1

In: Gyöngyösiné Kiss E. – Oláh A.(Szerk.) 2007. Vázlatok a személyiségről. A személyiséglélektan

alapvető irányzatainak tükrében. Budapest: Új Mandátum, 224 -243.

Személyiség, társadalom, kultúra – a pszichoszociális fejlődés erikson-i koncepciója

Révész György

Bevezető gondolatok

A megismerés kíváncsisága, folytonos keresésre, kutatásra ösztönöz bennünket, s a világ

egy-egy újabb "darabkájának" megértése azzal az élménnyel jutalmaz, hogy otthon vagyunk a
világban, a miénk. E kereső-kutató aktivitás önmagunkra is irányul. A "Ki vagyok én a
világban?" - kérdés néha lázadó elégedetlensége, a megújulás vágya vagy életünk szomorú
eseményei egyaránt arra késztetnek, hogy újabb válaszokat keressünk, hogy ezzel helyünket,
szerepünket, jelentésünket is újrafogalmazzuk abban a világban, amit a magunkénak tartunk.
Az identitás - a "Ki vagyok én ? " kérdésre adott kognitív és emocionális elemeket egyaránt
magába foglaló tudás és élmény, belső valóságunk tudása és megélése - "az az érzés, hogy saját
testünkben otthon vagyunk, tudjuk, hová tartunk és belülről bizonyosak vagyunk azok
elismerésében, akik számítanak nekünk". Erik H. Erikson az "identitás”, identitás krízis",
"életciklus", fogalmainak bevezetésével új nézőpontot honosított meg a
személyiségpszichológiában.
Erikson Anna Freud-dal töltött tanulmányai, majd a Harvardra kerülése után kezdte el
vizsgálni különböző indián kultúrák gyermeknevelési szokásait, amelyek meglepő
pszichoanalitikus értelmezést kínáltak. A sziú törzs fő foglalkozása például a vadászat, s Erikson
azt tapasztalta, hogy a sziú gyerekek születésüktől nagy ösztön-szabadságban növekednek fel,
kivéve a fejlődés egy bizonyos szakaszát, a fogzás időszakát, amikor azonnal megszakítják a
szoptatást, ha a gyerek az anyamellet harapdálja. A sziú gyerek ezt az ösztönfeszültséget
szublimálja a törzs életét meghatározó tevékenységbe, a vadászatba. Az egyén életét tehát
meghatározza az a szociokultúrális környezet amelybe beleszületik. A csoportidentitás - a törzs
hordozója egy közös társadalmi-kultúrális mintának - teszi valóssá csoportlétük azonosságát,
létezésük folytonosságát. Mivel a sziú indiánok létformája a vadászat, életük minden egyes
mozzanatát, kultúrájukat, szimbólumaikat ez a gazdasági tény határozza meg, vagyis a kultúra
nem csak az ösztönkésztetések elhárítására tanítja meg a sziú gyermeket, hanem megmutatja
számára az ösztönkielégítés társadalmilag elfogadott módját is. A sziú ifjúnak a csoportidentitás
mellett én-identitása, mint a létezés sajátos "én-minősége" jelöli ki helyét a világban, s teszi
lehetővé számára a hasznosság mindennél fontosabb pszichológiai élményét. Erikson
tapasztalatait így foglalta össze: "engedtessék meg, hogy az alábbi feltevést posztuláljam: a
felnövekvő gyermeknek annak tudatában kell levezetnie éltető valóság-érzékét, hogy
 2
tapasztalatai feldolgozásának egyéni módja (ego szintézise) nem egyéb, mint egy
csoportidentitás sikeres változata..." (Erikson, 1946, 362.).

