Paprikás csirke az Északi-sarkon

Turóczi Gábor – Sipos Tamás

1
2
Paprikás csirke az Északi-sarkon
Turóczi Gábor – Sipos Tamás

Budapest, 2007

3
 Szerzôk:
Turóczi Gábor és Sipos Tamás

Kiadó:
Turóczi Gábor

Szerkesztô:
Németh Attila

Design, tördelés,
nyomdai elôkészítés, nyomda:
Mackensen Kft.

ISBN 978-963-06-2147-2

A Lucullus Baráti Társaság weboldala:

www.lucullusbt.hu

Az Északi-sarki expedíció weboldala:

www.lucullusbt.hu/e-sark

Telefon: +36 20 9798-991.

Budapest, 2007.

© Turóczi Gábor és Sipos Tamás

4
Dear Nagyétkû, Nagyszomjú Társ!

Ezekkel a szavakkal köszöntöttük legközelebbi barátainkat 2003. de-

cemberében, amikor az elsô meghívónkat kiküldtük a Lucullus Baráti
Társaság nevében, hogy egy igazi kínai vacsorát költsünk el. A lakomát,
amelyen jelen volt mûvész és irodai alkalmazott, buszsofôr és kungfu-
harcos egyaránt, újabb étekkaland követte, és hamarosan megéreztük,
hogy itt, Magyarországon is lehetséges körbeutazni a világot, ha a föld-
golyó megismerésének eszközéül a konyhamûvészetet, és vezetôül az ezt
közvetítô, hazánkban élô nemzetségek képviselôit választjuk.
Ételutazásaink „Luculliász” néven elhíresült fejezetei azonban nem
voltak képesek hazánk határain belül maradni. Elôször a környezô or-
szágok étekmûhelyeibe látogattunk el, majd a hadak útjára léptünk, és
keresztül-kasul szeltük Európát, hogy a gasztronómián keresztül értsük
meg a vén kontinens népeinek lelkületét, történelmét, és a nappal
meg a csillagokkal kötött szövetségét. Egyik utunk során, amikor
elértük a földrész legészakibb pontját, a norvégiai Nordkappot, magá-
ba rántott egy soha nem látott kaland örvénye. Ekkor született meg
Északi-sarki expedíciónk ötlete, ami megpróbáltatások, megaláztatások
egész sorát, majd elismerést, tapasztalatot és maradandó barátságokat
hozott nekünk.
Kötetünk ennek a kalandnak a mindennapjaiba kalauzolja el az
Olvasót, Turóczi Gábor (tg), az Északi-sark meghódítója, és segítôje,
Sipos Tamás (st), a Lucullus Baráti Társaság elnöke naplójegyzetein
keresztül. Reméljük, hogy egy évvel azt követôen, hogy a világ tetejére
másodszor is magyar lobogó került, tudunk reményt adni mindazoknak,
akik akár egyszer is a messzeségbe tekintettek, és megszólalt bennük az
ismeretlenségbe hívó különös hang, ami az emberiség történelme során
annyiszor hozott szerencsét vagy éppen szerencsétlenséget az otthon
melegét önszántukból elhagyóknak.

Baráti üdvözlettel:

A szerzôk

Budapest, 2007. április 5.

5
A szerzôk hálájukat és köszönetüket fejezik ki azoknak, akik az Észa-
ki-sark meghódításának a kalandját lehetôvé tették, és az expedíciót
hitükkel, lelkesedésükkel, anyagi és szellemi javakkal, bíztatással és
minden egyéb támogatással segítették.
Különösen hálásak vagyunk családjainknak, szeretteinknek, és ki-
emelt köszönettel tartozunk Jarabek Bencének, Trum Mercédesznek,
Ács Zoltánnak, a Jászberényi Gyakorló Általános Iskola diákjainak
és tanárainak, B. Tóth Lászlónak, Baráth Attilának, Szûcs Ádámnak,
Ripp Katalinnak, Petrikó Gábornak, Kalmár Tibornak, Dénes Tamás-
nak, Tisza Katának, Nagy Gábornak, Petô Ernônek, Kégl Lórántnak,
Varga-Tar Sándornak, Sófalvy Antalnak, Varga Editnek, Szûcs Péter-
nek és Sükösd Leventének, Reményi Zsuzsának és Fábry Sándornak,
Jalecz Lajosnak, Miklósi Károlynak és Kiss Lászlónak, Simon Virág-
nak, Balogh Rékának, Banka Csabának, Balázs Eszternek, Németh
Krisztinának, Kempf Károlynak, Szabó Bélának, Kúti Lászlónak, Kra-
usz Györgynek, Wang Mesternek, Karsza Eszternek, Nagy Lászlónak,
Dóka Péternek, Dóka Attilának és Juhász Melindának, Tokaji Nagy
Csabának, Vizler Zsoltnak, Horacsek Barbarának, Szász Eszternek,
Burger Istvánnak, Szabó Virágnak, Fôzô Attilának, Harangozó Cson-
gornak, Horváth Évának, Oravecz Péternek, Páva Attilának, Alcser
Norbertnek, Sárközi Andrásnak, Novák Gábornak, valamint a Max
Balloon Kft.-nek, a Pólus Centernek és a Canderelnek.

6
2005. november 25., Norvégia (tg)

Százhatvannal száguldunk a jeges úton, hegynek felfelé. Gépkocsink

ide-oda csúszik, és oldalba kap a horizontálisan süvítô szélvihar. Már
csak néhány perc van hátra a világosságból, pedig még csak délután
kettôre jár. Közel vagyunk a célhoz, hogy elérjük a szárazföldi Európa
legészakibb pontját, Nordkappot.
Amint felérünk a hegytetôre, beletaposunk a gázba, közel kétszázzal
hajtunk elôre a hómezôn. A viharban, úgy öt-hatszáz méterre elôttünk
fények sejlenek fel: egy épület. Egyre szürkébb az ég, kocsinkkal megál-
lunk egy tompa fényû fém földgömb elôtt. Megérkeztünk: ez az a pont,
ahol véget ér a kontinens.
Kiszállunk az autóból, de a metszô, jéghideg, nedves szél szinte a
csontunkig mar. Semmi glória, semmi üdvözlés – csak magány, fagy és
az üvöltô orkán. Meghallom a tenger hullámainak dübörgését, amint
valahol lenn a mélyben teljes erôvel csapódnak a szikláknak. Minden
erônket össze kell szednünk, hogy a kilátópontig eljussunk.
Amint elérjük a fémkerítést, feltárul alattunk a végtelen, sötétszürke,
ôrjöngô Jeges-tenger. Mint egy hatalmas, végeláthatatlan lény, úgy
terpeszkedik és tûnik el a messzi északi horizonton, ahol szinte egybeforr
a füstszerûen gomolygó óriásfelhôkkel. Alattunk kétszáz méteres, fekete
sziklaszakadék: odalenn emeletnyi hullámok zúzódnak szét a sziklákon.
A szél teljes erôvel tépi ruhánkat, kapaszkodnunk kell a fémkerítésbe
– hajszál választ el attól, hogy pillanatokon belül egyé váljunk a világ
legfagyosabb tengerével.
Két hét autóút, rengeteg viszontagság, nem kevés konfliktus van
mögöttünk, de megcsináltuk. Itt vagyunk, azon a pontján az öreg kon-
tinensnek, ahonnan tovább nincs semmi. Ekkor, ebben a pillanatban
rémlett fel: a tengeren túl, valahol a láthatatlan messzeségben, a zord
északi szigetek világában még van élet. Sôt, ha azokon a szigeteken
túljut az ember, elérkezik az örök jég birodalmába, ami tragédiát és
sikert hozott azoknak, akiket egy cél vezérelt: eljutni a földgolyó le-
gészakibb pontjára.
Tovább kell mennem, és el kell jutnom az Északi-sarkra, a világ
tetejére.

7
2005. december 7. (st)

Este tíz körül megszólal a telefon. A vonal végén Gábor: közli, hogy
kitalált egy zseniális tervet, méghozzá, hogy eljut az Északi-sarkra. Már
megint egy ôrült ötlet, aminek se füle, se farka. Jó, hogy nem a Holdra
akar menni. Le is raknám a telefont, de tovább erôsködik: hallott arról,
hogy volt már ott két magyar.
„Ez lesz életem legnagyobb kalandja, kész vagyok mindenemet fel-
tenni rá” – mondja. De arra már nincs válasz, hogy mit fog az egésszel
kezdeni, és milyen haszna lesz belôle, ha nem elsôként jut el oda. Arról
meg végképp nincs elképzelése, hogy tudnánk a történetbe illeszteni a
Lucullust. Le is zárnám az egészet, de Gábor csak beszél tovább, és azon
veszem észre magam, hogy kezd magával ragadni az ötlet. Elkezdünk
játszani a gondolattal – mi lenne, ha tényleg elmennénk az Északi-
sarkra? El, a messzi Északra, a senki földjére, az örök jég birodalmába.
Olyan vidékre, ahol még csak kevés ember járt: ahol nincs más kö-
rülötted, mint a végtelen jégmezôk és a kék ég, a csontrepesztô fagy
meg a viharok, maga a nyers természet. Alattad az óceán, körülötted
éhes jegesmedvék. És az ember, akinek mindezzel meg kell küzdenie,
egyedül, csak a saját erejére, szívósságára, találékonyságára támasz-
kodva. Ez olyan kaland lehet, amirôl könyvekben lehet olvasni, meg
filmeken látni – egy olyan út, ahol életre-halálra megy a játszma, és
köztes megoldások nincsenek. Valami egészen ellentétes azzal, amit
városi környezetben, vagy akár a kontinens viszonylag kiszámítható
természeti viszonyai között átélhet az ember. És nekünk, akiknek szinte
semmiféle természetben való létezéssel nincs tapasztalata, ez külön ki-
hívás lehet. Teljesen hihetetlennek tûnik az egész, de az álmodozásból
hamar felbuzdulás lesz, és szinte észre sem vesszük, de már a gyakorlati
megvalósítás lehetôségein agyalunk.
Egy dologban már most biztosak vagyunk: ha úgy döntünk, hogy
tényleg elindulunk, nem mindennapi vállalkozásba vágunk bele, ami
valószínûleg nagyon sokba fog kerülni. Ez már most az elején elkerül-
hetetlenné teszi, hogy elkezdjünk gondolkodni szponzorok bevonásán.
Az pedig magával hozza, hogy a médiában is érdekessé kell tennünk a
történetet. De hogy kezdjük el?
Elôször az utazás módjait vesszük sorra. Tudjuk, ha kényelmesen
utaznánk, mondjuk egy fûtött atomjégtörô fedélzetén, vagy helikop-
terrel repülnénk a Sarkra, az a kutyát sem érdekelné. Néhány hasonló,

8
sehová nem vezetô ötlet után eljutunk egy teljesen ôrült megoldáshoz:
napernyôvel felszerelt, hatalmas virágmintákkal díszített és koktéltar-
tókkal ellátott fotelekben kell útnak indulni, amik sítalpakon csúsznak,
és több tucat tacskó húzza ôket! Miután jót szórakozunk, félre is dobjuk.
Bárhogy csûrjük-csavarjuk, csak arra jutunk, hogy nem menekülünk
meg a fizikai megpróbáltatás elôl: a közönség a kalandra lesz kíváncsi,
szenvedést meg vért akar látni. Nincs más megoldás: az expedíciót
gyalogosan kell végrehajtanunk, az elemekkel és saját magunkkal meg-
küzdve, ahogyan azt az elsô két magyar utazó is megtette. Ez a cirkuszi
minimum, hogy az aréna közönségének szimpátiáját elnyerjük.
De ez még mindig kevés. Valamit még hozzá kell tennünk a kaland-
hoz, hogy megkapjuk a szükséges médiafigyelmet. A Lucullus törté-
netében általában szerencsésen kapcsoltuk össze utazásainkat az ízek
felfedezésével, de most nehéz helyzetben vagyunk: azon a vidéken,
ahová mi megyünk, csak a jegesmedvéknek alakult ki érdemleges
evôkultúrája, ami többnyire kimerül abban, hogy a fókákat a lékekbôl
elôráncigálják, koponyájukat szétroppantják, és húsukat véres cafa-
tokra tépik. Ebben nyilván nem szeretnénk partnerek lenni. Ami
viszont érdekes lehet: annak a néhány embernek a konyhája, aki az
elmúlt száz év alatt ebben a hihetetlenül kemény környezetben képes
volt életben maradni. Mit ettek ôk? Mit jelentett nekik az étel? Csak
egyszerû tápot, vagy igyekeztek megôrizni az otthon ízeit? És persze
az is érdekes, mi marad az emberbôl egy ilyen környezetben: állathoz
hasonló túlélôgéppé válik, vagy megôriz valamit abból, ami emberré
teszi? Például az ízek élvezését?
Mivel egy emblematikus útról, egyfajta harci ösvényrôl van szó, nem
lesz elég egy zászló kitûzésével megünnepelni a cél elérését. Kell egy
sajátságos rítus, egy szimbolikus tett: fôznünk és ennünk kell valamit az
Északi-sarkon. Ez a valami egy magyar étel lesz, mégpedig ami a legin-
kább kifejezi a magyar konyha lényegét, és mellette viszonylag könnyen
el is készíthetô. Meg kell kérdeznünk néhány külföldi és magyar séfet.
Összességében úgy tûnik, az északi-sarki kaland nagyot szólhat, ha
ügyesen nyúlunk hozzá. Mindketten tudjuk: ez jó esély lehet nekünk,
hogy a nevünkre néhány napig sokan odafigyeljenek, és így talán
normális mederbe tereljük az életünket, az elmúlt hónapok viszon-
tagságai után.
Amint letesszük a telefont, azonnal kutatásba kezdünk. Sorra jönnek
elô a képek a neten az Északi-sark végtelen jégmezôirôl, jégtörô hajók-

9
ról, a jégpáncél alól elôbukkanó tengeralattjárókról, jegesmedvékrôl,
jégrôl, jégrôl és jégrôl. Hamarosan belefutunk sarkvidéki utazók napló-
iba is, és szívjuk magunkba a hely hangulatát. Megtalálom Wave Wid-
mar weboldalát. Ez a fickó egyedül indult neki, hogy 1000 kilométert
tegyen meg a jég hátán. Közel három hónapig tartó viszontagságaiban
megtapasztalt mindent, amit ember átélhet ilyen környezetben: a ma-
gányt, a kitartást, az elkeseredettséget, a fájdalmat és a halálos veszélyt.
Hihetetlen erô kell ehhez. Beszámol arról, hogy hazatérte után még
hosszú ideig a jégmezôkkel álmodott. Én még el sem utaztam, de már
most a jégmezôkkel álmodom: szürkület van, lágy szél, és csapatunk
indul a jégbázisról a végtelen felé…

2005. december 10. (st)

Nem elég az extremitás kontra ínyenckultúra konfliktus, minden zsi-

geremmel érzem. Valami kell még, hogy sok ember a sajátjának érezze
a történetünket.
Az elmúlt napokban valahogy a kezembe kerültek régi kedvenceim:
Marco Polo, Hanzelka és Sigmund, Vámbéry Ármin, Baktay Ervin,
Cook kapitány. Olvasás közben többször gondoltam arra, milyen jó lett
volna, ha van velük fényképezôgép, kamera, hangrögzítô berendezés,
hogy az élményt az átélés pillanatában hûen rögzíthessék. Erre akkori-
ban semmi lehetôség nem volt – ellentétben napjainkkal, amikor egy
ilyen utazás minden további nélkül nemcsak rögzíthetô, hanem egye-
nesben is közvetíthetô. Erre Wave is épített. Ha jól tudom, a magyar
médiatörténetben nem volt még példa arra, hogy egy igazi földrajzi
expedíciót valaki egyenesben közvetített volna. Még egy lépéssel kö-
zelebb vagyunk.

2005. december 13. (st)

Néhány adat az Északi-sarkvidékrôl, ami mindössze egy több százezer

négyzetkilométer kiterjedésû, másfél-két méter vastag jégpáncél. A
jégmezô télen viszonylag stabil, de nyáron, amikor mintegy fél évig süt
a nap, és a hômérséklet is plusz 5 fok köré emelkedik, olvadásnak indul.
Ilyenkor összevissza repedezik a jég, az ember többnyire csak hajóval

10
közlekedhet. A tenger mélysége akár a négyezer métert is elérheti, az
egész Mont Blanc elférne benne. Az Északi-sarkot Arktisznak is nevezik
– a szó a latin „arctos”-ból ered, ami annyit tesz: medve. Tehát utunk
a 4000 méter mély óceán tetején, egy másfél méteres jéghártyán fog
vezetni, át a medvék földjén. Kezd jól hangzani.

2005. december 15. (st)

Néhány nap kutatás után úgy tûnik, nem is olyan elhagyatott terület
az Északi-sarkvidék. Minden évben többen indulnak útnak, hogy a
világ egyik legkegyetlenebb helyén valamit megtaláljanak: válaszokat
tudományos kérdésekre, önigazolást, hírnevet, kalandot, és még ki
tudja, mi mindent. Az expedíciók többnyire két pontról startolnak az
Északi-sark felé.
Az egyik Oroszországban van, az Arkticsevszkij-fok. Mélyen benyúlik
a Jeges-tengerbe, olyannyira, hogy november végétôl egészen márciusig
szinte összeér a jégmezôvel. Ide a Moszkva–Murmanszk–Katanga útvona-
lon lehet eljutni. Az utolsó emberi település az Északi-sarkvidék határán
Szrednyij, egy valaha titkos katonai bázis, ahol a mai napig néhányan
dolgoznak, szinte egész évben fagypont alatt, hat hónapig sötétségben,
mindenféle emberi közegtôl elzárva. Errôl a pontról általában azok in-
dulnak el, akik a leghosszabb gyalogos útvonalat választják, és két hónap
alatt, mintegy 1000 kilométert megtéve akarják elérni a sarkpontot.
De azok is innen kezdik útjukat, akik arra vállalkoznak, hogy a Jeges-
tenger jégpáncélján, Oroszországból Kanadába gyalogoljanak. Néhány
éve Borge Oslund, egy norvég kalandor teljesen egyedül tette meg ezt
az utat, szárazföldtôl szárazföldig. Megtaláltuk a weboldalát, és bár elké-
pesztô viszontagságokat mutattak a videói, valahogy mégis egyre több
kedvünk támad az utazáshoz. Egy igazi kaland képe kezd körvonalazódni,
ahol a tét: élet vagy halál. Végtelen jégmezôk, metszô hideg, ködökkel
és párákkal váltakozó sötétkék ég, több tízméteres jéghasadékok, amik
alatt ott a négyezer méter mély óceán. És persze a jegesmedvék, amiknek
az ember nem jelent többet egzotikus vacsoránál… Az Arkticsevszkij-
fokról való, februári indulás szóba se jöhet: ennyi idô alatt se pénzt nem
tudunk szerezni, se fizikailag nem tudunk felkészülni.
A másik kiindulópont a Svalbard-szigetek, ismertebb nevén a Spitz-
bergák. Ez a norvég fennhatóságú szigetcsoport a Jeges-tenger kellôs

11
közepén található, mintegy másfél ezer kilométerre a szárazföldi Skan-
dinávia legészakibb pontjától. A nevéhez híven csúcsos, kopár, havas
hegyormok alkotják, amelyek jégsisakos sziklakolosszusként emelked-
nek ki az acélos óceánból. A hegyek gyomrát hatalmas szénbányák
végeláthatatlan járatai hálózzák át, a szárazföldön állandóan süvít a
metszô tengeri szél. Egy nagyobb város található a szigeten, Longy-
earbyen, ahol mintegy kétezer ember él. A szigetcsoportot egyébként
állítólag háromezer jegesmedve lakja. De ami nekünk a legfontosabb:
innen szállnak fel azok a repülôgépek, amelyek az Északi-sark meghó-
dítóit elszállítják a jégmezôkre, egy orosz bázisra, a Borneóra, ami a 89.
északi szélesség környékén áll márciustól április végéig, míg a jégmezôk
olvadásnak nem indulnak. A jégbázison állandó személyzet van, ami az
elmúlt évtizedben nemcsak meteorológiai méréseket végzett, hanem
átállt az északi-sarki kalandorok kiszolgálására is. Innen indul a legtöbb
expedíció, és innen szállnak fel azoknak a turistáknak a helikopterei
is, akik éppen csak egy fotó, meg egy jég hátán elfogyasztott pezsgô és
kaviár kedvéért akarnak a Sarkra menni.
Úgy tûnik, a Borneóról indulva, az utolsó szélességi fok átszelése a
leginkább megvalósítható verzió: erre fizikailag is fel tudunk készülni,
a gyalogút során nekünk, saját magunknak kell megküzdenünk az ele-
mekkel, és helyt állni a csapatban – tehát a fizikai kihívás vitathatat-
lanul jelentôs, a vért és szenvedést kívánó közönség rajongani fog érte.
Ezenkívül a kb. tíz-egynéhány napos idôtartam lehetôvé teszi, hogy jó
drámai ívet adjunk a történetnek a médiában. Ez lesz az útvonalunk,
ez most már biztos.
Az indulásunk idôpontja 2006. április lesz – ekkor már folyama-
tosan világos van a Sark közelében, viszonylag tûrhetô az idôjárás is.
Ezelôtt túl hideg és éjszakai sötétség van, a hónap végétôl kezdôdôen
meg már rohamosan melegszik a levegô és repedezik a jég. Tehát alig
három és fél hónapunk maradt arra, hogy minden anyagi és szervezési
körülményt biztosítsunk, és felkészítsük magunkat a nagy kalandra.
Nem túl sok idô.
Hogy mielôbb lássuk, mennyibe kerül ez az egész, és megkezdhessük a
tárgyalásokat a szponzorainkkal, elkezdtem ajánlatokat gyûjteni néhány
svalbardi expedíciószervezôtôl. Egy Stefano Poli nevû fickó még éjszaka
az Antarktiszról e-mailen üzen vissza mûholdas telefonján: ha idôben
és életben visszatér a Déli-sarkvidékrôl, szívesen segít, de csak rövid
üzeneteket küldjek neki, mert a letöltés lassú, és hihetetlenül drága.

12
2005. december 16. (st)

Ma volt kétéves a Lucullus, közel nyolcvanan jöttek el a húszfogásos

kínai vacsoránkra, amit szülôhelyünkön, a China Lanzhou étteremben
ültünk meg. Elképesztôen jó hangulat alakult ki, és nem álltuk meg,
hogy be ne jelentsük néhány közeli barátunknak: az Északi-sarkra ké-
szülünk. Érdekes volt, hogy a kezdeti megdöbbenésen szinte azonnal
túltette magát mindenki, és olyan kérdésekkel kezdett el bombázni,
mintha már meg is tettük volna az utat. Felvetettük egy outdoor öltö-
zeteket forgalmazó cégnél, az Alpine Prónál dolgozó barátunknak, és
régi Lucullus-tagnak, Attilának, lennének-e partnerek ebben az útban.
Nagy meglepetésemre azonnali igen volt a válasz, annyi kitétellel, hogy
felszerelést minden további nélkül kapunk, csak pénzre ne számítsunk.
Kezdetnek ez is jó, sôt több is, mint amire számítottam.
Beszélgetésünket meghallotta egy másik barát, Edmond, aki azonnal
bemutatott egy hajós-szakállt, fekete bôrnadrágot és bôrmellényt viselô
magas, negyvenes férfinak, akivel eddig egy Lucullus eseményen sem
találkoztunk. A különös megjelenés mögött vidám szemek, és amikor
megszólal, az egyik szemöldöke magasabbra csúszik, mint a másik. Mint-
ha maga Piszkos Fred lenne, fiatalabb kiadásban. Hamar kiderül, hogy
nem is állok nagyon messze a valóságtól: Miklósi Károly a neve, volt
hajós, aki most nem másnak, mint Európa egyetlen úszó lôterének a
tulajdonosa. Edmond szerint szükségünk lehet rá, ha a jegesmedvékkel
szembeni védekezésre fel akarunk készülni. Károly azonnal felajánlja,
hogy segít a felkészülésben. Jövô héten találkozunk, és átbeszéljük a
részleteket. Lehet, hogy tényleg lesz valami a kalandból?

2005. december 18. (st)

Néhány külföldi séfet megkérdeztem, hogy miben is látják a magyar

gasztronómia lényegét. Mi legyen a kiválasztott fogás, amit az Északi-
sarkon elkészítünk?
Meglepôen mind indiai, mind kínai, mind pedig görög barátom
egyöntetûen a paprikás csirkét javasolta. Megtalálható benne a legjel-
legzetesebb magyar gasztronómiai találmány: a zsírban sütött hagyma,
ôrölt pirospaprikával, ráadásul viszonylag könnyen elkészíthetô, és
jó ízû. Ez a megoldás nekünk is tetszik – kevés alapanyag kell hozzá,

13
és jól is hangzik. A projekt címe ezentúl: „Paprikás csirke az Északi-
sarkon”.
Egy régi szakácsbölcselet szerint egyébként az egyszerûség a mesteri
tudás mércéje. Wang meséli, hogy a legszofisztikáltabb kínai séfek a
lehetô legegyszerûbb ételek elkészítésében mérik össze tudásukat, itt
domborulnak ki ugyanis a legjobban a mesterségbeli kvalitások.

2005. december 19. (tg)

Otthon voltam Jászberényben, és elôadtam szüleimnek a tervet. Édes-

apám valamivel visszafogottabb volt, mint amire számítottam: egész
egyszerûen ôrültnek nevezett. Édesanyám azonban felindult, és nem
telt bele sok, már a halálomról beszélt. Annyira beleélte magát, hogy
majdnem sírni kezdett. Semmi bizalom. Jól kezdôdik.
De ez még mind semmi ahhoz képest, amit a barátnôm produkált.
Ma este neki is elmondtam a tervemet, és mielôtt elpanaszolhattam
volna neki, hogy a szüleim mennyire nem értenek meg, felállt, és
közölte: olyan felelôtlen ember vagyok, hogy ezt már ô nem csinálja
tovább. Fel is út, le is út. Végleg kiborult a pohár, hosszú agónia után,
ötéves kapcsolatunknak ez volt a kegyelemdöfés… Ezután tényleg nem
tehetek mást, mint hogy nekivágok, nincs mit veszítenem.

2005. december 21. (st)

Gyorsabban haladunk, mint gondoltam volna – mintha az istenek is

úgy akarnák, hogy a projekt sikerüljön. Ma megkaptam az elsô ajánlatot
az expedíciónkra, egy Terje Aunevik nevû norvégtól. Igazi sarkvidéki
ember: amikor éppen nem az Arktiszon portyázik, szánhúzó kutyák
képzésével foglalkozik, és versenyez. Fél életét az örök jég birodalmá-
ban élte le – ott valószínûleg nem érheti már túl sok meglepetés. Jó
vezetônek ígérkezik. Az ajánlat lényege a következô:
Április elején érkezünk a Svalbard-szigetekre, amik kb. 1500 kilo-
méterre vannak Budapesttôl, a Jeges-tenger kellôs közepén, nagyjából
a 78. északi szélességen. Néhány napig akklimatizálódunk, aztán re-
pülôvel továbbmegyünk északra, a Borneó jégbázisra, az északi szélesség
89. fokára. Innen indul a gyalogút, 100 kilométer, az utolsó szélességi

14
fokig, a Jeges-tenger tetején, a folyamatosan mozgásban levô tavaszi jég-
mezôn. Erôltetett menetben 5-8 nap, de ha bármilyen akadály – vihar,
jégszakadék, ellenünk sodródó jégmezô – közbejön, akár 10-15 napra
is húzódhat. Ha elértük célpontunkat, helikopter jön értünk, és vissza-
repít a jégbázisra. Április végére be kell fejezni az expedíciót: ekkor már
szakadozik az egész jégmezô, és a Borneó bázist is lebontják.
Terje szerint nagyszerû éttermek és több jó séf is van Svalbardon,
akik mind az európai, mind a helyi ételek elkészítésében járatosak,
tehát minden esélyünk megvan arra, hogy teljes értékû Lucullus-szálat
is vezessünk az útba. Egyébként valószínûleg az lehet a magyarázat a sok
szakácsra, mint a Feröer-szigeteken: nincs más örömforrás a zord klí-
mában. Talán ennek köszönhetô az is, hogy a Spitzbergákon található
Norvégia egyik legnagyobb borgyûjteménye, ami az American Wine
Spectator elismerését is kivívta. Terje a fizikai kondíciónkra is rákérdez:
van-e gyakorlatunk szánhúzó kutyákkal való utazásban, vagy tudjuk-e
kezelni a hómobilt, és táboroztunk-e már télen? Hogyne.
Délután az Alpine Prónál a vezetôkkel, Ádámmal és Attilával tár-
gyalunk. Semmi akadálya, hogy támogassanak bennünket felszereléssel.
Attila már neki is kezd a beszerzési lista összeállításának, részben a saját
tudásuk, részben az általunk a netrôl összeszedett információk alapján.
Megy végig a mi listánkon:
„Aláöltözet, oké. Sínadrág, rendben. Polár felsô, van az is. Napernyô,
virágmintás fotel, harminc tacskó?” – Csodálkozva néz fel. Bennhagy-
tuk az elsô ökörködésünk eredményét. Nevetnek, és egy félre nem
érthetô pillantást váltanak Ádámmal, van egy olyan érzésem, mintha
bolondnak néznének. Jobban oda kell figyelnünk, nem engedhetünk
meg magunknak több ilyen amatôr hibát.
Mindketten megjártak egyébként több nagy hegyet, sokat táboroztak
hideg vidékeken, tehát teljes joggal figyelmeztetnek: még nekik is kihívás
lenne az Északi-sark meghódítása, tehát erôs felkészülési programot kell
elindítanunk. Hozzá kell szoknunk jelentôs távolságok megtételéhez, a
hidegben való táborozáshoz. Nekem személy szerint fel kell szednem vagy
húsz kilót, ami teljes képtelenségnek tûnik – soha nem voltam képes
hízni, akármennyit is ettem, és most sem látok erre sok esélyt. Mind-
emellett csapatként is tréningeznünk kell: ott fenn, a semmi közepén
csak egymásra számíthatunk. A tapasztalatok azt mutatják, hogy komoly
pszichológiai holtpontok, krízisek várhatók: ez törvényszerû, és túljutni
rajtuk gyakran nehezebb, mint a természet erôivel megküzdeni.

