A NAGY FA ÁRNYÉKÁBAN

1. Csendélet a fa alat

Hosszú idő óta ez volt az első igazán tavaszi este. A hetekig szemerkélő eső
délutánra végre elállt, az aszfalt mélyedéseiben meghúzódó pocsolyák csillogtak a
napsugárban.
Mintha a fa is kinyújtóztatta volna az esőben meggörbült hátát, s mint álmos
öregember ropogtatta évek során megkeményedett, valaha rugalmas inait. Ágai alatt
megszáradt a fű, s távolabb, az ágak árnyékától nem takart helyeken gyíkok
kergetőztek.
A város lármája enyhe zsibongásként szűrődött át a fa ágai között, s a Szarvas
vendéglő teraszáról jókedvű nevetés szállt az Ifjúsági Park felé.
A fa alatt hárman ültek, s nézték unott tekintettel az elkésett felhőfoszlányokat. A
magas, szőke, gondozatlan ruhájú és vállig érő hajú fiú, akit barátai és tisztelői csak
Vinetunak szólítottak, megvakarta dereka felett a kopott farmerdzsekit, aztán
kinyújtotta jobb kezét, széttárta mutató- és középső ujját, s anélkül hogy szemét
levette volna a felhőkről, rövidet vakkantott:
- Egy rudat!
A jobbján ülő rőtes hajú, sebhelyes képű Szőke Miszter tisztelettudóan a zsebébe
nyúlt, és gyűrött cigarettacsomagot kotort elő.
- Gyufát! - mordult egyet a levegőbe.
A bal oldali testőr keze is megmozdult, s végigtapogatta valamennyi zsebét.
Vinetu kinyújtott karja egyre türelmetlenebbül himbálódzott a levegőben.
- Na, mi lesz? - kérdezte végre vészjósló fenyegetéssel a hangjában.
- Hol a francba már az a gyufa?! - förmedt rá Szőke Miszter a másikra, aki közben
felguggolt ültéből, hogy minél alaposabban kutathasson a zsebeiben.
- Valahol elhagyhattam... - motyogta Barna Miszter. - Ja, a Jégbüfénél... a Vörös
Lédi kölcsönkérte, mert rá akart gyújtani azzal a lánnyal... a nyavalyába is, mi a
neve?

- Hülye - morogta Vinetu, miközben ujjaival összecsippentette a közéjük helyezett

cigarettát.
- Akkor lemész a trafikba, és veszel.
- Nem lehet, Vinetu - motyogta Barna Miszter, és nem mert visszaülni, sőt
óvatosan, még mindig guggolva kissé oldalra húzódott.
Szőke Miszter azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
- Ugrás! - mondta halkan, és kinyújtotta a lábát. - Lemész tüzért oda! - s az Ifjúsági
Park irányába kanyargó ösvényre mutatott. A betonozott úton már feltünedeztek a
Park korai látogatói, akik a bejárat előtt adtak randevút, vagy egyszerűen nem volt
türelmük másutt kivárni a muzsika kezdetét.
Barna Miszter engedelmesen felállt, kivette a cigerettát Vinetu ujjai közül, s
hanyag, himbálódzó járással megindult lefelé a domboldalon. Rongyos tornacipőjét
a fa alatt hagyta, talán hogy ne fossza meg alkalmi nézőközönségét lába látványától,
melyekre golyóstollal, egyszerű, de szolid ízléssel felpingálta az irányjelző szavakat:
right és left. Természetesen a bal lábfejére a rightot és a jobbra a leftet. Akinek nincs
humorérzéke, dögöljön meg...
Amikor leért az ösvényre, feljebb rántotta nadrágját, s megvakarta a rightot a
lefttel. Elsimította azt a néhány fürtöt a szeméből, amely a vakarás alatt eltakarta
előle a világot, és gyors környezettanulmányt végzett.
Nem messze, a Szarvas tér felől két magas lány közeledett, olyan kosárlabdázó
formájúak, s közöttük egy hórihorgas krapek. Barna Miszter kedvezőtlennek ítélte a
konstellációt. Tüzet azért talán adnának...
Nem sokkal mögöttük viszont alacsony, szemüveges fiú fordult rá a Szarvas térről
a gyalogútra. Barna Miszter arca felragyogott.
A kosárlabdázók - ahogy magában elnevezte őket - ekkor értek melléje. A lányok
leplezetlen érdeklődéssel nézték hosszú sörényét, rongyos ruháját és az irányjelzőket
a lábfején. Szemükből kiolvashatta a visszatetszést, de a kíváncsiságot is.
Barna Misztert ilyenkor gyilkos harag szokta hatalmába keríteni. „Ha nem lenne
itt ez az égig érő majom, adnék a pofátokra" - gondolta fenyegetően, de ajkát
megbiggyesztve, szótlanul tűrte kíváncsi és megvető pillantásaikat. Most az sem
zavarta, hogy füléig jutott a leplezetlen kuncogás s az égimeszelő dörmögő hangja:
- Ez dilis. Isten az atyám, hogy dilis.
A szőke kis krapek, szemüvegét gondosan a betonra szögezve, gyanútlanul
közeledett. Barna Miszter szeme végigfutott a betonon: a kosarasok eltűntek a
kanyarban, a Szarvas térig pedig semmi mozgás...
A kicsi csak akkor figyelt fel, hogy valaki előtte áll az ösvény közepén, amikor már
majdnem nekiütközött Barna Miszter foszladozó zsebeinek.
- Pardon - mondta illedelmesen, s igyekezett kikerülni a forgalmi akadályt. Barna
Miszter ekkor megragadta a szemüveges szinte védekezően előrenyújtott kezét, és
melegen megrázta.
- Isten hozott, öcsi - mondta vidáman, s úgy megszorította a meglepett fiú ujjait,
hogy az nagyot szisszent fájdalmában.
- Jó estét, szervusz - motyogta meglepetésében és feltámadó félelmében szinte
dadogva. - Mit akarsz?
- Elengedett az anyukád? - kérdezte Barna Miszter szinte barátságosan.
A szemüveges hasztalan próbálta kiszabadítani a kezét.
A Szarvas térről beálló villamos ingerült csengetése hallatszott, s Barna Miszter
gyanította, hogy rövidesen újabb érkezők tűnnek majd fel a kanyarban... Gyorsan
kell hát cselekedni...
- Mennyivel engedett el az anyukád? - kérdezte szigorúan.
- Hogy, kérem? Honnan ismerjük mi egymást?
Aztán újra nagyot szisszent, és halkan fel is kiáltott, amikor Barna Miszter ismét
jót szorított a kezén, amelyet hasztalan igyekezett kiszabadítani ellenfele hatalmas
tenyerei közül.
 - Látod, nekem nem adott semmit az öreglány. Azt akarja, hogy egy bélás nélkül
futkossak a Park körül. Na, ide az erszényeddel!
- Nem. Menjen innen! Eridj innen! Rendőrt hívok! - kezdett hangosabban kiáltozni
a szemüveges, s egyre határozottabban rángatta a kezét, hogy megszabadulhasson
kellemetlen partnerétől. - Szólok egy rendőrnek.
- Jobb a békesség, öcsi - mondta Barna Miszter, s aggodalmasan pillantott a
Szarvas tér felé. - Adsz egy húszast, és már itt sem vagyok...
A szemüveges ekkor ereje minden megfeszítésével kirántotta a kezét, és nagyot
ugrott oldalra.
- Marha - mondta Barna Miszter, amikor elgáncsolta, és a mellére ült. - Marha - s
szakavatott mozdulattal lehúzott egy hatalmas pofont. A kis szőke vinnyogva sírt,
amíg Miszter kivette a zsebéből a pénztárcáját, és a sajátjába tette. Gondosan kiszedte
a fiú nadrágzsebéből az aprópénzt is, s rövid mérlegelés után két forintot a sírdogáló
szemüveges kezébe nyomott.
- Nesze villamosra. A pofád meg befogd... Ha ordítozol, összetörlek! És ha
kipofázod, hogy találkoztunk, legközelebb nem úszód meg ennyivel. Mint az árnyék,
mögötted leszek és kifektetlek. Ajánlom, hogy befogd a pofád...
Elengedte a szemüvegest, és elégedetten lenézett a tér felé. A lassan ereszkedő
sötétségben szaporodó árnyak lépkedtek felfelé az ösvényen.
Barna Miszter megvakarta a rövid küzdelemben viszketni kezdő fejbőrét, kivette a
két húszast a pénztárcából, és a tárcát a szemüveges mellé dobta. A kis szőke, aki
talán csak most fogta fel igazából a rablás tényét, visítani kezdett, mint a malac.
- Rendőr, rendőr! - kiáltozta. - Segítség! - Barna Miszter erre kénytelen volt ismét
szájon vágni, majd aggodalmas arccal rajta is tartotta a tenyerét áldozata száján. Az
ösvény végén mozgó árnyak mintha megtorpantak volna, s hangos, riadt beszélgetés
zaja szűrődött a csavargó fülébe.
- Mi van ott fent? - kérdezte egy hang, s cigaretta fénye parázslott a homályban. -
Elkapott valakit a bostoni fojtogató?...
Barna Miszter egy percig sem habozott tovább. Gyors mozdulattal lekapta a
földön ülő szemüvegét, és száránál fogva többször határozottan a betonhoz ütötte.
Csörrenve fröccsentek szét az üvegszilánkok, s mint apró kristályok fénylettek a
távoli lámpák gyenge fényében.
Az árnyak közül ekkor már többen a közelükbe értek, s Barna Miszter úgy érezte,
megérett az idő a távozásra.
- Mi van a krapekkal? - kérdezte valaki a közeledők közül, amikor megpillantotta
a földön ülő s maga körül tapogatódzó fiút.
A franc tudja - mondta Barna Miszter. - Talán pihen egyet - tette hozzá röhögve.
- A szemüvegem... hol a szemüvegem? - motyogta a szőke, és egyre maga körül
kotorászott.
- Ez a srác vérzik. Nézd csak, Tibi, ez megütötte magát - mondta egy lány
izgatottan.
Akkor valaki a szőke fölé hajolt, és megpróbálta felsegíteni. A kicsi
megtántorodott, de végül is sikerült a lábán maradnia. Gyámoltalanul nézelődött
körbe-körbe, de csak a körülötte állók körvonalait látta meg a távolból ideszűrődő
homályos fényeket.
- A szemüvegem, összetörte a szemüvegem - mondogatta a gyülekező
kontúroknak. - Elvitte a pénzem, a szemüvegem meg összetörte...
- A kerete itt van... - mondta valaki, és a szőke kezébe dugta az üres keretet.
A pénzem is elvette... mind a két húszast - panaszkodott az árnyaknak.
- Mi van, elütötte valami? - kérdezte egy újonnan érkezett társai háta mögül.
- Úristen ez vérzik! Talán agyrázkódása is van. - A szőke érezte, hogy ismeretlen
kéz a ruháját porolja.
- Pénzt kért, s amikor rendőrrel fenyegettem, megütött, és eltörte a szemüvegemet
- ismételte a kisfiú.
- Kicsoda? - kérdezték többen is.
Olyan nagy volt és hosszú hajú... Meg tetovált volt a lábfeje... - motyogta
bizonytalanul.
- Itt állt az előbb egy krapek. Olyan, amilyet ez mond - morogta valaki.
- Én is láttam egy olyan topis formát - bizonygatta a lány. - A fa alatti galeriből
talán...
Rövid csend lett, aztán valaki kiadta a jelszót:
- Na nyomás! Mindjárt kezdődik a zene!
- Ezzel meg mi lesz? Haza tudsz menni? - fordult a lány a fiúhoz.
- Nem látok semmit - morogta amaz, és az orrából csepegő vért kente szét az
arcán.
- Közel laksz legalább? - kérdezte egy mély hang türelmetlenül, mert láthatóan
szeretett volna túl lenni az egészen.
- Zuglóban.
- Atyaúristen, Tibi! - mondta a lány. - Ez a büdös életbe el nem jut Zuglóig
szemüveg nélkül.
- Na és, mi közöm hozzá? - háborodott fel egy másik hang. - Nem én vertem be
neki. Menjen fel a fa alá, és hozza vissza a pénzét.
- Hülye - mondta egy újabb hang, és a szőke érezte, hogy megveregetik a vállát. -
Nekem van a nemes célra egy tízesem.
- Nekem egy ötös!
- Itt van két tízes!
- Hát te, sóherkám? Csak lapulsz a humanizmus lejtőjén? - mondta valaki
valakinek szemrehányóan.
- Csak a belépőre van - motyogta egy hang szinte szégyenlősen -, de elkísérem a
srácot a taxiállomásig.
A szőke érezte, hogy végigtörlik az arcát, aztán valaki belekarolt, s elindult vele az
úton lefelé.
- Nekem randevúm lett volna - mondta a fiú gondterhelten.
- Most az a legfontosabb, hogy hazakerülj - magyarázta egy dörmögő hang -, majd
megmagyarázod neki, hogy mi történt. Holnap kapsz egy új szemüveget. Így is meg
lesz rémülve az anyád, ha meglát.
 - A testvéremnél lakom.
- Hát akkor meg a testvéred. Na, itt egy taxi. Hoppá!
A szőke hallotta, hogy a gépkocsi fékez mellettük, aztán nyílik az ajtó, s érezte,
hogy enyhe erőszakkal betuszkolják a kocsiba.
- Kösz - mondta kapkodva, aztán, mint akinek most esett le a tantusz, a
becsukódó ajtó felé kiáltott: - A pénz! Kinek adjam vissza a pénzt?
Az induló autó berregésén át alig-alig jutott el a füléig az ismeretlen fiú hangja:
- Majd találkozunk még az Ifiparkban... Na szia!
Amikorra Barna Miszter visszatért a fához, Vinetu ujjai között már ki tudja,
hányadik cigaretta füstölgött. Barna Miszter látta, hogy amíg a mindennapi betevő
megszerzésének nehéz gondjával volt elfoglalva, a társaság alaposan
megszaporodott. Szőke Miszteren kívül ott látta Libát, a költőt, Bosztonit (aki a
Bostoni fojtogató c. filmről kapta a nevét), Őrgrófot, Mikulást és még néhányat a régi
ismerősök közül.

Barna Miszter tudta, hogy mi az illem. Amikor már csak néhány lépésnyire volt a
földön ülőktől, akiket azért a gyenge világítás ellenére felismert, vigyázzba vágta
magát, s kezét a hagyományos módon előrelendítette.
- Heil Hitler! - mondta keményen, ahogy az alkalomhoz illett.
A fa alattiak közül többen feléje fordították a fejüket, de csak Liba válaszolt a
köszöntésre.
- Kitartás! Éljen Szálasi! - mondta és felemelkedett, hogy nagyobb nyomatékot
adjon az egésznek.
Vinetunak azonban alighanem rosszkedve lehetett.
- Hoztál? - fogadta ingerülten Barna Misztert.
- Csak néhány bélást - mondta Miszter, óvatosan eltagadva a két húszast.
- Barom! - förmedt rá a szőke, piszkos hajú megvetően. - Te semmire se vagy jó!
Te még a markecolók között is csak a kukát fosztogatnád.
Mit csináljak? - siránkozott Barna Miszter. - Csórók ezek mind. Felveszik a kockás
jakót meg a május elsejei pofát, és még egy Rákóczi sincs a zsebükben. Csóró nasik
meg még rosszabb egyetemisták.
Szavait újabb „Heil Hitler!" vágta ketté. Juszuf jött a „léparti galeri"-ból meg egy
ismeretlen rongyos nadrágú. Bár alapjában véve szokatlan volt, hogy más galeri tag-
jait is megtűrjék maguk között, Juszuf volt az egyetlen kivétel. Juszuf hordta a
híreket, néha még filozófiai elmélkedéseit is felolvasta a többieknek, ha Vinetu olyan
hangulatban volt, hogy szabad folyást engedett az irodalmi életnek. Meg aztán
Juszuf hozta a külföldieket is. Legutoljára például azt az osztrák pasast a
Yashicájával. Akkor szívtak utoljára ami cigarettát. Az a pacák meg csak osztotta
dobozszámra, ha fényképezni engedték. Akkor Vinetu is jó hangulatban volt, és
miért is ne engedte volna?
Az ürge meg csak nyomkodta a gombot, és szórta a paklikat. Juszuf biztos még
valami külön dohányt is leakasztott, mert úgy ugrált az osztrák madár körül, mint a
bárányhimlőt kapott teniszlabda.
 Végül aztán még Vinetu is pózba állt, karját keresztbe fonta a mellén, haját a
vállára eresztette, s igyekezett olyan komor pofát vágni, hogy Barna Misztert a
röhögés kerülgette. Akkor az ürge megígérte, hogy majd küld az újságból, amiben
állítólag megjelennek a képek. „A kommunista rendszer ellenállói." Hm. Nem is
rossz cím. Eszi majd a pipa a nagykutyákat...
Barna Miszter büszkén pillantott végig a morgolódó és vakaródzó
szabadcsapaton. Egy-két hülyét leszámítva igazi hippik, kemény legények.
Ekkor Vinetu feltápászkodott, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Nagyot
ásított, s arrafelé fordította az orrát, ahonnan hirtelen zene csapott feléjük a
levegőben.
- A Sakk-matt... - morogta valaki.
- Be kéne menni... - mondta egy másik várakozásteljesen.
- Engem már többször kirúgtak - kuncogott Szőke Miszter, és ő is felállt Vinetu
mellé -, de azt a karszalagost azóta is légnyomással kezelik.
-A szemét KISZ-esek! A mocskos KISZ-esek! - sikoltott fel hirtelen minden
átmenet nélkül Liba, és a földet kezdte csapkodni dühében.
Néhányan, akik csak nemrég kerültek a fa alá, nem tudták mire vélni a dolgot.
Liba szeméből könnycseppek hullottak a földre, szája sarkából vékony csíkban
szivárgott az állára a nyál.
- Mocskosak... szemetek! - kiabálta egyre. - Táborba kellene valamennyit csukni, s
ki a krematórium ablakán, ahogy Hitler csinálta!
- Te... mi van ezzel? Kohány legyek, ha ez normális - mondta egy meglepett hang
Szőke Miszter mellett. Új fiú lehetett, mert Miszter még sohasem látta közöttük. A
jövevény hosszú haját hátul piros masni fogta össze, füle mellett hervadt virág lógott,
mellét szinte tenyérnyi, kézzel festett jelvény takarta el az esetleges kíváncsi
pillantások elől. „Make love not war!" - hirdették a girbegurba betűk.
- Hát, normálisnak nem normális, de azért frankó krapek - mondta Szőke Miszter
fenyegető éllel, mert nem szerette, ha új jövevények belepofáznak a régiek dolgába.
Igaz, hogy Liba néha elveszti a fejét, és beveri a dilit, de azért minden buliban benne
van.
- Igazad van, Liba - mondta Barna Miszter, s örömmel vette észre, hogy
véglegesen elterelődik róla a gyanú a korábbi pénzszerzést illetően. Sejtette persze,
hogy Vinetut nem sikerült egészen átejtenie: tudja jól, hogy két bélás- sal vissza se
mert volna jönni a fához.
- Mindennek a KISZ az oka meg a kommunisták - mondta Liba kissé
megnyugodva. A vékony nyálcsík még ott himbálódzott a szája sarkán, de a
könnyeket már kitörölte a szeméből.
Vinetu ismét visszaült a földre, és nyugtalanul pillantott a beszélőkre. Nem
szerette az ilyen szöveget. Persze, a KISZ-krapekok ott az Ifipark bejáratánál szemét
népség, utálják a haját meg azt, hogy néha piásan igyekezett besurranni közöttük,
meg hogy annak a szőke csajnak megfogta... Na mindegy, de az ilyen dumát nem
szereti. Nem is érti. Most majd jön az a nagyképű Juszuf a hülye szövegével, csak
legalább valami pia lenne!
 - Szemét nép vagyunk mi, pajtás - mondta menetrendszerűen Juszuf, és
végighordozta tekintetét a többieken. - Belenyugszunk abba, hogy mások
uralkodjanak rajtunk...
A többiek elcsendesedtek, mert amit Juszuf mond, arra mindig oda kell figyelni.
Igaz, hogy érteni nem mindig lehet, de van benne valami, annyi szent!
- Utálom a magyarokat! - mondta Juszuf. - Nekem angol volt a faterom, és én is
angol vagyok. Csak az oroszok nem engedik, hogy kimenjek Angliába. De már az
ENSZ-nél van az ügyem!
Vinetu idegesen megvakarta viszkető fejét, és szemével intett Barna Miszternek.
Végtelenül fel tudta idegesíteni ez a tudálékos. Azt mondják róla, hogy még
egyetemre is járt vagy jár. Mi a fenének jön az ilyen közéjük?
Míg azt a néhány szál rőzsét összekaparta a Miszter-rel, amit egy korábbi tűz után
tettek a fa túlsó oldalára, igyekezett megszabadulni Juszuf duruzsoló hangjától is.
- Mindennek a ruszkik az okai! - folytatta Juszuf. - Ha nem lennének, eladhatnánk
az uránunkat Nyugatra, es az angolok építenének nekünk utakat meg szállodák at.
Én csak tudom, én angol vagyok. Meg aztán vacsorázni is szoktam az angol
nagykövet lányával... meg az amerikaiéval. A múltkor is a Szófiában voltunk. Majd
egyszer elviszem azt, aki kíváncsi rájuk. Őtőlük meg lehet tudni az igazságot!
- Miféle igazságot? - vakkantott közbe Őrgróf, aki "ár feszülten figyelt, nem
értette, hogy hova akar Juszuf Kilyukadni.
- Ha nem lennének itt a ruszkik, jobb lenne az élet! - mondta Juszuf, és igyekezett
úgy beszélni, hogy a többiek is könnyen megértsék. - Ha az amik lennének itt vagy
az angolok, nekünk, magyaroknak sokkal könnyebb lenne. Senki nem bántana
minket a hosszú hajunk meg a ruhánk miatt! S aki nem akar dolgozni, az kaphatna
munkanélküli-segélyt, mint Amerikában. S nem üldöznék azt, akinek más a
filozófiája.
-A mije más? - kérdezte izgatottan fészkelődve Őrgróf.
- Hát, aki másképpen gondolkodik, mint a vezetők - mondta Juszuf. - Külföldön
ott más az élet, ott szabadság van. Aki nem akar, az nem melózik, mégis kap do-
hányt, hogy élhessen. Az állam szavatolja az egyéni szabadságot. Ha akarsz,
dolgozol, ha nem akarsz, nem dolgozol, de kapsz pénzt, hogy élhess. És elutazhatsz
Indiába meg máshova, ahol a magunkfajta hippik gyülekeznek. Ott van ám aztán az
igazi élet!

- Úgysem engednek ki a határon. Kilógni meg nem lehet - mondta egy ismeretlen
hosszú hajú. - Nekem van egy haverom, annak a bátyja határőr volt. Az mesélte,
hogy úgy kapkodják el a krapekokat, hogy még! Ekkora marha kutyákkal
mászkálnak, meg ott a gitár a nyakukban.
- Nem is az a legfontosabb, hogy kijuss - mondta Juszuf -, hanem hogy
megszabaduljunk a ruszkiktól! Ha kimennek innen, akkor átalakíthatjuk az országot
is Indiává! Idejönnének a hippik mindenhonnan, mi meg a fő- hippik lennénk, és
dőlne a pénz is meg a hippicsajok is!
- Indiában mindig meleg van! - aggodalmaskodott Őrgróf.
 - De nálunk meg itt a Balaton! - lelkesedett Szőke Miszter, és egyszerre izgatott lett
Juszuf szavaitól. - Igaza van a Juszufnak! Képzeljétek el: hippiszállodák végig a
Balaton-parton, mindenkinek ingyen! A dohány meg csak dőlne az országba az
uránunkért.
- De ehhez az kell, hogy a ruszkik hazamenjenek!
- Akkor kellett volna valamit csinálni, amikor elmentek Csehszlovákiába! -
kiáltotta Szőke Miszter, aki hallotta, hogy ott valami nagy cécó volt nem is olyan
régen.
Hogy tulajdonképpen micsoda, nem tudta, de majd megkérdezi Juszufot. Az
úgyis mindent tud!
- Az az idő elmúlt. De azért valamit még most is lehetne csinálni... - mondta
mintegy véletlenül Juszuf, majd szándékosan elhallgatott.
- Én láttam egyszer egy olyan filmet, amelyikben mindenfélét felfestettek a falra.
Igaz, hogy azok partizánok voltak, és a németek ellen mázoltak, de ez most nem szá-
mít.
- Aztán mit festenél a falra? - kérdezte Juszuf összehúzott szemmel.
- Mit tudom én - morogta egyszerre zavartan Őrgróf, amikor látta, hogy mindenki
feléje fordul, még a nagy Vinetu is. - Valami olyasmit talán hogy: „Ruszkik, menjetek
Csehszlovákiába!"
- Esetleg kézigránátot is lehetne dobni - javasolta szerényen valaki a háttérből.
- Kézigránátot, hová? - kérdezte mintegy felébredve Barna Miszter, aki mind ez
ideig egy skatulya nedves gyufával igyekezett meggyújtani a néhány keresztbe ra-
kott rőzsét.
- A Parlamentre! - kiáltott fel Őrgróf. - Vagy a rendőrkapitányságra !
- A Parlamentre nem! - tiltakozott megfellebbezhetetlen tekintéllyel Vinetu.
Elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzon a beszélgetésbe. - A Parlamentet a
magyar nép építette.
A váratlanul fellobbanó gyengécske lángok megszakították a vitát. Valamennyien
megbabonázva meredtek a tűzbe.
Ekkor ismét felhangzott a „Heil Hitler!".
- Üdvözlöm a budai KMK-műveket! - kiáltotta egy harsány hang, s a tűz
fénykörében felbukkant Retek két csajjal. Az egyik lány, aki kopott farmert és
gyűrött, piros kardigánt hordott, kissé meggörnyedve lépkedett, vállát lehúzta a
kockás sportszatyor, hosszú vörös haja csapzottan lógott a homlokára. Mellette egy
kissé riadt szemű, szoknyába és feszülő fehér kardigánba öltözött lány botladozott a
számára ismeretlen terepen, mindegyre segélykérően pillantva a vörös hajúra.
Vörös Lédi azonban már ügyet sem vetett barátnőjére, hanem egyetlen
mozdulattal lerázta magáról a zsákot. Köszönés nélkül lehuppant a földre, s
megtörölte verejtékező homlokát.
Mögötte újabb arcok tűntek fel a tűz fénykörében. Megjött a Pópa is, aki újabban
Vörös Lédivel járt, s hogy bizonyítsa is isten és ember előtt megszerzett jogait, rög-
tön Lédi mögé telepedett, és átkarolta a lány nyakát.
 - Hagyjál - hárította el, és lefejtette Pópa kezét. - Olyan melegem van, mint a franc.
Elég a taperból.
- Üdvözöllek, testvérem! - mondta ekkor Pópa, és megcsókolta a mellette ülő
Őrgróf arcát. - Üdvözöllek, hippitestvérem!
Őrgróf, bár látásból ismerte Pópát, nem rajongott az üdvözlés ilyen módjáért.
Kényszeredetten mosolyra húzta a száját, hogy kivillantak nikotinfoltos, csorba
fogai, aztán ő is engedelmesen a levegőbe cuppantott. De amikor látta, hogy Pópa
már a másik oldali fiú üdvözlésével van elfoglalva, letörölte arcáról a Pópa nyálát.
Barna Miszter eközben meztelen lábával magához húzta Vörös Lédi sportszatyrát,
s kezdte kibogozni a zsinór- ját.
- Hoztál? - kérdezte, anélkül hogy felnézett volna.
- Ott van! - mondta a vörös hajú lány unottan, és már hagyta, hogy Pópa ölelgesse.
A sportszatyor közben kinyílott, és Barna Miszter óvatosan Vinetu elé rakta a fűre
a veknit, a szalonnát és a két üveget.
Őrgróf még a száját is kitátotta.
- Nagy vagy, Vörös Lédi! Istenemre, a csaj pálinkát hozott!
Rövid percek múlva a kenyér és a szalonna elfogyott, a pálinkásüvegek pedig
körbejártak. Liba teljesen részeg volt, s üveges szemmel körmölt valamit az előtte
heverő spirálfüzetbe. Gorombán lökte el magától Pópát, amikor az csókkal való
üdvözlés ürügyén igyekezett betekinteni irományába.
A pálinka feldobta a társaságot. Többen javasolták, hogy menjenek be a Parkba, és
csináljanak egy kis balhét. Az ötletet azonban elvetették, mivel inkább szomjasak
voltak, mint balhéra éhesek. Pénz viszont csak Barna Miszter zsebében lapult, amit
esetleg sikerül megőriznie szebb napokra.
- Micsoda egy rohadt világ! - mondta Szőke Miszter, meglóbálta az egyik kiürült
pálinkásüveget, és elhajította a sötétbe. - Minden azon a rohadt pénzen múlik. Ha
van dohányod, tied a világ, vehetsz magadnak kaját, piát, mindent. Ha meg nincs,
elnézi a társadalom, hogy éhen dögölj!
- Éppen ez az, hogy nem nézi el - röhögött Pópa, és szétrágott fűszálakat
köpködött a tűzbe. - Gondolj a KMK-ra. Ha jól tudom...
- Kuss! - mondta Vinetu.
Pópa engedelmesen elhallgatott, és megvonta a vállát. Ez a szemét is... Hát már
pofázni sem lehet a nagy fa alatt? - gondolta. - Úgy látszik, Vinetunak az agyára
ment a gőz, mint Kenőcsnek a léparti galeriban.
- Valamit még inni kéne... - javasolta csaknem félénken Őrgróf, s várakozóan
nézett Vinetura.
Barna Miszter megérezte a kedvezőtlen pillanatot. Sej tette, hogy Vinetu nem hitte
el a két bélásról mondott mesét, s most majd ő következik. Ha kikutatják, nagy ruha
lesz.
Ebben a pillanatban Őrgróf a háta mögé kapott, aztán visszarántotta a kezét. Ujjai
között kíváncsiságáért súlyos árat fizető zöld gyíkocska kapálódzott.
- Nna... n... nnézd cs... csak, mit fogtam - mutatta a gyíkot Őrgróf, aki
felindultságában gyakran dadogott.
 A többiek figyelme egy csapásra őrgróf felé fordult, s Barna Miszter úgy érezte,
hogy talán megmenekült.
- Vágd a tűzbe! - javasolta Szőke Miszter találékonyan.
Előbb lépj a farkára - mondta Pópa, miközben Vörös Lédi nadrágját simogatta. -
Azt mondják, ha a gyíknak leesik a farka, újra kinő.
Ezen aztán meg a következő mókás megjegyzéseken jókat röhögött a társaság.
Barna Miszter, aki még mindig nyugtalanul latolgatta két húszasa további sorsát,
véletlenül a Vörös Lédi mellett ülő lányra pillantott. A lány arca undort tükrözött.
Talán sajnálta a gyíkot, talán nem tetszett neki a szöveg.
Ekkor Barna Miszter hanyagul felállt, megkerülte a tüzet, s mintegy véletlenül
letelepedett Vörös Lédi és Pópa mögé. Szeme sarkából látta, hogy Vinetu percre sem
veszi le róla a szemét, s az első gyanús mozdulatára utánaeredne az egész galeri.
Óvatosan kinyújtotta a lábát, s jobb lábfejének nagyujjával simogatni kezdte a lány
farmerjét, ott, ahol azt szép domborúra feszítette a lány telt alakja.
Az ismeretlen lány megrándult, amikor Barna Miszter hozzáért, és lassan
megfordult. Bátortalan mosoly suhant át az arcán, amikor Miszter kivillantotta soha
nem mosott fogait. Igyekezett kissé közelebb húzódni a tűzhöz, mivel azt hitte, a
firkált lábú véletlenül ért hozzá. A következő próbálkozások azonban meggyőzték,
hogy véletlenről szó sincs.
Barna Miszter akkor taktikát változtatott. Kissé oldalra tolta Bumerángot, aki
közvetlenül a lány mellett ült, s mintha csak fázna, a tűz felé nyújtotta a lábát.
A lány észrevette az újabb közeledést, de igyekezett nem venni tudomást róla.
A többiek, akik még nem voltak egészen részegek, felriadó érdeklődéssel figyelték
Barna Miszter helyezkedését, hiszen róla minden galeritag, sőt még a szimpatizánsok
zöme is tudta, hogy igazán ért a csajok nyelvén. Nincs az a bőr, aki ellent tudna állni,
ha felköti a homlokszalagját, s kinyitja a szövegzsilipet. Ha meg ez sem, sor jönnek a
pofonok. Márpedig Barna Miszter ebben sem amatőr!
Még Vinetu is érdeklődve fordította vissza a fejét, amit ÍZ Őrgróf gyíkja miatt
csavart el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Barna Miszter érdeklődik az új csaj iránt.
Vinetu még azt is látta, hogy Vörös Lédi lebiggyeszti a száját, amikor ő is
felfedezte Barna Miszter tervét. - Ezért - primitív csajért ekkora készülődés...
Hogy hívnak, picim? - kérdezte Barna Miszter olyan udvariasan, ahogyan csak
tudta.
- Engem? Zsókának... - mondta a lány zavartan.
- Én meg Barna Miszter vagyok. - Ezzel barátságosan nyújtott a lánynak.
Zsóka gyanútlanul elfogadta a kezet, s maga sem értette, hogyan, de a következő
pillanatban már a hosszú hajú ült. Orrába csapott a fiú mosdatlan, pállott testszaga, s
a hajából áradó bűz.
- Hagyj... engedj... - kezdett kapálózni.
- Na ne játszd meg magad - mondta szelíden Barna Miszter, s érezte, hogy a lány
meg az ital hatására kezd felgerjedni benne az öntudat.
- Hagyj a fenébe, te állat! - kiáltotta most már hangjában a lány, és igyekezett
eltolni magától a mindegyre feléje hajló csavargót.
 - Na... - morogta Barna Miszter - tudod, hogy úgyis az lesz a vége, amit én akarok.
Ekkor azonban váratlan dolog történt, olyasmi, ami nem nagyon szokott megesni a
nagy fa alatt lányok és fiúk között: az újonnan jött lány rémületében vagy talán
undorában belemélyesztette körmeit Barna Miszter arcába, és hatalmasat karmolt
rajta.
A borzas hajú akkorát ugrott, mintha csak szikra pattant volna a tűzből a
nadrágjába. Aztán visszakézből egyetlen mozdulattal úgy vágta szájon a lányt, hogy
az hangtalanul dőlt hátra a fűben. Vörös Lédi önkéntelenül is arca elé kapta a kezét.
Hátha a következőt ő kapja újdonsült barátnője miatt.
- Az úristenit... a büdös úristenit! - motyogta Barna Miszter, és arcára szorította a
kezét. - A rohadtja... De ezt megkeserülöd!
- Honnan a francból szedted ezt a hülyét? - kérdezte Pópa Vörös Lédit.
- A melóból - mondta Lédi, és izgalmában cigarettára gyújtott. - Ő akarta, hogy
elhozzam. Valami vidéki liba. Cegléd vagy ilyesmi.
Barna Miszter közben egészen megvadult. A fekvő lányhoz ugrott, és többször
belerúgott a rángatódzó testbe. Aztán egyetlen mozdulattal felrántotta a földről.
- Majd én leszoktatlak a karmolásról. Ezért most fizetni fogsz! - Ezzel szakavatott
mozdulattal kibújtatta a még mindig zokogó lányt a blúzából. Zsóka maga elé kapta
a kezét, aztán a földre huppant, hogy minél kevesebbet mutasson magából. Arcán
végigcsorogtak a könnyek, amikor Vörös Lédihez fordult.
- Mondd neki, hogy adja vissza... Adja vissza...
Vörös Lédi azonban tüntetően elfordult tőle, és a tűz felé fújta a füstöt. Dehogyis
vállal közösséget ezzel a hülyével!
- Itt látható a Rolling Stones basszgitárosa unokahúgának a pulóvere - mondta
Barna Miszter csúfondárosan, és a többiek feje felett lóbálta a blúzt. - Kikiáltási ára
nagyon olcsó. Egy rongy az egész, s vele a csaj is. Tisztelt uraim, ne tolakodjunk,
mindenkinek jut belőle! Ha mégsem így lenne, az erősebb viheti. Mindegyik frankó
áru. Mi az, itt mindenki langyos? Nincs érdeklődés? Ebben az esetben, lédik és
dzsentlemenek, a szöveget befejeztem - s ezzel meglengette a ruhadarabot, majd
ügyes mozdulattal a tűz közepébe hajította. A lángok mohón kapuk a műanyagba, s a
tűz, hálásan a táplálékért, vörösen lobogott. - Marad még a csaj - folytatta Barna
Miszter , kikiáltási ára...
Ekkor hisztériás és szinte artikulátlan ordítás szakította félbe az alkalmi kikiáltót.
- Elég volt a csajokból! A francba a rohadt csajokkal! Piát hozzatok! Mindennek a
csajok az okai. Csak a pia meg a virágok - ismételgette Liba, míg a végén hörgésbe
fulladt a hangja.
- Tényleg - mondta Juszuf is, aki némán és talán némi undorral figyelte az imént
lejátszódott jelenetet. - Talán valakinél van valami.
- Nálam semmi - mondta nyávogva Vörös Lédi, aztán a még mindig
összegörnyedve szipogó Zsóka felé intett a fejével. - Talán ennél a tahónál...
- Oppá! - lépett hirtelen át a tűzön Szőke Miszter, lehajolt a fűre, s kezébe vette a
lány korábban óvatosan lefektetett táskáját.
 Apró lakktáska volt, vörös rézcsattal, kissé talán ódivatú, amilyet az ősök viseltek
néhány évvel ezelőtt. A fa alatt szokatlan látvány az ilyen batyu.
- Oppá! - mondta Szőke Miszter még egyszer, s meglóbálta a táskát. - Na, mi van a
kezemben?
A lány most kiegyenesedett, s egyik kezét még mindig maga előtt tartva,
igyekezett elérni a feje fölé emelkedő táskát.
- Ez az enyém, kérem... kérem... nem tudok hazamenni Ceglédre.
- Csitt! - mondta most már Vinetu is, és felguggolt ülő helyzetéből. - Fiúk,
piaszagot érzek!
Az egész banda leplezetlen izgalommal bámulta a fekete táskát. Szőke Miszter
pedig fontossága tudatában lassan lépkedve megkerülte a tüzet, s a táskát Vinetu elé
tette.
- Fogd már be a szád! - hallatszott a tűz túlsó oldaláról Vörös Lédi ingerült hangja.
- Az egész meló alatt azzal izélgettél, hogy eljönnél velem egy társaságba, meg
valami fiú kellene, most meg nem tetszik az egész. Hát tehetek én róla, hogy olyan
francos marha vagy? Ha nem akarsz, hát nem kell, de verekedni sem kell. De ha nem
akarsz, akkor meg mi a fenének jöttél ide?
Vinetu általános örömujjongás közepette egy százast húzott ki a táskából.
A látvány varázsa még a részeg Libát is magához térítette, mert meglepően világos
mérlegelőképességről tett tanúbizonyságot.
- Egy üveg pálinka meg egy üveg bor - morogta, és sebesen kaparni kezdett ismét
a füzetébe.
- Kérem... - akadékoskodott újra a lány, aki már ekkor nem sírt, csak a kezeivel
takargatta magát. - A pénz a lakbértörlesztés... és az ebédet sem fizettem be.
- Még az ebédet sem... - utánozta a lány elnyújtott hangját Barna Miszter.
- Mert ez olyan ebédelős, egy flamós csaj - vihogott Vörös Lédi, aztán egy piszkos
sálféle kendőt kapart elő kifosztott sportszatyra aljáról, és szinte undorodva lökte a
másik lány elé. - Nesze, kösd magad elé, mert idegbajt kapok a vinnyogásodtól!
- Hát ez meg micsoda? - kiáltott fel hirtelen Szőke Miszter, aki segített Vinetunak a
táska kirámolásában. Az itt talált fésűt, zsebkendőt, rúzst meg valami laposra
nyomott krémtubust a földre dobta, a piros fedelű könyvecskét azonban magasra
emelte.

A lány, aki eközben maga elé kötötte a kendőt, olyasféleképpen mint a monte-
carlói tengerparton a nyaraló milliomoslányok, s némiképpen megnyugodott, vagy
inkább beletörődött a változtathatatlanba, ismét felemelkedett, s térden állva
nyújtotta kezét Szőke Miszter felé.
- Azt ne... - motyogta. - Nagy baj lesz belőle... Azt nem szabad...
- Tudjátok, mi ez? - kérdezte Szőke Miszter, és maga mögé dugta a kezét. - Mit
érdemel az a bűnös...
- Mi a túrót találtál? Amerikai útlevelet? - kérdezte Retek röhögve, és mókásan,
térden csúszva igyekezett Szőke Miszter háta mögé kerülni.
- Annál sokkal jobb. Akár hiszik, lédik és dzsentlimenek, akár nem, ez egy KISZ-
könyv!
 Rövid pillanatokra néma csend ülte meg a fa alját, még a csúszkáló Retek is szinte
térden álló sóbálvánnyá vált. Vinetu pedig megfeledkezve minden méltóságáról,
halkan rittyentett.
- Te KISZ-tag vagy? - kérdezte Zsókát.
- Hát... igen... azazhogy az úgy volt... szóval ahol dolgozom... Komolyan
mondom, nagy bajom lesz belőle...
- Fiúk, egy KISZ-tagkönyv - mondta az ismét feléledő Juszuf. - Egy igazi KISZ-
könyv. És ott egy KISZ-tag.
- Kuss! - mondta Vinetu, és a szeme összevillant Juszuféval. - Retek és Pióca, itt a
rongy, de gyorsan!
- Az Olympiába menjetek - mondta valaki a Pópa környékéről. - Ott ad a fekete
csaj.
Csend ereszkedett a tűz köré, csak Őrgróf irányából hallatszott valami gyenge
kaparászás.
- Ez a marha - röhögött Szőke Miszter -, belerakta a gyíkot egy családigyufás-
dobozba. Mi van, Őrgróf, maszek állatkertet nyitunk?
- Téged is beteszlek mellé, hogy szaporodjatok - visított fel Őrgróf jókedvében, és
a magasba dobálta a gyufaskatulyát.
Az anyagbeszerzők hamarosan visszatértek. Pióca hóna alatt ott lapultak az
üvegek, Retek csak a díszkíséretet szolgáltatta.
- Hát akkor magyar hazánkra! - mondta Vinetu, és belekortyolt a pálinkába. Aztán
Barna Miszter ivott, majd a Szőke, s ezzel a rangsor ki is merült. A többiek már to-
vábbadták az egyre jobban ürülő üveget. Innen is, onnan is elégedett krákogás és
szuszogás jelezte, hogy a mag nem hullt terméketlen talajba.
Ekkor Vinetu ismét elővette a piros könyvecskét.
- Lédik és dzsentlimenek - kezdte, és magasra emelte zsákmányát KISZ-temetést
fogunk rendezni egy halott elvtársnak...
- Ne hülyéskedjetek, fiúk - tiltakozott ismét Zsóka -, isten bizony...
- Befogod végre a pofád? - ordított kivörösödve a lányra Barna Miszter. - Ha még
egyszer kinyitod a szádat, leveszem rólad a nadrágot is, s aztán... - A felcsapó har-
sány röhögéstől nem tudta folytatni mondókáját. Gyors mozdulattal elkapta a
borosüveget Szőke Miszter szájáról, nagyot húzott belőle, majd továbbadta Pópának.
Vinetu ekkor magasra emelte a tagkönyvet. A ceglédi lány lesunyta a fejét, s
megadta magát sorsának. Talán már azon gondolkozott, hogy mit fog hazudni
odahaza vagy a gyári KISZ-ben, ha kiderül, hogy hiányzik a tagkönyve. Mert hogy
ezekről nem mondhat egy árva szót sem, az világos.
Ekkor Liba ismét feléledt.
- Hurrá! KISZ-könyvet temetünk! - visította, s lecsapta maga mellé különben féltve
őrzött spirálfüzetét. - Itt van még egy igazolvány, hogy legyen kísérője a másvilágon!
- s rövid kotorászás után személyi igazolványt halászott elő nadrágzsebéből.

- Jé, a Libának van személyi igazolványa! - mondta álmélkodva Barna Miszter. -

Nagy vagy, Liba!
 Liba izgatottan felemelkedett, s mint ősi szertartásokon a sámánok az áldozati állat
szívét, feje fölé tartotta az igazolványt.
- Hamvadj el, mint méltatlan jele annak, hogy e világhoz tartozom - s határozott
mozdulattal a tűz felé hajította.
Vinetu azonban résen volt, s röptében elkapta a repülő áldozatot.
- Állj már meg, te barom! Hát a felszentelés? Barátaim! Ne dobjuk csak úgy
egyszerűen a lángokba e nagyszerű papírokat! Ajánlom, hogy szenteljük fel őket!
- De akkor nem fognak égni! - röhögött Pióca, és hátradobta magát jókedvében.
- A nedves felszentelés elutasítva! - emelkedett szólásra udvariasan Juszuf is. -
Ajánlom, hogy egyszerűen tüntessük el őket. Én tudok valakit, aki adna néhány
húszast a piros könyvért. Még talán Liba személyijéért is... talán.
Vinetu azonban megmakacsolta magát. Elege volt belőle, hogy mindig Juszuf adja
az okosabb ötletet, mint most is, amit aztán a többiek morgás nélkül elfogadnak. De
nagyra van azzal a műveltségével! Most megmutatja neki, hogy ki a főnök a fa alatt!
- Elég! - ordította, és fenyegetően a tűz fölé hajolt, kezében a két igazolvánnyal. -
Nincs eladás, és kész! Csak nem vagy majrés, Juszuf, hogy elhamvadnak ezek a fran-
kó kis papírok?
- Francot - mondta Juszuf egyszerűen -, csak úgy mondtam valamit.
- Várjál, Vinetu! - nyújtotta ki most a kezét a skatulyával együtt Őrgróf. - Itt van a
gyík is. Mehet ez is a könyvekkel együtt nyaralni - s azzal átejtette a dobozt a tűz
felett.
Az újabb ragyogó ötletnek már Vinetu sem tudott ellenállni. Lábával óvatosan
odébb tolta a skatulyát, és intett Barna Miszternek. Miszter elvette Vinetu kezéből
Liba személyijét, majd óvatosan szétnyitotta, s lehelyezte a fűre.
- Most következik az édes hazánkat bitorló hatalmak e jeleinek megszentelése -
mondta kissé kántáló hangon Barna Miszter, ahogy a paptól hallotta a Mátyás-
templomban a beatmise után.
- Kezdd, Vinetu!
Vinetu szép kényelmes mozdulattal rálépett az igazolványra, és megforgatta rajta
meztelen sarkát.
- Halál a zsarukra! - mondta hangosan.
Ekkor már Juszuf, Retek és Szőke Miszter vigyázzban álltak, s úgy tartották előre a
kezüket, ahogy A halál ötven órájában látták.
- Heil Hitler! - mondta Juszuf minden egyes alkalommal, amikor a tizenöt-húsz
tagú társaság közül valaki rálépett az igazolványra. A szertartás részvevői úgy járták
körül a tüzet, mintha ártatlan társasjátékot játszanának. Minden taposás után
felhangzott a „Heil Hitler!" kórusa, néhány „Kitartás! Éljen Szálasi!"-val elegyítve.
A megtaposott és szétrongyolt igazolvány haldokolva hevert a fűben, egészen
közel a tűzhöz.
- Neked ez a hányadik volt? - kérdezte Pióca Libát, aki már ismét a füzetében
firkált.
- Talán a hatodik - motyogta Liba. - A sitt után mindig újat kapok, de én
felszentelem valamennyit. Nálam már csak ez a szokás.
 - Most következik esténk fénypontja - rikkantotta Vinetu, és egyik kezében a KISZ-
könyvet tartotta, a másikban pedig a földről felszedett skatulyát. - Ez lesz a sorsa
minden vörös könyvnek ebben az országban. Tűzbe kerül mind egytől egyig! -
Izgatott, szinte remegő kezekkel kinyitotta a gyufásdobozt, s óvatosan, nehogy a gyík
kiszökhessen, az állat mellé csukta a könyvet.
- Felállni! Mindenki álljon fel! - üvöltötte Barna Miszter, s fenyegetően lépett
közelebb a fejét lehorgasztva tartó s ismét a könnyeivel küszködő Zsókához.
- Felállni, ha mondom! - mordult rá, s lábát beletörölte a lány farmerjába.
Zsóka most már fokozódó rémülettel, amit Barna Miszter újbóli közelsége okozott,
feltápászkodott, s kezét oldala mellett lógatva, úgy állt ott, mint a szerencsétlenség
élő szobra.
- Így hamvadjon el minden, ami vörös, könyv, csillag, minden! A szabadságért! -
kiáltotta Vinetu, és a tűzbe hajította a dobozt.
Ismét felhangzottak a „Heil Hitler!" és a Szálasit éltető kiáltások, majd többen az
Erika c. dalt kezdték dúdolni.
A tűzből furcsa, sercegő hang hallatszott, ahogy a mohó lángok belekaptak a
doboz oldalába.
- Melege van a könyvednek, picim! - mondta vigyorogva Barna Miszter.
- Énekel, mint a partizánok! - röhögött Liba is, s áldón terjesztette kezét a tűz fölé.
Valamennyien elégedetten bámulták a lobogó lángnyelveket, amíg csak ismét
meg nem nyugodott sistergő csapdosásuk.
- Hé, Vinetu! Megszökött a csaj! - kiáltotta hirtelen Barna Miszter, aki az égő
tagkönyv varázsában megfeledkezett áldozatáról. - Az előbb még itt állt ez a mocsok.
Megyek és elkapom!
- Azt már kapkodhatod! - kuncogott kárörvendően Őrgróf. - Lenn jár már a
Szarvas téren, hacsak fel nem szedte valami külföldi krapek ebben a hiányos
szerelésben.
Barna Miszter káromkodásokat morzsolt szét fogai között. Hangosat egyet sem
ejtett, nehogy ezek a rongyos idióták még azt higgyék, hogy érdekli ez a büdös
parasztlány. Cegléd! És még melózik is! Meg KISZ-tag. A hideg futott végig a hátán,
amint beleképzelte magát a lány helyébe. Ülni a szalag előtt, és vakerálni valamit,
gürizni, mint egy állat, azért a pár rongyért. Nem, kisbabám! A melót nem nekem
találták ki a majmok, akik lemásztak először a fáról, ahogy a Marx vagy kicsoda
mondta, meg az a lökött Egér, a biológiatanár az iskolában. Szövegelj csak, Egérkém,
az a neked való, nekem meg a fa meg ez az élet itt!
A félig égett aprócska máglya még sokáig füstölgött az éjszakában, amíg csak a
hirtelen jött futó zápor el nem oltotta. Másnap délelőtt meg a köztisztasági képviselő
púpos emberke dicsérte a jó édesanyját a sok huligánjának, aki nem takarítja el a
szemetét. Aztán dohogva a lapátjára söpörte egy gyík elszenesedett csontvázát meg
azt a néhány feketére égett papírdarabot és fémkapcsot, ami egy KISZ- tagsági
könyvből megmaradt.
 2. A Prof

Katona Miklós, akit a többiek egyszerűen csak Profnak hívtak, befejezte a francia
forradalom történetét. Sóhajtva becsukta a könyvet, és az elsuhanó árnyakat figyelte
a falon. A Rolling Stonesok és a Beatlesek képei közé, akik a valósággal ellentétben
most békésen megfértek egymás mellett, lassan bekúsztak az alkonyi árnyak. Lábát
keresztbe vetette, s az ágyon hanyatt fekve rágyújtott. Óvatosan, ugrásra készen fújta
a füstöt, készen rá, hogy a legelső gyanús mozdulatra felüljön, s a lábát a földre
lógassa. Tudta, hogy anyja mennyire utálja, ha az ágyban dohányzik.
„Uramisten, Géza, szólj már erre a kölyökre, mert a végén ránk gyújtja a lakást!
Nem olvasod nap nap után, te szerencsétlen, hogy ez meg ez tepsibe került, mert el-
aludt a csikkel a szájában?"
Apja ilyenkor tanácstalanul megvakarja kopasz feje búbját, leteszi a kezében
tartott töltőtollat, megtörli a szemüvegét, ráemeli a szemét, megköszörüli a torkát, s
szertartásosan, a maga lassú módján, világosan és szabatosan beszélni kezd, mint az
egyetemen, a katedrán.
„Nézd, fiam..." - kezdi, és itt akár már abba is hagyhatná. Prof pontosan tudja,
hogy mi következik. Most jön majd a múlt és a szülői engedékenység részletes felso-
rolása és elemzése.
„Ugye, én és az anyád - mindig ez a sorrend - megengedtük neked, hogy
dohányozz, ha akarsz, bár én mint nemdohányzó elvileg, ismétlem: elvileg ellenzem.
De ugye, azt nem engedtük meg, hogy a dohányzás tényéből kifolyólag (így!) - a
nyakunkra gyújtsd a lakást, vagy hamutartóvá változtasd. Ez ugye már nem tartozik
abba a kategóriába, amit a dohányzás általános engedélyezése kitölt..."
Prof a mai délutánon nem óhajtotta ismét hallani a dohányzás engedélyezése
kategóriájának részletes magyarázatát, ezért illedelmesen maga mellé tette a
hamutartót, és füleit kinyújtva a kinti zajokat figyelte.
Ha jól hallja, anyja a konyha körül tesz-vesz, apja a dolgozószobájában ül, és a
könyvei között fuldoklik, mint ő szokott a szárazgőzben.
Nagyot szívott a cigarettáján, s elégedett érzések futottak át a hátán, amikor arra
gondolt, hogy a holnapi házi feladat már megoldottan a sportszatyra alján hever.
Nem minthogyha annyira érdekelné, hogy mi a véleménye róla Csininek, de azt nem
szívesen veszi, ha az a bunkó Szilágyi aratja le az összes dicséretet. Valahogy
szokásba jött még a múlt szeptemberben, hogy nem írják meg a házi feladatokat.
Hiába balhéztak a tanárok meg a mesterek, a másodikosok fütyültek mindenre.
„Akkor is beállítom a gyújtást, ha nem tudok szorozni meg osztani három tizedessel"
- mondta megfellebbezhetetlen modorban Kelemen, és tulajdonképpen nem is akarta
senki megcáfolni. Hiába zajongott a vén Madár, hogy így meg úgy, a művelt szak-
munkás, a szocialista társadalom egyre növekvő' igénye... A Zsigulik meg a Skodák
csak most is olyanok, mint régebben. Aztán lassan az egész tanári kar beletörődött,
hogy a második osztály nem csinál házi feladatot. A hetyke kis Kalocsai, a géptanos
ugyan elmondta őket a társadalom szemetének és hippinek meg zavaros fejű
idiótáknak - csak azért sem nyúltak a házi feladathoz.
A tanári kar belefáradt az egészbe, s még a diri is csak legyintett, ha a másodikos
motorszerelőkről esett szó. - Ezeket mi már leírtuk, s a társadalom is leírhatja őket.
A műhelyben azonban merőben más volt a helyzet. Prof és a többiek keze alatt
égett a munka, és nemcsak az asztmás motorok keltek életre, hanem a kialudt
lámpák, a megállt hőmérők és üzemanyagórák is újjászülettek, pedig az nem is az ő
dolguk volt. Az iskolában ez az osztály volt a fekete bárány, a műhelyben pedig
csupa aranykezű csodagyerek cirógatta a motorokat.
Köves szaki, a nagy bajuszú mester megpróbált ugyan egyensúlyt tartani a
szkizofrén módon kettéhullott két egység között, de hiába. Később ő is csak a vállát
vonogatta, ha a diri vagy valaki szóvá tette a dolgot: „Ügyes gyerekek - mondogatta
-, majd megjön az eszük. Van, akinek korábban, van, akinek későbben. Csak azt
sajnálom, hogy amikor későbben majd megjön nekik, sokkal nehezebb körülmények
között kell pótolniuk, amit most elmulasztottak!"
Március környékén aztán becsapott a villám. Madár papa, a matekos átment egy
másik iskolába, közelebb a lakásához, s híre terjedt, hogy a körülményekre való
tekintettel valami vadállat helyettesíti majd Madár papát, „aki megtanítja kesztyűbe
dudálni ezt a csürhét" - legalábbis a diri szavai szerint.
Azon a márciusi napon aztán nyílott az ajtó, s a vadállat helyett besétált egy
mosolygó lány - és isten bizony, babos fejkendőben! Akkora fehér pöttyök voltak a
piros kendőn, mint a Horváth üvegszeme, amit időnként viccből ki szokott tenni a
padra.
Az osztály szájában megállt a szalámis zsömle, amikor a lány a terembe lépett.
Nem kísérte sem a diri, sem pedig valamelyik idősebb tanár, ahogyan a bemutatkozó
újoncokat szokták. A babos kendős felült a katedrára, aztán végignézett az osztályon.

- Hát maguk azok... - mondta enyhe fejcsóválással, s amikor észrevette, hogy

annyira bámulják, hogy még enni is elfelejtettek, mosolyogva a legvagányabbra,
Szentesre mutatott, akinek állítólagos kalandjairól hosszú történetek hangzottak el
szerelés közben. - Nyelje le már, mert megfullad. A végén még azt hiszem, hogy
belém szeretett ilyen rövid idő alatt!
Szentes Zoli arcát pirosság öntötte el, s amikor lenyelte a zsemlyét, az osztály
harsogó nevetésben tört ki. A babos kendősé volt az első menet.
A második hosszabb volt és kiegyenlítettebb. A fegyelem nem sokat javult. Néha
látszott, hogy a lány csak nagy erőfeszítések árán fegyelmezi magát. Aztán egyszerre
ismét váratlan dolog történt. És ismét a nagyhangú Szentes volt a főszereplő.
Ahogy egy hétfőn délelőtt - ekkor az iskolai foglalkozás éppen délelőttre esett -
összegyülekeztek az osztályban, mint rendesen, most is Szentes érkezett utoljára.
Alig tette be maga mögött az ajtót, szatyrát a székére vágta, s a többiek képébe
üvöltötte:

- Láttátok?!
Az osztály elképedve meredt rá.
 - Mit? Mi a nyavalyát kellett volna látnunk?
- Ki nézte tegnap délelőtt a tévét? - kérdezte Szentes.
Kiderült, hogy senki. Többen meccsen voltak, mások maguk is kispályáztak a
játszótéren, ismét mások pedig otthoni dolgokkal voltak elfoglalva.
- Na, fityuzzatok ide, proletárok! - kezdte Szentes, és fontossága tudatában
felkuporodott a padra. A többiek úgy szorongtak körülötte, mint az athéni polgárok
az áldozat körül cserépszavazás előtt. (Ezt Péczeli mondta később, amikor a
műhelyben megbeszélték a dolgot.)
- Szóval délelőtt bekapcsolom a varázsszemet, nézem a műsort, női kosárlabda
BSE meg mit tudom én, kicsoda. Na, mondom, oké, ez is valami. Hallom a
bemondót, ilyen és ilyen mérkőzés, közvetíti Knézy Jenő satöbbi. Bejönnek a
csapatok, és egyszerre csak ki jelenik meg premier plánban a képernyő közepén?
A légy zümmögését is hallani lehetett az osztályteremben. Mint igazán nagy
események előtt, mindenki telítve volt a várakozás izgalmával.
- Te Szentes - mondta akkor lassan és gyanakodva Péczeli -, ha te most azt
mondod, hogy saját magadat láttad premier plánban, akkor...
- Marha! - torkolta le Szentes. - Most nem rólam van szó, hanem Csiniről.
- Micsoda? Hogyhogy Csiniről? Talán ő közvetített a Knézy helyett? - vigyorgott a
kis Takács, és szinte már elképzelte, amint Csini kitúrja a tévé sportosztályáról a
mindig elegáns, jóképű riportert.
- Egy frászt - mondta Szentes a jól értesültek fölényével , a Csini ott állt a BSE-
lányok között, elegánsan meghajolt, és integetett is... persze arra, ahol én ültem.
- Lónyai utca 12. második emelet 4. - mondta Kelemen bólogatva.
- Szóval a Csini ott dekkolt közöttük, ilyen rövid kis trikóban. És, apukáim, amit
ez csinált! Csak úgy röpködtek körülötte a többiek. Egyszer például a második
félidőben akkora fülest akasztott le az ellenfél bekkjének, hogy az talán még most is
úgy tartja a fejét, mint a Szalai.
- Ezt kikérem magamnak... - kezdte volna Szalai, de a többiek leintették.
- Kuss! Folytasd, Szentes!
- Hát sok mindent már nem tudok mondani - tárta szét őszinte sajnálattal a két
karját Szentes. - Ment a meccs tovább, és Csini játszott.
- És az eredmény? - tudakolta a mindig racionális Kelemen.
- Az eredmény? Ja, azt nem tudom - húzta fel a vállát Szentes. - Kit érdekelt az
eredmény?
Ezzel lényegében valamennyien egyet is értettek. Rövid ideig még, ameddig az
első óra meg nem kezdődött, közömbös dolgokról beszélgettek, de szentül
megfogadták magukban, hogy ezentúl minden vasárnap délelőtt ott kuksolnak a tévé
előtt, ha a Knézy ismét meccset közvetít.
Csini ekkor nyerte meg a második menetet.
Az egész mérkőzés megnyerése pedig alighanem Szilágyi érdeme volt, akit a
többiek baráti szeretettel csak Bunkónak becéztek. Nagy fejű, kissé lassú észjárású fiú
volt Szilágyi, ugyanakkor első osztályú tekéző. A matekhoz azonban annyi tehetsége
volt, mint ama annyiszor idézett vargának a harangöntéshez. Nemegyszer
mondta is neki még annak idején a vén Madár egy-egy reménytelen megoldási
kísérlete után, hogy: „Csak azt tudnám, édes fiam, hogyan tudod te megszámolni
ennyi ésszel azokat a kuglibabákat, amiket ledöntesz!"
„Nem kugli az, hanem teke, tanár úr!" - morogta ilyenkor vérig sértve Szilágyi, de
persze ezzel szemernyit sem jutott előbbre a matematika félelmetes birodalmában.
A meccset azonban mégis ő nyerte meg Csininek. Történt pedig, hogy egy óra előtt
Csini, akiből azért, mint azt történetünk bizonyítja, még reménytelen helyzetben sem
halt ki a töretlen optimizmus, inkább szokásból, mintsem komolyan, az
osztálykönyvet lapozgatva megkérdezte, hogy ki készítette el a házi feladatát. De
már lapozott is tovább, hogy kiszólítsa az első felelőt, annál is inkább, mivel maga
sem volt meggyőződve róla, hogy a kialakult helyzetre való tekintettel egyáltalán
adott-e fel házi feladatot.
Maga sem hitt aztán a két fülének, amikor a mulya Szilágyi feltartotta a kezét, s a
maga álmos, dörmögő hangján a katedra felé morogta, hogy „én".
Csini kezében megállt az osztálynapló, a többiek szájában pedig a nyál.
- Olvassa... a példát... - nyögte Csini, s igyekezett összeszedni magát, mert csapdát
sejtett. Talán valami vidám színjáték kezdődik, amelyet az elmúlt ünnepnap eszelt ki
a társaság.
- Na, olvassa... olvassa, kérem - mondta összeszedve magát, és szeme élénken járt
fiúról fiúra.
Hamarosan azonban meggyőződhetett róla, hogy nem kell tartania meglepetéstől.
Ha valakit váratlanul ért Szilágyi bejelentése, az az osztály volt.
Megőrülök! A Bunkó! - suttogta Kelemen, és a homlokához kapta a kezét.
- Ezt fejbe dobták a kugligolyóval - morogta Katona, s oldalba bökte Szalait. - Ez
bedilizett! Isten az atyám, hogy bedilizett!
Szilágyi azonban ügyet sem vetve a morgásra és suttogásra, felolvasta a kijelölt
példát és az eredményt. Mindkét példa megoldása reménytelenül rossz volt.
- Így járnak a sztrájktörők - mondta félig hangosan Sós, majd valaki egy fél
tornacipőt vágott Szilágyihoz.
- Kérem, kérem - mondta Csini, és felemelte a hangját , őrizzük meg a
parlamentáris formákat. Szilágyi megoldása ugyan nem a legtökéletesebb, de
megkísérelt valamit, amit maguk meg sem kíséreltek. Sokkal jobb, kérem, ha
mellémegy a lövés, mint ha labdatartásért lefújják az akciót. De mit értenek maguk
ehhez? - s reménytelenül felsóhajtott.
Egyszerre zavart csend telepedett az osztályra. És senki nem lepődött meg
túlságosan, amikor a következő órán már Szilágyi mellett mások is megpróbálkoztak
a „kapura lövéssel". Sőt lassanként az osztály bedobta a törülközőt, és amikor a gong
a harmadik menet végét jelezte, Csini keze emelkedett a magasba. Ő győzött a zöld
sarokban.
Katona Miklós nem tartozott a legjobb tanulók közé. Sok minden érdekelte, de
amihez nem volt kedve, azt nem is csinálta. Talán csak a matek volt kivétel. Ha a
többiek mind megcsinálják, ő sem húzhatja ki magát a dologból. Szerette a
kollektívát, az osztályt, a srácokat s azt, hogy benne lehet minden buliban, részt
vehet az eseményekben, anélkül, hogy mérlegelnie kellene azok várható hatását.
Most, ahogy itt fekszik az ágyon, és még van egy félórája, szívesen gondol a
holnapi napra. Kelemen biztos kitalál majd valami jó heccet. Persze, ezek a heccek
messze vannak azoktól, amikről a fa alatt hallott, még ha maga nem is volt ott,
amikor csinálták őket.
Szent borzongással gondolt a fára, amely vonzotta is és taszította is egyszerre.
Érezte, hogy nem lenne szabad elmennie többé, de tudta, hogy úgysem tudna
ellenállni. Amióta Juszuffal megismerkedett, egyszerre megváltozott körülötte a
világ.
Hirtelen meghallotta, hogy anyja becsukja a konyhaajtót, keresztülmegy a
dolgozószobán, s az ő ajtaja felé közeledik. Felpattant hát az ágyról, lecsusszant a
szőnyegre, és maga mellé tette a hamutartót. Lépés csosszant a küszöbön, majd
kitárult az ajtó, s fény csapott be a dolgozószobából. Anyja, anélkül hogy szólt volna,
felcsavarta a villanyt, s kutatva nézett szét a szobában, mintha csak bűnös orgia
nyomait fürkészné.
- Mit ülsz ebben a sötétben és füstben? - kérdezte választ sem várva. Néhány
lépéssel keresztülment a szobán, és kinyitotta az ablakot. - Lassan itt a nyár, olyan
meleg van, hogy meg lehet dögleni, úgy nyomja a fejem, mintha vaspánttal verték
volna körül, te meg itt ülsz, zárt ablak mögött. Hát normális vagy te? Azt a büdös
cigarettát meg már abbahagyhatnád. Az ember feje úgyis szétmegy, ennek a rohadt
zsírnak is olyan a szaga, hogy majd belepusztulok, te meg csak eregeted ezt a szemét
füstöt. Van is nektek gondotok arra, hogy mitől fekszik ki majd az anyátok!
Miklós nem válaszolt, hiszen tudta, hogy az anyja nem is vár válaszra. Talán még
akkor sem, igazából, ha azzal fejezi be a mondatát, hogy: „Felelj, ha kérdezlek, te...
te..." Mint ahogy azt is tudta, hogy az előbbi többes számban az apja is benne Van,
aki a maga módján most ugyanúgy idegesíti az anyját, mint ő. Katona Géza, az
irodalomtudományok kandidátusa ott ül az íróasztalánál, elbújva a feltornyozott
könyvek közé, s úgy tesz, mint aki se lát, se hall. Persze az is lehet, hogy tényleg...
Apa úgy el tud merülni egy-egy izgalmas cikk olvasásában, hogy megszűnik
körülötte a világ. Anya azonban igyekszik gondoskodni róla, hogy ez a megszűnés
ne tartson sokáig.
Miklós tulajdonképpen az anyját sem hibáztatta. Tudta, hogy egész nap bent
gürizik a szerkesztőségben, kiszolgáltatva ideges és spicces újságírók kényének-
kedvének. Hogy „kedves Matild, így... kedves Matild, úgy..." - s anyja, a jó bolond,
rohan, intézkedik, gépel, és literszámra issza a kávét. Itthon aztán kitör belőle a sok
elfojtott indulat.
Apa nem harcos lélek. Sokkal több van benne a keresztény mártírok tehetetlen
odaadásából, akik az amfiteátrumban engedelmesen tépették szét magukat egy
túlvilági boldogság reményében. Hogy apának mi a túlvilág? Talán a halhatatlanság.
Hogy Katona Géza cikkét még akkor is olvasni fogják Arthur Millerről, amikor már
majd azt sem tudják, hogy ki volt igazából Arthur Miller.
 Katona Géza bebújik a könyvei mögé, s csak akkor engedi kicibálni magát, amikor
már nincs ereje ellenállni a konkrét parancsoknak. Az általános kérdéseket még el-
engedi a füle mellett, hogy: „Téged nem érdekel, hogy mi lesz velem? Hogy mi lesz
ebből a gyerekből? Tőled leéghet a ház! Mi az istent akarsz vacsorázni,
megmondanád végre?" Ezekre Katona Géza csak határozatlanul morog, s igyekszik
akkora lenni, mint Mikrobi. A konkrét parancsoknak azonban nem tud ellenállni.
„Géza! Lemész a házmesterhez, és bejelented, hogy ezek a vadállatok felettünk
egész éjszaka bőgették a magnót, és táncoltak, mint a kannibálok".
„Kedvesem - próbálja ilyenkor csitítani Katona Géza a feleségét nem kell ebből
olyan nagy ügyet csinálni."
Anya ilyenkor nem szól semmit, csak úgy néz, ahogy a szerkesztőségben kellene,
amikor már a harmadik cikkváltozatot sózza rá azonnalra a piás Lacza. Ott azonban
nem néz sehogy, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellene.
Katona Miklós ilyenkor sajnálja az apját, és elképzeli, amint szerencsétlenül áll a
házmester fokhagymaszagú előszobájában, és tehetetlenül motyog valamit magnóról
meg csendháborító lakókról, meg hogy a „világért sem" meg hogy „azért mégis"...
aztán zavartan köszön, és a házmester gúnyos pillantásától kísérve kioldalog a
konyhából.
Miklós, amikor kisebb volt, még tisztelte az apját. Már az általánosban Profnak
nevezték miatta. S amikor Katona Géza először jelent meg a tévé képernyőjén, azt
hitte, ő a legboldogabb a világon. Akinek ilyen híres apja van... Aztán később rájött,
hogy apát tulajdonképpen nem érdekli semmi és senki, csak a könyvei meg azok a
borzas hajú amerikai írók és költők, akik talán éppen úgy nézhetnek ki, mint ő,
Katona Miklós, csak még sokkal rosszabbak nála, kábítószert szednek, nőkkel
erőszakoskodnak, isznak, betörnek, aztán a sitten megírják, hogy mit csináltak,
leszögezvén, hogy ezért egyedül és kizárólag az amerikai vagy mit tudom én, milyen
életforma a felelős.
Kisebb korában még megpróbált valahogy szót érteni vele. Előbb sétálni mentek -
anyai nyomásra -, majd kirándulni. Katona Géza azonban ilyenkor sem volt
szórakoztató partner, csak ímmel-ámmal felelt a fia kérdéseire, s látszott, hogy talán
meg sem látja a kanyarodva folyó Dunát, talán az arkansasi országút tűnik fel lelki
szeme előtt, rajta a hippik, amint véres baltával a hátizsákjukban vándorolnak
farmról farmra, gyilkolnak, és közben vagy utána megírják a memoárjaikat.
S amikor később rájött, hogy apját a sport sem érdekli és egyáltalán semmi, de az
égvilágon semmi, Katona Miklós feladta a küzdelmet. Egyszer s mindenkorra leírta
az apját.
S miután nem volt öccse vagy bátyja, akivel megoszthatta volna serdülőkorának
kisebb-nagyobb problémáit, örömeit és bánatait, minden érzelmét társaira öntötte,
akikkel együtt koptatta az általános padjait, együtt rúgta a bőrt a játszótéren s később
a töltés mellett a kispályán. Barátja azonban nemigen akadt egy sem. S maga sem
tudta, hogy miért. Sokszor gondolt rá álmatlan éjszakákon, amikor a hirtelen betört
melegtől nem tudott aludni, vagy a meg nem írt házi feladat furdalta a lelkiismeretét,
hogy milyen jó is a Bognárnak meg a Füredi Karcsinak, akik sülve-
főve együtt járnak, egy padban ülnek, együtt csinálják a leckét, és még a szüleik is
gyakran töltik együtt az estéket.
Neki azonban nem volt igazi barátja, ezért aztán mindig csak csoportokhoz
csatlakozott, amelyek egy-egy közös program lebonyolítására időlegesen alakultak, s
tevékenységük végeztével azonnal fel is oszlottak. Volt csoport, amellyel együtt
kispályázott a töltés mellett, volt, amellyel moziba járt, s volt, amellyel táncolni tanult
a Kapásban. Őszinte barátja azonban nem akadt közöttük egy sem.
Talán ez a kellemetlenül és néha nyomasztóan rátapadó egyedüllét volt az oka,
hogy bizonyítani sem akart semmit senkinek. Nem kellett harcolnia a jó
bizonyítványért - el sem nagyon várták tőle hiszen nyilvánvaló volt, hogy Katona
Géza kandidátus, s akkorra már feltehetően a tudományok doktora, abba a
középiskolába és arra az egyetemre juttatja be a fiát, amelyikbe csak akarja.
Úgy lötyögte át az éveket, megbújva az osztály közömbös birkanyájában, hogy
szinte észre sem vette, s máris előtte állt a középiskola. Közepes bizonyítványa
éppen arra lett volna elég, hogy evezőjének különösebb forgatása nélkül belapátolja
magát egy apja által kiszemelt gimnázium kapuján. S tulajdonképpen még sok
protekció sem kellett volna hozzá.
Egy szép májusi napon aztán Miklós, olyan szürkén és közömbösen, ahogyan csak
az élete folydogált idáig, bejelentette szüleinek, hogy az új tanévtől kezdve ipari
tanuló lesz, mégpedig motorszerelő. Határozott hangon kimondott szavai után
bement a szobájába, becsukta az ajtót, leült a szőnyegre, maga mellé tette a
hamutartót, s mint a KHM-es Buddha-szobrok, mozdulatlan és közömbösen
fájdalmas arccal vészelte át a viharokat.
Ezek pedig akadtak bőven. Előbb az anyja kezdte a támadást, minden eszközt
elővéve, amely csak beletartozott szegényesnek nem mondható fegyvertárába. Volt
abban könyörgés, fenyegetőzés, javítóintézet, bolondokháza, ki- tagadás, lecsúszás és
felemelkedés, hülye güriző melós és kényelmesen élő tudós, tahó és entellektüel.
Hullott a könny, mint a záporeső, előbb rikácsolt a hangja, mint a fúriáké, majd
suttogott, mint a végzet asszonya. Végül öngyilkossággal fenyegetőzött, s a fia orra
előtt szórta bele a tablettákat a pohár vízbe. S amikor Miklós az ujját sem mozdította,
hogy megakadályozza a végzetesnek tűnő lépést, falhoz vágta a poharat, leköpte a
fiát, és elhagyta a szobát. Miklós ekkor letörölte az arcát, újabb cigarettára gyújtott, és
várta a következő menetet.
Apja természetesen észérvekkel próbált hatni rá. Hosszan ecsetelte a tudományos
és általában a szellemi munka előnyeit, a tisztaságot, a mindennapi agytornát, a
felfedezések örömét, a frissen megjelent cikk vagy könyv nyomdaszagának
boldogságát satöbbi. Vissza-visszatért a múltba, hogy persze ő megérti a forradalmi
romantikát, az ifjúság lobogását, a fizikai munka becsületét, de gondolja csak meg,
arra elsősorban munkásdinasztiák fiai és leszármazottai hivatottak, akik vérükben
érzik a fizikai munkát, s génjeikben hordozzák a hozzá való tehetséget. Persze a
társadalmi mobilitás igen fontos, de a hagyományokhoz való ragaszkodás és az
ezeken való további munkálkodás viszi előre egy nép ügyét a kultúrában és a terme-
lésben egyaránt.
 Katona Miklós csak szívta a cigarettáját rezzenéstelen szemekkel, mint a békepipát
A Nagy Medve fiaiban az öreg törzsfőnök, s nem szólt egy mukkot sem.
Türelmesen megvárta, amíg apja is belefárad az agitációba, s elhagyja a szobát.
Akkor felállt, és kinyitotta az ablakot. Kibámult a térre, és igyekezett kihessegetni
fejéből az elmúlt órák lerakódott mondatait. Forradalmi romantika... Az ifjúság
lobogása... Miket nem mondott az öreg! Pedig isten a megmondhatója, hogy Katona
Miklóstól mi sem állt távolabb, mint valamiféle forradalmi romantika meg a hozzá
tartozó lobogás.
Nyár végére aztán az ilyesfajta jelenetek lánca végre elszakadt, s a Katona család
tudomásul vette, hogy Katona Miklós nem lesz gimnazista, és az sem valószínű,
hogy valaha is egyetemen folytatja majd tanulmányait. Katona Géza - aki szokás
szerint előbb fogadta el a kész tényeket - még megpróbálkozott ugyan, hogy
Miklósban felkeltse az „intellektuálisabb" munkáspályák iránt az érdeklődést, mint
például a műszerész vagy ötvös vagy akár nyomdász, Miklós visszautasította a
nyíltan feltett ajánlatokat, s mereven kitartott korábbi elhatározása mellett. S a sors
iróniája, hogy az iparitanuló-iskolába való bejutáshoz, pontosabban ahhoz, hogy
motorszerelőnek tanulhasson, a szakma viszonylagos telítettségénél fogva, ismét apja
protekciójára volt szükség.
A nasik között úgy folytatódott Katona Miklós élete, ahogyan azt általános iskolai
tapasztalatai nyomán várta. Itt is csak tengett-lengett, s hagyta, hogy hadd vezessék
az erősebbek. Mindenben a többiekhez alkalmazkodott, s miután egy osztálytársa is
elkísérte az általános iskolából, vele jött a Prof gúnynév is, amelytől pedig szeretett
volna megszabadulni.
Ebben az időben vette fel a szokást, hogy igyekezett kicsinyíteni az apját. Szívesen
elhagyta Katona Géza neve elől a doktori címet, ha apja nevét kérdezték, s azokon a
ritka alkalmakon, amikor a szülőkről esett szó, Katona Miklós tartózkodóan és szinte
megvetően említette őket.
Aztán elmúlt az első év, és Miklós ugyanúgy elsajátította a tudnivalókat, ahogy a
többiek. Igyekezett minél kevesebbet otthon lenni, hiszen érezte, hogy letörölhetetlen
foltot ejtett a család becsületén. Melós lesz, ő dobja tűzre anyja családja ősi hét
szilvafájának az utolsó darabját. Nem csoda, hogy az égő fa füstje csípi a mama
szemét.. .
Tavaly nyáron azonban történt valami az életében, ami változást hozott az
egyhangú napok szürke egymásutánjába. Megismerkedett Juszuffal...
A dolog vasárnap történt, azon a napon, amely, amióta az eszét tudja, mindig a
legunalmasabb az életében. Már egészen kicsi korában sem szerette a hétvégeket és
főleg a vasárnapokat, amikor egyedül kellett játszania a szobájában, vagy pedig
ünnepi ruhába öltöztetve sétált vitatkozó vagy éppen nagyokat hallgató szülei kezét
fogva.
A későbbi, elsősorban apjával tett kirándulások sem tudták feledtetni vele a
vasárnapok langyos, poshadt ízét. Azon a nyári vasárnapon aztán, pontosabban
tavaly, beletömte sportszatyrába összes cuccát, amit a strandra szokott magával
hordani, s a Margit-híd oldalán felkapaszkodott a szentendrei HÉV-re. Úgy döntött,
hogy úszik egyet, vagy focizik, ha éppen akad valami elfogadható társaság. Szalai
említette, hogy Csillaghegyen jó banda szokott összeverődni, kétkapuznak egész
délután, őt is bevették, csak hát vigyázni kell, mert az a szokásuk, hogy az újonnan
jötteket előbb „kicsinálják", s csak aztán veszik be a bandába. Mutatta is a bokáját,
amely még mindig magán viselte a kíméletlen faultok csalhatatlan jeleit.
Bár Szalai nem hívta kifejezetten, s még abban sem volt biztos, hogy osztálytársa
maga is ott lesz-e, mégis elhatározta, hogy megkeresi a bandát. Egyébként is fürdik,
úszik egyet. Legalább elmegy a vasárnap.
A medencéhez közel terítette le apja fürdőköpenyét, rátette a szatyrát, aztán
belevágta magát a vízbe. Amikor felbukkant, és elfogta a remegés, akkor emlékezett
csak vissza, hogy olvasta valahol Csillaghegyről, hogy hideg vizű strand.
Eszeveszetten lapátolt a kezével, s talán már az ötödik hosszat gyilkolhatta, mire
elmúlott a remegése. Ekkor már kellemesnek találta a vizet; hátára fordult, majd az
oldalára, s igyekezett körülnézni, hova is került.
Talán éppen a hideg víz miatt, a kitűnő idő ellenére kevesen voltak a medencében.
A levezető lépcsők környékén kisiskolás fiúk és lányok hancúroztak, cápáztak, vagy
igyekeztek egymás fejét a víz alá nyomni. Néhány „strandprofi" békaszemüvegben
gyűrte maga alá a hosszakat, a hangszóró a „Kukuruku palomá"-t üvöltötte, az
úszómester pedig két hosszú hajú fiúval vitatkozott, akik sem sapkát nem voltak
hajlandók húzni, sem pedig a medencét nem akarták elhagyni. Miklós egy darabig
nézte az úszómester szívóskodását, aztán ismét a hasára fordult, és lapátolt néhány
hosszat.
Amikor elfáradt, kiment, megrázta magát, mint a kölyökkutya, és leheveredett a
fürdőköpenyre. Labda pufogását sehonnan sem hallotta, s úgy gondolta, hogy vagy
túl korán érkezett, vagy pedig, amilyen szerencséje van, nem is lesz itt ma semmi.
Egy darabig unottan figyelte a lába melletti gyékényen heverő pár kézzelfogható ér-
deklődését egymás iránt, majd behunyta a szemét, és igyekezett nem gondolni
semmire.
Már majdnem elaludt, amikor valaki gyengéden megrázta a vállát. Kissé ijedten
emelte fel a fejét, és mindjárt fel is ült. Középkorúnál talán idősebb, kopaszodó,
pocakos férfi térdelt mellette, és bocsánatkérő mosollyal, kissé kedélyeskedve
megszólította:
- Bocsánat... a szomszéd vagyok, hehehe. Látom, hogy hosszasabban itt időzik...
ugye...
Miklós még mindig nem értett semmit, de ő is illedelmes mosolyra húzta az orrát.
- Csak arra szeretném megkérni, hogy ránézne a holminkra, amíg a feleségemmel
bemegyünk a vízbe? - s a pedánsan összehajtott gyékényekre mutatott.
- Hogyne, csak tessék - mondta Miklós mosolyogva, bár belül valami ingerültség
ágaskodott benne, hogy milyen jogon avatkoznak bele ezek az ismeretlenek a vasár-
napjába.
Már-már ismét hanyatt ejtette magát, amikor a feleség - aki a kopaszságot kivéve
mindenben hasonlított a férjére - beletúrt a gyékények közé, s kihúzott egy
táskarádiót. Térden állva odacsúszott a fiúhoz, és bocsánatkérő mosollyal a
fürdőköpeny szélére tette.
- Tessék - mondta, és tüstént el is pirult, ahogy kimondta hogy ne unatkozzék
addig, amíg a férjemmel úszunk egyet. Keressen magának valami zenét, jövünk
nemsokára.
Katona Miklós értett valamit a rádiókhoz, s azonnal megállapította, hogy nem
akármilyen jószágot tart a kezében. Grundig, magnóval! A jóisten tudja, hány rövid-
hullám, URH! Egy vagyonba kerül az ilyen!
Érezte, hogy valami megbizsergeti a tarkóját. És ha most csak úgy egyszerűen
magára venné a köpenyt, és kisétálna a világból a rádióval? Hiszen talán még az
arcát sem jegyezte meg az ismeretlen házaspár?
Aztán ingerülten megrázta a fejét, és elhessentette a gondolatot. Ölébe vette a
rádiót, és tanulmányozni kezdte a billentyűket. Ez itt a közép, ez a magnó indítója,
ez meg az URH.
Hamarosan aztán megfejtette a drága jószág minden titkát, amely mint hűséges
kutya lapult a lábainál. Lemondóan sóhajtott, megnyomta a középhullám gombját, és
csavarni kezdte a skálát. A harmadik állomáson már elfogadható zenét talált. Olasz
együttes játszott és énekelt, talán kissé túl dallamosan és édeskésen, de a tűző napon,
a vízpára szagától harsogó levegőben még ezt is el tudta viselni, sőt...
Hátradőlt, és behunyta a szemét. Bal kezével a rádió oldalát simogatta, mintha
valóban kiskutya feküdne mellette a köpeny szélén. A zene nemsokára átváltott, s
olyan együttesek következtek, amilyeneket a fiú jobban kedvelt. Erőteljesebbek,
ritmusosabbak és kevésbé dallamosak voltak, mint az olaszok.
Lába ütemre verte a ritmust, s a tomboló zene megakadályozta, hogy ismét
elaludjon. Ismeretlen együttesek játszottak, és ismeretlen énekesek énekeltek. Volt
olyan szám, amit már korábban hallott, sőt olyan is, amelynek az angol szövegét is
ismerte, hiszen ezek a szövegek, többnyire sajátos átírásban, kézről kézre jártak az
osztályban. Dúdolta a szöveget, anélkül persze, hogy az „ajlavju"-n kívül valamit is
értett volna belőle. De azért szép volt az így is.
Egyszerre csak a zene sodrásában valami megmagyarázhatatlan ingerültség
támadt a lelkében, amelynek eredetéről maga sem tudott volna számot adni. Valami
furcsa ellenszenv a vasárnappal szemben, amely rövid másodpercek alatt szinte
dühvé fokozódott. Céltalannak és értelmetlennek találta a vasárnapot, feleslegesnek a
csillaghegyi kirándulást s idegesítőnek a nyári strand harsogó zajait. Legszívesebben
bemenekült volna a szobájába, lehúzta volna a redőnyt, és fejét a párnába fúrva,
igyekezett volna nem gondolni semmire...
Határozott mozdulattal nyomta le a rádió billentyűjét. A zene megszakadt, s a
hirtelen beállott csendben beszédfoszlányok szűrődtek a fülébe, s a medencéből
vidám kacagás kúszott a gyékényig.
- Kérem... ne... nein... - mondta valaki ijedten mellette, s Miklós érezte, hogy az
idegen lehelete szinte a vállát éri.
 Felemelkedett a köpenyen, és hunyorogva nézett körül. Alig karnyújtásnyi
távolságra szőke, kék szemű lány ült egyedül, s könyörgően mosolygott a fiú
hunyorgó szemébe.
- Musik... sehr gut... jó... jó musik... szabad? - kérdezte német szavait itt-ott
magyarral vegyítve.
- Persze... szabad... - morogta Miklós, s önkéntelen mozdulattal visszanyomta a
billentyűt. A zene, amely kiszabadult a láda belsejéből, ismét szabadon
szárnyalhatott a strandolok között. A fiú csak most vette észre, hogy a központilag
irányított hangszóró bőgése már korábban elhallgatott, s körülötte kisebb tömeg
gyűlt össze, hogy hallgassa a rádióból kiáradó muzsikát. Átpillantott másik oldali
szomszédai irányába is, összetekert gyékényük azonban még mindig arról
tanúskodott, hogy tulajdonosaik vidáman lubickolnak valahol a vízben.
Katona Miklós zavartan nézett ismét szomszédnőjére. A lány három-négy egymás
mellé tolt gyékény közepén ült, mellette megszámlálhatatlan mennyiségben
napszemüvegek, strandpapucsok, könyvek és különféle ruhadarabok hevertek. A
lány törökülésben ült a cuccok közepén, és változatlanul barátságosan mosolygott a
fiú szemébe.
Miklós érezte, hogy mondania kellene valamit, de semmi sem jutott az eszébe.
„Milyen hülyén is viselkedem" - gondolta magában, majd elszántan mosolyra
húzta a száját, s jobb híján a rádióra mutatott.
- Jó muzsika... gut... - mondta habozva, mert egész német szókincse, a
kötőszavakat is beleértve, nem érte el a tizenötöt.
A lány akkor, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, átcsúszott
Miklós köpenyére. A fiú igyekezett oldalra húzódni, hogy helyet adjon frissen
szerzett alig-is- merősének, de még így sem tudta elkerülni, hogy a német lány hozzá
ne érjen. A meleg ellenére hűvös volt a bőre, akár a fürdőköpeny föld felé fordított
oldala.