Az elmélet

Erikson a pszichoanalitikus elmélet fejlődési fázisaiból indul ki, de kibővíti azokat: azt
mondja, hogy a személyiség fejlődése a születéstől a halálig tartó folyamat. A hangsúly ebben
az elméletben nem a biológiai tényezőkön (ösztönök), hanem az élet során megtapasztalt
környezeti és társas jelenségeken van, amelyek hatnak a személyiség alakulására. Ezért kapta
az elmélet a pszichoszociális elnevezést (vö. Freud: pszichoszexuális fejlődés elmélete).
Erikson elmélete, a fejlődés első négy szakaszában az alábbi fogalmak köré szerveződik: zóna –
modus – modalitás. Nézzük mit jelentenek ezek a fogalmak.
Zóna: a freudi értelemben vett erogén zóna, amely egy-egy időszakban domináns: a lelki
fejlődés alapja a szomatikus fejlődés;
Modus: módszer, tapasztalat, ahogyan a gyermek a testi zónákat ellenőrzése alá vonja,
tulajdonképpen a zóna működése során szerzett élmény, tapasztalat ;
Modalitás: az a speciális interperszonális kapcsolat (pl. anya - gyermek viszony), amelyben a
zóna működése és a működéssel kapcsolatos tapasztalatok megjelennek, ezek lesznek a
későbbi élet szociális kapcsolatainak "ősmintái".
Az elmélet alapja az epigenetikus elv: a fejlődése lehetősége minden ember számára adott,
fokozatos, szakaszokban történő kibontakozást jelent. Fejlődés, amely azonban nem fejeződik be
a serdülőkor végén (a freudi genitális szakasz kialakulásakor), hanem az egész életben tartó
folyamat, amelyben az identitás újabb és újabb elemei jelennek meg.
A fejlődési szakaszok jellemzői:
a.) indítóerő a zónához kötött testi fejlődés;
b.) a szakaszok megoldatlansága fixációhoz vagy regresszióhoz vezet;
c.) minden szakasznak megfelel egy identitás-elem.
Erikson elméletében a tudattalan (Id) és a felettes-én (Superego) helyett a hangsúly az Én-en
van, amely rugalmasan reagál a környezeti, fejlődési kihívásokra, nincs úgy kiszolgáltatva a
tudattalan erőknek, mint azt a freudi elméletben láttuk. Az eriksoni Én-t alkotó Énnek is
nevezhetjük, hiszen funkciójában előremutató, a személyiség fejlődését szolgáló
megoldásokat talál a problémákra (vö. Adler kreatív Én fogalma).
Identitás (latin): azonosság; önmagunk megítélésének viszonylag tartós egysége. Erikson
felfogásában a másoktól megkülönböztethető létezés alapvetően tartozik hozzá az Én-hez,
egyedi egzisztenciaként önmaga folyamatosságának reflexiója. A személyes identitás fogalma
 3
és igénye abban a történelmi folyamatban alakult ki, amelyben a „Mi az ember?” jellegű
kérdésről fokozatosan a „Ki vagyok én?” típusú kérdésre helyeződik át a hangsúly. Ezáltal
válik az önmeghatározás mind fontosabbá az egyéni életvilág strukturálásában (Kézdi, 1994).
Fr∅nes (1994) szociológiai indíttatású elméletében úgy véli, hogy e fejlődési folyamat
hátterében az individuáció során vált a modern állam és szervezeteinek alapegységévé az
individum (egyén). Individualizáció alatt pedig a személyt, mint személyiséget értjük. Az
előbbi a bürokrácia igénye, lévén az állami kontroll kiemelt célpontja; az individualizáció az
archaikus karakterből személyiségként történő kiemelkedése az ember saját igénye volt. A
személyes (perszonális) vagy én-identitás individualitásunk, személyes létünk ténye,
létezésünk folyamatosságának élménye. Az énidentitás, a társas valósággal való kölcsönhatás
nyomán kialakuló, tudatosan megélt énélmény. Funkciója, hogy a személyt többé-kevésbé
tartósan elhelyezze létezésének társas, társadalmi terében. Ez megfigyelhető például a
személy viselkedésének a legkülönböző élethelyzeteken keresztül is megnyilvánuló
következetességében, így az identitás lehetővé teszi a várható viselkedés bejóslását is. Az
identitás motivációs rendszerként is működik, azaz viselkedést és cselekvést szervező-
orientáló rendeltetése is van. Az én-identitás az a tudés és élmény, amit egyéni
élettörténetünkkel, annak folyamatos át- és újraszerkesztésével fogalmazhatunk meg,
létezésünk igénye okán. Illusztrációként nézzük, hogyan írja le ezt Ottlik Géza Medvéről, a
Buda című regényének egyik hőséről: "A régi unalmas délutánok ahhoz kellettek, ami
tulajdonképpen az ember élete. Hogy végiggondolhasd, hogy is volt, ami volt. Hogy elrakd
magadnak, ami történt veled és körülötted, amit tapasztaltál és csináltál... Újra és ismételten
újra és újra kell végigmenned a dolgokon, nem is annyira az eszeddel, hogy mi volt, ami volt,
hanem az érzéseddel, hogy milyen volt, hogyan volt? Előbb ismerősségeket csinálsz belőle
magadnak s abból már valamilyenségeket, így tisztázódnak, tevődnek helyükre a dolgok. Így
építed az életed áttekinthető rendjét, gyarapodó műalkotását." (Ottlik, 1997, 35.). Régi, letűnt
korokban ezt a funkciót a naplóírás töltötte be, manapság inkább fényképek, film- vagy
videofelvételek sora mutathatja fejlődésünk folyamatosságát, melynek egyetlen referenciája,
központi magja az én. Az identitás másfelől szociális identitás, a személy társadalmi
minőségének, jelentésének, különösségének megfelelője, olyan „sajátszerűség”, amely a
másokkal való társas kapcsolatok szintjén jelenik meg. "Családom, városom, törzsem,
nemzetem múltjából öröklött adósságok, jogos várakozások és kötelezettségek változatos
készletét kapom örökül... életem története mindig beágyzódik azoknak a közösségeknek a
történetébe, amelyekből identitásomat származtatom" (MacIntyre, 1985, 220-221. o.).
5.) Identitás - krízis: egy-egy fejlődési szakasz végére megbomlik az egyensúlyi állapot, ez
szomatikus, pszichés és szociális problémákkal jár, de szükséges ahhoz, hogy a további fejlődés
 4
bekövetkezhessék. A fejlődési krízis fordulópont, sorsdöntő életszakasz, az alkotóerő és/vagy a
meghasonlottság forrása a nagyfokú sérülékenység, de az óriási fejlődési lehetőségek időszaka is
egyben. Minden életkorban megtapasztaljuk azokat az enyhébb vagy súlyosabb kríziseket,
amelyek a gyermekkort és a serdülőkort kísérik, amelyek együtt járnak a családból való
kiszakadással (gondoljunk a kisgyermek első napjára a bölcsődében), általában minden
mérföldkő, amelyek életünk új állomásait jelzik, amelyre nincs és nem is lehet előző
tapasztalatunk, s amelyre nem készítettek fel bennünket. A krízisben ható motivációs erők
vezetnek el a krízis megoldásához, amelynek eredménye, "nyeresége" egy újabb tudás, az
identitás újabb eleme, a fejlődés magasabb szintje. Ebből következően az identitás mindig
személyes erőfeszítést igénylő pszichikus teljesítmény, amely kríziseken keresztül valósul meg.
Erikson úgy tartja, hogy azok az emberek tapasztalnak identitáskrízist, akik elveszítik a
személyes azonosságtudatukat és történeti folytonosságukat. Felmerülhet a kérdés: „Hogyan
ismerhető fel a krízis?” Amikor a következő kérdések megkerülhetetlenül foglalkoztatnak
bennünk, valószínűsíthető az identitás krízise: „Nem tudom, ki is mi is vagyok valójában?”;
„Nem tudom, merre tart az életem?”; „Bizonytalan vagyok szerepe(i)mben, »jelentésem«-
ben” stb. Erikson elméletében a fejlődés szakaszossága mellett különös hangsúlyt kap a fejlődés
időbeliségén belül, a "pillanat inspirációja", a Kairos.

A Kairos fogalma mélyen beágyazott az ókori görög világ mitológiájába és

orvostudományába. Kairos, mint Zeusz legkisebb fia reprezentálta a - meglehet soha
vissza nem térő - "kedvező pillanatot" olyan isteni döntésekhez, mint átok vagy áldás. Az
orvostudományban Hippokratész óta ismert a Kairos fogalma: amikor a beteg kritikus
állapotban - krízisben - van akkor "jön el az ideje" annak, hogy az orvos minden tudását
latbavetve lekűzdje a betegséget. Döntő pillanat ez, hiszen sem ezt megelőzően, sem ezt
követően nincs mód a kritikus állapot megváltoztatására. A Kairos koncepció inherens
eleme a mélylélektani iskoláknak is. A "kairotikus idő" megjelenik Freud trauma-
elméletében éppúgy, mint a jungi "archetipikus idő"-ben (nota bene: a trauma mindig a
múltra, míg a krízis a jövőre utal). A Kairos döntő pillanat a neurózis kezelésének
folyamatában, amikor jelentős felismerések - katarzis - nyomán megrendült és
megtisztult lélek utat talál a gyógyuláshoz; de ismert úgy is, mint a fogamzás, vagy
érzések rejtett keletkezésének "feminin" időérzéke. Erikson elméletében pedig kritikus
állapot, a döntés pillanata fejlődés vagy visszafejlődés, integráció vagy retardáció
között. Erikson különbséget tesz a lineráis, kronológikus (Chronos) és epizódikus
(Kairos) idő között, ahol az életciklus, mint kairotikus állapotok egymásutánisága vezet
a "lineráis egészhez", az identitás integritásához.

A fejlődési (identitásí) krízis a serdülőkorban válik igazán tudatossá, nem véletlen

hogy e szakasz körülbelül olyan hosszú (10-12 év), mint az addig megélt teljes életút. A
serdülőkori krízis megoldása ad a felnőtt élet számára olyan stabil horgonypontokat, amelyek
képessé teszik a személyt arra, hogy kész legyen az élet jövőbeli kihívásaival szembenézni.
 5
Az identitás krízise természetesen újra és újra felmerülhet (pl. a kapuzárási pánik, „életközepi
krízis”), hiszen a világ körülöttünk folyamatosan változik, és ez arra késztet bennünket, hogy
folyamatosan újradefiniáljuk magunkat.
6.) Az egyedfejlődés fordulópontjai: Freud elméletében a fallikus fejlődési szakasz, az Ödipusz
konfliktus és ennek megoldódása ezért pszichoszexuális fejlődési elméletnek tekinthető, míg
Erikson elméletében a serdülőkor (ifjúkor), Erikson elmélete ezért (is) pszichoszociális
fejlődéselmélet.

Hogy ez utóbbi hangsúlyt megértsük hívjuk segítségül Erikson tézisét mely szerint az
emberi létezést - annak minden pillanatában - három folyamat kölcsönhatása
határozza meg: 1. a biológiai folyamatok, melynek legmagasabb szerveződési szintje
a test (soma), a pszichés folyamatok, melyek szerveződésnek eredménye az ego
szintézise, 3. az emberek kölcsönös egymásrautaltságának kulturális szerveződése, az
ethosz. Íly módon tanulmányozhatjuk a testi tenziót, a személy szorongását, vagy a
szociális pánikot.

