Készült a Galaktika Baráti Kör Könyvklub

tagjainak 1990-ben
Könyvárusi forgalomba nem kerül
GIANLUIGI ZUDDAS

Az utolsó istenek

MÓRA KÖNYVKIADÓ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Gianluigi Zuddas: Balthis l'avventuriera
© 1983 by Editrice Nord

Fordította Mészáros Katalin

A fedél Boros Zoltán és Szikszai Gábor munkája

Hungarian translation
© Mészáros Katalin, 1990

ISBN 963 11 6655 4

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Zrínyi Nyomda, Budapest, 90.1222/66-15
Felelős vezető: Grasselly István vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Futaki József
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Beszédes Natasa
Terjedelem: 17,29 (A/5) ív
 I.

BAZILISZKUSZVADÁSZAT

A Bronne-hágóról a Jenisei sziklás dombjai közé vezető úton lefelé Balthis

megállapította, hogy ez az elhagyatott vidék még csúnyább, mint ahogy
hallotta. A nap vakító lámpaként függött a kék égen, és sugarai alatt olyan volt
a táj, mint a hőségben agonizálva heverő óriási, sárga lovak gerince.
A kislány tizenkét éves lehetett; foltozott tunikája éppolyan homokszínű
volt, mint kócos haja. Kis kocsit húzott maga után, amin szünet nélkül
zötyögtek a rárakott üres kosarak. Négy napja indult el Dendrából, ahol
hulladék- és rongykereskedése volt, s az, hogy a kocsit vissza is kell húznia,
olyan gyűlöletes volt számára, hogy inkább nem is gondolt rá. Azonban csak
itt, a Jenisei napjától hevített sziklák között lehetett fogni értékes csillagos
baziliszkuszgyíkot, amelynek darabjáért a dendrai mágusok és sarlatánok
harminc piasztert fizettek, s ez a mesés összeg bármi áldozatot megért.
Útközben egy lélekkel sem találkozott, s ez megnyugtatta. Tudta, hogy nem
sokan mernek baziliszkuszra vadászni, mert szembekerülni az ezüstszínű gyík
csillagos homlokával veszélyesebb volt, mint skorpiót fogni. Azonban valahol
a dombok között nyíltak a Hore Katél barlangjaiba vezető lejáratok, ahol a
titokzatos Bunta-hívők éltek, s akikről Balthis azt hallotta, hogy az
idegenekkel kiszámíthatatlanok és ellenségesek. Az a hír is járta, hogy a
Jenisei a titkos székhelye Sabra Gwenaura istennőnek, annak a hatalmas és
rettegett égi személynek, aki az egész Magasföld felett uralkodik, amelynek
Dendra a fővárosa.
A baziliszkuszvadászok eddigi módszere abból állt, hogy bekötött szemmel
járkáltak a sziklák között, remélve, hogy előbb-utóbb lelankad valamelyik
gyík figyelme, és hagyja magát megfogni – így a vadász nem kockáztatja,
hogy a gyík szemébe nézzen. Ám Balthis rájött, hogy az óvatosság
hatékonysága jelenti egyszersmind e módszer eredménytelenségét is, és
szerette volna kipróbálni a maga fortélyát.
Előzőleg már személyesen is tapasztalta, hogy mit jelent a csillagos
baziliszkusz prédájává válni. A mágus, akinek egy halom rongyot adott el,
azzal szórakozott a boltjában, hogy egy gyíkot tett elébe, s Balthis még
mindig emlékezett a gyík szemének kápráztató forgására, amely egy pillanat
alatt meghipnotizálta őt. Pár nappal később, miután sokáig gondolkodott a
dolgon, kis tükörrel felfegyverkezve tért vissza a mágus boltjába; odament a
baziliszkusz ketrecéhez, felemelte róla a fekete takarót, és a csúszómászó elé
tette a tükröt. A következő pillanatban a baziliszkusz elájult, lenyűgözve saját
visszatükröződő tekintetének erejétől. A sikeres próba vette rá Balthist, hogy
ezzel az új eljárással hívja ki a sorsot.
Leért egy bokros völgyecskébe, egy szikla- és kaktuszcsoport mögé állította
a kocsit, majd egy kicsit odébbment, hogy könnyítsen magán. Már előzőleg
észrevette, hogy itt-ott cressafű nő, a baziliszkusz egyetlen tápláléka, így
aztán úgy döntött, hogy onnan kezdi a vadászatot.
Letett a földre egy dobozt, izzadt kézzel kivett belőle egy halom drága
üvegtükröt, és gondosan megtisztogatta őket. Ötven ilyen tükröt hozott
magával, mert azt tervezte, hogy körülrakja velük a cressabokrokat. Biztos
volt benne, hogy ez a módszer meghozza a sikert. A régi ház, ahol apjával, a
vízárus Gothrával lakott, s amely vala Cheefe Burnabas tirannus egyik
versenylóistállójaként szolgált, düledezőfélben volt. Talán ennek a
vállalkozásnak a nyereségéből vehetnek egy új házat.
E gondolatokból erőt merítve megindult fölfelé egy sziklahasadékban, és
kezdte szétrakni a tükröket a cressabokrok mellé. Mondták neki, hogy a
baziliszkuszok a szemükkel teszik ártalmatlanná zsákmányukat, és csak
sötétben párosodnak, nehogy elkábítsák egymást; de most, ha csak egy is
felbukkan élelem után kutatva, saját pusztító erejének áldozatává válik.
Két klepszidra alatt valamennyi tükröt elhelyezte a domboldalon, s úgy
döntött, hogy elindul visszafelé. Az első tükröknél azt hitte, hogy valami baj
van a módszerrel, amivel nem vetett számot, mert az a huszonöt, amely
mellett elhaladt, nem ejtett zsákmányt. Ám a huszonhatodiknál megdobbant a
szíve: két gyík hevert előtte a földön mozdulatlanul, mintha agyonütötték
volna őket. A tükör jó ötven lépés távolságból intézte el őket, éppen amint
barlangjukból a cressabokor felé igyekeztek. Balthis izgatottan ragadta meg
őket a farkuknál fogva, és a kocsi felé indult.
Megelégedésére lefelé menet még ötöt talált a felállított tükör csapdákban.
Bedobálta őket egy kosárba, s közben egyre nőtt a lelkesedése: csak annyi
fáradságba kerül, hogy lerakosgassa a csapdákat, és határtalanul sok
zsákmányt ejthet. Gazdag volt!
Alkonyatra már annyi baziliszkuszt fogott, hogy kezdte azt hinni: nincs is
több a környéken. A kosarakban legalább hetven darab volt; sok kezdett
magához térni, és mocorgott a tető alatt. Éppen ágak után nézett, hogy új
kosarakat fonjon, amikor az egyik dombon mozgást vett észre. Erősen figyelt,
s mintha a sziklák között lobogó köpönyeget látna. Mi lehet az?
Elhatározta, hogy utánajár az ismeretlen szándékainak, elindult hát fölfelé,
ügyelve, nehogy ostobán egy baziliszkusz szemének áldozatává váljék. Mivel
nem tudta biztosan, hogy merre menjen, megkerült néhány sziklát, amikor a
háta mögül hangzó rekedt köhögésre összerezzent. Néhány lépésnyire egy
beburkolózott lány állt egy óriási kaktusz mellett, s égő, megszállott
szemekkel bámulta. Sovány, csontvázszerű arca volt; egyik kezével a tüskés
növényt markolászta mazochista eltökéltséggel. Balthis nagyot nyelt.
– Jó... jó napot, úrnőm! Ki vagy te?
Az ismeretlen elengedte a kaktuszt. A vér a könyökéig csurgott, ahogy
felemelte a kezét, és szenvtelenül vizsgálgatta a tenyerébe fúródott tüskéket.
Aztán gyíkszerű tekintetét Balthiséba mélyesztette.
– Nyomorult teremtmény, aki a felszín barbár síkságain élsz – szólt
megvetően –, abban a nem remélt megtiszteltetésben részesülsz, hogy láthatod
Caladé úrnőt, magát a Basilissát, aki a tündöklő Buntán lovagolt a Zöld
Fájdalom Órájában. Hajts fejet, add meg a nekem kijáró tiszteletet!
Balthis azonban kis híján elszaladt. Mégis maradt, pusztán azért, mert a
megdöbbenés odaszögezte és megbénította a gondolatait. Ezeknek az egzaltált
szemeknek egyetlen fenyegető pillantása meggyőzte, hogy nem lenne okos
ellenszegülni, így hát meghajolt. Caladé úrnő, aki ráérősen szedegette a
tüskéket a húsából, s akin látszott, hogy nagyon értékel minden egyes
fájdalmas szúrást, jeges pillantást vetett Balthisra.
– Mi a neved, ha ugyan nektek, a nyílt földeken élő vadaknak van nevetek?
– kérdezte.
– Balthis, ó, úrnőm. – Balthis jobban szemügyre vette Caladét, sejtve, hogy
sápadtságának csak egy magyarázata lehet. – A barlangvárosban élsz ?
– Hát hol másutt?! – fakadt ki a másik. – Csak nem képzeled, hogy egy
Bunta Basilissa a felszín faragatlan koldusai között tölti idejét, te kis ostoba.
Hanem te! Téged miféle kaland vezérelt ide, erre a nyomasztó és
egészségtelen tájra? Bizonyára undorító férgeket és kígyókat keresel, hiszen
azzal táplálkoztok.
Balthis elmondta, hogy mi járatban van a Jenisein, de a barna hajú lány
önhitt arcára halálos unalom ült ki.
– Egy csöppet sem érdekelnek az ostoba üzleteid. Súlyos gondok gyötörnek.
Az a helyzet, hogy olyan helyre száműztek, amelynek puszta látásától
csüggedés lesz rajtam úrrá, s ami a legszomorúbb, hogy mindez egy olyan
nemes személlyel esik meg, mint én. Érted, amit mondok, kislány?
– Nem egészen, ó, úrnőm – vallotta be Balthis, azon töprengve, ki lehet ez a
nő. – Talán arra gondolsz, hogy elhagyod a Hore Katélt?
– Amire gondolok, az immár nem egyéb, mint a jogos vérbosszú – jelentette
ki a másik. – S ez akkor teljesedik be, ha kezemet az áruló Bambolisa torkára
szorítom. Csak nem hiszed, hogy önként lemondok helyemről és
kiváltságaimról?
– Elüldöztek? Udvari összeesküvés áldozata lettél?
– Nincsenek udvarok a barlangokban, itt e csúf és elhagyatott dombok
mélyén. De a többi vadhoz hasonlóan neked is vannak primitív megérzéseid,
és felfogtad tragédiám lényegét. Igen, kicsim, néhány perverz összeesküvő
fondorkodásának eredményeként gazul megfosztották tisztségétől Basilissa
Caladé úrnőt. Álnok cselfogásokat kitervelve eltorzították Bunta ítéletét, s
jóindulatát az én káromra nyerték meg. Így most a különös képességű idegen,
az alávaló Bambolisa lovagol a gyönyörűségen. Csalás, féltékenység, gaz
mesterkedés... Jaj nekem! Ok nélkül elüldöztek, és még a tévedhetetlen
istennő, a Titokzatos Sabra Gwenaura sem nyújtotta nagy hatalmú segítségét.
Balthis csak a magyarázat lényegét értette, mivel el sem képzelhette, milyen
megdöbbentő dolgokat rendeznek a föld alatti város Bunta-hívői. Annyi
azonban kiderült a nő szavaiból, hogy a Hore Katél barlangjait gondosan
kerülnie kell, mert nincs ott semmi, ami egy normális emberi lényt
érdekelhetne, hacsak nem az az elégtétel, hogy tulajdon rémálmait látja testet
ölteni.
Bunta egyféle élő bálvány lehetett, s ha a volt Basilissa azt állítja, hogy
lovagolt rajta, talán egy kevésbé ismert istenség. Ami a Fájdalom Zöld Óráját
illeti, az kétségkívül valami nem túl szívderítő vallási ceremónia. Balthis
egyetlen dolgot értett meg a föld mélyének lakóiról: úgy tűnt, hogy a felszíni
politikusokhoz hasonlóan ők is hajlamosak összeesküvést szőni, hogy
hatalomra tegyenek szert, s erkölcsileg éppoly egyenesek lehettek, mint egy
kiéhezett krokodil.
– Sajnálom, úrnőm – szólt. – Szomorú, hogy elüldöztek otthonról, és nem
térhetsz vissza.
– Talán mégis visszatérek, s nem is oly sokára, alattomosan és halált hozón,
akár az áspiskígyó, hogy megkeressem Larimani testvért és Bambolisa úrnőt,
viszek magammal egy éles pengét is. A tomboló vérbosszú lehet csak gyógyír
a tőlük kapott sebeimre.
– Rendben van. Addig van egy kis vizem és kenyerem, ha kérsz.
A nő elfintorodott.
– Nem kell az undorító ételed; nem vagyok olyan durva és faragatlan, mint a
hozzád hasonló koldusnép. Megvárom inkább a szenvedést és az édes
szomjhalált, hiszen ezeket a kínokat egész lelkemmel értékelni tudom.
– Hát akkor én megyek, még mielőtt besötétedik. Ég áldjon!
– Várj! – Caladé úrnő végighúzta állán egyik zöldre festett körmét. Úgy
tűnt, valami frissen támadt ötleten gondolkodik, szemei zavarosak lettek.
– Ha jól emlékszem, valami ostoba trükköt említettél, amivel baziliszkuszt
lehet fogni. Sok zsákmányt ejtettél?
 Meghallván, hogy mintegy hetven gyík van a kosarakban, a lány szemében
olyan fény csillant, ami egy csöppet sem tetszett Balthisnak.
– Nagyszerű! A baziliszkuszokat fogom felhasználni abban a ravasz tervben,
amellyel elpusztítom Bambolisa úrnőt és elvetemült cinkosát, Larimanit.
Elkobozom tehát a gyíkokat, mivel vitathatatlan előjogom, hogy elvegyem,
amit megkívánok. Gondoskodj arról, hogy haladéktalanul megkapjam őket!
–De... de úrnőm – hátrált Balthis –, mire kellenek neked az én
baziliszkuszaim? Keményen megdolgoztam értük.
– Hagyd abba a siránkozást! Egy ilyen közönséges származású taknyoshoz,
mint te, jobban illik a tiszteletteljes megalázkodás és a legteljesebb
engedelmesség... Állj meg! Hová szaladsz?
A lányka hátat fordított, és a szakadékos dombhát felé menekült.
– Más dolgom is van, mint hogy veled foglalkozzam, ó, úrnőm. Ha bosszút
akarsz állni, intézd egyedül! – kiabálta.
Balthis addig szaladt, míg úgy nem gondolta, hogy elég messze maga
mögött hagyta az úrnőt, aztán lihegve, fürgén haladt tovább. Amikor egyedül
maradt a gondolataival, csak nehezen tudta elhinni, hogy miféle
teremtménnyel is találkozott. Caladé úrnőben kevés volt az emberi, inkább
ahhoz a síron túli szférához tartozott, amely a ködös túlvilágot elválasztja a
valóságtól, szellemkép, amely tébolyát magával cipeli az emberek földjére,
idegen a hasonlók között.
Napszálltakor ért oda a kocsihoz, s éppen azon töprengett, hogy ha tüzet
gyújt, nem vonz-e oda hívatlan látogatókat, amikor a sárgás porban egyszer
csak lábnyomokat vett észre, a magáénál kétszer nagyobbakat. Még meg sem
vizsgálhatta az ijesztő nyomokat, amikor egy hangtól összerezzent.
– A fájdalom kísérjen utadon, kicsim. Eltévedtél?
Balthis megfordult, s egy magas, piros köpenybe burkolózott alakot
pillantott meg. A gúnyosan mosolygó, szakállas arcot csuklya keretezte. A
férfi határozott léptekkel közeledett, mulatva Balthis rémületén.
– Tudom, hogy miért vagy itt. A szenvedésben keresel megváltást, ugye?
Nagyszerű! Gyakran a felszín vad gyermekei a legfogékonyabbak Bunta
tanításaira. Kövess, ne félj!
– Nem! – Balthis megrettenve hátrált.
– Ne menekülj, te semmirekellő! Hadd kapjalak csak el! – kiáltotta a másik,
és párducként vetette magát utána.
A kislány nem tudott egérutat nyerni – egy lökés a földre terítette, majd két
erős kar fonódott köré. A következő pillanatban Balthis erőtlenül vergődött,
míg a férfi rongycsomóként a vállára vetve vitte a sziklák között, amelyeket
már uralmukba vettek az est árnyai. Még a lélegzetét sem nyerte vissza, hogy
ijedten kiáltozni kezdjen, amikor még tömörebb sötét vette körül. Elrablója
belépett egy barlangba, amely meredeken hatolt a domb belsejébe. Ekkor
döbbent rá Balthis, milyen iszonyú sors vár rá: nem volt még ember, aki élve
és épeszűen jutott volna ki a Hore Katél föld alatti üregeiből.
– Mit gondolsz, Larimani testvér, meg fog felelni Bambolisa úrnő
osztályába? – kérdezte a Konno nevű illető. Olajlámpások vetettek halvány
fényt a súlyos, szúrágta asztalra, amely mögött Larimani elgondolkodva
harapdálta egy tintafoltos írópálca végét. Kövér arcán nem sok érdeklődés
látszott.
– Vidd csak a konviktusba, Konno testvér – morogta végül. – Holnap
kezdődik az Elemi Szenvedések tanfolyama, aztán majd meglátjuk.
A másik komolyan bólintott.
– Fürge eszű, értelmes lányka. Bambolisa úrnő nagyszerű Fájdalom-
udvarhölgyet farag majd belőle.
Larimani testvér dünnyögött valamit, aztán odafordult, hogy szemügyre
vegye Balthist, aki lehajtott fejjel állt az íróasztal előtt, és reszketett, mint a
nyárfalevél.
– Hogy hívnak, ostoba fajankó? Tisztességesen válaszolj !
– Ba... Balthis a nevem, uram – nyögte ki.
– Légy engedelmes, másként egy álló hónapig nem lesz részed
szenvedésben. Megértetted? Tudsz írni és olvasni?
– Igen, uram, ismerem az írás művészetét – sietett válaszolni.
– Szóval igen. – A másik hitetlenkedve húzta el a száját, felragadott egy
kézzel fűzött könyvet, és a lány elé csapta. – Lássuk! Olvasd a címet!
Balthis tudta, hogy akkor jár jól, ha engedelmesnek mutatkozik. Ezt olvasta
a papírborítón: Bevezetés a kegyetlenségbe. Irta Loridia úrhölgy. Első kötet.
– És ez? – Larimani egy másik könyvet nyújtott oda.
– A testi büntetések, azok eszközei és módszerei. Tanfolyam felsőbb
osztályok számára.
– Nem rossz! – A férfi elégedett pillantást váltott társával. – Nem sok
felszíni barbár ismeri az ábécét. Azt hiszem, hogy mostantól tíz évre kiváló
Fájdalom-udvarhölgy válik belőled. Beleegyezel? Hiszel a fájdalom iránti
fogékonyságodban ?
– Igen, uram – mormogta Balthis. Nem értette ugyan a kérdést, de jól tudta,
hogy hasonló választ várnak tőle.
– Akkor csatlakozol a társaidhoz. Sose feledd: a jó udvarhölgy értéke a
fizikai fájdalom feltétel nélküli elismerése. Zokszó nélkül kell tűrnöd azon
időszakokat, amikor nem élvezheted a testi kínzást, de ha tanáraid elégedettek
lesznek veled, a legválogatottabb szenvedésekkel tüntetünk ki.
– Köszönöm, uram – mondta alig hallhatóan Balthis.
Konno testvér kivezette őt. A Hore Katél föld alatti járatok szövevénye volt,
amelyet a felfüggesztett olajlámpások szurokszaggal árasztottak el. A
tartózkodó, szótlan emberekről első látásra nem volt könnyű megállapítani,
hogy milyen neműek; mindegyik csuhát viselt, amelynek színe a rangot
jelölte. Annyi derült ki a szűkszavú Konno magyarázatából, hogy a
novíciusok és a Fájdalom-udvarhölgyek ruhája fehér, míg a Bunta-testvérek
és a Hét Kín úrnői pirosba öltöznek. Balthis arról is tudomást szerzett, hogy
ez utóbbiak előtt tiszteletteljes üdvözlést mormolva fejet kell hajtani. Mivel
vége felé járt már a nap, a formulák a „Gyötrelmes éjszakától” az általánosabb
„Kellemes szenvedésig” terjedtek, s ezek többnyire mélyen, alig hallhatóan
hangzottak el. Akik mellett elhaladtak, ügyet sem vetettek Balthisra, de ő
észrevette, hogy arcuk furcsán össze van zsugorodva, mintha perverz és néma
elszántsággal szenvednének. Konno belökte egy hosszú, keskeny helyiségbe,
aztán odább ment, és kinyitott egy rozsdás szekrényt.
– Vetkőzz! – morogta. – Vezeklőövet és növendékruhát kell felvenned.
Balthis azt vette észre, hogy kezébe nyomnak egy több száz kaktusztüskével
kivarrt vastag kötelet, s tudta, hogy maga köré kell tekernie.
Engedelmeskedett. A szürke ruhában, amely jelezte, hogy rang nélküli
növendék, igyekezett minél kevesebbet mozogni. Noha lazára engedte a
vezeklőövet, a tüskék minden egyes lélegzetvételnél túl mélyre fúródtak a
húsába. Lassanként számot vetett azzal, hogy mindez csak a kezdet: a Hore
Katél méltó a híréhez, egy fanatikus szekta menedéke volt, amelyben nyoma
sem maradt az egészséges életfelfogásnak.
– Igyekezz! Bambolisa úrnő osztálya épp most ment be a refektóriumba.
Velük vacsorázol.
Az egymásba nyíló, alacsony barlangokban, ahová Konno vezette, néhány
novícius némán szedte le az asztalt. Meleg volt, a levegőt a konyhából áradó
főtt zöldségszag bűze töltötte meg. Csak az utolsó teremben ültek az asztalnál,
s Konno odalökte Balthist, hogy üljön le egy hosszú asztal végéhez, amely
körül vagy húsz fiú és lány fogyasztotta szerény vacsoráját. A férfi elébe tolt
egy tál gőzölgő párolt húst, és ráparancsolt, hogy egyen. Balthis végigtekintett
az Elemi Szenvedések tanfolyamának gyermekein, remélve, hogy szemükben
együttérzés villan fel. Ám csalódnia kellett, mert a válasz csak hideg
kíváncsiság és megvető közöny volt.
A férfi odament az asztalfőn ülő csodaszép, de barátságtalan kinézetű szőke
nőhöz, aki a volt Basilissa Caladé úrnőhöz hasonlóan zöld ruhát viselt.
Bambolisa úrnő tekintete elárulta, hogy vegyes érzésekkel fogadja Balthis
érkezését; világoskék szemeiből olyan szadizmusra való hajlamot lehetett
kiolvasni, amitől egyszeriben összerándult a lányka gyomra. Miután Konno
távozott, a jelenlevők figyelme Balthisra irányult, ami bosszantotta, s
magában a pokolba kívánta valamennyit. Hogy uralkodjék magán,
megragadta a fakanalat, és a szájához emelt egy kis ételt.
A következő pillanatban összeszorította a szemét, a falat pedig megbénult
ajkáról az asztalra hullott. Az, amit párolt húsnak vélt, húson kívül jó adag
apróra vágott tüskét is tartalmazott, amiből sok az ínyébe szúródott.
A szemben ülők pillantásától kísérve nyögdécselve és vért köpködve
szedegette ki őket. Végül lehajtott fejjel, kifulladva ült ott, s tudta, hogy
mindenki őt bámulja a fagyos, ellenséges csöndben. Az asztal lapján
határozott kopogás hallatszott.
– Mindenki folytassa a vacsorát! A kislány a felszínről érkezett vad, még
nem ismeri az illemet, de hamarosan meg fogja tanulni. Hogy hívnak?
– Balthis, asszonyom... azaz úrnőm.
– Rendben van, Balthis. Talán nem ínyedre való a párolt aszandkóró?
Inkább férgeket és mindenféle mocskot ennél, amivel a kinti puszták barbárjai
táplálkoznak?
– Finom a párolt hús, úrnőm. De... szúr! – motyogta Balthis.
– Nézd csak a társaidat, hogy ízlik nekik! Végy példát róluk, ha finomabb és
műveltebb akarsz lenni!
A kislány nekilátott az ételnek. Megpróbált egészen kicsi falatokat lenyelni,
hogy jobban elviselje a fájdalmat, de a szeme megtelt könnyel. Valaki oldalba
bökte, erre megfordult.
– Idd meg ezt! – suttogta a balján ülő kislány. – Segít, hogy könnyebben le
tudd nyelni.
Balthist, látva, hogy a másik egy kancsót és egy agyagkorsót tol elébe,
eltöltötte a hála. Mégiscsak volt legalább egyvalaki, aki megszánta, mondta
magában megkönnyebbülten, s történhet bármi, talán mégis sikerül élve
kikerülnie. De miután ivott egy kortyot, keserűen látta be, hogy tévedett:
társa, akit barátnőjének hitt, sókból és mákléből készült, rettenetesen fanyar
kotyvalékot itatott meg vele, amelytől érzéketlenné vált a szájpadlása, a
nyelve pedig olyan lett, mint egy darab fa. Azt azonban el kellett ismernie,
hogy ekképp érzéstelenített szájjal akár tengeri sünt vagy sárgabarackot is
ehetne, nem tudná megkülönböztetni őket.
– Kifelé! – szólt Bambolisa úrnő az étkezés végén. – Egy klepszidrátok van
az esti korbácsolásra, aztán mindenki ágyba. Te, a nyílt földek lánya, velem
jössz!
A lánykának szaladnia kellett, hogy lépést tudjon tartani az asszonnyal, aki
kisietett a refektóriumból, s egyszer sem pillantva hátra fölment egy hosszú,
sziklába vájt csigalépcsőn, végül belépett egy csodaszép, festett falú
barlangba. Mindenfelé olajlámpák égtek.
– Ez a lakosztályom – szólt az asszony. – Kapsz tőlem füzetet és ceruzát,
mert megkövetelem, hogy a növendékek jegyzeteljenek, főleg élveboncolás-
és kísérletikínzás-órákon.
Bevezette egy kis szobába, amelynek közepén furcsa, szíjakkal ellátott
keskeny asztal állt, rajta forgatható henger, egyik szélén pedig
fogaskerékrendszer. A polcokon szépen megmunkált tárgyak sorakoztak,
amelyekről Balthis először azt hitte, keleti kézműves termékek. De hamarosan
rájött, hogy az egyik csecsebecse nem más, mint hüvelykszorító, s hogy
kínzóeszközök gyűjteményét bámulja. Megdermedt. Bambolisa úrnő úgy
rakta őket maga köré, mint más nő a toaletthez szükséges dolgokat. Félénk
csöndben állt, míg a másik egy irkákkal megrakott polcon kutatott.
– Ahogy látod, sok könyvem van. A megismerés azonos a fájdalommal, a
fájdalom maga az igazság, és az igazság teszi képessé az embert a
mártíromság elviselésére. Tessék, fogd ezt: A szorongás alapelvei. És itt egy
másik, első osztályosoknak készült.
Balthis két bőrkötésű könyvet kapott, a második A hóhérinas címet viselte.
Kapott még egy silány papírból készült füzetet, egy üveg piros tintát,
amelynek színe túlságosan a vérre emlékeztette, és írópálcát.
– Most menj! – hangzott végül a parancs. – Kövesd társaidat a konviktus
hálójába! Holnap reggel az ötödik klepszidra idején van az ébresztő.
Még mielőtt elkerülhette volna, Bambolisa úrnő olyan erősen meglökte,
hogy az ajtóig tántorodott. Az asszony felkacagott.
– Ez a jutalom, amiért jól viselkedtél. Légy továbbra is igyekvő, s meglátod,
mennyi fájdalomban lesz részed. Kívánom, hogy ezernyi kín között aludj!
Balthis megértette ennek a beteges gondolkodásnak a lényegét. Ugyanazt a
köszönést elismételve távozott, kezében a kapott holmival. Ha itt a fájdalom
számít jutalomnak, gondolta, az a kérdés, mi jár büntetésként.
Azt azonban helyesen tette, hogy engedelmesen viselkedett, mert már
szabadon járkálhatott, s ezt az előnyt teljesen ki akarta használni. Mielőtt a
csigalépcsőhöz ért volna, bebújt egy falmélyedésbe, levette a vezeklőövet, és
megszabadult a könyvektől. Éppen öltözködött, amikor lépteket hallott.
Kidugta a fejét, és a kövér arcú Larimani testvért látta belépni Bambolisa úrnő
lakosztályába.
Rövid ideig halkan beszélgettek, majd kijöttek, a lányka pedig egy félig
nyitott ajtó mögé bújt.
– Teljesen értelmetlen megkínozni azt a szukát – mondta a férfi. – Már az is
szép teljesítmény, hogy rajta tudtunk ütni, de most mintha tudata a semmibe
zuhant volna, s ha nem lenne halhatatlan, az egyetlen megoldásként el kéne
pusztítani.
– Az elpusztításáról majd később gondoskodunk Cromer Granarth repülő
gömbjével. De beszélnie kell! Addig tartjuk az elektromos fűrész alatt, amíg
meg nem mondja, hová rejtette a Telekront az átkozott! – kiáltotta a szőke nő.
 – Nem bírom tovább itt a föld alatt! – vicsorgott a másik.
Hangjuk elhalt a távolban, s míg Balthis várt, hogy végleg elmenjenek,
arcára határtalan döbbenet ült ki. Átgondolta az imént hallottakat,
megpróbálta kihámozni az értelmét, de az „elektromos fűrész” és a
„Telekron” továbbra is rejtélyes maradt számára. Miféle összeesküvést szőnek
ezek ketten? Az örök életű, akiről szó volt, csak Sabra Gwenaura istennő
lehetett, aki ötvenezer évvel ezelőtt megalapította Dendra városát, s aki
egyedül uralkodott a Magasföld felett, s mindez igazolja a feltevést, hogy a
Hore Katél a Titokzatos rejtett székhelye. De senki nem lehetett olyan őrült,
hogy az elpusztíthatatlan isteni lényt saját székhelyén hívja ki, vagy
egyenesen megtámadja. Ha csak nem... A gondolatra libabőrös lett: csak most
jutott az eszébe, hogy a Stelaire-i Négyes Uralom Istenét Darth Larimaninak
hívják, míg a Garbari hercegség egy szőke, örök életű asszonyt imádott,
akinek Bambolisa Grenth a neve. Mindketten ősidőktől fogva Sabra
Gwenaura ádáz ellenségei. Talán azért szövetkeztek, hogy elragadják tőle a
Magasföld feletti uralmat?
Az egyetlen azon istenek közül, akik egy örökkévalósággal ezelőtt
harminckét hatalmi zónára osztották fel maguk között Haurasiát, Felső- és
Alsó-Mericát és a többi kontinenst, csak ez a barna hajú nő nem kívánt az
emberek előtt mutatkozni. Amikor utoljára megtette, évszázadokkal korábban,
arany álarc mögé rejtőzött; de még mindig emlegették a Vörös templombeli
történelmi jelentőségű párbaját Bambolisa Grenthszel, amikor is a
szolgálatukban álló több tucat halandót gyilkoltak le.
Miután megalapította Dendra városát, hagyta, hogy a nép és a Tirannusok
dinasztiája kedve szerint cselekedjen, s csak azt ellenőrizte, hogy a társadalom
se technikai, se kulturális tekintetben ne fejlődjék. De immár több mint ötezer
éve visszavonult, kétségbeesésbe taszítva híveit, s azóta semmi érdeklődést
nem mutat az emberek ügyei iránt.
Folyamatosan érkeztek róla hírek, bár csak másodkézből, Haurasia és
Effrikan többi istenének a papokkal és udvari emberekkel folytatott
beszélgetései révén, s bár mindez nem volt több pletykánál és rágalmazásnál,
ami a vele szembeni általános ellenségeskedést tanúsította. Az égiek gyakran
nyílt beszélgetéseket rendeztek, melyek során gúnyosan célozgattak rá, szóba
hozták állítólag botrányos nemi szokásait, mintha csak az örök életűek a nép
előtt közönséges érzésekkel akarnának hivalkodni.
Közismert volt tehát, hogy a virágzó és harcias Stelaire-i Négyes Uralom
istene, Darth Larimani Bambolisa Grenthszel együtt Sabra Gwenaura
legkérlelhetetlenebb ellenségei közé tartozik, akárcsak a perverz Bradhar
Onnerix a Throna–Ylla Köztársaságból. Cromer Granarth, akit a szomszédos
Costa Tauranán imádtak, rettentő gőgös volt a hozzá hasonlókkal. A Yanessa
szigetvilágon a szép, de kegyetlen Harlja Fenhora istennő, aki szeretett
gladiátorként cirkuszban küzdeni, minden száz évben nyilvános kihívást
intézett Sabra Gwenaurához, birkózóversenyre provokálva őt, s mivel ez
utóbbi figyelemre se méltatta, bosszúból arra biztatta kalózfejedelmeit, hogy
portyázzanak a Magasföld déli partjainál. Ez volt a helyzet a szomszédos
országokban, legalábbis Kelet–Haurasiában.
Alsó- és Felső-Mericáról, a Nyugati tengeren túl, évezredek óta nem lehetett
tudni semmit, hacsak azt nem, hogy ezen a két kontinensen is a többivel
nagyjából azonos a társadalmi helyzet. Sabra Gwenaura hatszáz évvel ezelőtt
rövid üzenetben adta tudtul, hogy egyedül Haldan Zoharét tekinti barátjának,
akit az északi Ousa Nau matriarchátusban imádtak, s akit arra kért, hogy
nagyköveteit és kereskedőit fogadja szívélyesen. Akarata és tettei azonban
mindig érthetetlenek maradtak az emberek előtt.
A Magasföldön is akadt, aki gonosznak, őrültnek vélte, s a templomokban
hit nélkül hódoltak neki. Így vált Dendra kétkedők és istenkáromlók városává,
s aki a kultuszhelyeket látogatta, vakbuzgónak számított. Cheefe Burnabas
tirannus mindennél nagyobb figyelmet fordított arra, nehogy eltérjen bizonyos
alapszabályoktól: néhány ezer éve őseit, akik megpróbálták megfosztani a
népet szabadságától és elemi jogaitól, Sabra Gwenaura iszonyú módon
büntette meg, s ez elég volt, hogy nyilvánvaló legyen: az istennő szemmel
tartja népét és földjét. Balthis soha nem törődött azzal, hogy többet is
megtudjon róla, s a Vörös templomot is csak azért látogatta, hogy a hátsó
udvarban rongy után kutasson.
Ha jól meggondoljuk, valójában senki nem tudott sokat arról a harminckét
istenről, akik az ősök rég elfelejtett ideje óta uralják a Föld nevű bolygót,
legfeljebb annyit, hogy halál vár arra, aki útjukat keresztezi, örökkévalók és
elpusztíthatatlanok, a leghiúbb királyok is földig hajtják előttük a fejüket.
Elég egy ujjukat felemelni, s városokat és palotákat döntenek romba,
hadseregeket pusztítanak el, felforgatják a világot. Vagyis ők a
világmindenség urai, még akkor is, ha egyesek szerint titokzatos
gépezeteiknek nincs több ereje és hatása, mint egy közönséges emberi
lénynek.
Egy pillanatra felötlött Balthisban, hogy miként segíthetne Sabra
Gwenaurán, s becsületére legyen mondva, hogy e rövid ideig tartó
önfeláldozás még a legkiválóbb harcosban sem merült volna fel, ám tudta,
hogy vágya meghaladja képességeit. Csupán haza szeretett volna térni, lement
hát a csigalépcsőn, s elindult, hogy megkeresse a kijáratot.
Lábai reszkettek, érezte a hosszú nap erőfeszítésének súlyát. Hamarosan,
mivel senkivel sem találkozott, felvette az egyik, még égő lámpást, s
végighaladt egy csöndbe borult folyosón, összevissza kóborolt a föld alatti
járatok szövevényében, tudta, hogy eltévedt, s képtelen volt megjegyezni,
hogyan helyezkednek el a folyosók. A lámpás végül már a falakat sem
világította meg, ekkor Balthis megállt.
Nem maradt más hátra, mint hogy keressen egy biztos sarkot, ahol alhat egy
kicsit, másnapra halasztva a kijárat keresését. Tapogatózva haladt néhány száz
lépést, végül egy terembe ért, amelyet a visszhang után ítélve szokatlanul
tágasnak gondolt. Keze vakon kitapogatott valamit, ami erős faládának
bizonyult. Felemelte a tetejét: a láda üres volt, és hívogató. Félig
megkönnyebbült, félig fáradt sóhajjal belebújt a menedékhelybe, s
megpróbálta nem túl magányosnak és elveszettnek érezni magát. Könnyen
ment a dolog, mert szinte azonnal becsukódtak a szemei, és álomba merült.
 II.

