönadtál.
– Kedvesem, nem kellett volna. Igazán egyikre sem lett volna szükség. Fáradjatok
beljebb! Alig várom, hogy bemutassalak benneteket a többieknek. Gyere, Sean – fordult
Oscar a szomszédomhoz. – Itt van az egész társaság.
Amint bementünk, Oscar elvette a kabátunkat, és bekísért a szalonba. Öten ültek ott
két pamlagon és egy támlás heverőn, bort ittak és beszélgettek.
– Nos, figyelem, szeretném bemutatni Scarlettet – jelentette be a házigazda, és összeütötte
a tenyerét, hogy felhívja magára a figyelmet. – Seant persze mind ismeritek – tette hozzá.
– Bár néha az ellenkezőjét kívánjuk – jegyezte meg egy nagyon rövid, fekete hajú nő, aki
rengeteg színes gyöngyöt viselt. Amikor mindenki nevetett, megkönnyebbültem, hogy csak viccelt.
– Akkor veled kezdjük, Vanessa. Scarlett, ő Vanessa, az övé a mellettem levő bolt.
– Szia – üdvözöltem. – Mit lehet nálad vásárolni? Ruhákat, mint Oscarnál?
– Főként leszbikus erotikus könyveket – felelte, miközben végigmért. – Gyere be
egyszer, nézd meg. Megköszörültem a torkom, és udvariasan elmosolyodtam.
– Igyekszem sort keríteni rá.
– Vanessa, hagyd már abba az ugratást! – korholta Oscar. – Nos, Vanessa mellett ül
Lucian és Patrick, az övék az egyik régiségbolt a piac mellett.
– Szia – köszöntek kórusban. Aztán egymásra nézve kuncogtak, mint a gyerekek.
– Ott a heverőn Brooke ül. Brooke modell.
Brooke úgy nézett ki, mint aki étvágycsökkentőket reklámoz. Ma este biztos nem eszik
semmi mást, csak köretet, gondoltam fanyarul.
Brooke lazán integetett.
– És végül, aki mellette ül, Ursula, az én legjobb barátnőm.
Ursula melegen rámosolygott Oscarra, majd ugyanúgy rám is. Vállig érő homokszín haja volt és
világoskék szeme, amely ugyanolyan melegséget árasztott, mint a mosolya. Százszorszépmintás
ruhát viselt, amilyet az ötvenes években hordhattak. De ami azonnal elbűvölt benne, az az volt,
hogy úgy nézett ki, mint Emma Thompson és mindenkori kedvencem, Kate Winslet keveréke.
– Szia, hogy vagy? – kérdezte. – Én belsőépítész vagyok, ha már mindenki
foglalkozását elmondtuk. Nem csupán Oscar hivatalos barátnője.
Néhányan kuncogtak, így hálásan visszamosolyogtam rá, miközben próbáltam nem túl
feltűnően bámulni.
– Nos, ennyien vagyunk – dalolta Oscar.
48
 – Khm! – köszörülte meg mögöttem a torkát Sean.
– Már megismerkedtetek Scarlettel, nemde? Ó, rendben – sóhajtott Oscar, amikor
Sean felvonta a szemöldökét. – Scarlett, ő Sean. Sean csak azért van itt, mert Ursula
testvére, és gyorsan kellett valaki, hogy párosan legyünk.
Sean vigyorgott.
– Köszönöm a kedves bemutatást, Oscar, tudod, hogy viszonzom az érzéseidet.
Oscar megrázta a fejét és felhorkant.
Azon kaptam magam, hogy rámosolygok Seanra.
Visszamosolygott, miközben Oscar kilibegett a konyhába, azt mormolva, hogy hoz még bort.

Miután az est kezdetén mindenkinek bemutattak, azon töprengtem, mibe is keveredtem, hogy
ezzel a vegyes társasággal vacsorázom. De fölösleges volt az aggodalmam, mert az este
gondolatébresztő beszélgetésekkel, sok-sok nevetéssel és nagyon finom vacsorával telt –
amelyről Oscar később bevallotta, hogy időszűke miatt hozatta valahonnan.
A csokis brownie különösen étvágygerjesztő volt.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Oscar, amikor észrevette, hogy mind elfogyott. – Egy sem
maradt, most nem csinálhatjuk azt!
– Mit, Oscar? – kérdezte Brooke.
Tévedtem vele kapcsolatban – ugyanannyit evett, mint a többiek, még a vaníliafagyival
feltálalt brownie-ból is.
Oscar rám nézett.
– Elmondhatom nekik, Scarlett?
– A brownie-kat? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem, hanem azt, hogy igazából miért vagy itt.
A többiekre néztem, akik várakozóan figyeltek rám az asztal mögül. Kivéve Seant, aki
a székében hátradőlve kortyolgatta a borát.
– Miért ne?
Úgy tűnt, nem jön be az a tervem, hogy elhitetem az emberekkel, csupán azért vagyok itt, mert egy
házra vigyázok. De miután megismertem Oscart és miután mindenki elmesélte az élettörténetét aznap
este, az én kis „megszállottságom”, ahogyan az otthoniak tartották, egészen normális dolognak tűnt.
– Nos, csak nem titkos ügynök vagy? – kérdezte Ursula
izgatottan. Nevettem.
– Nem.
– Ó, szeretem a találós kérdéseket – mondta Brooke. – Titkos küldetésen részt vevő rendőrtiszt?
– Nem – ráztam meg a fejem.
49
 – Akkor gengszterek elől menekülsz? – kérdezte Patrick az asztal másik oldaláról.
– Csak nem drogbárók elől? – tette hozzá Lucian buzgón.
– Ööö…, nem, nézzétek, nem hiszem, hogy…
– A Marsról jöttél? – csipkelődött Vanessa.
– Nézzétek, igazán nem ilyen izgalmas a dolog – mondtam egy kissé zavarban.
– Ó, de igen, de igen! – lelkendezett Oscar. – Nos, szerintem legalábbis. Kár, hogy az
emberek nem állnak ki jobban amellett, amiben hisznek. Elmondhatom, Scarlett?
– Persze, rajta – biztattam megkönnyebbülten, miután Oscar úgy állított be, mintha
valami szent lennék.
– Nos – folytatta Oscar a gyertya lángjába merengve – Scarlett igazából nem azért van itt…
Körülnéztem, mialatt Oscar buzgón elmesélt mindent. Mindenki feszülten figyelt rá – született
mesélő volt, az ő szájából sokkal izgalmasabban hangzott minden, mint az enyémből. Úgy tűnt, mintha
még Seant is lebilincselné. Rám nézett, miközben őt figyeltem, mire gyorsan elkaptam a tekintetem.
– …tehát ezért költözött Scarlett ide a szomszédba, ezért van ez a vacsora és erre
kellett volna az utolsó brownie! – fejezte be Oscar diadalittasan.
– Úgy, mint a Sztárom a páromban? – kérdezte Ursula. – Imádom azt a filmet.
– Én is – helyeselt Patrick. – Hugh Grant isteni benne.
Ezt követte egy beszélgetés a Sztárom a párom erényeiről, amelyet Hugh Grant többi filmjével
kapcsolatos, meglehetősen élénk vita követett. Sean egész idő alatt furcsa hallgatásba burkolózott.
– Mi az, Sean, nincs semmi mondanivalód a témával kapcsolatban? – ugratta Oscar. –
Ez nem rád vall.
– Nem tudok olyasmiről beszélni, amiről semmit sem tudok – felelte Sean hidegen.
– Soha nem láttad a Sztárom a páromat? – kérdezte Brooke döbbenten.
– Nem, és ennek a Grantnek a többi filmjét sem.
– De a Négy esküvőt és egy temetést azért csak láttad? – kérdezte Vanessa. – Azt mindenki látta.
– Nem.
– De miért nem?
– Sean utálja a mozit – felelte Ursula helyette. – Ugye, Sean?
– Nem utálom, csak nem látom értelmét. Helyette szívesebben olvasok egy jó könyvet,
vagy megyek színházba.
– De egy jó film is a mesemondás művészetének egyik formája – szóltam bele. – Ha
mindkét előbb említett médiumot kedveled, akkor a mozit miért nem?
Sean vállat vont.
– Apa miatt – mondta Ursula, józanul bólintva. – Ő vette el tőle a kedvét.
– De miért?
50
 Tetszett, hogy a határozottnak és magabiztosnak tűnő Sean most az egyszer
egyértelműen feszeng. Sean ismét vállat vont.
Ursula helytelenítően csettintett.
– Ó, Scarlett, néha olyan faragatlan tud lenni. Apa imádja James Bondot. Mindig is
imádta, születésünk óta. Az őrületbe kergette anyánkat, végül részben ezért is váltak el.
De a mostohaanyánk, Diana egész más, ő ugyanúgy imádja a filmeket, mint apa. Néha
azon nevetünk, hogy apa csak a neve miatt vette el.
Mind értetlenül néztünk Ursulára.
– Ó, elnézést, ha valaki annyi ideig él együtt James Bonddal, mint mi, akkor azt hiszi, hogy mindenki
ismeri a történetét. Diana Rigg játszotta az egyetlen Bond-lányt, akit a 007-es feleségül vett.
– Ó, már emlékszem – kotyogott bele Lucian. – Az Őfelsége titkosszolgálatában, ugye?
Ursula bólintott.
– Ezért utálja Sean a filmeket, mert kicsi korunk óta együtt kellett élnünk velük. Nos,
legalábbis azt mondja. Bár amikor fiatalabb volt, nem vált hátrányára, hogy mindent
tudott a 007-esről, ugye? Gyerünk, Sean, mondd el nekik a csajozós szöveged!
– Ezért van az – sóhajtotta Sean –, hogy az ember nem szívesen megy társaságba a testvérével.
– Ugyan, mondd már el, Ursula! – nyaggatta Oscar. Nyilvánvaló volt, hogy
ugyanannyira élvezi Sean zavarát, mint én.
Sean „ezért még számolunk” tekintettel nézett a húgára, de Ursula ügyet sem vetett rá.
– Amikor Sean érdeklődni kezdett a másik nem iránt – kezdte Ursula vidáman körülnézve –,
akkor a következő szöveggel próbált bevágódni a lányoknál. – Ursula megpróbálta Sean Connery
hangját utánozni: – A nevem Bond… Mire a lánynak azt kellett felelnie, hogy „Nahát, James
Bond?” Mire Sean így szólt: „Nem, Sean Bond, de ha akarod, lehetsz az én Bond-lányom.”
Mindenki nevetett. Sean kiürítette a poharát, és felvette az üveget, hogy töltsön még magának.
– Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy akkor még csak iskolás voltam – tiltakozott.
– Igazán nem lehetett tőlem elvárni, hogy egy Shakespeare-szonettet idézzek.
– Talán a „felráztál és megkavartál” jobban hatott volna a lányokra – mondtam, és
próbáltam elrejteni a vigyorom, miközben odanyújtottam neki a poharam, hogy újratöltse.
Sean rám nézett, és összeszűkült a szeme. De aztán a szája sarka felkunkorodott a
tettetett dühös kifejezésből, miközben teletöltötte a poharam, ami megnyugtatólag hatott rám.
– Tehát Bondnak hívnak? – kérdeztem.
Sean bólintott.
– Igen, ez apa igazi családi neve. Szerencséjére, ugye? A miénkre kevésbé. Én Sean
Conneryről kaptam a nevem, apa kedvenc 007-eséről, Ursula meg…
– Ursula Andressről? – találtam ki.
51
 – Igen, így van. Ő volt apa kedvenc Bond-csaja. Anya egyszer elmondta, hogy apa igazából a
James nevet szerette volna nekem adni. Hála istennek, hogy sikerült erről lebeszélnie.
Elmosolyodtam, és egy pillanatig egymás szemébe néztünk.
– Szerintem egyelőre elég ennyi a Bond család történetéből – szólalt meg újra Ursula,
kettőnkre nézve. – Azt hiszem, mindannyian azt kívánjuk, bárcsak az életünk során
valamikor kiálltunk volna valamiért, amiben hiszünk. Gondolkozzunk el a te eseteden,
Scarlett. Eszünkbe kell, hogy jusson valami, amivel segíteni tudunk. Oscarnak
köszönhetően már végigéltél néhány jelenetet a Sztárom a páromból… Mit szólnál most
a Négy esküvő, egy temetéshez? Biztos akad néhány esküvő, amire elmehetnél.
– A legjobb barátnőm férjhez megy ebben a hónapban, de más nincs. Nem
tolakodhatok be még három esküvőre.
– Elmehetnél papnak – javasolta Lucian segítőkészen. – De azt hiszem, erre nincs
elég idő – tette hozzá, amikor mindenki hitetlenkedve nézett rá.
– Beléphetnél a nőegyletbe – javasolta Brooke a cigarettájával hadonászva.
– Micsoda? – kérdezte Oscar. – Az mire lenne jó?
– Anyám benne van, és mindig ők díszítik a templomot nálunk. Úgy bejuthatnál.
– Kösz, Brooke – mosolyogtam rá hálásan. – De azt hiszem, nem vagyok az a nőegyleti típus.
Sean kuncogott.
Csúnyán néztem rá.
– Ó, istenem, megvan! – kiáltotta Ursula. – Rachelnek, az unokatestvérünknek az
esküvője lesz ezen a hétvégén!
– Micsoda? – kérdezte Sean zavartan.
– Rachel, Hilary néni és Jonathan bácsi lánya, ezen a hétvégén megy férjhez, arrafelé, ahol apa lakik.

– Igen?
– Kaptál meghívót, Sean. Mindketten kaptunk. Én nem tudok elmenni, mert kiállítok
egy belsőépítészeti vásáron, és te azt mondtad, hogy nem akarsz elmenni, úgyhogy
küldtem egy képeslapot, és kimentettem magunkat.
– Á, persze, jól tetted.
– Jól tettem, ugye? – nézett rá Ursula jelentőségteljesen Seanra, amire Sean ismét
nem reagált. – Mi lenne, ha elvinnéd Scarlettet? Így már meglenne egy esküvője.
Seannal majdnem egyszerre nyeltük félre a bort nagy igyekezetünkben, hogy
elutasítsuk Ursula ajánlatát. Számos udvarias kifogással előálltunk, amelyeknek mind az
volt a lényege, hogy „szóba sem jöhet”.
De Ursula zavartalanul folytatta:
– Ne kéressétek magatokat, jó buli lesz! Régóta nem látogattad meg apát, Sean. És te, Scarlett, ha
52
nincs benned egy kicsivel több vállalkozó szellem, akkor hogy akarod bebizonyítani a
családodnak, hogy igazad van?
– De már azt mondtuk, hogy nem tudunk elmenni – tiltakozott Sean. – Már biztosan
megvan a létszám.
Hú, ez szép volt, Sean! – gondoltam megkönnyebbülten.
– Nem számít – mondta Ursula vidáman. – Svédasztalos fogadás lesz, emlékszem a meghívóra.
Rachel és Julian eléggé lazák – fordult felém. – Ha jól emlékszem, azt mondták, nem is kell válaszolni a
meghívóra, majd meglátjuk, milyen kedvünk lesz aznap. Ha el akarunk menni, elmehetünk, ha nem,
nem gond. De én szeretem, ha rendben mennek a dolgok, ezért küldtem nekik egy lapot.
Bólintottam.
– Nos, így illik.
– Pontosan. Na, mit szóltok hozzá? Sean, bemutathatod nekik Scarlettet. Biztosan sok
közös témájuk akad, mert ők is szeretik a filmeket. Talán még ötletet is adhatnak Scarlettnek.
Sean rám nézett. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy minden munícióját ellőtte a
létszámkifogással, most rajtam a sor.
– De… nincs is mit felvennem – mondtam gyorsan gondolkozva. – Alkalmi ruhát nem
hoztam magammal.
Sean elismerően bólintott.
– Az nem gond – szólt bele a beszélgetésünkbe Oscar. – Biztos vagyok benne, hogy
találsz valamit a butikomban.
– Tessék. Most már nincs több kifogás! Holnap felhívom apát, és megmondom neki, hogy
mentek. – Ursula vidáman összedörzsölte a tenyerét. – Ó, imádom, ha egy terv valóra válik!

Azon az estén Seannal együtt jöttünk el Oscartól, és úgy éreztük magunkat, mint a
gyerekek, akiket a szüleik rákényszerítettek, hogy olyasmit tegyenek, amit nem akarnak,
azzal a jelszóval, hogy „a javadra válik”.
– Elnézést Ursula miatt – szabadkozott Sean, miután bezárult mögöttünk az ajtó, és
már nem volt, aki az életünket megszervezze. – Néha kissé elragadtatja magát.
– Semmi gond – mondtam rámosolyogva, miközben hazafelé sétáltunk. – A helyén van a szíve.
– Kár, hogy a feje nincs a helyén, ugye?
Nevettem. De lelkem mélyén nagyon hálás voltam Ursulának, Oscarnak és a
többieknek. Jobban megnyíltam ma Oscar előtt, illetve egyetlen este alatt egy rakás
idegen előtt, mint otthon valaha is az úgynevezett családom előtt.
Végül azt is elmeséltem nekik, hogy apa egyedül nevelt fel, és azt, amit magam is csak

nemrégiben tudtam meg, hogy – apával ellentétben – anya osztozott a mozi iránti szeretetemben.
53
 – Akkor nem bánod olyan nagyon ezt az esküvőt? – kérdezte Sean, félbeszakítva a
gondolataimat. – Úgy értem, nem muszáj velem jönnöd, ha nem akarsz. Nekem el kell
mennem, így, hogy Ursula szólt apának, de megértem, ha te legszívesebben kihagynád.
Megálltam, ahogy az egyik közös kerthez értünk, amely Notting Hill ezen részének a
közepén helyezkedett el.
Bekukucskáltam a fekete rácsos kerítésen. Aztán újból Seanhoz fordultam.
– Tehát tőled függ – folytatta.
– Tartasz nekem létrát? – kérdeztem.
– Micsoda?
– Létrát. Kulcsold össze a kezed, hogy rálépjek, és be tudjak mászni.
– Nem.
– Miért nem? Csak nem félsz?
– Nem, persze hogy nem – védekezett Sean. – Mitől félnék?
– Csak úgy – visszafordultam a kerítéshez. – Jó, akkor majd egyedül.
Nem volt könnyű, de sikerült félig megkapaszkodnom a kerítésben, félig meg egy fában, amely
a kerítés fölé lógott, és minden teketória nélkül felhúzódzkodtam. A tetején majdnem beakadtam a
rácsba, de aztán sikerült leugranom – vagy inkább leesnem – a kerítés másik oldalán.
– Látod? Végül nem is volt szükség a segítségedre – néztem vissza Seanra a kerítés rácsain keresztül.

– Fogadjunk, hogy kicsit bután érzed most magad, ahogy ott állsz kint egyedül.
– Nem annyira bután, mint ahogy te fogod hamarosan érezni magad.
Sean kihúzott egy kulcscsomót a zsebéből, és az utcai lámpa alá tartotta, hogy
kiválasszon egyet. Aztán odament a kerítés mentén a kapuhoz, nyugodtan beledugta a
kulcsot, és elfordította, majd kitárta a kaput. Bezárta maga mögött, és odasétált hozzám.
– Miért nem mondtad, hogy van hozzá kulcsod?
– Nem kérdezted.
Leforrázva álltam, majd hátat fordítottam, és ott hagytam. De aztán hirtelen megálltam,
mert megláttam egy padot. Csak azért látszott a sötétbe borult parkban, mert a magasan
fent járó hold éppen rávilágított.
Sean utolért.
– Mi az? – kérdezte. – Mit láttál?
Szó nélkül odamentem a padhoz. Gyengéden végigsimítottam a hátulján, mielőtt
lassan és céltudatosan leültem volna rá.
Sean követett.
– Mit művelsz? Először betörsz egy magánkertbe, és most, ebben a hidegben itt akarsz üldögélni?
– Te ezt nem értheted – válaszoltam, Hughról és Juliáról ábrándozva, akik együtt ültek ezen a padon.
54
Akár pont ugyanígy történt, nem tudhattam.
– Azért próbáld meg, hátha – biztatott Sean, miközben leült mellém.
Eltöprengtem azon, vajon megértené-e. Valószínűleg ismét csak gúnyolódna velem.
Az, ahogy válaszolsz, Sean, el fogja dönteni, hogy megyek-e veled szombaton arra az
esküvőre, vagy sem.
– Abból a Sztárom a párom című filmből van.
– Tudhattam volna.
De Sean bizonyára látta, hogy ingerültség suhan át az arcomon, mert hozzátette:
– Jó… és melyik részből?
– Az egyik legromantikusabból – feleltem óvatosan. – Ez a film egyik
legemlékezetesebb jelenete, amikor Hugh Grant és Julia Roberts együtt ülnek egy olyan
parkban, mint ez itt. Nagyon szép az a dal is, amit itt énekelnek. Az egyik kedvencem.
– Ez… nagyon romantikus.
Szkeptikusan néztem Seanra, de most az egyszer nem volt szarkasztikus. Igazán
igyekezett olyasmit mondani, amivel nem bánt meg.
– Valóban az, nagyon romantikus. De nem hiszem, hogy Ronan Keating a te
eseted lenne, ugye? Sean az orrát ráncolta.
– Nem, nem igazán. De hallottam már azt a dalt énekelni, ha ez segít.
– Nos, ez is valami.
– Igen, azt hiszem.
Ugyanúgy néztünk össze, mint korábban a vacsoraasztalnál.
– Az esküvőre visszatérve, Sean…
– Ne aggódj – tette fel két kezét megadóan. – Mondtam már, nem muszáj eljönnöd.
– De igen – mondtam. – A testvéred csalódott lenne, ha nem mennék el. Annyira
igyekszik, hogy segítsen! Nem hagyhatom cserben.
– Igen, persze, igazad van – bólogatott Sean buzgón, a pad hátán nyugtatva a kezét. –
Ursula kedvéért végig kell csinálnunk ezt a hétvégét, ugye?
– Igen – helyeseltem mosolyogva. – Tegyük félre a saját érzéseinket. Elmegyünk erre az esküvőre
együtt, hogy örömet szerezzünk a húgodnak. Mi másért mennénk el együtt egészen Glasgow-ig?
Sean hallgatott egy pillanatig.
– Semmi másért, Scarlett – mondta végül a fejét rázva. – Az égvilágon semmi másért.
55
 7

Úgy döntöttünk, hogy vonattal utazunk Glasgow-ba. Mehettünk volna repülővel is. Sean
szívesen fizette volna a jegyeket bármely légitársaság gépére, ahol még találunk last minute
ajánlatot. Daviddel ellentétben, akit soha semmilyen last minute ajánlat nem érdekelt, mert
szerinte „ha időben gondolkozik az ember”, akkor mindig lehet némi pénzt megtakarítani.
Amikor Sean húga mindent megszervezett nekünk, és rám bízta, hogy válasszak, a
vonat mellett döntöttem. Egy ideig gondolkoztam: a repülő sokkal gyorsabb, és minél
kevesebb időt kell Sean társaságában töltenem, annál jobb. De a vonatozásban újabb
potenciális filmjelenetet láttam, így nem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy ezt is a
bizonyítékaimhoz csatolhassam majd. Pénteken ebédidőben korán érkeztünk a King’s
Cross állomásra, így rengeteg fölösleges időnk volt, mielőtt megérkezett a vonatunk.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte Sean.
– Igen – feleltem buzgón, és örültem, hogy ennyire megkönnyíti a dolgot számomra.
Átmentünk az állomás másik oldalára, a vágányok végén található részbe, ahol boltok
és kávézók sorakoztak. Én a bőröndömet húztam magam után, Sean egy kis sporttáskát
hozott, és a vállán egy öltönyzsákot cipelt.
– Nem próbálsz meg átmenni azon? – kérdezte Sean vigyorogva, egy fal felé biccentve.
Két gyerek éppen fényképeztette magát a 9 3/4 vágány felirat alatt. – Ott felszállhatnál a
Roxfortba induló vonatra, és akkor még egy filmet kipipálhatnál a listádon.
– Haha, nagyon vicces – mondtam fintorogva. – Különben honnan tudod, hogy ez a
Harry Potterből van, ha sosem nézel filmeket?
– Ami azt illeti, benne van a könyvben – mondta Sean felvont szemöldökkel.
– Ó, igen, hát persze.
Zavarba jöttem. Nem akartam, hogy Sean azt higgye, olyan ember vagyok, aki egy történetnek
csak a filmváltozatát ismeri. Különben meg miért érdekel, hogy Sean mit gondol rólam?
Egy forró italokat árusító standhoz érkeztünk. Nem egészen ugyanaz volt, mint a
ketchworth-i állomás vasúti étterme, de kénytelen voltam ezzel beérni.
– Egy kávét kérek, tej és cukor nélkül – mondta Sean az árusnak.
A fiatalember, aki morgott valamit válaszul – talán azt, hogy Sean kéri-e a pohár
fedelét –, nem egészen Myrtle Bagot volt, de még Beryl sem. Vágyakozva
felsóhajtottam, ahogy eszembe jutott a Késői találkozás.
56
 – Te mit kérsz, Scarlett? – kérdezte Sean. – Helló, Scarlett – szólított újra, miután nem
válaszoltam –, itt vagy? Kérsz inni valamit vagy nem?
– Mi? Ó, bocsánat. Ööö…, teát kérek, tejjel, cukor nélkül.
Elkezdtem erőteljesen pislogni.
Sean rám nézett, és gyanakodva összehúzta a szemét.
– Mi a baj? – kérdezte, miközben kifizette az italokat. – Tikked van, vagy mi?
– Nem, azt hiszem, belement valami a szemembe.
Még jobban pislogtam, és közben eszembe jutott, hogy akár két filmjelenetet is
üthetnék egy csapásra, ha Sean a megfelelő választ adja. A Holidayben volt egy hasonló
jelenet Kate Winslet és Jack Black között.
– Egészségére! – mondta Sean az árusnak, miközben elvette a forró itallal teli
poharakat a pultról. – Mit szeretnél, Scarlett? Bemész a mosdóba, és megnézed a
tükörben? Azt hiszem, arra van, de kell 30 penny. Van nálad apró?
– Nem – pislogtam –, nem hiszem.
– Megnézem, hátha nálam van. Addig fogd meg ezeket – mondta, a kezembe nyomva az italokat.
– Nem tudnád te megnézni? – kérdeztem frusztráltan. Ott álltam a King’s Cross kellős
közepén, a kezemben két gőzölgő műanyag pohárral, és őrülten pislogtam mindenkire,
aki éppen arra járt. Egy férfi visszakacsintott. – Azt hiszem, talán egy homokszem.
– Megnézhetném, de nincs rajtam a szemüvegem – mondta Sean, még mindig a
zsebében keresgélve az aprót.
– Milyen szemüveg? Eddig még sosem vettem észre, hogy szemüveget viselsz.
– Csak közellátó. Megnézhetem a szemed, ha akarod, de nem biztos, hogy egy kis
homokszemet meg fogok látni.
Elkezdett a dzsekije zsebében keresgélni.
– Ó, felejtsd el! – mondtam ingerülten. Visszaadtam a kávéját. – Amúgy is elszállt a
pillanat. Vagyis… úgy érzem, hogy kijött a homokszem.
Leemeltem a fedelet a teáról, és nagyot kortyoltam belőle. Forró volt, és égette a
torkomat, de igyekeztem leplezni.
– Úgy látszik, beért a vonatunk – néztem fel a folyamatosan változó információs
táblára. – Szerintem indulhatunk.
Sean tanácstalan arckifejezéssel követett, ahogy a peron felé trappoltam. Felszálltunk a
csomagjainkkal, és megkerestük a helyünket. Egymással szemben lévő két ülést kaptunk,
közöttünk egy asztallal. Röviden megbeszéltük, hogy ki utazzon menetiránynak háttal, és leültünk.
Kinéztem az ablakon a sietősen mozgó emberekre, és azon merengtem, hogy vajon
miért utaznak ugyanazzal a vonattal, mint mi.
57
 Ahogy néztem őket, biztos voltam abban, hogy egyikük sincs olyan helyzetben, mint én
most. Seanra pillantottam, aki nem az ablakon bámult kifelé, hanem engem nézett.
– Mi az? – kérdeztem, miután nem kapta el azonnal a tekintetét.
– Csak azon gondolkoztam, hogy mi volt ez az egész ott a peronon a szemeddel.
– Semmi. Mondtam, hogy már elmúlt.
– Volt benne valami egyáltalán?
Sóhajtottam. Ugyan mi értelme lenne hazudni neki?
– Nem – feleltem halkan.
– Akkor miért mondtad… Várj csak, ez az egész színjáték nem egy filmből volt véletlenül?
– Talán.
– Tudhattam volna. Melyikből?
– A Késői találkozásból, ha már mindenáron tudni akarod.
– Az a földönkívülis?
Nevettem.
– Nem! Az a Harmadik típusú találkozások. A Késői találkozás egy csodálatos szerelmi történet,
amely nagyrészt egy vasútállomáson játszódik. Celia Johnson és Trevor Howard játszanak benne.
– Ó, értem. – Sean elgondolkozott egy pillanatig. – Hadd találjam ki: ennek a Celiának belemegy
valami a szemébe, és a jó öreg Trevor kiveszi, ugye? És akkor őrülten egymásba szeretnek!
Igyekeztem elfojtani a mosolygást.
– Ennél egy kicsit bonyolultabb, de igen, nagyjából ez a lényege.
– Érdekfeszítően hangzik.
– Az is, valóban. Gyönyörű fekete-fehér film, Noel Coward egyik darabja alapján készült.
– A nagy filmrajongó, ugye? – kérdezte Sean rám vigyorogva. – De amit Noel
Cowardról mondtál, az nem lep meg. A legtöbb jó film könyv vagy színdarab alapján
készült. Vagy ha nem, akkor valós eseményeken alapszik.
Ezen egy kicsit elgondolkoztam.
– Néhány valóban, de nem mindegyik.
– Nos, gyerünk, nevezz meg néhány ismert, értékes filmet, olyat, amely Oscar-díjat
nyert, amelynek nem ilyesmi szolgál a kiindulópontjául.
Újra elgondolkoztam. De elég bosszantó módon igaza volt: az összes film, amely
hirtelen eszembe jutott, a fent említett kategóriák valamelyikébe tartozott.
– Nyilván van néhány kivétel – folytatta Sean –, de azok, amelyek elsőként eszünkbe
jutnak, csupán másolatok. Bár szerintem inkább úgy kellene számon tartani őket, mint
tiszteletadást valaki más munkája előtt.
Fanyarul elmosolyodtam.
58
 – Igazam van, nem? – kérdezte vigyorogva.
– Nos, pillanatnyilag egy sem jut eszembe, úgyhogy most vegyük úgy, hogy igen, igazad van.
Kis időre elhallgattunk, míg a vonat elindult az állomásról. Ahogy kezdett felgyorsulni,
és London toronyházainak helyét kezdte átvenni a vidéki Anglia, Sean újból megszólalt:
– Scarlett, ha már több mint hat órát együtt fogunk tölteni, akkor akár azzal is
elüthetnénk az időt, hogy jobban megismerjük egymást. Tehát mi lenne, ha először is
elmesélnéd nekem az életed történetét?
Elfordultam az ablaktól, és ránéztem, mert meglepett ez az ártatlan kérdés. Anélkül, hogy tudta
volna, Sean egy újabb filmjelenetet adott nekem. A Harry és Sally című filmben Harry lényegében
ugyanezt a kérdést teszi fel Sallynek, amikor a film elején New Yorkba utaznak együtt.
– Ööö… igazából nincs sok mesélnivalóm. Nemsokára huszonnégy éves leszek.
Stratford-upon-Avonban élek, és a családi vállalkozásban dolgozom.
– Milyen vállalkozás?
Ez az, gondoltam, újabb alkalom a gúnyolódásra.
– Popcorngépek gyártása és
eladása. Sean nevetett.
– Mi olyan vicces ebben? – kérdeztem.
– Először is – mondta Sean, és megpróbált komoly arcot vágni –, mi lenne jobb munka
számodra, a mozi szerelmese számára, mint a mozirajongók alapvető táplálékáról
gondoskodni? Másodszor, Stratford-upon-Avonban élsz, a világ valaha volt legnagyobb
drámaírójának szülőhelyén. És erre te úgy döntesz, hogy a filmeket imádod.
– Így van – mondtam dacosan karba fonva a kezem. – És mi a gond ezzel?
Sean a fejét rázta.
– Semmi, egyáltalán semmi. Nézd, Scarlett, nem akarok veled veszekedni. Jól fogok viselkedni.
Hátradőlt az ülésen, gyerekes, ártatlan arckifejezéssel, amely bármelyik pillanatban kópés mosollyá
változhatott.
– Na és te? – kérdeztem, erőt véve magamon, nehogy visszamosolyogjak rá. – Mesélj
el mindent a te csodálatos életedről.
– Nos, nem vagyok James Stewart – mosolygott, és próbált vicces lenni. – Tudod, Az
élet csodaszépből.
Úgy döntöttem, nem nevetek a szánalmas vicckísérletén.
– Tehát mégis ismersz néhány filmet?
– Egyet, kettőt talán. – Sean úgy helyezkedett el az ülésen, hogy feltette a lábát a térdére. – Jó,
nézzük csak. Huszonhat éves vagyok, van egy Ursula nevű húgom, mint tudod. Egy Alfie nevű apám,
aki őszinte örömömre egy James Bond nevű nosztalgiakocsma tulajdonosa Glasgow-ban, amelyet a
59
mostohaanyám segítségével vezet. Ó, és elég unalmas a munkám, egy befektetési cégnél dolgozom.
– És mibe fektetsz, ingatlanba?
– Nem, cégekbe.
– Hogyan? – kérdeztem udvariasságból, bár valójában nem érdekelt, hogy mivel keresi
Sean a kenyerét.
– Nos, kisegítjük azokat a cégeket, amelyeknek problémái vannak. Vagy nagy
összegeket fektetünk beléjük, míg talpra nem állnak, vagy egyszerűen felvásároljuk őket.
– Hogy lehet ezzel pénzt keresni? Ó, várj csak, tudom: nevetségesen alacsony áron
vásároljátok fel, mert bajban vannak, aztán helyrepofozzátok őket, és ha újra sikeresek, eladjátok.
– Igen, valami ilyesmi. Nagyon okos vagy, Scarlett, le vagyok nyűgözve.
– Richard Gere – mondtam tudálékosan.
– Mi?
– Ha te lennél ennek a befektetési cégnek a tulajdonosa, akkor olyan lennél, mint
Richard Gere a Micsoda nő!-ben.
Sean értetlenül nézett.
– A Micsoda nő!-ben – magyaráztam – Richard Gere egy szemét üzletembert játszik, aki
megjelenik és felvásárolja a vállalkozásokat, amikor éppen padlón vannak, és kis híján csődbe
mennek. Aztán később, amikor újra profitot termelnek, jóval magasabb áron túlad rajtuk.
– Okos ember – bólintott Sean helyeslően.
– Tehát ha te lennél a tulajdonosa ennek a cégnek, akkor pont olyan lennél, mint ő.
– Úgy érted, olyan szemét?
– Így van.
– Az vagyok.
Seanra néztem, hogy lássam, vajon ismét ugratni akar-e, de az arca teljesen komoly volt.
– Hogy érted ezt? Hogy a tied a cég, vagy hogy szemét vagy?
– Szerinted, Scarlett?
Sean az asztalra könyökölt, állát az összekulcsolt kezén nyugtatva, és kihívóan nézett rám.
Hátradőltem, és próbáltam elgondolkodni rajta, de zavart Sean halványkék szemének átható
tekintete, amely minden moccanásomat követte.
– Nos – mondtam végül a szemébe nézve –, Notting Hillnek a nagyon jómódú
részében élsz, tehát feltételezem, hogy igazat mondasz.
Sean elmosolyodott és hátradőlt.
– Azt hiszem, ezt bóknak vehetem.
– Miért nem mondtad meg már az elején? – faggattam. – Mire volt jó ez a színjáték?
– Nem mondtam, hogy nem én vagyok a főnök, csak azt, hogy ennél a cégnél dolgozom. És ez így is
60
van. Ami azt illeti, rohadt keményen dolgozom.
– Akkor miként lehetséges, hogy itt ülsz velem, és nem dollármilliós üzleteket
kötsz valahol? Sean vállat vont.
– Talán ez az előnye annak, hogy én vagyok a főnök.
– Szerencsés vagy.
Egy hordár érkezett a büfékocsit tolva, így hát vettünk magunknak valamit ebédre, és
hátradőlve enni kezdtünk.
– Szóval a családod nem rajong túlzottan a mozis megszállottságodért? – kérdezte
Sean, miközben a szendvicsét majszolta.
– Jó, ezt most hagyjuk abba – mondtam, és letettem a bagettemet anélkül, hogy belekezdtem
volna. – Hacsak nem akarod, hogy leszálljak a következő állomáson, akkor ne mondd ezt.
– Nyugi – mondta Sean felvonva a szemöldökét. – Nem vagy egy kicsit túl érzékeny?
Megfigyeltem, hogy gyakran vonja fel a szemöldökét. Valójában az egész arca nagyon
kifejező volt. A szóban forgó szemöldök pont ugyanolyan homokszínű, mint az örökké kócos
haja. Ahogy ott ült farmerban meg szürke pólóban és a tojásos szendvicsét ette, nem úgy
nézett ki, mint egy nagy, sikeres vállalkozás tulajdonosa, sőt már Jude Law-ra sem
hasonlított. Nem, a velem szemben ülő férfi határozottan Ewan McGregorra emlékeztetett.
– Rendben, mi lenne, ha üzleti terminológiát használnánk? – kérdezte Sean
elgondolkodva. – Nézeteltérésed van, és nem sikerül minden fél számára kielégítő
megoldást találnod arra, hogy a szerződő fél ne szegje meg, amit vállalt, magyarán, hogy
racionális és normális emberi lény marad. Tessék, így jó lesz?
Önkéntelenül elmosolyodtam.
– Igen, így már sokkal jobban hangzik, köszönöm.
– Szóval, Scarlett – kérdezte Sean, lesöpörve néhány morzsát a pólójáról –, hogyan
sikerült rávenned a családodat, hogy egy egész hónapra elengedjenek? Úgy értem,
említetted Maddie-t és a házat, de mi van apáddal és a vőlegényeddel?
– Nem te vagy az egyetlen, aki nyélbe tud ütni egy üzletet – feleltem, és megpróbáltam
elhessegetni magamtól Ewan McGregor képét, miközben szétnyitottam a bagettemet, és
óvatosan kiszedegettem belőle az uborkaszeleteket, amit mindig beletesznek a tonhalas
szendvicsbe. – Megvannak a magam módszerei.
– Ó, ebben biztos vagyok, Scarlett – mondta Sean, és ismét felvonta egyik
szemöldökét, ahogy rám nézett. – Ebben biztos vagyok.
61
 8

A délután közepén értünk a glasgow-i központi pályaudvarra, ahol kötelességtudóan sorba álltunk a
taxiért, és elindultunk a hotelbe, amelyet Ursula foglalt le számunkra. Alapvetően ő szervezte meg az
egész utat. A vacsora estéjén felhívta az apját, és elmondta neki, hogy mi lesz. Másnap délelőtt, mialatt
én elmentem Oscar butikjába a King’s Roadra, hogy válasszak magamnak valamilyen ruhát az
esküvőre, lefoglalt nekünk két retúrjegyet aznapra és a hotelszobákat a következő két éjszakára.
Ursula nélkül biztos nem jutottunk volna el Glasgow-ba. Nagy szervező volt – és egyúttal
reménytelenül romantikus is, mint ahogy nekem beismerte –, és örömét lelte abban, hogy
mindent megad nekünk, ami szükséges az előttünk álló hétvégéhez. Bár Sean ragaszkodott
hozzá, hogy ő válassza ki és ő fizesse a hotelt – ami azt illeti, felajánlotta, hogy az utazás
teljes költségét állja –, én természetesen elutasítottam a kedves, de meglepő ajánlatot, és
ragaszkodtam hozzá, hogy legalább a saját vonatjegyem árát én álljam.
A Radisson Hotel Glasgow központjában egy szép, modern épület volt. Teljesen
lenyűgözött, nem nagyon gondolkoztam azon, hogy hol is fogunk megszállni. Úgy gondoltam,
hogy egy olcsó szálláson – Daviddel általában ilyen helyeken kötöttünk ki. De úgy tűnt, Sean
nem az a fajta, aki olyan hotelben szállna meg, ahol a szomszédos étteremben igénytelen
menü van, és egész nap szendvicseket meg ilyesmiket szolgálnak fel.
– Mi lenne, ha körülbelül egy óra múlva találkoznánk idelent? – kérdezte Sean, miután
bejelentkeztünk a recepción. – Az elég neked arra, hogy kicsomagolj meg minden?
– Igen, bőven elég – mondtam kissé szórakozottan, mert közben a szállodaigazgatót figyeltem, aki
éppen egy problémát igyekezett megoldani a recepciónál. Pont úgy nézett ki, mint Barney, a Regent
Beverly Wilshire igazgatója a Micsoda nő!-ből. Makulátlanul öltözött, ősz hajú, hegyes kis szakállal…
– Tudok egy nagyon jó éttermet ebben az utcában – folytatta Sean. – Vacsorázhatnánk ott ma este?
– Igen.
Elkaptam a tekintetem Barney-ról, és hirtelen szégyenlős lettem. Úgy hangzott, mintha
Sean randira hívna.
– Az biztosan jó lesz.
– Jó. Akkor később találkozunk.
Rám mosolygott – amióta ismertem, most először nem volt gúny a mosolyában és nem
nevetett ki. Igazi mosoly volt, a szeme is mosolygott.
– Igen – mondtam én is szélesre húzott szájjal. – Alig várom.
62
A hely, amelyet Sean említett, egy kedves kis olasz étterem volt tölgyfa gerendás
mennyezettel, kockás abroszokkal és óriási borsőrlőket cipelő sietős pincérekkel.
Miután rendeltünk, Sean belekortyolt a borába, aztán fesztelenül hátradőlt, és engem nézett.
– Mi az? – kérdeztem. – Most éppen mi az? Folyton ezt csinálod. A vonaton is ezt csináltad.
– Emlékeztetsz valakire – mondta. – Az a baj, hogy nem tudom, kire.
– Ó!
Nem erre számítottam. Azt hittem, Sean egyik újabb szellemes megjegyzése következik.
– Remélem, hogy valaki olyanra, aki szimpatikus – jegyeztem meg, arra gondolva, hogy
talán azt mondja, hogy egy filmsztárra hasonlítok. Akkor legalább lenne valami közös
bennünk. Reméltem, hogy Anne Hathaway vagy Julia Roberts az, és nem a nyilvánvaló
Vivien Leigh. Még Angelina Jolie is megjárja, bár sohasem bocsátottam meg neki, hogy
ellopta Brad Pitt szívét. Bradről beszélve, nem kezd Sean most rá is hasonlítani? Nem, Brad
nem lehet, talán Matthew McConaughey-nak még elmenne, de Brad Pittnek nem.
– Ki tudja? – folytatta Sean, még mindig elgondolkodva, de már huncutul csillogó
szemekkel. – Akár olyan is lehet, akit utálok.
– Köszönöm szépen – belekortyoltam a boromba. – Ha már arról beszélünk, hogy ki kit
utál… meg akartam kérdezni, hogy Oscarral miért nem kedvelitek egymást.
– Hm... Oscar… nos, ez nem egyszerű.
– Miért? Nekem szimpatikusnak tűnik.
– Azt hiszem, az is. Évek óta barátja Ursulának, de soha nem jöttünk ki jól.
– Miért?
Sean a borospohara talpával játszott.
– Mondtam, nem egyszerű.
– Gyerünk, Sean, előttünk az este. És az eddigi beszélgetéseinkből ítélve nincs annyi
közös témánk, hogy egész estére fussa belőle.
Sean elmosolyodott.
– Látod, ez igaz. Jól van. Régebben együtt jártam Oscar húgával.
– Ó, már értem.
– Nem, nem érted. Nem tudod, mit akarok mondani.
– Kitalálom. Összetörted a szívét, ugye? És Oscar nem tudja ezt megbocsátani neked.
– Nem, pont fordítva, ő törte össze az én szívemet.
– Ó!
Lelkifurdalásom volt amiatt, hogy elhamarkodottan ítélkeztem.
– Ó, értem. Sajnálom.

63
 – Nincs mit. Nem te tehetsz róla, hogy beleesett egy szemét jenkibe.
Nem tudtam, mit mondhatnék, így csendben maradtam, remélve, hogy Sean
folytatja. De nem tette. Ehelyett felvette a borospoharát, és mind kiitta.
– Kérsz még? – kérdezte, ahogy felvette az üveget az asztalról, és megdöntötte a poharam irányába.
– Egy kicsit – mondtam, mert nem akartam megbántani azzal, hogy elutasítom.
Néhány percig csendben maradtunk. Udvariasan kortyolgattam a boromat, miközben
lopva a többi vacsoravendéget néztem. Seant teljesen lekötötte a pohara tartalma.
– Nézd, nyugodtan mondd meg, hogy szálljak le rólad, Sean. Tudom, hogy ezt
szeretnéd – mondtam, remélve, hogy felderítem.
Rámosolyogtam, hátha viccesnek találja, és visszamosolyog. De nem tette, csak
tovább nézte az abroszt. Úgyhogy folytattam. Ennél rosszabb úgysem lehet.
– De miért utál Oscar téged emiatt? Nem a te hibád volt.
Sean sóhajtott, és határozottan letette maga elé a poharát.
Megint hallgatott, úgy tűnt, nagyon hosszú ideig, és közben elsötétült az arca, míg
végül olyan sötét nem lett, hogy félig-meddig arra számítottam, hogy mindjárt rám önti a
borát, és kiviharzik az étteremből.
– Én mutattam be őket egymásnak – mondta végül a szemembe nézve, és a tekintete
csak úgy izzott a dühtől. – Én voltam az a hülye, aki bemutatta őket egymásnak!
Nem mertem megszólalni, így Sean folytatta:
– Rob az egyik munkatársam volt. Néhány hónapig csaltak, majd úgy döntöttek, hogy az a
legtisztességesebb eljárás, ha a lehető legtávolabb folytatják, és elmennek az Államokba. A
férfinak ott volt az állása, ahova visszamehetett, neki meg voltak ott családtagjai, úgyhogy
egy nap fogták magukat és leléptek. Ezért nem szíveljük egymást Oscarral. A húga megcsalt,
és Oscar szerint miattam ment el olyan messzire, amilyen messzire csak mehetett. –
Szünetet tartott, míg elgondolkozott ezen. – Nos, Scarlett – mondta előredőlve és a
szemembe nézve –, most már érted, hogy miért nem vagyunk jó haverok?
Bólintottam, de ezúttal álltam a tekintetét.
A pincér megjelent az asztalunknál, és kezdte felszolgálni a vacsorát. Eközben Sean
felhajtott még egy pohár bort.
– Nézd, Sean! – mondtam bátran, miután a pincér elment. – Tudom, hogy semmi
közöm hozzá, de azt hiszem, az életben mindennek oka van, és bár most nem így tűnik,
majd meg fogod látni az értelmét annak, hogy bemutattad őket egymásnak. Talán most
még nem tudod, hogy mi ez az ok, de biztos vagyok benne, hogy idővel megtudod.
Sean újra rám nézett.
– Azt mondod, hogy mindennek oka van?
64
 Bólintottam.
– Igen. Ez jó mottója lehetne az életednek. Mindig is azt
gondoltam… Sean félbeszakított.
– Pont ugyanezt mondta a mostohaanyám is, amikor ez megtörtént.
– Mit? Azt, hogy mindennek oka van?
– Igen. És most jutott eszembe, hogy ő az, akire emlékeztetsz.
– Gondolom, ez jó… – folytattam elégedetten, hogy láttam, egy kissé kezd
megnyugodni. De aztán eszembe jutott valami. – Ugye azt mondtad, amikor Oscarnál
voltunk, hogy a mostohaanyád rajong a filmekért?
– Igen, azt mondtam, hogy ezért jön ki olyan jól apával.
– Anyám is imádta a filmeket, és éppen az előbb mondtad, hogy emlékeztetlek Dianára.
– Igen, ebben rá emlékeztetsz. És? Csak nem azt akarod mondani, amit én gondolok? Vagy igen?
– Lehet, Sean. Bár talán túl sok lenne a véletlenből.
– Ne, Scarlett, ne éld bele magad. Az én mostohaanyám és a te anyád nem egy és
ugyanaz az ember. Sean kezébe vette a kést és a villát.
Most rajtam volt a sor, hogy csúnyán nézzek rá az asztal fölött.
– Nézd, anyád neve – mondta Sean, szünetet tartva, mielőtt belekezdett volna az evésbe – Diana volt?

– Nem, Rosemary, de…

– Tehát azt akarod mondani, hogy a mostohaanyám egyoldalú szerződéssel
megváltoztatta a nevét, mielőtt megismerte volna apámat, és ezt soha nem mondta el neki?
– Nos, lehet, hogy neki elmondta, de miért mondta volna el neked vagy Ursulának?
Sean megrázta a fejét.
– Kezdem érteni, hogy miért mondta azt a családod, hogy szükséged van egy kis időre
távol mindentől. Nagyon élénk a fantáziád, Scarlett. Ez úgy hangzik, mint egy olyan
forgatókönyv, amelyet egy hollywoodi filmstúdióban ötöltek ki.
Elmosolyodott. De ahelyett, hogy visszamosolyogtam volna rá, hátradőltem, és karba fontam a kezem.

– Neked könnyű, Sean. Te olyan szerencsés vagy, hogy két anya is jutott neked az
életben. Nekem egy sem volt, legalábbis nem emlékszem rá.
Sean letette az evőeszközét, és ezúttal volt benne annyi jóérzés, hogy együtt érzően nézzen rám.
– Sajnálom, Scarlett. Úgy értem, az anyád miatt. Nem akarok durva lenni, de azt
hiszem, ha hiú reményt táplálsz egy olyan őrült ötlet alapján, hogy az én mostohaanyám
a te anyád, azzal egyáltalán nem teszel jót magadnak.
– Valószínűleg igazad van – helyeseltem, miközben ráöntöttem a tésztámra a bolognai mártást, mert
azt külön kértem. Felvettem a villát, és elkezdtem feltekerni rá a spagettit. – Felejtsd el, amit mondtam.
Sean bólintott, mire ismét rendeződött a hangulat közöttünk, és boldogan folytatta az evést.
65
 Nos, te elfelejtheted, gondoltam, ahogy a számhoz emeltem a spagettit. De én nem fogom…

Aznap este, mielőtt lefeküdtem volna, kinyitottam a tárcámat, és elővettem belőle egy repedezett,
összehajtogatott régi fényképet, amelyet az elmúlt tizenöt évben mindig magamnál hordtam. Egy
szekrény hátuljában találtam, amelyet apával egy jótékonysági vásárra selejteztünk ki egy napon,
és amikor rájöttem, hogy mi az, gyorsan bedugtam a zsebembe, nehogy meglássa.
Most óvatosan újra kihajtogattam, mint már oly sokszor az évek során, és
megnézegettem a kezemben tartott, gyűrött, régi képet.
Egy fiatal pár volt rajta, egy újszülöttet tartottak a kezükben. Apámat egyértelműen
felismertem a képen. Én voltam a baba, és az, aki a karjában tartott, az anyám.
És onnan tudtam biztosan, hogy az anyám és én vagyunk rajta, mert a
hátuljára ez volt írva: Tom!
Mi és a mi drága Scarlettünk 1986
márciusában. Végre egy család vagyunk.
Mindig szeretni
foglak. Csók: Rosie
66
 9

Másnap reggel frissen és üdén ébredtünk.

Az esküvő tizenegy órakor kezdődött, így nem sok időnk volt készülődni, mielőtt
elindultunk volna a templomba, a város másik felébe. Megvizsgáltam magam az egész
alakos tükörben a hotelszobámban, míg Seanra vártam.
Tegnap kora délelőtt, amikor megjelentem Oscar boltjában, még nem tudtam, hogy
mire számíthatok, de kellemes meglepetés ért.
Oscar apró butikja a divat bőségszaruja volt. Minden volt benne, a sikkes hatvanas
évekbeli cuccoktól a hetvenes évekbeli retrón át a legújabb divatú, márkás ruhákig.
Minden egyedi volt, és Oscarhoz illő. Az egyetlen közös dolog az volt bennük, hogy mind
az első helyért tülekedtek a zsúfolt fogasokon és a csillogó szekrénykékben.
Fogalmam sem volt, melyiket próbáljam fel először. De amint megérkeztem, Oscar
azonnal előkapott három tökéletesen hozzám illő ruhát. Mindegyiket felpróbáltam, és
meglepett, hogy egész jól álltak rajtam.
Végül egy egyszerű piros kasmírruhát választottunk. Magas nyaka volt, rövid ujja, és
úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna.
– Mintha pont neked varrták volna, kedvesem! – mondta Oscar, amikor meglátott
benne. – Most már csak kiegészítők kellenek.
A kiegészítőket – egy széles fekete övet és egy pár tűsarkú, hasított bőrcsizmát – az
Oscarétól három ajtóval arrébb lévő butikban vettem, és egy hosszú, fekete kabáttal
együtt sikerült tetőtől talpig felöltöznöm.
– Kedvesem, istenien nézel ki! – bókolt Oscar, amikor újra felöltöttem magamra a szerzeményeimet.
– Kár, hogy Seannal mész az esküvőre, ő igazán nem éri meg a fáradságot.
Ahogy a hotelszobám tükre előtt forgolódtam, tudtam, hogy Oscarnak igaza van: tényleg jól
nézek ki. Kivételesen az én kritikus szememnek is tetszett a látvány. Nem mintha általában nem
fordítottam volna gondot a külsőmre, erről szó sem volt. Szerettem vásárolni, akárcsak Gok Wan,
a divatszakértő, ruhát viszont ritkán hordtam. Ami azt illeti, amikor megnéztük a Lear királyt, David
megjegyezte, hogy az esküvőnkig valószínűleg nem fog már ruhában látni. Amit akkor kissé
igazságtalannak éreztem, de utólag belegondolva valószínűleg nem is tévedett olyan nagyot.
Mintha megérezte volna, hogy eszembe jutott, megszólalt mellettem a fésülködőasztalon a mobilom
– David neve villogott a monitoron. Bizonytalan voltam, hogy felvegyem-e. Nem hívott fel túl gyakran,
67
mióta eljöttem otthonról, ezért úgy gondoltam, hogy talán illene beszélnem vele.
– Szia, David, hogy vagy? – kérdeztem élénk hangon.
– Jól vagyok, Scarlett. És te? Mi újság Londonban?
David hangja kissé erőltetettnek tűnt.

– Ööö… igazából most nem is vagyok Londonban.

– Hát akkor hol vagy?
– Glasgow-ban.
– Glasgow-ban? Mit keresel te Glasgow-ban?
– Esküvőre megyek – feleltem nyugodtan.
– Kinek az esküvőjére?
– Ööö… – hogy is hívják a menyasszonyt? Vagy a vőlegényt? – Egy ismerősöm
unokatestvérének az esküvője. Londonban ismertem meg a minap, és említette az
esküvőt, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem eljönni.
– Csak úgy, egyszerűen?
– Igen.
Kétségbeesetten igyekeztem témát váltani.
– Nagyon szép hotelben szálltunk meg, David. A Radissonban.
– A Radissonban! A manóba, nem te fizeted, ugye,
Scarlett? Igen, sikerült.
– Nem, az ismerősöm. Ne aggódj,
David. Kopogtak az ajtón.
– Ó, már itt is van. Indulnunk kell a templomba. Majd később
beszélünk. Viszlát! Gyorsan letettem a telefont.
Sean volt az.
– Gyere be – invitáltam, kitárva az ajtót. – Máris kész vagyok.
Felvettem az ágyról a kabátomat és a táskámat, és visszafordultam hozzá.
– Nahát, öltöny van rajtad! Kifejezetten jól áll.
Sean a nyakán kigombolt mélybíbor inget viselt, és drágának látszó, szénfekete
öltönyt. Az anyagnak volt egy enyhe kis csillogása, és nagyszerűen állt rajta.
David a Tescóban vette az öltönyeit. Nemrégiben kezdték el a saját márkájukat
forgalmazni. Azon a napon, amikor David megtudta, hogy huszonöt fontért vehet egy
öltönyt, olyan boldog lett, mintha nyert volna a lottón.
Biztos voltam benne, hogy Sean öltönye még csak nem is konfekció, nemhogy
szupermarketben vette volna.
– Bocsánat, rossz vicc volt – dadogtam, amikor Sean nem válaszolt.
68
 – Jaj, elnézést – szólalt meg Sean sietve. – A te ruhád is nagyon szép. Olyan… olyan…
– Milyen? – kérdeztem rávigyorogva.
– Más.
– Nahát, köszönöm.
– Jó értelemben véve. Jaj, nem megy nekem a bókolás, sosem ment. De azt akartam
mondani, hogy nagyon szép vagy, Scarlett.
– Ó, igen. Nos, köszönöm – dadogtam megint, miközben az arcom a ruhámhoz
hasonló színt öltött. Esetlenül álltunk az ajtóban.
– Indulnunk kellene – mondtam. – Foglaltál taxit?
– Igen. – Sean az órájára nézett. – Már itt kell lennie. Lemegyünk?
Egyszerre próbáltunk kilépni az ajtón, és közben összekoccant a vállunk.
– Bocs, hölgyeké az elsőbbség – udvariaskodott Sean, lovagiasan a kezét nyújtva.
– Nos, köszönöm, uram – feleltem egy kis pukedli kíséretében, most az egyszer
megpróbálva a névadómhoz hasonlítani.
Sean fintorgott.
– Nem igazán vagy Scarlett O’Hara-típus, igaz?
Megálltam a küszöbön.
– Ezt hogy érted?
– A neved Scarlett. Szép név, de nem igazán te
vagy, ugye? Rámeredtem. Miket hord ez itt össze?
– Szerinted hogyan kellene engem hívni? – kérdeztem, és visszaléptem a szobába. –
Ha van valami jobb ötleted, talán közölhetnéd velem, míg még van esélyem egy új nevet
megszokni életem hátralevő részében.
– Nyugi – nevetett Sean. – Lehet, hogy tévedtem. Talán mégis megvan benned az
O’Hara-temperamentum. Az biztos, hogy azonnal elvörösödsz, ha valaki kritizálni mer.
Talán ezért is áll olyan jól neked ez a ruha.
Tudhattam volna, hogy nem tart sokáig a kellemes modora.
– Igen, ez az. Ez kellene, hogy legyen a neved.
Tágra nyílt szemmel néztem rá, arra célozva, hogy fogalmam sincs, miről beszél.
– Vörös – vigyorgott Sean. – Ezentúl így foglak hívni, ha valamiért a fejedbe száll a vér.
– Vörös… – ismételtem. – Vörösnek fogsz hívni?
Sean bólintott.
– Jó – mondtam, miközben hátat fordítottam neki, és kiléptem az ajtón. – De ne akard,
hogy én is elmondjam, minek hívlak magamban, amikor te így szólítasz.
69
Ahogy szó nélkül mentünk lefelé a lifttel, életemben először zavart, hogy az az ember,
akinek a társaságában vagyok, egy filmszínészre emlékeztet. Általában ez volt az egyik
kedvenc játékom. De most, ebben az öltözetben Sean tagadhatatlanul hasonlított Brad
Pitthez a Tripla vagy semmiben. És ez egyáltalán nem volt ínyemre.
Szerencsére hamarosan akadt annál nagyobb gondom is, mint a Brad–Sean-dilemma,
mert a taxink még húsz perc múlva sem érkezett meg.
Sean kétszer reklamált a recepción és egyszer a taxivállalatnál, mire a sofőr sűrű
bocsánatkérések közepette csikorogva lefékezett a Radisson bejárata előtt.
– Elnézést a késésért – szólt ki a vezetőülésből, miközben beszálltunk a hátsó ülésre.
– Tiltakozó felvonulás van a városban, így kész rémálom a közlekedés. Nem tudom,
melyik bohóc rendezi a műsort, de az biztos, hogy Glasgow-t egyáltalán nem ismeri.
– De ne aggódjanak – mondta, miközben becsatoltuk magunkat, és végre elindultunk.
– Ismerek egy rövidebb utat, és meglátják, pillanatok alatt ott leszünk.
Olyan gyorsan vezetett, hogy az első két percben semmi mást nem tudtunk csinálni, mint
hogy szobormereven ültünk a hátsó ülésen, és magunkban az életünkért fohászkodtunk.
Aztán lazítottunk egy kicsit, miután a „kínzónknak” nem volt más választása, mint lelassítani,
mialatt ide-oda kanyargott Glasgow központjának mellékutcáin.
Amikor az előttünk levő lámpa miatt meg kellett állnunk, és végre szóhoz jutottam, előrehajoltam egy
kicsit, hogy ne zavarjam túlzottan a koncentrálásban – vagyis a gázpedál nyomkodásában.
– Gondolom, nem látta az Amerikai taxi című filmet, ugye? – kérdeztem. – Queen
Latifah-val a főszerepben.
– Queen kicsodával?
– Queen Latifah-val. Egy energikus, szellemes, sebességőrült taxisofőrt játszik New
Yorkban, aki egy rendőrnyomozónak segít egy bankrablóbanda kézre kerítésében.
– Nem, soha nem láttam. A jó kis horrorfilmeket szeretem, az olyanokat, amitől kitör a frász.
Mint az utasaidat? – gondoltam.
– Próbálja meg kikölcsönözni, szerintem tetszeni fog.
Az órámra néztem, miközben az autók szinte egymást érve araszoltak az úton. Úgy
tűnt, nagyon hosszú a sor.
– Ebben az ütemben soha nem érünk oda. Messze van még szerinted, Sean?
– Nem hiszem.
Sean előredőlt, hogy a sebességkirályunktól érdeklődjön.
– Milyen messze van még a templom?
– Ebben az ütemben, hát… még körülbelül húsz perc.
– Sean, tíz perc múlva kezdődik az esküvő!
70
 Sean egykötegnyi bankjegyet húzott elő a tárcájából.
– Nézze, ez biztos elég idáig. Innen majd gyalog
megyünk. Felém fordult.
– Rendben?
A tűsarkú lábbelimre pillantva felsóhajtottam.
– Nem hiszem, hogy van más választásunk.
Kiszálltunk a taxiból, és elindultunk a járdán az úttest mellett.
– Gondolod, hogy így odaérünk? – kérdeztem, miközben igyekeztem lépést tartani
Seannal, de rájöttem, hogy ahhoz kocognom kellene.
– Nem tudsz gyorsabban jönni? – sürgetett Sean.
Aztán a csizmámra nézett.
– Nem, azt hiszem, nem tudsz.
Gyorsan körülnézett, majd lelépett az útra.
– Sean! – kiáltottam utána. – Mi az ördögöt művelsz?
Sean az úton araszoló járműveket kerülgette. Rádudáltak, és trágár megjegyzéseket
kiabáltak utána az autók ablakából, de ő csak ment tovább, míg át nem ért az út másik
oldalára. Két pizzafutár, akik az étterem előtt állva cigarettáztak, lustán figyelték.
Sean odament hozzájuk, gyorsan mondott valamit, majd pénzt adott nekik. A fiúk
feltették a sisakjukat, és felszálltak a robogójukra. Sean is felszállt az egyikre, hátul, ahol
általában a pizzák szoktak utazni.
Jaj, ne, ezt nem gondolod komolyan! – mondtam magamban, miközben a dugón
keresztül visszakanyarogtak hozzám.
– Szállj fel! – kiabálta túl Sean a motorzajt. – Így időben odaérünk!
– De nem tudok! Ruha van rajtam!
Az én futárom elmosolyodott a szűk ruhám láttán.
– Felgyűrhetné – mért végig.
– Gyerünk, Vörös! – kiáltotta Sean. – Ne légy ünneprontó! Csak így érünk oda idejében.
Csúnyán végigmértem, majd legyűrtem a büszkeségemet, felgyűrtem a ruhámat, és
óvatosan felültem a pizzatartó tetejére.
A kísérőm hátrafordult, és rám vigyorgott.
– Brian vagyok – mondta a kezét nyújtva.
– Scarlett – ráztam kezet.
– Szép neve van. Nézze, Scarlett, kapaszkodjon a derekamba – magyarázta. – Különben le fog esni.
– Rendben – rebegtem, miközben lehunytam a szemem, és átöleltem Brian vékony derekát.

Jézusom, remélem, legalább megtörtént valamelyik filmben – gondoltam, miközben ijedten

71
kapaszkodtam Brianbe, aki ügyesen cikázott a robogójával a zsúfolt glasgow-i forgalomban.
Nem kifejezetten hasonlít James Deanre vagy Marlon Brandóra. De szerintem jómagam sem
úgy néztem ki a robogó hátulján ülve, mint valami hollywoodi sztárocska a régmúltból.

Csak néhány perccel a kezdés előtt értünk oda az esküvőre. Annyira kecsesen szálltam
le a robogóról, amennyire csak tudtam, és sietve lesimítottam a ruhámat, miközben hálás
voltam, hogy a robogón nem volt kikézbesítetlen pizza, különben Chanel 5-ös helyett 5-
ös számú rendeléstől illatoztam volna, extra adag pepperonival és sajttal. Annak is
örültem, hogy sisak volt a fejünkön, mert bár lelapult alatta a hajam, ha nem lett volna
rajtam, akkor egy újabb filmjelenetet írhattam volna hozzá a listámhoz: azt, amikor
Bridget Jones összekócolódott hajjal száll ki Daniel Cleaver nyitott sportkocsijából.
– Jól vagy? – kérdezte Sean, miközben intett a távolodó pizzakihordó fiúknak, akik
visszafelé cikáztak a forgalomban.
Bólintottam.
– Többé-kevésbé. Nos, legalább ideértünk a menyasszony előtt.
– Épphogy – mondta Sean egy nagy fekete autó felé mutatva, amely akkor állt meg a
templom előtt. Néztem, ahogy nyílik a kocsiajtó, és egy fehér ruhás lány száll ki a járműből.
– Ő Rachel?
– Igen – bólogatott Sean, egy gyors pillantást vetve rá. – Gyerünk, menjünk be még őelőtte.
– Szokatlan a ruhája – jegyeztem meg, miközben belopóztunk a templomba.
– Valóban? – kérdezte Sean, miközben talált nekünk egy üres padsort hátul. –
Észre sem vettem. Csak akkor tűnt fel, hogy valami nincs rendben.
Ahogy körülnéztem, láttam, hogy a gyülekezet tagjai nem a szokásos öltönyöket, ruhákat és
túlméretezett kalapokat viselik, hanem valami jelmeznek tűnő ruházatot.
– Sean, mi van ezeken az embereken? – suttogtam.
– Hogy érted? – nézett fel Sean a szertartásrendből.
– Nézd, milyen furcsán vannak felöltözve.
Ahogy alaposan megvizsgáltuk a többi vendéget, rá kellett döbbennünk, hogy nyilvánvalóan egy
speciális esküvőre érkeztünk. Majdnem mindenkinek volt valamilyen jelmeze, kivéve egy öreg
nagyiknak látszó csoportot, vagy talán nagynénik voltak, akik hagyományosabb esküvői öltözetet
viseltek, vagyis pasztellszínű kétrészes ruhát és hozzá illő, nagy, tollas kalapot.
– Nem tudtad, hogy jelmezes? – sziszegtem Sean fülébe. – Tiszta hülyének érzem
most magam ebben a ruhában.
– Rosszabb annál, mintha egyszerűen jelmezes lenne – suttogta vissza Sean,
miközben az arcán szétterült egy mosoly.
72
 – Hogy érted azt, hogy rosszabb? Mi lehet annál rosszabb, mint hogy normális
ruhában vagyunk egy jelmezes esküvőn?
Ekkor kinyílt a nagy faajtó a templom végében, és mindenki felállt, miközben
felhangzott az esküvői induló.
Ez ismerősen hangzik, gondoltam az első hangok hallatán.
Aztán leesett, hogy mi ez a zene és hogy miért vigyorog Sean úgy mellettem, mint egy tejbetök,
ahogy a John Williams szerezte Csillagok háborúja zenéje visszhangzott a templomban, míg
Rachel Leia hercegnőnek öltözve, kontyba fogott hajjal közeledett felénk hosszú, fehér ruhájában.
Seanra néztem. Csillogott a szeme a jókedvtől.
– Ez nem lehet igaz, ugye? – kérdeztem, és kuncognom kellett. – Ugye ez nem egy
Csillagok háborúja témájú esküvő?
– Nézd Jonathan bácsit – sziszegte Sean, alig bírva visszafojtani a nevetést.
Az a férfi, aki Rachelt az oltárhoz kísérte, egy szerzetescsuhának tetsző valamit viselt:
hosszú, barna csuklyás tunikát, derékban egy kötéllel megkötve.
– Azt hiszem, ő Obi-Wan Kenobi! – nyögte ki Sean a szája elé tett kézzel, hogy
leplezze a vidámságát a közeledő Jedi lovag előtt.
Leia hercegnő és Obi-Wan után következtek a koszorúslányok, ketten Ewoknak, a másik,
egy magasabb lány Padmé királynőnek öltözve a későbbi Csillagok háborúja filmekből.
Ámulva néztük, ahogy a menyasszony és kísérete elhaladt előttünk. Sean a nyakát
nyújtogatta, hogy jobban lásson.
– Kinek öltözött a vőlegény? – kérdeztem, mert nem láttam jól az előttem állók miatt, akik
közül az egyik Jar Jar Binksnek öltözött, így nagyon magasra tornyozott fejdíszt viselt.
– Úgy látom, Han Solónak – suttogta Sean, majd hozzátette: – Istenem, találd ki, ki a vőfély!
Próbáltam meglátni a jelmezek tengerében, és észrevettem elöl valami aranyosan csillogót.
– Csak nem C-3PO?
– De igen, ő az. – Sean közel hajolt hozzám. – Nem Csubakkának kellene lennie? Ő
volt Han Solo legjobb barátja.
Seanra mosolyogtam.
– Azt hittem, semmit sem tudsz a filmekről.
– Talán néhányról azért igen. A Csillagok háborúját különben mindenki ismeri.
– Biztos.
– Azt hiszem, elnézhetjük neki ezt a Csubakka-dolgot. Különben is, ki lenne olyan
hülye, hogy annak öltözik? Meg lehet fulladni abban a jelmezben.
Egyetértően bólintottam.
– El sem hiszem, Sean. Rengeteg esküvőn voltam már, de ilyenen még soha. Úgy értem, mi jöhet
73
még? A pap Darth Vadernek öltözik?
Sean előrenézett.
– Honnan tudtad?
– Micsoda? Csak viccelsz. Hadd lássam.
Áthajoltam Sean előtt, hogy megnézzem. És valóban, a szertartást maga Darth Vader
vezette, hosszú, fekete köpenyben és a fejét teljesen beborító maszkban.
Vigyorogtam, aztán észrevettem, hogy majdnem Sean ölében vagyok, így gyorsan felegyenesedtem.
– Bocsánat – suttogtam zavartan.
– Semmi baj – mondta Sean, és egy rövid pillanatig ismét egymás szemébe néztünk.
Aztán észrevettük, hogy a gyülekezet feláll, mert eljött az ideje az első zsoltárnak. Nos,
nem igazán zsoltár volt, hanem a Super Troupert énekeltük az ABBA-tól – bár a
szertartásrendre „Super Storm Trooper” volt írva.
Az egész szertartás a Csillagok háborúja jegyében zajlott. A gyűrűket egy ezüstpárnán
hozta egy távirányított, életnagyságú R2-D2. Aztán Yoda olvasott fel nekünk saját
filozófiájából és tanaiból. Yoda szerepét Sean egyik unokatestvére játszotta: leguggolt a
szószék mögé, és a kezével egy bölcs Jedi-bábot mozgatott.
De a ceremónia fénypontja az anyakönyv aláírása volt, mialatt előadták a film egyik klasszikus harci
jelenetét. Darth Vader a papírmunkával volt elfoglalva, és nem ért rá Luke Skywalkerrel megküzdeni,
így Darth Maul vette át a helyét a lézerkardokkal való küzdelemben, teljes vörös és fekete öltözetben.
Amikor a jó legyőzte a gonoszt és az anyakönyvet aláírták, a boldog pár a birodalmi
katonák sorfala között sétált ki, akik tiszteletük jeléül a magasba tartották a lézerkardjukat.
– Nos, ez egészen különleges volt – jegyeztem meg, kilépve a hideg februári délelőttbe.
– Hát igen, többek között így is mondhatjuk – mondta Sean az éles téli napfényben
hunyorogva. Elővett a zsebéből egy ezüstszínű napszemüveget, és ezzel tökéletessé
tette a Brad Pitthez való hasonlatosságát a Tripla vagy semmiből. Nagyot nyeltem.
Hogy eltereljem a figyelmem, a templomból előbukkanó vendégeket néztem.
– Istenem, Sean – mondtam egy nagydarab nőt megpillantva a közelünkben. – Nézd
ezt a nőt, hogy kitömte magát a ruha alatt! Micsoda humorérzék, nem? A Marks &
Spencerből öltözött Jabba, a Hutt! Nagyszerű!
– Ő Evie, a dédnagynéném – mondta Sean oda pillantva, ahova mutattam. – És attól
tartok, meg kell mondanom, hogy nem visel jelmezt.
– Hoppá! Bocsánat.
Ismét ugyanolyan színű lett az arcom, mint a ruhám. A másik irányba fordultam.
– Nézd csak, Sean, mégiscsak van itt egy Csubakka. És éppen neked integet.
Sean megfordult, miközben Csubakka és a kísérője – egy nőnemű Jedi lovag – felénk tartott.
74
 – Az alatt a csuklya alatt mintha Dianát látnám… – mondta Sean rájuk bámulva. – Jaj
ne, ez azt jelenti, hogy Csubakka meg…
– Sean, hogy vagy? – kérdezte Diana, ahogy hozzánk értek.
– Kösz, jól, Diana. – Sean arcon csókolta. – És te?
– Nagyon jól, kedvesem.
– Szia, apa – köszönt Sean Csubakkára nézve.
Csubakka leemelte a fejéről a jelmezt.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
– Sejtettem, hogy ez az egész filmes dolog nagyon is a kedvedre való lesz, ugye?
– Nagyszerű ötlet volt! Jó kis színt vitt az egészbe.
Sean apja hozzám fordult.
– Te vagy az a Scarlett, akiről Ursula mesélt?
– Elnézést – mondta Sean. – Apa, igen, ő Scarlett. Scarlett, ő az apám. És a mostohaanyám, Diana.
– Nagyon örvendek, hogy megismerhetlek.
Sean apja a mancsát nyújtotta, és erősen megrázta a kezem.
Dianához fordultam. A csuklya alatt egy magas, elegáns nőt láttam, a feje tetejére
lazán feltűzött ezüstszín hajjal. Átható kék szemével alaposan végigmért.
– Nagyon örvendek, hogy megismertelek, Scarlett – mondta a kezét nyújtva.
– Én is, Diana – mondtam, miközben kezet ráztunk.
Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem ő az anyám. Seannak ismét igaza volt. Nem
tudom, honnan jött az érzés, vagyis igazából az érzés hiánya. Biztos voltam benne, hogy ha
Diana az anyám lenne, akkor éreztem volna valamit… bármit, amikor a kezünk összeért.
75
 10

Az esküvő további részét Alfie és Diana társaságában töltöttük.

