Professional Documents
Culture Documents
Sorsnavigátor
A tudatos sorsalakítás kézikönyve
Gyakorlati spiritualitás
Gunagriha
Sorsnavigátor
A tudatos sorsalakítás kézikönyve Gyakorlati spiritualitás
1. A titok 7
2. Te vagy a 9
varázsló
3. A belső erő 15
4. Isteni életmód 23
5. Önfegyelem 35
6. Spiritualitás 41
7. Amit eszel az 57
vagy
8. Amit 61
gondolsz azzá
válsz
9. Amit érzel, 67
azt magadhoz
vonzód
10. Materializmus 77
11. A hit 85
12. A spiritualitás 95
mértékegysége
13. Emberi és 101
isteni szeretet
14. A mosoly 109
15. Jövő nélkül 117
16. Az idő 123
17. Élj a jelenben 131
18. A szív és az 141
értelem
19. Szíviskola 153
20. A 171
gyakorlatokhoz
21. Meditáció 179
22. Utószó 193
23. Nem fejezet 199
24. Függelék – 205
Héthetes
gyakorlatsor
A titok
Egy végtelen és szerény lény vagyok.
Nem is hiszed, hogy én vagyok.
Ezen nem csodálkozom, mert
Én sem hiszem, hogy én vagyok.
Kicsi és nagy egyszerre vagyok,
A naggyal a kicsiben lakok.
Ha a nagyból kimegyek, csak kicsi vagyok.
Ha a kicsiben maradok, a nagy is vagyok.
Én csak én vagyok, vagy te is vagyok?
A fejem ezt fel nem foghatja,
Mert neki ez az ön-ellentmondása.
Ti vagytok ti, vagy én is vagytok?
Ez lenne hát a titok?
Te vagy a varázsló
Képzelj el egy életet, ahol a sorsod forgatókönyvét te írod meg, ahol az
történik veled, amit pozitívnak tartasz, amit te magad akarsz, ahol te magad
alkotod, állítod össze az életed. Képzelj el egy életet, ahol az álmaid
valósággá válnak, ahol nincs félelem, ahol a szeretet uralja egész lényedet,
és így boldogságban, megtörhetetlen boldogságban élsz; ahol belső békéd
kiteljesedése gyönyörrel tölti be léted, függetlenül más emberek
magatartásától, mert nincsenek kétségeid, bizonytalanságaid, törhetetlen
önbizalommal rendelkezel, hiszen te vagy a varázsló. Azt teszel, amit
akarsz, egy varázsló képességével, erejével megteremtett meseéletet. És
most nem virtuális életre gondolok, hanem a valós életre.
Azt állítom, hogy te máris varázsló vagy, azt állítom, hogy most is
mindnyájan egy olyan életet élünk, ahol mi magunk határozunk meg
mindent, ami velünk történik, akkor is, ha mi magunk ezt nem tudjuk.
Szomorú, hogy inkább rossz sorsot varázsolunk, ami még szomorúbb, hogy
ez alól senki sem kivétel, te sem, bármennyire is azt hiszed, hogy a véletlen
döntő tényezője létednek, vagy, hogy mások kovácsolják sorsodat. Az
ember sajnos ezt nem látja; úgy képzeli, hogy az életét más emberek, és
általa nem befolyásolható tényezők szabják meg. Ezért aztán fél a rossztól,
majd a félelme által magához öleli a rosszat, és ha már sok rosszat élt át,
akkor a jó létezésében is kételkedni kezd. Beletörődik, és elfogadja a
"megváltoztathatatlant", mert az élet ilyen, és nincs benne semmi több,
mármint több öröm. Realisták leszünk, amely állapot nem sokkal áll a
pesszimizmus fölött. A tiszta realista ember logikus gondolkodásának
foglya, és képtelen a hitre. A hit viszont nem racionális. Ezért a realista nem
tud új világot teremteni, mert nem képes, illetve nem is akar álmodni, persze
nagyobb hibákat sem követ el, de száraz és unalmas életet él saját
kiszámított, megváltoztathatatlan materiális keretei között. Az idealista
álmodik, és meg is valósíthatja álmát, ha elég erősen kapcsolódik hozzá. Az
ember egyik legcsodálatosabb eszköze a fantáziája, amelyet sajnos nem
nagyon veszünk figyelembe, és gyakran fölösleges dolognak,
időpocsékolásnak tekintjük, pedig valójában értékelnünk és ápolnunk
kellene. Ugyanis, ha képesek lennénk száz százalékban kontrollálni
fantáziánkat, érzéseinket, és azt, hogy mit fogadunk be általuk, és mindent,
amit megélünk ellenőrizni tudnánk, vagyis tudatosan élnénk, akkor a
fantáziánk vízióvá válna, amellyel saját kényünk-kedvünk szerint tudatosan
formálhatnánk világunkat. Most is ezt tesszük, most is valósággá válnak
érzéseink, fantáziaképeink, persze csak úgy, amilyen formában most
vannak: kaotikusan, válogatás nélkül, ellenőrzés nélkül, házasságot kötve a
negatívval. így éljük belső szellemi világunkat, és emiatt természetesen
külső életünket is, kaotikusan, válogatás nélkül, ellenőrzés nélkül, társulva
a negatívval. Persze ennek nem örülünk, de nem is tudjuk, hogy mi magunk
vagyunk saját problémáink forrásai. Ezért aztán másokban keressük és
véljük megtalálni az okot.
Minden, amit teszünk – ahogyan élünk, ahogy gondolkodunk és
ahogyan érzünk – megszabja sorsunkat, életünket, akkor is, ha tudatosan
tesszük ezt, és akkor is, ha csak spontán élünk. És pontosan ez a baj; mert
minden pillanatnyi hamisság, minden apró füllentés, minden, akár jó
szándékkal megjátszott nem őszinte cselekedet végzetes barázdákat, ha
ugyan nem szakadékokat vág sorsunk mezején, amelyeken egyszer majd
elkerülhetetlenül át kell kelnünk. Ugyanakkor minden kételyünk és
félelmünk a saját művünk, önmagunk által felállított akadályaink,
amelyeket a magunk erejéből nem tudunk átlépni. Mi magunk szüljük őket.
Ily módon saját csapdáinkba esünk bele.
A külső és belső életünk együtt működnek; ha most rosszkedvem van,
és ezért nem használok ki egy jó helyzetet vagy nem teszek meg valamit,
mert depresszióm nem engedi, az befolyásolja további sorsomat,
helyzetemet, negatívan befolyásolt helyzetem viszont belső állapotom
ismételt rosszabbodásához vezet, és a kör bezárul. Mindebből arra
következtetek, hogy én egy peches ember vagyok, akinek egyszerűen nem
jönnek össze a dolgok. Átadom magam a rossz érzéseknek, és anélkül, hogy
tudatosulna bennem, tönkreteszem saját sorsomat. Más szóval rossz
forgatókönyvet írok magamnak. Ilyenkor persze az ember minden
problémájára talál bűnbakot. Az ilyen talált bűnbakok iránti kritika, utálat
vagy gyűlölet egész természetünket átformálja, és negatív vágányra tereli.
Ezáltal mindenféle rossz dolognak megnyitom magam. Az életem keserű
szenvedéssé alakíthatom.
Vigaszképp elmondom: nincs olyan helyzet, ahonnan ne lenne visszaút,
nincs reménytelen helyzet. Van egy amerikai mondás, mely szerint csak
akkor vagy elveszve, ha koporsógyártással foglalkozol, és az emberek többé
nem halnak meg. Egyébként mindent meg lehet oldani.
De mint szabad akarattal rendelkező varázslók, választhatunk, hogy mit
teszünk bele varázskalapunkba, hogy aztán azt megvalósítsuk az élet
színpadán. Szabadon választhatunk, hogy milyen varázspálcát használunk,
ez a döntés a miénk. Választhatunk szűk értelmünk ereje – mint mások
kritizálása, az elutasítás, vagy akár a gyűlölet –, vagy tágas szívünk mindent
befogadó toleráns részvét-szeretet ereje között. Minden ember mind a két
varázspálcával rendelkezik. Te is. Varázslatunk eredménye ennek
megfelelően alakul.
Földi varázslói létünknek van egy kikerülhetetlen törvénye: a varázslás
kényszere. Akár akarod, akár nem, akár tudsz róla, akár nem,
mindenképpen rákényszerülsz a varázslásra, saját sorsod teremtésére.
Pontosan ez a varázslási kényszer az, ami az embert előbb-utóbb a saját
természete elleni harcra kényszeríti, illetve egy tudatosan ellenőrzött
életmódra. Ide akkor jut el az ember, amikor rájön arra, hogy az éppen
folyamatban lévő tettei, gondolatai és érzései meghatározzák sorsát. Ez nem
mindig vehető észre, mert a varázslás és az idő nem direkt szinkronban
mennek. Általában az idő megkésve követi a "varázsigénket". Az
emberekben ez nehezen válik tudatossá, bárha többnyire érezzük, hogy
hogyan kellene élnünk, de mindenki számára nehéz az önmagával vívott
harc.
Ezért légy kedves, részvétteljes, megértő és szeretetreméltó minden
emberi lénnyel! Egyiküknek sem könnyebb a sorsa, mint a tiéd, és
mindenkinek le kell küzdenie saját korlátait, ha nem most, akkor később. A
lelki fejlődést nem lehet kikerülni, csak az időt tudjuk húzni és ezáltal
szenvedéseinket halmozhatjuk.
A belső erő
1987-ben történt, hogy elkezdtem keresni a belső erőt. Tulajdonképpen
nem is tudtam, hogy mi az, de éreztem, hogy nekem erre van szükségem.
Akkoriban még hipnózissal is foglalkoztam, azért, hogy nagyon sikeres
fogorvos legyek, és minden hipnóziskezelés után teljesen ki voltam
készülve. Úgy éreztem, mintha kicsavartak volna, nem maradt bennem
semmi belső tartás, semmi erő. Ezért gondoltam, hogy nekem belülről
hiányzik az erő, tehát belső erőre van szükségem. A hipnózis egyébként jól
ment volna, csak ez a belső gyengeség volt, ami végül visszatartott attól,
hogy nagy hírnévnek örvendő milliomos legyek. Tehát nekem sürgősen
belső erőre volt szükségem, mert az életem értelmére, vagyis pénzre ment a
dolog, így elkezdtem a belső erő után kutatni. Többször is eljártam
ezoterikus könyvesboltba, hogy a belső erővel kapcsolatos információkat
találjak. Viszont egy szót sem találtam róla! Ilyen könyv nem létezett, úgy
látszik, addig még nem írtak erről, de még csak más könyvben sem találtam
utalást a belső erőre, hogy mi is lehet az tulajdonképpen, amit keresek.
Mi is az az erő, vagy képesség, mely segítségével egy ember mindent
kibír, illetve elbír, mindegy, hogy milyen pszichikai megterhelésnek teszik
ki? Mi is az az erő, amely mindig jókedvet és belső egyensúlyt képes adni?
Hát nem egy belső erő, amely minket belülről tesz erőssé?
Az ember csak másodsorban anyagi lény, elsősorban lelki, aki önmagán
belül él így mindenki a saját maga világát éli, de nem csak éli, hanem
alkotja, formálja, és átalakítja életét, vagy jobbra, vagy rosszabbra. Erről
sajnos az ember többnyire nem tud semmit, és azt képzeli, hogy minden az
anyagon múlik.
Az ember tudatlanságában azt képzeli, hogy belső gazdagsága egyenes
függvénye külső gazdagságának. Vagyis úgy gondolja, hogy beteljesülés
utáni éhségét testi vagy anyagi dolgokkal meg lehet szüntetni. Evés, ivás,
dohányzás, élvezeti cikkek fogyasztása, vagy a vagyon halmozása nem fog
soha beteljesüléshez vezetni, mert az anyagi dolgok végesek, viszont az
ember belső éhsége a végtelenség után sír. Rossz irányba keresve az ember
kiég, tönkremegy. Akárhol figyelmesen körülnézel az élet mindig ezt
igazolja. A belső gazdagság nem vásárolható meg pénzért ugyanúgy, mint
ahogy belső erőt sem árusítanak a közértben, de még az ezoterikus boltban
sem. Az életben azt látjuk, hogy a milliárdos alól ugyanúgy csúszik ki a
talaj, mint a koldus alól. A nagy gazdasági válságok idején a gazdag ember
talán gyakrabban vet véget életének, mint a szegény.
Érdekes módon mintha a pénz általában a belső erő rovására menne,
legalábbis egy idő után; persze itt is van kivétel. A sok pénz azonban nagyon
sok ember belső értékeit megrontja, mert az anyagi gazdagsággal, és a vele
járó hatalommal megnő az ember egója is, túlértékeli személye fontosságát,
és a külvilággal alkotott egészséges harmóniáját túlburjánozza büszkesége
és felsőbbrendűségi érzése. Nem mindenki érett a külső gazdagságra sem,
ezt nagyon sok lottó milliomos példája jól mutatja.
Mindezeket összevetve igaz a mondás, hogy a pénz nem boldogít,
esetleg néha megnyugtat, bárha a pénz hiánya sem tett még senkit boldoggá.
Persze így nézve a szegénység sem erény, ami után törekedni, vagy amit
elfogadni kellene.
Belső erejüket tekintve az emberek között érthetetlenül hatalmas
különbségek vannak. Képzelj el egy testileg gyenge kis asszonyt, aki már a
második gyermekét temette el, és mégsem omlik Össze; aki még mindig tud
mosolyogni, és megvan hozzá a képessége, mondjuk úgy: belső ereje, hogy
keserű sorsa ellenére méltó módon élje az életét. Azután képzelj el egy
nagy, erős férfit, akit megcsal a felesége, ezért megöli őt, azután öngyilkos
lesz. Ehhez hasonló dolgokat naponta látunk.
Vagy például van, aki nem tudja elfelejteni gyermekkori lelki traumáját,
egész életében szenved tőle, és tönkreteszi saját és társai sorsát is, míg ott
van a sorstársa, aki tudja, hogy megtörtént vele a dolog, de képes elhatárolni
magát az eseménytől, nem az szabja meg életét, és még csak nem is zavarja
őt.
És mi más határozná meg a csodaszámba menő gyógyulásokat, ha nem
a belső erő? Mi köze van ezeknek az anyagi és élettani törvényekhez?
Tényleg csak szerencse kérdése, hogy valaki meggyógyul a halálos
betegségből, amelybe ezer sorstársa belehal? Valahol kell lennie valaminek,
egy ezt meghatározó törvénynek.
Egy ismerősöm mesélte az USA-ban a nagyapjáról, hogy
megbetegedett. Az orvos közölte a szomorú diagnózist: rákot állapítottak
meg nála. Felvázolta a lehetséges kezeléseket is. "Doktor úr, sajnálom, de
nekem nincs időm rákosnak lenni.", mondta az öregúr, faképnél hagyva a
doktort. Gondolom, hogy valami kevésbé időigényes kezelésnek szívesen
alávetette volna magát, de az ismertetett gyógymódokra nem futotta az
idejéből, majd kezelés nélkül is elmúlt a betegsége.
Hasonló dolgokat nap mint nap tapasztalunk. nem zár ki semmifajta
vallást, nem zár ki semmifajta vallást, De azt is nap mint nap érezzük
önmagunkon, illetve önmagunkban, hogy belső erőnk ingadozik, hogy ha
tragédiák nem is következnek be, mégis sokszor szomorúan járjuk
életutunkat, anélkül hogy okunk lenne a bánatra.
Néha elég a borús idő, egy emlék, egy eltört kedvenc bögre, egy
ajtócsapódás, egy karcolás az autón, akármi, hogy elrontsa a napunkat.
Vajon a belső erőnk elfogyott, vagy átfordult a negatív oldalra? Sokszor, ha
valaki a környezetünkben rosszkedvű, átvesszük a hangulatát, vagy
hagyjuk, hogy egy – jogos vagy jogtalan – kritika lehangoljon, ami mind
belső gyengeségünket mutatja. Ezenkívül természetesen fizikai hogylétünk
is megszabja belső erőnk készenléti állapotát. Gondoljunk csak arra, amikor
náthásak vagyunk, hová, és milyen mértékben süllyed le kedélyállapotunk.
Muszáj ennek így lennie? Vajon tényleg a környezetemnek kell
meghatároznia, hogy vidám, boldog vagyok-e? Miért nem tudja az ember
saját hangulatát irányítani? Hiszen ez olyasmi, ami csak ránk tartozik.
Tulajdonképpen ebbe nem szólhatna bele senki, mégis kiszolgáltatottnak
érezzük magunkat. Nagyon sérülékenyek vagyunk.
Valóban környezetünknek, sorsunknak kiszolgáltatva kell élnünk? Ha
az ember néhány év után képes élettársa elvesztését elfogadni, és ismét
mosolyogni, teljes életet élni, akkor miért nem képes ugyanerre pár nap
vagy hét után? Mi ez a belső erő, amely olykor fantasztikusan ellenáll, és
győz, máskor pedig minden ellenállás nélkül hagyja legyűrni magát egy
semmiség által? Azt látjuk nap mint nap, hogy a gyengeség emberi; igen,
de az ellentéte, az erő is az. Erre is nap mint nap számtalan példát láthatunk.
Ki dönti el, hogy milyen legyen a kedélyem? És miért nem én?
Mi alapján dönti el a természet, hogy kinek mennyi jut ebből a bizonyos
belső erőből? Tudjuk-e befolyásolni, és ha igen, mi által, hogy belsőleg is
erősek legyünk? Lehet a belső izmokat is edzeni, mint a testünket, vagy ezt
egyszerűen a véletlen dönti el?
Vajon létezik egy belső rendszer, amellyel a belső gazdagságunkat
igenis ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani? Vagy tényleg csak a szerencse, a
pech és a káosznak kell életünket irányítani?
Hol keressem a belső erőt, ha keresni akarom azt? Hogyan tanuljak meg
boldognak lenni/ Miért kellene hagynom, hogy a negatív érzéshullámok
megbénítsanak engem, ha vannak emberek, akik nem hagyják, hogy az
enyémhez hasonló helyzetben ez történjen velük? Vannak, akiket
egyáltalán nem is önt el efféle negatív hullám az adott esetben. De miért
nem? És engem miért?
Ezek és ehhez hasonló kérdések vetődtek fel bennem, amikor a belső
erőt kerestem. Aztán elkezdtem meditálni, vagyis visszavonulni a belső
csendbe; kezdtem megváltozni, és ezáltal sok mindent megláttam. Saját
magamat tanulmányozva, sok mindenre rájöttem, ami az emberben lezajlik,
miközben a belső erőt szerettem volna valahogy megfogni, összefogni,
megfogalmazni.
Rájöttem, hogy a belső erő nem egyetlen fajta erő, amit önmagában
birtokolni lehet. Úgy gondoltam, hogy a belső erő sok, belső értéket
képviselő tulajdonság és képesség gyűjtőneve, mint ahogy a virágcsokrot is
egy szóval fejezzük ki, pedig sok és sokféle virág alkothatja. Ez is igaz
valahol, azonban a belső erőt nem lehet így csokorba fogni, sem részekre
választani, mert a belső erő önmagában egy hatalom. Ha valakiben belső
erőt érzékelünk, akkor a belső hatalom jelenlétét látjuk benne. Egy hatalom,
amelyet megidézhetünk, és kényünk-kedvünk szerint meg is tarthatunk
magunknak, sőt szolgánkká tehetjük, ha nincsenek belső gyenge pontjaink,
amelyek sajnos a legtöbbünkben ilyen-olyan formában megvannak.
Ezeknél a gyenge pontoknál a belső erő elakad, vagy megszűnik, vagy
éppen átfordul a negatív oldalra. A belső hatalom nem akar gyengeségekkel
együtt létezni, ezért ha jelen is volt, visszavonul. Ilyen gyenge pontok
lehetnek a gondolkodásunkban, az érzéseinkben, nem is beszélve számtalan
vágyunk gyengítő szerepéről.
Íme egy gyakorlat, amelyet, mint a többieket is a Mesteremtől tanultam.
Ha padlón vagy
Tudom, hogy most sokat követelek, tudom, hogy nem könnyű ezt
megtenni, amikor az egész tudatodat átadtad a rossznak, kifeküdtél
áldozatnak, mint a kecskebéka az úthenger elé, és teljesen értelmetlennek
tartod, hogy felállj, legszívesebben csak a halál gondolatával foglalkoznál.
De pontosan ezt az átadást a rossz iránt kell megállítanod. Ez egyedül csak
tőled függ, senki mástól. Hidd el nekem! "Betegséged" ápolása nem segít
helyzeteden, nem változtat meg sem embert, sem folyamatot az életedben.
Egyedül te hagyod magad esni, senki más.
Ebben a "padlón vagyok" állapotban nagyon sok az önsanyargatás,
önsajnálat, ami viszont csak az ego tulajdonsága, nem az igazi lényedé.
Valójában nem te, az igazi én ítéled magad önkéntes fogságra. Ezt
lényednek csak az ego része, az értelmed által megformált éned teszi veled.
Tehát igenis lehet tenni ellene, és ha nem is hiszel benne, akkor is tedd meg,
csak próbaképpen. Ha kitartóan megteszed, akkor rájössz, hogy a belső erő
mindenkori partnered, és elválaszthatatlanul rendelkezésedre áll, ha társulsz
vele. Rájössz, hogy nem kell önként hátat fordítanod neki. Nem kell a
kárhozatba taszítanod önmagad! Nem kell elfogadnod az önsanyargatást!
Nem kell így gondolkodnod: Hát akkor csak azért is legyen rosszabb és
rosszabb, majd ha meghalok, meglátja a világ, hogy pótolhatatlan vagyok.
Helytelen, a világ nélküled is megvolt egy pár évtizeddel ezelőtt, és
ugyanúgy nélkülözni is tud majd egy pár évtized múlva. A világban csak a
magad boldogságáért vagy, semmi másért. Hidd el nekem!
Ha nagyon határozott vagy, és tényleg gyors sikert akarsz, akkor ki kell
nevetned énednek azt a részét, amely ezen gondolatoknak adja magát.
Figyeld csak meg, hogy működik, és milyen gyorsan. Úgy fog felállni a kis
béka, mintha nem is lett volna szó az úthengerről.
Isteni életmód
Isten a világot tökéletesnek teremtette. A természet zsenialitása
felülmúlhatatlan, és az ember a természet része. így az ember is, mint
élőlény, zseniálisan tökéletes teremtmény, amely a természet szabta ideális
feltételek között tökéletesen működik. Az ember a természet ereje által
egészségesnek és boldognak teremtetett. Ha természetének, és a
természetnek megfelelően élne, akkor mindig egészségesnek és boldognak
kellene lennie, mert neki is, mint minden élőlénynek a Földön tudnia
kellene, hogy számára mi a tökéletes tennivaló.
De akkor mi a baj velünk? Miért vannak fizikai fájdalmaink? Miért
vannak lelki problémáink? Elszakadtunk a természettől, elszakadtunk a
Teremtőtől, vagyis elvesztettük kapcsolatunkat Istennel? Vagy lehet, hogy
még meg sem teremtettük ezt a kapcsolatot? Lehet, hogy nem tudjuk Istent,
a forrásunkat megfelelő szinten értékelni?
Mindenképpen felmerül a kérdés: miről beszélek? Milyen Istenről van
szó? Mit értek vagy mit nem értek azalatt, hogy Isten? Isten nem azonos
azzal, akit a templomokban keresünk, és akit a szertartásokban vélünk
megtalálni. Istent nem is lehet a vallási dogmák szűk keretei közé
bepréselni, és milyenségét pusztán az értelmünkre támaszkodva leírni.
Persze meg megérteni sem lehetséges, mert ahhoz értelmünk túlságosan
korlátozott.
Isten nem lehet az a valaki sem, akitől félnünk kell, mert megbüntet
bűneink miatt. Ha ebben hiszel, akkor legfeljebb a bűnben hiszel, de nem
Istenben. Az sem Ő, aki tőlünk távol, valahol az égben van; akinek végtelen
hatalma miatt koldusnak, alacsonyabb rendűnek, könnyen
megsemmisíthető kukacnak kell éreznünk magunkat. Isten nem mumus,
akit félelemkeltésre használva megalapozhatjuk, vagy megőrizhetjük
emberi erkölcseinket.
Istent a materializmus sem tagadhatja meg, mert akkor Önmagát tagadja
meg. Istent nem tagadhatja meg az evolúcióelmélet sem, mert ismét csak
önmagát tagadja meg. A materializmus, az evolúció nemcsak hogy
megférnek Isten mellett, hanem valamiképpen ugyanazon dolog részei is.