Az emberi fejlődés nyolc szakasza és a kilencedik szakasz

1. Ősbizalom a bizalmatlansággal szemben: a remény

Az alapvető bizalom, a szájjal kapcsolatos funkciók és élmények nyomán alakul ki: a

gyermek a "száján keresztül él és szeret" (nem véletlen, hogy a hozzánk különösen közel álló,
szeretett személy "édes"; de az orális bekebelezés ősi élménye jelenik meg olyan kijelentésekben,
mint "falja a könyveket", "mindent bevesz", "nehéz problémán rágódik" stb.). A gyermek
viszonya a világhoz így az orális zóna működésével magyarázható: „rászívja magát az
anyamellre” (az anya e szemléletben a "mellén keresztül él és szeret"), míg a fölöslegest
eltávolítja, kiköpi. Az eriksoni elmélet is elfogadja tehát a fejlődés freudi koncepcióját (erogén
zónák működése), a hangsúly azonban nem a belső kín (éhség) megszüntetésén, a megragadás,
bekebelezés módusain van, hanem azon a rendszeresen ismétlődő társas - kényelmet és
vigasztalást nyújtó – kapcsolaton van, ami az anya (vagy gondozó) személyéhez kötődik
(modalitás). A kisgyermek az anyjától várja, hogy ránézzen, hogy a pillantást viszonozza. A várt
arc újból és újból való megjelenése adja a biztonság élményét, hogy, a gyermek „egyszeri és
megismételhetetlen”. A minket személyesen felismerő arc keresése egy életen át végigkísér
bennünket: ahogyan tekintetbe vesznek bennünket, úgy reménykedhetünk abban, hogy tekintetre
méltók leszünk Ez az alapja a bizalom élményének: a csecsemő egyre hosszabb időszakokra is
képes tűrni az anya látóteréből való kikerülését, távollétét, mert bizonyos abban, hogy az anya
 6
vissza fog térni hozzá; míg a szárnyaló öröm az anya újbóli megjelenésekor igazolják ezt a
bizonyosságot.
A naponta rutinszerűen ismétlődő helyzetek nyomán kialakuló rend és bejósolhatóság biztosítja
a legkorábbi alapot a pszichoszociális identitás eme első szintjének kialakulásához: a csecsemő
megtanul bízni a felnőttekben, megtanul bízni saját testi működésében, végső soron önmagában.
A túlélés azonban nehéz lenne bizonyos fokú bizalmatlanság nélkül, amely véd bennünket,
ám a túlzott bizalmatlanság megfertőzheti életünk minden aspektusát, megfoszthat a
szeretettől és a többi ember társaságától. A bizalom ellensúlyozza az emberi élet óhatatlan
velejáróját a bizonytalanság érzését; a bizalom és a bizonytalanság optimális aránya pedig a
remény forrása. A fizikai létezés korábban elsőbbséget élvező "ősi" reményei az egyedfejlődés
során átadják helyüket a magasabb szintű, egyénileg kimunkált, jövőre irányuló fantáziáinak, a
pszichológiai létezés fejlettebb szintjeinek.

2. Autonómia a szégyennel és kétellyel szemben: az akarat

Az élet második szakaszában a testi fejlődés eredményeként a gyerekek megtanulják

ellenőrizni saját testi funkcióikat. Az anális-urethrális zóna modusának tengelye az elengedés-
visszatartás, modalitásában fontos élmény az a kontextus amelyben a saját akaraterő gyakorlása
és a szülő kontrolljának elfogadása történik. A szülők, - hogy az ilyenkor meg-megjelenő dacot
megfékezzék -, a szégyenre való egyetemes emberi hajlamot használják fel: arra ösztönzik a
gyereket, hogy kibontakoztassa autonómia-érzését, hiszen a testi funkciók feletti uralom az
önkontroll első megnyilvánulása. Az önkontroll az "én már tudom" büszkeségének forrása, míg
hiánya az önuralom elemi (ti. a testi szükséglet feszültsége) formájának deficitje, forrása a
gyermek saját tetteit kísérő kételkedésnek éppúgy, mint az efölötti düh olyan
megnyilvánulásainak, amikor a gyermek székletét "munícióként" használja a szülővel vívott
harcban... A testi funkciókban megszerzett autonómia a járás, a tárgyakra irányuló manipuláció
alapja, hiszen új, korábban nem létező lehetőségekkel kecsegtet. Gondoljuk meg: létezhet-e külső
kényszer ami az elesések, kisebb balesetek kínjaival együtt is megakadályozhatja az újraindulást,
azt a boldog elégedettséget, amit a könnyei szivárványán át már mosolygó gyermek arcán látunk,
amikor feláll és szalad "bele a világba". Az akarat kialakulásának e szakaszában tehát a gyermek
megtanulja a szükségesség elfogadását, céljainak megfogalmazását, képességeinek
begyakorlását, a döntés szabadságát.

3. Kezdeményezés a bűntudattal szemben: a szándék

 7
A pszichoszociális fejlődés harmadik szakasza, kezdeményezés, a hatalom és a felelősség
a korszaka. Amit a gyermek magával hoz az első szakaszból: testi funkcióinak (lélegzés,
táplálkozás, alvás) zavartalan működése, bizalom szüleivel, bizalom önmagában. A második
szakasz az autonómia, az akaratérvényesítés megélésének identitás-eleme, de ezek csak a
kiinduló lépések, a cél valójában az, hogy ő irányítsa a dolgokat, vagyis hatalma legyen
események felett.

a
b

1. ábra: lányok (a) és fiúk (b) térhasználata játékban (Erikson, 2002, 102., 104. old.)
A világ fölötti uralom megszerzésében a fallikus zóna modusa fiúknál az agresszív (vagy
szimbolikus) behatolás, például játékok, tárgyak szétszedése ("vajon mi lehet benne?"),
játékokban a vertikális térfelhasználás (ld. 1. ábra), az orális behatolás (hangoskodni, kiabálni),
labdával berúgni a szomszéd ablakát (mint szimbolikus defloráció!), verekedéskor "behúzni"
egyet a másiknak stb., míg kislányoknál a megszerzés inkább hizelgéssel, "szeretnivaló"
gyermeki ravaszkodással történik. Kislányok játékaiban a horizontális térfelhasználást
figyelhetjük meg (pl. babaszoba), míg az agresszió inkább csípéssel, harapással történik. E
cselekvésekben egyaránt a felismerhetőek későbbi maszkulin behatolás és a feminin
megragadás-befogadás ősmintái.
A kezdeményezés - ráépülve az autonómiára - megadja a gyereknek a szándék, törekvés, a
tervezés tudását, ahol a szándék a játékból, fantáziákból, sikeres és kevésbé sikeres
próbálkozásokból építkezik. Így tanulja meg, hogy dolgoknak mi a célja, megtanulja társas
kapcsolatainak szabályozását, szerepjátékokban megélheti a felnőtt világ számára reálisan el nem
érhető érzéseit, múlt, jelen, jövő szándék-kötötte kontinuitását. Ha azonban az önérvényesítés
túlzott méreteket ölt (pl. fájdalmat okoz a másiknak, állandó kérdezősködéseit a felnőtt
zaklatásnak veszi stb.) és ezért megbüntetik, akkor bűntudatot fog érezni. A szakasz legfőbb
veszélye, ha a gyermek alapvetően bűnösnek érzi magát, mert hajlamos lehet arra, hogy
agresszív, manipulatív módon próbálja meg elérni a céljait.
 8
4. Teljesítőképesség a kisebbrendűséggel szemben: a hatékonyság