AZ ISTENEKET FŰRÉSZELŐ GÉP

Balthis álmában csillagos homlokú gyíkokat, tükröket, piros köpönyeges

testvéreket, a Jenisei gerincén üvöltve rohangáló Basilissákat látott, ő maga
sötét útvesztőkön át menekült, keresve a fényt, ám Bambolisa úrnő karmai
között végezte, aki elkezdett énekelni, énekelni.
De miféle gyászkórus harsogja túl zavaros álomképeit? Kelletlenül
mocorogni kezdett: hiába próbálta kiűzni agyából a megkülönböztethetetlen
hangokat, a levegőt hasító női trillákat és a barbár kántálásra emlékeztető
vonító hátteret. Kábultan próbált felülni, mire beverte a láda tetejébe a fejét.
Mi folyik itt? Mintha pokoli lármát csapó holdkórosok gyülekezetébe
csöppent volna. Amikor felfigyelt az éneklés rituális ütemére, rájött, hogy a
barlang bizonyára templom, ahol a Hore Katél fanatikusai ceremóniára
gyűltek össze. Felemelte a súlyos ládatetőt, s zöldes fényben úszó helyiséget
és legalább száz, görcsösen vonagló kísértetfigurát pillantott meg.
Ugyanakkor fájdalmas és megmagyarázhatatlan zsibbadást érzett tagjaiban,
mintha ezernyi hangya futkározna rajta. Amikor visszabújt a sötétbe, a
fájdalom megszűnt, de alighogy megint ki akart pillantani, ismét kínozni
kezdte. Még néhány próbát kellett tennie, míg rájött, hogy a fájdalomérzet a
kísérteties zöld fénnyel van kapcsolatban: ha felnyitotta a láda tetejét, a
fluoreszkáló fény elárasztotta a ládát, s a fájdalmat is magával hozta. Balthist
megdermesztette a rémület. Mi okozhatja ezt a fájdalmas varázslatot? S
honnan ered ez a síron túli fény?
Összeszorított foggal ismét felemelte a láda tetejét, megpróbált gyorsan
körülnézni, hogy a fájdalmas zsibbadást a minimálisra csökkentse. A
templomhajó végén, a megszállottként vonagló testek felett óriási, hosszú
nyakú állat lebegett kísérteties lassúsággal. Balthis elképedve látta, hogy nem
más ez, mint egy döbbenetesen nagy, fején koronát viselő gyík, amelyen egy
nő lovagol. Ebben a pillanatban a hatalmas csúszómászó megfordult, s
láthatóvá váltak smaragdos fényt árasztó, tányér nagyságú szemei. Mielőtt
elgondolkodhatott volna a felfedezésén, Balthis remegve bújt vissza a sötétbe,
pihenni egy kicsit.
Nem voltak kétségei, hogy a ló nagyságú gyík, amelynek tekintete az
őrjöngőkben beteges vágyat lobbantott, valódi Királybaziliszkusz volt, a
csillagos baziliszkuszok mitikus testvére. A nő pedig, aki a nyeregben ült,
Garbari félelmetes istennője volt, Bambolisa Grenth, az, aki elüldözte Caladé
úrnőt, hogy befurakodhasson a szervezetbe, amelyet ellenfele, Sabra
Gwenaura teremtett meg, hogy megvédje magát az idegenektől. Úgy tűnt,
hogy egyre lelkesebben éli bele magát a fájdalom őrült papnőjének szerepébe.
Balthis tovább kuksolt a sötétben. Hallott már a Királybaziliszkuszról, a
mesebeli pejről, akiről azt regélték, hogy éjjel vadászik, és zsákmányát
félelmetes zöld tekintetével teszi ártalmatlanná, de Balthis soha nem hitt az
ilyen szörnyek létezésében. Mindenre inkább számított volna, semmint hogy
itt, a barlangvárosban akadjon rá, amint elképesztő dolgokat visz végbe
azokkal, akiket másutt istenként tisztelnek.
A Zöld Fájdalom Órájának befejezéseként az összegyűltek fékevesztett
ordítozásban törtek ki, egy-egy üvöltést még egy sakálfalka is
megirigyelhetett volna. Balthis nagy bátran megint körülnézett, s látta, hogy a
fény csökkent: a Királybaziliszkusz az oltár mögötti kijárat felé távolodott,
hátán Bambolisa Grenthszel. A testvérek, a Fájdalom-udvarhölgyek, a
novíciusok és a Hét Kín hölgyei mezítelenül, összegabalyodva párzottak.
Az orgia a legteljesebb sötétben zajlott, így senki nem tudta megállapítani,
ki az a pimasz kis ismeretlen, aki az elnyújtózott testeken keresztül menekült,
vaktában testrészekre és arcokra taposva, belerúgva azokba, akik
megragadták, míg végül egy mellékfolyosón elinalt.
E mozgalmas menekülés főszereplője Balthis volt, akinek a ládáját egy nő
és egy férfi rohamozta meg, aki Balthis számára jól ismert hangon
trágárságokat suttogott; jobbnak látta meglépni, még mielőtt Konno
tapogatózó mancsai őt találják meg pucér társnője helyett.
Valamivel később, nem messze a templomtól egy természetes barlangba
bújt, de hiába próbált aludni néhány klepszidrát. A közeli folyosókon
hamarosan gyalogosok kezdtek nyüzsögni: a Hore Katél megkezdte napi
tevékenységét. Bosszúsan és tettre készen fejére húzta a zsávolycsuklyát, és
nagy merészen közéjük vegyült.
Akárcsak előző nap, most sem törődött vele senki. Lehajtott fejjel
elmormolta, hogy „a fájdalom kísérjen utadon”, így haladt el a maguk dolga
után járó emberek mellett. Már vagy századszor kérdezte magában, hogy
merre lehet a kijárat, amikor egy jól kivilágított helyiségből nyöszörgő női
hangokat és lánccsörgést hallott, s a szíve hevesebben kezdett verni. Remélve,
hogy Sabra Gwenaurát tartják ott fogva, hogy hazája istennőjét szemtől
szembe láthassa, odaszaladt és belépett. De a fogoly nem a Magasföld égi
úrnője volt. Már ismerős lány ült a kényelmes selyemvánkosokon, puha
szőnyegek és illatozó ételekkel megrakott tálak vették körül. A láncok
valószínűleg arra szolgáltak, hogy ne tudjon elmenekülni ebből a szokatlanul
kényelmes helyzetből.
– Caladé úrnő! – döbbent meg Balthis. – Szóval elkaptak!
– Ó, a kis baziliszkuszvadász! Nagyszerű! Látom, növendékruhát viselsz;
örülök, hogy a hétköznapi, fájdalmas élet mellett döntöttél. De jaj nekem...
nézd, az aljas összeesküvők béklyóba vertek, csupán az én túlzott
igazságvágyam miatt! A vágy, hogy kiszúrjam a gaz Bambolisa úrnő szemét,
óvatlanná tett, így kerültem a hitványok kezei közé.
– Hogy történt?
– Sötét éjjel léptem a Hore Katélba, hogy a templomba menjek, s a Zöld
Fájdalom Óráján lepjem meg Larimanit és cinkosát, elvetemültségük
közepette. Azt terveztem, hogy nyilvános vérbosszút állok. De későn
érkeztem, fogaimat nem tudtam a gonosz mellébe vájni, mert már távozott.
– Aztán?
– Nos, elhatároztam, hogy egy időre elbújok egy nagy ládába, s kivárom,
hogy a szertartás végeztével szabad legyen előttem az út a lakosztályok felé.
De bizonyára szellem lapult a rejtekhelyen, mert ahogy bele akartam bújni,
felcsapódott a teteje, és állon vágott. A gonosz ütéstől kábultan a földre estem,
a démon pedig undokul addig tolakodott, míg végül az arcomra lépett, aztán
meg Konno testvér és Isalonne úrnő zuhant rám.
Balthis szánakozva sóhajtott.
– Sajnálom! Ha csak sejtettem volna, hogy te vagy az... De most már
mindegy! Látom viszont, hogy a történtek után nem bánnak veled rosszul. Azt
hittem, kegyetlenebbek.
– Tréfálsz?! – a másik dühösen meredt rá. – Nem látod, hogy puha párnákon
kell hevernem, s olyan ételeket eszem, amiket le lehet nyelni, és még a
szájpadlást sem sértik fel? Ó, milyen méltatlan sors! Hogy is fogom túlélni,
hogy még a legkisebb szenvedésben sem lehet részem! Hát nem érted,
micsoda kegyetlen sorsra vagyok ítélve?
A lányka kipillantott az ajtón, s mivel senkit nem látott, egy kicsit
megkönnyebbült. Halványan rámosolygott a lányra.
– Én mondom, nincs okod panaszra, ó, úrnőm. Végül is éppen azt kaptad
Larimanitól és cinkosától, amit kerestél.
– Elég lassan jár az agyad, kis tudatlan! Hogy mondhatsz ilyen ostobaságot?
– Csak az eszemet használom. Azt állítod, hogy csak a fájdalomban lelsz
gyönyörűséget, s ha nincs benne részed, akkor szenvedsz. Következésképpen
most szenvedsz, s ettől boldognak kéne lenned. Világos, nem?
– Mit locsogsz, te fajankó! Amit mondasz, túl nyakatekert ahhoz, hogy
megértsem, ezért butaság is! – fakadt ki a másik.
– Talán az a baj, hogy értelmesen próbálok végiggondolni valamit, aminek
nincs értelme, ó, úrnőm – ismerte el Balthis. – De szerintem, tekintve, hogy a
fájdalom hiánya rettentő szenvedés a számodra...
Caladé úrnő azonban már bizonyára más gondolatokat forgatott a fejében,
mert szomorúan és ingerülten felemelte a kezét, szeme ismét haraggal telt
meg.
– Ó, az a perverz Bambolisa! – mormolta magában. – A sötétben
alattomosan kúszó kígyó! Te nevetsz hát utoljára, te, aki ártatlan fejemre
rágalmakat szórtál? S most megláncoltad a kezemet, amelyet – megesküdtem
rá – bosszúállóan a nyakadra akartam szorítani, jaj nekem!
– Hogy jutottak be ezek ketten a Hore Katélba?
– Nem tudom, kicsim. De az biztos, hogy az oltár mögötti vaskapun át,
amelyet kizárólag a nemes Sabra Gwenaura istennő nyithat ki. Sok különös
dolog van itt a föld alatt eltemetve, rejtélyes tárgyak, az ősök gépezetei. De
egyikünknek sincs sem engedélye, sem hatalma, hogy kinyissuk az istennő
búvóhelyére vezető szent kaput, vagy hogy rejtekhelyeire behatoljunk.
Balthis elkomorult.
– Bejutottak az istennő lakosztályába?
– Igen, kislány. Bambolisa úrnő arra vetemedett, hogy Sabra Gwenaurának
adja ki magát, és a testvérek hittek neki. Én árulással és hazugsággal
vádoltam, mert még Fájdalom-udvarhölgy koromban hallottam, hogy Sabra
Gwenaurának éjfekete haja van. Hiába ellenkeztem, mert még Konno is
csatlakozott hozzájuk. Magamra maradtam, s nyomorultul száműzetés lett a
sorsom, így kerekedett felül az a csaló.
– Értem. De ne gyötörd magad, úrnőm! Amíg életben vagy,
reménykedhetsz.
– Perceim meg vannak számlálva. Ma éjjel a gazemberek a templom
oltárára terítenek, s Bunta színe előtt szívembe hideg pengét döfnek. Még
szent mártíromságban sem lehet részem.
– Sajnálom – csak ennyit tudott kinyögni Balthis.
A nő kis ideig csendben vizsgálgatta őt, végül színpadias mozdulattal a
kijáratra mutatott.
– Most menj, kicsi! Térj vissza a konviktusba, és tanuld meg mindazt,
amiért érdemes élni! S ha bármikor a jövőben Caladé úrnőről hallasz, akit a
Hore Katélban Basilissa rangra emeltek, meséld el mindenkinek méltatlan
elárultatásom és elüldöztetésem, s hogy milyen büszkén kívántam bosszút
állni az elvetemült Bambolisán. Meséld el azt is, milyen rettenthetetlenül
vártam a halált, miután arcába köptem az összeesküvőknek, akik így
megaláztak!
– Így fogok tenni – ígérte Balthis, akit akarata ellenére is magával ragadott
ez a méltóságteljes viselkedés. Már menni akart, amikor egy hirtelen támadt
ötlet visszatartotta. – Mondd csak, úrnőm, mire is akartad volna használni a
baziliszkuszaimat?
– Nagyon kíváncsi vagy – szólt a másik. – De nem bánom! Tudd meg hát,
hogy hathatós fegyver lett volna a kezemben. Elég lett volna egy is, amit úgy
tartok, hogy szemét előreszegezze, s végighaladva ellenségeim között,
egymás után kábultan zuhantak volna a földre. Aztán amikor ahhoz a kettőhöz
érek...
– Valóban azt hiszed, hogy meg tudtad volna őket ölni?
– Nem tudom. De azt beszélik róluk, hogy rettentően félnek a csillagos
baziliszkusz hatalmától. Sőt, még az a szomorú gyanú is él bennem, hogy így
győzték le Sabra Gwenaurát is, akinek se tűz, se víz nem árthat. Ó, a
gyalázatosok!
Balthis az ajtó felé indult, feszélyezték a gyűlölettől izzó szemek.
– Mennem kell, ó, úrnőm. Én... Nos, a fájdalom legyen veled! – köszönt el.
A néhai Basilissa válasz nélkül hagyta, s Balthis fürge léptekkel távozott.
Szerencséjére errefelé néptelenek, bár rosszul világítottak voltak a folyosók.
Egy szélesebb folyosón megállt; a levegőben gabonaszag érződött, mert oldalt
raktárként használt üregek nyíltak. Belépett az elsőbe, amelyről úgy vélte,
hogy alkalmas egy kis pihenőre, s végignyúlt a maggal teli zsákokon. Arra
gondolt, hogy megvárja, amíg a Hore Katél lakói ismét nyugovóra térnek. A
föld alatti város labirintus volt, s Balthis tisztában volt azzal, hogy időre és
mozgásszabadságra van szüksége, hogy a legkevesebb kockázattal találjon rá
a felszínre vezető útra.
Nem számolt viszont az utóbbi napokban felgyülemlett fáradtsággal, s mély
álomba zuhant, amelyből csak jó néhány klepszidra elteltével tért magához
összeragadt szemmel és lepedékes szájjal. Felnyögött, és bár alig jutott
eszébe, hogy hol is van, szinte azonnal félelem kerítette hatalmába: a
meglehetősen közeli lábdobogásból és beszédből arra következtetett, hogy a
föld alatti város e részén lázas tevékenység folyik.
A külső folyosókon zsákokkal és kosarakkal megrakott emberek járkáltak, s
Balthis igyekezett eltűnni egy sor amfora mögött, hogy kikerüljön a
munkások lámpáinak fényéből. Nyilvánvaló volt, hogy ezeknek az
embereknek veteményeseik vannak a felszínen, s most éppen raktárba
helyezik a megtermelt zöldséget. Balthis főleg arra figyelt ebben a sürgés-
forgásban, hogy jobbra menjen, amerről a többiek jöttek, mert ott kijáratot
talál.
Megtermett novíciusok egy négykerekű járművel fordultak be a raktárajtón,
s Balthis meglepve látta, hogy a saját kocsija az, még az összes fűzfakosár is
rajta van. Lehajtott fejjel várta, hogy azok ketten távolabb vigyék.
A novíciusok kimentek, a szemközti barlangba jelentős mennyiségű
kaktuszkérget vittek, majd távoztak. Balthis megvárta, hogy a folyosók
elnéptelenedjenek, aztán észrevette, hogy a baziliszkuszok idegesen
mocorognak a kosarakban, s ellenőrizte, hogy a fedelek jól le vannak-e zárva.
Vajon miért hozták ide az ő holmiját? Talán meg akarják enni a szemüket
forgató, bűverejű gyíkokat? Félretette ezeket a kérdéseket, de egyvalamiben
biztos volt: az állatok legalább kétezer piasztert jelentettek neki, s hogy
semmi kedve, hogy a Bunta-hívők elvegyék őket, ami egyben azt is jelentette,
hogy nem mehetett el a kocsija nélkül.
Megmarkolta a rúdjait, s maga előtt tolva ellenőrizte, tiszta-e a levegő.
Jobbra indult, megpróbált minél kevesebb zajt csapni. Fáradtságáról tudomást
sem véve elhaladt néhány elágazás mellett, míg végül észrevette, hogy az út
lejt, ahelyett, hogy fölfelé tartana. Széles folyosón állt, a falak belevesztek a
mélybe, s az út olyannyira lejtett, hogy a kocsi teljes súlyával előrehúzta
Balthist. Valahonnan elölről, a távolból ének visszhangját hallotta. Merre
haladjon?
Egyre kevésbé hitte, hogy ez a járat kifelé vezet, s az út egyre lejtősebbé
vált. A fülét hegyezte, remélte, hogy a távoli zsolozsmázás nem azt jelenti,
hogy a folyosó egyenesen valami gyülekezőhelyre vezet, de a sötétségen kívül
mást nem látott.
Ebben a pillanatban durva hangra rezzent össze:
– Merre tartasz, mocskos kölyke?! Meg akartál szökni, mi?
Balthis megfordult, s látta, hogy egy piros csuklyás testvér áll mögötte, aki
bizonyára valamelyik oldalfolyosóról bukkant elő. Ereiben meghűlt a vér,
amikor felismerte a szakállas Konnót, aki még mogorvább és dühösebb volt,
mint előzőleg. Halkan felnyögött, elerőtlenedett kezéből elszabadult a kocsi.
– Nem tettem semmi rosszat – szólt elakadó lélegzettel.
– Te szerencsétlen! Kapd el azt az izét! – parancsolt rá a férfi, és a kocsi
után futott. – Állítsd meg, azt mondtam!
De túl késő volt: a fékevesztett kocsi egyre sebesebben rohant a lejtős úton.
Konno oldalba lökte Balthist, majd átkozódva ő is nekiiramodott. A testvér
ordítozása és a jármű kerekeinek zaja beleveszett a folyosó sötétjébe, Balthis
pedig ott feküdt a fal mellett, remegve a félelemtől. Nem sokkal később
bizonytalan távolból éles hangok hallatszottak, rögtön utána valami nagyot
csattant, amit halk, alig kivehető kiáltozás követett.
Balthis még azzal sem törődött, hogy hová zuhant a kocsi, annyira letörte a
tény, hogy kétezer csengő, muzsikáló piasztere szétszóródott a Hore Katél
valamelyik megközelíthetetlen üregében. Annyi számolgatás és tervezgetés
után – összegezte a helyzetet – mindenét elvesztette, még azt is, amije volt,
amikor elindult erre a vállalkozásra. Teljesen összeomlott.
Eltökélten, hogy mindent egy lapra tesz fel, elindult fölfelé a folyosón.
Valahol csak ráakad arra, amely kivezet innen – gondolta magában.
 Időközben elült a lárma, léptei visszhangzottak a boltíves mennyezet alatt.
Meglátta, hogy a folyosó széles, nyitott kapuban végződik, amelyen túl a
tágas helyiséget gyenge fény világítja meg. Az emberi tevékenység hiánya
megnyugtatta, s eltöprengett, vajon milyen sorsra jutott a kocsija. Csábította a
lehetőség, hogy visszaszerezze, ha Konno és társai eltisztultak a környékről.
Amikor a kapuboltozat alá ért, rémülten látta, hogy ez ugyanaz a templom,
ahová előző éjjel is jutott. Óvatosan haladt, két távoli lámpás halvány fénye
felé meresztgette a szemét, amikor az elébe táruló döbbenetes látványtól kővé
meredt.
A templomajtóban legalább ötven férfi és nő állt mozdulatlanul és némán, a
legkülönfélébb testtartásokban, mindet egy csillagos baziliszkusz gyilkos
tekintete szögezte oda a helyéhez. E hipnózisba merevedett emberek mögött,
egy márvány oltár alapzatán összezúzódva megpillantotta a fajármű roncsait,
körülötte darabokra tört deszkák és felborult kosarak. Oldalt a földön feküdt a
hatalmas Királygyík, zöld szeme immár élettelen; Bunta hosszú nyaka
természetellenes szögben félrebillenve. Nyomasztó volt a helyiség légköre.
Balthis elindult az oltár felé, arcát kezével eltakarva, de a baziliszkuszokat
lefoglalta, hogy szemeikkel mozdulatlanságban tartsák áldozataikat, róla
tudomást sem vettek, ősi ösztönök vezérelték a gyíkokat, hogy megvárják,
míg zsákmányuk élettelenül a földre dől, hogy aztán felfalhassák őket.
Konnónak semmi nyoma nem volt, sem Darth Larimaninak, sem Bambolisa
Grenthnek, hiszen aki csak tehette, rohanva menekült a templomból. Caladé
úrnő is hiányzott, s Balthis rájött, hogy a volt Basilissa kivégzését épp a
közepén szakította félbe a nagy sebességgel érkező kocsi. Mintha csak az lett
volna a közjáték célja, hogy meghiúsítsa a ceremóniát, s ráadásul előidézze a
Királybaziliszkusz váratlan kimúlását.
Ahogy a földön elnyúló undorító test közelébe ért, észrevette, hogy a
koponyájára erősített korona csodaszép aranytárgy, finoman megmunkált,
drágakövekkel kirakott domborműves munka. Erőteljes mozdulattal letépte az
állat homlokáról, s elégedetten felnevetett. Aztán az oltár mögül induló
folyosó felé ment, mert úgy döntött, hogy megkeresi a helyet, ahol Sabra
Gwenaurát fogva tartják. Értékes szolgálatot tenni egy istennőnek sokkal
többet ér az aranynál, és Balthis nem volt az a fajta, aki elszalasztja a könnyű
lehetőségeket.
A folyosó alját nagy téglák borították, elegáns, fényesen kivilágított termek
nyíltak belőle. Éppen túljutott egy éles kanyaron, amikor egy nő jelent meg
előtte: Caladé úrnő. Az ő sápadt, könyörtelen arcát látta utoljára, mert amint a
csillagos baziliszkusz rettentő szemei, amit Caladé a kezében tartott,
Balthiséiba mélyedtek, nyomban a hatalmukba kerítették. Hang nélkül zuhant
a sötétségbe, s úgy érezte, mérhetetlenül sokáig ott is maradt.
 – Nézz rám, te kis buta! Térj magadhoz!
A bosszús hang ezer mérföld távolságból jutott el a füléhez, miközben
erőteljesen pofozgatták. Az ötödik pofonra már képes volt kinyögni, hogy
elege volt a verésből, s kérte, hogy könyörüljenek rajta.
– Na, végre! Talpra kislány, sajnálom, hogy elkábítottalak.
– Mit? – nyöszörgött Balthis kábultan. – Mi történt?
Caladé úrnő feltámogatta. Még mindig a kezében tartotta a baziliszkuszt, de
alattomos pofáját a föld felé fordította. Idegesen elmosolyodott, tekintetében
őrült fény villant.
– Ma éjjel még a barlangok szikláit is rémület hatja át – jelentette ki
nyomatékosan. – Sötét, rejtélyes dolgok történtek. Annyira boszorkányosak,
hogy először még téged is összetévesztettelek az egyik szörnnyel, amelynek
kis híján magam is áldozatul estem a templomban.
– Te is ott voltál?
– Persze, kicsim. Konno testvér, Larimani elvetemült talpnyalója vezetett ki
a börtönből, hogy feláldozzanak, ahogy meséltem. De szörnyű tettük arra
ítéltetett, hogy meghiúsuljon. A Túlvilág urai megátkozták a hóhérokat, akik a
halálomat kívánták.
– Aha! Négykerekű átok – bólintott Balthis.
– Pokolbeli varázslat volt, véres és dörgedelmes, mint a villám, amely
félelmetesen csap le vihar idején a felhőkből. Larimani testvér éppen az
oltárra taszított, a bitorló Bambolisa a Gyönyörűségen lovagolva közeledett,
amikor kitárultak az ég kapui, és egy dühödten tomboló démon rohant a
templomba. Semmit nem láttam, mert Larimani magával sodort, mindketten
legyőzötten hevertünk a földön, de azért hallottam Bunta halálhörgését. A
sátáni lény felette is diadalt aratott, izzó agyarral marcangolva őt. Hiszel
nekem?
– Igen, úrnőm. – Balthis fölvette a földről a Királybaziliszkusz koronáját,
amelyet leejtett. – Bizonyára valami földöntúli lény sietett a segítségedre.
– Félelmetes túlvilági őrangyal – szögezte le a nő. – Ezer és ezer csillagos
baziliszkuszt hozott magával, amelyek pánikot és varázslatot keltettek a
szemükkel. Láttam, hogy a zűrzavarban Bambolisa úrnő és cinkosa gyáván
menekül. Megértettem, hogy a Sors bronzhangja vérbosszúra szólít, és sietve
követtem őket.
– Hová mentek? – kérdezte Balthis nyugtalanul.
– Amikor látták, hogy egy baziliszkuszt suhogtatok a kezemben, rémülten
elmenekültek az érckapun át, orvul bezárták, így gátolva meg, hogy pengém a
szívükbe hatoljon. – Caladé úrnő tőrt húzott elő a zsebéből, és ádáz tekintettel
Balthis orra elé dugta. Aztán felé nyújtotta a baziliszkuszt. – Fogd ezt a
varázsgyíkot, de ha a szemébe nézel, véged van. Most pedig csatlakozom a
hozzám hű testvérekhez, és bosszút állok mindazokon, akik átpártoltak az
összeesküvőkhöz. A Gyönyörűséges sajnos halott... De Basilissa Caladé úrnő
vérrel vési haragját a Hore Katél szikláira!
Megfordult, és a templom felé sietett, a tőrt drámaian magasba emelve.
Balthis viszont nemigen tudta, mihez is fogjon; úgy érezte, izzó parázson
jár. A folyosóról fényűzően berendezett helyiségek nyíltak. Odébb rábukkant a
teremre, ahol a kegytárgyakat tartották – szép kivitelű ruhákat,
kínzószerszámokat, különös gépezeteket, amelyek talán még az ősöktől
származtak, és ékszeres ládikákat, amelyektől káprázott a szeme. Habozás
nélkül, izgatottan vágott zsebre kétmaroknyi aranygyűrűt és brosstűt. Aztán
arra gondolt, hogy semmibe sem kerül a nyakába akasztani pár nyakéket is,
ám ekkor mintha a fejére dőlt volna a világ a már jól ismert hangtól. A
küszöbön Konno állt.
– Szégyentelen! Csak nem remélted, hogy arannyal megtömött zsebekkel
menekülhetsz el, miután ilyen borzalmas szentségtörést követtél el?! – ugatta
a férfi. – Hiú ábránd. Sorsod beteljesedett, hitetlen!
A lányka nem tétovázott; felemelte a baziliszkuszt, és Konno orra alá dugta,
éppen amikor az nyakon akarta ragadni. A testvér abban a pillanatban
megmerevedett, tekintete üvegessé vált. Balthis a kezébe nyomta a gyíkot,
arra kényszerítve, hogy saját maga tartsa a szeme előtt. Aztán futásnak eredt,
szíve vadul vert, ahogy maga mögött hagyta a szobormerev Konnót.
Hamarosan rábukkant az érckapura. Bronzból készült, domborművein
rajtahagyta nyomát az idő. A jobb kapuszárny közepén, éppen a kilincs fölött,
kerek címer vonta magára a figyelmét: olyan volt, mint egy nagy, fehérarany
érme, a rajta levő dombormű hat lándzsával átdöfött oroszlánt ábrázolt. A
lányka fölemelte a koronát, s látta, hogy ugyanilyen címer ékesíti azt is, de
ellenkezőleg megmintázva, úgy, hogy az előbbi dombormű kiemelkedő
részeibe beleillenek az utóbbi mélyedései. Mit jelenthet ez az egybeesés?
Hirtelen indíttatástól vezérelve, összeérintette a kapu és a korona
domborműveit, s látta, hogy pontosan egybeillenek. Gyenge zaj hallatszott, s
a kapu szárnyai feltárultak, Balthis legnagyobb ámulatára. Nyilvánvaló volt,
hogy puszta véletlenből egy titokzatos zárat sikerült kinyitnia.
A kapun túl mély, négyszögletes kút állott, amelyből rejtélyes zümmögés
hallatszott. Visszatért, utolsó pillantást vetett a korona hat lándzsával átdöfött
oroszlánjára, aztán eltöprengett, hogy ez az egész az ősök hagyatéka, olyasmi,
amivel épeszű embernek jobb nem is törődni. Otthagyta a földön a koronát,
megragadott egy olajlámpást, és óvatosan a kút fölé hajolt: hatalmas kövekből
rakták, mélyen a sötétbe veszett. Oldalt két erős vastraverz állott, pontosan a
közepén pedig merev kötél lógott. Eddig még soha nem látott hasonlót.
A kaput vizsgálgatva az egyik félfán két, eltérő színű gombot vett észre.
Kíváncsian megnyomta az egyiket. Már maga ez a mozdulat meglehetősen
különös volt, hiszen egy dendrai kislány nemigen tudhatta, mi is az a
nyomógomb, sem azt, hogy meg kell nyomni, ha valami eredményt el akar
érni. Balthis azonban így tett; érintésétől a kötél előbb lefelé, majd váratlanul
fölfelé indult. A kútba pillantva megállapította, hogy jó hosszú lehet a kötél, a
zümmögés pedig most mintha felülről jönne.
Aztán ingerült hangokat hallott: egy nő és egy férfi beszélgetett,
szitkozódtak, veszekedtek. A következő pillanatban négyszögletes kabin
haladt el a kapu előtt, s eltűnt a magasban. Balthis kővé dermedt: a kötélen
függő bizarr fülkében Darth Larimanit és cinkosát, a szőke istennőt,
Bambolisa Grentht pillantotta meg, akik a lány láttán döbbenten elnémultak.
Hamarosan abbamaradt a zümmögés, és vagy fél klepszidráig semmi hang
nem hallatszott. Balthis összeszedte minden bátorságát, s elszánta magát a
következő lépésre. Benyomta a gombot, aztán elbújt a folyosón, és
biztonságos távolságból várta, hogy mi fog történni. A kabin visszatért,
üresen, és éppen a kút nyílása fölött állt meg.
Balthis gyanította, hogy az égiek a Jenisei sziklái közé menekültek ezzel a
soha nem látott eszközzel. Azt is megértette, hogy mivel az istenek
sebezhetetlenek, nincsenek hozzászokva a fizikai fájdalomhoz, mint a
halandók, sokkal védtelenebbek a baziliszkusz hipnotikus erejével szemben.
Hogy megtudja, mire készülnek a föld mélyében, egyetlen módszer létezett:
belépett a kabinba, megérintette a lefelé vivő színes gombot, s imát mormolva
erősen megkapaszkodott.
A fülke egy rándulással megállt, vagy százölnyi mélységben, s Balthis egy
furcsa, gömb alakú lámpákkal megvilágított folyosón találta magát. Halkan
füttyentett, mert tudta, hogy ezek az ősök rejtélyes lámpái, aztán megdermedt.
A falak megrepedeztek, a padlót borító porban lábnyomok látszottak, s
titokzatos zümmögés töltötte be a levegőt. Arra gondolt, hogy őrültség volt
idejönnie, mert itt a föld alatt szinte tapintani lehetett a halál bűzét. A földre
tette az olajmécsest, és lábujjhegyen ment tovább, érezte, hogy félelmetesen
közel jár valami embertelenhez, ijesztőhöz; minden porcikája arra
figyelmeztette, hogy meneküljön ebből a pokolból, amíg nem késő.
Nagyot nyelve megállt egy csukott, hámló festékű ajtó előtt, amely mögül az
ismeretlen eredetű zümmögés hallatszott.
Látta, hogy van kilincs, de keze nem mozdult. Libabőrös volt. Tétován
körülnézett, s arra gondolt, hogy valamikor földrengés pusztíthatott itt. Régi,
nagyon régi hely volt ez, ősi energiák lüktetését lehetett érezni. Sóhajtva
lenyomta a kilincset, és lassan kinyitotta az ajtót.
A tágas, fényesen kivilágított helyiség közepén fémasztal állt. Lapja egy
meglehetősen nagy gépezethez volt rögzítve, amelyre fogaskerekeket és
gépkarokat szereltek, s amelynek elülső részén hat láb széles fénylő kerék
forgott szédítő gyorsasággal. Balthis ismét az asztalra pillantott: leszíjazott
végtagokkal, teljesen ruhátlan fiatal nő feküdt rajta. Nem lehetett más, mint
Sabra Gwenaura istennő.
Fel sem fogta még, mit lát, amikor a függőleges kerék mozgásba lendült, s
egy vágatban az asztal egyik végétől a másikig haladt. A vér a plafonig
spriccelt, ahogy a lány teste ágyékától a feje tetejéig kettéhasadt.
Balthis rekedten felnyögött, és ájultan a földre bukott.
Jeges rémület térítette magához az eszméletlenségből. A földet irtózatos bűzt
árasztó lágy, piros szőnyeg borította. A körfűrész nagyjából negyven
szívdobbanásnyi időnként tovább folytatta útját előre és hátra, fáradhatatlanul
és vakítón, ördögien. A lányka kifulladva négykézlábra tápászkodott.
Ijesztően tudatában volt annak, hogy a lucskos pép, amiben csúszkál, Sabra
Gwenaura húsa. Némi időbe telt, hogy felfogja: amit lát, nem álom, s hogy a
pokol lehet ehhez a helyhez hasonló.
Mikor elég erősnek érezte magát, ismét a gépet kezdte nézni. Látszólag
magától működött; gyors iramban átszelte az asztalt, majd hosszabb ideig nem
mozdult. Ismét látta, ahogy a rettentő forgó penge behatol a vágatba, aztán...
Lehunyta a szemét. Meleg vérpermet hullott az arcára, aztán a zümmögés
halkult. Amikor kinyitotta a szemét, akár egy álomban, az ifjú istennő testét
épen és egészségesen látta maga előtt. Alighogy kettészelték a fűrész fogai,
csontszilánkok és húscafatok röpködtek a levegőben – s íme, Sabra Gwenaura
ott feküdt egyben, csodálatosképp sértetlenül. Balthis nemigen törődött azzal,
hogy az örök életű, akár a hozzá hasonló harminckét társa, sérthetetlen,
rejtélyes és bűverejű; reszketett és megdermedt, ahogy várta, hogy
visszatérjen az ereje, és elmenekülhessen.
A forgó penge ismét felvillant. A vonagló hús véresővel keveredve a
mennyezetre freccsent, majd visszahullott a földre, s elvegyült a többi,
legalább tízembernyi súlyú anyaggal. A fűrész nyugvópontra siklott... és Sabra
Gwenaura testének két fele ismét összeforrott. Balthis látta, mint termelődnek
hihetetlenül gyorsan új szövetek, miképp egyesülnek csodálatos és rettenetes
erővel, hogy néhány pillanat alatt a félelmetes vágásnak nyoma se maradjon.
A fiatal nő mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, majd levegőért
kapkodott, és felköhögött egy visszamaradt vérrögöt.
Balthis csak ekkor jött rá, hogy Sabra Gwenaura nem is eszméletlen, és nem
is alszik. Szemei félig nyitva voltak, s mintha bizonyos fokig tudatában lett
volna annak, ami történik vele. Míg a fűrész pihent, a gyors regenerációnak
köszönhetően feléledt és magához tért. De talán éppen ez jelentette számára a
borzalmat: eléggé ébren lenni ahhoz, hogy lássa, amint a fűrész föléje ér, s
érezze, amint lágyékától a koponyacsontjáig kettévágja. Nem is beszélve
magáról a fizikai fájdalomról, amellyel szemben még az istenek sem
érzéketlenek.
A lányka körbejárta a gépezetet, s egy kapcsolótáblán színes lámpácskákat
és egy tucat gombot vett észre. Mindegyiket benyomta, mire a fények
kialudtak, a szerkezet zümmögése abbamaradt, a fogaskerék megállt, s a
helyiségre csend borult. Reszketve közeledett az asztalhoz. Megvizsgálta a
lányt, de nem talált rajta sérülést, csak bemocskolódott, alvadt vér borította. A
szoba mészárszékhez hasonlított. Honnan van ez a rengeteg emberi szövet és
vér? Lehetséges, hogy teste ilyen ütemben új sejteket állítson elő, ugyanolyan
sebesen, ahogy a fűrész szétmarcangolta, széttépte? Nyilvánvaló, hogy ez a
helyzet. Még a haja és a szeméremszőrzete is kinőtt e rendkívül rövid idő
alatt.
– Sabra Gwenaura... Istennő! – dadogta. – Hallasz engem? Kérlek, térj
magadhoz! Nézz rám, asszonyom!
A nő szeme továbbra is a mennyezetre szegeződött. Szemmel láthatóan azt
sem vette észre, hogy Balthis kioldozta a szíjakat, és erővel felültette. Tagjai
erőtlenek voltak, tekintete üres, mint egy babáé, egy marionetté, amelynek
madzagját elvágták.
– Figyelj rám, itt vagyok! Nem látsz?! – kiáltott rá Balthis, eredménytelenül.
Később, ahogy pofonokkal és csipkedéssel próbálta magához téríteni,
Balthis észrevette, hogy legalább a teste reagál az ingerekre. Levonszolta az
asztalról, s látta, hogy meg tud állni a maga lábán, bár nyilvánvaló volt, hogy
nincs tudatánál. Akkor kézen fogta és elindult vele.
Sabra Gwenaura tehetetlenül, szófogadóan, erőtlenül engedelmeskedett.
Érzéseknek semmi jelét nem mutatta, mintha agya kiürült volna, s már nem is
létezne többé.
 III.