- Liza - mondta a lány barátságosan, és Miklós felé nyújtotta a kezét.

A fiú később alig emlékezett vissza, hogyan estek túl a bemutatkozáson. Csak arra
emlékezett, hogy a lány csillogó és vastag karkötőt viselt, és hogy a körmei
gyöngyházfényűre voltak festve a lábán is.
- Tied? - kérdezte a lány mókás kiejtéssel, és a rádióra mutatott.
Katona Miklós érezte, hogy most igennel kellene válaszolnia, de félt, hogy
hamarosan kiderülne a hazugság, hiszen az igazi tulajdonosok minden pillanatban
visszaérkezhetnek.
- Nem - felelte sóhajtva. - Csak kölcsönkaptam.
- Kölcsön? - kérdezte a lány, és felhúzta a szemöldökét. - Was ist das: kölcsön?
Miklós erre olyan mozdulatot tett, amely a lányból kipukkadó kacagást váltott ki,
pedig csak azt akarta megmagyarázni, hogy fogalma sincs, hogy mit jelent németül a
kölcsön.
- Aha... tiéd kislányé? - kérdezte a német Liza, és mintha elszürkült volna a
mosolygása.
 - Nein kislány - tiltakozott a fiú. - Hogy a francba is...? Nein kislány... Ja, inkább
Mutter.
- Mutter? - kacagott fel hangosan a lány, és tenyerével a combjára ütött. Aztán
mondott valamit németül, amit Miklós ugyan nem értett, de aminek kétségkívül
valami olyasmi lehetett az értelme, hogy: „Te a mutteroddal jársz strandra?"
Ekkor Miklós olyan hevesen kezdett tiltakozni, hogy a lányból ismét csak újabb
nevetés hullámait váltotta ki. Nyitott tenyerével a combját csapkodta, keblei
remegtek, mintha csak futna.
Katona Miklós érezte, hogy izzadni kezd a hónalja. Borzasztóan tetszett neki a
lány. S ahogy nevetés közben, csak úgy véletlenül, neki-nekidőlt Miklós oldalának,
éppen azokat az elektromos szikrákat érezte, amelyeket a jobb regényekben a
főszereplők éreznek hasonló helyzetben.
Pedig a lány alighanem idősebb volt nála. Talán már húszéves is lehetett vagy még
annál is több. De azért szép volt, nagyon szép...
Amikor túl volt a nevetés első hullámán, ismét a fiúra emelte a szemét.
- Jó rádió - mondta, és megsimogatta az oldalát. - Bundesrepublik.
- Aha - ismételte Miklós engedelmesen, és átkozta magát, hogy még soha
semmilyen nyelvet nem próbált meg komolyabban. - Bundeszrepublik...
- Én aus Bundesrepublik - mondta a lány, és abbahagyta a kacagást. Aus Köln...
und... te... Budapest... ből...
- Igen, én Budapestből - mondta Miklós sóhajtva, és elkomorult az arca. Érezte,
hogy nem egyenlő ellenfelek állnak egymással szemben. Ő, Katona Miklós
motorszerelő ipari tanuló, ez a filmszínésznőféle szőke pedig aus Köln... Hiszen még
beszélni sem tudnak. Mit kezdjen vele egyáltalán?
Ekkor érkezett vissza a lány társasága: két újabb szőke lány és egy fekete, vállig
érő hajú fiú. A lányok németül hadarva megrohanták a gyékényeket, hasra feküdtek,
és nagyokat fújtattak, mint akik kiúsztak minden levegőt a tüdejükből.
A fekete hajú fiú már messziről észrevehette, hogy a szőke Liza átköltözött egy
ismeretlen mellé, mert néhány lépésnyire Miklós köpenyétől megállt, és tréfásan
megfenyegette. Liza vette a lapot, és úgy tett, mintha valóban megijedt volna.
Megfogta Miklós két karját, és maga elé tolta a fiút, ő pedig térdepelve megbújt a
háta mögött.
Miklós meglehetős zavarban volt, és nem is tudta eldönteni, hogy hirtelenjében
mit kellene csinálnia. Szeretett volna nagyvonalúan és szellemesen viselkedni, csak
tudta volna, hogy hogyan szokták az ilyesmit... Ha most Belmondo lenne itt a
helyében, biztosan kitalálna valamit, amitől dőlnének a krapekok a moziban. így
azonban csak ült, előtte a fiúval, mögötte a kuncogó lánnyal, és igyekezett
felszabadultan mosolyogni. Maga is érezte azonban, hogy ez a mosoly igen messze
van a Belmondóétól...
- Bújj elő, Liza - mondta a fiú, és közelebb lépett. Erős, vállas fiatalember volt, alig
valamivel lehetett csak idősebb Miklósnál, de jóval erősebb. Ha ezzel kellene
összeverekednie ...
 A fiútól azonban, úgy látszott, mi sem áll távolabb, mint a verekedés. Széjjelhúzta
a száját, kivicsorította az ínyét, s mint a farkasok, morogva, egyetlen hatalmas
tigrisugrással keresztülvetette magát Miklóson. A lány meglepett sikítással
menekülni próbált, a fekete hajú azonban elkapta, s máris nevetve és sikongva
gyömöszölték egymást Miklós köpenyén.
Miklós még mindig roppant zavarban, de kötelességének tudatában magához
húzta a rádiót, nehogy a küzdelemben valami baj érje. A zajra a fekete hajú fiúval
érkezett lányok is érdeklődve emelték fel a fejüket, s nevetve biztatták a birkózókat.
Katona Miklós elég szánalmas látványt nyújthatott a hasához szorított Grundiggal
s valami megkövült mosollyal az arcán, de szerencsére nem látszott, hogy feltűnne
bárkinek is. Egy kis vidám birkózás a strandon. Kit érdekel az ilyesmi?
- Juszuf... genug... genuuuug! - visította a lány, s ügyes mozdulattal lerúgta
magáról a fekete hajút, aki Miklós mellé huppant, s levegőt kapkodva máris feléje
nyújtotta kezét. - Juszuf.
Miklós maga sem tudta, hogy miért, de érezte, hogy valahogy nevetséges lenne
kimondania az egész nevét. Liza és Juszuf mellett Katona Miklós... brr!
- Prof - mutatkozott be régi gúnynevén.
- Látom, összebarátkoztatok Lizával - mondta a fiú, és szemével a még mindig
hanyatt fekvő és erősen fújtató lány felé csippentett. - Jó csaj, mi?
- Hát...
- Ne félj, nem az esetem. Ha kiszúrtad magadnak, a tiéd. Úgysem ismer senkit
még Budapesten. Én inkább arra a vörösesre hajtok. Utta, hogy vagy, meine Taube?
- Ich schlafe - morogta a „galambocska" a szomszédos gyékényről, mivel a lányok,
miután látták, hogy csendes beszélgetés indul meg a két magyar között, kezükre haj-
tották a fejüket, s átadták testüket a forraló napsugaraknak.
Liza is kiterjesztette két karját, mint a sas a szárnyait a levegőben, s a nap felé
fordította az arcát.
- Tegnap jöttek - mondta Juszuf s holnapután mennek le a Balatonra. Lehet, hogy
velük megyek én is.
- Nyugatnémetek? - kérdezte Miklós, csak hogy kérdezzen valamit.
- Persze - felelte a fiú, és a rádióra nézett. - Csak nem kezdek keletnémetekkel?
Csórók is, meg ki lehet nyúlni a hülye dumájuktól. Mintha csak a KISZ-tündéreket
hallanám. Undorítóak.
Miklós nem szólt semmit, mert még sohasem találkozott keletnémet lányokkal.
- Te tudsz németül? - kérdezte Juszufot.
- Nagyon keveset - morogta Juszuf. - De a legszükségesebbet azért meg tudom
magyarázni - s barátságosan oldalba bökte Miklóst. - Hol melózol? - kérdezte aztán,
s látszott rajta, hogy valóban érdekli is a válasz.
Miklós néhány tizedmásodpercig habozott. Jó lenne kitalálni valami elegáns
foglalkozást, vagy legalább azt mondani, hogy gimnáziumba jár. Ugyanakkor félt,
hogy lebukik, s szégyenben marad a fekete hajú meg a német lányok előtt.
- Ipari tanuló vagyok... egyelőre... motorszerelő... - mondta, és várta a hatást.
- Hogyhogy egyelőre? - kérdezte Juszuf.
 - Hát... majd gimnáziumba fogok menni... Csak most nem vettek fel...
- Miért?
- Hát... tudod, mindenféle zűr miatt... - hazudta Miklós, s úgy tett, mintha komoly
elhallgatnivalója lenne.
- Politikai? - kérdezte a fekete, s érdeklődés bujkált a hangjában.
- Ühüm - mondta Miklós zavartan, és lázasan törte a fejét, hogy mi a fenét
mondjon, ha a fekete tovább kérdezősködik.
Juszuf azonban megelégedett ennyivel.
Miklós karjára tette a kezét, és csendesen mondta:
- Majd még beszélgetni fogunk.
A rádióban hirtelen félbeszakadt a zene: tompa gongütés jelezte, hogy vége a
műsornak, és új óra kezdődik.
Szabad? - kérdezte halkan Juszuf, s mielőtt még Miklós bármit is felelhetett volna,
kezébe vette a rádiót, és gyakorlott mozdulattal átváltotta a sávot. Felhangzott a rö-
vidhullám jellegzetes csipogása, majd szinte azonnal mély hangú férfihang jelezte a
pontos időt.
- Itt a Szabad Európa Rádió - mondta a hang - a 19, 25, 31 és 49 méteres
rövidhullámon. Híreket mondunk...
Katona Miklós nyugtalanul pillantott Juszufra. Egyszer az apja beszélt róla, hogy a
Szabad-Európa azok kezében van, akik a szovjet csapatok elől menekültek el innen
1945-ben. Grófok, bárók meg ilyesmik. S hogy ezek csak arra várnak, hogy
visszajöhessenek. De azt leshetik - mondta az apja, s Miklós most határozottan
visszaemlékezett apja gunyoros hangjára. Igen, azt mondta: „De azt leshetik!"
Azt viszont biztosan tudta, hogy a rendőrök meg a detektívek nem engedik, hogy
bárki is hallgassa a nyugati adót. Ő nem is próbálkozott vele soha, igaz, hogy az ó'
rádióján nincs is ennyi billentyű meg finom állító. Az övén úgy recseg a rövidhullám,
hogy jószerével élvezhetetlen.
Idegesen kapkodta a szemét, amíg a komor férfihang a híreket mondta. Csak
félfüllel hallotta, hogy szó esik „Brezsnyev kommunista pártvezérről", valamiféle
szakadásról a „kommunista világmozgalomban". Ezekből pedig vajmi keveset értett.
Soha nem izgatta a politika, sőt még úttörő korából sem emlékszik semmi másra,
csak az őrsi órák unalmára. Persze, azért volt benne szép is.
A KISZ-be azonban nem lépett be, igaz, hogy érre nem is kérte senki. Az
osztályból alig egy-két fiú volt csak tag, ők sem csináltak azonban az égvilágon
semmit. A diri szervezte be őket hatalmi szóval, mivel a legjobb tanulók voltak, és
magatartásuk sem hagyott sok kívánnivalót maga után. Azonban ezektől is több
keserű, mint dicsérő szót hallott a KISZ-ről. Még Bognár, az osztály legjobb tanulója
is csak gúnyosan elbiggyesztette a száját, ha a párhuzamos osztályból valaki
bejelentette a délutáni KISZ-gyűlést. „Lőttek a focinak..." - morogta ilyenkor, és
segélykérően fordította égre a szemét.
Most azonban mégis ideges lett, hogy jön valami rendőr, és baj lesz a dologból.
Ráadásul a rádió sem az övé. Igazán jöhetnének már a tulajok, hogy visszavegyék.
 Újdonsült ismerősét azonban, úgy látszik, egyáltalán nem izgatta a dolog. Úgy
tartotta ölében a rádiót, amely egyfolytában a „kommunista világmozgalom
széthullásáról" szónokolt, mint valami szent ereklyét.
Katona Miklós óvatosan körbeforgatta a fejét, hogy nem lát-e valamerre
egyenruhát. Az ügyeletes strandrendőr valahol másutt volt elfoglalva, ez azonban
nem nyugtatta meg a fiú lelkét. Mit tudhatja, hogy a gatyában napozók közül kinek
van joga elvenni tőle a rádiót, őt meg dutyiba csukni?
A napozók azonban ügyet sem vetettek az egészre. Sokan egyáltalán nem is
hallották a rádió hangját, aki meg hallotta, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy
milyen állomás hangja száll a levegőben. Egyedül egy idősebb férfi húzta fel a
szemöldökét nem messze tőlük - ezt Miklós pontosan megfigyelte -, s mondott
valamit a mellette napozó vörös hajú nőnek. Aztán tüntetően eltakarta a látószöget a
kezében tartott újsággal. Ez volt minden.
Juszuf, úgy látszik, pontosan figyelte Miklós reakcióit, mert anélkül hogy ránézett
volna, halkan megkérdezte:
- Félsz?
- Nem... Mitől? - kérdezte Miklós, de maga is érezte, hogy hamisan cseng a hangja.
- Ne izgulj - mondta Juszuf anyáskodva, és a fiú combjára tette a kezét. - Mindjárt
zene következik.
Valóban, még néhány szó, s felhangzott a rádió ismert szünetjele, majd
felcsendültek a dalok.
A muzsika hallatára a lányok is feléledtek, s Liza gyöngyházfényű körmeivel
kapargatni kezdte Miklós hátát.
A fiút előbb idegesítette ez a türelmetlen, sürgető és még ki tudja, milyen
kaparászás, ugyanakkor valami kellemes bizsergés is támadt a nyomában.
- Ez ki? Mármint ez a bemondó kérdezte Miklós, amikor a jellegzetes férfihang
csipkelődő stílusban Nancy Sinatra közelmúltban kipattant botrányait ecsetelte,
megjegyezve, hogy az énekesnő hangja azért mit sem változott.
- Cseke László - mondta Juszuf. - Jó fej. A kisujjában van az egész nyugati zene.
Olyan, mint a lexikon, mindenkiről mindent tud.
- A mi rádiónkban meg a Komjáthy - mondta Miklós, és érezte, hogy ezzel azért
nem tudta felülütni Juszuf lapját.
- Komjáthy - biggyesztette el a fekete hajú a száját.
Hol van a Komjáthy ettől! Neki különben is meg van kötve a keze...
- Ezt hogy érted? - kérdezte Miklós óvatosan, s igyekezett, bár képtelen volt
megfeledkezni a gyöngyházfényű körmök kaparászásáról.
- Hát úgy, kispajtás, hogy a zene is politika. Ők azt mondják - és felfele mutatott,
az ég felé, mintha csak a felhők között laknának azok az „ők" hogy a zene is ter-
jesztheti a kapitalista eszméket, hogy a beat egy része dekadens meg a szocialista
társadalomtól idegen...
Ez egy kissé sok volt Miklósnak. Sejtette ugyan, hogy azok az „ők" ott laknak a
Parlamentben meg talán a minisztériumokban is, s az ő képviselőjük a strandi
rendőr, akinek jogában lenne elvenni a rádiót, ha itt lenne. De hogy mi az a
„dekadencia" meg hogy a „szocialista társadalomtól idegen", arról fogalma sem volt.
A fekete hajú fiú, úgy látszik, észrevette, hogy újdonsült ismerősének nem erős
oldala sem az idegen szavak használata, sem az elvont beszélgetés, mert
barátságosan a hátára ütött. Pontosan oda, ahol a gyöngyházfényű körmök
simogatták. A körmök tulajdonosa erre elhúzta a kezét, talán meg is sértődhetett,
mert a kaparászás végleg abbamaradt.
- Na, figyelj csak ide - kezdte összeszedve gondolatait Juszuf. - Ugye, azt hallod
éjjel-nappal, hogy melózni kell mindenkinek. Aki nem melózik, azt úgy bevágják a
sittre, csak úgy koppan. Ott a KMK meg ilyesmi...
- Az micsoda? - kérdezte Miklós, és igyekezett mindent megérteni, amit Juszuf
mesél. „Hű, de okos a fej! Az istenit... Ki sem nézné belőle az ember" - és észre sem
vette, hogy már régen nem hallgatja sem a zenét, sem pedig Cseke László gunyoros
megjegyzéseit.
- Az, kisapám, a közveszélyes munkakerülés. Jobb lesz, ha minél előbb
megtanulod. Ebben az országban mindenkinek melózni kell, húzni az igát, barátom.
Itt, fiam, akinek több esze van, mint a többinek, azt kinyírják. Azt elkapják és
becsukják. Bezzeg odakinn, Nyugaton... Ott, pajtikám, aki egy kicsit firnyákosabb,
mint a többiek, vagyont gyűjthet magának. Jó, mondok egy példát is. Hallottál
Puskásról, a focistáról.
- Persze - bólintott sietve Miklós, bár Puskás nagy korszaka abban az időben volt,
amikor ő még meg sem született.
- Na, kisapám, ez a Puskás a világ legnagyobb focistája volt. Jó, hogy itthon is
megvolt a dohány, de aztán nyista. Érted, pajtikám, nyista. S amikor ez a Puskás
lelécelt, s elkezdte rugdosni a golyót odakünn, egyből lett egy taxi- vállalata meg
gyára is. S most, hogy kiöregedett a hapsi, nem kell güriznie mindenféle ócska
csapatoknál meg idióta krapekok között. Ül a presszó teraszán, és issza a tintát. A
főtaxis meg odajön hozzá minden délután, és a tenyerébe teszi a napi bevételt. így
igaz, kispajtás. Na mindegy, szóval itt az a jelszó, hogy mindenkinek melózni kell,
hogy mások leszedhessék a tejfölt róluk. Mert azért itt is megvan, aki leszedi...
- Az előbb azt mondtad, hogy mindenkinek melózni kell.
- Csakhogy meló és meló között nagy a különbség. S aki itt nem melózik, az nem
azért nem teszi, mert gógyija van, hanem mert a gitár ott lóg az oldalán. S ezzel
kényszeríti a gógyisokat, hogy melózzanak neki, ő meg leszedi a tejfölt. Világos?
- Az - mondta Miklós elgondolkozva. - De mégis, kik ezek?
- A kommunisták - mondta Juszuf most már halkabban. - Meg a ruszkik.
Ezt ugyan nem nagyon értette Miklós, hiszen az apja is párttag, abban meg
egyenesen biztos volt, hogy az öreg még senkit sem kényszerített géppisztollyal,
hogy leadja neki a tejfölt.
Miklósnak kavargott a feje az egésztől. Mindent nem értett ugyan, amit Juszuf
mondott, de valami világosság azért, úgy érezte, gyulladt a fejében. Az biztos, hogy
ezután otthon is megkeresi ezt az adást, és meghallgatja a krapek új számait. Esetleg
kivasal az apjából egy értelmesebb rádiót. Úgysem igen szokott kérni semmit tőle.
 - Jó, hogy megmutattad ezt az izé... állomást mondta őszinte hálával. - Ezután én is
meghallgatom.
- Bravó! - mondta a fekete hajú, és barátságosan hátba verte. - Mit is mondtál az
előbb, hogy hol melózol?
- Motorszerelő... ipari tanuló vagyok.
- Ja, igaz is. És a faterod, ő gyárban dolgozik?
- Nem... - mondta Miklós habozva, majd nem látta értelmét, hogy hazudjon. -
Kutatóintézetben.
- Ó! - pillantott fel meglepetten Juszuf. - Akkor neked az egyetemen lenne a
helyed... vagy egyelőre gimnáziumban. Az előbb említettél valami politikát. Csak
nem jártattad a pofád KISZ-esek előtt? Vigyázni kell ám, pajtikám, hogy kinek mit
beszélsz. Meg erről a rádióról is. Nem mindenki nézi úgy a dolgokat, ahogy én...
meg te.
Az utolsó szót Juszuf erősen kihangsúlyozta, s ettől Miklós úgy érezte, hogy
valami melegség ömlik el benne. Ez az okos fekete hajú talán a barátságába fogadja.
A beszélgetés abbamaradt, mert megjelentek a rádió gazdái. Miklós kikapcsolta a
készüléket, s átnyújtotta a hálálkodó tulajdonosoknak, s csak hazafelé vezető útján
gondolt vissza rá, hogy az állomáskereső a Szabad-Európán maradt.
A lányok ezután hamarosan megelégelték a strandolást. Rövid ideig egymás
között susmorogtak, majd mondtak valamit Juszufnak, aki beleegyezően bólogatott.
Miklós úgy tett, mintha nem venne észre semmit, magában azonban azon
imádkozott, nehogy újdonsült ismerősei magárai hagyják. Érezte, hogy nem bírná
elviselni sem a strandot, sem pedig a vasárnapot egyedül.
- Kajásak a lányok - mondta Juszuf, és kinyújtóztatta elgémberedett lábát. - Meg
aztán a strandból is elegük van. Azt viszont láttam, hogy ennél a Lizánál jó vagy.
Ez volt az, amit Miklós is észrevett, anélkül hogy figyelmeztetni kellett volna rá. A
szőke leplezetlenül bámulta, éppen csak a karját nem nyújtotta feléje.
- Velünk jössz? - kérdezte közömbösen a fekete hajú, s látszólag nem volt
tisztában vele, hogy mekkora örömet szerzett meghívásával a fiúnak.
A bejáratnál találkoztak félóra múlva. Miklóst a csodálkozás és a félelem
sápadtsága öntötte el, amikor megpillantotta a lányokat és Juszufot, amint a kabinok
irányából kiléptek a forgóajtón. Juszufon semmi különös látnivaló nem volt,
körülbelül úgy öltözködött, mint ő maga, a lányok azonban... Nem, ők egészen
másfélék voltak, mint amilyeneket Miklós megszokott. Elegáns nadrágkosztümök,
konty, csillogó napszemüveg - szóval egyáltalán nem az a szerelés, amilyet Miklós
várt.

Liza felemelte a kezét, és könnyedén Miklós felé intett, majd mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, melléje lépett és belékarolt.
A fiú úgy érezte, hogy megfordul vele a világ.
- Wir gehen... ham-ham... - mondta nevetve a lány, és szabad kezével mutatta az
evést.
 Ezen aztán valamennyien jót nevettek. Miklóst ugyan lelke mélyén aggasztotta a
dolog anyagi része, de hamar elhessegette magától a gondolatot. Majd a fekete hajú...
hiszen ez olyan okos... Lám, még a csajokkal is megérteti magát.
A vendéglőbe menet Miklós és Liza még jobban összemelegedtek. Miklós kezdeti
tartózkodása végleg tovaröppent, s most már ő is kacagva, kézzel-lábbal magyarázta,
amit mondani akart. S meglepődve tapasztalta, hogy a lány jobban ért magyarul,
mint ahogy előre gondolta. Ha meg végképp nem értették meg egymást,
Juszuf segített. Juszufon látszott a törekvés, hogy annyi szabadságot adjon nekik,
amennyit csak akarnak.
Miklós nem is tudta hirtelenjében, hogy minek örülne a legjobban. Hű, de nagy
lenne a fiúk között, ha valamelyik osztálytársa most erre tévedne, s látná ezt a
csodálatos nőt a karján! Ugyanakkor valahogyan rettegett is ettől a lehetőségtől...
Valami megmagyarázhatatlan szorongás lopakodott fel a torkán... Mi lesz, ha egyszer
vége szakad az egésznek?
Az ebédet a kerthelyiségben ették, s sört ittak rá nagy korsóból. Maradék
nyugtalansága is elröppent a fizetést illetően, mivel Juszuf már a kezdet kezdetén
kijelentette, hogy mindenki a saját számlájára fogyaszt.
A lányok valóban nem úgy néztek ki, mint akiknek szükségük lenne Katona
Miklós ötven forintjára. Rövid tanácskozás után pirított libamájszeletkéket rendeltek,
amelyből egy adag is messze túlhaladta aznapra előirányzott költségvetését. Ő maga
megelégedett egy rántott szelettel, de ezt is inkább csak azért ette, mert kellemetlen
lett volna egy pofa sör mellett üldögélni az ebédelők között.
Erőszakkal kellett elszakítania tekintetét a lány arcáról, s zavartan mosolygott,
amikor Juszuf megszólította:
- Hát szóval holnap reggel leruccanunk a tóhoz. Úgy néz ki, akad valaki, aki
leszállít bennünket. Ha van kedved, velünk tarthatnál.
Miklós érezte, hogy a boldogság rászakadó födémjéhez a mennyország is
csatlakozik. Nyár és Balaton Lizával...
- Frankó lenne... - mondta tétovázva, és érezte, ha törik, ha szakad, velük tart. Még
azon az áron is, ha kitagadják hazulról vagy ilyesmi. Legfeljebb szó nélkül eltűnik.
- Az öregeid? kérdezte halkan és megértően Juszuf.
- Ühüm...
- Liza nagyon szeretné, ha velünk jönnél. Ugye, Liza?
- Was? - kérdezett vissza a lány, s mintha csak véletlenül tenné, kezét a fiú
összeszorított öklére fektette.
A következő rövid német párbeszéd alatt a lány elpirult, és zavartan felkacagott. A
többiek is vele együtt nevettek, s a föléjük magasodó óriási platánok levelei lassú
táncba kezdtek a fejük felett.
- Mindenképpen elmegyek - nyögte Miklós, és meg sem mert mozdulni, nehogy
Liza levegye ökléről ottfelejtett kezét.
- Marhaságot azért nem kell csinálni - mondta Juszuf, és az orrát vakargatva
gondolkozott. - Nincs valami haverod, akire hivatkozhatnál, hogy leruccansz hozzá
néhány napra?
 Miklós csak szótlanul megrázta a fejét.
- Na, oké - mondta a fekete hajú majd kitalálok valamit, csak ne majrézz.
S míg Miklós elmerült a feléje forduló barna szemek varázsában, a fekete hajú halk
beszélgetést folytatott a mellette ülő vörösesszőkével, aki különben a legidősebbnek
nézett ki valamennyiük között.
S amikor aztán hazafelé tartottak a HÉV-vel, Juszufnak már megvolt a haditerve,
igaz, ez a terv Miklós számára homályos és áttekinthetetlen volt, de mintha csak
valami ismeretlen hatalom kényszerítő erejének engedelmeskedne, gondolkodás
nélkül rábízta magát újdonsült ismerősére.
Liza közben már nem is csinált titkot belőle, hogy tetszik neki a fiú. Tenyerét
Miklós kezébe tette, s úgy ültek egymás mellett, mint régi szerelmesek.
A Margit-hídnál, amikor Miklós rádöbbent, hogy vége szakadt a vasárnapnak,
Juszuf félrevonta, míg a lányok a Duna közepén száguldó vízibusznak integettek, és
vidám eszmecserét folytattak a hajó oldalán kuporgó matrózzal. A matróz feléjük
lóbálta a kezében tartott, hurokban végződő kötelet, s olyan mozdulatot tett, mint a
cowboyok a lasszóval.
- Ide figyelj! - mondta Juszuf, és éles pillantásával a fiú szemét kereste. - Kitaláltam
valamit. Én nem mehetek fel hozzátok, mert azt hiszem, nem lennék kellő biztosíték
a szüleidnek. De van egy ötletem. Ma este kilenckor állj az EMKE grill bejárata elé. Ez
ott van az EMKE hátulján. Szóval tudod, hol. Van valami feltűnő ruhadarabod?

- Nincs - mondta Miklós, aki semmit sem értett az egészből.

- Valamid csak van, ami nem olyan szokványos, hogy mindenkin olyan van?
- Hát... - mondta Miklós habozva - van egy borjakom. A faterom hozta az EAK-ból
valami konferenciáról.
- Bőrjakó... hm... na, egye fene, szükség esetén az is megteszi. Szóval kiállsz a
jakódban az EMKE grill elé, és vársz. Majd küldök valakit, aki elintézi az ügyet. De
ott legyél pontosan! Ja igaz. Holnap reggel kilenckor pedig az Osztapenkónál. De
nehogy elkéss!
A búcsú olyan fájdalmasan rövid volt, hogy hazafelé menet egyre azon
gondolkodott, nem volt-e álom az egész.
De mi lesz, ha a fekete hajú átverte? Ha este nem jön érte senki, ha holnap hiába
vár az Osztapenkónál, ha nem lesz Balaton, és nem lesz Liza? Szinte sikoltani
szeretett volna a félelemtől, s rohanni ki a világból...
Otthon természetesen mit sem vettek észre lelkiállapotából. Apja visszamosolygott
valamit a könyvei közül, anyja pedig megjegyezte, hogy ha éhes, a zabálnivaló ott a
sütőben, s hangyaszorgalommal ceruzákat hegyezett a holnapi munkanapra.

Már erősen sötét volt, amikor Katona Miklós EAK- bőrzakójában kiállt az EMKE
grill elé. Zavartan nézegette a kirakatot, a hívogató kürtöskalácsot és a pironkodva
forgó grillcsirkét. S egyre erősödni kezdett benne a balsejtelem; átverték, piszokul
átverték.
 Szinte alig érezte, amikor valaki hátulról megérintette a vállát. Olyannak tűnt,
mint a simogatás, de úgy fordult hátra, olyan sebesen, hogy beverte a könyökét a
kirakat üvegébe.
Magas, szőke, kék szemű férfi állt vele szemben. S ahogy Miklós később,
nyugodtabb körülmények között visszagondolt a találkozásra, túl lehetett talán már a
negyvenen is. Széles válla s karcsú dereka egykori sportolóra vallott.
- Te vagy a Miklós? - kérdezte, és szemét összehúzva a fiú arcát fürkészte.
- I-igen... Katona Miklós vagyok - s illemtudóan nyújtotta a kezét.
Az ismeretlen azonban nem látszott észrevenni a kezet. Fejét előrelendítette, s
dörmögő hangon csak annyit mondott:
- Gyerünk. Merre laktok? Mutasd az utat!
Miklósban félelem támadt a visszautasítás nyomán, és egyszerre hideg verejték
ütött ki a homlokán. Csak nem keveredett bele valamibe, aminek még nem látni a
következményeit?
- Merre? - kérdezte az ismeretlen türelmetlenül az aluljáró előtt, és összeráncolt
homlokkal a sarki órára pillantott.
Miklós sóhajtott, és szótlanul mutatta az irányt. Megértette, hogy az ismeretlen
nem tekinti partnerének vagy pláne barátjának, mint Juszuf és Liza. Nyilván csak
Juszuf kérésére ugrott be a buliba. Te jó szagú úristen, mi lesz, ha hazaállít ezzel a
krapekkal?! Mégis... meg kellene tőle kérdezni, hogy mit terveltek ki Juszuffal. Hogy
egyáltalán mit akar mondani náluk? Hát ebből olyan botrány lesz, hogy sokáig
beszélnek róla a házban, az biztos! De most már mindegy. Liza ezt is megéri!
Azért érezte, hogy kellene valamit kérdezni az ismeretlentől, vagy
megmagyarázni...
- Juszuf mondta, hogy segít... - kezdte zavartan.
Az ismeretlen lépései visszautasítóan kopogtak mellette.
- ... a szüleim egyébként leengednének, csak...
- Jobbra vagy balra? - szakította félbe türelmetlenül a szőke. S amikor balra
fordultak, Miklós felhagyott a magyarázattal.
A kapuban már rosszullét környékezte, és maga sem tudta, hogy miért, a lépcsőn
vezette fel az ismeretlent, ahelyett hogy liftet hívott volna. Talán tudat alatt ezzel is
időt akart nyerni...
Az ajtajuk előtt szinte már megroggyant a térde, s reszketve tette ujját a
csengőgombra. Az ismeretlen ekkor szólalt meg először úgy, hogy nem Miklós
provokálta.
- Becsináltál, kisöcsi? - kérdezte fitymálóan, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.
Tekintete végigfutott a folyosón, majd a névtáblán állapodott meg.
Az előszobában felgyulladt a villany, s Miklós már szinte hallani vélte anyja
zsörtölődését, hogy: „A fene a hülye fejedet, mindig itthon hagyod azt a rohadt kul-
csot! Ugrálhatok a visszeres lábammal, hogy beengedjelek. Csak a fejed hagynád
egyszer valahol!"
 Anyja szidásra tátott szája azonban egyszerre becsukódott, amikor meglátta
Miklós mögött a magas férfit. Tekintete nyugtalanul villant fiára, majd a másikra,
szólni azonban nem szólt semmit.
- Szia, anya... - mondta rekedten Miklós, és még mondani akart valamit, hogy mit,
azt maga sem tudta, de az ismeretlen egyetlen mozdulattal félretolta, és az anyja elé
lépett.
- Jó estét, asszonyom - mondta behízelgő hangon, majd lágy mozdulattal kezébe
kaparintotta Katonáné tanácstalanul előrenyújtott kezét, és megcsókolta. - Dr. Farkas
Sándor vagyok. Megengedi, hogy bejöjjek?
- Kérem... tessék... - mondta az asszony bizonytalanul. - Milyen ügyben...?
- Kissé bonyolult - morogta a szőke barátságosan, és vállon veregette Miklóst. - Ha
megengedi, megmagyarázom.
- Csak nincs valami baj? - kérdezte idegesen Katonáné, aki egyre nagyobb zavarba
jött, amikor felfogta az idegen gondos öltözéke és saját elhanyagolt pongyolája közti
ellentét tragikomikumát.
- Tessék befáradni - mondta végre leküzdve zavarát. Csak nem a fiam csinált
valamit?
- Ugyan, anya... - kezdte volna Miklós, de az idegen leintette.
- Ne tessék nyugtalankodni. Kérni jöttem, nem számon kérni - mondta nevetve, és
e nevetéstől Katona Gézáné minden gyanúja egy csapásra elpárolgott.
- Talán a férjemmel...? - kérdezte azért még mindig zavartan, amíg a dolgozószoba
felé kalauzolta a vendéget.
Katona Miklós, aki főszereplőből a legutolsó mellékszereplővé süllyedt,
észrevétlenül kullogott mögöttük. Tulajdonképpen már nem is izgult, annyira
lekötötte ismeretlen ismerőse produkciója.
A beszéd zajára Katona Géza is előbukkant papírjai közül, és szemüvegét feltéve,
hellyel kínálta az ismeretlent. Miklósnak rossz érzése támadt, hogy ez a jól öltözött,
kisportolt filmszínész talán ismeri Lizát, de nem volt ideje sokat töprengeni a dolgon.
Még akkor is ott állt mindenkitől elfeledve az ajtófélfánál, amikor az is-meretlen már
régen róla beszélt.
- Magam sem tudom, hogy mikor barátkoztak össze a kis unokahúgommal. De
hát a mai fiatalok közt gyorsan megy az ilyesmi. Holnap reggel indul a család
Boglárra, a kis vityillónkba; sajnos, én nem tudok velük menni, itt tart a munkám.
Tetszik tudni, a praxis...
- Hát igen - mondta zavartan Katona Géza, és talán azon töprengett, hogy milyen
praxisa lehet ennek a kétségtelenül rokonszenves férfinak.
- Szóval holnapra terveztük az indulást, és ma az a kis hülye, már bocsánat, én
csak így hívom, a Piroska sírva fakadt, hogy hát a Miklós nélkül nem megy, inkább
itt marad Pesten, és fütyül a Balatonra. Mondtam is neki, hogy miért nem szóltál
előbb, te kis ütődött, elviheted a Miklósodat is magaddal. Már csak így mondtam,
tetszik tudni. Nem kell nyugtalankodni, asszonyom, velük lesz a testvérem is, dr.
Farkas Gyula református lelkipásztor Baranyából. A jó erkölcsök garantálva.
Mindössze tíz napról van szó. Mondtam, hogy viszem magammal a Miklósodat,
vagy vissza sem jövök. Annyira szeretem az unokahúgomat.... tetszik tudni, hogy
van ez...
Mire Miklós felocsúdott, szülei már mindenbe beleegyeztek. Anyja még egy pohár
whiskyt is felajánlott dr. Farkasnak, és elbűvölve leste a férfi szavait. Katona Géza
pedig csak hümmögött, bólogatott, de neki sem volt kifogása fia nyaralása ellen.
A szőke hajú a whiskyt visszautasította, mondván, hogy ma éjszaka még vezetnie
kell; búcsúzóul megrázta Katona Géza kezét, feleségének pedig újra kezet csókolt.
Katonáné nagy igyekezetében, hogy az ajtóig kísérje a vendéget, megakadályozta
Miklóst, hogy szót válthasson az ismeretlennel. Dr. Farkas úgy távozott Katonáék
lakásából, hogy pillantást sem vetett szeretett Piroska unokahúga udvarlójára.
Katona Miklós pedig ahelyett, hogy örömmel repkedett volna a szobában,
szégyellni kezdte magát. Többször is rajtakapta anyját, amint elrévedő tekintettel
bámul az ajtó felé, ahol az ismeretlen távozott. S egyszerre megmagyarázhatatlan
gyűlölet ébredt benne dr. Farkas iránt, olyasféle, mint amikor arra gondolt, hogy
talán valami köze lehet Lizához. Csak ímmel-ámmal felelt szülei kérdezősködésére,
akik nem is nagyon erőltették a dolgot, hiszen azt hitték, hogy Piroska miatt
szégyenkezik. Csak összenéztek a háta mögött, és mosolyogtak.

3. Faház Földváron

Miklós már fél kilenc után ott toporgott az Osztapenkónál, várva, hogy a mesebeli
hercegnő eljöjjön érte. S amikor fél tíz körül még mindig nem érkezett senki, ismét
olyan érzése támadt, mint tegnap este az EMKE grill előtt; valami iszonyatos, piszok
nagy átverés van a dologban. Hogy is képzelhette ő, Katona Miklós szakmun-
kástanuló, hogy ez a csodálatosan szép nyugatnémet lány komolyan veszi a dolgot,
és az ő társaságában lesi majd a hullámokat a földvári mólón... Csak azt nem értette,
hogy akkor a tegnap esti krapek mit keresett náluk? Volt valami gyanús a dologban.
És Juszuf miért ajánlotta a nyaralást? Csak azért, hogy őt ideállítsák szobrozni, és
valahonnan jókat röhögjenek rajta? Nem valószínű. Piti átverés az ilyesmi, nem illik a
csajokhoz meg Juszufhoz.
A reggeli enyheség közben felszívódott, s átadta helyét a ragyogó nyárnak. A
sztráda felett kipufogógázok kék ködfoltjai úsztak, s még itt, a pálya kezdeténél is
megfeküdte tüdejét a nyomasztó levegő. Hosszú kocsisorok húztak el előtte, az autók
hátulja ontotta a bűzt. Köhögő Trabantok tiltakoztak a hosszú út ellen, közöttük
türelmetlen tülköléssel tolakodtak a Dáciák és a Mercedesek.
- Csak nem vár valakire, fiatal barátom? - kérdezte egyszerre egy ismerős hang
mögötte.
Miklós úgy fordult hátra, mintha angyalok szólították volna. Juszuf már nyújtotta
is a kezét, baljával pedig megveregette Miklós hátizsákját.
- Ez igen, ez derék! Látom, nem engedtek üres tarisznyával.
Kösz a tegnapiért mondta megkönnyebbülve Miklós, és bármennyire örült is
Juszufnak, egyre Lizát kereste a szeme.
 - Na ne izgulj, kispajti - mosolygott Juszuf, aki úgy látszik, olvasott Miklós
szemében vagy inkább a gondolataiban. - Valamennyien megvagyunk. Ami a
tegnapit illeti, arról meg ne is beszéljünk. Az ember segít a haverjának. Még én is
kérhetek szívességet tőled. Nem igaz?
- De - mondta meggyőződéssel Miklós, s úgy érezte, nincs az a kívánság, amit
nyomban ne teljesítene, ha a fekete hajú hozzá fordulna.
Átsétáltak a felüljárón, mivel a lányok a Wien-szálló éttermében reggeliztek. Hogy
valójában hol töltötték az éjszakát, Miklós nem kérdezte, bár őszintén szólva, kí-
váncsi lett volna rá. Borzongva vette észre, hogy féltékeny Liza elmúlt éjszakájára...
A három lány még mindig az asztalnál ült, amikor Miklós Juszuf mögött belépett
az étterembe. Harsogó hellóval üdvözölték, s Liza ismét rávillantotta ellenállhatatlan
mosolyát.
Miklós tekintete megtapadt a lány arcán, és igyekezett elkapni a szemét. Lizának
azonban most, úgy látszik, nem volt kedve farkasszemet nézni. Arca is
gyűröttebbnek és fáradtabbnak látszott, mint tegnap a strandon, s talán idősebbnek
is.

Persze, Katona Miklós azért nem ábrándult ki a lányból. Sőt ellenkezőleg. Amit
észrevett, azt talán csak a szeme látta, s nem is jutott el a szívéig. Neki Liza Liza ma-
radt, örök és változtathatatlan, olyan, amilyen.
- Mit iszol? - kérdezte Juszuf, amikor a lányok helyet szorítottak az asztal végen.
- Talán kólát - mondta Miklós, és bosszankodva érezte, hogy ismét hülyén
viselkedik.
- Kólát? - nevetett fel hangosan Juszuf. - Szó sem lehet róla! Ma kezdődik minden
idők legvidámabb nyaralása. Alkoholmentes üdítő italok fogyasztása pedig szigo-
rúan tilos. Hé, pincér! Öt sört!
Miklósnak ez ellen aztán igazán nem lehetett ellenvetése. Nem is lehet olyan rossz
az a nyaralás, amelyik dög melegben hideg sörrel kezdődik!
S aztán az utazás! Katona Miklós, ha lett volna ideje, eltátja a száját, s talán
megvárja, amíg a fecskék belefészkelnek. Mert ez az egész nem lehetett más, mint
mesebeli álom!
Fizettek, kiléptek az ajtón, s Miklós, tudat alatt, talán éppen arra várt, hogy Liza
belékaroljon, amikor az udvar sarkából előkúszott a Mercedes... Fekete volt,
vadonatúj radiálgumikkal, olyan, mint abban a nyugati filmben a milliomosé, akinek
a hulláját másnap találják csak meg a frizsiderben.
A Merci ajtaja kinyílt, persze nem magától, mint a fent említett filmben, hanem a
napszemüveges krapek kezétől, aki szürke füstfelhőket eregetve, hanyagul az ülés
támlájának támaszkodott.
- Na, hát akkor beszállás! - adta ki a jelszót Juszuf, s olyan természetesen tuszkolta
be a lányokat a kocsiba, mintha világéletében nem utazott volna máson, csak
radiálgumis Mercedesen.
Katona Miklós most már valóban nem értett semmit. Megtörölte a homlokát, és
bemászott a kocsiba. Atyavilág! Most megfogta az isten lába szárát! Csak az a kár,
hogy nem lehet senkinek elmesélni. Ki az az emeletes barom, aki nem röhögné ki, ha
elmesélné Lizát meg a Mercit?!
A kocsiban sajnos nem került Liza mellé. Talán ő maga helyezkedett rosszul, s
nagy mulyaságában és tehetetlenségében hagyta, hogy ide-oda tologassák a cuccával
együtt. Aztán a hátizsák... Meg sem merte kérdezni, hogy hol van. Vagy Juszuf
betette hátul, vagy az udvaron maradt. Egye fene!
Az utazás egyenesen csodálatos volt a suhanó autócsodában, csak az zavarta kissé,
hogy a krapek a kormánynál meg sem mukkant. Isten bizony, mint a néma gyilkos a
krimiben... Csak adta a gázt, és nyomta a kilométereket. Néha-néha azért feltűnt a
visszapillantóban, amint végigmustrálta a társaságot, fekete, óriási nap-szemüvege
azonban egész arcát eltakarta. Arra azonban esküdni mert volna Miklós, hogy nem
azonos tegnap esti látogatójukkal.
A továbbiakban aztán már nem csodálkozott semmin. Azon sem, amikor Juszuf
konyakot bontott, s az üveg kézről kézre járt. Miklós is szívott belőle istenesen, s
érezte, hogy az ital nyomán jóleső melegség járja át a gyomrát. Lassan visszatért a
tegnapi hangulat sok-sok nevetéssel és mókával. S meg sem lepődött túlságosan,
amikor Juszuf felajánlotta, hogy szívesen helyet cserél vele, üljön csak ő Liza mellé.
Vidám nevetéssel igyekeztek ülőhelyet cserélni, közben minduntalan egymásra
estek, egymás ölébe ültek, mígnem végre kialakult az új ülésrend. Liza Miklós mellé
került, Juszuf pedig a vöröses hajút karolta át, aki a legidősebb lehetett a lányok
között. A harmadik inkább a konyakkal foglalta el magát, s egymást túlkiabálva,
jobbra-balra dőlve nevetgéltek mindenen.
Miklós úgy érezte, hogy egyenesen a mennyországba utazik. Liza kezét most már
ő kaparintotta a tenyerébe, nem várta meg, mint tegnap, amíg a lány kezdeményez. S
bár a konyak alaposan a fejébe szállt, árnyalatnyi nyugtalansággal érezte, hogy Liza
ma valamivel tartózkodóbb, mint tegnap. Az alkohol azonban kimosott a fejéből
minden aggályoskodást, s később sem emlékezett vissza, hogy ki csókolt először.
Valahol félút tájékán ugyanis szégyenszemre elszunnyadt Liza vállán, s csak a
zökkenésre meg a többiek kiáltozására tért magához, amikor a kocsi már egy kis
keskeny utcácskában állt, emeletes faház előtt.
A cuccokat kirakták a kertbe, s a kocsi azon nyomban visszafordult. Később sem
emlékezett aztán másra Miklós, mint hogy piros betűs rendszámtáblája volt CK-s
jelzéssel; a számot azonban nem figyelte meg.
S ezzel a nappal megkezdődött a legszebb, egyszersmind a legkülönösebb
nyaralás Miklós életében. Először volt úgy istenigazában, mondhatni állatian
szerelmes, s szerelme tárgyát alig néhány karnyújtás választotta el tőle. Merci hozta a
faházba, ahol a szerelmével lakni fog. Az égen még tenyérnyi felhő sincs, a kert
végén a fák között pedig ott csillog a Balaton. Nem, ez nem lehet igaz!
A háznak, amint az később kiderült, már volt egy lakója. Magas, hosszú nyakú fiú
bújt ki az ajtón az érkezés zajára a verandára, s összehúzott szemmel mustrálta a
jövevényeket. Miklós fejét még nyomta a konyak, de azért elismerő fejbillentéssel
nyugtázta a tulajt. Ez aztán valami!
 A hosszú nyakú házigazda szőke haja a derekáig ért, s a homlokán széles, mintás
szalag fogta össze. Meztelen felsőteste úgy telis-tele volt tetoválva, mint azoké a
pasasoké, akiket egy regényújság panorámájában szokott néha látni. Ezen azonban
nem figurák, hanem kizárólag idegen szavak voltak, talán angolok, s itt-ott egy- egy
virág.
- Szia, Liba! - mondta Juszuf, s szertartásos mozdulattal a többiekre mutatott. - Ők
jöttek velem.
- Helló! - mondta a hosszú hajú, és a veranda korlátján keresztül leugrott az
udvarra. Előbb Juszufot ölelte át, majd csókolta meg jobbról-balról, aztán Miklós kö-
vetkezett. S a fiú, bár maga is szívott a konyakból tisztességesen, mégis megérezte a
tömény alkoholszagot, amely a tetovált szájából áradt. Mielőtt azonban még az
undor feltámadhatott volna benne, Liba már meg is csókolta, s továbblépett a
lányokhoz.

- Én Liba vagyok - mondta magyarul, s a mellére bökött.

- Liza, Utta, Verona - sorolták a nevüket a lányok, s úgy látszott, ők nem
undorodnak a hippitől. Nyugodtan hagyták magukat sorra ölelgetni, s Liba büdös
csókja elől sem húzták el az arcukat.
Miklóst nem töltötte el valami lelkesedéssel a hír, hogy ők hárman a földszinten
alszanak majd, a lányok meg az emeleten. Juszuf még csak hagyján, de ez a Liba, ez
valahogy nem tetszett neki.
- A többiek? - kérdezte Juszuf, amikor már a szobában hevertek a földre dobott
szalmazsákon.
- Ki itt, ki ott - mondta réveteg szemekkel Liba -, a kempingben is meg másutt.
- Na, oké - mondta Juszuf, s mintha figyelmeztetően pillantott volna a hippire.
A lányok fürdőruhába öltözve hamarosan levonultak az emeleti lépcsőn, s ekkor
Juszuf kibontotta a második üveg konyakot.
Vizespohárból ittak, mert Juszuf szerint ez így szokás. Miklós maga is
meglepődött, hogy milyen könnyen csúszott le a torkán az első pohár. A másodiktól
már dalolni támadt kedve, csak hát olyan bitang hangja volt, hogy követ lehetett
volna törni vele. A többiek nem is igen hagyták, hanem egyre töltögették a poharát.
Világos pillanataiban felfogta, hogy a többiek ugyancsak énekelnek, többnyire
németül, s olyan dalokat, amelyeket ő még sohasem hallott. Az Erika azonban ott
maradt a fülében, s ő is velük bőgte részegen: „.. .und das heisst Erika."
Aztán másféle nótákat dobtak be, magyar szöveggel is, ezekre azonban később
nem tudott visszaemlékezni. Homályosan rémlett, hogy Liba kivágott valami üveget
az ajtón, hogy ebben a házban nem tűr meg „ruszki konyakot".
Ekkor már nagyon be lehetett rúgva, hiszen nem emlékezett arra sem, amikor a
többiek bejöttek. Később, egy világosabb pillanatában rádöbbent, hogy most már
sokkal többen vannak a szobában, mint korábban; ismeretlen, szakállas és hosszú
hajú fiúk énekelnek, és összeütik a poharaikat. A fürdőruhás lányok pedig a
szakállasok ölében ülnek, és ordítanak, ahogy a torkukon kifér.
 Gyorsan lehajtott még egy pohárral. Gyomra azonban, amely nem szokott ilyen
mennyiségű alkohol befogadásához, felmondta a szolgálatot. Öklendezve botorkált
az ajtó felé.
- Vigyázz, ez taccsolni fog! - ordította valaki, s Miklós érezte, hogy megfogják a
hónaljánál, és az ajtó felé cipelik. S hogy a küszöbben maga botlott-e el, vagy egy-
szerűen kilökték az ajtón, arra később nem tudott visszaemlékezni. Mindenesetre a
veranda korlátjára zuhant, majd a korláton átperdülve kiesett az udvarra.
A fák között ekkor már félhomály váltotta fel a nappali ragyogást, s Miklós
arrafelé igyekezett. A lenyelt konyak keserű öleléssel szorongatta a torkát: a fiú a
legelső fának dőlt, s öklendezve megpróbált szabadulni kínzójától. Furcsa módon
azonban most nem tudott hányni.
Homlokát a nyárfa már hűvös törzséhez támasztotta, és nagyokat nyelt.
Valamelyest mintha kijózanodott volna. A ház felől részeg ordítozás hallatszott és
üvegcsörömpölés. Úristen gondolta -, kik lehetnek ezek odabenn?!
Aztán egyszerre ismerős nevetést hozott feléje az esti levegő. A fák között, a
vízpartról jött a hang, és esküdni mert volna, hogy Liza nevet csiklandósan és sokat
sejtetően.
Vadul tört rá a féltékenység, mint korábban a részegség. Maga sem vette észre,
hogyan került kezébe az emberfejnyi terméskő, amely ott heverhetett valahol a fák
között, talán kerti díszként, talán a hullámtörő elcipelt darabjaként.
A súlyos kővel a kezében, torkában a maró ízzel, bosszúért lihegve tántorgott át a
fák között, ki a partra, ahol a Tihany felett világító hold fényében szerelmespár ült
összeölelkezve; lábukat a vízbe lógatták, s a lány még mindig nevetett. \
- Liza! - ordította Miklós rekedten, s a fák között megbúvó aprócska bokroknak
ütközve, tántorogva cipelte tovább a követ. - Liza... te utolsó rohadt rongy... Liza! -
bőgte kétségbeesetten, s mikor már egészen közel ért a parthoz, magasra emelte a
követ.
A békésen kacarászó pár elhallgatott, s döbbenten meredt a fák közül előbotorkáló
látomásra. A lány rémülten felsikoltott, s arcát a fiú mellére rejtette. Az ismeretlen
férfiarcban ijedten villogtak a szemek, de csak egy pillanatig. Aztán a férfi, mintha
rugók lökték volna a magasba, eltaszította magától a lányt, aki nagyot csobbanva a,
vízbe hullott, és Miklósnak ugrott. A fiú csak annyit érzett, hogy rettenetes ütés
találja el az állát, aztán belezuhant a semmibe.
Amikor magához tért, tetőt látott maga felett, s valahonnan, talán egy ablakon át,
éles nappali fény szűrődött a szemébe. Egészen közelről furcsa, monoton zúgást hal-
lott, mintha gőzhajó járna egy folyón, folyással felfelé.
Ahogy megmozdította a fejét, iszonyú fájdalom nyilallt a szemébe. Visszaejtette
hát valami puhára, ami párna és szőnyeg is lehetett, s megpróbált visszaemlékezni a
történtekre.
Addig a pontig, hogy a lányok lejöttek az emeletről fürdőruhában, s hogy Juszuf
meg Liba újabb üveget vettek elő, minden világos. Ettől kezdve azonban csak
részletekre emlékezett, s úgy forogtak agyában az eseménytöredékek, mint egy
széttépett és vízbe hajított fénykép darabjai.
 Persze. Vizespohárból itták a konyakot és később mást is. Pálinkát meg bort. Brr!
Ha rágondol, a hányinger kerülgeti. Valahonnan vizet kellene szerezni vagy kólát. Ez
az! Kólát, az még jobb. Csak ne fájna ennyire a feje!
Most már óvatosan és módszeresen támogatva magát a kezével feltápászkodott. A
faház szobájában volt, amelyben tegnap ittak. A levegőt áporodott szag ülte meg. A
földre hányt matracokon még ketten aludtak, s egyik szájából tört fel a horkolás,
amely a gőzhajó dohogására emlékeztette. A matracokat és a matracok közeit elszórt
csikkek, kiömlött hamu és homok borította. A gondosan bezárt ablakon át napfény
ömlött a szobába, s a betörő sugárnyalábokon vidám porszemek hintáztak.
Az ajtóhoz tántorgott és kinyitotta. A beáramló friss levegőtől és a rázuhanó
napfénytől megtántorodott, s alighogy kettőt lépett, máris a korlátba kellett kapasz-
kodnia, ha nem akart ismét keresztülesni rajta, mint tegnap.
Izzadtság verte ki a homlokát, és forogni kezdett vele a világ. Újra a hányást
erőltette, de hiába, öklendező gyomrában már nem volt semmi.
Ki tudja, mennyi idő múlhatott el, míg a korlátba kapaszkodva öklendezett, talán
csak percek, talán félóra is. Teljesen elvesztette az időérzékét, s csak a nap állásából
meg a kellemes hűvösségből sejtette, hogy hajnal lehet, vagy legalábbis kora reggel.
Valahonnan messziről autó tülkölt, kakas kukorékolt, éppen úgy, mint falun.
A sokféle fájdalom közül, amelyek a testét szaggatták, most kivált egy, s különös
kegyetlenséggel szurkálta az állát. Miklós az arcához nyúlt s végigsimította. Az álla
tájéka olyan érzékeny volt, és ha jól érzi, dagadt is, hogy csak óvatosan merte
végigsimítani. Na persze... Az a krapek tegnap, aki állon verte.
S egyszerre tisztulni kezdett körülötte a köd. Liza... vagy nem is Liza... A fene egye
meg a hülye részeg fejét! Belekötött valami krapekba meg a csajába a parton, s a srác
alaposan kiosztotta. Úgy kell az ilyen marhának!
S akkor jutott eszébe a kő. „Úristen - gondolta rémülten -, úristen! Még jó, hogy
nem csináltam valami eszeveszett balhét!"
Mivel a ház még mindig mozdulatlanul hevert a reggelben, keresztülbotorkált a
fák közén, s kivonszolta még mindig túl nehéznek tűnő testét a partra. A hullámtörő
köveit csendes makacssággal ostromolták a gyufaszálnyi hullámok, különben
minden csendes volt. A felkelő nap piros szalagot varázsolt a tó vizére, s körülötte
sirályok kergetőztek, néha-néha belemerítve testüket a pirosba.
Katona Miklós zsebkendőt húzott elő farmerjából, bevizezte, s az állához
nyomkodta. A langyos nedvesség kellemesen hűtötte sebét, s lassan elveszett ereje is
kezdett visszatérni.
„Ez is jól kezdődik - gondolta -, csak azt tudnám, hogy mi a francnak kellett
annyit piálnom?! Igaz, a többiek öntötték, ezek a szeszkazánok."
Érezte azonban, hogy másokra kenni a dolgot gyenge kifogás, hiszen rajta múlott,
hogy visszautasítja vagy sem. „Persze nem olyan könnyű nemet mondani, amikor
mindenki iszik. Ha nem akarom magam leégetni, innom kell, amíg ki nem készülök.
Mint most, mert hogy alaposan kikészültem, az szent igaz!"
Két tenyerét a vízbe merítette, és végigmosta az arcát. A friss víz egészen magához
térítette, legalábbis annyira, hogy el tudjon gondolkodni a jövőn. A
legszívesebben azonnal vonatra szállna, és visszamenne Pestre. Utálta magát és ezt a
bandát is.
S aztán? Aztán mi lenne Pesten? Egyedül Csillaghegyen? Vagy most már azt hiszi,
hogy a német lányok kizárólag azért járnak oda, hogy Katona Miklós tizenhét éves
magyar állampolgár, szakmunkástanulóval megismerkedjenek?
És Liza? Mi lesz Lizával? Pontosabban mi lesz vele Liza nélkül?
Ahogy Liza neve vagy emléke végigfutott rajta, egyszerre és végérvényesen
kijózanodott. „Azért akkora vész nincs. Rendben van, sokat piáltam, kiborultam,
kiütöttek... na és most mi van? Mindenkivel előfordulhat."
Liza... Ha a lányra gondolt, egyszerre nagyon ijedtnek és nagyon kisfiúnak érezte
magát. Vajon a lány mit mond majd? Nem küldi-e el, mint részeg verekedőt szokás,
vagy ami még rosszabb, kineveti. Aggodalmasan tapogatta az állát. „Fájni fáj, de nem
dagadt meg különösebben. Tiszta szerencse, hogy nem orron törült az a beijedt
marha."
Háborgó gyomra ekkor arra figyelmeztette, hogy enni kellene valamit. Felső
zsebében érintetlenül lapultak az ötvenesek, s mivel a ház még mindig
mozdulatlanul gubbasztott a kertben, elhatározta, hogy lemegy a gombába, és vesz
egy zacskó tejet.
Gondosan bezárta maga mögött a kiskaput, és nekiindult a nem is túlságosan
rövid útnak.
Elhaladt a benzinkút mellett, majd a borkóstoló sarkán lefordult a Balaton
irányába. A gomba előtt azonban hosszú sor állt, gondterhelt öregasszonyok
cekkerekkel és korán felzavart, álmos kisiskolások hálókkal felfegyverkezve.
Aggodalmasan szemlélte a hosszú emberkígyót, majd odébb oldalgott a hurkasütő
felé. A maszek ekkor süthette ki az első adagot, mivel Miklós a harmadik volt az
ablak előtt. Égette a gyomrát a fűszeres hurka, s szinte egyszerre nyelte le a hozzá
adott ecetes uborkát. S bár még most sem érezte könnyűnek a gyomrát, végérvénye-
sen elmúlt a hányingere.
Tanácstalanul lötyögött á bezárt Keringő előtt, majd egyszerre az állomáson találta
magát. Az épület mögött URH-s kocsi állt, s néhány rendőr éppen hosszú hajú fiúk és
kócos lányok csoportjával foglalatoskodott.
Miklós megtapogatta a személyi igazolványát, és nyugodtan kisétált a peronra. A
restiben már a reggeli féldeciket harapták a korai utasok, s ekkor váratlanul az ötlött
az eszébe, hogy a tegnapi konyakra talán jólesne egy sör. A gyomra már a gondolatra
is tiltakozni kezdett, agya azonban szokatlan makacssággal csak a sör körül forgott.

Elvégre is... Itt nyaral a Balatonon egy nyugatnémet lánnyal, s még egy rohadt sört
sem engedhet meg magának? Azért is megissza!
S csodák csodájára a korsó hideg sör nem is esett rosszul. Kiült a peronra kitett
lötyögő lábú asztalok egyikéhez, s mint büszke tulajdonos a birtokát, szemlélte a las-
san népesedő pályaudvart. Most ő nyaral, és joga van jól érezni magát. Lizával vagy
anélkül. Ismét belekortyolt a sörébe, és elhatározta, ha megitta, iszik még egyet.
 Egyszerre azonban megdermedt a keze a korsó fülén. A móló felől lassan sétáló és
halkan beszélgető csoport bukkant fel, s közöttük ott volt Liza...
Miklós egyelőre jobbnak látta, ha nem hívja fel magára a figyelmet. Arcát a korsó
fölé hajtotta, hogy a haja eltakarja. Ha valaki nem nézi figyelmesen, biztosan nem
ismer rá.
A csoport lassan közeledett, s mintegy tíz méterre tőle megállapodott. A peronra
boruló óriási fa alatt padok álltak, s a beszélgetők talán azért torpantak meg, hogy
leüljenek. Lizán kívül a másik két lány is részt vett a társalgásban, Utta és a
harmadik, akinek a nevét már elfelejtette. A két férfi arcát napszemüveg takarta, de
Miklós megesküdött volna rá, hogy az egyik a tegnapi gépkocsivezető. A másik
pedig... A széles váll, a kisportolt termet. .. Ez pedig tegnapelőtti esti látogatója, a dr.
micsoda is... dr. Farkas!!!
Az addig halk társalgás eközben hangosabbra váltott. A férfiak széles
mozdulatokkal - és úgy tűnt, hogy talán haragosan is - magyaráztak valamit a három
lánynak. Azok néha bólogattak, néha pedig tiltakozva megrázták a fejüket. Az
elkapott hangfoszlányokból még akkor sem értette volna meg, hogy miről folyik a
társalgás, ha történetesen nem németül beszélnek. Ezért csak találgathatott.
A társalgás folyton hangosabb és, úgy tetszett, egyre ingerültebb lett. A férfiak
arcát nem láthatta, s nemcsak a napszemüveg miatt, hanem mert a vita hevében
mindegyre úgy fordultak, hogy a hátukat mutatták a restinek. A lányokét azonban
tűrhetően meg tudta figyelni.
Liza ma is öregebb és fáradtabb volt, mint máskor. Talán az elmúlt éjszakától.
Bizonyára a lány is megszopta magát konyakkal, s a hajnali kelés egy átkonyakozott
éjszaka után nem tesz jót még egy olyan csinoskának sem, mint Liza.
Akkor hirtelen vége szakadt a beszélgetésnek. Néhány ingerültnek tűnő, odalökött
szó után a két lány és a sofőr (ha igaz) elindultak a parkon keresztül a templom
irányába. Pár lépés, és elnyelte őket a díszbokrok sora.
Dr. Farkas és Liza magukra maradtak. Miklós néhány évet adott volna az életéből,
ha megtudhatta volna, miről folyik közöttük a szó. A féltékenység kígyója ismét
beléharapott, s ő úgy szorította a korsó fülét, hogy belefehéredett az ökle.
A lány egyszerre csak hevesen megrázta a fejét. Valami ellen határozottan
tiltakozhatott, s úgy látszott, hogy megelégelte a beszélgetést, s sietős lépést tett arra,
amerre a többiek távoztak. A férfi pedig, mintha csak számított volna rá, hogy a lány
ott akarja hagyni, gyors mozdulattal elkapta Liza két karját, és magához húzta. A
lány teste szorosan hozzásimult, s Miklós esküdni mert volna rá, hogy csókolóznak.
Ekkor azonban valami váratlan történhetett, mert a férfi hátraugrott, és ellökte
magától a lányt. Kezét az arcához kapta, s nyilvánvalóan szitkozódhatott, bár a
hangok nem jutottak el Miklósig. A lány mondott valamit, mert arcát eltorzította a
düh és a gyűlölet. Ajka mozgott, s kezével fenyegető mozdulatot tett.
A férfi akkor kissé még hátrább lépett, mint aki tart a fenyegetéstől, aztán hirtelen
mozdulattal ütött. Miklós nem hallotta a pofon csattanását, csak azt látta, hogy a lány
leroskad a padra, amely pár centire lehetett csak mögötte. Szája sarkában vékony
vércsík jelent meg, s futott az álla felé.
 Miklós megkövülve ült a helyén, s annyi ereje sem volt, hogy elengedje a
söröskorsót.
A férfi a feltűnéstől tartva gyorsan a lány mellé ült a padra, és átkarolta. Közben
óvatosan nézett jobbra-balra, aggodalmasan vizsgálgatva, hogy nem keltettek-e túl-
ságosan nagy feltűnést. Aztán megnyugodva tapasztalta, hogy a kutya sem hederített
rájuk, hiszen a lézengők többsége az igazoltató rendőrökkel volt elfoglalva.

Dr. Farkas ekkor gyakorlott mozdulattal még egyszer arcul ütötte a lányt.
Liza feje hátrabillent a pad támláján, s Miklós biztos volt benne, hogy elvesztette
az eszméletét. A görcs ekkor hirtelen felengedett benne, s anélkül hogy elengedte
volna a söröskorsót, a férfi felé indult. „Akármi lesz, ennek szétmaszatolom a
pofáját!" - gondolta, és felemelte a korsót, hogy a resti kerítésének a betonfalához
vágja, s a kezében maradt éles cseréppel essen neki Farkasnak, ahogy azt az olasz
filmekben látta.
- Hová, hová, fiatalember? - kérdezte ekkor váratlanul egy mogorva hang, s
Miklós agyát bármennyire elborította is a vörös köd, kénytelen volt arrafelé fordulni.
Megtermett rendőr állt a háta mögött csípőre tett kézzel, s gyanakodva szemlélte a
távozni készülőt. - Jöjjön csak vissza, kérem, egy percre.
Miklós figyelme megoszlott Lizáék és a rendőrök között. S mivel az utóbbiak
voltak közelebb, kénytelen volt velük foglalkozni.
- Jó reggelt - mondta zavartan -, éppen el akartam menni...
- A korsóval? - kérdezte a rendőr rosszallóan csóválva a fejét.
- Á, nem - tiltakozott Miklós, bamba mosolyt erőltetve az arcára. - Hiszen még van
is benne... Meg ott a barátaim ...
- Kérem a személyi igazolványát - mondta a rendőr, s valamit halkan mondott a
mögötte állónak. Az bólintott, és sarkon fordulva eltávozott.
- Tessék - mondta Miklós növekvő ingerültséggel, s kikotorta zsebéből az
igazolványát.
- Hol lakik?
- Budapesten.
- És itt?
- Hát...
- Be van jelentkezve?
- Tetszik tudni... az a helyzet, hogy a hajnali vonattal jöttem...
- Pestről? - kérdezte a rendőr, s Miklós csapdát sejtett. Hátha nem is jön vonat
hajnalban Pestről.
- Nem - mondta, lázasan törve a fejét -, Nagykanizsáról... egy barátomtól...
- Meddig marad Földváron?
- Talán tíz napig... Itt kell találkoznom egy barátommal, aki elszállásol...
- Úgy - bólogatott a rendőr. - Pénze van?
- Tessék - mutatta Miklós, és előhúzta mind a négyszáz forintját.
- No jó - mondta a rendőr némiképpen megnyugodva, s fél szemével már a társait
kereste. - Felhívom a figyelmét, hogy az állomás épületében és nyilvános helyeken
tilos éjszakázni. Szóval valahol laknia kell. Én most elhiszem magának a
nagykanizsai kis testvért meg mindent. De ha legközelebb ismét errefele találom, és
még mindig nem tudja, hogy hol lakik, jobban utánanézünk a rokonságának.
Megértette?