A pszichoszociális fejlődés negyedik szakasza egybeesik a freudi latencia-periódussal. A

freudi felfogással szemben, ahol e szakasz az Ödipusz komplexus sikeres megoldása után az
(ösztönnyugvás) időszaka - hiszen e szakasznak is megvan a maga fejlődési krízise. A
gyermeknek hozzá kell szoknia az iskolai léthez., így fejlődik ki teljesítőképessége (szorgalom),
megismeri a kitartás és a szorgalom elnyerésének módjait és jutalmát. A játék iránti korábban
egyeduralkodó érdeklődést fokozatosan felváltja a produktív helyzetek iránti kíváncsiság, igény
az eszközök és „szerszámok” használatára, a munka során. E szerszámok a szó szoros értelmében
is lehetnek szerszámok, amelyekkel például a természeti népek gyermekei a felnőtt világ számára
is hasznos munkát végezhetnek, de lehetnek olyan szimbolikus szerszámok is (írás, számolás),
amelyekkel - az iskolai tanulás eredményeként - a tudás birodalma válik megoszthatóvá felnőtt és
gyermek között.
E kor veszélye, hogy a gyermekben kifejlődhet a kisebbrendűség érzése, azokban a helyzetekben
amikor például a kisiskolás nem képes képes felülkerekedni az elvállalt, a tanárok vagy a szülők
által ráosztott feladatokon. A hatékonyság, a „tudó” - érzése ebben a fejlődési szakaszban alakul
ki. Az alkalmasság tudása és élménye készítik fel a gyermeket arra, hogy a jövőben elérje a
munkához értés, a munkához való hozzáállás képességét, anélkül, hogy kisebbrendűnek érezné
magát.

5. Identitás a szerepdiffúzióval szemben: a hűség

Az eriksoni elmélet fordulópontjaként ismert fejlődési szakasz az identitás alakulása

szempontjából legfontosabb döntések szakasza, gyermek és felnőttkor határán. A szülőkről való
leválás kezdeti ambivalenciáját fokozatosan váltja fel a saját személyi azonosság kimunkálása, a
"Ki vagyok én?" kérdése soha korábban nem ismert élességgel merül fel. Mit is jelent ez? A
szülőkről való leválás a gyermeki léttel való szakítás, a gyermekkor mindenhatóságának (vagyis a
múlt) "elgyászolása" és olyan, jövőre vonatkozó döntések, választások meghozatala, amelyek
életreszóló horgonypontokat jelentenek életünkben, míg ennek nyeresége az identitás integrált én
érzése.
E hosszú fejlődési szakaszban (körülbelül olyan hosszú, mint a megelőző összes szakasz
együttvéve!) a serdülők felkészülnek arra, hogy számukra értelmes és ezért fontos szerepben -
mint a nemi azonosság, pályaválasztás, vallási, ideológiai értékek mentén történő
elkötelezettségek - beilleszkedjenek a társadalomba, hogy ezáltal egyre inkább a sajátjuknak
érezzék. azt. A gyermekkor és a felnőttkor között nehéz az átmenet a serdülő ebben a szakaszban
 9
valószínűleg jobban szenved, mint eddig valaha, vagy mint fog valaha is, a szerepek és a velük
való azonosság zavarától. Ez gyakran okozhat üresség- vagy elszigeteltség érzést, aggodalmat,
határozatlanságot, amikor a serdülő úgy érzi, hogy bár fontos döntéseket kell hoznia, sehogy sem
képes erre. Mások úgy érezhetik, hogy a társadalom kényszeríti őket arra, hogy döntsenek és ettől
még ellenállóbbá válnak. Sokan azzal foglalkoznak, hogyan látják őket mások. Néhány serdülő
úgy érezheti, mintha „visszafelé” menne ahelyett, hogy előre haladna, hogy a teljes zűrzavar ellen
a legjobb megoldás az időszakos visszamenekülés a gyermekségbe. Máskor következetlen és
sokszor kiszámíthatatlan ("mozgó célpont"). Kamaszok lelki állapotának az alábbi lehet: „Nem
az vagyok, akinek lennem kellene, nem az vagyok, akivé válok, de már az sem vagyok, aki
voltam". Félhet a visszautasítástól ezért "nem adja ki magát" máskor szinte kritikátlanul
vonódhat személyes kapcsolatba, kötődhet átmenetileg fanatikus vagy deviáns csoportokhoz. A
"lelkizés" célja az, hogy a másik viselkedéséből tegyenek szert újabb bizonyosságokra, még
bizonytalan identitásukban. A "keresés-kötődés-leválás", ti. az identitás krízise veszélyesnek
tűnik, mert a meghozott döntések egy életre szólnak. Serdülőkorban gyakori a szembenállás,
lázadás az iskolai szabályok, elvárások ellen, ez lehet nyílt kritika, amelynek
rendszerint az osztály egy-két tagja ad hangot, számukra a „hangadó” szerep jelentős rangot
biztosít a közösségben, ugyanakkor a tanárokkal számos összeütközéshez vezet. Sok fiatalnál
ez az un. „lojalitáskonfliktus” pszichés tüneteket, kriziseket okozhat. A serdülők egy- egy
tantárgy, téma iránti érdeklődésük, megnövekedett intellektuális kapacitásuk alapján egyes
területeken kiemelkedő teljesítményekre lehetnek képesek az iskolában és az iskolán kívüli
tevékeny-ségekben is. A krízis sikeres megoldása során a serdülő képes lesz korábban
megszerzett identitáselemeinek szintézisére, s képes ezt összhangba hozni azzal a képpel,
ahogyan mások látják őt. A választás eredménye: hűség, csoporthoz, szimbolikus értékekhez, a
személyes jövő megvalósíthatóságába vetett bizakodáshoz. Az elkötelezettségek időbeli kitolása
a moratórium állapota, a "rövidre zárt" krízis, meg nem küzdött azonossága a korai zárás (Pl.:
"Szüleim mérnökök, azt szeretnék, hogy mérnök legyek, tehát az leszek"), míg identitásdiffúzió
esetén nincsenek követendő értékek, nincs elköteleződés, ez a serdülőkor életformává válása. Az
identitásdiffúzió olykor olyan mértékű stagnáláshoz és regresszióhoz vezet, amelyben az idő
elveszti az értékét, határhelyzet, amelyben a belső átrendeződés helyett például kvázi beavatási
szertartások (drog, alkohol stb.) töltik ki a múló időt. A krízis időbelisége ugyanis mindig
magában foglalja a "már" és a "még nem" dimenzióit. Ez azt jelenti, hogy a jelen úgy jelenik
meg, mint a "már" és a "még nem" egymásrautaló, dimenziói "közötti" időtartomány (Péley,
2002).