AZ ÖRÖK ÉLETŰEK GÖMBJE

A Jenisei kihalt hegyláncain kevés növény nőtt. Egy sziklás csúcs közelében
mozgás támadt, néhány cserje megrezzent, s egy sötét üreg vált láthatóvá,
amelyből két emberi alak bukkant elő, majd megindult lefelé a köves lejtőn.
Egyikük Balthis volt, hóna alatt a Hore Katélban összeszedett takarókból és
ruhákból álló batyuval, a másik Sabra Gwenaura, aki a Fájdalom-
udvarhölgyek tunikáját viselte, s kifejezéstelen tekintetét mereven
előreszögezve haladt. Mindkettőn spárgasaru volt; piszkosnak, elgyötörtnek
tűntek.
Balthis el sem tudta képzelni, hová tűnhetett a lány két ellensége, de sejtette,
hogy hamarosan felbukkannak, talán egy szakasz katona élén. A Stelaire-i
Négyes Uralom határai csak hatvanmérföldnyire voltak Északra, s ott Darth
Larimani kisujja intésére mozgásba lendülne az egész katonai gépezet. Balthis
végül úgy döntött, hogy Sabra Gwenaura kizárólag Haldan Zohare mellett
lehet biztonságban, aki tudomása szerint egyetlen barátja volt. Ám Ousa Nau
matriarchátusa messze volt, Haurasia északi partjainál, s a terv, amely
lassanként kirajzolódott benne, olyan merész volt, még ő maga is alig hitte el.
Megborzongva nyelt egyet.
– Gyere, Gwen! – szólt, s kézen fogta. – Nem ismerem az utat, de azt
hiszem, a part felé kell mennünk. Jobban vagy?
A másik nem válaszolt, úgy tűnt, nem is hallja, de engedelmesen követte
Balthist. Megkerültek néhány kerek dombot, amikor a lányka felbuggyanó
forrást pillantott meg, s elhatározta, hogy pihennek egy kicsit. Ivott, társát is
megitatta, aztán levetkőztette és bevezette a vízbe.
– Jót fog tenni egy kis fürdés, Gwen! – szólt neki az általa kitalált
becenéven.
Míg törülgette, észrevette, hogy a lány mosolyog, kicsit tán üresen, mintha
eltompult érzékeinek jólesne, ami történik vele. Balthis szeméből patakzott a
könny. Sabra Gwenaura nagyon szép, karcsú lány volt, nem látszott huszonöt
évesnél többnek, örök életű testén nem hagyott nyomot a pusztítás, de vajon
az elméje?
Ki tudja, hány napon át látta maga előtt a forgó pengét, látta, amint széttárt
lábai közé csapódik, érezte, mint mar bele a húsába végeérhetetlenül,
szabályos időközönként. Végül beleőrült, a semmibe zuhant. Felbukkan-e
valaha is?
– Add a kezed, Gwen! – mondta Balthis, miután felöltöztette. – Majd én
gondoskodom rólad, ne törődj semmivel! Meglátod, boldogulni fogunk!
Dél körül, sík területen haladva, közeledő lovast vett észre, s szíve a
félelemtől kalapálni kezdett. De rögtön megnyugodott, mert látta, hogy csak
egy lovag az, akit könnyű volt megkülönböztetni a közönséges útonállóktól,
nem is annyira a ruhája, mint inkább a körülötte lebegő atmoszféra alapján.
Térdig érő páncélinget viselt, és rézsisakot, amely alól rövid, szőke fürtök
kandikáltak elő. Övén hatalmas, kétélű kard függött. Délcegen ült a
koromfekete lovon, az igazságtevők büszkeségével, akik számára a világ
leküzdésre váró akadályokból áll. A lányka rögtönzött ítélete helyesnek
bizonyult.
A lovag érdeklődve nézte őket, közvetlenül mellettük megállt, és kiszállt a
nyeregből. Lehetett vagy két méter magas, bivalyerős volt, kék szeme öntelten
csillogott, ahogy megpödörintette szőkés bajuszát.
– Nemes úrhölgy, fogadd tiszteletem – szólt Sabra Gwenaurához fordulva. –
Kimondhatatlanul meglepő, hogy ezen az elhagyatott tájon egy olyan bájos,
minden bizonnyal előkelő származású lánnyal találkozzam, mint te.
– Két lánnyal – helyesbített Balthis, akit bosszantott, hogy a férfit túl
nyilvánvalóan lenyűgözte társnője. – Ketten vagyunk, uram.
Az ifjú zavartan pillantott rá.
– Persze, persze... két lányka, hát persze. – Ismét a másikat kezdte bámulni.
– Megtisztelő, hogy bemutatkozhatom: Valthur di Garbari vagyok, Cayyali
dell'Orda degli Zumaraga, szolgálatodra. Semmit nem jelent, hogy kicsit
poros vagyok, és az öltözékem sem a rangomnak megfelelő, de éppen Délnek
tartok, és errefelé megesik, hogy rablókra vagy orgyilkosokra bukkan az
ember. Katona vagyok, kötelességem hát, hogy az ilyen aljanépet eltakarítsam
az útból, s nemegyszer harcba kell bocsátkoznom.
Sabra Gwenaura üres tekintettel bámult, tudomást sem vett róla. Ismét
Balthis szólalt meg:
– Mindez rendkívül érdekes, Cayyali úr. A kisasszony neve Gwen, s
köszönetét fejezi ki. Pillanatnyilag kissé gyengélkedik, nem tud beszélni, de
minden bizonnyal el van ragadtatva, hogy találkozhatott veled.
Valthur di Garbari elkomorult.
– Azt mondod, nem tud beszélni?
– Nos, egy kissé zavarodott. Tudd meg hát, hogy Gwent néhány hónapja
elrabolta édesanyjának, az Ousa Nau-beli Yrleth város matriarchájának egyik
ellensége. A férfi a Hore Katél föld alatti barlangjába hurcolta, s megkínozta,
mert nem tett eleget a mocskos hóhér vágyakozásának. Az elszenvedett
kegyetlenkedés hatására szelleme elhagyta testét. Csak reménykedhetünk,
hogy hamarosan meggyógyul.
Az ifjú elborzadt.
– Hát lehetséges, hogy bárki ilyen ocsmányságra vetemedjék? Mondd hát a
nevét! Tudnod kell, hogy előlem nem menekülhetnek a gyengék és a védtelen
nők bántalmazói.
Balthis kénytelen volt valami hihető történetet kitalálni, mert a másik egyre
újabb részleteket akart tudni. Némileg elferdített változatát adta elő annak,
hogy került ő a Hore Katélba, és menekítette meg a lányt. Nagyon vigyázott,
nehogy felfedje társa valódi kilétét, s óvatosan szólt az örök életűekről is, akik
megtámadták őket. A szőke harcos szemmel láthatóan odaadó híve volt
Garbari istennőjének, sőt mi több, e nagy sziget többi Cayyalijához hasonlóan
talán egyenesen a testőre volt. Nem lehet tudni, hogyan reagált volna, ha
megtudja, hogy Bambolisa Grenth régi ellensége került a kezei közé. Valthur
közelről, figyelmesen vizsgálgatta Sabra Gwenaurát, s Balthis minden
füllentését első hallásra elhitte.
– De hisz ez rettenetes! – szólt végül. – Egy ilyen csodálatra méltó
kisasszonyt... Amint megpillantottam, máris tudtam, hogy előkelő
származású, ezért nem is meglepő, hogy ilyen elvetemült ellenségei vannak.
Nincs más hátra, mint hogy megkérjük Bambolisa Grentht, könyörüljön meg
rajta, és gyógyítsa meg.
Balthis bólintott.
– A bölcs tudja, hogy mindig érdemes az istenekhez fohászkodni.
– Jól mondod, kicsim. Kétségtelenül Garbari szőke Istennője vezérelt erre a
találkozásra, hogy abban a kiváltságban részesülhessek, hogy védelmembe
vegyelek benneteket. Immár biztonságban vagytok, kedves Balthis, légy
nyugodt!
– Nagy megkönnyebbülés ez. – Balthis mosolyogva megszorította a férfi
kezét. – Mondd csak, nem láttál úgy hajnal előtt két távolodó személyt? Azt
hiszem, lovon mehettek.
– Valóban találkoztam két ismeretlennel a hajnal első sugarainál. Bő fekete
köpönyeget viseltek, villámsebesen Észak felé vágtattak. Az egyikük nő volt.
Kiáltottam nekik, hogy álljanak meg, és mutassák meg az utat Dendrába, de a
szégyentelen válogatott sértésekkel és ocsmány szavakkal válaszolt, s még
hátra sem fordult. A szajha! Ismered?
Balthis elfojtott egy mosolyt, s elmagyarázta, hogy ők felelősek a
történtekért, de arra ügyelt, nehogy felfedje a lovag előtt, miféle bajba is
keveredtek. Azt is elmondta, hogy a lány, mielőtt jelenlegi állapotába jutott
volna, kifejezte óhaját, hogy hazatérhessen.
– Nagyon helyes – bólintott a lovag. – Szerencsétlen kisasszony, védelemre
szorul. S ha ellensége ismét ártani merészel neki, valóban megtisztelő lesz
számomra, hogy méltó büntetésben részesítsem. Mit is mondtál, hol laknak az
övéi?
– Ousa Nau matriarchátusában. – Balthis hangja határozottan csengett. Csak
ekkor fogta fel, hogy ezzel a döntéssel saját életét is kockára teszi.
– De hát az rettentő messze van! – fintorodott el Valthur. – A matriarchátus
legalább kétezer mérföldnyire fekszik Északra. Egészen biztos, hogy
nincsenek a hölgynek rokonai vagy barátai könnyebben elérhető helyen?
– Esküszöm, hogy erre csak ellenségei vannak. – Beletúrt a zsebébe, ahová a
Hore Katélból lopott gyűrűket rejtette, s átnyújtott neki néhány
aranyfoglalatú, zafírokkal díszített darabot. – Engedd meg, hogy ezeket neked
ajándékozzam, Valthur úr. Valódi ékszerek, nagyjából háromezer piasztert
kaphatsz értük. Yaya Lagún fürdőinél élelmiszert és felszerelést kell majd
vennünk, hogy a Nyugati-tengerhez jussunk, Costa Taurananában
csatlakoznunk egy arrafelé haladó karavánhoz, hajót pedig minden bizonnyal
találunk Kirriben vagy Strysében.
– Várj! Várj! Costa Tauranába akarsz menni ? Hogyhogy? – a férfi nem
nagyon lelkesedett az ötletért.
– Két okból is, uram. Először is azért, mert Északon összetalálkozhatunk
Gwen ellenségeivel, akik, mint mondtam, Stelaire hatalmasságai. Így tehát, ha
ki akarjuk játszani a Négyes Uralmat, fel kell szállnunk egy Észak felé haladó
hajóra, amely áthalad Garbari szigete és a Haurasia közötti szoroson. A
tengeri út gyors és kényelmes, ha megvan rá a pénz. A másik ok az, hogy
Yaya Lagún fürdőinél meglátogathatom az apámat, aki Dendra és a fürdők
között jár tartálykocsijával. Ásványvízzel kereskedik. Vagy legalább találok
valakit, akivel üzenhetek neki. Ezenkívül pedig, uram, az a legközelebbi hely,
ahol szállás és boltok találhatók. Most már érted?
– Hm... – Valthur hosszan töprengett az ötleten, végül bólintott. – Az lesz a
legjobb, ha te és a kisasszony a lovamon utaztok tovább. Máris indulunk,
hogy megfelelő szállást találjunk. A sok szomorú esemény után pihenésre és
felüdülésre van szükségetek.
Az ifjú nyeregbe segítette Sabra Gwenaurát, felültette mögé a lánykát,
figyelmeztetve, hogy tartsa szorosan a másikat, aztán megragadta a kantárt.
A Jenisei hegyei lankás tájban végződtek, ahol nyájaikkal a hegyekbe
igyekvő pásztorokkal találkoztak. Valthur három tallérért sajtot vett tőlük, és
megtöltette tejjel a kulacsát. Balthis megfigyelte, hogy Sabra Gwenaura nem
utasítja vissza a szájába tett ételt. Tudta, hogy istenek evés vagy akár levegő
nélkül is megvannak, bár messze volt még az a nap, amikor megtudta, hogy
miféle gépezet is teszi őket képessé erre. Mindazonáltal közismert volt, hogy
normálisan táplálkoznak, s szeretik a finom falatokat. Gyermeke egyiknek
sem volt, noha nem kevés éppen féktelen nemi vágyáról volt ismert.
– Hamarosan odaérünk a fürdőktől Dendrába vezető útelágazáshoz – szólt
Balthis. – Tavaly jártam erre apámmal, onnan tudom, hogy olykor útonállók
rejtőznek itt. Lefizetik a Tirannus őrszemeit, hogy kifoszthassák a
zarándokokat.
Valthur hangosan felnevetett.
– Az még a jobbik eset! Garbariban maguk az őrszemek állnak lesben az
utak mentén. De ne félj semmit, kicsim, már hozzászoktam, hogy letiporjam
az utakat bemocskoló csőcseléket. Ilyen a dolgát végző igaz ember méltatlan,
de elkerülhetetlen mestersége.
Balthis aggodalma hamarosan megalapozottnak bizonyult, mert alighogy az
útelágazáshoz értek, három, karddal felfegyverkezett férfit pillantottak meg,
akik egy fa árnyékában ültek. Amikor közelebb jutottak, a legmagasabb az út
közepére állt, s felemelt kézzel megállította őket.
– Jó napot, idegen! – szólt, s Valthurt egy farkas gyanakvásával méregette,
amely azt vizslatja épp, hogy fűevővel, vagy magához hasonló ragadozóval
áll-e szemben. – A vámőrség díjszedő kapitánya vagyok. Meg kell fizetned az
előírt vámot, hogy Dendrába vagy Yaya Lagúnba árut vihess.
– Ez így van rendjén, jó uram – helyeselt a lovag. – De nekem nincsen
semmiféle árum.
A férfi társaira hunyorított, akik jól láthatóan felemelték a kardjukat, aztán
így folytatta:
– Nem viszel árut, tisztelt úr? Van viszont lovad, két fiatal rabszolgád, ruhád
és cipőd, mindenféle holmid, és bizonyára némi pénzed is. Ez talán nem áru?
A törvény szerint alaposan át kell kutatnunk mindazt, amit szállítasz, hogy
kiszámolhassuk a megfelelő vámot, igaz, barátaim?
Háta mögött a másik kettő megerősítette, hogy a törvénnyel nem lehet
tréfálni. De a következő pillanatban egyszeriben megváltozott a tekintetük,
mert Valthur kinyújtotta a kezét, és megragadta a kapitány mellét. Ijesztő
erővel felemelte a hatalmas férfit a földről, és úgy elhajította, hogy az
begurult a kövek közé. Csont reccsenése hallatszott, s a szerencsétlen nem
mozdult többé. A másik kettő szitkozódva hátrált.
– Nos, gazfickók! Továbbra is utamba álltok, vagy nektek is fizessem meg a
vámot? – kérdezte az ifjú.
Szó nélkül, óvatosan félrehúzódtak, közben ádáz tekintettel méregették őt,
foguk között pedig trágárságokat sziszegtek. Valthur ügyet sem vetett rájuk,
mintha egyszeriben még a létezésüket is elfelejtette volna; a kereszteződésben
jobbra fordult, s gyors léptekkel haladt tovább, maga mögött vezetve a lovat.
Balthisból viszont hiányzott ez a lenéző gőgösség, s egészen addig szemmel
tartotta az embereket, amíg eléggé távol nem jutottak. Amikor később
megkérdezte Valthurt, hogy miért nem húzta elő a kardját, a válasz hallatán
elszégyellte magát tapasztalatlanságáért.
– Te talán fejszével fejtesz babot? Ne feledd, nemesi származású Cayyali
vagyok! Az ilyen patkányok bemocskolnák a kardomat.
A délután közepe táján végre Yaya Lagúnba értek. Tiszta, pálmákkal teli kis
város volt ez, zarándokok célja, akik még Stelaire-ből és Costa Tauranából is
eljöttek, hogy a fürdőkben kúrálják magukat. Központja a templom volt, egy
Sabra Gwenaura tiszteletére emelt méltóságteljes építmény, amely Balthis
tudomása szerint virágzó bevételi forrás volt, hiszen a gyógyulni vágyók a
papok hasznára kóstolgatták a gyógyvizeket. A fürdők fő tevékenysége
mellett több, nem kevésbé jelentős született még: élénk forgalmat
bonyolítottak le a fogadók és az étkezdék, a kereskedelem és a szolgáltatások.
– Álljunk meg – szólt Balthis a főúton. – Van itt egy pénzváltó, amely
arannyal és ékszerekkel is foglalkozik. Várj meg, néhány perc az egész, uram!
Leszállt a lóról, és odament az út túloldalán egy felirathoz, amelyen ez állt:
„Becsületes Gosman, a zarándokok barátja”, semmi más. Bent egy
márványpult, fölötte meggyújtott lámpás, rajta mérlegek, aranypróba és
kiállított ékszerekkel teli polcok. Gosman elősietett egy függöny mögül,
amely a boltot elválasztotta a hátsó helyiségektől, ám amikor megpillantotta
Balthist, becsmérlőn elfintorodott.
– Takarodj innen! – mordult fel. – Nem tűrök koldusokat az üzletemben!
Balthis elébe tartotta a bal kezét, amelyre két, neki szemmel láthatóan nagy
gyűrűt húzott, s közölte, hogy szeretné őket felbecsültetni. Gosman egyetlen
pillantással felbecsülte és megmérte őket, s fillérre pontosan még az árukkal is
tisztában volt. De hangosan csak ennyit mondott:
– Áh!... Csak az időmet pazarolom, te taknyos! Nem érdekelnek az ócska
vackok, csak ékszerekkel és drágakövekkel foglalkozom. Hol találtad ezt a
színes ablaküveget?
– Balthis kisasszony a nevem – vágott vissza a lány. – S ha nem vagy
hajlandó tisztességesen beszélni velem, Gosman úr, átmegyek a
vetélytársadhoz, Becsületes Gaberonhoz. – Ezzel sarkon fordult.
– Nocsak, nocsak! – dünnyögte a férfi. – Micsoda önteltség! Mi az ördögöt
képzelsz magadról? Várj csak egy percet... Azt mondtam, várj egy percet,
Balthis kisasszony!
A lány megállt a küszöbön.
– Csak az ostoba ítél látszat után. Nos, érdekel az üzlet?
Gosman rekedten nevetve bólintott.
– Ma jókedvemben találtál, kicsi... akarom mondani, Balthis kisasszony.
Kíváncsi természetű vagyok, és a tréfát is értem. Gyerünk, halljam, honnan
szerezted a hamis smaragdokat! Érdekelnek a jó utánzatok.
 – Valódi kövek. A nagyapám két hónapja meghalt Templomfürdőn, s nem
hagyott rám más örökséget, csak ezt. A papok mostanáig őrizgették nekem a
gyűrűket.
A férfi hitetlenkedve bámult.
– A papok két gyűrűt őrizgettek... neked! Hülyének nézel? Ismerem őket,
azokat az agyafúrtakat.
Balthis nem tágított, ez a mondat pedig végleg meggyőzte, hogy Gosman
szerint eredetiek a smaragdok. Elmesélte, hogy Gemuth Pojroke, a templom
főkenője az unokafivére, és ismét megkérdezte, mennyit érnek a kövek.
– Szerencsés vagy, kisasszony. Ma nem nagyon megy az üzlet, s lehet, hogy
erre téved valami nyomorúságos zarándok, aki értéktelen holmit keres, amit
nálam nemigen talál. Add hát ide az ékszert!
A lány elébe tette a pultra, a másik pedig igyekezett hozzá sem érni, nehogy
bepiszkítsa vele a kezét.
– Hm... Aranyozott rézfoglalat, kezdetleges kidolgozás, nem is divatos.
Értéktelen, durván bekeretezett üveg. Még utánzatnak is ócska. Rászedett a
nagyapád, vagy a papok cserélték ki az eredetit hamisítványra. Van egy veled
egyidős lányom, úgy beszélek veled, mintha az apád volnék, hidd el nekem!
Balthis nem válaszolt. Gosman megszólaltatott egy kis ezüstcsengőt, aztán
rászánta magát, hogy kézbe vegye a gyűrűket. Eközben a függöny mögül
előjött valaki, elhaladt Balthis mellett, és testével eltorlaszolta a kijáratot. A
lány úgy tett, mintha ügyet sem vetne a nem túl biztató eseményekre, s
mozdulatlanul, csendben állt a pult előtt.
Gosman egy lencsén keresztül megvizsgálta a köveket, aztán türelmetlenül
és lekicsinylőn felhorkant.
– Egy piaszter, legfeljebb másfél, s még így is hiába rongáltam a szemem
ezzel a szeméttel.
– Én pedig hiába vesztegetem az időmet – sóhajtott Balthis. – Nos, legyen,
add őket vissza, hadd menjek Becsületes Gaberonhoz!
– Visszaadni, micsodát? Kicsikém, meleg van ma, s a szavaid után ítélve
napszúrást kaphattál. – Gosman vigyorogva mutatta a fogait. – Mi a
véleményed, Isekof? Ez a nyomorult napszúrást kapott, amíg a sarkon élelmet
koldult, aztán bejött ide, és azt követeli, hogy valamit adjak vissza neki.
– Kínos eset – röffentette az ajtóban őrködő férfi. – Szerencsére a törvény