Nagyon kedves pár voltak. Alfie egy nagydarab, jó kedélyű férfi, csupa csíny és
nevetés, leginkább Garethre emlékeztetett a Négy esküvő, egy temetésből. Diana volt a
nyugodt fele – elegáns és derűs, nagyon kedves és barátságos. Honor Blackman egy
árnyalatnyi Helen Mirrennel vegyítve: ez volt számomra Sean mostohaanyja.
– Biztos édesanyádra hasonlítasz – mondtam Seannak, miközben néztük, hogyan pörgeti
Alfie Dianát a táncparketten. Úgy tűnt, Alfie nemcsak a külsejében hasonlított Simon Callow-
hoz a Négy esküvő és egy temetésből. Nagy lelkesedéssel táncolt az est nagy részében,
egyetlen nőt sem hagyva ki táncpartnerei sorából, még engem sem. Sean apja Robbie
Williams Let Me Entertain You-jára adott alkalmat, hogy kibontakozzam. Nem is bántam, mert
ez volt az egyik kedvenc számom. De Alfie tolmácsolásában egészen emlékezetessé vált.
– Ezt miért mondod? – kérdezte Sean felém fordulva.
– Édesapád… olyan spontán és élénk!
– Én meg unalmas vagyok, ezt akarod mondani?
– Nem – visszakoztam gyorsan. – Te csak… nyugodtabb vagy. Ez nem baj. Biztosan
Ursula örökölte édesapád természetét, te meg anyukádét.
– Igen, azt hiszem, igazad van. Anyával mindig jobban megértettük egymást.
– Gyakran találkoztok?
– Anya két évvel ezelőtt meghalt.
– Ó, Sean!
Egészen megdöbbentett a hír.
– Sajnálom, fogalmam sem volt róla. Azt hittem, elváltak a szüleid.
– Így is volt, és aztán anya Walesbe ment egy másik férfival. Elég hirtelen jött a
betegsége – de nagyjából fájdalommentes volt a halála, és ezért hálásnak kell lennünk.
Sean olyan szomorúnak tűnt az anyja halála miatt, hogy legszívesebben megfogtam
volna a kezét vigasztalásul. De egyelőre nem éreztem helyénvalónak.
– De azért boldog volt – folytatta Sean. – A halála előtt. Újra férjhez ment, és David, a
második férje egész más volt, mint apa. Nagyon csendes fickó, nyugodt és konvencionális,
és kiváló a munkájában. Ursula unalmasnak tartotta, de anya boldog volt, és ennek örültünk.
– A Davidek már csak ilyenek, úgy látszik – csúszott ki a számon akaratlanul.
76
 – Hogy érted?
– Semmi, bocsánat. Kérlek, beszélj még édesanyádról!
– Nem, te folytasd – erősködött Sean. – Nem akarom elrontani ennek az estének a
hangulatát. Hogy értetted ezt a Davidekkel kapcsolatban?
Igyekeztem időt nyerni, míg kiittam a poharam. Aztán rázogattam a jeget az aljában.
Valóban akarok Seannak Davidről és magamról beszélni? De azok után, amit elmondott
az anyjáról, nem akartam érzéketlennek tűnni.
– David a vőlegényem – mondtam végül, az asztalra téve a kiürült poharamat. – És ő
is… eléggé konvencionális.
– Úgy érted, hogy unalmas? – vigyorgott Sean.
– Nem, nem unalmas. Csak tudja, mit akar, ennyi az egész.
– Mi a foglalkozása?
Seanra néztem. Tudtam, mi következik, még mielőtt megszólaltam volna.
– A családja egy nagy mozihálózat
tulajdonosa. Sean a fejét hátravetve nevetett.
– Scarlett, te nem semmi vagy! Ezért mész hozzá, hogy egész hátralevő életedben
ingyen járhass moziba?
– Nem.
És én meg töröm magam, hogy ne legyek érzéketlen!
– Elnézést – mondta Sean, és igyekezett komoly lenni. – Nem lett volna szabad
nevetnem. De be kell látnod, hogy ez vicces.
– Lehet, hogy némileg szórakoztató. De nem ezért vagyok vele.
– Akkor miért? Várj csak! – Sean sokatmondón felvonta a szemöldökét. – Csak nem ő
Brad Pitt régen elveszett ikertestvére?
– Hogy ki az én Davidem vagy mivel foglalkozik, ahhoz neked semmi közöd.
Kezdtem dühös lenni Seanra. Miért kell mindig kinevetnie valamiért?
– Rendben, tehát nem nagyon jóképű. Unalmas… és nem az ingyen mozijegyekért
mész hozzá, így csak egy dolog marad… a pénz.
Csúnyán néztem rá.
– Ó, Vörös, csak nem? Nem feltételeztem volna rólad ilyen haszonelvűséget.
Sean csak viccelt, de közel járt az igazsághoz, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
– Ne butáskodj. Hát persze hogy nem mennék hozzá valakihez a pénzéért. Szeretem.
Tessék, ez elég? Sean úgy nézett rám, mintha nem hinne nekem.
– Érzésem szerint a hölgy túlontúl is tiltakozik. De hiszek neked. Nem tűnsz egy aranyásó típusnak.
– Kösz – mondtam szarkasztikusan.
77
 Alfie és Diana visszatértek az asztalunkhoz.
– Nos – kérdezte Alfie, enyhén lihegve, miután fáradhatatlanul végigtáncolta Ricky Martin Livin’
La Vida Locáját. – Hogy érzitek magatokat? – végignézett rajtunk. – Kértek még valami italt?
– Igen, kérek, Alfie – mutattam az üres poharamat feltartva. – Nagyszerű lenne.
– Rajtam a sor – mondta Sean felállva. – Azt hiszem, Scarlettnek elege van a
szellemes megjegyzéseimből. Ugye, Vörös?
Úgy döntöttem, hogy nem felelek, és a táncparkettet
néztem. Sean vigyorgott.
– Akkor jó, mindenkinek ugyanazt, rendben? Azonnal jövök!
Sean odament a bárhoz, és otthagyott engem Alfie-val és Dianával.
– Jaj, istenem – mondta Diana aggódva. – Felbosszantott? Nagyon fel tudja húzni az embert.
– Nem, semmi baj – mosolyogtam Dianára. – Megbirkózom vele.
Talán Sean nem is különbözik annyira Alfie-tól, mint ahogy előzőleg gondoltam. Csak
talán kifinomultabb a humorérzéke.
– Nos, Scarlett – szólalt meg Alfie. – Ursula mesélt nekünk arról, hogy mennyire szereted a filmeket.
– Igen, így van – helyeseltem felé fordulva.
– De a családod nem ért meg… Azt mondta, hogy édesapád nem szereti a mozit,
viszont édesanyád ugyanúgy szerette, mint te.
Lemerevedtem anyám említésére. Hosszú évekig nem beszéltem róla, így most
nagyon furcsának tűnt, hogy valaki olyan akar beszélni róla, aki számomra idegen.
– Alfie – mondta Diana gyöngéden –, lehet, hogy Scarlett nem akar róla beszélni.
– Nem, nem gond – mondtam. – Nem bánom. Igazán.
Elmeséltem, amennyit tudtam anyámról és a filmek iránti szeretetéről. Eközben Sean
visszajött az italokkal. Aztán valami számomra is ismeretlen okból – általában nem
szoktam róla beszélni – elmondtam, hogy elhagyott, amikor még csecsemő voltam.
– Ó, szívem, de sajnálom! – mondta Diana együtt érzően. – De apád remek fickónak
tűnik az alapján, amit mondtál róla.
– Igen, apa nagyszerű ember. Soha semmi sem hiányzott, mialatt felnőttem. Nos,
legalábbis nem éreztem.
– Hogy hívták édesanyádat? – kérdezte Alfie.
– Rosemary. De azt hiszem, azt szerette, ha Rosie-nak szólítják.
Alfie összeráncolta a szemöldökét.
– Diana, emlékszel arra a pultos lányra, aki nálunk dolgozott? Ő is rajongott a moziért.
Néha megnéztetek egy-egy filmet együtt, amikor én a bárban dolgoztam, és nem tudtam
veled menni. Őt nem Rosie-nak hívták?
78
 Diana elgondolkodott.
– De igen, azt hiszem. De Alfie, az már vagy tíz-tizenkét évvel ezelőtt történt.
– Hogy nézett ki? – kérdeztem buzgón.
Biztos, hogy nem ő az. Több ezer Rosie létezhet, aki szereti a filmeket.
Diana ismét elgondolkodott.
– Ööö…, úgy emlékszem, világos haja volt, talán festett. Nem fekete, mint a tied,
Scarlett. És ha jól emlékszem, a szeme is világos volt, kék vagy talán zöld…
– Lehet, hogy a hajamat apámtól örököltem. De az ő szeme barna, így…
Izgatottan beszélgettünk arról, hogy ez a nő talán az anyám.
Sean, aki mindeddig szótlanul ült az asztalnál, most félbeszakított bennünket.
– Nem szeretnék ünneprontó lenni, de nem gondoljátok, hogy túlságosan is
messzemenő következtetéseket vontok le?
Mindnyájan elhallgattunk és rámeredtünk.
Végignézett mindhármunkon, majd Dianán állapodott meg a tekintete.
– Azt mondtad, hogy már régóta nem láttad azt a nőt. Talán nem jól emlékszel.
Diana egy ideig nézte Seant, kék szemével nagyokat pislogva.
– Azt akarod mondani, hogy ahogy öregszem, kezd elmenni az eszem, Sean? – kérdezte udvariasan.
– Nem, egyáltalán nem, Diana – mondta Sean sietve és kissé elpirult. – Csak azt akarom
mondani, hogy annak az esélye, hogy valóban ő az, egy a millióhoz – Sean belekortyolt az italába,
és a tőle megszokott nyugodt modorban folytatta. – Miért hagyjátok, hogy a közös hajlamotok arra,
hogy romantikusan szemléljétek a dolgokat, elhomályosítsa a józan ítélőképességeteket?
– Á, az én fiam! A józanság szava! – mondta Alfie hátradőlve a székében és Seant
nézve. – Az anyád beszél belőled.
– Ennek semmi köze anyához. Csak igyekszem józanul gondolkodni. Ezek a tények: ez az
egész egy évtizede történt, azóta nem láttátok ezt a nőt, és fogalmatok sincs, hogy hol van most.
Miben segít az Scarlettnak, ha tápláljátok benne a reményt azzal, hogy évekkel ezelőtt lehetséges,
hogy találkoztatok az anyjával? Merthogy nem tudjátok, hogy most hol van, ugye?
Vegyes érzelmeket tápláltam Seannal szemben abban a pillanatban. Haragudtam rá,
mert a gyakorlatiasságával összezúzza az ábrándjainkat. De meghatott, hogy aggódik
amiatt, hogy sérülést okozhat nekem ez a beszélgetés.
– Londonban – felelte Diana. – A legutolsó információm róla az, hogy Londonba ment dolgozni.
Megismert ott egy fickót, aki állást ajánlott neki a Bond Streeten az egyik felkapott butikban. Rosie
mindig jól öltözött volt. Gondot fordított a külsejére, és ezt észrevették az emberek.
– Nem emlékszel, melyik butik volt az, ugye? – kérdeztem reménykedve.
Diana erősen törte a fejét.
79
 – Nem, Scarlett, sajnálom, nem emlékszem. De ez évekkel ezelőtt volt, és nem jelenti
azt, hogy még mindig ott dolgozik.
– És még ha ott is lenne – szólalt meg Sean –, nem jelenti azt, hogy Scarlett
édesanyja. Nincs rá bizonyítékunk.
Kinyitottam a táskám, és elővettem a viharvert fényképet.
– Tudom, hogy régi – mondtam óvatosan széthajtogatva. – De az a Rosie, akit ti
ismertetek, hasonlított erre a nőre itt a képen?
Diana gyengéden elvette tőlem a fényképet, és Alfie-val együtt mindketten a
szemüvegtokjukért nyúltak.
Alfie nézett fel először a fényképről. Levette a szemüvegét, és a fejét rázta.
– Sajnálom, Scarlett, nehéz eldönteni. Nem állíthatom, hogy nagyon jól emlékszem rá.
A nők hétről hétre is rengeteget változhatnak, nemhogy hosszú évek alatt. Igazán nem
tudom biztosan megállapítani.
– Semmi gond, Alfie. Egy próbát azért megért.
Diana visszaadta a képet, és lassan levette a szemüvegét. Aztán gyöngéden a
kezemre tette a kezét, mielőtt megszólalt volna.
– Ő az, Scarlett. Rosie az.
Olyan volt, mintha Diana átnyújtotta volna nekem annak a kirakósnak egy darabját,
amelyet soha nem tudtam befejezni.
Azt mondtam Seannak, hiszek abban, hogy mindennek oka van. Mi van, ha nemcsak
azért jöttem Notting Hillbe, hogy bebizonyítsam, hogy a családomnak nincs igaza a
filmekkel kapcsolatban? Mi van, ha azért jöttem ide, hogy legyen esélyem megtalálni az
életem kirakójának utolsó darabját – hogy legyen esélyem újra megtalálni az anyámat?
80
 11

Másnap a vonaton, útban Londonba sokkal hallgatagabbak voltunk, mint odafelé. Az utazás nagy
része alatt mélyen a gondolataimba merültem, és Sean volt olyan udvarias, és nem zavart.
Amikor végre megérkeztünk Notting Hillbe, és a taxi letett bennünket a házunk előtt,
Sean megkérdezte, hogy segíthet-e még valamiben.
– Köszönöm, de azt hiszem, innen már menni fog – mondtam, felcipelve a bőröndömet a lépcsőn.
– Úgy értem, édesanyádat megkeresni – mondta Sean, miközben felment ő is a
lakásához vezető lépcsőn, így egy szintbe került velem. – Nem mondtad, de gondolom,
hogy megpróbálod megkeresni, így, hogy van némi kiindulópontod.
– Ó, már értem. Igen, igazad van, megpróbálom. De azt hiszem, tudom, mit kell
tennem. – Rámosolyogtam. – Azért köszönöm, hogy megkérdezted.
– Nincs mit. Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz.
Bólintottam. Sean mosolyogva kinyitotta az ajtót, és eltűnt a házban.
Egy pillanatig még ott álltam a lépcsőn és utánanéztem. Furcsa volt ismét magamban lenni.
De ahogy elfordítottam a kulcsot a zárban, máris nem voltam egyedül: Hékás, ahogy a
riasztót neveztem magamban, vijjogva köszöntött hazatérésem alkalmából.
Másnap kora reggel elindultam London bevásárlónegyedének szívébe. Ahogy kiléptem a Bond
Street-i metróállomásról, hirtelen rádöbbentem, milyen hatalmas fába vágtam a fejszém.
Rengeteg divatáru-, parfüm-, képzőművészeti és régiségbolt vett körbe, és több királyi
beszállító, mint bárhol máshol a városban.
Hol is kezdjem? – töprengtem az elegáns és drága üzletek sorát elnézve. Nos, ahogy
valaha egy híres apáca énekelte egy filmben: „Kezdjük a legelején…”
Tehát így tettem. Azon a hétfő délelőttön végigsétáltam a régi és az új Bond Streeten,
kérdezősködtem a boltokban, és ha szerencsémre sikerült egy csöppet felkeltenem az
unott eladók figyelmét, akkor anya fényképét is megmutattam.
Ebédidőben egy kis kávézóban pihentem meg. Az ablak mellé ültem, és amíg a
szendvicsemre vártam, ismét kihajtogattam a fényképet, ezúttal a magam kedvéért.
Sóvárgás valami után, ami elveszett. Végre megértettem a festmény mellé írt szavakat.
Most, hogy végre teszek valamit azért, hogy megtaláljam anyámat, minden a helyére került.
Óvatosan összehajtogattam a fényképet, és biztonságba helyeztem a kabátom belső
zsebében. Aztán belekortyoltam a narancslémbe, és a vásárlókat bámultam a járdán.
81
 Két asszony az utca másik oldalán egymásnak ütközött az egyik üzlet ajtajában. Mosolyogva néztem,
ahogy elnézést kérnek egymástól, aztán összekoccantják a fejüket, ahogy lehajolnak a szatyrukért,
amelyet a földre ejtettek. Ilyesmi gyakran megtörténik vásárlás közben, különösen egy olyan zsúfolt
helyen, mint London. De az már ritkábban fordul elő, ami azzal a szerencsés hölggyel történt, aki éppen
pont ebbe az üzletbe akart betérni, és közben nekiment Keira Knightley színésznőnek.
Tátott szájjal néztem, ahogy a másik hölgy arcán feldereng a felismerés. Mélyen elpirult,
miután elakadt a szava, vagy ami Keira arckifejezéséből ítélve valószínűbbnek tűnt, valami
butaságot mondott. Keira udvariasan mosolygott rá, és igyekezett távozni. Előbb lassan, majd
sietősebb léptekkel. Hamarosan ismét láthatatlanná vált a délutáni bevásárlók sűrűjében.
Milyen kár! – gondoltam, miközben a pincérnő kihozta az ebédemet. Ha én lettem
volna a nő helyében, udvariasan elcsevegtem volna vele néhány percig a legutóbbi
filmjéről. Nem valami összefüggéstelen butaságot motyogtam volna, ami elriasztja. Miért
nem velem történik mindez? Ez olyan igazságtalan!
A délutánt ugyanazzal töltöttem, amivel a délelőttöt, vagyis végigmentem a Bond Streeten, ezúttal a
másik oldalon. Tudtam, hogy kevés az esélyem. Úgy értem, több mint tíz év telt el azóta, hogy anyám
állítólag itt dolgozott. De csak ennyi volt, amiből kiindulhattam, és mindent meg kellett próbálnom.
Éppen az egyik áruházba készültem belépni, amikor megszólalt a mobilom.
– Apa!
Most hívott fel először, amióta eljöttem otthonról.
– Hogy vagy, apa?
– Jól, Scarlett. Mi újság? Jól érzed magad
nélkülünk? Erre mit lehet válaszolni?
– Hiányoztok, persze. De… jót tett, hogy eljöttem egy kis időre.
– Ezt örömmel hallom. Mit csinálsz most?
– Éppen vásárolgatok, ami azt illeti.
– Á, tudhattam volna. Elvered David összes
pénzét, ugye? Azt próbálná meg valaki!
– Nekem is van pénzem, apa – emlékeztettem. – Ezért dolgozom veled mindennap.
– Nem éppen mindennap – nevetett. – De örülök, hogy jól érzed magad. Rád fért egy
kis kikapcsolódás.
– Igen… – mondtam, miközben furdalt a lelkiismeret a helyzet miatt. – Nézd, apa, most
le kell tennem. Kissé zsúfolt napom van.
Enyhén szólva.
– Nemcsak neked. Lényegében egyedül vezetem az irodát. Vagy ez az apróság
kiment a fejedből? Hallottam apa hangján, hogy csak viccel.
82
 – Akkor annál jobban örülsz majd nekem, ha visszatérek! – mondtam nevetve. –
Tényleg mennem kell. Nemsokára hívlak.
– Rendben, szívem. Majd később beszélünk. Szeretlek.
– Én is szeretlek, apa.
A beszélgetés végeztével lenéztem a telefonomra. Talán el kellett volna mondanom neki.
De lehet, hogy semmilyen eredményre nem jutok, így fölösleges lenne felzaklatni. Eddig
legalábbis nem túl sok sikerélmény ért az anyám keresésében. De nem hagyhatok fel vele.
Visszatettem a telefonomat a táskámba, és céltudatosan benyomakodtam a forgóajtón
keresztül az áruházba.
Nos, akkor – hol is kezdjem?
Végigjártam az összes részleget, és végigkérdeztem az összes idősebb eladót, akit csak láttam.
A fiatalabbakat nem volt értelme megkérdezni, ők nem lehettek még itt, amikor anyám ebben az
áruházban dogozott – ha egyáltalán itt dolgozott. Diana információja lehet, hogy pontos, és
elképzelhető, hogy sok-sok évvel ezelőtt anyám ezeknek a boltoknak az egyikében volt eladó. De
annak az esélye, hogy őt – vagy akár egy munkatársát – megtaláljam, percről percre csökkent.
Visszatértem a földszintre, és elindultam a kijárat felé. Megálltam a táskaosztályon – nem azért, hogy
a márkás táskák borsos árain szörnyülködjem, hanem azért, mert megláttam az egyik eladót. Egy
idősebb hölgy volt, de korábban, amikor itt áthaladtam, nem vettem észre. Azért néztem most rá, mert
szénfekete volt a feje tetején kontyba fogott haja. És ahogy egy készletlistát nézett a szemüvege fölött,
láttam, hogy az ide-oda cikázó szeme pont ugyanolyan élénkzöld árnyalatú, mint az enyém.
Felnézett, és szembenézett velem.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Nem. – Nos, igazából igen, lehet, hogy tudna segíteni.
Nem tudtam, mit mondjak. Sokkolt a helyzet. Egész nap a Bond Streetet jártam,
kimerült voltam, és most itt áll velem szemben ez a nő, aki lehet, hogy az anyám.
– Régóta dolgozik itt? – kérdeztem ostobán.
– Úgy tíz éve. Miért?
– Ó, jól van, ööö…, nos, az a helyzet, hogy…
Hogyan kérdezed meg valakitől, hogy ő-e az anyád, amikor hat hónapos korodban faképnél hagyott?
– Miss Sheila! – hallottam egy hangot. – Segítene nekem ezzel a vásárlóval kapcsolatban?
Miss Sheila a pult másik vége felé nézett, ahol egy idősebb úriember állt, aki nyilvánvalóan
nem tudta eldönteni, hogy melyik táskát vegye meg – feltehetően a felesége számára.
– Bocsásson meg egy pillanatra, kedves. Azonnal visszajövök.
Sheila odasiklott, és rövid párbeszédet folytatott az úriemberrel. Szakszerűen bemutatott két táskát,

kinyitotta és becsukta őket, a karja alá vette, karnyújtásnyira eltartotta magától, majd a vállára vetette.
83
Végül az úriember rámutatott arra, amelyiket kiválasztotta: egy barnára pácolt bőr
kézitáskát feltehető lánccal.
– Michelle! Egy ajándékcsomagolást kérek! – kiáltotta Sheila.
– Michelle-nek szünete van, Miss.
– Akkor te csináld meg, Leila, kérlek.
– Nem tudom, Miss, még nem mutatták meg, hogyan kell. Tudja, még csak most tanulok.
Sheila az égre emelte a tekintetét, mintha segítséget várna ahhoz, hogy türelemmel
bánjon ezekkel a zöldfülűekkel.
– Akkor itt a legfőbb ideje, hogy megtanuld, lányom. Figyelj és tanulj.
Én is figyelemmel kísértem, ahogy Sheila fürgén és szakavatottan megoldotta az ajándékcsomagolást. A
végtermék egy elegáns, világoskék csomag lett hozzá illő szalaggal. Átlátszó celofánzacskóba tette, amelyet
a tetején fehér szalaggal kötött át, miután óvatosan beleszórt néhány száraz rózsaszirmot.

Rowan Atkinson enné meg a szíved – gondoltam, újabb filmjelenetet adva az egyre
növekvő listámhoz.
Sheila visszatért a pultnak abba a részébe, ahol én álltam.
– Elnézését kérem – mentegetőzött. – Hol is tartottunk?
– Ööö… Sheila az igazi neve? – böktem ki.
Sheila úgy nézett rám, mintha azon gondolkodna, vajon ne hívja-e a biztonságiakat.
– Igen, az. Miért kérdezi?
– Ó… csak úgy – feleltem csalódottan.
– Biztos van rá valami oka, kedves, különben nem kérdezte volna.
Éppen időben nyeltem vissza a választ, hogy „mert azt hittem, maga az anyám”.
Inkább elmondtam neki, hogy egy bizonyos Rosemary O’Brient keresek, aki valamikor
régen talán itt dolgozott. Aztán gyorsan megmutattam neki a fényképet.
– Sajnálom, kedves. Attól tartok, sem a név, sem a fényképen látható hölgy nem ismerős.
– Semmi gond – mondtam, és visszatettem a képet a táskámba. – Nem lep meg, eddig
még mindenkitől ezt a választ kaptam. De azért köszönöm – mondtam a pulttól ellépve.
– Várjon csak! Megkérdezhetné Billtől.
– Billtől?
– Ő a mindenesünk. Ezer éve ezen a helyen dolgozik. Mindenkit ismer és őt is ismeri mindenki.
– Beszélhetnék vele? – kérdeztem izgatottan.
– Várjon, megnézem, hogy itt van-e.
Sheila felvette a belső telefont.
– Szia, Janice, itt Sheila, a táskaosztályról… igen, igen, minden rendben. Nem tudod,
Bill itt van valahol?
84
 Visszafojtott lélegzettel vártam. Még soha nem fojtottam vissza a lélegzetem, és úgy
gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy kipróbáljam.
– Igen? Az baj… Igen, reméljük. Nos, köszönöm, Janice… igen,
hamarosan. Viszlát. Sheila letette a telefont.
– Sajnálom, úgy tűnik, Bill éppen betegszabadságon van. Janice
szerint influenza. Elkeseredetten engedtem ki a levegőt.
– Tudja, hogy mikor jön vissza?
– Attól tartok, nem. Bill jócskán benne jár a hatvanas éveiben. Ebben a korban eléggé
leveri az embert az ilyesmi, ugye? Talán még benézhetne a hét folyamán.
Bólintottam.
– Igen, majd igyekszem. Köszönöm a segítségét, Sheila.
– Szívesen, kedves. Sok szerencsét a keresésben!
Mindez az utolsó csepp volt a pohárban ennek az egyébként nagyon kiábrándító
napnak a végén. Sheila információját követően képtelen voltam tovább járni az üzleteket,
ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyek.
Egy hosszú fürdőzésre van szükségem ma este, és talán egy kis moziterápiára, hála a Belinda és Harry

dolgozószobájában található rengeteg DVD-nek. Arra a napra bőven elegem lett a rideg valóságból.
85
 12

A következő napokban többször is ellátogattam a Bond Streetre.

Kedd délelőtt elég gyorsan végeztem az utca másik oldalával, de annak ellenére, hogy
bizakodóbb hangulatban léptem be a boltokba és tettem fel a kérdéseimet, a válaszok,
amelyeket kaptam, ugyanazok voltak.
Elvileg jó szórakozás lett volna, hogy ezeket a márkás ruhaboltokat járom. Mint a Szex és New
Yorkban. De nem úgy éreztem magam, mintha Carrie, Samantha, Charlotte vagy Miranda lennék,
miközben az üzleteket rovom. Ők divatos ruhában és magas sarkú cipőben flangáltak volna. Én a
kényelem mellett tettem le a voksom, így farmert, kapucnis pulóvert, mellényt és sportcipőt húztam.
Miután megebédeltem, bekukkantottam abba az áruházba, ahol Bill dolgozik, abban a
reményben, hogy csodával határos módon máris meggyógyult, és újra az üzletet járja,
csavarhúzóval a kezében. De Sheila még mindig nemmel válaszolt a kérdésemre.
Megígértem, hogy holnap újra benézek, és már indultam is haza.
Szerda délelőtt ugyanez történt. Bill még mindig sehol. Megkérdeztem Sheilától, vajon
a személyzeti osztálytól megkaphatnám-e Bill telefonszámát, hogy fel tudjam hívni. De
miután röviden beszélt Janice-szel, nagyon határozottan közölte, hogy nem, nem
adhatják ki a személyzet egyik tagjának a telefonszámát sem.
– Sajnálom, kedves – szabadkozott Sheila. – Most azt mondják, hogy jövő hétnél
előbb sajnos nem jön be. Talán akkor próbálkozhatna újra.
Hazamentem. Csalódott voltam, elegem volt mindenből. Nem elég, hogy gyakorlatilag
lehetetlennek tűnt bármilyen további információt megtudni az anyámról, de a filmek
tekintetében sem történt velem semmi új. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy az utóbbi
három napot nagyrészt azzal töltöttem, hogy fel-alá járkáltam a Bond Streeten. De az első hét
sikerei után abba a tévhitbe estem, hogy könnyű dolog bebizonyítani azt, hogy élheted az
életed úgy, mint a moziban. Most már nem voltam ebben olyan nagyon biztos.
Aznap délután végigkapcsolgattam a tévé mind a négyszáz csatornáján. Miután nem
találtam semmi nézhetőt, ismét átfésültem Belinda és Harry DVD-gyűjteményét, hogy
találjak valakit, akivel eltölthetném az estémet – aztán engedtem magamnak még egy
fürdővizet, abban a reményben, hogy ezzel sikerül eltöltenem még egy fél órát vacsoráig.
Már éppen be akartam szállni a forró, habos vízbe, amikor megszólalt a csengő. Próbáltam nem

tudomást venni róla, hátha abbahagyja az illető, és elmegy. Semmi szükségem nem volt arra, hogy
86
Oscar vagy Ursula ismét beugorjon. Mindketten többször is benéztek vasárnap este óta,
amióta visszatértünk Glasgow-ból, és, bár nagyon hálás voltam az érdeklődésükért és az
aggodalmukért, igazán nem volt kedvem elmesélni nekik egy újabb, csalódásokkal teli
nap történetét. De ahelyett, hogy a betolakodó vette volna a lapot, és rájött volna, hogy
senki sem fog ajtót nyitni, újra megszólalt a csengő, ezúttal még hosszabban.
Felsóhajtottam, magamra vettem egy fehér fürdőköpenyt, amely a fürdőszoba ajtaján
lógott, és sietve lementem a lépcsőn.
– Igen?! – csattantam fel, ahogy kicsaptam az ajtót. Előbb valószínűleg ki kellett volna
kukucskálnom, de még nem szoktam hozzá ehhez az egész biztonsági cécóhoz.
– Ó, elnézést. Zavarok?
Sean volt az. A fürdőköpenyemet bámulta.
– Éppen fürödni készültem – mondtam, és szorosabbra húztam a fürdőköpenyt magamon.
– Ó, értem – ismét a szemembe nézett. – Csak kíváncsi voltam, hogyan boldogulsz. Gondolom,
bejártad a Bond Streetet az elmúlt napokban. Üzleti úton voltam, ezért nem néztem be hamarabb.
Tehát ezért nem láttam mostanában.
– Igen, így van.
– És? Szerencsével jártál?
– Tulajdonképpen teljes csőd volt…
Elmeséltem neki mindent, ami történt.
– …a legtöbb eladó fennhordta az orrát, és egyáltalán nem akartak nekem segíteni.
Csak azért, mert nem márkás cipőt viseltem vagy nem méregdrága táska volt nálam…
Megálltam a mondat közepén és Seanra bámultam, aztán elmosolyodtam, ahogy
eszembe jutott valami.
– Mi az? – kérdezte értetlenül.
– A Micsoda nő! – mondtam vigyorogva. – Ez az! Ó, Sean, bár én információt akartam,
nem pedig vásárolni, de ugyanazt éreztették velem, mint vele.
– Mi az ördögről beszélsz?
– A Micsoda nő!-ről. Az is egy film. Az, amelyikről a vonaton meséltem neked.
Amelyikben te egy szemét alak vagy – emlékeztettem segítőkészen.
– Ó, igen?
– Abban a filmben Julia Roberts egy prosti, és Richard Gere pénzt ad neki, hogy
menjen, és vásároljon magának ruhát a Rodeo Drive-on, de az eladók nem segítenek
neki, mert nem úgy néz ki, mintha odavaló lenne.
– Értem.
– Ez történt velem az elmúlt napokban, csakhogy én nem Beverly Hillsben voltam, hanem londoni
87
megfelelőjében, a Bond Streeten.
– Ha te mondod – mondta Sean töprengő arccal.
– Igen, így van. Kell lennie valami pozitív dolognak az erőfeszítéseimben. És az pont jó
lesz, ha még egy filmjelenetet írhatok hozzá a listámhoz!
– De mi van Sheilával?
– Míg Bill vissza nem megy dolgozni, semmit sem tehetek. Így addig legjobb, ha elfelejtem az
anyámat, és folytatom a filmes ábrándozásaimat, illetve ha nem bánod, akkor most a fürdést.
– Elnézést, hát persze. Ó, várj csak, elfelejtettem, hogy mi volt a másik ok, amiért
átjöttem. Van valami terved ma estére?
– A fürdést és egy randit leszámítva Brad Pitt-tel nem, semmi.
– Brad?
Rámosolyogtam.
– Vicc volt. Meg akarom nézni a Mr. és Mrs. Smitht DVD-n.
– Ó, már értem – Sean bólintott, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy tudja,
miről beszélek. – Csak azért, mert a barátaimtól kaptam jegyeket az operába ma estére,
és meg akartam kérdezni, hogy van-e kedved elmenni.
– Kösz, Sean, de nem igazán ismerek senkit, aki szereti az operát és akit magammal vihetnék.
– Úgy értem, eljönnél velem?
Elpirultam. Hát persze hogy így értette.
– Ó, igen, azt hiszem. Ki kell öltöznöm? Tudod, nincs nálam ilyen jellegű ruha.
– Nem bemutató, nem kell nagyon kiöltözni. Mit szólnál ahhoz a ruhához, ami
szombaton volt rajtad az esküvőn? Nagyon jól állt rajtad.
Elgondolkoztam, és már a nyelvem hegyén volt, hogy „de abban Vörösnek neveztél”, amikor
eszembe jutott valami. Ez egyre jobb. Lehet, hogy nincs olyan szerencsém, hogy megtaláljam
anyámat, de újabb Micsoda nő!-jelenet kezdett feltűnni a láthatáron. Egy hét alatt kettő!
– Nos, ebben az esetben… szívesen veled tartok ma este az operába, Sean.
Vagy szólítsalak inkább Richardnak…?
88
 13

Mivel időben értünk az operába, úgy döntöttünk, hogy előadás előtt iszunk valamit a bárban.
Míg Seanra vártam, hogy az italokat hozza, odaléptem az egyik kirakathoz, amelyben azt az
előadást reklámozó posztereket és műsorokat láttam, amelyet éppen készültünk megnézni, vagyis
a Cosi fan tuttét. Igyekeztem elterelni a figyelmem a Sean és Brad Pitt közötti hasonlóságról, és
egész jól ment, ahhoz képest, hogy ma este egy újabb Ocean’s… filmekbeli stílusú öltönyt viselt.
A kirakatra meredve próbáltam őt Richard Gere-ként, jómagamat pedig Julia Robertsként
elképzelni, hogy a ma esti jelenettel összhangban legyünk. De ezúttal nem ment olyan könnyen. A
kívánatos és nemkívánatos fantáziaképeimmel küzdöttem, és nem igazán értettem, hogy miért.
– Nos – kérdezte Sean, amikor végre átküzdötte magát a tömegen a bárból
visszajövet, kezében egy pohár fehér borral, amit nekem hozott és egy sörrel, amit
magának –, ez az első alkalom, hogy operába mész?
Szerettem volna azt felelni, hogy „ugyan, dehogy, az opera, a balett és a színház
szerves részei a stratfordi életemnek”, de Sean annál jobban ismert.
– Igen, ami azt illeti.
– Az opera egy kicsit olyan, mint a marmite{5} – mondta határozottan. – Vagy
szereted, vagy utálod. Richard nem egészen ezt mondta Juliának.
– Értem, és gondolom, te szereted, ugye?
Sean bólintott.
– Meséljek neked egy kicsit arról, hogy miről szól ez a darab?
– Igen, kérlek.
– Nyersfordításban a Cosi fan tutte úgy hangzik, hogy „mind olyanok”. Két fiatalemberről
szól, akik azt hiszik, hogy a menyasszonyuk mindig hűséges lesz hozzájuk. De van egy pasi,
aki fogad velük, hogy nem így lesz, és azt mondja, be is tudja bizonyítani, hogy igaza van. A
fogadás része, hogy a két férfi úgy tesz, mintha csatába kellene mennie, de ehelyett álcázzák
magukat, és visszatérnek, hogy egymás barátnőinek udvaroljanak.
– Érdekesen hangzik.
– Jó történet, azt hiszem, egy kicsit olyan, mint a te romantikus vígjátékaid egyike.
Kivéve, hogy élőben játszódik, előtted, nem valami hatalmas vászonra kivetítve.
– Majd akkor nyilvánítok róla véleményt, ha már láttam – mondtam közömbösen. – De egyszer

mindent hajlandó vagyok kipróbálni, és mivel Mozartot szeretem, biztosan nem lehet rossz.
89
 – Te szereted Mozartot? – kérdezte Sean meglepetten.
– Igen, miért ne?
– Csak úgy. De ismét megleptél, Scarlett. A librettó, vagyis maga a szövegkönyv eredetileg
Mozart kollégája számára készült, de ő nem fejezte be, így Mozart vette át tőle.
– Salieri – mondtam tudálékosan.
– Így van. Honnan tudtad? – Sean egy pillanatig úgy vizslatott a szemével, mintha a
gondolataimban akarna olvasni. – Á, már tudom. Láttad az Amadeust, ugye?
– Lehetséges. Jó film.
– De kissé szabadon bánik az igazsággal.
– Ez előfordul a filmeknél.
– És ez újabb példa az olyan filmekre, amilyenekről a vonaton beszélgettünk. Az Amadeus nemcsak
hogy Mozart életén alapszik, hanem dráma és opera is volt, még mielőtt film készült volna belőle.
– Honnan tudod mindezeket? – kérdeztem szkeptikus tekintetet vetve Seanra. –
Normális embernek tűnsz, de valójában egy két lábon járó enciklopédia vagy.
Sean nevetett.
– A sokéves gyakorlat teszi.
Megszólalt a csengő, jelezve, hogy elfoglalhatjuk a helyünket.
– Eljött az ideje, hogy meglássuk, mihez kezdesz ezzel a helyzettel, Scarlett. – Sean a karját nyújtotta.

– Mehetünk?
Karon fogtam, és együtt besétáltunk a nézőtérre, hogy megkeressük a helyünket.
Enyhén csalódott voltam amiatt, hogy nem páholyban ültünk, mint Julia és Richard. De
amint az opera megkezdődött, hamarosan megfeledkeztem a Micsoda nő!
újrajátszásáról, mert egyre jobban lekötött az, amit a színpadon láttam és hallottam.
– Nos? – kérdezte Sean, ahogy lement a függöny az első felvonás végén. – Eddig hogy tetszett?
– Egyszerűen csodálatos – lelkendeztem, még mindig az összezárult függönyt bámulva.
Sean elmosolyodott:
– Gondoltam, hogy tetszeni fog neked, azért is
vettem rá jegyet. Felé fordultam.
– De azt mondtad, hogy a barátaidtól kaptad!
– Á, csak egy kis ártatlan hazugság volt.
– De miért?
– Úgy gondoltam, ha csak úgy egyszerűen elhívlak valahova, akkor nem jönnél. Feltételeztem,
hogy ha azt hiszed, hogy szívességet teszel vele, akkor kötelességednek fogod érezni, hogy
elfogadd az ajánlatom. Tudtam, hogy tetszeni fog. Nagyon drámai, és ahogy az előbb említettem,
ez a darab pont olyan, mint azok a romantikus vígjátékok, amelyekről mesélni szoktál.
90
 Sean ismét vegyes érzelmeket keltett bennem. Haragudtam rá, mert csalással vett rá,
hogy eljöjjek vele ma este, de örültem is, mert el akart hozni.
– Az egyetlen oka annak, hogy eljöttem veled ma este, az, hogy újrajátszhassam a Micsoda nő! egyik
jelenetét – mondtam gúnyosan. – Ami engem illet, az a tény, hogy jól érzem magam, csak ráadás.
Azonnal meg is bántam, amint kimondtam ezeket, mert Sean hirtelen elkomorult, és
szenvtelen arcot vágott.
– Akkor úgy tűnik, hogy én tettem neked szívességet, mindkét szempontból – mondta
furcsa, kimért hangon.
Szó nélkül felálltunk a helyünkről, és követtük a tömeget a bárba, hogy elfogyasszuk a
szünetben illendő kötelező italunkat. Kínos csendben elkortyolgattuk, és közben
igyekeztünk kerülni egymás tekintetét.
Hogy ebből a kellemetlen helyzetből minél hamarabb szabaduljak, túl gyorsan hajtottam fel
az italomat, majd sikerült még tíz percet elütnöm azzal, hogy elmentem a mosdóba. Nagyon
örültem, amikor hallottam, hogy megszólalt a szünet végét jelző csengő.
Sean már a helyén ült, és a műsorfüzetet olvasta, amikor visszatértem. Futó pillantást
vetett rám, miközben leültem.
Mély lélegzetet vettem.
– Sean, amit az előbb mondtam, tapintatlanság volt, és elnézésedet kérem érte.
– Nem szükséges. Csak az igazat mondtad – felelte Sean, még mindig a műsorfüzetet bámulva.
– Nagyon kedves dolog volt részedről, hogy megvetted a jegyeket – folytattam
rendületlenül. – Hálásnak kellett volna lennem, nem pedig gorombának.
Sean felemelte a fejét, és hozzám fordult.
– Őszinte vagy, Scarlett, és meg kell mondanom, ez olyan tulajdonság, amit csodálok
benned. De azt hiszem, néha a hátrányodra válik, ugye?
Elmosolyodott, mire a gyomrom valami furcsa dolgot művelt: mintha hátraszaltóra,
vagy valami hasonló tornamutatványra készülne.
– Nos, mondd csak még egyszer, melyik filmben is szerepelek most éppen? –
kérdezte Sean mosolyogva. – Bármelyik is az, remélem, jól játszom a szerepem.
Én is elmosolyodtam.
– Attól tartok, ismét az az üzletember vagy – mondtam, miközben kezdtek kihunyni a
fények a nézőtéren.
– Csak nem az a szemét alak?
– De igen, ő.
– Akkor eddig egészen jól alakítottam – suttogta, miközben minden elsötétedett –,
mivel sikerült egész este bosszantanom téged.
91
 Már éppen tiltakozni akartam, de akkor a zenekar belekezdett az első akkordokba, és
ismét belemerültünk Ferrando, Guglielmo, Dorabella és Fiordiligi életébe.

– Köszönöm – mondtam Seannak, miközben egy fekete taxin visszafelé utaztunk Notting
Hillbe. – Az opera fantasztikus volt.
– Nagyon szívesen. Örülök, hogy tetszett. Legalább egy kis időre elvonta a figyelmedet
a küldetéseidről.
Egy pillanatra elgondolkoztam.
– Igen, azt hiszem, ez az, nem? Két egymástól nagyon különböző, személyes küldetés.
– Tehát mit fogsz tenni Bill-lel kapcsolatban? – kérdezte Sean. – Nem ülhetsz ölbe tett
kézzel, míg vissza nem tér a munkába. Ha valóban influenzáról van szó és ha idős
ember, akkor hetekig is eltarthat.
– Mi mást tehetnék? Nem mehetek oda, hogy követeljem, adják meg nekem a
telefonszámát. Ráadásul nem adhatnak ki ilyesfajta személyes információt a személyzetről.
– Biztos van még más is, amit megpróbálhatsz.
– Mint például? A Bond Streeten az összes többi üzletet felkerestem már. Ez és Bill
volt az utolsó reményem.
– Hm, hadd gondolkodjam egy kicsit.
Sean kinézett az ablakon a tovasuhanó londoni utcákra.
– Eljöhetnél te is velem – vicceltem. – Elmondhatnád nekik, hogy hajlandóak vagyunk
egy jelentősebb pénzösszeget elkölteni náluk, ha gondoskodnának minden igényemről,
kényeztetnének, és ráadásul odaadnák Bill telefonszámát.
– Szerintem is megpróbálhatnánk – merengett el Sean. – Bár nem vagyok biztos
benne, hogy működne.
Nevettem. Most, hogy megismerkedtem Seannal, apám filmbeli jártasságának
hiányosságai már nem is tűntek olyan furcsának.
– Ó, Sean, valamikor már tényleg el kellene kezdened moziba járni. Kezdesz az
apámra emlékeztetni.
– Miért? Ja, értem, ez már megint egy filmjelenet volt!
– Már megint a Micsoda nő!
– Ezt különösen szereted? Úgy tűnik, gyakran emlegeted.
– Igen, nagyon szeretem. Sokszor láttam.
Reméltem, hogy Sean nem kívánja, hogy a pontos számot megnevezzem. Számára egy tíznél
nagyobb szám megszállottságot jelentene bármely film esetében. És volt egy olyan érzésem, hogy a
Micsoda nő!, a Sztárom a páromhoz hasonlóan nemsokára eléri a három számjegyű nézettségi szintet.
92
 – Melyik a kedvenced? – kérdezte Sean, nagy megkönnyebbülésemre. – Úgy értem a
kedvenc romantikus filmed.
– Ó, ez jó kérdés – mondtam elgondolkodva. – Olyan sok van, amit szeretek! Úgy értem, imádom a
Sztárom a páromat, ez volt az egyik oka annak, hogy ide akartam jönni. De igazából nem csak egy
kedvencet említhetnék. – Tovább gondolkoztam. – Van egy filmjelenet, amit nagyon szeretek… egy
kicsit furcsa, mert nem az a fajta, amit a legtöbb ember megnevezne, amikor a kedvencéről kérdezik.
– Miért, mi történik benne? – kérdezte Sean, először mutatva valódi érdeklődést a
filmes témáim iránt.
Haboztam.
– Az Igazából szerelemből van, de egy kicsit nehéz elmagyarázni. Egy pasi úgy
mondja el egy lánynak, hogy szereti, hogy meg sem szólal közben.
Sean értetlenül nézett rám.
– Azt hogy csinálja?
– Jelekkel.
– Jelekkel? – kérdezte Sean, és láttam, hogy elkezd rángatózni a szája széle.
– Meg kellene nézned a filmet ahhoz, hogy megértsd – mondtam, és közben már azt
kívántam, bárcsak ne hoztam volna szóba.
– Úgy tűnik – mondta Sean, felvonva az egyik szemöldökét.
Sóhajtva elfordultam tőle, és kinéztem az ablakon. A taxi éppen fékezett a Lansdowne Roadon.
– Lenne kedved beugrani hozzám? – kérdezte Sean, miután
kifizette a taxit. Ismét haboztam.
– Még nem találtam ki semmilyen tervet számodra, így a legkevesebb, amit tehetek,
hogy megkínállak egy kávéval addig is, amíg előállok valamivel.
Az volt az érzésem, hogy bocsánatot akar kérni az előbbiért.
– Nos, rendben.
Követtem a lépcsőn fel a házba. Figyeltem, milyen ügyesen bánik a riasztójával.
– Bárcsak én is ilyen gyorsan végeznék az enyémmel! – sóhajtottam, miközben
körülnéztem. – Az átkozottnak saját egyénisége van.
Sean lakásában – meglepetésemre – a meleg és élénk színek domináltak, és volt
benne némi egzotikum. Egy része afrikainak tűnt, más része indiainak, attól függően,
hogy melyik szobába léptünk. Nagy, kényelmesnek látszó pamlagokkal rendezte be,
díszpárnákkal, a falak pedig terrakotta- és homokszínűre voltak festve.
– Tetszik a lakásod – mondtam csodálattal. – Belindáé és Harryé ehhez képest fantáziátlannak tűnik.
– Azt hiszem, az otthonod ugyanannyira megmutatja, hogy ki vagy, mint a ruhád – felelte
Sean. – Talán ez azt jelenti, hogy Belinda és Harry unalmas és fantáziátlan emberek.
93
 – Nos, a te szomszédaid.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ismerem őket. Ez itt Notting Hill, Scarlett, nem az
Albert Square. Nevettem.
– Ha mindenki, aki itt él, unalmas és fantáziátlan, akkor te miért vagy itt?
– Tehát akkor én nem vagyok unalmas és fantáziátlan? – kérdezte Sean a
szemöldökét felvonva. – Mintha egy pillanattal előbb még az lettem volna.
– Ezt nem mondtam. Azt mondtam, hogy egy két lábon járó enciklopédia vagy, és most
már értem is, hogy miért – pillantottam a falakon körbefutó könyvespolcokra.
– Nincs abban semmi rossz, ha egy könnyű olvasmánnyal csiszolja az ember az agyát.
Nézz körül, míg hozok valami innivalót. Azonnal jövök.
Míg Sean a konyhában pepecselt, körülnéztem a könyvespolcain. Könnyű olvasmányok? Úgy
éreztem magam, mintha egy könyvtárba csöppentem volna. Mindenféle témájú könyvet láttam a
művészettörténetitől az úti kalauzokon és szakácskönyveken át a bűnügyi regényekig és a
klasszikusokig: Shakespeare, Dickens, Austen és Brontë… Várjunk csak… Jane Austen? Charlotte
Brontë? Sean valóban olvasta ezeket? És aztán megláttam, ahogy felém világít a polcról, mint egy
világítótorony fénye: a Nagy emberek szerelmes levelei, az a könyv, amelyet Carrie Bradshaw olvas a
Szex és New Yorkban. Az nem lehet, hogy Sean olvasta volna ezt a könyvet, ugye?
– Jó lesz a bor? – kérdezte Sean. – Á, látom, megvizsgáltad a könyvtáramat.
Összerezzentem, és elfordultam a könyvespolctól. Egyik kezében két üres
borospoharat tartott, a másikban egy palack vörösbort.
– Igen, nagyszerű, köszönöm – mondtam, és gyorsan leültem az egyik kanapéra, míg
Sean kitöltötte a nedűt. – Igazán elolvastad mindegyik könyvet?
– Igen, minden egyes darabot. Miért?
– Csak úgy kérdeztem.
– Gondolom, azt hitted, csak dísznek tartom. Az olyan lenne, mintha a te házad tele lenne olyan
DVD-vel, amelyet nem néztél meg, csak azért tartod kirakva, hogy imponálj vele az embereknek.
Sean leült mellém.
– Még mielőtt újabb vitába keverednénk, koncentráljunk a problémádra.
Melyikre is? – cikázott az agyamban. – Arra, hogy becsapom a családomat, és nem
mondom el nekik a valódi okot, amiért egy hónapra Londonba jöttem? Arra, hogy az egyetlen
ember, aki segíthet megtalálni az anyámat, belehalhat az influenzába a hétvégére? Vagy
arra, hogy ha ilyen közel ülsz hozzám, akkor a gyomrom olimpiai tornamutatványokat végez?
– Hm…
Sean mélyen elgondolkodott.
Erősen igyekeztem arra az áruházra és Billre gondolni. De az agyam ellökte őket, és ehelyett Seanra
94
gondolt és arra, hogy milyen lenne megcsókolni… Határozott és erőteljes lenne a csókja, az a fajta,
amitől eláll a lélegzeted. Nem gyenge és nedves, ami után legszívesebben kiöblítenéd a szád.
Ó, istenem, szedd össze magad, Scarlett. Mi az ördögnek jár ezen az agyad? David menyasszonya
vagy, az ég szerelmére. Ráadásul még csak nem is kedveled különösebben Seant – akkor ugyan miért
akarnád megcsókolni? Biztosan túl gyakran gondoltál rá Brad Pittként. Igen, határozottan ez az oka.
Nagyot kortyoltam a boromból.
– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte Sean.
– Hm?
Rájöttem, hogy Sean hozzám beszél, és magamhoz tértem.
– Mit szólsz az ötletemhez?
– Elmondanád újra?
Sean felsóhajtott.
– Harisnyával a fejünkön bemegyünk a boltba, és fegyvert fogunk az igazgatóra, hogy
mondja meg nekünk Bill címét.
– Viccelsz, ugye?
Sean felvonta az egyik szemöldökét.
Ó, istenem, a gyomrom érmet nyerhetett, most éppen gálát rendez.
– Igen, persze hogy viccelek. Jól vagy? Nem figyeltél rám, ugye?
Nem, nem vagyok jól. Jegyben járok. Nem kellene így gondolnom rád. Scarlett, ő nem
Brad Pitt, sem Ewan McGregor, sem Jude Law, sem semelyik más filmsztár, akire
esetleg halványan emlékeztet. Ő Sean, az ideiglenes szomszédod.
– Igen, jól vagyok – rebegtem, és próbáltam összeszedni magam. Még egy nagyot kortyoltam a borból.

– Csak, ööö…, elgondolkoztam, és nem hallottam, hogy mit mondtál, ennyi az egész.
– Azt mondtam, hogy holnap mindketten elmegyünk Bill áruházába, és megpróbálom a
személyes varázsomat felhasználni arra, hogy rávegyem őket, áruljanak el valamit Billről.
– Jó tervnek tűnik.
– Na, most már biztosan tudom, hogy baj van. Magas labda volt, Vörös, mégis úgy
döntöttél, hogy semmilyen szarkasztikus megjegyzést nem teszel rám?
– Ó, igen, bocs. Tudod, Sean, nem érzem jól magam. Azt hiszem, jobb lenne, ha
hazamennék. Felálltam, és az ajtó felé indultam.
– De az ötlet nagyon jó – szóltam vissza az ajtóból. – Mikor akarsz találkozni holnap?
– Tízkor? – javasolta Sean. – Nézd, akarod, hogy hazakísérjelek és betakargassalak?
– Nem! – tiltakoztam kissé túl határozottan. – Nem, köszönöm, minden rendben lesz. Te csak
maradj itt… egyedül… a boroddal. És én átmegyek a szomszédba… egyedül… az ágyamba.
– Jó – mondta Sean egy kissé zavartan. – Akkor holnap tízkor találkozunk.
95
 – Igen, tízkor – ismételtem, háttal lépve ki az ajtón.
Lerohantam Sean lépcsőjén, fel a sajátomon, és be az ajtómon. Hékás, a riasztó megérezhette, hogy
nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy szórakozzon velem, mert ezúttal kifogástalanul viselkedett.
Még jó, hogy legalább egyikünk jól viselkedett. Mert le mertem volna fogadni, ha tovább maradok

azon az estén Seannál, az én viselkedésem távolról sem lett volna kifogástalannak mondható.
96
 14

Ahogy megbeszéltük, Sean délelőtt tíz órakor kopogtatott az ajtómon, és miután

érdeklődött, hogy jobban vagyok-e ma reggel, elindultunk a Bond Streetre metróval, azon
az útvonalon, amelyet már túlontúl is jól ismertem.
Az áruházba érve a táskaosztályra mentünk, ahol egy íróasztal mögött megpillantottam
Sheilát. Egy szállítási jegyzékről ellenőrizte a készletet.
– Rendben, te maradj itt – mondta Sean, és leparkolt engem egy oszlop mögé. –
Sheilának nem szabad megtudnia, hogy együtt vagyunk.
– Jó – mondtam, és azt kívántam, bárcsak ne kellett volna megérintenie. A gyomrom
már megint kezdte. Azt hiszem, most a párhuzamos rúdon edzett.
– Pár perc, és itt vagyok – mondta Sean felém fordulva. Még mindig a vállamat fogta,
és beszéd közben mélyen a szemembe nézett. – Kívánj szerencsét.
– Sok szerencsét! – nyögtem ki. Alig tudtam megszólalni, így, hogy ennyire közel volt
az arca az enyémhez.
Sean elengedett, aztán céltudatosan odasétált Sheilához.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ennek véget kell vetnem. Azonnal.
Tegnap este, amikor hazaértem, szigorú beszédet intéztem magamhoz a fürdőszobai
tükörben. Elmondtam magamnak, hogy alig több mint hét hét múlva férjhez megyek, és hogy
semmilyen körülmények között nincs megengedve a gyomromnak vagy az agyamnak, hogy
még egyszer azt tegye, amit aznap este tett Sean házában. Sean csak egy barátom – nos,
még az sem, inkább csak egy ismerősöm –, aki egyszerűen segít nekem. Nem egy filmsztár,
vagy bármi olyasmi, amit a tudatalattim elhitetett velem azért, hogy így érezzek iránta.
A szigorú beszéd után voltam olyan értelmes, hogy felhívtam Davidet. És miután
hosszasan beszélgettem vele, nagyon jól aludtam, amit a tiszta lelkiismeretemnek
tulajdonítottam, de valószínűleg több köze volt ahhoz, hogy David hosszan és
részletesen elmesélte, hogy milyen jól ment az újonnan felrakott falicsempe fugázása.
De miért segít még mindig nekem Sean? Nem lett volna szükség rá, Glasgow után faképnél
hagyhatott volna. Nem volt semmi oka arra, hogy segítsen keresni anyámat, és mégis segített. Miért?
A nőitáska-osztályon Sean elmélyülten társalgott Sheilával. A fejét rázta, Sean meg
beszéd közben erélyesen kopogtatta a mutatóujjával az üvegpultot.
Akkor Sheila felvette ugyanazt a telefont, amelyről hétfőn felhívta a személyzeti osztályt. Röviden
97
beszélt, feltehetőleg ismét Janice-szel, majd gyorsan letette a kagylót.
Újra a fejét rázta, aztán láttam, hogy felemeli a kezét, és felém mutat. Gyorsan
visszahúzódtam az oszlop mögé.
– Hiába bújik el! – kiáltotta oda Sheila. – Úgyis látom, hogy ott van. Elmondtam a
barátjának ugyanazt, amit már három napja mondok magának, hogy nem tudunk és nem
is akarunk semmi többet mondani Billről. Várnia kell, míg visszajön dolgozni.
Előbújtam a rejtekhelyemről, és csatlakoztam Seanhoz a pultnál.
– Akkor majd máshol fogok vásárolni! – mondta Sean nagyon hangosan. –
Feltételezem, hogy jutalékot kap, ugye, Sheila?
Sheila dühösen bólintott, miközben körbepillantott, hogy lássa, hány vásárló figyeli, ami történik.
– Akkor nagy hibát követ el, nagyon nagyot! Mert a barátnőm imádja a táskákat, különösen a drága,
márkás táskákat, és ma éppen kedvem lett volna arra, hogy többet is vegyek neki, mint amennyit a két
kezében meg tud fogni. De nem, sajnos maga miatt most máshová kell mennünk. Isten önnel, Sheila!
Kezdtem azt hinni, hogy Sean nem volt őszinte, amikor azt mondta, hogy nem néz
filmeket. Ez a beszéd majdnem szóról szóra ugyanaz volt, mint amit Julia Roberts
mondott a beképzelt bolti eladónak a Micsoda nő!-ben. Már éppen kérdőre akartam
vonni, de megragadta a kezem, és magával húzott a kijárat felé.
– Ne nézz vissza! – erősködött, miközben az ajtó felé igyekeztünk.
– De…
– Bízz bennem!
Elértük a kijáratot, és már éppen át akartunk menni a forgóajtón, amikor hallottuk, hogy
valaki ránk pisszeg.
– Hé, uram.
Megfordultunk, és egy fiatal fickót láttunk, aki sötétkék overallt viselt, és egy vödör volt
a kezében, felmosóval.
– Igen? – érdeklődött Sean.
– Lehet, hogy tudom, hol lakik Bill.
Sean sokatmondóan rámosolygott.

– Ez az információ hasznos lehet, ha a megfelelő kézbe kerül.

A fiatal fickó – akit a kitűzője szerint Joe-nak hívtak – közelebb hajolt hozzánk.
– Itt semmit sem mondhatok, még meglátnak. Találkozzunk pár perc múlva odakint, a
női fehérneműk kirakata előtt.
– Ott leszünk – mondta Sean összeesküvő biccentéssel.
Még mindig a kezemet fogva gyorsan kihúzott az ajtón. Végigsétáltunk az áruház előtt, míg oda nem

értünk egy kirakathoz, amely tele volt női fehérneművel, amelyet úgy reklámoztak, hogy Az ideális
98
ajándék szeretteinek Valentin-napra.
Az a fajta fehérnemű volt, amely egy férfinak ideális ajándék Valentin-napra, de
tapasztalatom szerint egyáltalán nem ideális egyetlen nő számára sem, akit csak ismertem.
Sean a kirakatra pillantott.
– Csukd be a szád – mondtam, hátat fordítva a kirakatnak.
– Miért, neked nem ez az ideális ajándék?
– Nemigen.
– Szegény David!
– Azt hittem, ennél azért jobb ízlésed van – intettem a fejemmel a kirakat felé.
– Talán így is van – vigyorgott Sean. – De az még nem baj, ha
megnézem. Megjelent Joe.
– Nem maradhatok sokáig – mondta, és lopva körülnézett –, különben észreveszik,
hogy távol vagyok. Hallottam a boltban az előbb, hogy Billről érdeklődnek, és láttam őt –
felém biccentett – bejönni és róla érdeklődni. Bajban van?
– Nem, egyáltalán nem – kezdtem magyarázni. – Tudja…
– Nézze, térjünk a tárgyra – szakított félbe Sean.
Ráfintorogtam, és duzzogva karba fontam a kezem.
– Bill nincs bajban – mondta, egyenesen Joe-hoz intézve a szavait. – Csak fel
szeretnénk tenni neki néhány kérdést. Talán ez segít.
Ezzel Sean két darab húszfontost húzott elő a pénztárcájából.
– Hát, tudják, mostanság nem túl jó a memóriám – tódította Joe az eget kémlelve.
Sean elővett még két húszast.

Ó, istenem, ez már nyolcvan font lesz. Ha David valaha is ennyi készpénzt hordana
magával, akkor a csuklójához láncolná a pénztárcáját.
Joe bólintott.
– Ez segít.
Nyújtotta a kezét, de Sean elkapta előle.
– Előbb az információt.
Le voltam nyűgözve. Ez már tényleg olyan, mint a moziban.
– Nos, nem tudom a pontos házszámot, vagy ilyesmit, de a West Ham környékén lakik.
Ott áll mindig a lelátón minden második szombaton.
– West Ham elég nagy, Joe.
Sean újabb húszfontost húzott elő a tárcájából.
– Azt hiszem, valami Chestertont mondott…
99
 Sean megszámolta a kezében tartott bankjegyeket.
– Chesterton Terrace, ez volt az. Igen, mert az jutott eszembe róla, ahogy ott áll a
lelátón, és nézi a Hammerst.
– Házszám? – kérdezte Sean.
– Nem, azt biztos nem tudom. Most megkaphatom a pénzem?
Sean összeszűkült szemmel nézett Joe-ra.
– Jó, rendben, a tied lehet.
Joe elvette a pénzt Sean kezéből, és visszafutott
vele a boltba. Sean megfordult, és rám nézett.
– Nos?
Még mindig Joe után bámultam, és csodálkoztam, hogy milyen könnyen adott túl Sean
száz fonton az előbb.
– Ó, elnézést, persze. Természetesen megadom.
– Nem a pénzről beszélek, te buta. Amiatt ne aggódj. Hanem Joe információjáról.
– Ó, hát persze. Azt hiszem, el lehet rajta indulni. Feltéve hogy nem egy nagyon kis
közösség ez az utca, akkor olyan lesz, mint tűt keresni a szénakazalban –
felsóhajtottam. – Soha nem fogjuk megtalálni.
– Gyerünk! – mondta Sean, és újból megragadta a kezem. – Soha ne mondd, hogy
soha! Nagy kihívás lesz.
100
 15

Kihívás? Ellenállni egy isteni csokitortának egy cukrászdában: ez az a nagyságrendű

kihívás, amelynek általában ki vagyok téve.
Megtalálni egy öregembert egy olyan utcában, ahol úgy tűnik, mintha a házak több
kilométernyi hosszúságban sorakoznának egymás mellett, ez valami egészen más.
Olyan nehéz, mint a Forth Road hidat lefesteni a fogkeféddel, de ugyanakkor annyira
zavarba ejtő is, mintha ezt alsóneműben kellene megtenned.
– Hol a pokolban kezdjük? – kérdeztem Seantól, miközben a házak végtelen sorát néztük.
– Mi lenne, ha bekopognánk az első ajtón? – javasolta segítőkészen. – Tied az egyik
oldal, enyém a másik.
Nem volt kedvem vadidegenek ajtaján bekopogtatni, főleg egymagamban, Sean nélkül.
– Nem, inkább együtt menjünk.
– Jó, akkor akár neki is láthatunk.
Hogy lehet ilyen vidám? Mire végzünk, lehorzsolódik a bőr a bütykeinkről és súlyos
ízületi bántalmaink lesznek.
De szerencsénkre a házak nagy részén volt kopogtató, sőt néhányon még csengő is,
így a kezünket sikerült megkímélni. A türelmemet már kevésbé.
A huszadik alkalom után kezdtünk rutinszerűvé válni.
Bekopogtam vagy becsengettem, és ha valaki ajtót nyitott, akkor Sean megkérdezte tőle: „Elnézést,
itt lakik Bill?” Ha miután megkaptuk az elutasító választ és véletlenül nem csapták be azonnal az orrunk
előtt az ajtót, Sean még megkérdezte: „Nem ismer véletlenül egy Bill nevű férfit ebben az utcában?”
Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy honnan olyan ismerős ez az egész. Nem a
kopogtatás, csengetés és kérdezősködés monoton ismétlődése miatt, hanem attól, hogy
már láttam ezt egy filmben. El sem hittem, hogy csak most jutott eszembe.
– D’oh! – fakadtam ki, mint Homer Simpson, a fejemet fogva.
– Mi az? – kérdezte Sean, miközben kinyitott egy kiskaput, amelyen át bejuthattunk a
következő lakáshoz. – Még nem adhatjuk fel, még a felénél sem tartunk.
A ház előtt levő kis földdarabot néhány növény díszítette, nem pedig az üres palackok
és sörösrekeszek eddig megszokott látványa tárult elénk.
– Egy újabb film! – kiáltottam.
– Mi? Ez a kert?
101
 – Nem, hanem az, amit csinálunk, hogy bekopogunk mindenhová, és érdeklődünk,
hogy itt lakik-e egy bizonyos valaki. A filmben Hugh Grant teszi ugyanezt, csak ő a
teáskisasszonyáról, Martine McCutcheonról érdeklődik.
Sean a fejét rázta.
– Nem tudom, hogy csinálod. Úgy értem, ezt a filmjelenetet semmiképpen sem rendezhetted meg.
– Egyik filmjelenetemet sem rendezem meg, Sean. Pont ez a lényeg abban, amit be akarok
bizonyítani, hogy a filmek nem is különböznek annyira a való élettől. Nos, kezdetben talán
megpróbáltam néhányszor – mondtam a King’s Crossra gondolva. – De az mindig rosszul
sült el. És emlékeztetni szeretnélek arra, hogy a te ötleted volt végigmenni ezen az utcán, és
mindenhova bekopogni, hogy megkérdezzük, itt lakik-e Bill.
– Nos, elnézést, hogy próbálok neked segíteni, de…
– Igen, itt lakik Bill – szólalt meg egy hang.
Annyira lefoglalt a civakodásunk, hogy nem vettük észre, hogy közben csendesen nyílt
az ajtó, és egy idős asszony állt előttünk a küszöbön. Élénk színű kötényt viselt, egy
konyharuhába törölgette lisztes kezét.
– Itt lakik? – kérdeztük egyszerre mindketten.
– Igen. Miért keresik? Az utóbbi időben nincs valami jól. Nem a sportfogadástól jöttek? Nyertünk, és
az a buta ember nem jól ellenőrizte az eredményeket? Már egyszer előfordult, akkor csak ötven fontot
nyertünk, de abból is vettünk valamit, és ha nyugdíjas az ember, akkor a kicsi is számít. Vagyis az én
Billemnek még megvan ez a részidős munkája, de hogy mennyi ideig lesz még ott, miután ez az
influenza leverte a lábáról, azt senki sem tudhatja. Dr. Hardman azt mondja, kell még egy kis idő, amíg
visszamehet. „Betty – mondta nekem –, nem engedheted vissza Billt dolgozni, amíg teljesen helyre nem
jön”, és emellett az időjárás mellett sosem tudhatjuk, mikor fordul ismét rosszabbra az állapota. Jó orvos
ez a dr. Hardman, már régóta ő a családorvosunk. Emlékszem, amikor…
– Nem a sportfogadástól jöttünk – szakította félbe Sean.
De Bettyt megállítani, amikor már belelendült, olyan volt, mint gátat szabni egy
hömpölygő áradatnak.
– Nem onnan jöttek? Akkor mit keresnek itt? Várjanak csak, nem az Áll az alkutól jöttek,
ugye? Már ezer éve, hogy jelentkeztünk oda. Imádom azt a kis Noel Edmondsot{6}, olyan…
– Nem – mondta Sean határozottan. – Nem onnan jöttünk. Szeretnénk néhány szót váltani
Bill-lel. Scarlett az anyját keresi, és úgy tűnik, hogy Bill ismerte őt néhány évvel ezelőtt.
Betty felfújta magát a kötény alatt, mint egy csibéit védelmező tyúkanyó.
– Tudatom magukkal, hogy Bill gyerekkori szerelme vagyok. Iskola óta együtt vagyunk,
úgy bizony, és neki nem volt más nő az életében.
– Nem, kérem, nem így gondoltam – csitítottam, békítőleg feltartva a kezem, remélve, hogy
102
lecsendesíthetem Bettyt, aki bíborszínű lett, és nem nézett ki túl jól. – Abban bízunk, hogy talán
munkatársa lehetett anyámnak az áruházban sok-sok évvel ezelőtt. Próbálom megtalálni, és arra
gondoltunk, hátha Bill tudja, hogy hova ment, miután eljött arról a munkahelyéről.
– Ó, értem – Betty kifújta a levegőt, és a színe újra normális lett. – Hát miért nem ezzel
kezdték, kedveseim? Jöjjenek csak be.
Betty kinyitotta az ajtót, és besétáltunk a szűk előszobába.
– Bill itt van – mondta, miközben beljebb invitált bennünket.
Bill egy fotelben ült a kandalló mellett, a térdén egy takaróval. Éppen keresztrejtvényt fejtett.
– Bill, ezek az emberek azért jöttek, hogy…
– Tudom, miért jöttek, asszony. Süketnek kellene lennem, hogy ne halljam,
amit karattyolsz. Billre mosolyogtam.
– Sajnálom, hogy éppen most zavarom, amikor nincs jól – kezdtem, közelebb lépve hozzá.
Valamiért úgy éreztem, hogy le kell térdelnem a fotelje mellé. A Sean-incidens óta nagyon
igyekeztem, hogy ne hasonlítsam azonnal filmszínészekhez az embereket, de Bill esetében nem tudtam
ellenállni, olyan egyértelmű volt a hasonlóság. Kiköpött mása volt a néhai James Stewartnak, csak
derékban egy kicsit vaskosabb, ami valószínűleg Betty házikosztjának köszönhető.
– Anyámat keresem, és úgy gondoljuk, hogy úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt talán ott dolgozott, ahol ön
is. Attól tartok, ennél pontosabbat nem tudok mondani. De van róla egy nagyon régi képem.
A táskámba nyúltam, de Bill a kezemre tette a kezét, és megállított.
– Nem szükséges – mondta. – Rosie-t keresik, ugye?
– Igen, igen, őt keressük. Honnan tudja?
– Mert itt ül velem szemben – mosolygott. – Vagyis valaki, aki nagyon hasonlít rá.
Kedvesem, maga tiszta anyja. A haja nem, de a szeme és a színe… pontosan ugyanaz.
– Tehát jól ismerte?
Nem hittem a szememnek. Itt ülök egy szobában egy olyan emberrel, aki ismerte az anyámat.
– Mindenki ismerte Rosie-t, ő volt a lelke mindennek, míg ott dolgozott. Mindig jókedve
volt, úgy bizony.
Mosolyogtam, ahogy megpróbáltam magam elé képzelni.
– Mikor ment el onnan, Bill?
– Ó, lássuk csak, úgy kilenc vagy tíz éve. Nehéz megmondani, mostanában olyan gyorsan telik az idő.