- Meg - bólintott Miklós megkönnyebbülve.

- Hát addig is jó napot - tisztelgett a rendőr, s fürgén jobbra-balra jártatva a
szemét, elindult az épület sarka felé.
Miklós, akinek az elmúlt perceit teljesen kitöltötte a hatósági közegtől való
ösztönös idegenkedés, most mert csak a pad felé nézni, ahol korábban Liza feküdt
eszméletlenül. A padon most két egyenruhás vasutas szalonnázott, láthatóan
elégedetten a világ dolgait illetően.
Miklós akkor megrendelte második korsó sörét. Igyekezett az agyát annyira
erőltetni, amennyire csak tellett tőle. A vörös köd szerencsére elszállt a szeme elől, s
most már esze ágában sem volt egy törött korsóval bárkinek is nekirontani. Hogy mi
állt ezzel szemben a szándékában, azt maga tudta a legkevésbé.
A két korsó sör viszont visszaadta az önbizalmát. „Még találkozunk, Farkas
doktor úr..." - mormogta magában, és elhatározta, hogy rettenetes bosszút áll a Lizán
esett sérelemért. A korsó sörök hatására minden megfordult agyában, még az
emberrablás is. Talán mégis szólni kellett volna a rendőröknek.
Valami homályos érzés azért visszatartotta, hogy másokkal is közölje észrevételeit.
Mi lesz, ha kiderül, hogy Liza és a doktor között olyan kapcsolat van, amely legális,
és a végén még majd őt röhögik ki? Persze, milyen kapcsolat lehet az, amelyben
valaki ájultra verhet egy nőt?
- Helló, szökevény! - mondta akkor mellette valaki.
Miklós bűntudatosan összerezzent, amikor felismerte Juszuf hangját.
Juszufon nyoma sem volt a tegnapi nap fáradalmainak. Haja nedvesen csillogott, s
a hátára vetett törülköző és vizes fürdőnadrágja mutatta, hogy hajnali úszást
rendezett a tóban.
- Helló! Iszunk valamit? kérdezte Miklós, akinek már egészen tovatűnt a
másnapossága. - Két korsó sört! - kiáltott a felszolgálónő felé. - Te - kezdte szaporán,
amikor egy csapásra lehúzta a korsó felét -, láttam Lizát.
Juszuf korsója megállt a levegőben.
- És? - kérdezte, s fürkészve nézett a fiú arcába.
- Ezzel a Farkassal volt. Meg a többiekkel... A Farkas megütötte. Úgy megütötte,
hogy vérzett az arca. Ott... Oda esett! - s felemelkedve, széles mozdulattal a pad felé
mutatott.
- Ülj már le! - sziszegte idegesen Juszuf, s megragadta Miklós könyökét. - Egész
Földvár ide figyel. Ülj le, az istenedet!
Miklós engedelmeskedett, és valamelyest lehalkítva a hangját, zihálva folytatta:
- Aztán amikor a padra esett, az az állat újra megütötte. Én meg fogtam a korsót,
és ha nem jön egy zsaru, szétvágom a pofáját! De még szét is vágom... Szét én, a
büdös anyját...!
 - Légy már csendben! - morogta Juszuf, és aggodalmasan pislogott jobbra-balra. -
Idejössz részegen, és minden marhaságot összepofázol. Valakivel összetévesztetted,
annyit ittál tegnap. Liza fenn van az emeleten, és alszik. Különben meg neked sem
ártana egy kis fürdés.
Miklós azonban egyszerre megmakacsolta magát.
- Én vagyok részeg? - mondta, és újra, szinte a kiáltásig felemelte a hangját. - Én...
Én mindent láttam. És hiába hazudsz a pofámba, hogy hülye vagyok meg piás, igenis
mindent láttam! És most odamegyek... Megkeresem a Farkast, és kinyírom...
Ki én, a rohadt anyját! Aztán belevágom a Balatonba...
Juszuf ekkor rájött, hogy fele sem tréfa az egésznek, ez az őrült még képes
botrányt csinálni. Az URH itt van az épület mögött. Mi a fenét mondjon ennek az
idiótának? Átkozta magát, hogy idehozta, de hát nem a saját jószántából tette...
- Na, ide figyelj! - mondta habozva. - Mindent elmondok, ha befogod a pofád, és
nem ordítozol összevissza. Nincs semmi szükség rá, hogy idejöjjenek a zsaruk, és
macerálni kezdjenek a hajunk miatt. Abból Pesten is kijut.
- Még sört... Még sört akarok! - mondta vagy inkább kiáltotta Miklós a csapos felé,
aki a resti belsejében tevékenykedett. S mivel a kiáltásra nem mozdult senki, Juszuf
jobbnak látta, ha eleget tesz védence kívánságának.
- Ha megígéred, hogy békén maradsz, hozok piát, és elmondok mindent. De ha
balhét csinálsz, Lizával vége mindennek! Megértetted?
Miklós szótlanul bólintott, majd váratlanul sírni kezdett. Könnyei végigfolytak az
arcán, s lecsöpögtek az asztal lapjára.
Közben Juszuf a pultnál megrendelte a korsó söröket, s a biztonság kedvéért
Miklóséba még egy fél rumot is beleméretett. Amikor megpillantotta a síró fiút,
pillanatnyi kétségei támadtak ugyan a hadművelet esetleges túl- méretezettségét
illetően, de aztán lélekben megvonta a vállát. Igazán az a legfontosabb, hogy ez a
barom befogja a pofáját!
- Ébresztő, elvtárs! - mondta gúnyosan röhögve, és belerúgott a fiú sípcsontjába.
Miklós felemelte könnyáztatta arcát, s lassan bambára forduló szemei körültapo-
gatták Juszufot.
- Itt a söröd - mondta a fekete hajú, és megvárta, amíg a fiú megszívja magát. S
amikor látta, hogy Miklós megrázkódik, kissé hátrahúzta a székét. - Ha taccsolni kell,
ott vannak a bokrok.
- Lizáról mesélj! - követelte a fiú a részegek makacsságával, és handabandázni
kezdett. - Nem versz át! Te sem fogsz átverni... Lizáról beszélj, mert a pofádba verem
a korsót, aztán kinyírom azt a rohadtat...
- Na, ide figyelj - kezdte Juszuf aggodalmasan fürkészve, hogy a fiú egyáltalán
képes-e még felfogni szavai értelmét. - Liza téged szeret. Ezért verte meg az a...
disznó. Most szakított vele miattad. De arra kért, hogy ne mondjuk meg neked.
Tudod, olyan... izé... hát szégyelli az érzelmeit.
- Miattam verte pofán az az állat? - nyögött fel Miklós, arca elé kapta a kezét, majd
leborult az asztalra, s zokogás és csuklások közepette egyre csak ezt ismételgette : -
Miattam verte pofán az az állat... Miattam verte pofán...
 - Most már elég! Mindent elmondtam - fejezte be Juszuf, s megpróbálta felsegíteni
a fiút. - Gyere, hazamegyünk, és lefekszel.
- Nem fekszek... - mondta Miklós makacsul, és tántorogva megpróbált felállni. -
M.. .m. .megkeresem... neg... én... Annak meg... b... beverek a pofájába! Lizám... édes
kicsi Lizám - s ordítva a levegőt kezdte ölelgetni.
Az asztal koppanva dőlt a keramit kockákra, az egyik korsó pedig ezer darabra
törve repült szét a peron minden irányába. A csörömpölésre feltűnt a kövér
kiszolgálólány, s rémülten csapta össze a kezét.
- Jöjjön csak, Lajos bácsi! Valami huligánok összetörnek mindent!
Lajos bácsi törött orrával és fenyegetően tépett fülével nyugdíjas birkózóra
emlékeztetett. Juszuf felmérte, hogy a részeg Miklóssal nehezen tudna elmenekülni.
- Elnézést, uram - mondta a birkózónak, hogy megelőzze az esetleges
atrocitásokat. - Sajnos, a barátom egy kicsit berúgott.
- Itt ugyan nem - mondta a birkózóképű fenyegetően. - Mi ittas embert nem
szolgálunk ki. A maguk piszkos pofájától minden kitelik. Idejönnek és...
A kezébe csúsztatott húszas azonban leállította a szöveget.
- Na oké. Mi a fenének iszik, aki nem bírja! Nyomjon bele a gombánál egy kávét,
az majd jót tesz neki. És ugye... sajnos... az URH is itt áll mögöttünk.
Juszuf a hátán cipelte Miklóst hazáig. A fiú hol nyögött, hol pedig igyekezett
lemászni társáról, hogy „annak a rohadéknak szétverje a pofáját".
Mint a fahasáb, zuhant a szalmazsákra, s úgy maradt mozdulatlanul. Részeg álma
tavában fürödve hogy is érezhette volna, hogy Juszuf dührohamában az oldalát
rugdosva, rikácsolva veri az arcát:
- Te szemét... te utolsó szemét!

A nyaralás azért valahogy nem úgy sikerült, ahogy Pesten eltervezte. Hiába
fogadta meg másnapos reggelen hogy többé nem iszik, legkésőbb délfelé már újra
részeg volt. Mindig akadt, aki igyon vele. Néha Juszuf is be kapott egy-egy korsóval,
bár a resti előtt lezajlott jelene óta mintha hidegebben viselkedett volna vele szemben
Ami meg Lizát illeti, ha csak rágondol, legszívesebben el sírná magát, vagy inna
egyet, hogy elfelejtsen mindent.
Hiszen amióta kiszállt abból a rohadt Merciből, még meg sem csókolhatta, sőt még
a kezéhez sem nyúlhatott. Pedig Juszuf nem ezt ígérte! Két piti kis szoba nyomorult
faházban. Fenn a csajok, itt meg a banda. És mindig újak jönnek, akiket nem is ismer,
meghúzzák magukat egy éjszakára, aztán továbbmennek. A lányok meg valami
nyugatnémetekkel dumálnak naphosszat a kempingben. Még hogy Liza őt szereti...

A hét vége felé elhatározta, hogy nem iszik egy cseppet sem többet. Ezt persze
annál könnyebben is elhatározhatta, mivel elfogyott a pénze. Amíg volt, ivott is, meg
fizetett is mindenkinek. Most aztán vége. Egy gyűrött ötvenes még kajára sem sok.
Na mindegy.
 Akkor este azonban megjött Szőke Miszter meg Barna Miszter. Ezeket láthatóan
még Juszuf is tisztelte. Piszkosak voltak, vállig érő hajuk kócosan göndörödött. Rá
nem sok ügyet vetettek, Libával azonban láthatóan jól megértették egymást.
Este volt, amikor a két rongyos beállított.
- Helló! - mondta a Szőke Miszter, s mint a vadnyugati filmekben szokás, berúgta
az ajtót.
- Szőke Miszter! - kiáltott fel meglepetten Liba, és megvakarta a homlokát. -
Lejöttetek hajtani?
- Ülve maradhatsz, kisfiam - mondta Barna Miszter, aki társa mögött lötyögött be a
szobába. - Ez meg ki az isten? - kérdezte Miklósra mutatva.
- Ő a Prof - mondta Liba, és feltápászkodott a matracról. - Haver...
- Na, oké. Akkor, Prof, elmész, és hozol piát - mondta ellentmondást nem tűrő
hangon Szőke Miszter.
- Nincs pénzem - motyogta Miklós remegő hangon, mert tulajdonképpen be is
gyulladt egy kissé. Csak nem vágják szét ezek a csavargók?
- Ejnye, ejnye - csóválta meg a szőke hajú rosszkedvűen a fejét. - Nincs pénzetek?
Hát hogy fogadtok ti bennünket? Ott fenn ki lakik?
- Csajok... izé, Juszuf barátai... nyugatnémetek.
- Aha - mondta Barna Miszter, és már mászott is felfelé.
Miklós szólni szeretett volna, hogy nem szabad bemenni a lányok szobájába,
micsoda neveletlenség, de még idejében meggondolta magát. Ha sokat pofázik, ezek
aprófát csinálnak belőle. Majd szól Juszufnak.
Néhány perc múlva Barna Miszter megjelent a lejáratban, kezében egy
melltartóval, s röhögve közéjük vágta.
- Jól felszerelt csajok lehetnek itt, apukáim. Most már igazán kíváncsi vagyok
rájuk. - Majd intett a társának, s összehajtott papírpénzt hajított feléje a levegőben. -
Aki keres, talál, pajtikáim.
- Most már csak a kaja hiányzik - mondta Szőke Miszter a másiknak. - Hozzál
halat. Csinálunk tábortüzet, s halat sütünk hozzá. Oké?
- A pénzt is én dariztam...
- Kuss! Magaddal viszed a Profot, és kaja nélkül vissza se jöttök. Na, oké?
- Oké, oké morogta Barna Miszter, majd ráordított Miklósra: - Nem hallottad?!
Pattanj, a szentségit! Megyünk kajáért.
- Nekem nincs pénzem - mondta most már egészen rémülten Miklós.
- Ez dilis? - kérdezte Barna Miszter Libától, és a homlokára bökött.
- Csak kicsi és hülye - dicsérte Liba, s sietve hozzátette: - Én majd szerzek rőzsét a
tűzhöz.
- Ajánlom is - morogta Barna Miszter -, különben a háztetőn sütjük a halat. Igaz,
pajti?
- Kuss! Nyomás a halért!
A nap már lebukott a Tihanyi-félsziget mögött, amikor Barna Miszterrel kisétált a
partra. Miszter szótlanul ballagott mellette, láthatóan elgondolkozva.
- Ki van a csajokkal? - kérdezte hirtelen.
 - Egyedül vannak... szóval maguk, hárman - felelte Miklós készségesen.
- S ki a krapekjuk?
- Hát... Lizának én - mondta büszkélkedve.
Barna Miszter most látszott először szemügyre venni a fiút.
- Jó?
- Micsoda?
- Mi a túró lenne, hát a csaj!
- I.. .igen - nyögte Miklós bátortalanul.
- Átdobod?
- Hogy?
- Az istenit, de nehezen értesz! Átadod egy kis időre?
- Mit?
- Hát te tényleg dilis vagy - mondta a barna, és aggodalmasan végignézett
Miklóson. - Pedig különben nem nézel ki hülyének. Azt kérdeztem, te idióta, hogy
átadod-e a csajt egy időre. Aztán visszakapod. Na?
- Hát az a helyzet...
- Na ne csinálj be - mondta Miszter, s barátságosan a fiú vállára vágott, hogy az
majd a vízbe esett az ütéstől. - Majd még megdumáljuk. Egyelőre hol a halacska?
A sötét parton elég sokan járkáltak, s ez némiképpen zavarta Barna Misztert.
Aztán amikor kinézte magának a stég végén ülő horgászt, megfogta Miklós
könyökét.

- Kivágom a cuccot a partra... Te meg megfogod, és spuri... Ha elkapnak vagy

elveszted, a jó anyád már megrendelheti a sírversedet. Világos?
De... - kezdte volna Miklós, a barna azonban addigra már a stégen termett. Valamit
kérdezhetett a horgásztól, s mintha pénzt is mutatott volna neki. A horgász megrázta
a fejét, és mosolyogva válaszolt. Akkor Miszter úgy tett, mintha visszafordulna, de
alattomos mozdulattal, ököllel tarkón vágta a horgászt. A férfi éles jajkiáltással
belezuhant a vízbe. Barna Miszter ekkor kikapta a halat tartó szatyrot a vízből,
Miklós felé hajította, aztán egy fejessel maga is eltűnt a sötétben.
Miklós, mintha csak álomban cselekedne, felkapta a szatyrot, melléhez szorította,
és futásnak eredt. Még hallotta maga mögött a vízbe esett horgász dühös kiáltozását,
felháborodott hangok röpködtek a nádas körül, majd elhalkult minden.
Amikor kiért a műútra, megtörölte izzadó homlokát, és még mindig hátra-
hátranézve, hogy nincs-e valaki a nyomában, lassított az iramon. Mögötte vidáman
kiáltozó csoportok igyekeztek a Birkacsárda vagy a Kukorica felé, ügyet sem vetve rá.
Ekkor leroskadt a Birkacsárda kerítése mellé, hogy kilihegje magát. Az átkozott halak
még mindig ott vergődtek a szatyorban. Legszívesebben összetaposta volna
őket.
Fejében gyorsan kergették egymást a gondolatok. Csak lenne valaki, aki tanácsot
adna, hogy mit tegyen! Jó, pénze már nincs vonatra, de talán tudna stopot kapni
Pestig. S aztán? Nem, Liza nélkül nem tudná elviselni a nyarat!
S ha itt marad? Ennek olyan sitt lesz a vége, hogy csak úgy zörög. Bár ezek a
vagányok sem ültek még. De nem is ez a legfontosabb, hiszen ő végeredményben
nem csinált semmit. A fontos az, hogy utálja ezeket a szörnyetegeket, a Misztereket
meg a Libát is. Viszont lehet, hogy holnap ezek is eltűnnek, mint a többiek...
Fogta a szatyrot, és hazavitte. A kertben már vidáman lobogott a tűz, s körülötte
ott ültek valamennyien: Barna Miszter gatyában, vele szemben a lányok és Juszuf.
Voltak ott még mások is, akiket vagy a tűz csalogatott oda, vagy pedig csak egy
éjszakai alvásra érkeztek. Pedig már azt hitte, hogy legalább ma éjszaka egyedül
fekhet a szalmazsákján ...
Amikor Miklós alakja feltűnt a kerítés mellett, taps és elragadtatott fütty fogadta, a
lányok felugráltak, és fejük fölé tartott tenyerükkel tapsoltak.
Barna Miszter piszkos alsónadrágban didergett a tűz mellett, kezéből pillanatra
sem engedve ki az üveg nyakát. A másik Miszter pedig le nem vette szemét a
lányokról, s ha Miklós jól látta, leginkább Lizát bűvölte mohó nézésével.
Az ünneplésből azonban neki is kijutott. A lányok körülfogták, és táncot lejtettek
körülötte, valami gyermekdalfélét énekelhettek. Aztán újra tapsoltak és kiabáltak,
hogy „bravó, bravó". Lizán nyomát sem látta bánatnak vagy fájdalomnak, inkább
feltűnően fel volt dobva, és ismét kitüntette érdeklődésével. Belékarolt, s a vállára
hajtotta a fejét. Miklós még látta a Szőke Miszter féltékenységet és mohóságot
sugárzó pillantásait, aztán beletemette arcát a lány hajába.
A hal átkozottul rosszul sikerült, hiszen fogalma sem volt senkinek, hogyan kell
nyárson halat sütni. Miklós nem is nagyon erőltette az evést. Megelégedett azzal,
hogy Liza mellett ülhet, s néha-néha magához szoríthatja. Persze, hol volt ez azoktól
az álmoktól, amiket a Merciben még lefelé álmodott...
Egész este Liza kezét fogta, mint a szerelmesek, akiket az úton látott és irigyelt,
amíg az undorító halas szatyrot hozta. Talán holnap este majd Liza is eljön vele... Bár
a fene egye meg, itt mindig annyian vannak, hogy igazán nehéz eltűnni valakivel.
Ahogy a lány hajába fúrta az arcát, elhatározta, hogy megkéri Lizát, jöjjön el vele
sétálni. Kimennek a partra, a holdfénybe, s akkor hátha Liza is barátságosabb és
engedékenyebb lesz...
Most már valahogy nem is bánta a kalandot a horgásszal. Akárhogy is van,
vagány dolog volt, amit véghezvitt. Igaz, hogy Barna Miszter végezte a dolog
oroszlánrészét, de azért az ő szerepe sem elhanyagolható! Majd legközelebb ő takarja
be a horgászt vagy akárkit. S gondoskodik róla, hogy Liza is lássa, amikor bizonyít,
hogy ő is valaki a bandában, nemcsak ezek a Miszterek! Van is eszébe hazautazni.
Már majdnem megmarhult, és itthagyta ezt a szép életet.
Később úgy tűnt Miklósnak, mintha a lányok nyugtalanok lennének valami miatt.
A vöröses Utta mindegyre felállt, néhány lépést tett a vízpart felé, majd visszajött, és
ismét leült. Liza pedig hol hozzásimult, hol pedig ingerülten elhajolt tőle.
S amikor kézzel-lábbal magyarázgatni próbálta az éjszakai sétát, hogy ilyenkor a
legszebb a Balaton, hogy a holdfény így meg úgy, a lány először nem értette, csak in-
gerülten felvonta a vállát, majd kesernyés mosollyal visszautasította. Aztán mutatta,
hogy dolga van, s mondta is a magyar szavakat némettel keverve, hogy még
találkozniuk kell másokkal, s hogy későn jön haza. De holnap, holnap lehet róla szó...
 Miklósnak nem tetszett ez a „morgen". Mindig csak „morgen", és még akkor se
biztos. De hát mit tegyen? Nem kényszerítheti a lányt, hogy csókolózzon vele a par-
ton, ha nem akar. S a féltékenység ismét marni kezdte a bensejét. Mit keresnek ezek a
nők minden éjszaka ismeretlen honfitársaiknál? S hol lehet doktor Farkas?
Nyugtalanul forgolódva töltötte az egész éjszakát. Mindegyre várta, hogy a
lányok visszajönnek, s óvatosan átsuhanva a fiúk szobáján felmásszanak a lépcsőn.
Valamelyik rongyos kitartó horkolásán és nyögdécselésén kívül azonban semmi zajt
nem hallott egész éjszaka. S bár még mindig bizonytalan volt az érzelmeiben - hiszen
Juszuf világosan megmondta, hogy a lány miatta szakított Farkassal mégis egyre
inkább arra kellett gondolnia, hogy a lányok másokkal töltik az éjszakákat, s Liza is
csak fütyül rá. De hát akkor miért a csókok, a simogatások, miért, miért?
Reggel a Miszterek eltűntek, ő meg Juszuffal és Libával lement a strandra.
Természetesen ott vetették be magukat
a vízbe, ahol nem kellett fizetni, s rövid úszás után a strandon másztak ki. A
napfény ragyogott, a hangszóró harsogott, a lángosos kosarak és jaffás standok előtt
hosszú sorok álltak - szóval igazi nyári nap volt. Juszuf hamarosan eltűnt valamerre,
Liba pedig árnyékba vonult, s saját bevallása szerint új költeményein töprengett.
Képes volt órákon át mozdulatlanul bámulni a levegőbe, s ezalatt szinte még a
szempilláját sem mozdította. Száját megvetően lebiggyesztette, s valami túlvilági
lenézéssel bámulta a körülötte nyüzsgő világot. Hosszú, szőke, gondozatlan hajába
virágot tűzött, és úgy nézte a Tihanyi-félsziget zöldjét, mintha rá akarná beszélni,
hogy keljen fel, és jöjjön át érte Földvárra.
Miklós egy darabig csak elcsellengett, ahhoz sem kedve, sem pedig bátorsága nem
volt, hogy leszólítson egy lányt. Talán tudat alatt Lizát kereste, bár egyszersmind félt
is tőle, hogy találkozik vele. S ha Liza nem lesz egyedül, vagy olyan szituációban,
amelyet még elképzelni sem mer...
Elhessentette magától a képtelennek tűnő gondolatot, s a kispályázókat kezdte
figyelni. Öt perc elteltével aztán, amikor kiszállt valaki, szóltak, ha akar, beugorhat.
Önfeledten kergette a bőrt egészen délig, ameddig a többiek el nem vonultak
ebédelni. Akkor Miklós fáradtan leheveredett a fűre, s érezte, hogy egyre
tűrhetetlenebb éhség marcangolja a gyomrát. A pénze viszont, vagy negyven forint,
fenn van a házban, jól eldugva a szalmazsákjában, ha ugyan valamelyikük a
bandából még nem fújta meg.
Juszuf még mindig nem volt sehol, es Libát sem látta. Egye meg őket a fene ott,
ahol vannak. Ő mindenesetre bekap valamit a hurkasütőnél.
Kicsit sántikálva ballagott hazáig, néhány rúgás ugyanis megviselte a bokáját.
Mégis megérte; rúgott egy akkora gólt, hogy még a Knézy Jenő is elsírná magát
örömében. Csoda jólesett egy kis mozgás!
Már majdnem kinyitotta a kaput, amikor felfedezte az udvarban a fekete
Mercedest. Körülötte ott szorgoskodtak a lányok, a faház ajtajában pedig doktor
Farkas piszkálta a fogát.
Miklós szorosan a kerítéshez lapult, s bár érezte, hogy semmit sem szabadna
látnia, el kellene futnia messze, nem tudott elszakadni a látványtól. A Merci
oldalának támaszkodva ott állt a napszemüveges is, aki lehozta őket Pestről. Mi a
fenét akarnak ezek Juszuf házában?
A lányok bikini helyett nadrágkosztümben voltak, ugyanúgy, mint amikor lejöttek
Pestről. Arcukat napszemüveg takarta, s Liza körmén megcsillant a gyöngyházfény.

- Nyomás! - mondta Farkas a napszemüvegesnek, aki szó nélkül hátralépett, és

kinyitotta a csomagtartót.
A lányok akkor sorban bevonultak az ajtón, majd szinte azonnal vissza is
fordultak, s olyasmiket cipeltek, amikről Miklósnak fogalma sem volt, hogy micsoda,
de arra meg mert volna esküdni, hogy az éjszaka még nem voltak a házban ezek az
izék, annak ellenére, hogy nem szokott felmenni a lányok szobájába.
A valamik hosszúkásak voltak, és gondosan pokrócba csavarva, mintha csak
emberrablás áldozatai lettek volna. Némelyikük alig fért be a csomagtérbe, s a
napszemüvegesnek nem kis fáradságába került, amíg valamennyit elhelyezte.
Lehetett vagy hét-nyolc csomag, és valamennyi egyforma.
A legutolsóval történt egy kis baj. Ahogy a napszemüveges előbb csak
morgolódva, majd később egyre idegesebben kapkodva rakosgatta őket, az
összehajtott pokróc nyílásán valami hosszú hullott ki a földre, s amíg dr. Farkas
egyetlen ugrással mellette nem termett, s dühös mozdulattal vissza nem dugta, ott
csillogott a füvön.
Miklósnak majd a szeme fordult ki a nagy igyekezettől, hogy szemügyre vegye az
elveszített holmit. Ahogy aztán meglátta, nem tudta mire vélni a dolgot. Sejtette
ugyan, hogy a lányok és a krapekok a Mercivel valami nem tiszta dologban
sántikálnak, most azonban megzavarodott. A fűben ugyanis egy kard hevert, amíg
csak Farkas fel nem kapta, olyan, amilyet ő is kapott egyszer, amikor a filmgyárban
statisztált százhúsz forintért.
Fegyvercsempészek! - döbbent meg Miklós. Sokat hallott róla, hogy Nyugaton
micsoda üzleteket lehet csinálni stukkerekkel meg gránátokkal. De ki a fenének
kellenek kardok? Annál már egy halef is jobb! A nyavalya sem érti, mit csinálnak
ezek.
A Mercedes teteje lecsapódott, s a lányok, amikor újra kijöttek a házból, már a
táskájukat hozták, s halkan beszélgetve beszálltak a kocsiba. Miklósnak csak éppen
annyi ideje maradt, hogy eltűnjön a kerítés melletti bokrok között. Doktor Farkas
kitárta az ajtót, s intett a vezetőnek; a kocsi felbőgött, és háttal kigurult az udvarról.
Akkor Farkas gondosan becsukta maga mögött a kaput, és ő is beszállt. S amikor a
kocsi ajtaja halk csattanással becsukódott, Miklós úgy érezte, mintha fényképezőgép
zárja csattant volna. Fényképezőgépé, amely megörökített egy világot, olyat, amely a
következő pillanatban már el is múlt, s csak az emlékekben él tovább. Amely nem tér
vissza soha többé, talán azért, mert valójában nem is létezett. Talán csak mi csináltuk
magunknak, s gondolataink fényképezőgépén rögzítettük mindörökre...
Miklós arccal a bokrok között feküdt, s úgy zokogott, ahogy talán még soha
gyermekkora óta. S igazából nem is Lizát, hanem saját magát siratta.
 Három óra körül azért visszament a strandra, hiszen megígérte a csapatnak, hogy
újra beszáll. Kissé szédelgett ugyan a csapástól, amely rázuhant, de legalább az
éhségét elverte. Bedobott a maszeknál harminc deka hurkát egy meglátta, nem tudta
mire vélni a dolgot. Sejtette ugyan, hogy a lányok és a krapekok a Mercivel valami
nem tiszta dologban sántikálnak, most azonban megzavarodott. A fűben ugyanis egy
kard hevert, amíg csak Farkas fel nem kapta, olyan, amilyet ő is kapott egyszer,
amikor a filmgyárban statisztált százhúsz forintért.
Fegyvercsempészek! - döbbent meg Miklós. Sokat hallott róla, hogy Nyugaton
micsoda üzleteket lehet csinálni stukkerekkel meg gránátokkal. De ki a fenének
kellenek kardok? Annál már egy halef is jobb! A nyavalya sem érti, mit csinálnak
ezek.
A Mercedes teteje lecsapódott, s a lányok, amikor újra kijöttek a házból, már a
táskájukat hozták, s halkan beszélgetve beszálltak a kocsiba. Miklósnak csak éppen
annyi ideje maradt, hogy eltűnjön a kerítés melletti bokrok között. Doktor Farkas
kitárta az ajtót, s intett a vezetőnek ; a kocsi felbőgött, és háttal kigurult az udvarról.
Akkor Farkas gondosan becsukta maga mögött a kaput, és ő is beszállt. S amikor a
kocsi ajtaja halk csattanással becsukódott, Miklós úgy érezte, mintha fényképezőgép
zárja csattant volna. Fényképezőgépé, amely megörökített egy világot, olyat, amely a
következő pillanatban már el is múlt, s csak az emlékekben él tovább. Amely nem tér
vissza soha többé, talán azért, mert valójában nem is létezett. Talán csak mi csináltuk
magunknak, s gondolataink fényképezőgépén rögzítettük mindörökre...
Miklós arccal a bokrok között feküdt, s úgy zokogott, ahogy talán még soha
gyermekkora óta. S igazából nem is Lizát, hanem saját magát siratta. Három óra
körül azért visszament a strandra, hiszen megígérte a csapatnak, hogy újra beszáll.
Kissé szédelgett ugyan a csapástól, amely rázuhant, de legalább az éhségét elverte.
Bedobott a maszeknál harminc deka hurkát egy uborkával, amire lényegében rá is
ment majdnem minden pénze. Nem baj, holnap úgyis hazamegy. Mi értelme lenne itt
maradni Liza nélkül? Menjen csak a doktor Farkasához, az való hozzá, nem pedig
Katona Miklós szakmunkástanuló ...
A csapás azonban nagyon súlyos volt, s idő kellett, amíg kiheveri. Talán egy másik
lány? Nem, akkor inkább rúgja a bőrt, abba beleviheti minden keserűségét és a szíve
minden bánatát.
Rúgott is újra akkora dugót, hogy még az ellenfél kapusa is elismerően intett a
fejével.
Közvetlenül sötétedés előtt ért véget a mérkőzés. Bár halálos fáradtságot érzett
minden tagjában, valahogyan nem akaródzott visszamenni a házhoz. Ott minden
Lizára emlékeztette volna, pedig szabadulni akart az emlékétől.
Már alaposan megfogyatkozott a strandolok serege is, s a közeli SZOT-üdülő
beutaltjai matracaikat mosogatták a lépcsőkön. A két csapat még együtt maradt pár
percig, hogy kifújja magát.
Amikor Miklós felmerült gondolatai mélyéről, éppen az a szőke vitte a hangot, aki
délelőtt jól betartott neki, s akit ezért aztán ő is kitett néhányszor a partvonalon túlra.
 Most hallottam délután. Megfújták a legklasszabbakat. Kibontották a tetőt, aztán
összekapkodtak mindent. A rádió szerint kocsival voltak, a nyomokat is megtalálták.
Meg aztán nehéz is a cucc, gyalog nem lehet cűgölni.
- Aztán mi a francot csinálnak vele? - kérdezte valaki.
- Kiviszik az országból, te fafejű. Nyugaton a műkincsekért annyit fizetnek,
pajtikám, hogy még!
Hogy a nyavalyába visznek ki alabárdot meg ilyesmit? Az olyan hosszú, nem?
Például nyél nélkül, te okos - mondta a szőke. - Nem a nyél itt a lényeg, hanem a
feje. Aztán azt mondják, hogy valamelyik régi menőnek, valami fejedelemnek vagy
püspöknek a kardja meg a serlege is közöttük volt. Márpedig az ilyet ki szokták verni
drágakövekkel meg minden. Nem hülyék azok, kisapám, hogy szemetet vigyenek el.
Jól megszervezték, az szent igaz. De azért nem irigylem őket. Fogadni mernék, hogy
a zsaruk elkapják őket. Itt mindenkit elkapnak. Aztán jön a sitt meg a répaszedés. Na,
nyomás! Kihűl a szalonna!
Miklós azt hitte, hogy menten elájul. A rémület fojtó szorítását érezte a torkán, s
egyszerre kiverte a víz a hónalját. Úristen! Mibe keveredett!
Ezért voltak hát Liza idegenben töltött éjszakái, a Merci meg doktor Farkas. És a
csajok viszik ki a cuccot az országból ...
„Én hülye! Én emeletes barom! - s legszívesebben a hullámtörő köveibe verte
volna a fejét. - S én még azt hittem, hogy szeret! Hagytam magam a Juszuftól átejteni!
Hogy miattam szakított azzal a gazemberrel!"
Azonnal vissza Pestre! Véget vetni a „nyaralásnak", mielőtt még késő lesz! Ha
valami súlyos ügybe keveredik, biztosan börtön lesz a vége, s az iskolából is kirúgják.
Atyaisten, mit mondanak majd a többiek?! De a cucca a faházban van, anélkül meg
nem mehet haza, hiszen apja első szavával úgyis a hátizsákját keresné, mintha azokat
a rohadt könyveket csak hátizsákkal a hátán tudná megírni. Akkor kellett volna
elhozni a cuccát, amikor Farkas eltűnt a lányokkal.
A legegyszerűbb lenne persze elmenni a rendőrségre, és elmondani mindent.
Csakhogy akkor neki is felelnie kell egy-két dologért. Hogy mit keresett napokig a
huligánok között, meg hogy ki hozta le Pestről, és akkor előbukkanna doktor Farkas
is. S ezek úgy belekevernék, hogy nem úszná meg szárazon. S mit mondana az apja
meg az anyja, akik úgyis hülyének tartják, mert nem ment gimnáziumba.
Nem. A rendőrség kizárva. Azok majd elkapják a palikat a határon, ő pedig
csendben lelép. Talán még most sincs senki a házban...
Juszuf azonban otthon volt, s vele együtt Liba és a Miszterek is. Szőke és Barna
Miszter tulajdonképpen csontrészegek voltak, s meglehetősen piásnak tűnt Liba is.
Egyedül Juszufon nem látszott, hogy ivott, inkább gondterheltnek és fáradtnak
nézett ki.
- Helló - mondta a belépőnek. - A golyót rúgtad a strandon?
Miklós bólintott, és igyekezett nem belenézni Juszuf szemébe.
- Le vagy törve - mondta Juszuf vizsgálódva. - Szóval tudod...
- Mit? - emelte fel a fejét Miklós.
 - Hát hogy a lányok elmentek. Na, nyugodj meg, a jövő nyárra vagy még előbb,
persze karácsonyra, visszajönnek.
S mivel Miklós nem válaszolt, és a fejét sem fordította el, Juszuf gyorsan folytatta:
- Valami családi zűr. A Liza mutterja beadta a kulcsot, vagy közel áll hozzá az
öreglány. Táviratot kapott, és a többiek is vele mentek. Téged üdvözöl, és azt üzeni,
hogy legközelebb jóvátesz mindent.
- Mit mindent?
- Hát amit most elmulasztottatok. Vagy talán nem is mulasztottál semmit,
kisapám? - kérdezte évődő hangon Juszuf, és Miklós legszívesebben az arcába vágott
volna.
- És Farkas? - kérdezte tompán.
- Miféle Farkas? Ja, már tudom. Hát az vitte fel őket Pestre. De azért ne gondolj
semmit Lizáról, a krapekot dobta, és kész.
- Hazudsz! - mondta Miklós komoran, és végigfutott a szeme a kerten. A két
Miszter a bokrok között aludt, Liba pedig a vízparthoz közel barna fedelű
spirálfüzetébe írt valamit, s közben hangosan dudorászott.
Juszuf és Miklós a verandán álltak egymással szemben.
S mivel nem volt oka tartani tőle, hogy bárki is meghallja a beszélgetésüket,
Miklós nyugodtan felemelte a hangját.
- Hazudsz! - mondta újra keményen.
Juszuf arca elvörösödött, s szemében sárga szikrák kezdtek táncolni. Aztán erőt
vett magán: a szikrák eltűntek, s csak pirosodó arca jelezte a bensejében dúló hara-
got.

- Miért hazudnék? - mondta látszólag könnyedén. - Dobta a pasast, és kész.

Különben ő sem kért tőled hűséget.
- Most nem Lizáról van szó, hanem mindenről... azt hiszed, hogy hülye vagyok...
simlis idióta, akit úgy vágsz át, ahogy akarsz? Vedd tudomásul, hogy mindent
tudok... és most lelépek! Veszem a cuccom, és lelépek!
- Mi az a minden, te szerencsétlen?
- A megfújt cucc a múzeumból... vagy a betörés, ha tudni akarod... Láttam, amikor
a csajok meg a Farkas meg az a manusz, aki lehozott, berakták a cuccokat a cso-
magtartóba ... Mindent láttam... És elegem volt belőletek!
Juszuf bénultan hallgatta a kitörést. Úgy tűnt, hogy egy rövidke pillanatig elveszti
a fejét, és nekiront Miklósnak, de aztán lefékezte magát. Megragadta a fiú könyökét, s
egyetlen mozdulattal berántotta a nyitott ajtón.
- Fogd be már a pofád! - mondta szigorúan, és az ajtóba állt.
Bár Juszuf jóval erősebb lehetett Miklósnál, a kétségbeesés megnövelte a fiú
elszántságát. Ha verekedésre kerül a sor, nem fogja könnyen adni magát - gondolta
Miklós, és felkészült a harcra. Persze ha a részeg Miszterek vagy Liba Juszuf
segítségére sietnek, nagyon csúnyán kikészíthetik.
Juszuf azonban nem akart segítséget. Becsukta maga mögött az ajtót, és a matracra
mutatott.
- Ülj le!
 S amikor észrevette, hogy Miklós ugrásra készen várja a támadást, gúnyosan
elmosolyodott.
- Nem akarok verekedni, kisöcsi. Veled egyáltalán nem, te nem vagy nekem
ellenfél. Megbeszéljük a dolgot egyszerűen, szavakkal. A ruhát majd másoktól húzod
le, ha nem leszel észnél. De esküszöm a jó szagú úristenre, hogy nem lesz rá szükség!

Ezzel a sarokba fordult, és konyakosüveget kotort elő. Maga húzott előbb, aztán
Miklósnak nyújtotta.
- Nem kell! - makacsolta meg magát a fiú, és csupa visszautasítás volt a hangja.
- Na jó, majd később. De azért itt tartom, mert mindjárt inni fogsz.
- Nem iszom!
- Ugyan, ezen most ne vitatkozzunk. Szóval úgy áll a helyzet, hogy láttál, amit
láttál, és most le akarsz lépni. Igaz?
- Igaz.
- És talán még a rendőrség is kap egy fülest egy ismeretlen telefonálótól, igaz?
S mivel Miklós hallgatott, Juszuf újra húzott az üvegből, aztán letette, s maga is az
egyik matracra telepedett.
- Nem akarsz mégis leülni? Kényelmetlen így beszélgetni.
Miklós sejtette, hogy nem ússza meg könnyen a dolgot, pedig szeretett volna már
a hátizsákkal az ajtón kívül lenni. Jobb, ha leül, és gyorsan túlesnek az egészen. Inni
azonban nem fog!
- Rendben van - mondta Juszuf, amikor Miklós kelletlenül letelepedett a szembeni
szalmazsák szélére. - Hát akkor kezdjük. Olvastad a reggeli újságot?
Miklós szótlanul megrázta a fejét. Soha nem szokott újságot olvasni, pedig a
lakásuk mindig tele volt velük, hiszen apja százszámra járatta ezeket a felesleges
vacakokat. Néha a Népsportba még csak bele-belekukkantott, hiszen ezt
tulajdonképpen az ő kedvéért hozatta Katona Géza.
- A reggeli újságokban van egy kis történet, hogy valakiket keres a rendőrség, s
rövid személyleírást is adnak róluk. Állítólag Földváron két huligán az esti órákban
belelökött egy horgászt a vízbe. Ugye, milyen disznóság? S feltehetően azért, hogy
elrabolják a zsákmányát, vagy talán még a pénzét is. Ki tudja? Persze az is meglehet,
hogy csak buta viccnek szánták az egészet. A vicc azonban rosszul sült el. A horgász
beleütötte a fejét a hullámtörőbe, s betört a koponyája. És képzeld csak, három
gyereke voltszegénynek! Ja, majd elfelejtettem, hogy éjszaka meghalt... Szóval csak
ezt a történetet akartam elmesélni, mielőtt elhagysz bennünket. Ott a hátizsákod. Na
látod, hogy nem lett verekedés. El tudunk mi köszönni csendben is egymástól. Ja
igaz. Lehet, hogy az állomások környékén is ott ülnek az URH -sok, és keresik a
horgász gyilkosait. Jó lenne, ha a szatyrot, amivel tegnap este mint hadizsákmánnyal
hencegtél, a tűz mellett eltüntetnéd a hátizsákodból. Még a végén a zsaruknak az az
ötletük támadna, hogy valami közöd van az egészhez...
- Tudod, hogy nem igaz. Nem én voltam. Barna Miszter csinálta... én csak...
Juszuf széttárta a karját, és felemelte a mutatóujját.
 - Majd a bíróságon. Én nem vagyok hivatott, hogy ítéletet mondjak a barátaim
felett. Egy ilyen gyilkosság, mondjuk, tizenöt év, a segítségnyújtás az... mondjuk,
nyolc, abból kettőt elengednek, az hat. Még mindig csak huszonhárom-huszonnégy
éves leszel, amikor kijössz...
Miklós nem bírta tovább. Felugrott, kivágta az ajtót, és széles sugárban
keresztülhányt a korláton, aztán ott maradt lógva, s könnyei összefolytak
öklendezésével.
Akkor Juszuf szorosan melléje állt, és átölelte a nyakát.
- Látod, te marha – mondta atyáskodva -, én sem szaladok a rendőrségre, és a
hátizsákom sem kapkodom, hogy megbújjak az anyám szoknyája mellett, ha történik
valami. Aki vagány, kispajtás, amikor csinálni kell valamit, az legyen akkor is
vagány, ha balhé van. Erről pedig egyelőre nincs szó. Na gyere.
Betámogatta Miklóst a szobába, s feléje nyújtotta az üveget.
- Igyál...
A fiú annyit ivott, hogy Juszuf arcán nyugtalan rándulás futott végig. Végül
levette a szájáról az üveget, és homályos szemekkel bámulta a falat.
- Barna Misztert, látod, nem izgatja a dolog - mondta Juszuf bátorítóan. - Akik meg
tudnak a dologról, úgyis hallgatnak. Nekik is van elég vaj a fejükön. Olyan ez,
pajtikám, mint a láncreakció. Ha valaki pofázik, az nemcsak másokat, hanem magát
is a sittre vágja! Hát nem jobb, hogy a csajok eltűntek? Hárommal kevesebb, aki tud a
dologról. Lizát meg ne bánd! Majd fenn megismertetlek...
- Meghalt... - morogta Miklós rekedten és összefüggéstelenül.
- Szedd már össze magad! - rivallt rá végül is Juszuf ingerülten. - Ne ülj itt, mint
egy zsák szerencsétlenség! Mit bánom én, hazamehetsz, ha akarsz, akár holnap is, de
ma este még itt kell maradnod.
- Miért? - kérdezte Miklós tompán.
- Majd megtudod. Egyelőre az a fontos a saját érdekedben is, hogy tartsd a pofád.
Holnap reggel már túl lesznek | a határon.
- De hát az a magyar állam tulajdona volt... Valami múzeumé... - próbálta
összeszedni gondolatait Miklós.
- Nem, kispajtás. Az a magyar nép tulajdona volt, és az | most is. A dicső magyar
történelem emlékei. Fejedelem kardja meg püspök kupája! A magyar népé, de nem a
kommunistáké meg a ruszkiké! Hallottál valamit a koronaékszerekről?
Miklós szótlanul csóválta a fejét.
- Gondoltam. Azok olyasmik... szóval a Szent Korona, amelyikkel Istvánt királlyá
koronázták, meg még sok egyéb drágaság. Az ország legféltettebb kincsei. S tudod,
hogy ezek most hol vannak?
Miklós csak a fejét rázta.
- Amerikában, kispofám! Amikor 45-ben a ruszkik közeledtek, igaz magyar
hazafiak Amerikába mentették őket a kommunisták elől! S ha majd egyszer a ruszkik
hazamennek, a kommunisták pedig eltűnnek a francba, vissza-hozzák ó'ket az amik.
Erre mérget vehetsz! Jegyezd meg, kispajtás: a kommunistáktól lopni nem bűn, és
még csak nem is lopás. Csak visszavettük, ami a magyar népé. Kinn
Nyugaton majd megőrzik őket addig, ameddig a magyar nép majd ismét jogos
tulajdonába veszi! Világos?
- De hát a magyar nép itt van és nem Nyugaton... A múzeumban sem a ruszkik
őrizték...
- Hülye vagy te ehhez, kisapám! Sokat kell még velem beszélgetned, hogy
világosan láss. Te még én meg a többiek hősök vagyunk vagy leszünk. A magyar nép
hősei. Egyszer majd talán még szobrot is állítanak nekünk.
- A Liza... azért jött, hogy megfújja a... cuccokat a múzeumból...
- Hát mi másért? Meg van ez szervezve, kispajtás! Annyi pénz áll mögöttünk,
hogy el sem tudod képzelni. S azt is megsúgom, hogy nem ez volt az első, sem az
utolsó eset. S ezután már te is a csapat tagja vagy, aki segít az országot
megszabadítani az elnyomóktól. A ruszkik tói meg a kommunistáktól. Világos?
Katona Miklós fáradt agya képtelen volt a gondolkodásra. Talán bólintott is, maga
se tudta, de érezte, hogy életében döntő fordulat következett be. Mostantól kezdve
másnak kell lennie, mint eddig. A hosszú börtön ezután már mindig ott koslat a
nyomában, és a veszélye is egyre növekszik. De hát mit csináljon? Azt kell tennie,
amit Juszuf akar. Ha nem, ezek bemártják. Semmi kétség, hogy bemártják...
- Nem ártana, ha pihennél egyet - mondta Juszuf láthatóan elégedetten a
történtekkel. - Este még lesz egy kis programunk. Holnap aztán veheted a
hátizsákodat. Ki kell ürítenünk a terepet. Jön a tulaj a vendégeivel. Addig azonban
még csinálunk egy kis cécót!
Miklós lesétált a partra, és nem messze Libától leroskadt a fűre. Úristen, most már
mindörökre ezekkel kell tartania, Libával meg a Miszterekkel! A folyton részegen
hentergő rongyosok mint szabadságharcosok... Nem, itt valami nem stimmel. A
csórás meg a horgász mint nemzeti ügy, a magyar nép ügye?
Liba még mindig füzete felett morgott, mintha dallamot kreálna a lejegyzett
szövegre. Sebesen futott kezében a golyóstoll, s a nagy munkában még a nyelvét is
kidugta. A Hotel Annabella fényei békésen világítottak a túlsó parton, s valahonnan
messziről motorcsónak zümmögése hallatszott. S Katona Miklós nagyon-nagyon
szerencsétlennek érezte magát.

4. Vége a nyárnak

A személyvonat Balatonszentgyörgy felől tíz percet késett. Amikor aztán végre be

vonszolta forróságtól felhevült kígyótestét, megrohanták jövendő' utasai; bőröndök
emelkedtek a magasba, barnára sült férfiak és nők tülekedtek a lépcsőkön. A
masiniszta olajos képe verejtékben úszott, a forgalmista pedig arcát legyezte
palacsintasütőjével.
Juszuf a restiben ült, a zárt belső részen, az ajtóhoz egészen közel. Az egyébként
mindig zsúfolt belső teremben most megritkultak a vendégek. A mogorva,
birkózóképű csapos poharakat mosogatott, a felszolgálólány pedig unottan piszkálta
a fogát, s irigyen bámulta a nyitott ajtón keresztül a Pestre igyekvők hadát.
Tekintetéből valami olyasmit lehetett kiolvasni: „De jó is nektek, mentek vissza a
hűvös irodáitokba, én meg itt izzadhatok karnyújtásnyira a Balatontól, anélkül hogy
egyszer is megmárthatnám magam!"
Amikor Juszuf meghallotta a beálló vonat fékjeinek csikorgását, pontosan úgy
cselekedett, ahogy a megállapodás szólt. Arany Astoros dobozát a söröskorsó
oldalához támasztotta, s türelmetlenül dobolt az asztalon.
A vonat még az állomáson állt, amikor az első szomjas utasok betódultak a restibe.
A lány eldobta a fogpiszkálót, s halk sóhajjal munkához látott. Az új vendégek
harsányan kiabáltak, mint akik megszokták, hogy a vonat zörgésében csak hangosan
lehet beszélni. Többen már leönthettek valahol néhány pohárral, mert buzgón
ölelgetve egymást és újonnan felfedezett ismerőseiket, enyhén tántorogva igyekeztek
asztalhoz jutni.
Juszuf már korábban gondoskodott róla, hogy asztalánál csak két szék maradjon;
a feleslegeket áttolta a szomszédba, ahol hamarosan el is kelt mind a kettő.
A sovány, rövid hajú, gondosan fésült fiatalember szerényen lépett be az ajtón.
Úgy, mintha nyaraló diplomata lenne; aranykeretes szemüvege és fekete disznóbőr
táskája, amelyek a konszolidált és fontos munkát jelképezték, élesen elütöttek tarka
ingétől és galambszürke tropikál nadrágjától. Arcán félszeg mosoly ült, ahogy a
kiabálástól hangos helyiségbe toppant; szemét fel sem merte emelni a kőkockákról,
amelyekre akkor vetette rá, amikor keresztüllépte a küszöböt. Ha valaki olyan
gondosan figyelte volna, mint Juszuf, azt hihette volna, hogy a kis jól fésült a
menekülés gondolatával foglalkozik: inkább tovább szomjazik, de ilyen helyre akkor
se teszi be a lábát!
Aztán mégis betette. Sőt egyenesen Juszuf asztalához lépett, és anélkül hogy
köszönt vagy engedélyt kért volna, táskáját gondosan az asztalra tette, és maga is
letelepedett a fiúval szemben.
Aztán felemelte a fejét, és szemüvegén keresztül Juszuf ni nézett. A szinte
gyermeteg és pirospozsgás orcák felett hideg kék szemek fürkészték a fiút.
- Juszuf? - kérdezte az ismeretlen.
A fiú bólintott, és cigarettát kotort elő a dobozból Most már nyugodtan elvehette
az Arany Astort a korsó mellől, nincs másra szükség, mint hogy rágyújtson belőle,
- Jó. Nagyon jó - mondta az ismeretlen, és elfogadta Juszuf kínálását. Aztán
mielőtt még a fiú tüzet adhatott volna, maga kapta elő galambszínű nadrágjából az
ön gyújtóját, s kínálta tűzzel Juszufot.
- Jó. Nagyon jó - morogta még egyszer, és megkönnyebbülten kifújta a füstöt. -
Nemdohányzóban utaztam - mondta mintegy mentegetőzve. - Itt sok a
nemdohányzó. És az utas is sokkal több, mint odaát.
Juszuf határozatlanul morgott valamit, amit beleegyezésnek is lehetett érteni.
Az idegen, mintegy véletlenül, Juszuf türelmetlenül doboló ujjaira függesztette
tekintetét, majd érdeklődve a fiú arcába nézett.
- Ideges? - kérdezte mosolyogva.
- Dehogy - mondta Juszuf zavartan, és igyekezett ő is elmosolyodni. Mosolya
azonban nem sikerülhetett valami fényesen, mert az ismeretlen szinte megsajnálta.
 - Ne izguljon, minden oké. Nem maradt semmi nyom?
- Mit tudom én... - mondta Juszuf, és kapkodva fújta ki a füstöt. - Nem voltam ott.
Aki csinálta, az profi, csak a csajok miatt vagyok nyugtalan. Ideküldenek mindenkit.
Esküszöm, hogy ezek még egy zsebkendőt sem...
- Csendesebben! - hajolt közelebb a szemüveges, és végigjártatta tekintetét
szomszédain. Azoktól azonban aligha kellett tartaniuk. Vidám kalandok röpködtek
nagy röhögések közepette a levegőben.
- Maga csak azt csinálja, amit mondanak. És a legfontosabb, hogy ne veszítse el a
fejét. Akármi történik is, maga gyanún felül áll. Maga legfeljebb hippi, vagy ahogy itt
mondják, huligán, de máshoz nincs köze.
- Azt csak maguk hiszik úgy odaát - morogta Juszuf gúnyosan elmosolyodva. - Itt
mindennek utánamennek. És ha a többiek köpnek, én is kész vagyok...
- Berezelt?
- Á, fenét, csak nagyobb bulik után kissé fáradt vagyok.
- Különben?
- Minden jól ment. A menők intézték a dolgot. A rendőrség már keresi a
betörőket. Azt ajánlom, hogy várjanak néhány napig, mert ilyenkor egy gémkapcsot
sem lehet átvinni a határon, nemhogy ennyi cuccot.
- Ezt csak bízza ránk - mondta elhárító mozdulatot téve a szemüveges. -
Megvannak az útjaink. Mindenesetre maga megtette a dolgát. Itt van a táskában
ötezer, a többit majd azután, a szokott módon... Ha felálltunk, vigye magával a
táskát, és dobja a Balatonba vagy ahova akarja. De nehogy megtartsa. Magához, már
megbocsásson, nem illik az ilyesmi.
- Oké – mondta Juszuf látható örömmel -, s mikor jön a többi?
- Hallgassa a rádiót – mondta a szemüveges. – Vasárnaphoz két hétre. Ha a „Dal
az Ohio folyóról” címűt hallja, az áru megérkezett. Akkor legyen a megbeszélt
helyen.
- Oké.
- S ezzel kapcsolatban még valamit... Tudom, nem az én dolgom, de megkértek,
hogy figyelmeztessem, vigyázzon a pénzre. Rendben van, hogy az egyetemen maga
fizeti a számlákat, csak vigyázzon, kérem. Valakinek, feltűnhet, hogy az
ösztöndíjához képest túl sok a pénze. Ezért, ha elfogad egy tanácsot... Kevesebbet
forintban, és többet a bankszámlára. Ne féljen, a Deutsche Bank nem megy csődbe...
- Maga visszamegy... hamarosan? – kérdezte habozva Juszuf.
- Hogyne – mondta a férfi lassan. – Vissza.
- Jó magának – mondta a fiú, és elnyomta a cigarettáját. – Ki, és ezzel vége... Én
meg maradok tovább, és várom, hogy a maga helyére kerüljek. Idegen
állampolgárság, szabad ki-be járás...
Az idegen fürkészve nézte a fiút, mintha csak fel akarná mérni az erejét: mire
alkalmas még, vagy talán tegyen jelentést, hogy... ?
- Nem gondolja, hogy mindenki úgy kezdi, mint maga, vagy még sokkal lejjebb?
Mit gondol, én úgy születtem, hogy parancsokat osztogatok magának? Majd ha
egyszer lesz időnk... odakint – tette hozzá nyomatékosan -, mesélek magának egyet s
mást... Maga csak végezze a dolgát, eddig kifogástalanul csinálta, amint hallom.
- Igyekszem... Csak hát néha úgy érzem, hogy elegem van az egészből...
- Úgy hallottam, hogy az apját ezek ölték meg.
- Igen, ötvenhatban a Széna téren. Ne féljen, nem csináltam össze magam, és nem
leszek hisztériás. Csak néha elfáradok. Nézem a tévét, s látom, hogy a magam
korabeli krapekok Volvókon furikáznak, meg a Kanári-szigetekre mennek nyaralni.
Én pedig itt gürizek...
- Ja, kérem, akik harcolnak, azok másképpen élnek, mint a civilek. Gondoljon arra,
hogy az az elhárító, aki most éppen magát, vagy engem keres, nem a Kanári-
szigeteken nyaral, hanem dolgozik, hogy elkapj on bennünket. S nekünk dolgoznunk
kell, hogy kicsússzunk a kezei közül. Különben is lesz még módja, hogy a Kanári-
szigetekre menjen, ha már ezt szúrta ki magának. Hiszen fiatal még.
„Ha kijutok...” – gondolta Juszuf, de azért mondani nem merte.
- Mi van a bandájával? – kérdezte a szemüveges újabb cigarettára gyújtva.
- Megvannak, s elsősorban ezért félek a lebukástól. Mert hogy ezek előbb-utóbb
lebuknak, az holt zicher... Csak az a kérdés, hogy mikor.
- S maga? Maga mennyire exponálta magát?
- Az volt az utasítás, hogy amennyire lehetséges, maradjak a háttérben.
- Okos. És tulajdonképpen ki szervezte őket?
- Ki tudja... Az ilyen csürhét nem szervezi senki – és Juszuf újabb cigarettára
gyújtott. – Amikor bejött a hippi a divatba, itt is akadt elég, aki munka helyett
kellemesebbnek tartotta felvenni az új divatot. Apropó... Hallott maga az Ifjúsági
Parkról?
A szemüveges bólintott.
- Nahát, ott a park mellett van egy nagy fa. Csupa nagybetűvel, a NAGY FA. Ott
szokott találkozni a társaság, amely ezekből a magyar hippikből verődött össze. Én
előbb az aluljáró-galeribe próbáltam bedolgozni magam, de később úgy láttam, hogy
ezek vannak többen, meg a hely is jobbnak látszott. Közel az Ifiparkhoz, nagyobb a
vonzás. Szinte mindennap jön valaki új... Akit nem engedtek be oda, mert hosszú a
haja, vagy a nadrágja miatt, mit tudom én. Ezeket aztán meg kell dolgozni... S míg az
öregebbek a vagányságot tanítják nekik, én bedobok egy-egy mondatot. Csak hát
többnyire olyan primitívek, hogy néha már azt hiszem, hiába minden. De azért egy-
két dolgot már belevertem a fejükbe. Hogy a kommunisták meg a ruszkik üldözik a
hippiket, hogy miattuk kell mindenkinek melózni, meg hogy a nyugati világ az igazi.
Hoznék én nekik olvasnivalót is, csak hát ezek jószerével még olvasni sem tudnak...
A Sternből is csak a meztelen lányok érdekelték őket, amit meg felolvastam, arra oda
sem figyeltek.
- Nem baj, így se rossz - mondta a szemüveges -, s mégis... kik ezek a maga
emberei?
- Primitívek, állatok - mondta Juszuf megvetéssel. - Közönséges bűnözők, isznak,
és a nőket hajtják. Erőszakoskodnak, s két forintért, azaz egy bélásért képesek
hülyére verni bárkit a fa környékén. Aztán arról álmodoznak, hogy ha bejönnek az
amik, Magyarország az urán révén hippihatalom lesz: mint Nepál vagy mit tudom
én...
- Jó, nagyon jó - mondta csillogó szemüveggel a szőke. - Maga nem is tudja,
barátom, hogy milyen jó munkát végez. Na, mondja csak tovább.
- Nincs sok mondanivalóm - fújta a füstöt Juszuf. - Talán csak annyi, hogy
felfedeztem köztük egy „költőt", többet hat rájuk, mint kilenc magamfajta.
- Hogyhogy költőt?
- Egy marha, aki verseket ír. Ilyesmiket, hogy „Édes hazánk, Magyarország, de
nehéz a rabszolgaság, fejűn fölött vörös átok, nem tűrjük ezt, hippi srácok!" satöbbi...
Erre aztán belelkesednek az idióták, s ha azt mondanám, hogy ostromoljuk meg a
Parlamentet, hát biztos nem egy akadna, aki velem tartana. A szemüveges megfogta
Juszuf könyökét.
- Maga nem is tudja, fiatal barátom, hogy milyen hatalom van a kezében...
- Egyelőre még csak a fánál tartok, és ezek között az idióták között... De már van
egy szakmunkástanulóm. Ja, igaz is, a krapek tud a múzeumi betörésről, de a
kezemben tartom. Elhitettem vele, hogy bűnrészes egy horgász soha meg nem
történt megölésében, s most úgy be van rezeivé, hogy azt sem tudja, fiú-e vagy lány.
S az ő segítségével beépítem magam az ipari tanulók közé. S ha már néhány
emberem lesz ott is, elindul a láncreakció... aztán jönnek a középiskolák, az
egyetemek... bár az a legnehezebb, de ott személyesen ott vagyok!
- Derék hazafi maga, barátom - mondta a szemüveges, és a hangjában igazi
elismerés vibrált. - Látja, nemhiába bízták magára ezt a dolgot. Kitűnően csinálja,
annyit mondhatok. S ne féljen, ha amit kitervezett, sikerrel jár, hamarosan kikerül a
határon túlra, és mások lépnek a maga helyére. Azonban van még itt valami más is.
Azt az utasítást hozom, hogy valami akciót kellene kezdeményezniük, mondjuk
ezzel a fa alatti társasággal. Valami olyasmit, ami megmozgatja az embereket. Amiből
mindenki megtudja, hogy a kommunizmussal szembeni ellenállás itt él az emberek
között. Amiről a fiatalok beszélnek majd. Mondjuk, egy március tizenötödike... Egy
kis balhé a szobrok körül vagy a koszorúzásnál... Esetleg egy kis tüntetés valami
szovjet film ellen a nagyobb mozikban... De persze maga a világért se vegyen részt
bennük. Csak szervezze meg, aztán maradjon a háttérben. Ha egyet-egyet elkapnak a
bandájából, úgysem gyanakodnak majd előre eltervezett politikai tüntetésre. Maga
akkor néhány hétig ne menjen közéjük. Húzza meg magát az egyetemen. Persze,
valami mást is lehetne csinálni...
- Röpcédulák vagy plakátok? - kérdezte Juszuf felcsillanó szemmel.
- Még nem tudom - mondta az ismeretlen, s látszott rajta, hogy a maga részéről
befejezettnek tekinti a beszélgetést. - Meddig marad lenn?
- Holnap hajnalban visszamegyek. A többiek még itt csellengenek a víz körül.
Csak az ősszel megyek vissza a fához. Ma este azonban csinálunk egy kis balhét...
Hadd emlegessék meg néhányan az idei nyarat!
- Mire gondol?
- Hát egy kis hepajra. A Szőke Miszter, tudja, ez a banda egyik hangadója,
primitív, fafejű alak, igazi bűnöző típus, felfedezett egy kedves kis villát. Jelenleg
lakatlan. De nem is ez az érdekes. Kiderült, hogy a tulaj valami szakszervezeti
főatyaúristen. Hát egy kicsit kidekoráljuk a házát, s hagyunk hátra valami emléket is,
hogy tudják meg, nem csak úgy egyszerűen betört valaki.
- Csak vigyázzanak, kérem...
- Rettenetes nagy baj nem származhat a dologból. Ha elkapnak, egyszerű betörés
az egész. Tucatszámra megesik az ilyesmi errefelé nyaranta. Ráadásul még a tettesek
is fiatalkorúak.
- De akkor ugrott a maga egyeteme.
- Nincs is sok kedvem hozzá. Különben azt hiszi, hogy a lelkesedés hajtott
ezeknek az egyetemére? Mást se hallok naphosszat, hogy Marx így meg a
munkásosztály úgy... Elegem van az egészből. Ha nem bukok le, akkor is kirúgnak
előbb-utóbb.
- Maga tudja... - mondta az ismeretlen elgondolkozva. - Talán jobb is, ha nem teszi
ki magát nagyobb veszélynek. Gondolom, elég sok baja lehet ott a tanuláson kívül is.
Ott van a KISZ meg mifene...
- Hát, ahogy lehet, befogom a pofámat. Persze, a bőrömből nem tudok kibújni.
Sokan görbe szemmel néznek rám a szövegem miatt is meg az elmaradt vizsgákért
is.
- Nem baj, ne izgassa magát - mondta a szemüveges bátorítóan. - Majd befejezi
odakint. Tudja, milyen egyetemeink vannak? Magyarország valamennyije beleférne
egybe. Apropó, választott már magának?
- Álmodni sem merek róla. Megmondom őszintén, néha az az érzésem, hogy a
büdös életben nem fogom elhagyni ezt a rohadt országot. Itt fogok megdögleni a
sitten. Vagy szétvágják a fejem gumibottal a zsaruk.
- Nana - mondta a szemüveges -, csak semmi csüggedés ! A mi szakmánkban, ha
elveszti a kedvét meg a hitét, egyenlő a vereséggel! Magának bíznia kell bennünk is
meg magában is. Hiszen minden a legjobb úton halad. Ha el-végezte a feladatát,
kivisszük, s ne higgye, hogy ez nagyon nehéz dolog. Mit gondol, hány NDK-st meg
csehet csúsztattunk már át a határon? Nyugodjon meg, maga is belefér a keretbe. S
még valamit. Azt hiszem, ez a szakmunkástanuló jó fogás volt. Majd feltehetően vele
kapcsolatban is kap újabb utasítást. Egyelőre ne engedje ki a kezéből, s próbálja
meggyőzni, hogy neki is maguk között a helye. Milyen a családja?
- Értelmiségi. Apja kutató, az irodalomtudományok kandidátusa.
Az ismeretlen halkan füttyentett.
- Jó, nagyon jó! Nem is tudja, milyen jó fogást csinált...
- Gondolja, hogy a fiúval lehetne zsarolni az apát is?
- Nem gondolok semmit - mondta a szemüveges hirtelen bezárkózva. - Hát akkor
én itt is hagyom magát. Tovább meg úgy, ahogy megbeszéltük. Figyelje az „Ohio
folyót". A dolgaihoz pedig sok szerencsét, és fel a fejjel! Aki nem majrézik, annak
nem is lehet baja!
Aztán ugyanolyan félénk arckifejezéssel, mint ahogy a restibe lépett,
kisompolygott az ajtón. Az elegáns disznóbőr táska pedig úgy hevert az asztalon,
mintha mindig is Juszufhoz tartozott volna.
 A fiú még várt egy ideig. Óvatosan körülnézett, hogy nem tapasztal-e valahonnan
különleges érdeklődést személye iránt. A látottak azonban megnyugtatták;
szomszédai és a többi vendég is a korai időpont ellenére alaposan elázott már, s a
törött orrú csaposnak rendkívüli fizikai ereje ellenére is nem kis erőfeszítésbe tellett
rendet tartania közöttük.
Juszuf kihörpintette maradék sörét, s az aktatáskával a kezében távozott. Senki
még csak utána sem nézett.