Az identitás kutatása más irányú kutatásokat is inspirált. Ezek közül legismertebb Marcia (1966)
modellje, amely a krízishelyzet átélése és a döntés dimenziói szerint négy identitás állapotot
 10
különböztet meg. További kutatások vizsgáló eljárások kimunkálását tűzte ki célul, így például
Marcia (1966) nyomán feltárt, az identitás elérésének útjait kívánta mérhetővé tenni az EIPQ
(Ego Identity Process Questionnaire) (Balistreri és mtsai, 1995).

van krízis nincs krízis

van elköteleződés az identitás elérése korai zárás
nincs elköteleződés moratórium identitás diffúzió
2. ábra. Az identitás elérésének szintjei Marcia elméletében

Az ábrán jól látható, hogy az identitás elérésének több lehetséges útja van.
Az identitás elérése:
Azon fiatalok ki- és megkűzdött identitás állapota, akik már átestek az önmeghatározás
korszakán, túl vannak a szociális szerepvállaláson, pályát választottak, elkötelezték magukat
valamilyen eszme mellett.
Korai zárás:
Ki nem küzdött én-azonosság, amelyben a fiatalok elkötelezték magukat eszme és foglalkozás
mellett, de nem mentek át a krízisen. Kérdések, kérdőjelek nélkül fogadták el a család vallási,
politikai meggyőződését. Külső hatásra választottak szakmát, hivatást, az én-képből sok
minden kiszorult.
Moratórium:
A serdülőkori a haladék időszaka, éppen megélik az identitáskrízist, keresik a válaszokat,
kritikusan értékelik a felnőttek rájuk vonatkozó terveit.
Ha a moratórium elmarad, akkor beszélünk korai zárásról.
Ha túl hosszúra nyúlik, ideje meghatározatlanná válik, az az identitásdiffúzió.
Identitásdiffúzió = identitáskonfúzió:
Sem krízis, sem elköteleződés nincs, de nincs kialakult én-kép sem. A szerepek állandó
cseréje lehetetlenné teszi az elköteleződést. A serdülőkor eme hosszú időre kitolt periódusa
állandó életformává lesz.
Talán egyik szakaszban sem látszik annyira világosnak az "identitáskrízis" kifejezés értelme,
mint ebben a szakaszban. A krízis azonban nem válság, Erikson az önmagunkban való
kételkedést az egészséges pszichoszociális fejlődés szerves részeként értelmezi. Ennek
megfelelően a serdülőkorban számos hiedelem, szerep és viselkedésmód fel- és kipróbálható,
módosítható, illetve elvethető az integrált énfogalom – identitás - keresése során. Az
identitáskrízis ideális esetben a húszas életévek elejére vagy közepére megoldódik, s az egyén
továbbhaladhat más életfeladatok felé.
 11
6. Intimitás az izolációval szemben: a szeretet

A fiatal felnőttek - sikeresen túljutva a pszichológiai létezés legfontosabb döntésein -

intim, baráti és társasági kapcsolatokat keresnek, felkészülnek arra, hogy képesek legyenek
elkötelezettségeik teljesítésére, akkor is, ha azok áldozatokkal járnak. Az intimitás igénye és
képessége - az immáron stabil én uralkodása a megelőző szakaszok szerv-modalitásainak,
harmónia a vágyak és a megvalósulás lehetőségei között - feltétele annak, hogy életükben először
képesek legyenek egy szeretett partnerrel teljes odaadással, feloldódással járó szexuális
kapcsolatra, családalapításra, anélkül, hogy az én-vesztés szorongása megakadályozná őket
ebben. Az intimitás iránti vágy természetesen nem korlátozódik a szexualitásra: fiatal
felnőtteknek szükségük van valakire, akit szeretni lehet, akivel meg tudják osztani az élet
valamennyi érdekszféráját, annak érdekében, hogy mindezt - mint az emberi élet
perspektivikusságát - születendő utódaik számára is lehetővé tegyék. A kölcsönös szeretet érzése
e korszak alapérzése, ráépülve megelőző fejődési szakaszok szeretet-élményeire: a csecsemő
anyaszeretetére, a serdülőkori "belehabarodásra", egészen addig a szeretetig, amit valaki a mások
iránti gondoskodásban mutat, s ez csak ebben a fejlődési szakaszban jelenik meg. Az intimitás
tehát a bizalom, nyíltság, megbízhatóság, másképp fogalmazva az érzelmi biztonság magas
fokát igényli. Ez jelentheti ugyanakkor az intimitás veszélyét is, kiszolgáltatottságot,
sebezhetőséget. Ha pedig valaki sebezhető, falakat emel maga köré és elszigetelődik. Az
intimitás elkerülése ebben az életperiódusban átmeneti megoldásnak tűnik. Másik „megoldás”
az, ha valakinek sok felszínes társas, vagy akár szexuális kapcsolata is van. A gyakori
váltogatás igazából az intimitás elkerülésére jó, (vagy arra, hogy az egyén bepótolja a
korábban elmulasztott szexuális identitásának megerősítését) hiszen a futó kapcsolatok nem
alkalmasak mélyebb megismerésre.
Amikor a kapcsolatok sorrra elakadnak, amint az intimitás megjelenne, előbb-utóbb szembe
kell nézni a valósággal: át tudom-e magam adni igazán és feltétel nélkül a másiknak? E
szakasz krízise: intimitás vagy izoláció arra kényszerít, hogy újragondoljuk eddigi
életelveinket, az önállóság, nem jelent-e egoizmust? A kompromisszumkészség nem
„behódolás”, a lemondás, elfogadás, lojalitás új értékek az emberi kapcsolatokban. Ezek a
kényszerű felismerések a személyiség gazdagodásának feltételei.
Az intimitás túlpartján tehát az izoláció, a kapcsolatok elkerülése áll, amikor a személy képtelen
intim kapcsolatba bevonódni az én-vesztés fenyegető élménye nélkül.

7. Alkotóképesség a stagnálással szemben: a gondoskodás

 12
A korszak a "teremtés", produktivitás - utódok, a munka, mint ego-involvált alkotás - és a
gondoskodás, törődés, "a felelősséggel létrehozott dolog libidinózus megszállásának" időszaka.
Ahogyan egy régi szólás is mondja: "nemzz egy fiút, írj egy könyvet, ültess egy fát".
Az alkotóképesség fő formái az új generáció megalapítása és felnevelése. Megtanítani őket
mindarra, amit fontosnak tartunk, átadni azt a tudást, ami feltétele kultúrák túlélésének, szokások
és (akár családi) legendák fennmaradásának, amiről életünk "szól". Az alkotóképesség tágabb
értelemben gondoskodás mindannak a technikai és szellemi értéknek az átörökítéséről, amelyek a
felnövekvő generáció számára a létrehozható jövőbe vetett hit alapjai, miközben megélhetjük azt
az identitás-élményt, hogy szükség van ránk, szerepünk, jelentésünk van a világban.
A fejlődési krízis megoldatlansága a stagnálás "én szikkasztó" élménye, üresség, céltalanság
érzése, én központú viszonyulás egy tulajdonképpen "idegen" világhoz.

8. Én-integritás a kétségbeeséssel szemben: a bölcsesség

A pszichoszociális fejlődés utolsó, s egyben legmagasabb foka az integritás elérése, az

öregkor egyfajta számvetése: "leltár" döntésekről, sikerekről, kudarcokról, azzal az élménnyel,
hogy az élet egyedi és megismételhetetlen, annak mégis sajátos rendje és jelentése van egy
nagyobb rendszeren belül. Ha az idős – bölcs - ember úgy érzi, volt értelme életútjának,
életstílusa egyediségének, akkor a materiális, s egyben a transzcendens világ alkotórészeként
élheti meg saját létezését. Jelzi ezt az a büszkeség, amit átél a nagyapa, amikor megmutatja
unokájának: "Látod, ezt a házat én építettem"; vagy az első bevezetés egy teljes élet
gyűjtőmunkája eredményeként létrejött családi könyvtárba azzal - a már nem is szükséges
utalással -, hogy a folytatás rád vár! Az integritás ellenoldala a kétségbeesés, a létezés
csupaszsága, a halálfélelem: nincs már idő az újrakezdésre, az integritás új útjának
kimunkálására. Az integritás a bölcsesség én-minősége, az az életstílus amelyet a teljesség érzése
kísér, s amely megvéd a befejezettség bénító érzésétől.