megvédi a hozzánk hasonló becsületes polgárokat. Nem gondolod, hogy hívni
kéne az őrséget, hogy vessék börtönbe?
– Nem, nem vagyok ilyen kegyetlen. Végül is lehet, hogy a kislány ápolásra
szorul. Mit szólsz hozzá, kölyök?... Beéred egy piaszter ajándékkal, csak mert
jószívű ember vagyok, vagy jobb szeretnéd, ha fizetség gyanánt
kipenderítenélek az utcára? Gyűlölöm az erőszakoskodó koldusokat.
 – Értelek, Gosman úr – bólintott Balthis. – Mégis, ha társad kipillantana,
szemügyre vehetné a barátomat.
– Kiről beszélsz? – komorult el a kereskedő, s nyomban utasította Isekofot,
hogy nézzen ki az utcára.
– Arról a kétméteres ifjúról beszélek, akinél kard van. Mondd csak el a
gazdádnak, Isekof, milyennek találod?
Gosman nógatására a férfi bevallotta, hogy az utcán várakozó fickó
meglehetősen veszélyesnek látszik. Gosman zavartan kacarászott, a fejét
csóválta.
– Nos, te kis tak... Balthis kisasszony, láthattad, mennyire kedvelem a tréfát.
Mint mondtam, jó kedélyű ember vagyok, s veled olyan kellemesen el lehet
nevetgélni, amúgy barátok módjára.
– Hálás vagyok érte, Gosman úr – mosolygott Balthis. – De nem térnénk
vissza az üzletre? Ha jól emlékszem, kétezer-nyolcszáz piasztert mondtál az
előbb.
A másikat a guta kerülgette.
– Kétezerny... Te megőrültél!
– Hibátlan smaragdok, Volaroth-csiszolású, kétnyolcados kövek – folytatta
szenvtelenül Balthis. – Vedd ki a foglalatukból, és vizsgáld meg őket úgy,
ahogyan kell! Fogadok, hogy legalább két nyolcadot és negyedet nyomnak a
mérlegen, akkor is, ha kiállított súlyaid már megismerkedtek a reszelővel.
Beletelt még egy kis időbe, míg Gosman felhagyott a trükkjeivel, hogy
elüsse a komoly tárgyalásokat. Balthis helyzete csak akkor fordult jobbra,
amikor Valthur bekukkantott, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. Fél
klepszidra elteltével sikerült megállapodniuk ezernyolcszáz piaszterben.
Balthis látta, hogy nem is kaphatott volna többet, mert Gosman elkezdett
átkozódni, és rá akarta venni, hogy hasonlítsák össze az ő becslését Becsületes
Gaberonéval. Az üzletet mindkét fél megelégedésével megkötötték, bár a férfi
kiszaladt a boltból, és az utcán az isteneket kezdte átkozni, mindenki szeme
láttára tépte a haját, és azt üvöltötte, hogy bolondot csinált magából, s hogy a
családja éhen fog halni.
Valthur hamarosan kiderítette, hogy melyik a legdrágább fogadó; a lovat egy
istállófiúra bízta, és bekísérte a két lányt. A Binothris fogadó földszintje
egyetlen hatalmas terem volt, nagyjából ötven ággyal, a nők és a férfiak
hálóhelyét szép fehér függöny választotta szét. A másik fényűzés abból állt,
hogy tilos volt juhot vagy bármi más állatot bevinni. Balthis, aki az előző
évben a Pajute hálóteremben szállt meg, beérte volna ezzel is, de Valthur csak
fintorgott.
Az ifjú Sabra Gwenaurába karolva odament a pulthoz, megvetően
végigpillantott a jelenlevőkön, végül zsörtölődésére maga az öreg Elzer
Binothris is felfigyelt.
– Tiéd ez a tetűfészek? Szedd a lábad, uram, ha magát Cayyali degli
Zumaragát látod belépni! Két egyágyas szobát kérek, egyet magamnak, egyet
pedig a hölgyeknek, akiket van szerencsém kísérni. És két szolgálót, akik
megfelelően el tudnak látni bennünket.
– Szobákat? – morgott a férfi. – Ebben a fogadóban nem szokás szolgálatára
állni... – hangja elcsukott, ahogy Valthur néhány piasztert tett a pultra. –
Mindazonáltal persze megkérhetem az unokahúgaimat. Ám mindössze két
egyágyas szobánk van, amelyekben pillanatnyilag egy gazdag földbirtokos
lakik a feleségével.
– Zavard el őket! Én háromszor annyit fizetek. Ráadásként húsz piasztert
kapsz, ahányszor csak Valthur méltóságos úrnak szólítasz.
– Ahogy kívánod, méltóságos Valthur! Haladéktalanul kiüríttetem a
szobákat, méltóságos Valthur. S biztosítalak, hogy rangodnak megfelelő
kiszolgálásban fogsz részesülni, méltóságos Valthur.
– Csak egyszer mondok mindent, úgy vigyázz magadra! – figyelmeztette
Valthur. – Most pedig ajánlj nekünk egy ruhaüzletet! Később küldj a
szobánkba elsőrendű vacsorát és meleg vizet, hogy megmosakodhassunk!
A férfi hajlongva szaladt utánuk a kijáratig.
– Nem messze találhatod az Oiseblou csarnokot, amely a vőmé. Ott minden
megvan, amire csak neked és a nemes kisasszonyoknak szüksége lehet –
fegyverektől a ruhákig és a luxuscipőkig. Remélem, meg leszel elégedve...
méltóságos Valthur.
Balthis nem örült túlságosan, hogy ilyen nyilvánosan mutatkoznak, s csak
azért követte a lovagot, mert nem akarta, hogy idegen kezek öltöztessék Sabra
Gwenaurát. Még zárás után is a csarnokban voltak, ruhákat, lábbeliket
válogattak. Valthur nehéz úti ruhákat próbálgatott, megvizsgálta a fegyvereket
és felszereléseket, különféle cikkeket kiválasztott, végül csizmát és övet
próbált. Egy függöny mögött a tulajdonos felesége nem győzött ámuldozni
Sabra Gwenaura szépségén, s Balthis segítségével különféle ruhákat próbált
fel rá, miután együttérzéssel végighallgatta a lány szokatlan elmeállapotára
vonatkozó magyarázatokat.
Balthis csak vacsoraidő után tudott elszabadulni. Kimerült volt, és későre is
járt, de valamit még el kellett intéznie. Átvágott a házak között, míg végül
odaért a vízárusok céhének székhelyéhez. Csak az őrt találta ott, aki a hátsó
kis udvarban a családjával vacsorázott. Balthis bemutatkozott, és az apja felől
érdeklődött. Megtudta, hogy aznap reggel indult egy vízszállítmánnyal
Dendrába, s legkorábban három nap múlva tér vissza. Aztán Balthis
megtudakolta, hol lakik Holgam Lupato, a céh vezetője, mire az utca vége
felé irányították.
 Lupato apjának gyermekkori barátja volt, de csak nagy nehezen ismert rá
Balthisra, aki utolsó találkozásuk óta igencsak megnőtt, megváltozott.
Kedvesen fogadta, itallal kínálta. Elbeszélgettek egy klepszidráig, majd
Balthis sietve indult vissza a fogadóba. Míg Yaya Lagún sötét utcáin haladt,
súlyos gondolatok kínozták: magányosnak érezte magát, kitéve az események
hatalmának; tudta, hogy a reggel hozott döntésével lezárult addigi élete és
munkája, s olyan kalandba keveredett, amelytől visszarettent.
Hitetlenkedve borzadt össze, azon töprengett, hogyan is jutott eddig. Erősen
vonzódott Sabra Gwenaurához, mert emberinek és kiszolgáltatottnak érezte.
Legyen isten vagy ember, s akarjanak bármit az ellenségei, leküzdhetetlenül
vágyott arra, hogy segítsen rajta. S ha valóban csak Haldan Zoharéhoz fűzik
baráti szálak, mi mást tehetne, mint hogy elvezeti őt Ousa Nauba.
Az első emeleten ott találta Valthurt, aki türelmesen kérdezgetve, kezét a
kezében tartva megpróbálta szóra bírni a lányt.
– Mintha valami ördögi varázslat alatt állna – állapította meg a szőke lovag.
– Strysében majd megvizsgáltatom egy mágussal, s ha az sem segít, elviszem
a legjobb boszorkánymesterekhez, hogy űzzék ki belőle az ördögöt.
– Ahogy gondolod. Időközben elintéztem a keleti utat. Holnap reggel
zarándokkaraván indul vissza Costa Tauranába, s az egyik szekéren
lefoglaltam három helyet.
– Arra gondoltam, szerzünk egy hintót, hogy Gwen kisasszony kényelmesen
utazzon. Számára a legjobb sem lehet elég jó.
– A biztonságunkra is gondolnunk kell, uram. Ne feledd, Gwen ellenségei
talán már a nyomunkban vannak, s itt a városban is kérdezősködhetnek
utánunk. Holnap néhány barátom elhinti a hírt, hogy Dendrába indultunk,
csak hogy a nyomokat összezavarjuk. Egyszerű taur divat szerinti ruhákat kell
felvennünk, s azt mondjuk majd, hogy azért jöttünk a fürdőkbe, hogy Gwen
kigyógyuljon a némaságból. Innen Stryséig hat nap az út, s csak akkor
érezhetjük magunkat biztonságban, ha már hajóra szálltunk.
Az ifjú felnevetett.
– Miért aggódsz annyira? Ha a gazfickók megtudják, hogy a kisasszony az
én védelmem alatt áll, rögtön elmegy a kedvük attól, hogy bántani akarják,
hidd csak el! Mint minden kislány, te is könnyű prédája vagy az ostoba
félelmeknek. Meglátod, mostantól senki sem fog zaklatni bennünket.
– Meglehet. – Balthis elkapta tekintetét Sabra Gwenauráról, aki
szobormereven ült az ágyon. – Azt is megtudtam viszont, hogy az a három
ember, akivel a város előtt találkoztunk, tényleg a vámintézethez tartozott, s
ha nem tűnünk el a lehető leggyorsabban, fülön csípnek a Tirannus katonái.
Sürgősen és titokban át kell jutnunk a határon!
Miután Valthur visszavonult a szobájába, Balthis, bár látta, hogy a lányon
sem fáradtság, sem álmosság jelei nem mutatkoznak, lefektette a fátyolból
készült szúnyogháló védelmébe, de az továbbra is csak a mennyezetet
bámulta.
– Szegény Gwen! – suttogta megindultan, és megsimogatta az egyik kezét.
Melléje feküdt. Éppen megfordult, hogy elfújja a lámpát, amikor a másik
váratlanul felült. Arcát harag torzította el, s nyers, dühös hangon így szólt;
– Egyetlen céljuk az volt, hogy az utolsó szálig könyörtelenül kiirtsanak
bennünket. Ezért nem áltathatjátok többé magatokat azzal, hogy istenek
vagytok! Vissza fognak térni... Higgyétek el!
– Gwen... – szólongatta. – Mi történt? Miket beszélsz?
A lány továbbra is csak bámult, de szeme szikrázott a felindulástól.
Akárkihez is beszélt, vagy álmodta, hogy beszél, az nem volt jelen.
– Ki fogjuk játszani űrhajóik felderítőgépeit – folytatta izgatottan. – Az
életben maradt törzseket arra fogjuk kényszeríteni, hogy meneküljenek föld
alatti barlangokba, míg el nem hitetjük velük, hogy a Földön nem maradt több
élő emberi lény. Több ezer évig tartó pusztítás után a támadások megszűnnek,
és az idegenek nem térnek vissza többé. Akkor ismét a felszínen fogunk élni
azzal a kevéssel, akik megmaradtak az emberiségből.
Balthis szíve őrülten vert. Kezét Gwen vállára tette, érezte, hogy teste
megállás nélkül reszket.
– Nem vagy jól? Hogy érzed magad? – suttogta. – Kérlek, Gwen, ne csináld
ezt... Ne csináld ezt!
A lány feléje fordította a fejét, de kitágult, fekete korongként csillogó szeme
nem azt látta, ami előtte volt.
– Az ember olyan állat, amit nehéz kiirtani! – kiáltott fel. – De mégis,
mennyi időnk maradt? Lássátok: az évezredek során gondolkodásra képtelen
idiótává váltunk! Csúf és nevetséges, haszontalan bábu lett belőlünk!
A lány váratlanul visszafeküdt, arca kifejezéstelenné vált, lélegzete
megnyugodott. Míg Balthis aggódva harapdálta a szája szélét, és az arcát
vizsgálta, Sabra Gwenaura szeme lecsukódott és nyugodtan elaludt.
Másnap reggel, mire Balthis felöltöztette a lányt, Valthur már elment, hogy
megállapodjon a karaván vezetőjével, s az előző nap vásárolt holmit két nagy
úticsomagba pakolták. Az ifjú egy zárt szekérrel tért vissza, a kocsis mellett
ülve. A szekéren mintegy tucatnyi, többnyire idősebb, a Costa Taurana divatja
szerint öltözött nő és férfi foglalt helyet. Kirribe vagy Strysébe akartak
visszatérni, s hatalmas agyagkorsókban drága gyógyvizet szállítottak. A
harcos elrendezte a csomagokat, nagy figyelemmel felsegítette Sabra
Gwenaurát, aztán megszidta Balthist, amiért csak egy egyszerű köpenyt
terített rá, mint valami hétköznapi nőre.
– Jobb lesz így, ez kevésbé feltűnő – morogta Balthis.
 Valthur egy sisakot tett a fejére, amelyet négy, lefelé álló ökörszarv díszített,
övére akasztott meztelen kardja eredeti fensjei acélból készült. Hatásos
külseje miatt a többiek nagy örömmel fogadták, hiszen egy ilyen útitárs
biztosíték a zsiványokkal szemben. A férfi a szekér végéhez kötözte a lovát, s
jelezte a vezetőnek, hogy indulhatnak.
Az út első öt napja során semmi nem igazolta Balthis sötét előérzeteit. A
karaván döngölt, jó úton haladva átszelte a dombos síkságot, majd elhagyta a
Magasföld határait. Sabra Gwenaura elmeállapota végig egyforma maradt,
egyetlen éjszaka kivételével, amikor olyan izgatottan viselkedett, mint aki
fenyegető rémeket lát. Balthis sokat töprengett azon, amit a fogadóban hallott
tőle, de semmi okosat nem tudott kisütni belőle.
A hatodik napon alkonyattájt lovasok érték utol a szekeret, s egyikük
üzenetet adott át a karavánvezetőnek. A férfi Balthis után kiáltott, aki a tűz
mellett ülve éppen Sabra Gwenaurát etette türelmesen, s egy négyrét hajtott
pergament nyújtott át neki.
– Holgam Lupato, apám barátja küldte – közölte bánatosan Valthurral.
– Remélem, nem rossz hírek!
– A lehető legrosszabbak. Lupato megtudta, hogy Dendrában betörtek a
házunkba, és összezúzták a berendezést. Apámat leütötték, hét fogát
elveszítette. Azt mondják, hogy Stelaire-i katonák voltak, s utánam
kérdezősködtek. – Rövid szünet után így folytatta: – Az, hogy Dendrában
kerestek, kedvező. De a fejemet teszem rá, hogy holnap vagy holnapután
ellenőrizni fogják a karavánutakat. Még szerencse, hogy itt a lovad, uram.
Valthur a szemöldökét ráncolta.
– Arra gondolsz, hogy éjjel szökjünk meg, és magunkban folytassuk az utat?
– Ezt kéne tennünk. A karavánvezetőnek majd azt mondom, hogy az
üzenetben arra kértek, sürgősen térjünk vissza Yaya Lagúnba, így legalább tud
mit válaszolni, ha bárki felőlünk kérdezi.
Valthur fejcsóválva elmosolyodott, és kijelentette, hogy ezek a kibúvók nem
méltók egy erős harcoshoz. De valami mégis aggaszthatta egy kicsit, mert
végül egyetértett a tervvel.
Másnap hajnalban elváltak a karavántól, és a földes dombok között haladtak
tovább, az úttal párhuzamosan. Valthur a két utazókosarat elcserélte egy nagy,
kerekekkel felszerelt ládára, amelyet szíjakkal a nyereghez erősített, s miután
elrendezte a csomagokat, gyalog indult tovább, míg Balthis és Sabra
Gwenaura lóháton követte.
– Arrafelé vizet és füvet látok – szólt a délelőtt közepe táján az ifjú. – Amíg
pihentek, megitatom a lovat.
Szürkés dombok közé zárt völgyecskében álltak meg, talán
negyvenmérföldnyire a Nyugati-tengertől. A levegő tiszta volt, a hőség
nagyobb, mint másutt. Balthis egy lándzsaszerű homokhúrbokor alá ültette a
társát, aztán elemózsiát szedett elő a kerekes kocsiból. Éppen evett, amikor
Valthur kiáltása megriasztotta. A férfi az ég felé mutogatott.
A lányka kővé meredten árnyékolta be a szemét: a kék égen, legalább
kétezer méter magasan valami egyáltalán nem madárszerű, soha nem látott
dolog lebegett. Ezüstös gömb volt, amit mintha három vékony, meglehetősen
hosszú, aranysárga láb tartott volna fenn az űrben. Függőlegesen haladt a
Strysébe vezető út fölött, le-fel a dombok között.
– Cromer Granarth bűvös madara! – kiáltott Valthur. – ő Costa Taurana
istene, láttam két hónapja Garbariban. A gömb úgy lebeg a nap sugarain, mint
gólyalábakon. Jobb lesz félrehúzódni. Ebben az istenben sose lehet bízni!
Balthis is így gondolta, de nem mozdult. Aztán mintha távoli mennydörgés
robaja visszhangozna. A földön történt valami, a dombokon túl, úgy tűnt, talán
éppen a repülő gömb alatt.
– A karaván... – suttogta. – Valthur úr, gondolod, hogy Cromer Granarth
isteni fegyverrel támadt a karavánra?
Az ifjú vállat vont. Éppen válaszolni akart, amikor Sabra Gwenaura
előrelépett, és éles hangon kiabálni kezdett:
– Atomrobbanások a Himaláján és az egész Brahmaputra–fennsíkon!
Haldan, figyelmeztesd a törzseket, hogy térjenek vissza a barlangokba! Ismét
visszajöttek az átkozottak... most is elektromos gázzal támadnak!
Mindketten tátott szájjal bámulták, mert egy szót sem értettek abból, amit
mondott, s látták, hogy a szó szoros értelmében reszket. Bár szemét a repülő
gömbre szegezte, kétségtelenül saját rémálmait látta.
– Nyugodj meg, Gwen! – csillapította Balthis, és megragadta a kezét.
– Teljesen nyugodt vagyok, uraim! – felelte ő. – Számolnunk kell azzal is,
hogy az ellensugárzás a sarki övekre is kiterjed... és csak harmincketten
vagyunk! De népünk nem élhet még ezer évig a föld alatt!
Valthur váratlan gyöngédséggel átölelte a derekát.
– Gwen kisasszony nagyon beteg – szólt csüggedten. – Rémálmai feldúlják
a lelkét. Rejtőzzünk el, kicsim!
Visszahúzódtak a sziklák közé. A varázslatos repülő jármű nem messze
félkört írt le, és visszatért a dombok fölé, közeledve feléjük. Látszólag három
láb tartotta fenn a gömböt, s most Balthis megpillantotta az egyiknek az alját:
aranyos fényoszlop volt, amely a napsugár könnyedségével érintette a talajt.
Néhány mérföldnyire tőlük váratlanul kisebb, sötét tárgy hullott alá a
magasból, s földet érve vakító villanással felrobbant. Hatalmas porfelhő
kavarodott fel.
– Fekete mágia! – nyögte Balthis döbbenten. – Cromer Granarth, talán épp
miattunk, felrobbantotta a karavánt... s most az egész környéket átfésüli, hogy
megbizonyosodjon, elpusztított bennünket!
– Ostobaság! – szögezte le Valthur. – Miért foglalkozna pont velünk egy
isten?
A kislány nem tudott mit válaszolni. Biztos volt abban, hogy Cromer
Granarth Sabra Gwenaurát akarta megölni, vagy legalábbis a segítőtársait, de
soha nem hallotta, hogy ő is Darth Larimani és Bambolisa Grenth
szövetségese lenne. Sőt, mindenki tudta, mennyire lebecsüli a hozzá
hasonlókat. Balthis azért döntött úgy, hogy Costa Tauranán szállnak hajóra,
mert számított Cromer Granarth semlegességére, ám a történtek
meghiúsították reményeit. S még valamit kezdett sejteni: Sabra Gwenaura
ellen kegyetlen vadászat indult, s kitartani mellette egyenlő a halállal.
– Mintha valaki lenne ott lenn – szakította félbe Balthis gondolatait Valthur.
– Az isteni madár a robbanó tojással egy vándort akart agyonütni, aki, úgy
látszik, megmenekült.
A repülő tárgy sebesen távolodott nyugat felé, mint valami óriási,
háromlábú, fénytestű paripa, hátán csillogó ezüstgömbbel, s hamarosan eltűnt.
Balthis és Valthur előbújtak, és elhatározták, hogy megnézik, hátha segítségre
szorul a robbanás túlélője.
 IV.