– Bill vágyakozva nézett a távolba, míg ezen elgondolkodott. Aztán rám mosolygott, és
folytatta a történetét: – Kapott egy állásajánlatot kint Amerikában az egyik tervezőtől, akinek a
ruháit árultuk. Rosie mindig többre vágyott; éreztem, hogy nem marad egy helyben sokáig.
Úgyhogy elfogadta az ajánlatot, és egy hét múlva már ott sem volt. Nagyon hirtelen történt.
– Esetleg tudja, hogy Amerikának melyik részébe ment? – kérdezte Sean, miközben én még az
103
anyámon töprengtem.
Bill felnézett Seanra.
– Úgy emlékszem, New Yorkba. Igen, biztos, hogy New Yorkba, mert vicceltünk, hogy
egy nap majd egy filmforgatás kellős közepébe csöppen. Rosie imádta a filmeket.
– És a tervező? – kérdeztem, ismét visszatérve a valóságba. – Emlékszik a tervező nevére?
– Hát, most, hogy kérdezi, kedves… Nem, nem hiszem.
– Kérem… Kérem, próbáljon visszaemlékezni!
– Hm, lássuk csak – Bill a homlokát ráncolta. – Egyértelműen egy férfinév volt. Mert
emlékszem, hogy a fickóra, aki felajánlotta neki az állást, egyáltalán nem illett a neve.
Nem volt szívem megmondani Billnek, hogy egészen biztosan a tervező egyik asszisztense ajánlotta
anyámnak az állást, nem maga a tervező. De sikerült leszűkítenünk egy férfinévre, és már ez is valami.
– Biztos abban, hogy férfinév volt? – kérdeztem, és próbáltam férfi divattervezőkre
gondolni. – Nem egyszavas név volt, mint a… Chanel vagy a… Gucci, például?
– Nem, egyértelműen férfinév volt.
Seanra néztem, segítséget várva.
– Ööö… – törte a fejét. – Jean Paul
Gaultier? Bill a fejét rázta.
– Ezzel nem mennek semmire – mondta Betty. – Az unokáink nevére is alig emlékszik,
nemhogy egy divattervezőére.
– Tudatom veled, asszony – mondta Bill védekezően –, hogy ugyanolyan éles az
agyam, mint… Hirtelen elcsuklott a hangja, és csúnya köhögési roham vett erőt rajta.
Betty odament hozzá, hogy megnyugtassa, miközben Bill próbált újra levegőhöz jutni.
– Talán jobb, ha megyünk – mondtam aggódva, hogy esetleg túlzásba vittük a kérdezősködést.
Bill feltartotta a kezét.
– Várjanak… egy… percet…
jó? Betty Bill hátát masszírozta.

– Néha rájön a köhögési roham – mondta. – Eltart néhány percig, míg elmúlik.
Sean és én esetlenül álltunk, és várakoztunk, míg Bill légzése lassan újra egyenletes lett.
– Elnézést – mondta végül. – Ez a rohadt influenza keményen elbánt velem, úgy bizony. És
sajnálom, hogy nem emlékszem annak a fickónak a nevére, akihez az édesanyja elment
dolgozni, de az biztos, hogy ő volt az. Kiköpött az anyja, kedvesem, ebben biztos lehet.
Rámosolyogtam.
– Köszönöm, Bill és magának is, Betty. Sokat segítettek, igazán.
– Szívesen, kedvesem – mondta Betty. – Tudatja velünk, ha megtalálta, ugye?
Gondolok majd magára, hogy sikerüljön megtalálni őt.
104
 – Persze hogy tudatom – mosolyogtam mindkettőjükre. – Most már igazán mennünk
kell. Ne, kérem, ne álljon fel, Betty, kitalálunk. Még egyszer köszönöm mindkettőjüknek.
Magukra hagytuk Billt és Bettyt: a férfit a fotelben ülve, a feleségét a karfán kuporogva,
szeretetteljesen, gondoskodón.
– Nos, akkor ennyi – mondtam a hideg délutánba kilépve. Szorosabbra húztam
magamon a kabátot, ahogy elindultunk visszafelé a metróállomásra.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Sean álmélkodva, és abbahagyta mobiltelefonja gombjainak
nyomogatását. – Épp azt próbálom kideríteni, hogy mikor repülhetnénk New Yorkba.
Hirtelen megálltam és rámeredtem.
– Nem hagyhatok itt mindent, hogy New Yorkba repüljek!
– Miért nem? – kérdezte Sean, miközben visszafordult hozzám.
– Mert… mert nem is engedhetem meg magamnak.
– Majd én fizetem.
– Nem, ezt nem fogadhatom el. Nem lenne helyes.
Sean felvonta a szemöldökét.
– Ne butáskodj, Scarlett! Segíteni akarok.
– Miért? – faggattam.
– Miért akarok neked segíteni?
– Igen. Mi hasznod neked ebből?
Tudtam, hogy nagyon cinikus és hihetetlenül hálátlan vagyok. De zavart Sean folytonos
nagyvonalúsága. Vagy csak túl sokat töltöttem David szorosan zárt erszényének társaságában?
Sean vállat vont, és visszadugta a telefonját a farmere hátsó zsebébe.
– Miért kell, hogy valamilyen hasznom legyen belőle? Nem segíthetek csak úgy
egyszerűen egy barátomnak?
Karba fontam a kezem, és kérdő tekintetet vetettem rá.
– Szóval most már barátok vagyunk? Mióta?
Sean vigyorgott.
– Talán kezdetben egy hajszálnyira bosszantónak találtuk egymást, ezt egyikünk sem
tagadhatja – szünetet tartott, és megváltozott az arckifejezése. – De most…
– Most? – ismételtem.
Félig-meddig már felkészültem egy újabb Sean-féle szellemességre, de ehelyett csak
nézett rám. Már nem vigyorgott.
– Most, Scarlett, én…
Megszólalt a mobilom.
– Bocsánat – mondtam, gyorsan a táskámba nyúlva. A monitoron villogó névre pillantottam. – Jobb,
105
ha ezt most felveszem. Csak egy perc, ígérem.
Ahogy kinyitottam a telefont, Sean lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
– Szia, Maddie.
Miközben röviden elmondtam Maddie-nek, hogy mi újság Londonban – nos, magunkhoz képest
rövid telefonbeszélgetés volt, csak öt perc –, Seant figyeltem. Messzebb ment tőlem egy kicsit,
mialatt beszéltem – pontosabban főleg Maddie beszélt –, és úgy tűnt, mélyen elgondolkodott.
– Elnézést – mondtam, amikor végre sikerült letennem. – A legjobb barátnőm volt. Mit
akartál mondani?
– Nem fontos – mosolygott rám Sean. – Csak azt akartam mondani, hogy ezek a furcsaságaid –
nevezzük így –, szóval már nem bosszantanak annyira, mint amikor megismertelek.
– Köszönöm – mondtam fanyarul. – Azt hiszem, ezt bóknak vehetem.
De nagyon szerettem volna tudni, hogy igazából mit is akart mondani, mielőtt Maddie
telefonált. Még soha nem láttam, hogy Sean így nézett volna rám, és azt hiszem,
jólesett.
– Nos, ami New Yorkot illeti… – kezdte Sean.
– Mondtam már, hogy nem hagyhatok itt mindent, hogy az Államokba repüljek.
– És én erre azt feleltem, hogy én fizetem.
– Tudom, és ez nagyon kedves tőled, Sean, de van még más is. Ez a telefonhívás a
másik ok, vagyis Maddie. Szombaton férjhez megy, és holnap este van a leánybúcsúja.
– Ó, értem. Várj csak, Maddie az a stratfordi barátnőd, aki a házra vigyázást
intézte neked? Bólintottam.
– Igen, ő az.
– De azt hittem, az a dolog lényege, hogy egy hónapig távol legyél a családodtól és a barátaidtól.
– Az is, de az esküvő… az más. Már nagyon régóta tervezik, és nem hagyhatom ki.
Különben is, én vagyok az egyik koszorúslány.
– Ó, értem – mondta Sean, miközben próbálta megemészteni a hallottakat. – Szóval ez a Maddie az
esküvő előtti éjszakán tartja a leánybúcsút? – kérdezte meglepetten. – Nem lesz baj belőle?
– Nos, tudod, ennél egy kicsivel többről van szó. – Mikor nem volt így Maddie esetében? –
A párizsi Disneylandben házasodnak össze. A leány- és legénybúcsút péntek este tartják, és
aztán az esküvő Csipkerózsika kastélyában lesz a következő napon.
– Elnézést – mondta Sean, és „időt kérek” mozdulattal feltartotta a kezét. – Várj egy
pillanatig. Disneylandben lesz az esküvő? És én még azt hittem, hogy az én családom
Csillagok háborúja-esküvője túlzás! Nem is tudtam, hogy lehet ott esküvőt tartani.
– Általában nem is lehet. De ők mindketten ott dolgoztak néhány évvel ezelőtt. Az egyik parádén

ismerkedtek meg, amikor Felix Aladdint játszotta, Maddie pedig Jázmin hercegnőt. Együtt utaztak a

varázsszőnyegen, és azóta elválaszthatatlanok. Az egészben az a vicces, hogy Maddie nem kapta volna
106
meg ezt a munkát, ha nem az apja műti az egyik fő Disney-részvényest. Lényegében megmentette az
életét a műtőasztalon, és az illető azóta is hálás érte Maddie apjának. A munka volt az,
amivel lerótta a háláját, nem pedig az esküvő.
Seannak leesett az álla. Aztán megrázta a fejét.
– Scarlett, amikor már azt hiszem, hogy nem tudsz semmi meglepővel előállni, akkor
mindig előrukkolsz valamivel. Ez a történet kész őrület.
– Tudom, de igaz. A lényeg az, hogy holnap este találkozunk egy közös leány- és
legénybúcsúra Párizsban. Nos, azt hiszem, az első része közös. Úgy tudom, mindent
kinyitnak nekünk, amikor a közönség számára bezár a park, ami télen elég korán szokott
lenni, és később kétfelé oszlunk, két különböző helyszínen leszünk.
– Nagyon szórakoztatóan hangzik. Az biztos, hogy nem szokványos.
– Maddie már csak ilyen.
Elhallgattam, míg egy gondolat formát nem öltött a fejemben. Aztán anélkül, hogy
megfontoltam volna, már ki is csúszott a számon:
– Mi lenne, ha eljönnél? – böktem ki. – Biztos vagyok benne, hogy még egy személy nem
számít. Ha akarod, előbb megbeszélem Maddie-vel, de általában elég lazán veszi az ilyesmit.
Úgy tűnt, Sean el van ragadtatva a javaslatomtól.
– Szívesen elmennék, hogy megháláljam, hogy hagytad magad elrángatni a mi családi
esküvőnkre. Várj csak, de nem kell Disney-mesefigurának öltöznünk, ugye?
– Nem, hála istennek. Bár fő koszorúslányként nekem elég érdekes ruhát kell viselnem.
– Biztos vagyok benne, hogy te minden ruhában érdekes vagy – mosolygott rám Sean.
– Szívesen leszek a kísérőd azon a napon.
A gyomrom elkezdte a szokásos tornamutatványokat, amelyeket mostanában a
világért sem hagyott volna ki egyetlen alkalommal sem, ha Sean rám mosolygott. De
ahelyett, hogy tökéletesen végrehajtotta volna a gyakorlatot a párhuzamos korláton, mint
általában, a kísérőd szó hallatán leereszkedett, mint egy kipukkadt lufi.
– Ó – mondtam színtelen hangon.
– Mi a baj?
– Egyvalakiről megfeledkeztem. Davidről.
Sean arca megnyúlt, és majdnem olyan színtelen lett, mint az előbb az én hangom.
– Ó… igen, ez problémát jelenthet. Feltételezem, elvárja, hogy ő legyen a kísérőd az
esküvőn, és persze joggal. Semmi gond, Scarlett, majd a hétvége után találkozunk.
Legalább lesz időm kibogozni a járatokat, elvégezni némi papírmunkát meg ilyesmi.
Legszívesebben megrúgtam volna magam. Hogy is feledkezhettem meg Davidről?
Az volt a bosszantó, hogy tudtam, Sean sokkal jobban élvezné Disneylandet, mint David. David
107
panaszkodna, hogy a hullámvasúton rosszul lesz és hogy túl hideg van, meg hogy
milyen drága minden. És ha egyenesen a munkából jönne oda péntek este, mint ahogy
tervezte, valószínűleg öltönyben és nyakkendőben szállna fel a hullámvasútra.
– Azért gyere el – kértem, hirtelen ötlettől vezérelve. – Szerintem David amúgy is csak
szombaton jön. Nem igazán élvezi az ilyen szellemvasútféle dolgokat. És… azt hiszem,
pénteken van egy fontos megbeszélése, és nem tud időben eljönni, hogy elérje a repülőt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Sean, és újra felderült az arca. – Úgy értem, nem zavarok?
– Nem, hát persze hogy nem – barátságosan karon fogtam. – Nagyszerű lesz, ha eljössz, Sean.
És most az egyszer úgy is gondoltam.
108
 16

Szerencsémre kiderült, hogy David valóban csak szombatra tud odaérni Párizsba, és
furamód éppen amiatt, amit Seannak mondtam.
– Annyira sajnálom – mondta David aznap telefonon. – Ez egy nagyon fontos
megbeszélés. Biztos, hogy megleszel egyedül?
– Nem leszek egyedül – feleltem, és hálát adtam a szerencsecsillagomnak, amiért nem kellett
előadnom egy fura és csodálatos kifogást sem, hogy megakadályozzam abban, hogy péntek este
beállítson a bulira. – Rengeteg embert ismerek azok közül, akik ott lesznek Párizsban.
– Igen, tudom. De úgy értettem, hogy már több mint két hete nem láttalak, és várom, hogy
újra együtt töltsünk egy kis időt, és hogy elmeséld, mivel töltötted a napjaidat amióta elutaztál.
– Semmi gond, David, igazán. Biztos vagyok benne, hogy sikerül elfoglalni magam
valamivel, amíg odaérsz.

Mindnyájan a Fő utca elején gyülekeztünk, és ott vártunk az indulásra. Egész nap kisebb-
nagyobb csoportokban érkeztünk Párizsba. Néhány vendég, köztük Sean és jómagam is,
repülővel mentünk, de a násznép nagy része a Eurostarral érkezett úgy két órával ezelőtt.
Most, miután a legtöbben közülünk az utolsó órát a Disneyland Hotel bárjában töltöttük,
eligazítást tartottak nekünk, hogy hova mehetünk és mit csinálhatunk a következő két órában.
– …és este kilenckor találkozunk ugyanitt. Akkor különválnak a leányok és a legények, és mindegyik
megy a maga bulijára – fejezte be Maddie a felolvasást. – És szeretnék mindenkit emlékeztetni arra,
hogy a ma esti ünnepség nagy szívesség Felixnek és nekem. Tehát legyetek szívesek, érezzétek jól
magatokat, de ne csináljatok semmi butaságot vagy felfordulást, jó? Ha muszáj Felixet megkötözni és
alsógatyára vetkőztetni, legalább várjatok, míg eltűntök Miki és Minnie egér szemei elől!
Az összegyűlt vendégek némelyike udvariasan kuncogott.
– Nos, akkor mire várunk? – kérdezte Maddie, drámaian felemelve a karját. – Kezdődjön a mulatság!
Mindenki gyorsan szétszéledt a parkban, igyekezve eljutni ahhoz a játékszerhez, amelyet elsőként
akart kipróbálni.
– Nos, mihez lenne kedved? – kérdezte Sean. – Az űrhegyhez, vagy az Indiana Joneshoz?
– Ööö…
Igazából nem rajongtam túlzottan a hullámvasútért. Nyaktörő sebességgel háromszázhatvan fokos
109
fordulatot végrehajtani úgy, hogy hányingered legyen tőle, nem egészen az a fajta
szórakozás, amit szeretek.
– Nem tudom. Lássuk, mihez érünk oda először.
– Rajta hát! – mondta Sean a tőle megszokott lazasággal.
Bejártuk a Határvidéket. Ez az a terület, amely tele volt faépítménnyel meg indián
sátorral, és a vadnyugatot volt hivatott megjeleníteni.
– Ó, itt van a Nagy Dörgés Hegye! – kiáltotta Sean lelkesen. – Gyere!
Mosolyognom kellett. Míg a Nagy Dörgés Hegyének vasútját kerestük, Sean olyan volt,
mint egy nagy gyerek, ide-oda cikázott a tekintete, mindent és mindenkit magába
szippantott. Amikor végre rátaláltunk, Sean szinte rohant felé a forgókapun keresztül.
Én hátramaradtam.
– Gyerünk, Vörös! – kiáltotta hátrafordulva, amikor észrevette, hogy nem vagyok
mellette. – Mi az? Csak nem félsz?
– Nem!
– Hát akkor gyere!
Óvatosan követtem a bejáraton át. Elsétáltunk egy tábla mellett, amely egy óra várakozási
időt jelölt meg – valamivel tovább volt a háromnegyed órás, még tovább a félórás tábla.
Komolyan képesek az emberek ezért a kínzásért ilyen hosszasan sorban állni? –
kérdeztem magamban, miközben követtem Seant az ösvényen.
– Hát nem nagyszerű, hogy semmiért nem kell sorba állni? – mondta Sean boldogan,
amikor mellé értem. – Annyiszor mehetünk rajta, ahányszor csak akarunk!
Nekem biztos elég lesz egy is – gondoltam, ahogy néztem a hegy körül tovazakatoló
utolsó vonatot, amely olyan volt, mint egy nagy sebességű fa dugóhúzó.
Végül felértünk a csúcsra, ahol Felix néhány barátjával együtt megvártuk, hogy a
„szökevény” vonat odaérjen.
– Úgy érzem, mintha nem rajonganál túlzottan az ilyesmiért – jegyezte meg Sean,
megtörve a csendet.
– Nem, nem ez a kedvenc péntek esti időtöltésem.
– Nem lesz semmi baj. Ez nem igazi hullámvasút, inkább babáknak való.
Amikor a vonat beállt és elfoglaltuk a helyünket, hatalmas fémhám ereszkedett az
ölünkbe, feltételezhetően azért, hogy ha útközben észhez térnénk, és ki akarnánk szállni,
akkor megakadályozzon benne. Ez mindig aggasztott a hullámvasutakban: ha le vagy
szíjazva, az azt jelenti, hogy olyan gyorsan fogsz utazni, hogy akár ki is eshetsz.
De nem volt időm ezen aggódni. A vonat hirtelen elindult egy alagút felé. A következő négy perc pokoli volt,

ahogy egy kanyargós hegyi vasúton fel-le robogtunk. Csak az tette valamelyest elviselhetővé,
110
hogy amikor egy nagy hegy tetejére értünk, és éppen lezúdulni készültünk rajta, Sean
megfogta a kezem.
Amikor végre csikorogva lefékeztünk az állomáson, Sean elengedte a kezem, miközben
gyorsan kiszálltunk a vonatból, és hagytuk, hogy a következő csapat őrült elfoglalja a helyünket.
– Nos, mennyire volt rossz? – kérdezte Sean rám vigyorogva.
– Eléggé.
– Hé, te remegsz – állapította meg. – Te jó ég, tényleg nem szereted a hullámvasutat, ugye?
Így volt, tényleg remegtem, de lehet, hogy inkább attól, hogy Sean megfogta a kezem,
mintsem a hullámvasúttól.
– Tessék – mondta a hátsó zsebébe nyúlva. – Ezt kóstold meg – elővett egy
laposüveget, és egy korty valamit töltött a kupakba. – Whisky. Gyerünk, hajtsd fel.
– Honnan van?
Úgy emlékeztem, Maddie azt mondta, idebent tilos az alkohol.
– Minden legény kapott. Felix vőfélye osztogatta korábban.
– Willre gondolsz?
– Igen, rá.
Kinyitottam a táskám, és kivettem belőle egy miniatűr pezsgősüveget.
– Mi lányok ezt kaptuk! – nevettem. – Akarsz cserélni?
– Nem, de azért megihatod a whiskyt. Én már eleget ittam a bárban.
Észrevettem. De azért felhajtottam a whiskyt, és elakadt tőle a lélegzetem.

– Most merre? – kérdezte Sean.

– Mit szólsz ott ahhoz a házhoz?
– A kísértetházra gondolsz? Biztos, hogy nem fogsz fééélni? – kérdezte félelmetes hangon.
– Ha nem tekerget óránként százötven kilométeres sebességgel, akkor nem,
köszönöm, nem lesz semmi bajom.
Néhányan jó házigazda módjára további titkos üvegeket osztogattak a várószobában, mielőtt
kezdetét vette volna az utunk az állítólagos kísértetek járta kastélyban. Mint kiderült, az volt a cél, hogy
megfejtsük egy kísértetmenyasszony rejtélyét, aki hiába várt a vőlegényére. Az ijesztő falak és képek
beszélték el a hátborzongató történetet, miközben a végzet kocsijának nevezett hintóban utaztunk.
Beleszámíthatnánk ezt harmadik esküvőnek? – töprengtem, miközben egy olyan
esküvőt néztem, amely sohasem történt meg.
Seannal valahogy elszakadtunk egymástól a kísértetházban, így Maddie egyik
munkatársnője mellé kerültem. De ahogy bejártuk a kastélyt a kétszemélyes végzet
kocsijában, az előttünk felbukkanó kísértetek meg szellemek között sikerült néhányszor
megpillantanom, egyszer észre is vette, hogy nézem, és kacsintott.
111
 – Ó, elnézést – mondta a mellettem ülő lány. – Nem tudtam, hogy ő a barátod,
különben hagytam volna, hogy egymás mellé üljetek.
– Nem, semmi gond, ne aggódj – mondtam kissé sietősen. – Nem a barátom.
– És nem tudod, van barátnője? – kérdezte, ahogy megállt a hintó, és készültünk
leszállni. – Egész jól néz ki.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést, és amint sikerült kijutnom, Seanhoz siettem.
– Erre menjünk – kértem, és gyorsan az ellenkező irányba kormányoztam, mint
amerre az útitársam ment.
Fantáziaország felé barangoltunk.
– Ez a leggyerekesebb rész – mondta Sean, és észrevettem, hogy nehezére esik megtartani az
egyensúlyát. – Bár amióta láttalak a Nagy Dörgés Hegyén, kezdem azt hinni, hogy ez inkább neked való.

– Hagyd abba az ugratást, hé! – kiáltottam elégedetten, mert sikerült leráznunk Sean
hódolóját. – Erről szól az egész Disneyland.
– Nem vagyok hajlandó felszállni az elefántra – mondta Sean a repülő dumbós
körhinta felé közeledve. – Szó sem lehet róla!
– Bármennyire furcsának tűnik, én sem akarom. A repülő elefántok nekem sem az eseteim.
– Á, tudom, mit szeretnél – mondta széles mosollyal. – Gyere velem.
Sean megragadta a kezem, ma este már másodszor, és én hagytam, hogy egy tábla
felé vezessen, amelyre az volt írva, hogy Kicsi a világ.
– Nos, ez aztán egyáltalán nem félelmetes – biztatott Sean, miközben egy
pasztellszínű ösvényen sétáltunk a bejárat felé. – Hacsak nem láttad a Gyerekjátékot,
amiben erősen kételkedem, mert akkor egészen más szemmel nézel a babákra.
– Nem mehetünk ezen – mondtam. – Túl idősek vagyunk hozzá.
Sean megállt a bejárat mellett, és tettetett szörnyülködéssel nézett rám.
– Senki sem túl idős a Disney-hez, Vörös, mint ahogy odakint olyan helyesen rámutattál.
Gyere, jó móka lesz – kérlelt, és újból a kezét nyújtotta. – Most nem megy rajta senki.
– Nem, mert itt mindenki elmúlt már tízéves, azért.
De megfogtam Sean kezét, és beszálltunk az egyik kis csónakba, amely a víz
felszínén billegett, és hagytuk, hogy bevigyen a varázslatos kicsinyített világba.
Odabent minden különböző országokra volt felosztva, minden országban beszélő babák
voltak népviseletben, és olyan tevékenységeket végeztek, amelyek a szülőhazájukhoz
illettek, miközben az It’s a Small World After All fülbemászó dallamát énekelték.
– Mit mondtál, mennyit ittál? – kérdeztem Seantól, miközben halkan elkezdte dúdolni magában
a dalt. Ez nem sokkal azután történt, hogy felhajtotta az utolsó cseppet is a laposüvegéből.
– Nem olyan sokat, miért?
112
 – Csak – somolyogtam.
– Nézd! – mondta Sean, rendkívül komoly arccal. – Csak mert ez nem egy nagy
költségvetésű hollywoodi film, azért még nem kell fennhordanod az orrod. – A kiállított
dolgok felé integetett a kezével. – Azok a szegény babák a lelküket is kiteszik itt nekünk.
Az ajkamba haraptam, és próbáltam elfojtani a nevetést. Sean nagyon vicces volt becsípve.
– Nos, ha ők nem elég szórakoztatóak, akkor rendezzünk egy filmjelenetet mi
magunk, itt és most. Sean megpróbált felállni a csónakban.
– Sean, ülj le, nehogy beleess a vízbe!
– Nem, minden rendben – egyenesedett ki. – Hahó, Vörös, gyere velem ide az orrba,
és eljátsszuk azt a jelenetet a Titanicból, amikor Leo Kate-be kapaszkodik.
Bármennyire csábító volt is Kate Winsletet eljátszva hosszabbítani a
filmjelenetlistámat, a józan eszem felülkerekedett.
– Semmi ilyesmit nem fogunk csinálni. Ülj le, Sean, különben kiesel a csónakból és
valami bajod esik.
Sean felmászott a csónak orrára, aztán kinyújtott karral hadonászva felkiáltott:
– Én vagyok a mindenség királya! Nézd, Vörös, eljátszottam egy filmet a gyűjteményedbe.
– Igen, persze. De attól tartok, jobban hasonlítasz Hugh Grantre a Bridget Jonesban,
mint Leonardo DiCaprióra a Titanicban. Most szállj le onnan, még mielőtt...
Elkéstem. Egy alacsony híd alatt haladtunk át, Sean feje beleütközött, és oldalt
beledőlt a vízbe. A csónakok sora folytatta vidám útját.
– Sean! – kiabáltam, amikor láttam, hogy nem bukkan fel azonnal. – Ó, istenem, hol vagy?
Elkezdtem visszafelé mászni egyik csónakból a másikba, míg az utolsóhoz nem értem. Ahogy
áthaladtam a híd alatt, ahol Sean beesett, tehetetlenül néztem le a vízbe.
– Sean! – kiáltottam újra.
Éppen akkor bukkant fel egy fej, és Sean egy szökőkutat köpködve a szájából felemelkedett.
– Ó, istenem, Sean, attól féltem, hogy eszméletedet vesztetted a víz alatt. Gyorsan! –
mondtam a kezemet nyújtva. – Mássz vissza!
Sean a fejét rázta, hátrasimította a haját az arcából, és a vízben odagázolt a
csónakhoz. Aztán valahogy sikerült visszasegítenem a mozgó csónakba.
– Mi történt veled? – kérdeztem, együlésnyire távolodva tőle, mivel csuromvíz lett.
– Beszorultam a sín közé. Víz alatt kellett maradnom, míg a csónakok át nem haladtak fölöttem.
Úgy tűnt, zavarban van.
– Jézusom, Sean, ez rémisztő volt. Mi jutott eszedbe?
– Nem szándékosan estem bele.
Megdörzsölte a tarkóját, és fintorgott.
113
 – Fáj? – kérdeztem.
– Szerinted?
– Jól van, nem én vagyok az, akinek annyi az esze, hogy megsérül a párizsi Disneyland Kicsi a
világ vasútján – húztam el a szám. – És ha arra gondolok, hogy az előbb megsérülhettél volna! A
te hőstörténeted így kezdődne: „Szinte belefulladtam egy alig egy méter mély játék baba tóba.”
Sean savanyú képet vágott, míg én hasztalan próbáltam a szám elé tett kézzel leplezni a nevetésem.
– Muszáj elmondanunk? – kérdezte. – Úgy értem, nem szükséges, hogy bárki is tudjon róla.
– Talán észre fogják venni, ha csuromvizesen állítasz be a buliba.
– Visszamegyek a hotelbe, és átöltözöm.
– Akkor elsőnek kell odaérned, hogy senki se lásson.
Véget ért az út, és kezdtem kifelé kászálódni.
– Scarlett – könyörgött Sean, még mindig a csónakban ülve és átázva –, kérlek, segíts!
– Ó, tehát már nem is vagyok Vörös? – kérdeztem, és karba tettem a kezem.
Sean nagy kutyaszemekkel nézett fel rám.
– Kérlek, Scarlett – kérlelt újra –, szükségem van rád.
114
 17

– Már majdnem ott vagyunk – suttogtam Seannak, miközben kivezettem a liftből, és

végigmentünk a folyosón.
– Hol a kulcsod? – kérdeztem, amikor a szobájához értünk.
– A farmerem zsebében – jött a fojtott válasz.
Belenyúltam a vizes nadrágba, amelyet a karomon átvetve vittem a parkon át,
kihúztam a kártyát, és beléptünk a szobába.
– Huh! – mondtam, földre dobva a vizes ruháit. – Nem hittem, hogy sikerülni fog.
– Gondolod, hogy észrevett valaki? – kérdezte Sean, miközben levette a Disney-
figurás Goofy-fejet. Nevettem.
– Hát persze hogy észrevettek. Még szerencse, hogy senki sem állított meg, hogy
lefényképeztesse magát veled.
– Úgy értem, nem tudták, hogy én vagyok az, ugye?
– Nem hiszem. De holnap az legyen az első dolgod, hogy visszaviszed ezt a jelmezt
annak a fickónak, mert ha nem, kirúgják.
– De háromszáz eurót keresett vele!
– Amiből százat visszakapsz, ha visszaviszed neki a jelmezt. Így szólt az egyezség.
– Hm, ha már erről van szó: nem tudtál volna valami menőbb jelmezt találni nekem,
mint ez a két méter magas Goofy?
– Viccelsz? – mondtam, miközben ledobtam magam az ágyra. – Vagy Goofy, vagy
semmi. Szerencséd, hogy még ott találtuk, a többi rajzfilmfigura már hazament.
– Igen, tudom. Köszönöm, hogy segítettél.
– Nincs mit. Megérte, hogy láthattalak ebben a jelmezben – vigyorogtam. – Ki gondolta
volna, Mr. „Utálom A Mozit” Bondról, hogy Goofy-jelmezt ölt? Mit szólna apád, ha tudná?
Miután úgy letoltad az esküvőn amiatt, hogy Csubakkának öltözött!
Sean próbálta lehámozni magáról a jelmezt.
– Egész este ott akarsz feküdni és gúnyolódni rajtam, vagy hajlandó vagy lehúzni a
cipzárt ezen az izén?
Oldalra biccentettem a fejem, és elgondolkodtam a felvetésen.
– Jól van, jól van, jövök – mondtam, amikor Goofy csípőre tette a mancsát. Felálltam,
és lehúztam a rejtett cipzárt a jelmez hátulján. – Tessék, szabad vagy.
115
 Sean kilépett a jelmezből, és csak az alsónadrágja volt rajta. El is felejtettem. Maurice
– Goofy testének eredeti tulajdonosa – lábfej nélküli harisnyát és pólót viselt a jelmez
alatt. A férfimosdó előtt őrködtem, míg Maurice segített Seannak felölteni a ruhát, mielőtt
visszaosontunk volna a parkon keresztül.
Félrenéztem, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy észre ne vegyem, milyen formás teste van
Seannak. Már amikor pólóban és farmerban láttam, akkor is tudtam, hogy nem kifejezetten
túlsúlyos. De így, szinte meztelenül, te jó ég, de jól nézett ki! Nem volt túl izmos, de arányos
testalkatú, ráadásul megvoltak a megfelelő méretű dudorai a megfelelő helyeken.
– Milyen a kilátás az ablakodból? – kérdeztem sietve az ablak felé fordulva.
– Ööö…, valószínűleg ugyanolyan, mint a tiedből – szólt vissza Sean a fürdőszobába
menet. – Lezuhanyozom, hogy felmelegedjek egy kicsit. Az a víz rohadt hideg volt.
– Még jó, hogy Ausztrália partjainál estél be – kiáltottam utána –, és nem az Északi-sarkon.
– Nagyon vicces.
Elfordultam az ablaktól, most, hogy már Sean kiment a szobából, és leültem az ágyra. Azon
gondolkoztam, ami aznap este történt. Seannak szerencséje volt, a baleset rosszabbul is elsülhetett
volna. Valami hideget kellene tenni a fejére, hogy ne nőjön túl nagy púp a fején reggelre.
Felvettem a telefont, és a recepciót tárcsáztam. Megkérdeztem, hogy kaphatnánk-e egy
jégtömlőt vagy egy tál jégkockát. A recepciós azt mondta, hogy utána fog nézni a dolognak.
– Rendeltél nekünk valamit a szobaszerviztől? – kérdezte a fürdőszobából kilépő Sean.
Ezúttal csak egy törülközőt viselt a derekán, és apró vízcseppek ragyogtak a bőrén.
Nagyot nyeltem.
Sean kinyitotta a ruhásszekrényét, elővett belőle egy fehér inget és egy kék farmert.
– Nos? – kérdezte felém fordulva.
– Ó… ööö… nem…, csak azt kérdeztem, hogy van-e jégtömlőjük. Valamit tennünk
kellene a fejedre ott, ahol beütötted.
– Csak nem aggódsz értem? – kérdezte vigyorogva.
A gyomrom már rég felhagyott a tornamutatványokkal. Eggyel feljebb kapcsolt, egy másik
olimpiai sportágra, és most éppen egy lélegzetelállító, szupergyors boblesiklást hajtott végre.
– Eléggé beütötted a fejed.
Sean óvatosan a tarkójához nyúlt.
– Au! – fintorodott el. – Igen, még ott van.
– Hadd nézzem. Nem vágtad el, ugye? Nem láttam, hogy vérzett volna. De sosem lehet tudni.
Bárcsak vártam volna ezzel a kérdéssel, amíg felöltözik, mert most Sean leült mellém az ágyra, még
mindig egy szál törülközőben.
Felálltam, és nagyon óvatosan szétválasztottam a nedves hajat Sean tarkóján. Halkan felnyögött.
116
 – Bocsánat, fáj?
– Nem… nem, dehogy.
Sean hátravetette a fejét, és felnézett rám. Megint olyan volt a tekintete, mint az első nap,
amikor megismertem, és együtt ültünk azon a padon a Notting Hill-i parkban. Ugyanolyan,
mint amikor átjött megkérdezni, hogy megyek-e vele az operába, és fürdőköpenyben
nyitottam ajtót. És ugyanolyan, mint Bill háza előtt, amikor mondani akart nekem valamit.
A kezem még mindig a fején volt. De most már inkább simogattam, mintsem
félresimítottam a haját.
Sean megfogta a kezem, egy pillanatig nézte, majd gyöngéden elkezdte simogatni a
tenyérvonalaimat az ujjával.
– Scarlett! – suttogta halk, elfulladt hangon. – Ó, Scarlett! – sóhajtotta.
Aztán ismét felnézett rám, és a szeme mindent elmondott, amit a
szája nem. Kopogtattak, mire mindketten összerezzentünk.
– Hozták a jeget! – mondtam feltűnően élénk hangon, és elhúztam a kezem.
Nem hiszem, hogy az éjszakai portás valaha is látott volna valakit, aki úgy örült neki,
és aki olyan félnótás vigyorral fogadta, mint én, Jack Nicholson Batmanjének és Alice
Csodaországban Cheshire macskájának bizarr keverékeként.
– A jégtömlője, hölgyem – mondta.
– Köszönöm.
Seanra néztem. Már felállt, és éppen egy bankjegyet húzott elő a tárcájából.
– Hálás köszönetünk, Joseph – mondta, miközben átnyújtotta a portásnak a pénzt.
– Ha van még valami, uram… hölgyem, hívjanak csak nyugodtan.
Futó pillantást vetett az ágyra, és akkor jöttem rá, hogy még mindig ott hever Goofy
feje. Gyorsan eléje léptem, hogy eltakarjam.
– Így lesz – mondta Sean. – Még egyszer köszönöm, Joseph.
Jó éjszakát. Sean becsukta az ajtót, megfordult, és rám nézett.
– Jobb lesz, ha azonnal kipróbálom – mondta, felemelve a jégtömlőt. – Hirtelen nagyon
meleg lett idebent, rám fér egy kis lehűlés.
Ezzel nem vagy egyedül, Sean – gondoltam, miközben próbáltam újra egyenletesen
lélegezni. – Higgy nekem, nem vagy vele egyedül.
117
 17

Miután Sean egy ideig jegelte a fejét, és végre fel is öltözött, már kilencet ütött az óra, és
ideje volt újra találkozni a többiekkel. Nagy megkönnyebbülésemre Sean semmiféle
utalást nem tett arra vonatkozóan, ami majdnem megesett velünk az ágyon.
Kétfelé váltunk, és ki-ki elindult a saját útján, hogy az éjszaka hátralevő részét olyan
tevékenységekkel töltse, amelyek az adott nem számára megfelelőnek ítéltetik.
Később éppen elégedetten ültem egymagamban egy asztalnál egy üveg pezsgőt
iszogatva – a többiek valamiféle hajótáncot jártak –, amikor Maddie odaimbolygott
hozzám. Minnie egér fület viselt, fátylat, és elöl-hátul a ruhájára tűzött T táblát.
– Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte enyhén akadozó nyelvvel.
– Mert elegem volt a hajókból ma
estére. Maddie a homlokát ráncolta.
– Ezt hogy érted? Én nem voltam semmiféle hajón. Csak nem ment a kerekes gőzös?
Mégis elindították, és én lemaradtam róla?
– Nem, nem a kerekes gőzös volt az. Ne törődj vele, Mad, nem számít.
Maddie átkarolta a vállam.
– Nem hagyhatom, hogy a fő koszorúslányom egymagában szomorkodjon, ugye? Meséld
el, hogy megy a házra vigyázás Belindáéknál. Alig hallottam felőled, amióta Londonban vagy.
Annyit meséltem el Maddie-nek abból, ami a Notting Hillbe való megérkezésem óta történt,
amennyiről úgy gondoltam, hogy képes pityókosan is felfogni. Szándékosan megválogattam,
hogy mit mondok el neki, főként az új barátaimról beszéltem és arról, hogy „véletlenül”, és
„talán amiatt, hogy Notting Hillben lakom”, mindegyre olyan dolgok történtek velem, mint a
filmekben. Kihagytam az anyámmal kapcsolatos részt; túl bonyolult lett volna olyasvalakinek
elmagyarázni, aki annyit ivott, mint Maddie ma este. Örültem annak, hogy az esküvő csak
szombat este kezdődik, így holnap lesz elég ideje kialudni a másnaposságát.
Amikor befejeztem, Maddie furcsán hallgatott, miközben még egy nagyot kortyolt a
poharából… Mi is volt abban a bíborszínű kotyvalékban, amit ivott?
A lányokat figyeltem a táncparketten, akik éppen macarenát próbáltak táncolni,
miközben Maddie, úgy tűnt, próbálja összeszedni a gondolatait.
– Sean szimpatikus – mondta hirtelen néhány percnyi hallgatás után, miközben
szórakozottan kevergette a koktélját az ernyővel.
118
 Komolyan néztem rá. Hogy érti ezt a megjegyzését? Milyen szempontból szimpatikus?
Vagy csak egy odavetett megjegyzés volt? Maddie állapotában bármit jelenthetett ez a
kijelentés, nehéz lett volna eldönteni.
Elhatároztam, hogy lazán veszem a dolgot.
– Igen, az.
– Mondd csak el még egyszer, miért is jött veled ezen a hétvégén?
– Mondtam már, ő Belinda és Harry szomszédja Notting Hillben, és segített nekem
megismerni a környéket, meg ilyesmi.
– Én is szívesen hagynám, hogy segítsen megismerni a „meg ilyesmit”! – kuncogott
Maddie, majd rám kacsintott. – Határozottan emlékeztet Brad Pittre.
– Maddie! Holnap férjhez mész!
– Te meg áprilisban mész férjhez, Scarlett, és egy másik férfival jöttél el az esküvőmre.
Ismét Maddie-re néztem. Valóban annyira részeg, mint amennyire annak látszik? Ahhoz
képest, hogy alkoholos befolyásoltság alatt van, egészen frappáns megjegyzéseket tesz.
– Ez nem igaz – mondtam védekezőn. – Te is jól tudod, hogy David holnap reggel érkezik.
– Igen, így van – Maddie elgondolkodott. – Ez pont jó, mert holnap az esküvőn
megpróbálom Danielle-t összehozni Seannal. Te már találkoztál vele, azt mondta, hogy
melletted ült a kísértetkastélyban. Amúgy Sean egyedülálló, ugye? Mert Danielle
érdeklődött iránta. Danielle már túl régóta van egyedül, és azt hiszem, Sean az a típus,
aki benne lenne egy rövid menetben holnap a szertartás után.
– Maddie, nem! Ne merészeld!
Maddie tágra nyílt, ártatlan szemekkel nézett rám.
– Miért ne? Végül is, ha ő nem több számodra, mint egy ideiglenes szomszéd, akkor mit bánod?
– Jó, mi van abban az italban? – faggattam.
– Mi? Ebben?
Maddie felemelte a poharát.
– Igen, abban. Alkoholmentes,
ugye? Maddie felém hajolt.
– Azt hiszed, olyan hülye vagyok, hogy bepiálok a saját esküvőm előestéjén? Ez életem legnagyobb
napja, és eszem ágában sincs úgy kinézni, amikor végigmegyek a padsorok között, mint egy élőhalott.
– Ittál egyáltalán alkoholt ma este?
– Néhány pohár pezsgőt az elején, ez minden. Ez fekete ribizli és limonádé. A többiek azt hiszik,
hogy vodka naranccsal, de megbeszéltem a pultossal, hogy semmilyen körülmények között ne tegyen
alkoholt az italomba ma este. Mindenki azt hiszi, hogy becsíptem, de ezúttal sajnos tévednek.
Maddie-re vigyorogtam.
119
 – Nagyon csavaros eszű, asszonyom!
– Te meg egy nagyon zavaros fejű koszorúslány vagy – Maddie letette az italát, és
komolyan rám nézett. – Láttalak korábban Seannal, Scarlett.
– És?
– És többször láttalak nevetni ma este Seannal, mint összesen az egész idő alatt,
mióta Daviddel jársz.
– De én szeretem Davidet.
– Tudom. Ezért légy óvatos, Scarlett. Ne hagyd, hogy ez a házőrzős vakáció, ha
egyáltalán valóban ezzel foglalkozol Londonban, teljesen tönkretegye az életedet.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy szereted Davidet, és hozzá akarsz menni, de voltak kételyeid, mint
ahogy említetted. Aztán ennek a gondtalan, „élünk, mint a moziban” típusú életmódnak a
kellős közepén, amelyre mindig vágytál, felbukkan Sean. Olyan, mint azok a jóképű
filmsztárok, akikről mindig is álmodtál, de miközben a tökéletes képzeletbeli világodban
élsz, megfeledkezel azokról az emberekről, akiket magad mögött hagytál.
– Nem, ez nem igaz – fogalmam sem volt, hogyan is juthatott Maddie-nek ilyesmi az
eszébe. – Csak boldog akarok lenni, ennyi az egész, és bebizonyítani apának, Davidnek,
és ami azt illeti, neked, hogy nincs igazatok a filmekkel kapcsolatban.
A számra csaptam. A francba!
– Ó, tehát ebben sántikálsz? – mondta Maddie, felvonva a szemöldökét. – Tudtam,
hogy van még valami más is.
– Maddie, ez most nem fontos – tereltem el a szót gyorsan az előbbi elszólásomról. Ráadásul ott volt
az előbbi félreértés is, amit tisztáznom kellett. – Nem úgy nézek Seanra, mint egy filmsztárra. Ez
egyszerűen butaság. – Talán régen így tettem volna, de most nem hazudtam Maddie-nek: már régóta
nem képzeltem Seant senki másnak, csakis önmagának. Most már képtelen lettem volna rá. – Csak egy
kicsit más, mint David, ennyi az egész. Sean… – elmosolyodtam, ahogy rá gondoltam – …szórakoztató,
spontán, nagyvonalú és… nos… minden, ami David nem.
– Beleértve azt is, hogy nem a tied – fejezte be helyettem Maddie. – Scarlett, te nem szerelmes
akarsz lenni, legalábbis nem a konvencionális értelemben, hanem egy filmbeli szerelemre vágysz.
– És mi a baj ezzel? – kezdtem, de aztán leállítottam magam. – Várj csak, ez ismerősen hangzik.
– Mi?
– Amit mondtál. Mondd el még egyszer.
– Melyik részét? Hogy nem szerelmes akarsz lenni, vagy hogy egy filmbeli szerelemre vágysz?
– Igen, ezt – a kezembe hajtottam a fejem. – Ó, itt van a nyelvem hegyén…
– Mit művelsz? – kérdezte Maddie, és közben engem nézett.
120
 – A szerelem hullámhosszán! – kiáltottam fel, és az asztalra csaptam. – A szerelem
hullámhosszán című filmből van. Meg Ryannek mondja a legjobb barátnője, amikor a
Félévente randevút nézik a tévében.
– Várj csak, az az, amelyikben Cary Grant és… – Maddie elhallgatott. – Ki is játssza a nőt?
– Deborah Kerr.
– Ez az, és a férfi arra kéri, hogy találkozzanak az Empire State Building tetején
Valentin napján, de a nő nem tud elmenni, mert beteg, vagy ilyesmi?
– Elüti egy autó és lebénul – mondtam a filmre gondolva. – A szerelem hullámhosszán
hasonló történet. Mindkettőt imádom.
Maddie a fejét rázta.
– Most engem is behúztál a csőbe! Miről is beszéltem, mielőtt megint elmerültél a
filmes álomvilágodba?
– Hogy csak egy filmbeli szerelemre vágyom?
– Igen, igen, így van. De igazából azt akarom mondani, Scarlett, hogy ne tedd tönkre valami légvárral
azt, amid a valóságban van. Nem élhetsz úgy, mint a moziban, mert ez nem igaz. Ez a házőrzés Notting
Hillben igazából csak egy kis kikapcsolódásnak indult, amit azért javasoltam, mert azt hittem, jót tesz,
ha elmész egy időre, hogy kitisztuljon a fejed meg ilyesmi. De most már kezdek kételkedni benne, hogy
jól tettem-e… – szünetet tartott, és megfogta a kezem. – Scarlett, kérlek, légy óvatos. A valódi életben
az emberek megsérülhetnek, míg a filmben csak „balra el”, és ennyi az egész.
– Köszönöm, hogy törődsz velem, Maddie – mondtam, és részben tudtam, hogy igaza van.
Óvatosabbnak kell lennem Seannal. – Igazán értékelem az aggódásodat. Eszem ágában sincs
hagyni, hogy bárki is kilépjen az életemből „balra el”, vagy bármilyen formában – elhúztam a
kezem tőle. – Abban viszont nem értek veled egyet és apával meg Daviddel sem, hogy nem lehet
úgy élni, mint egy mozihős. Mert amióta csak eljöttem otthonról, folyamatosan azt bizonyítottam,
hogy igenis lehetséges, sőt, könnyű úgy élni, mint a filmekben – és közben senki sem sérül meg.
121
 19

A hotel halljában álltam a többi koszorúslánnyal, és arra vártunk, hogy Maddie megérkezzen. Hosszú,
bíborszín, szatén estélyi ruhát viseltünk hozzá illő stólával, hogy ne fázzunk a hideg estében. Nem
igazán néztünk ki koszorúslányoknak. A ruhák olyan elegánsak voltak, hogy akár valami csillogó partira
is igyekezhettünk volna, ha nem ugyanolyan szabású lett volna mindnyájunkon.
Elnyomtam egy ásítást. Hosszú nap állt mögöttem, több szempontból is.
Már korán megérkeztek a helyi fodrászok és kozmetikusok, akiket Maddie felfogadott,
hogy megcsinálják a frizuránkat és a sminkünket.
Aztán egy darabig őgyelegtünk, nassoltunk és ittunk néhány pohár pezsgőt – pusztán
egészségügyi okokból, ahogy Maddie magyarázta nekünk –, míg végül eljött az idő, hogy
felöltözzünk. Aztán megint csak ácsorogtunk, előbb Maddie szobájában, majd a hotel
halljában, és próbáltuk nem összegyűrni a ruhánkat. Most a lovas hintókra vártunk,
amelyek a Csipkerózsika kastélyában tartott szertartásra fognak elvinni bennünket.
De volt még egy másik oka is annak, hogy miért tűnt hosszúnak a nap. David dél körül
érkezett, így a szépítkezés után megmaradó szabad időmet vele kellett töltenem.
Szokása szerint nagyon figyelmes volt, és amikor éppen nem üzleti ügyben telefonált, minden percét
azzal töltötte, hogy részletesen elmesélte, milyen munkát végzett a házban, amióta eljöttem.
De David is szerette volna tudni, hogy én mivel töltöttem az időmet. Így ugyanúgy, mint
Maddie-nek előző este, sikerült kissé hézagos, de az igazságnak megfelelő beszámolót
tartanom a Notting Hillben töltött napjaimról.
Egész nap nem beszéltem Seannal.
Néhányszor láttam, de csak az ablakon keresztül, ahogy fel-alá járkál az udvaron, és
Davidhez hasonlóan a mobilján beszél vagy SMS-ezik.
Végre megjelent a hallban Maddie. Hosszú, elefántcsontszínű selyemruhát viselt. Hímzett felső
része, organzaujja és egy olyan szoknyarésze volt, amelynek egészen apró uszály terült el az
alján, akár egy kis hableány farka. Vörösesszőke hajának nagy része le volt eresztve, de az egyik
felén gyöngyház csattal feltűzték, amely még fokozta Maddie hableányszerűségét. A hotelben
megszállt többi vendég némelyike megtapsolta, ahogy felénk sétált, vidáman és elegánsan.
– Nagyon szép vagy – léptem oda hozzá. – Felix majd szétpattan a büszkeségtől, ha meglát.
– Remélem, nem – mondta Maddie mosolyogva. – Szerintem arra nincs
biztosításunk. Nevettem. Ez már inkább az a Maddie, akit én ismerek.
122
 – Ön is meglehetősen jól fest ebben a ruhában, Miss Scarlett. Ha meglátja a két
kedvese, párbajozni fognak önért hajnalban.
– Hagyd abba! Ne butáskodj. Csak egy kedvesem van, és az David.
– Majd meglátjuk – mondta Maddie fölényesen.
– Scarlett, itt a hintónk! – szólt oda az egyik koszorúslány az ajtóból.
– Jövök! – feleltem.
– Sok szerencsét! – mondtam Maddie-nek, és megöleltem, vigyázva, hogy ne gyűrjem össze a ruháját.

– És mindenekfölött érezd jól magad, oké?

– Így lesz – mondta. – Azaz így is van!

Hét órakor indultunk el a hotelből, és még mindig voltak néhányan, akik kihasználva az
utolsó perceket, élvezték a Disneyland nyújtotta örömöket, esetleg vettek néhány
emléktárgyat. Ahogy a hintóval elrobogtunk, néhányan azt hihették, miközben
félrehúzódva utat engedtek, hogy egy újabb parádé kezdődik.
Úgy éreztem magam, mint a királyi család egyik tagja, miközben az arany- és vörös
színekben pompázó hintóból a tömegnek integettem. Visszanéztem Maddie-re: ő is úgy
festett, mint aki nagyon jól érzi magát, ahogy az apjával Csipkerózsika kastélya felé suhan.
A kastély rózsaszín és lila fényei világlottak az éjszakában. Disneylandnek ez a jelképe
még mesebelibbnek tűnt, ahogy rávetette fényét a körülötte levő területre. Úgy nézett ki,
mint egy óriási születésnapi torta: a tornyok rózsaszín teteje a sok apró villanykörte
helyett akár a cukormáztól is ragyoghatott volna.
A kastély előtt – amely a szertartás miatt zárva volt a közönség számára – megálltunk,
és a tőlünk telhető legelegánsabban kiszálltunk a hintókból. Néhány képet készítettek
rólunk, aztán végre eljött az idő, hogy bemenjünk.
Egy Disney-figurákból álló sorfalon keresztül mentünk a bejáratig. Ott volt Miki és
Minnie egér, Donald és Daisy kacsa, mintha az összes mesefigura sorfalat állt volna
Maddie előtt, kivéve Goofy kutyát, akinek a helye üres maradt. Eszembe jutott, hogy meg
kell majd kérdeznem Seant, visszavitte-e a jelmezt Maurice-nak.
A kastély berendezése egy apró, kerek templomra emlékeztetett. Hatalmas, festett üvegablakai
különböző jeleneteket ábrázoltak a Csipkerózsikából, és odafent egy a fal teljes hosszában körbefutó
galéria húzódott. Innen nézhették a vendégek a szertartást. A pap, Felix és Will már ott álltak, és várták,
hogy a menyasszony és kísérete bevonuljon. Felix nagyon jól festett: fekete szmokingot, fehér inget,
hozzá fekete csokornyakkendőt viselt. Meglepett, hogy mennyire jól áll neki, Felix ugyanis nem az a
fajta férfi, akit sűrűn lehet öltönyben látni, hát még teljes estélyi öltözetben. Sajnos ugyanez nem volt
elmondható a vőfélyről. Will úgy nézett ki a bő öltönyében és a félrecsúszott csokornyakkendőjében,
123
mint Charlie Chaplin. Csak egy keménykalap hiányzott a fejéről, és tökéletes lett volna a hasonlóság.
Amint Maddie bevonult és a vendégsereg elfoglalta a helyét, a kastély kisebbnek tűnt,
ami a hangulatot bensőségesebbé és romantikusabbá varázsolta.
A szertartás hagyományosan zajlott, kivéve néhány apróbb csavart a menyasszony és a
vőlegény részéről. Amikor arra került a sor, hogy felhúzzák egymásnak a gyűrűt, az igazi gyűrűk
után viccből Felix adott Maddie-nek egy óriási műanyag gyűrűt, amelyen rajta volt Csingiling képe,
és Maddie is adott Felixnek egy hasonlót, amelyről Sully vigyorgott le a Szörny Rt.-ből. Saját
maguk írták az esküjüket, és könnyekig meghatódtam, amikor Maddie elmondta Felixnek a
sajátját. A varázsszőnyeghez hasonlította a jó és rossz napokat, beszélt arról, hogy szorosan
fogják egymás kezét, és hogy éppen most indulnak egy újabb útra az ismeretlenbe.
Az egyik zsoltár alatt – amely nagy megelégedésemre az eredeti formájában, és nem
vidám Disney-változatban hangzott el – felnéztem a galériára, és észrevettem Seant.
Rám kacsintott, és én válaszul rámosolyogtam.
Valamivel arrébb megpillantottam Davidet is, de nem rám nézett, hanem tanácstalan
arckifejezéssel Seant méregette.
Az egész szertartás zökkenőmentesen zajlott. Mindkét fél igent mondott, amikor
elérkezett a döntő pillanat, és nem is nevettek olyan sokan, amikor kiderült, hogy Felix
másik keresztneve Archibald. Amikor elhagytuk a kastély bensőséges helyszínét, és
visszatértünk a disneylandi hotelbe a fogadásra, a hangulat csak fokozódott.
Ekkor került sor arra a borzalmas esküvői szokásra, hogy a vendégeknek gratulálni kell
a menyasszony és a vőlegény közvetlen családjának, és olyasmiket mondani, hogy
„büszke lehetsz rá”, vagy „nagyon jól áll neked ez a ruha”. (Tapasztalatom szerint ez
utóbbit inkább a vendégsereg nőnemű tagjainak szokás mondani, hacsak nem járnak
haladóbb szemléletű esküvőkre, mint amilyenekre én szoktam.)
De mint fő koszorúslány azon kaptam magam, hogy ezúttal nekem kell meghallgatnom
ezeket a magvas megjegyzéseket. Sajnos a vendégek többsége mire hozzám ért,
kifogyott a gondolatokból, így harmincöt alkalommal hangzott el, hogy „jól nézel ki”,
tizenegyszer, hogy „jól áll neked ez a szín”, nyolcszor, hogy „ügyes voltál”, kétszer, hogy
„te vagy Maddie testvére?” és egyszer, hogy „nem tudja, kedves, merre van a mosdó?”.
Ahogy rövidült a sor, észrevettem, hogy Sean felém araszol.
– Jól szórakozol? – kérdezte vigyorogva, ahogy hozzám ért.
– Jól fogok, ha lemegy ez az átkozott sor – feleltem arcomra
fagyott mosollyal. Sean közelebb hajolt.
– Fantasztikusan nézel ki, Scarlett – súgta a fülembe. – Később majd megpróbálok
odamenni hozzád, lehet, hogy addigra már lesz valami hírem a számodra.
124
 Gyorsan arcon csókolt, és továbblépett egy pezsgőspoharakkal teli tálcát tartó pincérnő felé.
– Sean, várj… – szóltam utána, de már eltűnt a
vendégek között. Miféle hír?
Megköszöntem a következő két embernek az újabb dicsérő szavakat, és akkor
észrevettem, hogy David áll előttem.
– Nagyon ügyes voltál, szívem – mondta. – Nagyon jól nézel ki. Igazán jól áll neked ez a szín.
– Köszönöm – feleltem szárazon.
– Scarlett, nem tudod véletlenül, hogy merre van a mosdó?

A hivatalos fényképezkedés után ideje volt harapni valamit. Svédasztal lévén mindenki
oda ülhetett, ahova akart – kivéve a legközelebbi hozzátartozókat, beleértve
természetesen engem is. Nekem a főasztalnál kellett helyet foglalnom, a vőfély mellett.
Will kis adagokban elviselhető volt. Már találkoztam vele, és egészen ártalmatlannak
tűnt. De mire a vacsora és a köszöntőbeszédek véget értek, legszívesebben
megfojtottam volna vagy őt, vagy magamat, attól függően, hogy hogyan vethetnék
gyorsabban véget a rádióamatőrködéssel kapcsolatos végeérhetetlen fecsegésének.
– Azt hittem, hogy nekik már leáldozott, amióta van internet – mondtam, hiábavalóan
igyekezve, hogy elhallgattassam vagy témaváltásra kényszerítsem.
Will mélységesen megdöbbent azon, hogy képes vagyok a kettőt egy lapon említeni.
– Mindig lesz hely a szívünkben jó cimboránk, a CB-rádió számára – mondta, és
drámaian a szívére tette a kezét, hogy hűségét bizonyítsa.
– De most már nem csak a mobiljukat használják az emberek?
Will felszisszent.
– A mobiltelefonok! Az emberiség rákfenéje! A cimborám, Transit Trev mondta a minap, hogy az ő…
Már éppen a fehér abrosszal megterített asztalba akartam verni a fejem, amikor hallottam, hogy a
nevemen szólítanak. Azt hiszem, soha életemben nem örültem még annyira Davidnek.
– David!
– Gondoltam, idejövök, és megkérdezem, hogy vagy. Félbeszakítottalak? – kérdezte Willre pillantva.
– Nem! Nem, dehogyis! – lelkendeztem, még mielőtt Will megszólalhatott volna.
– Akkor jó. Úgy tűnik, vége a formaságoknak, így ha van kedved, odajöhetnél az
asztalunkhoz – mutatott a terem sarkában levő egyik asztal felé.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Igen, vettem, tíz-négy – mondtam, miközben felálltam.
– Mi?
– Bocs, úgy értem, igen, szívesen csatlakozom hozzád, David.
125
 Visszafordultam Will felé, és rámosolyogtam.
– Nos, cimbora, figyuzod? Itt az ideje átkapcsolni, mert ez a hód kiszáll. Vétel vége!
Megragadtam David karját, még mielőtt Will magához tér, és újra elszáll az éterbe,
majd odakísértem az asztalához, amelyen David Felix néhány munkatársával osztozott.
– Istenem, de örülök neked! – sóhajtottam, ahogy David odahúzott nekem egy széket,
és leültem. Egyszer, amikor betegség miatt hiányoztam a munkából, végignéztem egy
kamionos filmmaratont az egyik kevésbé ismert tévécsatornán. Ki gondolta volna, hogy
Burt Reynolds, Clint Eastwood és az orangutánja egy nap majd a segítségemre lesznek?
– Véletlenül nem a CB-rádiójáról mesélt neked Will? – kérdezte egy fiatal fickó, akit
talán Grahamnek hívtak. – Ez a kedvenc témája.
– Mi az hogy! – feleltem, miközben Graham kitöltötte nekem egy pohárba a maradék
bort az egyik üvegből. – Azt hiszem, még az is kevésbé lett volna fárasztó, ha Hannibal
Lecter{7} mellett ülök a vacsoránál.
A többiek az asztal körül nevettek.
– Kérsz egy rendes italt? – kérdezte David. – Éppen a bárpulthoz indultam.
– Igen, az nagyszerű lenne. Egy nagy Jack Daniel’st kérek.
Mialatt David frissítőért ment, az asztalnál ülőkkel cseverésztem, aztán körülnéztem a
teremben. A szállodai személyzet éppen elkezdte leszedni az asztalokat, hogy átrendezhessék a
termet a tánchoz. A zenekar nemrég érkezett a színpadra, és éppen a hangszereiket vették elő.
Ekkor megpillantottam Seant: egy lánnyal beszélt, aki háttal állt nekem. Nevetett, és
amikor hátradobta a haját, felismertem az arcát. Danielle volt az.
Sean ekkor integetve megkérdezte, hogy kér-e valamit inni. Danielle bólintott, Sean elvette
tőle a poharát, és elindult a bár felé. Közben el kellett haladnia az asztalunk mellett.
Úgy tettem, mintha teljesen lefoglalna az, amiről a mellettem ülők beszélnek.
Valójában az internetes élelmiszer-vásárlás előnyeiről és hátrányairól folyt a diskurzus,
de igyekeztem olyan arcot vágni, mint akit lebilincsel a téma.
– Mi újság? – kérdezte Sean arra haladtában.
– Ja, te vagy az! – mondtam meglepetést tettetve, ahogy felé fordultam.
– Jól érzed magad? Láttam, hogy egész vacsora alatt ott kellett rostokolnod
Gumikacsa mellett. Találkoztam vele a legénybúcsún, érdekes fickó…
– Igen, körülbelül annyira érdekes, mint végignézni a lottóhúzást anélkül, hogy lottót
vettél volna. Visszaszívom – még akkor sem túl érdekes, ha vettél lottót!
Sean nevetett.
– De legalább már megmenekültél. Láttam, hogy David a segítségedre sietett. Én
magam is megtettem volna, de…
126
 Visszapillantott Danielle felé.
– Igen, látom, hogy el vagy foglalva.
– Tessék, egy nagy Jack Daniel’s! – mondta David, aki közben visszatért az italokkal,
és érdeklődve nézett Seanra.
– Sean, ő David, a vőlegényem. David, ő Sean… ööö… a közvetlen szomszédom
Notting Hillben – dadogtam, mivel nem volt jobb ötletem, hogyan mutathatnám be.
David letette az italokat az asztalra, és a kezét nyújtotta Seannak.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Sean.
– Én is, Dave – mondta Sean, kezet rázva Daviddel.
– A nevem David.
– Ó, elnézést!
Feszült csend támadt.
– Nos, megyek az italokért – szólalt meg elsőként Sean, felmutatva a kezében levő
üres poharakat. – Talán később még találkozunk, Scarlett.
Néztem, ahogy odamegy a bárpulthoz, majd visszafordultam David felé.
– A szomszédod? – kérdezte, miközben leült mellém. – Honnan ismeri a Notting Hill-i
szomszédod Maddie-t és Felixet?
– Ööö… nem ismeri. Én hívtam meg az esküvőre.
– Te hívtad? Miért?
Amikor elmeséltem Davidnek azt a keveset a londoni tartózkodásomról, hogy ne
kelljen említést tennem Seanról, futólag úgy utaltam rá, hogy azzal az „ismerőssel”, akire
ott tettem szert, azóta is „összefutottunk még egyszer-kétszer”.
Mély lélegzetet vettem, aztán belekortyoltam a whiskymbe.
– Ő az a londoni ismerősöm, akiről beszéltem neked.
– Milyen ismerős? – kérdezte David, és egy pillanatra értetlen arcot vágott. – Várj, csak
nem az, akivel elmentél egy esküvőre, egy vacsorára és az operába?
Bólintottam.
– De ő egy férfi!
– Igen, és akkor mi van? Nem lehet egy nőnek férfi ismerőse?