15
2005. december 22. (st)

Két nappal karácsony elôtt megkezdôdik kiképzésünk. Miklósi Károly

úszó lôterére, a Papole hajóra vezet utunk a sötét, autókkal teli, nyál-
kás Budapesten. A Váci útról lehajtva, egy zsákutca végében földdel
borított udvarra jutunk, a régi ipari kikötô maradványai között. Ká-
roly megnyugtat telefonon: jó helyen járunk. Útmutatása alapján
átmegyünk a pontonhídon, és egy régi teherhajó rámpáján csúszkálva
eljutunk az elsô fehér ajtóig. Ha itt érne véget északi-sarki kalandunk,
azon sem csodálkoznánk: körben semmi jele az életnek, a hideg Duna
tükrében vibrálnak a fôváros fényei. Ilyesmi helyeken tüntetik el a
valaha nagyokat mondók hulláit a filmekben.
De ez nem tántoríthat el bennünket: belépünk egy szûk ajtón, és
aláereszkedünk a hajótest mélyébe. Odalent páncélajtó fogad, lámpák
világítanak, meleg van – mégiscsak emberlakta hely ez. Az ajtón át
egy helyiségbe jutunk, amelyet bárpult ural. Térképek és mindenféle
lövôeszköz – íjak, nyilak, történelmi puskák – lógnak a falakon. Üvegfal
választ el az ötvenméteres lôtértôl, mögötte folyamatos a zaj. A lövések
nem süvítenek, nem vinnyognak és nem is visszhangzanak, mint azt
az ember fia valamilyen jobbféle akciófilmben látja; helyette egyszerû,
fülsiketítô pukkanások, dörrenések szólnak.
A kínai vacsora futó megbeszélése után részletesebben vázoljuk el-
képzeléseinket házigazdáinknak: sarkvidéki expedíciónk során egyedül
leszünk a végeláthatatlan jégmezôn, és elôfordulhat, hogy valamely
éhes állat nem veszi tekintetbe, hogy nekünk volt gyerekkorunk, ta-
nultunk is valamit, és úgy hisszük, van egyéb célunk is az életben, mint
a táplálkozás és a szaporodás. Eljöhet a pillanat, amikor egy medvét
ez nem érdekel, és egészen egyszerûen potenciális vacsorává avanzsá-
lódunk. Lôgyakorlatunkkal ennek a helyzetnek a kivédésére akarunk
felkészülni. Házigazdánk bólint, és kiadja a feladatot: meg kell tanul-
nunk a fegyverkezelést, legyen szó pisztolyról vagy puskáról. Sôt részt
kell vennünk némi harcászati képzésen is, amit nem más, mint egy volt
terrorelhárító, László fog vezetni. Hiába van csak ezredszázaléknyi esély
arra, hogy bajba kerülünk, mindent tudnunk kell.
Lelkesedésünket, hogy pillanatokon belül gyorstüzelô Clint Ea-
stwooddá és a sarkvidék rémeivé válunk, a lôismereti képzés hamar
visszatereli a realitás talajára. A lôfegyver félelmetes, szép, imponáló
tárgy, de rengeteg dolgot kell elsajátítani ahhoz, hogy a védelmet szol-

16
gálja, és az ember ne a társait vagy saját magát lövöldözze át vele. A
technikai bevezetés alapos: mindent tudnunk kell fegyvereinkrôl, ha
túl akarunk élni egy esetleges vészhelyzetet. Rövid kiképzésünk alatt
a lehetô legtökéletesebb szintre kell felfejlôdnünk: stresszes viszonyok
közt állítólag egyharmadára esik vissza az ember teljesítôképessége. Hi-
ába bármilyen csodafegyver – figyelmeztet lômesterünk, akit Balázsnak
hívnak –, ha az ember képességei, készségei nem elég fejlettek, és ha a
fejében nem tud rendet tartani.
Hihetetlenül egyszerû dolognak tûnik egy lôfegyver. Mechanikus
megoldásokkal mûködik, sehol semmilyen elektronikai vagy számí-
tástechnikai vezérlô. Mindaz, amit ezek az eszközök ballisztikában,
aerodinamikában, ergonómiában tudnak, évszázadok fejlôdésének az
eredménye. Kezünkbe fogunk egy 9 mm-es pisztolyt, lövünk néhányat,
és az eredmény nem is annyira elkeserítô. Idôközben megérkezik a
volt terrorelhárító: negyvenes fickó, ôszes göndör hajjal, szeme csillog
– olyan, mint egy nagyra nôtt gyerek, semmiképp nem így képzel el az
ember egy volt kommandóst.
Újdonsült mesterünk mindenekelôtt a sikeres hadviselés szamuráj-
tanokra emlékeztetô alapgondolatával indít. Kér, hogy a „minden a
fejben dôl el” elvet tegyük mielôbb magunkévá. Elmesél egy esetet
– valamilyen bevetésre tartottak, tûzharc volt várható. A parancsnoka
észrevette, hogy a pisztolyával játszik, és megkérdezte, fél-e. Bólintott,
mire a felettes csak ennyit kérdezett: „És az segít?” Azóta ezt idézi fel,
ha valamilyen bajba kerül.
Majd felvázolja képzésünk eredményességének a jövôképét: az, amire
mi fel akarunk készülni, 4-5 évet venne igénybe, tehát túl sokat ne vár-
junk. Egyébként is, ha megtámadna minket egy jegesmedve, képtelenek
leszünk lelôni, mert a bundája olyan vastag, hogy normális lôszer nem
halad át rajta. Puskát kellene vinnünk, hegyes, hosszú lövedékkel, de…
Ekkor régi emlékek tolulnak fel benne: elmeséli, hogyan cserkésztek
be egy tigrist, ami néhány évvel ezelôtt Budapest utcáira szabadult ki.
Az állatot képzett harcosok kerítették körbe, és több altatólövedékkel
tudták csak leteríteni. Így is mintegy félórát kellett várni, míg az állat
fokozatosan elkábult, és elterült. Mesterünk érzi, hogy nem keseríthet
el bennünket, ezért megosztja velünk a megoldást: ha kisebb kaliberû
fegyverrel állunk szemben egy támadni készülô jegesmedvével, ketté
kell osztani a csoportunkat. Valakit ki fog választani elsôdleges célpont-
nak. A másik embernek eközben csupán célba kell vennie a mintegy

17
hatvan kilométer per órával cammogó szörnyeteg le-fel hullámzó kis-
agyát (mivel ez az egyetlen sebezhetô pont rajta, amit ha eltalálunk,
ellenfelünk azonnal holtan terül el), és több célzott lövést leadni rá,
amíg el nem terül. Ha ez nem segít, akkor meg rég mindegy.
Miután megtanultuk a fegyver élesítésének gyorsított módszereit,
néhány rejtôzködési és felderítési trükköt, meg a célra tartással való
tüzelés technikáit, partra szálltunk a teherhajóból, és elindultunk haza.
A kiképzés januárban folytatódik.

2006. január 3. (st)

Haladunk a szervezéssel, mindenki úgy ünnepel bennünket, mintha

már rég megtettük volna az utat. Hiába magyarázkodunk, hogy nem, sôt
még bizonytalan az ügy, ez senkit nem érdekel: meséltetnek a hidegrôl,
a jegesmedvékrôl, a ránk váró borzalmas veszélyekrôl. Nincs mit tenni,
mesélünk, néhány hetes sarkvidéki ismeretanyagunkból. Érdekes tapasz-
talat, hogy szinte mindenki azonnal azonosul a projekttel – valamiféle
különös szeretet lengi körbe az egészet. Talán egyfajta ôsiséget pedzeget
ez a kirándulás: olyan regisztereket, amelyek valahol ott feszülnek a
lelkünk mélyén. Halálfélelem? A kisgyerek kíváncsisága, aki pontosan
tudja, hogy a forró vasaló megégeti a kezét, de mégis hozzányúl?
Újévkor találkoztunk egy vadásszal, aki állítása szerint már nyolc
medvével végzett, valahol Erdélyben, a kilencvenes évek elején. Azt
mondja, sörétes puskával vagy nagy kaliberû revolverrel lehet végezni
velük. A lényeg a hidegvér. Azt hiszem, helyzetelônyünk lesz.
Újabb találkozó. L. Gyurival ismerkedünk meg, aki ad egy telefon-
számot. Egy titokzatos hölgyé, akivel feltétlenül beszélnünk kell, ha
kapcsolatot akarunk kiépíteni az egyik kereskedelmi televízió vezetô-
jével. Erre mindenképp szükség van – a kalandunknak minden mé-
diacsatornán követhetônek kell lennie, és ebbôl az egyik legfontosabb
– a tévé. Fogalmam sincs, milyen technikával lehet majd megoldani a
felvételt és a közvetítést, de biztos nem lesz olcsó szórakozás. Erre csak
egy kereskedelmi televíziónak lehet pénze, nem is beszélve arról, hogy
ez lenne a legelônyösebb a közönségelérés szempontjából. Az ünnepek
után hívjuk Gyurit.
Találtunk egy könyvet a hétvégén: magyarok írták, akik megjárták
a déli féltekét, az Antarktiszt. Szeretnénk találkozni velük, hogy ta-

18
nácsukat kérjük, továbbá fel akarjuk keresni Ács Zoltánt is: ô egyike
volt a két magyarnak, akik két évvel ezelôtt jártak az Északi-sarkon.
Sürgetô, hogy több hegymászóval is beszéljünk: van egy érzésem, hogy
olyan kérdések sokasága áll megválaszolatlanul, amiknek jobbára a
létezésérôl sem tudunk.
A napokban még kitaláltuk, hogy mindenképpen kell egy helyet-
tesítô, aki be tud ugrani, ha esetleg valamelyikünkkel baj történne a
felkészülés során, vagy más okból kiesne. Körbetelefonáltunk néhány
potenciális jelöltet, és végül Jarabek Bencénél lyukadtunk ki – aki cso-
dák csodájára azonnal elvállalta, hogy végigcsinálja velünk a kiképzést,
és megy, ha mennie kell. Emellett külön öröm, hogy egy másik kedves
ismerôsünk meg a sajtómunka szervezésében vállalt szerepet: Trum
Mercédesz a neve, nagy terhek lesznek az ô vállán is.

2006. január 4. (tg)

Miután kipihentük a 2005-ös esztendôt meg az azt elbúcsúztató szilvesz-

teri este fáradalmait, s realizáltuk, hogy északi-sarki kalandunk egyre
jobban kúszik át a valóság dimenziójába, ismét felkerekedtünk, hogy
folytathassuk lôgyakorlatainkat és a túlélési tanfolyamot.
Balázs lômester helyett ezúttal egy hölgy, Anikó fogad minket. Ha-
mar kiderül, hogy úgymond lôtéren nôtt fel – ugyanis egész családját
lövészek és vadászok alkotják. Kapunk tôle egy-egy revolvert, hozzá
egy-egy doboz lôszert, meg hivatalos FBI lôlapokat, majd kivezényel
minket 25 méterre a céltól. Megkapjuk a „tölts, célra tarts, tûz!” pa-
rancsot, és már lövünk is.
Hiába azonban a helyes beállás, a megfelelô célzás, a higgadtság – a
fegyver súlya és kezünk apró remegései még most, a második alkalommal
is némileg félreröpítik lôszereinket, és alig néhány lyukasztja csak át a
lôlapon látható fantomkép egyes kiválasztott célpontjait: a fejét, köze-
pét vagy altestét. Az összképet tekintve azonban elégedettek vagyunk:
mintegy 100 lôszerbôl legalább a fele átlyukasztotta a lôlapon látható
figurát. Büszkén lebegtetjük is lôlapunkat újdonsült lômesterünknek,
Lacinak, aki megjegyzi, hogy ez nagyon szép eredmény, feltéve, ha száz
méterrôl lôttünk. Nagyokat hallgatunk az ötvenméteres lôtér végében,
majd gyorsan rátérünk a „fegyverismeretre”, ami nem más, mint a lô-
szerek és fegyverek fajtáinak a megismerése, valamint utóbbiak szét- és

19
összeszerelése. Az elsô a legalapvetôbb eszközök neveinek megtanulá-
sa: például olyan, mint „töltény”, vagy „golyó’ nem szerepel egy profi
fegyverforgató szótárában, ezekre a „lôszer” szót illik használni. Nem
ildomos továbbá azt mondani a fegyver elsütésére használt kallantyúra,
hogy „ravasz” – itt a kevésbé romantikus „elsütôbillentyû” kifejezés
a nyerô. Ha esetleg filmeket fordítanánk, mondjunk ilyeneket: „ha
moccani mersz, Jack, meghúzom az elsütôbillentyût, és beléd eresztek
egy lôszert” – a lôtereken garantált a siker.
Eztán megismerkedünk a lôszerek általános jellemzôivel. Mindegyik
négy részbôl áll: csappantyúból, hüvelybôl, lôporból, valamint a löve-
dékbôl. A csappantyúban egy jódazit alapú, szuperérzékeny anyag – a
gyúelegy – található. Ha ezt ütés éri, berobban a hüvelyben található
lôpor, ami kirepíti a lövedéket.
A lôszereket aszerint szokás kiválasztani, hogy épp mit szeretnénk
velük elérni: nem mindegy, hogy jegesmedvére megyünk vadászni, vagy
a szalmakalapot tartó hurkapálcát szeretnénk ellôni a falusi búcsúban.
Hogy melyik lôszer milyen fegyverbe passzol, azt a kaliberszám mutatja
– így például egy 38-as Smith & Wessonba a 38-as kaliberû lôszer való
(kb. 4,2-es osztással számítható ki, hogy mekkora a lôszer átmérôje:
esetünkben 9 mm). Lôszerfajtából egyébként kábé annyi van, mint
sarki égen a csillag.
Azután rátérünk a fegyverek szét- és összeszerelésére. Egy általunk
nôiesnek kikiáltott, kisméretû pisztollyal, a Walterral kezdjük az is-
merkedést, ami elsô látásra nem is tûnik bonyolultnak. Mindenekelôtt
kiürítjük a tárat, kétszer hátrahúzzuk a pisztoly csövén csúszkáló szánt,
hogy leellenôrizzük, maradt-e benne lôszer. Ezt követôen kiakasztjuk a
sátorvasat (ez veszi körül az elsütôbillentyût), hátracsúsztatjuk a szánt,
majd felemeljük azt, elôretoljuk, és kivesszük. Végül eltávolítjuk a csö-
vet körülölelô rugót. Az összerakás ugyanez, csak fordítva. Nem is olyan
nehéz – azonban jön a következô fegyveralany, egy belga mintára ké-
szült, magyar gyártmányú félautomata pisztoly, ami kicsit bonyolultabb
példánynak tûnik, egy P–9R Parabellum. A parabellum névre azonnal
jelentkezik két teremtéseposz. Az egyik szerint a fegyverhez általában
használt lôszer parabola-jellege miatt kapta ezt a nevet. A másik verzió
szerint a név a Római Birodalom seregeiben használt „si vis pacem, para
bellum”, azaz „ha békét akarsz, készülj a háborúra” mondást idézi. Az
elsô két mozdulatsor itt is megegyezik, azonban eztán következik a szán
kiakasztása, a szánakasztó benyomása, majd a másik oldalon történô ki-

20
vétele. Ezzel sikerül elérnünk azt, hogy elôre tudjuk tolni a szánt, majd
le is emeljük azt a fegyverrôl. Ekkor jön a rugó elôretolása, elfordítása,
majd kiakasztása, végül a csô kivétele. Aztán újra az összerakás. Ezzel
szórakozunk egy darabig, míg egy percen belül bármelyik fegyvert szét
és össze nem tudjuk szerelni. Végül a szétszedett fegyverek alkatrészeit
vakon kell összeválogatnunk és összeraknunk. Állítólag ezzel kialakul
a készség, és nem érhet semmi meglepetés.
A hatás nem marad el: a hazafelé vezetô úton az egyik keresztezôdés-
nél, amint meglátunk egy piros lámpát, és az akadályoz minket a tovább-
haladásban, azonnal szól a parancs: „ugorj ki, szereld szét, rakd össze!”

2006. január 5. (st)

Ma este találkoztam grafikusunkkal, Virággal, egy gyönyörû lánnyal,

aki nem más, mint Kylie Minogue magyar reinkarnációja. Ha nem
hozta volna magával férjét a találkozóra, semmi esélyem nem lett vol-
na az északi-sarki kaland grafikai terveire koncentrálni. Így azonban
viszonylag gyorsan haladtunk végig a terven: Virág hamar megértet-
te, hogy valami földrajzi jellegû szimbólumot kell találnunk, amiben
szerepel mind a Lucullus, mind egyértelmû jelek, amelyek az utazást
szimbolizálják. A színvilág kékes, hideg, az Északi-sark szellemiségében.
Megállapodunk, hogy rögvest nekilát – a szponzorszerzést ugyanis nem
kezdhetjük meg profi háttéranyagok hiányában.

2006. január 7. (st)

Ma expedíciónk spirituális fejezetéhez érkeztünk el. Felhívtuk L. Gyuri

ismerôsét, egy hölgyet, aki nagyon közel áll az egyik televíziós csatorna
vezérének a feleségéhez, és személyes szellemvilági tanácsadóként tevé-
kenykedik mellette. Gondolhatnánk, hogy józan ember ilyenbe nem
megy bele. De mióta józan a mi tervünk? Végül is, ha belegondolunk,
a varázsló, a szellemekkel kapcsolatot ápoló véleménye és jelzései
mérvadók voltak minden korszakban. Ha valóban ez a hölgy a tévé-
vezér feleségének spirituális tanácsadója, jobb diplomáciai utat nem is
kereshetnénk hozzá. Egy asszony érvelése, amit egy vajákos útmutatásai
edzettek, a legkeményebb ellenállást is áttörheti. Nem is várakoztunk

21
sokat, felvettük a kapcsolatot Évával, aki Budapest közelében, egy
kisvárosban él, és parapszichológusként mûködik.
Amint egymásra találtunk egy étterem elôtti parkolóban, a néhány
hete folyamatosan felhôs égen kisüt a nap. A médium, a szellemi
kapcsolatok menedzsere nem más, mint egy kistermetû, vidám, szôke,
negyvenes hölgy. Mosolyogva fogad, magas hangja van, állandóan
kacag. A spiritualitás jegyében megállapítjuk: „jó jellel” indul a ka-
landunk. Beülünk egy kávézóba, ahol kedélyes beszélgetésbe kezdünk.
Tövirôl-hegyire elmeséljük neki kalandunkat, valamint azt az érdekes-
séget, hogy mindeddig milyen könnyen ment minden a szervezéssel. Jó
kilátásokkal biztat vállalkozásunkkal kapcsolatban, és valami olyasmit
mond – ha akarjuk, ha nem, ez az út benne van a sorsunkban, és min-
denképpen végig fogjuk csinálni, mégpedig mind a ketten. Mielôtt
elváltunk volna egymástól, megígérte, hogy segít nekünk, és anyagun-
kat eljuttatja a megfelelô helyre. Majd felhívta még a figyelmünket dr.
David Schweitzerre, aki különös dolgokat fedezett fel az Északi-sarkon
(Albert Schweitzer, a híres kutató, orvos fia).
Gábor nem bízik ennek a találkozónak a sikerében – túl bizarr, hogy
igaz legyen. Annyi furcsaság van ebben a világban – miért épp ez a
vonal ne mûködne? Ha eljut az anyagunk a tévé-vezérhez, akkor jók
vagyunk, ha meg nem, akkor is csak annyi történt, hogy megismerked-
tünk egy újabb emberrel. Semmi veszítenivalónk nincs – fôleg hogy
a szervezést és a tévékkel való kapcsolatépítést minden fronton teljes
erôvel szervezzük. Aki elôbb jelentkezik, az lesz a mi barátunk.
Otthon az interneten mindenesetre felkutattam a fiatal Schweitzer-
rel kapcsolatos cikkeket, és egy tényleg érdekes dolgot találtam. A
doktor kutatásai szerint a víz képes információt tárolni – a különbözô
érzelmi hatások alapján a víz molekuláris szerkezete bizonyos geometriai
formákba rendezôdik: ha negatív érzelmi hatás éri, kaotikus szerkezet
alakul ki, ha meg pozitív, akkor az alkimisták „szent geometriájának”
szabályai szerint rendezôdik át. Állítólag a sarkvidékeken megfagyott víz
az egész Föld történetének emlékezetét magában hordozza. Kísérteties
a hasonlóság Frank Schätzing Raj címû regényével, ahol az intelligens
óceán kezd harcba az ôt elpusztítani akaró emberiség ellen.

22
2006. január 8. (st)

Ebéd B. Tóth Lászlóval, a Lucullus régi rajongójával és elsô számú rádiós

hangjával. Amikor a Lanzhouban, egy gôzölgô szecsuáni birka felett
elôadjuk neki tervünket, hangosan felröhög: „ez faszság – de akkora, hogy
rám számíthattok.” A Sztár FM részérôl tehát rendben vagyunk, sôt Laci
segítséget ígér a Juventus és az uno.hu megnyerésére is. Egy mellettünk
ebédelô zeneszerzôtôl kéri az expedíció zenei jelének megalkotását.
B. Tóth szerint kellene egy sztárt csatlakoztatnunk a csapathoz. Így ta-
lán jobban figyelne ránk a média, és a szponzorokkal is egyszerûbben szót
érthetnénk. Az én munkám, hogy ilyesmiket mondjak – de még várni
akarok ezzel a lépéssel. Meg kell bizonyosodni arról, hogy valóban ez-e
az egyetlen út. Szerintem a téma és az értékkonfliktus elég erôs, hogy jól
szóljon. Úgy érzem, ha ügyesen taktikázunk a téma elôvezetésével, sike-
rünk lesz. Az egyetlen gond a szponzorok meggyôzése lehet – egyikünk-
nek sincs meg az a hírnév-hitele, amire a pénzszerzést alapozhatnánk.
Délután ruhapróbán az Alpine Prónál. Összeállítottuk menetfelszere-
lésünket: alsóruházatot (aláöltözet), külsô öltözetünket (nadrág, kesztyû,
sapka, cipô). Ezekbôl néhányat fel is próbáltunk: mindenütt szíjak,
titkos csatok, rekeszek, zugok, szellôztetôk. Úgy néztünk ki, mint val-
amiféle ûrhajósok. Ahogy a ruhát felvettem, úgy realizálódott bennem
az egész kaland valószerûsége. Most vált kézzelfoghatóan hihetôvé, mire
készülünk. A felszerelés egyébként azonnal elkezdett dolgozni – alig telt
el egy-két pillanat, máris felforrósodtunk; szinte hihetetlen volt.

2006. január 9. (st)

Elkészültek a grafikai munkák, így véglegesíthettük a szponzori anya-

gainkat és az expedíció weboldalát, amit a www.lucullusbt.hu/e-sark
címen elérhetôvé is tettünk. Emellett megérkezett Terje árajánlata is: a
kalandunk lebonyolítását 75 000 euróért vállalja, ami most kb. 20 mil-
lió forintot jelent (küldött egy szerzôdéstervezetet is, amiben mintegy
hússzor szerepel a „halál” szó). Ha hozzávesszük a tervezett promóciókat,
a könyvkiadást meg a DVD-t, ez az összeg könnyen felcsúszhat a 30
millió forint fölé. Ezt csak szponzorokkal tudjuk megvalósítani, ennyi
forrásunk nincs. Ha szerencsénk van, és találunk olyanokat, akik hisz-
nek bennünk, a kalandban, valamint meglátják az értéképítô kampány

23
lehetôségét, akkor nem lehetetlen a célunk. Azonban alaposan fel kell
kötnünk a gatyánkat, és azonnal meg kell kezdeni a szervezést.
Ennek megfelelôen szétküldtük az anyagunkat mintegy kétszáz vál-
lalathoz és több tucatnyi médiaszerkesztôséghez. Tegnap találkoztam
egy ismerôsömmel, aki erôs vállalatvezetôi kapcsolatokkal bír, és tudhat
segíteni a szponzorszerzésben. Tervünket hallva elôször jót nevetett,
de miután látta, hogy nem viccelek, és megértette, mirôl is van szó,
elkomolyodott: úgy ítélte meg, hogy a szükséges pénznek akár a több-
szörösét is megszerezhetjük. Megegyeztünk a feltételekben, sokat várok
ettôl a száltól.

2006. január 10. (tg)

Meg is kaptuk az elsô pofont. Még szinte ki sem ment a szponzori levél,
amikor az egyik outdoor cég marketingese a következô választ küldte:

„Kedves Gábor!

Lehet, hogy az „expedíciójuknak” komoly médiavisszhangja lesz, de ennek

ellenére nem áll szándékunkban támogatni önöket. Meglátásom szerint a
túra nem jelent komoly emberi teljesítményt, és semmiféle tudományos célja
nincsen, így nem nevezném „expedíciónak”. Az önök 100 km-es gyalog-
túrája szerintem nem más, mint egy hangzatos névvel ellátott, méregdrága
mulatság. Én is szívesen csavarognék egyet Svalbardon és a sarkvidéken, de
inkább megpróbálom tisztességes munkával elôteremteni az anyagiakat.
Természetesen nem áll szándékomban megbántani önöket, de nem árt,
ha hallanak egy ôszinte véleményt.
Szép idôt és balesetmentes kirándulást kívánok!
Üdvözlettel: xxx”

Legszívesebben egy kanál vízbe fojtanám. Milyen könnyû azt mon-

dani egy fûtött irodából, hogy „nem komoly teljesítmény” eljutni a
világ egyik legveszélyesebb helyére, ahová az expedíciószervezô iroda
is csak úgy hajlandó elkísérni, ha aláírunk egy szerzôdést, aminek szinte
minden bekezdésében szerepel a „halál” kifejezés! Az „expedíció” szó
félreértelmezése meg egészen egyszerûen ostobaság: az Encyclopaedia
Britannica szerint „különleges célú utazást” jelent. Senki nem beszélt

24
tudományos célokról, egy percig sem – fogalmam sincs, hogy honnan
veszi ezt az ôrültséget. Az meg, hogy személyeskedésbe bocsátkozik, és
tisztességtelennek minôsíti a megélhetésemet, ennek bármiféle isme-
rete nélkül, nem más, mint becsületsértés. A pénz, amit kérünk, nem a
zsebünkbe megy, hanem az utolsó fillérig a projektbe. Mindenki magá-
ból indul ki. Ha még egyet meg mer mukkanni, fel fogom jelenteni.

2006. január 11. (st)

Gábortól megkaptam a marketinges elutasító levelet. Azt hiszem, ezzel

meg is szereztük a mindenkori felfedezôk tûzkeresztségét: nem volt tán
egy olyan kiemelkedô emberi teljesítmény sem a történelem során,
amit a kezdetek kezdetén egyértelmû elismerés kísért volna. Inkább
volt jellemzô az akadékoskodás, a hátráltatás, fôleg az ilyenektôl, akik
fûtött szobáikból lövöldözték gyûlölködô, gúnyos villámaikat.