Most, hogy a végére jutottunk a nyolc szakasznak fordítsunk némi időt az alábbi táblázatra. Itt
láthatjuk a szakaszok legfontosabb jellemzőit: az adott fejlődési szakasz megoldandó krízisét,
társas kapcsolatát, a megoldott krízis identitás-elemét, esetleges patológiás kimeneteleket,
ritualizációit és végül azokat a téves kifutásokat (ritualizmusok), amelyek inkább gúzsba kötik az
embert semmint felszabadítanák. Sokat segíthet az elmélet megértésében az, ha megfigyeljük mi
egy szakasz előzménye, s mi követi azt ( pl. ősbizalom Å autonómia Æ teljesítmény).

1. táblázat: Az epigenetikus fejlődési szakaszok (Erikson, 1989)

 13

Pszichoszex Pszichoszo- Jelentős Alapvető Központi A társadalmi Ritualizációk Ritualizmu-

Szakaszok szakaszok ciális krízis kapcsolatok énerők patológia, rend sok
és tengelye alapvető alapelvei
móduszok ellentutak
I. Orális- Ősbizalom "Megszen-
Csecsemő- respirátoros vs. Anyai Remény Elutasítás A telt" Idolizmus
kor inkorporatív bizalmatlan- személy "kozmikus" (az anya
ság rend megszentelt
jelenléte...)
II. Anális- Autonómia Jogszerű
Koragyer- uretrális, vs. Apai Akarat Kényszer "Törvény ( a jó és a Legalizmus
mekkor muszkuláris szégyen és személyek és rossz meg-
visszatartó- kétely rend" különbözte-
elengedő tése)
III. Infantilis- Kezdemé- Drámai
Óvodáskor genitális nyezés Család Célelérés Gátlás, Ideál- (szerepjá- Moralizmus
(a játék befogadó- vs. gátoltság prototípusok ték)
kora behatoló bűntudat
IV. Teljesítmény Formális
Iskoláskor "Latencia" vs. "Szomszéd- Hatékony- Visszahú- Technológiai (a Formalizmus
csökkentér- ság" ság zódás rend teljesítmény-
tékűség iskola elérés
módja)
V. Kortársi Ideológiai
Serdülőkor Genitális Identitás csoport, a Hűség Elidegene- Ideológia, (hűség a sa- Totalizmus
vs. "mások" dés világszemlé- ját
identitás csoportja, let meggyőző-
diffúzió csoport--> déshez)
pár
VI. Barátságok, Együttműkö- Affiliatív
Fiatal Genitalitás Intimitás szerelmi dési és (kölcsönös- Elitizmus
felnőttkor vs. kapcsolatok, Szeretet, Kizárólagos- versengési ség a
izoláció együttműkö- szerelem ság minták munkában,
dés és barátság-
versengés ban, szere-
lemben)
VII.
Felnőttkor (Alkotás, Alkotóké- Közös Visszauta- Oktatás Generációs Autoritizmus
nemzés) pesség háztartás, Gondosko- sítás és (ideális ér-
vs. munkameg- dás hagyomá- tékek közve-
stagnálás osztás nyozás títése)
VIII. (Az érzéki Integráció
Időskor móduszok Integritás "Emberiség", Bölcsesség Gőg Bölcsesség (élettapasz- Szapien-
generalizá- vs. "nembeliség talatok egy- tizmus
ciója) kétségbe " sége)
esés

9. A kilencedik szakasz: útban a gerotranszcendencia felé

Az európai unióban jelenleg minden 15. ember 75 évesnél idősebb, s 2020-ra minden
10. lesz idős korú (Brown és Lowis, 2003). Az öregkor nyolcvanas, kilencvenes éveiben a
napi nehézségek miatt új elvárások és szükségszerű átértékelések jelentkeznek az emberek
életében. Ezeket foglalja össze a kilencedik szakasz, amely Joan Erikson (Erikson felesége)
javaslatára került Erikson (1998) utolsó könyvébe, kiegészítő fejezetként.
Az utolsó életszakasz a késő nyolcvan- és kilencven éves szemmel láthatóan nehezebb
lesz: még a legjobban karban tartott test is gyengülni kezd és nem működik már úgy, mint
 14
valaha. Minden arra irányuló erőfeszítés ellenére, hogy az idős ember megőrizze az erőt, a
konrollt, teste tovább veszít autonómiájából. A kétségbeesés, ami gyakran jelentkezik a
nyolcadik szakaszban, gyakori a kilencedik szakaszban is, mert majdnem lehetetlen
megjósolni, milyen váratlan események és fizikai képességek elvesztése áll a küszöbön.
Mivel a függetlenség és az irányítás megtartása is fenyegetetté válik, gyengül az önbecsülés
és az önbizalom is. A remény és bizalom, melyek régen támogató erővel bírtak, többé már
nem nyújtanak szilárd támaszt.
Amikor áttekintjük a megelőző szakaszokat láthatjuk, hogy a pszichoszociális krízis
tengelyében a szintonikus elemek (ősbizalom, autonómia stb.) kaptak nagyobb hangsúlyt,
mert ezek adnak erőt, igazolják a fejlődés perspektíváját, most pedig a disztonikus elem
(bizalmatlanság, szégyen, kétely stb.) kerül egyre inkább előtérbe. Joan Erikson szerint „fel
kell ismernünk azt a tényt, hogy a körülmények a disztonikus elemet erőteljesebb pozícióba
helyezhetik. Az öregkor vitathatatlanul ilyen körülmény” (Erikson 1998, 106.) A kilencedik
szakaszban azért kerül első helyre a disztonikus elem, hogy aláhúzza jelentőségét és
befolyását az idős ember életében. Nézzük most át a kilencedik szakaszt az első nyolc szakasz
tükrében! hogyan

Bizalmatlanság a bizalommal szemben: a remény

Szerencsés az a gyermek, akinek szerető szülei, nagyszülei vannak, akik szívesen

töltik vele idejüket, szeretik őt és élvezik egymás társaságát. Ez az alapja az ősbizalom
érzésének, míg ennek hiányában a gyermek nem tud létezni. Az ősbizalom és remény a
legalapvetőbb támasz az élet minden megpróbáltatásával és a lelki problémákkal szemben. Az
idős emberek azonban arra kényszerülnek, hogy ne bízzanak saját képességeikben. Az idő
eljár felettük, a test elkerülhetetlenül meggyengül, s a remény könnyen utat enged a
kétségbeesésnek a tartós vagy hirtelen megaláztatások miatt.

Szégyen és kétség az autonómiával szemben: az akarat

Minden szülő emlékszik arra, amikor a gyermekeik úgy egy év körüliek, és

belekapaszkodnak bármibe, hogy saját lábukra állhassanak és elindulhassanak. A testi
növekedés és ügyesség oly gyors és a gyermek oly nagy megelégedettségére történik, hogy a
szülők sem győznek csodálkozni ezen és támogatva őket bíznak gyermekeik sikereiben.
Másfelől vannak olyan határok, amelyeket átlépve bizonytalanság töltheti el a gyerekeket,
szégyenérzés és kétségeik támadhatnak saját képességeiket illetően. A kétség idős korban újra
 15
visszatér, mivel már nem bízhatnak abban, hogy uralkodhatnak testük felett. Az akarat
meggyengül, de még képessé tehet arra, hogy biztonságot adjon, hogy az idős ember elkerülje
az önkontroll elveszítésének szégyenét. Amikor az idős ember hajthatatlan és makacs saját
elképzeléseit illetően, mindenki, aki erősebb – akár saját felnőtt gyermekei - „lépnek
akcióba”. Meglehet, hogy igazuk van, de az idős emberből akkor is az engedetlenség érzését
váltják ki, mert éppen a szégyen és a kétség hívják elő a létezés oly nagy becsben tartott
értékét, az autonómiát, az én akarom vágyott képességét.

