Üzemtan

Szerkesztette:
Dr. Szűcs István

A tananyag elkészítését a „A Debreceni Egyetem fejlesztése a felsőfokú oktatás

minőségének és hozzáférhetőségének együttes javítása érdekében” az EFOP-3.4.3-16-
2016-00021 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az
Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

1
 Szerkesztő:
Dr. Szűcs István

Szerzők:
Dr. Apáti Ferenc (1., 6. fejezetek)
Dr. Nábrádi András (1., 2., 3., 5. fejezetek)
Dr. Szőllősi László (1., 5., 6. fejezetek)
Dr. Szűcs István (1., 2., 3., 4., 5., 7. fejezetek)

Lektor:
Dr. Felföldi János

Kézirat lezárva: 2018. június 29.

ISBN 978-963-490-139-6

Kiadja a Debreceni Egyetem

2
 TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ .......................................................................................................................................6
1. ÜZEMGAZDASÁGTANI ALAPOK .....................................................................................7
1.1. HOZAM ÉS TERMELÉSI ÉRTÉK ..............................................................................................8
1.1.1. A hozamhoz és termékhez kapcsolódó fogalmak .........................................................8
1.1.2. A termelési értékhez (TÉ) kapcsolódó fogalmak .......................................................10
1.1.3. Az árak típusai ...........................................................................................................13
1.1.4. Az outputok naturális és pénzértékbeli meghatározása .............................................14
1.2. RÁFORDÍTÁS ÉS TERMELÉSI KÖLTSÉG ................................................................................15
1.2.1. A ráfordítás és termelési költség értelmezése ............................................................15
1.2.3. A naturális és pénzértékbeni megközelítés jelentősége..............................................29
1.3. JÖVEDELEM/PROFIT KATEGÓRIÁK ......................................................................................30
1.4. HATÉKONYSÁG ..................................................................................................................34
1.5. TERMELÉSI FÜGGVÉNYEK ..................................................................................................43
1.6. KÖLTSÉGFÜGGVÉNYEK......................................................................................................47
1.6.1. Profitmaximalizáló kibocsátás/output .......................................................................52
1.7. A KIBOCSÁTÁS, A RÁFORDÍTÁS ÉS A PROFIT/NETTÓ JÖVEDELEM ÖSSZEFÜGGÉSEI ..............56
1.7.1. A kibocsátás és a profit összefüggései .......................................................................56
1.7.2. A ráfordítás, hozam és a nettó jövedelem összefüggései ...........................................57
1.8. FEDEZETIPONT-ELEMZÉS ...................................................................................................60
1.9. BERUHÁZÁSOK, BERUHÁZÁSI DÖNTÉSEK ÉS AZOK GAZDASÁGI MEGLAPOZÁSA .................62
1.10. A VÁLLALKOZÁS VAGYONA, ESZKÖZGAZDÁLKODÁSA ....................................................67
1.10.1. A vállalkozások eszközgazdálkodása .......................................................................69
1.11. AZ ÜZEMMÉRET ÉS MÉRETGAZDASÁGOSSÁG ÖSSZEFÜGGÉSEI .........................................71
1.11.1. Közgazdasági értelmezés .........................................................................................72
2. ÜZLETI VÁLLALKOZÁSOK AZ AGRÁRIUMBAN ......................................................76
2.1. A VÁLLALATI MŰKÖDÉS CÉLJA ..........................................................................................76
2.2. VÁLLALATELMÉLETEK ......................................................................................................77
2.3. A VÁLLALATI MŰKÖDÉS ÉRINTETTJEI ................................................................................78
2.4. A VÁLLALKOZÁS ÉS KÖRNYEZETE .....................................................................................78
2.4.1. A vállalat külső környezete ........................................................................................79
2.4.2. A vállalkozás operatív (mikro és belső) környezete ...................................................81
2.5. A VÁLLALKOZÁSOK TÁRSADALMI FELELŐSSÉGVÁLLALÁSA (CSR) ...................................84
3. A VÁLLALKOZÁSI TEVÉKENYSÉG SZERVEZETI KERETEI .................................86
3.1. VÁLLALKOZÁSI FORMÁK ÉS MEGVÁLASZTÁSUK SZEMPONTJAI .........................................86
3.2. JELLEMZŐ VÁLLALKOZÁSI FORMÁK AZ ÉLELMISZERGAZDASÁGBAN .................................87
3.2.1. Egyéni vállalkozás .....................................................................................................87
3.2.2. Társas és közösségi vállalkozások .............................................................................88
3.2.2.1. Gazdasági társaságok ........................................................................................................ 88
3.2.2.2. Szövetkezetek ................................................................................................................... 90
3.2.2.3. Egyéb társas vállalkozások ............................................................................................... 90

3
 3.2.3. Egyéb gazdálkodási formák ............................................... 91
3.3. VÁLLALKOZÁSI FORMÁK MAGYARORSZÁGON ..................................................................92
3.4. EGYÜTTMŰKÖDÉS/INTEGRÁCIÓ AZ ÉLELMISZERGAZDASÁGBAN .......................................94
3.4.1. Termékpálya és ellátási lánc .....................................................................................95
3.4.2. Horizontális integráció ..............................................................................................96
3.4.3. Vertikális integráció ..................................................................................................97
3.4.4. Diagonális integráció ..............................................................................................101
3.4.5. Specializáció és diverzifikáció .................................................................................102
4. A VÁLLALKOZÁSOK TERMELÉSI TÉNYEZŐI ........................................................104
4.1. TERMELÉSI TÉNYEZŐK, ERŐFORRÁSOK............................................................................104
4.2. A TERMELÉSI TÉNYEZŐK SZEREPE A GAZDASÁGBAN .......................................................107
4.3. AZ ERŐFORRÁSOK KERESLETE ÉS KÍNÁLATA ...................................................................110
4.4. TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK ............................................................................................111
4.4.1. A termőföld, mint speciális erőforrás ......................................................................114
4.4.1.1. Fogalmi lehatárolások ..................................................................................................... 116
4.4.1.2. Magyarország földhasználata .......................................................................................... 122
4.4.1.3. A hazai földpiac sajátosságai és jellemzői ...................................................................... 124
4.4.1.3. A hazai földpiac jogi szabályozásának főbb elemei ........................................................ 132
4.5. TŐKE JAVAK ....................................................................................................................138
4.5.1. Befektetett eszközök .................................................................................................141
4.5.2. Forgóeszközök .........................................................................................................146
4.5.3. Számviteli mérleg és a saját tőke .............................................................................158
4.5.4. Innováció .................................................................................................................162
4.6. AZ EMBERI ERŐFORRÁS (MUNKA/MUNKAERŐ/HUMÁN TŐKE) ..........................................167
4.6.1. Munkaerőpiac..........................................................................................................170
4.6.2. Emberi erőforrás menedzsment (EEM) ...................................................................176
4.7. A VÁLLALKOZÓI KÉPESSÉG ÉS KÉSZSÉG ..........................................................................187
4.8. INFORMÁCIÓ ....................................................................................................................189
4.9. A MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS ERŐFORRÁS-HASZNÁLATÁNAK SAJÁTOSSÁGAI ...............192
5. MENEDZSMENT FUNKCIÓK A VÁLLALKOZÁSOKBAN .......................................193
5.1. A TERVEZÉS, MINT MENEDZSMENT FUNKCIÓ ...................................................................193
5.1.1. A tervezési rendszer .................................................................................................194
5.1.2. A tervek csoportosítása és főbb típusai ...................................................................196
5.1.3. A stratégiai és taktikai tervezés és folyamata ..........................................................198
5.1.4. Éves operatív tervezés és az üzleti terv ....................................................................202
5.1.5. A mezőgazdasági vállalkozások tervezése ...............................................................206
5.2. AZ ELEMZÉS, MINT MENEDZSMENT FUNKCIÓ ...................................................................214
5.2.1. A stratégiai és taktikai elemzések ............................................................................218
5.2.2. Az operatív működés elemzése .................................................................................221
5.2.3. A mezőgazdasági vállalkozások elemzése ...............................................................221
6. FŐBB MEZŐGAZDASÁGI ÁGAZATOK GAZDASÁGI JELENTŐSÉGE ÉS
ÜZEMGAZDASÁGI KÉRDÉSEI ..........................................................................................225
6.1. A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG HELYE ÉS SZEREPE A NEMZETGAZDASÁGBAN ....................225

4
 6.2. A HAZAI ÁLLATTENYÉSZTÉSI ÁGAZATOK GAZDASÁGI
JELENTŐSÉGE ÉS ÜZEMTANA .................................................................................................. 229
6.2.1. Az állattenyésztés nemzetgazdasági jelentősége ......................................................229
6.2.2. A tejtermelés üzemgazdasági kérdései ....................................................................240
6.2.3. A sertéshús előállítás üzemgazdasági kérdései .......................................................243
6.2.4. A baromfihús előállítás üzemgazdasági kérdései ....................................................247
6.3. A HAZAI SZÁNTÓFÖLDI NÖVÉNYTERMESZTÉSI ÁGAZATOK GAZDASÁGI JELENTŐSÉGE ÉS
ÜZEMTANA ............................................................................................................................. 252
6.3.1. A szántóföldi növénytermesztés gazdasági jelentősége ...........................................252
6.3.2. A szántóföldi növénytermesztés üzemgazdasági jellemzői .......................................256
6.3.3. A szántóföldi növénytermesztés költség-jövedelem viszonyai ..................................262
6.3.4. A gabonafélék termesztésének ökonómiai kérdései .................................................263
6.3.5. Az olaj- és fehérjenövények termesztésének ökonómiai kérdései.............................269
6.4. A HAZAI KERTÉSZETI ÁGAZATOK GAZDASÁGI JELENTŐSÉGE ÉS ÜZEMTANA ....................275
6.4.1. A zöldség-gyümölcs termelés üzemgazdasági jellemzői ..........................................282
6.4.2. A főbb gyümölcságazatok költség-jövedelem viszonyai...........................................291
6.4.3. A főbb zöldségágazatok költség-jövedelem viszonyai..............................................302
7. VERSENYKÉPESSÉG ÉS FENNTARTHATÓSÁG .......................................................308
7.1. A VERSENYKÉPESSÉG ÉRTELMEZÉSE, TÉNYEZŐI, FAKTORAI ÉS MÉRŐSZÁMAI .................308
7.2. A FENNTARTHATÓSÁG ÉRTELMEZÉSE (GAZDASÁGI / TÁRSADALMI /ÖKOLÓGIAI) .............327
TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE .................................................................................................338
ÁBRÁK JEGYZÉKE ..............................................................................................................341
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM ...................................................................................343

5
ELŐSZÓ
A világ mezőgazdasága számára legfőbb kihívás a növekvő népesség ellátása. Az
elkövetkező évtizedekben a mezőgazdaság minden korábbinál nagyobb kihívásokkal
kell, hogy szembe nézzen. Ennek legfőbb oka a növekvő népesség mellett a rendelkezésre
álló természeti erőforrások csökkenése és a globális felmelegedés, illetve
éghajlatváltozás hatásai. Ahogy a mezőgazdasági célokra alkalmas földterület és a víz
egyre szűkösebb erőforrássá válik, a mezőgazdasági termékek iránti növekvő kereslet
csak a termelés, a feldolgozás, valamint az elosztás hatékonyságának növelése révén
elégíthető ki. Napjaink agrárvilágában a termelés hatékonyságának és
versenyképességének fejlesztése stratégiai fontosságú. Ahhoz, hogy a mezőgazdasági
termelés hatékonyságát javítani tudjuk, mindenképpen el kell sajátítatni az üzemtani
alapokat. Az agrár-felsőoktatásban a növénytermesztés, az állattenyésztés és a műszaki-
technológiai tantárgyait kiegészítően az üzemtan fogja át a mezőgazdasági mérnöki
ismereteket. Éppen ezért feltételezi a növénytermesztési, állattenyésztési, a műszaki és
az azokat magalapozó tantárgyak megelőző elsajátítását, így egy szintetizáló jellegű
multidiszciplináris tantárgyról beszélhetünk.

A mezőgazdasági üzemtan területéhez szorosan hozzátartozik: (1) a mezőgazdasági

vállalatok formái és környezete, kapcsolatrendszere; (2) a mezőgazdasági vállalkozások
működési eredményének mérése; (3) a termelés irányítása és szervezése; (4) a
gazdálkodás tervezése és elemzése; (5) valamint az egyes ágazatok, ágazatcsoportok
(növénytermesztés, kertészet, állattenyésztés, szolgáltatások, feldolgozás stb.)
ökonómiai-szervezési alapelvei, sajátosságai.

Az Üzemtan című tantárgy keretében a mezőgazdasági vállalkozásokban folyó termelő,

szolgáltató tevékenységek gazdasági hátterével ismerkednek meg a hallgatók. A tantárgy
oktatásának célja, hogy a hallgatókkal megismertesse az üzemtani alapfogalmakat és
gazdasági törvényszerűségeket, továbbá a főbb állattenyésztési, növénytermesztési és
kertészeti ágazatok piaci, szervezési és üzemgazdasági jellemzőit, összefüggéseit.

A vidékfejlesztési agrármérnököknek is tisztában kell lenniük az üzemtani alapokkal,

ezért ajánljuk ezt a tananyagot, illetve könyvet elsősorban nekik és bízunk abban, hogy
az itt megszerzett ismeretek birtokában magasabb színvonalon fogják végezni a
mindennapi munkájukat. Azonban felhívjuk arra is a figyelmet, hogy a technológiai,
gazdasági és társadalmi környezet rendkívül gyorsan változik, ezért az üzemtan területén
is folyamatosan fejleszteni, korszerűsíteni kel a tudásunkat, vagyis az élethosszig tartó
tanulás koncepciója alapvető fontosságú.

Debrecen, 2018. június

A szerkesztő

6
1. ÜZEMGAZDASÁGTANI ALAPOK
Az üzleti vállalkozás alapvető célja, a fizetőképes fogyasztói, vevői igények kielégítését
szolgáló termékek, illetve szolgáltatások előállítása és értékesítése révén minél nagyobb
jövedelem (profit) realizálása. A gazdálkodás célja rövidebb távon a profit
maximalizálása, hosszabb távon a vagyon növelése. A vállalkozási tevékenység
megkezdéséhez, folytatásához erőforrásokra – másképpen tőkére, vagyonra – van
szükség. Ezt az erőforrást fekteti be a vállalkozó, hogy nyereséget, illetve
vagyonnövekedést érjen el. A vállalkozási tevékenység erőforrásigénye megjelenhet
pénzértékben vagy naturális formában. A vállalkozás alapításakor a bevitt nem pénzbeli
erőforrásokat nevezzük apportnak. A vállalkozás vagyona nem más, mint a vállalkozás
tulajdonában és használatában lévő, a gazdálkodás során használt eszközök összessége,
vagyis a működéshez szükséges és rendelkezésre álló anyagi és nem anyagi javak
együttesen. A vagyon tömege és összetétele nem állandó, a gazdálkodás függvényében
növekedhet vagy csökkenhet. Ha a vagyontárgyakat az újratermelési folyamatban
betöltött szerepük (fajtájuk, összetételük, megjelenési formájuk) szerint vizsgáljuk, akkor
a vagyont eszköznek nevezzük, míg ha az eredet szerint mutatjuk ki, úgy forrásról
beszélünk.

A közgazdaságtan a vállalkozást egy „fekete doboznak” fogja fel, ahol a vállalkozás

bizonyos erőforrásokat (inputok) használ fel termékek/szolgáltatások (outputok)
előállítása, és ezen keresztül jövedelem realizálása céljából (1.1. ábra).

INPUT Vállalkozás OUTPUT

(erőforrások) (kibocsátás)

Ráfordítás Termelési költség Termelési érték Hozam

(naturális mennyiség) (pénzérték) (pénzérték) (naturális mennyiség)

JÖVEDELEM (PROFIT)

1.1. ábra: Az input, az output és a jövedelem kapcsolata

Forrás: saját szerkesztés

A legalapvetőbb termelési erőforrások: a tőke (ezen belül speciális tőkeelem a

termőföld), a munkaerő és a szaktudás (mely utóbbit a közgazdaságtan vállalkozói
készség, képesség fogalommal illeti). A mezőgazdaságban jelentőségénél fogva a
termelési erőforrásokhoz soroljuk a természeti tényezőket (pl. klíma, talajtani adottságok,
stb.) is.

Mind a termelés érdekében felhasznált erőforrásokat (inputok), mind az előállított

termékeket (outputok) mérhetjük naturális mértékegységben (vagyis naturáliában) és
pénzértékben is. A pénzértékben kifejezett output és input különbsége alapvetően a
jövedelem (profit), melynek realizálása, illetve maximalizálása a gazdálkodás alapvető
célja.

7
A következőkben a gazdálkodás alapvető fogalmait tekintjük át az
1.1. ábrán foglalt összefüggéseket követve. Először az output oldal fogalmait tárgyaljuk,
majd az input oldallal összefüggő ismeretek következnek, végezetül pedig a kettő
eredőjeként a jövedelem (profit) kategóriáival és értelmezésével foglalkozunk.

1.1. Hozam és termelési érték

A mezőgazdasági termelés középpontjában a termékek (pl. búza, kukorica, vágóállat, tej,

stb.) állnak, a szolgáltatások nyújtása kisebb súllyal esik latba egy termelő üzemben, ezért
az output oldal jellemzése során termelő tevékenységet, vagyis termékek előállítását
vesszük alapul. Az 1.2. ábrán látható elvi séma alapján a hozammal, majd a termelési
értékkel összefüggő fogalmakat tekintjük át.

Output
(kibocsátás)

Hozam Termelési érték

outputár
(naturális mennyiség) (pénzérték)

Főtermék

Ikertermék Előállított termék Értékesített termék

Melléktermék Hozamérték Árbevétel

+ egyéb tényezők (pl. támogatás)

Termelési érték Összes bevétel

1.2. ábra: Az output oldallal összefüggő gazdálkodási alapfogalmak rendszere

Forrás: saját szerkesztés

1.1.1. A hozamhoz és termékhez kapcsolódó fogalmak

A termelő tevékenység eredményeként előállított termékeket, azaz a termelés
produktumait összefoglalóan kibocsátásnak (output) nevezzük, mely kifejezhető
naturáliában és pénzértékben egyaránt.

A hozam nem más, mint az előállított termékek és szolgáltatások naturális

mértékegységben (naturáliában) kifejezett mennyisége, ahol naturáliának tekinthető
minden olyan, mennyiséget kifejező mértékegység (pl. kg, tonna, liter, darab, stb.), mely
nem pénzérték. A növénytermesztési és a kertészeti ágazatokban az előállított termék
mennyiségét általában kg-ban vagy tonnában mérjük, bár a mezőgazdasági gyakorlatban
használják a mázsa (q) fogalmát is, mely nem képezi az

8
SI-mértékegységrendszer részét. Az állattenyésztési ágazatokban
a termék jellege alapján már szélesebb a „repertoár”: pl. az előállított vágóállatokat db-
ban, kg-ban vagy tonnában, a tej mennyiségét literben vagy kg-ban, a tojás mennyiségét
db-ban fejezzük ki.

A mezőgazdasági termelés jellemzője (bár ez más iparágakra is igaz), hogy a termelés

technológiai folyamatában nemcsak olyan termékek keletkeznek, melyek előállítására
alapvetően irányult a tevékenységünk. Az előállított termékeket – a termelés szándékolt
céljával való összefüggés alapján – két fő csoportba sorolhatjuk be:
 A főtermék a termelés elsődleges célja, produktuma, amelyre a termelő
tevékenység irányul. Ennek megfelelően értéke meghatározó az adott ágazat
kibocsátási oldalán.
 A melléktermék a főtermék előállítása során nem vagy csak kevésbé
szándékoltan keletkező produktum, melynek előállítására alapvetően nem
irányul a termelés, de az technológiai vagy biológiai sajátosságokból eredően
szükségképpen keletkezik.

A fentieken túlmenően a termékek jelentőségének tipizálásra használjuk még az

ikertermék fogalmát, de ez nem más, mint két hasonló értékű produktum, vagyis két,
egymással párhuzamosan keletkező főtermék (pl. a halászatban a ponty és a busa). A
mezőgazdaság legtöbb ágazatában keletkezik főtermék és melléktermék egyaránt:
 A szántóföldi növénytermesztésben a gabonaféléknél a főtermék maga a
szemtermés (búza, kukorica, árpa, stb.), de melléktermék a kalászos gabonák
esetében a szalma (melyet az állattenyésztésben alomanyagként használnak fel)
vagy a kukorica esetében a bebálázott kukoricaszár, mely pl. takarmányozásra és
almozásra is használható. Az olajnövények (napraforgó, repce) esetében is a
főtermék maga a szemtermés1, melyből olajat sajtolnak, de betakarított
melléktermékről érdemben nem is beszélhetünk.
 A kertészeti termelésben főtermék az előállítandó gyümölcs, zöldség vagy szőlő,
és nem minden ágazatban beszélhetünk melléktermékről, de az lehet
gyümölcstermesztésben a metszési nyesedék (gallyapríték energetikai célra)
vagy az értékesebb frisspiaci/étkezési termék előállítása során keletkező
gyengébb minőségű, kieső hányad, mely feldolgozóipari alapanyagnak még
alkalmas (pl. étkezési alma mint főtermék mellett az ipari alma). A zöldségeknél
az eltávolított lombozat szolgálhat egyes esetekben állatok takarmányozására,
vagy a borászat jellemző mellékterméke a szőlőtörköly.
 A szarvasmarha ágazatban (tejelő tehenészetekben) a főtermék a tej, de
melléktermékként keletkezik istállótrágya, vágóállat, selejt tehén vagy éppen
értékesítendő tenyészállat. A baromfihízlalásban főtermék a vágóbaromfi, de
melléktermék pl. a keletkező almos trágya. A helyzet a sertéshízlalásban is
hasonló, de általában nehezebben hasznosítható hígtrágya a melléktermék. A
juhászatokban – a termelés irányultsága alapján – a tej vagy a vágóbárány a
főtermék (adott esetben ikertermékként is felfoghatók), a trágya, a gyapjú, a
selejt állat, stb. a melléktermék.

1
A napraforgónak kaszattermése, a repcének becőtermése van.

9
A hozam fogalmába beleértendő mind a főtermékek, mind a
melléktermékek előállított mennyisége, így mindkettő része a termelési értéknek is,
jóllehet a melléktermékek értéktermelése a főtermékénél jóval szerényebb.

Az adott vállalkozás vagy ágazat abszolút mennyiségben vett hozama még semmilyen
szinten nem árulkodik a termelés hatékonyságáról, jövedelemtermelő képességéről, de
még színvonaláról sem. Az abszolút mennyiségben vett hozam alapján nem
összehasonlítható két vállalkozás teljesítménye sem, hiszen pl. nehezen vethető össze egy
50 hektáros gazdaság 300 tonnás búzatermése egy 1 000 hektáros gazdaság 4 000 tonnás
termésével, mivel üzemméretük nem egy dimenzió, így nem lehet egyszerűen kijelenteni,
hogy a 4 000 tonnát előállító vállalkozás magasabb színvonalon gazdálkodik, mint a 300
tonnát termelő.

A különböző méretű üzemek hozamának összehasonlíthatósága végett vezetjük be a

fajlagos hozam fogalmát, mely nem más, mint a termelőkapacitás egységre vetített
hozam. A termelőkapacitás egysége a növénytermesztésben és a kertészetben általában a
területegység (vagyis a fajlagos hozam az egy hektárra vagy – hajtatókertészetekben – az
egy m2-re vetített hozam), állattenyésztésben általában az anyaállat (egy tehénre, egy
kocára, egy anyajuhra vetített hozam), de baromfihízlalásban az egy m2 istállófelület.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a fajlagos hozamot első helyen használjuk a termelési

színvonal jellemzésére, vagyis ez a termelési színvonal elsődleges mérőszáma: adott
ágazaton belül a magasabb fajlagos hozam magasabb termelési színvonalról árulkodik.
A fajlagos hozam azonban csak a termelés színvonalára utal, de nem feltétlenül lehet
belőle következtetni a gazdálkodás jövedelmére és hatékonyságára, vagyis a magasabb
színvonalú termelés nem feltétlenül jelent kedvezőbb hatékonyságot. A fenti példánál
maradva: a 300 tonna búzát előállító üzem jóval kisebb méretű, mint a 4 000 tonnát
előállító, jóllehet jóval magasabb színvonalon gazdálkodik, mert fajlagos hozama 6,0
t/ha, míg a nagyobb üzemnek csak 4,0 t/ha.

1.1.2. A termelési értékhez (TÉ) kapcsolódó fogalmak

A termelés produktumának másik mérőszáma a gazdaságban a pénzérték, hiszen a piacon
mindent pénzben mérünk. A pénzértékben kifejezett hozamok vonatkozásában több
fogalmi kategóriát is használunk attól függően, hogy előállított vagy már értékesítésre is
kerülő hozamokról beszélünk, illetve hogy társul-e a termékekhez valamilyen további
értéknövelő egyéb tényező, mint pl. a támogatás (1.2. ábra). Ennek megfelelően:
 A hozamérték (HÉ) az előállított, de még nem értékesített termékek – elméleti,
belső elszámoló vagy önköltségi, vagy piaci áron számított – pénzben kifejezett
értéke. A számvitelben ezzel hasonlatos fogalom a készletérték. A hozamérték
fogalmának használata azért szükséges a még nem értékesített (de készletezett,
és értékesítésre váró) termékeknél is, mert az adott év teljesítményének,
eredményének értékeléséhez az előállított produktumról is tudnunk kell azt a
hozzávetőleges értéket, melyet a piacon képvisel. Mivel azonban értékesítés
híján tényleges piaci árat nem tudunk hozzá rendelni, ezért számítása csak
valamilyen „elméleti”, belső elszámoló áron történhet, melynek azonban – a
gazdálkodásról alkotott reális kép kialakítása végett – a lehető legnagyobb

10
 mértékben praktikus közelítenie a tényleges vagy az
értékesítés tervezett időszakában várható piaci árakhoz.
 Az árbevétel (Á): az előállított és értékesített termékek – tényleges, realizált piaci
áron – számított értéke.
Tekintettel arra, hogy a termelésben nem csak az előállított termékből származhat érték,
(bevétel), hanem vannak más, ún. hozamtartalommal nem rendelkező egyéb tényezők is,
ezeket is figyelembe kell venni az értékkategóriák meghatározásánál. Az „egyéb
tényezők” alatt a mezőgazdaságban messze legnagyobb súllyal a támogatások esnek
latba (értve alatta a termelés közvetlen és terület- vagy állatlétszám-alapú normatív
támogatásait, de nem sorolandók ide a beruházási-fejlesztési támogatások), illetve ezen
túlmenően számba lehet venni akár egyes, az adott ágazathoz kapcsolódó pénzügyi
műveletek bevételeit vagy rendkívüli bevételeket is (pl. kapott kamatok, biztosítási
kártérítések, stb.). Ebből adódóan az 1.2. ábrán is feltüntetett összefüggések alapján:
 A termelési érték (TÉ) nem más, mint a hozamtartalommal nem rendelkező
egyéb tényezőkkel növelt hozamérték.
 Az összes bevétel (ÖB) nem más, mint a hozamtartalommal nem rendelkező
egyéb tényezőkkel növelt árbevétel.

A hozamérték és árbevétel, illetve a termelési érték és összes bevétel között tehát az

alapvető különbséget az jelenti, hogy megtermelt, avagy megtermelt és értékesített
termékekről beszélünk-e. A különbségtétel fontos azon termékeknél, melyeket
huzamosabb ideig készletezünk, vagyis időben jelentős különbség telik el az előállítás és
az értékesítés között (pl. ilyen lehet a hosszabb ideig raktározott/tárolt búza, kukorica,
alma, burgonya, stb.). Nem beszélhetünk azonban érdemi időbeni különbségről az
előállítás és értékesítés között azon termékeknél, melyek nem raktározhatók huzamosabb
ideig, így az előállítás után gyakorlatilag azonnal értékesítjük (pl. vágóbaromfi,
vágósertés, tej, csemegekukorica, zöldborsó, málna, fejessaláta, stb.). Ezen termékek
esetében az „összegszerű” különbségtétel hozamérték és árbevétel, valamint termelési
érték és összes bevétel között szintén lehetséges, de kevésbé szükséges és kevésbé
értelmezhető. Tehát amennyiben az értékesítés az előállítás után azonnal megtörténik,
nem teszünk különbséget belső elszámoló ár és piaci értékesítési ár között, így a
hozamérték egyenlő az árbevétellel, a termelési érték pedig az összes bevétellel.

Az is világossá vált (1.2. ábra), hogy a hozamérték és termelési érték, valamint az

árbevétel és az összes bevétel között az „egyéb tényezők” (döntően a támogatások)
képezik a különbséget. Amennyiben nincs „egyéb tényező”, a termelési érték
megegyezik a hozamértékkel, az összes bevétel pedig az árbevétellel.

A fent leírtak azt is jelentik, hogy van olyan eset, amikor a hozamérték, a termelési érték,
az árbevétel és az összes bevétel összegszerűségében abszolút eltér egymástól, de
előfordulhat az is, hogy mind a négy kategória megegyezik egymással, ugyanazt az
értéket veszi fel (amennyiben nincs „egyéb tényező” és az előállítás egybeesik az
értékesítés időpontjával).

11
A fajlagos hozamhoz hasonlóan alkalmazhatjuk a fajlagos
termelési érték fogalmát is, mely nem más, mint a termelőkapacitás egységre (ritkábban
a termékegységre) vetített termelési érték. Értelmezése hasonló a fajlagos hozaméhoz,
azzal a különbséggel, hogy ez esetben már nem tisztán a termelés színvonalát mérhetjük
vele, hiszen ebben már szerepet játszik a piaci ár is, mely pedig a termelés színvonalától
– sőt általában a vállalkozástól – döntően független tényező. Vagyis a fajlagos termelési
értékben a fajlagos hozamon (termelés színvonalán) túlmenően kifejeződik a piac
értékítélete, kereslet-kínálati viszonyai.

Az üzemtani szempontból jelentősebb fogalmak értelmezésén túl meg kell említeni, hogy
bizonyos statisztikai célú számításoknál vagy speciális esetekben a következő termelési
érték kategóriákat is használjuk, bár üzemgazdasági szempontból kisebb a jelentőségük:
 Bruttó termelési érték (BTÉ): az időegység alatt előállított összes termék vagy
szolgáltatás pénzben kifejezett értéke (ez gyakorlatilag megegyezik a fentiekben
használt „termelési érték” fogalommal).
 Halmozatlan termelési érték (HTÉ): a bruttó termelési érték és a termelés során
újra felhasznált termékek értékének különbsége.
 Hozzáadott érték (HÉ): a bruttó termelési érték, valamint az újrafelhasználás és
a vásárolt áruk értékének különbözete.
 Nettó termelési érték (NTÉ): a bruttó termelési érték, valamint az
újrafelhasználás, a vásárolt áruk értéke és az amortizáció értékének különbözete.

Mindezeken túlmenően beszélni kell még a Standard Termelési Értékről is (STÉ), amely
az ágazat kibocsátását fejezi ki termelői áron hektárra, vagy számolásállatra vetítve
euróban kifejezve. Azt mutatja meg, hogy az adott növénykultúrával vagy
állatállománnyal éves szinten és euróban meghatározva mekkora kibocsátás,
leegyszerűsítve forgalom/bevétel realizálható. Sok mindent magába foglal: beletartozik
az értékesítés, az üzemi felhasználás, az üzemi fogyasztás és a készletek változásából
származó bevétel mind a főtermék, mind a melléktermékek vonatkozásában. Ide tartozik
még az állattenyésztésben minden termékhez, területhez vagy állathoz köthető
támogatás, viszont a szerves trágya értéke már nem. Az STÉ érték mindig 12 hónapos
termelési időszakot reprezentál. Ott, ahol a termelési periódus rövidebb, mint 12 egymást
követő hónap, az együtthatót ki kell terjeszteni 12 hónapra. Amikor a termelési időszak
hosszabb egy évnél, akkor az STÉ együtthatót 12 hónap teljesítményére kell figyelembe
venni. Növénytermelésben egy hektárra (gombánál 100 m2-re), míg az állattenyésztés
esetében az STÉ érték számításához nem a pillanatnyi létszámot vagy a férőhelyek
számát, hanem az éves átlaglétszámot kell megadni (baromfiknál 100 db állatra,
méhészetnél 1 db családra).2

2
A Vidékfejlesztési Programban szinte minden pályázat esetében előírás, hogy a támogatásra
jelentkező rendelkezzen egy bizonyos, kötelezően előírt (6000) STÉ értékkel. Már 8 hektárnyi
napraforgó területtel elérhetjük a 6000 STÉ üzemméretet, de ha valaki kizárólag hízósertést tart,
azt pl. 27 hízó meglétével tudja elérni.

12
1.1.3. Az árak típusai
A hozam és a termelési érték között a kapcsot alapvetően az outputár jelenti (1.2. ábra).
Az árnak számos kategóriája létezik, de alapvetően két nagy csoportba sorolhatjuk:
beszélhetünk piaci árakról és hatósági árakról.

A hatósági árak (intézményes árak) bizonyos termékpálya-szabályozási

mechanizmusokhoz, agrárpiaci rendtartási eszközökhöz rendelt árak, melyeknek
alapvető funkciója, hogy valamilyen szabályozott „mederben” tartsák a piaci árak
alakulását. Ebből következik, hogy alkalmazásukkal beavatkoznak a valós piaci
folyamatokba, és céljuk az adott termékpálya szempontjából valamilyen okból
kedvezőtlennek ítélt piaci helyzet kialakulásának megelőzése, vagy ellenkezőleg,
valamilyen kívánt állapot elérésének segítése. A hatósági árak (pl. alapár, védőár, irányár,
minimum ár, maximum ár, intervenciós ár, fix ár, stb.) alkalmazási köre ma már nagyon
szűk, mivel a 10-20 évvel ezelőtti szigorúbb piacszabályozást mára a legtöbb
mezőgazdasági és élelmiszeripari termék esetében felváltotta a laza piacszabályozás
(mely alapvetően a kereslet-kínálat közgazdasági törvényszerűségeire, a szabad piaci
versenyre bízza az árak alakulását), így hatósági árakat a legtöbb terméknél már nem
alkalmaznak. Ebből adódóan a hatósági árak részletesebb tárgyalásától eltekintünk.

A piaci árakat a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek piacán a kereslet-kínálat

viszonyai, valamint a piaci szereplők (eladó, vevő) erőviszonyai, azaz egymáshoz
viszonyított alkupozíciói alakítják ki. A „piac” földrajzi határai rég túlmennek
Magyarország határain, tehát piac, kereslet-kínálat és piaci ár tekintetében minimum
európai piacban, kereslet-kínálati viszonyokban és árakban kell gondolkodnunk, de egyes
– globális kereskedelemmel jellemezhető – termékek esetében már világpiaci
viszonyokat kell alapul venni. Ha szűkítjük kicsit a piac definícióját, akkor is azt
mondhatjuk, hogy a piaci árak alakításában igazából a versenytársak egymással szembeni
versenyének van nagy jelentősége: versenytársaknak pedig azokat az
országokat/vállalkozásokat tekinthetjük, amelyek termékei saját piacaikon vagy egy
harmadik ország piacain találkoznak egymással, és versengenek a vevő/fogyasztó
kegyeiért. Tudnunk kell továbbá, hogy a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek
piacai kompetitív piacként működnek, vagyis egy-egy piaci szereplő (vállalkozás) olyan
kicsi, hogy önállóan semmilyen érdemi hatást nem gyakorol a piaci folyamatokra, így a
kompetitív piac szereplői árelfogadó magatartást tanúsítanak az ő méreteiknél jóval
nagyobb piacon kialakuló árakkal szemben.

A piaci árakat megkülönböztetjük egyrészt ÁFA-tartalmuk szerint, másrészt aszerint,

hogy a termékpálya (vertikális lánc) mely két szereplője között alakulnak ki. Előző
esetben beszélhetünk nettó és bruttó árról, míg utóbbi esetben termelői árról,
nagykereskedelmi árról és kiskereskedelmi árról:
 A nettó ár az általános forgalmi adó (ÁFA) nélkül értendő ár. Üzemgazdasági
megközelítésben alapvetően ezt tekintjük értékesítési árnak (outputár), ezzel
számítjuk az árbevételt, mivel az ÁFA egy befolyó pénzáram, de nem része az
árbevételnek, mert adó lévén be kell fizetni az államkasszába.

13
  A bruttó ár az ÁFA-t is tartalmazó ár, tehát nem más, mint
a nettó ár + ÁFA. A mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek többsége 27%
ÁFA-kulccsal rendelkezik hazánkban, a termékek relatíve szűk köre tartozik a
18%-os vagy 5%-os áfakulcs hatálya alá.
 Termelői ár: a termelő által realizált értékesítési ár, tehát jellemzően a termelő és
az első közvetítő kereskedő (nagykereskedő) közötti árat jelenti.
 Nagykereskedelmi ár: a közvetítő kereskedő értékesítési árát jelenti, mely lehet
a nagykereskedő és a kiskereskedő vagy – többszintű közvetítői kereskedelem
esetén – két nagykereskedő közötti ár.
 Kiskereskedelmi ár (fogyasztói ár): a kiskereskedelem értékesítési árát jelenti,
vagyis a kiskereskedő és a végfelhasználó között kialakuló árról van szó.
Amennyiben a végfelhasználó a fogyasztó, akkor fogyasztói árnak is
nevezhetjük.

A fenti árfogalmakon kívül gyakran használt árkategória a belső elszámoló ár, mely nem
tartozik a piaci árakhoz, hanem vállalkozáson belül, ágazatok közötti termékátadásnál
használt „technikai” ár, mely az átadott termék vállalkozáson belüli értékét fejezi ki. A
belső elszámoló ár megválasztásának csak az ágazati eredményre van hatása, a
vállalkozásszintű eredményre nem gyakorol hatást. Amennyiben a belső elszámolás
(átadás) önköltségen történik, akkor ennek a speciális elszámoló árnak a neve az
önköltségi ár.

1.1.4. Az outputok naturális és pénzértékbeli meghatározása

A számvitel alapvetően, és első helyen pénzben méri az outputokat, ha azzal a
leegyszerűsített megközelítéssel élünk, hogy mindent Ft-ban kell lekönyvelni, illetve
pénzértékben készül a mérleg és az eredménykimutatás is. Az üzemtanban azonban
ugyanolyan fontos a naturáliában történő mérés, mint a pénzérték, aminek jelentősége
igazából a hatékonyság (lásd 1.4. fejezet) értékelésénél ütközik ki. Ez a naturália, illetve
a pénzérték következő sajátosságaiból ered:
 Az output naturáliában történő kifejezésekor értelemszerűen nem vesszük
figyelembe a piaci árakat, így a hozam a piaci áraktól függetlenül árulkodik a
kibocsátásról, fajlagosan ezen keresztül a gazdálkodás színvonaláról, és részben
hatékonyságáról. Az előállított hozamban ezáltal nagyobbrészt a gazdálkodótól
függő tényezők (pl. szaktudás, alkalmazott munkaerő színvonala, tőkeellátottság,
biológiai alapok, technológia, ráfordítások színvonala, stb.) fejeződnek ki, csak
az időjárás a gazdálkodótól – nagyobbrészt – független tényező, bár az
állattenyésztésben még ez sem játszik érdemi szerepet.
 Az output pénzértékben történő mérésekor számolunk a piaci árakkal, tehát a
termelési értékben már kifejeződnek a piaci árak, ezáltal a kibocsátásban és ezen
keresztül a hatékonyságban már „benne van” egy olyan tényező is, mely a
gazdálkodótól független.
A két megközelítés jelentősége abban rejlik, hogy a naturáliában történő mérés esetén
döntően a gazdálkodótól függő tényezők eredője a kibocsátás (és tágabban a
hatékonyság), míg pénzértékben történő méréskor a kibocsátásba vagy hatékonyságba
már jelentős részben „beleszól” a piaci ár, ami döntően nem függ attól a gazdálkodótól,

14
akinek a hatékonyságát mérjük. Figyelemmel kell lennünk
továbbá arra, hogy a piaci árak változása függvényében előfordul az is, hogy különböző
időszakokban ugyanakkora hozamhoz jelentősen különböző termelési értékek társulnak.
A magas hozam tehát – a piaci árak változása miatt – önmagában még „nem garancia” a
magas termelési értékre, illetve az alacsony hozamból sem feltétlenül következik az
alacsony termelési érték. Előfordulhat, hogy magas árak mellett alacsony hozamokkal is
magasabb termelési értéket realizálunk, mint alacsony árak mellett magas hozamokkal,
vagyis magas naturális kibocsátás/hatékonyság mellett is lehet alacsony a pénzben
kifejezett kibocsátás/hatékonyság, és természetesen ennek az ellenkezője is igaz lehet.

1.2. Ráfordítás és termelési költség

1.2.1. A ráfordítás és termelési költség értelmezése

A termelés ráfordításai, költségei az erőforrás-felhasználásból erednek, abból vezethetők
le. A termelési erőforrások alapvetően a következők:
 tőke,
 munkaerő,
 szaktudás (vállalkozói készség, képesség),
 természeti tényezők (klíma, időjárás).

A tőke ebbéli értelmezésében szinonim fogalom a vagyon vagy eszköz fogalmával, és

két fő csoportja a vállalkozási tevékenységben betöltött szerepe alapján a befektetett
tőke/eszköz és a forgótőke/forgóeszköz. A mezőgazdasági termelésben egyedi, sajátos
jelentőségénél fogva nagy szerephez jut egy speciális tőkeelem: a termőföld. A munkaerő
felhasználása a mezőgazdaságban kulcstényező, mivel élő szervezetekkel (növények,
állatok) dolgozunk, és a munkafolyamatok egy része nem gépesíthető, nem
automatizálható, ezért csak kézimunkával végezhető. A termelési erőforrások közül a
szaktudás és a természeti tényezők a termelés eredményét, hatékonyságát nagymértékben
befolyásolják, de lényegében sem naturáliában, sem pénzértékben nem fejezhetők ki,
nehezen kvantifikálhatók, nem vezethetők le belőlük ráfordítások, így ezeket klasszikus
értelemben nem említjük a ráfordítások és a költségek között.

Fentieknél fogva alapvetően a tőke és a munkaerő az a két legalapvetőbb termelési

erőforrás, mely naturáliában és pénzértékben egyaránt mérhető, ezáltal a
ráfordítás/költség oldalon megjelenik a gazdálkodásban.

A ráfordítás nem más, mint a termelés érdekében felhasznált erőforrások naturális

mértékegységben (naturáliában) kifejezett mennyisége, míg a termelési költség a
felhasznált erőforrások pénzben kifejezett értéke (1.3. ábra).

15
 Input
(erőforrások)

Ráfordítás inputár Termelési költség

(naturális mennyiség) (pénzérték)
ráfordítás-tartalom
Élőmunka Megjelenési forma
nélküli „egyéb tényezők”
Gépi munka Elszámolhatóság

Anyag Termelés volumenével

való kapcsolat

Pénzmozgás jellege

1.3. ábra: Az input oldallal összefüggő gazdálkodási alapfogalmak rendszere

Forrás: saját szerkesztés

A ráfordításoknak – azok jellege alapján – három fő típusát különböztetjük meg a

mezőgazdasági termelésben:
 élőmunka (fizikai és szellemi jellegű emberi munka);
 gépi munka (tágabban értelmezve: gépek, épületek, technológiai berendezések);
 anyagok (materializálódott, megragadható termelési eszközök).

E három ráfordítástípus mögött egyértelműen azonosítható a felhasznált erőforrás is,

tehát az erőforrás és a ráfordítás fogalmai között logikai összefüggés áll fenn: az
élőmunka a munkaerőt mint termelési erőforrást takarja, a gépi munka (gép, épület),
illetve az anyagok mögött pedig tőkefelhasználás (mint erőforrás) áll.

A ráfordítás sajátossága tehát az üzemtan megközelítésében, hogy naturáliában mérjük,

vagyis naturális mértékegységgel fejezzük ki. Naturáliának tekinthető minden olyan

16
mértékegység, ami nem pénznem. Az anyagokat leggyakrabban
mennyiségi mértékegységben (kg, liter, tonna, db, stb.), az élőmunkát munkaórában,
munkanapban, stb., a gépi munkát műszakórában, üzemórában vagy területegységben
(hektár) mérjük.

A termelési költség a fenti definíció szerint a ráfordítások pénzben kifejezett értéke.

Számolnunk kell azonban azzal, hogy a gazdálkodásban vannak olyan költségtételek is,
melyek mögött nem áll naturális mennyiségben kifejezhető ráfordítás (pl. bérleti díjak,
biztosítási díjak, tagdíjak, stb.) ennél fogva a termelési költség nem más, mint a
ráfordítások pénzben kifejezett értékének és a ráfordítástartalom nélküli egyéb
költségtételeknek az összege. (1.3. ábra)

A fajlagos ráfordítás és a fajlagos költség alatt a termelőkapacitás egységre vagy a

termékegységre vetített ráfordításokat/költségeket értjük. A termelőkapacitás egységre
vetített ráfordítások, illetve költségek a fajlagos hozamnál (lásd 1.1. fejezet) leírtakhoz
hasonló módon értelmezendők, azzal az eltéréssel, hogy itt a ráfordítások és költségek
színvonaláról, illetve összehasonlíthatóságáról van szó (ezért ennek részletezésétől
eltekintünk). A termékegységre vetített mutatókat (pl. termékegységre vetített költség =
önköltség) pedig részletesebben a hatékonyság c. alfejezetben tárgyaljuk.

E helyütt említést kell tenni azonban a termelés intenzitása kérdéséről, mely a

termelőkapacitás egységre vetített relatív fajlagos ráfordítással, illetve költséggel (vagyis
a ráfordításszínvonallal, illetve költségszínvonallal) fogható meg: az extenzív termelés
alacsony fajlagos ráfordítási színvonalon történő termelést jelent (melynek eredménye
általában az alacsony hozamszint, vagyis alacsony termelési színvonal), míg az intenzív
termelés a magas fajlagos ráfordítási színvonallal azonosítható (melynek eredménye
általában a magas hozamszint/termelési színvonal). Fontos hangsúlyozni, hogy a
termelés intenzitására utaló intenzív és extenzív jelzők csak a ráfordítások/költségek,
illetve hozamok színvonalára utalnak, de nem feltétlenül eredeztethető belőlük a
kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb jövedelmezőség. Lényeges az is, hogy az intenzitás
nagyon relatív fogalom, csak valamihez viszonyítva értelmezhető (pl. beszélhetünk
extenzív vagy intenzív kukoricatermelésről, holott a kukorica az almához viszonyítva
eleve egy extenzív ágazat, és még az almán belül is beszélünk extenzív és intenzív
almatermelésről), ennél fogva gyakran helyesebb az „extenzívebb” és „intenzívebb”
jelzők használata az „extenzív” és „intenzív” helyett.

1.2.2. A termelési költségek csoportosítása, típusai

A termelési költségeknek több csoportját különböztetjük meg, számos költségtípusba

besorolhatjuk azokat. A gazdálkodási gyakorlatban leggyakrabban a megjelenési forma,
az elszámolhatóság, a termelés volumenével való viszony és a pénzmozgás jellege
szerinti csoportosítást használjuk (1.4. ábra)

17
 Termelési költség

Megjelenési forma Elszámolhatóság Termelés volumenével Pénzmozgás jellege

szerint szerint való viszony szerint szerint

Elemi költségek Pénzmozgást okozó

- Anyagjellegű költség
- Személyi jellegű ktg.
- Értékcsökkenési leírás
- Egyéb elemi költség
Közvetlen költség Állandó költség
költség (kiadás)
Általános (közvetett) Pénzmozgást nem
Változó költség
költség okozó költség

Összetett költségek
- Segédüzemi szolgál-
tatás ktg.-e (Anyag +
Szem. + ÉCS + Egyéb)
- Speciális tárgyi eszköz
ktg.-e (ÉCS + Jav./Karb.)
- Gazdasági általános ktg.
(Anyag + Szem. + ÉCS +
Jav./Karb. + Egyéb)

1.4. ábra: A termelési költségek csoportosítása és típusai

Forrás: saját szerkesztés
Fontos hangsúlyozni, hogy mind a négy költségcsoportosítási szempont esetén (1.4.
ábra) ugyanúgy a vállalkozás teljes termelési költségét „bontjuk tovább”, csak mindig az
információigényünknek megfelelően más-más szempont szerint. Tehát egy adott
költségtétel mind a négy szempont szerint besorolható az adott csoportosítási szempont
alá tartozó valamely költségtípusba.

I. Termelési költségek csoportosítása a megjelenési forma szerint:

18
A megjelenési forma szerinti csoportosítás alapján
megkülönböztetünk elemi és összetett költségeket. Elemi költségek azok, melyek további
részekre nem bonthatók, míg az összetett költségek több elemi költségből tevődnek össze.

Az elemi költségek jelentik mind számviteli, mind üzemtani megközelítésben a

„legelemibb” költségtipizálást (jóllehet a két megközelítés némileg eltér egymástól). A
költségnem egyértelműen utal arra, hogy a költség keletkezése mögött mely erőforrás
felhasználása áll, tehát közvetlenül a felhasznált erőforrás típusából vezethető le. A
gazdálkodás során felmerülő költségeket megjelenési formájuk szerint 4 alaptípusba
sorolhatjuk be (1.4. ábra): (1) anyagjellegű költség; (2) személyi jellegű költség; (3)
értékcsökkenési leírás (amortizációs költség) és (4) egyéb elemi költség. A személyi
jellegű költségek a munkaerő, mint erőforrás felhasználásával járó költségeket
(munkabér, egyéb személyi jellegű juttatások, járulékok) takarják. Az anyagjellegű
költségek mögött alapvetően forgóeszköz jellegű költségek állnak, tehát a tőkén mint
erőforráson belül a forgótőke/forgóeszköz felhasználása. Az értékcsökkenési leírás a
befektetett eszközök vásárlásával, létesítésével összefüggő költségeket írja le, tehát a
tőkén mint erőforráson belül a befektetett tőke / befektetett eszköz „felhasználását”. Az
egyéb elemi költségek csoportjába alapvetően az előbbi három költségnembe közvetlenül
nem sorolható, azaz döntően a ráfordítástartalom nélküli költségeket soroljuk.

A következőkben e négy költségnem tartalmát, értelmezését mutatjuk be, először a

klasszikus számviteli megközelítésben, majd bemutatjuk és indokoljuk az üzemtani
megközelítés ettől való eltéréseit.

Anyagjellegű költség: a klasszikus számviteli megközelítés szerint az anyagjellegű

költségek a következőket foglalják magukban:
 anyagköltség;
 igénybe vett szolgáltatás értéke;
 egyéb szolgáltatás értéke;
 eladott áruk beszerzési értéke (ELÁBÉ);
 eladott, közvetített szolgáltatások értéke.

Ide sorolunk minden materializálódott eszközt, vagyis a szó szoros értelmében vett
anyagot (anyagköltség), a szolgáltatásokat és továbbértékesített árukat. Ezek
forgóeszközként viselkednek, tehát egy termelési cikluson vagy egy éven belül
felhasználódnak.

Személyi jellegű költség: a munkaerő felhasználásával együtt járó költségek, melyek

magukban foglalják a bérköltséget (bruttó munkabér), a személyi jellegű egyéb
kifizetéseket (pl. cafetéria, üdülési csekk, munkaruha-pénz, étkezési utalvány, stb.),
valamint a bérjárulékokat (közterhek). Magyarországon 2018-ban a bruttó minimálbér
138 000 Ft/hó, a bruttó garantált bérminimum (szakmunkás minimálbér) 180 500 Ft/hó.
Mind 2019-ben, mind 2020-ban ezek 8%-os éves növekedése várható.

A bruttó munkabérek adó- és járulékterhei két fő csoportba sorolhatók: a munkavállalót

terhelő adók és járulékok, valamint a munkáltatót terhelő adók és járulékok. A
munkavállaló bruttó munkabérét terhelő adók és járulékok 2018-ban:

19
  15% személyi jövedelemadó (szja);
 10% nyugdíjjárulék;
 8,5% egészségbiztosítási és munkaerőpiaci járulék.

A bruttó munkabérből ezeket levonva, kapjuk a nettó munkabért, melyet a munkavállaló

„kézhez kap”. Fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy a munkavállalót terhelő adók
és járulékok mértékétől függetlenül a vállalkozás szempontjából a teljes bruttó munkabér
bérköltségnek minősül. Ezen a bérköltségen felül a munkaadónak – 2018-ban – meg kell
fizetni a következő tételeket, melyeket a „bérjárulékok” (közterhek) kategóriájába
könyvelünk:
 19,5% szociális hozzájárulási adó (szocho),
 1,5 % szakképzési hozzájárulás.
A fizetendő adók és járulékok adó-, adóalap-, illetve járulékkedvezményekkel
csökkenthetők. Bizonyos esetekben adó- vagy járulékmentesség érvényesül.
A személyi jellegű költségek lényegében forgóeszköz jellegű költségként viselkednek
(jóllehet a munkaerő nem tekinthető a vállalkozás vagyona részének, vagyis eszköznek),
mivel a havi vagy napi fizetés lényegében azt jelenti, hogy a munkaerőt hónapról hónapra
vagy napról napra „meg kell vásárolni”.
Tekintettel arra, hogy mind az anyagjellegű, mind a személyi jellegű költségek
forgóeszköz jellegű költségek, rendszerint ugyanabban a gazdálkodási évben vásároljuk
meg és fizetjük ki azokat, amelyikben felhasználjuk. Ennél fogva nem kérdés, hogy a
„vételárukat” mint költségüket melyik gazdálkodási évre számoljuk el, amikor meg
akarunk felelni annak a számviteli-gazdálkodási alapelvnek, hogy minden eszköz „árát”
arra az időszakra kell elszámolni költségként, amely időszakban felhasználjuk.
Értékcsökkenési leírás (ÉCS): az immateriális javak és a tárgyi eszközök a tartós
használat, a folyamatos fizikai és erkölcsi avulás miatt értéküket fokozatosan elvesztik,
így azt költségként kell elszámolni. A befektetett eszközök vásárlásával, létesítésével
összefüggő költségek esetében már nem ennyire egyértelmű a helyzet, mivel ezen
eszközök jellemzője, hogy több éven keresztül szolgálják a vállalkozás tevékenységét,
így az eszköz vételára vagy létesítési költsége felmerülésének éve nem egyezik meg azzal
az időszakkal, melyben használjuk (mivel ez utóbbi több/sok év). Az alapelv szerint
azonban ezen eszközök bekerülési értékét is arra az időszakra (azon évekre) kell
elszámolni költségként, amely időszakban a vállalkozási tevékenységet szolgálják. E
probléma elszámolástechnikai megoldására találták ki az értékcsökkenési leírás
fogalmát. E témakör tárgyalásakor elöljáróban három fogalmat kell tisztázni:
 Értékcsökkenés: az immateriális javak és a tárgyi eszközök fizikai kopásának,
erkölcsi avulásának pénzben kifejezett értéke.
 Értékcsökkenési leírás: értékcsökkenésnek az a része, amit költségként
számolunk el, így nem minden értékcsökkenés válik értékcsökkenési leírássá.
 Amortizáció: a befektetett javak (immateriális és tárgyi eszközök)
elhasználódásának, műszaki - gazdasági avulásának pénzben kifejezett értéke.
Az amortizáció nem csupán az eszközök avulásának, kopásának kifejezője,
hanem a befektetett tőke visszanyerésének módja is.

20
Ezeket a fogalmakat a gyakorlat sokszor szinonimaként használja, megkülönböztetésükre
az elméleti tisztánlátás végett azonban szükség van. Tehát a költségkategória helyes
megnevezése az értékcsökkenési leírás, de a gazdálkodási gyakorlat gyakrabban
használja az amortizációs költség kifejezést.

Az értékcsökkenési leírás pontos fogalmának meghatározásakor tisztázni kell két

alapvető fogalmat, mégpedig a hasznos élettartam és a maradványérték definícióját:

Hasznos élettartam: az, az időtartam, amely alatt az amortizálható eszközt a gazdálkodó

az eredmény terhére elszámolja. Ezt az időt három tényező határozza meg, mégpedig az
eszköz leterhelése által befolyásolt fizikai elhasználódási idő, a tudomány és a technika
fejlődésének ütemétől függő avulási idő, valamint az eszköz beszerzésére, előállítására,
használati idejére vonatkozó jogi szabályok. Ez utóbbi szerint nem lehet értékcsökkenést
elszámolni a földterület, telek, erdő beszerzési értéke után, vagy az üzembe nem helyezett
beruházás után. A hasznos élettartam kifejezhető teljesítményben (pl.: megtermelt
darabszám) vagy időben.

Maradványérték: az eszköznek a rendeltetésszerű használatba vétel, üzembe helyezés

időpontjában meghatározott, a hasznos élettartam végén várhatóan realizálható értéke. A
bruttó értékből levonva a maradványérték összegét, megkapjuk az amortizálandó értéket.
Ez utóbbit kell értékcsökkenési leírás címén elszámolni költségként a hasznos élettartam
ideje alatt. A számviteli értelemben vett maradványérték nulla is lehet, azonban az
üzemgazdasági kalkulációkban az élettartam végén a szokásos piaci értéket vesszük
alapul.

Nettó érték: úgy kapjuk meg, hogy a bruttó értékből kivonjuk az elszámolt halmozott
(kumulált) értékcsökkenést.

A számviteli törvény az értékcsökkenési leírásnak (ÉCS) három fő formáját különbözteti

meg, mégpedig:
 Egyösszegű ÉCS.: a 100 000 Ft beszerzési, előállítási érték alatti vagyoni értékű
jogok, szellemi termékek, tárgyi eszközök bekerülési értéke – a vállalkozás
döntésétől függően, a hasznos élettartamtól függetlenül – a használatbavételkor
értékcsökkenési leírásként egy összegben elszámolható! A vállalkozásnak
számviteli politikájában kell rögzíteni, hogy ezzel a lehetőséggel él-e a
vállalkozás, illetve mely eszközöknél alkalmazza azt. A vállalkozás azonban
ennél kisebb összegben is meghatározhatja a bekerülési küszöbértéket.
 Terven felüli ÉCS: akkor kell alkalmazni, ha az eszköz könyv szerinti értéke
tartósan és jelentősen magasabb, mint a piaci érték. Ennek összege megegyezik
a piaci érték és a könyv szerinti érték különbözetével. Akkor is terven felüli
értékcsökkenést kell elszámolni, ha az immateriális jószág, a tárgyi eszköz
(ideértve a beruházást is) értéke tartósan lecsökken, mert az immateriális jószág,
a tárgyi eszköz (ideértve a beruházást is) a vállalkozási tevékenység változása
miatt feleslegessé vált, vagy megrongálódás, megsemmisülés, illetve hiány
következtében rendeltetésének megfelelően nem használható, illetve
használhatatlan. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha a vagyoni értékű jog a

21
 szerződés módosulása miatt csak korlátozottan vagy
egyáltalán nem érvényesíthető, vagy a befejezett kísérleti fejlesztés révén
megvalósuló tevékenységet korlátozzák vagy megszüntetik, illetve az
eredménytelen lesz. Ha az eszköz piaci értéke jelentősen meghaladja a könyv
szerinti értéket, csökkenteni kell az elszámolt terven felüli értékcsökkenést. A
visszaírás összege nem lehet több, mint a korábban terven felüli
értékcsökkenésként elszámolt összeg. A terven felüli értékcsökkenést egyéb
ráfordításként kell elszámolni, így az nem válik ÉCS-vé, azaz nem lesz költség.
A terven felüli értékcsökkenés visszaírását egyéb bevételként kell elszámolni.
 Terv szerinti ÉCS.: az eszköz maradványértékkel csökkentett bruttó értékének a
hasznos élettartamra történő felosztása és elszámolása. Nem számolható el terv
szerinti értékcsökkenés: (1) földterület, telek (a bányaművelésre, veszélyes
hulladék tárolására igénybe vett földterület, telek kivételével); (2) erdő
bekerülési értéke után; (3) üzembe nem helyezett beruházásnál; (4)
képzőművészeti alkotásnál; (5) régészeti leletnél és (6) olyan kép- és
hangarchívumnál, valamint egyéb gyűjteménynél, amely értékéből a használat
során nem veszít, illetve amelyek értéke – különleges helyzetéből, egyedi
mivoltából adódóan – évről-évre nő.
Mivel a hasznos élettartam – mint a korábbiakban említettük – mind időben, mind pedig
teljesítményben meghatározható, a terv szerinti értékcsökkenésnek két típusa lehet,
mégpedig a teljesítményarányos és az időarányos.
 Teljesítményarányos ÉCS.: ez esetben a vetítési alap a tárgyi eszköz
teljesítménye, ami kifejezhető üzemórában vagy például az előállított termék
mennyiségében. A teljesítményarányos elszámolás esetén egységnyi
teljesítményre jutó értékcsökkenési leírás költsége a gép életteljesítménye során
mindig azonos lesz, de az egy évre jutó értéke az eszköz használatától, illetve a
termelt mennyiségtől függően változik.
 Időarányos ÉCS.: a hasznos élettartamot időben, azaz években fejezik ki, és a
– maradványértékkel csökkentett – bruttó értéket valamilyen ütemezés szerint
erre az időszakra osztjuk fel. Ennek megfelelően az értékcsökkenési leírás értéke
egy évre vonatkozóan állandó, és az eszköz pl. gép éves használatától függően
egységnyi teljesítményére jutó (fajlagos) értéke változó. Az időarányos ÉCS. az
elszámolás ütemétől függően lehet lineáris, degresszív és progresszív.
a) Lineáris (egyenletes ütemű): a bruttó értéknek az egyes években
értékcsökkenési leírásként elszámolt aránya (azaz az amortizációs kulcs) a
hasznos élettartam minden évében azonos, vagyis az értékcsökkenési leírás
összege állandó.
b) Degresszív (gyorsított ütemű): Az amortizációs kulcs és/vagy az
értékcsökkenési leírás összege a hasznos élettartam alatt csökkenő, vagyis a
kezdeti években nagyobb, majd egyre kisebb összegeket számolunk el.
Tehát az amortizációs költség elszámolását felgyorsítják azzal, hogy a
kezdeti időszakban a lineáris módszerrel elérhetőnél nagyobb arányú a
költségek elszámolása. A számviteli törvény a degresszív amortizációs
elszámolás esetén három módszerrel engedi meghatározni az
értékcsökkenési leírás évenkénti összegét: (1) szorzószámok módszere; (2)
„évek számának összege” módszere és (3) abszolút összeg alapján.

22
 c) Progresszív (lassított ütemű): a degresszív leírási
módszerrel ellentétben itt az amortizációs kulcs és/vagy az értékcsökkenési
leírás összege a hasznos élettartam alatt folyamatosan növekvő, vagyis a
kezdeti években kisebb, majd egyre nagyobb összegeket számolunk el.
Tehát az amortizációs költség elszámolását lassítják azzal, hogy a kezdeti
időszakban a lineáris módszerrel elérhetőnél kisebb arányú a költségek
elszámolása.

A számviteli gyakorlatban szinte egyeduralkodó a lineáris leírási módszer. Ennek legfőbb

oka, hogy a vonatkozó számviteli jogszabályok a legtöbb esetben csak ennek
alkalmazását engedik, mivel az amortizációnak nagyon fontos gazdasági funkciói
vannak, szoros kapcsolatban van ugyanis a társasági adóval és a fejlesztésekkel.

Az amortizációs rendszer lényege, hogy a vállalkozásba befektetett tárgyi eszközök

értéke a termelés folyamatában fokozatosan – a termelési költségek között elszámolható
értékcsökkenési leírás arányában – megy át a vele előállított termék értékébe, tehát a
tárgyi eszköz beszerzési vagy előállítási költsége nem a beszerzés vagy előállítás
időszakában válik költséggé (mert ez a költségek nagyságát irreálisan megnövelné),
hanem ez időben elnyújtva, a hasznos élettartamra elosztva jelenik meg. Ebből kiindulva
az értékcsökkenési leírási rendszernek több fontos funkciója van:
1) Egyrészt, mint költség csökkenti az adózás előtti eredményt, vagyis magát a
fizetendő nyereségadó összegét (ennél fogva az állam adóbevételeinek
nagyságára is hatással van).
2) Másrészt a költségek között elszámolt leírás – amennyiben azt a piac a termékek
árában elfogadja – a befektetett eszközök értékének visszatörlesztését hivatott
biztosítani. A korábban befektetett, és a bevételben ily módon visszatérülő,
illetve felszabaduló tőkét nevezzük ún. leírási bevételnek. (Ez csak akkor
egyezik meg a költségek között elszámolt amortizáció összegével, ha arra az
előállított termék értékesítési ára, illetve ezen keresztül az árbevétel teljes
egészében fedezetet nyújt.)

Egyéb költség: az egyéb költségek csoportjába alapvetően az előbbi három költségnembe

nem sorolható, azaz döntően a ráfordítástartalom nélküli költségeket soroljuk. A
mezőgazdaságban jellemző és legnagyobb jelentőségű egyéb költségek: földbérleti díj,
egyéb bérleti díjak, biztosítási költség, tagdíjak.

23
 Összetett költségek:

Az összetett költségek jellemzője, hogy több elemi költségből tevődnek össze, de ennél
pontosabban nem írhatók le. Lényegében nem tekinthetők önálló költségtípusnak, és
nincs egyértelmű csoportosításuk sem, nem definiálhatók semmilyen egyetemleges
szabály szerint. Az összetett költségeket a gazdálkodó információigénye szerinti,
tetszőleges tartalommal hozhatjuk létre, tehát annyiféle összetett költségtípust
„kreálhatunk”, amennyi az információigényünk alapján szükséges a gazdálkodási
döntések megalapozásához. A mezőgazdasági termelésben leggyakrabban használt
összetett költségek: a munka-műveletenkénti költségek, az egyes tárgyi eszközök (gépek,
épületek költségei), a javítás-karantartás költségei és bármely más, a vállalkozáson belül
munkafolyamat, ágazat, üzem, elszámoló egység, stb. költsége, mely több
költségelemből tevődik össze.

A költségnemek számviteli és üzemtani megközelítésének különbségei:

A költségnemek értelmezése alapvetően azonos a számvitel és az üzemtan között, hiszen

fel sem merül, hogy ugyanazon fogalom alatt merőben mást értene a két tudományterület.
Az üzemtani megközelítésbe egyes esetekben azonban belefér a nagyobb „szabadság”
(mert nem kötik annyira jogszabályi előírások), és a gazdálkodó információigénye
alapján kissé „átrendezhetők” az egyes költségnemek tartalmai. Az üzemtanban ezért
gyakran használjuk a következő előkalkulációra jellemző „költségnemenkénti”
költségfelosztást:
 anyagjellegű költség;
 személyi jellegű költség;
 speciális tárgyi eszközök költsége;
 segédüzemági szolgáltatás költsége;
 egyéb közvetlen költség;
 közvetett (általános) költség.

Látható, hogy az üzemtani megközelítés hasonló, de a költségnemek belső tartalmában

vannak eltérések, mert az üzemtanban – a korábbiakban bemutatott számviteli
értelmezéstől eltérően – az alábbi tartalmakat soroljuk az egyes „költségnemekhez”:
 Anyagköltség: kizárólag a materializálódott eszközök, a szó szoros értelmében
vett anyagok költsége. Növénytermesztésben és kertészetben pl. a műtrágya,
szervestrágya, növényvédőszer, vetőmag, palánta, öntözővíz, stb.,
állattenyésztésben pl. a takarmány, alomszalma, állatgyógyszer, hízóalapanyag
(naposállat), víz, stb., illetve általában: a gáz- és villamos energia,
fogyóeszközök, stb. Nem tartozik tehát ide a szolgáltatások költsége, illetve az
ELÁBÉ (mert utóbbi a mezőgazdasági termelő tevékenységben általában nem
meghatározó).
 Személyi jellegű költség: kizárólag az élőmunka felhasználásához kötődő
személyi jellegű költség (bérköltség, közterhek, személyi jellegű egyéb
kifizetések), vagyis nem foglalja magában a segédüzemi szolgáltatáshoz, a gépek
és épületek üzemeltetéséhez – mint összetett költségekhez – tartozó munkaerő-
felhasználás személyi jellegű költségét.

24
  Speciális tárgyi eszközök költsége: tipikusan összetett
költség, ide soroljuk az adott ágazathoz egyértelműen hozzárendelhető tárgyi
eszköz(ök) (pl. zöldborsó ágazat: zöldborsó kombájn, stb.) elszámolt
amortizációs és karbantartási költségét. Az ültetvények és a tenyészállatok
esetében felmerülő elszámolt amortizációs költségeket is ide soroljuk a
kalkuláció során.
 Segédüzemági költség: tipikusan a mezőgazdasági termeléshez kötődő összetett
költség, ami magában foglalja a több ágazathoz köthető, több ágazatot kiszolgáló
gépek, épületek, illetve gépi munkák elvégzéséhez szükséges tárgyi eszközök
fenntartásához és üzemeltetéséhez kapcsolódó összes költséget. Ilyenek pl. az
üzemeltetés üzemanyag- és/vagy kenőanyag és/vagy energiaköltsége, az
üzemeltetéshez kapcsolódó munkaerő-felhasználás személyi jellegű költségei
(pl. gépkezelő bárköltsége és közterhei), a gép/épület amortizációs költsége,
javítás-karbantartási költségek, egyéb költségek. A szántóföldi
növénytermesztésben döntően gépköltségekről beszélhetünk, épületekkel
összefüggő költség alig merül fel, míg a kertészetben és az állattenyésztésben az
esetek többségében a gépek fenntartási és üzemeltetései költségei mellett nagy
szeletet tesznek ki az épületek és azok technológiai berendezéseinek költségei is.
A számvitelben az anyagjellegű költségek közé sorolt „szolgáltatások költségei”
közül ide tartozik minden géppel és épülettel végzett szolgáltatás (igénybe vett
és szolgáltatott bérmunka) költsége (pl. talajmunkák, betakarítás, szállítás, stb.).
A számvitel szerint ez felosztott költség. Az egyes ágazatokra való felosztás
szakmai szempontból legjobb módja, az, ha az igénybevett ún. „normál hektár
(nha)” képezi a vetítési alapot3.
 Egyéb közvetlen költség: ide soroljuk a termelés/szolgáltatás érdekében
közvetlenül felmerült egyéb eddig nem említett költségeket (pl. földbérleti díj,
igénybevett nem gépi munkákhoz kapcsolódó szolgáltatások, stb.).
 Közvetett (általános) költség: a termelő/szolgáltató folyamatok igazgatásával,
irányításával, adminisztrációjával kapcsolatosan felmerülő elemi költségek
alkotta összetett költség. Tartalmazza az irányításhoz és adminisztrációhoz
kapcsolódóan pl. a tárgyi és immateriális eszközök értékcsökkenési leírását, azok
fenntartási és karbantartási költségét, az ezen a területen dolgozók munkabérét,
egyéb személyi jellegű juttatásait és a kapcsolódó járulékokat, az ezen a területen
felhasznált anyagok költségét, az ide kapcsolódó igénybevett külső
szolgáltatásokat és a különböző eljárási díjakat. A mezőgazdaságban
beszélhetünk (a) üzemi szintről, amikor a közvetlenül a termelésre/szolgáltatásra
el nem számolható olyan költségeket értjük ide, amelyek egy-egy területileg
elhatárolható üzemben merültek fel, amennyiben ez (b) főágazati szinten (pl.
állattenyésztés, növénytermesztés, stb.) főágazati általános költségről beszélünk,

3
A gépi teljesítmények összeadhatóságát teszi lehetővé a gépi munkateljesítmény egység
bevezetése. A gépimunkák bevett mértékegysége a normálhektár (nha), ami azzal a munkával
egyenértékű, ami 1 hektár sík fekvésű, középkötött talaj 18-21 cm mélyen való felszántását jelenti.
Az egyes munkaműveletek költségét hektáronként tekintve műveleti költségnek nevezzük.
Minden munka ezen az alapon egy átszámítási kulccsal meghatározható. Ez a költség az erőgép
és a munkagép együttes költsége, vagyis számítása: nha költség x végzendő gépimunka
átszámítási kulcsa + munkagépköltség.

25
 míg ha ez e fölötti, azaz az egész vállalkozás szintjén
merül fel, beszélhetünk (c) gazdasági általános költségről.

A fentiekből látható, hogy az üzemtani és a számviteli megközelítés között a nagyobb

eltérések a következőkből erednek:
 Az üzemtanban az anyagjellegű költségekből, a személyi jellegű költségekből,
az amortizációból és az egyéb költségekből kigyűjtünk, illetve kiveszünk
mindent, ami a gépek és épületek fenntartásához és üzemeltetéséhez
kapcsolódik, és azokat a gép- és épületköltség alatt tartjuk nyilván. A gép- és
épületköltség ezáltal szoros értelemben nem is tekinthető elemi költségnek, mert
összetett költséget alkot (bár utóbbi is elemi költségek összessége, így mégsem
„testidegen”).
 A számvitelben az üzemi általános költségeken belül kell kimutatni a javító-
karbantartó üzemek és a szolgáltatást végző üzemek által végzett javítás,
karbantartás, szolgáltatás (energia, szállítás, gépgazdálkodás stb.) közvetlen
költségeit, ezen üzemek irányításával kapcsolatos anyagjellegű, személyi jellegű
ráfordításokat, egyéb költségeket, míg az üzemtanban ez a segédüzemi
szolgáltatások között szerepel. Megfelelő vetítési alapot választva lehet az egyes
üzemekre, divíziókra, ágazatokra felosztani.
 Mindez azzal van összefüggésben, hogy az üzemtanban alapvetően nem is
költségnemenkénti költségcsoportosítást takar ez a felosztás, hanem a költség
mögött álló ráfordítás típusa szerinti költségcsoportosítást. Mint azt
korábbiakban kifejtettük, alapvetően három ráfordítástípust különítünk el:
anyagok, élőmunka, gépi munka (utóbbi: tágabban gép, épület, technológiai
berendezés). A fenti, üzemtani költségkategorizálás pont ezekhez kapcsolódik,
tehát vésősoron az anyagjellegű költséget illethetnénk az anyagráfordítások
költsége, a személyi jellegű költséget az élőmunka-ráfordítás költsége, a
gépköltséget pedig a gépi munka ráfordítás költsége kifejezéssel.

A fenti eltérések a költségek számviteli és üzemtani értelmezésében tehát abból erednek,

hogy az üzemtan nem annyira a felhasznált erőforrás típusa szerint különbözteti meg a
„költségnemeket”, hanem a ráfordítás típusa jelenti a rendező elvet.

A. Termelési költségek csoportosítása az elszámolhatóságuk szerint:

A termelési költségek „elszámolhatósága” alatt ebben a tekintetben azt értjük, hogy egy
adott költség valamely ágazathoz/termékhez egyértelműen hozzárendelhető-e, az adott
termékre elszámolható-e. Meg kell jegyezni, hogy az ágazat és a termék ebben az esetben
egy dimenzióként értelmezendő, mert egy ágazatnak általában egy főterméke van,
melyhez a költséget hozzá kívánjuk rendelni.

Az elszámolhatóság szerinti költségcsoportosítás abból indul ki, hogy egy vállalkozásnál

a költségek keletkezésének alapvetően két helye van: a termék és a menedzsment
(nyilvánvalóan több termék is lehet egy vállalkozásnál). Ennél fogva megkülönböztetünk
közvetlen költséget és általános (vagy közvetett) költséget (lásd 1.4. ábra):

26
  A közvetlen költségek az adott termék/szolgáltatás
előállításának technológiai, fizikai folyamatában felmerülő költségek. Ennél
fogva jellemzőjük, hogy egyértelműen hozzárendelhetők az adott
termékhez/szolgáltatáshoz, mivel ott keletkeztek, annak előállításában fizikailag
részt vettek. A közvetlen költség mindig egy adott termékre/szolgáltatásra
értelmezhető. Közvetlen költség például a termék alapanyagának beszerzési
költsége, vagy a termelés során felhasznált eszközök költségei. A közvetlen
költségek rendszerint a vállalkozások fő tevékenységéhez kapcsolódnak, így a
termelő vállalatok esetében a késztermékek közvetlen önköltsége, míg a
kereskedelemmel foglalkozó vállalkozások esetében ez a forgalmazott áruk
beszerzési értéke.
 Az általános (közvetett) költségek nem valamely termék előállításának
technológiai, fizikai folyamatában merülnek fel, hanem a menedzsmentben,
ezáltal – mivel nem is ott keletkeznek – nem rendelhetők hozzá egyértelműen
egyetlen termékhez/szolgáltatáshoz sem. A keletkezés helye alapján gyakran
nevezzük menedzsment költségnek is. Ide tartozik minden olyan költség, amely
a vállalat tevékenysége során merül fel, de nem köthető közvetlenül egyik
gyártott termékhez, vagy szolgáltatáshoz sem. Sajátosságuk, hogy a termelés,
vagy szolgáltatás területén kívül merül fel, vagy esetleg több termékre is lehet
vonatkoztatni azokat. Rendszerint az adott termék előállításának megszűnése
nem szüntetné meg az adott költséget.

A közvetlen és általános költségek elkülönítésének lényege abban rejlik, hogy egy

vállalkozásnál termelési értéket (bevételt) csak a termék produkál, így jövedelem
előállítására is csak az képes, a menedzsment ezzel a jellemzővel nem rendelkezik. Az
egyes termékek, mint „jövedelemtermelő egységek” jövedelemtermelő képességének
külön-külön történő meghatározásához azonban először az egyes termékek előállítása
érdekében felmerült költségekkel (= közvetlen költségek) kell tisztában lennünk.

B. Termelési költségek csoportosítása a termelés volumenével való viszony szerint:

A termelés volumenével való viszony alapján történő költségcsoportosításhoz először azt

kell tisztáznunk, hogy mit értünk a termelés volumene alatt. A termelés volumene
kifejezhető az előállított termékek és nyújtott szolgáltatások naturális mennyiségben
kifejezett mennyiségével, amit a mezőgazdasági termelés során a hozammal tudunk
azonosítani.

A termelés volumenével való viszony esetén azt vizsgáljuk, hogy az adott költség az adott
gazdálkodói döntés során hogyan reagál a termelés volumenének változására. Abból az
alapfeltételezésből indulhatunk ki, hogy a legtöbb – a ráfordításokat és költségeket is
érintő – gazdálkodói döntésünk hat a termelés volumenére is, vagy fordítva: a termelés
volumenével összefüggésben hozott gazdálkodói döntések hatnak a költségekre is.
Mindezek alapján (lásd még 1.4. ábra):
 állandó költségnek tekintjük azokat a költségeket, melyek a termelés
volumenének változására bizonyos határokon belül – az adott döntésünk
hatásaként – nem reagálnak, vagyis az adott döntési problémában a termelés
volumenétől függetlenül fennállnak (ezért is nevezzük fix költségnek);

27
  változó költségek azok a költségek, melyek a termelés
volumenének változására – az adott döntésünk hatásaként – reagálnak, vagyis az
adott döntési problémában a termelés volumenével együtt változnak. A változó
költségeket a reagálásuk mértéke alapján három csoportba sorolhatjuk: (1)
proporcionális, (2) progresszív és (3) degresszív változó költség. Proporcionális
változó költségekről akkor beszélünk, ha a költségváltozás mértéke a
volumenváltozással azonos, tehát a költség a volumennel arányosan változik. A
progresszív változó költségek esetén a költségváltozás mértéke nagyobb, mint a
volumenváltozásé (tehát a költség nagyobb arányban változik, mint a volumen),
míg degresszív költségek esetén értelemszerűen kisebb a költségváltozás
mértéke, mint a volumenváltozásé.

A fenti definíciókból ered az állandó és változó költségek azon sajátossága, hogy

semmilyen egyetemleges szabály nem létezik az állandó és változó költségek
elkülönítésére olyan értelemben, hogy minden egyes költségtétel vonatkozásában az
adott döntési probléma függvénye, hogy adott helyzetben az adott költségtétel állandó
vagy változó költségként viselkedik-e. Ugyanaz a költség lehet egy bizonyos
szituációban, illetve időtávon változó költség, és viselkedhet egy másik szituációban,
illetve időtávon állandó (fix) költségként is. A költségek állandó vagy változó jellegének
„tipizálására” vonatkoznak a következő megállapítások:
 Az elsüllyedt költségek minden esetben állandó költségként viselkednek, hiszen
ezek azok a költségek, melyek már az adott döntési szituáció előtt felmerültek,
így azokra az adott döntés értelemszerűen nincs hatással.
 Nagyobb mértékű kibocsátási szint változás esetén az állandó költségek
lépcsőzetesen változnak.
 Az anyagköltségek jellemzően változó költségek, az esetek nagyobb részében
összefüggésben vannak a termelés volumenével.
 A személyi jellegű költségek időbér esetén inkább állandó költségként
viselkednek, míg teljesítménybér esetén általában változó költségként. Rövid
távon a személyi jellegű költségek állandónak, míg közép és hosszú távon
változónak tekintendők egy adott mezőgazdasági vállalkozás esetében.
 Az – időarányosan elszámolt – amortizációs költség jellemzően fix költség, tehát
már sem az adott évi termelőkapacitás-méret, sem az adott évi hozam nagysága
nem befolyásolja. A teljesítményarányos leírás esetén azonban gyakran az
amortizációs költség is változó költségként viselkedik (amennyiben a
teljesítmény mérése valamilyen módon a termelési volumenhez kapcsolódik).

Általános érvényű szabály az állandó és változó költségek elkülönítésére tehát nincs,

mindig az adott döntési helyzetben kell megvizsgálni, hogy a döntésünk hatásaként
hogyan reagálnak a hozam változására. Ezért mondjuk, hogy „döntési probléma függő”
a besorolásuk.

Teljes költségen az adott termékmennyiség vagy szolgáltatás előállítása során felmerülő

fix és változó költségek összegét értjük.

C. Termelési költségek csoportosítása a pénzmozgás jellege szerint:

28
A pénzmozgás jellege alapján megkülönböztetünk az adott
időszakban pénzmozgást okozó és pénzmozgást nem okozó, azaz explicit és implicit
költségeket (1.4. ábra):
 A pénzmozgást okozó költségek, azaz az explicit vagy kifejezett költségek azok,
amelyek adott időszak folyamán az adott időszak termelésével kapcsolatban
számlákon, pénzügyi átutalásokon kifejezett formában jelennek meg. Ilyen
költségek jellemzően a forgóeszközök és a munkaerő költsége, hiszen mind a
munkaerő, mind a forgóeszközök jellemzője, hogy egy éven vagy egy termelési
cikluson belül felhasználódnak. Éppen ezért ezeket együttesen forgóeszköz
jellegű költségeknek is tekinthetjük (a munkaerő nem eszköz és nem
forgóeszköz, de finanszírozását tekintve ilyen jelleggel bír). Ráadásul mivel
ezáltal az éves működéshez, azaz a befektetett eszközök üzemeltetéséhez
kapcsolódó, adott évben finanszírozást igénylő folyó (flow jellegű) költségek, a
működési költség elnevezéssel is illethetjük ezeket. Ilyen például az
anyagköltség, az energia és bérköltség.
 Implicit vagy nem kifejezett költségek azok, amelyek az adott időszak
ráfordításai, bár tényleges pénzkifizetésekben, számlákon az adott időszakban
nem jelennek meg. Pl.: amortizációs költség vagy alternatíva költség. A
pénzmozgást nem okozó költségek közé azért jellemzően az amortizációs
költséget soroljuk. Az amortizációs költség az adott gazdálkodási évben költség,
de nem kiadás, mert pénzmozgást már nem okoz.

1.2.3. A naturális és pénzértékbeni megközelítés jelentősége

Az output kategóriákhoz hasonlóan ez esetben is igaz, hogy a számvitel első helyen
pénzben méri az inputokat is, míg az üzemtanban ugyanolyan fontos a naturáliában
történő mérés, mint a pénzérték, aminek jelentősége szintén a hatékonyság (lásd 1.4.
fejezet) értékelésénél ütközik ki. Ez a naturália, illetve a pénzérték következő
sajátosságaiból ered:
 Az input naturáliában történő kifejezésekor értelemszerűen nem vesszük
figyelembe a piaci árakat (inputárakat), így a ráfordítás a piaci áraktól
függetlenül árulkodik az erőforrás-felhasználásról, ezen keresztül áttételesen a
gazdálkodás intenzitásáról, színvonaláról és részben hatékonyságáról. A
felhasznált ráfordítás mennyisége alapvetően a vállalkozástól függő tényező,
hiszen a gazdálkodó adottságaitól függ (szaktudás, tőkeerősség, alkalmazott
technológia, munkaszervezés módja, stb.).
 Az input pénzértékben történő mérésekor számolunk a piaci árakkal
(inputárakkal), tehát a termelési költségben már kifejeződnek az inputpiaci árak
is, ezáltal a termelési költségben és ezen keresztül a hatékonyságban már „benne
van” egy olyan tényező is, mely a gazdálkodótól független.

A két megközelítés jelentősége abban rejlik, hogy a naturáliában történő mérés esetén
döntően a gazdálkodótól függő tényezők eredője az erőforrás-felhasználás (és tágabban
annak hatékonysága), míg pénzértékben történő méréskor abba már jelentős részben
„beleszól” a piaci ár, ami döntően nem függ a gazdálkodótól. Figyelemmel kell lennünk
továbbá arra, hogy az inputpiaci árak változása függvényében előfordul az is, hogy
ugyanakkora ráfordításhoz jelentősen különböző termelési költségek társulnak.

29
 Példa: egy német, egy magyar és egy szerb málnatermelő – ebben a sorrendben –
4 000, 5 000 és 6 000 munkaóra munkaráfordítással művel egy hektár málnát.
Németországban átlagosan 2 400 Ft/óra, Magyarországon 1 200 Ft/óra, Szerbiában
600 Ft/óra a munkaerő ára (a gazdálkodótól teljesen függetlenül). A német termelő
személyi jellegű költsége ezáltal 9 600 ezer Ft/ha, a magyar termelőé 6 000 ezer Ft/ha,
a szerb termelőé pedig 3 600 ezer Ft/ha. Tehát az egyes termelők személyi jellegű
költségei jelentősen eltérnek egymástól, és ott a legnagyobb a költség, ahol
legalacsonyabb a ráfordítás. Ez az állapot értelemszerűen nagyon nagy
versenyhátrányt okoz a német, majd a magyar málnatermelőnek a szerb termelővel
szemben, jóllehet tőlük teljesen független tényező, hogy a munkaerő ára az egyes
országok munkaerőpiacain így alakul.
Ebből láthatjuk, hogy az alacsonyabb ráfordítás – az inputpiaci árak eltérései miatt –
önmagában még „nem garancia” az alacsonyabb termelési költségre, mint ahogyan a
magasabb ráfordításból sem feltétlenül következik a magasabb termelési költség. A
ráfordítások színvonalát és ezzel a gazdálkodás naturális hatékonyságát tehát a termelési
költség szintjén már jelentős mértékben képesek eltorzítani az inputpiaci árviszonyok –
a termelőtől teljesen függetlenül.

1.3. Jövedelem/profit kategóriák

A nettó jövedelem (NJ) nem más, mint a termelési érték (TÉ) és a termelési költség (TK)
különbsége. Tekintettel azonban arra, hogy többféle termelési érték kategóriáról és
termelési költség kategóriáról beszélhetünk, többféle jövedelemkategóriát is
levezethetünk.

Bevétel

Számviteli költség Számviteli profit

Számviteli költség Normál profit Gazdasági profit

Gazdasági költség Gazdasági profit

1.5. ábra: A számviteli profit és a gazdasági profit értelmezése

Forrás: saját szerkesztés

A jövedelemkategóriák ismertetése előtt azonban tisztázni szükséges a számviteli költség

és a gazdasági költség, ezáltal a számviteli profit és a gazdaság profit fogalmát (1.5.
ábra). Számviteli költségnek tekintjük azokat a költségeket, melyek az adott időszakban
számviteli bizonylatokkal alátámaszthatók, tehát valóban valamilyen erőforrás
megszerzéséhez/felhasználásához kötődnek és valamikor effektív pénzkiadás társult
hozzájuk. Ezen túlmenően döntéseinknél figyelembe kell vennünk az ún. haszonáldozati

30
költséget is, mely ugyan számvitelileg nem elszámolható költség,
nem kapcsolódik hozzá erőforrás megszerzése, de a döntés helyességét meghatározza. A
haszonáldozati költség egy olyan gazdasági fogalom, ami nem található meg a számviteli
kimutatásokban, vagy például az adóbevallásban. A haszonáldozati költség
értelmezésénél abból a feltételezésből indulunk ki, hogy az üzleti életben mindig van
legalább két alternatíva közötti választási lehetőség, abban a tekintetben, hogy milyen
döntést hozzunk, mibe fektessük a pénzünket.
A haszonáldozati költség nem más, mint a második legjobbnak vélt lehetőség
elszalasztott jövedelme, melyről lemondunk azáltal, hogy az első lehetőséget választottuk
(ezért alternatíva költségnek vagy lehetőségköltségnek is nevezzük). A haszonáldozati
költségnek, vagyis a feláldozott haszonnak általában az ágazati/iparági átlagprofitot (=
normálprofit) tekintjük, mert abból indulunk ki, hogy az elszalasztott üzletben az
iparág/ágazat átlagának megfelelő haszonra mi is szert tettünk volna. Mivel azonban az
iparági átlagprofit gyakran nehezen meghatározható, más kvázi kockázatmentes
befektetés hozadékát (pl. állampapírok kamata) tekintjük a haszonáldozati költségnek.
Saját földterületen történő gazdálkodás esetén tipikus haszonáldozati költség a termőföld
bérleti díja, mivel azáltal, hogy a saját tulajdonukban lévő földterületet nem adtuk bérbe,
lemondtunk a második legjobb hasznosítási lehetőségről. Ebben az értelemben gazdasági
profitot csak akkor realizálunk, ha a számviteli profit meghaladja földterület lehetséges
bérleti díját.

Ezt követően a definíciók már egyszerűen értelmezhetők (1.5. ábra). A számviteli költség
és a normálprofit (haszonáldozati költség) összege a gazdasági költség. Az összes bevétel
és a számviteli költség különbsége a számviteli profit, míg az összes bevétel és a
gazdasági költség különbsége a gazdasági profit. Ebből ered, hogy a gazdasági profit a
normálprofit összegével alacsonyabb a számviteli profitnál, vagyis „gazdasági”
értelemben csak azt tekintjük a tevékenységünk valós profitjának, ami a normálprofit
(haszonáldozati költség) fölött keletkezett.

A következőkben az üzemtanban leggyakrabban alkalmazott jövedelemkategóriákat

mutatjuk be (1.6 . ábra), melyek: a számviteli profit kategóriájába tartoznak, és adózás
előtti eredménykategóriának tekintendő, mert az üzemtanban az nyereségadó-fizetési
kötelezettséggel már nem számolunk.

Termelési érték

- összes költség - közvetlen költség - változó költség - kiadás (működési költség)

= NETTÓ JÖVEDELEM = fedezeti összeg = fedezeti hozzájárulás = cash flow

→ hitelek tőketörlesztése → általános költség → állandó költség → amortizációs költség

→ „megélhetés” / osztalék
→ beruházás, fejlesztés
→ tartalékképzés NETTÓ JÖVEDELEM NETTÓ JÖVEDELEM NETTÓ JÖVEDELEM

1.6. ábra: A jövedelemkategóriák tartalma és összefüggései

Forrás: saját szerkesztés

31
A nettó jövedelem (NJ) a termelési érték (TÉ) és a termelési
költség (TK) különbsége. A termelési érték oldalán általában ugyanazzal a kategóriával
számolunk („teljes” termelési érték, összes bevétel), tehát attól függően kapunk más és
más jövedelemkategóriát, hogy a termelési érékből mely költségkategóriát vonjuk ki. Az
üzemtanban leggyakoribb jövedelemkategóriák (1.6. ábra):
 Nettó jövedelem (NJ): az összes termelési érték és az összes termelési költség
különbsége. A nettó jövedelem azt fejezi ki, hogy a termelési értékből már
fedeztük az összes termelési költséget, így ami ezen felül marad, abból fedezzük
a hitelek tőketörlesztését, a beruházások-fejlesztések költségeit, a család
megélhetését (családi gazdaságnál) vagy az osztalékfizetést, és mindezek után a
tartalékot képezünk a következő évekre. A nettó jövedelem vállalkozási szintű
jövedelemkategória, mert az összes bevétellel szembe állítja a vállalkozás összes
költségét, értve alatta az összes termék közvetlen költségét és az általános
költséget is. (Ezzel rokon a bruttó jövedelem kategóriája, melynek értelmezése
hasonló, de az olyan kisvállalkozásokra számítjuk, melyek esetében a saját
munkavégzést döntően a családi munkaerő végzi, így személyi jellegű költség az
erőforrás-felhasználás ellenére nem merül fel. Ebben az esetben a bruttó
jövedelem tartalmazza a vállalkozói jövedelmen túl a saját munkavégzés
munkabérét is.)
 A fedezeti összeg (FÖ): az adott termék termelési értékének és az adott termék
közvetlen költségének a különbsége, vagyis az adott termék/szolgáltatás
közvetlen jövedelemkategóriájának tekinthető, az adott termék/szolgáltatás
jövedelemtermelő képességét fejezi ki. Mivel termékszintű jövedelemkategória,
nem tartalmazza a menedzsmentben keletkező általános költségeket. A
termék/szolgáltatás jövedelmének (= fedezeti összeg) kell fedeznie az általános
költséget, és ami ezen felül marad, az a vállalkozás nettó jövedelme.
 A fedezeti hozzájárulás (FH): is alapvetően termékszintű jövedelemkategória, de
végeredményben bármilyen olyan döntési problémában számítható, melyben a
bevételek és költségek változása (állandó és változó költségek elkülönítése)
felmerül. A fedezeti hozzájárulás a termelési érték és a változó költségek
különbsége, ezáltal az állandó költségek fedezését hivatott megoldani, és ami
ezen felül marad, az a nettó jövedelem.
 A cash flow nem más, mint az adott időszak bevételeinek és kiadásainak a
különbsége. Ebből eredően az amortizációs költségek (befektetett eszköz jellegű
költség) fedezését szolgálja, és az ezen felüli rész a nettó jövedelem. Más
megközelítésben úgy is gondolkodhatunk, hogy a cash flow azáltal keletkezett,
hogy a bevételből már fedeztük az összes – effektív kiadást jelentő – forgóeszköz
jellegű költséget, így a cash flow-ból kell részben fedezni ezt követően a
befektetett eszközök beszerzését, létesítését.

Az 1.7. ábra alapján láthatjuk, hogy a jövedelem növelésének (cp.) alapvetően három
elméleti útja van: a termelési költségek csökkentése; a termelési érték növelése; a
termelési költségek növelése – pontosabban ráfordítási színvonal emelése, azaz a
termelés intenzifikálása – úgy, hogy ennek hatására a hozam/bevétel nagyobb mértékben
növekszik, mint a ráfordítás/költség. A mezőgazdasági termelés gyakorlatában a
jövedelem növelésének általában ez utóbbi a leginkább járható útja, mivel önmagában

32
mind a termelési költségek csökkentésének, mind a termelési érték
növelésének vannak hátulütői vagy nehézségei.
JÖVEDELEM
NÖVELÉSE

Termelési költség csökkentése Termelési érték növelése

Ráfordítások Ráfordítások beszerzési Hozam növelése Értékesítési ár

csökkentése árának csökkentése növelése
(DE! Általában a
(Nem mindig („Büntetlenül” csökkent- ráfordítások növelésével („Büntetlenül”
célravezető, mert a hető, de ne menjen az input érhető el, így a költség is növelhető, de esetenként
hozam is csökkenhet.) minőségének rovására.) növekszik.) ez is „pénzbe kerül” )

Termelési költség növelése úgy, hogy ennek hatására a bevétel a költségnél nagyobb mértékben
emelkedjen (többlet-ráfordítások hatékonysága!!!)

1.7. ábra: A jövedelem növelésének lehetőségei

Forrás: saját szerkesztés

Fel kell hívni a figyelmet arra is (1.8. ábra), hogy a mezőgazdasági termelésben a
jövedelem kialakulását számos, a gazdálkodótól független tényező befolyásolja. Ez
értelemszerűen kihat a mezőgazdasági termelés jövedelembiztonságára (~ termelési
kockázat), mely az állattenyésztési ágazatokban valamivel kedvezőbb, a
növénytermesztési és kertészeti ágazatokban (az időjárási hatások és a talajadottságok
közrejátszása révén) valamivel kedvezőtlenebb megítélés alá esik.

A ráfordításokról a tervezett, körül-

1.) Ráfordítás belüli hozamszint alapján döntünk.

A termelési költséget befolyásoló, a

termelőtől – nagyobbrészt – független
tényezők (főleg az inputok ára)
2.) Termelési költség
A hozamot befolyásoló, a
termelőtől – nagyobbrészt – független
tényezők (időjárás, talaj, stb.)
3.) Hozam
A termelési értéket befolyásoló, a
termelőtől – nagyobbrészt – független
tényezők (leginkább az értékesítési ár)
4.) Termelési érték

JÖVEDELEM

1.8. ábra: A jövedelem kialakulását befolyásoló tényezők a mezőgazdaságban

Forrás: saját szerkesztés

33
1.4. Hatékonyság

A hatékonyságot leggyakrabban úgy értelmezzük, mint a termelésnövekedés

inputnövekedéssel nem magyarázható része. Számítása, még inkább a
hatékonyságnövekedés, vagy hatékonysági tartalékok összetevőinek kimutatása sok
módszertani problémát vet fel az elméletben és a gyakorlatban egyaránt. A hatékonyság
növekedés az outputnövekedésnek a termelési tényezők fizikai mennyisége
növekedéséből eredő többleten felüli része (Szűcs & Farkasné, 2008).

A hatékonyság növekedése:
– makro-, nemzetgazdasági szinten: a gazdasági növekedés fontos forrása, a
fenntartható gazdasági növekedés alapfeltétele.
– ágazati szinten: az átlagosnál nagyobb hatékonyság növekedés a költségek és az
árak relatív csökkenéséhez vezet, ami növeli a versenyképességet, és magasabb
növekedési potenciált biztosít.
– vállalati szinten: a hatékonyság növekedés az életképesség feltétele, az
átlagosnál nagyobb hatékonyság növekedés a gazdasági profit forrása.

Mérése rendkívül egyszerű, ha a vizsgált egység egy inputtal egy outputot állít elő. Külön
módszertani megoldást követel, hogy a modern vállalatok többféle terméket termelnek,
és többféle inputot használnak. Ilyenkor az aggregálás felveti a naturális mutatók
értékmutatókká való konvertálásának és a súlyozásnak a problémáját. A hatékonyság
mérhető:
– Parciális hatékonysági mutatókkal: ilyenkor a kibocsátás és egy input tényező
viszonyát vizsgáljuk. A parciális hatékonysági mutatók kifejezhetők
számértékekkel, viszonyszámokkal, vagy gyakrabban a változást kifejező
indexekkel (index alapú hatékonysági mutatók). A hatékonyság mérhetőségével,
összetevőinek feltárásával, növelésének lehetőségével számos elméleti
tanulmány és gyakorlati elemző munka foglalkozik. Ezek a mutatók bár lényeges
információt szolgáltatnak, hiányosságuk azonban, hogy nem veszik figyelembe
a tényezők közötti kapcsolatokat, azok egymást erősítő vagy gyengítő hatását.
Ezért szükségünk van aggregált mutatókra, mint a teljes tényezőhatékonyság
illetve az externális hatásokat is figyelembe vevő teljes társadalmi hatékonysági
mutatóra.
– Teljes tényező hatékonysági mutatóval (TFP): amellyel az összes input és összes
output kapcsolatát vizsgáljuk. Az input-outputkapcsolatok leírását végezhetjük
parametrikus egyenletekkel, vagy nem parametrikus, a DEA (burkológörbe
elemzés) módszerrel írhatjuk le.
– A tényezők teljes társadalmi hatékonyságát kifejező mutatóval, amely a termelési
tényezők teljes társadalmi nettó hozadékával (pozitív és negatív extern hatások
egyenlege) a társadalmi jóléthez való hozzájárulásával számol (Szűcs &
Farkasné, 2008).

Mivel az adatok hiánya a teljes tényezőhatékonyság mérését kevésbé teszi lehetővé

ágazati szinten, a parciális hatékonysági mutatók használata a gyakoribb. Üzemgazdasági
szempontból a tevékenységünk sikerességének egyik mérőszáma a hatékonyság.

34
Gazdasági értelemben a hatékonyság, a gazdálkodás eredményességének kifejeződése.
Mérése a ráfordítások és az eredmény egybevetésével történik, vagyis a gazdasági
hatékonyság meghatározható úgy, hogy a ráfordítások értékének és az elért eredmény
értékének aránya két lehetőség összehasonlítása során. A hatékonyság alapvetően
gazdasági fogalom. A gazdasági szereplők leggyakrabban termelési eredményekben,
vagy pénzben mérik a hatékonyságot, mert céljuk többnyire a hozamok és ráfordítások
pénzben is mérhető különbségének a maximalizálása. A hatékonyságot két különböző
irányból is megközelíthetjük: adott ráfordítások esetén a nagyobb eredmény
hatékonyabb, mint a kisebb. Fordítva: adott eredményt kisebb ráfordítással teljesítő „A”
variáns hatékonyabb, mint az ennél nagyobb ráfordításokat igénylő „B” variáns. A
hatékonyság mindig viszonylagos fogalom. Legalább két esemény, lehetőség, arány, vagy
egy kitüntetett viszonyítási alap kell a megállapításához, sőt még ez sem elég. A
hatékonyság tehát elkerülhetetlenül normatív, ítéletalkotáson alapuló fogalom, azaz
előzetes értékítéletet feltételez. Ha erkölcsi alapon eldöntjük, mit tekintünk hatékonynak,
akkor két dolog hatékonysága megítélhetővé, esetleg mérhetővé válik. Nincs abszolút
értelemben vett hatékonyság. A mikroökonómiai modellekben rendszerint azt
feltételezzük, hogy a profit maximalizálása a szereplők célja, mert a profit kétségtelenül
a legfontosabb hajtóerő, s egyben domináns cél a piacgazdaságban” (Kopányi, 1996).

A gazdasági hatékonyság definícióját Magyarországon kormányrendelet szabályozza:

„Hatékonyság: egy adott tevékenység során előállított termékek, szolgáltatások és egyéb
eredmények, valamint az előállításukhoz felhasznált források közötti kapcsolat.” (A
280/2003 (XII.31.) Korm. rendelettel módosított 217/1998 (XII.30.) Korm. rendelet).
Meghatározásával különböző ágazatok, vállalatok, parciális tevékenységek, valamint
termékek és szolgáltatások hasonlíthatók össze a gazdálkodás eredményessége
szempontjából. A meghatározása során viszont figyelembe kell venni, hogy csak
egyetlen mutatóval a hatékonyság nem fejezhető ki. A hatékonyság elkerülhetetlenül
normatív, ítéletalkotáson alapuló fogalom, azaz előzetes értékítéletet feltételez. Ha
eldöntjük, mit tekintünk valamilyen szempontból hatékonynak (a viszonyszám minél
nagyobb, annál jobb, vagy minél kisebb annál jobb), akkor a dolgok (pl. ágazatok,
vállalatok, parciális tevékenységek stb.) hatékonysága mérhetővé válik.

„A hatékonyság általában azt fejezi ki, hogy egységnyi ráfordítással mennyi érték, illetve
értéktöbbletet állítható elő” (Dimény, 1975). A hatékonyságot képlet formájában is
megfogalmazhatjuk:
Hatékonyság = Érték vagy értéktöbblet (Eredmény) / Ráfordítás
A hatékonyság a ráfordítás és az elérhető eredmény viszonyszáma (az input és output
aránya), amit főleg a különböző lehetőségek összehasonlításához lehet felhasználni.
Képletben:
Hatékonyság = Output / Input

35
Az előzőek alapján a hatékonyság az eredmény (pl. termelés
hozama, termelési érték, jövedelem, stb.) és a ráfordítás (tágan értelmezett erőforrások,
ráfordítás, termelési költség, stb.) viszonyaként is értelmezhető. A hatékonyságot
azonban nemcsak eredmény és ráfordítás hányadosaként értelmezhetjük, hanem
eredmény/eredmény és ráfordítás/ráfordítás típusú hatékonysági mutatókat is
képezhetünk. Az üzemtan keretei között a leggyakrabban használt mutatók ezen
megfontolások alapján számítódnak.

A meghatározásban szereplő eredményt és ráfordítást tágan lehet értelmezni, hiszen több

eredmény, illetve ráfordítás kategória is szerepelhet a képletben. A számlálóban többek
között a termelési érték, a jövedelem, az árbevétel, vagy a naturális mértékegységben
kifejezett hozam, míg a nevezőben a termelési költség, a termelés során felhasznált tőke,
de akár a naturális egységben kifejezett ráfordítások is előfordulhatnak.

Magda (2003) a hatékonyságot további kategóriákra is bontja, ezek a naturális, illetve az

ökonómiai hatékonysági mutatók:
- Ráfordítások hatékonysága: a hatékonyság a termelési tényezők
felhasználásának eredményességét jellemzi. A vállalkozások gyakorlatában
meghatározó a termelésre ráfordított erőforrások hasznosulása a hozamban,
amely különböző hatékonysági mutatókkal vizsgálható. A hatékonyság
alakulása értékelhető a ráfordítások és a hozamok naturális adatainak
összefüggésében, részben naturális-részben értékadatok egybevetésével és
tisztán értékadatokból.
- Naturális hatékonyság: értékelésekor például egy-egy munkaórára jutó
teljesítmény vagy termék, a műtrágya hatóanyag egységére, vagy a
területegységre jutó termés (átlaghozam), termelésre fordított egységnyi
abrakkal, illetve nettó energiával előállított tej, vagy ezek reciprok értékei, mint
ráfordítás-igényességi mutatók értékelhetők.
- A tisztán értékadatokból számított ökonómiai hatékonysági mutatók sajátossága,
hogy a teljesítmény és az erőforrások felhasználását egyaránt pénzértékben
tartalmazzák. E körbe sorolhatók a költséghatékonyság mutatói, amelyek
termelési érték, illetve az árbevétel alakulását viszonyítják a termelés vagy az
értékesítés költségeihez.

Közvetlen hatékonysági mutatóknak azok a mutatók nevezhetők, amelyeknek vagy a

számlálójában, vagy a nevezőjében eredmény kategória (pl. hozam, termelési érték,
jövedelem stb.) található. A közvetlen hatékonyság mutatói részben egyenes, részben
fordított mutatók. Ha az eredményt kifejező hozam, termelési érték, jövedelem a mutató
számlálójában van, akkor egyenes hatékonysági mutatókhoz jutunk, ha a nevezőjében,
akkor fordított hatékonysági mutatóról beszélünk. Az egyenes hatékonysági mutatók
között találhatók az elemzés szempontjából legfontosabb mutatók, mint pl. a területi
termelékenység, a munkatermelékenység, az eszközhatékonyság, a költséghatékonyság,
a jövedelmezőség mutatói. A fordított hatékonysági mutatók a területigény,
munkaerőigény, eszközigény, ráfordításigény, költségigény, önköltség, költségszint
kifejezői. Amennyiben a hatékonysági mutatóknak sem a számlálójában, sem a
nevezőjében nem található meg az eredményre utaló hozam, termelési érték, jövedelem,

36
csak a tágan értelmezett ráfordítás kategóriák viszonylanak
egymáshoz, azok a közvetett hatékonysági mutatók. Ezek között található a
területellátottság, munkaerő ellátottság, eszközellátottság, ráfordítás ellátottság,
költségellátottság mutatói (Buzás – Nemessályi - Székely, 2000).

A gazdasági hatékonyság mutatóit vállalati szinten három fő csoportba sorolhatjuk:

I. Származtatott adatok alapján: (1) Naturális hatékonysági mutatók és (2)

Ökonómiai (gazdasági, pénzügyi) hatékonysági mutatók. Az eredményeket
(output) és a ráfordításokat (input) kifejezhetjük naturáliákban és pénzértékben.
Amennyiben a hatékonysági mutató számlálójában és nevezőjében is naturális
egység szerepel, naturális/technológiai hatékonyságról beszélhetünk. Az SI
rendszerben kifejezve: tömeg (pl. kg), távolság (pl. m), terület (pl.m2),
teljesítmény pl. (kWh) stb. Abban az esetben, ha valamelyik tényezőt (input-
output) pénzértékben fejezzük ki, akkor ökonómiai/pénzügyi hatékonyságról
beszélünk. Ez utóbbi tükrözi a gazdasági kifejezést azzal, hogy benne pénzérték
szerepel (pl. Ft/kf, Ft/m2, stb., vagy ezek reciproka). Attól függően, tehát, hogy
a számítás tartalmaz-e pénzértékben kifejezett eredmény vagy ráfordítás
kategóriát beszélhetünk ökonómiai (gazdasági, pénzügyi) hatékonyságról, ha
nem akkor csupán naturális (technológiai) hatékonyságról. A mezőgazdasági
termelés során az eredménykategóriák a következők lehetnek: (a) Hozam; (b)
Termelési érték és kategóriái; (c) Jövedelem és kategóriái. A
ráfordításkategóriák lehetnek: (a) Föld; (b) Munkaerő; (c) Termelési eszközök;
(d) Termelési költség.
II. Az input-output (Eredmény/Ráfordítás) kapcsolatok alapján: a hatékonyság
két (naturális, ökonómiai) alapkategóriáján belül négy mutatócsoportot
különböztetünk meg az Input-Output kapcsolat jellege alapján. Ez a
csoportosítás többek között abból indul ki, hogy az input-output kapcsolatok
számos változata létezik és mérhető vállalati szinten. A valóság letükrözése az,
hogy a vállalat erőforrás igényében egy input egy másik input része,
következésképp input/input kapcsolatokból is képezhető hatékonysági mutató.
Egy vállalati/üzemi output egy másik vállalati/üzemi output eleme, így az
output/output kapcsolatokból is képezhető hatékonysági mutató. Ezek:
1. E/R Termelékenységi mutatók, (egységnyi ráfordításra jutó eredmény),
ennek része a jövedelmezőség, eredményesség, ráfordítás hatékonyság,
ROE, ROA, stb.
2. R/E Igényességi mutatók (egységnyi eredményhez szükséges ráfordítás)
3. R/R Ellátottsági mutatók (egységnyi ráfordításra jutó erőforrás pl.
földterület / traktor kW)
4. E/E Eredmény-arányossági mutatók (egységnyi eredmény-kategóriára
jutó másik eredmény, pl. árbevétel arányos jövedelem, Return on Sales)
III. A ráfordítások mikéntje alapján: szintén a hatékonyság két (naturális,
ökonómiai) alapkategóriáján belül további három mutatócsoportot
különböztetünk meg a ráfordítások mikéntje alapján. Ezek: (1) Átlagos
hatékonysági mutatók; (2) Pótlólagos hatékonysági mutatók és (3) Marginális

37
 hatékonysági mutatók. A hatékonysági mutatókat a
figyelembe vett ráfordítás mennyiség alapján is csoportosíthatjuk. Ha az összes
eredményt az összes ráfordítással állítjuk szembe, akkor átlagos hatékonyságról
beszélünk. Amennyiben az előző ráfordításszinthez képest alkalmazott
ráfordítástöbblettel elért eredményváltozást vizsgáljuk, pótlólagos hatékonysági
mutatót kapunk. Az utolsó egység ráfordítás-változás okozta eredményváltozást
figyelembe véve pedig marginális hatékonysági mutatót képezhetünk.

A hatékonysági mutatókat egységnyi idő, általában egy év alatt elért eredmények és

felhasznált ráfordítások viszonylatában értelmezzük, az összehasonlíthatóság érdekében.

Végső összegzésképp bemutatjuk a hatékonysági mutatók egymáshoz való

kapcsolatának rendszerét (1.1. táblázat).

1.1. táblázat: A gazdasági hatékonysági mutatók kapcsolatrendszere

Származtatott adatok Input / Output A ráfordítások mikéntje
alapján kapcsolatok alapján alapján
Termelékenységi
Igényességi
Naturális Átlagos Pótlólagos Marginális
Ellátottsági
Eredmény-arányossági
Termelékenységi
Igényességi
Ökonómiai Átlagos Pótlólagos Marginális
Ellátottsági
Eredmény-arányossági
Forrás: Saját szerkesztés (Nábrádi, 2018)

A bemutatott táblázat egyben ahhoz is segítséget adhat, hogy egységesen kezeljük a

különböző hatékonysági mutatókat. Javaslatunk az, hogy az egyes elnevezésekhez,
akkor, ha az nem egyértelmű, mindig párosítsuk a következő jelzőket:
Naturális/Ökonómiai, majd Termelékenységi / Igényességi /Ellátottsági / Eredmény-
arányossági, illetve Átlagos / Pótlólagos /Marginális hatékonyságról van szó.

A mezőgazdasági termelésben leginkább használatos mutatókat foglalta össze

Nemessályi (2000) egy olyan táblázatban (1.2. táblázat), illetve mátrixban, ahol az első
sor és az első oszlop tartalmában megegyezik. Az ott közölt kategóriák segítségével
hányadost alkotva könnyen képezhetők a termelékenységi, igényességi, ellátottsági és
eredmény-arányossági mutatók. Fontos kiemelni, hogy az egyes erőforrás kategóriákat
mind naturáliákban, mind pénzértékben is kifejezhetjük, ami ugyanígy igaz a
ráfordításokra is. A ráfordítások lehetnek materiálisak, immateriálisak is melyeket, ha
pénzértékben fejezünk ki valamelyik funkcionális költségkategóriát kapjuk meg.

38
 1.2. táblázat: A gazdálkodás hatékonyságának
mutatórendszere

Forrás: Nemessályi, 2000.

A termelékenység kategóriáján belül beszélünk a jövedelmezőségről, amely a jövedelem

és bármely ráfordítás, vagy eredménykategória hányadosaként számítható. Jövedelem-
termelőnek tekinthető az a tevékenység, melynek termelési értéke meghaladja a termelés
költségeit. A jövedelem tehát egy különbség eredménye. A jövedelmezőség viszont
arányszám, ahol is a számlálóban maga a jövedelem áll, a nevezőben pedig bármely
ráfordítás-, vagy eredménytípusú kategória szerepelhet. Ha a jövedelmet
termelőkapacitási, ráfordítási, vagy termékegységekhez viszonyítjuk, fajlagos
jövedelemről, vagy más néven az előbb említett jövedelmezőségről beszélünk. Mint azt
korábban már megemlítettük, a jövedelmezőség a termelékenység egy speciális esete. Az
összehasonlíthatóság érdekében a jövedelmezőségi mutatókat is egységnyi idő, általában
egy év viszonylatában vizsgáljuk.

Ha a jövedelmet a termelési költségre vetítve vizsgáljuk költségarányos

jövedelmezőségről, vagy más szóval költségarányos jövedelmezőségi rátáról beszélünk,
ami az egységnyi költség által elért jövedelem mértékét mutatja meg százalékos
formában. Pl. 10%-os a költségarányos jövedelmezőségi ráta, ha 1 000 Ft termelési
költség felhasználásával 100 Ft nettó jövedelmet tudunk elérni. Ezt a mutatót szokás
profitrátaként is értelmezni. A mutató számítása 1:

39
40
 Nettó Jövedelem
Költségarányos jövedelmezőségi ráta   100 1
Termelési Költség
További fontos mutató a bevételarányos jövedelmezőség: A mutató a vállalkozás összes
bevételének jövedelmezőségéről ad tájékoztatást, vagyis kifejezi azt, hogy a bevétel
hányad része lesz eredmény. A mutató számítása 2:
Adózás elötti eredmény
Bevételarányos jövedelmezőség   100 2
Összes bevétel
Fontos, a nemzetközi üzleti életben számított mutató a tőkearányos jövedelmezőség
(ROE=Return on Equity): A mutató egyféle tőkemegtérülési mutatóként értelmezhető,
mely kifejezi, hogy a tulajdonosok által rendelkezésre bocsátott és a tevékenység során
felhalmozott vagyon (eredmény) milyen eredményt produkált. Számítása 3:
Adózott eredmény
ROE   100 3
Saját töke

További fontos mutató az eszközarányos jövedelmezőség (ROA=Return on Assets): A

mutató az eszközfelhasználás hatékonyságát fejezi ki, így hatékonysági mutatóként
értelmezendő. A számítások során az eszközök különböző csoportja szerepelhet vetítési
alapként. A mutató számítása a következő 4:
Adózás elötti eredmény
ROA   100 4
Összes eszköz
A ROI (Return on Investment), magyarul a befektetés megtérülésének mutatója, nem
más, mint a nettó nyereség költségekhez viszonyított aránya. A ROI a jövedelmezőségi
mutatók egyik típusa, amely megmutatja a befektetések hatékonyságát. A mutató széles
körben ismert és használatos, mivel egyszerű kiszámítani, és rövid távon az idő
pénzértékét figyelmen kívül hagyva egyértelműen megmutatja, hogy érdemes-e
befektetni az adott lehetőségbe. Nagyon gyakori alkalmazási területe a különböző
marketing kampányok, mint „befektetések” hatékonyságának a mérése. Az arányszám
azt mutatja, hogy a megszerzett pénzösszeg nagysága hogyan viszonyul a befektetett
pénzösszeg nagyságához. Számítása a következő 5:
Befektetés bevétele - Befektetés költsége
ROI   100 5
Befektetés költsége

Az élőmunkaarányos jövedelmezőség, az élőmunka felhasználás hatékonyságát fejezi ki,

így az munkatermelékenységi mutatóként értelmezendő. A mutató számítása különösen
érdekes az élőmunka intenzív tevékenységeknél, mint pl. a kertészeti termelés. Vetítési
alapként a személyi jellegű ráfordítások és a bérköltség használható. A mutató számítása
6:

41
 Adózás elötti eredmény
Élömunkaarányos jövedelmezőség   100 6
Személyi jellegű ráfordítások

42
1.5. Termelési függvények

A mezőgazdasági termelés alapja olyan biológiai folyamat, melyhez különféle

erőforrásokat kombinálunk számunkra hasznos mezőgazdasági termékek előállítása
érdekében. A termelési függvény egy szisztematikus módja annak, hogy bemutassuk
adott termék előállításához használt erőforrások, illetve inputok és a termékek illetve
outputok közötti összefüggést. A mezőgazdasági üzemtan ezt az összefüggést
hozamgörbének, vagy input-output összefüggésnek is nevezi. A termelési függvényt
egyaránt szemléltethetjük táblázat, grafikon, vagy matematikai egyenlet formájában is

A mezőgazdasági termelés ökonómiájában módszertani szempontból megahatározó a

marginális elemzés4 koncepciója. A gazdasági szakembereket és a vezetőket gyakran
foglalkoztatja, hogy milyen változásokat idéz elő, ha az irányításuk alatt lévő tényezők
közül egyet-kettőt megváltoztatnak. Érdekes lehet, hogy pl. hogyan változik a
búzatermés, ha pl. megnövelik a műtrágya-kijuttatást 50 kg/ha értékkel, milyen hatással
lesz a tehenek tejtermelésére, ha a napi takarmányadaghoz hozzáadnak még 1 kg
szemestakarmányt vagy, hogy milyen irányban változik a profit nagysága azáltal, ha még
további 10 ha területet vonnak be a kukoricatermesztésbe oly módon, hogy azt a pl.
repcetermesztés rovására teszik meg. Ahhoz, hogy egy adott marginális változást
számszerűsítsünk, fontos figyelembe venni a különbséget az eredeti és az új érték között,
melyet a hatótényező (pl. kijutatott műtrágya egységnyi mennyisége) változása idézett
elő. Vagyis, ismerni szükséges az adott érték azon változását, melyet egy másik tényező
marginális változása idézett elő. Meghatározásához, illetve számszerűsítéséhez mérni
szükséges mind az output, mind pedig az input mennyiségének változását. A görög delta
betű (Δ) jelöli azt, ha változás következett be egy adott értékben. Például a Δ
kukoricatermést úgy kell értelmezni, hogy „a kukoricatermésben bekövetkezett
változás”, értéke pedig a kukoricatermést befolyásoló valamely tényező által okozott
változás előtt és után mért értékek különbsége (cp.).5

A mezőgazdasági vállalat olyan gazdasági szervezet, amely input-output transzformációt

végez, azaz erőforrásokat alakít át kibocsátásokká. Az inputok és az outputok között
függvényszerű kapcsolat feltételezhető.

A termelési tényezők lehetséges input kombinációi és a velük előállított maximális

kibocsátási lehetőségek halmaza (output) közötti technikai-gazdasági összefüggést
termelési függvénynek nevezzük. Mivel többféle termelési tényező (pl. munka, föld, tőke
stb.) szükséges a termeléshez, ezért a termelési függvény egy többtényezős összefüggés,
amely egy többdimenziós függvénykapcsolat által adható meg. A parciális termelési
függvény (1.9. ábra) megmutatja, hogyan alakul a termelés (output, hozam) egyetlen
tényező (input, ráfordítás) változásának következtében; feltételezve, hogy minden egyéb
tényező változatlan.

4
A „marginális” szót gyakran fordítják „határ” szónak, így pl. a marginális hozam és a határhozam
egymás szinonimái. Általánosságban úgy értelmezhetjük a marginalitást, hogy valamely ható
tényező egy tetszőlegesen megválasztott egységének, egy egységgel történő változtatásával
milyen mértékben változik meg az a tényező, amire hatott (cp.).
5
(cp.) = ceteris paribus, azaz minden egyéb tényező változatlansága mellett.

43
 Érintő
Output (H)

H max.
ε=1

Inflexiós pont

Átlagtermék (ÁH) Input (R)

Határtermék (HH) HH max.

ÁH max. (AH=HH)

HH
HH=0

ÁH

R1 R2 R3
Input (R)
I. szakasz II. szakasz III. szakasz

44
 1.9. ábra: Az össztermék, az átlagtermék és határtermék
függvény összefüggései
Forrás: Koppányi, 1996. nyomán

A termelési függvény alakulásának értelmezéséhez be kell vezessük az átlaghozam és a

határhozam fogalmakat. Az átlaghozam (ÁH) (szinonim kifejezés az átlagtermék
fogalmával) adott ráfordítási szinten az összes hozam és az összes ráfordítás hányadosa,
azaz az egységnyi ráfordításra jutó hozam mennyiségét fejezi ki. A határhozam (HH)
(szinonim kifejezés az határtermék fogalmával) megmutatja, hogy mennyivel változik az
összes hozam, ha az adott tényező felhasználását egységnyivel növeljük, lényegében a
kibocsátás növekedésének ütemét fejezi ki 1. Meghatározása csak matematikai úton
lehetséges, függvénye a termelési függvény első „x” szerinti deriváltja. A határhozam
(HH) függvény az összes hozam (H) függvény egyik származtatott függvénye, azaz
„input” szerinti első derivált függvénye, amit pl. úgy kaphatunk meg, hogy az eredeti
összes hozam függvény (H) minden egyes pontjához érintőt húzunk és az érintők
meredekséget pontonként ábrázoljuk. Természetesen a maximum és minimum ponthoz
húzott érintő meredeksége nulla, ezért az összes hozam (H) függvény
maximumpontjához tartozó input szintnél a határhozam (HH) függvény függvényértéke
nulla, azaz ebben a pontban metszi az „x” tengelyt.
𝑑𝐻 (𝐻2 −𝐻1 )
𝐻𝐻 = 𝑑𝑅
= (𝑅2 −𝑅1 )
1

Az értelmezett mutatók alapján tudjuk a termelési függvény szakaszait elkülöníteni. A

termelés I. szakasza a határhozam maximumáig (1.9. ábra R1 ráfordítási szintig) tart,
amit az adott termelési tényező növekvő hozadékú szakaszának is nevezünk. Ebben a
szakaszban növekvő ráfordítási szint mellett az összes hozam (H), az átlaghozam (AH)
és a határhozam (HH) egyaránt növekszik. Ez azt jelenti, hogy a kibocsátás minden
további ráfordítás felhasználásával egyre nagyobb mértékben növekszik.

A termelési függvény II. szakaszát az adott termelési tényező csökkenő, de pozitív

hozadékú szakaszának nevezzük, amely a határtermék maximumától annak 0 értékéig
tart (1.9. ábra R1-R3 ráfordítási szintek között). Ebben a szakaszban növekvő ráfordítási
szint mellett a hozam (H) csökkenő ütemben növekszik. A hozam (H) maximuma azon
ráfordítási szint mellett van, ahol a határhozam (HH) értéke nulla. A termelés e
szakaszára érvényes a csökkenő hozadék törvénye (Gossen I. törvénye6), amely a
határhozamra (HH) vonatkozik és az inflexiós pont után értelmezzük. A csökkenő
hozadék elnevezést annak kifejezésére használjuk, ami a határhozammal (HH) történik,
amikor pótlólagos inputokat vonunk be a termelési folyamatba. A csökkenő hozadék
törvénye kimondja, hogy a pótlólagosan felhasznált input egyoldalú növelésével egy

6
Hermann Heinrich Gossen német közgazdász 1854-ben írta le azt a két közgazdasági
összefüggést, amelyek az egyén választásával foglalkoznak szűkös javak esetén, illetve, hogy
milyen jószágkombinációval maximalizálja hasznosságát az egyén. Később ezeket az elveket
adaptálták a termelő vállalkozásokra is és Gossen munkásságának elismeréseként nevezték el
ezeket az összefüggéseket Gossen I. (csökkenő élveztek/hozadék/határhaszon elve) és II. (előny-
/határhaszon-kiegyenlítődés elve) törvényének.

45
bizonyos pont után a határhozam (HH) csökkenni fog7. Az, hogy
a határhozam (HH) hol fog elkezdeni csökkeni, a vizsgált termelési folyamat biológiai és
környezeti jellemzőitől függ. Mindenképpen hangsúlyozni kell a törvény definícióján túl
annak három fontos tulajdonságát. Először is, ahhoz, hogy előálljon a csökkenő hozadék
jelensége, a változó input mellett egy, vagy több állandónak tekintett inputot kell
használni a termelési folyamatban. Gyakran az állandó input egységnyi területű, azaz 1
ha termőföld, vagy egy termelő állat (pl. egy tehén) és ezek alapján határozzuk meg a
termelési függvényt és ezeket az eseteket is használhatjuk a csökkenő hozadék
értelmezésére. Másodsorban, a törvény definíciója nem zárja ki, hogy a csökkenő
hozadék akár már első egységnyi felhasznált változó input hatására érzékelhető legyen.
A mezőgazdasági termelés során a csökkenő hozadék törvénye ezt az esetet gyakran
produkálja. Harmadsorban, ez a törvény a mezőgazdasági termelés biológiai folyamatain
alapul. A törvény alapját az képezi, hogy a növények és állatok képtelenek a
végtelenségig ugyanúgy reagálni a folyamatosan egyoldalúan növelt
tápanyagmennyiségre, vagy valamely más felhasznált inputra.8 A pótlólagosan
felhasznált vetőmag, műtrágya, vagy öntözővíz egységnyi termelési területére történő
kijutatását egyoldalúan növelve az adott növény határhozama (HH) egy szint után
csökkenni kezd. A határhozam (HH) egyre kisebb lesz, ahogy a növény közeledik
biológiai kapacitásának csúcsához (telítődési pont) az adott input felhasználásának
kapcsán. Hasonló hatást érhetünk el a tejelő szarvasmarhák, hízósertések, vagy
hízómarhák napi takarmányadagjának folyamatos emelésével.
Folytatva az 1.9. ábra elemzését, amikor a határhozam (HH) nagyobb, mint az
átlaghozam (AH), az átlaghozam (AH) növekvő, a kisebb határhozam (HH) pedig
csökkenti az átlaghozamot (AH). Az átlaghozam (AH) azon ráfordítási szinten (1.9. ábra
R2 ráfordítási szint) éri el a maximumát, ahol az átlagtermék (AH) megegyezik a
határtermék (HH) értékével. Ezt a ráfordítási szintet nevezhetjük az adott tényező
hozadéki optimumának is, hiszen egységnyi ráfordítás ekkor eredményez legtöbb
kibocsátást, azaz hozamot (H). Amíg az összes hozam (H) függvénye gyorsulva
növekszik, a határhozam (HH) és az átlaghozam (AH) függvénye egyaránt növekvő
tendenciát mutat. A határhozam függvénynek (HH) annál az inputszintnél van a
maximumpontja, ahol az összes hozam (H) függvény gyorsulva növekvő szakasza átvált
a lassulva növekvő szakaszba, azaz az inflexiós pontjában. Ezt követően a határhozam
(HH) függvényének menete folyamatosan csökken. A határhozam (HH) függvény,
függvényértéke az összes hozam (H) függvény maximum pontjánál éppen nulla, majd a
hozamfüggvény (H) abszolút értékben is csökkenő szakaszában, ahol függvényértéke
csökken, a határhozam (HH) függvény, függvényértéke negatív és csökkenő tendenciájú.
Az átlaghozam függvény (AH), függvényértéke kicsivel hosszabb szakaszon növekszik,
mint a határhozamé (HH) mielőtt elkezd csökkenni, ami egy érdekes összefüggésre hívja
fel a figyelmet az átlaghozam (AH) és a határhozam (HH) között. Akárhányszor a
határhozam (HH) függvény, függvényértéke az átlaghozam (AH) értékét meghaladja, az

7 A csökkenő hozadék törvénye (Law of Diminishing Marginal Returns) kimondja, hogy a

fokozatosan növelt változó inputtényező határterméke (HH) (határhozama) csökken, amennyiben
minden további inputtényező változatlan.
8
Természetes, hogy pl. az egyoldalúan növelt műtrágya mennyiség nem fogja a végtelenségig
növelni a terméshozamot, hanem egy ún. telítődési pontot követően a pótlólagosan növelt input
hatására az összes hozam (H) is csökkeni fog.

46
átlaghozam (AH) növekszik, ugyanakkor, amikor a határhozam
(HH) az átlaghozam (AH) alatt van, az átlaghozam (AH) csökken. Összegezve az
előzőeket, az átlaghozam (APP) függvénynek ott van maximumpontja, ahol a
függvényértéke megegyezik a határhozam (MPP) függvény függvényértékével, vagyis
keresztezi azt.9
A termelési függvény III. szakaszát az adott termelési tényező negatív hozadékú
szakaszának nevezzük. Ebben a szakaszban növekvő ráfordítási szint mellett a
határhozam (HH) értéke negatív, ezért az összes hozam (H) csökken.
Ezek alapján milyen ráfordítási szinten termeljünk?
a) Ne termeljünk a III. szakaszban, mert kevesebb inputtal magasabb output, azaz
hozam (H) érhető el.
b) Ne termeljünk az I. szakaszban, mert a ráfordítások átlagos hatékonysága
folyamatosan növekszik.
c) A II. szakasz tekinthető a termelés racionális szakaszának.
A termelési tényezők parciális rugalmassága az elaszticitás (), amely megmutatja,
hogy hány százalékkal változik a termelés az adott inputtényező 1%-os változásának
következményeként, minden más tényező változatlansága (cp.) mellett 2.
𝑑𝐻/𝐻 𝑑𝐻 𝐻 𝐻𝐻
𝜀= = : = 2
𝑑𝑅/𝑅 𝑑𝑅 𝑅 Á𝐻

A termelési függvény összefüggéseinek ismerete azért is fontos, mert segítségével

meghatározhatjuk a termelés során felhasznált input optimális szintjét. A
profitmaximalizálást szem előtt tartva a döntéshozónak úgy kell megválasztani az összes
lehetséges input szint közül azt az egyet, hogy az a legnagyobb profitot eredményezze.

1.6. Költségfüggvények

A termelési költségek megfelelő ismerete közgazdasági szempontból különösen fontos

és nélkülözhetetlen a vezetői döntések meghozatalában. Amint már bemutattuk,
költségeket különféle módokon csoportosíthatjuk, például attól függően, hogy állandó,
vagy változó, illetve készpénzes, vagy nem készpénzes költségekről beszélünk. A
haszonáldozati költség egy olyan költségtípus, amely nem tartozik egy vállalkozás
elszámolható kiadásai közé, viszont mégis fontos gazdasági költség.

Ebben az alfejezetben számos költségfogalmat mutattunk be, melyeknek az angol

elnevezését, illetve rövidítését fogjuk használni, amik az alábbiak:
­ Összes állandó költség = Total Fixed Cost (TFC)
­ Átlagos állandó költség = Average Fixed Cost (AFC)
­ Összes változó költség = Total Variable Cost (TVC)

9Az átlaghozam (AH) függvénynek egyrészről annál az inputszintnél van maximuma, amelyik az
összes hozam (H) függvény origón átmenő érintőjéhez tartozik (csak egy ilyen érintő létezik),
másrészről ott ahol a határtermék (HH) és az átlagtermék (AH) függvények, függvényértéke
megegyezik, azaz metszik egymást.

47
 ­ Átlagos változó költség = Average Variable Cost (AVC)
­ Összes költség = Total Cost (TC)
­ Átlagos összes költség = Average Total Cost (ATC)
­ Határköltség = Marginal Cost (MC)

Ezek a költségtípusok az outputtal előállításával vannak összefüggésben. A határköltség

(MC) egy újabb egységnyi output megtermeléséhez szükséges pótlólagos költség, azaz
költségnövekmény, a többi költségtípus pedig meghatározott mennyiségű output (Q)
előállításának összes, vagy átlagos, azaz termékegységre jutó költsége.

Mielőtt részletesen is megvizsgáljuk ezeket a költségeket, lényeges tisztázni, hogy mit

értünk a rövid- és a hosszútáv fogalmán. A rövidtáv az, az időszak, mely alatt egy vagy
több elérhető input mennyiségében és minőségében állandónak tekinthető és nem
megváltoztatható. Például a vetésidőszak kezdetén elképzelhető, hogy túl késő növelni,
vagy csökkenteni a saját, vagy bérelt vetésterületet. Az éppen aktuális növénytermesztési
ciklus rövidtávú időszaknak számít, mivel a rendelkezésre álló földterület állandó. Egy
hosszabb időszak alatt a gazdálkodó földet vásárolhat, eladhat, haszonbérbe vehet, vagy
akár le is járhat a haszonbérlet, melynek eredményeképpen nőhet, vagy csökkenhet a
rendelkezésre álló földterület. A hosszútáv az, az időszak, mely alatt az összes szükséges
és rendelkezésre álló input mennyisége és minősége megváltoztatható. Hosszútávon egy
vállalkozás növekedni tud azáltal, hogy újabb inputokra tesz szert, vagy meg is szűnhet,
ha eladja az összes rendelkezésre álló inputját. A rövid- és a hosszútáv naptári időszakban
mért hossza az adott helyzettől és a körülményektől függően változhat. Függően attól,
hogy melyik input állandó, a rövidtáv a néhány naptól, néhány évig terjedő időszak között
bármi lehet. Egy év, vagy egy növénytermesztési, vagy állattenyésztési ciklus a
mezőgazdaságra jellemző tipikus rövidtávú időszak.

Az állandó, vagy fix költségek akkor is felmerülnek, ha pl. nem folytatunk termelő
tevékenységet, vagyis ezen költségek nagysága bizonyos termelési volumenhatárok
között független a kibocsátás volumenétől, vagy a hozamok nagyságától, ezért pl. ilyen
lehet egy fix földbérleti díj, melynek értéke teljes mértékben független a földön termelt
termények hozamától. Az értékcsökkenési leírás, a biztosítás, egyes adók és pl. a
kamatköltség általánosan ismert állandó költségek. A javítás és karbantartás költségét
bizonyos esetekben szintén lehet állandó költségként kezelni. Az állandó költségek nem
változnak a termelési szint rövidtávú változásával, ugyanakkor hosszútávon az állandó
input mennyiségének módosulása változást idézhet elő ebben a költségféleségben. A
meghatározás szerint nincs szükség semmilyen állandó input birtokban tartására
hosszútávon, így az állandó költségek csupán rövidtávon értelmezendők, hosszútávon
pedig nulla az értékük. Az állandó költségek másik jellemzője, hogy abszolút értéküket
rövidtávon a menedzsment nem tudja befolyásolni. A fix költségek tehát fennállnak,
viszont folyamatosan ugyanazon a szinten, függetlenül attól, hogy milyen mértékben
használják az adott erőforrást, pl. a termőföldet. Az összes állandó költség (TFC) a
különböző típusú állandó költségek összege, míg az átlagos összes állandó költség (AFC)
nem más, mint az előállított termékegységre jutó állandó/fix költség 1, vagyis az
állandó költséget kifejezhetjük fajlagosan is, azaz egy egységnyi output/hozam átlagos
költségeként. Az átlagos állandó költséget (AFC) a következő képlettel számolhatjuk ki:

48
 TFC
AFC 
Q 1

A „Q” az összes előállított termékmennyiséget/outputot, azaz a hozamot (H) jelenti, így

általában naturális egységekben fejezzük ki.

A definíció szerint az összes állandó költség (TFC) egy állandó, konstans érték, így az
AFC értéke folyamatosan csökkenni fog az output növekedésével. Egy adott termék
átlagköltségét (ATC), vagyis az önköltségét csökkenthetjük magasabb
kapacitáskihasználással vagy a magasabb szintű termék/output kibocsátással (cp.). Ez
minden esetben csökkenteni fogja az egységnyi outputra jutó átlagos állandó költséget
(AFC), vagyis az önköltséget (1.10. ábra).

49
A változó költségekre a gazdálkodó befolyással bír egy adott
időpontban, belátása szerint növelheti, vagy csökkentheti azokat és szükségszerűen
változnak a termelés, illetve a kibocsátás változásával. Tipikus változó költségek például
a takarmány, műtrágya, vetőmag, növényvédőszer, üzemanyag költségei. A gazda
rövidtávon kontrollálni tudja ezeket a költségeket, ezek csak akkor merülnek fel, ha
termelés, illetve szolgáltatás történik. Az összes változó költség (TVC) értékét
megkaphatjuk, ha az elemi változó költségeket összesítjük, melyek közül mindegyik
megegyezik a vásárolt inputmennyiség és az input árának (Pi) szorzatával. Az átlagos
változó költség (AVC) a következő képlet 2 alapján számolható ki:
TVC
AVC 
Q 2
Az átlagos változó költség (AVC) a termelési függvénytől és az output szintjétől függően
lehet növekvő, állandó vagy csökkenő tendenciájú. Az AVC függvény esetén az AVC
értéke kezdetben csökkenni fog, ahogy az output szintje növekszik, majd elkezd nőni
azon a ponton, ahol az átlaghozam (AH) csökkenni kezd (1.10. ábra).