2006. január 17. (tg)

Ma délben az Új Lanzhou étteremben volt szerencsénk együtt ebédelni

Ács Zoltánnal, aki hazai színekben elsôként jutott el két évvel ezelôtt
az Északi-sarkra, Kovalcsikné Bátori Krisztinával együtt. Zoli minde-
nekelôtt az északi-sarki fényképeit mutatta meg nekünk. Még az aszta-
lunkra kiérkezô csípôs-savanyú levest is kevés szürcsöléssel merészeltük
csak enni, nehogy egy információ-töredék is elvesszen Zoli elôadásából.
„Hamarosan mi is ott leszünk” – mondogattuk magunkban. Megtudtuk
többek közt, hogy Svalbardon a Radisson SAS Hotel nagyjából úgy néz
ki, mint egy konténer, valamint hogy az autókat a parkolóhelyeken el-
helyezett áramforrásból „bikáztatják”, különösen hideg téli napokon. A
Spitzbergák fôvárosa, Longyearbyen engem egy észak-norvégiai városra,
Honningsvågra emlékeztetett, amin sikeresen keresztülhajtottam tavaly
novemberben, úton Nordkapp felé. A képeken hó és jég mindenütt
– annak ellenére, hogy áprilisban készültek. A sivár tájon szétszórt,
színes házak, amik inkább nagy fémdobozokra, mint lakóépületekre
emlékeztetnek. Semmi emberi nincs ezen a tájon.
Zoli annak idején orosz vezetôkkel, egy kisebb turistaexpedícióval
vágott neki a Sarknak. Az oroszok sarkvidéki kutatók, ötvenes, tiszta

25
tekintetû fickók: Viktor Szerov és Viktor Bojarszkij. A szentpétervári
Sarkvidék Intézet munkatársai, akadémikusok, akik fél életüket a jég
birodalmának a kutatásával töltötték. Zoli és Kriszta az ô vezetésükkel
indultak útnak. Tôlük mindenféle felszerelést megkaptak – sarkvidéki
csizmát, sífelszerelést, sátrat, élelmet, szánt.
Egy AN–74-be zsúfolódva szálltak fel Longyearbyenbôl, majd mint-
egy két és fél órás repülés után érkeztek meg a Borneó jégbázisra. Itt
mínusz 20-30 fok fogadta ôket, és napsütés. Gyalogútjuk az Északi-sarkig
mintegy tíz napig tartott. Mindennap 6-7 órát gyalogoltak, pihenôkkel
minden másfél órában. Ezt követôen sátrat vertek, vacsoráztak, és várták
a reggelt. Zoli elmondása szerint a jég másfél-két méteres az ember alatt,
nem nagyon láttak rianást vagy jégszakadékot. Állítólag jegesmedve sem
jár erre, mert a lékek és szabad vízfelületek hiánya miatt nincs, ahol a
zsákmányához juthatna. Az út ennek ellenére nem egyszerû: nagy kitar-
tás, erôs fizikum kell hozzá – ô, a hegymászó, közepes nehézségûnek ítélte
a kihívást. Bárki bármit mond, azt a száz kilométert az embernek saját
magának kell megtennie, és a hirtelen feltámadó vihar, egy jégcirkáló
okozta törés bármikor halálos veszélybe kergetheti az embert.
Viktorék honlapján megnéztük az ô expedíciójuk feltételeit: nagyon
egyszerûen minden felelôsséget elhárítanak magukról, bármiféle baleset,
haláleset a résztvevô lelkét terheli. Ezt a norvég túravezetôk túlbonyo-
lítva adják elô saját szerzôdésükben, de a lényeg ugyanez. Mindenesetre
az oroszok feleannyiért vállalják a vezetést, mint norvég kollégáik, így
a költségvetésünket is jelentôsen csökkenteni tudjuk.
Délután késve érkezünk a lôtérre, ráadásul sietünk is, hiszen Északi-
sark ide vagy oda, a mindennapi kötelezettségeinket nem dobhatjuk
csak úgy sutba. Ezen az estén még tizenhat, mindenre elszánt diák vár
minket a Kínai Étekmester Mûhelyben, hogy magába szívhassa az ötezer
éves kínai gasztronómia titkait. Elnézést is kérünk Lacitól, mesterünk-
tôl, hogy ma éppen csak egy félórát tudunk jelen lenni; ô azonban nem
esik kétségbe, és gyorsított ütemben elkezd bevezetni a mai leckébe, a
célzás mûvészetébe.
Laci szélsebesen lerajzolja a fegyver célkeresztjét, és elmondja, hová
célozzunk a céltáblára, ha mondjuk a közepét szeretnénk eltalálni.
Sok hasznos infót megtudunk arról is, hogy a fegyverek általában
valamilyen viszonyítási rendszerhez vannak beállítva, ezért kicsi a
valószínûsége, hogy az ember elsôre jót lôjön. Az elsô lövéseknél fel
kell mérni, hova hord a fegyver, és a legközelebbit már ennek fényében

26
korrigálni: jómagamnak „hat negyvenes” melléhordásom van, tehát
a céltábla közepéhez képest valamelyest jobbra fel kell céloznom, ha
pontosan akarok lôni.
Eztán megtudjuk, hogy van kétféle lövési alaphiba. Az egyik a dö-
rejiszony. Az, akinek ilyenje van, az a fegyver elsülésének pillanatában
összerezzen, és ezért lô rosszul. A másik hiba a „lövéskényszer” (ez van
nekem), aminek nagyjából az a lényege, hogy annyira akarsz lôni, hogy
már az elsütés pillanata elôtt bemozdulsz, mintha elôre akarnád tolni a
lövedéket. Laci azt mondja, mindkettô az „anyósnyak-trükkel” kezel-
hetô. Ennek az a lényege, hogy az elsütôbillentyût olyan körültekin-
tôen, élvezettel, lassan szorítod meg, mintha az anyósodat fojtogatnád,
míg valamikor a fegyver el nem dörren. „Harci helyzetben nem elég
kurva gyorsan mellélôni” – szól a legújabb bölcselet.

2006. január 20. (st)

Szerovék gyorsan visszajeleztek: mehetünk velük, sôt tekintettel arra,

hogy nagy média-csinnadrattával akarunk vonulni, jelentôs árenged-
ményt is adtak. Az új ár 22 000 euró két fôre, tehát kb. 5,7 millió forint.
Ha lejjebb veszünk a marketingkampány igényességébôl, valamint a
könyv és a DVD elkészítésébe kiadóvállalatot és filmgyártót vonunk
be, akkor akár 10 millió alatt meg tudjuk valósítani a projektet. Ezzel
harmadára csökkenhet a költségvetésünk, tehát nônek az esélyeink.

2006. január 24. (st)

Néhány napja tart a hideg, fél Európa sajtója jajveszékel. Állítólag

elérkezett a sarkvidéki levegô a kontinensre. Itthon mínusz tíz körüli
a hômérséklet, helyenként mínusz húsz felé is leesik, egyébként süt a
nap, száraz idô van. Használom a sarkvidéki öltözködési technológiákat,
sok réteget veszek magamra, és semmi bajom. Sôt amikor reflexszerûen
elkezdenék fázni, inkább elkezdem figyelni, milyen érzés is a hideg,
mit érez pontosan a szervezetem. Néha azon kapom magam, hogy úgy
ízlelem, mintha valamiféle bort innék vagy ételt kóstolnék. Tényleg
semmi baj nincs a hideggel, csak meg kell tanulni elfogadni – mint
ahogy azt annak idején, Moszkvában kitapasztaltam.

27
 Az idôjárás azonban tényleg furcsa: amíg itt dideregnek a hideghez
nem szokott népek, addig az északi sarkkörön túl plusz 5-6 fok van, és
szakad az esô. Erre talán még soha nem volt példa.
Ma újra lövészeten. Megtapasztalhattam, mit jelent, ha harci hely-
zetben elbizakodottá válsz. Ha felfújod magad, sorsod a halál: amen-
nyiben úgy grasszálsz fel s alá, mint John Wayne, és ezt lövéskor el is
hiszed, biztosan mellélôsz. Ma már úgy érkeztem, mint aki mindent tud,
felbuzdulva a múltkori gyakorlat sikerein. Az elsô lövések nagyszerûek
voltak ma is. Aztán áttértünk a gyors fegyverkirántás, és célzás nélküli
tüzelés technikájára. Még itt is nagyjából jól lôttem, bár a szórásom
szélesedésén észrevehettem volna, hogy hibázni kezdek. A végén, a
céllövészeten reménytelenül mellément minden. Dühös voltam ma-
gamra, mert a hibámat egyedül magamnak köszönhettem. Elszálltam
magamtól. Harci helyzetben ilyen nincs. A felfuvalkodott hólyagot
csak egy dolog várja biztosan: hogy szétpukkantják.
Egyébként kezdek aggódni, hogy egyáltalán eljutunk-e az Északi-
sarkra még idén. Két hete kinn vannak a szponzori anyagaink cégeknél,
de egyelôre sehonnan semmi biztató válasz. És egyre fogy az idônk – el-
vileg február 10-ig, tehát alig több mint két hét múlva már utalnunk
kellene az útiköltségeink felét. Pénz meg sehol, és igazán esélyt sem
látok arra, hogy eddig az idôpontig a kérdéssel sikerrel megküzdhessünk.
A szponzorszerzô-segítôink lassan reagálnak – rég dolgozniuk kellene,
de valahogy nincs már meg senkiben az a lelkesedés, ami az indulás-
kor volt. A mi zöldmezôs beejtôernyôzéseink a szponzorokhoz ad hoc
jellegûek, a döntéshozókat alig lehet elérni, szinte esélyünk sincs, hogy
személyesen adhassuk elô, mit is jelent ez az egész. Itt most már csak
a csoda vagy valami nagy véletlen segíthet. Egyre jobban hajlok arra,
hogy jövôre csináljuk meg.
Ma este érdekes történet egy tengeri hajóskapitánytól, a kínai fôzô-
iskolában. Amikor Peary elôször sikeresen visszatért az Északi-sarkról,
senki nem hitte el neki, hogy valóban ott járt. A napi táv, amit meg-
tett, legfeljebb 10 kilométer lehetett, ô meg olyan gyorsan térült-for-
dult, mintha napi hetven kilométereket tett volna meg. Utazásának
tanúja néhány eszkimó, saját fekete szolgája és az útinaplója, valamint
a fényképei voltak. Egészen 15 évvel ezelôttig vita volt, hogy Peary
valóban eljutott-e a Sarkra. Ekkor ugyanis egy kutatócsoport a nap
állásának rekonstruálásából, valamint a kutató fényképezôgépének
az optikájából kiszámított adatokat összevetette Peary jegyzeteivel, és

28
minden egybevágott. Tehát mégiscsak sikerrel járt, és nem vodkázással
múlatta az idôt az eszkimókkal és a fekete szolgával.
A kapitány hívta fel a figyelmet arra is, hogy az eszkimók, bár jégen
élnek, nem tudnak úszni. A víz ugyanis soha nem melegszik fel olyan
hômérsékletre, hogy alkalmuk lehetne hosszabban idôzni benne.

2006. január 28. (tg)

Ma végre kijutottunk a természetbe, hisz mégsem járja, hogy az Északi-

sarkra készülünk, s még csak el sem kezdtük a jéggel való barátkozást
és a szabadtéri túrázásokat. Mai célunk a Dömösnél található Rám-
szakadék elérése volt.
Már korán reggel bepattantunk a Fekete Szélvészbe, legendás
jármûvünkbe, amivel fél Európát körbejártuk, és Dobogókô felé vettük
az irányt. Útközben erôs késztetést éreztünk, hogy szemrevételezzük a
Dunán úszó jégtáblákat. Vagy egy órát töltöttünk a folyóparton feltor-
lódott jégen, és próbáltuk elképzelni, hogy néhány napig hamarosan a
befagyott víz lesz az otthonunk, kb. 5000 kilométerrel északabbra.
Eztán Dömösnél letettük Fekete Szélvészt, és nekivágtunk a Rám-
szakadék felé vezetô útnak. Egy ideig remekül ment minden: másztunk
a havas szurdokban, befagyott patakokon keltünk át, fel- és aláeresz-
kedtünk a hegyoldalakon. Azonban félúton vissza kellett fordulnunk:
csúszott a cipôm, és nagyméretû vadászkabátom is instabillá tett ahhoz,
hogy a tükörjégen közlekedjek a mélységek felett. Tamás ugyan kétszer
is felhúzott, és tovább akart menni, de úgy éreztem, vissza kell fordul-
nom, hacsak nem valami szétlapított pástétomként akarok megmaradni
az emberek emlékezetében.
Ugyan a túra kudarccal végzôdött, több hasznos konzekvenciát
is sikerült levonnunk. Mindenekelôtt beláttuk, hogy a megfelelô
felszerelés kiválasztása kulcsfontosságú (ez a probléma valószínûleg
megoldódik jövô héten, és megkapjuk a felszerelésünket az Alpine
Prótól). Másrészt megtapasztaltuk, hogy semmit sem szabad félvállról
venni: többet kell edzenünk, nem elég tisztelni a hegyet, az erdôt,
völgyet és a mélységeket. Harmadrészt elképesztô szerepe van az egy-
másrautaltságnak és a kompromisszumkészségnek: azt gondolom, most
elég éles helyzetben bizonyosodott be, hogy számíthatunk egymásra.
Ezúttal ugyan Tamás segített nekem, de fordított esetben biztos, hogy

29
én is ugyanezt tettem volna. Fontos mozzanat az is, hogy végül mind-
ketten beláttuk, a túrát abba kell hagynunk, ellenkezô esetben a testi
épségünket kockáztatjuk.

2006. január 29. (tg)

Eddig még nem tettem említést az egyéb erônléti felkészüléseinkrôl.

Az elôzô nap után azt lehetne gondolni, hogy puhányok vagyunk, és
nem foglalkozunk semmilyen sporttal sem. Megnyugtatok mindenkit,
ez nem így van. Tamás például rendszeresen látogatja a szomszédsá-
gában lévô konditermet, és fut a háza elôtt elterülô erdôben. Ami
engem illet, valamiért a különbözô vasak emelgetése nem tölt el kü-
lönösebb örömmel. Emellett viszolygok az egy légtérbe összetömörült
embertömegektôl, akik ragacsos gépeket és rossz szagokat hagynak
maguk után. Inkább az úszást preferálom: a Széchenyi fürdôbe járok,
ahol most télen is a szabad ég alatt lehet tempózni. Már vagy másfél
hónapja majd mindennap megfordulok itt. A táv általában napi egy
kilométer, ám ha például egy csinos lány úszik mellettem, akkor ez
megnôhet akár másfél kilométerre is. Itt megjegyezném, hogy a foly-
tatás rendszerint lehangoló: mielôtt közelebbi ismeretséget kötnék
újdonsült úszótársnôimmel, azok kiúsznak a partra, átsuhannak a
melegvizes medencébe, ahol már várja ôket a fickójuk. Másfél hónap
empíriái alapján kijelenthetem, hogy a Széchenyiben nem jó csajozni.
Található ugyan itt szép számban lány, azonban ezek 98%-a ember-
rel érkezik, 1%-uk barátnôvel/barátokkal, a megmaradt 1% pedig
olyan ronda, hogy akkor inkább az úthenger. Persze lehet, hogy az
elkeseredettség beszél belôlem, hiszen nemrég jöttem ki egy ötéves
kapcsolatból úgy, hogy miközben idôt kértem a barátnômtôl, hogy
majd késôbb szándékaim szerint elé állok a nagy, életre szóló, közös
tervvel, és „felhúzom a gyûrûre”, már rég múlt idô voltam számára, és
új hímmel boldogította magát. Remek, nem? Arra készülsz, hogy meg-
kérd valakinek a kezét, erre… C’est la vie. Viszont a történetünkben
van most már szerelmi szál is.

30
2006. január 31. (tg)

Délután vágódunk be a lôtérre, ahol vagy egy órát beszélgetünk a

lövészeti vezetôvel, Balázzsal, mialatt Lacira várunk. Balázs túlélési
sztorikkal traktál minket, mialatt mi meg az egyik újságban a lányokat
mustráljuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne figyelnénk Balázsra, sôt
kifejezetten koncentrálunk. Megtudjuk például, hogy egy guminyelû
túlélô kés, jó nagy markolattal elengedhetetlen eszköze lesz az expe-
díciónak. A guminyél azért fontos, mert az csúszik a legkevésbé; a
markolatot meg a pengét elválasztó vasnak meg azért kell szélesnek
lennie, hogy ne engedje kezünket tovább csúszni, ha épp szúrunk vele.
Magyarul – ha megfelelô a késünk, akkor szúrás esetén az ember alkarja
nem fog eltûnni a jegesmedvében.
Közben megérkezik Laci, aki azonnal a lôtérre vezényel bennünket.
Ezúttal a mozgás közbeni tüzelést gyakoroljuk. A feladat egyszerûnek
tûnik: kilépsz, a fegyvert elôrántod, egy mozdulattal mellmagasságban
felhúzod, majd leadod a lövést. Ez nekem olyannyira nem megy, hogy
valamiért még közelrôl sem tudom pontosan eltalálni a célt. Laci
azt mondja, hogy ez alkati kérdés: én inkább „mesterlövész” típus
vagyok, Tamás pedig a „rohamosztagos”. Amíg kényelmesen beállok,
megnézem magamnak a célt, célzok – addig nincs gond, mert így
viszonylag pontos találatokat szoktam elérni. Baj majd akkor lesz,
ha egy agresszívabb jegesmedvével találkozom: miközben támadásba
lendül, mégse mondhatom neki azt, hogy várjon már egy kicsit, mert
még nem állok készen.

2006. február 2. (st)

Lebetegedtem. Évek óta elôször vagyok ilyen állapotban, szinte már el

is felejtettem, milyen ez. Tegnap késô délután kezdôdött a hidegrázás,
köhögés, aztán elnehezedett a fejem, majd bedôltem az ágyba. Magas
lázam lehetett – egyszer ébren voltam és fáztam, máskor meg olyanná
vált a testem, mint egy tûzgolyó, és úgy aludtam el, mintha kikapcsoltak
volna. Semmiféle átmenetre nem emlékszem. Reggel nyolc körül kel-
tem fel, aztán megint alvás. Most este hét óra van, és ismét embernek
érzem magam. Megalázó, hogy néhány, szabad szemmel nem látható
vírusnak ennyire ki vagyok szolgáltatva. Ugyan érdekes volt végigélni

31
a bennem zajló háborút, de bele se merek gondolni, mi lett volna, ha
ez a Sarkon esik meg velem.
Még mindig semmi hír a támogatóktól. Ma kellett volna szponzor-
szerzô emberemmel tárgyalni, de a láz miatt képtelen voltam kimozdul-
ni. Fogalmam nincs, mi lesz ezzel az úttal. Tegnap a parapszichológussal
beszéltem – a tévé felôl nincs híre. Mindenki síel, távol van, elérhetet-
len – mintha állna az egész ország.
Az ember felkínál egy igazi, értéképítô projektet, ami jól eladható a
médiában – egy kalandot, amelyen végre igazi próbatételen kell helyt
állni –, és senki nem mozdul. Professzionális értékesítési kampányt
kellene folytatnunk, de nekem semmi idôm erre, Gábornak meg esze
ágában nincs telemarketingelni és házalni. Félô, hogy egyre inkább a
csodára bízódik ez az ügy. Ha sikerül Szerovéktól halasztást kérnünk a
pénz befizetésére, mondjuk április elejéig, akkor még pontosan másfél
hónapunk van a tízmillió elôteremtésére.

2006. február 6. (tg)

A hétvégén nem jött össze a Rám-szakadék újbóli meghódítása. Ennek

több oka is volt. Mindenekelôtt nem tudtam átvenni a felszerelése-
met az Alpine Prónál. Ezenkívül az autóm bemondta az unalmast és
életveszélyessé vált, Tamás meg beteg lett. Az alaphangulatot még az
is fokozta, hogy az egyik távközlési cég, aminek egyszerûen ezerszázalé-
kosan beleillett volna a filozófiájába és marketingjébe az expedíciónk,
közölte, hogy nem kér belôlünk. A miértekre nem kaptunk választ,
csak nyájas hangon elküldtek a fenébe.
Hiába, egy sarkköri utazó, aki kockára teszi életét, igazi kalandot él
át, és a felfedezés varázsát meg akarja osztani az emberekkel, nem lehet
elég érdekes Magyarországon. Igaz is: szarjunk bele Amundsenbe, Peary-
be meg Kolumbuszba és Marco Polóba is, inkább legyen a példaképünk
egy pornószínész vagy egy valóságshow-sztár!
Ma este megnéztem a Johnny Cash filmet, A nyughatatlant. Egy-
részt nagyon tetszett, másrészt meg tovább erôsítette a hitem, hogy ha
valamit nagyon akarunk, akkor azt el is kell, hogy érjük. Fontos elem
volt még benne a barátok összetartása, a csapatmunka és a „nyughatat-
lanság”: valahogy jómagam is nehezen nyugszom bele a vereségbe, és
általában igyekszem más lenni, mint a környezetemben lévô emberek (a

32
hétvégi lucullusi örmény vacsoránkon Éva, a parapszichológus valami
olyasmit mondott rám, hogy „dupla-makacs” vagyok, amit az aszcen-
densembôl és a születési adataimból kalkulált ki. Bóknak vettem, bár
nem hiszek az efféle hókuszpókuszokban).
A film után elhatároztam, hogy meg sem állok hazáig: sôt, az elején
még futottam is, teljes erôbedobással. Egy barátom mondta nemrég,
hogy a futás növeli a szervezet ellenállóképességét, pláne, ha szabad
levegôn tesszük, hidegben. Kb. -5 fok volt odakint, és csak mintegy 1
kilométert futottam így, a maradék 2 kilométert gyalog tettem meg.
Nem nagy táv, de jólesett. Miután hazaértem, úgy néztem ki, mint egy
nagy, piros fülû manó, akit hideg veríték áztatott el.
Holnap végre átvehetem az utazóruháimat az Alpine-Prótól.

2006. február 7. (tg)

Megvolt a ruhaátvétel– kaptam egy aláöltözetet (bokszeralsó, póló

és hosszú szárú alsónadrág), egy kantáros nadrágot, ami több helyen
szellôzik, és teljesen víz- meg szélálló, továbbá egy polár pulóvert, egy
szélkabátot, egy nagyon jó bakancsot, hozzá zoknit, és végül, de nem
utolsósorban egy hihetetlenül meleg hálózsákot. Azt hiszem, egy power-
stretch póló maradt még, meg talán kesztyût és sapkát is kapok majd.
Újdonsült Alpine Pro ruháimban nagyjából úgy festettem, mint Neil
Armstrong a Holdra lépéskor. A csomag átvétele újabb ékes bizonyí-
téka annak, hogy talán nem is lehetetlen, amire vállalkoztunk.
Most épp az I. Lucullusi Mozifiesztára készülünk, ahol legendás
evôfilmek (A nagy zabálás, Veri az ördög a feleségét, Csokoládé) hí-
res fogásait rekonstruáljuk. Szeretnénk bemutatni a nagyérdemûnek,
hogyan is fest Pécsi Ildikó túrós rétese, hogyan készül Marcello Mast-
roianni tortellinije gombás-tejszínes mártásban, és végül milyen is
az igazi Juliette Binoche-féle csilis csokoládé. Az étkeket több hazai
mûhely állítja elô: a francia és fúziós konyha mûvelôje, a Malomtó
étterem, a Gesztenyéskert nevû magyar étekmûhely Magdikával az
élen, az Új Lanzhou kínai étterem a Kínai Étekmester Mûhellyel
együttmûködve, valamint desszertszakértônk, a Bakos Marcipán Kft.
Az esemény, amelyet Bozóki András kulturális miniszter és András
Ferenc filmrendezô nyitnak meg, már most nagyon sikeres: eddig vagy
egy tucat híradás jelent meg róla, én pedig ki sem látszom a médiain-

33
terjúkból. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy igenis jó, amit a Lucullus
BT-vel mûvelünk. Reméljük, maga az esemény is olyan sikeres lesz,
mint az elôzményei.
Este ismét a lôtérre vezet az utam. Karcsi és Ibolya izgatottan fogad-
nak: már azt hiszem, sikerült valamilyen szponzort szerezniük, de aztán
kiderül, az izgatja ôket, vajon sikerült-e az örmény vacsorából valami
kóstolót megmenteni.
Rázom a fejem, és gyorsan megnyugtatom ôket, hogy az expedíciónk
és egyéb dolgaink viszont remekül haladnak.
Apropó, van néhány pozitív fejlemény az expedícióval kapcso-
latban. Médiapartnerség szempontjából karnyújtásnyira vagyunk a
Juventus Rádió–uno.hu duótól, és a Pesti Esttel is közeli kapcsolatba
kerültünk. Szóbeli megállapodást kötöttünk a Sztár FM-mel, a The
Budapest Sunnal, a Galaktika magazinnal, a Discovery Channel ha-
marosan induló lapjával, a Sulinettel, az Observer Médiafigyelôvel
és a Világjáró Magazinnal is. Továbbá nagyon közel állunk ahhoz
is, hogy az Echo TV, az Outdoor Magazin és néhány gasztro-újság is
mellénk álljon.
A lövészet ma nem annyira ment: szinte ugyanazok voltak a hibák,
mint máskor, és továbbra is igaz, hogy ha nem kényelmes, célzott
lövésrôl van szó, akkor nagy a pontatlanságom. Ma többek között azt
gyakoroltuk, hogyan kell lôni menet közben, akadályokon áthaladva.
Egy gumiabroncsra helyezett, meglehetôsen ingatag deszkán kellett át-
kelnünk. Azt is átvettük újból, hogyan kell fordulatból lôni. Ezenkívül
megismertük az „ölési zónákat” – azokat a területeket, amelyeket ha
eltalálsz, az ellenfeledre biztosan korai elhalálozás vár. Mindezeken túl
gyakoroltuk a célpont-áthelyezést, aminek lényege, hogy egymás után
két különbözô célra kellett lônünk. Ezt azzal is nehezítettük, hogy a
célpontok mögé bepakoltunk egy-egy ember-makettet, amiket viszont
nem volt szabad eltalálni. Ha belegondolunk, hogy akár a táborban
is ránk támadhat egy jegesmedve, és ott kell megvédeni magunkat,
érthetôvé válik ez a gyakorlat: felettébb illetlen volna saját csapattár-
sainkat kilövöldözni.
Este ismét egy jót gyalogoltam a szakadó hóesésben.

34
2006. február 12. (tg)

Vegyes érzelmek dúlnak bennem. Egyrészt a tegnapi I. Lucullusi Mo-

zifieszta miatt, ami szerintem felemás lett. A publicitással nem volt
gond: már vagy 50 hírnél járunk, és több újságíró, fotós, tévés tisztelte
meg jelenlétével az eseményt. Nem szenvedtünk hiányt neves ven-
dégekben sem, hisz többek között sorainkban üdvözölhettük Bozóki
András minisztert, András Ferenc rendezôt és Varga Edit tévéhíradóst,
az ételek meg egyenesen remekül sikerültek. Egyedül a mozirajongók
voltak kevesen. Ugyan az Örökmozgó munkatársai szerint sikeresek
voltunk, nekem aggályaim vannak: a három filmet (A nagy zabálás,
Veri az ördög a feleségét, Csokoládé) csak 70 ember látta, holott 300-
zal többnek kellett volna.
Viszont sokkal fontosabb a másik dolog, ami nagyon megvisel.
Tamással hosszasan gondolkodtunk, mit tegyünk, de úgy tûnik, az
északi-sarki expedíciót le kell fújnunk. Semmi esély, hogy elég pénzt
összeszedjünk, és tegnap ráadásul Éva, a parapszichológus is bejelent-
kezett: a tévé biztosan nem fog támogatni minket, mert túl költséges
lenne stábot vagy akár kameramant rendelni mellénk. A média többi
szereplôjétôl is csak ígéreteink vannak, amikbôl ki tudja, mi fog való-
sággá válni. Be kell látnunk, hogy nem megy: jövô héten már utalni
kellene a foglalót, amit ugyan megtehetnénk, de a továbbiakra nincs
fedezet. Ha nem történik valami csoda, akkor halasztanunk kell a világ
tetejének meghódítását.
Alternatív megoldásként elkezdtem gondolkodni azon, hogy lehetne
az eddigi erôfeszítéseinket mégiscsak valamiképp kamatoztatni, és arra
jutottam, volna egy megoldás: Grönland. Ennek a költségei eléggé
alacsonyak ahhoz, hogy akár saját zsebbôl finanszírozhassuk, és ha érde-
kesen építjük fel, akkor talán még lehet esélyünk idén megcsinálni.

2006. február 13. (tg)

Ma délben találkoztam Tamással kinn Pestlôrincen, a Zila Cukrászdá-

ban. A hangulatunk elég nyomott volt: azon gondolkoztunk, hogyan
tudjuk lefújni az északi-sarki utunkat, és helyette bejelenteni a grön-
landi expedíciót. Elôkészültem a B-tervvel, de a lelkesedésünket ez sem
hozta meg: egyáltalán nem tett boldoggá, hogy kénytelenek leszünk

35
beérni valami mással. Szar ügy, de ez van, ha az ember fia a világ csú-
csára tör. Megebédeltünk.
Ekkor megszólalt Tamás telefonja. Az elején nem tulajdonítottam
neki komoly jelentôséget, aztán hamarosan azt vettem észre, hogy
Tamás egyre izgatottabb lesz. Az Esti Showder szerkesztôje telefonált,
hogy érdekli ôket az expedíciónk, és szívesen meghívnának a mûsorba,
miután visszajöttünk. A sors keze! Tehát mégiscsak van értelme az
útnak: ha az ország legnézettebb talk show-jának érdekesek vagyunk,
akkor nem állhatunk messze az igazságtól. És tiszta sor lett az is, hogy
semmi szükségünk „húzónévre”, magunk megyünk, nem viszünk ma-
gunkkal senkit.
Egész nap meg sem álltunk a szponzorszerzô telefonálásokkal. Lehet,
hogy mégiscsak eljutunk idén az Északi-sarkra? A helyzet drámai.