A REPÜLŐ VÍZ

Valthur a poros síkság felé vezette a lovat, s a robbanás dúlta vidéken

hamarosan egy felborult szekeret pillantottak meg. A rudak közé szorult
öszvér megdöglött, s a szekeret elfoglaló terjedelmes hordó félig levált a
talpfáról. Oldalt egy kövön őszes hajú, jól öltözött öregember ült, s
közönyösen bámulta, hogy pusztul el mindene. Sőt, amikor megpillantotta
őket, úgy tűnt, hogy lemondón elmosolyodik, mint aki tudja, hogy sokkal
nagyobb baj is érhette volna.
– Üdv nektek, jó emberek! – köszöntötte őket. – Éreztem, hogy a sors
idejében segítséget küld ennek a vénembernek. Micsoda szerencse: a mindig
tettre kész Garbari erős és bátor harcosát, egy kislányt, aki a boldog Dendra
városának szülötte, és egy... ó! Egy ifjú hölgyet, aki közelebb jár a szellemek
világához, semhogy üdvözölhetném. Jó napot, barátaim!
– Egy mágus! – suttogta Balthis, és lesiklott a lóról. – Mind egyforma.
Minden alkalmat kihasználnak, hogy tudományukkal meghökkentsék az
embert.
Valthur elsorolta az összes címét, aztán bemutatta a lányokat, közben az
öreg úgy bólogatott, mint aki régóta tisztában van a kilétükkel.
– Fioreste Saviodoro mágus – mutatkozott be ő is. – Alkimista vagyok, és
tenyérjós, Yanessában végeztem az iskoláimat. Mesterségemet a nagy és
mozgalmas Stryse városában űzöm, ahová ti is igyekeztek, hogy szerencsét
próbáljatok, és elmeneküljetek gonosz ellenségetek elől. Meglepődtök, hogy
ezt is tudom rólatok?
Balthis lesegítette az istennőt a lóról.
– Egy cseppet sem, ó, mágus. Hogy valaki a vesztünket kívánja,
kitalálhattad abból, hogy az utat elkerülve tartunk nyugatra. Arra sem nehéz
rájönni, hogy szerencsét akarunk próbálni Strysében, mert a
szerencsétlenséget ugyan kevesen keresik, s a környéken ez az egyetlen város.
Te viszont olyan valakit keresel, aki felállítja a szekeredet.
Az emberke felnevetett.
– Íme, egy fürge eszű lányka, aki azt képzeli, mindenen átlát, holott, jaj
nekem, nagyon is keveset tud. Nos, te kis szemfüles, Fioreste Saviodoro
neked is jó napot kíván!
 Valthur nyögve felállította az oldalra dőlt szekeret, s kérdés nélkül elvágta
az öszvér szíjait. Az öreg elégedetten rámosolygott, aztán Balthisra kacsintott.
– Nesze, egy kis ajándék, te kis szemfüles, egy szép fél tauros ezüst –
mondta, de a pénz kiugrott a kezéből. – Hopplá! Mi minden megtörténik
manapság! Ó, a pénz átváltozott cukrozott gyümölccsé! Szereted a cukrozott
gyümölcsöt?
Balthis nem tudta megállni nevetés nélkül. A dendrai mágusok, akikkel
üzleti kapcsolatban volt, a gonosz tréfákat kedvelték, amelyek inkább
ijesztőek voltak, semmint ámulást keltők. Egyikük például svábbogarat
nyomott a markába. Fioreste Saviodoro viszont azért mutatta be
szemfényvesztői tudományát, mert kedveskedni akart. Megköszönte neki.
Az öreg segített Valthurnak, közben az iménti eseményekről beszélgettek. Ő
is úgy vélekedett, hogy Cromer Granarth gonoszsága rejlik a dolgok mögött, s
elmondta, hogy jól ismeri a varázsrepülő pusztító erejét. Viszont látszólag
nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy célpontként szolgált, s nem is
találgatta, hogy mi rejtőzhet a történtek mélyén, csupán hálát adott a sorsnak,
hogy még életben van. Olyan békésen és nyugodtan viselkedett, hogy Balthis
egészen elcsodálkozott. Mikor a szekeret rendbe tették, a hordóval kezdtek
foglalatoskodni, hogy jól odarögzítsék. Közben tovább beszélgettek, s
mindketten úgy vélték, hogy a karaván utasai biztosan csúfos véget értek.
Balthis Sabra Gwenaura mellett maradt, csak távolról hallgatta őket. Már
tudta, mikor mire van szüksége a lánynak, s most főleg azzal törődött, hogy
megóvja a heves napsütéstől, és hogy távol tartsa tőle a bogarakat. Saviodoro
egykettőre kiolvasta a tekintetéből, hogy valami nincs rendben vele, csupán
szánakozó pillantást vetett rá, de nem szólt hozzá egy szót sem, mint aki egy
pillanat alatt átlátta szellemi állapotát. Balthis kénytelen volt elismerni, hogy
az emberke nem lebecsülendő.
A két férfi hamarosan visszatért hozzájuk; arról beszélgettek, hogy együtt
kéne folytatni az utat. Valthurnak nem volt ellenére az ötlet, hogy a lovat a
szekér elé fogják, a mágus pedig felajánlotta, hogy vendégül látja őket strysei
házában. Beszélgetés közben teljesen megfeledkeztek a repülő gömb
támadásáról, visszazökkentek a normális kerékvágásba, hiszen ami történt, az
az „istenek ügye”, vagyis olyasmi, amitől az ember, amennyire csak lehet,
távol tartja magát.
Balthis meghányta-vetette magában a tervet, s legalább egy előnyét el kellett
ismernie: ha a mágusnál szállnak meg, elkerülhetik a fogadókat, a kocsmákat
és más nyilvános helyeket, ahol nyomozhatnak utánuk.
– Ha már itt vagyunk – szólt Saviodoro –, töltsük meg a hordót a forrásnál!
Nincs messze, és elkel a segítségetek.
– Hogyhogy idejössz vízért? – tudakolta Balthis. – Talán valami varázserejű
vízről van szó?
Az öreg felemelte az ujját.
– Te mondtad, kislány. Pontosan, pontosan így van. De ne feledd: a
vendéglátásért cserében meg kell őriznetek a forrás titkát! Ha hallgattok róla,
nem fogjátok megbánni. Most pedig tegyétek fel a szekérre hallgatag
társnőtöket, és induljunk!
Valthur lova mintegy két klepszidráig húzta a szekeret a legváltozatosabb
tájon. Egy sziklás domb lábánál a mágus kijelentette, hogy megérkeztek, de
amikor Balthis körbepillantott, sehol nem látott se bokrokat, se köveket: a
közelben egy csepp víz sem volt!
Leszállt a szekérről.
– Biztos, hogy erre van a forrásod, Fioreste?
A mágus víg kedélyű kis ember volt. Hangos kacagásban tört ki, mintha
mulatságosnak találná ezt az ámulatot.
– Hát nem látod, ott van az orrod előtt! Figyelj jól, te nagyokos, és
meglátod, hogy van még, amit nem tudsz!
Balthis a szemét meresztgette: a talaj ritka száraz és terméketlen volt. Csak
akkor vette észre a hajszálvékony, függőleges ezüstszálat, amikor a mágus egy
bokor mellett fölfelé mutatott. Közelebb ment, de még mindig csak egy
fémszálat látott, amelynek alsó vége egy lyukon át eltűnt a földben, felül
pedig egyenesen az égbe veszett.
– Ne érintsd meg! – figyelmeztette az öreg mágus. – Nagyon nagy erővel tör
a magasba. Olykor erősebben áramlik, olykor egészen kicsi cseppekben, de
mindig rettenetes energiával. Jaj neked, ha csak hozzáér a kezedhez !
– Miféle dolog ez? – ámult Balthis.
Mellette Valthur ugyanolyan csodálkozó arccal állt.
– Kedves barátaim, az általam repülő varázsnedűnek vagy rövidebben
repülő víznek elnevezett forrást látjátok magatok előtt. A föld méhének
rendkívül ritka és szinte alig föllelhető eszenciája. Sőt, amennyire tudom, ez
az egy létezik belőle.
– Repülő víz? Hát az meg mi fán terem?
– Ez azt jelenti, hogy ha megtöltesz vele egy jól lezárt amforát, kiszökik a
kezedből, mégpedig nem lefelé, hanem fel, a magasba, mivel úgynevezett
ellensúlyt tartalmaz. Akkora erővel hat felfelé, hogy ha megfürdesz benne,
jóval könnyebb less a tested.
Mindketten hitetlenkedve hallgattak, a mágus pedig nevetgélve visszatért a
szekérhez, és a helyes irányba állította. Elmagyarázta, hogy mielőtt az alul
lévő csapon át megtöltik a hordót, nehezékkel kell ellátni a szekeret,
máskülönben lovastul, mindenestül a magasba repülne. Míg köveket
keresgéltek, elmondta, hogy szerinte a repülő víz az ősök titokzatos alkímiai
machinációja vagy más boszorkányság, amely évezredeken át a föld alá volt
temetve. Bármi legyen is, létezése ellentmond a természet törvényeinek, ezért
nem gondolhatott mást, mint hogy mesterségesen állították elő.
– Akármi is – fejezte be –, nem hiszem, hogy Cromer Granarth tud a repülő
vízről, én pedig egy ideig nem akarom nyilvánosságra hozni a forrás létezését.
Gyerünk, lássunk munkához!
Addig hátráltak a szekérrel, amíg a vízsugár a hordó csapja alá nem került,
amely kezdett megtelni. A folyadék emelő hatása akkora volt, hogy egy
drámai pillanatban a szekér egy arasznyira fölemelkedett a földről, mire
gyorsan még több követ dobáltak rá. A hordó végre megtelt, a mágus pedig
bedugaszolta. Pihentek egy kicsit, aztán kényelmes tempóban elindultak
nyugat felé.
Este egy kis tó partján álltak meg aludni, s a rákövetkező napon délnek
tartottak a tenger mentén. Stryse, ahová alkonyattájt értek, a Costa Taurana
legnépesebb városa volt, kikötőjében mindig a legkülönbözőbb országok hajói
horgonyoztak. Kirri, a főváros, a kormányzó székhelye, délebbre helyezkedett
el, s alig húszezer lakója mezőgazdasági központ volt. A mintegy kétszázezer
lakosú Stryséhez még egy apró szigetekkel tarkított öböl is tartozott, amit a
földrész mentén hajózók szinte kötelező kikötőnek tekintettek.
A város hírnevéhez hozzájárultak Cromer Granarth hatalmas függőkertjei is,
amelyek egy hegyoldalon helyezkedtek el, s zsúfolva voltak szökőkutakkal és
ritka növényekkel, lépcsősorokkal és festői épületekkel. A hegytetőn állt az
isten palotája, amely lényegében egy másik udvart alkotott. Alatta
helyezkedtek el azok az építmények, ahol a gyógyítással foglalkozó papok
munkaadójuk anyagi jólétéről gondoskodtak. Az örök életű kizárólagos jogot
élvezett hazájában a gyógyítás terén, s magánál a kormányzónál is ezerszer
gazdagabb volt.
A kocsi, amit Valthur hajtott, végighaladt a városfalak és terecskék
elcsöndesedett útvesztőin, végül egy emberekkel zsúfolt, rendkívül festői,
nyüzsgő negyedbe ért. Balthis szerint a fáklyafénynél lármázó gyerekek
sokkal egészségesebbek és vidámabbak voltak a dendraiaknál, s láttukra
elbúsult: milyen kevés ideje és kedve volt életében, hogy együtt játsszon a
maga korabeliekkel; mindig azzal kellett törődnie, hogy előkerítse a másnapi
kenyeret. Hogy fog megélni most, hogy felhagyott a tevékenységével?
Nyomasztotta a bizonytalanság.
Megtapogatta az egyik zsebét. A Hore Katélban szerzett gyűrűk kisebb
vagyont jelentettek, de nem fog sokáig tartani, ha úgy folytatják, ahogy
Valthur di Garbari képes a pénz elköltésére. Maga a harcos is gondot jelentett,
mert szemmel láthatóan egyéni terveket forgatott a fejében Sabra
Gwenaurával kapcsolatban. Talán helyesebb lenne felfedni előtte valódi
kilétét, hogy óvatosabban viselkedjen, de ez vajon tisztességes lenne-e a
Titokzatos elnevezést kiérdemlő tartózkodó, zárkózott lánnyal szemben?
Rájuk pillantott, felsóhajtott, aztán későbbre halasztotta a döntést.
– Megérkeztünk! – az öregember vidám hangja térítette magához.
– Lefelé a szekérről, barátaim! Bevisszük a raktárba, aztán utánanézünk, mit
lehet enni. Ma este lakomát csapunk !
Házigazdájuk boltján fa tábla hirdette a járókelőknek: Fioreste Saviodoro –
okleveles alkimista és tenyérjós. Alább az árak és a leggyakoribb termékek
következtek az ötvenfilléres szerelmi bájitaltól a szemmel verés elleni
leghatékonyabb, húsztauros talizmánokig. Egy másik felirat különféle
szolgáltatásokról tájékoztatott: bűvészmutatványok, fogamzásgátló árusítása,
saját gyártású illat- és szépítőszerek.
Oldalt nagy kapu nyílt az udvarba vezető átjáróra, ide, erre az áruval zsúfolt
folyosóra állította Valthur a szekeret. Saviodoro bevezette Balthist az első
emeleten lévő füstös konyhába, és felszólította, hogy érezze magát otthon.
Mint hamarosan kiderült, ez azt jelentette, hogy neki kell gondoskodnia
ennivalóról.
Leültette Sabra Gwenaurát, aki engedelmesen és kifejezéstelen arccal el sem
mozdult onnan, s az öregre kezdett figyelni, aki azt magyarázta, hol találhatók
az edények. Egy ládában rohadt húst, fonnyadt zöldséget és babot talált –
ebből a nyersanyagból akart a mágus lakomát rendezni. Saviodoro azzal
védekezett, hogy az a legfinomabb étel, amit jókedvvel fogyasztunk el, mire
Balthis azt dünnyögte, hogy a jókedvet a finom étel hozza meg.
A mágus felkacagott.
– Te meg én nagyon jó barátok leszünk! – kiáltotta. Aztán odament a másik
lányhoz, felemelte az állát, és a szemébe nézett. – Fizikailag nem egészen
bénult. Talán valami nagy ijedtség tette így tönkre... Ha így van, főleg
pihenésre van szüksége.
Balthis nem válaszolt. A mágusnak a történetnek ugyanazt a módosított
változatát adta elő, amelyet Valthurnak, s ő is készpénznek vette.
– Valthur azt mondja, hogy Cromer Granarth papjaival akarja kiűzetni belőle
az ördögöt, de hálás lennék, ha rávennéd, hogy senkinek ne mutassa meg.
Gwennek ellenségei vannak, el kell őt rejteni.
Saviodoro elkomolyodott.
– Ha ezek az ellenségek azok, akikre gyanakszom, mindannyian veszélyben
vagytok. Talán egy karavánra való ártatlan ember pusztult el, kis híján magam
is otthagytam a fogam. Nem nehéz összerakni a tényeket, és levonni a
következtetést.
Az öreg átölelte Balthis vállát.
– Ne hidd, hogy meg tudsz etetni, kis szemfüles! Hatalmas erők léptek
működésbe ez ellen a fekete hajú, hallgatag lány ellen, istenek és fegyveres
harcosok. S egyedül te ismered a titkukat, ugye? Nem kérdem tőled őket... De
miért reszketsz, kis buta?
A férfi szeretetteljes szavai Balthis lelkének éppen abba a zugába hatoltak,
ahová megpróbálta száműzni félelmeit, s nehogy összeomoljon, a szemét
elöntötték a könnyek. Saviodoro kopott tunikájához szorította a lányka fejét,
megsimogatta a haját, s várt, míg egy kicsit megnyugszik. Csillapítgatta,
biztosította arról, hogy az őrség nem meri betenni a lábát az ő házába, mert
félnek a mágiától, s hogy meg fogja őt védeni. Egyszer csak különös
mozdulatokat tett; megérintette a lány fejét és zsebeit.
– S mi ez? A zsebeid cukrozott gyümölccsel és grillázzsal vannak tele, egy
titokzatos manócska pedig két rézkarkötőt fűzött a csuklódra! És a hajadban...
íme! Hihetetlen: ezüstpénz záporozik a kis Balthis hajából a földre!
Fölösleges a tenyeredből olvasni, hogy megjósoljam, nagy szerencse vár rád.
Balthis felkacagott, feledte a könnyeket, amelyek még fel sem száradtak az
arcáról, amikor látta, hogy milyen csodálatos dolgok kerülnek ki Fioreste
Saviodoro ügyes kezei közül. Ebben a pillanatban belépett Valthur, és
kigúvadt szemekkel bámulta a padlón szétguruló fél taurosokat. Lehajolt,
hogy felvegyen néhányat.
– Éppen jókor – helyeselt. – A közelben láttam egy fogadót, ahol élelmet is
árulnak. Azt hiszem, jó lenne venni valamit. Holnap majd keresek egy boltot,
ahol finom ennivalót árulnak, amilyent Gwen kisasszony gyenge egészsége
megkíván. De ma este be kell érnünk azzal, amink van!
Másnap Balthis nagyon korán ébredt. Zavartan és álmosan pillantott Sabra
Gwenaurára, aki nyugodtan aludt mellette az ágyban, amelyet Saviodoro a
második emeleten helyezett el a számukra. Ránézésre lehetetlen volt
megállapítani, hogy isteni, örök életű teremtmény, akinek megháborodott az
elméje.
Csendben felöltözött, és lement a földszintre. Meglehetősen nagy ház volt,
az apró helyiségekbe alig hatolt be a fény; a mágus egyedül élt itt.
Körülszimatolt a félhomályos boltban, amely zsúfolva volt a kliensek
lenyűgözésére szolgáló tudományos műszerekkel és áruval töltött polcokkal,
aztán kiment az udvarra, és felhúzott egy vödörnyi vizet a kútból, hogy
megmosakodjon.
Hamarosan Saviodoro is lejött, és ellenőrizte a raktárban az értékes repülő
vizes hordót. Jó reggelt kívánt Balthisnak, miközben öregkori nyavalyáira
panaszkodott. Aztán tudni akarta, mik a lány aznapi tervei.
Balthis utána ment a boltba.
– Máris indulok a kikötőbe, Fioreste úr. Tudakozódni akarok az északra
induló hajók felől.
 – Valthur már említette – dünnyögte az öreg, s kezdte kinyitni az utcára
nyíló ajtót. – Nem lenne jobb rábízni, hogy egyezzen meg valamelyik hajó
kapitányával?
Balthis türelmetlenül elfintorodott.
– Valthur harcos, túlságosan szembeötlik. Feltűnően öltözködik, senkitől
sem fél, olyan gőgösen járkál, mint egy uralkodó. Kérlek, nem tudnád
rávenni, hogy legyen egy kicsit óvatosabb? Téged tisztel, hallgat rád.
– Ahhoz, kislányom, hogy meggyőzzem, viselkedjen megfontoltabban,
sokkal többet kéne tudnom róla, az ellenségeitekről, arról, hogy miért
üldöznek benneteket. Hogyan segíthetnék másként?
Balthis habozott, aztán vállat vont, és félénken beszélni kezdett:
– Az istenekről van szó... főleg kettőről, de lehet, hogy sokkal többről. Talán
mindről.
– Az égiek? – a mágus röviden felnevetett, majd bólintott. – Szóval
mégiscsak a ti életeteket akarta Cromer Granarth. Különös. Olyan nőgyűlölő,
fukar és kicsinyes, mint kevesen. Szeretői irigylik Kirri kurtizánjait, akik
náluk sokkal fényűzőbben élnek, s gyakran meg is csalják őt. Nem igen
érdekli más a pénzen kívül. És kik a többiek?
– Bambolisa Grenth és Darth Larimani. Több ízben is megpróbálták
elpusztítani Gwent, ők tették így tönkre, a kínvallatással.
– A Hore Katélban? Sabra Gwenaura földjén? Megáll az eszem! Évezredek
óta kering a hír, hogy az égiek rettegnek a Titokzatostól, de az okát senki nem
tudja. Darth Larimani hitvány gazember. Nem merné betenni a lábát Sabra
Gwenaura földjére.
– A saját szememmel láttam. De ugye nem mondod el Valthurnak? Ő
csodálja Bambolisa Grentht, s ha tudná, hogy ő üldöz bennünket, habozás
nélkül kiszolgáltatna neki.
– De hát mit akar olyan nagyon a barátnődtől Garbari istennője és Stelaire
istene? Mivel vívhatta ki az égiek haragját? Ha jól értettem, legalább hárman
szövetkeztek, hogy elkapják, s bárki megmondhatja, hogy ilyesmi még soha
nem történt.
– Nézd, Fioreste... Nos, hát ő Sabra Gwenaura. Érted már?
Az öreg felpattant, pár pillanatig tágra nyitott szemmel bámult rá.
Rettentően sápadt volt. Megfordult és szaladt, hogy bezárja a bolt ajtaját,
aztán nekivetette a hátát.
– Mit mondtál? – suttogta. – Sabra Gwenaura? Biztos vagy benne?
Reagálása megijesztette Balthist, aki már bánta, hogy fölfedte előtte a titkot.
A szája szélét harapdálta.
– Ugye nem mondod el Valthurnak? – ismételgette. Úgy tűnt, Fioreste
Saviodoro nem is hallja őt. Fel-alá kezdett járkálni a boltban, azt sem nézte,
hová rakja a lábát, sóhajtozott, érthetetlenül motyogott, és a fejét csóválta.
– Talán Sabra Gwenaura a legveszélyesebb nálam. A zodiákus valamennyi
csillagára! És legalább hárman eredtek a nyomába! Ha itt találják, mi is
búcsút mondhatunk az életünknek! Igazat mondtál, Balthis? – erősen
megragadta a vállát. – Ugye nem akarsz egy öreg mágust halálra rémíteni,
kislányom!
A férfi az utóbbi napok minden eseményét elmondatta vele. Kint már nagy
volt a jövés-menés, behallatszott az emberek zsivaja és a kocsik zörgése, de a
mágus boltja zárva maradt.
Néhány klepszidrával később Balthis a mágusra bízta a lányt, és a kikötő
felé indult. Életében először volt rendesen felöltözve, s tudta, hogy ha nem
szólal meg, senki meg nem mondaná, hogy idegen. Az egész földön ugyanazt
a nyelvet beszélték, de számtalan dialektusban, s Costa Taurana lágy, vontatott
nyelvjárását nehéz volt utánozni.
Keresztülvágott egy zsúfolt kis piacon, majd a tengerparton rátért egy útra,
amely az egész öböl mentén végighaladt. Hosszú famólók nyúltak be az
éppen viharos vízbe, számos két- vagy háromárbocos hajó árut rakodott. A
révben még több, különböző nagyságú és nemzeti hovatartozású hajó
horgonyzott, s legalább tíz dereglye járt ide-oda köztük és a part között. A
halászkikötő délebbre volt, szemben vele hajójavítók és raktárak.
Balthis már az első percben rémülten látta, hogy a környék nyüzsög a
kormányzó katonáitól. A piros egyenruhás alabárdosok szemmel láthatóan azt
a parancsot kapták, hogy alaposan figyeljenek meg mindent: egyetlen bárka
vagy hajó sem távolodhatott úgy el a parttól, hogy előzőleg aprólékosan
átvizsgálják. Más katonák a szálláshelyeket és a bordélyházakat fésülték át,
természetesen azért, hogy ellenőrizzék a vendégeket.
Rögtön feladta a reményt, hogy hajóval menjenek tovább. Sietve visszafelé
indult a bűzös sikátorokban. Fogadni mert volna, hogy valamennyi környező
utat sorompóval torlaszolták el, s rádöbbent, hogy öngyilkosság lenne
elhagyni a várost. Egyszóval itt rekedtek, s addig nem is mozdulhatnak
Saviodoro házából, amíg az őrséget vissza nem vonják.
Amikor hazaért, látta, hogy a mágus kinyitotta a boltot, s éppen néhány
hölgyecskét szolgált ki. A pult mögött állva, nagy hangon éppen a hűtlen
férjek számára ajánlott bájital előnyeit részletezte, amelytől a bűnös dadogni
kezd, amint más nőt érinteni merészel. A tenyérjósasztalnál idősebb férfi
várta, hogy a mágus kártyát vessen neki, közben vidáman fecsegett a
vevőkkel. Az igazat megvallva kárhozatos találmány volt az a bájital, mert ha
valóban ilyen hatása lett volna, Stryse valószínűleg dadogók városává
változna. Ügyet sem vetettek Balthisra, aki elhaladt mellettük, és felment az
emeletre.
 Amikor fölért, Sabra Gwenaura nem volt a szobában, de az ablakon át
megpillantotta a hátsó udvarban Valthurral, a kút mellett, a kúszónövények
árnyékában. Lement, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Beszéltél a vendéglátónkkal, Valthur úr? – kérdezte.
– Igen, kicsim. Kikértem tudós véleményét Gwen kisasszony szomorú
állapota felől. Úgy véli, hogy Gwent egy szellem tartja hatalmában, aki
elrabolta a lelkét, bezárta egy holttest körme csücskébe, amit aztán Yu-Yarn
mocsárvidékén egy barlangba rejtett. Nagy erejű, borzalmas varázslat ez, de
írva vagyon, hogy ha egy erős lovag visszaszerzi, azzal megmenti a
kisasszonyt, és megnyeri a szívét!
– Micsoda?! – ugrott talpra Balthis. – Azt mondom, tréfálsz velem, Cayyali
úr!
A harcos dölyfösen megpödörintette hatalmas bajszát, s Balthisra tekintett.
– Tudd meg, kislány, hogy én magam láttam azt a barlangot a mágus
varázsgömbjében. Holnap hajnalban indulok, hogy végrehajtsam a
vállalkozást, kardom egyetlen csapásával kettészelem a szellemet, hogy minél
előbb föloldozhassam a szerencsétlen lány lelkét. Addig pedig hozzá méltón
gondoskodsz róla, s biztos lehetsz benne, hogy érdemed szerint foglak
megjutalmazni!
– De hát Yu-Yarn mocsarai több mint ötszáz mérföldre vannak! – kiáltotta
Balthis.
– Ismerem az utat. Egy hónapja éppen arra jártam, mert tudomásomra jutott,
hogy egy sötét lelkű bandita ott tart fogva egy előkelő származású lányt. Nem
messze rejtőzött a mocsár szélétől.
– És kiszabadítottad a lányt, uram?
–Nos... Hát ez természetes. – Valthur bizonytalan mozdulatot tett. –
Megöltem a banditát. Mindazonáltal utóbb kiderítettem, hogy könnyű
erkölcsű nőről volt szó a valóságban, s a kupleráj tulajdonosa, ahonnan a nő
megszökött, irigységből és féltékenységből terjesztette a hírt. A kaland háttere
nem egy kislány füleinek való. De a megfelelő tanulságot levontam.
Balthis a fejét csóválta.
– Tele van a világ csalókkal, akik csak kihasználják és hitvány üzelmekbe
keverik a nemes célokat szolgáló nagylelkű embereket. Meglepő, hogy egy
harcost ilyen könnyen aljas kalandokra rá tudnak venni!
Valthur a magáéban tartotta Sabra Gwenaura egyik kezét. Ismét a szemébe
nézett, s mint annyiszor, félénken néhány bátorító szót súgott a fülébe. Balthis
visszatért a boltba, megvárta, hogy a kliens, aki rizsport és körömlakkot vett,
távozzék, aztán csípőre tette a kezét.
– Tisztelt lókötő mágus, tényleg azt hiszed, hogy a szellemek a
halhatatlanok lelkét a holtak körme csücskébe zárják? – fakadt ki.
 – Hát, van, aki hisz benne – kacsintott az öreg. – Főleg, miután látta is az én
régi jó üveggömbömben.
– De úgy látom, hogy Valthur di Garbari meg is győződött arról, hogy emiatt
a sületlenség miatt el kell mennie... Elküldted, hogy szappanbuborékokra
vadásszon, hogy feleslegesen vásárra vigye a bőrét. Hogy hazudhattál neki
ilyen szemenszedett módon?
– Halkabban! – intette a férfi. – A te határozott utasításodat követtem. Nem
te kértél rá, hogy távolítsam el egy időre? Nézd csak, ma reggel is hogy
kicicomázta magát: alig kelt fel, máris a fejébe csapta azt az ijesztő,
négyszarvú sisakot, felvette a páncélingét, fogta a kardját, és bejelentette,
hogy őrködni fog a kapu előtt. Nem az a fajta, akit halaskofának lehetne
nézni! Ha Cromer Granarth katonáinak van róla személyleírásuk, nem
tehetünk mást, mint hogy néhány hónapra eltávolítjuk, ennyi biztos kell neki,
hogy visszaérjen a mocsaraktól.
Balthis beszámolt arról, hogy ellenőrzés alatt tartják a várost. Úgy vélte, az
istenek gyanítják, hogy Strysében tartózkodnak.
– Igazad lehet. Szólok Valthurnak, hogy éjjel induljon útnak. Te és Gwen itt
maradtok, amíg el nem ül a vihar. Azt mondom majd, hogy az unokahúgaim
vagytok, akik nemrég érkeztetek vidékről. Pillanatnyilag úgyis elkel egy
magadfajta kislány, hogy nyitva tartsa a boltot. Törődhetnél a bájitalokkal és
az amulettekkel, meg elláthatnád a kisebb munkákat, amíg a vitorlásommal
foglalkozom. Mit gondolsz, ki tudnád tanulni a mesterséget?
– Bájital és amulett az ostobáknak – dünnyögte Balthis letörten. Hirtelen
felfogta az öreg szavait, és összerezzent. – Neked van hajód, Fioreste?
– Persze. De még nem áll készen az indulásra. Fel kell szerelni, de
mindenekelőtt a rakteret kell átalakítani, hogy elférjen benne legalább ötven
hordó repülő víz. Többször el kell mennem a forráshoz, végeznem kell a
munkámat és minden egyebet. Hasznomra lehetnél, Balthis!
– Hajóra akarod rakni a repülő vizes hordókat?
– Hát persze! – Az öreg elégedetten kacarászott. – És amint készen áll a hajó
az indulásra, szélnek fordítom a vitorlát, és... irány a tágas, kék ég, a
madaraknál és a felhőknél is magasabbra! Most már érted?
A lányka csak kábultan, tátott szájjal bámult.
 V.