Isten végképp nem az, akinek a nevében ezreket és százezreket
gyilkoltak és gyilkolnak meg, csak azért, hogy saját istenüket másokra
erőltessék, vagy mások istene iránti gyűlöletüket kifejezzék. Isten nem is
az, akit a különböző vallások maguknak kisajátítanak, áruba bocsátanak,
egymást konkurálva túlkiabálják, mint a piaci kofák. Isten nem az, akiért
vallásháborúkat lehet vívni, mert azáltal csak istentelenebbé válik az ember.
Sri Aurobindo, a nagy jógi azt mondja: "Mennyi gyűlöletet és butaságot is
képesek az emberek, elegánsan becsomagolva vallásnak nevezni."
Meg kell különböztetnem Istent és a vallást, ezért egyáltalán nem az
emberi értelem érdekeinek megfelelően megformált "Teremtőről" beszélek.
Az emberek megszokták, legalábbis Európában, hogy ha az Isten szó
elhangzik, akkor a vallás vagy az egyház fogalma társul hozzá. Ez azért van,
mert az egyházak monopolizálták Istent, és sok országban még az állam is
támogatja monopolhelyzetüket. Sokkal több vallásos állam létezik
napjainkban, mint azt gondolnánk, még a világ nyugati felén is, annak
ellenére, hogy az emberek többsége nem vallásgyakorló. Az állami hatalom,
az állami erőszak szívesen társul vallásokkal, hogy hatalmát megerősítse.
Ez alól Magyarország szerencsére kivétel. A modern értelemben vett
vallásszabadság először a korabeli Magyarország területén valósult meg,
pontosabban Erdélyben.
De valójában mi is az Isteni? Az, ami tökéletes, aminél nem lehet jobb,
egy "non plus ultra." Ezt értette az ember időtlen idők óta az Isten kifejezés
alatt, és ezért kereste Istent az ősidők óta, mert az emberben erősen él a
tökéletesség utáni vágy. Függetlenül attól, hogy az ember mit cselekszik,
mit él át, jót-e vagy rosszat, mindig a tökéleteset próbálja megalkotni, arra
törekszik, de ha nem is törekszik, mindenki arról álmodik. Ezen törekvése
miatt cseréli ki az ember a régit újra, függetlenül attól, hogy az jó-e még,
vagy sem. Itt az ember az utóbbi időben átesett egy kicsit a ló túlsó oldalára,
mert most már azt képzeli és éli is, hogy mindent meg is kell csinálnia, ami
lehetséges. De mindent megtéve, ami lehetséges, az ember túlságosan
kihasználja és felhasználja a Föld tartalékait, ezzel tönkretéve saját életterét.
A tökéletességet az embernek nem csak a külső dolgokban, hanem saját
természetében is keresnie és építenie kellene, ahhoz, hogy tökéletesség
utáni álma beteljesüljön.
Az ember tökéletesség utáni vágya nem függ a vallásától, de még csak
istenhitétől sem. Mindenkinek keresnie kell azt, hiszen legtöbben érezzük,
illetve tudjuk, hogy akár tudatos, akár nem tudatos tökéletlenségeink
baklövéseink valódi forrásai.
Figyeljük meg! Jóllehet az ateista tagadja Isten létét, de vágyik arra,
hogy ó is tökéletes, vagyis isteni legyen, még abban is, hogy tökéletesen
bizonyítja istentagadását. Az isteni törvények minden emberre érvényesek,
ha törődik Istennel, ha nem. Mindegy, hogy valaki hisz vagy nem hisz
Istenben, gyakorol-e valamilyen vallást, vagy sem, imádkozik, vagy sem;
ha az illető tökéletessé akar válni, ha az életelve a jóság, és a jóságában
próbálja nagyságát megvalósítani, akkor ő isteni életmódot él. Ez az ember
már nem tartja helyesnek az elvet, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Önmagában azt utánozza, és úgy próbál élni, amit isteninek nevezünk,
akkor is ha ő nem föltétlenül így fogalmaz vagy ebben hisz. így olyan fonák
helyzettel is találkozhatunk, hogy egy istentagadó esetleg jobban szolgálja
az Istenit, mint egy hívő, mondhatnám azt is, hogy istenibb, mert
egyszerűen jobb.
Isten pontosan úgy ott van az ateistában is, mint a hívőben, vagy
bármiben. Isten a tökéletes tökéletesség, ami az egész világon mindenben
megtalálható. Isten maga a természet. Isten maga az anyag, illetve az anyag
mögötti, az anyagot összetartó energia. Ő az, aki összetartja az
Univerzumot. Ő a transzcendentális valóság is. Isten így egyben a legkisebb
és a legnagyobb a látható világon belül, és azon kívül is. Isten az atom és a
galaxis, Isten a hangya és az elefánt. Isten nagysága nem csak azért
felmérhetetlen, mert Ő a végtelen, hanem azért is, mert minden
teremtményében, így a pici hangyában is a maga teljességében tökéletesen
benne van, irányítja és átéli teljességében annak életét.
Ez a "Minden", amit Istennek nevezünk a külső (fizikai) és belső (lelki)
törvényekkel és szabályokkal tartja fenn a harmóniát Önmagában, a
Mindenségben, a világűrben, a természetben és annak minden apró
alkotóelemében, így bennünk, emberekben is.
Egyik ilyen belénk táplált törvényszerűség például az is, amiről most
beszéltem, a tökéletesség utáni törekvés, de persze nagyon sok ilyen törvény
létezik. Természetesen bár a törvények itt vannak, azok azonnali betartása
nem feltétlenül kötelező, mert az egyik törvényszerűség épp az ember
viszonylagos szabad akarata, amely értelmével együtt adatott neki.
Tudniillik, a szabad akarat nélkül az értelem nem is lenne értelem. Hiszen
attól értelem az értelem, hogy szabadon dönthet, jót is és rosszat is.
A szabad akaratot azért nevezem viszonylagosnak, mert mégsem élhet
az ember "míg világ a világ", az isteni törvényekkel ellentétben. Ennek
előbb-utóbb olyan horderejű következményei lesznek az egyén életében,
vagy a társadalomban, amelyek megváltoztatják az ember gondolkodását,
ami után be fogja tartani a saját kárán megtanult, és számára fontossá vált
isteni törvényt, akkor is ha ő azt nem isteni törvénynek ismeri fel. Lehet
például, hogy az ember keserű tapasztalatai folytán egy kicsit szelídebb
lesz, amit nem föltétlenül nevez isteninek, bárha az. A szabad akarat határai
sokszor nagyon tágak, mivel mind Isten, mind az Ő türelme végtelen.
Szabad akaratunk ellenére az isteni törvények keretében élünk, és azok
határait megsértve sokszor szenvedünk. Sajnos mi, emberek soha, vagy
csak ritka kivétellel tudunk a jó dolgokból tanulni. Ha az ember túl nagy
jólétben, biztonságban él, akkor nem az isteni tulajdonságokat fejleszti
magában, hanem az "önző én" tulajdonságait, mint a büszkeség, a
felsőbbrendűség érzése, és így tovább.
Leginkább az állatok világában látható, hogy az ott működő tökéletes
összhang és rendszer csak a látható mögött rejlő aktív intelligenciával
tartható fenn. Isten létére legkönnyebben az állatvilágában lehet
bizonyságot találni, mert ott nincs értelem, amire rá lehetne fogni a
megvalósuló folyamatokat. És mivel nincs értelem, nem zavarja össze a
dolgokat, ehelyett csodálatos rendek és rendszerek valósulnak meg, mint
például a méhek vagy a hangyák világában. Az ember erre nem figyel, mert
gondolkozásában a természet az természetként, Isten pedig Istenként,
egymástól elválasztva van jelen, illetve többnyire Istent valami elvontnak
képzeli, mondhatnám természetellenesnek.
A természet külső, látható és belső, láthatatlan, megszámlálhatatlan
törvényei mind Isten szabályai, mint például a gravitáció, vagy az emberi
lelkiismeret törvényszerűségei.
Ha az ember vét ezen törvények ellen, szenvedést okoz magának. A
fáról leugorva kezét vagy lábát töri, míg a gonosz cselekedettől, előbb vagy
utóbb lelkileg, vagy akár fizikailag is szenvedni fog. Minél belsőbb síkon
hat a törvény, illetve minél érzékenyebb síkon helyezkedik el a mentális
vagy a pszichikai világban, annál nehezebben ismerhető fel az ember
számára, hiszen hatásai nem azonnal érezhetőek, nem szemmel láthatóak,
mint amikor csontja törik a gravitáció miatt. Azonban minél láthatatlanabb
síkon szegjük meg az isteni törvényt, hatása annál erősebb, komplexebb. Ha
a gravitáció erejének teszed ki magad, eltörik a lábad, majd begipszelik,
idővel pedig meggyógyul, hogy újra futni tudj. Ha viszont nem őszinte
belső hozzáállással vagy mások iránti rossz indulattal építesz fel egy
folyamatot az életedben, akkor ez egész sorsodra negatív hatással lesz,
amitől akár életed végéig is szenvedhetsz. Vagy ha egy erős negatív
energiával társulsz, például félelemmel vagy gyűlölettel élsz évtizedeket,
ezek megbetegíthetnek, akár meg is ölhetnek.
Ez valahol azt jelenti, hogy az az ember, aki leugrik a fáról, azért, hogy
kipróbálja, vajon tud-e repülni, nem követ el olyan mértékű önkényes, buta
baklövést, mint az, aki érdekből szerelmet vall, házasságot köt, vagy
csalással lendíti fel üzletét. Egész biztos, hogy az utóbbi többet szenved,
csak nem látja, mikor és hogyan rontotta el az életet, míg az előbbi számára
minden nyilvánvaló, és a kórházi napok után túl is van a nehezén.
Az isteni törvényszerűségeket felismerve és velük harmóniában élve az
ember nagyon gyorsan pozitív változást tapasztalhat, akkor is ha még régi
"varázslásainak" nem pozitív következményeivel kell élnie egy ideig. Itt
egyaránt gondolok belső világunk, érzéseink békével telt harmóniájára és
fizikai jólétünkre. A belsőt mindig követi a külső. A külső mindenben a
belső megnyilvánulása. Saját élettörténetem élő bizonyítéka ennek.
Az ember a belső világát érintő törvényszerűségeket részben már ősidők
óta ismeri, és ősidők óta harcban áll önmagával, hogy betartsa-e ezeket a
törvényeket, vagy sem. Ez tulajdonképpen a külső érdekek és a belső
értékek közötti harc. Például az adott ígéret feladása egy előnyösebb anyagi
helyzetért. Ez azért van, mert a materialista értelem csak kifele orientált és
vak ahhoz, hogy belülről tudná látni az összefüggést a két dolog között.
Ez a harc tépelődésként jelenik meg, ami annak a következménye, hogy
az ember szabad akarata nem elég erős saját természetének
megváltoztatásához. Vagyis nem tud nemet mondani a benne lakó kísértő
erőknek. Tulajdonképpen erről a belső harcról szól az élet. Az élet nem a
mulandó örömökért létezik, mélyebb értelme, illetve célja van. Aki ezt nem
akarja figyelembe venni, ráfizet, mint a repülést gyakorló ember.
A belső tépelődés egyébként ideális táptalaj a vallás számára, mert az
ember úgy érzi, hogy saját felelősségét átruházhatja vallásának törvényeire,
illetve képviselőire, akiktől viszont a lelkiismeret-furdalás alóli felmentést
várja el. Persze az ember nem, vagy csak későn jön rá arra, hogy egy
bizonyos vallási felekezethez való tartozás, amivel bizonyos mértékig lerója
vallási kötelezettségeit, nem teszi őt istenibbé. Bárha lehet, hogy az ember
átmenetileg boldogabb azzal, amit az a hit hoz magával, hogy valami jót
tett. Az ember boldogsága azonban nem vallásában van elrejtve, hanem az
emberre vonatkozó isteni törvényszerűségek betartásában. Vagyis az ember
boldogsága saját önfegyelmének függvénye.
Mivel Isten mindenben ott van – mert hiszen teljes egészében Ő maga
alkotja mindkét valóságot, az anyagit és a transzcendentálist is –, ezért
játékába mindent és mindenkit belevon, törvényeit mindenen és mindenkin
végrehajtja. Még rajtad is.
Az ember elsősorban azért nem foglalkozik Istennel, mert nem látja,
és elképzelni sem tudja Őt az anyagi világban. A transzcendentális világ
pedig jobb esetben egy teljesen különálló, esetleg elképzelt túlvilágként
jelenik meg számára. Ezért az ember nem is lát Istenben semmi előnyösét,
sem az anyagi jólétével, sem pedig lelki boldogságával kapcsolatban. így
marad inkább a kézzelfogható valóságnál, és az istenkép inkább egy
nevelés eredményeként kialakuló, néha terhes kötelességeket magában
hordozó vallásként van jelen, amelytől sokszor csak
hagyománytiszteletből vagy félelemből nem válik meg. Csak akkor próbál
az ember néha elképzelt Istenéhez fordulni, ha nagy bajban van, és
sürgősen csodára lenne szüksége. De lehet akkor venni az első úszóleckét,
amikor már itt az árvíz?
A másik dolog, amiért az ember istenhite elvész, vagy ki sem alakul,
azért van, mert az ember saját gondolati elvárasai szerint állítja fel
istenképét. Van a rossz és van a jó. Hányszor halljuk, hogy ha létezne egy
irgalmas Isten, nem engedné, hogy ez és ez a dolog megtörténjen. A logikus
értelmezés szerint egy Isten által szabályozott életben nem lehetne
szenvedés, mert Isten a jó, az ördög a rossz, és ha Isten az erősebb, akkor
csak a jó létezhetne életünkben. Mindent elválasztunk és csak úgy tudunk
látni. Az emberi értelem semmit nem lát a belső világból, nem ismeri a lélek
világát, nem látja annak folytonosságát, nem látja az életeket áthidaló belső
valóságot, és ezért nem látja az életeket áthidaló belső igazságot sem.
Egyszeri életének tükrében nem láthatja, hogy a lélek, illetve a belső lény
számára a testtől való leválás csak egy felvonás a végtelen hosszú életében.
Az ember csak egy pillanatnyi jelenet szereplőit látja, és ennek
következtében a forgatókönyv ezen kis részében csak tettest és áldozatot lát.
Persze én nem vitatom, nem könnyű belátni vagy legalább beérezni az
anyag vagy az idő mögé, és ezért az újjászületés elméletét is csak egy hitnek
mondhatjuk. Nem könnyű a dolgok mélyére látni, vagy tapasztalatokat
szerezni, de hányan próbálják meg? Elenyésző mennyiségű ember veszi a
fáradtságot, hogy önmagába, saját belső világába nézzen.
Belső spirituális tapasztalatok, konkrét belső érzések nélkül, vagyis
belső vezetés nélkül egy erős istenhit a gyakorlatban sajnos nagyon sokszor
félresiklik. A pusztán a dogmák diktálta, tisztán értelemben élt
vallásgyakorlás legtöbbször a fanatizmus süppedő mocsarába fullad, és így
az eredeti, szép Isteni célok inkább romboló tevékenységbe torkollanak. így
aztán Istent az emberiség a történelem folyamán szemétládává degradálta
le. Ez a folyamat sajnos még mindig nem állt meg, ezért nem csodálkozom,
hogy vannak emberek, akik az Isten szó hallatára a hátukat mutatják.
Végül is mivel minden Isten, mindenben Ő van, ezért a lehető
legegyszerűbb, legkönnyebb és legközelebb, saját magadban Őt megtalálni.
Próbálj az érzéseidre hallgatni, próbáld meg Istent, vagyis a tökéletességet
utánozni, azt, amit te magad annak képzelsz, vagy szívedben annak érzel.
Ne másokat utánozz, légy feltétel nélkül olyan, amilyennek a tökéletes
világot, a tökéletes embert szeretnéd látni! Ez az isteni életmód.
Önfegyelem
Válj azzá, amit Istentől elvársz, vagyis válj tökéletessé. Vagy ha nem
megy, akkor legalább utánozd azt! Ez nem egy vallás, hanem az univerzum
törvényei szerinti életmód. Ennek a gyakorlását nem egy dogma
szabályozza, hanem saját lelkiismereted, saját felismerésed, tudatod
folytonos fejlődése. Ha így állsz hozzá az élethez, akkor az isteni törvények
keretében egyszerűen boldog vagy, és garantáltan megszűnnek problémáid.
Ez isteni életmód, egyszerűen kifejezve spirituális életmód.
Mi teszi az emberi életet emberivé? Az önfegyelem. Az embert a
társadalmi fejlődése rákényszeríttette az önfegyelem gyakorlására. A
társadalom előírásait az embernek követnie kell, mert ha nem teszi, akkor a
közösség megbünteti, bezárják, vagy akár meg is ölik. így az ember
kénytelen állati ösztöneit, érdekeit, vágyait bizonyos keretek közé szorítani.
Az önfegyelem a kiút az állati birodalomból.
Minimális önfegyelmet a környezetünk követel, de én ennél többről
beszélek. Ez persze nem a legkönnyebben megvalósítható életmód. Ha az
összes, az életünkben megjelenő vágynak életteret adunk, és ezeknek
megfelelően életvitelünket mindig ide-oda kanyarítjuk, az nem isteni élet.
Ennek csak az lesz az eredménye, amit a nóta is mond, hogy az embert
vágyai vezérlik, nem pedig elvei. De már Buddha óta minden igaz próféta
azt tanítja, hogy a vágy és a szenvedés egyazon szendvics teteje és alja,
amelyet csak együtt lehet fogyasztani.
Az isteni élet az önfegyelem kiteljesedésének az útja. De ha az
embernek önfegyelmet kell gyakorolnia, akkor rövid távon nézve azt
képzeli, hogy ezzel az életmóddal nem jár jól, illetve elesik sok örömtől és
boldogságtól, amelyekkel a vágyak hitegetik. Azonban hosszú távon ez
egyáltalán nem igaz, sőt az ellenkezője az igaz.
A vágyak mindig a csalódás hordozói. Az életben - ha a kísértésnek
engedünk, és hátat fordítunk kötelességeinknek, adott szavunknak,
megszegjük ígéreteinket, leépítjük belső értékeinket, csak azért, hogy újabb
vágyaink után futhassunk - számolnunk kell azzal, hogy majd a később
benyújtott számlát is ki kell fizetnünk, amely biztos nem okoz majd nekünk
boldogságot. Lehet, hogy nem látjuk tisztán az összefüggéseket, lehet, hogy
már nem is emlékszünk, de valamiért szenvedünk. Ilyenkor persze Isten a
hibás, Őt hibáztatjuk, mondván, hogy Ő vert meg minket. Mindig ha nem
látjuk az okot, Istent okoljuk. Pedig csak egyszerűen a természet belső
törvényei reagálnak az általunk kibocsátott energiára. Ugyanúgy, mint
ahogy a vágyak a csalódás hordozói, az Önfegyelem a beteljesülés futára.
Amikor az ember nekikezd valaminek az életben, kétféleképpen állhat
a dologhoz: van a "szeretnék" és az "akarok". Ha szeretnél a lottón nyerni,
mint minden ember a földön, az egy dolog. Én is szeretnék, de nem
vásárolok lottószelvényt. Ha viszont lottószelvényt is vásárolsz, akkor már
tettél valamit, akkor akarat van a "szeretnék" mögött, tehát esély is van, még
akkor is, ha az a lottó esetében elenyésző. Ha "akarsz", akkor azért hajlandó
is kell légy valamit adni, tehát teszel érte. Persze, ha tényleg "akarsz", akkor
a legjobb, ha mindent adsz, aki vagy, teljes önodaadással állsz neki a
dolognak. Ez a dolog az, amely az akaratot "materializálja", erővé teszi. Az
önfegyelem az akarat végrehajtója.
Ha valaminek nekifogsz az életben, mindig jól gondold meg, valóban
akarod-e? Mert ha csak szeretnéd, mint az emberek milliói, akkor csak
idődet és energiádat fecséreled, viszont ha akarod, akkor hatalmas esélyed
van, mert akkor hajlandó vagy érte fizetni is. Az isteni törvényszerűség is a
kapitalizmus alapján megy. Az egyéni erőfeszítés az Isteni Kegyelem
mágnese.
Ha nem spirituális módon él az ember, akkor már teljesen a vérében
van, hogy minden megjelenő buktatónál feladja elhatározását. Az
önfegyelem a szabadon engedett értelemben csak egy csökevényes szerv,
olyan mint a vakbél. Az önfegyelmet azért kerüljük, mint a pestist, mert
általában valamilyen lemondással jár, azt pedig az ember nem kedveli. A
lemondást fájdalmas élményként éljük meg, legyen bármilyen apróság is,
legalábbis egy fegyelmezett élet elején. Ez a fájdalmas élmény önsajnálat
képében lép be a pszichébe. Miért fáj a lemondás? Azért, mert minden
lemondás egy kötődést rángat, tép, szakít szét bennünk. Ha viszont a belső
világunk tükrében néznénk az életünket, látnánk, hogy a kötődés
gyengeség. Kötődéseink által megalkuvók, megvásárolhatók, sőt
zsarolhatók vagyunk, egyszóval gyengék. Ha őszintén megvizsgáljuk
életünket, akkor látjuk, hogy ez fájdalmasan igaz.
Az önfegyelem gyengeségünk pusztítója, tehát mindenben külső vagy
belső sikerünk fundamentuma. Minden sikeres ember tudja, hogy sikerének
titka az önfegyelme, ugyanúgy minden sikertelen ember is, ha őszinte tudja,
hogy sikertelenségének oka önfegyelmének a hiánya.
Erről eszembe jut Petőfi. Ezek a sorok, és az egész vers mi más, ha nem
felhívás az önfegyelemre?
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!
Spiritualitás
A továbbiakban többször olvashatod majd ezt a kifejezést: spirituális.
Spirituális alatt első lépésként azt értem, amikor valaki a belső világával, a
belső lényével is foglalkozik. Megpróbál azzal kapcsolatot teremteni,
azáltal, hogy igyekszik tudomásul venni a belső lényéből jövő jelzéseket,
amelyek érzések formájában mindenkiben jelentkeznek. Tehát olyan
módon él, hogy érzéseinek sokaságában kiigazodjon, megtanulja, hogy
melyik érzés honnan ered, és mit akar közölni, melyik jön az értelemtől,
melyik a vágytól és melyik az intuíciótól. Mondhatnám úgy, hogy
megtanulja, hogyan mozogjon tudatosan és akaratlagosan érzésvilágában és
ezen keresztül uralja életét.
Ami az érzéseket illeti, a könnyebb érthetőség kedvéért hadd mondjak
neked egy példát az állatvilágból. Vegyük a patkányt. A patkánynak nincs
értelme, de az itteni példa szerint épp ez a szerencséje, mert ez segít neki a
túlélésben. Szóval tudjuk, hogy ha egy városból a patkányok elmenekülnek,
akkor ott valami baj fog történni, általában földrengéstől vagy árvíztől kell
tartani. A patkány veszélyt érez, és menekül. Gondolom ilyenkor egy rossz
érzése keletkezik, ami miatt elszalad a környékről.
Ha nekünk rossz érzésünk van bármivel is kapcsolatban, akkor esetleg
megpróbálunk rájönni, hogy mi az oka, vagy van-e egyáltalán racionális oka
rossz érzésünknek, és értelmünk hoz egy döntést, nem hallgatva a buta
érzésekre. Többnyire viszont nem is akarjuk a rossz érzés és egy adott
helyzet közti kapcsolatot tudomásul venni, hogy ne kelljen változtatni a
helyzetünkön, vagy lemondani arról, amire vágyunk.
A patkány csak egy állat, mégis túléli a katasztrófákat. Az állatvilágban
példák végtelen sorozatával találkozhatunk, mivel ott nem az értelem
uralkodik, ezért az érzés szabadon diktál. Például a 2004-es indonéziai
szökőár idején a parthoz közel lévő elefántok elrohantak egy magaslatra,
kitépve a cölöpöket, amelyekhez ki voltak kötve, még mielőtt az ár látható
lett volna. Egyenesen hihetetlen az ember számára, hogy a méhek milyen
csodás rendszerben élnek, vagy hogy a pici hangyák államhoz hasonló
rendszereket és szövetségeket hoznak létre, értelem nélkül, pusztán érzéseik
által irányítva. Az ember sem kevesebb, mint az állat, neki is vannak
érzései, de nem tudja őket kellőképpen kihasználni, mert a gondolatok,
melyek durvábbak, erősebbek, gyorsabbak, jobban az előtérben vannak,
mint az érzések, elvágják a gondolkodó ember tudatát az érzések világától.
így az ember a városban marad, és a fejére esik a tégla, ellentétben a
patkánnyal, amely a katasztrófa után ismét elfoglalja régi életterét.