2006. február 14. (tg)

Legyártottuk az új szponzorációs anyagot, szétküldtük a cégeknek, és

sorra fel is hívtuk ôket. Mondanom sem kell, az új feltételekkel sem volt
könnyû – úgy látszik, a cégeket és a marketingpozíciókban tespedô isten-
ségeket nem érdekli a publicitás. De akkor mi érdekli ôket? – kérdezhet-
ném, és ezzel vissza is adhatnám mindhárom marketingdiplomámat.
A lövészet eléggé enerváltan ment, legalábbis nekem: se a pontlövé-
szet nem sikerült jól, se a hirtelen lövés, sôt a mozgásból történô lövés
sem. Tamás azonban elemében volt: menetbôl, célzás nélkül kilôtte a
papírfigura mindkét szemét, mindenki csak ámult-bámult.
Karcsiékkal beszéltünk, lelkesek voltak a hírek hallatán, és megígér-
ték, hogy megpróbálnak ôk is segíteni szponzort szerezni.

2006. február 18. (st)

Nem volt eredménytelen az újabb, még agresszívabb kampányhad-

járatunk. Tegnap pozitív választ kaptunk a Juventus Rádiótól, hogy
mellénk állnak, és élôben közvetítik a kalandot. B. Tóth mester, és
személyében a Sztár FM szintén velünk van. Ezenkívül támogatásáról
biztosított még a Konyhamûvészet, a Gasztrofórum (A Magyar Nemzeti
Gasztronómiai Szövetség lapja) és az Est Média is. Ráadásul bejutottunk

36
a Malévhoz is, akik ígéretet tettek arra, hogy elszállítanak bennünket
és csomagjainkat Oslóig és vissza. Oslóból viszont saját költségen kell
eljutnunk a Spitzbergákig, ami kb. 120 000 forint fejenként. Ez már
aprópénz a többi költséghez képest. Kedvezô fejlemény az is, hogy ma
az egyik projektembôl jelentôs pénz folyt be: ha minden kötél szakad,
ennek egy része lehet a fedezet az expedícióra.

2006. február 18. (tg)

A projekt átírt tervét kiküldtem a Lucullus-tagoknak, hátha ôk is

tudnak segíteni a fund-raisingben. Majdnem minden ismerôsöm az
expedícióval kel és fekszik manapság. Lehet, hogy már nem is szeretnek
engem annyira.
Ma ismét nekivágtam a Rám-szakadéknak: épp itt az ideje, hogy
feljussak a jeges szurdok tetejére, és hogy végre élôben is leellenôrizzem
expedíciós ruházatomat. Tamás sajnos nagyon el volt foglalva, ezért
nem maradt egyéb, mint hogy egyedül induljak útnak.
Dömös után leraktam az autómat, és rögtön észrevettem, hogy két túra
is indul innen: egy zöld és egy sárga jelzésû. A zöld a Rám-szakadéké, a
sárga a Lukács-ároké. Múltkor a sárga jelzésû úton indultunk el, ráadásul
még arról is letértünk… Ezért történhetett, hogy nemhogy a szakadékot
nem találtuk meg, de még vissza is kellett fordulnunk. Jól van, rendben:
volt azért némi gond a felkészültséggel, és a ruházattal is…
A mostani felszerelésrôl a következôket tudom mondani: az elsô
megállapítás, hogy bakancsban irtó nehéz vezetni. A pedálokat hiába
taposod, sosem találod el ôket pontosan: nyomnád például a féket,
erre a gázra lépsz, vagy épp fordítva; de olyan is van, hogy mindkettôbe
beletrafálsz. Az eredményrôl ne is beszéljünk… A bakancs egyébként
rendeltetésszerû helyén, tehát a túra során zseniális volt: egyrészt re-
mekül fogta a bokámat, másrészt meg semmilyen vizet nem eresztett
át. Emellett talpának a bordázata is remekül megbirkózott a pilisi erdô
olvadozó havával és a sziklákra fagyott, csúszós jéggel.
Érdekes volt a ruházat fôpróbája is. Az alsó, hosszú ujjú póló, a
kantáros nadrág, a polár felsô és a dzseki egyenesen forrónak bizonyult
a nulla fok körüli idôjárásban. Itt azonban alkalmazhattam a szellôz-
tetéses technikát: a ruhán tucatnyi lehetôség – cipzárak, tépôzárak,
nyílások, hálók, zsebek – van az izzadság elpárologtatására. Érdekes

37
módon a fejem izzadt a legjobban, ezért a sapkám egy óra múlva már
csuromvizes volt, és le kellett venni. 2-3 sapka minimum elkel majd
az Északi-sarkon. A kantáros nadrág szorította a micsodámat, ezért
néha meg kellett igazítanom. El sem tudom képzelni, milyen lehet, ha
„feláll”; valószínûleg nem erre találták ki. A nadrág egyébként száraz
maradt, annak ellenére, hogy a nadrágféken való lecsúszást is gyako-
roltam. Kesztyûre nem volt szükségem.
A túra szerintem egyébként nem volt annyira nehéz. A táv kb. 3
kilométer, amit egy óra alatt megtettem. Egy-két nehezebb rész van
benne, fôleg ahol fémlétrákon kell felmászni. A létrák ugyanis maga-
sak, meredekek, és egy részüket vastag jégkéreg borítja. Ha mellettük a
sziklában nem lenne ugyanilyen fém kapaszkodó, akkor tényleg nehéz
lenne feljutni, de így ott van elôtted a biztonságérzeted, hogy ha le is
csúszik a lábad, a kezeddel még mindig meg tudod tartani magad.
Nagyjából ennyi, levontam a konzekvenciákat. Jövô vasárnapra a
cél a Zengô hegy megmászása, újdonsült, kedves ismerôsömmel – egy
lánnyal.

2006. február 21. (tg)

Ma bejelentkezett egy barátom, Richárd, aki egy egészen elképesztô

ajánlatot tett: cége megvenné az egész projektet, tokkal-vonóval. Ez
azt jelentené, hogy Tamással együtt mindketten utazhatnánk, Richárd
is elkísérne bennünket, és egy fillért sem kellene beletennünk az ex-
pedícióba. Napközben voltunk a Malévnál is. Este megfordultunk a
lôtéren is, de alig bírtam figyelni: végig az új fejleményekre tudtam
csak gondolni.

2006. február 22. (tg)

Egész nap teljes izgalomban telt el: ma eldôlhet, hogy el tudunk-e

menni, vagy sem. Az elmúlt lassan két hónap viszontagságai után végre
elindulhatnánk a kitûzött cél felé. Estefelé aztán felhívott Richárd.
Mindenféle eshetôségre készen álltam, csak egyre nem: a további bi-
zonytalanságra. Eddig ugyanis nem tudta még a vezetôség tudtára hozni
az expedíciót. Ennél még egy egyértelmû nem is jobb lenne.

38
2006. február 23. (tg)

Egész nap várakozás, mindvégig tûkön ültem. Mondanom sem kell, hogy
ma sem történt semmi, Richárd még mindig nem tudott egyértelmû
választ adni.
Visszatértem az eredeti tervhez, és egész nap telefonálgattam a szpon-
zorjelölteknek. Még egy ismerôst is bevontam a munkába, akinek sok-
kal jobb a rábeszélôkészsége, mint nekem. Sokat vártam tôle, de a nap
végére azzal kellett szembesülnöm, hogy ô is továbbadta a feladatot.
Végül már végképp nem bírtam magammal, és elnéztem a Lukács-árok
felé. Gondoltam, most majd végigmegyek rajta. Nem így történt: hajszál-
pontosan ugyanazon a helyen akadtam el, ahol a jómúltkor Tamással.
Vissza kellett fordulnom. A kirándulást nem bántam meg, mert egyrészt
addig sem foglalkoztam a bizonytalansággal, másrészt meg különösen szép
volt az erdô ma. Még mintegy ötven százalékban hó borította a tájat, de
a patakok már kiszabadultak a jég fogságából. A tavaszi, ébredezô élet
szemmel látható és hallható jelei is kezdtek megmutatkozni erdôben: a
madarak füttykoncertet tartottak, és fiatal ôzek kergetôztek. A levegô
hômérséklete egyre magasabb, ma már mintegy 5 fok volt.
Egyébként egy hetünk maradt arra, hogy eldöntsük: megyünk-e idén
az Északi-sarkra, és ha igen, akkor hányan.

2006. február 24. (tg)

Megérkezett végre a válasz, amitôl azt vártuk, hogy az egész expedíciót

megmenti. Persze visszautasítást kaptunk, Richárd cégét nem érdekli
a kaland. Tudomásul vettük, kész. Többet nem is szeretnék ezzel fog-
lalkozni. Az ember csak saját magára számíthat.
Ma éjszaka felavattam a hálózsákomat. Soha az életben nem aludtam
még ilyesmiben, ezért épp aktuális volt. Miután magamra húztam, nagy-
jából úgy néztem ki, mint Tutanhamon valahányadik reinkarnációjának
és egy narancssárga jégkrémnek a keveréke. De ennél még szörnyûbb
volt maga a benntartózkodás: egyrészt borzasztó klausztrofóbia tört rám
– mert nem szeretem, ha alvás közben valami korlátoz a mozgásomban
–, másrészt meg iszonyú melegem is lett, amit az sem tudott ellensú-
lyozni, hogy kinn, az erkélyen töltöttem az éjszakát. Jó lesz megszokni,
innentôl kezdve hálózsákban kellene aludnom, a szabad ég alatt.

39
2006. február 25. (tg)

Ma ismét felkerekedtem, hogy végre-valahára meghódítsam a Lukács-

árkot. A holtponton ezúttal könnyen túljutottam, azonban utána még
nehezebb terep következett. A hegyoldalban futó ösvény tiszta jég volt,
ezért inkább a meredekebb, de kevésbé csúszós utat választottam. A
jelzett iránytól eltértem, és vagy 50 métert másztam felfelé. Nagyjából
úgy nézhettem ki, mint egy nagy, fekete-piros pók: kézzel-lábbal kellett
kapaszkodnom, hogy a meredély oldalán maradhassak, és ne zuhanjak
le a szurdokba.
Miután felértem az oromra, észrevettem az elhagyott utat, ahol a
múltkor Tamással elakadtunk. Most még szörnyûbb volt, mint akkor: a
jeges talaj iszapos sárral keveredett, kész tereprali. Gondoltam, inkább a
halál, mint hogy ne hódítsam meg ezt az árkot. El is indultam a vékony
peremen, araszolva, seggen csúszva, alattam 50 méter mélység. Végül
rajta álltam az ösvényen, úgy éreztem, hogy valahol itt kell véget érnie
a Lukács-ároknak. Ez azt jelenti, hogy nem messze kell kezdôdnie az
ösvénynek, ami a Rám-szakadék felé vezet. El is indultam, és hamaro-
san találtam egy igazi, nagy ösvényt. Mivel eddig két órát gyalogoltam,
másztam, kúsztam, és eszem ágában sem volt ugyanazon az úton vissza-
menni, úgy döntöttem, megnézem mi történt régi gyakorlóterepemmel,
mióta megkezdôdött a tavasz.
Nos, az ösvények még nehezebben járhatóvá váltak. Idôközben
ugyanis elkezdett betöredezni a Rám-szakadék közepén futó patakot
korábban beborító jégpáncél, az utak meg csúszósak, sárosak lettek.
A patak vize egyenesen mocskos volt: a hegyoldalból kimosott szürke
agyagtól sárszerûvé vált, ráadásul mindenütt félig kidôlt fák és korhadt
ágak borították.
Mindazonáltal a múltkorinál sokkal jobban tetszett ez a túra, hiszen
ezúttal még több volt az élet az erdôben: a madarak egyre hangosabbak,
ezúttal nemcsak ôzeket, hanem nyulakat is láttam, és ráadásul rügye-
zésnek indultak a növények.
Az utolsónak hitt akadály leküzdése után összeraktam egy kövekbôl
álló kis kupacot – a hegy tiszteletére, hogy engedte, hogy a felségte-
rületén idôzzek. Indultam is volna vissza a kocsimhoz, mire beszakadt
alattam a jég, és a bal lábammal térdig belesüllyedtem a jeges vízbe.

40
2006. február 28. (st)

Ma meghoztuk kalandunk egyik legkeményebb döntését. Néhány

napon belül le kell foglalnunk a helyet az expedícióban, ha menni
akarunk. Szponzorainktól azonban nem jött össze elég pénz ahhoz,
hogy mindketten elmehessünk, saját forrásaink meg csak egy ember
eljuttatását teszik lehetôvé. Gáborral úgy döntöttünk, feldobunk egy
érmét, és a szerencsére bízzuk, melyikünk indulhat útnak. A sors Gá-
bornak kedvezett.

2006. március 3. (tg)

Ma befizettünk 1000 euró kauciót, és lefoglaltam a Budapest–Oslo–

Tromsö–Spitzbergák útvonalon a repülôjegyeket és a szállásokat. Az
utazás április 9–24. közt fog megtörténni, ez már biztos, maga a jégtúra
április 11–20. közt lesz esedékes. Most már biztos, hogy mehetek az
Északi-sarkra, de furcsamód ellentmondásos érzések dúlnak bennem.
Boldognak kellene lennem, hogy életem valószínûleg legnagyobb ka-
landja kezdetét veszi, de mit ad Isten, nem vagyok az. Inkább ideges
vagyok, pesszimista, és még ráadásul bunkó is, nagyjából mindenkivel.
Nem kis kockázatvállalás ez, fôleg ha belegondolok: minden fennma-
radó pénzemet beleölöm ebbe a projektbe, és fogalmam sincs, mi vár
rám, miután hazatértem.

2006. március 4. (st)

Végre összeállt az expedíció sajtóterve. Két héttel az indulás elôtt be

kell jelenteni a projekt indulását, hogy a témának legyen ideje felfutni
a médiában, foglalkozzanak velünk, és fokozódjon az ûrhajó startjának
hangulata.
Ehhez azonban olyan sajtóeseményt kell csinálnunk, ami már
önmagában élményt ad. Elsôként arra gondoltunk, az Állatkertbe
megyünk, a jegesmedvék közé: ez a terv azonban az állatok sziklaott-
honában zajló felújítási munkálatok miatt meghiúsult. Nem maradt
más, mint valamelyik jégpályára vinni a sajtóeseményt. Hosszas tele-
fonálgatások után végül a Pólus Center mûjegére esett a választás, ami

41
még nevében is a legkedvezôbb megoldásnak tûnik. Nem is beszélve
arról, hogy a jeges, csúszós talajon való üldögélés a fagy érzetét a szó
szoros értelmében testközelbe hozza. Felvettük a kapcsolatot régi,
gyulai barátunkkal, Jalecz Lajossal, a Kisködmön étterem tulajdo-
nosával, aki azonnal beleegyezett, hogy csikósruhába öltözve, kinn a
jégen demonstrálja a 19. századi csirkepaprikás elkészítésének módját.
Itt meg kell jegyeznem, hogy a csirkepaprikás körül egész szép kis
polémia alakult ki: az ország különbözô részeibôl származó ismerôseim
készek voltak vérre menô vitákba bocsátkozni az igazi, eredeti magyar
csirkepaprikás receptjét illetôen. Kiderült ugyanis, hogy ahány vidéke
van az országnak, annyiféleképpen készítik ezt az ételt: hol a tejfölös
habarásra esküsznek, hol meg arra, hogy csak a szalonna, a csirke, a
paprika és a hagyma mesternégyesét szabad érvényesülni hagyni, de
azt bográcsban. Elôjött még egy Kalla-féle Gundel recept is, mely sze-
rint a csirkepaprikásnak órákig kell nagyon alacsony hômérsékleten
érlelôdnie a sütôben, míg szinte pástétom puhaságú nem lesz. Ennek a
beláthatatlan vitának a végére csak az tehetett pontot, hogy a lehetô
legrégebbi írásos receptet vettük elô, aminek a Kisködmön étterem
tulajdonosa a tudója.
Pólus Center, jégpálya, paprikáscsirke-fôzés kétszáz éves recept alap-
ján csikósruhában – elégnek tûnik ahhoz, hogy odafigyeljenek ránk.
Eldöntöttük azt is, hogy ezentúl minden nyilatkozatunkat expedíciós
felszerelésben tesszük meg: az embereknek elôbb fog átjönni ilyen
vizuális elemekkel az információ, hogy valami különleges kaland elôtt
állunk, mintha öltönyben, nyakkendôben értekeznénk az északi-sarki
kihívásokról. Számításom szerint ez serkenteni fogja a figyelem-lánc-
reakció beindulását.
Kész vannak üzeneteink is: az eddigi hónap tapasztalata alapján az
embereket leginkább a hideg, a négyezer méteres óceánt borító, idôn-
ként megnyíló, életveszélyes jégpáncél, és a jegesmedvék érdeklik. No
meg persze az értékkonfliktus az ínyenckultúra és az extrém kaland
között. Ezek lesznek a kulcsszavaink.
Az expedíció alatt folyamatosan építhetjük a szenzációt, majd mi-
után visszajött Gábor (ha visszajön valaha), azonnal sajtótájékoztatót
tartunk.
Most már nyugodt szívvel indulhat a szervezés.

42
2006. március 5. (tg)

Ma valamivel javult a hangulatom, elfogadtam, hogy az Északi-sarkot

most már tényleg meg kell hódítanom, ezért elhatároztam, hogy el-
megyek túrázni. Igaz, újdonsült barátnôm tegnap megpróbált elcipelni
egy dunai evezôs túrára, de arra nemet mondtam, mert egyrészt nem
akartam egy tucat vadidegen ember elôtt fitogtatni a nem létezô evezô-
tudásomat, másrészt pedig nekem most sokkal fontosabb a gyaloglás.
Mivel már csak bô egy hónap van az indulásig, muszáj, hogy még
jobban javítsak a formámon, mivel az egyszerûen kizárt, hogy az Északi-
sark felé vezetô úton ne tudjam majd teljesíteni a 100 kilométert.
Utam Esztergomba vezetett, ismét egyedül. Tamás egyrészt vala-
melyest veszített lelkesedésébôl, miután úgy döntöttünk, hogy én
megyek a Sarkra, másrészt meg olyannyira elfoglalt mostanában, hogy
még a telefonját sem veszi fel. Elsôként a Vaskaput tûztem ki célul,
aminek a tetején egy régi, de már csak hébe-hóba mûködô vendéglô
meg egy pazar panorámát nyújtó, elhagyott kilátó található. Az oda
vezetô út latyakos, csúszós és félig-meddig havas is volt, de gond nél-
kül meg lehetett tenni. Aztán a Vaskapuval szemben lévô esztergomi
dombokat másztam meg sorra: ezeken már nyoma sem volt a hónak,
viszont annál agyagosabbnak és csúszósabbnak bizonyultak. Mire
megmásztam három dombot, nyakig agyagos lettem én is. A nap is
kisütött idônként, megcsillantva a város lábainál kanyargó Duna
szürke csíkját. Eztán elnéztem Tamás esztergomi nyári lakjához, ahol
fantasztikus látvány fogadott: két nagyobb ôz mutogatta magát a
szomszéd telekrôl.
Úton hazafelé, Dobogókôtôl 3 km-re megálltam a „Kétbükkfanyereg”
nevû helynél (pontosabban útkeresztezôdésnél), és tettem még egy 3
km-es gyalogtúrát az erdôben, Pilis-nyereg és a Fekete-kô felé. Hihetet-
len, hogy mennyire gyorsan tud változni az idôjárás. Mikor elindultam
az erdôben, elkezdett szakadni a hó, majd néhány perc múlva kisütött
a nap. Sokat nem akartam ezúttal gyalogolni, mert már sötétedni kez-
dett, így, még ha el is értem volna példának okáért Klastrompusztát
vagy a Pilis-tetôt, nagyjából semmit sem láttam volna belôlük. Majd
legközelebb – azt gondolom, van még mit bebarangolnom a Pilisben. A
felszerelésem ismét jól funkcionált, és magammal is elégedett vagyok,
már ami a mai teljesítményt illeti.
A Pilisbôl kiautózva eltûnt a hó, viszont jött helyette némi esô.

43
2006. március 10. (tg)

Közeledünk a végkifejlethez: pontosan egy hónap van hátra az expedí-

cióig. Elhatároztam, hogy ez alatt az idô alatt fokozom az erôfeszítéseket,
és mindennap csinálok valamit, ami fizikailag, technikailag és lelkileg
egyaránt felkészít az útra. A jövô hétre a következô edzéstervet állítot-
tam össze magamnak:

Hétfô: délelôtt futás végkimerülésig, teljes menetfelszerelésben

(kb. 6 km); este 50 fekvôtámasz;
Kedd: ismét futás (kb. 6 km); este lövészeti tréning; éjszaka kint alvás
az erkélyen egy szál hálózsákban;
Szerda: a Zengô hegy megmászása (mintegy 12 km-es gyalogtúra);
Csütörtöktôl vasárnapig Velencében és San Marinóban leszek a
barátnômmel, és ott is igyekszem minél többet gyalogolni. Semmi-
lyen szállást nem foglaltunk, mert szokni akarom a sátorozást és a
hálózsákot.

A jövô hét egyéb feladatai:

• véglegesíteni kell a média-megállapodásokat

és a szponzorszerzôdéseket;
• el kell kezdeni a technika tesztelését
(Iridium telefon, palmtop stb.);
• „nézhetô” állapotba kell hozni a www.lucullusbt.hu/e-sark
oldalt;
• le kell fixálni az orosz expedícióvezetôkkel a felszerelési listát,
és sürgôsen beszerezni azt, amit ôk nem adnak;
• az esemény elôtti és utáni sajtótájékoztatót is el kell kezdeni
szervezni: legalábbis a helyszíneket lefoglalni;
• életbevágó, hogy végre találjunk egy biztosítót, ami biztosítaná
ezt az ôrültséget.

Mindemellett intézem napi dolgaimat is: most egyszerre két kínai

tanfolyamunk is fut, és a Lucullusszal is folyamatosan foglalkozni kell.
Még 4-5 találkozó van a héten, egyszóval: pörögnek az események.

44
2006. március 15. (tg)

Ma Tamással együtt megmásztuk a Zengô hegyet, ahová elkísért ben-

nünket a hegyekben otthonosan mozgó barátnôm is. A gyalogtúra
Pécsvárad központjából indult. A táv mintegy 12 km, és nem tagadom,
felfelé menet rendesen meg is izzadtam. Mivel a hômérséklet még most
is elég alacsony volt, és a mecseki erdôt is majdhogynem végig hó bo-
rította, ezért a teljes menetfelszerelésemet magamra öltöttem.
Félúton a csúcs felé egy nagy irtáshoz értünk, ahol fantasztikus lát-
vány tárult elénk: alattunk 500 méterrel, néhány kilométerrel odébb
dombos, hófedte táj, apró falvakkal, szántókkal – a horizont ködbe
veszett. Az irtás egyik szélén magasles áll, ami úgy néz ki, mint egy
pulpitus. Ha az ember felmászik, érzi, hogy a barna-jeges bokrok, fák,
dombok fölé kerekedett, és szinte uralja az egész erdôt. De nem úgy,
ahogy a NATO szerette volna uralni a Zengôt, amikor nem is olyan
régen lokátort akart építeni a hegy tetejére. Bevallom ôszintén, akkor
teljesen hidegen hagyott a dolog. Most, hogy láttam, milyen ez a táj,
egyetértek azokkal, akik a lokátorállomás telepítését meg akarták aka-
dályozni: a Zengô túl szép ahhoz, hogy összebarmolják.
Innen már egyenes út vezetett a hegy tetején található kilátóhoz,
ahonnan szép idôben egész Baranyát be lehet látni. Most azonban
párákba borul a táj, és érdekes, hogy még mindig viszonylag vastag
hótakaró fedi a csúcsokat, pedig március közepén járunk. A visszaté-
résre más utat választunk, ami egy kicsit hosszabbnak tûnik, mint az,
amin idejöttünk. Könnyedén veszem az akadályt, ahogyan túrázásokon
edzôdött barátnôm is, de Tamásnak kimegy a térde: valószínûleg a cipô
lehet az oka. Amint leérünk a faluba, és visszanézünk a hegyre, szinte
hihetetlennek tûnik, hogy ezt a távot gyalog tettük meg. Ha az elején
tudatában vagyunk ennek, valószínûleg el sem indulunk.
A felszerelésem továbbra is nagyszerûen mûködik, bár elképesztô me-
leget termel. Remélem, a sarkvidéken is hasonlóan viselkedik majd.

2006. március 16. (tg)

A dolgok végül is nem állnak olyan rosszul. A legtöbb médiapart-

nerrel leegyeztettük a dolgokat, és tárgyalásokat kezdtünk újabb
partnerekkel, akik így vagy úgy támogatnak bennünket. Egyedül a

45
távközlés-technikai felszerelés beszerzésével vannak komoly gondok:
az egyetlen magyar cég, ahol megfelelô Iridium készüléket adnak,
hallani sem akar semmiféle engedményrôl. Van egy másik társa-
ság, magyarok, akik szintén jártak már sarkvidéken: annak ellenére,
hogy tudják, mennyire kihegyezett büdzsével indulok útnak (ahogy
legtöbb hazánkfia, aki ilyen kalandba bocsátkozik), még a cégnél is
drágábban hajlandóak bérbe adni a felszerelést. Éljen a hagyományos
magyar összetartás! Nincs mese, fel kell hívnom Szerovot: azonnal
rendelkezésemre áll, végighallgat, és néhány perc múlva már meg is
van az ajánlat a mûholdas telefonra. Persze fele áron ahhoz képest,
amit itthon ajánlottak.
Kissé elegem van ezekbôl a gáncsoskodásokból. Külön örülök, hogy
itt hagyhatom néhány napra Magyarországot. Ma éjjel lelépek ugyanis
Velencébe és San Marinóba, hogy barátnômmel együtt jó sok olasz
tésztát, rákot és bort teszteljünk le, miközben önfeledten gondolázunk
Velencében fel s alá. Persze a felkészülésrôl sem felejtkezem el: amen-
nyit csak lehet, gyalogolni fogunk az út során. Három nap múlva térek
vissza Magyarországra.

2006. március 19. (tg)

Reggel hatkor érkeztünk haza Velencébôl, az út remekül sikerült, bár

újdonsült barátnômmel valószínûleg véget is ért ígéretesnek induló
románcunk.
Mivel nem tudtam aludni, annak ellenére, hogy egész éjszaka ve-
zettem, elhatároztam: ellátogatok egyik kedvenc kirándulóhelyemre,
a Rám-szakadékba. Gond nélkül keltem át a szakadékon és külön-
bözô akadályokon, bár a patakon lévô jégpáncél még most sem adta
meg magát. Szerintem itt még nyáron is jég és hó lesz. A visszautat a
Lukács-árkon keresztül terveztem, de az olvadás miatt annyira csú-
szóssá vált, hogy néhány száz méter után feladtam. Az egyik fán egy
üzenet arra figyelmeztetett, hogy a Lukács-árok járhatatlanná vált, és
a T. kirándulókat kérik, használjanak más útvonalakat. Így vissza is
a Rám-szakadékon keresztül kellett, hogy jöjjek. Ez ismételten nem
okozott semmi gondot. Örültem, hogy ismét tudtam valamennyit a
jeges közegben tartózkodni, és a szakadék meghódítására fordított idô
is lényegesen csökkent.

46
 Hihetetlen most megint jégközelben lenni. Tegnap reggel még a tûzô
napsütésben üldögéltem Olaszországban, ahol mezítláb mászkáltam a
tengerparti homokban.

2006. március 20. (tg)

Ma megtörtént az expedícióval kapcsolatos elsô nyilatkozattétel, még-

hozzá a Duna TV-ben. A Reggel szerkesztôi barátságosan fogadtak
bennünket, és azonnal mellénk álltak. Az expedíció során majdnem
mindennap be fogunk jelentkezni a Duna TV reggeli mûsorában te-
lefonon, hogy beszámoljunk aktuális helyzetünkrôl. A telefonokra
hétköznapokon reggel 6:25 körül kerül sor, az elsô jelentkezésre április
11-én lehet számítani. Ez lesz az egyik központi támpillérünk az élôben
közvetített felfedezôutunk során.
Duna TV-s tárgyalásunk után beültünk egy kávézóba átbeszélni a
további teendôket: már a finisben vagyunk, és nagyon sok a tennivaló.
Iszonyúan észnél kell lennünk, a mostani lépéseinken áll vagy bukik
minden.