1.10. ábra: Az alapvető költségfüggvények alakulása

Forrás: R. D. Kay et al. 2011.

A változó költségek (VC) jelentkeznek egyaránt rövid- és hosszútávon. Hosszútávon

minden költség változó költség, mivel nincsenek állandó inputok. Az állandó és változó
költségek közötti különbségtétel attól is függ, hogy mikor hozzák meg a következő
gazdasági döntést. Például a műtrágyavásárlás költsége rendszerint változó költség.
Habár egyszer megvásárolták és kijuttatták, a gazdálkodónak többé nincs befolyása
ennek a költségnek a nagyságára, így állandó költségnek kell tekinteni a
növénytermesztési időszak hátralévő részében, amely meghatározhatja az adott periódus
további döntéseit. A munkaerő költsége és a föld bérleti díja hasonló példák. Miután egy
munkaszerződést, vagy haszonbérleti szerződést aláírnak, a gazdálkodó nem tud
változtatni a szerződéses összegen, így a munkabért, vagy bérleti díjat a szerződés
időtartama alatt állandó költségnek kell tekinteni. Azokat a költségeket, melyek azért
állandóak, mert már régebben felmerültek, vagy kifizetésre kerültek, bizonyos esetekben
elsüllyedt költségeknek nevezzük.

50
Az összes költség az összes állandó költség és az összes változó
költség összege (TC = TFC + TVC). Ennek összege rövidtávon csak akkor fog nőni, ha
az összes változó költség (TVC) is növekszik, mert az összes változó költség (TFC)
értéke konstans. Az átlagos összes költség (ATC) értékét két módon határozhatjuk meg.
Egy adott output szinten megegyezik az AFC + AVC összegével, ugyanakkor szintén
kiszámolható a következő módon 3:
TC
ATC 
Q 3
Az átlagos összköltség (ATC) tipikusan csökkenő alacsony output/hozam szinteken, mert
az AFC gyorsan csökken és az átlagos változó költség (AVC) értéke is csökkenhet.
Magasabb output/hozam szinteken egy bizonyos pont után az AFC függvény csökkenési
üteme lelassul, míg az AVC ettől gyorsabb ütemben növekedni kezd, ezért ez növeli az
átlagos összes költség (ATC) értékét is, vagyis az ATC is növekedni fog.

A határköltség (MC) meghatározható az összes költség változásának (ΔTC) és az output

változásának (ΔQ) hányadosaként 4:
 TC
MC 
Q 4
Értéke szintén megegyezik az összes változó költség változásának (ΔTVC) és az output
változásának (ΔQ) hányadosával 5. Az összes költség (TC) értéke megegyezik az
összes állandó költség (TFC) és az összes változó költség (TVC) összegével, viszont
mivel az összes állandó költség (TFC) értéke állandó, az összes költség (TC) csak az
összes változó költség (TVC) változása miatt módosulhat.
 TVC
MC 
Q 5

A határköltséget (MC) bármelyik képlet 4 5 segítségével kiszámolhatjuk, a kapott

eredmény ugyanaz lesz. A határköltség (MC) függvény nem más, mint az összes költség
(TC) függvény „Q” szerinti első derivált függvénye.

Az összes állandó költség (TFC) egy konstans érték és az output (Q) szint nem
befolyásolja az alakulását. Az összes változó költség (TVC) mindig növekszik, először
lassulva, majd gyorsulva növekvő ütemben. Az összes költség (TC) az összes állandó
(TFC) és az összes változó költség (TVC) összege, ezért ennek függvénygörbéje
ugyanolyan lefutású, mint az összes változó költségé (TVC), ugyanakkor pontosan
annyival „magasabban” helyezkedik el, mint amennyi az összes állandó költség (TFC)
értéke (1.10. ábra). Az átlagos állandó költség (AFC) folyamatosan csökken, de
csökkenő mértékben. Az átlagos változó költség (AVC) görbéje jellemzően „U” alakú,
először csökken, elérve egy minimumértéket, majd magasabb output szinteken
növekszik. Az átlagos összes költség (ATC) görbéje hasonló az átlagos változó
költségéhez (AVC), viszont nincsenek egymástól egyenlő távolságra. A közöttük lévő
függőleges távolság ugyanannyi, mint az átlagos állandó költség (AFC), amely az output

51
szinttel változik (1.10. ábra). Ez magyarázza az ATC és az AVC
függvények eltérő alakját és azt a tényt, hogy a minimumpontjaik két különböző output
szinthez tartoznak. A határköltség (MC) görbéje általában növekvő tendenciájú, bár az
itt bemutatott termelési függvény esetében egy rövidebb távon először csökken, majd
elkezd növekedni. A határköltség (MC) függvény mindkét átlagköltség függvényt (AVC
és AFC) a minimumpontjában metszi. Amíg a határköltség (MC) függvény,
függvényértéke alacsonyabb, mint az átlagköltség függvény (ATC), függvényértéke, az
átlagköltség (ATC) függvény csökkenni fog, és ez fordítva is igaz. Ebből adódóan a
határköltség (MC) görbe az átlagos összes költség (ATC) görbét mindig annak
minimumpontjánál fogja metszeni (1.10. ábra).10

Az 1.10. ábrán grafikusan is ábrázolt költségfüggvényekről megállapítható néhány

sajátosságuk:
­ Amennyiben a vállalkozás termelése szünetel, azaz nem állít elő
outputot/hozamot, az is költséget indukál, mivel az állandó, illetve fix költségek
(TFC) akkor is felmerülnek, miközben a változó költségek (TVC) értéke nulla.
­ Kis mennyiségű output (Q) előállítása általában relatíve magas induló költségeket
indukálnak, miközben a kibocsátás fokozásával a költségnövekedés üteme
lassulni fog. Egy technológiailag/technikailag optimális kibocsátási szinten túl a
költségek már meredeken emelkednek. Mindezek miatt a határ- és átlagköltségek
jellemzően nyújtott „U” alakot írnak le.
­ A termelési- és költségfüggvények szoros kapcsolatban állnak egymással, mivel
ami az előzőeknél gyorsulva növekedett az utóbbinál lassulva növekedett és
fordítva. Ami a termelési függvénynél a csökkenő határhozamot eredményezett
(csökkenő hozadék törvénye), az a költségfüggvénynél növekvő határköltség
(MC) formájában jelenik meg. Ez ugyanis törvényszerű, mivel ami ott a
felhasznált termelési tényező által indukált kibocsátás, az itt a kibocsátásra jutó
termelési tényező ára, vagyis a termelési költség.

1.6.1. Profitmaximalizáló kibocsátás/output

Az output profitmaximumhoz tartozó szintjét meghatározhatjuk úgy is11, hogy
megvizsgáljuk a hozzáadott, azaz pótlólagosan felhasznált inputegységek hatására
bekövetkező marginális változásokat a költségekben és a bevételben. A határköltség
(MC) fogalmát már ismerjük, de a határbevételét (Marginal Revenue: MR) még nem. A
határbevétel (MR) az összes bevétel (TR) változása azaz, az egy egységnyi
output/hozam (Q) előállításából és értékesítéséből származó pótlólagos
bevételnövekmény, melyet a következő képen határozhatunk meg 1:

10
Ahol MC = ATC és MC = AVC ott az ATC és az AVC függvénynek minimumpontja van és
külön-külön az ehhez a ponthoz tartozó kibocsátás (Q) szintnél alacsonyabb kibocsátás esetén
eddig a pontig csökkenő, majd ezt követően növekvő tendenciájú a két függvény.
11
Ebben az alfejezetben a kompetitív, azaz szabadversenyes piaci viszonyok közötti
profitmaximalizálást mutatjuk be, így nem foglalkozunk a monopolizált piaci viszonyokkal. A
hazai és európai termelési viszonyok között az agráriumban jelenleg ez a meghatározó, vagyis a
termelők többsége alapvetően nem ármeghatározó, hanem árelfogadó piaci magatartást követ.

52
  TR
MR  1
Q
Vagyis a határbevétel (MR) megmutatja, hogy mennyivel változik az összes bevétel
(Total Revenue: TR), ha egy egységgel növeljük a kibocsátást (Q), amikor is
feltételezzük, hogy az összes előállított termék azonnal értékesítésre is kerül.
Amennyiben az output/hozam egységára (Po) nem változik az eladott mennyiség
függvényében (kompetitív piaci viszonyok12, az ár külső adottság a termelő számára, az
egyes termelő a saját kínálatával nem tudja érdemben befolyásolni az értékesítési árat a
piacon), a határbevétel (MR) mindig meg fog egyezni az output értékesítési árával (Po),
vagyis MR=Po. Ebben az esetben az átlagbevétel (Average Revenue: AR) is az
értékesítési árral (Po) megegyező, vagyis MR=AR=Po. Ezzel szemben, ha az értékesítési
ár (Po) az eladott mennyiség változásával szintén változik, akkor a határbevétel (MR)
értékét minden egyes output szintjén külön-külön ki kell számolni.

A piacgazdasági körülmények között működő vállalkozások elsődleges célja a

profitszerzés, illetve a profitmaximalizálás. A profit (π) általánosan megfogalmazva nem
más, mint az összes bevétel (TR) és az összes költség (TC) különbsége 2:
π = TR -TC 2

Az összes bevételt (TR) úgy kaphatjuk meg, hogy az előállított és értékesített termék
mennyiségét (Q) megszorozzuk annak az értékesítési árával (Po) 3:
TR = Q x Po 3

Amennyiben a határbevétel (MR) nagyobb, mint a határköltség (MC), a pótlólagos

egységnyi output növeli a profitot (π), mivel a plusz bevétel nagyobb, mint a
megtermelésére fordított pótlólagos költség, azaz a bevételnövekedés meghaladja a
költségnövekedést. Mindezek miatt, a profitmaximalizáló output/hozam (Q) szintje ott
található, ahol a határbevétel (MR) és a határköltség (MC) megegyeznek egymással (MR
= MC).

A kompetitív piaci szereplő profitmaximalizáló döntését adott technológia és

költségek/költségfüggvények esetén a kibocsátás optimalizálásával tudja megvalósítani.
A kibocsátás (Q) egyoldalú növelése azonban nem csak a bevételeket (TR), hanem
egyben a költségeket (TC) is növeli, vagyis addig érdemes növelni a kibocsátást (Q),
amíg a bevételnövekmény (MR) meghaladja a költségnövekményt (MC). Pontosabban
keressük azt a kibocsátási szintet, ahol a bevételnövekmény (MR) megegyezik a
költségnövekménnyel (MC), mivel ezen kibocsátási szintet tovább növelve már a
költségnövekmény (MC) meghaladná a bevételnövekményt (MR) (1.11. ábra).

Az eddigi fejtegetés alapján három szabályt fogalmazhatunk meg a rövidtávon hozható

termelési döntésekkel kapcsolatban, melyek a következők (1.11. ábra):

12
Az piaci ár minden szereplő számára külső adottság, a piaci szereplők árelfogadóak, tökéletesen
informáltak, nincsenek belépési és kilépési korlátok a piacon, egy-egy szereplő piaci részesedés
nem számottevő és a szóban forgó termék homogénnek tekinthető.

53
 1. Amennyiben a várható értékesítési ár (Po1), – ami megegyezik a határbevétel
értékével (MR1) –, nagyobb, mint a minimális átlagos összes költség (ATC
függvény minimumpontja) (vagy az összes bevétel (TR) nagyobb, mint az összes
költség (TC)), akkor azon a ponton maximalizálhatjuk a profitot, ahol a
határbevétel megegyezik a határköltséggel (MR = MC). Az MR1 értékével
megegyező értékesítési ár (Po) esetén a határbevétel (MR) és a határköltség (MC)
metszéspontja magasan az átlagos összes költség (ATC) felett található és így
nyereség, azaz profit képződik.
2. Ha a várható értékesítési ár (Po2) – ami megegyezik a határbevétel értékével
(MR2) –, alacsonyabb, mint a minimális átlagos összköltség (ATC függvény
minimumpontja), de magasabb, mint a minimális átlagos változó költség (AVC
függvény minimumpontja) (vagy az összes bevétel (TR) magasabb, mint az
összes változó költség (TVC), de alacsonyabb, mint az összes költség (TC)).
Elkerülni ugyan nem tudjuk a veszteséget, de azon az output (Q) szinten képesek
leszünk azt minimalizálni, ott ahol a határbevétel megegyezik a határköltséggel
(MR = MC). Ebben az esetben veszteségminimalizálásról beszélünk. Ha az
értékesítési ár (Po) az MR2 értékével egyezik meg, a bevétel (TR) nem lesz
elegendő az összes költség (TC) fedezésére, viszont elég lesz az összes változó
költségre (TVC) és marad valamennyi, amelyből lehet finanszírozni az állandó
költségek (TFC) egy részét. Ebben a helyzetben úgy tudjuk minimalizálni a
veszteséget, ha azt a termelési szintet (Q) választjuk meg, ahol a határbevétel
egyenlő a határköltséggel (MR = MC), mert itt a veszteség kevesebb lesz, mint
az összes állandó költség (TFC).
3. Amennyiben a várható értékesítési ár (Po3) – ami megegyezik a határbevétel
értékével (MR3) –, kisebb, mint a minimális átlagos változó költség (AVC
függvény minimumpontja) (vagy az összes bevétel (TR) kisebb, mint az összes
változó költség (TVC)), nem tudjuk elkerülni a veszteséget, az egyetlen
racionális döntés a termelés leállítása. Ez a megoldás az összes állandó költséggel
(TFC) egyenlő értéken minimalizálná a veszteséget.

1.11. ábra: A kompetitív piaci szereplő profitmaximalizáló outputja

(Po1 = MR1; Po2= MR2; Po3 = MR3)
Forrás: R. D. Kay et al. 2011.

54
Kompetitív piaci viszonyok esetén egy vállalakozás fedezeti
pontja (az 1.12. ábrán piros ponttal jelölve) annál a kibocsátási szintnél, illetve
termékmennyiségnél (Q) van, ahol az átlagköltség (ATC) egyenlő a piaci árral (Po),
illetve a határbevétel (MR) értékével és a határköltséggel (MC). Ez a pont egyben az
átlagköltség (ATC) függvény minimumpontja. Ebben az esetben a vállalkozás nulla
profitot (π) realizál (1.12. ábra).

Kompetitív piaci viszonyok esetén egy vállalakozás üzembezárási pontja

(az 1.12. ábrán zöld ponttal jelölve) annál a kibocsátási szintnél, illetve
termékmennyiségnél (Q) van, ahol a piaci ár (Po), illetve a határbevétel (MR) megegyezik
az output átlagos változó költségével (AVC) és a határköltséggel (MC). Ez a pont egyben
az átlagos változó költség (AVC) függvény minimumpontja. Ebben az esetben a
vállalkozás negatív profitot (π), azaz veszteséget realizál. Az átlagos változó költségek
(AVC) minimumánál alacsonyabb piaci árat rövid távon sem tud elviselni a vállalkozás,
mivel ekkor a változó költségei (pl. anyag, energia, munkabér, stb.) sem térülnek meg
(1.12. ábra).
USD

ATC

AVC
MC
P1 D A
π
B
P2 C

P3

O Q3 Q2 Q1 (Q)

1.12. ábra: A kompetitív piaci szereplő fedezeti és üzembezárási pontja

(P1 = MR1; P2= MR2; P3 = MR3)
Forrás: Saját szerkesztés

Az 1.12. ábra segítségével a profit (π) nagyságának grafikus értelmezésére is

lehetőségünk nyílik. Kompetitív piaci viszonyokat feltételezve, mindegyik bemutatott ár
(P1 / P2 / P3) esetében igaz az, hogy az egyben a határbevétel (MR) értékét is jelenti
(P1=MR1 / P2=MR2 / P3=MR3). A profit maximalizálás elsődleges kritériuma szerint a
maximális profithoz (πmax.), illetve minimális veszteséghez tartozó kibocsátási szint (Q)
ott van, ahol a határköltség (MC) értéke megegyezik a határbevétel (MR) értékével
(MC=MR). Az „A” pont az a pont, ahol igaz az, az összefüggés, hogy MC=MR1=P1 és
ez kijelöli a maximális profithoz tartozó Q1 kibocsátási szintet. A „B” pont az a pont, ami
kijelöli a maximális profithoz tartozó termelés/kibocsátás termékegységre jutó összes
költségét, azaz az átlagköltségét (ATC). Az „O-Q1-A-D” pontok által határolt téglalap

55
területe egyenlő az összes bevétellel (TR=Q1 x P1), míg az „O-Q1-
B-C” pontok által körbezárt téglalap területe egyenlő az összes költséggel (TC=ATC x
Q1). A két téglalap területének különbsége, eredményezi a profitot (π=TR-TC). P1 ár
esetében a profit (π) nagysága egyenlő az „A-B-C-D” pontok által határolt téglalap
területével.

1.7. A kibocsátás, a ráfordítás és a profit/nettó jövedelem összefüggései

Az előzőekben megismerhettük a profitmaximalizálás elsődleges kritériumát, vagyis azt,

hogy annál a kibocsátásszintnél (Q) maximális a termelés/vállalkozás profitja (π), ahol
igaz az, hogy a határköltség (MC) és a határbevétel (MR), illetve kompetitív piaci
viszonyok esetén az értékesítési ár (Po) egyenlő (MC=MR=Po).

1.7.1. A kibocsátás és a profit összefüggései

Ahhoz, hogy megismerjük a profitmaximalizálás második kritériumát meg kell
ismerkednünk a határprofit (Marginal Profit: Mπ) fogalmát. A határprofit (Mπ)
megmutatja, hogy mennyivel változik a profit (π) nagysága egy újabb egységnyi termék
(Q) előállításával 1. Kiszámíthatjuk úgy is, hogy a határbevételből (MR) kivonjuk a
határköltséget (MC). A határprofit (Mπ) éppen ott nulla, ahol a határköltség (MC) és a
határbevétel (MR) függvények egyenlők, vagyis ahol a vállalkozás profitja (π)maximális.

M 
Q 1
A profitfüggvényt (π) a teljes bevétel (TR) és a teljes költség (TC) függvényekből
vezethetjük le. Értelemszerűen a profitfüggvény értéke ott maximális (πmax.), ahol a
profitunk is maximális (1.13. ábra).

TC TR
USD

Ffp.

Érintő egyenes
Afp.

Mπ πmax.

Q1 Q2 Q3
Q
π
1.13. ábra: A kompetitív piaci szereplő profitfüggvényei
Forrás: Saját szerkesztés

56
Mivel a profit az összes bevétel (TR) és az összes költség
különbsége (TC), az akkor a legnagyobb amikor TR és TC függvény távolsága is a
legnagyobb (1.13. ábra). Ezt az értéket grafikusan úgy is értelmezhetjük, hogy a lineáris
összes bevétel (TR) függvényt jobbra párhuzamosan eltoljuk addig a pontig, amikor már
nincs két metszéspontja, azaz csak egy ponton érintkezik az összes költség (TC)
függvénnyel, azaz ebben az esetben már érintőt képez. Az ehhez a ponthoz tartozó
kibocsátási szinthez (Q2) tartozik a profitfüggvény maximumpontja (πmax.). Az alsó és
felső fedezeti ponthoz (Afp.-Ffp.) tartozó kibocsátásszinten (Q1-Q3) a profitfüggvény,
függvényértéke éppen nulla, azaz metszi az „x” tengelyt. Ugyanezen a ponton a
határprofitfüggvény (Mπ) függvényértéke szintén nulla. A határprofitfüggvény (Mπ) a
profitfüggvény származtatott, azaz „Q” szerinti első derivált függvénye, azaz a termelés
egyes értékeihez rendeli hozzá a profitváltozásokat. Ezt grafikusan úgy tudjuk
értelmezni, hogy a profitfüggvény (π) minden egyes pontjához érintőket húzunk és az
érintők meredekségét pontonként ábrázoljuk, akkor megkapjuk a határprofitfüggvényt
(Mπ). Természetesen a minimum és maximum pontokhoz tartozó érintők meredeksége
éppen nulla (az érintő ekkor párhuzamos az „x” tengellyel), azaz a származtatott
határfüggvény, esetünkben a határprofitfüggvény (Mπ) függvényértéke is nulla. Ehhez a
ponthoz tartozó kibocsátás érték (Q2) egyben a profitmaximumhoz tartozó kibocsátási
szint. Mindezek alapján a profitmaximalizálás másodlagos kritériuma az, hogy annál a
kibocsátási szintnél (Q) maximális a profit (π), ahol a határprofitfüggvény (Mπ)
függvényértéke éppen nulla.

1.7.2. A ráfordítás, hozam és a nettó jövedelem összefüggései

A ráfordítás (R) és a hozam (H) kapcsolatának vizsgálata alapvetően termelési jellegű,
gazdaságivá csak a ráfordítások és hozamok áraival kombinálva válik (1.14. ábra).
Ráfordítások alatt a termelés érdekében felhasznált erőforrásokat, vagyis pl. a műtrágyát,
öntözővizet, az élőmunkát, a termelőeszközöket, stb. értjük. A hozamok a termelési vagy
szolgáltatási folyamat eredményét, a kibocsátást, a terméket jelentik.
70
Hozam

Hozamfüggvény maximumpontja

60

H
50 R
Inflexiós pont
40

30

H
20

R
10 Maximális hozamhoz tartozó ráfordítás

0
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18

Ráfordítás

1.14. ábra: A hozam alakulása a ráfordítás függvényében

Forrás: Saját szerkesztés

57
A hozamfüggvény tipikusan a mezőgazdasági termeléshez
kapcsolódóan használatos. A korábbiakban az 1.9. ábrán bemutatott parciális termelési
függvénnyel egyezik meg, így a jellemzői is közel azonosak. Itt is igaz az a
törvényszerűség, hogy a felhasznált erőforrás/input egyoldalú növelése esetén (cp.) egy
meghatározott szintig (inflexiós pont) a hozam növekvő ütemben változik, majd a
növekedés csökkenő ütemre vált. Másként megfogalmazva a felhasznált ráfordítás
pótlólagos egységei (R) egyre kisebb hozamváltozást (H) okoznak, vagyis az inflexiós
pont után felhasznált ráfordításegységek esetében érvényes a csökkenő hozadék elve.
Amennyiben egységnyi mennyiségű pótlólagosan felhasznált ráfordítás hatására a hozam
mindig azonos mennyiséggel nő, akkor lineáris a kapcsolat; ha a hozam egyre nagyobb
mértékben nő, akkor progresszív a kapcsolat; és ha a hozam egyre kisebb mértékben nő
- akkor degresszív jellegű a kapcsolat.
Az 1.14. ábrán bemutatott általános hozamfüggvényt leggyakrabban a
növénytermesztésben szokták értelmezni, ahol az „x” tengelyen lévő ráfordítás pl. az
egyes műtrágyaadagokat jelenti, míg a hozam általában t/ha-ban, vagy q/ha-ban kerül
kifejezésre. A maximális hozamhoz tartozó ráfordítás ebben az esetben egy konkrét
nagyságú műtrágyaadagot jelent. A függvény ilyen esetben nem az origóból indul, mivel
abban az esetben, ha egyáltalán nem juttatunk ki műtrágyát, akkor is lesz valamekkora
hozamunk, de ha a ráfordítás pl. az egy ha területre jutó vetőmag lenne, akkor a
függvénynek az origóból kellene kiindulnia. Az előbbit hívjuk szubjektív, míg az utóbbit
objektív jellegű ráfordításnak is. Objektív jellegű ráfordítás elmaradása esetén a hozam
nem értelmezhető. A kérdés azonban az, hogy vajon a maximális hozamhoz tartozó
ráfordítási szinten maximális-e a nettó jövedelmünk, illetve profitunk. Ehhez elemezzük
az 1.15. ábrát.

1.15. ábra: A termelési érték (TÉ), a termelési költség (TK) és a nettó jövedelem
(NJ) alakulása a ráfordítás (R) függvényében
Forrás: Nábrádi 2009.

58
Az 1.15. ábrán bemutatott termelési érték függvény menetében és
tulajdonságaiban alapvetően megegyezik a hozamfüggvénynél leírtakkal, mivel
kompetitív piaci viszonyok esetén a termelési érték függvény a hozamfüggvény
származtatott függvénye, mivel ebben az esetben a termelési értéket (TÉ) úgy
kalkuláljuk, hogy a hozam (H) mennyiségét megszorozzuk annak értékesítési árával (PH):
TÉ=H x PH. Ebben az esetben a termelési érték (TÉ) tulajdonképpen a hozamértéknek
(HÉ) felel meg. Mindezek miatt a termelési érték függvénynek a maximumpontjához
ugyanaz a ráfordításszint tartozik, mint a hozammaximumhoz. Így folytatva az a kérdés,
hogy a maximális termelési értékhez tartozó ráfordítási szinten maximális-e a nettó
jövedelmünk, illetve profitunk.

Rövid időtávon, bizonyos termelési méretek között a termelési költség függvény

tekinthető lineárisnak, ahogyan az 1.15. ábrán is megjelenik. Azon a ráfordítási szinten
ahol a termelési költség függvény metszi a termelési érték függvényt, a nettó jövedelem
nulla. Mindezek alapján az alsó és felső fedezeti ponthoz tartozó ráfordításszinten a nettó
jövedelem függvény, függvényértéke éppen nulla, azaz metszi az „x” tengelyt. Az alsó
és felső fedezeti pont között lévő ráfordítási szinteken a nettó jövedelem értéke pozitív,
azaz ún. jövedelemtartományról beszélhetünk. Az alsó fedezeti ponthoz tartozó
ráfordítási szinttől alacsonyabb ráfordítási szinten negatív nettó jövedelemről, azaz
veszteségről beszélhetünk, és ugyanez a helyzet a felső fedezeti ponthoz tartozó
ráfordítási szinttől magasabb ráfordítási szinten. Az ábrán ez ún.
„veszteségtartományként” jelenik meg.

Mivel a nettó jövedelem (NJ) a termelési érték (TÉ) és a termelési költség különbsége
(TK), az akkor a legnagyobb amikor TÉ és TK függvény távolsága is a legnagyobb. Ezt
az értéket grafikusan úgy is értelmezhetjük, hogy a lineáris termelési költség (TK)
függvényt balra párhuzamosan eltoljuk addig a pontig, amikor már nincs két
metszéspontja, azaz csak egy ponton érintkezik a termelési érték (TÉ) függvénnyel, azaz
ebben az esetben már érintőt képez. Az ehhez a ponthoz tartozó ráfordításszinthez
tartozik a nettó jövedelem függvény maximumpontja (NJmax.). Ugyanezen a ponton a
határ nettó jövedelem (MNJ) függvény, függvényértéke szintén nulla. A határ nettó
jövedelem (MNJ) függvény a nettó jövedelem függvény származtatott, azaz ráfordítás
szerinti első derivált függvénye, azaz a ráfordítási elem egyes értékeihez (R) rendeli
hozzá a nettó jövedelem változásokat (NJ). A határ nettó jövedelem (MNJ) függvényt
az üzemtani szakirodalomban gyakran szokták „marginális határhaszon, illetve
hatékonyság függvénynek” is nevezni, ahogyan az 1.15. ábrán is szerepel.

Vegyük észre, hogy az 1.15. ábrán nem a maximális termelési értékhez (TÉmax.) tartozó
ráfordításszinthez tartozik a nettó jövedelem maximuma (NJ max.), hanem attól valamivel
alacsonyabb ráfordításszinthez. Mindez megadja a választ az előzőekben feltett
kérdésünkre. A mezőgazdasági gyakorlatban ez azt jelenti, hogy pl. nem biztos, hogy a
legmagasabb fajlagos hozamot eredményező műtrágya-felhasználáshoz kapcsolódik a
legmagasabb elérhető fajlagos nettó jövedelem, de akár azt is jelentheti, hogy nem a
teljesen gyommentes táblát eredményező gyomirtószer (herbicid) felhasználás esetén
maximális a nettó jövedelmünk. Azt is el kell azonban mondani, hogy azért vannak esetek
a mezőgazdasági termelésben, főleg az állattenyésztésben, ahol a maximális hozamhoz
tartozó ráfordításszinthez tartozik a nettó jövedelem maximuma.

59
1.8. Fedezetipont-elemzés

Egy vállalkozás jövedelemtermelő képességének alakulása szempontjából alapvető

fontosságú a kibocsátás, a költségtényezők és a forgalom összefüggéseinek elemzése.
Ennek egyik módszere az ÁKFN (Árbevétel – Költség – Fedezet – Nyereség) struktúra
és fedezeti-pont elemzés. Az ÁKFN struktúra összetevői: az árbevétel, az állandó és
változó költség, a fedezet és a nyereség. A fedezeti elv abból indul ki, hogy az állandó
költségek bizonyos határok között függetlenek az előállított termékmennyiségtől, ezért
ezeket a nyereséggel együtt kell, illetve célszerű kezelni. Ez azt jelenti, hogy az
árbevételből a változó költségek levonása után fennmaradó rész kell, hogy fedezetet
nyújtson a vállalkozás állandó költségeire, és az e feletti rész a nyereség. A jövedelem és
az állandó költség összege a fedezeti hozzájárulás (FH). Az összefüggések az alábbiak
szerint alakulnak:
Nettó árbevétel = Termelési költség + Jövedelem

Állandó költség Változó költség

Az összefüggést átrendezve adódik:

Nettó árbevétel – Változó költség = Fedezeti hozzájárulás

Állandó költség Jövedelem

Az ÁKFN struktúra összetevői a kibocsátás függvényében grafikusan is ábrázolhatók

(1.16. ábra), melynek segítségével jól szemléltethető a különböző kibocsátási szintek
mellett realizálható fedezet és jövedelem (nyereség vagy veszteség) mértéke.

1.16. ábra: A fedezetszámítás grafikus ábrázolása

Forrás: Szőllősi, 2013a

60
A fedezeti diagram jól szemlélteti a különböző értékesítési
mennyiség mellett az állandó, a változó és az összes költség, valamint az árbevétel és a
realizálható fedezet és jövedelem kapcsolatát. Az elemzés segítségével meghatározható
a fedezeti pont, amely megmutatja, hogy mekkora értékesítési mennyiség szükséges az
összes változó és állandó költség fedezésére. A fedezet ott van, ahol az összes árbevétel
és az összes költség egyenlő. A fedezeti ponthoz tartozó kritikus termékmennyiségnél
kevesebbet értékesítve veszteséges, míg attól többet eladva nyereséges a tevékenység. A
fedezeti ponthoz tartozó mennyiség feletti további értékesítés mindaddig nyereséges lesz,
amíg az eladási ár meghaladja az egy egység előállításához szükséges valamennyi
költséget. A diagramról leolvasható az értékesítési ár és a költségek változásának
eredményre gyakorolt hatása is.

A fedezeti-pont elemzése során a legfontosabb kérdés a fedezethez szükséges, azaz a

fedezeti ponthoz tartozó kibocsátás (értékesített termékmennyiség) pontos
meghatározása. Ennek a volumennek (Qkritikus termékmennyiség) a számszerűsítése
matematikailag az alábbi összefüggések alapján történik. A nevezőben szereplő érték az
egységnyi termékre jutó fedezeti hozzájárulás, amely az értékesítési ár és az egy termékre
jutó változó költség különbsége (P-AVC), azaz az egy termékre eső fedezet, vagy más
néven a termékegység fedezete.

FC
Q kritikus 
P - AVC
f  P  AVC
FC
Q kritikus 
f
Qkritikus = kritikus (fedezethez szükséges) termékmennyiség (Quantity of Units Produced)
FC = összes állandó költség (Fixed Costs)
P = eladási egységár (Price)
AVC = egy termékre eső változó költség (változóönköltség) (Avarege Variable Cost)
f = termékegység fedezete

Amíg az értékesítési ár meghaladja az egységnyi termékre jutó változó költséget, addig

a különbözet hozzájárul az állandó költségek fedezéséhez. A kérdés tehát az, hogy hány
termék (kritikus termékmennyiség) termékfedezetére van szükség, ahhoz, hogy a
vállalkozás az összes állandó költségét fedezni tudja, hiszen ekkor eléri el azt a pontot
(fedezeti pont), amely fölött vállalati szinten már nyereséget tud termelni. Az elemzés
során különböző feltételeket próbálhatunk ki (pl. különböző eladási árak, állandó és/vagy
változó költségek), hogy megállapítsuk, milyen hatással vannak azok a fedezeti pontra és
ebből következően a nyereségre.

Az előzőekben a fedezeti pont elemzés lineáris megközelítését mutattuk be részletesen,

amely azzal a feltételezéssel él, hogy az árbevétel és a költségek a kibocsátás
függvényében lineárisan változnak. Utalnunk kell arra, hogy a kérdéskörnek létezik egy
nem lineáris összefüggése is, amely esetben két fedezeti pont is azonosítható. A kérdés e
tekintetben nem a kritikus termékmennyiség, hanem az optimális – a maximális
jövedelemhez tartozó – termékmennyiség meghatározása (Szőllősi, 2013a).

61
1.9. Beruházások, beruházási döntések és azok
gazdasági meglapozása

A befektetés és a beruházás fogalmak jelentése eltér egymástól. A befektetés kifejezés

általánosabb, amely pénzeszközök lekötését (pl. részvények, állampapírok, stb.) jelenti
egy későbbi hozam reményében. Ezek jellemezően a befektetett eszközökön belül a
befektetett pénzügyi eszközök között jelennek meg. A beruházás fogalma ettől eltérő,
mivel ebben az esetben termelő/szolgáltató infrastruktúra létesítésére/beüzemelésére
irányuló gazdasági tevékenységről van szó. Az itt létrehozott tőkejavak jellemzően a
tárgyi eszközök és az immateriális javak között vannak nyilvántartva.

A beruházásokat többféleképpen csoportosíthatjuk. Célját tekintve lehet termelő

(produktív), vagy nem termelő (improduktív: pl. a környezetvédelmi beruházások) egy
beruházás. Ezen túl megkülönböztetünk létesítő, pótló, bővítő, illetve korszerűsítő
beruházásokat. A létesítő beruházás során egy teljesen új termelő/szolgáltató
infrastruktúra kivitelezése és beüzemelése történik, ahol az első lépés sok esetben a
termőföld kivonása, majd a közművesítés, és azt követően a termelő/szolgáltató
infrastruktúra létrehozása. Ebben az esetben ún. zöldmezős beruházásról beszélünk (pl.
Debrecenben a BMW gyár beruházása, stb.). Amennyiben egy korábbi funkcióját
vesztett termelő/szolgáltató infrastruktúra egyes elemeit felhasználó létesítő beruházásról
van szó, azt a szakmai zsargonban ún. barnamezős beruházásnak nevezik (pl. a korábbi
szovjet katonai repülőtér egyes elemeinek a felhasználásával létesült debreceni polgári
repülőtér beruházása). A pótló beruházás esetén az elhasználódott eszközök egyszerű
pótlásáról van szó (pl. egy gépsor egyes gépeinek a pótlása azonos műszaki
specifikációkkal). A bővítő beruházás során a termelő kapacitások mennyiségi
bővítéséről beszélhetünk, szemben a korszerűsítő beruházásokkal, ahol minőségi
változás (a hatékonyság javítása) történik.

Az ún. korszerűsítő, innovatív jellegű mezőgazdasági beruházások esetében a

leggyakoribb célkitűzése valamely területen a hatékonyság javítása, egy ún. bázisértékről
egy kedvezőbb célérték felé való elmozdulást, mely leggyakrabban az alábbiakat jelenti:
- A fajlagos élőmunka-felhasználás csökkentése, mely az élőmunka
hatékonysági mutatókon keresztül értelmezhető a legkönnyebben. Ennek a
parciális hatékonysági mutatónak a legáltalánosabb értelmezése a
termékegységre jutó felhasznált élőmunka vagy a termelőkapacitás egységének
használatához szükséges élőmunka mennyisége naturális mértékegységben (pl.
munkaóra, stb.), vagy pénzértékben kifejezve (pl. munkabér, stb.). Ilyen
mutatók lehetnek például:
o 100 liter tej előállításához felhasznált/szükséges munkaóra/munkabér
napi/heti/havi/éves viszonylatban;
o 1 telepi tehénre jutó felhasznált/szükséges élőmunkaóra/munkabér
napi/heti/havi/éves viszonylatban;
o 1 tonna kukorica előállításához felhasznált/szükséges
élőmunkaóra/munkabér egy termelési ciklusra értelmezve;
o 1 ha szántóterület műveléséhez felhasznált/szükséges
élőmunkaóra/munkabér egy termelési ciklusra értelmezve.

62
 - A fajlagos energiafelhasználás csökkentése, az
energetikai hatékonyság javítása, mely ún. energetikai hatékonysági mutatókon
keresztül értelmezhető leginkább. Ebben az esetben a termékegységre jutó
felhasznált energiamennyiség, vagy a termelőkapacitás egységének
használatához szükséges energia mennyisége naturális mértékegységben (pl.
kWh, stb.), vagy pénzértékben kifejezve (pl. elektromos áram/üzemanyag
költsége), stb.). Ilyen mutatók lehetnek például:
o 100 liter tej előállításához felhasznált telepi villamos energia
mennyisége/költsége napi/heti/havi/éves viszonylatban;
o 1 telepi tehénre jutó felhasznált villamos energia mennyisége/költsége
napi/heti/havi/éves viszonylatban;
o 1 tonna kukorica előállításához felhasznált gázolaj mennyisége/költsége
egy termelési ciklusra értelmezve;
o 1 ha szántóterület műveléséhez felhasznált gázolaj mennyisége/költsége
egy termelési ciklusra értelmezve.
- A fajlagos fosszilis eredetű energiafelhasználás csökkentése és az ún. fajlagos
megújuló energiafelhasználás növelése. Ebben az esetben a fosszilis eredetű
energiahordozók részleges vagy teljes kiváltása lehet a célkitűzés, ami szintén
hatékonysági mutatókon keresztül értelmezhető. Ilyen mutatók lehetnek
például:
o 100 liter tej előállításához felhasznált telepi ún. „zöld áram”
mennyisége/költsége napi/heti/havi/éves viszonylatban;
o 1 tonna kukorica előállításához felhasznált biodízel üzemanyag
mennyisége/költsége egy termelési ciklusra értelmezve;
- A fajlagos hulladék és veszteség csökkentése. Ez különösen fontos a
mezőgazdaságban és azon belül is a szántóföldi növénytermesztésben, mivel a
megtermelt növényi termékek (pl. búzaszem/búzaszalma, stb.) 100%-át
gyakorlatilag lehetetlen betakarítani és beszállítani. Arról is szólni kell, hogy a
veszteségek, melyek főleg hozamkieséséként jelennek meg, keletkezhetnek pl.
időjárási események, vadkár, lopás, kórokozók és kártevők miatt is. Tipikus
mutató lehet pl. a betakarítási veszteség mutatója százalékos értékben kifejezve
az egyes betakarítógépek (pl. gabonakombájnok, stb.) összehasonlítása esetén,
de ilyen lehet pl. egy viharkár mértékének a megítélése is. A különböző
kárbecslések során általában a potenciálisan termő termékmennyiséghez
viszonyítják a veszteséget, illetve hozamkiesését.
- A fajlagos inputanyag-használat csökkentése. Ez egyaránt fontos az
állattenyésztésben és a növényi termékek előállítása során. Az
állattenyésztésben elsősorban az egységnyi állati termék előállításához (pl. 1
liter tej, 1 db tojás, 1 kg testtömeggyarapodás, stb.) felhasznált takarmány
mennyiségének a csökkentése a cél, ilyenkor a klasszikus takarmány együtthatót
(FCR kg/kg)13 használjuk, mely az egyik legkomplexebb mutató, mivel szinte
minden naturális termelési tényező közvetve, vagy közvetetten megjelenik
benne. A növénytermesztésben és kertészetben különösen az egységnyi növényi
termék (pl. 100 kg őszi búza, 100 kg paradicsom, stb.) előállításához felhasznált

13 FCR = Feed Conversion Ratio

63
 műtrágya mennyisége az egyik legfontosabb mutató,
mindamellett, hogy ezt lehet értelmezni a felhasznált vetőmagok, palánták és
növényvédő szerek stb. mennyiségére is. Napjainkban egyre fontosabbá válik a
fajlagos vízhasználat kérdése is, mely azonban térségenként jelentős eltéréseket
mutat.
- A környezeti fenntarthatósági szempontok előtérbe kerülésével egyre fontosabb
a fajlagos környezetterhelés csökkentése. Ez a mezőgazdaságban
leggyakrabban az egységnyi állati/növényi termék előállításához kapcsolódó
környezetkárosító anyagok kibocsátásához köthető, ilyen lehet pl. 100 kg
marhahús előállításához kapcsolódó metán kibocsátás, vagy pl. 100 kg kukorica
előállításához kapcsolódóan a dízel motorokhoz köthető károsanyag (pl.
nitrogénoxid, stb.) kibocsátás. A hatályos jogszabályokban időről időre egyre
szigorúbb környezetvédelmi előírásoknak kell megfelelni a mezőgazdaságban
szinte egyedülállóan használt dízel motoroknak. Itt kell azonban szólni a
műtrágyák talajsavanyító hatásáról, a feleslegesen, vagy túlzott mértékben
felhasznált növényvédőszerek negatív környezeti hatásairól, de akár az ún.
„génszennyezésről”14 is, mely elsősorban a GMO szervezetekkel hozhatók
összefüggésbe. Különösen a precíziós növénytermesztési technikák és
technológiák elterjedése az, ami jelentős mértékben szolgálja ezek a
célkitűzéseket – a felhasználandó inputanyag csökkentésen túlmenően –, arról
nem is beszélve, hogy sok esetben ez a költséghatékonyságot is javítja. Ide
tartozik még az újrahasznosított anyaghasználat, a tartósság és az
élelmiszerpazarlás kérdésköre is.
A beruházási döntés megalapozása beruházás-gazdaságossági elemzéssel történik.
Minden beruházás előtt vizsgálni szükséges, hogy az adott termelő-berendezés működése
során realizálható bevételek meghaladják-e a kiadásokat, és az így keletkező pénzáram
biztosítja-e a befektetett tőke megtérülését. Brealey és Myers (2005) nyomán ismertetjük
a leggyakrabban alkalmazott beruházás-gazdaságossági mutatókat. Ezek két fő csoportját
különböztetjük meg: a statikus és a dinamikus mutatószámokat. A statikus mutatók nem
veszik figyelembe az időtényezőt, míg a dinamikus mutatóknál valamilyen formában az
idő, mint tényező is megjelenik. A beruházások ökonómiai megítéléséhez elsősorban a
dinamikus mutatószámokat alkalmazzuk (1.2. táblázat).
A beruházás nettó jelenértéke (NPV) nem más, mint a beruházáshoz közvetlenül
kapcsolódó, jövőben várható pénzáramok jelenértékének (figyelembe véve a pénz
időértékét) és a beruházási költségek különbsége. Másképp fogalmazva, a beruházás
pozitív nettó jelenértéke azt mutatja meg, hogy mekkora többlethozadékra tesz szert a
beruházó a kezdő pénzáram (C0) diszkontrátának (r) megfelelő kamatláb mellett történő
befektetéséhez képest. Pozitív NPV esetén a beruházást általában elfogadjuk. Nulla NPV
estén a beruházás hozama a kalkulatív kamatláb (diszkontráta) hozamával egyezik meg.
Negatív NPV mellett a beruházást tisztán pénzügyi szempontból nem érdemes
megvalósítani, mivel a beruházás pénzhozama kisebb, mint a kalkulatív kamatlábbal
elérhető pénzhozam.

14 Példaként említhető a Norvégiában és Csillében tengeri ketreces tartásban tartott GMO atlanti lazacok
(Salmo salar) kijutása a rendszerből, melyek kereszteződnek a vad állományokkal. Ez a veszély
természetesen más állati és növényi organizmusok esteében is fennáll.

64
 1.3. táblázat: Dinamikus beruházás-gazdaságossági mutatók
Megnevezés Képlet Megjegyzés
Nettó jelenérték n
1
(Net Present Value; NPV  C 0    Ct C0 = a beruházás kezdeti
t 1 (1  r) t pénzárama
NPV)
Belső megtérülési ráta n Ct = adott időszakban esedékes
1
(Internal Rate of  C0    Ct  0 összes bevétel és kiadás
(1  IRR) t
Return; IRR) t 1
különbsége, működési pénzáram
n
1 t = adott időszak (év) száma
Jövedelmezőségi index
(Profitability Index;
C
t 1
t 
(1  r) t
n = időszakok (év) száma
PI  r = diszkontráta
PI) C0
Diszkontált megtérülési idő NPV időbeli alakulásának
(Discounted Payback Period; DPP) grafikus ábrázolása

A belső megtérülési ráta (IRR) úgy definiálható, mint az a kamatláb, amely mellett a
befektetés, illetve beruházás nettó jelenértéke éppen nulla. A beruházás pénzügyi
szempontból történő értékelésénél kívánatos, hogy az IRR értéke haladja meg a
kalkulatív kamatláb (r), mint alternatíva költség értékét.

A jövedelmezőségi index (PI) a beruházás diszkontált hozamainak a beruházás

tőkeigényéhez viszonyított arányát fejezi ki. Elsősorban korlátozott források esetén és
különböző méretű projektek közötti választásnál felmerülő döntésekhez alkalmazható. A
beruházást érdemes megvalósítani, ha PI>1, vagyis a tervidőszakban keletkező
pénzáramok jelenértéke meghaladja a beruházás kezdeti értékét, ekkor NPV pozitív és
IRR>r. PI=1 esetében NPV=0, illetve IRR=r. Ha PI<1, akkor NPV<0, illetve IRR<r, tehát
nem éri meg a beruházást megvalósítani.

A diszkontált megtérülési idő (DPP) számítása során arra keressük a választ, hogy a
beruházás megtérülési ideje hogyan alakul. Ehhez az NPV-t évről évre meghatározzuk.
A megtérülés abban az évben van, amikor az NPV értéke nulla, illetve pozitív szám lesz
(1.17. ábra).

1.17. ábra: A diszkontált megtérülési idő (DPP) grafikus ábrázolása

Forrás: Apáti és mtsai (2010)

65
Az ismertetett összefüggések alapján belátható, hogy a
mutatószámok számszerűsítésének és használhatóságának alapvető feltétele a
beruházáshoz kapcsolódó pénzáramlások megbízható meghatározása. Egy beruházás
vagy projekt létesítése esetén a pénzáramok számszerűsítése sokkal összetettebb feladat,
mint a befektetések (pl. kötvény, vagy örökjáradék) esetében. Ezért célszerű
összefoglalni a pénzáramok számszerűsítéséhez kapcsolódó legfontosabb alapelveket
(Brealey és Myers (2005); Szűcs és Szőllősi (2008); Apáti és mtsai (2010)):
 A beruházások értékelésénél csak a pénzforgalmi szemléletben meghatározott
pénzáramok relevánsak. A nettó pénzáram a pénzügyileg realizált bevételek és
kiadások különbsége.
 A pénzáramokat növekményi alapon kell becsülni, azaz minden olyan
pénzáramlást számításba kell venni, amely a beruházás eredményeként merül fel.
Valamennyi közvetett hatást figyelembe kell venni, így például a beruházás
működéséhez nélkülözhetetlen forgótőkeigény változását is.
 A pénzáramlásokat adózott bázison kell tervezni, és az adó meghatározásához az
eredménytervből kell kiindulni, amely például az értékcsökkenési leírást (amely
pénzforgalmi szempontból nem jelenik meg) is figyelembe veszi.
 Az inflációt következetesen kell kezelni. Ha a beruházáshoz kapcsolódó
pénzáramok, ezen belül az input és output árak tartalmazzák az inflációt, akkor a
diszkontráta meghatározásánál is figyelembe kell azt vennünk, azaz a diszkontrátát
nominál értéken kell, hogy kalkuláljuk. Ellenkező esetben reálértéken kell azt
figyelembe venni.
 A haszonáldozati költséggel is számolni kell, amely a beruházáshoz felhasznált,
lekötött tőke alternatív hasznosítási lehetőségének értékét jelenti.
 A kalkulatív kamatláb az idő pénzértékét fejezi ki. A kalkulatív kamatláb
meghatározásakor elviekben az ágazati, illetve iparági átlagprofit hozadékának
megfelelő kamatlábat kellene választani, aminek a meghatározása rendkívül
körülményes, ezért a legtöbb gazdasági szakember az átlagos piaci kamatlábakat,
vagy még ennél is gyakrabban az államkötvények és kincstárjegyek hozamának
megfelelő kamatlábat veszi figyelembe.
 A beruházások gazdaságosságának pontosabb megítéléséhez célszerű a gazdasági
és természeti környezet különböző állapotait szimulálni, azaz érzékenység-
vizsgálatokat végezni. Azon tényezők változásának a hatását érdemes mérni,
amelyek a legnagyobb hatást gyakorolnak az eredményre, például a beruházási
költség, a működésből származó kiadások, a prognosztizált bevételek.
A beruházásokhoz kapcsolódónak megkülönböztethetünk kezdő-, működési- és végső
pénzáramot. A kezdő pénzáram a beruházás érdekében felmerült összes kiadást magában
foglalja: ()tárgyi eszközök bekerülési értéke; ()forgótőkeigény; ()lekötött tőke
alternatívaköltsége; (+)selejtezésből adódó bevétel; (±)adóhatás. A működési pénzáram
a beruházás eredményeként realizálható nettó pénzáram, amely a következők szerint
vezethető le: (+)árbevétel; ()termelési költségek; (=)adózás előtti eredmény;
()fizetendő adó; (=)adózott eredmény; (+)értékcsökkenési leírás; (=)folyó működésből
származó pénzáram; (±)forgótőke változás; (=)működésből származó pénzáram. A végső
pénzáram egyrészt a beruházás élettartama végén az eszközök értékesítéséből, másrészt
a felszabaduló forgótőkéből származhat.

66
Alapvetően ketté kell választanunk a beruházási és a
finanszírozási döntést. A beruházási döntés megalapozásához a beruházáshoz kapcsolódó
pénzáramok meghatározásakor nem veszünk tudomást a különböző finanszírozási
konstrukciók pénzügyi hatásáról (kamatok, törlesztő részletek stb.). Az így
meghatározott hatékonysági mutatók a beruházás tényleges, önmagában vett
gazdaságossági mutatóiként értelmezhetők (gazdasági NPV, IRR). A vállalkozás
működésének egészét tekintve azonban a finanszírozási döntés befolyásolja a jövőbeli
pénzáramlásokat. Ennek figyelembevételekor már nem csupán az adott beruházás
hatékonyságát vizsgáljuk, hanem a beruházás és annak finanszírozásának együttes, az
egész vállalkozásra gyakorolt hatásáról beszélhetünk. Az így kapott hatékonysági
mutatókat a beruházás és annak finanszírozásának együttes, vállalati szintű
gazdaságossági mutatóiként (pénzügyi NPV, IRR) értelmezhetjük. A pénzügyi NPV
meghatározásához számba kell vegyük a különböző finanszírozási konstrukciók
pénzáramra gyakorolt hatásait is. Vissza nem térítendő támogatás figyelembe vétele a
vállalkozás szempontjából azt jelenti, hogy annak összegével csökkentjük a beruházási
költséget. Hosszú lejáratú hitelből történő finanszírozás esetében – amely önmagában egy
hitelfelvétel jellegű pénzáramlást jelent – egyrészt a felvett hitel összege csökkenti a
kezdő pénzáramot (A beruházási költség negatív, a hitelfelvétel pedig pozitív előjelű.),
másrészt a jövőbeli pénzáramok között megjelenik a kamat és egyéb járulékos költség
fizetése, illetve a tőketörlesztő részlet is. Ez utóbbi tételek kalkulációja között is van
eltérés. Míg a kamat és egyéb járulékos költségek csökkentik az adóalapot, ezen keresztül
pedig a fizetendő adó összegét, addig a tőketörlesztés összege nem befolyásolja azt,
hiszen annak visszafizetése az adózott eredmény terhére történik (Szőllősi és Szűcs,
2013).

1.10. A vállalkozás vagyona, eszközgazdálkodása

A vállalat működése során számos olyan esemény adódhat, ahol szükségessé válik a
vállalati érték meghatározása. Ilyenek lehetnek például: adásvétel, állami kisajátítás,
apportértékelés, átalakulások (pl. összeolvadás, szétválás, beolvadás, kiválás, stb.), csőd,
illetve felszámolás, értékpapír-kibocsátás, örökösödési, ajándékozási illeték
megállapítása, tőkeemelés, tulajdonos kiválása, kizárása vagy elhalálozása, új
részvények kibocsátásának hatása a meglévő részvények értékére, vállalat alapítása,
vállalati folyamatok újraszervezése, stb..
A goodwill (üzleti vagy cégérték) az immateriális javakhoz tartozó egyik mérlegtétel.
Számviteli definíciója szerint egy megvásárolt vállalatért, illetve annak viszonylag
elkülönült egységéért fizetett többletérték, amely abból adódik, hogy a vevő többet fizet,
mint amennyit a cég a piaci értékre értékelt eszközei és a kötelezettségei különbözetéből
számítva ér. Ilyen esetekben ennek a döntésnek a hátterében az áll, hogy a cégnek az
eszközei piaci értékén felül is van olyan, a könyvekben ki nem fejezhető értéke, ami
indokolja, hogy az üzletrészei magasabb értéken cseréljenek gazdát. A többlet
kifizetésének az lehet az oka, hogy a vevő méltányolja a megvásárolt vállalat üzleti
kapcsolatainak kézzel meg nem fogható, de pénzben kifejezhető értékét. Ezek az értékek
lehetnek: jó hírnév, bejáratott termékek és üzletmenet, várható növekedési potenciál és
még sok más, számviteli szempontból nem számszerűsíthető tétel. A törvény ezt a
többletértéket (amennyiben jelentős) leválasztatja a részesedésről, és önálló eszközként,

67
üzleti vagy cégértékként az immateriális javak között rendeli
kimutatni. A goodwillként szerepeltetett összeget kétféleképpen lehet kiszámítani: (1)
goodwill = vételár – (átvett eszközök könyv szerint értéke – átvett kötelezettségek könyv
szerinti értéke); (2) goodwill = vételár – a megvásárolt cég könyv szerinti saját tőke
értéke. Az üzleti vagy cégérték olyan eszköz, amelyre a számviteli törvény a terv szerinti
értékcsökkenésre vonatkozó eljárásokat írja elő alkalmazni, azonban ezek az eszköz
viszonylatában nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhetőek. A vállalkozásnak meg kell
állapítania az eszköz hasznos élettartamát és a hasznos élettartam végén várható
maradványértékét annak érdekében, hogy az évenként elszámolandó terv szerinti
értékcsökkenés összegét kiszámíthassa. A goodwillként figyelembe vett összeget
általában 5-15 év alatt lehet „nullára” írni, ami azt jelenti, hogy évenként előre
meghatározott összeggel csökkentik a goodwill mérleg szerinti értékét, ezáltal bizonyos
(a vállalkozó által meghatározott) idő múlva a goodwill mérlegértéke nullára csökken
(amortizálódik), ami után a mérlegben már nem szerepeltethető. A mindenkori
mérlegérték az ily módon kiszámított összeg és az éves értékcsökkenés különbsége.

A vállalati érték meghatározásának több módszere ismeretes. „A vállalati értékre

közvetlen becslést a vagyonérték, az osztalék-, ill. piaci érték alapú, a hozamérték és a
hozzáadott érték alapú eljárások segítségével kaphatunk” (Takács, 2009.). A
módszereket összefoglalóan az 1.18. ábrán láthatjuk.

1.18. ábra: A vállalati értékesítési elvek csoportosítása

Forrás: Takács 2009. alapján saját szerkesztés

A vállalati értékelési elvek csoportosításával kapcsolatosan Takács (2009) a

következőket állítja: „A vagyonérték eljárások legnagyobb előnye, hogy a jelenben
meglévő és biztosan elérhető értékre koncentrálnak, hiszen a vállalat vagyontárgyainak
eladásából származó pénzösszeget próbálják megragadni. Ugyanebből fakad hátrányuk
is: az esetek többségében e módszerrel valószínűleg alulbecsüljük a tényleges
vállalatértéket, melynek az egyszerű eszközértéken túl nyilvánvalóan tartalmaznia kell a
vállalat belső értékét is. A vállalat vagyonértékének meghatározásán belül leggyakrabban

68
a könyv szerinti érték eljárással találkozunk. Ebben az esetben a
vagyonértéket a számviteli mérlegből határozzuk meg. A mérleg egyik oldalán az
eszközöket (befektetett eszközök, forgóeszközök), a másik oldalán a forrásokat (saját
tőke, kötelezettségek) tartjuk nyilván. A mérleg az eszközöket és a forrásokat
pénzértékben, egy adott időpontban (általában dec.31.-i állapot) tünteti fel. A vállalti
vagyon egyszerűen kimutatható, az lényegében megegyezik a saját tőkével. Úgy is
meghatározhatjuk, hogy az eszközök értékéből kivonjuk a kötelezettségeket. Tény, hogy
egy vállalat mérleg főösszege sokkal nagyobb lehet a saját tőkénél, mivel az rövid- és
hosszú távú kötelezettségekkel (pl. hitelekkel) terhelt, amit vissza kell, hogy fizessen.
Emiatt nem tekinthetjük a kötelezettségeket a vagyon részének. A 2010-es években a
mezőgazdasági vállalatok esetében a saját tőke aránya nagyságrendileg 60%., vagyis
40%-a a mérleg főösszegnek nem része a vállalatok vagyonértékének. Felhívjuk
ugyanakkor a figyelmet, hogy vannak olyan esetek, például értékpapír-kibocsátás,
tőkeemelés, tulajdonos kiválása, részvények kibocsátásának hatása a meglévő
részvények értékére stb., amikor a statikus könyv szerinti érték módszere nem
használható.

A hozamérték eljárásokat az értékelő szakemberek amiatt preferálják, hogy e módszerek

a vállalat által hosszútávon elérhető jövedelmeket veszik alapul, azaz nem jelenbeli
értéket, hanem a jövőbeli jövedelemtermelő képességet tekintik a vállalatérték
forrásának. E módszercsoporton belül is általában a cash flow alapú eljárások kerülnek
előtérbe, mivel a tőkejuttatók számára rendelkezésre álló pénzösszeget az értékelők
fontosabbnak tartják a kettős könyvvitel szabályai alapján meghatározott számviteli
eredménynél. Ezen eljárások alkalmazásának legfőbb problémája, hogy viszonylag sok
szubjektív elemet tartalmaznak. A jövőbeli hozam- és tőkeköltség-alakulásra ugyanis
csak feltételezéseket tehetünk, konkrét információval nem rendelkezünk. Az értékelés
eredménye erősen függ attól, hogy mennyire sikerül reális becslést adni az említett adatok
alakulására.

A hozzáadottérték alapú módszerek az emberi tényező teljesítményét helyezik

középpontba, és azt próbálják megragadni, hogy a vállalati menedzsereknek mennyire
sikerült a tulajdonosok számára értéket teremteni. E megközelítésnek az előnyei mellett
jelentős problémája, hogy nincs egyértelmű visszaigazolás a gyakorlati
alkalmazhatóságot illetően” (Takács, 2009.).

1.10.1. A vállalkozások eszközgazdálkodása

Az eszközgazdálkodás alatt a vállalatok befektetett- és forgóeszközeivel kapcsolatos
tevékenységeket értjük. A befektetett eszközök jellemzője, hogy több mint egy éven át
vesznek részt a termelés vagy szolgáltatási folyamatban, értékük magas, jellemző rájuk,
hogy speciális eszközök, azaz más szolgáltatásra nem, vagy csak korlátozottan
alkalmasak. Hosszú élettartalmuk alatt a kezdeti befektetési tőkét folyamatosan
számoljuk el, ezt nevezzük amortizációs költségnek, magát a folyamatot pedig
értékcsökkenési eljárásnak. Ezen eszközök élettartalma lehet akár több évtized, közös
jellemzőjük azonban az, hogy a használati élettartam haladja meg az egy évet. A
befektetett eszközök általában meghatározzák:
- a végezhető tevékenység körét (pl. teherszállítás, gépgyártás, energia- termelés);

69
 - a végezhető tevékenység idejét (pl. almaszüret,
mezőgazdasági munkák);
- a végezhető tevékenység kibocsájtását (kapacitás, befogadóképesség);
- az előállítandó termékek minőségét (robotika vs. hagyományos technika)
(Nábrádi, 20072, 2010, 2015).
A befektetett eszközökkel kapcsolatosan éves szinten ún. pótlási és fenntartási költségek
jelentkeznek. Az első, de – tényleges pénzmozgást nem igénylő – tétel a pótlási költség,
az értékcsökkenés, illetve annak megjelenési formája az amortizációs költség. Az
amortizáció az a folyamat, amely során a befektetett eszközök, csoportjai közül az
immateriális javak és tárgyi eszközök értékét leírjuk, azaz átírjuk költségre a használati
idejük alatt (Pfau - Nábrádi 2004). Az amortizáció egyben értékvesztés és ugyanakkor
ráfordítás is. Értékvesztés, mert a befektetett eszközök mérlegben kimutatott értéke
csökken, de ráfordítás is, mert az értékvesztéssel egy időben megjelenik az eredmény-
kimutatásban (Katits, 2002). A befektetett eszközökkel kapcsolatos éves költségek
második csoportját az úgynevezett fenntartási költségek jelentik. Fenntartási költségek
lehetnek például a különböző épületek, gépek, berendezések, járművek üzemben
tartásával, működőképességük megőrzésével kapcsolatos kiadások, az állagmegóvással
összefüggő kifizetések. Nagyon fontos mérlegelendő tényező egy beruházás (tárgyi
eszköz létesítése) során az, hogy előre tisztában legyünk ezek fenntartási költségeivel,
ráfordításaival. A tárgyi eszközök amortizációs költségeinek, valamint fenntartási
költségeinek együttes ismerete szükségszerű ahhoz, hogy megállapítsuk, mikor indokolt
a meglévő helyett egy új eszköz vásárlása. A gazdasági küszöbérték meghatározása a
következő képen történik: ha a meglévő eszköz amortizációs költsége + a javítás
karbantartás költsége meghaladja az új eszköz tervezett amortizációs költségét, akkor
javasolt az új eszköz beszerzése. Természetesen ehhez az is szükséges, hogy álljon
rendelkezésre elegendő pénzügyi forrás. Az eszközgazdálkodást különböző mutatókkal
tudjuk objektíven értékelni. Az 1.4. táblázatban ezek közül néhányat bemutatunk.
1.4. táblázat: Az eszközgazdálkodás értékelésének néhány mutatója
Mutató megnevezése Kiszámításának módja
Befektetett eszközök aránya Befektetett eszközök / Összes eszköz
Immateriális javak, tárgyi eszközök, illetve befektetett
Befektetett eszközök belső
pénzügyi eszközök aránya a befektetett eszközökön
szerkezete
belül
Forgóeszközök aránya Forgóeszközök / Összes eszköz
Készletek, követelések, értékpapírok illetve
Forgóeszközök belső szerkezete
pénzeszközök aránya a forgóeszközökön belül
Likviditási mutató (Current ratio) Forgóeszközök / Rövid lejáratú kötelezettségek
(Forgóeszközök – Készletek) / Rövid lejáratú
Likviditási gyorsráta (Quick ratio)
kötelezettségek
Pénzhányad (pénzeszköz-
Pénzeszközök / Rövid lejáratú kötelezettségek
likviditás)
Hitelfedezettségi mutató Követelések / Rövid lejáratú kötelezettségek
(Adózás előtti eredmény + Fizetett kamatok) / Fizetett
Kamatfedezeti mutató
kamatok

70
A befektetett eszközökön belül az immateriális javak magas
aránya leggyakrabban nagy értékű vagyoni értékű jogokra (pl. márkanév), szellemi
termékekre (pl. know-how) vagy erőteljes akvizíciós tevékenységből származó üzleti
cégérték változásra vezethető vissza. A tárgyi eszközök aránya a termelési folyamatban
lekötött eszközök (ingatlanok, gépek, járművek) volumenéről ad információt, míg a
befektetett pénzügyi eszközök megoszlása a más vállalkozásokban szerzett részesedések,
illetve egyéb tartós pénzügyi befektetések (értékpapírok, bankbetétek, adott kölcsönök)
nagyságát fejezi ki az összes tartós eszközértékéhez képest.

A forgóeszközök között általában a készletek és a követelések képviselik a legnagyobb

részarányt, a forgatási célú értékpapírok és a pénzeszközök aránya jellemzően
alacsonyabb. A likviditási mutatók segítségével azt vizsgáljuk, hogy a vállalkozás
forgóeszközei, hány százalékos fedezetet nyújtanak a rövid távú fizetési
kötelezettségekre. A legtágabb likviditási mutató a forgóeszközök és a rövid lejáratú
kötelezettségek arányát fejezi ki. Hatékony forgótőke-gazdálkodás mellett a
forgóeszközöknek mindenkor fedezniük kell a rövid távú tartozásokat, tehát elvárható,
hogy a mutató értéke 100%-nál magasabb legyen. Az készletek nélküli likviditási mutató
a gyorsráta már csak a követeléseket, az értékpapírokat és a pénzeszközöket tekinti a
tartozások fedezetének. Ez azzal indokolható, hogy az anyagkészletek célja nem az
értékesítés, hanem a termelési folyamatban történő felhasználás, így pénzzé történő
átváltásuk időt igényel, továbbá az áruk, illetve késztermékek értékesíthetősége a piaci
kereslettől függ, amely alapján e készletfajtákat sem tekinthetjük likvid forgóeszköznek.
A pénzhányad mutató a rövid lejáratú kötelezettségek teljesítésére azonnal
felhasználható, teljesen likvid eszközök (készpénz, bankszámla) arányát fejezi ki. A
követelések és az értékpapírok sem részei a számlálónak. Ennek indoka, hogy a
követelések pénzügyi realizálása határidőhöz kötött, így az összeg pénzformában történő
átváltása nem a vállalkozástól, hanem a vevők fizetési hajlandóságától függ, az
értékpapírok pedig szintén nem tehetők feltétlenül azonnal pénzzé. A likviditáshoz
kapcsolható az ún. hitelfedezettségi mutató, amely a követelések és a rövid lejáratú
kötelezettségek egymáshoz viszonyított arányát fejezi ki. Azt mutatja meg, hogy az egy
éven belül várhatóan befolyó pénzösszegek milyen mértékben nyújtanak fedezetet az egy
éven belül esedékes fizetési kötelezettségekre. Szintén a likviditási mutatók közé soroljuk
a kamatfedezeti mutatót, amely arról ad tájékoztatást, hogy az adózás és kamatfizetés
előtti eredmény hányszorosan képes fedezni az adósságállomány kamatterheit.

1.11. Az üzemméret és méretgazdaságosság összefüggései

A gazdasági elemzés és az ehhez kapcsolódó stratégiai döntések állandó kérdése, hogy

mekkora is legyen a termelési mérte, illetve az üzem. A növénytermesztők legalább
háromjegyű számmal válaszolnak hektárban. A kicsit árnyaltabban gondolkodók
visszakérdezhetik, hogy mi mennyi, hiszen az üzem méretét nagyon sok tényező
befolyásolhatja. Nem mindegy, hogy mi az üzemi méret, azaz hozamokban,
földterületben, befektetett tőkében vagy esetleg a foglalkoztatottak számában mérjük-e.
A technológia a termelés méretét befolyásolja, a rendelkezésre álló vagy befektetendő
tőke inkább az üzemét.

71
A KSH által használt gazdasági méret fogalom, alapja a gazdaság
által használt földterület és az állatállomány nagysága:
­ Nagyméretű gazdaság által használt földterület meghaladja a 300 ha-t, vagy az
állatállomány nagysága meghaladja a 30 számosállatot.
­ Közepes méretű gazdaság az a gazdaság, amelyik legalább az egyik termelési
erőforrás vonatkozásában közepesnek minősül, azaz az általa használt földterület
31-300 ha, vagy az állatállománya 2,6-30 számosállat.
­ Kisméretű gazdaság által használt földterület kisebb, mint 30 ha, és 2,6
számosállatnál kevesebbet tart a gazdaságban.

A termelési gyakorlatban általában az 1000 ha szántóterület felett gazdálkodó

gazdaságokat szokták nagyüzemnek tekinteni. A termelési mérte mellett nagyon fontos
meghatározni az optimális üzemméretet is. Az optimális üzemméret a termelési
erőforrásoknak az-az együttese, amely lehetővé teszi, hogy az üzem vagy a vállalat a
termelési céljait versenyképes költségekkel teljesíteni tudja. Az optimális üzemméret
csak a gazdasági környezet viszonylatában ítélhető meg, tehát tértől és időtől (pl.
gazdasági-földrajzi viszonyok, népesség, technikai fejlettség, szakember-ellátottság stb.)
függő kategória. Mindenkor a termelési tényezők leghatékonyabb felhasználásához
kötődő méret az optimális üzemméret.

A termelési kapacitások kihasználtsága is fontos tényezője a versenyképes termelésnek,

mert a termékegységre jutó, azaz a fajlagos állandó költségek a kapacitáskihasználtság
függvényében, annak növekedése mellett egyre kisebbek, míg a fajlagos változó
költségek ilyen termelési méretek mellett nem függenek a termelési kapacitások
kihasználtságától. A fajlagos költség, esetünkben az önköltség (ATC) két részből tevődik
össze: termékegységre jutó változó költségből (AVC) és termékegységre jutó állandó
költségből (AFC). Ezek miatt az önköltség csökkentésének (cp.) az egyik
leghatékonyabb módja a termelő kapacitások kihasználtságának a javítása.

1.11.1. Közgazdasági értelmezés

A gazdaság méretét elsődlegesen hosszú időtáv alapján értelmezzük. Ebben az esetben a
gazdálkodónak elég ideje van, hogy az összes inputot ahhoz a termelési szinthez igazítsa,
amellyel elérhető a kívánt gazdasági méret. Az output és a költségek közötti, a gazdaság
méretének növekedése során tapasztalható összefüggést az alábbi arányszámmal 1
fejezhetjük ki:
Költségek % - os változása
Output értékének % - os változása 1
Mindkét tényezőt pénzértékben számoljuk ki, hogy összegezhető legyen az inputok
költsége és az outputok értéke. Ennek a hányadosnak három lehetséges eredménye lehet:
(1) csökkenő költségek (a hányados értéke < 1); állandó költségek (a hányados értéke
=1), vagy növekvő költségek (a hányados értéke > 1).

Ezt a három lehetséges eredményt szintén hívják a méret növekvő, állandó, vagy
csökkenő hozadékának, mely esetben a csökkenő költség a méret növekvő hozadékát

72
jelenti és fordítva. Ezeket az összefüggéseket az 1.19. ábrán
láthatjuk egy hosszútávú átlagköltség függvény segítségével, amely az egységnyi output
előállításának átlagos költségét mutatja. Ha a fenti hányados értékeként csökkenő
költséget kapunk, az egységnyi output átlagköltsége csökken, ezért az egységnyi outputra
eső átlagos nyereség növekszik. Emiatt azt mondhatjuk, hogy a méret növekvő hozadéka
áll fenn.

1.19. ábra: Lehetséges gazdaságiméret-költség összefüggések

Forrás: R. D. Kay et al. 2011.

A méretgazdaságosság egészen addig áll fenn, amíg a hosszútávú átlagköltség görbe egy
meghatározott output kibocsátási tartományban csökken (csökkenő költségek és a méret
növekvő hozadéka). Méretgazdaságtalanságról akkor beszélünk, amikor a hosszútávú
átlagköltség növekszik (növekvő költségek és a méret csökkenő hozadéka).

A következőkben áttekintjük a méretgazdaságosságot befolyásoló legfontosabb

tényezőket.

Az erőforrások kapacitáskihasználása: a méretgazdaságosság egyik tényezője a meglévő

munkaerőforrás, gépek, tőke és gazdálkodási kapacitások magasabb szintű kihasználása.
Ezek az erőforrások folyamatosan felmerülő állandó kiadásokat indukálnak, függetlenül
attól, hogy használják őket, vagy sem, így maximális kapacitáskihasználásuk nem növeli
az összes állandó költséget (TFC), de csökkenti az egységnyi outputra jutó átlagos
állandó költséget (AFC). Vegyünk pl. egy gazdálkodót, aki a sajátján felül bérel még 300
ha földterületet és képes azt megművelni a saját gépparkjával és dolgozóival. Az
egységnyi outputra jutó átlagos állandó költség így nem csupán a pótlólagos termelésre
de az eredeti termelési szintre vonatkozóan is alacsonyabb lesz.

Technológiai színvonal: az új modernebb technológia alkalmazása gyakran költséges,

ugyanakkor segítségével gyakran csökkenthető az output előállításnak fajlagos költsége.
Azáltal, hogy lecserélünk, illetve korszerűsítünk bizonyos eszközöket és így pl.
egységnyi területre, vagy egy főre jutó hozam mértékét növelhetjük. Ebben az esetben
legtöbbször a közvetlen költségcsökkentés a legfontosabb előny, pl. egy újabb erőgépbe
modernebb dízelmotort építenek be, amelyiknek a fajlagos gázolaj fogyasztása
alacsonyabb, vagy egy új modernebb kombinátornak kisebb a vonóerőigénye ugyanolyan
minőségű munka mellett és még akár a műveleti szélessége és műveleti sebessége is
kedvezőbb lehet. Nagyon gyakori oka a jövedelmezőség javulásának a jobb energetikai

73
hatékonyság és az alacsonyabb selejt, hulladék, veszteség aránya
az új technológia bevezetése esetén. Ugyanakkor a magas szintű kezdeti beruházás miatt
az új technológiát gyakran nagyobb méretű földterületen, illetve nagyobb állatlétszám
esetén kell alkalmazni azért, hogy elérhessük az alacsonyabb költségeket. Ez a
követelmény azt eredményezi, hogy a nagyobb gazdaságok esetén érvényesülni fog a
méretgazdaságosság, míg a kisebbek régebbi és kevésbé hatékony technológiával kell,
hogy működjenek.

A nagyobb termelési kapacitású termelőegységek/gépek beszerzésének gazdaságossága:

ennek az-az oka, hogy bizonyos alkatrészek (pl. munkagépek fülkéje,
kormányrendszerek, elektronikus vezérlés) nagyjából ugyanannyiba kerülnek pl. a
növénytermesztésben használt a gép méretétől, kapacitásától, illetve művelési
sebességétől és műveleti szélességétől függetlenül. Ugyanez igaz számos épületre is.
Mindez fajlagosan, azaz egységnyi kapacitásra vetítve alacsonyabb beruházási és később
a működés során állandó költségeket eredményez vetítve. Ebben az esetben is igaz, hogy
minél nagyobb egy beruházás mérete, annál olcsóbban tudunk egységnyi gépet, épületet
beszerezni, illetve megépíteni. A nagy tételben történő mindenféle beszerzés mindig
alacsonyabb árszínvonalú, minta kisebb tételben tennénk ugyanezt. Az is igaz, hogy pl.
két 5 egységnyi kapacitású gép beszerzési ára rendszerint magasabb, mint egy 10
egységnyi kapacitásúé.

A speciális erőforrások használata: a kisebb méretű gazdaságokban a rendelkezésre álló

eszközöket gyakran akár a növénytermelésben és az állattenyésztésben is használni kell.
Egyik ágazat sem elég nagy ahhoz, hogy olyan speciális eszközöket lehessen alkalmazni
benne, amelyek hatékonyabban és kevesebb költséggel képesek elvégezni a szükséges
munkát. A munkaerőnek annyi különféle feladatot kell ellátnia, hogy az egyénnek esetleg
nincs elég ideje arra, hogy megfelelő tapasztalattal egy adott feladatra specializálódjon.
A nagyobb gazdaságok folyamatosan tudják használni a specializált felszereléseket és a
gazdaság dolgozói teljes munkaidőben dolgozhatnak egy adott szakterületen. A
specializáció általában növeli a hatékonyságot és csökkenti az egységnyi output
előállításának költségeit.

Input árak: a nagytételben történő inputvásárlás (pl. műtrágya, növényvédőszer,

vetőmag, stb.) esetén biztosított árengedmény megszokott dolog. A nagy gazdaságok
általában komoly árengedményeket kapnak, például amikor egy kamionnyi takarmányt
vesznek ahelyett, hogy egyszerre csak néhány zsákkal vásárolnának. Ezek az
árengedmények gyakran az egy egységre jutó alacsonyabb szállítási és kezelési
költségekből fakadnak és a szállító, vagy az eladó azért biztosítja ezt a kedvezményt,
hogy ezzel növelje piaci részesedését.

Output árak: a nagyobb mennyiségben termelő gazdaságok árelőnyt élvezhetnek a

kisebb vállalkozásokkal szemben akkor is, amikor megtermelt árujukat eladják. Pl. a
búzát, kukoricát termelő gazdaságoknak egyedi árat ajánlhatnak, amennyiben egyszerre
nagyobb tételt tudnak biztosítani, vagy állandó mennyiségű havi szállítást tudnak
vállalni. Azok a gazdálkodók, akik egységes testtömegű hízlalásra szánt állatállományt
tudnak szállítani a hizlaló telepekre általában magasabb nettó árat kapnak, mint azok,
akik egy-egy alkalommal csak néhány állatot tudnak biztosítani.

74
Menedzsment: a menedzsment számos funkciója és feladata
hozzájárulhat a méretgazdaságossághoz. Az inputok vásárlása, a termékértékesítés,
könyvelés, információgyűjtés, tervezés és a napi munkák felügyelete csupán néhány
példa. Pl. a gazdaság méretének megduplázása növelheti a felsorolt tevékenységekre
fordított idő- és munkamennyiséget, viszont azt nem duplázza meg. A menedzsment
képességek fejlesztése ugyanannyi időt és ráfordítást vesz igénybe a termelés méretétől
függetlenül, így az hatékonyabb, ha nagyméretű gazdaság vezetése során alkalmazzák.

Egyértelmű, hogy a méretgazdaságosság egy kezdeti mérettartományon belül fennáll

szinte minden típusú gazdaság esetében. Nem mindig egyértelmű azonban, hogy hol
kezdődik a méretgazdaságtalanság. A következőkben áttekintjük a méret-
gazdaságtalanságot befolyásoló legfontosabb tényezőket.

Menedzsment: a korlátozott gazdálkodási kapacitást mindig is a méretgazdaságtalanság

elsőfokú okának tartották. Ahogy a gazdaság egyre nagyobbá válik, egyre nehezebb a
vezetőjének naprakésznek és szakmailag felkészültnek lenni minden ágazattal
kapcsolatban és megfelelően megszervezni minden tevékenységet. Ha nem megfelelő a
menedzsment struktúra, akkor lassabban reagálnak a problémákra, így az elvégzendő
műveletek időben történő elvégzése és a részletekre való odafigyelés romolhat. A
felsoroltak miatt a gazdaság veszít hatékonyságából és az átlagköltségek növekednek, a
növekvő kiadások és a csökkenő termelés valamilyen kombinációjának hatására.

A munka felügyelete/irányítása: ahogy a gazdaság mérete növekszik, a menedzsmentnek

egyre a nagyobb létszámú munkaerőt kell szervezni és irányítani. Számos mezőgazdasági
tevékenység esetén ezt még tovább bonyolítja, ha munkások egyedül, vagy kisebb
csapatokban egy egész táblán vagy több gazdaság több különböző tábláján szétszóródva
dolgoznak. Sok esetben az elérhető élőmunka szűkkeresztmetszetet jelent a
méretgazdaságos termelési méret elérésében.

Területi elhelyezkedés: pl. a szarvasmarhatelepek, az intenzív sertés- és baromfitelepek

esetenként nagy volumenű intenzív termelést folytathatnak egy viszonylag kis területen.
Ugyanakkor egy növénytermesztési tevékenység méretének növeléséhez további
földterületre van szükség, ami nem mindig áll rendelkezésre a közelben. Ez pedig növeli
a munkaerő és az eszközök területről területre történő, illetve a termékeknek a
szántóföldről a központi tárolóépületbe, vagy feldolgozóüzembe való szállításával járó
időt és költségeket, így különösen a logisztikai költségeket.

Intenzív állattenyésztési tevékenység: a kellemetlen szagszennyezés kezelése, a

trágyakezelés a nagy sűrűségű állatállomány magasabb szintű megbetegedési kockázata
a méretgazdaságtalanság lehetséges forrásai. A vonatkozó szabályozás gyakran előírja,
hogy egy bizonyos méret feletti tevékenység esetén kötelező a szigorú szag- és
trágyakezelési folyamatok alkalmazása, mely megnövelheti az improduktív költségeket
egy olyan kisebb gazdasággal szemben, amelyre nem vonatkoznak ezek a szabályozások.
A termelés koncentrációjának növekedése következtében a kisgazdaságokkal szemben
olyan járulékos beruházásokra is szükség van (öltöző, mosdó, pihenőhelyiség, elkülönítő,
szociális épület, stb.) amelyek rontják a hatékonyságot.

75
2. ÜZLETI VÁLLALKOZÁSOK AZ
AGRÁRIUMBAN
A vállalkozás a magyar nyelvhasználat szerint jelent gazdasági egységet és egyben
gazdasági tevékenység is. A vállalkozások közös eleme hogy az alapításukhoz,
működésük megkezdéséhez szükséges anyagi és szellemi javakat a vállalkozást
létrehozók, azaz az alapítók biztosítják. Minden vállalkozás jövedelem- érdekelt. A
vállalkozó tevékenysége végzése során kockáztat. Kockáztatja a vállalkozásban
résztvevő alkalmazottak bérét, személyes jövedelmét, sőt esetenként teljes vagyonát,
illetve az alapítók befektetéseit. A vállalkozás autonóm egység. Érvényes ez formáját és
döntési mechanizmusát tekintve is. Autonóm, mert szervezetileg elkülönült, formailag
önálló gazdasági egység mely döntéseiben nem korlátozott. Döntéseit magára utalva és
egyben önmagával rendelkezve hozza, mely kitételek szükségesek, egyben elegendőek
az autonómia elbírálásakor. A szervezeti és formai elkülönülés szintén meghatározója a
vállalkozásoknak. Önálló név alatt úgynevezett cégként működnek ezzel egy időben
jogalanyisággal rendelkeznek. Jogalanyok, vagyis tulajdont szerezhetnek szerződést
köthetnek, perelhetnek és perelhetők. Mindezek alapján röviden meghatározható az üzleti
vállalkozás fogalma: Saját, vagy idegen eszközökkel és munkaerővel, jövedelemszerzési
céllal, hosszú távon, kockázatvállalás mellett végzett gazdasági tevékenységet folytató
jogalany.

2.1. A vállalati működés célja

A vállalatok működésének alapvető célja a fogyasztói szükségletek kielégítése nyereség

elérése mellett. E mellett számos egyéb célkitűzés is megfogalmazható, ezt mutatja be a
2.1. ábra, amely a mezőgazdasági vállalkozások funkcióit, illetve azok céljait foglalja
össze.

2.1. ábra: A mezőgazdasági vállalkozások funkciói és céljai

Forrás: saját szerkesztés

76
A vállalkozásokat szervezetként azonosíthatjuk, amely két vagy
több ember szándékosan összehangolt tevékenységét jelenti. Ennek ellenére érdemes
különbséget tenni a szervet céljai és a szervezetet alkotó egyének céljai között. Az egyéni
célok nem minden esetben egyeznek meg a szervezet céljaival, de tény, hogy nem
függetlenek tőlük. Ugyanis az egyén azért csatlakozik a szervezethez, mert céljai
megvalósításának gazdasági feltételei vannak, illetve a gazdasági természetű céljainak
elérését a szervezet segíti elő. A legfontosabb, illetve leggyakoribb egyéni célok,
amelyeket az emberek munkahelyükön keresztül szeretnének megvalósítani a
következők: jövedelem, biztonság, státusz, hatalom, presztízs, a társadalom szolgálata,
a szakmai kiemelkedés és a hasznosság. A szervezeti célok és az egyén céljai nem
függetlenek egymástól. Az egyén hozzájárul a szervezet céljainak eléréséhez és ez
fordítva is igaz. Így az egyén és a szervezet céljai közötti összhang megteremtése
elengedhetetlen a hatékony működéshez. A szervezetnek ki kell alakítania a fölérendelt
(szuperordinált) célt, amely azt a közös célt jelöli, amelyet a szervezet tagjai
összefogással könnyebben tudnak elérni. A szervezetnek az általános célokat konkrét
célokra kell lebontania és ezekhez kell hozzárendelni a megvalósulásához szükséges
tevékenységeket, kialakítva ezzel az ún. cél hierarchiát. A vállalati célhierarchia csúcsán
az alapvető cél áll, amely a fogyasztói igények (mint fizetőképes kereslet) kielégítését
jelenti nyereség elérése mellett. Ez alatt a küldetés helyezkedik el, amely azt a képet,
társadalmi hasznosságot mutatja be, amit a vállalkozás a jövőben be kíván tölteni. A
küldetés nem más, mint a vállalat „társadalmi létezésének értelme”. Ezt a távlati, tartós
célok kitűzése követi, amelyben meghatározzák azokat a tevékenységeket, stratégiákat,
amellyel a küldetés megvalósíthatóvá válik. A közvetlen, irányítási célok az akció- vagy
projectterveket foglalja magába. Az operatív, működési célok a hierarchia legalján
találhatók, melyek a közvetlen utasításokat tartalmazzák.

2.2. Vállalatelméletek

A vállalatelméletek a vállalat létrejöttével, kiterjedésével és belső struktúrájával

kapcsolatos kérdésekre keresnek választ. A vállalat magatartási elmélete szerint az
emberek annak érdekében csatlakoznak a vállalathoz, hogy szükségleteiket magasabb
szinten elégítsék ki. Az elmélet szerint az emberek a korlátozott racionalitás alapján
döntenek, mivel a vállalati döntéshozatal során előálló alternatívák túl bonyolultak, hogy
egyszerre átláthatók és kezelhetők legyenek. A korlátozott racionalitás „a döntéshozónak
az a tulajdonsága, hogy habár szándéka szerint racionális, információfeldogozó
kapacitásának behatároltsága miatt ezt csak korlátozottan tudja érvényesíteni” (Chikán,
2008). A megbízó-ügynök elmélet abból a felismerésből indult ki, hogy a vállalatok
többségénél a tulajdonos és a menedzsment funkciói szétválnak. A tranzakciós költség
elmélet egyik központi problémája a „gyártani vagy gyártatni” kérdés megválaszolása.
Az elmélet szerint a vállalatok akkor kezdeményeznek, illetve vesznek részt
együttműködési konstrukciókban, amikor segítségükkel csökkenteni tudják a termelési
és tranzakciós költségeik összegét. Az erőforrás alapú vállalatelmélet azon a
feltételezésen alapul, hogy a szervezetek nem rendelkeznek a működésükhöz szükséges
összes erőforrással, és ezért ezeket más szervezetekkel való kapcsolati viszonyokon
keresztül kell megszerezniük (Salancik 1978; Teng 1998). Az érintett-elmélet szerint a
vállalat egy közvetítő eszköz a gazdaság és a társadalom különböző csoportjai érdekeinek
összeegyeztetésére.

77
2.3. A vállalati működés érintettjei

A vállalati működés belső és külső érintettjeit idegen kifejezéssel stakeholdereknek

nevezzük. Freeman meghatározása szerint stakeholder alatt „bármely olyan csoportot
vagy személyt, aki/amely befolyásolni képes a vállalatot céljainak elérésében, illetve
akikre a vállalat tevékenysége hatással van” (Freeman 1984.) értünk. Praktikusan tehát a
stakeholderek a vállalattal kapcsolatban állók, akik/amelyek: befolyásolják vagy
befolyásolhatják a szervezet tevékenységét, célkitűzéseit és politikáját. Ilyenek lehetnek
például a cégek hitelezői, az alkalmazottak, a kormány és szervei, a tulajdonosok, a
beszállítók, a szakszervezetek és az a közösség, ahonnan az üzleti erőforrásait meríti.

A vállalati belső érintettek meghatározott jogviszony keretében hozzátartoznak a

szervezethez, annak tagjai, abban különböző szerepeket töltenek be. Így a tulajdonosok,
mint tőkebefektetők, a menedzserek, mint a működéshez kapcsolódó döntéshozók és a
munkavállalók, mint végrehajtók vesznek részt a vállalkozás működésében. Az érintettek
ennek megfelelően különböző érdekből végzik tevékenységüket. A tulajdonosok fő célja
a befektetett tőkéjük értékének növelése, a menedzserek a profitcélok megvalósulásáért
küzdenek, az alkalmazottak érdeke pedig a személyes jövedelmük maximalizálása illetve
a munkafeltételük javítása.

A fogyasztók, a szállítók és a versenytársak, mint külső érintettek jelentik a vállalkozás

szűkebb értelembe vett piacát. A versenytársak ugyanazon értékesítési piacon
tevékenykednek, tehát ugyanazon fogyasztói körnek az igényeinek kielégítését célozzák
meg. Így a versenytársak egyrészt osztoznak a fizetőképes kereslet kielégítéséből
származó nyerségen, másrészt ösztönzik egymást az innovációra. Amint már láttuk, a
vállalat alapvető célja a fogyasztók igényeinek a kielégítése, így szerepük
kulcsfontosságú. A vállalat tevékenysége a fogyasztók megszerzésére és megtartására
irányul, ők a legfőbb külső referenciái a vállalat eredményességének. A szállítók látják
el a vállalatok az inputokkal, vagyis a termeléshez/szolgáltatás nyújtásához szükséges
erőforrásokkal.

2.4. A vállalkozás és környezete

Tényként kezelendő, hogy a vállalkozások eredményes működése alapvetően a

vállalkozásban tevékenykedő tagok munkájától, erőfeszítésétől függ, nem lehet
eltekinteni azoktól a feltételektől, adottságoktól sem, amelyek között az adott vállalkozás
működik. Ezek az adottságok és feltételek nagymértékben befolyásolják a vállalkozás
teljesítményét. Az adottságok és feltételek azonban nem valamiféle megismerhetetlen
tényezőként hatnak a vállalkozásra. A menedzsmentnek éppen az a dolga, hogy
kifürkéssze a befolyásoló tényezőket, adottságokat, érzékelje azok állapotát és
változásait, hogy adaptív választ adjon a stratégiai célkitűzésen keresztül a kihívásokra.

Egy vállalkozás környezete számos tényezőből áll. Vannak közöttük olyanok, amelyek
direkt hatással bírnak a vállalkozás működésére – ilyenek pl. a vállalkozásba befektetni
szándékozók, a menedzsment –, de vannak olyanok is, amelyek közvetetten fejtik ki
hatásukat – mint például a politikai rendszer. A vállalkozások hatékony működése

78
alapvetően a vállalkozásban tevékenykedők munkájától, tudásától
függ, melyet erőteljesen befolyásol a külső mikro és a makro környezet (2.2. ábra).

2.2. ábra: A vállalkozás külső és belső környezetének elemei

Forrás: saját szerkesztés

A kockázat folyamatos kísérője a vállalatok tevékenységének. A kockázat jelentős része

a vállalat környezetéből érkezik. A vállalatok szűkebb-tágabb környezetében nagyon
sok tényező, hatóerő, gazdasági szereplő van.

2.4.1. A vállalat külső környezete

A vállalkozás teljesítménye nem csupán saját munkájának függvénye. Egyre
bonyolultabbá váló világunkban a vállalkozás működésére egyre meghatározóbb hatással
vannak a külső tényezők; például függőség az adott országtól, technológiától, szociális-
kulturális viszonyoktól, politikai-jogi rendszertől, amelyben a vállalkozás él, működik,
elhelyezkedik (Roóz, Heidrich, 2013).

A vállalkozások külső környezete alatt a vállalkozás által nem befolyásolható tényezők

összességét értjük. A makro-környezet a vállalat tágabb környezete, mellyel indirekt,
közvetett kapcsolatban áll. Elemei a következők: (1) demográfiai tényezők, (2)
gazdasági, (3) természeti, (4) technológiai, (5) politikai jogi és a (6) társadalmi környezet.

Demográfiai környezet: magába foglalja a népesség számát, összetételét, területi

elhelyezkedését egészségi állapotát, kvalifikáltságát és mindezek változását és
tendenciáit.

Gazdasági környezet, nemzetköziesedés (globalizáció): ebbe a környezeti elembe

tartoznak a jövedelmi viszonyok, a jövedelmek megoszlása, az életszínvonal, a vásárlási
szokások, a népesség megtakarítási hajlandósága. A demográfiai és gazdasági környezet
együtt meghatározza adott piacon, vagy térségben a vásárlóerőt. Itt érdemes akár
hosszabb időtávon is megvizsgálni az ország, esetleg a régió, vagy kistérség
munkanélküliségének rátáját, az infláció nagyságát, a kamatok változásának mértékét.
Sokat árulhat el a gazdaságról a GDP változása, illetve annak trendje. Lényegében a
gazdasági tényezők elemzésekor a rövid és hosszabb távon való előrejelezhetőséget és
biztonságot vizsgáljuk. A globalizáció az üzleti lehetőségek áthelyeződése a nemzeti,

79
regionális (EU-) keretekből a világpiaci dimenzióba. A
globalizáció folyamata teszi a vállalkozásokat a korábbinál még inkább, világgazdasági
szinten is, környezetfüggővé. Egy multinacionális vállalat egységeivel az egész világot
behálózza. A sikeres összvállalati működés érdekében rengeteg közvetlen és közvetett
környezeti kihívást kell figyelembe vennie egy multinacionális vállalatnak. A
globalizáció a XXI. század uralkodó trendje. Vezető erői azok a multinacionális, de
társadalmivá is váló gazdasági-pénzügyi körök, amelyek legjobban tudnak
alkalmazkodni a világkereskedelem piaci igényeihez, és így szükségszerűen leginkább
képesek befolyásolni azokat.

Természeti/ökológiai környezet: a vállalat egyes erőforrásai a természeti környezetből

származnak. A környezetvédelem szerepe, a fenntartható fejlődés fontossága egyre
jobban előtérbe kerül a vállalati gondolkodásban is. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy
a vállalatok vezetői egyre inkább belátják, hogy a természeti erőforrások, értékek nem
aknázhatók ki vég nélkül, illetve környezetünket nem károsíthatjuk büntetlenül. Másrészt
a különböző kormányzati szabályozással, differenciált támogatási rendszerrel ösztönzik,
kényszerítik, ösztönzik a cégeket a környezetkímélő technológiák, környezetbarát
termékek bevezetésére.

Technológiai környezet: tényezői közé tartoznak a tudományos kutatások, műszaki

fejlesztések és az azokat előidéző szervezetek, az innovációs folyamatok, a technológia
közvetítésével foglalkozó intézmények stb. A vállalat által alkalmazott és folyamatosan
megújuló technológia alapvető versenytényezővé vált a globális versenyben. A
társadalom technikai, technológiai fejlettsége, a kutatásra fordított pénzügyi források és
a kutatás színvonala meghatározzák a szervezetek és a vállalkozások fejlesztési
lehetőségeit, amely végső soron a termékek és szolgáltatások színvonalában, a
vállalkozás piacképességében jelentkezik. A modern gazdaságban a termékekben és
szolgáltatásokban megjelenő tudástőke, a tudásalapú társadalmakban döntő tényezővé
válik. Ezért a fejlesztésben regisztrálható lemaradások a leszakadás, a perifériára szorulás
veszélyét hordozzák mind az ország, mind annak szervezetei és vállalkozásai számára. A
technológiai tényezők vizsgálatakor azt lehet elemezni, hogy hozzájárul-e a technológiai
környezet a fogyasztói igényeket magasabb színvonalon kielégítő, a fenntarthatósági
kritériumoknak megfelelő termék előállításához. Adottak-e a feltételek az üzleti életben
az innovatív termék-szolgáltatás előállítására vagy használatára.
Politikai, jogi környezet: egy állam államformája, politikai stabilitása, jogbiztonsága,
törvényhozatali rendszere, jogszabályai, ellenőrző rendszerének összessége. Olyan
területekre terjed ki, mint a gazdaság és politika kapcsolata, ezen belül a politika
jelenlétének dinamikája a gazdaságban, a politikai erőviszonyok alakulása – és ami
különösen a tőkebefektetők, az erőforrások bevonása szempontjából nagyon fontos
tényező –, a politika stabilitása és kiszámíthatósága. A jogi rendszer kiépítettsége, EU
jogharmonizációja a szabályozott működés, átlátható játékszabályok betartása miatt
fontos. Itt lehet azt is megvizsgálni, hogy milyen mértékben nyomult be a kormányzati
politika a gazdaságba, vannak-e a gazdasági életben fontos egyezmények, milyen módon
szabályozzák a kereskedelempolitikát. Sok esetben fontos lehet az is, hogy az adott
kormányzat hogyan viszonyul a kulturális és a vallási élet területeihez.
Társadalmi, kulturális környezet: ez alatt értjük egy adott térség kulturális értékeit,
hagyományait, társadalmi normáit, szokásait, vallási meggyőződését stb., amely hatással

80
van mind a vállalat piacaira, mind a munkaerőn keresztül a
termelés, gazdálkodás egészére. Mit lehet itt megvizsgálni? Azokat a tényezőket,
amelyek termékeinkhez, vagy szolgáltatásainkhoz kapcsolódnak. Ezek között
megemlítése kerülhet, hogy melyek a meghatározó vallások az országban. Azt is lehet
elemezni, hogy milyen mértékű a külföldi termékek és szolgáltatások elfogadottsága.
Fontos lehet az átlagos életkor, az idős generáció egészségi állapota, a bevándorlás
hatásai is. Több esetben az is befolyással lehet termékeink piacra jutása során, hogy
milyen erős a térségben a „zöld-mozgalom”.

A környezeti kihívások bekövetkezését a vezetők nem várhatják ölbe tett kézzel. Számos
vezetői filozófia, módszer és eszköz áll rendelkezésükre a külső makrogazdasági
tényezők számszerűsítésére, előrejelzésére.

2.4.2. A vállalkozás operatív (mikro és belső) környezete

A vállalkozás operatív környezete magában foglalja a vállalkozás mikro és belső
környezetét. A vállalkozások operatív környezete alatt a vállalkozás által befolyásolható
tényezők összességét értjük. A mikrokörnyezet az üzleti vállalkozás szűkebb külső
környezete, mellyel a vállalkozás működése során folyamatos és közvetlen kapcsolatban
van. A mikrokörnyezetet verseny- vagy kompetitív környezetnek is nevezzük. A
mikrokörnyezet alapvetően az iparági, illetve ágazati versenyt meghatározó tényezőket
foglalja magában. Megjegyezzük, hogy egyes szerzők tágabb megközelítése szerint a
belső környezethez a 2.2. ábrán feltüntetett „Mikro környezet” területei is beletartoznak.

Michael Porter alakította ki azt a vállalat pozicionálását lehetővé tevő mikrokörnyezeti

keretrendszert, amely minél objektívebb helyzetmegítélés alapján a piac szereplőinek
versenyerejét becsüli meg. „A versenystratégia kialakításának lényege a vállalat
elhelyezése környezetében. Noha a mérvadó környezet igen tág – társadalmi tényezők
éppúgy beletartoznak, mint gazdaságiak –, a közvetlen meghatározó környezet mégis az
iparág, ahol a vállalat versenyez” (Porter, 2006). A vizsgálandó tényezők jellemzően a
következők: (1) szállítók; (2) vevők; (3) versenytársak, versenyhelyzet; (4) új belépők;
(5) fogyasztók, közvélemény; (6) a termék, illetve szolgáltatás helyzete; (7) elosztási
helyzet, a termékforgalmazás csatornái (piaci közvetítők).

A szállítók lényegében azon cégek, amelyekkel napi kapcsolatban állunk, azért, hogy
félkész vagy késztermékeiket számunkra értékesítsék. Ebben az esetben a vállalkozásunk
a szállítók vevője. Ez utóbbi tényből fakadóan elvileg a szállítóknak kellene igényeinket
kielégíteni, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy többféle szállítópiac is létezik. Ott,
ahol a szállítók sokasága verseng a vevőkért, teljesen más politikát kell folytatni, mint
amikor a szállítók monopolhelyzetben vannak. Kitüntetett jelentőséggel bír, hogy milyen
a vállalkozás viszonya a szállítókkal, azok mennyire preferálják cégünket fizetőképesség,
ár, határidő szempontjából.

Vevők: a közvetlen akciókörnyezet egyik legfontosabb szereplője a vevő. Hátrányos piaci

helyzetbe kerül az a vállalkozás, amely akárcsak időlegesen is figyelmen kívül hagyja a
dinamikusan változó vevői szükségleteket. A vevők a legmélyebb és legszélesebb
elemzést követelnek tőlünk, mivel alapvetően meghatározzák üzleti forgalmunkat.
Először is a piac nagyságát, a vevők mennyiségét és összetételét kell felmérni. Fontos a

81
vevők száma és piaci részesedése (mérete), hiszen ezeken
keresztül jut el a termék a vevőhöz. A mennyiség arányon túl sokszor indokolt a vevők
minőségi összetételét is felmérni. A piacon lévő árverseny és a helyettesítő termékek,
már amennyiben ilyenekkel számolni kell, választási lehetőséget adnak a vevők számára.

Versenytársak, versenyhelyzet: a vállalkozások többsége meghatározott piacon működik,

ahol versenytársakkal találja szemben magát. Meghatározó a versenyzők száma és
mérete, mert ez a koncentráció mértékét jelenti. Minél nagyobb mértékű koncentrációval
kell szembenézni, annál inkább fennáll a veszély, hogy a kisebb versenytársak
kiszorulnak a piacról. Szintén meghatározó a piac-, illetve ágazatelhagyás korlátai, ami
magas, ha jelentős tőke lekötéssel járó tevékenységről van szó, mint pl. a tejtermelésben.
Fontos, hogy felmérjék a kapacitáskihasználtságot, mert minél nagyobb a kihasználatlan
kapacitás az ágazatban, annál nagyobb verseny folyik a piaci részesedésért. Indokolt
elemezni azt is, hogy a versenytársak milyen értékesítési csatornán keresztül juttatják el
produktumaikat a vevőkhöz. Amennyiben a vállalkozás nem figyeli versenytársait, azok
akcióit a marketingben, K+F-ben, termelésben és máshol, hamarosan elveszítheti a már
korábban megszerzett versenyelőnyeit.

Új belépők: a már piacon lévők bizonyos előnyökkel rendelkeznek. A meglévő

versenytársak mozgásának figyelése mellett szükséges az újonnan belépő versenytársak
feltérképezése is. Elsődleges a már meglévő üzleti tapasztalat, a helyi viszonyok
ismerete, továbbá a pótlólagos tőkeszükséglet, a termék differenciáltság, a gazdaságos
termelési méret ismerete, vagy a kedvező alapanyag-beszerzés, az értékesítési
csatornákhoz való hozzáférés előnyként jelentkezhetnek. Nehezítheti az új belépők
dolgát a sok esetben magas tőkeszükséglet, és mindazok, amit az előzőkben a már piacon
lévő versenytársaknál előnyeként említettünk. A relatíve magas nyereséggel kecsegtető
ágazat, a bővülő piaci lehetőségeket kínáló ágazat, vagy dinamikusan fejlődő ágazat
vonzza az újonnan belépni akarókat.

Fogyasztók, közvélemény: a fogyasztók (végfelhasználók) elvárásait feltárjuk és

megadjuk, hogyan felel meg az adott termék vagy szolgáltatás ezeknek az igényeknek.
Amennyiben nem végtermékről van szó, akkor azt kell kiemelni, hogyan és milyen
mértékben járul hozzá ez a termék vagy szolgáltatás a végfelhasználók igényeinek
kielégítését célzó végtermék előállításhoz. Milyen előnyei vannak, és milyen
lehetőségeket nyújt a végtermék előállítás szempontjából. Ezt kiegészíti az adott termék
vagy szolgáltatás fogyasztói, illetve szélesebb társadalmi rétegek általi megítélése, az ide
kapcsolható szokások, hagyományok, értékek befolyásoló hatása, kedvező volta.

A termék, illetve szolgáltatás helyzete: ha létezik helyettesítő termék a piacon, akkor

általában egy bizonyos árnál magasabb árat nem hajlandóak fizetni a vevők, illetve
fogyasztók az adott termékért, mert inkább a másikat választják. Ez a másik olyan termék
vagy szolgáltatás, ami hasonlóan képes kielégíteni a vevő adott termékkel vagy
szolgáltatással szemben támasztott igényeit. A helyettesítés mértéke alapvetően attól
függ, hogy a vevők milyen hajlandóságot mutatnak a helyettesítő termékekre való
áttérésre, továbbá milyen áron lehet hozzájutni a helyettesítő termékekhez azok
meghatározó jellemzőit összevetve adott termék vagy szolgáltatás árával és jellemzőivel.
Ezen a területen tehát fel kell mérnünk, hogy milyen helyettesítő termékekkel kell

82
számolni, milyen azok minősége (teljesítmény) és ára, milyen
mennyiségben és időbeni eloszlásban érhetők el a piacon.

Termékforgalmazás csatornái: az elosztás, forgalmazás egy termék vagy szolgáltatás

előállítótól a felhasználóhoz történő eljuttatását jelenti üzleti és fizikai értelemben
egyaránt. A vevőnek, illetve a fogyasztónak a termék ott és akkor álljon rendelkezésére,
amikor és ahol keresi. Azt kell feltárni és bemutatni, hogy milyen a jelenleg rendelkezésre
álló csatorna és ez hogyan tölti be a szerepét. Milyen a hossza, amit a viszonteladók
(közvetítő kereskedők) száma határoz meg, ezek milyen hozzáadott értékkel növelik a
termék vagy szolgáltatás értékét. Fel kell tárni és bemutatni, hogy milyen forgalmazó
típusok vannak jelen a csatornában és ezek milyen feladatokat látnak el, illetve mi
jellemző rájuk. Ezek a jellemzők hogyan járulnak hozzá a termék vagy szolgáltatás piaci
sikereihez.

A vállalkozás belső környezete a belső vállalati erőforrásokra és a vállalat belső működési

struktúrájára vonatkozik. A szervezet erőforrásai mindazokat a pénzügyi és nem
pénzügyi felhalmozódott elemeket (tőke, vagyoni jogok, információs rendszer stb.)
tartalmazzák, amelyek fölött a vállalkozás rendelkezhet. Magukba foglalják a materiális,
és az immateriális elemeket is. Alapvető típusai: (1) pénzügyi erőforrások, vagyis a
tulajdonjog feletti rendelkezés; (2) működési erőforrások; (3) törvény által biztosított
jogok; (4) menedzsment információs rendszerek és adatbázisok, amelyek lehetővé teszik
az alaposabb döntéshozatalt és (5) marketing erőforrások, amelyek vezető szerepet
játszanak a marketingstratégia kialakításában.

Különösen fontos belső HR környezeti elem az alkalmazottak köre. A folytonosan

változó feladatokhoz jól képzett munkaerőt kell szerezni és megtartani. A vállalkozás
pénzügyi lehetőségei erősen behatárolják a munkaerőszerzési lehetőségeket, de a
versenypozíciók változása is hatással van a munkaerő mindenkori állományára. A
vállalkozásban a saját tőkéjüket nem kockáztató személyek között is akadhatnak olyanok,
akik képességeik, illetve beosztásuk révén jelentősen befolyásolják a vállalkozás
eredményes működését. Ilyen kulcsfontosságú alkalmazott lehet például a marketing
igazgató, műszaki igazgató, üzemvezető, vagy éppen egy üzletkötő is. Az
alkalmazottakon túl ki kell térni a vállalkozással egyéb jogviszonyban lévő legfontosabb
tanácsadók (ügyvédek, számviteli szakemberek, szakértők stb.) szerepének az
elemzésére is. Kiemelten fontos belső érintettei kör a tulajdonosok köre. A vállalkozások
számára fontos, hogy milyen a befektetői hajlandóság, vásárolnak-e tulajdonrészt,
részvényeket, vagy más módját választják a megtakarításnak.

A belső környezet kulcsfontosságú tényezői: (1) menedzsment (feladatai: tervezés,

szervezés, motiválás, szervezetépítés, ellenőrzés); (2) a cég marketing rendszere (főbb
feladatai: vevőelemzés, árkialakítás, értékesítési csatorna elemzés, termékdizájn,
marketing mix elemzés); (3) Számviteli-pénzügyi rendszer; (4) Termelés és szolgáltatás
rendszere (főbb területek: folyamat, kapacitás, készlet emberi erőforrás összefüggései);
(5) Menedzsment információs rendszer; (6) Kutatás-fejlesztés.

83
2.5. A vállalkozások társadalmi felelősségvállalása
(CSR)

A vállalkozások alapvető célja bizonyos fogyasztói/vásárlói igények kielégítése nyereség

elérése mellett. A fogyasztói igények korlátlanok, a kielégítésüket szolgáló erőforrások
viszont szűkösen állnak rendelkezésére, ezért a vállalkozások alapvető társadalmi
szerepe, hogy ezt a problémát minél hatékonyabban oldják meg. Napjainkban a
vállalkozásokkal szemben támasztott elvárások nemcsak a munkahelyteremtésre és a
gazdasági teljesítményre terjednek ki, hanem egyre nagyobb szerepet kap a környezeti
hatások mérsékelése is, amelyben a vállalatoknak kiemelt szerepük van.

A CSR fogalmának leírására számos definíció született. A CSR (Corporate Social

Responsibility) üzleti fogalom, vállalati társadalomi felelősségvállalást jelent, amely
szerint a vállalatok önkéntes alapon, környezeti és társadalmi érdekeket szolgáló
elemeket is beépítenek tevékenységükbe. Kotler értelmezésében a vállalati társadalmi
felelősségvállalás azt az elkötelezettséget jelenti, amelyet a vállalat a közösség jólétének
érdekében folytat önkéntesen, és amit erőforrásával is támogat. A Fenntartható Fejlődés
Világgazdasági Tanácsa szerint a CSR az üzleti világ elkötelezettségét jelenti, hogy
hozzájáruljon a fenntartható gazdasági fejlődéshez, az alkalmazottakkal, a családjaikkal,
a helyi közösséggel és a társadalom széles rétegeivel együttműködve az életminőség
javítása érdekében. Az üzleti világ a társadalmi felelősségvállalásért (Business World for
CSR) elnevezésű szervezet megfogalmazása szerint a CSR olyan üzleti gyakorlat, amely
felülmúlja az etikai, jogi, kereskedelmi, valamint a közvélemény által megfogalmazott
elvárásokat, amelyeket a társadalom állít a vállalkozások elé. Összegezve, a CSR azt
jelenti, hogy egyes vállalatok, legyenek azok bármilyen méretűek, olyan közösségi
feladatokat is ellátnak, amelyek nem feltétlenül tartoznak üzleti profiljukba és ezekért a
tevékenységekért nem jár nekik juttatás. CSR tevékenységnek számíthat minden olyan
tevékenység, amivel a vállalakozás a közjót szolgálja, vagyis ha azért segítünk másoknak,
azért óvjuk a környezetet és azért tesszük mindezt a vállalati gondolkozás részévé, hogy
ezzel egy élhetőbb jövőt biztosítsunk a következő generációk számára is.

A CSR nem „csak” olyan feladatok elvégzését jelenti, amelyekkel a környezetünknek

segítünk, de azt is, hogy egy vállalat az üzleti döntéseiben is nagy hangsúlyt helyez ezekre
a szempontokra. Legjobb példa erre a környezetszennyezési szempontok
figyelembevétele. A vállalatoknak a CSR tevékenységek nem hoznak bevételt, sőt
kizárólag az ő részükről igényel mindez energiaráfordítást. Amennyiben pedig az üzleti
döntéseiknél is mérlegelik a lehetséges hosszú távú károkat a profittal szemben, az akár
még nyereségkiesést is jelenthet számukra. A CSR ugyanakkor nem szponzorációs
lehetőség, vagyis az ilyen tevékenységekért cserébe a vállalatok nem kaphatnak pl.
hirdetési lehetőségeket.

A társadalmi felelősségvállalás gazdaságfilozófiai kérdés: egy gazdasági társaság a

tulajdonosok által elvárt nyereség mellett, egyéb funkciói, alapelvei és működése mellett
a társadalom iránti felelősségének is tudatában van, magatartását, cselekedeteit,
politikáját ez szerint alakítja ki. A társadalmi felelősségvállalás tartalma sokrétű, kiterjed
a szociális érzékenységre, a környezettudatosságra, az etikus magatartásra, a tiszta
verseny betartására, az esélyegyenlőségre és az átláthatóságra.

84
A társadalmi felelősségvállalás horizontális elvei: (1) elszámoltathatóság, felelősségre
vonhatóság; (2) átláthatóság; (3) etikusság; (4) érintettek érdekeinek tiszteletben tartása;
(5) a jogállamiság tiszteletben tartása; (6) a nemzetközi normák, viselkedés tiszteletben
tartása és az (7) emberi jogok tisztelete.

A vállalat társadalmi felelősségének szintjei szerint az átfogó társadalmi értékelést a

gazdasági felelősség, a jogi felelősség, az etikus magatartás és az önkéntes
társadalomtámogatás alakítja ki. A gazdasági és jogi felelősséget az adott társadalom
kötelező jelleggel írja elő a vállalkozásoknak. Az etikus magatartás elvárható, az
önkéntes társadalomtámogatás pedig kívánatos a vállalkozás részéről (Chikán, 2008).

A gazdasági felelősség a legelső szint, amely szerint a vállalatnak nyereséget kell

termelnie ahhoz, hogy a vállalat érintettjeinek elvárásai teljesüljenek illetve, hogy a
vállalat fennmaradjon, azaz gazdasági szempontból is fenntartható legyen. A második
szint a jogi felelősség, amely azokat az előírásokat, törvényeket és jogszabályokat
tartalmazza, amelyeket a vállalkozásnak be kell tartania működése során (pl.
adófizetés).15 Az etikus magatartás a harmadik szint, amelyet már a jog nem szabályoz,
de a társadalom elvárja, hogy a vállalat megfeleljen a kialakított normáknak, értékeknek.
Mivel országonként eltérő kultúra alakult ki, ezért a kialakított normák és értékek is
eltérőek lehetnek. A legfelsőbb szint az önkéntes társadalomtámogatás, amely a
társadalom részéről inkább csak kívánatos és a vállalat önkéntes alapon építi be
tevékenységébe. Ide tartoznak az olyan tevékenységek, amelyeket a vállalat a társadalom
életminőségének javítása érdekében tesz, mint például a művészek és a közoktatás
támogatása valamint a tudományos alapkutatások. Az etikus magatartás és az önkéntes
társadalomtámogatás között az a különbség, hogy ha a vállalat az előbbinek nem felel
meg, akkor a társadalom negatívan ítéli meg, míg ha az utóbbit nem teljesíti, akkor ez
nem következik be (Chikán, 2008).

A vállalkozások a tevékenységüket a természeti környezetben folytatják, így alapvető

társadalmi elvárás, hogy megóvja azt. Napjainkban egyre fontosabb a vállalkozások
környezeti és ökológiai felelősségvállalása, hiszen tevékenységük nagyban befolyásolja
a környezet állapotát, illetve az abban bekövetkező változásokat (pl. globális
felmelegedés, biodiverzitás csökkenése, esőerdők területének csökkenése, stb.).

15
A szűkebb értelmezés szerint ezek nem tartoznak a vállalati társadalmi felelősségvállalás (CSR)
körébe, mivel ezek nem az önkéntesség elvén alapulnak. A vállalatok társadalmi felelősségvállalás
nemzetközi szinten történő szabályozására megjelent az ISO 26000:2010 szabvány a vállalatok
társadalmi felelősségvállalásáról. Továbbá 2011-ben az Európai Bizottság új definíciót fogadott
el a CSR, vagyis a vállalati felelősségvállalás fogalmára. A rövidítés továbbra is a vállalatok
felelősségvállalására utal a működésük által a társadalomra és a környezetre gyakorolt hatások
iránt, az új meghatározás szerint ezt már nem önkéntes alapon kell, hogy megtegyék.
Elkerülhetetlen, hogy a vállalkozások stratégiájukba építsék a felelősség-vállalás szempontjait, és
a fenntarthatóság elveit figyelembe véve fejlesszék tevékenységüket.

85
3. A VÁLLALKOZÁSI TEVÉKENYSÉG
SZERVEZETI KERETEI
A vállalkozások tevékenységüket eltérő szervezeti keretek között végezhetik. A
tevékenység jellege és annak szervezeti formája közötti összefüggéseket, valamint a
vállalkozások számát a 3.1. táblázatban láthatjuk.

3.1. táblázat: A vállalkozások szervezeti formái és tevékenységük jellege

Szervezeti forma Számuk A vállalkozás jellege
Önálló vállalkozó 1 217 550
Ebből: egyéni vállalkozó 475 423 Egyszemélyes vállalkozás
Ebből: mezőgazdasági őstermelő 256 758
Korlátolt felelősségű társaság 378 403
Tulajdonos társulás Társas
Közkereseti társaság 3 200
vállalkozás
Betéti társaság 124 390
Szövetkezet 4 762
Részvénytársaság 6 898
Közösségi vállalkozás
Jogi személyiségű európai gazdasági
36
vállalkozás
Forrás: saját feldolgozás a KSH, 2018 júliusi adatai alapján

Az egyszemélyes vállalkozás üzemelési formája az egyéni vállalkozás és az önálló

vállalkozó. A „tulajdonos társulás“ formáját tekintve a társas vállalkozások döntő részét
érinti. Ezen belül a közkereseti társaságot, a betéti társaságot és a korlátolt felelősségű
társaságot soroljuk ide. A tulajdonos társulás a nevében is jelzi, hogy létrehozói a
tulajdonosok, akik vagyoni hozzájárulásukkal, esetenként személyes
közreműködésükkel is tevékenykednek a vállalkozásban. A közösségi vállalkozás
kategóriáiban formáját tekintve a részvénytársaság és a szövetkezet tartozik. Azért
tekinthető a vállalkozás közösségének mivel nagyobb embercsoportot érinthet, és a
vállalkozásban mind az irányítás mind a döntés kollektív módon történik, többszörös
lépcsőkre épülő ellenőrzés és kontroll alapján.

3.1. Vállalkozási formák és megválasztásuk szempontjai

Az egyes vállalkozási formák megválasztásánál azok előnyeit és hátrányait kell

mérlegelni. Az egyszemélyes vállalkozás előnyei közé sorolható megalakításának
egyszerűsége. A tulajdonos egyben menedzser is, aki irányítja a vállalkozást. A
tulajdonos szabad döntési joggal rendelkezik minden gazdasági tevékenysége fölött. Őt
illeti a vállalkozás eredményeként keletkező nyereség is, amely felett egyedül
rendelkezik. Előny továbbá az egyszerű szervezeti felépítés, és a kevés jogi
megkötöttség. Emellett azonban számos hátránnyal is szembe kell nézni. Az
egyszemélyes vállalkozással szemben általában nagyobb a bizalmatlanság, hiszen
élettartama korlátozott és a felelősséget is csak egy személy viseli. Emiatt nehézségekbe
ütközhet a hitelfelvétel, a tőke növelése és a vállalkozás bővítése a korlátlan felelősség
ellenére is. Korlátozó tényező lehet továbbá a vállalkozó személyes képessége, tehetsége.

86
Nehéz megtartani a kvalifikált, jó képességű alkalmazottakat.
Amennyiben a vállalkozó nem tud versenyképes anyagi és erkölcsi elismerést adni a
dolgozóinak, könnyen elveszítheti őket. Az előbb említett hátrányokat küszöbölhetik ki
a társas vállalkozási formák, viszont itt már csorbulhatnak az egyszemélyes vállalkozás
előnyeinél felsorolt pozitívumok. A közösségi vállalkozásban elméletileg nagyszámú a
tulajdonosi kör, a tőkeerősek, nagyobb növekedési potenciállal rendelkeznek.

3.2. Jellemző vállalkozási formák az élelmiszergazdaságban

Az agrárágazatban minden szervezeti forma előfordul. Ezt mutatja be a 3.2. táblázat.

3.2. táblázat: A regisztrált vállalkozások száma gazdasági ág és gazdálkodási forma

szerint, 2017. december 31.
Ebből :
korlátolt
Gazdasági ág Összesen részvény- közkereseti egyéni
felelősségű betéti társaság szövetkezet egyéni cég
társaság társaság vállalkozó
társaság
Mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halászat 471 854 9 120 347 39 2011 976 26 26 681
Élelmiszer, ital, dohánytermék gyártása 14 110 5 376 190 44 732 291 15 2 356
Mezőgazdaság + élelmiszeripar összesen 485 964 14 496 537 83 2 743 1 267 41 29 037
Magyarország összesen 1 719 601 380 082 6 783 3 299 126 825 4 865 544 450 901
Agrárágazat % 28,26 3,81 7,92 2,52 2,16 26,04 7,54 6,44

Forrás: KSH, 2018

A 3.2. táblázatban a mezőgazdaság és élelmiszeripar összesen sorban kimutatott

485 964 vállalkozás még további elemeket tartalmaz. Ebben az őstermelők száma
256 758, és az önálló vállalkozók kalkulált száma pedig 181 001.

3.2.1. Egyéni vállalkozás

Magánszemélyek Magyarországon a saját nevük alatt háromféle formában végezhetnek
gazdasági tevékenységet:
1) adószám nélküli magánszemélyként (pl. gyerekfelügyelő, takarítónő stb.);
2) adószámos magánszemélyként (önálló vállalkozó, munkaviszonyon kívüli
önálló tevékenység beleértve a szellemi szabadfoglalkozásúakat), valamint
3) egyéni vállalkozóként.

Természetes személy Magyarországon üzletszerű gazdasági tevékenységet egyéni

vállalkozóként végezhet. “Jogosult egyéni vállalkozó tevékenységet indítani az, aki
magyar állampolgár, az Európai Unió tagállamának vagy az Európai Gazdasági
Térségről (EGT) szóló megállapodásban részes más államnak az állampolgára..”. Egy
személynek csak egy egyéni vállalkozása lehet, és az egyéni vállalkozás folytatásával
egyidejűleg nem lehet gazdasági társaság korlátlanul felelős tagja sem. Az egyéni
vállalkozó a székhelye szerint illetékes cégbíróságtól kérheti, hogy a cégjegyzékbe
egyéni cégként jegyezzék be. A bejegyzés előnye abban rejlik, hogy a cégjegyzék
közhitelesen tanúsítja az egyéni cég bejegyzett adatait, valamint hogy a bejegyzett cégnév
cégoltalom alatt áll.

87
Az egyéni vállalkozóvá válás költségei (2018):
‒ az egyéni vállalkozói igazolvány (nem kötelező) kiváltásának illetéke 10 000 Ft,
‒ az egyéni vállalkozói igazolvány kiadására irányuló kérelemhez csatolandó
hatósági erkölcsi bizonyítvány kiállításának díja kb. 3 100 Ft,
‒ egyéni cég esetén a cégbejegyzési eljárás illetéke 30 000 Ft,
‒ egyéni cég bejegyzése esetén a közzétételi költségtérítés 10 000 Ft,
‒ a cégjegyzés valódiságának tanúsításához aláírási címpéldány szükséges, melynek
elkészítéséért kb. 1 500 forintot kell fizetni a közjegyzőnek.

A mezőgazdaságban sajátos vállalkozási típus az ún. őstermelő. A mezőgazdasági

őstermelő kategóriáját 1997. január elsején vezették be. A ma érvényben lévő
jogszabályok alapján őstermelő lehet minden 16. életévét betöltött magánszemély, aki
saját gazdaságában, a vonatkozó törvényben felsorolt termékek előállítását nem egyéni
vállalkozókét végzi, és ennek igazolására őstermelői igazolvánnyal rendelkezik.
Általános szabály, hogy az őstermelővé válás állampolgárságtól független, tehát hazánk
területén ilyen tevékenységet végző, ebből jövedelmet szerző külföldi magánszemély is
lehet őstermelő. Mezőgazdasági kistermelőnek az az őstermelő tekinthető, akinek az
adóévben elszámolt jogszabály alapján kapott támogatás összegével csökkentett
őstermelői tevékenységből származó éves bevétele nem több 8 millió forintnál. Szintén
a mezőgazdaságban megjelenő sajátos vállalkozási kategória az ún. családi gazdaság. A
családi gazdaság legfeljebb 300 hektár nagyságú termőföld tulajdonával, illetőleg
haszonbérletével, használatával rendelkező gazdálkodó család valamennyi termőföldje,
az ahhoz tarozó leltárban megjelölt ingatlan és ingó vagyontárgyak (épület, építmény,
mezőgazdasági berendezés, felszerelés, gép, állatállomány, készlet, stb.) hasznosításával
legalább egy családtag teljes foglalkoztatásán és a többi családtag közreműködésén
alapuló gazdálkodási forma, amelynek keretében érvényesülhetnek a családi tradíciók is.
A családon belül az érdekazonosság jellemző, amely alapja a gazdaság
továbbfejlesztésének és versenyképesebbé tételének. A családi gazdaság regisztrációt
követően adókedvezményekben, illetve támogatásokban részesülhet.

3.2.2. Társas és közösségi vállalkozások

A társas és a közösségi vállalkozásokat a 2013-ban elfogadott új Polgári Törvénykönyv
egységes rendszerben szabályozza a szövetkezetek kivételével. Ebben részletezi a
gazdasági társaságok létrehozásával, működésével és megszüntetésével kapcsolatos
előírásokat.

3.2.2.1. Gazdasági társaságok

A gazdasági társaságok üzletszerű közös gazdasági tevékenység folytatására, a tagok

vagyoni hozzájárulásával létrehozott, jogi személyiséggel rendelkező vállalkozások,
amelyekben a tagok a nyereségből közösen részesednek, és a veszteséget közösen viselik
(I02). Magyarországon gazdasági társaság csak a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013.
évi V. törvényben szabályozott formában alapítható. Gazdasági társaságot üzletszerű
közös gazdasági tevékenység folytatására külföldi és belföldi természetes és jogi
személyek, jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok egyaránt alapíthatnak, működő
ilyen társaságba tagként beléphetnek, társasági részesedést (részvényt) szerezhetnek. A

88
gazdasági társaság alapításához – a korlátolt felelősségű társaság
és a részvénytársaság kivételével – legalább két tag szükséges. A társasági formák előnye,
hogy egyesíti a tagok szellemi tehetségét, és anyagi lehetőségeit. Ezáltal szélesebbek az
ületi lehetőségeik, és nagyobb irántuk a partnerek körében kialakult bizalom. A gazdasági
társaság alapítása során a cégdokumentumokat a társaság tagjainak és a vezető
tisztségviselőinek alá kell írnia, és egy Magyarországon nyilvántartásba vett ügyvédnek
ellenjegyeznie kell. A cégdokumentumokat az aláírást követő 30 napon belül a
ügyvédnek be kell nyújtania az illetékes cégbírósághoz. A gazdasági társaságokat
szervezeti formájukat tekintve négy csoportba soroljuk:
 A közkereseti társaság (KKt) olyan jogi személyiségű társaság, ahol a tagok arra
vállalnak kötelezettséget, hogy a társaság gazdasági tevékenységének céljára a
társaság részére vagyoni hozzájárulást teljesítenek és a társaságnak a társasági
vagyon által nem fedezett kötelezettségeiért korlátlanul és egyetemlegesen
helytállnak (2013. évi V. tv.). Ezen társasági forma személyegyesítő jellegű,
vagyis két vagy több tag együttműködése társasági szerződés útján jön létre. Az
ilyen társaságok általában alacsony tőkével és kisebb taglétszámmal működő, a
szó szoros értelmében vett kisvállalkozások, ahol igen fontos a tagok között az
egyetértés, a kölcsönös bizalom.
 A betéti társaság (Bt) olyan jogi személyiségű gazdasági társaság, melyben a
tagok közös gazdasági tevékenység folytatására vállalnak kötelezettséget úgy,
hogy legalább egy tag felelőssége korlátlan (2013. évi V. tv.). Az ilyen tagot a
társaság beltagjának nevezik, s ha több beltag van, valamennyi felelőssége
korlátlan és egymással egyetemleges. Nem lehet betéti társaság korlátlanul
felelős tagja olyan személy, aki más vállalkozásban szintén korlátlanul felelős
tag (pl. más betéti társaság beltagja, közkereseti társaság tagja, vagy egyéni
vállalkozó).
 A korlátolt felelősségű társaság (Kft.) olyan jogi személyiségű társaság, amely
előre meghatározott összegű törzsbetétekből álló törzstőkével (min. 3 millió Ft)
alakul, és amelynél a tag kötelezettsége a társasággal szemben törzsbetétjének
szolgáltatására és a társasági szerződésben meghatározott egyéb vagyoni
hozzájárulás szolgáltatására terjed ki (2013. évi V. tv.). A Kft. ügyvezetője
viszont korlátlan módon, egész vagyonával felel tartozásaiért a hitelezőknek
szándékos kár okozás esetén. Inkább személyegyesülés jellegű társaság,
részvényt vagy kötvényt nem bocsát ki. A kis- és középvállalkozások kedvelt
társasági formája belföldön és egyes külföldi országokban, különösen
Németországban. A korlátolt felelősségű társaság (Kft.) – a korlátolt
felelősségből és a viszonylag egyszerű formai követelmények miatt a
legelterjedtebb gazdasági társasági forma Magyarországon.
 A részvénytársaság (Rt.) olyan gazdasági társaság, amely előre meghatározott
számú és névértékű részvényből álló alaptőkével működik, és a részvényes
kötelezettsége a részvénytársasággal szemben a részvény névértékének vagy
kibocsátási értékének szolgáltatására terjed ki. A részvénytársaság
kötelezettségeiért a részvényes - ha e törvény eltérően nem rendelkezik - nem
köteles helytállni (2013. évi V. tv.). A részvénytársaság, röviden rt. egy
tőkeegyesítő társaság, zártkörűen (Zrt.) és nyilvánosan (Nyrt.) működtethető, de
alapítása csak zártkörű formában lehetséges, a működési forma
megváltoztatásával válhat nyilvánossá. Az a részvénytársaság, amelynek

89
 részvényeit tőzsdére bevezették, nyilvánosan működő
részvénytársaságnak (Nyrt.) minősül, míg az a részvénytársaság, amelynek
részvényei nincsenek bevezetve tőzsdére, zártkörűen működő
részvénytársaságnak (Zrt.) minősül. A hitelezőkkel szemben a részvénytársaság
részvényeseinek nem áll fenn mögöttes felelőssége ellentétben például a
közkereseti társaság tagjával és a betéti társaság beltagjával. A
részvénytársaságnak rendelkeznie kell egy bizonyos, a törvényben
meghatározott mértékű alaptőkével, amely valójában az összes részvény
névértékének összege. A Zrt. alaptőkéje (2007. szeptember 1-je óta) nem lehet
kevesebb 5 millió forintnál, a nyilvánosan működő részvénytársaság alaptőkéje
pedig nem lehet kevesebb 20 millió forintnál.

3.2.2.2. Szövetkezetek

A szövetkezeti forma akár egy lehetne a gazdasági társaságok közül, de – tekintettel az

olyan klasszikus alapelvekre, amelyeket a gazdasági társaságok nem követnek, illetve
arra, hogy a szorosan vett gazdasági tevékenységen és nyereségre törekvésen kívül a
szövetkezet általában más tevékenységet is ellát – külön törvényben nyert szabályozást.
A szövetkezet az alapszabályban meghatározott összegű alaptőkével, a szövetkezés
szabadsága és az önsegély elvének megfelelően alapított, a nyitott tagság és a változó
tőke elvei szerint a tagok személyes közreműködése mellett demokratikusan működő, a
tagok saját gazdálkodása eredményességének előmozdítását szolgáló, jogi
személyiséggel rendelkező gazdálkodó szervezet, amely elősegíti a természetes személy
tagok fogyasztását és tagjai, munkavállalói és azok hozzátartozói kulturális, oktatási,
szociális szükségleteinek kielégítését. Szövetkezetet legalább öt tag alapíthat, akik
természetes személyek és – korlátozásokkal – jogi személyek is lehetnek.

3.2.2.3. Egyéb társas vállalkozások

A közös vállalat csak jogi személyek által alapítható gazdasági társaság.

Eredményorientált gazdálkodó és szolgáltató tevékenységet végez. Megalakulásának
feltétele a tagok vagyoni hozzájárulása. A létrehozó tagok a vállalat tartozásaiért a közös
vállalat vagyonán túl is kezesként felelnek, a vagyoni hozzájárulásuk arányában. A
társaság tagjai a társaság nyereségéből is vagyoni hozzájárulásuk arányában részesülnek,
és a veszteséget is ilyen arányban viselik.
Az egyesülés nem gazdasági társasági forma, hanem – összhangban az Európai Unió
szabályozásával – jogi személyiséggel rendelkező ún. kooperatív társaság. Az
egyesülésnek természetes és jogi személyek is tagjai lehetnek, akik korlátlanul és
egyetemlegesen felelnek a társaság tartozásaiért. Az egyesülés nem folytat saját javára
üzletszerű gazdasági tevékenységet. Azt főleg résztevékenységek közös folytatására,
feladatok koordinálására, a tagok fő tevékenységeinek kiegészítésére, illetve olyan
szervezeti egységek működtetésére hozzák létre, amelyek vállalati keretek között nem,
vagy csak áttételesen működhetnek gazdaságosan (kutatási, fejlesztési tevékenység, piaci
információk gyűjtése, közös marketing tevékenység, adatfeldolgozás, nyilvántartás,
szakmai érdekképviselet, stb.). Szövetkezetet legalább öt tag alapíthat, akik természetes
személyek és – korlátozásokkal – jogi személyek is lehetnek.

90
Európai részvénytársaság, Európai Gazdasági Egyesülés, Európai Szövetkezet: 2004.
május 1-től, Magyarország EU csatlakozását követően három új társasági forma jelent
meg a vállalkozások életében. Ezek az Európai részvénytársaság (SE), az Európai
Gazdasági Egyesülés (EEIG), valamint az Európai Szövetkezet (SCE). Az Európai
részvénytársaságot legalább két, az EU területén bejegyzett gazdasági társaság, vagy jogi
személy által létrehozott részvénytársaság alapíthat. Elsődleges célja a különböző
tagországok részvénytársaságainak tőkeegyesítése. Az SE minimális alaptőkéje 120 ezer
€, bejegyzését az alapított társaság székhelye szerinti tagállam hatósága végzi. Az
Európai szövetkezet (SCE) célja tagjai szükségletének kielégítése, gazdasági és szociális
tevékenységeinek fejlesztése, különösen olyan megállapodások útján, amelyek célja
árukkal, vagy szolgáltatásokkal történő ellátás, illetve a szövetkezet által ellátott jellegű
munka elvégzése, vagy megbízás ellátása. A nyereséget a folytatott üzleti tevékenység
szerint kell felosztani, vagy vissza kell tartani a tagok szükségletének kielégítése
érdekében. A szövetkezetet minimum öt tagnak, természetes személynek kell alapítani.
A szövetkezet tőkéjét a tagok részjegyei testesítik meg, melynek összege 30 ezer €-nál
nem lehet kevesebb. Az Európai Gazdasági Egyesülés (EEIG) főként a kis- és
középvállalkozások közösségi szintű megjelenéséhez biztosít kereteket, elősegítve azok
határokon átívelő kooperációját. Alapítása nincs előírt tőkéhez kötve, de legalább két
alapító tag szükséges, akik székhelye nem azonos tagállamban van. Alapíthatják
természetes személyek, jogi személyek is. Jellemzője továbbá, hogy az egyesülésnek
nem lehet célja a nyereségszerzés.

3.2.3. Egyéb gazdálkodási formák

Magyarországon a mezőgazdasági termékpiacok szervezésének egyes kérdéseiről, a
termelői és a szakmaközi szervezetekről szóló 2015. évi XCVII. törvény rendelkezik,
amely a szakmaközi szervezetek, a termelői szervezetek, és a termelői csoportok hazai
működésével kapcsolatos törvényi szabályozást igénylő kérdéseket részletezi. A
szakmaközi szervezet egy-egy ágazatban működő, különböző vertikális szinten
elhelyezkedő szereplőit (termelők, kereskedők, illetve feldolgozók) fogja össze azzal az
elsődleges céllal, hogy a termékek termelésének és forgalmazásának fejlesztését
előmozdítsák, valamint elősegítsék a piac szereplői között az információáramlást és ezzel
növeljék a piac átláthatóságát, egyfajta ágazati önszabályozást megvalósítva.

Fogalmát illetően a termelői csoport az azonos termék vagy termékcsoport szerint

szerveződő termelők olyan együttműködése, amelyben piaci pozícióik megerősítése
érdekében, az általuk önállóan végzett mezőgazdasági vagy erdőgazdálkodási
alaptevékenységükhöz illeszkedő tevékenységre a rendeletben meghatározott szabályok
betartásának vállalásával önkéntesen társulnak. Magyarországon a zöldség- és
gyümölcságazatban létrejövő termelői csoportokat (zöldség-gyümölcs TCS) és termelői
szervezeteket (TÉSZ) a 150/2012. (XII. 28.) VM rendelet, míg a többi mezőgazdasági
ágazatban létrejövő és működő termelői csoportokat (TCS) a 42/2015. (VII. 22.) FM
rendelet szabályozza.

91
3.3. Vállalkozási formák Magyarországon

A 2017. év végén a KSH Magyarországon 1 millió 720 ezer regisztrált vállalkozást tartott
nyilván, 22 ezerrel többet, mint egy évvel korábban. Az emelkedést az önálló vállalkozók
számának bővülése okozta, miközben a társas vállalkozások számának csökkenése
tovább folytatódott16. A társas vállalkozások száma 2017. december 31-én 530 ezer volt,
11 ezerrel kevesebb, mint egy évvel korábban. A csökkenés elsősorban a társas
vállalkozások héttizedét kitevő korlátolt felelősségű társaságok számának 1,5%-os
mérséklődéséből adódott, ami a kötelező törzstőkeemelés következménye volt. A
gazdasági társaságok közül 2017-ben – az előző évekhez hasonlóan – csupán a
részvénytársaságok száma nőtt (4,1%-kal) (3.1. ábra). A korlátolt felelősségű társaságok
mellett a betéti társaságok és a közkereseti társaságok számának évek óta tartó
csökkenése is tovább folytatódott (3,8, illetve 6,8%-kal) (KSH Statisztikai tükör 2018.).