Az ember, ha kellőképpen értékelne a természetben, és különösképpen
az állatvilágban zajló történéseket, akkor már régen rájött volna arra, hogy
le van maradva, illetve zsákutcába jutott, az értelem zsákutcájába. Régen rá
kellett volna jönnie, hogy itt vitathatatlanul az anyagi, a fiziológiai élet
mögötti rejtett intelligencia uralkodik, illetve irányít. Rá kellett volna
jönnie, hogy az állatok hiányzó értelmét Valaki oly módon pótolja, amire
az okos ember nem képes. Arra is rá kellett volna jönnünk viszont, hogy
nem vagyunk alacsonyabb szinten, mint az állatok, ezért ez az irányítás
nekünk is rendelkezésünkre kell hogy álljon. Mi is kellene érezzük
számunkra a tökéletest, mert minden élőlény érzi, nem pedig kigondolja azt.
Ez nem azt jelenti, hogy a spiritualitás abból áll, hogy a patkány szintjét
kell megvalósítanunk, közel sem. Viszont ha az ember megtanulja
meghallani "belső hangját", akkor az érzéseivel értelmi döntéseit ki tudja
egészíteni, mert megérzi, hogy mi a helyes, mi a tökéletes. Az hogy 2×2
néha 5, vagy csak nulla, azt csak az érzések képesek közölni, az értelem
nem, mert értelmesen nézve csak négy lehet az eredmény. Tulajdonképpen
az ember akkor kezd tökéletes lénnyé válni, amikor érzésvilága megnyílik.
Ha a külső tudás és a belső rejtett tudás, a bölcsesség kéz a kézben jár, csak
akkor lesz képes az ember tökéletes döntéseket hozni. Addig teljességében
ki van szolgáltatva a vágyak kísértésének, a gondolatok tévedéseinek.
Einstein is előnyben részesítette az intuíciót az értelemmel szemben. Úgy
emlékszem azt mondta, hogy az intuíció az, ami számít, igaz, hogy ő
túlszárnyalta az emberi értelem határait.
Az intuíció teszi az embert tökéletessé. Az intuíció az értelem fölöttese.
Az értelem az intuíció üzenetét sohasem kételyezi meg, minden egyebet
igen. Az intuitív értelem minden ember rendelkezésére áll, de csak a
gondolatai mögött, illetve azok nélküli állapotában. És pontosan ez a fonák
helyzet a nehézség. Vagyis az, hogy az ember egy csodálatos eszközzel
áldatott meg, az értelemmel, amely azonban működése által elválasztja az
embert a még csodálatosabb képességétől, az intuíciótól. Az ember kell
találjon egy módot arra, hogy mindkét képességét használni tudja.
Tulajdonképpen a spiritualitásban erre megy ki a játék.
A spiritualitás nem dualitás. Az érzések síkja csak egy dolog, a
spirituális ember egyebet is próbál élni, mégpedig az egységet. A spirituális
ember megpróbálja életvitelén keresztül az egységet élni, vagyis nem
határolódik el másoktól, mások helyzetétől, mert látja, és érzi is, hogy
bennünk emberekben ezerszer annyi közös dolog van, amely összekapcsol
minket, mint amennyi szétválaszt. Ha csupán értelmünkkel vizsgáljuk az
életet, akkor mindig a különbségeket helyezzük előtérbe, és ezáltal sokszor
kizárunk másokat az életünkből, ugyanakkor Önmagunkat is bezárjuk,
beszűkülünk; és minél beszűkültebb az ego, annál inkább szenvedünk, mert
az ego olyan, mint a spanyolcsizma: feszítésre szorul. Tehát minél több
embert és tőled idegen dolgot zársz ki magadból, minél több más felfogású,
más kultúrájú, más vallású vagy nemzetiségű embertől tartod távol magad,
annál nagyobb az esély arra, hogy szenvedni fogsz, mert annál
magányosabb leszel, beszorulva szűk világodba.
Az ember pedig olyan lény, aki csak a tágasságban tud beteljesedni, nem
pedig az elzárkózásban. Persze most a belső tágasságról beszélek. A belső
tágasság nem más, mint az ember tudatának kiterjedése, és ezt a spirituális
gyakorlatok tudják elindítani.
A spiritualitás tulajdonképpen az egocentrizmus ellentéte. Nézzük meg
egy kicsit az egocentrizmust. Az egocentrizmus egy helytelen
életszemléletünkből ered. Az ego az értelem terméke, természetünk és
nevelésünk eredménye.
Itt most egy kicsit ismételném magam, hogy az értelem határait,
korlátait jobban szemléltessem. Mint már említettem hipnózisban az ember
olyan dolgokra is emlékszik, amelyek éber állapotában ködbe vesznek.
Ugyanakkor az is ismert tény, hogy hipnózisban ki tudjuk kapcsolni
fájdalomérzetünket, ezt az orvosok nap mint nap használják is. Hipnózissal
leszokhatunk dohányzásról vagy más szenvedélyeinkről, esetleg meg is
gyógyulhatunk betegségekből stb.
Hogyan lehetséges, hogy hipnózisban, mikor nem is önmagunk
vagyunk, ahol csak értelmünk alapvető funkciói működnek, ahol szabad
akaratunkat valaki másnak átadtuk, a korlátlan tudás és természetfölötti
erők területére jutunk, uraljuk őket, ennek ellenére éber, vagyis "teljesen"
tudatos állapotunkban, jóllehet szabad akarattal vagyunk megáldva,
képességeink korlátozottak? Vajon merre kell valójában keresnünk a teljes
tudatosságot?
Az értelmünk, melyet mi kincsünknek tartunk, elvakít minket, illetve
kizár valamiből, ami tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Mondhatnánk
ügy is, hogy működése által önmagába zár, és ott megetet egy kicsi, értelmi
képességcinknek megfelelően többé vagy kevésbé korlátozott
"énecskével". Más szóval, nem látod a fától az erdőt. Mihelyt azonban
akaratunkat önként átadjuk, vagyis az egónkat feladjuk, mint a hipnózis
folyamán, amelyben fellazul makacsos én-érzésünk, rögtön tágasabb
tudatnak örvendhetünk.
Tetszik vagy sem, egy tudat-börtönben élünk - ami valójában
tudatlanság -, egy meghatározott korlátozott térben, ahol meghatározott
mértékű szabad akarattal rendelkezünk, amely elhiteti velünk, hogy
tökéletes szabadságban létezünk, és életvitelünket mi magunk irányítjuk.
De ha belső, tágas tudásunk rendelkezésünkre állna, amelyet a hipnózis
példájából láttunk, de amelyből értelmünk kizár, akkor teljesebb
információk birtokában más döntéseket hozhatnánk, életünket teljesen más
szemszögből néznénk, és valószínű, hogy jelenlegi "szabad" akaratunkat is
újraértelmeznénk.
Honnan láthatom helyesen önmagamat, logikusan működő értelmem
kényszerzubbonyából, vagy elcsendesített elmém tágasságából? Akkor ki is
vagyok? Az, akit értelmem határain belül énemnek tekintek és behatárolok,
vagy ennél több, az, aki az előbbiek mellett értelmem határain kívül vagyok,
akinek a határait belátni sem vagyok képes? Tehát valójában a
határtalansághoz lenne közöm? Anyagilag nézve, mint az Anyaföld
gyermeke, az univerzum gyermeke is vagyok. Végül is miért lenne
lehetetlen, hogy ezt a tényt szellemileg átérezhessem, vagy átélhessem?
Gondoljunk csak az atomfizika jelenlegi kvantumkutatásaira és azok
felfedezéseire, mármint, hogy a kvantumok, az anyag legkisebb részei
egymással kommunikálnak.
A legdöntőbb tényező az igazság felismerésében a nézőpont, az, hogy
honnan nézem a dolgokat, kintről, vagy csak bentről? Most mondok egy
példát arra, hogy önmagunkat talán csak egyszerűen rossz szemszögből
ítéljük meg, ami miatt az egocentrizmus egy elkerülhetetlen és helyes
életmódnak tűnik.
Ha azt állítom nektek, hogy holnap reggel a Nap nyugaton fog feljönni,
és keleten nyugszik le, akkor ü nem is fogjátok kinyilvánítani a rólam
alkotott véleményeteket, egyszerűen hátat fordítotok nekem, és azt
gondoljátok majd, hogy felejtsük el ezt az embert, szegény nem tudja, mit
beszél. Persze igazatok is van. Az élettapasztalat titeket igazol, hiszen nap
mint nap látjátok, hogy a Nap keleten kél, és nyugaton megy le, immár
évezredek óta. Ez egy olyan igazság, amire mérget vehetünk, mert a Nap
holnap sem fog cserbenhagyni bennünket, hogy csak az én kedvemért
nyugaton keljen fel.
De vajon helytálló igazság-e ez? Tényleg mérget vehetünk erre? Nem,
mert ennek az igazságnak az az alapja, hogy a Földet helyeztük a központba,
vagyis a geocentrizmus elmélete. A valóságban azonban nem a Föld a
központ, hanem a Nap. Ha pedig ilyen szempontból nézzük a dolgot, akkor
már nem igaz, hogy a Nap keleten kel, és nyugaton megy le, hiszen a Nap
meg sem mozdul. A Föld forog saját tengelye körül, az általunk keletnek
nevezett irányba, 24 óra alatt egyszer, felületen mérve kb. 40 ezer kilométert
megtéve. Ezért jelenik meg keleten a mozdulatlan, izzó égitest, majd az
ellenkező irányban, nyugaton szem elől veszítjük, szintén a Föld forgásának
következtében.
Tehát a dolog csak nézőpont kérdése. Milyen nézőpontból tekintünk a
dolgokra? A helyes, az igazi központból, vagy egy másik, általunk igazinak
vélt központból? Példánk alapján látjuk, hogy az, amit mi igazságnak
tartunk, amire mérget vennénk, eltűnik, mint a szappanbuborék. Többé nem
igazság, de nem csak, hogy nem igazság, jelentőségét is teljesen elveszíti,
lényegtelenné, értelmetlenné válik azáltal, hogy az igazi központból
vizsgáltuk meg a dolgot.
Lehet, hogy ugyanez a helyzet önmagunkkal is? Sajnos magunkat is és
a környezetünket is mindig csak az "énecskénkből" tudjuk nézni, az
egónkból, ahol az értelem bilincseibe vagyunk zárva, ami miatt csak
önmagunkat látjuk, ugyanúgy, mint ahogy a fenti példa esetében egy lapos
földet látunk a lábunk alatt. Az egocentrizmus az emberiség sok ezer éves
végzetes tévedése. Azt hisszük magunkról, amit látunk, ugyanúgy, mint a
Föld esetében, amelyet a Nap körbejárva keleten kel és nyugaton nyugszik.
Tehát a kérdés az: helyesen érzem és látom, hogy én, aki saját problémáimat
átélem, és saját magam szerint a legokosabb vagyok, a központ is vagyok,
amiért harcolnom kell? Ez az igazi központja a világnak és a világomnak?
Ez kell az igazi célja legyen életemnek? Az értelmünk által támogatott
egónk mindenképp ezt állítja. Ez azonban csak az az igazság, amelyet
egónkban élve látunk. Azonban azt részigazságnak csak akkor tudom
felismerni, ha korlátozott értelmi állapotomnál tágasabb képességekkel
rendelkezem. Az egocentrizmus bárha betegesen rövidlátó életszemlélet,
amely a szenvedést magával hordozza, mégis uralja az egész emberiséget
és így közösen szenvedünk, azáltal, hogy egymás ellen harcolunk.
Nem csak önmagunkat, hanem az egész világot is az egocentrizmus
börtönének a falán át látjuk, önmagunk szűrőjén keresztül; ennek ellenére
meg vagyunk győződve, hogy mindent tudunk, hogy a tökéletes igazság
birtokában vagyunk. Ezen meggyőződésünk alapja, az, hogy látjuk a
dolgokat, mint ahogy mindennap látjuk a Napot keleten felkelni, és
ugyanúgy azt is mindennap tapasztaljuk, hogy annyit birtokolunk, amennyit
kiharcoltunk magunknak. Sajnos az ego, az értelemmel együtt nem képes
túllátni önmagán, így az önző érdekszférájától sem tud elkülönülni. Ez fő
korlátja is, és ez lesz a veszte is. Itt arra gondolok, hogy az ember idővel
rájön az értelme korlátozottságára és akkor a megfelelő helyre parancsolja
azt, ami által az ember magasabb szintre lép a fejlődés létráján. Tehát én,
ismét csak magamból kiindulva, úgy látom, hogy az értelem korszakának
vége is van, mint ahogy kezdete is volt a reneszánsz korában.
Az egocentrizmusból ered egész életvitelünk, kultúránk. Civilizációnk
minden részének az egocentrizmus az alapja. Az egyszerű parasztembertől
kezdve a leghíresebb értelmiségiekig, mindenki vagy szinte mindenki így
él, mert ez az értelem világa. Ezáltal, mint egyén, te, én, ő és mi
mindannyian azzal vagyunk elfoglalva, hogy egyéni érdekeinkért küzdünk,
sajátunknak vélt igazságunkért harcolunk, és saját anyagi javainkat
gyarapítsuk. Nem is gondolunk semmi másra, akkor sem, ha vannak
idealisták közöttünk, akik másban hisznek, mást hirdetnek. Ez azért van,
mert túl sokszor láttuk már, hogy a vizet prédikálok bort isznak, és hogy
minden szentnek maga felé húz a keze. Ezért nem tudjuk elhinni, de még
elképzelni sem, hogy esetleg egy ezzel gyökeresen ellentétes
életszemlélettel sikeresen lehetne élni ebben a világban.
Pedig lehet. Én sajnos ismét nem tudok jobb példával szolgálni, mint
önmagammal. Nekem jól működik, hogy az egységért, az egészért élve
boldog legyek és belső gazdagságom kinyilvánulása lásson el külső, anyagi
javakkal. Nem az ego, hanem az egység a központ, ahonnan nézni kell az
életfolyamatot.
Ha fogyni akarsz
Ha valamid fáj
Materializmus
A materializmusról meg kell emlékeznünk. Azért írom, hogy
megemlékezni, mert csődbe ment, vagy meghalt szegény, ahogy tetszik. Az
anyagot addig bontottuk kisebb és kisebb részecskékre, amíg rájöttünk,
hogy nincs külön anyag és külön energia. így az anyag valahogy eltűnőben
van, hiába, hogy benne élünk, megfoghatjuk, és magunk is anyagból
vagyunk, legalábbis makroszkopikusan. Most valahol itt tartunk.
De nézzük csak meg a testünket, mint anyagot. Az atom az anyag azon
legkisebb komplex része, amely még az elem tulajdonságait hordozza. Az
atom közepében van az atommag, és körülötte keringenek az elektronok,
amelyek az atommaghoz képest elenyésző méretűek. Az elmélet az volt,
hogy az atommag tömegénél fogva vonzóerőt gyakorol a nála sokkal kisebb
elektronokra, és ez tartja össze az atomot. A probléma csak az, hogy az
atommag az elektronoktól olyan hatalmas távolságra van, hogy nem is lehet
hatással rájuk, vagyis nem tudja befolyásolni azok viselkedését. Ha az
atomot képzeletünkben akkorára nagyítjuk, hogy az atommag egy méter
átmérőjű legyen, akkor az elektronok tőle tízezer méterre, vagyis tíz
kilométerre helyezkednek el, minden irányban, tehát egy húszezer méter
átmérőjű gömböt alkot az elektronok pályája. Az még nem lenne baj, hogy
nem tudjuk, miért ilyen nagy az atom, ha ilyen kis részecskék alkotják, a
probléma az, hogy nem tudjuk, hogy ebben a húszezer méteres átmérőjű
térben mi van magán a téren belül. Vagyis nem tudjuk: mi vagy ki tartja
össze az anyagot? Tulajdonképpen ebben a térben "semmi van", illetve
nincs semmi. De mivel a materializmus nem tudja és nem is szabad neki a
semmit elfogadni, illetve nem hihet benne, ezért a tudósok azt állítják, hogy
ezt a teret "sötét anyag", illetve "sötét energia" tölti ki, aminek az
összetételét nem ismerjük, nem lehet benne kimutatni semmit, tehát
magyarul ismeretlen, vagyis névvel ellátott "semmi". Elméletileg ez a
"sötét" rész, amely az Univerzum nagy részét "alkotja", tartaná össze a
látható anyagot, de még eddig nem sikerült semmi kísérleti bizonyítékot
szerezni létezésére. Ezért én itt az egyszerűség kedvéért "semmi" szóval
jelölöm meg mind a "sötét anyag" mind pedig a "sötét energiát" és "szilárd
anyagnak" nevezem a számunkra megfogható, a látható anyagot. Bárha ma
már tudjuk, hogy a "szilárd anyag" is csak az energia egyik, rezgésben lévő
megjelenési formája. Tehát az anyag egy sűrített energia.
Valójában ez a nyitott kérdés a magyarázata a Svájcban, a CERN által
megépített 27 km-es részecskegyorsító segítségével végzett lázas
kutatásnak. Ennek segítségével remélik megtalálni tudósaink a
magyarázatot a materializmus megmentésére. Ezért a CERN egy kórház és
a gyorsító az intenzív osztály, ahol a haldokló materializmust próbálják
megmenteni. Egyes tudósok azt mondják, hogy Istent kell megtaláljuk,
amiért viszont a nagyfőnök haragszik, mert ő istentagadónak vallja magát.
Persze a kérdés mindig az, hogy micsoda vagy kicsoda Isten?
Na, most lássuk csak, hogyan hat ki testünkre ez a dolog, mármint az a
tény, hogy az atomokon belül ilyen nagy méretű "semmi" van. Tehát, ha
csak a "szilárd anyagot" vennénk, vagyis az atommagot és az elektronokat
- bárha az atommag is üres belül, de azt most hagyjuk -, akkor egy átlagos
felnőtt ember kb. egy gombostűfej méretű anyagból állna, bennünk minden
egyéb a mikroszkopikus részekre darabolt üres tér, a "semmi".
Ennél a gondolatmenetnél álljunk meg egy pillanatra; valójában erről a
"szilárd anyagról" is bebizonyosodik, hogy nem szilárd, ha további részekre
osztjuk, mert azt is csak bizonyos frekvenciájú energia alkotja, a kvantumok
(ez anyag és energia is egyben). Ezen picuri részecskéknek az a
tulajdonsága, hogy hol anyagként, hol pedig energiaként viselkedik, és ezt
a viselkedést az ember szubjektív megfigyelése befolyásolja, valamint a
részecskék egymás között tértől függetlenül információkat cserélnek ki,
mintha intelligenciájuk lenne. így ez a legpicuribbra lebontott anyagi
részecske is teljesen betett a materializmus elméletének. Ez a mai fizikának
a legizgalmasabb része.
Tehát ha kivesszük a semmit a testből, akkor az majdnem húszezred
részére csökken, vagyis csupán egy porszem marad belőle. Hetven kilós test
3,5 gramm "tiszta anyag", a többi a "semmi". Ez ugyan hihetetlen, de létező
tény, amelyet tudósaink ultra és még ultrább mikroszkópok segítségével
bizonyítottak. Ugyanez érvényes az univerzumra is, amelynek kb. 94
százaléka "semmiből", bocsánat "sötét anyagból" áll, és ez tartja össze az
egész univerzumot, a materializmus számára jelenleg megmagyarázhatatlan
módon.
Ennek bárki utána olvashat tudományos folyóiratokban. Lehet, hogy 1-
2 százalékot tévedek, de ami a matériát illeti, jelenleg ezek tudományos
tények.
Mindenesetre ezek után bárki elgondolkodhat azon, hogy: ki vagyok,
mi vagyok? Ha az anyagi testtel azonosulok, akkor annak a porszemnyi
anyagnak tartom magam, ami elégethető, megsemmisíthető. Ha a nagyobb
résszel azonosulok, akkor pedig az energia vagyok, ami bújócskát játszik az
anyagi részecskékben. Persze amikor erős testi fájdalmaink vannak, akkor
nem is vitás, hogy a szörnyű anyag az alkotónk, bárha a fájdalom sem
anyag. Azonban, amikor például vágyaink vagy lelkiállapotunk miatt
szenvedünk, akkor már az anyagtól távolibbnak látjuk magunkat. Az
világos, hogy mindkettő vagyok, de nem csak test, hanem még nagyobb
arányban a testet betöltő, feltöltő "semmi", azaz energia, erő is. Akkor
viszont ennek megfelelően kellene élnem, vagyis nem csak az anyagi test
ápolásának, vágyainak kellene szentelnem valamit, hanem a benne rejlő
belső erő törvényeinek, szükségleteinek is. így tudok egész ember lenni, az
egészben élni, illetve testi és lelki "egészségnek" örülni.
Most képzeld el a testet - persze ez minden testre vonatkozik: az
állatokra, a növényekre és a tárgyakra, a vízre és levegőre, mindenre -, ha
az ember egy testtel egyenlő mennyiségű energiából, azaz belső erőből áll,
akkor ez az erő csodát művel. Hiszen úgy feldíszítette magát
mikroszkopikus részecskékkel, magát is mikroszkopikus részecskékre
darabolva, hogy teljesen szilárd testnek tűnik, pedig a rajta lévő anyagi dísz
csak mintegy húszezred része az egésznek. Viszont annyira apró, hogy csak
milliós nagyítással válik láthatóvá, és így a turpisságot még csak észre sem
lehet venni. Az is világos, hogy a formát az erő adja meg, hiszen önmagát
rakja körbe pici díszekkel, amelyek nagy mennyiségben láthatóvá válnak és
formát képeznek.
A régi jógik azt mondták, hogy az anyagi világ csak illúzió. Ha
meggondolom, hogy az atommag és az elektronok egy erőtér körül
úszkálnak a térben, amely húszezerszer nagyobb, mint a részecskék, akkor
az általuk használt kifejezés az illúzió teljesen érthető. Ezenkívül, ha
figyelembe vesszük a kvantumokat, akkor az anyag nincs is, illetve minden
anyag egy erőnek ilyen vagy olyan megnyilvánulása. Egyébként Einstein is
azt mondta, hogy "a valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó."
A régi jógik azt is mondták - és ezért a materialisták kinevették őket -,
hogy "a semmi minden, és ha megismered a semmit, mindent tudsz."
Azonban a nevetés ellenére nagyon úgy tűnik, hogy a jógiknak lesz igazuk.
Ezek szerint tehát minden lényt egy belső erő irányít, amely valamilyen
törvény alapján ilyen vagy olyan tapasztalatoknak teszi ki a lényeket,
melyek aztán annak megfelelően fejlődnek, hogy milyen visszajelzéseket
váltanak ki bennük a külvilágban nyert benyomások, tapasztalatok. így a
belső erő bizonyos irányba alakítja, formálja a lényt, de akár tönkre is teheti,
megsemmisítheti az anyagi kivetülést, az életet, ha azt találja számára
megfelelőbbnek. A belső erő az élet korlátlan ura.
Ha már a materializmusról beszélünk, meg kell említenünk az emberi
értelmet is. A materializmus állítása szerint az anyag határozza meg a
szellemet. Az anyag szülte a szellemet, az emberi értelemet is és ugyanúgy
a hozzá tartozó memóriát is.
Itt azonban utalnom kell a hipnózisra. A hipnózis egy beszűkült értelmi
állapot, amelyben az értelem gátlásai nem érvényesülnek. Ebben az
állapotban az ember olyan dolgokra emlékszik, amelyekre nem hipnotikus
állapotban, működő értelmével képtelen. Nagyon régi, akár csecsemőkori
emlékek is tökéletesen felidézhetőkké válnak. Viszont olyan dolgok is
eszébe jutnak az embernek, amelyek nincsenek az emlékezetében. Például
az ember képes tökéletesen elmesélni helyzeteket a műtőből, ahol
narkózisban feküdt a műtőasztalon. Ugyanakkor köztudott dolog, hogy
hipnózissal meg lehet szüntetni a fájdalmat, akár nagyobb sebészi
beavatkozások esetében is; vagy például hipnózissal a vérzést is el lehet
állítani. Ezek után felmerül a kérdés: vajon melyik anyagi részünk az, amely
a fizikai, fiziológiai törvényeket kikerülve természetfölötti erőket tud
mozgósítani? Az értelmen túli tudás és a természetfölötti képességek,
amelyeket a hipnózis esetében látunk, nem az anyagi, de még csak nem is
az emberi értelem tartozékai. Igen ám, de mégis csak valahol lenni kell
annak a résznek bennünk, amelyen keresztül ki tudjuk értékelni a nem
racionális tudomásulvételeinket is.