2006. március 21. (st)

Annyira felvillanyozódtam a közelgô indulás miatt, hogy Gábort rá-

vettem egy közös lottószelvény kitöltésére. Ez az utolsó reményünk
ugyanis, hogy én is mehessek. Továbbra is a saját pénzünk jelenti az
utazás alapját, mert a hazai cégek egészen egyszerûen nem voltak meg-
mozdíthatóak, hogy ebben a kalandban részt vegyenek, és végre igazi
értéket építhessenek ahelyett, hogy kreatív stratégiáik lila ködjeiben
lebegnének.
És itt emléket kell, hogy állítsunk a közömbösségnek. Az elmúlt né-
hány hónap alatt mintegy 200 céget kerestünk fel, több helyen konkrét
ajánlati csomagokat dolgoztunk ki. Többnyire szóra sem méltattak
minket, ahol azonban áttörések voltak, találkoztunk néhány érdekes
fordulattal. Különösen érdekesek azok a társaságok, amelyek konkrétan
fiataloknak adnak el termékeket, és kommunikációjukat a vagányságra,
vállalkozókedvre, bátorságra, extrém teljesítményekre bazírozzák. Ezek
szintén sorra dobálták vissza tervünket, ellenére a garantált média-meg-

47
jelenéseknek és a halálbiztos PR stratégiának. Leggyakrabban magya-
rázat nélküli nemeket kaptunk, de bôven találkoztunk olyanokkal is,
amelyek néhány értéktelen kacattal igyekeztek kiszúrni a szemünket. A
legmegalázóbbak azok a litániák voltak, amelyek lekötött kapacitások-
ról, más jellegû projektekrôl szóltak, miközben a szakmában mindenki
tudja, hogy orrba-szájba folyatnak el százmilliókat különbözô holdud-
varok számára, és többnyire még az év végi büdzsézáráskor is van annyi
tartalék, ami a mi projektünkhöz bôven elégséges lenne.
Sok labda került a levegôbe, amiket nem hagyunk lecsapatlanul.
Chuck Norris szemöldöke szûkül, közeleg a marketing-apokalipszis.

2006. március 26. (tg)

A hétvégét a szüleimnél töltöttem, Jászberényben. Nyugodt helyen lak-

nak, ahol csak a természet hangjai hallatszanak: madarak csicseregnek,
méhek döngicsélnek a virágzó mogyoróbokrokon, kutyák ugatnak. A
földek majdnem mindenhol felszántva, dolgos emberek a kertekben. Az
egyik szomszéd a fûzfáit gallyazza, amelyek a telkeken keresztültekergô
Zagyva folyó fölé hajolnak. Édesapám a télen lehullott, száraz ágakat
szedegeti össze, hogy vagy még két-három hétig fûthesse velük a kály-
hát. A másik szomszéd épp szántani készül a földjét, a harmadik meg
frissen sütött kenyeret és füstölt kenômájast hoz reggelire. Pálinkával
kínáljuk. Apámék megvitatják ügyes-bajos napi dolgaikat, egy-két
szót mormognak az Északi-sarkról is. Megfigyeléseim szerint a pálinka
nagymértékben segít a szakértésben. Úgy érzem, ezek az emberek sokkal
boldogabbak, mint én vagyok.
A hétvégén megmetszettem három almafát. Igen, én, egyedül. Úgy
éreztem magam, mint egy fafodrász. Jó érzés saját magadnak rendelkezni
afölött, melyik rügynek adsz esélyt, hogy az almává, majd késôbb em-
berré váljon. Emellett gallyaztam is, és cipeltem az ágakat, sôt segéd-
keztem az épp esedékes ültetésekben is.
Ez a hétvége ugyan nem a felkészülés jegyében zajlott, viszont há-
romszor annyira kifáradtam a munkában, mint mondjuk egy gyalog-
túrában, és többet is ettem, mint szoktam: mondhatni állandósult a
farkaséhségem.
Jó volt a szüleimmel is egy kicsit elidôzni, hisz elég ritkán látjuk
egymást. Itt és most, elhatároztam azt is, hogy az Északi-sark kapcsán

48
a Jászberényi Gyakorló Általános Iskolával is együtt fogunk mûködni.
Itt tanultam gyerekként, mintegy öt éven keresztül. Szeretném, ha a
mostani diákok kapnának egy lehetôséget arra, hogy egy igazi kaland
részeseivé válhassanak. Terveim szerint lehetôvé tesszük nekik, hogy
mondjuk egy földrajzóra keretein belül megismerkedjenek a sarkvidéki
felszereléssel, az örök jég világával, és kérdéseket tehessenek fel nekünk
az expedíciónk kapcsán. Talán még a mûholdas telefonomon is el tud-
nak majd érni, mialatt úton leszek.
Négy nap múlva országos sajtótájékoztatót tartunk, a Pólus Center
jégpályáján. A média- és szponzori megállapodásokat holnap zárjuk,
egy-két helyen várható még változás.

2006. március 26. (st)

Megvolt a lottósorsolás. Nem nyertünk. Jelöléseink azonban kísértetie-

sen közel voltak a nyerôszámokhoz: 13, 35, 61, 64, 66. A mi számaink:
14, 36, 62, 65, 77. Tehát továbbra is az van, hogy Gábor egyedül megy,
hacsak valamelyik marketingistenség meg nem gondolja magát.

2006. március 30. (st)

Fontos fordulóponthoz érkeztünk el. Ma tartottuk meg Északi-sarki ka-

landunk bejelentésével kapcsolatos sajtótájékoztatónkat a Pólus Center
jégpályáján. Korán reggeltôl kezdve folyamatosak voltak a telefonok: rá-
dióállomásoknak, tévéknek nyilatkoztam. Mire a sajtóesemény helyszí-
nére érkeztem, már egész biztos voltam abban, hogy stratégiánk beválik,
és „húzónevek” nélkül is megfelelô médiafigyelmet tudunk generálni.
Fél tizenkettôre készen volt minden: állt a sátrunk és az északi-sarki
felszerelésbôl összeállított installáció is. Idôközben megérkezett Gyuláról
Jalecz Lajos barátunk egy egész bogrács paprikás csirkével, valamint egé-
szen elképesztô csikós hacukájával. Délben elkezdtek érkezni a vendégek:
a jelenlét minden számításunkat felülmúlta. Az összes fontos magyar
napilap, internetes portál, televíziótársaság, rádió jelen volt, sôt még az
MTI is képviseltette magát. Gábor számára külön örömöt jelentett, hogy
a Jászberényi Gyakorló Általános Iskola igazgatója, Pomázi Imréné, né-
hány tanár kíséretében szintén megtisztelte jelenlétével az eseményt.

49
 Mintegy másfél-két órát tartott a sajtótájékoztató. Egyik kamerától
vonultunk a másikig, mikrofon követett mikrofont, szinte ki sem lát-
szottunk a nyilatkozattételbôl. Érdekes módon egy téma, aminek eddig
nem tulajdonítottunk különösebb jelentôséget, az egyik legfontosabb
kérdéssé vált: nevezetesen a paprikás csirke alapanyagául szolgáló jó-
szág származása. A mai madárinfluenzás idôkben szabályok sokasága
akadályozza a húsfélék szállítását. Én ettôl függetlenül is azon a véle-
ményen vagyok, hogy teljesen mindegy, milyen országban szerzik be
az alapanyagot, ha egyszer a magyar hagyományokon alapuló módsze-
rekkel készül az étel. Felvetésem heves tiltakozást váltott ki, és többen
kijelentették, hogy ha nem hazai csirkébôl lesz a paprikás, akkor az nem
is lesz magyar. Olyan vita alakult ki, hogy beláttam: ezt a kérdést nem
hagyhatjuk nyitottan, el kell intéznünk, hogy egy vegytiszta, szittya
kotkodáló földi maradványai kerülhessenek a fazékba.

2006. április 2. (tg)

Pontosan egy hét maradt az indulásig, és mondanom sem kell, hogy

pattanásig feszülnek az idegeim. A hétvégén megpróbáltam egy ki-
csit lazítani, és nem az expedícióra koncentrálni, de nem ment. Jövô
szerdán levonulunk a Jászberényi Gyakorló Általános Iskolába, ahol a
tanulók kérdéseire fogunk válaszolni, és bemutatjuk a felszerelésünket.
Többek között ennek az eseménynek a szervezésével foglalkoztam.
Ráadásul rengeteg médiaszereplésünk lesz: ezekre is kell készülni,
ami szintén idô. De nem panaszkodom, nagyon örülünk a sok meg-
hívásnak, hiszen az egyik legfontosabb célunk, hogy a projekt nagy
médiavisszhangot érjen el.
Tovább folyik az expedíciós felkészülés: kedden fejezôdik be lövészeti
tréningünk, és napi szinten tovább folytatódnak a gyaloglások, futások
meg a fekvôtámaszok. Tervezzük, hogy a héten felkeressük a Rozmár
nagykereskedés hûtôházát is, ahol -40 fok uralkodik, és egy ventilátor
segítségével igazi sarkköri hangulatot tudunk elôidézni: szeretném, ha
az oroszországi hideg-emlékekkel nem a jég világában kellene elôször
szembesülnöm.
Lesz még egy drámai elem az úton: a tervek szerint április 20-án érjük
el az Északi-sarkot, és még aznap visszaérkezünk a Spitzbergákra, ahol
az ezt követô négy napban nincs szállásom. No nem azért nincs, mert

50
nem rendeltem meg – mert igen –, hanem mert egészen egyszerûen
visszamondták. A norvég király ugyanis pont ez idô tájt tartózkodik
a szigeteken, és ô meg az emberei fontosabbnak találtattak, mint én.
Módfelett érdekes lesz úgy visszatérni egy tíznapos életveszélyes kaland-
ból – koszosan, fáradtan és elgyötörten –, hogy egy fûtött szoba helyett
néhány napig a jég világában kell várakoznom a repülôm indulására.
Egyelôre fogalmam sincs, hogy oldom meg a helyzetet.

2006. április 4. (st)

Ma végre megoldódott a magyar csirke hihetetlenül fontossá vált

problémája. A külügyminisztérium és a norvégiai magyar nagykövet-
ség közbenjárásának köszönhetôen a norvég A La Carte Produkter
AS társtulajdonosa, Szabó Béla felajánlott két darab, Magyarországról
beimportált és hatóságilag engedélyezett, zalaegerszegi jószágot. Az
északi-sarki paprikás csirke alapanyagát Gábor 9-én az oslói repülôtéren
fogja átvenni a nagykövetség munkatársaitól.
Ezenkívül ma egy érdekes szponzori felajánlást is kaptunk. Épp Nagy
Ferónál idôztünk Gödöllôn, a Másik Rádióban, amikor élô adásban
valaki felvetette, hogy szívesen gondoskodik a koporsónkról.

2006. április 5. (st)

Az egész expedíció szervezésének egyik legkülönlegesebb napja van

mögöttünk. Miután kiléptünk a budapesti Sztár FM stúdióból, azon-
nal útnak indultunk Jászberénybe, hogy bemutatkozzunk a Gyakorló
Iskola tanulóinak, Gábor ugyanis gyerekkorában itt szórakoztatta a
nagyérdemût becses jelenlétével.
Hogy nem is állunk messze az igazságtól, hamarosan kiderült az isko-
lában. Amikor megérkeztünk, a tanárok már vártak minket: behívtak
a könyvtárszobába egy kis frissítôre, és kezdtek megjelenni azok, akik
valamikor Gábort tanították. Furcsa volt eleinte az egymásra ismerés,
de amikor megtört a jég, és elkezdtek anekdotázni, minden a helyére
került. Hallottunk elég történetet, amik mind arra mentek ki, hogy
utazónk gyerekkora nem az egyszerûsített gondolkodásmód, nyugalom
és a szabályok elôtt való meghajlás jegyében telt el. Már éppen kezdett

51
túl személyessé válni a dolog, amikor az egyik vendéglátónk jelezte:
elérkezett az idô, hogy produkciónkat megkezdjük, ugyanis a diákok
már összegyûltek az iskolaudvaron.
Arra, ami ránk várt, nem számítottunk: több száz diák, a tanárjaik és
a jászsági média színe-java, meg még néhány önkormányzati képviselô
és számomra beazonosíthatatlan szereplô várt ránk. Talán gyerekko-
romban álltam utoljára ekkora embersereg elôtt. Amikor megkérdeztem
az igazgató asszonyt, hogy a gyerekek maguktól jöttek-e, vagy rájuk
parancsoltak, megnyugtatott – az ô döntésük volt, hogy eljöttek. Mi-
kor megnyitottam az eseményt, azonnal megnyugtattam ôket, hogy az
expedíciót csak azért találtuk ki, hogy lóghassanak egyet, mire éljenzés
tört ki. Ezzel egy oldalra kerültünk.
Miután elmondtuk azt, amit akartunk, némi noszogatás után elkezd-
tek kérdéseket feltenni. Érdeklôdésük központjában a pisilés-kakilás
problematikája, a higiénia (elmondtuk nekik, hogy nem lehet mosa-
kodni – ismét hangos éljenzés) és a jegesmedvék félelmetes támadásai
álltak. Többször elôjött a kérdés, hogy mit fogunk csinálni a macikkal,
ha esetleg nekünk rontanának. Gábor próbált kitérô válaszokat adni, de
amikor egy hosszú hajú kislány harmadszor tette fel ugyanezt a kérdést,
nem bírta tovább, és kijelentette, hogy meg fogja ölni ôket. A kislány
szája legörbült, nem tûnt túl elégedettnek.
A kérdések innentôl kezdôdôen meg sem akartak szûnni, az igazgató
asszony beavatkozására volt szükség – és itt következett el az a pillanat,
amikor én is emberi érzelmeket kezdtem felfedezni magamban. Egy szô-
ke lány átnyújtott Gábornak egy pogácsát és egy idézetet, hogy útján jó
szerencse kísérje; az igazgató asszonytól meg egy kis zászlót kapott, rajta
Jászberény és az iskola címerével, hogy az Északi-sarkon kitûzze. Uta-
zónk hangja megremegett, és talán el is érzékenyül, ha egykori tanára
át nem nyújt neki egy üveg gatyaszaggató szilvóriumot, amolyan hazai
üzemanyag gyanánt. Az ajándékozás után ismét meglepô fordulat tör-
tént: a gyerekek kis papírokkal meg füzetekkel kezdtek hozzánk jönni,
autogramot kérni, és tanárjaiktól kértek engedélyt, hogy a könyveikbe
ragaszthassák ôket. Nem akartam hinni a szememnek.
És persze a program vége sem maradhatott fordulat nélkül: egy bogrács
csirkepaprikás mellett belecsöppentünk egy vitába, ami az ôsmagyar
pampa eredettörténetének olyan meghatározó eleme, mint az indiai
trópusokon rikoltozó erdei majom a bengáli tigris torkában. Témánk
tárgya meglepô módon a „milyen az igazi magyar paprikás csirke?” volt.

52
A helyi szakácsmester – Bobák Úr - szerint nem készülhet ez az étel
másképpen, mint hogy élô tûzön felforrósított bográcsban sertészsírt
forralunk, majd a benne megpirított vöröshagymára csirkét dobunk,
megöntözzük ezt egy kis vízzel, némi édes-nemes paprikaôrleménnyel
és sóval. Az ô véleménye szerint ez a spártai megoldás az igazi paprikás
csirke kvintesszenciája – és az igazat megvallva én is hajlok erre. A
tanári kar és a velünk étkezô újságírók azonban arra jutottak, hogy
nem is paprikás csirke az, amiben nincs tejföl, amit nem kísér frissen
szaggatott nokedli és tejfölös uborkasaláta (ez a megközelítés napok
óta téma a paprikás csirke körül kialakult népvitában, ahogyan azt én
elôre megjósoltam).
Miután degeszre ettük magunkat, elhatároztuk, hogy április 20-án,
amikor Gábor eléri az Északi-sarkot, itt, az iskolában fogunk vele elôször
élô, nyilvános kapcsolatot teremteni.
Az idô gyorsan elszállt, és miután Gábor a szüleitôl is búcsút vett egy
kis Feri bácsi-féle pálinka kíséretében, rohantunk vissza Budapestre,
hogy velünk utazó újdonsült cimboránk, Eszter leadhassa az anyagot
az MTI-nek.
Este az Alpine Prótól kaptunk még némi kiegészítô felszerelést meg
tanácsot, hogy a pénteki Rozmár hûtôházas fôpróbánkra felkészüljünk.
Terveink szerint egy sokkoló kamrában, -40 fokban fogjuk tesztelni
felszerelésünket, és teszünk kísérletet a paprikás csirke megfôzésére,
amit az RTL Klub is filmez majd.

2006. április 7. (st)

A mai volt az utolsó, közös, akciódús nap a teljes csapattal. Reggel

Gábor kezdett a Duna TV-ben, amit két és fél óra vendégeskedés kö-
vetett a Juventusban. Mindenütt felmarkoltuk a zászlókat, matricákat
az északi-sarki diadalfotózáshoz.
Délután forgatás az RTL Klub Fókusz stábjával. Kivonultunk Sziget-
szentmiklósra, a Rozmár hûtôcsarnokába, ahonnan a legjobb minôségû
tengeri élôlényeket szállítják szét az egész országba. Mire megérkeztünk,
a stáb már be is helyezte a kamerát a sokkoló kamrába: az egyedüli
helyre a komplexumban, ahol mínusz 40 fok állítható elô. Általában a
frissen lefagyasztandó dolgokat szokták itt pillanatok alatt kôkeménnyé
dermeszteni – most rajtunk volt a sor, hogy beköltözzünk a jégverem-

53
be, teszteljük a felszerelést, forgassunk egy riportot, és lehetôleg élve
távozzunk.
Hiába javasolta a Rozmár egyik vezetôje, hogy magasabb hôfokon
is kitûnô felvételek készíthetôk, a stáb ragaszkodott a játékszabályok
betartásához. Felöltöttük szkafanderünket, és bevonultunk a 9 m²-es
helységbe a riporterrel és az operatôrrel együtt, a hangmérnök késôbb
csatlakozott. Elég szûk hely ez sátorállításra, ráadásul a ponyva is pil-
lanatok alatt megdermedt, de némi ügyeskedés után állt a szerkezet,
és lehetett kezdeni a forgatást. A ruhák mintegy negyvenperces benn-
tartózkodás után is tartották a meleget – olyan volt, mintha az ember
fia az ágya dunyhája alatt idôzött volna. Azok a bôrfelületek azonban,
amelyek csak egy kicsit is fedetlenül maradtak, azonnal lefagytak (ne-
kem még mindig ég a bôr az arcomon).
Miután a kamera felengedett, és mi is összeszedtük a felszerelést,
azonnal útnak indultunk a stábbal együtt a következô forgatási hely-
színre, a Papole hajóra, Újpestre. Itt a tetôzô Duna jéghideg vizén kel-
lett átkelnünk egy ladikon, a rügyezô parti fák között és kerítések felett.
A lôtéren kartonból készítettünk egy jegesmedve-sziluettet, aminek a
szétlövésével demonstráltuk önvédelmi felkészültségünket, és rituális
gyilkosságot követtünk el egyetlen potenciális állati ellenségünk ellen,
ezzel is növelve a siker esélyeit.
Késô este végeztünk, és feszült hangulatban váltunk el: a felkészülés,
az elmúlt napok kialvatlansága, az elutazás stressze kulminálódott. Pedig
a neheze csak most kezdôdik.

2006. április 8. (tg)

Az utolsó itthon töltött éjszaka. Négy hónap kemény munka, szervezés

és felkészülés után holnap végre útra kelhetek, hogy reményeim sze-
rint április 20-án elérjem a földgolyó csúcspontját, az Északi-sarkot. A
szívem a torkomban dobog, néha úgy érzem, nagyon nehéz ezt a terhet
elviselni. Sok veszély fog leselkedni rám az úton, és folyton csak az
jár a fejemben, hogy a céljainkat teljesítsem. Mindenáron. Ôszintén
remélem, hogy semmilyen komplikáció nem lép majd fel: a technika
nem mond csôdöt, az elemek bírni fogják, és a 9 napi jégben-fagyban
való tartózkodás sem fog ki rajtam. Emellett remélem, hogy egy je-
gesmedve sem bukkan fel a jégmezôkön, és jégcsatornákat sem kell

54
majd átúsznom. Köszönöm mindenkinek az eddig nyújtott segítséget!
Hazánk legnagyobb ínyencklubja, a Lucullus Baráti Társaság nevében
ígérem: mindent megteszek azért, hogy kitûzzem a magyar lobogót a
Világ Csúcsán.
Üdvözlettel,
Iceman, azaz a Jégember

2006. április 9. (tg)

17:00 – Elindult a kaland. Délután Tamásék, néhány Lucullus-tag és

a családom kikísért a reptérre, a Malév géphez. Velünk volt a Duna
TV stábja is, akik kevesellték a csomagokat – nagy konténerekre, több
mázsa felszerelésre számítottak. Ezzel szemben csak két zsák volt velem,
amiben a legszükségesebb holmik – ruhák, fényképezôgépek és némi
élelmiszer – kerültek. Az összes többi holmit az oroszoktól kapom meg,
a Spitzbergákon.
A stáb bekísért a repülôgépbe, hogy az utolsó, elutazás elôtti ér-
zéseimrôl faggassanak. Azt, hiszem, nem volt egyértelmû a lelkese-
désem. De mit tehetek? Hosszú hónapok vannak mögöttem, és egy
általában ôrültségnek titulált terv – amiben nagyon kevesen hittek
– most megvalósul. Elképesztô anyagi és emberi kockázatot vállalok,
miközben anyagi biztonságban ülhetnék valamilyen étterem teraszán,
élvezhetném a nap egyre melegedô sugarait, és lenézôen nyilatkoz-
hatnék arról az agyamentrôl, aki ebben az idôben a világ egyik leg-
fagyosabb vidéke felé veszi az irányt. Azt hiszem, érthetô, miért volt
furcsa búcsút venni. Ráadásul egyedül maradtam, innentôl kezdve
csak magamra számíthatok.
Mikor a Duna TV csapata elhagyta a repülôt, és bezárult a gép
ajtaja, a hátam mögül két fiatal norvég nô elôrehajol, és kérdezik: mi
volt ez a felhajtás? Rögtön kész a felelet: magyar médiasztár vagyok, és
országimázs-reklámot forgatok. Osztatlan a sikerem, és folytatnám is az
ígéretesnek ígérkezô társalgást a szôkeségekkel, ha mögülük két óriási
norvég fickó tekintete nem lövellne felém villámokat, mint Thor isten
az árnyékvilág lakóinak.
A gép felszáll, Magyarország eltûnik alattam, nincs visszaút.
23:55 – A Malév menetrendszerû járatával megérkeztem Oslóba. A
repülôtéren a nagykövetség képviseletében az elsô beosztott, Kúti Lász-

55
ló úr várt, aki ünnepélyesen átnyújtotta nekem a norvégiai Szabó Béla
által felajánlott, vegytiszta, igaz magyar csirkét. Ezt követôen azonban
elôállt egy furcsa helyzet: az utolsó pillanatban kiderült, hogy az egyko-
ron bizonyára derék baromfit felajánló honfitársunk még szállást is ad
nekem arra a néhány órára, amit a norvég fôvárosban töltök. Így Kúti
úr kénytelen volt visszavinni a csirkét a feladónak, velem egyetemben.
Szerencsére gyakorlott diplomatával álltam szemben, aki könnyeden
vette a szituációt: megvonta vállát, a kocsijához kísért, és elindultunk
szálláshelyem felé. Útközben biztosított arról, hogy a nagykövetség
végig figyelemmel fogja kísérni utamat, és jelezte: alig várják, hogy a
nagykövet úr személyesen fogadhasson április 24-én, miután visszatér-
tem az Északi-sark meghódításából. Mielôtt elváltunk volna, ellátott
telefonszámokkal arra az esetre, ha valami baj lenne.
A késôi óra ellenére Szabó Béla és felesége nagyon kedvesen fo-
gadtak, némi rizottóval és kapros burgonyapálinkával köszöntöttek.
Elmesélték, jó ideje élnek Oslóban, megtalálták szerencséjüket. Saját
lakásuk van, ahonnan 360 fokban panoráma nyílik Oslóra. Csak egy
dolgot furcsálltam, ami egyébként eddig minden eddigi skandináv
utamon szemet szúrt: sehol nem láttam egy darab függönyt sem – se
Béláéknál, se másoknál. „A norvégok ugyan nyitott emberek, de a
függöny hiánya inkább annak köszönhetô, hogy a természetes napfényt
mindennél többre tartják” – magyarázta házigazdám. Hozzátette, eleinte
nekik is kicsit furcsa volt, de idôvel megszokták.
Vacsora után végigmentünk az éjjeli Oslón – a város rendezett, és a
királyi palota meg a történelmi városrész kivételével csak modern épü-
letekbôl áll, egészen úgy, mint a megújuló Berlin. Elmentünk egy síugró
sánchoz is, aminek csak a feléig gyalogoltunk fel. Amikor lenéztem,
szédülés fogott el: nem is értem, honnan van az embereknek bátorsága
ahhoz, hogy itt százzal lecsússzanak, majd utána repüljenek egyet. A
városban egyébként nulla fok körüli a hômérséklet, mindent hó borít,
és a levegôben keveredik a tenger meg a fagy illata. Ha belegondolok,
holnap már mínusz harmincban leszek: negyven fok hômérsékletkü-
lönbség két nap alatt. Egyébként úgy érzem, megfáztam.