3.1. ábra: A hazai gazdasági társaságok számának alakulása (dec. 31.)

Forrás: KSH, 2018

A vállalkozások területi megoszlása a társas vállalkozások és az önálló vállalkozók

esetében rendkívül eltérő. A társas vállalkozások több mint négytizedét Budapesten
jegyezték be, a többi régió részesedése 6,1–15,7% között mozog (2017). Az önálló
vállalkozók tekintetében a megoszlás sokkal kiegyenlítettebb: Észak-Alföld 19%-os
részesedését a többi régió 9,3–16,3%-kal követi (2017). Ez a területi megoszlás évek óta
nem változott jelentősen (KSH Statisztikai tükör 2018.).

16 A társas vállalkozások számának mérséklődése jogszabályi változásokkal magyarázható. A 2014. március

15-én hatályba lépett új Polgári Törvénykönyv kötelezővé tette a korlátolt felelősségű társaságok
törzstőkéjének 3 millió forintra történő emelését. A jogszabály a hatályba lépéstől 2 év haladékot adott a
törzstőkeemelés teljesítésére, amit 2016-ban egy évvel meghosszabbítottak, de egyből esedékessé vált,
amennyiben a társasági szerződés módosult. Törzstőkeemelés hiányában a korlátolt felelősségű
társaságoknak át kell alakulniuk betéti vagy közkereseti társasággá (KSH Statisztikai tükör 2018.).

92
A 2017. évben országos átlagban ezer lakosra 176 vállalkozás jutott: 54 társas vállalkozás
és 122 önálló vállalkozó. A társas vállalkozások mutatója csupán Budapest és Pest megye
vonatkozásában múlta felül az országos átlagot. Önálló vállalkozók esetében – a
mezőgazdasági őstermelők nagy száma miatt – átlagot meghaladó a mutató értéke az
Alföldön és Dél-, illetve Nyugat-Dunántúlon (KSH Statisztikai tükör 2018.).

A hazai vállalkozások főtevékenység szerinti megoszlása a 2017. évben azt mutatja, hogy
27%-uk a mezőgazdaságban tevékenykedett, további jelentősebb ágazatok az
ingatlanügyletek (13%), a kereskedelem (11%), valamint a tudományos és műszaki
tevékenység (jogi, számviteli, adótanácsadói, mérnöki tevékenység 11%). A
mezőgazdasági vállalkozások aránya az őstermelők 2008-tól kötelező regisztrációját
követően nőtt meg nagymértékben, ezért érdemes külön-külön is áttekinteni a társas
vállalkozások, illetve az egyéni vállalkozók főtevékenység szerinti megoszlását (3.2.
ábra). Mind a társas vállalkozások, mind az egyéni vállalkozók közül a legtöbbet a
kereskedelemben regisztráltak (23, illetve 13%), utána következett a tudományos és
műszaki tevékenység (18, illetve 15%) és az építőipar (9,2, illetve 9,7%), valamint az
egyéni vállalkozók esetében az egyéb szolgáltatás (10%). A KSH az őstermelőket az
egyéb önálló vállalkozók között tartja nyilván. Ez utóbbi körben a mezőgazdaságban
tevékenykedők aránya megközelítette a 60%-ot, további egynegyedük az
ingatlanügyletek ágazatban lakáskiadással foglalkozott (KSH Statisztikai tükör 2018.).

3.2. ábra: A hazai vállalkozások főtevékenységenkénti megoszlása (2017)

Forrás: KSH, 2018

A 2017. évben a vállalkozások létszám-kategóriák szerinti megoszlása a korábbi évekhez

képest változatlan maradt: 99,7%-uk kisvállalkozás (ezen belül a 10 főnél kevesebb
foglalkoztatottal rendelkező mikrovállalkozások aránya 97,8%), 0,3%-uk
középvállalkozás és mindössze 0,1%-uk volt nagyvállalkozás (KSH, 2018.).

93
3.4. Együttműködés/integráció az
élelmiszergazdaságban

Az elkövetkező évtizedekben a vállalatok egy rendkívül gyorsan változó

versenykörnyezetben találják magukat. Az olyan rapid változások, mint az IT
technológia fejlődése, az e-kereskedelem, e-banking, e-kormányzat, a dereguláció, a
globalizáció, a technológiák egyesítése és az Internet adta lehetőségek a közösségi
gazdaság, vagy sharing economy, módosítják a verseny játékszabályait. A földrajzi
távolság elveszíti piac-befolyásoló szerepét, és aszimmetria alakul ki a piacok és a
politikai országhatárok között is. A vállalkozásoknak meg kell tanulniuk új módokon
versenyezni. Az egyik ilyen módot az együttműködések a társulások és szövetségek
jelentik. A vállalati együttműködés nem a verseny tagadása, hanem éppen annak egyik
megjelenési formája, hiszen ma már szinte egyetlen vállalat sem tud olyan erős lenni,
hogy önmagában megállja helyét a regionális, az országos, a nemzetközösségi, vagy a
világpiacon. Talán nincs is olyan vállalkozás a világon, amely ne szorulna valamilyen
beszállítói kapcsolatra, vagy termékeinek, szolgáltatásának értékesítéssel összefüggő
együttműködésen alapuló szervezésére. A teljesség igénye nélkül az együttműködések
motivációs tényezői a következők lehetnek:
– befektetés gyorsabb – nemzetközi terjeszkedés elősegítése;
megtérülése;
– belépés új piacokra; – összpontosítás jövedelmezőbb
termékekre;
– beszerzési stabilitás; – közös versenytárs elleni szövetkezés;
– gyorsabb piaci növekedés; – stabil kapacitáskihasználás;
– K+F költségek megosztása; – termék diverzifikáció;
– komplementer technológiák – új létesítmény alacsonyabb
cseréje; bérköltségekkel;
– piaci pozíció védése; – verseny kiküszöbölése, illetve
csökkentése;
– méretgazdaságosság növelése; – nagyobb projekteknél kockázatmegosztás;
– szabadalmak cseréje; – egyéb tényezők.
A vállalati együttműködések kezdetben operatív, később taktikai, majd stratégiai
megfontolások mellett alakultak ki. A koordináció eredményeként született termékek
először a helyi lokális piacokon találtak gazdát, amely később regionális, országos,
nemzetközi, végül a globális mértékű piacon is megjelentek. De maga a termelés
(szolgáltatás) is hasonló geográfiai kiteljesedésen, fejlődésen ment, megy keresztül.

A vállalkozás és a fogyasztó érdeke közös, abban a vonatkozásban, hogy a szükséglet

kielégítés folyamata zavartalan legyen. Ennek viszont nemcsak az a feltétele, hogy az
ellátási lánc érintettjei között fennálló kooperációs vagy integrációs kapcsolatok
működjenek problémamentesen, hanem az is, hogy a vállalaton belüli munkamegosztás,
a koordináció kialakítása, azaz az ellátási lánc is zavartalanul működjön. A kooperáció
az érintettek közötti együttműködést jelenti valamilyen cél elérése érdekében. Az
integráció a felek kölcsönös gazdasági érdekein alapuló, olyan együttműködés, amelyben
az egyik fél, az integrátor piaci és/vagy termelési biztonságot nyújt a másik félnek, az
integráltnak. Az integrátor különböző termelői és pénzügyi szolgáltatásokkal segíti a

94
tevékenységet folytató termelőt, vállalkozót, vagy gazdálkodó
szervezetet. Az integráció lehet horizontális, azaz egynemű termelőtevékenységet
folytató integráltak összefogása, és vertikális, azaz egy adott termékpályán az egymásra
épülő tevékenységet folytatók összefogása, vagy a fentiek kombinációja. Piacgazdasági
körülmények között az integrációs kapcsolatok is – alapvetően – piaci alapokon
működnek, e kapcsolati viszonyokat is a pénzügyi szemlélet hatja át. A kapcsolati
viszonyok kialakítását jogi előírások is szabályozzák.

3.4.1. Termékpálya és ellátási lánc

Az integrációs és kooperációs kapcsolatok alapja az ellátási lánc, vagy termékpálya. A
termékpálya, egy adott termék előállításában résztvevő szervezetek és a közöttük
megvalósult technológiai, pénzügyi, jogi és szervezeti kapcsolatok összessége. Minden
terméknek van termékpályája (absztrakció), a termékpálya szereplői azonosíthatók,
számuk meghatározható, piaci erejük felbecsülhető, a közöttük levő áru- és pénzügyi
kapcsolatok kvalifikálhatóak.

Az együttműködések térbeli kiterjedését általánosan a termékpálya/terméklánc

(alapanyag – termelés – feldolgozás – értékesítés), valamint a szektoron belüli, vagy
szektorok közötti (primer – szekunder – tercier) viszonyok alapján csoportosíthatjuk.
Primer szektor alatt a kitermelő ipart, pl. bányászatot, a mezőgazdaságot, szekunder alatt
a feldolgozóipart, pl. termelőeszközt, vagy fogyasztási cikket gyártó, az építőipart, míg a
tercier alatt a szolgáltatást, a kereskedelmet értjük. A vertikális, horizontális és diagonális
együttműködések részletesebb ismertetése előtt indokolt néhány az ismeretkörrel
kapcsolatos alapfogalmat is tisztázni, nevezetesen a termékpálya, az ellátási lánc és az
értéklánc fogalmát (3.3. táblázat). Ernyei és Nagy (1999) szerint a termékpálya „olyan
kapcsolatok rendszere, amely a termékek es szolgáltatások beszerzési és értékesítési
folyamataiban résztvevő vállalkozások között valósul meg”. A fogalmat kiegészíthetjük
magával a tereléssel vagy szolgáltatás nyújtásával is. Az ellátási lánc azon szervezetek,
vállalatok összessége, amelyek közvetlenül részt vesznek a termékek és/vagy
szolgáltatások ellátási és elosztási, illetve kapcsolódó információs és pénzügyi
folyamataiban a forrástól a végső fogyasztóig (Grasselli et al. 2013). Az értéklánc pedig
olyan tevékenységek sorozatából áll, amelyek az erőforrásokból különböző
transzformációkkal olyan nagyobb értéket állítanak elő, amelyet a fogyasztó maga
értékként ismer el (Chikán, 1997).
3.3. táblázat: A termékpálya, az ellátási lánc és az értéklánc fogalmi lehatárolása
Megnevezése Elhatárolása Magyarázata
Amely a termékek és szolgáltatások beszerzési,
Kapcsolatok
Termékpálya előállítási és értékesítési folyamataiban résztvevő
rendszere
vállalkozások között valósul meg.
Amelyek közvetlenül részt vesznek a termékek
Vállalatok és/vagy szolgáltatások ellátási és elosztási, illetve
Ellátási lánc
összessége kapcsolódó információs és pénzügyi folyamataiban a
forrástól a végső fogyasztóig.

95
 Amelyek az erőforrásokból különböző
Tevékenységek
Értéklánc transzformációkkal olyan nagyobb értéket állítanak
sorozata
elő, amelyet a fogyasztó értékként ismer el.
Forrás: saját szerkesztés
Nos, ha a fogalmakat összevonjuk, akkor megérthetjük az együttműködések lényegét: az
üzleti együttműködések olyan termékpálya kapcsolatok, ahol az ellátási lánc mentén
vállalatok fonódnak össze olyan tevékenységek sorozatával, amellyel a fogyasztó által
elismert nagyobb értéket tudnak előállítani.
A technológia és a munkamegosztás fejlődésével, a szakosítás (specializáció)
eredményeként, törvényszerű jelenség a termékpálya hosszabbodása, azaz a vertikum
szereplőinek létszámbeli növekedése. Vállalatgazdasági, szervezési, pénzügyi
szempontból az élelmiszergazdaságban ismert termékpályák olyan rendszereknek
tekinthető, amelyeknek minden egyes eleme, ki- és bemeneti kapcsolattal rendelkezik.
Mivel a termékpályán képződött hozzáadott érték, az egyes technológiák
termelékenysége, és árarányok mellett determinált, a szereplők számára nem lehet
közömbös, a jövedelemből való részesedés mértéke. Ebből következik, hogy a vertikum
tagoltsága, szereplőinek száma érdekellentéteket gerjeszt. Az érdekellentétetek leginkább
az input és output árak, a szállítási és kapcsolódó fizetési határidők, a minőség stb.
kérdések vonatkozásában jelentkeznek.

3.4.2. Horizontális integráció17

Horizontális kapcsolatok alatt egy szektoron belül a termékpálya egy szegmensében
történő együttműködést értjük (3.3. ábra).

3.3. ábra: Horizontális együttműködési kapcsolatok

Forrás: Nábrádi (2018)

A horizontális kapcsolatok hangsúlyos előnyei: méretgazdaságosság fokozása, piaci

részesedés növelése, költségcsökkentés, közös K+F-ben rejlő előnyök, közös beszerzés,
közös értékesítés. Megjelenési formái, elnevezései: horizontális bedolgozó rendszer,
bérmunka szerződéses kapcsolatok, beszállítói szerződéses kapcsolatok, agglomerációs

17
A fejezetben csak olyan mélységben és megközelítésben érintjük a kapcsolódó kérdéseket,
amelyek más tantárgyak ismeretanyagához is kapcsolódóan elősegítik az ok-okozati
összefüggések feltárást és könnyebb megértését.

96
egyesülések, konzorciumok, szövetségek, részben TÉSZ-ek,
termelői csoportok, BÉSZ-ek, klaszterek, stratégiai szövetségek, gépkörök licencia és
franchise megállapodások.
A horizontális integráció, az azonos, egynemű tevékenységeket végző vállalkozások,
szervezetek, szervezeti egységek pl. valamilyen üzleti vállalkozásban, együttműködnek
és egyesülnek. Létrehozható a vállalati keretek újra megvonása nélkül, szerződéses
kapcsolat útján is. Ilyen, az élelmiszergazdaság korábbi hazai – és jelenleg külföldi –
gyakorlatában a mezőgazdasági termelők társulása a termeléshez kapcsolódó műszaki
fejlesztési vagy értékesítési tevékenységre. Ennek célszerű intézményes kerete pl. a
szövetkezés lehet. A horizontális integráció tipikus formái:
(1) egynemű termelő/szolgáltató tevékenységek közös szervezésére létrejött integráció
(pl. gépkör, stb.); (2) termelés és értékesítés céljából létrejövő termelői szerveződések
(pl. TÉSZ, stb.); (3) beszerzés és értékesítés céljából létrejövő termelői szerveződések
(pl. BÉSZ, stb.).

A horizontális integráció tartalmában és formaiságában eltér az egyszerű

együttműködéstől/kooperációtól. Az integráció lényege, hogy A cég B cégben
meghatározó tulajdonrészt szerez, vagy olyan befolyásolással bír, amikor B cég nem
képes csupán önállóan döntéseket hozni vagy végrehajtani. Az integráció ilyenkor
tőkeösszefonódással jár. Minden olyan együttműködési kapcsolat, ahol az egyik
vállalkozás a másikban részesedést és/vagy befolyásolást szerez, vagy az egyik
vállalkozás a másikkal közösen hoz létre egy harmadik, azaz kapcsolt/közös vállalkozást.
A horizontális integráció lényege, hogy egynemű termelő/szolgáltató tevékenységek
közös integrált szervezése jön létre.

3.4.3. Vertikális integráció

Vertikális kapcsolatok alatt szektorok között, a terméklánc/pálya több, legalább két
szegmensében történő együttműködést értjük (3.4. ábra).

3.4. ábra: Vertikális együttműködési kapcsolatok

Forrás: Nábrádi (2018)

A szakirodalom (Thompson et al., 2018, David & David, 2017) az együttműködés irányát
tekintve megkülönböztet előre, illetve hátrafele történő vertikális kapcsolatot. Az előre

97
típusú vertikális kapcsolat a cég vevőivel, míg a hátrafelé történő
a cég beszállítóival való koordinációt jelenti.

A vertikális kapcsolatok hangsúlyos előnyei: az előre típusú vertikális kapcsolatok akkor

hatékonyak, ha a minőségi termékforgalmazók száma kevés, ha a jelenlegi forgalmazók-
feldolgozók megbízhatatlanok, vagy drágák, a termékértékesítők jövedelmezősége
magas. A hátrafele történő kapcsolatok akkor indokoltak, ha a beszállítók drágák, vagy
megbízhatatlanok, a számuk kevés, és magas a jövedelmezőségük, valamint akkor, ha a
biztonságos és olcsó alapanyag ellátás különösen fontos egy cégnek. Megjelenési formái,
elnevezései: vertikális bedolgozási rendszer, bérmunka szerződéses kapcsolatok,
beszállítói szerződéses kapcsolatok, vertikális dezintegrált alvállalkozói kapcsolatok,
know-how és/vagy licencia szerződésen alapuló kapcsolatok, egyes franchise típusok,
klaszterek, szövetségek, stratégiai szövetségek, szakmaközi szervezetek. Az integráció,
ahogy ezt már említettük más összefüggést takar. A legújabb nemzetközi szakirodalom
itt is karakterisztikusan fogalmaz. Thompson et al., (2018) szerint „A vertikálisan
integrált vállalat olyan, amely részt vesz az iparág értékláncának több szakaszában. Így
ha egy gyártó olyan alapanyagokat gyártó cégbe fektet be, mely anyagokat korábban
beszállítóktól vásárolt, vagy ha megnyitja a saját kiskereskedelmi üzletláncát, hogy
megkerülje a korábbi forgalmazóit, akkor vertikális integrációt folytat.” Porter & Keller
(2016) ezzel kapcsolatos állítása a következő:” A vállalat megszerezheti egy vagy több
beszállítóját, hogy nagyobb ellenőrzést szerezzenek, vagy több profitot generáljanak a
hátrafele történő integráció révén. Előfordulhat, az is hogy néhány nagykereskedő vagy
kiskereskedő felvásárlása történik előre irányuló integrációval különösen akkor, ha azok
nagyon nyereségesek.”
Vertikális koordináció: az egymás után következő vertikális fázisok – mezőgazdasági
termelés, feldolgozás, értékesítés – összehangolását jelenti a mennyiség, minőség és
időbeli ütemezés tekintetében. A vertikális fázisok: (1) mezőgazdasági inputanyag
ellátás; (2) mezőgazdasági alapanyag termelés; (3) feldolgozás; (4) nagykereskedelem és
(5) kiskereskedelem. A vertikális koordináció leggyakoribb formái:
­ Nyílt termelés: a pillanatnyi piaci árak koordinálják a tranzakciót az eladó és a vevő
között.
­ Szerződéses termelés: a vásárló kötelezi magát a termék megvételére és a termelőt
az eladásra egy előre meghatározott árképlet alapján számított áron. A szerződés
létrejötte és a kötelezettségvállalás a termék előállítása előtt történik.
­ Vertikális integráció: egy szervezeti egység az élelmiszerlánc két vagy több
lépcsőjét integrálja.
A termékpálya rövidítése elméletileg azt jelenti, hogy kevesebb, esetleg egyetlen, közös
érdekeltségi feltételnek feleljen meg valamennyi szereplő. Az integrátor lehet bármely
szereplő, így a gyártó, forgalmazó, stb. Az integrátor alapvetően érdekelt a költségek
csökkentésében. Ennek érdekében igyekszik kiiktatni néhány szereplőt a termékpályáról
(általában a kereskedelmi és forgalmazó fázisokat) és szigorú minőségi követelményeket
támaszt az érintettekkel szemben.
Vertikális integráció: általános értelemben a termelés koncentrációjának és
centralizációjának sajátos formája; egy-egy termék, termékcsoport termelési,
feldolgozási, értékesítési, valamint kutatási-fejlesztési és termelő, eszköz-beszerzési,

98
előállítási folyamatainak koordinálása, összekapcsolása.
Megjelenése a termelőerők fejlődésének szükségszerű következménye. A specializálódó
termelés nagyfokú ágazati koncentrációja a korábbinál harmonikusabb értékesítési
kapcsolatot, a vertikum (termékpálya) egészében egységes érdekeltségi szemléletet és
irányítást igényel. A termelési folyamat megelőző, illetve következő szintjén dolgozó
gazdálkodók és vállalkozások tervszerű, szervezett együttműködését vertikális
integrációnak nevezzük. A legszorosabb, belső koordinációs forma, két vagy több
vertikális szint egybeolvasztása egy szervezet irányítása alatt. Az integráció előnye, hogy
csökken a forgótőke-szükséglet, kiküszöbölheti a magas tranzakciós költségeket, az
egymást követő profitrések elhagyása következtében nagyobb lesz az árverseny-
képesség és lehetővé teszi a homogénebb, ellenőrzött minőség biztosítását. Lehetővé
válik a közösen használt erőforrások koordinációja.

A vertikális integráció típusai az előzőeknek megfelelően: (1) hátrafelé történő vertikális

integráció: tulajdonjog vagy befolyásolás megszerzése a cég beszállítói felett; (2) előre
történő vertikális integráció: tulajdonjog vagy befolyásolás megszerzése a cég
termékeinek forgalmazói vagy a kiskereskedés felett.

Az állati termék előállításban leggyakrabban a feldolgozók töltik be az integrátori

szerepet, de Európában találkozhatunk olyan esetekkel is ahol a takarmánygyártó, vagy
a genetikai alapot, illetve hízlalási alapanyagot biztosító tenyésztő szervezet tölti be ezt
a funkciót. Előnye, hogy csökken a forgótőke-szükséglet, nagyobb lesz az árbefolyásoló
képesség, biztosabb lesz a piacok megtartása és az újak megszerzése, a termelés
folytonosságán keresztül biztosítva lesz az egységes, jó minőségű és nagy volumenű
termék előállítása. Mindezek mellett az élelmiszertermelési termékpályákon különös
fontosságra tett szert a folyamat egészére kiterjedő minőségbiztosítás és nyomon-
követhetőség megvalósításának igénye.

Szűcs & Szőllősi (2014) integrációval kapcsolatos tanulmányát is felhasználva

bemutatjuk, hogy a teljes vertikális integrációnak a következő pozitívumait lehet
felmutatni a termékpálya szakaszain:
1. Megvalósítható a termelést meghatározó inputok közös beszerzések tervszerű
koordinációja, mellyel a bekerülési költségek az alkupozíció okán
minimalizálhatók, így javul a költséghatékonyság. A környezetvédelmi és az
állatjóléti kritériumoknak való jobb megfelelőség érhető el. A folyamatos
technológiai- és termékfejlesztés feltételei előnyösebben alakulnak, a termelési és
gazdálkodási tapasztalatok integráción belüli átadása egyszerűbben oldható meg.
2. A terméklánc egyes elemeinek végterméke az integráció következő eleme által
biztosan felhasználásra kerül, mint alapanyag. Közösen üzemeltetett élelmiszer-
feldolgozó estén jobb kapacitáskihasználás és ebből fakadóan alacsonyabb
önköltség érhető el. Élelmiszer-biztonsági, egységes minőségbiztosítási és nyomon-
követhetőségi rendszer épülhet ki. Az integrátornak (tulajdonosnak) teljes rálátása
van a vertikumra, így a mindenkori piaci igényeknek megfelelően tudja termelését
szervezni, ütemezni. A termékpálya mentén bizonyos tevékenységek könnyebben
kiszervezhetők a hatékonyság javítása érdekében, amely a munkaerő hatékonyabb
kihasználásában nyilvánul meg.

99
3. Egységes integrált vállalati információs rendszer kialakítása
a vertikum egészére kihat. Logisztikai központ kialakítása esetén gondosabb,
gyorsabb és pontosabb kiszolgálás érhető el. Koncentrálódik a termékpálya
irányítása, és a mérethatékonyságnak köszönhetően csökkenthető az általános
költség.
4. A kereskedelem által igényelt nagyobb volumenű és szélesebb termékskála integrált
rendszerben hatékonyan oldható meg. A kiskereskedelmi láncok irányába történő
értékesítés esetén jobb tárgyalási pozíció érhető el. A bevételek (és a kiadások)
szezonalítása mérsékelhető.
5. Végül, de nem utolsó sorban a termékpálya egyes elemeinek (cost centerek)
összekapcsolása révén a bennük rejlő profitlehetőség összeadódik, így vállalati
szinten maximalizálható a profit.

Összegezve, a vertikális integráció esetén javul a kis- és nagykereskedőkkel szembeni

alkupozíció és a termelési és értékesítési biztonság, valamint költségtakarékosabbá válik
a marketing tevékenység és az információáramlás. A nagy volumenű, koncentrált
árukínálattal történő megjelenéssel a beintegrált kistermelők egyéni kockázata csökken.
Az egységes fellépés következtében a vertikumon belüli jövedelemkiegyenlítődésnek
nagyobb az esélye, a nagyobb hozzáadott érték fázisok magasabb jövedelméből
arányosabb a részesedés. Részleges vertikális integráció esetében nagyobb az esély a
magasabb feldolgozottsági szintű vertikumi fázisokba való további behatolásra. A magas
tőkeigényű vertikumok fejlesztéséhez szükséges tőkeforrásnak közös, koordinált és
kedvezőbb feltételekkel történő megszerzése is kiemelkedő előny, mindamellett, hogy a
kormányzati gazdaságpolitika követelményeinek és kedvezményeinek is kedvezőbb
elérhetősége.

A fokozódó verseny elindítja a vállalatok koncentrációját. Ennek eredményeként

koncentrálódik a tőke, a szakmai tudás, a piaci szerep és a súly. Létrejön a tőkeazonosság,
amely „egymásba préseli” a különböző tevékenységeket és ennek eredményeként
kialakul a vertikális szerkezet. Részben, vagy teljesen megszűnnek az önálló cost és profit
centerek érdekei és így a változások kölcsönhatásának eredőjeként kialakul egy új és
hatékony rendszer. Ekkor a tevékenység minden fázisa a végső (késztermék)
értékesítésig csak cost centerek halmaza, amit egységes keretbe foglal a tőkeazonosság.
Megvalósul a magas szintű szakmai és minőségirányítás elvárás, a termelő kapacitások
összehangolása és azok optimális kihasználása. A vertikumban egyetlen profit center
létezik, ez a késztermékek értékesítése. Ennek feladata az árbevétel maximalizálása, a
piaci pozíciók erősítése, a piaci növekedés biztosítása és végül de nem utolsó sorban a
befolyó pénz „cash” visszajuttatása a termékpálya „cost center” pontjaira.

Egy jól működő vertikális integráció szimbiózis jellegű kapcsolat, mert egyaránt előnyös
az integrátor és a beintegrált szemszögéből nézve. Klasszikus integráció a baromfihús
előállításban, amikor az integrátor, aki jellemzően a vágóhíd, beintegrálja a termelőket.
Ez jó az integrátornak, mert így adott áron, adott minőségen, adott fizetési feltételekkel
és adott ütemezésben biztosítani tudja a számára szükséges alapanyagot és jó a
beintegráltnak, mert van kiszámíthatósága, értékesítési biztonsága és csökkenthető a saját
forgótőke lekötése. Ezt az integrátor úgy éri el, hogy integrációs szerződés keretében
folyamatos szakatanácsadást biztosít, előfinanszírozza a termelést, sok esetben megoldja

100
a hízlalási alapanyag és a takarmány ellátást és a hízlalás
befejezésekor a szállítást és átvételt garantálja. Ezen a területen a teljes integráció
megvalósulása azt jelentené, hogy a következő vertikális láncszemek mindegyike
mindenképpen érdek és/vagy tőkeazonosság mentén egy integrációba tartozna: (1)
termelő eszköz gyártás/forgalmazás + tartástechnológia forgalmazás; (2)
takarmánytermelés és takarmánygyártás + takarmányozástechnológia forgalmazás; (3)
nemesítő munka, szülőpárok előállítása; (4) szülőpár tartás; (5) keltetés, napos pipe
előállítás; (6) előnevelés és hízlalás; (7) elsődleges és másodlagos feldolgozás; (8)
szállítmányozás és logisztika; (9) kereskedelem. Egy ilyen integrációban minden
láncszem ún. cost center és egyedül a kereskedelmi tevékenység képezi a profit centert.

Összefoglalva az előzőeket, a vertikális integráció főbb sajátossága, hogy olyan

gazdaságszervezési tevékenység, mely a nyersanyagtól a végtermékig tartó termelési
folyamat egynél több egymásra épülő tevékenységek szakaszát fogja át és áthatja a tőke
és/vagy átfogó érdekazonosság.

3.4.4. Diagonális integráció

Diagonális együttműködések alatt a szektorok között, termékpálya kapcsolat nélküli
együttműködést értjük (3.5. ábra).

3.5. ábra: Diagonális együttműködési kapcsolatok

Forrás: Nábrádi (2018)

A diagonális kapcsolatok általában hosszú- vagy középtávú, szektorok közötti,

bi- vagy multilaterális, tőke-összefonódás nélküli, diverzifikációs stratégiai irányú,
egyenrangú vagy alárendelt, informális vagy formális, a felek függetlenségét megtartó
kooperáció melletti, vagy integrációs együttműködések. Szegedi & Prezenszki (2017)
szerint a diagonális kapcsolatok esetén olyan különböző iparágban tevékenykedő
vállalatok működnek együtt, amelyek nem versenytársak, és nincs felhasználói-
beszállítói viszony közöttük. A diagonális kapcsolatokat komplementer vagy egymást
kiegészítő kooperációnak, együttműködésnek, szövetségnek is nevezik. Buzády (2010) azt
állítja, hogy a komplementer szövetségeket gyakran arra használják, hogy piacra
vigyenek egy terméket a másik fél elosztási hálózatán keresztül. A komplementer

101
erőforrások és szakismeret alapján a termék vándorol a partnerek
között a termelés, a gyártás, a marketing és az eladás utáni szolgáltatások különböző
stációiba.

A diagonális kapcsolatok hangsúlyos előnyei: új tevékenységek kialakítása, új

fogyasztói igények teremtése, illetve kielégítése, diverzifikációs vállalati törekvések,
tevékenységi területek vagy ágazatok összefonódása, iparági szerkezet módosítása,
jelentős piaci részesedés elleni védekezés (Nábrádi, 2018). Megjelenési formái,
elnevezései: agglomerációs egyesülések, klaszterek, konzorciumok, szövetségek, K+F
vállalkozások, kockázati tőkebefektetők, szövetségek. A diagonális kapcsolatok esetében
is fellelhető az integráció. Diagonális integráció alatt a tulajdonjog vagy befolyásolás
megszerzését értjük más termékpálya szereplőinél.

3.4.5. Specializáció és diverzifikáció

Specializáció (szakosodás): a termelési szerkezet egyszerűsítése, az előállított termékek
számának csökkentése, a termékpálya megbontása. A társadalmi munkamegosztás
fejlettebb formája, amelyben az egyes termékek vagy termékek egyes részeinek az
előállítása különálló üzemekben, vállalatokban, ágazatokban zajlik. Főbb fajtái: a
termékre való specializáció, az alkatrész- (részegység) specializáció és a technológiai
specializáció. Tömegszerű termelés csak bizonyos specializáció mellett folytatható, de a
specializáció elválaszthatatlan a koncentrációtól is. Pl. a mezőgazdaságban a szakosított
termelés ágazati méretei (állatlétszám, ültetvényterület stb.) rendszerint nagyobbak az
átlagosnál. A specializáció előfeltétele a termelés (termékek) szabványosítása. Főbb
gazdasági előnyök: a tudományos-technikai fejlődés vívmányainak gyorsabb bevezetése,
speciális gépek, szakemberek alkalmazásának lehetősége, a technológia magas fokú
szervezettsége, a munkatermelékenység növekedése, termékegységre jutó ráfordítások
csökkenése.

Diverzifikáció alatt a vállalat működési körének új területekre történő kiterjesztését

értjük. A fogalom egyik legnépszerűbb és egyben szemléletes meghatározása Ansoff
nevéhez fűződik, aki szerint meglévő termék új piacra vitele esetén piacbővítésről, új
termék korábban meglévő piacon történő értékesítése esetén termékfejlesztésről
beszélhetünk, diverzifikációról pedig akkor van szó, ha új termékkel új piacon jelenik
meg a vállalat. Horizontális a diverzifikáció akkor, ha a vállalat régi tevékenységi
köréhez az új tevékenység piaci és/vagy technológiai szempontból kapcsolódik. Ide
sorolható a választékbővítés (vagy szűkítés), illetve a minőségjavítás is. A vertikális
diverzifikáció során a vállalat eredeti tevékenységi körét a termelés vagy szolgáltatás
megelőző vagy követő fázisaival egészíti ki. Konglomerát diverzifikációnak nevezzük,
ha az új termék/tevékenység sem a piacok, sem a technológia oldaláról nem kapcsolódik
a vállalat eredeti tevékenységéhez.

Választékgazdaságosság: nagyobb termelési mennyiség esetén a termékegységre jutó

költségek általában csökkennek. Ennek az egyik lehetséges oka a méretgazdaságossági
hatás, miszerint ha a fix költségek nagyobb termelési mennyiségre oszlanak el, akkor az
egységre jutó változó költségek állandósága mellett is mérséklődik az egységköltség.
Választékgazdaságosságról akkor beszélünk, amikor adott termékkombináció

102
(választék) előállítása adott szervezeten belül olcsóbb, mintha azt
különböző vállalatoknál külön-külön állítanák elő. Ekkor a termelő létesítmények fix
költsége ugyanúgy több termék(fajta) között oszlik meg, ahogyan a méretgazdaságosság
esetében. Természetesen ennek is határt szabnak a többféle tevékenység végzése miatt
bekövetkező koordinációs problémák.

103
4. A VÁLLALKOZÁSOK TERMELÉSI
TÉNYEZŐI
A vállalkozás a gazdasági, társadalmi és ökológiai környezetével szoros kapcsolatban és
kölcsönhatásban van. Környezetéből inputokat „vesz fel”, melyek a vállalatban zajló
vállalkozási tevékenység során átalakulnak (transzformálódnak) outputokká, termékekké
vagy szolgáltatásokká. A vállalatban tehát reálfolyamatok (értéktermelő folyamatok) és
a reálfolyamatok által indukált nominál folyamatok (pénzügyi folyamatok) zajlanak. A
pénzügyi folyamatok a reálfolyamatokkal egyidejűleg, vagy némi időeltolódással, de
velük ellentétes irányban haladnak.

4.1. Termelési tényezők, erőforrások

Minden gazdasági tevékenység, – ez alól a mezőgazdaság sem kivétel – meghatározott

jellegű és mennyiségű erőforrások elosztását és kombinációját feltételezi előirányzott
gazdasági célok elérése érdekében, vagyis leszögezhetjük, hogy a gazdálkodáshoz
erőforrásokra van szükség. A rendelkezésre álló erőforrások volumene, minősége és
struktúrája alapvetően meghatározza a tevékenység irányát, terjedelmét és szerkezetét. A
termelési tényezők mennyisége és minősége így döntően befolyásolja az egyes
vállalkozások sikerét, csakúgy, mint egy-egy ország gazdasági fejlettségét, növekedését,
fejlődésének irányát és lehetőségeit.

Átfogóan termelési tényezőknek nevezzük a gazdasági tevékenység, azaz a javak és

szolgáltatások előállítása során felhasznált erőforrásokat. A termelési tényezők
termelésben való felhasználásának, a termelésnek a végső célja a fogyasztói szükségletek
kielégítése, a fogyasztás biztosítása.

A termelésben felhasznált erőforrások, termelési tényezők esetében beszélhetünk

elsődleges termelési tényezőkről, melyek alapvető meghatározói a mezőgazdasági
termelésnek. Jellemzőjük, hogy ezek nem gazdasági okokból keletkeztek. Az elsődleges
termelési tényezőket nem a termelőegységek hozzák létre, csak tényleges felhasználásuk,
vagy használatuk határozódik meg a termelési folyamatokban. Ilyen elsődleges termelési
tényező a munka és a természeti erőforrások. A másodlagos termelési tényezőket a
termelőegységek, vállalakozások hozzák létre, összefoglalóan tőketényezőknek
nevezzük őket. Alapvetően öt termelési tényezőt, azaz erőforrást különböztetünk meg:
1) Természeti erőforrások: A természeti tényezők a természetben szabadon
rendelkezésre álló javak, melyek természetes formájukban alkalmasak termelési
célokra. Ilyenek pl. a földterületek, az erdők, a felszíni és felszín alatti vizek,
bányakincsek, stb. A föld termőképessége révén nemcsak az agrártermelés
alapja, hanem egyben gazdasági társadalmi élettér. A természeti tényezők külső
adottságként jelennek meg egy-egy gazdaságban, s mivel egy adott táj éghajlata,
időjárási viszonya, talajadottsága nem befolyásolható, a termelésnek kell hozzá
igazodnia. A természeti erőforrások egy része megújítható, mint pl. a termőföld,
míg más részük nem megújíthatóak, mint pl. a bányakincsek. Figyelembe kell
venni azt is, hogy a termőföld, a vizek és ásványi kincsek mennyisége nem
növelhető, azok korlátosak, ugyanakkor szakszerűtlen felhasználással

104
 termőképessége, forrása kimeríthető, tönkretehető. A
természeti erőforrások tulajdonosainak jövedelme a járadék, illetve a bérleti díj.
2) Munka: az a szolgáltatás, amelyet az ember részben biológiailag örökölt, részben
képzés, valamint tapasztalatszerzés révén fejlesztett szellemi és fizikai
képességeinek kifejtésében a termelésben hasznosít, vagyis az ember mindazon
szellemi és fizikai képességeinek összessége, amelyeket a termelési tevékenység
során felhasználhat. A munkaképesség ismeretet, tapasztalatot, valamint testi és
szellemi képességeket jelent. A munkavégző ember megújítható és végtelen
erőforrása a termelésnek. A munka ára a munkabér.
3) Tőkejavak: ezek egyidejűleg inputjavak és outputjavak is, fontos sajátosságuk,
hogy korábbi termelési folyamatok eredményeképpen jönnek létre, melyek
közvetlen célja outputjaik révén újabb termelési folyamatok
tényezőszükségleteinek a kielégítése. Ezek olyan termelt javak, amelyeket a
további termelési folyamatban felhasználunk. Ide tartoznak egyfelől mindazok a
termeléssel létrehozott materiális eszközök, gépi berendezések, épületek,
felszerelések, alkatrészek, anyagok, energia, stb., amelyeket emberi kéz már
érintett, azaz átalakított, valamint azok az ember által létrehozott immateriális
javaka (pl. szoftverek, stb.) amelyeket a termelőfolyamatokban használunk fel.
Ezeket leginkább reáltőke névvel illetjük. A másik formája a humán tőke,
melynek több, a fizikai tőkéhez hasonló tulajdonsága van. A termelésben
inputjószág, míg pl. az oktatásban output, viszonylag tartós és amortizálódik, de
pl. továbbképzéssel, mentális és fizikai egészségi állapotának a javításával
bővített módon újratermelhető. A tőkejavak közé tartoznak egyes nem termelt
tőkejavak is, mint a nominál tőke, azaz a pénz- és értékpapírtőke. Ide tartoznak
a pénztőkén kívül a különböző tulajdonosi jogokat megtestesítő, eltérő kockázatú
és lejáratú értékpapírok. A tőkejavak a természeti erőforrások és a munka
felhasználásának az eredményességét, hatékonyságát növelik. A tőkejavak ára a
tőke hozama, a kamat vagy a bérleti díj.
4) Vállalkozó, vállalkozói készségek és képességek: ez egy különleges típusú
munkavégzés, amely az általánosan használt felosztás szerint elkülönül a
munkától. A vállalkozó az, a speciális ismeretekkel, készségekkel, és
képességekkel rendelkező személy, aki az összes termelési tényezőt egységbe
szervezi, működteti és irányítja. Alapesetben előfordulhat, hogy a vállalkozónak
nincsen semmilyen termelési tényező a tulajdonában, hanem a másoktól bérelt,
vásárolt tényezők felhasználásával irányít egy termelési folyamatot. A
vállalkozói tevékenység elengedhetetlen ismérvei a kockázatviselés és az
innovációs készség. A vállalkozó jövedelme többféle díj együttese: részben
munkabér jellegű (a szervező, koordináló tevékenységért), részben vállalakozói
járadék, azaz profit jellegű (a kockázatviselésért). Amennyiben a vállalkozó a
termelés/szolgáltatás során nem csak idegen tulajdonú termelési tényezőket vesz
igénybe, hanem saját tőkéjét, szaktudását, is kombinálja, a jövedelme még
összetettebbé válik, mivel az tartalmaz munkabért, tőkejáradékot és vállalkozói
profitot.
5) Információ és emberi kapcsolatok: a bizonytalanságot csökkentő
ismeret/kapcsolat, a vállalatok működését integráló folyamatok összessége. Az

105
 információ minden emberi tevékenység alapvető
összetevője, az emberi értelem és a környező világ kapcsolatának megteremtője.
Az információ segíti a döntéshozatalt, a vállalati belső és külső kommunikációt
és a termelő/szolgáltató tevékenységhez kapcsolódó folyamatok lebonyolítását.
A vállalati működés egyik erőforrása, a vállalat fel is használ, és előállít is
információt. A vállalkozások működését átszövi az információs és humán
kapcsolati rendszer, amelyet a technológiai fejlődés napjainkra forradalmasított,
de azért fontosak a hagyományos elemei is, az emberek személyes
kommunikációjától a bonyolult adat- és információbázisokig. Szinte már
közhelyként hangzik, hogy az információs forradalom korát éljük. Az
információs forradalom technikai indíttatású, az informatika, azaz az IT szektor
az első számú felelős a fejlődés üteméért. A változások olyan nagy
jelentőségűek, hogy elterjedté vált új információ- és tudásalapú gazdaságról
beszélni. A folyamat ma ismert szélső fejleménye az a virtuális vállalat,
amelynek nincs székhelye, nincsenek állandó alkalmazottjai, nincs az eredeti
értelemben vett tulajdona, s mégis on-line állít elő szolgáltatást vagy
versenyképes sebességgel terméket. Az ilyen vállalat a hagyományos működési
formákat, fizikai tevékenységeket az információs technológia és menedzsment
eszközeivel helyettesítő vállalat. Két olyan üzleti dimenzióról beszélhetünk (az
e-üzletvitelről és a tudás- és információmenedzsmentről), amelyek
forradalmasították az egész gazdaság működését.
A vállalkozó/vállalkozás szempontjából is csoportosíthatjuk az erőforrásokat, aszerint,
hogy a vállalkozástól függetlenül, vagy attól függően működtethetőek:
­ vállalkozástól független termelési tényezők: természeti tényezők, közgazdasági
tényezők, szabályzók, különféle társadalmi közösségek, információ;
­ vállalkozástól függő termelési tényezők: tőke javak, munkaerő.
Az előzőek alapján a termelési tényezők főbb jellemzői:
­ egyenrangúak, mert mindegyik tényező elengedhetetlen feltétele a termelésnek;
­ kölcsönösen feltételezik egymást, mert bármelyik hiánya meghiúsítja a
termelést;
­ részben helyettesíthetőek, pl. a munkaerő egy része gépekkel;
­ a tőkejavak korlátozott mértékben állnak rendelkezésre egy adott pillanatban,
amely azonban hosszabb távon feloldható;
­ a termelési tényezők egy része (munka, tőke, vállalkozó) korlátlanul, másik része
(termőföld) korlátozottan szaporítható, termőképessége javítható, így a termelt
tőkejavak kínálata hosszabb távon mind mennyiségében, mind minőségében
igazodik a gazdaság igényeihez.
Fontos megjegyezni, hogy pl. a mezőgazdasági termelés során adott technológiát alapul
véve, a termelési tényezők, illetve a felhasznált erőforrások közül mindig a minimumban
lévő tényező az, ami meghatározza a kibocsátást. Ezt szemlélteti a
4.1. ábra, ahol a hordó egyes dongái jelentik a felhasznált erőforrásokat és a hordóban
lévő víz mennyisége a kibocsátást, azaz a példánkban a hozamokat.

106
 MINIMUMTÉNYEZŐ

erő- és munkagépek
vetőmag

termőföld

műtrágya
öntözővíz
munkaerő

4.1. ábra: Termelési folyamatban felhasznált erőforrások és a kibocsátás

kapcsolata a minimumtényező figyelembevételével
Forrás: saját szerkesztés

Jól látható, hogy ahol a legalacsonyabb a hordó dongája, addig a szintig lehet feltölteni a
hordót vízzel. A 4.1. ábra szerint ebben az esetben ez a munkaerő, vagyis ez a limitáló
faktor, ami meghatározza a kibocsátást, azaz a termelés volumenét, még akkor is, ha pl.
a többi termelési tényező akár magasabb hozamok elérését is lehetővé tenné.
Az erőforrásokkal való gazdálkodás alapvetően két, egymáshoz szorosan kapcsolódó
részterületre osztható: az erőforrás-lekötéssel és az erőforrás-felhasználással kapcsolatos
teendőkre. A lekötés „stock”, a felhasználás „flow” jellegű összefüggéseket takar. Az
erőforráslekötés bizonyos erőforrások adott időszaki állandó jelenlétét, vállalati
rendelkezésre tartását jelenti. A felhasználás az erőforrások javakká való átalakítása
folyamatában valósul meg. Mutatószámai az adott időszakban előállított termékekbe,
illetve a vállalati teljesítménybe beépített élő-, és holtmunkát számszerűsítik. A két
gazdálkodási dimenzió megjelenik a reál- és az értékfolyamatokban egyaránt. A
reálfolyamatokban az erőforrások a maguk konkrétságában vizsgálandók, ugyanakkor az
értékfolyamatok szempontjából sajátosan értelmezve, pénzben kifejezve (befektetés,
értékátadás) jelennek meg.

4.2. A termelési tényezők szerepe a gazdaságban

A termékpiacon, azaz a fogyasztási cikkek piacán a fogyasztók, illetve a háztartások a

keresleti, míg a vállalkozások, azaz a termelők/szolgáltatók kínálati oldalon jelennek
meg. Az inputpiacok esetében azonban a szerepek felcserélődnek, ugyanis a
vállalakozások/termelők keresik a háztartások/fogyasztók által kínált erőforrásokat és
bért, kamatot, járadékot fizetnek a termelési tényezők tulajdonosainak. Az állam, illetve
az állami szféra a működésének biztosításához adókat (pl. ÁFA, társasági adó, stb.) szed
a vállalkozásoktól/termelőktől és a fogyasztóktól/háztartásoktól. Az állam ugyanakkor
transzfereket is juttat a profitszféra (termelők) részére, mely jellemzően támogatásokat
jelent, de a fogyasztók is részesülnek ilyen transzferekben melyek elsősorban a szociális
transzfereket foglalják magukban (4.2. ábra).

107
 eladott áruk ellenértéke vásárolt áruk ellenértéke
TERMÉ
TERMÉKPIAC
FOGYASZTÁ
FOGYASZTÁSI CIKKEK termékek, áruk
termékek, áruk
szolgáltatások
PIACA szolgáltatások

kereslet
kínálat

adók adók

TERMELŐK
TERMELŐ HÁZTARTÁ
ZTARTÁS
VÁLLALAT transzferek
ÁLLAM transzferek FOGYASZTÓ
FOGYASZTÓK
kínálat
kereslet

munkaerő, tőke, munkaerő, tőke,

föld, vállalkozó TERMELÉ
TERMELÉSI TÉNYEZŐK
TÉNYEZŐ föld, vállalkozó
PIACA
Tőke; Természeti erőforrások; Munka;
munkabér, járadék, kamat Vállalkozói készségek és képességek munkabér, járadék, kamat

4.2. ábra: Gazdasági szereplők piaci kapcsolatai

Forrás: saját szerkesztés

A szűkösen rendelkezésre álló erőforrásoknak az áralakulását, akárcsak a termékekét, a

kereslet és kínálat alakulása, illetve egymásra hatása határozza meg a piacgazdaságban.
Egy termék előállításának költségeit és ezen keresztül az áralakulását befolyásolják a
felhasznált erőforrások árai, így a tényezőárak befolyásolják a termékárakat is. A relatíve
magas, szűkösen rendelkezésre álló tényezők árai is ösztönzik a termelőket azok
hatékony felhasználására a termelési folyamatokban. Az inputpiaci tranzakciók során a
termelési tényezők tulajdonosai számára az igénybevett erőforrásokért kifizettet

108
munkabér, járadék, illetve bérleti díj egyben hatással vannak a
háztartások, azaz a fogyasztók jövedelmeire is.
Mindannyian a gazdasági-társadalmi élet, a piacgazdaság szereplői vagyunk, hiszen a
modern piacgazdaságban, a gazdasági döntések alakítói és azok helyszínei a piacok (áru,
erőforrás, pénz). Az áru- és erőforráspiacokon zajló adásvételt pénzmozgások kísérik, de
az áru- és erőforráscserétől elkülönült, önálló pénzügyi folyamatokat is megfigyelhetünk
(pl. pénzpiacok).
Napjainkban a piacok és információk összetett kapcsolatrendszere képezi azt a
„szövedéket”, mely egyben tartja, működteti a piacgazdaságot. Ezek a kapcsolatok
döntési helyzetekben, döntésekben nyilvánulnak meg, és ezek rendszere koordinálja
elsődlegesen a gazdaság működését. Ha pl. a fogyasztó munkát vállal, azért pénzt,
munkabért kap, vagy ha vásárol, akkor pénzzel fizet. Természetesen az említetteken kívül
még nagyon sok esetben találkozhatunk pénzmozgással, gyakorlatilag majdnem minden
létező, létrejövő gazdasági kapcsolat ilyen, legyen az egyén és egyén, állam és egyén,
vállalat és egyén, vállalat és állam, vagy bármely két gazdasági szereplő közötti. A
pénzmozgások bármely szereplők között létrejöhetnek (4.2. ábra).

109
4.3. Az erőforrások kereslete és kínálata

A vállalkozások azok, akik a termelési tényezőket általánosságban azért keresik, mert

segítségükkel termelő/szolgáltató tevékenységet kívánnak végezni. Bizonyos esetekben
előfordul, hogy spekulációs céllal is keresnek, illetve vásárolnak a vállalkozások
erőforrásokat (pl. föld- és egyéb ingatlanvásárlás, stb.), de ez nem elsődleges. A
vállalakozás a termelési tényező primer fogyasztója. A vállalkozások termelési tényező
iránti keresletének motivációja eltér a fogyasztói keresletétől. A fogyasztó elsősorban
azért vásárol javakat és szolgáltatásokat, mert a fogyasztói jólétét maximalizálni akarja,
vagyis élvezhető hasznosságot keres. A vállalakozás ezzel szemben azért keres termelési
tényezőket, hogy ezek kombinálásával, felhasználásával termelhessen, szolgáltathasson
gazdasági profit elérése érdekében. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a vállalakozás a jólétét
a profitmaximalizálással kívánja biztosítani. Az, hogy az adott erőforrás (inputtényező)
alkalmazásától milyen mértékű profit várható, alapvetően a termék piacának keresleti-
kínálati viszonyaitól, áralakulásától függ. A termelési/szolgáltatási folyamat mozgatója a
termékek és szolgáltatások piaca, ahonnan markáns keresleti és árjelzéseket kap a
vállalkozás, amire a kínálatával válaszol. Amikor egy vállalakozás egy adott erőforrás
alkalmazását, illetve annak mértékét mérlegeli, először azt kell megvizsgálnia, hogy a
felhasználása révén előállított termékek/szolgáltatások piacán milyen keresleti és
árviszonyok várhatóak, azaz hogyan fog alakulni az adott termék/szolgáltatás
jövedelemtermelő-képessége. Mindezek miatt a termelési tényezők, illetve erőforrások
kereslete származékos keresletnek minősül. A származékos kereslet azt jelenti, hogy egy
vállalkozás azért és annyiban keres egy adott erőforrást, amiért és amennyiben a
vásárlók/fogyasztók meg kívánják venni a közreműködésével előállított
terméket/szolgáltatást, olyan árat kínálva érte, ami hosszú távon legalább normál
profitot biztosít. Így a származékos kereslet azt is jelenti, hogy a termelési tényezők
kereslete a vele, illetve segítségével előállított termékek/szolgáltatások keresletétől függ.
Tipikus példa a termelőeszközök vagyonértékelése során, hogy pl. egy termelő üzem
esetében – a leginkább elterjedt módszertan szerint – nem a bekerülési értékből és nem
is az újraelőállítási értékből indulnak ki, hanem az üzem hosszabb távú
jövedelemtermelő-képességéből az üzem várható élettartama alatt, vagyis ez határozza
meg az üzem szokásos piaci értékét.

Kompetitív termék- és erőforráspiac estén a vállalakozás számára egy-egy termék és

termelési tényező ára külső piaci adottság, így árelfogadó magatartást kell, hogy
kövessen. Ezen az áron, rövid távon a szereplő méretéből, piaci részesedéséből adódóan,
korlátlan mennyiségű árut és szolgáltatást adhat el, és korlátlan mennyiségű erőforrást
vásárolhat. A termelési tényezők piaca azonban sohasem lehet tökéletesen versenyző
piac, mivel ezek többségükben szűkösen állnak rendelkezésre. A szűkösen rendelkezésre
álló tényezőkből az a vállalkozás szerezhet többet, amelyiknél az adott tényező határ-
termelékenysége nagyobb, egyben rendelkezik a megszerzéséhez szükséges forrásokkal,
információval és kapcsolati tőkével. A termékek/szolgáltatások piaci ára a tényezők
alternatív felhasználási lehetőségeit is determinálja. Ennek fontos szerepe van a
tényezőallokáció megvalósulásában, amin a tényezők különböző termelési területek
közötti elosztását értjük.

110
Az erőforrások kínálói részben a háztartások; mindenekelőtt a
munka tekintetében, de részben a pénzmegtakarítások, és a természeti erőforrásokat (pl.
termőföld, stb.) illetően is, valamint azon üzleti szervezetek, amelyek az előállított
tényezők/erőforrások eladói, akik ugyancsak lehetnek pénztőkekölcsönzők is. A
termelési tényezők piaca természetszerűleg pozitív korrelációban van az árakkal. A
termelési tényezők tulajdonosai az árak emelkedésére kínálatuk növelésével reagálnak.
Az egyes tényezőcsoportok között azonban lényeges különbség van, abban a tekintetben,
hogy a piaci tényezőár változására, milyen időintervallumban képesek reagálni. Legalább
ilyen fontosságú az is, hogy a korlátos erőforrások, mint pl. a termőföld esetében a kínálat
növelésének felső korlátja van.
Amennyiben a termelési tényezőt a vállalkozások bérbe veszik a tényezőtulajdonostól
(pl. földtulajdonos), a tényezők használatáért bérleti díjat fizetnek. A bérleti díj az
erőforrás adott egységének a használatáért fizetendő pénzösszeg, így a bérleti díj az
erőforrás hasznosításának az ára, amely a bérbeadó szempontjából jövedelem, a
vállalkozás számára viszont tényezőköltség.
Az erőforrások többségének többirányú, alternatív felhasználási lehetősége is van. A
tényezőtulajdonosoknak a hasznosítási lehetőségek közül azt kell választaniuk, amelynél
a vállalakozástól kapott bérleti díj meghaladja a bérbeadás alternatíva költségét, azaz, a
más irányú hasznosításnál elvileg elérhető legmagosabb árat, illetve jövedelmet. A bérleti
díjnak legalább akkorának kell lennie, hogy az fedezze az alternatív költségen felül a
tényező egyik hasznosítási területéről a másikra való átvitelének esetleges járulékos
költségeit. A tényezőtulajdonosnak a jövedelme (megkapott bérleti díja) elviekben két
tételből áll össze. Az egyik az ún. transzferjövedelem, amely a tényezőtulajdonos
jövedelmének az a része, amelyet az adott erőforrásegység következő legjobb alternatív
felhasználásából, bérbeadásából remélhet. A transzferjövedelem a tényező/erőforrás
adott célú gazdasági hasznosításának az alternatíva/haszonáldozati költsége a
tényezőtulajdonos szemszögéből nézve. A másik az ún. gazdasági járadék, ami egy
olyan jövedelemtöbblet, amelyet nem szükséges a tényezőtulajdonosnak megkapnia
ahhoz, hogy a szóban forgó erőforrást az aktuális területen tartsa. Nagyságára nézve
egyenlő az összes jövedelem (összes megkapott bérleti díj) és a transzferjövedelem
különbségével. Minél nagyobb a tényezőtulajdonosok összjövedelmén belül a gazdasági
járadék nagysága, annál nagyobb az esélye annak, hogy a tényező/erőforrás más,
alternatív hasznosítási területekről ide áramlik.

4.4. Természeti erőforrások

A természeti erőforrások a természet olyan, emberi beavatkozás nélkül keletkezett

javainak tekinthetők, amelyeket a gazdasági vállalkozások a termékek és szolgáltatások
előállítása során hasznosítanak. Ide tartozik mindenekelőtt a föld, amely nemcsak az
agrárgazdaság alapja, de társadalmi és gazdasági élettér is egyben. Kimeríthetőségükből
adódóan egyre értékesebb természeti erőforrások a nyersanyagok, de ide tartozik egy
adott vidék sajátos állat- és növényvilága is.
A természeti erőforrásokat általában két fő csoportba szokás sorolni: (1) a
kimeríthető/kimerülő és a (2) ki nem meríthető/ki nem merülő erőforrások. Kimeríthető
és nem megújuló erőforrások pl. az ásványi anyagok, bányakincsek (kőolaj, földgáz,

111
ércek, szén, hasadó anyagok, stb.), de megújuló pl. az erdő, az
ősgyep. Ki nem merülőnek minősül a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló
napenergia, szélenergia, vízenergia, stb. de pl. korlátozott mennyiségű a termőföld, ami
ugyan nem kimeríthető, de a termőképessége alaposan lerontható és feljavítható. Egyes
nem megújuló erőforrások, mint pl. az ásványi anyagok és ércek az újrahasznosíthatóak,
de pl. a kőolajból előállított műanyagok többsége is újrahasznosítható. Amit elégetünk,
azt természetesen már nem tudunk újrahasznosítani. A kimeríthető erőforrások másik
csoportját képezik a megújuló erőforrások, amelyek megfelelő védelem és használat
mellett képesek csak a megújulásra. A megújuló erőforrások közül a kritikus zónában
helyezkedik el pl. a növényzet, az erdő, az állatállomány, a talaj, a halállományok és az
édesvíztartalék, míg nem kritikus zónában találhatóak a következők: napenergia, föld
belső melege, levegő, szél, víz, hullámzás, árapály. Ez utóbbiak jelenleg nem
veszélyeztetettek az antropogén behatások által.
Az utóbbi évtizedekben a termelés gyors növekedése következtében a világ minden
részén nőtt a természeti erőforrások igénybevétele. A népesség növekedésének
gyorsulása szintén a természet megterhelésének növekedéséhez és ennek
következményeként a természeti erőforrások hasznosításával kapcsolatos problémák
kiéleződéséhez vezet. Idővel az erőforrások szükségessége a folyamatos gazdasági
növekedés korlátjaként jelenik meg. Ugyan az emberiség történelme során eddig még
nem fordult elő, hogy bármely ásványi anyag kiaknázása a kimerülésnek a határához
vagy annak közelébe került volna. A már fogyó készletek a múltban mindig újabb és
újabbal egészültek ki18. Ricardo szerint először a legjobb lelőhelyeket veszik használatba,
majd a fogyasztás növekedésével a rosszabb minőségű készleteket is kiaknázzák. Ennek
következtében a termelékenység úgy csökken, ahogy az egységnyi hozadéktöbblet
eléréséhez szükséges ráfordítás (munka, tőke, stb.) nő.
A legfontosabb globális problémák a következők, amelyek veszélyeztetik a megújuló
természeti erőforrások létét: (1) népességnövekedés; (2) természeti erőforrások egyre
növekvő kitermelése, mely nagyobb ütemű, mint annak a megújulása; (3) az ipari
termelés folytonos növekedése; (4) a növekvő környezetszennyezés; (5) a mezőgazdasági
területek csökkenése; (6) antropogén behatásra bekövetkező klímaváltozás, globális
felmelegedés; (7) fegyverkezés és háborúk; (8) atomenergia használatához köthető
potenciális haváriák.
A kimeríthető erőforrásokkal szorosan összefügg a szűkösség problémaköre, hiszen azok
az erőforrások, amelyek korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre egyszer
valamikor elfogynak. A szűkösségnek alapvetően két típusát különböztetjük meg: (1)
fizikai szűkösség, amely mennyiségi korlát és (2) az ökonómiai szűkösséget, amikor az
erőforrásnak fizetendő ára van, ilyenkor a tulajdonos oldalán járadék vagy bérleti díj
keletkezik. A társadalom, a technika fejlődésének az eddigi tapasztalataira támaszkodva
nem valószínű a Föld jelenleg ismert nyersanyagtartalékainak 100 éven belüli
kimerülése. A globális gazdaság szerkezeti átalakulásának egyik jellegzetessége a
természeti erőforrás igényes ágazatok (pl. hőerőművek) arányának csökkenése.

18
Mindez nem igaz pl. egyes növény és állatfajokra, gondoljunk csak pl. a bálnafajokra, egyes
értékes trópusi fafajokra, stb.

112
A természeti erőforrások vizsgálata során a mezőgazdasági
termelés szempontjából két, az erőforrások hasznosításához kapcsolódó tényező hatását
kell vizsgálni: (1) az éghajlati adottságokat és a (2) terület felszín- és talajadottságokat.
E két tényezőre jellemző, hogy állandóan hatnak, s nem szűntethetők meg, hatásuk az
egész termelési folyamatban érvényesül és bizonyos természeti törvényeknek
megfelelően az év egyes időszakában hatásuk változó. Elsősorban a növénytermesztés,
de bizonyos mértékben az állattenyésztés feltételeit is befolyásolják, az emberi
tevékenység által egyáltalán nem, vagy csak nagyon korlátozottan befolyásolhatók.
Mindez összességében azt jelenti, hogy egy-egy adott vidéken, tájon a természeti
erőforrások tartósan, hosszú időre meghatározzák a mezőgazdasági tevékenység körét,
az alkalmazható technológiai eljárásokat, s végső soron a gazdálkodás költség- és
jövedelemviszonyait és hatékonyságát. Mindez a mezőgazdasági termelőt arra ösztönzi,
hogy saját gazdaságának természeti feltételeihez maximálisan alkalmazkodó termelési
szerkezetet, tevékenységet alakítson ki (Pfau, 1998).

Az éghajlati adottságok közé kell sorolni a hőmérsékletet, a napsütéses órák számát, a

csapadék mennyiségét és éven belüli eloszlását. Ide sorolható még a szél gyakorisága,
erőssége és iránya is. Ezen tényezők mennyiségi paramétereinek különös szerepe lehet
az egyes növények termeszthetősége szempontjából. Az éghajlati tényezők egyes
paramétereinek éven belüli megoszlása, változása ingadozásainak mértéke a szélsőségek
kialakulásának gyakorisága, mértéke nagyban befolyásolja a termelési folyamatok
végzését és adott év gazdálkodásának hatékonyságát. Adott időszakban, különösen a
csapadék és a hőmérséklet determinálja egy-egy növény esetében a potenciális
termőképesség érvényesülését. Minél jobban eltérnek a növények optimális igényétől az
adott év időjárási viszonyai, annál kedvezőtlenebbek lesznek a hozamok. A hozamok
csökkenése hazánkban elsősorban az alacsony csapadék mennyiségének ingadozásával
van összefüggésben. Minél szélsőségesebb az időjárás évenkénti alakulása egy-egy
időszakban, annál nagyobb mértékű a termésátlagok évenkénti ingadozása, annál
nagyobb a termelés kockázata. A szélsőséges időjárás nemcsak a terméshozammal
kapcsolatos kockázatot növeli, hanem kedvezőtlenül hat a termelési eszközök, a
munkaerő kihasználására is (Pfau, 1998).

A terület felszíni adottságai szorosan összefüggnek a domborzati viszonyokkal.

Mezőgazdasági termelésre a síkfekvésű területek a legalkalmasabbak. A lejtős
területeken a lejtés növekedésével egyre kedvezőtlenebbek a termelés feltételei. Ennek
okai között említhetjük a termőtalaj lepusztulását, a csapadék gyors lefolyását, amely
szintén növeli az eróziós hatásokat, valamint a művelési költségek növekedését. A terület
talajadottságainak adott helyen és tájban meghatározó szerepük van a
növénytermesztésben. Az ökológiai tényezők közül a talajadottságot meghatározza a
talaj kötöttsége, kémhatása, humusz és tápanyag ellátottsága, vízgazdálkodása, vízszintje
stb. egy kisebb tájon belül alapvetően az ökológiai tényezők határozzák meg, hogy
milyen növények, milyen hatékonysággal termelhetők (Pfau, 1998).

A természeti erőforrások pontos értékelését – gyakorlati alapokon történő számbavételét

– számos módszertani probléma nehezíti. Ebbe a körbe sorolhatók az ásványvagyon
készletek megállapításakor jelentkező felmérési bizonytalanságok, az értékelés
módszertani hiányosságai, az értékelés pénzbeli kifejezésekor pedig jelentkeznek az
árrendszer belső ellentmondásai. A természeti erőforrások megismert sajátosságaiból

113
következik, hogy egyrészt korlátozott mennyiségben állnak
rendelkezésre, ami azt jelenti, hogy a belőlük nyerhető termékmennyiség véges. Másrészt
lelőhelyeik, felhasználásuk egymáshoz képest eltérő természeti adottságokkal (geológiai,
talajtermelékenységi stb.), vagyis azonos színvonalú termelési technológia esetén is
eltérő gazdaságossággal rendelkeznek. A természeti erőforrások szűkösségéből, ill.
különböző adottságaiból fakad, hogy azok értékét a világpiacon jelentkező igények
kielégítéséhez még tartósan használt legkedvezőtlenebb szükségletkielégítő forrás
költsége határozza meg. Minden olyan természeti erőforrás, amely a legkedvezőtlenebb;
marginálisnál jobb ráfordítással hasznosítható, járadékot eredményez (a járadék
időszakonként rendszeresen rendelkezésre álló jövedelem, I. számú járadék). Ez a típusú
járadék kizárólag a természeti erőforrások mennyiségi és minőségi különbségeiből fakad.
Ezért nevezhetjük természeti járadéknak is. A legkedvezőtlenebb forrás költségei
kiegészítve az átlagos profittal (normatív nyereséggel) adják azt a minimumot, amely
felett a nyereség járadékként realizálható. Azonos minőségű természeti erőforrások
igénybevétele, kitermelése esetén is képződhet járadék, mégpedig a munka
termelékenységének különbsége, az egyes termelőhelyek között a technikai felszereltség
különbözőségétől függően. Ez a járadék (II. számú) a műszaki fejlesztés, gépesítés,
pótlólagos beruházások színvonalától, a fajlagos munkaráfordítás nagyságától függ.
Tehát a pótlólagos tőkebefektetések során keletkezett többletprofit a II. számú járadék.
A III. számú járadék a helyzeti járadék, a különösen előnyös fekvésből adódik, pl., hogy
közel van az autópályához. A természeti erőforrások igénybevételének gazdaságosságát,
a természeti, különbözeti járadékon kívül a kitermelés és a feldolgozás, valamint az
értékesítés költségei együttesen határozzák meg. Az utóbbiak lehetővé tehetik, de meg is
akadályozhatják a különbözeti járadék elérését (Dömsödi, 2010).

4.4.1. A termőföld, mint speciális erőforrás

Hazánk legnagyobb kincse, a magyarság ősi jussa a termőföld,
amely a nemzet létezésének alapja. „Ám a birtokolt föld mégis a
szabadság maga. Szabadnak érzi magát a paraszt, ha ilyet mondhat
magáénak és a szabadságnak még az illúziójáért is érdemes
körömszakadtáig dolgozni. Akinek van azért, hogy több legyen –
nagyobb szabadság illúziója -, s akinek nincs, azért, hogy legyen –
, hogy egyáltalán szabadnak érezhesse magát.”
Erdei Ferenc

A termelési tényezők közül a mezőgazdaságban meghatározó szerepe van a

termőföldnek, mint alapvető természeti erőforrásnak. Néhány sajátos termelési eljárást
kivéve (pl. hajtatásos kertészeti szakágazat, stb.) egy mezőgazdasági vállalakozásban
föld nélkül szántóföldi növénytermesztési tevékenység nem képzelhető el.
A föld mennyiségének, minőségének és a hozzá kapcsolódó éghajlati tényezőknek fontos
szerepe van egy-egy ország, táj mezőgazdálkodásában. A lakossághoz viszonyított föld
területe és minősége meghatározza, pl. egy ország mezőgazdaságának lehetőségeit.
Magyarországon egy lakosra vonatkoztatva általában nagyobb mezőgazdaságilag művelt
földterület jut, mint Európa más országaiban.

114
A mezőgazdasági termelésben a termőföldnek kiemelt szerepe
van, hiszen a működő tőkének 50-60%-át képezi, valamint elsődlegesen megszabja a
rajta folytatott gazdálkodás hatékonyságát. Termőföld nélkül a mezőgazdasági
tevékenység nem képzelhető el. Ez különösen igaz növénytermesztési profilú gazdaság
esetén, de az állattenyésztésre is igaz a takarmányok előállítása okán.
A termőföld, mint speciális erőforrás, számos sajátossággal bír, melyek közül a
legfontosabbak az alábbiak:
­ az agráriumban használatos egyéb tőkejavakkal szemben a termőföld nem emberi
munka eredményeként jött létre, hanem determinált külső erőforrásként jelenik
meg;
­ természeti folyamatoknak való kitettsége meghatározó, az időjárás behatásaitól
nem védhető meg, földrajzi elhelyezkedése nem változtatható meg;
­ korlátozottan rendelkezésre álló, feltételesen megújítható természeti erőforrás;
­ összterülete egy országra, térségre vonatkozóan adott, ugyanakkor vállalati
szinten befolyásolható a mérete, így lehetséges a meglévő földterület bővítése
vásárlással, illetve bérlettel;
­ használata rugalmasnak tekinthető, hiszen több növényi kultúra termesztése
valósítható meg rajta;
­ a termőföldnek nincs elhasználódási ideje, így utána nem számolható el
értékcsökkenési leírás költsége (ÉCS) sem;
­ a termelésnek a termőföld színtere és egyben eszköze is, ugyanakkor nem csupán
termelőeszköz, hanem vagyonelem is, így kincsképző funkcióval is bír, jellemző
rá a folyamatos inflációt meghaladó értéknövekedés;
­ a szántóföldi növénytermesztésben mással nem pótolható, objektív jellegű
ráfordításnak minősül;
­ termőképességgel rendelkezik, ami alapvetően befolyásolja a gazdálkodás
hatékonyságát, mindamellett, hogy okszerű beavatkozásokkal a termőképessége
fokozható;
­ kínálata rugalmatlan, kereslete származékos kereslet, vagyis keresletét leginkább
a rajta, illetve segítségével előállított termékek kereslete és a használatához
kapcsolódó állami transzferek, illetve támogatások határozzák meg;
­ a termőföldek értékére és ebből adódóan az árára a közvetlen támogatások is
hatnak, melyek beépülnek mind a földárakba, mind a földbérleti díjakba;
­ értékét alapvetően az határozza meg, hogy mit lehet rajta termelni, illetve milyen
eredménnyel;
­ a birtok tagoltsága, fekvése, a tábla mérete, tápanyaggal való ellátottsága,
öntözhetősége, földminősége, aranykorona (AK) értéke, tulajdoni viszonyok
tisztasága/rendezettsége, bejegyzett jogok (pl. gázvezeték-fektetés miatt
bejegyzett vezetékjog), környezetvédelmi besorolása (Natura 2000, Érzékeny
Természeti Terület, Kedvezőtlen Adottságú Terület), stb., mind-mind jelentősen
befolyásolja a termőföld mindenkori értékét;
­ a föld tulajdonlásával, annak termékenységét a tulajdonos monopolizálja, ezért a
termőföld tulajdonosa a termőképességtől függően jövedelmet realizál, ami
számára, mint földjáradék (abszolút és különbözeti) jelenik meg.

115
Mindezek a tulajdonságok alátámasztják azt a megállapítást, mely
szerint a mezőgazdaságban a termőföld a legfontosabb objektív tőkerész, a többi
termelési tényező struktúráját, a termelés módját, eredményét nagyban befolyásolja a
rendelkezésre álló föld mennyisége és minősége. A földmagántulajdon közel három
évtizede vált újból általánossá a hazai mezőgazdaságban.

4.4.1.1. Fogalmi lehatárolások

A következőkben áttekintjük a termőfölddel, mint erőforrással kapcsolatos legfontosabb

fogalmakat:
 Mező- és erdőgazdasági földnek minősül fekvésétől (belterület, külterület,
zártkert) függetlenül valamennyi olyan földrészlet, amely az ingatlan-
nyilvántartásban szántó, szőlő, gyümölcsös, kert, rét, legelő (gyep), nádas, erdő és
fásított terület művelési ágban szerepel, továbbá az olyan művelés alól kivett
terület, amely az Országos Erdőállomány Adattárban jogi jellege szerint erdőként
van nyilvántartva19.
 Mezőgazdasági üzemközpont: a földműves vagy mezőgazdasági termelőszervezet
tulajdonában vagy használatában álló, a mező- és erdőgazdasági, illetve az ahhoz
kapcsolódó kiegészítő tevékenység célját szolgáló gazdasági, lakó- vagy
irodaépülettel beépített ingatlan vagy tanya, amely a gazdálkodás végzésének,
megszervezésének a járási hivatal földhivatali osztályánál bejelentett helyéül
szolgál. Üzemközpont lehet belterületi, teljes egészében művelés alól kivett
földrészleten is.
 Állattartó telep: a Magyarország területén, egy vagy több földrészleten (vagy ezek
alrészletén) elhelyezkedő, állandó mesterséges tereptárgyakkal lehatárolt, az
élelmiszerlánc-felügyeleti szerv (illetékes megyei kormányhivatal élelmiszerlánc-
biztonsági főosztálya) hatósági nyilvántartásában állattartó helyként vagy
tojáskeltető-ként megjelölt területegység. Az állattartó telep állatok tartására,
illetve keltetésre szolgáló gazdasági épületek és kiszolgáló létesítmények, az
azokkal egy technológiai egységben működő, körbekerített legelők és kifutók,
méhcsaládok elhelyezésére, illetőleg trágyatárolásra használt területek, valamint a
hozzájuk tartozó gazdasági felszerelés együttese.
 Belterület: a település közigazgatási területének – általában a település történetileg
kialakult, összefüggő, általában lakó vagy üdülési célra beépített vagy beépítésre
szánt területeket tartalmazó – kijelölt része, amelyet az önkormányzat határozatban
nyilvánít belterületnek.

19
A földforgalmi törvény a művelési ágak közül elhagyta a halastavat. Kivezetésének indoka az
volt, hogy a földforgalmi szabályozás szempontjából tényleges jelentősége nem a halastavak
területének, hanem a haltermeléshez szükséges takarmánytermő területek forgalmának van. Így a
halastavak – bár mezőgazdasági művelés alatt állnak – fekvésüktől függetlenül, forgalmi
szempontból (pl. adásvétel, haszonbérlet szempontjából) nem minősülnek mező- és erdőgazdasági
földnek.

116
 Külterület: a település közigazgatási területének
belterületnek nem minősülő, elsősorban mezőgazdasági, erdőművelési, illetőleg
különleges célra szolgáló része. Ilyen különleges célt szolgál a bánya,
hulladéktelep.
 Zártkert: külterületen fordulnak elő, amelyeket a település belterületi határához
közel eső helyeken alakítottak ki. Mai formájukat az 1960-as években, a
nagyüzemi táblák kialakítását követő zártkert-rendezések során nyerték el. A zárt-
kertek vegyes hasznosításúak (kert, gyümölcsös, szőlő), területük pedig jellemzően
nem haladja meg a 6000 m2-t. Funkciójukat tekintve egy részük hétvégi házas
ingatlanná vált. Gyakori az is, hogy hobbicélból termelnek rajta, a családi
szükségletet meg nem haladó mértékben.
 Közterület: a közhasználatra szolgáló minden olyan állami vagy önkormányzati
tulajdonban álló földterület, amelyet a rendeltetésének megfelelően bárki
használhat, és az ingatlan-nyilvántartásba is így van bejegyezve. Közterület
rendeltetése általában a közlekedés biztosítása (utak, terek) és kialakítása,
közművek elhelyezése.
 Helyrajzi szám: az ingatlan egyedi azonosítója. A helyrajzi számok "település név
+ nyilvántartási szám" formában kerülnek megadásra (például IGRICI 034/2). A
nullával kezdődő számok a külterületi zónát jelölik, a fentiek szerint a
mezőgazdasági ingatlanok helyrajzi száma jellemzően ilyen.
 Földhasználat: a mezőgazdasági hasznosítású földterület számbavételének
fogalmi kategóriája. Azt a földterületet jelenti, amely a megfigyelési időszakban a
mezőgazdasági tevékenységet végző gazdaság – a földtulajdoni nyilvántartástól
függetlenül – tényleges használatában volt, vagyis az adott területen a földhasználó
viselte a művelés kockázatát, övé volt a földhasznosításból elért haszon, vagy
ráfizetés. Egy adott gazdaság földhasználat szerint rendelkezhet saját tulajdonú (a
gazdasághoz tartozók tulajdonában lévő, eladható, elajándékozható földterületek),
bérelt (bérleti szerződés alapján a használatért pénzben, vagy természetben bérleti
díjat fizet), egyéb jogcímen használt (bizonyos hivatal – erdész, lelkész, tanár, stb.
– betöltése címén kapott terület, vagy egyéb – pl. elhagyott – díjmentesen
megművelt terület valamint a részes művelésű, továbbá a szívességi földhasználat)
földterülettel. A földhasználatba a mezőgazdasági művelés alatt nem álló területek
és utak is beletartoznak.
 Termőhelyi adottság: adott földterület azon tulajdonságainak összessége, amely a
talajadottságok, a domborzati viszonyok, a klimatikus és mikro-klimatikus
tulajdonságok révén meghatározza a termeszthető növényfajok, fajták/hibridek
körét és az alkalmazható technológiákat, meghatározva a termelés színvonalát, a
felhasznált ráfordítások átlagos (átlaghozam) és pótlólagos hatékonyságát
(marginális vagy határhozam).
 Vetésterület: a szántó valamely növénnyel bevetett, beültetett része. Tágabb
értelemben a szántóterület többszöri hasznosítását jelenti (halmozott mutató).
Beletartozik a fővetés (május 31-i vetésterület, amely a fő hasznosítás céljából
vetett, ültetett és telepített növénykultúra vetésterülete), a felülvetés (pl. a kalászos
növényre, mint fővetésű növényre vetett évelő pillangós), a köztesvetés (a fővetésű
növények sorközébe vetett növény, melynek területét a fővetésű növény

117
 vetésterületeként veszik számba), a másodvetés (a május 31.
után valamely növénykultúrát követően elvetett és még az év folyamán betakarított
növények vetésterülete). Szűkebb értelemben a fővetés szántóterületét jelenti.
 Nem hasznosított mezőgazdasági terület: a művelés alól kivett terület egy részét
képezi. Korábban hasznosított, de gazdasági, szociális, vagy más okokból meg
nem művelt és vetésforgóban nem szereplő mezőgazdasági területek, amelyek
jelentősebb korlátozás nélkül, a gazdaság eszközeivel viszonylag kis ráfordítással
újra termelésbe vonhatók (pl. parlagterületek). Ide tartoznak a nem hasznosított rét
és legelő területek is.
 Művelési ág: a földterületre jellemző, tényleges hasznosítási módot jelenti, mely
lehet szántó, kert (konyhakert), gyümölcsös, szőlő, gyep (rét, legelő), erdő, nádas,
halastó és művelés alól kivett terület. A rendszeres földhasznosítási módra
tekintettel, a természetbeni állapotnak megfelelően a mező- és erdőgazdasági
művelés alatt álló földrészleteket kell e szerint nyilvántartani. Mező- és
erdőgazdasági művelés alatt nem álló területet és a település belterületén az 1
hektárt meg nem haladó földrészleteket a fő hasznosítási mód vizsgálata nélkül
egységesen művelés alól kivett területként kell nyilvántartani.
 Szántó: minden olyan terület, amely rendszeres szántóföldi művelés alatt áll,
tekintet nélkül arra, hogy a talajmunkát milyen módon végzik, vagy a területen
átmenetileg növénytermelést nem végeznek (ugaroltatják). A parlagterületek is
idetartoznak, amit pihentetés céljából vontak ki a művelésből. Ide tartoznak a
faiskolák, az évelő növények (pl. lucerna, szamóca), a gyógy- és fűszernövények
területe. A szántóföldi és kertészeti növényekkel hasznosított konyhakert területe
ide tarozik, amennyiben a termelés nem a gazdaságban dolgozó személyek
fogyasztását elégíti ki.
 Vetetlen és betakarítatlan szántóterület: szántóterületként hasznosított ugar,
fekete ugar, pihentetett parlag, kivitelezés alatt álló melioráció, folyamatban lévő
művelési ág változás, valamint az év során kipusztult (árvíz, belvíz) területek.
 Kert: a gazdaság többi részétől elkülönített vegyes hasznosítású, rendszerint ház
körüli terület. 1995-től csak a gazdasághoz tartozó személyek fogyasztására
termesztett növények területét (konyhakert) jelenti, innen értékesítésre csak az
esetleg képződő – kis mennyiségű – fölösleg kerülhet.
 Konyhakert: a gazdasághoz tartozó személyek fogyasztására termesztett növények
területét (konyhakert) jelenti, amely a gazdaság többi részétől elkülönített,
rendszerint ház körüli terület. Innen értékesítésre csak az esetleg képződő – kis
mennyiségű – fölösleg kerülhet.
 Gyümölcsös (művelési ág): gyümölcstermő fákkal vagy bokrokkal beültetett
terület, amelyen a főnövény a gyümölcsfa, illetve bokor. A gyümölcsös állhat
többféle gyümölcsfajból is (pl. alma, körte, cseresznye stb.). A gyümölcsterület a
termő területeken túl a még, illetve már nem termő gyümölcsös területeket is
tartalmazza. A statisztikai számbavételnél a gyümölcsös művelési ág része a
konyhakerten belül összefüggően (azonos sor és tőtávolságban) telepített
gyümölcsös terület is, amennyiben a törzses gyümölcsfajok esetében 400 m²-t,
illetve a bogyós gyümölcsfajok esetében pedig a 200 m²-t eléri vagy meghaladja.

118
 Gyümölcsös bruttó területe: a gyümölcsös ültetvény teljes
területe, (határvonaltól határvonalig), amely a művelőutak és fordulók területét is
magába foglalja.
 Gyümölcsös nettó területe: a gyümölcsfa (-bokor) tenyészterületének és azok
számának szorzata, amely nem tartalmazza a művelőutak és fordulók területét. A
gyümölcsfajokra vonatkozó területnagyság és jellemzői nettó területben
(hektárban) értendők.
 Gyümölcsös ültetvény: az 1500 m² vagy annál nagyobb méretű, törzses
gyümölcsfával, valamint az 500 m² vagy annál nagyobb méretű, bogyós
gyümölccsel összefüggően telepített terület, amely egy gyümölcsfajból áll, és egy
évben telepítették (adott év őszén és a következő év tavaszán történt telepítés is
egyazon évnek számít).
 Szőlő (művelési ág): azok a szőlőterületek, amelyeken a szőlőtőkék szabályos sor-
és tőtávolságra találhatók, és a főnövény a szőlő. A szőlőterület állhat többféle
szőlőfajtából. A szőlőterület a termő területeken túl a még, illetve a már nem termő
szőlőterületeket is tartalmazza. A szőlő művelési ág része a konyhakerten belüli
szőlőterület is, amennyiben összefüggően (azonos sor- és tőtávolságban)
telepítették és területe eléri vagy meghaladja a 200 m²-t.
 Szőlő bruttó területe: az ültetvény teljes területe, amely a művelőutak és fordulók
területét is tartalmazza.
 Szőlő nettó területe: a szőlőtőke tenyészterületének és a tőkék számának szorzata,
amely nem tartalmazza a művelőutak és fordulók területét. A „Fajtacsoportok”
szerinti területi adatok a nettó területre vonatkoznak.
 Szőlőültetvény: az 500 m² vagy annál nagyobb méretű, szőlővel összefüggően
beültetett (telepített) terület, amelyet szőlő vagy szőlő szaporítóanyagának
előállítása céljából művelnek. A szőlőültetvények alapismérvei: helye (település,
dűlő, helyrajzi szám), jellege (áruszőlő, nemes fajtájú törzsültetvény, nem művelt,
selejtezésre, újratelepítésre engedélyezett, még nem termő új telepítés), térállása,
művelésmódja, kora.
 Külterjes (extenzív) gyep: olyan állandó rét vagy legelő, amely rendszerint
gyengébb minőségű talajon található. Alacsony fűhozamú rét esetén általában nem
kaszálják, legelő esetén csak időszakos, illetve eseti legeltetéssel hasznosítják.
Általában magasabban fekvő, dombos vagy hegyvidéki részeken található, és
agrotechnikai műveletekkel nem törekednek a fűhozam növelésére.
 Legelő: olyan füves terület (ideértve a mesterségesen füvesített területeket is),
amely legalább 5 évet meghaladóan, ugyanazon a területen helyezkedik el, és
amelyet rendszeresen legeltetéssel hasznosítanak, tekintet nélkül arra, hogy
esetenként kaszálják. Csak a használt legelő területek tartoznak ide, beleértve a
rendszeresen legeltetésre használt, fásított legelőket is. A statisztikai megfigyelési
rendszer a gyepterület részeként is kezeli.
 Rét: olyan füves terület (ideértve a mesterségesen füvesített területeket is),
amelynek fűtermését rendszeresen kaszálással hasznosítják, tekintet nélkül arra,
hogy esetenként legeltetik.

119
  Időszaki gyep: a szántóterületet 1-5 évig terjedő időszakra
elfoglaló ún. időszaki gyep területe, amelyen a szántóföldi vetésforgóban szereplő
fű vagy füves keveréket termelnek, amelyben a fű a domináns növény.
Elszámolása a szántó művelési ágban történik.
 Erdő: erdő művelési ágban kell nyilvántartani az 1500 m2-t elérő vagy azt
meghaladó nagyságú területeket: (1) az erdő jellegű faállománnyal borított
területeket; (2) a faállománnyal átmenetileg nem borított területeket, amelyeken
erdő-felújítási előkészítő munka folyik; (3) a faállománnyal körülzárt tisztásokat,
amelyek más műveléssel gazdaságosan nem hasznosíthatók; (4) az erdészeti
csemetekerteket; (5) a külterületi parkokat arborétumokat; (6) az erdei
nyiladékokat, a nem állandó jellegű fakitermelő utak területét, valamint az erdő
területén áthaladó vezetékek védősávjának területét; (7) folyók árterületén a
faállománnyal borított területeket; (8) a bányaszolgalommal érintett, fával borított
biztonsági övezetek területét; (9) a legalább négy sor fából álló fasorok, valamint
a mező- és hóvédő erdősávok területét. A három vagy kevesebb sorból álló fasorok
által elfoglalt területeket abban a művelési ágban tartják nyilván, amelyen a fasor
áll.
 Nádas: minden olyan többnyire vízzel borított terület, amelyen ipari, építőipari,
vagy mezőgazdasági felhasználásra alkalmas nád, vagy gyékény terem.
 Halastó: minden olyan természetes, vagy mesterséges vízfelület, amelyet
haltenyésztésre használnak, ideértve a teleltető és ivadéknevelő tavakat, a
váltógazdálkodásra berendezett halastavakat, valamint mindezek tartozékait.
Olyan – elsődlegesen haltermelési célokat szolgáló, a törvény végrehajtására
kiadott rendeletben meghatározott feltételek esetén horgászatnak is helyt adó –
haltermelési létesítmény, amely vízfeltöltést és lecsapolást biztosító műtárgyakkal
rendelkezik, ideértve a teleltető, raktár- és ivadéknevelő tavakat, valamint a táp- és
lecsapoló csatornákat.
 Művelés alól kivett terület: mezőgazdasági művelés alatt nem álló, illetve arra nem
alkalmas földterület, mint pl. a közutak, vasutak, közterek, beépített és beépítetlen
építési telkek, gyárak és ipartelepek, az egyéb földrészleteken az épületek és
építmények által elfoglalt terület, gazdasági udvarok, temetők, folyók, árkok,
csatornák, természetes tavak, víztározók, sziklás, kavicsos, terméketlen területek,
kőfejtők, pihenő- és díszkertek, melyek a gazdaság működéséhez szükségesek20.
 Termőterület: a művelés alatt álló szántó-, kert-, szőlő-, gyümölcsös-, rét-,
legelőterület, továbbá az eredő és a nádas művelési ágak, valamint a halastavak
együttes területe.
 Mezőgazdasági terület: a művelés alatt álló szántó, kert (konyhakert), gyümölcsös,
szőlő és (belterjes és külterjes) gyep együttes területe.
 Ültetvény: a termőfölddel tartósan összefüggő, több éves rendszeres termelésre
létesített növényi kultúra. Ültetvényként a szőlő-, a gyümölcs-, a komló-, a

20
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény értelmében a település belterületének egy hektárnál
kisebb földrészleteit – a fő hasznosítási módtól függetlenül – egységesen művelés alól kivett
területként kell nyilvántartani, amelyekre viszont a földforgalmi törvény előírásai nem
vonatkoznak.

120
 spárgakultúrákat, a szórványültetvényeket, valamint a
nyárfa- és fűzfatelepeket veszik számba, és a vállalatoknál a tárgyi eszközök
részeként, az ingatlanok között tartják nyilván.
 Ugar: azokat a mezőgazdasági termelésből hosszabb időre kivont mezőgazdasági
hasznosítású területeket, amelyek más célra (belterületbe vonás, ipari
létesítmények, közlekedési infrastruktúra stb.) nem kerülnek hasznosításra,
általában ugarnak nevezzük. Az ugar fogalomkörébe tartozik az ún. „feketeugar”
is, amely esetében az átmenetileg bevetetlen föld tervszerű és szabályozott
hasznosítása történik. Magyarország földrajzi szélességén az ugaroltatott
területeket egész évben vegetáció borítja, azonban lehetséges a gyepesítés is
(zöldugar). Az ugaroltatás harmadik fajtája a területpihentetés. A parlagon hagyás
indoka szerint szociális ugart, ami mezőgazdaságon kívüli tényezőkre vezethető
vissza (pl. gazdasági struktúra-átalakulás, elvándorlás), illetve terméshatáron lévő
ugart (marginális hozadékú termőföld) különböztetünk meg. Ez utóbbi esetben a
hasznosítást a talaj túlságosan alacsony termőképessége vagy a megművelés
túlságosan magas munkaráfordítása miatt kell megszüntetni. Azokat a területeket,
amelyek fekete-, zöld- vagy pihentetési ugaroltatás miatt ideiglenesen nem
vesznek részt az agrártermelésben, továbbra is a mezőgazdasági hasznosítású
területekhez soroljuk, míg a szociális és a terméshatáron lévő ugar kimarad a
számításból, mivel hosszú időn keresztül nem kerülnek megművelésre.
 Aranykorona (AK): a termőföld termőképességét/minőségét kifejező mutatószám.
A földértékelés aranykoronás rendszerének bevezetését az 1887. évi VII.
törvénycikk rendelte el. E törvényben az aranykorona-adó meghatározása így szól:
"A föld tiszta jövedelmének vétetik a közönséges gazdálkodás mellett tartósan
nyerhető középtermésnek értéke, levonva belőle a gazdálkodási rendes
költségeket” – azaz, a földön elért tiszta jövedelem után kellett adózni egy
meghatározott értéket, ezt ismerjük ma aranykoronaként (AK). Ez a rendszer a
földek közötti minőségi különbségeket aranykorona-értékben fejezi ki. Az
aranykorona eredetileg egy komplex mutatószám, amely a terület ökológiai és a
közgazdasági adatai együttes elemzésen alapul, az értékét becsléssel határozták
meg. Ennek értelmében az aranykorona érték a föld minőség és termőképesség
mellett figyelembe vette a mezőgazdasági termelés közgazdasági tényezőit
(ráfordítás, értékesítés, piactól való távolság). Az aranykorona-rendszer csaknem
150 éves múltra tekint vissza, és az utolsó nagyszabású, átfogó felülvizsgálata, és
az az alapján végzett módosítások is 1913-ban történtek, pedig a termőföldön
történő termelés tényezői jelentősen átalakultak azóta21.
 Tanya: fogalma alatt a település külterületén fekvő, legfeljebb 1 hektár nagyságú
olyan földrészletet értjük, amelyhez a föld mellett növénytermesztés és
állattenyésztés, továbbá az ezekkel kapcsolatos termékfeldolgozás és

21
Az agrárpolitikai irányítás többször is tett kísérletet az aranykorona-rendszer leváltására, azaz
egy tökéletesebb földértékelési rendszer megalkotására, de ez eddig nem járt sikerrel. Közvetlenül
a rendszerváltás előtt elkezdődött, és csaknem véglegesen kidolgozásra is került egy 100 pontos
„termőhelyi értékelési rendszer“, amely alkalmas lett volna a kiváltásra. A kárpótlási törvény
végrehajtásánál viszont a hatóság – az államosított vagy tsz-be vitt földek eredeti értékének
visszaállítására hivatkozva – ragaszkodott ahhoz, hogy a kárpótlás elszámolása aranykoronában
történjék, így a 100 pontos rendszert mégsem vezették be.

121
 terméktárolás céljára léte-sített lakó- és gazdasági épület
vagy épületcsoport is tartozik, illetve az olyan földrészletet is, amely az ingatlan-
nyilvántartásban tanyaként szerepel. Tanyának kell tehát tekinteni minden olyan
földrészletet, amelyik az előzőekben felsorolt törvényi feltételeknek megfelel,
függetlenül attól, hogy az adott földrészlet tulajdoni lapján a „tanya” jogi jelleg
feljegyezésre került-e, vagy sem. A tanya területe részben vagy egészben művelés
alól kivett terület (ahol is az udvar, a lakó- és gazdasági épületek találhatók), de
ezen felül tartozhat hozzá valamely mezőgazdasági művelési ágba sorolt
területegység is. A kivett és művelés alatt álló alrészletek együttes területe azonban
nem haladhatja meg a 10.000 m2-t. A tanyára a mező- és erdőgazdasági földre
vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell, kivéve azt az esetet, ha a tanyán
található lakó- és gazdasági épület használati jogát önállóan, a tanyához tartozó
föld nélkül szerzik meg.

4.4.1.2. Magyarország földhasználata

A KSH (2018) adatai szerint 2010 óta hazánk 9,3 millió hektárnyi területének mintegy
79%-a – 7,4 millió hektár – termőterület. Ezen belül 2017-ben (június 01.) közel 5,4
millió hektár mezőgazdasági és 1,9 millió hektár erdőterület volt, az előbbi 58%-ot, míg
az utóbbi 21%-ot foglalt el az ország teljes földterületéből. A szántóterület (4 millió 334
ezer hektár) 47%-os aránya évek óta nem változott számottevően. A szőlőterület (73 ezer
hektár) 2010 óta 11%-kal visszaszorult. A hasznosított gyepterület (2017-ben 804 ezer
hektár) ugyanebben az időszakban 5,4%-kal emelkedett (4.3. ábra).

4.3. ábra: A hazai földhasználat művelési ágak szerinti megoszlása (2010/2017)

Forrás: KSH, 2018.

A KSH (2018) szerint 2018. június 1-jén az ország területének közel 79%-át kitevő
termőterület nagysága 7 millió 356 ezer hektár volt. A termőterület jelentős része
(5,3 millió hektár) mezőgazdasági terület, amely a szántó, konyhakert, szőlő, gyümölcsös
és gyep művelési ágak között oszlik meg. A mezőgazdasági terület egy év alatt 8,5 ezer
hektárral lett kisebb, ami főként a felhagyott gyepterületek, a kiöregedett szőlők és a nem

122
művelt konyhakertek kivonásával magyarázható, ugyanakkor a
gyümölcsös művelési ágban kismértékű növekedés volt (4.4. ábra).

123
 4.4. ábra: A hazai termőterület művelési ágak szerinti megoszlása (2018. jún. 01)
Forrás: KSH, 2018.

A KSH elemzésekre támaszkodva, elmondhatjuk, hogy 2018. évben a gazdaságra

azonosítható mezőgazdasági terület 63%-át (3 millió 199 ezer hektárt) egyéni
gazdaságok, 37%-át (1 millió 918 ezer hektárt) gazdasági szervezetek művelték (4.1.
táblázat).
4.1. táblázat: A hazai mezőgazdasági terület használata (jún. 01.)

Forrás: KSH, 2018.

Hazánkban a földminőséget kifejező aranykorona értékek művelési áganként eltérőek,

ugyanakkor az 1 ha mezőgazdasági területre vonatkozó átlagos aranykorona érték 17,1,
míg szántó esetében 21,1. Az esetleges földadó megállapításán túl további használatát
jelenti az aranykorona rendszernek az ingatlanforgalom területe, ahol pl. földvásárlás,
földcsere esetén a földminőség kifejezésére szintén az aranykorona értéket használják.
Ugyanígy termőföld bérbeadásakor, az esetek többségében a bérleti díjat is 1
aranykoronára vonatkozóan rögzíti a bérleti szerződés, mégpedig leggyakrabban gabona
(búza) kg-ban.

4.4.1.3. A hazai földpiac sajátosságai és jellemzői

A termőföldnek, mint termelési tényezőnek a piaca sajátos piac. A földnek tulajdonítható

sajátosságok (térbeli kötöttség, a termelési és biológiai folyamatok összekapcsolása, a
nagyon eltérő minőségi különbségek, a lassú tőkekörforgás stb.) miatt a földpiacon nem
érvényesülnek tisztán a kompetitív piac jellemzői. A földpiac nagyrészt a helyi kínálati
és keresleti feltételekhez igazodik.

124
Sajátos a földpiac a tekintetben is, hogy a termőföld helyhez
kötött, térben nem mozgatható, térbeli pozíciója általában a környezet változásának
függvénye. Ez azért lényeges, mert emiatt sok esetben – többször spekulációs céllal –
vásárolnak termőföldet. Egy ipari üzem létesítése, közlekedési út építése stb. lényegesen
megváltoztathatja a földek fekvési pozícióját, ezen keresztül azok értékét is. Végső
esetben földkivonásra is sor kerülhet, vagy más művelési ággá (pl. belterületté) sorolják
át a területeket, aminek értéke sokszorosa lehet az eredeti mezőgazdasági területnek.

A saját földön való gazdálkodás mindig is egyfajta tekintélyt, elismerést jelentett a gazda
számára a külvilág részéről, saját magának pedig elégedettséget, megnyugvást biztosított.
Ezeken a szubjektív tényezőkön kívül objektíven is lemérhető az, hogy a termőföld
tulajdonlásából milyen haszna, jövedelme származik a tulajdonosnak. A földvásárlást
alaposan meg kell fontolni, mivel hosszútávra szóló döntésről van szó, ami alapjaiban
befolyásolhatja a gazdálkodás jövedelmezőségét, hatékonyságát.

A fejlett országok agrárgazdaságában megfigyelhető, hogy a földtulajdon és a

földhasználat sokszor igen jelentős mértékben elszakad egymástól. A korszerű
technológiák hatékony alkalmazása csak megfelelő üzemméretek mellett lehetséges, ami
egy a gazdaságok számának csökkenéséhez, de átlagméretük növekedéséhez (földbirtok-
koncentráció) vezető folyamatot eredményez. A földpiacon a mobilitás viszont
meglehetősen alacsony. A tulajdonosok törekednek a föld tulajdonjogának megtartására,
így az elidegenítésre csak a legvégső esetben kerül sor.

A föld keresletére számos tényező hat, esetenként egymással ellenkező irányban. Egy-
egy tényező hatását aligha lehet pontosan számszerűsíteni. A földforgalmi kötöttségek
oldása, a földhasznosítási kötelezettség szigorítása, a földforgalomhoz kapcsolódó adók
és illetékek mérséklése, az emelkedő földár, a mezőgazdasági termelés
jövedelempozíciója, az agrárolló nyílása, bizonyos földkínálatot ösztönző
programok/konstrukciók, a mezőgazdasági népesség csökkenése és elöregedése, a
földbérleti díjak változása, a falusi foglalkoztatottsági helyzet változása, az infláció, az
üzemméret-növekedés mind-mind hatással lehetnek a kínálat alakulására. Napjainkban a
föld értékét sokkal inkább meghatározza a közgazdasági környezet, mint maga a föld
piaci jövedelemtermelő képessége.

A föld forgalmi értékének alapjául leginkább még mindig a régi aranykorona (AK) érték
szolgál, noha a bevezetése óta eltelt csaknem százötven év alatt igen sok változás történt.
Ma már a föld értékét nagyrészt a fekvése, a termőértéke és a tulajdoni viszonyok
tisztasága és átláthatósága határozza meg. Ma jellemzően a forgalmi adatok alapján
értékeljük a földterületeket, így a szántó besorolású termőterületeinket is. A
hozamszámításon alapuló módszer, amely a föld termőképességére helyezi a fókuszt, a
gyakorlatban csak részben befolyásolja a földterületek értékét, pont a folyamatosan
növekvő érték következtében a rendszerben megjelenő befektetői tőke kapcsán. A
termőföld értéke folyamatosan emelkedik, ezért a földpiacon erős keresleti pozíciók
épültek fel. Ráadásul nemcsak a mezőgazdasággal foglalkozók vásárolnak földterületet,
hanem a pénzügyi befektetők is, így minden, ami a termelésbiztonságot szolgálja,
árfelhajtó hatással bír, mind a termelőnek, mind a befektetőnek (Hollósi, 2018).

125
A szántóföldi növénytermesztésben egyértelműen a birtokméret
növelése a földpiac legfontosabb mozgatója. A 2017-es és a 2018-as évben a
szántóterületek ára emelkedett leginkább a földpiacon. Ez nem csak az állami
földprogrammal, hanem azzal is összefügg, hogy a földkínálat túlnyomó többségét a
szántók képezik, és élénk kereslet jellemzi a piacot. Mivel nincs két egyforma földterület,
vagy értékesítési szituáció, minden földügylet egyedi, minden földterület értéke más és
más. A termelékenységgel szoros összefüggést mutató jövedelemtermelő képesség
kellene, hogy a leginkább befolyással legyen a föld árának alakulásában, de napjainkban
az elérhető támogatás az egyik legfontosabb, amely a terület művelési ágától, a rajta
előállított kultúrától, és általánosságban a támogatási jogosultságtól függ. A termőföld,
különösen igaz ez a szántóföld esetében, kereslete jellemzően gyorsabban nő a kínálatnál
(Fórián, 2018).

Az új földforgalmi törvény 2014. évi hatályba lépése drasztikusan átrendezte a földpiacot.

A földvásárlók potenciális köre jelentősen leszűkült, hiszen korábban praktikusan 10
millió ember élhetett tulajdonszerzési jogával, miközben az új szabályozás után nem a
földet megművelők, hanem kizárólag a földművesek szerezhetnek földtulajdont, azaz
mindössze csak kevesebb, mint kétszázezer ember. Mindeközben a földtulajdonosok,
azaz a föld kínálati oldalán állók száma továbbra is mintegy 1,5–2 millió fő, zömében
törpeparcellákkal. A kereslet szűkülése azonban rövidtávon még nem következhetett be.
Ennek hátterében több ok is áll. Egyrészt az árutermelő egyéni gazdák
jövedelempozíciója a kedvező támogatási és piaci környezet következtében jelentősen
javult, az ebből származó többletforrásokat pedig a földpiacon kívánták befektetni.
Másrészt a 2008. évi válság és azt követően a csökkenő hozamkörnyezet a termőföldet,
mint befektetést drasztikusan felértékelte. Ezt támasztja alá, hogy számos tőkebefektető
„aranykalászos” vizsgát tett és földművessé vált, annak érdekében, hogy földet
vásárolhasson. A legnagyobb lökést pedig a „Földet a Gazdáknak” program, azaz az
állami földek eladása, azon belül is a 3 hektárt meghaladó földrészletek licit útján történő
értékesítése adta. A kikiáltási árak sok térségben messze meghaladták a helyben kialakult
szokásos piaci árat, aminek hatására általános áremelkedés következett be (Máhr, 2018).
A KSH (2018) adatai szerint 2017-ben a termőföld-értékesítés volumene visszaesett a két
évvel korábbi szintre, amiben közrejátszott az is, hogy a 2016-ban rendkívüli
termőföldforgalmat eredményező „Földet a Gazdáknak” elnevezésű program lezárult. Az
értékesített mező- és erdőgazdasági földek területe 73 ezer hektár volt, a 2016. évi
értékesítésnek közel harmada. A termőföldár növekedése kisebb mértékben, de tovább
folytatódott, 2017-ben az árak átlagosan 5,6%-kal voltak magasabbak, mint 2016-ban. A
legjelentősebb művelési ág, a szántó átlagára 1 350 600 forint volt hektáronként. A
földbérleti díjak emelkedése is mérséklődött: 2017-ben egy hektár szántó átlagos éves
bérleti díja 52 300 forint volt, 5,8%-kal több a 2016. évinél.
Az EU-s csatlakozás óta tapasztalható földár növekedésében jelentős szerepet játszott a
földalapú támogatás évről évre emelkedő összege, amely ellenszolgáltatás nélküli
transzferként egyrészt a föld jövedelemtermelő képességét javította, másrészt egyre több
jövedelmet hagyott a földhasználó földtulajdonosoknál. Emellett 2009 után jelentősen
nőtt a növénytermesztés jövedelmezősége is a magas áraknak köszönhetően. Ez
gerjesztette a föld iránti keresletet (Máhr, 2018).

126
2017-ben a mező- és erdőgazdasági területek ára – az előző két év
10%-os, majd 22%-os növekedése után – átlagosan 5,6%-kal haladta meg az egy évvel
azelőttit, ezen belül a szántó ára 3,7%-kal emelkedett, így egy hektár szántóföld átlagára
1,4 millió forint volt. A többi művelési ág esetében a drágulás nagyobb mértékű volt: a
szőlő ára 16%-kal, a gyümölcsösé és az erdőé egyaránt 12%-kal, a gyepé 9,7%-kal lett
magasabb (4.5. ábra). A szántó hektáronkénti átlagára Dél-Alföldön volt a legmagasabb
(1,5 millió forint/hektár), és Észak-Magyarország (925 ezer forint/hektár) kivételével
minden régióban 1,2 millió forint felett maradt. Nemcsak a régiók között, hanem a
régiókon belül is jelentősek az árkülönbségek a föld minőségétől és egyéb tényezőktől
függően. Ugyanabban a régióban egy jó talajminőségű terület hektáronkénti ára duplája
is lehet egy gyenge minőségűének (KSH, 2018).

Fontos megjegyezni, hogy az átlagáraktól jóval nagyobb mértékben eltérhettek a

földárak, pl. a Hajdúsági löszháton Debrecen közelében a mintegy 40-45 AK/ha értékű
földeken a szántó ára több esetben elérte a 4,5-5,0 millió Ft/ha értéket.

4.5. ábra: A hazai termőföld átlagárak alakulása művelési ágak szerint

Forrás: KSH, 2018.

A közeli jövőben a precíziós növénytermesztés is egyre fontosabb szerepet fog betölteni

a szántóföldi növénytermesztés jövedelmezőségének növelésében a szántóföld
heterogenitásához illeszkedő inputfelhasználással, új művelési technológiák
kialakításával. A digitalizációval elérhető hatékonyságnövekedés szintén a földárak
emelkedésének irányába mutató tényező (Biró, 2018).

A hazai szántó művelésű területek értékesítési árai jelentős mértékben függenek annak
AK értékétől és elhelyezkedésétől. A 4.2. táblázatban a földárak regionális szóródását
mutatjuk be a földminőség függvényében.

127
 4.2. táblázat: A hazai szántó átlagárak földminőségi
kategóriánként regionálisan

Forrás: KSH, 2018.

A régiókhoz hasonlóan a megyék közötti és a megyéken belüli árkülönbségek is

jelentősek (4.6. ábra).

4.6. ábra: A hazai szántó átlagárak alakulása megyék szerint

Forrás: KSH, 2018.

A KSH adatai szerint 2017-ben Hajdú-Bihar, Tolna és Békés megyében volt a

legmagasabb (1,7–1,8 millió Ft/ha), illetve Zala, Borsod-Abaúj-Zemplén és Nógrád
megyében a legalacsonyabb (700–900 ezer Ft/ha) az értékesített szántó átlagára.
2017-ben a szántó átlagára Békés (21%), Hajdú-Bihar (13%) és Fejér (11%) megyében
10%-ot meghaladóan nőtt, Zala és Győr-Moson-Sopron megyében jelentősen csökkent
(15, illetve 11%-kal.

128
Magyarországon a földpiac és a földbérleti piac elszakadt
egymástól, különváltan működnek, eltérő, esetenként ellentétes hatásokat, információkat
közvetítenek a termelők és a tulajdonosok felé. A föld értéke elméleti kategória, az azt
megjeleníteni hivatott földár sincs minden esetben okszerű kapcsolatban a termőföld
értékével, az akár tartósan is eltérhet az árától. Az agrárpolitika és ennek részeként a
földbirtokpolitika, valamint az örökölt gazdálkodási viszonyok befolyásolják a
földhasználatot és ezen keresztül a földértéket, földárat (Kapronczai, 2018).

A föld használatának időleges jogi átruházása bérleti díj fizetés, vagy termésből való
részesedés ellenében bérbeadás útján történik. A földbérlet a föld használatának jogát
ruházza át a bérlőre, de a tulajdonos az ingatlan minden más jogát fenntartja, ami
elsősorban a tulajdonnal van összefüggésben. A föld bérbeadása a bérlő és a tulajdonos
számára különféle előnyökkel és hátrányokkal jár. A tulajdonos számára a bérbeadás
olyan előnyökkel jár, hogy a föld hasznosításának gondjai – a gazdálkodás terhei –
döntően a bérlőre hárulnak, neki csak a földjáradék biztosításáról és a föld állagának
megóvásáról kell gondoskodnia. Különösen azon tulajdonosok/befektetőek számára
előnyős ez, akik időlegesen vagy véglegesen nem kívánnak mezőgazdasági
tevékenységgel foglalkozni, más területen dolgoznak, vagy időskorúak. Ugyanakkor
földtulajdonuktól objektív, vagy szubjektív okok miatt nem kívánnak megválni. További
előnyként ismerhető el, hogy ekkor a tulajdonos nem vállalja a termelés
bizonytalanságával járó kockázatot, de ez egyben hátrányként is megemlíthető, mivel a
nagyobb hozamokkal és jobb értékesítési lehetőségekkel összefüggő kedvezőbb
termelési, gazdálkodási eredményekből sem részesedik. A földtulajdonosnak hátrányai
abból az érdekellentétből származhatnak, hogy míg számára a föld termőkapacitásának
szinten tartása vagy fokozása a cél, addig a bérlő a szerződés rövid határideje alatt – a
föld esetleges kizsarolásával is – a minél nagyobb jövedelem elérésére törekszik. Az
ellentmondás hosszú távú megállapodások megkötésével feloldható. A bérlő számára a
földbérlet előnyei közül hangsúlyozni kell, hogy nagyobb területen gazdálkodva,
munkája után nagyobb jövedelemre tud szert tenni. A birtokméret növelésével élvezheti
mindazon előnyöket, amelyek ezzel járnak, így pl. a nagyobb méretű beszerzés-
értékesítés kedvezményei, vagy a jobb gépkihasználásból adódó eredmények. Előnyként
kell értékelni azt a tényt, hogy a bérlőnek a földvásárlás esetén a földbe lekötendő tőkére
nincs szüksége. Igaz, hogy e tőke után járó jövedelemről, a földjáradékról is le kell
mondania, de meglévő tőkéjével nagyobb birtok működését biztosíthatja. A bérlet
hátrányaként szokták megemlíteni azt a tényt, hogy a bérlőnek a föld használatával
kapcsolatban korlátozottabbak a döntései, mintha az a tulajdonában lenne, gondolva itt a
föld évről-évre történő hasznosítására, a termelés fejlesztésére. A bérletnek egyrészt
előnyeként, másrészt hátrányaként kell megállapítani az időbeni bizonytalanságát, és a
jövedelmi viszonyok változását. A bérlő ki van téve annak, hogy felmondják a bérletet,
noha számára is fenn áll annak a lehetősége, hogy ha más helyen tőkéjének és
munkájának jobb befektetési lehetőséget talál, megszüntesse a bérletét. A tulajdonos és
a bérlő – e kölcsönös előnyök és hátrányok egymás kárára történő változtatásának
elkerülése érdekében jellemzően 3-5 évre – szóló bérleti szerződést kötnek a föld
használatának feltételeire, illetve ezen időszakra vonatkozó változtatások körülményeire
vonatkozóan (Pfau, 2004).

129
A földbérletet a fizetés módja szerint osztályozhatjuk, így
megkülönböztetjük a fix díjazású, rugalmas díjazású, valamint a részes bérletet.

A fix díjazású bérlet a földbérletek legegyszerűbb és egyben leggyakoribb formája. A

fix díjazású bérlet hagyományos formája azt jelenti, hogy a bérlő egy adott földtulajdon
használatáért általában egy évre vonatkozóan, időben előre meghatározott pénzösszeget
fizet vagy termésmennyiséget ad. A bérlő kapja az összes bevételt és fedezi az összes
kiadást. A földtulajdonosok a fix díjas bérlet esetén stabil – esetleg a gazdasági évben
több alkalommal –, időben meghatározott bevételekhez jutnak. Megszabadulnak a
gazdálkodás felelősségétől, valamint a rossz terméseredmények kockázatától.
Amennyiben gabona mennyiségben határozzák meg a bérlet díját, úgy a gabona
árváltozásának kockázatát magukra vállalják. Ez a bérleti forma különösen ideális olyan
tulajdonosoknak, akik kevés gazdálkodói tapasztalattal rendelkeznek, valamint azoknak,
akik a birtoktól távol laknak (Pfau, 2004). Ez a bérleti konstrukció a legáltalánosabb ma
Magyarországon.

A rugalmas díjú bérleti szerződés a fix díjas bérleti szerződés bizonyos mértékben
továbbfejlesztett változata. E változatnál a bérleti díjat a hozamhoz, vagy az árszinthez,
vagy mindkettőhöz igazodva határozzák meg. Ez a bérleti szerződés lehetővé teszi, hogy
a tulajdonosnak fizetett bérleti díj igazodjon az adott területen elért termés
mennyiségéhez, értékéhez. Lehetővé teszi a kockázat bizonyos mértékű megosztását a
tulajdonos és a bérlő között. A rugalmas bérleti díjnak két gyakori formája van: (1) az
értékesítési árhoz és (2) a hozamokhoz kapcsolt rugalmas bérleti díj. Számítások során
az egységnyi területre – 1 hektárra – több év átlagának megfelelően meghatározzák a
bérleti díj és az értékesítési ár bázisszámát, pl. a búza tőzsdei árát. Amennyiben adott
termék értékesítési ára felfelé, vagy lefelé mozog a bázis ártól, annak arányában változik
a bérleti díj nagysága. A második esetben hasonló eljárást alkalmaznak, csak ez esetben
a hozamok változásától függően határozzák meg a bérleti díjat (Pfau, 2004).

A részesbérleti formának jellemzője, hogy a tulajdonos a bérleti díjat az előállított

termék egy részének formájában kapja meg. Így az ár, és a termésingadozás kockázata
megoszlik a két fél között. A bérlő szempontjából különösen előnyös lehet ez a
kockázatmegosztás. Ugyanakkor e bérleti formával a bérlő számára bizonyos hátrány
indukálódik, hisz ez arra ösztönzi a tulajdonost, hogy a bérleményt úgy adja oda a
bérlőnek, hogy az minél jobban használja ki, növelje a termelés hozamait. Ezzel szemben
sok esetben a bérlőnek előnyösebb lehet újabb birtok bérleménybe vétele, mint adott
földterületen a ráfordítások növelésével a hozamok fokozása (Pfau, 2004).

Az Agrárium 2016 gazdaságszerkezeti összeírás adatai szerint a használt mező- és

erdőgazdasági területek 42%-át bérleményként művelik. Az egyes művelési ágak között
a szántó esetében a legmagasabb a bérelt területek aránya (55%). A gyepterületek 42%-
át, a szőlő- és gyümölcsös területek 21%-át használják bérlők. A bérelt mező- és
erdőgazdasági területek aránya Fejér (57%), Jász-Nagykun-Szolnok (52%), Baranya
(52%) és Győr-Moson-Sopron (52%) megyében volt 2016-ban a legmagasabb.

A KSH adati szerint 2017-ben a szántó művelési ágba tartozó földterületek éves bérleti
díja – az előző évi 8,2%-os növekedés után – átlagosan további 5,8%-kal haladta meg a
2016. évit, így egy hektár szántó átlagos éves bérleti díja 52 300 forint volt országosan.

130
A gyümölcsös 8,6, a szőlő 8,1, az erdő 6,9, a gyep bérleti díja
3,5%-kal nőtt 2016-hoz mérten. Használatukért az előző sorrendben átlagosan 65 700,
85 100, 29 600, 25 800 forintot kellett fizetni hektáronként (4.7. ábra).

4.7. ábra: A hazai átlagos földbérleti díj alakulása művelési ágak szerint
Forrás: KSH, 2018.

A szántó éves bérleti díja régóta Hajdú-Biharban és Tolnában a legmagasabb, 2017-ben

70900, illetve 70100 forint/hektár volt. Nógrád és Veszprém megyében a szántók bérleti
díjai jelentősen elmaradtak az átlagtól: előbbiben 31 500, utóbbiban 35 600 forintot
kellett fizetni egy hektár szántóföld használatáért. 2017-ben Heves megye kivételével
minden megyében többe került a szántó használata, mint 2016-ban
(4.8. ábra). A szántó éves bérleti díjának növekedése az előző évhez viszonyítva Nógrád
megyében volt a legnagyobb (14%).

4.8. ábra: A hazai szántó átlagos földbérleti díja megyénként

Forrás: KSH, 2018.

131
2017-ben a megyék többségében a szántó bérleti díja nagyobb
mértékben emelkedett, mint az ára. Ennek eredményeképpen nőtt azoknak a megyéknek
a száma, ahol egy hektár szántó éves bérleti díja elérte a vételár 4%-át. A legmagasabb
arány Szabolcs-Szatmár-Bereg és Somogy megyében volt, 5,4% és 5,3%.

4.4.1.3. A hazai földpiac jogi szabályozásának főbb elemei

A mező- és erdőgazdasági föld tulajdonjogának átruházására kötött szerződés egyik

alanya az átruházó, adásvétel esetén az eladó fél. Eladó bárki lehet, akinek tulajdonában
mező- és erdőgazdasági földrészlet van, és azt értékesíteni kívánja. Az új Földforgalmi
törvény hatályba lépésétől 2014. március 1-jétől a vevő fél oldalán jelentős változások
következnek be. Mező- és erdőgazdasági föld tulajdonjogát ettől az időponttól kezdve
elsősorban földműves szerezheti meg. Földművesnek minősül az a járási hivatal
földhivatali osztályánál nyilvántartásba vett belföldi természetes személy, illetve
tagállami állampolgár, aki teljesíti az alábbi három feltétel egyikét:
1) a kérelmező mezőgazdasági vagy erdészeti szakirányú végzettséggel rendelkezik;
2) szakirányú végzettség hiányában az is kérheti nyilvántartásba vételét, aki
legalább 3 éve folyamatosan folytat mező-, erdőgazdasági tevékenységet saját
nevében és saját kockázatára Magyarországon, és ebből a kérelem benyújtását
megelőző öt évből legalább három évben igazoltan árbevétele származott;
3) szakirányú végzettség hiányában földművesnek minősül a legalább 3 éve és
minimum 25%-ban a tulajdonában álló, Magyarországon bejegyzett
mezőgazdasági termelőszervezetnek minősülő társas vállalkozás olyan tagja, aki
a mező- vagy erdőgazdasági tevékenységet személyes közreműködőként e
társaság keretei között végzi.

A földszerzés során az elővásárlási jog gyakorlása szempontjából előnyben részesíti a

földforgalmi törvény a családi gazdálkodót, illetve a gazdálkodó család tagját, a fiatal
földművest, valamint a pályakezdő gazdálkodót.

A mező- és erdőgazdasági föld tulajdonjogát megszerző félnek – lehetőleg közvetlenül

a szerződésbe belefoglaltan – vállalnia kell, hogy a föld használatát (néhány törvényi
kivételtől eltekintve) másnak nem engedi át, azt maga használja, és ennek során eleget
tesz a földhasznosítási kötelezettségének. A termőföld tulajdonjogát megszerző félnek a
szerződésben vállalnia kell, hogy a földet – néhány törvényi kivételtől eltekintve – a
tulajdonszerzés időpontjától számított 5 évig más célra nem hasznosítja. Ha az átruházás
idején az adott föld harmadik személy használatában van (pl. haszonbérlő műveli), a
szerző félnek kötelezettséget kell vállalnia, hogy a fennálló földhasználati jogviszony
időtartamát nem hosszabbítja meg, és annak megszűnését követő időponttól vállalja a
szerződésben foglalt saját művelésre vonatkozó kötelezettség teljesítését. A szerző félnek
nyilatkozatot kell adnia arról, hogy nincs a földhasználatából eredő, jogerősen
megállapított díj-, vagy egyéb tartozása (például ki nem fizetett haszonbérleti
díjhátraléka), továbbá a szerzést megelőző 5 éven belül nem állapították meg róla, hogy
a földszerzési korlátozások kijátszására, megkerülésére irányuló szerződést kötött.
Amennyiben a szerző fél pályakezdő gazdálkodó, akkor emellett kötelezettséget kell
vállalnia arra, hogy a tulajdonszerzéstől számított egy éven belül a föld helye szerinti
településen állandó bejelentett lakosként életvitelszerűen fog tartózkodni, vagy a föld

132
helye szerinti településen mezőgazdasági üzemközpontot létesít, és
mező- és erdőgazdasági, illetve azt kiegészítő tevékenységet folytat, mely alól néhány
esetben van csak kivétel.
Ha a földszerző földműves a földforgalmi törvény előírásai szerint földműves mező- és
erdőgazdasági föld tulajdonjogát olyan mértékben szerezheti meg, hogy a tulajdonában
és haszonélvezetében legfeljebb 300 hektár nagyságú mező- és erdőgazdasági föld lehet.
Ebbe a területnagyságba a földdel azonos helyrajzi számon nyilvántartott, művelés alól
kivett alrészlet (pl. udvar, gazdasági épület, lakóépület) területét is bele kell számítani22.
A földművesnek nem minősülő belföldi természetes személy és bizonyos feltétekkel a
tagállami állampolgárok is korábban 300 hektár vagy 6000 AK föld tulajdonjogát
szerezhették meg. Az új földforgalmi törvény ezzel szemben már csak 1 hektáros korlátot
állapít meg. Az egy hektáros szerzési korlátot nem kell visszamenőleg alkalmazni, azaz
a korábbi földtörvény alapján jogszerűen szerzett föld tulajdonjogát mindenki
megtarthatja. Újabb mező- és erdőgazdasági föld szerzésére azonban földművesnek nem
minősülő személy csak akkor jogosult, ha a már birtokában (azaz a tulajdonában,
haszonélvezetében és használatában) álló föld területnagysága a megszerezni kívánt föld
területnagyságával együtt nem haladja meg az 1 hektárt.
Az 1 hektáros szerzési korlát tehát valójában a földhasználatra is vonatkozó
birtokmaximum, mert bele kell számítani egyes, nem tulajdonosként használt földek
területnagyságát is. Az egy hektáros korlátba a termőfölddel azonos helyrajzi számon
nyilvántartott művelés alól kivett alrészlet (udvar, gazdasági épület, lakóépület) területét
is bele kell számítani. E szigorú korlátozó szabályokat két esetben azonban nem kell
alkalmazni: (1) ha a földművesnek nem minősülő szerző fél a települési önkormányzat
tulajdonában álló, rekreációs célra kijelölt, legfeljebb 1 hektár területnagyságú föld
használati jogát szerzi meg saját és családtagjai számára, valamint (2) ha a földművesnek
nem minősülő szerző fél a föld tulajdonjogát közeli hozzátartozójától szerezte (vásárolta,
cserélte vagy ajándékba kapta), ekkor ugyanis 300 hektár a szerzési korlát.
Az állami tulajdonú, Nemzeti Földalapba (NFA) tartozó földrészletek megvásárlásának
feltételeit a Nemzeti Földalapról szóló 2010. évi LXXXVII. törvény, valamint a Nemzeti
Földalapba tartozó földrészletek hasznosításának részletes szabályairól szóló 262/2010.

22
A földforgalmi törvény elhagyta a 300 hektár mellett korábban érvényesült 6000 aranykorona
(AK) termőföld szerzésére vonatkozó vagylagos kikötést. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy
korábban 300 hektárnál több föld tulajdonjogát is jogszerűen meg lehetett szerezni, amennyiben
annak minősége az átlagos 20 AK/hektár értéknél alacsonyabb volt. A módosított földszerzési
maximumot előíró szabályt azonban csak a 2014. május 1-je utáni földtulajdon-szerzésékre
vonatkozóan kell figyelembe venni. Ha valaki ezt megelőzően már több mint 300 ha, de legfeljebb
6000 AK földterület tulajdonjogát megszerezte, azt 2014. május 1-je után is jogszerűen
megtarthatja, de újabb földterület tulajdonát – a törvényes öröklés esetét leszámítva – már nem
szerezheti meg. A törvény átmeneti rendelkezése alapján azonban az a földműves földtulajdonos
ezt követően is túllépheti a 300 hektáros birtokmaximumot, amennyiben a 2014. május 1-jén már
meglévő: (a) földje kisajátítása folytán kapott kártalanítás összegéből földet vásárol; (b)
földrészlete közös tulajdonának megszüntetése során jut korábbi tulajdoni hányadának megfelelő
nagyságú földterülethez; (c) földjén fennálló házastársi vagyonközösség megszüntetésével jut
földterülethez; vagy (d) földjét elcserélve szerez új földtulajdont. A felsorolt esetekben a szerző
fél ilyen módon gyengébb minőségű, ezáltal nagyobb területű földhöz jut, előfordulhat, hogy
átlépné a 300 hektáros szerzési korlátot.

133
(XI.17.) kormányrendelet szabályozza. A 3 hektár alatti állami
földek értékesítésére egyszerűsített, írásos ajánlattételen alapuló eljárás keretében kerül
sor. Az ilyen földrészletek eladása során az NFA széles körben (pl. a megyei és helyi
lapokban, internetes oldalakon, a NAK-on keresztül) teszi közzé az értékesíthető
földrészletekről szóló hirdetményét. Az NFA egyszerűsített értékbecslés alapján
határozza meg az eladásra felkínált földrészletek forgalmi értékét, ami alapján
megállapítja és közzéteszi az elvárt minimális vételár nagyságát. A 3 hektárnál nagyobb
méretű földrészletek értékesítése árverés útján valósul meg. Az árverés során földrészlet
eladására az NFA által Ft/AK mértékegységben meghatározott, a megyei és a helyi
átlagárakat is figyelembe vevő értékhez képest legalább 10%-kal magasabb áron kerülhet
sor.

Földhasználat: a földhasználati szerződések egyik alanya a használatba adó fél, aki

jellemzően a tulajdonában lévő mező- és erdőgazdasági földjét kívánja használatra
átadni. A tulajdonoson kívül az adott földterület haszonélvezője is jogosult földhasználati
szerződés kötésére. Alhaszonbérleti szerződést pedig – a haszonbérbeadó
beleegyezésével, törvényben szabályozott esetekben – a haszonbérlő is köthet. Saját
földjén földhasználó lehet az adott földrészlet tulajdonosa, közös tulajdonban lévő terület
esetén a tulajdonostársak, a használati megállapodásukban rögzítettek szerint.
Ugyancsak földhasználó lehet az adott földrészlet tulajdoni lapjára bejegyzett
haszonélvező, vagy a használat jogát gyakorló személy. Szerződés útján mező- és
erdőgazdasági földterület használati jogát földműves és pályakezdő gazdálkodó
szerezheti meg. A földművesnek, illetve pályakezdő gazdálkodónak nem minősülő
természetes személyek 2014. január 1-jét követően csak tanya és rekreációs célból
hasznosított önkormányzati tulajdonú föld használati jogosultságát szerezhetik meg
szerződés kötésével, más mező- és erdőgazdasági földrészletre földhasználati szerződést
nem köthetnek. Földhasználati szerződést köthetnek a mezőgazdasági
termelőszervezetnek (mezőgazdasági társas vállalkozásnak: Kkt., Bt., Kft., zRt.,
Szövetkezet) minősülő, a járási hivatal földhivatal osztálya által nyilvántartásba vett
szervezetek, amelyek (1) alaptevékenysége olyan mező- és erdőgazdasági, illetve
kiegészítő tevékenység, amelyet a szerződéskötést megelőzően legalább 3 éve
folyamatosan folytatnak, és a kérelem benyújtását megelőző öt évből legalább három
évben ebből az adóhatóság által igazoltan árbevételük is származott; (2) éves nettó
árbevételük több mint a fele az előzőekben felsorolt tevékenységből származik; (3)
legalább egy vezető tisztségviselőjük (cégvezetőjük) tagsági viszonyához kapcsolódóan
a szervezet főtevékenysége szerinti mezőgazdasági tevékenységet végez, és ehhez
rendelkezik mezőgazdasági vagy erdészeti szakirányú képzettséggel, vagy a Nemzeti
Agrárgazdasági Kamara által igazolt legalább 3 éves üzemi gyakorlattal. Földhasználati
jogosultságuk van az újonnan alapított mezőgazdasági termelőszervezeteknek is.
Földhasználati jogot szerezhet még: (1) erdőbirtokossági társulat, a tagjai tulajdonában
álló, erdőnek minősülő földterületekre nézve; (2) kizárólag haszonbérlet útján az
agrárágazathoz tartozó köznevelési vagy felsőoktatási feladatot ellátó intézmény
alapfeladatához kapcsolódóan, valamint (3) haszonbérlet címén egyházi jogi személy is,
oktatási, szociális, vagy gazdasági tevékenység végzése céljából.
Egységes birtokmaximum: az új földforgalmi törvény minden földhasználóra a
földhasználat konkrét módjától függetlenül, azokat összeszámítva egységes
birtokmaximumot állapít meg. 2014. január 1-jétől a mező- és erdőgazdasági föld

134
használati joga a gazdálkodónak vagy termelő szervezetnek már a
birtokában lévő föld területnagyságának beszámításával legfeljebb 1200 hektáros
birtokmaximumig növelhető. Ha például egy földművesnek 150 hektár földtulajdona
van, akkor ezen felül maximum 1050 hektárra szerezhet más jogcímeken földhasználati
jogosultságot. Az új birtokmaximumokra vonatkozóan fontos kiemelni, hogy azok a
gazdálkodók, akik/amelyek még az új törvény hatályba lépése előtt megkötötték
földhasználati szerződéseiket, az így megszerzett területeket – a szerződések lejártáig –
akkor is tovább művelhetik, ha ezzel egyébként meghaladnák az új birtokmaximum felső
ha-tárát.

Kedvezményes birtokmaximum: kedvezményes lehetőségként 1800 hektár

területnagyságig növelhető birtokméretkorlát vonatkozik: (1) azokra a termelőkre,
akik/amelyek üzemterületük 10%-án, de legalább 120 hektáron az előző 3 év átlagában
igazoltan szántóföldi és kertészeti növényfajok vetőmagjának, szaporító anyagának
előállításával foglalkoznak, mivel a jogszabályban előírt védőtávolságok betartása és a
vetésforgó alkalmazása ezt indokolja; (2) a mezőgazdasági termelőszervezetekre, ha a
társaság tagja vagy részvényese tulajdonában álló földet veszi használatba, feltéve, hogy
a tag vagy részvényes cégen belüli jogviszonya már legalább egy éve fennáll; (3) azokra
a termelőkre, akik/amelyek állattartó telepet üzemeltetnek, így a többlet földterültre a
takarmánytermelés és a trágyaelhelyezés érdekében van szükségük. Állattartás esetén az
előző évben vagy a megelőző 3 év átlagában az évenkénti átlagos állatlétszámnak el kell
érnie a 600 állategységet (ÁE), a szántó, rét, legelő (gyep), vagy fásított terület művelési
ágban nyilvántartott teljes üzem-területre nézve pedig a hektáronkénti 0,5 ÁE
állatsűrűségi értéket ahhoz, hogy a gazdaság földterületeken, de legfeljebb 1800 hektáron
gazdálkodhasson.

Nem földműves személyek birtokmaximuma: a földművesnek nem minősülő

természetes személyek földhasználatára 2014. január 1-jét követően az 1 hektáros birtok-
és egyben tulajdoni maximum szabálya érvényesül. Ez a szigorú korlát azonban nem
vonatkozik: (1) a korábbi földtörvény időszakában tulajdonként megszerzett legfeljebb
300 hektár vagy 6000 AK nagyságú terület saját használatára; (2) a korábbi földtörvény
időszakában haszonbérbe (felesbérletbe, részesművelésbe vett legfeljebb 300 hektár vagy
6000 AK nagyságú föld saját használatára (a szerződés időtartamának lejártáig); (3)
közeli hozzátartozótól tulajdonként megszerzett legfeljebb 300 hektárnyi mező- és
erdőgazdasági föld saját használatára; (4) a törvényes öröklés útján tulajdonként
megszerzett földrészletek saját használatára, valamint (5) a rekreációs célból
hasznosított, legfeljebb 1 hektáros önkormányzati tulajdonú föld használatára.
Amennyiben a földművesnek nem minősülő személy az új földforgalmi törvény alapján
tanya földhasználati jogát szerzi meg, illetve haszonélvezet vagy használat joga alapján
szerez földterületet szerződéssel, az az egy hektáros birtokmaximumba teljes egészében
beleszámít.

Haszonbérleten alapuló földhasználat: a haszonbérleti szerződés alapján a haszonbérlő

meghatározott mezőgazdasági földterület időleges használatára és hasznainak szedésére
jogosult, ennek fejében köteles a szerződésben előre rögzített mértékű haszonbért fizetni.
A termőföld haszonbérlője köteles továbbá a földet rendeltetésének megfelelően
megművelni és ennek során gondoskodni arról, hogy a föld termőképessége
fennmaradjon. A haszonbérleti jog kizárólag haszonbérleti szerződés kötésével

135
keletkezhet. Haszonbérleti szerződést csak határozott időre,
mégpedig legalább 1 gazdasági évre, és legfeljebb 20 évre lehet kötni. Erdőnek
minősülő, vagy engedélyezett erdőtelepítésre kijelölt földrészletre azonban haszonbérleti
szerződés legfeljebb a termelési időszak, az ún. vágásérettségi kor lejártát követő 10. év
végéig köthető. A haszonbérleti szerződések esetében az év fogalma alatt nem feltétlenül
naptári év értendő, ugyanis őszi vetésű növények termesztése esetén jellemzőbb a
vegetációs időszakhoz jobban illeszkedő, október 1-jétől a következő naptári év
szeptember 30-ig tartó ún. gazdasági év kikötése. Amennyiben a haszonbérlet időtartama
az 5 évet eléri, a föld bérbeadásából származó bérleti díj bevétel a földtulajdonos
számára adómentes jövedelemnek minősül. Az 5 évnél rövidebb haszonbérleti
szerződések esetében azonban a haszonbérbe adónak adófizetési kötelezettsége
keletkezik az illetékes önkormányzati adóhatóság felé.

Haszonbérleti díj: a haszonbérlő a szerződésben előre rögzített haszonbért a

szerződésben rögzített módon pénzben, terményben, vagy pénz és termény
kombinációjában köteles megfizetni, mégpedig a gazdasági év végén, azaz utólag.
Általános gyakorlat, hogy a haszonbér meghatározása aranykoronánként történik
forintban (pl. 500 Ft/AK) vagy búzamennyiségben (pl. 40 kg búza/AK). Ez utóbbi
esetben a haszonbérbe adó nyilatkozatában választhat, hogy a haszonbért terményben,
vagy a termény értékét a szerződésben előre rögzített hónapra közzétett tőzsdei átlagáron
(jellemzően az étkezési búza folyó év augusztus havi tőzsdei átlagára alapján) számítva,
forintban kéri. Az utóbbi időben leggyakrabban a haszonbért hektáralapon forintban
állapítják meg (pl. 40.000 Ft/ha) vagyis a mindenkori területalapú támogatás
meghatározott hányadrészéhez kötik. A haszonbér összegének minden esetben előre
meghatározottnak kell lennie vagy előre rögzített forintösszeg (fixdíj) vagy előre
meghatározott számítási mód (tőzsdei átlagárhoz kötött terménymennyiség) formájában.
A haszonbér mértéke tehát nem függhet az adott évi hozam nagyságától, az ugyanis már
felesbérlet volna. A Polgári Törvénykönyv méltányos haszonbérmérséklés vagy
haszonbér-elengedés igénylésére ad lehetőséget abban az esetben, ha elemi csapás vagy
más rendkívüli esemény következtében az átlagos termés kétharmada sem termett meg.
A haszonbérlőnek ezt az igényét azonban még a termés betakarítása előtt közölnie kell a
haszonbérbe adóval, hogy a földtulajdonos személyesen is meggyőződhessen a kár
bekövetkeztéről.

Alhaszonbérlet: haszonbérlő csak kivételesen, törvényben szabályozott módon és

indokkal jogosult az általa bérelt területet alhaszonbérletbe adni. Az egyik ilyen eset, ha
a haszonbérelt földön megtermelendő termény túlnyomó részben élőmunka-ráfordítás
alkalmazását igényli. Jellemzően a haszonbérlő, mint termelési integrációt végző
vállalkozás adja át az adott földrészlet használati jogát alhaszonbérlet formájában egy
általa integrált földműves kistermelőnek valamilyen intenzív kultúra (pl. fóliasátras vagy
szabadföldi kertészet) művelésének céljából. Ugyancsak megengedett az alhaszonbérlet,
ha a termesztett kultúra vetésforgó alkalmazását igényli. Ilyenkor a termelők kölcsönös
művelési cserében is megegyezhetnek, hogy lehetőleg egy tömbben művelhető nagyobb
földrészletek jöjjenek létre, ha ezt például vetőmagelőállítás miatt kialakítandó zárt
körzet vagy jogszabály által előírt minimális összefüggő területnagyság, illetve egyéb,
agrotechnikailag indokolt körülmény ezt kellően megalapozza. Alhaszonbérleti
szerződés kizárólag regisztrált földművessel vagy mezőgazdasági termelőszervezettel

136
köthető, leg-feljebb az alhaszonbérbe adó eredeti haszonbérleti
szerződésben kikötött időtartam végéig. Szükséges hozzá a földrészletet eredetileg
haszonbérbe adó földtulajdonos vagy haszonélvező hozzájárulása is.