A VARÁZSSZERÁRUS LÁNY

– Igyekezz! Az istenekre kérlek, ne húzd az időt! – kiáltotta a patkolókovács

lánya a kezét tördelve. – A bátyám szóval tartja, de addig kell a borába
öntenem a bájitalt, amíg még nálunk van. Sose lesz még egyszer ilyen
alkalmam!
A pult mögött Balthis kis papírt helyezett a mérleg serpenyőjére, s
különböző amforákból öntött rá. A lányra mosolygott, aki hadonászott a
boltban, és úgy riszálta magát, mint egy párzó macska.
– A kormányzó őrségének az egyik tisztje, érted? A barátnőim a földön
fognak fetrengeni az irigységtől, ha sikerül magamba bolondítanom.
– Semmit ne félj! Az Eromorfico-kivonat borba keverve csalhatatlan –
biztosította Balthis. – Tessék: repülő ló szarva összezúzva, alkímiai só, egy
csipet boszorkányszív és lótuszpillangó könnyei. Mindez pontosan egy taur és
tíz fillér. Aztán majd ha szépítkezni akarsz a fiatalember kedvéért, remek
rizsporunk van, amit én magam készítek, és újfajta pirosítónk hat színben,
amit Wa-Yssa királyságából kaptunk.
– Tudom, tudom – a lány felkapta a kis papírzacskót, fizetett, és már szaladt
is.
– És ne felejtsd, hogy körömlakkunk és oldhatatlan szemfestékünk is van! –
kiáltotta még utána Balthis.
Időközben új vevő lépett a boltba, egy elegáns, középkorú úr, aki
tudálékosan vigyorgott.
– Ezek a nők! – kiáltotta. – Csak a hiúság és az ábrándok járnak a fejükben.
Amikor húszéves voltam, szépségem, legalább hárman vagy négyen tették
velem ugyanezt. Nem tudtam meginni egy pohár bort anélkül, hogy a
legundorítóbb ocsmányságokat ne találtam volna benne. A feleségem
likőröket kotyvasztott nekem, mintha egyezséget kötött volna egy
vendéglőssel. De mióta feleségül vettem... részeg disznónak nevez, ha csak
rápillantok egy kocsmára!
– Ha sikerült elvetetnie magát, uram, azt jelenti, hogy bájitalai végül is nem
mondtak csődöt. Miben lehetek szolgálatodra?
– Hm... – A kliens bizalmas arcot vágott. – Itt van Saviodoro? Inkább vele
beszélnék, ő már tudja, mire van szükségem.
 – A gazdám a kikötőben van ma. A hajóján dolgozik. De ha csak talizmánt
vagy valami hasonlót akarsz vásárolni, biztosíthatlak, hogy minden
igényednek eleget tudok tenni, uram.
– Hm, hm! – köhécselt idegesen a férfi. – Valóban nem olyasmiről van szó,
amit egy hozzád hasonló kislánnyal kéne megbeszélnem. Érted, ugye?
Balthis ártatlanul mosolygott.
– Nagyon is, uram. De ne aggódj: Fioreste mágus boltjában a legteljesebb
titoktartásra számíthatsz. Csak a kielégített vevő tér vissza.
A kislány lehajolt a pult, alá, és elkezdett kutatni a dobozokban. Pár pillanat
múlva előbukkant, és a kliens kezébe nyomott egy sárga papírcsomagot.
– Tíz elegendő lesz? Fenjsei selyemből készült, garantáltan szakadásmentes,
normál méret. Két taur.
A férfi azt dünnyögte, hogy rendben van, gyorsan zsebre vágta az óvszert, és
kifizette a két ezüstpénzt, aztán köszönt és elsietett. Balthis jó napot kívánt
neki. Aztán, mivel nem jött új vevő, fogott néhány cserépedényt, és nekilátott
piros körömlakkot keverni. Lassanként szakértő lett mindenféle kozmetikai
termék és talizmán elkészítésében.
Két hónap telt el, amióta Strysébe érkeztek, vége felé járt a nyár. Valthur di
Garbari elment északra, s ez idáig nem adott hírt magáról. Késedelme
elgondolkoztatta Balthist. Talán veszélyben forgott volna az ifjú élete, ha
Costa Tauranában marad, de ahogy Balthis megpróbálta őt elképzelni, amint
Yu-Yarn végtelen mocsárvidékén bolyong a lován, egy nem létező barlang
után kutatva, miközben rovarokkal, útonállókkal és állandó csalódásokkal
küzd, összeszorult a szíve.
Aggodalmán Fioreste Saviodoro csak nevetett, mert szerinte helyénvaló,
hogy ilyen férfiak teljesen fölösleges vállalkozásoknak szenteljék az
energiájukat. Ily módon Valthur azt hiheti, hogy létezése rettentő fontos.
Az öreg mágust teljesen lefoglalta terve, hogy felszerel egy repülő hajót, s
gyakran két-három napig is távol maradt az üzlettől. Balthis eddig négy
gyűrűt adott oda neki, amin többek között új szekeret és egy pár lovat vett.
Folyton ide-oda járt a varos és a repülő víz forrása között, hordókat töltött
tele, aztán a hajó rakteréhez rögzítette őket. A pénz rövid ideig tartott azért is,
mert felfogadott három ácsot, és rengeteg anyagot kellett beszereznie, s hogy
előbbre jussanak, Balthis eladott még két kis rubinbrossot.
A bolt bevétele alaposan megcsappant, de Saviodoro ezzel már egyáltalán
nem törődött. Esténként csodálatos utazásokról fecsegett lázasan, amelyeket
tervezett, ellensúlyról és ballasztról beszélt, rajzokat készített, és számításokat
végzett, fantasztikus és veszélyes léghajózási módokat talált ki. Szakszerűen
oktatgatta Balthist a repülő víz rettentő, felfelé ható erejének
megzabolázására, a belső egyensúlyra, a kormányzásra, s csak nevetett,
amikor a lány azt jósolta, hogy a mágus oda fog veszni a hajón.
– Az úttörőket, kedves Balthis, mindig értetlenül fogadják – fejtette ki. – De
egy szép napon a repülő hajózás éppen olyan mesterség lesz, mint a többi. Az
egyetlen gond az...
– Az egyetlen gond az, hogyan kerüljük el a börtönt, mert maga Cromer
Granarth fogja meghiúsítani a dolgot – fejezte be a mondatot Balthis.
– Ostobaság! Nagyon jól tudom, hogy az istenek gátolják az alkalmazott
tudományok fejlődését. Látszólag még a legőrültebbek is egyetértenek ezzel a
szerintem vitatható elvvel. De a repülő víz nem találmány, hanem felfedezés!
Nyugodt lehetsz, nem vádolhatnak azzal, hogy valami újat találtam fel.
Időközben Cromer Granarth és a két másik isten lemondott arról, hogy a
városban keressék Sabra Gwenaurát, s talán már elveszettnek is hitték.
Többször látták, hogy a repülő gömb a dombok fölé emelkedik az isten
palotájának hátsó udvarából, aztán nyugat felé eltűnik. Cromer Granarth
alárendeltjei azt a hírt terjesztették, hogy Bambolisa Grenth immár két
hónapja állandó vendég a függőkert egyik villájában, s úgy tűnik, hogy
kizárólag lustálkodással tölti az idejét. Darth Larimaniról egy szót sem
lehetett hallani.
A Balthis szívét marcangoló feszültség enyhült. Sabra Gwenaura egészséges
volt, s bár az értelem szikrája nem csillant fel a szemében, nyugodtnak
látszott. Balthis minden reggel gondosan megmosdatta, megfésülte, aztán
kivezette az udvarra, leültette a kúszónövények árnyékába, s a nap jó részére
magára hagyta. Gyakran kiment a boltból, hogy ellenőrizze, milyen
állapotban van, megitatta, vagy elvezette az udvar sarkában álló árnyékszékre.
Olyan könnyű volt kezelni az istennőt, mint egy babát. Nem fordult elő többé,
hogy láthatatlan ellenséggel viaskodjon, de egyre gyakrabban megmerevedett,
mintha valamitől megrettent volna.
Vajon miért támadtak rá az égiek? Miféle sötét viszály állította őket
szembe? És milyen veszélyeket látott az emberiség fölé tornyosulni Sabra
Gwenaura? Néhány elejtett szavából Balthis arra következtetett, hogy
valamikor, réges-rég elfelejtett időben az istenek rettenetes ellenséggel álltak
harcban, amely kis híján elpusztította az emberi fajt. A többi csak feltételezés
volt, válasz nélkül maradt kérdés. Az emberiség múltjáról nem sokat tudott
Balthis, bár néha vette magának a fáradságot, s megkérdezett egy írnokot
vagy egy papot, hogy érdemlegesen kielégítsék a kíváncsiságát. De még a
tanult emberek sem voltak tisztában a pontos adatokkal, az idegenekről pedig,
akik még mindig gyötörték Sabra Gwenaura elméjét, senki sem tudott.
Fioreste Saviodoro boltjának falán függött egy kézzel rajzolt térkép, amely a
Föld öt kontinensét és a két jég borította pólust ábrázolta, s amelyen fel voltak
tüntetve a legfontosabb városok, az útvonalak és az országhatárok. Majdnem
minden város múltja legalább hatvanezer évre nyúlt vissza. Az égiek itt-ott
elhullatott nyoma jelezte, hogy már százezer évvel ezelőtt is gondját viselték
az egyes népeknek, ez volt minden, amit az átlagember a világ történelméről
tudni szándékozott. Hogy az isteneket milyen kapcsolat fűzte az ősökhöz,
ahhoz a néphez, amelynek nyomai olykor napvilágra kerültek, tisztázatlan
maradt.
Fiatal kora ellenére Balthis meglepődött azon, hogy az istenek nem tűrik
meg az iskolákat és a tanulást, s hogy a fejlődés minden jelét csírájában
elfojtották. Tanulásra csak annak nyílt módja, aki gyakorolhatta mesterségét,
miután tanoncként alkalmazták, a többi ember számára az ismeretek hiánya a
dolgok természetes rendjéhez tartozott.
Mire a lányka végzett a lakk kikeverésével, dél lett, a zárás és az ebéd ideje.
Ám két libériás szolga hordszéket tett le a bejárat előtt, s Balthis felsóhajtott:
ez eltelt két hónap során már jól megismerte ezt a járművet. Feltűnése azt
jelentette, hogy legalább egy klepszidrát a város egyik leggonoszabb nyelvű
asszonya pletykáinak kell szentelnie, aki sajnálatos módon a szárnyai alá vette
őt. Éppen annyi ideje maradt, hogy letisztítsa a kezét, és mosolyt erőltessen az
arcára, amikor kislányosan csacsogva, nagy csipkefelhőben belibbent
Ansilobe Theacre.
Az asszony, egy gazdag kurtizán, akinek a férje Cromer Granarth udvari
szabója volt, odarángatta Balthist a tenyérjósló asztalhoz, lenyomta egy
székre, s a legkülönfélébb dolgokról lamentált egyszerre: a nagy meleg, a
hordárok lustasága, a reggelente érzett nyakfájdalom, hogy nehezen talál jó
minőségű organzát, az imént meglátogatott hölgy ostobasága, a languszta
drágasága. Emberfeletti ügyességgel mindezt még azelőtt mondta el, hogy
belevetette volna magát a kis karosszékbe.
A nő tíz, legfeljebb tizenkét naponként eljött, és egy huszonhat tauros
talizmánt vásárolt, amelyet a Fehér Főnix számításai alapján készítettek, s
amelynek különös hatalma abban állt, hogy lehetővé tette két szerelmes
együttlétét anélkül, hogy rajtakapják őket. További két jelentős tulajdonsága
volt a bűvös valaminek: először is az, hogy csak egyetlen találkozás erejéig
hatott, másodszor pedig az, hogy le kellett nyelni, hogy a párocska
szerencséje tovább nőhessen. Noha nem lehetett valami kellemes, ez utóbbi
részlet jelentette a biztosítékot a mágusnak, hogy a felhasználó nem fogja
megvizsgálni a talizmánt, amely valójában egy ezüstszínűre festett aszalt
szilva volt. Ansilobe valaki másnak vásárolta őket, és a legteljesebb
diszkrécióra szólította fel Balthist, mielőtt az egész ügyletet feltárta volna
előtte, tekintettel a dolog pikantériájára.
Röviden szólva, minden Cromer Granarth függőkertjének egyik
pavilonjában bonyolódott, ahol tucatnyi titkos ügyködés, intrika és
szövetkezés közepette kapcsolat szövődött az isten jelenlegi szeretője és
Ansilobe Theacre unokaöccse között. Az ifjú egy vízvezetéken át jutott be a
tiltott területre, amit ő maga fedezett fel, amikor megbízták, hogy hozza
rendbe az egész csatornahálózatot. Az utóbbi hat hónapban bére nagy részét
talizmánokra költötte, mivel tíznaponta találkozott a szép Isahuelával.
Ansilobe volt az isten házasságszerzője és hivatalos krónikása, de mivel senki
nem merte volna figyelmeztetni Cromer Granartht, hogy fésülködéskor
ügyeljen a szarvaira, a két szerető biztonságban volt.
Balthis tudta, hogy ebből a pénzből Fioreste mágus nagy összegű havi
csúszópénzt fizet a függőkert főőrének, aki szintén a kliense volt, csak azért,
nehogy alabárdosok törjenek be a párocska szerelmi fészkébe, rontva a
talizmán hatását. Balthis álmában sem hitte volna, hogy ez a fecsegés pár nap
múlva az aranynál is értékesebb lesz a számára.
Amikor Ansilobe Theacre távozott, bezárta az üzletet, és a hátsó udvarba
ment, hogy ellássa Sabra Gwenaurát. A rémülettől bénultan torpant meg: a
lány nem volt ott, eltűnt. Tekintetével végigpásztázta a téglafalakkal körbezárt
térséget, el sem tudta képzelni, mi történhetett. Az apró árnyékszék felől halk
nyikorgás hallatszott, s közelebb menve látta, hogy az ajtó be van zárva.
– Egek! – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Gwen, odabenn vagy? – Amikor
odaért, és kinyitotta a festetlen cédrusfa ajtót, megpillantotta az ülőkét
magasra emelő Sabra Gwenaurát, aki szemében az őrület sötét lángjával
üvöltötte:
– Nem kaptok el, hitványok! – ezzel a súlyos tárgyat Balthis fejéhez vágta,
aki ájultan a földre rogyott.
Futó lábak dobogtak, valamit felborítottak, távolabb egy ajtót vágtak be
nagy erővel: mindezt kábultsága ellenére is érzékelte. Amikor feje búbját
tapogatva felállt, reszketett a hullámokban rátörő fájdalomtól.
Átment a bolt hátsó részén.
– Gwen! Hol vagy? – kiáltotta.
Az utcára nyíló ajtó félig nyitva volt. Szívdobogva kirohant, szétnézett, de a
barna hajú lány eltűnt.
Odafutott egy talicskát toló emberkéhez, s megkérdezte, hogy nem látott-e
egy fiatal, fehér tunikás lányt. A férfi elmondta, hogy egy ehhez hasonló
gyönyörű lány sebesen, mintha menekülne, a kikötő irányába fordult. Balthis
minden keresztutcába bekukkantva a nyomába eredt. Mivel nem talált rá,
végül egyenesen a tengerpartra ment, s találomra nekiindult az öblöt övező
napsütötte útnak, lihegve és izzadságban fürödve.
Mivel nem tudta, hogy merre is menjen, még érdeklődött néhány embertől,
de senki nem látott semmit. Egy klepszidráig kereste eredmény nélkül, aztán
úgy döntött, hogy számba veszi a legrosszabb eshetőséget: nagyot nyelt,
ujjaival letörölte a könnyeit, aztán a külvároson átvágva eljutott a függőkert
bejárata előtti őrig.
Cromer Granarth szentélye, ahol szinte megfizethetetlenül magas áron
gyógyítottak, a magas hegy lábánál elterülő partszakaszt foglalta el. Hatalmas
oszlopsorokat és jól ápolt kertekre nyíló kis kapukat lehetett itt látni, s
mindenfelé zöld nadrágot és narancssárga zubbonyt viselő papok cirkáltak,
kétélű tőrrel felfegyverkezve, ami rendjük ismertetőjele volt. Beljebb, a hegy
tetejéig vezető, végeláthatatlan lépcsősoron tisztviselők és kertészek járkáltak.
A függőkerteket mintegy tíz lépcsőzetes terasz alkotta, közülük nem egy öt
mérföld hosszú volt, a fák között pedig zárdákat és élénk színű, apró
kastélyokat lehetett megpillantani.
A domb tetején különféle paloták álltak, amelyeket pavilonok és óriási
kristálykupolák tettek még pompázatosabbá. Az egész területet egy
őrkülönítmény tartotta ellenőrzés alatt, amely elvileg a Kirriben székelő
kormányzó irányítása alá tartozott, gyakorlatilag azonban, mint Costa
Tauranában annyi más különítmény, az isten parancsainak engedelmeskedett.
Balthis úgy harminclépésnyire megállt a főbejárat előtt, amelyet hat, piros
egyenruhás alabárdos őrzött, s megpróbálta kifigyelni, hogy a két kis szélső
épületben zajlik-e valami szokatlan tevékenység. Semmit nem látott. Várt, és
lihegett egy kicsit, aztán észrevette, hogy szinte az orra előtt van egy elegáns
bordélyház, ahol egy vörös hajú, nyilvánvalóan Gran Saban-i származású
néger nő íróasztalnál ülve fogadta a klienseket. Balthis megkérdezte tőle,
hogy nem látta-e, amint az őrök egy barna hajú, fehér tunikás lányt hoztak,
mert tudta, hogy az alabárdosok mozgása nem kerüli el a kurtizán figyelmét, s
a nő valóban bólintott.
– Az őrjárat épp az imént vett őrizetbe egy ilyesmi lányt – állította, súlyos
effrikan kiejtéssel. – Forest Halloy, az őrség kapitánya a palotába vitette. Úgy
nézett ki, mint aki kábítószertől bódult, vagy részeg lenne. A barátnőd?
Balthis dermedt szívvel bólintott. Csöndben a kikötő felé indult, megpróbált
semmire sem gondolni, üresnek érezte magát. Minden a lehető legrosszabbul
végződött, minden erőfeszítése, hogy megvédelmezze a Magasföld
szerencsétlen sorsú istennőjét, kárba veszett, mert a lány, akinek agyát köd és
rémálmok uralják, most ellenségei keze közé került. Mi történhet vele?
Balthis nem tudta, s nem is mert rágondolni, de egyvalamit szomorúan
véglegesen és világosan látott: az ő egyéni kalandja itt véget ért.
Fioreste Saviodoro ugyanígy vélekedett, amikor Balthis odaért az öböl déli
csücskében fekvő hajójavítóhoz. Az öreg mágus átkarolta a vállát, és a
szárazra vont halászbárkák között leültette egy sószagú vitorlagöngyölegre.
– Nyugodj meg, kislányom, nem tehetünk semmit. Ezt a játékot óriások,
rejtett és kifürkészhetetlen célú hatalmas teremtmények irányítják. Te gyalog
voltál az ő nagy, évezredes mérkőzésükben, jelentéktelen és erőtlen gyalog.
De vigasztalódj meg: az égiek halhatatlanok, s jól láttad, hogy Sabra
Gwenaurát nem lehet fizikailag elpusztítani. Nehezen tudnának valóban ártani
neki.
Balthis az ajkát harapdálta. Könnyei végigfolytak az arcán.
– Ezek nem istenek, Fioreste, hanem undorító ördögök. Gyilkolnak, őrült
tetteket visznek végbe, szolgának tekintik az embert. Hatalmasok és
halhatatlanok, de nem normálisak. Hogyhogy te ezt nem veszed észre?
Az öreg keserűen nevetett.
– Ki mondta neked, hogy az isteneknek jóknak kell lenniük? És végül is
miért kéne jónak lenniük? Harlja Fenhorát a cirkuszi viadalok teszik
boldoggá, és arra használja a sebezhetetlenségét, hogy megtermett, erős
embereket öljön meg, miközben hahotázik, mint egy őrült. Cromer Granarth
gonoszul rászedi a betegeket, akik gyógyulást keresve jönnek ide, s akik
istenüknek tekintik és tisztelik őt. Bambolisa Grenth korbáccsal a kézben
járkál csodálói között, szíjat hasít ki a bőrükből, ők mégis szeretik. Haldan
Zohare kéjenc, s ha az isteneknek lehetnének gyermekeik, az egész Ousa Nau
matriarchátus az ő ágyékának a gyümölcse volna. Sawar Zarlok minden évben
vízbe fojt egy szüzet, s állítólag a lányok ezt kitüntetésnek veszik.
Egyszóval... az istenek istenek!
– Sabra Gwenaura más, mint a többi!
– Mit számít az neked? Ő még akkor is fiatal és szép lesz, amikor belőled
már por sem marad. A folyók el fogják árasztani a szárazföldet, a szél
elpusztítja a hegyeket, a kontinensek a tengerbe fognak merülni, helyettük
újak születnek majd, s ő még mindig éppoly friss lesz, mint egy húszéves
lány. Bízd az istenek dolgát az istenekre, kicsi Balthis!
– Gwen a barátnőm!
– Na, menj már! Te magad mondtad, hogy soha nem láttad, mielőtt
lélektelen marionettet csináltak belőle. Ha egy napon magához térne, azt sem
tudná, ki vagy. Nem ismer téged. S mit gondolsz, mit törődne veled? Térj
észre, az ég szerelmére!
– Jól van, nem ismer engem. Akkor mondjuk úgy, hogy én vagyok az ő
barátnője – makacskodott a másik. – Ha látod, hogy egy kisgyerek fuldoklik a
kikötőben, megpróbálod partra húzni. Egy pillanatig sem kérded magadtól,
hogy ezért hálás lesz-e neked, vagy hogy egy hónap múlva felismeri-e
megmentőjét. Nem igaz? Ahhoz hogy segíts rajta, talán tudnod kell, hogy
később jó barátok lesztek-e?
Fioreste Saviodoro megborzolta Balthis haját.
– S talán ez a valódi különbség a halandók és a halhatatlanok között: te
tudod, hogy van szenvedés, hiszen ezért van szíved, ők nem érzik a kínt a
húsukban, ezért nem törődnek mások fájdalmával sem. Nem vagyunk
egyformák.
Balthis megcsóválta a fejét, és beletörődő egyetértést mormogott, az öreg
pedig azt tanácsolta, hogy ne eméssze magát. Hamarosan megérkeztek a
munkások, és Balthis követte a mágust a hajóhoz. Időközben nagy bakokra
emelték, és gerincét több helyen megnyitották. Ezenkívül, mivel tudta, hogy
már nem bocsátják vízre, Saviodoro hat nagy kereket szerelt rá fel. Senki,
még az ácsok sem tudták, hogy mit tartalmaznak a raktérhez csavarozott nagy
hordók, a környéken pedig már hóbortos hírében állt a mágus. Tengerészek és
ácsok jöttek, hogy közelről megvizsgálják a hihetetlen változtatásokat, aztán
szánakozó fejcsóválással vagy nevetve távoztak.
A hajón volt még több mint háromszáz öl homok, amely a rakteret az orrtól
a farig megtöltötte, mert Saviodoro a biztonság kedvéért többet vitt fel a
szükségesnél, hogy a hajót a földön tudja tartani. A farban, a kormány helyére
emelő és öt csiga volt szerelve, a ballaszt és a repülő víz kiengedésének
kezeléséhez, ami a függőleges mozgáshoz és a hajótest egyensúlyban
tartásához elengedhetetlen volt. Az előrehaladást a vitorlázat biztosította
volna, s a mágus úgy tervezte, hogy szélcsend esetén a hajót nagyjából egy
méter magasan tartva, nem túl fáradságos módon, póznával lehetne
előrehajtani.
Egy pillanatig arra gondolt a lányka, hogy az egész terv hiábavaló és nem is
érdekes. Úgy érezte, hogy a nap eltűnt, a föld pedig alámerül egy sötét
burokba. Gyűlöletesnek látta az emberke lelkesedését a hajó iránt, s rájött,
hogy az ő számára pusztán megkönnyebbülés, hogy Sabra Gwenaura nincs
többé a házában. Elköszönt tőle, és otthagyta, mert hasznavehetetlennek és
tehetetlennek érezte magát.
Két napig a legteljesebb apátiába süllyedt, nem nyitotta ki a boltot, csupán
magának és a mágusnak főzött. Sokat aludt, kedvetlenül eljárt bevásárolni, a
többi időt pedig ellustálkodta az udvaron. A harmadik napon Fioreste
Saviodoro egész délelőtt kliensekkel foglalkozott, akikkel előre megbeszélte,
de nemigen kötötte le a dolog, és ki is jelentette Balthisnak, hogy felhagy
ezzel a tevékenységgel. Fejébe vette, hogy körbejárja a világot, mert úgy
vélekedett, hogy egy utazó mágus bizonyára híressé válna.
– Ki más dicsekedhet azzal, hogy repülő, hajója van? Hercegek és uralkodók
fognak sorban állni a szolgálataimért, kedves Balthis.
– Villámsebesen meg kell majd győznöd az embereket, hogy nem
boszorkányság a repülőtudományod, másként földre szállásaid
mozgalmasabbak lesznek, mint hinnéd! – dohogott a lány.
– Persze te is velem jössz! A segédem leszel. Pár év múlva olyan gazdaggá
teszlek, amilyent nem is álmodtál. Színarany cipőt fogsz viselni, és ékköveket
a hajadban. A világ minden tájáról egymást fogják taposni a nemes urak
egyetlen mosolyodért. Sőt, szólok majd Ansilobe Theacrénak, hogy indulás
előtt vigyen el a saját fodrászához és szabójához. Mit szólsz hozzá?
– Nemrég valami adósságokról beszéltél – figyelmeztette a lány.
– Ó, igen! Kölcsön tudsz adni még egypár fülbevalót? Biztosítalak, hogy
kamatostul visszafizetek mindent. A mester azt mondja, hogy új árbocra lenne
szükség, és a repülő vizes hordók csapjai is sokba kerülnek.
– Még ott van a szobámban, a tégla alatt – nyugtatta meg Balthis.
Amikor az öreg elment, a lányka az udvaron maradt, és a jövőjén
gondolkodott, miközben hideg bort iszogatott az amforából, amelyet a kútban
hűtöttek. Fioreste Saviodoro szavai távoli évek látomásait villantották fel
benne, s a javaslat alternatívájaként nem tehetett volna mást, mint visszatér
Dendrába a rongy- és hulladékkereskedéshez. De mindkét lehetőséget
hiábavalónak és értelmetlennek látta: egyikhez sem érzett valóban kedvet.
Még napnyugta előtt rájött, hogy egyetlen megoldás maradt a számára; az
öreg utalása Ansilobe Theacréra némi reménysugarat jelentett a sorompók
között, amelyeket a sors rakott körébe. Még ha az életébe kerül is, kötelessége
megpróbálni.
 VI.