A közeledő este sötét árnyakkal borította az utcákat, s a műút mellett kigyulladtak

a neonok. A levegőben virágok fűszeres illata szállt, a Kukorica-csárda mögötti
mocsárból idehallott a békák brekegése; egyszóval hamisítatlan földvári este volt.
A Galambszigeten tábortűz égett, s a kikötött vitorlásokon folyt a megszokott
éjszakai élet.
Katona Miklós azonban semmit sem vett észre a földvári este varázsából. Úgy
érezte, mintha néhány napja másféle világba került volna, mint amilyenben
felnevelkedett, mintha ismeretlen űrhajósok ragadták volna el csészealjukon egy
Földön túli bolygóra, ahol minden szabály másképpen érvényesül, mint odahaza.
Barna Miszter különösképpen idegesítette, szólni azonban természetesen nem
mert neki; hosszú órák óta azzal szórakozott, hogy egyre messzebbről próbálta tőrét
a nyárfák törzsébe állítani. A végén már több mint tíz lépésről is eltalálta a fát, s a
csontnyelű halef rezegve állt bele a puha törzsbe.
- Rohadt zsaru! Te szemét! Most kinyírtalak! - kiáltotta minden sikeres találat
után, s nagyot szívott az orrán örömében.
- Te kukacfejű! Dobsz egyet? - kérdezte egyszer Miklóst is, s feléje nyújtotta a kést.
Miklós csak szótlanul megcsóválta a fejét.
- Menj az anyádba, görény! - köpött a Miszter Miklós felé, s úgy tett, mintha a kést
is feléje hajítaná. Miklós ösztönének engedelmeskedve lehajolt, ami Barna Miszter
harsány röhögését váltotta ki.
- Nagy kukac vagy te, Prof. Csak ülsz, mint egy kalap... - s hosszan cifrázta a
hasonlatot. - Se piálni nincs kedved, se semmi túróhoz. Simlis tetű vagy te, kisapám.
Nincs benned vér, az a te bajod. Engem figyelj, és tanulj tőlem. Megfogod a kés
nyelét, és mész az utcán. így ni, kisfiam. S kijön veled szemben? Na ki? Nem, nem a
nagy-nénikéd, az a krisztinavárosi úrilány, hanem egy zsernyák, egy élő zsernyák,
kisfiam. S akkor a te Miszter barátod mit csinál? Nem, kis butám, még nem szúr bele
a rendőr elvtársba. Még csak mosolyog. Esetleg megkérdezi, hogy merre kell menni
Böhönyére, mert eltévesztette az utat, és a kishúga egy kerti törpével a karján ott
várja a kereszteződésnél este nyolc és negyed kilenc között. És a kerti törpe már
biztos fázik, a kishúgának meg randija van egy katolikus lelkésszel éjfélkor a
temetőkertben. Hogy kell hát eljutni Böhönyére? S amíg a rendőr pajtás a jegyzéket
olvasgatja, addig te előveszed a halefodat, így ni, aztán csak egyet szúrsz... Nem
többet, csak egyet! De azt ide, bele a torkába! - és a Miszter hatalmas lendülettel a fa.
törzsébe vágta a tőrt. - Aztán leveszed az oldaláról a stukkert vagy a gitárt, és
magaddal viszed. Értesz, te túró-fejű?
 Miklós mozdulatlanul ült, pillantása a Miszteren nyugodott, de szeme csak fehér
foltot látott a másik helyén. Valahol messze járt, egy másik világban, ahova nincs
többé visszatérés...
- Marha vagy te, Prof. Az agyadra mentek a könyvek. Meglátod, egy-két balhét
csinálunk, és kimegy a simli a fejedből, meg az a sok ciki, amivel teletemették.
- Hé, Miszter! - ordított ki a szobából Liba, aki szokás szerint a költeményein
dolgozott. - Nem fognád be végre a pofádat? Az embernek egy pillanatra sincs
nyugta tőled.
- Rohadj meg - morogta a Miszter sértődötten, és zsebre vágta a kését. Unottan egy
göröngyöt rúgott Miklós felé, lassan a kapuhoz sétált, aztán vidáman felordított:
- Hello, bogárkáim! Megjött a töltet. Már azt hittem, itt rohadok meg ezek között
az idióták között. Gyerünk, Szőke, ide az üveggel!
A kapuban feltűnt Szőke Miszter és Juszuf. Szőke Miszter rumos- és
borosüvegeket szorongatott a hóna alatt, Juszuf pedig bevásárlószatyrot cipelt.
- Röhögnivaló, mi? - mutatott Szőke Miszter Juszufra.
- úgy néz ki, mint a nagynéném, az a vén hülye.
- Te fújtad meg. Ennyi erővel jobbat is választhattál volna - morogta Juszuf, és
becsukta maga mögött a kaput. - Na, nyomás a szobába!
- Maradjatok csak kinn! - kiáltotta Liba belülről, aki úgy látszik, minden szót
hallott. - Legalább lesz egy kis nyugtom tőletek.
Juszuf azonban ügyet sem vetett a költő tiltakozására, s a többiekkel a nyomában
bevonult a szobába. A virágos szatyrot a szalmazsákra dobta, s megvárta, míg Miklós
is beoldalog.
- Itt van a szatyorban a kaja, itt meg a pia - mondta,
- S ma estére megcsináljuk a kis balhét is. Én holnap reggel eltűnök innen, és
bezárom a boltot. Jön a tulaj, és mindenkinek le kell lépni. Te visszajössz Pestre? -
kérdezi! Miklóst, miközben kiszedte a szatyorból a papírba csomagolt felvágottakat
és a savanyú uborkát. Miklós
szótlanul bólintott.
- Na, oké. Akkor együtt megyünk.
- Ti maradtok?
- Naná - mondta Szőke Miszter, s kifeszegette Barni Miszter késével a borosüveg
dugóját. - Csak nem hagyom itt ezt a sok cuki kis német csajt! Igaz, fater?
- Retekkel megyünk - bólintott Barna Miszter is. - Meg Vinetu is lent van. Talán
odaát Füreden, mit tudom én...
- Ami a mai estét illeti - mondta Juszuf, és megvárta, amíg a Miszterek megszívják
magukat -, szóval most elmegyünk ahhoz a házhoz - s Szőke Miszter felé intett.
- Oké - röhögött a Miszter -, aprófát csinálunk belőle.
- Utána pedig mindenki arra tűnik el, amerre tud. Ma éjszakára már ne is gyertek
ide.
- Majd kiemelünk egy krapekot a vitorlásából.
- Oké, szóval ma éjszaka... A rummal meg vigyázni!
 - Te csak fogd be a pofád, Juszuf - mondta Barna Miszter, és közelebb kotorta
magához az üveget. - Nélküled is megvoltam eddig valahogy, a tanácsaidat meg
tartsd meg magadnak.
Juszuf jobbnak látta, ha elhallgat. Egyébként is okosabb, ha nem ő vezeti az akciót.
- Kié a kégli? - kérdezte Liba tele szájjal.
- Valami kommunista zsernyáké - mondta Szőke Miszter. - Valami patkányé.
- Csodálkozni fog a pajtás, ha lejön, és meglátja a maradékot.
Ezt mind tőletek vette el - mondta Juszuf, és kezébe vette az üveget.
- Mit? - nézett rá hülyén Liba.
- Amiből a villát építtette. Mit gondolsz, egy ilyen manusznak pénz kell hozzá,
hogy villája legyen? Ezek mind abból a pénzből építik, ami a magyar nép rabságának
az ni. Csak mondok egy példát. Ha meccsre mész, megveszed a jegyet, s látod rajta,
hogy olimpiai felár, mondjuk kettő forint. S tudod, hogy mire megy a két forint? Az
olimpiai csapatot a nyugatiak ingyen eltartják, Münchenben is az egész magyar
csapat a nyugatnémet állam vendége volt, meg azoké a hazafiaké, akik elmenekültek
innen.
Állati rendes dolog tőlük - morogta Barna Miszter, és szinte eltátotta a száját a
csodálkozástól. - Marha rendes krapekok.
- Az amerikaiak meg a többiek gondolnak ránk. Szóval eltartották az egész
csapatot. S mit gondoltok, mi lett a dohánnyal, amit beszedtek? Visszakaptad-e,
Szőke Miszter, a bélásodat, amit minden meccsen felárként elvettek tőled?
- Egy rohadt grundot se, Juszuf!
- Hát, kispofám, a te meg az én két forintomból ilyen krapekoknak építettek villát
a Balatonon, de nem is egyet, hanem talán százat is!
- A rohadt anyjukat - sziszegte Barna Miszter -, így átdobták a világot!
- Ezért mi nem is csinálunk mást, mint hogy felhívjuk minden becsületes magyar
ember meg hippi figyelmét az igazságtalanságra, amelyet a kommunisták meg a
ruszkik csináltak. Csak egy kis igazságot szolgáltatunk.
- Ha a krapekot is elkaphatnánk...
- Most az nem fontos - csitította a Misztereket Juszuf. - Bár még annak is eljöhet az
ideje...
Miklós szótlanul hallgatta Juszuf magyarázatát. Érdekes, eddig eszébe sem jutott,
hogy mi lesz a két forintokkal, amiket az olimpiára beszednek. Tudja a fene, talán
tényleg villákat vesznek rajta. Persze, sokkal tisztességesebb lenne mindenkinek
visszaadni a pénzét.
Egyet azért nem értett. A Keresztes bátyja, az osztályból, ott volt az olimpián mint
szakács. Az egészen mást mesélt, mint Juszuf. Hogy Münchenben minden üzletben
sokkal drágább volt minden, mint az olimpia előtt, hogy hazulról vitték a kaját, meg
hogy még így is mennyi pénz! kellett az államnak fizetnie, és hogy az olimpiai
hozzájárulás egyáltalán nem fedezte a költségeket.
Ki tudja? A szakácsot talán megetették, vagy teledumálták a fejét, és Juszuf tudja
az igazságot. Meg kelleni kérdeznie az apját, az annyit olvas, hogy biztosan tudja, mi
a helyzet. Érdekes, eddig sohasem jutott az eszébe, hogy valamit is megkérdezzen az
apjától. Persze, most már mindegy. Akkor is velük kell mennie, ha tévednek...
Ezután már mindig úgy kell élnie, hogy nyomában lohol a rendőrség meg a börtön.
Vékony, fátyolfehér felhők burkolták be a holdat, messziről hajókürt búgó hangját
hozta a szél, és az esti sétahajó zenekarának elektromos hangorgiájából is feléjük
sodort valamennyit.
- Bergendyék - morogta Szőke Miszter.
Juszuf gondosan bereteszelte maguk mögött a kiskaput, mielőtt elindultak. Miklós
igyekezett hátul maradni, nem minthogyha kereket akart volna oldani, hiszen tudta,
hogy futással nem intézhet el semmit. Talán inkább félelemből. Ki tudja, talán ma
éjszaka már megismerkedik a rendőrségi fogdával?
Az ABC-áruház előtt balra fordultak, olyan utcába, melyben Miklós még sohasem
járt. A villák és házak (Mákszemei sötéten bámultak a világba, csak néhány mögött
villant tompa fény. Az elektromos gitárok brummogásával együtt friss hullámokban
bukott rájuk az éjszakai balatoni szél, s Miklós jólesően fürdette arcát a hűvös
levegőben.
A többiek azonban ügyet sem vetettek sem a szélre, sem a sejtelmesen világító
holdfényre. Miklós szinte felsikoltott a rémülettől, amikor egy fatörzs mögül valaki
feléjük villantotta a zseblámpáját. A rendőrség! - volt az első gondolata, s ha Barna
Miszter nem ragadja meg a könyökét, futásnak is ered.
- Semmi majré! - sziszegte Barna Miszter, s tovább szorította a könyökét. - Ne
csináljunk be a habselyem gatyánkba, szépfiú! - mondta szokott kedélyes
modorában, s nagyot lökött Miklóson.
- Hülye! - mondta Juszuf a fa mögül előlépő Reteknek. Oltsd el a lámpát, te
tökéletlen! Nincs elég világos?!
A másikat, aki Retekkel jött, Miklós nem ismerte. Magas, szinte hórihorgas alak
volt; talán ezért is hívták Gyertyának, vagy lángvörös haja miatt, amely hosszú
sörényben lobogott utána.
- Hello, Gyertya - üdvözölte a hosszút láthatóan ne sok lelkesedéssel Juszuf.
- Hello - morogta a hosszú, és le sem véve a szem Szőke Miszterről, közelebb
lépett hozzá. - Várat meglepetés, ugye - morogta, és összeszorította az öklét.
Felszedjük a dohányt, aztán lelépünk? A szegény Gyért meg ott dekkol reggelig egy
rohadt bélás nélkül, s aztán örül, ha ruhával megúszhatja. Hát engem, kispofám, be-
takart a pincér, és itt dögöljek meg, ha nem takarlak be most én, te tetű!
- Állj! - kiáltotta Juszuf kétségbeesetten, és a két vagány közé vetette magát. - Ne
most! Most megyünk, és csinálunk egy kis balhét. Az elszámolás ráér később is!
Hiszen mondta Retek, hogy hova megyünk, nem?
- Na, oké - mondta Gyertya, és hátrább lépett a Szőke mellől. - De te se hidd,
Juszuf, hogy ennek a tetűnek nem verem szét a pofáját. Bemegyek a Keringőbe, ez
meg jön nekem a nagy sóderral, hogy ott egy krapek meg e csaj, a krapek tinta, s tele
vannak dohánnyal. Én kérjem fel a csajt, ő meg kiviszi a krapekot, és betakarja. Na,
oké. Felkapom a csibét, lazítok vele már egy félóra közben az ízületeim csikorognak a
szomjúságtól, a csaj meg ráhajtja a vállamra a fejét, és szerelmet vall. Na, oké.
Nincs egy rohadt grundom, az asztalon meg ott a üveg miegymás. Mondom a
csajnak, hogy lédi, elő nagypapa örökségével, az meg csak néz rám, és a nyakam
vakarja. Mondom, hogy ez most nem aktuális, és ismétlem szerény kérdésemet, hogy
ki fogja a piát fizetni. Az meg csak dorombol, mint egy fejre esett macska. Erre
mondom, csüccsenj csak le, mucikám, Gyertya bátyád mindjárt körülnéz. Ez a tetű
meg sehol. De már akkor a pincérek, ezek a rohadtak, rám ragadtak. Az a deltás
szőke egyszerre csak elém dug egy papírt, hogy fizetek, vagy ott maradok. Mondom,
hogy ott hagyom zálogba a csajt, és különben is, csak a kretyóra megyek. Oké, oké,
mondja a krapek, hogy akkor majd ő is jön velem. Semmitől se féljek, ő lesz a
díszkíséret. Hát így tovább. Hajnalban meg nekem esett az egész rohadt galeri. Két
napig köpködtem a vért emiatt a piti szemét miatt. De nehogy azt hidd, Szőke, hogy
elskerázhatsz előlem. Gyertya bácsi még elbeszélget veled...
Szőke Miszter csak határozatlanul morgott, és igyekezett minél távolabb húzódni
Gyertyától. Juszuf még mindig idegesen szemlélte a bandát, aztán szokatlanul
kemény hangon mondta:
- Ha balhé van köztetek, akkor nem megyünk. Nem akarok a sittre szállni két
hülye miatt. Visszamentek verekedni, vagy ma éjszakára elfelejtitek az egészet. Én
nem kockáztatok.
- Nem megyek sehova! - mondta határozottan Szőke Miszter. - Én szúrtam ki a
házat, én hallottam a csajtól, hogy így a papa, meg úgy a papa. És ami dohány lesz, a
részemet nem fújja meg senki. Oké, Gyertya, holnaptól a tiéd vagyok!
Oké - mondta Gyertya beleegyezően. Majd emlékeztetlek egy-két dologra...
Néhány sarkon még befordultak, aztán Juszuf intésére megálltak egy emeletes
faház előtt. A kockás drótkerítés alig volt magasabb másfél méternél. Gyertya
egyszerűen csak összekulcsolta a kezét, s valamennyiüket átlendítette IC udvarba.
Miklós halk káromkodást hallott maga mögött, s körülbelül biztos volt benne, hogy
Gyertya törlesztett valamit Szőke Miszternek.
A háznak tulajdonképpen nem is voltak szomszédai. Az épület jobb oldalán üres
telek árválkodott, néhány lóglakupaccal és frissen ásott meszesgödörrel, balján pedig
lucernamező húzódott a somogyi lankák felé. Az utca túlsó felén néma ablakszemek
bámultak a semmibe, s a behúzott ablaktáblák és ajtózsaluk arról árulkodtak, hogy
lakóik elhagyták nyári pihenőhelyüket.
Barna Miszter és Szőke Miszter villámgyorsan munkához láttak. Miklós csak
töredékekre emlékezett ebből az éjszakából, hiszen a félelemtől megdermedve lapult
a kertben, egy vékony törzsű gyümölcsfa alatt, talán Juszuf mellett, s figyelte a
halvány holdfényben ügyeskedő Misztereket. Halk kattanással nyílt az ablakot
betámasztó zsalu, majd lágy csörömpöléssel törött az ablak. Néhány pillanattal
később Barna Miszter már a szoba belsejéből dugta ki a fejét.
- Nyomás! - mondta halkan. - A kocsi előállt... Miklóst a rosszullét környékezte, és
könyörögve nézett Juszufra. A fekete hajú azonban nem ismert kíméletet.
- Csak előttem - mondta, és udvariasan előremutatott. Miklós ügyetlenül
lovagolta meg az ablakpárkányt, és sikerült is szerencsésen belenyúlnia egy
üvegcserépbe. Fájdalmasan felszisszent, amikor az éles cserép felsértette a bőrét.
 - A nyakad vágd el, te hülye! - sziszegett egy hang mellette, talán Retek vagy
Gyertya. Valaki a hóna alá nyúlt, és besegítette a szobába.
- Az ablaktáblát!
Valaki becsukta a zsalut, aztán villanykapcsoló kattant, de a szobában sötét
maradt.
Miklós mozdulni sem mert. Mindegyre az az érzés kerülgette, hogy a
tulajdonosok itt lapulnak a szobában, és csak adott jelre várnak, hogy leszámoljanak
velük. Talán a rendőrség is kinn van a kertben, és már az URH-s kocsi szirénázását is
hallani vélte.
- Biztosíték, te ökör!
- Hol a francba van az egy faházban?
- A bejárat mellett. Gyertya eléri.
Néhány pillanat múlva világosság gyulladt. Miklós keskeny előszobában találta
magát, amelyből jobbra is, balra is szobák nyíltak, az előszoba végében pedig
falépcső vezetett az emeletre.
Annyian voltak, hogy szinte mozdulni sem bírtak a szűk előszobában.
- Először a dohányt - mondta Szőke Miszter, és szakavatott szemmel nézett körül.
- Bár rohadjak meg, ha ezek hagytak itt egy fillért is. A sóher anyjukba...
Visszahurcolják a dohányukat Pestre.
Barna Miszter eközben már a konyhában foglalatoskodott a frizsiderrel.
- Üres ez is - jött vissza lógó orral. - Itt, apukáim, túrót sem találunk.
- Dögöljetek meg - mondta Barna Miszter, s Szőke felé intett. - Fogd!
A két Miszter a többiekkel a nyomában visszament a konyhába, megragadta a
hűtőszekrényt, s három-négy himbálás után a falhoz vágta, a polcok közé, amiken
gondosan mosogatott tányérok sorakoztak.
Miklós sajnálta a tiszta tányérokat, különösen azokat, amelyekre virágok és fák
meg mindenféle ábrák voltak festve, olyan egyszerűséggel, mintha csak kisgyerekek
mázolták volna őket. A pingált tányérok magasan a falon függtek, de így sem
kerülhették el sorsukat; Gyertya elegáns kosárlabdázó mozdulattal felnyúlt értük, és
egyenként a falhoz csapkodta őket.
Aztán egy másik szoba, alighanem a családfő dolgozó szobája vagy pihenőszobája
következett. S Miklós, aki eddig is úgy érezte magát, mintha egyfolytában vernék,
vagy mintha az övé lett volna minden, amit ezek itt összetörtek, egyszerre nem
értette a dolgot. Hiszen Juszuf azt mondta, hogy egy szakszervezeti mókus kéglijét
kell kinyírni, aki az ő pénzükből lopta a házravalóját vagy ilyesmi. Ez azonban
egészen másként néz ki. Lehet, hogy rossz helyre tévedtek?
A nagyszoba falait szinte beborították a fényképek és az oklevelek. S a fotók
egytől egyig bányászokat ábrázoltak, fekete egyenruhában vagy derékig meztelenül,
a föld alatt.
Az ajtótól jobbra - mint a múzeumban - sárgult képek vezettek vissza a múltba,
abba az időbe, amikor a betörők még nem is éltek. Rövid hajú fiatalemberek csilléket
toltak, s vidáman mosolyogva intettek az ismeret len fényképésznek. Más képeken
meg izzadságtól csillogó testtel emelték fejük fölé csákányukat, és sújtottak vele a
kép szélén túli láthatatlan szénmezőre. S a kép alatt, a fehér keretben szálkás
betűkkel a felírás: „Meg nyerjük a széncsatát!"
Aztán később asszonyok és a harmadik falon már gyerekek képei mosolyogtak a
látogatókra. S a képek között oklevelek. „A 24-es bányaüzem vezetősége Saller
Gyulának kiváló munkájáért." Aztán sztahanovista oklevél, amiről Miklósnak
fogalma sem volt, hogy mi lehet.
S egyre határozottabban az a gondolat kezdett kalapálni a fejében, hogy házat
tévesztettek. Itt is egy oklevél. „Saller Gyula Kossuth-díjas szocialista brigádja."
Sehogyan sem értette a dolgot. Mielőtt azonban szól hatott volna, Szőke Miszter
Juszuf utasítására elkezdte tépkedni a fényképeket a falról.
Miklósban akkor megmozdult a tiltakozás.
- Juszuf... - kezdte bátortalanul. - Én azt hiszem, hogy ez nem az a krapek...
- Miféle krapek? - kérdezte Juszuf idegesen, s a Szőke Miszter által letépett
fényképekből és oklevelekből máglyát rakott a szoba közepén. - Miféle krapek?
- Hát, ahova jöttünk...
- Beszélsz baromságokat - mondta Juszuf, oda sem igen figyelve, hiszen minden
igyekezetét lekötötte a máglya.
- Ez egy melós... egy bányász - mondta félénken Mik lós. - Ti azt mondtátok, hogy
tőlünk lopta a pénzét. De ez nem igaz. Ez krapek kora óta melózott. És itt vannak az
oklevelek...
- Ehhez te nem értesz - mondta Juszuf felemelkedve. - Ez a fal. Ez csak a látszat.
Beöltöztették a palit bányász ruhába, aztán lefotózták, hogy a sok hülye azt higgye,
tényleg bányász. Közben lefogadom, hogy ez még közelről nem is látott bányát.
- Mint én! - rikkantott röhögve Gyertya.
- Porhintés ez mind, kisapám! - igyekezett megnyugtatni Miklóst Juszuf. - Ha nem
így lenne, csak nem képzeled, hogy egyszerű magyar emberekre kezet emelnék?
Miklós nem szólt semmit. Mit is mondhatott volna, hogy a horgász is egyszerű
magyar ember volt, meg hogy azok is valamennyien, akiket a Miszterek, Gyertya
meg Retek fosztogatnak. S Juszuf is tud minderről...
Juszuf, mintha megérezte volna, hogy mi megy végbe Miklósban, bátorítóan a
vállára tette a kezét.
- Látod, ilyen a kommunista propaganda. Megingatja az emberben a hitet! Hidd
el, ez is közéjük tartozik, és ha 6 lenne a te helyedben, egy pillanatig sem habozna,
hogy kinyírjon. Ezek és az ilyesfajta emberek nyomják el a magyar népet. A
munkásokat meg gyárakban dolgoztatják éhbérért.
Ha nem lett volna éjnek idején a bandával egy ismeret len házban, vitatkozni
kezdett volna Juszuffal. A parasztok meg a nyomorgás... hiszen apja rokona, Lajos
bácsi a saját kocsiján hozza a disznóölési kóstolót, amikor kiruccan hozzájuk, meg a
pálinkát. Lajos bácsi aztán nemigen nyomorog. Pedig kulák volt vagy mi a fene
régebben. S maga is hallotta, amikor néhány pohár pálinka után, anyjával viccelve,
nevetve mondta: „Aki ezt a műszert nem tudja megbecsülni, Jolikám, azt a böllér
kezére kell adni, úgy bizony!"
 A munkások meg... De hát ő maga is munkás, vagy legalábbis lesz, ha a rendőrség
el nem kapja. Igaz, hogy mint szakmunkástanulót nem veti fel a pénz, de a mes terek
egész tisztességesen keresnek. Marci tatának is horgásztanyája van Ráckevén, a
többiek pedig kocsira meg motorra gyűjtenek.
A szoba közepén fellobbant a tűz. A fényképek és ok levelek sercegve égtek, s a
banda tagjai egymás után bele köptek a tűzbe.
- Így rohadjatok meg, ahányan vagytok! - mondta Juszuf, s vadul a tűzbe taposott.
Cipője sarka alól pernyék emelkedtek a plafonra, s fojtogató füst kezdett szétterjedni
a lakásban.
- Elég volt a füstből! - mordult rá Juszufra Barna Miszter. - A végén még sült
csirkét csinálunk magunkból. Na, nyomás, ki mit talál, azé, ami meg nem kell, abból
aprófa.
Miklós semmihez sem nyúlt, de érezte, hogy ezt az éjszakát nem fogja soha
elfelejteni. Szinte biztos volt benne, hogy Juszuf hazudott, vagy egyszerűen csak
téved, s olyan I ember lakását tették tönkre, aki ártatlan. Mindenben ártatlan. Ne
higgye a Juszuf, hogy a fejére ejtették. Ez az ember egész életében gürizett, vagdosta
a szenet a föld alatt, meg tolta azokat a marha nehéz csilléket. Úgy melózott, ahogy
csak azok az emberek tudnak, akik egész életüket a munkahelyükön töltötték. Marci
tata is mesélte, hogy annak idején meló sem volt, munkanélküliség volt, mint most
egyes nyugati országokban, s a csendőrség meg a zsaruk igencsak a képére másztak
annak, aki kinyitotta a száját.
- Nem jöttök játszani? - dugta be a fejét az átjáró ajtón Barna Miszter, míg Retek
meg Liba a tüzet taposta. Az elhamvadt fényképdarabokból ismeretlen vegyi
anyagok kellemetlen szaga szabadult ki, s kóválygott a szobában.
Miklós érezte, hogy könny szökik a szemébe, és most, hogy a füstre mindent rá
lehetett fogni, nem is kellett rejtegetnie. Szétmázolta arcán a könnycseppeket, és a
többiek után, akik türelmetlenül taszigálták egymást, be-sompolygott egy másik
szobába.
Ahogy aztán átlépte a küszöböt, ismét a döbbenet szorította össze a torkát. A falak
mentén véges-végig polcok húzódtak, s a polcokon százszámra mackók, cicák,
nyuszik és ezernyi más játék. Mintha óvodába toppant volna. Szinte az sem érte
volna meglepetésként, ha hirtelen nyílik a szemközti ajtó, s bevonulnak rajta a
csivitelő és tipegő csöppségek, egymás kezét fogva.
- Kinn a bárány, benn a farkas! - ordította Retek, és egyetlen tigrisugrással a
játékok közé dobta magát.
Reccsenve tört be a rácsos kiságy oldala, ahogy Retek neki vetődött, s ahogy a
lábát felvetette az égre, jól irányzott rúgása nyomán csattanva szakadt le a mackókkal
teli polc. S ekkor elszabadult a pokol. A hosszú hajú rongyosok, mint a
megszállottak, vetették rá magukat a babákra és az állatfigurákra; eszeveszett dühvel
tépték, hajigálták őket. Nagy fülű fehér nyuszi vált vakká és fület lenné
Barna Miszter egyetlen kézmozdulatára, a babák ruhája reccsenve szakadt
darabokra. Az eszeveszett tombolás nem kímélte a dobot és a kis zongorát sem.
Tompa puffanással szakadt be a dob pergamenje Gyertya rúgásától, s koccanva
verődtek a kiszabadított zongora-billentyűk a falhoz.
- Nyírjuk ki valamennyit! - ordította Szőke Miszter készen belevadulva a
mészárlásba, és előkapta a tőrét. Mintha élő ellenfelek álltak volna előtte, kivicsorított
foggal vetette rá magát a még épségben maradt játékokra. A hatalmas, sarokban
lapuló jegesmedve, amely eddig megúszta a tombolást, esett elsőnek áldozatául
Szőke Miszter tőrének; felhasított mellkassal dőlt a falhoz, szomorú szemekkel
bámulta a hasára lógó vattát, mint aki azt fontolgatja, vajon mivel szolgált rá a
szigorú büntetésre.
Miklós ekkor nem bírta tovább.
- Álljatok meg, vadállatok! - ordította, és Szőke Miszterre vetette magát.
A megvadult vagánynak természetesen nem volt ellen fél Katona Miklós, úgy
rázta le magáról, mint kutya a vizet.
- Ez bedilizett - mondta, és csodálkozva bámult a fal hoz repülő fiú után. - Te
Juszuf, ennek valami baja van.
Miklós, mint a gumilabda, pattant vissza a falról, és újra Szőke Miszternek ugrott.
Mire az villámgyorsan zsebébe süllyesztette a tőrét, nehogy valami bajt csinál jon, s
jobb kézzel irgalmatlanul szájon törülte a feléje repülő fiút. Miklós az ütéstől szinte
megfordult a levegőben, majd lezuhant a padlóra.
- Mi az úristen van veled?! - rivallt rá Juszuf, és feltámogatta a padlóról. Miklós vér
sós ízét érezte a szájában, s olyan eszeveszett gyűlöletet valamennyiük iránt, hogy ha
a kezébe tudta volna kaparintani Szőke Miszter tőrét, mérlegelés nélkül beléjük
mártotta volna.
- Becsavarodtál, öcsi? - kérdezte Barna Miszter inkább érdeklődve, mint
haragosan. - Mit izgulsz! Jut még neked is elég aprófának való.
- Hagyjátok abba... - lihegte Miklós Juszuf kezei között. - Azonnal abbahagyni!
- Ez tényleg megzápult - morogta Retek.
- Mit izgulsz? - emelte fel a fiút Juszuf a földről.
- Úgy jött nekem, mint a farkaskutya - mondta Szőke Miszter sértődötten. - Ha
nem csapom le, mint a taxi órát, elharapja a torkom a hülyéje.
- Jól van, na - mondta Juszuf, aki végre felfogta Miklós kiborulásának az okát. -
Mondtam már, hogy az ilyeneket nem kell sajnálni. És a gyerekeiket meg fiaikat sem.
Meg kell ezeket is tanítani arra, hogy tiszteljék a magyar nép akaratát.
- De hiszen ezek egészen kis krapekok - zihálta Miklós könnyezve a fájdalomtól és
az elkeseredéstől. - Kis krapekok ... óvodások... És a mackók... Nem engedem a
mackókat bántani! Nekem elég volt! Kimegyek, és feladom magam a rendőrségen.
Juszuf arcán fenyegető mosoly jelent meg, s már-már szóra nyitotta a száját,
amikor Miklós váratlan támogatást kapott, méghozzá onnan, ahonnan a legkevésbé
várta. A részeges Liba, a hippi költő, aki eddig észrevétlenül állt a falnál, és nem vett
részt a rombolásban, Mik lósra mutatott.
- Az ürgének igaza van. Az ilyesmit én sem csípem. Kis krapekok ellen ki a fene
harcol? A kicsik olyanok, mint a virágok, szeretni kell őket. A kicsikkel mindig
szeretettel kell bánni. Jézus Krisztus is szerette a kicsiket.
 - Már megint ezzel a süket dumával jön - kapott a fejéhez Barna Miszter. - Ha ez
még egyszer előhozza a Jézusát, én leütöm, isten az atyám, hogy lecsapom!
Miklós nem várta meg a vita végét. Lerázta magáról Juszuf kezét, és a kijárat felé
indult. Eltökélt szándéka volt, hogy kimászik az ablakon, és meg sem áll Budapestig.
Valahogy csak kap egy stopot, amelyik visszaviszi. Aztán később, ha jön a rendőrség,
elébük áll. Mindent, amit csak akarnak. A kommunisták elleni balhét sem
ér tette igazán, hiszen mit vétett nekik idáig bárki is, de hogy ez a bányász meg a
családja nem okai semminek, az biztos. Juszuf őrült, kétségtelenül őrült!
Mielőtt azonban elhagyhatta volna a szobát, Juszuf visszahúzta.
- Na, oké. Befejezni! - mondta nyugodtan. - Aki még valamit talál, azé lesz, bár
nem hiszem, hogy gazdag zsákmány ígérkezne. Szőke Miszter sem tud jobb tippeket
adni.
- Csak ne kend rám az egészet! - mordult fel a Miszter.
- Miért? Hát ki adta a tippet? - nézett rá felháborodva Juszuf. - Most, ahogy
elnézem... Lehet, hogy tévedtünk volna? Ha ez mégsem egy vezető ürge, hanem egy
igazi magyar melós?...
- Mit tudtam én - szabadkozott a Miszter. - Nekem a csaj mondta a strandon, hogy
a barátnője faterja nagy menő a szakszervezetben. Meg hogy üres a kégli. Ki a fene
tudja, hogy valóban ki lakik benne? Te mondtad, hogy ha szakszervezet, akkor
ellenség, és szét kell vágni a kéglit. Én csak jöttem...
- Látod? - fordult Miklóshoz Juszuf. - Ahelyett hogy meggyőződtek volna arról,
amiről hülye csajok pofáztak a homokon, engem is beleugratnak egy ilyen brahiba.
- Na, ide figyelj, Juszuf - mondta ekkor Barna Miszter vészjósló nyugalommal -,
nekem svarc, hogy kié a kégli. Itt volt egy jó buli, és kész. Ha kommunista, oké, ha
szakszervezet, oké, ha a római pápa, akkor is oké. Szét vágtuk a kéglit, brahinak jó
volt, egy-két cucc meg akad lenn, amit meg lehet fújni. Engem a többi nem érdekel.
Te csak vakerálj abban a marha nagy agyadban, hogy miért, és megint csak hogy
miért. Engem ez hidegen hagy. Meg a Szőke Misztert is. Engem csak az érdekel,
hogy ez egy rohadt pali, aki este otthon ül, és nézi a televíziót, és pénze van, nekem
meg nincs. Akárki volt is a tulaj, megérdemelte. És máskor is bemászok ilyen
házakba, szétvágom a kéglit, és amit csak lehet, megfújok. Világos? És aki
belepofázik, hogy mit csináljak, azzal elbeszélgetek. Világos, Juszuf?
- Teljesen világos - morogta Juszuf megszelídülve, és megszorította Miklós kezét.
Míg a Miszterek, Retek meg Gyertya átkutatták a többi szobát, Liba eltűnt. Senki
sem vette észre, hogy mikor lépett olajra, de amíg valamennyien Barna Misztert
hallgatták, felszívódott.
- Látod? Engem is beugrattak a csirkefogók! - mondta Juszuf felháborodottan
Miklósnak. - Ha nem féltettelek volna meg magamat is, nem engedtem volna
kinyírni a kéglit. De most már mit csináljak? Ilyenek ezek, közönséges bűnözők.
- Mondtam neked is. Nem mondtam? Mondtam, hogy a kis krapekok szobáját
hagyjuk békén. Meg az egészet. Hol fognak nyaralni a jövő nyáron?
- Na, olyan nagy baj azért nincs - mondta vigasztalóan Juszuf. - Csak a
berendezést kell egy kicsit összetakarítani. A ház azért áll. Hanem mondanék
valamit. Ha a rendőrség nyomozni kezd, könnyen lebukhatunk. A szomszédok
beköphetnek, hogy kik laktak nálunk a kégliben. Mármint velünk együtt. Azt hiszem,
a legjobb lenne politikai színezetet adni a dolognak. Akkor nem ránk
gyanakodnának, vagyis nem a Miszterekre, akik aztán ha lebuktak, bennünket is
beköphetnek.
- Nem értem, semmit sem értek - mondta Miklós kétségbeesetten.
- Na, figyelj csak ide - mondta Juszuf, és közben lefelé hallgatózott. - Ez idáig
közbűntény. Betörés, fosztogatás, garázdaság, mit tudom én. A rendőrség elkezd
nyomoz ni. S kit keres legelőbb? Természetesen a hosszú hajúakat, a csöveseket,
ezeket a Misztereket, Gyertyát meg Retket. És ha elkapták őket, azt hiszed, nem
fognak köpni? Abban a pillanatban, pajtás. Beszélnek ezek, mint a huzat. A zsaruk
bemosnak néhány egyenest, és azt is ki köpik a fogukkal együtt, amit nem is
csináltak. Persze, ekkor kész a lebukás. Te is meg én is. Ha viszont valami politikai
színezetet adunk az ügynek, egyszóval hogy nem közbűntény történt, akkor az okos
zsaruk nem az ilyenek után kezdenek keresgélni, hanem mondjuk olyanok után,
mint dr. Farkas... Világos? És most, hogy a múzeumba is betörtek, a két ügyet össze
is kapcsolhatják.
- De hát hogy csinálsz ebből politikai ügyet? - kérdezte tétován Miklós, és érezte,
hogy olyan köd fogja körül az agyát, amely aligha fog egykettőre felszakadni.
- Mi sem egyszerűbb - mondta Juszuf, és egy darab iskolakrétát húzott elő a
zsebéből. - Ezzel a krétával felírunk egy-két dolgot a falra. Ez aztán majd félreviszi a
nyomozást, és megússzuk a dolgot. Ha már ezek a csirkefogók beleugrattak.
- Mit akarsz felírni? - kérdezte Miklós, és most érezte csak, hogy halálosan fáradt,
és minden ereje kezdi el hagyni.
- Neked kell írni - mondta rábeszélő hangon Juszuf. -A te írásod olyan... olyan...
értelmiségi. Ha a Miszterek írják, a rendőrség azt hiszi, hogy csak hülyéskedés az
egész. Az enyémet meg már ismerik. Tudod, politikai okokból...
És ha megismerik az írásom?
- Ugyan, honnan? - húzta fel a vállát Juszuf. Nincs mintájuk. Más írásod meg nem
kerül a kezükbe.
- Add ide! - mondta Miklós, és a kezébe vette a krétát. Valami ugyan mintha azt
súgta volna, hogy jobban utána kellene gondolnia a dolgoknak, hiszen az utóbbi tíz
napban más sem történt vele, mint hogy átverték, és belekeverték mindenbe. Most
már azonban, ha menteni akarja a bőrét, nincs visszaút!
- Majd én diktálom - mondta Juszuf. - Hát akkor írd, arra a lapos deszkára: „Le a
kommunistákkal!" Két emmel, a végére felkiáltójel. Jól van. A padlóra is: „így jár
minden ruszkibérenc!" Jól van, elég is lesz. A többieknek nem is kell tudni a dologról.
Hadd vigyék csak a cuccot, amit összeszedtek maguknak.
Öt perc múlva a banda elhagyta a terepet. A hold sötét felhők mögé vonult, és az
utcán nyoma sem volt életnek. Valahonnét messziről kutyaugatást hozott a szél, s
Miklós az enyhe levegőben érezni vélte a közeledő ősz füstszagát. Vagy talán még
mindig az égett fényképek bűze kering az orrában?
 - Oké - morogta Juszuf -, ennek is vége. Remélem, nem vesznek mintát az írásról,
amit a házban hagytunk. Igaz, deszkáról elég nehéz. Mert ha mégis megtennék, és ha
esetleg később a kezükbe kerülnél, és írásmintát vesz nek tőled, könnyen rájöhetnek,
hogy te írtál a falra. A fene egye meg, hogy erre előbb nem gondoltam. Na de hát
ahhoz előbb az kellene, hogy elkapjanak. Az meg még messze van - s bátorítóan
Miklós vállára tette a kezét.
Katona Miklós olyan fáradt volt, hogy a legszívesebben a nedvesedő fűre feküdt és
nyomban elaludt volna. Egyre nehezebben mozgó agyában azonban újra meg újra
felbukkant a félelmetes gyanú: alighanem megint átverték.

5. A „hippi jósnő'

Amikor Katona Miklós lekászálódott a három és fél tonnás kocsi teherjéről, úgy
érezte, újjászületett. A Duna parti házsorok vidáman csillogtak az augusztusi verő
fényben, nyugalmat és bizalmat sugárzott a város. Úgy érezte, hogy az elmúlt hetek
rémálma soha nem térhet vissza többé, s el is határozta, hogy akkor lesz kíváncsi
legközelebb Balatonföldvárra, amikor a háta közepére.
A történtek azért meglehetősen nyomasztották. Csillapíthatatlan félelem
rugdalózott a lelke mélyén, hogy a földvári cécónak még következménye lehet. Ha
ezek közül valaki egyszer lebukik, a rendőrségen kiszednek belő le mindent, s akkor
őt is belekeverik. De ha eddig meg úszták, miért ne úsznak meg ezután is? Meg aztán
a Misztereknek annyi minden terheli a lelkiismeretét, hogy a földvári két hét
valószínűleg csak gyerekjáték. Sajnos, az nagy baj, hogy dr. Farkas tudja, hol lakik.
Juszuf azonban nem, hála istennek. Igaz, nem is kérdezte. Úgy váltak el, hogy se
barátság, se harag. Juszuf ugyan említette a fát, hogy ha van kedve, jöjjön fel, de majd
ha meszet evett! Kinek van kedve találkozni a Miszterekkel meg Retekkel? Neki
ugyan nincs!
A legszomorúbb persze, hogy nincs többé Liza. Eltűnt, pedig hogy tudta volna
szeretni! S ami nagyon-nagyon fáj, az az, hogy átverték. Nem is tetszett talán
sohasem a lánynak, csak fűzte, gyúrogatta az agyát, ki tud ja, miért. Aztán lelépett a
cuccokkal a múzeumból. Első szerelme, a végzetesen nagy, egy pitiáner tolvaj.
Rohadt csaló. Ki tudná rúgni a hídpilléreket elkeseredésében és dühében. De azért
még mindig szereti. Hátha visszajön... Juszuf azt mondta, hogy visszajön, és akkor
majd meg beszélhetnek mindent. Talán ki is mentheti a banda kar mai közül.
Persze az biztos, hogy a szüleinek nem tetszene a do log. Nem is magyar a csaj,
meg feltehetően idősebb is nála. Nem baj, legfeljebb lelép hazulról. Úgysem sok köti
az otthonához. Talál valahol egy albérletet, aztán oda költözik Lizával. Megoldja
majd a dolgot, az biztos, hiszen nemsokára úgyis elvégzi az iskolát. Akkor meg
annyit keres majd, hogy lepedővel hordja haza a pénzt...
Ahogy átment a hídon, igazi hősnek képzelte magát, mint a krimikben, az igazság
kissé sáros bajnokának. Jó-vátesz mindent! Kihúzza Lizát a bajból, s ezzel kiegyen líti
a számlát, ami még nyomja a lelkiismeretét. Csak azt a felhasított mackót tudná
elfelejteni!...
Ezután két hétig a kutya sem nézett feléje. Otthon min den rendben volt,
Katonáék láthatóan elégedettek voltak Miklós nyaralásával. Anyja ugyan halkan
eleresztett egy-egy megjegyzést vagy kérdést, hogy jár-e még a lány hoz, meg hogy
valójában ki is ez a dr. Farkas, ez a rém szimpatikus fiatalember (csak látták volna,
amikor szájon kapta Lizát!), meg hogy mostanában miért nem néz feléjük, csak nem
vesztek össze?...
Miklós ilyenkor határozatlanul morgott, ahogy azt az évek során megszokták tőle.
Néhány nap után anyja, úgy látszik, feladta a kérdezősködést. Lehetetlen dolog
ebből a hülye kölyökből bármit is kihúzni!
Miklós pedig elkeseredetten unatkozott. Az iskola kezdéséig volt még egy jó
hónapja, s el sem tudta képzelni, hogy mivel fogja eltölteni ezt a rengeteg időt.
Egyben azonban biztos volt: soha többé ebben az életben ki nem megy Csillaghegyre!
Behúzódott hát a szobájába, és olvasott. Szüleinek ez láthatóan imponált, talán az
értelmiségi vér elkésett ébredésére gondoltak, s még anyja is udvariasabban bánt
vele, mikor könyvbe dugott orral találta a földön - persze, a hamutartó nem volt
mellette!
Egyszer kora délután csengettek. Kissé esőre hajló nap volt, a meleg is
alábbhagyott, mintha csak a közeledő ősz küldte volna előre jelzését. Katonáék
valamiféle ülésen voltak az Akadémián. A kaja benn volt a sütőben, így a közvetlen
jövő miatt nem kellett aggódnia Miklósnak.
A csengetés kiverte kezéből a könyvet. Sóhajtva ment az ajtóhoz, és kinyitotta. A
küszöbön túl egy kis krapek támaszkodott az ajtófélfának, olyan tízévesforma.
Esőcseppektől pettyezett, kopott melegítő volt a szerelése, lábán fehér csíkos
futócipő. Egyik kezét az ajtófélfának támasztotta, másikat csípőre tette.
- Szia. Te vagy a Prof? - kérdezte, amikor Miklós kinyitotta az ajtót.
Miklósnak jeges hullámok kúsztak végig a szívén.
- Én vagyok. Mi kell? - kérdezte barátságtalanul.
- Hobó küldött, azt mondta, hogy dumája van veled... Én megmondtam.
- Hobó? Ki az a Hobó?
- Hát a Hobó... izé... olyan nagy hajú, hosszabb, mint a tied... És a Ben Quick van a
kezére tetoválva. Marha jó fej...
- Nem ismerem. Nem keversz össze valakivel, öcsi?
- Te vagy a Prof vagy nem? A Hobó azt mondta, hogy ugorjak fel, mert beszélni
akar veled. Meg is mondta, hogy melyik ajtó. Erre te játszod a Mikulást, hogy nem
ismered. Nincs egy cigid?
- Nesze - mondta Miklós, és a zsebéből előkotorta a csomagot. - Vehetsz kettőt is.
- Na szia. Én itt sem vagyok. Megyek a Fradira, az ötös szektorba ingyen
beengednek. Nem jössz te is?
- Nem - morogta Miklós sötéten. - Állj meg, te hülye s az utolsó pillanatban
sikerült elkapni a kicsi kezét. Hol vára... Hobó?
 - Ja, hát nem tudod? Lenn van az Astoriánál. Úgyis megismered.
- Hogy a francba ismerném meg, amikor nem isme rem?! És mikor vár?
- Engedj - mondta türelmetlenül a kicsi. - Mondtam, hogy megyek a Fradira. Az
ötösbe ingyen bemehetek, A Hobó meg délután vár, ott támaszkodik az újságos
mellett az oszlophoz. Már ott is van biztos.
- Várj csak... És honnan ismerem meg? Nincs valami rajta... kalap, sál vagy mit
tudom én...
- Kalap? A Hobón? - röhögött a kicsi. - Túró sincs azon, csak a műfogsor a nyakán.
És a hülye csattogtat vele. Na szia. A végén még nem látok semmit, pedig nekem
előre kell állnom, mert kicsi vagyok, érted?
- Értem - mondta Miklós gondterhelten. - Szia. Rövid ideig latolgatta csak
magában, hogy mi lenne, ha nem venne tudomást az egészről. Lehet, hogy egy szerű
tévedés. Csak hát a kicsi tudta a nevét is meg a címét is. De kicsoda ez a Hobó?
Juszufot sejtette a háttérben. S bár a lelke egyik fele megálljt parancsolt, az elmúlt két
hét dögunalma piszkálni kezdte a másik felét.
„Na, oké - döntött végre. - Ha lemegyek az Astoriához, abból még nem lesz
semmi. Lehet, hogy mégis tévedés. Ha meg nem, ráérek meggondolni, hogy mit
csináljak."
Hobó tényleg ott volt, az oszlopnak dőlve.
Szeme unottan meredt a semmibe, a nyakán ott lógott a műfogsor, mint
kannibálokon a megölt ellenség egy-egy darabja. Talpával meg-megvakarta a
lábszárát, vagy ujjaival a hajába túrt. Óriási gázlómadárhoz hasonlított, amely unott,
álmos mozdulatokkal vakaródzik a tó vagy mocsár közepén, s még a szemhéját is
leereszti, hogy elaltassa a békák éberségét. Aztán egyszerre csak a vízbe vágja a
csőrét, s a béka már ki is nyiffant. Valami ilyen madárra emlékeztette Miklóst Hobó, s
még a haja is búbra volt kötve a feje tetején egy seszínű szalaggal.
- Te vagy az a Hobó? - kérdezte Miklós a tárgyra térve, amikor megbizonyosodott
róla, hogy jó helyen jár.
- És? - kérdezte a gázlómadár, s újra csak megvakarta a lába szárát.
- Én a Prof vagyok. Jött egy krapek, hogy dumád van velem.
Hobó a metró kijáratán nyugtatta a szemét, mintha csak fontos személyiségek
érkezésének a figyelésével lenne megbízva. Szája jobbra-balra mozgott, ahogy
elmerülten rágta a gumit.
- Kijössz a fához? - kérdezte végül.
- Honnan tudtad, hogy hol a kéglim? - kérdezte Mik lós, és Hobó mellé
támaszkodott az oszlophoz.
- Jó az a csaj, mi? - kérdezte Hobó, és határozatlan mozdulattal a járókelők közé
mutatott.
Miklóst azonban most nem érdekelték a csajok.
- Juszuf küldött?
- Ühüm - morogta a vízimadár a lábát vakargatva. -A Juszuf, az... Azt izeni, hogy
gyere fel a fához. Ma este ott lesz mindenki. Azt mondják, hogy jön egy hippi jós nő.
Az nyomja a szöveget.
 - Az kicsoda?
- Hát egy jósnő, te balfácán. Kintről jött. Azért üzeni a Juszuf, hogy gyere. De
előbb el kell menni a Négerért. Van villamosjegyed?
- Bérletem van - mondta Miklós.
- Na, akkor lógás. Ha jön az ellenőr, csinálj egy kis mókát.
- Várj csak - aggodalmaskodott Miklós. - Hova megyünk?
- Most mondtam az előbb. Beugrunk a Négerhez.
A Néger is komálja az olyasmit, mint a jósnő. Van egy bagód?
Hobó büszkén vigyorgott, amikor a nyakán lógó mű-fogsor magára vonta a
villamos utasainak csodálkozó pillantását. Többen röhögtek, de főleg az idősebbek,
akik maguk is hasonlót hordhattak a szájukban, megütközve bámulták Hobót, sőt
halkan össze is súgtak. Szólni azonban nem mert senki.
Hobó girbegurba utcácskákon át vezette Miklóst, aki már azt hitte, hogy lemennek
a térképről. Ha merte volna, hangosan átkozta volna Juszufot is meg ezt a hülye
forma műfogsorost is, nem beszélve saját magáról, hogy ismeretlen krapekok után
mászkál soha nem látott terepen. No de sebaj. Legalább addig sem unatkozik.
A szoba-konyhás családi ház kertjében macskák napoztak, s kopott lavórban
szappanos víz gőzölgött a be járati kapu mellett. A kapu, amely valaha dísze lehetett
a környéknek, felső sarkából kifordulva a földet támasztotta, s kovácsoltvas figuráit
vastagon borította a vörös rozsda.
A szeplős képű suhanc kitolta a képét a konyhaajtót helyettesítő lepedő mellett,
amikor a kapu nyikorgását meghallotta.
- Hello, Néger! - intett üdvözletet Hobó felemelt karral.
- Hello - mondta a szeplős minden különösebb lelkesedés nélkül.
- Vinetu küldött - mondta Hobó, és az ajtófélfához támaszkodott. - Azt mondják,
megjött a hippi jósnő.
- Ez ki? - kérdezte a házigazda, és Miklósra mutatott.
- Haver. Juszuf küldött érte. A Prof.
- Na, oké. Bújjatok be. Isztok valamit?
S válaszra sem várva, félrelebbentette a lepedőt, hogy bebújhasson a konyhába.
Miklósnak erőltetnie kellett a szemét, hogy a kinti világosság után hozzászoktassa a
homályhoz, de még így is beletellett egypár másodpercbe, amíg kiismerte magát a
helyiségben.
A néhány négyzetméternyi konyha közepét kopott viaszosvászonnal borított
asztal foglalta el. Az elhasznált terítőn üres sörösüvegek és habcseppek mutatták,
hogy Néger leönthetett már valamit a meleg ellen.
Az öregasszony a sarokban kuporgott, s csak élénk, ide-oda ugráló szeme mutatta,
hogy nem pilledt el a melegben. Élelmes legyek használták kifutópályának ölbe tett
kezét, s álla hangtalanul mozgott, mintha imádkozna, vagy gondosan gyűjtögetné a
nyálát.
- Ez a nagymutter - mondta Néger, s hangjában mint ha zavar érződött volna. -
Bedobtok egy nyeletet?
S válaszra sem várva, ütött-kopott hokedliket bányászott elő az asztal alól.
 - Dobjátok le magatokat!
- Kösz - morogta Miklós, és lekuporodott a székre. Tekintete mindegyre visszatért
az öregasszony riadt arcára és félénk szemére, amely megállás nélkül vándorolt
egyikükről a másikukra.
- A tesóm hozott dohányt. Mérnök a Telefonban. Utálom a krapekot, nem is a
testvérem igazából. A mutterom hozta, az a rihonya, amikor még itt lakott. Igaz,
nagy-mutter?
Az öregasszony lehunyta a szemét, és szaporán bólogatott.
Miklós ekkor vette észre, hogy Néger alaposan be van állítva. Darabos
mozdulatokkal kutatott a konyhaszekrény felső részében poharak után, majd össze
nem illő, csorba szélű, kocsmából szerzett krigliket lökött az asztalra.
- Itt van még két üveg. Csak megmelegedett ebben a krematóriumban. Tetű kégli
ez, igaz, nyanya?
Az öregasszony újra szaporán bólogatott,
Néger kitöltötte a két üveg sört, amit koccintás nélkül, azonnal magukba öntöttek.
Miklósnak, aki Földvár óta egy kortyot sem ivott, határozottan jólesett a sör, még
akkor is, ha valóban elég meleg volt. S egyszerre új ra az eszébe jutott minden, amit
szeretett volna elfelejteni.
Néger azonban nem hagyta, hogy visszasüllyedjen em lékeibe.
- A tesóm szerezte a dohányt. A rohadt tróger. A mér nök úr! Gürizik, mint egy
állat, és azt hiszi, ezért minden ki összecsinálja magát előtte. A tetű. Azt hiszi, mert
néha hazavág egy-egy rongyot, joga van mindenhez. Igaz, nyanya? A maga tetű
unokája.
Az öregasszony csak egyre gyűjtögette a nyálát, és sóhajtozott, s észre sem vette a
legyeket, amelyek vidáman kergetőztek ráncos, összekulcsolt kezén.
- Pattanjon fel, nyanya, lódulás sörért! Itt vannak a barátaim, hadd igyanak a
mérnök úr pénzén.
Miklós bátortalanul tiltakozni akart, de az öregasszony nyögdécselése belefojtotta
a szót:
- Jaj, Lajcsikám, megyek már... Lajcsikám, Lajcsikám! Minek ez a sok sör? Jaj,
Lajcsikám!...
- Fogja be a száját, nagymutter! A haverjaim nem kíváncsiak a maga dumájára. És
köpje ki a nyálát! De csak a kertben. És ajánlom, hogy számolja meg a dohányt, amit
visszaadnak, mert ha megint átverik, hozom a főző-kanalat!
Az öregasszony fürgén feltápászkodott, megzavarva a legyeket a kergetőzésben.
Hajlott háttal, az alázattól meggörnyedve, félénken topogott Néger előtt.
- Tudod, Lajcsikám, pénz kellene... Nálad van mind, amit a Béla adott...
- Pénz, pénz! Mindig csak az a rohadt pénz! Mit nyavalyog itt, mint egy fürdős!
Mondtam, hogy tűnjön sörért! A pénz meg itt van, itt egy rongy, de ha átverik, haza
se jöjjön! Hozzon öt üveggel... nem, hozzon tízzel! Itt van még egy rongy. De
ajánlom, hogy tartsa a száját a Bélácskája előtt. Ha eldumálja a söröket, hátrakötöm a
sarkát!
 - Megyek már, kisfiam, megyek... Majd vigyázok... Hogy gondolod, hogy a
Bélának szóljak... De hát sok ez a sör... Megárt neked, kisfiam...
- Lépjen olajra, mutter!
Az öregasszony elvette a pénzt, és szaporán pislogva eltűnt a meglebbenő lepedő
mögött. A szobára csend ereszkedett, csak a vidáman keringő legyek zümmögése
bolyongott a falak között.
- Rohadt egy élet! - mondta a Néger, és az asztalra vágott. A csattanásra a legyek
riadtan igyekeztek a plafon felé, s csendben megülve, aggodalmasan figyelték az
alattuk ülőket.
- Csak ő van itt, amióta a mutter lelépett - s a Néger arra mutatott, amerre az
öregasszony eltűnt. - Meg a Béla. A tesóm, aki tulajdonképpen nem is a tesóm. A
franc bele... Amikor a faterom lelépett, még nem volt Béla. Aztán a mutter hozott egy
pofát, a Gyulát. Rohadt egy tróger volt. Kiskrapek voltam még, de a fejemet verte az
az állat. Én meg beleharaptam a kezébe, s a pofájába röhögtem, amikor ordítozott.
Azt mondta a mutternak, hogy gyilkos leszek. Hát az is lettem volna, a jó úristenit,
ha le nem lép az is! Neki volt a krapekja a Béla. S úgy lépett le, hogy a Bélát itthagyta
a mutter nyakán. Aztán Bélát elvitték Fótra. Most meg mérnök vagy mi a tetű, és itt
lakik velünk. De kap lakást valami lakótelepen, csak addig van itt. Én különben a
nagymutterral vagyok, amióta a mutter is lelépett. Rendes öreg csaj, csak már
gyagyás.
- Az anyád... a mutterod mikor lépett le? - kérdezte félénken Miklós, mert
valahogy kötelességének érezte, hogy érdeklődjék az után, amit a házigazda mesélt.
- Tavalyelőtt, vagy már három éve is van. Azóta a nagymutterral vagyok. A
Gézával ment el, a Csuka faterjával. Azóta a Csuka mutterja, ha meglát,
zsernyákokkal fenyeget. Hát tehetek én róla, hogy a mutter lelépett a Csuka
faterjával?
Hobó váratlanul felröhögött.
- És a Csuka?
- Mit a Csuka?
- Hát a Csukának hogy tetszett, hogy csiribi-csiribá, a faterja eltűnt a mutteroddal?
- Csuka köp az egészre. Meg is mondta a mutterjának, ha sokat jártatja a pofáját,
bever neki egyet. Csuka haver. De az úristenit, hova a francba ment a nyanya?!
Mintha csak a végszóra várt volna, az öregasszony szétrebbentette a lepedőt, és
bedugta a fejét az ajtón. Szemében állati félelem tükröződött, s nyála vékony csíkban
folyt le az állán.
- Jaj, Lajcsikám, Lajcsikám! - nyöszörögte. - Nincs sör... Azt mondta az az aranyos
kislány...
- A szentségit a világ minden közértjének! Maga az oka ennek is, nagymutter!
Mert nekünk ilyen tetű helyen kell laknunk, tetű népek között! Mért nem költöztek a
Belvárosba, nagy mutter? Ott minden közértben van sör. De maga eltűrte, hogy a
lánya a mocsokban rohadjon, a fater meg a kocsmába hordja a pénzt. Na, ide a
dohányt, nyanya! Majd iszunk útközben.
 Az öregasszony mozdulatlanul az ajtóban maradt, és a szeméből nem röppent
tova a rémület.
- Jaj, Lajcsikám, Lajcsikám... - nyögdécselte, s az ajtófélfába kapaszkodott.
Néger mereven nézte az öregasszonyt, aztán nehézkesen feltápászkodott, s
enyhén dülöngélve bámulta az anyó állán csüngő nyálat.
- Mutter! - mondta fenyegetően. - Hol a dohány?!
- Itt van, fiam - mondta az öregasszony remegő hangon, s mintha valami
csodában reménykedne, papírpénzt nyújtott torz mosoly kíséretében Néger felé.
- Ez csak egy, mutter - mondta vészjóslóan Néger. - Hol a másik?
- Megvolt, édes fiam... Tudod, talán a kapunál... Ahogy mondtad, édes fiam,
megtöröltem a számat... Talán a kapunál, ott eshetett ki...
- Jöjjön be, nyanya! Befelé!
- Jaj, istenem, édes jézusom... - siránkozott az öregasszony. - Jaj, Lajcsikám...
megyek és megkeresem, ott lesz az a kapu mellett...
- Vén hülye! - ordított Néger magából kikelve. - Meg mondtam, hogy vigyázzon a
dohányra! De magának nem használ a szép szó. Na, gyerünk befelé!
Az öregasszony védekezően a feje fölé tartotta a kezét, mintha pofonoktól tartana,
úgy meggörnyedt, mint ha évszázad terheit cipelné a hátán, s megadóan a sarki
heverőre kuporodott.
Néger akkor a konyhaszekrényhez lépett, kirántotta a fiókját, s rövid kotorászás
után főzőkanalat húzott elő. Játékosan meglóbálta, s mintha csak a kíváncsi legyeket
akarná elhessenteni, megsuhogtatta a levegőben.
- Készüljön, mutter - mondta nyugodtan, és közelebb lépett az öregasszonyhoz.
- Megkeresem, Lajcsikám... meg én... Ha kiengedsz, megkeresem...
- Hasra, mutter! - kiáltotta Néger fenyegetően, és ismét a levegőbe csapott a
kanállal.
Az öregasszony akkor engedelmesen a hasára fordult, kinyújtotta a lábait, s mint
aki tudja, hogy mi következik, felhúzta a hátán a szoknyáját. Vékony, csonttá aszott
lábait sárgás bőr takarta, s sok számmal nagyobb bakancsa földig húzta lába fejét.
- Egy százast hagyott el, nyanya. Kap egy tízest, hogy el ne felejtse. Minden
tízesért egyet. Világos?
Az öregasszony egyetlen szót sem mert válaszolni, talán szeretett volna mielőbb
túl lenni az egészen. Apró kezei a heverő piszkos pokrócába kapaszkodtak, s fejét
lesunyta a díszpárnák közé.
Miklós tulajdonképpen csak most fogta fel, hogy mi készül, s egyetlen mozdulattal
ugrott talpra. Még ugyan ezzel a mozdulattal maga felé rántotta a kanalat, s amikor
érezte, hogy Néger meglepetésében elereszti a végét, vég-képpen magához ragadta,
majd mielőtt még bármire is gondolhatott volna, nekivágta a lepedőnek. A fakanál
halkan koppanva hullott a földre.
A fegyverétől megfosztott Néger előbb tanácstalanul nézett körül, mint aki nem
érti a dolgot, s amikor aztán végre sörtől nehezen forgó agya felfogta a történteket,
előrelendült, és felemelt ököllel Miklósra rontott.
 Miklós könnyedén elhajolt a feléje irányzott ütés elől, s egyetlen ugrással az asztal
mögött termett. Megragadta a hokedli szélét, s elhatározta, hogy leüti Négert;
sajnálat és lelkifurdalás nélkül szétloccsantja a fejét, ha hozzáér, vagy ha bántani meri
az öregasszonyt.
- Mit avatkozol a dolgomba?! - ordította Néger, és váratlanul könnyek öntötték el a
szemét. - Ez az én dolgom. Elhagyta a dohányt, hát kapja meg érte a magáét...
- Nincs jogod bántani a nagyanyádat!
- Hát a Bélának, a fogadott unokájának, annak a tetűnek van joga engem? Van
joga a pofámra mászni, csak azért, mert minden hónapban ledob néhány rongyot? - s
könnyeit törölgetve a heverő sarkára ült. Azt sem látszott észrevenni, hogy az
öregasszony csendben felül, megigazítja a ruháját, és senkire sem nézve kisompolyog
a szobából.
- A büdös életbe! - mondta Néger szemét törölgetve. - Engem verni mindenkinek
van joga, nekem senkit. A melóban az a rohadt raktáros kitiltott a raktárból, hogy a
hajam belehullik a lisztbe, hogy ő hosszú hajúakat nem tűr meg élelmiszerraktárban.
De a nőjét, a Katit, azt megtűri. Annak nem hullik a haja a lisztjébe. A szakszervezetis
muki is nekem adott igazat. De mit érek vele, ha a Fésűs utcában elkaptak, és úgy
szétvertek, hogy alig tudtam hazajönni. A rohadtak... A Katija a körömvágó ollóját
nyomta az oldalamba. Erre már a szakszervezetis is befogta a száját. A raktárból meg
kirúgtak. Persze, zuhogó esőben meg trutymóban targoncát azt vezethetek hosszú
hajjal! Itthon meg, amikor mondom, hogy az az állat kivágott a raktárból, és
szétverette a pofámat a sameszaival, a Béla is nekem esett, és ha nem tűnök el két
napra, hülyére ver. A Retekkel csöveztem. Engem mindenki verhet, én senkit.
Gyűlölöm a felnőtteket. A rohadtak ...
A lepedő újra félrelebbent, s az ajtóban szinte toronnyi ember fogta fel a kilátást.
- Pia, mi? - kérdezte fenyegetően, és a lepedőt a feje fölé emelte, hogy beláthasson
a félhomályos konyhába.
- Magának meg mi köze hozzá? - mondta Néger, és megtörölte a szemét. - Menjen
a francba! Ki hívta?
Az óriás akkor elengedte a lepedőt, és Néger előtt termett. Akkora tenyere volt,
hogy egyetlen ütésével palacsintát csinálhatott volna valamennyiükből.
Miklós, aki még mindig a hokedli szélét fogta, aggodalmasan az ajtó felé lesett,
hogy adandó alkalommal megpróbáljon kimenekülni. Hobó is hasonlón törhette a
lejét, mivel lassan felállt, és a konyhaszekrény oldalához lapult.
- Lassan a testtel, kisöcsi - mondta az ember, s ki nyújtotta a kezét. Miklós már-már
hallotta az iszonyatos erejű pofon csattanását, és ugrásra készült.
A pofon azonban nem csattant el. Az óriás ehelyett megcsippentette két ujjával a
Néger pajeszát, és felfelé húzta. Néger a fájdalomtól és a dühtől sziszegve
felemelkedett, de hasztalan igyekezett megszabadulni szorult helyzetéből.
- Engedjen el! Nincs joga beleavatkozni a mi dolgunkba! Tűnjön el... a francba!
- Na ide figyelj, kispajtás - mondta akkor az ember hegy. - Nem vágom szét a
pofád, s a hajad sem csavarom fel a meggyfára, pedig az ilyen undorító varangyokkal
azt csinálnám a legszívesebben. Ezt majd a bátyádra hagyom. Azt
hiszem, nem fog megsimogatni. Mert hogy nem fogom be a szám, arra mérget
vehetsz. De azért szeretnék valamit mondani. Ha egy ujjal is hozzányúlsz ehhez a
szegény öregasszonyhoz, jobb lesz, ha az úthenger elé fekszel. Az csak mese ahhoz
képest, amit tőlem kapsz. Hát ember vagy te vagy sin tér? Kezet emelsz a
nagyanyádra, aki mást se tett, mint egész életében gürcölt, hogy a lányának, annak
a... majd mit nem mondok, szóval az anyádnak mindene meglegyen? Hogy
belerokkant és belehülyült az embertelen melóba. Hogy jószerével téged is ő nevelt
fel a tesóddal együtt. Hogy az anyádat hetekig nem láttad, amikor a palijaival
lelépett, s az öregasszony kéregette össze a száraz kenyérdarabokat, s áztatta tejbe
vagy meleg vízbe, hogy tudjál mit reggelizni iskola előtt. Azt is elfelejtetted, te
csatornatöltelék, hogy naponta járt a tanácshoz, hogy segélyeket kolduljon, és hogy
nyaralni küldött min den nyáron a Balatonhoz, addig sírt az előadóknál a tanácson?
Mi? Most meg ahelyett hogy párnát raknál alája, vered ezt a szerencsétlent. Hát csak
annyit mondok, fiam, hogy rajtad tartom a szemem. Ha megtudok valamit, a
testvéred mellett én is ellátom a bajod. S az úristen legyen irgalmas neked!
Az óriás, amikor befejezte szózatát, elengedte Néger pajeszát, s lelökte a fiút a
heverőre. Aztán tekintete meg akadt Miklóson és Hobón.
- Szép kis alakok vagytok - mondta, és megcsóválta a fejét. - Ajánlom, hogy
tűnjetek el. Nem szeretnék még egy szer találkozni veletek.
- Semmi köze a haverjaimhoz - mondta Néger szipogva. - Ha hozzám nyúl,
elmegyek a rendőrségre.
- Éppen téged várnak ott - bólogatott az óriás. - Csak eridj. Én pedig nem nyúlok
hozzád. Legalábbis egyelőre nem. De ha egyszer hozzád nyúlok, akkor te már nem
mész többet a rendőrségre, ebben biztos lehetsz. Egyéb ként megmondhatod a
haverjaidnak, hogy én csak a szomszéd vagyok, és mégis belepofázok a dolgaidba.
Azt is megmondhatod nekik, hogy ezt máskor is megteszem, és hogy nem kérek rá
tőled engedélyt. És fütyülök arra, hogy ez tetszik nektek vagy sem. Ha meg ugráltok,
szájon kap lak benneteket. Na jöjjön, nagymama - szólt az ajtó felé, ós csak akkor
hagyta el végleg a szobát, amikor az öreg asszony riadt szemekkel visszakuporodott
a sarokba.

Mire Kispestről az Astoriához értek, lassan beesteledett. Az óriási, vörös

napkorong végighaladt a Gellérthegy gerincén, s fényét ráöntötte az Erzsébet-hidra.
A Rákóczi úton nyüzsögtek az emberek, az Úttörő Áruház úgy szívta be és öntötte ki
magából az embereket, mint a szivacs a vizet, ha játékos kezek nyomogatják a
fürdőkádban.
A három fiú szótlanul ballagott a híd felé. Hobó, akit legkevésbé viseltek meg az
események, a kirakatokat és a lányokat nézegette, míg a másik kettő lehorgasztott
fejjel bandukolt mellette.
Miklós nem tudta, hogy mit kezdjen az érzelmeivel. Talán az lenne a legokosabb -
gondolta -, ha hagyná őket a fenébe, de mielőtt végleg kilép a látószögükből, ennek a
Négernek még beverne egyet. Másrészt sajnálta is a fiút. A lelke mélyén megérezte,
ha megfogalmazni nem is tudta, hogy Néger is áldozat. S homályosan érezte azt is,
hogy akármit is mesél Juszuf, ezek a dolgok nem hozhatók összefüggésbe sem a
kommunistákkal, sem az oroszokkal. Hát nem azt dumálja három tanár is az
osztályfőnöki órán, hogy a szocialista erkölcs az nem ilyen, hanem j olyan, hogy
mindenki köteles másokkal is törődni, tisztelni mások egyéniségét, és segíteni, ha
bajba kerül?
Ellenkezőleg. Ezek a dolgok még abból az időszakból maradtak itt, amikor ő még
meg se született.
A Nyugatot meg csak hagyja Juszuf. Ő maga látta egy amerikai filmben a piások
utcáját, ahol a krapekok a földön fekszenek, mert elitták mindenüket, és már annyi
pénzük nincs, hogy egy újságot vegyenek, amivel betakarhatnák magukat.
És látta a kábítószereseket is. A kis csajokat meg a krapekokat, amint zöld meg
sárga pofával röhögtek, mint a dilisek. Persze erre Juszuf azt mondaná, hogy ott
szabad ság van, ott azt csinál mindenki, amit akar, ha akarja, el issza a gatyáját, ha
akar, beledöglik a heroinba meg az LSD-be.
Hát ezért a szabadságért, már ami a piát illeti, nem kell Amerikába menni. Az itt is
megvan. Ki szólt őneki is, ami kor Földváron többször is úgy berúgott, hogy majd az
eszméletét vesztette? Senki. Csak a birkózóképű csapos, de az is a zsaruktól félt
elsősorban, és nem őt féltette. Itt is elihatja bárki a pénzét, az utolsó zokniját, a párnát
a krapekjai feje alól. Aztán leléphet a Csuka faterjával...
De jó lenne ezeket a dolgokat megbeszélni valakivel, talán a faterjával! S ahogy
kigondolta, már el is hessentette magától a gondolatot. Ugyan! A faterral nem lehet
értelmesen beszélni. Lenyomna egy hosszú, értelmetlen brosúraszöveget, aztán
visszabújna a könyvei közé. Túrót sem ér az ilyen beszélgetés. Ráadásul a fatert még
a jó érzés is elfogná, hogy megvan a napi jó cselekedete. Ma is tett valamit fia
nevelése érdekében.
A haverok meg éppolyan hülyék, mint ő. Persze van, aki jobban kijön az apjával,
de az meg állandóan azt szajkózza, amit a faterja mond neki. Talán Csini? De hát az
meg tanárnő. Azért Csinivel biztosan el lehetne beszélgetni... Csini marha sokat tud,
nemcsak az órákon, hanem a sportban is. Úgy osztja az ellenfeleket a kézilabdában,
hogy öröm nézni. Talán egyszer leblokkolja Csinit, és ki pakol neki. Addig meg egye
a fene az egészet. Ha sittre is küldik, amikor kijön, melót mindig talál magának.
Persze azért az lenne a legjobb, ha csak akkor bukna le a földvári disznóságok miatt,
ha már befejezte a sulit. Ha a szakma a kezében van, könnyebben el tud helyezkedni
a sitt után is.
Észre sem vette, amikor átértek a hídon, és keresztül vágtak a Szarvas téren. A fa
komoran magasodott a házak fölé, és előrehajló lombjai a tabáni utcákat kémlelték,
hogy nem tűnik-e fel valahol rendőr a messzeségben. De olyan biztos az, hogy a fa a
galerinek drukkol?
Ezt az utóbbit már akkor gondolta Katona Miklós, ami kor egészen közel ért
hozzá. A kitaposott gyepen farmer-nadrágos és farmerzekés vagy csak egyszerűen
rongyos fiúk és lányok heverésztek. Néhányan törökülésben a Szarvas tér felé
bámultak, vagy talán még azon is túlra, a híd alatti vízivó felé, ahonnét súlyos
demizsonokat cipelő idős emberek vonszolták magukat a villamosmegálló felé.
Miklós még sohasem volt a fánál. Hallani már hallott róla eleget, Juszuftól is meg
másoktól is, látni azonban most látta először. A hatalmas ágak védőn nyújtózkodtak
;i feje felett, mintha csak el akarnák rejteni az alattuk gyülekezőket isten és ember
elől.
Volt, akiket már korábbról is ismert, de a legtöbbjüket most látta először.
- Hello, Hobó! - kiáltotta valaki feléjük, amikor már alig lehettek vagy
tízméternyire a fától.
- Hello! - válaszolta Hobó, s megcsattogtatta a műfogsort.
Többen kellemesen elröhögték magukat.
- Mi van, Hobó? - kérdezte valaki. - Kiverték a Marokkóban?
Újabb röhögés.
- A frászt - mondta Hobó barátságosan. - Valaki rám bízta az új bolt előtt, hogy
vigyázzak rá, amíg lelök egy lityit. Azóta is keresem a marháját!
- Nini, a Néger! - mondta valaki. - Hát te még szabad lábon vagy?
Néger, akinek elment a kedve a mai napra mindenféle viccelődéstől, morogva
letelepedett a fűre, és maga alá húzta a lábát.
- Ez meg ki? - kérdezte egy hang, s Miklós érezte, hogy a kérdés neki szól. Már-
már szóra nyitotta a száját, hogy bemutatkozzék, amikor valaki hátul felállt,
és az erősödő félhomályban feléje intett:
- Gyere ide, Prof. Különben haver. Együtt nyaraltunk Földváron.
A hang gazdája Juszuf volt.
Miklós megkerülte a heverészőket, és kelletlenül bár, de lecsüccsent Juszuf mellé.
A fiú egy fűszálat rágcsált, s közben élesen figyelte a feléje közeledő Miklóst.
- Szia! Régen láttalak. Úgy eltűntél, mint hulla a kén savfürdőben.
- Á, csak otthon döglöttem. Olvastam, meg elhülyéskedtem az időt.
- És Liza... kiheverted már a nagy szerelmet? Miklósnak pirosság öntötte el az
arcát, s bár valami éles késként szúrt a belsejébe, igyekezett könnyedén válaszolni:
- Ne hülyéskedj már! Kit érdekel egy csaj ennyi ideig?
- Na, oké. Csak kérdeztem. Itt van a Joli, már dumáltam neked róla. Manikűrös
csaj, jó helyen melózik. Pénzedbe se kerül, annyi a jattja, hogy megvehet belőle
magának tetőtől talpig. Most éppen szabad. Ha megtetszel neki oké. Szeptember
végéig veled futhat, akkor egy kis szünet tel újra a tied tavaszig.
- Hogyhogy szünettel? - kérdezte Miklós meglepődve.
- Hát úgy, kispajtás, hogy van valami olasz vőlegénye, valami digó őrült, aki azért
nyomja a pedált Milánótól idáig, hogy megautóztathassa Jolit. Joli meg levágja a
palit mindenféle cuccra. Hiába van neki elég pénze, nyugati cuccot nem kap érte. Az
ürge, az a digó marha meg csak hozza a cigit meg a mit tudom én miket. Egy ilyen
csajnak minden marhaságra szüksége van.
- De hát hogy gondolod?
- Mit?
- Hát a csajt... Csak úgy járjak vele?
 - Miért? Hogyan? Te még nem jártál senkivel?
- De - hazudta Miklós. - Persze. Csak hát...
- Micsoda csak hát? Elviszed ide-oda, elmentek lötyögni meg mit tudom én.
Lizával nem látszottál valami tapasztalatlannak...
A beszélgetésnek felcsattanó kiáltozás vetett véget. Újabb csoport érkezett, fiúk és
lányok vegyesen, s Miklós nem különösebb örömmel fedezte fel földvári ismerőseit,
a Misztereket, Libát és Retket. S közöttük magas termetű, ráncos arcú legény haladt,
szinte derékig érő hajjal. Kopott farmerja csak térd alattig ért, széles mellkasát atléta
trikó takarta, amennyire takarta. Homlokát szalaggal kötötte át, hogy rendezetlen
fürtjeitől láthasson valamennyire.
- Vinetu - mondta Juszuf anélkül, hogy rámutatott volna. - Ő itt a főnök.
- Hello, Vinetu! Szia, Vinetu! - hallatszott innen is, onnan is az üdvözlés. Vinetu
azonban nem válaszolt a kiáltásokra, s a fejét sem fordította se jobbra, se balra. A két
Miszter kíséretében a fatörzshöz ment, annyira közel, hogy majdnem a törzset
érintette a hátával, és letelepedett. A Miszterek és Retek, mint hűséges famulusokhoz
illik, körülötte roskadtak a fűre.
Közben a nap végérvényesen eltűnt a láthatáron, s a sétányok mellett kigyúltak a
lámpák. A bura alatt szenvedő izzók homályos fénye alig-alig volt képes áttörni az
egyre növekvő sötétséget.
- A mai előadást megnyitom - mondta a Szőke Miszter felemelkedve, s lekapta
Retek fejéről fekete, széles karimájú kalapját. - Kénytelen vagyok szomorú hírt
bejelenteni - s egyik kezét a szeme elé kapta, s sírást mímelt.
- Mi van, Szőke Miszter, csak nem dolgoztál az utóbbi időben? - kérdezte egy
élcelődő hang.
- Aki ezt a szót még egyszer kimondja, lerúgom a Szar vas térig. Itt disznóságokat
nem lehet beszélni, se ízléstelenkedni. Na. Szóval Vinetu nagyon beteg...
Néhányan felnevettek, a tapasztalatlanabbak viszont, közöttük Miklós is,
érdeklődéssel pillantottak a törzsnél pihenő hosszú hajúra. Vinetu lehunyta a szemét,
s arcán őszinte szenvedés látszott.
- Mi baja szegénynek? - kérdezte egy együttérző leány hang.
- Olyan beteg, hogy még... Ha nem teszünk sürgősen lépéseket gyógyulása
érdekében, még bele talál halni.
Hirtelen valaki harsányan felnyerített.
- Dögöljek meg, ha Vinetu nem szomjas!
Erre már Szőke Miszter is elnevette magát, sőt a „beteg" is kinyitotta a szemét, és
szaporán bólogatni kezdett.
- Most pedig adakozást jelentek be. Adjatok, adjatok, hogy Vinetu bátyátok életét
megmenthessük. Adjatok, hogy nektek is jusson belőle. Aki nem ad, az is kap.. Egy jó
nagyot a szeme alá!
Szőke Miszter körbejárt a kalappal, amelybe hullottak az adományok. Miklós is
beleejtett egy tízest, bár ezen kívül már csak aprópénz lapult a zsebében. Mégis... a
leg első alkalommal igazán nem lehet sóher!
 - Hát te, cicám? - kérdezte Szőke Miszter egy lánytól, aki mozdulatlanul bámulta
az eléje tartott kalapot.
- Nincs egy rohadt fillérem sem - mondta a lány különös mély hangján, és unottan
a körmét kezdte rágni.
- Belenézhetek a rétik ülődbe? - kérdezte a Miszter, s villámgyors mozdulattal a
lány kopott táskája után kapott.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. A lány hanyatt dobta magát, s tornacipős
lábával úgy rúgta gyomorszájon Szőke Misztert, hogy az összegörnyedt, és levegő
után kapkodott. A lány akkor a másik lábával a táska alá nyúlt, felemelte, s ügyes
rúgással telibe találta vele Szőke Miszter arcát.
- Ha találsz benne valamit, fele az enyém mondta, s tovább rágta a körmét.
Szőke Miszter alig látott a pipától. S amikor a harsány röhögés is a fülébe jutott,
már-már azon volt, hogy rárohanjon a lányra. Aztán mégis meggondolta magát, és
megelégedett azzal, hogy akkorát rúgott a táskába, amekkorát csak bírt.
Ekkor azonban felháborodott kiáltás torpantotta meg a dühöngőt. Közvetlenül a
mély hangú lány mellett ült egy másik lány is, akit alig-alig lehetett csak észrevenni,
mivel egy megtermett szakállas ölébe simult, és egyre annak a fülébe sugdosott
valamit.
A rugdosásra azonban a lány felocsúdott, s kipattanva a szakállas öléből,
felháborodottan felsikított:
- A hülye anyádat rugdosd, ne a táskámat! Add ide a táskát, mert a pofádra
mászok! Ide nézz, Sárkány, ez a marha a táskámat rugdossa!
Szőke Miszterben megállt az ütő.
- Mit dumálsz? Ez a túró táska azé a... - És Szőke Miszter csak a felcsattanó
általános és fuldokló röhögésből jött rá, hogy a mély hangú csaj alaposan átdobta.
- Na ide figyelj - mondta fenyegetően, s úgy magasodott a lány fölé, mintha a
következő pillanatban bele akarná taposni a földbe. - Csak annyit mondok, hogy
akárki hívott is ide, húzd el a csíkot. Amíg szépen beszélek. Én, kisanyám, fütyülök
arra, hogy lány vagy, és ha most nem tűnsz el azonnal, hát megnézheted magad!
Szőke Miszter bácsinak megvannak az eszközei... De ki a franc hozott ide?
A mély hangú lány ekkor lassú, szinte fáradt mozdulat tal feltápászkodott a
földről, s kissé görnyedten állt Szőke Miszter előtt. Miklós esküdni mert volna, hogy
ismét va lami csoda történik; a lány egyetlen horogütéssel kiüti Szőke Misztert, vagy
valami hasonló. Az azonban most oldalra lépett, kikerülte a Misztert, és egyenesen a
fához ment, ahol Vinetu, Barna Miszter és Liba csendben figyelték az eseményeket.
- Te vagy a Vinetu? - kérdezte a hosszú hajút, és csípőre tette a kezét. Szőke
Miszter szorosan ott állt mögötte, hogy Vinetu egyetlen intésére jól irányzott rúgással
eltávolítsa a fa környékéről.
A lány hangjában azonban volt valami, talán a halvány idegenes árnyalat vagy a
szokatlan mélység, amely óvatosságra intette Vinetut.
- És akkor mi van?
- A Lökött dumált rólad.
Vinetu eltátotta a száját.
 - Lökött? De hiszen...
- Ne bámulj ilyen hülyén, nem jött vissza, legalábbis nem tudok róla. Két hete
találkoztam vele Stockholmban, ő mondta, hogy jöjjek el hozzátok. Azt is üzeni,
hogy min den oké, s hogy megtalálta a boldogságot. Szó szerint ezt üzeni. Meg a
Szőke Miszternek is üzent. Hogy a szabad kőműves-jelvényt megtarthatja, neki már
van másik...
- Te kinn jártál? - kérdezte Vinetu csodálkozva és félre érthetetlen tisztelettel a
hangjában.
- Kinn - bólintott a lány. - Jobban mondva most járok itt. Először vagyok
Magyarországon, tegnapelőtt este jöttem.
- Hogyan? Te külföldi vagy?
- Svéd - bólintott a lány. - Ott jártam suliba is, meg ott lakunk. Korábban Dániában
laktunk, de az apám Svédországba költözött, miután elvált az anyámtól. Én meg vele
mentem Svédországba. De ez most nem érdekes.
- Mi a neved?
- Hippi jósnő, ha lefordítom magyarra. Svédül jobban hangzik, de ti nem tudtok
svédül. Hívjatok csak magyarul.
- A faterod... mikor lépett ki?
- Ötvenhatban - mondta a lány, és törökülésbe ereszkedett Vinetuval szemben. -
De én már kinn születtem.
- Jól tudsz magyarul.
- Otthon csak magyarul beszéltünk. Meg ha azt akartuk, hogy a svédek ne
értsenek. A suliban voltunk többen magyarok, és ha egymás között dumáltunk, a
svédek mindig állati pipák voltak. Apám mesélte, hogy amikor ő járt suliba, volt
néhány cigány az osztályban. Azok meg cigányul beszéltek, és akkor a faterom meg
az osztálytársai voltak pipák. Hát így van ez.
- És most mit csinálsz?
- Otthon?
- Hát itthon is. Azaz itt, Magyarországon is meg kinn is.
- Itt a nagyanyámnál vagyok. Kicsit hazajöttem, néhány napra. Otthon mindenki
mondta, hogy Budapest ilyen frankó meg olyan. Hát kíváncsi lettem. Nagyanya meg
örül, hogy jöttem. Csak hát csoda unalmas itt minden.
- Az. Marha unalmas - avatkozott a beszélgetésbe Szőke Miszter, aki rém
szégyellte, hogy éppen ebbe a hippi jósnőbe kellett beleakadnia.
- A mozi is unalmas - mondta a mély hangú, és elhúzta a száját.
- Csupa dögunalom.
- És odakinn? Ott miket játszanak?
- Nálunk szabadság van - mondta büszkén a lány. - Ott mindent úgy mutatnak,
egy az egyben, ahogy a valóságban történik. Nálunk van pornó meg szex meg
mindenféle film. És az megy be, aki akar. Bár a kicsiknek tilos, de adsz egy koronát,
és a jegyszedő beenged. Persze, a mozi egyébként marha drága.
- Egyszer egy krapek mesélte, aki Bécsben volt, hogy ő is látott egy...
 - Bécs az semmi - legyintett ellentmondást nem tűrő határozottsággal a jósnő. -
Bécs az dögunalmas. Ott, amit mutatnak, az csak imitálás. Az nem az igazi.
- De azért mégiscsak valami védekezett Barna Miszter. - Itt még olyan sincs.
- Na persze - mondta a lány. - Azért Bécsben is szabadság van. Nem úgy, mint
itt...
- A ruszkik nem engedik - mondta a lány háta mögül Szőke Miszter. - Ezt egy
nyugatnémet krapek mondta. Meg hogy a magyar kormány mindenfélét csinálna, ha
engednék. Lenne itt szex is meg pornó is, csak nem szabad nekik. Állítólag Nyugat-
Németországban a rádió is be mondta. Már meg is vették a sok jó filmet, de aztán ott
rohad a raktárban, mert nem engedték levetíteni.
- Nálunk mindent szabad - mondta a lány. - Azt csinálsz, amit akarsz, ott
szabadság van!
- S téged mért hívnak hippi jósnőnek? - kérdezte Szőke Miszter, aki egyre
nagyobb érdeklődést kezdett tanúsítani a lány iránt.
- Hát először is mert hippi vagyok, másodszor meg mert jósnő. Hát ezért.
- Hogyhogy jósnő?
- Jósolok, na. Megmondom a jövőt.
- Az egy nagy marhaság - mondta legyintve Liba, akinek féltékenység költözött a
szívébe. Eddig csak ő számított hippinek az egész társaságban, most meg idejött ez a
csaj, és ráadásul kintről... A jósnő azonban nem méltatta válaszra Libát.
- Én hippi vagyok - mondta a lány büszkén. - Csak itten most nem úgy vagyok
felöltözve. A nagyanyám mondta meg az apám is kinn, hogy esetleg
kellemetlenségeim lehetnek a rendőrséggel, és be se engednek az országba. Ami nem
érdekes, de mégis be akartam jönni most az egyszer.
- És nem melózol semmit?
- Nem sokat - mondta büszkén a lány. Nálunk szabadság van, és nem kell
melózni. Én néha pincér vagyok, de többnyire csak a családdal vagyok. A családban
nem érdekes a pénz. Ott mindenki csinál valamit, s a pénz aztán közös.
Vinetu azonnal megértette, hogy mi az a család. Mohó irigység gyúlt a szemében,
és majd felfalta a jósnőt.
- Te családban élsz?
- Ott hát! Kilencen vagyunk, és együtt lakunk. Nekem a Svenson a barátom vagy
izé... krapekom, de a többiek is ott laknak. És minden közös. A kaja meg a pia is meg
minden.
- És senki sem dolgozik?
- Csak alkalmanként. De Svenson soha. Ő nem! - mondta büszkén.
- És mit csinál?
- Legtöbbnyire részeg. Mindene a pia. Ha látnátok, hogy mit meg tud inni! Annak
egy üveg köménypálinka az semmi! És ha a pálinkára rászívja a cigit - tudjátok, ilyen
marihuánást -, nem lehet bírni vele. Csuda mulatságos tud lenni. Először még
verekedett, és ilyenkor én egy kicsit féltem tőle. De a többiek lefogták. Akkor aztán
sírt meg minden. Mostanában már hamar kész van, és nem verekszik. A múltkor is
csoda jópofa volt. Leszedte magáról a ruhát, és meztelenül szaladgált a pályaudvar
előtt.
Mi is kicsit kivoltunk a fűtől - így hívják a cigit s nem sok kedvem volt utánafutni.
Egy rendőr aztán visszahozta, de még ő is dőlt a röhögéstől, annyi mókás dolgot
csinált a Svenson. Bele akart ülni egy kirakatba, aztán meg azon fűzte a rendőrt, hogy
repüljenek együtt az Északi-sarkra, mert neki melege van. Meg ilyesmiket.
- Te is szívsz? - kérdezte mély tisztelettel Barna Miszter.
- Persze - mondta a jósnő. - Csak én nem bírom úgy, mint Svenson meg a többiek.
De azért már jobban bírom, mint amikor hozzájuk költöztem. Már megiszok egy fél
üveg pálinkát, és aztán rászívom a füvet. Már nem is esik rosszul.
- És milyen?
- Á, csodajó! - mondta a lány. - Mintha be lennél piálva meg minden. Persze be is
vagy. Olyan fura érzéseid támadnak, amiket nehéz is elmondani. Néha azt érzed,
hogy repülni tudnál, máskor meg mintha egy filmben te lennél a főszereplő. Frankó
ruháid vannak, lovagolsz egy vad nyugati faluban, meg hogy te vagy a James Bond
meny asszonya. Hát ilyesmik.
- Valaki azt mondta, hogy a fű marha ártalmas - mondta Szőke Miszter -, hogy
akik szívják, hamar kinyiffannak.
- Hát persze - mondta a lány, és felvonta a vállát. - Világos. Svensonnak már nem
sok van hátra. Szerintem már nem is normális. Azt mondják, hogy a fű az ember
agyára megy meg az idegrendszerére. Hát ami azt illeti, Svensonnak ráment. Kész a
krapek. De van ott más is, aki megközelíti Svenson szintjét.
- És te nem félsz? - kérdezte áhítattal suttogva Szőke j Miszter.
A lány hanyatt feküdt, és fűszálat vett a fogai közé.
- Nem tudom... - mondta bizonytalanul. – Lehet, hogy félek. Lehet, hogy nem.
Néha igen. De jogom van azt csinálni, amit akarok. Szabad országban élek. Különben
is még van néhány évem. Csuda muris, nem? Kiszámítottuk, hogy a
család összesen még él vagy negyven évet. Halvorson szerint ebből öt az enyém. Jó,
mi?
- És kitől szerzitek a pénzt a fűre? - kérdezte a racionális Liba.
- Hát néha melózunk is. Én például az étteremben. Persze nem sokat, csak
keveset. Annyit, amennyit kell. Van egy lány, aki évekig volt Nepálban a hippik
között. Az megtanult gyöngyöket fűzni, meg papucsot csinál. Azt eladjuk, és abból is
van pénz. De hát ez tulajdonképpen kevés lenne. Van aztán egy amerikai lány,
akinek marha sok a pénze. Csekkfüzete van.
- Micsodája? - kérdezte Szőke Miszter.
- Olyasmi, mint a takarékbetét - intette le ingerülten Vinetu, és a lány felé
biccentett. - Folytasd!
- Ő veszi általában a füvet meg a piát is. Halvorsonnal barátkozik. Marha gazdag
szülei vannak Amerikában, azok küldik a füzeteket. De már ő is köpött vért - tette
hozzá büszkén.
- Tébécés? - kérdezte Barna Miszter, és elhúzta a száját.
 - Ki tudja? - mondta a jósnő. - Lehet, hogy a fűtől. Halvorson csak röhög, hogy
csuda hasznos munkát végez a társadalom számára, mert ez lesz a negyedik csaja,
akit eltemet. Piszok kemény egy krapek. Maga ássa meg a csajok sírját, s a pénzen
pálinkát meg füvet vesz. Lehet, ha Svenson beadja a kulcsot, én leszek a barátnője.
Bár nem valami jó jel Halvorson csajának lenni.
Rövid csend nehezedett a társaságra. A fa alja közben alaposan megtelt, lehettek
már vagy negyvenen, s valamennyien feszült figyelemmel hallgatták a jósnőt. Még az
a lány is szinte tátott szájjal itta a mély hangú szavait, akinek a táskáját Szőke
Miszter alaposan megrugdosta.
- És te... hogy jósolsz? - kérdezte Liba, s még mindig ott tilt az arcán a féltékeny
mosoly.
- Horoszkópokat csinálok - mondta a lány, s amikor a rámeredő értelmetlen
tekintetekből rájött, hogy hallgatóinak fogalma sincs arról, hogy mi is az a
horoszkóp, felvonta a vállát. - Én is voltam Indiában, majd egy évig. Ott tanultam
menekült tibeti szerzetesektől, hogy hogyan lehet megcsinálni valakinek a
horoszkópját. Mert hát a csillagok állása megmutatja, hogy milyen lesz a jövendő.
Hát ilyesmi...
- És te ezt tudod?
- Megtanultam - mondta a lány. - De nem hiszek benne, csak csinálom. Én
semmiben sem hiszek. Mi, hippik nem hiszünk. Csak szeretjük az embereket, de le is
nézzük őket. De Jézus Krisztust azt szeretjük. Ő volt az első hippi, akit ezért a
rómaiak megfeszítettek. Ezért is hordunk keresztet az ő emlékezetére. De mi nem
gyűlölünk senkit. Utáljuk a háborút is meg a munkát is. Mi csak élni szeretnénk, meg
virágot szedni, meg inni a köménypálinkát, és rászívni a füvet. Svenson azt mondta,
hogy fütyülni kell minden társadalomra. Hogy vissza kell térnünk a természetes
környezetbe, hosszú hajat növeszteni, és otthagyni az emberek társadalmát. Az
emberek mind gonoszok, és kész. Ezt mondta, és én el is hiszem. Minden társadalom
gonosz, de azért a svéd az nem annyira. Az hagyja, hogy azt csinálj, amit akarsz.
Vinetu előbb nem szólt semmit, csak hümmögött, majd amikor a jósnő befejezte,
félrehúzta száját.
- Azért amit mondasz, van abban nem oké is. Itt van például ez az izé, a vérköpés
meg a Svenson. Hogy nem akarunk melózni, az oké, fütyülünk a társadalomra, az is
oké. De hogy kinyiffanni, meg sírt ásni egymásnak, az nagyon is nem oké! Én inkább
csak piálok, úgy pianóban, napi egy-két liter, s megfújom a társadalomtól, amire
szükségem van. Én nem akarok megdögleni ilyen hülye módon. Akinek meg nem
tetszik, amit csinálok, azt pofán verem! Ehhez jogom van, mert erős vagyok!
- És ha a másik az erősebb?
- Akkor lelépek. Ehhez is jogom van. Még mindig jobb, mint ha eltemetnének.
- Nem vagy te igazi hippi - mondta a lány, és kiköpte a fűszálat. - Ahhoz nem elég
a hosszú haj. Ahhoz el kell fogadni a... az izé... filozófiát. A hippi az olyan, mint én, és
kész. Csak él. S nem törődik semmivel. Utál minden féle diktatúrát és
kizsákmányolást és kötöttséget és politikát. A társadalmon kívül kell élni, és kész!
Az utóbbi mondatokat Juszufon kívül szinte senki sem értette.
 - Utálni azt lehet - morogta Barna Miszter. - Én is utálom a zsarukat, éppen eléggé.
De megdögleni? Nem, azt nem!
- Pedig az igazi hippi azt teszi. Az igazi hippi szelíd, nem vár semmit a
társadalomtól, azaz a többi embertől; csak ül és nézi, hogy a többiek hogy
marakodnak. És ami a fő, szabadon rendelkezik saját magával. Már az a tudat is
boldogságot ad, hogy magam juttatom át magam ebből a világból egy másikba. Csak
nézem az embereket messziről, s boldogan átúszom a végtelenbe. Mert a halál után
még sok minden van. Ezt is Indiából tudom.
- Nem oké dolog ez akkor sem - mondta Barna Miszter -, nálunk csak a dilinyósok
nyiffantják ki magukat. Én mindig komáltam volna megkóstolni egy cigit vagy füvet,
ahogy te mondod, de kinyírni magam? Nem vagyok hülye! A te Svensonod sem lehet
valami észkombájn! Nézz meg engem vagy Vinetut vagy itt bárkit - s kezét felemelve
széles mozdulattal végigmutatott a birodalmán, amelyet ő igazgatott
Szőke Miszterrel, Vinetu törvényei alapján -, itt mindenki frankón érzi magát. És
senkinek sem támad az a marha ötlete, hogy mondjuk felmásszon a madárhoz a
hídon, s lefurikázzon a vízbe. Inkább a Matrózba - s fel röhögött. - Amíg másnak van
pénze meg kedve melózni, addig én is csak megélek valahogy. És itt, nem a te másik
világodban!
- Ez frankón így van - mondta megerősítve az elmondottakat Szőke Miszter, s
Vinetu is helyeslően bólogatott.
- Már mondtam, hogy hippinek lenni nem olyan könnyű - csattant fel a lány
ingerülten. Ti csak felvesztek valami ócska göncöt, és azt hiszitek... Szocialista
hippik! Megáll az ész...
- Azért mi is tudunk egyet-mást mondta Barna Miszter, és fenyegetés csendült a
hangjában. - Ha idejönne a Svensonod, tanulhatna egyet-mást.
A lány kiköpte a fűszál második felét is.
- Svenson? Tőletek? Röhögnöm kell! Tudjátok, ki volt ő? Megáll az ész... Hát
Svenson Amerikában született, az öregjei oda vándoroltak ki Svédből. Aztán
Svenson tengerészgyalogos volt, s részt vett itt-ott egy kis cécóban. Mond az nektek
valamit, hogy Vietnam?
Újra csend ereszkedett a nagy fa koronája alá. A jósnő megérezte, hogy ismét feléje
fordul a figyelem, sietve folytatta hát tovább:
- Olyan bulikról mesélt Svenson, hogy a hátamon végig futott a hideg. Svenson se
bírta sokáig. Kiborult. Aztán elküldték Thaiföldre diliházba. Onnan meg lelépett
Svéd országba. Ott, Thaiföldön találkozott hippikkel, s lett ő maga is az, én meg vele
találkoztam később. S nagyon frankó, hogy találkoztunk. Akkor volt, ősszel, a sétán...