Ohó, Harry és Sally, gondoltam izgatottan, és magamban hozzáírtam a listához. De ezt

megtartottam magamnak, mert úgy gondoltam, nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy
megosszam Daviddel azt, amire legutóbb rájöttem.
– Nem, vagyis… csak azt hittem, hogy lány, ennyi az egész.
– Nem, Sean egyértelműen nem lány – mondtam, és eszembe jutott a tegnap este, ahogy kijött a
127
zuhanyzóból.
– Ne bohóckodj velem, Scarlett. Ezt én is látom – Seanra nézett, aki a bárpultnál állt. –
Láttam, hogy az előbb a kastélyban rád kacsintott.
– Tudom – mondtam, de nehezemre esett újból Davidre figyelni.
– És?
– Mi és, David? Azt akarod mondani, hogy ha egy férfi rám kacsint, az már azt jelenti,
hogy viszonyom van vele?
– Nem, de…
Sean két pohárral a kezében visszafelé jött a bárpulttól, és ahogy elhaladt mellettünk,
ismét rám kacsintott.
Küldtem neki egy félmosolyt, de aztán észrevettem, hogy David homlokráncolva néz.
– Nézd, David, Sean csak egy barát, semmi több, nekem elhiheted. Különben
gondolod, hogy ha viszonyom lenne vele, akkor Danielle-lel csevegne?
David odanézett Danielle-re és Seanra, akik egymás mellett ültek, a fejüket
összedugva, és bizalmasan nevetgéltek.
Szorítást éreztem a gyomromban. Ezúttal az egyik olimpikon atlétikaedzés közben izomszakadást,
ínszalagszakadást vagy valami hasonló, a karrierét veszélyeztető sérülést szenvedett.
Elkaptam a tekintetem.
– Nos, úgy gondolod, mással csevegne? – kérdeztem újra.
– Ne haragudj – mondta David, és megfogta a kezem. – Tudod, milyen féltékeny
vagyok, ha más férfival látlak.
– Semmi baj – mondtam, és szándékosan nem néztem Sean felé. – Legalább tudom,
hogy számítok neked.
És most, ebben a pillanatban, David, kivételesen pontosan tudom, hogy mit érzel…
128
 20

Igyekeztem nem túl sokat bámulni Seant az est hátralevő részében, de akarva-akaratlan
is oda-odasandítottam néha, és mindig Danielle közelében láttam.
– Hahó, mi újság? Jól érzed magad? – kérdezte Maddie, aki épp akkor ért oda az
asztalunkhoz, amikor ismét reménytelenül bámultam Sean irányába. – Hol van David?
Összerezzentem.
– Ó, szia, Maddie, ööö… most éppen a bárpultnál van. De köszönjük, nagyon jól
érezzük magunkat mindketten. És te? Minden olyan, ahogy elképzelted?
– Igen, sőt még jobb is – mondta vidáman. – Örülök, hogy minden barátom itt van, és
osztozik az örömömben. Soha nem voltam még ilyen boldog!
Felálltam és megöleltem.
– Annyira örülök neki, igazán! Amikor először említetted, hogy Disneylandben fogsz
férjhez menni, azt hittem, elment az eszed. De ez fantasztikus, őszintén mondom.
Maddie a táncparkettre pillantott. Már nem a zenekar játszott, hanem diszkózene szólt,
és néhány vendég, köztük Sean és Danielle, egy Take That-összeállításra táncolt.
– Szeretném, ha tudnád, hogy nem én bátorítottam – mondta Maddie feléjük nézve. – Az alapján,
amit tegnap este mondtam, féltem, nehogy azt hidd… Úgy értem, nem tennék ilyesmit… azok után,
amiket mondtál, meg minden. Ó, érted, hogy mit akarok mondani? Ma este ittam egy kis alkoholt is.
– Igen, értem. És tudom, hogy nem tennél ilyet. Különben – mondtam elfordulva a táncparkettől
és Maddie-re nézve – nem érdekel, hogy mit csinál Sean. Mi közöm hozzá? Nekem itt van David.
– Igen, nemrégiben vetett alá harmadfokú vallatásnak. Tudni akarta, ki ez a Sean,
mennyi ideje ismered, honnan és a többi és a többi.
– Igen? Mikor történt ez?
– Ööö… nemrég, amikor Felix társaságában rátaláltam a nagy szökőkút mellett.
Tudtad, hogy David szeretne egy vizes elemet a kertetekbe?
Jaj, ne, ne kezdjük most még a kertészetet is!
– És mit feleltél Davidnek, amikor megkérdezte? Úgy értem, mit mondtál neki Seanról?
– Csak azt, amit te mondtál nekem, hogy egy barát, akit a londoni tartózkodásod alatt ismertél meg.
Bólintottam, és a táncparkettre néztem. Most egymás kezét fogták. Jó karnyújtásnyira voltak
egymástól, Danielle pörgött, Sean pedig tartotta. De akkor is megérintették
egymást. Juj, az atléta a gyomromban újabb izomsérülést szenvedett.
129
 – Csak ennyi, ugye, Scarlett? – kérdezte Maddie, és figyelmesen nézett rám. – Csak
barátok vagytok, ugye?
– Igen, igen, hát persze, ne butáskodj.
De a szememet még mindig nem tudtam levenni a táncparkettről.
– Én azt hittem, hogy egy férfi és egy nő nem lehetnek igazán barátok – mondta Maddie fontoskodva.
– Ezt mondják a filmekben, nem? Végül mindig közbejön a szex.
Ezúttal Maddie volt az, aki a Harry és Sallyre utalt, amit sokszor
végignézett velem. Felszegtem az állam, felé fordultam és elmosolyodtam.
– Ó, nézd csak, az újdonsült férjed téged keres.
A terem másik végében levő Felix felé bólintottam, aki minket nézett. Azonnal odajött hozzánk.
– Elnézést, nem akarok zavarni – mentegetőzött. – Úgy néztetek ki, mint akik éppen
megváltják a világot.
Maddie arcon csókolta.
– Nem az egész világot, csak Scarlett világát.
Felix rám mosolygott.
– Csak azért jöttem, hogy szóljak, édesanyád keres, Maddie. Valami olyasmit mondott,
hogy legyen elég időd átöltözni, mielőtt indulunk.
Maddie felsóhajtott.
– Csodálatos volt a mai este, de nagyon gyorsan elrepült. Jobb lesz, ha megyek és
megkeresem anyát. Találkozunk még, mielőtt elindulok, Scarlett, jó?
Bólintottam.
– Gyerünk, ember, keressük meg az újdonsült anyósodat.
Néztem, ahogy kéz a kézben eltávolodnak. Aztán hallottam, amint a DJ bejelenti, hogy most egy
kis lassú következik, és akkor felcsendültek az Angels első akkordjai Robbie Williamstől.
Jaj, ne, ez az egyik kedvenc dalom. Nem bírnám elviselni, hogy lássam, ahogy Danielle és
Sean andalognak rá. Várjunk csak: mit érdekel engem, hogy mit művelnek, ha itt van nekem
David? Aztán egy új gondolat fészkelte be magát: mi lenne, ha David felkérne táncolni, és
oda kellene mennünk melléjük? De nem fog… utál táncolni. De tudja, hogy imádom ezt a
dalt, és élvezné, ha lőhetne egy gólt Seannak. Ennyire azért ismerem…
– Kimegyek egy kicsit levegőzni – szóltam oda Davidnek a biztonság kedvéért,
miközben elhaladtam a bárpult mellett. – Azonnal jövök.
– Veled menjek, Scarlett? – hallottam, ahogy utánam szól.
A fejemet ráztam.
– Nem, David, minden rendben, csak úgy… – gyorsan gondolkodtam – …négy és fél
percig leszek távol, ígérem.
130
 Magára hagytam Davidet, aki a pontos időzítésemen csodálkozott, és kisétáltam a hotelből a
hideg éjszakába. Egy udvarra jutottam, amelynek egy kissé távolabbi részében egy nagy kert
terült el, amelyet fehér rácskerítés szegélyezett. A kertben állt egy virágokból kirakott Miki egér
arc, egy nagy szökőkút és néhány pad magasan fent egy kis domboldalban. Felmásztam a
dombra, leültem az egyik padra, és szorosabbra húztam a vállamon a stólát. Aztán a tiszta vizet
néztem, ahogy alázuhog a nagy medencébe, és közben próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Mi történik velem? Miért érzek így Sean iránt? Kezdetben úgy tettem, mintha minden amiatt
lenne, mert olyan sok kedvenc filmsztáromra hasonlít, de most már tudom, hogy nem ez az
igazság. Nem volt olyan sok közös bennünk: úgy tűnt, hogy Sean lenéz mindent, amit én szeretek,
és fordítva. Tehát miért kellene féltékenynek lennem, ha Danielle-lel táncol? Én magam sem
vagyok egyedül, nemde? Itt van velem David, a vőlegényem, és igen, Davidnek és nekem vannak
problémáink, de mégis ő az, akit társamul választottam, akit állítólag szeretek. Boldognak kellene
lennem, hogy itt lehetek vele. Elégedettnek kellene lennem. Akkor miért nem vagyok az? Sean
bosszant, Sean idegesít, Sean… egészen pontosan mit is érzek iránta?
Elgondolkoztam: ennek nehéz kérdésnek kellene lennie. De kiderült, hogy azonnal
meg tudom adni rá a választ.
Sean mellett úgy érzem, hogy élek: izgalmassá teszi az életemet, és boldoggá tesz.
De ami még több, érzem, hogy vágyik rám, minden különbözőségünk ellenére.
A kezembe temettem az arcom. Mit tegyek?
– Hé, mi újság, Doki?
Kétségbeesetten néztem fel, és azt láttam, hogy Sean áll mellettem. Szokás szerint vigyorgott.
– Bocs, ez nem Disney, ugye? Ez a Bolondos dallamok.
– Mit keresel idekint, Sean?
– Csörgött a telefonom – Sean feltartotta a telefonját. – Fel kellett vennem, fontos lehetett.
– Milyen vállalkozást húzol be a csőbe éppen most, Sean? – kérdeztem, és amint
kimondtam, már meg is bántam.
– Ami azt illeti, veled kapcsolatos volt a hívás.
– Velem?
Sean leült mellém a padra.
– Igen. Mondtam, hogy később lehet, hogy lesznek híreim számodra, és ez volt az.
Már majdnem meg is feledkeztem erről, annyira lefoglalt a Danielle-dráma meg minden.
– Milyen híreid?
– Nos, kedves Scarlett. Úgy tűnik, ha valahol megtalálod az édesanyádat, az végül
nem New York lesz, hanem – Párizs.
– Párizs? Hogyhogy?
131
 – Nos, végeztem némi ásatást egy barátnőm segítségével, és megtudtam, hogy valaki,
akit ugyanúgy hívnak, mint a te édesanyádat, New Yorkból Párizsba ment dolgozni,
állítólag ugyanahhoz a céghez, csak más országban. Bill a Louis Vuittonra gondolt, ott
dolgozott anyád, miután eljött abból az áruházból.
– Ó, hát persze, a férfinév! – csaptam a homlokomra, szeretettel gondolva vissza Billre
és Bettyre. – De hogy sikerült kiderítenie ezt a barátnődnek? – kérdeztem, és
csodálkozva néztem Seanra. – Úgy értem, még azt sem tudtuk, hol dolgozik!
– Jennifer az egyik vezető New York-i divatlapnál dolgozik. Szerződése van az összes
nagyobb tervezővel. Így hát elmondtam neki, amit megtudtunk, hogy körülbelül mikor
ment édesanyád New Yorkba, ő meg felhívott néhány embert, és megkérte, hogy
ellenőrizzék a nyilvántartásukat. És mázlink van, mert rá is bukkant anyukád nevére. De
aztán megtudta, hogy miután egy évig New Yorkban dolgozott, áthelyezték Párizsba.
– És még mindig itt van?
– Sajnos tovább nem tudtuk követni a nyomot. Jen kapcsolatai mind New Yorkban élnek.
Amint megpróbált francia földön tovább kutakodni, hogy úgy mondjam, beletört az ásója.
Ezen egy kicsit elgondolkoztam.
– Tehát lehet, hogy anya még itt van Párizsban?
Sean bólintott.
– Igen, lehetséges. Mit gondolsz, Scarlett? Tegyünk egy bevásárlókörutat
holnap Párizsban? Ámulva néztem rá.
– El sem tudom hinni, hogy mit tettél értem. Többször láttalak ma telefonálni, de azt
hittem, csak az üzleti ügyeidet bonyolítod.
– Nem. Egész nap Jennel beszéltem. Csak reméltem, hogy tud segíteni, mert annyira
bizonytalan volt az információnk, de nagyon segítőkész volt.
– Köszönöm – mondtam, és felpillantottam rá. – Köszönöm szépen.
– Nem tudjuk biztosan, hogy még ott dolgozik-e valamelyik boltban.
– Nem, nem azt köszönöm, vagyis igen, azt, de emellett még azt is, hogy… ennyire
törődsz velem, és hogy segítesz nekem.
Sean elmosolyodott.
– Ne butáskodj. Barátok vagyunk, vagy nem? Nos, remélem, hogy azok vagyunk, azok
után, amiken keresztülmentem miattad az utóbbi hetekben.
Elvigyorodott, és az egyik atléta – a tornász, aki közben felépült korábbi sérüléséből –
hátraszaltót csinált a gyomromban.
Kinyújtottam a karom, átöleltem Seant, és éreztem, hogy válaszul ő is átölel. Meleg és izmos volt a

teste, és nekem most éppen erre volt szükségem. Lehunytam a szemem, és a vállára fektettem a fejem.
132
Hosszabban öleltük egymást, mint ahogy kellett volna, és minden másodperccel egyre szorosabban…
Jaj!
Felnyitottam a szemem, és megláttam Davidet, aki az udvaron keresztül felénk sietett.
Ahogy közeledett, azonnal elhúzódtunk egymástól, és Sean felállt.
– Mit képzelsz, ki vagy te, hogy itt ölelgeted a menyasszonyomat?!
– David, nyugodj meg, ez nem az, amire gondolsz – tiltakoztam.
– Akkor mi, Scarlett? – kérdezte David lihegve, ahogy odaért hozzánk. – Egész nap
kacsingat neked, aztán egész éjszaka le sem veszitek egymásról a szemeteket.
Hogy is jut eszébe Davidnek ilyesmi, amikor Sean folyton Danielle-en lógott? Lehet,
hogy én néha arra néztem, ahol ő volt, de Sean biztos nem nézett engem. Vagy mégis?
– Dave, öregfiú, nyugodj meg – szólalt meg Sean, és David vállára tette a kezét. –
Nem arról van szó, amire gondolsz.
– Szerintem jobb lenne, ha levennéd rólam a kezed – mondta David kissé túl nyugodt
hangon. És a nevem Da-vid.
– Oké – tette fel Sean megadóan a kezét. – Ahogy akarod, cimbora.
Úgy tűnt, ez még jobban feldühítette Davidet.
– Én nem vagyok a te cimborád! Scarlett, gyere velem, bemegyünk – megragadta a karom.
– Majd odabent beszélünk erről – sziszegte a fülembe, miközben kezdett elvonszolni Seantól.
– David, hagyd abba! Nevetségesen viselkedsz! – kiáltottam, miközben próbáltam
kiszabadulni a szorításából.
– Szerintem tedd meg, amire Scarlett kér – mondta Sean, aki követett bennünket.
David hirtelen megállt, és szembefordult Seannal.
– Különben mi lesz?
Most Seanon volt a sor, hogy dühösen nézzen.
– Csak tedd, amire kér, jó?
David elengedte a karom.
– Még egyszer megkérdezem, hogy különben mi lesz?
Sean elfordult tőle, és hozzám intézte a szavait.

– Jól vagy? – kérdezte

gyengéden. Bólintottam.
– Ne beszéljetek át a fejem fölött, ti ketten. Főleg te! – mondta David, és
meglökte Sean vállát. Sean megfordult.
– Ezt ne csináld! – mondta, és veszélyesen megvillant a szeme.
David meglökte Sean másik vállát is.
– Különben mi lesz? Ismerem a fajtádat, csupa okoskodás és üres fenyegetőzés.
133
 – Sajnos, David, már én is túl sokszor találkoztam a te fajtáddal. Gyerünk, Scarlett –
fordult felém, ás átkarolta a vállam –, majd én visszakísérlek, ha akarod.
– Nem kíséred sehova. Sem most, sem soha.
– És hogyan akarsz ebben megakadályozni? – kérdezte Sean, és lenéző tekintetet vetett
Davidre. David rárontott Seanra, aki fürgén oldalra lépett, így David a földre zuhant.
– Csak ennyire futja? – kérdezte Sean a salakon elterült Davidtől. – Gyerünk, Scarlett!
Haboztam, mert szerettem volna vele menni, de ugyanakkor kötött a David iránti hűség.
– Látod, nem akar veled menni – mondta David, miközben felállt. – Ő az enyém.
– Elnézést, de én nem vagyok senki tulaj… – kezdtem el mondani.
De senki nem figyelt rám, mert David újra teljes erejéből nekirontott Seannak. Ezúttal Sean
nem volt annyira felkészült, így mindketten a földre zuhantak. Legurultak egy virágokkal teli
lejtőn. Egészen addig gurultak, amíg bele nem estek a domb alján levő szökőkútba.
Felálltak a térdig érő vízben, és elkezdték öklözni egymást, de többnyire elvétették az
ütést, mert mindegyre megcsúsztak a szökőkút iszamós alján.
– Hagyjátok abba! – kiáltottam a dombról leszaladva. Félúton megálltam, mert zajt
hallottam, úgy értem, a két idióta keltette zajon kívül is, akik a vízben pancsoltak alant.
Láttam, hogy a hotel bejáratánál megáll egy hintó.
Jaj, ne! Maddie és Felix most indulnak.
Lerohantam a dombról, miközben a vendégek elkezdtek kifelé seregleni az udvarra,
hogy lássák a boldog párt távozóban.
– Hagyjátok abba! – ordítottam Seanra és Davidre. – Maddie éppen indulni készül, és nem
hagyom, hogy elrontsátok a nagy napját azzal, hogy egy pancsolómedencében birkóztok.
Meglepetésemre abbahagyták a verekedést, és rám néztek.
– Komolyan mondom! – folytattam, miközben úgy álltak ott a vízben, mint két kisfiú, aki
rosszfát tett a tűzre. – Próbáljatok meg normálisan viselkedni!
Átmásztam a rácskerítésen, és a szökőkút széle mellé álltam, abban a reményben,
hogy így eltakarhatom a két vizes és zilált külsejű férfit. Egy kicsit távolabb vagyunk a
bejárattól, mint a többiek, hátha nem fog senki észrevenni.
Ekkor Maddie és Felix jelentek meg az ajtóban, már utazóruhában, amit tőlem kaptak
nászajándékba. Ők választották ki – főleg Maddie-ét –, amikor egyszer hármasban
elmentünk Londonba, a januári vásár idején. Ahogy beszálltak a hintóba, Maddie
elegáns, fehér téli nadrágkosztümben, Felix meg kényelmes petrolkék kasmírpulóverben
és sötétkék nadrágban. Maddie kezében még mindig ott volt a menyasszonyi csokor.
– Hölgyek! – kiáltotta. – Eljött az idő, hogy meglássuk, ki lesz a következő szerencsés
nő, aki végigsétál a padsorok között az oltárhoz. Készen álltok?
134
 A vendégek fele odasietett a hintóhoz. Én a helyemen maradtam, a szökőkút mellett –
szó sem lehetett róla, ahogy akár egy másodpercre is magára hagyjam a két delikvenst.
Maddie felállt és körülnézett, aztán kikukucskált a vendégek sűrűjébe.
Jaj, ne, csak nem engem keres? Dobd csak el, Maddie! – biztattam gondolatban. – Ne
törődj azzal, hogy hol vagyok! Imádkoztam, nehogy észrevegyen, de ha észre is vesz,
ilyen messzire biztos nem tudja eldobni a csokrot.
De észrevette, hogy a szökőkút mellett állok, és elvigyorodott. Aztán behunyta a
szemét, jól hátralendítette a karját, és olyan messzire dobta a csokrot, amilyen messzire
csak tudta. Elfelejtettem, hogy az egyetemi évei alatt egy női amerikaifutball-csapatban
játszott, és könnyedén el tudott dobni egy labdát akár húszméternyire is. Mintha lassított
filmen láttam volna: a csokor átrepült az elkeseredett nők feje fölött, akik ugrándozva
próbálták elkapni, és pontosan az én kezemben landolt, akár egy kézilabdakapuban.
Mindenki megfordult és rám nézett.
Magasra emeltem a csokrot, és gyorsan előreléptem vele, hogy próbáljam elvonni a figyelmet
Seanról és Davidről, akik csuromvizesen álltak mögöttem a szökőkút medencéjében.
Maddie integetett, majd cinkosan rám kacsintott, ahogy a két zilált külsejű férfit
meglátta. Aztán elindult Felixszel, ki a park kapuján egy taxihoz, amely arra várt, hogy
elvigye őket a Párizs központjában levő szállodájukba.
A tömeg lassan kezdett szétszéledni, és visszaszivárogni a hotelbe.
Megfordultam, hogy lássam magam mögött a két jómadarat.
– Azt hiszem, meg kellene köszönnöm, hogy egy újabb filmjelenettel gazdagítottátok a
gyűjteményemet – mondtam nekik szigorúan. – Kiválóan sikerült rekonstruálni Mark és Daniel
verekedését a második Bridget Jones filmben. De mégsem teszem, mert egyszerűen
nevetségesek vagytok. Két felnőtt férfi verekszik a… nos, tulajdonképpen miért is verekedtetek?
Sean és David egymásra néztek, és egy borzalmas pillanatig azt hittem, hogy újrakezdik.
– David, te várj itt – mondtam, és feltartottam a bal kezem, mintha a forgalmat
irányítanám. – Beszélni szeretnék Seannal egy percre. Sean – intettem felé a jobb
kezemmel, amelyben még mindig Maddie csokrát tartottam –, kérlek, gyere ide.
Otthagytuk Davidet a szökőkútban állva, Sean pedig kigázolt a vízből. A nedves fehér
ing, amely szorosan a testére tapadt, majdnem átlátszó volt.
– Sajnálom… – kezdte, és hátrasimította a haját.
– Menjünk arrébb – mondtam, míg kihúztam a vízből, és elvittem onnan, ahol David
hallhatná, hogy mit beszélünk.
– Nézd, hát nem egy újabb filmjelenet? – kérdezte Sean. – Biztos úgy néztem ki, mint
Mr. Darcy, amikor kijött a vízből.
135
 Így volt, de erősen igyekeztem nem gondolni erre.
– Ne hízelegj magadnak – mondtam. – Különben ha a Büszkeség és balítélet
filmadaptációjára gondolsz, abban nem volt semmilyen tavas jelenet.
Sean vállat vont.
– Te vagy a szakértő.
– Nézd, Sean, jobb lenne, ha elmennél átöltözni – mondtam annak tudatában, hogy
David a közelben van. – És aztán talán meg kellene keresned Danielle-t. Biztos szeretné
tudni, hogy hol vagy, hacsak nem látott meg a vízben.
– Ebben kételkedem – felelte. – Azt hiszem, vette az adást, amikor nem akartam vele
táncolni Robbie Williamsre. Utálom azt a dalt.
Mosolyogtam. Hát persze hogy utálja. Tudhattam volna.
– Mi olyan vicces ebben? Így van. Különben is csak a kifogást kerestem, hogy
eljöhessek tőle. Kezdett már az idegeimre menni.
– De én azt hittem, hogy jól érzed magad vele.
Sean a homlokát ráncolta.
– Nem, csak azért viseltem el, hogy elüssem valamivel az időt.
– De én azt hittem…
– Mit hittél, Scarlett? Hogy tetszik nekem? – Sean felvonta a szemöldökét. – Senkit nem ismerek ezen az
esküvőn, és ő volt az egyetlen ember, aki hajlandó volt egy pár percnél többet beszélgetni velem.

– Engem ismersz.
– Igen, de te Daviddel voltál, és én nem akartam egész este a fölösleges harmadik szerepét játszani.
– Ó, Sean, sajnálom. Nem tudtam. Azt hittem, jól érzed magad.
– Szívesebben lettem volna veled.
Egymás szemébe néztünk, és abban a pillanatban semmi mást nem szerettem volna,
mint újra átölelni. Majdnem elfelejtettem, hogy David még mindig a vízben várakozik.
– Khm! – krákogott David.
Kijött a szökőkútból, és ott állt néhány lépésnyire tőlünk.
– Sean éppen indul befelé – szólaltam meg hangosan. –
Ugye, Sean? Sean bólintott.
– Azt hiszem, ennyi elég volt ma estére – mondta távozóban. – Reggel találkozunk,
Scarlett. Béreljek taxit, hogy bemenjünk Párizsba?
– Igen, az jó lenne. Holnap találkozunk.
Néztem, ahogy elmegy, aztán Davidhez fordultam.
– Hogy érti azt, hogy bérel egy taxit, hogy bemenjetek Párizsba? Nem töltheted vele a
holnapot, Scarlett! Elfelejtetted, hogy milyen nap van holnap?
136
 – Ööö…
– Február 14-e, Valentin napja.
Ó, istenem, elfelejtettem!
– Az a helyzet, David…, ez bonyolult.
– Nekem mondod, Scarlett? – David beletúrt a vizes hajába, de közel sem volt olyan
szexi így, mint Sean néhány perccel ezelőtt. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy együtt
töltjük a napot, mielőtt hazarepülnénk holnap este. Most meg vele akarod tölteni. Akinek,
hadd emlékeztesselek, a karjában találtalak tíz perccel ezelőtt.
– Nem, nem Sean miatt, bonyolult. – Nos, részben igen, de ezt nem akartam
elmondani Davidnek. – Van még valami.
– Úgy érted, hogy van még valami azonkívül, hogy elszöktél előlem egy egy hónapos
vakációra Londonba? Ahova, attól tartok, hiba volt elengednem téged? Van még valami
azonkívül, hogy egy másik férfival töltöd minden idődet, akiről nemcsak hogy
megpróbálod elhitetni, hogy csupán egy barát, de akivel, mint most kiderült, szívesebben
töltenéd a Valentin-napot, mint velem? Van még valami ezenkívül is, Scarlett?
– Igen, David, van.
– Nos, akkor hadd halljam, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekfeszítő lesz.
– Mi lenne, ha visszamennénk a szobánkba? Megszárítkozhatnál, és akkor annyit
beszélgethetünk, amennyit csak akarsz.
David lenézett a tócsára a lába körül.
Egyáltalán nem néz ki olyan jól vizesen, mint Sean…
Megráztam a fejem. Véget kell vetnem ennek az összehasonlítgatásnak, amely
majdnem olyan rossz, mint a filmes hasonlataim.
– Nem, Scarlett – mondta David, és dühösen rám nézett. – Azt hiszem, most szeretném hallani
az egész sztorit, még mielőtt újabb kifogásokat találnál a viselkedésedre. Ennyivel tartozol nekem.
– Igen, igazad van – feleltem.
Amilyen gyorsan csak tudtam, elmeséltem Davidnek mindent, ami anyámmal
kapcsolatosan történt: hogyan nyomoztunk utána Seannal mindenütt, és miért olyan fontos,
hogy holnap vele menjek Párizsba. Mire befejeztem, úgy láttam, hogy már nagyon fázik.
– David, menjünk be, és ott fejezzük be ezt a beszélgetést. Tüdőgyulladást fogsz
kapni, ha nem szárítkozol meg mihamarabb.
– Csak három kérdésemre válaszolj – mondta David, mint aki nem is hallotta, amit
mondtam. – Szeretsz engem, Scarlett?
– Igen, hát persze hogy szeretlek. Miféle kérdés…
David félbeszakított:
137
 – És őt szereted?
– Kit? Seant?
David bólintott.
Kiszáradt a szám, és nagyot nyeltem.
– Nem.
– Szereted apádat?
– Miféle rohadt kérdés ez? Hát persze hogy szeretem!
– Akkor hagyj fel ezzel, Scarlett. Hagyj fel ezzel az ötlettel, hogy megkeresed anyádat.
Csak bántódásod eshet. És másokat is megbántasz közben.
Elgondolkoztam azon, amit mondott.
– Hogy érted azt, hogy megbántok vele valakit? Úgy érted, hogy apát és magamat, ha
megtalálom anyámat? Vagy téged és engem, ha Seannal indulok a keresésére?
– Mindenkit, Scarlett. Ez az egész nagy szívfájdalommal fog véget érni. Ez egy egyszerű –
de most már látom, hogy ostoba – ötletnek indult, hogy elmehess egy időre, hogy
„összeszedd a gondolataidat”. Azt hiszem, egészen pontosan ezekkel a szavakkal adtad elő
nekem. És most ez az őrült ötlet lett belőle, hogy megkeresed az anyádat. És mi lesz, ha
sikerül, Scarlett? Mi lesz, ha megtalálod és nincs rád szüksége? Sok-sok évvel ezelőtt nem
kellettél neki. Ezen már elgondolkoztál? Hogy mit fogsz érezni, ha újra elutasít?
A nagy eufóriában ez a lehetőség eszembe sem jutott.
– Hogy fogja magát érezni apád, ha valami véletlen folytán anyád újra része akar lenni
az életednek? Gondoltál arra, hogy milyen lesz ez neki?
Megráztam a fejem.
– Nem, gondoltam, hogy nem. És arra gondoltál, hogy én hogy érzem magam, amikor
te, az a nő, akit néhány hét múlva feleségül veszek, egy másik férfival járja az országot?
Elgondolkoztál egy pillanatig is azon, hogy én hogyan érzem magam ettől? Igen?
Lehorgasztottam a fejem, és a földet bámultam.
– Mikor akarsz már rájönni, Scarlett, hogy ez nem egy film, hanem a való élet igazi emberekkel,
és lehet, hogy nem lesz belőle happy end, ha továbbra is mások életével játszadozol?
Felnéztem Davidre. Jól odamondogatott nekem, de igaza volt. Mindenben igaza volt,
amit mondott, amin ez idáig még sohasem gondolkoztam el.
– De mi lesz akkor, ha nem járok a végére, David? Talán sohasem fogom megtudni,
hogy lehet-e részünk anyámmal abban a happy endben. És igazából csak annyit akarok,
hogy boldog legyek, és hogy tudjam, megtettem mindent ennek érdekében.
David elkeseredetten rázta a fejét.
– Ha nem adtam volna a szavam apádnak… – motyogta.
138
 – Ezt hogy érted? Mit mondtál neki?
– Nem arról van szó, hogy én mit mondtam neki, Scarlett, hanem arról, hogy ő mit mondott nekem.
– Nem értem. Magyarázd meg, David.
– Nem tehetem. Amikor meglátogattam, a szavamat adtam neki, hogy nem avatkozom
bele ebbe. És annak ellenére, amit a józan eszem diktál, ezt is fogom tenni – kihúzta
magát. – Scarlett, nyertél. Megbízom benned. Menj el holnap Párizsba Seannal. Tőlem
akár a holdra is elmehetsz vele. Csak azt ígérd meg nekem, hogy áprilisban ott leszel
velem a templomban. Még mindig akarod, hogy összeházasodjunk, ugye?
– Igen, David – mondtam, ünnepélyesen a szemébe nézve. – Igazán akarom. Csak
előbb ezt még meg kell tennem.
– Ez minden, amit akarok, Scarlett. Hogy ott légy, és hogy azt mondd nekem, amit az előbb mondtál.
– David, ígérem, hogy az esküvőnk napján Londonban leszek, az esküvői ruhámban,
és igent fogok mondani neked.
139
 21

Seannal a járdán álltunk, a diadalív árnyékában. A nap nagy részét Párizsban töltöttük,
és felkerestünk számos Louis Vuitton-üzletet. Éppen kiléptünk a metróból, és ezúttal a
nyüzsgő és rendkívül sikkes Champs-Élysées-n találtuk magunkat.
– Oké, azt hiszem, erre van – mondta Sean a térképről felnézve. – A
101-est keressük. Gyorsan elindult a járdán.
Én valamivel kevésbé lelkesen követtem.
A délelőtt nem volt túl sikeresnek mondható. Először is, határozottan fagyos volt a
légkör a hotelszobában, míg becsomagoltam a bőröndömbe, és arra készültem, hogy a
reggeli után Seannal találkozzam a hallban.
David nem sokat beszélt a tegnap este történtek után. Udvarias volt és előzékeny, mint
mindig, ugyanakkor távolságtartó is.
Nem hibáztathattam érte. Azok után, amiket tegnap este mondott nekem, rá kellett jönnöm,
hogy igaza van: nem mélyedtem el túlzottan abban, ő hogyan láthatja ezt az egészet. Ha fordítva
lett volna, és ha David rohangált volna fel s alá egy másik nővel, vajon én is olyan nagyvonalú
lettem volna, mint ő volt velem, és hagytam volna, hogy folytassa a flörtölést? Nem hiszem.
Megesküdtem magamban, hogy ha egyszer vége lesz ennek, akkor mindenképen
jóváteszem a dolgokat.
Nem mintha akartam volna, hogy vége legyen. Ez volt a másik dolog, amin nem sokat
töprengtem: hogy visszatérek az otthonomba. Úgy értem, amint lejár az időm, vissza
fogok térni Stratfordba, Maddie-hez, apámhoz és Davidhez, és valószínűleg soha többé
nem látom Ursulát, Oscart, vagy ami még fontosabb, Seant.
Mélyet sóhajtottam.
– Hahó, fel a fejjel! – kiáltotta Sean. – Biztosan megtaláljuk, csak idő kérdése.
– Nem erről van szó. Azon gondolkoztam, amit David mondott tegnap este.
Most Seanon volt a sor, hogy felsóhajtson. Tudtam, hogy nem volt túlzottan
lenyűgözve David tetteitől.
– Ezúttal mit mondott?
– Megkérdezte, hogy mi lenne, ha megtalálnánk anyámat, és ő nem akarna tudomást
venni rólam. Végül is, ha nem kellettem neki babakoromban, akkor most miért kellenék?
Sean megállt, határozottan megfogta a vállam, és maga felé fordított.
140
 – Hagyd abba – mondta, és egyenesen a szemembe nézett. – Tegnap este annyira
lelkes voltál, egyáltalán semmi kétely nem volt benned ezzel kapcsolatban. Semmi mást
nem akartál, mint hogy megtaláld anyádat. Nem aggasztott, hogy ki ő vagy mit fog rólad
gondolni, csak arra gondoltál, hogy végre találkozhatsz vele.
– Tudom, de…
– Semmi de, Scarlett. David tette a bogarat a füledbe. Nem tudom, mit mondott neked,
miután elmentem tegnap este, de egyáltalán nem tett jót vele.
– Ami azt illeti, David nagyon is megértő volt.
Sean elengedte a vállamat, elfordult tőlem, és elhúzta a száját.
– Még hogy megértő! Inkább úgy mondanám, hogy irányítani akar.
– Sean, kérlek – a karjára tettem a kezem. – Ne vitatkozzunk Daviden. Elég nagy
kavarodás van így is bennem, mert minden egyes alkalommal, ha leszállunk a metróról, arra
gondolok, hogy anyám itt lehet a szomszédos utcában. Most nem tudok ezzel foglalkozni.
– Ne haragudj – mondta Sean bocsánatkérő mosollyal –, nem fogom többet szóba
hozni. – Karon fogott, és a másik karjával szalutált. – Igenis, Vörös, akkor teljes gőzzel
előre! Vár ránk a következő kézitáskabolt.
Továbbmentünk a Champs-Élysées-n, és találtunk egy újabb Louis Vuitton-üzletet, amely bőrből
készült, jellegzetes luxusbőröndöket és -táskákat kínált. Sean kinyitotta az ajtót, és beléptünk.
– Bonjour – köszöntötte a kifogástalanul kisminkelt eladót a pult mögött. – Parlez-vous
anglais? Beszél angolul?
– Oui, Monsieur, természetesen igen – felelte rendkívül jó angolsággal az eladó. – Miben segíthetek?
Mindig nagy megkönnyebbülést jelentett, ha az eladó beszélt angolul. Még a saját nyelvünkön sem
volt könnyű elmagyarázni valakinek, hogy kit keresünk és miért. De azzal a kevéske
franciatudásunkkal, ami kettőnknek együtt volt, szinte lehetetlenné vált. A nőt figyeltem,
miközben Sean beszélt: rövidre vágott hajával és tündérszerű arcvonásaival volt benne
valami amélie-s, és ezt jó jelként értelmeztem.
– Á, remek! – örvendezett Sean. – Egy Rosemary nevű hölgyet keresünk. Van ilyen
nevű alkalmazottjuk?
– Vagy esetleg Rosie? – tettem hozzá segítőkészen.
– Non, attól tartok, nincs itt senki, akit így hívnak.
– Már régóta itt dolgozik…, Chantal? – kérdezte Sean a kitűzőjére pillantva. – Úgy
értem, van valaki, aki régebben dolgozik itt önnél?
Chantal tanácstalanul nézett ránk.
– Valaki, aki idősebb? – próbálkoztam.
– Á, most már értem, idősebb. Itt van Marie, ő már… ööö… régóta itt dolgozik.
141
 – Beszélhetnénk vele? – kérdeztem.
– Oui, hátul van. Egy pillanat, és hívom.
Amíg várakoztunk, végigpillantottam az üvegpódiumokon és polcokon kiállított táskák
némelyikén. Az árukat meg sem néztem. Nem lett volna értelme.
Chantal rövidesen egy feketébe öltözött idősebb nő társaságában tért vissza, aki
Chantal karjára támaszkodott, és majdnem kétrét görnyedve bicegett oda hozzánk.
– Ő Marie – mondta Chantal. – Az igazgatónő nagymamája. Szeret eljönni a boltba, és itt üldögélni a
társaságunkban, amióta a férje meghalt, de nem engedik meg neki, hogy itt elöl tartózkodjon.
Chantal a szájához tette a kezét, és suttogva mondta nekünk:
– Azt mondják, hogy… hogy is mondják? Ööö… elriasztja a vásárlókat.
Leültette Marie-t egy székre.
– Nem beszél angolul, de megpróbálom megkérdezni tőle, amit tőlem kérdeztek.
Chantal ezután feltehetően megkérdezte ugyanazt Marie-tól, amit mi kérdeztünk tőle. Nehéz volt
megállapítani, hogy miről beszélnek, az egészből csak annyit értettem, hogy Rosemary.
Marie határozottan rázta a fejét.
– Azt mondja, hogy nem ismeri – fordított Chantal, kissé fölöslegesen.
– Vagy Rosie? – kérdeztem Marie-ra nézve.
Ismét a fejét rázta.
Seanhoz fordultam:
– Akár mehetnénk is, itt nem jutunk semmire.
– Angol – mondta Marie.
Mindnyájan felé fordultunk.
– Angol – mondta, csontos ujjával rám mutatva.
– Igen, így van, angol vagyok.
– Vivien – mondta bólintva.
– Nem, az én nevem
Scarlett. Újra bólintott.
– Oui… Scarlett… Vivien. Da, daa, da, daa. Da, daa, da, daaa – dúdolta.
– Gyerünk – mondta Sean. – Menjünk, még egy boltba el kell jutnunk. Ráadásul –
súgta oda – nem hiszem, hogy az öreglány egészen jól van.
– Nem, várj csak – intettem türelemre Marie dúdolására figyelve. – Nem hallod, mit
énekel? Azt hiszem, ez az Elfújta a szél zenéje.
Álltunk és hallgattuk, ahogy Marie dúdolta. Abbahagyta, és ránk mosolygott.
– Vivien – mondta újra rám mutatva.
Aztán Chantalnak mondott valamit franciául.
142
 – Mit mond? – kérdeztem.
– Azt mondja, hasonlít Vivienre.
– Kire, Vivien Leigh-re?
Chantal megkérdezte Marie-tól.
– Nem – magyarázta Chantal. – Egy nőre, aki régebben itt dolgozott. Marie azt
mondta, hogy nagyon szerette a mozit, és emlékszik, hogy a kedvenc filmje az Elfújta a
szél volt. Ezért a személyzet Viviennek szólította, mert az franciásabban hangzott.
– Franciásabban, mint…? – kérdeztem reménykedve. – Mi volt az igazi neve?
Chantal ismét váltott néhány szót Marie-val.
– Attól tartok, nem emlékszik az igazi nevére.
Már éppen fel akartam adni, amikor eszembe jutott a fénykép.
– Ő az? – kérdeztem, miután előhúztam a táskámból. Rámutattam anyára: – Vivien? –
kérdeztem Marie-tól, és letérdeltem mellé.
Marie alaposan megnézte a képet, aztán engem.
– Oui – mondta újból a fényképre nézve. – Vivien. – Aztán rám mosolygott. – Vivien –
ismételte, és megfogta a kezem.
– Nyertünk! – mondta Sean vigyorogva.

Chantal segített nekünk fordítani, így meg tudtam kérdezni Marie-tól, hogy mire
emlékszik az anyámmal kapcsolatban.
Úgy írta le Chantalnak, hogy élénk volt és szellemes, és rajongott a moziért, amiben Marie
is osztozott. Nem sokáig dolgozott a boltban, rövidesen ismét továbbállt. De Marie biztos volt
benne, hogy nem maradt a Louis Vuittonnál, hanem valahova máshová ment dolgozni.
„Titokzatos körülmények között” – ahogy Chantal fordította.
Az üzlet kezdett zsúfolt lenni, ezért úgy döntöttünk, hogy távozunk. Nyilvánvaló volt számomra,
hogy Marie valóban jól ismerte és kedvelte anyámat, de ismét zsákutcába jutottunk. Hálás
köszönetet mondtunk Chantalnak és Marie-nak a segítségükért, aztán elköszöntünk tőlük.
– Hát így állunk – mondtam Seannak, miután újra kiléptünk az
utcára. – Ennyi. Sean rosszallóan nézett.
– Scarlett, ne mondd ezt mindig, ahányszor egy kis akadályba ütközünk! Nem adhatod
fel mindig ilyen könnyen.
– Mi mást tehetnénk? Nincs más nyom. Anyám egy ideig itt dolgozott, ez minden, amit
tudunk. Marie-nak fogalma sincs róla, hova ment innen. Bárhol lehet, Sean.
– De már olyan közel jártunk! – mondta Sean frusztráltan.
– Tudom, de legalább volt valami hasznom az egészből. Megtudtam, hogy milyen ember volt az
143
anyám. Mindenki, akivel találkoztunk, szép emlékeket őriz róla. Nyomot hagyott az emberekben, Sean,
és nyilvánvalóan élvezte az életet.
És ezentúl én is ezt fogom tenni – fogadtam meg magamban.
– De most feladjuk, Scarlett, és elismerjük, hogy vereséget szenvedtünk. Ezt nem akarhatod.
– Nem, Sean, te vagy az, aki ezt nem akarja. Az elmúlt héten sokkal többet tudtam
meg anyámról, mint amiről valaha is álmodtam, és én megelégszem ezzel. Úgy látszik, a
sors nem akarja, hogy újra találkozzunk.
Úgy tűnt, Sean nem ért egyet ezzel.
– Nézd, Sean, tudom, hogy te nem így gondolkozol. Te az a fajta ember vagy, aki
sosem adja fel, amíg el nem éri a célját. De ezúttal nem nyerhetünk, nem lehetünk mi a
legjobbak, és be kell ismernünk, hogy vereséget szenvedtünk.
Még mindig nem tűnt úgy, hogy meggyőztem Seant.
– Biztos, hogy ezt akarod, Scarlett? Úgy értem, nemcsak amiatt van ez, amit David mondott?
– Nem, nem amiatt.
Sean felvonta a szemöldökét.
– Igazán – erősködtem. – Ezt akarom. Különben is – mondtam tettetett vidámsággal témát váltva –,
ez azt jelenti, hogy marad időnk alaposan bejárni Párizst. Már ha velem akarod tölteni a napot.
Sean elmosolyodott.
– Tudod, hogy szeretném.
– Jó, akkor menjünk el valahova. És ha megígéred, hogy jó leszel, akkor megpróbálok
nem keresni filmjeleneteket, míg itt vagyunk. Mit szólsz hozzá? Gyere, Sean! –
unszoltam, és megfogtam a kezét. – Jól fogunk szórakozni.
Seannak megnyúlt az arca.
– Ó, Scarlett, nagyon szeretném. Igazán. De attól tartok, hogy ma délután dolgom van.
– Ó… ó, értem. – Igyekeztem, hogy ne legyen túl csalódott a hangom, miközben
éreztem, hogy kicsúszik a keze a kezemből. – Nos, semmi gond, jól elszórakozom
egyedül is. Te már biztos láttál mindent, és csak unatkoznál.
– Nem, egyáltalán nem unatkoznék. Nagyon szerettem volna megmutatni neked Párizst –
nyugtalanul az órájára nézett. – Mi lenne, ha megvárnál a hotelben? A találkozóm után
felhívnálak, és elmehetnénk valahova együtt. Szerintem nem fog sokáig tartani.
– Ne butáskodj. Elboldogulok egyedül. Nagylány vagyok, nem kell rám vigyázni. –
Vicceltem, hogy felderítsem, de Sean nem mosolyodott el. – Vacsoránál találkozunk a
hotelben, jó? Akkor egyikünknek sem kell sietnie ma délután.
– Biztos?
– Igen, egészen biztos.
144
 – Nos, rendben – bólintott Sean még mindig bizonytalanul. – De ezt inkább vidd
magaddal. – Felém nyújtotta a térképet. – Nem fogsz eltévedni, ugye?
– Sean, mondtam, hogy minden rendben lesz. Most kérlek, indulj – kértem, és elvettem
tőle a térképet.
– Jó, akkor később találkozunk.
Bólintottam, és néztem, ahogy visszamegy a metróhoz. Furcsa volt magamra maradni.
Seannal olyan sok időt töltöttünk együtt mostanában, hogy hirtelen nagyon szokatlannak
tűnt, hogy most nincs mellettem.

Még mielőtt lementem volna a metróhoz, megálltam a Champs-Élysées-t szegélyező,

csábító csokoládéboltok egyike előtt.
Egészen másmilyen volt, mint amilyenekkel addig találkoztam. A kirakatban minden
elképzelhető ízű és alakú csokoládét meg lehetett találni a trüffeltől és a marcipánvirágtól
kezdve a pralinén át a csokoládészobrokig. Igazi csokoládéparadicsom volt.
A kirakatról a bolt belsejébe vándorolt a tekintetem, és ott döbbenten megállapodott valamin,
ami sokkal nagyszerűbb és kívánatosabb volt, mint amit akármelyik párizsi csokoládébolt nyújtani
tudott: egy bizonyos Mr. Johnny Deppen, aki éppen egy drágának tűnő doboz csokoládét vásárolt.
Ahogy a kirakaton keresztül néztem, tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg leesett
állal bámulom, de nem tehettem róla, mert kétségkívül Johnny Depp volt odabent,
csupán néhány méternyire tőlem, és ráadásul csokoládét vásárolt! Néztem, ahogy
kifizeti, és aztán rémülten állapítottam meg, hogy felém tart az üzletből távoztában.
– Hahó! – szólítottam meg, ahogy a
járdára lépett. Ó, istenem, mit beszélek?
Megfordult.
Élőben ugyanolyan nagyszerűen festett, mint a filmvásznon. Éreztem, ahogy kimegy a
lábamból az erő, miközben csokoládébarna színű szemével körülnézett.
– Azt hiszem, csak a gyerekek viccelődtek – mondtam a vállam fölött hátrapillantva,
mintha látnék valakit, aki felelőssé tehető ezért a nevetséges rikkantásért.
Elmosolyodtam, és meglepetésemre félmosollyal reagált.
– Nem ez lenne az első – szólalt meg, és a hangja olyan édes volt a fülemnek, mint amilyen a
boltban fellelhető összes csokoládé lett volna a nyelvemnek. – De itt általában franciául mondják.
– Szóval… csokoládét vásárolt – mondtam, miközben elfordult tőlem, nyilván azért,
hogy továbbmenjen.
Megállt és visszafordult.
– Ööö…, igen. Néha szoktam. Érdemes bemenni, ez az egyik legjobb chocolatier Párizsban.
145
 Talán azért mondta, hogy megszabaduljon tőlem, de nem értettem el a célzást.
– Fura látni, hogy csokoládét vesz egy csokoládéboltban, mert játszott abban a
filmben, tudja… Csokoládé?
Johnny értetlenül felvonta a szemöldökét, és én majdnem elájultam ott helyben, a Champs-Élysées-
n.
– Ööö…, igen, emlékszem rá.
– És… és aztán Willy Wonka{8} is volt, és abban is van egy csokoládés vonal.

Ó, istenem, Scarlett, fogd már be, mi a jó eget

hordasz itt össze? Johnny újra rám mosolygott.

Nos, ezt inkább vigyornak nevezhetnénk.

Igen, kinevetett.
– Igen, valóban van – mondta elkomolyodva. – Soha nem gondoltam erre. De az az
igazság, hogy Peter Pan megalkotóját is eljátszottam, de igazából nem tudok repülni.
Asztronautát is játszottam, de még soha nem jártam az űrben. Egy ollókezű embert és
egy gyilkos borbélyt, pedig még soha nem öltem meg senkit, sőt hajat vágni sem tudok.
Ja, igen, és ahogy az előbb volt olyan kedves rámutatni, egy kalózt is, de tudja mit?
Visszajött, megállt velem szemben, és közel hajolt hozzám.
– Soha nem szállt hajóra? – suttogtam. Alig bírtam megszólalni. Olyan közel volt, hogy éreztem
az arcszeszének illatát az ó, de milyen tökéletes bőrén. David kapni fog ebből Valentin-napra –
gondoltam, azon töprengve, hogy udvariatlanság lenne-e megkérdezni a márkáját.
– Eltalálta. Azonban – súgta a fülembe – amikor Don Juant, a világ legnagyszerűbb
szeretőjét játszottam…
Felegyenesedett, és rám kacsintott. És miközben néhány pillanatra belém fojtotta a szót, kihasználta

a lehetőséget, és olyan gyorsan eltűnt a Champs-Élysées-n, ahogy csak tengerjáró lába bírta.

Nehezen, de végül sikerült túltennem magam a Johnny Depp-pel való találkozás okozta
megrázkódtatáson és megdöbbenésen – úgy értem, mennyi az esélye annak, hogy ez
az emberrel megtörténjen? Tudtam, hogy Párizsban él és francia barátnője van, de
mégis… – a délután hátralevő részét azzal töltöttem, hogy próbáltam megnyugtatni
magam azzal, hogy turista módjára annyit nézek meg egy nap a városból, amennyit csak
tudok. Legutóbb tizenöt évesen, egy iskolai kiránduláson jártam Párizsban. Akkoriban
húsz másik kamasz társaságában jártam a várost, de ezúttal egyedül voltam.
Meglátogattam a Musée d’Orsay művészeti galériáját, ahol megcsodáltam a hajdanvolt központi
146
pályaudvar falait díszítő hatalmas Monet-vásznakat. Elmentem a Notre-Dame-ba, és ismét ámulva
néztem a hatalmas gótikus katedrális belsejét, és megértettem, hogyan ihlethette Victor Hugót regénye
megírására és a számos filmadaptációt, amelyben hírhedt lakója, a púpos szerepelt. A Montmartre-on
az összecsődült turisták arcképeit megfestő művészek között sétáltam. Kis időre eszembe jutott Sean,
és elgondolkoztam azon, hogy vajon vannak-e művészi hajlamai. Talán készíthetne egy vázlatot rólam,
mint Leo Kate-ről a Titanicban, és ezzel ismét bővíthetné bizonyítékaim egyre hosszabbodó sorát.
Aztán eszembe jutott, hogy mi történt velük ezután a filmben, és meggondoltam magam. Már így is
eléggé meggyűlt a bajom Daviddel. De talán Seannal ellátogathatnánk a Moulin Rougeba, és
megnézhetnénk egy előadást. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne muszáj énekelnünk vagy trapézon
lógnunk, vagy ilyesmit csinálnunk, anélkül is találnánk valami filmjelenetbe illőt.
Végül eljutottam a turisták zarándokhelyére, az Eiffel-toronyba.
Ahogy a roppant acélépítmény alatt állva körülnéztem, láttam, hogy a februári késő délután ellenére
mindenhol sokan vannak – főleg turistacsoportok és családok, valamint párok, sok-sok pár.
Á, hát persze, Valentin-nap van! Nos, nyilván nincs annál romantikusabb hely Valentin
napján, mint Párizs.
Erősen igyekeztem Davidre gondolni. Már valószínűleg hazaért, és boldogan pepecsel a
legújabb barkácsolós munkájával. De gondolataim szófogadatlanul visszatértek Seanhoz.
Bár jól éreztem magam ezen a délutánon, tudtam, hogy még jobban élveztem volna,
ha Sean is velem van. Megint felbukkant az az ismerős érzés, hogy valami hiányzik, de
ezúttal ő volt az, aki hiányzott.
Néztem, ahogy az emberek lifttel felmennek a torony tetejébe, és felmásznak a
lépcsőkön. Egyedül nem mehetek fel oda. Mi értelme lenne az Eiffel-torony tetején lenni
anélkül, hogy valakivel osztozhatnék a csodálatos kilátásban?
Így megfordultam, és elindultam vissza a metró felé. Aztán megálltam és
elmosolyodtam, mert támadt egy ötletem.
Egy ötlet, amely segít döntenem, így vagy úgy…
147
 22

A hotelben kértem néhány papírlapot a recepcióstól, majd elindultam az emeletre. Megálltam

Sean ajtaja előtt és bekopogtam, hogy lássam, visszaért-e már. De senki sem nyitott ajtót.
A szobámba érve kerestem egy tollat, majd leültem, és egy kis ideig gondolkoztam az
üzeneten, amit készültem megírni.
Három papírlapot gyűrtem össze, mire sikerült megszerkesztenem a levelet.

Találkozzunk ma este, Valentin napján, az Eiffel-torony tetején.

Csókol:
Scarlett

Gondoltam, jobb, ha aláfirkantom a nevem, végül is ez nem egy igazi film, és amilyen az
én formám, még valaki más kapja meg az üzenetet, és ott tölthetem az egész estét az
Eiffel-torony tetején valami Pierre nevű éjszakai portással.
Gyorsan felfrissítettem magam, és melegebben öltöztem föl – így azonban nem igazán
sikerült romantikus kinézetet öltenem.
Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen ruhát viselt Meg Ryan A szerelem
hullámhosszán című filmben, de csak a mackós rész jutott eszembe a végén, és az különben
is az Empire State Building tetején volt. A Félévente randevúban Deborah Kerr pedig el sem
jutott odáig. Így a végén egy elegáns fekete nadrág mellett döntöttem, halvány rózsaszín
kardigánnal és a hosszú, fekete kabátommal. Utolsó simításként lazán lófarokba kötöttem a
hajam, és egy montmartre-i standon vásárolt sálat tekertem lazán a nyakam köré.
Pontosabban nyolcszor próbálkoztam, míg végre valahogy sikerült eligazítanom magamon.
Amikor végre elkészültem, kiosontam a szobámból – nehogy Sean észrevegyen, ha
közben véletlenül visszatér –, és amilyen hangtalanul csak tudtam, becsúsztattam a levelet
az ajtórésen. Aztán siettem a legközelebbi metróállomáshoz, és vissza az Eiffel-toronyhoz.
Mire odaértem, már teljesen besötétedett, és ámulva néztem, milyen szép az esti kivilágításban.
Annak ellenére, hogy már későre járt, még mindig sorban álltak a lifteknél. Így beálltam az egyikbe,
és reméltem, hogy még van időm, és eltart egy ideig, míg Sean megkapja az üzenetem.
A sor elejére érve megvettem a jegyet, és a többi turistával együtt felmentem az első, majd a

második, végül a legfelső emeletre, ahol mindnyájan kiszálltunk. A legfelső kilátót körülvevő korláthoz
148
mentem, hogy lenézzek a városra. Az órámra pillantottam: hat óra negyvenöt percet mutatott.
Hét ötvenre már ötször körbementem a kilátón. Az esti Párizs látványa valóban
lélegzetelállító, ez tagadhatatlan, szinte még szebb, mint a kivilágított torony, de kezdtem
magam kínosan érezni, mivel Seannak se híre, se hamva nem volt.
Napközben elsősorban családok és turistacsoportok látogatták ezt a nevezetességet. Most
többnyire egymás kezét fogó szerelmespárokat lehetett látni, akik gyöngéd pillantásokat és forró
csókokat váltottak egymással. Nem hibáztathattam őket ezért, végül is Valentin napja volt. De úgy
éreztem magam, mint egy felesleges harmadik, ahogy ott várakoztam egyes-egyedül.
Siess, Sean! – biztattam gondolatban, ismét kifelé pillantgatva. Reszkettem, és már
egyáltalán nem éreztem jól magam. A táskámba nyúltam a telefonomért, hátha próbált
hívni, csak nem hallottam. Talán nincs elég térerő idefent?
Egy ideig kotorásztam a táskámban, de aztán eszembe jutott, hogy a hotelszobában a
töltőre tettem a telefonomat. Olyannyira lefoglalt, hogy mit vegyek fel és mit írjak
Seannak, hogy elfelejtettem magammal hozni. A francba!

Kilenc órakor már nagyon fáztam és nagyon elegem volt. Próbáltam a torony közepe
táján menedéket keresni az egyik padon, amely a vastraverzek mögött volt.
– Ha nem jön a következő fél órában, akkor megyek, és iszom egy kávét – mondtam magamban, a
második emeleti kávézóra gondolva. Még nem mertem elmenni, mert tudnom kellett, hogy eljön-e.
Két csésze kávéval és hét „Lenne szíves lefényképezni minket?” kéréssel később
Sean még mindig nem volt sehol.
Ismét az órámra néztem. Tíz óra múlt húsz perccel. Télen tíz harminckor jön fel az
utolsó lift, úgyhogy már nincs sok ideje.
Még egyszer megcsodáltam a kilátást, a Trocadéro teret, a Szajna hídjait, amelyek mostanra már
mind nagyon ismerősnek tetszettek, és ha nagyon igyekeztem, akkor még a Montmartre-t is láttam
odaát meg a kivilágított Sacré Cœur-t. Délután már megnéztem kívülről ezt a hatalmas római katolikus
templomot vagy bazilikát, ahogy az útikönyvem szerint hívták: a Sacré Cœur a szent szív bazilikája. Az
egyszer biztos, hogy mindaz, ami körülvesz, nem tesz jót sem a szívemnek, sem az idegeimnek.
Pillantásom ismét visszatévedt a torony belseje felé. Kissé távolabb egy szerelmespár
kuncogott és sugdolózott, majd a férfi hirtelen fél térdre ereszkedett.
Jaj, ne, csak ez hiányzott még!
A lány valószínűleg igennel válaszolt, mert utána összetapadt a szájuk.
Úgy döntöttem, hogy magukra hagyom őket, és csalódottan elindultam hazafelé.
– Elnézést – szóltak utánam.
Megfordultam.
149
 – Beszél angolul? – kérdezte a férfi.
– Igen – bólintottam.
– Lenne olyan szíves, és készítene rólunk egy képet? Csak Helenről és rólam, nos…
éppen most jegyeztük el egymást!
Boldogan újra egymás szemébe néztek.
– Igen, miért is ne? – feleltem.
– Csak nyomja meg ezt a gombot – nyújtotta oda a férfi a fényképezőgépet. – Nagyon könnyű.
Tudtam, hogy az, mert aznap este már három szerelmespárt fényképeztem le pont ugyanilyen
fényképezőgéppel.
– Mosolyogjanak! – próbáltam vidáman szólni
hozzájuk. Nem kellett sokat biztatni őket.
Lefényképeztem őket, majd visszaadtam a gépet a férfinak.
– Nagyon szépen köszönjük! – mondta Helen, és rám mosolygott. – Csodálatos dolog,
hogy Alexandernek és nekem most már mindörökké megmarad ez a pillanat.
– Szeretné, ha lefényképeznénk? – kérdezte Alexander, és körülnézett.
Nyilvánvalóan azt nézte, hogy van-e velem valaki.
– Nem, köszönöm, nem – tiltakoztam. De mivel nem akartam nagyon szomorúnak
látszani, még hozzátettem: – Várok valakire.
– Ilyen későn? – az órájára nézett. – Késik egy kicsit, nem?
– Alex, hagyd abba – mondta Helen. – Szerintem ez romantikus, olyan, mint abban a
filmben… abban a Meg Ryan-esben, ugye? Mi is a címe?
– A Harry és Sallyre gondolsz? – kérdezte Alex segítőkészen.
– Nem, nem arra… ööö… Tom Hanks játszott benne…
– Hm! – Alex újra a fejét törte. – Tudom már! A szerelem hálójában. Abban mindketten
benne voltak.
– Nem…, ó, itt van a nyelvem hegyén.
– A szerelem hullámhosszán – mondtam, attól tartva, hogy egész este képesek ezt folytatni.
– Igen, hát persze! – kiáltott fel Helen megkönnyebbülten. – Ez az! De abban a nő az
Empire State Building tetején várakozik, ugye?
– Igazából a fiú. De hasonló a helyzet, igen.
– Ó, de izgalmas! A férjére vár?
– Nem.
– A vőlegényére?
– Nem.
– A barátjára? – kérdezte reménykedve.
150
 – Igen – hazudtam. – A barátomra – a fejemet csóváltam. – Megölöm, ha nem ér ide hamarosan.
– Jogos. Végül is Valentin napja van – imádattal nézett újra Alexre. – És Valentin
napján azzal kell lenni, akit szeretünk.
Mintha én nem tudnám.
– Nos, a kedvéért remélem, hogy hamarosan itt lesz. Azt hiszem, nagyon romantikus
itt találkát adni valakinek ma estére. Ugye, Alex?
Alex szeretettel bólintott Helen felé.
– Így van, szívem.
Aztán újra rám nézett.
– Nagyon szeretheti, ha ennyit vár rá. Remélem, megérdemli magát. – Átölelte a menyasszonyát. –
Gyerünk, Helen! – rám mosolygott. – Köszönjük a fényképet, remélem, minden jól alakul.
– Igen, ha szereti, ne adja fel – tette hozzá Helen álmodozva. – Viszlát!
Néztem, ahogy egymást átkarolva távolodnak, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam.
Hogy is lehettem ennyire ostoba? Egy olyan férfival is tölthettem volna Párizsban a
Valentin-napot, aki igazán szeret, aki feleségül akar venni és velem akarja leélni az
életét. És ehelyett méregdrága táskákat árusító boltokba rohangáltam, egyedül voltam
városnézőben, és halálra fagytam egy francia turistacsapda tetején. Bár… azért ott az az
eset Johnny Depp-pel… A fejemet ráztam. Nem, az sem volt egy nagy szám.
És ha az életem igazán olyan lenne, mint egy film, akkor most megfordulnék, éppen
amikor a ma esti utolsó lift megérkezik, és kinyílna az ajtó, és ott állna Sean elkeseredett
arccal és valami drámai történettel, hogy bankrablás vagy bombariadó miatt késett.
Megfordultam, és tényleg éppen akkor érkezett az aznap esti utolsó lift. Reménykedve
néztem, ahogy nyílik az ajtó… de sajnos csak a liftkísérő volt bent, aki tényleg
elkeseredett arccal állt ott, de egy egészen másfajta elkeseredettséggel.
Egy utolsó, metsző pillantást vetettem az éjszakai Párizsra, mielőtt beszálltam volna mellé a liftbe.
Míg arra vártunk, hogy az utolsó látogatók is beszálljanak, a velem szemközt álló egyenruhás férfira
néztem. Középkorú volt, kopaszodott, szemüveget viselt, és a bőröve fölött kibuggyant a pocakja.
Dohányszag áradt belőle, és még valami más, azt hiszem, arcszesz lehetett, de inkább bútorfényesítő
lakkra emlékeztetett. Rám vigyorgott, és észrevettem, hogy a nikotintól sárgák a fogai. Udvariasan
visszamosolyogtam, aztán másfelé néztem, de előtte még megláttam a kitűzőjét, amely megerősített a
korábbi félelmemben, hogy ha ez az ötletem rosszul sül el, mint ahogy végül olyan színpadiasan
kudarcba is fulladt, akkor az estét végül egy Pierre nevű francia társaságában fogom zárni.

A lift biztonságosan levitt a torony aljába, és miközben a szinte üres metrón ültem, semmi másra nem

tudtam gondolni, mint hogy milyen teljes csőd volt a ma este. Olyan biztos voltam abban, hogy Sean
151
eljön, hogy találkozzon velem az Eiffel-torony tetején, hogy bele sem gondoltam, mi fog
történni, ha mégsem érkezik meg.
Nem vette észre az üzenetemet az ajtó alatt? És ha nem, miért nem? Miért nem jött vissza
a hotelbe ma este? Mi van, ha történt vele valami… baleset… vagy még rosszabb?
A még rosszabb tulajdonképpen az lett volna, ha visszament a hotelbe, elolvasta az üzenetemet, ami
elriasztotta őt. Talán túl messzire mentem azzal, hogy ilyen romantikus dolgot javasoltam, hogy
találkozzunk az Eiffel-toronyban. Talán Sean azt akarja, hogy barátok legyünk. Csak barátok.
Zúgott a fejem a sok gondolattól, úgyhogy amikor a hotelhez értem, meg kellett állnom néhány
másodpercre, hogy vegyek néhány mély lélegzetet, és megnyugtassam magam, mielőtt bemennék.
A szállásunk egy forgalmas utcában volt, tele nyüzsgő bárral és hangulatos étteremmel.
Ahogy odakint álltam, hallottam a borospoharak koccanását és a boldog, izgatott hangokat. A
szemközti bisztró felé pillantottam, kedves helynek tűnt. Az asztalok piros-fehér kockás
abrosszal voltak leterítve, és mindegyiknek a közepén egy viasszal bevont borospalackban
gyertya égett. Emlékeztetett a… mire is? Ja, igen, arra a kis olasz étteremre, ahol Seannal
együtt vacsoráztunk azon az estén, amikor Glasgow-ba érkeztünk.
De nem ez volt az egyetlen dolog, amely arra az estére emlékeztetett. Mert az egyik
ablak melletti asztalnál ült egy pár. Csevegtek és nevetgéltek, mint mi azon az estén.
Igazából amikor jobban megnéztem őket, kiderült, hogy a férfi eléggé hasonlít Seanra –
ugyanolyan a testfelépítése, a hajszíne… és a szeme színe. De ahogy a pincér
eltávolodott az asztaluktól és a pár felállt, hogy távozzon, véget ért a hasonlóság a
glasgow-i estémmel. Mert akkor a férfi arcon csókolta a nőt, és megölelték egymást.
Sean nem tette ezt velem Glasgow-ban… De ma este ezt tette, a szemem láttára –
azzal a nővel, akivel együtt vacsorázott az étteremben, az utca másik oldalán.
152
 23

Még néhány másodpercig hitetlenkedve bámultam őket, majd sarkon fordultam, és

berohantam a szállodába. Nem akartam a liftre várni, inkább gyalog nekivágtam a
lépcsőnek. Felmentem négyfordulónyit, végigrohantam a folyosón, kinyitottam a szobám
ajtaját, majd becsaptam magam mögött, és kifulladva az ágyra vetettem magam.
Ahogy ott feküdtem és a mennyezetet bámultam, azon töprengtem, hogyan is lehettem
ennyire ostoba.
Hogyan is juthatott eszembe, hogy Sean velem akar találkozni ma este? Nyilvánvalóan
más tervei voltak. Talán még azelőtt eltervezte, mielőtt anyámról információt kapott
volna. És az az egész „üzlet” duma csak arra való volt, hogy kímélje az érzéseimet.
Helyesek voltak azok a következtetések, amelyekre egy órával ezelőtt jutottam az Eiffel-torony
tetején. A mai napot Daviddel kellett volna töltenem. Ostoba és önző voltam. Ő volt az, aki
szeretett és velem akart lenni, nem pedig Sean. Kihúztam a telefonomat, amely még mindig töltőn
volt az ágy mellett. Felhívom Davidet, és megmondom neki, hogy mennyire szeretem.
A kijelzőre pillantottam. Számos nem fogadott hívásom volt és két szöveges üzenet várt.
Az első Davidtől jött, megköszönte az előző üzenetemet. Szerencsére nem az egész
napot töltöttem azzal, hogy hülyét csináltam magamból, azért közben az is eszembe
jutott, hogy boldog Valentin-napot kívánjak a vőlegényemnek.
A második Seantól jött. Haboztam, mielőtt megnyitottam volna – valóban szükségem
van arra, hogy további hazugságokat és kifogásokat olvassak?
De tudnom kellett, úgyhogy megnyomtam a gombot a Megtekint opciónál.
Hol vagy? Próbáltalak hívni. Csak késő este érek vissza a hotelbe, közbejött vmi.
Remélem, jól telt a du. Sean. Ui.: Hívj, ha megkaptad, aggódom érted.
Hát persze, gondoltam magamban, felidézve az éttermi jelenetet. Aztán eszembe jutott az
üzenetem. A francba, meg fogja látni, amikor visszatér a szobájába ma este. Be kellene jutnom
hozzá és megszerezni, még mielőtt ő megteszi. Úgy mégsem lenne akkora égés. Sean életem
végéig ugratna, ha megtudná, hogy egész este egyedül üldögéltem az Eiffel-torony tetején.
Felültem, és körülnéztem a szobában.
Hm! Nos, mi az, ami elég lapos ahhoz, hogy becsúsztathassam az ajtaja alatt? Miért
nincs ilyenkor kéznél egy vonalzó?
A bőröndömben próbáltam keresni valami használható eszközt. A cipőm túl széles, a fésűm túl rövid.
153
Várjunk csak, megvan! A bőrönd alján tapogatóztam, a koszorúslányruhám alatt,
amelyet gondosan elcsomagoltam a védőhuzatba, és megtaláltam, amit kerestem.
Megvettem a Tanulóvezető táblákat, hogy feltűzzem Maddie ruhájára a leánybúcsúztatón, de egy
másik lány megelőzött. Akkor eléggé bosszantott a dolog – végül is én voltam a fő koszorúslány. De
most, hogy a tábla fontosabb célra kellett, hálás voltam a lánynak, hogy lekörözött.
Kiosontam a szobámból, és halkan bekopogtam Sean ajtaján, hátha már megérkezett anélkül,
hogy meghallottam volna. Aztán visszarohantam a szobámba, és az ajtóhoz szorítottam a fülem.
Ha csak egy mód van rá, ma este szerettem volna elkerülni a Seannal való találkozást.
Úgy egy perc múlva, miután elégedetten tapasztaltam, hogy semmi mozgás a szomszéd szobában, ismét
visszaosontam a folyosóra. Körülnéztem, hogy megbizonyosodjam, tiszta a levegő. Amikor láttam, hogy sehol
senki, letérdeltem a padlóra, és próbáltam bekukucskálni a Sean ajtaja alatti parányi résen.

Semmit nem láttam, így azt sem tudtam megállapítani, hogy ott van-e még az üzenetem.
Ezért megpróbáltam az egyik T táblát bedugni a résen, és meglepetésemre be is fért. Lassan
ide-oda mozgattam a műanyag táblát az ajtó alatt, míg azt nem éreztem, hogy beleakad
valamibe. Végre megvan az üzenetem! Próbáltam rátenni a táblát a papírra, és úgy magam
felé húzni, de a papír hallani sem akart róla, hanem makacsul tartotta magát a másik oldalon.
– Segíthetünk? – szólt egy hang felülről.
Megdermedtem, majd nagyon lassan felemeltem a fejem. Egy idős pár állt fölöttem, és
zavartan néztek. Elegáns estélyi öltözetben, nyilvánvalóan éppen hazatérőben valahonnan.
– Kizárta magát, kedves? – kérdezte a nő, a szemüvege fölött rám pillantva. Hófehér haját
szoros kontyba fogta a feje tetején, és a folyosó félhomályában úgy tűnt, mintha glóriája lenne.
– Ööö… nem… – lenéztem a T táblára, amelyet még mindig a kezemben
szorongattam. – Ööö… épp most házasodtak össze, és… úgy gondoltuk, vicces lenne,
ha reggel a szobájukban találnák ezeket a Tanulóvezető táblákat. Igen, erről van szó…
tudják, friss házasok… vagyis a nászéjszakájukon még tanulóvezetők.
Feltápászkodtam.
– Ó… – a férfi, aki majdnem kopasz volt, megköszörülte a torkát. – Ó, hát persze hogy
értjük, nem igaz, Marion?
Marion előbb gyanakodva nézett rám, aztán a fülemhez hajolt.
– Az a helyzet, kedves – suttogta –, hogy szerintem manapság már nemigen azok.
– Mik?
– Tanulóvezetők, kedves. Én biztos nem voltam az a nászéjszakámon – rám
kacsintott. – De ne törődjön vele, fő a jó szándék. – Belekarolt a férjébe. – Gyerünk,
Gilbert, mi lenne, ha úgy tennénk, mintha a nászéjszakánk lenne? Legalább kicsit
felfrissítjük a házaséletünket, és legalább nem kell hintőpor a gumi óvszerhez.
154
 Gilbert arckifejezése arról árulkodott, hogy tetszik neki az ötlet.
Marion újra hozzám fordult:
– A gumi olyan kényelmetlen,
tudja? Sietve bólintottam.
– Nos, jó éjt, kedves. Legyen kellemes estéje – ismét kacsintott. – Nekem biztosan az lesz!
Tátott szájjal néztem utánuk, ahogy egymást támogatva, kart karba öltve elsétáltak. Megráztam
a fejem, hogy elűzzem belőle a Marionnal és Gilberttel kapcsolatos nemkívánatos gondolatokat.
A T táblákkal nem mentem semmire, ezért úgy döntöttem, hogy visszatérek a szobámba.
Mennyi időm lehet még? – töprengtem fel-alá járkálva. Amikor megpillantottam őket, Sean
és a kísérője látszólag éppen távozni készültek. Talán átmentek valahova máshova, vagy a
hotel bárjában isznak valamit? Különben mostanra már vissza kellett volna érniük.
Az ablakhoz léptem, hátha látok valamit odalent. Egy kis erkély nyílt a szobámból.
Kinyitottam az ajtaját, és kiléptem. A bisztró felé néztem, de nem láttam semmit, csak
egy másik párt, amint éppen hazafelé tartottak.
Amikor vissza akartam térni a szobába, észrevettem, hogy Sean szobájából kifelé
lobogtatja a szél a függönyt. Ez viszont azt jelenti, hogy…
Felmértem a két erkély közötti távolságot. Nem volt óriási, valószínűleg átnyújthatom a
lábamat anélkül, hogy leesnék.
Ugyan már, mi jut eszedbe, Scarlett?! Anélkül, hogy leesnél? Először is, nem is kellene átmenned! De
elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy Sean megláthatja az üzenetet. Önmagában is elég

kínos lenne, de most, hogy megtudtam, egy másik nővel töltötte az estét, még
kellemetlenebb lenne. Vissza kell szereznem.
Mély lélegzetet vettem, majd a fal felé fordultam, egyik kezemmel belekapaszkodtam a
csatornába, és óvatosan kinyújtottam a lábam Sean erkélye felé.
– Köszönöm, istenem – suttogtam, ahogy szilárd támaszt éreztem a lábam alatt, és
újra le tudtam tenni. Most úgy ültem ott a két erkély között, mint egy nyeregben, egyik
lábam az egyik erkélyen, a másik a másikon. Következett egy újabb bátorságot igénylő
lépés: át kellett tennem a jobb lábamat a bal mellé.
Újabb mély lélegzetet vettem, lehunytam a szemem, és még mielőtt meggondolhattam
volna magam, gyorsan átlendítettem a lábam a szakadék fölött Sean erkélyére.
– Huh! – vettem egy mély lélegzetet, és kinyitottam a szemem. – Könnyebb volt, mint
gondoltam. Gyengéden betoltam a franciaablakot, és beosontam. A szobát homály borította.
Kérlek, add, hogy ne most érjen haza – fohászkodtam, és igyekeztem gyorsan felidézni, hogy hol is
van a villanykapcsoló az én szobámban.
Szó szerint belebotlottam egy állólámpába, és néhány pillanatig hiába keresgéltem a kapcsolót.
155
Végül megtaláltam és felkapcsoltam. A szobát azonnal elöntötte a fény.
Újabb megkönnyebbült sóhaj következett, amikor megállapítottam, hogy üres az ágy. Az ajtó
felé néztem, és láttam, hogy ott hever alatta ártalmatlanul az én üzenetem. Gyorsan odasiettem,
és már éppen lehajoltam, hogy felvegyem, és ezzel befejezzem a Mission Impossible akciómat,
amikor meghallottam, hogy egy kártyakulcsot csúsztatnak az ajtó túloldalán levő nyílásba.
A francba! – gondoltam körültekintve. Megragadtam egy ajtó kilincsét, amely az én
szobámban a fürdőbe vezetett volna. De nem tudtam, hogy a szobák egymás tükörképei,
így egy beépített szekrény ajtaját nyitottam ki. Nem volt időm máshova menni, ezért
gyorsan bemásztam, és annyira behúztam az ajtót, amennyire csak kilincs nélkül tudtam.
Előbb Sean hangját hallottam meg, majd egy nőét.
– Sean, le vagyok nyűgözve – hallottam. – Felvitte az isten a dolgodat, amióta
ismerlek. Jobb hotelek és jobb szobák.
– Így van – felelte Sean. – Bár ezer év telt el azóta.
– Úgy tűnik.
Rövid csend, majd Sean sietve megszólalt:
– Megkeresem neked azokat a prospektusokat, amelyekről beszéltem. Azt hiszem, a
bőröndömben vannak.
Jaj, ne. A bőröndje most éppen a lábam között van.
– Ne törődj most azzal, Sean – mondta a nő. – Tudod, néha kell egy kicsit lazítani…
Megkönnyebbülésemre nem nyílt ki a ruhásszekrény ajtaja. De amikor minden elcsendesedett,
rájöttem, hogy az a zavar, amit át kellene élnem, ha Sean a ruhásszekrényében találna,
semmi ahhoz képest, amit esetleg el kell majd viselnem, ha az, ami szerintem az ajtó
másik oldalán történik, tovább folytatódik.
Most igazán nem alkalmas az időpont arra, hogy egy filmjelenetet éljek át, ötlött fel bennem
a Négy esküvő, egy temetésre gondolva, különösképpen arra a jelenetre, amikor Hugh Grant
bent ragad a szekrényben, miközben a menyasszony és a vőlegény az ágyban hancúroznak.
Csak semmi film – imádkoztam magamban. – Most az egyszer ne, most
ne, kérem! Azt hiszem, valaki meghallotta. Mert akkor megszólalt Sean:
– Nem, sajnálom. Ezt nem tehetem.
– Sean, drága… gyere már, a régi idők
kedvéért. Dulakodásféle hangot hallottam.
– Nem, Jen! Igazán nem tehetem. Most van valaki más.
– Ki az? Nem is említetted a vacsoránál.
Tényleg, ki az, Sean? Nekem sem említetted. De ha azzal jár, hogy megszabadulsz
ettől a Jentől… Várjunk csak, Sean New York-i kapcsolatát nem Jennek hívták?
156
 – Nem említettem, de van – mondta Sean olyan halkan, hogy alig hallottam. – És
nagyon fontos nekem.
– Akkor mi volt ez a ma esti dolog? – faggatta Jen. – Csak vacsora?
– Igen – mondta Sean szabadkozva. – Pontosan erről van szó: meg akartam köszönni a segítségedet.