A STRYSEI ESEMÉNYEK

Éjfél múlhatott, az eső szemerkélt. Balthis előtt a hegy, amelyen Cromer

Granarth palotája magaslott, óriási, sötét, alaktalan tömbként meredezett, tőle
jobbra pedig a tavat tápláló folyócska csörgedezett. Egész napját azzal
töltötte, hogy körbejárja a hegyet, mely mögött széles víztükröt fedezett fel. A
hegyoldalba hosszú, ezernyi amforával ellátott drótkötélpályát szereltek a
függőkertek öntözésére, de most minden csendes volt, és mozdulatlan. Nem
táplált illúziókat a rá váró nehézségekkel szemben, de kezei már a falat
tapogatták, amely alatt őrszemek járkáltak, hogy azonnal végezzenek a
betolakodókkal.
Egészen a fal mellett haladt. Ansilobe Theacre elmondása alapján a körfalon
kívül kis téglaépületre kell lelnie, amelynek pincéjéből a magaslat tetejéig
vezető ösvényre lehet jutni. Éppen rákezdett az eső, amikor megpillantotta az
épületet. A sötétben lerakta a földre a táskáját, és egy olajmécsest vett elő;
meggyújtotta a kanócot, és megpillantotta a pincébe vezető rövid lépcsőt.
Fejére rögzítette a mécsest egy álla alatt megkötött spárgával, hogy a keze
szabad maradjon. A vezeték, amelyen Alvarise Theacre végighaladt, hogy a
kívánatos Isahuelához jusson, négyszögletes, enyhén emelkedő út volt, amely
rettentő hosszúnak tűnt. Négykézlábra ereszkedett, s még az út felét sem tette
meg, amikor belátta, hogy vannak férfiak, akik azért, hogy asszonyi testet
érinthessenek, akár a poklon is keresztülvergődnének. A dombok tetejére
feljutni a függőkertek szép kis lépcsősorain is kimerítő lehetett, de ezen a föld
alatti csatornán végeérhetetlen vállalkozás volt. Váratlanul elmosolyodott,
mert eszébe jutott a fiatalember, aki, mielőtt nekivágott volna az
emelkedőnek, lenyelte az ezüstszínűre festett szilvát. Balthis is szerette volna,
ha van egy védelmező talizmánja, de még inkább egy megvesztegethető
őrparancsnoknak örült volna, aki szemet huny, ha látja, hogy tiltott helyeken
járkál.
Az átjáró üres ciszternába torkollott, ami nagyjából harminc lépés széles
lehetett, és olyan mély, hogy hágcsó kellett volna a feljutáshoz. Közepén
hatalmas, kör alakú, sötét tárgyat vett észre, amely fémesen csillant meg a
mécses fényében. Ostobán eltátotta a száját, gerincén jeges borzongás futott
végig, mintha egy hulla keze simította volna végig: Cromer Granarth repülő
gömbje állt ott mozdulatlanul, az esőben.
Alvarise Theacre soha nem említette a nagynénjének, hogy szerelmi
utacskái a bűvös légi jármű kikötője mellett vezetnek el, s alighogy elég
bátorságot gyűjtött, elhatározta, hogy közelebbről megvizsgálja. A gömb
három zömök hengeren nyugodott, s Balthis rájött, hogy ezekből bocsátja ki
fénylábait. Körülsétálta, s egy kis lépcsőt vett észre, amely egy nyitva álló,
ovális ajtóhoz vezetett. Ha a bejárat zárva lett volna, minden bizonnyal
továbbáll, így azonban a kíváncsiság győzött, és belépett. A mécses halvány
fényében titokzatos műszerekkel teli kis helyiség tárult elébe. Egy
nyomógombokkal borított irányítópult elé helyezett karosszék tetszett neki a
legjobban, mert körbe lehetett forgatni, de az összes többi értelmetlen volt a
számára.
Átment a fülkén, hogy megpróbálja kinyitni a végében levő ajtót, de
sikertelenül. A kilincs, bár eltért a megszokottól, normálisan nyílt, alatta kerek
nyílás volt. A gépekkel kapcsolatos ismeretei alapján nem tudta megállapítani,
hogy kulcslyuk-e, vagy valami más, mindenesetre kulcs nem volt benne.
Visszatért az irányítópulthoz, rákönyökölt, és érdeklődéssel vizsgálgatta az
üvegablakocskákat. Parányi tűket látott, amelyek a fokokra osztott félkörök
mentén látszólag maguktól mozogtak, mintha a szerkezet belsejében mágikus
erők rejlenének, amelyek mozgásba hozzák őket. Megnyomta és felengedte a
gombokat, álmélkodva füttyentett, amikor három, cseresznye nagyságú körte
kigyulladt. De nyomban az ajtóhoz szaladt, mert megijedt valami
bugyborékoló hangtól: szuroknál is feketébb, olajnál is sűrűbb folyadék áradt
bőségesen a gömb hasán levő nyílásból, s hamarosan annyi kifolyt, hogy
teljesen elfedte a ciszterna alját. Balthis látta, hogy valami olyasmihez nyúlt,
amihez nem kellett volna, de ez egy csöppet sem zavarta. Éppen tovább akart
indulni a föld alatti úton, amikor meghallotta, hogy a repülő jármű belsejéből
valaki segítségért kiált:
– Segítség! Azonnal kinyitni! Hallasz?! – kiáltozott a hang.
Visszatért a belső ajtóhoz. Bármire inkább számított volna, mint hogy egy
foglyot talál bezárva. De az a tény, hogy Costa Taurana istene nem vetné
börtönbe, mint valami hétköznapi bűnözőt, felbátorította a kísérletre.
– Van ott valaki?! Segítség! – üvöltötte az ismeretlen.
– Ki van ott? – kérdezte Balthis nem túl hangosan.
– Engedj ki! Fogd a kulcsot, és szabadíts ki! – parancsolta a férfi haragtól és
elkeseredéstől reszkető hangon.
– De hát zárva van – felelte Balthis bizonytalanul.
– Tudom, hogy zárva van, te ostoba! Fogd akkor a másik kulcsot! Nézd meg
a szék alatt, igyekezz!
A karosszék ülése alatt valóban volt egy kulcs, bár Balthis soha nem ismerte
volna fel: egy kilyuggatott kis vashenger volt. Beledugta a kilincs alatti
nyílásba, s az ajtó halk kattanással magától feltárult.
Bekukkantott. Egy ágyat látott, rajta egy sonkaként összekötözött, elegánsan
öltözött férfival. Kövérkés volt, krumpliorrú, haja szőke, vörös arcát rettentő
harag torzította el.
– Szabadíts ki! Azonnal oldozz el, te ostoba! – parancsolta. – Mit állsz ott,
mint akit odaszögeztek?!
– Ki vagy te? – Balthis nem mozdult. Egy csöppet sem tetszett neki a férfi.
– Nem ismersz, te idióta állat? Azonnal oldozz el, istened parancsolja ezt! –
ugatta a másik.
Balthis kővé dermedten bámulta.
– Te vagy... te vagy Cromer Granarth?
– Hát ki lennék! Gyerünk, rajta! A Földet idegen istenek szállták meg, s
egyikük az arany álarcom mögé rejtőzve járkál, engem pedig már hat hónapja
bezártak ide. Riadót kell elrendelni. Ne rabold tovább az időmet, mert
különben a kannibálhalak közé vettetlek, te idióta!
Balthisnak esze ágában sem volt engedelmeskedni, hanem kiment, és újból
bezárta az ajtót, úgy, ahogy találta, s leszaladt a lépcsőn. Ment az esőben, a
gömb tartályaiból kiömlött szurokban csúszkálva, s látta, hogy a folyadék
lefolyókban tűnik el. Egy másik, magasabban fekvő út indult a ciszternából
vízszintesen, ide kapaszkodott fel lihegve. Félt, és azt kívánta, hogy minél
távolabb kerüljön Cromer Granarthtól, bármennyire is össze van kötözve.
Néhány kanyar után megpillantotta a kivezető nyílást, s a földre tette a
mécsest. Képtelen volt rájönni, hogy milyen események következtében
végezte Costa Taurana istene különös vasmadarának fogságában, s az
ijedtségtől még találgatni sem tudott. Azt viszont tudta, hogy az istenek arany
álarcot viselnek, amikor hatalmuknak isteni és hivatalos hangsúlyt kívánnak
adni, így nem lehetetlen, hogy a nép ellenőrzésében Darth Larimani lépett a
helyébe. Nyilvánvaló, hogy távol kell tartania magától a borbélyát, a szabóját
és mindenki mást, aki csak kétségbe vonhatja személyazonosságát.
Ansilobe Theacre elmondta, hogy az unokaöccse és Isahuela között hat
hónapja folyik a dolog, vagyis amióta Cromer Granath rabságban van. Azaz,
még mielőtt támadásba lendültek volna Sabra Gwenaura ellen, ellenségei
sietség nélkül körbehálózták, s tervük egy része az lehetett, hogy
ártalmatlanná teszik Costa Taurana istenét is, talán hogy megkaparinthassák a
repülő gömböt. A fő kérdés továbbra is az volt, hogy vajon a két örök életű
vajon miért tette mindezt?
Vállat vont, és kilépett rejtekhelyéről. Vakon tapogatózott egy üres
fürdőmedence alján, amelyet egzotikus növények vettek körül, s az esőben,
ami a haját is átáztatta, olyan kicsinek és védtelennek érezte magát, mint óriás
talpa alatt a hangya.
Egy kolostorba jutott, amelyet teljesen körülzártak egy kivilágítatlan kastély
belső falai. Beszaladt egy oszlopsor védelmébe, és a kijáratot kezdte keresni.
Azt tervezte, hogy behatol Cromer Granarth rezidenciájába, és addig
leselkedik, amíg fel nem fedezi, hová zárták Sabra Gwenaurát. Ám amikor
maga mögött hagyta a kolostort, rájött, hogy szembe kell néznie a felderítendő
épületekkel teli hatalmas függőkertekkel, ami legalább még egy éjszakát vesz
igénybe.
A dombtető sötétségbe veszett. Egy ösvényről az egyik palota tetőteraszának
óriási kristálykupolájában világosságot vett észre. Hálát adott az égnek az
esőkopogásért, majd befordult egy tavirózsával teli tavacska mellett, míg egy
keskeny úton az épület főbejáratáig nem ért.
A kaput ráccsal torlaszolták el, de nagy fintorgások közepette sikerült
átbújnia rajta. Odaszaladt egy márványlépcsőhöz, és halkan, mint egy párduc,
felment rajta. Az első emeleten sötét csarnokban találta magát, amit szobrok
és dísznövények árnyai töltöttek meg. Tudta, hogy az életét kockáztatja, mégis
elhatározta, hogy elmegy a csarnok végéig. Ahogy a folyosók útvesztőjében
bolyongott, bátorító zaj ütötte meg a fülét: a közelben hortyogott valaki.
A majdnem harminc lépés széles hálószoba bejáratát a kapuéhoz hasonló
rács zárta le. Átbújt a rudak között, félrehúzott egy átlátszó függönyt, s egy
szokatlan, félkör alakú medencét pillantott meg. A mélyedés védőárokként
nagy, baldachinos alkóvot vett körül, s Balthis arra gondolt, hogy meg kéne
nézni, ki alszik a habkönnyű csipkefüggöny mögött. A helyiségben furcsa
szurokszag terjengett; Balthis beleszimatolt a levegőbe, és rájött, hogy
ugyanilyen szaga volt a gömbből kiömlő folyadéknak is. Látszólag a
fürdőmedencéből áradt, s Balthis eltöprengett, hogyan is juthatott az anyag
egy magasabban fekvő helyre. Aztán félretolta a kérdést, belemerült a vízbe,
és átgázolt a nagyjából öt láb széles medencén. Ahogy kifelé mászott, arra lett
figyelmes, hogy erősen ráncigálják a ruháját, a lába között pedig valami
nyálkás siklott át. Csuromvizesen, ijedten kalapáló szívvel ugrott a szárazra:
ruhájának széle lógott, mintha kutya támadott volna rá. Csak most jutott az
eszébe, amit Cromer Granarth a kannibálhalas medencéről mondott, s
rémülten felnyögött. Meg kell őriznie a nyugalmát! Felment a három
vörösmárvány lépcsőfokon, és bekukkantott a függöny mögé. Zöld
selyempaplanon csodaszép szőke nő feküdt, olyan lenyűgözően a maga
meztelenségében, hogy egy süket ember azonnal beleszeretett volna.
Normális hallású embert azonban kiábrándította volna a puha ajkak közül
előtörő, orrhangú füttyel kísért erős horkolás. Balthis látta már ezt az arcot:
Bambolisa Grenth volt az.
A gyönyörű, varázslatos nő nem egyedül aludt. Mellette, hason fekve,
izmos, barnára sült ifjú hevert, nyilvánvalóan szeretkeztek. Míg azonban a
formás istennő mély álomban pihente ki az ölelkezés fáradalmát, a férfi
véglegesebb nyugalomban ünnepelte a szerelmi aktus végét: véres hátából egy
tőr markolata állt ki.
Balthis nem vesztegette az időt azzal, hogy a nő különös ízlésén töprengjen.
Tisztán érezte, hogy hibát követett el, amikor bejött ide, mert a távozás
kérdése meghaladta képességeit. Ha nem akar ismét belegázolni a medencébe,
ott kell megvárnia a hajnalt a holttest és Bambolisa Grenth társaságában.
Semmi okosat nem tudott kisütni, leült hát az alkóv lépcsőjére, és tenyerébe
támasztotta a fejét. Az éjszakai kirándulás minden izgalmát, ha ugyan ezt
izgalomnak lehet nevezni, kimerültség váltotta fel, kedve lett volna sírni.
Hamarosan el is kezdett pityeregni, ám egyszeriben fény gyúlt, és súlyos
léptek zaja közeledett a külső folyosó felől. Gyorsan bebújt a hatalmas ágy
alá, összetekeredve, akár a kígyó, míg a legsötétebb sarokba nem ért. Valaki
megállt a kiskapu előtt, és lámpával bevilágított a szobába.
– Ébredj, te átkozott! Ébredj! – kiáltotta a férfi dühödt, fenyegető hangon. –
A szellemekre, Bambolisa! Nyisd ki az ajtót!
Balthis azonnal felismerte Larimani hangját, amelyet bosszús nyögdécselés
követett, amint a szőke nő abbahagyta a horkolást.
– Mi bajod van?! Mi az ördög folyik itt?! – elégedetlenkedett álomittasan.
A lányka érezte, hogy megmoccan, valami fémesen csikordult az ágy
mellett, aztán látta, hogy kitárul a kapu. Darth Larimani lábai megálltak a
medence szélén.
– Ide is behatolt ez az ocsmányság. Átkozott vezetékek! A lakosztályomban
már a csapból is csöpög. Nézd csak, milyen: ezek a szaros halak mind
felfordultak tőle.
– Mi? Miről beszélsz? – Bambolisa Grenth lábai lehaladtak a
márványlépcsőn, és megálltak a fürdőmedence mellett. – Éreztem már ezt a
szagot. Ugyanez lengi körül a varázsgömböt is. Talán Cromer egy ördög
cimborája szabadult ki a gömbből.
– Csak a te fejedben léteznek ördögök, ostoba tyúk! – rikácsolta Darth
Larimani. – Ezerszer megmondtam, hogy a gömbben sem manók, sem
varázslók nincsenek.
– Ó, tényleg? Hát akkor hogyan repül? Erre válaszolj nekem, te ocsmány,
bűzös hólyag! Hogyan repül az égen? Én mondom neked, hogy Cromer
elbújtatott benne egy ördögöt. Azonnal menj, és nézd meg, mi történt, ahelyett
hogy úgy járkálsz itt, mint egy eszement kakas!
A férfi nem válaszolt; meggyújtott néhány kandelábert, és kiment.
Rejtekhelyéről Balthis látta, hogy Bambolisa Grenth a medence fölé hajol, és
egyik kezével a vízben kotorászik.
 – Döglöttek... mind megdöglött, kiszáradt, utálatos halak. Ohó! Ez a kis
kurva még mozog! – sikoltott fel, és visszakapta a kezét. – Jaj de undorító! Jaj
de undorító!
Pár perc múlva megint bele merte dugni a kezét a vízbe, s nagy, legalább
egy méter hosszú, ezüstös színű halat húzott ki.
Dühödten fújtatva a szoba túlsó végébe röpítette, s leverte az egyik lámpát,
amit a társa meggyújtott. Amíg Darth Larimani visszaérkezett, még legalább
tíz-tizenkét halat halászott ki, s azzal szórakozott, hogy hozzácsapdosta őket a
bútorokhoz. Aztán fölment az alkóvba, kilökdöste belőle a barna bőrű
fiatalembert, és belegörgette a medencébe.
Ebben a percben tért vissza lihegve a másik.
– Gyerünk, öltözz gyorsan! Az egész moslék kiömlött a gömb csöveiből.
Olaj, minden bűzlik tőle odalenn. Jobb, ha azonnal kitisztítjuk a ciszternát.
– Nekem ne mesélj, te tehetetlen hülye! – a nő ordított, mint egy állat. –
Ilyen későn fölébresztesz ezzel a baromsággal. Nem vagyok a szeretőd, érted?
Garbari istennője vagyok, érted? Mit gondolsz magadról, hogy éjszaka
idejössz, és felbosszantasz, te hülye bunkó!
Darth Larimani lehajolt, felvette az egyik halat, és tiszta erőből az alkóv felé
hajította. Balthis lent hallotta, hogy Bambolisa Grenth felüvölt a fájdalomtól.
– Te hülye! Nem érted, hogy a vasmadár nem tud felrepülni, mert kifolyt az
olaj? Épp most kérdeztem meg Cromertől, és az a fattyú összehugyozta magát
a röhögéstől. Most hogy szabadulunk meg tőlük, a fiútól és ettől a kis
ringyótól?
A nő megvadult macskaként fújtatott. Elfordított egy kart, s Balthis látta,
hogy a medencéből átjáró emelkedik ki. Bambolisa Grenth fürgén átszaladt
rajta, aztán pofonok és ütlegek zaja hallatszott, összekapaszkodva a földre
estek, majd veszett kutyaként nyüszítve istenigazából ellátták egymás baját.
Larimaninak sikerült elkapnia ellenfele torkát, s arccal a falhoz csapta. A
rettenettől bénult kislány látta, hogy vér- és agyvelőpermet mocskolja be a
falat. De Bambolisa Grenth feje csodálatosképpen nyomban sértetlenné
változott, s sérülési nyomok nélkül talpra ugrott. Rekedten felkacagott.
– Üss csak, rajta, te kurvafajzat! Üss csak! – kiáltotta. Hangja hirtelen
könyörgőre váltott: – Üss meg, könyörgöm! Négyelj fel, tépj darabokra!
Balthis nem tudta kivenni, mit csinálnak. Mintha szorosan átölelnék
egymást. A nő csupasz lábán patakokban folyt a vér, s hangosan, élesen
nevetett. Darth Larimani tőrdöfései némák, kegyetlenek voltak.
Bambolisa Grenth ismét a földre rogyott, a férfi pedig, állati kéjjel az arcán,
rávetette magát. A tőrdöfés, amit a fekvő testbe mélyesztett, áthaladt a húson,
és a padlóban akadt meg. A szőke istennő sebei azonnal begyógyultak, ő
pedig vinnyogott. Nyilvánvaló volt, hogy érzi a fájdalmat, sőt minden
pillanatát kiélvezi; a végén saját testét figyelte, amelyből dőlt a vér, s ettől
szinte eksztázisba esett.
– Még, még! – vonyította a bíborvörös tócsában fetrengve.
– Elég! – a férfi kimerülten lihegett. – Elég... büdös kurva! Most öltözz,
szedd össze magad! – Imbolyogva állt talpra.
Bambolisa Grenth viszont megperdült, s izgatottan csillogó szemmel a
sarkába harapott. A férfi dühösen addig rugdosta a fejét a másik lábával, amíg
a nő tekintete üvegessé vált.
– Megöllek, kurva, megöllek! – átkozódott kifelé menet Darth Larimani.
Amikor magára maradt, a nő kiköpdöste a nyelőcsövében maradt,
összecsomósodott, pirosas nyálat. Egy marok vízzel megmosakodott, fölvett
egy köntöst, és követte a társát.
Balthis előbújt menedékhelyéről, és az ajtóhoz óvakodott. Az izgalomtól
képtelen volt elgondolkodni a két isten viselkedésén. Szavaikból egy fontos
részletet mégis megértett: sátáninak, bűvösnek tekintették a repülő gömböt,
akár a tudatlan emberek, ennek ellenére úgy határoztak, hogy valamiképpen
azzal fogják végleg eltenni láb alól Sabra Gwenaurát és Cromer Granarthot.
De miképp pusztíthatják el a fizikailag elpusztíthatatlan, örök életű lényeket?
Lábujjhegyen elszaladt a folyosó végéig, ahonnan a terasz fölé magasló
hatalmas, színes kristálykupola nyílt, ezernyi lobogó kandeláberrel
megvilágítva. Az ajtófélfához tapadva meghallotta a még mindig vitatkozó
Bambolisa Grenth és Darth Larimani hangját:
– Képtelen voltál kiszedni belőle, hol vannak azok az amforák?! – üvöltötte
a nő. – Egy kicsit meg kellett volna kínoznod. Cromer egyáltalán nem olyan,
mint ez a hülye itt, aki még akkor sem szólal meg, ha belerúgsz.
– Ne akarj lyukat beszélni a hasamba, ostoba szuka! A tartalék benzines
kannák a pincében lesznek. Holnap megtöltjük a tartályt, aztán mindkettőt
örökre a csillagok közé repítjük.
– Nem biztos, hogy ez tetszeni fog neki. Azt parancsolta, hogy tudjuk meg
Sabrától, hol van a Telekron. Nem mintha bárki is parancsolgathatna nekem.
– Mivel nem beszél, jobb szeretném eltenni láb alól – vicsorgott a férfi.
Balthis kinyújtotta a nyakát, és belesett. A pavilon, amelyet márvány
oszlopsor vett körül, fonott székekkel és asztalokkal, dísznövényekkel és
szobrokkal volt berendezve. Közepén, karosszékhez kötözött kézzel és lábbal
Sabra Gwenaura ült, aki, bár jelen volt a veszekedésen, szemmel láthatóan
egy szót sem hallott. Álmosnak tűnt, tekintete üresebb volt, mint valaha.
Ebben a pillanatban Bambolisa Grenth hátrafordult, és észrevette Balthist.
Szeme elkerekedett az ámulattól.
– Ő az! – kiáltotta. – Ő az az átkozott taknyos, megismerem! Hívasd az
őrséget, zárják körül a palotát!
 Az utolsó szavakat Balthis már a folyosó túlsó végéről hallotta, mert még
mielőtt a másik kinyithatta volna a száját, szélsebesen eliramodott. Amikor
leért a lépcsőn, visszhangzó gongütések ütötték meg a fülét. Rémülten átbújt a
kapu rácsai között, és elinalt a sötétben. Háta mögött a pavilon a felhők alján
lebegő világító kupolának látszott, az eső elállt. Izgatott zajok és hangok
hallatszottak, őrök érkeztek, kérdéseket és parancsokat ugatva. A lány
nyaktörő iramban szaladt végig a lépcsőn és a szentély felé vezető
ösvényeken.
A riadó hallatán sok őrszem bújt elő rejtekhelyéről, s bár a függőkertek
zsúfolva voltak növényekkel, alacsony falakkal és apróbb építményekkel,
észrevették Balthist. Kisvártatva, amikor lihegve, elakadó lélegzettel a domb
aljára ért, legalább harminc férfi volt a sarkában. Előtte a szentély és külső
falak meredeztek, a tágas tér túloldalán pedig az őrtestület fényei villóztak. A
kövezetről öt-hat nyílvessző pattant vissza, a kiáltozások egyre fenyegetőbben
és közelebbről hallatszottak, s egy túl messziről elhajított dárda a lába közé
vágódott, mire Balthis felnyögött.
– Balthis! – kiáltotta valaki. – Balthis... Erre, kislányom !
A félelemtől vakon csak ekkor vette észre, hogy a főkapu mellett néhány
alabárdos fekszik a földön, kicsavarodott végtagokkal. A fáklyák fényében
egy lovas alakja rajzolódott ki, ahogy harciasan egy óriási kardot suhogtat, s
Balthis hitetlenkedve ismerte fel Valthur di Garbari négyszarvú sisakját. A
lovag ügetésre fogta a lovát, és megindult Balthis és üldözői felé.
– Nyomorult gazemberek! – kiáltotta őrjöngve. – Costa Taurana söpredéke!
Rettegjetek, parasztok!
A lovag végigszáguldott a lépcsőt és a kerteket határoló térség mentén,
iszonyatos vágásokkal fenyegetve a gyalog érkező őröket. Az óriási kard
tompán pufogott sisakokon és fegyvereken, ahogy darabokra zúzta őket. Élő
húst hasított, sisakot és csontokat roncsolt szét. Az izgatott parancsokat
félelem- és jajkiáltások váltották fel.
– Most rajtatok a sor, csőcselék! – a harcos megfordította hátaslovát, és az
éppen odaérkező alabárdosok felé ügetett. – Valthur di Garbarit látjátok
magatok előtt, patkányok! Halál és pusztulás vár rátok! Gyertek, koldusok,
melyikőtök áll ki Cayyali degli Zumaragával!
A bokrok közül leselkedő őrök azonban hamarosan íjat kezdtek használni,
Valthur pedig a kapu felé indult, tucatnyi holttestet hagyva maga mögött a
földön. Gyorsan lehajolt Balthisért, megragadta, és felrántotta maga elé a
nyeregbe, aztán fekete lovát ügetésre fogva Stryse külvárosa felé vette útját.
– Bambolisa istennő szemeire! – kiáltotta méltatlankodva. – Fegyveres
férfiak egy kislányra vadásznak! Ha nem félnék, hogy egy nyílvessző eltalálja
a lovamat, ma éjjel szívesen itt maradnék, hogy még néhányat eltegyek láb
alól ebből a söpredékből.
– Valthur! – nyögte remegve Balthis. – Uram, hogyan értél ide éppen most?!
Az ifjú komoran elmosolyodott.
– Napszálltakor értem be a városba, s a jó Saviodoro elmesélte, hogy
elmentél bajt keresni. De honnan szedtél annyi bátorságot, hogy ezek közé a
pribékek közé bemerészkedj? Meg kell mondanom, hogy sok harcosnál
merészebb vagy!
Balthis kapkodva, félbehagyott és összefüggéstelen mondatokban beszámolt
az eseményekről. A végéről csak annyit mondott, hogy rátalált a barna hajú
lányra, a két fogva tartó kilétét azonban nem fedte fel.
Valthur mérgesen felmordult:
– Cromer Granarth holnap rá fog jönni, hogy hibát követett el, amikor
elrabolta Gwen kisasszonyt! Halhatatlan-e vagy sem, megkapja tőlem, amit
megérdemel.
Néptelen negyedeken haladtak át, a ló patája trombitaként harsogott a
kövezeten. A tengerpartra érve a harcos azt dünnyögte, hogy ebben az
útvesztőben ő nem tud eligazodni.
– Uram, egyetlen módon szabadíthatjuk ki őt – határozott Balthis. – És
azonnal kell cselekednünk, mert amennyire hallottam, holnap reggelre már
meg is ölhetik. Van kedved megpróbálni... felülről?
Az ifjú kérésére Balthis elmagyarázta, hogy a függőkertekbe többé
lehetetlen a földön bejutniuk. Megismételte, hogy a lány percei meg vannak
számlálva, de hallgatott a két égi tervéről, hogy a másik örök életűvel együtt a
csillagok közé repítsék őket egy dereglyén, hogy az idők végezetéig az űrben
keringjenek. Az ötletet elképzelhetőnek tartotta, mert volt benne logika; de
úgy tűnt, hogy Bambolisa Grenth és Darth Larimani valaki más parancsait
követi, ami meglehetősen bonyolította a dolgot, ezért nem is foglalkozott vele
túl sokat.
– Az egyetlen eszköz, amellyel a palotába hatolhatunk, Fioreste Saviodoro
repülő hajója – szögezte le. – Éppen tegnap fejezte be, elküldte az ácsokat, és
azt mondta, hogy hajnalban, földi széllel kipróbálja. Azt hiszem, könnyű
kezelni.
Valthur elmondta, hogy már ismeri a mágus szándékait, aki vacsora közben
megmutatta neki a terveket, és lelkesen beszélt a hajó képességeiről, de
szerinte mindez őrültség.
– Végül rátaláltál Yu-Yarn mocsaraiban arra a barlangra?
– Barlang? Miféle barlang? Ó, hát persze, emlékszem! De nem oda mentem.
Shoga-Montejolban, egy kis faluban találkoztam egy vén bölccsel, aki
jelenleg lovászinas egy kocsmában. Elmesélte, hogy fiatal korában óriási
hatalommal rendelkező sámán volt Singában, Nyugat–Kharbotóban. Csekély
harminc piaszterért kikérdezte számomra a varázscsontocskáit. Ő sugallta azt
a feltevést, hogy Gwen kisasszony lelke valójában a Hore Katél föld alatti
barlangjaiban maradt, ahol olyan borzalmasan megkínozták, s úgy véltem, ez
igaz lehet. Így visszatértem oda, hogy megkeressem.
– Lementél a Hore Katélba? – ámult el Balthis.
– Pontosan, kislányom. Odalenn megismerkedtem egy Basilissa nevű nemes
hölggyel, aki belém bolondult, s rá akart venni, hogy maradjak ott az után is,
amikor már biztos volt, hogy a keresett lélek nincs a Hore Katélban. Neked
bevallhatom, hogy olyan elragadó lány, hogy női boszorkánysággal akárkit
képes behálózni; s több mint egy hónapig magánál tartott. Caladé úrnőnek
hívták. Olyan hölgy, akivel találkozni csak keveseknek adatott meg, higgy
nekem!
– És mostanáig vele voltál?
– Elismerem, hogy megragadott a kedvessége, kicsi Balthis. De te túl fiatal
vagy, nem ismerheted még a szerelmes szív dobogását. Aztán, amikor, hogy
úgy mondjam, közelebbi kapcsolatba kerültem vele, kiderült, hogy furcsa
elképzelései vannak a hálószobai örömökről. Hogy rövid legyek, Caladé úrnő
rávett, hogy egy különös hálóhelyet osszak meg vele, szíjakkal lekötözte a
végtagjaimat. Darabokra kellett törnöm az egész gépezetet, hogy
megszabadulhassak, aztán inkább eljöttem. De most foglalkozzunk
magunkkal: biztos vagy benne, hogy a mágus hajója úgy tud repülni, ahogy
dicsekszik vele?
– Ó, persze...! – Balthis csak nehezen tudta elhessegetni gondolataiból, mi
minden történhetett a lovag és az őrült Basilissa között a barlangvárosban.
Fogadni mert volna, hogy az események sokkal mozgalmasabbak voltak, mint
ahogy Valthur bevallotta.
Míg a ló a halászbárkák kis kikötője felé poroszkált, Balthis elmagyarázta
társának a hajó legfontosabb működési elveit, majd megegyeztek, hogy
elkeseredett kísérletet tesznek.
– Egyébként – fűzte még hozzá –, holnap alabárdosok százai forgatják fel a
várost utánunk, hogy megöljenek. Teljesen ki vagyok merülve, még nem is
ettem, de nem tehetünk mást.
Valthur, bár nem valami lelkesen, láthatóan azonos véleményen volt. A
hajóépítő műhelynél leszálltak, az ifjú kikötötte a lovat, búsan a fülébe súgott
néhány szót, aztán otthagyta.
– Talán soha többé nem látom viszont – jósolta, s követte Balthist a szárazra
vont hajók között. – Igazi barátom volt, remélem, jó gazdára talál. Ó... ez
Saviodoro mágus hajója? Nem hittem, hogy ilyen nagy. De az Igazságos
Bambolisára! Nem jól látok, vagy tényleg kerekei vannak?
Balthis sürgette, hogy szálljon már fel. Hirtelen izgalmat érzett, még azt is
elfelejtette, hogy vizes és fáradt. Felhúzta a hídra a kis falépcsőt, és a
mellvédre rögzített kötélre mutatott.
– Ez a felhúzókötél, uram. Húzd fel a keresztárbocot, aztán rögzítsd a
feszítőkötelet a farkasfoghoz! A tengeri szél jó nekünk, ha kitart.
A harcos fölmászott egy kötéltekercsre, és átkozódott, hogy semmit se lát.
Balthis meggyújtott két lámpást a hajó farában, odaszaladt a ballasztot
szabályozó karokhoz, s valamennyit előrelökte. A hajó gerince alól hallatszott
a kiömlő homok suhogása.
– Mi az ördög az a vitorlafeszítő kötél? Beszélj úgy, hogy megértse az
ember, kislány!
– Az a kötél, ami a bumfáról lóg, uram. Fioreste mágus mindent
elmagyarázott. Bátorság, zöldfülű hajósinas, bogozd ki a középvitorlát!
Gyerünk azokkal az oldalkötelekkel, pokolravalók! Őrszemek az
árbockosárba! Horgonyokat felszedni, mert nyakunkon a tájfun!
A harcos morogva, fejcsóválva végre rájött, hogyan kell felhúzni a vitorlát.
Mikor megtudta, mi az a farkasfog, odakötözte a kötelet, aztán a mellvédhez
ment, hogy lássa, mi a helyzet odalenn.
– Léket kaptunk, nem is egyet. Homok ömlik ki a hajóból – mondta. –
Pusztuljak el, ha láttam már ehhez hasonlót.
– Pofa be, tengerész! – üvöltötte torkaszakadtából Balthis. – Embereket a
tőkecsörlőhöz! Rögzítsd a szélfogót, cápafattya, és igyekezz csökkenteni az
erős szelet! Mozgás, mielőtt a kalózok a tengerfenékre küldenek bennünket!
Valthur éppen rá akart szólni, hogy ne ordítozzon ilyen ostobaságokat,
amikor a hajó megreccsent, és remegés futott át rajta. A far hirtelen
felemelkedett a fabakokról, amelyek felborultak, s alighogy a szél
megdagasztotta a vitorlákat, a hajóorr beszakított egy szerszámos kunyhót.
Balthis kiáltva elzárta a farból kiáramló homok útját, s hamarosan az orr is
felemelkedett a földről.
– Majdnem repülünk, uram! – kiáltotta rettentő lelkesen.
A hajó orra valójában alig emelkedett fel húsz centiméterre, s bő két méterre
a far, ráadásul még jobbra is dőltek. Egy erős széllökés egyenesen egy javítás
alatt álló halászcsónaknak taszította őket, aztán ismét a kunyhónak, amely ez
alkalommal a földig lerombolódott. Valthur azt kiáltotta, hogy itt fognak
pusztulni. Balthis ügyet sem vetett rá. Homokot engedett ki az orr és a bal
oldal csapjain, óriási puffanással ismét a halászcsónaknak ütköztek, lelökték a
támasztékokról, amelyek átfúrták a gerincét. A híd lassanként egyenesbe jött,
s amint Balthis látta, hogy teljesen vízszintesen fekszik, a hajótest alján
fokozatosan elhelyezett összes ballasztnyílást kitárta, s felemelte az
irányítókart.
– Indulás, kormányos! – kiáltotta. – Embereket a kormánylapáthoz! Oldalt
haladunk. Menj az ormányárbochoz, uram, az ormánysudárhoz! Bontsd ki az
orrvitorlát, vagy körbefogunk forogni. Két kibontott vitorla kell ahhoz, hogy a
szelet a farban tartsuk. Igyekezz!
– A pokolba veled, állítsd meg a hajót! Állítsd meg ezt az ördöngösséget! –
Valthur megkapaszkodott az oldalkötélben, mert dülöngélt a szélben imbolygó
hajón. A bumfa tenyérnyire süvített el a feje fölött, a vitorla pedig elfordult.
– Nem tudom megállítani, uram. A kikötő fölött vagyunk – figyelmeztette
Balthis. Reccsenés hallatszott, s egy kis hajó árboca, amely a mólóhoz kötve
lebegett, belezuhant a tengerbe, mert a repülő hajó gerince letörte. A hajó
mintegy tíz méter magasan lebegett, aztán maga körül forogva megindult a kis
kikötő partja mentén, további két halászbárka árbocát ledöntve. A ballaszt
egyfolytában ömlött kifelé a tíz, szélesre nyitott tárolóból, s a hajó egyre
emelkedett. Húsz méter magasságban Balthis elzárta a szelepeket.
– Repülünk. A repülő víz fenntart bennünket, a szél pedig a város felé visz.
A férfi nem válaszolt. Sisakját elvesztette, legurult a hídról; a háromszögű
kis orrvitorlát próbálta kibontani: kifeszítette, megkötötte a felhúzókötelet,
aztán odaszaladt a mellvédhez, és lenézett. A második vitorla megállította a
hajó imbolygását, és továbbhaladtak a tengerpart felé, farral a nyugati szélnek.
– Figyeld az irányt, hajómester! Az ég felhős, nem látom az Északi
Csillagot. Merre megyünk? – kérdezte Balthis.
– Egyenest neki a házaknak, hogy az Igazságos Bambolisa verjen meg érte!
Balthist meglepte, hogy lassanként elérik a szél sebességét. Orrvitorla-
feszítő kötelet sajnos nem lehetett felszerelni a hajóra, amely így
légbuborékként követte a szél irányát. Alig vette észre ezt a kellemetlenséget,
Balthis látta, hogy a tengerparti házak hamarosan alájuk kerülnek. Sietve
előretolta megint valamennyi kart, és újra kinyitotta a nehezékes raktárakat.
Valthur rémülten felkiáltott. A kerekek száraz, durva reccsenéssel egymás után
törtek le, a gerinc pedig súrolta az egyik háztetőt. Az egész hajótest a magasba
ugrott, az épület mögötti konyhakertbe nagy zörejjel cserépzápor hullott, s
hallották a lakók átkozódását. Balthis megfordult, s látta, amint egy
téglakémény megdől, majd különös lassúsággal eltűnik egy sötét sikátorban.
– Akadály szemből! – kiáltotta izgatottan. – Tengerbe a kormánylapáttal,
mihaszna! Túlságosan jobbra tartunk.
Valthur odaugrott hozzá, megragadta a vállát, felemelte és megrázta, mint
egy rongybabát.
– Ne csinálj több őrültséget, kölyök! Nem látod, hogy a vesztünkbe
rohanunk?
A szőke harcos véletlenül a farkabinra pillantott, és elképedt. Elengedte a
lányt, aki tiltakozón morogva a hídra gurult.
A raktárba vezető kis helyiség küszöbén sápadtan, karomszerű ujjaival az
ajtófélfába kapaszkodva Fioreste mágus állt. Szó nélkül a mellvédhez ment,
és kihajolt, hogy szemügyre vegye a hajó alatt elhaladó házakat, aztán
hátrahúzta az irányítókarokat, és vállat vont.
– Valami azt súgta, hogy jól tenném, ha ma este a fedélzeten aludnék –
jelentette ki nyugodtan. – És bár... Vond be a vitorlát, aztán menj a farba,
barátom! Hogy a palota fölé érjünk, kevesebb szél kell, vagy ki tudja, hogy
végezzük.
 VII.