- Miféle sétán? - kérdezte Barna Miszter.

- Hát mi sétálni szoktunk. Azazhogy... Hát szóval hunting után. Ez angol szó, és
így hívják, amikor a füvesek elhúzódnak a többiektől, és szívnak. Szóval ezután össze
gyülekeztünk sokan. Tudjátok, vannak Stockholmban olyan helyek, ahol össze
szoktunk jönni. Sok jó fejjel lehet találkozni ilyenkor. Aztán ha már sokan vagyunk,
végig megyünk a városon. Énekelünk meg kiabálunk, meg mindenfélét marhulunk.
Akik becsavarodtak, vagy éppen a fű hatása alatt vannak, csuda muris dolgokat
csinálnak.
- És az emberek? - kérdezte fokozódó érdeklődéssel Liba.
- Azokra mi fütyülünk. Vagy mókázunk velük. De tulajdonképpen nem törődünk
velük. Persze van, akinek nem tetszik, hogy a sok krapek ott hömpölyög az utcákon,
és mindenféle muris dolgot csinál, azok persze szidnak bennünket. Mindenféle
rondaságokat kiabálnak meg ilyesmi.
- És ti?
- Vagy visszakiabálunk, vagy nem. Mikor hogy... Például ha az illető valami
öreg... izé, csaj, akkor kitalálunk rá valamit, és kórusban kiabáljuk. De csak röhögünk
rajtuk többnyire. Mi felettük állunk, mert megértettük a lényeget. Ők csak
felnézhetnének ránk, ha a saját hülyeségüktől látni tudnának.
- No és a rendőrség?
- Á, az nem törődik velünk! Ott mindent szabad. Persze, forgalmi akadályt nem
szabad csinálni. Ha valaki mondjuk a villamos elé ül, vagy az út közepére, mondjuk
ha füvet szívott, és azt hiszi, hogy a Himalája tetején ül, akkor a rendőrök kiteszik a
járdára.
- És neked van ilyen cigarettád? - kérdezte Liba mohón, hasztalan igyekezve
leplezni hangja remegését.
- Ühüm - mondta a lány. - Csak itten nincs nálam. Otthon van egy csomaggal. Ha
holnap este itt lesztek, hoz hatok belőle. Bár sokat azért nem hoztam. Mondták, hogy
itt nem szeretik az ilyesmit, és még bajom lehet belőle. Ameddig itt leszek, szívesen
jövök ide, bár nem vagytok igazi hippik.
- Még egy darabig itt vagyunk - mondta Vinetu láthatóan sértődötten. - Miszter,
mennyi jött össze?
- Kétszázötvennégy - mondta a kérdezett szolgálatkészen.
- És te még itt vagy?
- Már nem - mondta a Szőke vigyorogva, s két másik kíséretében eliramodott az
éjszakába.
Miklósnak volt min csodálkoznia ezen az estén. Csak akkor tudta végre levenni
megbabonázott szemét a lányról, amikor Vinetu elküldte Szőkét, s ezzel lényegében
véget vetett a nyilvános beszélgetésnek. Még hogy ilyet... Egy ilyen jó karosszériájú
lány, és nem normális... Mert hogy a lány valóban nem normális, afelől Katona
Miklósnak szemernyi kétsége sem volt. Kinyírni magát kábítószerrel... - s
összeborzongott.
A másik, amin csodálkozott, Juszuf viselkedése volt. Érdekes, csak nem teszi le a
fegyvert egy ilyen lány előtt, aki csak úgy egyszerűen idejön külföldről? Á, Juszuf
nem olyan. Hiszen Liza is meg a másiknak... De Juszuf csak ül itt magába merülve, és
hallgat. Se nem kérdez, se nem mond ellent. Csak nézi a lányt, mintha tetszene neki,
s még a szempillája sem rezdül. Vagy lehet, hogy nem is a lányt nézi, csak bele
valamerre a vak világba? Ki tudja... Az viszont szentség, hogy ő a maga részéről nem
próbálja meg a cigarettát, már a marihuánásat. Kell a fenének. Ő végül is nem akar
hippi lenni. Hogy mi akar, azt nem tudja, s a földvári nyár után nem is tudhatja, de
kinyírni ma gát azt biztosan nem. És Juszuf sem, az is biztos. Majd Juszuf talán
megmondja, hogy mit gondoljon a lányról, hiszen Juszuf olyan okos.
Közben Miszter visszatért a famulusokkal, s a fa alatt megkezdődött az ivászat. A
hippi jósnőnek sikerült be bizonyítania, hogy nemhiába töltött hónapokat ama
bizonyos Svenson társaságában; valóban meglehetősen bírta az italt. Miklós keveset
ivott, talán csak egy-két kortyot, s ahogy Juszufra nézett, amikor az az ajkához emelte
az üveget, meglepetve látta, hogy a fiúnak nem mozog az ádámcsutkája. Őneki sincs
kedve hát a piához.
- Nem iszol? - kérdezte suttogva, amikor ismét rájuk került a sor, s pár korty után
levette a szájáról az üveget. A konyak kellemesen égette a gyomrát, de azért
megrázkódott tőle.
- Most nem - hárította el a kínálást a másik meglehetősen barátságtalanul. -
Viszont van egy kis dumálnivalóm veled. Lassan kezdődik a suli, mi?
- Aha - mondta Miklós, s érezte, hogy Juszuf újra akar valamit tőle, talán olyasmit,
amihez semmi, de semmi kedve nincs. Kellemesen meglepődött hát, amikor Juszuf
nem folytatta tovább a témát. Közömbös dolgokról beszélt, látszólag minden
határozott cél nélkül, s a végén barátságosan rátette a kezét Miklós karjára.
- Szóval most majd jön az esős ősz meg a suli meg a meló, aztán meg a tél. S nincs
nagy fa jövő tavaszig.
- S ezek? Hogy húzzák ki a telet?
- Ki erre, ki arra. Van, aki melózni megy, más meg ide-oda. Liba csövezik, a
Miszterek lejmolnak, meg ott csel lengenek a kocsmák környékén. De nem is ez a
lényeg. Tudod, hogy haverok vagyunk, és rám mindig hallgathatsz, sőt hallgatnod is
kell. Először is hadd mondjak valamit. A cuccok megérkeztek rendeltetési helyükre.
- Milyen cuccok? - kérdezte Miklós, bár gyanakodott, hogy nagyon is jól tudja,
miről van szó.
- Hát amiket a te segítségeddel mentettünk meg a művelt világ számára. Jelzés
jött, hogy megérkeztek. S ezért neked is köszönet és dicséret jár.
- De hát én nem csináltam semmit! Igazán semmi közöm az egészhez - tiltakozott
kétségbeesetten Miklós.
- Csak ne szerénykedj - morogta Juszuf fenyegetően. - Ha úgy tetszik, falaztál
nekik. Meg a faházat se feledd. Csoda klasszul odaírtad a dolgokat a falra. Nyilván a
rendőrséget a guta kerülgeti. Ja, és a horgász... Arról meg kiderült, hogy katona volt,
civilben. Politikai tiszt. Ezért, ha a dolog kiderülne, ugye, hadbíróság... Na! Mi az
isten van veled? Ne csinálj már cirkuszt, te marha!
Egyelőre még nem derült ki semmi, és nem is fog. Ülj már egyenesen. Hé, Miszter!
Dobd már erre a piát, a Profnak a torkára ment valami...
Néhány korty konyaktól aztán elmúlt a szédülése. Atyaisten! Katonatiszt és
hadbíróság! Ő már kész van, egész életére kész. Soha a büdös életben nem tud majd
nyugodtan aludni. Hiszen minden pillanatban lecsaphatnak rá. Úristen, még a végén
akasztófán végzi, pedig igazán nem csinált semmit. De ki hiszi ezt el végül is neki?
- Azért üzentem érted - mondta Juszuf szenvtelenül -, hogy ne idegeskedj. Minden
oké, nem kell félned semmitől. Viszont nem akarok mindig valakit érted
küldeni, az ilyesmi feltűnik előbb-utóbb. Jobb lenne, ha akkor is találkoznánk hébe-
hóba, ha már a fa alatt nem lehet. Mondjuk szombatonként, úgy hat óra tájban az
Astoria alatt, az aluljáróban. Én ott leszek minden szombaton. Szeretném, ha te is
odajönnél, hacsak nem jön közbe valami nagyon fontos akadály. De azért gyere oda.
Tudod, minket most már sok minden összeköt. Össze kell tartanunk, érted? Aztán
lehet, hogy egyszer csak hipp-hopp, Liza is betoppan... Világos?
Amikor otthagyta a fát, Juszuf még elkísérte egy dara bon. Hogy a fekete hajú
merrefelé lakik, nem tudta, de nem is akarta megtudni. Szabadulni szeretett volna
inkább tőle. Megszabadulni mindörökre...
- Mi a véleményed a hippi jósnőről? - kérdezte végül, hogy elhessentse, legalábbis
ideiglenesen, kínzó aggodalmát.
- Nem a mi világunk - mondta Juszuf, és átölelte a vállát. Miklós ugyan nem
nagyon szerette a bizalmaskodásnak ezt a formáját, szólni azonban nem mert. - Nem
egészen normálisak - folytatta Juszuf. - Ha egy demokratikus állam meg akarja őrizni
önmagát, ki kell operálnia testéből a daganatot. Legyen az kommunista vagy hippi.
Mind egyik olyan, mint a rák. Ha nem vágod ki, jelentkeznek az áttételek, s az egész
szervezet bomlásnak indul. Csökken tik a társadalom erejét, s a pacifizmus rothadt
eszméit terjesztik. Harc helyett dezertálásra buzdítanak. Persze, idő legesen
szövetséget lehet velük kötni. Főleg a kommunista uralom alatt álló országokban...
Aztán egyszerre kizökkent a kerékvágásból. Levette a karját Miklós válláról, és
gyanakodva nézett a fiú arcába.
Miklós azonban nem sokat értett az egészből. Már az sem tetszett neki, hogy a
kommunistaellenes harcban Juszuf egy kalap alá veszi saját magával. Hagyjon neki
békét. Ő nem akar harcolni senki ellen. Egyetlen vágya, hogy örökre feledésbe
merüljön a földvári kaland. Ha meg tud na szabadulni Juszuftól... Ez azonban nem
engedi ki a kezéből. Legyen örökre átkozott a csillaghegyi strand!

Hamarosan beköszöntött az ősz, és kezdetét vette a tanítás. Katona Miklós

továbbra is éppen olyan szürke tagja maradt az osztály kollektívájának, mint a
megelőző évben. Feltűnés nélkül, csendesen szedte magába a tudnivalókat; nem tűnt
ki társai közül különleges igyekezetével, de azt sem mondhatta rá senki, hogy az
utolsók között kullog.
Az ősz folyamán talán még kétszer volt fenn a fánál. Most már azonban nem
Juszuf küldött érte: csak úgy magától ment. Először még áltatta ugyan magát, amikor
ki lépett az utcára, és átsétált a hídon, hogy csak céltalanul lézeng, vagy esetleg
később még benéz az Ifiparkba, de másodszorra már határozott léptekkel a fa felé
tartott. Olyan lehet ez, mint az alkoholistáknak a kocsma - gondolta. - Kerülnie
kellene, ő pedig egész egyszerűen nem tud ellenállni a vonzásának.
Juszufot viszont nem látta többé a fánál. A sorok különben is erősen megritkultak,
ahogy az ősz szélfogaival belemart a levegőbe. Éjszakára gyakran lepte dér a füvet és
a fák ágait, csalhatatlanul hirdetve a tél közeledtét.
 Második alkalommal már csak Vinetu, a Miszterek és még néhány törzstag
didergett a fa körül, irigységgel vegyes gyűlölettel szemlélve a lassan télibe forduló
világot. A rongyos farmerok s a rövid ujjú trikók búcsút intettek az el tűnt nyárnak.
Amikor harmadszorra ment fel, üres volt a fa alja; az előző este szertehullajtott
maradékokat felseperhették a szorgalmas köztisztaságiak, s már a gondos
megfigyelő számára is csak a fa törzsébe vésett jelek mutatták, hogy valaha élőlények
népesítették be az ágak alatti gyepet.
Miklós szótlanul nézte a lehulló estét, a mozdulatlanná dermedt fát, a meztelen
ágak között átragyogó csillagokat, aztán megfordult és hazament.
Szombaton az aluljáróban találta Juszufot. Ott állt az oszlopnak dőlve,
farmernadrágban, de már bundás zekében, s egy ismeretlen fiúval beszélgetett.
Juszuf nem mutatott meglepetést, amikor megpillantotta. Mintha számított volna
rá, hogy a fiú ide jön, ha már a fa alá nem mehet.
Az ismeretlen, kalapos fiatalember azonnal távozott, ahogy Miklós leblokkolt
mellettük. Búcsúzáskor kezét nyújtotta, amit Juszuf el is fogadott. Ez némiképpen
meg lepetés volt Miklós számára, hiszen az ő köreikben nem dívott a kézfogás.
Egyszerű helloval vagy sziával intézték el a formaságokat.
- Voltál a fánál? - kérdezte Juszuf, amikor a másik már a mozgólépcsőn utazott a
metróállomás felé.
- Aha - válaszolta Miklós. - Voltam vagy kétszer.
- És?
- Mi lenne? Most meg már végképp semmi. A hét közepén már nem volt ott senki.
Mindenki lelépett valamerre.
- Itt a hideg - mondta Juszuf. - Te így jársz egész télen?
- Á, nem - mondta tűnődve a fiú -, a suliba már nem lehet, meg a műhelyben is
döghideg van. Csak ha benézek a városba.
Juszuf elgondolkozott, talán oda sem figyelt az utolsó mondatra. Aztán Miklós
vállára ütött.
- Gyere, járjunk egyet! Ha ácsorgunk, megfázol. És különben sem egészséges itt a
téblábolás. Amióta a körúti aluljáró galerijét lekapcsolták, a rendőrség rajta tartja a
szemét az aluljárókon. Engem is már többször igazoltattak. Remélem, van
igazolványod?
- Hát persze, igazolvány nélkül nem lehet...
- Világos - mondta Juszuf, s még akkor is a vállán tartotta a kezét, amikor a
Rákóczi úton az EMKE felé sétáltak. Miklós érezte, hogy Juszuf mondani akar
valamit, s most azt fontolgatja magában, hogy mit mondjon és hogyan. A fiú azonban
ismerte a másikat, és tudta, hogy ha-marosan ki fog bökni mindent. S azt is tudta,
hogy ez megint csak összefüggésben lesz a fával vagy a földvári nyárral.
Juszuf invitálására az EMKE grillben bedobtak kétszer két deci bort. Aztán Juszuf
hozott még egy decit, s amikor meggyőződött róla, hogy a nagy zsibongásban
semeddig sem hallik el a hangja, közelebb tolta a poharát, és a száját csaknem Miklós
fülére tapasztotta.
 - Emlékszel - kezdte -, sokat beszéltem neked arról, hogy Magyarország
kommunista meg orosz elnyomás alatt áll...
Miklós nem tett megjegyzést, szótlanul bámulta a poharát, amelyben mint oldott
méz, aranysárgán ragyogott a hárslevelű.
- Erre aztán te is az ellenük való harcot választottad. Más megoldás nincs, csak a
harc. Te is beléptél azok közé, akik küzdenek a vörösök ellen. Hidd el, a szabad
világban már nagy híred van. Aki megöl egy politikai tisztet, s aki semmitől sem
rettegve jelszavakat ír egy funkcionárius szétdúlt házára... Nagy dolog ez, tudod-e?
Miklós a politikai tiszt említésekor menetrendszerűen tiltakozni akart, de ahogy
Juszuf csak egyre tovább fújta a magáét, feladta a harcot. Úgyse lenne semmi értelme
az egésznek. Csak a száját koptatja.
- Gondolom, sejted, hogy ezek már keresnek? - folytatta Juszuf. - S nem akarlak
ijesztgetni, de ha valahogy meg csípnének ... - és széttárta a karját, amennyire a szűk
helyen csak tudta - erről jobb nem is beszélni!
Miklós belekortyolt a poharába, és halálosan unta Juszuf szövegét. Ez csak az
előkészítés - gondolta -, mind járt úgyis kiböki...
- A harcban pedig nem lehet megállni - mondta Juszuf Miklós arcát fürkészve,
ahogy egyre inkább a lényeg felé közeledett. - Ezért számodra is új feladatot hoztam.
- Még közelebb hajolt Miklós füléhez, miközben ismét lopva körüllesett. - Mondtam
már, hogy igen fontos, hogy céljainkat és eszméinket... szóval azt, hogy mi az oka a
magyar nép elnyomatásának, és hogy hogyan lehet ez ellen harcol ni, meg kell
ismertetnünk másokkal is. Itt van a zsebemben néhány röpcédula. Nem valami
szépek, de most ez nem lényeges. Az a fontos, hogy el lehessen olvasni. Szóval ezeket
a röpcédulákat kellene úgy elszórnod az iskolában, hogy megtalálják és
elolvashassák őket. Arra azonban nagyon vigyázz, hogy le ne bukjál. Ha elkapnak,
ezek nem viccelnek!
Miklós szótlanul bólintott.
Juszufot váratlanul érte, hogy Miklós nem tiltakozott, nem aggályoskodott, és még
csak nem is kérdezett sem mit. Mindenesetre gyanús volt ez a készséges bólogatás.
Vagy ennyire megtörte volna a fiút a „politikai tiszt" halála?
- Rendben lesz minden, ha okosan csinálod - bátorította Miklóst. - Az a legjobb, ha
otthagyod az osztály teremben a katedrán, vagy ha bedobod egy üres osztályba,
amikor nincs ott senki. Csak arra vigyázz, hogy meg ne lásson valaki. Meg arra,
nehogy a takarítók kisöpörjék, mielőtt még elolvasták volna őket. Különben az egész
nem ért semmit!
Juszuf hozott két újabb decit, s az erős bor kezdett Mik lós fejébe szállni. Ahelyett
azonban, hogy elzsibbasztotta volna, vagy közömbössé tette volna a világgal
szemben, furcsa módon megnövelte az akaraterejét. S mire a borába kortyolt, már
meg is volt a terve.
Juszufot azonban nem puhafából faragták. Talán át látott Miklóson, vagy
egyszerűen csak be akarta magát biztosítani, mindenesetre rövid hallgatás után
néhány mondattal még megtoldotta az elmondottakat:
 - Ha meg előfordulna, hogy mégis valami baleset történik, ne veszítsd el a fejed!
Ez a legfontosabb, érted? Őrizd meg a nyugalmadat. Mondd azt, hogy egy ismeret
len pofával találkoztál az utcán, az adta a röpcédulákat. Mondd, hogy száz forintért
vállalkoztál rá, hogy szétszórod az iskolában. Ha kérdezik, hogy tudod-e, mi van a
papírokon, csak csóváld a fejed, hogy téged nem érdekel a politika. A száz forint meg
kellett, világos? Ja, és még valami. Nem szeretem, ha átvernek. Nekünk nagyon
fontos, hogy a röpcsik oda kerüljenek, ahová szántuk őket. Azt nem mondtam eddig,
hogy van valaki a sulidban, aki mindenről értesít, ami ott történik. S őt még te sem
ismered. Szóval vegyünk csak egy olyan vicces dolgot, csak úgy példaként, hogy te
most hazafelé véletlenül beejted a röpcsiket a Dunába, és legközelebb azt találod
mondani, hogy szétszórtad őket. Egy pillanatig se gondold, hogy meg eszem.
Értesülni fogok róla, hogy megtalálták-e őket a sulidban, vagy a Dunában pancsiznak
a Fekete-tenger felé. Ez esetben pedig, azt hiszem, annak a jeleként fogjuk érté kelni,
hogy nem akarsz tovább velünk dolgozni. Hogy esetleg lepaktáltál a
kommunistákkal meg a ruszkikkal. Te, akinek nyugatnémet lány volt a barátnője, aki
részt vett egy katonatiszt megölésében, s aki lázító szavakat írt egy funkci
szétrombolt házának a falára, amit különben minden írásszakértő játszva
azonosíthat. Nagyon csúnya helyen kellene töltened az ifjúságodat, ha egyáltalán
életben hagynak...

Miklós elsápadt. Zavarában gyorsan belekóstolt a poharába. Az úristenit neki! Ez

meg mintha gondolatolvasó lenne... Még szerencse, hogy előre figyelmeztette, hiszen
feltett szándékában állt a Dunába vagy valami hasonló helyre szórni a még meg sem
kapott röpcédulákat. S a suliban ezek szerint ott van az a másik krapek, aki befújja a
dolgot!
Persze az is lehet, hogy csak fal az egész, s Juszuf meg próbálja átejteni. Ezen azért
még majd gondolkodnia kell.
Juszuf kinn, a Gorkij mozi előtt adta át a nagyalakú borítékba tett néhány lapot. A
fiú az inge alá csúsztatta, mivel a zsebében nem fért volna el, és különben is
biztonságosabbnak találta, ha oda teszi, ahonnan nem egykönnyen vesztheti el.
Zsebre dugott kézzel sétált a kellemetlen hűvösben, és megpróbálta összekötni a
lehetőségek kusza szálait a fejében. Először is, Juszuf meg a mögötte állók kezében
van, ez világos. Ha megtudja a rendőrség, hogy mi mindent követett el, vége. Ha
nem is akasztják fel, de hosszabb börtönbüntetésre biztosan számíthat. S ezzel
feltehetően olyanokat is súlyos helyzetbe sodor, akik semmiről sem tehetnek, mint
például a szüleit. Ha viszont végrehajtja, amit Juszuf kért tőle, egyelőre megmenekül
ugyan a leleplezéstől, de meddig?
Mégis, nincs mese, meg kell csinálnia, amit Juszuf kér tőle. Ezzel haladékot nyer.
De mi lenne, ha elmondana az apjának vagy Csininek mindent?
Ezen hosszasan elgondolkodott. A büntetést így sem kerülheti el, de talán
beszámítják, hogy mindent elmondott?
Éjszaka, amikor már szülei hálószobájában elaludt a világ, elővette a párnája alá
rejtett borítékot, és kibontotta. Nyolc keménypapírra gépelt röpcédulát tartott a
kezében, azonos szöveggel. Valamennyire ugyanazokat a mondatokat írták,
amelyeket már annyiszor hallott Juszuftól. S a végén egy felhívás, hogy aki az
igazságra kíváncsi, az ne a magyar rádiót hallgassa, hanem a Szabad-Európát az
ilyen meg ilyen rövidhullámon.
Napokig az inge alatt dugdosta a röpcsiket, és igyekezett az időt húzni. Tornaórán
két alkalommal is hasfájásra panaszkodott, hogy ne kelljen levetkőznie, mivel
képtelen volt elrejteni a röplapokat.
S ahogy a szombat közeledett, amikor találkozója lett volna Juszuífal az
aluljáróban, úgy nőtt az idegessége is. Kifejezéstelen tekintettel bámult a levegőbe, s
még azt sem hallotta, ha a nevén szólították. A műhelyben az ujjára ütött a
kalapáccsal, s ebéd közben megállt szájában az étel. Kifelé a reménytelenül szerelmes
diák tüneteit mutatta.
Csütörtökön aztán már nem bírta tovább. Elhatározta, ha törik, ha szakad, még a
mai napon dűlőre viszi a dolgot.
Arra gondolt, hogy talán az ebédszünet lenne a legalkalmasabb terve
végrehajtására, s a cél érdekében, ha kell, feláldozza a kaját is.
Az utolsó óra elmúltával, amikor a második emeleti tantermekből osztályonként
sorakozva levonultak a földszinti ebédlőbe, Miklós az egyik kanyarban lemaradt az
osztálytól. Ezt annál is könnyebben megtehette, mivel a folyosókon ilyenkor már
nagy volt a lökdösődés. Valamennyi osztály ugyanabban az időpontban fejezte be az
utolsó órát, és a tanárok is igyekeztek, hogy az ebédlő fehér asztalánál pihenjék ki a
délelőtt fáradalmait. A folyosón és a folyosókat összekötő lépcsőházban felbomlott a
rend, az osztályok összekeveredtek, s csak az étteremben kerültek újra össze, mivel
minden osztálynak külön asztala volt.
Gyakran előfordult, hogy egy-egy tanuló késett néhány percet az ebédről, hiszen a
randevúk megbeszélése is leg többször erre az időpontra esett. Nem volt
különösebben feltűnő hát, ha valaki tanítás után is a folyosókon cselleng.
Miklós azt gondolta, legokosabb lesz, ha közvetlenül a második emeleti lépcsőház
melletti osztályterembe dobja be a papírokat. Behajítja az ajtón, és törődik is vele
tovább, hogy elolvassa-e őket valaki... Ha nem lenne az a rejtélyes ismeretlen a
suliban, aki Juszuf embere, és aki bemárthatja őt, bizony isten, már régen eltüntette
volna valamennyit! Így azonban nincs mese, végig kell csinálni a dolgot!
Mintha csak valamelyik lányra várna, akivel röpke találkozót beszélt meg, unott
arccal támaszkodott az udvarra nyíló ablak párkányához, és a konyha előtti teret
figyel te. A nyitott ajtón zsibongva áradt be az éhes sereg, egy mást lökdösve és
hangosan kiáltozva. Táskák röpködtek a levegőben, valaki harsogva füttyentett, s a
káposztás kocka szaga a paradicsomleves illatával keveredve kiszorította a keskeny
udvarról a levegőt.
Mögötte a folyosón lassan elhalkult a zsivaj, s az utolsó kék kabátos hátak is
eltűntek az emeleti fordulóban. Az tán elkésett sietős léptek kopogtak a kövön, és
ismeretlen, kockás nadrágos fiú húzott el mellette. Aktatáskáját bal kezével a hátára
szorította, és nagyokat ugrott, a műkorcsolyázókat utánozva. Néhány pillanat múlva
már csak cipőtalpának surrogása hallatszott a földszint felől.
 Miklós ellökte magát az ablakpárkánytól, és mint akinek már minden mindegy,
előhúzta inge alól a borítékba zárt röplapokat. Az üres borítékot lefejtette a
papírokról, s miután még egyszer meggyőződött róla, hogy nincs-e valami áruló
nyom rajta, összegyűrte, és az ajtó melletti szemétgyűjtőbe ejtette.
A röpcsik úgy égették a kezét, mintha parazsat markolt volna. Nem, most már
nem félt. Valami hideg nyugalom szállta meg, mint régebben, verekedések előtt,
amikor tudta, hogy néhány pillanat múlva találkozik ellenfele öklével.
Akkor is csak addig ülte meg a félelem, ameddig nem vált egészen bizonyossá,
hogy verekednie kell. Ha nem volt más kiút, egyszerre megnyugodott.
Most azonban ez a nyugodtság nem hozott megkönnyebbülést. Inkább
ólomsúllyal húzta lefelé a belsejét, s szorította össze a gyomrát. Szinte ellenségesen és
kihívóan tartotta maga előtt a papírokat, és érezte, hogy nincs az a hatalom, ami
miatt még egyszer elrejtené őket. Ha elkapják, jöjjön, aminek jönnie kell! Legalább
vége lesz az egésznek, és Juszuf sem terrorizálhatja többé. Nem fog álmatlan
éjszakákat tölteni félelemtől és lelkifurdalástól gyötörve.
Kinyitotta az ajtót, és belépett az osztályba. A padok üresen ásítottak, csak az
elszórt papírgalacsinok, félig meg feketedett banánhéjdarabok s ezüstszínű
rágógumipapírok mutatták, hogy nemrég még gyerekek nyüzsögtek itt. A katedra
melletti ablak tárva-nyitva állt, s a nyíló ajtón beáramló levegő összeverte az
ablakszárnyakat.
Miklós megállt a küszöbön, és végigfuttatta tekintetét a padsorokon. Igen... Ha
ebben a teremben tanulna, ott lenne a helye az ötödik sorban, középen.
Aztán, mint aki maga sem tudja, hogy mit csinál, az első pad tetejére tette a
röpcédulákat, maga meg rákuporodott a pad szélére. Lábait a parkettán lógatta, s
mintha ez lenne a világ legfontosabb dolga, a parketták közeit figyelte el
gondolkozva s az ablakon beáramló levegőtől hajtott aprócska porszemeket.
Akkor hirtelen zajt hallott a folyosóról. S mintha egy szerre megpattant volna
benne valami, jeges rémület szorította össze a torkát. Hallotta, hogy a lépések az ajtó
felé közelednek, s halk beszédfoszlányokat is hallani vélt. Az-tán nyílott az ajtó, s a
feltámadó légáramlat végigsöpört a padok felett. Miklós még látta, hogy a magukra
hagyott röplapok a levegőbe emelkednek, majd az utolsó pillanatban lebukott a pad
alá.
Bár kevés reménye volt, hogy éppen az első padsor alatt ne vegyék észre, mégis,
valami kétségbeesett bizakodással préselte magát a pad lábához. Tudta, hogy a
belépőknek néhány lépést kell csak tenniük, hogy felfedezzék. De hát ha...
És bármennyire hihetetlennek tűnik is, úgy látszik, be jött ez a hátha, mint a
hármas befutón a sánta ló. Az ajtó szárny kellemetlenül csattant, majd valaki ismét
behajtotta, anélkül hogy becsukta volna.
- Ez az ... - hallott egy ismerős hangot. - Megkérdezted fiam, hogy biztosan nem
foglalt?
Miklós felismerte Kársai hangját, a szomszédos gimnáziumból kölcsönzött
tornatanárét, aki a labdajátékok szabályait ismertette szakkörszerűen az
érdeklődőknek, szabad délutánokon.
 - Igenis, tanár úr - mondta egy rekedtes hang. - A gondnokságon azt mondták,
hogy délutánra szabad, mert az egészségügyisek ma nem jönnek. Kórházi
gyakorlaton vannak, vagy micsoda.
- Akkor rendben - mondta Kársai. - Én addig itt is maradok. Te meg menjél, fiam,
egyél, és szedd össze őket Tíz perc múlva itt a teremben találkozunk. Na, lógás!
Miklós hallotta, hogy a labdajátékok elméletének szerelmese megfordul, és elüget
a lépcsőház felé. Az ajtón kívül gyufa sercent, s Miklós elszorult szívvel várta, hogy
Kársai belépjen az osztályba.
A tanár azonban, úgy látszik, meggondolta magát. Talán néhány szippantás után
eszébe jutott valami elintézni való, vagy csak egyszerűen nem akaródzott egyedül
tölteni az időt az üres teremben; mindenesetre röviddel az után, hogy az ismeretlen
fiú léptei elhaltak a folyosón Kársai is elcsoszogott az ellenkező irányba.
Miklós ekkor még nem érzett semmi határozottat, egy szerűen csak az ösztönének
engedelmeskedett. Tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje. Kimászott a pad alól,
felegyenesedett, készen rá, hogy a röplapokkal együtt eltűnjön. A röpcsik azonban
nem voltak sehol...
Ahogy aztán jobban körülnézett, mégiscsak felfedezte őket, amint a beáramló
huzat által hajtva helyet változtattak, s szétrepültek a terem sarkai felé. Arról szó sem
lehetett, hogy keresgélje őket, hiszen Kársai minden pillanatban visszatérhet.
Meg kellett elégednie annyival, hogy a néhány legközelebbit felmarkolja, zsebébe
gyűrje, aztán anélkül hogy előbb meggyőződött volna, nincs-e valaki a folyosón, ki
ugrott az ajtón.
A lépcsőházban aztán nem lefelé, az étterem felé vette az irányt, hanem felfelé, a
második emeletnek. Reszketve markolta a korlátot, és úgy szorította, hogy
belefehéredett a keze. Már nem a félelem égette a bensejét, hanem az eszeveszett
harag. Harag és gyűlölet azok iránt, akik a kezükben tartják, s akik olyasmire
kényszerítik, amit nem is ért.
De megértik-e majd? - kérdezte belül egy hang. - Vajon nem veszik-e majd egy
kalap alá Juszuffal és a többiekkel? Hiszen sokat tud, félelmesen sokat, olyasmiket,
amiknek az eltitkolása bűn, szigorú vétség...
Maga sem vette észre, amikor a vécé elé ért. Úgy rontott be az ajtón, mintha
hasmenése lenne, s addig nem is nyugodott meg, amíg a megmaradt röplapokat apró
da rabokra tépve le nem húzta. Még lelki felindultságában sem feledkezett meg róla,
hogy az eltűnő papírdarabok után köpjön, s kaján örömmel képzelte a kagyló
helyébe Juszuf borostás képét.

Szombaton délután nem ment el az Astoriához; alighogy hazaérkezett az ilyenkor

szokásos rövidített órák után, be vette magát a szobájába, és elhatározta, hogy a mai
délutánon semmi ki nem húzhatja onnét. Csak várjon Juszuf az aluljáróban! Neki
nem parancsol! Csak jelentsék a sameszai, hogy megtette a kötelességét, és szétszórta
a papírokat az iskolában. Vagy felőle jelenthetik az ellenkezőjét is! Elege volt egyszer
s mindenkorra! »
 Ezen a délutánon köszöntött be végleg az ősz. Sűrű, alacsonyan szálló felhők
borították az eget, hasuk a kémények csúcsait súrolta, s ragadós permettel áztatták az
aszfaltot. Valahogyan nem is esett nehezére, hogy otthon maradjon.
Később az egyedüllét mégis arra kényszerítette, hogy feladja magányosságát.
Előbb csak a konyhában sündörgött a hűtőszekrény és anyja körül, aki elmerülten
bütykölte a vacsorát. Apja a dolgozószobában égette a villanyt, szokásával
ellentétben az íróasztal melletti pamlag tetején heverve olvasgatta valamilyen frissen
vásárolt lexikon köteteit. Anyja szobájában hang nélkül villogott a televízió, jelezve,
hogy a ma esti programra szobán belül kerül sor Katonáéknál.
- Na, mi van? - kérdezte anyja barátságtalanul. - Itthon , maradsz?
Miklós szótlanul bólintott, és minden igyekezetével azon volt, hogy a keményre
fagyott vajat rákenje egy szelet kenyérre. Szinte tudta, hogy mit fog mondani az
anyja, s ettől újra ideges remegés támadt a gyomra körül.
- Persze, most jók vagyunk neked - mondta Katonáné, ; és nagyot vágott a
klopfolóval egy szelet húsra. - Esik az eső, mi?
Miklós nem válaszolt, és elégedetten konstatálta, hogy a vaj lassan olvadni kezd,
hamarosan hozzákezdhet a kenéshez.
- Csak legalább szólnál már valamit! - csattant fel az anyja, és ismét nagyot vágott
a szerencsétlen hússzeletre.. - Isten bizony, néha az az érzésem, hogy nem vagy
normális! Hát az én fiam vagy te? Csak jössz-mész, mint egy karthauzi szerzetes, és
nem szólsz egy szót sem. Hát nincs neked szád?
Miklós elhúzta, ami anyja szerint nem volt neki, és elégedetten elmosolyodott.
Persze, ez a mosoly csak belül volt mosoly, kívül inkább valami torz fintornak tűnt.
- Mit röhögsz? - kérdezte ingerülten Katonáné. - Meg tudnád mondani, hogy mit
röhögsz?
Persze hogy meg tudta volna mondani, ha akarta volna. Csakhogy nem akarta.
Mit ér vele, ha megmondja, hogy azon mosolygott - és nem röhögött -, hogy tudja, mi
az a karthauzi szerzetes, amivel kapcsolatban anyja biztosan feltételezi, hogy
fogalma sincs róla.
- Bizony isten, meg kell őrülni melletted! - mondta az asszony, és leroskadt a
konyhaszékre. - Mintha a falhoz beszélnék. Hát nem tudsz valamit mondani?
- Mit? - kérdezte Miklós akaratlanul, miközben a vajas kenyeret rágta.
- Mit... mit... Mindegy, hogy mit. Akármit, csak mondjál valamit...
- Mit mondjak?
- Én bezzeg tudnék mit mondani! Aki dolgozik, gürcöl a családjáért, és hülyére
melózza magát érte, annak van mit mondani. Csak arra a kutya se kíváncsi. Hát kivel
beszélhetek én? Kivel? Az apáddal, aki...
Miklós nagyot harapott a kenyerébe, és becsukta maga mögött az ajtót.
Szándékosan arra ment, amerre egyéb kent nem szokott, nevezetesen Katona Géza
szobája felé. Úgy érezte, hogy valakivel beszélnie kell az elmúlt dolgokról. Valakivel,
aki nem tartozik a fához és Juszufhoz sem. Csakhogy olyan nehéz elkezdeni a
beszélgetést.
 Apja a rekamién hevert, s orrát egy lexikonféle fekete könyvbe dugta. El sem
hatolt füléig az ajtó csapódása, amit Miklós határozottan tett be a háta mögött. A fiú
csak tilt néhány másodpercig, várta, hogy apja felfigyeljen jelenlétére, és
megkérdezze, mit akar. Akkor talán könnyebb lesz, bár még így se biztos...
Apja azonban észre sem vette. Arcán, amelyet mereven I fúrt a könyvbe, időről
időre halvány mosoly suhant át, s f Miklós szinte biztos volt benne, hogy valami
marhaságot talált kollégái írásában. Néha még mintha a fejét is meg- j csóválta volna
kellemes csodálkozással.
Miklós most már szeretett volna visszavonulni, s magában feladta a reményt,
hogy szóra bírja az öreget. Micsoda marha ötlet is volt az egész. Majd pont az apja!
Lassan az ajtóhoz lépett, és csendben kinyitotta. S ami J az előbb nem sikerült,
most igen. Katona Géza felpillantott könyvéből, és szemüvege felett csodálkozva
nézett a I fiára.
- Szervusz - mondta aztán, s maga mellé engedte a | könyvet a pamlagra. - Akarsz
valamit?
- Á, semmit... Csak úgy, izé...
- Nem akarsz leülni?
- Á, nem... nem fontos... gondoltam...
- Nem mész el hazulról? - kérdezte Katona Géza, és gondterhelten szemlélte a fiát.
- Nem - morogta Miklós, és bekapta az utolsó darabot a kenyérből. - Izé... esik az
eső.
- Értem - bólintott az apja.
„Ha most ez is azt mondja, hogy persze, itt az ősz, és belefagyok a farmerba, és
bezzeg jó a meleg szoba meg a szülői otthon, itt hagyom..." - gondolta Miklós, és a
háta mögött a falat kaparászta.
Katona Géza azonban nem mondott semmit. Gondosan becsukta a könyvet, és
felült a heverőn. Majd levette a, szemüvegét, és kis darabka szarvasbőrrel tisztogatni
kezd te. Lelke mélyén alighanem megérezte, hogy elérkezett^ ama ritka pillanatok
egyike, amikor a fiának szüksége van rá.
Katona Géza már régen elszokott attól, hogy – legalábbis szűkebb családjában -
bárkinek is szüksége legyen rá. S ezalatt az idő alatt olyan messzire került a fiától,
amilyen messzire csak élő ember kerülhet, aki mégiscsak egy fedél alatt lakik
szülöttjével.
- Apa - mondta akkor a fiú, és valahova az ablakon túlra nézett a reménytelenül
szitáló esőbe. - Kérdezhetek valamit?
Katona Géza igyekezett úgy viselkedni, mint aki nem tulajdonít nagyobb
fontosságot a beszélgetésnek. Egyre a szemüvegét törölgette, és nem mert a fia arcába
nézni. Talán attól tartott, hogy esetleg túl apaira sikerül a nézése, és ez elriasztja a
fiút. Igyekezett hát olyan közömbösnek mutatkozni, amilyen csak tellett tőle.

Miklós még mindig a falat támasztotta, és a háta mögött a falat kaparászta. Egyre
azon gondolkodott, hogy egyáltalán mit szabadna kérdeznie az apjától, hogy az ne
jöjjön rá semmire, és mégis válaszoljon mindenre, amire csak kíváncsi. Hm. Nehéz
eset.
Aztán végül mégis kérdezett. S egyszeriben olyasmit, ami alaposan meglepte
Katona Gézát.
- Apa - kezdte újra. - Ismerted te nagyapát?
Katona Géza valóban meglepődött. Kezében néhány szempillantásra megállt a
szarvasbőr, majd lassan, tétovázva újra megindult.
- Hogyne, mind a kettőt. Mert ugye, mint mindenkinek, neked is két nagyapád
volt.
- Persze... - mondta zavartan a fiú, és érezte, hogy újra csacsiságokat beszél, de
már nem tudta megakadályozni a száján kiáramló szavakat. - Én a tiédre gondoltam.
- Ismertem hát, hiszen több mint harmincéves voltam, amikor meghalt. Mit akarsz
tudni róla? - kérdezte óvatosan, és a fiára emelte a szemét.
- Egyáltalán semmit nem tudok róla - mondta a fiú, és mintha szemrehányás
bujkált volna a hangjában.
Katona Géza még mindig nem tudta eldönteni, hogy mit akarhat tőle a fia. Valami
konkrét cél vezette-e hozzá, j vagy pedig csak az esős őszi szombat délután unalma. I
Mindenesetre nem emlékszik rá, hogy az elmúlt néhány 1 évben pár mondatnál
többet beszélt volna Miklóssal. Érdekes, most meg... Pedig már elkönyvelte magában,
hogy kettőjük között olyan generációs szakadék tátong, amelyet nincs az az isten, aki
be tudna temetni. Pontosan úgy, mint Amerikában. A gyermekek elhagyják a
szüleiket, a szülők pedig egyedül maradnak, reménytelenül egyedül.!
Most azonban ez a furcsa kérdés... Mintha a fiú mégis csak érdeklődne valami iránt,
ami a családot jelenti. Óvatosan, csak nagyon óvatosan, nehogy visszazárkózzék a
csigaházába.
- Nehéz az embernek az apjáról beszélni - mondta meg fontoltan, és ő is az esőbe
bámult. - Nyilván neked sem könnyű.
A fiú könnyed biccentéssel adott igazat. Valóban, kinek könnyű az apját értékelni?
- Nos hát, a nagyapád, az én apám egyszerű parasztember volt Zalában. Egész
életét a földön töltötte, mint a többi paraszt. Szántott, vetett, meg csinálta, amit
kellett!

- És téged miért küldött iskolába?

- Hm. Nehéz kérdés. Először is, mert szerettem volnál másodszor meg, azt akarta,
hogy több legyek nála.
S ekkor csoda történt. Katona Miklós ellépett a faltól, aztán belehuppant az
íróasztal melletti fotelba. Persze azért úgy fordult, hogy ne legyen hivatalos jellege a
beszélgetésüknek. Egyik lábát feltette a fotel karfájára, s úgy csavarodott, hogy az
ablakon keresztül a hulló esőt lássa ne apja szemüveg nélküli, hunyorgó pillantását.
- Jómódú volt a nagyapa?
- Nem, jómódú az nem volt.
- Akkor szegény?
- Szegény sem volt. De azért inkább szegény volt, mm gazdag. No persze, éheznie
azt nem kellett, s nem tartozott a koldusok közé, akikből jó hárommillió volt abban
az időben. Hogy is tudnám megmagyarázni... Ha azt mondom, hogy tizenöt hold
földje volt, az ma már nem mond semmit, amikor a tsz-ek ezer holdakban számolnak
vagy még sokkal többen.
- De nem nyomorgott?
- Na nem, nyomorogni azt nem. Persze volt olyan év, amikor szűkösebben került
a konyhára, de azért nyomorról szó sem volt.
- Akkor miért küldött iskolába?
- Hát tudod, ez nehéz dolog. Bizonyára tanultátok, már ne haragudj, hogy erre
hivatkozom, de valószínű, hogy tanították, legalábbis történelemből a felszabadulás
előtti időket..
S amikor Miklós meg sem biccentette a fejét, igyekezett olyan világosan
összefoglalni a gondolatait, mintha csak társadalmi munkában beszélne
Magyarország felszabadulás előtti társadalmi berendezkedéséről valamilyen
munkásszálláson.
- Régen, azaz negyvenöt előtt Magyarország eléggé szegény, elmaradott, ahogy te
mondanád, csóringer ország volt, fiam. Eleget hallottál már bizonyára
földbirtokosokról meg kapitalistákról, ezért felesleges a sok szöveg. Mindenesetre a
te nagyapád valahol a társadalmi ranglétra legalsó fokán helyezkedett el a tizenöt
holdjával együtt. Persze feljebb, mint azok, akiknek semmijük sem volt, meg azok,
akik a városi kapitalisták gyáraiban dolgoztak. Az ő helyzete sem volt azonban
könnyű. Gazdaságilag sem, hiszen bármiféle válság vagy baleset azok soraiba
dönthette, akik felett állt. S ettől a félelemtől vezérelve dolgoznia kellett éjjel-nappal,
kuporgatni a pénzt, kegyet lennek lenni magához és másokhoz egyaránt, hogy a
fenyegető rémet, a lesüllyedést, a nincstelenné válást elkerülje. Ez aztán sokszor
kegyetlenséghez vezetett.
- Hogyan? - kérdezte Miklós, és felemelte a fejét.
- Hát úgy, hogy aki valamivel feljebb állt, mint azok, akiknek nem volt semmijük,
az utóbbiak fején állva igyekezett fenntartani magát. Ezt kívánta a társadalom farkas
törvénye.
- A micsodája?
- Farkastörvény. Homo homini lupus. Amikor az erősebb megeszi a gyengébbet.
- Aha, értem.
- Szóval egy szó, mint száz, nagyapád is rettegett attól, hogy egyszer elveszti a
földjét, nyomorba süllyed, ezért aztán igyekezett magából is és másokból is mindent
kizsarolni, amit csak tudott. Dolgozott, és gyűjtötte a pénzt, és rettegett a
szegénységtől. De ugyancsak gyűlölte a földbirtokosokat meg a városi
hivatalnokokat, akik fix fizetésük birtokában vidáman mosolyogva hajtottak végig a
falun bricskájukon.
- Szóval kizsákmányoló volt?
Katona Géza megvakarta a fejét.
- Hát azért ez nem ilyen egyszerű. A maga módján a kiskereskedő meg a
középparaszt a kizsákmányoló. Én inkább azt mondanám, hogy egy adott
társadalomban, annak is majdnem a legalján, elfoglalt egy bizonyos helyet. Ő
elsősorban magát zsákmányolta ki. Őt viszont mások alaposan kizsákmányolták.
- Hogyan zsákmányolták ki a nagyapát?
- Hát úgy... illetőleg... tudod, fiam, a parasztember régen is a piacra termelt. Ami
megtermett a földjén, gabona, zöldség, miegymás, eladta, hogy a kapott pénzért
fedezze egyéb szükségleteit. S aki megvette tőle az árut teszem azt, a nagykereskedő,
az olyan áron vásárolt* meg, hogy az apám termelte javakon ő is megszerezhess* a
maga hasznát, természetesen munka nélkül. És íg; tovább...
- Szóval a nagyapát kizsákmányolták, és nem ő zsákmányolt ki másokat?
- így van. Nagyapád a földjén soha nem dolgoztatott másokat. Ő maga és a
családja művelte meg és a rokonok.
- Akkor, gondolom, örült, amikor bejöttek az oroszok, és megalakultak a
termelőszövetkezetek?
Katona Géza ismét végigsimított a homlokán. Hogy a fenébe tudná világosan
megmagyarázni a fiának a korszak és az emberek belső ellentmondásait? Érezte
azonban, hogy fia elsősorban őszinteséget vár tőle, s nem azt a szöveget, amit a
tankönyvekben már elolvasott, ha egyáltalán elolvasott. Vállalnia kell a rizikót az
igazság kedvéért.
- Hát az azért túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy a nagyapád nagyon örült.
Először is félt, szörnyen félt.
- Mitől? - kérdezte könnyedén Miklós, de azért feszülten figyelt. - Az oroszoktól?
- Hogyne... azoktól is. S hogy miért, ennek is megvan a világos oka. A magyar
uralkodó osztály meg más uralkodó osztályok propagandája annyit hazudott a
Szovjet unióról, a szovjet társadalomról, hogy ezt nemcsak a nagyapád hitte el,
hanem még azok közül is sokan, akik valójában koldusok voltak. Elhitték, hogy ha az
oroszok bejönnek, mindenkire a csajka vár. Meg mindenféle hasonló ostobaságot. S
ami a nagyapád számára a legborzasztóbb volt, félt, hogy elveszik a földjét, amiért
nemzedékeken át látástól vakulásig gürcöltek az ősei. Az a gondolat elviselhetetlen
volt számára.
- Azt mondtad, hogy azt akarta, hogy te különb legyél nála.
- Hát persze. És ez is ellentmondás. Amennyire büszke volt arra, hogy vitte
valamire, hogy neki földje van, ő már „valaki", annyira érezte is egész létének és
harcának kilátástalan és megalázó voltát. Azt hitte, hogy az HZ igazi, a tökéletes
ember, aki városban dolgozik, nyugdíjas hivatalban, aki nincs kitéve az időjárás és a
felvásárlók kényének-kedvének, aki előtt megemeli a kalapját minden paraszt, ha
végigmegy a falun. Mert abban a világban szégyen volt parasztnak lenni! Azt
gondolta, nekem is jobb lesz, ha nem leszek földtúró. Ha városba megyek tanulni, úr
leszek, s ha hazajövök a faluba, nem kell levenni senki előtt a kalapom, sőt
ellenkezőleg, előttem kapják le majd a falubeliek.
- S aztán?
- Aztán? Városi iskolába kerültem. S hogy érzékeltessem nagyapád gazdasági
helyzetét, szinte egész jövedelme arra ment rá, hogy fizesse értem a gimnáziumot,
mert akkor, fiam, volt még tandíj. Aki iskolába járt, annak fizetnie kellett a
tanulásáért, mégpedig igen sokat.
- Mennyit? - kérdezte Miklós a szemét összehúzva.
- Hát... sokat. Mondjuk, ha én keresek ötezer forintot, ebből háromezer-ötszáz lett
volna a tandíjad. Hát valahogy így...
- Ez marha sok - mondta Miklós elismerően. - Ez tényleg marha sok!
- Az! - hagyta rá Katona Géza. - Aztán jött 1945, Magyarország felszabadult. És ez
nem mese, édes fiam, meg nem holmi tankönyvi duma, Magyarország igenis
felszabadult. Megszűnt a feudálkapitalizmus, szóval a kizsákmányolás,
mindenkinek joga lett dolgozni, a parasztoknak kiosztották a földeket, a kapitalisták
gyárait pedig államosították.
- És nagyapa?
- Hát igen... Nagyapa soha nem tudta megérteni és teljes egészében elfogadni az
új társadalmat. Túlságosan idős volt már, és túlságosan éltek benne az előítéletek
meg a kötöttségek. Bár nem tett ellene semmit, nem lépett be a
termelőszövetkezetbe, amelyről pedig meggyőződhetett, hogy sokkal többet ér, mint
a tizenöt holdja De ő haláláig megraboltnak érezte magát.
- Elvették a földjét?
- Á, nem. A nagyanyád lépett be vele. És ezt az öreg nem akadályozta meg, sőt ha
úgy tetszik, támogatta, de ő maga nem lépett be soha.
- Mondd, apa...
- Tessék.
- Szóval... izé... azt szeretném megkérdezni, hogy ez a mostani rendszer valóban...
jobb meg fejlettebb-e, mint a másik?
- Természetesen. A szocializmus fejlettebb minden eddigi társadalomnál. A
szocializmus megszüntette a kizsákmányolást. Ez volt az emberiség évezredes álma,
amit végre megteremtettünk. Nem akarok nagy szavakat használni, fiam, de büszke
lehetsz rá, hogy ennek a társadalomnak a polgára vagy... mert én büszke vagyok rá!
- De itt nincs teljes szabadság!
- Hogyhogy teljes szabadság? Hát, ami Nyugaton van...
Ez, fiam, ostobaság! Ne higgy azoknak, akik ezt szajkózzák. Természetesen azok
számára nincs és nem is lesz szabadság, akik a szocializmus ellenségei. Különben,
amit te szabadságnak, nyugati szabadságnak hiszel, az egyáltalán nem létezik. Az
egy nagy humbug, fiam! Nekem elhiheted, én éveket töltöttem Nyugaton. Tudod,
mit kap a képébe, aki komolyabban a társadalom ellen tör? Gumibotot, édes fiam! És
nem csak úgy viccből, hanem bele a közepébe! Éppen Párizsban voltam a „forró
nyár" idején. A saját szememmel láttam szétvert fejű fiúkat, olyan korúakat, mint te,
vértócsában heverni a párizsi utcák flaszterén. Természetesen a nyugati szabadság és
a polgári demokrácia jegyében. Hidd el, édes fiam, ennél a szocializmus sokkal
különb. Sőt az egyedüli társadalom, amely megadja az embernek az emberséget.
- Na és az oroszok?
- Mit az oroszok?
- Hát hogy nem mennek haza...
 - Ezt meg kitől hallottad?
Miklós nem válaszolt, csak az esőt nézte, amint vigasztalan cseppjeit végigöntötte
az ablaküvegen.
- Ez meg egy másik ostobaság, fiam. Természetesen nincs mit tagadni, hogy
szovjet csapatok állomásoznak Magyarországon. Csak az okokkal kell tisztában
lennünk, hogy miért. Te még nagyon keveset tudsz a világról. Na persze, ezt nem
azért mondom, de néha-néha igazán beleleshetnél az újságokba. Hátha találsz benne
érdekeset. De nem akarok kitérni a kérdésed elől. Gondolom, tisztában vagy vele,
hogy a világ két részre oszlik, persze, csak nagy vonalakban; azokra, akik új
társadalmat teremtettek, amiről már az előbb, ugye, beszélgettünk, a
kizsákmányolásmenteset, és azokra, akik ragaszkodnak a régihez. Ez utóbbiakban a
nép nem tudja kinyilvánítani akaratát, mivel a fegyverek a kizsákmányolók kezében
vannak. Eddig világos?
- Eddig az.
- Nos hát, a hazánkból elzavart kapitalisták, földbirtokosok nyilván nem
nyugszanak bele egykönnyen abba, hogy már soha ebben a büdös életben nem
kaphatják vissza a vagyonukat, és mindent megpróbálnak, hogy visszaszerezzék. S
ebben a szándékukban támogatóra találnak mindazokban a hatalmakban, akik a
szocializmus ellen esküdtek. Ezeket pedig csak a fegyverek ereje tarthatja vissza
attól, hogy ne támadjanak ránk és egyáltalán a szocialista rendszerre. Egyelőre csak
fegyvereink ereje szavatolja biztonságunkat!
- Világos - mondta Miklós, és elégedetten látta, hogy megelőzte apját a kérdésben.
- Csak az nem világos még mindig, hogy miért kell az oroszoknak itt lenniük.
- Nem szeretem ezt a kifejezést, fiam, hogy „az oroszok" - mondta Katona Géza, és
megcsóválta a fejét, -j Hidd el, egyszerű terminológiával is nagyon sok gonosz]
indulatot ki lehet fejezni. Na mindegy... Mindenesetre] mondjuk, hogy a szovjet
csapatok, mivel elsősorban ez az igazság, másodsorban pedig jobban is hangzik...
Nem? Miklós válasz nélkül felvonta a vállát.
- Egyszóval a szovjet csapatok hazánk területén állomásoznak, így igaz. Éspedig
azért, hogy megvédhessék a szocialista világrendszert az esetleges támadástól és
természetesen Magyarországot is. Világos?
- Ezt megtehetnék hazulról is - mondta Miklós, de már maga sem hitt igazából
abban, amit mondott.
- Ne csacsiskodj, kisfiam - húzta fel a szemöldökét Katona Géza. - Egy a célunk,
egy az ellenségünk, azonosak a barátaink, s te azt kívánnád, hogy úgy védjenek
bennünket, hogy otthon kuksoljanak, míg amazok a határainkon vagy barátaink
határain köpik a markukat. A nyugati NATO-hatalmak és az amerikaiak is ott
állomásoznak, ahol számukra a kedvező stratégiai helyzet megkívánja. Semmiféle
rosszul értelmezett nacionalizmus nem lehet indoka annak, hogy meggyengítsük
védelmi képességeinket.
Miklós az utóbbi mondatot már nemigen értette, de látta és főleg érezte apja
őszinte felindulását.
 - Apa - kérdezte -, kik voltak régen a kizsákmányolók? Katona Géza annyira
elmerült következtetéseiben, hogy nem is hallotta a kérdést.
- Kik? Micsoda? - emelte fel értetlenül a fejét.
Miklós ekkor újat kérdezett, ami már az első mondatok után ott kopogott a
homloka mögött, de még nem volt ideje, hogy útjára bocsássa.
- Mondd, apa: te mi lettél volna, meg én, abban a régi rendszerben?
Katona Géza újra megdörgölte a homlokát.
- Erre nagyon nehéz felelni - mondta egészen rövid hallgatás után. - Minden, amit
mondhatnék, csak találgatás.
- Lehettél volna az, ami most?
Katona Géza egy pillanatra megtorpant. Keresztülcikázott az agyán, hogy most
talán politikusabb lenne nem az igazságot mondani, hiszen talán a fia meg sem |
értené, vagy egészen másféle következtetést vonna le a szavaiból, mint amit mondani
akar. Aztán Miklós figyelő arcára nézett, és egyszerre elszégyellte magát.
Nem, nem hazudhat. Az igazságot kell mondania, még ha a fiú először félre is érti, és
aztán addig kell újra és újra elmagyaráznia, ameddig csak fel nem fogja a lényeget.

- Azt hiszem, igen - mondta végül. - Bár már mondtam, hogy ez nem más, csak
találgatás. Mivel elvégeztem i volna a gimnáziumot, és tegyük fel, ha a nagyapád
bírta volna anyagilag, talán lehettem volna.
- És ha nem?
- Mit nem?
Ha nem lett volna pénze?
Akkor nem lehettem volna. Tiszta sor.
- És olyasmi, mint ösztöndíj meg segély, az nem volt?
- De volt bólintott Katona. - Csak kevés, igen, nagyon kevés. Nem tudom a pontos
számot, de csak minden sokezredik szegény gyerek gondolhatott arra, hogy még
csak álmodozni is merészeljen valamiféle alapítványról vagy tanulmányi segélyről. A
szegények elől el volt zárva a művelődés, úgy általában. Kivételek azért mindig
akadtak. De általában, és ez az általában a jellemző az egész rendszerre, mindenki az
maradt, amilyen | skatulyában született. A szegény szegénynek, a gazdag
gazdagnak.
- És ha leérettségiztél volna?
- Nos, hát ha az apám nem bírta volna fizetni az egye-temet, mert miből bírta
volna, elmehettem volna tisztviselőnek. S bizony, a falusi szegények, sőt még a
tehetősebbek is, megemelték volna a kalapjukat előttem. Ez lehettem volna, s
valószínű ez is lettem volna.
- Aztán?
- Mit aztán?

- Hát a... felszabadulás után - kissé habozva mondta ki a szót, mintha attól tartana,
hogy a társai kinevetnék, ha hallanák.
 - Akkor merőben megváltozott a helyzet. Egyetemre kerültem, az állam pénzén
természetesen. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy kinyíltak a kapuk mindenki
előtt, aki tanulni akar. Te is ingyen leszel szakmunkás, legalábbis nekem egy
fillérembe se kerül a taníttatásod.
Katona Miklós úgy érezte, hogy eleget hallott. Apja szavai még megemésztetlenül
kavarogtak a fejében, s tudta, hogy napoknak kell elmúlniuk, amíg minden
letisztázódik benne. Aztán mégis, egyszerre újabb kérdés tolakodott elő, s nem volt
ereje visszalökdösni a többi kimondatlan, egyelőre szunnyadó társa közé.
- És mit csinálnál, ha egyszerre csak harcolni kellene? Mondjuk azok ellen, akik
miatt a szovjet csapatok itt vannak. Vagy ha mondjuk, izék... diverzánsok vagy... mit
tudom én... szóval úgy, mint ötvenhatban volt.
Katona Géza elmosolyodott.
- Hát harcolnék - mondta még mindig mosolyogva, és a torkát köszörülte, hogy
leplezze orvul reá törő gyengeségét. - A végén még példakép leszek, s nem az
ütődött tudós.
Most Katona Miklós mosolyodott el.
- Csak hát azoknak stukkeruk is van... meg ilyesmi.
- Hát, kedves fiam - kezdte Katona Géza, és felállt, íróasztalához lépett, kihúzta a
fiókot, valamiféle bőrtokot vett a kezébe, és a fia felé nyújtotta. - Ha most azt
mondanám, hogy az eszmék meg a szavak erejével is lehet harcolni, nyilván jót
röhögnél a hátam mögött. Vagy tőled még az is kitelik, hogy a szemembe... Igaz?
Katona Miklós lesunyta a fejét, s feltette magában a kérdést, hogy tulajdonképpen
miért is nem szerette eddig az apját. Pedig nem is rossz fej... Humora is van, marha
sokat is tud, meg nem is olyan ütődött, mint amilyennek hitte.
- Látod ezt? - kérdezte a „nem is olyan ütődött" apa, és kinyitotta a tokot. A tok
belsejében, piros bársonyfészkében csillogó fémjelvény nyugodott. Miklós kinyújtotta
a kezét, s tokostul a tenyerébe vette. A jelvény vörös csillaga rubinként ragyogott a
tompa lámpafényben, s az alattuk keresztbe tett fegyverek csövein vidám táncot
jártak a sugarak.
- Jelvény? - kérdezte kíváncsian.
- Kitüntetés - mondta apja komolyan, és hátradőlt a heverőn. - Ötvenhatért...
- Mit csináltál érte?
- Nemcsak az eszmék fegyverével harcoltam, édes fiam, hanem ahogy te
mondanád, stukkerral. Vagy ha ragaszkodni akarok az igazsághoz, gitárral.
- Te géppisztollyal lőttél? - kérdezte olyan hitetlen mosollyal Miklós, mintha azt
hallotta volna, hogy jövő nyáron az Északi-sarkra megy nyaralni.
Katona Géza nagyot nyelt, aztán visszavette a tokot, becsukta, és erőt véve
sértődöttségén, csendesen mondta:
- Mit gondolsz, ingyen osztogatták? Hát persze hogy lőttem...
Miklós úgy érezte, hogy szétrobban a feje. Katona Géza, az apja, akit ő, amióta az
eszét tudja, ütődöttnek, könyvkukacnak, simlisnek és még mit tudom én minek nem
hitt, igazi hős! Ötvenhatban gitárral dolgozott, és még kitüntetést is kapott érte.
 - De miért... miért? - kérdezte kapkodva és anélkül, hogy gondosan előre
megfogalmazta volna a kérdést.
- Rendkívül egyszerű - mondta Katona, és visszacsukta a fiókba a kitüntetést. - Ez
az ország a hazám, és ez a társadalom az én társadalmam. Nekem épül, és én is
építem. És aki fegyverrel jön ellene, annak számolnia kell Katona Géza, a te „ütődött
apád" gitárjával is. Hát csak ezért...
Aztán aggodalmasan lesett a fiára, hogy Miklós nem érzi-e túl szónokinak a
vallomását. S elégedetten konstatálta, hogy a jelek szerint egyáltalán nem érzi annak.

6. Csini férje

E beszélgetés után jó néhány napig alig került szülei szeme elé. Ami ideje maradt
az iskola meg a műhely után, szobájában töltötte, magába és a négy fal közé
zárkózva, mint egy remete. Most érezte csak igazán hiányát egy jó barátnak, aki előtt
kiönthette volna a szívét.
Érezte, hogy valami félelmetes, szörnyű játékba keveredett. Olyasmibe, mint
gyerekkorában a cicás volt, ahol két labdázó között el kellett kapnia a pöttyöst. Most
azonban a cicás halálosan komolyra fordult, a két labdázó az apja meg Juszuf,
mindegyikük kezében gitár, s ő ott áll közöttük védtelen.
Érezte, hogy valamelyikükhöz csatlakoznia kellene a másik ellen, de melyikhez?
Kinek az oldalán van az igazság? Sőt most már nem is csak az igazság keresése hajtja,
hanem a félelem is. Félelem Juszuftól és a jövőtől.
Ordítani szeretett volna, és a fejét a falba verni, ha arra gondolt, hogy Juszuf
átverte, hogy olyan emberek érdekében követett el disznóságokat, akik ellen apja az
életét tette kockára.
A műhelyben többen is észrevették, hogy a mindig szorgalmas és szolgálatkész
Miklóssal történt valami. Arca megsápadt és megkomolyodott, szeme alatt sötét
táskák púposodtak. Mi lesz, ha rájönnek mindenre, ha a Miszterek befújják, és az
apja megtud mindent? Ő, aki...
Tovább nem is mert gondolkodni. Egyszerre az lett számára a legfontosabb, hogy
az apja ne tudjon meg semmit. S ha a házra meg a feldúlt gyerekszobára gondolt,
ordítani szeretett volna a fájdalomtól és a szégyentől.
A többiek az osztályból nem vették tragikusan Miklós színe változását, hiszen nem
viselkedett feltűnően. Nem kérte a felvételét a KISZ-be, nem mondott okos dolgokat
az osztályfőnöki órán, sőt még Csini óráira sem készült lelkesebben, mint eddig.
Egyszerűen csak gondolkodott, és olyan gondolatokat érlelgetett magában,
amelyeket még nem tudott kimondani.
Aztán nem sokkal a beszélgetést követően valami furcsa dolog történt, ami
félelemmel és gyanakvással töltötte el. Egyik matekóra után, amikor már, utolsó óra
lévén, valamennyien felugráltak, hogy az ebédlőbe ügessenek, Csini, a kedvelt,
csinos tanárnő felemelte az ujját, és csendet parancsolt. Aztán felolvasott négy nevet:
Szentesét, Fürediét, Szilágyiét és az övét. Arra kérte őket, hogy a többiek elvonulása
után maradjanak még pár percig az osztályban.
Szentes és Füredi, no meg Szilágyi sem talált semmi furcsát Csini felszólításában,
hiszen már máskor is előfordult, hogy valamelyik tanár az óra után maradásra kérte
egyiküket-másikukat. Ilyenkor többnyire apró-cseprő munkákról volt szó; át kellett
szaladni a fizikaszertár egyik oldaláról a másikra a szemléltető eszközökkel, vagy
éppen a magasugrópálya homokját kellett felásni és felgereblyézni. S a három fiú, aki
erősebbnek és ügyesebbnek gondolta magát a többieknél, nem talált benne semmi
feltűnőt, hogy éppen rájuk esett Csini választása.
Nem így azonban Miklós. A röpcédula-história óta érezte, hogy a feje felett
gyülekező felhők előbb-utóbb megindulnak lefelé, s a tragédia esőcseppjei rövidesen
vizesre áztatják a becsületét. Nyugtalanul matatott hát a sportszatyrával, és a szeme
sarkából aggódva figyelte Csinit.
S mintha Miklós nyugtalansága átragadt volna a fiatal tanárnőre is. Lassan felállt
az asztaltól, tett néhány tétovázó lépést az ablak felé, kifújta az orrát, majd ismét
leült. Eközben még véletlenül sem pillantott a kivonuló osztály után bámuló fiúkra.
Amikor az ajtó halk csattanással becsukódott az utolsónak kibaktató Vörös
mögött, Csini végre feltekintett az asztal lapjáról. Aprót köszörült a torkán, mint aki
fontos beszédre készül, s vékony, izmos ujjait egymásba fonta.
- Kérem... fiúk - kezdte, s hangjában mintha árnyalatnyi idegesség bujkált volna -,
amit most mondok, kizárólag magánügy... Illetve annak szeretném kezelni... -
Közben elbizonytalanodott, ismét az asztal lapjára nézett, aztán mintha a
napsugarakat vidáman tükröző lakk bátorságot öntött volna a szívébe, most már
sokkal határozottabban folytatta: - Kérem, én csak nemrégiben kerültem ebbe az
iskolába. S meg szeretném maguknak mondani őszintén, hogy ez az osztály az első
osztályom, amelyet matematikára tanítok. Eddig is tanítottam már, de testnevelést,
és... tudják... szóval edző is voltam iskolai kézilabdacsapatnál. Egyszóval magukat
tanítom először matematikára...
A négy fiú őszinte figyelemmel nézett Csinire. A tanárnő kissé izgatott beszéde és
enyhe zavara megértette velük, hogy most nem a fizikaszertár takarításáról vagy
felvonulási plakátok átfestéséről lesz szó. De akkor meg hova akar Csini kilyukadni?
Szilágyi keresztbe tette a lábát, s még arról is megfeledkezett, hogy a földön
heverő fél almából pürét csináljon a cipője sarkával, ahogy azt éppen az előbb
eltervezte, Füredi pedig határozott mozdulattal letépte lógó inggombját, amelyet
egészen idáig elmerülten csavargatott.
- Egyszóval azt szeretném, ha eljönnének hozzám... Mondjuk vasárnap délután,
úgy öt óra tájban. Elbeszélgetnénk az osztályról meg jövendő terveikről, hiszen még
egy rövid év, s ahogy mondani szokás, kilépnek az életbe. S mivel jó véleménnyel
vagyok magukról, azt szeretném, ha nem hagynák abba egészen a tanulást. No de
majd erről holnap beszélünk. Szóval csak ezt akartam mondani... Ja, majd
elfelejtettem, megfelel maguknak az időpont?
A fiúk csaknem egyszerre bólintottak.
Csini akkor felállt, és lelépett a katedráról.
 - Ráday utca 9. - mondta. - Az emelet meg az ajtó ki van függesztve a kapu alatt,
ha elfelejtenék. Különben második emelet. Csiki lakás. Szóval holnap öt órakor. Hát
akkor a viszontlátásra! Várom magukat! - Ezzel könnyed mozdulattal leröppent a
katedráról, s mire a fiúk felocsúdhattak volna, már be is csukódott mögötte az ajtó.
Szilágyi úgy bámult utána, mintha legalábbis a Drakula veszett volna bele az
éjszakába csodálkozó szemei előtt. Aztán Miklós vállára csapott, és halkan
füttyentett.