56
2006. április 10. (tg)

8:50 – Hajnalban csomagjaimmal és újdonsült útitársammal, Csir-

kével együtt felszállok egy gyorsvasútra, hogy kijussak a reptérre: 17
perc alatt tett meg 63 kilométert, félelmetes volt. Most indul a gépem
Tromsöbe.
11:03 – Tromsö. -12 fok van odakint, a repülôteret magas, hófedte
hegyek és acélszürke tenger veszik körbe. Épp most abszolváltam egy
almás pitét és egy szendvicset. Csirke is jól van. Egy óra múlva indulok
tovább a Spitzbergákra.
14:17 – Mintegy kétórás repülôút van mögöttem. Vastag felhôk
fölött utaztunk, így semmit nem láttam az Északi-tengerbôl. Leszállás
elôtt tíz perccel bukkannak fel a Spitzbergák. Az egyik legbarátság-
talanabb vidék, ahol valaha jártam. A tenger koromfekete, néhol
fagyott. A szigeteken tornyosuló hegyek fehérek, szürkék, és teljesen
kopárak. Mínusz öt fok lehet a külsô hômérséklet. Longyearbyen re-
pülôtere iszonyúan kicsi, és tele van emberrel. Hamarosan találkozom
Szerovékkal.
17:12 – A reptéren Szerov munkatársa, egy harmincas, rideg nô,
Vika várt. Amint kiléptünk a reptérrôl, megcsapott a tenger illata.
Nem volt ugyan túl hideg, de meglepett a levegô magas páratartalma.
Ha ez ilyen lesz északabbra is, lehetnek még elôre nem látott gondok…
Végighajtottunk a Spitzbergák fôvárosán, ami a legjobb indulattal is
csak egy nagy falunak nevezhetô: mindenütt merev szabványházak,
konténerek, meglehetôsen szétszórtan. Sehol semmi növény, csak hó
meg sziklák. Az utcán alig van élet.
Hamarosan megérkeztünk a logisztikai központba, egy hatalmas
hangárba. Odabenn nyüzsgô élet: síruhás emberek sokasága futkos fel
és alá a hatalmas konténerek, polcrendszerek, csomaghalmok között.
Végigsietünk köztük, Vika magyaráz: ezek mind hozzám hasonló utazók,
akik a Spitzbergák, illetve a sarkvidék különbözô irányaiba készülnek.
Itt kapja meg mindenki a végsô felszerelését, és itt szerezheti be még
azt, amit esetleg elfelejtett.
Az egyik csomaghalom mögül indulatos orosz szavak pattognak.
Két ötvenes fickó bukkan fel: egy ôsz hajú, bajszos, szikár fickó – ô
Viktor Szerov –, és egy barna szakállú, igazi sarkvidéki medve, Viktor
Bojarszkij. Elôttük néhány ember: egy kétméteres, hatvan év körüli
holland, egy sportos, harmincas ír, három, szintén középkorú orosz és

57
két hölgy – az egyik svájci olasz, a másik orosz –, meg még néhányan,
akiket elsôre nem tudok beazonosítani. Bemutatkozunk egymásnak:
ez lesz a csapat, amellyel gyalog indulunk neki a Sarknak. Engem a
hatalmas hollanddal, Rudyval osztanak párba: kinn a jégen vele egy
sátorban fogok lakni, közös lesz néhány létfontosságú holmink, tehát
élet-halál múlik az egymáshoz való viszonyunkon. Mit ne mondjak,
jobban örültem volna egy fiatal lánynak.
Szerovék nem vesztegetik az idôt, azonnal megkezdik a felszerelés szét-
osztását, ami egy kb. másfél méter hosszú, magunk mögött vontatható
szánból, speciálisan szigetelt sátorból, fôzôedényekbôl és mindenféle
egyéb technikai kiegészítôbôl áll. Végül három, különbözô színû zsákot
kap mindenki: egy zöldet, egy pirosat és egy sárgát. Mint kiderül, expe-
díciós élelmünket tartalmazzák: az egyikben a reggeli van, a másikban
a vacsora, a harmadikat meg nassolnivalóval tömték tele. Ez utóbbinak
kulcsfontosságú szerepe van a sarkvidéken: ez lesz az a táplálék, amit
menet közben fogyaszthatunk. Vezetôink figyelmeztetnek: az ételek
között tartsunk rendet. Ennek persze senki nem tulajdonít különösebb
jelentôséget. Az ellátmány egyébként nagyjából a következôkbôl áll:
csokoládé, virsli, magyar bacon szalonna, szeletelt marhahús, müzli, zacs-
kós leves, kakaó, rizs, makaróni, keksz, tea, olívaolaj, vaj, sajt, tejpor, cu-
kor, só, szárított gyümölcsök, magvak. Benzint is kell vinni magunkkal:
ezzel mûködik majd fôzôeszközünk, ami kályhaként is szolgál. Szerovék
lelkünkre kötik: semmi esetre sem kerülhet a benzin az ételekkel egy
csomagba. Szerencsére az üzemanyag szállítása Rudyra hárul.
Miután szétosztották a kulcsfontosságú felszerelést, minden egyes
résztvevôt egyenként ellenôriznek le, hogy az egyéb holmijuk rendben
van-e. Nálam találnak egy-két hiányosságot: fôleg a csizmámat és a
kesztyûmet kifogásolják, véleményük szerint bármilyen jók is európai
téli túrákhoz, a sarkvidéken használhatatlanok. Kijelentik: ha reggelig
nem szerzek megfelelô felszerelést, nem visznek magukkal. Senkinek
semmi ötlete, hogy oldjam meg a problémát. Jól kezdôdik. Ezenkívül
termoszt, evôtányért, poharat, és ruházatomhoz kiegészítôket, így sap-
kát, kisebb kesztyût is kell még vennem. Visszakérdezek, hogy mi újság
az Iridium telefonnal, mire megnyugtatnak: este átadják. Egyelôre van
térerô, és tudom használni a mobilomat, de holnaptól ennek vége. Még
ma tesztelnem kell a mûholdas kapcsolatot Tamással.
Egész délután felkészítés. Némi elméletet hallgatunk, de a hangsúly
azon van, hogy a fô életfunkciókat biztosító kellékek használatát elsa-

58
játítsuk. Órákon keresztül gyakoroljuk a sátor felverését és szétszedését,
a fôzôeszköz kezelését meg az ételek ésszerû elosztását. Megmutatják
azokat a fegyvereket is, amiket magunkkal viszünk. Medve ellen Luger
puskák kerülnek a csomagba, amelyekbe a szó szoros értelmében éles
lôszer kerül (a töltények végét speciális éllel látták el, hogy áthatolhas-
son az esetlegesen támadó állat bundáján). Jó tudni, hogy két pillanat
alatt meg tudnám tölteni, és nem lenne gond a lövés sem. Emellett vi-
szünk magunkkal néhány riasztópisztolyt is. Bár nagyobb biztonságban
érezném magamat, ha nálam is lenne fegyver, de a szánom növekedését
látva most már minden felesleges súlyról szívesen lemondanék.
A fárasztó nap végén elindulunk szálláshelyemre, ami egy valamikori
bányásztelep lakókonténerében lesz.
23:05 – Mozgalmas volt az estém. Nem sokkal azután, hogy meg-
érkeztem a szálláshelyre, találkoztam egy emberrel, aki segítôkésznek
bizonyult a sarkvidéki csizma és kesztyû problémájának a megoldásá-
ban. Elôször a saját felszerelését akarta eladni, de mivel kb. hatszáz-
ezer forintnyi pénzt kért érte, semmi esély nem volt az üzletre. Ekkor
eszembe jutott valami: elôvettem apám házipálinkáját, és emberemnek
felajánlottam, hogy az expedíció idejére adja kölcsön a felszerelését.
Nagy meglepetésemre azonnal bele is ment, és így végre minden aka-
dály elhárult, hogy holnap nekivágjak az Északi-sarknak.
A csizma egyébként hihetetlenül néz ki: a térdemig ér, három ré-
tegbôl áll, alumíniummerevítôk tartják. Hatalmas a két kesztyû is:
kétujjasok, amelyek alá holnap még kell szereznem két kisebbet. Ami
még javít lelkiállapotomon: Szerov segítségével sikerült szállást intéz-
nem a visszaútra is.
Este összehívták a csapatot egy közös, indulás elôtti utolsó vacsorára,
a Huset nevû étterembe, ahol rajtunk kívül néhány helyi ember üldö-
gél. Marcona alakok, afféle jégcowboyok: ölükben puska, a fogadó elôtt
hómobiljaik várnak rájuk. Velünk volt Szerov és Bojarszkij, valamint a
teljes csapat. Én vagyok a legfiatalabb az egész társaságban: „young Ga-
bor”, mától ez az új nevem. Viszonylag jó a hangulat, bár mindenkiben
érzôdik a feszültség. Többen profi túrázók, sportemberek, de csatlakozik
hozzánk egy francia tanárember, Thierry, valamint egy kazah milliár-
dos. Sôt a csapatunkban üdvözölhetünk egy igazi jégtörôhajó-kapitányt
is, aki most életében elôször nem az acélmonstrum biztonságát élvezve
halad át a jégmezôn: szeretné megadni a tiszteletet annak a közegnek,
aminek a rombolásával töltötte egész életét.

59
 Vacsoránk igazi északi, skandináv fogásokból állt: a fô étel birkagom-
bóc volt párolt gombával, barnamártással és krumplival, amihez sört
ittunk. Vérbeli viking étkek, amiktôl annyi energiája lesz az embernek,
hogy a fél világot képes lenne maga alá gyûrni.
A Husetrôl érdemes annyit megjegyezni, hogy ez a Spitzbergák leg-
régebbi mûködô étterme, és itt található egész Norvégia legnagyobb
borkészlete is, ami az American Wine Spectator díját megkapta. Sajnos
nem tudunk hosszan idôzni, és a pince rejtelmeibe elmerülni, mert
holnaptól nagy nehézségek várnak ránk – talán nagyobbak, mint amit
valaha átéltünk.
Most már a szálláshelyemen vagyok. Annak ellenére, hogy éjfél felé
jár az idô, még mindig világos van – olyan, mint otthon öt óra tájban.
Az ablakom elôtt néhány száz méteres, hófödte, kopár hegyek. Esik a
hó, odakinn mínusz öt fok lehet, ami nem túl jó jel. Állítólag északabb-
ra is ilyen az idôjárás, és ez azt jelenti, hogy a jégmezô olvadásnak
indult. Ez a legveszélyesebb dolog, ami történhet. Holnap indulás.

2006. április 11. (tg)

10:00 – Arra ébredek, hogy dörömbölnek az ajtómon. Bojarszkij és

Vika az, követelôznek, hogy azonnal fizessem be az expedíció részvé-
teli díját. Megteszem. Nehéz szívvel válok meg a rengeteg pénztôl.
Amint átvették, se szó, se beszéd, mennének is el. Megállítom ôket:
Bojarszkijnak átadok egy üveg körtepálinkát, Vika meg kap egy üveg
lapos Unicumot. Ettôl kedvesebbek lesznek, sôt Bojarszkij elkezd végre
érdemben foglalkozni velem, és átnézi a felszerelésemet.
Elôször csak hümmög, aztán mosolyogni kezd. „Ilyen felszereléssel
a játszótérre sem engednélek ki” – mondja, mire kinyílik a zsebem-
ben a bicska. Sorolja, mi minden hiányzik. Már csak néhány óra van
az indulásig, addig mindent pótolnom kell. Nem értem, miért nem
voltak képesek ezt akkor elmondani, amikor még otthonról, a fûtött,
biztonságos budapesti lakásomból kérdeztem ôket. Bojarszkij elhúz:
az ô gépe most indul. Elôremegy a Borneóra, hogy a csapat számára
elôkészítse a terepet.
11:00 – Fokozódik a hangulat a felszerelésem körül. Idôközben fel-
bukkant Szerov, és két új szereplô: Vagyim, aki a segéd-expedícióvezetô
lesz, valamint Alekszej, az expedíciót szervezô cég helyi képviselôje.

60
Már alig férünk el a szobámban. Mindannyian szörnyülködnek a fel-
szerelésem hiányosságain, ami néhány jogos észrevételen kívül kezd
eltúlzott lenni. Hál’ istennek a megoldást keresik: kapok tôlük egy
termoszt, amibe majd a vizeletemet ereszthetem éjszakánként, két poli-
foamot, valamint köteleket és karabinereket. Amit nem tudnak a saját
készletükbôl átadni, azt egy helyi boltban kell beszereznem. Rohanok
vásárolni, miközben a házunk elôtt már menetkészen áll a busz, hogy
mielôbb elinduljon velünk a repülôtér felé.
15:00 – Az elmúlt néhány órában, úgy éreztem, sikerült mindent
beszereznem, ennek ellenére kezdek nyugtalan lenni. Amint kiértünk
a repülôtérre, az expedícióvezetôk harmadszor is leellenôrizték a csoma-
gomat, és még mindig találtak hiányosságokat. Új termoszt, sapkát meg
hasonló dolgokat kellett még beszereznem. Konszenzus volt közöttük,
hogy a kilenc napot nagyon nehezen fogom végigcsinálni. Amikor
megkérdeztem tôlük, hogy mi lesz, ha bármit elhagyok a jégmezôn,
csak annyi volt a válasz: meghalsz.
Ráadásul a technika sem tökéletes. A saját fényképezôgépem el-
romlott, úgyhogy Tamás kameráját kell használnom, amit egyáltalán
nem ismerek. A mobiltelefonnak is búcsút inthetek, mostantól csak a
ma reggel megszerzett Iridium mûholdas telefonnal tudok majd kom-
munikálni, aminek a mûködése egyelôre szintén rejtély számomra, és
amikor végre sikerül kapcsolatot létesítenem, akkor meg folyamatosan
akadozik az adás. Édesanyámmal próbáltam beszélni, de alig értettem
valamit. Szerov szerint északon, ahol már nem árnyékolnak a hegyek,
sokkal jobb lesz a vétel.
De most már indulni kell: az AN–74 turbinái felbôgnek, a csomagok
a helyükön, és az expedíció tagjai sorra tûnnek el a gép gyomrában.
Kezdôdik a kaland, innen most már tényleg nincs visszaút…
16:30 – Zúg a gép, mindeddig egyenletesen zajlott az utunk. Nem
sokkal azután, hogy elhagytuk a komor Spitzbergákat, kitisztult az ég,
egyre kevesebb felhôt lehetett látni. Az acélszürke óceánon egyre több
jégtábla bukkant fel, ahogy haladtunk észak felé, majd hamarosan min-
denütt a jégpáncél kezdte el uralni a tájat. Hosszú barázdák szántják a
végeláthatatlan, fehér jégmezôt, helyenként kisebb-nagyobb torlaszok
emelkednek. A nap élesen süt.
Idebenn meleg van, ínycsiklandozó illat terjeng, hamarosan megkap-
juk az estebédünket. Rizses húst, salátát és mandulás zselét szervíroz-
nak, de olyan minôségben, amivel sok légitársaság elsô osztályán sem

61
lehet találkozni. Kedélyesen ebédelünk az örök jég birodalma felett
– innen nagyon egyszerûnek tûnik minden. Olyan messzinek érzem
Peary, Amundsen és Scott megpróbáltatásait, mint még néhány napja
otthon, amikor egy karosszékben ülve, a meleg szobában barátkoztam
a sarkvidék borzalmakkal teli világával.
20:12 – Megérkeztem a Borneóra. A leszállás iszonyú volt. Amikor
a gép süllyedni kezdett a jégmezô felé, úgy éreztem, meg sem akar
állni, egészen az alatta hömpölygô, négyezer méteres tenger fenekéig.
Nem volt megnyugtató a tudat, hogy a repülônk az egy-másfél méter
vastagságú, barázdákkal szabdalt jégre készül leereszkedni. Ráadásul az
idôjárás is megváltozott: felhôk borították az eget, a turbulencia ide-oda
hajigálta a gépet, és amikor elôbukkant a jégbázis, az emberi civilizáció
egyetlen helye az örök jég birodalmában, nem hittem a szememnek. A
Borneó kifutópályáját olajoshordók jelezték. Az AN–74 kerekei recseg-
ve csapódnak a jégnek, a gép összevissza rázkódik, alig képes megállni.
Amikor kiszállok a repülôbôl, arcul csap a sarkvidék jeges szele, alig
kapok levegôt, fuldoklom a magas páratartalomtól. Amint túl vagyok
az elsô sokkon, feltárul elôttem a jégbázis, ami néhány, nagyméretû kék
sátorból áll, körülöttük hómobilok és két narancssárga helikopter. A
bázis körül kutyaszánokkal hajtanak.
Szóval ez a Borneó, az emberi élet utolsó végvára az Arktiszon. A
bázist oroszok üzemeltetik, története az 1920-as évekig nyúlik vissza.
A Szovjetunió ekkor döntött úgy, hogy jelentôsebb erôfeszítéseket
fog kifejteni az Északi-sarkvidék kutatásában. Létre is hozták az elsô,
jégre telepített, „úszó” bázisokat, amelyeket fantáziadús nevekkel lát-
tak el, mint Északi-sark–18, Északi-sark–22, meg hasonlók. A bázisok
ad hoc jelleggel mûködtek, fôleg kutatók és a titkosszolgálat emberei
népesítették be ôket. A vasfüggöny lehullása után, mikor Oroszország
elkezdhette felfedezni magának a piacgazdaság szépségeit, a Moszk-
va melletti Vnukovo repülôtér vezetôi úgy döntöttek, nem hagyják
kihasználatlanul az Északi-sarkvidék üzleti lehetôségeit. Átvették az
úszó jégbázisok üzemeltetését azzal a céllal, hogy expedícióknak, kuta-
tóknak és egyszerû turistáknak kínálhassanak szolgáltatásokat. Kiala-
kították a légiközlekedési infrastruktúrát, magas minôségû rádió- és
mûholdkapcsolatot létesítettek, és állandó személyzetet rendeltek ide.
Az elsôk között érkezett egy afganisztáni veterán rádiós is, akinek a tá-
libok ellen folytatott harcokban „Borneó” volt a hívójele. Ezt használta
itt, az örök jég birodalmában is, ami aztán magára a bázisra is ráragadt.

62
Azóta szokás, hogy a bázis késô ôszi megnyitásakor jégkaput emelnek,
amelyet teletüzdelnek ananászokkal .
Nem sok idônk van nézelôdni, vezetôink egy fûtött sátorba tessé-
kelnek bennünket. Kolbászos kenyérrel, keksszel és teával kínálnak.
Egészen otthonosan érezzük magunkat, amikor belép Bojarszkij, akinek
szakállát jégcsapok borítják. Vigyorog, ami nem túl jó elôjel. Bejelenti,
az AN–74-bôl kirámolták a felszerelésünket, tehát már semmi nem
tarthat vissza minket attól, hogy odakinn felverjük sátrainkat, és felké-
szüljünk az elsô sarkvidéki éjszakára. Mindannyian jókedvre derülünk
a vicces bejelentés hallatán, de Bojarszkij már nem nevet. A hangulat
a szó szoros értelmében megfagy.
Nem marad más választás, mint kimenni, és szembenézni azzal,
amiért idejöttünk. Rudyval együtt felállítjuk a sátrat, ami nem egyszerû
mutatvány. Üvölt a szél, és a magas páratartalom miatt a kesztyûnk
mindenhez azonnal odafagy. A sátrat hosszú jégcsavarokkal erôsítjük
a talajhoz: 20-30 centit ásunk a hóban-jégben egy lapáttal, ami szintén
a felszerelés része, és a szán súlyát növeli. Bojarszkij önelégülten figyeli
mutatványunkat, majd mikor elkészülünk, kijelenti:
„Nagy valószínûséggel ilyet soha nem kell csinálnotok. Odakint
vastag lesz a hó, amibe elég, ha a síléceiteket beledöfitek. Ez fogja
majd tartani a sátrat. De ezt is meg kellett tanulnotok, ki tudja, mit
hoz a jövô?”
Miután nagy nehezen felállítottuk éjszakai lakhelyünket, beren-
dezkedünk. Még egy pillanatra kimegyek valamit elrendezni, amikor
kutyaszán farol be elôttem. A szánról leszáll egy jelentéktelennek tûnô
ember. Üdvözöljük egymást, váltunk néhány udvarias szót, mire a fickó
nyújtja a kezét.
„Második Albert” – mondja. Én is nyújtom a kezemet, és azonnal
rávágom: „Elsô Gábor.”
A fickó elgondolkodik egy pillanatra, aztán felnevet: monacói her-
cegként még nem hallott az európai arisztokráciában eddig ismeretlen
magyar uralkodóról, de feltétlen örömét fejezi ki a találkozó kapcsán.
Aztán a herceg fogja magát, és mint minden más, rendes sarkvidéki
utazó, felállítja sátrát, és nekiáll benzinfôzôjén vacsorát készíteni.
Itt az ideje pihenni.

63
2006. április 12. (tg)

8:16 – Átestem a tûzkeresztségen: mögöttem az elsô, sátorban eltöl-

tött sarkvidéki éjszaka. Éjjel mínusz harmincra esett le a hômérséklet.
A benzinfôzônkkel éppen hogy a hálózsákba szállás idejére tudtunk
emberi szempontból elviselhetô hômérsékletet generálni, egyébként
a sátorban is mínuszok voltak egész éjjel. A zsákomban kellemesen
éreztem magam, de különös volt arra ébredni, hogy a saját leheletem
által képzett jégréteg darabkái hullnak az arcomba ideiglenes lakhe-
lyünk belsô faláról.
Reggelre kisütött a nap, de még mindig hideg van, amit az elképesz-
tôen erôs szél csak fokoz. Ahogy az ember körbenéz, csak másfél-két
méteres jégtorlaszokat lát, egészen a vakítóan fehér horizont legszéléig.
Innen kell megtennünk gyalog 80 kilométert, hogy az Északi-sarkot
elérjük. Eredetileg százat kellett volna teljesítenünk, csak közben a
Borneót mintegy 20 kilométerrel odébb sodorta az áramlat az elmúlt
hetekben; a mostani pozíciónk: északi szélesség 89° 16’. Azért így is
elég kilátástalannak tûnik az egész – most kezdem igazán megérteni,
mire is vállalkoztam. De végigcsinálom, már csak azért is, mert nem
maradt sok választásom: az AN–74 már vissza is ment a Spitzbergákra,
a Borneó helikopterei meg épp most húztak el a fejem felett, valahová
az ismeretlenbe.
Rudyval szétszedtük a sátrunkat, és menetkész állapotba hoztuk a
szánokat. Közben sikerül többszöri próbálkozás után kapcsolatot léte-
sítenem a Sztár FM-mel és a Juventusszal. A Duna TV-nek azonban
nem is sikerült leadnom az anyagot – csak a szerkesztôvel tudtam egy-
két szót váltani…
16:15 – Pihenô, valahol a semmi közepén. Másfél órája indult el a
menet: libasorban haladtunk. Nagyon nehéz volt megszokni a mozgást
a sítalpakkal, valamint az irdatlan nehéz szánnal, ami szinte önálló
életre kelt mögöttem, és ide-oda vergôdött a jég kitüremkedésein.
Ráadásul ahogy haladtunk elôre, a szél egyre csak erôsödött. Gond van
a mûanyag símaszkommal, ami folyamatosan bepárásodik, alig látni
bármit is. Még kellemetlenebb, hogy az alatta lévô, vékony anyagból
készült arcvédô átnedvesedik az izzadságtól, és a fejem szinte tocsog a
vízben. Egyre jobban fázom. És még nem is beszéltem a merev sarkvi-
déki csizmáról: ha elesel, semmi esélyed egyedül felállni, csak a társaid
képesek újra talpra segíteni.

64
 A pihenô során vedelem a forró teát, mire Bojarszkij figyelmeztet:
gondosan be kell osztanom, mert egy napra csak ennyi folyadék jár.
Egyébként ehetem a havat, meg úgy fogok izzadni, mint a szaunában.
Jó kilátások.
20:27 – Az orosz lány négy kilométer megtétele után összeomlott. A
vezetôk helikoptert hívtak, hogy evakuálhassák, de a gép csak holnap
reggel tud jönni: akkora vihar tört ki, hogy képtelenség a levegôbe
emelkedni, és gyalog sem lehet visszamenni. Nincs mese, tábort kell
állítanunk: egy sátrat csak négyen tudunk felállítani, a szél mindent
magával ragadna. Nem lenne szerencsés az elsô napon meghalni.
Egyébként meg kell állapítanom, hogy nagyon nehéz táplálkozni. Az
embernek elôször megfelelô havat kell találnia, amibôl vizet nyerhet.
Ezt aztán apró kockákra darabolja. A benzinfôzô, ha éppen méltóztatik
mûködni, akkor nagyon hosszú idô alatt olvasztja fel a havat és me-
legíti meg az ételt. Úgy érzem, néhány nap, és egy pohár teáért ölni
tudunk majd. Bár a gyakorlatban megdôlni látszik az állítás, hogy az
ember a jég hátán is képes embernek maradni, a paprikás csirkét azért
még meg fogom fôzni…
Valamikor éjszaka… Kucorgok a sátorban, sokkos állapotban va-
gyok… Mindenem csurom víz-jég, és esélyem sincs, hogy kiszárítsam
a dolgaimat. Az idôjárás miatt holnap reggel tízig sehová nem me-
hetünk, még a sátrakat sem hagyhatjuk el. A benzinfôzô akadozva
mûködik, alig tudunk életet lehelni belé, elviselhetetlenül hideg
van. Ráadásul fáj a vállam és a hátam a szánhúzástól. Egész nap arra
gondoltam, hogy fel kellene adni. Nem embernek való ez. Most, itt
a sátorban egyre erôsebb a gondolat, de tudom, hogy nem lehet. Már
csak magam miatt is végig kell csinálnom. A telefonvétel nagyon
rossz, minden percben megszakad. A szél remegteti a sátrat, alig tudok
aludni, csak ennyit hallani: tam-tam-tam-tam-tam. Lehet, hogy éjjel
a szél elviszi az egész tábort?

2006. április 13.

7:53 (st) – Gáborral nem tudtunk kapcsolatot létesíteni egész reggel.

Beszéltem a szentpétervári Sarkvidék Intézettel, ahol elmondták: egy
vihar vagy különösen erôs mágneses tevékenység megszüntetheti akár
egy-két napig is a telefonálás lehetôségét. Felhívták a figyelmet, hogy

65
Bojarszkij és Szerov tapasztalt sarkvidéki emberek, akik pontosan tud-
ják, hogy mit csinálnak. Ha meg esetleg vészhelyzet lenne, két helikop-
ter áll készenlétben a Borneón, amelyek rövid idô alatt képesek kimen-
teni a bajba jutottakat. Itt különösen szigorú biztonsági intézkedések
vannak érvényben. Nem maradt tehát más, mint türelemmel várni
az újabb jelentkezésre. Nyugtatom a médiapartnereket és a családot.
Egyelôre mindenki megértô, türelemmel várnak.
8:25 (st) – Imént létrejött a kapcsolat Gáborral. A következôkrôl
számolt be:
„Egész éjszaka vihar volt, a sátrainkat a felállított síléceink tartották
egyben. Idebenn jégréteg képzôdött a belsô ponyván. Minden ruhám
nedves, egész éjjel vacogtam, odakinn végig tombolt a szél. Reggelre
az összes felszerelésünk vizes lett, és az elektromos eszközök lemerültek.
Többek között a telefon akkuja is, emiatt nem tudtam jelentkezni.
Emellett a fôzôeszközök is beragadtak: alig tudunk vizet melegíteni,
ráadásul a sátrat majdnem teljesen belepte a hó, a falak megroggyantak.
Hosszas munkával sikerült kiásni a vezetôknek bennünket, és elmond-
hatom, nem túl felemelô látvány, hogy az egész tábor hó alá került.
Egész éjjel arra gondoltam, milyen jó lenne visszafordulni. Egyedül az
otthoniak tartják bennem a lelket. Most továbbindulunk, talán a mai
nap már valamivel könnyebb lesz. A helikopter elvitte a lányt, aki
tegnap idegösszeomlást kapott.”
20:57 (st) – Gáborról egész nap semmi hír. Most kaptam meg az idô-
járási adatokat: az Északi-sark környékén -25 fok van, 14 km/óra a szél
erôssége, a levegô páratartalma 79%. Ez -35 fokos hôérzetet jelent, ami
nagyjából megfelel az elôzô napok átlagának – azzal a lényeges különb-
séggel, hogy a szél már korántsem olyan viharos, mint egy napja. Az ég
erôsen felhôs. Arra gyanakszom, hogy vagy a felhôk árnyékolják le az
adást, vagy a telefonjával lehet gond. Várunk türelemmel. Holnapra
jóval enyhébb idôt, -12 fokot jeleznek, 20 km/óra sebességû északnyu-
gati szél várható, felszakadozik a felhôzet és talán valamennyi napsütés
is lesz. Ha a telefonja még üzemképes, az idôjárás-változás remélhetôleg
lehetôvé teszi, hogy beszélhessünk egymással.
22:00 (tg) – Az Iridium a reggeli beszélgetésünk után meghalt, és
fogalmam sincs, mit tegyek. A családom valószínû nem lesz boldog,
és az élô médiabejelentkezéseknek is lôttek. Ezzel az egész akciónk
kudarcba fulladhat… Jeleztem a problémát a vezetôknek, de ôk csak
legyintettek: „Majd holnap megnézzük. Nem érünk rá a szórakozásoddal

66
foglalkozni” – szólt a válasz. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy beverek
egyet Bojarszkijnak.
Egyébként is elég nehéz nap van mögöttünk. Reggel, induláskor azzal
kezdôdött, hogy Szerov bejelentette: éjszaka az áramlat az egész jégmezôt
déli irányba sodorta, aminek köszönhetôen majdnem ugyanott vagyunk,
ahonnan tegnap elindultunk. Tehát az Északi-sark felé egy jottányit
sem közeledtünk, annak ellenére, hogy egész napos küzdelemmel négy
kilométert megtettünk. Az expedíció tagjai morognak, de Szerovot
semmi nem zökkentheti ki a nyugalmából. „Legalább gyakorolták egy
kicsit a síelést”– mondja mosolyogva, de valahogy senkinek nincs kedve
viszonozni. Megkérdezem, mi van, ha ez mindennap így lesz? Az expe-
dícióvezetôk ezt lehetetlennek tartják, ahogyan azt is, hogy a jégmezô
mozgásiránya megváltozzon, és az áramlat észak felé vigyen minket.
Ma fokozódott a szomjúság problémája. Nem bírtam ki, és viszonylag
hamar megittam a teámat, minden figyelmeztetés ellenére. Ennek kö-
szönhetôen iszonyúan izzadtam, és nem álltam meg, hogy ne pótoljam
hóval a vízveszteséget. Bojarszkij nem túl nagy elismeréssel követte
akciómat. Ennek ellenére egész nap arra gondoltam, hogy esetleg a vi-
zelésre használt tartályomat is bevethetném teatárolónak. A civilizációs
tûréshatár rohamosan szélesedik…
Különösen nehéz terepen haladtunk ma: mindenütt szekrénnyi jég-
torlaszok, hasadékok, amelyeken szánjainkkal együtt kellett átkelni.
Többünket visszarántott a súlya, nem is egyszer. Ilyenkor megállt a
menet, míg a csapattársak ki nem emelték a pórul jártakat. Vezetôink
meg egyre csak sürgettek, hogy be kell hoznunk a lemaradásunkat.
Este minden erônket össze kellett szednünk, hogy tábort verjünk. Az
egyetlen jó hír: a GPS szerint tíz kilométert tettünk meg a Sark felé.
Amikor végre a sátor biztonságába kerültünk, kirobbant az elsô
konfliktus Rudy és köztem. Ô enni akart, én meg végre inni, benzinfôzô
meg csak egy volt. Végül a szomjúság gyôzött. A benzinlánggal nehezen
megteremtett „melegben” szárítom a ruháimat, amelyek az izzadságtól
cuppognak, és közben akaratom ellenére hol káromkodom, hol ago-
nizálok. Úgy érzem magam, mint egy dühös állat. Közben a nem túl
vidám hangulatban sikerül szétöntenünk a benzint, amikor utántölteni
próbáljuk a fôzôt. Mindenhová jut belôle: a ruhákba, a hálózsákba, sôt
a vacsoránkba is, ami ma este virslis-szalonnás makaróniból állt. Ennek
ellenére megettük a benzines étket – az, hogy kikászálódjunk a sátorból,
és új adagot keressünk elô a lezárt szánból, ôrültségnek tûnt.

67
 Vacsora végére valamelyest lenyugodtunk, és épp lepihenni készül-
tem, amikor Rudy elôhúzott egy szivart. Rá akart gyújtani a sátorban!
Akkorát üvöltöttem rá, hogy azt hittem egy percre, infarktust kap.
A levegô megfagyott, mindketten jobbnak láttuk nyugovóra térni.
Azonban félálomban elkezdtem fázni, és begyújtottam a fôzôt. Aztán
visszafordultam, és azon nyomban visszaaludtam. Nyugalmam nem tart-
hatott sokáig: éktelen üvöltésre ébredtem. A véletlenül égve hagyott
láng belekapott Rudy zsákjába. Most ô ordított úgy, hogy majd lerepült
fölülem a sátor. Expedíciónk második napján kis híján elvesztünk,
lángok martalékául válva az örök jég birodalmában…

2006. április 14.