– Értem.
– Sajnálom, ha többet gondoltál bele, Jen. Biztosítalak, hogy nem állt
szándékomban félrevezetni. Rövid csend, majd újra Jen szólalt meg:
– Évek óta nem hallottam felőled, Sean, és aztán egyszerre, mint derült égből a
villámcsapás, felhívsz, hogy segítséget kérj. Szerinted mire kellett volna gondolnom?
Feltételezem, hogy Sean vállat vont, mert ismét csend lett. Ó, de bosszantó ebben a
szekrényben ücsörögni! Látni akartam, hogy mi történik. Aztán eszembe jutott, hogy
miért vagyok ott, és lehiggadtam.
– Nos, te sem kerestél, ugye? Leléptél azzal a jenkivel, és azóta semmi hírem nem volt
felőled. Ugye nem hiszed, hogy Oscar elmondja nekem, hogy mi van veled?
Ó, istenem, Jen Oscar testvére… Ő az, aki összetörte Sean szívét!
– Robnak hívják, ahogy te is tudod, Sean. Végül is ő volt a legjobb barátod.
Ó, istenem, a legjobb barátja? Sean azt mondta, csak egy munkatárs volt.
– Pontosan, Jen. A legjobb barátom volt, és te megszöktél vele.
– Ez már ezer éve történt, szerintem legalábbis. És különben is, ha még mindig
haragszol érte, akkor miért hívtál fel, hogy segítséget kérj? Tudtad, hogy most itt leszek
Párizsban a divat hetében. Valld be, Sean, hogy újra akartál látni.
Ne, Sean, ne ismerd be! – szuggeráltam a szekrényből.
– Fogalmam sem volt, hogy itt vagy – mondta Sean hűvös hangon. – Amikor
felhívtalak, azt hittem, hogy New Yorkban vagy.
– Akkor miért hívtál?
– Mert, ahogy már százszor elmondtam, információra volt szükségem, és
szerencsétlenségemre te voltál az egyetlen, aki segíthetett.
– Akkor miért hívtál meg vacsorázni?
– Nem hívtalak, te hívattad meg magad! És mivel olyan szokatlanul segítőkész voltál,
túl udvarias voltam ahhoz, hogy nemet mondjak.
– Kihasználtál – mondta Jen vádló hangon.
– Nem igaz.
– Akkor hát hol van ő? Az a lány, akinek segítettél. Feltételezem, hogy ő az a valaki
más, akit említettél.
Csend.
157
 – Gondoltam – folytatta Jen. – Ha így áll a helyzet, akkor jobb is, ha megyek. Megaláztál, Sean,
azzal, hogy hagytad, hogy így kövesselek a hotelszobádba. Remélem, most boldog vagy.
– Hidd el, hogy nem állt szándékomban, Jen. De ha így érzed…
Újra csend. Bárcsak láthatnám, hogy mi történik!
– Akkor mi van, Sean?
– Akkor úgy tekintek rá, mint egy bónuszra. Mert most, Jen, átélted egy töredékét
annak, ahogy én éreztem magam, amikor megszöktél a jenkivel.
Hajrá, Sean! – biztattam magamban.
Csapódott az ajtó, és a szoba elcsendesedett. Titokban elégtételt éreztem Sean miatt:
ezt a csatát megnyerte.
De az eufóriám elég rövid életűnek bizonyult, mert rádöbbentem, hogy még mindig nem
jöhetek ki a ruhásszekrényből. A fülledtségtől kezdett már melegem lenni, a lábam görcsölt,
mivel Sean bőröndjén ültem lovaglóülésben. Hogy az ördögbe fogok innen kiszabadulni?
Hm! Egy pillanatig mélyen elgondolkodtam. Tegyük fel, hogy Sean most egyenesen
lefekszik, ami azt jelenti, hogy csak egy kicsit kell várnom, míg elalszik. De mi van akkor,
ha be akarja akasztani ide a ruháit, mielőtt lefeküdne? Erre kissé bepánikoltam. Nem, ez
nem valószínű, a férfiak soha nem teszik vállfára a ruháikat. Csak odadobják egy szék
karfájára, vagy ami még valószínűbb, egy kupacban a padlóra.
De ha nem jön ide a ruhásszekrényhez lefekvés előtt, és ha elég szerencsés vagyok
ahhoz, hogy elaludjon, anélkül, hogy megtalálna, akkor hogyan fogok visszajutni a
szobámba? Nem mehetek ki az ajtón; még ha ki is tudnék menni anélkül, hogy
felriasztanám, nincs nálam a kulcsom, hogy vissza tudjak jutni a saját szobámba.
Hallottam, hogy Sean fel s alá járkál, aztán valami olyasmit motyogott, hogy „Mi ez?”,
majd papírsusogást hallottam.
Jaj, ne! Az üzenetem!
– Találkozzunk az Eiffel-toronynál… – elhalkult a hangja. – Ó, Scarlett! – mondta gyöngéden.
Feszülten figyeltem, a ruhásszekrény ajtajához nyomtam a fülem, de csak annyit hallottam, hogy
nyílik és csukódik egy ajtó.
Most meg mit csinál? – gondoltam magamban türelmetlenül. Aztán hirtelen felderengett…
Gyorsan kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját, és az erkély felé rohantam. A szobám
nyitott erkélyajtaján keresztül hallottam, hogy Sean hangosan kopogtat az ajtómon.
Ha szerencsém van, akkor azt hiszi, hogy alszom, és azért nem nyitok ajtót, így majd
békén hagy – fohászkodtam magamban, miközben újra megragadtam a csatornát.
A kopogtatás megszűnt.
Huh! Óvatosan átlendítettem a lábam a saját erkélyem felé, ahol biztonságban földet ért, és már
158
éppen a másik lábamat készültem átlendíteni, amikor meghallottam, hogy Robbie Williams a Let Me
Entertain You-t bömböli a hátsó zsebemből.
A francba, most meg a mobilomon csenget Sean.
Sietve átlendítettem a másik lábam a szakadék fölött, és a hátsó zsebembe nyúltam,
éppen akkor, amikor Sean megjelent az erkélyén.
A telefonjára nézett, majd rám.
– Te meg mi a fenét csinálsz itt kint? – kérdezte. – Éppen most kopogtattam az
ajtódon. Amikor nem nyitottál ajtót, azt hittem, hogy még mindig nem értél haza.
– Kint voltam… nos, idekint voltam, és Daviddel beszéltem. Nem hallottam, hogy
kopogtattál. Biztos éppen akkor tettem le, amikor te hívtál.
– Ó, értem. Jól vagy, Scarlett? Egy kissé… feldúltnak tűnsz.
– Igen, jól vagyok.
– Kellemes estéd volt?
Kezdődik, gondoltam. Csak rajta…
– Elég… jó volt – feleltem habozva.
– Csak az előbb találtam meg ezt – mondta Sean az üzenetemet felmutatva.
– Á, azt.
– Annyira sajnálom. Épp most értem vissza a… megbeszélésről. Nem láttam előbb.
– Semmi gond – mondtam vállat vonva. – Csak viccnek szántam. Egy újabb filmjelenet a listámhoz.
– Ó! – Sean elgondolkodva nézte a papírt. – Nézd csak, átjönnél egy kicsit, vagy
átmehetek én? Kissé fura így az erkélyen keresztül beszélgetni veled.
– Majd én átmegyek.
Megkönnyebbültem, de egyúttal zavarban is voltam amiatt, hogy Sean vajon miért nem
ugratott az Eiffel-toronnyal. Talán akkorra tartogatja, amikor megbizonyosodik afelől,
hogy az egész estét egyedül töltöttem odafent.
Megragadtam az ereszcsatornát, és elkezdtem átmászni Sean erkélyére.
– Scarlett! Mi az ördögöt művelsz?
– Jaj, bocs – mondtam elpirulva, és visszahúztam a lábam. – Talán egyszerűbb lenne,
ha az ajtón át mennék.
159
 24

Bemenekültem a szobába, és otthagytam Seant az erkélyén ácsorogva. Amikor újra az

ajtaja előtt álltam, azon gondolkoztam, hogy mekkora marha voltam az előbb – de ekkor
kinyitotta az ajtót, és beengedett.
– Mi jutott eszedbe? – kérdezte Sean, és még mindig furcsán
nézett rám. Vállat vontam, és beléptem mellette a szobába.
– Fogalmam sincs. Pillanatnyilag az tűnt természetesnek.
– Rendben… – mondta Sean, és becsukta mögöttem az ajtót. Ismét felmutatta az
üzenetemet. – Annyira sajnálom, Scarlett! Ha tudtam volna, hol voltál ma este…
– Akkor mi lett volna?
– Rövidre fogtam volna a vacsorát, és azonnal odamegyek. Próbáltalak felhívni.
– Tudom, de véletlenül a szobában felejtettem a telefonomat, amikor elmentem.
Az ablakhoz sétáltam, és lenéztem az utcára. Éppen lehúzták a redőnyöket a szemközti
bisztró ablakain. Reméltem, hogy nem látták meg az előbbi Pókember-mutatványomat.
– Hogy ment az üzlet ma este? – kérdeztem keresetlenül, újra a szoba felé fordulva.
– Jól, miért?
– Hol voltál?
– Semmi érdekes helyen. Figyelj csak, ugye nem töltötted az egész estét egyedül az
Eiffel-torony tetején?
– Előfordulhat.
Ketten is játszhatjuk azt, hogy nem válaszolunk egyenesen, Sean.
– Igazán sajnálom, Scarlett. Őszintén.
Miért ilyen kedves hozzám? Biztos bűntudata van amiatt, hogy nem mondta el az igazat Jenről.
– Ettél már ma este? – kérdezte Sean a szobaszerviz étlapját keresgélve.
– És te?
– Scarlett, mi az? Miért nem válaszolsz egyetlen kérdésemre sem?
– És te miért nem válaszolsz az én kérdéseimre… őszintén?
– Ezt hogy érted?
Anélkül, hogy ránéztem volna, eljöttem az ablaktól, és leültem az íróasztalnál. Felvettem az
egyik szállodai tollat, és elkezdtem az előttem levő fejléces papírra firkálgatni.
– Sean, mond neked valamit az a név, hogy Jen?
160
 Sean összerezzent.
– Honnan tudsz Jenről?
Hoppá, honnan is tudok? Ja, megvan…
– Láttalak titeket korábban, a szemközti étteremben.
Sean egy pillanatra az ablak felé nézett.

– Ó, értem. Igen, Jennnel vacsoráztam. Meg akartam köszönni neki, hogy információt
adott az édesanyádról. Ő az az ismerősöm, akiről beszéltem neked.
– Nem gondoltál arra, hogy esetleg én is szeretném megköszönni neki? – kérdeztem,
és megpördültem a székben, hogy a szemébe nézzek.
A mindenit, de jól csinálom! Lehetnék akár Reese Witherspoon is a Doktor Szösziből,
amikor a végén megszorongatja az ügyfelét. De furamód nem volt olyan élvezetes Seant
falhoz állítani, mint ahogy gondoltam. Látszott rajta, hogy nagyon kényelmetlenül érzi
magát, ahogy megpróbálta igazolni előttem a cselekedeteit.
– Igen, talán téged is el kellett volna hívnom. De – tette hozzá élénken, ahogy eszébe jutott egy
kifogás – nem tehettem, ugye? Mert nem tudtalak elérni. A vacsora miatt többször hívtalak.
Sean elégedetten bólintott, és láthatóan megkönnyebbült.
A pokolba, Sean – touché! Talált, süllyedt.
– Hm, azt hiszem, igazad van. Szóval ez a Jen csak egy munkatársad? – kérdeztem,
tovább szorongatva őt.
– Igazából ő… Várj csak egy percig – Sean összehúzta a szemét. – Honnan tudod,
hogy Jennek hívták azt a nőt, akivel vacsoráztam, ha csak az ablakon keresztül láttál?
– Én… ööö…
Na, most megfogott!
– Hallottál minket az előbb idebent, mialatt te kint voltál az erkélyen? Nem is
gondoltam, hogy olyan hangosan beszélgettünk, hogy kihallatszott.
Igen, ez a megfelelő ok!
– Igen, kihallatszott. Bár nem mindent hallottam, igazából csak a nevét, mert az idő
nagy részében Daviddel beszéltem telefonon.
Sean újra megkönnyebbültnek tűnt.
– Az jó. Úgy értem, örülök, hogy nem hangoskodtunk.
– Miért? – érdeklődtem udvariasan. – Kiabáltatok? Volt valami probléma?
– Nem, nem volt semmi probléma. Nézd, az előbb kérdeztem, hogy ettél-e már.
Felhozassak neked valamit?
Az íróasztalon levő szobaszervizétlapért nyúlt.
– Nem, köszönöm. Bekaptam valamit a torony tetején.
161
 A francba, kár volt ezt újra előhozni.
– Tehát hosszú ideig voltál odafent?
– Egy ideig… Talán azért harapnék valamit.
Elvettem Seantól az étlapot, és nézegetni kezdtem, hogy eltereljem a szót erről a
zavarba ejtő témáról.
Sean kikapta a kezemből, és letérdelt elém.
– Na, meg akartam nézni! – kiáltottam, és megpróbáltam
visszavenni tőle. Sean karnyújtásnyira eltartotta tőlem az étlapot.
– Addig nem kapod meg, amíg nem válaszolsz a kérdéseimre. – Mélyen a szemembe
nézett. – Miért akartad, hogy találkozzunk odafent, Scarlett?
– Mondtam már, van egy film, amelyben…
– Most az egyszer felejtsd el a filmeket. Ez az egyetlen oka?
Lenéztem Seanra. Állta a tekintetem.
– Nem tudom – mondtam incselkedve. – Mi más okom lett volna?
Sean lehunyta a szemét, felsóhajtott, majd talpra ugrott.
– Reméltem, hogy te majd elmondod nekem, Scarlett.
Most ő ment oda az ablakhoz. Háttal állt nekem, feltehetőleg kinézett az utcára.
– Talán ugyanazért nem mondom el neked, amiért te nem mondtad el nekem, hogy
Jen a volt barátnőd.
Láttam, hogy Sean háta megmerevedik. Aztán megfordult.
– Hallottad?
Bólintottam.
– Az egészet hallottam, Sean. Tudom, hogy ő az, akiről meséltél nekem Glasgow-ban,
az, aki összetörte a szíved.
– Biztos, hogy én nem ezt mondtam – felelte Sean könnyedén. – Ez inkább úgy
hangzik, mintha Oscar mondta volna.
– Soha nem beszéltem Oscarral rólad és Jenről.
– Ó!
– Különben sem számít – mondtam. Felálltam, és odamentem mellé az ablakhoz. –
Nem bánom, ha akarsz találkozni a volt barátnőddel, amikor erre jár. Miért is bánnám?
Sean vállat vont.
– Különösebben nem akartam vele találkozni. Amikor felhívtam, hogy segítséget kérjek
tőle, azt hittem, hogy New Yorkban van, nem pedig Párizsban. Elfelejtettem, hogy a divat
hetére ide szokott utazni. Ami engem illet, azt sem bánnám, ha soha életemben nem
látnám többé Jent. Már az is elég rossz volt, hogy telefonon beszéltem vele.
162
 – Akkor miért tetted?
Egymással szemben álltunk, és most nekem kellett felfelé fordítanom a fejem, hogy a
szemébe nézzek.
– Miért hívtad fel?
– Miattad, Scarlett. Hiszen tudod. Félretettem az ostoba büszkeségemet, és felhívtam
a volt barátnőmet, hogy neked segítsek.
Egyre közelebb húzódtunk egymáshoz. Akkor kellett volna hátralépnem, még mielőtt valami
olyasmi történik, amit megbánok. De nem voltam képes rá. Sean tekintete megbénított. Mélyen a
bensőmbe hatolt, olyan mélységekbe, ahova nem lett volna szabad beengednem.
– Most, hogy elmondtam neked az igazat Jenről, rajtad a sor, Scarlett – mondta Sean
halkan, még mindig a szemembe nézve. – Miért hagytad nekem ezt az üzenetet?
Kihúzta a zsebéből az összehajtogatott papírlapot, és feltartotta kettőnk arca közé.
– Tudni akartam, hogy eljössz-e.
– Miért? Tudod, hogy elmentem volna, ha úgy alakul. Nem hagytalak volna ott állni egyedül.
– Nem, úgy értem… jaj, nem is tudom, hogy értem, Sean. Csak be kellett valamit
bizonyítanom magamnak.
– Engedd, hogy próbáljam másképp bebizonyítani neked.
Sean elengedte a papírlapot, és együtt néztük, ahogy lebegve a padlóra hull. Aztán tökéletes
összhangban felemeltük a fejünket, és ismét egymásra néztünk. Sean kinyújtotta a kezét, és
gyengéden megcirógatta az arcomat az ujjaival. Éreztem, hogy lecsukódik a szemem az érintésére.
Szinte elviselhetetlenül jólesett. Húzódj el, Scarlett! Húzódj el, mielőtt olyasmi történne, amit megbánsz!
– unszolt egy aprócska hang belülről. Most Sean a kezébe fogta az arcom… De nem akartam
elhúzódni. Akartam, hogy Sean megcsókoljon. Akartam érezni az ajkai érintését, az ízét, a…
Kopogtattak.
Kipattant a szemem. Mindketten a zavaró hang irányába kaptuk a fejünket, majd újra
egymásra néztünk.
Sean a fejét rázta.
– Ne nézz rám, én nem tudok róla. Végül is nem jutottunk el odáig, hogy rendeljünk
valamit a szobaszerviztől, ugye?
– Nos, fogalmam sincs – feleltem kábultan. – Ez a te szobád.
Sean kinézett a kukucskálón, majd zavart arckifejezéssel ajtót nyitott.
– Bonsoir monsieur – köszönt a pincér.
Egy tálcát hozott pezsgővel, csokoládéval, cukrász- és péksüteményekkel megrakva.
– Én nem rendeltem – mondta Sean még zavartabb arckifejezéssel. – Biztos rossz szobába hozta.
Egy elegánsabb öltözetű férfi öltönyben és egy hatalmas virágcsokorral a kezében követte a pincért a
163
szobába.
– Uram, asszonyom, bocsássanak meg, hogy ilyen késő este zavarunk – mondta, és felém biccentve az
asztalra tette a virágot. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: François vagyok, az ügyeletes igazgató

– enyhén meghajolt. – Fogadják ezeket – mondta a tálca és a váza felé intve – a szálloda
üdvözletével együtt. Amikor bejelentkeztek, még nem tudtuk, hogy nászúton vannak.
– De…
– Csak amikor két idősebb vendégünk tájékoztatott bennünket a nászutas lakosztályunkban
zajló különös eseményekről, akkor döbbentünk rá a tévedésünkre, mivel jelenleg senki sem szállt
meg abban a lakosztályban. Amikor ezt a szobaszámot említették, és közölték velünk, hogy friss
házasok, úgy éreztük, hogy tennünk kell valami különlegeset önökért. Természetesen pezsgős
reggelit is felszolgálunk majd, legyenek szívesek azt is elfogadni.
Sean döbbenten nézett
rám. Vállat vontam.
– Ööö… köszönöm, François – hebegett Sean –, de azt hiszem, tartozom egy magyarázattal…
– A férjem azt szeretné mondani, François – vágtam gyorsan a szavába –, hogy
nagyon kedves önöktől, hogy így elkényeztetnek bennünket, és természetesen nagyon
hálásak vagyunk önnek és a szállodának is.
– Örömünkre szolgál, asszonyom. Bon appétit! – François újra enyhén meghajolt. –
Jöjjön, Tomas – intett a pincér felé.
Tomas engedelmesen követte François-t. Megálltak az ajtónál, és jó estét kívántak,
majd halkan becsukták maguk mögött az ajtót.
– Nos – mondta Sean, az előtte heverő tálcára pillantva –, vajon honnan támadt az az
ötletük, hogy újdonsült házasok vagyunk?
– Fogalmam sincs – feleltem ártatlanul. – De ajándék lónak ne nézd a fogát. Gyere,
Sean, ez jól néz ki. Kóstoljuk meg.
Sean habozott.
Reméltem, nem akarja szóba hozni azt, ami Tomas és François érkezése előtt történt,
vagyis majdnem megtörtént.
– Nem vagy éhes? – kérdeztem, miközben vettem egy tányért, és rátettem egy
süteményt. – Nincs kedved egy kis bűnös élvezethez?
Elpirultam, amikor rájöttem, hogy mit is
mondtam. Sean elvigyorodott.
– De volt, Scarlett – somolygott Sean, miközben az asztalhoz lépett, és felvette a pezsgősüveget. –

És biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb lett volna, mint ezeknek a krémes sütiknek bármelyike.
164
 25

Miután minden csokit meg a sütik nagy részét is megettük és az egész üveg pezsgőt megittuk,
Seannal az ágynak támaszkodva ültünk a süppedős szőnyegen, és úgy éreztük, hogy egy kicsit
becsíptünk. Nos, én legalábbis; ami Seant illeti, nem voltam biztos benne, de többet vigyorgott,
mint általában, amit az alkoholos befolyásoltság esetleges jeleként értékeltem.
Nem esett több szó arról, ami François és Tomas felbukkanása előtt történt, és ennek örültem. Elég
bonyolult volt az életem anélkül is, hogy Sean a jó barát szerepén kívül mást is játszott volna benne.
– Nos – mondta Sean, felfordítva üres pezsgőspoharát–, most mi legyen?
– Azt hiszem, vissza kellene mennem a szobámba – mondtam, bár igazából nem
akartam. Seannal az volt a helyzet, hogy olyan jól éreztem magam a társaságában, hogy
bárhol voltunk, nem akartam, hogy véget érjen.
– Emlékezz rá, hogy reggel korán indul a gépünk.
Feltérdeltem, hogy elérjem a cipőmet, amit előzőleg lerúgtam, amikor a padlóra ültünk.
– Tudtad, hogy a lábfejed ugyanolyan hosszú, mint az alkarod könyöktől csuklóig? –
kérdezte Sean, megragadva a jobb lábamat. – Mérjük csak meg!
– Na, hagyd abba! – mondtam, és azon fohászkodtam, nehogy csiklandozni kezdjen.
– Csak nem vagy csiklandós, Vörös?
– Nem – mondtam visszahuppanva.
A támadást elterelendő a Micsoda nő!-ből vett Julia Roberts-idézetet – bár Sean biztos
nem tudta, hogy onnan származik – egy Sztárom a párom-belivel viszonoztam. Úgy
tettem, mintha megvizsgálnám Sean zokniba bújtatott lábát.
– Hm, borzalmasan nagy lába van, Mr. Bond. Tudja, mit tartanak a nagy
lábú férfiakról? Sean felvonta a szemöldökét.
– Nagy láb, nagy cipő – ugrattam, miközben kiszabadítottam a lábam a kezéből.
Sean nevetett, és közelebb húzódott.
– Kérlek, még ne menj el, Scarlett. Olyan jó volt ez a hétvége, vagy legalábbis a nagy
része. Kár, hogy már véget ér.
Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott minden, ami Franciaországba való érkezésünk óta történt.
– Min mosolyogsz? – kérdezte Sean.
– Eszembe jutottál abban a Goofy-kosztümben. Az igazán csinos volt.
Sean felsóhajtott:
165
 – Nekem mondod? Amikre te ráveszel, Scarlett, arra senki más nem lenne képes.
– Ha jól emlékszem, nem sok választásod volt. Vagy csuromvizesen kellett volna átmenned a parkon.
– Nem, úgy értem, hogy olyan dolgokat fedsz fel bennem, amelyekről még én sem
tudom, hogy léteznek.
Sean a közelemben feküdt a szőnyegen, a kezébe támasztott állal könyökölve.
Felhúzódzkodott, hogy az arca egy vonalba kerüljön az enyémmel.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem mindig jó – mondtam viccesen, miközben próbáltam
meggyőzni a gyomrom, hogy ma pihennie kellene, mivel nincs előadás, de hiába, elkezdte az
egyik szokásos mutatványát, amelyet akkorra tartogatott, amikor Sean ilyen közel került
hozzám. Próbáltam felállni és elmenekülni a veszélyes érzésektől, amelyek kezdtek újra a
hatalmukba keríteni. De Sean megfogta a kezem, és visszahúzott.
– De igen, jó, Scarlett – mondta egy hajtincsemmel játszva, amely kiszabadult a
lófarokból. – Hidd el nekem, hogy az.
Az arcunk már csak milliméterekre volt egymástól, de ezúttal nem próbáltam
elhúzódni. Ahogy Sean ajka egy végtelenül könnyű csókkal megérintette az én ajkamat,
éreztem, hogy elönt minden érzés, amelyet addig elfojtottam magamban. Aztán rövid
szünet következett, és éreztem, hogy Sean elhúzódik. Már éppen ki akartam nyitni a
szemem, hogy lássam, mi a baj, de akkor újból megéreztem az ajka érintését. Ezúttal
azonban a kezdeti udvariasság eltűnt, a csókjai szenvedélyesebbek, sürgetőbbek lettek.
Éreztem, ahogy az ujjaival a tarkómat cirógatja, és próbál közelebb húzni magához. Én
pedig hagytam, mert akartam, már azóta akartam, hogy…
Mikor is kezdtem így érezni Sean iránt? Néhány hete még azt hittem, hogy csak azért
tetszik úgy-ahogy, mert hasonlít néhány kedvenc filmsztáromra, most meg majdnem
hogy itt hempergünk együtt egy szállodai szoba padlóján. Nem is csak majdnem, hanem
tényleg hempergünk, mert Sean a hátára gurult, és magára húzott.
Egy pillanatra szétvált az ajkunk.
– Scarlett! – mondta Sean kifulladva, hátrasimítva egyre kócosabbá váló hajamat az
arcomból. – Már olyan régóta vágyom erre!
– Tényleg? – kérdeztem a szenvedélyes pillanathoz nem illő higgadt hangnemben.
Úgy tűnt, Sean észre sem veszi.
– Igen. Még azelőtt, mielőtt Párizsba jöttünk volna, még az esküvő előtt, még
David előtt, még… David nevének hallatán megdermedtem.
Mit keresek én itt Seannal? Hát nem épp az előbb mondtam, hogy ostoba voltam,
amikor másvalakivel próbálkoztam, pedig otthon vár rám egy férfi, aki szeret engem? És
most meg mit művelek? Ennek véget kell vetni, azonnal.
166
 Felugrottam, és gyorsan a szoba másik végébe húzódtam.
– Sajnálom, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nekem… nem lett volna
szabad hagynom, hogy megtörténjen.
Kétségbeesetten próbáltam elrendezni rakoncátlan hajszálaimat. Legalább ezt
kordában tudom tartani, ha mást nem is.
Sean felkönyökölt.
– De miért? – kérdezte teljesen értetlenül. – Azt hittem, ugyanúgy érzel irántam, mint
én teirántad. Nem erről szólt a dolog az Eiffel-toronnyal? Nem értem, mi a baj?
Drámaian fel-alá járkáltam a szobában.
– Semmi, ami téged illet, de ami engem illet, igen. Menyasszony vagyok, Sean, az
isten szerelmére, április elején férjhez kellene mennem.
Sean törökülésben szembefordult velem a szőnyegen. Most ismét nyugodtnak tűnt.
– Bizonyára tudod, hogy mi a véleményem erről.
– Sejtem. De te nem tudsz mindent.
– Talán nem, Scarlett, mert ha rólad van szó, mindig van olyasmi is, ami szabad szemmel
nem látható. De ha figyelsz rám egy percre, elmondom, hogy én hogyan látom a tényeket.
Bólintottam. Nemigen volt más választásom.
– Hát jó – Sean vett egy mély lélegzetet. – Egy: még azelőtt, hogy megismerkedtünk,
boldogan otthagytad a vőlegényedet egy hónapra azért, hogy egy idegen házára vigyázz
Londonban. Csak hogy bebizonyíts valami butaságot a filmekkel és a valódi élettel
kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy ezt a legtöbb ember szokatlannak találná.
Hallgattam, és próbáltam bárhova nézni, csak Seanra nem.
– Kettő: az összes általam ismert nő, amikor az esküvőjére készül, semmi másról nem
tud beszélni, különösen a nagy nap előtti finisben. Te alig-alig említed az esküvődet, és
nincs semmi szerveznivalód. Hogyhogy?
Kinyitottam a szám, hogy elmagyarázzam, erre való az esküvőszervező, de Sean
folytatta a szónoklatot:
– És három: valamilyen, számomra érthetetlen okból úgy tűnik, olyasvalakihez mész
férjhez, akivel semmi közös nincs bennetek, aki látszólag nem hoz lázba, és ami a
legfontosabb, még csak nem is tesz boldoggá – Sean karba fonta a kezét. – Nos, mit
szólsz hozzá? Nem úgy hangzik, mint az évszázad legnagyobb románca.
– Most már válaszolhatok? – kérdeztem felháborodva.
Sean bólintott, és hátradőlt, hogy meghallgassa a védőbeszédemet.
– Először is, Sean, azt hittem, hogy megérted, miért jöttem egy hónapra Londonba, és
hogy miért olyan fontos számomra a mozi.
167
 – Nem, Scarlett, nem igazán értem – mondta Sean vállat vonva. – Soha nem magyaráztad el,
hogy miért akarod ezt bebizonyítani a családodnak, csak annyit mondtál, hogy meg akarod tenni.
Persze, igaza volt, mint mindig. Kezdettől fogva elrejtettem az igazi gondolataimat és érzéseimet.
– Ha a teljes verziót akarod, Sean, az hosszú lesz.
– Nos, nem sietek sehova. Te igen?
Úgy éreztem, túl magasan vagyok a széken, így letérdeltem Seannal szemben a
szőnyegre. De ezúttal biztos távolságra tőle.
Elmeséltem neki, hogy milyen általában az életem. Az irodában töltött unalmas napjaimat apával,
David és jómagam katasztrófa sújtotta barkácsolós otthonát, valamint azt, hogy az életemben az
izgalom és a romantika egyetlen forrása mások képzeletbeli élete a moziban. Aztán elmagyaráztam,
hogy David szülei nemcsak az esküvőnk költségeit állják, hanem egy esküvőszervező
közreműködésével a szervezés nagy részét is ők bonyolítják. Ebbe az eljegyzésünk idején boldogan
beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy a ruhámat én magam választom. Majd elmeséltem neki, hogy
mindig is úgy éreztem, hiányzik valami az életemből, és hogy az a lehetőség, hogy egy hónapig valami
mást csináljak, remek alkalomnak tűnt arra, hogy egy időre mindentől és mindenkitől elvonuljak.
– Nos? – kérdeztem, amikor szomorú történetem végére értem. –
Most már érted? Sean egy pillanatra elgondolkodott.
– Igen, sikerült elvarrni néhány szálat.
Néhány szálat? Szinte az egész életemet elregéltem neki!
– De arra nem adtál magyarázatot, Scarlett, hogy miért mész hozzá Davidhez.
– Természetesen azért, mert szeretem.
Sean elgondolkodva oldalra biccentette a fejét.
– Igazán?
– Igen, igazán – mondtam védekezőn.
– Nem hiszem.
– Pedig igaz – ismételtem meg karba font kézzel és elfordított arccal, mint egy
duzzogó tizenéves. – Igazán szeretem őt.
– Azt elfogadom, hogy azt hiszed, szereted – mondta Sean összehúzott szemmel. –
De van még más is, ugye?
– Nincs.
– Hm! Mi is lehet az? – töprengett Sean, miközben felállt. Most rajta volt a sor, hogy
fel-alá járkáljon, mint egy nyomozó egy régi fekete-fehér film végén, miközben próbálja
megoldani a rejtélyt, míg én összeszorított szájjal ültem a szőnyegen, és őt figyeltem.
– Hagyd ezt abba, Sean – kértem, megtörve a csendet, amely a szobára borult, mialatt gondolkodott.

– Miért kellene lennie valami másnak is? Miért nem elég az, hogy szeretem Davidet, és kész?
168
 Sean megfordult, és felvont szemöldökkel rám nézett:
– Elfelejted, hogy már ismerem Davidet.
– Ez nem volt szép tőled. David jó ember.
– Nem tagadom. És nem ez az, amit kétségbe vonok, Scarlett – Sean a homlokát
dörzsölte. – Ó, mi is az… mi az a hiányzó láncszem?
Seannak igaza volt. Már megint. Volt még valami, de szó sem lehetett róla, hogy
elmondjam neki, mi az.
– Megvan! – hirtelen pattintott az ujjaival, és megpördült. – Scarlett – mondta, és
vádlón nézett rám –, ez nem lehet igaz, ugye?
– Mi? – kérdeztem gyanakodva, miközben Sean folytatta a fel-alá járkálást.
– Azt mondtad, hogy David családjának van egy nagy mozihálózata, ugye?
Vonakodva bólintottam.
– Te és az édesapád popcornnal üzleteltek… ugye?
– Popcorngépekkel – helyesbítettem.
– Oké, popcorngépekkel. Tehát jól látom, hogy egy kis üzleti lehetőséget jelent, ha
beházasodsz ebbe a kiterjedt mozicsaládba?
Próbáltam rendületlennek látszani.
– Igazam van, Scarlett?
Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Nem engedhettem, hogy megtudja, mennyire közel
jár az igazsághoz.
– Nos? – kérdezte Sean.
– Igen? Megpördültem.
– Igen – vakkantottam –, igazad van! Most
boldog vagy? Visszafordultam az ablak felé.
Éreztem, hogy Sean a vállamra teszi a kezét.
– Scarlett – mondta gyengéd és nyugodt hangon. Olyan volt, mintha az elmúlt néhány percben
eljátszotta volna a jó zsaru és a rossz zsaru szerepét egyszerre. – Nem mehetsz hozzá valakihez
csak azért, mert azt hiszed, hogy talán egy kicsit kisegíti majd az apád vállalkozását.
– Nemcsak egy kis segítségről van szó – mondtam szembefordulva vele. – Ha hozzámegyek
Davidhez, a popcorngépeink ott lesznek a hálózatához tartozó minden egyes mozi
előcsarnokában. Van fogalmad róla, hogy ez mit jelentene, Sean? Davidék hálózata nemcsak
ebben az országban az egyik legnagyobb, hanem Európában is. Apa egész életére befutna.
– És mi van veled, Scarlett? – kérdezte Sean, egy pillanatig sem engedve el a
tekintetemet. – Te is egész életedre befutsz, ha hozzámész Davidhez?
Nem bírtam állni a tekintetét, miközben válaszolok neki. Lesütöttem a szemem. De be kellett
169
bizonyítanom neki, hogy ez az, amit igazán akarok.
– Megállapodok egy boldog, stabil kapcsolatban – feleltem, és közben felemeltem a
fejem, és felszegtem az állam. – Egy olyan férfival, aki szeret és nem hagy cserben.
– Ez egészen biztosan nem te vagy.
– De én vagyok az, Sean. Ez az, amit akarok. – Éreztem, hogy most már képes vagyok meggyőzőbb
lenni. – Te különben sem értheted. Apa a semmiből építette fel ezt a vállalkozást. Nagyon keményen
kellett dolgoznia, hogy működtesse, és közben rólam is gondoskodott – szünetet tartottam, hogy apára
gondoljak egy pillanatra. Az utóbbi időben ezt túl ritkán tettem. – Olyan sok mindenről lemondott
miattam az évek során, most itt az ideje, hogy én is lemondjak valamiről őérte.
– Miről? A szabadságodról? – kérdezte Sean, felvonva a szemöldökét.
Olyan hidegen néztem rá, ahogy csak tudtam.
– Úgy veszem ki, hogy apád nem tud erről a… erről a lelkek üzleti fúziójáról?
– Nem, nem tud, és ne nevezd így. Apa szereti Davidet, és örül neki, hogy hozzámegyek. Minden
más csupán bónusz lesz, miután összeházasodunk, ami őt illeti. És David nem érzéketlen, ha esetleg
ezt gondolnád. Egyszerűen úgy áll a helyzet, hogy az esküvő után jár le a jelenlegi beszállítójának a
szerződése, és megemlítette, hogy jó lehetőség lenne arra, hogy egyesítsük a családjainkat.
Sean kétkedve nézett.
– Különben te vagy a nagymenő üzletember. Azt hittem, ha valaki, hát te biztosan
helyeselni fogsz. Félig elfordultam, és dacosan karba fontam a kezem.
Sean a fejét rázta.
– Ingatlannal foglalkozom és bajba jutott vállalkozásokkal. Árucikkeket adok-veszek,
emberekkel nem foglalkozom.
Újból felé fordultam, és ezúttal valóban hidegen néztem rá. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek
a szemembe. De nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa őket kicsordulni.
– Ennek túlságosan is tudatában vagyok, amióta csak ismerlek, Sean.
Sean egész teste megmerevedett, és az arcából kiszaladt a vér.
De ő akarta. Ő célzott arra, hogy eladom a lelkem, és a többi elmés analógiát is ő gyártotta.
– És most megyek lefeküdni, még mielőtt valamelyikünk olyasvalamit mondana, amit
megbán, azonkívül, ami már elhangzott és megtörtént ebben a szobában ma este.
– Jó éjszakát, Sean – köszöntem az ajtóhoz lépve.
Visszafordultam, hogy még egy pillantást vessek rá.
Sean ismét az ablak felé fordult, így nem láthattam az arckifejezését.
– Jó éjszakát, Scarlett – mondta hűvös hangon. – Aludj jól. Már ha a lelkiismereted megengedi.
170
 26

Másnap, útban London felé nagyon hallgatagok voltunk. Ha egyáltalán szóltunk

egymáshoz, akkor is csak udvarias csevejre futotta, és igen rövid eszmecseréket
folytattunk olyan témákról, amelyekről a hazaúton szükséges volt beszélnünk.
Amikor végre Notting Hillbe értünk, Sean kifizette a taxit, és kérdezés nélkül felvitte a
bőröndömet a lépcsőn.
– Innen elboldogulsz? – kérdezte, kerülve a tekintetemet.
– Igen – mondtam rendkívül feszélyezetten. – Köszönöm, Sean, nemcsak azt, hogy
felhoztad a bőröndömet, hanem azt is, hogy velem jöttél erre a hétvégére, segítettél
anyámmal kapcsolatban meg minden.
– Nincs mit. Ez minden?
Lement a lépcsőn, lent megállt, és felnézett rám.
Nem jutott eszembe semmi más, így nem túl lelkesen rámosolyogtam.
– Majd látjuk egymást, Scarlett – felelte feszült mosollyal.
De ez a „majd látjuk egymást” azt jelentette, hogy „majd biztos összefutunk még
valamikor”, nem pedig azt, hogy „hamarosan találkozunk”, és a gondolatra, hogy aznap
már nem látom Seant, sőt a közeljövőben sem – hacsak nem itt a lépcsőn, miközben
érkezünk vagy távozunk otthonról –, azonnal elszomorodtam.
Sean ugrálva ment fel a lakásához vezető lépcsőn, és gyorsan eltűnt a házban a bőröndjével együtt.
Leverten nyitottam ki ideiglenes otthonom ajtaját. Hidegnek és üresnek éreztem, ahogy beléptem.
Még Hékás vonítása is tompábbnak tűnt. Ügyesen elnémítottam, átfutottam a postát, és
készítettem magamnak egy csésze teát. A délután és az este nagy részét sírással töltöttem,
miközben megnéztem minden olyan filmet Belinda és Harry bőséges gyűjteményéből, amelyről
úgy emlékeztem, hogy van benne legalább egy megrázó vagy könnyfakasztó jelenet.
Nem tudom, hogy azért sírtam-e, mert nem látom Seant többé, vagy mert szembesített
néhány kellemetlen igazsággal az életemmel kapcsolatban, vagy csak egyszerűen azért,
mert olyan fajta vagyok, akit minden érzelgős jelenet megríkat.
Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, hogy ahány romantikus finálét végignéztem, mindnél

azt éreztem, hogy én sosem fogok ilyet átélni. És erre a gondolatra csak még jobban sírtam.

Másnap reggel a nagy panorámaablak előtt álltam, amely a Lansdowne Roadra nézett. Reméltem, hogy
171
meglátom Seant, ahogy munkába indul, és „véletlenül” sikerül ugyanakkor kimennem,
amikor neki, hogy „összefussak” vele.
De biztos nagyon korán indult aznap reggel, mert délelőtt tizenegykor még mindig híre-
hamva sem volt.
Sóhajtozva ültem az ablak előtt. Nem szerettem ezt az érzést. Egészen mostanáig minden
új és szórakoztató volt, amióta megérkeztem Notting Hillbe. Mindig volt hova és volt kivel
mennem. De most nem volt senkim. Nagyon-nagyon magányosnak éreztem magam.
Ez így folytatódott még néhány napig. Korán keltem, és teljesen felöltözve vártam az ablak előtt
arra, hogy Sean elinduljon. De úgy tűnt, hogy mindennap elszalasztottam. Azután filmeket néztem,
vagy ha nagyon kétségbe voltam esve, akkor tévéztem a nap hátralevő részében, egészen addig,
amíg úgy gondoltam, itt az ideje, hogy hazajöjjön estére. Akkor újból kezdődött az ablak melletti
virrasztás, csak vártam és figyeltem. Mind ez idő alatt újra meg újra lejátszottam Belinda és Harry
Bridget Jones naplóját. Nem mindig az egész filmet, gyakran csak azt a részt, ahol Bridget
elmutogatja az All By Myselfet, mert az nagyon ideillőnek tűnt.
Néha ki kellett mennem élelemért meg egyebekért, és valószínűleg ez alatt a rövid idő
alatt kerültem el Seant, aki biztos éppen akkor ért haza.
Nem tudom, miért játszottam el mindennap ezt a nevetséges színjátékot. Végül is én
kezdeményeztem az elhidegülésünket Párizsban, nem ő. De nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy
nem lehetünk többé barátok, mindazok után, amiket az utóbbi időben együtt átéltünk. Egyszerűen
muszáj volt újra látnom, és hallanom a hangját, hogy megnyugodjak, hogy minden rendben köztünk.
De már majdnem három napja vártam, még mindig hiába.
Tudtam, hogy többet kellene kijárnom. Annak igazán nem volt semmi értelme, hogy a
megmaradt időt a házba bezárva töltsem Londonban. De egyszerűen hiányzott belőlem
a lelkesedés, ha Sean nem volt mellettem.
Ezen a délutánon nem volt más választásom, mint kimozdulni otthonról. Hosszabb időre kellett
elmennem, mert volt egy megbeszélt időpontom: az esküvői ruhámat kellett felpróbálnom.
Már éppen be akartam ütni Hékás kódját, amikor csengettek az ajtón. Kinéztem a
kukucskálón, és láttam, hogy Oscar és Ursula állnak az ajtó előtt.
– Scarlett! – üdvözölt Oscar, és megölelt, miután ajtót nyitottam nekik. – Hol bujkáltál? Napok
óta nem láttunk. – Letette Delilah-t a padlóra. – Menj csak, és légy jó kislánya apucinak.
Delilah halványlila kötött kabátkájában eltűnt a szalonban.
– Sean azt mondta, hogy hétfőn jöttetek vissza – mondta Ursula Oscar mellé lépve. –
Azóta mit csináltál?
– Beszéltél Seannal? – kérdeztem.
– Igen, hívott New Yorkból valamelyik nap. Éppen ott vásárol fel valami vállalkozást. Úgy tűnt,
172
mintha bonyolultabb lenne, mint ahogy kezdetben gondolta. Egyébként érdeklődött rólad, és kérdezte,
hogy találkoztunk-e veled. Amikor mondtam, hogy nem, megkért, hogy jöjjünk át, és nézzünk rád.
– Borzalmasan sajnálom, hogy nem jöttünk előbb, drágám – folytatta Oscar. – De azt
hittük, hogy moziügyben jársz-kelsz, és nem volt időd beugrani hozzánk egy kis pletykára.
– Egyszerűen nyomott voltam, amióta visszajöttünk Párizsból – mondtam.
Részben igaz is volt, elég pocsékul éreztem magam.
– De most remekül nézel ki, drágám. Indulsz valahova? Ki vagy öltözve.
– Ööö…, igen, ami azt illeti.
– Ó, valami érdekes?
– A menyasszonyi ruhámat próbálom.
– De jó! – mondta Ursula. – Valahol a közelben?
– Nem túl messzire innen. Egy szalonban, ami Maddie barátnőm nővéréé.
– Maddie is ott lesz? – kérdezte Oscar körülnézve.
– Ööö…, sajnos nem. Még mindig nászúton van.
– Ó, de kár! – sajnálkozott Ursula. – Ő lesz a te koszorúslányod, mint ahogy te voltál az övé, ugye?
– Igen, így van.
Sejtettem, hova fogunk kilyukadni. Az órámra néztem.
– Igazán sajnálom, de egy perc múlva indulnom kell.
– Ki fog elkísérni? – bökte ki Oscar. – Úgy értem, hogy elmondja a véleményét a ruhádról?
Végignéztem rajtuk. Mennyire fog ez rosszul hangzani? Eredetileg úgy gondoltam, hogy elhívom
Seant. Jó alkalom lett volna átélni egy újabb filmjelenetet – annyi filmben előfordul, hogy a
menyasszony ruhapróbára megy, de különösképpen a Négy esküvő, egy temetésre gondoltam.
Csak annyi kellett volna, hogy Sean mondjon valamit a habcsókról, és már meg is van a jelenet.
De azok után, ami köztünk történt, nem lenne illő elhívni, még akkor sem, ha találkoztunk volna.
– Csak én és az esküvőszervezőm leszünk ott – mondtam, és próbáltam erőt gyűjteni
a Szörnyellával töltendő délutánhoz.
Oscar és Ursula egymásra néztek.
– Nem bánod, ha hozzád csapódunk, drágám? – kérdezte Oscar. – Imádom az
esküvői ruhaszalonokat. Hálásan rájuk mosolyogtam:
– Biztos, hogy el akartok jönni?
Kétfelől belém karoltak.
– Nagyon szívesen, Scarlett – lelkendezett Ursula. – Egy csütörtök délutánt semmi
sem deríthet jobban fel annál, mint egy kis romantika és néhány szép ruha.

Ott álltam hármuk előtt.

173
 Oscar smaragdzöld mértani mintás ingében és márkás
bíbor farmerében, Ursula a hatvanas évekbeli stílusú miniruhájában, fekete harisnyában és fekete
papucscipőjében egy bársonyborítású, félhold alakú pamlagon ült a próbaszoba közepén.
Éles ellentétet képeztek Szörnyellával – vagyis Priscillával, ahogy a névjegykártyájából
kiderült –, aki szürke kosztümöt viselt fehér, magas nyakú blúzzal. Ezüstszín haja
nagyon hatékonynak látszó kontyba volt szorítva a tarkóján.
Távol állt tőlük, a szoba másik oldalán, és jegyzetelt a mappájába. Vagyis az én
esküvői portfóliómba, ahogy hívnom kellett volna.
– Mit gondoltok? – kérdeztem megpördülve előttük. – Túlzás?
Mindig azt hittem, ha eljön az ideje, hogy kiválasszam a saját esküvői ruhámat, könnyű dolgom lesz. Valami
karcsú, keskeny, egyszerű és nem túl díszes összeállítást választok. De néhány hónapja, amikor először
bejöttem a szalonba és megláttam a választékot, illetve a katalógusokat, elhagyott a józan eszem.

Végül is ez az én napom, és az egyetlen dolog, amibe van beleszólásom. Miért ne

választhatnék valami… emlékezetesebbet?
– Ez… nagy – mondta Oscar oldalra biccentve a fejét.
– Igen? – tűnődtem. A falat szegélyező rengeteg tükör egyikéhez léptem, és oda-
vissza forogtam előtte. – Hol, a fűzőnél?
– Nem, úgy értem, a szoknya nagy. Én téged valami… testhezállóbban képzeltelek el.
– Eredetileg én is – mondtam, és hozzájuk léptem. – De amikor megláttam, tudtam,
hogy ez kell nekem. Olyan impozáns.
– Az biztos – helyeselt Oscar az ajkát csücsörítve.
Ursula oldalba bökte.
– Szerintem jól néz ki, Scarlett. Manapság olyan romantikus ilyen ruhában lenni –
felállt, és hozzám lépett. – Olyan, mint az az esküvői ruha, amit kislányként képzel el az
ember magának – elmerengett. – Nagy tüllszoknya, szép gyöngyökkel hímzett fűző,
talán még egy hosszú uszály is, amit hat csinos koszorúslány visz…
Egyértelmű volt, hogy Ursula sokat fantáziálhatott minderről.
– Megvan a fehér tüllszoknya, Ursula – mondtam, és megsusogtattam. – És a fűző
hímzett, bár nincs rajta gyöngy. De azt hiszem, a hosszú uszálynál és a hat
koszorúslánynál meg kell húznunk a vonalat. Koszorúslány csak Maddie lesz.
Ursula a fejét rázta.
– Sajnálom, kissé elragadtattam magam. Sean mindig is azt mondta, hogy túlzottan
romantikus vagyok.
– Mit gondol? – kérdezte Oscar, a válla fölött nézve Szörnyellára.
A hölgy lassan felemelte a fejét a jegyzeteiből és az elektromos határidőnaplójáról.
174
 – Megjárja – mondta, keret nélküli szemüvege fölött pillantva rám.
– Örülök, hogy tetszik – mondta Oscar, és felénk fordulva a nyelvét nyújtotta, majd úgy
tett, mintha az ujjával elvágná a torkát.
– Nincs más választása – suttogtam, ahogy összeesküvők módjára mindhárman közelebb
hajoltunk egymáshoz. – Ez az egyetlen dolog, amit meghagytak nekem, ebbe nem szólhat
bele. Ez volt a feltételem, amikor megengedtem David szüleinek, hogy felfogadják őt.
– Ezzel szemben – mondta az esküvőszervezőm – a koszorúslányruha megválasztásával van egy kis
gondom. Talán vethetnénk rá egy pillantást, ha itt végzett. A másik szobában van kiakasztva.
Felsóhajtottam. Mindnyájan felegyenesedtünk.
– Segíthetek? – kérdezte Oscar rám kacsintva. Felugrott, és odasétált Szörnyellához. –
Van egy saját, nagyon jól menő divatruhabolt-hálózatom Kensingtonban. Több tapasztalatom
van a ruhák terén, mint amennyi… – szünetet tartott, és végignézett Szörnyella csontos
alakján – …mint amennyi szénhidrátmentes ételt ön valaha is elfogyasztott, drágám!
Néztem, ahogy a kijárat felé tereli
Szörnyellát. Ursula elmosolyodott.
– Igazán hercegnőhöz illő ruha, Scarlett – mondta, gyengéden megsimogatva az
anyagát. – Az biztos, hogy ebben a ruhában jó lesz a mese vége.
Újból megnéztem magam a tükörben.
– Az előbb azt mondtad, Ursula, hogy Sean szerint te túl romantikus vagy. Ő soha nem az?
Ursula is a tükör felé fordult.
– Miért kérded?
– Csak azért, mert egyszer, amikor nála voltam, láttam néhány könyvet a könyvespolcán.
– Sean mindig is szeretett olvasni.
– Igen, tudom, de olyan szerzők könyvei is voltak ott, mint Jane Austen és Charlotte
Brontë, meg egy olyan könyv is, aminek az a címe, hogy Nagy emberek szerelmes
levelei. Ha valaki nem romantikus alkat, akkor nem olvas ilyen könyveket, ugye?
– Ó, tehát ott van! – mondta Ursula felsóhajtva. – Az az én könyvem. Azért vettem
meg, mert benne volt a Szex és New York című filmben, de te ezt biztos tudod.
Bólintottam.
– Valószínűleg otthagytam Seannál egyszer, amikor egy küldemény érkezésére
vártam. Nem tudtam, hol lehet. – Nevetett. – Nem tudom elképzelni Seant, amint azt
olvassa. Ugye te sem? Nem igazán az ő műfaja.
Igyekeztem leplezni a csalódottságomat.
Tehát ez a magyarázat. Sean egyáltalán nem romantikus típus és nem is
lesz az soha. Úgy tűnt, hogy Ursula megérzett valamit.
175
 – Nem teljes mértékben Sean hibája, hogy ilyen – mondta felém fordulva. Az ajtó felé
nézett, ahol Oscar és Szörnyella épp az előbb távoztak, és lehalkította a hangját. –
Néhány éve volt… némi probléma Sean és Oscar testvére, Jennifer között.
– Igen, tudom. Sean elmesélte.
– Elmesélte? – kérdezte Ursula meglepett hangon.
– Igen, amikor Glasgow-ban voltunk. Ja, és Párizsban is említette.
– Értem – Ursula elgondolkodó arcot vágott. – Mindenesetre ez akkoriban elég rosszul
érintette Seant. Azóta valahogy megváltozott.
Már éppen meg akartam kérdezni, ezt hogy érti, amikor Oscar és
Szörnyella visszatértek. Szörnyellára néztem. Valami más volt rajta.
Mi történt vele? Átöltözött?
Nem, kivételesen valóban mosolygott.
– Minden rendben – dúdolta Oscar, és végiglejtett a szoba közepén. – Csak szólj
Oscar bácsinak, hogy intsen a varázspálcájával, és minden jóra fordul.
Eltöprengtem azon, vajon Oscar hajlandó lenne-e meglengetni a varázspálcáját életem
más területei fölött is, amelyekre ráférne egy kis bűbáj.

Amikor véget ért a ruhapróba, Oscar és Ursula azt javasolták, hogy menjünk valahova máshova.
– Eredetileg azért ugrottunk be hozzád, hogy elhívjunk valahova estére, ugye, Ursula? – mondta
Oscar, ahogy végigszökdécselt az utcán Delilah-val a karjában – és bennem felötlött, hogy vajon ez a
kutya szokott néha lábon is menni? Menet közben még a tükörképét is megcsodálta a kirakatokban.
Ursula bólintott.
– Úgy gondoltuk, hogy moziba megyünk ma este. Benne vagy, Scarlett?
Ritkán fordult elő, hogy ne lettem volna benne, és ők ezt jól tudták.
– Van egy új film Hugh Granttel, amit még nem láttam.
– Ó, imádom Hugh-t! – kiáltotta Ursula. – Mit szólsz hozzá, Oscar? Van kedved egy kis
Hugh Granthez ma este?
– Drágám – mondta Oscar felvillanyozva –, nekem minden este van hozzá kedvem.

A Coronet a Notting Hill Gate-nél valószínűleg a legpompásabb mozi volt, amelyben valaha is
jártam. A fényűző aranyszegélyű vörös plüss Hollywood legszebb napjaira emlékeztetett.
– Á, imádok itt lenni! – sóhajtott fel Oscar, ahogy hátradőltünk a bársonyhuzatú
székben. – Olyan ragyogó!
A Coronet mozi, mint megtudtam, eredetileg egy tizenkilencedik századi színház volt, amelyet a

modern időkben alakítottak át mozivá. Így szokatlan módon, amikor jegyet vettünk, választhattunk,
176
hogy a földszintre vagy az erkélyre szóljon.
Az erkélyre kértük, és most, miközben ültünk és vártuk, hogy elkezdődjön a film, úgy
éreztem, mintha egy színházi előadást készülnék megtekinteni.
– Kellemes, ugye? – kérdeztem. – Annyira más, mint a helyi multiplex a szülővárosomban.
– Kellett volna keresnem valami búvárszemüveget, amikor hazavittem Delilah-t, akkor még
inkább otthon éreznéd magad – mondta Oscar a szemei előtt két kört formálva az ujjaiból.
– Búvárszemüveget? Nem ért… várj csak, ez az a mozi, ami a Sztárom a páromban van?
Ursula bólintott.
– Igen. Azt hittem, azonnal fel fogod ismerni!
– Ismerősnek tűnt – mondtam alaposan körülnézve. – Nos, bár nincs nálunk
búvárszemüveg, hogy újrajátsszuk a jelenetet, de Hugh Grant bármelyik pillanatban
csatlakozhat hozzánk. Azt hiszem, be kell érnünk ennyivel.
Elhalványultak a fények a nézőtéren, félrehúzták a függönyöket, amelyek mögül
előbukkant a hatalmas vetítővászon. Azonnal elememben éreztem magam. A következő
két órában ismét csupán másvalaki élete miatt kellett aggódnom, és a sajátomról, amely
kezdett egyre bonyolultabbá válni, megfeledkezhettem.
Jó film volt, mint Hugh majdnem minden filmje. Az egyetlen dolog, amitől még jobb
lehetett volna, ha Oscar helyett Sean ül mellettem.
Abba kell ezt hagynod, Scarlett – mondtam magamban, ahogy a végén a felirat ment a
vetítővásznon. – Te választottál, most tanulj meg együtt élni vele.
– Mi lenne, ha ennénk valamit? – kérdezte Ursula, ahogy kiléptünk a moziból. – Van
egy jó indiai étterem az utca túlsó végén. Oscarral gyakran megyünk oda mozi után.
– Miért ne? – kérdeztem a rám váró üres házra gondolva. – Nagyszerű lenne. Várjatok
csak, hadd nézzem meg, mennyi pénzem maradt. Lehet, hogy útközben meg kell állnom
egy bankautomatánál – a táskámért nyúltam, de hűlt helyét találtam. – A táskám! Jaj,
biztos a moziban hagytam. Várjatok egy kicsit, azonnal jövök.
Visszasiettem oda, ahol néhány perccel azelőtt ültem, de amikor odaértem, nem találtam sehol.
Kerestem a szék alatt, aztán körülötte, hátha félrerúgták, amikor távoztak a nézők, de nyomát sem
láttam.
– Elnézést! – hallottam egy hangot odalentről.
Kinéztem az erkélyről, és láttam, hogy az egyik jegyszedőnő a magasba emel egy
táskát – az én táskámat.
– Ez az öné? – kérdezte.
– Igen! – kiáltottam. – Igen, az enyém! Egy perc, és
lent vagyok. A kijárathoz siettem, majd le a lépcsőn.
177
 – Köszönöm – hálálkodtam a nő felé tartva. – Már azt hittem, elveszett.
– Szerencséje van – mondta. – Ráadásul jó táska. Gucci, igaz?
– Csak utánzat – ismertem be.
Ahogy közeledtem hozzá, láttam, hogy idősebb, mint gondoltam.
– Tudtam. Meg tudom különböztetni.
– Igazán? Hogyan?
Amikor megvettem az eBay-en néhány hónapja, úgy gondoltam, egész jó utánzat.
– A logó – mondta a csatra mutatva az elején. Felnézett rám, ahogy odaértem elé. –
Nézzen ide, ez… – elhalkult a hangja.
– Mi az? – kérdeztem. – Mi a különbség?
De továbbra is csak bámult rám. Nyugtalanító volt, ahogy csak nézett, és nem szólt egy szót
sem. Tudtam, hogy nem kellett volna utánzatot vennem az eBayről. Amilyen szerencsém van, ki
fog derülni róla, hogy valami részidős védjegyellenőr, aki éppen hamis márkás áruk után nyomoz.
Levette rólam a tekintetét, és nyelt egyet.
– Tessék, itt a táskája – mondta halkan.
Egy fekete hajtincs a szemébe hullott.

A táskámért nyúltam. Közben hozzáért a kezem az övéhez. Úgy éreztem, mintha

villám csapott volna belém, és hatalmas érzelemhullám öntött el.
Alaposabban megnéztem, és a halvány fényben észrevettem, hogy élénkzöld a
szeme, ugyanolyan, mint az enyém. Tehetetlenül nézett vissza rám.
A kitűzőjére néztem: kiderült róla, hogy Rose-nak hívják azt, aki ma este a rendelkezésemre áll.
Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de egy hang sem jött ki a torkomon. Olyan volt, mint egy
szörnyű rémálom, amelyben a tested nem engedelmeskedik az akaratodnak. Olyan sok
kérdést szerettem volna feltenni ennek a nőnek, de nem voltam rá képes.
Így ő kérdezett:
– Scarlett, te vagy az?
– Anya?
178
 27

Álltunk az üres moziban, és egymást néztük.

– Scarlett? – kérdezte újra. – Igazán te
vagy az? Tehetetlenül bólintottam.
– Nem… nem tudom elhinni. Az én kislányom.
Egyszerre csak nem bírtam tovább, és sírva fakadtam.

– Scarlett, még itt vagy? – hallottam Ursula hangját. – Ó, hát megvagy – sietve
közeledett felém. – Nem tudtuk, merre… mi a baj?
Ursula rám nézett, majd Rose-ra.
– Ursula, ő… – haboztam, mert valahogy rosszul hangzott. – Ő az… az… anyám.
– A te… de Sean azt mondta, hogy nem találtátok… ó, istenem! Úgy érted, hogy
most… most a moziban?
Bólintottam.
– De hát ez hihetetlen!
– Nem az – felelt anyám mindkettőnk nevében.
Egyelőre még nem tudtam rá úgy gondolni, mint az anyámra. Tehát úgy döntöttem,
hogy egyelőre még Rose-ként gondolok rá, ahogy a kitűzőjéről olvastam. Rose
ugyanolyan hitetlenkedőnek és tétovának látszott, mint amilyennek én éreztem magam.
– Nektek kettőtöknek biztosan nagyon sok mondanivalótok van. Talán…
– Nem, nem, Ursula – mondtam riadtan.
Most, hogy szemtől szemben álltam anyámmal, fogalmam sem volt, hogy mit akarok mondani neki.
– De… – mondta Ursula zavartan.
– Scarlett, úgy egy óra múlva végzek – mondta Rose gyengéden. – Talán
elmehetnénk… egy kávét meginni, vagy ilyesmi.
Újra bólintottam. Még mindig képtelen voltam rendesen beszélni vele.
– Van egy kis kávézó ebben az utcában, Kelly’s a neve. Ismered?
A fejemet ráztam.
– Én igen – mondta Ursula. – Majd megmutatom.
– Akkor nemsokára találkozunk? – kérdezte Rose, és kényszeredetten mosolyogni próbált.
Ismét csak bólintottam. Ursulának erővel meg kellett fordítania és ki kellett kísérnie a moziból,

mivel a lábam, sőt, ami azt illeti, az egész testem képtelenné vált az önálló működésre.
179
 – Ne is kérdezd! – mondta a döbbent Oscarnak, ahogy az utcára léptünk. – Mindjárt
elmondom. Gyerünk, erre megyünk.
Megragadta a kezem, és magával húzott az utcán az első pubba, ami az utunkba került.
– De ez nem egy kávézó! – mondtam gyenge hangon, amikor körülnéztem.
– Tudom, hogy nem az, de szükséged van egy erős italra, mielőtt találkoznál anyáddal.
– Kivel? – kérdezte Oscar csodálkozva. – De én azt hittem…
– Scarlett is, egészen tíz perccel ezelőttig. Gyerünk, előbb szerezzünk neki egy italt.
Odamegyek a bárpulthoz, te meg, Oscar, keress helyet nekünk.
Oscar körülnézett, majd a pub másik felébe ment, ahol megpillantott egy kis asztalt a
sarokban, három üres székkel.
– Ide üljünk – intett nekem.
Amikor nem mozdultam, visszajött értem, és gyengéden a helyes
irányba terelt. Leültünk az asztalnál, és vártunk Ursulára.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezte Oscar egy-két percnyi csendes üldögélést követően.
Ránéztem, ahogy ott ült az élénkzöld ingében és a bíborszín farmerében. Oscaron kívül
csak egy wimbledoni bíró viselheti ezt a színkombinációt, gondoltam csodálkozva. Egy férfi a
szomszédos asztaltól elismerő pillantásokat vetett felé, így nyilván hatásos volt.
– Beszélnék, Oscar, de igazán nem tudom, hogy mit
mondhatnék. Megérkezett Ursula az italokkal.
– Neked a szokásos, Oscar – mondta, egy energiaitalnak látszó koktélt helyezve el Oscar előtt.
Az ital a rikító díszesernyőkkel és a keverőpálcikákkal mintha még illett is volna Oscar öltözetéhez.
– És egy brandy neked, Scarlett.
– De én nem iszom brandyt – tiltakoztam.
– Ma este igen. Nagy megrázkódtatás ért. Tessék, hajtsd fel, jót fog tenni.
Kezdtem óvatosan kortyolgatni a brandyt, még mindig kábán, miközben Ursula
beavatta Oscart a moziban történtekbe.
– Hihetetlen! – hallottam Oscar hangját. – Mi lett volna, ha Sean nem hívott volna fel ma, és nem kért
volna meg, hogy látogassuk meg Scarlettet? Lehet, hogy soha nem futott volna össze vele!
– Tudom, és ha nem javasolta volna, hogy vigyük el moziba… Rossz még rágondolni is, nem?
Elegem lett abból, hogy a sűrű, édes italt kortyonként igyam, így felvettem a poharam,
hátrahajtottam a fejem, és két nagy húzással magamba döntöttem.
Oscar és Ursula abbahagyták a beszélgetést, és tátott szájjal bámultak rám.
– Basszus, kislány – mondta Oscar. – Ez igen!
– Túl kellett lenni rajta – mondtam reszelős hangon, miután a brandy végigmarta a torkom.
– Most jobb? – kérdezte Ursula pár másodperc múlva. – Itt vagy velünk újra?
180
 Bólintottam.
– Mit gondolsz, mit fogsz mondani édesanyádnak, amikor találkoztok?
– Fogalmam sincs – válaszoltam őszintén. – Nem ismerem őt és ő sem ismer engem.
Mi az ördögről fogunk beszélgetni?
Haboztam.
– Talán el sem kellene mennem.
– Biztos vagyok benne, hogy találtok valami közös témát – mondta Ursula, és gyengéden a
karomra tette a kezét. – Ó, mit nem adnék, ha még öt percet eltölthetnék a saját édesanyámmal.
Annyira el voltam foglalva magammal, hogy meg is feledkeztem Ursula és Sean anyjáról.
– Igen, igazad van. Hálásnak kellene lennem ezért a lehetőségért. De az a különbség,
Ursula, hogy a te anyád nem döntött úgy, hogy elhagy téged. A halál az egészen más.
– De akkor is a te anyád, Scarlett – most Oscaron volt a sor. – Elég sokat
panaszkodom a sajátomra, mert állandóan nyaggat, és beleavatkozik az életembe. De a
világ minden kincséért sem lennék hajlandó nélkülözni.
Bólintottam.
– Köszönöm a jó tanácsot, gyerekek. Persze, igazatok van, el kell mennem. Látnom
kell, hogy mi lesz, ha találkozunk. Végül is mi veszítenivalóm van?
Ursula és Oscar gyorsan felhajtották az italukat, és együtt eljöttünk a pubból.
Végigmentünk az utcán, míg egy kis kávézóhoz nem értünk, amelynek Kelly’s volt a
neve. Még nem volt teljesen lepukkant étterem, de abba az irányba haladt az élénk színű
műanyag székeivel és a lemosható abroszaival.
– Minden rendben? – kérdezte Ursula, amikor megálltunk az ajtónál. – Szeretnéd, ha
bemennénk, és veled maradnánk, amíg meg nem érkezik?
– Nem, köszönöm, jól vagyok. Így lesz időm egy kicsit gondolkozni azon, hogy mit is
mondjak neki. Ursula megölelt.
– Sok szerencsét, Scarlett! Remélem, jól fog menni.
Oscar hasonlóan tett.
– Ha kételyeid vannak felőle, nézd meg a cipőjét – okított teljes komolysággal. – Sokat
elmond valakiről az, hogy milyen lábbelit visel.
– Persze, Oscar, majd észben tartom. Köszönöm.
Kinyitottam a kávézó ajtaját, és a fejem fölött megszólalt egy csengő, amely az érkezésemet jelezte.
– Majd később felhívlak, és elmondom, hogy ment – ígértem.
– Igen, kérlek, mindenképp. Szorítunk neked – biztatott Ursula egy mosollyal. –
Minden porcikánkkal!
Egy utolsó ideges mosolyt vetettem rájuk, majd vettem egy mély lélegzetet, és beléptem a kávézóba.
181
Találtam magamnak egy asztalt a sarokban, az ablak mellett, és leültem.
Kötelességtudóan megjelent egy középkorú pincérnő barna overallban és csipkés, fehér kötényben.
– Jó estét! Mit hozhatok?
– Hm, egy csésze teát kérek tejjel, cukor nélkül. Nem, mégis cukorral kérem.
Még mindig úgy éreztem, hogy sokkos állapotban vagyok. Talán egy csésze édes tea
jobban segít, mint a brandy.
– Rendben… – mondta a pincérnő lassan, és közben alaposan megnézett. – Még valamit?
– Nem, egyelőre nem, köszönöm… Ó, ha sovány tej van, akkor azt kérnék a teába. Köszönöm.
– Sovány tej – a pincérnő jegyzetelt. – Hát persze, megnézem. Azonnal jövök.
Visszament a pulthoz, és röviden beszélt egy férfival, akiről feltételeztem, hogy a szakács lehet,
mert nagy, fehér kötényt viselt. Nos, legalábbis eredetileg valószínűleg fehér volt a pecsétek alatt.
Hátradőltem, és lopva végignéztem a többi vacsoravendégen.
Fura társaság volt. A fiatalok, akik az egyik asztalnál időztek, nyilvánvalóan azért voltak ott, hogy
ellássák a szervezetüket a szokásos ötféle ételcsoporttal, vagyis a sült krumplival, a koffeinnel, a
ketchuppel, a sóval és a cukorral. A többi vacsoravendég valamivel idősebb volt, de nyilvánvalóan ők is
úgy érezték, hogy nem teljes a nap valamilyen gyorsétel nélkül. És voltak néhányan, akik kilógtak a
sorból, akik hozzám hasonlóan egy csésze teát szürcsölgettek. A magányosak elég elkeseredettnek és
szomorúnak látszottak, és reméltem, hogy én kivétel vagyok.
A piszkos fehér falakat régi fekete-fehér fotók borították. Az egyik hozzám közel esőre pillantottam,
és azonnal felismertem, hogy Cary Grant csinos arca mosolyog le rám. Aztán rájöttem, hogy minden
fényképen egy-egy filmcsillag látható. Marilyn Monroe és Charlie Chaplin, Clark Gable, Rita Hayworth
és még kicsoda társaságában? Hunyorítottam, hogy lássam a helyiség túloldalán levő képet. Á, igen,
Ginger Rogers, Fred Astaire és Gene Kelly. Talán róla kapta a nevét a kávézó?
Felvettem az étlapot a kockás műanyag abroszról, és lazán átlapoztam. Minden
fogásról, amelyet kínáltak, mellékeltek egy fotót. Biztos azért, hogy ne kelljen azzal
kínlódni, hogy elolvassuk az étel egysoros leírását. És mindennek izgalmas, hollywoodi
ihletésű neve volt, hogy még nagyobb kedvünk támadjon azt rendelni.
Vajon ezért ismeri anyám ezt a helyet, mert annyi minden a mozival kapcsolatos itt?
Letettem az étlapot, mert közben a pincérnő kihozta a teát az asztalomhoz. Imponált, hogy kannában
szolgálta fel, nem csak egy töredezett peremű csészében és csészealjon, ahogy félig-meddig vártam.
– Kér még valamit? – kérdezte a pincérnő reménykedve. – Láttam, hogy az étlapot nézegette.
– Nem, egyelőre nem, köszönöm. Talán később – tettem hozzá, amikor csalódott arcot
vágott. – Találkozóm van valakivel.
– Rendicsek – mondta, miközben elment. – Nemsokára visszajövök.
Elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon. Úgy éreztem, hogy lennie kellene nálam egy szál
182
vörös rózsának vagy egy könyvből kilógó valaminek, hogy az, akivel találkozom, tudja, ki vagyok. De
Rose már tudja, hogy nézek ki, nem? Igazából az ő fiatalabb változata vagyok.
Arra gondoltam, ami alig egy félórája a moziban történt. Mennyi volt az esélye, hogy megtörténjen?
– töprengtem. Egész idő alatt, míg Londonban és Párizsban keresgéltük anyát, ő itt volt,
Notting Hillben.
Sean! Ó, istenem, el kell neki mondanom, annyira izgatott lesz, és ez jó ürügy lenne arra, hogy
újra beszéljek vele. Felhívom, még akkor is, ha New Yorkban van. Hm, vajon hány óra lehet ott?
– Helló, Scarlett!
Felnéztem, és megpillantottam Rose-t az asztal túlsó oldalán.
– Leülhetek? – kérdezte.
– Igen, persze.
Néztem, ahogy leveti az esőkabátját, gondosan a szék támlájára teszi, majd lesimítja a
szoknyáját, mielőtt leülne. Úgy helyezkedett el, hogy a térde összeért, és enyhén egyik
oldalra hajló lábát keresztbe tette.
Nagyon elegáns látványt nyújtott. Észrevettem, hogy átöltözött, és már nem a mozis egyenruhája van
rajta. Most zöld, szűk szoknyát, fehér inget és hozzá illő halványzöld kardigánt viselt. A haja, amely
előbb szoros kontyba volt fogva, most megfésülve és kiengedve hullott karcsú vállára.
Felbukkant a pincérnő.
– Helló, Rose – mondta. – A
szokásosat? Rose bólintott.
– Igen, kérlek, Greta. Te kérsz valamit,
Scarlett? A fejemet ráztam.
– Nem, most semmit, köszönöm.
Az igazság az, hogy elég furcsán éreztem magam. Mintha a rosszullét, a rossz előérzet és a
kíváncsiság egyszerre égetett volna lyukat a bensőmbe, és kezdtem egy kicsit szédülni tőle.
– Azt hiszem – kezdte Rose, amikor Greta eltűnt –, még mindig ugyanolyan sokkos
állapotban vagy te is, mint én.
Bólintottam.
– Amikor szaladtál felém a táskádért, már tudtam. Nem tudom, honnan, de…
Újra bólintottam. Elég ostobának tűnt, de nem tudtam, mit mondjak neki.
– Régóta ott dolgozol? – kérdeztem.
Azonnal ostobának éreztem magam. Ez egyértelműen nem
tartozott azok közé a dolgok közé, amelyekre mindenáron választ kell kapnom.
– Nem, nem túl régen. Csak ideiglenes, míg nem találok valami jobbat.
– Ó!
183
 – Nos, mi a helyzet veled, Scarlett? Te mivel foglalkozol?
– Apámmal együtt dolgozom – böktem ki gondolkodás nélkül. – A saját
vállalkozásunkban. Rose néhány pillanatig rám bámult.
– Az jó – mondta enyhén elpirulva. – Hogy van apád?
– Jól van.
Istenem, gondolkoznom kell, mielőtt beszélek! Egyik pillanatban nem tudom, hogy mit
mondjak, a másikban meg apáról fecsegek.
– Örömmel hallom. A vállalkozásnak, amelyet említettél, van esetleg valami köze a
pattogatott kukoricához?
– Igen, miért?
– Apád mindig arról beszélt, hogy saját vállalkozásba kezd, már akkor, amikor
megismertem. Örülök, hogy végül megtette. Te vele dolgozol?
– Igen, társak vagyunk. Apának van nagyobb részesedése, de mindkettőnknek van
beleszólása abba, hogy mi történik a vállalkozással.
– Jó. Így is kell.
Greta ismét megjelent az asztalunknál.
– Szeretne valamelyikőtök enni valamit? – kérdezte, miután egy bögre kávét tett le Rose elé.
– Ami azt illeti, elég éhes vagyok – felelte Rose. – És te, Scarlett?
– Én is.
Újra kézbe vettem az étlapot. Valami édeshez volt kedvem. A brandy és a cukros tea
mind nem volt elég ahhoz, hogy elmulassza a reszketésemet.
– Egy forró almás pitét kérek.
– Tejszínnel vagy fagylalttal? – kérdezte Greta.
– Fagylalttal kérem, de csak ha van vanília. És kérhetném mellé, nem pedig a tetejére?
Különben azonnal elolvad – magyaráztam Rose-nak, aki érdeklődve nézett rám. – De ha
nincs vaníliafagylalt – mondtam újra Gretához fordulva –, akkor inkább tejszínnel, de
csak ha friss a tejszín, nem olyan flakonos.
– Rendben – mondta Greta egyik szemöldökét felvonva. – Almás pite vaníliafagylalttal,
de ha nincs vanília, akkor tejszínnel, így van?
– Igen, de csak ha friss a tejszín.
– És mellé, nem rá?
– A fagylaltot igen.
– És a tejszínt?
– Az mehet a pitére, de csak ha friss.
– Mi? A pite?
184
 – Nem, a tejszín.
– Jó… – mondta Greta lassan, a homlokát dörzsölve. – Mi van akkor, ha nincs se
vaníliafagyink, se friss tejszínünk?
– Akkor lekváros fánkot kérek.
Greta Rose-ra nézett, akit szemmel láthatólag nagyon szórakoztatott a rendelési technikám.
– Azt kérem, amit ő kért – mondta mosolyogva.
Greta felsóhajtott, és indult vissza a konyhába.