Felesbérlet: az egyik legősibb, középkori gyökerű földhasználati szerződéstípus. A

felesbérlő a haszonbérlőhöz hasonlóan mező- és erdőgazdasági föld időleges
használatára és hasznainak szedésére jogosult. A haszonbérlettől elsődlegesen abban
különbözik, hogy a felesbérbe adó nem előre rögzített mértékű haszonbért kap, hanem a
gazdálkodói kockázaton osztozva mindig az adott évi terményszerződésben előre
rögzített hányadában részesül a földhasználati jog ellenételezéseként. Hagyományosan
fele-fele arányban osztoznak a felek a terményen, de ettől a feltételtől a szerződésben
szabadon eltérhetnek. Mivel a „bérleti díjat” természetben kell a tulajdonos számára
átadni, ez a konstrukció elsősorban olyan esetben előnyös, ha a bérbe adó maga is
foglalkozik például háztáji állattartással, és takarmányként tudja a kapott terményt
hasznosítani. Felesbérlet esetén a szerződő felek között a haszonbérlethez képest egy
erősebb bizalmi viszony alakul ki, hiszen a felesbérbe adó saját jövedelme nem előre
meghatározott, a felesbérlő gazdálkodásának sikerességétől függően változhat. További
kockázatot jelent a felesbérbe adó számára, hogy nehéz ellenőriznie a neki ténylegesen
járó terményhányad nagyságát. Ezért az ilyen szerződésekben célszerű kikötni, hogy a
felesbérlő a tervezett betakarítás időpontját köteles előre jelezni. Így a földtulajdonos akár
személyesen is jelen lehet az aratáson. Ha a szerződés legalább öt éves időtartamra szól,
a felesbérbe adó „bérleti díj” formájában adómentesen szerzi meg a szerződés szerinti
terményhányadot, melynek tulajdonosává válik.

Részesművelés: legfőbb jellemzője a felek közötti kölcsönös bizalmi jelleg, vagyis a

földtulajdonos és a részesművelő közös célja az, hogy egymással együttműködve,
tevékenységük kockázatát közösen viselve mezőgazdaság terményeket állítsanak elő. A
részesművelési szerződés alapján a szerződő felek közösen határozzák meg, hogy (1) a
földrészleten mit termeljenek; (2) a föld hasznosításának, megművelésének egyes
feladataiból (így különösen talaj-előkészítés, szántás, vetés, metszés, növényápolás,
növényvédelem, betakarítás) milyen részt vállalnak; (3) a megtermelt terményből, a
közös tevékenység nyereségéből milyen arányban részesednek, illetve a veszteség
közöttük milyen arányban oszlik meg; (4) az elemi csapás vagy más rendkívüli esemény
okozta kár esetén egymás között megosztva milyen módon viselik a kárt; (5) a föld
használatához szükséges munkaeszközöket, gazdasági felszerelési tárgyakat hogyan
használják; (6) maguk közül kit jogosítanak fel harmadik személlyel szembeni
képviseletre. A területalapú támogatásigénylésére csak egyikük, mégpedig a
földhasználóként bejelentett személy lesz jogosult. Részesművelési szerződés kizárólag
határozott időre (legalább 1, legfeljebb 20 gazdasági évre) köthető, a részesművelő
részéről szükséges nyilatkozatok megtétele mellett. Mivel a földtulajdonos és a
részesművelő közösen művelik a földterületet, ezért a betakarított terményből a feleknek
jutó hányadot – mint saját előállítású terményt – gazdaságukban szabadon
felhasználhatják, vagy például őstermelőként értékesíthetik.

137
Szívességi földhasználat: ebben az esetben a tulajdonos a föld
használatát határozott vagy határozatlan időtartamra, ingyenesen engedi át közeli
hozzátartozója számára. A korábbi földtörvény szerint az ilyen megállapodás akár
szóban is megköthető volt. Az új földforgalmi törvény azonban a földhasználati
jogosultság megszerzésére irányuló minden szerződés esetére legalább teljes bizonyító
erejű magánokirat formát ír elő. A szívességi földhasználattal megszerezhető földterület
teljes egészében beleszámít az 1200, illetve meghatározott feltételekkel 1800 hektáros
birtokmaximum nagyságába.

4.5. Tőke javak

A tőkejavak a vállalkozótól függő termelési tényezők közé tartoznak. A tőkejavak

nagysága, milyensége, struktúrája alapvetően a vállalkozások által kerül kialakításra. A
tőkejavak fontos sajátossága, hogy olyan korábbi termelési folyamatok eredményeként
jönnek létre, melyek közvetlen célja termékek/szolgáltatások révén újabb termelési
folyamatok szükségleteinek kielégítése. A tőkét maga a gazdasági rendszer állítja elő
úgy, hogy termelési ráfordításként használja fel az anyagi javak további termeléséhez
annak reményében, hogy az előállított új érték lehetővé teszi az újabb tőkenövekedést. A
fizikai tőkejavak szükséges termelő eszközök, amelyek a termelő folyamatokban vesznek
részt. A termelt tőke javak közé tartoznak az épületek, gépek, berendezések, alap- és
segédanyagok, illetve a vállalkozás saját előállítású készletei. A fizikai vagy reáltőke
mellett értelmezzük a nominál tőkét is, azaz a pénztőke és a különböző tulajdonosi
jogokat megtestesítő, eltérő kockázatú és lejáratú értékpapírok. A tőke felfogható
valamiféle várakozási döntés eredményeként is, azaz bizonyos jövedelem a jelenbeli
fogyasztás előli elvonása és a jövőbeni termelés szolgálatába állítása révén keletkezik.

A tőke fogalmát legegyszerűbben a kerülőutas rendszer segítségével definiálhatjuk. A

tőkét maga a vállalkozó állítja elő – saját szükségleteinek mérséklésével – hogy azt
anyagi javak további termeléséhez használja fel. A fogyasztás mérséklése olyan
befektetési lehetőséget nyújt, mellyel több termék állítható elő és több termék
fogyasztható. A tőkét olyan felhalmozott anyagi javak összességének tekinthetjük tehát,
mely értéktöbbletet eredményezhet a tulajdonosa számára. Ez alapján a tőkeallokáció
alapvető döntési problémája: „Jelenbeli „élvezetek” jövőbeli előnyökre való átváltása,
cseréje” (Horváth & Partner, 2000).

A tőke javak két csoportját különböztetjük meg használatukat tekintve: a hosszú és rövid
élettartamú tőke javakét. A hosszú élettartalmú tőke javak (tárgyi eszközök, például
ingatlanok, gépek, tenyészállatok stb.) egy évnél túl szolgálják a termelést, míg a rövid
élettartalmú tőke javak (forgóeszközök, pl. anyagok, késztermékek, pénz stb.) egy
termelési folyamatban elhasználódnak és értékük az előállított termék, illetve szolgáltatás
értékébe „mennek át”.

A tőke javak a piacon megjelennek, adhatók, vehetők. A tőke javak időleges

használatáért fizetett díjat bérleti díjnak/járadéknak/hozadéknak nevezzük, azaz bevételt
biztosítanak az idő függvényében. A tőke hozadékrátája az évente kapott nettó hozadék,
azaz az egységnyi befektetésre jutó nettó bérleti díj, amelyet a tőketulajdonos kap.
Számításakor a jövedelmet viszonyítjuk a lekötött tőkéhez, melyet százalékban fejezünk
ki. Egy adott gazdaság tőkehozadékát általában a gazdasági profit tartalmazza, amelyet

138
úgy kapunk meg, hogy az adott időszakban realizált termelési
értékből kivonjuk annak érdekében felhasznált termelési költséget, s az így kimutatott
jövedelmet viszonyítjuk a lekötött tőkéhez, így kapjuk a tőke hozadék rátáját. A
megtakarításokat egy pénzbeli többlethozam elérése céljából kínálják a tőkepiacon. Ez a
többlethozam az az ár, melyet a megtakarításokért a tőkepiacon az azt keresőknek meg
kell fizetniük. A megtakarítások árát vagy bérleti díját kamatnak nevezzük. A kamat
tehát a fogyasztók időpreferenciáját fejezi ki, annak az ellenértéke, hogy a pénz
tulajdonosa átengedi tőkéjét, és saját fogyasztását későbbre halasztja. Kamatlábnak
nevezzük a kamatnak a pénztőkéhez viszonyított arányát, százalékos formában kifejezve.
Mértékét általában egy évre határozzák meg, ám a kamatfizetés ettől eltérően történhet
(Horváth & Partner, 2000).
A tőke sok általános tulajdonsággal rendelkezik, de az egyes tevékenységektől függően
több sajátosság is jellemzi:
­ Az idő folyamán történő fokozatos elhasználódás, mely lehet fizikai, de erkölcsi is.
Az elhasználódás következtében a tőke javak értéke fokozatosan csökken, melynek
pénzügyi elszámolása az értékcsökkenési leírás keretében történik. Az
elhasználódás ellenére állományuk javítható, pótolható.
­ Inputjaik, outputjaik egyidejűleg jelenhetnek meg. Egyik vállalkozásnál, ami adott
esetben végtermék, a másiknál az alapanyag lehet, pl. a növénytermesztésnél a
takarmánynövény végtermék, az állattenyésztésben felhasználva alapanyag.
­ Mennyiségük rövidtávon adottság, pillanatnyi állományuk mérhető, pénzben
kifejezhető.
­ Átlagos piacgazdasági viszonyok között az egyes tőketényezők állománya az idő
függvényében növekszik, felhalmozódik.
­ Sajátos formája a pénz és értékpapír tőke, amely a gazdasági folyamatok elsődleges
általános elszámolási és csere eszköze. Alapvető szerepe van a pénztőkének a
kereslet-kínálat közvetítésében. A termékek piacán a pénz közbeiktatásával
bonyolódik le az áruk értékesítése-vásárlása.
­ A pénztőke tulajdonosa tőkéje után hozadékra „kamatra” tart igény. A kamat a
várakozás díja, annak ellenértéke, hogy a pénz tulajdonosa tőkéjét átengedi, saját
fogyasztását későbbre halasztja (Pfau, 1998).

A tőkebefektetés olyan folyamat, amelyben a tőketulajdonos közvetlenül (például gép-,

anyagvásárlással) vagy közvetve (például értékpapír vásárlással) pénztőkét juttat a
termelésbe. Vagyis szükségletek, piaci igények kielégítése és az ezzel összefüggő
jövedelem elérése érdekében a tőketulajdonosok az erőforrások transzformálásával új
termékeket, szolgáltatásokat állítanak elő. A befektetők között megkülönböztetjük a
pénzügyi és szakmai befektetőket/befektetéseket. A pénzügyi befektetők rövid, vagy
hosszú távú befektetésként személyes termelő/szolgáltató közreműködés nélkül
igyekeznek hasznukat maximalizálni akár a cég többségét, vagy kisebb részét birtokolva.
A pénzügyi befektetéseknek vannak minősítetett esetei, amikor egy adott befektető
hosszú ideig rendelkezik számottevő (10% feletti) részesedéssel az adott társaságban.
Szakmai befektetők alatt olyan társaságokat értünk, amelyek ugyanabból, vagy hasonló
iparágból kerülnek ki, mint a kérdéses cég. A szakmai befektető lehet többségi, vagy
kisebbségi is. Többségi részesedéskor a vertikális vagy horizontális értékláncba kerül
beillesztésre a kérdéses társaság, míg kisebbségi tulajdonrész esetében inkább szakmai

139
partnerségről beszélhetünk. A szakmai befektető egyben stratégiai
befektető is, aki a szinergiát keresi, vagy új piaci lehetőségeket, új technológiákhoz való
hozzáférést, kedvező beszerzési forrásokat, know-how-kat, interaktív tudást. Jellemzően
a beszállítók, a versenytársak és a vevők közül kerülnek ki, akikből így stratégiai
partnerré válnak. A szakmai befektetések a passzív, pénzügyi befektetésektől abban is
különböznek, hogy például azt azonos területen működő gazdasági társaságok teszik,
amik ezáltal a szakmai menedzsmentben is részt vesznek.
A tőkével kapcsolatos befektetésekről pénzügyi döntéseket hoznak. A döntések
megalapozásánál – az előzőekben leírtakkal összefüggésben – bizonyos elveket veszünk
figyelembe. Ezek a következők:
­ Jövedelmezőség elve: döntésünket alapvetően meghatározza, hogy a befektetett
tőkének mindig az elvárható jövedelmet kell biztosítania.
­ Likviditás elve: a bevételeket mindig úgy kell alakítani, hogy a vállalkozás
esedékes tartozásait időben ki tudja fizetni (bevételeiből fedezni tudja kiadásait).
­ Biztonságra törekvés elve: a gazdaságot úgy kell kialakítani és működtetni, hogy
váratlan események bekövetkezésekor is működőképes legyen. Lehetőség szerint
minél kisebb ésszerű kockázattal működjön a vállalkozás.
­ Pénzügyi rugalmasság elve: ennek biztosítása azt jelenti, hogy a vállalkozó – a
vállalkozás típusától függően – rendelkezzen mindig annyi forgóeszközzel,
készpénzzel, amely a váratlanul jelentkező kedvezőtlen, vagy kedvező események
zavartalan megoldását biztosítja.
­ Függetlenség elve: minden vállalkozónak természetes törekvése, hogy
gazdálkodását úgy tudja megszervezni és működtetni, hogy abba másoknak
egyáltalán nem, vagy csak minimális mértékű beleszólási joguk legyen.

A tőkével való gazdálkodás során az előbb felsorolt elvek érvényesítését úgy rövid-, mint
hosszú távon biztosítani kell. Ezeknek betartását a tőketulajdonos különféle mutatók
számításával értékelni, elemezni tudja. Ilyenek például a jövedelmezőség, vagy a
likviditást, hitelképességet, eladósodottságot jelző mutatók. Segítségükkel egy-egy
tevékenység, vállalkozás hatékonyságáról, életképességéről megfelelő információt
kapunk (Pfau, 1998).
Itt jegyezzük meg, hogy a mezőgazdaság tőkeigényes ágazat, ami elsősorban a föld
tőkeigénnyel van összefüggésben, ami más gazdasági tevékenységnél nem található meg.
A mezőgazdasági tevékenységben a természeti sajátosságokból fakadóan az eszközök
jelentős részét nem tudják az év során folyamatosan kihasználni.
A vállalkozás, tevékenységéhez különböző forrásokból szerezheti be tőkéjét. A tőke
forrását tekintve alapvetően megkülönböztetjük a saját és idegen tőkeforrásokat. A saját
tőkeforrás a vállalkozás legbiztosabb tőkéjét jelenti, hisz fölötte a tulajdonos korlátlanul
rendelkezik, működtetéséről maga dönt. A forrásait tekintve megkülönböztetjük:
­ Eredeti, vagy pótlólagos hozzájárulásból származó tőkét, melyek lehetnek:
különféle megtakarítások, ajándékból, öröklésből, más tevékenységből származó
tőke. Nagyságuk meghatározó a gazdálkodás indítása szempontjából.
­ Gazdálkodásból származó nettó jövedelem újbóli befektetése. Szerepe
meghatározó a vállalkozás fejlődése szempontjából, hisz elsősorban ez a forrás
biztosítja a vállalkozás növekedését, fejlődését.

140
 ­ Amortizáció – a korábban létesített befektetett eszközök
után évente elszámolt értékcsökkenési leírás értéke szintén sajátos forrásként
jelenik meg –, bár ennek az erőforrásnak elsődleges célja az elhasználódott
eszközök pótlása.

Idegen tőkeforrások lehetnek:

­ Jellemzően hosszú lejáratú beruházási és rövid lejáratú forgóeszköz-finanszírozási
hitelek igénybe vétele kamatfizetés ellenében. A legjellemzőbb idegen forrása a
vállalkozásoknak, amelyet döntően bankok biztosítanak, de kereskedelmi hitelek
(szállítói követelések) lehetőségei is fennállnak.
­ Külső befektetők, társtulajdonosok tőkéjének bevonása (pl. részvény, kötvény,
stb.), amelyért a vállalat jövedelméből, valamint tulajdonjogából részesülnek a
bevont személyek.
­ Lízing, tartós bérlet útján különféle termeléshez/szolgáltatáshoz szükséges
eszközöket lehet bevonni a termelő/szolgáltató folyamatokba.
­ Támogatások, melyek részben az éves működését segítik, pl. területalapú
támogatás, másrészt a vállalatok fejlesztését támogatják. Az esetek többségében
ezek ún. „visszanemtérítendő támogatások”.

4.5.1. Befektetett eszközök

A 2000. évi C. tv. 24. § -a szerint a befektetett eszközök fogalma: ” Befektetett eszközként
olyan eszközt szabad kimutatni, amelynek az a rendeltetése, hogy a tevékenységet, a
működést tartósan, legalább egy éven túl szolgálja.” Mindezek alapján befektetett
eszközöknek azokat a piaci értékkel rendelkező vagyoni értékeket nevezzük, amelyek a
vállalkozási tevékenységet tartósan – legalább egy évet meghaladóan – szolgálják. Ezek
az eszközök sajátosságuknak megfelelően több oldalról is hatnak a termelésre:
­ mint munkaeszközök tartósan befolyásolják a termelés keretét, méretét,
hatékonyságát;
­ meghatározzák az előállítandó termékek körét, mennyiségét, a technológiát, a
környezetszennyezést, a termékek minőségét;
­ általában merevítik, rugalmatlanná, nehezen változtathatóvá teszik a termelést;
­ több termelési ciklusban szolgálják a termelést, hosszú időn keresztül mennek át
az új termék értékébe, ezért a termelésből való idő előtti kivonásuk az esetek jó
részében kedvezőtlen hatású a gazdálkodásra.

A befektetett eszközök mennyisége, minősége nagyban befolyásolja a

termelő/szolgáltató folyamatok hatékonyságát, hatással van a vállalkozás
nyereségességére, ezért komplex gazdasági elemzés kell, hogy megelőzze a
beszerzésüket és üzembeállításukat, mely különösen vonatkozik a tárgyi eszközökre.

A befektetett eszközöknek alapvetően három csoportját különbözetjük meg:

(1) Immateriális javak; (2) Tárgyi eszközök és (3) Befektetett pénzügyi eszközök.

141
Az (1) immateriális javak olyan forgalomképes nem anyagi
eszközök, melyek a vállalkozás tevékenységét közvetlenül és tartósan szolgálják.
Többségében vásárlás útján, apportként (a társasági szerződésben meghatározott
értékben), vagy saját előállítással (kísérleti fejlesztés) kerülhetnek be a nyilvántartásba.
Értékük amortizálódik, emiatt terv szerinti értékcsökkenést kell elszámolni a termelés,
tevékenység költségei között, ennek alapján beszélhetünk az immateriális javak bruttó és
nettó értékéről. Az immateriális javakat a vállalkozás mérlegében nyilvántartási értéken23
mutatjuk ki. A magyar számviteli törvény szerint ide tartozik:
­ az alapítás, átszervezés aktivált értéke, vagyis az új vállalkozás létrehozásával
kapcsolatos költségek, ami az alapítás és átszervezés aktivált költségeit
tartalmazza;
­ a kísérleti fejlesztés aktivált értéke, azaz a jövőben a hasznosítandó kísérleti
fejlesztés/kutatás ráfordítása, vagyis az új termékek előállításával kapcsolatos, a
jövőben várhatóan megtérülő többletköltségek (pl. a jövőben hasznosítható
kutatás-fejlesztés érdekében felmerült költségek);
­ a vagyoni értékű jogok (kivéve az ingatlanokhoz kapcsolódó vagyoni értékű
jogokat), vagyis az önállóan forgalomképes jogok (pl. bérleti jog, haszonélvezeti
jog, stb.);
­ a szellemi termékek, vagyis a szellemi alkotások, melyek a termelő/szolgáltató
tevékenységek során hasznosításra kerülnek, így jellemzően iparjogvédelem alá
tartozó javak (találmány, szabadalom, ipari minta, szoftver), szerzői
jogvédelemben részesülő javak, és az iparjogvédelemben nem részesülő, de
titkossága révén monopolizált javak tartoznak (pl.: know-how, gyártási eljárás,
védjegy) tartoznak;
­ az üzleti vagy cégérték (goodwill), vagyis más cégben való részesedés vásárlásakor
a vételár és a vásárolt cég eszközértékének különbözete (amennyivel többet ér a
cég egésze az összetevők értékénél).

A (2) tárgyi eszközök alapvetően a tárgyiasult termelő/szolgáltató infrastruktúra elemeit

tartalmazza, melyekre jellemző, hogy tartósan legalább egy éven túl közvetlenül, vagy
közvetve szolgálják a vállalkozás tevékenységét, függetlenül attól, hogy a használatba
vételre sor került vagy nem. Itt jegyezzük meg, hogy a kapacitáskihasználtságuk
jelentősen befolyásolja a termelő/szolgáltató folyamat hatékonyságát, közvetlen hatással
van az önköltség alakulására a fajlagos állandó költségeken keresztül. Gyakori mondás
az is, hogy „a legdrágább gépsor az álló gépsor”. Definíciója szerint tárgyi eszközök
azok a rendeltetésszerűen használatba vett, üzembe helyezett anyagi eszközök (pl.
földterület, telek, telkesítés, erdő, ültetvény, épület, egyéb építmény, műszaki berendezés,
gép, jármű, üzemi és üzleti felszerelés, egyéb berendezés, ingatlanokhoz kapcsolódó
vagyoni értékű jogok), tenyészállatok, amelyek tartósan – közvetlenül, vagy közvetett
módon – szolgálják a vállalkozás tevékenységét. Továbbá az ezen eszközök beszerzésére
(a beruházásokra) adott előlegek és a beruházások, valamint a tárgyi eszközök
értékhelyesbítése is ide tartoznak. A tárgyi eszközök nagyobb értékű eszközök,
meghatározó tulajdonságuk a tartósság, ezért értéküket több évre osztják fel. Használatuk
során alakjukat nem változtatják, rendeltetésük többnyire állandó. Sajátosságaikból

23
A nyilvántartási érték = bekerülési érték - terv szerinti értékcsökkenés - terven felüli
értékcsökkenés + visszaírt terven felüli értékcsökkenés.

142
adódóan (tartósság, meghatározzák a termelés méretét, stb.) ezzel
az eszközcsoporttal kapcsolatos gazdasági döntések meghatározóak a befektetett
eszközök hasznosítása szempontjából. A mérlegben a tárgyi eszközöknek hét csoportja
van:
­ Ingatlanok és kacsolódó vagyoni értékű jogok: az ingatlanok között kell kimutatni
a rendeltetésszerűen használatba vett földterületet és minden olyan anyagi eszközt,
amelyet a földdel tartósan egybeépítettek (pl. épületek és építmények). Az
ingatlanok közé tartozik a vállalkozás tulajdonában lévő földterület, telek,
telkesítés, építmény, épület, épületrész. Az ingatlanokhoz kapcsolódó vagyon
értékű jogok (pl. bérleti jog, használati jog, koncessziós jog) szintén a tárgyi
eszközök közé tartozik. Jellemző rájuk, hogy hosszú élettartamúak. A föld lehet
termőföld, vagy pl. építmény elhelyezésére szolgáló művelés alól kivont
földterület, de lehet hasznosításra alkalmatlan föld, amely adott időben
mezőgazdasági termelésre, mint termőföld nem került használatra és
felépítmények sincsenek rajta. Az épületek, építmények lehetnek ingatlan jellegű
műszaki alkotások végleges vagy ideiglenes jelleggel (azaz épületek), víz-, gáz-,
csatorna- és fűtési vezetékek, és egyéb építmények (pl. út, kerítés, stb.).
­ Műszaki berendezések, gépek, járművek: rendeltetésszerűen használatba vett,
üzembe helyezett, a vállalkozás tevékenységét közvetlenül tartósan szolgáló
erőgépek, erőművi berendezések, egyéb gépek, berendezések, műszerek és
szerszámok, szállítóeszközök, hírközlő berendezések, számítástechnikai eszközök,
a tevékenységi profilt meghatározó vasúti, közúti, vízi- és légi közlekedési
eszközök/járművek, valamint az itt felsorolt, bérbe vett eszközökön végzett és
aktivált beruházás, felújítás tartoznak ebbe a csoportba. A termelésben általában
rövidebb ideig vesznek részt, mint az ingatlanok, elhasználódási idejük jellemzően
5-10 év. A mezőgazdasági termelésre jellemző, hogy ezen eszközcsoportnak
nagyobb részét mintegy 2/3-át az erőgépek – traktorok, gépjárművek – és
tehergépkocsik értéke teszik ki, míg a fennmaradó 1/3 értéknek döntő hányadát
egyéb, főképp a munkagépek értéke adja. Továbbá az is jellemző, hogy az
eszközök nagyobb része a növénytermesztést szolgálja. Az állattenyésztésben ezen
eszközök egy része – a berendezések – szorosan beépülnek egy-egy technológiába,
épületbe, pl. a fejőberendezés (Pfau, 1998).
­ Egyéb berendezések, felszerelések, járművek: rendeltetésszerűen használatba vett,
üzembe helyezett, a műszaki berendezések, gépek, járművek közé nem tartozó
gépek, berendezések, felszerelések, járművek, amelyek a vállalkozó tevékenységét
tartósan közvetetten szolgálják. Ilyenek különösen: az egyéb üzemi (üzleti) gépek,
berendezések, felszerelések, járművek, az irodai, igazgatási berendezések,
felszerelések, az üzemkörön kívüli berendezések, felszerelések, járművek,
valamint az itt felsorolt, bérbe vett eszközökön végzett és aktivált beruházás,
felújítás.
­ Tenyészállatok: azokat az állatokat, amelyek a tenyésztés, a tartás során
leválasztható terméket (szaporulatot, más leválasztható állati terméket) termelnek,
és a tartási költségek ezen termékek értékesítése, vagy az egyéb (pl.
igateljesítmény, őrzési feladat, lovagoltatás, stb.) hasznosítás biztosítja a tartási
költségek megtérülését, függetlenül attól, hogy azok meddig szolgálják a
vállalkozási tevékenységet. A tenyészállatok meghatározásánál nem
érvényesíthető az „1 éven túl meglévő” fogalom (például a tyúkok esetében).

143
 ­ Beruházások, felújítások: az üzembe még nem helyezett,
rendeletetés szerűen használatba még nem vett tárgyi eszközök bekerülési értéke,
továbbá a már használatba vett tárgyi eszközökön végzett bővítéssel,
rendeltetésváltozással, átalakítással, élettartam-növeléssel, felújítással összefüggő
munkák – még nem aktivált – bekerülési értéke.
­ Beruházásokra adott előlegek: a beruházási szállítónak, importbeszerzésnél az
importálást végző vállalkozónak, az ingatlanokhoz kapcsolódó vagyoni értékű jog
eladójának ilyen címen átutalt – a levonható előzetesen felszámított ÁFA-t nem
tartalmazó – összegek, vagyis a tárgyi eszközök beszerzésére, létesítésére, stb. a
termelőknek, kivitelezőknek adott előlegek.
­ Tárgyi eszközök értékhelyesbítése: a nevesített eszközök – könyv szerinti értéket
meghaladó – piaci értéke és könyv szerinti értéke (a bekerülési értéknek a terv
szerinti értékcsökkenés elszámolt összegével csökkentett értéke) közötti
különbözete.
A tárgyi eszközök nagysága értéke a vállalkozás típusától függően nagyon különböző
lehet. Jellemző, hogy a saját előállítású szántóföldi takarmányra épülő állattenyésztésnek
legnagyobb a tárgyi eszközigénye. Az extenzívebb gyepre alapozott juhtartás, vagy a
szántóföldet döntően gabonatermesztéssel hasznosító növénytermesztési tevékenység
igénye lényegesen szerényebb. A fajlagos tárgyi eszközszükséglet nagyságát
jellemezhetjük pl. termelőkapacitás egységére (pl. 1 kocára, 1 tehénre, 1 anyára, 1
dolgozóra, 1 ha területre stb.) vagy kibocsátásegységre (100 liter tejre, 100 kg élőtömegű
hízóra, 100 kg terményre, stb.) jutó értékekkel.
A tárgyi eszközök éves költségei egyrészt az idővel és használattal összefüggő
értékcsökkenési leírás költségét, másrészt az eszközök állagát, termelő képességét
fenntartó javítás, karbantartás költségét foglalják magukba. A tárgyi eszközök –
valamint itt tárgyalva, az immateriális javak – értéke a fizikai kopás és a műszaki avulás
(erkölcsi kopás) miatt folyamatosan csökken, az eszközök értéke fokozatosan átkerül az
előállított termékek, szolgáltatások értékébe. A folyamat pénzügyi elszámolása az
értékcsökkenési – amortizációs – rendszer keretében valósul meg. Az amortizáció
elszámolási rendszere, illetve az értékcsökkenési leírás a befektetett tárgyi eszközöket és
az immateriális javakat jellemzi. Az amortizációs rendszer az egyszeri tőkebefektetés
folyamatos költségként való elszámolását, valamint megtérülését biztosítja. Az
amortizáció, vagy értékcsökkenési leírás rendszere a tárgyi eszközök elhasználódásával
összhangban, egyrészt a termelés költségét növeli, másrészt az így elszámolt tőkerész
szabaddá, ismét felhasználhatóvá válik. Megteremtődhet annak a lehetősége, hogy újra
eredeti céljának megfelelően pótolja az eszközt a vállalkozás, vagy azt egyéb célra
fordítsák az elszámolt összeget. Az amortizáció rendszerének e két alapfunkciója mellett
fontos szerepe van a műszaki fejlesztés megvalósításában is. Az amortizációs rendszer
helyes kialakítása tulajdonképpen két folyamat, az egyszeri tőkebefektetés részletekben
történő – a törlesztés és ezzel összefüggően a költség – elszámolását, valamint a pótlás
időbeli összekapcsolását jelenti. A befektetett eszközök fizikai és erkölcsi avulás
következtében végbemenő értékvesztését (tőke-elhasználódását) értékcsökkenési
leírásként kell meghatározni és elszámolni. Egy-egy eszköz elhasználódásának valódi
mértékét nagyon nehéz meghatározni. Ez az idő – pl. egy gép fizikai kopása – esetében
nemcsak az előállítás technikai színvonalától, hanem az időbeni használat mértékétől,
körülményétől, használójától stb. is függ. Az erkölcsi kopás akkor következik be, amikor

144
az eszköz műszakilag avulttá válik, mivel tőle korszerűbb,
gazdaságosabban termelő újabb eszközt alkottak, ezért a régi eszközt esetleg ki kell vonni
a termelésből, mivel az már nem versenyképes a korszerűbbekkel szemben. Általában
jellemző, hogy az erkölcsi kopása az eszközöknek gyorsabban következik be, mint azok
fizikai elhasználódása. A tőkeelhasználódás pontos mértékét szinte lehetetlen
meghatározni, így a valódi elszámolás hatásfoka különböző lehet. Az elhasználódás
megközelítően pontos elszámolására a használattal összefüggésben különféle
amortizációs rendszereket – értékcsökkenési leírási módokat – használ a számviteli
gyakorlat a jogszabályi előírásoknak megfelelően (Pfau, 1998).

A tárgyi eszközök rendeltetésszerű használata során, hogy azok biztonsággal

működjenek, ráfordításokat kell eszközölni. Az üzemeltetés biztonsága és költségeinek
vizsgálata alapozza meg adott eszközök hatékony működését. A tárgyi eszközök
folyamatos termelőképességének fenntartásából, karbantartásából és a kisebb
javításokból származó költségeket fenntartási költségeknek nevezzük. Ezeknek a
költségeknek az elszámolása – az értéknövelő nagyjavítás, felújítás költségeivel
szemben, amelyeket amortizációs költségként számolunk el – a termelés folyó évi
költségei között, felmerülésükkel összhangban folyamatosan történik. A vállalati
termelés biztonságának megteremtése, a termelés biztonságának növelése együtt jár a
költségeknek a növelésével, pl. a gyakoribb karbantartás, egyes alkatrészek gyakoribb
cseréje, vagy nagyobb karbantartói létszám alkalmazása, költségnövelő tényezők. Ezeket
szembe kell állítani a nagyobb üzembiztonság előnyeivel, pl. az üzemzavarok
elmaradásának hatásával. A fenntartás biztosítása – különösen korszerű technikák
alkalmazásánál – jól felkészült szakembereket feltételez. A zavartalan üzembiztonság, a
javítási munkák pedig bizonyos eszköz- és anyagkészletet igényelnek (Pfau, 1998).

A (3) befektetett pénzügyi eszközök azok az eszközök (részesedések, értékpapír, adott

kölcsön, hosszúlejáratú bankbetétek), melyeket a vállalkozó azzal a céllal fektetett be
más vállalkozónál, adott át más vállalkozónak, hogy ott tartás jövedelemre tegyen szert
(osztalék, kamat), vagy befolyásolási, irányítási, ellenőrzési lehetőséget érjen el. Ezek az
eszközök a vállalkozó elképzelése szerint csak egy évnél hosszabb idő elteltével tehetők
készpénzzé, így ezek is a vállalkozás tevékenységét hosszú távon, minimum egy éven túl
szolgálják. A befektetések és az értékpapírok esetében az a meghatározó, hogy milyen
céllal szerezte be azokat a vállalkozás és nem a lejáratuk. Ide soroljuk:
­ A részesedéseket, melyek osztalékot, befolyásolási-, ellenőrzési-, irányítási jogot
biztosítanak tulajdonosuknak, és itt kell kimutatni a vásárolt és jegyzett
részvényeknek, üzletrészeknek, törzsbetéteknek, vagyoni betéteknek, valamint a
gazdasági társaságban lévő befektetéseknek a társasági szerződésben
meghatározott alapításkori értékét.
­ Az értékpapírokat, melyek kamatjövedelmet eredményeznek a tulajdonos számára
(pl. kötvény, zálogjegy, stb.), itt kell nyilvántartani azoknak a kötvényeknek és más
értékpapíroknak az értékét, melyeket a vállalkozó/vállalkozás legalább egy évig
magánál kíván tartani.
­ A (tartósan, azaz 1 évet meghaladóan) adott kölcsönöket, melyek szintén
kamatjövedelmet biztosítanak. Ide tartoznak a dolgozóknak adott kölcsönök vagy
más vállalkozásoknak adott egy év után lejáró pénzkövetelések összege.

145
 ­ A hosszú lejáratú bankbetétek, melyek értéke a
pénzintézetnél elhelyezett, egy év után lejáró pénzkövetelés összege.

A befektetett pénzügyi eszközöket vételi áron kell nyilvántartani. Ha ezeknek az

eszközöknek a piaci értéke tartósan és jelentősen alatta marad a nyilvántartási árnak,
akkor értékvesztéssel kell korrigálni az értéküket, de az értékvesztés nem egyezik meg a
tárgyi eszközöknél, és az immateriális javaknál jelentkező, a használattal összefüggő
értékcsökkenéssel. A mezőgazdasági vállalkozók körében ez az eszközcsoport kevésbé
elterjedt, s a befektetett eszközök között elég szerény arányt képvisel.

A befektetett eszközök nagyságán túlmenően a vállalkozás jellegétől, illetve

tevékenységi körétől függően e tőkerész belső struktúrája is jelentősen eltérő. Főleg a
tárgyi eszközök egyes csoportjainak belső arányai azok, amelyek jelentős eltéréseket
produkálnak még az egyes mezőgazdasági vállalkozásokon belül is. Gondoljunk csak a
belterjes és külterjes állattenyésztés, a szántóföldi növénytermesztés és a kertészeti
ágazat eszközszükségletében megnyilvánuló különbségekre.

4.5.2. Forgóeszközök
A forgóeszközök, a vállalat azon eszközei, amelyek a vállalkozási tevékenységben (a
termelési folyamatban) egy évnél rövidebb ideig (nem tartósan), eredeti megjelenési
formájukat elvesztve, vagy megtartva azt, vesznek részt. A termelési folyamat során
értékük teljes egészében átmegy az új termék értékébe. A megnevezésben a „forgó” szó
a vállalkozás termelési ciklusában való körforgásra utal: a beszerzett alapanyagokból a
gyártás következtében félkész, majd késztermék lesz, amelyet eladva, megjelenik egy
követelés a vevővel szemben, majd amikor a vevő kifizeti a tartozását, a vállalkozás
pénzeszközre tesz szert. Forgóeszköz alatt a magyar számvitel azokat az eszközöket érti,
amelyek csak rövidtávon (nagyjából 1 évig) maradnak a gazdálkodó egység
tulajdonában. Értékük és mennyiségük az idő függvényében folyamatosan változhat.

A forgóeszközöket csoportosíthatjuk a forgóeszköz (A) megjelenési formája és a

forgóeszköz (B) termelésben betöltött szerepe alapján. A megjelenési forma (A) szerinti
csoportosításban a forgóeszközökön belül megkülönböztetjük a (1) készleteket, a
(2) követeléseket, az (3) értékpapírokat és a (4) pénzeszközöket.

A készletek olyan forgóeszközök, amelyek közvetlenül, vagy közvetve szolgálják a

termelést, általában egyetlen, vagy néhány termelési folyamatban vesznek részt és
azonnal elhasználódnak, beépülnek a létrehozott termékek és szolgáltatások értékébe. A
mezőgazdasági vállalkozásoknál az a legnagyobb forgóeszközcsoport. A készletek
lehetnek (Pfau, 1998):
1) Anyagok: a termelés során eredeti alakjukat elveszítve beépülnek a termék,
szolgáltatás értékébe. Itt kell továbbá kimutatni azokat a készleteket is, amelyek a
termelés során nem használódnak el azonnal – fogyóeszközök –, de a vállalkozási
tevékenységet 1 évnél rövidebb ideig szolgálják. Ezek lehetnek: (a) nyers és
alapanyagok, ilyen pl. a vetőmag, műtrágya növényvédőszer, takarmány stb.; (b)
segédanyagok, az előállított terméket, szolgáltatást sajátos tulajdonsággal látják el;
(c) üzem- és fűtőanyagok, munkaeszközök működtetéséhez szükséges anyagok; (d)
fenntartási anyagok pl. javítási anyagok, tartalék alkatrészek stb.; (e) építési

146
 anyagok pl. tégla, cement stb.; (f) egyéb anyagok pl.
csomagoló anyag, irodaszer, védőruha, egy éven belül elhasználódó szerszámok,
berendezések, felszerelések stb.
2) Befejezetlen termelés és félkész termékek: az a készletállomány, amelyen már
néhány munkaműveletet elvégeztek, de még további megmunkálásra kerülnek. Ezek
a készletek még nem értékesíthetők. A termékcsoport sajátosan jelentkezik a
mezőgazdaságban, mivel itt a beavatkozások a termelésben szakaszosak, néha
hónapok telnek el, hogy pl. az ember a búza elvetése után ismételten beavatkozzon
a termelés folyamatába. Ugyanakkor állományuk mérhető, pl. a gyakorlat szerint év
végén felmérik minden befejezetlen tevékenységnek az értékét az adott év
eredményének megállapítása érdekében, s az ilyen jellegű ráfordításokat
befejezetlen termékként, befejezetlen termelésként (mezei leltár) tartják nyilván.
Félkész terméknek tekintjük mindazon termékeket, amelyeken a vállalat egyik
egysége a szükséges munkálatokat már elvégezte, de a termékek a vállalat más
egységeiben további feldolgozásra, esetenként eladásra is kerülhetnek. Félkész
termék csak olyan vállalatnál lehet, amelynek több egysége van, és ezek egymásra
épülnek, hasznosítják egymás termékeit. Ilyenek lehetnek például, ha egy
gazdaságnál külön van a tejtermelő tehenészet és a marhahizlaló telep, s ezek
jövedelmét külön-külön ki akarjuk mutatni. Az utóbbi a tehenészet egyik
végtermékét a bikaborjút – mely ez esetben félkész termék – átveszi hízlalás céljára
s a végterméket a hízómarhát, a marhahizlaló telep bocsátja ki.
3) Növendék, hízó és egyéb állatok: ebbe a csoportba átminősítésükig, étékesítésükig
tartoznak a szarvasmarha, sertés, juh növendék és hízó állatok, valamint az egyéb
állatok közé sorolt baromfi, galamb, nyúl, hal, prémes állat stb.
4) Áruk: között tartjuk nyilván jellemzően azokat a termékeket, amelyeket értékesítés
céljából vásároltunk, illetve ide soroljuk a göngyölegeket és a folyamatban lévő
beruházások teljesítményeit is. Ennek megfelelően vannak: (a) kereskedelmi áruk –
azok a vásárolt készletek, amelyeket abból a célból vásároltak, hogy azt tovább
értékesítve nyereségre tegyenek szert; (2) göngyölegek – olyan többször
felhasználható csomagoló-, tároló eszközök, amelyek a termékeket a szállítás során
a rongálódástól óvják és (3) az alvállalkozói teljesítményekre jellemző a
vállalkozónál munkát végzők teljesítménye, mint közvetített szolgáltatások.
5) Készletre adott előlegek.
6) Késztermékeknek nevezzük azokat a termékeket, amelyekre a vállalat már további
ráfordításokat, termelési műveleteket nem eszközöl. Ekkor eladásra kész állapotban
van a termék.

A készletek lehetnek vásároltak és saját termelésű készletek. A két csoport szerinti

megkülönböztetés – noha a termelés folyamatában ezek összefolynak – elsősorban azért
szükséges, mert értékük nyilvántartása, s elszámolása tekintetében különbségek vannak.
A vásárolt készleteket teljes bekerülési költségük alapján tartjuk nyilván s számoljuk el,
míg a saját termelésű készleteket szűkített (közvetlen) költségeik alapján, nyilvántartásuk
önköltségi áron történik. Vásárolt készlet (anyagok, áruk, göngyölegek, közvetített
szolgáltatások) minden olyan készlet, amit a vállalat vásárolt, vagy térítés nélkül átvett.
A saját termelésű készletek azok, amelyeket a vállalat saját maga állított elő, illetve
termelt meg. A saját termelésű készletek, készültségi fokuktól függően lehetnek:

147
befejezetlen termelés, félkész termékek24 és késztermékek. A saját
termelésű készletek, elnevezés utal arra is, hogy azok a termelési folyamat mely fázisában
helyezkednek el.
A követelések szállítási, vállalkozási, szolgáltatási és egyéb szerződésekből jogszerűen
eredő pénzértékben kifejezett fizetési igények, amelyek (1) vállalkozó által már
teljesített, a másik fél által elfogadott termékértékesítéshez, szolgáltatás teljesítéséhez;
(2) hitelviszonyt megtestesítő értékpapír, tulajdoni részesedést jelentő befektetés
értékesítéséhez; (3) kölcsönnyújtáshoz és (4) előlegfizetéshez kapcsolódnak. A vásárolt
követeléseket, a térítés nélkül és egyéb címen átvett követeléseket is a követelések között
mutatjuk ki. A számviteli törvény a követeléseket a mérlegben azok közgazdasági
tartalma és lejárati ideje szerint csoportosítja:
­ a befektetett eszközök között szerepelnek az immateriális javakra, beruházásra
adott előlegek, az egy éven túli lejárattal adott kölcsönök
­ a forgóeszközök között kell kimutatni a készletekre adott előlegeket, továbbá az
egy éven belüli követeléseket,
­ a forrás oldalon, a saját tőke elemeinél levonásként kerül kimutatásra a jegyzett, de
még be nem fizetett tőke.
Mérlegbe csak az adós által elismert követelés állítható be. A követeléseket a
mérlegkészítéskor adósonként együttesen minősíteni kell. A minősítést az adós fizetési
készsége, fizetőképessége alapján kell elvégezni. Behajthatatlanná vált követelést nem
szabad a mérlegben szerepeltetni.
Követelések származhatnak (a) áruszállításból és szolgáltatásból (vevők); fennállhatnak
(b) kapcsolt vállalkozással és (c) egyéb részesedései viszonyban lévő vállalkozással
szemben; lehetnek (d) váltókövetelések és (e) egyéb követelések. A mezőgazdasági
gyakorlatban a vevői követelések a leggyakoribbak.
Áruszállításból, szolgáltatásból származó követelések esetében a fizetendő általános
forgalmi adót (ÁFA) is tartalmazó, a vevők által elismert követelés összegét lehet
kimutatni. A vevőkövetelés alapbizonylata a számla. Vevőkövetelések keletkeznek az
eladott, de még ki nem fizetett termékek, szolgáltatások után, melyet más néven
vevőállománynak is nevezzük, amit tulajdonképpen még be nem folyt pénzeszközöknek
is tekinthetünk. A vállalkozások mindent elkövetnek azért, hogy a vevőállományuk minél
kisebb értékű legyen. Az áru leszállítása és a vevő tartozásának kiegyenlítése között eltelt
időre a vállalkozó gyakorlatilag hitelt nyújt a vevőjének (a mezőgazdasági gyakorlatban
jellemző a 15/30/60/90/180 napos fizetési határidő).
Váltókövetelések: a váltó sajátos követelési forma, lejáratának időpontjára szóló fizetési
igényvény vagy felszólítás, pénzkövetelést kifejező rövidlejáratú értékpapír, amelynek

24
Számviteli törvény a befejezetlen termelést és a félkész termékeket az alábbiak szerint
definiálja: „Befejezetlen termelésnek azok a megmunkálás alatt lévő, további megmunkálásra
váró termékek minősülnek, amelyeken már legalább egy számottevő munkaműveletet elvégeztek,
továbbá befejezetlen termelésnek minősülnek a még nem számlázott szolgáltatások teljesítményei
is. Félkész termék minden olyan termék, amely a vállalkozónál egy vagy több teljes megmunkálási
folyamaton már keresztülment (raktárra vett, illetve raktárra vehető), készterméknek azonban még
nem minősül.”

148
névértéke a kiváltott követelésből és a lejárat időpontjáig
felszámított kamatból áll. A váltó kibocsátója fizetési ígéretet tesz, hogy a váltón
feltüntetett időpontban és módon a váltó birtokosának a megjelölt összeget (a váltó
névértékét, amely a kiváltott követelésen kívül a kamatot is magába foglalja) kifizeti. A
váltóbirtokos a váltó esedékessége előtt az idegen váltó forgatásával (a váltó nyilvántartás
szerinti értéke és az időarányosan járó kamat együttes összegének mértékéig) a
szállítójával szembeni tartozását úgy teljesítheti, hogy az adós a váltó új birtokosának fog
fizetni, vagy az esedékesség előtt a váltóbirtokos a váltót pénzintézetnél
leszámítoltathatja. Ez esetben a lejárat és a leszámítolás időpontja közötti időtartamra
jutó kamatról lemond a bank javára. A követelés fedezetére kapott váltót a leszámítolásig,
átruházásig, pénzügyi rendezésig a vele kiegyenlített követelés összegében kell
nyilvántartásba venni, a kamat összegét a váltókövetelésben nem szabad figyelembe
venni.

Az egyéb követelések olyan rövidlejáratú követelések tartoznak ide, amelyek a

munkavállalókkal, önkormányzatokkal, vagy más szervekkel szemben állnak fenn.
Például a munkavállalóval szembeni követelések, visszatérítendő adó, még nem
folyósított állami támogatás, értékpapír értékesítéséből eredő követelés.
Követelésnek minősülnek a vagyoni értékű jog, szellemi termék vásárlására, beruházásra,
készletbeszerzésre átutalt, adott előlegek is. Az előlegeket könyv szerinti értéken kell
nyilvántartani mindaddig, amíg azzal a kedvezményezett el nem számolt, vissza nem
fizette, vagy az előleg célja szerinti teljesítés elmaradása és vissza nem fizetése miatt
behajthatatlan követelésként leírásra nem került. A mérlegben az adott előleget annak
célja szerint az immateriális javaknál, a tárgyi eszközöknél, a készleteknél, illetve az
egyéb követelések között kell szerepeltetni. Követelésnek minősül a jegyzett, de be nem
fizetett tőkekövetelés is, amelyet a mérlegben negatív előjellel, a saját tőkénél kell
kimutatni.
Faktorálás/faktoring, követelésvásárlás: mindegyik szó ugyanazt a fogalmat takarja;
egy vállalkozás a még ki nem egyenlített, de a jövőben befolyó számlakövetelését eladja
egy pénzügyi szolgáltatónak, aki ezt az összeget előre kifizeti neki. A követelés vásárlás
legfontosabb előnye, hogy a faktoring nem hitelfelvétel, így nem kell fedezetet (pl.:
jelzálog) biztosítani és így pl. az induló, tőkeszegény vagy veszteséges vállalkozások is
finanszírozhatóak, valamint ebben az esetben lekerülnek a vállalkozások válláról a nyitott
követelésekkel kapcsolatos adminisztrációs terhek. A faktorálás legfőbb előnye a
gyorsaság. A vállalatok a követelésük eladására több okból is rászánhatják magukat.
Egyrészt, ha nem ismerik a vevőt, nem biztosak a fizetőképességében (pl.
külkereskedelemben) másrészt, ha nincs elég pénzük a megrendeléshez kapcsolódó
pénzügyi terhek viselésére (forráshiány) és valamilyen oknál fogva nem jutnak
bankhitelhez. Hazánkban ez az utóbbi a jellemző indoka a faktoring megállapodások
létrejöttének. A hazai gazdasági életben kialakult gyakorlat szerint sokan késve fizetnek
a partnereinek, kialakul a körbetartozás. A faktoring ügylet keretében mindenki
komolyabban veszi a fizetési határidőket, kiszámíthatóbb pénzmozgást eredményez a
finanszírozásnak ez a módja. Azoknak a vállalkozásoknak javasolható, amelyek nem
akarnak, vagy nem tudnak hitelt felvenni, viszont szeretnének külső forrást bevonni a
cégük finanszírozásába. Kezdő vállalkozások számára különösen hasznos lehet a
faktoring, hiszen ők gyakran nem kapnak annyi hitelt, amennyire szükségük lenne.

149
Különösen hasznos finanszírozási mód ez azon vállalkozásoknak,
amelyeknek tőkeerős vevői vannak, akik azonban nagyon hosszú fizetési határidővel
fizetnek. Természetesen, azok a cégek is profitálhatnak a faktoring előnyeiből, amelyek
már kimerítették a banki hitel limitjüket. A faktorálás drágább, mint a rövid lejáratú
forgóeszközhitel, a szerződéskötés gyorsabb, mint a hitelfelvételnél és nem igényel
biztosítékot. Nagyon fontos, hogy a faktoring cégek nem az ügyfelük hitelképességére
kíváncsiak, ők az adott ügyletet (vevő-szállító közötti kapcsolatot) vizsgálják, számukra
a vevő személye meghatározó fontosságú (ő fog fizetni). A faktoring cégek a befogadott
számla értékéből általában 80% körüli részt fizetnek ki előre (a számla kiállításakor, a
vevő áruátvételt igazoló nyilatkozatának birtokában). Ekkor kell a faktoring díjat is
megfizetni (pl. 30 napos számlánál 0,8%). A fennmaradó részt akkor fizetik ki a cégnek,
amikor a számla ellenértéke befolyik. Ekkor (utólag) történik a faktoring kamat
elszámolása. Ennek mértéke függ a faktorálás összegétől, a futamidőtől, stb. Az egész
ügylet legfontosabb kérdése az, hogy ki viseli a megrendelő esetleges nem-fizetéséből
eredő károkat, kockázatokat? Jellemzően a faktoring cég ezt a kockázatot nem vállalja
át, tehát kiköti, hogy amennyiben a vevő nem fizet, akkor a faktoring ügylet során általa
kifizetett előleget (80%) a szállítótól is visszakövetelheti, és megfelelő eszközökkel
beszedheti.
Az értékpapírok valamilyen vagyonnal kapcsolatos követelést megtestesítő
forgalomképes okiratok. Az értékpapírok a megszerzés céljától függően megjelenhetnek
a befektetett és a forgóeszközök között is. Fontos, hogy nemcsak rövid (12 hónapon
belüli) futamidejű értékpapírok lehetnek forgóeszközök, mert a besorolás nem az
értékpapír futamidejétől, hanem a befektető szándékától, céljától függ. Például a
megvásárolt részvény lehet befektetett (pénzügyi) eszköz és forgóeszköz is, attól
függően, hogy mi a jövőbeni célunk: pl. tartós befolyásolási, tartós hozam (osztalék)
szerzési lehetőség vagy csak spekulációs szándék (árfolyamnyereséggel továbbadni).
Mint forgóeszközt, az értékpapírok között tartjuk nyilván a forgatási célból, átmeneti,
nem tartós befektetésként vásárolt kötvények, részvények, váltók, egyéb értékpapírok
vételi értékét, továbbá saját részvények, üzletrészek visszavásárlási értékét. Ezeket az
értékpapírokat – ha egy évnél rövidebb ideig szolgálják a vállalati tevékenységet –
forgóeszközökként kezeljük, vagyis az értékpapírok közül azokat kell forgóeszközként
kimutatni, amelyeket a vállalat, forgatási célból vásárolt, azaz átmeneti, tehát nem tartós
befektetésként szolgálják a vállalkozási tevékenységet, pl. eladásra vásárolt kötvények,
visszavásárolt üzletrészek, részvények, eladásra vásárolt részvények, stb.
A pénzeszközök között jelenik meg a készpénz és a bankszámlapénz. Mind a készpénz,
mind a bankszámlapénz megjelenhet hazai pénznemben (HUF) és külföldi pénznemben
(valutában illetve devizában) is. Minden vállalat működtet (forint és/vagy valuta)
pénztára(ka)t, amely(ek) a készpénzforgalom lebonyolítását szolgálja(k). Törvényi
előírás, hogy minden vállalatnak nyitnia kell legalább egy olyan bankbetétszámlát
(elszámolási betétszámla), amelyen keresztül az átutalásokat intézi.
A forgóeszközök különböző megjelenési formái, igazolják a forgóeszközök
definíciójának egyes elemeit, pl. eredeti megjelenési formájukat elvesztik, vagy
megtartják. A megjelenési formák azonban arra is utalnak, hogy a termelési folyamat
során a forgóeszközök alakváltozáson mennek keresztül. A Számviteli törvény
egyértelműen definiálja és értelmezi az egyes csoportokat, azokat tovább részletezi.

150
A forgóeszközöket a termelésben betöltött szerepük (B) alapján is
lehet csoportosítani. A vállalatok pénzügyi stabilitása, a kapcsolódó finanszírozási
stratégiák kialakítása, a forgótőke-menedzsment tekinthetők azon kiemelt területeknek,
melyeknek egyik elméleti megalapozását a forgóeszközök termelésben betöltött szerepe
képezi. A forgóeszközök első megjelenési formája a pénz. A pénz teszi lehetővé, hogy
inputokat vásároljunk, a pénzt tehát átváltjuk forgóeszközökre. Ekkor a termelési
folyamat még nem indult meg, de felkészültünk annak indítására. Ezt a szakaszt
készenléti szakasznak nevezzük. A termelés indításától a késztermék megjelenéséig tart
a termelési szakasz. Ezt követi az értékesítés. Az ellenérték átutalásáig
követelésállomány keletkezik. Ez a szakasz a megtérülési szakasz, melynek eredménye
ismét a pénz lesz. Fontos feltételként fogalmazható meg, hogy ez a pénz több kell, hogy
legyen, mint a termelési folyamatban felhasznált forgóeszközök értéke, azaz a gyártás
költsége, a többlet a gyártás jövedelme, vagyis a folyamatban hozzáadott érték keletkezik
(Pupos, 2008).
KÉSZENLÉTI
SZAKASZ

Anyagok:
Pénzeszközök - anyagok beszerzése

KÉSZLETEK
- kötelezettségek keletkezése

Termelés I. fázisa:
- félkész termékek
- befejezetlen termelés
- költségek felmerülése
RÁFORDÍTÁSI
SZAKASZ

Termelés II. fázisa:

- késztermékek
- költségek felmerülése

Késztermékek értékesítése:
- anyagok beszerzése
- vevőkövetelések keletkezése
MEGTÉRÜLÉSI
SZAKASZ

Vevőkövetelések
Pénzeszközök
kiegyenlítése

4.9. ábra: Forgóeszközök körforgása

Forrás: saját szerkesztés

A forgóeszközök körforgásán a forgóeszközök folyamatos alakváltozásának sorozatát

értjük, amikor a pénz formából – a termelési folyamat sajátosságaitól és a kapcsolódó
befektetetési, szervezési döntésektől is függően – újra pénz formához jutunk. A termelési
folyamat sajátosságai, a menedzsment kapcsolódó döntései miatt a körforgás egyes
elemei más-más formában jelennek meg, illetve öltenek testet, pl. a befejezetlen termelés
nem minden termelési folyamat működési ciklusában jelenik meg (brojler csirkehízlalás),
készpénzes értékesítés esetén a követelés állománnyal sem kell számolni. A 4.9. ábráról
az is leolvasható, hogy a forgóeszközök vázolt megjelenési formái között vannak olyan
elemek is, amelyek a forgóeszközök működési ciklusában nem jelennek meg, pl.
értékpapírok, készletre adott előlegek, alapítókkal szembeni követelések, egyéb

151
követelések, stb. Ezek az elemek tehát „csak” számviteli
kategóriák, és nem elemei a körforgásnak, de szerepeltetésük a mérlegben természetesen
indokolt (Pupos, 2008).

A forgóeszközökbe fektetett tőke egy éven belül visszatérül, ugyanakkor a vállalat

tőkéjének egy részét folyamatosan lekötik ezek a vagyonelemek. A folyamatos
működéshez minden időpontban rendelkezésre kell állnia valamennyi készletnek,
készpénznek, illetve az értékesítések miatt folyamatosan újratermelődik a vevőkkel
szembeni követelés is. A forgóeszközök nagysága elsősorban az értékesítés függvénye:
a növekvő értékesítés általában egyre nagyobb forgóeszköz állományát igényel.

A folyamatos termelés/szolgáltatás azzal is együtt jár, hogy a termelésnek költségei

vannak. Ezek a költségek azonban első megjelenési formájukat tekintve szintén
forgóeszközök. Költséggé akkor válnak, amikor a gyártás során felhasználjuk azokat,
eredeti megjelenési formájukat elvesztik, és értékük átmegy az új termék értékébe. A
termelési költségek tehát, mint befektetett forgóeszközök jelennek meg. E
forgóeszközöket idényszerűen jelentkező forgóeszközöknek nevezzük, és számba
vételük csak termelési költségként lehetséges. Az idényszerűen jelentkező forgóeszközök
tehát azok, amelyek a forgó tőkén felül jelentkeznek. Ezek átlagos állományértékét a
forgóbefektetés számszerűsíti. A forgóbefektetés az idényszerűen jelentkező
forgóeszközök azon állományértéke, amely a folyamatos termelés indításától a
megtérülésig (árbevétel realizálásáig) a forgótőkét meghaladóan merül fel. Ez azt jelenti,
hogy az árbevétel pénzügyi realizálásáig a folyamatos termelés befektetett forgóeszközeit
meg kell előlegezni, és állományértékük a késztermék elkészüléséig folyamatosan nő. A
realizált árbevételben térülnek meg, ekkor jutunk pénzhez, amit az újabb termelési
folyamatba fektetünk, és termelési költségként elszámolunk. E forgóeszközöket tehát
árbevétellel finanszírozzuk, vagy annak hiányában rövid lejáratú idegen forrásokkal, pl.
forgóeszköz hitellel (Pupos, 2008). A nettó forgótőkét úgy kapjuk meg, hogy az összes
forgóeszköz értékből kivonjuk a rövid lejáratú kötelezettségek értékét.

A mezőgazdaságban felhasznált forgóeszközök sajátossága, hogy: (1) a forgóeszközök

jelentős hányada élő organizmus, így a termelésben betöltött szerepük sajátos,
raktározásuk, tárolásuk módja eltérő; (2) a forgóeszközök körforgásának időtartama,
tehát a termelési periódusok hossza eltérő a mezőgazdasági termelés különböző ágaiban;
(3) egy-egy növény termesztésének munkaműveletei – az adott ágazat technológiájának
megfelelően – az év meghatározott időszakához kapcsolódnak, így a forgóeszközök
felhasználására is szakaszosan, hosszabb-rövidebb időintervallumokon belül kerül sor
(élő szervezetek, vetőmag, szaporítóanyag); és (4) felhasználásuk üteme nagymértékben
eltérő.

Mezőgazdaságban a saját termelésű termékek nagyarányú üzemen belüli felhasználása

(üzemi belforgalom) miatt a forgóeszközöket több esetben nem tárgyi jellegük, hanem
felhasználásuk célja és módja szerint kerülnek csoportosításra:
­ Alapanyag: pl. hízóba állítható, felnevelésre kerülő haszonállat, takarmány,
vetőmag és egyéb szaporítóanyagok, szerves- és műtrágya, stb.
­ Segédanyagok: üzem- és kenőanyag, növényvédőszer, stb.

152
 ­ Mezei leltár: ide tartoznak az egyéves őszi vetések, a tavaszi
vetésű növények alá végzett talaj-előkészítések, trágyázások és az évelő kultúrák
(pl. lucerna, vörös here stb.) értéke, mivel ez a növénytermesztés befejezetlen
termelése.
­ Termények és anyagok: pl. vetőmagok, takarmány, szerves- és műtrágyák, üzem-
és kenőanyagok, alkatrészek és javítási anyagok, egyéb anyagok, stb.
­ Növendék- és hízóállatok: állatfajonként, hasznosítási mód szerint, súly szerinti
részletezésben kell kimutatni.

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a növendékállatot a hizlalás szempontjából az

alapanyagok, a tenyészállat-nevelés szempontjából a félkész-termékek, a növendékként
való értékesítés esetén a késztermékek közé kell sorolni. A saját felhasználásra félretett
vetőmag pl. alapanyag, az értékesítésre kerülő pedig késztermék.

A forgóeszköz-gazdálkodás alapvető feladata: (1) a forgóeszközök körforgásának

biztosítása, illetve fenntartása; (2) a termelés/szolgáltatás folyamatának biztosítása a
lehető legkisebb ráfordítással; (3) az eszközstruktúra és eszközlekötés optimális szinten
tartása és az (4) az eszközök finanszírozása.

A vállalkozás menedzsmentje folytathat konzervatívabb készletezési politikát, amikor

relatíve magas készletállományt tart fenn, így könnyebb a forgóeszközök körforgás
zavartalanságának biztosítása, nagyobb a termelési/szolgáltatási biztonság, viszont
magasabbak a logisztikai költségek, nagyobbak a tárolási veszteségek és magasabb a
lekötött forgótőke kamatigénye, ami haszonáldozati költségként jelenik meg.
Amennyiben alacsonyabb készletállománnyal termelünk/szolgáltatunk, akkor növekszik
a termelő/szolgáltató folyamat zavartalanságának a kockázata, de csökkennek a
logisztikai költségek, a tárolási, raktározási veszteségek és a lekötött forgótőke
kamatigénye is. Az optimális készlet nagysága több tényezőtől függ: egyrészt a
vállalkozás profiljától, azaz a fő tevékenységi körétől, másrészt a termelési folyamat
hosszától és technikai/technológiai jellemzőitől, de befolyással van rá a termékek
eltarthatósága, a beszerzési és értékesítési piac kiszámíthatósága/megbízhatósága is.

Amikor az anyag- és a készletgazdálkodásról beszélünk, akkor a reálfolyamatokat anyagi

oldalról közelítjük meg. A vállalkozások gazdálkodása alapvetően forgalmi és termelési
folyamatokból áll. A két folyamat szorosan kapcsolódik össze az előzők szerint.
Tulajdonképpen a forgalmi folyamat egyrészt a pénzből történő anyagvásárlást, másrészt
a késztermékek értékesítését, pénzre váltását jelenti, míg a termelési folyamat pedig
döntően az anyagok átalakítását foglalja magában. Mindezekből kitűnik, hogy az egész
vállalati tevékenységet átszövi az anyagokkal való gazdálkodás. Az anyaggazdálkodás a
termeléshez és a forgalomhoz szükséges anyagokat-energiákat biztosító tevékenységek
és folyamatok összefoglaló elnevezése. A korszerű anyagáramlási folyamatok
rendszerszemléletű megtervezése, megszervezése és megvalósítása a logisztikai rendszer
keretében realizálódik (Pfau, 1998).

A logisztika az energia, személyek, anyagok, alapanyagok, félkész- és késztermékek,

információk rendszeren belüli és rendszerek közötti áramlásának tervezésével,
vezérlésével, szabályozásával, ellenőrzésével megvalósításával foglalkozó tevékenység,
melynek célja a rendszerszemlélet kialakításával a felmerült költségek és a vevő

153
kiszolgálási színvonala közötti összhang megteremtése. A
logisztika feladata a piaci, termelési, áruforgalmi elvárásokhoz alkalmazkodva annak
biztosítása, hogy a megfelelő anyag (késztermék, áru), információ, személyek, energia, a
megfelelő időpontban, a megfelelő helyen, a megfelelő mennyiségben, a megfelelő
minőségben és megfelelő költséggel rendelkezésre álljon.

A logisztikai stratégia részei:

­ Beszerzési stratégia: gazdaságossági szempontok figyelembevételével el kell
dönteni, hogy melyik a célszerűbb: „venni vagy előállítani/gyártani” és meg kell
választanai a beszerzési forrásokat az ár, a minőség, a szállítási lehetőségek és a
megbízhatóság függvényében;
­ Készletezési stratégia: a készletek összetételére, a készletekben lekötött tőke
nagyságára és a készletezési költségekre vonatkozik;
­ Értékesítési stratégia: a késztermékek fizikai elosztását, elhelyezését, a
készletezési pontok számát, kapcsolatukat határozza meg;
­ Logisztikai információs stratégia: az egész logisztikai rendszert jellemző
információs folyamatokat tartalmazza (engedélyezés, bizonylatolás, döntési
jogkörök, információ-áramlás).
A hatékony költséggazdálkodás a színvonalas kiszolgálás mellett fontos feladat. A
logisztikai rendszer költségeinek 3 csoportját különböztetjük meg úgy, mint:
­ Beszerzési költségek: amelyek az anyaghoz való hozzájutás költségeit jelentik, pl.
szállítás, rakodás, ügyintézési költségek, szállítási veszteségek stb.
­ Készletezési költségek: az anyagbeszerzés és az anyagigény felmerülése közötti
térbeli és időbeli eltérés kiegyenlítésének költségei, pl. a raktározás,
anyagmozgatás, biztosítás, tárolási veszteség, adminisztráció stb.
­ Hiány költsége: akkor merül fel, hogy ha valamilyen anyagigény nem elégíthető ki
megfelelően, pl. kötbér, állásidő költsége, adminisztrációs többletköltség stb.
Forgóeszköz-gazdálkodás jellemzője a rövid időtáv, így relatíve könnyebben
korrigálhatók a döntések és fontos kiemelni, hogy a döntések jelentős hatással vannak a
vállalat likviditási és jövedelmezőségi helyzetére. A forgóeszköz-gazdálkodás
elemzésére szolgáló mutatók: a forgóeszköz-igényesség, mely az előállított termék
termelési értékének, vagy az értékesítés nettó árbevételének és az átlagos lekötött
forgóeszköz állománynak a hányadosa, valamint a hatékonysági mutatók, azaz a tartós
forgóeszköz-lekötés és az előállított termék mennyiségének aránya és a különböző
forgási sebesség mutatók.
A forgóeszközök kihasználásának sajátos mutatója a forgási sebesség, amit a
forgóeszközök egy időszak, pl. egy év alatt megtett fordulatainak számával, vagy a
körforgás időtartamával, a forgási napok számával mérnek. Ez utóbbi mutató úgy is
értelmezhető, hogy a forgóeszközök átlagos nagysága ennyi napi termelés/szolgáltatás
ellátásához elegendő.
A forgóeszközök fordulatszáma (s) a forgóeszközök kihasználásának a mutatója, azaz az
értékesítés nettó árbevételének és az átlagosan lekötött forgóeszköz állomány hányadosa
[1]. Minél magasabb az értéke, annál jobb, mivel egységnyi idő alatt annál többször térül
meg az árbevételből a forgóeszköz-állomány.

154
 Éves nettó árbevétel
s
Átlagosan lekötött éves forgóeszköz állomány
[1]
A forgóeszközök forgási sebességét is megadhatjuk napokban kifejezve (n), amikor az
átlagosan lekötött forgóeszköz értékét szorozzuk az időszak napjainak számával (pl. 360)
és ezt az értéket osztjuk az értékesítés nettó árbevételének értékével [2]. Ezt úgy is
megkaphatjuk, hogy az időszak napjainak számát (pl. 360) osztjuk a fordulatszám
értékével (s).

Átlagosan lekötött éves forgóeszköz állomány  360 360

n  [2]
Éves nettó árbevétel s
A forgóeszközök forgási sebessége összefoglalóan azt mutatja meg, hogy a vállalkozás
forgótőkéje hányszor térül meg a vizsgált időszakban, azaz milyen hatékonysággal
hasznosítja a vállalkozás. Ha a vállalakozás forgótőkéje az időszak során erőteljes
szezonális ingadozást mutat, akkor ennél a mutatónál nagy figyelmet kell szentelni az
átlagos forgóeszköz állomány meghatározásának (pl. kronológikus átlag használata), ami
néhány mezőgazdasági ágazatban csak becsülhető, pontos meghatározása szinte
lehetetlen (pl. broiler csirkehízlalás). A mutató értelmezésénél észre kell vennünk a
forgótőke forgási sebessége és a vállalkozás általános likviditási helyzete közötti
összefüggést. Ha a forgótőke forgási sebessége magas, az jelentheti a forgóeszközökkel
történő hatékony gazdálkodást, de túlzottan magas értéknél a vállalat már valószínűleg
likviditási problémákkal küszködik, piaci alkalmazkodóképessége romlik. A túlzottan
alacsony forgási sebesség sem jó, hiszen ekkor a vállalat nagyon rossz hatékonysággal
hasznosítja forgótőkéjét, amit valószínűleg a gyengébb jövedelmezőség is megmutat.
Szokás az egyes tételekre is kiszámítani, elsősorban készletekre, vevőállományra. Ekkor
alacsony értéke utal arra, hogy a vállalkozás készletállománya magas, így magas a
készletekben lekötött tőke is, tehát a vállalkozás elesik a lekötött tőke máshol történő
felhasználásából származó jövedelemtől. Az ilyen készlet értékesítése révén a
vállalkozás növeli pénzeszközét, likviditását, javulhat pénzgazdálkodása. A növekvő
forgási sebesség együtt jár azzal, hogy ugyanakkora forgóeszköz állománnyal nagyobb
forgalmat lehet lebonyolítani, másként ugyanakkora forgalomhoz kisebb forgóeszköz
állomány szükséges. A forgási sebesség növelésére a készletek raktározási idejének
csökkentésével, termelési ciklus rövidítésével nyílik lehetőség.
Az adott vállalkozás működéséhez szükséges forgótőke mennyisége függ: (1) a forgótőke
forgási idejétől (a készletre váltott pénz ismét készpénz formában jelenik meg); (2) a
termelés és a forgalom nagyságától; (3) a versenytársak magatartásától; (4) a beszállítók
szállítási feltételeitől; (5) a konjunkturális és technológiai változásoktól valamint a
vállalat várakozásaitól.
A vállalkozáson belül egy időben jelen van a forgóeszköz minden formája. Ezek az
eszközök jelentős erőforrásokat kötnek le, ezért a cégek mindent elkövetnek, ezért hogy
feleslegesen ne kössenek le eszközöket, hisz jelentős költséget okozhatnak. A
forgóeszközök biztosítják a tárgyi eszközök kihasználását, ezért úgy is fogalmazhatunk,

155
hogy a befektetett eszközök a termelés, a forgóeszközök pedig a
működés feltételeit teremtik meg.
A forgóeszközök struktúrája nagymértékben függ a vállalat profiljától, termelési
szerkezetétől. Más a súlya és szerepe a forgóeszközöknek pl. egy mezőgazdasági vállalat
esetében, mint egy szolgáltatást nyújtó vállalatnál. A termelési tevékenységtől függően a
forgóeszközök nagysága és belső struktúrája eléggé változatos. A mezőgazdasági
termelésben általában az összes tőkének 10-25%-át teszi ki. Jelentős különbségek vannak
a növénytermesztés és az állattenyésztés forgóeszköz szükséglete és struktúrája között.
Jellemző, hogy általában azonos értékű produktum előállításához a növénytermesztésben
kisebb értékű forgóeszközre van szükség, mint az állattenyésztésben. Ennek oka
elsősorban a jelentős állat értékkel van összefüggésben. Nagyságát jellemzően olyan
mutatók fejezik ki, mint a termelésben dolgozó egy főre, az egy hektár mezőgazdasági,
vagy intenzíven művelt területre, esetleg egy termelő állatra jutó forgóeszköz érték,
továbbá a tőke belső struktúráját kifejező befektetett eszközök és forgóeszközök
egymáshoz viszonyított aránya. Vizsgálhatjuk a termelési érték és a fogóeszköz
szükséglet arányát is. Ezeknek a mutatóknak a használata alkalmas lehet arra, hogy
meghatározzuk az egész vállalkozás, vagy egy-egy tevékenység forgóeszköz
igényességét, illetve a termelésbe lekötött tőke belső szerkezetét (Pfau, 1998).

A gazdálkodás zavartalan lebonyolítása minden esetben feltételezi, hogy a vállalkozás

megfelelő mennyiségű likvid pénzállománnyal rendelkezzen. Mindig biztosítania kell,
hogy az esedékes tartozását ki tudja egyenlíteni. A vállalkozás még alkalomszerű
fizetésképtelensége is nagyon előnytelen képet jelez róla a szállítóinak, esetenként
bizalmatlanságot indukálhat. Ez a helyzet mindenképpen elkerülendő, és ha vállalaton
belül nem oldható meg, elsősorban hitel felvételével hidalható át (Pfau, 1998).

A likviditás fogalma alatt a vállalkozások fizetőképességét és fizetőkészségét értjük. Egy

vállalkozás pénzügyi helyzetét jellemző mutatószám-típus a különböző likviditási
mutatók. A különböző likviditási mutatók arra a kérdésre adnak választ, hogy a
vállalkozás milyen gyorsasággal képes különféle lekötött eszközeiben rejlő pénzét
szabad pénzeszközzé változtatni. A vásárolt készletek olyan vagyonelemek, amelyek
rövid lejáratú – tehát éven belül felhasználásra kerülő – eszközök, azaz elvileg viszonylag
rövid időn belül pénzzé tehetők. A likviditási helyzet értékelése jellemzően a likvid
eszközöknek és a rövid lejáratú (egy éven belül esedékessé váló) kötelezettségeknek az
összehasonlítását jelenti. A leggyakrabban alkalmazott likviditási mutató/ráta a
forgóeszközök teljes értékét – mint a likvid eszközök állományát – viszonyítja a rövid
lejáratú kötelezettségekhez [3].
Forgóeszközök
Likviditási mutató/ráta  [3]
Rövid lejáratú kötelezettségek

A mutató azt fejezi ki, hogy a likvid eszközöknek tekintett forgóeszközök értéke
hányszorosa az éven belül esedékes kötelezettségeknek. A likviditás szempontjából
meghatározó a forgóeszközök összetétele, ezért a likvid eszközök kategóriája
többféleképpen is kifejezhető, azaz amint már említettük a forgóeszközök állománya
szűkíthető. A pénzügyi elemzésekben a likviditási mutató mellett gyakran

156
meghatározásra kerül az úgynevezett likviditási gyorsráta is,
amelynek számításakor a forgóeszközök közül elhagyjuk a készletek értékét [4].

157
 Forgóeszközök - Készletek
Likviditási gyorsráta 
Rövid lejáratú kötelezettségek
[4]
A likviditási gyorsráta esetében likviditási szempontból jónak tekinthető a 2-4 közötti
érték. Az 1-hez közeli érték ebben az esetben már nem feltétlenül jelent jó likviditási
helyzetet. Minél magasabb a likviditási mutató/ráta értéke, annál jobb a vállalat
fizetőképessége. Ha a likviditási gyors rátánál a 2-4 közötti értéket tekintjük jónak, akkor
a likviditási ráta esetében ennél magasabb érték az elfogadható.

4.5.3. Számviteli mérleg és a saját tőke

A mérleg25 olyan számviteli okmány, amely az eszközöket és a forrásokat adott időpontra
vonatkozóan, megfelelően értékelve, pénzértékben összesítve, előírt szerkezetben
tartalmazza. A mérleg lényegében egy vagyonkimutatás, mely a vállalkozás
vagyonelemeit tartalmazza. A mérleg a vállalkozás vagyonát kettős vetületben mutatja,
vagyis a vagyontárgyak rendeltetése, a használatban betöltött szerepe alapján
ESZKÖZÖK (aktívák) formájában, valamint a vagyon eredete (származása, tulajdonosa)
alapján FORRÁSOK (passzívák) formájában. Mivel a mérleg a vállalkozás valamennyi
eszközét és forrását tartalmazza, így az teljeskörű vagyonkimutatásnak tekinthető. A
mérleg két oldala megegyezik, vagyis minden eszköznek van forrása. A mérleg
összevontan, a számviteli törvényben előírt, kötött sorrendben mutatja be mind az
eszközöket, mind a forrásokat. A mérleg a vállalkozás vagyoni helyzetét egy adott
időpontban mutatja. Ez az időpont a mérleg fordulónapja. Miután a vagyoni helyzet egy
adott időpontra vonatkozik, így a mérleg mindig statikus állapotot tükröz. A mérleg az
eszközöket és forrásokat pénzértékben kifejezve tartalmazza, vagyis a vagyonelemeket
értékelni kell. A számvitelre vonatkozó jogszabályok szerint az üzleti év végén kötelező
a mérlegkészítés.
A mérleg formája lehet: (A) kétoldalas (baloldalon az eszközök, jobb oldalon a források)
és (B) lépcsős első részben az eszközöket, a második részben pedig a forrásokat mutatja
(az eszközök és források lejárat szerint vannak csoportosítva). A kétoldalas formájú
mérleget „A” változatnak, a lépcsőzetes felépítésű mérleget pedig „B” változatnak
nevezzük (4.3. és 4.4. táblázatok). A vállalkozások számviteli politikájukban rögzítik,
hogy mely változatot választják.
4.3. táblázat: „A” típusú (kétoldalas) mérleg tartalmi elemei
ESZKÖZÖK FORRÁSOK
Érték Érték
Megnevezés Megnevezés
eFt eFt
A. Befektetett eszközök D. Saját tőke
B. Forgóeszközök E. Céltartalékok
C. Aktív időbeli elhatárolások F. Kötelezettségek
G. Passzív időbeli elhatárolások
Forrás: saját szerkesztés

25
Ezzel részletesebben a számvitel foglalkozik, így ehelyütt csak vázlatosan érintjük a témát.

158
159
 4.4. táblázat: „B” típusú (lépcsős) mérleg tartalmi elemei
Érték
Megnevezés
eFt
A. Befektetett eszközök
B. Forgóeszközök
C. Aktív időbeli elhatárolások
D. Egy éven belül esedékes kötelezettségek
E. Passzív időbeli elhatárolások
F. Forgóeszközök – Rövid lejáratú kötelezettségek (B+C-D-E)
G. Az eszközök összértéke az egy éven belül esedékes kötelezettségek
levonása után (A±F)
H. Egy évnél hosszabb lejáratú kötelezettségek
I. Céltartalékok
J. Saját tőke
Forrás: saját szerkesztés

A továbbiakban csak a saját tőkével kapcsolatosan ismertetjük a legfontosabb

tudnivalókat.

Az európai számviteli gyakorlatban a saját tőkéből a jegyzett tőke és a tőketartalék a

befektetők által pénzben, anyagi eszközökben véglegesen, az adott vállalkozó
rendelkezésére bocsátott vagyont mutatja, míg a saját tőke többi eleme általában a
tevékenység során elért adózott eredményből a vállalkozónál hagyott összeg, illetve a
vállalkozónál eszközei értékelésekor a múltbeli bekerülési érték és a piaci érték közötti
különbözet, az értékelési tartalék. Ebből következően a saját tőke a – jegyzett, de még
be nem fizetett tőkével csökkentett – jegyzett tőkéből, a tőketartalékból, az
eredménytartalékból, a lekötött tartalékból, az értékelési tartalékból és a tárgyév mérleg
szerinti eredményéből tevődik össze (Sztanó, 2013).

Saját tőkeként a mérlegben csak olyan tőkerészt szabad kimutatni, amelyet a tulajdonos
bocsátott a vállalkozó rendelkezésére, vagy amelyet a tulajdonos (a tag) az adózott
eredményből hagyott a vállalkozásnál. Az alapítók, tulajdonosok által véglegesen átadott
tőkeösszeget a gazdálkodó a tevékenysége során szabadon felhasználhatja, általában
nincs időbeli vagy a felhasználás céljára vonatkozó megkötés. A saját tőke részeként kell
kimutatni az értékhelyesbítéssel összegszerűen megegyező értékelési tartalékot is. A
saját tőkének finanszíroznia kell a vállalkozás gazdálkodását, azaz a negatív saját tőke
csak matematikailag értelmezhető az eszköz/forrás összefüggés alapján. Ha a
tulajdonosokat pótbefizetési kötelezettség terheli és e kötelezettségüknek még nem tettek
eleget, akkor annak összegét lekötött tartalékként kell kezelni. A saját tőke a vállalkozás
vagyonának saját forrása.

A jegyzett tőke a tulajdonosok (tagok) által a vállalkozás létesítésekor és tőkeemeléskor

a vállalkozás rendelkezésre bocsátott eszközök értéke. A jegyzett tőke a saját tőke
viszonylag állandó része, mely vagyont a tulajdonosok időbeli korlátozás nélkül –
véglegesen – bocsátottak a vállalkozás rendelkezésére, vagyis azzal a vállalkozó a
vállalkozás megszűnéséig gazdálkodhat. A jegyzett tőke a tulajdonosok (tagok) pénzbeli

160
betétjéből, illetve nem pénzbeli betétjéből áll. A jegyzett tőke a
választott társasági formától függően törzstőke, illetve részvénytőke elnevezést kaphat.

Jegyzett, de még be nem fizetett tőke: itt kell kimutatni alapításkor, illetve a jegyzett tőke
emelésekor a cégbíróságon bejegyzett tőkének a tulajdonosok által még be nem fizetett,
nem pénzbeli hozzájárulás esetén a vállalkozás rendelkezésére még nem bocsátott
összegét, ha a bejegyzés utáni befizetést, rendelkezésre bocsátást jogszabályi felhatalmaz
alapján a létesítő okirat, illetve annak módosítása megengedi.

A tőketartalékot a tulajdonosok (a tagok) bocsátják a vállalkozás rendelkezésére

alapításkor, illetve a jegyzett tőke emelésekor. Ezeket a vagyontárgyakat a tulajdonosok
véglegesen bocsátják a vállalkozás rendelkezésére, de nem kerül sor cégbírósági
bejegyzésre. A részvénytársaságnál a részvények kibocsátáskori, illetve tőke-emeléskori
(jegyzési) ellenértéke és névértéke közötti különbözetet kell a tőketartalékba helyezni. A
tulajdonosok tőkeemeléskor is bocsáthatnak tőketartalékot a vállalkozás rendelkezésére,
de a jegyzett tőke leszállítható a tőketartalékkal szemben is.

Az eredménytartaléknak a tárgyévet megelőző üzleti években folytatott gazdálkodás –

adózott, osztalékkal, részesedéssel csökkentett – eredményének halmozott összegét kell
mutatnia. A definícióból következik, hogy eredménytartalék az előző üzleti év(ek)
mérleg szerinti eredményének (nyereségének, veszteségének) megfelelő összeggel
változik, ide értve természetesen az ellenőrzés miatti módosításokat is (Sztanó, 2013).

A lekötött tartalék a tőketartalékból, illetve az eredménytartalékból lekötött összegeket

és a kapott pótbefizetés összegét foglalja magában. Másképpen úgy is lehetne
fogalmazni, hogy a lekötött tartalék a nem szabad tőketartalék és eredménytartalék
összegét mutatja. Ezzel lényegében a saját tőke felhasználásának korlátja kerül
bemutatásra, vagyis kifejezésre jut az osztalékfizetési korlát (Sztanó, 2013).

A számviteli törvény az infláció részbeni kezelésére lehetőséget biztosít a piaci értéken

való értékelésre is. A kettős könyvvitelt vezető vállalkozó jogosult a vállalkozási
tevékenységet közvetlenül és közvetett módon tartósan szolgáló vagyoni értékű jogokat,
szellemi termékeket, tárgyi eszközöket (a beruházások, beruházásra adott előlegek
kivételével) és befektetett pénzügyi eszközöket (tulajdonosi részesedést jelentő
befektetések) évenként, az üzleti év fordulónapján piaci értékükön értékelni. A könyv
szerinti érték és a piaci érték pozitív különbözete értékelési tartalék címén szerepel a
mérlegben. Az állományba vétel a piaci értékelés alapján meghatározott értékhelyesbítés
összegében történik.

A mérleg szerinti eredmény az osztalékra, részesedésre, a kamatozó részvények kamatára

igénybe vett eredménytartalékkal növelt, a jóváhagyott osztalékkal, részesedéssel, a
kamatozó részvények kamatával csökkentett tárgyévi adózott eredmény, egyezően az
eredménykimutatásban ilyen címen kimutatott összeggel. Ez az a vagyonrész, amelyet a
tulajdonos a vállalkozásban visszahagyott és ezzel nő a vállalkozás saját tőkéje.

161
4.5.4. Innováció
A globalizációs folyamat átrendezte a vállalkozások üzleti környezetét,
versenyelőnyeinek forrását. A vállalkozások versenyelőnyeiket ma leginkább a
tudásalapú tevékenységek révén teremthetik meg. A tudásalapú gazdaság koncepciója
előtérbe került az elmúlt évtizedben, hiszen a gazdaság tudástól, információtól és magas
fokú szakképzettségtől való növekvő függését jelenti (OECD, 2005). Az Európai Unió
Lisszaboni stratégiája is a tudásalapú gazdaság fontosságát tükrözi, hiszen célul tűzte ki,
hogy Európa a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő tudásalapú
gazdaságává váljon. Csak ott tartható fenn tartós vállalati versenyelőny, ahol állandósul
az innovációra irányuló kutatás-fejlesztési tevékenység. A tudásalapú gazdaságban a
tartósan versenyképes vállalkozások tevékenységét a tudás középpontba állítása
jellemzi: magasan képzett munkaerőt foglalkoztatnak, új tudást állítanak elő, magas
hozzáadott értékű outputot, innovatív termékeket/szolgáltatásokat/technológiákat hoznak
létre. Csak ezek a vállalkozások tudnak sikeresen megfelelni a globalizáció kihívásainak.
A vállalkozásoknak kapcsolati tőkéjüket kell fejleszteni, innovatív tevékenységet kell
folytatni, tudatosan kell fellépni a piacon, időről időre, meg kell újulni, mely megújulás
a gazdálkodás minden területét át kell, hogy hassa.

Az innováció szorosan összekapcsolódik a K+F tevékenységekkel, melynek a

nemzetközileg elfogadott meghatározása a következő: „A kutatás és kísérleti fejlesztési
tevékenységen, azt a rendszeresen végzett alkotó munkát értjük, mely célja az ismeretek
bővítése, beleértve az emberről, a kultúráról és a társadalomról alkotott ismereteket,
valamint ennek az ismeretanyagnak új alkalmazások kidolgozására való felhasználását.
Tevékenységei; alapkutatás, alkalmazott kutatás és a kísérleti fejlesztés”
(OECD, 1993).

Az innováció latin eredetű szó. Jelentéstartalma; szakmai fejlesztés, újítás létrehozása, új

ötlet megvalósítása. Viszonylag újkeletű fogalomról beszélünk, azonban mindezidáig
sokan, és sokféleképpen próbálták definiálni. A legtöbbet használt definíció Schumpeter-
től származik, amelyet alapul vett az OECD is. E két megközelítés (Schumpeter és
OECD) nagyban hasonlít, azonban az OECD által alkotott fogalom átfogóbb. Az
innováció elméleti alapjai legelőször 1934-ben Joseph Alois Schumpeter (1883-1950)
munkáiban jelentek meg. Ő a termelési tényezők új kombinációjában jelöli meg az
innováció lényegét, mint törekvést. Más megfogalmazás szerint az innováció a fogyasztói
igények kielégítésének új, a korábbinál magasabb színvonalú kielégítéséről szól. Az
újdonság az innováció alapvető belső tulajdonsága. Schumpeter az innovációk következő
típusait különböztette meg: (1) új termék/szolgáltatás előállítása/bevezetése, (2) új
gyártási mód/termelési eljárás bevezetése, (3) új piac/elhelyezési lehetőség megnyitása,
(4) új nyersanyag- vagy félkész termék-forrás megszerzése, (5) új szervezet létrehozása,
vagy megszűntetése, iparági átszervezés. Álláspontja szerint ennek a törekvésnek a
személyes hordozója rendszerint nem a feltaláló, nem is a feltalált eszközök tulajdonosa,
hanem maga a vállalkozó, ugyanakkor lehetséges a különböző funkciók személyes
egybeesése is. Felfogása számos vitatható vonás – főként az innováció és a vállalkozás
egyenértékű, azonos tartalmú fogalomként kezelése – ellenére minden további
innovációval foglalkozó elmélet kiindulópontja lett.

162
Napjainkban innováció alatt leginkább általánosan értendő és
használt meghatározás a következő: „Az innováció új, vagy jelentősen javított termék
(áru vagy szolgáltatás) vagy eljárás, új marketing-módszer, vagy új szervezési-szervezeti
módszer bevezetése az üzleti gyakorlatban, munkahelyi szervezetben, vagy a külső
kapcsolatokban” (Oslo Kézikönyv, 2005). A fogalom végső soron meghatározza az
innováció területeit is:
­ Termék-innováció: olyan áru vagy szolgáltatás bevezetése, amely – annak
tulajdonságai és rendeltetése vonatkozásában – új, vagy jelentősen megújított. Ez
magában foglalja a fejlesztésre vonatkozó részletes műszaki leírásokat, az
összetevőket és anyagokat, a beépített szoftvert, a felhasználóbarát jelleget, vagy
más funkcionális tulajdonságokat.
­ Eljárás-innováció: új, vagy jelentősen megújított termelési vagy szállítási módszer
megvalósítása. Felöleli a technikában, a berendezésekben és/vagy a szoftverben
bekövetkező jelentős változásokat.
­ Marketing-innováció: olyan új marketing-módszerek alkalmazása, amelyek
jelentős változást hoznak a termék/szolgáltatás tervezésben, a csomagolásban, a
piacra dobásában, reklámozásában, vagy az árképzésben. Az új módszerek az
értékesítés növelését a fogyasztói szükségleteket, új piacok megnyitását, vagy a
termékek új célú piaci elhelyezését célozzák.
­ A szervezési-szervezeti innováció három területen hozhat újat: az üzleti
gyakorlatban, a munka irányításával kapcsolatos folyamatokban és menedzsment-
rendszerekben, a munkahelyi szervezetben, ami új szervezeti struktúrákat és új
döntéshozatali eljárást eredményezhet; valamint a külső kapcsolatokban, melyek a
más cégekkel és állami kutatóintézetekkel ápolt kapcsolatok jellegét foglalják
magukba. A szervezési-szervezeti innováció új szervezési-szervezeti módszerek
megvalósítását jelenti a cég üzleti gyakorlatában, a munka szervezésében vagy a
külső kapcsolatokban.

Az Oslo Kézikönyv kiemelt területként kezeli az innováció gyakorlati megvalósítását, az

érintettek és érdekeltek közötti kapcsolódások kialakulását, azaz a kapcsolódások, az
innováció-politika fontosságát. A kézikönyvben háromféle kapcsolódás került
definiálásra:
1. Az innovációs együttműködés: innovációs tevékenység érdekében folytatott
aktív együttműködés más vállalkozásokkal vagy állami kutatóintézetekkel (ami
a tudás megvásárlását is jelentheti).
2. Nyitott információs források: nyilvánosan elérhető információforrások, melyek
nem igénylik a technológia vagy a szellemi jogok megvásárlását, vagy
együttműködést az eladóval.
3. A tudás és a technológia megszerzése: megvásárlása azon külső tudásnak
és/vagy tudásnak és technológiának, amely a tőke árucikkeibe lett beépítve (pl.
gépezet, berendezés, szoftver, stb.), és azon szolgáltatásoknak, amelyek nem
igényelnek együttműködést az eladóval.

Az Oslo Kézikönyv harmadik kiadása szerint innovációs tevékenységnek tekintendő:

„mindazon tudományos, technológiai, szervezési, pénzügyi és kereskedelmi lépés, amely
az innováció megvalósítását ténylegesen szolgálja vagy irányítja.” E definíció az
innováció folyamatának valamennyi elemét magában foglalja. A K+F tevékenység nem

163
közvetlen feltétele egy adott innovációnak, de prioritása nem
kérdőjelezhető meg, szerepe az innovációban továbbra is megmarad.

Az innovációt bárhogy is definiáljuk, a lényeg, hogy olyan tevékenységről / termékről /

technológiáról beszéljünk, amely valamilyen újítást/megújulást testesít meg, emellett a
piacon bevezetésre kerül. Az újdonság értelmezése idővel némileg változott, hiszen
felismerték, hogy a vállalkozás versenykörnyezetének hiányos, vagy nem megfelelő
leírása más dimenzióba helyezi az újdonság fogalmát: így „a világ, vagy a cég számára
új” kifejezés helyett „a piac (input és output) számára új” alapján kell értelmezni az
újdonságtartalmat.

Az innovációt napjainkban rendszerint nem statikusan, hanem a vállalkozás megújulási

folyamataként értelmezik. Hatásmechanizmusát mind horizontális, mind pedig vertikális
összefüggéseiben, láncban határozzák meg. Az úgynevezett „horizontális láncba”
beletartozik az (1) alap- és az alkalmazott kutatás, a (2) találmány, a (3) fejlesztés, az (4)
ún. „engineering” tevékenység, a (5) kísérleti gyártás, a (6) termelés, a (7) marketing és
az értékesítés is. Az ezek közötti szerves kapcsolat nélkül az innovációs folyamat valahol
elakad, a kutatás, a termelés érdekei függetlenednek, az értékesítés pedig alárendelődik a
termelés önállósult érdekeinek. A horizontális innovációs lánc szoros és rövid
reakcióidejű koordinációt tesz szükségessé egyrészt a marketing (piackutatás,
piacteremtés értékesítés) és a kutatás-fejlesztés tekintetében, a kutatás-fejlesztés és a
termelés, valamint a különböző termelő szervezetek között. Az úgynevezett „vertikális
láncot”, a hatásmechanizmust, az innováció horizontális láncának mozgató erői, cél- és
kapcsolatrendszere határozza meg, kijelölve ez által működésének mozgásterét is. A
vertikális hatásmechanizmus, azaz a társadalmi-gazdasági környezet fő elemei a
következők: (1) a politikai és a gazdasági alrendszer, (2) s az ezeket összekapcsoló
intézmények (a gazdaságirányítás és szervezet-rendszere) és (3) a vállalati szervezetek.
A vertikális hatásmechanizmusban a különböző szintek közötti kapcsolat jellege
meghatározza a horizontális lánc integráltságának fokát. Az innovációs folyamat
integráló egységeként a piaci K+F vagy a termelés állhat előtérben.
Hiánygazdálkodásban a termelés megfelelő ütemezése és allokációja a szervezet fő
gondja. Ilyenkor a termelés lesz az integrátor. Piaci viszonyok intenzív hatása esetén a
marketing funkció játssza az integráló szerepet. Olyan periódusokban, amikor új
termékek, technológiák kidolgozása (átvétele) a versenyképesség feltétele, a K+F
integráló szerepe kerül előtérbe. Napjaink hazai gazdaságpolitikájára az utóbbi válik
egyre inkább jellemzővé (Tolnai, 2005).

Egy termék esetenként több újdonsággal is rendelkezhet. Az újdonság mértéke, értéke

jellemzően nem elválasztható az innováció fogalmától. Általában a vállalatok
innovációjának megvalósítására a kis lépések a jellemzőek, így jellemzőjük a
folyamatosság, az egymással összefüggő fejlesztési akciók. Más esetekben nagy
jelentőségű stratégiai fejlesztésekről, innovációról szólhatunk, pl. egy merőben új
precíziós növénytermesztési technológia, bevezetéséről dönt a vállalkozás.

Az innováció esetenként nemcsak a vállalati eredmények fokozását, hanem a

környezetvédelem, a humán erőforrások, az ember munkakörülményeinek javítását is
célozhatja. Mindezekhez kapcsolódva azt is hangsúlyozni kell, hogy az innováció
központjában mindig a fogyasztó áll. Igényei nem mindig jelennek meg kifejezett módon,

164
sokszor látensek, ami azt jelenti, hogy bizonyos igények – pl. a
technika egy bizonyos szintjén – már kielégíthetők volnának, de még a fogyasztó igénye
ezzel kapcsolatban nem fogalmazódott meg (Pfau, 1998).

Innovációs tevékenységgel egy vállalkozás általában a következő eredményeket tudja

elérni: (1) új piacok feltárása, (2) termékválaszték bővítése, (3) a jelenlegi
termék/szolgáltatás/technológia leváltása, (4) a termelési folyamat optimalizálása, (5)
minőségjavulás, (6) kiadások csökkentése, (7) anyagszükséglet csökkentése, (8)
kézimunkaerő csökkentése, (9) környezetterhelés csökkentése, (10) alkalmazkodás a
megváltozott gazdasági és politikai szabályozásokhoz.

Az innovációt mindenképpen egy eszköznek kell tekinteni, amellyel a vállalkozás a

jövedelemtermelő-képességét és saját értékét növelni tudja. Az innovatív vállalkozás
tehát olyan versenyelőnyöket tudhat magáénak, amelyek hosszú távon biztosítják a
megfelelő piaci pozícióját. Ahhoz, hogy egy vállalkozás innovatív legyen, a fentiek
alapján a következő tényezőket kell szem előtt tartania: (1) kiterjedt kapcsolatrendszer
kialakítása és fenntartása, (2) megfelelő tudásszint biztosítása, (3) K+F tevékenység
végzése, (4) magas hozzáadott értéket képviselő termékek/szolgáltatások előállítása,
(5) gyors reakciókészség és (6) kezdeményezőkészség.

Az innováció jellegét, forrását tekintve lehet azonos ráfordítási mennyiség

megvalósításával egyszerű újratermelést, illetve növelt ráfordítással bővített
újratermelést26 végezni, pl. a nyereség visszaforgatásával. Úgy az egyszerű, mint a
bővített újratermelés esetén az innováció elvárható eredménye az előző eredményekhez
képest nagyobb lesz. A jól működő vállalkozások esetében természetes a bővített
újratermelés megvalósítása. Mindkét esetben a rendelkezésre álló erőforrások
újrakombinálását végzi el a vállalkozó a nyereség fokozása érdekében (Pfau, 1998).

26
Az újratermelés a termelési körfolyamat folyamatos, szakadatlan ismétlődését jelenti.
Tatalmában kiterjed az (1) anyagi javakra (termelési eszközök és fogyasztási cikkek); (2) a
munkaerőre (szellemi és fizikai); a (3) a gazdasági viszonyokra (munkamegosztás,
tulajdonviszonyok) és a (4) a szükségletek újratermelésére egyenként és együttesen. Formái:
­ Egyszerű újratermelés: termelés adott évben azonos szintű megismétlését jelenti az előző
évi termelésnek. Két időszak mennyiségi egyezősége mellett eltérő összetételű lehet a
termelés és általában eltérő is.
­ Bővített újratermelés: a termelés mennyisége növekszik adott évben az előző évihez
képest. A termelés összetétele, struktúrája az előbbiekhez képest nagyobb mértékben
változik.
­ Szűkített újratermelés: a termelés az adott évben mennyiségileg kisebb terjedelmű az előző
évihez képest.
­ Részlegesen szűkített: csak bizonyos ága/ágazatok, vagy gazdasági alapegységek egy-egy
része, vagy csak bizonyos termékek, termékcsoportok tekintetében észlelhető.
Az újratermelés formái vállalati, ágazati, nemzetgazdasági szinten egyszerre megtalálhatóak. Ha
a nemzetgazdaság vagy egy vállalat egészére az újratermelés szűkítettsége a jellemző, akkor ez az
adott terület funkciózavarait jelenti. Ha a nemzetgazdaság egészében a szűkített újratermelés
hatalmasodik el adott évben, akkor gazdasági válságról beszélünk. A kiegyensúlyozottan működő
nemzetgazdaságban az összes alapeset egyidejű érvényesülése jellemző, vagyis az egyes formák
arányai olyanok, hogy a termelés és fogyasztás folyamatosan bővül.

165
Ahogy a 4.10. ábrán látható, a folyamat egyes elemi egymásra
épülnek, időben elkülönülve vesznek részt az innováció folyamatában. E modelleken
belül megkülönböztetünk (1) kereslet vezérelt innovációt, ebben az esetben a piaci
igények (vevők) generálták az innovációt és (2) kínálat vezérelt innovációt, melyet az
alapkutatás eredménye generálta. A 4.10. ábra alapján látható, hogy a modell a keresleti
és kínálati elemeket egyaránt tartalmazza és szemlélteti – a visszacsatolások révén – a
piaci folyamatok és a környezeti tényezők hatásait is.

Új szükségletek Piaci és társadalmi szükségletek

Ötletek Kutatás Marketing

Fejlesztés Prototípus és
felismerése gyártás Gyártás Piac
Design értékesítés
/

Új technológia Élenjáró termékek és eljárások

4.10. ábra: A Rothwell-féle visszacsatolásos innovációs modell

Forrás: Rothwell, 1986. hivatkozik: Baranya Megyei Vállalkozó Központ, 2007. alapján saját szerk.

Az innovációk létrehozásának, és az innovatív szervezet működésének alapja, ha egy jól

megtervezett, tudatos stratégia mentén működik. A stratégia tervezésének minden
vállalatnál nagy jelentősége van, azonban az innovatív vállalkozások esetében ez
különösen fontos, hiszen ők azok a vállalkozások, akik a legkönnyebben buknak el a
gyorsan változó piaci körülmények között speciális tevékenységük miatt. A stratégia
lényege, hogy a legkönnyebben jussanak el a kutatás-fejlesztéstől a
termék/szolgáltatás/technológia elkészítésén keresztül a piacra.

Az innovációs hajlandóságot, s ezzel a társadalom gazdasági fejlődését döntően

befolyásolja a verseny, amely folyik a piacért, a vevőért, a vállalat finanszírozásáért,
fejlődéséért, egyszóval a profitért. Ennek hiánya az egész társadalom fejlődésére negatív
hatású. Amennyiben nincs verseny, úgy a vállalatok nincsenek rákényszerítve új
termékek előállítására, a meglévő termékek hatékony termelésének fokozására. A
verseny hiánya/korlátozása a társadalom innovációjának, s az ezzel együtt járó
fejlődésének legnagyobb akadálya. Ezért minden ország gazdasági érdeke, hogy valós
piaci körülmények között folyjon, valósuljon meg az innováció, s ezzel együtt a gazdaság
fejlődése. Az állam minden országban nagy befolyással van az innovációs magatartás
érvényesülésére. Az állam az össztársadalmi érdekek képviselője, egyrészt jól át tudja
tekinteni a szükséges fejlesztések mértékét, irányát, másrészt a támogatás és elvonás
eszközével érvényesíteni tudja gazdaságpolitikai törekvéseinek megvalósítását. Az
innováció érdekében nemcsak a kutatás-fejlesztés (K+F) során tud jelentős forrásokat
biztosítani, hanem közvetlen termelést támogató beavatkozásaival elő tudja segíteni
egyes ágazatok nemzetközi versenyképességének kibontakozását (Pfau, 1998).

Az innovatív vállalkozók/vállalkozások között megkülönböztethetünk három alapesetet:

(1) újítók; (2) tömeges adaptálók és (3) késlekedők. Az „újítók” azok, akik az elsők között

166
alkalmazzák pl. az új eljárást, ezek száma, aránya kevés. Ők
számíthatnak potenciálisan a legnagyobb profitra, azaz extraprofitot realizálhatnak, de a
bevezetéssel járó kockázat is nagy, hiszen a terméket a piacon még nem ismerik, s ha arra
mégsem olyan nagy a piaci igény, mint ahogyan azt előre jelezték, akkor az komoly
veszteségeket okozhat az „újítók” számára. Általában a „tömeges adaptálók” aránya a
legnagyobb. Ezek már kipróbált, a vevők által elfogadott, más versenytársak esetében
sikert aratott terméket/technológiát/szolgáltatást értékesítenek, minimális kockázat
mellett, de csak ágazati/iparági normálprofit körüli jövedelemre tesznek szert. A
„késlekedők” csoportja, ha kicsi is, de egyértelmű, hogy tevékenységük profitja az
ágazati/iparági átlag alatt marad. A késlekedés leggyakoribb oka az innovatív szemlélet
hiánya, mely általában a vállalakozók, a tulajdonosok életkorának előrehaladtával
arányosan egyre kisebb, de előfordulhat az átmeneti tőkehiány is, mint előidéző ok.

Az innováció hatékonysága az egyes termelési tényezők harmonizálásával szoros

összefüggésben van. Azt is figyelembe kell venni, hogy egy-egy vállalkozó
erőforrásainak nagysága, milyensége és struktúrája alapvetően meghatározza az
innováció lehetőségeit. Az innováció üzemen belüli megvalósításával összefüggésben a
vállalkozónak az egyes tevékenységeinek életciklusával, valamint saját erőforrásaival
tisztában kell lennie. A különböző körülményekkel – a piaccal, a versenytársak
viselkedésével –, az állami intézkedésekkel összhangban kell meghozni a döntéseit az
egyes tevékenység fejlesztésére, működésére vonatkozóan (Pfau, 1998).

4.6. Az emberi erőforrás (munka/munkaerő/humán tőke)

Az emberi erőforrás a vállalkozásnál alkalmazott munkavállalóknak a munkavégzéshez

szükséges képességeik, szakismeretük és a munkamegosztásban elfoglalt helyük szerint
strukturált összessége (Chikán, 1999). Az emberi erőforrás jellegzetessége, hogy a
humán tőke megjelenési formája és hordozója. Az emberi vagy humán tőke egyben az
intellektuális/szellemi tőke része a szervezetben, közelebbről az a tudástömeg, amely az
emberek fejében az adatbázisokban, találmányokban, licencekben és a szervezeti hálózati
tudásban rejlik.

Az intellektuális tőke szellemi tevékenység eredménye, a dolgozók tudásának,

képességeinek összege. Ebből adódóan pénzben nem fejezhető ki, hatása elsősorban
közvetetten mutatkozik meg, illetve a hatás időszükségletével kell számolni. Az
intellektuális tőke részei a kapcsolati, a szervezeti, a strukturális és a humán tőke.

A kapcsolati tőke a vevőkkel, szállítókkal, ügyfelekkel kialakított szakmai és emberi

kapcsolatok összessége. Befolyásolja az elosztási, értékesítési és beszerzési
csatornákhoz, különböző piacokhoz való hozzáférés lehetőségét és a vállalakozás üzleti
értékét. A kapcsolati tőkét a szervezet/vállalkozás munkavállalói és tulajdonosai hozzák
létre, egy idő után akár személy-függetlenné is válhatnak.

A szervezeti tőke a belső struktúrákat tartalmazza. Olyan elemek összessége, melyek a

szervezet korábbi működésének eredményeként jöttek létre, nem személyhez kötöttek.
Ide tartozik a rendszerezett kompetencia, plusz azok a rendszerek, amelyek a vállalkozás
innovációs erejét és értékteremtő szervezeti kapacitását hordozzák, azaz pl. a szervezet
immateriális javai, pl. K+F, saját fejlesztésű eszközök, vásárolt licenc, márkanév. Ide

167
tartoznak az olyan javak is, mint a vezetés filozófiája, szervezeti
kultúra, kommunikációs rendszer.
A strukturális tőke az az érték, ami a vállalkozásban marad, miután az emberi tőke – a
dolgozók – hazamentek. Ide tartoznak például az adatbázisok, az ügyfél-listák, a
kézikönyvek, a márkanevek és a szervezeti struktúrák (Hajós et al. 2007).
A humán tőke a szervezet tagjainak képessége, mellyel tevékenységük révén tárgyi és
eszmei vagyont képesek létrehozni. Általánosságban a humán tőke fogalma azt a tudást
jelenti, amelyre az egyének életük során szert tesznek, és amelyet felhasználnak
termékek, szolgáltatások előállításához piaci vagy nem piaci környezetben. Összetevői
egyrészt a konkrét feladattal, a munkával kapcsolatos tudás, ami magában foglalja az
elméleti ismereteket, képzettséget, valamint a gyakorlati ismereteket és tapasztalatokat.
A humán tőke összetevői között meg kell említeni az egyéni kompetenciákat is, melyek
olyan tulajdonság együttest képeznek, melyek eredményeként adott munkakörben a
dolgozó értékelhető, előre meghatározott kritériumok alapján jó teljesítményt nyújt. A
humán tőke függ a szervezettel kapcsolatos tapasztalattól, tudástól, az alkalmazottak és
vezetők innovációs képességétől, hajlandóságától, a dolgozók munkamoráljától,
munkához való hozzáállásától (Szeghegyi, 2010).
A vevői tőke a vevőbázis, a vevői kapcsolatok, és a vevői potenciál értékét tartalmazza,
amely magában foglalja a szerződéses vevői kapcsolatok értékét is. A vevőbázis fogalma
a meglévő vevőkkel a meglévő piacokon kialakult kapcsolatokat jelenti.
Az innovációs tőke a vállalkozás megújulási erejét jelenti, védett kereskedelemi
jogokban, szellemi termékekben és más vagyoni értékű jogokban kifejezve, míg az
eljárási tőke az értékteremtő eljárások együttes értékét jelenti (Hajós et al. 2007).
A munkaerő speciális sajátosságai, jellegzetességei miatt nem hasonlítható egyetlen más
olyan termelési erőforráshoz sem, mint a tőke, pénz, termelési eszköz, föld vagy
információ. Az emberi erőforrás önmagában azért is meghatározó szerepet játszik, mert
a többi erőforrás hatékony felhasználása, működtetése emberi tényező nélkül lehetetlen.
Hiába áll rendelkezésre minden erőforrás, az ember közreműködése nélkül inaktív,
életképtelen, azaz a termelés, a szervezetek működtetése nélküle lehetetlen.

Az emberi tényező szerepe felértékelődött a versenyelőny megszerzésében és

megtartásában. A tudás, a tapasztalat, a szakismeret a tőke egyik formája, a
szervezeti/vállalati vagyon része, szervezeti stratégiai erőforrás. Újratermelése,
fejlesztése, működtetése költséges, jelentős befektetéseket igényel mind a személy, mind
a szervezet részéről.
A társadalom gazdasági fejlődésének különböző szakaszaiban az emberek szerepét a
termelésben különbözőképpen értékelték. Szélsőséges esetben a gépekkel, eszközökkel
szemben szerepüket alárendelték, másodlagos tényezőnek, passzív résztvevőnek
tartották. Tulajdonképpen csak az eszközök kiszolgálására, munkaerejüknek – fizikai
képességüknek – a gépek által diktált, minél nagyobb mértékű kihasználására törekedtek.
E szemléleti mód hátrányait felismerve, napjainkban az embert tulajdonságai alapján a
termelés legjelentősebb erőforrásának tekintjük. A tőkejavakkal ellentétben – amelyeket

168
az ember hoz mozgásba, segítségével állítja elő az új értéket – az
ember a termelés mozgatója (Pfau, 1998).
Az emberi erőforrás, mint tőke jellemzői a következőkben foglalhatók össze:
­ az emberi erőforrás a szervezet vagyonának szerves részét alkotja, de nem
tulajdona a szervezetnek és törekedni kell e „vagyonelem” újratermelésére;
­ értéket termel, azonban költségei is vannak, így gazdálkodni kell vele;
­ emberi erőforrásból nem lehet tartalékot képezni, de megújulási képességgel
rendelkezik.
Az emberi erőforrás további jellegzetessége speciális erőforrás jellegében rejlik. Ez azt
jelenti, hogy eltérhet az anyag/energia, információ erőforrások előre jól megtervezhető
reagálásától a termelési/működési folyamatban. Mivel az emberi erőforrás
középpontjában a termelő ember áll, különlegessége az emberi természet reagálásából
vezethető le. Az emberi erőforrás speciális jellegének néhány jellemzője:
­ felmondhat, elhagyhatja a szervezetet;
­ magasabb bért követelhet, élhet a munkabeszüntetéssel;
­ megtagadhatja az utasítást, kikényszerítheti a munkakörülmények
megváltoztatását;
­ teljesítményére erősen kihat a családi/személyes helyzetének megváltoztatása,
érzelmi és egészségi állapota stb. (Roóz, 2010).
Nagyon fontos és a többi erőforrástól lényegesen megkülönbözteti az emberi erőforrást,
hogy önálló, szabad akarattal rendelkezik, amellyel cselekvéseit, s ez által teljesítményét
szabályozni tudja. E legfontosabb tulajdonsággal összefüggésben jellemző rá, hogy saját
célokkal, értékekkel, érdekekkel rendelkezik, és gyakran egyben az önmegvalósítás
eszköze is. A munka nemcsak a megélhetést szolgálja, hanem az ember saját céljai
elérésének eszköze is.
Munkaerőn elsősorban az emberek munkavégző képességét szokás érteni. A munkaerő
különleges áru, mert általában magasabbra teszi értékét a valóságosnál, és elvárja a
szervezetétől, hogy ezt az igényét el is ismerje. A munkaerő másik igénye a szabadidő
mennyiségének növekedése következtében az, hogy a szervezeti munkavégzés közben is
hasonló körülményeket biztosítson számára, mint amilyeneket szabadideje eltöltésekor
megszokott (Roóz, 2010). Egy-egy munka, munkakör objektív elemek alapján
értékelhető, díjazható, de a munkavállaló szubjektív ítéleteivel ennek találkoznia kell,
mert ellenkező esetben a munkavállalók vagy nem vállalják el a munkát, vagy
elégedetlenek lesznek, teljesítményüket visszatartják, esetleg elhagyják munkahelyüket.
Az ember, mint munkavállaló rendszerint jószántából, saját céljaival összhangban
csatlakozik egy-egy vállalati szervezethez, melytől tevékenységéért fizetséget vár.
Felkínálja saját munkaképességét annak hatékonyabb működése érdekében, amellyel
szemben a vállalat munkát és az ezzel együtt járó fizetséget kínál, vagyis itt piaci
viszonyok alakulnak ki. Amennyiben a két fél megegyezik, úgy a munkavállaló
teljesítményével összhangban anyagi juttatásban részesül alkalmazójától, a vállalattól.
Ezért a munkavállaló egyrészt munkájával hozzájárul a vállalat céljának
megvalósításához, többek között a nyereséges működéséhez, amely egyúttal költséget is
jelent, s ezt igyekszik a vállalat minimalizálni. A vállalkozásnak érdeke az, hogy a
vállalat munkaerőköltsége minél alacsonyabb legyen, míg a munkavállaló célja az, hogy

169
munkadíja növekedjen, ezért ezen a ponton ellentétes a
munkavállaló és a munkáltató érdeke. Ezt az ellenérdekeltséget időről-időre fel kell
oldani, összhangot kell teremteni, hogy úgy a munkavállaló munkájáért, mint a
munkáltató tevékenységéért, tőkéért megfelelő jövedelemhez jusson (Pfau, 1998).

A vállalkozás szempontjából a munkaerőt, illetve a munkavégzést külső és belső tényezők

befolyásolják. A külső befolyásoló tényezők közé soroljuk a földrajzi helyzetet, a jogi
szabályozást, a szakszervezeteket, és a munkaerő piacot, míg a belső tényezők közül a
tevékenység jellege, a vállalkozás stratégiai menedzsmentje, a szervezeti struktúra, és a
szervezeti kultúra és vezetési stílus a legmeghatározóbbak.

4.6.1. Munkaerőpiac
A munkaerő a társadalom legfontosabb erőforrása, a munka elvégzője, így az ember nem
tárgya, hanem alanya a társadalmi és gazdasági folyamatoknak. A háztartási szféra a
munka kínálója, a vállalati szféra pedig a munka felhasználója. A munka adásvétele tehát
e két szféra között zajlik. Munkakínálatnak nevezzük azt a munkamennyiséget, amelyet
a háztartási szektor különböző reálbérek27 mellett felajánl a vállalati szektornak, és
munkakeresletnek nevezzük azt a munkamennyiséget, amelyet a vállalati szektor
különböző lehetséges reálbérek mellett fel kíván használni a termelési folyamatban.

Munkakínálat: azt a munkamennyiséget értjük, amelyet a háztartások adott

körülmények között ajánlanak. A munka tényleges összpiaci kínálatát egy országban
számos tényező befolyásolja, mint pl. a lakosság száma; a munkaképes korúak aránya;
egy időszakra vonatkozóan a törvényileg ledolgozható munkaórák száma; a
szakképzettségi szint, illetve struktúra, a versenytárs országokban a munkavégzés
viszonyai (migráció); emberi, kulturális és vallási viszonyok, hogy csak a
legfontosabbakat említsük. Mindegyik makrogazdaságban létezik a munkakínálat
elméleti felső határa, ami egyenlő lakosság száma, de természetesen még elméletileg sem
közelíti meg a munkakínálat ezt a határt, hiszen a lakosság egy része pl. korából
kifolyólag nem képes munkát végezni. Egy etikus országban a gyerekek, és a
nyugdíjkorhatárt elért emberek nem vesznek részt a munkában, de vannak olyan
potenciális munkavállalók, akik életkoruk alapján munkát vállalhatnának, de egészségi
állapotuk vagy egyéb problémáik miatt nem végezhetnek munkát. A munkaképes
lakosság így megoszlik az aktív népességre, mely mint munkavállaló a munkapiacon
megjelenik és az inaktív népességre, mely valamilyen okból kifolyólag nem szándékozik
munkát vállalni. A munkaképes korú lakosság felbontása az aktív és az inaktív részre
mindig csak egy adott időpontra értelmezhető, hiszen a két kategória között szabadon
lehet átjárni.

27
Nominálbérnek vagy pénzbérnek nevezzük azt a pénzösszeget, amelyet a munkavállaló az őt
foglalkoztató gazdálkodó egységtől kap. Egy makrogazdaság nominálbére a pénzbérek átlaga,
vagyis a vállalati szféra által egy havi munkáért kifizetett pénzösszeg. A reálbér a nominálbér és
az árszínvonal hányadosa: A reálbér a munkáért kapott nominálbéren vásárolható termékek és
szolgáltatások halmaza.

170
Az aktív népesség a lakosság azon része, amely egy adott
időpontban munkát vállal, vagyis az adott időpont munkaerő-állománya. A potenciális
aktív népesség felbontható foglalkoztatottakra, vagyis olyan emberekre, akik munkát
keresnek és találnak is, valamint munkanélküliekre, akik hiába keresnek munkát, nem
találnak munkahelyet ahol foglalkoztatnák őket. A munkanélkülieken belül
megkülönböztetünk kényszerű és önkéntes munkanélkülieket.

A kényszerű munkanélküliség leggyakoribb okai:

­ a munkakereslet csökkenésnek lehetnek konjunkturális okai, vagyis valamely
ágazat/iparág termékei/szolgáltatásai iránt a kereslet tartósan visszaszorul, az
ágazat/iparág dekonjunktúrába kerül;
­ strukturális munkanélküliségről beszélünk, ha a munkakínálat és a munkakereslet
szerkezetében tartósan eltér egymástól;
­ technológiai munkanélküliségről beszélünk, ha a technikai/technológiai
előrehaladás hatására alakul ki munkanélküliség;
­ a munkatermelékenységnél nagyobb ütemű tartós reálbérnövekedés alakul ki egy
makrogazdaságban.

Önkéntes munkanélküliségről beszélünk, ha az emberek, illetve a potenciális

munkavállalók adott reálbér mellett, minden kényszerű ok nélkül nem hajlandók munkát
vállalni, kényszerű munkanélküliségről pedig akkor, amikor adott reálbér mellett
hajlandók lennének dolgozni, keresnek is munkát, de valamilyen okból kifolyólag nem
találnak munkáltatót.

A munkakereslet adott termelési viszonyok közepette a vállalati szféra munkaerőigénye.

A munka kereslete származékos kereslet, vagyis a nagysága a végső fogyasztási cikkek
piaci viszonyaitól függ. A nominálbér ill. a reálbér egyfelől a háztartási szféra bevétele,
de másfelől a vállalati szféra költségtényezője. Minél nagyobb a reálbér, annál drágább
lesz a munkaerő, annál nagyobbak a vállalati szféra költségei, ami csökkenti a
munkakeresletet. A csökkenő reálbér ezzel szemben a munkakereslet növekedését
eredményezi. Ezt a munkakeresleti függvénnyel írhatjuk le. Munkakeresleti függvénynek
nevezzük azt az összefüggést, amely a reálbér minden szintjéhez a vállalati szektor
munkakeresletét rendeli hozzá. A munkapiaci helyzet rövid távon döntően a reálbér
függvénye. Ha nem az egyensúlyi helyzet valósul meg, például a reálbér magasabb az
egyensúlyinál akkor a munka kínálata nagyobb, mint a kereslet, így ilyenkor néhányan
hiába keresnek munkát nem találnak. Ez a helyzet a munkanélküliség (oka tehát a magas
reálbérek). A kínálat és a kereslet különbsége mutatja meg, hogy mekkora a
munkanélküliség konkrét nagysága. Ha a reálbér alacsonyabb az egyensúlyinál, akkor a
túlfoglalkoztatottság érvényesül, vagyis a vállalati szféra a ténylegesen szükségesnél
több munkát használ, munkával helyettesíti a technikát is, ha ez olcsóbb (persze hosszú
távon).

A munkaerőpiacon két azonos státuszú szereplő: az eladó (munkavállaló) és a vevő

(munkáltató) lép egymással üzleti kapcsolatba. A felek formális egyenlőségéhez tartozik,
hogy szabadon választhatják egymást. Megállapodás esetén munkaszerződést kötnek,
amely rögzíti a konkrét alkalmazási feltételekről – bérről, munkaidőről,
munkafeladatokról, munkafeltételekről, az alkalmazás időtartamáról stb. – folytatott
előzetes alkujuk eredményét. E piaci tranzakciók révén valósul meg a munkavállalók és

171
a munkaposztok összekapcsolódása, illetve a munkavállalók
munkahelyek közti mozgása, amit munkaerő-allokációnak nevezzük. A
munkaerőpiacon sajátos keresleti és kínálati viszonyok uralkodnak, és csak ritkán fordul
elő egyensúly közeli állapot. Egyensúly akkor jön létre, ha a munkakereslet egyenlő a
munkakínálattal. E piacon a keresleti oldalt a munkáltatók, a kínálati oldalt pedig a
munkavállalók (és érdekképviseleteik) reprezentálják. Amennyiben a munkaerő iránti
kereslet nagyobb, mint a kínálat, akkor munkaerőhiány, fordított esetben
munkaerőtöbblet keletkezik (Roóz, 2010).
Az előzőek alapján egy adott országban a munkaerőpiac szereplői az alábbiak:
­ munkavállalók: azok, akik munkabérért dolgoznak, adóznak az államnak vagy
meghatározott időn belül munkába kívánnak állni;
­ munkaadók: akik a munkaerő-keresletet jelenítik meg, meghatározott időszakban
bizonyos számú és összetételű munkaerőt foglalkoztatnak;
­ állam (törvényhozás, kormány): a piac szabályozója foglalkoztatáspolitikai,
gazdaságpolitikai, oktatáspolitikai, népesedéspolitikai, elosztáspolitikai
eszközrendszerrel;
­ érdekképviseleti szervek: mind a munkavállalói, mind a munkaadói oldalon
megjelenő szervezetek, melyek általában konszenzuson alapuló megállapodásokra
törekszenek.
A munkaerőpiac mind a kereslet, mind a kínálat oldalán strukturált. Ez azt jelenti, hogy
erre a piacra egyszerre jellemző a cégek közötti éles verseny és a verseny kiiktatására
irányuló törekvés. A munkaerőpiac szerkezetének leírása nem más, mint a különböző
stratégiák megjelenítése a szereplők – a munkavállalók és a munkaadók – részéről. A
munkavállalók fontos sajátossága, hogy mindenkori elérhető jövedelmük
maximalizálásában érdekeltek, minek kapcsán a munkaszervezetben elfoglalt
pozíciójukra, a szaktudásukra, a második gazdaságban elérhető pótlólagos jövedelmeikre
támaszkodhatnak, illetve kihasználják a vállalatok közötti munkaerőpiaci versenyt.
A munkaerő nem homogén termelési tényező, a munkapiac nem kompetitív piac és csak
korlátozottan átlátható, nem teljesen szabad a ki és belépés, és nem mindig érvényesül az
esélyegyenlőség. Sajátosságai a következőkben foglalhatók össze:
­ A munkabérek nem ingadoznak a kereslet – kínálat függvényében, a munkaerő
túlkínálata esetén rövid távon nő a munkanélküliek száma, de nem csökken a
foglalkoztatottak bére. A reálbérek növekedése irreverzibilis, tehát
visszafordíthatatlan, így a bérnek nincs piactisztító hatása.
­ Munkapiac nem szabadon versenyző piac, ugyanis a munkapiacon három hatalmi
tényező jelenik meg: (1) szakszervezetek, amelyek a munkások érdekeit képviselik,
különböző módszerekkel, de általában az időleges munkabeszüntetés (sztrájk)
eszközével védik a munkavállalók érdekeit; (2) a munkaadók különböző
szervezetei, ilyenek a vállalkozók országos szakmai szövetségei, kamarái, melyek
védik a munkaadók érdekeit; (3) az állam, amely egy adott bérvitában elviekben
gazdaságpolitikai megfontolások mentén foglal állást.
­ Szegmentált piac, mivel a globális munkaerőpiac nemcsak helyi piacokra esik szét,
hanem ezen belül bizonyos szakmákra bomlik, így az egyes szakmák kereslete és
kínálata önállóan alakul.

172
 ­ A munkapiac rugalmassága úgy jellemezhető, hogy a
munkaerő kereslet néhány százalékos növekedését a munkakínálat követni képes,
a munkapiac néhány százalékos zsugorodása pedig nem növeli a hivatalos
munkanélküliséget.
A munkapiacon az egyes munkavállalók között kisebb-nagyobb mértékű bérkülönbségek
állnak fenn. A bérkülönbségek okait alapvetően két nagy csoportba oszthatjuk: egyrészt
egyensúlyi jelenségről van szó, amikor a bérkülönbségeket termelékenységbeli és/vagy
munkafeltételbeli különbségek magyarázzák. Általános jelenség, hogy a magasabb
iskolai végzettséggel rendelkező dolgozóknak átlagosan magasabb az átlagbére, mint a
kevésbé iskolázottaknak, de azok a munkavállalók is magasabb bérekre fognak szert
tenni, akik munkájukat rossz, illetve veszélyes munkakörülmények között végzik, mivel
a munkaadónak kompenzálnia kell a munkavállalót a kellemetlenségekért és a
kockázatért. Másrészt a bérkülönbségek okai az egyensúlytalansági jelenségek, amit
igazságtalan bérkülönbségeknek is nevezhetünk. Akkor beszélünk egyensúlytalansági
bérkülönbségről, amikor valaki ugyanazon munkáért, ugyanakkora felelősségi körért,
ugyanolyan szintű teljesítésért kisebb bért kap, mint a hasonló munkavállaló. Ilyen
bérkülönbségek figyelhetők meg a nők és férfiak által végzett munka között, illetve
esetenként etnikai alapon is felfedezhetők ilyen típusú bérkülönbségek, aminek a
megszüntetésért a társadalomnak küzdenie kell.
Magyarországon 2018. november – 2019. januári időszakban a foglalkoztatottak átlagos
létszáma 4 millió 481 ezer fő volt. Ebből a hazai elsődleges munkaerőpiacon dolgozik
4 242,8 ezer fő, külföldi telephelyen dolgozik 110,0 ezer fő és közfoglalkoztatottnak
tekinti magát 127,9 ezer fő. A foglalkoztatottak közül 4 millió 413 ezren tartoztak a
15–64 évesek közé. A fiatal (15–24 éves) korcsoportban a foglalkoztatottak száma
294 ezer fő, a foglalkoztatási ráta pedig 28,9%. 2018-ban a 15–64 éves munkanélküliek
száma átlagosan 172 ezer fő volt, a munkanélküliségi ráta 3,7%. A férfiakat alacsonyabb
munkanélküliségi ráta jellemezte, mint a nőket (3,5% és 4,0%). 2018-ban a teljes
munkaidőben alkalmazásban állók nemzetgazdasági szinten átlagosan havi bruttó 329
900 forintot kerestek. A családi adókedvezmény figyelembevételével számított nettó
kereseti átlag 228 000 forintra becsülhető, míg azt figyelmen kívül hagyva a nettó
átlagbér 219 400forint volt (KSH, 2019).

4.11. ábra: A 15–74 éves foglalkoztatottak létszáma és a 15–64 évesek

foglalkoztatási rátájának alakulása Magyarországon
Forrás: KSH, 2018.

173
A munkaerő-felmérés szerint a 15–74 éves foglalkoztatottak
száma 2018 III. negyedévében az I. negyedévi 4 millió 435 ezer, illetve a II. negyedévi
4 millió 475 ezer után 4 millió 487 ezer volt. Ez az év első három negyed-évében az előző
év azonos időszakához képest a folyamatosan szűkülő munkaerő-kínálat ellenére is még
mindig 1,2, ezen belül a III. negyedévben 0,8%-os növekedést jelentett
(4.11. ábra). A férfiak és a nők foglalkoztatottsága – eltérő családi szerepeikből
következően – jelentősen különbözik. Mivel kedvezménnyel, a rájuk irányadó
nyugdíjkorhatár előtt csak a nők tudnak az ellátás irányába kilépni, az utóbbi években a
férfiak foglalkoztatási rátája a nőkét meghaladó ütemben nőtt, ezáltal a két nem
foglalkoztatási rátája közötti rés szélesedett. A hazai elsődleges munkaerőpiacon
foglalkoztatottak létszámnövekedése lényegesen meghaladta az összes foglalkoztatottét.
Az év első három negyedévében előbbi 2,6, utóbbi 1,2%-kal nőtt, mivel a gazdasági
fellendülés eredményeként a korábbi közfoglalkoztatottak nem jelentéktelen részének
sikerült piaci munkahelyet találnia, és emellett folytatódott a munkaerő-felmérésben
külföldi munkahelyet megjelölők28 létszámának csökkenése is (KSH, 2018).
A KSH üresálláshely statisztikája a munkaerő-kereslet folyamatos növekedését jelezte
(4.12. ábra). Az évközi munkaügyi adatgyűjtés megfigyelési körébe tartozó munkáltatók
az I. negyed-évben 79,4 ezer olyan üres, vagy a közeljövőben megüresedő álláshelyet
jelentettek, amelyek mielőbbi betöltése érdekében már lépéseket tettek (pl. közvetítő
céghez fordultak, hirdetést tettek közzé. Az összes álláshelyhez viszonyítva a legtöbb
betöltetlen állás továbbra is az adminisztratív és szolgáltatást támogató tevékenység
nemzetgazdasági ágban volt, ahol az összes álláshely 5,2%-a várt betöltésre. A
meghirdetett mintegy 9,2 ezer állás több mint fele szakképzettséget nem igénylő egyszerű
foglalkozás. Az üres állások száma a feldolgozóiparban 22,9 ezerre, a kereskedelemben
8,1 ezerre, az építőiparban 5,9 ezerre nőt 2018. évben (KSH, 2018).

4.12. ábra: A hazai üres álláshelyek száma a legalább 5 főt foglalkoztató

vállalkozások körében
Forrás: KSH, 2018.

A hazai közfoglalkoztatottak esetében az elsődleges munkaerőpiacra történő kilépés

valószínűsége a lakóhely mellett mindenekelőtt a korábbi munkatapasztalattól és a

28
A munkaerő-felmérésben azok a külföldön dolgozó személyek szerepelnek, akik vagy napi
rendszerességgel ingáznak külföldre, vagy huzamosabb ideig külföldön dolgoznak, azonban a
jövedelmükkel az adatot szolgáltató háztartás megélhetéséhez hozzájárulnak.

174
szakképzettségtől függ. A közfoglalkoztatottak között a
szakképzettséggel vagy magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők létszáma az
átlagosnál gyorsabban csökken, emiatt az iskolai végzettség szerinti összetétel romlik: nő
azok aránya, akiknek csak jelentős képzési befektetés esetén lehet esélyük a kilépésre
(KSH, 2018).
A területi különbségek változatlanul jelentősek. Miközben a munkanélküliségi ráta 2018
III. negyedévében már négy (Győr-Moson-Sopron, Heves Komárom-Esztergom és
Veszprém) megyében is 2% alatt volt, addig Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 8,7%-
ot volt, annak ellenére, hogy a megyében továbbra is jelentős a közfoglalkoztatotti
munkahelyek száma (KSH, 2018).
A munkanélküliek, az alulfoglalkoztatottak, a dolgozni szándékozó, de munkát aktívan
nem kereső, vagy a rendelkezésre állás kritériumát nem teljesítő inaktívak együtt alkotják
az uniós definíció szerinti potenciális munkaerő-tartalékot29. E kategóriába 2018 III.
negyedévben 316 ezren tartoztak, ebből 36 ezren – mint alulfoglalkoztatottak – a
foglalkoztatottak között is szerepeltek (4.13. ábra).

4.13. ábra: A hazai potenciális munkaerő-tartalék alakulása (2018. III. negyedév)

A foglalkozási presztízs mérése abból indul ki, hogy az adott foglalkozás széles
társadalmi helyet jelöl ki olyan, különböző dimenziókban, amelyek magukban foglalják
a foglalkozás kínálta életkörülményeket, az ahhoz szükséges tudást, az azzal
megkereshető jövedelmet, a foglalkozás társadalmi hasznosságát, így mindezek
együttesen játszanak szerepet a foglalkozások megítélésében (KSH, 2016).

2016-ban Magyarországon a legmagasabb presztízsűként értékelt foglalkozás a

kórházigazgató volt, ezt követte az egyetemi rektor. A harmadik és a negyedik helyen a

29
A munkaerő-felmérés a vizsgált népességet végzett tevékenységük alapján a következő két
főcsoportba sorolja: (1) gazdaságilag aktívak és (2) gazdaságilag nem aktívak (inaktívak). A
gazdaságilag aktív kategória (rendelkezésre álló munkaerő) magában foglalja mindazon
személyeket, akik a munkaerőpiacon foglalkoztatottként vagy munka-nélküliként jelen vannak.
Foglalkoztatottnak tekintendő az, aki a vonatkozási héten legalább 1 óra, jövedelmet biztosító
munkát végzett, vagy munkájától csak átmenetileg, (pl. szabadság, betegség stb.) volt távol.
Munkanélkülinek tekintendő az a személy, akire a következő kritériumok egyidejűleg telje-
sülnek: (1) az adott héten nem dolgozott, és nincs olyan munkája, amelytől átmenetileg távol volt,
(2) aktívan keresett munkát a felmérést megelőző négy hét folyamán, – rendelkezésre áll, azaz két
héten belül munkába tudna állni, ha találna megfelelő állást (KSH, 2018).

175
sebész, illetve a gyermekorvos állt. A legalacsonyabb
presztízsűként értékelt foglalkozás az utcai prostituált volt, ennél egy kicsit magasabb
presztízsű az utcaseprő, a sztriptíztáncosnő és a pornószínész. A legmagasabb
presztízsűnek ítélt foglalkozások hagyományosan sok tanulást igénylő, magas keresetű,
komoly felelősséggel járó hivatások. Amennyiben a teljes képet tekintjük, a foglalkozási
presztízsskála első harmadába jellemzően a magas iskolai végzettséget kívánó szakmák
kerültek, ezek közül is többnyire a vezetői pozíciót betöltőket sorolták ide. A legfelső
harmadban szerepelt szinte valamennyi politikai jellegű foglalkozás. A középső
harmadba a szaktudást igénylő, a legalacsonyabb presztízsű foglalkozások közé pedig a
szaktudást nem igénylő, vagy a társadalom erkölcsi értékítélete alapján lenézett
foglalkozások kerültek (KSH, 2016).

Az a foglalkozás, amellyel az emberek szerint a legtöbb pénzt lehet keresni, a bankelnök.

Ezt követi az EU parlamenti képviselő, az országgyűlési képviselő és az államtitkár. Az
a nyolc foglalkozás, amellyel az emberek szerint a legkevesebbet lehetett keresni, kivétel
nélkül a szakképzettséget nem igénylő foglalkozások közül került ki. Ezen foglalkozások
mindegyike vagy takarítással kapcsolatos, vagy valamely tevékenység kisegítő,
kiegészítő foglalkozása, például az elkészült áruk rakodásához vagy csomagolásához
kapcsolódott. A szubjektív megítélés szerint legkevésbé jövedelmező foglalkozások
sorban az utcaseprő, a szórólaposztó, a takarító és a konyhai kisegítő (KSH, 2016).

2016-ban a négy, társadalmilag leginkább hasznosnak ítélt foglalkozás sorrendben a

sebész, a körzeti orvos, a gyermekorvos és a mentős volt. A társadalmilag legtöbb
hatalommal felruházott foglalkozásoknak az EU-parlamenti képviselőt, a politikust, az
országgyűlési képviselőt és az államtitkárt gondolták az emberek 2016-ban. A
legdivatosabb foglalkozásoknak a plasztikai sebészt, a tévés műsorvezetőt, az ügyvédet,
és a marketingmenedzsert tekintették. Az agráriumban a legmagasabb presztízsértékkel
az állatorvosi szakma bír, míg az állattenyésztő a legtöbb építőipari szakmával közel
azonos értéket képvisel, megelőzve a kertészt. A traktoros presztízsértéke a gyári
szalagmunkáséval és a kalauzokéval volt közel megegyező (KSH, 2016).