Az agykutatásból régen ismert az a tény, hogy a két agyfélteke
különböző tudatért felelős. A bal agyfélteke a számok világa, ő a
meggyőződött materialista. Itt él az ego is, az elválasztottság érzése. Ez a
félteke tervez a jövőben, vagy feldogozza a múltat és analizál és szintetizál,
és azok eredményeit ki is akarja vitelezni a jobb agyfélteke világával
szemben, mert szerinte a cél szentesíti az eszközt. Ez a hely a logikai
értelem műhelye és a számító, a szemet szemért, fogat fogért világunk
központja.
Ezzel ellentétben a jobb agyfélteke a belső érzések és belső energia
tapasztalatok feldolgozó része. Ez a félteke a jelenért felelős, az ami most
van, az amit érzek és pillanatnyilag átélek. Ezáltal átélhetőek a spirituális
tapasztalatok és a sok nem logikát követő érzés is úgy mint a szimpátia,
tolerancia, mások iránti egységérzés, empátia, részvét, szeretet és az ezeken
túlmenő érzések is, mint például a telepátia, a másodtest érzése. A jobb
agyfélteke képes feldolgozni a nem materiális világ tudomásulvételeit.
Azt is tudjuk, hogy általában veleszületett képességüknél fogva a
nőknél a jobb agyfélteke dominál és ezért érzékibbek, toleránsabbak és az
anyai szeretetre képesek. Általában a férfiak bal oldali túltengessél
racionálisabbak, ezért keményebbek és erőszakosabbak is. Ok inkább
képesek megtagadni gyermeküket, ami az anyák esetében inkább ritkaság
számba megy. A történelmünk során és jelenünkben is, rengeteg háborúban
a férfiak az embereket irtották és irtják, míg a nők ezt pótolták és pótolják.
Ezért vagyunk még itt.
Ez a két fajta világ kint a társadalomban és bent az egyén agyában is
egy bizonyos konfliktusban él. Ezt a kétfajta világot a könyvben szinte
minden fejezetben felismerheted és végigkövetheted.
A hit
Minden, amit átélünk, annak a függvénye, hogy milyen erős a hitünk,
illetve hogy miben hiszünk, mennyire vagyunk képesek hinni belső
erőnkben, mennyire vagyunk képesek hinni az isteni Kegyelemben,
mennyire vagyunk képesek hinni önmagunkban. A hit erő, a hit tudás, a hit
látomás, ami megvalósul.
Középiskolás koromban román nyelvből nem tanultam semmit. Ezt
vegyétek szó szerint, annyit tudtam a román irodalomról, mint ti, az
anyaországiak többsége, vagyis semmit. Az érettségi napján reggel hatkor
fölébredve felnyúltam a fejem fölötti polcra, ahol négy román tankönyv
volt, az elmúlt négy év anyaga. Találomra levettem egy könyvet, és
kinyitottam. Egy nem túl híres költőről volt szó, akiről sem addig, sem azóta
nem hallottam. Két oldalnyi anyag volt róla, amit szó szerint megtanultam,
az ott lévő verssel együtt. Ezután elmentem a vizsgára, ahol az asztalon pár
száz cédula hevert, ezek közül kellett húzni. Tudtam, hogy meg fogom
találni azt az egy tételt, amit megtanultam. Egész idő alatt, reggel óta semmi
más nem járt az eszemben, csak ebbe kapaszkodtam, nem láttam, nem
hallottam, ez volt az egyetlen célom; mint egy őrültet a rögeszméje, úgy
kísért a gondolat. Nem imádkoztam, nem izgultam, nem féltem, nem
kételkedtem; egyszerűen tudtam. Tudtam, hogy megtalálom. Lassan
végighúztam a kezem a cédulák fölött, és egyszer csak éreztem, hogy
megvan, ez az. Kivettem, és teljes nyugalommal olvastam rajta azt, amit
már úgyis tudtam: az én újonnan megismert költőm nevét.
Ez volt az első eset életemben, amikor tudtam, hogy nem szerencsém
volt. Adóig minden alkalommal azt hittem, hogy szerencsés voltam, vagy
hogy a véletlen abban az adott helyzetben nekem kedvezett. Ekkor viszont
rájöttem, hogy ez egy törvényszerűség. Azért találtam meg a tételt, mert
tudtam, hogy megtalálom, nem csak reménykedtem benne, mint addig sok
más dologban, ahol kétség és vágy keveredett. Amint erre rájöttem,
elkezdtem ezt gyakorolni. így sikerült a felvételi vizsgám a főiskolára, és
ott is minden vizsgán azt a tételt húztam, amit én magam előre
kiválasztottam. Ez nem volt titok, mindenkinek előre elmondtam, hogy ezt
és ezt tudom a legjobban, ezért ha bemegyek a vizsgára, akkor majd ezt a
tételt húzom. A kollégáim mindig gyanakodva néztek rám, és azt mondták,
hogy az ördöggel cimborálok, mert ilyesmi legfeljebb egyszer történik az
életben, az lehetetlen, hogy minden egyes alkalommal működjön. Ilyenkor
próbáltam megmagyarázni nekik, hogy ez nem szerencse, hanem tudás
kérdése. A szerencsét tudni kell, ahogy akkor fogalmaztam. A tudás pedig
azt jelenti, hogy nincsenek kétségeid, mert ha te magad tudsz valamit, abban
nem kételkedsz. Te tudsz valamit, és az megtörténik. Ez egy kicsit nehéz,
mert az emberek általában csak azt tudják, ami már megtörtént, és ebből azt
a következtetést vonják le, hogy minden egyéb bizonytalan. Hiszem, ha
látom alapon.
De a hit konkrét tudás, és mint minden tudás, a hit is egy erő. A hited
látja azt, amiben hiszel, és mivel látja ezért tudod, hogy van. Ezért a hit egy
belső látás. A hit nem az esélyeink százalékának a mértéke, mert a hit csak
száz százalékkal élhet. A hit nem a kételyeinktől való menekülésünk, mert
a hit nem ismer kételyt. A hit nem biztatás, mert nem ismer
bizonytalanságot. Az igazi hittel látod, ami történni fog, ezért a hit látás
szem nélkül. A hit nem a reménységünk keretbe foglalása, mert a hitnek a
reményhez semmi köze.
A hitet mint belső tudást kell átélni. Ez nem csak a belső életünkre
érvényes, hanem a külső elért sikereink meghatározója is. A hit tudás, de
nem a műit tudása, hanem egy, a jelenben még meg nem történt dologé.
Amikor gyermekek voltunk, nem birtokoltunk semmit, csak a
szüleinket. Nem törődtünk semmivel, nem tudtuk mennyi pénzük van a
szüleinknek, miből vásárolják a tízórainkat, a cipőnket, miből fizetik a
villanyszámlát. Nem törődtünk a holnappal, a jövővel, a felnőttek
komplikált világával Csak egy dolgot birtokolunk: a szüléinkbe vetett hitet.
Ok voltak mozgó, nyüzsgő fantáziánkkal betöltött világunk egyetlen biztos
pontja, amire számíthattunk. Az ő szavuk volt a megrendíthetetlen, szent
igazság. A szavuk azért volt igaz, mert ők mondták - ennyire egyszerű volt.
Az ő szavuk volt életünk axiómája. Hitünk mindennél erősebb volt, mert
értelmünk még szervezetlen mivoltából kifolyólag nem is volt más
alternatíva. Ez a hit volt gondtalan játékunk alapja, ez a hit volt határtalan
vidámságunk oka, kristálytiszta, naiv bizalmunk építőköve, és szabadon
csapongó fantáziánk hajtóereje. Gyermeki szabadságunk és boldogságunk
alapja a hitünk volt, körülötte forgott a világ. De mi a felnőttkor
szabadságának és boldogságának az alapja?
Mit gondolsz, tudnál ismét gyermek lenni? Minden gondolatodat,
minden kétségedet, minden gondolatod szülte gondodat egy biztos, stabil
pontba, az Isten, a Teremtőd iránti hitedbe beledobni, hogy akörül forogjon
minden, csak akörül? Képes vagy felnőtt fejjel ugyanúgy hinni Istenben,
mint ahogy gyermekként szüléidben hittél, alternatíva nélkül, vakon? A
legkisebb kétely és fenntartás nélkül? Képes lennél ezért ésszerű
gondolataidat megtagadni, mint ahogy annak idején az idegen ember
véleményét megtagadtad, ha az szüleid szavát cáfolta? Képes lennél nem
törődni a holnappal, nem félni a jövőtől, az öregségtől, a szegénységtől?
Képes vagy abszolút mindent, amid van, és abszolút mindent, aki vagy,
Isten Lábához dobni, ugyanúgy, mint ahogy a szüleidnek átadtad magad, és
anyád ölében elernyedve vigaszra leltél?
Istenhited akkor teljes, ha képes vagy feladni mindent, a nyereség utáni
vágyadat, a veszteségtől való félelmedet; ha képes vagy maradéktalanul
kiszárítani vágy óceánodat. Istenhited teljes, ha a ma mögött nem látod a
holnapot, a tiszta szeretet mögött nem látod a félelmet, az emberi szeretet
mögött nem látod a csalódást, a pénz mögött nem látod a kísértés
lehetőségét, a pénztelenség mögött nem látod a gondot, mások hibái mögött
nem látod a tökéletlenségüket, a kritika mögött nem látod a sértést, és a
tetted mögött nem látod az elvárást.
Istenhittel élve életedet úgy fogadod el, ahogy Ő alakítja, nem ahogy te
látod azt jónak, hiszen az Ő döntéseit nem tudod átlátni, mint ahogyan
szüleid döntéseit sem tudtad átlátni annak idején, de sohasem kételkedtél
bennük; ha duzzogtál is, tudtad, hogy a javadra vannak. Most még
duzzognod sem kell, mert felnőtt vagy, csak tudnod kell, hogy életed Isten
által megszabott menete valóban a javadra van. Ez azért kemény nemde?
Pedig hatását tekintve egy felülmúlhatatlan recept.
Ha Istenhited teljes, akkor mindig csak ma élsz, nem holnap, nem
tegnap, csak ma. Mivel viszont hagyod, hogy Ő tegye meg a dolgokat, meg
kell tanulnod várni, mert Ő nem siet, hiszen rengeteg ideje van; ezért te üres
leszel, teljesen üres, fájdalmasan üres, mert megszoktad, hogy te vagy, aki
adsz, és ezért cserébe kapsz, aki tevékenységénél fogva nem akárki, hanem
valaki. De ha valaki vagy, nem lehetsz gyermek. Egy gyermek nem valaki,
ő egyszerűen egy darab vidámság, aki, ha egyik pillanatban sír is, a
másikban már nevet. Az átadás szülte ürességedet a gyermek gondtalan,
vidám derűje kell betöltse, az a derű, amelyet mint felnőtt, már majdnem el
is felejtettél.
Igaz mi mindnyájan csak addig vagyunk büszke felnőttek, amíg egész
jól mennek a dolgaink. Amikor viszont egy hatalmas őrültséget követünk el
vagy egy tragédia ér utol, amelyet végzetesnek látunk, olyankor síró
gyermekekké válunk és rimánkodva a szülőnkhöz fordulunk, Istenhez,
akinek meg lenne a képessége megmenteni minket és szerintünk szülői
kötelessége is azt megtenni. Add meg Uram, de most rögtön, alapon.
Annak ellenére, hogy jó dolgunkban nagyon nehéz ismét gyermekké
válni, nagyon nehéz Isten gyermekének lenni, mégis sokkal könnyebb
gyermeknek lenni, mint szülőnek, gondterhelt felnőttnek.
Persze most azt gondolod: ez a pasi lehet, hogy kedves, de bolond; van
egyáltalán fogalma az életről? Képzeld el, van. Mind a két fajtáról. Voltam
én már keserves tapasztalatokat gyűjtő, gondterhelten harcoló felnőtt is a
javából, azonban kipróbáltam ezt a nem annyira normális Isten gyermeke
játékot is. Nem állítom, hogy hirtelen, egyik napról a másikra meg lehetne
ezt valósítani, és nem is lenne helyes erőszakosan megvalósítani. Nem,
ehhez át kell alakulni azzá, csak azzá, ami egyébként mi mindnyájan amúgy
is vagyunk. Ez az átalakulás egy egész biztos dolog, garantált, mert amivé
válnunk kell, azok már vagyunk is. Ezért ez mindenkinek sikerül, aki akarja.
Régi nagy tanítóink mind a hit erejéről beszéltek. Jézus is - többek közt
- azt mondta, hogy ha hited lenne, akkor képes lennél a legnagyobb fát is
gyökerestől kitépni, és a tengerbe dobni. Sri Aurobindo azt mondta, hogy te
az orvosokban és a gyógyszereikben hiszel, hozzájuk kell menned, mert
tőlük meggyógyulsz, de ha egy kuruzslóban hinnél, tőle is ugyanúgy
meggyógyulnál. Különbség mindig a hitedben van. Ezek a példák persze
kifogyhatatlanok. De hiába mondunk bármit, mert az okos értelem tudja, és
vallja is, hogy a Jézus, vagy más próféták hirdette életmód csak egy utópia.
Használhatatlan ócskaság. Viszont hányan tudunk kiállni, és azt mondani:
én kipróbáltam és mindent, de mindent rátettem? Akik erre képesek, azok
már tudják, hogy a hit igenis működik és itt szó sincs utópiáról.
Tulajdonképpen mi emberek sokkal több dologban hiszünk száz
százalékban, mint azt gondolnánk. Sajnos nagyon sok negatív dologban
hiszünk, mert az egyik kétség magával hozza a többit. A kétség szülte idea
olyan, mint a gaz, elszaporodik, és mire észrevennéd, már képtelen vagy a
tiszta, erős hitre. Sok olyan biztos "tudásunk" van, amiről nem is
gondolnánk, hogy kétség a gyökere, és korlátozó a hatása. De sajnos ezek
vezetnek minket, ezek szerint élünk, ezért rosszul élünk. Tehát megvan a
képességünk a hitre, ezért csak a hitünk tárgyát kell lecserélnünk. Azzal
meg is változik az életünk.
Egy istenien varázslatos törvénykeretben élünk, ahol szabadon, isteni
módon játszhatnánk, ha tudnánk, ha meglenne hozzá a bátorságunk, az
akaratunk, a kitartásunk és elsősorban a hitünk. Játszhatnánk a
gondolataink, az érzéseink, a vízióink által felépített és materializált
világunkban, a mi magunk tudatosan alkotta világunkban. Játszanánk, mint
gyermekkorunkban, és most is hagyhatnánk, hogy Teremtőnk
gondoskodjon a tízórainkról. Az ember azonban önkéntesen elhagyta a
biztos szülői házat. Vándorbotot véve a kezébe, bezárta maga mögött az
ajtót, és hogy árvasága biztosítva legyen, ezért a kulcsot is eldobta. Aztán
szenved, na meg szenvedése miatt panaszkodik is.
Így felnőttek lettünk és önkéntes árvaságunkban a véletlenben hiszünk.
Legtöbbünk azt hiszi, hogy ebben a varázsvilágban Isten nem partnerünk,
mert Ő azt tesz, amit akar, és mi túlságosan kis porszemek vagyunk ahhoz,
hogy számítanánk a sors lépéseinek eldöntésében. De szerintem olyan Isten,
amilyent az emberek elképzelnek - aki a maga útját járja, és ide-oda lökdös
minket az Ő átláthatatlan terveinek megfelelően - nincs is. Isten az
emberiségben az embereken keresztül hat. Mindent az embereken keresztül
rendez el a Földön, neki nincs más teste itt, amellyel cselekedjen, csak a
miénk, nemde? Persze mi választhatunk, hogy isteni életmódot éljünk vagy
sem.
Az ember nem látja, nem tudja azt, hogy az általa élt és kibocsátott
legfinomabb energia is hatást gyakorol a világra, valamint a saját sorsára a
belső erőn keresztül. Igen, az ember tud teremteni, ő a Teremtő képmása.
Most ne nevess rajtam, mert ez nem vicc; az ember igenis alkot, teremt. Az
anyagi világban minden, amit magad körül látsz, az gondolatként született
az ember fejében. így alkotott mindent. Azonban az ember alkothatna a
materiális világon túl is, ha legnagyobb és legvégzetesebb tévedését, az
önlebecsülését széttörné, eldobná végre. Az ember hite önmagában sántít.
Az ember mivel nem él isteni életmódot, még nem hiszi el, hogy ő Istennek
egy része. Az ember egyszerűen nem tudja elhinni, hogy létezhet egy a
tökéletességéhez vezető, járható út, ezért aztán nem is keresi, vagy feladta keresni
és eltengődik a hétköznapok szürkeségében.
A spiritualitás mértékegysége
Szeretni valakit, aki minket szeret, nem művészet. Szeretni valakit, aki
nem szeret minket, isteni. Azokat szeretni, akik minket is szeretnek, teljesen
normális, nincs benne semmi magasztos. Erre még az állatok is képesek; az
én kutyám, Beauty, azokat is szereti, akik nem szeretik, akik félnek tőle, és
kerülik őt. Szeretne a közelükbe menni, hogy megnyalja a kezüket, és
hozzájuk bújjon, amit persze ők nem akarnak; félnek tőle, mert nagyon
nagy. Beauty azokkal a kutyákkal is örömmel játszik, amelyek morognak
rá, vagy hozzákapnak; ő csak lehasal és vidáman ugrál. Akkor mi a
csodálatos az emberi szeretetben?
Az ember szereti a gyermekeit vagy más családtagjait, barátait, és
mindenkit, aki közel áll hozzá. De mi van azokkal, akik a körön kívül
vannak? Az emberi ego, mint egy sűrű, sokrétegű szűrő, beborítja, elzárja a
szeretetet, és szigorúan beosztja, számon tartja, és kiosztja. Nem pocsékolja
el, és érdem szerint adja, vagy vonja vissza. Mondhatnám úgy is, hogy
spórol vele. Az emberi szeretet nem ismeri a feltételnélküliséget. Mindig
van egy határ, ahol megszűnik létezni. Gondolj csak a "testvéri szeretetre"
egy esetleges hagyatéki tárgyalás után; nem is beszélve a válásokról.
Az ember igazi, isteni szeretete azok iránt is megnyilvánul, akik nem
szeretik, vagy utálják őt. Amikor a mindenre kiterjedő szeretet gyökeret ver
az emberben, akkor a belső erő is stabilizálódik, ellenőrizhetővé válik, nem
jellemző, hogy átfordul a negatív oldalra, illetve nem hagy el minket, és
nem engedi, hogy magunkba zuhanjunk. Ebben az állapotban az ember
másként, mondhatnánk úgy, hogy varázslatosan működik.
A tökéletes ember vagy istenember egyszerűen szeret, és nem bocsát
meg, mert nincs, amit meg kellene bocsátania. Szeretete a védőpajzsa, ezért
sérthetetlen. Ezért nem kell többé küzdenie azért, hogy mások iránti rossz
érzései ne hagyjanak nyomot lényében, mert a rossz érzéseknek a szeretet
nem enged teret. Az istenember akaratától függetlenül szereti azokat, akik
nem szeretik őt; szeretete nem szándékos, egyszerűen adott. Amikor az
ember belső világába betör az isteni szeretet, valami összetörik, elromlik
benne, és nem tud többé úgy létezni, mint azelőtt, mint hétköznapi ember;
szíve valamiképpen elködösíti ítélőképességét. Szíve tágulása háttérbe
szorítja egóját. Mondjuk úgy, hogy nem törődik annyit magával, illetve
saját érdekeivel, mert szeretete lett a fő értéke, fő érdeke pedig ennek az
értéknek a megerősítése. Ez az ember már tudja, hogy szeretetével spórolni
vétek, mert ezáltal beszűkül az. A szeretet csak úgy nőhet, ha tovább terjed,
kiárad belőlünk, és átáramlik másokba. Az ember rájön, hogy az ereje csak
akkor lesz határtalan, ha a szeretet átfolyik rajta, másnak adja át, válogatás
nélkül szétosztogatja. Önmagának semmit nem kell megtartania, mert
mindig tele van vele. Szeretete kisugárzásán keresztül önodaadása kiterjed.
így az ilyen ember egója kezd fellazulni, megrendülnek tartóoszlopai, az
egyéni érdekek és az elkülönültség érzése. Itt példaként megemlítenék egy
nyugati embert, akit mindenki ismer, aki a szeretetén keresztül
halhatatlanná vált a történelemben, pedig semmi javakkal nem rendelkezett.
Assisi Szent Ferencről beszélek, aki minden lényt egyformán szeretett és
még az állatoknak is prédikált.
Az istenember szeretete egy kis részvéttel is társul, mert nem csak
szereti, hanem sajnálja is azokat, akik nem szeretnek, és együtt érez velük,
mert jól látja, hogy ez szenvedésük oka, és semmi más. Látja, hogy a
szenvedés fagyos kórokozója úgy eltűnhetne, mint tavasszal a hó, ezért
szeretetével belülről próbálja felolvasztani azt. Az istenember szereti azokat
is, akik begubózva járnak, és tüskések, mint a rémült sün. Az istenember
szereti a rózsabimbót is, akkor is, amikor az még csak a tüskék közt
jelentéktelenül rejtőzik, mert ő már látja a kivirágzott, illatozó rózsát. Ez
tulajdonképpen az isteni szeretet titka. Nem a felszínt, hanem a mélységet
szereti. Nem azt szereti, amit a szemével lát, hanem azt, amit a szívével
érez. Nem nézi, de még csak nem is érzi azt, amit a tüskék mutatnak vagy
tesznek neki, hanem a rózsát csodálja. Igen, az ember ilyesmire is képes, ez
nem lehetetlen.
Ha nem ápolod szívedben az Isteni Szeretetet, akkor mi tesz téged
többé, mint egy fejlett lelkű kutyát? Mitől vagy más, mint az emberek
többsége, és mitől vagy spirituális, ha szeretetedet egy sértő szó kiolthatja?
Hát nem a szeretet a spiritualitás mértékegysége?
Szeresd magadat!
Szeresd magad, és ezt mutasd is ki! Minden reggel állj a tükör elé, és
mosolyogj a számodra legfontosabb, legszeretetreméltóbb emberre,
Köszönd meg, hogy benne élhetsz, hogy vele élhetsz, és erezz mély szeretetet
iránta. Nézz mélyen a szemébe, hatolj a szívébe, hogy megérezd a mélységes
szeretetet benne.
Érezz hálát azért, hogy benne laksz. Napközben, ha munkahelyeden a
mellékhelyiségben időzöl, nézz a tükörbe, és széles, őszinte mosolyoddal
szeresd önmagad. Használj ki minden alkalmat, hogy szeretet-játékodat
gyakorold, nem tudod eltúlozni. Erezd, hogy ennél megfelelőbb testben nem
is lakhatnál. Még ha valami hiányossága is van, ez a test akkor is
tökéletesen képes kifejezni azt a lelki lényt, aki igazából vagy. Bármilyen
gondod merüljön is fel, gondolj magadra, tükörképedre, és mosolyogj
magadnak. Ne törődj azzal, amit az emberek mondanak, hogy csak a bolond
örül magának. Ez a merev, büszke értelem kijelentése. Igenis örülj
magadnak! Neked egyébként sem szükséges normálisnak lenned, neked
boldognak kell lenned. Olyan sok szomorú normális embert találsz az utcán,
ne állj be soraikba! Légy boldog, hogy életedet varázsolni tudd! Légy bátor,
és ne hallgass se a más, se a saját gyáva értelmed kétségeire, főleg abban
ne, ami a saját énedet illeti. Mosolyogj magadnak! Örülj magadnak! Akkor
észreveszed szemeid mélyén a varázslatos csodás lényt, aki vagy.
Ahhoz, hogy szeretni tudd magad, el kell fogadnod önmagadat, úgy
ahogy, és amilyen vagy, akkor is, ha jelenleg a jó és a rossz, a helyes és
helytelen, a szép és a csúnya keverékének tartod magad. Gondolj arra, hogy
ez a test vágyaid, tulajdonságaid, törekvéseid alkotása, annak ellenére, hogy
képtelen vagy átlátni a születés függönyén. Ha el tudtad fogadni magad,
akkor meg kell bocsátanod magadnak, függetlenül attól, hogy milyen rossz
dolgot tettél, vagy milyen hibát látsz még magadban. Aztán jön a szeretet.
Szeresd magadat! Ha nem szereted önmagad, ha nem bocsátasz meg
magadnak, ha elítéled magad, akkor ezt az állapotot magaddal hordozod,
kisugárzód, mint energiát, és ezt az emberek megérzik rajtad; ha nem is
látják, de érzik. Ha otthon, amikor "négyszemközt" vagy magaddal és
lebecsülöd Önmagad, akkor hiába próbálsz egy maszkot felölteni majd ha
elmész otthonról, az sem fog segíteni rajtad, mert a belső energiád azt üzeni
másoknak, hogy nem vagy értékes.