11:01 (st) – A hír hiánya is hír. Ma reggel próbáltuk mindannyian

elérni Gábort – ismét sikertelenül. Továbbra sem tudtunk beszélni,
reméljük, hogy csak a technika akadályozza meg a kapcsolatfelvételt.
20:48 (st) – Továbbra is csend. Mind a család, mind a barátok ag-
gódnak, nem is beszélve médiapartnereinkrôl, akik hozzám hasonlóan
töretlenül próbálnak kapcsolatot teremteni Gáborral.
Mindenesetre a jövô heti jászberényi élô bejelentkezést lemondtam
– nagyobb csalódottságot okozna az esetlegesen elmaradó kapcsolat,
mint az, hogy az iskola megértését kérjük a kimaradó és tökéletlen
telefon miatt. Amint Gábor visszajött, személyes beszámolóval, fotók-
kal és remélhetôleg filmfelvételekkel igyekszünk majd kompenzálni a
diákokat.
Egyébként nem nagyon tudok másra gondolni, mint hogy minden
rendben megy. Ha baj lenne, egy helikopter már visszavitte volna Gá-
bort a Borneóra vagy a Spitzbergákra, és mindkét helyrôl már tudna
telefonálni. Csak következtetésekre hagyatkozhatunk, de mindannyian
arra jutottunk, hogy a telefonjel hiánya azt mutatja, Gábor még mindig
halad a kitûzött cél felé. Ha így van, akkor még kb. 70 kilométer van
elôttük a paprikás csirke elkövetésének helyéig. Reméljük a legjobba-
kat! Ha nem jelentkezne, friss infót legközelebb hétfôn tudok szerezni
a Sarkvidék Intézetbôl, vagy még talán elôbb is, ha valahogy sikerül
rádión kapcsolatot teremtenünk a Borneóval.
A meteorológiai jelentés szerint az Északi-sark körzetében egész
nap felhôs volt az ég, és nem szakadozott fel a felhôzet, ellentétben a

68
tegnapi elôrejelzéssel. Most esik a hó, -15 fok van, 23 km/órás szél fúj,
a levegô páratartalma 79%. Ez kb. -25 fokos hôérzetet jelent, ami 10
fokkal kellemesebb a tegnapinál.
21:48 (tg) – Hat napja indultam el otthonról, és csak most jutottam
el oda, hogy elkezdjem leírni a gondolataimat. Ez itt luxusnak számít:
a drága idôt vagy teafôzésre, vagy ételkészítésre, vagy ruhaszárításra,
vagy a komfortérzeted bármilyen minimális emelésére fordítod, de
semmiképp nem olyan haszontalan szórakozásra, mint az írogatás. A
kezemben remeg a ceruza, pedig most néhány percig rendben lévô-
nek tûnik minden: kitanultuk ugyanis a tûzhely használatát, és már a
benzint sem locsoljuk szanaszét a sátorban, pláne nem bele az ételbe,
amit megeszünk. A sátorban eluralkodó meleg erôt ad, és lassan ki-
szárítja a ruháimat. Ezek persze sohasem lesznek teljesen szárazak: a
levegô páratartalma iszonyú magas, és hiába kerülnek az alsóruháim
úgy-ahogy normális állapotba, a kabát, kesztyû és sapka reménytele-
nül vizesek maradnak. Mínusz húsz fokban ez nem a legfelemelôbb
érzés. Mindehhez hozzájön a folyamatos izzadás (az egy termosz tea
soha nem elég, havat kell ennem), és persze nem kell sokat várni a
sátorban sem, hogy a néhány percig tartó melegbôl megint fagyásnak
induljon minden, miután kikapcsoljuk a fûtést. Úgy érzem, megfáztam,
és folyamatosan emelkedik a lázam. Egyre több gyógyszerrel tömöm
magam, és romlik a közérzetem.
Emellett persze más problémák is adódnak, mondhatnám, csakis
problémákkal szembesülök. A legnagyobb gondot maga az ember je-
lenti, ami alatt többnyire saját magamat értem. Állandóan az jár a
fejemben, hogy mi a fenéért jöttem ide? Semmi nem jó itt nekem. Az
elsô napokban sokkos állapotba kerültem, a szó szoros értelmében. Az
elsô éjszaka a sátorban rémisztô volt, és megvisel a disznószintre leala-
csonyított életforma is. Ráadásul mindenkivel konfrontálódom.
Ma például egészen elképesztô terepen haladtunk, és olyan közjáték
zajlott le, ami talán örökre ellenségeimmé tette az expedícióvezetôket.
Egész napi utunk során a jég, a hó és a nyílt víz minden formájával
találkoztunk. A talaj hepehupás volt, és a mindent uraló fehérség el-
vakított. Néha nem is látod az utat, csak mész, mész és mész, magadba
fordulva, monoton magányosságban, úgy, hogy észre sem veszed az
elôtted lévô akadályokat. A szó szoros értelmében elveszíted a látáso-
dat, és nem tudod eldönteni, hogy sík mezô van elôtted, vagy domb.
Ez pedig nem túl elônyös, ugyanis a Jeges-tenger teteje olyan, mintha

69
tele lenne szórva szekrényekkel, telefonfülkékkel, nagydarab kövekkel,
amelyekre havat, jeget meg vizet zúdítottak. Itt kell csúszkálnod elôre
a síléceiddel vakon, úgy, hogy mögötted nyolcvan kiló tehetetlenség
éli önálló életét: a szán mindenhova beakad, visszaránt, és ledönt a
lábadról. Elesni luxus, mert a felkelés iszonyú energiákat emészt fel.
Én persze többször eldôltem a nap folyamán, felállni meg nem tudtam.
Eleinte Szerov önzetlenül felsegített, de amikor harmadszor zakóztam
el, rám üvöltött, és számon kérte, hogy „mit fetrengek a hóban?”.
„Szórakozom” – mondtam, aztán dühömben léptem egy nagyot, mire
kettétört a sílécem. Szerov majd szétrobbant a méregtôl, mire én még
a síbotjaimat is kettétörtem. A legrémisztôbb, hogy meg sem fordult a
fejemben, van-e utánpótlás? Persze volt, de akkor is: ez akár az életembe
kerülhetett volna… Szerovval azóta nem beszélünk.
Amint valamelyest lenyugodtak a kedélyek, és tompult a nap fénye,
volt idôm egy kicsit körbenézni. Az összetorlódott jégtömbök elképesz-
tô formákat eredményeznek, és ha egy pillanatra megállsz, és figyelsz,
hallod, hogyan recseg-ropog az egész jégmezô. Szinte látni, hogy emel-
kednek ki a síkságból a jégtorlaszok, vagy éppen hogyan kezdenek
elszakadni egymástól a jégtáblák. Egészen ártalmatlan dolognak tûnik
egy ilyen kis repedés egészen addig, amíg szét nem nyílik.
Ezzel egy emelkedôn átjutva szembesültünk ma elôször: ahogy átrán-
gattuk szánjainkat egy háromméteres jégtorlaszon, tó méretû, hatalmas,
nyílt vízfelület tárult fel elôttünk. Átjáró sehol, a fekete víz óriás fo-
lyamként húzódott, és veszett el a párás horizonton. Most realizálódott
bennem elôször igazán, hogy tulajdonképpen milyen ingatag terepen
járunk, és a tó, ami elôttünk van, nem más, mint maga az óceán, a maga
négyezer méteres mélységével… Elsô pillanatban el nem tudtam kép-
zelni, hogy jutunk át – azok a képek villantak fel elôttem, amiket még
otthon, interneten láttam: vízhatlan ruhás emberek, akik beleeresz-
kednek az ilyen szakadékokba, és átúsznak a túlpartra… Szerencsére az
expedícióvezetôknek jobb megoldás jutott az eszébe. Bojarszkij elindult
a víz mentén, eltûnt a messzeségben majd jó félóra múlva felbukkant
elôttünk a túlparton. Talált egy átjárót, egy kilométerrel arrébb. Az
egész csapat felkerekedett, és hamarosan eljutottunk egy pontig, ahol
a két jégmezôt egyméteres jéghíd kötötte össze egymással. Nem volt
mese, át kellett kelnünk.
A túlpartra érve mindannyian megnyugodtunk, olyannyira, hogy
minden óvatosságról megfeledkeztünk. Ez a kis figyelmetlenség majd-

70
nem végzetes következményekkel járt. Thierry, a francia tanár elégedet-
ten vizsgálta a nyílást, amin átkeltünk, majd egy határozott mozdulattal
megfordult, és indult is volna neki a jégmezônek, a csapat nyomába. A
mozdulat azonban olyan heves volt, hogy megreccsent alatta a jég, a fél
lába meg egyenesen eltûnt a jeges vízben, a szánkója pedig megindult
a négyezer méteres óceán felé. Bojarszkij az utolsó pillanatban kapta
el a franciát. Egy pillanat volt az egész, szinte észbe sem kaptunk. Ha
Bojarszkij csak egy kicsit is késik, a tanár urat magával rántja a szán,
és már rég a bálnák társaságát élvezné. Thierry vagy tíz évet öregedett
néhány másodperc alatt – ilyet még életemben nem láttam. Az egész
menetoszlop megállt, sátrat állítottunk, befûtöttünk, hogy szerencsét-
lenül járt társunk ruhát válthasson. Az expedícióvezetôk mindennek
elmondták ôt. Mindenki elnémult és magába zuhant. Kis kényszerpi-
henônk viszont jólesett.
Újult erôvel vágtunk neki a jégmezônek. Viszonylag könnyû szakasz
következett, és a nap végére mintegy 18 kilométert tudtunk magunk
mögött. Amikor azonban a vezetôink megmérték a mûholdas adatokat,
jött a hideg zuhany: a tegnapi koordinátákhoz képest csak 200 métert
haladtunk elôre; a jégmezô folyamatosan ellenirányban mozgott, és
egész nap egy helyben jártunk! Így a reális kilométereink száma 26,
még az út háromnegyede elôttünk van.
Este megpróbáltam kapcsolatot létesíteni az otthoniakkal, de az Iri-
dium teljesen meghalt. Kértem Bojarszkijt, hogy segítsen megjavítani,
de legyintett az egészre. Egyáltalán nem hatotta meg, hogy egy egész
ország várja hiába a jelentkezésemet, és esetleg pánikhangulat alakul-
hat ki a hallgatásom miatt. Amikor végmegoldásként az ô telefonját
próbáltam elkérni, egyenesen hátat fordított: az nem játékszer, mondta,
arra való, hogy helikoptert hívjon, ha valami baj van. Fogalmam sincs,
hogy oldom meg a helyzetet…
Visszatérve a sátorba egész dühömet ismét sátorlakó-társamra borí-
tom, aki szakítva eddigi nyugalmával visszaüvölt, és felelôsségre von,
hogy állítólagos horkolásom miatt képtelen aludni. Mielôtt bármit
mondhatnék, elôvesz egy frissen szerzett füldugót, betömködi a fülét,
és hátat fordít nekem.
Magamban fortyogok. De a magyar zászlót akkor is kitûzöm április
20-án, az Északi-sarkon.

71
2006. április 15. (tg)

21:15 – Tábort vertünk, túl vagyok a vacsorán, és egy tulajdonképpen

nyugodt napon, amelyen egy-két jelentôsebb incidenstôl eltekintve
minden rendben volt.
Reggel, mielôtt sátrat bontottunk volna, igyekeztem életet lehelni a
telefonomba, teljesen sikertelenül. Bojarszkij megígérte, holnap segít.
Egyre kevésbé bízom ezekben a kijelentésekben. Nem volt mit tennem,
visszamentem a sátramhoz, hogy segítsek Rudynak a bontásban. Alig
kezdtem el rendet rakni, hirtelen erôvel rám tört a szükség, és sort kel-
lett kerítenem életem elsô sarkvidéki nagydolgára. Egyetlen szerencsém
– és a csapat szerencséje –, hogy szélcsend volt: viharban állítólag senki
nincs biztonságban a szanaszét repkedô végterméktôl.
Útnak indultunk. Viszonylag sima terepen haladtunk elôre, és úgy
tûnt, mintha a hômérséklet is emelkedne. Az egész csapaton jókedv
uralkodott el a reggeli órákban, egészen addig, amíg angol útitár-
sunk, Richard, bele nem zuhant egy hasadékba. Én voltam hozzá a
legközelebb, és ahogy elesett, azonnal utána hajoltam, hogy segítsek
neki. Ezzel a mozdulattal én is egy pillanat alatt a hasadék mélyén
találtam magamat. Még jóformán magamhoz sem tértem, amikor fent
ismerôs, gyûlölt hangon kacaj tört fel: Szerov állt felettünk, aki térdét
csapkodva röhögött. „Ekkora két balféket!” – mondta. Ha nem lettem
volna kitekeredve, és a sarkvidéki szkafander nem akadályozta volna
a mozgásomat, biztos azon nyomban megölöm. Így nem maradt más,
mint hogy visszavágjak. „Jobb lett volna, ha itt hagyom megdögle-
ni, és röhögök egyet?” – kérdeztem. Erre fejét csóválva kinyújtotta
kezét, kihúzott a hasadékból, aztán felhívta a figyelmemet, hogy
hatékonyabban tudtam volna segíteni társamon, ha lecsatolom a há-
tizsákommal együtt a szánomat, leveszem a síléceket, és úgy hajolok
utána a mélységbe. Beláttam, hogy igaza van, de ez az eset teljesen
letört, és egész nap szótlanul, magamba zuhanva vonszoltam magamat
a csapat után.
Ma Összesen 16 kilométert tettünk meg, és csak 2 kilométerrel so-
dorta vissza a jégmezôt az áramlat. Közeledünk az út feléhez.

72
2006. április 16.

9:03 (st) – Gáborról semmi hír. Képtelenség kapcsolatot létesíteni vele,

ô meg nem jelentkezik. Tegnap szétküldtem a Borneó elérhetôségeit
néhány amatôr rádiósnak – hátha nekik valahogy sikerül megtalálniuk
ôt. Az egyetlen kedvezô hír, hogy Albert monacói herceg tegnap elérte
az Északi-sarkot. Egy nappal késôbb indultak a Borneóról, mint Gábo-
rék. Kutyaszánokkal mentek, és eredetileg április 19-re tervezték a célba
érést. Három nappal elôzték meg saját magukat. Hercegi expedíció.
Hogy nézhet ki egy ilyen csapat? Talán nekik nem volt olyan sok gond-
juk a hideggel, átnedvesedô ruhákkal és befagyott benzinfôzôkkel.
Mindenesetre a hír azt jelenti, hogy a területre jobban figyelnek,
mint normális esetben, ami a mi esélyeinket is növeli. Érdekes informá-
ció: a hercegi expedíció az Orosz Légügyi Hatóság segítségével tartotta
a kapcsolatot a Borneóval. Ha Gábor ma sem bukkan fel, velük lépek
kapcsolatba.
Az idôjárás-jelentés mára mínusz 17 fokot jelez, a levegô páratar-
talma továbbra is magas (82%), és szélcsend van. Az ég borús, esik
a hó. A hôérzet ma nagyjából megegyezik a levegô hômérsékletével,
kellemetlen viszont a közepes erôsségû, két napja tartó mágneses vihar:
ez az elektromos berendezések feszültség-ingadozásával, a navigációs és
távközlési eszközök zavarásával, valamint fokozott sarkifény-aktivitás-
sal jár. Ha lehet hinni az elôrejelzéseknek, egy-két napon belül enyhe
déli szél támad, és a hômérséklet csütörtökig – az Északi-sark tervezett
eléréséig – folyamatosan emelkedni fog.
Ha az expedíció tudta tartani a napi menetrendet, akkor ma este érik
el a kitûzött táv felét, és már csak kb. 50 km-re lesznek a Sarktól.
23:11 (tg) – A mai nap nagyjából ugyanúgy telt, ahogy a többi: sí-
elés, hasadékokon való átkelés, nyílt víz. A fejem izzadt, mint valami
bojler. Volt egy pillanat, amikor már nem bírtam tovább, és levettem
a sapkám. Szerov azonnal kapott az alkalmon, hogy leüvöltsön: a folya-
matosan fújó szél olyan jégmarásokat hagyhat az ember fején, ami egész
életében emlékezteti majd a sarkvidéki kalandra. A sapkát felhúzom
újra, és vonszolom magam elôre, annak ellenére, hogy a térdem és a
könyököm egyre elviselhetetlenebbül fáj.
Mindezek ellenére simán haladtunk elôre, és az áramlat is a mi ol-
dalunkon volt, így 10 kilométerrel haladtunk elôre. Elértük az út felét!
Ráadásul este egy helikopter utánpótlást hozott: új akkumulátorokat és

73
alkatrészeket az Iridiumomnak. Azonnal sikerült kapcsolatot létesíte-
nem az otthoniakkal, akik nem várt örömmel fogadták a hívásomat.
A sikereket megünnepelendô elkészítettem egy kínai ételt vacsorá-
ra: szójaszószos marhát rizzsel. A körülményeket figyelembe véve nem
sikerült rosszul a vacsora, bár otthon egy kutyának sem adnám oda a
vigasztalan masszát.

2006. április 17. (tg)

21:56 – Bár az út a vége felé közeledik, egyre többet gondolok arra,

hogy fel kellene adni. Közel tíz napja nem mosakodtam, el lehet kép-
zelni, milyen szagot árasztok (ezzel az egész csapat így van). Közben
fagyok vannak, és állandóan a hideg, nedves ruháimban kell mozog-
nom. Forró ételt többnyire tea és leves formájában veszek magamhoz,
napközben szárított gyümölcsök jutnak, és keksz. Csak este tudunk
fôzni, továbbra is nagy áldozatok árán. És ezt csak fokozták az esemé-
nyek, amelyek ma történtek.
Reggel hét körül arra ébredtem, hogy a hálózsákom kapucnijában
víz és jég halmozódott fel, és a fejem teljesen átfagyott. Ekkor odakint
felhangzott Bojarszkij parancsa: két órán belül indulás! Semmi kedvem
nem volt megmoccanni: ugyan fázott a fejem, a hálózsák még mindig
melegebb volt, mint a sátor belseje. Abban bíztam, hogy Rudy enge-
delmeskedik az expedícióvezetônek, szépen felkel, beizzítja a kályhát,
és majd ha meleg lesz, akkor én is szépen elôbújok. Addig is alvást
színleltem. Mint késôbb kiderült, Rudy ugyanezt tette, aminek az lett
az eredménye, hogy reggel kilenckor, amikor az egész csapat készen állt,
mi még sehol sem voltunk. Mindkettônket lecsesztek, a menetoszlop
csak 11-kor tudott útnak indulni.
Nem is kellett túl sokat mennünk, hogy az út egyik leghajmeresz-
tôbb pontjához elérkezzünk. Viszonylag sima terepen haladtunk elôre,
amikor Szerov hirtelen megálljt parancsolt. Fogalmunk sem volt, mi
az oka. Amint köré gyûltünk, síbotjával megdöfködte az elôtte elte-
rülô, látszólag teljesen ártalmatlan jeget. Erre a jégmezô hullámzani
kezdett… Maga az óceán volt elôttünk, ami hártyavékony páncél alá
rejtôzött. Ha egy lépést teszünk elôre, beszakad, és végünk. Bojarszkij és
Vagyim elindultak mindkét irányba, hogy átjárót keressenek, de hiába:
kilométereket is elhúzódhat a láthatatlan hasadék, ami a mozgásban

74
megállt jégtáblák között kezdett összefagyni. A vezetôk hamar döntésre
jutottak: nem maradt más, mint hogy átkeljünk. Elsôként Bojarszkij
indult el: lecsatolta szánját, hogy minél könnyebb legyen, és óvatosan
elôrecsúszva a mozgó, vékony jégen, lassan átkelt a hasadékon. A túl-
parton jégbe vájta síléceit, karabinerrel a derekára erôsített egy kötelet,
és áthajította Szerovnak. Ô is kirögzítette a kötelet. Ebbe kapaszkodva
kellett átkelnünk egyenként. Amikor rám került a sor, úgy remegtem,
mint a nyárfalevél. Minden lépésnél a torkomban volt a szívem. Egy
rossz mozdulat, és végem. Szerencsére gond nélkül átértem, ahogy az
expedíció többi tagja is.
Ezt követôen ismét sima terep következett, de az átkelés okozta stres-
sz, valamint a tegnap esti kínai vacsora megtette a hatását, és eljött a
pillanat, amikor már nem bírtam tovább. Jeleztem Szerovnak, hogy rám
tört a szükség, de ô meg sem fordulva, foghegyrôl kiáltott hátra: „pihenô
egy óra múlva”. Visszaüvöltöttem neki, hogy nem tudok egy órát várni.
Erre megállt, vigyorogva megfordult, végignézett a csapaton, akik kö-
vették tekintetét. Mindenki engem bámult, mire Szerov intett: „akkor
tessék”. Se közel, se távol semmi jégtorlasz vagy hasadék. Ha tetszik, ha
nem, ott, mindenki szeme láttára kellett elvégeznem a dolgomat. Így
büntettek a türelmetlenségemért, ennél perverzebb dolgot még soha
nem tapasztaltam. Szerencsére senki nem nézte végig a produkciómat.
Este remegek a fáradtságtól és a félelemtôl. Túlélem én ezt egyálta-
lán? Már alig nyugtat a tudat, hogy elôzô éjszaka csak 300 métert vitt
délnek az áramlat, ma meg 20 reális kilométert haladtunk elôre, min-
denféle negatív áramlat nélkül, aminek köszönhetôen 30 kilométerre
megközelítettük a Sarkot. Valahogy mégiscsak el kell cipelnem Csirkét
a világ tetejére, nem adhatom fel.

2006. április 18. (tg)

Reggel felkelés után a szokásos helymeghatározás. 68 reális kilométerünk

van, ebbôl az következik, hogy kettôt csúsztunk vissza az éjjel. Bojarszkij
azt ígéri, hogy könnyû napunk lesz, csak 7 kilométert kell megtennünk.
Közeledünk a végcélhoz, és tartalékolni kell az erôinket.
Egész nap változik a hômérséklet, érzésem szerint -8°C és -20°C között
ingadozik, hol napsütés van, hol meg havazik. Minden kiszámíthatatlan.

75
Az a jó egyébként, ha folyamatosan -10°C alatt van a hômérséklet, mert
melegebb idôben olvad minden, és képtelenség elôbbre jutni.
Ma viszonylag egyenletes terepen haladtunk, amikor kb. 100 méterre
a csapattól megláttunk egy furcsa halmot. A domb teteje megmozdult,
és felénk nézett. Nem hittünk a szemünknek, de amikor félig felemel-
kedett, és megmutatta magát, már tudtuk, hogy egy kifejlett, hatalmas
jegesmedvével van dolgunk. Szerencsére hamar visszahúzódott, és
eltûnt, így nem kellett közelebbi kapcsolatba lépnünk. Azt azonban
mindannyian tudtuk, hogy a mai naptól kezdôdôen nagyon óvatosnak
kell lennünk: elképzelhetô, hogy követi az expedíciónkat, hogy éle-
lemhez juthasson. Ez persze egész nap témát szolgáltatott a csapatnak.
Mindannyian folyamatosan kémleltük a tájat, és azon tanakodtunk,
hogy elkotródott, vagy tényleg követ minket? A vezetôk megnyugtat-
tak, hogy egy ekkora embercsoportnak már a látványa is elriaszthatta,
és nincs mitôl félnünk. Ezzel véget is ért ez a beszélgetés, bár kérdôjelek
maradtak bennünk, aminek a jogossága hamarosan igazolást is nyert.
Éjszakára, mire felütöttük táborunkat, teljesen kitisztult az ég, és
olyan erôsen sütött a nap, mintha Hawaiin lennénk. Nem is bírtam a
sátorban: mikor már mindenki aludt, felvettem a ruhámat, és kibújtam a
szálláshelyrôl, hogy egy kis sétát tegyek. A tábortól néhány száz méterre
leültem egy jégtömbre, hogy a csendet hallgassam, amikor egyszer csak
hangos üvöltözés tört ki: Bojarszkij rohant elô a sátrából, és egyenesen
felém tartott. Lehordott mindennek, azt hittem, mindjárt megöl. Nem
tudtam mire vélni a dolgot, mire elmondta: a medve valószínûleg a kör-
nyéken van, és ha eltávolodik valaki a csoporttól, könnyen lecsaphat a
könnyû prédára. Az életemet tettem kockára ezzel a kis sétával.

2006. április 19. (tg)

Már csak egy nap van hátra az Északi-sark eléréséig. A GPS szerint kb.
10 kilométerre lehetünk a céltól. Ezt a távot lehetne akár egy nap alatt
is teljesíteni, ha a viszonyok nem romlottak volna le ennyire: ismét
feltámadt a szél, erôsen havazik, és a terepet eddig nem látott nagyságú
jégtorlaszok szabdalják.
Ennek ellenére valami egészen különös eufória kezdett eluralkodni
igencsak megtört csapatunkon. A Sark, kilenc kegyetlen nap után
kézzelfogható közelségbe került. Mindenki arról beszél, hogy fogja

76
megünnepelni a célba érést: ír barátunk whiskeyt, az oroszok vodkát,
én meg egy üveg pálinkát ajánlok fel. A lakoma meg nem más lesz,
mint a paprikás csirke. Valaki felveti, hogy milyen jó lenne meginni
egy sört. Ez valahogy mindenkit élénk nyeldeklésre ösztönöz, és heves
licitálást indukál: a végén már ott tartunk, hogy a csapat egyik tagja a
fél házát ajánlaná fel egy üveg sörért.
Este néhány száz méterre a Sarkponttól verünk tábort. Éjszaka elô-
veszem Csirkét a kabátom alól, ahol egész nap melegedett, és egészen
tûrhetôen kiolvadt. Feldarabolom, elôveszem a serpenyôt, készítek
vizet, majd a mangalicazsírban elkezdem pirítani a hagymát. Belehelye-
zem a húst, megfûszerezem, felöntöm némi vízzel, és türelmesen várok.
A civilizáció illata terjeng a sátorban, a gyomrom görcsbe rándul. Rudy
próbálkozik azzal, hogy rávegyen egy kis elô-falatozásra, de nem enge-
dem. Úgy érzem, mi már soha nem leszünk jó barátok. Mindenesetre a
csirke elkészül, és holnap reggel, a Sarkon már csak fel kell melegíteni.
El sem hiszem…

2006. április 20. (tg)

8:47 – Reggel hatkor bontottunk tábort, szerintem senki nem aludt

éjjel. A helymeghatározás szerint nem volt negatív áramlat, tehát csak
néhány száz méter választ el bennünket a „világ tetejétôl”. Ráadásul a
felhôk is elvonultak, és sziporkázó napsütés fogad minket.
Elindultunk Bojarszkij nyomában, vakon követjük ôt. A GPS jel-
zései után kell mennünk, ugyanis az állandóan változó jégmezô miatt
semmilyen oszlop vagy emlékmû nem jelzi a Sarkpontot. Jégtorlaszokon
kell átküzdeni magunkat, türelmetlenségünket már nem lehet fokozni.
Akarva-akaratlanul kémleljük horizontot, és bukdácsolunk Bojarszkij
nyomában. Kiérünk egy laposabb terepre, amikor vezetônk megáll, és
felkiált: „Megvan!”
Köré gyûlünk, mindannyiunk tekintete a GPS képernyôjére mered:
89° 99’ 99’’. Az Északi-sarkon állunk! Minden eddigi konfliktusunk,
problémánk egyszerre megszûnik, elérzékenyülünk. Lábamból kimegy
az erô, térde rogyok. Sikerült! 6 óra 50 perckor elértem a világ tetejét.
Alig telik el néhány pillanat, és az elgyengülést követôen soha nem
tapasztalt erô árad el a tagjaimban: úgy érzem, ha ez sikerült, akkor már
semmi nem jelenthet akadályt az életben.