4.6.2. Emberi erőforrás menedzsment (EEM)

Az emberi erőforrással (EE) való gazdálkodást kettősség jellemzi. Egyrészt az, hogy a
munkaerő a vállalati célok megvalósításának legfontosabb eszköze, s felhasználása
költséggel jár, másrészt az ember – a munkaerő – saját célokkal, értékekkel, érdekekkel
rendelkezik, teljesítményét ezekkel összhangban szabályozza. A kettősség mellett adott
vállalat munkaerő-gazdálkodását bizonyos gazdasági és társadalmi tényezők is
befolyásolják.

Emberi erőforrás menedzsment fogalma alatt mindazon tevékenységeket és vezetési

módszereket értjük, amelyek egy adott szervezeten belül a munkaerő kiválasztásától, a
munkaerő fejlesztésén keresztül a teljesítmény méréséig és a karrier menedzsmentig
foglalkozik az emberi erőforrás működésével és annak ésszerű, hatékony
felhasználásával annak érdekében, hogy az egyéni- és szervezeti célok megvalósuljanak
(Piros, 2002).

176
Az emberi erőforrás menedzsment igen összetett, több feladatot is
magában foglaló tevékenység. A szervezet működtetéséhez szükséges létszámot meg kell
tervezni, munkaköröket kell kialakítani, a munkakör betöltéséhez alkalmas munkaerőt
meg kell találni, a dolgozókat megfelelően kell motiválni, az elért teljesítményeket
értékelni kell, továbbképzési lehetőséget kell kialakítani és gondoskodni a biztonságos
munkavégzés lehetőségeiről (Piros, 2007).
Az emberi erőforrás menedzsment azon funkciók kölcsönösen egymásra épülő együttese,
amelyek az emberi erőforrások hatékony felhasználását segítik elő az egyéni és szervezeti
célok egyidejű figyelembevételével. E funkciók közé sorolhatjuk: tervezés és auditálást
munkakörelemzést és tervezést, az erőforrás-biztosítást, a munkakör értékelést, az
ösztönzésmenedzsmentet, a teljesítményértékelést, az emberi erőforrás-fejlesztést, a
munkaügyi kapcsolatok rendszerét, az EE információs rendszerét.
Az emberi erőforrás gazdálkodás legfontosabb funkcióit Poór (1992) a következőkben
foglalja össze: emberi erőforrás stratégia, emberi erőforrás tervezés, munkaköri értékelés,
munkakörtervezés, ösztönzés menedzsment, teljesítményértékelés, emberi erőforrás
fejlesztés, munkaügyi kapcsolatok, személyzeti információs rendszer. Más szerzők az
egészség- és munkavédelmet, a karrier menedzsmentet is ide sorolják és kiemelik a
motivációból az anyagi ösztönzést, a személyzeti folyamatot (Piros, 2007).
Chikán (1999) szerint az emberi erőforrás menedzsment fő tevékenységei az alábbiak:
­ általános teendők (a szükséges munkaerő mennyiségének meghatározása és
megszerzése, munkába állítása, stb.);
­ munkakapcsolatok kezelése (pl. a szakszervezettel való tárgyalások, a
munkavállalók bevonása a döntésekbe, stb.);
­ bér- és jövedelemgazdálkodás, valamint az érdekeltségi rendszer kialakítása;
­ a munka megszervezése;
­ képzés és továbbképzés.
Bakacsi et al. (2000) szerint az emberi erőforrás menedzsment területén a következő
általános jellegű folyamatok, fő rendszerek azonosíthatóak:
­ munkavégzési rendszerek (Work Systems);
­ emberi erőforrás-áramlás (Human Flow);
­ teljesítménymenedzsment (Performance Management);
­ kompenzáció és javadalmazás (Compensation and Rewards);
­ emberi erőforrás-fejlesztés (Training and Development).
A munkavégzési rendszerek újszerű megközelítése elsősorban a munkakörök
kialakításának és fejlesztésének hagyományos felfogását váltja fel. Az emberi erőforrás
áramlás a funkcionális megközelítés szempontból tartalmazza a toborzás, a kiválasztás,
a karriermenedzsment és az elbocsátás szakterületet. A teljesítménymenedzsment
esetében sem egyszerűen a hagyományos teljesítményértékelés funkcióról van ma már
szó, hiszen a fókusz a múlt értékeléséről a jövőbeni teljesítménynövelésre, vagyis a
kompenzáció helyett a fejlesztési célra került át. A kompenzáció és javadalmazás
középpontjában az egyéni és a szervezeti célok viszonya, azok összekapcsolódásának
módja áll. Az emberi erőforrásfejlesztés célja a szaktudás megszerzése mellett az
általánosabb jellegű tanulási képesség megtanítása a dolgozóknak (Piros et al. 2007).

177
Az emberi erőforrás menedzsment vagy emberi erőforrás-
gazdálkodás a szervezet egyik funkciója, amelynek fő feladata az emberi erőforrásokkal
kapcsolatos stratégiaalkotás és annak megvalósítása, valamint a működés során
felmerülő emberi problémák megelőzése, megoldása. Az emberi erőforrás menedzsment
egyik fontos eltérése a személyzeti menedzsmenttől abban áll, hogy tevékenységét az
üzleti stratégiából vezeti le. Az emberi erőforrás stratégia a jövőre vonatkozóan
fogalmazza meg az üzleti elképzelésekkel összefüggésben az emberi erőforrással
kapcsolatos igényeket és teendőket. Az emberi erőforrás tervezés teremt kapcsolatot a
stratégiában vázolt szervezeti feltételek, belső jellemzők, a külső körülmények és a többi
emberi erőforrás menedzsment tevékenység között. Ebből következően olyan
folyamatként foghatjuk fel, mellyel a menedzsment a stratégiában megfogalmazott
kívánatos irányba viszi az emberi erőforrás mennyiségét, minőségét és összetételét.

Az emberi erőforrás menedzselés nemcsak egy vezetési funkció, hanem a vállalatok,

vállalkozások versenyképességének legalapvetőbb eleme. Az elkövetkező időszak
lehetőségeinek kihasználása, a mezőgazdasági társas vállalkozások talpon maradása,
szervezeti hatékonyságuk növelése elsősorban azon a humán tőke bázison múlik, amely
képes arra a szemlélet- és magatartásváltásra, ami a piaci mechanizmusok
meghonosodása, gyakorlatba való integrációja szempontjából elsődleges jelentőséggel
bír (Berde et al. 2007).

Az emberi erőforrás stratégia felöleli az emberi erőforrás menedzsment valamennyi

funkcióját. Az emberi erőforrás tervezés célja olyan integrált emberi erőforrás politika és
program kidolgozása, mely a szervezeti célokat az emberek céljaival összhangban
kívánja elérni. A munkaerő, avagy létszám-terv: középpontjában a szervezeti célok
eléréséhez szükséges számú és összetételű alkalmazott biztosítása áll. Valamennyi
szervezetnek célszerű formálisan vagy informálisan, tudatosan vagy kevésbé tudatosan
munkaerő-tervet és munkaköltség-tervet készítenie. A terv célja megfelelő számú és
szerkezetű munkaerő biztosítása a megfelelő munkakörbe, a kellő időben.

Az emberi erőforrás menedzsment területéről a továbbiakban csak a munkaerő tervezés

folyamatával, az alapvető bérezési formákkal és a munkaerő-felhasználás hatékonysági
kérdéseivel foglalkozunk.

Az emberi erőforrás (munkaerő) vállalaton belüli tervezésének folyamata – amely már

feltételezi, hogy a termelési célok adottak – az alábbiakban foglalható össze:
1) a munkaerő-szükséglet meghatározása;
2) a rendelkezésre álló munkaerő kapacitás/fedezet felmérése;
3) a kapacitás és a szükséglet összevetése (munkaerő mérleg);
4) a szükséglet és a fedezet összehangolása, munkaerő-felhasználási változatok
kidolgozása;
5) döntés, a legjobbnak tartott változat kiválasztása.

A tervezésnek célszerűen az elvégzendő munkafeladatokból kell kiindulnia, s ez alapján

kell meghatározni a (1) munkaerő-szükségletet. A munkát nem elegendő csak a munka
mennyisége alapján felmérni, hanem annak szakismereti struktúráját is meg kell
határozni. Munkaterületenként, munkakörönként, szakmai felkészültséget igénylő
tevékenységenként kell az elvégzendő munkát, illetve a munkaerőlétszámot

178
meghatározni. A munkaerő-szükséglet meghatározásánál igen
fontos kritérium, hogy közvetlenül a termelői létszámot, a kisegítő és kiszolgáló
folyamatban dolgozók létszámát vagy a vezetői létszámot kívánjuk-e meghatározni. A
közvetlen termelésben dolgozók létszámának szükséglete az idő- vagy
teljesítménynorma, illetve a kiszolgálási norma (termelő berendezések) alapján
számítható ki.
A munkaerő-szükséglet felmérése pl. egy ipari tevékenységben viszonylag egyszerű
feladat. Ahol egész évben egy meghatározott termékféleség előállításával foglalkoznak,
a szükséglet folyamatos termelés esetén nagy valószínűséggel egész évben közel azonos
lesz. A mezőgazdasági tevékenységben az év egyes időszakaiban a termelési szerkezettől
függően más-más lesz a szükséglet, munkacsúcsok, illetve munkavölgyek váltogatják
egymást. Egy komplex mezőgazdasági üzemben az állattenyésztési ágazatok munkaerő-
szükséglete többé-kevésbé állandó, azonban a növénytermesztés és kertészeti ágazatok
esetében ez időről időre változó. Jellemzően a tavaszi és az őszi időszakban beszélhetünk
csúcsidőszakokról, de a gabonafélék nyári betakarítása is kisebb munkacsúcsokat okoz.
A mezőgazdaságban a tervezés során célszerű a célkitűzések eléréséhez szükséges
technológiai tervekből kiindulni és azok alapján meghatározni az összes munkaerő-
szükségletet. Ilyenkor alapvető, hogy meghatározott időben és időtartam alatt kell
bizonyos feladatokat elvégezni, továbbá változhat a munkára alkalmas napok száma,
esetleg más (biológiai, vallási, kulturális) befolyásoló tényezőket is figyelembe kell
venni. A konkrét munkák összes és szakmai struktúrák szerinti felmérésekor indokolt
azok dekádokra, vagy havi időszakokra bontása, s ezekkel párhuzamosan a megfelelő
érdekeltségi rendszer kialakítása. A technológia tervezésekor – amelynek során egy-egy
növény termesztésének munkái időrendi sorban kerülnek meghatározásra – időről-időre
ki kell mutatni az elvégzendő munkák mennyiségét, majd munkanormák (egységnyi
munkával elvégzendő munkamennyiség) segítségével kifejezni a szükséges
munkamennyiséget. Ezután a biológiailag optimális munkavégzési időt figyelembe véve,
meghatározni az elvégzendő feladat naptári időnek megfelelő munkaigényét. Az egyes
tevékenységek szerinti csoportosítások még tovább differenciálhatók szakképesítést
igénylő – pl. gépkezelő – és szakképzettséget nem igénylő munkaerő-szükségletre (Pfau,
1998). A központi szakmai és adminisztratív irányításban dolgozók esetében általában
állandó létszámmal kalkulálhatunk. A vállalati munkaerő-szükséglet mennyiségét és
minőségét nemcsak az elvégzendő munkafeladatok, hanem adott munkaszervezési mód
és a tárgyi feltételek is jelentősen befolyásolják. A munkaerőigény továbbá függ a
dolgozó tulajdonságaitól, amelyet objektív-munkaképessége és szubjektív magatartása
határoz meg. A munkavállaló és a munkáltató között meglévő érdekkülönbségek az
érdekek egymáshoz közelítésével, megfelelő ösztönzési rendszer alkalmazásával
oldhatók fel.
A rendelkezésre álló kapacitást, azaz a (2) munkaerő-fedezetet a vállalkozás állandó és
időszakosan foglalkoztatott munkaerő-állománya biztosítja, ami elsősorban a meglévő
létszám nagyságától, összetételétől, minőségi jellemzőitől, a ledolgozható napok
számától, és az egy munkanapra jutó teljesítmény nagyságától függ. Ne feledjük, hogy
törvényi előírások határozzák meg az egyes dolgozók által maximálisan ledolgozható
munkaidő nagyságát egy adott időszakon belül (pl. munkahét). A felmérés során a
potenciálisan rendelkezésre álló munkaerőnek át kell tekinteni a nagyságát, szakmai
struktúráját, annak időben várható csökkenését, pl. az esetleges nyugdíjazásokat,

179
valamint a belső struktúrájában várható mozgását, mint pl. a
munkaerőnek a vállalati hierarchiában való előrelépését, új munkakörbe sorolását, vagy
a munkaerő időszakos csökkenését és növekedését (pl. szülési szabadság, stb.).
A mezőgazdasági vállalkozás munkaerő igénye külső forrásokból, a munkaerőpiacról
biztosítható. A kínálat mennyisége, minősége befolyásolja a keresletet, illetve a kereslet
és kínálat kölcsönösen hatnak egymásra. A mezőgazdasági munkaerő kínálatra egyrészt
jellemző a teljes foglalkoztatást igénylő munkaerő kínálat, vagyis az egész évben
munkalehetőséget kereső dolgozók, másrészt, a jelentkező munkaerőnek az előbb már
részben jelzett sajátossága az, hogy nem kíván esetenként egész évi foglalkoztatást.
Olyan töredék munkaerő-kínálat is jelentkezik, akik időközönként, a betakarítási
szezonban főképp kézi munkaerőt igénylő munkák ellátására hajlandók munkát vállalni,
ők az alkalmi foglalkoztatást igénylők (Pfau, 1998).
A munkaerő (3) szükségletének és fedezetének egybevetését a munkaerőmérleg
használatával végezzük el. A mezőgazdaságban jellemző a hónapokra, vagy hetekre
lebontott szükséglet és fedezet bemutatása. A mérleg elsősorban azt a célt szolgálja, hogy
adott termelési struktúra munkaszükségletét egybe vessék a rendelkezésre álló
kapacitásokkal, s ezek alapján kimutatható legyen az egyes időszakok munkaerő hiánya,
illetve az alulfoglalkoztatottság mértéke. A munkaerőmérleg egy olyan kétoldalú
kimutatás, ahol időszaki bontásban (pl. heti/havi) az adott termelési struktúra munkaerő
szükséglete az egyik oldalon, míg a munkaerő fedezet a másik oldalon kerül kimutatásra.
Célszerű ezt kiegészíteni az egyenleggel, amit a fedezet és a szükséglet különbségeként
tudunk értelmezni. A mezőgazdasági vállalkozásnak az év egyes időszakának változó
munkaerő szükségletére és annak fedezetére mindig tudatosan készülni kell. Egy-egy
vállalkozás a termelési feladatait eltérő nagyságú és összetételű munkaerővel tudja csak
megoldani. Az agráriumban jellemző az idényjellegű foglalkoztatás, mely különösen az
őszi munkacsúcsok idején jellemző.
A munkaerő szükséglet-fedezet egybevetése során több eset is előfordulhat:
a) A fedezet – normál műszakot feltételezve – minden időszakban, azaz még a
munkacsúcsok idején is meghaladja szükségletet: ebben az esetben, bizonyos
időszakokban a munkaerő-állományunknak nincs elegendő feladata, azaz nem
használjuk ki maximálisan, túlfoglalkoztatás esete áll fenn, ezért a munkaerő-
felhasználás hatékonysága ilyenkor, de egy évre vetítve is kedvezőtlenül alakul.
b) A fedezet – normál műszakot feltételezve – a csúcsidőszakokban, azaz a
munkacsúcsok idején kismértékben alatta marad a szükségletnek: ebben az esetben
átmeneti munkaerőhiányról beszélhetünk. Ennek a kezelésére az agráriumban
jellemzően a nyújtott- és a duplaműszak jelent megoldást, amit majd a kisebb
terheléssel járó időszakban a dolgozók a szakmai zsargon szerint úgymond
„lecsúsztatnak”, azaz számukra később „jóváírnak”.
c) A fedezet – normál műszakot feltételezve – a csúcsidőszakokban, azaz a
munkacsúcsok idején jelentős mértékben alatta marad a szükségletnek: ebben az
esetben időszakos munkaerőhiányról beszélhetünk. Ennek a kezelésére az
agráriumban jellemzően az időszaki/idényjellegű foglalkoztatás jelenthet
megoldást a nyújtott- és a duplaműszakon túlmenően. Gazdasági és hatékonysági
szempontból ez a legjobb megoldás, de sajnos egyre gyakoribb, hogy nem áll
rendelkezésre megfelelő mennyiségben és minőségben, még a képzetlen munkaerő

180
 sem ebben az időszakban. Ez különösen igaz a nagy
kézimunka igényű nehezen gépesíthető betakarításra (pl. almaszüret, szőlőszüret,
tormafelszedés, stb.). Meg kell említeni azt is, hogy az ún. kényszervállalkozások
még mindig fellelhetőek az agráriumban, amikor is jellemzően a gépkezelőket
egyes mezőgazdasági vállalkozások belekényszerítik abba, hogy legyenek egyéni
vállalkozók és így az év csak egy bizonyos időszakára kötnek velük határozott
idejű szerződést, amit évről-évre megújítanak. Ez nagyon kényelmes a
mezőgazdasági vállalkozásnak, mivel a munkavállaló így nem áll alkalmazásban.
A mezőgazdaságban az is jellemző, hogy a tartósan alkalmazott munkaerő az
esetenkénti „holt időben”, téli foglalkoztatására a saját gazdaságon kívül, más
területen vállal munkát.
Általános esetben, amennyiben a munkaerő-szükséglet és a munkaerő-kínálat között
nincs összhang, akkor ún. „egyensúlyjavító” lépésekre van szükség a
vállalakozás/szervezet szintjén. Ha a tervezésben létszám felesleg mutatkozik, akkor
középtávon a következő lépések jöhetnek szóba: létszámstop alkalmazása, természetes
fogyás létszámcsökkentő hatásának kihasználása, előnyugdíj ösztönzés, munkaidő
csökkentés, átképzés, létszámleépítés. Ha a tervezésben létszám hiány mutatkozik, akkor
középtávon az alábbi lépések jöhetnek szóba: új munkaerő felvétele, korábbi munkaerő
visszahívása (pl. nyugdíjasok visszafoglalkoztatása nyugdíjas szövetkezeten keresztül),
átképzés, előléptetés, termelékenység fokozás, alvállalkozói szerződéssel külső forrás
bevonása, a részmunkaidős foglalkoztatás növelése.
A (4) munkaerő-szükséglet és fedezet összehangolására, ami jellemzően a hiányra
vonatkozik – az előzőek figyelembevételével – több megoldási lehetőség is kínálkozik
az agráriumban:
­ Rövidtávon lehetséges a nyújtott- és a duplaműszak alkalmazása és az idényjellegű
fogalakoztatás bevonása, vagy a termelési szerkezet esetleges átdolgozása, új
munkaszervezési rend kialakítása.
­ Középtávon szóba jöhet az új alkalmazás és/vagy az élőmunka kiváltása
gépesítéssel (pl. fejők helyett fejőrobot; szőlőszüretelők helyet gépi szüretelés,
stb.), esetleg kemizálással. Ezt elméletben csak akkor tekinthetjük eredményes
eljárásnak, ha a végrehajtott műszaki fejlesztés költsége középtávon kisebb lesz,
mint a helyettesített élőmunka költsége. A gyakorlatban azonban sokszor a
kényszer szüli ezt a megoldást, mert egyszerűen nem elérhető a szükséges
szaktudású munkaerő a feladat elvégzéséhez.
­ Hosszabb távon megoldást jelenthet, ha az adott mezőgazdasági vállalkozás
szakmunkás tanulókat, hallgatókat fogad gyakorlatra, és/vagy bekacsolódik a
duális képzés rendszerébe.
­ Szintén hosszabb távon előfordul, hogy a vállalkozás kiszervez egyes
tevékenységeket (outsourcing) pl. a szállítmányozást, fertőtlenítést, takarítást,
őrzés-védelmet, stb. így csökkentve a munkaerőhiányt. Az már a legvégső helyzet,
amikor egyes munkaigényes ágazatokat felszámolnak és a felszabaduló tőkét olyan
ágazatokba teszik, ahol jelentősen kisebb a munkaerőigény.
Mindezek kombinációja számos intézkedési változat/cselekvési terv kidolgozását
jelentheti. A tervezés utolsó mozzanata a (5) döntés, vagyis az optimálisnak tartott

181
variáns mellett, mely az emberi erőforrás szempontjából a
leghatékonyabban kívánja szolgálni az üzleti stratégiában megfogalmazottak
végrehajtását.
A munkateljesítmény a kitűzött feladat időegység alatt teljesített része. Legegyszerűbben
kifejezhetjük az egységnyi idő alatt előállított termékek, szolgáltatások mennyiségével,
értékével. A munkateljesítmény egyénileg és csoportosan is mérhető. A
munkateljesítmények alapul szolgálnak a munka díjazásának is. A munka hatékonysága
– a munka termelékenysége – az előállított termék és az előállítás érdekében felhasznált
munka viszonyában fejezhető ki [1].
Megtermelt termék mennyisége (Q)
Munkatermelékenység  [1]
Felhasznált munka mennyisége (L)
A legáltalánosabban abból indulhatunk ki az élőmunka hatékonyságát illetően, hogy
megvizsgáljuk mind a három alapesetet:
1. E/R, azaz munkatermelékenységi mutatót képezünk;
2. R/E, azaz munkaigényességi mutatót képezünk;
3. R/R mutatót képeznünk;
A ráfordítás minden esetben a munka, amely kifejezhető naturáliában, mint pl.
létszámában (pl. átlagos állományi létszám), munkaórában, embernapban, FTE
értékben30, műszakban (normál/nyújtott/dupla), de kifejezhető pénzértékben is, mint pl.
munkabér vagy személyi jellegű költségek. A termelés eredménye is kifejezhető
naturáliában azaz természetes mértékegységben pl. kg, tonna, liter, stb. és pénzértékben,
ami lehet pl. a termelési érték, az árbevétel, a hozzáadott érték, a fedezeti összeg, a
fedezeti hozzájárulás, a nettó jövedelem, vagy pl. a számvitel jövedelemkategóriái. Ezek
alapján beszélhetünk:
­ egységnyi munkamennyiség felhasználásával elérhető eredményről, pl. egy
élőmunka felhasználásra jutó hozzáadott érték/termelési érték/nettó jövedelem;
­ egységnyi eredmény eléréséhez szükséges munkamennyiségről, pl. 1 000 Ft
nettó jövedelem eléréséhez szükséges élőmunkaóra/munkabér;
­ egységnyi munkamennyiség felhasználásához kapcsolódó másik ráfordítás, ami
esetünkben lehet akár a munka is, így pl. egy élőmunkaóra felhasználásra jutó
személyi jellegű költség;
Amint láthatjuk, nagyon sok kombinációban lehet értelmezni a munkaerő felhasználás
hatékonyságát, melyet számos tényező befolyásolhat: (1) az alkalmazott technológia
műszaki színvonala; (2) a munkaszervezés színvonala; (3) a rendelkezésre álló
szakismeret; (4) a munkaerő-kapacitás kihasználása; (5) a munkaidő-kihasználás
színvonala, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

30
FTE érték (Full Time Equivalent, Teljes Munkaidő Egyenérték): azon foglalkoztatottak számát,
akik kevesebb ideig dolgoznak, mint egy teljes éven át, teljes munkaidőben foglalkoztatott, Teljes
Munkaidő Egyenértékre kell átszámítani, a teljes munkaidőben foglalkoztatott éves munkaóráinak
számát alapul véve. A foglalkoztatottak FTE-ben mért száma így tartalmazza azokat is, akik egy
nap nem teljes munkaidőben, egy héten/hónapban a teljes munkaidőnél kevesebb napban
dolgoznak.

182
A helyes vállalati munkadíjazás kialakítása fontos feltétele a
munkaerő-szükséglet, és fedezet összehangolásával tárgyalt problémák megoldásának. A
munkadíjazás alapvető kapcsolatot jelent a vállalkozó és az alkalmazott között, mely a
vállalkozások legfontosabb eszköze a munkaerő teljesítményének maximális kifejtésére,
aminek érdekében minden vállalkozás bérpolitikát alakít ki. A vállalati bérpolitika –
figyelemmel az országos szabályozásra, pl. a minimálbérre és a garantált bérminimumra
– tartalmazza mindazon intézkedéseket, módszereket, amelyek meghatározzák a
bérszínvonalat, annak növekedési ütemét, a bemeneti arányokat. Magában foglalja a
bérekkel és keresetekkel egyrészt, mint költségekkel való gazdálkodást, másrészt olyan
érdekeltségi rendszer, mely a teljesítményekkel, követelményekkel összhangban a
munkaerő hatékony kihasználását biztosítja. A bér a munkavállaló szempontjából
alapvető motivációnak minősül, de közel sem kezeli objektíven, hanem azt többnyire
szubjektíven ítéli meg. A munkáltató és a vállalkozó értékítélete nem azonos
motivációkon nyugszik. Míg a vállalkozó objektív elemeket – a teljesítményeket –, addig
a dolgozó ezeken túlmenően szubjektív elemeket is mérlegel. Az a vállalati bérrendszer
jó, amely kellően ösztönöz a vállalati jövedelem fokozására és a dolgozók szubjektíven
is igazságosnak, elfogadhatónak tartják (Pfau, 1998).
A vállalat, a bérgazdálkodás során – a ráfordításokkal gazdálkodva – a bérköltségek
minimalizálására törekszik. Amennyiben a vállalkozás fajlagos bérköltsége a
munkatermelékenység növekedésével csökken, ezzel összhangban a munkavállaló
jövedelme is növelhető. Az alkalmazással kapcsolatos döntéseket nagyban befolyásolja
az, hogy túl-, vagy alul kínálat van a munkaerőpiacon. A bérgazdálkodásra jellemző
általánosítások mellett fontos hangsúlyoznunk, hogy a mezőgazdaságban a munkadíjazás
tekintetében több sajátosság is fellelhető, amit a díjazás kialakításánál mérlegelni kell.
Ezek közül meg kell említeni, hogy:
­ Az időjárás függvényében nem azonosak a munkavégzés feltételei. A
munkateljesítmény az időjárási körülményektől függően változó.
­ A munkaidőalap az egyes tevékenységekben az év egyes időszakaiban eltérő.
Ezeket befolyásolják úgy a természeti, mint a biológiai tényezők. A
növénytermesztésben jellemzően a növény fejlődési szakaszai, míg az
állattenyésztésben az állatok biológiai igénye, tűrőképessége jelentősen
befolyásolják a munkavégzés idejét, napon belüli megoszlását, körülményeit.
­ Az egyes ágazatok eltérő mennyiségű foglalkoztatást biztosítanak, ami hol
folyamatos, hol változó munkavégzéssel jár.
­ Egy-egy munkakör változó szellemi, illetve fizikai felkészültséget igényel. Így a
munkavégzés során egyszer szakértelmet igényel a munkafeladat, míg máskor csak
változó mértékű fizikai képességekre van szükség.
­ A munkavégzés és annak eredménye időben gyakran elválik egymástól (pl. a
szántóföldi növénytermesztés legtöbb munkaművelete, stb.).
­ A termelés eredményei az időjárással összhangban – a munkavállalótól függetlenül
– évről-évre változóak, ami egyes esetekben a díjazásban is kifejezésre juthat (pl.
gyengébb eredmények esetén nincs bérfejlesztés, stb.).
­ Fontos szempont az is, hogy egyes tájakban, egy-egy tevékenységnek termesztési
hagyományai vannak, s ezekhez sajátos szubjektív ítéletek kapcsolódnak, így pl. a
hagyományos tevékenységekkel szemben az új tevékenységeket/technológiákat
nehezebben fogadják el (Pfau, 1998).

183
A bérgazdálkodás két régóta használatos formája a bértömeg-
gazdálkodás és a bérszínvonal-gazdálkodás. A bértömeg-gazdálkodás lényege az, hogy
felmérik, mekkora összeget ad ki a vállalakozásban a dolgozók összes bruttó bére. Ezután
ezt a bértömeget tartják szem előtt, ennek csökkentését, befagyasztását vagy kontrollált
ütemű növelését tűzheti ki célul a mindenkori menedzsment, azaz nem a létszámra vagy
az egyes alkalmazottak bérére koncentrál. A bérszínvonal-gazdálkodás azt jelenti, hogy
adott gazdasági egységnél az egy dolgozóra, illetve az egy munkakörön belül egy
dolgozóra eső átlagbér nem léphet túl egy bizonyos összeget, vagyis ez az irányadó a
tervezés, illetve a működés során.

Minden vállalkozásra jellemző egy átlagbér-színvonal, ami kifejezi, hogy a dolgozók

átlagos keresete havonta, évente mennyi. Ez nem jelenti azt, hogy minden dolgozó bére
azonos, hanem a munkakörök, beosztások szerint különböző. A differenciálás alapja a
munka nehézsége, a szakmai felkészültség igénye, a munkavégzés során a figyelem,
kitartás mértéke stb. Ezek a paraméterek egy-egy beosztásra vonatkozóan – megfelelő
megfigyelések, elemzések és objektív paraméterek alapján – jól meghatározhatók.

A munkáltató által a munkavállalónak fizetett bér értékét alapvetően kétféle módon

határozhatják meg: a (a) munkával töltött idő, illetve a (b) munkavégzés alatt létrehozott
termékek/outputok mennyiségének függvényében. Előbbit időbérnek, utóbbit
teljesítménybérnek nevezzük. Az időbér a munkában töltött idő hosszának megfelelően
járó bér. Ha időbért fizetnek, akkor a munkabért egy adott időegységre vonatkoztatva
határozzák meg (pl. havi bér, heti bér, órabér). Időbért általában olyan munkakörök
esetén alkalmaznak, amikor a teljesítmény mérése nem oldható meg objektíven, vagy a
teljesítmény nagymértékben függ külső környezeti feltételektől is. Olyan
munkahelyeken, ahol a bérnek, mint költségtényezőnek kicsi szerepe van és a munka
minősége fontosabb szempont, mint az időegységre jutó teljesítmény, kellő
munkaszervezet, ellenőrzés kialakítása esetén előtérbe kerülhet az időbéres díjazás
alkalmazása. Az időbér nyilvántartása, elszámolása nagyon egyszerű, relatíve kevés
adminisztrációt igényel. Ha a munkáltató és a munkavállaló teljesítménybérben állapodik
meg, akkor a munkabér összege – részben, vagy egészben – az elvégzett munka
eredményétől (mennyiség/minőség) függ. A teljesítmény-követelményt a munkáltató egy
előzetes objektív mérésen alapuló számítás eredményeként köteles meghatározni. A
teljesítménybér közvetlenül ösztönzi a munkavállalót hatékonyabb és nagyobb
teljesítmény elérésére, míg az időbérnek közvetlenül nincs ösztönző hatása, ezért más
eszközökkel valósul meg a munkavállalók ösztönzése (pl. jutalom, előléptetés
lehetősége, nem bérjellegű juttatások).

A bérezési formák közötti alapvető különbség a bérek ösztönző hatásában rejlik.

Teljesítménybér esetén a munkavállaló ösztönzése nagy részben a béren keresztül valósul
meg, hiszen időegység alatt minél többet teljesít, annál magasabb bért kap. Időbér esetén
a teljesítményösztönzéshez egyéb módszerek szükségesek, hiszen a bért ebben az esetben
mindenképpen megkapja a munkavállaló, teljesítményétől függetlenül. A
teljesítménybért általában közvetlenül a termelésben dolgozók, azon belül is tiszta
teljesítménybért leginkább a tömegtermelésben dolgozó munkavállalók esetében lehet
alkalmazni, míg az időbért általában a menedzsment, illetve az adminisztratív területen
dolgozók kapnak.

184
Az alapbér, mint időbér, mindig meghatározott időtartamú
munkavégzésre jár és nem teljesítményre. Mértékét tekintve legalább a minimálbért,
illetve a garantált bérminimumot el kell, hogy érje. Az alapbért egyebekben lehet
órabérben, heti bérben, havi bérben vagy akár éves bérben is meghatározni, ez azonban
nem változtat azon, hogy minden hónap 10. napjáig bért kell fizetni a munkavállalónak.

A vállalkozás teljesítményeinek fokozására, valamint esetenként különleges feltételek

mellett végzett munka teljesítése érdekében az alapdíjazáson – alapbéren – túl más,
pénzbeli juttatásokban, prémiumokban is részesíthetők a munkavállalók. Ezek közül
legjellemzőbbek:
­ A bérpótlékok elsősorban a különleges munkafeltételek, mint pl. vezetői
megbízások, éjszakai munkavégzés, veszélyes munkakör stb. alapján kerülnek
kifizetésre.
­ Kiegészítő fizetéseket a le nem dolgozott időre vonatkozóan kaphat a
munkavállaló. Ilyen pl. a rendes szabadságra járó bér.
­ A prémiumok, jutalmak két alapvető díjazási formát – az idő- és teljesítménybért
– egészítik ki. Elsősorban a nagyobb teljesítmények elismerését célozzák, amelyek
a vállalati célok hatékonyabb megvalósítását és az ebben tevékenykedők kiemelt
elismerését jelenti. A premizálás a vállalati sikerrel párosulva elősegíti, hogy a
vállalati siker egyéni sikerré váljon (Pfau, 1998).

Az ösztönzési rendszerek közötti különbség abban rejlik, hogy a munkaadó mi alapján

fizet bért. A bérrendszerek megszokott alapja a szenioritás vagy az érdem, de újabban az
egyéni vagy csoportos teljesítménytől függő, illetve a kompetencián, szakértelmen
alapuló bérezést alkalmazzák (Bábosik & Mohácsi 1989):
a) Szenioritás vagy szolgálati idő szerinti bérrendszer: az idő függvényében változik
a dolgozók fizetése: hosszabb szolgálati idő után nagyobb fizetséget kapnak. E
struktúra alapja az adott szervezetnél töltött szolgálati idő és a dolgozók
termelékenysége között feltételezett pozitív kapcsolat. Minél régebben van valaki
egy vállalatnál, annál nagyobb tapasztalatra, szakértelemre tett szert, s
hatékonyabban, termelékenyebben dolgozik. Így nagyobb értéket jelent a szervezet
számára, amit a fizetésében is ki kell fejezni. A szolgálati idő szerinti bérezés tartós
munkaviszony létesítésében teszi érdekeltté a dolgozókat. Máig megtalálható a
közszolgálatban, de a versenyszférából kiszorult, mivel nem járul hozzá
hatékonyan a szervezet versenystratégiájához.
b) Érdem szerinti bérrendszer: az érdem szerinti munkabér alapulhat sávokon,
osztályokon illetve szenioritáson is, ha a béremelés nem csak az eltelt időtől, hanem
a teljesítménytől is függ.
­ Sávos rendszerek: többnyire a magánszektorra jellemző, hogy a bért a
teljesítmény függvényében egy sávban határozzák meg. Tegyük fel, hogy az
optimális munkáért járó fizetség 100%. Ekkor a bért meghatározhatják pl. 80-
120, 90-110 (stb.) %-ban, tehát rögzítik a sáv minimumát és a maximumát.
Így kiszámítható, hogy az egyes szinteken mekkora jövedelemre lehet
számítani, és milyen hozadékkal jár a plusz (munka) befektetés. Azt a
dolgozót, aki maximálisan teljesít és a sáv maximumánál is többre érdemes,
lehet más módon is, pl. prémiummal jutalmazni.

185
 ­ Osztályos rendszerek: az osztályos rendszereket
leginkább az állami, köztisztviselői szférában használják. Meghatározott
osztályok, s hozzájuk tartozó fizetések vannak. Minden dolgozó valamely
osztályba tartozik, s fizetésüket ennek az osztálynak a bérszintje határozza
meg. Egy kis mozgásteret azonban engednek a fizetéseknek, mégpedig a
teljesítmény függvényében. A munkatársak eredményeit értékelik, s a jobban
teljesítők fizetésemelést kapnak.
­ Változó mértékű fizetésemelés: hasonlít a szenioritás vagy szolgálati idő
szerinti bérezéshez, a különbség annyi, hogy a béremelés az idő múlásával
nem állandó nagyságú, hanem a teljesítmény függvényében változhat.
c) Teljesítményen alapuló ösztönző bérezés: a teljesítményen alapuló bérrendszer
nem teljesítménybérezés. Utóbbi leginkább fizikai munkakörökre jellemző, ahol a
munkakörhöz köthető norma alapján a mért teljesítmény függvényében határozzák
meg a fizetést. A teljesítmény szerinti ösztönző bérezés a fizetséget az egyén, a
csapat vagy a vállalat egészének teljesítményszintjéhez köti. Célja az, hogy
nagyobb teljesítményre serkentse a dolgozókat, növelje az elkötelezettséget,
kialakítson egyfajta ösztönző munkahelyi kultúrát és értékrendet, differenciáljon
teljesítmény és teljesítmény között. Emellett célja az is, hogy a törekvő, lendületes
embereket vonzza a céghez, megtartsa a legjobb szakembereket. Azon az
elképzelésen alapul, hogy a pénz motiválja az embereket, és ha bérükre kihat
teljesítményük, nagyobb erőbedobással és eredményesebben fognak dolgozni.
­ Egyéni teljesítményen alapuló ösztönző bérezés, egyéni bónusz: az
alapfizetésen felül szoktak adni bizonyos előre kitűzött célok vagy feladatok
megfelelő elvégzéséért, például egy projekt kielégítő lezárásáért, egy tender
elkészítéséért, valamilyen jó teljesítményért (pl. értékesítési terv elérése).
Hatásosságát növeli az a megfigyelés, hogy az ilyen plusz pénzeket az
emberek az alapbértől eltérő módon szokták elkölteni, például nyaralásra, egy
luxuscikk megvásárlására. Emiatt sokkal inkább megmarad emlékezetükben,
hogy a szép teljesítményt a vállalat ekképpen méltányolta.
­ Csoportos teljesítményen alapuló ösztönző bérezés, csoportos bónusz:
általában olyan szervezetek alkalmazzák, amelyek nagyra értékelik a közös
erőfeszítést, a csapatmunkát. A csoportos bónuszt általában egy csapat (team)
sikeres munkavégzéséhez kötik, például egy közös projekt részfeladatainak
vagy egészének lezárásához, vagy egy csoportcél megvalósításához.
­ Nyereségrészesedés: célja az, hogy összhangba hozza az egyéni és vállalati
érdekeket. A munkáltató a vállalati profit meghatározott részét szétosztja az
arra jogosult alkalmazottak körében. A rendes javadalmazás mellett adható
plusz pénz mértéke, a felosztható összeg nagysága általában a menedzsment
döntésétől függ. A nyereségrészesedés lehet készpénz, dolgozói részvény
vagy egyéb vegyes megoldás.
d) Kompetencia alapú bérrendszer: az előző bérrendszerek alapja az output, a
munkavégzés eredménye, addig a kompetencia alapú fizetési struktúra az inputon
alapul, tehát a feladatok elvégzéséhez szükséges kompetenciák meglétén és
fejlesztésén. A bérezés az elismert kompetenciától függ. A kompetencia nem
pusztán képességeket jelent, hanem azon készségek, képességek, tapasztalatok,
tulajdonságok, motivációk összességét, amelyek a munkavégzéshez szükségesek,
és amelyek segítségével a munkakör betöltője elérheti a kívánt eredményeket.

186
 Minden munkakörhöz meg lehet határozni a szükséges
kompetenciákat, és a kompetenciák függvényében a munkakörök
csoportosíthatóak. Az így kialakított munkakörcsoportokhoz (kompetencia-
sávokhoz) eltérő fizetési sávok tartoznak. A sávon belüli előrehaladás a
teljesítmény függvénye.

4.7. A vállalkozói képesség és készség

A termelési tényezők, vagyis a termeléshez felhasznált erőforrások alapvető

csoportosítása szerint az erőforrások között önállóan megkülönböztetve szerepelnek a
munka és a vállalkozói képességek és készségek. Ez utóbbi egy különleges típusú
munkavégzés, amely az általánosan használt felosztás szerint elkülönül a munkától. Ezek
a két termelési tényező attól különleges, hogy az emberhez kapcsolódó sajátosságokat,
képességeket, készségeket és csak az ember által elvégezhető tevékenységeket takarnak.
A vállalkozó sajátossága, hogy egyszerre használja munkaként/munkaerőként szellemi
és fizikai képességeit, és a többi erőforrás sikeres kombinálását lehetővé tevő tervezési,
szervezési, irányítási, vezetési készségeit, miközben tulajdonosi jogait is gyakorolja.

A vállalkozói tevékenység elengedhetetlen ismérvei a kockázatviselés és az innovációs

készség. A vállalkozó jövedelme többféle díj együttese: részben munkabér jellegű (a
szervező, koordináló tevékenységért), részben vállalakozói járadék, azaz profit jellegű (a
kockázatviselésért). Gyakran előfordul, hogy a vállalkozó a termelő/szolgáltató
gazdasági tevékenysége során nem csak idegen tulajdonú termelési tényezőket használ,
hanem saját tőkéjét, szaktudását, is kombinálja, a jövedelme még összetettebbé válik,
mivel az egyaránt tartalmaz munkabért, tőkejáradékot és vállalkozói profitot.

A vállalkozó a tőkés társadalom legfontosabb erőforrása, a jövedelmek és a termelő

szolgáltató létesítmények jelentős hányadának birtokosa. A tőkével szemben az ember a
vállalkozás élő lelke és lelkiismerete. A termelés bármely szintjén jelen van, mérlegel,
döntéseket hoz és cselekszik. Az ember és így a vállalkozó is, olyan tulajdonságokkal
rendelkezik, amelyek nélkül a termelés nem tud előre lépni, mert a különféle
tevékenységekhez szükséges a kreativitás, a rugalmasság és az innovációs készség,
amellyel alapesetben csak az ember rendelkezik. Azonban azt is el kell mondani, hogy a
mesterséges intelligencia (MI) fejlődésével ezek részben helyettesíthetővé vállnak, így
nemsokára tartalmában is bővülni fog az erőforrások köre az MI-vel. Az MI egy gép,
illetve program vagy mesterségesen létrehozott tudat által megnyilvánuló intelligenciát
jelenti, ami állandó emberi beavatkozás nélkül képes válaszolni környezeti behatásokra
a vállalkozás életében. Az MI képes hasonlóan viselkedni, mint egy természetes
intelligenciával rendelkező ember, még akkor is, ha az azonos viselkedés mögött eltérő
mechanizmus is húzódik meg. Az MI viselkedését célszerűen és megismételhető módon
változtatni (tanulás) tudja, és ez az, ami a modern MI-kutatásban jelenleg prioritást élvez,
valamint az MI fogalmával legjobban azonosítható. Jelenleg a döntéstámogató
rendszerek (DSS) segítik a menedzsment és a vállalkozó munkavégzését/tevékenységét,
melyek idővel egy mesterséges evolúciónak köszönhetően MI-vé válhatnak és a szerepét
részben át is vehetik.

187
Napjainkban a sikeres és sikertelen vállalatok között elsősorban
nem a műszaki-technológiai fejlettségben lelhetők fel a meghatározó különbségek,
hanem a szervezetben dolgozó emberek minőségében. Az emberi erőforrások fejlettsége
és a gazdaság teljesítőképessége között szoros az összefüggés. Mind nemzetgazdasági,
mind vállalati szinten a gazdasági növekedésnek meghatározó eleme a munkaerő
minősége, fejlettsége, potenciálja, amely azonban önmagában nem hat automatikusan,
csak akkor, ha ezzel az erőforrással megfelelően gazdálkodunk.
A gyorsan változó gazdasági/társadalmi környezet megköveteli a vállalkozóktól, hogy
szinte azonnal reagáljanak a változásokra, lépjenek, rugalmasan alkalmazkodjanak.
Ahogyan a gazdasági környezet változik, úgy alakulnak a feltételrendszerek is, de vannak
viszonylag állandónak mondható elvárások, követelmények is. Az ötleten, a kitartáson
túl számos egyéb tényezőt is figyelembe kell venni ahhoz, hogy egy vállalkozás sikeres
legyen, hiszen ma sikeres vállalkozónak lenni az egyik „legnagyobb kihívást jelentő
feladat”.
A vállalkozó által tulajdonolt és irányított vállalkozások szervezeti formától függetlenül
gazdasági tevékenységet végző profitorientált szervezetek. Tevékenységük során az
emberek vagy más gazdálkodó szervezetek igényeit elégítik ki, ezzel hozzájárulnak a
társadalom gazdasági alapjainak és társadalmi jólétének a megteremtéséhez, így a
vállalkozónak személy szerint is meghatározó a társadalmi felelősségvállalása. A
vállalkozáshoz minden esetben társul a kockázat, mely elsősorban abból adódik, hogy a
befektetés/beruházás megelőzi annak jövőbeni megtérülését, vagyis időben bizonytalan
kimenete van a vállalkozói döntéseknek.
Általában a vállalkozó az, aki a vállalkozás stratégiájának végrehajtásáért a kockázatot
vállalja, így annak kialakításába mindenképpen beleszólása kell, hogy legyen. A stratégia
az a stratégiai elemzésekre alapozottan kialakított „vezérfonal”, amely mentén a
vállalkozás a jövőben haladni fog. Magában foglalja a célkitűzéseket, azt hogy hová
akarunk eljutni, mit szeretnénk elérni (vízió); azokat az eszközöket, erőforrásokat,
módszereket, amelyek a célok eléréséhez szükségesek. A stratégia kiterjedhet a
vállalkozás egészére is, de vonatkozhat annak egyes részterületeire is. A lényeg az, hogy
az egyes elemek között feltétlen belső összhangnak kell lennie, amelyek a részek együttes
hatását erősítik (szinergia). Ez teszi lehetővé, hogy a vállalkozás valamennyi részterülete
(pl. gyártmányfejlesztés, termelés, marketing, értékesítés, humánerőforrás, pénzügy stb.)
egy irányba menjen, és együttesen érjék el a kitűzött célokat.
Végezetül kiemeljük, hogy a mezőgazdasági termelésben különösen a családi
gazdaságokban tevékenykedő vállalakozók esetében a befektetett álló- és forgótőke
(stock/flow) jövedelemtermelő képessége sok esetben csak másodlagos jelentőségű. A
gazdálkodó vállalkozó, a vállalkozást, illetve gazdálkodását, mint életformát tartja
elsődlegesnek az önmegvalósítás és a családi jólét érdekében. Sok esetben a
mezőgazdasági termelés alacsonyabb jövedelemtermelő-képessége esetén sem
változtatnak a tevékenységükön és a lekötött tőkét nem vonják ki és nem fektetik be más
területen, ami a családi tradíciókkal és a személyes attitűddel magyarázható. Ez a
szubjektív ítéleten nyugvó sajátosság ugyan nem minden esetben általános érvényű, az
új generációk igényével nem mindig találkozik, ezért fokozatosan módosul, de mint
emberi magatartási forma mindig jelen lesz az agráriumban.

188
4.8. Információ

Az elmúlt évtizedekben a gazdaságilag fejlett országok piacain is alapvető változásoknak

lehetünk szemtanúi. A multinacionális vállalatok egyre nagyobb jelentősége miatt a
cégek közötti verseny globalizálódik, és egyre erőteljesebbé válik. Jellemzőek a gyakori
tulajdonosváltások, a nagyszabású felvásárlások, fúziók és a hálózatosodás. Erre a
globális gazdaságra ugyanakkor jellemzőek a széttagolt piacok, amelyek gyorsan
változnak és egymástól lényegesen eltérőek. Az erősödő verseny hatására hálózatok,
szövetségek, virtuális szervezetek alakulnak ki, és a verseny sokszor már ezek, és nem
csak az egyedi cégek között folyik. A fogyasztó, a vásárló egyre igényesebb és
felkészültebb, a termékek és szolgáltatások elvárt minősége, valamint a rugalmasság
alapvető követelmények lettek. A túlélés egyik legfőbb tényezője a szervezetekben az
információtechnológia fejlesztése és a kapcsolódó tanulási képesség lett. A vállalatoknak
képesnek kell lenniük a szükséges új magatartásformák kialakítására, adaptívszervezeti
struktúrákat kell meghonosítaniuk, a dolgozóikat meg kell tanítaniuk tanulni. Előtérbe
kerülnek a rugalmas termelési rendszerek, mivel ezek használatával a szükséges
változtatásokból eredő költségek alacsonyabbak. A környezet gyors változásai csak az
információgyűjtés, figyelés és feldolgozás hatékonyságának növelésével követhetők, a
kommunikáció gyorsítása és a válaszkészség javítása alapvető fontosságúvá vált
napjainkra.

A közelmúlt társadalmi-gazdasági változásainak egyik nagy hajtóereje az

információtechnológia forradalmi fejlődése. Az információtechnológia jelenleg az utolsó
abban a sorban, amely a maga teljességében átformálta az üzleti életet és a
gazdaságpolitikát. Az információtechnológia a szervezeteket, földrajzi helyzetüktől
függetlenül, valósidőben köti össze, ezáltal globalizálva a társadalmat.

A vállalakozás számára elérhető/előállítható információk köre mindenképpen szükséges

a rövid, közép és hosszú távú gazdasági döntések meghozatalához. Az információgyűjtés
és a feldolgozás során mindig szét kell választani a lényeges, azaz releváns és
lényegtelen, azaz irreleváns információk körét. Az információ a gazdaság külső és belső
környezetéből nyerhető. Az információ legfontosabb tulajdonsága az, hogy megalapozza
a döntéseket és csökkenti a bizonytalanságot.

A vállalkozás valamennyi érintettjének vannak a vállalathoz fűződő információs

kapcsolatai. A tulajdonosok: a vállalkozás alapvető céljának a megvalósulásában
érdekeltek, számukra a legfőbb információ a vállalat gazdasági, pénzügyi helyzete. A
menedzserek: a vállalkozás működési folyamataiban érdekeltek, az ezekre vonatkozó
információk a fontosak számukra. A munkavállalók: dolgozni szeretnének, ezért a
folyamatok lebonyolításával kapcsolatos információk érdeklik őket, másrészt az, hogy
tevékenységükért milyen jövedelemben részesülhetnek. Külső érintettek: piaci szereplők
(pl. vevők, szállítók, versenytársak, stb.) elsősorban a vállalkozás tényleges piaci
helyzetéről, működési viszonyairól, változtatási szándékairól szeretnének mind több
információt kapni, míg a többi külső érintett (pl. állami hatóságok és hivatalok, helyi és
állampolgári közösségek, stb.) számára a vállalati működés szabályszerűsége,
elfogadhatósága, környezeti fenntarthatósága jelenti a fő információt.

189
Az nem lehet kérdés, hogy egy vállalkozás számára szükség van
információkra, mert csak úgy tudja hatékonyan működtetni azt, ha megfelel a kívülről
jövő igényeknek és egyúttal a belső gazdálkodási környezetében felmerülő kérdésekre is
kielégítő választ ad. A kívülről jövő igények leggyakrabban a kötelező
nyilvántartások/kimutatások vezetésében, a különböző elszámolásokban, jelentésekben,
és adatszolgáltatási kötelezettségekben nyilvánul meg. A saját hatáskörben felmerülő
kérdések a gazdálkodással kapcsolatos kérdések, amelyekre a megfelelő válaszok adása
elemi érdeke a vállalkozásnak. Az információ a különböző gazdálkodási területekről
származó adatok gyűjtéséből, feldolgozásából, tárolásából és megjelenítéséből
származik. A gazdálkodást elősegítő nyilvántartásokat három nagy csoportba
sorolhatjuk:
­ Tranzakciós dokumentációk: a tranzakciós dokumentumok valamilyen
formanyomtatványon, törvényileg előírt formában elkészült vagy bármilyen más
módon egyértelműen azonosíthatóvá, hitelessé tett dokumentumokat jelentik. Ide
tartoznak pl. az üzleti kapcsolatok (vagyis vétel, eladás stb.) és egyéb tranzakciók
dokumentációi pl. számlák, teljesítés igazolások, kimutatások.
­ Naturáliában vezetett nyilvántartások: a végzett tevékenységgel kapcsolatos
nyilvántartások, amelyek természetes mértékegységben (pl. kg, tonna, m2, hektár,
tenyészállat, üzemóra, stb.) mutatják a felhasználást és az eredményeket, és ezek
elsősorban a technológiához, a végzett műveletekhez kötődnek. Ezen adatok nélkül
nem lehet megbízható üzemgazdasági kalkulációkat készíteni, mivel ezek képezik
az alapját a pénzügyi mutatóknak. Naturális adatok/információk nélkül pl. nem
lehet eldönteni, hogy pl. egy adott sertéstelepen reálisak-e a takarmánygazdálkodás
költségei.
­ Egyéb háttér információk és nyilvántartások: ide tartozik minden egyéb, ami nem
sorolható be az előző kettő valamelyikébe. Ezek meglehetősen változatosak, attól
függően, hogy milyen összetett tevékenységet folytat a gazdálkodó és mennyire
kiterjedtek az egyéb szervezetekkel (pl. pénzintézetek, stb.) való kapcsolatai.
Az információs rendszer, az információk hatékony és a törvényi előírásoknak is
megfelelő (GDPR31) vállalati kezelésének és felhasználásának a megvalósítása, annak
biztosítása, hogy a megfelelő információ a megfelelő embereket, szervezeti egységeket
érje el a megfelelő időben és formában. Feladata továbbá az adatok transzformálása a
vállalati működésben felhasználható információkká, ezek rendszerezése, tárolása és
továbbítása a vezetés által meghatározott módon.
A vállalati információs rendszer négy összefüggő tényezőcsoportból áll:
1) Emberek, akik a szervezetben a munkamegosztásnak megfelelő funkciókat
töltenek be, s létrehozzák, illetve felhasználják az információkat.
2) Szervezeti struktúra, amelyet az információ kezelésére hoztak létre, s amely keretet
ad az emberek, illetve az információs rendszer egyéb elemei közötti kapcsolatnak.

31
Az Európai Unió általános adatvédelmi rendelete (GDPR), mely 2018. május 25-től hatályos és
új helyzetet teremt az személyes adatok védelmének szabályozásában. A korábbi irányelven
alapuló, de tagállamonként eltérő adatvédelmi szabályozást egy egységes, szigorú rendszer
váltotta fel, amely minden adatkezelővel szemben azonos követelményeket támasztva kíván mind
nagyobb védelmet garantálni az adatalanyok számára.

190
 3) Működtető rendszer, az információs technológia, amely a
hardver és szoftver elemek összessége.
4) Azon vállalati folyamatok, amelyeket az információs rendszer segítségével
lebonyolítani, irányítani kívánunk.
Minden vállalati információs rendszernek két, egymással átfedő alrendszere van: egy
formális és egy informális. Formális alrendszer: ilyen pl.: a vállalat könyvviteli
rendszere, ami intézményesített, a vezetés szándékai szerint kialakított, szabályozott
struktúra. Informális alrendszer: ilyen pl.: a munkatársak egymás közti e-mailjei, egyéb
csatornákon futó üzenetei, melyek kevésbé állnak a vezetés ellenőrzése alatt.
A vállalati információs rendszer egy sokdimenziós, sokféle szempont szerint elemezhető
struktúra. Négy összekapcsolódó alrendszert lehet megkülönböztetni melyek lehetnek:
pénzügyi, vagy nem pénzügyi, számszerűek vagy nem számszerűek és alapesetben
hozzájárulnak a vállalti működés rugalmasságához, alkalmazkodóképességéhez és végső
soron a működőképességéhez:
1) Termelési/szolgáltatási információs rendszer: elsősorban naturáliákban gyűjti,
kezeli és dolgozza fel a napi működéshez kapcsolódó információkat, a
termelés/szolgáltatás kontrolling rendszerébe ágyazottan létezik. Különböző
naturáliában értelmezett teljesítmény-kimutatásokat készít. A mezőgazdaságban
ilyen pl. a hazai fejlesztésű RÖFI, vagy a RISKA.
2) Számviteli információs rendszer: pénzügyi és számviteli jellegű információkat
gyűjt, kezel és feldolgoz. A számviteli információs rendszer pénzügyi
információkat biztosít a vállalati működés megítéléséhez, a pénzügyi
kimutatások elkészítéséhez; követi a vállalatnál zajló gazdasági eseményeket,
rögzíti ezek pénzügyi hatásait. A számviteli információs rendszer a tranzakciók,
események követésén kívül számos rendszeres, vagy időszaki feldolgozását is
végez a tulajdonosok, a vezetés és más érintettek számára, így pl. pénzügyi
kimutatásokat készít (mérleg, eredmény-kimutatás, cash-flow kimutatás). A
vállalati tevékenységhez kapcsolódó gazdasági helyzetet jellemző
kimutatásokat, riportok jelentik az elsődleges outputját.
3) Vezetői információs rendszer: formális, a vezetői döntések támogatását segítő
rendszer. Feladata, információk gyűjtése, kezelése és nyújtása a vezetői
döntésekhez. A vezetői információs rendszer (Management Information System)
a vállalat meglévő rendszereiből táplálkozó, speciális adatbáziskezelőre (pl.
OLAP) épített vállalati alkalmazás, amely rendkívül gyors válaszidők és
egyszerű kezelhetőség mellett biztosítja a menedzsment számára szükséges,
jellemzően magasan aggregált és idősoros információkat. A vezetői információs
rendszereket az általános riportkészítési funkciókon túl elsősorban használjuk:
(1) aggregált adatok különböző szempontok (dimenziók) szerinti elemzésére,
mint pl. mutassuk ki a negyedéves értékesítési árbevételt vevőcsoport,
termékcsoport bontásban; (2) terv/tény összehasonlításra, mint pl. mutassuk meg
azokat a területeket, ahol az értékesítés messze elmarad a tervezettől, vagy (3)
idősor elemzésekre, pl. hasonlítsuk össze az idei kumulált árbevételt a tavalyi év
azonos időszaki kumulált árbevétellel. Ezek azok az elemzési formák, amelyek
leginkább jellemzőek a vezetői információs rendszerekre, és amelyek leginkább
jellemzőek a vezetői igényekre.

191
 4) Informális információs rendszer: a vállalati kultúrából, a
vállalat szociológiai jellemzőiből levezethető struktúra. Nem a formális
csatornákon át áramló információkat kezeli.

Ezekkel a rendszerekkel szoros kapcsolatban áll a kontrolling, ami a tervezési, ellenőrzési

és információellátási tevékenységeket integráló vállalati funkciókat foglalja magába, így
feladata a tervezési, az ellenőrzési és az információellátási tevékenység koordinálása. A
kontrolling-tevékenység nagymértékben támaszkodik a számviteli információs
rendszerre.

4.9. A mezőgazdasági termelés erőforrás-használatának sajátosságai

A mezőgazdasági termelés sajátosságai – mely kihatással van az erőforrás-használatra is

– olyan jellegzetességek, amelyek megkülönböztetik a többi nemzetgazdasági ágtól. A
sajátosságok figyelembe vétele a stratégiai célok megfogalmazásánál, a stratégiai
változatok kiválasztásánál stb. sem hagyhatók figyelmen kívül, mivel jelentős kockázati
tényezőként kezelendők. Jellemző, hogy a döntéshozatal sokkal nagyobb kockázattal bír,
mint pl. az iparban vagy a szolgáltató szektorban. A döntéstámogató rendszerek sem
olyan elterjedtek, mint más gazdasági területeken. A mezőgazdasági termelés legfőbb
sajátosságait az alábbiakban foglaltuk össze:
­ A mezőgazdaság legfontosabb termelőeszközei élő szervezetek (növények és
állatok), amelyek életritmusa meghatározza a munkavégzés optimális időpontját
vagy legalábbis körülhatárolja azt az időszakot, amelyen belül a munka
elvégezhető.
­ A termőföld nem csak a munka tárgya, de a munka eszköze is, minősége, térbeni
elhelyezkedése stb. alapvetően meghatározza a ráfordítás-hozam viszonyok
alakulását, amelynek megmunkálása ugyancsak időhatárokhoz kötött munka.
­ Az éghajlati és időjárási viszonyok, a domborzat és talajadottságok jelentősen
befolyásolják az erőforrás-használatot és az elérhető eredményeket, mely hatásokat
kiküszöbölni nem lehet, azokhoz csak korlátozottan lehet alkalmazkodni hozzájuk
(pl. öntözés, integrált növényvédelem, okszerű talajhasználat, stb.).
­ A termelési folyamatban az elvégzett munka és annak mérhető eredménye időben
sokszor jelentős mértékben elválik egymástól.
­ Jellemző rá az idényszerűség, a csúcsidőszakok (őszi és tavaszi csúcsok)
előfordulása, ami éves szinten szűkös erőforrás kapacitásokat és kapacitás
felesleget is eredményez, megnehezítve a munkaszervezést és az éven belüli
egyenletes munkaerő foglalkoztatást.
­ Az év különböző időszakaiban a különböző helyszíneken, egymástól eltérő
munkákat kell végezni, így a mezőgazdasági munka általában az iparinál kevésbé
szakosítható tevékenység. A termőföld a mezőgazdaság egyik főbb munkahelye,
amelyet a munkaerővel és a munkaeszközökkel rendre fel kell keresni.
­ Jellemző a munkavégzés során az időjárásnak való kitettség, mivel a munkák
jelentős hányadát a szabadban kell végezni.
­ A termeléshez több, a környezetre veszélyes károsanyag kibocsátása és
felhasználása is köthető (pl. hígtrágya, metán, ammónia, növényvédőszerek, stb.).

192
5. MENEDZSMENT FUNKCIÓK A
VÁLLALKOZÁSOKBAN
A vezetői tevékenység összetettségénél fogva funkciókra, feladatcsoportokra bontható:
 Tervezés: jövőbeli célok meghatározása és azok eléréséhez szükséges eszközök
hozzárendelése.
 Szervezés: adott cél hatékony és eredményes elérése, végrehajtása érdekében
konkrét erőforrások és tevékenységek egymáshoz rendelése és összehangolása.
 Irányítás/vezetés: az alkalmazottak tevékenységének közvetlen irányítása a
szervezeti célok elérése érdekében.
 Koordináció: a szervezet tevékenységének összehangolása a rendelkezésre álló
erőforrások hatékony kihasználása érdekében.
 Ellenőrzés/monitoring/elemzés: a teljesítmények folyamatos mérése, értékelése
és visszacsatolás.
A vállalat hosszútávú fennmaradása feltételezi, hogy a működését tervezzük, szervezzük,
koordináljuk, elemezzük, nyomonkövessük, ellenőrizzük, irányítsuk, azaz gyakoroljuk a
menedzsment funkciókat. A továbbiakban kizárólag a tervezéshez és az elemzéshez
kapcsolódó ismeretanyaggal foglalkozunk, mivel ezek tartoznak leginkább az üzemtan
területéhez.

5.1. A tervezés, mint menedzsment funkció

Minden vállalkozás dinamikusan változó társadalmi, gazdasági és ökológiai

környezetben működik, mely alapvetően meghatározza a vállalkozás működését és
jövőbeli sorsát. A vállalatok/vállalkozások működése jól megfogalmazott célokat követ,
és helyzete a megfogalmazott célok megvalósítása érdekében, azok irányába változik. A
vállalkozás környezetében váratlan események zajlanak le, és a változásokra nem mindig
figyelmeztetnek könnyen észrevehető jelek, ezért az ilyen környezetben sikeresen csak
úgy lehet működni, ha a vállalkozó, illetve a menedzsment úrrá tud lenni a környezet
okozta nehézségeken. Ahhoz, hogy a vállalakozás, illetve szervezet megfelelő pozícióra
tegyen szert, biztosítsa hosszú távú túlélését meg kell határoznia jövőbeli tevékenységét,
azaz gazdasági értelemben terveznie kell a jövőt.

A tervezés egyfelől tudományos, műszaki és gazdasági alapokon nyugvó eljárási mód. A

szervezet/vállalkozás céljait, fontosabb feladatait, működését, kapcsolatrendszerét
fogalmazza meg, annak érdekében, hogy belső erőforrásait felhasználva a változó
piacviszonyokat figyelembe véve, a környezeti mozgásokhoz képes legyen hatékonyan
alkalmazkodni. A tervezés – általános értelemben véve – nem egyéb, mint a célok, az
intézkedések, az erőforrások, illetve a célok eléréséhez vezető utak szisztematikus és a
jövőre vonatkozó átgondolása és meghatározása. A tervezés célja a vállalat jövőjének
tudatos formálása, a vállalat felkészítése a jövőben várható hatásokkal szemben. A
tervezés gondolatiságában végig követi a jövőbeli cselekvést, mérlegeli a különböző
cselekvési alternatívákat, és a legkedvezőbbet választja. A kitűzött célok, az azok
eléréséhez vezető utak, a vállalat környezete, a rendelkezésre álló erőforrások
differenciáltsága stb. számos alternatívát kínál(hat) az üzleti vállalkozás számára. Az
alternatívák sokféleségéből viszont következik, hogy a tervezés során mindig a több

193
lehetőség közötti választás problémájával állunk szemben, tehát
dönteni, választani kell az alternatívák közül. Összegezve az előzőeket, a tervezés olyan
komplex tevékenység, amely vizsgálat tárgyává teszi a vállalkozásban zajló reál- és
nominál folyamatok alakulását, a rendelkezésre álló erőforrásokat, a vállalat és
környezete közötti kölcsönhatásokat. A tervezés célokat jelöl ki, meghatározza az
elérésükhöz szükséges cselekvési programokat, a szükséges erőforrásokat, feltételeket és
intézkedéseket, a visszacsatolás mechanizmusát, növeli a kitűzött cél elérésének
valószínűségét. A tervezés gondolatiságában végig követi a jövőbeli cselekvést,
mérlegeli a különböző cselekvési alternatívákat, és a legkedvezőbbet választja. A
tervezés a szervezet fennmaradásához nélkülözhetetlen, szükséges a jövő
bizonytalanságának a kivédéséhez és számottevően hozzájárul a gazdasági folyamatok
koordinációjához.

5.1.1. A tervezési rendszer

Általánosságban elmondható, hogy a szervezet/vállalkozás növekvő komplexitásával
együtt növekszik a tervezés rendszer formalizáltsága is, azonban a formalizáltság nem
vezethet az idő- és munkaráfordítások túlzott megnövekedéséhez és a rugalmasság
csökkenéséhez. A tervezési rendszer illetve annak folyamatai nem szabad, hogy öncélúvá
váljanak, sohasem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy nem a vállalkozás
van a tervért, illetve tervezésért, hanem a terv van a vállalkozásért.
A tervezés a vezetői tevékenység részeként is meghatározható (5.1. ábra). Nagyobb
szervezeti struktúrák esetében általában a stratégia jellegű és középtávú, azaz taktikai
terveket a felső vezetés készíti el, illetve koordinálja, míg a rövid távú tervezés tipikusan
az alsóbb vezetési szintek feladata. Abban az esetben, ha rendelkezik a vállalkozás egy
jól működő kontrolling rendszerrel a teljes tervezés koordinációja a kontrollerek, illetve
a vezető kontroller feladata.
Célmeghatározás

Problémafeltárási szakasz
Tervezés

Cselekvési alternatívák keresése

Cselekvési alternatívák értékelése

Döntés
(tervelőirányzat)
Irányítás Ellenőrzés
Eredmény-visszajelzés

Visszacsatolás

Megvalósítás

Ellenőrzés
(terv-tény analízis és eltéréselemzés)

és célorientált összehangolás

5.1. ábra: Tervezés a vezetői tevékenységek rendszerében

Forrás: Horváth, 2000.

194
A klasszikus vezetői funkciók része a megvalósítás és az
eltéréselemzés segítségével történő ellenőrzés is. Az egyes szakaszok ismertetett tagolása
nem jelent kötött sorrendiséget, a számos visszacsatolás révén az egyes szakaszok a
folyamatos működés során átugorhatóak. Jó példa erre, hogyha a kitűzött értékesítési
mennyiséget nem sikerült elérni, akkor az alapcélt nem kell feltétlenül felülvizsgálni,
lehet, hogy csak a cselekvési alternatívákat kell újra értelmezni, vagy csak a kitűzött
intézkedéseket kell következetesebben végrehajtani.
Minden terv elkészítésének első fázisa egy helyzetfeltárás és helyzetértékelés. Ebben a
fázisban szükséges összegyűjteni a kiinduló helyzetre vonatkozó információkat, azokat
rendszerezni és elemezni szükséges. A helyzetelemzés és értékelés alapján lehet pontosan
azonosítani a megoldandó problémákat és ezekből levezetni a mérhető
szervezeti/vállalati célokat. Ezt követően meg kell határozni az elérendő eredményt a
kapcsolódó határidőket, a végrehajtásért a felelősöket. A tervnek tartalmaznia kell a
végrehajtandó tevékenységeket/intézkedéseket, de ehhez mindenképpen szükséges
rögzíteni a külső és belső feltételeket (kockázati tényezőket) és megadni a szükséges
erőforrásokat (materiális, immateriális és humán erőforrás), illetve azokat pénzértékben
is kifejezve a költségkereteket (5.2. ábra).
Mit kell tennünk Minek a segítségével
Hová akarunk eljutni? Ki fogja megcsinálni?
és miért? valósíthatjuk meg?

PROBLÉMA CÉLOK ERŐFORRÁSOK FELELŐSÖK

EREDMÉNY HATÁRIDŐ INTÉZKEDÉSEK FELTÉTELEK

Meddig kell Mit, hogyan Milyen feltételek

Mit fogunk elérni?
megcsinálni? valósítsunk meg? adottak?

5.2. ábra: Tervezés a vezetői tevékenységek rendszerében

Forrás: Adaptáció Horváth 2000. munkája alapján.

A tervek sokfélesége miatt hatékony koordinációra van szükség, ezért a megvalósításhoz

megfelelő és egyben hatékony szervezeti megoldási lehetőségeket kell találni. A
szervezeti szabályozások témájánál három fontos szempont áll az előtérben:
a) ki, illetve kik hajtják végre a tervezési feladatot,
b) a tervezés folyamatát hogyan lehet megszervezni,
c) ki, illetve kik ellenőrzik a tervezési folyamatot.
Az, hogy az egyes tervezéshez kapcsolódó feladatokat ki, illetve kik végzik, el erősen
függ a szervezet, illetve vállalkozás méretétől. A kisebb méretű szervezeteknél, mind a
tartalmi tervezés és mind a többi kapcsolódó feladat (szükséges alapadatok és
alapinformációk gyűjtése, helyzetértékelés, tervek formális vizsgálata, stb.) az első
számú vezetés feladata. A nagyobb méretű szervezeteknél gyakran külön részlegeket
hoznak létre a tervezési feladatok ellátására, de a tervezési ciklusok idejére még itt is
speciális csoportokat (ún. „task forc”-okat) hoznak létre, amelyek a tervezendő terület
munkatársaiból és tervezési szakemberekből áll. A tervezés végrehajtása ilyen
értelemben egy projekt jellemzőit viseli.

195
Kiemelt fontosságú feladata tervezés folyamatának és a szervezet
hierarchia szintjeinek az összekapcsolása. Ezen a téren általában három formációval
találkozhatunk. Ha a tervezés a szervezeti hierarchiában fentről lefelé zajlik, azaz a
szervezet felső vezetése megadja a legfőbb célokat, és ezek olyan keretet alkotnak,
amelyet a további vezetési szintek lépésről lépésre részletes tervekben konkretizálnak,
akkor retrográd tervezésről, azaz „top-down” eljárásról beszélünk. H a tervezés a
szervezet alsó szintjein kezdődik és lépésről lépésre halad felfelé akkor a szervezeten
belül progresszív tervezést, azaz „bottom-up” eljárást alkalmaznak. Ha felső vezetési
szint előzetesen kitűzi a fő célokat és az alárendelt szintek ezekből vezetik le a
megvalósítási lehetőségek mérlegelésével a részcélokat és részterveket, és ezután
kezdődik meg az alulról felfelé haladó tervezés szakasza, amelyben lépésenként
koordinálják és összefoglalják az alsóbb szintek terveit, akkor ellenáramú tervezésről
beszélünk. Ebben az esetben a folyamat lezárásaként a felső vezetési szint véglegesíti a
tervet. A kezdeményezés az ellenáramú tervezés során elméletileg alulról is kiindulhat,
azonban ez a legritkább esetben fordul elő a gyakorlatban. A retrográd tervezést mindig
erősen centralizáltan szervezik, míg a progresszív tervezés során fennáll az a veszély,
hogy az egyes részcélok és a tervek nem mutatnak egy közös cél irányába. Mivel az
ellenáramú tervezés a két alaptípust kombinálja és mindkettő előnyeit magában hordozza,
a komplex tervezés során ezt használják a leggyakrabban.

5.1.2. A tervek csoportosítása és főbb típusai

A tervek készítésének többféle célja lehet. Általános célként fogalmazható meg a
vállalkozás létrehozásának/alapításának/ előkészítése, illetve működő vállalkozás esetén
a szervezet céljai és tényleges lehetőségei közötti összhang keresése és megteremtése,
ennek módjának, tartalmi összefüggéseinek bemutatása. A vállalati tervezés (a vállalati
terveket) többféle szempont alapján csoportosítható. A csoportosítás fontosabb ismérvei
a következők lehetnek: (1) a tervezés jellege (fokozatai); (2) a tervezés időhorizontja; (3)
a tervezés tárgya; (4) a tervezés célja (Szűcs, 2010).

A (1) tervezés jellege (fokozatai) szerint beszélhetünk: (a) stratégiai tervezésről; (b)
taktikai tervezésről és (c) operatív tervezésről. Hangsúlyozottan kell megemlíteni, hogy
a terveknek e három alapvető fokozata (stratégiai / taktikai / operatív) hierarchiát alkot
abban az értelemben, hogy a feljebb lévő szint keretet ad az alatta elhelyezkedő szint
tervezéséhez. A hierarchia csúcsán a stratégiai szint, a stratégiai tervezés illetve stratégiai
terv áll, ezt követi a taktikai, majd az operatív tervezés illetve tervek szintje.

(a) A stratégiai tervezés a vállalat egész rendszerét érintő változásokat tartalmazza.

Általában hosszú távra szól. Chikán (2005) szerint a stratégia feladata: „…olyan módon
szervezze meg a vállalat érintettjeit, olyan mozgásformákat tegyen kívánatossá és
lehetővé az érintettek számára, amelyek hatékonyan szolgálják a vállalat alapvető
célját.” Gyulai – Kresalek (2002) szerint „A stratégia olyan átfogó, komplex és
konzisztens koncepció, amely hosszú távra készül, és lehetővé teszi, hogy a vállalkozás
felkészüljön a jövő várható eseményeire, vagyis nem más, mint a vállalkozások hosszú
távú fennmaradásának cél- és eszközrendszere.” A fogalom konkrétabb értelmezése
alapján a stratégiai menedzsment a vállalati döntéshozatali rendszer, a struktúra és kultúra
integrációját jelenti. A stratégia tehát a vállalat működésének vezérfonala. Stratégiai

196
szinten tehát hosszabb időszakra tervezik meg a vállalkozás
fejlődésének alapvető vonásait, olyan változásokról van szó, amelyek a szervezetet, mint
teljes rendszert érintik. A stratégiai tervezés fő feladata a szervezet lehetőségeinek
idejében történő felismerése és az ezekre való reagálás, stratégiai cselekvési program
vázlatos kidolgozása azok kockázatának elemzése mellett.

(b) A taktikai tervezés egyes részrendszerek céljainak meghatározását és a szükséges

erőforrások kapcsolódó tervezését jelenti. Taktikai szinten tehát a stratégiai fázisban
kitűzött célokat és az elérésükhöz alkalmas cselekvési stratégiákat konkretizálják, és
projekt rendszerű bonyolítást feltételeznek. Ekkor kidolgozásra kerülnek a szervezet
egészének és részrendszereinek a specifikus céljai, kijelölik a célok eléréséhez szükséges
erőforrásokat és intézkedéseket. A szükséges beruházások tervezése, mely tipikusan
projekt rendszerű munka a taktikai tervezés tipikus feladata (Szűcs, 2010).

(c) Az operatív tervezés az outputok előállításának és kölcsönös felhasználásának

rövidtávra szóló tervezését jelenti az erőforrások optimális felhasználása mellett.
Operatív szinten az adott kapacitásokból és kínálatból kell kiindulni. Az operatív tervezés
egy évet, vagy rövidebb időtávot fog át pl. egy adott gyártási, termelési folyamat terve,
éves pénzforgalmi terv. A gyártási és szolgáltatási folyamatok tervezése az operatív
tervezés tipikus feladata.

A (2) tervezés időhorizontja: a gazdasági események bekövetkezésének sebessége, mely

az idő előrehaladásával folyton módosul (leginkább minden gyorsul), más és más időtávú
tervezést igényel. A gyors bekövetkezésű eseményeket rövidtávú, a lassabbakat
középtávú és az összetettebb, komplex és egyben későn bekövetkező eseményeket
hosszú távú tervekben kell megtervezni. A tervezés időhorizontja alapján beszélhetünk:
(a) hosszú távú; (b) középtávú és (c) rövid távú tervezésről (Szűcs, 2010).

A régebbi nómenklatúra szerint (a) hosszú távú tervek voltak az 5 éven túli tervek, (b)
középtávúak a 3-5 éves tervek és a (c) rövid távúak, az 1-3 évig terjedő tervek. Ez a
besorolás a nemzetgazdasági vagy szupranacionális (pl. EU) szinten történő tervezés
estében most is elfogadható, azonban a vállalati egységek szintjén ez módosult, azaz
rövidült. Napjainkban rövid távú terveknek nevezzük az éven belüli terveket,
középtávúnak az 1-3 éveseket és hosszú távúnak a 3 éven túlikat. Hangsúlyozottan kell
megemlíteni, hogy a terv időtávja és annak kidolgozottságának részletezettsége szoros
kapcsolat van. Tehát minél hosszabb távra szól a terv, általában annál kevésbé részletes,
és minél rövidebb távú annál alaposabban kimunkált. Az időtáv hossza sok esetben nem
elhatározás kérdése, mert azt számos tényező befolyásolja, pl. a tervezés célja, a tervezés
jellege, a vállalkozási tevékenység jellege, a termék-előállítási folyamat milyensége.
Minden egyes időtávnak megvan tehát a szerepe, funkciója, összhangban a terv céljával.
A stratégiai tervezés pl. hosszú távra szól. A középtávra szóló tervezés lehet pl. egy üzleti
terv kidolgozása is, ha egy projekt realizálását kívánjuk megvalósítani, amely jelentős
erőforrás-bővítést és ezáltal a termelési szerkezetben is jelentős változást eredményez.
Rövidtávra szóló tervezési feladatot jelent pl. egy vállalat éves termelési tervének
elkészítése. Éven belüli tervezési feladatként értékelhető egy kampányidőszakra
vonatkozó terv, ami az adott 1-2 hetes időtávban megoldandó feladatokat rögzíti. Nem
szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az időtáv csak az egyik

197
jellemzője a tervek ilyen csoportosításának, vagyis például egy
terv nem azért stratégiai terv mert hosszú távú, hanem azt ezen kívül még más jellemzők
is befolyásolják. Ennél a rendszerezésnél (stratégiai/taktikai/operatív) elsősorban a
szervezet életében tervezett változások milyensége, mértéke és mélysége a meghatározó
(Szűcs, 2010).

A (3) tervezés tárgya szerinti csoportosítás a jelentkező tervezési feladat gyakorisága

alapján különbözteti meg a tervezést úgy, mint: (a) funkcionális tervezés és (b)
projekttervezés. (a) A funkcionális tervezés a gazdálkodásnak csak egy részterületét öleli
fel, évről-évre ismétlődő feladatként jelentkezik pl. az erőforrások (munkaerő,
gépszükséglet stb.) tervezése. (b) A projekttervezés – ahogy az elnevezés is utal rá – egy
meghatározott időtartamra vonatkozóan egyedi, nem ismétlődő tervezést jelent pl. egy új
termék gyártásához szükséges beruházási terv, egy építkezés terve (Szűcs, 2010).

A (4) tervezés célja – mint csoportképző ismérv – rendkívül sokféle tervezést illetve
tervet eredményez, szoros összefüggésben van az előzőekben említett szempontokkal. A
különböző tervezési célok egy hierarchikus rendszert kell, hogy alkossanak. A célok
egymást feltételezik, szoros kölcsönhatásban vannak egymással. A tervezés céljai
vonatkozhatnak pl.: (a) a vállalat egészére (pl. a profit növelése); (b) a vállalkozás
alapítására (létesítésére); (c) az előállt krízishelyzet kezelésére (szanálási tervek) és (d) a
vállalat felszámolására.

Jövendő gazdasági események tervezése csak megfelelő információk segítségével

lehetséges. A tervezéshez rendelkezésre álló információk határozzák meg a terv kereteit,
terjedelmét és a megvalósításának időpontját is. A tervezéshez a vállalatról dokumentált
információk és a gazdasági/társadalmi környezethez kapcsolódó prognosztizált
információk szükségesek. A dokumentált információkat az elmúlt időszak eseményeinek
feljegyzéseiből állíthatók össze, míg a prognózis-információk a jövő kvantitatív
fejlődésére vonatkozó állításokat tartalmazzák. Mivel a prognózis-információk, a
nevükből adódóan is csak becsült információk, ezért az ezekre alapozott terv is
bizonytalansággal terhelt. Mindezek miatt feltétlenül szükséges az elkészített tervek
kockázatainak átfogó értékelése, azaz kockázatelemzése (Szűcs, 2010).

5.1.3. A stratégiai és taktikai tervezés és folyamata

A stratégiai tervezés a jövőépítés záloga. Azzal foglalkozik, hogy a külső környezetben
bekövetkező változásokra, (akár látensre is) a jövőben milyen válaszai lehetnek egy
vállalkozásnak az eredményes gazdálkodás fenntartása, vagy elérése érdekében.
Fontosságától függetlenül azonban a stratégiai tervezésnek nincs nemzetközileg és
általánosan letisztult, elfogadott rendszere. Ennek oka az, hogy a stratégiai üzleti tervezés
meglehetősen új, és változó elemekkel, eseményekkel néz szembe nap, mint nap, ami,
amelyek módosítják annak korábban rögzített javasolt eljárásrendszerét (politikai-
gazdasági változások, IT technológia gyors fejlődése, mobil kommunikáció előretörése,
on-line marketing, online értékesítés, közösségi gazdaság, stb.). Ettől függetlenül
léteznek olyan elemei és módszerei, amelyek tartósan szolgálják a stratégiai tervezés
legfőbb célját. A következőkben ezeket a módszereket és folyamatokat ismertetjük
röviden.

198
A stratégiai tervezés abból indul ki, hogy a vállalkozás nem csupán „hardware” (épületek,
gépek, tőke) az üzleti életben, hanem egy élő szervezet (benne a tulajdonosokkal és a
munkavállalókkal), amelynek, akiknek kell, hogy legyen küldetése és jövőképe is,
csakúgy, mint mindnyájunknak. A jövőkép és küldetés rögzítése alapvetően fontos, mert
ennek alárendelve építjük fel a tervezés egymásra épülő szakaszait, mely szakaszokat az
5.3. ábrán láthatjuk.

5.3. ábra: A stratégiai tervezés szakaszai

Forrás: Nábrádi, 2018

A jövőkép és a küldetés rögzítését követően a vállalkozást körülvevő külső tényezőket

értékeljük, azokat, amelyre vállalkozásnak nincs befolyásoló hatása. Ezt a SWOT
elemzés lehetőségek és veszélyek (OT) számbavételével tesszük, és az EFE mátrixban
számszerűsítjük. A belső tényezőket a SWOT elemzés erősségek és gyengeségek (SW)
módszerével tárjuk fel, majd az IFE mátrixban számszerűsítjük. Hasonlóan értékeljük,
majd tervezzük a vállalkozás versenytársait, melyet a CP mátrixban számszerűsítünk.

A tervezés harmadik szakasza a potenciális stratégiai irányok meghatározása, amelyet

akár hat különböző módszerrel is meghatározhatunk. Ezt követően nyílik lehetőség arra,
hogy konkrét hosszú távú stratégiai célokat fogalmazzunk meg. A célok ismeretében
áttekintve a szervezet/vállalkozás teljes rendszerét döntünk arról, hogy mely területeket
milyen konkrét stratégiai típussal fejlesszünk (offenzív), mely területek azok, amelyeket
átszervezünk, leépítünk, vagy megszüntetünk (defenzív) és melyek azok, amelyek
változtatás nélkül megmaradnak. Az említett területeken belül a konkrét stratégiai
típusokat kell áttekinteni, majd a legjobbnak vélteket kiválasztani. A típusok lehetőségeit
az 5.4. ábra tartalmazza.

199
 5.4. ábra: A főbb stratégiai típusok
Forrás: Nábrádi, 2018

A variációk végső számszerűsítését a QSP mátrix alkalmazásával végezhetjük el, ennek

eredményei alapján dönthetünk a legjobb stratégiáról. A stratégiai döntés megszületését
követően annak végrehajtása következik, amelyet szintén tervszerűen kell végezni.
Ennek két egymásra épülő típusát különböztetjük meg, egyrészt a taktikai, másrészt az
operatív tervet. Hogy mit is tartalmazhat ez a két tervezés, annak egy példáját mutatja be
az 5.5. ábra.

200
 5.5. ábra: A taktikai és az operatív tervezés lehetséges elemei
Forrás: Nábrádi, 2018

Míg a stratégiai tervezéssel a fő módosításra váró területeket határozzuk meg, addig a

taktikai és az operatív tervezés azok előkészítését, majd megvalósítását szolgálják.

201
5.1.4. Éves operatív tervezés és az üzleti terv
Az üzleti tervek taktikai szinten a stratégiai fázisban kitűzött célokat és az elérésükhöz
alkalmas cselekvési stratégiákat konkretizálják, és projekt rendszerű lebonyolítást
feltételeznek. Az üzleti terv végső soron a vállalati stratégiai cél megvalósításának
konkrét időtávra (középtávon, általában 1-3 év) kimunkált cselekvési programja. Ebben
dolgozzák ki a szervezet egészének és részrendszereinek specifikus céljait, jelölik ki a
célok eléréséhez szükséges erőforrásokat és intézkedéseket.

Az üzleti terv tehát egy meghatározott időtartamra vonatkozóan a vállalkozás konkrét

üzleti elképzeléseit, céljait és azok eléréséhez szükséges eszközök, elképzelések
kimunkálását, számszerűsítését jelenti, a különböző céloknak megfelelő
részletezettséggel és tagolással. Az üzleti terv készítésének részletes céljai az elérni
kívánt eredménytől függően eltérőek lehetnek. A leggyakrabban előforduló célok az
alábbiak:
– még kiforratlan vállalkozási ötletek kidolgozása, induló vállalakozások és
fejlesztési elképzelések „modellezése”, azok megvalósíthatóságának elemzése;
– a vállalkozás teljesítményének időről időre történő értékelése (terv-tény adatok
összevetése);
– a már meglévő tulajdonostársak meggyőzése az üzleti tevékenység bővítéséről,
megváltoztatásáról;
– új, potenciális tulajdonosok bevonása külső forrásszerzés vagy egyéb előnyszerzés
céljából;
– külső, tulajdonlás szerzéssel nem járó forrásbevonás elérése (uniós és nemzeti
pályázati források, pénzintézetek és egyéb hitelezők);
– kiemelt fontosságú üzleti partnerek számára készített terv melyben a
leghangsúlyosabb rész a marketingterv (Szűcs, 2010).

Az üzleti terv elkészítését, illetve a tervezés folyamatát három szakaszokra bonthatjuk:

(1) helyzetfelmérés és helyzetelemzés; (2) az üzleti ötlet és az üzleti koncepciók
megtervezése; (3) az üzleti terv egyes fejezeteinek kidolgozása.

Az üzleti tervezéssel kapcsolatosan is elmondható, hogy „ahány ház, annyi szokás”, azaz
nincs két egyforma struktúrájú üzleti terv. Ugyanakkor minden üzleti terv tartalmazza:
(1) a vállalkozás bemutatását és jellemzését; (2) a termékek, szolgáltatások lehatárolását;
(3) ezek előállításához szükséges termelési folyamat jellemzését; (4) a marketing és
értékesítési terv bemutatását; (5) a pénzügyi tervet és ehhez kapcsolódó kockázatbecslést;
(6) és a kapcsolódó mellékleteket. Az üzleti terv részletessége és mélysége a vállalkozás
méretétől és a tevékenység jellegétől függ. Tartalma aszerint változhat, hogy a
vállalkozás szolgáltatást nyújt, termel vagy valamely fogyasztási cikk vagy ipari termék
értékesítésével foglalkozik. Ezeken túlmenően a piac mérete, a verseny és a lehetséges
növekedés is befolyásolja az üzleti terv tartalmát (Szűcs, 2010). Egy általánosan elterjedt
struktúra az üzleti terv felépítésére az alábbiakban látható:

202
 – Fedőlap
– Tartalomjegyzék
– Azonosító adatok
– Vezetői összefoglaló
– A vállalkozás / szervezet bemutatása
– Ágazati, iparági elemzés
– A termék, szolgáltatás bemutatása
– Működési (termelési/szolgáltatási) terv
– Marketing terv
– Vezetőség, szervezeti felépítés
– Struktúra és tőkésítés
– Pénzügyi terv
– Kockázatbecslés
– Főbb szakaszok ütemezése
– Mellékletek
Azonosító adatok: ez a rész egy rövid tényszerű bemutatkozás, a vállalkozás azonosító
adatait, és esetlegesen más fontos alapinformációkat foglalja magába.
Vezetői összefoglaló: a tervkészítés utolsó lépéseként készül el, amely a több tíz vagy
akár százoldalas terv lényegi kivonataként, néhány oldalas összefoglalójaként magában
foglalja az egész üzleti terv mondanivalóját. Az összefoglaló elolvasása után az üzleti
terv olvasójának meg kell értenie az üzleti tervben foglaltak lényegét.
A vállalkozás / szervezet bemutatása: a fejezet célja a vállalkozás tevékenységének,
jelenlegi adottságainak, méretének, piaci és vagyoni helyzetének és jövőbelei céljainak
bemutatása. Javasolt felépítése: (1) a vállalkozás múltja, háttere, története, alapításának
körülményei; (2) küldetés, misszió; (3) a tevékenység jellege, termékek, szolgáltatások
köre; (4) a vállalkozás eddigi életpályája, mérete; (5) erőforrás-ellátottság; (6) szakmai
háttér, humán erőforrás; (7) vagyoni és pénzügyi helyzet; (8) jövőbeli célok, stratégiák
(hosszú-, közép- és rövid távon).
Ágazati, iparági elemzés: a fejezet legfőbb célja annak az ágazatnak, illetve iparágnak az
elemző bemutatása, amelyikben a vállalkozás a fő tevékenységével részt vesz. Az ágazati
elemzés segítségével lehetőségünk van a szóban forgó vállalkozás gazdasági
potenciáljának, technológiai színvonalának relatív megítélésére. Az olvasó számára
átfogó képet kell adni az ágazat, illetve iparág főbb jellemzőiről (méret, integráció,
kapcsolódások más ágazatokhoz, szervezeti háttér, ágazati specialitások stb.), a
legfontosabb ágazati trendekről és jövőbeni kilátásokról, a meghatározó ágazati
szereplőkről, az ágazaton belüli versenyről, a főbb piaci részesedésekről és a piaci
lehetőségekről.
A termék, szolgáltatás bemutatása: a fejezet önálló marketing terv esetén annak egyik
alfejezete, de üzleti terv esetében ezzel külön fejezetben foglalkozunk. Ebben a részben
általában a következőkről kell tájékoztatni az olvasót: (1) a termék/szolgáltatás fizikai
leírása, műszaki tartalma; (2) a termék/szolgáltatás felhasználhatósága és vonzereje; (3)
a termék/szolgáltatás érettségi, fejlettségi szintje; (4) referenciák, minőségi
tanúsítványok; (5) garancia, szavatosság.

203
Működési (termelési/szolgáltatási) terv: ebben a fejezetben kell
ismertetni, hogyan fog működik a vállalkozás, miként fogja előállítani termékeit és
szolgáltatásait. Lényegében az üzleti elképzelés megvalósításának naturális
mértékegységekben kifejezett reálfolyamatait kell részletesen bemutatni, kitérve a
következőkre: (1) az alkalmazott technológia és a termelési/szolgáltatási folyamat; (2) a
termelési/szolgáltatási folyamat ráfordításai (szükséges erőforrások); (3) a
termelési/szolgáltatási folyamat teljesítményei; (4) technológia-, termelés- és
gyártmányfejlesztés; (5) szerviz és vevői gondoskodás.
Marketing terv: itt kell kifejteni, hogy a vállalkozás forgalmának növelése érdekében
milyen módon és eszközökkel kívánja a piacot befolyásolni, illetve reagálni annak
viszonyaira. Itt kell ismerteti a piackutatás és piacelemzés eredményeit és az arra
alapozott stratégiát, aminek segítségével a vállalkozás kihasználja a piaci lehetőségeket
és a konkurenciával szembeni versenyelőnyöket. Az üzleti tervben foglaltak
realizálhatóságának alapvető feltétele a piaci kereslet megléte, ezért a piaci potenciál
meghatározása kulcsfontosságú feladat. A marketing terv belső struktúrája eltérő attól
függően, hogy az üzleti tevékenység a Business to Business (B2B), vagy a Business to
Consumer (B2C) kategóriába tartozik, de a következő tartalmi elemek mindenképpen
szükségesek: (1) a célpiac várható nagysága és a vállalkozás részesedése; (2) a
célfogyasztók, vásárlók szokásai, vásárlási döntései; (3) a versenyző termékek (saját és
versenytárs) bemutatása (piaci részesedés, minőség, ár, teljesítmény, terjesztés,
szolgáltatás, garancia stb.); (4) a termékek/szolgáltatások versenyelőnyei; (5) a tervezett
értékesítési árak összehasonlítva a versenytársakéval; (6) vásárlók figyelmének
felkeltése, megtartása, a tervezett marketing akciók bemutatása (promóció); (7)
pozicionálás költségei (termék összetevői: technikai jellemzők, márka, csomagolás,
címke); (8) értékesítési csatornák, terjesztők kiválasztása, általuk lefedett területek és
eladott mennyiségek; (9) kereslet és értékesítés prognosztizálása; (10) marketing
költségvetés.
Vezetőség, szervezeti felépítés: a vállalkozás működési kereteinek, a vezetés és a
tulajdonosi kör, valamint a humánerőforrás politika bemutatására szolgál. A
vállalkozásban kulcsszerepet betöltő személyek bemutatását követően célszerű
összeállítani egy szervezeti ábrát, amelyből azonosíthatók a szervezeten belüli viszonyok
és a felelősségi körök. Itt kell bemutatni az alkalmazottak toborzására, kiválasztására,
foglalkoztatására, továbbképzésére, illetve ösztönzésére, javadalmazására és
motivációjára vonatkozó elképzeléseinket is, ami nem más, mint a vállalkozás
humánerőforrás stratégiája.
Struktúra és tőkésítés: induló vállalkozás esetében itt kell bemutatnia, hogy milyen jogi
formában fog működni a vállalkozás, és hogy hogyan tervezi a tőkeszerkezetének
kialakítását. Működő vállalkozás esetén a tulajdonosi struktúra és a tőkeszerkezet
esetleges változását kell ismertetni. Ezen túl ebben a fejezetben kell részletesen bemutatni
a vállalkozás tőkeigényét, a tervezett finanszírozási forrásokat és az azokhoz kapcsolódó
feltételeket, kondíciókat (költségek, visszafizetési ütemezés, biztosítékok, fedezetek stb.).

204
Pénzügyi terv: a fejezet alapvető célja a vállalkozás tervezett
tevékenységét tükröző, hiteles és részletes pénzügyi előrejelzések, a vállalkozás jövőbeli
vagyoni-, pénzügyi- és jövedelmi helyzetének bemutassa. A befektetőknek e részből
derül ki, hogy a befektetéstől milyen hozamra, megtérülésre lehet számítani. A hitelezők
pedig arról kapnak információt, hogy a kölcsönfelvevőnek milyen az adósságszolgáltató
képessége, azaz a tőketörlesztés és kamatfizetés folyamatossága és megalapozottsága. A
pénzügyi tervben kerül meghatározásra és bemutatásra a tervidőszakra vonatkozó (1)
árbevétel, (2) költségterv, (3) eredményterv, (4) mérlegterv, (5) pénzforgalmi terv, (6)
valamint a különböző pénzügyi mutatók (vagyoni-, pénzügyi- és jövedelmezőségi
mutatók), (7) illetve a különböző gazdasági elemzések (fedezeti-pont elemzés,
beruházás-gazdaságossági elemzés) eredményei.

Kockázatbecslés: az üzleti terv hitelességét növeli, ha számba veszi a

vállalkozást/projektet érintő lehetséges kockázati forrásokat is azok súlya, jelentősége és
bekövetkezési valószínűsége szerint. Megkülönböztethetünk termelési, piaci, pénzügyi,
emberi, jogi és véletlen kockázati tényezőket, ezen túl különbséget kell tegyünk a
vállalkozástól függő és a vállalkozástól független kockázati tényezők között. Az
érzékenységi vizsgálat célja azon kritikus változók és paraméterek kiválasztása, amelyek
változása a legnagyobb hatást gyakorolja az alapesetben kiszámított
teljesítménymutatókra. Az érzékenységi vizsgálat elvégzésének többféle lehetősége van,
így a változók rugalmassága, kritikus értékek meghatározása, szcenárió-elemzés.

Főbb szakaszok ütemezése: itt kell bemutatni az üzleti koncepció megvalósításának főbb
feladatait, lépéseit, valamint azok kezdő- és befejező időpontját, időkeretét és
kapcsolódási pontjait. A folyamatok finanszírozásához szükséges pénzigény
meghatározásához is elengedhetetlen a megvalósítás ütemezése. A legelterjedtebb
módszer a vizuális megjelenítés során a Gannt diagram használata.

Mellékletek: az üzleti tervhez a vállalkozástól és az üzleti terv céljától függően különböző

dokumentumok csatolhatók (pl. társasági szerződés, köztartozás-mentesség igazolása,
pénzügyi kimutatások, részletes pénzügyi számítások, fedezetként felajánlott ingatlanok
tulajdoni lapjai, értékesítési-, illetve beszállítói (elő) szerződések, szándéknyilatkozatok,
piackutatást, értékesítési előrejelzést alátámasztó dokumentumok, engedélyezési
dokumentumok, önéletrajzok, műszaki leírások, tervrajzok, térképek, fényképek a
termékekről, szolgáltatásokról stb.).

A tervezés során felülről lefele építkezve, a stratégiai tervezés szintjéről a taktikai szinten
keresztül jutunk el az operatív tervezési szinthez. Az operatív tervezés az outputok
előállításának és kölcsönös felhasználásának rövidtávra szóló tervezését jelenti az
erőforrások optimális felhasználása mellett. Operatív szinten a rendelkezésre álló
erőforrásokból kell kiindulni, s azok optimális (leghatékonyabb) felhasználási szintjét
kell megtervezni. Az operatív tervezés maximum egy évet, vagy rövidebb időtávot fog
át. A gyártási és szolgáltatási folyamatok tervezése az operatív tervezés tipikus feladata.
A már működő vállalkozások éves operatív terve a következőket foglalja magában: (1)
értékesítési terv; (2) termelési terv; (3) erőforrások terve (tárgyi eszközök, emberi
erőforrás, vásárolt készletek); (4) pénzügyi terv (költségterv, eredményterv, mérlegterv,
pénzforgalmi terv, cash-flow terv).

205
5.1.5. A mezőgazdasági vállalkozások tervezése
A mezőgazdasági vállalkozás nem izolált egység a gazdasági, társadalmi és ökológiai
környezetével szoros kapcsolatban és kölcsönhatásban van. Környezetéből inputokat
„vesz fel”, melyek a vállalatban zajló vállalkozási tevékenység során átalakulnak
(transzformálódnak) outputokká, termékekké vagy szolgáltatásokká. A mezőgazdasági
vállalatban zajló folyamatokat meg kell tervezni. A tervezés – általános értelemben véve
– nem egyéb, mint valamilyen kívánatosnak tartott jövőbeni állapot felvázolása, valamint
az annak elérését lehetővé tevő cselekvési programok és a szükséges erőforrások
meghatározása. A meghatározásból következik, hogy a tervezés célja a vállalat jövőjének
tudatos formálása, a vállalat felkészítése a jövőben várható hatásokkal szemben.
Minden mezőgazdasági vállalkozás működési tervének elkészítésének első fázisa egy
helyzetfeltárás és helyzetértékelés. Ebben a fázisban szükséges összegyűjteni a kiinduló
helyzetre vonatkozó információkat, azokat rendszerezni és elemezni szükséges. A
helyzetfelmérés készülhet egyszerű összeírás alapján és előre elkészített adatlapok
segítségével. A helyzetfelmérés lehetőleg ne csak az utolsó gazdasági évre, hanem egy
hosszabb időszakra vonatkozzon pl. az elmúlt három évre. Ha az előző években is
terveztünk, akkor az egyik legfontosabb terület a terv és tény adatok összevetése és az
eltérések okainak részletes elemzése. A helyzetfelmérés legfontosabb elemei a
következőképpen csoportosíthatók:
1. Természeti adottságok
2. Közgazdasági, társadalmi adottságok és jogszabályi környezet
3. Rendelkezésre álló erőforrások
4. A termelés szerkezete
5. A ráfordítások és hozamok színvonala, ráfordítások hatékonysága
6. Árviszonyok
7. Termelési költség, termelési érték és nettó jövedelem
8. Pénzügyi helyzet
9. Térképek és szükséges egyéb mellékletek
A természeti adottságok felmérése során kiemelten kell kezelni az időjárási és éghajlati
viszonyokat és az ebből következő termelési periódus hosszát. A leginkább kritikus
terület a mindenkori csapadékviszonyok vizsgálata és annak a biztonságos vízellátással
való kapcsolata. Érdemes megvizsgálni az elmúlt időszakban milyen mértékben hatott a
szántóföldi növények fajlagos hozamaira az esetleges csapadékhiány, illetve az ebből
adódó aszály, vagy pl. a belvízhelyzet.
A közgazdasági és társadalmi adottságok számbavétele során a telephelyek
infrastrukturális (megközelíthetőség, utak állapota, ipari áram vételi lehetőség stb.)
ellátottságát kell kiemelten kezelni. Nagyon fontos számba venni, hogy az inputok (pl.
takarmány, műtrágyák, stb.) beszerzése milyen távolságokról történik, és a potenciális
piacoktól való távolságunk hogyan alakul. A vállalkozás makro- és mikro-gazdasági
környezetéről is feltétlenül szólni kell. Egy rövid elemzést célszerű készíteni a
versenytársainkról és a piaci részesedésünk alakulásáról is, és fel kell vázolni a
vállalkozás külső (vevők, szállítók, hitelezők, biztosítók stb.) és belső
kapcsolatrendszerét. A társadalmi helyzet elsősorban a potenciálisan bevonható
munkaerő és kiemelten a vagyonvédelmi helyzet szempontjából vizsgálandó. A

206
jogszabályi környezet elemzése során az általános vállalati
működés szabályozástól eltérő viszonyokra (pl. környezet- és természetvédelmi
jogszabályok) kell hangsúlyt helyezni.
A mezőgazdasági termelés mindenképpen megkívánja bizonyos erőforrások meglétét,
melyek lehetnek saját tulajdonúak, illetve bérlemények. A rendelkezésre álló erőforrások
kapacitása nagyban meghatározza a termelés volumenét és az alkalmazható technológiát.
A legfontosabb erőforrás például a tejtermelés során a tehénállomány, a fejőház és a
tejház kapacitása és az istállók mérete és minősége az emberi erőforráson túlmenően. Az
épületek és építmények és az állomány számbavétele után a rendelkezésre álló egyéb
szükséges gépkapacitásokat és teljesítményeket kell számba venni és a szűk
keresztmetszeteket kimutatni.
Az elmúlt időszak termelésének szerkezete is rögzítésre kell, hogy kerüljön. A
ráfordítások és hozamok valamint a termelési költség, termelési érték és nettó jövedelem
(TK, TÉ, NJ) vizsgálata során célszerű több éves adatokból kiindulni és meghatározni
azokat fajlagosan is, és ekkor a leggyakoribb vetítési alap a termőterület (ha), a
tehénlétszám/kocalétszám (egyed) és az értékesítésre kerülő output (tej, búza, kukorica,
élősertés, stb.) mennyisége. Az adatsor legalább három éves legyen és kerüljenek
kimutatásra az elmúlt időszak legjobb, legrosszabb és átlagos értékei is.
Az árviszonyok elemzését is célszerű több évre visszamenőleg megvizsgálni, de ebben
az esetben a következő gazdasági évre prognosztizálni szükséges a várható input (pl.
takarmány, műtrágya, növényvédőszer, stb.) és output (pl. tejár, stb.) áralakulásokat.
A pénzügyi helyzet leírása során a vállalkozás likviditását, eladósodottságát,
hitelállományát (rövid és hosszú lejáratú) és jövedelmezőségét, valamint az eredmény
alakulását kell idősorosan is bemutatni. Érdemes mellékelni az előző évek éves
beszámolóját.
A helyzetfelmérés és helyzetelemzés legutolsó része tartalmazza a telepek és a
termőterület részletes térképét és egyéb szükséges kapcsolódó mellékleteket, mint pl.
különböző értékesítési (elő)szerződések, megállapodások, bérleti szerződések stb.
Adott gazdaság éves tervének elkészítése előtt a terv nagyobb összefüggéseinek
összehangolása miatt koncepcióterv készítése szükséges. Tervkészítésünk során a
koncepciótervben kerülnek meghatározásra a használandó termőterületek, az
állatállomány nagysága, állatfajonkénti szerkezete. Az előzőekre figyelemmel kialakítjuk
a szántóföldi növénytermelés vetésszerkezetét. Mindezek meghatározásánál
messzemenően figyelembe kell venni az adott gazdaság jelenlegi természeti,
közgazdasági és üzemi feltételeit.
A koncepció tervben rögzítjük a célkitűzéseinket, melyeket, ha lehetséges, akkor
számszerűsíteni is szükséges. A tejtermelés esetében például a következő gazdasági
elvárásokat érdemes számszerűen is megadni mind naturálisan, mind értékben: költség-
és árbevétel-arányos jövedelmezőségi ráta; 1 liter vagy 1 kg értékesített tejre jutó nettó
jövedelem, hozam, abrak felhasználás, takarmányozási együttható és az egyes termékek
önköltsége.
A technológia alapvető körülhatárolása is meghatározandó és bizonyos alapelveket is
rögzíteni kell, mint pl. a tejtermelés tervezése során: napi kétszeri vagy háromszori fejést

207
akarunk-e, hogyan alakítjuk ki pl. az egyes tejtermelő csoportokat,
saját takarmánybázisra alapozzuk-e a termelést, milyen növényeket kívánunk
termeszteni, milyen elveket priorizálunk a vetésszerkezet kialakítása során stb.

(A) Állattenyésztési ágazatok éves működésének tervezése

Első lépésben fel kell mérni a tervezés során felhasználandó (saját és külső forrásokból
beszerezhető) adatok körét. Fontos mérlegelni az adatok pontosságát, megbízhatóságát,
és ha szükséges, elvégezni a korrekciókat. Nagyon hasznosak lehetnek az előző évek
termelési adatai, technológiai paraméterei, pénzügyi és számviteli nyilvántartásai.
A tervezési munka második fázisa egy vázlatos koncepció terv elkészítése, amelyben
meghatározzuk és ha lehet számszerűsítjük a célkitűzéseinket és a legfontosabb
alapelveket, amelyeket alkalmazni kívánunk a tervezés során.
A megfelelő adatok birtokában megtervezzük az alkalmazandó technológiát és az ezzel
elérhető legfontosabb technológiai paramétereket. A technológia alapvetően determinálja
a ráfordításainkat és az elérhető hozamokat, melyek természetesen bizonyos
intervallumok között ingadoznak.
Az alkalmazandó technológia megtervezése után a technológiai paraméterekből
levezetve tervezzük meg az állatállományváltozást (állatállomány-változási terv)
legalább havi, de inkább heti részletezettséggel. A havi állatállományváltozási terv az
állatlétszám tervezésére szolgál, és ez képezi alapját végső soron az állattenyésztés
valamennyi terv részének. Készül állatfajonként, hasznosítási irányként, és
tartástechnológiai változatokként. Az állatállományváltozási terv elkészítésénél nem
nélkülözhető az állattenyésztés kapcsolódó ismeretanyaga pl. kor és nem szerinti
elnevezések, vemhességi idők, pároztatási és szaporulati mutatók, tartástechnológia stb.
sem. Az állatállományváltozás tervezési lapján a hó elejei nyitó állomány mindig
megegyezik az előző hónap záró állományával, vagyis pl. a januári nyitóállomány
egyenlő a decemberi záró állománnyal. A nyitó állományt növelhetik olyan tételek, mint
a szaporulat, a vásárlás, vagy átminősítés, azaz áthozat más korcsoportból és csökkentheti
az elhullás, a kényszervágás, az értékesítés és a korosbítás, azaz átvitel más korcsoportba.
Ha a nyitó állományhoz hozzáadjuk a növelő tételek összegét és kivonjuk a csökkentő
tételek összegét megkapjuk a záró állományt. Az átlaglétszámot a nyitó és záró
állományok számtani átlagaként értelmezzük. A takarmányozási napok számát úgy
kapjuk meg, hogy az átlaglétszámot megszorozzuk az adott hónap napjainak számával.
Az adott korcsoport egy havi összes testtömeg-gyarapodását a takarmányozási napok és
a napi átlagos testtömeg-gyarapodás szorzata adja tonnában kifejezve. Az átlagos tartási
idő egyenlő a csoportba kerülési kor és a csoportelhagyási kor különbségével napokban
kifejezve. Az átlagos csoportba kerülési tömeg és az átlagos csoportelhagyási tömeg
különbsége az átlagos egyedi testtömeg-gyarapodás. Ha az egyedi testtömeg-gyarapodást
elosztjuk az átlagos tartási idővel (nap), akkor megkapjuk az átlagos napi testtömeg-
gyarapodást, de megjegyezzük, hogy ez fordított sorrendben is tervezhető, ugyanis a
tervezés során megfogalmazhatunk előre elvárt napi testtömeg-gyarapodást és ebből
levezethetjük a tartási idő alatti átlagos egyedi testtömeg-gyarapodást. Ha beállt
állományról van szó a nyitó és záró állományok értéke éves szinten – érthető módon –
nagyságrendileg megegyezik egymással. Ha létszámbeli fejlesztés történik pl. vásárlás

208
miatt nő az állomány, akkor a vásárlás időpontjának ismerete
alapján tervezhető a kisesés mértéke és a takarmányozási napok száma. A kieséseket az
adott korcsoportra jellemző átlagtömeggel és az ott tartózkodási idő felével vesszük
figyelembe. A nyitó és záró állomány össztömegét szintén átlagtömegen tervezzük. Az
értékesítést a korcsoportra jellemző végtömeggel és teljes tartózkodási idővel
kalkuláljuk. Az egyes korcsoportokra kidolgozott állatállományváltozási lapokat éves
szinten összesíteni szükséges. Ebből már levezethető az elérhető hozam, vagyis az
értékesítésre és belső felhasználásra kerülő termékek köre. A rendelkezésre álló
információk alapján becsüljük meg a várható értékesítési árakat. Az értékesítési árak és
hozamok birtokában kiszámítható az árbevétel és a termelési érték.

Ha megterveztük az állatállomány változást, akkor rendelkezésünkre áll korcsoporti

bontásban az 1 napra, 1 hétre, 1 hónapra és 1 évre értelmezett takarmányozási napok
száma. Ezek ismeretében részleteiben is tervezhető az ágazat takarmányszükséglete és
annak fedezete. A szükséglet és fedezetet összehangolását a takarmánymérleg
segítségével lehet tervezni, míg a szükséglet a legpontosabban a megtervezett egyedi
takarmányadagok alapján kalkulálható. Az egyedi takarmányadagok tervezése során
célszerű lineáris programozást (LP modell) használni, amikor is a célfüggvény a
minimális adag (napi egyedi) költség, vagyis a takarmányadag minimális költségére
történik az optimalizálás. Az adagot úgy kell optimalizálni, hogy minimális legyen a
költsége, egyben kiszolgálja az adott kor- és termelési csoportba tartozó állat
táplálóanyag igényét, azt az állat képes elfogyasztani és a szükséges takarmányféleségek
rendelkezésre is álljanak. A beépített korlátok nagy szakértelmet és odafigyelést
igényelnek, mert hiába készül el egy jól optimalizált takarmányadag, ha azt az állat nem
képes elfogyasztani, vagy valamelyik alkotórésze nem áll rendelkezésre. A
takarmányszükségletet éves szinten meg kell határozni takarmányféleségenként
korcsoporti és időszaki bontásban is, mind naturális és mind pénzértékben kifejezve.
Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy veszteségek mindig képződnek, így az
adagok alapján összesített mennyiségeket a várható veszteségekkel korrigálni szükséges,
mivel az elkerülhetetlen veszteségeket is meg kell tervezni és mivel azok is terhelik az
ágazatot. Természetesen a veszteségek csökkentése mindig alapvető célkitűzés és azok
tervezése éves tapasztalati irányszámok alapján történik.

A takarmányszükséglet tervezését követően számba kell venni az ágazat összes

anyagráfordítását, az élőmunka szükségletét, gépi munka szükségletét és költségét,
amortizációs (ÉCS) és karbantartási költségeit.

Meg kell tervezni a különböző munkakörök szerinti dolgozók létszámát, ledolgozható

munkanapjainak a számát (heti, havi, éves), éves szabadságok ütemezését, valamint az
előirányzott bérezés módját (teljesítmény, órabér, kombinált), nagyságát és az azokkal
kapcsolatos járulékokat. El kell dönteni azt is, hogy mely munkafeladatokat kell állandó,
vagy időszakosan foglalkoztatott dolgozókkal ellátni. A szükséges létszámleépítést vagy
fejlesztést is célszerű már ekkor átgondolni, nem elfeledkezve az esetlegesen szükséges
béremelésekről (pl. minimálbér változása) sem. A munkaerő-felhasználást indokolt
megtervezni, mind naturáliában (óra), mind pénzértékben kifejezve (Ft).

209
A munkaerő szükséglet után következhet a gépi munkák,
segédüzemági szolgáltatások megtervezése. Az ágazat egészére nézve számba kell venni
az év során elvégzendő gépi munkálatokat és el kell különíteni a saját eszközökkel
elvégezhető munkákat, a külső segítséget (vállalati és azon kívüli) is igénylőktől. Számba
kell venni a szükséges és a rendelkezésre álló kapacitásokat (napi, havi, éves), valamint
a szükségleteket és ezek mérlegszerű összevetése során (hiány vagy többlet), dönteni a
szükséges intézkedésekről. A kapacitáshiányt megoldhatjuk esetleg nyújtott műszakok
alkalmazásával, vagy idegen gépi szolgáltatás igénybevételével is. A kapacitásfelesleget
érdemes értékesíteni, amennyiben megoldható. A szükséges gépi munkákat, mint
ráfordításokat ki kell fejezni értékben (Ft) is és naturáliában is. A külső gépi munkálatok
leggyakrabban a szállítási, logisztikai feladatokhoz kapcsolódnak, ami elsősorban a
takarmányok, a végtermékek (tej, élő állat stb.) és az állati hullák szállításához jelentik.

Ezek után érdemes megtervezni az ágazat által használt tárgyi eszközökkel (pl. épületek,
gépek, berendezések stb.) és immateriális javakkal kapcsolatos munkálatokat és
költségeket. A legfontosabb teendő az amortizációs (ÉCS) és a javítási, fenntartási
költségek kalkulálása. A javítási és karbantartási költségeket az előző évek ténylegesen
felmerült költségei alapján lehet tervezni. A korosabb, alacsonyabb nettó értékű gépek és
műszaki berendezések javítási és karbantartási költségei általában magasabbak, mint az
újszerűbbeké.

Az általános költségek tervezése: itt tervezünk meg minden olyan ráfordítást és költséget,
ami az általános költségeket terheli: adminisztratív és vezetési, illetve irányítási költségek
(személyi jellegű költség), telefon, fax fénymásolás, kiszállás, bank és könyvelés
költségek, stb. Ezeket a tételeket csak összesítve jelenítjük meg.

Ha az előzőekben részletezett lépéseket elvégeztük, következhet az ágazat összes

tervezett termelési költségének a számbavétele. A termelési költségek kimutatása után
célszerű kiszámolni a termékegységre jutó költségek nagyságát, vagyis az egyes
termékek önköltségét a melléktermékek értékével való korrigálás után. Az önköltség
lehetővé teszi az egyszerű összevetést az értékesítési árakkal, a kettő különbsége,
közvetlenül mutatja a termékegységre jutó nettó jövedelem nagyságát. Ezt követően a
bevételeket és kiadásokat kell legalább havi bontásban megtervezni és el kell végezni a
költségek összesítését az előkalkulációs költségnemek szerint.

Amennyiben rendelkezésünkre állnak havi bontásban a tervezett konkrét kiadásaink és

bevételeink, akkor elkészíthető a bevételeket és kiadásokat is tartalmazó pénzforgalmi
terv. A pénzforgalmi tervben minden hónapra összegezzük a bevételeket és kiadásokat
és megállapítjuk az egyenlegüket. Egyes hónapokban pozitív, míg más hónapokban
negatív ez az egyenleg. A havi egyenlegekkel módosítjuk a nyitó pénzállományt és így
megkapjuk a havi záró pénzállományt, ami ugyanaz, mintha a nyitó állományhoz
hozzáadnánk az összes bevételt és kivonnánk belőle az összes kiadást. A tárgyhavi záró
állomány természetesen megegyezik a következő havi nyitó pénzállománnyal. Nekünk
csak az a fontos, hogy előre láthassuk, és tervezni tudjuk a kifizetéseinket és
gondoskodjunk a fedezetükről. El kell kerülni azt, hogy a gazdasági év valamely
időszakában likviditási gondjaink merüljenek fel. A bevételek és kiadások időbeli
összevetése alapján a vállalkozás sok esetben már előre fel tud készülni a várható

210
likviditási hiányokra, erőfeszítéseket tehet a be- és kiáramló
pénzek összehangolására, az „úton lévő” követelések csökkentésére. Az átmeneti
pénzhiány az alábbi intézkedésekkel csökkenthető:
– a gazdaság csökkenti, vagy későbbre halasztja kiadásait. Ennek érdekében
lassítja készletbeszerzéseit, megpróbálja költségeit visszafogni, kockázatot
vállalva feléli pénz- és készlettartalékait,
– bevételeinek előbbre hozásával, vagy növelésével igyekszik úrrá lenni átmeneti
pénzügyi zavarán,
– faktorálja egyes kintlévőségeit,
– dönthet rövid lejáratú forgóeszközhitel felvétele mellett,
– esetleges árengedményekkel gyorsabban értékesít, de az árengedményből fakadó
bevételkiesés lehetőleg ne haladja meg az esetleges hitel kamatterheit.

A választás során a legkedvezőbb, legkisebb ráfordítást igénylő megoldást kell

választani. Ha pl. az elkövetkező időszakok valamelyikében likviditási többletet várnak,
az annak terhére felvett hitel megfelelő megoldás lehet. A vállalkozásnak, ha pénzügyi
feltételei megengedik, célszerű likviditási tartalékot képezni a pénzforgalmi terv alapján.

Az önköltség kalkulációja során az arányszámos, vagy az egyenértékszámos (pl.

tejegyenérték) osztókalkulációt használhatjuk és az első esetben a vetítési alapot a
termelési érték képezi. Külön hangsúlyozzuk, hogy a keletkező melléktermékek esetében
nem számolunk önköltséget.

A tervezés utolsó fázisa az összesítő és mérleg táblázatok kimunkálása, valamint a

legfontosabb hatékonysági mutatók kiszámítása. Itt a következő mutatókat számíthatjuk
ki: árbevétel (Á), bruttó termelési érték (BTÉ), nettó termelési érték (NTÉ), termelési
költség (TK), nettó jövedelem (NJ), befektetett eszközérték (BEÉ), forgóeszközérték
(FEÉ), árbevételarányos jövedelmezőség, költségarányos jövedelmezőség,
eszközarányos jövedelmezőség, 1 munkaórára jutó Á, 1 munkaórára jutó BTÉ, 1
munkaórára jutó NJ, 100 Ft befektetett eszközre jutó Á, 100 Ft befektetett eszközre jutó
BTÉ, 100 Ft befektetett eszközre jutó NJ és az egyes termékek önköltségét.

Ha a terv Excel alapú számítógépes modell szerint készült, akkor elvégezhető a modell
érzékenységvizsgálata, ezzel bizonyos szinten kezelve a kockázatot, és ez, illetve a
hatékonysági mutatók alapján készíthető majd el a terv szöveges értékelése. Ennek
keretén belül különböző gazdasági helyzeteket szimulálhatunk és ezt követően újra
lefuttathatjuk a modellt. Miután a modellben a program újraszámolta az eredményeket és
a mutatókat, megtudhatjuk, hogy ez milyen hatást gyakorolt a végső ágazati szintű nettó
jövedelemre. Az általánosan használt gazdasági szituációk a következők:

– output árváltozás (pl. tej, vagy hús árváltozás, stb.);

– input árváltozás (pl. takarmány, munkabér, stb.);
– hozamszint változás (pl. tej, vágóállat hozam, stb.).
A tervezési modell segítségével, így könnyen kimutatható, hogy például 10%-os tej
árszínvonal csökkenés hatására mennyivel csökken a vállalati nettó jövedelem, vagy pl.
20%-os takarmányköltség növekedést mekkora tej értékesítési ár növeléssel tudunk

211
ellensúlyozni úgy, hogy a jövedelmezőségi szint ne változzon. A
terv számszaki elkészítését követően szövegesen is értékelni kell a tervet. Ebben a
fejezetben különböző hatékonysági mutatókat kell értékelni, és ki kell mutatni a szűk
keresztmetszeteket is.
A gazdasági év elején (január-február) készítjük el a teljes tervet és benne az
állatállomány változását, a hozamokat és a ráfordításokat is tervezzük. Miközben az év
folyamatosan halad előre a tervadatokat folyamatosan ki kell cserélni tényadatokra mind
a ráfordítások és költségek, mind az állatállomány változásának vonatkozásában,
megfelelve a gördülő tervezésnek. Ezzel az év végéhez közeledve folyamatosan
pontosodik a tervünk és egyre kisebb a bizonytalansági tényezőnk. Ha tervadatokat
időben helyettesítettük megbízható tényadatokra, akkor folyamatosan figyelhetjük az
ágazatban a közvetlen és a teljes önköltség időbeni alakulását, ami alapján dönthetünk a
ráfordítások további felhasználásáról, illetve az egyes területek között történő
felosztásáról.
A bemutatott tervezési modell elsősorban a kisebb méretű családi vállalkozások számára
mutat be egy példát az ágazati éves terv elkészítéséhez, mivel a nagyüzemek többségében
professzionális tervező szoftvereket alkalmaznak, melyek pl. a takarmányozás
tervezésénél és még más területeken is sokkal alaposabbak, mint az itt közöltek. A modell
egy egyszerűsítéssel is él, vagyis nem számol az éves készletváltozással, tehát feltételezi,
hogy mennyiségében és minőségében az év eleji nyitó készlet és az év végi záró készlet
megegyezik.
Könnyen belátható, hogy ha minden terméket vagy szolgáltatást önállóan vennénk
figyelembe a tervezés során, akkor ez a mezőgazdasági vállalatban zajló tevékenységek
esetében rendkívül elaprózott szerkezeti tagolását eredményezné. Ezért, azokat a
termékeket, vagy szolgáltatásokat, amelyeket azonos technológiai folyamattal kerülnek
előállításra, mérhető a vállalati jövedelemhez való hozzájárulása, célszerű összevontan
kezelni. Ezen ismérvek szerint rendszerbe foglalt egységeket nevezzük ágazatoknak,
melyeket egyben a tervezés és az ökonómiai értékelés egységeiként kezelünk. A tervezés
alapegységei tehát az ágazatok.
A tervezés előzőekben vázolt ismeretanyagának döntő hányada értelemszerűen a
mezőgazdasági vállalatokra, ezen belül az állattenyésztési ágazatokra is helytálló. Az
ágazati sajátosságok kezelése pl. a pénzügyi tervezésnél, egyáltalán nem jelenthet
problémát. Az ágazati sajátosságok miatt a termelési terv az a tervrész, ami az
állattenyésztési ágazatok esetében, sőt, egyes állatfajok vonatkozásában még további
sajátosságokkal bír. Az éves termelési terv alapját az állatállomány-változási tervek
képezik. E tervek vonatkozásában megkülönböztetünk: heti, havi és éves állatállomány
változási terveket.

(B) Növénytermesztési ágazatok éves működésének tervezése

A növénytermesztési ágazatok tervezése hasonló módon történik, mint az állattenyésztési
ágazatok tervezése, ezért bizonyos tervezési algoritmusok és tervezési logikák
megegyeznek, melyek főbb ismérveikben az alábbiak:

212
 ­ mindig a termeléstechnológiából indulunk ki és a
naturáliában kifejezett szükséges inputokhoz rendeljük a fajlagos árakat, így
kalkulálva a költségeket;
­ először mindig a részletes technológia kerül megtervezésre, amiből levezethető a
termelési érték, a belső felhasználás értéke és az árbevétel;
­ a technológia alapján tervezzük meg a főbb előkalkulációs költségnemeket, majd
elvégezzük az összesítést, készítünk egy pénzforgalmi tervet, majd kiszámítjuk a
legfontosabb pénzügyi mutatókat;
­ a terv dinamikus, vagyis ha egy adatot valahol rögzítettünk és azt máshol is
használjuk, akkor arra mindig hivatkozunk, így később könnyen elvégezhető az
érzékenységvizsgálat, vagyis modellezni tudjuk a gazdasági környezet
változásainak hatását.
Ebben a fejezetrészben, csak a különbségekre fogjuk felhívni a figyelmet, mely
különösen a termesztéstechnológia megtervezésre vonatkozik.

A technológia általános jellemzése az első feladat, itt kerül bemutatásra, vagyis itt
rögzítjük a legfontosabb technológiát meghatározó paramétereket és egyéb jellemzőket,
mint pl. talajtípus, elővetemény, kijuttatandó műtrágyák, öntözési mód stb.
A technológia tervezése során lehet 1, 10 és 100 hektáros ún. egységtechnológiát is
készíteni, de lehet a teljes, azaz a tényleges területre is tervezni. Mindenképen javasolt
egy technológiai folyamatábra elkészítése is, mely az egyes technológiai műveletek
sorrendiségét mutatja. Egy ilyen folyamatábra cellában fel kell tüntetni, a szükséges (1)
erőgép és munkagép kapcsolatot; (2) a művelet esetleges kézimunkaigényét; (3) a
művelet gépüzemeltetésen kívüli anyagigényét (pl. műtrágya, vetőmag, növényvédőszer
stb.) naturálisan és pénzértékben kifejezve. Ezt követően kell a műveleti költségek
szerinti funkcionális költségstruktúrát is megtervezni.
A technológiai tervlapokon az egyes sorokban, az időben egymás után következő
műveleteket kell feltüntetni, a kapcsolódó erő- és munkagépkapcsolat bemutatásával. A
szükséges munkaóraszámot is fel kell tüntetni, mind a gépi munka, mind az élőmunka
esetében. A munkaművelethez kapcsolódó közvetlen anyagfelhasználás is rögzítésre
kell, hogy kerüljön. Ezen a lapon az egyes műveletek szükséges óraszáma a központi
elem, így a segédüzemi szolgáltatás tervezési lapja segítségével a költségnemenkénti
tervezés alapja teremtődik meg. A logika szerint a szükséges munakóraszámot szorozzuk
az erőgép-munkagép kapcsolat óraköltségével, így megkapjuk adott területre
vonatkozóan a munkaművelet gépköltségét.
A többi tervezési lap az előző fejezetekben ismertetet módon kerül kitöltésre. Ne
feledkezzünk meg azonban a dinamikus szemléletű tervezésről, vagyis ha egyszer egy
értéket valahol leírtunk, kiszámítottunk, akkor arra mindig következetesen hivatkozzunk,
mint az adat primer helyére.

213
5.2. Az elemzés, mint menedzsment funkció

Az elemzés segítségével a megismerés tárgyát képező gazdasági jelenségeket, azokat

befolyásoló tényezőket, a jelenségek és környezete közötti összefüggéseket vizsgáljuk.
Az elemezés mindazon tevékenységek összessége, amelyek a társadalmi, gazdasági
folyamatok által meghatározott vállalkozási tevékenység összefüggéseinek, helyzetének
feltárására irányulnak, megalapozva a vezetői döntéseket, ezek eredményeként a
vállalkozás gazdálkodását, a menedzsment és az érintettek céltudatos tevékenységét
(Pupos, 2011).
Az elemzés a múlt és jelen folyamatainak részletes megismerésével megalapozza a
jövőre vonatkozó döntéseinket. Az elemzés olyan módszer, amely a gazdasági vezetés
részére, az elemzés tárgyát képező gazdasági rendszer elemeinek módszeres
vizsgálatával nélkülözhetetlen információt nyújt a rendszer működéséről. Az elemzés ok-
feltáró tudomány, a vállalati vezetés döntéselőkészítő és ellenőrző funkcióját támogatja
(Takács, 2008).
Az elemzés célja (1) a vállalkozás gazdálkodását befolyásoló tényezők feltárása, és
hatásuk számszerűsítése, (2) a vezetői döntések előkészítése, megalapozása, (3) az
intézkedések végrehajtásának nyomon követése (terv-tény), összehasonlítása, a
végrehajtás minősítése, az eltérések okainak feltárása, (4) és a fejlődés tendenciáinak
feltárása (Pupos, 2011).
Az elemzés feladata a hatékonyabb és eredményesebb gazdálkodás segítése, amelynek
tárgya a vállalkozás, mint gazdasági rendszer piaci, beszerzési, termelési, fejlesztési
tevékenységének, valamint a működésének komplex értékelése. Az elemzés önmagában
nem cél, hanem eszköz. A sajátosságaiból adódik, hogy már megtörtént, lezajlott
gazdasági folyamatokat vizsgál, ugyanakkor a kapott eredmények alapján levont
következtetéseknek előremutatónak kell lenniük (Pupos, 2011).
Az elemzéseket különböző ismérvek szerint csoportosíthatjuk (Pupos, 2011):
 Időpontját tekintve:
 Vezetői döntéseket előkészítő elemzés, amely előkalkulációs jellegű;
 A végrehajtás szakaszában készített elemzés, melynek fő célja a feladat
optimális teljesítésének biztosítása, ezért ezt operatív elemzésnek is
nevezzük;
 Időszaki elemzés, amely a feladat végrehajtását követően, utókalkulációs
jelleggel történik;
 Döntési szintekhez kapcsolódóan:
 hosszú távú, stratégiai jellegű;
 rövid távú, operatív szintű;
 Az elemzés jellege és terjedelme alapján:
 Átfogó: a vállalkozási tevékenység egésze – mint komplex gazdasági
rendszer – képezi az elemzés tárgyát;
 Részleges: a gazdasági rendszer egyes alrendszereinek elemzése, egy-egy
szervezeti egység, vagy részterület elemzése a feladat;
 A folyamat állapota, jellege alapján:

214
  Statikus, állományi szemléletű: adott időpontban
megfigyelhető állapot rögzítése és értékelése, pl. készletállomány
összetétele, vagyonmérleg, tőkestruktúra;
 Dinamikus: a változás dinamikáját, irányát vizsgálja, a gazdasági
jelenségeket folyamatában elemzi;
 Az elemzéshez felhasznált adatok milyensége alapján:
 Technológiai/technikai elemzés: a termelés mennyiségi oldalára helyezi a
hangsúlyt (naturális mértékegységekben). A mennyiségi jellemzők
alakulása döntően befolyásolja a hatékonyságot.
 Gazdasági elemzés: általában az értékadatok (pénzértékben kifejezett
ráfordítások) alapján történő vizsgálatot jelenti és a középpontjában az
eredményre gyakorolt hatás kimutatása áll. Alapvetően a számviteli
nyilvántartás adataira támaszkodik.
Az elemzési munka folyamata általánosságban: (1) az elemzés céljának meghatározása;
(2) információs adatbázis kialakítása; (3) a lehetséges közvetlen okok számbavétele; (4)
az elemzés módszerének megválasztása; (5) az információk feldolgozása, a konkrét
elemzési munka végrehajtása és az elemzés eredményeinek összegzése (Pupos, 2011).
A gazdasági elemzés céljai és módszerei a gazdasági folyamat különböző szakaszaiban
eltérőek. A gazdasági döntések meghozatalának feltétele, hogy a meglévő rendszerek
elemzésével információt gyűjtsünk, amelyek alapot szolgáltathatnak gazdasági modellek
(döntési alternatívák) felállítására. A döntések meghozatala után a gazdasági rendszer
működésének vizsgálata kerül előtérbe. A folyamat befejezését, vagy egy adott szakasz
lezárását (pl. egy gazdasági év) követően különböző összehasonlításokat végezhetünk
(Takács, 2008).
Irányukat tekintve az elemzési módszerek lehetnek:
 Deduktív (levezető), amelynek keretében cél a vizsgált jelenség tényezőkre
bontása, az eredendő okok meghatározása, és ezek változásának hatását
vizsgáljuk a jelenségre.
 Induktív (felépítő), amelynél cél az alkotó tényezők aggregálása. Ezt az eljárást
alapvetően tervezésnél alkalmazzuk.
A speciális elemző módszereket és mutatószámokat csoportosítása (Szőllősi, 2013b):
I. Összehasonlító statisztikai módszerek:
a) Viszonyszámok:  megoszlási viszonyszám
 dinamikus viszonyszám (bázis- és
láncviszonyszámok
 teljesítmény viszonyszám
 koordinációs viszonyszám
 intenzitási viszonyszám
b) Átlagok:  számtani átlag (egyszerű, súlyozott)
 harmonikus átlag (egyszerű, súlyozott)
 mértani átlag
 négyzetes átlag: (egyszerű, súlyozott)

215
  kronologikus átlag
c) Indexek:  értékindex
 árindex
 volumenindex
 főátlag-index
 részátlag-index
 összetételindex
d) Statisztikai próbák
II. Összefüggés-vizsgálati módszerek:
a) Trendanalízis:  mozgó átlag
 analitikus kiegyenlítés
b) Regresszió analízis:  lineáris
 nem lineáris
 kétváltozós
 többváltozós
c) Korrelációszámítás
d) Faktor-, főkomponens-, klaszter- stb. analízis
e) Eltérések  láncbehelyettesítési módszer
számszerűsítése:  abszolút különbözetek módszere
 százalékos különbözetek módszere
III. Operációkutatási módszerek:
a) Matematikai programozás
b) Szimuláció
c) Hálótervezés
IV. Egyéb módszerek:
a) Gazdasági kalkulációk:  előkalkuláció
 közbenső kalkuláció
 utókalkuláció
b) Mérlegmódszer
c) Értékelemzés
A gazdasági elemzés általános módszere az összehasonlítás, amelynek alkalmazása
nélkül elképzelhetetlen a gazdasági jelenségek értékelése, hiszen önállóan a gazdálkodás
jellemzői ritkán vizsgálhatók, a gyakorlatban az elemzések többsége viszonyítási alapok
megválasztásával történik (Maczó, 1999). Az összevetés az alábbiak szerint történhet:
 terv-tény adatok összehasonlítása;
 térbeli összehasonlítás: azonos feltételek mellett gazdálkodó vállalkozások
eredményeivel való összevetés;
 regionális összevetés: adott vállalkozás adatainak összehasonlítása megyei,
regionális, országos, vagy nemzetközi átlagos értékekkel;
 időbeli összehasonlítás: egyes időszakok (pl. hónapok, negyedévek) adatainak
összevetése;
 korábbi eredményekkel (tendenciákkal) való szembeállítás;
 rész-egész: pl. egy adott istálló adatainak viszonyítása a telepi adatokhoz;

216
  szükséglet-fedezet: alkalmazható pl. az erőforrás-
gazdálkodás területén;
 tényleges-optimális: pl. a vetésszerkezet, a termékszerkezet vizsgálatára.

Az összehasonlításokat statisztikai mutatószámok segítségével végezhetjük el. Ezek

lehetnek viszonyszámok, átlagok, indexek. A mutatószámokat kifejezhetjük
természetbeni, naturális mérőszámokban (kg, m2, db stb.), illetve pénzértékben (forint,
euro) is. A mutatószámok lehetnek mennyiségi mutatók (a termelés mennyiségi és
értékvetületére vonatkoznak) és minőségi mutatók (mennyiségben kifejezett feladat
végrehajtásának helyességét vizsgálják).

A mutatószámok és mutatószám-rendszerek, indikátorokként is értelmezhetők, amelyek

jelzik a menedzsment számára a jó vagy rossz irányban való elmozdulásokat. Tisztában
kell tehát lennünk a gyakorlatban alkalmazott mutatószámok számítási módjával, azok
gazdasági, szakmai tartalmával, az elemzés kapcsolódó legfontosabb kérdéseivel. A
számítható mutatószámok elméleti összefüggéseit az 5.6. ábra alapján követhetjük
nyomon. Az inputok és outputok mondhatni tetszőleges kombinációjával
származtathatók a különböző mutatószámok és mutatószám-rendszerek32.

REÁLFOLYAMATOK
N
A
INPUTOK OUTPUTOK
T
U
R
EGYSZERI FOLYAMATOS
Á
L RÁFORDÍTÁSOK RÁFORDÍTÁSOK
I
S naturális 100 t búza
hatékonyság 8580 kg súlygyarapodás
M
E. 1 db erőgép 120 kg P2O5/ha 1500 nha
1 db munkagép 18876 kg táp 800 tkm
100 fh-es tehenészeti 100 munkaóra
telep, stb.