Ebben az esetben viszont hogyan várhatnád el, hogy másoktól
elfogadást, megbecsülést, szeretetet, szimpátiát kapj, vagy hogy egy új
munkahelyen jó benyomást kelts? Csak azt kapod tőlük, amit te sugárzol
feléjük. Ez is egy törvény.
Amikor félelemmel és aggodalommal telve öleled magadhoz
gyermekedet, azt hiszed, hogy szeretetet adsz neki? Nem, valójában
aggodalommal és félelemmel töltöd fel őt. Ezeket az erőket magunkban
hordozzuk és kibocsátjuk, annak megfelelően, hogy miként értékeljük
önmagunkat.
Figyeld meg: vannak emberek, akik nem egyenesek, olyan dolgokat
tesznek, úgy viselkednek, ami elítélendő, ami gyakran az erkölcsi értékeink
határait is sérti, de nem tudunk igazából haragudni rájuk, mert
mosolygósak, mert önmagukat jónak tartják, szeretik magukat, vidám
csibészek. Önszeretetük és a hitük, hogy ők jók, az oka annak, hogy újra
meg újra segítünk nekik kisebb-nagyobb szélhámosságaikban is amit mi
esetleg nem tennénk meg. Ha az önmagad iránti megbecsülés, szeretet
lényeges és szilárd tartozéka lényednek, akkor az emberek melléd állnak,
mert azt adják vissza, aminek te tartod magad, amit magadról hiszel.
Ha egyszer már szereted magad, akkor azt kell érezned, hogy Isten
sokkalta jobban szeret téged, mint te önmagadat. És ennek tényleg így kell
lennie, hiszen Isten Önmaga a Szeretet, azzal teremt, és azzal tartja fenn
teremtményeit, Ha szenvedsz valamitől, lehet az meghűlés vagy bármi egyéb
probléma, talán úgy érzed, hogy senki sem érez együtt veled, senki sem
szeret téged, mert egyedül kell szenvedned; de ez nem igaz. Van Valaki - és
ez a Személy benned van -, aki, ha te szenvedsz, sokkal jobban szenved
nálad, és ha boldog vagy, akkor Ő sokkal boldogabb, mint te magad. Aki
akkor is szeret téged, amikor te utálod magad. Ezzel viszont szenved
miattad.
Próbáld meg ápolni magadban azt az érzést, hogy a belső erőd, Isten,
aki saját éned magasabb rangú része, mindig érzi, amit te érzel, csak sokkal
erősebben. Ezért ha te szereted magad, akkor Ő sokkal jobban szeret téged.
Ha ezt az érzést kifejleszted magadban, akkor a belső erőd soha nem
hagy el, mert eggyé válsz tágasságával, és minden érzésedben társadnak
érzed. Mindig veled van. Tehát ne felejtsd el: egy olyan lény vagy, aki soha
nincs egyedül.
Ezt meg kell tanulnod! Lehet, hogy az elején képzelődésnek tartod, nem
tudsz benne hinni, de ha kitartasz mellette, akkor konkrét belső valósággá
nő majd benned, ami az életedet hihetetlen mértékben biztonságosabbá
teszi. Ha Istent állandó kísérőtársadnak tudod tekinteni, és képes vagy
mindig számítani szeretetére, akkor megszűnnek az emberekkel kapcsolatos
problémáid, mert az isteni szeretettel szemben minden ember szíve
megnyílik. Miért? Mert az isteni szeretet mindenben és mindenkiben jelen
lévő pozitív erő, a mindent átható belső erő, amellyel némi gyakorlás után
bizonyos fokig képes leszel azonosulni és társként tudod tudatosan
magaddal hordozni. Ezáltal pedig másokban ugyanazt ki tudod váltani.
Azért én nem ajánlom, hogy fűnek-fának kikürtöld, hogy te mindig
Isten társaságában járkálsz és tevékenykedsz. Ez azt hiszem nem válik
előnyödre, esetleg csak egy korai nyugdíjazáshoz lenne jó kiinduló pont. Ez
pontosan olyan, mint hogy én sem szoktam a pácienseimnek szerelmet
vallani, bármennyire is Öntsön el az isteni szeretet műtét közben. Ezért
vannak még pácienseim.
A mosoly
Az értelem egy lift, amellyel mehetsz lefelé, a pokol felé, vagy felfelé,
a mennyország felé. Ebben a liftben van egy gomb, amely a liftet mindig
felfele irányítja. S hogy mi ez a gomb: a mosoly.
Ha meditálsz, és egy kis békét, szeretetet nyersz általa, akkor azt szét
kell szórni, tovább kell adni, mert másképpen nem gyarapodik. Tehát
mosolyogj! Isten bak akkor ad újabb táplálékot, ha azt továbbadjuk a
világnak. Ha nem meditálsz, és még nem tettél szert belső békére, de meg
akarod azt szerezni, ez akkor is érvényes rád. Ez a gyorsabb út: add át kevés
kincsedet másoknak, hagyd, hogy átáramoljon rajtad, mert így még
gyorsabban és több belső vagyonra teszel szert. Nem az a gazdag, akinek
sok van, hanem az, aki sokat ad, tartja a régi mondás.
A mosoly szerepe belülről kifelé az, hogy megmutatja belső, általában
pozitív hozzáállásunkat egy bizonyos dologhoz vagy személyhez, így a
mosoly, amikor belülről fakad, egyfajta közlés, amely a belső állapotot
közvetíti a világnak. Tehát egy belülről kifelé tartó üzenet.
A mosolynak szerepe van kívülről befelé is, amiről azonban csak
kevesen tudnak. A mosoly kívülről befelé alkotó tevékenységet folytat. Azt
hozza létre, amit kifejez, így ha a mosoly csak kívül jön létre, akkor egy
üzenetet visz befele: pozitívnak kell lenni. Tehát ha nincs sok okod arra,
hogy őszintén mosolyogj, akkor nagyon sokat kell mosolyognod, hogy
feltöltődjenek a belső tartalékaid. Ez hasonlít az edzéshez, az izomzat
fejlesztéséhez. Ha erős izmaid vannak, akkor nagy súlyokat tudsz mozgatni.
De ha elkezdesz súlyokat mozgatni, és mindig a tűrőképességed határáig
mész, akkor elkezd fejlődni, nőni az izomzat. Ezt teszi a mosoly is; ha
gyakorlód, a boldogságizmaidat edzi, belső békédet, harmóniádat építi.
A mosoly nyitás a világgal szemben. Mosoly nélkül magadra maradsz,
mert bezárkóztál. A mosoly a béke, a szeretet, a boldogság, vagyis az élet
értelmének az üzenete. Benned van jóság és szeretet, miért is ne lenne, és
ez neked elég; de ha ebből semmit sem adsz át az embereknek, és bent őrzöd
a lakásodban, akkor mi értelme az ittlétednek, úgy értem a földi
tartózkodásodnak? Ha vagyonra törekszel, de nem akarsz egy fityinget sem
kiadni belőle, akkor miért dolgozol érte keményen? Ha hét lakat alatt őrződ
a pénzed, és mindig el van zárva, akkor csak meg fog dohosodni, te pedig
élhetsz majd koldusként. Egyébként ilyen emberek is vannak. Bécsben
történt, hogy egy hajléktalan halála után 250 ezer dollár értékű készpénzt
találtak a cuccai között, amit az állam örökölt. Képzeld mennyit cipelte és
féltette a bankókat, hogy aztán az egészet adóba fizesse.
Ha nem költöd el a pénzed szegény vagy, ha nem adod ki belső
értékeidet, boldogtalan vagy. Ha mind külsőleg, mind belsőleg gazdag
akarsz lenni, kell mozogjon a vagyonod azért, hogy az energia szabad
áramlatának része lehess. A pénzben a legszebb az, amikor elköltjük, vagy
szívünk szerint odaadjuk. így van ez a belső valutával, a mosollyal is. De
vigyázz, mosolyodat szíved szeretete kísérje, mert ha nem így teszel, akkor
hamis pénzzel fizettél! Tehát mindig mutasd ki pozitív érzéseidet, értékelve
például mások kedvességét, mert ezzel kamatozik a "pénzed".
Ne értékeld le a mosolyt! A mosoly, amely mögött nincs elvárás, nincs
gondolat, csak a szeretet érzése, az egy nagy erő. Erő, amely jobbá téve az
embereket jobbá teszi a világot. Pozitív energia, amelyet kibocsátasz, és
önmagától visszatalál hozzád. A mosoly nem csak külső üzenet, külső
pozitív erő, amelyet értelmileg kielemezhetsz és értékelhetsz. A mosoly egy
pozitív, belső erő hordozója, akár látja ezt az értelem, akár nem. Egy mindig
őszintén mosolygó ember legyőzhetetlen.
A mosoly az értelem derűs állapotát hozza magával. Az értelem morcos,
ködbe borult állapota a mosoly szellőjétől kitisztul, figyeld meg ezt
magadon. Figyelj jobban a pozitív dolgaidra!
A mosoly, ha nem is oldja meg mindig a problémáidat, feloldja azokat.
Akár mosolyogsz, akár nem, a probléma az probléma marad - akkor miért
ne mosolyognál? Ha a problémád buktatóján állva mosolyogni tudsz, akkor
értelmed könnyebben találja meg a megoldást. Amikor valaki valami nagy
butaságot követ el munka közben, és az értelmem elkezd morogni: "Na, a
fene egye meg, ezt most megint nekem kell kimosnom", rajtakapom
magam, hogy elmosolyodom. Ettől az egész helyzet komorsága oda lesz, és
már ki is nevetem magam, hogy milyen komolyan álltam hozzá kezdetben
a dologhoz, pedig milyen egyszerű! Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen
tudatot, milyen energiát használsz. Te is meglátod majd, csak figyelj jobban
a pozitív dolgaidra!
A mosoly nem csak azt teszi boldoggá, erőssé, aki mosolyog, hanem azt
is, akire mosolyognak, még akkor is, ha ezt ő nem látja, vagy nem veszi
rögtön észre.
A mosoly megosztás. Feltisztult, kiderült, felhőmentes lélek-égboltod
osztod meg a világgal. Egy kis fényt viszel mások életébe. Légy istenien
milliomos, és adj és adj! Mosolyodon keresztül juttass boldogságot
másoknak! Ezt mindenki elfogadja, ha tudja ezt, ha nem, ha akarja, ha nem.
Százszor annyit kapsz vissza, mint amennyit odaadtál, persze csak akkor,
ha nem vársz el érte egy fittyinget sem.
Ha nem mosolygunk, akkor az élet játékában nem használjuk ki, nem
értékesítjük egy nagyon nagy előnyünket, mert a mosoly az adu. Milyen
játékos az, akinek kezében az adu, de nem játssza ki azt, és emiatt veszít?
Miért is rendelkezel aduval, ha nem akarsz, vagy nem tudsz vele játszani?
Vagyis miért élsz, ha nem akarsz gazdag lenni? Tehát adj!
Soha ne nézz tükörbe anélkül, hogy ott egy tökéletes, őszinte mosolyt
ne látnál! Ilyenkor gyűjtőd a pénzed.
Soha ne várd meg, hogy rád mosolyogjanak, mosolyogj elsőnek! Soha
ne nézz embertársadra mosoly nélkül!
Vagy talán azért nem találtam meg a bioboltot, mert én ott inkább
eladni, mint vásárolni akartam? Nem a megfelelő dologra koncentráltam, és
talán mégis ott van az a bolt? Ujjé, erre csak most gondolok, ahogy ezeket
a sorokat írom, jobb lesz erről nem szólni a feleségemnek. Pszt!
Jövő nélkül
Mi, emberek, nem jól bánunk az idővel. Az időt ellenségnek tekintjük,
ami érthető, mert úgy érezzük, hogy elveszi tőlünk az életet. És aki csak
ebben az egy életben hisz, annak az egyetlen életét veszi el. Az ember pedig
nem is szeretheti a gyilkosát, erre csak Jézus és próféta társai voltak
képesek.
Az k\ő elrabolja az életünket, előtte pedig elvisz a fémkorszakba, ahogy
a németek mondják. Tudod, hogy az milyen? Az, ami nálam is
bekövetkezett: ezüst a hajban, arany a szájban, titán az ízületekben és ólom
a lábakban. Szóval ezért ellenség az idő, és ezért áll vele harcban az ember,
mert az ember az idővel is úgy van, mint egyébbel, többet szeretne belőle,
mint amennyi neki jut. Több oka is van annak, hogy stresszben élünk az idő
miatt: vagy mindig túlságosan sietünk, vagy mindig elkésünk. Mindkettő
stresszt okoz.
Az időt három részre lehet osztani, és ezek közül az ember csak kettőben
szeret élni, a múltban és a jövőben, miközben egész élete a jelenben zajlik.
És mi itt fogunk mellé. A múlt dolgain való rágódásra fordított idő és
energia szinte ugyanannyit vesz el tudatosan élt időnkből, mint az alvás, van
akinél talán még többet is.
A jövő tulajdonképpen nem létező dimenzió. Tervezünk és tervezünk,
persze ezzel együtt számolunk is, ami ismét csak kárba veszett energia, mert
számaink a jövőre, a feltételezéseinkre, a semmire épülnek. A rajzfilmekben
gyakran szerepel egy jelenet, amiről nekem mindig a jövőben való tervezés
jut eszembe. Nekem a kedvenc filmem a Tom és Jerry. Sajnos nem sok időm
van rá, pedig olyanokat tudok kacagni rajta, hogy még a kutyám sem tud
nyugodtan horkolni tőle. Amikor Tomot megkergeti a kutya - persze azért,
mert Jerry keresztbe tett neki -, szegény Tom pedig rohan, rohan, észre sem
véve, hogy már a szakadék fölött van; amikor lenéz, rájön a szörnyű
helyzetre, és többet nem tud lépni a semmiben, így zuhanni kezd, és elterül.
Ilyennek látom én a jövő terveit, fellegvárait kergető embert is, mert a jövő
csak az egyén gondolataiban létezik, amikor pedig jelenné válik, akkor a
legtöbb terv kútba esik.
Számomra hatalmas spontán felismerés volt, amikor rájöttem arra, hogy
jövő nélkül is élhetek, és megéreztem a tőle való függetlenségemet, mert
nem kellett mindig azon tépelődnöm, hogy mi lesz majd ekkor és ekkor.
Akkoriban írtam a következő sorokat:
Elvesztettem a jövőt. Nincs többé. Nincs jövőm, csak vagyok. Nem
tudom elképzelni többé a jövőt, nem érzem, nem látom. Nem tudok rá
gondolni, hiányzik az agyamból az a rész. Nagyon szokatlan állapot, mert
amióta az eszemet tudom, ezzel éltem, illetve érte ékem.
A jövőért tanultam, a jövőért dolgoztam, spóroltam, érte éltem, érte
sportoltam, érte fogyókúráztam, mindent, de mindent érte tettem. Az én
jövőmért, és a családom, a gyermekek jövőjéért.
A jövő volt ígéretekkel teli, ugyanakkor makacsul követelőző, állandó,
hűséges élettársam. Ő volt sötét, szomorú életem reményteljes hajnala,
napfelkeltéje, ő volt vidám életem ígéretföldje, egész gondolkodásom
táptalaja. Mélységeim és magasságaim értelme, lassan pedig mindené.
Egyszerűen nem létezett nélküle sem gondolat, sem tett. Hűséges
élettársként mindig szigorú volt, vele nem lehetett kukoricázni, egyszerűen
nem volt humor-érzéke. Őt mindig komolyan kellett venni, mert ha nem,
akkor ijesztgetni kezdett. Persze csak a gondolataimon keresztül; de a jövőt
mindenkinek ülik félni, és komolyan dolgozni érte. Már az elemi iskola is
ezzel kezdődik.
Az életet végigkísérő félelem nagy részben a jövő függvénye. Ugye, mi
általában mindig csak a gondolatoktól félünk, az elképzelt rossztól, amely
a jövőben esetleg megtörténhet. Tehát a jövőtől félünk, a gondolatainkban
felépített jövőtől. Nem a múlttól, és szinte soha a jelentől. Ha nincs jövő,
akkor nincs félelem sem?
Most, hogy a jövő többé nincs, egy érdekes állapot alakult ki bennem.
Nem hiányállapot, mert egyáltalán nem hiányzik, sőt, tökéletesen
megvagyok nélküle, egyszerűen szokatlan ez a szabadság, hihetetlen ez a
függetlenség, felfoghatatlan ez a kötetlenség. A jövő nélküli állapotomban
átélt belső csend, mély nyugalom és tágas Öröm mind azt mondják nekem,
hogy eddigi életem jelenében mindig a jövő választott el a boldogságtól. Ez
érdekes és meggondolandó, akkor is, ha ez nem tűnik egészen normálisnak.
Egy nagy űr jött létre bennem, ahogy a "hű élettársam" hirtelen, egyik
napról a másikra meghalt. Hirtelen halál volt, számomra váratlan, és a
helyét nem is tölti be semmi. Most, ahogy nélküle élek, és telnek a napok,
kezdek rájönni, hogy a jövő nem is létezett soha, ugyanúgy, mint ahogy
most sem létezik. A jövő csak gondolkodásom selejtterméke volt. Egy
illúzió, egy álom, egy rémálom. Rémálom, mert mindig hajtott valami után,
mindig stresszt okozott, és újabb célokat, illetve - jövőt biztosító célok
formájában - burkolt vágyakat festett fel a horizontra. Egy délibáb utáni
hajsza volt az egész életem. Ezáltal ő volt az élet kaotikus zenebonájának a
karmestere.
Mostanság olvastam egy filozófustól, hogy "az idő nem múlik el, csak
mi múlunk el." Ez valóban így van. Az idő mindig volt, van, és ha mi már
nem leszünk, akkor is mindig lesz. Az idő időtlen örökkévalóság. Ezért az
idő tulajdonképpen az időtlen jelen. Csak mi futunk ki belőle, mi múlunk
el. Olyan, hogy jövő, nem létezik, csak elképzeljük, mert tapasztalataink is
azt mutatják, hogy holnap is a jelenben kell lennünk, és halálunk napjáig
mindig a jelenben élünk, húsz év múlva ugyanúgy, mint ma. De mi nem ezt
látjuk, nem ezt akarjuk látni, inkább a délibábot próbáljuk valóságként
átölelni, így a jövő érdekében jelenünkben mindig rohanunk, kapkodunk, és
egy elvárásokkal megfertőzött állapot kedvéért feladjuk jelenünket. Ezáltal
nem tudjuk boldogan átélni azt, nem tudjuk átélni létünk mélyét. Sajnos
nem tudunk helyesen élni. Ne vedd olyan komolyan a jövődet, ne rohanj
érte, hanem hagyd, hogy az bekövetkezzen, mint jelened!
Az idő
Mert ki múltját elfelejti, jelent csak az érdemel. Ezt nem hibásan írtam
le, szándékosan fogalmaztam így.
Nem akarom bántani a múltat; sem az emberiségét, sem a nemzetét, sem
a tiédet. Nem is akarok senkinek az esetleges múlt iránti tiszteletébe
beleszólni. Csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a múltnak
spirituális szempontból teljesen más szerepe van. Úgy értem, hogy nincsen
pozitív szerepe, mert halott. Egy múmia, amelyet történelem könyveinkben,
múzeumainkban, családi albumjainkban őrizgetünk.
Hogy is mondta Einstein? Az ember a történelemből azt tanulja meg,
hogy az emberiség a történelemből nem tanult semmit. Valahogy így.
Szerintem ez azért van, mert az ember nem akarja elfelejteni múltját, ezáltal
kötődik hozzá, és újra meg újra azt ismétli meg, bárha ő úgy képzeli, hogy
ha tanulmányozza, akkor tanul belőle. Ugyanezt teszi az egyén is, az ő saját
kis történelmén belül.
Ha jól meggondolod, az elmúlt eseményeket nem hozhatod vissza, hogy
átírd, kijavítsd őket. A tavalyi hóból nem tudsz hóembert építeni. Nézd meg,
milyen rövid a nap, főleg ha nem a megszokott rend szerint éled, mint
például vasárnap; reggeltől estig szinte csak egy pillanat- Az évek telnek,
és hiába várunk valami nagy dologra, hogy magától bekövetkezzen, semmi
sem történik, csak az idő telik. Ereztétek már, hogy milyen kegyetlen az
idő? Sosem bocsát meg, az elszalasztott lehetőség örökre elvész, és talán
csak az értelmedben marad meg, fájdalmas gócként, amely életedet soha
meg nem békülő társként kíséri. így igaz, az időnek nincs humorérzéke, nem
mondja soha: "Hé, partner, ne izgasd magad, ez csak egy vicc volt/' Nem,
az időnek nincs humora, és részvéte sincs. Az idő faképnél hagy minket,
hátat fordít, és eltűnik, mi pedig itt maradunk tehetetlenségünkben, a
felgyűlt születésnapjainkkal, es az óhajjal-sóhajjal, hogy miért is nem
kezdhetjük újra. A múlt értéktelen béklyó a lábainkon. Nem enged gyorsan
megváltozni. Részben olyan, mint a bűntudat. Lehet, hogy jobb leszel tőle,
de nagyon lelassít, viszont a múlt csak lelassít.
Mivel nem tudsz felejteni, ezért tulajdonképpen múltad vetülete vagy,
megkötnek régi tetteid, gondolataid, érzéseid. Egy-egy rossz tapasztalat
olyan mély nyomot képes hagyni bennünk, hogy a következő alkalommal
helytelenül döntünk, csak azért, mert félünk. De a múlttól félni butaság,
mert az már nincs, elolvadt, mint a tavalyi hó. Mégis, a negatív tapasztalat
előítéletek formájában tovább él bennünk, amelyek aztán nem engednek új,
szabad döntést hozni, elfogulatlanul cselekedni a megfelelő helyzetben. Ha
meg akarsz változni, ha a jelen pillanattól fogva tényleg egy varázslatosan
boldog eletet akarsz élni, akkor el kell válnod a múltadtól. Ahhoz, hogy
boldog légy, felejtened kell.
Nem azt mondom, hogy el kell hinned, hogy múlt nélkül is lehet élni;
én csak azt mondom, hogy próbáld ki. Ha megválsz múltad negatív
eseményeitől, tapasztalataitól, attól még mindig elő tudod hozni életed
inspiráló érzéseit, amikor az megédesítheti jelened. Van még valami, ami
ide tartozik. Ha már "újjászülettél", akkor ne csak a múltat zárd le, hanem
próbálj meg úgy élni, és olyannak lenni, amit tökéletesnek hiszel. Légy
olyan, amilyennek a tökéletes világnak kellene lennie. A tökéletesség az
Isteniség. Légy Istenember! Vagyis éld a le-hetetlent, azt ami még nem
vagy! ÉIj egy szent napot! Légy egy napra szent!
Ez a gyakorlat sok örömet ad, új dolgokat láthatsz meg magadban, a jót
is, és azt is, hogy mi akadályoz abban, hogy jó legyél. Spirituális fejlődésed
jövőjét a mában próbálod élni. Izgalmas, érdekes tapasztalat, azonban nem
olyan könnyű, ezzel szemben nagyon megéri.
Élj a jelenben!
Ezt a fejezetet talán nem lesz könnyű mindenkinek megérteni. Elnézést
kérek, de nem tudtam ennél egyszerűbben megfogalmazni. Igaz, hogy a
spiritualitás egyszerű dolog, de van, aki úgy érzi, hogy ez amit itt írok már
filozófia. Egyébként ez csak azért van így, mert az időt sem könnyű
megérteni, illetve nem is értjük, csak benne élünk. Olyan, mint az
elektromos áram, nem értjük, hogy mi az, de használjuk. Sokak szerint nincs
is idő, de az ősz hajszálaim ez ellen tanúskodnak. Nem baj, ha nem tudod
megérteni, de próbáld meg gyakorolni, idővel megérzed, hogy mi a jelen.
Akármit képzelhetsz a jövőről, számodra mindig csak egy röpke
pillanatként, mint jelen fog bekövetkezni, és mint jelenben leszel benne.
Számunkra a jövő csak mint a jelen pillanata válik megfoghatóvá, illetve
valósággá. Lehetsz tíz, húsz vagy Ötven évvel idősebb, mint ma, akkor is
minden évben, hónapban, napban, órában és percben csak a jelen
pillanatában lehetsz. Vagy meg tudod fogni, és használni, tudomásul venni,
vagy nem. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha ma nem tudsz a jelenedben
élni, abban kiterjedni, akkor a jövődet sem tudod átélni. A jelen az, ami
számít. Vagyis a jövődben sem tudsz többet élni, mint a jelenedben.