Bűntudat a kezdeményezéssel szemben: a szándék

Míg korábban az ember tele volt alkotó ötletekkel, nyolcvan éven felül mindez
legfeljebb már csak emlékezetes lelkesedésnek tűnik, visszatekintve túl soknak is, és nem is
látszik a legfontosabb dolognak. A cél és a lelkesedés érzése unalmas, sokszor az is bőven
elég, hogy az idős ember lépést tartson egy lassú, állandó, kényszerű sebességgel...
Gyakori lehet a bűntudat, ha az idős ember túl gyenge ahhoz, hogy végrehajtson egy napi
tervet, amely teljesen kielégítőnek és rokonszenvesnek látszik – de már csak az ő
szemszögéből.

Kisebbrendűség a teljesítőképességgel szemben: a kompetencia

Teljesítés, teljesítmény, alkotás, miben vagyok jó, mire vagyok jó, ezek az emberi
létezés elsődleges kérdései. Az iskolák is ezen az úton indítják el a gyermekeket, míg végül
mindenki képességei szerint „kap osztályzatot” lesz. Valójában minden, amit az ember csinál
vagy megpróbál megtenni, megköveteli a kompetenciát, mert ezáltal válik elfogadhatóvá és
érthető mások számára. Az a szorgalom, mely az ember negyvenes éveiben hajtóerő volt,
már csak emlék, amit akár felidézni is nehéz lehet. A sietősség érzése is tovatűnt, és nagyon
valószínű, hogy ez tulajdonképpen áldás, mert az embernek már ereje sincs ahhoz a
tempóhoz, amit annak idején megszabott magának. Amikor viszont cselekedni kellene,
kénytelen elfogadni erre való alkalmatlanságát. Már nem hatékony, mert a kora az, ami
lekicsinyli őt. Olyan lesz, mint egy boldogtalan öreg kisgyerek.

Identitászavar az identitással szemben: a hűség

Az identitás már a születéskor elkülönít, megjelöl és ismertetőjelekkel lát el minden

gyermeket, s ezt a névadás is megerősíti. A fiú fiúnevet kap, a lány lánynevet. A név hatással
 16
van viselőjére, de fontosabb az, hogy mi mit gondolunk arról kik is vagyunk, illetve mások
mit gondolhatnak arról kik is vagyunk vagy próbálunk lenni. Szerepeket játszunk,
kipróbáljuk azokat, amelyeket szeretnénk ha a valóságban is el tudnánk játszani, különösen
ahogy felfedezzük ennek számos lehetőségét a serdülőkorban. Ahogyan azonban az ember
öregedik egyre bizonytalanabbakká válik a státuszokat és szerepeket illetően. Mit szeretne az
ember, hogyan nevezzék idős korában? Tanár úr-e vagy főorvos asszony-e a már húsz éve
nyugdíjas ember? Mennyi függetlenséget engedhet meg magának? Ki lehet ő 85 évesen vagy
még idősebben, ha összehasonlítja magát középkorú önmagával? A mai szerepek nehezen
vethetőek egybe a korábbiakkal, s zavar forrása lehet az a gondolat, hogy milyen szerepet,
milyen pozíciót is kellene betöltenie az embernek akkor, amikor az idős emberek értékei
hirtelen elhalványulnak és törékennyé válnak.

Izoláció az intimitással szemben: a szeretet

Az intimitás és szerelem évei ragyogóak, a szeretet melegével telítettek. Szeretni és

megtalálni valakit a másikban beteljesülést találni a kölcsönös öröm forrása. Utóddal
gazdagítani az emberiséget vidám és örömteli dolog. Látni, ahogy felnőnek és elsajátítják
mindazt, amit fontosank tartunk, amit saját életük fenntartásához szükséges, csodálatos és
nagyszerű érzés. Azok az idősödő emberek akik életéből mindez kimarad, nagyon
elszigeteltnek és kitaszítottnak érezhetik magukat, különösen akkor, ha életük amúgy sem
bővelkedett olyan örömteli eseményekben, amikre visszaemlékezhetnek vagy amik boldoggá
tették volna őket. Ha idős korban nincsenek olyan emlékek, melyeket fényképek vagy
felidézett történetek előhívhatnak, helyettük akkor talán ott van a művészet, irodalom vagy a
tudomány iránti totális rajongás, hogy ellensúlyozza ezeket a hiányokat. Vannak, akik
boldogan és teljesen elkötelezettek a munkájuk, hivatásuk és kreativitásuk iránt.
Az idős emberek a kilencedik szakaszban lehet, hogy már képtelenek lesznek azon a
módon kapcsolatot tartani másokkal, mint ahogy régen tették. Az, ahogyan valaki a rá
jellemző módon kapcsolatot alakít ki és tart fenn másokkal, lehet, hogy megváltozik az
újdonsült cselekvőképtelenség és függőség miatt.

Stagnálás az alkotóképességgel szemben: a gondoskodás

Az alkotóképesség szakasza a leghosszabb időtartamot öleli fel az ember életében, 30

évet vagy többet, s ez alatt az ember megalapoz egy munkahelyet és talán egy új családot hoz
létre. Nem sajnál sem időt, sem energiát arra, hogy továbbvigye egészséges és produktív
 17
életét. Ez alatt a periódus alatt a munkahelyi és a családi kapcsolatok összeütközésbe
kerülhetnek: a családi gondoskodás és az egzisztenciális kötelezettségekkel, felelősségekkel
és érdekekkel. Mindez ugyan elfáraszthatja az embert, de sohasem válik unalmassá. Ennek
időszaknak a vége felé közeledve az ember egyre inkább késztetést érezhet arra, hogy
visszavonuljon.
Nyolcvan vagy kilencven éves kora körül az embernek kevesebb energiája, kevesebb
kapacitása van arra, hogy gyorsan igazodjon el a hirtelen bekövetkező változások, melyeket a
körülötte lévő elfoglalt emberek idéznek elő. Az alkotóképesség már nem szükségszerű idős
korban. Ha viszont nincs rájuk szükség, ez a hasznavehetetlenség érzetét idézheti elő bennük.
Amikor nincsenek kihívások, a stagnálás érzése eluralkodhat az emberen. Vannak idős
emberek, akik úgy fogadhatják el ezt, mint egyfajta pihenést, de ha az embernek teljesen meg
kellene magát fosztania az alkotástól, a másokkal való törődéstől, az talán még a halálnál is
rosszabb lenne.