- Öregem, randit kaptunk Csinitől! Vesszek meg, ha nem tetszünk neki! Csak azt
nem tudom, hogy ezen a másik két ütődöttön mit eszik...
Miklós kényszeredetten mosolygott, de szívéből nem szállt el a nyugtalanság;
Csini zavart fellépése és tétovázó meghívása mögött ravaszul felállított csapdát
sejtett.

Csiki Gyula őrnagy arra ébredt, hogy a vasárnapi napfény simogatja az arcát.
Anélkül hogy a szemét kinyitotta volna - nehogy a napfény, ha mégis álom lenne,
elszálljon -, igyekezett tisztába jönni helyzetével. Tegnap este lefeküdt, ez eddig
stimmel... Tegnap viszont szombat volt, és halálosan fáradt, amikor hazajött. Éppen
csak köszönt Krisztának, aki valamiféle dolgozatokat javított, s vacsora nélkül fejest
ugrott az ágyba. Az az egész nyomorult ügy sokkal jobban megviselte az idegeit,
mint ahogy akkor sejtette, amikor őt bízták meg a nyomozás vezetésével. Soha nem
tudja elfelejteni többé a megfojtott kislányt és annak a csirkefogónak a cinikus
mosolyát...
Szóval ha tegnap szombat volt, akkor ma vasárnap, s ez egyben azt is jelenti, hogy
ma nincs szolgálat, viszont a napfény valódi, s a délután a kettőjüké. Esetleg
kimehetnek valahova a zöldbe.
Csiki Gyula elégedetten a hasára fordult, s a fürdőszoba felé kémlelt. Az ajtó csak
háromnegyednyire volt becsukva, s a maradék negyedrésznyi részben időnként
feltűnt egy kéz, amint szappantartóba teszi a szappant.
- Hello! - kiáltotta ekkor Kriszta, aki úgy látszik, megérezte, talán a heverő
nyikorgásából, férje ébredését. - Csak nem?
- Csak de... - mondta Csiki Gyula elégedetten. - Csodálatos ez a vasárnap!
- Tegnap nem voltál valami barátságos - mondta Kriszta hangja. - Ha nem
tudnám, hogy kicsit kivagy az egésztől, még megsértődtem volna.
Csiki Gyula megkereste az ágy mellett a papucsát, és magára kapta a
fürdőköpenyét. Megropogtatta a csontjait a napfényben, s megvárta, amíg Kriszta is
megjelenik az ajtóban. Rámosolygott a feleségére, átölelte a nyakát, és játékosan
rátámaszkodott.
- Még szerencse, hogy élsportoló a feleségem. Legalább van kire támaszkodnom.
- Nem vicceltem az előbb - mondta Kriszta, amikor leült a karosszékbe, férje pedig
a lábához kuporodott -, nem tündököltél valami jó színben tegnap este. Összejött a
meló?
 - Sok minden összejött - mondta a férfi, és a porszemek játékát figyelte a
napfényben. - Időben is meg másképpen is. Persze az se jó, ha az ember keveset
alszik, de az még rosszabb, ha olyasmiket kell látni, és ami talán még rosszabb,
minden részletében megismerni olyan szörnyűségeket, amelyek elől a legszívesebben
befogná a fülét.
- A kislány? - kérdezte részvéttel a hangjában az asszony.
Csiki szótlanul bólintott.
- Most már világos az ügy minden részlete?
- Igen - mondta a férfi -, tegnap vallomást tett. S nem volt valami épületes látvány,
mondhatom. Néha a legszívesebben kirohantam volna a szobából, máskor meg úgy
éreztem, a helyszínen agyon tudnám taposni, mint egy férget. Honnan is sejthetné
más, hogy milyen indulatok kavarognak bennünk, rendőrökben, amikor látszólag
szenvtelenül tesszük fel a kérdéseket, és hallgatjuk a vallomásokat. Belül pedig úgy
jár az ütő, hogy szinte azt érzed, hogy kiugrik a melledből. Hiszen ez a halott gyerek
az én lányom is lehetne, vagy éppen a testvérem...
- De hát... miért tette?
- Most a pszichológusok kezében van a dolog. Azt mondják, bizonyos
szempontból nem normális, erősen aberrált. No de ebből elég ennyi. Csak azt
akartam mondani, hogy tegnap este kicsit a lelkemre vettem a dolgot. Pedig már
láttam egyet s mást. De vannak dolgok, amiket nem lehet megszokni...
Csikiné megsimogatta a férje haját.
- Persze - mondta és felsóhajtott. - Nehéz dolgok ezek. Nem is irigyellek
benneteket. Az estit meg csak viccből mondtam, nehogy azt hidd, hogy
szemrehányást teszek. Csak néha olyan nyugtalanságot érzek, amikor látom, hogy
mennyire feldúl egy-egy eset. S én, aki még a közlekedési balesettől is messzire futok,
igazán meg tudom érteni.
Csiki Gyula akkor erőteljesen megrázta a fejét, s igyekezett elhessegetni a nem
vasárnaphoz illő gondolatokat.
- Persze azért örömöt is érzek, gyakran egészen felszabadult örömöt. Csak az a
kár, hogy olyan kevés emberrel tudom megosztani. Néha, amikor megyek az utcán,
és hallgatom az emberek felháborodott megjegyzéseit az újságárusok körül egy-egy
ilyen szörnyűség elkövetése után, vagy amikor hallgatom a dühös kifakadásokat,
hogy mit csinál ilyenkor a rendőrség, meg hogy másra se jó, mint hogy a
szabálytalanul parkolókat büntesse, ökölbe szorul a kezem. Legszívesebben az
arcukba kiáltanám, hogy mit tudjátok ti, hány ember dolgozik éjszakákon át,
kialvatlanul és hullafáradtan, amíg végre megérdemelt helyére jut a bűnöző, hogy
hány gyerek nem látja hosszú napokig az édesapját, mert az éppen azért töri magát,
hogy más gyerekeket és persze köztük a sajátját is védelmezze ezektől a
vadállatoktól!

- Igazad van, szívem - mondta Csikiné, és megcsókolta férje homlokát.

Csiki őrnagy akkor felállt, az ablakhoz lépett, és felhúzta a zsalut. Tűző napfény
áradt a szobába, sugarai nyomán felragyogtak a szőnyegek, s vadul csillámlott a
képek üvege a falon.
- Ma is mész? - kérdezte a férfi bátortalanul, apró reménykedéssel a hangjában,
miközben a fürdőszoba felé indult.
 Csikiné nagyot nyelt, és lassan elfordult, hogy ne kelljen elviselnie férje
szemrehányóan fájdalmas s ugyanakkor mégis a változtathatatlanba beletörődő
tekintetét.
- Mennem kell - mondta tétovázva, és most érezte talán először hároméves
házasságuk alatt, hogy talán jobb lenne, ha ma kivételesen itthon maradna. Talán ma
nagyobb szüksége van rá a férjének, mint máskor... De hát mit tegyen, ha még nem
hagyta abba?
Csiki őrnagy talán megérzett valamit az asszony lelkében dúló háborúból, mert
legyőzte bánatát, mosolyt erőltetett az arcára, s a kezébe kapott törülközővel
Krisztina felé legyintett.
- Nehogy nekem itthon maradj! A végén még kiestek, s aztán jön majd az egész
csapat meg a Döme bácsi sírni, hogy Csiki elvtárs, mit tett, tönkretette a csapatot,
nem elég, hogy feleségül vette a kosárkirálynőt, még be is
- Más se?
- Más se.
- És csak ebben az osztályban?
- Csak ebben.
- Gondolom, azt tudod, hogy nagy hibát követtetek el, szándékosan nem akarok
erősebb szavakat használni.
- Miért?
- Mert aki ilyesmit talál, haladéktalanul, érted, haladéktalanul köteles jelenteni.
Ezeket pedig tegnap szedtétek össze! És miért hoztad haza? Miért nem vitte az
igazgató azonnal a rendőrségre?
- Azt gondoltuk, hogy majd te...
- Én az iskolátokkal kapcsolatban magánszemély vagyok! Teljesen mindegy, hogy
valakinek a férje vagy a sógora vagy mit tudom én kicsodája rendőr. Nem hozzá kell
fordulni, hanem a rendőrséghez.
Csiki Gyula hátradőlt a székében, és behunyta a szemét.
- Most fordult elő első ízben?
- Tudomásom szerint igen. Persze, én csak tavaly óta vagyok ott, de a többiek azt
mondják, hogy soha ilyesmi még nem volt az iskola történetében. Halmos, az
igazgató egészen kivan, hogy most mi lesz?
- Mi lenne? - Semmi sem lesz - mondta Csiki Gyula. - Persze, ezeket a papírokat
elviszem. Átadom odabenn a fiúknak, akiknek talán többet mond, mint nekem. Ezek
a dolgok ritkán egyedi jelenségek.
- Úgy érted, hogy esetleg másutt is...? Csiki őrnagy széttárta a karját.
- Ez persze nem az én szakmám, de ahogy azért a nyomtatást elnézem, valamiféle
guminyomdán állították elő. Ilyet pedig Magyarországon nem gyártanak. Nyilván a
csirkefogó, vagy ugyanez többes számban, csinált egy csomót, s ebből néhányat
bepottyantott az iskolátokba is. Vagy esetleg beküldte valakivel. Ebben az esetben
viszont feltehetően másutt is bukkant fel belőle. Ezért is annyira fontos, hogy a
megtalálás után azonnal megfelelő helyre jusson! Krisztina bűntudatosan lesütötte a
szemét.
 - Az azonban kétségtelen, hogy nem ipari tanuló csinálta - folytatta Csiki.
- Miért ne csinálhatta volna?
- Kizárt dolog - mondta Csiki, és fanyarul elmosolyodott. - Igazán nem akarom az
oktatásotok színvonalát leszólni, de ebben nincs egy árva helyesírási hiba sem.
Azonkívül ilyen nyelven egy tizenhat-tizennyolc éves gyerek nem tud írni.
Értelmiségi írás ez, Csikiné. Olyan emberé, aki pontosan tudja, hogy mit akar
mondani és kinek. Minden szava a helyén van. Egészen biztos, hogy kívülről hozta
be valaki. Már-már hajlamos az ember azt hinni, hogy túl vagyunk azokon az időkön,
amikor ilyesmik még előfordulhattak. Tiszta szemináriumszöveg, amit mondok, de
látod, hogy az ellenség nem alszik. S pontosan ott keres valamit, ahol sikerre
számíthat.
- De hát ezek még gyerekek...
- Éppen azért. S ezt tudják a másik oldalon is. A ti gyerekeitek, a tizenöt-
tizennyolc évesek a legfogékonyabbak az ellenséges propagandára. Nekik még be
lehet magyarázni sok mindent, amit később már minimálisan is kritikával, ha nem
egyszerűen utálattal fogad az ember. A mi fiaink még mindent elhisznek, s ha nincs
egy segítő kéz, amelyik átvezet a buktatókon, ha nincs senki, aki őszintén
megmagyarázza a dolgokat, nehéz helyzetbe kerülhetnek. Egyszer csak felbukkan
valaki, aki biztatni kezdi, hogy ő is mindent elérhet, ha kilép a határon túlra... S egy
kis ellenszolgáltatás fejében meg lehet faggyúzni a dolgot.
- Gondolod, hogy a röpcédulákat is?
- Fogalmam sincs róla. Csak mondom. Az azonban kétségtelen, hogy a dolog
komoly. Valahol van egypár csirkefogó, aki sötét munkába kezdett. Nem lennék
meglepve, ha a röpcsik kistestvérei máshonnan is előkerülnének. Amilyen gyorsan
csak lehet, le kell kapcsolni a gazembereket!
- Nos hát ide figyelj, Csiki - mondta Krisztina, és komolyan a férje szemébe nézett
-, ne mondd, hogy nem vagyok igazi rendőrfeleség! Én már végeztem is egy kis
maszek nyomozást...
- Ejha! - csóválta meg a fejét a férfi. - És ki volt a tettes?
- Azt nem tudom. De figyelj csak ide. A röplapokat a félegyes ebédszünet után
találták meg az osztályteremben, tehát tanítás után. Ebben a teremben pedig
gyakorlatilag fél egyig egy osztály tanult. Ennek az oktatója pedig nem vett észre
semmit.
- Attól még a cédulák ott lehettek.
- Ki van zárva. Szekeresné, különben biológia tanárnő, határozottan állítja, hogy
az utolsó gyerek távozása után maga nyitotta ki az ablakot, s beletellett öt percbe,
amíg összeszedte a kísérleti eszközöket. Valami növényt vagdostak szét darabokra.
- Szerelőknek növény?
- Nem a mi osztályunk volt, hanem a szomszédos ápolónőképzőből egy
kölcsönosztály.
- Aha, folytasd csak!
- Egyszóval Szekeresné kinyitotta az ablakot, összeszedte a preparátumokat, majd
becsukta az ajtót. Azaz csak akarta, mert az magától bevágódott. A huzat csapta be.
Erre Szekeresné, aki aggódott, hogy a nyitva hagyott ablaktáblák kitörhetnek a
huzattól, ismét letette a növényeit, becsukta az ablakokat, majd végleg elment.
Világos?
- Azt hiszem, igen. Amennyiben azt akarod mondani, hogy a huzattól a röplapok
mindenképpen felröppentek volna, s akkor Szekeresnének látnia kellett volna őket.
Igaz?
- Így van.
- Jó, fogadjuk el, hogy a papírok fél egy után kerültek az osztályba. S akkor mi
van?
- Akkor az van, hogy ezeket a szemeteket fél egy és egy óra között vitte be valaki,
tehát pontosan ebédszünetben.
- Eddig első osztályú - mondta Csiki őrnagy elismerően. - Folytasd tovább!
- Ha ehhez hozzávesszük, hogy ez az osztályterem fekszik legközelebb a
lépcsőházhoz, azaz pontosabban, azért éppen ebbe dobta valaki a papírokat, mert ez
volt a legközelebb a menekülés útjához, s innen ért a leggyorsabban oda, ahova
menni akart...
- Hogy? Ez nem egészen világos.
- Nos, figyelj ide. Az ebédidő nálunk fél egy-háromnegyed egykor kezdődik, már
annak a számára, aki tanulószobás. A többi hazamegy. Ebben az iskolában pedig a
tanulószobások aránya majdnem kilencven százalék. Szóval a maradék tíz százalék a
tanítás végén kimegy a kapun, és hazamegy. Ezekkel egyelőre ne foglalkozzunk. A
maradék lemegy az ebédlőbe. Az ebédlő, amely az udvarról nyílik, elég nagy, s
valamennyi osztálynak külön van terítve. Ha tehát valaki hiányzik az ebédről, vagy
elkésik, azonnal feltűnik.
- Kezdem már érteni.
- Szóval ha feltételezzük, hogy olyasvalaki tette be a terembe a röpcédulákat, aki
tanulószobás, és ebédelnie kellett a többiekkel, márpedig erre mutat az a tény, hogy
a lépcsőházhoz legközelebb eső termet választotta ki, ahonnan a legkönnyebb elérni
az ebédlőt, akkor az illetőnek el kellett késnie az ebédről.
- Gyakran előfordul az ilyesmi?
- Hogy valaki késik? Igen.
- Nem különösebben. Nem szeretjük az ilyesmit, hiszen egy közös tálban hozzák a
levest is és utána a második fogást is, amit a gyerekek maguk osztanak szét egymás
között. Végül is a saját érdekében nem késik senki. Azonkívül csak úgy megy
rendben a dolog, ha fegyelmet tartunk az ebédlőben is.
- Hát persze.
- Ezek után természetesen igen diszkréten ellenőriztem, hogy ki késett azon a
napon az ebédről.
- Hát ez igazán érdekes... Gondolom, egy egész sereg. ..
- Tévedsz. Kizárólag egyetlen ember... egy fiú, s éppen az egyik olyan osztályból,
ahol tanítok.
- Nocsak! A dolog kezd izgalmas lenni - mondta Csiki őrnagy elismeréssel a
hangjában. - S ki volt az illető?
 - Katona Miklósnak hívják. Kedves, kissé zárkózott, de jóindulatú fiú. Késett vagy
tíz percet...
- S mivel indokolta?
- Hogy képzeled, hogy megkérdeztem tőle? Nyilván mondott volna valami
kifogást, s ezzel vége is lett volna a nyomozásnak. Ezt rád hagyom.
- Rám?
- Igen. Te többet értesz a dolgokhoz, s én igen sajnálom ezt a fiút. És
tulajdonképpen nem is hiszek ilyesmit róla.1 De meg kell bizonyosodnom, különben
úgy érzem, nem tudnám többé tanítani.
- De hát mit tudok én tenni? Tudod jól, hogy ez nem az én dolgom. Természetesen
most már kötelességem, hogy jelentést tegyek, s azt is elmondjam, amit tőled
hallottam, beleértve ezt a fiút is. Vannak, akiknek sokkal nagyobb a tapasztalatuk
ezen a téren. Ezenkívül azt is tudod, hogy aki ilyen szemetet talál, azonnal köteles
jelenteni a rendőrségen!
- Egyelőre ne... kérlek, ne - mondta könyörgő hangon Krisztina.
- Miért ne? Nem fogják leharapni a fejét. Sőt. Azt sem fogja megtudni, ha valóban
ártatlan, hogy egyáltalán kii hallgatták. Valaki úgy elbeszélget majd vele, hogy észre
sem veszi a kérdések mögötti tartalmat. Nem akarok dicsekedni, de igazán kiváló
pszichológusaink és pedagógusaink vannak.
- Mégse, egyelőre nem akarom. Azt szeretném, ha látnád, és szót váltanál vele.
Nagyon kíváncsi vagyok a benyomásaidra.
- De hát hogy képzeled? Elmenjek az iskolátokba az aranycsillagommal, hogy jó
napot kívánok, Csiki Gyula őrnagy vagyok, Katona Miklóssal szeretnék beszélni,
benyomásokat gyűjteni, hogy nem ő volt-e az, aki röpcédulákat szórt egy
osztályterembe?
- Ne hülyéskedj! - mondta Krisztina, és mintha ingerültség bujkált volna a
hangjában.
- Jó - mondta békítően Csiki. - Akkor meg hogy képzeled?
- Meghívtam ma délutánra... Micsoda?
- Ide hívtam.
- Ide?
- Ide.
- És ezt te jó ötletnek tartod?
- Majd elválik...
- S mit mondtál, hogy miért éppen őt?
- Annyi eszem azért volt, hogy nemcsak őt hívtam meg, hanem még másik hármat
is, mondhatnám, csak úgy találomra. Valamit motyogtam, hogy nem szeretném, ha
év vége után abbahagynák a tanulást meg ilyesmi. Azt hízom, fogalmuk sincs róla,
hogy miért éppen rájuk esett a Választásom.
- Azért még mindig nem egészen értem.
- Mit nem lehet ezen érteni? Egyszerűen nem akarom, hogy azonnal rendőrségi
ügy legyen a dologból. Hátha csak valami tévedés az egész, vagy ostoba vicc vagy
mit tudom én...
 - Ezt persze magad sem hiszed.
- Hát jó. De akkor is jogom van kérni, hogy ismerkedj meg velük. Te mindennek
azonnal meglátod a lényegét. Hátha fény derül az egészre, vagy elmondanak
valamit, amiről különben hallgatnának.
Csiki Gyula lassan felállt a karosszékéből, és az ablakhoz lépett. Az utcán hangos
zörgéssel villamos futott végig, sárga oldalain vakító ragyogással csillogott az őszi
napfény.
Rövid habozás után visszafordult, és igyekezett olyan megértően beszélni,
ahogyan csak tellett tőle. Tudta, hogy feleségében most két érzés csatázik; a
pedagógusé, aki mindent megtenne neveltjei védelmében, és a kommunista
állampolgáré, aki ugyanezt tenné hazája érdekében.
- Jól van - mondta rövid sóhaj kíséretében -, de azért figyelj csak ide. Tudom, hogy
talán nagyképűen hangzik, de nyomozni, bűnügyeket kideríteni, főleg ha azokat
alapos körültekintéssel és előre megfontolt szándékkal követték el, nem könnyű
dolog. Mondhatnám azt is, hogy tudomány. Igen, igen. Tudomány. Egy-egy ilyen
ügy kiderítésében sok mindennek szerepe van, olyasminek, amivel a tudós is megold
egy-egy feladatot. Vannak ismert tények, összetevők és ismeretlenek. S nekünk az
ismertekből kiindulva kell meghatároznunk az ismeretleneket, hogy u végén
előálljon a kerek egész. Nos, ezzel csak azt akarom mondani, hogy egy ügyet
felderíteni nem olyan könnyű. mint ahogy az a regényekben írva van. Intuíció meg
mi egymás. Persze az is kell hozzá, meg logika meg sok sok türelem. Na és persze
szerencse.

- Mit akarsz mindezzel?

- Hát csak azt, hogy egyáltalán ne bízzál bennem olyan nagyon. És főleg azokban
ne, amiket elmondtál, ami különben nagyon szépen hangzott, ezt elismerem...
- Hogyhogy ne bízzam? - kérdezte sértődötten Krisztina.
Csiki Gyula békítően átölelte felesége vállát.
- Csak néhány dolgot mondanék, de igazán csak az igazság kedvéért. Kérlek,
tényleg ne sértődj meg érte.
- Mondd!
- Jó. Először is, semmi bizonyíték nincs arra, hogy valaki nemcsak úgy egyszerűen
besétált az utcáról, keresett egy üres tantermet, és bedobta a röpcédulákat. Aztán
kisétált, megemelte a kalapját, és ivott rá két nagyfröccsöt a sarki kocsmában. Igaz?
- Nem - mondta komoran Krisztina. - Feltűnt volna a portán.
- Na és ha mégsem? Ha az illető elég dörzsölt ahhoz, hogy kilesse a megfelelő
pillanatot? Van neked fogalmad, hogy százszor komolyabb helyen is be tud surranni
egy képzett fickó, mint egy iskolai porta? Vagy ha mondjuk egy gyereket küldött be
maga helyett, aki nem az iskolátokban tanul?
- Folytasd!
- Vagy ha abból a tíz százalékból követte el valaki, aki nem tanulószobás? Kiment
az utcára, visszajött, eldobta a papírokat, és hazament. Nem lehetséges?
- De.
 - Vagy mondjuk a röplapok már a teremben voltak, csak a biológiatanárnő
mégsem vette észre. Esetleg akkor nem röppentek fel a huzattól. Folytassam?
- Ne. Köszönöm, elég. Akkor mit csináljak?
- Az égvilágon semmit. Azazhogy ne sértődj meg. Csak meg akartalak győzni.
- Köszönöm - biggyesztette le a száját Krisztina. - Sikerült.
Csiki Gyula savanyúan elmosolyodott.
- Látom, az igazságért mindig szenvedni kell. De hát mit csináljak? Egyszerűen
csak azt akartam mondani, hogy sokkal jobb, ha az ilyen munkát szakemberek
végzik, és nem olyan amatőrök, mint te és tulajdonképpen én is.
- A maszek detektívek ideje lejárt. Ajánlok neked egy fogadást. Fogadjunk, hogy
egy hónapon belül lakat alatt lesz a fickó!
- Nem fogadok - mondta barátságtalanul Krisztina, de azért érződött a hangján,
hogy elfogadja az igazságot. - De azért a fiúkkal még elbeszélgethetsz, nem?
- Persze. Habár igazán elmehettünk volna kirándulni... No, jó - tette hozzá sietve,
amikor szemben találta magát Krisztina szemrehányó tekintetével. - A jövő héten is
lesz vasárnap.
Amikor Krisztina becsapta maga mögött az ajtót, Csiki Gyula reménytelenül
egyedül maradt a lakásban. Megfürdött, kitárta az ablakokat, s rágyújtott vasárnapi
első cigarettájára. Elgondolkozva fújta a füstöt a plafon felé, s hasztalan igyekezett
elhessegetni a mindegyre visszatérő nyugtalan gondolatokat. Te jóisten, hány év is
telt el már azóta, hogy államellenes röplapokról hallott?
Később lelkierőt vett magának, hogy leugorjon a vasárnap délelőtt is nyitva tartó
sarki közértbe, és bevásárolt a délutáni vendégségre.
Aztán hazament, kényelmesen a televízió elé gurította apró golyókon gördülő
karosszékét, bekapcsolta a készüléket, s kényelmesen elhelyezkedett. Ha minden
igaz, Kriszta pár percen belül megjelenik a képernyőn.
S amikor valóban megjelent, Csiki Gyulának enyhe büszkeség dagasztotta a
mellét. Azért mégiscsak az ő felesége ugrál ott premier plánban a sárga labdával. S
bár igyekezett megőrizni objektivitását, kénytelen volt megállapítani, hogy Kriszta a
legcsinosabb a lányok között, az ellenfelet is beleértve.
S Csiki Gyula őrnagy újra csak nagyot sóhajtott. Ez a sóhajtás viszont már kettejük
viszonyának, pontosabban egyelőre nem túlságosan könnyű életüknek szólt. Voltak
ugyanis hetek, méghozzá nem is ritkán, amikor szinte alig látták egymást. Az ő
munkája különösen olyan, hogy néha meg sem tudja mondani reggel, hogy este
mikor tér haza.
Vasárnap meg itt a kosárlabda. Kriszta nem tudja és nem is akarja abbahagyni,
hiszen régi megállapodás közöttük, még a házasságuk előtti időkből, hogy tabu
dolgokhoz nem nyúlnak. Kriszta addig kosarazik, ameddig akar. S persze az is igaz,
hogy jól játszik, és szükség is van rá.
A készülék hirtelen sötétebbre váltott, s megjelent a képernyőn Knézy Jenő arca. A
mindig elegáns, szimpatikus fiatal riporter ismertette az összeállítást, majd latolgatni
kezdte az esélyeket. S ebben a latolgatásban komoly tényező volt Csikiné Várhelyi
Krisztina is. Ha kijön neki a lépés - így a riporter -, megnehezíthetik az
ellenfél dolgát. S még néhány bölcsesség hangzott el, hogy a labda kerek, a kosár
meg lyukas, aztán elkezdődött a mérkőzés.
S ki vetheti Csiki Gyula szemére, hogy 17: 15 -ös mérkőzésállásnál elszunyókált.
Éppen büntetőt dobott valaki, amikor a palánk hatalmas zöld fává változott, alatta
Kriszta állt, kezében virágcsokorral, s feléje nyújtotta. A fa ágai közül színes lepkék
röppentek az égre, s az őszi nap még mindig meleg fénye bearanyozta a rétet.
A riporter hangjára ébredt. Egyszerre eltűnt a fa, az őszi napfény és Kriszta
virágcsokra. Helyette egy emberekből, pontosabban lányokból álló gombolyagra
esett a tekintete, akik, mint valami rosszul sikerült gúlagyakorlat i észvevői,
egymáson bukfenceztek keresztül, némelyikük pedig, nem sikerülve lefékezni
futását, végiggázolt a többeken.
A játékvezető szinte megállás nélkül, kétségbeesetten sípolt, a riporter
sopánkodott, az edzők és egyéb civilek pedig berohantak a pályára, és igyekeztek
talpra állítani védenceiket. A közönség fütyült és fujjozott, Csiki Gyula pedig
megkísérelte felfogni, hogy tulajdonképpen mi is történhetett. Egy csapásra elszállt a
maradék álom is a szeméből, amikor látta, hogy Krisztát ketten viszik le a pályáról, s
a lány arca eltorzul a fájdalomtól.
Mintha rugók lökték volna ki a székből. A követkéz pillanatokban teljes
menetkészültségben állt az ajtónál, S ekkor ébredt fel valójában teljesen. Elengedte a
kilincset, és visszament a televízió elé. Erővel kényszerített e magát, hogy visszaüljön
a karosszékbe, s feszülten figyelt a riporter hangját.
„Igen sajnálatos... nagyon sajnálatos... bár őszintén megmondom, nem láttam
szándékosságot... De tudják kedves nézők, a nagy tét felfokozza a lendületet, s
bizony ilyenkor előfordul, hogy..."
Még csak ez hiányzott - simította meg a homlokát Csiki, s türelmetlenül tette egyik
lábát a másikra. Szinte ész sem vette, hogy cigarettára gyújtott, s feledve Krisz
minden ellenszenvét a füstös lakás iránt, keservesen rág a filtert.
A képernyőn most ismét megjelent Kriszta, amint rom másik áldozat társaságában
a játéktéren kívül feküd Mellettük ott térdeltek az orvosok és a gyúrók, s igyekeztek
életet verni a mozdulatlan testekbe. Aztán szinte zsányi követ érzett legördülni a
szívéről, amikor látta, hogy Kriszta nagynehezen felemeli a fejét, és keserve arccal
mond valamit a kék melegítős, kopasz gyúrónak, aki a térde tájékát nyomogatta.
Akkor elugrott a kamera, s ismét a pályát mutatta, ahol a tartalékokkal kiegészült
csapatok folytatni kezdték a küzdelmet. A riporter pedig megígérte a „kedves
nézőknek", hogy amint megtud valamit a sérültek állapotáról, azonnal közli.

Csiki Gyula már a harmadik cigarettára gyújtott, amikor a riporter által elküldött
segítőtárs visszaérkezett, méghozzá nem valami vigasztaló hírrel. A sérültek közül
Csikiné tokszalagszakadást szenvedett, ezenkívül talán még a térde is kiugrott, s a
mentők a Sportkórházba szállították.
„Sajnálatos, igen sajnálatos... Ez persze egészen más megvilágításba helyezi a
hátralevő eseményeket... A mérkőzés teljesen nyílttá vált..."
 Csiki Gyula már éppen azt fontolgatta, hogy taxit rendel, és a Sportkórházba
megy, amikor csengeni kezdett a telefon. Úgy pattant ki a karosszékből, mintha
többszörös rablógyilkos elfogásáról várta volna az utolsó híreket.
- Csiki elvtárs? - kérdezte egy ismeretlen hang.
- Igen, itt Csiki Gyula beszél.
- Erőt, egészséget. Molnár Sándor szakaszvezető vagyok a Sportcsarnokból. A
kedves felesége bízott meg, hogy feltétlenül hívjam fel Csiki elvtársat. Azt üzeni,
hogy nincs semmi komoly baja, csak a térde ugrott ki.
- Semmi komoly... - dörmögte Csiki, és elhúzta a száját.
A másik udvariasan hallgatott a vonal végén.
- Folytassa, kérem.
- Még azt is üzeni, elnézést kérek, hogy a Csiki elvtárs be ne merjen rohanni a
kórházba, mert nincs semmi értelme. Azt mondták, hogy délután hazamehet. A Csiki
elvtárs fogadja a gyerekeket. Ez minden.
- Értem. Köszönöm, Molnár elvtárs. Egyéb nincs?
- Nincs. Azazhogy... szóval régóta járok meccsre, de ekkora esést még életemben
nem láttam. Ez minden.
- Na hát az is valami. Ha más nem, egy magyar csúcs. Még egyszer köszönöm,
Molnár elvtárs. Erőt, egészséget!
Visszatette a kagylót, aztán megállt a szoba közepén, és I levegőbe meredt. S most
is rájött, mint már annyiszor az utóbbi évek során, hogy tudniillik nem vasárnap a
vasárnap Kriszta nélkül.
Elsőnek Miklós érkezett a sarokra. Nekitámasztotta hátát a falnak, arcát a
napfényre fordította, és behunyta a szemét. Nem akart semmire sem gondolni, csak
állni és élvezni a napfényt. Ki tudja, még meddig élvezheti?
Észre sem vette, amikor Szentes megjött, csak az ütést érezte a vállán, Szentes
barátságos üdvözlését.
- A világ illatban fürdik, Katona meg álomporban! - szavalta, s könyökkel oldalba
lökdöste Miklóst. - Házibuli?
- Nyavalyát - mondta. - Ebéd utáni szieszta. Ha hagynának.
- Szedd össze magad, kisapám - fordította látszólag komolyra a szót Szentes. -
Szellemi képességeid maximumát kell nyújtanod nemsokára. Csak azt tudnám, hogy
Csini mire akar rádumálni minket!
Miklós felhúzta a vállát.
- Valami továbbtanulást emlegetett.
- Az fütyülne be nekem! Már így is alig várom, hogy felemeljék az órabérem.
Egyelőre keresni akarok, nem tanulni. Ismered a Lujkót?
Miklós megrázta a fejét.
- Mindegy. Egy haver. Nahát, ez az MBW-nél dolgozik, azt mondta, hogy tudna
ott egy helyet számomra. És mit gondolsz, mennyiért?
- Fogalmam sincs.
- Tizenegy ötven. Ha meglesz, többet keresek, mint a faterom. Isten bizony,
befizetem az öreget a moziba! Téged nem izgat?
 - Micsoda?
- Micsoda? Hát a dohány meg a melóhely. Mert nem mindegy, hogy hova kerül az
ember.
Mielőtt Miklós válaszolhatott volna, befordult a sarkon Szilágyi és Füredi is.
Szilágyi valami kerek, papírba csomagolt holmit nyugtatott a karján, óvatosan, mint
anya a csecsemőjét. Füredi kelletlenül slattyogott mellette, aggodalmasan
pislantgatva a kerek papírra meg a falhoz támaszkodó másik kettőre. Ahogy
közelebb értek a várakozókhoz, igyekezett elhúzódni Szilágyitól, mintegy jelezve,
hogy nem vállal sorsközösséget osztálytársával.
Miklós, akit reggel óta kimondhatatlan félelem szorongatott, nem is vette észre
Szilágyi kezében a papírt. Mintha vaskéz nyugodott volna a torkán; nehezére esett a
lélegzés, és egyre izzadság verte ki a homlokát. S ahogy közeledett a Csini által
megadott cím felé, egyre inkább érezte, hogy lebukott. Valaki nyilván meglátta,
amikor a papírokat bedobta az osztályba. De akkor meg minek ez a cirkusz?
Szentes vészjósló hangjára tért magához.
- Te Sziszi, ez meg mi a túró?
Füredi a kedvező lélektani pillanatot kihasználva ellépett Szilágyi mellől, a másik
kettőhöz csatlakozott, magára hagyva a reménytelenül egyedül maradt Sziszit.
Szilágyi arcát pirosság öntötte el, majd dacosan felemelte a fejét, s mint a vádlott a
vizsgálóbíró előtt, konokul a levegőbe meresztette az orrát.
- Ez? Virág... - mondta habozva.
- Virág?
- Az.
Szentes megvakarta a fülét.
- Milyen virág?
Szilágyi aggodalmasan nézett a papírra, mintha az alatta rejtező csokortól várna
segítséget.
- Piros - nyögte ki végül.
- Hülye vagy? - kérdezte a szemét összehúzva Szentes.
- Azt kérdezem, hogy kinek?
- Hát... Csininek.
- Micsoda?
- Csininek. És mi a frászt kérdezősködsz annyit? Csininek viszem és kész.
Állítólag ilyenkor úgy illik.
- Az ősöd mondta, mi?
- Mi közöd hozzá?

- Istenem, Sziszi, hogy te mekkora emeletes hülye vagy! j Tudod, hogy mikor
vittek utoljára csokrot meg koszorút? j Illetve virágot csajoknak... azaz látogatóba?
- Nem tudom, de nem is érdekel.
- Még a történelem előtti időkben, kisapám. Van annak már tíz éve is. Kész röhej!
Még jó, hogy rohamsisakot nem hoztál magaddal meg Csapajev lovát... Te Sziszi -
mondta aztán halkabban és rábeszélőn -, dobd a francba. Beletesszük a kukába,
körültáncoljuk, aztán a dolog el van intézve.
- Nem lehet - morogta Szilágyi.
- Aztán miért nem?
- Mert megígértem a fateromnak.
- Na és?
- Mit na és? Megígértem és kész.
- Te mindig megtartod, amit a faterodnak ígérsz?
- Mindig.
- És a bagózás?
- Azt nem ígértem meg.
- Nem próbált meg rádumálni?
- Dehogynem. Kaptam néhány frászt. Már olyan kisebbet, de akkor sem ígértem
meg.
- Ez egy lovag - sietett Szentes segítségére Füredi. - Én már az úton is mondtam
neki. Olyan büszke, mint a csoda. Virágot Csininek! Ez vagy bedilizett, vagy beleesett
Csinibe!
Miklós az órájára pislantott. Tíz perc múlva öt. Ha egyáltalán el akarnak jutni
Csini lakására, indulniuk kell. Fene vigye a virágot! Sokkal fontosabb dolgokról van
itt szó, mint ez a nyomorult rózsacsokor!
- Utoljára mondom, Sziszikém - emelte fel a hangját Szentes -, betesszük a rózsákat
a kukába, és igyekszünk jó képet vágni a látogatáshoz. Világos?
Füredi helyeslően bólogatott, Szilágyi viszont válla közé húzta a nyakát, és
megmakacsolta magát, mint egy öszvér.
- Egye fene - mondta akkor Miklós, aki eddig nem avatkozott az elvi vitába -,
vigyük a virágot, ha muszáj.
- Már mért lenne muszáj? - értetlenkedett Szentes.
- Hát ha megígérte a faterjának.
Rövid csend ereszkedett közéjük. Valahol a lelke mélyén Szentes és Füredi is
megérezte, hogy sportszerűtlen dolog olyasmi ellen uszítani Sziszit, amire a szavát
adta. Másfelől viszont oltári röhej, beállítani valahova egy piros rózsacsokorral!
- Van egy ötletem - mondta a csendet megtörve Füredi.
- El ne mondd!
- Osszuk szét a rózsákat!
- Hogyhogy? - kérdezte Szentes és Szilágyi szinte egyszerre.
- Hány szál van a zsebkendőben?
- Négy.
- Meg a zöldség hozzá.
- Valami páfrány vagy mi a nyavalya.
- Szóval - folytatta Füredi - ezek szerint négy virágunk van. Oké. Ez annyit jelent,
hogy mindegyikünk kap egy szálat.
- Én ugyan nem! - tiltakozott határozottan Szentes.
 - Szájat befogni, most én beszélek! Mindenki kap egy szálat, s ezt kollektíván,
világos?... kollektíván átnyújtjuk Csininek. Esetleg az osztály nevében.
- Mi a fenének? - tiltakozott magántulajdonosi hévvel Szilágyi. - Hiszen csak
bennünket hívott...
- Bánom is én! Akkor a saját nevünkben.
- Nem - bólintott szomorúan Szilágyi.

A lépcsőház sötét volt és barátságtalan. Ilyen lehet a bűnügyi történetekben is -

gondolta Miklós, amint egymás nyomában beléptek az utcáról a kapu alá.
- Hányadik emelet? - kérdezte fojtott hangon Szentes.
- Azt mondta, ki van függesztve a kapu alatt.
- Milyen lakás?
- Csiki.
- Ki az a Csiki, a faterja?
- Honnan tudjam? - húzta fel Miklós a vállát. - Akkor ő is Csiki lenne.
- Hát nem az? - kérdezte Szilágyi.
- Nem hát. Valami más, csak már elfelejtettem.
- Hoppá, itt van! - mutatott a lakónévjegyzékre Füredi. - A második emeleten. Hát
akkor nyomás felfelé!
A zöldre festett ajtó előtt ismét rövid tanakodás kezdődött.
- Mikor kell odaadni a gazt? - kérdezte Szilágyi suttogva, mielőtt még a
legbátrabbnak mutatkozó Füredi a csengő gombjára tehette volna az ujját.
- Mit tudom én. Azt hiszed, hogy én naponta járok ide rózsával? Sziszikém, mit
mondott az ősöd?
- Erről s... semmit - mondta idegességében dadogva Szilágyi.
- Ahogy kinyitja az ajtót - mondta Miklós, akiben egyszerre furcsa módon
feloldódott az idegesség. Micsoda sok marhaságot is képzelt már napok óta
összevissza! Olyan jelentőséget tulajdonított egy ártatlan meghívá snak, amire csak
zaklatott idegállapota szolgáltathatott alapot. De azért, bizony isten, leszámol
Juszuffal! Csak ússza meg még ezt a látogatást meg a telet! Merthogy kiszáll a
bandából, az teljesen világos. S a hogyan is lassan körvonalazódni kezdett előt te.
- Csak úgy a kezébe nyomjuk? - kérdezte Szentes rekedten.
- Majd én megyek előre - mondta Miklós, és örömmel érezte, hogy kezdi
visszanyerni lelki egyensúlyát. Néhány másodperc, és Csini kinyitja az ajtót. Aztán
hogy miről fognak beszélgetni, arról fogalma sincs, de mindenesetre kellemesebbnek
ígérkezik, mint ha a fa alatt kellene hallgatnia a Miszterek szövegét... Különben
Csininek nem sok panasza lehet rá. Igaz, hogy nem töri magát különösebben, de hát
a négyes átlag nem is olyan rossz.
Ekkor Füredi határozottan megnyomta a gombot. Miklós a csengetéssel egyidőben
az ajtófélfának támaszkodott, s igyekezett olyan közönyösen nézni, ahogy azt néhány
filmben látta.
S aztán egyszerre úgy érezte, hogy kicsúszik alóla a talaj. Napok óta növekvő'
félelme és aggodalma, amely az utóbbi percekben mintha valamelyest elcsitult
volna, egyszerre ismét felébredt, és a régi vasmarok újra csak a torkát kapargálta.
Homlokát verejtékcseppek verték ki, s erezte, hogy úgy összeszáradt a torka, hogy
egyetlen szót is képtelen lenne kiejteni. Lebukott! Most már semmi kétség, hogy
lebukott! Csini mindent tudott, és ravaszul csapdába csalta! Atyaisten, micsoda
átverés!
A nyíló ajtóban ugyanis Csini helyett egy egyenruhás rendőrtiszt állt, s váll-lapján
komoran csillogott az aranycsillag.

Először a mamlasz Szilágyi nyerte vissza lélekjelenlétét.

- Izé... - mondta, s mosolyogni próbált. - Alighanem tévedés... Mi ugyanis...
- Persze, tévedés - sietett Sziszi segítségére Szentes is elnéztük a
lakónévjegyzéket... Elnézést...
Egyedül Miklós volt tisztában vele, hogy szó sincs tévedésről, nagyon is jó helyen
járnak. Csak azt nem értette, hogy miért hívta Csini a többieket is.
- Jó napot, fiúk - mondta a rendőr, és rájuk mosolygott. Mosolya mögött azonban
mintha rejtett nyugtalanság bujkált volna. - Azt hiszem, hogy mégsem tévedés.
- De mi... izé... hogy is mondjam...
- ... Csiki-lakást keresünk - segítette ki Szentest Szilágyi.
- Nos hát ez a Csiki-lakás - mondta a rendőr még mindig mosolyogva. - Én Csiki
Gyula vagyok - s előrenyújtott kezével igyekezett beterelni az előszobába a
látogatókat. - Jöjjenek csak befelé.
Miklósnak felengedett a görcs a lábában, s eltolta magát az ajtófélfától.
Engedelmesen átlépte a küszöböt, s néhány lépést tett az előszobában. Hallotta,
hogy mögötte a társai is becsoszognak. Szilágyi a torkát köszörülte, de nem mert
megszólalni.
- Erre tessék, erre - intett a rendőr egy ajtó felé, majd maga ment előre, hogy
mutassa az utat.
- Foglaljanak helyet - mutatott a fiatal rendőr a szoba közepére helyezett
dohányzóasztalka köré rakott székekre. A fiúk szó nélkül, engedelmesen
letelepedtek, mintha csak vizsgálati fogságba kerültek volna.
Csiki Gyula szeme ekkor a piros rózsákra esett, s csak rendkívül fegyelmezett
lelkének köszönhette, hogy nem tört ki belőle a nevetés. Szegény srácok! Micsoda
zavarban lehetnek! Krisztát várták, és kaptak helyette egy rendőrt...
- Úgy érzem, hogy magyarázattal tartozom maguknak. Én Csiki Gyula vagyok, s a
feleségem, a maguk tanárnője. .. Várhelyi Krisztina.
Szilágyinak fennakadt a szeme a plafonon. Atyaúristen! Csininek férje van,
ráadásul zsaru! Hát ha ezt az osztály megtudja...
Miklós egyszerre ismét levegőhöz jutott. Bár még erősen izzadt a homloka, mintha
a vaskéz újra csak lehullott volna a torkáról. Szóval a Csini férje. Micsoda marha
dolgok vannak a világban! Csini férje rendőr! Szeme, amely az előbb még
aggodalmasan futkosott a szekrényeken, majd a szomszéd szobák ajtajain, egyszerre
megnyugodott. Lehet, hogy nem rejtőzik egy halomra való rendőr a szomszédos
helyiségekben vagy a szekrényekben, ahogy az előbb hitte? Talán csak hülye vicc az
egész?
- Nem látták délelőtt a televíziót? - kérdezte Csiki váratlanul.
A fiúk kissé értetlenül néztek össze. Aztán Szentesről kiderült, hogy egész délelőtt
a labdát rúgta, Szilágyi a kishúgát sétáltatta, Miklós pedig olvasgatott.
- Tudják, a feleségem kosarazik, és délelőtt elég súlyosan megsérült.
Tokszalagszakadás, ha igaz, meg a térde is kifordult. Jelenleg a Sportkórházban van,
de egy órával ezelőtt telefonált, hogy mindenképpen tartsam itt magukat. Körülbelül
fél hat tájékán hazajön. Elnézést kér maguktól, hogy nem úgy sikerült a délután,
ahogy eltervezte, de remélem, addig sem fognak unatkozni. A virágot, gondolom,
nem nekem hozták...
Szentes gyilkos szemekkel nézett Szilágyira, aki lehorgasztotta a fejét.
- A feleségem bizonyára nagyon fog örülni. Különben is szereti a virágokat, hát
még most, a sérülés után!
- És... nyert a tanárnő csapata? - kérdezte Füredi bátortalanul.
- Alighanem kikaptak. Bár az igazat megvallva, meglehetősen nyugtalan voltam,
és nem nagyon figyeltem az eredményre.
Rövid csend ereszkedett közéjük. Szentes a rózsa leveleit morzsolgatta, s az apró
tüskék még lágy csúcsait próbálgatta az ujja hegyével.
- Ezeknek meg kerítünk egy vázát - mondta Csiki Gyula, azzal elvette a virágokat,
s a konyhába vitte. Mikor néhány pillanattal később visszatért, tálcát tartott a
kezében, rajta poharak, valami süteményféle és három üveg sör. Letette a tálcát az
asztalra, s némi lelkifurdalással gondolt rá, hogy Krisztina aligha fogja megdicsérni,
ha megtudja, hogy alkohollal traktálta a tanítványait. Másrészről viszont csak nem
fogadhat tizenhét éves fiatalembereket málnaszörppel?!
- Isznak sört? - kérdezte, s végignézett a zavart gyerekeken.
- Köszönjük - mondta valamennyiük nevében Füredi. Csiki Gyula töltött, majd
felemelte a poharát.
- Hát akkor egészségünkre! Gondolom, ebben a melegben nem esik rosszul.
Miklós csak most érezte, hogy mennyire kiszáradt mindene. Úgy hajtotta fel a
sört, hogy alig néhány korty után egy csepp sem maradt a poharában. Lopva a
többiekére nézett, de megkönnyebbülve konstatálta, hogy csak Szilágyi poharának az
alján lötyög egy ujjnyi, a többiek is egyből kihúzták a nagy ijedelemre.
Csiki Gyula zavartan dobolt az asztal szélén. Mi a jó fenével kellene kezdeni a
beszélgetést?
- Sok a tanulnivaló? - kérdezte végül, de azonnal be is látta, hogy ennél sokkal
okosabb dolgot is kérdezhetett volna.
Füredi sokat sejtetően megvonta a vállát.
- Köszönjük... akad.
Csiki érezte, hogy itt meg lehetne ragadni a beszélgetés fonalát, s érdekesebb
témák felé terelni.
 - Úgy látszik, keveset változnak a dolgok. Az én időmben is rengeteget kellett
magolni, s persze sok olyasmit is, aminek később semmi hasznát nem veszi az
ember.
Ismét elakadt a társalgás. Füredi elmélyülten bogozgatta a hímz ett asztalterítő
lecsüngő rojtjait, Miklós pedig még mindig a hátralevő eseményeket latolgatta. Hátha
kiderül, hogy mégiscsak átverés?
Ekkor váratlanul Szilágyi szólalt meg:
- Maga rendőr?
Csiki meglepetten emelte fel a fejét.
- Persze. Nem látszik az egyenruhámon?
- Á, dehogynem... Csak úgy kérdeztem... Illetve azt szeretném kérdezni, hogy
milyen rendőrnek lenni?
Valamennyien érdeklődve emelték fel a fejüket, s Szentes arcán őszinte
megdöbbenés tükröződött. Hogy milyen marhaságokat tud ez a Szilágyi kérdez ni!
- Mégis... körülbelül hogy érti? - kérdezte Csiki zavartan.
- Csak úgy... hogy illetve... nem cikis?
- Már miért lenne cikis?
- Hát... mondjuk a viccek miatt... meg minden... Csiki Gyula hangosan felnevetett.
- Hát azok miatt igazán nem. Tudja, tulajdonképpen mi magunk is jót nevetünk
rajtuk. Már persze csak ha szellemesek, na és ha nem ellenségesek. Nem, ez igazán
nem cikis. Inkább a munka cikis.
- Veszélyes? - kérdezte Füredi, és abbahagyta a terítő bogozgatását.
- Hellyel-közzel. De én nem is erre gondoltam. Inkább arra, hogy sajnos sok. Még
mindig sok. Na persze nem akarok panaszkodni, csak hát amíg bűnözés van, addig a
rendőrnek is sok a dolga.
- Maga fogott már el... izé... bűnözőket?
- Hát hogy is mondjam... tulajdonképpen a saját kezemmel nem. Illetőleg nem
úgy, ahogy azt a krimikben mutatják. Én csoportokat irányítok, amelyek valóban
elfogják. S ez nem kevésbé fárasztó.
- És... izé... hogy lett rendőr? - kérdezte Szilágyi, s kényelmesebben elhelyezkedett
a karosszékben.
S egyszerre, anélkül hogy észrevették volna, szép kényelmesen forogva, mint a
vízimalom kereke, megindult a társalgás, amely sokkal érdekesebb fordulatot vett,
mint ahogy azt a kapu alatt elképzelték. Csini unalmas lelkizésére állították be
magukat, amit csak részben enyhített volna Csini első osztályú alakja, most pedig
szembe találták magukat egy élő Maigret-vel, aki ha nem is fogott el saját kezével
gyilkosokat, mégiscsak ismeri őket.
Miklós a megkönnyebbülés mellett egyszersmind furcsa zavart is érzett. Ez a
kedves arcú fiatalember lenne az ő és Juszuf ellenfele? Ő áll a másik oldalon. S ha
most elmondana neki mindent? Vajon a telefonhoz rohanna, és értesítené az URH-t?
Szinte fizikai vágyat érzett, hogy meglepetést okozzon Csini férjének, s elmesélje,
hogy tudja, nagyon is jól tudja, hogy kik fújták meg a múzeumból a régiségeket.
 - Először is ipari tanuló voltam, mint ti. Persze ez nagyon régen volt. Akkor még
nasiknak hívtak bennünket. Valamikor az ötvenes évek elején. S akkor még az
esztergák sem voltak olyan modernek, mint ma.
Maga esztergált?
- Hát persze. Drehus voltam. Na nem sokáig. Aztán behívtak a seregbe, jött az
érettségi, egyetem, akadémia, minden. A csillagok meg szaporodtak - s ravaszul
hunyorított a szemével.
~ És őrnagynak tetszik lenni? kérdezte Szentes, akinek a „magára" valahogy nem
állt rá a szája.
Csíki Gyulának megvillant a fejében, hogy össze kellene tegeződni a srácokkal,
mindjárt kényelmesebb lenne a beszélgetés, de végül is nem merte megtenni. Tartott
tőle, hogy Krisztina nem venné jó néven. No persze, a pedagógusoknak mások a
szempontjaik gondolta, és kitöltötte a maradék sört.
- Igen. Őrnagy vagyok.
- És sokat kellett tanulni? Hát azt kellett. Emiatt nem panaszkodhatom.
- És ha most egy stukker lenne nálam, el tudná venni?
Csíki Gyula megvakarta az állát. „Nagyra nőttek, sokkal nagyobbra, mint én az ő
korukban, de azért gyerekek** - gondolta, és igyekezett könnyedén válaszolni:
- Attól függ... Esetleg sikerülne... ~ És ha nem?
- Hát az lenne a pech. De csak nem azt akarja ezzel kérdezni, hogy.,. szóval azt
hiszi, hogy azért kaptam a csillagokat, meg azt tanultam az elmúlt évtizedben, hogy
hogyan kell valakitől elvenni a... stukkert?
- Miért? - kérdezte őszinte csodálkozással Szilágyi. - Mit kellett volna még?
Csiki Gyula felsóhajtott. „Úristen! - gondolta. - Most tartsak kiselőadást?" Aztán
villámgyorsan mégis úgy döntött, hogy tart.
- Szóval maguk azt hiszik, hogy egy rendőrtiszt verekedni tanul meg kúszni meg
lőni meg elkapni a betörőket. Igaz?
A fiúk nem válaszoltak, csak néztek tanácstalanul.
- Hát ami azt illeti, tulajdonképpen azt is. Csak hát ez a kisebbik része a dolognak.
Én például jogot végeztem.
- Micsodát? - kérdezte Szilágyi, és szemmel láthatóan leesett az álla.
- Jogot. Állam- és Jogtudományi Kar... Egyetem tér...
- Akkor ügyvédnek tetszik lenni?
- Annak éppen nem, de a munkánk megköveteli, hogy kiigazodjunk a
jogszolgáltatásban... - s hirtelen elhallgatott. Most kezdte tulajdonképpen megérteni,
hogy Krisztának sem lehet könnyű dolga az iskolában, pedig ezek itt még figyelnek
is, sőt még a szájukat is eltátják.
- Hát, kérem szépen. Ugye, vannak rendőrök, akiket maguk is látnak az utcán,
akik a forgalmat irányítják, meg akik a közrendre ügyelnek. Aztán mások, akik
nincsenek az utcán, hanem másutt dolgoznak, nyomoznak, gazdasági
bűncselekményeket derítenek fel. És itt álljunk meg mindjárt egy pillanatra. Biztos
hallottak róla, hogy valaki sikkasztott, vagy mondjuk a saját céljaira használt fel
olyan pénzt, ami nem az övé volt.
 - Például a Feri - mondta Szentes, s helyeslően bólintott.
- Kicsoda kérem?
- A Feri. Azt nem tetszik ismerni. A sarkon ő volt az OTP-s. A faterom mondta,
hogy a Feri megfújt néhány csomag stekót, aztán ki akart lépni az országból. Persze
elkapták. Most meg zacskót ragaszt.
- Hát ez egy egyszerűbb ügy - mondta Csiki Gyula, s egyetlen mozdulattal
levetette a zakóját. Érezte, hogy izzadság folyik végig a hátán. - A bonyolultabb az,
amikor az illetőt nehéz elkapni. Amikor nem bizonyítható könnyen a dolog. Egy
minden hájjal megkent főkönyvelőt nem olyan könnyű vallomásra bírni.
- Az biztos - mondta önkéntelenül Miklós.
- Nahát. Hogy mégis elkapják, ahhoz többek között rendőrök is kellenek, akik
legalább úgy értik a szakmát, mint az a bizonyos főkönyvelő. Ugyanúgy tudnak
könyvelni, vagy még jobban. Ezt pedig nyilvánvalóan csak egyetemen lehet
megtanulni vagy főiskolán. De még ezer példát mondhatnék.
- És maga mit csinál? - kérdezte óvatosan Miklós.
- Én? Én bűnügyekkel foglalkozom, gyilkosság, rablás, ilyesmi.
- Mint a Dobos őrnagy a televízióból?
- Körülbelül.
- És tetszik is ismerni?
- Véletlenül igen.
- Csuda érdekes lehet - lelkesedett Szilágyi. - Marha romantikus...
- És marha fárasztó - mondta sóhajtva Csiki Gyula. - Odaülni a televízió elé, s
ismertetni a végeredményt, az sem könnyű. De azt csak mi tudjuk, hogy mennyi
álmatlan éjszaka van egy lezárt ügy mögött. S nem is olyan romantikus éjszakák.
- És a kémek? - kérdezte Miklós. - Mik?
- Hát a kémek, diverzánsok... meg ellenségek...
- Azokat is elkapják.
- És... izé... azokat is maguk?
- Hát persze. Illetve személy szerint nem én. Vannak, akik sokkal jobban értenek
ehhez, mint én.
- És sokan vannak? - kérdezte Szilágyi. -A kémek?
- Azok.
- Ez nem olyan egyszerű kérdés. Gondolom, a moziban sokszor láttatok ilyesmit.
A fiúk egyszerre bólintottak.
Csiki Gyula behunyta a szemét. Csak világosan, érthetően, egyszerűen - futott át
agyán a szabály, s elgondolkozva beletúrt a hajába.
- Most azért én kérdeznék valamit. Szerinted ki az ellenség? - s mutatóujjával
Szilágyira mutatott, észre sem véve, hogy ettől a pillanattól kezdve tegezi a
vendégeit.
- Hát a diverzánsok... mit tudom én... vonatokat robbantanak meg ilyesmi... A
moziban láttam.
- És azt is hallottad, hogy Magyarországon szoktak vonatokat robbantani?
- Nem hallottam... azaz azt hiszem, nem szoktak.
 - Hát akkor?
- Gondolom, ez régebben volt.
- És szerinted? - s most Miklós felé irányította az ujját.
- Én azt hiszem, hogy nem robbantanak. Inkább lopnak.
- Aha! És miért nem robbantanak az utóbbi időben?
- Mert elkapják őket, mint a sicc, illetve elkapnák őket, ha jönnének.
- Kik kapnák el?
- Hát maguk, a rendőrök.
- Gondolod, hogy minden fa mögé rendőrt tudunk állítani, aki azt lesi, hogy nem
robbant-e valaki vonatot?
- Á... nem úgy gondolom - húzta fel a vállát Szentes. - Más is elkapná őket.
Vasutasok meg parasztok... illetve mindenki, aki látná, hogy mit akarnak csinálni.
- S mit gondolsz, miért?
- Mert ellenségek. Aki fel akarja robbantani a vonatot meg mit tudom én... tüzet
csinál egy gyárban, az ellenség, nem? El kell kapni és kész.
- Oké. - mondta Csiki. - Igazad van. Ezért nem járnak már ilyenek errefelé. Jól
tudják, hogy reménytelen vállalkozásba kezdenének. S ahogy mondod, biztosan
elkapnák őket. S valóban nemcsak a rendőrök, hiszen nemcsak a rendőrség vigyáz az
országra, mondjuk úgy, a nép tulajdonára, hanem minden lakos. Nem ? Mi ezt úgy
mondjuk, hogy a társadalmi bázis hiányzik az ilyesmihez. S akik valóban ellenségei
Magyarországnak, azok egyelőre le is tettek róla, hogy ilyen eszközökkel harcoljanak
ellenünk.
- Most már nincsenek is kémek? - kérdezte csalódottan Szentes.
- Hát hogy is mondjam... Ilyen klasszikus formában egyre kevesebb. Most más
módokat választanak. De igaz is... Egyszóval még egy kérdés. Tudjátok, hogy
egyáltalán miért jönnek ide a... hogy is mondjam... ellenségek, illetve mért vannak
ellenségeink?
- Mert nálunk szocializmus van - mondta Szentes.
- Másutt meg kapitalizmus - fűzte hozzá Miklós.
- Meg imperializmus.
- Az ugyanaz.
- Már hogy a frászba lenne ugyanaz, amikor...
- Álljunk meg egy pillanatra - emelte fel az ujját békítően Csiki Gyula -, erről majd
később. Maradjunk annál, hogy szocializmus. Mi az a szocializmus egyáltalán?
Pár másodpercnyi csend ereszkedett közéjük. Miklós összeráncolta a homlokát, és
igyekezett összeszedni a gondolatait.
- Amikor nincs kizsákmányolás - mondta végül, s elégedetten konstatálta, hogy
Szilágyi is rábólint.
- S kik a kizsákmányolók?
- Ezt tudom - mondta Szilágyi, s majdhogynem felugrott karosszékéből. - A
faterom mondta. Az öreg néha elmondja, persze főleg, ha pipa rám, hogy régen
hogyan volt, mármint az ő idejében. Akkor ő Csepelen melózott, a gyár meg, persze
az egész, az a bazi nagy, egyetlen krapeké volt. Kész röhej, mi? Csak úgy, mint egy
Trabant. Hipp, hopp, az enyém! A melósok meg marhára szegények voltak, olyan
bádogházban laktak meg kinyiffant vasúti kocsiban. A fater is csak állati nehezen
tudott összefusizni valami ócska kis kéglit Érden. Abban lakott a mut... az anyámmal
jó néhány évig. A krapek meg, akié az egész gyár volt, abból élt, és persze marha jól,
amit a fater meg a többi melós összemelózott neki. Ha meg kinyitották a szájukat, jött
a zsaru - már elnézést -, és fejbe paszírozta őket a gumicsülökkel. Hát az a krapek
volt a kizsákmányoló. Most aztán valahol kint ücsörög Nyugaton...
- Nocsak - mondta Csiki Gyula elismerően -, tökéletes válasz, ha a stílus mondjuk
nem is az. No rendben van. Szóval azt hiszem, hogy nagyjából világos az ügy. Régen,
még az apátok idejében nemcsak a gyárak, hanem a földek is magántulajdonban
voltak, azaz egy-egy krapeké volt, ahogy te mondtad, vagy egy családé.

- Krapek család - mondta Szilágyi, mire valamennyien harsány nevetésben törtek

ki.
- Aztán?
- Aztán megkapták a magukét - mondta Miklós, s hirtelen felbukkant előtte a
levegőben apja szemüveges arca. S hirtelen önkéntelenül is azokat a szavakat
ismételte, amelyeket nemrég tőle hallott. - Aztán a háború után a bevonuló szovjet
csapatok elkergették őket... a gyártulajdonosokat meg a földesurakat, és azoknak
adták a gyárat is meg a földet is, akiktől még Árpád idejében elvették ... mármint a
földet. Tetszik tudni, Árpád volt a honfoglaló magyar vezér.
- Az első kapitalista - bökte közbe Szilágyi, mire ismét kitört a nevetés.
- Na, ha nem is egészen így, de azért Miklósnak sokban igaza van - mondta Csiki
Gyula, aki soha, még álmában sem gondolta volna, hogy egyszer botcsinálta
történelemtanár lesz belőle. - Valóban úgy látom, tanultatok a honfoglalásról meg
általában a feudális fejlődésről.
- Á, csak az általánosban - mondta Füredi, és legyintett -, azt meg már
elfelejtettük... de azért Rákóczira emlékszem.
- Én meg negyvennyolcra!
- Szóval visszatérve Árpádra, tényleg akkor kezdődött sok minden. Amikor úgy
osztották fel az elfoglalt földet, hogy csak a vezérek kaptak belőle. S aztán
lényegében így is maradt ez ezer évnél is tovább. Csak persze közben gyárak
születtek, meg sokat fejlődött a technika és vele a társadalom is. De egy azért
változatlan maradt. Az, hogy a dolgozóknak nem volt jószerével semmijük, a gyár, a
föld és minden egyéb, ami a gazdagságot jelentette, csak kevesek tulajdonában volt.
S a dolgozóknak ott kellett dolgozniuk, ahol munkát kaptak. És hogy mindennapi
kifejezéssel éljek, a tulajdonosok kizsákmányolták őket, az ő munkájuk verejtékéből
éltek, híztak, építettek új gyárakat, és szórakoztak. A munkások és parasztok meg
éheztek, és belehaltak a szörnyű szegénységbe.
- Én azért nem tűrtem volna - mondta Szentes, és megcsóválta a fejét.
- A munkások meg a parasztok sem tűrték szótlanul. Ha tanultátok a történelmet,
emlékeztek még Dózsa Györgyre meg 1919-re. A Tanácsköztársaságra. Csakhogy a
hadsereg meg a rendőrség a kapitalisták kezében volt, arról nem is beszélve, hogy az
egyik ország elnyomói kisegítették azokat, akik éppen bajban voltak.
- Intervenció - mondta tudálékosan Füredi.
- Olyasmi. Nos hát, 1945-ben nálunk és még egy sor országban megváltozott
minden. Azé lett az ország, akié már ezer év előtt is lennie kellett volna. S ha nagyon
leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor ez a szocializmus. Amikor minden eszköz, ami
anyagi javakat termel, azoknak a tulajdonában van, akik velük dolgoznak. S minden,
amit megtermelnek, az egész nép javát szolgálja. Amikor nincs többé
kizsákmányolás. Hát igen. Nagyjából ez a szocializmus.
- És Nyugaton? - kérdezte Szilágyi, s látszott rajta, hogy csak bevezető kérdésnek
szánja.
- Nyugaton? Hát ott nincs szocializmus. Ott lényegében az van, ami nálunk volt
korábban, csak sokkal, de sokkal magasabb fokon.
- Ezért gazdagabbak?
- Ezért. Meg még sok minden miatt. Gondoljátok csak el, fiúk. Ott vannak például
a gyarmatok. Újságot azért csak olvastok?
Határozatlan hümmögés szállt a levegőben. Csiki Gyula pedig úgy tett, mintha
igenlő választ kapott volna.
- Azért. Mert kulturált, szocializmust építő ember újságolvasás nélkül
elképzelhetetlen. Aki nem érdeklődik a napi események iránt, azt más sem érdekli.
De most ne menjünk ebbe bele. Aki eddig nem olvasott, az még pótolhatja. Főleg ha
fiatal az illető. Szóval ott hagytuk abba, hogy a nyugati országok legtöbbike,
közvetlenül vagy közvetve, kizsákmányolta szinte az egész világot. Ezeknek az
időknek viszont örökre vége. Most jönnek majd a gazdasági válságok, szóval a
következő évtizedekben be fogjuk bizonyítani a világnak, hogy a szocializmus a
fejlettebb forma. Csak hát persze ehhez idő kell és természetesen türelem, sok -sok
türelem. S nagyon is tudom, hogy ez igen nehéz kérdés. Hogy sokszor
megkérdezitek ti is magatoktól is meg másoktól is, s biztos tőlem is megkérdeznétek,
hogy miért van az, hogy a hozzátok hasonló korú fiatalok luxusautókkal jönnek
Nyugatról, amikor nektek még egy segédmotorra is alig telik, vagy egyáltalán nem is
telik. Hát tulajdonképpen ezért, amit az előbb elmondtam. Hogy az összes szocialista
ország, beleértve a Szovjetuniót is, szegény, elmaradott, megnyomorított ország volt,
ahol a dolgozók még fél évszázada is éhen haltak. S amikor a kizsákmányolókat
elűzték, a népre szegény, fejletlen ország maradt, a múlt minden szerencsétlenségét
mi örököltük. S azért nézzetek csak körül, hová jutottunk. Hol vannak ma már a régi
nyomortelepek? Az éhség, a munkanélküliség? A fiúk szótlanul, elgondolkozva
hallgattak.
- Tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz. Nehéz megérteni, hogy talán csak tíz év
múlva lesz autótok, bár ha Nyugaton élnétek, talán már holnap lenne... habár azért
az autó nem minden. De a fiaitok meg az unokáitok már olyan társadalomban fognak
élni, amely legalább olyan gazdag lesz, mint az a másik.
 - Az előbb azt tetszett mondani, hogy a robbantások meg az izé... diverzánsok
korszaka lejárt. Akkor hát a nyugati kapitalisták meg... szóval azok... most mit
csinálnak?
- Az kétségtelen, hogy ma is meg szeretnék dönteni a szocializmust, részben azok,
akiket elzavartunk, részben pedig kollégáik, a nyugati kapitalisták és az ottani
rendszer támogatói, valamennyien. Csak hát a fegyveres támadások, nyílt agresszió,
szabotázsok ideje nagyjából lejárt. Mit lehet ilyenkor tenni?
- Bokán billenteni az ellenfelet - mondta Szentes.
- Hát körülbelül ezt is csinálják. Hogy megakadályozzák országaikban is a
szocializmus győzelmét, amely különben elkerülhetetlen, meg akarják semmisíteni a
szocialista világrendszert. És most módszert változtattak, habár azért a régit sem
iktatták ki egészen a fegyvertárukból. Gondoljatok csak a vietnami háborúra.
- Akkor meg mit csinálnak? - kérdezte kissé türelmetlenül Szilágyi, aki láthatóan
szeretett volna mielőbb a dolgok mélyébe látni.
- Hallottátok már ezt a szót, hogy fellazítás? - kérdezte Csiki.
A fiúk szótlanul ingatták a fejüket.
- Nos hát ez egy új módszer, és semmivel sem ártalmatlanabb, mint a régi. S az a
lényege, hogy minden eszközzel be akarják bizonyítani, hogy a kapitalista rendszer
fejlettebb, mint a miénk, hogy az ő oldalukon áll a történelmi igazság. Világos?
- Hát... - morogta bizonytalanul Szilágyi.
- Várjatok csak. Megpróbálom jobban megmagyarázni. Ti az előbb sok mindent
megértettetek. Például azt, hogy az idő nekünk dolgozik, hogy bizonyos látszat
ellenére a szocializmusé a jövő, még akkor is, ha egyelőre nem járhat minden
szakmunkástanuló Volvón. igaz?
- Igaz.
- Sokan azonban, akiknek nem magyarázták meg őszintén a helyzetet, vagy akik
nem elég műveltek, hogy megértsék, hajlandók sok mindent elhinni, amit a
szocializmus ellenségei állítanak. Például rádión. Ki hallgatta már közületek a
Szabad-Európát?
A fiúk szótlanul bámulták az asztal lapját.
~ Na, nem mint rendőr kérdem... és különben nem is a válasz a lényeges. Szóval
biztosan tudjátok, hogy a Szabad-Európa nemcsak tánczenét ad, hanem a
szünetekben híreket is. S ezeket a híreket úgy tálalja, hogy úgy tűnjék, csak az
igazságot mondja, részrehajlás nélkül. Elmondja a nyugati világ előnyeit, s ti csak
hallgatjátok, s egyszerre csak azt veszitek észre, hogy más szemszögből kezditek
nézni a világot. Mondjuk így, az ellenség szemével. Nos hát, ez is fellazítás. Vagy a
külföldi turisták, akik között sokan ellenséges politikai szervezetek megbízottai. Az ő
feladatuk, hogy a tapasztalatlan fiatalok s a politikailag műveletlenebb emberek előtt
a nyugati világ sokszor nem létező előnyeit bizonygassák. S a szocializmussal
szembeni ellenállásra biztassák őket. Ez is fellazítás. Mindenesetre a harc a fegyverek
frontjáról egyre inkább áttevődik az eszmék frontjára. Most az a céljuk, hogy
elhiggyétek, amit mondanak, hogy a szocializmus ellenségeivé tegyenek benneteket,
s arra bírjanak, hogy forduljatok szembe hazátokkal és az egész szocialista
világrendszerrel. Nos hát, ez az új taktika.
- És? - kérdezte komoran Szentes.
- Mit és?
- Úgy értem, hogy sikerrel jár?
Csiki Gyula felhúzta a vállát.
- Hellyel-közzel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs senki, akit
megbolondít az ellenséges propaganda. Vannak, akik disszidálnak is. Az persze más
kérdés, hogy milyen csalódások érik őket. Azért a kerítés ott sincs kolbászból.
- Én láttam a capuai fiúkat - mondta Szilágyi - meg akik kijutottak Amerikába.
Nem valami frankó.
- Hát azért mondom, hogy nagyon kell vigyáznotok, fiúk. És nemcsak nektek,
hanem mindenkinek. Néha nagyon nehéz észrevenni a csapdát, s mire észreveszed,
már magad is közéjük keveredtél. Mert meg kell hagyni, többnyire ügyesen
dolgoznak, s pontosan tudják, hogy hol találnak a legkisebb ellenállásra. Neked meg
mi bajod?
- Bocsánat - mondta Miklós, és a tenyerébe hajtotta a fejét -, a fejem... kicsit
megfájdult a fejem...
Csiki Gyula elgondolkozva nézett Miklósra, aztán felállt, és megfogta a fiú karját.
- Na gyere. Mosd meg az arcod hideg vízzel. Ez a szokatlan őszi meleg néha
furcsa hatással van az emberre.
Én magam sem éreztem valami jól magam reggel. S bizonyára a feleségem
sérülésében is valamelyest az időjárás a ludas. Ilyenkor könnyebben összekoccannak
az emberek.
És bár Miklós igyekezett uralkodni magán, a kellemes társalgásnak vége szakadt.
Valamennyien elgondolkozva néztek a levegőbe, és nagyokat hallgattak. S amikor
hét óra tájban ismét megszólalt a telefon, s egy ügyeletes ápolónő közölte, hogy
Várhelyi sporttárs csak este kilenc körül érkezik haza, a fiúk hazafelé készülődtek.
A búcsúzásnál Csiki Gyula keményen, férfiasan kezet szorított velük. Kézszorítás
közben érezte, hogy a Katona fiú keze nyirkos az izzadságtól, s szinte menekülve
húzza ki kezét a tenyeréből.
Vajon igaza lehet Krisztinának? - töprengett, amíg becsukta látogatói mögött az
ajtót.