Ha az. eljövendő jelenedben, tehát a jövődben is csak a jövőről
fantáziálsz, akkor a mai jövőd is jelen nélkül marad, vagyis csak álmodozás
lesz. Minden jövő csak jelenként létezik, mert amíg nem létezik, addig csak
egy fogalom, elképzelt dolog. Amikor viszont létezik, akkor jelen. Az idő
nagyon komplikált dolog. A jogik szerint csak jelen létezik, a múlt, a jelen
és a jövő egyszerre történnek, de ez valahol egy másik dimenzióban látható,
amely a jógik számára hozzáférhető. Mi az idő szűk kalitkájába vagyunk
zárva.
Azt hiszem, hogy rosszul értelmezzük az időt, mármint a múltat, a jelent
és a jövőt. Önámításban élünk, amikor várunk valamire, ami a jövőben fog
bekövetkezni, ami majd mindent megváltoztat, hogy álmaink, amelyeket
képtelenek vagyunk a jelenben megvalósítani, beteljesüljenek.
Önámításban élünk, mert amikor a ma jövője jelenné válik, akkor már a
holnap és a holnapután jövője után futunk. Ezzel valahogy elmenekülünk a
jelenből, becsapjuk önmagunkat. Ebből az következik, hogy a jelenben
kellene megszereznünk, felépítenünk mindent, mármint azt, ami ahhoz
szükséges, hogy át tudjuk élni, és élvezzük a Földön töltött időnket. Pozitív
jelenérzésemmel pozitív erőtérré válok állandó jelenemben. Tehát csak a
ma víziója számít; nem kell elhagynom a jelent, mert az mindig tart.
Nincs jövő, csak vagyok - ez lenne a jelszó. Csak a jelen csendjében
vagyok. Nincs a fejemben terv, akarat, tehát nincs benne gond sem. Miből
is születhetne? A jelenből szinte soha.
Mi a jelen? A jelen nagyon érdekes dolog, mert ha nem élek benne,
akkor nincs is, tudniillik minden másodperc rögtön a múltba csúszik,
mihelyt megérkezik a következő. Semmi sincs itt, semmi sem marad meg.
Az értelem a jelent is nem érzékelhető darabkákra osztotta, mihelyt
megépítette az időmérőt.
Csak akkor vagyok képes a jelenben élni, ha értelmemet bizonyos fokig
uralni tudom, ha képes vagyok lecsendesíteni ide-oda ugráló, izgága
gondolataimat. Ha behatolhatok a lelassult gondolataim közti résekbe,
akkor egyszerűen fogalmazva benne ülök a jelenben, amelyet már nem a
másodpercek rohanása diktál, nem az idő határoz meg, hanem létem
tágassága birtokol. Tehát a jelen egy olyan érdekes dolog, hogyha benne
vagyok, akkor létezik, és tudomásul veszem, de ha nem vagyok benne,
akkor nincs is, illetve csak az idő megfoghatatlan, szűk rése. Valahogy
elcsúszom fölötte. A jelen talán ha nem is a másik dimenziója a létnek, de
kétségtelenül bejárat ahhoz.
Így nézve a dolgot úgy tűnik, hogy a jelen, létem mélyebb átélése. Ha a
jelenben vagyok, akkor én vagyok a jelen, mert ott a tudomásul vételemben
nincs más, csak én. Tehát a jelen nem más, mint az Énem belső átélése az
örök jelenben. Ebben a mondatban nagy betűvel írtam az Ént, mert
különbséget akarok tenni a hétköznapi értelemben használt "én" és a leállt
értelemben, az idő rohanó másodpercei mögött átélt Énem, vagyis a belső
Én között. Ezt azért teszem, mert a bennem lévő Énem mindig a jelenben
van, függetlenül attól, hogy én látom-e, függetlenül attól, hogy tudomásul
veszem-e ezt. Hogy egy kicsit érthetőbb legyen a saját énünk, mondjuk azt,
hogy bent a jelenben átélt, tágas létünkben tapasztalt Énünk nem más, mint
a megszokott, saját énünk terjedelmes, mély, kivetülése. Ebből képesek
vagyunk, illetve mindenkori jogunk, hogy erőt, tágasabb tudatot,
emberfölötti akaratot és még sok minden mást a felszínre hozzunk, vagyis
külső létünkre kivetítsük. Ez azért mindenkori jogunk, mert a belső Én a
saját, igazi valónk, csak mi leválasztva élünk tőle.
Énemnek a jelenben végtelen ideje van. Ő az örök jelen, a Most. Azt is
írhatom, hogy én vagyok a jelen, mert ha én nem vagyok ott, akkor
számomra az nem létezik, bárha tágasabb Énem ott van, de figyelmem,
vagyis az én-érzésem nincs ott bent. Igen, a jelen egy privát birodalom, ahol
csak én és Én vagyok.
Ezért a belső, az igazi Én átélése csak a jelenben lehetséges, és a jelen
is csak az Énben érezhető, vagyis csak ott létezik. így érzésem szerint, ők
ketten mélyen, legbelül egyek. Ezért persze csak ha kapcsolatom, bejáratom
van a jelenbe, vagyis egy lecsendesített értelemmel tudok az Énemből belső
erőt meríteni. Ez a fő problémánk, mert le kell állnunk. Ha egy általam
irányított, tökéletesen ellenőrzött elmével rendelkezem, akkor az egész nap
folyamán belső erő tör fel mélyebb Énemből. Ezt érzések formájában fizikai
síkon is megtapasztalhatjuk, ugyanakkor emberi kapcsolatainkat is átitatja
ez az állandó energia. Mondhatnám úgy is, hogy rendezi életemet, illetve
egy mélyebb síkon élek. A másik irányból fogalmazva azt is állíthatom,
hogy énem befele kitágult, elmélyült és én szabadon az én-érzésemmel oda
vagy bemegyek vagy sem. Ez rajtam múlik. Ha oda bemegyek, akkor több,
tágasabb vagyok. Erősebb vagyok, mert egész lényemmel egy vagyok.
A jelen nem az értelem felületes szórakozása, vagy unalma, mint ahogy
azt az értelmünk látja. A jelen bennünk van, és ha benne élünk, akkor nincs
unalom, és nincs szórakozás, csak igazi, mély beteljesülés, és ezáltal belső
béke létezik. Ezt mondja belső tapasztalatom, gondolat-szegény állapotom;
illetve nem is mondja, hanem megajándékoz vele.
Mi a tervezés? A tervezés értelemszerűen várakozás
valamire, aminek
bekövetkeztét feltételezzük. A tervezés becsukja a jelen ajtaját. Elválaszt a
lényemtől, mert elhagytam a jelent, mivel a tervezéskor a jelent a jövőbe, a
nem létezőbe vetítem, ezért elveszítem, hiszen nem létező szférákban járok.
Emiatt nem tudom érezni a létemet. Nem az Énem, hanem csak a
gondolataim és vágyaim alkotta fellegváraim érvényesülnek bennem,
vagyis azokká válok, nem valósággá. Ha a jövőben élek, félrelököm,
elnyomom, illetve megfojtom igazi önmagamat, emiatt pedig feszültség van
bennem, mert meg akarom előzni az időt, vagy legalábbis küzdök vele,
illetve többet akarok élni, vagy más tempóban, nem a nap huszonnégy
órájában, hiszen előremegyek onnan.
Lehet, hogy ezt nem veszem észre, mert nem tudom, hogy más állapot
is létezik. Hiszen számunkra, akik képtelenek vagyunk a jelenben élni, a
követelőző vágyak, a megoldhatatlannak tűnő problémák, a testi vagy lelki
fájdalmak által átitatott létünk a megszokott állapotunk. Lehet, hogy nem is
tudjuk, hogy feszültség nélküli állapot is létezik, de mindenképpen a
jelentől való menekülésünk megfoszt békénktől, és emiatt ez az állapot
szinte minden bajunk forrása. Kivétel nélkül minden gondunktól csak a
jelenben tudunk megszabadulni. Bajaink nem szűnnek meg sem holnap,
sem tíz év múlva, mert az élet mindig újakat hoz. A problémáinktól csak itt
és most, a jelenben tudunk elválni, illetve bizonyos távolságban élni tőlük.
Az idő elmoshat és meg is szüntethet bizonyos dolgokat, de problémáink
átélését most is, és tíz év múlva is csak a jelenben, és a jelen által tudjuk
megszüntetni, máshogyan nem.
Hogyan juthatunk a jelenbe? Sehogy, nem kell odajutni. A jelen
állandóan bennünk van, mi pedig állandóan benne vagyunk. Itt egy nagyon
paradox helyzet jön létre, mert jóllehet a jelen mindenkor a lehető
legközelebb áll hozzánk, pontosan úgy, ahogy Énünk is önmagunkhoz van
a legeslegközelebb, mégsem vagyunk képesek egyik pillanatról a másikra
odajutni, ahol tulajdonképpen vagyunk. Mondhatnám azt is, hogy valaki
fogva tart a saját házunkban, és ezért nem élhetjük igazi énünket.
Fogalmazhatunk úgy is: bár házunkban vagyunk, mégsem vagyunk otthon.
Ha az idővel rohanó értelmünktől, vagyis a börtönőrünktől valamilyen
módon megszabadulunk, vagy ha ő egy kis békét elsajátítva börtönőri
tisztségéről önként lemond, akkor túlzsúfolt gondolattárunk nem választ el
többé saját otthonunktól, a jelentői. Akkor képesek leszünk saját Énünket,
a jelent tudomásul venni, átélni. Akkor tudatunk a jelenhez kötődik, akkor
otthon vagyunk, mondhatjuk, hogy hazaérkeztünk. Akkor a jelen az
egyetlen kötődésünk, ami azt jelenti, hogy nincs kötődésünk, mert a jelen a
tágas, határtalan lét.
Eletünkben mindent a tartós örömért, boldogságért teszünk, mindenben
és mindenhol azt keressük. Minden vágyunk és törekvésünk mögött
beteljesülésünket, a tökéletes boldogságot véljük megtalálni, ezért küzdünk
értük. Ugyanakkor a legbiztosabb, ingyenes, parlagon heverő örömet a
földön hagyjuk, nem hajolunk le érte, elmegyünk mellette. Tudniillik a
jelenben élni spontán örömet jelent. Ezt megfigyelhetjük fordított
helyzetben. Ha egy nagyon örömteli napot élünk és igazán boldogak
vagyunk, akkor mindig a jelenben maradunk, csak azzal foglalkozunk, ami
körülöttünk történik és boldogságunkat mindenkire sugározzuk. Olyankor
nem kívánunk tervezni sem, hagyjuk a jövőt, élvezzük a jelent. Ez mondjuk
nem tartozik közvetlen ide, de mint érdekességet megemlítem. Az igazi
boldogságnak még az érdekessége, hogy mindenkivel meg akarjuk osztani
azt. A boldogság akkor teljesül be, ha megosztódik. Mindenesetre a
boldogság és a jelen, bármelyik végéről nézzük is őket, kapcsolatban
vannak.
A lét tudatos átélése, az életenergia bennünk való áramlásának átélése
ok nélküli, kifogyhatatlan örömmel ajándékozza meg lényünket. A lét
öröm, ha tudomásul vesszük, ha rá figyelünk, vagyis ha létünk tudatában
vagyunk. A lét pokol is lehet, ha nem törődünk vele, ha ellökjük magunktól,
és körmünk szakadtáig valami másba kapaszkodunk. A lét adta öröm,
ingyen van, és állandóan nyitva van, mint az éjjel-nappali. Végül is ez az,
amit az idő ajándékoz nekünk, de mi nem ismerjük fel, vagy nem akarjuk
felismerni ezt az ajándékot. Inkább elutasítjuk, szélmalom-harcunkat vívjuk
és az idő negatív oldalára összpontosítunk. Nem jó a hozzáállás, nem jó az
értékrendszer.
A jelen Összekapcsol a belső erővel. Ha nem tervezek, a belső erő
dolgozik helyettem. Ezt nehéz csupán az értelem által megérteni, vagy
elhinni, pedig ha hagyjuk, a belső erő jobb munkát végez, mint mi. 0 nem
tervez, Ő alkot. Nem az jön létre, amit én akarok, (hiszen valójában nem is
akarok semmit, ha a jelenben élek), hanem az, amit Ő alkot, amire valóban
szükségem van. Én pedig elfogadom ezt, és ennek megfelelően élek. Ez
átadás. Nem a vágyaim, és az akaratom határozzák meg, hogy mire van
szükségem, hanem a belső Én. Ez egy harc nélküli életmód, amelyben az
élet áradatával együtt úszva azt érem el, amit el kell érnem. Ezért nem is
akarok többé az árral szembe úszni, hiszen az sokkal fárasztóbb.
Ha az idő után futok, mint azt legtöbbünk teszi, akkor versenyt futok az
idővel. Néhányunknak ideiglenesen sikerül is megelőzni az időt. Ez a
stressz. De mivel időbe ágyazott lények vagyunk, nem élhetünk büntetlenül
az idő előtt. Az idő visszavág. Sikertelenség, betegség, és egyebek folytán
hirtelen kiszalad a talaj a lábunk alól, és mi zuhanni kezdünk, amellyel aztán
nem csak boldogságunk, hanem egész létünk megkérdőjeleződhet.
Ha a jelenben élek, nem futok az idő után, mert ha a jelenben vagyok,
akkor mindig a megfelelő helyen vagyok, és ráérek, mert az idő bennem
létezik, és nem rajtam kívül. Hogyan is kergethetném azt, ami itt bennem
van? Nem futok az idő után, de még csak nem is haladok az idővel.
Megálltam. így most az időnek elkerülhetetlenül felém keli jönnie, mert az
időnek törvényszerűen el kell telnie. A jövő, mint örök jelen folyik felém,
illetve mondhatnám azt is, hogy belém, de talán leghelyesebb, ha úgy
fogalmazok, hogy bennem, rajtam keresztül. így az idő többé nem
ellenségein, hanem barátom, aki csodálatos, tökéletes gyümölcseivel lep
meg, én pedig hálás vagyok ezért. Hálás vagyok, hogy az időben vagyok.
Minden a helyére kerül, de nem úgy, ahogy azt én kitalálnám, hanem
tökéletes tökéletességgel, vagyis isteni módon.
Nem várok semmire. Nem várok semmire, csak vagyok. Nem kell, hogy
bármi bekövetkezzen, semmi, csak vagyok. Nem várok semmire.
Nem várok el senkitől semmit. Nem várok el sem embertől, sem Istentől,
sem az élettől semmit; csak létezem. Most, itt, az állandó jelenben. Miért?
Mert megtanultam, hogy csak a jelen egyszerűségében, az élet jelenlegi
mostjában élhetek. Csak ez az egyszerű lét az enyém. Ha nem kapaszkodom
bele, ha nem válok eggyé vele, akkor semmim sem marad. Csak becsapom
magam, mert a jelenen kívül semmi más maradandóan értékes nem létezik.
Minden egyébbel csak áltatom magam, túlhajtom magam, egy elképzelt
délibáb-életet kergetve. Ha megtanultam a jelenben élni, megszűnnek
elvárásaim. Tehát nem várok el semmit! Nem várok el senkitől semmit! Nem
várok el semmit!
A szív és az értelem
A vitális ösztönvilágod nem látszik, mégis érzed, hogy van, hiszen 6
dirigál a testednek es szinte bármikor képes legyőzni büszke emberi
akaratodat.
Az értelmed sem látható, mégis hiszel benne, illetve tudod is, hogy ő
létezik. Az értelmünk olyan, mint egy szervünk a szervezetünkben, csak ez
egy nem látható helyen van, belső világunkhoz tartozik.
A belső világunkban van még egy igencsak fontos, erős szervünk,
amely szintén a láthatatlan birodalomban lakik. A spirituális szívünk.
Képességeit tekintve fölülmúlja az értelmet, mégis aligha törődünk vele,
illetve nem vesszük tudomásul. Ez azért van, mert az értelem termelte
energia, a gondolatok durvább síkon hatnak és elnyomják a finomabb síkon
dolgozó érzéseket, amelyekkel a szív kommunikál velünk.
Ahhoz, hogy az ember tökéletesen működjön nem elég csak az értelmét
használni, szüksége van a szívére is. A szíven keresztül tudjuk a normális
értelem fölötti intuitív értelmünk üzeneteit észlelni, mert a szív az
érzésvilágunk kútja. A cél az lenne, hogy szívünk megnyitásával belső
vezetésünk élővé váljon és előtérbe kerüljön, annyira, hogy életvitelünk
irányítását átvéve. Ha szívünk gyorsabban érez, mint ahogy az értelmünk
gondolkodik, akkor nyert ügyünk van, tartósan boldogok vagyunk, illetve
pozitív állapotunkat nem veszítjük el. A szívnek gyorsan és erősen kell
éreznie, hogy átvegye a fő szerepet az esetleg bennünk feltörő negatív
értelmi reakciók leállításában. A lenti példa is ezt mutatja. Erre törekedni
kell. A törekvés mindennek a titka. A következő eset, amelyhez hasonlókat
gyakran átélek, lehet egy jó gyakorlat is, de ha nem így gondolod, akkor is
megéri kipróbálni.
Ehhez hasonló helyzetekre sajnos gyakran kerül sor az életben, így nem
kell sokáig várnod, hogy kipróbáld ezt a játékot. De pont ezért lehet
alaposan megtanulni. Tehát most is, mint mindig, minden rossz egy esély is
a jóra.
Ebből az esetből láthatjuk, hogy nem mindegy milyen energiával
dolgozunk a környezetünkkel való kapcsolatunkban. Tudatosan kell az
energiát megválasszuk és azzal éljünk. Egyáltalán nem mindegy, hogy
milyen erőknek adjuk át magunkat, mert azoknak megnyílunk, így
kiszolgáltatjuk nekik sorsunkat. Sajnos az ember ügy képzeli, hogy neki
harcolni keli. Azt gondolja, hogy csak harcban tudja kivívni a szerinte neki
kijáró tiszteletet, méltóságot, és az általa vélt igazságát, valamint az egoja
egyéb táplálékait. De én állítom neked, hogy szeretni is elég, mert az
mindent megold, és mindent megad.
Az értelem azt mondja, hogy kölcsönkenyér visszajár. Ezért az értelem
szempontjából nézve az én fent említett reakcióm nem igazán helyes. Az
ember mindig igazságot és igazságosságot akar látni, és azt ki is akarja
harcolni, vagy ha kiharcolnia nem is sikerül, legalább ki akarja nyilvánítani,
jól megmondani a véleményét. A vitától, a harctól aztán szenved, mert
többnyire nem sikerül neki kiharcolnia, amit akart, de még ha sikerül is,
maga a harc kimeríti vagy esetleg fáj a gyomra tőle. Ezek a harcok ugyanis,
mindig a mélyebb vitális lényünktől jönnek, a köldök tájékáról.
Értelmeddel legjobb esetben az igazsághoz juthatsz hozzá, de ez nem
vezet el a boldogsághoz. Mit ér a te pici igazságod, amit egy pár nap alatt
elfelejtesz? Mit ér, ha tarsolyodban van a kivívott igazságod, de felmegy a
vérnyomásod? Azt mondod, igazságszerető vagy. Ez szép és jó, én is az
vagyok, de te még nem jöttél rá, hogy szeretetünk tárgya még nem született
meg ezen a Bolygón, nincs látható dimenziónkon belül. Persze az igazságot
ettől még szeretni kell, mert ha nem, sohasem fog felderengeni. Légy
igazságszerető, de ne igazságharcos. Az igazságharc engem a régen oly
gyakran emlegetett békeharc kifejezésre emlékeztet. Később sokan
belefáradnak ebbe a kilátástalan harcba, és gyakran ismétlődő
sikertelenségeik miatt átallnak azok táborába, akiknek csak egyetlen
igazság a fontos, a sajátjuk. Sok igazságharcos megalkuszik, vagy eladja
magát az ellenfélnek. Ezért úgy tűnik az igazságharc sem teremt
igazságosabb világot.
Az értelem vezérelve: szemet szemért, fogat fogért, míg a szív
vezérelve: mitől vagyok boldog? És mitől vagyok boldog? Attól, hogy jó
vagyok, és a jóságomat egy bársonyosra kibélelt kamrában őrzöm a
szívemben. Jóságom boldogság-motorom üzemanyaga. A boldogság nem
föltétlenül, vagy csak nagyon ritkán kapcsolódik az igazsághoz. A jósággal
ugyanez a helyzet, ő sem az igazság függvénye, mert az igazi jóság feltétel
nélküli, és csak Önmaga öröméért létezik, semmi másért. Ha nem ezért
létezik, akkor az nem jóság, csak valamilyen tudatos vagy nem tudatos,
érdekből megjátszott szerep. Az én elvem az, hogy legyen másé az igazság,
az enyém meg a boldogság.
Ha boldog vagy, ha örömet érzel, hol érzed azt? A szívedben. Sohasem
azt mondod, hogy feszül a fejed az örömtől, hanem hogy repes a szíved az
örömtől. Az igazságtól nem repes semmi, az agyad aztán végképp nem. Ha
sikeresen küzdesz meg az igazságért, átmenetileg talán büszke leszel tőle,
de boldog nem, és kivívott igazságod mindenképp a feledés áldozatává
válik. Büszkeséged viszont egód dióhéjának falát erősíti, hogy
feltörhetetlen legyen, hogy még szűkebb tudatban élj, és ezáltal szenvedj.
Tehát az igazságharc nem hoz semmit a konyhára. Viszont örömérzésed
nem csak azzal az állapottal ajándékoz meg, amelyet boldogságnak
nevezünk; hosszú távon lelki egyensúlyod, lelki fejlődésed tápláléka, amely
tudatod tágítását szolgaija. Ezért meg kell tanulnunk a szívünkben élni,
bármenynyire is felsőbbrendűnek érezzük értelmünket, és élvezzük annak
furfangos cseleit. Ha kicsit eltávolodunk tőlük, akkor látjuk, hogy azok
mélységükben mind üresek.
Bármi is vált ki belőled örömérzést: egy virág, egy dicséret, vagy akár
a pénz, azt mindig a szíved tájékán érzed. Az öröm és boldogság otthona a
szív, míg a kételkedés, a félelem és a hatalomvágy a fejben lakik.
Az ember igazi központja a szíve tájéka, ez a test es az egész lény
középpontja is; oda mutat az ember, ha azt mondja: én. Sohasem a fejedet
kopogtatod meg az ujjaddal, hogy az énedre mutass. Esetleg másoknak
mutatod azt. Mi több, az emberszabású majom is a mellét veri, ha győzelmét
hirdeti. Persze ezt csak viccként említem, mert a majomszabású ember is
ezt teszi, mikor győzelmét hirdetve a mellét öklözi.
Ha beteljesülten szeretnél élni, akkor a szív az elsődleges központ, azt
kell fejlesztened, megerősítened. Arra kell figyelned, hogy az érzések
feltétlenül szabad tisztást kapjanak értelmed gondolatainak sűrű erdejében.
A gondolatoknak félre kell állniuk, hogy az érzések lényünk mélyebb
rétegeinek üzeneteit soron kívül át tudják adni. Az érzéseket nem lehet
váratni, mert elmúlhatnak, ha túl nagy a gondolatok ereje. Az érzések
előkelő vendégeknek számítanak, és az első sorban van a helyük.
A szívünk érzéseink antennája, és a felfogó készülék is. Ha szívünk
kitágítjuk, vagyis ha felismerjük belső tágasságát, és ennek tudatában élünk,
akkor csodálatos mélyebb képességeink mindennapivá válnak számunkra.
Az ember hajlamos lenne úgy fogalmazni, hogy természetfölötti
megérzésekre tett szert, azonban ez nem igaz, mert ezek a megérzések nem
természetfölöttiek - hiszen az állatok is rendelkeznek velük -, hanem az
értelem, a logika határait sértő tudomásul vételek. Racionális értelemmel
nem magyarázhatók, nem felfoghatók, ettől függetlenül azonban teljesen
normális képességek, amelyek leegyszerűsítik, könnyebbé teszik
mindennapi életünket, és biztonságot nyújtanak nekünk.
Létezik egy belső vezetés, amely a magasabb rendű intelligencia
megnyilvánulása, és független az értelemtől - ahogy ezt a már a többször
említett állatvilág esetében is látjuk - tökéletesen működik. Ezt a belső
vezetést egy gondolkodó lény is képes megtapasztalni akkor, ha a szíve és
az értelme támogatják egymást, és együttműködnek, valahogy összenőnek
és nem külön működnek. Ilyenkor nincs is gondolat a szív érzése nélkül és
nincs gondolat, amit a szív ne követne. Ebben az állapotban a belső vezetés
mindig tudatos. Ez egyébként aránylag könnyen elérhető, csak dolgozni kell
rajta. Ha elkezdünk a szívünkkel foglalkozni, akkor nagyon hamar
tapasztalatokat is szerzünk.