77
 Azonban nem marad sok idô az agonizálásra: a távolban felmoraj-
lanak egy közeledô helikopter rotorjai. Közelít, hogy visszaszállítson
minket a Borneóra. Épp annyi idôm marad, hogy megmelegítsem a
paprikás csirkét, és felkínáljam expedíciós társaimnak. Egy pillanat
alatt fogy el, és hihetetlen dicséretekben részesülök – ami, azt hiszem,
inkább az elmúlt tíz nap nélkülözéseiben a civilizációs megnyilvánulás
iránt érzett hála, mint a szakácstudásom érdeme. Rögtönzött lako-
mánk után elôkerülnek az ünnepi italok, és semmi perc alatt megis-
szuk a regimentnyi katona lerészegítésére is elegendô szeszt, köztük
Szakál tanár úr jászberényi szilvapálinkáját is, amelyet elutazásom
elôtt kaptam tôle.
Szánjainkat bepakoljuk a helikopterbe, majd a levegôbe emelke-
dünk. Távolodik alattunk a jégmezô, ami az elmúlt napokban ottho-
nunk volt. Hihetetlen felülrôl látni azt a helyet, ahol többször életve-
széllyel álltunk szemben. Fentrôl annyira egyszerûnek tûnik minden.
Elgondolkodtató, hogy alig háromnegyed óra alatt tesszük meg azt az
utat vissza a Borneóra, amelyet tíz, embert próbáló nap iszonyú vi-
szontagságai árán tudtunk csak leküzdeni. A visszaút során mindvégig
könnyeimmel küszködtem.
A Borneó kék sátrai és a nyüzsgô élet maga volt a civilizáció csú-
csa az elmúlt napok után. Bementünk az egyik sátorba, ahol az eddig
nélkülözött meleg fogadott bennünket. No meg hatalmas tálakon
kaviár, poharakban pezsgô és vodka. Eufória uralkodott el az egész
társaságon: egyesek üvöltöztek, mások önfeledten röhögtek, de volt,
aki sírt. Thierry egészen egyszerûen magába roskadt. Én azonnal meg-
ragadom a telefonomat, és elkezdem közölni a hírt az otthoniakkal:
harmadik magyarként kitûztem másodszor is hazánk lobogóját a föld-
golyó tetején, és a világon elsôként északi-sarki lakomát készítettem.
Elérem jászberényi alma materemet is, és szaggatottan bár, de átadom
üdvözletemet. Vezetôink diplomát osztanak ki, amelyben tanúsítják,
hogy elértük az Északi-sarkot. Újabb eufória-hullám csap fel, amit már
csak az fokozhat, hogy megjelenik néhány dobozos sör. Pár napja még
egy fél házat is felajánlottak volna érte. Magam elé teszem, fejemben
a Kék Duna keringô dallamai szólnak. Öt percig bámulom a dobozt,
majd lassan, módszeresen felnyitom. Aztán felemelem, és két korttyal
felhajtom az egészet, mint egy állat.
Estig kell várnunk, hogy az AN–74 visszarepítsen bennünket a
Spitzbergákra. Egész nap kóválygunk a Borneón, a mulatozásnak nem

78
akar vége szakadni. Egy dagadt amerikai nô lép hozzám, és kérdezi, mi
ez a nagy öröm.
„Most jöttünk vissza az Északi-sarkról” – mondom.
„Ott már én is jártam, ma reggel vittek el helikopterrel” – hümmögi,
és végigmér. „De magának furcsa az öltözete, olyan, mint az asztrona-
utáké.”
„Igen, mert én gyalog voltam.” Magam mögé mutatok: „Ilyen szán-
ban húztam magam után a sátramat, élelmemet, meg mindent, ami a
túléléshez kell.”
Elmosolyodik.
„Maga most viccel” – mondja, és kutatja tekintetemet, ami
valószínûleg semmiféle tréfáról nem árulkodik. Ô is elkomolyodik,
majd a szánomra néz hitetlenkedve.
„Jó, de hogy fér el ebben a fürdôszoba?”
Erre már nem volt türelmem válaszolni, és megyek inkább vissza
a társaimhoz, akik már egészen részegek. Csatlakozom hozzájuk. A
mulatozás kellôs közepén halljuk a repülô turbináit. Értetlenül nézünk
körbe, az expedícióvezetôkben és a Borneó munkatársaiban megfagy
a vér. A bázisparancsnok érkezett meg. Belép a sátorba, és nem kell
sokat mérlegelnie, hogy felmérje a helyzetet: nem volt ember, aki
meg bírt volna állni a lábán. Nagy levegôt vett, és szinte átmenet
nélkül üvölteni kezdett. Az egész kutatószemélyzetet a sárga földig
lehordta: a leszállópálya elhanyagolt, a bázis oldalára feltorlódott
a hó, a berendezések szanaszét hevernek. A hosszas üvöltözés után
a kutatók még hosszasabb tudományos magyarázatot adtak. Bár a
bázisparancsnok szemöldöke összeráncolt maradt, lassan engedett az
embereinek, és kénytelen-kelletlen elfogadott egy kétdecinyi vodkát,
amit, továbbra is spártai szigorral az arcán, két kortyra felhajtott. Az
elsô poharat követte a második, mígnem ô is olyan részeg lett, mint
az egész csapat.
Idôközben felfedeztem a Borneó kommunikációs központját, ami
egy narancsos dobozokon álló padból, egy laptopból és két telefonból
áll. Ember sehol. Most már nem csodálkozom azon, hogy a jégrôl miért
volt ilyen nehéz elérni ôket, és az utánpótlás szállításakor a pontos
koordináták ellenére miért landolt a helikopter két kilométerre a
táborunktól…
Éjszaka indul vissza repülônk. Lassan magunk mögött hagyjuk a
sarkvidéket. Háromszor vacsorázom, majd elalszom.

79
2006. április 21. (tg)

Reggel egy vágott szemû asszony kopogtatott az ajtómon, és beadott

egy tiszta törülközôt. Szükség is lesz rá. Éjjel kettô óra körül érkeztünk
meg Longyearbyenbe, és az elsô utam a zuhanyzóba vezetett. Egy órán
keresztül sikáltam az elmúlt napok mocskát. Meglepve vettem észre,
hogy nem úsztam meg sérülés nélkül ezt a kalandot: a fülemen, orro-
mon, két kezemen fagymarások vannak. A tûzkeresztség emlékét, úgy
tûnik, már életem végéig magamon kell viselnem – mint bármelyik,
valamirevaló sarkvidéki kalandornak.
Mosakodás után leadtam a kölcsönvett sarkvidéki holmikat: a szánt,
a sátrat, a csizmát, a kesztyût és az Iridiumot. Búcsút vettem folya-
matosan távozó expedíciós csapattársaimtól is. Bojarszkij és Szerov
visszatértek a Sark közelébe, teljesen magamra maradtam. A város-
központban bóklászva nem álltam meg, hogy be ne fizessek egy túrára,
ami a Spitzbergák legendás szénbányáinak a mélyébe vezet. Még két
napom van itt, valahogy el kell töltenem az idôt. Ezenkívül becserké-
szem a hely egyik éttermét, ahol igazi sarkvidéki lakomában lesz majd
részem holnap.
Visszatértem a szállásra, és mivel itt már van mobillefedettség, a
családommal és a hozzátartozókkal is bôvebben tudtam beszélni, és
több interjút adtam a hazai médiának. Egész nap egyébként aludtam,
és próbáltam magamhoz térni. A konténerszálló luxushotelnek tûnik a
jégen eltöltött napok után, és csak az iszonyú izomláz meg a megfázásos
tünetek emlékeztetnek arra, hogy két napja még az életemért küzdöt-
tem. Mindenesetre pihennem kell. Tamás jelezte, hogy hazatérésem
után megerôltetô menet vár ránk a médiában. Azt hiszem, az expedíció
után már nincs akadály, vagy fizikai kihívás, ami elrettentene.

2006. április 22. (tg)

A tegnapi, egész napos pihenés után ignoráltam az ébresztôórám

berregô hangját, aminek az lett a következménye, hogy átaludtam a
reggelit. Sebaj, mert így legalább éhgyomorra mehettem Stein-Ove
Johannessenhez, a Spitzbergák egyik legismertebb szakácsához, hogy
a mai sarkvidéki túlélô ételek, valamint a paprikás csirke után végre
betekintést nyerhessek az örök jég birodalmának konyhamûvészetébe.

80
A Lucullus ezen vállalását fogadták otthon a legtöbb kétellyel, úgyhogy
különleges tétje van ennek a mai ebédnek.
Stein-Ove fôhadiszállása a longyearbyeni Radisson SAS Hotelben
van, amit az különböztet meg a többi konténerlakástól, hogy különö-
sen nagy számú és mûvésziesen elrendezett konténerbôl áll. A szálloda
étterme, a Brasserie Nansen meleg, családias hangulattal fogad: az
ízlésesen terített asztalokat természetes fény világítja meg, amely az
egész falat borító panorámaablakokon keresztül árad be. Odakinn a
Spitzbergák hideg világa terül el: az Isfjord öblében fekete hullámok
tajtékzanak, míg a Hiorthfjellet hegyek kopár sziklái fenyegetô árny-
ként tornyosulnak Longyearbyen játékházai fölé.
A séf személyesen üdvözöl: harminc-harmincöt éves lehet, szemében
játékosság, füle hegyes, mint egy trollnak. Fekete szakácsfejfedôt és
fekete kötényt visel. Egy Arctic Beer mellett rögtön belevág a közepé-
be, és mesélni kezd. Stein-Ove szakácsként bejárta egész Európát, ahol
megismerkedett a kontinens legkülönfélébb konyhamûvészeteivel. Hat
évvel ezelôtt vetôdött a Svalbard-szigetekre, ahol hamarosan megnô-
sült, házat épített, és le is telepedett.
Világot látott norvég szakácsként természetszerûleg csatlakozott az
Arctic Menu mozgalomhoz, amelyet az észak-norvég Landsdelsutvalget
indított el, éttermekkel, szakácsiskolákkal, turistairodákkal szövetkez-
ve. A kezdeményezés lényege, hogy ösztönözzék az embereket a helyi
alapanyagokból készült ételek fogyasztására, és megôrizzék a sarkvidék
tradicionális konyhamûvészetét. Az Arctic Menu mozgalom séfjei
ismerik a hagyományos ízeket, de megengedett számukra a különbözô
nemzetközi konyhákkal való fúziós kísérletek gyakorlása is, ami egészen
érdekes dimenziókba helyezi a hely konyhamûvészetét.
A Svalbard-szigeteken nem teremnek gabona-, zöldség- és gyümölcs-
félék, kivéve néhány zuzmót és bogyós növényt, amelyek a rövid, hûvös
nyár alatt igencsak sovány hozammal kecsegtetnek. Állítólag az oroszok
egyik településén, Barentsburgban van egy gombatenyészet, de ennek a
titkát úgy ôrzik, hogy élô ember még nem szerezhetett tanúbizonyságot
a létezésérôl.
Ennek megfelelôen a Spitzbergák konyhájának alapanyagait több-
nyire a szárazföldi állatok és a tengeri élôlények húsa jelentették. Az ôs-
lakosok szinte kizárólag vadászatból és halászatból tudták elôteremteni
ételeiket, a menün többnyire a nehezen vadászható, nem túl ízletes je-
gesmedve és rozmár, valamint a hangyányival elviselhetôbb fóka, bálna,

81
hal, rák és kagyló szerepelt, amelyeket egymással variálva fogyasztottak.
Közel száz éve, a szénbányák megnyitását követôen fellendült a sziget-
csoport élete, beindult a kereskedelem Oroszországgal és a világ más
részeivel. Prémekért, szárított halért, tôkehalolajért cserébe gabonát és
lisztet szereztek, ami az elsô kenyérfélék megjelenését eredményezte. A
messzi vizekre eljutó hajósok India és Afrika fûszereit hozták magukkal,
amivel megvetették az északi fúziós konyha alapjait. További érdekes
étel-alapanyagnak minôsültek azok a maradékok, amelyeket a halászok
nem tudtak eladni: a halak gyomra, a kopoltyúban megalvadt vér, a
halnyelv, az ikra és hasonló csemegék, amelyeket addig fôztek, sütöttek,
szárítottak, míg fogyasztható állapotba nem kerültek.
A szénbányák tevékenységének háttérbe szorulásával párhuzamosan
új iparág kezdte megvetni lábát a szigetcsoporton. 10-15 évvel ezelôtt
megjelentek az elsô szállodák, éttermek, jelentôsebb turistairodák.
Fellendült a nemzetközi forgalom is, ami még inkább erôsítette a fúziós
konyha fejlesztésének szükségszerûségét, ami igen különös fogások ki-
alakulását eredményezte. Ilyen volt az én ebédem is, aminek a gerincét
vörösboros fókasteak és egy olívában sült bálnapecsenye alkotta. Stein-
Ove elmondása szerint a fókát mindenekelôtt tejbe kell áztatni, hogy
az átható halíz tompuljon. Ezt követôen a fókát és a bálnát vajon sütik
meg, de ínyencek akár egy kis fókazsírban is megforgathatják a húst.
Miután kedvünk szerint átsült, vörös currykrémmel dúsított vörösbo-
ros-tejszínes mártást öntünk rá, amit frissen ôrölt fekete borssal szórunk
meg. A fogást fôtt burgonyával, céklával és káposztával érdemes tálalni,
és vörösbort illik fogyasztani hozzá.
Ebéd után Stein-Ove búcsúajándékként átnyújtott egy kis fókát meg
bálnát, hogy otthon valamelyik showmûsorban készíthessünk belôle
pecsenyét.
Gyomrom eltelt, hazamentem. A hotel halljában találkoztam
Alekszejjel, az expedíciós cé g emberével, aki éppen sétálni indult a
környezô hegyekbe. Nem kellett sokat unszolnia, hogy csatlakozzam
hozzá. A recepciós figyelmeztetett: mielôtt elindulunk, le kell adnunk
útvonaltervünket a kormányzónál, és fegyverhasználati engedélyt kell
beszereznünk, ugyanis puska nélkül senkit nem engednek ki a város-
ból a jegesmedvék miatt. Az utóbbi esztendôkben egyre agresszívebbé
váltak. Két évvel ezelôtt már Longyearbyenbe is bemerészkedett egy,
és széttépett egy asszonyt. Hál’ istennek megfelelô fegyverkezelési kép-
zésben részesültem, úgyhogy ezt a veszélyt kivédhetônek éreztem.

82
 Azonnal a kormányzó hivatala felé vettük az irányt, ahol tájékoz-
tattak, hogy a Svalbard-szigetek fôméltósága éppen déli sziesztáját
tölti. Semmi esélyünk nem volt engedélyekhez jutni, de valahogy ez
nem akadályozott meg abban, hogy elinduljunk az útra, akár védelem
nélkül is. Új, különös érzés fogott el: alighogy visszatértem a jég biro-
dalmának az életveszélyeibôl, újabb kalandba indulok, fegyvertelenül
a jegesmedvék földjére, és semmi félelem nincs bennem. Lehet, hogy
valami tényleg megtört bennem a Sarkon.
Elkezdünk kapaszkodni egy közeli hegycsúcs felé, ahonnan a vidék
valószínûleg jól belátható. Jegesmedvét ugyan egyet sem találunk, hó-
mobilost azonban annál többet. Egymás után száguldanak alá a hegyrôl,
méterekre hajtanak el mellettünk, majdnem elütnek. Alig gyôzünk
kitérni az útjukból. Nagy nehezen haladunk felfelé, amikor az egyik hó-
mobil befarol elôttünk. Egy dühös norvég ugrik le róla, hozzánk rohan,
és számon kéri, mi a francot csinálunk itt. „Sétálunk” – felelem, mire
üvöltözni kezd, hogy fegyver nélkül tilos erre járni, mert az életünkbe
kerülhet. Mielôtt bármit mondhatnék, félreérthetetlen gesztust tesz,
és világosan tudtunkra hozza: ha nem fordulunk vissza azonnal, akkor
nem a medvék fognak végezni velünk.

2006. április 23. (tg)

Utolsó nap Svalbardon. Nem mehetek úgy el innen, hogy a szigetcso-

portnak az elemi lényegét meg ne ismerném, és alá ne ereszkednék a
legendás szénbányák egyikébe, bizonyosságot szerezni arról, hogy az
ember igenis mocskosabbá válhat, mint az Északi-sarkon.
Longyearbyen központjában egy furgon vár délelôtt 10-kor, hogy
elszállítson bennünket a Spitzbergák egyetlen mûködô szénbányájába.
Mintegy húsz kilométert haladunk a sivár, fekete-fehér Fritz Lang filmre
emlékeztetô vidéken, mígnem egy hegyi szerpentin végén behajtunk egy
hatalmas hangárba. Itt bányászruhát öltünk magunkra: overallt, kesztyût
és lámpával felszerelt védôsisakot. Az övünkre csatolunk egy akkumu-
látort, és egy mini-oxigénpalackot arra az esetre, ha esetleg tûz ütne ki
odalenn. „Bár ez ma nem valószínû” – nyugtat meg minket ex-bányász
vezetônk, és mindenkinek átnyújt egy porszûrô maszkot. Ezt követôen
beszállunk egy teherautóba, ami elindul a föld belseje felé. A furgon
épphogy elfér az alagútban – mind széltében, mind magasságában. Öt

83
kilométer után bátorkodom megkérdezni, messze vagyunk-e még, mire
azt a választ kapom, hogy „most már igen!”; majd megáll a jármû.
Vezetônk váratlanul lekapcsolja a lámpákat, és csak ennyit szól:
„íme a sötétség”. Vak feketeség mindenütt, a hegy gyomrában állunk,
a rémülettôl meg se merünk mukkanni. Mintha elveszett volna a lábam
alól a talaj. Idegenben, sötétben, felettem több tízezer tonna szikla
– nem túl megnyugtató érzés… Szerencsére hamar visszakapcsolja a
fényeket a vezetônk, és lépked is elôre egy kétszáz méteres alagútban,
amelynek a mennyezetébe folyamatosan beütöm a fejemet. Minden
egyes ilyen találkozó szénport zúdít a nyakamba. A belmagasság egyre
kisebb, már görnyedten haladunk elôre az alig másfél méteres vájatban.
Itt már csak a fejlámpák fénye világít, egyre rosszabbul érzem magam.
Bele sem merek gondolni, milyen lehetett egy bányász élete úgy száz
évvel ezelôtt, amikor még ez a minimális segítség sem adatott meg…
Az alagút végén egy különös jármûhöz érkezünk, ami alig egy méter
magas. Bele kell feküdnünk. Megindul egy szûk járaton a bánya mélyé-
be. Mindenhonnan hullik a szénpor, az egész kocsi színfekete. Mintegy
két-háromszáz méter után elérkezünk kirándulásunk végállomására, a
fúrófejekhez, melyek hatalmas szerkezete könyörtelenül vájja magát
elôre a hegybe, és ontja magából a széntörmeléket, amit platós furgonok
szállítanak a felszín felé vezetô futószalagokhoz. Hihetetlen, hogy ezt
régen kézi erôvel csinálták.
A hotelben órákon keresztül súroltam magamról a szénport, hogy
emberi külsôm legyen holnapra, amikor is elindulok hazafelé. Az idô-
közben kinôtt szakállamat meghagyom – egész sarkkutatós küllemet ad
nekem, hitelesebb lesz a fellépésem.

2006. április 24. (tg)

13:23 – Az oslói repülôtéren a magyar nagykövet fogadott, és gratulált

az Északi-sark meghódításához, majd befuvarozott a városba. Most már
egyedül vagyok, körülöttem házak, parkok, autók, jól öltözött emberek.
Visszatértem a civilizációba, de kicsit úgy érzem magam, mintha idege-
nek között járnék. El sem hiszem, hogy véget ért a kaland, túléltem, és
néhány órán belül otthon leszek. Olyan, mintha álmodnám az egészet.
01:15 – Újra itthon. Édesanyám, nôvérem, néhány Lucullus-tag
és a Duna TV stábja fogadott a reptéren. Egy hölgy virágot nyújt át

84
a Malév nevében. Nem bírtam az érzelmeimmel, azt hiszem, még a
könnyem is kicsordult, amikor kiléptem a tranzitból az érkezési váróba.
Dicsôséggel fogadtak, mint aki valami nagy teljesítményt tud maga
mögött. Én igazából még nem érzem magam büszkének a történtekre:
minden volt ez az út, csak éppen heroikus nem. Mocsok, szenvedés,
kishitûség jellemezte inkább… És egyelôre fogalmam sincs, mit értem
el vele.
Egy dolgot tudok még csak: leírhatatlan érzés újra itthon lenni,
biztonságban, meleg szobában azzal a tudattal, hogy a hûtôszekrényem
tele van, és olyan emberek vesznek körbe, akikre számíthatok. Szüleim
kitettek magukért: bôséges vacsorával és hamisítatlan édesapám-féle
pálinkával fogadtak. A kölcsönös élménybeszámolóknak alig akart
vége szakadni. Most, az itthoniakat hallgatva értem csak, hogy milyen
gondot jelentett, amíg néhány napra megszakadt velem a kapcsolat.
Tamás óriási médiaérdeklôdésrôl beszél. Én vagyok a mai nap szen-
zációja, furcsa érzés. Reggel már tévé- és rádióinterjúk várnak, aztán
sajtótájékoztató. Minden erômet össze kell szednem.

2006. április 25. (tg)

Még szinte arra sem volt idôm, hogy magamhoz térjek, máris indulnunk
kellett a Duna TV-be. Hihetetlen szeretettel fogadtak, érezni lehetett,
hogy ezek az emberek velem voltak az elmúlt néhány napban. Tamás
tanácsára ma már nem vettem fel a szkafanderemet – a kalandon túl
vagyunk, elég erôs dolog ez ahhoz, hogy ne kelljen külsô álcával is
hangsúlyozni a tettemet. A Duna TV-bôl rohantunk tovább a Juven-
tus Rádióba, át a reggeli csúcsforgalmon. Alig vagyunk túl egy tizenöt
perces beszélgetésen, máris indulnom kell haza, ahol az RTL Klub
stábja vár. Itt gyors interjú, és már indulnom is kell a sajtótájékoztató
helyszínére, az Óceán Bár Grill Étterembe.
Várakozást felülmúló az érdeklôdés. Közel hatvanan jöttek el – azok
az emberek, cégek, akik segítették a vállalkozásunkat, és vagy negyven
újságíró. Nehezen tudok koncentrálni, csak úgy törnek fel egymás után
az élmények. A megbeszélt koreográfiától eltérünk, az esemény ad hoc
jellegû, olyan, mint egy mûhelybeszélgetés. Másfél órán keresztül feszült
figyelemmel hallgatnak az emberek, és nézik a rögtönözve összeválo-
gatott fotókat, majd alig bírják abbahagyni a kérdéseket, interjúkat,

85
riportokat. Alighanem életem leghosszabb sajtótájékoztatóján vagyunk
túl, négy órával a kezdés után. Az Óceán étterem az eseményhez mél-
tóan sarkvidéki fogásokkal látta vendégül az érdeklôdôket.
Hullafáradtan dôlök az ágyba.

2006. április 26. (tg)

Ma egész délutánunkat és esténket az Esti Showder felvételén töltöttük.

A stúdióban felépítettünk egy sarkvidéki minitábort, és készítettünk
egy „fóka-stewt”. A beszéddel nem kellett túl sokat törôdnünk: Fábryval
szemben még az én mindenkit lenyomó elôadásmódom is csak nehezen
érvényesült. Szerencsénk, hogy jóindulattal volt irányunkban. Ez lesz
talán a fénypontja a médiahadjáratunknak, bár Tamás elégedetlen volt:
úgy érezte, mintha most elôször nem lennénk a helyünkön.

2006. május 4. (tg)

Az elmúlt néhány nap arról szólt, hogy stúdióból ki, stúdióba be. Egy-
más után mentem szerkesztôségekbe, kávézókba. Az egyik újságíróval
való beszélgetésem során odajöttek ismeretlenek, és gratuláltak az
Északi-sark eléréséhez. Olyan az egész, mint egy ámokfutás, egyelôre
még mindig nem vagyok képes felfogni, mi ez az egész. Ma reggel
azon vettem észre magamat, mintha kezdene csökkenni az érdeklôdés.
Megkérdeztem Tamást, nem lehetne-e valamit csinálni, és még több
megjelenést generálni, mire elôvett egy mûsorújságot, és megkért arra,
hogy ha tudok mutatni egy mûsort, ahol még nem szerepeltem, akkor
elintézi… Tényleg kezdem elveszíteni a fonalat.
Ma az egész északi-sarki kaland egyik csúcspontjához érkeztünk
el. Miután interjút adtam az Outdoor Magazinnak, akik Csabával az
élen szintén szívvel-lélekkel támogatták kalandunkat, autóba vágtuk
magunkat, és irány Jászberény! Egykori iskolámba tanítás után érkez-
tünk. A gyerekeknek felajánlották, hogy jöhetnek meghallgatni ka-
landjaimat, de senki nem kötelezte ôket ottmaradásra. Ennek ellenére
az iskola legfelsô szintjén megtöltötték a matracokat és kispadokat az
érdeklôdôk. Négyszáz szempár figyelte elôadásomat. Hihetetlen szeretet
áradt belôlük, többen autogramot kértek, meg fotókat. Már csak emiatt

86
megérte végigcsinálni az egészet. Mielôtt végeztem volna, az iskolának
adtam azt a kis zászlót, amit az Északi-sarkon tûztem ki, hogy ha vala-
ki, hozzám hasonlóan innen indulna neki a világnak, vigye magával,
hozzon neki szerencsét, jusson vissza ugyanolyan épségben, mint én,
és adja a következô generációk kezébe.
Otthon ebéd várt ránk, és édesapám kerek perec kijelentette, hogy
még mindig oltári hülyeségnek tartja az egész kalandot. Attól félek,
csak azért fogalmazott ilyen visszafogottan, mert Tamás is jelen volt.
Titkon azért remélem, hogy valamennyire azért büszke lehet rám.

2006. május 5. (tg)

Tegnap lement az Esti Showder. Egész héten bennünket nyomtak a

beharangozókban: furcsa volt visszahallani magunkat naphosszat a
reklámokban, és egyre feszültebben vártuk, mit hoznak ki a felvételbôl.
Szerencsére jól sikerült a mûsor, teljesen elégedett vagyok. Sok gratu-
láló sms-t kaptam. Ma este lesz az egész kaland záróakkordja: Karcsiék
úszó lôterén a legbelsôbb szervezô körrel és a Lucullus-tagokkal ünne-
peljük meg közös sikerünket.

2006. május 9. (tg)

Eldöntöttem, hogy szakítok az elmúlt egy év szabadúszó próbálkozásai-

val, és visszatérek a civil életbe, megpróbálok elhelyezkedni egy cégnél.
Szerencsémre viszonylag hamar visszajelzett egy komoly PR ügynökség.
Néhány napon belül várnak interjúra.
Addig is igyekeztem kihasználni a fennmaradó kis szabad idôt, és
kimentem a Rám-szakadékba, ahol felkészülésemet folytattam. Az
erdô zöldbe borult, kellemes meleg volt, nyoma sincs annak a sárnak,
latyaknak, szürkeségnek, amivel még egy hónappal ezelôtt küzdöttem.
Furcsa volt úgy végigmenni az egészen, hogy mögöttem van az Észa-
ki-sark… Továbbra is azt hiszem azonban, remek hely lett volna ez a
felkészülésre, ha mondjuk hetente többször kijövök ide, és farönköket
húzok magam mögött, úgy mászok a hegyre. Most csak játéknak tûnnek
azok a túrák, amiket felkészülés címszó alatt csináltam… De talán a
Déli-sarkra való készülôdésnél hasznát vehetem majd.

87
2006. május 14. (tg)

Remekül ment az ügynökségi interjú, úgy érzem, esélyt kaphatok arra,

hogy visszatérjen az életem a normális kerékvágásba. Annak érdekében,
hogy gondolataimat rendezzem, elkértem Tamás nyári lakának a kul-
csait, és eljöttem Esztergomba. Itt, a természet és a civilizáció határán,
teljesen egyedül, talán letisztulnak a gondolataim, és nekikezdhetek
annak, hogy összegezzem az elmúlt néhány hónap történéseit. Biztos
vagyok abban, hogy életem egy nagy kalandján vagyok túl, ami döntô
mértékben megváltoztathatja további sorsomat.
Most már tudom, hogy a hôsök szenvednek, és a dicsôség inkább
a kívülállók szemében jelenthet valamit. Itt, benn azonban csak a
töréseket és a szenvedést találja az ember. Az igazi örömet a gyerekek
jelentették, akikben talán megmozdult valami, és felébredt bennük
a hit, hogy bármilyen valószínûtlen célt tûznek is ki maguk elé, azt
meghódíthatják, ha elég kitartóak, és készek mindenüket feláldozni a
cél érdekében.
Valahogy megpróbálok úrrá lenni a helyzetemen, újra egzisztenciát te-
remteni, barátnôt találni, és kimászni egyre halmozódó adósságaimból.
Csak így alapozhatom meg a következô kalandot.

VÉGE

88
Az Északi-sarki paprikás csirke receptje
(Jalecz Lajos XIX. századi receptje alapján)

A fûszerek felhasználásával

Hozzávalók (4 személyre)

• 10 dkg mangalicazsír
• 2 fej vöröshagyma
• 2 fej fokhagyma
• 2 csirkecomb
• 2 csirkeszárny
• édes-csípôs paprikakeverék (arányok ízlés szerint)
• kevés Erôs Pista
• só
• Lucullus feketebors
• Lucullus köménymag
• 1 evôkanál sûrített paradicsom, vagy lecsó
• víz

Elkészítés

A mangalicazsírt felforrósítjuk, hozzáadjuk az apróra vágott hagy-

mát, fokhagymát, majd beletesszük a csirkecombokat és szárnyakat.
A csirke mellé adunk édes- és erôs paprikát, esetleg még Erôs Pistát
is. Fûszerezzük sóval, Lucullus borssal, Lucullus köménymaggal, és
teszünk még bele sûrített paradicsomot is. Felöntjük vízzel, és fôzzük,
amíg jó nem lesz!

89
90