Amikor Krisztina megérkezett, Csiki őrnagy már pizsamában a rekamién hevert, s

a Hétfői Hírek vasárnap esti kiadását olvasta. Markos, nagy bajuszú ápoló támogatta
be Krisztinát a szobába, villámgyorsan eltette a borravalót, és hangos „jobbulást"
dörmögéssel eltávozott.
Csiki Gyula úgy ugrándozott a felesége körül, mintha csak szorgalmas
tevékenységétől függne Várhelyi sporttárs egészsége.
Végtére is Krisztina elégelte meg a dolgot.
 - Ülj már le, a mindenségit! - mondta szigorúan, amikor Csiki már ki tudja,
hányadszor ugrott fel, hogy valamit behozzon kívülről, amiről azt gondolta, hogy a
nagybeteg sporttársnak feltétlenül szüksége van.
- Először is nincs semmi bajom - nyögte indulatosan a térdét tapogatva -,
másodszor meg utálom, ha sajnálnak! Világos?
- Értettem! Sajnál a fene!
- Azért egy icipicit lehet. Bár a saját hülyeségemnek is jutott némi szerep.
Belementem olyanba, amibe nem kellett volna. Legalább a lábam segítsd fel a székre.
Hú, a fene egye meg! Azt hiszem, egy darabig téged boldogítalak vasárnaponként.
- Ki fogom bírni - morogta Csiki Gyula, s csillapíthatatlan öröm vegyült a
hangjába.
- Most pedig mesélj - mondta Krisztina, s meghúzogatta a fáslit a térdén. - Még az
a szerencse, hogy nincs szakadás, csak kiugrott a térdem. Dolgozni azért tud ok. No
de mesélj!
- Mire vagy kíváncsi?
- Ne vacakolj! Hát a srácokra. Mire lennék?
- Itt voltak - mondta Csiki Gyula közömbösen.
- És?
- Mit és?
- Mit tudtál meg?
- Semmit.
- Hogyhogy semmit?
- Nem végeztem vizsgálatot. Ehhez nem is értek.
- Ide figyelj, Csiki! - kezdte Kriszta vészjóslóan. - Nagyon kérlek, hogy ne add a...
már majd mit nem mondok. Azt hiszed, nem tudom, hogy most mit gondolsz
magadban? Hogy beteg vagyok, és pihenésre van szükségem ... Hát vedd tudomásul,
hogy én addig le nem fekszem, amíg töviről hegyire el nem meséltél mindent! Ha azt
akarod, hogy itt virrasszunk egymás szép szemét nézegetve, hát csak rajta! De
figyelmeztetlek, hogy nekem lesz könnyebb, mivel érzem a térdem helyét, és úgysem
tudnék könnyen elaludni. Tessék! Válassz!
Csiki Gyula ismerte a feleségét, ezért rövid tusa után feladta a küzdelmet.
Hátradőlt karosszékében, igyekezett megfeledkezni Krisztina beteg térdéről, s hogy
ez jobban menjen, behunyta a szemét.
- Tessék - mondta végül -, kérdezz.
Krisztina megigazította a térde alá rakott kispárnát, s vasakarattal fegyelmezte
magát, hogy fel ne kiáltson a belenyilalló fájdalomtól. Aztán végül, amikor úgy-
ahogy kényelembe helyezte magát, látszólag közömbösen kérdezte :
- Ő volt?
Csiki Gyula cigarettára gyújtott. Bár tudta, hogy felesége nem veszi jó néven, de
hát annyi minden történt már a mai napon, ami eltérítette vasárnapjukat megszokott
útvonalától. Igazán nem sokat számít most már egy cigaretta.
Mélyen leszívta, majd kifújta a füstöt, igyekezve, hogy minél kevesebb szálljon
Krisztina felé.
 - Lehet - mondta rövid hallgatás után. - Ha krimit játszanánk, azt mondanám,
hogy alaposan gyanúsítható.
- S miből vontad le ezt a következtetést?
- Részben abból, amit te meséltél, még akkor is, ha sok mindenki más is
elkövethette. Azonkívül itt is történt valami, ami legalábbis megerősíti a
feltételezésedet.
- Micsoda?
- Hát, hogy is mondjam csak... Elbeszélgettünk. De ha már itt tartunk, erről is lesz
még mondanivalóm. Egyelőre csak annyit, hogy beszélgetésünk során eljutottunk a
fellazításig. Szóval a nyugati ideológiai diverzió meg hasonlók.
- És?
- Erre ő rosszul lett. Kivittem a fürdőszobába, és belepumpáltam egy pohár vizet.
- Jóisten!
- Na, azért ez sem bizonyít sokat. A váratlan melegfront meg ilyesmi. Azt mondta,
hogy elszédült. Elvégre valóban előfordulhat.
- És te? Te mit gondolsz?
- Nézd... Magam sem tudom. Azt hiszem, nem mondok valami nagy bölcsességet,
de két eset lehetséges. Vagy ő volt, vagy nem. Ha nem, akkor nincs problémánk. Ha
viszont ő, akkor van. Mégpedig elég sok. Akkor ez a fiú olyan társaságba keveredett,
amely meggyőzte vagy kényszerítette, hogy szórja szét a röplapokat az iskolában.
Ebben az esetben viszont további intézkedések szükségesek, ezt te is beláthatod.
- Mit akarsz tenni?
- Amit ilyenkor tenni kell. Fog om a röplapot, és magammal viszem. Aztán
odaadom azoknak, akiket illet. Egyébként a fiú miatt ne nyugtalankodj. Amíg
konkrét bizonyítékok nincsenek, sejteni sem fog semmit.
- Feltétlenül meg kell említeni a nevét?
- Feltétlenül. Ez már nem játék. A röplap önmagában véve sem az. De ha
számításba vesszük, hogy mi lehet a röplap mögött, a dolog még súlyosabb. Nem
akarom az ördögöt a falra festeni, csak úgy a levegőbe beszélek, de elképzelhető,
hogy valamiféle szervezett banda húzódik meg mögöttük. S ki tudja, mi minden
lehet már a rovásukon. És ha ez valóban így van, ha ez a Katona fiú kapcsolatban van
velük, akkor el is fog vezetni bennünket hozzájuk. Ez pedig mindennél fontosabb!

- Persze... Csak hát azért hihetetlen.

- Hihetetlen? Hiszen tulajdonképpen te ny omoztad ki!
- Igen... de igazából magam sem hittem benne. Hiszen olyan rendes család. A
papa magas beosztású tudományos káder, az anya is értelmiségi. Katona Géza
ötvenhatban fegyverrel védte a kutatóintézetet az ellenforradalmároktól, akik fel
akarták gyújtani a könyveket. Ezért igen magas kitüntetésben részesült.
- Igen, tudom - mondta sóhajtva Csiki Gyula. - Csakhogy az apa kapta a
kitüntetést és nem a fia. S ő sem azért, mert kiváló pedagógus, hanem mert jól
harcolt. S a kettő messze nem ugyanaz.
 - Igen. Ezzel tisztában vagyok. Nem ez lenne az első eset, hogy az apák pontosan
tudják, hol a helyük, és mit kell csinálniuk, csak éppen a gyerekeikkel felejtik el ezt
közölni. Vagy olyan formában teszik, hogy több a kár belőle, mint a haszon. De hát
nem lehet mindenki született pedagógus.
- Az nem. De nemcsak szavakkal lehet nevelni.
- Tudom, példamutatással is. Ugye, erre gondolsz? De hát hogy mutathat példát
egy irodalomtörténész apa a tizenhét éves fiának?
- Kétségtelen, nem könnyű. De nem az a megfelelő módszer, ha hallgatok
mindarról, amit valaha tettem a néphatalomért és a szocializmusért. Ha túlzott
szerénységből elhallgatom a fiam előtt, hogy mindahhoz közöm van, ami ebben az
országban történik, s hogy én is szerepet vállaltam, ha mégoly kicsit is a
történelemben. Vagy a másik véglet, ha tizenöt dioptriával még mindig a szuperment
játszom. Ha úgy teszek, mintha még mindig ötvenhat vqlna, s megkövetelem a
hősnek kijáró különleges tiszteletet. Azt hiszem, valahol a kettő között kell lenni a
helyes viselkedésnek. Ha okos szóval elmesélem a gyereknek a múltat, s magamat is
beállítom ebbe a múltba, mint a történelem tevékeny részesét, ha elmondom, hogy
mit tettem, s hogy nem tehettem másként. S persze azt is tudatosítani kell benne,
hogy nemcsak géppisztollyal lehet harcolni a társadalmi haladásért. Hogy ma már
más eszközzel kell ugyanolyan értékű harcot vívni, esetleg kevesebb romantikával. S
ez nem könnyű. No, de elég. Én mindenesetre így látom az apák és a fiúk viszonyát,
pontosabban a hibák forrásait. Ha nek em lesz gyerekem, elsősorban őszintén fogok
vele beszélni. És még valamit. Igazán nem akarlak bírálni benneteket, csak
megjegyzem. Hogy is mondjam ... Hm. Azért ezek a gyerekek egyáltalán nem olyan
műveltek, mint amilyennek lenniük kellene...
- Ezt hogy érted? - vágott közbe kissé ellenségesen Krisztina.
- Hát, ahogy mondom. Persze lehet, hogy kiváló szakemberek lesznek, vagy máris
azok, de a világról édeskeveset tudnak. Néha igazán össze kellett szednem magam,
hogy megértsük egymást.
- Folytasd csak.
- Csak azt akarom mondani, hogy azért többet kellene foglalkoznotok a politikai
nevelésükkel. Értem ezen a történelem tanítását is meg az ideológiai oktatást is.
Néha elképesztő, hogy miről nincs fogalmuk. Tizenhét évesek, vagy még annál is
több. S van közöttük olyan, aki Magyarország történetéből csak Kossuthra emlékszik.
- Szóval azt mondod, hogy az ideológiai képzettség meg a politikai műveltség
nem valami magas, legalábbis a mi iskolánkban. Igaz?
- Igaz.
- Ez kétségtelenül így van. Nincs szó hibás általánosításról. De ha nem haragszol,
az okokra vagy azok közül néhányra azért fel szeretném hívni a figyelmedet.
Megtehetem?
- Kérlek.
 - Először is, amint azt tudod, kedves feleséged ipari-tanuló-iskolában, azaz ipari
szakmunkásképző iskolában tanít. S van bizonyos betekintésem a gyerekeken
keresztül a mai magyar társadalomba is. Ezt fogadjuk el kiindulási pontnak. Helyes?
- Helyes!
- Ezzel csak azt kívántam leszögezni, hogy nem a levegőbe beszélek. Hát akkor
folytassuk. Nem tudom, tudod-e, hogy bár Magyarországon munkáshatalom van, a
társadalom szemében tulajdonképpen szégyen, ha valaki szakmunkásképző iskolába
kerül...
- Ez azért alighanem túlzás.
- Azt hiszed? Tudod, hogy kik jönnek hozzánk? Elsősorban azok, akiknek a
tanulmányi eredménye nem megfelelő ahhoz, hogy gimnáziumba vagy másféle
szakközépiskolába menjenek. Aztán ahol a családi körülmények olyanok, hogy a
gyerek nem mehet máshová. S itt elsősorban nem az anyagiak dominálnak, hanem az
életmód és a szemlélet. Legyünk őszinték. Számos olyan család van még, akiket a
statisztikusok a lumpenproletárokhoz sorolnának, ha lenne ilyen kategória.
- Ezt azért így nem hiszem. Tisztességes, politikailag képzett munkáscsaládok is
küldik szakmunkásnak a gyerekeiket.
- Meglepődnél, ha látnád, hogy milyen kevesen. S itt valamiféle alapvetően
helytelen szemlélet uralkodik. Valamiféle olyasmi, hogy ha én már nem lehettem
más, csak szakmunkás, akkor majd a fiam meg a lányom. S aztán ez a fiú meg a lány
beül egy irodába, ceruzát hegyezni. S ez már társadalmi felemelkedésnek szám ít. Mi
pedig lényegében azt kapjuk, tisztelet a kivételnek, aki valamilyen oknál fogva nem
mehet máshová. Persze egy-két divatos szakmát leszámítva.
- Azt hiszem, túl sötéten látod a helyzetet. Ez különben sem magyarázat
mindenre.
- Várjál csak, menjünk sorjában. Azt mondtad, hogy az osztályfőnöki órán kellene
politikai neveléssel foglalkozni? Szeretném, ha eljönnél egy osztályfőnöki órára.
Tudod, mikről esik ott szó? A legelemibb higiéniai kérdésekről s a legelemibb etikai
problémákról, ha időhiány miatt egyáltalán sor kerül ilyesmikre is. Csodálkozni
fogsz, de főleg a bejáró gyerekeinket itt, ebben az iskolában igyekszünk megtanítani a
zsebkendő használatára, meg arra, hogy a hajat mosni is kell, legalább kéthetente
egyszer. És így tovább. Arról nem is beszélve, hogy olyan helyhiánnyal küzdünk,
hogy legtöbbször húszperces meg még rövidebb osztályfőnöki órát kell tartanunk. A
mi iskolánkon három iskola is osztozik. Szeretném, ha egyszer eljönnél, amikor
éppen a folyosón tartjuk a tornaórát. Mert tornatermünk az van ugyan, de ott is
rendes órák folynak.
- De hát ott a KISZ...
- Az kétségtelen van. S hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem csinál semmit.
Csakhogy pár lelkes gyerek hallatja a hangját, meg megkísérel szervezni valamit, a
többiek meg csak hallgatnak, és élik a maguk életét az iskola és a műhely között.
Tulajdonképpen se ide, se oda nem tartoznak. A rendezvényekre csak kevesen
jönnek, már csak azért is, mert sok a bejárónk. Azt hiszed, én nem tudom, hogy
javítani kellene az oktatás színvonalát? Csak hát ezt jóval lejjebb kellene kezdeni, az
általános iskolákban. De még talán ennél is fontosabb lenne a család. Ha a gyerek,
amit te hiányolsz, azt mind már otthon megtanulná, ha nem nekem kellene
magyaráznom a húsz-perces osztályfőnöki óra alatt, hogy zsebkendőbe kell az orrot
fújni, meg hogy Magyarország szocialista ország, a szocialista államok közösségének
a tagja. Meg hogy mi az, hogy kommunizmus, és hogy miért akarjuk elérni. S néha
azt érzem, hogy szélmalomharcot folytatok...
- Pesszimista vagy?
- Ugyan, csak ideges és türelmetlen. Azt szeretném, ha minden azonnal
megváltozna, amihez jó esetben is évtizedek kellenek. Ha meg tudnánk szabadulni
napok alatt a koloncoktól, amelyek évszázadok alatt hurkolódtak a lábunkra, s a
kötelektől, amelyek gúzsba kötik a gondolkodásunkat. De azért bármennyire is
panaszkodom, érzem, hogy pattognak a kötelek. Csak sajnos sokkal lassabban, mint
szeretném, mint szeretnénk.
- Tudod, Kriszta - mondta később Csiki Gyula, amikor már eloltották a villanyt, de
a gondolatok még ott zsibongtak a fejükben -, én is ilyesmit érzek nagyon sokszor,
amikor fiatalkorúak kerülnek elém, s tudom, hogy nem ússzák meg büntetés nélkül.
Hogy tulajdonképpen nem is őket kellene megbüntetni, és még csak nem is a
szüleiket, hanem azokat az évszázadokat, amelyek eltiporták az ember méltóságát.
Na és persze azokat, akik személy szerint ide juttatták őket. Sajnos azonban ez csak
illúzió. Ennek ellenére a történelem igazságot szolgáltatott nekünk, s ezt az
„örökséget" is meg fogjuk szüntetni egyszer. Csak hát addig még sokat kell ítélni. S
aki már csinálta, az tudja, hogy néha nehezebb meghozni az ítéletet, mint
elszenvedni...

7. A „hippiséta”

Az őszi hónapok alatt Katona Miklós még két alkalommal találkozott Juszuffal.
Nem várta meg, amíg a fekete hajú érte küldi valamelyik segédjét, maga ment el a
találkára. Juszuf rendesen ott álldogált az aluljáróban, négy és hat óra között,
többnyire ismeretlenekkel beszélgetve. Egyszer tudta csak Miklós megfigyelni, hogy
a hosszú hajú, akivel Juszuf társalgott, s aki azonnal lelépett, ahogy ő odaért, a
szomszédos egyetemi kollégium kapujában tűnik el.
- Hogy vagy, Prof? - kérdezte Juszuf barátságosan, amikor első ízben találkoztak
azután, hogy megparancsolta Miklósnak a röpcsik szétszórását.
- Semmi különös - morogta a fiú, és igyekezett elkerülni a másik fürkésző
tekintetét.
- Látom, egészben vagy. Csináltál valamit azzal kapcsolatban, amiről a múltkor
beszélgettünk?
- Ühüm - nyögte Miklós, és érezte, hogy most feltétlenül Juszuf szemébe kell
néznie. Felemelte a fejét, s igyekezett olyan ártatlan képet vágni, mint az angyalok a
képkiállításon, ahova a Kerkai cipelte el őket.
- Szétterítetted?
 - Ühüm.
- Mondjál már valamit, az istenedet! - türelmetlenkedett Juszuf, és erősen
megszorította a karját. Miklós kirántotta a könyökét Juszuf szorításából, s akarata
ellenére annyi vadság ülhetett a szemében, hogy Juszuf önkéntelenül is hátrább
lépett.
- Szétosztottam. Mit akarsz még? Megmondhatja az ürge is, a haverod a suliból.
Vagy nincs is ilyen, csak engem etettél?
- Ne cirkuszolj - mondta békítően Juszuf, és körüllesett, hogy nem figyeli-e valaki
őket.
Amit látott, megnyugtathatta, mert átölelte Miklós vállát, és elindult vele a
Nagykörút irányába.
- Úgy látszik, még mindig nem érted, hogy miről van szó - duruzsolta, s olyan
közel húzta magához a fiút, mintha szerelmes lenne belé. - Te most az egész magyar
népnek, a dolgozó népnek teszel szívességet. Hát nem érted? Hős vagy, igazi hős! S
amit teszel, azért joggal számíthatsz a magyar nép hálájára. Egyszer majd kamatostul
visszafizeti neked, amit érte tettél. S te meg olyan képeket vágsz, mintha nem
tetszene a dolog, és én kényszerítenélek. Gondolj arra, hogy tízmillió emberért
harcolsz.
Miklós gondolatban elhúzta a száját.
„Vége a kajának, kisapám - gondolta szinte kajánul, miközben mereven figyelte a
flaszteron csillogó esőtócsákat, nehogy Juszuf kiolvashasson valamit is a szeméből -,
engem aztán nem etetsz tovább. Közeledik a leszámolás ideje, kispajtás. Oké, ülni
fogok, meg az iskola is ugrott, de tőletek megszabadulok, az zicher. A dolgozó nép
nevében!. .. Röhögnöm kell! Ki az a dolgozó nép, akinek a nevében betörtök, meg
gyerekszobákat romboltok szét? A faterom vagy Csini vagy Csini férje? Megettem a
szövegedet, ez kétségtelen, s beleugrottam a kútba. De kimászom belőle, méghozzá
úgy, hogy a te fejedet meg a többiekét nyomom a víz alá. Erre mérget vehetsz,
kisapám!"
Persze szólni egyetlen szót sem szólt. Úgy tett, mintha feszülten figyelné társát,
mintha szomjasan inná Juszuf szavait.
- Aki egyszer elkezdte a harcot, annak nem szabad többé megállni. S
tulajdonképpen erről szeretnék beszélni veled. Nehéz volt?
- Micsoda?
- Hát a röpcsiket szétszórni.
- Á, alaposan megszerveztem. Minden osztályba ju-250 tott belőle egy darab.
Láttam is, amikor a srácok olvasták. Amikor meg arra jött a Kajla, eldugták, és úgy
csináltak, mintha a fociról beszélgetnének.
Juszuf örömében levette a karját Miklós válláról, s kuncogva dörzsölgette a
tenyerét.
- Azt mondod, egy egész osztály elolvasta?
- Már a hiányzókon kívül. Úgy értettem.
- Jó, nagyon jó. S aztán mikor jött a kicsoda is?
- A Kajla.
 - Az ki?
- Hát egy tanár, kicsit púpos. Ezért hívják Kajlának.
- Akkor meg, azt mondod, hogy eldugták?
- El.
- S aztán?
- Aztán amikor elment, tovább olvasták. Legalábbis így gondolom.
- Ezután meg továbbadták másoknak, mi?
- Ezt már nem tudom - vált óvatosabbá Miklós. - Nem mertem sokáig figyelni.
Még feltűnt volna valakinek.
- Okosan tetted, nagyon okosan - mondta némiképpen visszazökkenve az esős
délutánba Juszuf. - A legfontosabb az óvatosság. A te dolgod, hogy szétoszd az árut.
De azért ha látsz valamit, azt elmondhatod. Nem is tudod, milyen nagy dolgot
csináltál. Erre inni kell egyet. Becsapunk egy sört?
A büfében ittak, a Vas utca sarkán. A sört Juszuf fizette, s olyan diadalmámorban
nyelte a kortyokat, mintha ki tudja, milyen hőstettet hajtott volna végre. A második
üveget is megitták, de ezt már csendben. Mindketten saját gondolataikkal voltak
elfoglalva. Juszuf talán arra gondolhatott, hogy ezzel az ipari tanulóval
főnyereményt csinált. Ez fogja kisegíteni álmai földjére... Most csak az a fontos, hogy
fokozza a tempót, ezt a marhát meg igyekezzen meggyőzni, hogy hős meg minden.
Juszuf nem is sejtette, hogy a vele szemben gondterhelten iszogató fiú is
diadalérzetet érez. Érzi, hogy sikerült legyőznie magában minden félelmét a jövőt
illetően, s elszántan rálépett arra az útra, amelynek a végén ugyan feltehetően a
börtön várja, de amelyik az egyetlen út, hogy jóvátegyen mindent, amit apja, Csini,
Csiki Gyula és még sok ismeretlen ellen elkövetett. Talán az egész magyar nép ellen.
S arra gondolt, hogy jól határozott, amikor úgy döntött az elmúlt napok töprengései
során, hogy amit elkövetett, azt magának kell rendbe hoznia. Persze, a legegyszerűbb
lenne odaállni Csiki Gyula elé, és elmondani mindent. Talán még enyhítő
körülményeket is találnának a számára. Ezt a küzdelmet azonban egyedül kell
megvívnia. Ezzel tartozik magának. S akkor fog odavágni, amikor Juszuf meg az a
szemét banda a legkevésbé számít rá.
- Mire gondolsz? - kérdezte hirtelen Juszuf, amikor egyszerre csak felemelte a
fejét.
- Á, semmire... Csak úgy... hogy csoda tré dolog ez az ősz. Sok eső meg mifene.
Jobb lenne esténként a bandával a fa alatt...
- Persze, de azért ne essünk túlzásba. Már régebben is akartam neked mondani.
Azért a bandával vigyázni kell. Nem mindenkiben lehet megbízni. Meg aztán sokuk
feje felett ott lebeg a gumibot, értesz, ugye?... Szóval a mi dolgainkról semmi
körülmények között egy szót sem, egyiküknek sem! Világos?
- Világos hát. Csak azért mégis jobb lenne...
- Hagyd a fenébe őket! Sokkal fontosabb dolgaink is vannak. Csak eddig nem
akartam szólni. Most már elmondhatom. Először is, amit mondtál a Kajlával
kapcsolatban, azt én is tudtam. Már hogy a srácok meg a lányok olvasták a
röpcédulákat. Az illető, tudod, akiről szó volt, már jelentette nekem.
 - Jól dolgozik az embered - mondta Miklós elismerően.
- Persze, mi mindenütt ott vagyunk. Nem akarlak ijesztgetni, de nálunk az a
szokás, hogy mindenkinek minden lépését ellenőrzik. Világos?
- Világos.
- Szóval, amit elmondtál, már tudtam. Csak próbára akartalak tenni, hogy nem
mondasz-e olyan dolgokat is, ami nem igaz.
- Hát nem bízol bennem?! - háborodott fel Miklós, és erélyesen beletaposott egy
kisebb tócsába, mivel már ismét az utcán jártak, az EMKE irányában.
- Ne hülyéskedj - mondta Juszuf. - Beláthatod, hogy mindenkit ellenőriztetni kell.
Lásd be. Ez szabály. A konspiráció legelemibb szabálya.
- Hát jó, belátom.
- Mostantól kezdve azonban vakon megbízom benned.
- És már nem ellenőriz senki?
- Hogy mondod? Ja igen. Hát azért néha igen. Mindenkit ellenőriznek. De ez most
nem fontos. Itt van a zsebemben a következő csomag. Harminc darab, az előzők
folytatása. A Síp utcánál befordulunk a sarkon, s ott odaadom őket. Dugd az inged
alá. Feltétlenül még a napokban szét kell szórnod őket! Gondod legyen rá, hogy azok
is elolvassák, és elsősorban ők, akik már az elsőt is olvasták. Csak óvatosan, ahogy
megbeszéltük.
A Síp utca sarkán Miklós átvette az előbbinél jóval vastagabb csomagot, és az inge
alá rejtette.
- Szombaton meg vasárnap újra itt vagyok - figyelmeztette Juszuf. - Várd ki a
kedvező időt, de azért sokat ne totojázz! Érezzék a fiúk, hogy ott vagyunk közöttük.
Nagyon fontos, hogy tudják, hogy állandóan közöttük vagyunk !
Amikor Juszuf lement az aluljáróba, Miklós megfordult, és a Duna felé sétált.
Felgyalogolt az Erzsébet-hidra, s a lassan szemerkélő esőben a járdát borító tócsák
között egészen a folyó közepéig caplatott. A hűvös esőcseppek szinte az úttesttel
párhuzamosan repültek a Visegrád felől érkező hideg szél hátán, s a himbálódzó
lámpák fénye sápadt udvart rajzolt a hídszerkezet vasrészeire.
Katona Miklós a híd közepe táján megállt, belekapaszkodott a hideg és csúszós
korlátba, és lenézett a mélybe. Alatta, a parti neonfényektől alig megvilágított
mélységben feketén és halkan duruzsolva hömpölygött a folyó, s a széltől felvert
hullámok ingerülten csapkodták a parti lépcsőket.
Egyszerre csak kedvenc költeménye, a Hídavatás jutott az eszébe. Milyen könnyű
is lenne egy ugrással mindent elintézni... Egy csapásra megoldani a problémákat.
Persze, ezeket a szemeteket előbb behajítaná, nehogy együtt találják meg őket. Szép
kis emléket hagyna maga után Juszuf röpcéduláival!
Erőteljesen megrázta a fejét, hogy elhessegesse a hülye gondolatokat. Na nem!
Meghalni azért nem akar. Egyébként is még van egy kis elszámolnivalója Juszuffal
meg a bandával. És ha búcsúlevelet írna, és abban mindent elmondana? Hm. így
kétségkívül bosszút állna, no de milyen áron! Nem. így nem. Még nem világos előtte,
hogy mit szándékozik tenni, de kell lenni megoldásnak. És meg is fogja találni!
 Inge alá nyúlt, hogy a röplapokat a vízbe hajítsa. Már-már a levegőbe emelte őket,
amikor egyszerre mást gondolt. Ki tudja, nem lesznek-e még valaha hasznára Juszuf
röpiratai? Homályosan érezte, hogy talán bizonyítékként fel lehetne használni őket,
ha Juszuf letagadná a röpcédulázást. Ha belevágja őket a vízbe, esetleg értékes
bizonyítékokat semmisít meg. Ha viszont magánál tartja és lebukik, vagy valaki
felfedezi nála, ki hinne neki? Mindenesetre rizikót vállal, ha nem dobja el őket.
Aztán mégiscsak visszadugta a papírcsomagot az inge alá. Ha nem sikerül, amit
még tulajdonképpen igazából el sem tervezett, úgyis minden mindegy. Ez a pár
röplap már se nem oszt, se nem szoroz.
Nem jelentett könnyű problémát a vaskos csomag otthoni elrejtése sem. Ha apja
vagy anyja megtalálja, kész a ciki. Mi a fenét mondhatna nekik? Hogy találta?
Nagy nehezen azért sikerült olyan helyet találnia, ahol emberi számítás szerint
nem fedezheti fel senki; felvágta a kihúzható heverője alját, a csomagot bedugta a
rugók közé, majd a nyílást visszavarrta. Amikor kész lett a hadművelettel,
elégedetten feküdt a röpcédulák fölé. így ni! Ezt ugyan meg nem találja emberfia!
Két hét múlva aztán újra lement az aluljáróhoz. Juszuf most is lelkendezve
fogadta, de mintha kevésbé lett volna őszinte az öröme. Most is felderült ugyan az
arca, amikor Miklós elmesélte, hogy a röpcédulák micsoda port vertek fel az
iskolában, hogy a fiúk egymás kezéből tépték ki, úgy olvasták őket, satöbbi. Most is
kifizette a két üveg sört a büfében, az oktató monológok azonban elmaradtak. Miklós
meg mert volna esküdni rá, hogy Juszuf és barátai között történt valami, ami erősen
lelombozta a fiút.
Már az EMKE felé ballagtak, amikor Juszuf Miklóshoz fordult.
- Most nincs újabb röpcsi, és a télen már nem is lesz... Erről többet nem
mondhatok. Ja, és még valamit! Egyelőre ne keress az aluljáróban, és okosabban
tennéd, ha a telet kihagynád. Tavasszal vagy üzenek érted, vagy gyere fel a fához,
úgy május közepe felé. De lehet, hogy néhányan már előbb is ott lesznek. Csak
vigyázz! El ne járjon a szád! Különösen most, hogy... No, viszlát!

Juszuf a tél folyamán felszívódott, egyszerűen kámforrá vált. Hiába várta Miklós
hosszú estéken a csillagokat figyelve s közben a banda röhögését és a lányok
tiltakozó suttogását hallgatva az ég nagyobbik részét beborító ágak alatt, a fiú csak
nem akart feltűnni. Végül már az is megfordult a fejében, hogy a röpcédulák
alighanem a megfelelő helyre juttatták Juszufot, hiszen most már egy percig sem
kételkedett benne, hogy nem ő volt az egyetlen, aki megbízást kapott a
szennyirományok terjesztésére.
Június elején, amikor már a fázósabbak is rendszeresen feltünedeztek a fa
környékén, egy szombati estén végre felbukkant Juszuf is. Szeme alatt fekete karikák
húzódtak, s mintha a tél folyamán éveket öregedett volna. Régebben tisztára mosott
és gondosan fésült hollófekete haja most bozontosán omlott a vállára, s ahogy Miklós
észrevette, farmerzekéje alól kikandikáló ingnyakának a tisztasága is hagyott némi
kívánnivalót maga után.
Amint megpillantotta Miklóst, feléje intett, és hamarosan melléje is telepedett.
 - Hello! - mondta szinte barátságtalanul, és ingerültség vibrált a hangjában. - Mi
újság?
Miklós felvonta a vállát.
- Mi lenne? - kérdezte szokásához híven közömbösen, de félig lehunyt pillái
mögül élesen figyelte Juszufot. - És nálad mi újság?
- Alma - mondta a fekete hajú. - Totál alma. Unom a banánt. Ez van.
- Mármint micsoda?
- Mármint semmi. Túró. Tavaszi fáradtság. Fizikai és szellemi egy zsákban. Most
jobb?
- Mi jobb?
- Hát hogy tudod.
- Valami bajod van velem? - kérdezte Miklós óvatosan.
- Az. Az van. Baj.
- Micsoda?
- Minden.
- De hát mit csináltam?
- Te? Semmit. Na, oké. Ne majrézz! Nem veled van nekem balhém, hanem a
világgal. Csupa átverés az egész.
Csinálod, amit csinálsz, aztán egyszerre az árokba löknek a placcról. Az álmoknak
meg vége... Mi?
Miklós meglehetősen értetlen képet vághatott, mert Juszuf ingerülten ráförmedt:
- Mit vágsz ilyen hülye pofát? Van ez így, nem? Téged még nem vertek át?
Miklós megkerülte a választ.
- Valaki átejtett?
Juszuf csak legyintett.
- Átejtett? Hülye kifejezés. Na de hagyjuk... Ezek meg mi a fészkes francot
csinálnak? A fa törzse mellett közvetlenül éppen Liba vitte a szót.
- Meg kellene próbálni, ahogy a jósnő szövegelte tavaly. Mi?
Vinetu méltóságteljesen a semmibe nézett, átengedve a válaszadás jogát a
Misztereknek.
- Aztán minek? - kérdezte Barna Miszter, és szaporán pislogott. - Hova a fenébe
akarsz gyalogolni?
- Hát, végig a városon. Ahogy a jósnő mondta. Nem emlékszel már rá? Azt
mondta, hogy végigmennek az utcákon, és oltári muris dolgokat csinálnak. Meg
minden. Csak úgy brahiból.
Juszuf egyszerre felemelte a fejét, és Miklós megfigyelhette, hogy tompán csillogó
szemébe gyorsan élet költözött. Orrcimpái kitágultak, mint a ragadozóké, ha vér
szagát sodorja feléjük a szél, könyökére támaszkodva felemelkedett, és homlokát
ráncolva igyekezett felfogni a beszélgetés lényegét.
Ekkor Vinetu intésére Szőke Miszter Libába fojtotta a szót.
- Kedves tagtársak! - kezdte a Miszter, és felemelkedett. - A budai KMK-művek
rendes nyári közgyűlését ezennel megnyitom.
 - Éljen a KMK-művek! - rikkantotta valaki hátulról. Szőke Miszter azonban nem
volt vidám kedvében.
- Kuss! - mordult arrafelé, ahonnan a vidám kiáltás hallatszott. - Az ünnepi ülés
megnyitása pedig bizonyos... hogy is mondjam... szóval piálással jár.
- Haladó hagyományt akartál mondani? - kérdezte egy lányhang a lassan lehulló
sötétből.
- A csajok se szellőztessék a szájnyílásukat - morogta a Miszter most már azért
barátságosabban, majd a sötét felé intett. - A vezetőség szívesen venne egy alig
használt kalapot.
Valahonnan a háttérből széles karimájú sombreró repült Szőke Miszter lábához.
- A KMK-művek vezetősége nevében megkülönböztetett... satöbbi.
- Retek!
- Mi kell?
- Beszeded, kisfiam, a parkolási díjat. Aztán meg sem állsz a krimóig. Colos majd
elkísér, nehogy eltéveszd az utat.
A következő félóra az italra várás izgatott hangulatában telt el. Vinetu, a
Miszterek, Liba és a többiek is ingerülten válaszolgattak egymásnak, ha
valamelyikük arra vetemedett, hogy szóra nyissa a száját.
A nyári éjszaka eközben beborította fekete leplével a környéket. Az ostornyeles
lámpák ezen a nyáron is éppen olyan bágyadt fénnyel égtek, mint tavaly, s a Park
felől felhangzottak az első akkordok.
Miklós behunyta a szemét, és úgy érezte, hogy szinte nem változott semmi az
elmúlt nyár óta. A fa most is úgy magasodott föléje, mint tavaly, s a társaság magja is
ugyanaz maradt. Csak ő változott egyedül. Na és talán Juszuf.
Az ingerült és várakozásteljes hangulatot egy csapásra feloldotta az ital érkezése.
Az üvegeket körbeadták, s hamarosan ismét harsogó röhögés és válogatott
bemondások hallatszottak.
- Most nyögj! - intett Vinetu Libának, miután maga mellé fektette a félig kihúzott
borosüveget, amely a vezér magántulajdonát képezte.
- Szóval azt mondom, hogy olyanféle sétát kellene szervezni, mint amilyet a jósnő
mondott. Csinálnánk egy kis balhét. A sok marha krapek meg szívbajt kapna az
utcán, ha meglátna bennünket.
- Heil Hitler! - hangzott valahonnan a fa mögül egy újonnan érkező köszöntése.
- Kuss! - röffentett feléje Barna Miszter. - A főnök gondolkozik.
Erre ismét csak többen röhögni kezdtek.
- Meg a zsaruknak is megmutathatnánk. Úgyis nagy a szájuk. Csak
végigmennénk a városon. Esetleg valahol gyülekeznénk, mondjuk egy téren.
- Aztán?
- Mit aztán? Aztán mindenféle balhét csinálnánk. Ekkor Juszuf, mintha csak
véletlenül tenné, Barna Miszterhez lépett, felvette a földre tett üveget, és nagyot
húzott belőle. Amikor elvette a szájáról az üveg nyakát, a sötétségbe nézett, mintha
onnan várna tanácsot, aztán csak annyit mondott:
- Jó ötlet.
 Erre egyszerre elcsendesedett mindenki, még a hátulsó sorokban is. Ha Juszuf
beszélni kezdett, érdemes volt odafigyelni.
- Mi a jó ötlet? - kérdezte Vinetu, aki nem is titkolt ellenszenvvel hallgatta Juszuf
gyakori fejtegetéseit. Érezte, hogy a fekete hajú sokkal okosabb, mint ő, s ezt a
különbséget még fizikai erejével sem tudta ellensúlyozni. Mi a fenét akar már
megint?
- A sétára gondoltam. Egészen jó ötlet.
- Aztán mi a jó benne?
- Sok minden... Először is te mondtad, Vinetu, hogy mindenkinek meg kellene
tudni, hogy kik vagyunk.
- Igen... Naná! Tényleg ezt mondtam, és így is van!
- Hát most itt az alkalom. Megmutathatjuk a világnak, hogy vagyunk.
- Aztán mi a fenét érünk el vele? - kérdezte Retek.
- Például azt, hogy akik eddig nem tudtak rólunk, most majd hallanak valamit.
Pesten is, meg ha elmegy a hírünk vidékre, ott is. Mindenki, aki szereti ezt az
életmódot, utálja a melót meg a kommunistákat meg a ruszkikat, idejön hozzánk.
Annyian leszünk, hogy nem egykönnyen lehet megállítani bennünket! S ennek az
egésznek te leszel a főnöke, Vinetu!
Vinetu az üveg után tapogatódzott, majd újra ivott. Aztán vigyázva a háta mögé
tette az üveget, és a homlokát ráncolva Juszufra meredt.
- Azt mondod, hogy mások is megtudják, hogy létezünk? Oké. De a rendőrség is
megtudja!
- Ha közelbe jönnek, lelépünk. Csak világos, nem?
- És igazi hippisétát csinálunk! - rikkantotta örömmel Liba.
- Igaz is - gondolkodott szinte hangosan Juszuf -, Liba meg elszavalhatna
valamit...
- Tényleg, Liba - kérte valahonnét egy lányhang. - Olvass már fel valamit!
- Állj! - intett Barna Miszter. - Előbb a sétát tisztázzuk!
- Mi van azon annyi dumálni való? - kérdezte újra a lány. - Megyünk és kész.
Most meg szavaljon a Liba!
Liba nem is hagyta magát sokáig kéretni. Kinyitotta kék fedelű füzetét, amelyet
talán még álmában is a hóna alatt hordott, s ujját megnyálazva belelapozott. Aztán
találomra kiválasztott egy oldalt.
- Hallgassátok meg a hippihimnuszt. Címe még nincs.
- Akkor olvasd cím nélkül!
Liba megköszörülte a torkát, majd olvasni kezdett:

Nagy pelyhekben hull a hó,

mamám hullája eladó...
Eladom, mert fázom,
hogy legyen kabátom.
 Itt egy kis hatásszünetet tartott, csak éppen annyit, hogy az elragadtat ott kiáltások
beleférjenek.
- Nagy vagy, Liba!
- Ezt te magad írtad?
- Isten az atyám, ki kellene nyomtatni!
- Folytasd, Liba!
- Sajnos, tovább nincs - mondta Liba csillogó szemmel, és megrázta a fejét -, és
lehet, hogy nem is lesz. Ennyi is jól tükrözi a hippifilozófiát.
A hallgatóság azonban nem érte be ennyivel.
- Most a Vörös átkot, Liba!
Liba most sem kérette magát, hanem szaporán olvasni kezdte:

Édes földem,
Magyarország, de megtört a
rabszolgaság. Fejünk felett
vörös átok, megtörjük ezt,
hippisrácok!

Még néhány versszak, aztán Liba becsukta a füzetét.

- Majd a sétán - mondta. - Majd ott is elszavalok valamit.
- Azért így kevesen vagyunk - motyogta Vinetu, és Juszufra nézett. Aki értett a
szóból, megérthette belőle, hogy Vinetu már nincs ellene a bulinak.
- Máshonnan is kellene krapekokat gyűjteni - dobta be Barna Miszter.
- Úgy van! - helyeselt Juszuf is.
- Milyen krapekokat? - kérdezte Retek. - Csak nem vörös nyakkendős úttörőkkel
akarsz sétát rendezni?
- Vagy fáklyás felvonulást? - röhentett közbe Szőke Miszter.
- Barnának igaza van - bólintott helyeslően Juszuf. - Vannak más galerik is. Ha
valaki elmenne, és lenyomna egy szöveget nekik...
- Milyen más galerik?
- Hát itt vannak a lépartiak, ott a közgáz egyetem körül meg a lépcsőkön. Utálom
őket, mert tele vannak olyan élesre vasalt nadrágosokkal. Na mindegy. Aztán a
tabániak, meg a belvárosiak. Ott a Párisi-udvarból. Persze, azok között is van egy
halom nagypénzű szemét. Azok a dohányra meg a nőkre hajtanak. De van sok hippi
is. Azokkal lehetne valamit kezdeni talán...
- Oké - mondta Vinetu beleegyezően. - Megdumáltatok. Szóval akkor beszélni kell
a többi galerival. Majd Juszuf meg Liba kelepelnek nekik. Úgyis övék az ötlet!
- Oké! - mondta Liba, és hanyatt vágta magát a fűben. - Akkor hát mikor
indulunk?
- Talán szombat este... - tétovázott valaki. Vinetu megvonta a vállát.
- Felőlem legyen szombat este. De előbb még belebőgünk a KISZ-ürgék fülébe is a
Parkban.
Juszuf ekkor ismét közbeszólt:
- Miért este? Este nem lát bennünket senki.
 A galeri meghökkenve meredt Juszufra. Erre aztán igazán nem gondoltak.
- Hát akkor mikor? - kérdezte Vinetu habozva.
- Szerintem délután lenne a legjobb. Kimegyünk a Szigetre, meg végigmegyünk a
hídon. Közben ezt-azt kiabálunk. A srácok meg látnak bennünket, és csatlakoznak
hozzánk. Talán még ezren is leszünk!
- És hippiállamot alapítunk!
- Vinetu lesz az elnök!
- És senki nem fog melózni!
- Majd az amik eltartanak!
- Miből, te ütődött?
- Hát munkanélküli-segélyből! Még nem hallottál róla soha?
- Éljen Vinetu meg a hippiköztársaság! Negyedórába is beletellett, amíg
lecsillapodtak. Miklós, aki óvakodott beavatkozni az eseményekbe,
éles szemmel figyelte Juszufot. Észrevette, hogy a fekete hajú ügyes szavakkal úgy
alakítja az eseményeket, ahogy akarja. A többiek - elsősorban a nehézkesen
gondolkodó Vinetu és a Miszterek is -, bár azt hiszik, hogy a saját fejük után mennek,
mind azt csinálják, amit Juszuf eltervezett.
Igencsak furcsa volt az is, ahogy Juszuf újjáéledt, amikor a flúgos Liba bedobta a
sétát a köztudatba. Addig olyan bánatos és ingerült volt, mintha éjszaka lemosták
volna karjáról legszebb tetoválásait. S amit az átejtésről mondott...
S akkor Katona Miklós agyában világosság gyulladt. Nyilván történt valami Juszuf
és azok között, akikből csak doktor Farkast ismerte. Talán átejtették a fekete hajút az
ellopott fegyverekkel kapcsolatban? Mindenesetre úgy nézett ki a dolog, mintha
Juszuf és ismeretlen ismerőseinek kapcsolata mélypontra süllyedt volna.
Aztán ahogy Liba szövegelni kezdett a sétáról, Juszuf feléledt, mint az a fene tudja,
milyen madár, amelyik a poraiból szokott kikerekedni. Na mindegy. A fontos az,
hogy Juszuf ismét akar valamit. Ő dobta be, hogy nappal legyen a séta, meg hogy
szóljanak a másik galeriknak is. A többiek, élükön a hülye Vinetuval meg a primitív
Miszterekkel, ráharaptak a dologra. Vajon ez a séta is annak az előre kitervelt
akciósorozatnak lenne a része, amelyet Juszuf annak idején még „kommunistaellenes
balhék" névvel illetett?
S ahogy a fa alatt ismét összeolvadt a röhögés a zenekar messziről ideszűrődő
brummogásával, Katona Miklós úgy érezte, hogy elérkezett a nagy alkalom, amikor
megmutathatja, hogy őt is keményfából faragták. Nyilvánosan fog leszámolni
Juszuffal és a többiekkel! Persze még megvárja, amíg a többi galeriből is idejönnek a
hapsik, aztán akkor, mindenki előtt! Az lesz ám az igazi! Juszuf nyüszíteni fog, mint
a fába szorult féreg. Ő pedig igaza tudatában olyan ékesszóló lesz, amilyen még
soha. És ha maradt még a fejükben egy cseppnyi ész, meg fogják érteni, hogy mibe
keveredtek. Még talán Vinetu is... Itt megakadt, mert Juszuf ismét arrafelé közeledett.

Miklós lehunyta a szemét, és igyekezett nyugalmat erőltetni az arcára.

 - Hát akkor a héten sétálnak egyet... - mondta a fekete hajú, s hangjából mintha
elfújta volna a lassan feltámadó éjszakai szellő a kiábrándultságot és az ingerültséget.

Miklós felkapta a fejét.

- Hogyhogy sétálnak? - kérdezte, és csodálkozva nézett Juszuf arcába.
A fekete hajú lehalkította a hangját.
- Csak nem képzeled, hogy mi is velük megyünk? Én biztosan nem, és neked sem
ajánlom!
- Akkor meg mi értelme?
Juszuf elégedetten ütött Miklós vállára.
- Még mindig nem érted? Pszt. Csak csendesen, nem kell, hogy mindenki ide
figyeljen. Emlékezz már, hányszor mondtam neked, hogy ezek embertelenül hülyék.
Az emberiség szemete. Na, ne izgulj, nem figyel ide senki. Ezeket, kispajtás, csak
egyre lehet felhasználni. Mégpedig arra, hogy hangulatot teremtsenek, hogy
befolyásolják a többieket, értem alatta azokat, akik nem ilyenek, de azért mégis van
valami bajuk. Mondjuk sértődöttek a munkahelyen. Egy marha művezető vagy
igazgató miatt. Vagy akár a diákok is. Egy intő vagy mifene. Ilyenkor aztán
csodálattal néznek ezekre a marhákra, akiknek nem kell semmi ilyesmitől tartaniuk.
Meg aztán minden fiatal szereti a kalandot meg a romantikát. És ha az ifjúsági
szervezetben nem kapja meg, akkor megkapja itt, ne félj. Aztán ha már valaki egyszer
beszállt a buliba, nehéz kiszállni belőle.
Miklós szótlanul lehorgasztotta a fejét, de agyában vadul kergették egymást a
gondolatok.
- Nekünk csak az a dolgunk, hogy manipuláljuk őket, azaz arra kell törekednünk,
hogy úgy táncoljanak, ahogy mi fütyülünk.
- És kinek jó ez a séta?
- Hát persze hogy nekünk! Mindannyiunknak, akiknek a legfőbb célunk, harcolni
a kommunisták ellen meg mindenki ellen, aki nincs velünk. Ebből pedig marha nagy
balhé lesz, az holtzicher!
- Ebből a sétából?
- Nem lesz ez olyan egyszerű séta. S erről nekünk kell gondoskodnunk. Ezek a
marhák még képesek, és fagylaltot nyalogatva vonulnak végig a városon.
- Miről kell gondoskodni?
- Hogy ne fagylaltot nyalogassanak, te ütődött! Nem lett egy kissé nehéz a
felfogásod a télen? Ez is olyan fontos feladat, mint a röpcédulázás. Na, figyelj ide. Ha
a menet elindul, velük megyünk. De arra nagyon kell vigyáznunk, hogy csak a sorok
szélén, egészen a gyalogjáró peremén menjünk. S vegyél valami jobb ruhát.
Lehetőleg ne farmert. Szóval amikor elindulnak, ki tudja, mennyien lesznek, akkor
mi is velük megyünk. Te csak figyelj rám, és amit én kiabálok, azt kiabálod te is. De
csak akkor, ha szólok, se előbb, se később! Világos?
- Világos - morogta Miklós.
Juszuf elégedetten dörzsölte össze a kezét.
 - Ha minden sikerül, frankó kis politikai tüntetést csináltatok ezekkel a hülyékkel.
Van közöttük, aki ismeri a lakásodat?
- Nincs - mondta Miklós, és utánagondolt a dolgoknak. - Nincs, csak az a kis
krapek, akit egyszer felküldtél.
- Az nem számít. Csak azért kérdem, mert ezeket majd vallatni fogják. Nyilván
lesz majd, aki benyögi a nevedet, illetve az ittenit, a Profot. De ha senki nem tudja az
igazit meg a lakáscímedet, akkor nem kaphatnak el.
- És ha a rendőrök kapnak el?
- Arra majd nekem lesz gondom. Te maradj csak mindig mellettem. Az első
komoly akciónál lelépünk. Ezért mondtam, hogy ne farmerba gyere. Belépünk a
járókelők közé, és kész. A kutya se fogja észrevenni rajtad, hogy az előbb még te is
kiabáltál.
Juszuf elhallgatott, és a sötétségbe meredt.
- Jó lenne persze egy kis publicity is - morogta végül inkább magának.
- Micsoda? - riadt fel Miklós.
- Publicity... nyilvánosság, na. Külföldi követségek meg talán sajtó... valamint
tudósítók. De ez az én dolgom, te csak arra ügyelj, hogy mindig mellettem maradj!
- A többi galerit is te szeded össze?
- Egy nyavalyát! Hogy felismerjenek? így is már túl sokan és túl jól ismerik a
pofámat. Majd rádumálom a Libát meg még valakiket. Te meg addig húzd meg
magad. Viselkedj úgy a suliban, hogy a gyanú árnyéka se essen rád, még ha később
kellemetlenkednének is. Az a fontos, hogy mindent tagadj! Ha nincs bizonyíték,
nincs sitt!
- Azért még mindig nem értem - békétlenkedett Miklós. - Kinek van haszna ebből
az egészből?
Juszuf nyugtalanul pillantott körül.
- Na ide figyelj - mondta gyorsan. - Most nincs idő, hogy hosszú előadást tartsak
neked. Csak annyit mondhatok, hogy jó mindenkinek, az országon belül és kívül
egyaránt, aki a kommunizmus ellensége. Hitet önt az emberekbe, hogy nincs már
messze az idő, amikor lerázzuk a „vörös jármot", ahogy Liba írta. Ehhez viszont pénz
kell. Akik pedig a pénzt adják, szeretnének valamit látni a pénzükért. Legalább azt,
hogy valóban dolgozunk, s hogy nem dobják ki a dollárjaikat az ablakon. Világos?
Ha megjelenik az újságokban, persze Nyugaton, hogy kommunistaellenes
zavargásokra került sor Budapesten, mit gondolsz, ez mit jelent? Azt, hogy jól
dolgozunk, és érdemes ránk költeni a pénzt. S akkor támogatóink újra csak elő veszik
a csekkfüzetüket, és aláírják. Érted már?
- Ühüm - morogta Miklós határozatlanul.
- Akkor jó. Még majd beszélünk erről. A pénzt meg nem viccből mondtam. Szóval
akkor szombaton. Légy ott már vagy öt óra körül. És mindennél fontosabb, hogy
minden körülmények között maradj mellettem!

Ahogy hazafelé tartott, Miklósnak megfordult a fejében, hogy a legjobb lenne

talán mindent elmondani Csininek vagy Csiki őrnagynak, esetleg az apjának, de
aztán elhessegette magától a csábító gondolatot. Nem, ez a harc az övé, neki kell
megvívnia!
Hét végére beköszöntött a nyár. A vakító kék égbolton bárányfelhők úsztak, a
Bartók Béla úton a felhők felé nyújtották csúcsos és fehér virágaikat a gesztenyefák.
A Sas-hegy felől enyhe nyári huzat lopakodott be a budai házak közé, s a Ballagi Mór
utca sarkán friss kenyér illatát sodorta ki a pékségből.
A fa aljára már kora délután ki lehetett volna tenni a „Minden hely elkelt" táblát.
Hátát a fa törzsének döntve, nem is leplezett büszkeséggel szemlélte gyülekező népét
Vinetu, s enyhén kidülledő szeme nagyobb mennyiségű elfogyasztott alkoholról
árulkodott. A Miszterek ünnepélyesen feszítettek főnökük mellett, készen rá, hogy
egyetlen intésére, ha kell, a tömeg közé rontsanak.
A tömeg pedig szép lassan gyülekezett. Előbb azok jöttek, akik a Nagy Fa galeri,
azaz a budai KMK- művek állandó tagjai közé számítottak. Ezek a vezérhez közel, a
többiek pedig, akik csak hébe-korba látogatták a fát, távolabb helyezkedtek el.
Mindenfelé hosszú sörények, rongyos farmerok, nyakba akasztott kövek és
bőrfityegők tarka kavalkádja forgott. A fiúk nem mulasztották el, hogy magukkal ne
hozzák barátnőiket, akik eddig többnyire csak hallomásból ismerték a Nagy Fa
társaságot. Voltak közöttük diákok, gépírólányok, aztán a KMK igazi tagjai, éjszakai
betörések tettesei és lányok, akik úgy ismerték a Rákóczi téri kapualjakat, mint a
tenyerüket.
Amikor úgy fél öt tájékán Miklós is megérkezett, Juszuf még nem volt sehol.
Juszuf tanácsával ellentétben, Miklós igyekezett olyan helyet elfoglalni, amely a
legjobban megfelelt céljának. Nem messze a fa törzsétől, felfelé a domboldalban
kisebb, fűvel benőtt halom emelkedett, talán törmeléket vagy leszórt szemetet
rejtegetve. Nem szívesen ült a tetejére senki, hiszen hegyes csúc sa nem kínált
kényelmet. Miklós azonban fittyet hányva a kényelemnek, egyenesen a csúcsra
telepedett, s szemhéját félig leeresztve, a többieket figyelte.
A fa alatti társaság pedig egyre növekedett. Talán még félóra sem múlhatott el
Miklós érkezése óta, de a tömeg már kinőtte a fa alját. Az újonnan érkezettek
kénytelenek voltak a napra feküdni, s hogy összekössék a kellemest a hasznossal,
levetették dzsekijüket és trikójukat, s hanyatt vágták magukat a fűben. A hegy oldala
békés vasárnap délutáni kirándulás és az Ecseri úti zsibvásár különös ke-verékének
hatott. Harsány nevetés, durva tréfák és csiklandós kacagás hullámzott a környéken.
Egyszerre aztán csend ülte meg a bandát, amikor a domb alján, a fához vezető
ösvény kezdetén felbukkant az első vendég galeri. A jövevények vagy harminc-
harmincötén lehettek, vezetőjük fején széles karimájú, fekete kalap ült, oldalán
madzagra kötött nyúlfarok fityegett.
A fától tisztességes és méltányos távolságra az újonnan felbukkantak vezetője
meglengette a kalapját. A mögötte felsorakozott társaság bukdácsolva és egymás
sarkát taposva nagy nehezen megállt. A fekete kalapos ekkor, ahogy azt a
televízióban bemutatott indiánfilmekben lehetett látni, felemelte a kezét.
- Szia, Vinetu! - mondta, és összehúzott szemmel a fa felé nézett.
- A lépartiak! - suttogta Barna Miszter.
 Vinetu a fának dörzsölte a hátát, majd nehézkesen feltápászkodott.
- Mit akartok? - kérdezte, s hangja akaratlanul is barátságtalanul csengett.
- Egy krapek volt tőletek lenn a parton. Azt mondta, hogy valam i brahi lesz, és
hogy te hívsz bennünket. Kicsit megriogatjuk a zsarukat. Nem te üzentél, Vinetu?
- Na, oké. Én hát. Szia, Nyúl. Hogy vagy?
- Frankón. És te?
- Pipec.
- Ledögölhetünk?
- Persze.
Ezután Szőke Miszter emelkedett fel Vinetu mellől.
- A Nagy Fa galerinak nevezett budai KMK-művek nevében szeretettel üdvözlöm
satöbbi, satöbbi. Dobjátok le magatokat, fiacskáim!
Nyúl ekkor ismét felemelte a kezét. A banda zsibongva szétszéledt, miután
mindenki talált magának ismerőst. Nyúl Vinetu és a Miszterek mellé telepedett, s
már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy az elkövetkezők iránt érdeklődjék, amikor
hisztérikus sikoltás hasított a levegőbe.
- Tűnj el innét, te szemét! Te rohadt... te!
Miklós úgy érezte, mintha borotvapengével vágtak volna a hátába. Felismerte Liba
félelemtől és gyűlölettől eltorzult hangját.
- Mi az isten! - ugrott fel Vinetu és Nyúl is egyszerre. - Mi az isten, Liba?!
- Tüntessétek el innen a Láncost! Ki hozta ide ezt a rohadékot? Eridj innen, mert
megfojtalak! - üvöltötte, szavaival ellentétben azonban nem mozdult a helyéről,
hanem csak kemény fedelű verseskönyvével csapkodott maga elé a levegőbe.
- Ez gyagyás? - kérdezte Nyúl részvevőén.
- Az. De ordítozni, azt nem szokott. Ki a nyavalya az a Láncos?
- Haver. Frankó, dörzsölt krapek. Hé, Láncos!
Nem messze onnan, ahol Liba állt, alacsony termetű szőke fiú emelkedett fel a
fűből.
- Mi van? Mi a túrót ordít ez?
- Mit tudom én... - mondta a kis szőke röhögve. - Talán a régi emlékek...
- Menj innen a franca! Ha ez el nem tűnik innét, én hazamegyek - mondta Liba
határozottan, de némiképpen megnyugodva.
- Mi van veled? Becsavarodtál? - kérdezte Vinetu ingerülten a költőt.
- Ez egy börtöntöltelék... Ez nem hippi, hanem egy szadista őrült.
- Nana! - mondta a szőke fenyegetően, és közelebb lépett.
- Állj! - emelte fel Nyúl a kezét. - Maradj csak ott, ahol vagy. Neked meg mi a
bajod Láncossal? - fordult Liba felé.
- Ehhez neked semmi közöd!
- Pofázz, Liba, a jó szentségit! - mondta akkor Szőke Miszter. - Ha nem nyitod ki a
szádat, majd én kinyitom. Mi bajod ezzel a hapsival?
Liba makacsul összezárta a száját, és nem válaszolt.
- Akkor te dumálj! - intett a Miszter a szőke kis legény felé.
 Láncos felvonta a vállát. Ez dilis - mondta lassan, éneklő hangon. - Ezzel én együtt
voltam Tökölön. Nem bírom az ilyen gennyes krapekokat. Csak ült, meló az túró, és
csak irkált, irkált. És marhaságokat dumált. Én akkor nagyon le voltam égve.
Mondtam neki, hogy adhatna néhány kilót, kölcsönbe persze. Ez meg azt mondta,
hogy nincs neki, mert neki nem kell pénz. ő hippi, ő nem fogad el másoktól semmit,
csak a... izé... természettől. Meg minden marhaságot összepofázott. Nekem meg
marhára kellett akkor a lé. Aztán volt ott a hálóban egy krapek, a Tormás. Azóta
haver. De akkor még nem adott. Azt mondta, neki sincs. Erre én megtudtam, hogy
van neki a cipőjébe dugva. Éjszaka azután odamentem a Tormáshoz - azóta azért
haver -, kicsit ráültem, és odatekertem a nyakára... szóval egy bicikliláncot. Előbb a
Tormás azt mondta, hogy nem ad. Erre én kicsit megszorítottam a láncot, mire a
Tormás azt mondta, hogy ad. De ez a marha meg, ez a Liba ordítani kezdett, hogy
mindenki felébredt. Persze jött a smasszer, és gáz lett. A láncot elvették, a lét is alig
tudtam eldugni. Ez meg köpött. Hát aztán kicsit később, mert a brahi után nekem is
hosszabbítottak, elbeszélgettünk vele. Addigra már lett másik láncom. De én nem
haragszok rá. Ő ordít most is. Pedig hozzá sem nyúltam ezzel a lánccal - s a zsebére
ütött, ahonnan fémes csörgés hallatszott.
- Te meg befogod a szád, Liba! - zárta le a kihallgatást Vinetu. - Nyúl! Vigyázz a
krapek odra. Mostan nagy ügy készül, nem verekedhetünk egymás között.
- Akkor én elmegyek - morogta már sokkal határozatlanabbul Liba.
- Itt maradsz! - mordult rá Vinetu. - Te költő vagy, és felolvasod a verseidet.
Lelkesíteni vagy mi a rosseb... De nem most! - emelte fel az ujját. - Majd lenn a
városban. Odaát.
Eközben valamennyiük figyelme ismét az ösvény vége felé fordult, ahol újabb
csoport bukkant fel, élén Retek kel. Többen közülük már erősen részegek voltak,
ketten egymásra dőlve tántorogtak, s sűrű csuklások közepette a Gyöngyhajú lányt
énekelték.
- Hello, Vinetu! Megvagyunk! - rikkantotta Retek, amikor a fa közelébe értek. - Mi
van? Mikor kezdődik az előadás?
- Nyugi, nyugi. Még a belvárosiak nincsenek sehol.
- Oké, Vinetu! - rikkantott akkor valaki hátulról. - A belvárosiak nem jönnek át. A
buliban benne vannak, de azt mondták, ha akartok valamit, gyertek át ti. Meg azt is
üzenték, hogy egy olyan hólyag, mint te, Vinetu, ne parancsolgasson nekik. Ezt a
Fűrész üzente. De a buliban benne vannak, ha jó. Azt is üzenték, hogy Vinetu meg a
haverjai le vannak sajnálva. A digós Ica meg azt üzeni, hogy add meg a kilóját, Barna
Miszter. A Rágó meg azt üzeni...
- Kuss! - ordított Barna Miszter akkorát, hogy a fa alsóbb ága iról ijedten
felröppentek a kíváncsi verebek. - Kit érdekel ez a sok marhaság? Jobb is, ha nem
jönnek. Strici banda. A Párisi-udvar meg a Jégbüfé, az való nekik. Meg a digóknak
tartani a lámpát két bélásért. Ne kerüljenek az utunkba!
Juszuf olyan váratlanul bukkant fel Miklós mellett, hogy a fiú csak akkor vette
észre, amikor a vállára tette a kezét.
 - Szépen összejöttetek - mondta, s hangjában izgalom bujkált -, lehetünk vagy
kétszázan. Jó móka lesz. Istenem, de jó móka!
Akkor egyszerre mozgolódás támadt a tömegben. Sokan elunták az üldögélést pia
és muzsika nélkül. Egyre türelmetlenebb kiáltások hangzottak innen-onnan, többen
pedig vidám birkózásba kezdtek, hogy valamivel eltöltsék az időt.
- Mi lesz, Vinetu?! - kiáltotta egy türelmetlen hang. - Lesz brahi, vagy belépünk a
Parkba?
Vinetu tanácstalanul Juszufot kereste a szemével. A fekete hajú akkor lassan
felemelkedett, de nem Vinetu felé fordult, hanem lefelé, a Szarvas tér irányába. Az
üldögélő és heverésző fiúk és lányok közül, mintha csak véletlenül tenné,
felemelkedett egy vékony arcú, csontos orrú fiú, és Vinetu felé fordult.
- Vinetu! Van egy ötletem. Menjünk a Bazilikába, és rendezzünk beatmisét! Vinetu
láthatóan nem jól hallotta a hegyes orrú szavait, mert tenyerét a füléhez
tette, s ismét nagyot bömbölt.
- Kuss! Nem látjátok, hogy szövegelek? Mi a francot rendezzünk?
- Beatmisét!
- Beatmisét? Ez meg micsoda marhaság?
- Már miért lenne marhaság? - vágott sértődött képet a hegyes orrú. - Most halt
meg nemrég az a krapek a Rolling Stonesból. Rendezzünk az emlékére beatmisét a
Bazilikában!
- Ez ki? kérdezte Miklós Juszufot.
- Tudja a fene... valami skót nevű fickó.
- Kicsoda?
- Hát a Rolling Stonesból.
- Nem az. Ez, aki most beszél.
- Ja... Ez a Kukac, dörzsölt krapek. Haver. Tudja, mit beszél! - és Miklósra
kacsintott.
A tömegben megoszlottak a vélemények. Voltak, akik marhaságnak tartották a
beatmisét, mások pedig, a többség mellette volt. Végül Vinetu és Nyúl is beadták a
derekukat. Teljesen mindegy, hogy mivel kezdődik a balhé. A/, a legfontosabb, hogy
igazi balhé legyen.
Akkor a nehézkes agyú Vinetu helyett Szőke Miszter emelkedett szólásra.
Az az ötlet merült fel, ugye, hogy rendezzünk beat-misét a Bazilikában. A KMK és
a hozzá csatlakozott más nevű, de ugyancsak KMK-művek vezetősége úgy döntött,
hogy a javaslatot elfogadja.
Szavait hangos ordítás és füttykoncert vágta ketté.
- Éljen! Éljen Vinetu! Éljen Nyúl!
Juszuf akkor a szájához emelte tölcsérré formált tenyerét.
- Éljen Szálasi! - rikkantotta.
A körülötte ülők átvették a jelszót:
- Éljen Szálasi! Éljen Nyúl! Éljen Vinetu! Éljen Hitler! Többen felálltak, és fasiszta
köszöntésre lendítették a karjukat: „Kitartás! Heil!"
A hangzavarba ismét Vinetu ordított bele akkorát, hogy elcsitult a lárma:
 - Most pedig a KMK-művek költője, Liba olvassa fel idevágó költeményét!
Hallgassuk áhítattal!
A szokásos füttykoncert elcsitultakor Liba felállt, megköszörülte a torkát, és
szavalni kezdett. Jó néhány versszak után hangját szinte hisztérikus magasságba
emelte, és remegő lábakkal fejezte be „versét":

Egy ember, aki nem az eszméért vörös,

mert az nem lennék soha,
inkább gürizek, mint egy állat, a szenes vagy a
sörös, kiknek életük szintén ily mostoha.

Dübörgő tapsvihar közepette ült vissza a helyére. A meg-megújuló

tetszésnyilvánítás hatására Vinetu engedélyt adott, hogy elszavalja egy másik versét.
A „Szeretnék leprás lenni, és megfertőzni Budapestet" után viszont mindenki felállt,
és türelmetlenül induláshoz készülődött.
- Hé, Vinetu! - ordította akkor túl a lármát az addig háttérbe húzódott Juszuf. - Mi
lesz, ha a zsaruk nem engedik a beatmisét? Tudjátok, hogy a kommunisták üldözik a
vallást, és kinyírják a papokat?
Rövid csend után ismét kitört a hangzavar.
- Akkor is megrendezzük!
- Próbáljanak csak megakadályozni bennünket! Másszunk a kommunisták
pofájára!
- Fára a vörösökkel!
- Éljen a szabadságharcos hippik szabadcsapata! Juszuf csillogó szemmel nézett
Miklósra, s szeme sarkából feléje csippentett.
Miklós elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Felugrott a dombocska tetejére.
- Álljatok meg! Hé! Vinetu! Álljatok meg!
A lassan vonulni kezdő csapat éle megtorpant, s a hosszú hajúak egymásnak
torlódtak.
- Ez meg mi a fenét akar? Ki ez a hapsi?
Mi a fene az már megint, Prof? - kérdezte az éppen indulni készülő Vinetu
türelmetlenül.
- Álljatok meg... Nem tudjátok, hogy mit csináltok ...
- Már hogy a fenébe ne tudnánk?! - kiáltotta valaki. - Beatmisét rendezünk.
Akinek meg nem tetszik, azt orron vágjuk. Nem elég az?
- Álljatok meg! - kiáltozta Miklós kétségbeesetten. - Amit csináltok, őrültség!
Juszuf provokátor, egyszerű provokátor! Hagyjátok Juszufot meg a haverjait! Azt
akarják... azt akarják... szóval megdönteni a szocializmust. .. aztán kinyírni
benneteket is! Csak felhasznál benneteket, ő maga meg lopja az állam tulajdonát...
meg rendes emberek házait rabolja ki...
Ekkor Juszuf jól irányzott ütéssel a földre küldte Miklóst, aztán, mint aki eszét
vesztette, rugdosni kezdte a földön fekvő fejét.
- Te áruló! Te rohadt áruló! Te kommunista szemét! - kiabálta.
 Miklós megpróbált védekezni Juszuf cipői ellen, kevés sikerrel. A rúgások a fejét
és a hasát érték, s maga sem emlékezett vissza, hogy mikor kezdett hányni.
Valaki elrángatta Juszufot a feje mellől.
- Elég! - mondta egy szigorú hang. Még kinyírod. Az meg kinek kell? Hallod? Tűnj
el innen, mert beleváglak a Dunába! Tudod, mi jár gyilkosságért?
Amikor magára hagyták, annyi ereje maradt csak, hogy ingadozva
feltápászkodjék a halmocska tetejére. A banda ekkor már a Szarvas tér felé járt; a
legutolsók éppen eltűntek az ösvény kanyarulatában.
- Álljatok meg! A Juszuf... a Juszuf egy rohadt... egy rohadt fasiszta... provokátor...
Vér sós ízét érezte a szájában, s ömlő könnyeitől elhomályosult a világ. Térdre
dobta magát a dombocska alján, s öklével tehetetlenül verte a földet.
- Rohadt... piszok, szemét! Ellenforradalmár... De elkapnak még... El, az úristenit!

- Mi van a Proffal, bedilizett? - kérdezte Vinetu Szőke Misztert. A szőke kiköpött.

- Tudja a franc. Juszuf kiosztotta. Valami provokációról beszélt. Tisztára az agyára
ment a napsütés. De Juszuf betörült neki néhányat, meg eltangózott a veséjén. A
marhája...
- Bedilizett - morogta Vinetu határozatlanul.
- Nálunk is volt egy gyagyás - mondta Nyúl, és megigazította a kalapját. - Bele is
vágtuk a Dunába. Az meg folyton röhögött...
A csapat éle ekkor elérte az Erzsébet-híd budai hídfőjét.
- Át a hídon? - kérdezte Nyúl.
- Világos - mondta Liba, és azonnal hozzá is látott alj szervezéshez. - Hé! - ordított
egy nagyot, mire valamennyien megtorpantak, és a vezérek felé fordították a fejüket.
- Kettes sorokba szakadozunk, és keresztülmegyünk a hídon. Majd a Váci utcán
végig, a Bazilikához. Világos?
- És mikor lesz a balhé? - türelmetlenkedett valaki hátulról.
Akkor váratlanul Juszuf tűnt fel a vezérek mellett.
- Vinetu - fordult a rongyos nadrágúhoz. - A hídon nincs sok értelme balhét
csinálni. Akadályozni a forgalmat meg ilyesmi. A jósnő is megmondta, hogy erre
még Nyugaton is harapnak a zsaruk. Meg aztán ha lezárják a híd két végét, benn
ülünk a kalitkában. Majd ha lejöttünk a hídról.
Vinetu gyanakvóan meredt Juszufra, majd megadóan bólintott.
- Na, oké.
- Mi a franc van ott elöl? - békétlenkedtek közben a hátulsó sorok. - Lesz valami,
vagy hazamenjünk? - Többen röhögve trágár nótát kezdtek énekelni, néhány
mezítlábas pedig labdarúgómeccsbe kezdett egy svájcisapkával.
- Figyelem! - ordította Vinetu intésére Barna Miszter. A hídon semmi balhé.
Jönnek a zsaruk, és elkapnak bennünket. Akkor aztán ugrott a mise!
- Ne majrézz, haver! - rikkantott közbe egy rossz fogú, szakállas, ismeretlen fiú. -
Ha csak ez a kívánságod... Mehetünk úgy is, mint az óvodások - s hangosan nevetve
kimutatta ritkán nőtt, fekete fogait.
 Többen vidáman felröhögtek, majd a hátulsó sorokban gyors szervezés kezdődött.
Néhány pillanattal később egy egész csoport - lehettek vagy húszan - egymás kezét
fogva felvonult a Döbrentei tér felől a hídra. Fiúk-lányok vegyesen, mint igazi
óvodások, láncot alkottak, s hamarosan felcsendült a dal is: „Nyuszi ül a fűben..."
Vinetu és a Miszterek egymásnak dőltek a röhögéstől. Ez aztán az igazi balhé!
A téren maradtak tolongva igyekeztek feljutni a hídra. Az a néhány járókelő, aki a
délutáni melegben a híd környékén tartózkodott, meglepett tekintettel meredt a
csapatra. Egy idősebb, kampósbotos férfi megcsóválta a fejét, majd zsebkendőjével
megtörölte izzadó homlokát.
Vinetunak és a Misztereknek igyekezniük kellett, hogy az élre jussanak. Futva
megkerülték a vonulókat úgy, hogy közben kénytelenek voltak a járdáról lelépni az
úttestre, megállásra kényszerítve egy 7/C-s autóbuszt.
- Nem elég nagy neked a járda, te... te rongyhajú! - kiáltotta a vezető Vinetunak, s
dühében felbőgette a motort.
Vinetu félreérthetetlen nemzetközi karjelzéssel válaszolt.
A vezető fejét ekkor elöntötte a vér, s káromkodást morzsolva a fogai között,
behúzta a kéziféket, majd egyetlen ugrással kidobta magát a vezetőfülkéből. Csak a
járdán vette észre, hogy rosszul mérte fel az erőviszonyokat; a felvonulók lehetnek
talán kétszázan is... Mielőtt aztán még szóra nyithatta volna a száját, Nyúl
gyengéden a vállára tette a kezét.
- Valami baj van? - kérdezte lágyan.
- Kérem... - kezdte volna a vezető idegesen, de belefagyott a szó, amikor
szempillantás alatt körülfogták.
- Elnézést, uram - mondta Nyúl, és levette kezét a sofőr válláról. - Tetszik tudni,
óvodába megyünk. És a járda olyan... olyan... izé... egyenes. Tetszik tudni? Egyenes.
Ebbe meg bele kell dögleni. Egyszerűen egyenes. Érti ezt, kérem?
- Kérem... - kezdte volna ismét a vezető, és óvatosan a busz mellé hátrált.
- Az óvónéni vár. Teával meg kaláccsal... meg ópiumpipával. .. meg vízipipával.
Tetszik tudni?
- Csak az a helyzet... - motyogta segélykérően a vezető, majd gyors mozdulattal
szétlökte a körülötte csoportosulókat, felrántotta a fülke ajtaját, és a volán mögött
termett. - Rohadt csirkefogók! Piszkos huligánok! - üvöltötte, és öklét rázva indított.
Az utasok elképedt arccal szemlélték a rövid közjátékot. S amikor a busz ismét
elindult, egy jól öltözött idősebb hölgy kinyújtotta a nyelvét Vinetu felé.
Hosszú percekig tartott, amíg kiröhögték magukat. Még Juszuf arcán is mosoly
suhant át, pedig igazán nem volt oka a vidámságra. Ez a rohadt csirkefogó! Aljas
áruló! És hogy hitt neki... Nem, nem ússza meg szárazon, az hétszentség! Bosszút fog
állni, rettenetes bosszút!
Kollektív röhögések és további fékezésre kényszerített autók vezetőivel való
kölcsönös barátságos integetések után továbbvonult a menet. Már a híd közepén
járhattak, amikor rátértek a „Dombon törik a diót" -ra. Amikor a „lecsücsülni"-hez
érkeztek, mindenki, Juszufot és Vinetut is„ beleértve, lehuppant a híd betonjára,
aztán ott is maradt röhögve, amíg csak fel nem tudott állni.
 A pesti hídfő felől feltűnően öltözött, idősebb hölgyek csoportja közeledett. A jó
szemű Nyúl felemelte a kezét, és megállást parancsolt.
A hölgyek eközben gyanútlanul közeledtek, egyikük kezében fényképezőg ép
lencséje villant, a többiek pedig tanácsokkal igyekeztek ellátni fényképező társukat.
A rongyosok csoportját szinte csak az utolsó másodpercben vették észre, amikor
már-már beléjük ütköztek.
- Ó, pardon... - mondta a legelöl haladó magas, világos nadrág ú hölgy, s
igyekezett kikerülni Vinetut és Nyulat.
- Hova, hova? - kérdezte barátságosan Nyúl, és az asszony gallérjához ért, s ujjait
összecsippentette, mintha csak hajszálat próbálna eltávolítani.
- Was? - kérdezte ijedten a nő, és óvatosan hátrább lépett
- Németek - morogta Vinetu. A németek döbbenten meredtek a bandára. Ha nem
lettek volna túl közel, talán futásnak is erednek. Így azonban reménytelennek látszott
a menekülés. A fényképezőgépet tartó szemüveges nő villámgyorsan eltüntette gépét
bő köpenye alatt, majd energikus mozdulattal Nyúl elé lépett.
- Turisten - mondta. - Deutsche...
- Mit mond? - fordult hátra Vinetu, és Juszufot kereste.
- Azt, hogy német turisták - motyogta egy lány vihogva. - Rohadjak meg, ha ez
nincs százéves...
- Németek? - húzta fel a szemöldökét Barna Miszter, majd a turistákra emelte a
szemét.
Aztán összecsapta a bokáját, és fasiszta tisztelgésre emelte a kezét.
- Heil Hitler!
A körülötte állók, Vinetuval az élen, azonnal követték a példáját; valamennyien
kinyújtották a kezüket, s mintha csak filmet forgattak volna az Erzsébet-hídon,
felmorajlott a fasiszta jelszó: „Heil Hitler!"
A németek döbbenten meredtek a rongyosokra. A szemüveges asszony
tanácstalanul a többiekre nézett, lassan felemelte a kezét, majd villámgyorsan
leengedte. Vinetu hallotta ugyan, de nem értette a suttogást: „Nein, nein, Utta!
Kommunistische Provokation!"
A német asszony akkor elegáns pukedlit csinált, és rámosolygott Szőke Miszterre.
- Grüss Gott! - mondta, és kivillantotta műfogsorát.
- Nincs valami piátok, lányok? - kérdezte a gyakorlatias Nyúl, és ő is igyekezett
mosolyogni.
- Was? - kérdezte valaki a németek közül, s közelebb furakodott a bandához,
jelezve, hogy a hangulat némiképpen felengedett.
- Inni! - mondta Nyúl, és mutatta a kezével. - Mi az isten is... ja, trink... trink...
viszki... dzsin... Ja, ja, trinken!
- So - mondta a szemüveges asszony, és hátrafordulta.
Rövid tanakodás után valaki whiskysüveget húzott elő a szatyrából, és Nyúl felé
nyújtotta.
- Bitte, whisky.
Nyúl egyetlen mozdulattal kikapta az üveget a feléje nyúló kézből.
 - Köszönjük a magyar ifjúság nevében! Őszinte köszönetünk a nagy német
népnek! Heil Hitler!
Ismét felzúgott a náci köszöntés, majd a banda utat nyitott a turistáknak. Most már
nem bánták, hogy a németek kezében kattognak a fényképezőgépek. A hálás Nyúl a
szemüveges nő kívánságára olyan helyre állt, hogy a Belvárosi templom két tornya
éppen közrefogja. Aztán fasiszta köszöntésre emelte a kezét, s igyekezett olyan arcot
vágni, amilyet az igazi Hitlertől lesett el a moziban.
Egy perc sem múlott el talán, s az üres whiskysüveg, mint életunt kamikaze,
becsapódott a Duna hullámai közé. Sok nem jutott a tartalmából, volt, akinek semmi,
de a vezetők hangulatát még jobban feldobta a néhány kortynyi ital. Újra felzúgott az
„Egy kis dombra lecsücsülni", s sűrű guggolások közepette ez is maradt műsoron
egészen a Kígyó utcáig.
A Váci utca és a Kossuth Lajos utca kereszteződésénél már tekintélyes tömeg
követte őket. A fiatalabbak inkább csak nevetgéltek, az idősebbek a fejüket csóválták,
s barátságtalan megjegyzéseket tettek, de csak halkan és egymás között. Az Idegen
Nyelvű Könyvesbolt előtt néhány kiskatona állt, s vidáman méregette a közeledőket.
- Lesz még kisebb is a hajad, öcsi! - mondta egyikük a mellette ellötyögő
Vinetunak.
- Az idegenlégióban nem vágnak hajat - morogta Vinetu, és a járda szélére köpött.
A katona mutatóujjával megpöccintette a homlokát, és nevetett.
Ekkor a Párisi utca sarkán kifordult egy fiú a Váci utcára, hóna alatt kétkilós
kenyérrel. Gyanútlanul fütyörészett egészen addig, ameddig csak Szőke Miszter el
nem kapta a karját.
- Szia, öcsi - mondta. - Adsz egy kis kenyeret?
A fiatal, serkenő bajuszú legény szempillantás alatt felmérte a helyzetet. Talán
lehettek már valamelyes tapasztalatai a Szőke Miszterhez hasonlókkal kapcsolatban,
mert szinte gondolkodás nélkül átnyújtotta a veknit.
- Nesze.
- Koszi. Isten fizesse meg, a KMK-művek ugyanis most valutáris nehézségek miatt
nem tud fizetni.
- Oké - mondta a fiú, és hátrább lépett. Felállt a járda szélére, és k íváncsian
bámulta a tolongókat.
Szőke Miszter a feje fölé emelte a kenyeret.
- Aki éhes, az kap!
Erre olyan tolongás támadt, hogy majd letaposták. Valaki kikapta a kezéből a
veknit, s mire felocsúdott, a sok száz kéz már darabokra is tépte. Akinek jutott, a
szájába tömte, s a hasát simogatva elégedetten röhögött.
- Mint Jézus Krisztus - mondta szinte üveges szemmel Liba -, vagy Mózes a
sivatagban...
Ekkor a háttérből felhangzott Juszuf hangja:
- Van még kenyér? Ha nincs, akkor adjanak. Munkát, kenyeret! Munkát, kenyeret!
S a Váci utcán végigvonuló banda átvette a jelszót: „Munkát, kenyeret!"
 A járókelők igyekeztek a kirakatokhoz lapulva elkerülni a fizikai érintkezést a
társasággal. Felháborodott] kiáltások röpködtek a levegőben, többen rendőrt
emlegettek. Beavatkozni azonban nem mert senki.
Vinetu eközben rájött, hogy marhaságot kiabálnak. Munkát, kenyeret? Ki a franc
akar itt dolgozni? Változtatott hát a jelszón: „Kenyeret, munka nélkül!"
A banda harsány ordítással vette át az új jelmondatot s csak akkor hagyta abba,
amikor Juszuf újat dobott be: „Munkanélküli-segélyt!"
A Vörösmarty tér fáinak verebei rémült csiviteléssel menekültek az ordítozás elől.
A cukrászda teraszán ülők döbbent csodálkozással meredtek a felvonulókra. Az
öregasszonyok kezében megállt a kávét kevergető kanál, és izgatott suttogás
kezdődött.
Így vonult a társaság egészen a Bazilikáig. A templom bejárata előtt Vinetu és
Nyúl elégedetten tekintettek végig nyájukon; az útközben hozzájuk csatlakozótokkal
együtt lehettek már vagy kétszáz-kétszázötvenen. Persze, sokan csak a környező
járdákon álldogáltak, és kíváncsian szemlélték az eseményeket. Tetszett nekik a
balhé, de azért nem akaródzott a rongyosok közé állni.
Dühös és csalódott ordítással vették tudomásul, hogy a templom ajtaja zárva van.
Vinetu ekkor felemelte a kezét, és igyekezett rábeszélni a felháborodott bandát, hogy
telepedjék le a lépcsőkre. Szőke Miszter habzó szájjal ordítozott, amíg úgy-ahogy
sikerült rendet teremtenie az egyre inkább széthulló társaságban. A lépartiak közül
egyesek már annyira részegek voltak, hogy társaik támogatása nélkül képtelenek
lettek volna követni a többieket. Borosüvegek emelkedtek a levegőbe, s koccantak a
Bazilika lépcsőihez.
- Mi lesz, Vinetu?! - kiáltotta egy borízű hang. - Lesz mise vagy nem?
- Be van zárva az ajtó - motyogta Vinetu, s keskeny disznószemével sűrűn
pislogva gondolkodni próbált.
- Bezárták a szentatyák! - kiáltotta valaki röhögve.
- Szép kis vallásszabadság! - békétlenkedett egy hang. - Az ember misézni akar a
haverjáért, de még azt sem teheti meg.
- Nyugaton nyitva vannak a templomok. Ott igazi vallásszabadság van - mondta a
Vinetu mellett felbukkant Juszuf jó hangosan, hogy mindenki hallja a vezérek körül.