Érdekes, hogy a belső vezetés az idő és a tér korlátai nélkül dolgozik,
ezért mindig megbízható. Hosszú távon garantálja, hogy nem okozok
feleslegesen problémákat magamnak, és nem teremtek rossz helyzeteket.
Érzéseim szerint kellene döntenem, ami általában könnyű, de legtöbbször
nem is olyan egyszerű. Sokszor megérezzük, hogy valami nem jó nekünk,
de ott van az értelem, amely számít, és ott van a környezetünk, ami elvár.
Nem könnyű a szerepet visszautasítani. Igen, ez egy szerep, amelyet a
társadalomban játszunk, és melyben a partnereknek megvannak a maguk
elvárásai. Csak akkor fognak megtapsolni minket, ha az elvárásaik
beteljesülnek. A taps pedig nagyon csábító, és az ember hajlamos az
érzéseivel szembe állva szerepelni érte.
Sokszor hiába állsz elő buta érzésekkel, hogy kimentsd magad, amiért
nem tettél eleget az elvárásoknak. A környezeted nem, vagy csak nehezen
fogadja ezt el. Az ember élete során utólag számtalanszor rájön, hogy
helytelenül döntött. Ha viszont visszagondol ezekre a helyzetekre, és
őszinte magához, akkor arra is rájön, hogy szinte mindig volt egy sejtése,
amelyet nem tudott, vagy nem akart figyelembe venni, gyakran csak azért,
hogy ne tűnjön gyengének. Szinte mindig az történik, hogy belső
vezetésünk meg akar minket óvni, próbál figyelmeztetni, de általában nincs
akit. Hiába, szabad akarattal rendelkezünk. Jogunk van rosszul dönteni.
Ha megtanultunk a szívünkben élni, akkor egy bizonyos folytonos,
állandóan jelenlévő boldogság és örömérzés van a birtokunkban.
Nevezhetnénk ezt harmóniának, ahol nincs kapkodás a gondolatok és a
vágyak fergetegében. Akkor nagyon könnyen tudunk reagálni a belső
figyelmeztetésekre, mert harmonikus állapotunkat zavarja meg a vészjel.
Végül annyira erős lesz a bennünk feltörő negatív érzés, hogy nem is tudunk
masr tenni, mint amit a belső közlés diktál. Ha idáig eljutunk, nem kell soha
gondolkodnunk döntéseink helyességén, nem kell tanácsot kérnünk, és nem
kell kételkednünk sem. Akkor csak azon kell dolgoznunk, hogy ezen
állapotunkat még jobban engedjük kiépülni, hogy belső vezetésünket
elfogadjuk, és hálásak legyünk érte.
Az érzés megdöbbentő intenzitással képes velünk közölni egy bizonyos
dolog jövőbeli negatív fejleményeit, amelyek talán csak évek múlva
következnek be. Makacsul követeli, hogy véget vessünk bizonyos
dolgoknak. Igaz, hogy a racionális értelem nagyon gyakran ellenszegül, és
- mintha szándékosan tenné - a rossz felé visz minket. Minden, amivel az
életben találkozunk, kivált bennünk valamilyen érzést. Igaz, ezt
számtalanszor, vagy legalábbis többnyire nem vesszük tudomásul, mert a
durvább erők, a gondolataink, vagy vágyaink erősebben hatnak és mintegy
félrelökik azt.
Viszont ha képesek vagyunk olvasni önmagunkban, akkor rájövünk,
hogy az érzést kiváltó tárgyat vagy eseményt még csak nem is kell látnunk,
vagy saját magunk által megtapasztalnunk; elég, ha csak hallunk róla, vagy
más módon tudomásunkra jut, és már ki is alakul bennünk a rá vonatkozó
üzenet, ami megmondja, hogy ez a dolog számunkra jó-e vagy sem: például,
hogy valami valóban vagy csak az én esetemben rossz. Ennek semmi köze
nincs a térhez és az időhöz sem, vagyis mindegy, hogy a világ másik részén
van, vagy hogy a jövő vagy múlt dolgáról van szo. Ebben a folyamatban
persze az értelem is komoly szerepet tölt be, hiszen az állatoknak csak a
pillanatnyi, jelen helyzetre vonatkozóan vannak ilyen figyelmeztető
érzéseik, amelyek cselekedeteiket befolyásolva, vezetik őket. Az emberek
esetében az a jó, hogy az érzéseket fel tudjuk mérni, így gyakorlati hasznuk
felsorolhatatlan. Persze ez csak akkor igaz, ha a gondolkozást nem visszük
túlzásba.
Mivel mi értelemmel megáldott lények vagyunk, ezért érzéseink
tudatosságunk kiegészítőiként jelennek meg. Mondhatnám azt is, hogy
belső lényünk érzésvilágán keresztül mintegy tudatilag kiterjedünk, többek
leszünk a puszta értelemnél. Szívünkkel és érzéseinkkel azonosulva, úgy,
ahogy a polip kapcsolatban áll környezetével csápjait használva, mi is
kapcsolatban állunk a környezetünkkel, a világgal, az emberekkel és az
embereket mozgató erőkkel, tértől és időtől függetlenül. Tehát nem történik
itt semmiféle ördöngös dolog, pusztán egyesül a szív és az értelem
képessége, és ezáltal az értelem szűk határai meglazulnak, átjárhatóvá
válnak. Lebontjuk, illetve kitágítjuk azokat. Mondhatnánk úgy is, hogy
képesek leszünk testünket nem csak a bőrünk határáig érezni, hanem
energetikusán annál sokkal távolabb, és ezáltal képesek vagyunk nem
látható dolgokat megérezni.
Ezt mi belső tudásként éljük meg. Tudunk valamit, ami nem
bizonyítható. Tudjuk, hogy ez egy létező dolog, de nem racionális. Tudjuk,
mert bízunk az üzenetben, hiszen már számtalanszor tökéletesen
bizonyított. Mint ahogyan a hit látás szem nélkül, az érzés tudás értelem
nélkül. Ezt a tudásunkat többnyire csak saját problémáink megoldásra
használhatjuk, mert nem bizonyíthatóak. Hiába állítanád, hogy valaki nem
őszinte, mert ha nincs rá semmi bizonyítékod, akkor az értelmi síkon csak
rágalmazás lenne, tehát inkább hallgatsz.
A szív és az értelem tökéletes összenövésével lesz tökéletes az ember.
Szíviskola
Itt találsz egy pár dolgot, ami a spirituális szív iránt inspirál és egy
gyakorlatot a védelemre.
A probléma az, hogy elsősorban az értelmünket fejlesztjük, a szívünket
pedig másodsorban sem. Gyermekkorunkban erősen vonzódunk a
spiritualitáshoz, amelyet azonban értelmünk fejlődésével elveszítünk. A
kisgyerek nem tud az értelmében élni, mivel az még nem szervezett, ezért
nem is rabja gondolatainak. Érzései szerint él. Mindenki barát, mindenki
iránt szeretetet és mindenkivel egységet érez, persze csak addig amíg nem
érzékel negatív érzéseket valaki felől. Az elemi iskolások szívükből
mondják a versikéket, és minden egyebet is a szív erejével sajátítanak el.
Ezért van az, hogy ha egy gyerek megijed, mindent elfelejt. Ha viszont
boldog, akkor minden, amit hallott vagy látott, átfolyik rajta, a szülők nagy
örömére, akik a kis palántát zseninek tartják, pedig csak a szíve nagy.
Sok oka van annak, hogy az ember mindig rohan. Az ember valóban
szeretné ma megtenni azt, amit csak a jövőben tehet meg. Szeretné most
elérni azt, amit csak évek múlva érhet el. Az ember szeretne a belső sávon
haladva élni, hogy mindig tudjon előzni, és nem csak társait, hanem az időt
is szeretné megelőzni. Amikor az ember versenyben áll az idővel, azt ő
stressznek nevezi. Ennek az ember elégedetlensége az oka. Többet szeretne
teljesíteni, mint mások. De a teljesítmény növelése nem hoz beteljesedést.
Persze az időt nem lehet megelőzni, nem úgy találták ki. Külső, anyagi
világunk paramétereiből nem lehet büntetlenül kilépni. így nem lehet az élő
anyagot - vagyis a testet -, a teret, és az időt elhagyni, mert ez nem felel meg
a játékszabályoknak. Ha mégis megtesszük, szenvedünk.
Szívünkben az elfogadásban élünk. Létünket átéljük, és megelégszünk
tágasságának tudomásulvételével. Az elfogadás a beteljesedés kapuja.
Sajnos az időt nem akarjuk elfogadni; sem fiatal éveinkben, sem akkor,
amikor ősz hajszálaink már megszámlálhatatlanok. Pedig az idő
meghatározó tényező, amely annál inkább szorít, minél jobban kapálózunk
ellene. Az idő vasfogai nem kegyelmeznek. És mégis, az idő is hordoz
magában valami pozitív jelenséget; a jelent. Ez egy paradox helyzet, de az
ember tulajdonképpen azért rohan, mert szeretné élvezni a jelent, csak ezt
mindig elfelejti. Persze nem ma szeretné élvezni a jelent, hanem majd a
jövőben. Majd ha ezt meg amazt megvalósította és ideje lesz rá. A jövő a
jelen része, a jövő most kezdődik, tehát a jelenben van; ha ma teszel valamit,
azt a jövődért is teszed. Nem rohanni, hanem tenni kell. A jelent a jelenben
kell és lehet megtalálni. A jelen az idő azon része, amelyben barátokká
válhatunk vele, de még ha nem is barátkozunk össze, legalább kibékülünk.
A jelen az idő vasfogát bársonykesztyűs kézzé alakítja át. A jelen a szív
beteljesülése. A jelen a földi mennyország. A jelen mindenki számára
szabadon hozzáférhető; szabadon, de nem könnyen.
Oltalom
A gyakorlatokhoz
A spiritualitás nem tesz túlvilági ígéreteket, mint a vallások. A
mennyország a Földön van, és a saját testünkben is élhető, ugyanúgy; mint
a pokol. A spiritualitás az emberi természet átalakítását jelenti itt, a Földön.
Az emberi természetet csak az emberi testben lehet átalakítani, hiszen csak
ott létezik, nem a túlvilágon. Ott csak megpihenünk. Ha tulajdonságaink és
képességeink nem isteniek, a túlvilágon sem érezhetjük istenien magunkat,
mert hiszen csak ezek a tulajdonságaink és képességeink vannak. Belső
isteni tulajdonságaink és képességeink örökségünk a túlvilágra, ha úgy
tetszik, vagy örökségünk a következő életünkre, ha úgy tetszik. Az, amit
magunkkal vihetünk, nem az anyagi gazdagságunk. Anyagi jólétünk
használatra van, nem halmozásra, és nem is természetünk átalakítására.
Belső gazdagságunkat kell halmoznunk, azáltal, hogy életünket átalakítjuk.
Ahhoz, hogy az életünket átalakítsuk, meg kell változtatnunk
életvitelünket. Néhány irányelvet meg kell tanulnunk, és ami még
nehezebb, rengeteg dolgot el kell felejtenünk. Ebben a könyvben szerepel
néhány irányelv és gyakorlat a spirituális élet megkezdéséhez, Gyakorlat,
amely nem csak a meditációt, hanem a mindennapi élet különböző
konfliktusainak megoldását is segítheti. A gyakorlatokra az alább
következő alapszabályok érvényesek. Ha tényleg eredményt akarunk elérni,
akkor a következőket meg kell szívlelnünk.
A spirituális gyakorlatokról általában azt kell tudnunk, hogy nem elég
csak értelemből, mechanikusan elvégezni őket. Ami legfőképp számít, az
az őszinteség és az érzés. Egy perc tökéletes, őszinte odaadás többet ér, mint
egy óra gépies tevékenység. E nélkül az egész olyan lesz, mintha tévénézés
közben imádkoznánk. Tehát teljes odaadással, mély érzéssel kell a
gyakorlatokat végeznünk, és rendszeresen ismételnünk kell azokat, hogy
azonosuljunk velük, mintegy részükké váljunk, vagy mondhatjuk úgy is,
hogy a gyakorlatok részünkké váljanak. Vagyis arra kell törekednünk, hogy
azzá váljunk, amit gyakorlunk. Mindezek persze a meditációs gyakorlatokra
is vonatkoznak, amelyek a Meditáció című fejezetben találhatóak.
A spiritualitás nem más mint lenni, és valamivé válni. Az egész dolog
annyiból áll, hogy ma vagyok valaki, és holnap válok valakivé. Persze azzá
akarok válni, ami több, mint ami ma vagyok; ez azt hiszem, világos.
Azonban a "lenni" többet jelent a gondolkodásnál. Gondolkodom, tehát
vagyok, mondja a homo sapiens. Ennek az ellentéte azonban nem igaz, mert
ha nem gondolkodom, attól még nagyon is átélhetem a létem. A "lenni"
jelen esetben azt jelentené, hogy tudatosan élek, egész nap tudomásul
veszem, hogy vagyok, nem csak a világ rohanását érzékelem. És ebben a
tudomásulvételben őszintén elismerem, hogy milyen vagyok, és azt egy az
egyben elfogadom. Igenis, ma ez vagyok, ilyen vagyok, ezért ezt élem, ami
most van. Ha rossz az, amit látok, az sem tragédia, mert ha tudomásul
veszem, elfogadom, hozzányúlok, akkor képes vagyok formálni.
Tehát ma vagyok, és azt elfogadom, átélem, és aztán átformálom.
Ezáltal olyasvalakivé válok, aki képes bennem, és rajtam keresztül élni a
tökéletes beteljesedést.
Minél gyakrabban sikerül napközben lélekkel telten gyakorlatainkra
gondolnunk, annál gyorsabban válunk spirituálissá. Tehát akkor ts
gondolok az új "edzőtervemre", amikor nem "edzek". Tudatosan kell
foglalkoznom a dologgal. Én sokszor állítottam be az órát rendszeres
időközönkénti jelzésre, hogy eszembe jusson a spiritualitásom, vagy egy
bizonyos új gyakorlatom.
Minél rendszeresebben gyakorlunk, annál gyorsabban építünk.
Bolygónkon az egész természetre vonatkozó törvény a rendszeresség, mint
a napszakok és az évszakok váltakozása, az élőlények viselkedési mintái, és
sok egyéb dolog. Az ember, mint a természet szerves része, arra reagál a
legjobban, ami rendszeresen megtörténik, időben és térben is, ha ez
lehetséges. A rendszeresség és a mindennapi gyakorlás a siker kulcsa. A
rendszerességgel, és az ismételt gyakorlatokkal szemben az értelem eléggé
elutasító. Azonban ha meggondolod, az életedben minden ismétlések
sorozata, igazán minden, és ha elkezded figyelni magad - amit az ember
többnyire nem tesz -, akkor rájössz arra is, hogy az életed minden területén
tetteid egy rendszeres ismétlés.
Persze a gyakorlatokhoz idő is kell. Mindenkinek huszonnégy óra áll
rendelkezésére, és attól függően, hogy mit is akarsz igazán, azt részesíted
előnyben azzal szemben, amit csak szeretnél. Ezért mindenképpen időt kell
szánnod a gyakorlatokra, ha egy varázséletet akarsz élni. Véleményem
szerint a legjobb onnan elvonni az időt, ahol az értelem zabál. Igen. az
értelmünk-zabái, túltáplált, el van terebélyesedve, és ezért hatalmas
étvággyal szív magába minden információt, legyen az hasznos vagy
haszontalan. Az értelem azonban nem olyan mint a test, amelyet ha
túltáplálsz elterebélyesedik, hanem többnyire összezavarodik, túlságosan
pörög és ezt a szádon keresztül is kinyilvánítja, ott kifolyik a sok betömött
dolog, azért, hogy ki ne pukkadjon.
Azonban ha lényünkben teret akarunk engedni a céltudatos
varázslatnak, valamint meg akarjuk nyitni érzéseinket felfogó szívünket,
akkor itt-ott el kell vennünk az értelem fölösleges, meddő táplálkozásának,
vagyis a szórakozásnak az idejéből. Másképpen nem fér bele minden a
huszonnégy óránkba.
Van azonban még egy fontos dolog, amelyet figyelembe kell vennünk.
Ha ki akarjuk cserélni a programot agyunk merevlemezén, akkor nem elég
a meglévő hibás programokat kijavítani, lecserélni a könyvben leírt
gyakorlatok segítségével. Tennünk keli még valamit, ami bizonyára sokunk
értelmében vált ki nemtetszést. Arról van ugyanis szó, hogy ha át akarunk
alakulni, akkor az új dolgokat, amelyeket most vésnénk az agyunkba, meg
kell válogatnunk. Mert ha a gyakorlatokkal korrigálunk, de újabb hibás
adatmennyiséget halmozunk fel, akkor nem haladunk kielégítően. Ezzel azt
akarom mondani, hogy ha például a szeretetet szeretnénk magunkban
honosítani, és állandóan élővé tenni, akkor nagyon le fog minket lassítani
például az, ha esténként, a gyakorlat elvégzése után durva krimik és
horrorfilmek jelenetei vésődnek az agyunkba. Ha egy tisztább életmódot
választunk, akkor a tisztábbat kell választanunk az új dolgokban is. Tehát
ha megnézek egy filmet, akkor célomnak megfelelően meg kell
válogatnom, hogy mit is nézek meg. Választhatok paródiát, komikus
dolgokat vagy a klasszikusokat, és így tovább. Ha már lövést kívánok látni,
akkor inkább nézzek egy cowboyt, és ne egy elmebeteg sorozatgyilkost, és
így tovább; mindenre van alternatíva.
Nem akarok senkinek sem prédikálni, de őszintén leírom, amit látok,
amit én magam is átéltem, ahogy én magam is megváltoztam. Én ma nem,
hogy nem akarok, de nem is tudok megnézni egy horrorfilmet, mert szívem
megnyitásán keresztül átélem azt, sajátomnak veszem, vagyis benne
vagyok, ezért szenvedek, úgy, ahogy a valóságtól is szenvednék. Lehet,
hogy neked ez gyengeségnek tűnik, de az azonosuláshoz való képességem
megadja nekem azt, hogy belelássak más emberekbe. Tudom, hogy ő
milyen, és ezt felhasználom az életemben, de ez a képességem azzal is jár,
hogy egyéb dolgokba is beleérzek, azonosulok velük, valóságként élnek
bennem. Ezt én erőként, nem pedig gyengeségként élem meg.
Van még egy másik dolog is, mégpedig az, ahogyan kifejezem magam,
mert megnyilvánulásaim direkt hatással vannak a tudatomra. Ez azt jelenti,
hogy ha érzéseim, véleményem kinyilvánítására trágár, csúnya
kifejezéseket használok - még akkor is, ha ezt csak szokásból teszem, nem
komolyan gondolva -, akkor ezek befolyásolják a folyamatot, amellyel
életemet meg akarom változtatni. Ha másképp nem is, de felületessé
tesznek. Természetesen mindenki esetében csak saját magára tartozik, hogy
hogyan fejezi ki magát, mint ahogy az is csak rá tartozik, hogy miként
alakítja életét, teremti meg saját sorsát, vagyis hogyan, illetve mit varázsol
magának. Én magam Erdélyből származom, ahol a nyelv is, mint az
egyszerű székely, két lábbal áll a földön. Nem azt mondom, hogy
szenteskedjünk, ha nem vagyunk szentek, de ezen a téren is figyelnünk kell
önmagukra, ha varázslatos eredményt akarunk.
Ne ess kétségbe! Az elején úgy érezheted, hogy túl sok önfegyelemre
van szükséged, amellyel talán még nem rendelkezel. Ez igaz. Minden
kezdet nehéz, de tudom, hogy eljön az idő, amikor az önfegyelem lesz a
szórakozásod, spirituális gondolataid pedig örömforrásaid. Minél előbbre
haladsz az úton, annál kisebbek lesznek a megmászni való hegyek.
Sok örömet, de mindenekelőtt sok hasznot kívánok! Amikor eljutsz
odáig, hogy hasznosnak érezd a spiritualitást, akkor már magától fog menni.
Ha padlón vagy (21. oldal)
Ha problémád van valakivel (71. oldal)
Ha fogyni akarsz (74. oldal)
Ha valamid fáj (76. oldal)
A szeretet erőt ad és mindent (98. oldal)
Szeresd magadat! (103. oldal)
Nem vagy egyedül (106. oldal)
Vásárolj erőt a bevásárlóközpontban (114. oldal)
Újjászületek (125. oldal)
Szent nap (128. oldal)
Élj a jelenben! (139. oldal)
Bárhol az életben (142. oldal)
Oltalom (168. oldal)
Meditáció
A meditációról olvasni olyan, mintha egy finom ünnepi étel ízéről
olvasnánk. Szép és jó, de ha az ízlelőbimbóknak nem jut semmi, akkor nincs
személyes tapasztalat sem, akkor hiába jó a szakácskönyv. Ha nincs
személyes tapasztalat, nincs meditáció sem, mert akkor csak a kívánság,
esetleg a kíváncsiság marad. Az igazi meditációt nem lehet szavakkal leírni.
Először is azért, mert az emberi nyelvben nincsenek rá szavak; nem tudjuk
leírni a belső csend különböző fajtáit, és az azt kísérő érzéseket. Másodszor
pedig azért, mert minden ember másként éli meg azt az állapotot, amelyben
a gondolatai mögé próbál visszavonulni. A meditáció nem olyan recept,
amely minden esetben, mindenki számára ugyanazt az ízt hozza össze.
Bárha az ember igyekszik meditálni, a meditációs állapot mégsem az
ember szándékától függően jön létre, ez egyszerűen egy az emberben már
meglévő adottság, amely mindig jelen van, áramlik és átélhető. Azért nehéz
megtanulni, mert nem kell tenni semmit, és az a legnehezebb. Az ember
megszokta, hogy mindent neki kell megtennie, legalábbis ezt érzi. Itt pedig
pontosan ezt kell feladni.
A meditáció nem más, mint belső lényünk finomanyagi, árnyalt
energetikus rezgéseinek megtapasztalása, és ezen tapasztalaton keresztül a
meditáció bejárattá, vagy átjáróvá válik egy másik világba, a belső világba.
Ezért a lelkünkkel való kapcsolatot meditáció közben tudjuk átélni. Viszont
mindannyiunk lelke más, ezért a meditációt mindenki másként éli meg. A
sok itt felsorolt meditációs gyakorlat közül az, ami az egyik embernél
működik, a másiknak talán nem nyújt semmit. Mindenkinek azt a
gyakorlatot kell használnia, amely a legkellemesebb a számára, azt keli
ismételnie és fejlesztenie.
A meditációt meg kell kóstolni, át kell élni! Pár percre be kell lépnünk
képzeletünk világába, ott kell megvalósítanunk belső, pozitív, isteni
tulajdonságainkat vagy képességeinket. Ha ezt sokszor ismételjük, rájövünk
arra, hogy képzeletünknek alkotó, átalakító, gyakorlati ereje van. Igen,
gyakorlati, amellyel a világban betöltött helyünket tetszésünk szerint
kényelmes nyugággyá, vagy dinamikus, a teremtést irányító vezérlőpulttá
alakíthatjuk, sőt mindkettő együtt is működhet.
A képzelőerő a belső valóság azon formája, amely az anyagi világban
még nem nyilvánult meg, de ha foglalkozunk vele, ha meditálunk, ha
magasabb rendű erőnket, vagyis lelkünk akaraterejét ráirányítjuk, akkor
materializálódik.
A meditáció megtanít minket arra, hogy belső világunk alakítja külső
létünket, és hogy ez irányítható, attól függően, hogy milyen erőknek adjuk
át magúnkat. Külső létünk annak megfelelően alakul, hogy tudatosan
irányítjuk-e belső világunkat vagy öntudatlanul a külső világ csillogó fényei
után kapkodunk, mint az éjjeli lepke, amely a lángba repül.
Koncentrációs képességünk segít meditációnkban. Meditációnk segít,
hogy koncentrációs képességünk erősebb legyen. Koncentrációs
képességünkön keresztül rendet teremthetünk értelmünkben. Az értelemben
egy bizonyos fokú nyugalom és rend jön létre, egyrészt megerősödött
koncentrációs erőnk, másrészt a meditáció, a lélek fényének hatása által.
Ezáltal tudunk életmódot változtatni, illetve ezáltal változik meg az
életmódunk.
Miért meditálok?
Az értelem lecsendesítése.