– Harry és Sally, ugye? – kérdezte Rose. – Ahogy a

pitét rendelted. Bólintottam.
– Sally pontosan tudja, hogy mit akar, és azt akarja, hogy jól értsék. Így ha ételt rendelek, az olyan,
amilyen én vagyok. Különben tetszett a válasz, az „azt kérem, amit ő kért”. Ez is a filmből van.
Rose mosolygott.
– Igen, tudom. Azért mondtam.
– Jaj, bocsánat! – pirultam el. – Nem vettem észre, hogy szándékos volt.
– Tehát szereted a filmeket? – kérdezte Rose az érdeklődéstől csillogó zöld szemmel.
– Igen, imádom.
– Én is.
– Tudom. Mondta apa.
Behunytam a szemem. Puff neki!
Rose meglepettnek tűnt.
– Tom mesélt neked rólam? Nem gondoltam volna.
– Csak mostanában. Előtte semmit sem mondott.
– Mi történt mostanában, amitől elkezdett rólam beszélni? – kérdezte Rose az ajkát
csücsörítve. – Sajnálom, semmi közöm hozzá, ne mondd el, ha nem akarod.
Vállat vontam.
– Rendben van. Ne aggódj.
Azon gondolkoztam, elmondjam-e neki az igazi okát annak, hogy Londonba jöttem. De
egyelőre úgy döntöttem, hogy nem teszem.
– Miért mentél el? – kérdeztem hirtelen.
Fogalmam sem volt, honnan jött a kérdés. Az biztos, hogy nem kért engedélyt az
agyamtól, mielőtt kibuggyant volna belőlem.
Rose mélyen felsóhajtott.
– Tudtam, hogy egy nap majd felteszed nekem ezt a kérdést, Scarlett. És mindig
tudtam, hogy nem leszek képes megfelelő választ adni rá.
Az ablak felé fordultam, és néztem a vánszorgó forgalmat. Gondolhattam volna, hogy nem tudok meg
185
tőle semmit.
– Rendes fiatal nő lett belőled – folytatta Rose. – Apád tisztességesen nevelt fel
egyedül. – Egy pillanatra elgondolkodott.
– Feltételezem, hogy egyedül volt… Vagy újranősült?
A fejemet ráztam, miközben kifelé bámultam az ablakon.
– Nem, nem nősült újra. Apa egymagában csinált mindent. Ő volt az, aki gondoskodott rólam.
Egy pillanatra apára gondoltam. Próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy mit érezne, ha
tudná, hogy most hol vagyok. Aztán visszafordultam Rose-hoz.
– Ő etetett, játszott velem és pelenkázott. Hallgatta, ahogy olvasok, és segített
felkészülni a vizsgáimra. Még a jelmezeimet is ő készítette az iskolai szerepekre, bár
kézzel kellett megvarrnia mindent, mert nem tudott a varrógépen dolgozni. Apa hagyta,
hogy kisírjam magam a vállán, amikor az első barátom elhagyott, és ő jött velem
megvenni az első melltartómat. Igen, apa mindig mellettem volt… te pedig nem.
Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjam. Miközben kiadtam mindezt magamból, a
szívem olyan gyorsan kezdett verni, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban
kirobbanhat a mellkasomból, hogy az asztalon kössön ki előttem.
– Sajnálom, Scarlett – mondta Rose, akit úgy tűnt, megrázott a kitörésem. – Ha ez
vigasztal egy kicsit, soha nem szűntem meg rád gondolni.
– Tudod mit? Nem vigasztal.
Rose lenézett az abroszra, míg én újból az ablakon bámultam kifelé. Ezúttal nem is
láttam a közlekedési lámpáknál megálló autókat. Elkezdett esni, és a vizes üveg
kaleidoszkópszerűen összemosódott színes fényeket vetített elém.
– Nos? – kérdeztem pár másodperc múlva újra felé fordulva. – Hol voltál, mialatt mindez történt?
Megindult az áradat, kinyílt a gondolataim, érzéseim és kérdéseim zsilipje, amelyeket több mint
húsz éven át magamba zártam. És nehéz lesz megzabolázni ezt a sebes folyót.
– Londonban éltél? Vagy New Yorkban? Vagy
Párizsban? Rose zavartnak tűnt.
– Honnan tudod, hogy hol éltem?
– Én… nem tudom. Csak találgattam.
– Scarlett, ez egy nagyon-nagyon hosszú mese.
– Nos, előttünk az este, hacsak nincs jobb dolgod.
Provokatívan a szemébe néztem az asztal fölött.

– Nem, nincs jobb dolgom.

– Ráadásul itt a bónusz – mondtam a háta mögé nézve.
– Igen? – kérdezte Rose ismét zavartan.
186
 – Igen. Úgy tűnik, hogy az almás pite segít átvészelnünk a hosszú mesédet –
mondtam, miközben Greta két nagy adag, tejszínhabbal borított almás pitét tett elénk az
asztalra. Volt egykanálnyi vaníliafagyi is mindkét tányéron.
– Nos, ha Gretának sikerült megbirkóznia a rendelésünkkel, akkor biztos vagyok benne, hogy te

is el tudod mondani, pontosan miért is szöktél meg előlünk oly sok évvel ezelőtt. Ugye, Rose?
187
 28

Mire Rose elmesélte, hogy mit csinált az elmúlt húsz évben, a fagylaltja mind megolvadt
anélkül is, hogy a forró almás pite segített volna benne.
A csodálatos, izgalmas élet helyett, amelyet anyámnak elképzeltem, tudván, hogy a
divatszakmában dolgozott, és Londonban, New Yorkban meg Párizsban élt, úgy tűnt, hogy
azzal töltötte az életét, hogy egyik katasztrofális kapcsolatból a másikba sodródott. A férfiak
voltak azok anyám életében, akik miatt körbejárta a világot, nem pedig a karrierje.
– Szóval, Scarlett, az életem meglehetősen hullámvasútszerű volt. Egyik pillanatban fent voltam, és
álomszerű kapcsolatban éltem egy gazdag férfi oldalán, sikeres állásban, aztán amikor minden
elromlott, a kétségbeesés mélységeibe zuhantam anyagi gondokkal, míg újra talpra nem álltam. Attól
tartok, most is egy ilyen hullámvölgyben vagyok, ezért vállaltam el ezt a munkát a moziban.
– De legalább izgalmas életed volt. Nem volt unalmas, ugye?
Rose keserűen felnevetett.
– Nem, az biztos, hogy nem. De ha visszamehetnék az időben… Vajon hogyan
döntenék, ugyanígy csinálnám? Ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
– Hogy érted azt, hogy ha visszamehetnél az időben? Azt akarod mondani, hogy nem
hagytál volna el minket, ha már akkor tudtad volna, amit most tudsz?
Rose a fejét rázta.
– Erre nem tudok válaszolni, Scarlett. Akkor minden más volt. Apád valószínűleg
egészen más ember, mint az a Tom, akit én ismertem.
– Ezt hogy érted?
Rose az üres asztal fölött rám nézett. Greta már rég elvitte a tányérjainkat – már csak
két üres csésze maradt, és a kávézó is kihalt. Azt hiszem, Greta és Charlie – a fehér
kötényes férfi – reménykedtek abban, hogy már bezárhatnak éjszakára.
– Scarlett, valóban itt akarsz ülni és hallgatni, ahogy apádat kritizálom? Ezt nem hiszem, mert
egyértelmű, hogy nem értenél egyet velem, és akkor csak vitatkoznánk, azt meg nem szeretném.
– Ígérem, hogy nem fogok semmit felhozni apa védelmére. Csak ülök, és hallgatom a
te verziódat. Igazából semmi mást nem akarok, mint megérteni, hogy miért mentél el.
Rose körülnézett az üres kávézóban.
– Akkor talán máshol kellene folytatnunk. Azt hiszem, már csak arra várnak, hogy távozzunk.
– Rendben – egyeztem bele. – De elmondod nekem az egészet, ugye? Legalább ennyivel tartozol
188
nekem.
Rose bólintott.
– Igen, elmondom.
Felálltunk, és kiegyenlítettük a számlát. Ragaszkodtam hozzá, hogy felezzünk, bár
Rose akarta fizetni az egészet.
Még mindig nem tudtam másként nevezni, mint Rose-nak. Túl fájdalmas volt úgy
gondolni rá, mint anyára.
– Hova menjünk? – kérdezte Rose, amikor már a járdán álltunk. – A lakásom csak
néhány metrómegállónyira van innen.
– Menjünk hozzám – mondtam. – Itt van a szomszédos utcában, és úgy tűnik, csitult
az eső, nem fogunk elázni.
Csendben gyalogoltunk el a Lansdowne Roadra. Néha egyikünk tett valami megjegyzést az
időjárásra vagy valamelyik tárgyra a kirakatokban, amelyek mellett elhaladtunk. Amikor
letértem a Portobello Roadról a házam irányába, Rose újból megszólalt.
– Itt laksz? Vagy sokkal többet hoz a konyhára a popcornüzlet, mint gondoltam, vagy
van egy gazdag férfi a tarsolyodban.
– Attól tartok, egyik sem.
Ez nem volt teljesen igaz. David elég jómódú, de nem ő az oka annak, hogy itt lakom.
– Ez a barátaimé, éppen nincsenek itthon és én vigyázok rá – magyaráztam, az
egyszerűbb változat mellett döntve.
Amikor megérkeztünk, észrevettem, hogy Sean előszobájában ég a villany, és egy
pillanatra reménykedni kezdtem. De aztán eszembe jutott, hogy minden este ég a villany,
amióta visszatértünk Párizsból. Biztos időzítőre kapcsolt éjszakai lámpája van.
Kinyitottam az ajtót, majd odarohantam Hékáshoz, hogy kikapcsoljam.
– Te jó ég, ez nagyon szép! – ámuldozott Rose, körbenézve az előszobában. –
Megfogtad az isten lábát! Mennyi ideig maradsz itt?
– Néhány hétig – mondtam, miközben megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mióta is
vagyok itt. Te jó ég, már a fele idő eltelt.
– Kávét? – kérdeztem a konyhából. – Vagy valami erősebbet?
– A kávé jó lesz. De te nyugodtan…
– Nem, én is kávét kérek.
Még mindig nem sikerült leöblítenem a brandy utóízét.
– Nos? – kérdeztem, amikor elkészült a kávé, és leültünk a szalonban az egyik barna
kanapéra. – Hallgatlak.
Rose belekortyolt a kávéjába, majd óvatosan letette az asztalra, az üvegből készült poháralátétre.
189
 Hátradőlt, és rám nézve beszélni kezdett:
– Scarlett, az apád és én kezdettől fogva túl sok mindenben különböztünk. Ő nyugodt
természetű és okos, míg én élénkebb, és… talán úgy mondhatnánk, hogy impulzívabb –
egy pillanatra elgondolkodott. – Amíg udvarolt, addig minden rendben volt: a
különbözőségünk tette frissé és izgalmassá a kapcsolatunkat. És apád nagyon jól nézett
ki akkoriban, Scarlett. Mindig is azt gondoltam, hogy van benne valami Harrison Fordból.
Önkéntelenül is elmosolyodtam a gondolatra.
– A nyolcvanas évek elején Harrison Fordot nagyon jóképűnek tartották – magyarázta
Rose. – Az volt a Csillagok háborúja-őrület csúcspontja.
Bólintottam.
– Igen, tudom.
De még mindig nem tudtam apámat bárki másnak, mint apának elképzelni. Indiana
Jonest sem juttatta eszembe.
– Mindenesetre végül összeházasodtunk. Kezdetben minden rendben ment. Minden
ugyanolyan volt, mint a házasságunk előtt – leszámítva, hogy attól kezdve a számlák és a
jelzálogkölcsön miatt is kellett aggódni, amit apád sokkal komolyabban vett, mint én. És hogy
igazságos legyek vele szemben, jó is, hogy valaki komolyan vette. Tom mindig is azt akarta, hogy
tegyünk félre pénzt a nehezebb napokra, meg ilyesmi. Én meg azt akartam, hogy járjunk el
szórakozni, és úgy éljünk továbbra is, mint azelőtt, hogy összeházasodtunk volna. Élvezni akartam
az életet, amíg még fiatal voltam. Ez, mint gondolhatod, számos vita forrása lett.
Bólintottam. Ez egybevágott azzal a kevéssel, amit apa elmondott nekem.
– De bármilyen vitánk is volt a pénz miatt, akkor is nagyon szerettük egymást, ezt
tudnod kell, Scarlett.
Szünetet tartott, és ismét elgondolkozott.
– Úgy egy évvel azután, hogy összeházasodtunk, teherbe estem veled. Ettől Tom még
az addiginál is takarékosabb lett. Félre kellett tennünk pénzt arra az időre, ha már nem
dolgozhatom, a pelenkákra, a kiságyra és a babakocsira. Semmit sem vehettem meg
anélkül, hogy apádnak be ne számoljak arról, miért vettem meg, miért költöttem rá.
Minden pennyvel el kellett számolnom. És ez az őrületbe kergetett, Scarlett.
Ezért nem hibáztathattam, engem is az őrületbe kergetett volna. David is elég nehéz
eset, de legalább megvan a saját jövedelmem.
– De aztán jöttél te, és egy időre minden megváltozott. Valósággal megittasultam tőled,
azt hiszem, így lehet a legjobban leírni. Te voltál a legfontosabb az életemben, hidd el.
– És mi változott?
Meg kellett kérdeznem, bár mindaddig csendben hallgattam.
190
 Rose a fejét rázta.
– Igazán nem tudom biztosan. Most úgy gondolom, hogy szülés utáni depresszióba estem.
Tudnod kell, hogy akkoriban nem ismerték fel olyan jól minden formáját, mint manapság.
Igen, hallottunk a baby bluesról, és kétségtelenül meg is tudták volna állapítani, ha egész nap
csak ülök otthon és zokogok. Amióta van az internet, sokat olvastam erről. Nem mentegetni
akarom magam, Scarlett, ugyanakkor nem vállalhatom a teljes felelősséget sem.
– Miért? Mi történt veled? Miért lettél annyira más, mint azok az anyák, akik együtt
akartak maradni a babájukkal?
Mindezen kérdéseket ugyanolyan távolságtartó hangon tettem fel. Mintha egy újságíró lettem
volna, aki interjút készít Rose-zal egy olyan történetről, amelynek semmi köze hozzám. Csak így
tudtam megbirkózni vele, hogy annyira távol tartottam magamtól, amennyire csak tudtam.
Rose lenézett az ölében összekulcsolt kezére.
– Az érzelmeim az ellenkező irányba csaptak át. Nem sírtam vagy zokogtam végeérhetetlenül –
éppen ellenkezőleg. Olyan boldog voltam, hogy anya lettem, hogy el akartam menni valahova,
hogy megünnepeljem. Azt hiszem, egyik részem ragaszkodott ahhoz, hogy még mindig én
vagyok, és nem csupán valakinek az anyja – felnézett rám. – Majd meglátod, amikor te is anya
leszel, Scarlett. Akkor majd tudni fogod, hogy miről beszélek. Először, amikor a kórházba mész,
Mrs. O’Brien vagy, aztán az O’Brien baba anyukája, aztán hirtelen mindenki mint Scarlett anyukája
beszél rólad. Kezded elveszíteni az egyéniségedet, és senki sem szólít már a saját neveden.
– És ezért hagytál el minket?
Mindeddig nem igazán imponáltak anyám gyenge kifogásai. Biztos voltam benne, hogy
az igazat mondja, de valahogy nem állt össze a kép. Valami még hiányzott.
– Részben, de attól tartok, hogy van még más is, amit el kell
mondanom. Rose úgy nézett rám, mintha fontolgatna valamit.
– Azt mondtad, hogy mindent el fogsz mondani – nógattam.
– Igen, azt mondtam. Igazad van – mély lélegzetet vett. – Nos, ezek az érzelmek egyre erősebbek
lettek, míg végül egy nagy csapdának éltem meg az életemet. Ha még nem élted át ezt, Scarlett, akkor
nem tudom elmagyarázni, hogy ez milyen borzalmas érzés. Néha úgy voltam vele, hogy nem kapok
levegőt, mintha fojtogatnának. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy egy időre elmeneküljek.
Ezt az érzést meg tudom érteni.
– Akkoriban számomra az volt az egyetlen módja a menekülésnek, ha moziba mentem. A vicces a
dologban az, hogy apáddal egy moziban ismerkedtünk meg, és valaha imádtunk együtt moziba járni. De
amikor ez történt, akkor apád megváltozott, és nem akart már velem jönni, bár sikerült bébiszittert
találnunk. Azt mondta, hogy teletömöm a fejem butaságokkal, és hogy a filmek tesznek engem
boldogtalanná, nem más. Az volt a véleménye, hogy valótlan elképzeléseim lesznek tőle az életről.
191
 Ez is ismerősen hangzik.
– Egy nap mindennek vége lett. Kilopóztam a moziba egy délutáni előadásra, míg apád munkában volt.
Sajnos aznap korán jött haza, és az egyik szomszédunkkal talált téged. Valósággal megőrült, amikor
hazaértem. Azt mondta, hogy elhanyagollak, és hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy az anyád legyek.

Rose szünetet tartott, és újabb mély lélegzetet vett. Nyilvánvalóan nem volt könnyű
elmondania ezt a történetet.
– Azt mondta, hogy ha szerintem annyival jobb az élet a filmekben, hogy állandóan azt
akarom nézni, akkor talán jobb, ha elmegyek, és élem az életem valamelyik filmben.
Visszatartottam a lélegzetem. Nem, apa nem mondana ilyet, ugye?
– Aztán mintha megnyugodott volna egy kicsit. Azt javasolta, hogy menjek el egy időre, hogy
kitisztuljon a fejem, és hogy átgondoljam, igazából mit is akarok az élettől. Azt hiszem, úgy gondolta,
hogy a távol töltött idő egyszer s mindenkorra kisöpri a fejemből azt, amit ő butaságnak nevezett.
– És így történt? – kérdeztem, bár már tudtam a választ.
– Azt hiszem, erre már tudod a választ, Scarlett.
– De hogy voltál képes így elhagyni engem? Alig pár hónapos voltam, az isten szerelmére!
Tudtam, hogy enyhén képmutató vagyok, tekintve a jelen helyzetemet. De ez más. Én
csak Davidet hagytam ott Stratfordban, ő viszont a férjét és a féléves kisbabáját.
– Először nem akartam elmenni. Azt hittem, apád úgy gondolja, hogy vigyelek
magammal téged is, de ragaszkodott hozzá, hogy vele maradj. Olyan nagyon szeretett
téged, tudtam, hogy a gondolatát sem viselné el, hogy elveszítsen. Ráadásul, azt
hiszem, be is akarta biztosítani magát veled, hogy tényleg visszajöjjek.
– De te soha nem tértél vissza?
– Nem, soha. De hinned kell nekem, Scarlett. Akkoriban nem gondoltam, hogy mindez
örökre szól. Úgy gondoltam rá, hogy egy kis szabadságra megyek tőletek, hogy
elrendezzem magamban a dolgokat. Ahogy már mondtam, nem láttam tisztán. Igazán
azt hittem, hogy jobb emberként és jobb anyaként fogok visszatérni.
– És aztán mi történt? – kérdeztem. Nem hatottak meg a kifogásai. – Mi volt olyan
nagyszerű, hogy megfeledkeztél rólunk?
– Soha nem feledkeztem meg rólad, Scarlett. Soha.
Csak néztem rá, a válaszra várva.
– Megismerkedtem valaki mással – mondta halkan.
– Ennyi? – törtem ki, és talpra ugrottam. – Megismerkedtél valakivel! Örökre elhagytad
a családod, mert leszólított valami pasi egy bárban!
– Nem, nem így történt, Scarlett. Kérlek, ülj le, jó? – Rose kinyújtott kézzel a heverőre
mutatott. – Próbálom elmagyarázni.
192
 Duzzogva ültem vissza.
– Azt mondtad, hogy mindent tudni akarsz – nyugtatott Rose gyengéden.
– Akkor folytasd – mondtam, és karba font kézzel hátradőltem a heverőn. – Magyarázd el.
Rose kortyolt egyet a kávéjából, mielőtt folytatta volna, mintha ez a kis késlekedés időt
adna nekem, hogy megnyugodjak.
– Találkoztam egy férfival – kezdte újra –, de nem egy bárban, hanem furamód egy
moziban. Egyedül volt és én is. Annyira különbözött apádtól, tulajdonképpen mindenben
az ellentéte volt – Rose elmerült az emlékeiben, miközben beszélt. – Kezdetben semmi
sem történt, csak barátok voltunk. De aztán nyilvánvalóvá vált, hogy mindketten többet
akarunk ettől a kapcsolattól, és akkor bekövetkezett az elkerülhetetlen.
Ez nem tetszett. Túlságosan ismerősen hangzott.
– Külföldön élt, egészen pontosan Franciaország déli partján. Arra kért, hogy menjek oda,
és éljek együtt vele, és én beleegyeztem. Úgy tűnt, ő a tökéletes lelki társam… – Rose
előbukkant a révületből. – Scarlett, ismerned kell azt az érzést, amikor egy különleges
emberrel találkozol. Csodálatosan érzed magad a társaságában. Ha nem vagy vele, akkor
szenvedsz és magányos vagy. Egy idő után ezek az érzések annyira intenzívvé válnak, hogy
egyszerűen nem tudod elképzelni, hogy a másik ne legyen része az életednek.
Tudtam, hogy ez mit jelent.
– Így a könnyebbik utat választottam. Elhagytam az országot, anélkül, hogy bárkivel is
tudattam volna.
– És mi volt a helyzet apával és velem? – kérdeztem újra feszülten.
– Írtam egy levelet apádnak néhány hét múlva, amelyben elmondtam, hogy hol vagyok
és mit csinálok. Tudattam vele azt is, hogy visszamegyek érted, amint megállapodtunk
Jacques-kal Franciaországban.
– De…
– Tudom, nem jöttem vissza. Legalábbis nem azonnal. Hat hónap múlva tértem vissza
Angliába. Jacques dobott egy másik nőért. Ez volt az első alkalom, amikor lecseréltek egy
fiatalabbra. Próbáltam boldogulni Franciaországban, de alig beszéltem a nyelvet, így eléggé
behatároltak voltak az álláslehetőségeim. Újra haza kellett jönnöm. Egy időre egy bárban
vállaltam munkát, szerencsére ez a szakma azóta is számos nehéz időszakon átsegített.
De a munkaidő nem volt alkalmas arra, hogy egy kisgyereket neveljek mellette, így megígértem
magamnak, hogy amint rendbe hozom az életemet, felkereslek téged és Tomot. Nem vártam, hogy
visszafogadjon vagy ilyesmi, de nagyon szerettelek volna látni. És tudtam, hogy ha jó állásom és szép
lakásom van, akkor van rá esélyem, hogy a gondjaimra bízzanak, vagy legalább rendszeresen lássalak.
– Aztán mi történt?
193
 – Soha nem hoztam rendbe az életemet. Vagyis igen, de ismét csak egy férfi által. Egy
újabb gazdag férfi volt, ezúttal Londonban élt. Scarlett, akkoriban egy borzalmas kis
garzonban éltem. Ebben a kapcsolatban kiutat láttam, és megragadtam a lehetőséget.
– A családod rovására – mondtam érzéketlenül.
Rose szomorúan bólintott.
– Egyik férfi sem vágyott arra, hogy gyerek legyen körülötte, különösen a másé nem. Tehát mire
az a kapcsolat is csődbe ment, mint ahogy végül az összes többi is, te már úgy kétéves lehettél.
– Akkor költöztünk Stratfordba, amikor kétéves voltam.
– Ó, tehát oda mentetek? Próbáltam megtudni, hogy hova kerültél, de senki sem volt
hajlandó megmondani. Tom családja nem állt szóba velem, amikor próbáltam
kapcsolatba lépni veletek. Igazából nem hibáztathatom őket érte.
Ehhez nem volt hozzáfűznivalóm.
– Tehát nem maradt más választásom, mint tovább élni a saját életemet. De hinned
kell nekem, soha nem akartam, hogy így történjen. Soha nem akartalak elhagyni téged.
Mindig is azt hittem, hogy vissza tudok menni érted. És tudnod kell, Scarlett, hogy mindig
gondoltam rád és arra, hogy vajon mit csinálsz most, különösen a születésnapjaidon.
– Mikor van? – tettem fel a vizsgakérdést.
– Természetesen március 19-én.
Jól mondta. Felálltam, és elkezdtem fel s alá járkálni a szobában. Nem fért a fejembe ez az egész. Azon az
estén nemcsak hogy rég elvesztett anyámmal találkoztam egy mozi zenekari árkában, de azt

is megtudtam, hogy miért hagyott el majdnem huszonhárom és fél évvel ezelőtt. És ami
döbbenet: majdnem ugyanaz volt az oka, amiért apám arra biztatta a vőlegényemet,
hogy engedjen el egy hónapra.
Miért kockáztatná, hogy újra megtörténjen ugyanaz?
– Tudom, hogy ez az egész nagyon megrázó számodra, Scarlett – mondta Rose, és felállt.
Odalépett hozzám. – Hidd el, számomra is elég megrázó volt, hogy újra találkoztunk.
Egy borzalmas pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarna ölelni, így gyorsan elhátráltam tőle.
– Nekem… egy kis időre van szükségem, hogy gondolkozzam ezen, Rose... vagyis a… vagyis…
– Rendben van, Scarlett. Megértem, hát persze. Talán jobb lenne, ha most elmennék.
Bólintottam.
Rose felvett egy jegyzettömböt az asztalról.
– Van egy tollad? Leírom neked a telefonszámomat. Ha valamikor fel akarsz hívni,
amikor már átgondoltad ezt az egészet.
– Hm, azt hiszem, van egy az előszobában.
Rose megtalálta a tollat, és visszajött a szobába, hogy leírja a telefonszámát. Aztán a jegyzettömböt és
194
a tollat letette elém a dohányzóasztalra.
– Itt az otthoni és a mobilszámom is. Hívj fel bármikor, ha akarsz még
beszélgetni. Ismét bólintottam.
Rose vette a táskáját és a kabátját.
– Nos, viszlát, Scarlett. Remélem, hamarosan hallok majd felőled.
– Igen… viszlát… ööö…
– Rendben van, nem bánom, ha Rose-nak szólítasz. Valaha Rosie voltam, de azt
hiszem, a Rose jobban illik hozzám. Rosie az az ember, aki voltam, nem, aki vagyok.
– Igen, viszlát… Rose – ismételtem, és még mindig nem tudtam, hogyan viszonyuljak
hozzá. Túl sok volt ez egyszerre, kóválygott tőle a fejem.
Rose egy utolsó pillantást vetett rám, aztán újra elmosolyodott, mielőtt kilépett volna a szalonból az
előszobába. Hallottam, ahogy a cipősarka kopog a kőpadlón, és aztán becsukódott mögötte az ajtó.
Az volt a furcsa, hogy ugyanúgy szólt, mint az én cipőm, amikor korábban átmentem
vele az előszobán.
És hogy miért?
Akkor jöttem rá, hogy Rose pont ugyanolyan cipőt viselt, mint én.
195
 29

Azon az éjszakán alig aludtam valamit. Igazán nem volt meglepő azok után, ami történt.
Szinte azonnal felhívtam Ursulát, ahogy Rose elment, és röviden elmeséltem neki, hogy mi
történt. Nem volt kedvem beszélni senkivel, de tudtam, hogy ha nem hívom fel, akkor ők
fognak keresni. Így gyorsan lerendeztem ezt a telefont, aztán visszavonultam gondolkozni.
Olyan sok minden volt még, amit nem értettem.
Tehát már legalább tudom az okát annak, hogy az anyám miért ment el. Nem értem meg
teljesen, de többet tudok, mint valaha. De apám viselkedése volt az, amit a legkevésbé értettem.
Ha már elveszítette anyámat oly sok évvel ezelőtt, akkor miért biztatja Davidet arra, hogy
ugyanazt tegye velem? Valóban azt gondolja, hogy kétszer nem üt be ugyanoda a mennykő?
Csak forgolódtam az ágyban, és a következő cselekedetem lehetséges következményein gondolkoztam.
Először is el kellett döntenem, hogy akarom-e újra látni Rose-t. Erre a kérdésre egy azonnali igennel feleltem.
Még oly sok kérdésre vártam választ, hogy egyelőre nem tudtam búcsút inteni neki. Bár nem hiszem, hogy
valaha barátnők leszünk, mint sokszor az anyák és lányaik lenni szoktak. De a hibái
ellenére szimpatikusnak tűnt, és több időt akartam vele tölteni, hogy jobban megismerjem. Valamikor
majd beszélnem kell erről az apámmal. De nem tudtam, hogy fog reagálni, ha beszélek
neki Rose-ról. Mi lesz, ha megpróbál megakadályozni abban, hogy találkozzunk?
Apám valójában nem tudott semmiben megakadályozni, és ezt tudtam. Végül is felnőtt
ember vagyok. Bár jelenleg nem így éreztem, ahogy összekucorodva feküdtem a paplan
alatt, mint egy ijedt gyermek, kiszolgáltatva a körülötte levő félelmetes világnak.
De nem kockáztathattam meg, hogy bánatot okozzak apának. Túl nagy az érzelmi tét.
Nem, várnom kell, amíg le nem telik a Notting Hillben töltött időm, és haza nem térek. Akkor
elmondhatok neki mindent, ami történt, és feltehetem neki a kérdéseket, amelyeket akartam.

Másnap reggel felhívtam Rose-t. Legalább ötször emeltem a kagylót a fülemhez, majd
tettem le, mielőtt elég bátorságot gyűjtöttem volna, hogy tárcsázzak, és beszéljek vele.
Meglepő módon azonnal felvette.
– Scarlett, de jó! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar hallok felőled.
– Azon gondolkoztam, hogy vajon ma elfoglalt vagy-e. Úgy értem, ha dolgozol, nem gond…
– Nem, nincs dolgom, csak estére kell mennem a moziba. Szeretnéd, ha újra
találkoznánk? Részben reménykedtem abban, hogy dolga van.
196
 – Igen, ha részedről rendben… úgy gondoltam, találkozhatnánk a Kensington
Parkban… vagy valahol máshol, ha az neked nem jó.
– Nagyon jó lesz a parkban. Mikor?
– Tizenegykor túl korán van?
– Tizenegy óra éppen jó. Tudod, hol van Peter Pan szobra? – kérdezte. – Találkozhatnánk ott.
Nem tudtam.
– A Peter Pan-szobor. Persze, rendben. Akkor találkozunk később.
– Alig várom,
Scarlett. Letette.
Mélyet sóhajtottam, miközben hátradőltem a heverőn szétszórt párnákra.
– Ó, apa! – mondtam hangosan az üres szobának. – Ha tudnád, mibe vágtam a fejszémet!
197
 30

Egy padon ültem a Peter Pan-szoborral szemközt, és Rose-ra vártam.

Korán értem a Kensington Parkba, hogy legyen elég időm megtalálni a találkozóhelyet.
De nem volt nehéz, mert az első ember, akit megkérdeztem, pontosan útbaigazított.
A szobrot nézegettem, miközben várakoztam. Peter egy magas farönkön állt síppal a kezében.
Tündérek, nyuszik és más erdőlakó lények sereglettek a farönk köré, a tetején talán Csingiling ült,
és nézett fel Peterre. Szimbolikusnak éreztem, hogy pont annak a mesehősnek a szobra előtt
ülök, aki sohasem nőtt fel. Olyan dolog miatt jöttem ide, ami csecsemőkoromban történt, és ami
nem tette lehetővé, hogy teljes mértékben magam mögött hagyjam a gyermekkoromat.
Várakozás közben néztem az arra járókat és kocogókat, babakocsit tologató anyákat és a
kutyasétáltatókat, akik hagyták, hogy kedvencük a Peter szobra körüli kerítésre vizeljen.
Két baseballsapkás, tréningruhás nő szaladt felém az ösvényen. Azt hittem, hogy
tovább mennek, mint a többiek, de megálltak, és a kerítésnek dőltek.
– Jó, legyen húsz – mondta az egyik a másiknak, ahogy elkezdtek fekvőtámaszokat
csinálni a kovácsoltvas kerítésre támaszkodva.
Tizenkettőn voltak túl, amikor hallottam, hogy megszólal egy mobiltelefon.
– Hoppá. Nagyon sajnálom, azonnal kikapcsolom.
Az utasításokat osztó nő, aki feltehetőleg személyi edző lehetett, a zsebéhez nyúlt.
– Nem szükséges. Vegye csak fel nyugodtan – lihegett a másik nő. – Legalább
pihenhetek egy kicsit… de a fekvőtámaszt még megcsinálom, ne aggódjon.
Az edző felvette a telefonját, majd egy kicsit odébb ment, hogy beszéljen. Az ügyfele
befejezte a fekvőtámaszokat, aztán leült mellém a padra. A térdére támasztotta a
könyökét, és lelógatta a fejét, hogy egy kis levegőhöz jusson.
– Úgy látom, keményen megdolgoztatja – mondtam részben udvariasságból, részben
azért, hogy elvonjam a figyelmem arról, hogy hamarosan megérkezik az anyám.
– Egy kicsit – mondta felegyenesedve. – Mindig így van. De ezért fizetem, és nagyon jó.
Egy pillanatig csendben ültünk, és a szobrot néztük.
– Hihetetlen, ha belegondolunk, hogy az egész történetet egy férfi találta ki, aki úgy ült
itt egy padon, mint mi most – mondta a társam, még mindig Peter Panre nézve.
Meglepődtem. Londonban nem szoktak hosszasan társalogni egymással az emberek.
Különösen egy idegennel, akivel épp az előbb találkoztak.
198
 – Igen, bár be kell vallanom, hogy csak a filmből ismerem a történetet. Az Én, Pán Péterből.
– Igen, azt hiszem, ismerem – egy pillanatra elhallgatott. – Hogy tetszett?
– Jó film – mondtam elgondolkodva. – Két kedvenc színészem játssza benne a
főszerepet, azért is tetszik. És egyikükkel találkoztam is.
– Igazán?
– Igen. Johnny Depp-pel.
– És milyen a hétköznapi életben?
– Ööo… vagány.
– Igen, Johnny kifejezetten vagány.
– Ó, ön is találkozott vele?
Kissé csodálkoztam, hogy a padtársamnak nem imponál az, hogy egy hollywoodi
filmcsillaggal barátkozom.
– Igen, párszor.
– Kate! – tért vissza az edző. – Gyerünk, vagy a pulzusa jobban lelassul, mint ahogy
az ideális lenne. A padtársam felém fordult.
– Örülök, hogy tetszett a film – mondta felállva. Aztán egy pillanatra megemelte a
sapkáját, és rám kacsintott. – És a többi filmem is.
Tátott szájjal ültem, és néztem, ahogy Kate Winslet és a személyi edzője elkocogott
tőlem az ösvényen a Kensington Parkban.
Rose pillanatokon belül megérkezett ugyanabból az irányból, és sietve tartott felém az
ösvényen. A mozis egyenruhájához képest elegánsan öltözött, ezúttal fekete nadrágot,
bőrcsizmát és piros gyapjúkabátot viselt. Úgy tűnt, hozzám hasonlóan ő sem ismeri fel a
hollywoodi filmcsillagot, aki tréningruhában és baseballsapkában éppen elkocogott
mellette. – Elnézést, ugye nem késtem? – kérdezte, ahogy odaért hozzám.
– Nem, dehogyis – mondtam, és felálltam, hogy köszöntsem. – Nem tudtam biztosan,
hogy merre van Peter, ezért úgy gondoltam, jobb, ha korán jövök. De nem unatkoztam.
– Az jó – mondta Rose a bronzszoborra pillantva. – Babakorodban olvastam neked a Peter
Pant. Tudtam, hogy túl kicsi vagy ahhoz, hogy megértsd, de nekem egyik kedvencem volt.
Rám nézett.
Nem tudtam, hogy mit feleljek, így inkább hallgattam.
– Lenne kedved sétálni egyet, Scarlett? Vagy igyunk egy kávét?
– A séta jól hangzik.
Egymás mellett lépkedtünk az ösvényen. Kezdetben semleges témákról társalogtunk:
az időjárásról, a hírekről és az arra járókról. Aztán az életem kevésbé biztonságos vizeire
eveztünk, és meséltem neki Davidről, Maddie-ről és egy kicsit az üzletről.
199
 Így újra eljutottunk apához.
– Elmondtad már neki? – kérdezte Rose egyenesen előrenézve. – Említettél neki engem?
– Nem, még nem.
– És el fogod mondani?
Elértünk a Diana emlékére emelt szökőkúthoz. Megálltam, és néztem, ahogy a turisták
fényképeket készítenek, és megállnak, hogy belenézzenek a tiszta, csobogó vízbe.
– Nem tudom. Valószínűleg igen.
– Szerinted mit fog szólni
hozzá? Rose-hoz fordultam.
– Fogalmam sincs. De nem számítok pozitív reakcióra.
– Baj lesz belőle? Úgy értem,
kettőtök közt? Vállat vontam.
– Talán egy időre. De majd megbékél. Úgy értem, amint hozzászokik a gondolathoz.
– A gondolathoz?
– Ahhoz, hogy találkozunk… – elhallgattam. – Úgy értem, ha a jövőben… továbbra is
találkozni fogunk.
– Szeretnéd, Scarlett?
Rose úgy festett, mint aki azonnal szétrobban, ha továbbra is el kell fojtania a mosolyt,
amely már ott bujkált az arcán.
– Azt hiszem… igen, szeretném.
Ne ölelj meg. Ne ölelj meg – könyörögtem magamban.
Nagy megkönnyebbülésemre nem tette. Ehelyett végre megengedte magának, hogy elmosolyodjon.
– Ó, Scarlett, reméltem, hogy ezt fogod mondani.
– Ez nem azt jelenti, hogy megbocsátottam neked, vagy ilyesmi. Azért, hogy elhagytál
bennünket – tettem hozzá, ha esetleg szüksége van az emlékeztetőre.
– Nem, ez magától értetődő. Ó, annyira örülök, hogy így gondolod, Scarlett! Ezt hoztam magammal.
Felemelt egy nagy táskát. Már korábban észrevettem, de nem akartam megkérdezni, hogy mi van
benne.
– Tessék – mondta, és átnyújtotta. – Ne nyisd ki most, csak akkor nézd meg,
amikor hazaérsz. A táska elég nehéz volt.
– Mi ez? – kérdeztem, és belepillantottam. Egy nagy, díszes láda volt benne rézsarkakkal
és fogantyúval, olyan, amilyenbe az esküvői emlékeket vagy a régi fényképeket szokás tenni.
– Valami, amit évek óta neked tartogatok. Ne! – mondta, amikor megpróbáltam
felemelni a tetejét. – Kérlek, csak később nézd meg, amikor már hazaértél.
– Jó, de kíváncsivá tettél.
200
 – Nem nagy dolog, igazán. Iszunk valamit? – kérdezte témát váltva. – Van ott egy kis
kávézó, ami úgy néz ki, mintha nyitva lenne.
Még egy órát töltöttünk el együtt a kávézóban, beszélgetve. Tulajdonképpen elég jól
éreztem magam. Rose kellemes társaság volt, azt hiszem, akkor is kedveltem volna, ha
nem az anyám. Sőt, sokkal könnyebb lett volna, ha nem lett volna az.
Néztem, ahogy a kapucsínóját kortyolgatta.
– Mi az? – kérdezte, ahogy észrevette, hogy bámulom.
– Igazából semmi.
Félrenéztem.
– Scarlett, ha azt akarjuk, hogy ez jól menjen, azt hiszem, meg kell egyeznünk abban,
hogy mostantól kezdve őszinték leszünk egymással. Rendben?
Vonakodva bólintottam.
– Igen, persze, igazad van.
– Nos, tehát?
Mély lélegzetet vettem.
– Arra gondoltam, hogy ha csak egy ismerős lennél, akkor sokkal könnyebb lenne.
– Úgy érted, hogy könnyebb lenne megkedvelned?
– Azt hiszem.
– Akkor mi lenne, ha úgy tennénk, mintha az lennék? Csak egy barát, és semmi más.
– Biztos vagy benne?
Bólintott.
– És nyugodtan szólíts továbbra is Rose-nak, ha az kényelmesebb.
– Igen, azt hiszem, ezt fogom tenni.
Rose hátradőlt, és felemelte a kávéscsészéjét.
– Azt hiszem, ez megér egy tósztot, nem? Igyunk a barátságra egy ismeretlennel,
akivel a moziban ismerkedtél meg, és kész!
Egyetértően emeltem meg a teáscsészémet.
– Igen, igyunk erre. Se többre, se kevesebbre…

Miután Rose-zal elbúcsúztunk a Kensington Parkban, azonnal hazamentem. Rose

megígérte, hogy másnap felhív, hogy újabb találkozót beszéljünk meg.
Még csak nem is néztem Sean házának az irányába, miközben felmentem a lépcsőn
és beléptem a lakásba. Gyorsan kikapcsoltam Hékást, ledobtam a kabátom az előszobai
székre, és siettem a szalonba, hogy felnyithassam Rose dobozát.
Nem tudom, mire számítottam, hogy mit fogok benne találni. Talán valami régi naplót vagy
201
babacipőt, ilyesmiket. De attól, amit a színes dobozban láttam, elállt a lélegzetem.
Rengeteg apró ajándék volt benne, mind becsomagolva élénk színű
csomagolópapírba. Volt egy, amelyiken rózsaszín nyuszik ugrándoztak, egy másikon
számok voltak, de volt egy rúzsnyomos meg egy virágmintás is. Mind kisméretű doboz
volt és mind szépen be volt csomagolva, masnira kötött szalaggal.
A tetején volt egy levél. Kinyitottam.

Drága Scarlett!
Bár a múltban egyetlen születésnapodon sem tudtam jelen lenni, azt akarom, hogy
tudd, mindig rád gondoltam ezen a napon, és soha nem feledkeztem meg rólad.
Miután elmentem, minden évben vettem egy kis ajándékot a születésnapodra,
becsomagoltam, és ebbe a dobozba tettem.
Ahogy teltek az évek és telt a doboz, egyre kevésbé reménykedtem abban, hogy egy
nap majd kibonthatod ezeket az ajándékokat.
De most kaptam egy lehetőséget arra, hogy odaadjam neked. Remélem, meg fogod érteni, hogy bár
nem voltam veled ezeken a nagyon jelentős napokon, azért soha nem felejtettem el az én kislányomat.
Csók:
Anya

Még egyszer elolvastam a levelet, majd félretettem, és ahogy elővettem a rózsaszín

nyuszis dobozt, észrevettem, hogy remeg a kezem. A csomagra tett címkén ez állt:
Az egyéves születésnapodra
Haboztam. Tudtam, ha felbontom, azzal sokkal többet nyitok ki, mint egy ajándékot.
Óvatosan lehámoztam a dobozról a papírt. Egy pici piros mackó volt benne. A nyakán
volt egy címke: Scarlett mackó a nevem – hirdette büszkén –, kérlek, vigyázz rám.
Egy pillanatra az arcomhoz szorítottam a mackót, és lehunytam a szemem. Aztán
óvatosan magam mellé ültettem, hogy a többi ajándékot együtt bontsuk fel.
Kétéves lettél! – közölte velem a következő csomag. Egy puha textilkönyvet
tartalmazott: Amelia ábécéje. A borítóján egy képpel Ameliáról, aki egy vidám
rongybaba, fürtöcskékkel és piros kockás ruhával.
Ezt követte egy sor játék, ezek egy kisgyerek számára tökéletes ajándéknak számítottak. Aztán további
könyvek, egy fajáték, egy igazi rongybaba, aki nagyon hasonlított Ameliára. Aztán jött a tizenéves kor: olyan
kazettákat, majd CD-ket kaptam, amelyek furamód éppen az akkori zenei ízlésemet tükrözték. Ezt követte
némi ékszer és egy pici ékszerdoboz, egy kis estélyi táska, még néhány könyv, fülbevaló és karkötő. Aztán a
legutóbbiak: egy gyöngyös sminktáska, egy díszes fényképkeret és egy gyönyörű
202
selyemsál. Amikor a legutolsó ajándékhoz értem, óvatosan fogtam a kezembe. Az utóbbi
percek olyanok voltak, mintha szuperszonikus sebességgel utaztam volna az időben, és
néztem volna, ahogy kibomlik magam előtt az életem.
Az volt az igazság, hogy minden egyes ajándék, amelyet anyám vett nekem, olyan volt,
aminek abban az életkorban nagyon örültem volna. A legutolsó ajándékot ugyanolyan
óvatosan bontottam ki, mint az előzőeket, hogy a lehető legkevésbé szakadjon el a papír.
Ebben egy kis piros bársonydoboz volt. Gyengéden felemeltem a tetejét, és egy szív alakú
medált találtam benne. Láttam, hogy nem új, mert olyan patinája volt, mint a régi ezüstnek.
Felemeltem, hogy alaposabban megvizsgáljam: meglepően súlyos volt, és nagyon különleges a
belevésett virágminta. A doboz tetejébe egy kis cetlit tűztek. Óvatosan kiszabadítottam.

Drága Scarlett!
Az esküvőm napján viseltem ezt a nyakláncot, ugyanúgy, mint sok-sok évvel előttem a
nagyanyád is. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy éppen most kell ezt neked adnom. De
valami a szívemben azt súgja, hogy így van.
Tehát boldog huszonharmadik születésnapot, kedvesem! Remélem, ez az az év,
amikor eljön hozzád az igazi szerelem.
Csók:
Anya

Néhány pillanatra a kezembe szorítottam a medált, aztán összehajtogattam a cetlit,

betettem a dobozba, és egy határozott mozdulattal lecsuktam a tetejét.
Aztán a többi huszonkét ajándék mellé helyeztem, amelyek most egy hatalmas
félkörben hevertek körülöttem a padlón. Minden ajándék a szépen összehajtogatott
csomagolópapíron hevert, amely oly sok éven át magába zárta.
Lassan végignéztem az egész sorozaton, mielőtt visszatértem volna az első
születésnapomhoz. Felvettem a kis piros mackót, és az arcomhoz szorítottam.
És akkor kezdtem el sírni.

Legalább húsz percig ülhettem ott zokogva a padlón, mire végre képes voltam összeszedni
magam. Akkor olyan óvatosan, ahogyan csak tudtam, visszatettem az ajándékokat a
dobozba, gyorsan bementem a fürdőszobába, hogy lemossam az elkenődött szemfestéket,
aztán vettem a kabátomat és a táskámat, majd kiléptem az ajtón.
Menet közben egy darab papírt keresgéltem a táskámban. Amint megtaláltam, vetettem rá egy
203
pillantást, majd eltettem a kabátzsebembe.
Lementem a metró Notting Hill-i állomására. A falon levő térképen megtaláltam a
megfelelő útvonalat, aztán néhány megálló után kiléptem a szabad levegőre.
Elővettem a zsebemből a papírt, rápillantottam, de útbaigazítást kellett kérnem, mielőtt
végigkanyarogtam volna néhány utcán. Végül egy tömbházhoz értem.
Egy pillanatra felnéztem a magas szürke épületre, mielőtt beléptem volna. A lift iszonyúan
lassan haladt felfelé, de aztán kigyúlt a fejem fölött az ötös szám, és kitárult az ajtó.
Végigmentem egy sötét ütött-kopott folyosón, és megtaláltam, amit kerestem.
Mély lélegzetet vettem, és céltudatosan bekopogtam az ötszáznégyes számú lakás ajtaján.
Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó. Rose állt előttem, és döbbenten nézett rám.
– Scarlett, mit keresel te itt? – kérdezte aggódva.
Megremegett a hangom, ahogy beszélni próbáltam.

– Mi a baj? – kérdezte Rose riadtan. – Mi

történt? Sírva fakadtam.
– A… Anya! – nyögtem ki, és elkezdtek záporozni a könnyeim, ahogy az érzelmeim
hulláma áttörte a gátat.
– Ó, Scarlett! – mondta Rose, és a szájához kapta a kezét, miközben neki is csorogni
kezdtek a könnyei. – Mi változott?
– Én – mondtam, és zokogva közeledtem felé.
És akkor, életemben először, átöleltem anyámat.
204
 31

A következő napokban rengeteg időt töltöttünk együtt anyával. Képtárakat látogattunk,

sétáltunk a parkban, megebédeltünk, és még néhány filmet is sikerült megnéznünk
együtt, moziban, és otthon is, Belinda és Harry nagy képernyős plazmatévéjén.
– Jövő héten más váltásban leszek – jelentette be anya vasárnap, amikor egy kétfilmes Cary
Grant-előadásról tartottunk hazafelé. Elég hosszú utat kellett megtennünk metrón ebbe a moziba,
amelyben csak klasszikus filmeket vetítettek. De érdemes volt megnézni a Félévente randevút és
a Philadelphiai történetet szélesvásznon, amelyre eredetileg szánták őket.
– Így attól tartok, nem tudok majd olyan sok időt tölteni veled. Amellett azt hiszem,
kezdesz már ráunni arra, hogy mindennap láss.
– Dehogyis! – tiltakoztam, és így is gondoltam.
Anya elmosolyodott.
– Ezt jó hallani, Scarlett. De jövő héten sajnos nappalos leszek, így csak az estéim
szabadok. Gondolom, szeretnél több időt tölteni Daviddel is. Biztosan hiányzol neki.
– Valóban, az utóbbi időben egy kissé elhanyagoltam Davidet, és szeretném őt bemutatni az új
barátaimnak meg természetesen neked is. Tehát jó, hogy szabadok az estéid, mert szeretnék egy
vacsorát adni jövő héten. Davidnek dolga van Londonban, így egy éjszakát itt fog tölteni.
– Ó, nagyon örülnék neki, ha megismerhetném a vőlegényedet – derült fel anya arca.
– Úgy gondoltam, meghívom Oscart és Ursulát is. Ők azok, akikkel aznap este, amikor
találkoztunk, a moziban voltam. Alig várják, hogy megismerjenek, mindenről tudnak, ami történt.
Most már anyám is tudott róla. Az elmúlt napokban nemcsak azt meséltem el neki, hogyan
kerestük őt Seannal Londonban, majd Párizsban, hanem azt is elmondtam, hogy mi a másik
oka annak, hogy itt vagyok. És ahogyan sejtettem, anyám szívből támogatta azt a tervemet,
hogy bebizonyítom mindenkinek, tévednek a moziőrületemmel kapcsolatban.
– Nagyon fogom várni a vacsorát, Scarlett – mondta anya. – De ígérd meg, hogy a jövő
héten kimozdulsz, és begyűjtesz még néhány filmet. Már nem sokáig vagy Londonban, és
egyikünknek be kell bizonyítania apádnak, hogy téved. Nekem nem sikerült.
– Ne aggódj, anya – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

Belinda szakácskönyveit böngészve – próbáltam kideríteni, hogy mennyi ideig kell pácolni a húst és

milyen gyakran kell kevergetni a mártást – kezdtem kételkedni abban, hogy minden rendben lesz…
205
legalábbis ami a ma esti vacsorát illeti.
Biztos voltam benne, hogy az olyan emberek, mint Oscar és Ursula, akik állandóan menő londoni
éttermekbe járnak, nem azt várják, hogy egy vacsorán az én szokásos bolognai spagettimet szolgálják
fel nekik. De őket ismerve nem tartottam valószínűnek, hogy panaszkodnának, ahhoz túlságosan is
kedvesek és udvariasak. És David, nos, őt már az is meg fogja lepni, hogy egyáltalán készítek valamit:
a főzicskézés ugyanis nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé.
De imponálni akartam anyámnak. Talán most nem él nagy fényűzésben, de néhány
történetből, amelyet az életéből elmesélt, az a benyomásom támadt, hogy az idők során
volt alkalma megismerni néhány ország különleges konyhaművészetét.
– Ó, istenem, hogy érted ezt, te ostoba? – kérdeztem a szakácskönyvre nézve, amelyből a híres
mesterszakács mosolygott rám önelégülten minden lap tetejéről. – Mi az ördög az, hogy zsírjára sütni?
Csengettek.
– Jaj, ne! Ki az ördög az – a tűzhelyen levő órára pillantottam – délután négy órakor?
Türelmetlenül az ajtóhoz csörtettem, kötényben, egyik kezemben még mindig a
szakácskönyvet szorongatva.
– Helló, idegen – szólt mosolyogva a küszöbömön álló ember. – Rég láttalak.
– Sean!
Meglepetésemben majdnem elejtettem a könyvet.
– Mit keresel itt?
– Hallottam Ursulától a jó hírt édesanyádról, és úgy gondoltam,
hogy beugrom. Gyanakodva nézett a kötényemre.
– Bejöhetek?
– Attól függ.
– Mitől?
– Hogy tudod-e, mi az, hogy zsírjára sütni?
Sean a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, az, hogy addig főzöl valamit, amíg a lé mind el nem párolog.
– Beléphetsz – mondtam, és a szabad kezemmel behúztam a házba.
– Mit csinálsz? – kérdezte Sean, amikor becsuktam mögötte az ajtót, és ő követett a konyhába.
– Főzök. Vagy legalábbis próbálok. Vacsorát adok.
– Értem.
– Meghívtalak volna – tettem hozzá sietve. – De azt hittem, még mindig New Yorkban vagy.
– Tegnap este érkeztem, azóta az időeltolódást próbáltam kialudni. Aztán Ursula felhívott,
és beszámolt édesanyádról. Nem tudom elhinni, Scarlett, hogy egész idő alatt itt volt.
– Tudom. Őrjítő, ugye?
206
 – Nos, hogy megy a dolog kettőtökkel? – kérdezte Sean, miközben felvett egy hagymát
a pultról, és lazán dobálgatni kezdte. – Jól kijöttök egymással?
– Most már igen. Nézd, ez egy hosszú mese, Sean. Amit nagyon szeretnék neked
elmondani – tettem hozzá őszintén.
Igazán el akartam mondani. Valójában most, hogy újra itt volt velem a házban,
egyáltalán nem akartam, hogy elmenjen.
– De most nyakig vagyok ebben a vacsorában, és igazán nincs időm. Találkozhatnánk
holnap? – javasoltam reménykedve.
– Mi lenne, ha két legyet ütnénk egy csapásra, és itt maradnék, hogy segítsek neked
főzni, míg te elmondanál nekem mindent édesanyádról?
Hálásan rámosolyogtam.
– Tudsz főzni?
– Megpróbálom – felelte Sean.
Egy vágódeszkára dobta a hagymát, és elkezdte felgyűrni az inge ujját.
– Nos, mi a gond?
– Éppen sikerült begyújtanom a sütőbe – mondtam szenvedő hangon. – De ennél
többre nem jutottam.
Sean gyorsan átvette az irányítást, és a konyhában nemsokára finom illatok terjengtek,
amiből arra következtettem, hogy kissé szerényen nyilatkozott a konyhai jártasságát illetően.
Segédszakácsként rohangáltam a konyhában, és miközben apróra vágtam, szeleteltem és
töltöttem a hozzávalókat, mindent elmondtam neki arról, ami anya és köztem történt.
Amikor az ajándékokhoz értem, figyelmesen néztem, hogyan reagál. Háttal állt nekem,
és valamit kevergetett egy serpenyőben, de láttam, hogy egy pillanatra abbahagyja,
aztán lassan újra körözni kezd a fakanállal.
– Ideadnád azt a kést, kérlek? – mondtam egy éles késre mutatva, amely mellette
hevert a pulton. – Azt hiszem, ez egy kicsit életlen.
Sean felvette a kést, és felém fordult. Ahogy ránéztem, láttam, hogy csillog a szeme az
éles villanyfényben.
– Jó lenne, ha víz alatt vágnád ezt a hagymát, ahogy mondtam, Scarlett – mondta
indulatosan, és gyorsan elfordult. – Csípi a szemem.
Nem akartam megemlíteni, hogy már tíz perce felvágtam a hagymát, és most éppen a
gombával és a répával foglalkozom.
– Akkor hát minden rendben? – kérdezte Sean, miután befejeztem a történetet, és már
mindent tudott.
– Igen. Részben ez a célja a ma estének, hogy anya megismerje néhány barátomat – nos, egy
207
részüket. Maddie és Felix még mindig nászúton vannak.
Sean hallgatott. Úgy tett, mintha erősen a szakácskönyvre koncentrálna.
– Nézd, mi lenne, ha itt maradnál vacsorára, Sean? – mondtam, és letettem a
kezemben tartott tűzálló edényt. – Végül is lényegében te főzted a vacsorát.
– De nem lesz baj a vendégek létszámával? – kérdezte felém fordulva.
A fejemet ráztam.
– Nem, amúgy is csak öten vagyunk, hat még jobb is lesz.
– Ki az az öt?
– Én, természetesen és anya. Meg Oscar, Ursula és David.
Láttam, hogy Sean válla megfeszül, ahogy David nevét meghallotta.
– David is eljön?
– Igen. Anya meg akarja ismerni.
– Értem.
– De biztos vagyok benne, hogy téged is szeretne megismerni, Sean – tettem hozzá
sietve. – Sokat meséltem neki rólad.
– Igen? – kérdezte Sean buzgón, csillogó szemekkel.
– Igen, elmondtam neki, hogy segítettél őt megkeresni.
– Ja, értem.
Sean újra a könyv felé fordult.
– Kérlek, maradj, Sean – fogtam könyörgőre, és odamentem hozzá. – Nagyon fontos
nekem ez az este. Szeretném, ha itt lennél.
Gyengéden megérintettem a vállát.
– Hát persze hogy maradok, Scarlett – mondta ismét felém fordulva. – Ha így akarod.
– Igen, Sean, így akarom.
Ahogy ott álltunk egymással szemben, szótlanul, le kellett küzdenem a késztetést,
hogy kinyújtsam a kezem, és letöröljem a parányi izzadságcseppeket Sean homlokáról.
Mert ha megtettem volna, akkor tudom, hogy az ujjaim tovább vándoroltak volna, le az
orrán át a szájáig, ott megállnának, és akkor lassan az ujjaim helyére tenném a
számat…
Sistergést hallottam. Eltartott néhány másodpercig, amíg rájöttem, hogy nem belőlem jön.
– Sean, a mártás!
Sean megpördült, és látta, hogy a vörösboros mártás bugyog kifelé a serpenyőből.
– A francba, ennek nem szabad forrnia! – mondta, és felkapta a serpenyőt. – Most újra
kell kezdenem.
Sietve visszatértünk a konyhai munkához, és egyelőre megfeledkeztünk mindenféle sistergésről.
208
 32

– Tudod, mi jutott eszembe az előbb, Sean? – kérdeztem egy kicsivel később, amikor újra visszatértünk
a megfelelő mederbe. – Te lehetnél Mark Darcy, ahogy itt állsz a konyhámban és főzöl.
– Nem hiszem, hogy Mr. Darcy szokott főzni. Vagy igen? – kérdezte Sean zavart arckifejezéssel. –
Abban a Jane Austen-könyvben legalábbis nem, amit én olvastam. Volt neki személyzete erre.
– Nem Mr. Darcyra gondolok a Büszkeség és balítéletből, hanem Mark Darcyra a Bridget Jonesból!
– Ja, értem, már megint az egyik filmed.
– Igen, már jó ideje egyet sem csíptem el. De ma délután egy újabbat adtál nekem a
főzőcskézéseddel.
Sean egy pillanatra elgondolkodott.
– Várj csak, nem voltam már máskor is ő? Ez a Darcy nevű fickó?
Eltöprengtem ezen.
– Tényleg, azt mondtam, hogy a verekedésed Daviddel a szökőkútban és Maddie
esküvője olyan volt, mint egy jelenet a második Bridget Jones filmből.
– És amikor a csónakban voltam, a Kicsi a világon Disneylandben? Biztos vagyok
benne, hogy akkor is említetted.
– Nem, akkor Daniel Cleaverhez hasonlítottalak, akit Hugh Grant alakított.
– Á, értem. Illetve azt hiszem. Melyik jobb, vagyis úgy értem, melyikükhöz jobb hasonlítani?
Újra elgondolkoztam.
– Mark Darcy. Igen, egyértelműen Mark.
Végül is Colin Firthről beszéltünk, és nincs olyan nő, aki el tudná volna felejteni, ha
látta, amint kiemelkedik abból a tóból.
– De azért gondolkodnod kellett rajta. Miért?
– Nem… nem tudom biztosan. Colin Firth egy higgadt, tartózkodó típust alakít ebben a filmben.
Egy kicsit olyan, mint az igazi Mr. Darcy, vagyis a Jane Austen-féle változatból. De valahogy lehet
róla tudni, hogy lelke mélyén szenvedélyes és szexi, ha már túljutsz a védelmi vonalain. Míg Hugh
Grant, azaz Daniel személyisége kezdettől fogva egyértelmű, nincs benne semmi rejtett mélység.
Egy kissé pimasz… simaszájú… azt hiszem, a nők kedvencének tartják. Női szempontból
mindkettőnek megvan a maga vonzereje, csakhogy másképp.
– És neked Colin tetszett jobban?
Sean abbahagyta a munkát a tűzhelynél, és teljes figyelemmel várta a válaszom.
209
 – Igen, azt hiszem. De mi ez az egész? Azt hittem, utálod a mozit. Mi ez a hirtelen érdeklődés?
– Semmi különös – mondta Sean sejtelmesen, és újra a serpenyő felé fordult. – Csak
kíváncsi voltam, ennyi az egész.
Kinyitottam a számat, hogy további kérdéseket tegyek fel, de újra megszólalt a csengő. Soha nem
voltak látogatóim, főleg azért, mert csak Seant, Ursulát és Oscart ismertem Londonban. Ki lehet az?
Kimentettem magam Seannál, az előszobába mentem, és ajtót nyitottam, anélkül,
hogy a már megszokott módon kinéztem volna a kukucskálón.
– Meglepetés! – kiáltotta apám kinyújtott karral, a lépcső tetején állva.
– Apa! Mi az ördögöt keresel te itt?
– Hát így kell üdvözölni öregapádat?
– Velem jött, Scarlett – mondta David apa mögül előbukkanva. – Remélem, nem bánod.
– Nem… hát persze hogy nem. Csak meglepődtem, ennyi az egész.
– Kellemesen vagy kellemetlenül? – kérdezte apa.
– Természetesen kellemesen.
– Tehetséges hazudozó vagy, Scarlett. Tudom, hogy utálod a meglepetéseket.
– Nem mindig – mondtam tétován.
Próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik filmben van ez a mondat, amit apa véletlenül
mondott. Itt van a nyelvem hegyén… hát persze, a Sztárom a párom! Az a rész, amikor
Alec Baldwin megjelenik, és meglepi Julia Robertset a Ritz Hotelben.
– Nem hívsz be bennünket? – kérdezte David.
– De… gyertek be!
Félreálltam, és ők beléptek: David egy kis táskával, apám pedig – meglepetésemre – egy bőrönddel.
– Mennyi időre jöttél, apa? – kérdeztem, mert közben eszembe jutott, hogy kit hívtam
meg aznap este vacsorára.
– Csak néhány napra, Scarlett. Régen voltam már Londonban, és Davidnek volt valami
vasúti kuponja, amivel ha vettél egy jegyet, a másikat fél áron kaptad. Így megfeleztük a
költséget, és gondoltam, eljövök, hogy megnézzem, hogyan boldogulsz.
David és a vasúti kupon hitelesen hangzott, de apám ritkán szakadt el a
vállalkozásától, és olyan még sosem történt, hogy mindketten egyszerre jöttünk volna el.
Apa és David úgy néztek egymásra, mint az összeesküvők, és hirtelen rájöttem, hogy miért is van itt
apám. Nem akarta kockáztatni, hogy valami rosszul sikerüljön, mint az anyám esetében, most, hogy
már majdnem lejárt az időm. És David sem. Kieszelték ezt a kis tervet, hogy rajtam tartsák a szemüket.
Erre gondolt David, amikor azt mondta, hogy a szavát adta apámnak? Együtt főzték ezt ki?
Már éppen közölni akartam velük, hogy nem szükséges szemmel tartaniuk, amikor
Sean váratlanul felbukkant a konyhából, még mindig kötényben.
210
 – Scarlett, van esetleg…
Felé fordultam.
– Te! – hallottam David hangját a hátam mögül.
Sean nyugodtan nézett Davidre és az apámra.
– Én is örülök, hogy újra látlak, David.
Aztán már nem is törődött vele többet, hanem apa felé lépett.
– Azt hiszem, még nem találkoztunk – és a kezét nyújtotta.
– Sean, ő az apám.
– Mr. O’Brien, örvendek, hogy végre találkoztunk. Scarlett nagyon sokat mesélt önről.
Nem tudom, hogy Sean csak azért csinálta-e ezt, hogy Davidet bosszantsa, de ha
igen, akkor jól sikerült, mert David arca feltűnően elvörösödött.
Apám meglepetten rázott kezet Seannal.
– Apa, ő Sean, a szomszédom.
David felhorkantott.