- Hol itt a vallásszabadság?! - visította egy lány is, s a banda ordítva helyeselt.
- Törjük be az ajtót - javasolta valaki, akinek az erejét alaposan megnövelte az
elfogyasztott bor.
Barna Miszter akkor felállt, és a templom ajtajához ment. Megkopogtatta a nehéz
faajtót, majd fejcsóválva visszafordult.
- Mi az, kispajtás, nem megy? - nevetett valaki gúnyosan.
- Eridj magad, féleszű - morogta Barna Miszter, s Vinetuhoz fordulva az ajtóra
mutatott. - Itt aligha lesz mise. Olyan vastag ez, mint a bivaly nyakán a b őr. Hacsak a
fafejű Liba nem ökleli be.
Libát kivéve valamennyien jót röhögtek Miszter szellemdús megjegyzésén.
 Eközben az alsó lépcsőfokok táján kisebb affér támadt néhány idős nénike és a
lépartiak között. Többen a „Mennyből az angyal"-t énekelték torkukszakadtából, a
boros üvegek támogatásával, amikor a feketébe öltözött idős asszonyok elcsoszogtak
a lépcsők előtt. Egyikük rosszallóan megcsóválta a fejét, és szemrehányóan kifakadt:
- Nem szégyellik magukat? Szenténekből gúnyt űzni? Az első lépcsősoron ülők
vették a lapot.
- Csókolom, nénikém - mondta a rossz fogú, és az j öregasszonyok elé állt. - Nem
tetszik tudni, messze van még karácsony?
A néni határozatlanul pislogott. Nem volt egészen biztos benne, hogy
csúfolódnak-e vele, vagy valóban felvilágosításra szorulnak ezek a csodabogarak.
- Hát bizony, még elég messze. De a templom most zárva van. Majd csak hatkor
nyit ki. Maguk honnan jöttek, édes fiam?
A fekete fogú komoly képet vágott.
- Mi a Szentföldről, nénikém.
- Szentföld... az meg hol van?
- Nem tetszett még hallani róla? Hát izé... Jeruzsálemből.
- Maguk zsidók?
Az első sorok pukkadoztak a röhögéstől, s egymás vállára borulva vonaglottak.
- Ühüm.
- Akkor meg mit keresnek katolikus templomban?
- Tetszik tudni, mi Mindszenty bíboros hívei is vagyunk. Mert ő is zsidó volt.
Izrael állam titkos ügynöke. Csak beférkőzött a katolikus egyházba. Korábban meg
mohamedán... És ez volt a kedvenc nótája... - s egy trágár dalt kezdett énekelni.
Az öregasszony hátratántorodott.
- Csirkefogók... Aljas csirkefogók... Majd megver benneteket az Isten! Gúnyt űzni a
vallásból! Ilyen a mai fiatalság! Istentelenek meg kommunisták. Erre nevelik őket az
iskolában. Csak erkölcstelenkedni, utcán, parkokban, arra van eszük... meg az Istent
szidni... El fogtok kárhozni valamennyien!
S a három öregasszony még akkor is sűrűn hátrafordulva átkozódott, amikor
elérték az Alpári Gyula utca sarkát.
Jó időbe tellett, amíg alaposan kiröhögték magukat. Lassan feledésbe merült a
beatmise, s valaki új ötletet dobott fel: menjenek a Margitszigetre, s nézzenek körül a
casino környékén.
Rövid tanakodás után felcihelődtek, s elindultak az Alpári Gyula utcán. Juszuf
Vinetu mellett haladt, és észrevétlenül kormányozta a vezérkart. A többiek nem is
nagyon ügyeltek az útirányra, mint a birkanyáj, vonultak ura, amerre az elöl haladók
mentek.
Az Alpári Gyula utcában már az úttesten meneteltek, hármasával egymás mellett.
A szembejövő autók oldalra húzódva igyekeztek helyet adni a felvonulóknak. Az
autósok többségének fogalma sem volt róla, kik menetelnek az utcán, bevonuló
katonák vagy esetleg iskolások. Óvatosan lehúzódtak az úttest szélére, ahogy a
KRESZ előírta.
 Néhány lépés után Juszuf bedobta az Erikát. Sokan ismerték a dallamát, de a
szövegét nem tudták. Akkor valakinek a javaslatára, a dallamot megtartva, ismert,
trágár dal szövegével énekelték tovább.
Ezután már minden úgy ment, ahogy Juszuf eltervezte. Lábukat döngve az
úttesthez verték, ahogy azt A halál ötven órájában látták, s fasiszta kéztartással
vonultak végig az utcán. Ismét felzengett a „Heil Hitler!" meg az „Éljen Szálasi!"
A szombat délutáni sétálók nem akartak hinni a szemüknek. Mintha visszatért
volna a történelem, a feledésbe merült szörnyű idők, amikor a söpredék vette át az
uralmat Budapesten. Sorra nyíltak az emeleti ablakok, s felháborodott kiáltások
keveredtek a banda bömbölésével.
Valahonnan egy emeletről víz zúdult a menetre. Az éneklés és kiáltozás rövid
időre abbamaradt, hogy aztán újult erővel folytatódjék. Néhányan annak a háznak a
kapuja alá rohantak, ahonnét a víz a nyakukba ömlött. A széles lépcsőházból
azonban több feljárat is vezetett ismeretlen irányokba, s az ázott áldozatok feladták a
reményt, hogy kézre kerítsék a tettest.
Egy másik kapu alatt néhányan ádáz ökölharcba bocsátkoztak a házmesterrel, aki
irodalminak alig nevezhető szavak kíséretében útját állta a benyomulóknak.
Vad éneklés és felháborodott, tiltakozó kiáltások kíséretében érték el a Szabadság
teret.
- Az amerikai követség elé! - kiáltotta Juszuf. - Mutassuk meg nekik, hogy nem
mindenki kommunista Magyarországon!
- A követséghez!
S a nagykövetség kerítése mellett újult erővel zengtek a kiáltások.
- Hé, bojok! Dobjatok le néhány dolcsit!
- Vagy legalább viszkit!
- Éljen Nixon!
- Éljen a magyar hippiköztársaság!
- Ide nézzetek, amerikai barátaink, milyen erősek vagyunk.
A kiáltozás tetőfokán Juszuf lelépett. Óvatos mozdulatokkal hátrált egészen addig,
amíg Vinetu és a körülötte kiáltozok belevesztek a tömegbe. Akkor hátrafordult, s
különösebb sietség nélkül átvágott az úttesten.
- Hol van ilyenkor a rendőrség? Meddig tűrik ezt a disznóságot?! - fakadt ki
felháborodottan egy szemüveges úr, és öklével a követség felé fenyegetett.
Juszuf keresztültört a bámészkodókon, akik közül sokan meg voltak győződve,
hogy filmet forgatnak, s egyenesen a televízió épületének tartott. Belépett az ajtón, és
hanyagul a portásfülke felé vetette:
- A METESZ szakmai vetítésére jöttem... én vagyok a tolmács.
A portás szótlanul bólintott, Juszuf pedig felsietett az emeletre. Hármasával szedte
a lépcsőfokokat, s az első emeleti fotelokig meg sem állt. Kiválasztott egy széles
támlájú karosszéket, beleroskadt, fejét hátrahajtotta, és behunyta a szemét. Úgy
érezte, nagyon jó munkát végzett.
 Az amerikai nagykövetség ablakából kíváncsi szemek figyelték a teret lezáró
riadóautókat. Az autókból kiugráló rendőrök a tömeg közé vetették magukat, és
igyekeztek a leghangosabban kiabálókat kiemelni. A banda akkor futásnak eredt.
Többen közülük azonban fekve maradtak a földön, s a műveletet irányító rendőrtiszt
már-már arra gondolt, hogy talán egymást taposták össze a men ekülők, amikor az
első „áldozat" fölé hajolva megérezte a rongyos zekéjű szájából áradó tömény bor-
szagot.
Késő estig folytak az igazoltatások, s teltek meg az autók gyanúsítottakkal. S
amikor a felbukkanó kerek hold végigöntötte sápadt fényét a Szabadság téren, és a
feltámadó esti szellő meglobogtatta az Amerikai Egyesült Államok csillagos
lobogóját, semmi sem emlékeztetett már arra, hogy néhány órával ezelőtt itt zajlott le
Magyarország történetének remélhetőleg utolsó fasiszta tüntetése.
S ezen az éjszakán dermedt csendbe burkolódzott a nagy fa is.

8. A galeri vége

Amikor kiapadtak a könnyei, és hányingere is elmúlt, Katona Miklós

feltápászkodott a földről. Érezte, hogy ajka alaposan feldagadt, s veséje környékén
szúró fájdalom hasogatta a derekát. Nyelve szárazon tapadt szájpadlásához, és mit
nem adott volna egy pohár hideg vízért!
Az első lépéseket még nehezen tette meg, a föld igyekezett ravasz módon kifutni a
lábai alól, a telehold pedig furcsa köröket rajzolt az égen. Pár lépés után azonban a
föld megnyugodott, s a hold is olyan mozdulatlanul bámult a fára, mint más
napokon.
Zsebéhez kapott, hogy nem vitték -e el a pénzét, s érezte, hogy a fémtízesek az
ujjaihoz verődnek. Óvatosan lépkedve a közeli presszó felé vette útját. A bejárattól
néhány méternyire, a sárgán világító neonreklám alatt gondosan leporolta a ruháját,
bár a zöld fűről alig tapadt rá valami. Sejtette, hogy az arca nem nézhet ki valami
megnyugtatóan, de tükör híján nem tudott mit kezdeni magával.
Mégis meglepődött, amikor belépett az ajtón. A pult mögött bóbiskoló fiatal lány
ijedten az ajka elé kapta a kezeit, és csaknem felsikoltott meglepetésében. Miklós
gondosan becsukta maga mögött az ajtót, s kivette a zsebéből a tízeseket, nehogy a
lány azt gondolja, csavargóval van dolga.
- Egy üveg... sört kérnék - mondta rekedten, és mivel ismét gyengeséget érzett a
lábában, a pulthoz támaszkodott.
- Jézusisten! - mondta a lány. - Mi történt veled? Nézeteltérés... - morogta Miklós
kitérően.
- Téged aztán alaposan elkaptak! Azok? - s a kezében tartott blokkfüzettel a fa
irányába intett.
- Nem tudom - húzta fel a vállát Miklós, és azonnal fel is szisszent a fájdalomtól.
- Fáj? - kérdezte a lány részvevőén.
- Fáj hát - mondta Miklós őszintén -, és szomjas vagyok.
 A lány a pult alá nyúlt, kiemelt egy üveg kőbányait, kinyitotta, kitöltött egy
pohárral, és Miklós elé állította.
Miklósnak talán még életében nem esett olyan jól a sör, mint ez a pohár. Le sem
tette, amíg az utolsó cseppet is ki nem itta belőle. Akkor felvette a pultról az üveget,
és gondosan kitöltötte a maradékot is.
- Így nem mehetsz haza, pocsékul nézel ki - mondta a lány, és sajnálkozva közel
hajolt az arcához. - Várj csak - morogta, s hátranyúlt valahová a háta mögé, a
polcokra kirakott üvegek közé. Papírzsebkendőt húzott elő, a vízcsap alá tartotta,
majd ismét áthajolt a pulton, és a vizes zsebkendővel törölgetni kezdte Miklós arcát.
A lágy cirógatása ismét csak a fájdalom újabb hullámait váltotta ki belőle, s
minden igyekezete ellenére könnyek szöktek a szemébe. Hogy lelki felindultságát
palástolja, eltolta magától a lány kezét, és ismét felemelte a poharát. Ezt azonban már
csak félig itta ki. Érezte, hogy a gyomra megemelkedik, és attól tartott, hogy ismét
hányni kezd.
- Köszönöm - morogta, s igyekezett rámosolyogni a lányra.
A lány a pult alá dobta a papír zsebkendőt, és kíváncsian Miklós szemébe nézett.
- Vinetu? - kérdezte.
Miklós válasz helyett letett két fémtízest a pultra.
- Vinetu? - sürgette a lány.
- Nem tudom - mondta Miklós, és maga sem tudta, hogy miért nem mondja meg
az igazat. Mások is... mindenki suttogta végül, és csak az ajtón kívül döbbent rá,
hogy még köszönni is elfelejtett.
A villamoson tenyerébe hajtotta a fejét, mintha álmos vagy részeg lenne, mivel
nem akart szétvert arcával feltűnést kelteni. Később végigtámolygott a Ráday utca
elején, és csak az ismert lépcsőházban pihent meg. Hátát a falnak támasztotta,
tarkóját a hideg téglákhoz nyomta, és hallgatta szíve szapora verését. Valahol,
valamelyik felső emeleten ajtó csapódott, majd gyerekkiáltás és mérges asszonyi
zsörtölődés bukdácsolt a lépcsőkön lefelé.
Néhány percnyi erőtlen várakozás után ellökte magát a faltól, s mint valami
fémből és műanyagból készített automata, megindult a lépcsőn. Eszébe sem jutott,
hogy a liftet is hívhatná, vagy csengethetne a házmesternek. Erősen a korlátba
kapaszkodott, s ereje végső megfeszítésével vonszolta magát előre.
Amikor megállt az ajtó előtt, úgy érezte, mintha el sem mozdult volna onnan az
óta a régen elmúlt vasárnap óta, amikor először támaszkodott a megbarnult
ajtófélfához. A folyosó sarkaiban most is ugyanúgy elhajított cigarettacsikkek
hevertek, mint akkor, s a citromsárga villamosjegyek minden ajtónyitásra
továbbkorcsolyáztak a porban.
Óvatosan, csak mutatóujját érintette a gombhoz, a csengő azonban élesen
felberregett. Alig halt el aztán a hangja, a lakás belsejében riadt zajok támadtak;
székláb csosszant a parkettán, ajtó csapódott, s mély férfihang elégedetlen morgása
szűrődött ki a kulcslyukon. S amikor az ajtó kitárult, és a küszöbön túlról feléje
világított egy fényes váll-lapról az aranycsillag, a föld dübörgő haditáncba kezdett a
talpa alatt, a lépcsőházi villanyégő lángra kapott, s a frissen támadt sok kis apró
lámpa fürgén röpködött a levegőben, mint nyári éjszakán a szentjánosbogarak.
- Kérem... Mindent el akarok mondani... - buggyant ki a száján, és a levegőbe
markolt. Csiki Gyulának még éppen idejében sikerült elkapnia a földre zuhanó testet.
Az őrnagy válla felett Miklós szemébe tűnt még Csini rémült arca, majd minden fény
kialudt, s az egész világ feneketlen éjszakába merült.

A fehérre festett falú szobában cigarettafüst gomolygott a mennyezet felé, és a

gépírónő már ki tudja, hányadik kávéját itta. A szomszéd szobába vezető ajtó felől
telefoncsörgés hallatszott, halk beszélgetés foszlányai kavarogtak a levegőben,
amelyeket néha tovahessentett a folyosóra vezető ajtó nyikorgása.
Katona Miklós mereven ült a székén, s az ablakon keresztül egy óriási gesztenyefa
zöld leveleit bámulta, amelyek nyugtalan rebbenésekkel bólogattak feléje. A gépírónő
papírjait rendezgette, és elmerülten kavart egyet -egyet a kávéján. A falevelek
minden zajra ütemesen bólintottak, mint akik tisztában vannak vele, hogy az
emberek sok olyan felesleges dolgot csinálnak, amire igazán semmi szükségük. A
szomszéd szobába vezető ajtó hirtelen ismét kitárult, és a rendőrtiszt átlépte a
küszöböt. Néhány lépéssel elérte az íróasztalt, fáradt mozdulattal lehuppant a székre,
végigsimított az arcán, aztán belemerült az asztalon összevissza heverő papírokba.

Olyan csend támadt, hogy szinte behallatszott az ablak alatt bólogató levelek
zizegése. A gépírónő felhörpintette a kávéját, ujjait a keskeny asztalka szélére tette, s
felemelte a fejét, mint a versenyzők a startpisztoly dörrenése előtt.
- Nahát - mondta a rendőr, és beletúrt a hajába -, akkor folytassuk. Mondja el,
hogyan került kapcsolatba a galerival, a Nagy Fa galerival!
Juszuf révén... Illetőleg úgy, hogy előbb megismerkedtem Juszuffal - mondta
Miklós, igyekezve pontos és szabatos válaszokat adni a kérdésekre.
- Hol ismerkedett meg a Juszuf gúnynevű egyénnel?
- A csillaghegyi strandon.
- Mondja el részletesen megismerkedésük körülményeit.
Miklós összekulcsolta kezét, és az ölébe ejtette. Aztán úgy, mintha csak magában
idézné fel az elmúlt nyár eseményeit, beszélni kezdett Juszufról, Lizáról és a földvári
nyárról.
- Szerelmes volt ebbe a... Lizába? - kérdezte a tiszt, és mintha vidámság csillant
volna meg a szemében.
- Igen... azaz nem tudom. Akkor, tetszik tudni, ott Földváron, azt hiszem, igen.
Később aztán persze már nem... illetve ő elment.
- Értem. Szóval elment... Nos, rendben van. Csak azt nem értem, hogy maga, aki
alapjában véve tisztességes fiatalember... hm... hogyan keveredhetett közéjük. Illetve
még ezt is értem, de azt már nem, hogy hogyan fedezhette ezeket a disznóságokat.
Gondolok itt a betörésre.
- Féltem - mondta Miklós egyszerűen.
- Félt? Mitől? A bandától?
 - Á! - húzta el Miklós a száját. - Azoktól nem... Vagy inkább nem nagyon.
- Hát akkor kitől?
Miklós hallgatott.
- Nem akar válaszolni?
- Dehogynem. Csak...
- Csak?
- Hát... maguktól...
- Tőlünk? A rendőrségtől?
- Hát persze. Csiki Gyula, a... izé... a Csini férje nem mondta?
- Csiki elvtárs? Hogy jön ez ide?
- Neki elmondtam.
- Nézze, fiatalember, hogy maga kinek mit mondott, az engem momentán nem
érdekel. Engem az érdekel, hogy most nekem mit mond. Megértettük egymást?
Miklós bólintott.
- Nos, hát akkor mesélje el, hogy miért félt a rendőrségtől. Félt, hogy magát is
belekeverik a múzeumi betörésbe?
Miklós megrázta a fejét.
- Attól nem... Illetve... Én akkor már bele voltam keveredve.
- Mibe?
- Hát a bandába.
- Nem fejtené ki egy kissé világosabban?
Miklós elfehéredett, kezét összeszorította, s a világért sem vette volna le szemét a
hajladozó falevelekről.
- Én, kérem... szóval... a gyilkosság miatt...
A gépírónő felkapta a fejét, és lopva a fiúra nézett. A rendőrtiszt összeráncolta a
homlokát, és felemelte a mutatóujját.
- Mit mondott? Gyilkosság?
- Igen...
- Miféle gyilkosság?
- Hát... a horgász... aki meghalt - s a szája meg vonaglott. Igyekezett legyűrni a
torkán fellopódzó zokogást, de érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
A rendőrtiszt komoran meredt a levegőbe.
- Szóval azt mondja, hogy gyilkosság. Megtudhatnék erről többet is?
- Hát... az úgy volt - kezdte a fiú, s maga sem vette észre, hogy a szeme sarkából
kibuggyant egy könnycsepp -, hogy nem volt kajánk...
- Pénzük sem volt?
- Nekem volt, de sokan voltunk.
- Rendben van, folytassa.
- Akkor a Barna Miszter azt mondta, hogy menjünk el kajáért. Nekem vele kellett
menni... A stégen meg egy horgász ült... A Miszter belelökte a vízbe, de maga is
utánaesett. A horgász hálóját odadobta nekem, én meg elfutottam vele. Juszuf
mondta, hogy a Miszter kinyírta... megölte a horgászt. És hogy én is bűnrészes
vagyok...
 A rendőr megcsóválta a fejét, hátralökte a székét, felállt, és szótlanul elhagyta a
szobát. Miklós lehajtotta a fejét. Körülbelül sejtette, hogy mi következik, hiszen
nemegyszer látott ilyesmit a moziban. Most jön majd valaki bilincsekkel, esetleg
fegyveres fegyőrök, s úgy bánnak vele ezután, mint gyilkossal. Kész. Nincs tovább.
Amitől félt, bekövetkezett.
Horváth Sándor őrnagy betette maga mögött az ajtót, aztán a szoba túlsó felén álló
asztal felé fordult.
- Kós elvtárs, sürgős információra lenne szükségem.
- Parancsára! - mondta a fiatal őrmester, felkapta a golyóstollat, és arcát
várakozóan az ajtóban álló őrnagy felé fordította.
- Ez azt mondja - s az őrnagy a csukott ajtó felé intett -, hogy valami gyilkosságba
keveredett.
- Igenis. Gyilkosságba?
- Azt hiszem, hogy csak vaklárma. Átejtették, hogy fogja be a száját. Illetve ezzel
tartották a kezeik között. Kitaláltak egy gyilkossági mesét, és bebeszélték neki, hogy
ő is bűnrészes. Ha köp, maga is börtönbe kerül. A szokásos dolog. Amire szükségem
van, a következő. Állítólag az elmúlt nyáron, június huszadika körül, a
balatonföldvári mólóról a vízbe löktek egy horgászt. Két farmernadrágos, hosszú
hajú fiatalkorú. Elvették a halakat tartalmazó tüllhálóját. Dulakodás közben az egyik
támadó is a vízbe esett, ott aztán állítólag megölte a horgászt, majd el-menekült.
Azonnal lépjen érintkezésbe Balatonföldvárral. Tudja meg, hogy a kérdéses időben
tett-e valaki bejelentést, a horgászra gondolok, rablótámadás vagy egyszerűen
verekedés miatt. A biztonság kedvéért azért annak is nézzenek utána, hogy ebben az
időben nem jelentettek-e eltűnést, nem került-e elő ismeretlen holttest satöbbi. Ja, és
még valami. Ha a földváriak megtalálnák a horgászt... Persze lehet, hogy nem
helybeli volt, hanem nyaraló... Azért menjenek el a helyi horgászokhoz vagy valami
sportegyesületbe... mit tudom én... A földvári elvtársak nyilván jobban ismerik a
helyi körülményeket. Ha elő tudnák varázsolni az emberünket, kiváló lenne. Ez
minden.

- Parancsára, őrnagy elvtárs! Azonnal intézkedem.

- Ha van valami, szóljon csak be. Én meg addig hallgatom a mesedélutánt.
- Hazudik?
- Á, csak naiv. Jóindulatú srác, aki csirkefogók markába került. Persze, azért ő sem
angyal. Most aztán be van csinálva. Remélem, jó lecke lesz neki a jövőre nézve! -
Ezzel kinyitotta az ajtót, és visszatért a másik szobába.
Miklós felpillantott, amikor az őrnagy visszajött. Egyelőre se bilincs, se fegyőrök.
Biztos most telefonált értük. Na, mindegy.
- Akkor hát folytassuk - sóhajtott Horváth őrnagy. - Aztán még miféle disznóságot
csinált?
- A ház - morogta.
- Beszéljen világosabban és főleg érthetőbben - mordult rá az őrnagy. - Miféle ház?
 - Juszuf mondta, hogy az egy kommunista funkcionárius, valami szakszervezeti
ür... ember, aki a magyar dolgozók verejtékéből épített házat magának... és hogy a
dolgozóknak jogukban áll móresra tanítani. Ezt, kérem, a Juszuf mondta.
- És maga elhitte, mi?
Miklós kétségbeesetten nézett a rendőrre. Hát valóban nem hisz neki?
- Kérem szépen - mondta csendesen -, tessék elhinni, hogy én nem akartam...
Juszuf mondta, hogy most már nekem is muszáj... a horgász miatt.
- Megfenyegette?
- Azt mondta, hogy most már én is közéjük tartozom, és a buliból nem lehet
kiszállni. Aztán velem is íratott a falra... De én akkor már nem hittem el semmit. És
láttam a képeket a falon... bányászképeket. És tudtam, hogy nem igaz, amit Juszuf
mondott. Tudtam, hogy Juszuf hazudik.
- De persze szólni, azt nem mert. Gyáván meglapult.
- Én szóltam - védekezett Miklós könnyekkel a hangjában -, de hát mit tehettem
volna?
Horváth őrnagy ismét a hajába túrt.
- Ide figyeljen, Katona - kezdte, s nyugalmat erőltetett magára. - Most szépen
visszakanyarodunk oda, hogy a Juszuf gúnynevű egyén javaslatot tett egy nyaraló
kirablására és összerombolására. Maga most mindent elmond, pontosan úgy, ahogy
történt. Ajánlom, hogy a legapróbb részletet se felejtse ki.
Miklós bólintott, aztán beszélni kezdett. Olyan részletességgel, ahogy csak vissza
tudott emlékezni, felidézte az elmúlt nyár szörnyű epizódját. Szinte örömmel mesélt,
ha ebben a helyzetben egyáltalán lehet örömről beszélni. Ahogy egymás után fűzte a
mondatokat, egyszerűen fizikai könnyebbséget érzett. Olyan nyomasztó tehertől
szabadult meg, amely immár egy éve rettenetes súllyal nyomta a lelkét.
Elbeszélése alatt egyre a faleveleket nézte, óvakodott, hogy a rendőr szemével
találkozzék a tekintete. Horváth őrnagy előbb a fiú arcát figyelte, majd ahogy az
undor egyre inkább eluralkodott rajta, a fehér falra függesztette a tekintetét, s
agyában gyorsan kergették egymást a gondolatok.
„A legszívesebben felpofoznám" - gondolta, s az írógép billentyűinek a csattogása
jókora pofonok hangját juttatta az eszébe. Ezeket a pofonokat még nagyon régen ő
kapta szegény apjától. Ennek sem ártanának az apai pofonok...
Miklós éppen az elbeszélés végére ért, amikor kopogtak az ajtón, amely azonnal
résnyire kinyílott, s a fiatal őrmester dugta be a fejét.
- Őrnagy elvtárs...
Horváth őrnagy intett Miklósnak és a gépírónőnek, hogy rövid szünet következik,
aztán átsietett a másik szobába.
- Nos? - kérdezte, amikor az ajtó becsukódott mögötte. Az őrmester feléje
nyújtotta a telefonkagylót.
- Balatonföldvár, Kiss százados.
Az őrnagy átvette a hallgatót.
- Itt Horváth őrnagy.
- Erőt, egészséget, őrnagy elvtárs! Itt Kiss József százados beszél.
 - Gondolom, az üggyel kapcsolatban.
- Természetesen, őrnagy elvtárs. A megadott időpontban különösebb bűntény
nem történt. Se eltűnés, se felesleges hulla.
- Gondoltam - morogta az őrnagy.
- A horgászt, aki a vízbe esett, sikerült megtalálnunk.
- Nocsak - morogta Horváth elismerően. - Gyors munka. És hol van az illető?
- Itt áll mellettem. Átadjam a kagylót?
- Kérem.
- Halló, itt Szekeres Gyula beszél.
- Jó napot kívánok, itt Horváth József őrnagy. Kiss elvtárstól hallom, hogy tavaly
nyáron belelökték a vízbe.
- Bele bizony, őrnagy elvtárs. Még júniusban. Ha jól emlékszem,
huszonharmadikán este lehetett. Éppen a sógorom házassági évfordulóját
ünnepeltük, gondoltam, fogok valamit, amit meg lehet majd öntözni. Tetszik érteni,
ugye?

- Hogyne. El tudná mondani néhány szóban, hogyan történt a dolog?

- Természetesen, őrnagy elvtárs. Ott ültem a stégen, és figyeltem, mert éppen
kapás volt. Jó beetetett helyem van, tetszik tudni...
- Bocsánat, hogy félbeszakítom, fogott addigra már valamit?
- Egy pontyot meg egy amurt. Akkora pontyot abban az évben még nem is láttam!
Lehetett vagy három kilós!
- Mennyi?
- Hát úgy két és fél... De annyi biztosan volt. Akkor valaki odajött mögém. Tetszik
tudni, nem nagyon értem rá hátrafelé figyelni, mert éppen kapás volt. Meg aztán
annyi a bámészkodó, hogy az nem igaz. Egyszerre, amikor a hal éppen bekapta a
horgot, megszólalt az ürge mögöttem. Azt mondta, hogy megveszi a halakat, és
pénzt is mutatott. Az igazság persze az, hogy a pénzt nem láttam, lehet, hogy nem is
volt nála, csak úgy tett, mintha lenne. Tetszik érteni?
- Igen. Folytassa!
- Én meg mondtam neki, hogy a hal nem eladó, a sógoromnak lesz, közben
berántottam, a dög azonban elment. Éppen ki akartam húzni a horgot, amikor a
pasas hátulról fejbe vágott, és belelökött a vízbe. Amikor felálltam és hátrafordultam,
láttam, hogy a zacskót, amiben a ponty meg az amur volt, kiveszi a vízből, és
hátradobja egy másik hosszú hajúnak, aki elfut vele. Akkorra a parton már sokan
összegyülekeztek, mert el lehet képzelni, miket ordítottam. A pofa nem tudott mást
csinálni, beugrott a vízbe, és a nádason keresztül próbált lelépni. Én meg, ugye, azért
a vízben elkaptam, és beletömtem egy nagy adag iszapot a szájába. De végül is
meglógott. Elgáncsolt, és eltűnt a nádasban. Hát így történt.
- Nem sérült meg? Ki?
- Hát ön.
- Egy-két karcolás. Különben semmi. Csak a halat sajnáltam... Szép nagy ponty
volt.
 - Nagyon köszönöm, Szekeres elvtárs. Sokat segített egy üggyel kapcsolatban.
Arra kérem, hogy amit most elmondott, mondja majd jegyzőkönyvbe Kiss
elvtársnak. Még egyszer köszönöm.
- Szóra sem érdemes, a viszontlátásra!
- Kiss elvtárs?
- Igen, itt vagyok.
- Volna még valami. Mond magának ez a név valamit, hogy Saller Gyula?
- Hát, őszintén szólva...
- Akkor figyeljen, kérem. Ugyanabban a hónapban, egy-két nappal később, mint
amikor a horgászt a vízbe lökték, feltörték Saller Gyula állami díjas vájár faházát.
- Stimmel... most, ahogy mondja...
- Kérem, hogy ezzel kapcsolatban minden anyagot a szokott módon juttassanak el
hozzám. Lehetséges, hogy rövidesen meglátogatjuk magukat. Nos, köszönöm az
információkat. Erőt, egészséget!
- Erőt, egészséget, őrnagy elvtárs!
Horváth József, mielőtt visszatért volna a másik szobába, kinézett az ablakon. A
közeli játszótér felől óvodások vékony hangú kiáltozása hangzott, valahol a
szemközti utcafronton légkalapács járdát bontott. Igazi, hamisítatlan budapesti nyár
volt.

Katona Miklós még mindig a gesztenyefa libegő leveleit figyelte, s talán észre sem
vette, amikor az őrnagy újra visszatért. Csak akkor rebbent meg a tekintete, amikor
Horváth József az asztal lapjához ütötte golyóstollat.
- Egyéb mondanivalója?
- Nincs.
- Semmi?
- Semmi... - Majd egyszerre összerándult a fiú gyom-300 ra, és gyorsan a szeme elé
kapta a kezét. Ujjai közül, mint törött tűjű lemezjátszó dobozából, rekedten
buggyantak ki a hangok.
- Én nagyon sajnálom... és nagyon megbántam mindent. .. És ha kell, börtönbe is
megyek, és dolgozni fogok ... És megfizetek mindent, ami kárt okoztam... Kérem ...
Az apám tudja?
Horváth Gyula elgondolkozva nézte a fiút. Néha-néha még feltámadt benne a
harag és a kívánság, hogy alaposan odamondogasson neki, de aztán visszafogta
magát. S egyre inkább megsajnálta ezt a hosszú hajú, farmernadrágos „bandatagot",
aki nem volt más, mint egy gyámoltalan, gyáva kisfiú.
- Aztán miért akar bűnhődni? - kérdezte végül.
- Hát a horgász...
- Nincs semmiféle horgász. Azaz van, csak él. Magát csúnyán becsapták, fiam.
Miklós megmerevedett a széken. Kezei, mint száraz ágak, hullottak le az arcáról, s
könnyáztatta szemmel nézett a rendőrre.
- A horgász... él?
- Él hát. Magát meg átejtették.
- Átejtettek? De... de miért?
 - Ezen próbáljon meg elgondolkozni, édes fiam. Hátha majd magától is rájön... És
ha rájön, remélem, majd máskor is eszébe jut ez a... hm, átverés, ha hasonló helyzet
előtt áll. Hát csak gondolkozzék, édes fiam!

Késő délután volt, amikor szembesítették Vinetuval. Keményen koppantak a

Horváth Józsefet felváltó ügyeletes rendőrtiszt kérdései.
- Ismeri-e az önnel szemben ülő személyt, honnan ismeri, hogy hívják, és milyen
kapcsolatban áll vele?
- Igen, ismerem.
- Honnan ismeri?
- A nagy fa alól.
- Szóval arról a helyről, ahol a Nagy Fa galeri, vagy, ahogy magukat nevezni
szokták, a budai KMK-művek rendszeresen tartózkodott?
- Igen, onnan.
- Hogy hívják?
- Vinetunak.
- Ez a gúnyneve. Rendes, polgári nevét nem ismeri?
- Nem. Sohasem hallottam.
- Mondja el, Katona Miklós, hogy milyen kapcsolatban állt az illetővel, a maga
előtt ülő Szabados Gyulával, azaz a Vinetu gúnynevű egyénnel.
- Kérem, én semmilyen közelebbi kapcsolatban nem álltam vele. Ő volt a galeri
vezetője... meg a Miszterek.
- Tegyen vallomást arról, és mondja a szemébe, hogy hallotta -e, amikor a Vinetu
gúnynevű Szabados Gyula fasiszta köszöntéssel, azaz „Heil Hitler!" vagy „Éljen
Szálasi!" köszöntéssel üdvözölte társait.
- Szemedbe mondom, Vinetu, hogy többször jelen voltam a fa alatt, amikor az
újonnan érkezőket „Heil Hitler!" és „Éljen Szálasi!" kiáltással, illetve üdvözléssel
fogadtad. Sőt elég gyakran.
- Szabados Gyula, nyilatkozzék az elhangzottakról elismeri-e, hogy az említett
módon, „Éljen Szálasi!" és „Heil Hitler!" köszöntésekkel üdvözölte volna társait?
- Nem ismerem el. Én soha ilyet nem mondtam. Azt sem tudom, hogy mi az. Ez a
Prof meg összehazudozik mindenfélét. Én őt alig ismerem, kérem. De a Miszterek
meg a Liba, azok köszöntek. Még egymás között is folyton arról beszéltek, hogy le
kell számolni a kommunistákkal. De főleg Juszuf mondott ilyeneket, Juszuf meg a
Miszterek a felelősek mindenért, kérem. Elismerem, hogy néha felmentem a fához, és
iszogattunk... Nem, erőszakosságról nem volt szó... Na igen, dolgozni már régen
nem dolgoztam, de hát pechem volt. Legutoljára a téglagyárban a lábamra e sett a
tégla, a fűrészüzemben meg elvágtam az ujjam. Mindig táppénzbe kellett mennem.
Nem vagyok én munkakerülő, kérem... A többiek, azok igen. Például a Miszterek.
Őket tessék alaposan megbüntetni. Én, amikor másodszor szabadultam,
elhatároztam, hogy dolgozni fogok. Természetesen tisztességesen. Csak hát a tégla,
tetszik tudni... Hát, ami azt illeti, tényleg szoktunk pénzt kérni. Nem, nem
erőszakkal. Igen, jártak oda lányok is, és azok nemcsak pénzt, hanem még kaját is
hoztak. Természetesen hazulról... Nem, azt hiszem, otthon nem tudtak róla. Tetszik
tudni, ezek a lányok néha egészen be voltak dilizve. A fa, a romantika meg minden.
Csak jöttek, hogy alig tudtuk őket levakarni... Jó, beismerem, előfordult, hogy
egyiknek-másiknak kikutattuk a táskáját, és amíg a pénz elő nem került, valaki
befogta a száját. De én soha. Csak a Miszterek meg Retek. Én soha. Egyetlen ujjal sem
nyúltam egyikhez sem. Azt meg, ugye, nem tudtam megakadályozni, hogy a többiek
ne csinálják. Mi az én erőm egyedül a Miszterekkel szemben? Nem, kérem,
fogalmam sincs, hogy kicsoda az a Szálasi, Juszuf mondta, hogy a cserkészek főnöke
volt, és agyonlőtte magát, amikor az oroszok bevonultak. Az énekeket is Juszuftól
tanultam... Á, nem, nem ismerem el, a Prof vagy rosszul emlékszik, vagy a Misz terek
dumálták rá, hogy mószeroljon be.

Másnap délelőtt került szembe Juszuffal. A fekete hajú szeme alatt sötét karikák
ültek, tekintete riadt volt, és kerülte a vele szemben ülő Miklóst.
- Ismeri-e az önnel szemben ülő személyt, honnan ismeri, hogy hívják, és milyen
kapcsolatban áll vele?
- Igen, ismerem.
- Honnan ismeri?
-A nagy fa alól... meg máshonnan is. Az Astoria meg a nagykörúti aluljáróban
szoktunk találkozni.
- Hogy hívják?
- Juszuf.
- A polgári nevét nem ismeri?
- Nem ismerem.
- Mondja el, Katona Miklós, hogy milyen kapcsolatban van az illetővel, a maga
előtt ülő Keresztes Péterrel, azaz a Juszuf gúnynevű egyénnel. Mikor ismerkedett
meg vele?
Miklós elmesélte, amit tudott.
- Keresztes Péter, nyilatkozzon az elhangzottakkal kapcsolatban; elismeri az ön
ellen felhozott vádakat?
- Én, kérem, Profot, illetőleg Katona Miklóst tavaly óta ismerem. Idegileg
rendkívül instabil egyénnek tartom, akin néha olyan ideges rohamok vesznek erőt,
hogy szinte elveszíti az eszméletét. Tavaly nyáron, a csillaghegyi strandon
ismerkedtünk meg, jobban mondva ránk akaszkodott. Én akkor három nyugatnémet
állampolgárral voltam a strandon, akik hivatalos látogató-útlevéllel érkeztek. Katona
Miklósnak rendkívül megtetszett az egyik nyugatnémet állampolgár, bizonyos Liza,
s erőszakoskodott, hogy vigyük magunkkal a Balatonhoz. Én nem akartam, de végül
is megsajnáltam, annyira könyörgött. Még öngyilkossággal is fenyegetődzött.
Azonnal láttam rajta, hogy idegileg rendkívül gyenge, s arra gondoltam, hogy ez
valóban képes öngyilkosságot elkövetni.' Egyszóval nem mertem vállalni a
felelősséget, és magunkkal vittük. A nyaralás ideje alatt többször igen kellemetlenül
viselkedett, gyakran molesztálta a nyugatnémet állampolgárokat, s megmondom,
kérem, úgy, ahogy van, szerelmével üldözte az egyiket, Lizát. Aztán többször
berúgott, leírhatatlanul viselkedett, és részegen botrányos verekedésbe keveredett.
Terméskővel egy szerelmespárra rontott, és kis híja, hogy nem történt valami szörnyű
dolog. Azt hiszem, valamiféle szexuális aberráltság... Nem térek el a tárgytól, ez
mind ide tartozik. Egyik este aztán rendkívüli módon berúgott, úgyhogy
elhatároztuk, ha kijózanodik, azonnal elküldjük. Aznap délután a helyi lapban
olvastunk a múzeumi betörésről és egy Saller Gyula nevű egyén házának a
kifosztásáról is. Erre már nem emlékszem pontosan. Ha nem az újságban jelent meg,
akkor bizonyára hallottuk, hiszen a környéken mindenki erről beszélt. Ez meg egész
éjszaka úgy ordított, mintha nyúzták volna, többször ki kellett mennie az udvarra,
erre mondják, kérem, hogy hullarészeg volt. Reggel aztán zavaros mondókába fogott,
hogy velünk együtt kirabolt egy víkendházat, meg hogy mi loptuk el a múzeumi
tárgyakat. Nyilván az alkohol hatására összekeverte a valóságot gyenge
idegrendszere játékával... Igaz, hogy néha felmentem a nagy fához, de csak merő
kíváncsiságból... Nos igen, szociológiai szempontból tanulmányozni kívántam az
ifjúsági bűnözőtípusokat. Erről később tudományos dolgozatot kívántam írni... Nem,
én soha nem köszöntem fasiszta köszöntéssel. Én, kérem, nagyon jól tudom, hogy mi
a fasizmus. Nem úgy, mint ezek. Nekem, kérem, a családomból többen megjárták a
konclágereket!.. A röpcédulákról, kérem, az égvilágon semmit sem tudok. Én soha,
semmiféle ellenséges tevékenységet nem folytattam a Magyar Népköztársaság ellen,
sőt mint tisztességes állampolgár mindig annak társadalmi rendje megerősítésére
törekedtem... Jó, elismerem, hogy kizárólag tudományos érdeklődésből
elmulasztottam jelenteni a nagy fa alatt általam is megengedhetetlennek tartott
Jelenségeket, azonban elragadott a hév. És ha azért büntetés jár, ám vállalom. És ha
már itt tartunk, kénytelen vagyok beismerni, hogy amint mondani tetszett, valóban
tartottam fenn kapcsolatot külföldi állampolgárokkal, de kizárólag nyelvgyakorlás
végett. Természetesen ezt megtehettem volna másutt vagy másképpen is, mondjuk
NDK állampolgárokkal, de kérem, ugye, én egyetemi hallgató vagyok, és kevés a
pénzem. .. Nem, kérem, félre tetszik érteni, nem tőlük vártam pénzt, ellenkezőleg...
csak azt sem szerettem volna, ha mindenütt nekem kell fizetnem. Tetszik érteni,
ugye?
Ez a valótlan állítás erről a bizonyos Farkas doktorról meg egészen nevetséges.
Fogalmam sincs róla, hogy ki az az illető. Inkább valami ponyvaregény hőséhez
hasonlít, mint valóságos emberhez...
Nem, kérem, az egyetemen semmi problémám nem volt. Tanulmányi
kötelezettségemnek maradéktalanul eleget teszek, illetve most az utóbbi időben
voltak kisebb kihagyásaim, de nincs komolyabb jelentősége... Természetesen semmit
nem ismerek be, és tulajdonképpen nem is tudom, hogy pontosabban miről van itt
szó...
- Megállapítom, hogy a szembesítés nem járt eredménnyel. Kérem a gyanúsítottat
elvezetni.
 Liba látszólag szenvtelenül bámult Miklós arcába, mint aki most látja életében
először. Csak a hangosan elhangzó kérdésre rebbent meg a szempillája, hogy aztán
ismét mozdulatlanná merevedjék.
- Ismeri-e az önnel szemben ülő személyt, honnan ismeri, hogy hívják, és milyen
kapcsolatban állt vele?
- Igen, ismerem.
- Honnan ismeri?
- Vele is a fánál találkoztam először. Mindig ott volt a többiekkel.
- Név szerint?
- Csak a gúnynevüket tudom. Vinetuval, a Szőke és a Barna Miszterrel, Retekkel.
- Vinetu közvetlen környezetéhez tartozott?
- Azt hiszem, igen. Bár Vinetu nem túlságosan szerette. Persze, nem szeretett az
senkit.
- Ellenszenvvel viseltetett iránta?
- Azt hiszem, igen.
- Meg tudná mondani, hogy miért?
- Ezt nem tudom pontosan. Azt hiszem, azért, mert Liba verseket írt, és... szóval
okosabb volt, mint Vinetu. Meg aztán ő hippi volt.
- Kicsoda?
- Liba... illetőleg a Liba gúnynevű egyén.
- A polgári nevét nem tudja?
- Nem. Sohasem hallottam.
- Mondja el, Katona Miklós, hogy milyen kapcsolatban állt az illetővel, a maga
előtt ülő Szakács Tivadarral, azaz a Liba gúnynevű egyénnel. Mit tud róla?
- Nem sokkal többet, mint amennyit elmondtam. Verseket ír, olyan
ellenforradalmiakat. Olyasmikről, hogy meg kell dönteni Magyarországon a
„vörösök uralmát", a „ruszkikat" pedig el kell kergetni. Olyat is hallottam tőle,
amelyikben arról írt, hogy ki kell kiáltani a hippik köztársaságát, és fel kell számolni
a határokat. Mint Indiában meg Nepálban. Ő mondta, hogy ott gyülekezik a világ
összes hippije, és önálló államot alapít. Az amerikaiak meg segélyezik őket. Szóval
valami ilyesmit akart itt is... Hogyne, többször is hallottam, amikor verseket olvasott
fel, a séta előtt is... Hogy fanatizálta -e a hallga-tóságot, azt nem tudom. Voltak sokan,
akiknek tetszett. De azt hiszem, neki tetszett a legjobban, hogy felolvashatja. .. Igen,
részt vett más akciókban is, gyakran részeg is volt. Az erőszakot azonban nem
szerette, ott a házban is balhézott a gyerekszoba meg a mackók miatt...
- Nyilatkozzon az elhangzottakról, Szakács Tivadar: elismeri-e, hogy Katona
Miklós állításai megfelelnek a valóságnak?
- Ha arra kíváncsiak, hogy ártatlannak érzem-e magam, akkor azt mondhatom,
hogy igen. És nemcsak a magyar rendőrség, hanem az egész világ előtt. Minden
rendőrség előtt. Engem nem lehet megbüntetni, rám nem érvényes semmiféle
törvény. Én kivonultam az emberi társadalomból, a társadalomnak tehát nincs joga,
hogy velem foglalkozzék. Igen, verseket is írok, csak a magam szórakoztatására.
Hogy másoknak is felolvasom, az az én dolgom. Régebben dolgoztam, de amióta
rájöttem az élet értelmére, azóta csövezek... Nem, nincs fizetésem, és igazolványaim
sincsenek. Kívül- vagy inkább felülhelyeztem magam a társadalmon. Nem, nem
dolgozom, és nem is fogok dolgozni... Hogy nem érzek-e ellentmondást, hogy a
társadalmon kívül helyeztem magam, de mégis a társadalomból élek? Hm. Ezen még
nem gondolkoztam. Különben is, ha majd meglesz a hippiköztársaság, akkor nem
fogunk másokra szorulni. Ott majd mindenki megél valahogy. Isten eltartja a mezők
liliomát is. Ott nem lesz fegyver, csak virág, és mindenki szeretni fogja egymást.
Barlangokban és fák alatt lakunk majd, és vége lesz a rothadt és mocskos melónak, és
nem lesz senki, aki izélgessen a KMK-val. A kommunisták arra kényszerítenek, hogy
dolgozzak, ezért gyűlölöm a kommunistákat. Persze, az oroszok találták fel az
egészet. A Marx, az. Nem, semmit nem olvastam senkitől, és nem is fogok!
Azonkívül gyűlölöm a felnőtteket. És többet most nem akarok mondani.

Hirtelen jött nyári eső verte a sebtiben becsukott ablaktáblákat, amikor a

nagyteremben a falióra nagymutatója elérte a tizenkettes szám feletti pöttyöt. A
meghívottak lehettek vagy harmincan, részben civilek, részben pedig egyenruhások,
halkan beszélgettek egymás között, többen pedig maguk elé terített papírlapokat
tanulmányoztak elmerülten. A hosszú asztalon ásványvizes palackok álltak, mint
egy igazi sajtóértekezleten. Valamennyien abbahagyták a beszélgetést, és felálltak,
amikor nyílott az ajtó, és iratcsomókkal a hónuk alatt beléptek a terembe a mai
értekezlet előadói: legelöl Horváth József őrnagy, aki a küszöbhöz érve udvariasan
előreengedett egy csinos, fiatal nőt, majd egy idősebb, bajuszos rendőrtiszt.
A kölcsönös üdvözlések után Horváth őrnagy emelkedett szólásra.
- Elvtársak - kezdte, és körülhordozta pillantását a jelenlevőkön. - Azt hiszem, a
legegyszerűbb, ha azonnal a dolgok közepébe vágok, hiszen nagyjából mindnyájan
tudják, hogy miről van szó. Lényegében befejeződött a vizsgálat az úgynevezett
Nagy Fa galeri és a hozzá kapcsolódó „hippiséta", vagyis a galeri által szervezett
fasiszta jellegű tüntetés ügyében. Szokásunkhoz híven tájékoztatjuk önöket az ügyről
és a belőle leszűrhető tanulságokról, illetőleg elmondom, hogy mi, akik az üggyel
foglalkoztunk, miféle tanulságokat szűrtünk le belőle. Ezek után térjünk a tárgyra!

Valamennyien tudják, hogy a Várban van egy eléggé megtermett fa, elnézést, de
fogalmam sincs róla, hogy milyen, ami alatt gyülekeztek esetenként, meglehetősen
rendszeresen azok a fiatalkorúak, akik nagyjából és egészéből a fáról elnevezett
galerit alkották. El kell mondanom, hogy a galeri a galerik törvényeinek megfelelően
szerveződött. Volt egy úgynevezett „kemény magja", erről a későbbiekben még lesz
szó, ehhez csatlakozott aztán egy olyan húsz és hatvan közötti létszámú társaság,
amelynek a tagjai csak rendszertelenül, néha -néha látogattak fel a fához. Nyilván
felmerül a kérdés, hogy miért éppen itt ütöttek tanyát? Nos, ebben kétségtelenül
közrejátszik az a tény, hogy az úgynevezett Aluljáró-galeri felszámolása után a tagok
többsége, akik közül többen kapcsolatban álltak az „aluljárósokkal" is, nem tartotta
biztonságosnak a Belvárost. Ez az egyik ok. A másik, hogy a galeri közvetlenül az
Ifjúsági Park mellett szerveződött, elsősorban olyan elemekből, akiket öltözékük és
viselkedésük miatt nem engedtek be a Parkba. Valószínűleg valami ellenpark-
alapítás gondolata is ott motoszkált a fejükben. Nem elhanyagolható azonkívül az a
tény sem, hogy az Ifjúsági Park közönsége állandó és biztos jövedelemforrást
biztosított a „kemény mag" számára. A Park közönségét ugyanis rendszeresen
„lejmolták", vagy egyszerűen pénzt vettek el tőlük. A módszerek ismertek, erről most
csak ennyit.
A galeri tevékenysége szorosan kapcsolódik az általuk szervezett „hippisétához",
amely szintén nem ismeretlen önök előtt. A felvonulás hírét a sajtó is lehozta. A
banda tagjai Hitlert és Szálasit éltetve vonultak az amerikai követség elé, ahol aztán
véget vetettünk a játéknak. Most azonban, ami ennél fontosabb, elkészültünk a banda
összetevőinek az elemzésével, s ez valamennyiünk, rendőrök, pedagógusok,
újságírók, pszichológusok számára rendkívül fontos lehet a jövőt illetően. Bár
remélem, hogy ilyen jellegű megmozdulásokra soha többé nem kerül sor.
Noha a felvonulás jellegében rendszerellenes, sőt fasiszta volt, mégis különbséget
kell tennünk a felvonulók egyes csoportjai, sőt az egyes személyek között is. Meg kell
vizsgálnunk, ki mennyiben felelős a történtekért, ki szervezte, és ki vett csak úgy
egyszerűen, mondhatnám azt is, hogy nem tudatosan részt benne.
Akkor hát elemezzük konkrétan az összetevőket. Elsőként vegyük azt a csoportot,
amelyet leginkább a Vinetu, Szőke Miszter és Barna Miszter gúnynevű egyénekkel
azonosíthatunk. Meglehetősen műveletlen, csak néhány osztályt járt, primitív
figurák. Valamennyien voltak már büntetve, elsősorban erőszakos cselekményekért:
lopás, betöréses lopás, nemi erőszak, testi sértés. A szokásos dolg ok. A társadalom
perifériáján élnek, állandó munkahelyük nincs, ideiglenes is inkább csak a telj
hónapokban. Általában csöveznek, vagy közösen bérelnek albérletet valami
sufniban. Világos, hogy szemben állnak a társadalommal, mindenkivel, aki
tisztességes munkával keresi a kenyerét. Gyűlölik a rendőrséget, a tisztességes
fiatalokat, mindenkit, akinek pénze van, s aki megakadályozza őket abban, hogy
aljas úton jussanak a máséhoz. Egyszóval bűnözők, bár közöttük is lényeges
különbségek vannak. S ez a legnehezebb probléma velük kapcsolatban. Tekintettel
arra, hogy valamennyien nagyon fiatalok, még húsz alatt, nem szabad feladnunk a
reményt, hogy embert faragjunk belőlük. A büntetésnek is elsősorban a nevelést kell
szolgálnia. A szocialista hu-manizmus szellemében kell közelednünk hozzájuk még
akkor is, ha százszor úgy tűnik, hogy nem érdemelnek mást, mint börtöncellát. S
hogy mennyire így van, azt a környezettanulmányok is igazolják. Többnyire olyan
környezetben nőttek fel, amely kiszélesíti a felelősséget. Vajon csak egyedül ők a
felelősök önmagukért? Kérem, elvtársnő - fordult Horváth őrnagy a fiatal nőhöz -,
ismertesse egy-egy környezettanulmány lényegesebb mozzanatait.
A pszichológusnő felállt, és megköszörülte a torkát.
- Nézzük talán elsőnek Vinetut, azaz Szabados Gyulát. Apja szállítómunkás,
keresetének jelentős részét elissza. Durva és kötekedő. Felesége elválik tőle, miután
többször úgy megverte, hogy kórházi ápolásra szorult. Az akkor nyolcéves Szabados
Gyula állami gondozásba kerül. Miután nagykorú lesz, és kikerül az intézetből,
csavargó életmódot folytat. A többi már ismert. Tehát még egyszer felhívnám a
figyelmet a rendezetlen családi életre.
A másik hasonló, a Szőke Miszter. Azaz Petrik Lajos. Apja ácssegéd, legalábbis az
volt az ötvenes években. Dunaújvárosban dolgozott a nagy építkezés idején, ott
ismerkedett meg későbbi feleségével, egy középparaszt lányával, aki akkor
bérelszámolóként dolgozott. Lehetséges, hogy a bérelszámoló lány, akinek szüleit
abban az időben rendszeresen zaklatták, számításból ment hozzá az ácssegédhez, aki
mindössze két osztályt végzett. A szintkülönbség s az állandó kisebbségi érzés
lehetett talán az oka, hogy Petrik Sándor egyre inkább az italba menekült. Felesége
meg máshová. Tény azonban, hogy az apa a hatvanas évek elejétől megszakítás
nélkül börtönben ül, fia alig ismeri. Az anya néhány évvel ezelőtt, miután elvált
börtönben ülő férjétől, ismét férjhez ment, új címét azonban elfelejtette közölni a
fiával. Petrik Lajos azóta egyedül él, bejelentett lakása és állandó munkahelye nincs.
Ő is megjárt már néhány büntetés-végrehajtó intézményt.
Utolsónak vegyük talán Barna Misztert, azaz Halmosi Bálintot. Házfelügyelők
gyermeke, pontosabban az anya házfelügyelő. Az apa jól kereső szakmunkás egy
termelőszövetkezetben. Ritkán tartózkodik otthon, fiához alig van kapcsolata. S ami
van, abban sincs sok köszönet. Az anya a mai napig jegyzi fia vétségeit, s azokat a
szombaton hazatérő apa menetrendszerűen leveri a húszéves gyereken. Az orvosi
vizsgálat többszörös bordatörés nyomait állapította meg Halmosi Bálinton, ez az apai
„fegyelmezés" eredménye. Halmosi a hét végén rendszeresen részegen érkezik haza,
s a ház ilyenkor botránytól hangos. Az 1KV többször felmentette már az anyát a
házmesterség alól, tekintettel azonban arra, hogy megfelelő cserelakást nem tudott
biztosítani, minden maradt a régiben. Nos hát, ez volt a Barna Miszter.
Amikor a pszichológusnő leült, csend ülte meg a szobát, csak az egymás után
felemelt papírlapok zizegése hallatszott, mint távoli szélsuhogás.
- Ez tehát lényegében az első csoport. Ügyüket vádemelési javaslattal átadjuk az
ügyészségnek. Hiszen a „tüntetésen" kívül még számos, részben felderített
közbűntény nyomja a lelküket. A tüntetésben való részvétel azonban, azt hiszem,
nem a legsúlyosabb bűncselekményük. Meglehetősen... hm... hát primitív fiatalok,
akiket néhány ügyesen bedobott jelszóval aljas politikai célok érdekében is fel
lehetett használni. Az elvtársnő nem említette, de jó, ha elmondom, hogy kóros
pszichés elváltozást egyiküknél sem állapítottak meg a vizsgálatok. Az azonban
kétségtelen, hogy intelligenciájuk színvonala igen alacsony. Most azonban áttérnék a
galeri második csoportjára, amely bármennyire furcsán hangzik is, egyelőre egy
főből áll, a Juszuf gúnynevű egyénből, azaz Keresztes Péterből. Róla inkább én
beszélnék, mivel ügyében a vizsgálat még korántsem zárult le, sőt valószínű, hogy jó
ideig eltart még.
Nos, Keresztes Péter, alias Juszuf huszonhárom éves, s a Közgazdaságtudományi
Egyetem hallgatója. Apja az 1956-os ellenforradalom idején a Széna téren vesztette
életét, egyelőre fel nem tárt körülmények között. Amíg élt, meglehetősen zavaros
egyéniség volt. Negyvenöt előtti múltjáról szinte semmit sem tudunk. 1952-ben
államellenes izgatásért több évi börtönre ítélték, ahonnan 1955 -ben szabadult. 1956
tavaszán már a kénsavgyárban művezető, egyébként eredeti foglalkozása
vegyészmérnök. Az októberi események előkészítésében tudomásunk szerint nem
vett részt, a vizsgálatokból az derült ki, hogy inkább csendesen, visszahúzódva élt.
Úgy látszik, el akarta kerülni az újabb börtönt. November első napjaiban aztán
holtan találták a Széna téren. Ma már persze nehéz megállapítani, hogy mi is történt,
de alapos a gyanúnk, hogy Keresztes András a Széna téri ellenforradalmi bandák
tagja volt.
Az őrnagy rövid szünetet tartott, majd néhány géppapírt ejtett az asztal lapjára.
- A nyomozás hosszadalmas menetével nem akarom untatni magukat. Tény
azonban, hogy Keresztes Pétert apja halála után nagyanyja nevelte, mivel anyja
ugyancsak az októberi események során nyomtalanul eltűnt, s később soha,
sehonnan nem adott életjelt magáról. Az áldozatkész nagymama mintegy öt évvel
ezelőtt örökre lehunyta a szemét, s azóta Keresztes Péter egyedül él abban a
lakásban, amelyet nagyanyjától örökölt. Mint árvát és mint jó eszű gyereket
viszonylag könnyen felvették az egyetemre, erre különben jó felvételi eredménye
szolgáltatta elsősorban az alapot. Egyetemi munkája most nem különösebben
érdekes, lényegében problémamentesen végezte.
Keresztes Péter azonban korántsem az a szürke egyetemi hallgató, akinek kinéz,
illetve akinek kinézni szeretne. Adataink szerint, feltehetően már középiskolás
korában kapcsolatba léptek vele olyan egyének, akik apjával együtt ültek. Lassan
aztán ezeknek a befolyása alá került. Az is elképzelhető, hogy anyagilag támogatták.
Később összehozták nyugati hírszerző szervek ügynökeivel, s ettől az időtől kezdve
nekik dolgozott, és szocialista államrendünk esküdt ellenségévé vált, ha már addig is
nem volt az. Külső kapcsolatai ügyében még folyik a nyomozás, úgyhogy erről most
egyebet nem mondhatok.
Néhány évvel ezelőtt került kapcsolatba a „Nagy Fa" galerival, amelynek mostani
tagjai közül néhányan a körúti aluljáró környékén tanyáztak. Ők akkor még erősen
fiatalkorúak voltak, s a híres „Aluljáró-galerit" csak messziről csodálhatták. Szóval
amikor a nagy fa alatt megszerveződött a mostani társaság, Keresztes is hozzájuk
csapódott. Intelligenciájával és hozzájuk hasonlítva óriási műveltségével akár vezér is
lehetett volna, ő azonban csendben meghúzódott a háttérben, de végeredményben ő
irányította a bandát. Egy-egy jó időben elhintett megjegyzése jó talajra hullott. S bár a
többiek nem túlságosan kedvelték, szinte mindig elfogadták a véleményét. A
tanúvallomások is egyértelműen bizonyítják, hogy a tüntetés ötlete ugyan nem tőle
származott, de a gyakorlati lebonyolítás az ő műve volt.
Van azonban itt még más is. Utasítására a banda egyik, mondjuk így, hogy külső
tagja ellenforradalmi röplapokat szórt szét az egyik szakmunkásképző iskolában,
majd tavaly nyáron feldúlták Saller Gyula állami díjas vájár nyaralóját Balatonföld
váron. Úgy tűnik, Keresztes Péternek az volt a feladata, azzal bízták meg külföldről,
hogy bűnöző elemekkel együttműködve nyugtalanságot keltsen, s főleg a fiatalok
körében fejtsen ki ellenséges tevékenységet. Ő aztán igyekezett is megfelelni a
bizalomnak.
 Röviden kellene még beszélnem egy Liba gúnynevű egyénről is, Szakács
Tivadarról, aki hippinek tartja magát, s övé a legzavarosabb ideológia, amit az utóbbi
időben hallottam, ha egyáltalán ő maga is hisz benne. Ennek az a lényege, hogy ne
kelljen dolgoznia, azt tehesse, amit akar, a társadalom viszont tartsa el. Zavaros
tervei között szerepel Magyarország hippiköztársasággá való átalakítása, ahol, mint
például szerinte Burmában vagy Nepálban, hippik k ormányozzák az országot.
Tekintettel arra, hogy sürget az idő, a pszichológiai vizsgálatról csak annyit, hogy
erősen depressziós, rendkívül szeszélyes, alkoholista szülők gyermeke.
Ellenforradalmi, sőt fasiszta jellegű verseket ír többek között, de lényegében
mindenkit utál, aki dolgozik. Általában gyűlöli a felnőttek társadalmát. Szellemi
színvonala alatta marad korának.
A harmadik és egyben az utolsó csoport a legnépesebb. Ide tartoznak mindazok,
akik egy-egy alkalommal részt vettek a banda által végrehajtott bűncselekményekben
vagy szabálysértésekben, de nem tartoznak a galerihoz, sőt némelyik, mint például a
Prof gúnynevű Katona Miklós, szembefordult velük, amiért meg is büntették,
konkrétan jól összeverték. Ügyük természetesen más elbírálás alá esik. Ellenük nem
élünk vádemelési javaslattal, munkahelyüket, illetve iskolájukat azonban
tájékoztatjuk.

Katona Géza gondolataiba merülve kavargatta dupláját egy eszpresszó teraszán.

Szeme a tőle néhány lépésre húzódó úttestre meredt. Csak akkor rezzent fel
kábulatából, amikor a mellette levő szék megcsikordult, s a nyúlánk, egyenruhás
fiatalember a kezét nyújtotta.
- Katona elvtárs?
Katona Géza riadtan emelkedett fel.
- Jó napot, Csiki elvtárs... elnézést, hogy így elbambultam. De tudja, az utóbbi
napok... és a feleségem is kórházban van... Iszik egy kávét?
- Köszönöm.
- Tudom, hogy nagyon furcsa ez az egész. Világéletemben utáltam a protekciót,
amire talán nem is ez a legjobb szó, de most, hogy önhöz fordultunk... illetve... nos,
ugye érti?
Csiki Gyula megvárta, amíg a felszolgálónő leteszi eléje a kávét, aztán megvonta a
vállát.
- Nézze, kérem, önnek nincs semmi mentegetőznivaló-ja. Részben ismerem a fiát,
egyébként pedig rendőrtiszt vagyok, ha nem is éppen azon a területen dolgozom,
ahová Miklós tartozik. Protekcióról pedig szó sincs.
- Bocsánat, nem úgy értettem...
- Tudom, hogyan értette, Katona elvtárs. Ön arra kért, hogy mondjak el mindent a
fiáról, ami az igazság, mindent úgy, ahogy volt. Ez pedig nem protekció. S ezt meg is
tettem, az lett volna a hiba, ha nem teszem meg. A maga fia súlyos hibát követett el,
mentségére legyen mondva, hogy a maga módján később megkísérelte kijavítani.
Nyugodjék meg, kérem, alaposan megvizsgáltak mindent. Az én szerepem csak arra
korlátozódott, hogy segítettem tisztázni a történteket. Ez pedig öntől és másoktól
függetlenül is kötelességem. Többek között ezért hordom ezt az egyenruhát.
- És... Miklós?
- Nos, hát Miklóssal minden rendben. Ügyét lezártnak tekintik, nem emelnek
ellene vádat. Ebben erősen közrejátszik az is, hogy felismerte saját vétkét, és
akármilyen... hm... ügyetlenül is, de megkísérelte rendbe hozni a dolgát.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Amit tettem, a kötelességem volt.
- És... mikor jön ki?
- Bármelyik pillanatban. Mondtam neki, hogy hova jöjjön. Azt hiszem, én is
megvárom.
Katona Géza akkor az őrnagyra emelte a szemét. Mondja, Csiki elvtárs... rossz apa
vagyok én?
Csiki Gyulát nem lepte meg a kérdés. Elgondolkozva az asztal lapját nézte, s
hosszú másodpercekig nem emelte fel a tekintetét. Aztán egyszerre Katonára
fordította az arcát.
- Tudja, kérem, azt hiszem, furcsa lenne, ha én tartanék önnek pedagógiai
kiselőadást, ön idősebb is nálam, azonkívül nekem egyelőre gyerekem sincs. De ön
kérdezett, s ha nem haragszik meg érte, válaszolok is. Hogy rossz apának tartom-e?
Nem hiszem, hogy az volna. A kérdés inkább az, hogy mit kellene tennünk, engedje
meg, hogy most többes számot használjak az egyszerűség kedvéért, gyermekeink
érdekében. Mert itt van az ön példája is. Nos, én azt hiszem, hogy nem teszünk meg
mindent, hogy megértessük magunkat a gyermekeinkkel. Egyszerűen elfogadjuk azt
a hamis álláspontot, hogy ők úgysem érthetnek meg bennünket, s feladjuk a
küzdelmet, meg sem kíséreljük többé, hogy megértsük egymást.
Más ügyekkel kapcsolatban gyakran kerülök szembe ezzel a problémával. Van
olyan apa, aki partizán volt, fegyverrel harcolt, és a vérét hullatta azért a
társadalomért, amelyben most a gyermeke felnő. És tudja, ez az apa most mit csinál?
Mivel a fia gyűlöli a partizánfilmeket - s ebben a százszámra ömlesztett, értéktelen,
hamis romantikát árasztó filmek és készítőik a hibásak -, letagadja, hogy partizán
volt. Inkább azt játssza, hogy végigdekkolta a háborút, mintsem hogy őszinte
beszélgetésre kényszerüljön a fiával. Ismerek olyat, aki letagadja gyermeke előtt
magas kitüntetéseit, mert a gyerek nem szereti a jelvényeket, és „megveti" azokat,
akik egyre csak a múlt érdemeire hivatkozva elhanyagolják a jelent. Mondja, kérem,
hát ez a megoldás?
Katona Géza lehajtotta a fejét. Csiki Gyula szavai tompán koppantak az asztal
lapján.
- Azt hiszem, hogy a megváltozott körülmények között egyszerűen
megfeledkeztünk róla, hogy a gyerekeink is teret követelnek, ahol bizonyíthatják
képességeiket. S ahelyett hogy okos szóval, őszintén és becsületesen beszéltünk
volna velük, végeztük a dolgunkat, és csak úgy siettében és félvállról, a múlt
emlegetésével ráztuk le őket magunkról. De mit tegyenek ők, akik már nem lehetnek
partizánok, s akikre főleg tizennyolc évesen nem hullanak a kitüntetések? Meg
kellett volna és meg kellene magyarázni nekik, hogy megváltozott a világ. Hogy
rájuk is óriási feladatok várnak, csak most éppen géppisztoly helyett vakolókanállal
és tollal vívjuk a harcot. S ennek a harcnak is éppúgy vannak hősei, mint a miénknek
voltak. Őszinte szóval meg kell magyaráznunk, hogy ők folytatják, amit mi
elkezdtünk. Szembe kell néznünk saját hibáinkkal, mert az ő friss szemük
kritikusabban néz bennünket, mint mi önmagunkat. Elnézést a hosszú és unalmas
fejtegetésért, de az az érzésem, hogy így kellene tennünk. Ez az egyedüli helyes út.
Katona Géza az úttesten elhúzó autósort nézte, majd végigsimított a homlokán.
- Azt hiszem, igaza van - mondta csendesen. - Könnyen belenyugodtam, hogy
elvesztettem a fiam. Pedig most már érzem, hogy neki is szüksége van rám.
Miklós alakja bukkant fel a terasz bejáratánál. Arca megsápadt az elmúlt napok
során, szeme azonban a régi fénnyel csillogott.
Csiki Gyula intett neki, s a szomszéd üres asztaltól odahúzott egy széket. Miklós
illedelmesen rátelepedett, s csak azután ébredt rá, hogy tulajdonképpen még nem is
köszönt.
- Elnézést... Jó napot, csókolom.
- Szervusz, fiam - morogta Katona Géza, és zavartan törölgetni kezdte
zsebkendőjével a szemüvegét. Csiki Gyula, bár befelé mosolygott, kifelé megőrizte
komolyságát.
- Minden rendben?
- Igen. Nincs komolyabb baj.
- Akkor tényleg rendben. Azt hiszem, a legjobb, ha fizetünk. Maguk merrefelé
mennek?
- Nekem be kell rohannom az Akadémiára - mondta Katona Géza, és
felhörpintette kávéja maradékát. - Tudja, Csiki elvtárs, beutalókért. A feleségem ma
kijön a kórházból, csak egy kis idegkimerültség volt szerencsére. A jövő hónapban
üdülni megyünk... hármasban.
- És te? - kérdezte a fiút az őrnagy.
- Hát... anyuhoz... De ha apa hazahozza...
- Eredj csak te is - mondta Csiki, és rátette a kezét Miklós vállára. - Bár ameddig az
apád megkapja a beutalókat, járhatunk egyet. Aztán majd a kórháznál találkoztok.
Rendben?
Később közömbös dolgokról beszélgetve, látszólag céltalanul lépkedtek az
Erzsébet-híd felé. A híd közepe táján Csiki Gyula hirtelen megállt, s mosolyogva
Miklóshoz fordult.
Tudod, kire emlékeztetsz engem? - kérdezte vidáman.
- Kire?
- Saját magamra. Arra a Csiki Gyulára, aki tizenöt év előtt voltam. Emlékszem,
egyszer lementem a Dózsába bunyóedzésre. Egy házbeli fiú hívott le, aki már régóta
oda járt, és ment is neki a verekedés. Lementem hát én is egy délután, hátha lesz
belőlem valami. Dodó bácsi, az edző végignézett, megtapogatott, aztán hümmögött,
és azt mondta, hogy nincs kifogása ellene, ha maradok. A többiek kerestek egy pár
kesztyűt, rákötötték a kezemre, és én máris bokszolónak éreztem magam. Aki levitt,
közben eltűnt mellőlem, valakivel kesztyűzni kezdett. Ott álldogáltam gatyában és
kesztyűben a falnál, bámultam a többieket, akik a bennfentesek fölényével
tekintettek rám. Nemsokára visszajött Dodó bácsi, még egyszer végignézett rajtam,
aztán újra csak hümmögött. „Szóval bunyós akarsz lenni? - kérdezte. - Jól van, még
lehetsz. Tudod, mi az a körte?" Erre bólintottam, és a terem mennyezetéről lelógó
gyakorlószerre mutattam, amely körtét mintázó formájáról kapta a nevét. „Hát akkor
odamész a körtéhez, és vered: Ahogy csak tudod, érted? Semmivel ne törődj, csak
üsd a körtét!"
Vertem én, ahogy csak tudtam, hogyne vertem volna. Öt perc múlva szakadt
rólam a verejték, a levegő meg annyira elfogyott a környékről, hogy a falhoz kellett
támaszkodnom. Akkor odajött hozzám egy cinege legény, jó egy fejjel kisebb, mint
én, és kétszer olyan vékony. Végignézett rajtam tetőtől talpig, majd a fogai között
felém sziszegte: „Nem jössz kesztyűzni, te úttörő?" S valami olyan lenézés ült az
arcán, hogy ezt már nem tudtam elviselni. Előbb kilihegtem magam, aztán mézédes
mosollyal válaszoltam: „Dehogynem!"
Aztán elkezdtünk kesztyűzni. Aprókat ütöttünk, igyekeztünk kiismerni egymás
gyengéit. Aztán egyszerre a földön találtam magam, Dodó bácsi hajolt fölém, a
cinege meg szinte sírva élesztgetett. „Nagy marha vagy te, fiam. Mit mondtam én
neked? Hogy a körtét ütögesd, ne a Fülest." Mondanom sem kell, hogy ez a Füles
akkor már Budapest-bajnok volt. Persze, később jobban belejöttem, de azért
átpártoltam a cselgáncshoz.
- Rám tetszik célozni? - kérdezte Miklós csendesen, és lehajtotta a fejét.
- Is. Amit elmondtam, annak az a lényege, hogy mindent az elején kell kezdeni.
Nem lehet fejest ugrani a dolgokba. Ha nem tartod be a sorrendet, a földre kerülsz,
mint én a Füles öklétől, és elmegy a kedved az egésztől. Pedig kár lenne. Igaz is, mik
b terveid?
- Hát... most ősszel dolgozni megyek. Szervizállomásra kerülök. Aztán tanulni
szeretnék. Sokat, nagyon sokat. ..
- Csak nem egyetem?
- Á... nincs semmi konkrét tervem, csak rájöttem hogy milyen keveset értek, pedig
sokat szeretnék tudni, mint... izé... egyesek... - s itt zavartan elhallgatott.
Az őrnagy megsimogatta a fiú fejét.
- Ha segítség kell, rám mindig számíthatsz. Bár azt hisz em, hogy megállsz a
magad lábán. Aztán meg ott az apád. Nála én sem tudnék jobb tanácsokat adni... -
De látva a fiú csalódott arcát, sietve hozzátette: - Persze hozzám mindig jöhetsz.
Bármikor jössz, szívesen látlak.
Később Csiki Gyula lassú léptekkel hazafelé bandukolt a hídon, és nem tudta
megállni, hogy a hídfő előtt vissza ne forduljon arra, amerre a nagy fát sejtette.
Budán azonban sűrű köd gomolygott, s úgy eltakarta az ágas-bogas óriást, mintha
eltűnt volna mindörökre.
Tartalom

1. Csendélet a fa alatt
2. A Prof
3. Faház Földváron
4. Vége a nyárnak
5. A „hippi jósnő"
6. Csini férje
7. A „hippiséta"
8. A galeri vége