PÉNZÜGYI FOLYAMATOK
É
R
T
É ÖSSZES EGYSZERI TERMELÉSI
K
B
RÁFORDÍTÁS /BE- KÖLTSÉG
E RUHÁZÁSI
N KÖLTSÉG/ gazdasági hatékonyság
I TERMELÉSI
S
Z
ÉRTÉK
Á
M GAZDA- JÖVE-DEL-
JÖVEDEL-
B SÁGOSSÁG MEZŐSÉG
A
V
É
T
E
L

PÉNZÁRAMLÁSI FOLYAMATOK

5.6. ábra: A mutatószámok képzésének elméleti háttere

Forrás: Pupos, 2011

32
A hatékonysági mutatókat részletesen az 1.4. fejezetben ismertettük.

217
5.2.1. A stratégiai és taktikai elemzések
Mint azt az előző fejezetben a stratégiai tervezésnél azt leírtuk, egy nagyon részletes
külső-, belső- és versenytárs elemzés az alapja egy jó tervezésnek. Most ezt fejtjük ki
részletesebben. A külső elemzés azokat a jövőben bekövetkező valószínűsíthető
változásokat hivatott elemezni, amelyre a vállalkozásnak nincs hatása, vagyis érdemben
csak elszenvedője, vagy haszonélvezője lehet! A SWOT analízis OT (lehetőségek és
veszélyek) elemei adnak választ arra, hogy milyen változásoknak nézünk szembe a
jövőben, amiket, amelyeket nem tud a vállalkozás befolyásolni. Következésképp az OT
elemzés mindig a jövőben bekövetkezőkre koncentrál.33 Hasonló, de más megközelítést
követ a Porter (2006) által közzétett öt erő modell elemzés. Lényege, hogy a külső
környezetben meghatározóak a következők: a verseny jellege, a vevők és a szállítók
alkuereje, a versenybe lépés korlátai, valamint a helyettesítő termékek fenyegetettsége.
Vizsgálati modellje gyakorlatilag a mikro, egyben külső környezet elemzésére szolgál.
Tudjuk, hogy a külső környezetben bekövetkező változások feltérképezése nehéz feladat,
de az elemzés során számos lehetőség van ennek feltárására. Ilyenek például: gazdasági
előrejelzések, piaci, marketing információk, GDP változás trendje, infláció trendje,
várható élettartam stb.-stb., amely információk számos adatbázisban fellelhetők, ha pedig
nem, maga a vállalkozás is végezhet ezzel kapcsolatos felméréseket. A stratégia
szempontjából viszont kulcskérdés az, hogy csak a jövőképben, illetve a küldetésben
leírtakhoz kötődő, a jövőben bekövetkező változásokat elemezzük! Felesleges bármilyen
más aspektust felvetni, vizsgálni, ami, amely nem kapcsolható a jövőképben
megfogalmazott általános célkitűzéshez. A bekövetkező változások vállalkozásra ható
tényezőit a Külső Faktor Értékelő Mátrix számításának menetével tudjuk
számszerűsíteni, amelyről itt csupán megjegyezzük, hogy az a mesterképzés
tananyagában kerül részletezésre. A belső (vállalati) tényezők stratégiai elemzésére több
metódus is létezik. Az erőforrás alapú megközelítés a vállalat eszközeit, tőke
ellátottságát, humán erőforrását, természeti, és egyéb gazdasági tényezőit
(megközelíthetőség, már iparágak környezete, piachoz való közelség stb.) veszi alapul.
A második metódus elemeit (kulcsfontosságú belső tényezők) a 2.4.2. fejezetben
bemutattuk. A belső elemzés lényege, hogy a jelenben értékeljük erősség-vagy
gyengeség (SW) megítéléssel a vállalkozás által befolyásolható tényező csoportokat. Azt
vizsgáljuk, - ismételten a jövőkép és a küldetés alá rendelten-, hogy a vállalkozás mely
elemei felelnek meg jövőképben megfogalmazott elvárásoknak most. Hol vannak
erősségek, amit, amelyeket érdemes fenntartani, és hol találhatók gyengeségek,
amelyeket a stratégiai döntések során indokolt orvosolni. A tényezők számbavétele a
SWOT táblázatban kerül bemutatásra (5.7. ábra).

33
Még 2018-ban is tapasztalhatunk olyan téves felfogáson alapuló SWOT elemezéseket, ahol az
OT esetében a cég/ágazat jelenlegi lehetőségeit részletezik a cég/ágazat vizsgálatában, ahol nem
a jövőben bekövetkező külső változásokat veszik górcső alá, hanem a vállalkozás jelenlegi
lehetőségeit vizsgálják, ami viszont nem ugyanaz. Ez utóbbit a cég maga is képes befolyásolni.
Lehetőség például, hogy növekszik az időskorúak száma. Ezt a vállalkozás nem képes
befolyásolni. Vagy egy szélsőséges példa: 2019-ben az előjelzések szerint Debrecenben 6-os
erősségű földrengés lesz. Nos, ezt az a veszélyt sem képes egy vállalkozás befolyásolni!

218
 5.7. ábra: A stratégiai SWOT elemzés lényege
Forrás: Nábrádi, 2018

Az előnyök (erősségek) a hátrányok (gyengeségek) számszerűsítése az IFE mátrix

alkalmazásával lehetséges, aminek részletezése szintén MA, MSc szakos hallgatóknak
készült könyvben lelhető fel.
A taktikai elemzések az előző fejezetben bemutatott táblázatban: „A taktikai és az
operatív tervezés lehetséges elemei” c. táblázatban leírtak alapján is vizsgálható. Itt
azokat a tényezőket vesszük sorba, amelyeket a stratégiai döntéseinkben elfogadtunk, és
annak megvalósítására konkrét tervet létrehoztunk. A terv-tény elemzés amúgy
általánosan elfogadott módszer egy projekt megvalósításának folyamatában. Az, hogy a
megvalósulás elemezhető legyen, a projektmenedzsmentben jól bevált módszer
alkalmazása itt is indokolt, melyhez a Gantt diagram nyújt segítséget (5.8. ábra).

219
 5.8. ábra: Minta a Gantt diagram felépítéséről
Forrás: Internet

220
A diagram azt szemlélteti, hogy a tervezett (planned) és a
ténylegesen elért eredmények (actual) időben miként fedik egymást. Így a taktikai
tervezés vezetőjének grafikusan, ezzel együtt szemléletesen jelzi, hogy melyik taktikai
tervezési elem van lemaradva, vagy esetleg a határidő előtti teljesülés állapotába. A
diagram használata az összes taktikai tervezés végrehajtása során indokolt.

5.2.2. Az operatív működés elemzése

Az operatív működés elemzése a vállalkozás mindennapjainak analitikai vizsgálatát
jelenti. Adatbázisai ennek megfelelően lehetnek: éves beszámolók (mérlegek,
eredménykimutatások, kiegészítő mellékletek); időszaki főkönyvi számlák; főkönyvi
számlák; analitikus nyilvántartások; statisztikai jelentések; különböző időtávú tervek;
normaelőírások; műszaki leírások.
Az operatív működés elemzésének területei:
 közgazdasági tényezők (piaci viszonyok, versenyhelyzet, állam szerepe,
támogatások, elvonások) vizsgálata;
 a piaci tevékenység elemzése;
 az értékesítés és termelés elemzése:
 értékesítési volumen alakulásának vizsgálata;
 értékesítési árak alakulásának elemzése;
 termékszintű jövedelmezőség (jövedelmezőségi rangsor) vizsgálata;
 termékszerkezet vizsgálata;
 a gyártási folyamat és hatékonyság vizsgálata;
 a termelés változásának elemzése;
 a vállalati erőforrások elemzése (szükséglet és fedezet vizsgálata):
 tárgyi eszköz gazdálkodás elemzése;
 munkaerő és bérgazdálkodás elemzése;
 készletgazdálkodás (alapanyagok, félkész termékek, befejezetlen termelés,
késztermékek) elemzése;
 költséggazdálkodás elemzése (önköltség vizsgálata):
 költségekre ható tényezők elemzése;
 költségek változásának elemzése (közvetlen költségek, állandó, változó
költségek, árváltozások hatása, egyes költségtényezők súlya, változása,
fajlagos költség, önköltség);
 költségcsökkentés lehetőségének elemzése;
 pénzügyi elemzés (a vállalkozás vagyoni-, pénzügyi- és jövedelmi helyzetének
átfogó elemzése).

5.2.3. A mezőgazdasági vállalkozások elemzése

Köztudottan a mezőgazdasági termelés élő szervezetekkel foglalkozik (növényi- és állati
termékek előállítása, azok többcélú hasznosíthatósága), ezért a tevékenység elemzésének
sajátossága hogy figyelembe kell venni:
 az időjárási és éghajlati kitettséget,
 a biológiai sajátosságokból adódó kötöttségeket,

221
  a túltermelésből, vagy az időszaki hiányból fakadó
árhullámzásokat,
 a termelésből fakadó sajátos készletgazdálkodást (befejezetlen termelés),
 a termelés és az értékesítés időbeli elválását,
 a szezonalitást,
 az időszaki munkaerő igényt,
 a tenyész- és igásállatok eltérő nyilvántartási rendszerét,
 ugyanazon termék eltérő piaci csatornán keresztül történő érékesítését,
 a termelés szubjektív ráfordításaiból (forgóeszközök) adódó eltéréseket,
 az EU közös agrárpolitikájából adódó kötelezettségeket,
 az élelmiszerbiztonsági, élelmiszer minőségi, higiéniai stb. követelményeket,
sajátosságokat (Nábrádi, 2013).
A mezőgazdasági vállalkozások komplex elemzésének területei és felépítése Nemessályi
és Posta (2004), illetve Sabján és Sutus (2009) nyomán:
 a vállalkozás vagyoni és pénzügyi helyzetének átfogó elemzése,
 a gazdálkodás eredményeinek és eredményességének vizsgálata,
 természeti és közgazdasági adottságok felmérése,
 a gazdálkodás erőforrásainak (termőföld, humánerőforrás, befektetett eszközök,
forgóeszközök) megítélése,
 a termelés szerkezetének és méretének vizsgálata,
 a termelés színvonalának és intenzitásának vizsgálata,
 a gazdálkodás fejlesztésének lehetőségei.
A főágazatok és ágazatok elemzése a részletes elemzés körébe tartozik. Az ágazatok a
mezőgazdasági vállalkozások belső szerkezetében azok a tevékenységek, amelyek
egymástól jól elhatárolhatók a termelés technológiája és az előállított végtermék vagy
termékcsoport szerint. Az összetartozó növénytermesztési és állattenyésztési ágazatok
főágazatokat alkotnak. Az ágazati elemzések a főágazati szinttől indulnak, majd egyre
részletesebbé válnak (Sabján és Sutus, 2009):
 főágazati elemzés (növénytermesztés, állattenyésztés),
 ágazati elemzés (pl.: búza, kukorica, sertéshízlalás, tejelő szarvasmarhatartás),
 ágazaton belüli (üzemi) elemzés (pl.: tejelő szarvasmarhatartáson belül
tenyészutánpótlás előállítása), illetve
 ágazati funkciók elemzése (pl.: öntözés, takarmányozás).
Általánosságban elmondható, hogy minél inkább részletesebb az elemzés, annál nagyobb
szerepe van a ráfordítások és a hozamok közötti összefüggések vizsgálatának. Az
elemzések célja végső soron az ágazatok eredményének javítása, a jövedelemre ható
tényezők vizsgálata és a tartalékok feltárása.

A növénytermesztési és kertészeti ágazatok elemzésének javasolt felépítése és tartalma

Nemessályi és Posta (2004), illetve Pfau és mtsai (2006) nyomán:
1. A vállalkozás általános gazdasági megítélése a főágazat szempontjából:
 természeti tényezők feltárása, időjárási tényezők vizsgálata,

222
  közgazdasági tényezők (piaci viszonyok, versenyhelyzet,
állam szerepe, támogatások, elvonások) vizsgálata.
2. A növénytermesztés (kertészet) eszközellátottságának elemzése:
 a földterület mennyisége, minősége, értéke,
 a rendelkezésre álló tőke (befektetett eszközök és forgóeszközök) értéke,
struktúrája és minősége,
 a munkaerő nagysága, minősége, a foglalkoztatás struktúrája, a bérezés
színvonala.
3. A növénytermesztés (kertészet) termelési szerkezete, a földhasználat átfogó elemzése:
 biológiai, közgazdasági tényezők hatása a termelés szerkezetére,
 talajhasznosítás módja,
 fontosabb növénycsoportok megoszlása művelési ágak szerint, felhasználás
szerint, eszközigény szerint,
 egyes ágazatok súlya, szerepe a növénytermesztésen belül,
 kapacitások kihasználása (munkaerő-felhasználás – foglalkoztatás,
termelőeszközök kihasználása).
4. A hozamok és termelési érték elemzése:
 hozamokra ható tényezők (talajadottságok, időjárás, agrotechnikai színvonal,
ráfordítások, költségek színvonala, anyagok, kézi munkaerő, gépi erő,
árváltozások, támogatások) elemzése összesen, illetve ágazatonként külön-
külön,
 a hozamok mennyiségi, minőségi változásának és pénzben kifejezett értékének
alakulásának, az állami támogatások szerepének elemzése,
 hozamok szerkezetváltozásának elemzése.
5. A ráfordítások és költségek elemzése:
 költségekre ható tényezők elemzése,
 ráfordítások, költségek nagyságának elemzése (főágazat összesen,
ágazatonkénti, táblánkénti, költségnemenkénti összehasonlítás,
munkaműveletenkénti költségek),
 költségek változásának elemzése (közvetlen költségek, állandó, változó
költségek, árváltozások hatása, egyes költségtényezők súlya, változása, fajlagos
költség, önköltség),
 költségcsökkentés lehetőségének elemzése,
 pótlólagos-marginális költség-hozam összefüggés elemzése,
 hozamok és ráfordítások kapcsolata.
6. A jövedelem, jövedelmezőség, hatékonyság elemzése:
 különböző vetítési alapok (pl. terület (ha), lekötött tőke (ezer Ft), termelési
költség (ezer Ft), élőmunka (fő, óra), munkabér (ezer Ft)) alkalmazása,
 jövedelem tömegének és struktúrájának elemzése (főágazati összesen,
ágazatonként, talajtípusonként, táblánként összehasonlítás, jövedelem forrása, az
állami támogatások szerepe),
 ágazatok jövedelem hozzájárulásának elemzése,
 jövedelmezőség elemzése,
 pótlólagos ráfordítások hatékonyságának elemzése,
 jövedelem-felhasználás elemzése.

223
Az állattenyésztési ágazatok elemzésének javasolt felépítése és
tartalma Nemessályi és Posta (2004), illetve Pfau és mtsai (2006) nyomán az alábbiak
szerint alakul:
1. Az állattenyésztés erőforrásainak elemzése:
 a földterület (élettér + takarmánytermő terület) mennyisége, minősége, értéke,
 a termelési eszközök (befektetett eszközök és forgóeszközök) értéke, struktúrája
és minősége,
 a munkaerő nagysága, minősége, a foglalkoztatás struktúrája, a bérezés
színvonala.
2. Az állattenyésztés termelési szerkezete, az állatállomány létszámának és összetétele
változásának elemzése
3. Az állatállomány produktivitása, hozamok és termelési érték elemzése:
 az adott állatfajra és hasznosítási irányra jellemző szaporulati és termeléssel
összefüggő mutatók vizsgálata,
 értékesítési árak vizsgálata,
 hozamérték, termelési érték és árbevétel termékenként, ágazatonként és főágazat
szintjén.
4. A ráfordítások és termelési költségek elemzése:
 a növénytermesztési ágazatokhoz hasonlóan történik.
5. A jövedelem, jövedelmezőség, hatékonyság elemzése:
 a növénytermesztési ágazatokhoz hasonlóan történik,
 különböző vetítési alapok (pl. egy anyaállat vagy termelő állat, egy férőhely vagy
m2, takarmánytermő terület) alkalmazása.

Az elemzés történhet az ágazat egy-egy részterületének elemzéseként, mint pl.

takarmánygazdálkodás, költségek elemzése, tápanyag-gazdálkodás, stb., az ágazat
komplex, azaz minden területre kiterjedő elemzése és az állattenyésztés, mint főágazat
átfogó elemzése. Ebben az esetben a vállalati szintű elemzésről van szó, és az
állattenyésztés/növénytermesztés/kertészet, szerepét, súlyát stb. mutatjuk ki a vállalat
gazdálkodásába ágyazottan.

A felsorolás még számos további elemmel is kiegészíthető akkor, ha egy adott ágazat
sajátosságait vesszük figyelembe. Az elemzés már csak emiatt is sajátos elemekkel
bővíthető, bővítendő. Figyelembe kell venni ezek ismeretében, hogy olyan, mint
mezőgazdasági vállalkozás elemzése nem definiálható. Az elemzés más lehet egy
növénytermesztési, kertészeti, állattenyésztési ágazatban, más, ha a vállalkozás vegyes
szerkezetű, eltérő lehet, ha termékfeldolgozással is foglalkozik, bővítheti az elemzés
területét, ha önálló értékesítési hálózatot működhet stb.

Összefoglalva megállapítható, hogy az elemzés köre, területe, az alkalmazható naturális

és pénzbeli mutatószámok alapvetően az elemzés céljától függnek, de számításuk mindig
a szakmai szempontoknak alárendelten kell, hogy történjen.

224
6. FŐBB MEZŐGAZDASÁGI ÁGAZATOK
GAZDASÁGI JELENTŐSÉGE ÉS ÜZEMGAZDASÁGI KÉRDÉSEI

6.1. A magyar mezőgazdaság helye és szerepe a nemzetgazdaságban

A mezőgazdasági kibocsátás értéke az Európai Unióban 2017-ben 427 milliárd euró volt.
A kibocsátás rangsorában Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország, az
Egyesült Királyság és Hollandia állt az élen, együtt a teljes uniós kibocsátás 68%-át
állították elő. Magyarország a 2 600 milliárd Ft (~8,1 milliárd Euro) termelési értékével
az Európai Unió mezőgazdasági kibocsátásának 1,9%-át produkálta. Ezen belül is a
növényi termékek esetében az Uniós kibocsátás 2,2%-át, az állatok és állati termékek
esetében 1,6%-át adta hazánk. A nagy súlyt képviselő gabonafélék, illetve az élő állatok
és állati termékek esetén is a francia és a német gazdálkodók hozzájárulása a legnagyobb
arányú. Gabonaféléből az Unió kibocsátásának 4,3%-a, ezen belül kukoricából 10%-a
származott Magyarországról. Iparinövény-kibocsátásunk is jelentős (5,5%), ami
elsősorban az olajos növények (legfőképpen napraforgó) termelésével függ össze. A
magyar baromfi az Unió teljes kibocsátásának 3,8%-át teszi ki. Gyümölcs- és
borkibocsátásban a mediterrán országok túlsúlya jellemző. A bortermelés 76%-a
Franciaországból és Olaszországból, a gyümölcstermelés 63%-a Spanyolországból,
Olaszországból és Franciaországból származott (KSH, 2017).

Magyarországon a mezőgazdaság az utóbbi években 3,3-4,0%-kal járult hozzá a

nemzetgazdaság GDP-jéhez (bruttó hazai termék). A bruttó hozzáadott értékből (a teljes
nemzetgazdaságé ~30 ezer milliárd Ft, a mezőgazdaságé ~1 100 milliárd Ft) valamivel
magasabb a részesedése: 3,9-4,7%, míg a beruházásokban 4,8-6,0%, a foglalkoztatásban
4,6-5,0% volt az aránya (KSH, 2017 és AKI-KSH, 2017 adatok alapján). Az
élelmiszergazdaság részét képező másik szektor, az élelmiszeripar a
GDP előállításából 1,9-2,0%-kal részesedik, és minden más – a mezőgazdaságnál előbb
felsorol mutató tekintetében – hozzávetőlegesen a mezőgazdaság értékének a felét
produkálja.

Az agrárágazatok jelentősége azonban túlmutat azon a nagyságrenden, amelyet e két

ágazat, vagyis a mezőgazdaság és az élelmiszeripar (együttesen élelmiszergazdaság)
adatai kifejeznek. Az élelmiszerellátás megfelelő mennyiségű, minőségű és színvonalú
biztosításához több, a mezőgazdaságtól és élelmiszeripartól elkülönülten működő egyéb
nemzetgazdasági ágazat együttes tevékenysége (is) szükséges. Napjainkra az
élelmiszerlánc átfogó módon integrálódott hálózattá vált, amelybe a mezőgazdasági
üzem termelőtevékenységén kívül a mezőgazdaság és az élelmiszeripar inputokkal
történő ellátására irányuló valamennyi tevékenység, továbbá a két ágazat termékeinek
feldolgozása és forgalmazása is beletartozik (6.1. ábra). A szélesen értelmezett
agrobizniszhez tartozik (FM, 2016):
­ az élelmiszergazdaság (mezőgazdaság, erdészet, halászat, vadgazdálkodás,
élelmiszer, ital, dohánytermékek gyártása);
­ az élelmiszergazdaság számára inputokat biztosító ellátó tevékenységek (a
teljesség igénye nélkül: vegyi anyag gyártása, fémfeldolgozás, gép, berendezés
gyártása, gumi, műanyag termékek gyártása, építőipar, villamos energia,

225
 járműkereskedelem, nagykereskedelem, pénzügyi
tevékenység, oktatás, állategészségügy, stb.);
­ az élelmiszergazdaság termékeit feldolgozó és forgalmazó tevékenységek
(textilgyártás, fafeldolgozás, élelmiszer kis- és nagykereskedelem, vendéglátás,
szállítás, ideértve a non-food termékek másodlagos feldolgozását is, stb.)
Az agrobiznisz kibocsátása 2015-ben 10 485 milliárd Ft, bruttó hozzáadott értéke
3 419 milliárd Ft volt, ami mintegy duplája a szűken értelmezett élelmiszergazdaság
teljesítményének. Ez azt jelenti, hogy a teljes agrobiznisz súlya a nemzetgazdaság
70 ezer milliárd Ft körüli kibocsátásából 15-16%, a nemzetgazdaság 30 ezer milliárd Ft-
hoz közelítő bruttó hozzáadott értékéből pedig 12-13% (AKI-KSH, 2017 adatok alapján).

6.1. ábra: Az agrobiznisz struktúrája

Forrás: FM, Agrárközgazdasági Főosztály alapján, szerkesztette az AKI (In.: FM, 2016)

A mezőgazdaság teljes kibocsátása folyó alapáron 2 500-2 600 milliárd Ft körül alakult
az utóbbi években (6.2. ábra), mely a teljes nemzetgazdaság 70 ezer milliárd Ft körüli
kibocsátásának közel 4%-a. A KSH (2019) adatai alapján ennek 55-60%-át teszik ki a
növénytermesztési és kertészeti termékek (együttesen ~1 500 milliárd Ft, melyből
mintegy 1 150 milliárd Ft a szántóföldi növénytermesztés, 350 milliárd Ft a kertészet
produktuma). Az élő állatok (beleértve első helyen a vágóállatokat) és állati termékek
850-900 milliárd Ft értékű kibocsátást jelentenek, ami a mezőgazdasági kibocsátás kb.
35%-a. A mezőgazdasági kibocsátás fennmaradó 7-8%-a a mezőgazdasági
szolgáltatásokra (~130 milliárd Ft) és a nem elkülöníthető nem mezőgazdasági
másodlagos tevékenységekre (~50 milliárd Ft) esik.
A mezőgazdasági eredetű áruk (beleértve az élelmiszer-, ital- és dohánytermék-csoportot
a nyersanyagok árufejezetbe sorolt mezőgazdasági eredetű nyersanyagokkal együtt)
külkereskedelmének egyenlege pozitív értéket mutat: az utóbbi években 900 milliárd Ft
körül mozog, tekintettel arra, hogy a szektor exportteljesítménye 2 400-2 600 milliárd Ft,
importja pedig 1 400-1 700 milliárd Ft (6.3. ábra).

226
 3 000

2 500 2 588 2 595

Kibocsátás (milliárd Ft)

2 456 2 487
2 319
2 000 2 166 2 169
1 973
1 500 1 637 1 686

1 000

500

0
2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
Évek

6.2. ábra: A mezőgazdaság kibocsátása összesen folyó alapáron

Forrás: KSH, 2019 (Stadat, www.ksh.hu)

3 000 2 652
2 380 2 406
2 500 2 283 2 308 2 328
1 992
2 000 1 591
Érték (milliárd Ft)

1 450 1 430
1 500
1 000 1 007 992 900 889 915
765 806
500 480 470 580

0
2008

2009

2010

2011

2012

2013

2014

2015

2016

2017

-500
-1 000
-970 -960 -1 011
-1 500 -1 227 -1 276 -1 316 -1 428 -1 491 -1 600
-2 000 -1 737
Évek

Export Import Külkereskedelmi egyenleg

6.3. ábra: A mezőgazdasági eredetű áruk külkereskedelmének egyenlege

227
Forrás: KSH, 2017

A 2017. évi adatok alapján megállapítható az is, hogy a mezőgazdaság 8,5%-kal

részesedett a nemzetgazdaság teljes exportjából, az importból pedig 5,6% volt a
részaránya. A legfontosabb mezőgazdasági és feldolgozóipari exportcikkek: a gabona és
gabonakészítmények (20,9% a mezőgazdasági eredetű kivitelből), a hús és
húskészítmények (14,4%), a zöldség- és gyümölcsfélék (11,2%), valamint az állati
takarmányok (9,9%, gabona nélkül). A mezőgazdasági import oldalán a hús és
húskészítmények (13,0% a mezőgazdasági eredetű behozatalból), a zöldség- és
gyümölcsfélék (12,9%), az ital és dohány (9,2%), ill. a gabona és gabonakészítmények
(8,8%) képezik a legnagyobb súlyt. Magyarország legjelentősebb külkereskedelmi
partnerei Németország, Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Olaszország, Ausztria,
Románia és Hollandia (KSH, 2017).

228
A mezőgazdaság jellemzője, hogy nagy mennyiségi munkaerőt
alkalmaz. A 2017. évben az előzetes adatok szerint a munkaerő-ráfordítás nagysága 426
ezer ember teljes munkaidős (évi 1800 óra) tevékenységének felelt meg. A nem fizetett
munkaerő-felhasználás az összes munkaerő-ráfordítás 68%-át tette ki, ez az arány
fokozatosan csökkent az elmúlt években (2010-ben még 75% volt). Az előző években
szerkezetváltás figyelhető meg, a csökkenő családi munkaerőt a fizetett alkalmazottak
munkája váltja fel, ami összefügg az egyéni gazdaságok számának csökkenésével és az
árutermelés szerepének emelkedésével (KSH, 2017).

6.2. A hazai állattenyésztési ágazatok gazdasági jelentősége és üzemtana

6.2.1. Az állattenyésztés nemzetgazdasági jelentősége

A világ népességének élelmezésében és teljes értékű állati fehérjével való ellátásában
kiemelt szerephez jut az állattenyésztés, amely az élelmiszertermelés igen fontos
ágazataként növényi termékekből és ipari melléktermékekből az ember számára
nélkülözhetetlen állati eredetű termékeket (hús, tej, tojás) állít elő. „Az ágazat önmagában
az árutermék-előállítás rendszere, mezőgazdasági vállalat keretében működve az
árutermék-előállítás teljes termékpályájának része, mint annak alrendszere” (Dobos,
1980). A hazai állattenyésztés célja állati eredetű termékek – kisebb mértékben
tenyészállatok – előállítása belföldi fogyasztásra és exportra.
A magyar agrárgazdaság multifunkcionális szerepéből adódik, hogy a nemzetgazdasági
GDP-hez és foglalkoztatáshoz való hozzájárulásánál – a kapcsolódó ágazatokat is
figyelembe véve – sokkal összetettebb és nagyobb stratégiai jelentőségű szektora a
nemzetgazdaságnak. A hazai állattenyésztésnek – amely annak ellenére, hogy
számottevően visszaesett ez elmúlt 30 évben – vitathatatlan szerepe van közvetlenül,
illetve közvetve a takarmány-alapanyagok előállításán keresztül, az ország kedvező
ökológiai adottságainak kihasználásában. Ezen túl kiemelkedő jelentőséggel bír a
vidékfejlesztésben és a vidéki lakosság foglalkoztatásában, életminőségének
alakításában. Az ágazat jelentőségét fokozza, hogy hazánk számos őshonos állatfajtával
rendelkezik, amelyek megőrzése és fenntartása össztársadalmi érdek, hiszen része
agrokultúrális örökségünknek.
Főbb állati eredetű élelmiszerek fogyasztása Magyarországon: az állati eredetű termékek
fogyasztása a világ népességének növekedésével és az átlagos életszínvonal
emelkedésével párhuzamosan folyamatosan növekszik. Azonban a fogyasztás volumene,
szerkezete és változásának tendenciái régiónként és országonként eltérő. Sajnálatos
módon hazánk állatitermék-fogyasztása az utóbbi két-három évtizedben erőteljesen, az
1970-es évek szintje alá esett vissza. Magyarországon az éves egy főre jutó húsfogyasztás
2016-ban 66,4 kg volt. Ez az 1990-es évek elején meghaladta a 70 kg-ot is és az elmúlt
25 évben ingadozva ugyan, de összességében csökkenő tendenciát mutatott (6.1.
táblázat).
A hazai húsfogyasztáson belül meghatározó a sertés- és a baromfihús, amely egymás
helyettesítő termékeinek tekinthető, ezért kölcsönhatással vannak egymás fogyasztására.
Magyarország tradicionálisan sertéshúsfogyasztó ország, az 1990-es években ez volt a
legnépszerűbb húsféleség, ám fogyasztása visszaesett.

229
 6.1. táblázat: Főbb állati eredetű élelmiszerek hazai
fogyasztásának alakulása
Megnevezés 1990 2000 2005 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016
Baromfihús, kg/fő/év 22,8 33,7 29,8 24,6 24,4 25,4 24,9 26,3 28,8 30,0
Sertéshús, kg/fő/év 38,8 28,0 26,7 25,3 24,8 24,5 24,0 25,3 27,5 29,3
Marha- és borjúhús, kg/fő/év 6,5 4,3 3,1 2,5 2,7 2,4 2,2 2,5 2,8 3,0
Egyéb hús, kg/fő/év 1,0 1,1 1,2 1,6 1,8 2,0 2,2 2,4 2,5 2,1
Belsőség, kg/fő/év 4,0 3,1 2,7 2,7 2,2 2,1 2,2 2,1 2,3 2,0
Hús összesen, kg/fő/év 73,1 70,2 63,5 56,7 55,8 56,4 55,5 58,6 63,9 66,4
Hal, kg/fő/év 2,7 3,0 3,6 3,5 3,6 3,5 3,7 5,4 5,8 5,7
Tej- és tejtermék, kg/fő/év 169,7 160,6 166,8 156,8 152,3 156,2 147,5 156,7 165,6 169,0
Tojás, db/fő/év 389,0 275,0 280,0 235,0 217,0 215,0 214,0 221,0 229,0 234,0
Forrás: KSH, 2018b

A fogyasztói szokások változásával a 2000-es évek elejére a baromfihús-fogyasztás

jelentősen növekedett, megelőzve a sertéshúsfogyasztást. A két húsféleség fogyasztása
2009 óta közel azonos, együttesen a hazai összes húsfogyasztás majd 90%-át teszi ki. A
húsféleségek mellett a hazai halfogyasztás az elmúlt 3 évben növekedést mutatott,
azonban annak mennyisége nemzetközi összehasonlításban igen alacsony. Hazánk éves
egy főre jutó tej- és tejtermékfogyasztása 2016-ban tejegyenértékben kifejezve 169 kg
volt, ennek 97%-a folyadéktej. Az elmúlt 25 év fogyasztási adatainak jelentős
ingadozását követően az utóbbi 3 év adatai növekvő tendenciát mutattak. A hazai éves
egy főre jutó tojásfogyasztás drasztikusan csökkent az elmúlt 25 évben, a 2013-ban
fogyasztott mennyiség az 1990-es érték mindössze 55%-a volt.

Az állatállomány mérete és összetétele: az állattenyésztési ágazatokban a legfontosabb

termelési alapot maga az élőállat jelenti, ezért kiemelkedő jelentőségű az állományi
létszám és annak genetikai háttere. Az állatok, mint biológiai termelő kapacitások teszik
lehetővé az összes többi termelési tényező megfelelő hasznosítását (Sztanó, 2001). Az
állatlétszám vizsgálata nemzetgazdasági és üzemi szinten egyaránt fontos, hiszen a
technológiai mutatók mellett közvetlen hatása van a takarmányszükséglet és felhasználás
alakulására, a férőhelyszükséglet és kihasználás változására, valamint az állati eredetű
termékek előállításának mennyiségére.

A hazai állatállomány alakulását vizsgálva, számottevő visszaesés volt tapasztalható az

1990-es években (6.2. táblázat), amely jelentős mértékben befolyásolta mind a belső
fogyasztás, mind az export árualapok mennyiségét. A visszaesés legnagyobb mértékben
a sertés-, a szarvasmarha- és a tojóágazatot érintette. Gazdasági megközelítésben az
állatlétszám csökkenése alapvetően egy kényszerű termelői tőkekivonás, amelyek okait
a nemzetgazdaság átalakulásának és a mezőgazdaságban bekövetkezett szerkezetváltás
gazdasági hatásaiban keresendők (Széles, 2003).

2004 óta további jelentős visszaesés volt tapasztalható a sertés- (29%) és a juhlétszám
(18%) tekintetében. A baromfiállomány létszáma kisebb mértékű csökkenést követően
2017-ben közel azonos nagyságrendű volt, mint 2004-ben. A baromfiállomány majd

230
80%-át a tyúkfélék teszik ki. Ezen belül a tojóállomány mintegy
11 millió egyed volt 2017-ben, amely 28%-kal kevesebb, mint 2004-ben volt.

231
6.2. táblázat: Állatállomány alakulása Magyarországon (dec.
01.; ezer egyed)
2005-2015
Megnevezés 1990 2004 2016 2017
átlaga
Szarvasmarha 1 571 723 733 852 870
ebből: tehén 630 345 333 383 395
Sertés 8 000 4 059 3 346 2 907 2 870
ebből: anyakoca 624 296 227 177 172
Juh 1 865 1 397 1 224 1 141 1 146
ebből: anyajuh 1 313 1 088 924 801 810
Baromfi 50 011 41 330 39 838 40 185 40 633
ebből: tyúkféle 44 948 32 814 31 144 32 027 31 844
ebből: tojó 25 156 15 445 13 114 11 440 11 188
pulyka 1 520 3 592 3 325 2 868 2 905
liba 1 858 2 127 1 538 1 257 1 189
kacsa 1 685 2 797 3 831 4 033 4 695
Forrás: KSH, 2018b

Az utóbbi években dinamikusan fejlődött a csirke- és a kacsaágazat, a kacsalétszám közel

70%-kal, míg a csirkelétszám 19%-kal nőtt 2004-hez képest. Ezzel szemben a libánál
44%-os, pulyka esetében pedig 19%-os csökkenés figyelhető meg. Ugyanakkor a
baromfiállomány a rövid életciklus miatt az év folyamán gyorsan változik, a termelők
rugalmasan alkalmazkodnak a piaci viszonyokhoz, ezért az összes baromfifajra jellemző,
hogy az állomány egy adott időpontra vonatkozó nagysága nem tükrözi pontosan az éves
termelés alakulását. A szarvasmarha létszám a húshasznú marhatartás bővülésének
eredményeként 2010 óta folyamatosan növekszik Magyarországon, 2017-ben 20%-kal
több szarvasmarha volt, mint 2004-ben. A 2017. év végi tehénlétszámból 208 ezer darab
(53%) tejhasznú, 151 ezer darab (38%) húshasznú, míg 36 ezer darab (9%) kettős hasznú
tehén volt (6.4. ábra) (KSH, 2018a).
Szarvasmarha;
Szarvasmarha;
2017;
2016; 120
118
Szarvasmarha;
Szarvasmarha;
2015; 113
Szarvasmarha;
2014; 111
Szarvasmarha;
2013; 108
Baromfi; 2010; 2012;
Baromfi; 2011; 105
Sertés;
Baromfi;
Szarvasmarha;
2004;
2004;
Baromfi;
Juh; 2005;2005;
101
Juh; 2004; 100
Szarvasmarha; Szarvasmarha;
Szarvasmarha; Baromfi; 102
2009; 101 Baromfi;
Baromfi; 2017;
2015;
2016;
2004;
100
100100 99Sertés; 2006;
Baromfi; 2006;Szarvasmarha;
98 Szarvasmarha;
Baromfi; 2008; Szarvasmarha;
2005; 98 Sertés;
2007; 98 Szarvasmarha;
97 98
98
Sertés; 2005;
2006;9597
Baromfi;2007;
2008; 9597
2009; 97 2011;Baromfi;
96 2012; 97
Baromfi; 2014;
96
Juh; 2006; 93 2007; 96
2010; 94 Baromfi; 2013;
93 93
93 92
Juh; 88
Juh; 2007; 2008;
Juh; 88
2009; 88 Juh; 2013; 87
Juh; 2015; 85
83 2010; 85Juh; 2012; 85Juh; 2014;
Sertés; 2008; Juh; 2017;
2016; 82
Sertés; 2009; Juh;
80 2011; 80
Sertés; 2010; 78 Sertés; 2014;
2015; 77
Sertés; Sertés;
2011; Sertés;
75
2012; 742013; 74
Szarvasmarha Sertés Juh BaromfiSertés;
Sertés; 2016;
2017; 72
71
6.4. ábra: Állatállomány alakulása Magyarországon (december 1.; 2004=100%)
Forrás: KSH, 2018b

232
Az egyes állatfajok állományának gazdálkodási formánkénti
megoszlását tekintve a szarvasmarha (60%), a sertés (77%) és a baromfi (67%) többsége
a gazdasági szervezetekben, míg a juh (87%) alapvetően az egyéni gazdaságokban
található.
Az állatlétszám mellett vizsgálandó az állatállomány összetétele is, amely az
állatfajonkénti állatok számát és arányát mutatja. Az állatok számát célszerű közös
nevezőre hozni, erre használjuk a számosállat és az állategység mutatókat. Mindkét
mutató az állatállomány nagyságát összefoglalóan kifejező egyenértékszám, amely a
különféle állatfajok eltérő korú és ivarú állatainak összesítésére szolgál. A számosállat
500 kg élősúlyú állatot vagy állatcsoportot jelent (6.3. táblázat). Az állategység
(Livestock Unit, LSU) az Európai Unióban kötelezően alkalmazandó egyenérték,
elsősorban a mezőgazdasági pályázatokban, kérelmekben, illetve adatszolgáltatásokban
használjuk (6.4. táblázat).
6.3. táblázat: A számosállat átszámítási kulcsai
Állatfaj Számosállat (SZÁ)
1 db szarvasmarha 0,8000
1 db sertés 0,1140
1 db juh 0,0714
1 db ló 0,8000
1 db tyúk 0,0040
1 db liba 0,0070
1 db kacsa 0,0040
1 db pulyka 0,0130
1 db egyéb baromfi (liba, kacsa, pulyka, gyöngyös) 0,0080
Forrás: Gönczi és mtsai, 1967
6.4. táblázat: Az állategység (ÁE/LSU) átszámítási kulcsai
Állatfaj Állategység (ÁE)
2 évnél idősebb szarvasmarhafélék, 6 hónapnál idősebb lovak állatonként 1,000
Szarvasmarhafélék hat hónapos kortól két éves korig állatonként 0,600
6 hónapnál fiatalabb szarvasmarhafélék és lovak állatonként 0,400
Szamár, öszvér állatonként 0,600
Szarvas állatonként 0,500
Juh, kecske állatonként 0,150
Tenyészkoca, -kan 50 kg-nál nagyobb élősúly felett állatonként 0,500
Egyéb házisertés állatonként 0,300
Őz, vaddisznó állatonként; méh méhcsaládonként 0,200
Nyúl állatonként 0,002
Tojótyúk állatonként 0,005
Kacsa, fácán állatonként 0,006
Liba állatonként 0,012
Pulyka állatonként 0,024
Egyéb baromfi, galamb állatonként 0,003
Strucc állatonként 0,150
Hal halastó hektáronként 1,000
Forrás: 57/2014. (IV. 30.) VM rendelet

233
Állategységben kifejezve hazánk mintegy 2%-át adja az EU-28
állatállományának. 2016-ban a legtöbb mezőgazdasági haszonállatot állategységben
kifejezve Bács-Kiskun és Hajdú-Bihar megyékben tartották, ebben a két megyében van
összességében az ország állatállományának harmada. A legkisebb állománnyal Heves,
Nógrád és Vas megye rendelkezett. A 2016-ban 2900 gazdasági szervezet és 259 ezer
egyéni gazdaság foglalkozott állattartással Magyarországon. Ebben az évben az
állategység alapján az állatállomány állatfajok szerinti szerkezetét a gazdasági
szervezetekben a baromfi és a sertés, míg az egyéni gazdaságokban a baromfi és a
szarvasmarha túlsúlya jellemezte. A juh- és a kecsketartás továbbra is az egyéni
gazdaságokra jellemző tevékenység (6.5. ábra) (KSH, 2017).

Szarvasmarha;
Sertés; Egyéni
Juh, kecske; Egyéni
Baromfi; Egyéni
Egyéb; Egyéni
Egyéni gazdaságok; Szarvasmarha
gazdaságok;
gazdaságok;
21 12gazdaságok; 36
gazdaságok; 6
25
Sertés
Juh, kecske
Szarvasmarha; Juh, kecske;
Sertés; Gazdasági Baromfi; Gazdasági
Egyéb; Gazdasági Baromfi
Gazdasági Gazdasági
szervezetek; 36 szervezetek; szervezetek;
37 1
szervezetek; 25 szervezetek; 1 Egyéb

6.5. ábra: A hazai állatállomány megoszlása gazdálkodási formánként,

állategység (ÁE/LSU) alapján (2016)
Forrás: KSH, 2017

Az állatállomány viszonylagos méretének fontos mutatószáma az állatsűrűség, amely az

állatállomány és a terület arányát mutatja számosállatban, állategységben, természetes
egységben, szántóterületre, takarmányterületre, mezőgazdasági területre vetítve. Az adott
terület állateltartóképessége a 100 ha takarmánytermő területen eltartható állatok
számával, vagy az egy állat eltartásához szükséges takarmánytermő terület nagyságával
fejezhető ki. Ennek vizsgálatára elsősorban a tömegtakarmány-igényes ágazatoknál
(szarvasmarha, juh) van kiemelt jelentősége. Az európai uniós összehasonlításban a
magyarországi állatsűrűség (0,5 LSU/ha) az EU-28 átlaga (0,7 LSU/ha) alatt van, s ezzel
a tagországok rangsorában a 21. helyen áll, amely kedvező a környezetterhelés
szempontjából. A legmagasabb állatsűrűség Hollandiában, Máltán és Belgiumban, ahol
a mutató értéke meghaladja a 2,5 LSU/ha értéket. A legalacsonyabb az állatsűrűség (<0,5
LSU/ha) Szlovákiában, a balti országokban és Bulgáriában (6.6. ábra).

Az állattenyésztés kibocsátása vizsgálható állatfajonként és azokat összesítve

természetes mértékegységben mérve, hozamban kifejezve, de kimutatható pénzértékben
is, termelési értékben kifejezve. Vágóállat alatt a közületi, üzemi vagy egyéb vágásra,
valamint vágóállatexportra kerülő élő állatok összesített élőtömegét értjük, fajra, korra,
ivarra és súlyra való tekintet nélkül. A nettó hústermelés a Magyarországon levágott
szarvasmarhából, sertésből, lóból, juhból, baromfiból és egyéb állatból nyert
húsmennyiséget jelenti belsőséggel együtt, vágott súlyban, függetlenül a vágóállatok
származási helyétől (hazai vagy import). Sertéshús esetében ez a termelési adat a
fehérárut nem tartalmazza.

234
 6.6. ábra: Állatsűrűség az EU-28 NUTS 2 régiói szerint (LSU/ha; 2013)
Forrás: Eurostat, 2017

A vágóállat és állati termékek termelése: hazánkban a vágóállat-termelés 2004 után

mérséklődött, majd 2010-et követően jellemzően stagnált, 2013 óta pedig emelkedő
tendenciát mutatott (6.7. ábra). 2016-ban a teljes vágott mennyiség 1,57 millió tonna
volt, amely 9%-kal haladta meg a 2004. évi volument, ugyanakkor majd 30%-kal
kevesebb volt, mint az 1990-es érték (6.5. táblázat). Ennek a mennyiségnek a 91%-át a
vágóbaromfi (53%) és a vágósertés (38%) adta. Az elmúlt évtizedben egyedül a
vágóbaromfi tudta megőrizni a termelés színvonalát, s a vizsgált időszakban egyszer sem
csökkent a 2004. évi szint alá, szemben a többi ágazattal, illetve termékcsoporttal. A
vágóállat-termelés tendenciája azonban az egyes baromfifajok esetében eltérően alakult.
Amíg a csirke- és a kacsaágazatban a 2004-es termeléshez képest növekedett a
kibocsátás, addig a pulyka- és a lúdágazatban visszaesés volt tapasztalható. A 2016-ban
megtermelt vágóbaromfi mennyiségének 61%-át a vágócsirke és vágótyúk, 18%-át a
vágópulyka, 15%-át a vágókacsa és 5%-át a vágólúd adta. A vágósertés kibocsátás 2013-
ig folyamatosan, a 2004. évi volumen 77%-ára csökkent. Bár azóta növekedett az ágazat
teljesítménye, ám 2016-ban még így is 13%-kal elmaradt a 2004. évi szinttől, amely
mindössze a fele az 1990. évi volumennek. A vágómarha termelés a 2012-es mélypont
után folyamatosan növekedett, 2016-ban már csak 6%-kal maradt el a 2004. évi
mennyiségtől. A hazai tejtermelés 2010-ig 11%-kal esett vissza a bázisidőszak termelési
szintjéhez képest, de azóta a javuló tendenciának köszönhetően ismét elérte a 2004. évi
mennyiséget, amely még így is kétharmada az 1990. évi volumennek. 2004 óta a
tojáságazat kibocsátása csökkent a legnagyobb mértékben, előbb 2012-ben, majd 2014-
ben került mélypontra (-26%), amikor a termelés mindössze 2,4 milliárd darab volt. Ez
mindössze a fele annak, amit 1990-ben előállított az ágazat.

235
 Vágóbaromfi;
2016; 137
Vágóbaromfi;
2015; 129
Vágóbaromfi;
Vágóbaromfi;
Vágóbaromfi;
Vágóállat
2014; 119
Vágóbaromfi; Vágóbaromfi;
Vágóbaromfi; 2012;összesen;
116
Vágóállat
Vágóbaromfi;
Vágóbaromfi; Vágóbaromfi; 2013; 114
2016;
Vágóállat
Tehéntej; 2005;Vágóbaromfi; 2009;
Vágóállat
Vágóállat 109
2010; 2011;
107 110 Tehéntej;
összesen;
Vágóállat
Tehéntej; 2015;
2016;
Tyúktojás;
Tehéntej;
Vágósertés;
Vágóbaromfi;
Vágómarha; Vágóállat
2004;
2004;106
2005; Vágóállat 2008; 107
Vágóállat Vágóállat
109
Tehéntej; 2014;
összesen; 2004; Tehéntej;
2006;Tehéntej;
2006;Tehéntej;
104 2007; 2008; Vágóállat
Vágóállat Tehéntej; Vágóállat
összesen;
102
105
2004;
2004;
2004;
100
100
100
100 102
összesen;
100 összesen;
2005; 2007;
2006;összesen;
összesen;102
Vágósertés;2007; 2008;
Tehéntej; 2009;
2012;
101
99
2014;
Vágómarha;
Tehéntej; 2013;
Tyúktojás;
100
Vágómarha; 97Vágómarha;
Tyúktojás;
Vágósertés;
Vágósertés; 2005; 97
2006; 97összesen;
Vágósertés;
Vágómarha; 2009; összesen;
Tehéntej;
összesen;
összesen; 2011; 2012;
összesen; 2013;
96 Tyúktojás;
97
Tyúktojás;
2007; 94 98
2007; Tehéntej;
2008; 2010; 96 99
Vágómarha;
Vágósertés;
2016;
94 94
Vágómarha;
2005; 91
96
2006; 912007; 91
2008; 91 93
95
Tyúktojás;
Tyúktojás;
Vágósertés;2009; 90
93 94 Vágósertés;
93
2005; 90
89 90
87
2008; 88
90 Vágómarha;
Vágómarha; 93
89 2010;
Vágómarha;
Vágósertés; Vágómarha;
Vágósertés;
2015;
2016; 88
87
2006; 86 84 Vágósertés; 2015;2015;
Vágómarha;
Tyúktojás;
Vágósertés; 86
2009; 83
2010;
2009; 82 84
83
2010; Tyúktojás;
2011; 82 Vágósertés;
Vágómarha;
Tyúktojás;
2011; 2014;
2014;
Tyúktojás;
2016;
82
2013;
82
2011; Tyúktojás;
81 80
2012; 2012;
2013;
78 792014;
752012; 78
77 77
2013;
76 77
74 74

Vágóállat összesen Vágóbaromfi Vágósertés

Vágómarha Tehéntej Tyúktojás

6.7. ábra: Vágóállat- és állatitermék-termelés Magyarországon (2004. év = 100%)

Forrás: KSH, 2018b

6.5. táblázat: Vágóállat- és állatitermék-termelés Magyarországon

2005-2014
Megnevezés 1990 2004 2015 2016
átlaga
Vágóállat, ezer tonna 2 220 1 433 1 367 1 507 1 568
ebből: vágóbaromfi, ezer
592 606 662 783 830
tonna
vágósertés, ezer tonna 1 290 683 576 587 596
vágómarha, ezer tonna 250 98 82 87 92
vágójuh, ezer tonna 35 19 19 19 19
Nettó hústermelés, ezer tonna 1 287 782 761 869 898
Hal, ezer tonna 25 19 20 20 20
Tehéntej, millió liter 2 763 1 845 1 760 1 890 1 868
Tyúktojás, millió db 4 679 3 265 2 687 2 555 2 527
Forrás: KSH, 2018b

Az EU-28 vágóállat- és állatitermék-termelés mintegy 1,6%-át adja hazánk. Ezen belül a

magyar baromfiágazat az unió teljes vágóbaromfi kibocsátásának 3,8%-át teszi ki (KSH,
2018a), amely a hazai baromfiágazat jelentőségét támasztja alá. A magyar
baromfiágazatra az unión belül is kiemelkedő önellátottsági szint (baromfihús
tekintetében 140% – AVEC, 2017) és erős exportorientáltság jellemző, szemben más
állattenyésztési ágazattal. 2016-ban a baromfitermékek kivitelének értéke megközelítette
a 850 millió eurót, ami az élelmiszer-gazdasági export értékének 10,4%-a (Szőllősi et al.
2017). Ezzel szemben a belföldi vágósertés-kínálat csökkenése miatt a hazai vágóhidak
jelentős mennyiségű importalapanyagra szorulnak, ezáltal hazánk sertéshúsból nettó
importőr. A vágómarhákat főleg exportpiacokon (pl. Törökország) értékesítjük, aminek
eredményeként az ágazat nettó exportőr. A vágójuh közel 90%-át évtizedek óta
Olaszországba exportáljuk, amely alapvetően élőállat-kivitelt takar. A Magyarországon

236
előállított tej aránya belföldi értékesítésben 80%, míg az import
20% körüli, és összességében nettó importőrök vagyunk tej és tejtermékek tekintetében.
Étkezési tojás esetében még rosszabb a helyzet, a belföldi fogyasztásban 30-35%-os az
import termékek aránya.
Az állattenyésztés üzemgazdasági sajátosságai: „az állattenyésztés, mint termelési
folyamat üzemgazdasági sajátosságai jelentős gazdasági hatással bírnak és mondhatni,
hogy valamennyi menedzsment funkciót is érinti, mivel e sajátosságokkal összefüggő
hatásokat nem lehet figyelmen kívül hagyni.” (Blaskó és mtsai, 2011). Ezen
sajátosságokat a következők szerint foglalhatjuk össze:
 A termelés élő szervezetekkel történik, ezért a termelési folyamat hosszának
befolyásolása korlátozott (pl. fajta megválasztása). Az élő szervezetek a
munkafolyamatokban éven, de akár napon belül is idényszerűséget okoznak
(éven belül pl.: legeltetési időszak, napos állatok betelepítése, előnevelés,
utónevelés, vágóállatok felszedése; napon belül pl.: fejés, takarmányozás
időpontja).
 Az állattenyésztési ágazatokra általában nagy tőke-lekötés jellemző (telephely,
épületek, tartástechnológiai berendezések, specializált gépek, tenyészállatok),
ugyanakkor pl. a növénytermesztéshez képest alacsonyabb az
eszközhatékonyság és a tőkearányos jövedelmezőség.
 A nyílt ciklusú termelési folyamatokban (pl. tej- és tojástermelés) a folyamatos
termelés során a ráfordításokkal egyidejűleg jelentkeznek az előállított termékek
és annak értékesítésével folyamatos árbevétel realizálható a gazdasági év
folyamán. Ezek az ágazatok likviditási szempontból kedvezőbbek, mint pl. a
növénytermesztés, ahol csak időszaki jelleggel realizálható bevétel.
 A zárt ciklusú termelési folyamatokban a költségek felmerülése és az árbevétel
realizálása időben elválik egymástól. Ugyanakkor vállalati szinten bizonyos
ágazatokban (pl. vágósertés és vágóbaromfi termelés) a jól szervezhető rotációk
eredményeként az árbevétel és a forgóeszköz lekötés megtérülése éven belül
szakaszolható.
 Bizonyos ágazatokban a termelés időbeli ütemezését a piaci igények (fogyasztói
szokások) határozzák meg. Ilyen időszak például a juhágazatban a karácsony és
a húsvét, de ilyen idényszerűség jellemzi a libahús és a pulykahús fogyasztását
is.
 Bizonyos ágazatok (juh, húsmarha, víziszárnyas) esetében a viszonylag alacsony
hazai fogyasztás miatt piaci oldalon export-kiszolgáltatottságról beszélhetünk.
 Különböző ágazati és technológiai változatokról beszélhetünk, attól függően,
hogy az azonos termékek előállításának milyen módját választjuk (pl. ketreces
vagy mélyalmos tojástermelés, legeltetésre vagy abraktakarmányra alapozott
hízlalás, saját vagy vásárolt takarmányra alapozott termelés). Ehhez kapcsolódik
a fajta, a technológiai színvonal és a termelési intenzitás megválasztása, de
döntésünket befolyásolják az értékesítési lehetőségek és az elérhető értékesítési
árak is. Mindezek alapvetően meghatározzák a termelés ráfordítás és hozam
viszonyait, azon keresztül pedig a költségek és a jövedelem alakulását is.
 Az állattenyésztési ágazatoknak alapvető szerepe van a feltétlen takarmánytermő
területek és a melléktermékek (mezőgazdasági és feldolgozóipari)
hasznosításában is.

237
  Az állattenyésztési ágazatban képződő szervestrágya,
mint melléktermék tápanyag-utánpótlás formájában felhasználható a
növénytermesztési ágazatokban, hozzájárulva a talajok tápanyagpótlásán túl
azok kedvező fizikai-kémiai, és biológiai tulajdonságainak fenntartásához,
javításához.
 Az állattenyésztésnek a nagyüzemekben a folyamatos foglalkoztatási, illetve a
kisüzemekben a jövedelem-kiegészítő szerepe miatt jelentős vidékfejlesztési
funkciója van. Ugyanakkor napjainkban az állattenyésztés a kedvezőtlen és ún.
„nemszeretem” munkakörülmények (pl. folyamatos munkarend) miatt nem túl
népszerű a fiatalok körében. A mezőgazdaságban – különösen az
állattenyésztésben – és az élelmiszeriparban általános probléma a munkaerő
mennyiségi és minőségi értelemben vett hiánya.
 Az 1990-es években Magyarországon jellemzően szétvált az állattenyésztéshez
szükséges legfontosabb erőforrások (föld, épület, állat) tulajdonlása, amely
napjainkban is problémát okoz, különösen a tömegtakarmány-fogyasztó
ágazatok (szarvasmarha, juh) esetében, ahol a takarmánybázist saját forrásból
kell biztosítani. Az abrakfogyasztó ágazatok esetében a termelés alapozható
vásárolt takarmányokra is.
 Az állattenyésztési ágazatok termelési költségének meghatározó hányadát teszi
ki a takarmány. Éppen ezért jellemző a magas takarmányár érzékenység, hiszen
az ágazat jövedelmezősége nagymértékben függ a takarmány alapanyagok
árának alakulásától, amelyet a világpiaci helyzet alakulása határoz meg.
 Napjainkban az állattenyésztésnek a fogyasztói igények oldaláról számtalan
kihívással (élelmiszerbiztonság, nyomonkövethetőség, állatjóléti- és
környezetvédelmi kérdések stb.) kell szembenéznie. Mindemellett számos
állategészségügyi kockázattal is számolnunk kell (BSE, baromfi influenza,
sertéspestis stb.), amelyek nemcsak üzemi, de jelentős nemzetgazdasági károkat
is okozhatnak. Ezek miatt az állattenyésztési ágazatok termelési költségei között,
az egyéb költségtételek kategóriában – amelyek közvetlenül nem szolgálják a
termék-előállítást – olyan jelentős tételek terhelik a gazdálkodókat, mint a
környezetvédelemmel, vagyonvédelemmel, az állatjóléttel, az
állategészségüggyel és az állati hullák kezelésével, megsemmisítésével
kapcsolatos költségek.
 Az állati termékpályák tagoltsága és szereplőinek száma alapvetően az input és
output árakban érdekellentéteket gerjeszt. Éppen ezért az állati termékpályák
mentén működő szervezetek horizontális és vertikális integrációban történő
együttműködésének szerepe jelentős. A hazai baromfiágazatban működő
vertikális integrációk kitűnő példaként szolgálnak a többi állattenyésztési ágazat
számára is.

Az állattenyésztést jellemző főbb üzemgazdasági mutatók: az állatállomány

produktivitását kifejező mutatószámok – amelyek az egységnyi ráfordítással előállított
hozam mennyiségét fejezik ki – igazodnak az adott állatfajhoz és hasznosítási irányhoz,
így az elemzés történhet szaporulati (termékenységi, szaporulatjelző és elhullást kifejező
mutatók) és termeléssel összefüggő (fajlagos hozammutatók és súlygyarapodást kifejező
mutatók) mutatószámok alapján (Sztanó, 2001). Az egyes állattenyésztési ágazatokat

238
jellemző legfontosabb produktivitást kifejező mutatókat a 6.6.
táblázatban foglaltuk össze a teljesség igénye nélkül.
6.6. táblázat: Állattenyésztési ágazatok produktivitását kifejező főbb mutatók
Szarvasmarha Sertés
Termékenyülési arány (%)
Tejtermelés (l/tehén/év)
Fialási átlag (db/koca/fialás)
Termékenyülési arány (%)
Kocaforgó (fialás/koca/év)
Borjú szaporulat (db/tehén/év)
Malac szaporulat (db/koca/év)
Hízómarha súlygyarapodás (g/db/nap)
Hízósertés súlygyarapodás (g/db/nap)
Hízómarha értékesítés (kg/tehén/év)
Hízósertés értékesítés (kg/koca/év)
Trágyatermelés (kg/tehén/év)
Trágyatermelés (kg/koca/év)
Tehénselejtezés (%)
Kocaselejtezés (%)
Elhullás (%)
Elhullás (%)
Juh Baromfi
Termékenyülési arány (%)
Bárány szaporulat (db/anyajuh/év) Tojástermelés (db/tojó/év)
Hízóbárány súlygyarapodás (g/db/nap) Termelési arány (%)
Hízóbárány értékesítés (kg/anyajuh/év) Kelési arány (%)
Tejtermelés (l/anyajuh/év) Vágócsirke súlygyarapodás (g/db/nap)
Gyapjútermelés (kg/anyajuh/év) Vágócsirke értékesítés (átlagsúly) (kg/db)
Trágyatermelés (kg/anyajuh/év) Vágócsirke értékesítés (kg/m2)
Anyajuh selejtezés (%) Elhullás (%)
Elhullás (%)
Forrás: Szőllősi, 2013b

A tevékenység intenzitását kifejező ráfordítás-ellátottság – amely az adott ráfordítás és

az állatállomány hányadosaként számítható – az egy állatra felhasznált ráfordítás
mennyiségét mutatja meg. Az általában vizsgált ráfordítások: takarmánytermő terület
(ha), feletetett abraktakarmány és/vagy tömegtakarmány mennyisége (kg), munkaidő
(óra). Az állatállomány, amire vetítjük a ráfordításokat, lehet anyaállat (tehén, koca,
anyajuh, tyúk stb.) létszám, összes állatlétszám, illetve számosállat/állategység. A
ráfordításigény az egységnyi termék előállításához szükséges ráfordítás mennyiségét
fejezi ki. A ráfordítások az előzőhöz hasonlók lehetnek, az eredmény pedig az egyes
ágazatoknak megfelelő állati termék mennyisége (pl. tej (l), hús (kg), gyapjú (kg), tojás
(db) stb.). Az állattenyésztésben leggyakrabban használt ráfordításigényt kifejező
mutatószám a fajlagos takarmányfelhasználás (Feed Conversion Ratio: FCR)
(Szőllősi, 2013b).

A termelési költségeket költségnemek szerint csoportosítva majd összesítve

határozhatjuk meg. A fajlagos termelési költségek képezhetők egy állatra (anyaállat,
összes állat, SZÁ/ÁE), egységnyi férőhelyre és egységnyi előállított termékre
vonatkozóan is. A költségnemeken belül, főleg az anyagköltségek esetében fontos a
költségtételek további részletezése, amely a gyakorlatban a következők szerint néz ki:
 Takarmány:
o Abraktakarmányok és takarmánykiegészítők: Saját / Vásárolt;
o Tömegtakarmányok és takarmánykiegészítők: Saját / Vásárolt;
 Vásárolt állatok;
 Sperma;

239
  Állatgyógyszer;
 Energia (segédüzemen kívüli);
 Egyéb anyagok (pl. alomanyag) (Szőllősi, 2013b).

6.2.2. A tejtermelés üzemgazdasági kérdései

A szarvasmarha-tenyésztés hasznosítási iránya lehet tejtermelő, kettős hasznosítású,
illetve hústermelő. A továbbiakban a tejtermelés üzemgazdasági kérdéseit foglaljuk
össze. Mint minden gazdasági tevékenységnek, a tejtermelésnek vannak üzemgazdasági
szempontból kiemelendő előnyei és hátrányai (6.7. táblázatban).

6.7. táblázat: A tejtermelés üzemgazdasági előnyei és hátrányai

Üzemgazdasági előnyök
 Nyílt ciklusú termelési folyamat, amely
során folyamatos árbevétel realizálható.
Ez kedvező likviditási helyzetet és gyors
forgóeszköz körforgást eredményez.
 Az állatitermék-előállító ágazatok közül
a tejtermelésben a legjobb a takarmány-
transzformáció.
 Az ágazat jól hasznosítja a
tömegtakarmányokat, kevésbé érzékeny
a gabonaárak változására.
 Az abrakfogyasztó ágazatokhoz képest
alacsonyabb és olcsóbb a fehérjeigény.
 Egyes korcsoportok takarmányozása
legeltetésre is alapozható, amely
csökkenti a takarmányozási költségeket.
 Jelentős szerves-trágya termelés (8-16
tonna/tehén/év), amely tápanyag-
gazdálkodási szempontból kedvező, nem
okoz környezetvédelmi gondot annak
elhelyezése és felhasználása.
 Folyamatos foglalkoztatást biztosít, ami
vidékfejlesztési és foglalkoztatási
oldalról tekintve kedvező.
 Kiforrott technológiai rendszerek állnak
rendelkezésre.
 Magas fedezeti összege (rezsibíró
képesség) révén kiemelt jelentőségű a
vegyes szerkezetű komplex
mezőgazdasági vállalkozásokban.
 Az ágazatban jelentős összegű közvetlen
és horizontális támogatások érhetőek el.
Forrás: saját szerkesztés
Üzemgazdasági hátrányok
 Jelentős az ágazat befektetett tőke igénye
(telephely, istállók, fejőház, technológiai
berendezések, tenyészállat stb.).
 Ennek többsége speciális eszköz, amely
merevíti a gazdálkodás szerkezetét és
hosszú időre meghatározza a termelés
irányát és kereteit.
 Viszonylag alacsony
eszközhatékonysággal jellemezhető.
 Jelentős az ágazat takarmánytermő
terület igénye (0,6-1,1 ha/számosállat).
 Viszonylag magas az ágazat forgótőke
igénye, és annak jelentős része tartósan
le van kötve (pl. tenyészutánpótlás,
egész évre betárolt takarmányok).
 Ebből következően lassú a
forgóeszközök forgási sebessége.
 A szarvasmarhára nagy generációs
intervallum és alacsony szaporaság
(egyet ellő, unipara) jellemző.
 Ebből adódóan viszonylag rugalmatlan,
a piaci viszonyok változásaira lassan
reagál.
 Intenzív körülmények között rövid a
tejelő tehenek hasznos élettartama.
 Viszonylag magas az ágazat élőmunka
igénye és folyamatos, többműszakos
munkarend kialakítása szükséges.
 Erősen ingadozó árak, gyakori piaci
zavarok jellemzik az ágazatot.
 A termékpályán alacsony a termelői
szerveződés és összefogás színvonala.

240
A hazai tejtermelésben kardinális kérdés a tartás- és
takarmányozástechnológia (annak színvonala), az üzemméret, valamint a
takarmánytermelési és tartósítási kérdések, hiszen a magyarországi üzemek többségére e
téren mutathatók ki elmaradások. A tejhasznú szarvasmarha-tenyésztésnek az
állattenyésztési ágazatok közül a legnagyobb az eszközigénye. Az egy tehénre jutó
átlagos telepérték újkori értéken 1,2-1,5 millió forint, amit tovább növel a tenyészállatok
(tehénállomány) és a takarmánytermő terület, valamint az ahhoz kapcsolódó géppark
tőkeigénye. Ezen túl tartósan lekötött forgóeszközként jelennek meg a növendékállatok
és az egész évre betárolt takarmány-készlet. Sajnos a rendelkezésre álló tejtermelő
kapacitások nagy része elavult, amely gátja a hatékony termelésnek.
A kisüzemi tejtermelés jelentősége a magyar szarvasmarhatartásban az elmúlt
évtizedekben csökkent. A hazai tejtermelésben meghatározó a nagyüzemi és az iparszerű
technológia. A világon és Európában jellemző szerkezeti struktúrától eltérően a
megtermelt tej több mint 80%-a nagy tehénlétszámú telepekről (a hazai telepek
mindössze 5%-a nevezhető igazán nagyüzeminek) származik és hazánkban a legnagyobb
az egy telepre jutó tehenek száma (több mint 350). A mérethatékonyság szempontjából
tehát nemzetközi szinten komparatív előnyünk van, ami várhatóan a jövőben is
fennmarad (Szűcs és Szőllősi, 2015).
A tejtermelés gazdasági környezetéhez szorosan kapcsolódik a takarmányellátás és a
földterület kérdése. Alapvető kérdés, hogy a tejtermelő tehenészetek
takarmánytermőterület-szükséglete (de legalább a tömegtakarmány-igény) saját vagy
bérelt területen biztosítható-e. Amennyiben ez nem biztosított, úgy hosszabb távon
gazdasági szempontból nem fenntartható a tejtermelés. Ugyanakkor a jelenlegi politikai
és jogszabályi környezetben igen nagy kockázatot jelent bérelt takarmánytermő területre
alapozni egy nagyüzemi tejtermelő gazdaságot (Szűcs és Szőllősi, 2015).
A tejtermelés termelési költségekének legnagyobb hányadát a takarmányköltségek teszik
ki. Magyarországon alapvetően extenzív gyepgazdálkodás folyik, amelynek hozamai
jelentősen elmaradnak a nyugat-európai országokétól. Ezért egyrészt viszonylag magas
a széna önköltsége, másrészt a takarmányozástechnológiából szinte teljes mértékben
kimarad a legeltetés. Ezen túl a monodiétás takarmányozásban a kukoricaalapú
abraktakarmány túlsúlya jellemző, amely a volatilis takarmányalapanyag árakon
keresztül kiszolgáltatottá teszi az ágazatot. Sőt, a kukoricatúlsúly (szemes- és
silókukoricára épülő takarmányozási rendszer) rontja a szaporodásbiológiai mutatókat,
így magas selejtezési arányt, egyúttal rövid hasznos élettartamot (1,8-2,2 év/tehén) okoz,
amely szintén növeli az önköltséget a „kvázi” kihasználatlan tenyészállatértéken
keresztül (Szűcs és Szőllősi, 2015).
Sajnos a hasznos élettartam nem csak hazánkban, hanem minden kiemelkedő fajlagos
hozammal termelő országban rendkívül alacsony, így jelentős javulás a 2,2-es teljesített
laktációszámban nem várható. Tenyésztési és gazdaságossági szempontból fontos mutató
lehet a tehenek első elléskori életkora. A tejhasznosítású fajták, így a holstein-fríz is
alkalmas a korai tenyésztésbe vételre és megfelelő üszőnevelési technológiával 24
hónapos korra a tehenek leellethetők. Nemzetközi összehasonlításban 1-2 hónapos
lemaradásunk van, aminek oka egyértelműen a nem megfelelő üszőnevelési technológia
és az ezt megalapozó szaktudás. Ugyanakkor jelentős tartalékkal rendelkezünk a jelenleg
440 napot meghaladó két ellés közötti időben. Bár a legtöbb kiemelkedő termelésű

241
országban 400 nap felett alakul ez a mutató, a magyar tejtermelés
e tekintetben akár 10-20 napos tartalékkal is rendelkezik. A megoldást itt is a tartás- és
takarmányozástechnológia színvonalának emelése, a megfelelő szaporodásbiológiai
menedzsment kialakítása és a minőségi szaktudás jelentheti
(Szűcs és mtsai, 2015).
Jelenleg a magyarországi tejhasznú állomány mintegy 92%-a Holstein-fríz és
keresztezett, aminek jelentősége nemzetközi szinten is hasonló. Az egyéb tejhasznú
fajták (Jersey, Brown-swiss stb) szerepe jelenleg nem számottevő. A hazai
tejhasznosítású szarvasmarha-tenyésztés az elmúlt évtizedekben a szakosodás és a
specializált termelés eredményeként a nemzetközi élvonalba került. Magyarország az egy
tehénre jutó tej mennyiségét és higiéniai paramétereit illetően európai, de világ
összehasonlításban is kiemelkedő helyen áll. E paraméterekben a jövőben nem várható
jelentősebb javulás. Ugyanakkor a megtermelt tej beltartalmi paraméterei
(3,6% zsír, 3,3% fehérje) elmaradnak az uniós átlagtól, jelenleg a mennyiségi szemlélet
a mérvadó a minőségivel szemben. E területen a részleges fajtaváltás, a keresztezések
nagyobb mértékű elterjedése és a takarmányozástechnológia módosítása hozhat
előrelépést (Szűcs és mtsai, 2015).
Az elmúlt 15 évben az ágazatban komoly problémákkal kellett szembenézniük a
termelőknek. A tejtermelés az EU-csatlakozás (2004) idején alakult kedvezőtlenül, majd
2006 után többé-kevésbé stabilizálódott az ágazat gazdasági helyzete. A 2014-ben
kezdődő orosz embargó és a tejkvóta 2015-ös megszűnése ismét negatívan hatott az
ágazat helyzetére. A 2011-2016 közötti időszakban a tejtermelés termelési költsége
folyamatosan, tehenenként 567 ezer forintról 775 ezer forintra emelkedett
(6.8. táblázat). Mindez a javuló átlaghozam ellenére az önköltség alakulásában is
megfigyelhető, amely literenként 73 forintról közel 90 forintra nőtt. Ezzel párhuzamosan
a kedvező nemzetközi piaci viszonyoknak köszönhetően a nyers tej felvásárlási ára 2014-
ig növekedett, majd 2016-ra jelentősen, a 2011. évi szint alá esett. Ennek eredményeként
a tejtermelés jövedelmezősége 2014-ig kedvezően alakult, ám 2015-ben és 2016-ban
csak a támogatásokkal együtt tudtak a termelők jövedelmet realizálni.
6.8. táblázat: A tejelő szarvasmarhatartás költség- és jövedelemhelyzete a
meghatározó árutermelő gazdaságok átlagában (2011-2016)
Megnevezés 2011 2012 2013 2014 2015 2016
Átlaghozam (liter/tehén) 7 123 7 402 7 004 7 451 7 533 8 232
Értékesítési ár (Ft/liter) 87,20 90,89 99,61 106,53 83,27 75,22
Termelési érték (ezer Ft/tehén) 807,61 854,83 899,05 1 008,47 889,22 910,43
Termelési költség (ezer Ft/tehén) 566,55 639,85 619,61 678,25 719,80 775,31
Önköltség (Ft/liter) 73,23 79,15 81,75 84,92 89,56 88,72
Fajlagos jövedelem (támogatás nélkül) (Ft/liter) 13,97 11,74 17,86 21,61 -6,29 -13,50
Ágazati eredmény (támogatással) (ezer Ft/tehén) 241,06 214,98 279,44 330,22 169,42 135,12
Költségarányos jövedelmezőség (%) 42,55 33,60 45,10 48,69 23,54 17,43
Forrás: Tesztüzemi ágazati adatok alapján az AKI Ágazati Költség- és Jövedeleminformációs
Osztályán készült számítások. In: Béládi és mtsai (2017), valamint Szili és Szlovák (2018)

242
Az AKI tesztüzemi adatai (2013-2016. évek) alapján a tejtermelő
tehenészetek termelési költségének 46-48%-a takarmány. A személyi jellegű költségek
mintegy 13-14%-ot, míg a tenyészállatok értékcsökkenési leírása 7%-ot tesz ki. A 32-
33%-ot kitevő egyéb költségek között jelentősebb még az energia, az állategészségügy,
az értékcsökkenési leírás és a gépköltség.

Az előzőekben bemutatott adatok azonban a minta átlagát jellemzik, érdemes összevetni

a különböző termelési színvonallal termelő üzemek adatait is (6.9. táblázat). A 2013-
2015. évek átlagában az egy tehénre jutó termelési költségben közel 400 ezer forint (1,8-
szeres) különbség van, amely a jelentős tartás- és takarmányozástechnológiai
különbségekből adódik. Ezzel szemben a hozamokban kisebb, 1,2-szeres különbség volt
tapasztalható a két szélsőség között, ami nem tudta ellensúlyozni a többletráfordításokat,
így az önköltség az alacsonyabb ráfordítás-intenzitású és termelési színvonalú üzemek
átlagában alakult kedvezőbben. S mivel a felvásárlási árakban nem mutatkozott
jelentősebb különbség az egyes üzemcsoportok között, ezért a jövedelem alakulásában a
költségeknél tapasztalt különbségek érvényesültek.
6.9. táblázat: A tejelő szarvasmarhatartás költség- és jövedelemhelyzetének
önköltség szerinti megoszlása (2013-2015. évek átlaga)
Centrumnál Centrumnál
Önköltségcentrum
Megnevezés alacsonyabb magasabb
(átlag ±10%)
értékek értékek
Termelési költség (ezer Ft/tehén) 503,03 657,99 891,91
Átlaghozam (liter/tehén) 6 783 7 422 7 883
Önköltség (Ft/liter) 67,07 81,90 107,96
Értékesítési ár (Ft/liter) 96,59 97,71 95,09
Fajlagos jövedelem (támogatás nélkül) (Ft/liter) 29,52 15,81 -12,87
Ágazati eredmény (támogatással) (ezer Ft/tehén) 352,71 304,87 114,83
Költségarányos jövedelmezőség (%) 70,12 46,33 12,87
Állatlétszám szerinti megoszlás (%) 40,93 22,64 36,43
Termékmennyiség szerinti megoszlás (%) 37,89 22,93 39,18
Forrás: Tesztüzemi ágazati adatok alapján az AKI Ágazati Költség- és Jövedeleminformációs
Osztályán készült számítások. In: Béládi és mtsai, 2017

6.2.3. A sertéshús előállítás üzemgazdasági kérdései

A sertéstenyésztés alapvetően két, jól elkülöníthető termelési folyamatból áll, az egyik a
kocatartás és malacnevelés, amelynek célja a hízóalapanyag előállítás, míg a másik a
sertéshizlalás, amelynek a végterméke a vágósertés (tőkesertés). Annak ellenére, hogy ez
a két folyamat specializált üzemekben végezhető a leghatékonyabban, hazánkban a
kocatartás és a hizlalás többnyire nem válik szét, a gazdaságok mindkét tevékenységet
egyszerre végzik. A 6.10. táblázatban vázlatosan összefoglaltuk a tevékenységre
jellemző üzemgazdasági előnyöket és hátrányokat.

A mai modern sertéstartás pillérei a genetika, a tartás- és takarmányozástechnológia,

valamint a menedzsment. Ezek összehangolt működése az alapja a sikeres sertéstartásnak,
melyek egyike sem nélkülözheti a másikat. A sertéstenyésztés genetikai alapjait a
nemzetközi gyakorlatnak megfelelően Magyarországon is a fajtatiszta tenyésztésre

243
alapozott keresztezési programok és a hibrid előállítás biztosítja.
A hazánkban tenyésztett fajták: Magyar nagyfehér hússertés, Magyar lapály, Duroc,
Hamshire, Pietrain. A alkalmazott hibridek között megtalálhatók hazai (ISV
Pannonhibrid, Hungahyb, Hódhyb) és külföldi (Topigs, Rattlerow Seghers, Danbred)
hibridek is (Novotniné Dankó és Komlósi, 2013).

6.10. táblázat: A sertéshús előállítás üzemgazdasági előnyei és hátrányai

Üzemgazdasági előnyök
 Olyan zárt ciklusú termelési folyamat,
amely a jól szervezhető rotációkkal
viszonylag gyors forgóeszköz
körforgást eredményez. Ennél csak a
baromfihús előállítás kedvezőbb.
 A sertés biológiai adottságai kedvezőek
(magas szaporaság és növekedési erély,
rövid termelési periódusok), amely
kedvező a változó piaci
körülményekhez történő rugalmas
alkalmazkodásnak (pl. fajtaváltás,
állomány felfejlesztés).
 A nagyobb méretű, korszerű telepeken
a termelési folyamat jól gépesíthető és
automatizálható.
 A termelés többféle technológiai
megoldásban is folytatható.
 A tevékenység alapozható kizárólag
vásárolt takarmányokra is, így vállalati
szinten nem jelent tőkelekötést a
takarmány-alapanyag előállítás (föld és
géppark).
 Alacsony élőmunka-igény és magas
élőmunka-hatékonyság, ezzel együtt jól
szervezhető munkarend jellemző az
ágazatra.
 A rendelkezésre álló genetikai
potenciál és az elérhető konszolidált,
korszerű technológiai háttér
világszínvonalú termelést tesz lehetővé.
 A sertéshizlalás kisüzemi formája
könnyen és gyorsan elsajátítható
kiegészítő tevékenységet és jövedelmet
biztosíthat.
 Kisüzemi körülmények között jól
hasznosíthatók egyes
tömegtakarmányok, élelmiszeripari
melléktermékek és hulladékok.
 A termékpálya jól szervezhető, az
integrációs lehetőségek adottak a
termelők számára.
Forrás: saját szerkesztés
Üzemgazdasági hátrányok
 A korszerű, intenzív fajták/hibridek
korszerű tartás- és
takarmányozástechnológiát, valamint
magas szintű szakmai ismereteket és
minőségi munkaerőt igényelnek.
 Ezek közül bármelyik hiányzik vagy
korlátos, csökken a jövedelemtermelő
képesség, ami optimális esetben sem
magas.
 Mindez folyamatos fejlesztési kényszert
jelent, amihez további finanszírozási
forrásokra van szükség. Viszont a
termelők általában nem rendelkeznek
elegendő tőkével.
 Az ágazatban fokozottan érvényesül a
mérethatékonyság: A kisebb üzemekben
nem lehet hatékonyan működtetni a
modern technológiai berendezéseket.
 Viszonylag magas állategészségügyi
kockázattal kell számolni: sertéspestis,
sertés influenza, brucellózis, leptospirózis,
Aujeszky- féle betegség, PRRS stb.
 A preventív védekezés érdekében szigorú
állategészségügyi előírásokat kell
betartani, amely igen komoly telepi
fegyelmet és jelentős költségeket igényel.
 A hígtrágya elhelyezése környezetvédelmi
problémákat okoz és további improduktív
beruházásokat igényel.
 Magas takarmányár-érzékenység (gabona
és fehérje) jellemzi az ágazatot.
 A piac ingadozása, a kereslet-kínálat
folyamatos változása akár éven belül is
jelentős értékesítési ár változást okoz.
 Az ágazat támogatásában csak
horizontális támogatások vannak.
 A termékpálya egyes szakaszai közötti
együttműködések, integrációk rendkívül
gyengék és a szerződéses fegyelem sem
erőssége az ágazatnak.

244
A hazai termelés egyrészt elaprózott (sok kicsi üzem), másrészt
koncentrált, az állomány kétharmada az 5000 feletti állatlétszámmal rendelkező
üzemekben található, amelyek az üzemek számából csak 0,1%-kal részesednek. Bár mind
a kisüzemek, mind a nagyüzemek rendelkeznek bizonyos előnyökkel egymással
szemben, a mérethatékonyság alapvetően befolyásolja a tevékenység jövedelemtermelő
képességét.
A sertéstelepeken (végtermék-előállító telepek) a tenyészállatok és a hízók elhelyezésére
funkciójában eltérő istállók és technológiai elemek szükségesek. Ezek alapján
megkülönböztetünk: kocaszállást, kanszállást, vemhésítőt, tenyészsüldő-szállást,
fiaztatót, malacnevelő és hizlaló istállót. A sertéságazat lekötött tőke igénye a
tejtermeléshez képest alacsonyabb, annak mintegy kétharmada, viszont jelentős a
forgóeszközigénye, aminek igen nagy hányada tartósan lekötött forgóeszköz
(pl. tenyész- és hizlalási alapanyag). A nagyüzemi sertéshizlalás befektetett eszközigénye
– újkori áron – kocánként 1,5-2,5 millió forint, aminek 50%-a a kocaférőhelyek és 50%-
a hizlaló férőhelyek kialakításához szükséges. A tartástechnológia (istállók, fűtés,
szellőztetés, takarmánykiosztás, itatás, trágyaeltávolítás, trágyakezelés stb.)
megválasztásának, kialakításának és fejlesztésének célja az állatok biológiai igényeinek
megfelelő környezeti feltételek (mikroklíma, hőmérséklet, páratartalom, légáramlás, a
levegő gáz- és porszennyezettsége) biztosítása.
A magyar sertéságazatban a technológia kiemelt kérdés, mert e tekintetben jelentős a
lemaradásunk a fejlett európai versenytársakhoz képest. A rendelkezésre álló kapacitások
átlagéletkora 25 év körüli, nagy része elavult. Kiemelendő, hogy a technológia
korszerűsége alapvetően befolyásolja termelési mutatókat és azon keresztül a
tevékenység jövedelemtermelő képességét.
A sertéshús előállítás összköltségének meghatározó hányadát a takarmányozási
költségek teszik ki, ebből kifolyólag a költséghatékonyság javítása alapvető gazdasági
cél. A takarmányozási kérdéseket (takarmány összetétele, takarmányadag,
takarmányozás módja stb.) korcsoportonként (üres koca, vemhes koca, szoptatós koca,
választott malac, süldő, hízó 25-60 kg, hízó 60-110 kg) kell kezelni, mindenkor szem
előtt tartva és kielégítve az állatok biológiai igényeit. Gazdasági szempontból nem lehet
cél a legolcsóbb takarmányok etetése, mert azzal a termelési mutatók (pl. súlygyarapodás,
fajlagos takarmányfelhasználás) és a hús minősége is romlik. A sertéságazat
takarmánybázisát alapvetően a hazai termesztésű gabonafélék (kukorica) biztosítják. Az
elégtelen hazai fehérjetakarmány (szója) kínálat miatt a hiányzó mennyiséget külföldről
kell importálni.
A vágósertések minőségének meghatározása nemzetközileg általánosan a hasított féltest
színhústartalma alapján történik (SEUROP minősítés: 60% és afelett S; 55-59% E; 50-
54% U; 45-49% R; 40-44% O; kevesebb mint 40% P). A magyar vágóhidakon a
sertésvágások SEUROP minősítés szerinti megoszlása elmarad az EU átlagtól: 2016-ban
32% S; 52% E; 10% U, míg R/O/P osztályokban együttesen 1,2% (NÉBIH, 2017), ezzel
szemben az EU átlag 57% S, 34% E, 7% U és 2% R (EC, 2017).
A 6.11. táblázatban összefoglaltuk az országos átlagnak megfelelő és a legjobb telepekre
jellemző hatékonysági mutatók értékeit. Hazánkban csak elvétve találkozhatunk olyan
korszerű telepekkel, amelyek felveszik a versenyt a legfőbb nyugat-európai

245
versenytársakkal (Dánia, Hollandia, Németország), hazai átlagban
jelentős az elmaradásunk. A termelő vállalkozások többségére jellemző alacsony
hatékonyság a genetikai alapokra, a tartás- és takarmányozástechnológiai, valamint
méretgazdaságossági problémákra vezethető vissza (Popp és mtsai, 2015).
6.11. táblázat: A sertéshizlalást jellemző naturális hatékonysági mutatók
Magyarországi Magyarországi
Megnevezés
átlagos telepek legjobb telepek
Kocaforgó (fialás/koca/év) 2,1-2,2 2,3-2,5
Fialási átlag (db/koca) 10-12 14-16
Egy kocára jutó (élve) született malac
21-26 32-40
(db/koca/év)
Malacelhullás (%) 10-15 5-10
Egy kocára jutó választott malac
19-22 31-36
(db/koca/év)
Összes elhullás (%) 14-20 8-13
Egy kocára jutó értékesített hízó
18-22 30-35
(db/koca/év)
Egy kocára jutó értékesített hízó
1900-2300 3200-3700
(kg/koca/év)
Átlagos súlygyarapodás (g/nap) 600-650 800-850
Vágási minősítés (színhús %) 48-55 55-60
Fajlagos takarmányfelhasználás (kg/kg) 3,2-3,8 2,5-3,0
Forrás: Apáti, 2018

Az AKI tesztüzemi adatai alapján 2011-2016 között kilogrammonként 320 forintról 376
forintra (17,5%-kal) növekedett a sertéshizlalás önköltsége (6.12. táblázat). A 2013-2016
között csökkenő takarmányárak (92 Ft/kg-ról 75 Ft/kg-ra) ellenére sem csökkentek a
költségek, ami alapvetően a hizlalási alapanyag (malac) költségnövekedéséből adódik. A
felvásárlási árak ezzel szemben a nemzetközi piaci helyzet függvényében hektikus képet
mutattak, 2013-ig közel 17%-os növekedés, azt követően két év alatt majd 10%-os
visszaesés volt tapasztalható. Ennek eredményeként az ágazatban működő vállalkozások
jövedelme is változóan alakult. A 2012. évi elfogadható eredmény után évről-évre
kedvezőtlenebbül alakult a hizlalás jövedelmezősége, sőt 2015-ben és 2016-ban
veszteségessé vált a termelés.
6.12. táblázat: A sertéshízlalás költség- és jövedelemhelyzete a meghatározó
árutermelő gazdaságok átlagában (2011-2016)
Megnevezés 2011 2012 2013 2014 2015 2016
Értékesítési ár (Ft/kg) 335,67 386,50 391,68 377,95 353,81 362,17
Termelési érték (Ft/kg) 342,45 388,84 398,39 386,26 358,55 369,62
Önköltség (Ft/kg) 319,98 349,23 368,19 368,60 369,41 375,85
Fajlagos jövedelem (támogatás nélkül) (Ft/kg) 15,69 37,27 23,49 9,35 -15,60 -13,69
Ágazati eredmény (támogatással) (Ft/kg) 22,47 39,61 30,20 17,66 -10,86 -6,24
Költségarányos jövedelmezőség (%) 7,02 11,34 8,20 4,79 -2,94 -1,66
Forrás: Tesztüzemi ágazati adatok alapján az AKI Ágazati Költség- és Jövedeleminformációs
Osztályán készült számítások. In: Béládi és mtsai (2017), valamint Szili és Szlovák (2018)

246
Az AKI tesztüzemi adatai (2013-2016. évek) alapján a
sertéshizlalás termelési költségének mintegy 47%-a takarmány, amely mintegy
60-40%-ban oszlik meg a saját termelésű és a vásárolt takarmány között. A második
legnagyobb tételt teszi ki az alapanyagköltség (38-41%), amely a hizlalásba állított
malacok költségét jelenti. Ezekhez képest a személyi jellegű költségek részaránya jóval
alacsonyabb, csupán 2-4%. A 10-11%-ot kitevő egyéb költségek között jelentősebb még
az energia, az állategészségügy és az értékcsökkenési leírás.

Az átlagos adatokon túl érdemes összevetni a különböző termelési színvonallal termelő

üzemek adatait is (6.13. táblázat). A különböző önköltségcsoportba tartozó üzemek
2013-2015. évek önköltségeinek átlaga között kilogrammonként mintegy 125 forint (1,4-
szeres) különbség tapasztalható. Ezzel szemben az értékesítési árakban nincs jelentősebb
különbség, így a jövedelemben a költségeknél megfigyelhető eltérések mutatkoztak. A
magas önköltséggel termelő üzemekben jelentős veszteség volt realizálható, ugyanakkor
a centrumhoz tartozóknál kimutatható 5%-os jövedelmezőség is igen alacsonynak
tekinthető. Kiemelendő, hogy az állatlétszám és az előállított termékmennyiség
háromnegyede az önköltségcentrumba tartozó üzemekhez kapcsolódik, amely azt
mutatja, hogy szemben a tejtermeléssel, egységesebb tartás- és
takarmányozástechnológia jellemző a sertéshizlalásra, aminek eredményeként a termelés
önköltségében nincs olyan mértékű eltérés.

6.13. táblázat: A sertéshizlalás költség- és jövedelemhelyzetének önköltség szerinti

megoszlása (2013-2015. évek átlaga)
Centrumnál Centrumnál
Önköltségcentrum
Megnevezés alacsonyabb magasabb
(átlag ±10%)
értékek értékek
Átlagos napi súlygyarapodás (g/nap) 580 647 634
Önköltség (Ft/kg) 289,02 361,60 413,70
Értékesítési ár (Ft/kg) 374,09 373,75 370,21
Fajlagos jövedelem (támogatás nélkül) (Ft/kg) 85,07 12,15 -43,49
Ágazati eredmény (támogatással) (Ft/kg) 99,42 18,26 -13,32
Költségarányos jövedelmezőség (%) 34,40 5,05 -3,22
Állatlétszám szerinti megoszlás (%) 6,02 74,92 19,06
Termékmennyiség szerinti megoszlás (%) 5,02 75,98 19,00
Forrás: Tesztüzemi ágazati adatok alapján az AKI Ágazati Költség- és Jövedeleminformációs
Osztályán készült számítások. In: Béládi és mtsai, 2017

6.2.4. A baromfihús előállítás üzemgazdasági kérdései

A baromfiágazatok az egyes szárnyas háziállatfajok (tyúk, pulyka, lúd, kacsa)
tenyésztését, tartását, és a velük folytatott termelést (hús, tojás, máj, toll) foglalják
magukban. Az adott tevékenység kialakítása, működtetése és fejlesztése számos faji és
termék-előállítási sajátossággal bír. A továbbiakban általánosan a vágóbaromfi előállítás,
részletesebben a csirkehizlalás gazdasági kérdéseivel foglalkozunk. A 6.14. táblázat a
vágóbaromfi előállítás üzemgazdasági előnyeit és hátrányait foglalja össze.

247
6.14. táblázat: A baromfihús előállítás üzemgazdasági előnyei
és hátrányai
Üzemgazdasági előnyök
 Olyan zárt ciklusú termelési folyamat,
amely a jól szervezhető rotációkkal
gyors forgóeszköz körforgást
eredményez (csirke, kacsa).
 A baromfifajok biológiai adottságai a
legkedvezőbbek (magas szaporaság és
növekedési erély, rövid termelési
periódusok), amely kedvező a változó
piaci körülményekhez történő rugalmas
alkalmazkodásnak.
 A hústermelő ágazatok közül a
baromfihizlalásban (különösen a csirke
esetében) a legjobb a takarmány-
transzformáció, ami kisebb
takarmánytermő terület lekötést jelent.
 A tevékenység alapozható kizárólag
vásárolt takarmányokra is, így vállalati
szinten nem jelent tőkelekötést a
takarmány-alapanyag előállítás (föld és
géppark).
 Más állattenyésztési ágazatokhoz
viszonyítva alacsonyabb a befektetett
eszköz igénye.
 Ebben az ágazatban a legnagyobb az
egységnyi istállófelületen előállítható
hús mennyisége, ami kiváló
istállókihasználtságot és
eszközhatékonyságot eredményez.
 A nagyobb méretű, korszerű telepeken
a termelési folyamat jól gépesíthető és
automatizálható.
 Alacsony élőmunka-igény és magas
élőmunka-hatékonyság, ezzel együtt jól
szervezhető munkarend jellemző az
ágazatra.
 A rendelkezésre álló genetikai potenciál
és az elérhető konszolidált, korszerű
technológiai háttér világszínvonalú
termelést tesz lehetővé.
 Az ágazatra rendezett piaci és termelési
önszabályozás jellemző, amely növeli a
kiszámíthatóságot.
 Az ágazatra magas fokú integráltság és
szervezett termékpálya jellemző.
Forrás: saját szerkesztés
248
Üzemgazdasági hátrányok
 Bizonyos ágazatokban (pulyka, liba) a
termelés időbeli ütemezését a piaci
igények (szezonális fogyasztás)
határozzák meg.
 A korszerű genetika korszerű tartás- és
takarmányozástechnológiát, valamint
magas szintű szakmai ismereteket és
minőségi munkaerőt igényel.
 Ezek közül bármelyik hiányzik vagy
korlátos, csökken a jövedelemtermelő
képesség, ami optimális esetben sem
magas.
 Mindez folyamatos fejlesztési kényszert
jelent, amihez további finanszírozási
forrásokra van szükség. Viszont a
termelők sok esetben nem rendelkeznek
elegendő tőkével.
 Az ágazatban fokozottan érvényesül a
mérethatékonyság: A kisebb üzemekben
nem lehet hatékonyan működtetni a
modern technológiai berendezéseket.
 Számos állategészségügyi kockázattal kell
számolni: baromfi influenza, szalmonella,
campylobacter stb.
 Az állomány nagyfokú telepi
koncentrációja növeli a fertőzésveszélyt,
ezért szigorú állategészségügyi
előírásokat kell betartani, amely igen
komoly telepi fegyelmet igényel. S ennek
költségvonzata is terheli a termelést.
 Magas takarmányár-érzékenység (gabona
és fehérje) jellemzi az ágazatot.
 Jelentős az ágazat import fehérje (szója)
felhasználása, ami növeli a
kiszolgáltatottságot.
 Esetenként élőmunka csúcsok
(betelepítés, vakcinázás, vágóállatok
felszedése stb.) jelentkezhetnek.
 A piac ingadozása, a kereslet-kínálat
folyamatos változása befolyásolja az
értékesítési árat.
 Az ágazat támogatásában csak
horizontális támogatások vannak.
A hazai csirkehús termelésben két, világviszonylatban is
meghatározó hibridnek (ROSS 308 és COBB 500) jut jelentős szerep (~85%). A madarak
genetikai potenciáljának maximális kihasználása függ a madár számára szükséges
környezeti feltételek megteremtésétől, a megfelelő beltartalmú takarmányok etetésétől,
illetve a hatékony állategészségügyi kontrolltól.
A csirkehizlalás mélyalmos tartástechnológiában történik. A termelés stabil, hosszútávon
meghatározó termelési alapjait az istállók jelentik, amelyek kora, szerkezete, állaga és
kialakítása meghatározza a telep jellegét, hasznosíthatóságát és fejleszthetőségét. Az
istállók és telepek méretezésénél szempont az üzemi adottság, a szerződéses kapcsolatok
(keltető, takarmánykeverő, feldolgozó), a munkaszervezési lehetőségek (betelepítés,
felszedés időszükséglete), az alkalmazott technológia és a pénzügyi korlátok. Egy
optimális méretű telep 8-12 db 1 000-1 800 m2 alapterületű istállóból áll. Az elmúlt
időszakban a baromfiágazatra is jellemző volt a koncentrálódás és az átlagos üzemméret
növekedése, viszont Magyarországon a baromfiipar koncentrációja még nem érte el a
nyugat-európai szintet. Az EU-ban a csirkehús 60%-át a 100 ezer férőhelynél nagyobb
üzemekben állítják elő. Ez az üzemméret tekinthető napjainkban versenyképesnek.
Magyarországon az üzemek 0,1%-a van e felett, a csirkeállomány közel 46%-át tartva. A
korszerű brojler istállók újkori bekerülési értéke szerkezettől és kivitelezéstől függően
50-80 ezer Ft/m2. Ehhez kapcsolódik a belső technológia (fűtés, szellőztetés, önetető,
önitató stb.), ami további 25-35 ezer Ft/m2 beruházási költséget jelent. Bár az utóbbi
években jelentős fejlesztések valósultak meg hazai szinten, a termelő épületek és az
alkalmazott technológiák egy részének műszaki színvonala továbbra is alacsony, amely
gátja a hatékony, versenyképes termelésnek.
A nagytestű haszonállatoktól eltérően a baromfi tartása éven belül több rotációban
történik, ezért a fajta/hibridválasztás a piaci igényeknek megfelelően éven belül is
változhat. Vágócsirke esetében a jelenlegi genetikai háttérrel 37-44 nap alatt
2,3-2,9 kg/db vágáskori átlagsúly érhető el, amihez 1,6-1,8 kg/kg fajlagos
takarmányfelhasználás társul. A hizlalási idő és az azt követő szervizperiódus (takarítás,
fertőtlenítés, istálló előkészítése a következő turnus fogadására) hosszának (7-14 nap)
függvényében évenként 5-7 turnus valósítható meg. A rotációk számának növelése javítja
a kapacitáskihasználást és növeli az eszközhatékonyságot, viszont a gyakorlatban
munkaszervezési, ökonómiai, biológiai, illetve egyéb termeléstől független tényezők
befolyásolhatják a turnusok számát.
Tartástechnológiai oldaláról (hőszabályozás, szellőztetés, világítás, ivóvízellátás) olyan
optimális környezetet (hőmérséklet, páratartalom, légáramlás, levegőminőség, fény,
alomminőség stb.) kell biztosítani a madarak számára, hogy elérjék a várt teljesítményt a
növekedési ütem, az állomány egyöntetűsége, a fajlagos takarmányfelhasználás és a
húskihozatal terén, miközben a madarak jóléte és egészsége nem sérül. A sikeres
állategészségügyi munka alapja a megelőzés, amihez hozzátartozik a preventív
vakcinázás és a telep személyi- és járműforgalmára vonatkozó higiéniai szabályok
szigorú betartása.
A takarmányozás gazdasági oldalról is kulcsfontosságú kérdés, hiszen nemcsak a
legnagyobb költségtétele a csirkehizlalásnak, de annak megfelelő beltartalma, minősége
és fizikai tulajdonságai alapvetően meghatározzák a hizlalás naturális hatékonysági

249
mutatóit. A drágább, de jobb minőségű és megfelelő összetételű
takarmány a pótlólagos ráfordítások hatékonyságából adódóan fajlagosan olcsóbbnak
bizonyul, mint az olcsó, de minőségében gyengébb takarmányok. A takarékosabb
takarmánygazdálkodás a precíziós takarmányozás irányába mutat, ami olyan beltartalmú
takarmánysorok alkalmazását feltételezi, amelyek a baromfi egyes életszakaszainak,
fejlődési és teljesítményigényének megfelelő. A korábbi háromfázisú takarmányozást a
négy-, vagy újabban az ötfázisú takarmányozás váltotta fel.
A versenyképességet alapvetően az árak határozzák meg, ezért kiemelten fontos tényező
a hatékonyság és azon keresztül a termékek önköltsége. A hazai baromfiipar
versenyképességének egyik problémája az élőállat-termelés alacsony hatékonysága.
Nemcsak a nyugat-európai országok termelőihez (Németország, Hollandia), de
Lengyelországhoz képest is hátrányban vagyunk a csirkehizlalás termelési mutatóit
illetően. Az országos átlagadatokon túl a meghatározó nemzetközi versenytársakkal a
hazai szinten legnagyobb brojler integrációnak is csak a legjobb telepei veszik fel a
versenyt (Bárány, 2015). A 6.15. táblázatban összefoglaltuk az országos átlagnak
megfelelő és a legjobb telepekre jellemző hatékonysági mutatók értékeit.
6.15. táblázat: A csirkehizlalást jellemző naturális hatékonysági mutatók
Magyarországi Magyarországi
Megnevezés
átlagos telepek legjobb telepek
Hizlalási idő (nap) 42-44 41-43
Rotációk száma (rotáció/év) 6,0-6,5 6,6-6,8
Telepítési sűrűség (db/m2) 17,0-18,0 18,5-19,5
Egy hetes elhullás (%) 1,0-2,5 0,5-1,0
Összes elhullás (%) 3,0-6,0 2,4-4,2
Vágáskori átlagsúly (kg/db) 2,30-2,60 2,65-2,90
Átlagos súlygyarapodás (g/nap) 55-62 61-67
Egy m2-ről értékesített élőtömeg (kg/m2) 37-45 45-52
Fajlagos takarmányfelhasználás (FCR)
1,80-1,85 1,65-1,75
(kg/kg)
2,5 kg/db átlagsúlyra korrigált fajlagos
1,75-1,90 1,59-1,72
takarmányfelhasználás (FCR) (kg/kg)1
Brojler index (EPEF)2 280-340 340-400
12,5kg/db átlagsúlyra korrigált FCR = FCR – (átlagsúly – 2,5 kg/db) × 0,4
2EPEF = (100 – elhullás) × átlagsúly / (FCR × hizlalási idő) × 100

A csirkehizlalás önköltsége 2011-2013 között mintegy 7,5%-kal emelkedett, majd 2016-

ra valamivel a 2011. évi önköltségszint alá csökkent (6.16. táblázat). A költségek
változása alapvetően a takarmányárak változásával függ össze, amely 2011-2013 között
kilogrammonként 89 forintról 104 forintra emelkedett, majd 2016-ra 91 forintra
mérséklődött. Ehhez hasonló tendenciát mutatott a felvásárlási árak alakulása is.
Kedvezett az ágazat jövedelmi viszonyainak, hogy 2011-2013 között 18%-kal
emelkedtek a felvásárlási árak, amely 2016-ra csak a 2011. évi értékhez képest 4%-kal
magasabb szintre mérséklődött. A csirkehizlalás jövedelme 2011-2016 között az egyes
években eltérően alakult, míg 2011-2012-ben támogatások nélkül (2011-ben
támogatások mellett is) veszteséges volt a termelés, addig az azt követő négy évben a
felvásárlási árak fedezték a termelők költségeit. Az ágazatban hozzáférhető horizontális

250
támogatások emelkedésével az ágazati eredmény javuló
tendenciát mutatott, s 2013-2016 között a jövedelmezőség 6-7% körül alakult.
6.16. táblázat: A csirkehizlalás költség- és jövedelemhelyzete a meghatározó
árutermelő gazdaságok átlagában (2011-2016)
Megnevezés 2011 2012 2013 2014 2015 2016
Értékesítési ár (Ft/kg) 240,83 266,30 284,29 272,36 255,18 250,60
Termelési érték (Ft/kg) 246,25 271,57 284,82 280,96 269,26 263,84
Önköltség (Ft/kg) 249,77 266,69 268,50 263,42 251,21 248,01
Fajlagos jövedelem (támogatás nélkül) (Ft/kg) -8,94 -0,39 15,79 8,94 3,97 2,60
Ágazati eredmény (támogatással) (Ft/kg) -3,52 4,88 16,32 17,54 18,05 15,84
Költségarányos jövedelmezőség (%) -1,41 1,83 6,08 6,66 7,19 6,38
Forrás: Tesztüzemi ágazati adatok alapján az AKI Ágazati Költség- és Jövedeleminformációs
Osztályán készült számítások. In: Béládi és mtsai (2017), valamint Szili és Szlovák (2018)

Az AKI tesztüzemi adatai (2013-2016. évek) alapján a csirkehizlalás termelési

költségének kétharmadát (66-68%) teszi ki a takarmány. Az alapanyagköltség, amely a
naposcsibe költségét jelenti, 16-17%. Ezekhez képest a személyi jellegű költségek
részaránya jóval alacsonyabb, csupán 3-5%. A 11-14%-ot kitevő egyéb költségek között
jelentősebb még az energia, az állategészségügy és az értékcsökkenési leírás.
Az átlagos adatok mellett érdemes összevetni a különböző termelési színvonalú üzemek
adatait is (6.17. táblázat). A hazai vágócsirke ágazat igen koncentrált, s a tartás-, és
takarmányozástechnológia egységes, hiszen a mintában szereplő üzemek
állatlétszámának és kibocsátásának majd 98%-a az önköltségcentrumhoz tartozik. A
szélsőségekhez tartozó üzemek 2013-2015. évek önköltségeinek átlaga között
kilogrammonként mintegy 76-77 forint (1,3-szeres) különbség mutatkozott, amely
alapvetően összefüggésben van a technológiai- és termelési színvonallal. Az ágazat
számára kedvező, hogy a felvásárlási árak mindhárom csoportba tartozó üzemek
átlagában fedezetet nyújtottak a költségekre, ám a jövedelmezőség csak az alacsonyabb
önköltséggel termelő üzemekben tekinthető elfogadhatónak, ami összefügg a kedvezőbb
hatékonysági paraméterekkel.
6.17. táblázat: A csirkehizlalás költség- és jövedelemhelyzetének önköltség szerinti
megoszlása (2013-2015. évek átlaga)
Centrumnál Centrumnál
Önköltségcentrum
Megnevezés alacsonyabb magasabb
(átlag ±10%)
értékek értékek
Fajlagos takarmányfelhasználás (kg/kg) 1,82 1,97 2,12
Önköltség (Ft/kg) 232,40 263,16 308,86
Értékesítési ár (Ft/kg) 277,26 278,37 310,76
Fajlagos jövedelem (támogatás nélkül) (Ft/kg) 44,86 15,21 1,90
Ágazati eredmény (támogatással) (Ft/egyed) 61,31 19,08 0,62
Költségarányos jövedelmezőség (%) 26,38 7,25 0,20
Állatlétszám szerinti megoszlás (%) 0,18 97,68 2,14
Termékmennyiség szerinti megoszlás (%) 0,21 97,28 2,51
Forrás: Tesztüzemi ágazati adatok alapján az AKI Ágazati Költség- és Jövedeleminformációs
Osztályán készült számítások. In: Béládi és mtsai, 2017

251
6.3. A hazai szántóföldi növénytermesztési ágazatok
gazdasági jelentősége és üzemtana

A szántóföldi növénytermesztés a szántó művelési ágba tartozó területeken zajlik, és a

következő főbb növényfajok termesztését foglalja magában:
­ kalászos gabonák (őszi búza, őszi árpa, rozs, tritikále, tavaszi árpa, zab);
­ kukorica (szintén a gabonafélék csoportjába tartozik, de nem kalászos);
­ olajnövények (napraforgó, őszi káposztarepce)
­ egyéb ipari növények (burgonya, dohány, cukorrépa, stb.);
­ takarmánynövények (silókukorica, lucerna, vöröshere, egyéb pillangósok, stb.);
­ hüvelyesek: szója, borsó (pl. szárazborsó, de nem tartozik ide a konzervipari
zöldborsó)

A felsorolt növényfajok értelemszerűen eltérő üzemgazdasági sajátosságokkal

rendelkeznek, így mindegyik ágazat részletes bemutatására e keretek között nem kerülhet
sor. Részleteiben csak a négy fő kultúrát (őszi búza, kukorica, napraforgó és őszi
káposztarepce) tárgyaljuk, melyek Magyarország 4,3 millió hektáros szántóterületéből
együttesen mintegy 3,0-3,4 millió hektárt tesznek ki, vagyis önmagukban a
szántóterületek ¾-ét adják.

6.3.1. A szántóföldi növénytermesztés gazdasági jelentősége

Magyarország teljes területe 9 303 ezer hektár, melyet a hasznosítás módja, jellege
alapján művelési ágakba sorolunk (6.18. táblázat). A művelés alól kivett területek
(városok, falvak, közutak, stb. területe) 1 933 ezer hektárt tesznek ki jelenleg, ennek
megfelelően az ország területének maradék 80%-án (= 7 371 ezer hektár termőterület),
valamilyen mezőgazdasági, erdőgazdasági vagy halászati hasznosítás zajlik. A
mezőgazdasági területek 166 ezer hektárral, vagyis 3%-kal estek vissza az elmúlt 10
évben. Gyakorlatilag ugyanennyivel növekedett a művelés alól kivont területek mérete,
és érdemben nem változott az erdőgazdaságilag hasznosított terület kiterjedése sem,
vagyis a mezőgazdasági területek csökkenése a művelésből való kivonásra, nem pedig a
művelési ágak közötti átrendeződésre vezethető vissza.

Magyarországon a szántó művelési ág rendelkezik a legnagyobb jelentőséggel, az ország

területének közel felét teszi ki, és bő 4,3 millió hektárjából mintegy 80 ezer hektáron
zajlik szabadföldi zöldségtermesztés, a fennmaradó mintegy 4,25 millió hektáron pedig
– a fentebb felsorolt – szántóföldi növénytermesztési kultúrák találhatók meg. A
konyhakert árutermelési és piaci szempontból nem releváns művelési ág, gyümölcs- és
szőlőtermesztés 100-100 ezer hektárnál kisebb területen zajlik, továbbá gyepterületek
(rét és legelő) foglalnak el mintegy 800 ezer hektárt. Így a mezőgazdaságilag művelt
területek jelenleg 5 352 ezer hektárt tesznek ki. Erdészeti és halászati hasznosítás folyik
mintegy 2,0 millió hektáron, ami a mezőgazdasági hasznosítással együtt közel 7,4 millió
hektár termőterületet eredményez (6.18. táblázat).

252
 6.18. táblázat: A magyarországi földterület művelési ágak
szerint
(május 31-én; ezer hektár)
2008-2012.
Művelési ág 2013 2014 2015 2016 2017
átlaga
Szántó 4 394 4 326 4 331 4 332 4 332 4 334
Konyhakert 87 81 80 80 65 47
Gyümölcsös 95 92 93 92 93 93
Szőlő 82 82 81 81 76 73
Gyep 859 759 761 761 783 804
Mezőgazdasági terület 5 518 5 340 5 346 5 346 5 349 5 352
Erdő 1 911 1 934 1 938 1 940 1 941 1 940
Nádas 63 65 65 65 49 42
Halastó 36 37 37 36 37 37
Termőterület 7 528 7 376 7 386 7 388 7 376 7 371
Művelés alól kivett ter. 1 775 1 927 1 917 1 916 1 927 1 933
Földterület összesen 9 303 9 303 9 303 9 303 9 303 9 303
Forrás: AKI-KSH, Agrárgazdasági Statisztikai Zsebkönyv, 2017

A hazai szántóföldi növénytermesztés kb. 4,25 millió hektáron mintegy 1 000-1 200
milliárd Ft (= 250-280 ezer Ft/ha) termelési értéket állított elő az elmúlt öt év
vonatkozásában (6.19. táblázat), mely hozzávetőlegesen a következőképpen oszlik meg
a főbb kultúrák között:
­ őszi búza: 230-260 milliárd Ft;
­ egyéb kalászos gabonák: 60-70 milliárd Ft;
­ kukorica: 300-390 milliárd Ft;
­ napraforgó: 160-220 milliárd Ft;
­ őszi káposztarepce: 60-100 milliárd Ft.

A szántóföldi növénytermesztésben előállított termelési érték az időjárási hatások által

jelentősen befolyásolt terméshozamoktól és a nem csekély változékonyságot mutató piaci
áraktól függ, így évente ingadozó mértékű, de – a termésmennyiségek és az árak általában
egymáshoz viszonyítottan ellentétes irányú mozgása miatt – viszonylag stabilan az 1 100
milliárd Ft körül alakul.

6.19. táblázat: A szántóföldi növénytermesztési kultúrák termelési értéke

Magyarországon (folyó alapáron, millió Ft)
Megnevezés 2013 2014 2015 2016 2017
Gabonafélék (vetőmaggal) 668 082 733 183 640 968 692 499 618 356
Ipari növények 263 420 284 349 304 510 379 601 380 730
(hüvelyesekkel)
Takarmánynövények 51 221 55 754 65 878 69 207 68 837
Burgonya (vetőgumóval) 34 445 36 115 25 902 30 611 23 202
Egyéb növényi termékek 11 307 13 251 16 084 14 868 14 868
Növénytermesztés összesen 1 028 475 1 122 652 1 053 342 1 186 786 1 105 993
Forrás: AKI-KSH, Agrárgazdasági Statisztikai Zsebkönyv, 2017

253
A magyarországi szántóföldi növénytermesztés szerkezete – a
vetett és betakarított területeket alapul véve – a következő megállapításokkal
jellemezhető (6.20. és 6.21. táblázat):
­ A legnagyobb területen termesztett kultúrák a búza (1,0-1,1 millió hektár) és a
kukorica (1,1-1,2 millió hektár), melyek együttesen a szántóterület felét teszik ki.
A búzán belül meghatározó az őszi búza (a durumbúza, a tönkölybúza és a tavaszi
búza a búzatermő terület mindössze 5-6%-át adja). Egyéb őszi kalászosokat (őszi
árpa, rozs, triticale) és tavaszi kalászosokat (zab, tavaszi árpa) 400-450 ezer
hektáron termesztünk. A harmadik legnagyobb területen termesztett kultúra a
napraforgó (600-700 ezer hektár), majd ezt követi az őszi káposztarepce (250-350
ezer hektár). A 2000-es évek elejéhez képest mára negyedére-felére esett vissza a
termőterületük, így olyan jelentős súlyt már nem képviselnek az ipari növények
(cukorrépa, burgonya), a takarmánynövények és a tavaszi árpa.
­ A 2002-2018. közötti időszakban az őszi búza, kukorica, őszi árpa és lucerna
termőterülete hozzávetőlegesen stagnál. Relatíve jelentősen visszaesett a tavaszi
árpa (sörgyártás alapanyaga), rozs, zab, silókukorica (takarmánynövények), ill. a
cukorrépa és a burgonya (ipari növények) termesztési jelentősége, ezek helyét a
napraforgó és a repce vette át, melyek 1,5-2,0-szeresükre növelték
termőterületüket, illetve 60-70 ezer hektárra emelkedett a szója vetésterülete is.
(lásd elsősorban 6.21. táblázat)

6.20. táblázat: A főbb, hazai növénytermesztési ágazatok vetésterülete

2010-2018. között (hektár)
2012-2016
Növények 2010 2017 2018
átlaga
Búza 1 065 648 1 073 566 969 265 1 035 665
ebből: őszi búza 1 035 316 1 034 799 908 327 969 612
Rozs 37 866 36 244 31 638 32 286
Őszi árpa 193 638 213 591 227 375 218 968
Tavaszi árpa 108 557 77 002 41 957 29 341
Zab 58 234 49 992 37 258 26 010
Triticale 125 249 121 078 94 361 91 429
Kukorica 1 160 652 1 190 049 1 000 105 955 881
Gabonafélék
2 771 900 2 780 473 2 423 574 2 410 499
összesen:
Burgonya 22 823 20 379 14 686 13 546
Cukorrépa 14 521 16 510 18 632 16 308
Napraforgó 524 078 614 961 704 159 627 940
Repce 265 159 213 516 306 721 342 824
Silókukorica 74 121 84 760 63 328 64 749
Lucerna 135 649 146 768 199 554 206 850
Szója 36 391 52 233 77 270 63 013
Kiemelt ipari és takar-
mánynövények 1 072 742 1 149 127 1 384 350 1 335 230
összesen
Szálastakarmányok: 152 137 160 405 225 078 251 252
Ugar 133 731 100 952 183 282 171 982
Forrás: KSH, 2018; Statisztikai Tükör

254
 6.21. táblázat: A főbb, hazai növénytermesztési ágazatok
betakarított területe
2002-2018. között (ezer hektár)
Siló-
Kuko- Őszi Tavaszi Triti- Bur- Cukor- Napra- Lucer-
Év Búza Rozs Zab Repce kuko-
rica árpa árpa kálé gonya répa forgó na
rica
2002 1 110 1 206 202 169 49 64 132 34 55 418 129 121 155
2003 1 114 1 145 176 165 46 68 139 31 52 511 71 133 157
2004 1 174 1 190 184 147 45 70 157 31 62 480 105 108 155
2005 1 131 1 198 171 146 42 62 157 25 62 511 122 93 153
2006 1 075 1 215 172 121 39 59 133 23 47 534 142 91 146
2007 1 111 1 079 183 139 40 60 130 25 41 513 225 141 134
2008 1 130 1 192 201 129 44 61 131 25 10 550 247 94 143
2009 1 146 1 177 196 125 40 52 125 22 14 535 261 87 126
2010 1 011 1 079 185 96 37 51 120 21 14 502 259 85 138
2011 978 1 230 159 102 33 54 101 21 15 580 234 95 124
2012 1 070 1 191 176 99 35 53 111 25 19 615 165 104 133
2013 1 090 1 243 189 73 35 51 118 21 19 597 198 102 129
2014 1 113 1 191 206 82 34 51 123 21 15 594 214 85 123
2015 1 029 1 146 220 76 38 45 127 19 16 612 221 90 134
2016 1 044 1 012 265 48 27 36 116 16 16 630 257 76 190
2017 966 989 226 42 26 37 94 15 19 695 303 69 194
2018 1 030 944 217 27 26 23 88 13 16 619 331 64 194
Forrás: KSH, 2018

Az előállított termékmennyiség mint termelési volumen vonatkozásában a főbb kultúrák

esetében a következőket kell kihangsúlyozni (6.22. táblázat):
­ Az utóbbi években viszonylag stabilan 5,0-5,6 millió tonna búzát állítunk elő.
­ A kukorica éves termésmennyisége rendkívül széles intervallumban változott az
utóbbi években, a legalacsonyabb termés 2012-ben 4,7 millió tonna, míg a
legmagasabb 2014-ben 9,3 millió tonna volt.
­ A napraforgó termésmennyisége a vizsgált időszakban jelentősen emelkedett,
jelenleg évente mintegy 1,6-2,0 millió tonnát állítunk elő.
­ Az őszi káposztarepce termésmennyisége 2002. és 2018. között 200-300 ezer
tonnáról 800-1 000 ezer tonnára emelkedett.

A szántóföldi terményeink a hazai feldolgozóipar fontos alapanyagai, illetve jelentős

exportcikkeink. Felhasználásuk (KSH, 2018) a következőképpen jellemezhető:
­ A búza fontos exportcikkünk, a megtermelt mennyiség (5,0-5,5 millió tonna)
mintegy felét exportáljuk, a belföldön felhasznált mennyiség (évi mintegy
250 ezer tonna vetőmagtól eltekintve) kb. fele-fele arányban hasznosul a
takarmányiparban, illetve a malomiparban (humán élelmezés). A búza importja
minimális, nem haladja meg az évi 100-200 ezer tonnát.
­ A kukorica 35-45%-át exportáljuk, 25-30%-ából takarmányt állítunk elő,
20-25%-a pedig egyéb ipari felhasználásra kerül. Humán élelmezésre minimális

255
 mennyiséget használunk, mint ahogyan importja (100-250
ezer tonna/év) sem jelentős.
­ Az 1,6-2,0 millió tonnás napraforgó termésünk döntően (80-85%-ban) a hazai
növényolajiparban hasznosul, mintegy 15%-át exportáljuk, és – 150-300 ezer
tonna import mellett – a fennmaradó 50-80 ezer tonna kerül felhasználásra a
takarmányiparban, a vetőmag-előállításban, illetve a humán élelmezésben.
­ A repce mintegy 80-85%-át exportáljuk, és a fennmaradó kis hányad kerül a hazai
feldolgozóiparba, vagy más célra felhasználásra.

6.22. táblázat: A főbb, hazai növénytermesztési ágazatok termésmennyisége

2002-2018. között (ezer tonna)
Tava- Siló-
Kuko- Őszi Triti- Bur- Cukor- Napra- Lucer-
Év Búza szi Rozs Zab Repce kuko-
rica árpa kálé gonya répa forgó na
árpa rica

2002 3 910 6 121 596 449 95 138 359 752 2 274 777 208 2 655 701
2003 2 941 4 532 437 373 67 102 279 582 1 812 992 108 2 278 548
2004 6 007 8 332 821 593 125 217 622 784 3 527 1 186 291 3 124 942
2005 5 088 9 050 681 509 107 157 568 657 3 516 1 108 283 2 844 806
2006 4 376 8 282 663 412 99 151 440 564 2 454 1 181 338 2 570 720
2007 3 987 4 027 664 354 81 125 380 563 1 693 1 060 496 2 562 581
2008 5 631 8 897 948 519 112 182 503 684 573 1 468 655 2 777 769
2009 4 419 7 528 709 355 73 111 361 561 737 1 256 579 2 202 613
2010 3 745 6 985 654 290 78 118 367 488 819 970 531 2 254 587
2011 4 107 7 992 646 341 75 129 346 600 856 1 375 527 2 390 556
2012 4 011 4 763 675 321 79 137 345 548 882 1 317 415 2 225 465
2013 5 058 6 756 836 226 108 132 459 487 991 1 484 533 2 383 571
2014 5 262 9 315 957 317 96 136 486 567 1 067 1 597 700 2 584 595
1
2015 5 331 6 633 117 292 104 129 502 452 911 1 557 590 2 154 596
1
2016 5 603 8 730 394 201 84 104 480 429 1 121 1 875 925 2 466 973
1
2017 5 246 6 739 232 184 87 95 374 341 1 172 2 022 932 1 777 971
1
2018 5 246 7 963 067 74 84 59 330 305 942 1 832 1 000 1 991 978
Forrás: KSH, 2018.

6.3.2. A szántóföldi növénytermesztés üzemgazdasági jellemzői

A szántóföldi növénytermesztési ágazatok egyik legfontosabb üzemgazdasági
jellemzője, hogy a termelési szerkezet évről-évre változtatható, mert – a
gyümölcsültetvényekkel mint tartós kultúrákkal szemben – többnyire éves kultúrákról
van szó. Az ágazati méretet (vetésszerkezetet) üzemi szinten leginkább a következő
tényezők határozzák meg:
­ Vetésváltás agronómiai szempontjai: a kalászos gabonák és a kukorica szükség
esetén két évig termeszthető önmaga után, azt követően négy évig más kultúra
következik az adott területen. A napraforgó és a repce abszolút nem tűri az önmaga
utáni termesztést, sőt termesztése öt-hat évig önmaga után nem javasolt. A többi

256
 szántóföldi kultúra esetében szintén általában négy-öt éves
vetésforgó javasolt (kivéve a speciális kultúrákat, mint pl. a lucerna).
­ Termőhelyi adottságok (talaj, időjárás): a kukorica csak a jó és közepes minőségű
talajokon termeszthető igazán eredményesen, a termőhelyre igényes, ezért
termesztésében elsődlegesen ezeket a talajokat preferálják. A búza valamivel
jobban tűri a kedvezőtlenebb talajadottságokat, de a gyenge termőképességű
talajokon jelentős arányban a ridegebb, kevésbé igényes őszi árpával vagy
triticaleval váltják ki. A napraforgó talajigénye tekintetében „érdekesség”, hogy a
nagyon jó minőségű (jó N-szolgáltató képességű) talajokat nem feltétlenül kedveli,
mert gombabetegségekre hajlamosítja, egyébként jól tűri a közepesnél valamivel
gyengébb talajadottságokat is. A repce a szárazabb – és hőmérséklet tekintetében
is szélsőségesebb – Alföldön (Kelet-Magyarország) kevésbé érzi jól magát,
termesztésének a kiegyenlítettebb klímájú észak- és nyugat-magyarországi
termőtájak kedveznek.
­ Piaci viszonyok (értékesítési árak, értékesítési biztonság): a termelő vállalkozások
célja értelemszerűen a profit maximalizálása, éppen ezért igyekszenek a
biztonságosabban és relatíve kedvező árakon értékesíthető kultúrákat nagyobb
arányban szerepeltetni a vetésszerkezetben, azonban ebben sokkal inkább
korlátozó tényezők a vetésváltás szempontjai, mint amennyi lehetőséget a piaci
ármozgások jelentenek.
­ Egyéb tényezők: jogszabályi követelmények, támogatási szabályozók,
munkaszervezési szempontok (munkaműveletek széthúzása), gépesítettség
(különös tekintettel a speciális gépekre), állatállomány takarmányszükséglete,
esetleg alomigénye, poszt harveszt technológia megléte (szárító, tároló).

A növények biológiájából eredően a szántóföldi növénytermesztés munkaszervezési

sajátossága, hogy három nagy munkacsúcs alakul ki:
­ Tavaszi munkacsúcs (április-május): ekkor zajlik a napraforgó, kukorica,
silókukorica, cukorrépa, burgonya, tavaszi árpa és zab, és néhány kisebb kultúra
vetése, ami hazánkban együttesen kb. 2,0-2,2 millió hektár területet fed le.
­ Nyári munkacsúcs (június-július, augusztus első fele): ekkor kerül sor a repce, az
őszi árpa (június), majd az őszi búza (július) és ezt követően a többi őszi és tavaszi
kalászos gabona betakarítására, mely együttesen 1,7-1,8 millió hektár betakarítását
jelenti.
­ A legjelentősebb az őszi munkacsúcs (augusztus közepétől novemberig): augusztus
végétől vetjük a repcét, majd szeptember közepétől az őszi árpát, rozst, triticalét,
októberben pedig az őszi búzát (együttesen 1,8-1,9 millió hektár vetése), illetve
ekkor kerül sor a napraforgó, silókukorica (augusztus közepe-szeptember közepe),
a kukorica és a cukorrépa (szeptember-november), valamint egyéb kisebb kultúrák
betakarítására (2,1-2,2 millió hektáron).

A munkaszervezés tekintetében alapvető cél a munkafolyamatok időbeli széthúzása, a

talaj-előkészítés és vetés, valamint a betakarítás-szállítás gépigényének összehangolása.

Tekintettel arra, hogy a szántóföldi növénytermesztés a fenti szempontok miatt soha nem
alapozhat egyetlen kultúrára (minimum 3-4 növényfaj együttes termeléséről van szó),
önállóan egy-egy növényfaj erőforrás-igényéről beszélni értelmetlen és

257
értelmezhetetlen. A szántóföldi növénytermesztés egy rendszer
(együttesen értelmezhető a tőkeigénye, munkaerőigénye, gépigénye, stb.), így erőforrás-
háttere csak komplex megközelítésben jellemezhető.
A 6.23. táblázatban szereplő adatok szerint – melyek csak a nagyságrendekről
tájékoztatnak – a szántóföldi növénytermelés hektáronkénti befektetett tőke igénye – a
posztharveszt fázis beruházásai nélkül, melyek a legtöbb gazdaságban nincsenek jelen –
mintegy 1,5-5,5 millió Ft-ot tesz ki. Ennek meghatározó része maga a termőföld, melynek
ára hazai körülmények között a talaj minőségétől függően 1,0 és 4,0 millió Ft/ha közé
tehető. Ehhez kapcsolódik a géppark 0,5-1,5 millió Ft/ha tőkeigénye, amit jelentősen
befolyásol a géppark korszerűsége, illetve a gazdaság mérete: a korszerűség
fokozódásával és az üzemméret csökkenésével a fajlagos tőkeigény növekszik, illetve
fordítva. A terménytisztítás, -szárítás és -tárolás néhány százezer forinttal emeli a
hektáronkénti beruházásigényt.
6.23. táblázat: A szántóföldi növénytermelés becsült befektetett tőke igénye
jelenlegi árszínvonalon
Megnevezés Tőkeigény (ezer Ft/ha)
Termőföld 1 000-4 000
Erőgépek 300-600
Munkagépek 200-800
Géptároló, raktár, egyéb építmények 50-100
„Termesztési fázis” beruházásai összesen: 1 550-5 500
Terményszárító, -tároló 200-500
Árumozgatás gépei 20-50
„Posztharveszt” fázis beruházásai összesen 220-550
BEFEKTETETT TŐKE MINDÖSSZESEN 1 770-6 050
Forrás: saját adatgyűjtés

A befektetett tőke igény értelemszerűen jelentős mértékben függ a gazdaság méretétől,

termelési szerkezetétől, a termelt növényfajoktól, a speciális gépigény meglététől és a
gépesítettség színvonalától. Egyértelmű azonban, hogy a gyümölcstermesztéshez vagy a
zöldségtermesztéshez viszonyítva a termesztés hektáronkénti befektetett tőke igény
alacsony. Ez az összehasonlítás olyan tekintetben torz, hogy egy hektár szántó és egy
hektár gyümölcs vagy zöldség nem kezelhető egy dimenzióban, mert jellegéből fakadóan
eltérő intenzitású művelési ágakról és ágazatokról van szó. Pl. egy család megélhetéséhez
szükséges jövedelmet biztosító, egyaránt „közepes méretűnek” tekinthető kb. 20-30
hektáros gyümölcstermelő és 100-150 hektáros szántóföldi növénytermelő gazdaság
(ami kb. egy „dimenzió”) befektetett tőke igénye már nem tér el olyan jelentősen
egymástól, mint a hektáronkénti fajlagos tőkeigény.
A szántóföldi növénytermesztési ágazatokra jellemző, hogy egy hektáron 200-600 ezer
Ft árbevételt képesek produkálni, és 200-400 ezer Ft-ot kitevő, forgóeszköz-jellegű
ráfordításokra van szükség, vagyis ennyi a termelés forgótőkeigénye. A termelés
folyamán, az egyes években a beruházások költsége, vagyis a befektetett eszközök
költsége amortizációs költség formájában ölt testet, és kisebb mértékű javítás-
karbantartási költség is kapcsolódik hozzájuk. A költségek nagyobb része (80-90%-a)
azonban forgóeszköz-jellegű költség, tehát nem beruházásokból, tárgyi eszközök

258
létesítéséből adódik, hanem – főleg – az egy termelési ciklusban
felhasznált anyagok és személyi jellegű ráfordítások teszik ki.
A főbb ágazatok éves összes forgóeszköz jellegű költségeit, vagyis az amortizációs
költségen felüli folyó kiadásokat (működési költséget) a 6.24. táblázat tartalmazza.
6.24. táblázat: A főbb szántóföldi növénytermesztési ágazatok éves forgóeszköz
jellegű költségei
Ágazat Forgóeszköz-igény (ezer Ft/ha)
Őszi búza 200-350
Egyéb kalászos gabona 120-220
Kukorica 200-400
Napraforgó 200-320
Őszi káposztarepce 220-350
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás
A szántóföldi növénytermesztés munkaerőigénye meglehetősen alacsony, kevés
speciális kivételtől eltekintve (pl. vetőmagkukorica-termesztés) nem haladja meg a 15-
20 munkaóra/ha értéket, mely ráadásul a gépi munkához kapcsolódó emberi munka
felhasználás eredménye (gépkezelők munkaideje). Ennek oka, hogy a termelés minden
munkaművelete jól gépesíthető.
A növénytermesztés termelési kockázatai, valamint – a hektáronkénti fajlagos hozammal
jellemezhető – termelési színvonala vonatkozásában a főbb kultúrák esetében a
következőket kell kihangsúlyozni (6.25. táblázat):
­ A termelési színvonal a vizsgált időszakban (vagyis a 2014-2018. évek átlaga
viszonyítva a 2002-2006. évek átlagához) mintegy 30%-kal, 4,0 t/ha-ról 5,2 t/ha-
ra emelkedett. A búza jó termésbiztonságú növény, hozamai stabilak, az évek
közötti termésingadozások mérsékeltek (jellemzően: átlag +/- 10%). Ennek fő oka,
hogy a nyári aszályok előtt betakarításra kerül, így a hektikus
csapadékviszonyoknak kevésbé kitett.
­ A kukorica esetében a fajlagos terméshozamok nagyon széles intervallumban (4,0-
8,6 t/ha) ingadoznak, ami a 10 éves átlagtól (~6,6 t/ha) számított +/- 30-40%-os
változékonyságnak felel meg, vagyis termésbiztonsága meglehetősen
kedvezőtlennek ítélhető. Megjegyzendő, hogy az utóbbi öt év viszonylatában a 7,5
t/ha-os átlagterméstől számított eltérés +/- 15-23%, ami már kedvezőbb, de még
mindig jelentős, ami a nyári aszályok okozta terméskiesésekre vezethető vissza. A
termelési színvonal egyébként a vizsgált időszakban mintegy 20-25%-kal
emelkedett (6,1 t/ha-ról 7,5 t/ha-ra).
­ A napraforgó jó aszálytűrő képessége miatt termésbiztonsága – a nyár végi, ősz
elejei betakarítás ellenére – kedvező: a 2014-2018. évek 2,81 t/ha átlagterméséhez
viszonyítva a legkisebb éves átlagtermés ebben az időszakban 2,55 t/ha, a
legmagasabb pedig 2,96 t/ha. A termelési színvonal a vizsgált időszakban mintegy
30-35%-kal emelkedett (2,1 t/ha-ról 2,8 t/ha-ra).
­ Az őszi káposztarepce termelési színvonala 1,5-szeresére növekedett (2,1 t/ha-ról
3,1 t/ha-ra). Termésbiztonsága a napraforgóéhoz hasonló, jóllehet elsősorban a
kiegyenlítettebb klímájú észak- és nyugat-magyarországi termőhelyeken érzi jól
magát. Nyár végi vetése miatt termesztési kockázatot az őszi aszályok jelentenek,
továbbá nagyon érzékeny a téli fagykárokra.

259
260
 6.25. táblázat: A főbb, hazai növénytermesztési ágazatok
fajlagos terméshozama
2002-2018. között (kg/ha)
Tava- Siló-
Kuko- Őszi Triti- Bur- Cukor- Napra- Lucer-
Év Búza szi Rozs Zab Repce kuko-
rica árpa kálé gonya répa forgó na
árpa rica
2002 3 510 5 050 2 950 2 660 1 960 2 160 2 720 18 280 41 080 1 860 1 600 21 520 4 480
2003 2 640 3 950 2 490 2 260 1 460 1 490 2 000 15 660 35 120 1 900 1 490 16 990 3 460
2004 5 120 7 000 4 460 4 030 2 750 3 120 3 960 22 760 56 720 2 470 2 770 28 840 6 090
2005 4 500 7 560 3 980 3 490 2 570 2 520 3 620 23 020 57 040 2 170 2 310 30 590 5 240
2006 4 070 6 820 3 860 3 410 2 540 2 550 3 310 23 450 52 410 2 210 2 380 28 310 4 930
2007 3 590 3 730 3 630 2 550 2 040 2 090 2 920 18 970 41 040 2 070 2 200 18 180 4 340
2008 4 980 7 470 4 730 4 020 2 580 2 970 3 840 22 280 59 670 2 670 2 650 29 420 5 380
2009 3 850 6 390 3 630 2 830 1 810 2 130 2 880 21 260 53 600 2 350 2 220 25 290 4 870
2010 3 710 6 470 3 530 3 020 2 110 2 320 3 070 20 420 59 090 1 930 2 050 26 600 4 260
2011 4 200 6 500 4 070 3 330 2 300 2 410 3 440 25 860 56 510 2 370 2 250 25 050 4 480
2012 3 750 4 000 3 840 3 230 2 240 2 590 3 100 20 540 47 090 2 140 2 510 21 420 3 490
2013 4 640 5 440 4 430 3 080 3 070 2 570 3 890 21 690 52 660 2 490 2 690 23 370 4 410
2014 4 730 7 820 4 650 3 850 2 860 2 670 3 950 25 580 69 200 2 690 3 270 30 370 4 830
2015 5 180 5 790 5 080 3 840 2 760 2 830 3 950 22 530 58 720 2 550 2 680 23 940 4 430
2016 5 370 8 630 5 270 4 140 3 090 2 850 4 150 24 970 70 090 2 980 3 600 32 270 5 110
2017 5 430 6 820 5 450 4 390 3 290 2 540 3 960 21 490 62 830 2 910 3 080 25 740 5 020
2018 5 100 8 440 4 920 2 690 3 260 2 610 3 760 22 750 59 300 2 960 3 020 31 000 5 050
Forrás: KSH, 2018.