Kétségbeesés és undor az integritással szemben: a bölcsesség

A bölcsesség abban a képességben rejlik, hogy az idős ember tudjon nézni, látni és
emlékezni, éppúgy, mint ahogy képes figyelni, hallani és emlékezni. Egy kilencven éves
embernek azonban még az is komoly kihívást jelenthet, hogy megtalálja a nem a megszokott
helyen lévő botját, szemüvegét. Az érdeklődés pedig sok esetben kielégül a tapasztalattal.
A szintonikus és a disztonikus elemek közötti harcban, az idő előre haladtával egyre
inkább a disztonikus részek győzedelmeskednek, s a kétségbeesés sem ritka. Az ember
számára nyolcvan és kilencven évesen azonban már luxus lehet az ilyen visszatekintő
kétségbeesés, mert teljesen lekötheti képességeinek elveszítése. A figyelme a mindennapi
teendők elvégzésére korlátozódik, így már csak az adott nap fontos, bármennyire is elégedett
vagy elégedetlen hajdani életével. A nyolcvanas vagy kilencvenes éveiben járó idős ember
valószínűleg sok veszteséget megélt, néhány közülük távoli kapcsolat és néhány mély és
közeli kapcsolat – szülők, partnerek, esetleg még gyermekek is. Sok lelki teherrel kell együtt
élnie, sőt azzal a tudattal, hogy a halál ajtaja nyitva áll, és nincs is már olyan messze. Ha
együtt kell élni és meg kell birkózni ezekkel az akadályokkal és veszteségekkel
kilencvenévesen vagy még idősebben, egyetlen biztos pontra van szükség, s ez az ősbizalom,
ami olyan rendíthetetlen erő, amely végigkíséri és reménnyel támogatja az embert.
Ha az idős emberek megbékélnek a kilencedik szakaszbeli élettapasztalataik során
megjelenő disztonikus elemekkel, akkor sikeresen haladhatnak előre azon az úton, mely a
gerotranszcendenciához vezet. Tornstam (1996), akitől e fogalom ered gyakran tett
 18
egyenlőséget jungi eredetű gerotranszcendencia és az eriksoni bölcsesség fogalmai közé.
Miben jelentkeznek az idős ember transzcendens élményei? Az idő-, tér- és tárgyészlelés
újradefiniálásában, a tárgyi világgal szemben a sprirituális élmények iránti érzékenység
megnövekedésében, az élet és halál jelentéseinek újrafogalmazásában, megnövekedett vallási
szükségletében, általában a meditatív szemlélet preferenciájában.

Ablak

Az identitás fogalma(i) számos kutatást inspiráltak világszerte. Hazánkban a Pataki

(1982, 2001) végzett kiterjedt vizsgálatokat személyes és szociális identitás mibenlétéről
változó társadalmi körülmények között. E vizsgálatok szerint például identitásunk egyre
inkább választott lesz. Ki lehet lépni a nemzeti hovatartozás kötelékéből, emigrációban új
nemzeti kötelékre lehet szert tenni, de ki lehet lépni akár még a nemi meghatározottságból is.
Pataki vizsgálatai azt látszanak igazolni, hogy a természet - „ősapáink”- adta identitás-
kategóriák egyre inkább átadják helyüket a társadalmi identitás kategóriáinak.
Identitásproblémák forrása azonban az, ha a társadalmi változások üteme oly gyorssá válik,
hogy az egymást követő nemzedékek sem tudják változatlan alakban átszármaztatni ezeket az
szociálisan átörökítendő identitás mintákat. A magyar történelemben ilyen a hagyományos
paraszti létformák megszűnése, a nagy szakmai megbecsüléssel övezett falusi mesterek gyári
munkássá válása. Újabb vizsgálatok pedig azt valószínűsítik, hogy egyre nagyobb az
elköteleződéseket feltételező identitásoktól való idegenkedés, a fiatalok világában kitolódik a
moratórium, ezzel a rögzített intézményes társadalmi betagozódás idejének kitolódása (Pataki,
2004). Felfedezhető ugyanakkor az identitás-fenyegetettség érzése is, s az erre adott válasz:
kisebb-nagyobb csoportok igyekeznek egyfajta partikuláris identitást kimunkálni (pl. zöldek,
feministák). Az identitás bizonytalansága forrása lehet a fanatizálásnak: identitások
„harcának” (ld. napjaink vitáit arról „Ki (mi) a magyar?”).
Egy további megközelítésben, a modern identitás- és én-elméletek nagy hangsúlyt
helyeznek az elbeszélő elvre, narratív szemléletmódra (László, 2005). Erről és az identitással
való kapcsolatáról egy fejezetben mélyülhet el az olvasó.
Végül megemlítjük azt a nyilvánvaló kapcsolatot, melyet a gerotranszcendencia –
általában a spirituális jelenségek iránti megnövekedett érzékenység – valamint a magát
„negyedik erőként” (4th Force) aposztrofáló transzperszonális pszichológia szemlélete között
fellelhető. Ennek lényege az a felismerés, hogy a különféle érzelmi, érzékelési és
pszichoszomatikus jelekben megmutatkozó, nem-hétköznapi tudatállapotokat átélők nagy
része nem elmebeteg, hanem olyan valaki, aki nagy belső fejődési válságon ment (megy)
 19
keresztül, így élményei egy természetes fejlődési folyamat lehetséges következményei (Grof,
1985).

Fogalomtár:

disztónia: a pszichoszociális krízis tengelyének azon elemei, melyek nem a fejlődés,

kibontakozás útját mutatjá (pl. bizalmatlanság, szégyen kétely stb.)
identitás: azonosság;
- énidentitás, a társas valósággal való kölcsönhatás nyomán kialakuló, tudatosan megélt
énélmény.
- szociális identitás a személy társadalmi minőségének, jelentésének, egyediségének
megfelelője, amely a másokkal való társas kapcsolatok szintjén jelenik meg.
- identitás krízis (fejlődési krízis) egy-egy fejlődési szakasz végére megbomlik az
egyensúlyi állapot, ez szomatikus, pszichés és szociális problémákkal jár, de
szükséges ahhoz, hogy a további fejlődés bekövetkezhessék, fordulópont,
sorsdöntő életszakasz.
modalitás: az a speciális interperszonális kapcsolat (pl. anya - gyermek viszony), amelyben a
zóna működése és a működéssel kapcsolatos tapasztalatok megjelennek, mint a későbbi
élet szociális kapcsolatainak "ősmintái".
modus: az erogén zóna működése során szerzett tapasztalat
szintónia: a pszichoszociális krízis tengelyében azok az elemek amelyek a fejlődés,
gyarapodás, kiterjedés irányába hatnak (pl. ősbizalom, autonómia stb.)
zóna (erogén zóna): a test azon helyei, amelyek a libidó forrásául szolgálnak.

Ajánlott irodalom:

Balistreri, E., Busch-Rossnagel, N. A., Geisinger, K. F. 1995. Development and preliminary

validation of the ego identity process questionnaire. Journal of Adolescence, 18, 172-192.
Brown, C. & Lowwis, M.J. 2003. Psychosocial development in the elderly: An investigation into
Erikson’s ninth stage. Journal of Aging Studies, 17. 415-426.
Erikson, E.H. 1991. A fiatal Luther és más írások. Budapet: Gondolat
Erikson, E.H. 1998. The Life Cycle Completed. New York: W.W. Norton
Erikson, E.H. 2002. Gyermekkor és társadalom. Budapest: Osiris
Grof S. 1985. Beyond The Brain: Birth, Death And Transcendence In Psychotherapy. Albany:
State University of New York Press
 20
Hainline, R.L. 1980. Kairos: a Jungian view of time. American Journal of Psychoanalysis,
40, 325-327.
Kelman, H. 1969. Kairos: the auspicious moment., American Journal of Psychoanalysis 29,
59-83.
Kézdi B. 1994. Az identitás artikulációjának problémái a „kis különbségek nárcizmusának”
tükrében. Kézirat
László J. 2005. A történetek tudománya. Bevezetés a narratív pszichológiába. Budapest: Új
Mandátum
MacIntyre, A. 1985. After Virtue: A Study of Moral Theory. 2nd ed. London: Duckworth
Magyarul: Az erény nyomában.. Budapest: Osiris, 1999.
Ottlik G. 1997. Buda. Budapest: Európa
Pataki F. 1982. Az én és a társadalmi azonosságtudat. Budapest: Kossuth
Pataki F. 2001. Élettörténet és identitás. Budapest: Osiris
Pataki F. 2004.Történelem és életttörténet. Pszichológia 24, 3, 223-232.
Péley B. 2002. Rítus és történet. Beavatás és a kábítószeres létezésmód. Budapest: Új
Mandátum
Tornstam, L., 1996. Gerotranscendence — a theory about maturing in old age. Journal of
Aging and Identity 1, 37–50.