– Örvendek az ismeretségnek, Sean –

mondta apa. Majd Davidre pillantott.
– Jól vagy, David? Fura színed lett.
– Azt hiszem, ideje távoznom – mondta Sean a kötényét kioldva. – Remélem, sikerült
valamit segítenem, Scarlett.
Levette a kötényt, és indult az ajtó felé.
David, akinek újra normális színt öltött az arca, oldalra lépett, hogy helyet csináljon neki.
– Remélem, nem miattunk mész el, öregfiú – mondta vigyorogva, ahogy Sean elhaladt mellette.
– Tényleg, Sean, igazán, ne menj el – kérleltem, miközben csúnyán néztem Davidre.
– De, azt hiszem, mennem kell – mondta Sean felém fordulva, és Davidet figyelmen
kívül hagyva. – Remélem, jól sikerül a mai este, Scarlett. Biztos vagyok benne, hogy a
vendégeidnek ízleni fog az étel, amit olyan nagy gonddal készítettél.
Miközben a kilincsért nyúlt, rám kacsintott.
– Várj egy pillanatig, Sean, mindjárt kikísérlek. Apa, David, arra van a szalon –
mondtam az ajtóra mutatva. – Fáradjatok be, azonnal jövök, és segítek lepakolni.
Apám a mutatott irányba nézett.
– Rendicsek. Örvendek a találkozásnak, Sean! – bólintott a távozó felé.
– Én is, Mr. O’Brien.
David valami morgásszerű hangot hallatott.
– Igazán meg kellene nézetned a hurutodat, David – mondta apa, miközben David
kötelességtudóan követte őt a szalonba. – Ha sokáig nem kezelik, csak rosszabbodni fog.
211
 Vártam, amíg eltűnnek a szemem elől, majd kiléptem Seannal a ház elé.
– Kérlek, ne menj még – könyörögtem újra. – Van hely hét ember számára az asztal körül, óriási
nagy. És biztos vagyok benne, hogy ha beszélek Daviddel, akkor rendesen fog viselkedni.
Sean rám mosolygott.
– Ó, Scarlett, azt hittem, hogy most a legkevésbé azzal törődsz, hogy én ott leszek-e vagy sem.
– Hogy érted? Ja, hogy apa? Fogalmam sem volt, hogy jönni fog ma. Úgy tűnik, meglepetésnek szánta.

– Igen, akaratlanul is hallottam a beszélgetéseteket a konyhából. De nem arra gondoltam,

hogy édesapád váratlanul felbukkant, hanem arra, hogy mit fogsz mondani édesanyádnak?
– Hogy érted?
– A vacsoráról. Hogyan fogod lemondani? Nem jöhet ide most, hogy édesapád itt van, ugye?
A kötényem zsebébe dugtam a kezem, és lustán néztem, ahogy egy ember sövényt
nyír az út másik oldalán.
– Scarlett! – szólított Sean.
– Valamikor találkozniuk kell, most, hogy anya visszatért az életembe – mondtam felé
fordulva. – Nem az én hibám, hogy apa ilyen váratlanul felbukkant.
Seannak elkerekedett a szeme.
– De már több mint húsz éve nem látták egymást! Vérontás lehet abból, ha ugyanarra
a vacsorára hivatalosak!
– De az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy jól fog elsülni.
Sean úgy dörzsölte meg a homlokát, mint aki nem ért egyet.
– Mennyit is ittál meg abból a vörösborból, amit pácolásra használtunk? Scarlett, hívd
fel édesanyádat, és mondd le a vacsorát.
– Nem. Alig várta, hogy megismerkedjen a nekem fontos emberekkel.
– Apádat is beleértve?
Levettem a kötényemet, és összehajtogattam.
– Nézd, Sean, nem én rendeztem így, hanem a sors. És most hagyni fogom, hogy
legyen, aminek lennie kell.
– Szántszándékkal keresed a bajt.
– Talán igen, talán nem – vállat vontam. – Nos, eljössz ma este a vacsorára, vagy nem?
– Hogy ezt kihagyjam? Viccelsz? Olyan lesz, mint egy karácsonyi buli a Queen Vicben,
{9}
csak cockney{10} akcentus nélkül.
Mosolyognom kellett.
– Tudom, hogy azt hiszed, hibát követek el, ha hagyom, hogy ez megtörténjen. De talán
emiatt volt az egész, hogy Londonba jöttem, hogy két szülőm lehessen. Mindennek…
– …oka van. Tudom, már mondtad. De talán nem ez az egyetlen oka annak, hogy ide jöttél.
212
 – De talán igen. Nézd, vissza kell mennem. Találkozunk később, jó? Úgy fél nyolc
körül. Anyának nyolc órát mondok, és akkor mindenki tud majd egy kicsit beszélgetni
apával, még mielőtt ő megérkezik.
– Nem hiszem, hogy ez jó…
Feltartottam a kezem.
– Elég, Sean. Később
találkozunk. Sean bólintott.
– De lehet, hogy meg fogod bánni ezt a döntést, Scarlett. Talán nem ma, talán nem
holnap, de hamarosan, és talán egész életre szólóan.
Gyanakodva néztem Seanra.
– Biztos vagy abban, hogy sosem nézel filmeket? – kérdeztem tőle.
– Nem túl gyakran, miért?
– Mostanában valahogy nagyon gyakran fordul elő, hogy úgy érzem magam veled,
mintha egy filmben lennék.
213
 33

Belinda és Harry szalonjában végignéztem a vendégeimen, akik, úgy tűnt, mind jól érzik
magukat, ami elégedettséggel töltött el.
Mindenki megérkezett a megbeszélt félnyolcas időpontra, és most ott álltak pohárral a
kezükben, és barátságosan csevegtek egymással.
Ursula a szokásos bonyolult eleganciájával jelent meg, Oscar butikjából választott egy orgona
és rózsaszín árnyalatú, 1960-as évjáratú ruhát. És Oscar, aki úgy tűnt, elég unottan, de Daviddel
beszélgetett, mustárszínű öltönyét fekete inggel és piros skót kockás nyakkendővel kombinálta.
Apám a legjobb nadrágját viselte, valamint egy inget, amit tőlem kapott tavaly
karácsonyra, és pillanatnyilag meglepően elmélyült a Seannal való beszélgetésben.
Miután Sean távozott korábban, gyorsan visszamentem a konyhába, hogy
meggyőződjem róla, nem ég oda semmi, vagy nem fut ki, de úgy tűnt, hogy minden
rendben van. Szerencsére Sean odakészített néhány cédulát, hogy emlékeztessen,
mikor kell odatennem az egyes fogásokat és milyen erősségű tűzre.
Néztem, ahogy az apámmal beszélget. Ma este mélybíbor inget viselt, éppen csak annyira
kigombolva, hogy egy pici látható volt a széles mellkasát borító finom szőrzetből, és fekete nadrágot,
amely olyan tökéletesen állt rajta, mintha ráöntötték volna. Biztos voltam benne, hogy méretre készült.
– Mikor érkezik édesanyád? – érdeklődött Ursula, aki váratlanul bukkant fel mellettem,
úgy, hogy össze is rezzentem tőle.
– Hm? Ó, én… nyolc órát mondtam neki – pillantottam rá az órámra. – Így hamarosan itt kell lennie.
Mindenkit beavattam – kivéve persze apát – a ma esti terveimbe, és mindeddig senki sem
lelkesedett értük.
– Izgatott vagy miatta?
– Eredetileg nem voltam. De most, hogy közeledik az idő, kezdek egy kicsit aggódni.
– Végre – sóhajtott fel Oscar, aki megszabadult Davidtől, és odasietett hozzánk.
Nagyot kortyolt a borából. – Sajnálom, kedvesem, tudom, hogy ő a párod, de ha még
egy mondatot végig kell hallgatnom a laminált padlójáról, azt hiszem, visítani fogok.
Oscar Ursuláról rám nézett.
– Mit hallok, ki érkezik nyolcra?
– Scarlett anyja – segített ki Ursula.
– Ó, hát persze, az édesanyád, Scarlett. Sajnálom, majdnem megfeledkeztem róla. El van zsibbadva
214
az agyam.
Oscar a homlokát fogva még egyet kortyolt a borospoharából.
– Te tudod, kedvesem, de ha engem kérdezel, ez úgy hangzik, mint a
petárdatorta receptje. Ursula figyelmeztető pillantást vetett Oscarra.
– Nos – kérdezte felém fordulva, élénk hangon –, hogy jöttök ki édesanyáddal? Alig
láttunk azóta az este óta.
– Ami azt illeti, nagyon jól – feleltem. Mostanában mindig lelkesen beszéltem anyáról.
– Rengeteg időt töltöttünk együtt, és nagyon jól éreztük magunkat. Az, hogy
megismerhetem, egyúttal új dolgokkal is szembesített.
– Milyen dolgokkal? – kérdezte Oscar kíváncsian.
– Például olyanokkal, hogy milyen fontosak egyes emberek számomra. Hogy hálás legyek azért,
amim van az életben, és hogy ne kergessek elérhetetlen ábrándokat – folytattam Sean felé pillantva.
– Mindig hálásnak kell lennünk a szívünknek legkedvesebbekért – mondta Ursula
lágyan. – De soha ne add fel az álmaidat, Scarlett.
Ránéztem.
– De mi van akkor, ha az álmaid sosem válnak valóra, Ursula?
– Ha megszűnsz hinni bennük, akkor honnan tudod, hogy valóra váltak volna-e?
Tovább akartam faggatni, de a csengő éles hangja félbeszakított. A szobában
mindenki megdermedt, apámat leszámítva. Ő folytatta a beszélgetést Seannal, míg rá
nem jött, hogy mindenki más elhallgatott, és csend borult a szobára.
– Folytassátok csak, emberek – mondtam vidáman, kényszeredett mosollyal. – Csak a
csengő szólt, az ég szerelmére.
Ahogy kiléptem a szalonból, hirtelen elborított a rettegés amiatt, hogy mi fog történni.
És amint a bejárati ajtó felé nyúltam, és lassan kinyitottam, rossz előérzet töltött el.
Talán mindenkinek igaza volt. Véget kell vetnem ennek, minél előbb.
– Jó estét! – köszönt anyám vidáman, a lépcsőn állva, kezében egy üveg borral és egy csokor virággal.

– Hogy mennek a dolgok? Nem késtem el, ugye?

Miközben ott álltam, és bámultam rá, kétségbeesetten kutatva valamilyen ok után,
amiért ne jöjjön be, besétált mellettem az előszobába.
– Az a helyzet, hogy… hogy… – dadogtam, miközben becsuktam mögötte az ajtót.
– Mi az, Scarlett? – ugratott. – Ennyire megviselt, hogy sok embernek kellett főznöd?
Tényleg sápadt vagy. Valami baj van?
– Anya, van valami, amit el kell mondanom.
– Igen? – kérdezte aggódva. – És mi az?
– Scarlett, hol tartod a dugóhúzót? – kérdezte apám a szalonból kilépve. – Ki kell nyitnunk…
215
 Elhalkult a hangja, ahogy meglátta a legújabb vacsoravendéget. Az üveg, amely nála volt,
kicsúszott a kezéből, és darabokra tört a kőpadlón. A zöld palack látszólag ezer apró
szilánkra tört, és a vörösbor tócsaként terült el a lába körül, mintha csak vérben gázolna.
A csattanásra mindenki kirohant a szalonból, hogy lássa, mi történt. De úgy tűnt, apám nem látja
őket, csak az anyámat nézte. Az arcából kifutott minden szín, ugyanúgy, mint az üvegből a bor.
– Helló, Tom – mondta anya, aki sokkal hamarabb magához tért a megrázkódtatásból, mint
apa. A biztonság kedvéért azonban gyorsan elvettem tőle az üveg bort. – Régen láttalak.
Apám néhányszor kinyitotta és becsukta a száját, mint egy levegőért kapkodó aranyhal.
– Apa, fel kell ezt takarítanunk – mondtam felé lépve, hogy felszedegessem az
üvegszilánkokat. – Aztán talán…
– Ő mit keres itt?! – mennydörögte apám, aki időközben megtalálta a hangját.
Megmerevedtem. Apa ritkán kiabált rám, még gyerekkoromban is.
– Biztosíthatlak, hogy fogalmam sem volt arról, hogy te itt leszel, Tom – felelte anyám
nyugodtan. – Különben nem jöttem volna el, hogy így elrontsam mindenki estéjét.
– Te nem jöttél volna el?! – bömbölte újra apám. – Mikor érdekelt téged bárki is saját magadon
kívül? Húsz évvel ezelőtt, amikor elhagytál minket, biztos nem érdekelt, ugye, Rose?
Anyám körülnézett a döbbent arcokon, amelyek az előttük kibontakozó drámát bámulták.
– Ha megengeded, hogy feltöröljem ezt a bort – szóltam közbe, és újra megpróbáltam
apa felé lépni –, akkor elmagyarázom…
– Maradj ott, ahol vagy, Scarlett – mondta apám a kezét feltartva. – Azt hiszem, te már
így is túl sokat tettél.
Visszafordultam anyám felé.
– Anya?
– Talán jobb, ha elmegyek, Scarlett. Nem akarom még jobban elrontani az estédet –
apámra pillantott. – Elég egyértelmű, hogy itt nem látnak szívesen.
Az ajtó felé lépett.
– De…
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Hogy mit mondjak. Minden hiába, bármit is teszek, úgysem húz ki a
bajból. Bármelyik szülőmet próbálom enyhülésre bírni, az úgy fog kinézni, mintha állást foglalnék.
– Anya, kérlek, ne menj el.
Megfordult, a keze még mindig a kilincsen.
– Scarlett, muszáj. Igazán nem lesz kellemes senkinek, ha maradok. Holnap felhívlak,
és akkor megbeszélhetjük.
Csak bólintottam.
Gyorsan visszapillantott az előszoba felé.
216
 – Elnézést. Remélem, nem rontottam el túlzottan az estéjüket. Jó éjszakát
mindenkinek. Azzal távozott.
Éreztem, hogy összeszorul a szívem, ahogy becsukódott mögötte az ajtó. Gyorsan
visszafordultam a várakozó vendégek felé.
A felém irányuló arcokon tükröződő érzések közül az apámon látható düh volt messze
a legerősebb. Még mindig a tócsában állt, és még sápadtabb volt, mint azelőtt.
– Apa! – szólítottam vékony hangon. – Nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy
így legyen. Apa még mindig nem szólalt meg, csak állt ott. Így felé léptem.
– Ne! – mondta nemcsak a saját hangjára, hanem még tíz másikra is rátalálva. – Te ne
gyere a közelembe!
– De apa…
– Hogy tehetted ezt, Scarlett? Hogy tehetted ezt azok után, amiken együtt
keresztülmentünk? Mindazok után, amiket elmondtam neked róla? Hogy tehetted ezt velem?
Ott álltam az előszoba közepén, és magamon éreztem mindenki tekintetének a súlyát.
Az apámé dühtől izzott, Oscaréban megdöbbenés, Ursuláéban bánat, Davidéban
sajnálat tükröződött. Amikor Sean szemébe néztem, éreztem, hogy rám tör a reszketés.
– Elég! – mondta Sean azonnal, apám és közém lépve. – Ennek most legyen vége. Később
majd meg kell ezt beszélniük, csendben, négyszemközt, ha mindenki megnyugodott –
körülnézett. – Ursula, hoznál valamit, amivel feltörölhetnénk ezt a vörösbort? Oscar, kérlek,
kísérd vissza Mr. O’Brient a szalonba, és tölts neki egy nagy adag whiskyt.
Oscarnak tágra nyílt a szeme a gondolatra, hogy neki kell bárhova is elkísérnie az én dühös apámat.
– Scarlett! – folytatta Sean, miközben hozzám lépett, és a vállamra tette a kezét. – Te
reszketsz. Minden rendben veled?
– Most meg ennek legyen vége! – hallottam egy újabb dühös hangot, ahogy David
Seanhoz lépett. – Ő az én menyasszonyom, és én fogom őt megnyugtatni, ha reszket.
– Akkor miért nem teszel valamit? – kérdezte Sean, és levette rólam a kezét, miközben David
felé fordult. – Ha annyira törődsz vele, akkor miért ismét én voltam az, aki a segítségére sietett?
Szótlanul néztem mindnyájukat: Ursulát, aki próbálta feltörölni a palacknyi vörösbort a padlóról
apám lába körül, Oscart, aki próbálta meggyőzni apámat, hogy lépjen ki a bortócsából, és menjen
be a szalonba egy italra, Seant és Davidet, akik ismét miattam huzakodnak.
És ekkor nagyon lassan azt éreztem, hogy távolodom tőlük. Szó szerint. Levettem a
dzsekimet a fogasról, és lassan kinyitottam a bejárati ajtót. Miközben ezt tettem, jeges
szél fújt be rajtam keresztül a házba.
Mindenki abbahagyta, amivel éppen foglalatoskodott, és a nyitott ajtó felé fordultak.
Elég drámai látványt nyújthatott a sziluettem az ajtóban, ahogy a szél borzolta a hajam az arcom
217
körül.
– Mindnyájan felhívtátok a figyelmemet arra, hogy a ma este katasztrofális lesz. És olyan is
lett, határozottan. De nem hallgattam egyikőtökre sem, ugye? Sosem hallgatok senkire. Csak
mentem tovább vakon, és azt hittem, hogy minden rendben lesz és mindennek jó vége lesz.
Nos, gratulálok. Mindenkinek igaza volt, én meg látványosan elbuktam. Mint mindig.
A szél újabb jeges rohamot intézett a hátam ellen. Igazából egyáltalán nem akartam
kimenni a hideg februári estébe, de miután megtartottam ezt a színpadias beszédet, már nem
fordulhattam vissza. De miért működik mindez a filmekben, a valós életben sohasem?
– Most, mielőtt még több bajt okoznék, elmegyek. Valahova, ahol nem okozhatok bajt.
Ekkor megfordultam, és anélkül, hogy visszanéztem volna, becsaptam magam mögött
az ajtót, és lerohantam a lépcsőn.
Most hol tűnjek el egy időre Notting Hillben? – kérdeztem magamban, miközben
gyorsan végigrohantam az utcán, és menet közben vettem fel a kabátomat.
Azonnal tudtam a választ.
218
 34

Sietős léptekkel mentem a kertet körülvevő fekete rácskerítésig, majd miután gyorsan körülnéztem,
fellódítottam magam a kerítés tetejére, pont ugyanúgy, mint aznap, amikor Seannal megismerkedtem.
Örültem, hogy nem azt a ruhát vettem fel, amit eredetileg akartam, hanem inkább egy elegáns
fekete nadrágot és egy csillogó felsőt, különben a manőver sokkal nehezebb lett volna.
Tompa puffanással értem földet a túloldalon, miközben beledőltem egy bokorba, amely
szerencsémre nem a tövises fajtához tartozott. A tűsarkam nem volt éppen ideális
ahhoz, hogy puha talajon érjek vele földet.
– A pokolba! – motyogtam talpra állva, és leporoltam a nadrágomat. – Ha magammal
hoztam volna a kulcsot, akkor megspórolhattam volna ezt a hegymászómutatványt.
Az első itteni látogatásomat követően megtudtam, hogy Seanhoz hasonlóan Belindának és
Harrynek is van kulcsa ehhez a kis parkhoz. De természetesen a ma esti dívaszerű fellépésem
nem tette lehetővé azt a luxust, hogy kulcsokat keresgéljek. Még szerencse, hogy kabátra futotta.
És most, hogy bent vagyok, mi legyen?
Megtaláltam azt a fapadot, amelyen Seannal megpihentünk néhány héttel azelőtt, és
leültem. Kezdett gyötörni a lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy elviharzottam, és ott
hagytam mindenkit, hogy hozzák rendbe a dolgokat. De most már túl késő volt
visszamenni, a pillanat sugallatára cselekedtem, és viselnem kell a következményeit.
Azon gondolkoztam, vajon mi történik éppen a házban.
Remélem, Seannak eszébe jut kivenni a húst a sütőből – gondoltam, hirtelen pánikba esve a
gondosan előkészített vacsora miatt. De kevéssé volt valószínű, hogy valaki meg fogja kóstolni
azok után, ami történt, így azt hiszem, nem igazán számít. Csak a ház ne boruljon lángokba… –
Hagyd abba, Scarlett – intettem magam. – Most sokkal több a gondod egy odaégett vacsoránál.
Most az egyszer igazam volt. Amit ma este tettem, az megbocsáthatatlan. Mindenkit
szörnyű helyzetbe hoztam, aki csak megjelent a vacsorán, és nem hibáztathatom őket azért,
ha nem akarnak többé szóba állni velem. Különösen a szüleim. – Ó, szegény anya.
A kezembe temettem az arcom, ahogy eszembe jutott az arckifejezése, amivel
végignézett az előszobában a rá bámuló arcokon.
És apa. Hogy fogom ezt elmagyarázni neki?
A pad támlájára támasztottam a karom, és felnéztem. Tiszta volt az ég, és láttam, hogy fölöttem

ragyognak a csillagok. Ugyanolyan volt, mint azon az estén, amikor itt ültem Seannal. Az egyetlen
219
különbség az volt, hogy aznap este izgatottan és optimistán vártam az előttem álló napokat.
Most csak szomorúságot érzetem, hogy olyan hamar lejár az itt töltött időm, és úgy tűnt, hogy
nagyon sok fájdalmat okoztam és nagyon keveset értem el a céljaim közül.
Jó ideig ültem a padon és gondolkoztam, míg úgy nem éreztem, hogy jéggé fagy a lábam meg a
kezem. Bár a mancsomat zsebre dugtam, úgy éreztem, mintha a Hóbarát karja végéből nőtt volna ki.
Amikor elhagytam a házat, titokban azt reméltem, hogy valaki utánam jön. Vagy hogy mostanra már
legalább meghallom, ahogy a nevemet mondják a távolból. De nem láttam és nem hallottam senkit.
Ha ez egy film lett volna, akkor a hős azonnal tudta volna, hogy hol keressen. Rám talált volna
itt, ahol egyedül üldögélek a kis padon, odajött volna hozzám, és nagy, erős karjával vigasztalóan
megölel. Míg a többieknek fogalmuk sincs, hova mentem, az én hősöm egyből tudná.
Talán mégis igaza volt a többieknek. Talán az élet soha nem olyan, mint a moziban.
Átgondoltam az összes filmjelenetet, amelyet eddig sikerült felsorakoztatnom. Minden egyes
alkalommal, ha meg akartam rendezni egy ilyen jelenetet, valami hiba csúszott a számításomba.
Szerencsére néhányat sikerült véletlenszerűen átélnem, de még azok sem voltak teljesen
ugyanolyanok, mint az eredetiek. Vajon csak a saját érdekemben képzeltem a hasonlóságokat?
És most, amikor sikerült egy csodálatosan drámai búcsújelenettel távoznom a házból a sötét
éjszakába, egy olyan jelenettel, amelyre minden rendező büszke lett volna, senki sem jött utánam.
Azt gondoltam, legalább Sean kitalálja, hol vagyok, és siet, hogy megmentsen.
Reménykedve néztem a kapu irányába, hátha meglátom a kétségbeesett szempárt a
rácsok között. De sajnos nem láttam semmit. Ezzel szemben éles, fehér fény sütött a
szemembe a rácsok közül, amely szinte megvakított.
A szemem elé tartottam a kezem.
– Jól van, kisasszony? – hallottam egy hangot.
A fénysugarat most a földre irányították, így újra láttam. A kerítés felé pislogtam, és
láttam, hogy egy fiatal rendőrtiszt kukucskál rajta befelé.
– Igen, uram, köszönöm, jól vagyok.
– Miért ül ott egyedül a sötétben? – kérdezte, körbevilágítva a zseblámpájával.
– Csak úgy, uram – feleltem, lázasan törve a fejem valami
elfogadható indokon. A rendőr a kaput zörgette.
– Úgy tűnik, be van zárva a kapu, kisasszony. Van kulcsa a parkhoz, ugye?
– Igen, persze – mondtam az igazságnak megfelelően.
Nos, most éppen nincs ugyan nálam, de…
– Megtenné, hogy idejön hozzám, és megmutatja? – kérdezte a rendőr. – Csak mert gyakran kapunk
bejelentést, illetéktelenek próbálnak bejutni ezekbe a kertekbe, így ellenőriznem kell. Amiatt a film miatt
van minden, amit néhány éve itt forgattak. Nem tudom, ismeri-e, az volt a címe, hogy Sztárom a
220
párom.
– Ööö…, igen, ismerem.
Felálltam a padról, és lassan odamentem a kerítéshez. Próbáltam csevegni, miközben
a zsebemben keresgéltem, és imádkoztam, hogy találjak benne egy kulcsot.
– Jó film. Látta?
– Igen, többször is. A barátnőm imádja. Vagyis inkább az öreg Hughie-t. Minden
átkozott filmet meg kell néznünk, amiben ő játszik.
– De Julia Robertset biztosan ön is szívesen nézi – mondtam, hogy húzzam az időt.
– Hát, megjárja. Bár a szőkéket jobban szeretem. Cameron Diaz inkább az esetem.
A kezem valami keménybe ütközött. Hurrá!
– Itt a kulcsom – mondtam.
Magabiztosan a magasba emeltem Belinda ékszeres ládikájának a kulcsát. Egy lehangolt
napomon, még régebben, kajtattam a házban, és elhajlítottam a pici kulcsot, miközben próbáltam
a zárba dugni. A zsebembe tettem, hogy eszembe jusson egy újat készíttetni, ha kint járok. De
aztán jöttek a dolgok anyámmal, és soha nem jutottam odáig, hogy megtegyem.
A rendőrtiszt gyanakodva nézte a kulcsot.
– Egy kicsit kicsinek tűnik, kisasszony.
– Pedig ez az a kulcs. Különben mivel jutottam volna be?
– Talán akkor kinyitná nekem a kaput? Akkor magára hagyhatnám, és továbbmehetnék.
– Ööö… azonnal.
Reménykedve próbáltam bele a pici kulcsot a zárba, hátha „beakad” a zárszerkezetbe,
és elfordítja. Nos, ennél furcsább dolgok is megtörténtek már.
De sajnos nem velem és nem ma este.
– Á, úgy tűnik, be van ragadva – mondtam, miközben zörgettem a kulcsot a
túlméretezett zárban. A rendőrtiszt felvonta a szemöldökét.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy az a kulcs soha nem nyitotta ezt a kaput,
ugye, kisasszony? A földet néztem, és a porba rajzolgattam a cipőm orrával.
– Újra felteszem az előbbi kérdést, kisasszony: Mit keres ebben a kertben?
– Igazán van kulcsom, uram. Csak sietve jöttem el, és otthon felejtettem.
– Ebben az esetben, kisasszony, hogy jutott be ma este a kertbe?
– Bemásztam – motyogtam.
– Kérem, kisasszony?
– Azt mondtam, hogy bemásztam a kerítésen.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megvár itt, kisasszony.
A rendőr a kabáthajtókájához hajolt, és beleszólt a rádiójába.
221
 – Bravó Egy Charlie Négynek. Segítségre van szükségem a Rosmead melletti kertnél.
– Roger, Bravó Egy, azonnal ott vagyok – jött a recsegő válasz.
– Nézze, nem vagyok huligán vagy ilyesmi – tiltakoztam, mert már láttam magam megbilincselve egy
rendőrségi furgon hátuljában. – Igazán van kulcsom. A Lansdowne Roadon lakom.
– Láthatnék valamilyen személyazonossági iratot, kisasszony?
– Igen, per… – mondtam, a hiányzó táskámért nyúlva. – Nem, nincs nálam most.
– Gondoltam. Lenne szíves itt várni, kisasszony?
A kerítésnek támasztottam a fejem. Lehet még rosszabb is a mai este?
Charlie Négy gyorsan odaért. Jóval idősebb volt Bravó Egynél, és bár nem mondta, hogy „’elló,
’elló, ’elló, mi folyik itt?”, akár mondhatta volna, ahogy végignézett rajtam, miközben szánalmas
arckifejezéssel álltam a rács mögött. Ó, istenem, máris olyan, mintha börtönben lennék!
– Mi ez az egész, közrendőr? – kérdezte Bravó Egytől.
– Nos, őrmester, ez a hölgy azt állítja, hogy bár van kulcsa a parkhoz, de beismeri,
hogy most bemászott a kerítésen.
– Értem. Így van, kisasszony?
– Igen, de…
– Egy pillanat, kisasszony – fojtotta belém a szót a kezét feltartva. – Azonnal sor kerül
önre. Egyéb, közrendőr?
– Továbbá azt állítja, hogy a Lansdowne Roadon lakik, de nincs nála személyi
igazolvány, amivel ezt bizonyítani tudná.
– Értem. Egyéb, közrendőr?
– Ez minden, őrmester. Így látom én a helyzetet.
– Nos, kisasszony. Szeretne valamit hozzátenni a közrendőr tanúvallomásához?
Nem kellene az ügyvédemnek jelen lenni, ha vallomást teszek a rendőrségnek?
– Azt hiszem, nagyjából így történt. De nem értik. Azért nincs nálam kulcs, sem
személyazonossági irat, mert vitatkoztunk otthon, és sietve kellett távoznom. Nem vagyok bűnöző.
– Ez minden, kisasszony? – kérdezte az őrmester, miközben tetőtől talpig végigmért a
rácskerítésen keresztül.
Szomorúan bólintottam. Ez nem elég?
– Rendben, akkor nincs más választásunk. Közrendőr, gyerünk.
Bravó Egyes üres tekintettel meredt a feljebbvalójára.
– A felszerelést, közrendőr – követelte Charlie Négyes. – Itt
van? Bravó Egy elpirult, majd vállat vont, és a fejét rázta.
Charlie Négy az égre emelte a tekintetét, és felsóhajtott.
– Akkor rögtönöznöm kell.
222
 A bilincsért nyúlt.
Jaj, ne, csak nem fognak a kapuhoz bilincselni, míg meg nem érkezik az erősítés?
De ahelyett, hogy levette volna a bilincset az övéről, csak felemelte, és a zsebében keresgélt.
– Nem, úgy tűnik, nincs nálam semmi megfelelő. Közrendőr, kérem, ürítse ki a zsebeit.
A közrendőr lassan kiürítette a zsebeit. Sorra előkerült egy papír zsebkendő, egy
madzag, egy rágógumi és egy óvszer, mindezeket az őrmester kinyújtott tenyerébe tette.
Az őrmester felvonta a szemöldökét az óvszer láttán.
– Cserkész voltam – magyarázta a közrendőr. – Légy résen!
– Ezt a dolgot majd később megbeszéljük. De ezek közül semmi sem alkalmas arra,
hogy kinyissuk vele a zárat, ugye?
Ismét rám nézett a rácson keresztül.
– Nincs önnél egy hajtű, kisasszony?
– Ööö…, nincs – feleltem, szórakozottan a hajamhoz nyúlva. Ma estére kiengedtem,
így nem volt benne semmilyen „eszköz” elrejtve.
– Akkor meg kell kérnem, hogy vegye le a kalapját, közrendőr – utasította az őrmester.
– De miért?
– Gyerünk, közrendőr. Azt hiszem, tudja, hogy miért. Ne vacakoljunk ezzel a hölgy előtt.
A közrendőr lassan levette a kalapját, és az őrmester fürgén előhúzott alóla egy hajtűt.
– Rendben, így már jobb – mondta a hajtűt a zárba dugva.
– A barátnőm ötlete volt – magyarázta sietve a rendőr, míg az őrmester szakavatott
módon betört a parkba. – Férfihoz képest szokatlanul kicsi a fejem, és nincs olyan kalap,
amely rendesen rám illene. A hajtű segít, hogy ne csússzon a szemembe, tudja?
Bólintottam, és azon gondolkoztam, milyen bizarr is ez az egész: az egyik rendőr a
szemem láttára tör be, míg a másik a kiegészítők hasznosságát magyarázza nekem.
– Tessék. Kész is van – jelentette végül Charlie Négy, és kitárta a kaput. – Most lenne
szíves erre jönni, kisasszony.
– A rendőrségre visznek? – kérdeztem aggódva.
– Túl sok krimit néz, kisasszony – mondta, a karjával mutatva, hogy „csak ön után” –
Egyszerűen hazakísérjük, és ennyi az egész.
– De azt hittem…
– A Sztárom a párom, ugye? – kérdezte az őrmester, miután újból végigmért, most
már a rácsokon kívül. Bólintottam.
– Honnan tudja?
– Olyanfajtának néz ki. Tele romantikával és nosztalgiával. Már százszor láttuk, amióta az a film

megjelent. De általában nem egyedül jönnek ide, mint ön, ugye, közrendőr? Általában párban
223
találjuk őket.
A közrendőr bólintott.
– Nos, én…
Elcsuklott a hangom. Túl hosszú lett volna elmagyarázni, hogy miért vagyok egyedül.
– Ne törődjön vele, kisasszony. Nem kell tudnunk az okát. Most
menjünk haza. Charlie Négy és Bravó Egy visszakísértek a házhoz.
Bár nem tartóztattak le, mégis úgy éreztem magam, mint egy bűnöző, ahogy a két rendőr hazakísért.
Remélhetőleg már csak apa és David lesznek ott, mire hazaérek, a többiek már rég elmentek.
Még mindig égett a villany az előszobában, ahogy a házhoz közeledtünk. Felmentem a
lépcsőn, míg az őrmester és a közrendőr a járdáról néztek. Kinyújtottam a kezem, hogy
halkan bekopogjak, de még mielőtt megtehettem volna, kitárult az ajtó.
– Scarlett! – kiáltotta Sean. Sietve kilépett mellém a lépcsőre, és behúzta maga mögött az ajtót.
– Hol az ördögben voltál? – kérdezte lehalkított hangon. – Mindnyájan halálra aggódtuk magunkat.
Lenézett a járdán álló két rendőrre.
– Jól vagy? Történt valami?
– Feltételezem, hogy ismeri ezt a hölgyet, uram – kérdezte Charlie Négy Seantól. – És
igazolja, hogy valóban itt lakik.
– Igen, itt lakik, miért?
– Ez minden, amit tudnunk kell, uram. Most itt hagyhatjuk őt önnel, ugye? De talán a
jövőben megtehetne értünk valamit.
– Igen? – kérdezte Sean értetlenül.
– Ha legközelebb elmegy itthonról, uram, bizonyosodjon meg róla, hogy visz magával
kulcsot, rendben?
Ahogy a két rendőr elsétált, Sean az ajkához emelte az ujját, és halkan behúzott a
házba. Aztán óvatosan becsukta mögöttünk az ajtót.
– Miről beszélt, Scarlett? – suttogta. – Mi történt?
– Hosszú mese, Sean.
Körülnéztem a házban. Nagyon csendesnek tűnt.
– Mindenki hazament? – kérdeztem még mindig halkan. – Te miért vagy még mindig itt?
– Igen, Oscar és Ursula elmentek. De én nem akartam hazamenni, míg meg nem győződöm róla,
hogy biztonságban hazaértél. Apád a szalonban van. David is és én is igyekeztünk megnyugtatni.
– Köszönöm – mondtam hálásan. – Nem vártam el, hogy maradj.
– Én akartam így – mosolygott Sean. – Anyád miatt sem kell aggódnod. Ursula és
Oscar rátaláltak egy közeli kávézóban. És jól van.
– Hogy talál… Ó, biztos elmentek a Kelly’sbe. Igazán jól van? – kérdeztem. – Nem csak úgy mondod?
224
Mit mondtak?
– Jól van, Scarlett. Egy kicsit megrázta a dolog, de ha beszélsz vele és elmagyarázod
neki, biztos vagyok benne, hogy minden rendbe fog jönni.
Honnan tudta Sean mindig, hogy kell rendbe hozni a dolgokat?
– Úgy nézel ki, mint aki teljesen átfagyott, Scarlett – mondta, miközben a vállamra tette a
kezét. – Mi lenne, ha felmennél, és átöltöznél valami melegebb ruhába? Készítek neked egy
csésze teát, és akkor foglalkozhatsz apáddal. Öt percen már nem múlik semmi, ugye?
Hálásan bólintottam.
– Túl jó vagy hozzám, Sean, tudod?
– Igen – mondta mosolyogva –, tudom.
Elindultam felfelé a lépcsőn, de aztán visszafordultam.
– Várj csak, az előbb azt mondtad, hogy Daviddel együtt nyugtatgattátok apát?
Ez hogy lehet? Sean vállat vont.
– Azt hiszem, most az egyszer volt bennünk valami közös.
– Mi volt az?
– Mindketten szeretünk téged, Scarlett – mondta, és egy pillanatra felnézett rám,
mielőtt eltűnt a konyhában.
Apa és David hangja szűrődött ki a szalonból, így gyorsan felszaladtam a lépcsőn a
hálószobámba, miközben Sean legutóbbi mondatát boncolgattam magamban.
Hogy érti azt, hogy szeret? Úgy érti, hogy törődik velem? Vagy úgy, hogy szerelmes belém?
Megdörzsöltem a homlokom. Most nem volt megfelelő az időpont arra, hogy további bonyolult
kérdésekkel terheljem amúgy is fortyogó agyamat. Tudtam, hogy később még bőven kapok belőlük.
225
 35

Amikor átöltöztem és rendbe szedtem magam, lemerészkedtem a földszintre. Az

előszobában állva mélyeket lélegeztem, hogy megnyugtassam magam. Miközben ott
álltam, David kilépett a fürdőszobából. Összerezzent, amikor meglátott.
– Tehát úgy döntöttél, hogy visszajössz?
– Igen, és sajnálom, hogy az előbb úgy elviharzottam… Hogy van apa?
– Kissé megrázta az anyáddal való találkozás, ami érthető. De igyekeztem megnyugtatni a
bárszekrény tartalmának segítségével. Lehet, hogy néhány dolgot pótolnod kell, mielőtt hazatérnek.
– Hát persze, így lesz. Köszönöm, David… mindent. Tudom, hogy nem lehetett könnyű
itt lenned ma este Seannal.
– Hm, ami ezt illeti… azt hiszem, sok megbeszélnivalónk van, Scarlett, méghozzá
hamarosan. De most éppen egy fontosabb dolog vár rád a szalonban.
Megöleltem Davidet.
– Ezt miért kaptam? – kérdezte, míg a karjában tartott, és értetlenül nézett rám.
– Azért, mert elviselsz és megértesz. Túl jó vagy hozzám, David, tudod?
– Igen – mondta –, tudom.
Megmerevedtem, mert eszembe jutott, hogy néhány perccel ezelőtt ugyanezt mondtam Seannak.
– De ez így van rendjén – folytatta David –, mert szeretlek, és tudom, hogy amint ennek
vége, minden vissza fog térni a normális kerékvágásba. Ezek a zökkenők csak ideiglenesek.
Már éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy mit ért ideiglenes zökkenők alatt, amikor
Sean bukkant elő a konyhából, két bögrével a kezében.
Gyorsan kibontakoztam David öleléséből.
– Scarlett – mondta Sean, és közben nem nézett a szemembe –, mondtam
édesapádnak, hogy visszajöttél, és szeretne szót váltani veled, ha készen állsz rá.
– Á, rendben – mondtam, és remegve néztem a szalon ajtaja felé.
– Ezt vidd magaddal – és a kezembe nyomott két bögrét, egyikben a teám volt, a
másikban feketekávé. – Lehet, hogy szüksége lesz rá.
Elvettem a bögréket Seantól, miközben David a szalon ajtaja felé nyúlt, hogy kinyissa előttem.
– Sok szerencsét, szívem! – mondta, miközben elhaladtam mellette.
Mióta szólít így David?
– Kösz – feleltem.
226
 Megpillantottam apát, aki a heverőn ült, és a távirányítót kapcsolgatta. Visszanéztem
Seanra, aki az előszobában állt.
– Rajta, Vörös – formálta az ajkaival hangtalanul, miközben David becsukta mögöttem az ajtót.

Apám felnézett, ahogy a szobába léptem.

– Hoztam neked kávét – mondtam, előretartva a bögrét, mint egy olajágat.
Apám a kávésbögrére nézett, majd rám. Egy szörnyű pillanatig, míg egymást
bámultuk, azt hittem, nem fogja elfogadni.
– Köszönöm – mondta aztán, és végül nyújtotta a kezét, hogy elvegye a csészét. A
másik kezével kikapcsolta a tévét.
Leültem mellé a kanapéra, különös módon ugyanarra a helyre, ahova anyával ültem
néhány nappal ezelőtt.
– Nagyon sajnálom, apa – kezdtem bele, miután mély lélegzetet vettem. – El kellett
volna mondanom, hogy találkoztam anyával itt, Londonban, és eltöltöttünk együtt egy kis
időt. Hiba volt, hogy eltitkoltam előled.
Apa csak nézett rám a kávésbögréje fölött, míg a tartalmát szürcsölgette.
– De előbb meg akartam ismerni egy kicsit, mielőtt robban a bomba, azaz amikor te
megtudod. És kivételesen úgy tűnik, hogy igazam volt.
Halványan elmosolyodtam, abban a reményben, hogy enyhítek egy kicsit a rossz
hangulaton. Nem szerettem, ha apám így hallgatott, mint most. Ez egyáltalán nem rá vallott.
Megkönnyebbültem, hogy sikerült megtennem az első lépést, és így, egy kissé
felszabadultabban megpróbáltam hátradőlni a mögöttem levő párnákra. De távolabb
voltak, mint gondoltam, ezért majdnem hátrazuhantam, és magasan a levegőben kellett
egyensúlyoznom a teámat, mint valami cirkuszi akrobata, hogy le ne forrázzam magam.
Apám odahajolt, elvette tőlem a bögrét, és biztonságba helyezte egy poháralátéten az
előttünk álló asztalon.
– Ennyi év után még mindig vigyáznom kell rád? – szólalt meg végre.
– Úgy látszik.
Apa letette a saját bögréjét is.
– Miért, Scarlett? – kérdezte, és szomorúan nézett rám. – Miért nem mondtad el, hogy
meg akarod keresni?
– Mert nem tudtam előre. Mindez véletlenül történt.
– Úgy érted, nem ezért akartál eljönni egyedül, hogy megtaláld anyádat?
– Nem. Még csak eszembe sem jutott. Vagyis igen, gondoltam rá, természetesen, de nem
azért jöttem Londonba, hogy anyát megtaláljam, valami mást akartam bebizonyítani.
227
 – Mit?
Ó! Hát erre mondják, hogy cseberből vederbe.
De ennél rosszabb már úgysem lehet, nemde?

– Azért jöttem ide, hogy megpróbáljam bebizonyítani neked, Maddie-nek és Davidnek,

hogy a filmekben történtek igenis léteznek a való életben is. És hogy nem csak
vesztegetem az időmet azzal, hogy annyira odavagyok értük.
Apám hátradöntötte a fejét, és lehunyta a szemét.
– Ó, Scarlett, csak ne kezdd megint!
– De igen, már megint kezdem – mondtam felállva. – És tudod mit? Igazam volt, mert
amióta itt vagyok, sikerült az életemet… – próbáltam gyors fejszámolást végezni – …
nem is tudom, hány filmben élni, apa, mert olyan sok volt, hogy már megszámolni sem
tudom. Tehát a filmek léteznek a valós életben, és ezt be is bizonyítottam!
– Feltételezem, hogy anyád segítségével – motyogta apám. – Fogadok, hogy ő terelgetett ezen
az úton. El tudom képzelni, mennyire imádta ezt az egészet. Gondolom, visszament az időben.
Álltam, és a heverőn ülő apámat néztem. Saját gondolataiba és vádjaiba merülten,
homlokát ráncolva nézte a szőnyeget. És hirtelen úgy éreztem, hogy nemcsak a saját
harcomat vívom, hanem anyáét is.
– Valójában anyának semmi köze sem volt egyik filmjelenetemhez sem. Csak néhány
napja találkoztunk. De elmondott nekem mindent arról, hogy miért hagyott el téged.
Apa szeme rám villant.
– Mit csinált? – kérdezte.
– Én kértem rá. Mindent tudni akartam, ami akkoriban történt. De miért, apa? Miért
kockáztattad, hogy újra megtörténjen? Azt akartad, hogy én is megszökjem, mint anya tette?
– Ó, drága Scarlett, nem, hát persze hogy nem ezt akartam.
Apa felállt, és felém nyújtotta a kezét.
– Ez… bonyolult.
– Kérlek, mondd el, apa. Hallanom kell a te verziódat is. Hogy teljes mértékben
megérthessem. Bólintott, és intett, hogy üljünk vissza. Aztán mély lélegzetet vett.
– Bármennyire is fáj ezt mondanom, Scarlett, mindig is olyan voltál, mint anyád, és
nem csak külsőleg. Így bármennyire akartam, nem tudtam teljesen megszabadulni az
emlékétől. És sajnos azt láttam, hogy kezded ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint ő.
– Tehát azt gondoltad, hogy elküldesz, mint ahogy vele tetted? – kérdeztem. – Mire
lett volna ez jó? Apám a fejét rázta.
– Nem, Scarlett, hagyd, hogy befejezzem. Jó életed van és jó munkád, azaz vállalkozásod, amelyből

mindketten egyformán részesedünk. És ami még fontosabb, van egy rendes férfi, aki feleségül akar
228
venni, és veled akarja tölteni az élete hátralevő részét. David jó ember, ezt ugye tudod, Scarlett?
Bólintottam.
– Igen, persze hogy tudom.
– De mégsem voltál boldog, Scarlett. Láttam rajtad. Egyre inkább elégedetlen lettél
mindennel, pont úgy, mint anyád sok-sok évvel ezelőtt. Megrémített, amikor láttam, hogy
kezdesz olyanná válni, mint ő, Scarlett. Így amikor David eljött hozzám, és elmondta,
mennyire aggódik miattad, tudtam, tennem kell valamit, hogy segítsek. Ezért javasoltam,
hogy adjuk meg neked ugyanazt az esélyt, mint amit anyádnak megadtam. Tudtam,
hogy kockázatos, de ez olyan kockázat volt, amelyet érdemes volt vállalni a kedvedért.
– De miért? Mit értél volna el vele, ha már először sem sült el jól?
– Ez igaz. Akkoriban számomra nem sült el jól a dolog. De azt hiszem, anyád számára
igen. Fogadnék, hogy ha most megkérdeznéd tőle, azt mondaná, örül annak, hogy
elmenekülhetett tőlem és az unalmas élettől, amelyet szerinte élek.
Úgy döntöttem, nem most van a megfelelő alkalom arra, hogy apának meséljek anya
rendkívül színes, de igen ingatag múltjáról.
– De azt nem értem még mindig, hogy miért tetted meg újra? Miért győzted meg
Davidet, hogy olyasmit tegyen, ami neked rossz volt?
– Mert szeretlek, Scarlett, és az életben semmi sem fontosabb számomra, mint a te
boldogságod. De tudtam, hogy ha hozzámennél Davidhez, és minden ugyanúgy történne,
mint eddig, akkor soha nem lennél igazán boldog és David sem. Mindig azon gondolkoznál,
hogy „mi lett volna, ha”. Tudom, milyen együtt élni egy ilyen emberrel, Scarlett, elég hosszú
ideig csináltam, és hadd mondjam el, hogy egyáltalán nem könnyű. És mi lett volna, ha
tovább tart, és úgy jársz, mint anyád? Nem szeretném, ha ez történne, sem miattad, sem
David miatt. Bár a világ minden kincséért nem adnám az együtt töltött időt, Scarlett, de olyan
nehéz egyedül maradva felnevelni egy gyereket, hogy ezt senkinek sem kívánom.
Bűntudatot éreztem. Fölösleges szenvedésnek tettem ki apát. Olyan sokat tett értem,
és én így fizetem vissza.
– Ráadásul, Scarlett, tudtam, hogy ha egy időre magadra maradsz, majdnem biztos, hogy
meg fogod próbálni azt a csodálatos életet élni, amelyet szerinted mindenki él a filmekben, és
reméltem, hogy hamar rá fogsz jönni, hogy igazából senki sem él így, és hogy az egész csak
egy kitalált dolog. Aztán, ha jól sikerül a tervem, akkor hazatérsz, és megelégszel azzal, amid
van. Boldog leszel Daviddel és boldog leszel velem, úgy, ahogy anyád nem volt képes.
– Ó, apa! – mondtam, miközben hozzá hajoltam, és a kezére tettem a kezem. – Veled mindig boldog
voltam, ez soha nem volt kérdéses. De igazad van, nem voltam megelégedve azzal, ahogy a dolgok
mentek Stratfordban. De mi lett volna, ha rosszul sül el, mi lett volna, ha találok valami jobbat? Akkor
229
mi történt volna?
– Scarlett, erre a kérdésre csak te tudsz válaszolni. Találtál valami jobbat?
Mélyen elgondolkoztam. Találtam itt Londonban valami jobbat annál, amit odahaza
ismertem? Új barátokat szereztem, új élményekkel gazdagodtam, ez igaz. De jobb ez,
mint a korábbi életem? Igyekeztem nem gondolni Seanra.
Mély lélegzetet vettem.
– Igen, apa. Találtam valami jobbat, amióta itt vagyok. Talán nem annyira változtatja
meg az életemet, ahogy bármelyikünk is remélte, amikor elmentem, de az én életem
mindenesetre jobb lett általa. És ez a valami, vagy inkább valaki anya.
Vártam a robbanást apám részéről. De különös módon
elmaradt. Hátradőlt a heverőn, és elgondolkodó arcot vágott.
– Ez az egyetlen dolog, amit azóta találtál, hogy ide jöttél, Scarlett? Anyád?
– Hogy érted?
– Úgy értem, te magad mondtad, hogy csak az utóbbi napokban futottál össze vele. És
a többi idő, amit itt töltöttél? Biztosan megismertél másokat is, és szereztél új
tapasztalatokat is, amelyekből tanultál.
Mire céloz apám?
Felvettem a teámat az asztalról, és lazán belekortyoltam. Pfuj, ez már éppen csak, hogy langyos.
– Igen, szereztem néhány barátot, amióta itt vagyok.
– És?
– És mi? Mit akarsz mondani, apa?
Apa felállt, és néhány pillanatig fel s alá járt Belinda és Harry szalonjában, mintha azt a kevés
díszt nézegetné, amelyet minimalista lakberendezési stílusukban megengedtek maguknak.
– Ma este elég hosszú időt töltöttem Seannal is és Daviddel is – bökte ki, és hirtelen
szembefordult velem.
– Igen, mondták.
– És tudod, hogy miről beszélgettek velem a legtöbbet ma este?
Vállat vontam.
– Fociról?
– Scarlett!
Apám odajött a heverőhöz, és nyomatékosan a támlára tette a kezét.
– Te buta lány. Mindketten majdnem végig rólad beszéltek. Nem tudom, pontosan mit csináltál,
amióta itt vagy Londonban… és nem is akarom tudni – tette hozzá a kezét feltartva, ahogy
kinyitottam a szám, hogy tiltakozzam. – De ami nyilvánvaló számomra és bárki más számára is,
akinek csak egy csöpp esze is van, az az, hogy mindkét férfi nagyon ragaszkodik hozzád.
230
 Davidre és Seanra gondoltam, akik most éppen ránk várnak. Utálták egymást, és ma este
mégis, ahogy Sean elmondta, félretették az ellenérzéseiket, hogy segítsenek nekem.
Apa újra leült mellém.
– Óvatosnak kell lenned, Scarlett, különben valakinek fájdalmat okozol.
– De én senkinek nem akarok fájdalmat okozni, apa. Soha. Téged és anyát sem akartalak
megbántani. Csak azt akarom, hogy az életemben egyszer végre mindenki boldog legyen.
– De néha a cselekedeteid, akarva-akaratlanul káros következményekkel járhatnak. Jól át kell
gondolnod, mielőtt döntéseket hozol az életben, Scarlett. A változatosság kedvéért használd a fejed.
Sóhajtottam. Ha apa tudná az igazat! Túl régóta használom a fejem, hogy döntéseket
hozzak – különösen Daviddel kapcsolatban.
– Sean használja a fejét – mondta apám hirtelen.
Rábámultam.
– Ezt hogy érted?
– Használja a fejét. Az üzletben, és amennyire én látom, a magánéletben is.
– És ezt honnan tudod?
– Eltöltöttem vele némi időt ma este. Üzletről beszéltünk…
– Igen, tudom – mondtam apa szavába vágva. – Láttam, hogy beszélgettek, de mi
köze ennek Sean magánéletéhez?
– Ha hagynád, hogy befejezzem, Scarlett: amint mondtam, előbb beszélgettünk, és
amíg te kint voltál, addig Sean is elment egy időre. „Van egy kis dolgom”, mondta.
– De én azt hittem, hogy Sean egész este itt volt veled és Daviddel.
Apa a fejét rázta.
– Nem, nagyrészt David volt velem. Sean éppen előtted ért vissza.
Sean elment ma este, hogy az üzlettel foglalkozzon? Ennyit arról, hogy én meg azt
hittem, egész este miattam aggódott.
– Ez nem lep meg – mondtam, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne. –
Sean számára nagyon fontos az üzlet.
Talán ő és David nem is különböznek olyan sok mindenben.
– Engem meglepett, Scarlett. Egészen addig azt gondoltam, hogy Sean csak veled
törődik ma este, és ez imponált nekem. De amikor megtudtam, hogy mivel foglalkozott,
amíg távol volt, még jobban meginogtam a róla alkotott ítéletemben…
– Mi az ördögről beszélsz, apa? – kérdeztem, miközben a gyomrom kezdett
összeszorulni a nyugtalanságtól.
– Úgy tűnik, Sean elment megkeresni anyádat ma este. Úgy hallottam Davidtől, hogy a
többi vendéged rátalált egy közeli kávézóban. Így míg távol volt, Sean őt is felkereste.
231
 – És ez miért baj? – kérdeztem dacosan. – Én örülök annak, hogy valaki elment és
meggyőződött arról, hogy jól van.
Apám felvonta a szemöldökét, és lassan megcsóválta a fejét.
– Ó, Scarlett, olyan sok mindent kell még megtanulnod.
– Mi az? – összeszorítottam a szemem, és megráztam a fejem. – Miről beszélsz, apa?
– kérdeztem, és újra kinyitottam a szemem. – Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy Sean rendkívül okosan játszik mindnyájunkkal. Nem vonom kétségbe, hogy nagyon
ragaszkodik hozzád, Scarlett. De annak érdekében, hogy megnyerjen, a saját javára igyekezett fordítani
azt a helyzetet, amelyben ma este találtuk magunkat. Volt esélye rá, hogy jó benyomást tegyen rám,
anyádra, és ami a legfontosabb, rád, egyetlen este alatt. És ezt a lehetőséget ki is használta.
Egy pár pillanatig csak ültem, és gondolkoztam ezen. Nem, apa biztosan téved. Sean nem ilyen.
De akkor miért nem mondta el, hogy volt a Kelly’sben, hogy megnézze anyát? És miért
tett úgy, mintha egész este a házban lett volna apával és Daviddel, ha ez nem volt igaz?
Egyszerűen nem állt össze a kép.
– Nem állítom, hogy Sean rossz ember. Erről szó sincs – folytatta apa, miután hiába
várt arra, hogy válaszoljak. – Valójában egészen megkedveltem. De talán nem egészen
olyan ember, mint amilyennek te látod.
Lassan bólintottam.
– Scarlett, lehet, azt gondolod, hogy amióta Londonba jöttél, csak annyi történt veled, hogy
újra rátaláltál anyádra. De azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ennél sokkal több is történt.
Komolyan el kell gondolkodnod, és fontos döntéseket kell hoznod az életeddel kapcsolatban,
és most az egyszer nem bújhatsz el egy moziban, míg meghozod a döntéseidet.
– De hogyan döntsek, apa? – kérdeztem kétségbeesetten. – Honnan tudjam, hogy mi a helyes?
– Tudni fogod, Scarlett – megfogta a kezem, és erősen megszorította. – Valami olyan
dolog fog történni, amiből tudni fogod, hidd el nekem.
Apa leült a heverőre, a vállamra tette a kezét, és én újra teljes biztonságban éreztem magam.
232
 36

Jó ideig szótlanul ültünk a heverőn, összebújva, mint régen, mindketten a saját gondolatainkba és
emlékeinkbe merülve. Végül apa elengedett, nagyot nyújtózott, és ásított egyet.
– Hosszú volt a mai nap, Scarlett. Azt hiszem, most ágyba bújok. És biztosan már
Davidnek és Seannak is feltűnt, miért is van ilyen csend.
Felálltam a heverőről, és elkísértem a szalon ajtajáig.
– Jó éjt, apa! – megpusziltam az arcát. – És köszönöm.
– Jó éjszakát, Scarlett! – mondta a konyhából kilépő Seanra pillantva. – Aludj jól, kicsim.
Sean felé biccentett:
– Jó éjszakát, Sean!
Sean bólintott, és nézte, ahogy apám eltűnik a lépcső tetején. Aztán hozzám fordult:
– Kimerültnek látszol, Scarlett. Kérsz még egy csésze teát, vagy talán valami
erősebbet? Azt hiszem, maradt egy kis alkohol a bárszekrényben.
Tekintetbe véve, hogy Sean és David szerint apa hatalmas mennyiségű alkohollal bánt
el ma este, nekem egész józannak és meglepően világos észjárásúnak tűnt.
– Jó lenne valami erős ital. Elég fárasztó nap volt.
Sean követett a szalonba.
– Hol van David? – kérdeztem, hirtelen rádöbbenve a távollétére.
– Lefeküdt. Csak néhány perce – tette hozzá, mintha mentegetőzne. – Azt mondta,
hogy korán kell kelnie.
– Ó, igen, így van. Reggel megbeszélése van, azt hiszem, Surrey-ben.
De azért megvárhatott volna, hogy lássa, hogy mentek a dolgok – gondoltam,
miközben leültem a heverőre.
– Á, értem – mondta Sean, miközben whiskyt töltött mindkettőnknek.
Tudtam, hogy valószínűleg ő is ugyanezt gondolja. Jeget tett a pohárba, és átnyújtotta nekem.
– Jó ez így, vagy szeretnéd egy kicsit felvizezni?
– Nem, ez így pont jó – feleltem, és elvettem tőle a metszett üvegpoharat.
Örültem, hogy ezúttal nem brandyt kapok. Azt hiszem, még soha életemben nem ittam
ennyi alkoholt „egészségügyi okokból”.
Sean leült mellém.
– Hallottam, hogy holnap találkozol a jövendőbeli apósoddal és anyósoddal, hogy megbeszéljétek az
233
esküvőt.
– Igen, így van. David szüleinek van egy házuk Londonban, és ott lesz a fogadás egy sátorban.
– Azt hittem, hogy a szülővárosodban mész férjhez. Nem így szokás?
– De, azt hiszem. Viszont nagy esküvő lesz, és sokan jönnek a világ minden tájáról.
Davidnek sok üzletfelét várjuk, így egyszerűbb, ha Londonban tartjuk.
– Á, értem – mondta Sean újra.
Mindketten belekortyoltunk az italunkba. A whisky égette a torkom, de legalább nem
volt olyan émelygős, mint a brandy.
Mélyet sóhajtottam.
– Mi az, Vörös? – kérdezte Sean rám kacsintva. – Nehéz
estéd volt? Próbáltam elmosolyodni, de nem sikerült.
– Bocsánat. Csak sok mindenen kell elgondolkodnom.
– Azzal kapcsolatban, amit apád mondott?
– Részben.
Seanra néztem. Próbáltam nem törődni azzal, amit apám mondott. Végül is apa csak ma este ismerte
meg Seant, nem tudhatta, milyen is igazán. De túl sok nyugtalanító tényező volt a mondandójában.
Annyira fontos a munkája, hogy ma este többet jelentett számára, mint én? És még ha a munka csak
kifogás volt is, hogy utánanézhessen anyának, vajon igaza van apának, és Sean csak kihasználja a
szüleimet annak érdekében, hogy közelebb férkőzzön hozzám? Nem, ez nem lehet igaz, Sean nem
ilyen. De akkor miért nem mondta el, hogy találkozott anyával? Egyszerűen nem állt össze a kép.
– Annál azért többet is elárulhatnál, hogy részben – mondta Sean, oldalra biccentve a fejét.
– Mondjuk kétharmad részt, vagy ha nagyon szépen kérlek, akkor akár háromnegyedet is?
Félmosollyal néztem vissza rá.
– Bocsánat. Arra gondoltam, hogy elszúrtam a mai estét. Még szerencse, hogy nem lett
sokkal rosszabb. Úgy tűnik, nagyon megértő szüleim vannak és nagyon megértő barátaim is.
– Így van – bólintott Sean. Belekortyolt az italába. – Nos, mit mondott apád?
– Miről?
Arra kíváncsi Sean, hogy apa említette-e őt?
– Mindenről. Anyádról, a mozimániádról meg minden olyan dolgodról, ami bosszantja őt.
– Már nem foglalkozom a mozival.
– Ugyan miért nem?
– Mert már nincs értelme bebizonyítani az elméletemet. Mondtam apának, hogy amióta itt
vagyok, rengeteg olyan élményben volt részem, mint egy filmben, de nem hiszem, hogy
elhitte. Akkor mi értelme? Talán nem is volt igazam. Talán mindez csak véletlen volt.
Sean csodálkozva nézett rám:
234
 – Nem hiszem el, hogy ezt mondod.
– Miért? Jogom van hozzá, hogy meggondoljam
magam, nem? Sean felvonta a szemöldökét.
Sóhajtottam.
– Csak annyi történt, hogy azok után, ami az utóbbi hetekben és különösen ma este történt,
hajlom arra, hogy apának és Davidnek és mindenkinek, aki a múltban ezt mondta nekem,
igaza van, Sean: az élet tényleg nem olyan, mint egy film. Próbálkozhatsz, hogy olyanná
tedd, de soha nem érheted el azt a tökéletes, meseszerű befejezést, ami a filmekben van.
Ittam még a whiskymből, míg Sean továbbra is hitetlenkedve bámult rám.
– Scarlett, hagyd abba! – mondta végül. – Ez nem te vagy. Mi történt veled? Annyira tele
voltál reménységgel és optimizmussal, amikor megismertelek, és most olyan… olyan…
– …realista vagyok – fejeztem be a mondatát színtelen hangon. – Ezt akartad mondani. Ha bármit is
tanultam ebből, Sean, akkor realizmust tanultam. Azt hittem, azért jöttem Londonba, hogy
bebizonyítsam a családomnak, hogy tévednek. De kiderült, hogy a valódi ok az volt, hogy megtaláljak
valamit, ami már régóta hiányzott az életemből: az anyámat. Mondtam neked, Sean, mindennek…
– …oka van, tudom. Már mondtad, nem is egyszer. De lehet, hogy az, hogy
megtaláltad édesanyádat, csak ráadás volt. Miért kell az egyetlen oknak lennie?
– Nem ez az egyetlen ok, hanem a fő ok. Az utóbbi néhány hét arra is megtanított, hogy a stratfordi
életemben szerencsésebb vagyok, mint gondoltam. Az, hogy megismertem anyámat hallottam az élete
történetét, és hallottam a férfiakról, akiket megismert, miután elhagyta apámat, rádöbbentett, hogy a
szomszéd kertje nem mindig zöldebb. Talán egy ideig úgy tűnik, de aztán elszárad a fű, és nem marad
semmi, és akkor kezdheted elölről, vetheted újra a magokat, és várhatod, hogy kihajtsanak.
– Mit akarsz ezzel mondani, Scarlett? – kérdezte Sean, és letette a whiskyjét az asztalra. –
Jobb, ha az életed tele van szürke betonnal, csak hogy soha ne árthasson neki semmi?
Bólintottam.
– Egy frászt! Nem hiszek neked. Mielőtt ide jöttél volna, többre vágytál, mint szép zöld
gyepre. Egész mezőre vágytál hosszú fűvel és vadvirágokkal, hogy szaladgálj köztük.
– Igen, valószínűleg igazad van. De megváltoztam.
– Nem, nem változtál meg. Volt néhány élményed, amelyek hatására egy kicsit
másképp látod az életet, és ez talán nem is rossz dolog. De még ott rejtőzik valahol a
romantikus, idealista Scarlett, én tudom. Az vagy te, Scarlett, téged az tart életben.
Jaj, hát miért van az, hogy Sean ennyire tud olvasni a lelkemben? Olyan bosszantó! Már
éppen eldöntöttem, hogyan fogok élni a jövőben, és akkor jön ő, és mindent felforgat.
– Honnan tudod, hogy engem mi tart életben? – kérdeztem gőgösen. – Benned egy cseppnyi

romantika sincs, Sean Bond, idealizmusról nem is beszélve. Az ég szerelmére, még Robbie Williamst
235
és Ronan Keatinget sem szereted! Neked minden fehér és fekete, nincs helye az álmodozásnak.
Sean különös csendbe burkolózott.
Azt hittem, hogy megbántottam a szavaimmal, és nem ez lett volna az első alkalom.
Már éppen bocsánatot akartam kérni, amikor közelebb hajolt hozzám, és megszólalt.
– Talán ebben igazad van, Scarlett – nézett mélyen a szemembe. – Másrészt az is lehet, hogy tévedsz.
Majd elválik, nem? Talán nem te vagy az egyetlen, aki másképp kezdi látni az életet mostanában.