Az életben
Óriás virág
Végy egy virágot, ami tetszik neked. Tedd magad elé, hogy könnyedén
tudd nézni, ne kelljen sem a nyakad, sem a szemed megerőltetni, körülbelül
olvasótávolságba. Nézd a virágot sokáig, és figyeld a részeit, a szirmait,
ahogy összefutnak, illetve kibontakoznak, figyeld meg jól a színeket.
Mindezeket kövesd végig értelmeddel is, és lehetőleg jegyezd meg jól.
Tanuld meg a virágodat, minden egyes részét, ügy, mintha vizsgáznál
belőle, tehát nagyon jól meg kell ismerned. Ez aránylag könnyen megy, mert
nem kell leállítanod gondolataid áramlását, vagy harcolni ellenük. így
mindig van min gondolkodnod, és szabad is a virágodra gondolnod.
Amikor már jól tudod a leckédet, vagyis ismered a virágodat, akkor
csukd be a szemed, és idézd fel azt belsődben. Ez nem lesz nehéz, mert ha
sokáig nézel egy tárgyat, utána csukott szemmel is magad előtt látod azt.
Idézd fel a szirmokat, a színeket, minden részt, hogy tökéletesen lásd magad
előtt. Mivel jól megtanultad, most csukott szemmel újra felépíted azt minden
részében. Ahogy ezzel kész vagy, kezdd el lefelé csúsztatni a mellkasod
irányába a belső virágodat, amíg le nem érsz a mellkas közepéig. Majd
tartsd ott, és figyeld a virágot, minden részletével együtt. így a. virág a
részeddé vált, benned van.
Ahogy nézed a virágot a szívedben, látni fogod, ahogy elkezd nőni. Ezt
persze a képzelőerőd segítségével teszed. Látod ahogy a belső virágod
nagyobb lesz, aztán még nagyobb, és még nagyobb, egyfolytában növekszik,
míg végül kitölti a mellkasodat, és ezáltal kezd betölteni téged, Amikor a
virág már nagyobb, mint a tested, akkor te leszel része a virágnak, vagyis
eggyé válsz vele. Ha már végigjátszottad a gyakorlatot egyszer-kétszer,
akkor a virágod akár szoba méretűre is megnőhet, te pedig csak egy apró
része leszel például az egyik szirmának.
Időzz annyit ebben az állapotban, amennyit jólesik. Egy virágban ülni
kellemes, de virágként ülni még kellemesebb. A virág a szépség, a tisztaság
jelképe. A virág mindig kedvességet és őszinte jó szándékot fejez ki. Ha egy
virággal azonosulsz, szépnek és jónak érzed magad, így sokkal könnyebb
szeretetté válni.
Amikor ebben az állapotban időzöl, néha feloldódsz, nem kötődsz
magához az állapothoz sem. Ez jó.
Ez a gyakorlat két dolgot is hoz magával. Az egyik az, hogy azonosulsz
a virággal, a tisztasággal, az őszinteséggel, a másik pedig az, hogy
hozzászoksz, hogy a szíred tájékán növekedést erezz, vagyis megérzel
valamit a szív tágasságából. A gyakorlatot az teszi könnyűvé, hogy végig
lehetővé teszi az értelmi tevékenységet.
Képzeld azt, hogy bementél egy virágoskertbe, tele sok sok virággal.
Válassz ki egy virágot, és menj egész közel hozzá, csodáld meg a szépségét,
és szagold meg, érezd az illatát. Mondd el néhányszor magadban: "Ó
Istenem, annyira szeretnék olyan tiszta és szép lenni, mint ez a virág/'
Hagyd, hogy ez a mondat pár percig a füledben csengjen, és érezd át az
óhajodat.
Aztán képzeld el, hogy hatalmas, végtelenségbe nyúló szépség árad
beléd a virágból. Képzeld el, hogy az összes jó tulajdonság, amit a virágban
láttál, a szépség, tisztaság, illat, ártatlanság, béke, fokozatosan mind beléd
hatoltak, és mind benned vannak.
Most vedd észre, hogy mennyire szeretted ezt a virágot, és mennyi
örömet adott neked. Az elején tőled teljesen elválasztva létezett. Aztán
szépségét és valóságát apránként saját testedbe és szívedbe engedted.
Kérlek, most próbáld meg azt érezni, hogy nincs tested, nincs értelmed,
egyáltalán nincs semmid. Gondolj magadra úgy, mint egy virágra. Mivel te
is virág lettél, ugyanúgy kell értékelned és szeretned önmagad, mint ahogy
a virágot értékeled és szereted.
Az Arany Lény
Tisztaság
Utószó
Szeretnék köszönetet mondani azért, hogy úgy élhetek, ahogy élek, és
ezt ki is nyilváníthatom. Úgy érzem, hogy ehhez a könyvhöz hozzátartozik
az is, hogy elmondjam, miért tudom, hogyan tudom a könyvben foglaltakat
megélni és megfogalmazni.
Hálás vagyok Mesteremnek, Sri Chinmoynak mindenért, amit adott,
amire tanított, de ez így nem elég. Elmesélem, hogyan alakult ez ki bennem.
Persze ezt csak utólag tudom így látni, az egyes fázisokban még nem
tudtam, hogy mi is történik velem.
Mesteremet nagyon szerettem, amikor a testében élt. Ontotta belém az
Isteni Szeretetet, ahogy minden tanítványába, és az idő teltével, az irántam
nyitott szívén keresztül mind jobban és jobban megszerettem Őt. Képes
lettem volna szó szerint mindenemet, még az életemet is odaadni érte,
bármelyik pillanatban. Mondhatnám fanatikusan szerettem, de persze Ő
nem ezt akarta, Ő csak azt akarta, hogy adjam neki tökéletlenségeimet. Az
sikerült is rendesen, nem is maradt üres kézzel.
Igazán annyira szerettem, hogy az már mindenek fölötti volt, valójában
nem is volt normális. Ez azért volt nagyon jó, mert semmit nem ítéltem el
cselekedeteiben vagy szavaiban, és ezért nem is távolodhattam el tőle, mert
szeretetem erősebb volt esetleges kritikámnál. De én Őt szerettem, és mivel
testében létezett, ezért én ott láttam Őt. Nem szerettem túlságosan azokat,
akik közénk álltak, és megakadályozták, hogy lássam a Mestert, sem azokat,
akik elítélték, vagy nem szerették, és azokat sem, akik gondokat okoztak
Neki. Majdnem mindenki közömbös volt számomra a Mesteremen kívül.
Mesteremet azért szerettem annyira, mert nem csak a testet, az embert
láttam benne, hanem mindig éreztem a teste mögött a végtelent. Mégis
szenvedtem, amikor elhagyta a testét. Ha elveszít valakit az ember, mindig
szenved, mert nem tudja, hová irányítsa a szeretetét, amelyet az elhunyt
iránt érzett, legyen az családtag, közeli barát, vagy bárki, aki sokat jelentett
neki. Emlékszem, ahogy anyukám halálakor az iránta érzett szeretetem a
torkomat szorongatta, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy
tulajdonképpen a szeretet kínoz. Akkor átadtam szeretetem Istennek, hiszen
Ő adott nekem egy ilyen csodálatos anyukát. Ekkor jöttem rá, hogy
anyukám Isten Szeretetét adta át nekem. Abban a pillanatban, amikor Istent
úgy szerettem, ahogy édesanyámat, felvidultam, és mosolyogtam a koporsó
mellett, úgy, hogy az már kínos volt, mert normális ember nem lehet boldog
az anyja koporsója mellett. Vagy mégis?
De most ennél is nagyobb tragédia ért. Azt hittem, nem leszek képes
túlélni szeretett Mesterem elvesztését, mert nekem Ő volt mindenem. Az
élet értelmetlenné vált számomra, semminek nem volt értéke. Úgy függtem
ettől a szeretettől, mint a kábítószeres a drogtól. Akkor még nem tudtam,
hogy a spirituális mester iránti szeretet teljesen más és az nem öl meg,
hanem kiterjeszt. Azt sem tudtam, hogy semmi különbséget nem jelent az,
hogy Ő emberi testben él-e, avagy sem.
Egy egész évig kínlódtam a kiutat keresve, és Mesteremet is kínoztam.
Láttam Őt vízióimban és álmaimban, melyekben vigasztalt, de nem nagyon
hagytam magam. Aztán miután kihevertem a sokkot, Mesterem iránti
szeretetem kezdte elfoglalni az őt megillető helyet életem pódiumán.
Eleinte nem jöttem rá, hogy mi történik. Szeretete terjedni kezdett bennem,
kezdtem vadidegen embereket szeretni. Vicces helyzetekben öntött el a
szeretet, például egy boltban, egy szörnyen kövér hentes bácsi láttán
gyönyörteljes extázisba estem, mert Istent megláttam benne. Úgy éreztem
le kell térdelnem előtte. Az ember kicsit vagy nagyon bolond lesz ettől az
intenzív érzéstől. Egyik tanítvány társam látványa, aki nem szeretett engem,
most egyszerre a gyönyör érzetét váltotta ki bennem, annyira szerettem őt.
Szerettem pácienseimet, idegeneket, mindenkit. Ezek az élmények
hasonlóak voltak ahhoz, mint mikor Mesteremet szerettem, de világosan
éreztem Istent az emberekben és az állatokban is. Most már mindenkit képes
vagyok szeretni, mindenkit. És azokat tudom a legjobban szeretni, akik nem
szeretnek vagy negatívak irányomban. Ez egyfajta áldás, akkor is ha ők ezt
nem érzik.
De nem csak az embereket tudom szeretni. Például a minap a kezemre
szállt egy darázs, és megcsípett. Nem tettem semmit, ami ezt kiválthatta
volna. Borzalmasan fájt, és az ember ilyenkor nem udvariaskodik, nem
gondolkodik. Rácsaptam, és a földön ráléptem, széttapostam. Amikor
rátettem a lábam, azon kaptam magam, hogy fájó kezemet számban tartva
imádkozom. Ő Uram, szegény ártatlan lénynek adj már magasabb rendű
életformát! Egyszerűen az történt, hogy a darazsat is szerettem, és nagyon
sajnáltam.
Hát normális ez? Mindenesetre szerencse, hogy ezt a könyv végére
írtam, máskülönben talán nem is olvasod el. Vagy hátulról kezdted az
olvasást? Akkor kár volt a pénzért.
Legjobban szülőhazámat szeretem, aki testet adott nekem, ezt a
gyönyörű de szenvedő, boldogtalan Bolygót, együtt a rajta lévő összes
tökéletlen lénnyel, akik tudatlanságukban kínozzák őt, így kínozva
önmagukat. Az sem tűnhet normálisnak, hogy bennem csak egy szeretet él,
egyetlenegy, de az tágas és határtalan; nem tudom másként szeretni a saját
gyermekem, mint a más gyerekét, vagyis az idegent, vagy másféle
szeretettel szeretni a kutyámat, mint az embereket. Sajnálom, de ez az
igazság. Nem rendelkezem szeretet fajtákkal, fokokkal.
És hogy miért írom le mindezt? Azért, mert rájöttem, hogy most tudom
Mesteremet a legjobban megközelíteni. Most, hogy Ő már nem az a test,
amiben lakott, a szeretetem minden testben megtalálja Üt: emberben,
kutyában vagy akár darázsban. Az iránta érzett emberfeletti szeretetem most
az univerzális életben találja meg Őt. Ezáltal viszont kiterjedtem, több
lettem. Mesterem ezt mondta nekünk: "Nem vagyok ez a test, valami más
vagyok, azt a valami mást tudod megvalósítani, ha a hajómban ülsz és
mindig, mindig a kedvemben jársz..." Ezt Ő mondta, de ki tudta volna szó
szerint venni? Sokszor sajnálom, hogy nem tudtam ezt az egy szeretetet még
az Ő földi idejében mindenki és minden iránt érezni. De ugyanakkor látom
azt is, hogy ez nem lehetett másként, ennek így kellett történnie. Az Ő testi
megnyilvánulása a testemhez beszélt, és csalóka volt, mint minden itt a földi
játékban, mert minden azt hiteti el velünk, hogy mindnyájan egymástól
teljesen elválasztott lények vagyunk.
Mesteremet csak akkor élhetem át ismét, ha kilépek ebből a csalóka
játékból, és tökéletesen tudatosodik bennem, hogy mindenki vagyok. Ezt
mondja az iránta érzett szeretetem, mert ha a Mesterem szeretetévé válok,
akkor a Minden vagyok. Hogy is tudná az ember megvalósítani a
kereszténység fő alapelvét: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!", ha
nem érzi felebarátját önmagának, vagy önmagát felebarátjának? Lehetetlen.
Egyszer együtt ültünk a Mesterem, én és még pár tanítvány. Mindenki
rengeteget kérdezett, Ő pedig mindenkinek válaszolt. Én csendben ültem
egész idő alatt. Mesterem végül megkérdezte: "Gunagriha, te nem akarsz
semmit kérdezni?" Azt válaszoltam, hogy nem. "Nem vagy kíváncsi
semmire?" Újra nemmel feleltem. Akkor ezt mondta: "Igazad van, csak egy
fontos kérdés létezik: Ki vagyok én? Igaz, hogy te nem kérdeztél, de én
megmondom neked a választ erre a kérdésre, amely szintén egy kérdés: Ki
nem vagyok én?" Akkor bólongattam, mert hát az én Gurum mondta, de
nem értettem meg. Hogyan is érthettem volna, ha csak Őt szerettem?
Nem fejezet
Figyelem! Ez a rész nem tartozik a könyvhöz. Ezt elolvashatod, ha
elpocsékolni való időd van.
A szerzőről, a szerzőtől
Sorsnavigátor függelék
Sri Chinmoy Belső Iskola
Héthetes
Függelék a Sorsnavigátorhoz
Bevezetés
"Ha azt gondolod, hogy az életnek magasabb célja tan, akkor teljesen
készen állsz a spirituális életre."
(Sri Chinmoy)
A Héthetes felébreszti bennünk a megfigyelőt. Úgy is mondhatnám,
hogy figyelmesebben éljük belső életünket. Le kell válnunk embertársaink,
a közösség lüktetéséről, olyan módon, hogy megőrizzük belső értékeinket,
elveinket, és nem utánozzuk a világot. Ez azért szükséges, mert belső,
pozitív életmódunkat meg kell védenünk, vagyis nem akarjuk csak azért
feladni, mert mások nem így élnek. Tehát ha most az elején még nincs is
erőnk embertársainkat - pozitív energiánkat használva - magunkkal ragadni,
legalább mi magunk meg akarjuk azt tartani. Ezért inkább egyelőre
visszahúzódunk, nem kell mindenben részt vennünk, amiről az emberek
tárgyalnak, nem kell okoskodásunkat felajánlva tanácsolnunk, mert egy
ideig tanácsaink nélkül is megoldhatók a világ problémái. Vagyis kerüljük
azokat a dolgokat, amelyek a tudatunkat lefelé húzzák.
Ezáltal olyan erővé válunk, amely a kavargó negatív hatások között is
stabil, tiszta marad, ellenáll. Olyanokká válunk, mint a lótuszvirág, amely
hiába van az iszapban, amikor kiveszed, akkor patyolat tiszta, nem tapad rá
mocsok. A lótusznak mikroszkopikusan egy sajátos felülete van, amely nem
enged semmit rátapadni, nem tudja semmi sem bepiszkítani. Mi is ilyennek
akarjuk szívünket látni. Ebből jön az ötletem, meditálj a lótuszvirágra!
Lehet, hogy ez a dolog jelenleg nagyon távolinak, szinte
megvalósíthatatlannak tűnik egyesek számára, de nem ez a lényeg. Itt a
lényeg csak az, hogy te ilyen akarsz-e lenni, vagy sem? A többire nem kell
gondolj, hanem meg kell próbálnod. Ha komolyan olyan életér akarsz élni,
ahol a problémáid fölé emelkedsz, akkor persze folytatnod kell a Héthetest.
"Van egyáltalán valaki, akinek Isten nem adja meg a szükséges képességet,
hogy megújítsa Önmagát, ha őszintén akarja/ " (Sri Chinmoy)
Végy magadnak egy füzetet vagy noteszt, és jegyezd fel naponta, hogy
mit sikerült megvalósítanod, mit felejtettél el, és milyen tapasztalatod van,
milyen kérdés merült fel benned. Ahogy a német mondja: A bizalom jó, de
az ellenőrzés jobb. Ezzel a spiritualitás egyik fontos pontján dolgozunk: az
önellenőrzésen. Ez lesz a munkafüzeted, ill. örömfüzeted. írd rá a neved és
a címet: Örömfüzet!
Meditálj rendszeresen
Azt már tudjuk, hogy a meditáció adja meg a képességet sok mindenre,
amit az új életünkben birtokolni akarunk. így a meditáció segít abban, hogy
parancsoljunk értelmünknek, segít abban, hogy érzéseinket könnyebben
felfogjuk, és kiértékeljük, segít a külvilág iránti érzéseink
megválogatásában, és segít abban is, hogy vad indulatainkat és ösztöneinket
emberhez méltó módon tudjuk irányítani.
"A meditáció nem csak azt jelenti, hogy behunyt szemmel egy helyben ülünk.
A meditáció szerető gondolatot tiszta gondolatot, Önodaadó gondolatot is
jelent napi törekvés-életünkben."
(Sri Chinmoy)
"A szív-erőt kivéve, nincs más erő, amely megszelídítené az ember sötét
energiával elárasztott állati életéi."
(Sri Chinmoy)
Privát ügy
"Az óra ütött számodra. Haladj a saját képességed szerint! Miért várnál
azokra, akik nem állnak készen, hogy magasra, magasabbra, a
legmagasabbra repüljenek?"
(Sri Chinmoy)
Záróként egy kis figyelmeztetés. Légy résen, illetve légy figyelmes arra,
hogy a spirituális szívedben meditálj, illetve ott érezd magad, oda
koncentrálj. A spirituális szív egészen magasan van a mellkas közepén. Ha
nagyon ellazulsz és úgymond kényelmesen magadba süllyedsz, lejjebb
mész, mint a mellkasod közepe; ha már a gyomorszáj tájékára vagy még
alacsonyabbra kerülsz, akkor megtörténhet, hogy kellemetlen szívdobogást
kapsz, olyat mint amikor félünk. Ennél nagyobb baj nem történik, de ha nem
ismered, akkor ez is elég ahhoz, hogy megijedj. Ez viszont csak azért van,
mert megnyitottad magad az alacsony vitális központ, a köldök központ
fele. Az pedig mindnyájunkban a félelem, agresszió, szexualitás, a
szadizmus, a gyilkosság, a halál lakhelye. Ez az alsó világok kapuja.
Ezért a legbiztosabb egy kezdőnek, hogy kezét a mellkas közepére
tegye, mindaddig, amíg megtanulja, hol is van lényének a központja, a
szíve.
Testedzés
A fejlődés
Vezettesd magad!
Hétfő
Örömtervi összefoglaló
Kedd
"Kezdj el egy új életre gondolni!
Őszinte elméd megtanít, hogyan láss hozzá.
Tiszta szíved folytatja majd helyetted.
Csak kezdj el egy új életre gondolni!"
(Sri Chinmoy)
Viselkedj helyesen!
Képzeld azt, hogy gyerek vagy, és nem tudsz jól viselkedni, most
viszont meg kell tanulnod. Ebben a játékban most te vagy a gyerek is és a
felnőtt is. Te vagy a belső gyerek, és a magaddal szembeni szigorú felnőtt
is. Te leszel az, aki ellenőrzöd gyermek-énedet.
Persze itt a viselkedés alatt teljes egészében egy belső folyamatot értek,
amely azonban igenis kivetítődik a külsőre is. Vagyis jól viselkedni azt
jelenti, hogy nem jár a szád, ha kell, ha nem kell, és minden körülmények
között szeretetre méltó vagy. Kevesebbet kell beszélned, ami a negatív
megjegyzéseket, a kritikát, a kéretlen tanácsokat illeti. Ez az elején nem is
lesz olyan egyszerű, de ne légy türelmetlen, ne csüggedj, ha csak
egyetlenegyszer is nyertél, akkor azt már csak ismételni kell!
Belülről nézve akkor nem jár a szád, amikor - valami, szerinted nem
helyes dolgot, nem kedves embert vagy folyamatot látva - nem indul meg a
fejedben a belső szád, és magadban "beszélve" letolod, leértékeled,
kritizálod, megtámadod, elutasítod, utálod vagy akár gyűlölöd azt. Ha nem
állítod le a "belső szádat", akkor nem voltál szeretetre méltó és
szeretetteljes. Nem viselkedtél jól, mert odaadtad magad a negatív
energiának, és te magad váltál annak forrásává. Ezáltal nem szándékosan
ugyan, de ténylegesen táplálod a rosszat a világban, pedig alapjában véve
te magad elítéled azt. Tehát figyelj!
"Minden jó gondolat
Egy kis mennyország.
Kérdezd meg a szíred, hogy igazam van-e.
Minden rossz gondolat
Egy nagy pokol.
Kérdezd meg elmédet, hogy igazam van-e."
(Sri Chinmoy)
Ellentétben az eddigi spontán életvitelünkkel, az új életben nem aszerint
viselkedünk, reagálunk, amit mások mutatnak felénk, illetve adnak nekünk.
Nem is aszerint reagálunk, amit saját előítéleteink diktálnának, amelyek
már szokásainkká váltak. Megneveljük magunkat, hogy elveink szerint
éljünk, ne pedig csak mások egojának, illetve a világnak buta tükre legyünk.
Jobb sorsunk érdekében kell, hogy tartásunk legyen!
"Ne félj mások romboló tetteitől! Attól félj, amit e tettek kiváltanak
belőled/'"
(Sri Chinmoy)
A következő sorokat nagyon jól szívleld meg, jegyezd meg, tanuld meg,
és ehhez tartsd magad. Az új életedben meg kell kímélned saját magad!
Kedd
Örömtervi összefoglaló
Szerda
"Kezdj el egy új életre gondolni!
Őszinte elméd megtanít, hogyan láss hozzá.
Tiszta szíred folytatja majd helyetted.
Csak kezdj el egy új életre gondolni!"
{Sri Chinmoy)
Adj
"Tudni akarod, mi isteni?
Elmondom:
A gondolatok uralmán túlnövő jóságod
Tökéletesen isteni."
(Sri Chinmoy)
"Adj! Ne megragadj!
Sokkal messzebb elérsz majd,
Mint a karod.
Szerda
Örömtervi összefoglaló
Csütörtök
"Kezdj el egy új életre gondolni!
Őszinte elméd megtanít, hogyan láss hozzá.
Tiszta szíred folytatja majd helyetted.
Csak kezdj el egy új életre gondolni!''
(Sri Cbinmoy)
Tisztaság
"A tisztaság nélküli vitális öröm a belső szegénység jele. A tisztaság ön-
odaadás nélkül lehetetlen valóság,"
(Sri Chinmoy)
"Intenzíven vágyakozz
A tisztaság tengere iránt,
Ha azt akarod, hogy életed
Olyan tágas és olyan tökéletes legyen,
Mint az isteniség égboltja,"
(Sri Chinmoy)
Csütörtök
Örömtervi összefoglaló
Péntek
"Kezdj el egy új életre gondolni!
Őszinte elméd megtanít, hogyan láss hozzá.
Tiszta szíred folytatja majd helyetted.
Csak kezdj el egy új életre gondolni/"
(Sri Chinmoy)
Légy őszinte!
"Ha nem vagy magaddal brutálisan őszinte, nem fogsz tudni egyetlen
ugrással átkelni a tudatlanság tengerén"
(Sri Chinmoy)
"Imádságteli őszinteséged
A tökéletességed kezdete.
Lélekteljes tisztaságod
Az elégedettséged kezdete."
(Sri Chinmoy)
Péntek
Örömtervi összefoglaló
Szombat
"Kezdj el egy új életre gondolni!
Őszinte elméd megtanít, hogyan láss hozzá.
Tiszta szíved folytatja majd helyetted.
Csak kezdj el egy új életre gondolni!"
(Sri Chinmoy)
Hála
Szombat
Örömtervi összefoglaló
Vasárnap
"Kezdj el egy új életre gondolni!
Őszinte elméd megtanít, hogyan láss hozzá.
Tiszta szíred folytatja majd helyetted.
Csak kezdj el egy új életre gondolni!"
(Sri Chinmoy)
Örülj!
Örülj! Örülj! Örülj! Örülj, hogy süt a nap! Örülj, hogy felhős az ég!
Örülj, hogy lélegzel, hogy élsz! Örülj, hogy vagy! Örülj, hogy helyed van
ezen a gyönyörű bolygón!
Az öröm kifejezője a mosoly. Mosolyogj! Mosolyogj magadnak!
Mosolyogj másoknak, feltétel nélkül, elvárás nélkül.
Vasárnap
Örömtervi összefoglaló