A fenti adottságok alapján a szántóföldi növénytermesztés legfőbb üzemgazdasági

előnyei és hátrányai (vagyis a gazdálkodó számára kedvező és kedvezőtlen adottságai)
a 6.26. táblázat szerint foglalhatók össze.
6.26. táblázat: A szántóföldi növénytermesztés főbb üzemgazdasági sajátosságai
Üzemgazdasági előnyök
 a gyümölccsel ellentétben évente
változtatható termelési szerkezet,
 jó ökológiai adottságok, (kivéve aszály),
 más szántóföldi ágazatokkal szoros
horizontális gépkapcsolat,
 általában kisebb fajlagos tőkeigény, mint
a kertészetben,
 relatíve alacsony fajlagos ráfordítások,
 alacsony fajlagos élőmunka-szükséglet,
jól gépesíthető,
 a kertészeti ágazatokhoz viszonyítva
relatíve alacsony termesztési kockázat
(csak az aszály a veszély),
 nincs feltétlen öntözésigény,
 jól intenzifikálhatók, de az extenzív
termelés is eredményes lehet,
 általában jól tárolható termények.
Forrás: saját szerkesztés
Üzemgazdasági hátrányok
 termőhelyre általában igényesek, de
egyes ágazatok gyengébb termőhelyen is
eredményesek lehetnek,
 nagy termesztési kockázatot jelent az
aszály,
 1 ha-on relatíve alacsony termelési érték
(kertészethez viszonyítva),
 relatíve alacsony hektáronkénti nyereség
(kertészethez viszonyítva),
 kisüzemekben nem biztosít megélhetést
jelentő kiegészítő jövedelmet,
 változékony piac, évek között ingadozó
árak

261
6.3.3. A szántóföldi növénytermesztés költség-jövedelem
viszonyai
A költség-jövedelem viszonyok értelmezésének főbb peremfeltételei: a szántóföldi
növénytermesztésben a termőhelyi adottságoktól (elsősorban talajadottságoktól) és az
alkalmazott technológia intenzitásától (ráfordítások színvonalától) függően jelentős az
eltérés a realizált terméshozamokban, ezáltal a termelési értékben, továbbá a költségek
színvonalában és a jövedelemtermelő képességben, minden kultúra esetében a termőhelyi
adottságok és a termelés intenzitása alapján képezett szcenáriókra bontva mutatjuk be a
költség-jövedelem viszonyokat. Ezek a szcenáriók a következők: (1) jó termőhely,
intenzív technológia, (2) közepes termőhely közepes színvonalú technológia, (3)
gyengébb termőhely, extenzív technológia. E szcenáriókat – első helyen a termelési
színvonal jelentős eltéréseire utalva – következetesen a (1) magas színvonal, (2) közepes
színvonal és (3) alacsony színvonal elnevezéssel illetjük, de ezen megnevezések az
előbbieknek megfelelően mindenkor magukban foglalják a jó, közepes, illetve gyengébb
talajadottságokat is. Megjegyzendő, hogy az országos átlagadatok (KSH-átlagok, AKI
tesztüzemi átlagok) nagyságrendileg a „közepes színvonalú” üzemgazdasági szcenárió
értékeit tükrözik vissza. A költség-jövedelem kalkulációk főbb peremfeltételei a
következők:
­ A termesztéstechnológia eltérő (alacsony, közepes és magas) színvonala a fajlagos
(hektáronkénti) ráfordítások nagyságrendjében ütközik ki, értve alatta elsősorban:
a kijuttatott tápanyag mennyiségét, a növényvédelem színvonalát, az alkalmazott
biológiai alap (vetőmag, illetve fajta/hibrid) teljesítőképességét, valamint a talaj-
és növényápolási munkák színvonalát. Az eltérő ráfordítások eltérő hozamszintet
is eredményeznek.
­ A termesztéstechnológiában öntözést egyetlen kultúra esetében sem feltételezünk,
mert hazánkban a gabonafélék és olajnövények termőterületének kevesebb, mint
1%-a öntözött, tehát nem jellemző technológiai elem.
­ Az „egyéb közvetlen költségek” között döntően a biztosítási költségek (2-5 ezer
Ft/ha) és a termőföld bérleti díja szerepelnek, mely utóbbi esetében azt
feltételeztük, hogy a földterület harmada bérelt (60-70 ezer Ft/ha bérleti díj
mellett), 2/3-a pedig saját tulajdon, melyet értelemszerűen nem terhel bérleti díj. E
költségtétel vállalkozástól függően jelentősen változhat, hiszen 100%-ban saját
földtulajdon esetén bérleti díj nem merül fel, míg teljes mértékben bérelt területen
gazdálkodva összege elérheti vagy meg is haladhatja a 70 ezer Ft/ha értéket.
­ Az ágazatra terhelt általános költségek becsült értéknek tekinthetők, de egy adott
vállalkozás méretétől, termelési szerkezetétől, berendezkedésétől, stb. függően
ettől eltérő értékekkel is találkozhatunk a gyakorlatban.
­ A ráfordítások árai (inputárak) 2016-2017. évi árszínvonalat tükröznek, és ÁFA
nélkül, nettó módon értendők.
­ A termelési értéket képező tényezők között számolunk a főtermék és a
melléktermék hozamával, valamint a – gyakorlatilag minden gazdálkodó által
igényelt – területalapú támogatásokkal, értve alatta az alaptámogatást és a zöldítés
feltételeinek betartásáért járó plusz támogatást.
­ Az értékesített termék a magas és a közepes színvonalú szcenárióban a szárított,
tisztított, átmenetileg tárolt, „piackész” termék, míg az alacsony színvonalú
szcenárióban e posztharveszt műveletekkel (szárítás, tisztítás, tárolás) nem

262
 számolunk, itt betakarítás utáni azonnali – ún. „kombájn
alóli” – értékesítést feltételezünk. A termény értékesítési ára ÁFA, és
kompenzációs felár nélkül értendő.
­ Tekintettel arra, hogy időjárási okokból (évjárat) a terméshozamokban, a piaci
helyzet függvényében pedig az értékesítési árakban nagyon jelentős ingadozások
is lehetnek az évek között, a hozamok és az értékesítési árak nagyságrendileg
ötéves átlagot (2013-2017) tükröznek. Ezáltal kezeljük le a hozamokban és
árakban rejlő jelentős bizonytalanságot, vagyis kalkulációink nagyságrendileg egy
átlagos évjáratot és átlagos piaci helyzetet tükröznek. Hasonló vonatkozik a
termesztéstechnológiai ráfordítások, ezzel együtt a termelési költségek
meghatározására, jóllehet a technológiában és a ráfordításokban jóval kisebb az
évjárati változékonyság, mint a hozamokban.

6.3.4. A gabonafélék termesztésének ökonómiai kérdései

Az őszi búza költség-jövedelem viszonyai: Az őszi búza a legnagyobb területen
termesztett, ezáltal legfontosabb kalászos gabonafélénk, a legtöbb növénytermesztő
vállalkozás vetésszerkezetében megtalálható, kivéve talán azokat a gyengébb
termőhelyeket, ahol már az őszi árpa vagy a triticale termeszthető eredményesebben. A
másik legjelentősebb szántóföldi kultúrával, a kukoricával összehasonlítva elmondható,
hogy termőhelyre kevésbé érzékeny, ugyanakkor potenciálisan nem is képes akkora
fajlagos (hektáronkénti) jövedelem elérésére. Ebből adódóan a jobb talajokon a –
potenciálisan jobb jövedelemtermelő képességű, de talajra igényesebb – kukorica, a
közepes és esetlegesen a gyengébb talajokon pedig az őszi búza részaránya magasabb a
vetésszerkezetben, mely utóbbin a kukorica már kevésbé sikeresen termelhető.
Az őszi búza terméshozama a talajadottságoktól és a technológia intenzitásától függően
széles intervallumban változhat (6.27. táblázat): jó talajon és intenzív technológiában
sokéves átlagban is el lehet érni a 6,0-7,0 t/ha hozamot, de a legjobb években a legjobb
teljesítőképességű fajtákkal, illetve az újonnan megjelent hibridekkel már üzemi
körülmények között sem ritka a 8,0-9,0 t/ha-os eredmény. Ezzel ellentétben gyengébb
termőhelyeken és extenzív technológiában mindössze 4,0 t/ha körüli fajlagos hozamokra
képes. Közepes minőségű talajokon és átlagos technológiai színvonal mellett 5,0 t/ha
körüli hozamok elérésének van realitása, amit tükröz az is, hogy – a KSH adatai szerint
– az őszi búza hazai ötéves átlaghozama (2014-2018) 5,2 t/ha, tízéves átlaghozama
(2009-2018) pedig 4,6 t/ha.
6.27. táblázat: Az őszi búza hozama, árbevétele és termelési értéke
Megnevezés M.e. Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
Terméshozam – főtermék t/ha 6,5 4,8 4,0
– melléktermék t/ha 3,0 2,4 2,0
Értékesítési ár – főtermék Ft/t 52 000 52 000 45 000
– melléktermék Ft/t 10 000 10 000 10 000
ÁRBEVÉTEL ÖSSZESEN Ft/ha 338 000 249 600 180 000
Támogatás (alap + zöldítés) Ft/ha 70 000 70 000 70 000
TERMELÉSI ÉRTÉK Ft/ha 408 000 319 600 250 000
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

263
Az őszi búza „hálás” üzemgazdasági tulajdonsága, hogy
termésbiztonsága viszonylag kedvező megítélés alá esik, mivel terméshozamainak
kilengése általában nem haladja meg a sokéves átlagtól számított +/- 10-15%-ot. Ez
alapvetően azzal magyarázható, hogy októberben vetjük, amikor már általában van elég
csapadék a megfelelő keléshez és kezdeti állományfejlődéshez, valamint júliusban
takarítjuk be, így a nyári aszályos időszakot már nem tölti a táblán. Ennél fogva – ha csak
az április és május nem kirívóan aszályos – terméshozama stabil (megfelelő tavaszi
csapadékellátottság esetén már a júniusi szárazabb időjárásnak sincs jelentősebb negatív
kihatása a termésre). A szemtermésen mint főterméken kívül a búza értékes
mellékterméke a szalma, melynek hozama hozzávetőlegesen a szemtermés fele, és szinte
minden esetben betakarításra kerül (különben jelentős tarlómaradványt képezne, ami
nehezen bedolgozható a talajba, illetve az állattenyésztés is igényli mint alomanyagot).
Az őszi búza minőségét tekintve lehet étkezési (malmi) búza és takarmánybúza: előbbit
értelemszerűen malomipari célra használják fel és humán élelmiszer lesz belőle, míg
utóbbi a takarmánygyártásban hasznosul. A két minőségi kategória piaci áraiban azonban
általában szerény az eltérés (jellemzően nem haladja meg az 5-10%-ot), így a minőségi
kihozatalnak, illetve az értékesítés irányának az esetek többségében nem jelentős a
kihatása a termelés jövedelmezőségére. Kalkulációinkban a magas és közepes színvonal
esetén 50-50% étkezési, illetve takarmánybúza hányadot vettünk alapul, míg az alacsony
színvonalú technológiában csak takarmánybúza előállítása zajlik. Az őszi búza termelői
ára az elmúlt öt évben a 35 és 70 ezer Ft/t között mozgott, így sokéves árcentruma az 50-
55 ezer Ft/t intervallumba esik. A piaci árak tehát széles intervallumban változnak, ami
megfelel az árcentrum +/- 30-35%-os ingadozásnak (6.27. táblázat).
Ezen hozam- és árviszonyok mellett az őszi búza – a termelés színvonalától, azaz a
fajlagos hozamoktól – függően sokéves átlagban, magas színvonalon mintegy 340 ezer
Ft/ha, míg alacsony színvonalon mindössze 180 ezer Ft/ha árbevétel realizálására képes,
közepes színvonalon 250 ezer Ft/ha körüli árbevétel érhető el. Mindezek kiegészülnek a
területalapú támogatással, így összességében 250-410 ezer Ft/ha termelési értékről
beszélhetünk. Feltűnő különbség, hogy jó talajon, magas színvonalú gazdálkodás mellett
közel 2-szer akkora árbevétel érhető el, mint gyengébb talajon extenzívebb
technológiában (6.27. táblázat).
A termelési színvonaltól függően azonban értelemszerűen nem csak a hozamokban és
árbevételben, hanem a termelési költségekben is jelentős különbségek állnak fenn. Míg
az őszi búza extenzív körülmények között előállítható 150-200 ezer Ft/ha költséggel is,
addig intenzív technológiában 250-270 ezer Ft/ha-os költségszínvonalról beszélünk. Az
őszi búza termelés költségeiből – gyakorlatilag termelési színvonalra való tekintet nélkül
– legjelentősebb költségtétel a tápanyag-gazdálkodás, majd ezt követik: a
növényvédelem, betakarítás és szállítás, valamint a vetés. Az őszi búza nem igényel
feltétlen mélyművelést, így talaj-előkészítési költségei nem jelentősek. Intenzív
technológiákban az őszi K- és P-túlsúlyú alaptrágyázást tavasszal még általában három
N-fejtrágyázás és levéltrágyázások követik, míg extenzív technológiákban mindössze
egy vagy két N-fejtrágyázásra kerül sor, illetve P- és K-trágyák kijuttatása nem feltétlenül
jellemző. A vetés költsége sem kifejezetten magas, mivel a vetőmag egy része akár saját
vetőmagfogásból is fedezhető (kivéve a hibrideket). Az őszi búza jellemzően kevés
növényvédelmi beavatkozást igényel: ősszel általában már nincs szükség gyomirtásra,
tavasszal és nyár elején pedig többnyire két – gomba és rovarok elleni – növényvédelmi

264
kezelés szükséges. A betakarítás során a kombájn költsége
jellemzően 16-20 ezer Ft/ha, a fennmaradó hányad pedig a termény szállításának
költsége, mely alapvetően távolságfüggő. Tekintettel arra, hogy a búza az évek
többségében 14-17% szemnedvesség mellett betakarítható (és 14% mellett tárolható),
csak kisebb mértékű szárítást igényel, vagy egyes években nincs is rá szükség. (6.28.
táblázat) Az extenzívebb technológiák alacsonyabb termelési költsége elsősorban a jóval
kevesebb kijuttatott tápanyaggal (és az is döntően csak N, az intenzív technológiák
kiegyensúlyozott N-P-K-ellátásával szemben), és az alacsonyabb színvonalú
növényvédelemmel van összefüggésben, továbbá azzal magyarázható, hogy az
értékesítés „kombájn alól” történik, posztharveszt műveletek nélkül.
6.28. táblázat: Az őszi búza termelésének munkaműveletenkénti költségszerkezete
Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
Művelet megnevezése Költség Költség Költség Költség Költség Költség
(Ft/ha) (Ft/t) (Ft/ha) (Ft/t) (Ft/ha) (Ft/t)
Talajművelés 26 175 4 027 28 725 5 984 23 500 5 875
Tápanyag-gazdálkodás 88 265 13 579 55 070 11 473 44 988 11 247
Vetés 31 129 4 789 26 990 5 622 27 368 6 842
Növényvédelem, -ápolás 39 416 6 064 33 118 6 900 27 140 6 785
Betakarítás, szállítás 35 475 5 457 33 570 6 994 30 630 7 658
Szárítás, tisztítás 6 467 995 4 776 995 0 0
Tárolás 8 775 1 350 6 480 1 350 0 0
Egyéb közvetlen költség 27 000 4 154 21 200 4 417 20 000 5 000
KÖZVETLEN KÖLTSÉG 262 702 40 415 209 929 43 735 173 626 43 407
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A költségnemenkénti költségszerkezet tekintetében megállapítható, hogy az egyéb

közvetlen költségek aránya 0 és 20% között alakulhat, a fennmaradó rész pedig kb. fele-
fele arányban anyagjellegű, illetve gépköltség. Az alacsonyabb színvonalú
technológiákban mind az anyag-, mind a gépköltség jelentősen csökken. Az élőmunka
költsége elhanyagolható (6.29. táblázat).
6.29. táblázat: Az őszi búza költségnemenkénti költségszerkezete
Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
Költségnem megnevezése Költség Költség Költség
% % %
(Ft/ha) (Ft/ha) (Ft/ha)
Anyagjellegű költség 119 760 42,3 88 568 39,2 80 046 41,0
Személyi jellegű költség 700 0,3 560 0,2 450 0,2
Gép- és épületköltség 115 242 40,8 99 601 44,0 73 130 37,4
Egyéb közvetlen költség 27 000 9,5 21 200 9,4 20 000 10,2
KÖZVETLEN KÖLTSÉG 262 702 92,9 209 929 92,8 173 626 88,9
Általános költség 20 043 7,1 16 194 7,2 21 750 11,1
ÖSSZES TERMELÉSI
282 745 100,0 226 123 100,0 195 376 100,0
KÖLTSÉG
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A költség-, hozam- és árviszonyok alapján a búza pozitív jövedelemtermelő képességgel

rendelkezik (6.30. táblázat). A búza „közepes körülmények” között nagyságrendileg 100
ezer Ft/ha nettó jövedelem elérésére képes, 40% körüli költségarányos jövedelmezőség
mellett. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a jövedelem mintegy 2/3-3/4 részét a közvetlen
támogatások teszik ki (ez az eredmény összevág az AKI tesztüzemi adatokon alapuló
számításaival). Intenzív technológiákban az elérhető nettó jövedelem jellemzően 20-

265
40%-kal magasabb (egyúttal kevésbé támogatásfüggő), a
költségarányos jövedelmezőség azonban nem feltétlenül változik, mert a magasabb
jövedelmet arányosan magasabb termelési költségekkel lehet elérni. Extenzív
technológiákban, gyenge termőhelyen a termelés gyakran már veszteséges is lenne
támogatások nélkül, de azokkal együtt még – a szerény jövedelem ellenére – 30%-hoz
közelítő költségarányos jövedelmezőség érhető el, mely kedvező érték az alacsony
termelési költségekkel van összefüggésben.

6.30. táblázat: A gazdálkodás eredménye és hatékonysága az őszi búza

termelésében
Megnevezés M.e. Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
TERMELÉSI ÉRTÉK Ft/ha 408 000 319 600 250 000
Összes közvetlen költség Ft/ha 262 702 209 929 173 626
FEDEZETI ÖSSZEG Ft/ha 145 298 109 671 76 374
Általános költség Ft/ha 20 043 16 194 21 750
Összes termelési költség Ft/ha 282 745 226 123 195 376
NETTÓ JÖVEDELEM Ft/ha 125 255 93 477 54 624
Közvetlen önköltség Ft/t 40 415 43 735 43 407
Önköltség Ft/t 43 500 47 108 48 844
Közvetlenköltség-arányos jöv.% % 55 52 44
Költségarányos jövedelmezőség % 44 41 28
Jövedelemszint % 31 29 22
Költségszint % 69 71 78
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A kukorica költség-jövedelem viszonyai: a kukoricatermelés költség- és

jövedelemviszonyait hasonló szerkezetben kívánjuk bemutatni, mint az őszi búzát. Jelen
fejezetben csak a szemes takarmánykukorica képezi vizsgálat tárgyát, elemzéseink a siló-
, csemege- és vetőmag-kukoricára nem terjednek ki.

A kukoricát alapvetően takarmány-előállítás céljára termeljük, így – a búzához hasonlóan

– különböző hasznosítási irányairól nem beszélhetünk. A kukorica „közepes
körülmények” között, sokéves átlagban 7,0 t/ha körüli terméshozamok elérésére képes,
míg jó talajon és intenzív technológiában ma már többéves átlagban is elvárt a 10,0 t/ha
körüli hozam, bár egy jó évjáratban már a termelő üzemi gyakorlatban sem ritka a
12,0-14,0 t/ha-os termés sem. Extenzívebb körülmények és gyengébb talajadottságok
mellett nem várhatunk 5,0-6,0 t/ha-nál magasabb terméseket. A kukorica betakarítás
utáni szármaradványa elviekben takarmányozás céljára bálázva betakarítható, de a
termőterület döntő többségén nem jellemző e melléktermék hasznosítása
(6.31. táblázat).

A kukorica termésingadozása viszont jelentős (lásd korábban: évek közötti mértéke

elérheti a centrum +/- 30-40%-ot is), vagyis termésbiztonsága nem kifejezetten jó, ami
elsősorban a nyári aszályokra vezethető vissza, különös tekintettel arra, hogy a kukorica
vízigényes növény.

266
 6.31. táblázat: A kukorica hozama, árbevétele és termelési
értéke
Megnevezés M.e. Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
Terméshozam – főtermék t/ha 9,5 7,0 5,8
– melléktermék t/ha - - -
Értékesítési ár – főtermék Ft/t 47 000 47 000 38 090
– melléktermék Ft/t - - -
ÁRBEVÉTEL ÖSSZESEN Ft/ha 446 500 329 000 220 920
Támogatás (alap + zöldítés) Ft/ha 70 000 70 000 70 000
TERMELÉSI ÉRTÉK Ft/ha 516 500 399 000 290 920

Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A takarmánykukorica termelői ára az őszi búzáéhoz közelít, hasonlón széles

intervallumban (30-60 ezer Ft/tonna) mozog, illetve megállapítható az is, hogy a két
termény ára jellemzően együtt fut, bár a kukorica általában 5-10%-kal alulmúlja azt.
Mindezen hozam- és árviszonyok mellett a kukoricatermelésben átlagosan 300-350 ezer
Ft hektáronkénti árbevétel érhető el, magas színvonalú gazdálkodás mellett – a 2,0-3,0
t/ha-os hozamtöbbletnek tulajdoníthatóan – akár 100-150 ezer Ft-tal is több, míg alacsony
színvonalú gazdálkodás mellett hozzávetőlegesen ugyanennyivel kevesebb. Az őszi
búzával összehasonlítva megállapítható, hogy a kukorica közepes és magas színvonalú
gazdálkodás esetén 80-110 ezer Ft-tal (30-40%-kal) magasabb hektáronkénti árbevételre
képes, de feltűnő az is, hogy ezen előnye a talajadottságok romlásával és a termelési
színvonal mérséklődésével egyre csökken, tulajdoníthatóan annak, hogy rosszabbul
viseli az extenzívebb körülményeket, ezáltal nagyobb terméscsökkenéssel reagál, mint
az őszi búza.

A kukoricának nem csak a területegységen realizált árbevétele (és termelési értéke)

magasabb, hanem műveléséhez 40-50 ezer Ft-tal (15-20%-kal) magasabb termelési
költségekre is szükség van, viszont az árbevételekhez hasonlóan a termelési színvonal
mérséklődésével csökken a költségkülönbség is (extenzív körülmények között már alig
van eltérés az őszi búza és a kukorica előállítási költségei között) (6.32. táblázat).

6.32. táblázat: A kukorica termelésének munkaműveletenkénti költségszerkezete

Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
Művelet megnevezése Költség Költség Költség Költség Költség Költség
(Ft/ha) (Ft/t) (Ft/ha) (Ft/t) (Ft/ha) (Ft/t)
Talajművelés 29 100 3 063 29 100 4 157 31 500 5 431
Tápanyag-gazdálkodás 89 816 9 455 66 180 9 454 54 988 9 481
Vetés 46 940 4 941 39 940 5 706 33 700 5 810
Növényvédelem, növényápolás 38 116 4 012 23 562 3 366 21 980 3 790
Betakarítás, szállítás 34 300 3 611 31 300 4 472 27 840 4 800

Szárítás, tisztítás 34 859 3 669 25 685 3 669 0 0

Tárolás 12 825 1 350 9 450 1 350 0 0

Egyéb közvetlen költség 28 000 2 947 22 000 3 143 20 000 3 448
KÖZVETLEN KÖLTSÉG 313 956 33 048 247 217 35 317 190 008 32 760

Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

267
 6.33. táblázat: A kukorica költségnemenkénti
költségszerkezete
Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
Költségnem megnevezése Költség Költség Költség
% % %
(Ft/ha) (Ft/ha) (Ft/ha)
Anyagjellegű költség 145 227 42,6 105 137 39,3 95 268 45,0
Személyi jellegű költség 420 0,1 420 0,2 400 0,2
Gép- és épületköltség 140 309 41,3 119 660 44,7 74 340 35,1
Egyéb közvetlen költség 28 000 8,2 22 000 8,2 20 000 9,4
KÖZVETLEN KÖLTSÉG 313 956 92,2 247 217 92,4 190 008 89,7
Általános költség 26 456 7,8 20 450 7,6 21 750 10,3
ÖSSZES TERMELÉSI KTG. 340 412 100,0 267 667 100,0 211 758 100,0
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A kukorica költségszerkezete mind a munkaműveletenkénti, mind költségnemenkénti

bontásban hasonló az őszi búzáéhoz, de magasabb termelési költségei az alábbiakkal
magyarázhatók: tápanyagigénye valamivel nagyobb, drágább a vetőmag és hibridek
alkalmazása révén nem megoldható a saját vetőmagfogás, továbbá jóval magasabb a
szárítási költsége, mivel jellemzően 18-24% szemnedvesség mellett kerül betakarításra.
A kukorica növényvédelem-igénye összességében nem magasabb, de a búzával
ellentétben itt nincs nagy súlya a gombák és rovarok elleni védekezésnek, viszont minden
kultúránál nagyobb hangsúlyt kap a gyomirtás. A kukorica legveszélyesebb kártevője, az
amerikai kukoricabogár ellen érdemben csak a vetésváltással és a vetőmag csávázásával
lehet védekezni. Az anyagjellegű költségek között 50-60% körüli részarányával
meghatározó a műtrágya, 20-30% a növényvédőszer, illetve kb. ugyanennyi a vetőmag
aránya. A gépköltségek döntő része a talajművelés, a betakarítás és a szárítás
folyamatában merül fel (6.32. és 6.33. táblázatok).
6.34. táblázat: A gazdálkodás eredménye és hatékonysága a kukorica termelésében
Megnevezés M.e. Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
TERMELÉSI ÉRTÉK Ft/ha 516 500 399 000 290 920
Összes közvetlen költség Ft/ha 313 956 247 217 190 008
FEDEZETI ÖSSZEG Ft/ha 202 544 151 783 100 912
Általános költség Ft/ha 26 456 20 450 21 750
Összes termelési költség Ft/ha 340 412 267 667 211 758
NETTÓ JÖVEDELEM Ft/ha 176 088 131 333 79 162
Közvetlen önköltség Ft/t 33 048 35 316 32 760
Önköltség Ft/t 35 832 38 238 36 510
Közvetlenköltség-arányos jöv.% % 64 62 53
Költségarányos jövedelmezőség % 51 49 37
Jövedelemszint % 34 33 27
Költségszint % 66 67 73

Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A fentiekben jellemzett árbevétel- és költségviszonyok alapján megállapítható, hogy a

kukorica potenciálisan hektáronként 40-50 ezer Ft-tal, azaz 20-30%-kal magasabb
jövedelem realizálására képes, mint a búza (és valamivel kedvezőbb költségarányos
jövedelmezőségi mutatók mellett), de a jövedelemtermelő képességben fennálló előnye

268
a talajadottságok romlásával vagy a ráfordítási színvonal
csökkenésével folyamatosan elmosódik (6.34. és 6.30. táblázatok). Megfigyelhető – a
búzához hasonlóan – az is, hogy a különböző termelési színvonalakon elérhető
tonnánkénti önköltségekben jelentős különbségek nincsenek (magas színvonalon
valamivel kedvezőbb), vagyis a magas színvonalú gazdálkodás előnyei inkább a
kedvezőbb jövedelemtermelő képességben és jövedelmezőségi mutatókban rejlenek.

6.3.5. Az olaj- és fehérjenövények termesztésének ökonómiai kérdései

A napraforgó költség-jövedelem viszonyai: a napraforgó a legnagyobb területen
termesztett olajnövényünk, melynek kaszatterméséből sajtolt olaját döntően humán
élelmezésre használják, feldolgozásának fontos mellékterméke pedig az extrahált
napraforgódara, melyet értékes fehérjetartalma miatt takarmányozásra használnak. A
jelenleg termesztett napraforgófajták és -hibridek 45-55% közötti olajtartalommal
rendelkeznek, de a „legkorszerűbb” hibridek olajtartalma megközelíti a 60%-ot is,
melyből azonban szabadföldi üzemi körülmények között nem lehet 55-56%-nál többet
kihozni. Az olajtartalom és hektáronkénti termés szorzata adja a hektáronkénti
olajhozamot, melyet a fajtán/hibriden túlmenően meghatároz az alkalmazott
termesztéstechnológia és az időjárási tényezők. A feldolgozóipar alapvetően felárat fizet
a magasabb olajtartalomra, de a jelenlegi felvásárlási rendszerben még mindig a termés
mennyiségén van nagyobb hangsúly.

A napraforgó nagyon nagyfokú termésbiztonsággal rendelkezik, évek közötti

hozamingadozása a legritkább esetben haladja meg a +/- 10%-ot. Vetésideje április,
betakarítására augusztus második, szeptember első felében kerül sor, tehát az egész
nyarat a táblán tölti, így a hiányos csapadékellátottság kockázatának kitett, de jó
aszálytűrő és alkalmazkodó képessége révén – az extrém aszályokat kivéve – nem nagyon
sínyli meg a száraz időszakokat. Ugyanakkor ezzel ellentétben hátrányos tulajdonsága,
hogy „kiéli” a talaj vízkészletét, rosszabb fejlődési feltételeket hátrahagyva az utána
termesztett kultúrának. A túlzott csapadékellátottságra azonban érzékeny, mivel
hajlamosítja a számottevő terméskieséshez vezető, szár- és tányérrothadással járó
gombabetegségekre.

6.35. táblázat: A napraforgó hozama, árbevétele és termelési értéke

Megnevezés M.e. Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal

Terméshozam – főtermék t/ha 3,5 2,7 2,1
– melléktermék t/ha - - -
Értékesítési ár – főtermék Ft/t 104 000 104 000 101 000
– melléktermék Ft/t - - -
ÁRBEVÉTEL ÖSSZESEN Ft/ha 364 000 280 800 212 100
Támogatás (alap + zöldítés) Ft/ha 70 000 70 000 70 000
TERMELÉSI ÉRTÉK Ft/ha 434 000 350 800 282 100

Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A napraforgó terméshozama ennek megfelelően átlagos körülmények között 2,5-3,0 t/ha,

intenzív körülmények között (korszerű hibridek, magas ráfordítási szint) a 3,5 t/ha körüli

269
sokéves termésátlagot tudnia kell teljesíteni, sőt egy-egy esetben
ma már a 4,0-5,0 t/ha-os hozam sem elérhetetlen. Termőhelyre ugyan nem kifejezetten
érzékeny, elég jól tolerálja a gyengébb talajokat is, de ilyen körülmények között, extenzív
ráfordítási színvonalon és extenzívebb (kisebb teljesítőképességű) fajtákkal mindössze
2,0 t/ha körüli termések elérésének van realitása. A napraforgó értékesítési ára az elmúlt
10 évben 70 és 130 ezer Ft/tonna között mozgott, árcentruma a 100-105 ezer Ft/tonna
magasságában található. Értékesíthető mellékterméke a termesztés során nem keletezik.
Mindezekkel együtt „közepes körülmények” között 250-300 ezer Ft/ha árbevétel
realizálására képes (magas, illetve alacsony színvonalon kb. 30%-kal magasabb, illetve
alacsonyabb), vagyis értéktermelése valahol az őszi búza és a kukorica között
helyezkedik el (6.35. táblázat).

A napraforgó hektáronkénti termelési költségei nagyságrendileg megegyeznek az őszi

búzáével, vagy annál esetleg mintegy 5%-kal magasabbak (6.36. táblázat). A napraforgó
a kukoricához hasonlóan tavaszi vetésű növény, így a megfelelő talaj-előkészítésre még
ősszel törekedni kell. Tápanyag-gazdálkodási költségei talán még a búzáénál is valamivel
alacsonyabbak, mert csak mérsékeltebb N-ellátásra van szüksége (a sok nitrogén fokozza
a gombabetegségekre való hajlamot), ellenben káliumra nagyon igényes. Kiemelendő,
hogy növényvédelem-igénye a gabonafélékénél jóval nagyobb: a tavaszi gyomirtáson
túlmenően további általában három, csapadékos években akár négy gomba elleni
védekezésre van szüksége, bár az extenzívebb technológiákban általában ennél eggyel
kevesebb kezelést folytatnak. Betakarítása a gabonafélékhez hasonlóan zajlik, a relatíve
alacsony hektáronkénti biomassza-produktum miatt szállítási költségei alacsonyabbak.
Olajnövényként 7%-os nedvességtartalomra leszárítva tárolható, melyet általában még
„lábon állva”, az állományban érnek el deszikkálással (állományszárítás vízelvonó hatású
szerekkel), de szükséges esetben szárítható is.

6.36. táblázat: A napraforgó termelésének munkaműveletenkénti költségszerkezete

Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
Művelet megnevezése Költség Költség Költség Költség Költség Költség
(Ft/ha) (Ft/t) (Ft/ha) (Ft/t) (Ft/ha) (Ft/t)
Talajművelés 32 850 9 386 32 850 12 167 31 500 15 000
Tápanyag-gazdálkodás 77 779 22 223 54 153 20 057 38 988 18 566
Vetés 36 325 10 378 32 624 12 083 25 533 12 159
Növényvédelem, -ápolás 62 991 17 997 52 402 19 408 34 006 16 193
Betakarítás, szállítás 29 275 8 364 25 555 9 465 24 300 11 571
Szárítás, tisztítás 3 150 900 2 430 900 0 0
Tárolás 630 180 486 180 0 0
Egyéb közvetlen költség 27 000 7 714 21 500 7 963 20 000 9 524
KÖZVETLEN KÖLTSÉG 270 000 77 142 222 000 82 222 174 327 83 013

Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A költségszerkezete arányaiban (6.37. táblázat) a többi szántóföldi kultúrához hasonló.

Az anyagjellegű költségek között 50% körüli részarányával meghatározó a műtrágya, 30-
40% a növényvédőszer, a fennmaradó hányad pedig a vetőmag. A gépköltségek döntő
része a talajművelés és a betakarítás-szállítás folyamatában merül fel.

270
271
 6.37. táblázat: A napraforgó költségnemenkénti
költségszerkezete
Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
Költségnem megnevezése Költség Költség Költség
% % %
(Ft/ha) (Ft/ha) (Ft/ha)
Anyagjellegű költség 125 203 43,2 98 610 41,3 77 127 39,3
Személyi jellegű költség 490 0,2 350 0,1 400 0,2
Gép- és épületköltség 117 307 40,4 101 540 42,5 76 800 39,2
Egyéb közvetlen költség 27 000 9,3 21 500 9,0 20 000 10,2
KÖZVETLEN KÖLTSÉG 270 000 93,1 222 000 92,9 174 327 88,9
Általános költség 20 000 6,9 17 000 7,1 21 750 11,1
ÖSSZES TERMELÉSI KTG. 290 000 100,0 239 000 100,0 196 077 100,0
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A fentiekből eredően jövedelemtermelő képessége az őszi búza és a kukorica között

helyezkedik el (6.38. táblázat), de gyengébb termőhelyeken és alacsony termelési
színvonalon még a két fő gabonakultúránál is jobban teljesít lévén, hogy nagyon jó
alkalmazkodóképességű növény. Jövedelembiztonságát viszonylag stabil piaci-
értékesíthetőségi helyzete, árai, valamint a jó termésbiztonsága tovább fokozza. A
napraforgóra is igaz, hogy a különböző termelési színvonalak között alapvetően nem a
termelés önköltségében és még csak nem is a jövedelmezőségben van jelentős differencia
(a közepes értékhez viszonyítva +/- 10%-on belüli az eltérés, illetve magas színvonalon
gazdálkodva az önköltség és jövedelmezőség is kedvezőbb valamivel), hanem a
jövedelemtermelő képesség mutat jelentős eltéréseket, mely a közepes értéktől
számítottan akár +/- 30%-kal is eltérhet a termelés színvonalától függően.
6.38. táblázat: A gazdálkodás eredménye és hatékonysága a napraforgó
termelésében
Megnevezés M.e. Magas színvonal Közepes színvonal Alacsony színvonal
TERMELÉSI ÉRTÉK Ft/ha 434 000 350 800 282 100
Összes közvetlen költség Ft/ha 270 000 222 000 174 327
FEDEZETI ÖSSZEG Ft/ha 164 000 128 800 107 773
Általános költség Ft/ha 20 000 17 000 21 750
Összes termelési költség Ft/ha 290 000 239 000 196 077
NETTÓ JÖVEDELEM Ft/ha 144 000 111 800 86 023
Közvetlen önköltség Ft/t 77 142 82 222 83 013
Önköltség Ft/t 82 857 88 518 93 370
Közvetlenköltség-arányos jöv.% % 61 58 61
Költségarányos jövedelmezőség % 50 47 44
Jövedelemszint % 33 32 30
Költségszint % 67 68 70
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

Az őszi káposztarepce költség-jövedelem viszonyai: az őszi káposztarepce alapvetően a

hűvösebb, mérsékeltebb klímájú területek növénye, így Magyarországon is elsősorban
Észak- és Nyugat-Magyarországon találta meg kedvezőbb termesztési körzeteit. A repcét
rendkívül korán vetjük (augusztus második, szeptember első felében), így az ősszel
betakarított növények után abszolút nem vethető, ennél fogva gyakorlatilag csak a
kalászos gabonák lehetnek az előveteményei. Kora őszi vetéséből adódóan a kezdeti

272
fejlődése szempontjából nagyon nagy jelentősége van a
szeptemberi és októberi csapadékoknak. Amennyiben az ősz aszályos, a termés
jelentősen megsínyli, de több évben volt már példa arra is, hogy a rossz őszi kelést
októberben felszámolták és őszi vetésű kalászos vagy tavaszi vetésű növény került a
helyére. A téli fagyokra is érzékeny, a hótakaró nélküli nagyon erős lehűlések jelentősen
ritkítják az állományt, ami szintén hozamcsökkenésekben nyilvánul meg. Mindezen
tulajdonságai ellenére – a megfelelő termesztőkörzeteit az elmúlt 10-15 évben megtalálva
– Magyarországon is sikeresen termeszthető, ráadásul a napraforgóéhoz hasonló jó
termésbiztonság mellett. Ez vélhetően azzal is összefüggésben van, hogy június
hónapban betakarításra kerül, így az aszályos időszakot már nem tölti a táblán.
6.39. táblázat: Az őszi káposztarepce hozama, árbevétele és termelési értéke
Megnevezés M.e. Magas színvonal Közepes színvonal
Terméshozam – főtermék t/ha 3,4 2,5
– melléktermék t/ha - -
Értékesítési ár – főtermék Ft/t 108 000 108 000
– melléktermék Ft/t - -
ÁRBEVÉTEL ÖSSZESEN Ft/ha 367 200 270 000
Támogatás (alap + zöldítés) Ft/ha 70 000 70 000
TERMELÉSI ÉRTÉK Ft/ha 437 200 340 000
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

Az őszi káposztarepce esetében csak két termelési szcenáriót mutatunk be, tekintettel
arra, hogy gyenge termőhelyeken és extenzív technológiában nem jellemző a termelése,
hiszen a termőhelyre és a technológiai fegyelemre – a fentebb leírt tulajdonságai miatt –
nagyon érzékeny. A 6.39. táblázatban láthatjuk, hogy terméshozamai a napraforgóéhoz
hasonlóak, továbbá értékesítési árszínvonaluk is közelít egymáshoz, az árdifferencia
általában nem haladja meg az 5-8%-ot – a repce javára. Mindezeknél fogva – azonos
termelési színvonalon – a napraforgóhoz hasonló árbevétel elérésére képes.
A 6.40. táblázat adataiból kiderül, hogy meghatározó súlya a munkaműveletek közül a
tápanyag-gazdálkodásnak, valamint a növényvédelem és növényápolás műveletének van,
de jelentős még a talajművelés költsége is.
6.40. táblázat: A repce termelésének munkaműveletenkénti költségszerkezete
Magas színvonal Közepes színvonal
Művelet megnevezése Költség Költség Költség Költség
(Ft/ha) (Ft/t) (Ft/ha) (Ft/t)
Talajművelés 33 075 9 728 44 425 17 770
Tápanyag-gazdálkodás 88 215 25 946 60 597 24 239
Vetés 31 065 9 137 26 565 10 626
Növényvédelem, -ápolás 60 558 17 811 45 029 18 012
Betakarítás, szállítás 26 185 7 701 24 375 9 750
Szárítás, tisztítás 3 060 900 2 250 900
Tárolás 612 180 450 180
Egyéb közvetlen költség 33 000 9 706 26 000 10 400
KÖZVETLEN KÖLTSÉG 275 770 81 109 229 691 91 877
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

273
A termesztéstechnológiájában jellemző, hogy nyár végi vetése
miatt (amikor általában legszárazabbak a talajok és legnehezebb minőségi magágyat
készíteni) a talajmunkákra nagyobb hangsúlyt kell fektetni, így költségesebbek is, főleg
a közepes (tehát gyengébb) talajadottságok mellett, illetve kötött talajokon. A
talajművelés alapvetően egy nyári középmély szántást és a talaj kiszárításának elkerülése
végett azonnali zárást, szántáselmunkálást jelent, melyet a magágy-előkészítés követ. A
középkötött talajokon a nyári talaj-előkészítés általában nem jelent olyan nagy problémát,
mint kötött talajokon, de időjárási viszonyoktól függően itt is gyakran előfordulhat a
forgatás nélküli talajművelés. A vetés vásárolt vetőmag esetén éri el ezt a nagyságrendet,
fajták esetében saját magfogással jelentősen csökkenthető a vetőmag-költség. A hibridek
felhasználása egyre inkább terjed, melynek fő előnyeként a nagyobb vitalitást és az
elsősorban kedvezőtlenebb évjáratokban tapasztalható magasabb hozamot említhetjük.
Előbbi előny abban rejlik, hogy később is vethető (így széthúzható a vetés, illetve
egyszerűen csak a munkák csúszása sem okoz olyan kockázatot), mert sokkal
erőteljesebb a kezdeti fejlődése és későbbi vetéssel is megerősödve megy a télbe. Utóbbi
előny alatt elsősorban az értendő, hogy a fajtákkal szembeni magasabb termőképessége
annál erőteljesebben érvényesül, minél távolabb vannak az ökológiai körülmények az
optimumtól. A tápanyag-gazdálkodás jó technológiai színvonal mellett tartalmaz
jellemzően egy nagyadagú (250-300 kg/ha),
K- és P-túlsúlyos komplex műtrágyával történő alaptrágyázást, valamint általában két
fejtrágyázást, melyek együttesen kb. 400 kg/ha N-műtrágya kijuttatását jelentik. A P és
K alap megteremtése mellett itt a legnagyobb hangsúly a N-ellátáson van. Jellemző – a
repce különösen nagy kénigénye miatt – kéntartalmú N-műtrágya (kénes pétisó, Sulfamo,
stb.) alkalmazása. A növényvédelem költségei között az évek többségében egy
preemergens gyomirtással és három, főleg rovarkártevők elleni kezeléssel kell számolni,
a gomba elleni védekezés általában nem jelent különösebb ráfordításokat. A szántóföldi
növények közül talán itt fordítanak legnagyobb hangsúlyt a termés- és
növekedésszabályozók (generatív fejlődést serkentők, kipergésgátlók, deszikkálók)
használatára, valamint a levéltrágyázásra. Előbbiek költsége eléri a hektáronkénti
20-25 eFt-ot (6.40. táblázat).
6.41. táblázat: Az őszi káposztarepce költségnemenkénti költségszerkezete
Magas színvonal Közepes színvonal
Költségnem megnevezése Költség Költség
% %
(Ft/ha) (Ft/ha)
Anyagjellegű költség 136 803 46,2 102 946 41,1
Személyi jellegű költség 560 0,2 420 0,2
Gép- és épületköltség 105 407 35,6 100 325 40,2
Egyéb közvetlen költség 33 000 11,1 26 000 10,4
KÖZVETLEN KÖLTSÉG 275 770 93,1 229 691 92,0
Általános költség 20 019 6,9 19 862 8,03,
ÖSSZES TERMELÉSI KÖLTSÉG 295 789 100,0 249 553 100,0
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A termelési költségek költségnemenkénti összetételét vizsgálva (6.41. táblázat)

megállapítható, hogy termőhelytől függetlenül a termelési költségek 40-50%-ban
anyagjellegű költségek, és 30-40%-ban gépköltségek, a maradék hányadot az egyéb
közvetlen és az általános költségek adják. Jó termőhelyen az anyagköltség, közepes

274
termőhelyen a gépköltség aránya a magasabb. Megfigyelhető az
is, hogy gyengébb termőhelyen – jórészt a várhatóan mérsékeltebb termések miatt – az
anyagjellegű költségek mértéke mintegy 20-30%-kal alacsonyabb, gépköltségekben
viszont már csak jóval kisebb eltérés mutatkozik.
Az őszi káposztarepce számára kedvező termőhelyen és magas ráfordítási színvonal
esetén a napraforgóhoz hasonló jövedelemtermelő képeséggel és jövedelmezőséggel
rendelkezik. A termőhelyi optimumtól távolodva azonban a termelés eredményessége
rohamosan csökken, amit már a közepes színvonalú technológiában is kiütközik
(6.42. táblázat).
6.42. táblázat: A gazdálkodás eredménye és hatékonysága az őszi káposztarepce
termelésében
Megnevezés M.e. Magas színvonal Közepes színvonal
TERMELÉSI ÉRTÉK Ft/ha 437 200 340 000
Összes közvetlen költség Ft/ha 275 770 229 691
FEDEZETI ÖSSZEG Ft/ha 161 430 110 309
Általános költség Ft/ha 20 019 19 862
Összes termelési költség Ft/ha 295 789 249 553
NETTÓ JÖVEDELEM Ft/ha 141 411 90 447
Közvetlen önköltség Ft/t 81 109 91 877
Önköltség Ft/t 86 997 99 821
Közvetlenköltség-arányos jöv.% % 59 48
Költségarányos jövedelmezőség % 48 36
Jövedelemszint % 32 27
Költségszint % 68 73
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

6.4. A hazai kertészeti ágazatok gazdasági jelentősége és üzemtana

A kertészeti ágazatok 260-270 ezer hektárt foglalnak el a hazai mezőgazdasági

területekből, ami a mezőgazdaságilag művelt terület 5,0%-a, de 350 milliárd Ft körüli
termelési értékükkel már a mezőgazdaság termelési értékének 13-15%-át adják. Ebből
következik, hogy a szántóföldi növénytermesztésnél jóval intenzívebb kultúrákról van
szó, egységnyi területen nagyobb termelési érték előállítására képesek: a
növénytermesztés 250-280 ezer Ft/ha produktumával szemben itt – országos átlagban –
hozzávetőlegesen 1,3-1,4 millió Ft/ha értéktermelésről beszélhetünk, mely az egyes
kultúrák között természetesen nagyon jelentős szórást mutat. A kertészeti kultúrákat a
hasznosítási irány, a technológiai és üzemgazdasági jellemzők, valamint a fajgazdagság
szempontjából is nagyon széles repertoár jellemzi, ugyanis ide soroljuk a következő
ágazatokat: (1) zöldség (szabadföldi és hajtatott); (2) gyümölcs (beleértve a
csemegeszőlőt is); (3) szőlő (csak a borszőlő); (4) dísznövény; (5) aroma-, fűszer- és
gyógynövények. Gazdasági jelentőségüknél fogva – illetve terjedelmi korlátok miatt –
jelen fejezetben részletesebben csak a zöldség-gyümölcs ágazattal foglalkozunk.

A zöldségeket és gyümölcsöket mintegy 80-80 ezer hektár területen termesztjük

Magyarországon, és a szőlőültetvények is alig haladják már meg – az ezredforduló körül

275
meglévő közel 100 ezer hektár termőfelület helyett – a
70 ezer hektárt (6.8. ábra). Az egyéb kertészeti kultúrák 20-30 ezer hektár termőterületet
foglalnak el. A kertészeti kultúrák termelési értéke az utóbbi években 350 milliárd Ft
körül alakult, melyből 80-95 milliárd Ft a gyümölcstermesztésben, 160-190 milliárd Ft a
zöldségtermesztésben, 60-70 milliárd Ft a szőlészetben és 20-30 milliárd Ft a többi
kertészeti kultúrában keletkezett.
Terület - szfi zöldség, gyümölcs (hektár)

100000 6000

Terület - hajtatott zöldség (hektár)

90000
5000
80000

70000
4000
60000
50000 3000

40000
2000
30000

20000
1000
10000

0 0
2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
Szabadföldi zöldség 83958 83030 79485 69769 58877 76014 79811 77703 81845 76215 84410 81570
Gyümölcs 81080 81580 81244 82397 87030 85250 82270 79284 79655 81285 78880 79800
Hajtatott zöldség 5385 5270 4528 4243 4075 3920 3740 3728 3712 3680 3805 3585
Szabadföldi zöldség Gyümölcs Hajtatott zöldség

6.8. ábra: A hazai zöldség és gyümölcs termőterület alakulása 2006-2017 között

Forrás: Fruitveb és KSH (2018) adatok alapján saját szerkesztés

1600

1400

1200
Mennyiség (ezer tonna)

1000

800

600

400

200

0
2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
Szabadföldi zöldség 1290 1323 1349 1177 749 1288 1157 1189 1385 1313 1496 1500
Hajtatott zöldség és gomba 414 443 403 375 335 378 355 381 418 436 462 472
Gyümölcs 824 457 953 922 810 559 999 890 1293 835 829 821
Szabadföldi zöldség Hajtatott zöldség és gomba Gyümölcs

6.9. ábra: A hazai zöldség- és gyümölcstermés alakulása 2006-2017 között

Forrás: Fruitveb és KSH (2018) adatok alapján saját szerkesztés

276
A 6.8. ábra és 6.9 ábra tanulsága szerint a hazai gyümölcstermő
terület az utóbbi évtizedben 80 ezer hektár magasságában stagnál, a termésmennyiség
pedig az évi 800 ezer tonna körül jelentős kilengéseket mutatva 400-1 200 ezer tonna
között szóródik. A két legjelentősebb gyümölcsfajunk az alma (26 ezer ha) és a meggy
(14 ezer ha), melyek együtt a gyümölcstermő felület felét adják. A hazai
gyümölcstermelés állapota, színvonala és tendenciái részletesebben az alábbiak szerint
jellemezhetők:
­ A gyümölcstermő terület az 1990-es években 100 ezer hektár körül alakult, ami
az EU-csatlakozás környékére 80 ezer hektárra csökkent. Azóta az elmúlt
évtizedben semmilyen érdemi változás nem következett be, a termőterület kis
mértékben még csökkent is (önmagában az alma 41 ezer ha-ról 26 ezer ha-ra esett
vissza).
­ Az előállított termésmennyiség sem mutat semmilyen érdemi elmozdulást, a
vizsgált időszakban – nagy évjáratonkénti kilengések mellett – 800 ezer tonna
körül szóródik. A megtermelt mennyiségben tendenciózus változás tehát nem
tapasztalható, kritikus viszont a mennyiségek évek közötti nagyon hektikus
változása. A jelentős terméskiesések okai döntően az időjárási károk, amelyek
ellen nagyobbrészt védtelenek vagyunk. A legrosszabb évben a 400 ezer tonnát
alig haladta meg a gyümölcstermés, míg a „legjobb” évben 1,2 millió tonna körül
alakult. Ez felhívja a figyelmet a nagyon rossz termésbiztonságra, ami jelentős
akadálya új piacok építésének, illetve a meglévők megtartásának, hiszen stabil
piacot csak stabil áruval lehet teremteni.
­ A termőterület változása nagyon eltérő az egyes gyümölcsfajok között. Egyes
szakágazatok esetében (alma, kajszi, őszibarack, málna, szeder, köszméte,
ribiszke) jelentős területi visszaesés tapasztalható, sőt a málna, a szeder és a fekete
ribiszke a megszűnés határára jutott, néhány ágazat enyhén (cseresznye, szamóca)
vagy jelentősen növekedett (bodza, dió), a harmadik „blokkba” tartozók (körte,
meggy, szilva) pedig területileg gyakorlatilag stagnálnak.
­ A termésmennyiségek esetében hasonló a helyzet: a bogyósok többsége e
tekintetben is jelentősen visszaesett, a területi változásokhoz képest
kedvezőtlenebbé vált a cseresznye, kajszi, szilva és a szamóca megítélése (tehát
a termésmennyiségük nagyobb mértékben csökken, mint a területük), valamivel
kedvezőbbé vált az alma helyzete, mely a területi csökkenés ellenére
mennyiségileg stagnál. A körte, meggy, bodza, dió és az őszibarack megítélése
érdemben nem változik mennyiségi alapon sem. Ezen megállapításokat kis
mértékben árnyalják, de érdemben nem befolyásolják az évek közötti
nagymértékű termésingadozások és a statisztikákban rejlő bizonytalanságok.
­ Az 1980-as években az országos átlaghozamok az akkori jó színvonalú
termeléstől elvárt hozamok 70-90%-át tették ki, vagyis ágazati átlagban közel volt
a termelési színvonal a jóhoz. Az 1990-es években kezdődő rohamos
színvonalesés után jelenleg 30-40%-os szinten állunk, ami azt jelenti, hogy az
országos átlag 60-70%-kal marad el a hazai profi/jó üzemek termelési
színvonalától. Amennyiben ezeket az adatokat korrigáljuk a statisztikákból kieső
mennyiségekkel, akkor is legfeljebb 50-60%-os relatív termelési színvonalhoz
jutunk, ami az országos átlagnak a jó színvonaltól való 40-50%-os elmaradását
fejezi ki. Az egyébként is katasztrofális helyzet megítélését tovább súlyosbítja az
a tény, miszerint a relatív termelési színvonalunk az 1980-as években sokkal

277
 kedvezőbb volt, mint jelenleg, vagyis a kor elvárásaihoz
viszonyítva jelenleg még a ’80-as évek színvonalán sem vagyunk. Az ágazat
gyenge termelési színvonalát nem csak a fajlagos hozamokon keresztül
tapasztaljuk: a hazai ültetvények 70-75%-a öntözetlen, fagyvédelemről
mindössze 100-200 hektáron, jégvédelemről kb. 2 000 hektáron beszélhetünk.
Becslésünk szerint az ültetvényfelületnek csupán kb. 1/3-a tekinthető jó
színvonalú, versenyképes ültetvénynek, mely a termelő vállalkozások kb. 10%-át
jelenti. Az ültetvények alsó 1/3-a versenyképtelen, a támogatások nélkül már rég
megszűnt volna (ez a termelő vállalkozások kb. 60-70%-a, nagyobbrészt, de nem
kizárólag a kisüzemek), és az ültetvényfelület középső harmada (kb. a
vállalkozások 20-30%-a) nem elég jó színvonalú, de fejlődőképes és
potenciálisan versenyképessé tehető. A gyümölcságazat „elmaradottsági
mutatói” alapján csak az előzőekben felvázolt kép erősíthető: a hazai országos
átlaghozamok fajtól függően 40-80%-os elmaradásban vannak – az adott faj
esetében legmagasabb országos átlaghozamokat elérő – „top 5” európai
versenytárssal szemben (a statisztikai torzításokat kiszűrve is legalább 30-60%-
os az elmaradás). Hangsúlyozandó az is, hogy a legtöbb gyümölcsfaj esetében
megvan hazánkban is az a szűk profi termelői réteg, amelyik eléri a legjobb
versenytársak termelési színvonalát.
Összegezve megállapítható tehát, hogy gyümölcstermesztésünk termelési volumene
semmilyen érdemi növekedést nem mutatott az elmúlt másfél évtizedben. Az elsődleges
termelési teljesítményünk enyhén csökkenő tendenciájú, de e mögött néhány ágazat
enyhe növekedése vagy stagnálása, illetve számos ágazat jelentős vagy kritikus mértékű
visszaesése áll. Minimális növekedésre vagy stagnálásra csak az alacsony tőke-,
munkaerő- és szaktudásigényű fajok (pl. bodza, dió, meggy) voltak képesek (alacsony
szaktudás-igény alatt azt értve, hogy kevesebb olyan pont van a technológiájában, ahol a
termést el lehet „rontani”, így sokan – bár tévesen – extenzív fajnak tekintik). A tőke-,
munkaerő- és szaktudásigényes szakágazatok jelentősen visszaestek (pl. málna, szeder,
alma). Ez arra utal, hogy az ágazatban a három legfontosabb termelési erőforrásból
(szaktudás, tőke, munkaerő) egyik sem áll kielégítő mértékben rendelkezésre. A
termelési színvonalunk katasztrofális, ami – a fejlesztések elmaradása mellett – arra is
felhívja a figyelmet, hogy az ágazatban nem játszódott le a piaci letisztulás, vagyis az
alacsony színvonalon termelő vállalkozások kihullása, jóllehet ez a piacgazdaságban egy
teljesen törvényszerű, a versenyképesség növekedése irányába ható folyamat
(amennyiben ezt szabályozó eszközökkel nem akadályozzuk).
A hazai szabadföldi zöldségtermő terület az utóbbi évtizedben 80 ezer hektár körül
stagnál, melyet kiegészít mintegy 3 700 hektár hajtatott (fóliás és üvegházi)
zöldségtermesztés. A zöldségtermő felület közel 2/3-át a csemegekukorica (30-35 ezer
ha) és a zöldborsó (15-18 ezer ha) teszi ki. A szabadföldi termőterületek az utóbbi
évtizedben stabilak, a hajtatott termesztés viszont 60%-ára zsugorodott (6.8. ábra). A
szabadföldi zöldség – egy-egy extrém évjárattól eltekintve – stabilan 1,2-1,5 millió tonna
termést produkált az utóbbi években, a hajtatott kultúrák pedig a jelentős területi
csökkenés ellenére – emelkedő termelési színvonal mellett – 400 ezer tonnás
mennyiséget adnak (6.9. ábra). A hazai zöldségtermelés állapota, színvonala és
tendenciái részletesebben az alábbiak szerint jellemezhetők:

278
­ Az EU csatlakozást megelőző időszakban hazánk
zöldségtermő területe (szabadföldi és hajtatott együttesen) évjárattól függően
100-120 ezer hektár között alakult, ami 2004-re 100 ezer hektár alá csökkent. Az
ágazat az azóta eltelt évtizedben is további 20% visszaesést szenvedett el, a
termőterület az utóbbi évekre a 80 ezer hektár körüli szintre zuhant (6.8 ábra). E
területen is meghatározóak 2/3-os arányukkal és – két rossz év (2009-2010)
kivételével – stabil, stagnáló tendenciájukkal a nagymagvú zöldségek
(csemegekukorica 30-35 ezer ha, zöldborsó 15-18 ezer ha, bab 3-4 ezer ha).
Intenzitásukat és termesztési tulajdonságaikat tekintve ezek közel állnak a
szántóföldi növénytermesztéshez, illetve átmenetet képeznek a zöldség- és a
növénytermesztés között. Az igazán tőke- és/vagy munkaerő-igényes, intenzív
zöldségfajok jelentős, 40%-os visszaesést szenvedtek el: 50 ezer hektárról
30 ezer hektár alá süllyedt a területük. Ezek közül a legnagyobb termőterülettel a
görögdinnye rendelkezik (5-6 ezer ha), az összes többi zöldségfaj mára marginális
jelentőségű lett, egyenként 200-2 000 ha közötti területtel. Hasonló tendenciát ír
le – a leginkább tőke-, munkaerő és szaktudás-igényes – zöldséghajtatás is: a
korábbi 6 ezer hektárról mintegy 40%-kal, 3 700 hektárra zsugorodott. E terület
azonban a technológiai felület, ami a kettős termesztés miatt mindössze mintegy
2 700 hektár fizikai hajtatófelületet jelent. A termőterület tekintetében a
legnagyobb arányú növekedés a fejes káposzta esetében történt, a 2003-2004.
évek átlagához viszonyítva (1 310 ha) közel kétszer akkora területen (2 410 ha)
termesztjük jelenleg. E mellett igen jelentős még a bab, a fokhagyma és a torma
vetésterületének növekedése (a vizsgált időszakban több, mint másfélszeres
növekedés), bár ezek még így is marginális jelentőségű szakágazatok. Stagnálás
tapasztalható a csemegekukorica, a zöldborsó, zeller és cékla termelésében, az
összes többi zöldségfaj szerepe jelentősen mérséklődött. A legnagyobb területi
csökkenést (90%) a szabadföldi paradicsom szenvedte el, 2013-ra a megszűnés
határára jutott a termelése, bár az utóbbi években újra növekvő.
­ A hazai zöldségágazat (beleértve a termesztett gombát is) az EU csatlakozást
megelőző időszakban évi 1,8-2,1 millió tonna termést állított elő. A termés
folyamatos csökkenést követően 1,5 millió tonna körüli értékre süllyedt, az utóbbi
években azonban újra növekvő tendencia mellett 1,8-1,9 tonnát
állított elő.
­ A zöldségágazat mennyiségi csökkenése számos faj esetében megfigyelhető.
Növekedés mindössze három szakágazat termésmennyiségében van, de ezen
szakágazatok marginális jelentőségűek, hiszen a spárga, a padlizsán és a tökfélék
összes termésmennyisége alig több, mint 1,5%-a a teljes zöldségágazat
kibocsátásának, így bővülésük mindössze 6-7 ezer tonna terméstöbbletet jelent.
Termésmennyiségében mindössze néhány faj stagnál vagy szenvedett el kisebb –
inkább csak termésbiztonsági okokra visszavezethető – csökkenést, a
szakágazatok többsége viszont jelentős vagy kritikus mértékű visszaeséssel
jellemezhető.
­ A zöldségtermesztésünk relatív termelési színvonala ágazattól függően 60-90%-
os értéket mutat, vagyis a hazai országos átlag 10-40%-kal marad el a hazai jó
színvonaltól (korrigálva a statisztikákból kimaradó mennyiségekkel, az
elmaradás 5-30% körül lehet). Ez az érték ugyan nem kiváló, de elfogadható, és
sokkal kedvezőbben ítélhető meg, mint a gyümölcstermesztésünk színvonala. A

279
 zöldség jóval magasabb relatív termelési színvonalának
oka, hogy itt már jelentős részben lezajlott a piaci letisztulás, vagyis az országos
átlagot lehúzó, gyenge színvonalú gazdaságok nagyobbrészt kiestek a piacról, és
csak azok maradtak, amelyek viszonylag magas színvonalon képesek termelni.
Jóllehet – a korábbiakban leírtak szerint – ennek az ára az volt, hogy a hajtatott
és az intenzív szabadföldi kultúrák hozzávetőlegesen 40%-os területi visszaesést
szenvedtek el (ezeken a területeken szántóföldi növénytermesztésre álltak át). Az
előrehaladottabb piaci letisztulás egyrészt azzal magyarázható, hogy a zöldség
döntően éves kultúrákat takar, ahol a termelési szerkezet jóval gyorsabban
változtatható, míg a gyümölcságazat tartós kultúráiban a nagy állóeszköz-lekötés
miatt nehezebb a kilépés a piacról. Másrészt fontos ok az, hogy a
gyümölcstermesztés relatíve jóval több közvetlen támogatásban részesült, ami
konzerválta a versenyképtelen üzemeket és termelési szerkezetet, mert a
támogatások önmagukban elegendő nyereséget biztosítottak alacsony termelési
színvonal mellett is. A zöldségtermesztésünk ezzel együtt – a kor elvárásaihoz
relatívizálva – hozza azt a szintet, amit legfejlettebb korszakában, a ’80-as
években is tudott. Az elfogadható termelési színvonal ellenére a hazai termelés a
top5 versenytárshoz viszonyítva ágazattól függően eltérően, de még mindig
elmaradással küzd. Fontos összefüggés, hogy az utóbbi időszakban azon fajok
mennyiségi visszaesése a legnagyobb hazánkban, amelyeknél magas az
elmaradottság mértéke a versenytársakkal szemben, vagyis a visszaesés egyik fő
oka, hogy nem tudjuk felvenni a versenyt a termelés színvonalában a sokkal
hatékonyabban termelő külföldi versenytársakkal.

A hazai zöldségtermesztésről összegezve megállapítható, hogy jelentős területi és

mennyiségi visszaesést szenvedett el az EU-csatlakozás óta, bár az utóbbi néhány évben
újra javulnak e mutatók. Stagnálni vagy növekedni csak a periférikus jelentőségű kisebb
szakágazatok (spárga, tökfélék, padlizsán) vagy a kevésbé tőke- és munkaerő-igényes
ágazatok (csemegekukorica, zöldborsó, zöldbab) voltak képesek, mely utóbbiak
szaktudás-igénye is mérsékeltebb olyan tekintetben, hogy kevesebb a
termesztéstechnológiai hiba lehetősége, ezzel a technológiai kockázat mértéke. A tőke-,
munkaerő- és tudásintenzív szabadföldi és hajtatott kultúrák területe viszont 40%-kal
esett vissza, a szakágazatok többsége pedig néhány száz vagy 1-2 ezer hektáros ágazattá
zsugorodott, ami szintén az ágazat szaktudás-, tőke- és munkaerő-hiányáról árulkodik. A
zöldségágazat relatív termelési színvonala – az előrehaladottabb piaci letisztulásnál fogva
– jóval kedvezőbb, mint a gyümölcstermesztésé, de a top5 külföldi versenytárs ország
színvonalához viszonyítva még mindig nagy a lemaradásunk.

A hazai zöldség-gyümölcs ágazat külkereskedelmi teljesítménye összességében

pozitívan ítélhető meg. A friss és feldolgozott zöldség-gyümölcs termékekből együttesen
250-270 milliárd Ft értékű árut exportálunk, míg az import 150-190 milliárd Ft
nagyságrendet képvisel, vagy, vagyis a külkereskedelmi egyenleg 80-100 milliárd Ft
körül alakul. Fel kell hívni azonban a figyelmet arra, hogy a külkereskedelmi forgalom
döntő részét a feldolgozott (konzervipari, hűtőipari, stb.) késztermékek adják, a
friss/nyers termékek – vagyis frisspiaci termékek és feldolgozóipari alapanyagok – jóval
kisebb export-importot bonyolítanak:

280
 ­ A hazai – frisspiaci és nyers – gyümölcs exportunk értéke
(tehát feldolgozóipari késztermékek nélkül) az EU-csatlakozástól 2008-ig 15
milliárd Ft körül mozgott, azután következett be 6-8 milliárd Ft értékű növekedés.
Azonban ennek a növekedésnek mintegy fele a forint-euro árfolyam 2008. utáni
20-30%-os gyengülésének tulajdonítható, vagyis csak az exportnövekedés másik
fele tekinthető valódi teljesítménynövekedésnek. Az export-import egyenlegben
hasonló a tendencia: az EU-csatlakozást követő 3-4 „átmeneti” év negatív
egyenlege után 2012-re értük el a csatlakozás előtti szintet. Az utóbbi években
(2013-2017) évente változóan 13 és 23 milliárd Ft között változik a friss/nyers
gyümölcsexportunk értéke, míg az import 7-14 milliárd Ft, vagyis a
külkereskedelmi egyenleg pozitív.
­ A zöldségágazat külkereskedelmi teljesítménye tekintetében a
gyümölcstermesztéséhez hasonló megállapítások tehetők. A frisspiaci és nyers
zöldségexport és -import értéke 2004-2010. között gyakorlatilag együtt halad (18-
22 Mrd. Ft körüli értéken), így a külkereskedelmi egyenleg nulla körüli, és csak
2010 után mérhettünk folyamatosan növekvő, 2-10 Mrd. Ft közötti pozitív
egyenleget. Ez annak köszönhető, hogy az import értéke a 22 Mrd. Ft-hoz közeli
szinten stagnált, míg az exportérték 30 Mrd. Ft-ra növekedett. Megjegyzendő,
hogy e folyamat is jelentős részben a HUF-EUR árfolyamváltozás hatásának
tulajdonítható. Az utóbbi években (2013-2017) évente változóan 29 és 39 milliárd
Ft között változik a friss/nyers zöldségexportunk értéke, míg az import 21-35
milliárd Ft, vagyis a külkereskedelmi egyenleg pozitív.

A zöldség-gyümölcs fogyasztás mértéke (friss és nyersanyagra átszámított feldolgozott

termékek együtt) jelenleg 205-210 kg/fő/év értéken mozog, ami gyakorlatilag újra
megfelel a 2008 előtti szintnek. Ezen év azért érdemel kiemelést, mert ezt megelőzően
210-220 kg/fő/év volt a fogyasztásunk, mely a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság után
10-15%-kal visszaesett. Ezen fogyasztási értékeknek kb. felét a feldolgozott termékek
adják, a friss zöldségek és gyümölcsök fogyasztása 100 kg/fő/év körül alakul (2017-ben
zöldség 52,4 kg/fő/év, gyümölcs 48,8 kg/fő/év), és 2013-óta évente enyhén növekvő
tendenciát mutat.

A szőlőtermő terület és a szőlőtermés szintén erősen csökkenő tendenciát mutatott az

elmúlt 15 évben (6.10. ábra). A szőlőtermés az utóbbi években – évjárati hatásoktól
függően – kb. 300 és 500 ezer tonna között ingadozott, melyből 2,6-3,6 millió hektoliter
bort állítottak elő. A fajlagos hozamok meglehetősen alacsonyan (6-8 t/ha) mozognak, ez
részben az alacsony termelési színvonallal van összefüggésben, részben pedig azzal,
hogy a borszőlő-termelésünk az utóbbi évtizedben a minőségi bortermelés irányában
mozdult el (ugyanis nehezen tud versenyezni az olcsó európai tömegborokkal), ami
együtt jár a minőségi alapanyagot adó, hozamkorlátozott termeléssel. A szőlészet-
borászat ezen időszakban számottevő fejlesztési támogatásokat kapott (szőlő
szerkezetátalakítás, borászatok fejlesztése), így helyzete folyamatosan javul, de ez
törvényszerűen együtt járt a volumencsökkenéssel is.

281
 900 000 100 000
800 000 90 000
700 000 80 000
70 000

ezer hektár
600 000
60 000
tonna

500 000
50 000
400 000
40 000
300 000 30 000
200 000 20 000
100 000 10 000
- -

Termőterület Termelt mennyiség

6.10. ábra: A hazai szőlő termés és termőterület alakulása 2002-2017 között
Forrás: KSH (2018) adatok alapján saját szerkesztés

6.4.1. A zöldség-gyümölcs termelés üzemgazdasági jellemzői

A zöldség-gyümölcs ágazathoz sorolunk – ha csak az érdemi hazai termesztési
jelentőséggel rendelkezőket vesszük alapul is – mintegy 35 zöldség- és gyümölcsfajt. A
zöldségek és gyümölcsök két fő termelési, illetve értékesítési iránya a frisspiac (a boltok
polcán friss, feldolgozatlan formában megjelenő áru) és a feldolgozóipar, mely utóbbi
alatt értendő elsősorban a konzervipar és a hűtőipar, de olyan kisebb volument képező
iparágak is, mint a lé- és sűrítményipar, a szárítóipar, a pálinkagyártás, lekvárkészítés,
stb.. A frisspiaci (étkezési) zöldségek és gyümölcsök termesztéstechnológiája általában
összetettebb, mert szigorúbbak a piac elvárásai a kiváló termékminőséggel szemben,
továbbá betakarításuk számos szakágazatban nem gépesíthető, mindezek által termelési
költségük is magasabb, de a piac is jóval magasabb áron ismeri el ezeket a termékeket.
A feldolgozóipari alapanyagok termesztéstechnológiája általában egyszerűsíthetőbb (de
ez nem jelenti azt minden esetben, hogy sokkal egyszerűbb), a betakarítás általában

282
gépesíthető, és egyes feldolgozóipari szakágazatokban a minőségi
elvárások is lazábbak. Például a konzerviparban, ahol általában „egyben marad” a
zöldség és gyümölcs, szigorúbb az elvárás, de a légyártás, pálinkafőzés, lekvárkészítés
esetében valamivel lazább, mert az alapanyag elveszíti eredeti jellegét, így itt a termés
méretének, színeződésének, kisebb küllemi hibáinak kisebb a jelentősége.
A zöldség-gyümölcs termelés üzemgazdasági sajátosságai tekintetében fontos, hogy a
termelőtevékenység egy adott éves folyamata két fő fázisra bontható: a „termesztés” és a
„posztharveszt” szakaszára.
­ A termesztés szakasza foglalja magában az ültetvényben, szántóföldön vagy
termesztőberendezésben (fólia, üvegház) végzett munkaműveletek, illetve
termesztéstechnológiai elemek összességét. A termék fizikai útja tekintetében ez a
folyamat a betakarítással ér véget, de a betakarítást követően még bizonyos
technológiai műveleteket eszközölni kell az adott kultúrában.
­ A posztharveszt szakasza a betakarítás utáni műveletek összefoglaló megnevezése.
Ez magában foglalja a tárolás, válogatás, csomagolás és logisztika minden
feladatát a termés betakarításától a vevőhöz történő eljuttatásig. Műszaki-
technológiai értelemben azonban gyakran csak a tárolás, válogatás és csomagolás
műveletét értjük alatta, a többi műveletet pedig már a kereskedelemhez soroljuk.
A feldolgozóipari alapanyagnak termesztett, illetve értékesített zöldségek és gyümölcsök
esetében érdemi posztharvesztről nem beszélhetünk, mert a betakarítás után minél
rövidebb időn belül (néhány óra vagy néhány nap) a feldolgozóba kell kerülnie az árunak.
A frisspiaci termékek értékesíthetők betakarítás után azonnal lédig formában (vagyis a
szedőgöngyölegben osztályozás-válogatás nélkül), vagy betakarítás után osztályozva-
válogatva, csomagolva, avagy hosszabb tárolás után osztályozva-válogatva, csomagolva,
de előfordulhat az is, hogy hosszabb tárolás után a betárolt lédig formában kerül
értékesítésre. Ebből következik, hogy frisspiaci termékek esteében a posztharvesztnek
különböző fokozatain mehet keresztül az áru a vevő elvárásaitól függően.
A zöldség-gyümölcs termelést a tőkeigényes tevékenységek közé soroljuk. A
gazdálkodás tőkeszükségletét két nagy csoportba oszthatjuk:
­ a befektetett eszközök (pl. termőföld, ültetvény, gépek, épületek, tároló göngyöleg,
stb.) létesítéséhez szükséges ún. befektetett tőkére, valamint
­ az éves működés finanszírozásához, lényegében a befektetett eszközeink
folyamatos üzemeltetéséhez szükséges forgótőkére (melyekből lényegében a
termelési folyamatban felhasznált anyagokat és a munkaerőt finanszírozzuk).
Előbbi általában egy vállalkozás elindításához, a termelésre való berendezkedéshez
szükséges tőkét jelenti. Egy vállalkozás létrehozása sok kis ütemben, több év vagy akár
évtized alatt megy végbe, és ezt követően is folyamatos fejlesztések jellemzik, részben
azért is, mert az elhasználódott tárgyi eszközök pótlására a szinten tartás végett is szükség
van. Ennél fogva a befektetett tőkeigény egy nagyon hosszú időtávon elnyújtva jelenik
meg.

A 6.43. táblázatban mutatjuk be, hogy nagyságrendileg mekkora tőke szükséges egy
gyümölcstermelő vállalkozás felépítéséhez. Ezt a tőkét hosszú időn, akár több évtizeden
keresztül lekötjük a termelésben. A gyümölcstermelés esetében a termelés befektetett

283
tőke igényét általában két nagy csoportba oszthatjuk. Az egyik a
termőalapok megteremtése, azaz maga az ültetvénylétesítés, a másik csoport pedig az
összes többi épület-, gép- és infrastrukturális beruházás, mely utóbbiak közé a
következők tartoznak:
­ öntözőberendezés, jégvédelmi technológia (jégháló), fagyvédelmi technológia,
esővédő fóliatakarás;
­ erőgépek, munkagépek, pótkocsi, szedőkocsi;
­ szedő- és tárológöngyölegek (elvileg nem befektetett eszköz, de jellegében ekként
viselkedik);
­ hűtőtároló, válogató-osztályozó terem és gépei, anyagmozgatás gépei,
­ géptároló, műtrágya- és növényvédő szer raktár, egyéb épületek, építmények,
infrastrukturális berendezések.
6.43. táblázat: A gyümölcstermelés befektetett tőke igénye jelenlegi árszínvonalon
Megnevezés Tőkeigény (ezer Ft/ha)
Termőföld 1 000-3 000
Ültetvény 2 000-8 000
Öntözőberendezés (0) 500-1 000
Jégvédelmi technológia (jégháló) (0) 4 000-6 000
Fagyvédelmi technológia (0) 1 000-2 000
Erőgépek 600-1 500
Munkagépek 500-1 100
Géptároló, raktár, egyéb építmények 200-300
„Termesztési fázis” beruházásai összesen: (4 300) 9 800-22 900
Hűtőtároló 2 200-9 000
Válogató-osztályozó terem és berendezés 1 000-2 500
Csomagoló berendezések 500-2 000
Árumozgatás gépei 300-800
Göngyölegek 500-2 000
„Posztharveszt” fázis beruházásai összesen 4 500-16 300
BEFEKTETETT TŐKE MINDÖSSZESEN (4 300) 14 300-39 200
Forrás: saját adatgyűjtés

Az ültetvények létesítésének költsége meglehetősen nagy összegű tőke rendelkezésre

állását teszi szükségessé. Az intenzív, illetve szuperintenzív almaültetvények telepítése
igényli a legnagyobb beruházási költséget, mintegy 5 000-9 000 eFt-ot hektáronként
(öntözéssel együtt), amelyet további 5,5-9,0 millió Ft-tal növelhetnek az esetleges
fagyvédelmi technológiák és a jégháló. Hasonló nagyságrendet követel meg más intenzív
ültetvények (körte, cseresznye, szilva, stb.) létesítése is, más kérdés, hogy e
gyümölcsfajok esetében Magyarországon inkább a hagyományos művelési rendszerű
ültetvények terjedtek el, intenzívet még ritkán létesítenek. Egy hagyományos művelési
rendszerű ültetvény (öntözés, jégvédelem és fagyvédelem nélkül), hektáronként akár 3,0-
5,0 millió Ft befektetett tőkeigénnyel is létrehozható (termőfölddel és gépparkkal együtt).
A gyümölcstermelés befektetett tőkeigénye tehát nagyon széles intervallumban (4,0-23,0
millió Ft) változhat gyümölcsfajtól, az ültetvény művelési rendszerétől, a kiegészítő
technológiai elemek (öntözés, jégháló, fagyvédelem) meglététől, gépesítettségtől és a
termőföld árától függően. Mindezeket kiegészíthetik még a posztharveszt (betakarítás
utáni műveletek) elemei, melyek egyes esetekben (döntően a feldolgozóipari

284
alapanyagokat értve alatta) nem szükségesek, míg a hosszabban
tárolt frisspiaci gyümölcsöknél (pl. alma, körte) akár 10,0-16,0 millió Ft is lehet egy
hektárra vetítve. (6.44. táblázat)

A szántóföldi zöldségtermelés befektetett tőkeigénye (6.44. táblázat) a szántóföldi

növénytermesztés tőkeigényéhez hasonlítható, de annak 1,5-2,0-szerese, mivel több
speciális és drága gépet igényel (pl. vetőgépek, palántázógépek, betakarító gépek). Ez az
üzemmérettől, termelési szerkezettől, az eszközök kihasználtságától, stb. függően 3-7
millió Ft hektáronként, mely növekedhet a posztharveszt 2,5-5,0 millió Ft-os
tőkeigényével (utóbbi a feldolgozóipari alapanyagoknál nem szükséges, csak a frisspiaci
zöldségek igénylik különböző mértékben).

285
6.44. táblázat: A szabadföldi zöldségtermelés befektetett tőke
igénye jelenlegi árszínvonalon
Megnevezés Tőkeigény (ezer Ft/ha)
Termőföld 2 000-4 000
Erőgépek 400-800
Munkagépek 500-2 000
Géptároló, raktár, egyéb építmények 100-200
„Termesztési fázis” beruházásai összesen: 3 000-7 000
Hűtőtároló (0) 2 000-4 000
Válogató-osztályozó terem és berendezés (0) 200-500
Csomagoló berendezések (0) 200-400
Árumozgatás gépei 40-60
Göngyölegek 60-90
„Posztharveszt” fázis beruházásai összesen (0) 2 500-5 050
BEFEKTETETT TŐKE MINDÖSSZESEN (3 000) 5 500-12 050
Forrás: saját adatgyűjtés

Ezzel nem összevethető a hajtatott zöldségtermesztés befektetett tőkeigénye, ahol a

műszaki tartalomtól és technológiától függően a fóliák létesítésének tőkeigénye 40-120
millió Ft/ha, az üvegházaké pedig 300-400 millió Ft/ha.
A kertészeti ágazatokra jellemző, hogy egységnyi területen magas árbevételt képesek
produkálni, ugyanakkor ehhez magas ráfordításokra is szükség van. A termelés
folyamán, az egyes években a beruházások költsége, vagyis a tárgyi eszközök költsége
amortizációs költség formájában ölt testet, és kisebb mértékű javítás-karbantartási
költség is kapcsolódik hozzájuk. A költségek nagyobb része azonban forgóeszköz-jellegű
költség, tehát nem beruházásokból, tárgyi eszközök létesítéséből adódik, hanem – főleg
– az egy termelési ciklusban felhasznált anyagok, alkatrészek és személyi jellegű
ráfordítások teszik ki. A főbb ágazatok éves összes forgótőke igényét, vagyis az
amortizációs költségen felüli folyó kiadásokat (működési költséget) a 6.45. táblázat
tartalmazza.
6.45. táblázat: A főbb zöldség-gyümölcs ágazatok éves forgóeszköz jellegű költségei
Forgóeszköz igény (ezer
Ágazat
Ft/ha)
Intenzív alma, körte (tárolás nélkül) 1 400-1 800
Intenzív alma, körte (tárolással) 1 600-2 000
Meggy, cseresznye, szilva, kajszi, (ipari, gépi betakarítással) 600-1 000
Meggy, cseresznye (frisspiaci, kézi betakarítással) 1 500-2 000
Kajszi, szilva, őszibarack (frisspiaci, kézi betakarítással) 1 400-2 200
Csemegekukorica 450-600
Zöldborsó 450-500
Szántóföldi (ipari) paradicsom 1 400-1 800
Szántóföldi zöldpaprika 2 500-4 000
Hajtatott termesztés (fólia, üvegház) 10 000-90 000
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A gyümölcstermelés és a szabadföldi zöldségtermelés forgótőke igénye 600-4 000 ezer

Ft/ha, ami a fajtól, a termelési módtól és a termelés intenzitásától függően nagyon széles

286
intervallumot jelent. A legnagyobb tőkeigényű kertészeti
tevékenység a hajtatott termesztés, ahol 10 millió Ft-os nagyságrendet képvisel a
hektáronkénti tőkeigény, sőt a legkorszerűbb holland rendszerű üvegházakban zajló –
elsősorban paradicsom – termelés forgótőkeigénye már közelít a hektáronként 100 millió
Ft-hoz.
A zöldség-gyümölcs ágazatok munkaerő igénye fajtól és termelési módtól függően
széles intervallumban változik, de általában megállapítható, hogy meglehetősen
munkaerőigényes tevékenységet takarnak (6.46. és 6.47. táblázat).
6.46. táblázat: A gyümölcstermelés fajlagos munkaerőigénye
Kézi munkák
Kalkulált Technológiai Poszt
Betakarítás Összes kézi
termés- műveletek harveszt
Gyümölcsfaj munkaidő munkaidő
szint munkaidő munkaidő
szükséglete szükséglet
(t/ha) szükséglete szükséglete
(m.óra/ha) (m.óra/ha)
(m.óra/ha) (m.óra/ha)
Alma – intenzív 40 190-240 300-500 125-175 615-915
Alma – félintenzív 40 220-270 360-600 90-120 670-990
Alma – elöregedett 15 180-230 100-250 10-20 290-500
Körte 20 160-220 200-350 50-100 410-670
Meggy – kézi betak. 12 130-170 600-950 0-100 730-1 220
Meggy – gépi betak. 12 130-170 30-80 0 160-250
Cseresznye (frissp.) 11 160-200 900-1 200 200-300 1 260-1 700
Szilva – kézi betak. 20 100-150 300-400 0-100 400-650
Szilva – gépi betak. 20 100-150 30-80 0 130-230
Kajszi 15 200-400 500-800 50-100 750-1 300
Őszibarack 18 200-400 300-500 200-300 700-1 200
Málna 10 1 000-1 500 1 500-2 500 0-500 2 500-4 500
Szeder 15 1 000-1 500 2 000-3 000 0-500 3 000-5 000
Piros ribiszke 7 100-150 80-120 0 180-370
Fekete ribiszke 2 100-150 80-120 0 180-370
Szamóca (szfi) 15 800-1 500 2 500-4 000 200-800 3 500-6 300
Bodza 10 50-150 250-400 0 300-550
Forrás: saját adatgyűjtés

A gyümölcstermelésben (6.46. táblázat) a fajtól és termelési módtól függően elég jól

elhatárolható csoportokat képezhetünk a munkaerő-igény tekintetében: géppel
betakarított almatermésűek és csonthéjasok (200-600 m.óra/ha), kézzel betakarított
almatermésűek (600-1 000 m.óra/ha), kézzel betakarított csonthéjasok (1 000-2 000
m.óra/ha), kézzel betakarított bogyós gyümölcsök (2 000-6 000 m.óra/ha. A teljesen
gépesíthető művelésű zöldségfajok (beleértve a betakarítás gépesítését) munkaerőigénye
50-500 m.óra/ha, a csak kézzel betakaríthatóké viszont fajtól függően 500-4 000
m.óra/ha között van (sőt a jelentősebb zöldmunkát igénylők esetében a 6 000 munkaórát
is elérheti), míg a hajtatott zöldségtermesztésben 10-25 ezer m.óra/ha a foglalkoztatás-
igény (6.47. táblázat). Ezt a munkamennyiséget ágazattól és termelési módtól függően
60-70%-ban szezonálisan foglalkoztatott, alkalmi munkaerő végzi, és csak a maradék
rész oldható meg állandó állománnyal, bár az évi 10-11 hónapos foglalkoztatást
biztosítani tudó hajtatott termesztésben akár a teljes munkamennyiség is megoldható
állandó munkaerővel.

287
 6.47. táblázat: A zöldségtermelés fajlagos munkaerőigénye
Technológia
Kalkulált Betakarítás Posztharveszt Összesen
Faj / Termelési mód műveletek
termésszint (m.óra/ha) (m.óra/ha) (m.óra/ha)
(m.óra/ha)
Paprika (talajos fűtött) 15-17 kg/m2 6 500-7 000 1 800-2 000 1 000-1 100 9 500-10 000
Paprika (talajos hideg) 9-10 kg/m2 7 500-8 000 1 400-1 500 800-900 9 500-10 000
Paprika (talaj nélküli fűtött) 16-19 kg /m2 8 500-9 000 2 300-2 500 1 300-1 500 12 000-13 000
Paprika (talaj nélküli hideg) 10-11 kg/m2 7 500-8 000 1 600-1 800 900-1 000 10 000-11 000
Paprika (üvegház) 20-25 kg/m2 9 000-11 000 3 000-4 000 1 000-1 500 13 000-16 500
Paradicsom (üvegház) 35-45 kg/m2 10 000-13 000 4 000-5 000 1 000-2 000 15 000-20 000
Konzervuborka 14-16 kg/fm 2 000-2 500 6 000-7 000 400-600 8 500-10 000
Szabadföldi paprika (ipari) 40-50 t/ha 1 300-1 500 1 500-2 000 50-100 3 000-3 600
Szabadföldi frisspiaci
500-4 000 munkaóra/ha
zöldségek (kézi betak.)
Szabadföldi frisspiaci 50-500 munkaóra/ha; ez döntően a gépi munkákhoz és a posztharveszthez
zöldségek (full gépesített) kapcsolódó élőmunka-felhasználás
Szántóföldi ipari 50-150 munkaóra/ha; ez döntően a gépi munkákhoz kapcsolódó élőmunka-
zöldségek (full gépesített) felhasználás, érdemi kézi munka nincs
Forrás: saját adatgyűjtés

A munkaerő rendelkezésre állása tekintetében Magyarországon igen rossz helyzetben

vagyunk, ami nem csak a kertészeti ágazatokat, hanem a teljes agráriumot sújtja, de nagy
élőmunka-igénye – és ezen belül a még nehezebben toborozható, de jelentős szezonális,
alkalmi munkaerő szükséglete miatt – a kertészetet érinti leginkább. Magyarországon
abszolút nem áll rendelkezésre a nagy szakértelmet igénylő kertészeti munkákhoz
szükséges szakképzett munkaerő bázis. Egyre gyakrabban már mennyiségében sem áll
rendelkezésre elegendő munkaerő, döntően betanított munkásokkal kell dolgozni.
Legfőképpen a kertészeti túlsúlyú térségek küzdenek vészes munkaerő-hiánnyal egy-egy
csúcsidőszakban. Alapvetően nem is a bérezés nagysága vagy módja a kérdés, hanem
egyre gyakrabban azzal kell szembesülni, hogy az emberek többsége nem akar
kertészetekben dolgozni. A még munkába állók nagyobb része pedig igen gyengén
kvalifikált, a munkához való hozzáállása, a motiváltsága, és ezzel együtt az általa
elvégzett munka mennyisége és teljesítménye is igen szerény. Megfigyelhető tendencia
a munkaerő elöregedése is, az alkalmazottak nagyobb része 50 év feletti, így kérdés, hogy
10-15 év múlva ki fog dolgozni. Jelentős mennyiségű középfokú végzettségű
szakmunkásra és technikusra lenne szükség, és komoly igény van a felsőfokú végzettségű
irányítókra is. Ezzel ellentétben középfokú szakmunkás- vagy technikus-képzésről alig
beszélhetünk. Összegzésképpen megállapítható, hogy a jelenlegi gazdasági környezetben
a munkaerő-hiány a zöldség-gyümölcs ágazat fejlődésének egyik legnagyobb korlátja.

A nemzetgazdaság minden szektorában tapasztalt, súlyos munkaerő-válság egy olyan

komplex gazdasági és társadalmi probléma, amelyet nem lehet egyetlen okra
visszavezetni. A főbb okai megítélésünk szerint – a teljesség igénye nélkül – az alábbiak:
­ A magyar társadalom elöregedőben van, a 20-30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest
növekedett az idősek száma, és csökkent a gazdaságilag aktív korú lakosság
aránya, így eleve kisebb a merítési bázis, mint a ’90-es években.

288
 ­ Az elmúlt 7-8 évben mintegy 500-600 ezer, gazdaságilag
aktív magyar állampolgár hagyta el Magyarországot és keresett Nyugat-Európában
munkát (pontos statisztika hiányában a létszám csak becslésnek tekinthető). Ennek
egyik fő oka, hogy a hazai bérszínvonal nem tud versenyképes lenni a nyugat-
európai bérszínvonallal.
­ Arányaiban sokkal több diák kerül be a felsőoktatásba, mint egy-két évtizeddel
ezelőtt, akik felsőfokú diplomát szerezve – jelentős részben – már nem akarnak a
termelésben elhelyezkedni vagy fizikai, illetve fizikai jellegű munkát végezni
(műszakvezető, telepvezető, kertvezető, stb.).
­ Mindezen hosszú távon fennálló problémákon túlmenően jelentős akkut problémát
okoz az, hogy a 2011 óta egyre inkább felduzzasztott közmunka program évente
mintegy 200-250 ezer főt von el a reálgazdaságtól.
A fentiekben részletezett főbb problémák idézik azt elő, hogy a 20-30 évvel ezelőtti
állapotokhoz képest mintegy 300-500 ezer fő munkavállaló hiányzik a magyarországi
munkaerő-piacról.
A munkaerőhiány kihatásai súlyosak, három különböző módon okoz kárt a zöldség- és
gyümölcstermesztés számára a betakarítás előtti, illetve betakarítási munkák során,
valamint hosszú távon:
­ Nem lehet megfelelő biológiai határidőben elvégezni a különböző fitotechnikai,
állománykezelési, termésszabályozási és zöldmunkákat, ezért a termés mennyisége
és/vagy minősége kárt szenved, a tervezettnél alacsonyabb hozamot és szerényebb
minőséget, mindezzel együtt alacsonyabb árbevételt, illetve eredményt lehet
realizálni.
­ A kialakult termést nem lehet megfelelő időben betakarítani, melynek
következménye egyszerűen „csak” minőségvesztés lesz, de előfordulhat, hogy a
termés egy része betakarítatlanul marad, ami mennyiségi kiesést, illetve árbevétel-
csökkenést jelent.
­ Hosszú távon nagyon sok fejlesztés marad el amiatt, hogy a gazdálkodók nem
látják a nagyobb üzemméret, illetve a plusz termésmennyiség mögötti biztos
munkaerő-hátteret, így bele sem mernek kezdeni bizonyos beruházásokba, még
akkor sem, ha egyébként ehhez minden más adottsággal (tőke, szaktudás, piac,
stb.) rendelkeznének.
Az első két pontban foglalt okok révén komoly nehézségekbe ütközik a gazdaságos
termeléshez szükséges „top” hozamok és minőség elérése. A munkaerőhiány kihatása
nagyon szemléletesen megfigyelhető az ágazati statisztikákon, illetve fejlődési
tendenciákon is. A legnagyobb munkaerő-igénnyel rendelkező ágazatok (pl. kajszi,
őszbarack, alma, málna, szeder, köszméte, kézi betakarítású szabadföldi zöldségek,
hajtatott zöldségek) jelentős, 30%-ot közelítő vagy meghaladó területi visszaesést
szenvedtek el az elmúlt évtizedben. Stagnálásra vagy esetleg enyhe növekedésre – kevés
számú, egyenként kis felületen termesztett faj kivételével – csak a relatíve kevés
munkaerőt igénylő ágazatok voltak képesek (pl. bodza, dió, meggy, szilva, totálisan
gépesített szabadföldi zöldségek). Egyértelmű a konklúzió: vészes munkaerőhiánnyal
jellemezhető gazdasági környezetben a munkaerő-igényes ágazatok nem tudnak fejlődni.

289
A fentiek alapján a zöldség- és gyümölcstermelés üzemgazdasági
előnyeit és hátrányait az alábbiak szerint foglalhatjuk össze
Üzemgazdasági előnyök:
­ Hazánk ökológiai adottságai jók olyan értelemben, hogy alapját jelentik a kiváló
– gyakran egész Európában páratlan – beltartalom kialakulásához.
­ Egyes gyümölcsfajok a gyengébb minőségű talajokon is eredményesen
termeszthetők, így velük gyengébb termőhelyek is hasznosíthatók.
­ Nagyon magas (1-5 millió Ft) a fajlagos, azaz 1 ha-on elérhető termelési érték.
­ Normális évjárattal és piaci viszonyokkal jellemezhető években magas fajlagos
nettó vagy bruttó jövedelmet (akár 0,5-2,0 millió Ft/ha) biztosít.
­ Magas a „rezsibíró képessége” (azaz a fedezeti összeg), ami a magas jövedelem-
termelő képesség eredője. Ennél fogva nagy szeletet képes elviselni a vállalkozás
általános költségeiből.
­ Fenti két pontból következik, hogy a kisüzemekben is jelentős kiegészítő
jövedelmet biztosíthat, jóval nagyobbat, mint ugyanakkora termőterületen a
szántóföldi növények.
­ A szabadföldi zöldségtermesztés előnye (a gyümölcstermesztéssel és a hajtatott
zöldségtermesztéssel szemben), hogy évente változtatható a termelési szerkezete,
jól illeszthető a szántóföldi növénytermesztés rendszerében, és részben a
műveléshez szükséges géppark is azonos.
Üzemgazdasági hátrányok:
­ Az elmúlt évtizedben a természeti környezet egyre kedvezőtlenebbül alakul,
felszaporodtak a szélsőségek: gyakoribbá váltak a jégesők, a fagykárok, az extrém
magas hőmérsékletek és az aszály, valamint a hosszú csapadékos periódusok.
­ A gyümölcstermesztésben és a hajtatott zöldségtermesztésben rugalmatlan a
termelési szerkezet.
­ Nagy beruházásigény, magas befektetett eszköz szükséglet.
­ Az ültetvénylétesítés, illetve egy termesztőberendezés (fólia, üvegház) létesítése
hosszú – gyakran beláthatatlan – időtávra (10-25 évre) előre irányuló döntés, mely
jelentős bizonytalansággal és kockázatokkal terhelt.
­ Magas ráfordítások a működés éveiben (nagyon magas forgóeszköz igény, ami
jelentős részt a magas élőmunka igénnyel van összefüggésben).
­ Hosszú megtérülési idő, az ültetvénylétesítésbe vagy fólia- üvegház-létesítésbe
fektetett tőke gyakran 6-12 év alatt térül meg.
­ Nagy élőmunka-szükséglet (fajtól függően 400-3 500 munkaóra/ha/év), ami
egyrészt magas költségeket indukál, másrészt a rendelkezésre álló munkaerő,
valamint valamely technológiai művelet elvégzésére biológiailag rendelkezésre
álló időtartam korlátossága miatt erőteljes felső korlátot szabhat valamely ágazat
méretének.
­ Lassú forgóeszköz forgási sebesség, általában nincs folyamatos árbevétel, évente
egyszer értékesíthetünk.
­ Hektikus piaci viszonyok (piaci instabilitás), szezonok között és szezonon belül
jelentősen ingadozó értékesítési árak, és ezzel együtt változó jövedelmezőség.
­ Relatíve nagy termesztési kockázat (főleg időjárással és a növényvédelmi
problémákkal összefüggésben).

290
 ­ A gyümölcstermelésben más ágazatokkal laza a horizontális
gépkapcsolat, több speciális gép is szükséges.
­ Öntözésigény: a hazai klímán a zöldség- és gyümölcskultúrák versenyképesen csak
öntözött körülmények között termelhetők.

6.4.2. A főbb gyümölcságazatok költség-jövedelem viszonyai

A gyümölcstermesztés ökonómiai jellemzőinek tárgyalása előtt, az egységes értelmezés
végett a gyümölcstermelési tevékenységhez kapcsolódó néhány fogalommal kell
megismerkednünk.
A gyümölcstermesztésben különböző művelési rendszerek, ültetvénytípusok alakultak
ki, és élnek egymás mellett. Eltérő sajátosságaik miatt fontos és tanácsos a különböző
ültetvénytípusokat legalább két főtípusba besorolni, így megkülönböztetünk intenzív és
hagyományos művelési rendszerű ültetvényeket. Ezek főbb jellemzői a következők
szerint foglalhatók össze:
 Az intenzív művelési rendszerű ültetvények jellemzője: gyenge növekedésű alany,
sűrű térállás, magas hektáronkénti tőszám (általában > 1 000 fa/ha, de jellemzően
2 000-3 000 fa/ha), támrendszer és öntözőberendezés.
 A hagyományos művelési rendszerű ültetvények jellemzője: középerős vagy erős
növekedésű alany, nagy térállás, alacsony hektáronkénti tőszám (általában < 800
fa/ha), valamint a támrendszer és gyakran az öntözőberendezés hiánya, bár hozzá
kell tenni, hogy magyarországi klímán igazán versenyképes gyümölcstermelés
csak öntözéssel képzelhető el.
Ezek a kategóriák nem jelentenek „kőbe vésett” szabályként értelmezhető, egyértelmű
lehatárolásokat, számos átmenet létezik közöttük, illetve meglehetősen relatívak, így
beszélhetünk a kettő közötti átmenetet képező „félintenzív” ültetvényekről is.
Ez a kategorizálás az ültetvények kertészeti értelemben vett lehatárolása, és alapvetően
a hektáronkénti tőszámmal van összefüggésben, vagyis az alacsony tőszámú
ültetvényeket tekintjük extenzív, a magas tőszámúakat intenzív művelési rendszerű
ültetvénynek. Fel kell hívni azonban a figyelmet arra, hogy üzemgazdasági értelemben
is gyakran emlegetünk intenzíven vagy extenzíven művelt ültetvényeket. E két fogalom
azonban mást jelent ökonómiai, mint – az előbb bemutatott – kertészeti értelemben. Az
ökonómiában intenzív termelés alatt a magas ráfordításokkal való termelést értjük,
aminek az eredménye általában a magas terméshozam, az extenzív művelés viszont
alacsony ráfordításokkal történő és így többnyire alacsony terméshozamokat
eredményező gazdálkodási módot jelent. Vagyis a kertészeti értelemben vett intenzív-
hagyományos (vagy gyakran intenzív-extenzív) kategorizálás alapvetően magára az
ültetvényre, illetve a művelési rendszerre vonatkozik, míg az ökonómiai intenzív-
extenzív szóhasználat a művelés, a gazdálkodás jellegére, azaz a ráfordítások
színvonalára utal. Ezek miatt elképzelhető, illetve előfordul az is, hogy egy termelő egy
intenzív művelési rendszerű ültetvényt extenzíven, vagyis alacsony ráfordításokkal
művel. Ennek az ellenkezője is igaz, vagyis egy hagyományos (extenzív) művelési
rendszerű ültetvényt is lehet intenzíven, azaz magas ráfordítások mellett művelni.

291
Fentieket azért volt fontos tisztázni, mert az intenzív-extenzív
szóhasználat sok zavart szült már a szakmai szóhasználatban, sok vitára adott okot, így
tudnunk kell, hogy mit jelent kertészeti és mit jelent ökonómiai értelemben. Látnunk kell
azt is, hogy a két értelmezés abszolút megfér egymás mellett, mert mind intenzív, mind
hagyományos (extenzív) – művelési rendszerű – ültetvényeket lehet intenzíven vagy
extenzíven – azaz magas vagy alacsony ráfordításokkal – művelni. Az más kérdés, hogy
a gyakorlatban az intenzív művelési rendszerű ültetvények csak akkor képesek hozni a
tőlük elvárható magas terméshozamokat és minőségi kihozatalt, ha intenzíven is művelik
őket. Míg az extenzív művelési rendszerű ültetvényeket nagyon gyakran azért hozták
létre, mert azt művelni is extenzívebben, kisebb ráfordításokkal akarták, mivel a
tőkeszegény termelő mind a telepítés, mind a termelés folyamatában a ráfordítások
visszafogására törekedett. Általában igaz az is, hogy az extenzív műveléssel járó
alacsonyabb ráfordításokat a hagyományos ültetvények kevésbé „sínylik” meg, mint az
intenzívek, illetve az intenzív műveléssel járó magas ráfordítások hatékonyabban
térülnek meg – terméshozam és -minőség terén – az intenzív művelési rendszerű
ültetvényekben, mint az extenzívekben.
Meg kell jegyezni, hogy ez a fogalompár ökonómiai értelemben is meglehetősen relatív,
vagyis nem létezik egyértelmű meghatározása annak, hogy mekkora ráfordítási szinttől
beszélünk már intenzív, alatta pedig extenzív termelésről. Vagyis e fogalom mindig csak
valamihez viszonyítva értelmezhető pontosan.
Egy ültetvény élettartamát két fő időszakra osztjuk, mégpedig: a létesítés (beruházás) és
a működtetés (termőidőszak, termőkor) időszakára. A beruházás időszaka – függetlenül
attól, hogy intenzív vagy hagyományos ültetvényről van szó – a telepítés és a termőre
fordulás szakaszát foglalja magában, míg a termőidőszak a termőre fordulástól az
ültetvény kivágásáig tart. Ezen életszakaszok hossza másképpen alakul az intenzív és
hagyományos ültetvényeknél.
 Intenzív ültetvények esetében az őszi vagy tavaszi telepítést három éves termőre
fordulási időszak követi, így tehát a harmadik év (vegetáció) végén beszélünk
termőre fordult ültetvényről, ami számviteli értelemben a beruházás aktiválását,
üzembe helyezését jelenti. A negyedik évben kezdődik a működtetés időszaka,
melyet kertészeti szempontból a termőidőszaknak vagy termőéveknek nevezünk.
Normális esetben mintegy 12-15 termőévvel számolhatunk, azaz gyümölcsösünk
15-18 éves korában kerül kivágásra, selejtezésre.
 Hagyományos (extenzív) ültetvények esetében a termőre fordulás időszaka
5-6 év, és ezután kezdődik a termőkor, melyet akár 15-20 termőév is követhet, így
az ültetvény 20-25 éves koráig is kinyúlhat a selejtezés.

A termőre fordulás egyébként egy ökonómiai tartalmú kifejezés, és hozzávetőlegesen

azt az évet jelenti, amelytől kezdve az ültetvény már produkál akkora terméshozamot,
illetve árbevételt, mely fedezni képes az éves művelési-ápolási költségeket.

292
Alma (frisspiaci és ipari): Magyarország almatermése egy átlagos
évben 600 ezer tonna (tízéves átlagtermés: 586 ezer tonna), de az elmúlt
15 évben a 214 és 920 ezer tonna között ingadozott. Ezek a szélsőértékek felhívják a
figyelmet a nagyon rossz termésbiztonságra, ami az egyik alapvető akadálya a piacok
építésének és megtartásának. A magyar almatermés hasznosítási irányok közötti
megoszlása: 2/3-a ipari alma (melynek 80-85%-a sűrítménycélú léalma), 1/3-a étkezési
alma, mely meglehetősen kedvezőtlen, ez az arány az EU átlagában pont fordított. Az
országos viszonylatban gyenge minőségi kihozatal és az ingadozó termés oka, hogy az
ültetvények 90-95%-án nincs fagyvédelem és mindössze kb. 25-30%-a öntözött, jégháló
mintegy 1 500-2 000 hektárt fed, magas a korszerűtlen művelési rendszerű és/vagy
extenzíven művelt – számos esetben elhanyagolt – ültetvények aránya.
A 2002-ben még meglévő 41 ezer hektár almaültetvényből mára mintegy 25 ezer hektár
maradt, vagyis elvesztettünk ültetvényfelületünk 40%-át. A megszűnés sorsára döntően
a korszerűtlen művelési rendszerű, elavult fajtaszerkezetű, posztharveszt- és piaci
háttérrel nem rendelkező gazdaságok jutottak, mely folyamat a jövőben is folytatódhat.
A hazai 25 000 hektáros ültetvényfelületből mintegy 5 000 hektárt tesznek ki az intenzív
vagy félintenzív művelési rendszerű, étkezési célú ültetvények, melyek 150-200 ezer
tonnás össztermésének mintegy 2/3-a étkezési alma (6.48. táblázat). Ezekben az
ültetvényekben a léalma csak az étkezési alma előállítás mellékterméke (utóbbi adja az
árbevétel 90-95%-át). A legnagyobb hányadot az extenzívebb művelési rendszerű,
kettőshasznú ültetvények teszik ki, ahol – elsősorban az időjárástól függő – változó
sikerrel, de végeredményben kb. fele-fele arányban állítanak elő étkezési és léalmát.
Meglátásunk szerint ez a legkevésbé célravezető termelési mód, mert a keletkező ipari
hányad léalmának túl drága, étkezési almának pedig gyakran túl gyenge minőségű,
jóllehet döntően ez az a termelői réteg, amely – a fejlődés feltételeinek megteremtése
esetén – még felzárkóztatható. Ezeken felül mintegy 6 000 hektárt tesznek ki a
20-25 évnél idősebb ültetvények, melyek érdemben már csak léalma előállítására
képesek, továbbá rendelkezünk mintegy 4 000 hektár ipari célültetvénnyel (ezek döntően
még 15 évnél fiatalabbak), melyek mintegy 80-100 ezer tonna léalmát produkálnak (6.48.
táblázat).
6.48. táblázat: A hazai alma termésmennyiségének megoszlása ültetvénytípusok
szerint
Terület Összes termés Étkezési alma Ipari alma
Ültetvénytípus
(hektár) ezer tonna % ezer tonna % ezer tonna %
Kettőshasznú ültetvények 10 000 180-220 37 80-100 45 100-120 55
Ipari célültetvények 4 000 80-100 17 0 0 80-100 100
Elöregedett ültetvények 6 000 70-105 15 0 0 70-105 100
Étkezési célú ültetvények 5 000 150-200 31 100-125 65 50-75 35
Összesen 25 000 480-625 100 180-225 37 300-400 63
Forrás: Tóth-Kurmai, 2018.

Összegezve megállapítható, hogy a jelenleg meglévő almaültetvényeink mintegy 40%-a

korszerűtlen és potenciálisan (támogatások nélkül) versenyképtelen, mely felület – a
termelő vállalkozások 2/3-ával együtt – vélhetően 5 éven belül eltűnik a hazai

293
gyümölcsszektorból. Mindössze kb. 20% a korszerű, magas
színvonalon művelt, versenyképes ültetvények aránya, melyekre a hazai almatermelés
nagy biztonsággal alapozható. A fennmaradó elméleti „középső harmad” a változó
sikerrel művelt, kétes jövőjű, „kettőshasznú” ültetvények halmaza, melyek még – rövid
ideig – magunkban hordozzák a fejlődés esélyét és lehetőségét.
Frisspiaci (étkezési) alma: itt röviden az étkezési alma előállításának költség-jövedelem
viszonyait mutatjuk be intenzív és szuperintenzív művelési rendszerű ültetvényekre
vonatkoztatva.
6.49. táblázat: A jellemzett szuperintenzív és intenzív almaültetvény paraméterei
Megnevezés „Szuperintenzív” „Intenzív”
Alany M9 M9, esetleg M26
Térállás 3,25 x 1,0 m 4,0 x 1,0 m
Tőszám 3 077 fa/ha 2 500 fa/ha
Ültetési anyag Knipp fa Suháng
Koronaforma Karcsúorsó/szuperorsó Karcsúorsó/szuperorsó
Betonoszlopos-huzalos, jégháló
Támrendszer Támoszlopos-huzalos
tartására alkalmas támrendszer
Öntözés Csepegtető öntözés Csepegtető öntözés
Fekete háló 4,0 m
Jégháló Nincs
gerincmagassággal
Elérhető hozamszint* 60 t/ha 40 t/ha
Étkezési alma aránya 95% 85%
Az előállított étkezési alma tartályládába szedett, szedés közben
kézzel „előválogatott”, betakarítás után azonnal értékesített, a
Értékesített termék fajtától elvárt érettségű, színű és méretű gyümölcs. Tárolás,
válogatás, csomagolás, szállítás nem merül fel, így e műveletek
költsége sem. A léalma ömlesztve kerül beszállításra.
Forrás: saját szerkesztés Megjegyzés: * A sokéves átlagban elérhető hozamszintet jelenti.

Mint korábban kifejtettük az intenzív, extenzív, szuperintenzív fogalmak nagyon

relatívak, és tartalmuk nem minden esetben egyértelmű. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy
a „szuperintenzív” kifejezést az egyszerűbb és könnyebb megértést biztosító szóhasználat
érdekében „vezettük be”, de minden esetben a 6.49. táblázatban jellemzett
paraméterekkel rendelkező ültetvényt értjük alatta.
A szuperintenzív ültetvények 100-120%-kal magasabb telepítés költsége mellett az első
három év ápolási költsége is mintegy kétszeres eltérést mutat az intenzívhez képest.
Ennek oka, hogy míg egy suhánggal létesített ültetvényben az első két évben érdemi
terméssel még nem számolhatunk, és a harmadik évben is 15-20 t/ha körül alakul a
termés, addig Knipp fa esetében már a második évben 20 t/ha, a harmadikban pedig 40-
45 t/ha érhető el. Így az alkalmazott technológia már a 2. évben is közel áll a
termőévekéhez (bár a jóval alacsonyabb termés miatt kisebbek az anyag- és kézi munka
ráfordítások), a harmadik évtől pedig már a ráfordítások nagyságrendje is megközelíti a
teljes termőévek költségét. Ugyanakkor az is igaz, hogy a Knipp fákkal a termőre
fordulás időszakában elérhető 60 t/ha körüli össztermés révén 3,5 millió Ft körüli
árbevétel realizálható már a beruházási időszakban is. A suhánggal létesített ültetvények

294
termőre fordulás alatti bevétele ennek harmada körül van. A
fentiek következményeként a termőre fordulási időszak végére egy szuperintenzív
ültetvényben 9,0 millió Ft-hoz közelítő, míg az intenzívben 4,5 millió Ft-os tiszta
beruházási költséggel állunk szemben. Ezeket azonosan 12 termőévre amortizálva, azt
kapjuk, hogy a szuperintenzív ültetvények termőévekben elszámolandó éves
amortizációs költsége az intenzívének a duplája lesz. Az intenzív és szuperintenzív
almaültetvények létesítése tőkeigényes, de a szuperintenzíveké mintegy kétszer nagyobb
tőkét igényel az intenzív ültetvényekhez képest (6.50. táblázat).
6.50. táblázat: A szuperintenzív almaültetvény beruházási költsége (ezer Ft/ha)
Megnevezés „Szuperintenzív” „Intenzív”
Terület- és talaj-előkészítés 800 475
Támrendszer/jégháló létesítése 3 800 1 070
Oltvány és ültetés 4 300 2 075
Öntözőberendezés létesítése 800 775
Egyéb 250 250
Telepítési költség összesen 9 950 4 645
Ápolási költség a termőre fordulási időszakban* 2 325 1 190
Teljes beruházási költség 12 275 5 835
Bevétel a termőre fordulási időszakban 3 455 1 280
Tiszta beruházási költség 8 820 4 555
Éves amortizációs költség a termőkorban 735 380
Forrás: saját számítás Megjegyzés: * Az ápolási időszak 3 év.

A szuperintenzív almaültetvényekben a termesztéstechnológiai ráfordítások szintje

1,0 millió Ft körüli nagyságrendet képvisel. A betakarítás költsége a nagy
terméshozamok, és a 3,5 m körüli famagasság miatt megközelíti a fél millió Ft-ot. Az
előbb látottaknak megfelelően nagyon nagy tételt jelent az ültetvény (beleértve a jégháló-
rendszert is) amortizációs költsége. Mindezekkel együtt a hektáronkénti közvetlen
termelési költség 2,2-2,3 millió Ft között van (posztharveszt költségek nélkül), mely az
általános költségekkel kiegészülve 2,5 millió Ft/ha összes termelési költséget
eredményez. Ezek alapján a 60 t/ha terméshozam mellett az alma előállításának kg-
onkénti költsége 40 Ft körül alakul, ezzel nagyjából megegyezik az intenzív
ültetvényekben elérhető önköltséggel (6.51. táblázat).
Az egyaránt magas színvonalon művelt intenzív és szuperintenzív almaültetvények
fajlagos (kg-ra vetített) termelési költsége között számottevő differencia nincs, de a
hektáronkénti termelési költségek mintegy 800 ezer Ft-tal, azaz közel 50%-kal
magasabbak a szuperintenzív ültetvényekben. Ennek főbb okai a következők:
 A termesztéstechnológiai ráfordítások hektáronként kb. 200 ezer Ft-tal, azaz 20-
25%-kal magasabbak, köszönhetően elsősorban a többlettermés nagyobb víz- és
tápanyag-igényének, és a valamivel nagyobb famagasság miatti plusz
növényvédőszer-költségnek.
 A betakarítás költsége mintegy duplája, mert egyrészt közel arányosan emelkedik
a terméshozammal, másrészt a szuperintenzív ültetvényben a nagyobb
munkateljesítményű szedés érdekében önjáró betakarítógép alkalmazását
feltételeztük, melynek magas a – hozamtól független – éves állandó költsége.

295
  Az ültetvény amortizációs költsége szintén kétszeres
eltérést mutat, és az ebben lévő differencia a szuperintenzív ültetvény 800 ezer Ft-
os termelési költség többletének közel felét adja.

6.51. táblázat: Magas színvonalon művelt szuperintenzív és intenzív

almaültetvények termelési költsége a termőévekben egy szélsőségektől mentes
évjáratban az elvárt 60, illetve 40 t/ha terméshozam mellett
„Szuperintenzív” ültetvény „Intenzív” ültetvény
Munkaművelet Költség Költség Költség Költség
(ezer Ft/ha) (Ft/kg) (ezer Ft/ha) (Ft/kg)
Téli metszés 30 0,5 30 0,8
Talaj- és sorközművelés 27 0,5 23 0,6
Tápanyag-gazdálkodás 245 4,1 170 4,3
Növényvédelem 482 8,0 402 10,0
Öntözés (éves folyó költség) 46 0,8 31 0,8
Termésszabályozás 80 1,3 59 1,4
Egyéb munkák és költségek 120 2,0 120 3,0
Termesztéstechnológia
1 030 17,2 835 20,9
ráfordítás összesen
Betakarítás 495 8,2 227 5,6
Ültetvény amortizációja 735 12,3 380 9,5
Közvetlen termelési költség 2 260 37,6 1 442 36,0
Általános költség 200 3,3 200 5,0
Összes termelési költség 2 460 40,9 1 642 41,0
Forrás: saját számítás; Megjegyzés: Az előállított termék tartályládába szedett, szedés közben
előválogatott, betakarítás után azonnal értékesített, a fajtától elvárt érettségű, színű és méretű
gyümölcs (tárolási, csomagolási, válogatási és szállítási költség nélkül).

Összefoglalva megállapítható, hogy a szuperintenzív ültetvényekben a közel

másfélszeres hozam, hozzávetőlegesen másfélszer nagyobb termelési költséggel állítható
elő. A kg-onkénti önköltségben számottevő eltérés így nincs, vagy egyes esetekben a
szuperintenzívben valamivel alacsonyabb is lehet (pl. ha beruházási támogatással
telepítünk, annak hatására nagyobb összeggel csökken a szuperintenzív kg-onkénti
amortizációs költsége, vagy ha a nagy fix költségű önjáró betakarító gépeket az intenzív
ültetvényekben is ugyanúgy használjuk).

A 6.52. táblázat adatai alapján megállapítható, hogy a szuperintenzívnél 95%-os, az

intenzívnél 85%-os étkezési alma kihozatal és azonos értékesítési árak mellett a
szuperintenzív ültetvényben – a másfélszeres terméshozamnak köszönhetően – mintegy
1,2-1,4 millió Ft-tal, azaz 50-60%-kal magasabb árbevétel érhető el.

296
 6.52. táblázat: Magas színvonalon művelt almaültetvények
árbevétele egy szélsőségektől mentes évjáratban, sokéves átlaghozamok és
átlagárak mellett
Megnevezés M.e. „Szuperintenzív” „Intenzív”
Terméshozam t/ha 60,0 40,0
- étkezési alma t/ha 57,0 34,0
- ipari alma t/ha 3,0 6,0
Értékesítési ár - étkezési alma Ft/kg 60,0 60,0
- ipari alma Ft/kg 17,0 17,0
ÁRBEVÉTEL eFt/ha 3 471,0 2 142,0
Forrás: saját számítás

Az eddigi árbevétel- és költségadatok összegzésével a jövedelem és jövedelmezőség

tekintetében a következő főbb következtetéseket vonhatjuk le (6.53. táblázat):
 Az elérhető hektáronkénti számviteli – adózás előtti – nyereség (fedezeti összeg,
nettó jövedelem) a szuperintenzív ültetvényekben 1,5-2,0-szer magasabb.
 Hasonló mondható el a pénzforgalmi eredményről (cash flow) is, ami azt fejezi ki,
hogy a mintegy kétszer magasabb kezdeti tőkebefektetéssel (telepítési, beruházási
költség) a termőévekben közel dupla tiszta nyereség érhető el.
 Ilyen hozam- és minőségparaméterek mellett a költségarányos jövedelmezőség is
kedvezőbb a szuperintenzív ültetvényben. Azonban a jóval magasabb termelési
költségek miatt a szuperintenzívek jövedelmezősége érzékenyebben reagál a
termésveszteségekre, tehát ha gyakran ismétlődnek fagykárok vagy technológiai
hibák miatti terméskiesések, akkor ezekben – a még mindig nagyobb nyereség
mellett – szerényebb lesz a költségarányos jövedelmezőség, mint az intenzívekben.
6.53. táblázat: A jövedelem és jövedelmezőség alakulása magas színvonalon művelt
almaültetvényekben egy szélsőségektől mentes évjáratban

Megnevezés M.e. Szuperintenzív Intenzív

ÁRBEVÉTEL eFt/ha 3 471 2 142
Közvetlen termelési költség eFt/ha 2 260 1 442
FEDEZETI ÖSSZEG eFt/ha 1 211 700
Általános költség eFt/ha 200 200
Összes termelési költség eFt/ha 2 460 1 642
NETTÓ JÖVEDELEM eFt/ha 1 011 500
Költségarányos jövedelmezőség % 41 31
Cash flow eFt/ha 1 746 880
Forrás: saját számítás; Megjegyzés: A kalkuláció posztharveszt nélkül, betakarítás utáni
azonnali értékesítésre értendő.

A fentiek alapján megállapítható, hogy a szuperintenzív ültetvényekben potenciálisan

sokkal magasabb nyereség érhető el a termőévekben, de ennek az „ára” az, hogy
kezdetben kétszer annyi tőke álljon rendelkezésre. Tehát a nyereség növelése az
intenzitás növelésével általában a tőkearányos jövedelmezőség romlása mellett
vitelezhető ki.

297
A következőkben az eddigiekben bemutatott költség-
jövedelemviszonyokat a teljes ültetvény-élettartamra vetítjük ki. A 6.11. ábrán mindkét
ültetvénytípusra bemutatjuk az NPV (nettó jelenérték) alakulását, illetve a
6.54. táblázatban összefoglaltuk a főbb gazdaságossági mutatókat.

3 000
1 000
-1 000 0
ezer Ft/ha

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15
-3 000
-5 000
-7 000
-9 000
-11 000
Évek

Intenzív Szuperintenzív

6.11. ábra: Az NPV (nettó jelenérték) alakulása az ültetvény élettartama alatt

Forrás: saját számítás

6.54. táblázat: A gazdaságossági mutatók alakulása a vizsgált ültetvényekben

Megnevezés M.e. Szuperintenzív Intenzív
Jövedelem nettó jelenértéke (NPV) eFt/ha 3 888 1 885
Tőkearányos jövedelmezőség (IRR) % 10,4 10,3
Megtérülési idő (DPP) év 11. 11.
Forrás: saját számítás

A szuperintenzív ültetvények NPV-je a kétszer nagyobb kezdeti, beruházási kiadás után

a mintegy 2-szer magasabb pénzforgalmi nyereségeknek köszönhetően jóval
meredekebben emelkedik. Az ültetvény-élettartam végére ennek értéke közel kétszer
magasabb lesz, mint az intenzívé. A megtérülés szinte egy időben következik be (11. év),
mert a jóval nagyobb éves nyereségek képesek kompenzálni a hatalmas kezdeti
tőkeigényét (6.11. ábra és 6.54. táblázat). Fontos viszont, hogy a szuperintenzívek
tőkearányos jövedelmezősége a nagyon nagy kezdeti tőkeigény miatt nagyon érzékenyen
reagál a hozamcsökkenésekre, így viszonylag gyakori terméskiesések esetén ezek
tőkearányos jövedelmezősége jóval alacsonyabb lesz az intenzívekénél.

Ipari alma: az ipari alma termelés gazdaságosságát Tóth-Kurmai (2018) munkája lapján
mutatjuk be. Az elemzés tárgyát a kb. 4 000 ha területen, döntő többségben Szabolcs-
Szatmár-Bereg megyében elhelyezkedő, feldolgozóipar által integrált ipari
célültetvények képzik. A termesztéstechnológia színvonala és intenzitása (a termőre
fordulás és a termőidőszak alatt), valamint a fajlagos terméshozamok alapján három
termelési színvonal különböztethető meg: alacsony, közepes és magas.

Az ipari célültetvények beruházási költsége 1,5 millió Ft hektáronként. Az alacsony

termelési színvonalon minimális ráfordítások jellemzőek a termőre fordulás és a termő

298
évek alatt, míg a magas színvonal jellemzi az ideálishoz közeli
termesztéstechnológiát. Az léalma-termelést a termőévek tekintetében a
6.55. táblázatban látható költség-jövedelem viszonyok jellemzik a támogatások
függvényében. Összegezve megállapítható, hogy alacsony támogatási szint mellett a
termelés nem mutat megfelelő jövedelmet és jövedelmezőséget, szerény jövedelem
elérésére csak a magas színvonalon művelt ültetvényekben van lehetőség. A támogatási
szint növekedésével a jövedelmezőség egyre kedvezőbbé válik, magas támogatási szint
mellett kifejezetten jó eredményeket mutat.

6.55. táblázat: A költség-jövedelem viszonyok alakulása különböző színvonal esetén

átlagos hozamok mellett ipari célültetvényeken
Alacsony Közepes Magas
Megnevezés
termelési színvonal
Összes közvetlen költség (Ft/ha) 366 078 621 118 925 011
Termelési költség (Ft/ha) 402 686 683 230 1 017 512
Önköltség (Ft/kg) 32,21 27,33 24,23
Működési költség (Ft/ha) 292 883 526 860 858 292
Hozamok (t/ha) 12,50 25,00 42,00
Árbevétel (Ft/ha) 306 000 612 000 1 028 160
Jövedelem SAPS támogatással
Összes bevétel (Ft/ha) 376 848 682 817 1 098 935
Nettó jövedelem (Ft/ha) - 25 064 360 82 193
Költségarányos jövedelmezőség -6% 0% 8%
Jövedelem SAPS és termeléshez kötött támogatással
Összes bevétel (Ft/ha) 470 083 776 052 1 192 170
Nettó jövedelem (Ft/ha) 68 171 93 595 175 428
Költségarányos jövedelmezőség 17% 14% 17%
Jövedelem SAPS és AKG támogatással
Összes bevétel (Ft/ha) 623 215 929 184 1 345 301
Nettó jövedelem (Ft/ha) 221 303 246 727 328 560
Költségarányos jövedelmezőség 55% 36% 32%
Jövedelem SAPS, AKG és termeléshez kötött támogatással
Összes bevétel (Ft/ha) 716 450 1 022 419 1 438 536
Nettó jövedelem (Ft/ha) 314 538 339 962 421 795
Költségarányos jövedelmezőség 78% 50% 41%
Forrás: Tóth-Kurmai, 2018; Megjegyzés: léalma értékesítési ára 24,48 Ft/kg; SAPS összege:
70 879 Ft/ha, AKG összege: 246 367 Ft/ha, termeléshez kötött támogatás összege: 93 235 Ft/ha

Az ültetvények teljes élettartamára (20 év) vonatkozó beruházás-gazdaságossági

vizsgálat alapján az alábbi következtetések vonhatók le (Tóth-Kurmai, 2018):
 Kizárólag SAPS támogatás igénybevétele mellett gazdaságtalan az ipari
célültetvény létesítése (20 éven belül nem térül meg).
 SAPS és termeléshez kötött támogatás nem elégséges az elvárt (11-12. év)
megtérüléshez, kedvezőtlen paramétereket eredményez (DPP=15-19. év,
IRR=15,5%-16,5%).
 SAPS és AGK támogatás igénybevétele esetében gazdaságos az ipari
célültetvények létesítése (DPP=8-10. év, IRR=14,0-16,5%).

299
  Mindhárom támogatás együttes igénybevétele esetén az
ipari célültetvények megtérülése vetekszik az intenzív és szuperintenzív
ültetvények gazdaságosságának paramétereivel, nagyon kedvező eredmény
jellemzi (DPP=6-7. év, ITT=18,7-22,2%).
 A magas termelési színvonal hozta minden szcenárióban a legkedvezőbb
eredményeket.
Az ipari célültetvények az alábbi üzemgazdasági előnyökkel rendelkeznek az intenzív és
a szuperintenzív étkezési ültetvényekhez képest (Tóth-Kurmai, 2018):
 relatíve alacsony a befektetett tőkeigénye (1,5 millió Ft/ha) az intenzívebb
ültetvényekhez (2,1- 10,7 millió Ft/ha) képest,
 relatíve alacsony a forgótőkeigény (293-858 ezer Ft/ha, míg az intenzívebb
ültetvényeken 1,3-1,9 millió Ft/ha),
 20-80%-kal szerényebb jövedelemtermelő képessége ellenére a magas támogatási
szint mellett akár 38%-kal kedvezőbb költségarányos jövedelmezőség és 2-6 évvel
rövidebb megtérülés is elérhető,
 alacsonyabb munkaerőigény, alacsonyabb termelési kockázat, kevesebb
szaktudásigény, biztos piac,
 magas támogatási szinteken kedvezőbb jövedelmezőség és kiváló megtérülés.
A támogatásokat figyelmen kívül hagyva az ipari célültetvények gazdaságtalanok,
egyaránt az alacsony és magas termelési színvonalon sem lehet támogatások nélkül
gazdaságosan termelni. Összességében megállapítható, hogy a jelenlegi támogatási szint
mellett az ágazatban uralkodó alacsony termelési színvonal hosszú távon fenntartható,
nem ösztönzi az ágazatot hatékonyság növelésére. Az ágazatra jellemző relatíve magas
támogatási szint jelentősen torzítja a tisztán piaci alapon elérhető hatékonyságot. Mivel
a jövedelmezőség erősen támogatásfüggő, fennmaradásukat veszélyezteti a támogatási
politika megváltozása. A hatékonyság irányába tolódó támogatási rendszer kialakításával
az alacsony és közepes termelési színvonalú ültetvényeken a veszteséges termesztés
miatt abbahagyhatják a termelést, kizárólag a magas színvonalú ipari ültetvények
maradnak életben (Tóth-Kurmai, 2018).
Meggy (ipari): a meggy alapvetően feldolgozóipari alapanyagnak termesztett gyümölcs,
nagyobbrészt a konzervipar és a hűtőipar vásárolja fel, meggybefőttet és fagyasztott
meggyet gyártva a nyersanyagból. Magyarország meggytermése az évek többségében
60-80 ezer tonna között változik, ami minimális (1-2 ezer tonna) importtal egészül ki.
Hazánkban átlagosan június 5-től július 15-ig számolhatunk meggyterméssel, a
betakarított termés néhány napig tárolható hűtve jelentős minőségromlás nélkül, ezért
elsősorban ipari gyümölcsként hasznosítjuk. A hazai termésből 35-50 ezer tonna a hazai,
10-15 ezer tonna a külföldi (döntően német) feldolgozóiparban hasznosul, és nem
elhanyagolható mennyiségű, évente változóan 5-15 ezer tonna termék kerül frisspiacra.
A 6.56. táblázatban az ipai meggy termelésének költség-jövedelem viszonyait mutatjuk
be magas és alacsony színvonalon művelt ültetvényekre vonatkoztatva. A magas
színvonalú ültetvényekben egy közepes évjárat 11 t/ha körüli termésénél 1,6 millió Ft/ha
bevétel realizálható, ami összességében 500 ezer Ft/ha körüli nettó jövedelem és 50%-os
költségarányos jövedelmezőség elérését teszi lehetővé.

300
 6.56. táblázat: A költség-jövedelem viszonyok alakulása
magas és alacsony színvonalon művelt meggyültetvényben
Magas Alacsony
Megnevezés M.e.
színvonalú színvonalú
Terméshozam t/ha 11,0 6,0
Értékesítési átlagár* Ft/kg 140,0 140,0
Árbevétel eFt/ha 1 540,0 840,0
Területalapú támogatás (SAPS) eFt/ha 70,0 70,0
Összes bevétel eFt/ha 1 610,0 910,0
Összes termelési költség eFt/ha 1 077,0 696,0
NETTÓ JÖVEDELEM eFt/ha 533,0 214,0
Költségarányos jövedelmezőség % 49,5 30,7
„Teljes” támogatással**
NETTÓ JÖVEDELEM 829 510
Költségarányos jövedelmezőség 77,0 73,3
Támogatás aránya a nettó jövedelemből 44,0 72,0
Forrás: saját számítás * Megjegyzés: Konzervipari alapanyag átlagára
**Megjegyzés: Teljes támogatás = SAPS + AKG + termeléshez
kötött támogatás = kb. 366 ezer Ft/ha

Egy jó színvonalon művelt meggyültetvény ezt sokéves átlagban is realizálni képes.

Megjegyzendő, hogy – itt nem részletezett számítások szerint – ezen jövedelmezőségi
viszonyok nem tekinthetők túlzottnak, mivel így is a 10-12. évben fog megtérülni az
ültetvény. Ennek oka, hogy a termőre fordulási időszak első 4-5 évében abszolút nem
realizálunk nyereséget, vagyis a termőévek nyereségeinek kell „elhordaniuk a hátukon”
a termőre fordulási időszak veszteségeit.

Ezzel szemben egy alacsony színvonalú ültetvényben az 1,0 millió Ft-ot sem éri el a
hektáronkénti bevétel, ami – az ottani költségviszonyok mellett – a 200 ezer Ft-ot alig
meghaladó nyereséget eredményez, a magas színvonalú ültetvényekénél jóval
alacsonyabb (30%-os) költségarányos jövedelmezőség mellett. A területalapú támogatás
nélkül 100-150 ezer Ft között lenne a hektáronkénti nyereség, amivel egészen biztosan
nem lehetne versenyképes kultúra, tekintettel arra, hogy ekkora nyereség elérésére még
a szántóföldi növénytermesztési ágazatok (kalászosok, kukorica, napraforgó, repce) is
képesek, ráadásul fele vagy harmad annyi költséggel.

A támogatásoknak igen jelentős hatása van a termelés hatékonyságára, ezért határoztuk

meg az ágazat eredményességét úgy is, hogy az összes lehetséges támogatási formával
számoltunk: SAPS, AKG és termeléshez kötött támogatás, melyek a meggyültetvények
jelentős részében realizálódnak, együttes összegük pedig kb. 366 ezer Ft/ha. Ilyen
támogatási szint mellett az alacsony színvonalú ültetvények hektáronkénti nettó
jövedelme akkora vagy valamivel még magasabb is, mint a magas színvonalú
ültetvényeké támogatások nélkül. A „full” támogatottság hatására ráadásul a
költségarányos jövedelmezőség már közel azonos a két ültetvényben (73-77%), még ha
hektáronként így is a magas színvonalú ültetvények képesek mintegy 300 ezer Ft-tal, azaz
60%-kal magasabb profit elérésére. A fentiekből két fontos konklúzió levonható:

301
  Alacsonyabb, azaz extenzívebb színvonal mellett a
költségarányos jövedelmezőség nem feltétlenül rosszabb, mint intenzív
termelésnél, az intenzív, magas színvonalú termelés nagy előnye az egységnyi
területen (1 ha) elért jóval magasabb profittömeg.
 A támogatások legfőképpen a költségarányos jövedelmezőség tekintetében
versenyképessé teszik – a támogatások nélkül egyébként versenyképtelen –
alacsony színvonalú termelést a magas színvonalú termeléssel szemben. Ez
valójában egy nagyon káros jelenség, mert a fejlődés ellen hat, nem motivál
fejlődésre, így végeredményben hátrányos helyzetbe hozza a magas színvonalat az
alacsony színvonallal szemben.

A jövőre nézve fontos következtetés, hogy az olyan termelési módok, amelyeket csak a
támogatások tartanak gazdaságos, és ezáltal versenyképes helyzetben, pár éven belül
elhalnak, mihelyt a támogatások megszűnnek, míg a magas színvonalú gazdálkodás
támogatások nélkül is a felszínen marad.

6.4.3. A főbb zöldségágazatok költség-jövedelem viszonyai

A zöldségtermelés költség-jövedelem viszonyainak részletes jellemzésére e keretek
között nincs lehetőség, hiszen mintegy 20 fontosabb hazai zöldségfajról beszélünk,
melyek mind eltérő üzemgazdasági viszonyokkal jellemezhetők, ráadásul egy fajon belül
is számottevő különbség lehet (vagy egy lapon sem említhető) a feldolgozóipari
alapanyag- és a frisspiaci áru előállítása: pl. a szántóföldi ipari paradicsom és az üvegházi
frisspiaci paradicsom szinte egyetlen műszaki, technológiai, üzemgazdasági vagy piaci
jellemzőjében sem hasonlít egymásra. Ennél fogva csak néhány főbb szakágazat
ökonómiai viszonyait ismertetjük.

Csemegekukorica: Magyarország zöldségtermesztésének szerkezetében az utóbbi

évtizedekben a termesztett fajokat tekintve az tapasztalható, hogy a szakágazatban a
nagymagvú zöldségek, különösképpen a csemegekukorica és a zöldborsó termesztése
vált meghatározóvá. Magyarország a csemegekukorica termelés szempontjából
világszinten is kiemelkedő, ugyanis a világ termelésének 6%-ával részesedik, míg
európai szinten 40-45% a részesedése. Európában a termőterületet illetően Magyarország
az első helyen áll, őt követi Franciaország. Az öntözött terület aránya hazánkban
magasabb, így a termésbiztonság is nagyobb, mint a franciáknál. Hazánkban az ipari
zöldségtermesztés tekintetében a csemegekukorica és a zöldborsó két kiemelkedő
termék, hiszen a meglévő feldolgozóipari háttérnek köszönhetően egy magas hozzáadott
értékkel rendelkező terméket lehet a piacra juttatni. A csemegekukorica vetésterületében
nagy ingadozások nem figyelhetők meg, a 2010. évben bekövetkező – akkut időjárási
okokra visszavezethető – „mélypont” után folyamatosan növekvő tendencia jelentkezik,
az utóbbi években 35-38 ezer hektár volt, amelyről 500 000 tonna körüli termést
takarítottak be. A megtermelt csemegekukorica gyakorlatilag teljes egészében a
feldolgozóiparba kerül, melyben a konzervipar a domináns, ez vásárolja fel a termés
nagyságrendileg 70%-át, a fagyasztóipar a 25%-át, és kb. 5% a frisspiacon értékesített
áru.

302
A csemegekukorica-termesztés költség-jövedelem viszonyai
tekintetében két technológiai változatot mutatunk be Kovács E. (2016) munkája alapján.
Az öntözetlen technológia esetében nagyságrendileg 440 ezer Ft/ha összes termelési
költség merül fel, míg az öntözött technológia esetében 560 ezer Ft/ha, a különbség döntő
részét az öntözés költsége okozza (6.57 táblázat).
6.57. táblázat: A csemegekukorica-termelés költség-jövedelem viszonyai
Tétel megnevezése Öntözetlen1 Öntözött2
Átlaghozam (t/ha) 14,55 18,24
Értékesítési átlagár (Ft/t) 38 000 38 000
Árbevétel (Ft/ha) 552 932 693 120
Támogatás (Ft/ha) 68 000 68 000
ÖSSZES BEVÉTEL (Ft/ha) 620 932 761 120
Összes közvetlen költség (Ft/ha) 403 352 512 292
FEDEZETI ÖSSZEG (Ft/ha) 217 580 248 828
Általános költség (Ft/ha) 36 302 46 106
Összes termelési költség (Ft/ha) 439 654 558 398
NETTÓ JÖVEDELEM (Ft/ha) 181 278 202 722
Közvetlen önköltség (Ft/t) 27 746 28 128
Önköltség (Ft/t) 30 243 30 659
Közvetlenköltség-ar. jövedelmezőség (%) 53,9 48,6
Költségarányos jövedelmezőség (%) 41,2 36,3
Jövedelemszint (%) 29,2 26,6
Költségszint (%) 70,8 73,4
Forrás: Kovács, 2015

A csemegekukorica hozama átlagosan 14-20 t/ha lehet. Átlagosan 20%-kal (kb. 4,0-5,0
t/ha) magasabb terméshozam érhető el egy átlagos évben öntözött körülmények között.
Az értékesítési árak az elmúlt 6 év átlagában 38 000 Ft/t körül alakultak. Ezek alapján az
öntözetlen technológiában elérhető árbevétel 550 ezer Ft/ha, öntözött technológiában
pedig 690 ezer Ft/ha körül alakul. A két technológia árbevétele között tehát van 140 ezer
Ft/ha különbség, melynek oka nem az árban, hanem a megtermelt hozamban keresendő.
Ezt növeli 68 000 Ft-tal hektáronként a területalapú támogatás. Az öntözetlen
technológiában átlagosan elérhető fedezeti összeg támogatásokkal együtt 220 ezer Ft/ha,
az öntözött technológiában pedig 250 ezer Ft/ha, vagyis utóbbi 13%-kal magasabb. A
nettó jövedelem értéke az öntözött technológiában 200 ezer Ft/ha, vagyis 11%-kal
magasabb, mint az öntözetlenben, ahol értéke 180 ezer Ft/ha. A közvetlenköltség-arányos
jövedelmezőség öntözetlen technológia esetén átlagosan 53,9%, öntözött technológiában
48,6% (Kovács, 2015).