Ezt meg hogy érti? De még mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel neki, megszólalt
a mobilom az előszobában. Siettem, hogy felvegyem, nehogy felébressze Davidet vagy apát.
Sean követett.
– Anya! – mondtam, ahogy megismertem a hangját a vonal másik végén. –
Tartsd egy picit, jó? Eltakartam a kezemmel a kagylót.
– Ideje nekem is lefeküdnöm – mondta Sean az ajtó felé tartva. – Beszéljetek csak. Holnap üzleti
ügyben Dublinba repülök, tehát néhány napig nem találkozunk. Itt leszel még, amikor visszajövök?
Meglepett, hogy ilyen hamar elutazik újra. De hát üzletről van szó, így talán nem
kellene meglepődnöm…
– Igen, azt hiszem. Vigyáznom kell a házra jövő hét végéig, míg Belinda és Harry
vissza nem térnek Dubaiból, így azt hiszem, itt leszek.
– Mert nem szeretném elmulasztani a búcsút – mondta Sean a nyitott ajtóban állva.
– Nem… az nem lenne jó.
Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is elbúcsúzzam Seantól. De azt hiszem, előbb
vagy utóbb ennek is meg kell történnie.
Sean még utoljára rám mosolygott, azzal becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
– Anya –szóltam a telefonba, miközben bementem a szalonba. – Úgy örülök, hogy
felhívtál! Annyira sajnálom, ami történt. Igazán nem akartam, hogy így legyen. Fogalmam
sem volt, hogy apa idejön ma, különben nem hívtalak volna meg vacsorára, és…
– Scarlett, Scarlett, lassíts, kérlek – jutott el hozzám anya nyugodt hangja. – Nem azért
hívtalak ilyen késő este, hogy magyarázkodj, hanem azért, hogy megtudjam, épségben
visszamentél-e. Amikor Oscar és Ursula mondta, hogy elrohantál otthonról, aggódni
kezdtem érted. És mindent tudok a ma estéről, mert beszéltem Seannal, ne izgulj.
– Tudom, de tényleg sajnálom, anya.
– Már mondtam, Scarlett, majd megbeszéljük, amikor találkozunk. De most, hogy tudom,
épségben hazaértél, megnyugodtam, és mivel későre jár, mindkettőnknek menni kellene aludni.
Egy pillanatig haboztam.
– Kérdezhetek még valamit, mielőtt letennéd, anya?
– Igen, persze.
236
 – Ma este megismerted Seant.
– Igen. Megismertem Seant.
– És… mit gondolsz róla?
Most anyán volt a sor, hogy tétovázzon.
– Miért?
– Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Mert most volt az első alkalom, hogy találkoztatok.
– Megígértük egymásnak, hogy őszinték leszünk, ugye, Scarlett?
– Ühüm!
– Szimpatikus.
– Ennyi?
Hallottam, hogy felsóhajt.
– Rendben. Szórakoztató és intelligens fiatalembernek tűnik. Elég jól is néz ki, azt
hiszem, ha valakinek tetszik ez a típus.
Volt egy olyan érzésem, meg fogom bánni ezt a kérdést, de muszáj volt feltennem.
– Milyen típusra gondolsz, anya?
– Nézd, Scarlett, teljesen érthető, ahogy a ma esti helyzetre reagált. Eljött megnézni,
rendben vagyok-e, és amíg velem volt a kávézóban, nagyon udvariasan viselkedett. És
törődött azzal, hogy számodra mi a jó.
– De?
– De jóképű és jó társalgó, ha éppen úgy akarja. Így azt hiszem, kezdetben igencsak szórakoztató
tud lenni. De aztán, ha már egy ideje ismered, lehet, hogy teljesen megbízhatatlanná válik.
– Honnan tudod ezt? – kérdeztem vékony hangon.
– Mert ez a tapasztalatom, Scarlett. Ha a tanácsomat kéred, és azt hiszem, közvetett módon ezt
teszed, akkor a legkevésbé Seanra van szükséged, amikor David már ott vár rád az oltár előtt.
A telefonra bámultam. Ez volt az utolsó dolog, amit anyámtól hallani véltem volna.
– Úgy hangzik, mintha Sean valami modern csirkefogó lenne.
– Nem mondtam semmi ilyesmit. Csak nem hiszem, hogy olyan megbízható lenne, mint a
te Davided. Úgy értem, hosszú távon. Te akartad hallani a véleményemet, Scarlett.
– Igen, tudom. És köszönöm, segít… hogy világosabban lássak.
– Sajnálom, ha nem ezt szeretted volna hallani, Scarlett.
– Nem, semmi gond. El kell rajta gondolkodnom.
Mintha nem lenne már így is épp elég, amin gondolkodjam…
237
 37

Aznap késő este, amikor lefeküdni készültem, még mindig zúgott a fejem a gondolatoktól és a
történtektől. Mégis úgy éreztem, nagy kő esett le a szívemről, hogy apa már tudja, megtaláltam anyát.
De amikor a hálószoba ajtajához értem és megláttam az alvó Davidet, ismét elnehezedett a szívem.
Eredetileg nem azért akartam egymagamban elutazni, hogy megtudjam, hozzá akarok-e menni
Davidhez vagy sem, hanem egyszerűen csak azért, hogy megnyugodjam, hogy helyesen cselekszem.
De most, azok után, ami történt, a hálószoba ajtajában éppen ezt a kérdést tettem fel magamnak.
Annak, aki nem ismerte őt, eléggé kiegyensúlyozottnak és tartózkodónak tűnt,
olyasvalakinek, aki nem nagyon adja ki magát. De tudtam, hogy ha valaki jobban
megismeri, rájön, hogy a lelke mélyén nagyon is szenvedélyesen tud szeretni. És én ezt
a Davidet szerettem, akit rajtam kívül senki sem ismert.
De azóta, amióta Sean belépett az életembe, kétségbe kellett vonnom, hogy elegendő-e az,
amit David iránt érzek. Sean Davidnek a szöges ellentéte, az ő személyisége… nos, hogyan is
írhatnám le? Anyám épp az előbb jellemezte… csirkefogó… simaszájú… sőt, nők kedvence. De
szerintem nem az. Azt is mondta, hogy szórakoztató és intelligens fiatalember, akivel kezdetben jó
együtt lenni, de hosszú távon előfordulhat, hogy csalódást okoz. Még apa is azt mondta, hogy a
fejét használja, hogy megszerezze, amit akar, és nemcsak az üzletben, hanem a magánéletben is.
A homlokomat ráncoltam: ismerősen hangzottak a jellemzések, különösen anyáé. Hol
is hallottam már?
Aztán rájöttem. Éppen így írtam le ma Seannak Mark Darcyt és Daniel Cleavert a
Bridget Jones naplójából. Majdnem szóról szóra.
Aztán elmondtam Seannak, hogy a Colin Firth alakította Mark Darcy jobban tetszik a Hugh
Grant által megjelenített Daniel Cleavernél. Valóban így érzek Daviddel és Seannal kapcsolatban?
Ó, istenem, ez kezd nevetségessé válni. Hát nem ma este mondtam, hogy többé már
nem fogom megpróbálni úgy élni az életem, mint egy filmben? Csak egy órával ezelőtt
volt, és már megint kezdem.
Beléptem a hálószobába, és a sötétben betipegtem a fürdőszobába.
Ahhoz is túl sok minden történt velem ma este, hogy gondolkodni tudjak, nemhogy
döntéseket hozzak.
Amikor végeztem a fürdőszobában, visszatértem a sötét hálószobába. Igyekeztem olyan csendben

maradni, amennyire csak tudtam. A legkevésbé sem volt arra szükségem, hogy David felébredjen, és
238
vitatkozni akarjon velem, különösen a kapcsolatunkról. Azt hiszem, erre a napra már
bőven elég volt a lélekbúvárkodásból.
Ekkor véletlenül belerúgtam a lábujjammal a fésülködőasztal előtti székbe, és fojtottan
káromkodva az asztal tetején lévő lámpa után nyúltam. Lágy fény öntötte el a szobát.
David megmoccant, és egy percig figyeltem, miközben imádkoztam magamban, hogy ne
ébredjen fel. De szerencsére csak a másik oldalára fordult, és tovább horkolt.
Normális esetben, ha David horkolt, azonnal az jutott eszembe, hogy valahogy elhallgattassam, hogy
én is el tudjak aludni. De ma este erre nem is gondoltam, sőt, alig hallottam őt. Csak néztem a széket,
amelybe belerúgtam. A széken voltak David ruhái, amelyeket másnapra készített elő. Nem az öltönye
és az inge, azok vállfán lógtak a ruhásszekrényben. Ami felkeltette az érdeklődésemet, az a szépen
elhelyezett pár zoknija, és ami még fontosabb, az alsónadrágja. Az is szépen összehajtogatva hevert a
széken, ugyanúgy, mint Mark Darcy alsónadrágja Bridget Jones lakásában…
Előbb a bokszeralsóra néztem, majd Davidre.
És hirtelen kristálytisztán átláttam a fejemben levő
összevisszaságot. Amit apa mondott a szalonban.
Amit anya mondott a
telefonban. Minden összeállt.
Apa oly sok mindenen ment keresztül, miközben egyedül nevelt. Annyi áldozatot hozott
értem, most rajtam a sor, hogy megháláljam.
Anya hosszú és nyomorúságos éveket töltött egyedül, csupán azért, mert olyan vad,
romantikus álmokat kergetett, amelyek nem válhattak valóra egy nem megfelelő férfi
oldalán. Nem akartam úgy járni, mint ő.
Most rajtam a sor, hogy helyesen cselekedjem. Apa azt mondta, hogy ha eljön az
ideje, tudni fogom, hogy mit kell tennem, és azt hiszem, most van itt az idő. Bár egy
dologban tévedett: az, ami segített döntenem, filmekkel volt kapcsolatos.
– Nos, ha Bridget beérte Markkal... – suttogtam bele a sötétbe.
239
 38

Vivaldi zenéje szűrődött ki a templomból, miközben Maddie az utolsó simításokat

végezte az uszályomon, és apa a karját nyújtotta nekem.
Ez furcsa, gondoltam, ahogy beléptünk a templomba, és elkezdtem végigsétálni a
padsorok között. Nem emlékszem, hogy a ruhámnak lett volna uszálya, amikor felpróbáltam.
Tulajdonképpen biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem ez az a ruha, amelyet
Oscarral és Ursulával választottunk a nagy napra. Ez egy nagyon is testhezálló ruha volt
elefántcsontszín nyersselyemből. Alig bírtam lélegezni, miközben merev mosollyal az
arcomon próbáltam bevonulni a padsorok között.
De nem állhattam meg, hogy panaszt tegyek, mert apám olyan ütemben terelt az oltár
felé, hogy szinte alig érte a lábam a földet. Ennyire szeretne megszabadulni tőlem?
Odaértünk a lelkészhez, aki gyanúsan hasonlított Rowan Atkinsonhoz, és apa gyorsan
átadta a kezem Davidnek. Legalább ez a része rendben ment.
A lelkész szakavatott gyorsasággal vezényelte le a bevezető részt, és hamarosan sor került az
első zsoltárra. Körülnéztem, hogy hol van kifüggesztve a zsoltárok rendje, de nem találtam sehol.
– Mit keresel? – sziszegett rám David. – Ha valakinek, hát neked biztosan tudnod kellene a szövegét!
A semmiből egyszeriben ott támadt egy zenekar a gyülekezet között, és már majdnem felkiáltottam,
hogy „Hé, ez olyan, mint az Igazából szerelemben!”, de aztán eszembe jutott, hogy már
nem számolom a filmjeleneteket, így csak csendben hallgattam, ahogy rázendítettek az
első taktusokra… Nem, ez nem lehet igaz, ugye?
De igaz volt, és aztán megjelent ő a szószéken, a legnagyobb fehér tollas szárnyakkal,
amelyeket életemben láttam: Robbie Williams volt az, és az Angelst énekelte.
Legszívesebben megdörzsöltem volna a szemem, de nem mertem, nehogy elmaszatoljam
a szemfestéket. Robbie Williams az én esküvőmön az Angelst énekli? Ez nem lehet igaz!
Körülnéztem, de úgy tűnt, senkit sem rendít meg a dolog, mintha mindennapos esemény
lenne, hogy Robbie Williams egy esküvőn énekel. Úgy döntöttem, nem törődöm velük, és
élvezni fogom a helyzetet; végül is Robbie-ról van szó. De amikor az Angels hirtelen átment a
Let Me Entertain You-ba, majd a Rock DJ-be, a romantikus hangulat hamar véget ért.
Robbie befejezte a műsorát, és olyan gyorsan eltűnt a szószékről, mint ahogyan
felbukkant. Hangosan kezdtem tapsolni, de ezzel egyedül maradtam. Zavarba jöttem, és
gyorsan elrejtettem a kezem a csokrom mögé.
240
 Mi a baj ezekkel az emberekkel?
A lelkész folytatta az istentiszteletet, és hamarosan ahhoz a részhez ért, hogy tud-e
valaki bármilyen okot arra, hogy Davidnek és nekem miért ne kellene
összeházasodnunk. Titokban azt reméltem, hogy Sean hangja száll majd hozzám a
templomhajón keresztül, de sajnos semmit sem hallottam, csak halálos csendet.
Aztán valaki udvariasan köhögött a templom hátuljában, és az összes fej a rendbontó felé fordult.
– Van valakinek mondanivalója? – kérdezte a lelkész, szemmel láthatóan aggódva. Jobban
megnéztem magamnak, és most még inkább hasonlított Rowan Atkinsonra, mint a szertartás elején.
– Igen, van rá ok – hallottam egy ismerős hangot a templom hátuljából.
– Kérem, álljon fel – szólt a lelkész, miközben hunyorogva nézett a messzeségbe.
Majdnem elejtettem a csokrom, amikor azt láttam, hogy Hugh Grant feláll. Mi az ördögöt keres itt?
– Van valami kifogása, uram? – érdeklődött a lelkész.
– Igen – mondta Hugh, angolosan elharapva a szavakat.
– Igen, van. Nem nekem kellett volna ezt mondanom?
– Szeretné megosztani velünk? – kérdezte a lelkész.
Megdöbbenve néztem Hugh-ra. Mi az ördögöt akar mondani?
– Gyanítom, hogy a menyasszonynak kételyei vannak – mondta. – Gyanítom, hogy a
menyasszony valójában mást szeret.
A gyülekezet tagjai egyhangúlag Hugh-tól újra felém fordították
a fejüket. Rowan atyára néztem.
– Így van? – kérdezte szigorúan. – Valóban mást szeret, Scarlett?
Gyorsan és felszínesen lélegeztem, és éreztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasom,
miközben kétségbeesetten próbálok elég levegőt belélegezni ahhoz, hogy meg tudjak szólalni.
Izgatottan Davidhez fordultam. De David eltűnt, és helyette ott állt Colin Firth öltönyben.
– Nos, így van, Scarlett? – faggatott Colin. – Másvalakit jobban szeretsz nálam?
Szóra nyitottam a szám, de nem jött ki hang rajta. Kétségbeesetten és segítségért
esedezve néztem a gyülekezetet, de addigra az összes családtagom és barátom is eltűnt.
Helyettük a vőlegény oldalán ott állt Darth Vader és a Csillagok háborúja szereplőgárdája, és
az én oldalamon a padsorokat Miki egér és az ő disneylandi barátai töltötték meg.
Kétségbeesetten kerestem a szememmel apámat. Ő biztos segítene, ő mindig mellettem
állt, ha szükségem volt rá. De azon a helyen, ahol apám állt néhány perccel azelőtt, Harrison
Fordot pillantottam meg Indiana Jonesnak öltözve, puha kalapban és korbáccsal a kezében.
Visszafordultam Colinhoz. Csak bámult rám, és mint mindenki más a templomban, a
válaszomra várt.
– Igen! – kiáltottam teli torokból. – Igen, mást szeretek! Igen! Igen! Igen!
241
 Felriadtam, és felültem az ágyamban. Még mindig nehezen lélegeztem. Letöröltem az
arcomról az izzadságot.
– Scarlett! – mondta anyám, aki hálóingben rohant be a
szobámba – Jól vagy? Kezdtem lassabban lélegezni.
– Igen. Csak rosszat álmodtam, ennyi az
egész. Anyám leült az ágyam szélére.
– Az esküvővel kapcsolatban? Mert teli torokból kiabáltad, hogy „igen”.
– Igen, az esküvővel kapcsolatban. A dolgok… nos, nem alakultak túl jól a szertartáson.
Leszámítva persze azt, hogy Robbie ott volt. Eddig még egyetlen, Robbie-val
kapcsolatos álmomban sem fordult elő, hogy együtt voltunk a templomban.
– Ez elég érthető az esküvő előtti éjszaka. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb
menyasszony álmodik furcsákat az esküvőjéről.
Furcsákat? Mondhatni, inkább rémálomszerűeket.
– Nos – mondta anyám az órájára nézve –, nem sok értelme van már visszaaludni,
ugye? Most, hogy végre itt a nagy nap.
Az ablakhoz ugrott, és elhúzta a függönyt. Az üvegen keresztül beszűrődött a napfény az ágyamra.
– És úgy néz ki, hogy nagyon szép idő lesz!
Ásítottam, a szememet dörzsöltem, és örültem, hogy nem kell aggódnom a szemfesték miatt.
– Ez után az álom után, ha a szertartás alatt nem adódik semmi olyan filmjelenet,
amely katasztrofálisan tönkretenné az egészet, az időjárás már igazán nem is számít.
Anya újra az ágyamhoz lépett.
– Az esküvők nem mindig sikerülnek rosszul a filmekben, Scarlett.
– Ugyan, anya – mondtam, és feltartottam a kezem, hogy az ujjaimon számoljam, – rengeteg van. A
Négy esküvő és egy temetést leszámítva ott van az Oltári nő, a Szeretném, ha szeretnél, a Csajok
háborúja, a… – próbáltam az anyám idejéből is találni egyet. – Mit szólsz a Diploma előtthöz, amelyben
Dustin Hoffman végül megszökik Anne Bancroft lányával? Nem éppen sikergyanús, nem?
Anya megfogta a kezem. – Ahogy te magad is mondtad, azok csupán filmek. Ez pedig
a valóság, és minden jól fog sikerülni az esküvődön. Bízz bennem.
Sóhajtottam, és egy félmosolyt küldtem felé.
– Remélem, hacsak nem fogok úgy kinézni, mint Frankenstein menyasszonya, amikor
majd az oltár elé vonulok, akkor már félig meg is van az esélye annak, hogy ez legyen az
Igazából szerelem tökéletes napja.
242
 39

Igen, végre eljött az esküvőm napja; az a nap, amelyről minden lány álmodik.
Ahogy belekezdtem abba a hosszú folyamatba, hogy tökéletes külsejű, ragyogó
menyasszonnyá alakuljak át, a manikűr és a fodrász között bőven volt időm arra, hogy
mérlegeljem, mi történt az utóbbi hetekben, amelyek életem legfontosabb napjához vezettek.
A katasztrofális módon elmaradt vacsoravendégség után a dolgok határozottan
lecsendesedtek a Lansdowne Roadon.
Belinda és Harry úgy döntöttek, a vártnál néhány nappal hamarabb jönnek vissza Dubaiból, így
korábban kellett kiköltöznöm az otthonukból, mint ahogy eredetileg terveztem. Nagyon hálásak
voltak nekem, hogy olyan ügyesen vigyáztam a házukra, és ahogy Belinda mondta, „elviseltem a
szomszédaikat”. Köszönetképpen számos drága ajándékot hoztak nekem az útjukról.
Azon a napon, amikor elhagytam Notting Hillt, csak Oscar és Ursula kísértek ki. Sean
még mindig Dublinban volt üzleti úton, így nem volt alkalmam rendesen elbúcsúzni tőle.
– Sean nagyon szomorú lesz, hogy nem találkoztok – mondta Ursula, kis híján könnyekre
fakadva, miközben az utolsó csomagomat is beraktam a várakozó fekete taxiba.
A taxi méregdrága volt, de az a nap elég stresszes volt anélkül is, hogy a zsúfolt
metrón kellett volna utaznom az állomásra.
– Kedvesem, mindenképpen küldj nekem majd az esküvői fényképeidből – mondta Oscar,
miközben megölelt, és mindkét arcomon megpuszilt. – Istenien fogsz kinézni, ez biztos.
– Jobb ötletem van! – a táskámba nyúlva két borítékot húztam elő. – Tessék, itt vannak
az esküvői meghívóitok.
Körömszakadtáig kellett harcolnom Szörnyellával, hogy megszerezzem ezeket a
meghívókat Oscarnak és Ursulának, mert szerinte „két apró csivava sem férne már be,
nemhogy még két vendég”. Ezt a választ kaptam tőle, amikor megkértem, hogy két
barátomat vegyék fel a vendégek listájára. De nem adtam fel, és ezúttal győztem.
– Ó, szívesen elmennénk, ugye, Oscar? – kérdezte Ursula, miközben sietve felbontotta
a borítékot. – Na és Sean? Dobtál be neki is a postaládájába?
– Ööö… nem. Azt hiszem, az utóbbi időben éppen elég esküvőben volt része.
Valószínűleg nem akarna még egyre eljönni.
Oscar rám pillantott.
– És különösen nem a tiedre – mondta, miközben sokatmondó pillantást váltott Ursulával.
243
 – Nem – felelte ő. – Talán tényleg nem.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a pillantásukat, és még egyszer megöleltem
mindkettőjüket. Aztán lehajoltam, gyorsan megsimogattam Delilah-t, majd beszálltam a
taxiba, és örökre búcsút mondtam a Lansdowne Roadnak és Notting Hillnek.

És most, ahogy szorosan kapaszkodtam apám karjába – aki ma szerencsére egyáltalán

nem hasonlított Harrison Fordhoz acélszürke öltönyében és bordó nyakkendőjében – és
a hatalmas templom végeláthatatlan padsorai között az oltár felé sétáltam vele, újra
láttam Oscart és Ursulát, először azóta, hogy kiköltöztem a Notting Hill-i lakásból.
Nem lehetett nem észrevenni őket, mert Oscar megdöbbentő lime-színű inget viselt
neonkék öltönnyel, Ursula meg egy piros-fehér pettyes, ötvenes évekbeli ruhát óriási,
piros, széles karimájú kalappal.
Integettek, miközben elhaladtam mellettük, és Ursula némán sok szerencsét kívánt.
Az elmúlt éjszakával ellentétben, amikor „végigsétáltam a padsorok közt”, ma ugyanazt
a ruhát viseltem, amit kettejükkel választottam azon a napon. A fehér, selyem, hímzett
fűző, bár testhez simuló, nem volt olyan szoros, hogy ne tudtam volna lélegezni benne,
míg a sokméternyi fehér tüll, amelyből a szoknyáim álltak, leheletkönnyűen hullámzott a
lábam körül, és lehetővé tette, hogy szabadon mozogjak.
Nem szívesen futottam volna le a maratont ebben a ruhában, vagy akár a tűsarkúmban. Vagy
akár a diadémos fejdísszel, amelyet kényesen egyensúlyoztam a hajsütő vassal beállított frizurám
tetején. De annál a sebességnél, amelyet most produkálnom kell, mindegyik megteszi.
Amikor végre odaértünk a lelkész elé, és elkezdődött a szertartás, figyelmesen néztem,
ahogy apám „átnyújtotta a kezem” Davidnek. Utána elment, leült anyám mellé, és egy
másodperc töredékéig olyan pillantást váltottak egymással, amely bebizonyította számomra,
hogy valaha igazán nagyon szerették egymást, és jóleső érzéssel töltött el, hogy az esküvőm,
ha csak egy pillanatra is, ha más nem, a büszkeségük ismét összekötötte őket.
A lelkész, aki nagy megkönnyebbülésemre egyáltalán nem hasonlított Rowan Atkinsonhoz,
magabiztosan és világosan folytatta a szertartást, és úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Nem mondhatom, hogy euforikus elragadtatással töltött el, hogy ez az esküvőm napja, és hogy végre
itt állok Daviddel szemben, és arra várok, hogy fogadalmat tegyek neki. A néhány héttel ezelőtti drámai
események után egyszerűen örültem, hogy végre túl leszek rajta, és hogy újra normális életet élhetek.
Igen, ez a csend, amely bennem van, ez biztosan olyan, ahogy a normális emberek érzik
magukat. Egyáltalán nem az az üresség volt, amitől tartottam, mielőtt Londonba jöttem volna.
Nem, ez a mai érzés egyszerűen a nyugalom érzése. Semmi szükség arra a lelkesültségre és
izgalomra, amelyet a Londonban töltött hetek alatt éreztem… egyáltalán semmi szükség rá.
244
 – Tehát, ha a jelenlevők közül bárki tudomással bír olyasvalamiről, amiért ők ketten
nem egyesülhetnek a házasság szent kötelékében – hallottam a lelkész hangját –,
szóljon most, vagy hallgasson mindörökké.
Ahogy történni szokott az esküvőkön, halálos csend támadt a templomban, míg a gyülekezet –
reménykeltőn? – arra várt, hogy megtudja, emel-e valaki kifogást a házasságunk ellen.
Amikor úgy tűnt, hogy senki sem fogja betörni az ajtót, nem nyilatkoztatja ki sírig tartó szerelmét
irántam, és nem ragad el egy vágtázó fehér paripán, a lelkész nyitotta a száját, hogy folytassa.
– Várjon! – törte meg egy hang a csendet.
Zavarba jöttem, amikor kiderült, hogy az én hangom. Biztos voltam benne, hogy hallok
valamit odakintről, és ha elkezd újból beszélni, akkor nem fogom jól hallani.
– Kérem, várjon! Csak egy pillanatig. Hallgassa csak!
Másodszor is elhallgatott mindenki. És akkor újra hallottam, nem képzelődtem: egyértelműen
énekelt valaki a templomkertben. Olyan hangja volt és olyan dallam, amit azonnal felismertem.
Akkor már tudtam, hogy meg kell tudnom, ki énekel. Nem folytathatom tovább a
ceremóniát, amíg meg nem győződtem róla.
Mi lesz, ha nem csupán véletlen egybeesés? Mi lesz, ha az az ének azt jelenti, amit
szerintem jelent? Megfordultam, és Davidre néztem.
A fejem azt mondta: „Ez az esküvőd napja,
Scarlett.” De a szívemmel azt mondtam:
– David, azonnal visszajövök.
– Scarlett, nem szaladhatsz ki az esküvői szertartásunk kellős
közepén! De már akkor félúton voltam a padsorok között.
– Álljon félre az utamból! – parancsoltam Szörnyellára, aki megpróbálta elállni az
utamat a kijárat felé.
– Miss O’Brien, igazán nem hiszem, hogy ki kellene oda mennie. Sikerült megakadályoznom,
hogy bejöjjenek. De igazán semmi fontos. Kérem, folytassák a szertartást.
– Azonnal álljon félre az utamból, vagy én fogom félreállítani!
Sietve oldalra lépett.
– És ha meg akarja őrizni a hírnevét, mint London egyik legismertebb esküvőszervezője, akkor
azt javasolom, hogy néhány percig próbálja megakadályozni őket abban, hogy utánam jöjjenek –
mondtam, ahogy észrevettem, hogy David, Maddie és a szüleim elindultak a padsorok között.
Az utolsó néhány lépést futva tettem meg, majd felrántottam a nehéz faajtót, mire a
zene azonnal felerősödött, mert a templom lépcsőjén egy CD-lejátszó állt egymagában.
Azonnal felismertem: Ronan Keatingtől a When You Say Nothing At Allt.
A Sztárom a párom betétdala volt, amelyet akkor játszottak, amikor Hugh és Julia a padon ülnek.
245
 Azt a dalt, amelyről Seannal beszélgettünk, amikor megismerkedésünk estéjén a
parkban beszélgettünk…
Míg a dal szólt, észrevettem, hogy két szempár figyel. A szempárok két sötét napszemüveg mögé
bújtak, és két olyan testhez tartoztak, amelyek azt hitték magukról, hogy elrejtőzhetnek két sírkő mögé.
– Esetleg tudnak valamit erről? – szólítottam meg őket, a CD-lejátszóra mutatva,
amelyet közben a templom lépcsőjének aljára vittem.
A két szempár egymás felé fordult, aztán az egyik fej bólintott, és két test bukkant elő
lassan a sírkövek mögül. Aztán két férfi jött felém a templomkerten keresztül, akik a
napszemüvegükhöz illő fekete öltönyt és fekete kalapot viseltek.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta a két férfi közül az alacsonyabbik, és
megemelte a kalapját. – A nevem Dermot. Ő a testvérem, Finlay.
Finlay aprót biccentett.
– Feltételezem, hogy ön a szóban forgó hölgy.
Üres tekintettel néztem rájuk.
– Scarlett? – segített.
– Igen, én vagyok az. De kik maguk és mi folyik itt?
– Mindent a maga idején, kisasszony – mondta Dermot. – Előbb elnézést kell kérnünk, hogy ilyen
módon jelentünk meg ma itt. – Bánatosan elmosolyodott, és megigazgatta a nyakkendőjét. – És kérem,
adja át bocsánatkérésemet a benti hölgynek is, aki próbálta megakadályozni, hogy bejussunk a
templomba. Elnézést, mondjuk így, a huzakodásért, amely néhány perccel ezelőtt történt.
– Kinek? Szörnyellára gondolnak? Magas nő, kontyba fogott ezüstszín hajjal?
Dermot bólintott.
– Igen, ő az.
– Á, miatta ne aggódjanak. Tud magára vigyázni.
– Ez kétségtelen. Finlay több mint egy percre eszméletét
vesztette. Finlay-re néztem, aki egyetértése jeléül bólintott.
– Ó, ööö… ezt igazán sajnálom, Finlay.
Ekkor kitárult a templom ajtaja, és David, Maddie és a szüleim feltartóztathatatlanul
kiözönlöttek a hátam mögött levő lépcsőre.
– Mi az ördög folyik itt, Scarlett? – faggatott David, miközben megvetéssel tekintett
Dermotra és Finlay-re.
– Éppen ezt próbálom megtudni, David – válaszoltam türelmetlenül. – Dermot, kérem,
folytassa. Biztos vagyok benne, hogy mindenki csendben fogja hallgatni. Ugye?
Mindenki némán bólintott. Valószínűleg úgy néztem ki, mint aki nem tűr
packázást. Dermot idegesen pillantott újdonsült hallgatóságára.
246
 – Amint már az előbb mondtam, nemcsak azért kell bocsánatot kérnem, mert ide
jöttünk, hanem azért is, mert késtünk.
– Mennyit késtek?
– Úgy tizenhat órát, plusz-mínusz néhányat.
– Tizenhat órát! Nem értem.
Dermot megköszörülte a torkát, és egy kissé zavartnak látszott.
– Tegnap este kellett volna a házánál lennünk. Úgy értem… Finlay-nek és az ő
asszonykájának. Tudja, őket bérelték fel erre a kézbesítésre.
– Kézbesítésre? – kérdeztem értetlenkedve.
– Igen, mi szakmabeliek így nevezzük ezt a megbízatást, érti?
Egy pillanatra felemelte sötét napszemüvegét, hogy rám kacsintson, aztán észrevette,
hogy David homlokráncolva nézi, mire sietve folytatta:
– Finlay-t és az asszonykáját felfogadták, nos, hogy Scarlett O’Harának és Rhett Butlernek
öltözzenek az Elfújta a szélből. Finlay döbbenetesen alakítja Rhett Butlert, ugye, Fin?
Finlay elpirult a fekete kalap alatt.
– De előre nem látott körülmények miatt, vagyis az történt, hogy a bájos Scarlettet
tegnap vakbélgyulladás gyanújával kórházba kellett vinni, Rhett és Scarlett nem tudott
tegnap a megfelelő helyen és időben fellépni.
– Ó, istenem! – mondtam Finlay-nek, bár egyetlen pillanatig sem számítottam arra,
hogy válaszolni fog, mivel úgy tűnt, hogy Dermot az, aki kettejük közül beszélni szokott.
– Remélem, jól van már a felesége.
Finlay csak bólintott, míg Dermot válaszolt helyette:
– Jól van. Úgy tűnik, sikerült idejében bevinni a kórházba. De ennek következtében
néhány hétig meg vagyunk fosztva a Scarlett O’Haránktól, ami azt jelenti, hogy egy
csomó megbízatást le kell mondanunk… és egy csomó bevételtől elesünk…
Egy másodperc szünetet tartott, miközben végigmért.
– Gondolom, nincs kedve csatlakozni hozzánk egy időre, vagy igen? Eléggé
emlékeztet Miss Scarlettre, és illene önre a ruha.
Lesimítottam a tüllszoknyámat.
– Ez nagyon kedves öntől. De azt hiszem, nem fogadhatom el. És milyen
megbízatásról van szó? Mi ez az egész?
Dermot büszkén előhúzott a zsebéből egy névjegykártyát.
– A miénk a legkiválóbb, legtrendibb, páratlan üzenetküldő szolgálat Londonban.
Jelenleg harminc különböző üzenetkézbesítési változatot nyújtunk nagyon válogatott és
igényes ügyfeleinknek. Soha nem marad az üzenetünk kézbesítetlen.
247
 – Ó! – mondtam a Dermottól kapott névjegykártyára pillantva. – Már értem.
Olyasvalami, mint egy énekes távirat-kézbesítő.
Dermot és Finlay összerándultak az iszonyattól.
– Hölgyem – mondta Dermot, miközben újra megemelte a kalapját, és a szívéhez
szorította –, büszkén mondhatom, hogy annál sokkal különbek vagyunk…,
Finlay bátorítóan hátba veregette, miközben próbálta elismételni rendkívül sértő szavaimat.
– …mint egy… egy távirat-kézbesítő? – bökte ki megvetően. – És biztosíthatom, hogy
soha nem énekelünk!
– Ó, istenem, csak nem vetkőznek? – kérdeztem döbbenten, egyikről a másikra
pillantva. Finlay magas volt és esetlen, göndör, fekete, enyhén zsírosnak látszó hajjal,
Dermot pedig alacsony és kövér, és annyi haja sem maradt, amennyiből meg lehetett
volna ítélni, hogy milyen volt valaha. Egyikük sem volt az a kifejezett szépség.
– Nem, kisasszony, hát persze hogy nem! – Dermot kihúzta magát. – Mi vagyunk London
egyetlen filmirata: filmszereplőknek öltözve kézbesítjük az üzeneteket. És ahogy már előbb is
említettem, száz százalékig eljutnak az üzenetek a címzetthez. Ezért van az – folytatta
Szörnyellára pillantva, aki közben kilépett a templomból –, hogy nem hagyjuk magunkat
eltántorítani olyan apró akadályok miatt, mint egy Chanel kosztümbe öltözött rottweiler, ha
arról van szó, hogy a déli határidő lejárta előtt kézbesítenünk kell az üzenetet.
– Ó, rendben.
Megkönnyebbültem, hogy Dermot és Finlay nem fognak bokszeralsóra vagy még arra
sem vetkőzni itt előttem a templomkertben.
– Most már értem. – Még valami eszembe jutott. – Ma Blues Brothersnek öltöztek ugye?
– Igen – felelte Dermot, elégedetten, hogy kitaláltam. – Az utolsó percben kellett
jelmezt cserélnünk a már említett körülmények miatt, és mivel nem tudtuk elérni Mr.
Bondot, magunknak kellett döntenünk. Tudja, a Blues Brothers az egyik kedvencünk…
A szavába vágtam, még mielőtt folytathatta volna.
– Várjon egy percig. Mr. Bondot említett. Sean Bond az, akiről beszél? Ő az, aki megbízta önöket?
– Igen, ő, és jobbnak látom, ha folytatjuk a feladatunkat, egy kicsit elkalandoztunk.
Kihúzta magát, és megigazította a nyakkendőjét. Aztán ideges mosolyt villantott rám.
Csak bámultam. Azt akartam, hogy folytassák, most, hogy már megtudtam, hogy Sean
áll e mögött az egész mögött. Mit jelent ez? Davidre néztem: viharosan sötét volt az
arca.
Észrevettem, hogy Oscar, Ursula és néhány más vendég is csatlakozott a kint
állókhoz, hogy megtudják, mi folyik itt.
Dermot a zsebében keresgélt, elővett egy darab papírt, gyors pillantást vetett rá, aztán
visszagyűrte a zsebébe.
248
 – Nos, meg kell kérdeznünk: hogy érzi magát?
– Tessék?
– Hogy… érzi… magát? – ismételte Dermot lassan, mintha nagyothalló lennék.
– Most… ebben… a… pillanatban? – kérdeztem hasonló modorban. – Egészen össze vagyok zavarodva.

– Nem dühös?
– Nem.
– Nem haragszik?
– Nem.
– Nem ingerült?
– Nem. De ha nem folytatja, egy pillanat múlva már az leszek!
– Jó, akkor átadhatjuk. Finlay?
Dermot a kezét nyújtotta, Finlay pedig előhúzott a zakója zsebéből egy piros borítékot,
és odaadta neki. Dermot bókolva nyújtotta át.
– Mr. Bond azt mondta, hogy ha megfelelően reagál a dalra, akkor adjuk oda ezt.
– Mi ez? – kérdeztem a borítékot forgatva.
– Ez a fajta információ nem ránk tartozik, kisasszony. Egyszerűen arra utasítottak, hogy adjuk át
önnek, ha úgy látjuk, meghatja a zene. Jó, hogy szereti Ronan Keatinget. Még szerencse, hogy
nem a trash metal rajongója, mert lehet, hogy akkor egészen másképp sült volna el a dolog!
Dermot és Finlay nevettek.
– Ööö… igen – a borítékra néztem. – Most bontsam fel?
– Igen. Nos, kíváncsiak vagyunk rá, hogy mi áll benne. Ugye, Finlay? – mondta Dermot
hallgatag társához fordulva. – Ilyen megbízatásunk még sosem volt.
Finlay bólintott.
– Talán jobb, ha felbontom.
Megfordultam, és a többiekre néztem.
– Gondolom, mindenki egyetért ezzel.
Mindenki lelkesen bólogatott, Davidet kivéve, aki mozdulatlanul állt a körém sereglő
embergyűrű szélén.
Lassan felbontottam a borítékot.
Volt benne egy képeslap és alatta egy jegy. Nem néztem meg a képet, mert a másik
oldalon, fekete tollal írva a következő szöveg állt:

Ha te is így érzed…,
találkozzunk holnap a London Eye
tetején. Délig várlak.
249
 Csók: S.

Hangosan felolvastam.
– Hogy érti azt, hogy a London Eye tetején, Scarlett? – kérdezte apám, aki eddig nem szólalt meg. –
Miért akarna Sean ott találkozni veled? És hogy várhat rád a tetején? Hát nem állandóan forog?
– Mint abban a filmben, ugye? – kérdezte anyám mosolyogva. – A Félévente randevúban.
– Én azt hittem, hogy A szerelem hullámhosszán – szólt hozzá Maddie is. – Meg Ryan
akar találkozni Tom Hanksszel az Empire State Building tetején.
– Valójában mindkettő – csatlakozott Dermot. – A szerelem hullámhosszán a
Félévente randevú alapján készült.
Mindenki rábámult.
– A barátnőmtől tudom – mondta a kalapja alatt elpirulva. – Minden ilyen filmet
megnéz. – Mélyebb hangon folytatta: – Nekem nyilvánvalóan inkább Arnie az esetem.
Ismét mindenki a kezemben tartott képeslapra fordította a
figyelmét. A fejemet ráztam.
– Ez őrület. Nem hiszem el, hogy ez történik velem! Menjünk vissza, és folytassuk a
szertartást. Nem kellett volna bolondot csinálnom mindenkiből. Sajnálom.
Arra a helyre néztem, ahol David állt pár perccel ezelőtt, de már nem volt ott.
– Hol van David? – kérdeztem kétségbeesetten körülnézve.
Éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét.
– Visszament a templomba, Scarlett – mondta apám gyengéden. – Azt hiszem, eleget látott és hallott.
Felnéztem a templomra, és éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Szegény David, min kell miattam

keresztülmennie az esküvőnk napján!

– Egészen biztos vagy ebben, Scarlett? – kérdezte apa ugyanolyan gyengéd hangon. –
Egészen biztos, hogy ez az, amit akarsz? Hogy visszamenj a templomba, és hozzámenj
Davidhez? Ez a meghívó és az a mód, ahogyan kézbesíteni kellett volna – mondta Dermotra
és Finlay-re nézve – éppen olyan romantikus befejezésnek tűnik, mint egy filmjelenet. Kivéve,
hogy most valóra válik. Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy másképp végződjön?
– Nem… nem tudom.
– Hogy érzel Sean iránt? – kérdezte anyám, a másik oldalról mellém lépve.
– Szereted őt? Lehorgasztottam a fejem.
– Igen, azt hiszem. De ez bonyolult.
Éreztem, hogy mindenki szeretné, ha elmagyaráznám, hogy miért.
– Csak egyszerűen így van, és kész.
– Nyilvánvaló, hogy szeret téged, Scarlett – mondta anyám –, ha vállalja érted ezt az egészet.
250
 – Azt hittem, te ellene vagy – fordultam felé. – Azt hittem, hogy szerinted ő
Daniel Cleaver. Anyám zavartan nézett.
– Azt hiszem, a Bridget Jones naplója egyik szereplője – mondta Dermot
segítőkészen. Újra rábámultunk.
– Igen, tudom, köszönöm – mondta anyám, és lassan elfordult Dermottól. – De mi köze
ennek az egészhez, Scarlett?
Nos, ez már igazán túl bonyolult ahhoz, hogy elmagyarázzam.
– Nézd, felejtsd el, hogy ezt mondtam. Csak okosabb döntésnek tűnik Markhoz…
vagyis Davidhez hozzámenni.
– Miért, Scarlett, ha jobban szereted Seant? – kérdezte most Maddie. – Igen, tudom, hogy
itt vagy a templomban, és azért jöttél, hogy férjhez menj, és egyszerűbb lenne végigcsinálni.
De ez csak egy nap, viszont olyan nap, amelyen az életed hátralevő részéről döntesz.
– Mert… – dadogtam.
– Látod? – folytatta Maddie. – Tudtam, hogy ez lesz, miután megláttalak vele az esküvőmön.
– Sean az a pasi, akit magaddal vittél Maddie esküvőjére? – kérdezte apa meglepődve.
– Igen, miért? – kérdeztem vissza, mert nem értettem, mi köze ennek az egészhez.
– Mert David beszélt nekem egy totál kretén alakról, aki veled ment Párizsba. Azt mondta,
hogy egy gennyláda, és hogy egész este rajtad lógott. Úgy írta le, mint egy tökéletes balekot.
– Nyilvánvaló, hogy David ezt mondta. Utálja Seant.
– És úgy tűnik, okkal. De Sean nem balek – kelt Sean védelmére. – És nem is kretén,
ha belegondolok. Nagyon okos, belevaló üzletember. És kedves, és eredeti, és…
– Honnan tudod mindezt, Tom? – kérdezte anya. – Hogy tudsz ennyire alapos
véleményt formálni valakiről, akivel ugyanúgy csak egyszer találkoztál, mint én?
Apám felsóhajtott.
– Nézd, Scarlett, Sean megkért, hogy ne mondjam el neked, de úgy érzem, most, hogy
ennyi minden forog kockán, el kell árulnom. Sean felajánlotta, hogy befektet a
vállalkozásunkba. Nemrég vásárolt fel egy mozihálózatot az Államokban, és azt akarja, hogy
nemcsak a popcorngépeket szállítsuk mi, hanem az élelmiszer-koncesszió is a miénk legyen.
– Mit csinált?! – kérdeztem lassan, miközben próbáltam felfogni apa szavait. – De ez azt jelenti…
– Igen, Scarlett, azt jelenti, hogy a vállalkozásunk egyszer s mindenkorra be van biztosítva.
– De…
Egyelőre nem tudtam felfogni. Ha Amerikába szállítunk Seannal, az azt jelenti, hogy
nem lesz szükség David mozihálózatára…
– Úgy tűnik, hogy sokkal jobban törődik veled, mint gondolnád, Scarlett – mondta
Maddie mindentudóan. – Képes volt egy egész mozihálózatot felvásárolni érted.
251
 A fejemet ráztam.
– Nem értem tette. Ez csak egy üzleti vállalkozás. Biztos van benne pénz, különben
Sean nem foglalkozna vele.
– Mondhatok valamit? – kérdezte egy udvarias hang, és előlépett Ursula, hogy ő is részt vegyen a
vitánkban. – Mostanáig semmit sem szóltam, mert Sean testvéreként mindenki elfogultnak tartana. De
igazából Sean volt az, aki segített, hogy újra egymásra találjatok édesanyáddal, Scarlett.
Ursulára néztem.
– Nem, ez nem így volt. Véletlenül futottunk össze egy este a moziban. Te ott voltál, tudnod kellene.
– Akkor én is így gondoltam. De Sean biztatott, hogy menjünk el aznap hozzád. Sean
javasolta, hogy vigyünk el szórakozni aznap este, és Sean volt az, aki ragaszkodott
hozzá, hogy pont abba a moziba menjünk.
Oscarhoz fordultam, aki helyeslően bólintott.
– Scarlett, tudod, hogy nem igazán jövök ki Seannal – ismerte be. – De Ursulának
igaza van. Sean ragaszkodott hozzá, hogy a Coronetbe menjünk. Azt mondta, hogy a
Sztárom a párom miatt, és segítünk neked a filmjelenetgyűjtéssel, ha oda viszünk. De az
az igazság, mint később megtudtuk, kiderítette, hogy édesanyád ott dolgozik, sőt, annak
is utánajárt, milyen műszakba van beosztva, hogy biztosan összefussatok.
Néhány másodpercig döbbenten néztem Oscarra és Ursulára, aztán előbb anyámhoz, majd
apámhoz, végül Maddie-hez fordultam, akik mind hasonló arckifejezéssel néztek vissza rám.
– Én… nem tudom, mit mondjak… én… nem tudom, mit tegyek.
Anyámra néztem.
– Anya, mit gondolsz?
Egy pillanatra elgondolkodott.
– Felejtsd el, amit a telefonban mondtam, Scarlett. Azt hiszem, Sean pénzt és főként
fáradságot nem kímélve igyekezett megnyerni a szíved. És nem sok olyan férfit találsz, aki
mindkettőt képes megtenni. Nekem elhiheted, én elég sokáig keresgéltem. És úgy tűnik, ha ő
nem lett volna, akkor most nem állnék itt. De csak te döntheted el, hogy mi a jó neked.
– Apa? – kérdeztem apámra nézve.
– Scarlett, áldásomat adom rád, bárhogy is döntesz, most is és a jövőben is. De bármi
legyen is a döntésed, arra kérlek, most az egyszer felejtsd el a filmeket. Ez most nem
egy filmforgatókönyv, hanem a való élet, amit komolyan kell venned.
– De hát komolyan veszem. Ezt próbáltam mindeddig elmondani. Azalatt a hónap alatt, amíg távol
voltam, annyi olyan élményben volt részem, amely az elméletemet igazolja, de hiába próbáltam
elmondani neked, nem figyeltél rám. Az élet igenis lehet olyan, mint egy film, talán nem annyira
émelygősen édes módon, ahogyan a moziban ábrázolják, de szerintem az egyetlen módja annak, hogy
252
boldog legyen az ember az, ha együtt él ezzel a reménnyel és ezekkel az álmokkal.
– Akkor miért hagynád most abba? – szólalt meg mögöttünk egy hang. Megfordultam,
és Davidet láttam magasan fölöttünk a templom lépcsőjén. – Miért hagynád most abba,
Scarlett, ha már így benne vagy? Éljünk át itt és most egy igazi filmjelenetet.
– David, én…
– Talán jobb lenne, ha bemennénk – mondta apám, és próbált mindenkit összeterelni.
– David, Scarlettnek és neked kettesben kellene ezt megbeszélnetek.
– Ugyan miért? – kérdezte David feszült hangon. – Úgyis mindenki hallott már mindent.
Akár ezt is hallhatják. Ráadásul – mondta egyenesen rám nézve – így sokkal drámaibb
lesz, és Scarlett azt szereti, ha dráma és izgalom van az életében. Ugye, Scarlett?
Bár meleg áprilisi délelőtt volt, éreztem, hogy megborzongok, ahogy állok és hallgatom Davidet, aki a
lépcső tetején állva beszélt. Soha nem akartam fájdalmat okozni neki. Nem akartam, hogy ez történjen.
Körülöttünk néma csend honolt, miközben felnéztem rá. A szemem sarkából láttam,
hogy Dermot és Finlay leveszik a kalapjukat.
– Nagyon meg fogom könnyíteni a dolgod, Scarlett – mondta David rám nézve. – Tudod,
hogy amikor felfogadtunk egy esküvőszervezőt, hogy segítsen megtervezni életünknek ezt a
csodálatos napját, azt hitted, hogy éppen olyan lesz, mint Jennifer Lopez a filmben.
Válaszra várt, így bólintottam.
– És nem olyan volt, hanem inkább… Nos, hogy is nevezted? Szörnyella de Frász?
Dühösen bólintottam, miközben Szörnyella a homlokát ráncolva nézett rám egy közeli
sírkőre támaszkodva.
– Nos, az esküvőnknek ez a része éppen olyan lesz, mint a filmben. Emlékszel rá,
Scarlett? Az a rész, közvetlenül mielőtt összeházasodnának.
Davidre néztem, aki a lépcső tetejéről vetette rám komor tekintetét, és szomorúan bólintottam.
– Igen? Akkor jó. Nos, ugyanúgy, mint az a vőlegény a moziban, Scarlett, én is nagyon
megkönnyítem a dolgodat, és kiveszem a kezedből a Sean és köztem való választást.
Merthogy tudod mit? Én már nem akarlak téged feleségül venni.
A templomkertben mindenki felszisszent.
– Nem akarok olyasvalakit feleségül venni, akiben nem bízhatok meg és akire nem számíthatok
száz százalékig. Nem akarok olyasvalakit feleségül venni, aki számára én csak a második legjobb
vagyok. És – a hangja, amely kezdetben olyan erős és érzelemmentes volt, most kezdett
elcsuklani – nem akarok olyasvalakit elvenni, aki kétségtelenül teljes szívével mást szeret.
Felé léptem, de felemelte a kezét, hogy megállítson.
– Nem, Scarlett. Te akartad így. Te akartál egy filmben élni, és most abban élsz. Megadtam neked az

utolsó drámai jelenetet, ugyanúgy, mint a Szeretném, ha szeretnélben. De fogadok, nem vártad, hogy
253
te légy az oltár előtt faképnél hagyott menyasszony.
– David, kérlek! – könyörögtem neki, miközben lement a lépcsőn, nyilvánvalóan azzal
a szándékkal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, eltűnjön ebből a pokoli helyzetből,
amelybe nyilvánvalóan én kevertem őt.
A lépcső alján értem utol, és megragadtam a karját.
– David, várj…
– Menj el hozzá, Scarlett – suttogta nekem. – Nem érdemel meg téged, de menj el
hozzá, ha ezt akarod. Talán mégis megkaphatod azt a meseszerű befejezést, amelyre
mindig is vágytál, ha nem is velem.
Aztán csak néztem, ahogy kivonult a templomkertből, gyorsan leintett egy arra járó
taxit, és hamarosan elnyelte őt a nyüzsgő londoni forgalom.
Visszafordultam a többiek felé, akik mind ez ideig figyelemmel követték a történteket.
Aztán a kezemben tartott meghívóra néztem: most már a képet is láttam a másik oldalán.
– Ez nem lehet igaz – suttogtam magamban. – Honnan tudta?
A képeslapon egy reprodukció volt, olyan fajta, amelyet képtárakban lehet vásárolni emléktárgyként a
kiállított képekről. És a képen egy menyasszony volt az esküvője napján. A La Mariée volt az.
Az a festmény, amely ott lógott a falon abban a galériában, amelyet Maddie-vel meglátogattunk.
Ugyanaz, amelyiket Julia Roberts odaajándékozott Hugh Grantnek a Sztárom a párom című
filmben… A dal, amelyet az előbb játszottak, szintén ebből a filmből volt. Ronan akkor énekelte,
amikor együtt ültek a padon a holdfényben, ugyanúgy, mint Sean és én.
Notting Hill volt az a hely, ahol Seannal először találkoztunk, ugyanabban a
könyvesboltban, ahol Hugh és Julia is.
Most Sean nekem adta ezt a festményt… Ha nem ismerném őt olyan jól, még azt hinném, hogy Sean
ugyanúgy ismeri ezeket a filmeket, mint én! Micsoda őrült gondolat! Ő utálja a filmeket! Vagy nem?
Megfordítottam a képeslapot, és újból elolvastam a szöveget.
– Ó, istenem! – kiáltottam, ahogy rájöttem a szörnyű igazságra. – Hol van
Dermot és Finlay? A kalapjukat feltéve előléptek a tömegből.
– Ugye tegnap kellett volna ezt kézbesíteniük? – faggattam Dermotot.
– Igen, így van, de már elmagyaráztam…
– De azt írja benne, hogy holnap találkozzam Seannal… ami azt jelenti, hogy most ott
van… a London Eye tetején, és rám vár!
A toronyórát kerestem a tekintetemmel, de nem találtam.
– Hány óra van? – kérdeztem türelmetlenül.
Mindenki az órájára pillantott.
– Fél tizenkettő – Maddie szólalt meg először. – Még ott van, ha oda akarsz menni hozzá. Ezt
254
szeretnéd, Scarlett? Oda akarsz menni, hogy találkozz Seannal?
– Igen – mondtam, mintha meg kellene erősítenem a magamban már meghozott döntést. – Ezt
akarom, Maddie. Odamegyek és megkeresem Seant, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Megöleltem.
– Most pedig – mondtam körülnézve –, hogy jutok el innen a London Eye-hoz?
– Mi elvisszük – ajánlotta fel Dermot. – A szomszéd utcában parkolunk.
– Nem fogadhatom el.
– Semmi gond. Valaha taxis voltam. Van tapasztalatom – mondta Dermot büszkén. –
Ráadásul szívesen segítünk, ugye, Finlay? Végül is a mi hibánk, hogy késve jutott el
önhöz a meghívó. Legalább ennyit megtehetünk.
– Biztos?
Finlay-re néztem, aki szokása szerint bólintott.
– Gyerünk, induljunk! – szólított Dermot, aki már elindult kifelé az ösvényen. – Nincs
veszteni való ideje!
A Blues Brothers után szaladtam, a mellemhez szorítva a képeslapot és a jegyet.
– Szeretlek benneteket! – kiáltottam vissza a szüleimnek, Maddie-nek, Ursulának és
Oscarnak, ahogy követtek minket az ösvényen a várakozó autóhoz.
– És téged is szeretlek, Sean – suttogtam, és még egyszer lenéztem a képeslapra. – Várj meg, kérlek.
255
 40

Azt hiszem, Dermot akcióhősnek képzelte magát, mert nyaktörő sebességgel indultunk el a
nagyon eredetinek tűnő amerikai rendőrautóban, amelyben ő és Finlay megérkeztek.
Azt feltételeztem, hogy egy közönséges autó parkol a szomszéd utcában. Arra nem számítottam,
hogy az eredeti Blues Brothers filmben szereplő rendőrautó hasonmásában érkeznek. De úgy tűnt,
hogy Dermot és Finlay nagyon komolyan veszik a munkájukat. Most már hálás voltam, hogy nem
Scarlett O’Hara és Rhett Butler jelmezét öltötték magukra, mert egy amerikai polgárháború korabeli
lovas hintóban aligha utaztam volna olyan sebességgel, mint ebben a „blueskocsiban”.
De amint a London központjában levő dugót elértük, már mindegy volt, hogy milyen
járműben ülünk. Ahogy aggódva ültem a rendőrkocsi hátuljában, és arra vártam, hogy
néhány méternyit előrébb guruljunk, hirtelen eszembe jutott, milyen ruhát is viselek.
– Ó, istenem, még mindig az esküvői ruha van rajtam! – estem pánikba a hátsó ülésen.
Finlay lehalkította a CD-lejátszót, amely folyamatosan a Blues Brothers zenéjét
játszotta, amióta csak beültünk az autóba. Dermot rám nézett a visszapillantó tükörben.
– De nagyon jól áll – mondta mosolyogva.
– Tudom, de nem mehetek Seannal találkozni egy olyan esküvői ruhában, amelyben
másvalakihez akartam hozzámenni, ugye?
– Hm! Ha már így rákérdez, lehet, hogy egy kicsit valóban különös.
– Milyen más választásom van? Most nem öltözhetek át. Sem időm nincs rá, sem
ruhám, amibe átöltözzem.
Előrehajoltam az ülések között, és kinéztem a szélvédőn.
– A francba, hát sosem indul már meg a forgalom?
Olyan volt, mint Glasgow-ban azon a napon, amikor Seant és engem egy mopeden szállítottak.
Kivéve, hogy most én voltam a menyasszony, és éppen megszöktem a saját esküvőmről.
És igen, tudom, már megint egy film. És megint egy olyan, amelyben Julia Roberts játszott. De nem
volt időm ezen gondolkozni, mert éppen egy templom bejáratától néhány méternyire álltunk meg.
Ahogy ott vesztegeltünk, és arra vártunk, hogy tovább haladhassunk, rájöttem, hogy bizonyára
itt is esküvőt tartanak, mert hangosan szóltak a harangok. Remélem, a tied jobban sikerül, mint az
enyém – gondoltam magamban, miközben hátradőltem. Láttam, hogy egy öltönyös férfi lép ki a
templom kapuján, és ahogy felénk jött, azon gondolkoztam, vajon ő-e az izgatott vőlegény.
Amikor odaért az autónkhoz, valami nyugtalanság kezdett gyökeret verni bennem.
256
 Megragadta a kilincset, éppen akkor, amikor le akartam zárni belülről, és kitárta az ajtót.
– Korán érkeztél – mondta az autóba bekukkantva. – Még nincsenek itt a
koszorúslányok. Amúgy Max vagyok, Graham egyik vőfélye. Még nem találkoztunk.
A kezét nyújtotta.
– Nem… nem én vagyok a menyasszony – mondtam sietve, miközben próbáltam
megragadni és behúzni az ajtót.
– Ne butáskodj, hát persze hogy te vagy az, Teresa. Csak egy kicsit ideges vagy. Nem
tudtam, hogy Blues Brothers témájú lesz – mondta Dermotra és Finlay-re nézve az első
ülésen. – De nagyon klassz, tetszik. Melyik a papa?
– Mondtam már, hogy nem én vagyok a menyasszony – ismételtem, miután megkaparintottam a
kilincset. – Nem én vagyok Teresa. És ez egyértelműen nem az én esküvőm!
És ezzel becsaptam az ajtót.
– Tűnjünk el innen, Dermot… – könyörögtem neki, ahogy elhúzódtam a hátsó ablaktól,
amelyhez kívülről Max hozzálapította az arcát.
– Miasszonyunk, Szent Sebesség, ne hagyj el! – kiáltotta Dermot, miközben sebességbe tette az autót.

– Emlékezetes jelenet – magyarázta Finlay, első alkalommal törve meg a csendet. –

Egész életében arra várt, hogy ezt elmondhassa.
Szerencsére éppen akkor egy jelentős rés nyílt a forgalomban, és Dermot képes volt
magunk mögött hagyni a templomot, miközben Max döbbenten állt az út szélén.
– Ó, istenem – sóhajtottam, kezembe temetve az arcom –, tudnom kellett volna, hogy
ez is katasztrofálisan fog végződni. Minden, amit teszek, így végződik.
– Attól tartok, ennél csak rosszabb lesz – mondta Dermot az előttünk álló forgalomra
nézve. – Sehogy sem tudunk átérni London másik oldalára, délre.
Finlay felém fordult.
– Nem tudja felhívni? – kérdezte együttérzőn. – És tudatná vele, hogy már úton van.
Meglepődtem, hogy újra megszólalt, mert szűkszavú embernek gondoltam. Aztán a
ruhámra néztem, és kinyújtottam a kezem.
– Csak ez volt nálam, amikor eljöttem – mondtam a képeslapot és a jegyet felmutatva.
– Nincs nálam a telefonom, és nem emlékszem a számára sem.
– Finlay, azt hiszem, figyelmen kívül hagyod a lényeget – mondta Dermot. – Nem
lenne valami romantikus, ha Scarlett csak úgy egyszerűen felhívná, és azt mondaná:
„Úton vagyok, de dugó van.” Igazam van?
– De sok mindent megoldana – mondta Finlay tárgyilagosan.
– Nem – folytatta Dermot. – Az utolsó pillanatban kell végigszaladnia az Enbankmenten,

reménykedve, hogy mégis időben odaér, még mielőtt az igaz szerelme kétségbeesésében lemondana
257
róla, és örökre eltűnne az életéből…
Finlay és én Dermotra meredtünk.
– Nemcsak hogy túl sok filmet nézel, hanem túl régóta öltözöl be filmszereplőnek is – mondta Finlay.
– Legyünk realisták: Scarlett nem fog idejében odaérni. Ez nem egy filmjelenet, ez a valóság
az igazi londoni forgalomban. Sajnálom, de ezúttal nem lesz minden jó, ha a vége jó.
– Így van! – megfogtam a kilincset. – Ennyi. Kiszállok. Ha kell, szaladni fogok, akár
ebben az ostoba ruhában is. Szó sem lehet róla, hogy ne érjek oda délre a London Eye-
hoz. Ezúttal minden jó lesz, ha a vége jó, majd meglátják.
Kiszálltam az autóból.
– Köszönöm mindkettőjüknek, hogy eddig elhoztak – mondtam kedvesen rájuk
mosolyogva, miközben Finlay lehúzta az ablakot. – Kérhetek még egy utolsó szívességet?
– Persze, mi lenne az? – kérdezte Dermot.
– Adnának kölcsön a metróra?

Amilyen gyorsan csak tudtam – az esküvői topánkám ugyanis kezdett egyre

kényelmetlenebbé válni –, esetlenül végigszaladtam a járdán a legközelebbi
metrómegállóig, ahol lementem a mélybe, és gyorsan vettem magamnak egy jegyet.
Próbáltam nem törődni a többi utas bámészkodó tekintetével, miközben leszaladtam a mozgólépcsőn
végig a folyosókon, olyan megjegyzések közepette, mint „Elkéstünk a templomból?”, vagy „Faképnél
hagytak az oltár előtt, kicsim?”. Egy csapatnyi Arsenal-rajongó, útban a hazai pályán játszott
mérkőzésre, kórusban kezdte énekelni az I’m Getting Married in the Morningot.
Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy végigvánszorogtunk a Bakerloo metróvonalon.
Ahányszor a szerelvény megállt az alagútban vagy egy megállónál, lopva valakinek a
karórájára néztem, hogy lássam, mennyi az idő. De végül odaértünk az Enbankmenthez, és
újra kiléptem a szabad levegőre. Láttam a London Eye-t, amelyhez képest eltörpült minden,
ami körülötte volt, ahogy ott állt elegánsan a Temze partján. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan
csak tudtam, átszaladtam a Golden Jubilee Bridge-en, felkapva a fehér tüllszoknyámat, mint
egy hajdanvolt hölgy a krinolinját. A távoli Big Benre pillantottam: két perc múlva tizenkettő.
Ahogy leereszkedtem az ösvényen, amely a Temze déli partján futott végig,
fényképezgető turistákat előztem meg, görkorcsolyázó gyerekeket és még néhány
lassúbb kocogót is. Amikor egy kávézó mellett rohantam el, ahol néhány kinti asztal
reménykedve várakozott a kora áprilisi napsütésben, hirtelen lefékeztem.
Lassan visszaléptem a kávézóhoz. Vajon az ül ott, háttal a kinti asztaloknak, akire én
gondolok? Megálltam és megbámultam.
És akkor lassan, mintha megérezte volna, hogy nézem – bár nem olvadtam bele túlzottan a
258
környezetbe, ahogy ott álltam egy földig érő menyasszonyi ruhában, pártával a fejemen
és térdig felhúzott szoknyával –, Hugh Grant megfordult és rám nézett.
Intézett néhány szót a vele szemben ülő férfihoz, és akkor mindketten felém fordultak.
Hugh ebédpartnere is ismerősnek tűnt: fehéres ősz haja volt és szemüvege. És akkor,
ahogy ott álltam és bámultam, rájöttem, hogy nemcsak Hugh Grantet látom, amint
London belvárosában kávézik egy napsütéses áprilisi napon, hanem Richard Curtist is.
Egy pillanatig haboztam: itt ül előttem két nagy filmhősöm, oda kell mennem hozzájuk, meg kell…
aztán meghallottam, hogy a Big Ben a delet jelzi, és eszembe jutott, hogy miért is vagyok valójában itt.
Nem, Scarlett, most nem – mondtam magamnak. – Sean fontosabb a mozinál.
– Ezt tegyék bele egy filmjükbe! – kiáltottam oda nekik, azzal újra felkaptam a
szoknyámat, és nekivágtam az utolsó pár száz méternek az ösvényen. A Big Ben
minden ütésével egy kicsit közelebb jutottam a London Eye-hoz, és végül akkor értem
oda, amikor az utolsó óraütés tudatta, hogy immár hivatalosan déli tizenkét óra van.
Levegőért kapkodva álltam meg a hatalmas kerék alatt, és néztem, ahogy lassan
forognak az üvegkapszulák. Kétségbeesve kerestem Seant fent a magasban, de a
legtöbb kapszulába nem lehetett odalentről belátni.
Akkor megláttam a sort.
Több ízben megtekeredett a forgóajtó előtt, mielőtt véget ért volna néhány méternyire
előttem. És állandóan újabb emberek jöttek. Ha beállok abba a sorba, sosem fogom
meglátni Seant, és szó sincs arról, hogy odaérnék, mielőtt ő kiszállna.
– Elnézést – mondtam, és elkezdtem előre tülekedni a sorban. – Sürgős. Köszönöm. –
mondtam egy kicsit előbbre érve. – Köszönöm. Sürgős. Elnézést. Át kell jutnom. Tudja, sürgős.
– Azt látom, kedves! – mondta egy férfi, ahogy elhaladtam előtte. – Elveszett a vőlegénye?
Végül a sor elejére értem.
– Sajnálom, hogy így idetolakodtam – mentegetőztem a kapunál álló felvigyázónak. –
Nagyon fontos, hogy feljussak a kerékre. Találkoznom kell ott valakivel.
Vitára számítottam, vagy legalább egy olyan tekintetre, amely azt mondja: „Mind
betolakodni próbál, ez meg még jelmezt is öltött!” De ehelyett a hölgy rám mosolygott.
– Maga Scarlett? – kérdezte.
– Igen, igen, én vagyok!
– Egész délelőtt vártuk. Ő már reggel kilenc óta fent van.
Felnéztem oda, ahova mutatott, és végre megpillantottam Seant. Elegáns fekete
öltönyt viselt és nyakban kigombolt, ropogós fehér inget. Csüggedtnek tűnt, ahogy
leverten a kapszula üvegablakának támasztotta a fejét.
De aztán lenézett felénk, és azonnal megváltozott az arckifejezése. Szélesen elmosolyodott, aztán
259
egyre szélesebben, ahogy a kapszulája közeledett a földhöz.
– Gyorsan, kisasszony – figyelmeztetett a felvigyázó. – Készüljön fel, hogy be tudjon
szállni, ahogy a gondola ideér. Különben lemarad, és még egy fél órát kell várnia.
Arról szó sem lehet. Felugrottam oda, ahol az emberek beszálltak a lassan elhaladó
kapszulákba. Egyszerre körülbelül tizenöt-húsz ember szállt be egybe. De amikor Sean
kapszulája végre odaért, akkor csak egyedül volt benne.
– Ugorjon be, kisasszony – mondta egy másik felvigyázó, és besegített. – Jó utat.
Seanra kacsintott, aki az üvegablak előtt állt a gondola
távolabbi részén. Odabent mindent virág borított.
Rózsák és liliomok voltak elegánsan elrendezve egy hosszú üvegvázában. Honnan tudta
Sean, hogy ez a két kedvenc virágom? Említettem neki valamikor, és ő megjegyezte?
Egy kis asztalon álltak egy jegesvödör mellett, amelyben egy pezsgősüveg várt
türelmesen, hogy töltsenek belőle a két üres pohárba. Lenéztem, és még több virágot
láttam: rózsaszín és vörös rózsaszirmok borították a padló minden négyzetcentiméterét.
A legromantikusabb helyszín volt, amit valaha láttam.
– Ó, Sean, ez gyönyörű! – mondtam felé lépve. – Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott ideérnem. De a
Blues Brothers miatt volt, akik csak ma értek utol, és amikor végre megjelentek, amint láthatod –
mondtam a ruhámra mutatva –, már a templomban voltam. De, Sean, amikor lejátszották nekem azt a
dalt, és mondták, hogy te küldted, tudtam, hogy el kell jönnöm megkeresni téged. És az a festmény,
Sean; az egész olyan romantikus és olyan váratlan volt! Honnan tudtál róla?
Sean nem szólt semmit, csak feltartotta a kezét, hogy ne menjek tovább.
– Mi az? Mi a baj? – kérdeztem.
Sean lehajolt, és felvett néhány nagy fehér kartonlapot. Feltartotta az elsőt, mint egy szókártyát.
Aztán úgy közölte velem a mondanivalóját, egyetlen hang nélkül, idézetekkel azokból a filmekből,
amelyeket olyan jól ismertem és úgy szerettem. Csakhogy nem pont úgy voltak, ahogy azt a színészek
a vásznon előadták. Sean elmésen megváltoztatta őket, hogy a saját történetünkhöz illőbbek legyenek.
Olyan volt, mint az a jelenet az Igazából szerelem című filmből, amelyet elmeséltem neki.
Úgy mondom el a legjobban, ha egy szót sem szólok.
Rámosolyogtam, ahogy a következő kártyát megfordította.

Az Igazából szerelem (a Bee Gees és később a Boyzone) szellemében, szavakkal

szeretném elmondani neked, hogy mit érzek. Lehet?
Buzgón bólintottam. Ó, istenem, nem hiszem el, hogy mindezt megtette értem.
Először is, ne kérj bocsánatot azért, hogy késtél, mert ha szeretsz valakit, akkor semmi
szükség arra a szóra, hogy sajnálom.
Először is, honnan tudta, hogy késni fogok? Másodszor is, persze a Love Story híressé vált mondatára
260
utalt.
Sean egy újabb kártyát fordított felém, míg én szó nélkül néztem:
Amikor megismertelek, Scarlett, őszintén szólva fütyültem rád. És azon töprengtem, hogy a
világ összes városának összes könyvesboltja közül miért éppen az enyémbe kellett bejönnöd?
Nevettem az Elfújta a szél és a Casablanca klasszikus sorain, míg ő előhúzta a következő kártyát.
De aztán arra gondoltam, nos, senki sem tökéletes, és adok neked egy esélyt, mert azt
hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.
A második részben egyértelműen felismertem újra a Casablancát. Egy percig
keményen törtem a fejem az első részen, míg rá nem jöttem, hogy Marilyn Monroe Van,
aki forrón szereti című filmjéből van. Nahát, Sean jól megtanulta a leckét!
De tudtam, hogy nekünk együtt kell lennünk. Azóta tudtam, amióta először megfogtam
a kezed, Scarlett. Olyan volt, mint valami… varázslat.
– Ó, Sean! – suttogtam. Tudtam, hogy A szerelem hullámhosszán „varázslatos” pillanatára utal. Sean
leejtett még egy kártyát, amely a rózsaszirmok közé esett, míg én próbáltam visszatartani a
szemem sarkában gyülekező könnyeket, amelyek az arcomon lefolyva a kártyák útját
akarták követni. Mindez kezdett sokkal érzelmesebbé válni, mint bármely „bőgős” film,
amelyet valaha is végignéztem a moziban.
És, bár tudtam, hogy nekünk mindig megmarad Párizs, azt is tudtam, hogy többet
akarsz ennél, neked az kell, hogy valóra váltsam a mesét.
Újból elmosolyodtam a Casablanca és a Micsoda nő! klasszikus soraira való utaláson.
Nem csak azért kértelek arra, hogy ma itt találkozzunk a London Eye-on, mert amikor
rájöttem, hogy veled akarom tölteni életem hátralevő részét, egy percet sem akartam
várni vele, hanem azért is, mert azt akartam, hogy emlékezetes módon kezdődjön el.
Egyetértően bólintottam, mert nagyon tetszett a Harry és Sally szállóigévé vált
sorainak átírt változata.
Tehát, Scarlett, nézd el nekem, hogy csak egy srác vagyok, akivel egy könyvesboltban
találkoztál, aki itt áll a legszebb lány előtt, akit valaha is látott, és arra kéri, szeresse őt.
A Sztárom a párom utolsó könyvesboltbeli jelenetének paródiája, természetesen…
Mert szeretlek, Scarlett, és elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Kiegészítesz… engem.
És remélem, hogy én is kiegészítelek téged…
Sean letette az utolsó kártyát – a Bridget Jones- és a Jerry Maguire-idézetekből gyúrt
Sean-féle mondanivalót. Aztán lassan felemelte a fejét, és rám nézett.
Odarohantam hozzá.
– Most beszélhetek? – kérdeztem
lélekszakadva. Bólintott.
261
 – Ez volt a legeslegromantikusabb dolog, amit valaha valaki tett értem, Sean. És én is
szeretlek, nagyon szeretlek. Azt hiszem, mindig is szerettelek.
Sean kissé aggódó arcot vágott, amikor ma először meglátott. Most megkönnyebbülés és öröm
sugárzott róla, ahogy kimondtam azokat a szavakat, amelyeket annyira szeretett volna hallani.
Ahogy ott álltam előtte, gyengéden megsimogattam az arcát a kezemmel. És ő
ugyanolyan gyengéden megfogta a kezem, és finoman belecsókolt a tenyerembe.
Aztán közelebb húzott magához, és csendben átölelt, míg semmi más nem maradt
köztünk, csak a szerelmünk.
Sean az örökkévalóságig nézett a szemembe, mielőtt megcsókolt volna. De amikor
végre megtette, a szívem megerősödött az eddigi hitében, és olyan gyorsan kezdett
verni, mintha az egész orosz tornászcsapat rajta lépett volna fel.
Amikor végre képesek voltunk szétválni, felnéztem Seanra, miközben a karjaiban tartott.
– Van valami, amit még mindig nem értek, Sean. A mai napig te voltál a legkevésbé romantikus
ember, akivel valaha is találkoztam. Honnan tudtad ezeket a filmidézeteket, ha sosem nézel ilyesmit?
– Megnéztem őket érted – szólalt meg Sean, először, amióta a gondolába értem. –
Akkor kezdtem, amikor New Yorkba utaztam, és azóta is nézem.
Hitetlenkedve ráztam a fejem, és csodálkozva néztem fel rá.
– Be akartam bizonyítani, hogy milyen sokat jelentesz nekem, Scarlett. Ezzel az
óriáskerékkel és a kártyákkal tudtam, hogy nagyon romantikusnak tűnök majd, amivel örömet
szerzek neked. De azt is tudtam, hogy valamivel többet kell tennem annál, mint hogy
egyszerűen küldök néhány szál virágot. Megszereztem volna neked az igazi festményt, ha
tudom. De sajnos még az én pénztárcám sem engedi meg az ilyen költségeket.
Lábujjhegyre álltam, és újra megcsókoltam.
– Tudom, hogy megtetted volna. De igazán nem volt rá szükség, Sean: a kártyákra és
a virágokra és mindenre. Persze, imádom, de igazán nem kellett volna.
– De én azt hiszem, hogy igen – erősködött Sean. – Biztosnak kellett lennem abban,
hogy a te Mr. Darcyd vagyok, nemcsak a Daniel Cleavered.
Rámosolyogtam.
– Ó, Sean, különb vagy te bármelyiküknél. De igazán nem kellett volna mindezt
megtenned. És tudod, hogy miért?
Sean a fejét rázta.
– Mert mindazok után, amit az utóbbi hetekben átéltünk, hogy részben egy másik Jerry
Maguire-idézettel éljek… – rámosolyogtam. – Ronan Keatingnél nyert ügyed volt.
Egy mosoly bukkant fel Sean szája sarkában, aztán kitört abban a ragadós derűben,
amelyet oly jól ismertem és szerettem.
262
 Visszamosolyogtam rá, és előrehajoltam, hogy újra megcsókoljam, de megállított, és
újra komoly arcot vágott.
– Van még valami, Scarlett. Valami nagyon fontosat el kell még mondanom.
– Jó – mondtam, kíváncsian, hogy vajon mi lehet az.
Sean megköszörülte a torkát, aztán meglepetésemre a Sean Conneryéhez nagyon
hasonló hangon szólalt meg:
– A nevem Bond. Sean Bond – mondta teljesen rezzenéstelen arccal. – Scarlett, teljesen
felráztál és felkavartál. Az életed hátralevő részében szeretni foglak, ha elfogadsz engem társadul.
Próbáltam én is komoly arcot vágni a válaszhoz:
– Sean, Oroszországba is elmennék utánad.
Sean ezen elgondolkozott egy pillanatra.
– Mit szólsz ahhoz, hogy Igazából szerelem Notting Hillben? – javasolta mosolyogva.
Aztán nem tudtunk tovább játszani, és szerelemtől ittasan egymás karjába estünk,
féktelenül nevetve boldogságunkban.
Így, míg a világ közben haladt a maga kerékvágásában, Seannal szorosan átöleltük
egymást, és lenéztünk az alattunk elterülő városra. És tudtuk, hogy most, míg a stáblista
megy, mi vagyunk azok, akik boldogan élnek, míg meg nem halnak.
263
{1}
Népszerű televízi ós személyi ség Angli áb an, töb b ek között a Csi náld magad gyorssegélycsapat (DIY SOS) című műsor vezetője – A

szerk.

{2}
Ian Alb ert Beale a BBC szappanoperájának, az EastEnd ersnek az egyi k szereplője, aki t Ad am Wood yatt színész alakít. Beale a

sorozat legrégi b b karaktere, az egyetlen olyan szereplő, aki a sorozat első epi zód ja (1985. feb ruár 19 óta mi nd en részb en megjelent
– A szerk.

{3}
Népszerű televízi ós sorozatok Angli áb an – A szerk.

{4}
Az egyi k b ri t tévécsatornán különb öző család i prob lémákat b oncolgató talkshow-járól i smert népszerű televízi ós személyi ség – A

szerk.

{5}
A marmi te angol ered etű, a sörgyártás során megmarad ó sörélesztőb ől készülő, B -vi tami nokkal, zöld ségki vonatokkal, fűszerekkel

d úsított kenhető, sötétb arna színű, enyhén sós ízű krém. Mi nd en angol háztartásb an megtalálható, d e nagyon megosztott helyet
foglal el gasztronómi ai lag. A marmi te szlogenje i s erre utal, mert az emb erek vagy szereti k, vagy gyűlöli k (Love i t, or hate i t) – A
szerk.

{6}
Népszerű televízi ós és rád i ós személyi ség Angli áb an – A szerk.

{7}
Thomas Harri s alkotta karakterszereplő egy thri llersorozatb an – A szerk.

{8}
A Charli e és a csoki gyár című, 2005-b en b emutatott fi lm egyi k karaktere, amely Roald Dahl Karcsi és a csokolád égyár című

regényén alapul – A szerk.

{9}
Az 1985 óta, még napjai nkb an i s futó angol televízi ós szappanoperáb an – EastEnd ers – szereplő pub neve – A szerk.

{10}
Elsősorb an a Kelet-Lond onb an élő, kevésb é művelt réteg nyelvezetére mond ják – A szerk.
264