Grecsó Krisztián

Nagymama ajándékba

Imre Lajos szigetelőszalaggal rögzítette a lombfűrészt a seprűnyélre,

ráment a délután. Nehéz volt kitalálni, hogy álljon. Merőlegesen lett
volna a legjobb, akkor flottul le lehet vágni vele az utcai fenyő
csúcsát, de így, hosszában nem volt praktikus. Úgy nézett ki, mint egy
kiegyenesített kasza. „Dózsa katonája vagyok én”, kuncogott
magában, és már előre élvezte Özvegy Barnáné dühöngését.

Grecsó Krisztián
hirdetes

Mit fog szólni a vénasszony, ha meglátja a

megcsonkított fenyőjét?! Az advent első hetében találta
ki zord bosszúját. Barnáné kisajátította magának a
társasház utcafronti virágágyásait és fákat. Régen
minden lakó – legfőképpen ő – kapálgatott keveset a
sorok között. Ez idén ősszel már Barnáné privilégiuma
lett. Imre Lajos megtorlást eszelt ki: kárt fog tenni a
puccos kertben! Az asszony összeroppan, ha meglátja a
felében elvágott fenyőfát. Csak azt nem tudta, hogyan
csinálja. Karácsony délutánján lélek sem mozdul az
utcában, de a szemek és fülek nyitva vannak. És ő,
frissnyugdíjas postaigazgató nem bukhat le!

Kitalálta, hogy első emeleti lakása ablakából fog

lenyúlni. Madzagot köt a csúcsra, majd egy botra
erősített fűrésszel elvágja a törzset. Aztán behúzza a
zsákmányt a konyhaablakon át. Mindezt a szenteste
korai vaksötétjében, mikor még nem kapcsolódik föl a
közvilágítás. Sokkal többet szenvedett a fenyőcsúcs
levágásával, mint gondolta. Meghűlt, és az ingyen lett
karácsonyfa mellett sem fűtötte a káröröm. Rosszul
aludt. Nehéz szívvel várta a reggelt, elképzelte, hogy
Barnáné jajveszékel az utcán.

Déltájban már nyugtalan volt, egyre rosszabb bőrben,

szúrt a torka, égett a háta és a tüdeje, percenként fújta az
orrát. Ivott egy meleg teát. Hallgatózott.

A földszintről jajveszékelés helyett tányércsörgés és

önfeledt nevetgélés hallatszott fel. Lüktetni kezdett a
feje, köhögő roham tört rá, amikor csöngettek. Barnáné
kivirulva állt az ajtóban.

– Képzelje – mondta az asszony, valaki félbevágta az

utcai fenyőt az ablakom előtt!
A nyugdíjas postaigazgató zavartan tagadott, micsoda
feltételezés, ő nem látott semmit.

– De én igen! – mondta egészen halkan Barnáné. – Ez a

fenyő takarta el eddig a konyhai ablakom elől a kilátást.
És én ma megláttam a fiamat meg az unokámat az
utcán!

A férfi nem értette, mi történt, szégyenkezve fogadta el

Barnáné meghívását a karácsonyi ebédre. Odalent
paprikás lisztbe forgatott sült ponty illatozott, a gázon
lassan melegedett a töltött káposzta. A kancsóban
fahéjas forralt bor, az asztalon damasztterítő, házi
sütésű, aranybarna bejgli, vastagon diós és mazsolás-
mákos töltelékkel. Egy fiúcska a térdéhez tolatott
háromkerekű biciklijével. Az asztalnál egy fiatalasszony
és egy jól megtermett, pocakosodó férfi. Imre Lajos be
akart mutatkozni nekik, de a férfi kéznyújtás helyett
megölelte.

– Nem ismer meg? – kérdezte. Imre Lajos zavarában

ivott egy korty forró, erős bort. Égette a torkát, de vérré
vált benne, mindjárt jobban lett. Nem tudott
gondolkodni.

– Barna Gábor vagyok – mondta a férfi, és lopva az

anyjára nézett. – Maga vágta félbe a fenyőt? – kérdezett
és nevetett.
Imre Lajos kimérten tagadott, a fejét ingatta. Barnáné
szemében meghízott egy könnycsepp, kipukkadt, aztán
a vékony könnypatak leszaladt az arcán.

– Tíz éve nem jártak nálam a fiamék! És most

megláttam őket az ablakból – mondta. – Soha ennél
szebb ajándékot nem kaptam!

Sokan voltak a konyhában, Imre Lajos kilépett az

étkezőbe, a kilátás tényleg jobb lett, látszott szemben a
járda, bambult kifelé, közben próbálta felidézni, mi is
lehetett az a bagatell félreértés, ami miatt a szomszéd
asszony ennyi ideje nem beszélt a fiával.

– Te ki vagy? – kérdezte a gyerek, és áthajtott a

kisbiciklivel a lábán.

– A postás – felelte.

A gyerek felnézett.

– Hol a ruhád? Meg a táskád? Meg a lyukasztód?

– Lyukasztója a vasutasoknak van – mondta ő.

– Tényleg – felelte a gyerek. – De akkor sincs ruhád.

Miért?
– Mert nyugdíjas vagyok – mondta Imre Lajos, és hogy
el ne sírja magát, felkapta a gyereket.

– Mit csinálnak a nyugdíjas postások? – kérdezte a

gyerek. Imre Lajos azt akarta válaszolni, hogy fát
vágnak, ablakból, mert az jól megy nekik, de ekkor
belépett a szomszédasszony, asztalon a leves.

– A te Jézuskád mit hozott nekem? – kérdezte tőle

pimaszul a kisfiú. Imre Lajos, hogy meg ne lássák a
könnyeit, még egyszer kinézett a derekánál
kettémetszett, utcai fenyő csonkjára.

– Egy nagymamát – mondta egészen halkan.