Következtetésként elmondható tehát, hogy az öntözött technológiában mintegy 120 ezer

Ft/ha plusz költséggel 20 ezer Ft-tal magasabb jövedelem érhető el, amely alacsonyabb
jövedelmezőséget eredményez. Az öntözésnek elsősorban nem profitnövelő, hanem

303
termésbiztonságot és hozamot növelő hatása van: az öntözött
technológiában magasabb termelési költséggel lehet elérni alig magasabb nettó
jövedelmet. Az öntözés azonban a feldolgozóipar nyersanyagellátása szempontjából
létkérdés: csak nagy termésbiztonságú kultúrára alapozva lehet megoldani a feldolgozók
biztonságos és kiszámítható alapanyag-ellátását, így az öntözésnek mint technológiai
elemnek a jövedelem növelésével szemben nagyon szerepe van a termésbiztonság
megteremtésében.

Konzervipari zöldborsó: a zöldborsó hazánk második legnagyobb területen termesztett

zöldségkultúrája. A KSH adatai szerint a zöldborsótermesztés az utóbbi években
16-20 ezer hektár termőterületen zajlik és növekvő tendenciát mutat, igaz, ez
nagymértékben köszönhető az előző évek támogatási rendszerének is (zöldítés). A
zöldborsó térhódításának oka továbbá, hogy a kertészeti kultúrákhoz képest – a
csemegekukoricához hasonlóan – jól gépesíthető és relatíve alacsony tőke- és munkaerő-
szükségletű ágazat, továbbá a zöldborsó és a csemegekukorica termesztése nagyon jól
párosítható, vagyis másodvetés alkalmazásával (tavasszal zöldborsó, nyáron-ősszel
csemegekukorica található a területen) a termelők egy adott területen egy éven belül
mindkét kultúrát termeszthetik, ezzel növelve hatékonyságukat, illetve jövedelmüket. A
zöldborsó termésmennyisége évek között erős ingadozást mutat. A hazai termelési
színvonalat jellemzi, hogy fajlagos hozamaink (5,5-6,5 t/ha) jelentősen elmaradnak
legprofibb nyugat-európai versenytársainkétól (9,0-10,0 t/ha termésátlag). A
Magyarországon termelt zöldborsó mennyisége az elmúlt években 85-115 ezer tonna
között alakult. A megtermelt zöldborsó gyakorlatilag teljes egészében a feldolgozóiparba
kerül. A csemegekukoricához hasonlóan a zöldborsó esetében a konzervipar a domináns,
ez vásárolja fel a termés nagyságrendileg 70%-át, míg a fagyasztóiparra marad a maradék
30%.

A hazai gazdasági viszonyok mellett átlagosan jó technológiai színvonalúnak az a

termelőüzem tekinthető, ahol sokéves átlagban képesek 5,5-6,0 t/ha fölötti fajlagos
hozam elérésére.

6.58. táblázat: A költség-jövedelem viszonyok alakulása a zöldborsó-termesztésben

Megnevezés M.e. Érték

Terméshozam t/ha 6,1

Értékesítési átlagár Ft/kg 89,0

Árbevétel Ft/ha 542 900,0

Területalapú támogatás (SAPS) Ft/ha 68 000,0

Összes bevétel Ft/ha 610 900,0

Összes termelési költség Ft/ha 464 869,2

NETTÓ JÖVEDELEM Ft/ha 146 030,8

Költségarányos jövedelmezőség % 31,4%

Forrás: saját számítás

304
A 6.58. táblázatból látható, hogy a zöldborsó értékesítési ára
kilógrammonként 89 Ft/kg, így a hektáronként elérhető árbevétel megközelíti az
550 eFt-ot. A magas árbevétel magas termelési költséggel társul. A zöldborsó intenzív
termesztésében a legnagyobb költségtételt a vetés és a betakarítás jelenti. A vetés
költségében elsősorban a vetőmag anyagköltsége jelentős (fajtától és időszaktól függően
75-110 eFt/ha), melynek köszönhetően a vetés adja az összes költség közel egynegyed
részét. A költségszerkezetben 21%-os részesedése van a betakarításnak. A speciális
betakarítógép (borsókombájn) a betakarítási időszakban jellemzően folyamatosan három
műszakban dolgozik, így napi területteljesítménye 10-11 ha/24óra. A
költségszerkezetből további 20%-ot tesz ki a növényvédelem költsége. A
borsótermesztésben 2-3 alkalommal kell a gyomnövények ellen védekezni, ezen felül a
gombabetegségek és rovarkártevők elleni beavatkozásokat egy termesztési ciklusban
4-7 alkalommal kell elvégezni.

SAPS támogatással kalkulálva a zöldborsótermesztés jövedelemtermelő képessége

kedvezőnek mondható, hiszen a hektáronként realizálódó nettó jövedelem megközelíti a
150 eFt-t, emellett a költségarányos jövedelmezőség 31% feletti, ami szintén jónak
értékelhető.

Egyéb szabadföldi zöldségek: a szabadföldi zöldségek ökonómiai viszonyait a fentiekben

a két legnagyobb területen termesztett zöldségkultúrával jellemeztük. A
zöldségtermesztésben azonban még rendkívül sok faj vesz részt, ráadásul különböző
termelési módokkal, melyek mind más-más ökonómiai paraméterekkel jellemezhetők.
Terjedelmi korlátok miatt ezek tárgyalására nincs lehetőség, de megjegyzendő, hogy a
szabadföldi zöldségek – fajtól és termelési módtól függően – hektáronként 1,0-5,0 millió
Ft költséggel és potenciálisan 0,5-1,5 millió Ft jövedelemmel termelhetők. A totálisan
gépesíthető technológiákban az anyag- és a gépköltség a legjelentősebb tétel, míg a
kézzel betakarított kultúrák és/vagy termelési módok esetében az anyag- és a bérköltség.
A munkaerőhiány és a klímaváltozás miatt azonban jellemző tendencia, hogy
szabadföldön elsősorban a totálisan gépesíthető fajok és/vagy termelési módok maradnak
meg, melyek frisspiaci termelést és feldolgozóipari alapanyag-előállítást egyaránt
jelenthetnek.

Hajtatott zöldségek: a hazai hajtatott zöldségkultúrák termőfelülete nagyon jelentős

csökkenésen ment keresztül az elmúlt szűk két évtizedben. Az ezredfordulón még
meglévő, 6 000 hektárt meghaladó technológiai felület mára 3 800 hektárra csökkent,
azaz közel 40%-kal esett vissza (ez kb. 2 800 hektár fizikai felületet jelent, a különbség
a „kétkultúrás” hasznosításokból adódik). A legnagyobb felületvesztésen a paradicsom,
az uborka, a parika és a fejeskáposzta ment keresztül, a többi kultúra tartja – egyébként
is szerény – pozícióját. A termőfelület csökkenését – az uborkát és a fejeskáposztát
kivéve – nem követte a termésmennyiség visszaesése, vagyis ma már kultúrától függően
30-60%-kal kisebb termőfelületen nagyságrendileg ugyanazt a mennyiséget állítjuk elő,
ami azt jelenti hogy a termelési színvonal a 1,5-3,5 szeresére emelkedett. A termelési
színvonal növekedését a piac (értékesítési árak, versenytársak fejlesztései) kényszerítette
ki, amihez az is hozzájárult, hogy a hajtatott termesztésben gyakorlatilag semmilyen
közvetlen termelési vagy jövedelempótló támogatás nincs, így a versenyképesség
növelését, illetve megtartását a hatékonyság javításával kellett megoldani. A
termőfelületből mintegy 150 ha az üvegház (ennek 20-25%-a új építésű, korszerű,

305
holland rendszerű, 30-40%-a pedig 10-20 éves felújított üvegház),
melyekből mintegy 25-30 hektárt palántanevelésre használnak. A fennmaradó 3 650
hektár körüli technológiai felületet a fóliaházak jelentik. A fóliák döntő része (mintegy
3 000 ha) hideghajtatású, csak a fennmaradó szűk 20%-on alkalmaznak valamilyen
fűtést. A sátor típusú fóliákat nehéz automatizálni, a munkavégzés nehéz, ezért 2010 óta
rohamosan terjednek a blokk típusú fóliák. Hajtatott körülmények között szinte kizárólag
frisspiaci zöldségtermeléssel találkozunk
(Ledó, 2018).

A legjelentősebb hajtatott kultúráink a paradicsom, a paprika és az uborka. A hajtatott

termesztés érték-költség-jövedelem nagyságrendjeinek érzékeltetése végett röviden e
kultúrák ökonómiai viszonyait mutatjuk be, adott esetben többféle
termesztőberendezésre nézve.

6.59. táblázat: A paradicsom és a kígyóuborka főbb gazdasági mutatói

(fűtött, talajnélküli termesztés)
Fürtös Fürtös
Kígyóuborka
Megnevezés M.e. paradicsom paradicsom
Üvegház
Üvegház Blokkfólia
Fajlagos hozam kg/m2 57,0 46,8 45,0
Értékesítési átlagár Ft/kg 217,0 200,0 205,9
Árbevétel Ft/m2 12 372,8 9 355,9 9 264,3
Közvetlen költség Ft/m2 9 698,8 7 579,2 6 965,2
Fedezeti összeg Ft/m2 2 674,1 1 776,7 2 299,2
Nettó jövedelem Ft/m2 1 704,2 1 018,8 1 602,6
Önköltség Ft/kg 187,2 178,2 170,3
Ktg. arányos jöv.% % 16,0 12,2 20,9
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A paradicsom üzemgazdasági viszonyairól (korszerű, holland rendszerű üvegházakban

és blokkrendszerű fóliákban) a 6.59. táblázat adatai alapján az alábbi főbb
megállapítások tehetők (Dorogi, 2018):
 A fürtös paradicsom korszerű üvegházakban 57,0 kg/m2 körüli átlaghozam és
217,0 Ft/kg átlagár mellett termelhető. Ilyen magas termelési színvonal mellett
mintegy 1 700 Ft/m2 nettó jövedelem érhető el 16%-os költségarányos
jövedelmezőség mellett. A hektáronként 300 millió Ft-ba kerülő beruházás
megtérülése a legnagyobb valószínűséggel a 9. évben várható (beruházási
támogatások nélkül).
 A blokkrendszerű, nagy légterű fóliákban jóval alacsonyabb hozam, árbevétel,
jövedelem és jövedelmezőség érhető el. A megtérülés azonban a jelentősen kisebb
befektetett tőkeigény (180 millió Ft/ha) miatt hamarabb, akár a 8. évben várható.
 A jövőben a verseny fokozódásával a blokkfóliák jelentősége várhatóan csökkeni
fog (főleg beruházási támogatások mellett kedvezőbb az üvegház megítélése), és
egyre nagyobb lesz a legkorszerűbb diffúz üveges házak alkalmazásának
fontossága.
 A különleges paradicsomok (cherry, koktél, datolya) jelenleg egy felfutó
szegmenst képeznek, és jelenleg nagyon kedvező gazdaságossági mutatókat

306
 produkálnak, de ezt a piac valószínűleg „nem hagyja”
sokáig így: a termelés (kínálat) felfutásával egy-két éven belül jelentős, akár több
tíz százalékos árzuhanásra kell számítani, amivel közelíteni fog a fürtös
paradicsom gazdaságossági viszonyaihoz.

A kígyóuborka magas termelési színvonal mellett (minimum 40-45 kg/m2 hozam) a

fürtös paradicsomhoz hasonló gazdasági eredményekkel termelhető a korszerű
üvegházakban, de ezt a termelési színvonalat a hazai vállalkozások többsége nem tudja
elérni, ezért általában versenyképesebb termék üzemen belül a fürtös paradicsom
(Kicska, 2018).

A paprikafélék – talajnélküli termesztésének – főbb gazdasági mutatóit a

6.60. táblázatban foglaltuk össze, melyek alapján az alábbi főbb megállapítások tehetők
(Kicska, 2018):
 A TV-paprika hidegfóliás, talajnélküli termesztésben gazdaságosan termelhető. Az
egységnyi felületen elérhető jövedelem (nettó jövedelem, fedezeti összeg)
értelemszerűen jelentősen elmarad az üvegházi paradicsomtól és a kígyóuborkától,
de sokkal kedvezőbb megtérülési idő és tőkearányos jövedelmezőség mellett
termelhető, melynek alapvető oka a jóval kisebb befektetett tőke igény (40 millió
Ft/ha).
 A TV-paprika termelésének korszerű üvegházakban nincs gazdasági
létjogosultsága, mert nem produkál annyival magasabb eredményt, hogy az a jóval
magasabb beruházási költségeket kompenzálja. Ennél fogva csak régi,
korszerűtlen, de felújított, alacsony vápamagasságú üvegházakban termelik.

6.60. táblázat: A TV-paprika főbb gazdasági mutatói (talajnélküli termesztés)

TV paprika TV paprika
Megnevezés M.e.
Hidegfólia üvegház (fűtött)
Fajlagos hozam kg/m2 17,0 19,5
Értékesítési átlagár Ft/kg 207,5 369,1
Árbevétel Ft/m2 3 527,2 7 198,2
Közvetlen költség Ft/m2 2 752,5 5 723,0
Fedezeti összeg Ft/m2 774,7 1 475,3
Nettó jövedelem Ft/m2 499,4 903,0
Önköltség Ft/kg 178,1 322,8
Ktg. arányos jöv.% % 16,5 14,3
Forrás: saját adatgyűjtés és számítás

A fentiek alapján megállapítható, hogy a hajtatott kultúrák – fajtól és

termesztőberendezéstől függően – hektáronként 30-90 millió Ft közötti termelési
költséggel és 5-20 millió Ft/ha jövedelemmel termelhetők, mely paraméterekkel a
legintenzívebb mezőgazdasági kultúráknak tekinthetők – nagyon magas tőke-,
munkaerő- és szaktudásigény mellett.

307
7. VERSENYKÉPESSÉG ÉS
FENNTARTHATÓSÁG
A világszerte felerősödő globalizáció és hazánk Európai Uniós tagsága új kihívást jelent
a hazai mezőgazdaságának és ezzel összefüggésben jelentős átalakulások kezdődtek el a
közelmúltban. Az Európai Unió a XX. század végével egy új mezőgazdasági modell
kialakítását tűzte ki célul. A vidéken élő emberek problémái és életfeltételeinek javítási
igénye, az európai vidéki társadalom, jellemzően a mezőgazdasághoz való kapcsolódása
és a mezőgazdaságnak a vidéki környezetre, a tájra és a természetre gyakorolt hatása
együttesen a korábbiakban alkalmazott politika felülvizsgálatára késztette az EU irányító
testületeit. A környezet, a gazdaság és a társadalom céljait egyszerre kell szolgálnia az új
politikai irányzatnak és hosszú távon is „fenntarthatónak” kell lennie. A vidéki, az
agráriumhoz ezer szállal kötődő társadalomnak új célokat, feladatokat kell adni, a vidék
gazdasági, társadalmi és környezeti megőrzését együtt kell kezelni. Ennek különös
jelentősége van Magyarországon, amelynek természeti, agro-ökológiai adottságai
kiválóak, mezőgazdasági hagyományai gazdagok, ugyanakkor termelési, földhasználati
struktúrája megújításra szorul, vidéki térségei pedig jelentős problémákkal küzdenek. Azt
is fontos hangsúlyozni, hogy a nemzetgazdasági szinten jelentkező versenyképességi és
fenntarthatósági problémák az agráriumra is hatással vannak.
A nemzetgazdaság és azon belül a mezőgazdaság fenntarható fejlődésének a záloga a
gazdasági értelemben vett versenyképesség folyamatos fenntartása úgy, hogy egyben
megfeleljen a társadalmi és ökológiai értelmben vett fenntarthatósági kritériumoknak is.

7.1. A versenyképesség értelmezése, tényezői, faktorai és mérőszámai

A gazdasági verseny minden pillanatban folyik; még a naptár hónap-, negyedév-,

évzárásai sem állítják meg. Ezek csak az adminisztráció, az elszámolások, a statisztikák,
az adók stb. érdekében bevezetett számadási pontok.
A versenyképesség a piaci versenyzésre való képességet jelenti, ami a piaci
pozíciószerzésben, és tartós helytállásban jelenik meg. Az elért helyzetet alapvetően a
piaci részesedés mértéke, a relatív jövedelemtermelő képesség és az üzleti sikeresség
relatíve méri, illetve jelzi. A fogalmazásban benne rejlik a versenyképesség
értelmezéséhez elengedhetetlen három fontos sajátosság, nevezetesen, hogy a
versenyképességet nem lehet általánosságban értelmezni, rögzíteni kell a
versenyképességhez kötődően a következő tényezőket: (a) a versenyképesség
dimenzióját (szintjét); (b) a versenyképesség tényezőit és a (c) a versenyképesség
mérőszámait:
(a) A versenyképesség dimenziója: könnyen belátható, hogy a különböző piacok (pl.
inputok piaca, munkaerőpiac, fogyasztási cikkek piaca, stb.), azok térbeni
helyzete, kiterjedése (pl. lokális, regionális, nemzeti, EU-piaca és világpiac stb.)
eltérnek egymástól.
(b) A versenyképességi tényező: a versenyképesség tényezői (pl. szaktudás,
természeti erőforrások, stb.) egyedi sajátosságokkal bírnak, de ugyanakkor
komplex rendszerként működve, egy adott esetben a versenyképességnek más-
más sajátosságai lehetnek meghatározóak.

308
 (c) A versenyképesség mérőszámai: a mérőszámok annak a
függvényében változnak, hogy mi a versenyképesség dimenziója pl. régiók
országok, vállalatok esetében a mérőszámok lehetnek; termelékenységi mutatók.
A mérőszám annak is függvénye, hogy minek a versenyképességéről van szó, pl.
egy adott termék esetében a versenyképesség mérőszámai; költség és ár,
minőség, idő, flexibilitás stb. (Pupos, 2011).
Az MNB (2017) szerint versenyképesség alatt „a gazdaság hosszútávú teljesítményét
meghatározó tényezők összességének színvonalát értjük, amelyek kiterjednek többek
között a termelékenységre, az emberi erőforrás mennyiségére és minőségére, a technikai
haladásra, a szabályozói környezetre, a vállalkozói attitűdre és a finanszírozási
lehetőségekre”.
A versenyképesség Porter (2011), megfogalmazásában „olyan elsajátított tapasztalat,
örökölt adottság, vagy megszerzett képesség, amely az adott piaci környezetben lehetővé
teszi a vállalat számára, hogy olcsóbban termeljen és/vagy magasabb hozzáadott értéket
állítson elő versenytársainál, amely előnyök a fogyasztó döntéseiben valóságosan is
érvényesülnek”. A versenyképesség egy gazdasági egység esetében a külső
(globalizálódott) gazdasági társadalmi és ökológiai környezethez való alkalmazkodó
képességet is jelenti.
Globalizáció alatt a nyugati civilizáció kezdeményezésére történő világszintű
egységesedési, univerzalizálódási folyamatokat és azok következményeit értjük a
gazdasági és társadalmi élet számos területén. A globalizáció valós és virtuális
hálózatokkal kapcsolja össze a világ valamennyi országának gazdaságát, társadalmát és
kultúráját. A globalizáció a világot átfogó társadalmi kapcsolatok intenzitásának
növekedése révén földrajzilag távoli helyek úgy kapcsolódnak össze egymással, hogy az
egyik helyen bekövetkező eseményeket sok kilométernyi távolságban lejátszódó
folyamatok befolyásolják, és viszont. A globalizáció ugyanakkor olyan, alapvetően
hatalmi és gazdasági természetű folyamat, amelynek során a világgazdaság legerősebbé
váló szereplői a legjelentősebb nemzetközi intézményeken keresztül, az adott és általuk
formált jogi keretek között, saját érdekeik alapján egységesítik, és általános érvényűvé
teszik a gazdasági és politikai szabályokat. A globalizáció lehet gazdasági, pénzügyi,
kulturális, információ és nyelvi globalizáció. A homogenizálódás a kulturális és pénzügyi
globalizáció folyamata. Általában nemzetközi üzletláncok terjedésével és egy egységes
fogyasztói kultúra kialakulásával jár, ami könnyen az egyes országok, népek saját
identitásának háttérbe szorulásával járhat. A globalizációs folyamatot a nemzetek közötti
megállapodások (pl. GATT, stb.) és nemzetek feletti (szupranacionális) intézmények (pl.
WTO, stb.) szabályozzák.
A globalizáció velejárója a multinacionális vállalakozások kialakulása és térnyerése. A
multinacionális vállalat olyan vállalatot jelöl, amely számos országban (gyakran több
földrészen) rendelkezik telephellyel/kirendeltséggel, így többféle nemzeti identitást
vesznek fel. Ezek a vállalatok regionálisan rendre többé, kevésbé monopolizált helyzetbe
kerülnek, oligopol, vagy monopolhelyzetű piacot alakítanak ki, így a gazdasági verseny
korlátozására törekszenek. A fejlődésük és növekedésük fontos tényezője, hogy a
vállalatok egyes piacokon gazdasági erőfölényre tehetnek szert, továbbá képesek a
veszteségeik országok közötti átcsoportosítására. A munkaigényes, vagy a különösen
szennyező iparágakat az olcsó munkabérű, lazább környezetvédelmi követelményeket

309
támasztó harmadik világba telepítik át, míg a tudományos,
fejlesztő tevékenységek (K+F+I) pedig jellemzően az anyaország területén maradnak. A
multinacionális vállalatok és a transznacionális vállalatok közötti különbség, hogy a
multinacionális vállalatok tulajdonosai több nemzetből kerülnek ki, míg a
transznacionális vállalatok tulajdonosai egy nemzetből kerülnek ki, gyakran egy elég
szűk, behatárolható csoportból, de ők is több országban is folytatnak tevékenységet. A
multinacionális és transznacionális vállalatok a legdinamikusabban fejlődő vállalkozások
közé tartoznak.
A globalizáció egyik fő mozgatórugója a komparatív előnyök minél szélesebb körű
kihasználása. Lényege, hogy az egyes termelési tényezők előfordulása, kapacitása és
azok költsége országonként változó, ebből adódóan minden országnak komparatív
előnye van egy-egy termék előállításában. Ha mindegyik ország gazdasága annak a
terméknek az előállítására szakosodik, melynél komparatív előnye van, magasabb
hatékonysággal, alacsonybab fajlagos ráfordításokkal, így alacsonyabb termelési
költségekkel tudja előállítani azok egységnyi mennyiségét. E miatt relatív
versenyelőnyre tesz szert a versenytárs országokban ugyanilyen termékeket előállító
vállalatokkal szemben. Ez a termelés bővülését indukálja, aminek hatására a külföldi
termék kiszorul az adott ország piacáról, mivel nem versenyképes az árszínvonala, sőt
idővel többet termel a hazai szükségletnél, így ezt a többletet versenyképes áron más
országokba exportálhatja, pl. oda ahol a legnagyobb a vásárlóerő az adott termék
vonatkozásában. A multinacionális vállalakozások alapvetően ezt, a tőke szabad
áramlására alapozott nemzetközi munkamegosztást használják ki, melyet az
infokommunikációs technológiák és a logisztikai háttér gyors fejlődése tudott igazán
fellendíteni. A globalizáció egyelőre megállíthatatlan folyamat annak minden előnyével
és hátrányával egyetemben.
A globalizáció és ennek hatásaként jelentkező globális verseny által indukált, és térbeli
hatásokkal bíró folyamatai az alábbiakban összegezhetők:
­ Minden piacon erősödik a verseny, egyre több cég lép ki a globális piacra, ahol
versenyezni kénytelen a külföldiekkel, hazai piacon, és a saját helyi piacán is.
­ A termelés az országok széles körére kiterjed. A termelés inputjai sok helyről
kerülnek beszerezésre és az outputok sok országban kerülnek értékesítésre.
­ A multinacionális és transznacionális vállalkozások termelő egységei, logisztikai
központjai, telephelyei szétszórva, több országban is jelen vannak. A vállalatokon
belüli árumozgás jelentős hányada országok közöttiként van nyilvántartva.
­ Nő a gazdasági folyamatok bonyolultsága. A szabad tőkeáramlás, árukereskedelem
– technológiai transzfer – tőketranszfer szorosan összefonódik.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a versenyképesség mindig egy relatív fogalom, azt
nagyon sok tényező együttes hatása fejezi ki és egyaránt értelmezhető makro
(szupranacionális és nemzetgazdasági szint), mezo (regionális, ágazati/iparági szint) és
mikro (vállalti, vállalatcsoporti) szinten is.
Makrogazdasági értelemben egy gazdaság akkor versenyképes, ha a rendelkezésére álló
erőforrásait optimálisan hasznosítja a lehető legmagasabb szintű, de még fenntartható
jólét elérése érdekében. Ahogy nincsen a sikeres gazdasági felzárkózásnak egységes és
univerzális receptje, úgy a versenyképességnek sincsen általános és mindenki által
egységesen elfogadott pontos definíciója. Kétségtelen, hogy a versenyképesség az egyik

310
legnehezebben megfogható közgazdasági fogalom, megítélése
pedig korántsem egyértelmű. A modern intézményi közgazdaságtan főáramlatának egyik
központi kérdése, hogy a gazdaságpolitika milyen intézkedéseket tehet a
versenyképesség javítása érdekében. Egyes országokban ez a gyors reálgazdasági
növekedést vonja maga után, másutt inkább a gazdasági vezető szerep fenntartását és az
alapvető tényezők minőségi jellemzőinek (pl. életminőség, környezetvédelem,
fenntarthatóság, stb.) javulását eredményezi. Ebből adódóan a versenyképes gazdasági
működéshez szükségesek a szilárd alapok, mint például a stabil makrogazdaság és
finanszírozás, az erős és kiszámítható intézmények, a hatékony szabályozás, illetve a
minőségi oktatási és egészségügyi ellátás. Ezekre építve lehet jól működő és kiszámítható
üzleti környezetet kialakítani, beruházásokat és innovációt ösztönözni, ami a szakképzett
munkaerő megbecsülésén keresztül elvezethet a termelékenység növekedéséhez és a
tartós gazdasági felzárkózáshoz (MNB, 2017).
A versenyképesség a gazdaság olyan állapotjelzője, amely lényegesen összetettebb
fogalmat takar, mint például a gazdasági növekedés. Amíg utóbbit egyszerűen ki lehet
fejezni a GDP-mutatóval (azaz a bruttó hazai termékre vonatkozó mérőszámmal), addig
a versenyképességet sokdimenziós mutatószámként tudjuk csak meghatározni34. A két
fogalom ebből a szempontból különbözik, azonban mégis elválaszthatatlanok egymástól:
versenyképesség nélkül ugyanis nem érhető el gazdasági növekedés, illetve a
versenyképesség egyik eleme – különösen a tőkevonzás szempontjából – lehet a stabil és
fenntartható gazdasági növekedés. Versenyképes szereplők nélkül egy versenyképes
nemzetállam gazdasága és azon belül a mezőgazdasága elképzelhetetlen (7.1. ábra).

7.1. ábra: A versenyképesség stilizált struktúrája, alapjai és célja

Forrás: MNB, 2017.

34
A három leginkább idézett versenyképességi rangsort és az azt alátámasztó
mutatószámrendszert a Világgazdasági Fórum (WEF), az IMD (International Institute for
Management Development), valamint a Világbank publikálja minden évben. Az első kettő széles
perspektívában (pl. makrogazdasági, demográfiai, szociális, oktatási stb.) vizsgálja az országok,
míg a Világbank „Doing Business” rangsora elsősorban a cégek cégalapítási és ügyviteli
lehetőségeit, a vállalkozások működési környezetét szabályozó törvényeket, határozatokat és
üzleti környezetet vizsgálja.

311
Nemzetgazdasági szinten értelmezve a versenyképességet Chikán
- Czakó szerzőpáros szerint „egy nemzetgazdaság versenyképessége abban áll, hogy úgy
tud létrehozni, felhasználni, illetve a globális verseny keretei között értékesíteni
termékeket és szolgáltatásokat, hogy ennek során állampolgárainak jóléte és saját
termelési tényezőinek hozadéka fenntartható módon növekszik”, hozzátéve, hogy ennek
„feltétele, hogy a kormányzat kedvező kereteket és ösztönzést nyújtson az erőforrások
mind hatékonyabb felhasználásához és megújításához. Ezek a keretek és ösztönzés
mintegy hidat épít a makro-és mikroszféra, valamint a szűkebben vett gazdaságpolitikai
és a társadalompolitikai területek között” (Chikán & Czakó, 2009).

Hagyományosan a versenyképesség fogalma az árakon, illetve a béreken keresztül

közelíthető meg. A leggyakrabban alkalmazott versenyképességi mutató a
termékegységre jutó bérköltség (Unit Labour Cost, ULC), amely az egy outputra jutó
bérköltség, de kifejezhető az egy munkaórára jutó átlagos bér és az egy munkaórára jutó
kibocsátás hányadosaként is. Ez utóbbi a munkatermelékenységet is mutatja egyben. Az
ULC értelmezésben tehát az ország versenyképességét a munkaerő termelékenységén
keresztül mérjük, ezáltal javulást elérni változatlan bérek mellett a relatív, azaz a
versenytársakhoz viszonyított termelékenység javulásával, változatlan termelékenység
mellett a relatív bérarányok javulásával lehet elérni (Vakhal & Palócz, 2018). Az egyik
leggyakrabban használatos munkatermelékenységi mutató az egy élőmunkaórára jutó
Bruttó Hazai Termék (GDP) mutatója, amiben sajnos Magyarország jelentős mértékben
le van maradva az EU átlagához képest (7.2. ábra).

7.2. ábra: A hazai munkatermelékenység alakulása (egy munkaórára jutó GDP)

Forrás: MNB, 2017: Eurostat, WDI, 2017.

Egy másik régóta létező versenyképességi mutató a reálárfolyam (Real-Exchange Rate,

RER), amely két versenytárs ország hazai árszínvonalának összehasonlítására szolgál.
Megmutatja, hogy a valutakonverzió után egy ország átlagos árszínvonala mennyivel
magasabb vagy éppen alacsonyabb a másik országénál. A RER használata a nominális
árfolyam helyett gyakran célravezetőbb, mivel így kiszűrhető az országok közötti

312
árszínvonalbeli eltérés. Az eltérő valuták miatt a monetáris
politikának lehetősége van az árfolyam gyengítésével átmenetileg versenyképességi
előnyre szert tennie, mivel változatlan árszínvonal esetén az importőr ország
szempontjából a megvásárolt termékek relatíve olcsóbbak, míg az exportőr ország
számára átváltás után a valutájában mért bevétel nagyobb lesz. Bár egyre ritkábban
alkalmazzák, de a fentieken kívül klasszikus versenyképességi mutatónak számít még a
feltárult komparatív előnyök (Revealed Comparative Advantage, RCA) mutató,
amely egy termékközpontú megközelítésben értékeli egy ország versenyképességét
(Vakhal & Palócz, 2018).

A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) úgy definiálja a nemzeti

versenyképességet, mint a hosszú távú növekedésre ható tényezők összessége. A WEF
minden évben közzéteszi „Globális Versenyképességi Indexét” (Global Competitiveness
Index – GCI). A GCI felépítése igen komplex, hiszen közel 120 mutatón keresztül
értékeli az országok versenyképességét, amelyek többsége egymásra épül, így szoros
összefüggés figyelhető meg közöttük. Vannak azonban olyan részei is az indexnek,
amelyek jól elkülönülnek a többitől, ám ennek ellenére részei egy ország
versenyképességének. Az index mintegy 120 mutatóját a könnyebb érthetőség és
kezelhetőség érdekében a Világgazdasági Fórum (WEF) 12, úgynevezett
versenyképességi pillérbe sorolja. A pillérek piramisszerűen egymásra épülnek, vagyis a
hierarchia alján lévő tényezők képezik a versenyképesség alapköveit. Általánosan igaz,
hogy a kevésbé fejlett országok elsősorban a piramis alján versenyképesek, a felzárkózó
országok középen, míg a fejlett országok a piramis csúcsán.
A WEF-index (GCI) kevert módszertana, az objektív adatok és a szubjektív vélemények
együttes alkalmazása hidat teremt a makro-és a mikroszféra versenyképességi
megközelítése között. 12 versenyképességi pillére egyben hierarchikus sorrendet is
tükröz; a rendszert úgy alkották meg, hogy figyelembe vették a gazdaság és társadalom
komplexitását, és a különböző tényezők interdependenciáit (Vakhal & Palócz, 2018).

A pillérek sorrendben egy képzeletbeli piramis aljáról indulva a következők: (1)

intézményi háttér, (2) infrastruktúra; (3) makrogazdasági környezet; (4) egészségügy és
alapoktatás; (5) felsőoktatás és szakképzés; (6) árupiac; (7) munkaerőpiaci hatékonyság;
(8) pénz- és tőkepiaci hatékonyság; (9) technológiai fejletség és hatékonyság; (10)
piacméret; (11) üzleti komplexitás és (12) innováció.
Egyik pillérben sem lehet úgy tartós javulást elérni, ha egy alacsonyabban elhelyezkedő
pillérben jelentős versenyképességi hátránya van egy országnak. Egy ország nem képes
tartósan versenyképességi előnyre szert tenni például innovációs-technológiai kapacitás
terén (a hierarchia legfelsőbb rétege), ha eközben infrastrukturálisan (a hierarchia
második legfontosabb pillére) jelentősen elmarad a versenytársaitól.
A WEF által készített versenyképességi rangsorban Magyarország 2017-ben
a 60. helyezést érte el a 137 országra kiterjedő elemzésben. A visegrádi négyek (V4)
országai közül Csehország érte el a legjobb helyezést (31.),
utána következik Lengyelország (39.), majd egy hellyel Magyarország előtt
Szlovákia (59.). A 28 EU tagország közül Magyarország a 24. helyet foglalja el
(7.3. ábra).

313
7.3. ábra: A WEF GCI helyezéseinek alakulása Magyarországon, a régióban és az
Európai Unióban
Forrás: MNB, 2017: WEF GCI, 2017.

Az ország működésének alapjait tükröző pillércsoportban Magyarország elmarad a

régiótól. A felmérésben alacsony pontszámot kapott a kormányzati szabályozások, a
politikusokba vetett bizalom és a tulajdonjogok védelme, de Magyarország
infrastruktúrájának megítélése is elmarad más régiós országoktól. A felmérés szerint a
gyengébb helyezés a kevésbé korszerű légi közlekedési infrastruktúrának és a folyami
kikötők rossz minőségének tulajdonítható. A hazai makrogazdasági környezet kedvezőbb
az átlagos helyezésnél (46.). A pillér többek között a GDP-arányos költségvetési
egyenleget, a bruttó államadósság-ráta alakulását, valamint a lakosság nettó
megtakarítási pozícióját vizsgálja objektív mutatók alapján. Az egészségügyet és az
alapfokú oktatást (78.) összevontan vizsgálják, amelynek abszolút megítélése a pillérek
között hazánkban a legjobbnak bizonyult, ám a relatív pozíciónk még így is elmarad az
összesített eredményünktől. Míg az egészségügyi mutatókban viszonylag kedvező
Magyarország helyzete, addig a WEF szerint az alapfokú oktatásban számottevően
rosszabb, elsősorban a beiskolázottak alacsony aránya (101.) miatt. A közép- és felsőfokú
oktatást vizsgáló pillér megítélése kedvezőbb (73.) a résztvevők magas számának

314
köszönhetően. Az árupiac hatékonyságának megítélése jó, míg a
munkaerőpiacon kevésbé kedvező az eredményünk. A munkaerőpiaci (71.) helyzet
esetében a képzett munkaerő rendelkezésre állása továbbra is problémákat okoz. A
technológiai (40.) és a pénzpiaci (45.) fejlettségben jelentős javulás történt a tavalyi évhez
képest. Az üzleti szektor kifinomultsága (96.) azonban elmarad a régiós átlagtól. A
technológiai fejlettséget tekintve hazánk kedvezőbb helyezést ért el, mint az összesített
pozíciója, ami a vezetékes internet elterjedtségének és a sávszélességnek köszönhető. Az
üzleti szektor kifinomultságát vizsgáló pillér esetében főképp a beszállítók teljesítménye
és a marketing használat mértéke jelent hiányosságot a WEF szerint. A piac méretét (55.)
vizsgáló mutatóban jelentős előnyként veszik figyelembe Magyarország nyitottságát,
amelynek köszönhetően számos exportpiacot elérhet a gazdaság. Az innovációs pillér
(62.) tekintetében jelentősebb elmaradás mutatkozik (MNB, 2017). Az egyes pillérek
relatív helyzetét a 7.4. ábrán mutatjuk be.

315
 7.4. ábra: Magyarország és a V3 országok teljesítménye a WEF világátlaghoz
viszonyítva a rangsor 12 pillérében (2017)
Forrás: MNB, 2017: WEF GCI, 2017.

A hazai versenyképesség szempontjából legkedvezőtlenebb folyamat az intézményi

háttér szubjektív megítélésének folyamatos gyengülése. A gazdaság-politika által
biztosított üzleti környezet a vállalatok számára exogén tényezőnek tekinthető, közép-és
hosszú távú stratégiájukat, különösen árazási és beruházási terveiket úgy alakítják, hogy
az adott intézményi háttér mellett el tudják érni hosszú távú profitmaximalizálási
céljaikat. Ezen kívül ez a pillér az összes többi versenyképességi tényezőre is jelentős
hatással van. A gazdasági növekedést meghatározó módon befolyásolja a gazdálkodás
intézményi környezetének minősége, amelynek fontos eleme a vállalkozóknak a
gazdaság intézményrendszerébe vetett bizalma, a gazdasági környezetről, a
gazdaságpolitika kiszámíthatóságáról és átláthatóságáról, korrektségéről alkotott
megítélése. A társadalmi tőke és a bizalom magas szintjének hiánya legalább olyan
mértékben akadályozza a gazdaság fejlődését, mint a fizikai tőke szűkössége. A vállalati
vélemények szerint a relatíve olcsó munkaerőre épülő versenyképességi előny, a jelenlegi
termelékenységi szinteken megrekedt munkaerő, valamint az ezek miatt csak nehezen
megújulni képes magyar tulajdonú versenyszektor jelenti a magyar versenyképesség
legnagyobb problémáját (Vakhal & Palócz, 2018).

316
Összegezve az előzőeket; a WEF versenyképességi pillérek közül a leggyengébb
pontszámot az innováció, a vállalati hatékonyság vagy a piacok fejlettsége, és az
intézmények kapták. Ez utóbbi komponenst leginkább a kormányzat
kontraszelektáltsága, a politikusokkal szembeni bizalmatlanság és a jogrendszer
megbízhatatlansága húzta le. A piaci fejlettség a felmérés szerint a klaszterek
elterjedtségének hiánya, és a termelési folyamatok fejletlensége miatt gyenge elsősorban,
de a termelési láncban hozzáadott érték szerint elfoglalt pozíciót is lehetne hova javítani.
A WEF a legproblémásabb tényezők között a nem megfelelően képzett munkaerőt, a
korrupciót, a túl magas adókat, a kiszámíthatatlan szabályozói környezetet és a túl nagy
kormányzati bürokráciát emeli ki. A hazai üzleti világban a vállalkozói szféra által
legfontosabbnak ítélt versenyképességet korlátozó tényezőket a 7.5. ábrán mutatjuk be.

317
 7.5. ábra: Az üzleti életet leginkább nehezítő 16 tényező Magyarországon (2017)
Forrás: http://reports.weforum.org/pdf/gci-2017-018/WEF_GCI_2017_2018_Profile_HUN.pdf

A WEF felmérés fontos üzenete az, hogy mostanra világosan kirajzolódik a

versenyképességi előnyök közötti különbség az országok között. A munkaerő-alapú
gazdaságok előnye lassan eltűnik, helyette a tudásalapú versenyképességi előny lép
előre. Közel 30 éve folyamatosan, a munkafolyamatok nemzetközi kiszerveződésétől
kezdődően, a kevésbé fejlett országok közötti verseny abból állt, hogy ki tudja
nemzetközi megrendeléseket minél olcsóbban teljesíteni. Mivel a technológia általában
nem állt rendelkezésre a felzárkózó országokban (ezt jellemzően a megrendelők
telepítették oda), a gazdaság csupán az olcsó, de még megfelelő képzettségű munkaerőt
tudta biztosítani a termeléshez. A versenyképesség megőrzésének kulcsa pedig az volt,
hogy mindez hosszú távon fennmaradjon, azaz a munkaerő legfeljebb akkor dráguljon,
ha termelékenysége is emelkedik (vagyis képzettebb lett). A világ országai ennek
megfelelően váltak szét fejlesztő és összeszerelő műhelyekre. Az új évezred azonban
olyan technológiai fejlesztéseket, valamint termelési struktúrákat hozott, hogy a pusztán
munkaerő alapú versenyképességi előnyök jelentősen erodálódtak. Új technológiák
jelentek meg (pl. biotechnológia, robotika, informatika stb.), ezek pedig elhozták a
negyedik ipari forradalmat, aminek eredményeképpen megfelelő szakértelem nélkül nem
lehet bekapcsolódni a termelésbe. Az összeszerelés jelentősége csökken, az előnyt ott
van, ahol a fejlesztéseket végzik. Az értékláncok termelési struktúra pedig egy új
nemzetközi munkamegosztási formává vált, amiben az egész termelést kis folyamatokra
(láncszemekre) bontódik és globálisan szerveződik hálózattá (lánccá). A korábbi

318
klasszikus monopóliumok eltűnnek, helyettük nemzetközi
értékláncok jönnek létre. Ez lehetőséget biztosít olyan államok számára is a globális
termelésbe való bekapcsolódásra, amelyek korábban valamiért nem tudtak integrálódnia
világkereskedelembe. Ha a termelésnek csak egy kis szeletére szakosodnak, akkor annak
a beruházási és munkaerő igénye is kisebb, ráadásul minél inkább a tudásra építenek,
annál kisebb az anyagköltség, amit korábban esetleg importálni kellett a nyersanyaghiány
miatt. Mindez egyben veszély is azok számára, akik valamiért nem képesek a tudásalapú
gazdaságba való transzformációra. Ezek az államok továbbra is az olcsó munkaerőre
építik versenyképességüket, ami ugyan biztos megrendelést jelent, egyben azonban
relatíve kis hazai hozzáadott értéket is, így a tudásalapú gazdaságoktól való leszakadás
felgyorsulhat (Vakhal, 2016).

319
A Világbank – vállalati indításra és működtetésre fókuszáló –
„Doing Business” jelentése szerint Magyarország a 41. helyen áll a 190 országra
kiterjedő versenyképességi rangsorban. A Világbank által készített Doing Business című
kiadvány évente globálisan vizsgálja az országok befektetés-, illetve vállalkozásösztönző
képességét. A legfrissebb, 2017-es rangsorban szereplő 45 mutatót 2016 júniusáig
gyűjtötték össze, amelyek mindegyike objektív. A rangsor készítésekor nem
makrogazdasági paramétereket, hanem egy modellezett középvállalatra vonatkozó
szabályozói környezetet, a vállalatalapítás és működés, valamint a bürokrácia
hatékonyságát veszik figyelembe. Magyarország a 41. helyezésével a régiós
versenytársaihoz képest némileg kedvezőtlen eredményt ért el a 2017. évi rangsorban,
mivel Európai Uniós összehasonlításban, Magyarország a 21. helyen áll. Magyarország
a legjobb eredményeket a vizsgált tíz fő pillér közül a külkereskedelem, a hitelhez való
hozzáférés, a szerződések kikényszeríthetősége és a tulajdonjog beszerzése területén érte
el. A vállalatok működtetését azonban több szabályozás is túlzott mértékben nehezíti a
Doing Business szerint (7.6. ábra). A zöldmezős beruházásokat akadályozza az építési
engedélyekhez és leginkább az infrastruktúrához (elektromos áram) való hozzájutás
bonyolultsága és időigénye. Az adózás pillérében a régiós versenytársak eredményeinél
kedvezőtlenebb helyen szerepel Magyarország, annak ellenére, hogy javulás történt a
magyar eredmény tekintetében. Nemzetközi összehasonlításban a vállalatok által fizetett
munkát terhelő adók bizonyultak magasnak (MNB, 2017).

7.6. ábra: Magyarország, a V3 országok és az EU tagállamok átlagos relatív

helyezése (2017)
Forrás: MNB, 2017: Doing Business, 2017.

A világhírű IMD svájci üzleti iskola Versenyképesség Központja (IMD World

Competitiveness Center) 1989 óta teszi közzé Évkönyv formájában versenyképességi
rangsorát. Ebben összesen 258 indikátorra építenek és 63 ország relatív rangsorát adják.
A statisztikai adatok (pl.: foglalkoztatás, kereskedelmi adatok) kétszeres súllyal
szerepelnek a vizsgálatban a „puhább” adatokhoz képest, amelyeket vállalatvezetői
véleményfelmérésből nyernek olyan fontosabb ügyekről, mint a korrupció, a
környezetvédelmi problémák, vagy az életminőség megítélése. Az IMD legfrissebb

320
2017-es rangsorában Magyarország az 52. helyezést érte el, és így
kissé lemaradva áll régiós versenytársai mögött. Az IMD szerint Magyarországon a
legnagyobb versenyképességi lemaradás a versenyszektor és a kormányzati hatékonyság
területein van, ugyanakkor a gazdasági teljesítményünk viszonylag kedvező (7.7. ábra).
A gazdasági teljesítmény pillérén belül a régióból csupán Csehország és Lengyelország
előzi meg hazánkat, azonban nagy lemaradás mutatkozik a kormányzat és a versenyszféra
hatékonyságát vizsgáló kategóriában. A gazdasági teljesítményt mérő kategóriában
kiemelkedően jó a nemzetközi kereskedelem és az árakat mérő alcsoportok eredménye,
ami a pozitív külkereskedelmi mérlegnek és a mérsékelt inflációnak köszönhető. Ezzel
szemben a nemzetközi befektetések terén az utolsó előtti helyre szorult Magyarország. A
kormányzat hatékonyságának területén az 54. helyen áll Magyarország, ami a vizsgált
országokhoz képest magas adócentralizációs ráta, az áfa általános kulcsának magas
értéke, valamint az indirekt adókból származó bevételek viszonylag magas arányának
következménye. A rangsor szerint a versenyszektor hatékonysága átlag alatti és elmarad
a versenytársainktól. A munkaerőpiac esetében a versenyhátrányunk a szakképzett
munkaerő hiánya, az élethosszig tartó tanulás alacsony szintje és a nagymértékű
„agyelszívás”, azaz a képzett munkaerő kivándorlásának, külföldi munkavállalásának a
következménye. Az infrastruktúra terén viszonylag kedvező helyezéseket ért el
Magyarország, melyből legjobban a tudományos infrastruktúra teljesített (MNB, 2017).

7.7. ábra: A négy fő területen és az összesített IMD rangsorban elért magyar

eredmény
Forrás: MNB, 2018: IMD, 2017.

Az MNB (2018) szerint az állam megfelelő működése az egyik legfontosabb befolyásoló

tényezője egy ország versenyképességének gazdasági súlyán és szabályozó erején
keresztül egyaránt. Az állami versenyképesség meghatározásának egyik kulcstényezője
annak megítélése, hogy az állam milyen környezetet teremt a vállalkozások és
magánszemélyek számára. Az üzleti környezetbe beletartozik egyaránt az adó- és a
szabályozói környezet is, amelyek fontos meghatározó tényezői a vállalkozási és
beruházási szándéknak, ezen keresztül a gazdasági teljesítménynek. Az állami
közigazgatási kiadások mértéke Magyarországon számottevően meghaladja mind az

321
Európai Unió, mind a V3-ak átlagát, annak ellenére, hogy 2013
óta folyamatosan csökkenő tendencia figyelhető meg (7.8. ábra).

7.8. ábra: Állami közigazgatási kiadások GDP arányos mértékének alakulása

2005-2015 között
Megjegyzés: A magyar adatsorból kiszűrésre kerültek a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó kiadások
Forrás: MNB, 2017: Eurostat

A gazdaságok jövedelemtermelő-képességének egyik fontos mutatója az előállított

hozzáadott érték és a kibocsátás aránya. Minél nagyobb az egységnyi kibocsátásra eső
hozzáadott érték, annál nagyobb a gazdasági növekedés jövedelemtermelő képessége. A
hazai hozzáadott érték a kibocsátás arányában elmarad az Európai Unió átlagától. A
magasabb hozzáadott értékű folyamatok az összeszereléssel szemben jellemzően (7.9.
ábra) a gyártás előtti és utáni szolgáltatásokhoz (K+F, marketing, logisztika, stb.)
kötődnek (MNB, 2017).

7.9. ábra: A hozzáadott érték a kibocsátás arányában (2005-2015)

Forrás: MNB, 2017: Eurostat

322
A rejtett gazdaság jelenléte befolyásolja egy ország, illetve egy
ágazat/iparág versenyképességét. Rejtett gazdaság alatt a hatóságok elől tudatosan el-
titkolt, de alapvetően legális tevékenységeket értjük. Az EU egészére megállapítható,
hogy a rejtett gazdaság trendszerűen csökken, azonban ezt megtörte a 2008-as válság. A
recessziót követően az árnyékgazdaság felszámolása folytatódott, és a GDP-ben mért
értéke 2015-re történelmileg alacsony szintre szorult. A gazdaság fehéredése segíti a fair
versenyt, az erőforrások megfelelő elosztását és a költségvetési egyensúlyt.

7.10. ábra: A rejtett gazdaság becsült mértéke az EU-ban a GDP arányában (2015)
Forrás: MNB, 2017.

A világ legismertebb és legrelevánsabb globális versenyképességi rangsorai szerint

Magyarország versenyképessége az Unió 28 országán belül jellemzően az utolsó
negyedben található és elmarad a visegrádi versenytársakétól.
Mindezek után említést kell tennünk a vállalati szinten értelmezett versenyképességről
is, mely meghatározza egy vállalkozás piacon való érvényesülését, egyben a gazdálkodás
eredményességét is. Korábban a vállalati versenyképességet a termék árának és
minőségének kapcsolatával jellemezték. Úgy vélték, hogy a versenyképesség az adott
termék minőségének (használati értékének) és árának viszonyában vizsgálható, vagyis a
versenyképesség adott áron a jobb minőséggel, adott minőségi osztályban a kedvezőbb
árfeltétellel teremthető meg. Később a vállalati versenyképesség új dimenziót nyert,
amely a hatékonyságon túlmenően a vállalkozáson belüli és kívüli (pl. piacképesség,
ökológiai tényezők figyelembevétele stb.) tényezőkhöz való alkalmazkodás képességét
jelentette. Ezt tükrözi Chikán és Czakó (2005) meghatározása. Eszerint „a vállalati
versenyképesség a vállalatnak azon képessége, hogy a társadalmi felelősség normáinak
betartása mellett tartósan tud olyan termékeket és szolgáltatásokat kínálni a
fogyasztóknak, amelyeket azok a versenytársak termékeinél (szolgáltatásainál) inkább
hajlandók a vállalat számára nyereséget biztosító feltételek mellett megfizetni. Ezen
versenyképesség feltétele, hogy a vállalat legyen képes a környezeti és a vállalaton belüli
változások érzékelésére és az ezekhez való alkalmazkodásra a versenytársaknál tartósan
kedvezőbb piaci versenykritériumok teljesítésével”.

323
Fontos megjegyezni, hogy a javuló termelékenység önmagában
nem elegendő ahhoz, hogy a vállalat piaci pozícióját növelje, ha a versenytársak jobb
termelékenységgel állítják elő termékeiket, illetve kínálják szolgáltatásaikat. A vállalati
versenyképesség csak arra ad választ, hogy a vállalat mennyire eredményes azon
versenytársakkal szemben, amelyek ugyanazt a terméket, vagy szolgáltatást kínálják a
piacon. A vállalat működésének eredményessége attól függ tehát, hogy a termelése során
felhasznált inputokat a versenytársakhoz viszonyítva jobb vagy rosszabb hatékonysággal
és termelékenységgel tudja realizálni, azaz, hogy versenyképes-e vagy nem. A
versenyképesség tehát a hatékonyságon és termelékenységen túlmenően, a vállalaton
kívüli tényezőkhöz (piaci helyzet, ökológiai tényezők figyelembevétele, versenytársak
stb.) való alkalmazkodás képességét is jelenti. E tényezőkhöz való eredményes
alkalmazkodást pedig nem más, mint a vállalat stratégiája (Pupos, 2011).
A versenyképesség biztosítása csak az adott piacon, azon pozíció megtartásával tartható
fenn, amelyben a vállalat versenyelőnnyel rendelkezik, vagy ezt a potenciális
versenyelőnyt megvalósítja. A versenyelőnyhöz akkor juthat egy vállalat, ha
megkülönböztethető kompetenciákkal rendelkezik. A megkülönböztethető
kompetenciákat több tényező határozza meg. E tényezők közé sorolhatók (a) munkaerő
és kompetenciái; (b) menedzsment szakmai felkészültsége; (c) technológiai ismeretek
megléte; (d) kapacitások jó területi elhelyezkedése, illetve elhelyezése; (e) szükséges
erőforrások zavartalan rendelkezésre állása, stb. A megkülönböztethető kompetenciák
által biztosított versenyelőny birtoklása biztosítja a versenyképességet. E
versenyképesség legáltalánosabb mérőszámai: (1) költség és ár viszonyok; (2) minőség;
(3) idő; (4) flexibilitás (Pupos, 2011):
­ Költség és árviszonyok: egy vállalat versenyképességének egyik legfontosabb
tényezője a termék vagy szolgáltatás önköltségének alakulása. Tartósan a piaci ár
nem lehet kisebb, mint a teljes önköltség. Ha a vállalat költségelőnnyel bír, akkor tud
árat csökkenteni. Az alkalmazott árstratégiák olyan ár kialakítására irányulnak,
amelyik a vevőt/fogyasztót a termék/szolgáltatás megvásárlására ösztönzi. Azok a
piaci szereplők/versenytársak, akiknek az önköltsége alacsonyabb a
versenytársakénál, nagyobb profitot képesek realizálni. A versenyképesség
szempontjából tehát a költségek és a vállalat alkalmazott árstratégiája illetve
árpolitikája a meghatározó. Az árpolitika az árszint hosszú távú meghatározását
jelenti, melynek befolyásoló tényezői: a termelési költségek, a kereslet, és a
versenytársak árszínvonala az adott termék/szolgáltatás vonatkozásában.
­ Minőség: a minőség objektíve és szubjektíve is mérhető kategória, számos
dimenziója ismeretes. Mint versenyelőny, ill. tényező fontos szereppel bír.
­ Idő: mint a versenyképesség egyik fontos dimenziója, szerepe nem vitatható. Az
időtényezőnek fontos szerepe van a vállalatok versenyképességében is.
Természetesen ennek a tényezőnek a fontosságát rövid, közép és hosszú távon is
értelmezni kell. Az a vállalkozás, amely rövidebb idő alatt képes ugyanazon
termékkel vagy szolgáltatással szükségletet kielégíteni, előnyt élvez más
vállalatokkal szemben, de a szükséges készletek adott helyen és adott időben történő
elvárt rendelkezésre állása is hatással van a gazdálkodás eredményességére, melynek
különösen a készletgazdálkodásban van kiemelt szerepe.
­ Flexibilitás: a flexibilitás azt jelenti, hogy a vállalat mennyire képes termékeit,
szolgáltatásait egyéniesített formában a vevő rendelkezésére bocsátani. Ismert, hogy

324
 a kereslet mondhatni soha nem egyenletes, alakulását sok
előre nem, vagy nehezen prognosztizálható tényező befolyásolja. Azok a
vállalkozások, amelyek képesek a váratlanul megnövő keresletek kielégítésére,
versenyelőnnyel bírnak.
Mivel a termelési folyamat a termék és szolgáltatás előállításának színtere, belátható,
hogy a vállalkozás termelékenysége illetve versenyképessége alapvetően ezen a szinten
határozódik meg, de nem fejeződik be, mivel a vállalkozás különböző funkcionális
stratégiái ezt módosíthatják. A különböző funkcionális stratégiák – pl. finanszírozási és
marketing stratégiák –, azok gyakorlati megvalósulása jelöli ki azt a mozgásteret,
amelyben, a vállalkozásban zajló folyamatok koordinációja megvalósul.
Egy adott termék versenyképessége csak a szűkebb és tágabb környezetbe ágyazottan
történhet. A termék eljuttatása a fogyasztóhoz az ellátási láncon keresztül valósul meg.
A termékpálya az egymásra épülő vállalkozások közötti tevékenységek vertikális
összekapcsolása a szükséglet kielégítése érdekében. A vállalkozás működése
szempontjából fontos kérdésként kezelendő, hogy a menedzsment az ellátási lánc mely
szakaszait – milyen tevékenységeket – von be vállalati keretek közé, mely tevékenységek
folytatására rendezkedik be. A vállalkozáson belüli tevékenységek összekapcsolását
értékláncnak nevezzük.
A vállalati versenyképesség és ezen belül a Kkv szektor prosperitása a gazdasági fejlődés
alapja. A magyar vállalkozások mindeddig általában alacsony munkaerőköltségük révén
kapcsolódtak be a nemzetközi értékláncokba, amelyekben termelékenységük növelésével
tudnának feljebb lépni. A vállalkozások a jelen kihívásoknak (pl.: munkaerőhiány,
digitalizáció, stb.) történő megfeleléséhez elengedhetetlen, hogy adekvát beruházást
hajtsanak végre és ehhez megfelelő üzleti környezet álljon rendelkezésre. A vállalati
versenyképességet ez alapján egyaránt meghatározzák külső és belső feltételek. A külső
feltételek közé tartozik pl. a szakképzett munkaerő elérhetősége, valamint a kedvező
vállalati adókörnyezet, vagyis az alacsony vállalati adóteher, továbbá a gyors és átlátható
adóadminisztráció is ezekhez sorolható. A belső feltételekhez tartozik többek között a
vállalkozás-alapítási szándék, vagyis a megújulást biztosító vállalkozási kedv, az export
és az ipari termelés struktúrájának sokszínűsége, a high-tech export magas aránya a
feldolgozóipari exportban, valamint a vállalatok kielégítő beruházási rátája.
A hazai vállalkozások és a kkv szektor munkatermelékenységének javítása a gazdasági
versenyképesség alapja. A kelet-közép-európai térségben a magánszektorhoz kapcsolódó
legfőbb kihívás, hogy a termelékenység és a bérek egyidejű emelése megtörténjen és
ezzel Magyarország felül tudjon emelkedni a bérköltség-előnyre épülő versenyképességi
modellen, valamint a közepes fejlettség csapdáján. A munkatermelékenység növelése
előfeltétele annak is, hogy a magyar Kkv szektor a nemzetközi értékláncokban feljebb
tudjon lépni. A Kkv-k egy főre eső munkatermelékenységében Magyarország teljesít a
legkevésbé jól a visegrádi régióban, továbbá a régió átlaga nem éri el a nyugat- és észak-
európai országok egy főre eső teljes vállalati munkatermelékenységének a felét (MNB,
2017). Míg a nyugat- és észak-európai országok kisvállalkozásainak termelékenysége a
nagyok 70–80%-át teszi ki, a közepes vállalkozások termelékenysége pedig több ország
esetében eléri, vagy meg is haladja a nagyokét (7.11. ábra).

325
 7.11. ábra: A hazai Kkv szektor termelékenysége
Forrás: MNB, 2017: Eurostat

A vállalati szegmens termelékenységének javításához elsődleges fontosságú a vállalati

beruházási ráta növelése, beleértve az üzleti szektor innovációs tevékenységeinek
fokozását. A hagyományos hitelezés aktívabbá válása mellett azonban az is lényeges,
hogy olyan alternatív finanszírozási formák is terjedjenek, amelyek az innováció alapú
vállalkozási formák pl. a startup-ok, seedvállalkozások, stb. terjedését segítik elő.
Kiemeljük, hogy a koncentrált ipari termelés túlzott függőséget okozhat az adott
területtől, ezért előnyös lenne a szélesebb körű diverzifikáció, amelyet egy erősebb Kkv
szektor támogat. Az üzleti környezet minőségének javulását, de egyúttal az etikus
vállalati magatartás fejlődését is jelzi. Az üzleti környezet és a vállalkozások üzemi
versenyképességének javulása az elmúlt néhány évben érezhető volt, ugyanakkor hazánk
további sikeres felzárkózásához elengedhetetlen az előrelépés a termelékenység

326
növelésében, a munkaerőhiány csökkentésében és a rejtett
gazdaság további visszaszorításában.

7.2. A fenntarthatóság értelmezése (gazdasági / társadalmi /ökológiai)

A fenntarthatóság gondolatát már a 18. sz. elején megfogalmazták az erdőgazdálkodásra

értelmezve. Hans Carl von Carlowitz már 1713-ban ír az erdők „fenntartható
hasznosításáról”, amely szerint hosszú távon csak annyit lehet elvenni az erdőből,
amennyi újra tud nőni.

A XX. század második felében a népességrobbanás és a gazdasági növekedés, majd a

globalizáció következményeképpen létrejött egy olyan válság, amelyre nem volt példa a
történelem során. A környezeti, gazdasági és társadalmi problémáknak egy olyan
bonyolult összefüggésrendszere alakult ki, amelynek megértése és megoldása egészen
más gondolkodásmódot igényel. A globális világproblémák összefüggéseinek feltárása
meglepően régen kezdődött el, de ennek ellenére a világ helyzete fokozatosan romlik.
Rachel Carson, amerikai ökológus 1962-ben megjelent “Néma tavasz” (Silent Spring)
című könyve elsőként tárta fel a gazdaság, a politika és a tudomány szerepét a
környezetszennyezésben, a fajok pusztulásában. Kimondta, hogy nem véletlen és
szükségszerű mellékterméke a gazdasági tevékenységnek, valamint azt, hogy a tudomány
és a politika súlyos következményekkel járó felelőtlen döntéseket is hoz (Hajnal, 2010).
Itt kell megemlíteni a Római Klubot (Club of Rome), melyet 1968-ban alapítottak, ami
nem üzleti szervezet, és globális eszmecserét folytat különböző nemzetközi politikai
kérdésekkel kapcsolatban. Az ötlet egy olasz gyáriparostól, Aurelio Pecceitől és a skót
Alexander Kingtől származik, akik magánkezdeményezésként hívtak össze világhírű
tudósokat. Első érdemi tevékenységük 1968-ban egy konferencia szervezése volt, mely
emberiség jövőjét illető kérdésekről szólt. A konferenciát követően ugyanebben az évben
hat résztvevő35 hozta létre a Római Klubot. Maga a klub multinacionális és
multikulturális, melyben elméletileg szinte minden kultúrát, ideológiát, szakmát és
tudományágat képviseltetnek. A Római Klub 1972-ben lépett igazán a figyelem
középpontjába „A növekedés határai” (The Limits To Growth) c. publikációval. A
jelentést Dennis L. Meadows szerkesztette, mely tanulmány elsőként ad prognózist a
világ továbbfejlődéséhez. A jelentés korszakalkotó munka volt és a legfontosabb kérdései
amire választ kívántak kapni a következők voltak: „Alapozható-e a földi erőforrásokra és
ökológiai rendszerekre a földi népesség és állótőke további exponenciális növekedése?
Mi történhet, ha túlzottan megterheljük ezeket az erőforrásokat?” A klub megalakulása
óta számos ún. „Jelentés a Római Klub számára” c. tanulmányt fogadott el, melyek
különböző témákkal foglalkoznak a jövőbeli fejlődési lehetőségeket illetően. A
jelentéseket külső szakértők szerkesztik és terjesztik a klub elé elbírálásra, amely
elfogadja vagy elutasítja ezeket, azonban az elfogadott jelentéseket nem a klub
publikálja.
Komolyabb politikai figyelemre a fenntarthatóság fogalma csak az 1970-es évek
környezetvédelmi mozgalmának kezdetén tett szert, ennek hatására Európa több

35
A Római Klub alapítói: Aurelio Peccei, Alexander King, Hugo Thiemann, Max Kohnstamm,
Jean Saint-Geours és Erich Jantsch.

327
országában környezetvédelmi minisztériumokat hoztak létre és
környezetvédelmi civil szervezeteket alapítottak. 1972-ben tartották Stockholmban az
első környezetvédelmi világkonferenciát (Az Emberi Környezet ENSZ Konferenciája).
Itt került sor az emberi környezet megóvásával foglalkozó első világméretű program
kidolgozására. A konferencián a résztvevők nyilatkozatot fogadtak el a
környezetvédelem alapelveiről és nemzetközi feladatairól. Az együttműködés
irányítására, a nemzetközi erőfeszítések összehangolására létrehozták az ENSZ
Környezeti Programját (UNEP). A Stockholmi Nyilatkozat keretében első ízben
fogadták el hivatalosan, nemzetközi szinten az emberhez méltó környezethez való jogot.
A nyilatkozatban a kormányok ünnepélyesen kötelezettséget vállaltak, hogy megóvják
és jobbá teszik az ember környezetét a mai és a jövő nemzedékek számára. A stockholmi
konferencián nemzetközi szinten általános elfogadást nyert a gazdasági fejlődés és a
környezetvédelem közötti kölcsönhatás gondolata is. Az iparilag fejlett és a fejlődő
országok felismerték annak szükségességét, hogy megértsék egymás eltérő
feltételrendszerének és szemléletmódjának lényegét. A fejlődő országok számára
nyilvánvalóvá vált, hogy a fejlett országok környezetvédelmi problémái igen hasonlóak
az övékéhez. A természeti erőforrások csökkenése, ember és természet viszonyában az
összhang megbomlása csak globális szinten értelmezhető. A konferencia legfőbb
eredménye az volt, hogy kísérletet tett a fejlett és fejlődő országok között a környezet
védelme és a gazdaság fejlesztése kérdéseiben vallott szemléleti különbségek
áthidalására, s általánosan elfogadtatta az ökológiailag egészséges fejlődés érdekében
szükséges környezetvédelmi szemlélet és gazdálkodás gondolatát. A stockholmi
konferencia legfőbb ajánlásai: (1) a mezőgazdaság, a halászat, az erdőgazdálkodás
számára időtálló feladatokat tűztek ki; (2) a világ talajainak jobb megismerése és a
talajvédelmi eljárások továbbfejlesztése; (3) a vízkészletek racionális használata és a
természetes vizek szennyeződések elleni védelme; (4) a halállományok megőrzése; (5)
csökkentett növényvédőszer- és trágyaadagok használata a mezőgazdaságban; (6)
növényi- és állati génbankok létrehozása; (7) az erdők komplex védelme és (8) a falusi
környezet hosszú távú fejlesztési terveinek kidolgozása.
A változások szükségességének felismerése számtalan kutatócsoport és az ENSZ
munkájában is megjelent. A folyamat legfontosabb eseményeként 1983-ban az ENSZ
megalapította a Környezet és Fejlődés Világbizottságot (Brundtland Bizottság), amely
kidolgozta a Közös jövőnk (Our Common Future, 1987) című jelentést, mely részletesen
elemzi a globális krízist. Felismerték a változások szükségességét, így fogalmaztak:
'”Eljött az idő, hogy kitörjünk a múlt sémáiból. A szociális és ökológiai stabilitás
fenntartása a környezetvédelem és a fejlesztés hagyományos megközelítéseivel csak az
instabilitást növeli''. A Bizottság feladatai között szerepeltek a következők: (1) egy olyan
hosszú távú stratégia kidolgozása, amely lehetővé teszi a környezetkímélő fejlődést; (2)
együttműködést kidolgozni a környezet megóvására a fejlődő és a különböző gazdasági
fejlettségű és társadalmi berendezkedésű országok között, olyan közös és kölcsönösen
előnyös megoldások érdekében, amelyek figyelembe veszik az emberek, erőforrások, a
környezet és a fejlődés kölcsönhatásait; (3) olyan módszereket és eszközöket találni,
amelyek a nemzetközi együttműködést hatékonyabbá teszik a környezet megóvása
végett; (4) meghatározni a környezet védelmével és jobbításával kapcsolatos problémák
megoldásához szükséges erőfeszítéseket és hosszú távú cselekvési programot kidolgozni
a világ számára. A Bizottság előkészítő munkája után a világ legnagyobb politikai

328
rendezvényét 1992-ben Rio de Janeiro-ban az ENSZ szervezte. A
rendezvény hivatalos elnevezése: Környezet és Fejlődés ENSZ Konferencia36 (UN
Conference on Environment and Development). A megnevezés jól tükrözi azt a
szemléleti változást, ami Stockholm óta végbement, vagyis a gazdasági fejlődés és a
környezetvédelem összekapcsolódását. Itt született meg a biológiai sokféleségről szóló
egyezmény, az éghajlat-változási keretegyezmény, valamint elfogadták a fenntartható és
tartamos erdőgazdálkodás alapelveit, illetve meghatározták a sivatagosodással
foglalkozó nemzetközi megállapodás kidolgozásának szükségességét. Ezek közös
alapelveit az ún. „Riói egyezményben” rögzítették. A Riói Egyezmény, teljes címén „A
biológiai sokféleségről szóló egyezmény” (Convention on Biological Diversity) 1992.
június 13-án Rio de Janeiróban aláírt nemzetközi egyezmény, amely állást foglal az
ember (emberi társadalom) és a természet (élővilág, biológiai sokféleség, biodiverzitás)
viszonyának meghatározásában. Az egyezmény nem csupán az alapelveket és a
feladatokat határozza meg, de intézkedik a végrehajtás funkcionális, szervezeti és
finanszírozási kérdéseire vonatkozóan is. Az Egyezmény nem klasszikus
természetvédelmi egyezmény, hiszen a célkitűzései nem csupán a természetvédelemre
utalnak, hanem a társadalom érdekeit közvetlenül szolgáló hasznosításra. Az Egyezmény
azért különleges, mert az egész élővilágra vonatkozik, vagyis minden élőlény és élő
rendszer fennmaradását, a földi élet valamennyi formájának egyetemes védelmét tűzi ki
célul. A biológiai változatosság értéke ugyanis egyaránt rejlik annak, komponenseinek
ökológiai, genetikai, tudományos, oktatási, szociális, gazdasági, kulturális és esztétikai
értékeiben. Az Egyezmény megfogalmazza a részes államok által elvégzendő
feladatokat, a biológiai sokféleség fenntartható hasznosításával kapcsolatban, valamint a
kutatás és képzés, a közoktatás és tájékoztatás, a környezeti hatások vizsgálata és a káros
hatások minimalizálása, a technológiák hozzáférhetősége és átadása, az információcsere,
illetve a finanszírozás területén. Ezt a dokumentumot szinte minden tagállam elfogadta,
a Magyar Köztársaság is. A konferencia37 záródokumentuma így fogalmazott: „A
fejlődéshez való jogot úgy kell érvényesíteni, hogy a ma élő és a jövő nemzedékek
fejlődési és környezeti szükségletei egyaránt kielégítést nyerjenek.”
A Riói Konferencia után Magyarországon is megalakult a Nemzeti Fenntartható Fejlődés
Bizottsága, amely tárcaközi jelleggel működik. Az Egyezményt Magyarországon az
1995. évi LXXXI. törvény hirdette ki. Az Európai Unió már 1992-től stratégiai

36
A konferenciára a 178 ENSZ tagállam közül 172 küldött hivatalos delegációt, közülük 110
delegációt államfő vagy kormányfő vezetett. A rendezvény alapvető tárgyalási szakasza június 3-
ától 11-éig tartott, majd június 12–13-án szervezték meg a Föld Csúcstalálkozót, ahol az állam- és
kormányfők tartottak beszédet, köztük Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke.
37
Rio de Janeiro-ban a következő főbb dokumentumokat fogadták el: (1) Riói Nyilatkozat,
melyben általános elveket fogalmaztak meg az erőforrások hasznosításáról, a környezet
védelméről, a fenntartható fejlődésről és az egyes országok együttműködésének alapelveiről; (2)
Feladatok a XXI. századra c. dokumentum, amely jellegét tekintve ajánlások és javaslatok
gyűjteménye és négy részből áll: szociális és gazdasági dimenziók; a fejlődéshez szükséges
erőforrások védelme és kezelése; nagy társadalmi csoportok szerepének erősítése; a megvalósítás
eszközei; (3) ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezmény, amely előkészítése során az volt a fő
törekvés, hogy jogilag kötelező érvényű megállapodás szülessen a légkörbe jutó üvegházhatást
kiváltó gázok csökkentésének mértékére; (4) Egyezmény a biológiai sokféleségről, és (5)
Nyilatkozat az erdőkre vonatkozó elvekről (ARCANUM, 2018).

329
feladatként tűzte ki a fenntartható fejlődés megvalósítását, hazánk
a belépéssel ezt érvényesítette (2004), illetve 2007-ben a kormányunk elfogadta a
Nemzeti Fenntartható Fejlesztési Stratégiát. Az UNESCO oktatási programja a 2004-
2015 közötti időszakot az ún. „Fenntartható Fejlődés” évtizedének nyilvánította.
A napjainkban sokat emlegetett fenntartható fejlődés fogalmát 1987-ben írták le először.
A fenntarthatóság38 egy rendszer hosszú távú fennmaradást biztosító kialakítását jelenti.
A fenntarthatóság legelterjedtebb meghatározását 1987-ben az ún. Brundtland Bizottság
fogalmazta meg: „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely megfelel a jelen
igényeinek anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékeinek a saját szükségleteik
kielégítésére és életstílusuk megválasztására való képességét.” Az ENSZ bizottság ezzel
a meghatározással hangsúlyozza a fenntarthatóság koncepciójához kapcsolódó,
nemzedéken belüli és nemzedékek közötti igazságosságot: egyrészt a jelenleg élő
generációk közötti elosztást, a világ északi és déli felén élő emberek közötti elosztás
kiegyenlítését. Másrészt a ma élő és a jövőbeni nemzedékek közötti egyensúlyt, vagyis
azt a kötelességet, hogy gyermekeink és unokáink érdekében mindent megtegyünk a
környezet és a társadalom stabilitásának fenntartásáért (SOZIALÖKOLOGISCH
PRODUZIERT, 2013). A fenntartható fejlődés lényegét tekintve megegyezik Környezet és
Fejlődés Világbizottság 1987-es jelentésében leírt harmonikus fejlődéssel csak az
elnevezés változott meg. Igaz azonban, hogy ma nincs a Föld minden országában
egységesen elfogadott meghatározás.
Az Agenda 21 c. dokumentum kimondja, hogy a fejlődés fogalma nem tisztázott, és
szükség van „interdiszciplináris kutatóprogramok és különböző típusú demonstrációs
modellek felállítására, a módszertan tanulmányozására és az irányelvek
megfogalmazására...”. A probléma lényege az, hogy a fejlődés fogalma alatt a jelenlegi
modern társadalmak általános értékrendje gazdasági, anyagi növekedést, mennyiségi
gyarapodást ért: többet, nagyobbat, gyorsabban, messzebbre, újabbat. A civilizáció
nyugati típusa az ipari forradalom óta olyan intenzív gazdasági tevékenységet folytat,
amelyben a növekedés játszik meghatározó szerepet. Természetesen ez eredményez
minőségi változásokat, valódi fejlődést is, de a szabályozatlan növekedés negatív
következményei egyre komolyabbak. Tulajdonképpen ez a globális krízis lényege. A
jelenlegi termelési rendszerek nem illeszkednek a természet rendjéhez, ezért egyre
nagyobb környezeti károk keletkeznek, amelyek visszahatnak az emberre is. A nyugati
társadalom gondolkodásában jelenleg még helytelenül kap értelmet a fenntartható
fejlődés, mivel a válságok nélküli, folyamatos növekedés fenntartását várják el, ez
azonban nem más, mint a fenntarthatatlan fenntartása, amely logikailag értelmetlen. Nem
létezik fenntartható növekedés és nem lehetséges „fenntartható globalizáció”. Ez a
magyarázata annak, hogy évtizedek alatt sem sikerült eredményt elérni. Természetesen
az is tény, hogy ilyen léptékű változásokra igen sok idő kell. A növekedés és a fejlődés
fogalmak közötti azonosságok és különbözőségek feltárása tehát kulcskérdés a globális

38
Ha a különböző nyelvekben megfigyeljük „fenntarthatóság” szót és jelentését, érdekes
eredményeket kapunk. A "Nachhaltigkeit" német szó a következőt jelenti: „Úgy fogyasztani, hogy
azt pótolni lehessen”, míg a többi nyelvben, például a franciában és a szlovénban nagyobb
hangsúlyt lap a „tartósság” vagy a „teherbírás”. Az angol „Sustainability" szó annyit jelent, mint
„alulról megtámasztani” vagy „a fejlődést fenntartani” (SOZIALÖKOLOGISCH PRODUZIERT,
2013).

330
krízis megértéséhez és a további változásokhoz. A fejlődés
általános értelmezése egy teljesebb, összetettebb, magasabb minőségi állapot felé
irányuló változás, kibontakozás, kiteljesedés, amely során általában bonyolultabb
struktúrájú, változatosabb és differenciáltabb tulajdonságú rendszerek jönnek létre
(Hajnal, 2010).
Pálinkás (2010) szerint, amikor a fenntartható fejlődésről beszélünk, akkor a fejlődés
egyre inkább egy olyan egyensúlyi helyzet felé tolódik el, amely fenntartható anélkül,
hogy teljes mértékben kizsákmányolná a bioszférát, amely az emberiség és minden
élőlény megélhetésének feltétele és alapja. A megfogalmazásban benne rejlik a
fenntarthatóság lényege, azaz az egyensúlyi helyzet fenntartásának szükségessége. De
hogyan lehet ezt tartósan megtenni, amikor a mezőgazdasági termelés is profitérdekelt, a
gazdálkodás feltételrendszerében bekövetkező változások sok esetben kényszerítőleg
hatnak. A mezőgazdaságnak sajátos a viszonya a természeti erőforrásokhoz, mely
erőforrások döntő hányada olyan erőforrás, amelyek egyben a bioszféra elemei is, és a
fenntarthatóságban szerepük meghatározó. A fenntarthatóság tehát az előzőekben vázolt
erőforrásokkal kapcsolatos okszerű gazdálkodást is jelenti. Látni kell azt, hogy a
versenyképesség és fenntarthatóság tényezői bonyolult kölcsönhatásban állnak
egymással, ezért a fenntarthatóság a versenyképességgel együttesen kezelendő a
mezőgazdasági termelés területén is. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a
fenntarthatóság biztosítása csak megfelelő erőforrás-ellátottság mellett teljesíthető.
Gondoljunk csak arra, hogy például a tartástechnológiák területén milyen fejlődés
következett be az állattenyésztést illetően, hogy az innováció egyre nagyobb térhódítása
a termelésben alkalmazása milyen követelményeket támaszt a humán erőforrással
szemben. A fenntarthatóság biztosítása tehát komoly, de nem teljesíthetetlen szakmai
kihívást jelent a jövőt illetően.
A fenntartható fejlődés alapelveit a következőkben határozták meg: (1) figyelem és
gondoskodás az életközösségekről; (2) az emberek életminőségének javítása; (3) a Föld
életképességének és diverzitásának megőrzése; (4) a meg nem újuló erőforrások
használatának minimalizálása; (5) a Föld eltartóképessége által meghatározott kereteken
belül kell maradni; (6) meg kell változtatni az emberek attitűdjét és magatartását; (7)
lehetővé kell tenni, hogy a közösségek gondoskodjanak saját környezetükről; (8)
biztosítani kell az integrált fejlődés és természetvédelem nemzeti kereteit és (9) globális
szövetséget kell létrehozni.

A fenntarthatóság alapvetően három dimenzióban értelmezhető, azaz környezeti

dimenzióban (természeti környezet), gazdasági dimenzióban (gazdaság) és társadalmi
dimenzióban (társadalom). Újabban felbukkan a fenntarthatóság negyedik dimenziója is,
amelyet részben kultúrának, részben intézményi dimenziónak tekintenek a kormányzás
és politikai irányítási rendszerek értelmében. A fenntartható fejlődés megkívánja a
holisztikus megközelítés alkalmazását, hiszen a gazdasági, környezeti és társadalmi
kérdések összekapcsolódnak, és ha nem az okok, az összefüggések figyelembe vételével
alkalmazunk megoldásokat, az csupán a problémák átterhelését okozza, de nem a végső
megoldását.

A fenntarthatóság végső soron az erőforrásokkal való olyan gazdálkodást jelenti, hogy

miközben az emberiség kielégítheti gazdasági, társadalmi és esztétikai igényeit,

331
ugyanakkor megőrizheti az alapvető ökológiai folyamatokat, a
biológiai változatosságot és az életet fenntartó rendszereket, valamint a különböző népek
és csoportok kulturális integritását is. Sajnos a hétköznapi szóhasználatban, politikai
megnyilvánulásokban a fenntartható fejlődés sok esetben politikai/gazdasági szlogenné
silányult, sokan a határtalan gazdasági növekedés ígéretével azonosították.

A jelenlegi gazdasági növekedés és a természeti törvények hosszú távon nem

egyeztethetők össze. A valódi fejlődésnek azonban nincsenek korlátai. Minden tudásunk
rendelkezésre áll a megvalósításhoz, csak változnunk kell. Mindennek és mindenkinek.
A fenntartható fejlődés értékrendje határozott különbséget tesz a hagyományos
életszínvonal és az új fogalom, az életminőség, a gazdasági és társadalmi jólét fogalma
között. Az életszínvonal elsősorban mennyiségi jellegű fogalom, amely a gazdasági
növekedés, a termelés és fogyasztás mértékét jelzi és általánosan használt mutatója a
GDP. Az életminőség fogalma az emberhez méltó körülményeket biztosító termelés
mellett figyelembe veszi a jövedelemelosztást, foglalkoztatást, munkafeltételeket,
szabadidőt, a környezet állapotát és a jövő biztonságát, és az emberi kapcsolatok
minőségét (HDI, ISEW, stb.). Fontos mérőszám az ökológiai lábnyom39, amely hektárban
fejezi ki a teljes fogyasztás természetigényét. Az emberiség jelenleg legalább másfélszer
akkora „lábon” él, mint amekkorát megenged a Föld eltartóképessége. A társadalom
feladata, hogy teljes körű ellenőrzést valósítson meg a gazdaság felett, mivel a
gazdagságnak egyre nagyobb igénye van a természetre, mint erőforrásra, a természetnek
viszont nincs igénye az emberre. A gazdaság jelenlegi szerkezete nem akarja, de nem is
tudja önmagát korlátozni. A társadalom érdeke a létfenntartó rendszer egészséges
működése, szolgáltatásai (stabil légkör, tiszta levegő és víz, talaj, ásványi kincsek, stb.)
és valódi érdek ennek a megőrzése, fejlődőképességének biztosítása. Létezésünket és az
anyagi szükségletek forrását csak a természet képes biztosítani (Hajnal, 2010).

39
Az ökológiai lábnyom egy erőforrásmenedzselésben és társadalomtervezésben használt érték,
ami kifejezi, hogy adott technológiai fejlettség mellett egy emberi társadalomnak milyen
mennyiségű földre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladék
elnyeléséhez. A kifejezés William Rees és Mathis Wackernagel kanadai ökológusoktól származik.
Ez az érték kiszámítható egyes emberekre, csoportokra, régiókra, országokra vagy vállalkozásokra
is. A meghatározás figyelembe veszi az egyes csoportok – mint egy család vagy város – energia-
, étel-, víz-, építőanyag-fogyasztását, hogy megbecsülje az eltartásukhoz szükséges termelőképes
földterület mennyiségét. A relatív fogyasztás meghatározásával az embereket az erőforrásaik
gazdaságosabb felhasználására és a fogyasztói társadalomban bevett szokásaik megváltoztatására
igyekszik rábírni. Az ökológiai lábnyomok adatait gyakran használják érvként a jelenlegi életmód
fenntarthatóságáról szóló vitákban. Minden emberi tevékenység használ földterületeket, vagy
halászati területeket. Az ökológiai lábnyom ezeknek a területeknek az összessége, és hat
tényezőből tevődik össze: (1) Szén lábnyom: a fosszilis erőforrások elégetéséből, a földhasználat-
változásból és kémiai folyamatokból keletkező CO2 elnyeléséhez szükséges erdőterület nagysága;
(2) Legelő lábnyom: annak a területnek a nagysága, amely a hús- és tejtermékekért, irháért és
gyapjúért tartott állatállomány eltartásához szükséges; (3) Erdő lábnyom: az éves rönkfa-,
papíralapanyag-, faáru- és tűzifafelhasználás alapján becsült terület; (4) Halászati lábnyom: a
különböző tengeri és édesvízi fajok halászati adatai alapján, valamint az újratermelési igényeik
alapján becsült érték; (5) Szántó lábnyom: az emberi fogyasztásra, állati takarmányozásra és
bioüzemanyagok előállítására termelt növények termesztésének területigénye; (6) Beépített
területek: az emberi infrastruktúrához (pl. közlekedés, lakások, ipari létesítmények, stb.)
szükséges földterület nagysága.

332
A fenntartható fejlődés alapvető célkitűzésként jelenik meg az EU jelenlegi
Szerződéseiben. Az Unió jövendő Alkotmányának kidolgozása során ugyan
nézeteltérések mutatkoztak ebben a kérdésben, de többek között a civil szervezeteknek
köszönhetően, a fenntartható fejlődés célkitűzése továbbra is szerepel a célkitűzések
között az EU szerződéseket egyesítő Alkotmányban. 2001 júniusában az Európai Tanács
Göteborgban elfogadta a Bizottság által készített Fenntartható Fejlődés Stratégiát. A
Stratégia megállapítja, hogy „a gazdasági növekedésnek, társadalmi kohéziónak és
környezetvédelemnek együtt kell járnia”. Sajnálatos módon azonban a gazdasági
növekedés mindeddig a környezeti ártalmak növekedésével járt, a hatékonyabb
technológiák környezeti nyomást mérséklő hatását pedig túlszárnyalta a fogyasztás
növekedése, illetve a problémák átterhelése a környezet különböző jellemzői között. Az
Európai Bizottság a legfőbb veszélyeket a következőkben állapítja meg: (1) globális
felmelegedés; (2) új antibiotikum rezisztens kórokozó törzsek megjelenése és elterjedése;
(3) számos veszélyesnek minősülő kemikália hosszú távú hatásai; (4)
élelmiszerbiztonság veszélyek; (5) szegénység, a mélyszegénységben élők számának
növekedése; (6) öregedő társadalom; (7) a biodiverzitás csökkenése; (8) növekvő
hulladékmennyiség; (9) talajpusztulás; (10) rendszeres fennakadások a közlekedésben és
(11) a regionális különbségek fennmaradása a fejlettség tekintetében.
Az emberi igényeket a természet törvényeihez alkalmazkodva kell biztosítani. Ehhez
teljesen új gazdasági modellre és új technológiákra van szükség. A fenntartható gazdaság
a természethez hasonlóan működik, azaz lokálisan és ciklusosan, megújuló módon és
komplexitásra törekvő kreatív kooperációban használja a természeti erőforrásokat.
Szerveződését a globális, a regionális és lokális szintű gazdaságok hierarchikus,
egymásba ágyazott, kooperatív kapcsolatai határozzák meg. A fenntartható fejlődés
elméletében a hangsúly a helyi gazdaságra40 kerül, mivel a termelés és a fogyasztás
lokális tevékenység. E két tevékenység térbeli elkülönülését a kereskedelem és a
közlekedés jellemzői határozzák meg (Hajnal, 2010).
A fenntartható fejlődéssel kapcsolatosan gyakran hallhatjuk a következő felszólítást:
„Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” Ez leginkább arra utal, hogy a
mindennapi gazdasági/társadalmi tevékenységünk során tartsuk szem előtt a globális
problémákat és az ezekhez kapcsolódó elvárásokat (pl. kevesebb plasztik
csomagolóanyag-használat  kevesebb műanyag hulladék; kevesebb
marhahúsfogyasztás  kisebb metánkibocsátás; stb.) és ezek figyelembevételével, szem
előtt tartásával szervezzük az életünket, végezzük a feladatainkat. Nem szabad úgy
gondolkoznunk, hogy az adott személy fogyasztása, vagy az adott vállalkozás
károsanyag-kibocsátása úgy is csak „csepp a tengerben” ő egyedül úgysem „váltja meg

40
A helyi gazdaság lényege, hogy a helyi erőforrásokat a helyi igények szerint, helyi döntések
alapján, a helyben élők javára dolgozzák fel és értékesítik a helyi tőke, munkaerő és tudás
felhasználásával, valamint ökológiailag kompatibilis technológiák alkalmazásával. A helyi
erőforrások haszna – feldolgozásból, értékesítésből, akár bérleti díjakból – a helyi közösség javát
szolgálja. A helyi fejlesztéseket bővítve munkalehetőséget, jövedelmet teremt, infrastruktúrát,
szolgáltatásokat fejleszt és helyben adózik. A helyben élők otthonuknak tekintik a tájat, a
települést, és ezért nagyobb felelősséget éreznek a jövő iránt és általában jobban ismerik a helyi
viszonyokat, mint a kiemelt adminisztratív központok döntéshozói (Hajnal, 2010).

333
a világot”, mert ezek a hatások összeadódnak és csak akkor
érhetünk el előrelépést, ha belső késztetésből adódóan mindenki felelősen gondolkodik
és cselekszik az adott kérdésben.
A fenntartható állati és növényi termék termelés egyik döntő alapelve a természeti
erőforrások hosszú távú védelmének biztosítása. Ez nemcsak a nemzetközi
egyezményekből (Agenda 21), az Európa Tanács, OECD és WTO tagságunkból,
valamint a vonatkozó EU szabályozások harmonizációs feladataiból és a környezet, a
természet védelméről szóló törvényekből származó kötelezettségek, hanem a piaci
versenyképesség növelésének egyik fontos tényezője. A mezőgazdaság fejlesztésénél
komparatív előnyként és piaci tényezőként kell figyelembe venni, hogy a termelés, a
feldolgozás, a raktározás és az értékesítés során a gazdálkodók környezetkímélő
eljárásokat alkalmazzanak, így az egész ágazatban érvényesüljenek az agrár-
környezetvédelem szigorodó nemzetközi előírásai.

334
A fenntartható agrár-rendszerek olyan komplex rendszerek,
amelyek a növénytermesztés, állattenyésztés, erdő-, vad- és halgazdálkodáson kívül
magukba foglalják azok részleges feldolgozását, ezen kívül a vidéki népesség
foglalkoztatásának és településformáinak bizonyos feladatait, a helyi közösségek és
hagyományaik fennmaradását és a térségek természetvédelmét, valamint turizmusát is.
Alapvető követelmény az egészséges, azaz vegyszermaradványoktól mentes és magas
beltartalmi értékkel (vitaminok, ásványi anyagok) rendelkező élelmiszerek előállítása és
feldolgozása olyan termelési rendszerek alkalmazásával, melyek a létfenntartó bioszférát
nem károsítják, annak diverzitását megőrzik, megtartva és növelve a talajok természetes
termékenységét, a felszíni és a felszín alatti vizek és a légkör tisztaságát. A komplex
gazdaság olyan részben zárt, körforgásra épülő rendszer, amelyben a termelés feltételeit
a gazdaság részben biztosítja önmaga számára, tehát részlegesen önellátó, és a termelés
olyan technológia alkalmazásával történik, amely illeszkedik a természeti környezethez.
A mezőgazdasági üzemek az „alacsony ráfordítás” (Low Input Sustainable Agriculture)
elvének alkalmazásával tudnak hozzájárulni a fenntarthatóság megvalósulásához. Ha
kevesebb vegyszer kerül be a növénytermesztési és állattartó rendszerekbe, az kevesebb
energiát is jelent. A vetésforgó, szerves és szervetlen trágyázás, komposztálás,
mikroorganizmusok, öntözés és a talajművelés helyes kialakításával, az integrált
növényvédelem, az erózió-csökkentési módszerek alkalmazásával kialakítható a
környezetkímélő, de eredményesen termelő agrárgazdaság. A táj biodiverzitását növelik
azok a törekvések, hogy a gazdaságtalanul művelhető földeken helyreállítsák a régi
legelőket, réteket és erdőket. A fenntartható agrárgazdaságban elméletileg nincs
hulladék, felesleges melléktermék, így mindent felhasznál és ezzel mérsékli a szállítási
igényeket, ezért minimális a környezetszennyezés, és csak az értékesíthető termék hagyja
el a rendszert. A gazdaságok másik fontos érdeke, hogy saját rendszerén belül olyan
mértékig dolgozza fel saját terményeit, amennyire csak lehetséges. Fontos része a
fenntartható agráriumnak a környezetbarát csomagolás biztosítása, amelynek lényege a
minimális és természetes anyagú csomagolás. A termőföld védelme, minőségének és
kiterjedésének biztosítása létkérdés az emberiség számára. A világnépesség
növekedésével és a talajok pusztulásával párhuzamosan csökken az egy főre jutó szántó.
A kontinensek minimális szántóföld-tartalékkal rendelkeznek, az eddig nem művelt
területek pedig ökológiailag sérülékeny térségek. A tengeri és folyóvízi halászat is súlyos
gondokkal küzd: az ipari méretű halászat következtében számos faj a kipusztulás szélére
került. A kifogható halak mennyiségére szigorú kvótákat állított fel az Európai Unió
(Hajnal, 2010).

A természeti erőforrások védelme és az élelmiszerbiztonság egymást feltételezve és

erősítve jelenik meg. Az EU és WTO konform módon támogatható környezetkímélő
gazdálkodás új lehetőséget ad nemcsak a természeti értékek, a biológiai sokféleség
fenntartására, hanem a termelési struktúra diverzifikálására (pl. tájgazdálkodás), a
rekreációs fejlesztésekre (falusi- és ökoturizmus, stb.) is. De azt is meg kell jegyezni,
hogy a kedvező agroökológiai adottságú és környezeti szempontból kevésbé sérülékeny
területeken a belterjes gazdálkodás megvalósítása és kiterjesztése az elsődleges
nemzetgazdasági cél. Nagyon fontos viszont, hogy ezeken a helyeken is erőforrás-
takarékos, szakszerű és ellenőrzött termelési technológiákat alkalmazzanak és valósítsák
meg itt is a környezetkímélő mezgazdaság alapvető céljait.

335
A mezőgazdaság egyre nagyobb jelentőséggel bíró tevékenység,
ezért az ágazatnak fel kell vállalnia az ebből adódó társadalmi, gazdasági és
környezetvédelmi kötelezettségeket. Az állati és növényi termék előállítás, a környezet-
és természetvédelem, valamint a vidék szorosan egymásra utalt területek, mindamellett,
hogy a vidéki térség a termelés színhelye és egyben biológiai és társadalmi élettér is. A
fenntarthatóságot a környezetvédelem, a természetvédelem és a bővített újratermelés
területén szükséges értelmezni. Ennek megfelelően az ágazatnak meg kell felelnie a
fenntarthatóság követelményeinek, azaz legyen jövedelmező és finanszírozható,
társadalmilag elfogadott és környezet, illetve erőforráskímélő. Az ágazatnak, különösen
a külterjes állattartásnak és a szántóföldi növénytermesztésnek a környezet természeti
értékeivel gazdálkodnia szükséges és azokat óvnia kell, mindamellett, hogy termelő
tevékenységet is folytatnia kell. Ezeken túlmenően a járuljon hozzá az erőforrások
ésszerű hasznosításához. A gazdasági funkciók között kiemelkedő fontosságú az
elsősorban hazai és ezen túlmenően az export élelmezési célú árualap biztosítása,
melynek biztonságosnak és nyomon-követhetőnek kell lenni a termelőtől a fogyasztóig.
A mezőgazdasági termék-előállítás elsődleges célja a fogyasztó kiváló minőségű és
tápláló élelmiszerrel történő ellátása. Az agrárium fontos szerepet játszik a megfizethető,
tápláló, kiváló minőségű és egészséges élelmiszer iránti társadalmi igény kielégítésében.
Az ágazat jelentős szerepet tud vállalni a környezettudatos fogyasztói szemlélet
kialakításában is, mely fontos társadalmi jelentőséggel bír. Bizonyított tény, hogy a
környezettudatos fogyasztó egyben jobban ügyel a saját és családja egészségére is, mely
az egészséges táplálkozásban is megmutatkozik. Külön kiemelendő, hogy az állati és
növényi termék előállítás szinte kizárólag a vidéki térségekben, gyakran leszakadó és
halmozottan hátrányos helyzetű térségekben valósul meg, ahol sok esetben szinte ez az
egyetlen munkaalkalom az ott élő lakosságnak.
Mindezek alapján ki kell jelenthető, hogy a gazdálkodóknak mindent meg kell tenniük
annak érdekében, hogy a termelés és szolgáltatás harmonikusan illeszkedjen
környezetébe. Tevékenységeik során ezért a lehető legteljesebb mértékben igyekeznek
úgy eljárni, hogy ezeket az egész társadalom számára fontos értékeket megőrizzék. Az
állattartó telepek, növénytermelő és kertészeti gazdaságok megtervezésekor,
kialakításakor és működtetésekor figyelembe kell venni az erőforrások igazságos és
hatékony felhasználását. Csak azok a területek lehetnek alkalmasak, melyeken
hosszútávon fenntartható és elfogadható környezeti hatásokkal járó termelés folytatható.
Végezetül meg kell említeni, hogy az előzőekben bemutatott elvárásoknak hosszabb
távon, csak azok gazdaságok tudnak megfelelni, ahol biztosítottak a jövedelmező
gazdálkodás feltételei. Nemzetközi és hazai tapasztalat, hogy a megélhetési gondokkal
küszködő gazdaság és népesség napi gazdálkodása során a környezeti elvárásokat nem
teljesíti, ha az számára korlátozásokkal és esetleg gazdasági hátrányokkal jár.
A fenntartható ipari rendszerek feladata, hogy úgy biztosítsák a társadalmak indokolt
energia- és nyersanyagigényét, hogy a kitermelés üteme ne veszélyeztesse a gyors
kimerülésüket, és a kitermelés ne okozzon visszafordíthatatlan károkat a természet
egyensúlyában, valamint megfelelő tájrehabilitáció következzen a tevékenység
befejezése után. További feladata olyan valódi igényeket kielégítő fogyasztásai cikkek és
szolgáltatások eszközeinek az előállítása, amelyek anyag- és energiatakarékosak,
megbízhatóak, élettartamuk tartós, javíthatók és előállításuk során a technológia nem
károsítja a környezetet, valamint újrahasznosíthatók, tehát nem keletkezik hulladék. Az

336
energiagazdálkodást a fosszilis energiahordozók kimerülése és a
klímaváltozás miatt sürgősen át kell alakítani (Hajnal, 2010).
A fenntartható gazdaság legújabb komplex modellje, a Kék Gazdaság 2010-ben jelent
meg, a Római Klub legújabb jelentéseként41. A társadalmi-gazdasági rendszerek
hierarchiáját így határozza meg: „A gazdaság törvényei egyben a közösség törvényei is.
A közösség törvényei egyben az ökoszisztémák törvényei is.” A Kék Gazdaság szerint „a
természetes rendszerek sikeres módszereinek követése révén olyan modelleket
tervezhetünk, amelyek általános érvényűek, önszabályozó körforgásban vannak,
gondoskodnak a bolygóról és a rajta élő fajokról és az örökkévalóság érzését nyújtják”.
A természetben az anyagok végtelen, önszabályozó körfolyamatokban áramlanak. Az
evolúció során folyamatos a nagyobb hatékonyságra és sokféleségre való törekvés, és
ehhez kell igazítani a gazdasági rendszereinket. Szükségleteinket az elérhető anyagokból
kielégítve, a hulladékot alapanyagként kezelve, minden apró hozzájárulást felhasználva
a bőség önszabályozó körforgását alakíthatjuk ki, míg végül az egész emberiség egy
ökoszisztémához hasonlóan fog működni. A Kék Gazdaság a természetben található
tökéletes megoldásokat kutatja, és azokat szinte másolva olyan technológiákat és
rendszereket hoz létre, ahol nem kerül ki a környezetbe szennyező anyag, illetve ezt is
értékesítik azáltal, hogy egy „mellékiparág” felhasználja, pl. meleg vizet üvegházfűtésre,
üvegházi zöldségeket saját fogyasztásra, szennyvizet gyökérzónás tisztítással öntözésre,
az öntözött erdő fáját energiatermelésre, stb. A rendszer lényege, hogy lokálisan
egymásba kapcsolódnak a ciklusok, és egyszerre több termék és szolgáltatás előállítására
képes az ipartelep. A termelés hatékonysága oly mértékű lehet, hogy a rendszerbe bevitt
és lokálisan előállított nyersanyag 100%-ban is hasznosulhat. Ez a hatékonyság
lecsökkenti a gazdaság összes nyersanyag- és energiaszükségletét, valamint az
indokolatlan közlekedés okozta energiaigényt és környezetszennyezést. A részben zárt
ciklusos gazdaság létrehozására főleg a harmadik világban van lehetőség. A nyugati
országok ipari termelését általában már nehezebb átalakítani, a koncentrációnak gyakran
területi akadályai vannak az ipari parkokban (Hajnal, 2010).
A természetvezérelt gazdaság forradalmi nézőpontja szerint egy, az ökológiai
rendszereken alapuló gazdaság megteremtése lehet a megoldás a világszerte
tapasztalható gazdasági és ökológiai válságra.

41
A szerző, Günter Pauli 1994-ben létrehozta a Zero Emissions Research and Initiatives (ZERI)
intézetet, amely kutatással, oktatással és a világ számos pontján helyi programok létesítésével
foglalkozik. A természetvezérelt gazdaságról szól Günter Pauli holland származású
közgazdászprofesszor magyar nyelven is elérhető könyve. A közgazdász azt állítja: ha az általa
bemutatott száz módszert alkalmaznák a különböző iparágakban, az alapvetően változtatná meg
az általunk eddig ismert gazdaságot. Véleménye szerint e módszerekkel tíz év alatt százmillió
munkahelyet lehetne teremteni világszerte, a többszörös innovációk pedig többszörös
készpénzforgalmat generálnának és az emberiség összes alapvető szükségletére megoldást
jelentenének. Pauli elképzelése a természeten alapuló technológiákat összegyűjtő Természeti Top
100 elnevezésű projektből nőtte ki magát. Egy amerikai csoport mintegy 2200 technológiát
vizsgált meg, és kiválogatta azokat, amelyek alkalmasnak tűntek a jelenlegi üzleti modellek
alapvető megváltoztatására. 340 ökológiai szisztémán alapuló innovációt foglaltak rendszerbe,
majd ezeket üzleti stratégákból, pénzügyi elemzőkből álló csoport is értékelt.

337
TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE
1.1. táblázat: A gazdasági hatékonysági mutatók kapcsolatrendszere
1.2. táblázat: A gazdálkodás hatékonyságának mutatórendszere
1.3. táblázat: Dinamikus beruházás-gazdaságossági mutatók
1.4. táblázat: Az eszközgazdálkodás értékelésének néhány mutatója
3.1. táblázat: A vállalkozások szervezeti formái és tevékenységük jellege
3.2. táblázat: A regisztrált vállalkozások száma gazdasági ág és gazdálkodási forma
szerint, 2017. december 31.
3.3. táblázat: A termékpálya, az ellátási lánc és az értéklánc fogalmi lehatárolása
4.1. táblázat: A hazai mezőgazdasági terület használata (jún. 01.)
4.2. táblázat: A hazai szántó átlagárak földminőségi kategóriánként regionálisan
4.3. táblázat: „A” típusú (kétoldalas) mérleg tartalmi elemei
4.4. táblázat: „B” típusú (lépcsős) mérleg tartalmi elemei
6.1. táblázat: Főbb állati eredetű élelmiszerek hazai fogyasztásának alakulása
6.2. táblázat: Állatállomány alakulása Magyarországon (dec. 01.; ezer egyed)
6.3. táblázat: A számosállat átszámítási kulcsai
6.4. táblázat: Az állategység (ÁE/LSU) átszámítási kulcsai
6.5. táblázat: Vágóállat- és állatitermék-termelés Magyarországon
6.6. táblázat: Állattenyésztési ágazatok produktivitását kifejező főbb mutatók
6.7. táblázat: A tejtermelés üzemgazdasági előnyei és hátrányai
6.8. táblázat: A tejelő szarvasmarhatartás költség- és jövedelemhelyzete a
meghatározó árutermelő gazdaságok átlagában (2011-2016)
6.9. táblázat: A tejelő szarvasmarhatartás költség- és jövedelemhelyzetének
önköltség szerinti megoszlása (2013-2015. évek átlaga)
6.10. táblázat: A sertéshús előállítás üzemgazdasági előnyei és hátrányai
6.11. táblázat: A sertéshizlalást jellemző naturális hatékonysági mutatók
6.12. táblázat: A sertéshízlalás költség- és jövedelemhelyzete a meghatározó
árutermelő gazdaságok átlagában (2011-2016)
6.13. táblázat: A sertéshizlalás költség- és jövedelemhelyzetének önköltség szerinti
megoszlása (2013-2015. évek átlaga)
6.14. táblázat: A baromfihús előállítás üzemgazdasági előnyei és hátrányai
6.15. táblázat: A csirkehizlalást jellemző naturális hatékonysági mutatók
6.16. táblázat: A csirkehizlalás költség- és jövedelemhelyzete a meghatározó
árutermelő gazdaságok átlagában (2011-2016)
6.17. táblázat: A csirkehizlalás költség- és jövedelemhelyzetének önköltség szerinti
megoszlása (2013-2015. évek átlaga)
6.18. táblázat: A magyarországi földterület művelési ágak szerint (május 31-én;
ezer hektár)

338
6.19. táblázat: A szántóföldi növénytermesztési kultúrák
termelési értéke
Magyarországon (folyó alapáron, millió Ft)
6.20. táblázat: A főbb, hazai növénytermesztési ágazatok vetésterülete 2010-2018.
között (hektár)
6.21. táblázat: A főbb, hazai növénytermesztési ágazatok betakarított területe
2002-2018. között (ezer hektár)
6.22. táblázat: A főbb, hazai növénytermesztési ágazatok termésmennyisége
2002-2018. között (ezer tonna)
6.23. táblázat: A szántóföldi növénytermelés becsült befektetett tőke igénye
jelenlegi árszínvonalon
6.24. táblázat: A főbb szántóföldi növénytermesztési ágazatok éves forgóeszköz
jellegű költségei
6.25. táblázat: A főbb, hazai növénytermesztési ágazatok fajlagos terméshozama
2002-2018. között (kg/ha)
6.26. táblázat: A szántóföldi növénytermesztés főbb üzemgazdasági sajátosságai
6.27. táblázat: Az őszi búza hozama, árbevétele és termelési értéke
6.28. táblázat: Az őszi búza termelésének munkaműveletenkénti költségszerkezete
6.29. táblázat: Az őszi búza költségnemenkénti költségszerkezete
6.30. táblázat: A gazdálkodás eredménye és hatékonysága az őszi búza termelésében
6.31. táblázat: A kukorica hozama, árbevétele és termelési értéke
6.32. táblázat: A kukorica termelésének munkaműveletenkénti költségszerkezete
6.33. táblázat: A kukorica költségnemenkénti költségszerkezete
6.34. táblázat: A gazdálkodás eredménye és hatékonysága a kukorica termelésében
6.35. táblázat: A napraforgó hozama, árbevétele és termelési értéke
6.36. táblázat: A napraforgó termelésének munkaműveletenkénti költségszerkezete
6.37. táblázat: A napraforgó költségnemenkénti költségszerkezete
6.38. táblázat: A gazdálkodás eredménye és hatékonysága a napraforgó termelésében
6.39. táblázat: Az őszi káposztarepce hozama, árbevétele és termelési értéke
6.40. táblázat: A repce termelésének munkaműveletenkénti költségszerkezete
6.41. táblázat: Az őszi káposztarepce költségnemenkénti költségszerkezete
6.42. táblázat: A gazdálkodás eredménye és hatékonysága az őszi káposztarepce
termelésében
6.43. táblázat: A gyümölcstermelés befektetett tőke igénye jelenlegi árszínvonalon
6.44. táblázat: A szabadföldi zöldségtermelés befektetett tőke igénye jelenlegi
árszínvonalon
6.45. táblázat: A főbb zöldség-gyümölcs ágazatok éves forgóeszköz jellegű költségei
6.46. táblázat: A gyümölcstermelés fajlagos munkaerőigénye
6.47. táblázat: A zöldségtermelés fajlagos munkaerőigénye
6.48. táblázat: A hazai alma termésmennyiségének megoszlása ültetvénytípusok szerint
6.49. táblázat: A jellemzett szuperintenzív és intenzív almaültetvény paraméterei
6.50. táblázat: A szuperintenzív almaültetvény beruházási költsége (ezer Ft/ha)

339
6.51. táblázat: Magas színvonalon művelt szuperintenzív és intenzív almaültetvények
termelési költsége a termőévekben egy szélsőségektől mentes évjáratban
az elvárt 60, illetve 40 t/ha terméshozam mellett
6.52. táblázat: Magas színvonalon művelt almaültetvények árbevétele egy
szélsőségektől mentes évjáratban, sokéves átlaghozamok és átlagárak
mellett
6.53. táblázat: A jövedelem és jövedelmezőség alakulása magas színvonalon művelt
almaültetvényekben egy szélsőségektől mentes évjáratban
6.54. táblázat: A gazdaságossági mutatók alakulása a vizsgált ültetvényekben
6.55. táblázat: A költség-jövedelem viszonyok alakulása különböző színvonal esetén
átlagos hozamok mellett ipari célültetvényeken
6.56. táblázat: A költség-jövedelem viszonyok alakulása magas és alacsony színvonalon
művelt meggyültetvényben
6.57. táblázat: A csemegekukorica-termelés költség-jövedelem viszonyai
6.58. táblázat: A költség-jövedelem viszonyok alakulása a zöldborsó-termesztésben
6.59. táblázat: A paradicsom és a kígyóuborka főbb gazdasági mutatói (fűtött,
talajnélküli termesztés)
6.60. táblázat: A TV-paprika főbb gazdasági mutatói (talajnélküli termesztés)

340
ÁBRÁK JEGYZÉKE
1.1. ábra: Az input, az output és a jövedelem kapcsolata
1.2. ábra: Az output oldallal összefüggő gazdálkodási alapfogalmak rendszere
1.3. ábra: Az input oldallal összefüggő gazdálkodási alapfogalmak rendszere
1.4. ábra: A termelési költségek csoportosítása és típusai
1.5. ábra: A számviteli profit és a gazdasági profit értelmezése
1.6. ábra: A jövedelemkategóriák tartalma és összefüggései
1.7. ábra: A jövedelem növelésének lehetőségei
1.8. ábra: A jövedelem kialakulását befolyásoló tényezők a mezőgazdaságban
1.9. ábra: Az össztermék, az átlagtermék és határtermék függvény összefüggései
1.10. ábra: Az alapvető költségfüggvények alakulása
1.11. ábra: A kompetitív piaci szereplő profitmaximalizáló outputja
1.12. ábra: A kompetitív piaci szereplő fedezeti és üzembezárási pontja
1.13. ábra: A kompetitív piaci szereplő profitfüggvényei
1.14. ábra: A hozam alakulása a ráfordítás függvényében
1.15. ábra: A termelési érték (TÉ), a termelési költség (TK) és a nettó jövedelem
(NJ) alakulása a ráfordítás (R) függvényében
1.16. ábra: A fedezetszámítás grafikus ábrázolása
1.17. ábra: A diszkontált megtérülési idő (DPP) grafikus ábrázolása
1.18. ábra: A vállalati értékesítési elvek csoportosítása
1.19. ábra: Lehetséges gazdaságiméret-költség összefüggések
2.1. ábra: A mezőgazdasági vállalkozások funkciói és céljai
2.2. ábra: A vállalkozás külső és belső környezetének elemei
3.1. ábra: A hazai gazdasági társaságok számának alakulása (dec. 31.)
3.2. ábra: A hazai vállalkozások főtevékenységenkénti megoszlása (2017)
3.3. ábra: Horizontális együttműködési kapcsolatok
3.4. ábra: Vertikális együttműködési kapcsolatok
3.5. ábra: Diagonális együttműködési kapcsolatok
4.1. ábra: Termelési folyamatban felhasznált erőforrások és a kibocsátás
kapcsolata a minimumtényező figyelembevételével
4.2. ábra: Gazdasági szereplők piaci kapcsolatai
4.3. ábra: A hazai földhasználat művelési ágak szerinti megoszlása (2010/2017)
4.4. ábra: A hazai termőterület művelési ágak szerinti megoszlása (2018. jún. 01)
4.5. ábra: A hazai termőföld átlagárak alakulása művelési ágak szerint
4.6. ábra: A hazai szántó átlagárak alakulása megyék szerint
4.7. ábra: A hazai átlagos földbérleti díj alakulása művelési ágak szerint
4.8. ábra: A hazai szántó átlagos földbérleti díja megyénként
4.9. ábra: Forgóeszközök körforgása
4.10. ábra: A Rothwell-féle visszacsatolásos innovációs modell

341
4.11. ábra: A 15–74 éves foglalkoztatottak létszáma és a 15–64
évesek foglalkoztatási
rátájának alakulása Magyarországon
4.12. ábra: A hazai üres álláshelyek száma a legalább 5 főt foglalkoztató vállalkozások
körében
4.13. ábra: A hazai potenciális munkaerő-tartalék alakulása (2018. III. negyedév)
5.1. ábra: Tervezés a vezetői tevékenységek rendszerében
5.2. ábra: Tervezés a vezetői tevékenységek rendszerében
5.3. ábra: A stratégiai tervezés szakaszai
5.4. ábra: A főbb stratégiai típusok
5.5. ábra: A taktikai és az operatív tervezés lehetséges elemei
5.6. ábra: A mutatószámok képzésének elméleti háttere
5.7. ábra: A stratégiai SWOT elemzés lényege
5.8. ábra: Minta a Gantt diagram felépítéséről
6.1. ábra: Az agrobiznisz struktúrája
6.2. ábra: A mezőgazdaság kibocsátása összesen folyó alapáron
6.3. ábra: A mezőgazdasági eredetű áruk külkereskedelmének egyenlege
6.4. ábra: Állatállomány alakulása Magyarországon (december 1.; 2004=100%)
6.5. ábra: A hazai állatállomány megoszlása gazdálkodási formánként, állategység
(ÁE/LSU) alapján (2016)
6.6. ábra: Állatsűrűség az EU-28 NUTS 2 régiói szerint (LSU/ha; 2013)
6.7. ábra: Vágóállat- és állatitermék-termelés Magyarországon (2004. év = 100%)
6.8. ábra: A hazai zöldség és gyümölcs termőterület alakulása 2006-2017 között
6.9. ábra: A hazai zöldség- és gyümölcstermés alakulása 2006-2017 között
6.10. ábra: A hazai szőlő termés és termőterület alakulása 2002-2017 között
6.11. ábra: Az NPV (nettó jelenérték) alakulása az ültetvény élettartama alatt
7.1. ábra: A versenyképesség stilizált struktúrája, alapjai és célja
7.2. ábra: A hazai munkatermelékenység alakulása (egy munkaórára jutó GDP)
7.3. ábra: A WEF GCI helyezéseinek alakulása Magyarországon, a régióban és az
Európai Unióban
7.4. ábra: Magyarország és a V3 országok teljesítménye a WEF világátlaghoz
viszonyítva a rangsor 12 pillérében (2017)
7.5. ábra: Az üzleti életet leginkább nehezítő 16 tényező Magyarországon (2017)
7.6. ábra: Magyarország, a V3 országok és az EU tagállamok átlagos relatív helyezése
(2017)
7.7. ábra: A négy fő területen és az összesített IMD rangsorban elért magyar eredmény
7.8. ábra: Állami közigazgatási kiadások GDP arányos mértékének alakulása
2005-2015 között
7.9. ábra: A hozzáadott érték a kibocsátás arányában (2005-2015)
7.10. ábra: A rejtett gazdaság becsült mértéke az EU-ban a GDP arányában (2015)
7.11. ábra: A hazai Kkv szektor termelékenysége

342
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM
1) 24.HU (2003): Diverzifikáció és választékgazdaságosság. URL:
https://24.hu/fn/gazdasag/2003/09/04/diverzifikacio_valasztekgazdasagossag/ letöltés:
2018. június
2) 57/2014. (IV. 30.) VM rendelet: A vidékfejlesztési miniszter 57/2014. (IV. 30.) VM
rendelete az átlagos állatsűrűség megállapításának szabályairól. Magyar Közlöny. 2014.
évi 61. szám. pp. 9281-9282.
3) AKI-KSH (2018): Agrárgazdasági Statisztikai Zsebkönyv 2017. – Agrárgazdasági
Információk. Budapest: Agrárgazdasági Kutató Intézet. ISSN 1418-2270; ISSN 1418-
2130 (Agrárgazdasági Információk)
4) APÁTI Ferenc, SZŐLLŐSI László, SZŰCS István (2010): Beruházások tervezése. In:
NÁBRÁDI András, PUPOS Tibor (szerk.): A stratégiai és üzleti tervezés gyakorlata.
Budapest: Szaktudás Kiadó Ház, pp. 143-152.
5) APÁTI Ferenc (2018): Állattenyésztési ágazati ökonómia – A sertés ágazat és
termékpálya gazdasági kérdései. Előadás diaanyag. Debrecen: Debreceni Egyetem
Gazdaságtud.-i Kar.
6) ARCANUM (2018): URL: https://www.arcanum.hu/hu/online-
kiadvanyok/TenyekKonyve-tenyek-konyve-1/zold-19B21/fuggelek-1ADB1/a-fold-
csucsok-1ADD3/rio-de-janeiro-1992-1ADED/ Letöltés dátuma: 2018. április
7) AVEC (2017): Annual Report 2017. Association of Poultry Processors and Poultry Trade
in the EU Countries, Luxemburg. URL: www.avec-poultry.eu/wp-
content/uploads/2018/04/AVEC-2017-BAT.pdf, letöltés: 2018. május.
8) BÁBOSIK Mária, MOHÁCSI Gabriella (1989): Stratégiai ösztönzés és kompetencia
alapú közelítés, Budapest: Személyügyi Hírlevél 1998. 09.
http://www.cons.hu/archivum/hr/a-berezes-negy-tiszta-formaja/
9) BAKACSI Gyula, BOKOR Attila, CSÁSZÁR Csaba, GELEI András, KOVÁTS Klaudia,
TAKÁCS Sándor (2000): Stratégiai emberi erőforrás menedzsment. Budapest: KJK-
KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft, ISBN: 9632245431, pp. 1-358.
10) BÁRÁNY László (2015): Versenyképességünk Európában. In: Baromfiágazat 15 (3)
Budapest: GBT Press Kft. pp. 42-44.
11) BÉLÁDI Katalin, KERTÉSZ Róbert, SZILI Viktor (2017): A főbb mezőgazdasági
ágazatok költség- és jövedelemhelyzete 2013-2015. Budapest: Agrárgazdasági Kutató
Intézet, 232 p.
12) BERDE Csaba, BÖRZSEINÉ ZÁVORI Mária, DAJNOKI Krisztina, DIENESNÉ
KOVÁCS Erzsébet, GŐSI Mariann, HAJÓS László, JUHÁSZ Csilla, KOCSONDI
József, LÁCZAY Magdolna, MORVAI Leona, PIROS Márta (2007): Emberi erőforrás
gazdálkodás, Debrecen: Debreceni Egyetem, AMTC AVK, ISBN 978-963-9732-47-6 pp.
1-146
13) BIRÓ Szabolcs, POPP József, KAPRONCZAI István, MÁHR András, TRESÓ István,
HOLLÓSI Dávid, FÓRIÁN Zoltán (2018): Milyen tényezők határozzák meg a termőföld
értékét a szántóföldi művelésben? Budapest: Agronapló, URL:
https://www.agronaplo.hu/szakfolyoirat/2018/04/gazdasag/milyen-tenyezok-hatarozzak-
meg-a-termofold-erteket-a-szantofoldi-muvelesben letöltés: 2018. június
14) BREALEY, Richard A., MYERS, Stewart C. (2005): Modern vállalati pénzügyek.
Budapest: Panem Könyvkiadó, ISBN: 9789635455287, pp. 1 -1176.
15) BUZÁS Gyula, NEMESSÁLYI Zsolt, SZÉKELY Csaba (2000): Mezőgazdasági üzemtan
I., Mezőgazdasági Budapest: Szaktudás Kiadó, ISBN 9789633562796. pp. 1-462.
16) BLASKÓ Beáta, CEHLA Béla, KISS István, KOVÁCS Krisztián, LAPIS Miklós,
MADAI Hajnalka, NAGY Adrián Szilárd, NÁBRÁDI András, PUPOS Tibor,
SZŐLLŐSI László, SZŰCS István (2011): Állattenyésztési ágazatok ökonómiája.

343
 Debrecen: Debreceni Egyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Pannon Egyetem. pp.
1-6.; 57-58.
https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0010_1A_Book_19_Allattenyesztesi
_agazati_okonomia/index.html
17) CHIKÁN Attila (2005): Vállalatgazdaságtan. Budapest: Aula Kiadó, ISBN 978-963-
9478-74-9 pp. 1-576.
18) CHIKÁN Attila, CZAKÓ Erzsébet (szerk.) (2009): Versenyben a világgal. Vállalataink
versenyképessége az új évezred küszöbén. Akadémiai Kiadó, Budapest, ISBN:
9789630586825, pp. 1-402.
19) DIMÉNY Imre (1975) A gépesítésfejlesztés ökonómiája a mezőgazdaságban. Budapest:
Akadémiai Kiadó, ISBN: 963-05-0512-6, pp. 1-507.
20) DOBOS Károly (1980): Állattenyésztési ágazatok szervezése és optimalizálása.
Budapest: Mezőgazdasági Könyvkiadó, ISBN 963-230-145-5 pp. 13-34.
21) DOROGI Dóra (2018): A hajtatott paradicsomtermesztés komplex üzemgazdasági
elemzése. In.: A hajtatott zöldség-, hajtatott szamóca- és gombatermesztés üzemgazdasági
elemzése. (Szerk.: APÁTI Ferenc – JÁVOR András.) OTP-szakértői tanulmány.
Debrecen: Debreceni Egyetem, 27-34. p.
22) DÖMSÖDI János (2010): Természeti erőforrás és környezetgazdálkodás 1., A természeti
erőforrások szerepe a társadalom és a gazdaság fejlődésében, Nyugat-magyarországi
Egyetem. URL: https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0027
_TEK1/index.html letöltés: 2018. május 10.
23) EC (2017): DG AGRI Dashboard: Pigmeat. European Commission, Agricultural and
Rural Development, 18 January. URL: https://ec.europa.eu/agriculture/sites/agriculture/
files/market-observatory/meat/pigmeat/doc/dashboard-pig_en.pdf letöltés: 2018. július
24) EUROSTAT (2017): Agri-environmental indicator – livestock patterns. Eurostat
Statistics Explained. URL: https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-
explained/index.php/Agri-environmental_indicator_-_livestock_patterns, letöltés: 2018.
május.
25) FISCHER Anna (2013). CSR: Egyre divatosabb a társadalmi felelősségvállalás. URL:
https://www.bien.hu/otthon-kikapcsolodas/erdekessegek-nagyvilag/csr-egyre-
divatosabb-a-tarsadalmi-felelossegvallalas/115224 letöltés: 2018. május
26) FM (2016): Jelentés az agrárgazdaság 2016. évi helyzetéről. Budapest: Földművelésügyi
Minisztérium. URL: www.efosz.hu letöltés: 2018. május
27) GÖNCZI Iván, KÁDÁR Béla, VADÁSZ László (1967): Mezőgazdasági vállalatok és
üzemek gazdaságtana. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, pp. 1-457.
28) GYULAI László, KRESALEK Péter (2002): Üzleti tervezés – Oktatási segédanyag
Budapest: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, 2002.
29) HAJNAL Klára (2010): A földrajz és a fenntarthatóság. In. Általános társadalom- és
gazdaságföldrajz (PIRISI Gábor, TRÓCSÁNYI András) URL:
http://tamop412a.ttk.pte.hu/files/foldrajz2/ch01s03.html Letöltés dátuma: 2018. április.
30) HORVÁTH & PARTNER (2000): Controlling, Út egy hatékony controlling-rendszerhez.
Budapest: KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó. ISBN: 978-9-632248-42-4, pp. 1-166.
31) IMD VERSENYKÉPESSÉGI ÉVKÖNYV (2018): URL:
http://www.icegec.hu/download
/publications/imd_icegec_website-2018_hun_final.pdf letöltés dátuma: 2018. június
32) KICSKA Tibor (2018): A hajtatott paprikatermesztés komplex üzemgazdasági elemzése.
In.: A hajtatott zöldség-, hajtatott szamóca- és gombatermesztés üzemgazdasági elemzése.
(Szerk.: APÁTI Ferenc, JÁVOR András) OTP-szakértői tanulmány. Debrecen: Debreceni
Egyetem pp. 46-57.
33) KICSKA Tibor (2018): A hajtatott uborkatermesztés komplex üzemgazdasági elemzése.
In.: A hajtatott zöldség-, hajtatott szamóca- és gombatermesztés üzemgazdasági elemzése.

344
 (Szerk.: APÁTI Ferenc, JÁVOR András) OTP-szakértői tanulmány. Debrecen: Debreceni
Egyetem, pp. 72-77.
34) KOPÁNYI Mihály (1996): Termelés. In: KOPÁNYI Mihály (szerk.): Mikroökonómia. 3.
kiadás. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, pp. 143-156.
35) KOVÁCS Evelin (2015): A csemegekukorica termékpálya gazdasági elemzése. TDK-
dolgozat. Debrecen: Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Kar. pp. 30-42. p.
36) KSH (2017): A magyar mezőgazdaság regionális különbségei, 2016. Központi
Statisztikai Hivatal, Budapest. URL:
https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/gszo/agrarium16.pdf, letöltés: 2018. május.
37) KSH (2018a): A mezőgazdaság szerepe a nemzetgazdaságban, 2017. Budapest: Központi
Statisztikai Hivatal. URL:
www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mezo/mezoszerepe17.pdf, letöltés: 2018. május.
38) KSH (2018b): Központi Statisztikai Hivatal adatbázisa, URL: http://www.ksh.hu/stadat,
letöltés: 2018. május.
39) KSH (2018c): Statisztikai tükör: A regisztrált gazdasági szervezetek száma, 2017; 2018.
április 13. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal. URL:
https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/gaz/gaz1712.pdf letöltés: 2018. június
40) KSH (2018d): Statisztikai tükör: A fontosabb növények vetésterülete (2017), Budapest:
Központi Statisztikai Hivatal. URL:
http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/vet/vet1806.pdf letöltés: 2018. június
41) KSH (2018): Statisztikai tükör: Mezőgazdasági termőföldárak és bérleti díjak (2017),
Budapest: Központi Statisztikai Hivatal. URL:
http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/
mgfoldarak/mgfoldarak17.pdf letöltés: 2018. június
42) LEDÓ Ferenc (2018): Az ágazat helyzete és fejlődési tendenciái – hajtatott
zöldségtermesztés. In.: A hajtatott zöldség-, hajtatott szamóca- és gombatermesztés
üzemgazdasági elemzése. (Szerk.: APÁTI Ferenc, JÁVOR András) OTP-szakértői
tanulmány. Debrecen: Debreceni Egyetem. 15-18. p.
43) MACZÓ Kálmán (Szerk.) (1999): Controlling a gyakorlatban, Sikeres vezetők
kézikönyve. Verlang Dashöfer Szakkiadó Kft. és T. Bt. 7. rész.
44) Magyar Nemzeti Bank (2017): Versenyképességi Jelentés, Budapest, pp. 1-120. URL:
https://www.mnb.hu/letoltes/versenyke-pesse-gi-jelente-s-hun-digita-lis.pdf Letöltés
dátuma: 2018. június
45) NÁBRÁDI András (2013): Az elemzés, mint menedzsment funkció. In: APÁTI Ferenc
(szerk.): Vállalati és ágazati gazdaságtani ismeretek – Felzárkóztató modul, elméleti
jegyzet. Debreceni Egyetem AGTC, Debrecen, pp. 77-84.
46) NEMESSÁLYI Zsolt, POSTA László (2004): Vállalati elemzés – Gyakorlati jegyzet.
Debreceni Egyetem, Debrecen, pp. 1-87.
47) NÉBIH (2017): A minősítésre kötelezett vágóhidak sertésvágásának alakulása 2016-ban.
Budapest: Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal. URL:
https://sertesinfo.aki.gov.hu/
publikaciok/publikacio/a:1045/A+minősítésre+kötelezett+vágóhidak+sertésvágásának+
alakulása+2016-ban, letöltés: 2018. július.
48) NOVOTNINÉ DANKÓ Gabriella, KOMLÓSI István (2013): A fajtaválasztás/genetika
mint technológiai elem a kocatartásban és a malacnevelésben. In: BALOGH P. –
NOVOTNINÉ DANKÓ G. (szerk.): Versenyképes kocatartás és malacnevelés. Budapest:
Szaktudás Kiadó Zrt. pp. 63-95.
49) OECD (1993): Frascati Manual. Párizs, magyarul (1996): Frascati Kézikönyv, OMFB,
Budapest.
50) OECD (2002): Frascati Manual 2002: Proposed Standard Practice for Surveys on
Research and Experimental Development. OECD, Paris.

345
51) OECD: Oslo Manual. Guidelines for Collecting and Interpreting Innovation Data (3rd
edition). OECD, 2005, Paris.
52) ORLOVITS Zsolt, KOVÁCS László, CSEGŐDI Tibor László, BATTAY Márton Balázs,
CSESZLAI István, GYŐRFFY Balázs (2015): Földforgalmi szabályozás. Budapest,
Gazdálkodói kézikönyv, Budapest: Nemzeti Agrárgazdasági Kamara, ISBN 978-615-
5307-22-5, pp. 1-92.
53) PÁLINKÁS József (2010): Gondolatok a fenntartható fejlődésről, tudományról és
innovációról. Gazdálkodás, 2010. 02. szám. pp. 113-118.
54) PFAU Ernő, NEMESSÁLYI Zsolt, SZŰCS István (2006): Ágazati elemzés. Egyetemi
előadás diaanyag. Debreceni Egyetem ATC AVK, Debrecen, 1-34. dia
55) PFAU Ernő, NÁBRÁDI András (2004): A mezőgazdasági vállalkozások termelési
tényezői, erőforrásai. Egyetemi jegyzet. Debrecen: Debreceni Egyetem, Agrártudományi
Centrum, Agrárgazdasági és Vidékfejlesztési Kar, pp. 1-172.
56) PIROS Márta (2002): A humánerőforrás-fejlesztés lehetőségeinek vizsgálata a
mezőgazdaságban. Ph.D. értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem
57) POÓR József (1992): Személyzeti emberi erőforrás menedzsment. Pécs. Egyetemi Kiadó.
ISBN: 0299001755587 pp. 301-302.
58) POPP József – SZAKÁLY Zoltán, PETŐ Károly, HARANGI-RÁKOS Mónika (2015):
A sertéstenyésztés helyzete a globális kihívások tükrében. Állattenyésztés és
Takarmányozás 64 (3) pp. 207-225.
59) PORTER, Michael E. (2006): Versenystratégia. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2006. ISBN
978-963-0583-49-7 pp. 1-356.
60) PUPOS Tibor (2011): Az állattenyésztési ágazatok elemzése. In: Állattenyésztési ágazatok
ökonómiája (BLASKÓ Beáta, CEHLA Béla, KISS István, KOVÁCS Krisztián, LAPIS
Miklós, MADAI Hajnalka, NAGY Adrián Szilárd, NÁBRÁDI András, PUPOS Tibor
(szerk.), SZŐLLŐSI László, SZŰCS István (szerk.)). Debreceni Egyetem, Nyugat-
Magyarországi Egyetem, Pannon Egyetem, pp. 24-37.
61) ROÓZ József (2010): Emberi erőforrás és munkaerőpiaci menedzsment, Budapest:
Budapesti Gazdasági Főiskola. URL: https://www.tankonyvtar.hu letöltés: 2018. július
62) ROÓZ József, HEIDRICH Balázs (2010): Vállalati gazdaságtan és menedzsment alapjai,
Budapest: Budapesti Gazdasági Főiskola, URL: https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/
tamop412A/0007_c1_1054_1055_1057_vallalatigazdtan_scorm/borito_v92hcS7RMEld
Fi1T.html letöltés: 2018. július
63) SABJÁN Julianna, SUTUS Imre (2009): A mezőgazdasági vállalkozások
gazdálkodásának elemzése. Budapest: Szaktudás Kiadó Ház, pp. 1-264.
64) SOZIALÖKOLOGISCH PRODUZIERT (2013): Mit jelent a „fenntarthatóság”? URL:
http://www.sozialproduziert.at/index.php?article_id=67&clang=1 letöltés: 2018. június
65) SZEGHEGYI Ágnes (2010): Emberi erőforrás menedzsment (Távoktatás) Budapest:
Óbudai Egyetem. URL: https://kgk.uni-obuda.hu/sites/default/files/Jegyzet-TAV-
EEM.pdf letöltés: 2018. május
66) SZÉLES Gyula (2003): Az állattenyésztés jelentősége, az állatállomány méretei és
termelése. In: PFAU Ernő – SZÉLES Gyula (szerk.): Mezőgazdasági üzemtan II.
Szaktudás Kiadó Ház, Budapest, pp. 301-319.
67) SZILI Viktor, SZLOVÁK Sándor (2018): A főbb mezőgazdasági ágazatok költség- és
jövedelemhelyzete 2016. Budapest: Agrárgazdasági Kutató Intézet. ISSN 2063-2843;
ISSN 1418-2130 (Agrárgazdasági Információk sorozat) DOI:
http://dx.doi.org/10.7896/ai1803 pp. 1-127.
68) SZŐLLŐSI László, MOLNÁR Szilvia, KÁLMÁN Ákos (2017): Versenyképesség
meghatározó tényezői II. – a piacra jutás feltételei. Baromfi ágazat 17 (4) Budapest: GBT
Press Kft. pp. 4-12.
69) SZŐLLŐSI László, SZŰCS István (2013): Beruházási döntéseket támogató módszerek.
In: FELFÖLDI János (szerk.): Döntéstámogató módszerek és rendszerek: elméleti

346
 jegyzet. Debrecen: Debreceni Egyetem Agrár- és Gazdálkodástudományok Centruma, pp.
157-168.
70) SZŐLLŐSI László (2013a): Pénzügyi terv. In: SZŐLLŐSI László (szerk.): Üzleti
tervezés: Elméleti jegyzet. Debrecen: Debreceni Egyetem Agrár- és
Gazdálkodástudományok Centruma, pp. 83-124.
71) SZŐLLŐSI László (2013b): Mezőgazdasági vállalkozások és ágazatok komplex
gazdasági elemzése. In: SZŰCS István (szerk.): Mezőgazdasági ágazatok gazdaságtana:
Elméleti jegyzet. Debrecen: Debreceni Egyetem Agrár- és Gazdálkodástudományok
Centruma, pp. 171-229.
72) SZTANÓ Imre (2001): A mezőgazdasági tevékenység elemzési sajátosságai. In:
SÁNDOR Lászlóné (szerk.): Vállalkozások tevékenységének gazdasági elemzése.
Budapest: Perfekt Gazdasági Tanácsadó, Oktató és Kiadói Zrt. ISBN: 963-394-020-6 pp.
260-314.
73) SZŰCS István (2010): Az üzleti terv, mint a stratégia megvalósításának eszköze. In:
NÁBRÁDI András, PUPOS Tibor (szerk.): A stratégiai és üzleti tervezés gyakorlata.
Budapest: Szaktudás Kiadó Ház. ISBN 9789639935402 pp. 57-142.
74) SZŰCS István, BÉRI Béla, SZŐLLŐSI László, KOVÁCS Krisztián, MOLNÁR Szilvia,
LADÁNYI Krisztina (2015): A hazai tejágazat fejlesztési koncepciójának komplex
megvalósíthatósági elemzése és továbbfejlesztése. Szakértői tanulmány, Budapest: OTP
Bank Nyrt. Agrár Kollégium pp. 0-111.
75) SZŰCS István, FARKASNÉ FEKETE Mária (2008): A hatékonyság, mint rendező elv.
In.: Hatékonyság a mezőgazdaságban (Elmélet és gyakorlat), Budapest: Agroinform
Kiadó, ISBN: 978-963-502-889-4 pp. 1-357.
76) SZŰCS István, SZŐLLŐSI László (2008): A beruházások ökonómiai megítélése. In:
NÁBRÁDI András, PUPOS Tibor, TAKÁCSNÉ GYÖRGY Katalin (szerk.): Üzemtan I.
Budapest: Szaktudás Kiadó Ház. ISBN 978-963-9736-91-7. pp. 46-59.
77) SZŰCS István, SZŐLLŐSI László (2015): Problems of the Hungarian dairy sector in
connection with the abolition of the milk quota system. Poland: Annals of the Polish
Association of Agricultural and Agribusiness Economists 17 (3) pp. 379-385.
78) TAKÁCS István (2008): A vállalkozások elemzése. In: NÁBRÁDI András, PUPOS Tibor,
TAKÁCSNÉ GYÖRGY Katalin (szerk.): Üzemtan I. Budapest: Szaktudás Kiadó Ház.
ISBN 978-963-9736-91-7. pp. 126-141.
79) TOLNAI Kata (2005): URL: www.ujsag.sote.hu/se200511/20051108.html letöltés: 2018.
április
80) TÓTH-KURMAI Viktória (2018): A magyar léalma-almasűrítmény termékpálya
gazdasági elemzése. Doktori (PhD) értekezés. Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi
Kar. Debrecen, 2018. 63-81. p.
81) VAKHAL Péter (2016): Magyarország versenyképessége –mit és hogyan mérünk? URL:
http://www.vosz.hu/rovat/file?id=zV_O3BPS7e6cKApiWnqKyAjoPPnaS5fMwsVIzrA-
9o8aaNbiuvTA_lDrGGOoPH0L5llsg4x8EGrMqTqf4Eg82U Letöltés dátuma: 2018.
március
82) VAKHAL Péter, PALÓCZ Éva (2018): Fél pohár víz –avagy hogyan értelmezhető a
magyar versenyképesség az objektív és szubjektív mutatók szerint? URL:
http://www.tarki.hu/sites/default/files/trip2018/217-
232_Palocz_Vakhal_versenykepesseg.
pdf Letöltés dátuma: 2018. június
83) WEF (2017): The Global Competitiveness Report 2017–2018. World Economic Forum
Genf. http://www3.weforum.org/docs/GCR2017-2018/05FullReport/TheGlobal
CompetitivenessReport2017%E2%80%932018.p Letöltés dátuma: 2018. június

347