AHOL A HAJÓK REPÜLNI TUDNAK

A hegyvonulat tetején húzódó kőburkolatos utat tengeri fenyők határolták,

amelyek koronái hajladoztak a sötétben. Felettük haladt a léghajó, Cromer
Granarth palotájának kivilágított kupolája felé. Fioreste Saviodoro olykor
kinyitotta a repülő vizes hordók raktárát, hogy a hajógerincet legfeljebb
méteres magasságban tartsa a talaj fölött. Amikor elmozdította az oldalsó
karokat, tízüvegnyi varázsfolyadék áradt ki vízszintesen, a sugarak ívbe
hajoltak, és rettentő erővel azonnal a felhők irányába törtek. A mágus folyvást
arról panaszkodott, hogy mennyire összeverte magát az imbolygó
hálófülkében, ahol az éjszakát szándékozta tölteni, s bár átkozódva azzal
vádolta a másik kettőt, hogy meg akarták ölni, láthatóan kész volt, hogy
mindenben a segítségükre legyen.
Valthur a farban állt, és egy póznával taszigálta előre a hajót, ami könnyen
ment, mert a hajó súlytalan volt, és nem is súrlódott. Minden lökésre jó darab
utat tettek meg, mivel egyáltalán nem kellett a széllel küzdeniük, amely
egészen elcsendesedett.
– Balra a kormányrúddal, szerencsétlen! – kiáltotta Balthis, aki nem hagyott
fel a tengerészkifejezésekkel. – Enyhén lejtő útkereszteződés.
A harcos a hajó közepére szaladt, és oldalra döfve a póznát új irányba
taszította a hajót, Saviodoro pedig további folyadékot engedett ki, hogy egy
kicsit magasabbra, emelkedjenek. A lányka érdeklődéssel figyelte, ahogy egy
alacsony kőfalra állított virágcserép repülő vízzel megtelve lassan a levegőbe
emelkedik, bizonyára azért, mert a folyadék elég volt ahhoz, hogy súlyától
megszabaduljon.
Hamarosan észrevették, hogy céljukhoz képest túl alacsonyan repülnek, s a
mágus azt javasolta, hogy húzzák fel a vitorlákat. Mikor végrehajtották a
manővert, emelkedni kezdtek a domboldal mentén, súrolva egy csigavonalú
tornyocskát, majd az orr előtt feltűnt a palota. De váratlanul megváltozott a
szél, kiszámíthatatlan lett, s a hajó körbe kezdett forogni. Valthur rémülten azt
üvöltötte, hogy meg kell próbálniuk a kertben leszállni, mielőtt még a
homlokzatnak ütköznek.
– Figyelem! Felfelé, felfelé! – fohászkodott azonban Balthis.
Saviodoro éppen az egyik kar felé nyúlt, amikor a hajógerinc nekiütközött
egy pálma koronájának, s a lökéstől mindannyian a hídra estek. A következő
pillanatban a hajó hozzácsapódott a terasz márványbalusztrádájának, és
ledöntötte. A hajóorr elfordult, és egyenesen a nagy üvegkupola felé tartott,
majd szerteszét spriccelő kristályszilánkok közepette a hajó megállt a pavilon
romjai között, az összezúzódott váz fémszövevényeibe szorulva.
Balthis kábultan és ijedten, de sértetlenül állt talpra. A fal felé támolyogva
tekintetével végigpásztázta a pavilont, amit még mindig tucatnyi kandeláber
világított meg. Hol van Sabra Gwenaura? Saviodoro megragadta a karokat, a
farból repülő víz áramlott ki, s a hajógerinc lepuffant a cseréppel teli
padlózatra.
– Gwen kisasszony! – kiáltotta Valthur, kiugorva a hajóból.
A harcos sietve félrelökött egy felborult dísznövényt, odébb tolt egy
asztalkát, amely mögött egy fehér ruhás alak feküdt a hátán, és fölé hajolt.
Már majdnem a karjai közé kapta, amikor a hálószobák felől feltűnt
Bambolisa Grenth, teljesen meztelenül, a kegyetlen méregtől magából
kikelve.
– Átkozott kutyák, élve nyúzlak meg benneteket! – sikította. – Őrök,
hozzám! Kapjátok el ezt a csőcseléket!
A nő kést szorongatott. Odalépett Valthurhoz, és őrjöngve felé döfött, de
csak azt az eredményt érte el, hogy a penge darabokra tört az egyik bronz
váll-lapon. A harcos elengedte Sabra Gwenaurát, megfordult, és döbbenten
felkiáltott, amikor támadója arcát megpillantotta.
– Bambolisa istennő! – kiáltotta villámsújtottan. Térdre vetette magát a lába
előtt. – Nemes úrnő, szolgád bocsánatért esedezik. Részesülök abból a
kiváltságból, hogy tisztelhetlek, Garbari földjének szent uralkodója!
A nő megvadult hiúzként morgott. Egy pillanatig úgy tűnt, ismét felé sújt a
penge csonkjával. A palotából még nem hallatszott a közeledő őrök zaja, bár
odakinn már némi mozgolódás támadt. Bambolisa Grenth a térdével
könnyedén megbökte a harcos homlokát, s megparancsolta, hogy emelje fel a
fejét.
– Ó, téged ismerlek! Te Cayyali vagy az egyik déli rendből. Mit művelsz itt,
istennőd ellenségeivel? Felelj, átkozott! – üvöltötte, és belemarkolt Valthur
hajába.
A lovag sápadtan felállt. Balthis, aki a hajóhídról figyelte, látta, hogy
rettentő érzések marcangolják. A szőke nő az arcába köpött, és néhányszor
erősen pofon ütötte, de Valthur láthatóan észre sem vette.
– Cayyali Valthur vagyok, hatalmas égi úrnőm – nyögte ki végül. –
Parancsolj, és én engedelmeskedem!
– Igen? Hát akkor nyomban fojtsd meg a kislányt és ezt a mocskos
vénembert! Veled majd aztán számolok, te hülye. Nézd, mit műveltetek
idebenn! Mozogj, idióta, teljesítsd a parancsaimat!
– Öljem meg a kislányt? – dadogta Valthur hátrahőkölve.
– Ssss! Holtan akarom látni a kis ringyót! – sikította Bambolisa
toporzékolva. – Holtan, megértetted? Fojtsd meg!
Fioreste Saviodoro odébb tolta Balthist, kinyitotta az ajtót a mellvéden, és
leengedte a lépcsőt. Amikor ő is lenn állt a pavilon romjai között, a hajó
könnyebbé válva felemelkedett. A lányka a karokhoz szaladt, kinyitotta a
repülő vizes nyílásokat, hogy lejjebb engedje a hajót, s az egyik vízszintesen
előtörő sugár telibe találta Bambolisa Grentht, aki ocsmányul káromkodni
kezdett.
Garbari formás istennője amúgy vizesen fölemelkedett a földről, és lassan a
félig beomlott mennyezet felé lebegett. Valthur megsemmisülten bámulta,
ahogy vonaglik és sikítozva jajveszékel. Saviodoro elhaladt a nő alatt, talpra
állította Sabra Gwenaurát, és a hajó felé taszigálta, közben oldalba bökte a
harcost.
– Föl kell szállnunk, uram! Az őrség közeledik.
Szemeit a magasba emelve Valthur tovább bámulta az egyre följebb szálló
Bambolisa Grentht, aki láthatatlan zsinórra fűzött rózsaszínű halként lógott a
levegőben. A nő lassan emelkedve odaért a pavilon bezúzott rácsozatához,
teljes erőből megragadta, és őrült rémülettel a hangjában sikítozni kezdett.
– Szállj fel, uram, gyorsan! – könyörgött Balthis.
Az ifjú részegként támolyogva tért vissza a hajóra. Káprázó szemmel,
mintha először látná és félne tőle, Sabra Gwenaurára pillantott, aztán megint a
mennyezet felé fordult.
– Bambolisa úrnő...! – tört föl belőle.
Fioreste Saviodoro lihegett, minden erejével a bumfát igyekezett
megfordítani. Amikor a keresztárboc a helyén volt, Balthis előrelökte a
karokat, és a hajó emelkedni kezdett. Egy szélfuvallat megduzzasztotta a
vitorlát, aztán a légi hajó eltávolodott a pavilon romjaitól, átrepült a külső
terasz felett. Hamarosan maguk mögött hagyták az épületet. Alattuk, a
kertekben a katonák abbahagyták a kiáltozást, és a babonás félelemtől
nyüszíteni kezdtek, amikor a nagy, sötét tömeg elrepült a fejük felett.
– Bocsáss meg, ó, istennőm! – suttogta Valthur. – Méltatlan szolgád elárult...
Micsoda borzalom! Micsoda szerencsétlenség!
– Hé, te ott, uram! – szólította Balthis. – Húzd fel az orrvitorlát!
Körbejárunk, mint a pörgettyű, nem látod?
A lányka elhelyezte Sabra Gwenaurát a farkabinban, aztán söprűvel
felszerelve visszatért a hídra, hogy megtisztítsa az üvegszilánkoktól.
– Mindenki a kötélzethez, az ezerfejű medúzára! Kormányosok az
ormányárbochoz! Föl az első szárnyvitorlákat! Le a zsákmányt a raktérbe,
söpredék...! Véres szakállú Fioreste megtámadta és elsüllyesztette Cromer
Granarth palotáját. Irány a látóhatár, bontsátok ki a vörös kalózlobogót!
A két férfi olyan tekintettel bámult rá, hogy Balthis mukkanni sem mert
többé. A hajó hamarosan átrepült a dombok mögötti tó fölött hatszáz láb
magasságban, s a széltől hajtva a szárazföld felé vitorlázott. Még nem bukkant
fel a nap.
Jóval később, a következő nap délutánján, a különös légi hajó már
megismerkedett a hófehér felhők nedves simogatásával és a felhajtó
áramlatok dühével. Vadkacsa csapatok húztak el alattuk, rekedt üdvözlést
kiáltozva, s nagy, mozdulatlan szárnyú albatroszok fürkészték őket lustán,
gyanakodva.
Balthis a legnagyobb hőségben álomittasan bukkant elő a kabinból, ahol
Sabra Gwenaurával aludt, s mezítláb végigment a felforrósodott hídon. A
hajón csönd uralkodott, a vakító fényben csak a kötélzet nyikorgása
hallatszott. Egy kancsó bort vitt Valthurnak, aki az irányítókarok mellett
lustálkodott. Amíg a lovag ivott, Balthis kihajolt és lenézett.
– Hát tengeren vagyunk? – ámult el. – Merre tartunk, uram?
– Amerre a szél fúj – morogta amaz kedvetlenül. – És a szél ma éjjel
megfordult. Mit számít ez?
– A Nyugati-tenger! A szél pedig dél felé visz... Rettenetes! Tenni kell
valamit! – tágra nyílt szemmel bámulta az azúrkék végtelenséget, s úgy
számolta, nagyjából kétezer méter magasan lehetnek. – Uram, ahhoz, hogy
Ousa Nau matriarchátusába jussunk, északkeletnek kell tartanunk.
Északkeletnek, érted?!
A férfi keserűen felnevetett, bólintott.
– Hát persze, úgy tervezted, oda viszed az örök életű teremtményt, aki most
betakargatva alszik, a barátjához, Haldan Zoharéhoz. Már mindent tudok. A jó
Fioreste mágus elmondta, miféle kalandba is keveredtem. Meg kell
mondanom, elég sokat hazudtál! Büszke vagy rá, mi?
Balthis szótlanul megrázta a fejét, a másik pedig gyűlölettel nézte.
– Gúnyt űztél a becsületességemből. Meggyűlöltetted velem hazám
istennőjét, s többé haza sem térhetek. Még Saviodoro elől is eltitkoltad, hogy
valójában mennyi veszély leselkedik rá, hontalan számkivetettet csináltál
belőle, akit üldöznek az istenek. Alig tudom elhinni, hogy mindezt a
szerencsétlenséget egyetlen kislány okozta. Hallgass... Ne merj hozzám
szólni! Azon a napon, amikor megismertelek, átok ülhetett rajtam.
Balthis szeme megtelt könnyel. Visszatért a kabinba, egy percig bámulta az
alvó istennő szépséges arcát, aztán bebújt a takaró alá. A rakodótér
plafonjához csavarozott repülő vizes hordók és az alját megtöltő rengeteg
homok között volt egy kis szabad hely, ahol a gyenge fényben a takaróba
bugyolált, horkoló Fioreste Saviodorót pillantotta meg. Előző este úgy találta,
hogy meglehetősen ellenséges vele, s kénytelen volt eltűnődni, hogy vajon ő
és Valthur joggal hibáztatja-e. Rettentő szomorúság vett rajta erőt.
Élelemmel, főleg kétszersülttel és füstölt hússal bőven el voltak látva, s
Balthis étvágytalanul evett néhány falatot. Használta a latrinaként szolgáló
lyukat, amennyire csak tudta, megvarrta a ruháját, aztán a hídon át az orrba
ment, hogy egy kicsit magában lehessen. A magasból megpillantotta a mély,
határtalan tengert, a morajló végtelenséget, amelyhez mérten ő maga semmi
sem volt. Még az isteneket és civódásaikat is másképp látta ebben a
szédülésben, a határtalan kékségben való lebegésben.
Hallotta beszélni, hogy a tengeren túl, Felső-Mericában az emberek
majdnem úgy élnek, mint Haurasiában. Hajók azonban nem jártak arra soha, s
az ottani földekre vonatkozó értesülések homályosak, évszázadokkal
korábbiak voltak. Ha a szél továbbra is délnyugat felé hajtja őket, töprengett,
Alsó-Mericában kötnek ki.
Nem sokkal később látta, hogy Fioreste Saviodoro a hídon beszélget
Valthurral. Egy köteg kézzel rajzolt térkép volt nála, és a mágnestűs doboz,
amelyért – Balthis látta – legalább háromszáz taurt fizetett. Nehézkesen
számolgatni kezdtek, amiből látszott, hogy meglehetősen zavaros
elképzeléseik vannak a navigálásról. Úgy döntött, hogy nyugton marad, ha
másért nem, legalább hogy elkerülje a szemrehányásokat.
Talán fél klepszidra múltán meglepett kiáltásokat hallott, és megfordult:
Sabra Gwenaura elhagyta a kabint.
A lány csípőre tett kézzel állt előttük, egész alakjából elszántság áradt, és
beszélt. Amikor Balthis meghallotta a szárazon, ingerülten remegő hangot,
először attól félt, hogy a lány ismét hallucinál, de amikor megpillantotta a
szemében csillogó nyugodt öntudatot, izgatottan rádöbbent, hogy végre
felébredt a hosszú tetszhalálból.
– Gwen! – kiáltotta felé szaladva.
Az istennő hideg érzéketlenséggel nézte.
– Sabra Gwenaurának hívnak, nem Gwennek. – Összeráncolt szemöldökkel
fűzte még hozzá: – Nos, elárulnátok végre, mi a csodát keresek én itt? S
legelőször is, kik vagytok?
Balthis válaszra nyitotta a száját, de Fioreste Saviodoro félretolta, és
tisztelettudóan bemutatkozott, összes tudományos címét elsorolta, istennőnek
szólítva Gwent. Aztán Valthurra került a sor, aki mogorván fedte fel kilétét.
Az öreg mágus kiterített egy térképet, hosszan magyarázta, hol vannak, és
mennyi utat tettek meg, amióta elindultak, de Sabra Gwenaura komoran és
türelmetlenül hallgatta. Látszott, hogy igen rossz kedvű, egy kicsit még
kábult, és egy cseppet sem örül, hogy velük van. Ferdén Valthurra nézett,
mintha csak őt tenné felelőssé a helyzetért, s így szólt:
– Halljuk csak, uram! Garbariból jössz, Bambolisa hívője vagy. Merre jártál,
amikor Larimani és az istennőd rám támadt? Milyen részed volt az ügyben?
Ne próbálj hazudni, tartsd szem előtt, kivel beszélsz!
– Én, hazudni neked? – az ifjú méltatlankodva pödörte meg a bajszát. – Hát
akkor tudd meg, úrnőm, hogy már két ízben szabadítottalak ki az ellenségeid
kezei közül! Sok katonájukat megöltem. Kardomat nem kevesebb, mint
három istennel szemben a te szolgálatodba állítottam, s fáradozásaimért
jutalmul elveszítettem a hazámat, most pedig hazugsággal gyanúsítasz. De
nem számít! Szabad vagy, ellenségeid nyögik a vereséget, teljesítettem a
feladatomat. Fogadd hódolatomat, nemes istennő! – Így szólva mereven
meghajolt, hátat fordított, sértett arccal a mellvédhez ment, és lenézett.
A lány Fioreste Saviodoróhoz fordult.
– Mi történt egész idő alatt? Semmire nem emlékszem.
– Nos, gondoltam, hogy emlékezeted nem lesz a segítségedre, amikor
egészen visszanyered a tudatod, örömmel elmesélem az eseményeket,
asszonyom.
Balthis meg sem szólalt. A lány viselkedése megrémítette, s látszólag
egyébként sem vette őt tudomásul. A mágus belefogott ugyanabba a
történetbe, amiről a lányka számolt be neki, kiszínezte saját fantáziájának
részleteivel és feltételezésekkel, s Balthis felháborodva hallgatta, hogy az ő
szerepét az eseményekben a minimálisra csökkenti vagy teljesen elhallgatja.
Ezért aztán a mágus néhányszor hazugságokra kényszerült a Hore Katélt és
a rákövetkező hónapokat illetően, Sabra Gwenaura pedig gyakran Balthis felé
fordult csöndes figyelemmel. A beszámoló végén a mágus hangsúlyozta a
repülő hajó fontos szerepét, taglalta az egyedülálló folyadék eredetét és
tulajdonságait, és részletekbe menően ismertette a taktikát és stratégiát,
amivel ő és Valthur betört Cromer Granarth palotájába.
A lány egyszer sem szakította félbe, de az egész történethez pusztán ennyi
kommentárt fűzött:
– Most már mindent tökéletesen értek.
Kis ideig csöndben maradt, tekintetének józan értelme mintha elkomorult
volna a másutt járó gondolatoktól. Tudatának visszatértével arca megtelt
élettel, megszínesedett, elveszítette azonban édes lágyságát. Hosszan
töprengett, végül a férfiakhoz fordult.
– Nagyon köszönöm, uraim! Megfelelő időben gondoskodom arról, hogy
kellőképpen megjutalmazzalak benneteket.
Valthur és Saviodoro még egyszer könnyedén, mosolyogva meghajolt, mert
egy istennő hálája aranyat és hatalmat, vagy akár mindkettőt jelenthette. A
mágus köhécselt, mintegy mellékesen emlékeztette, hogy Balthis is jutalmat
érdemel. Erre a mondatra azonban Sabra Gwenaura tekintetéből minden
szívélyesség eltűnt.
– Felesleges kiigazítás, uram. Hiszen, veletek ellentétben, barátnőm nem
köszönetre és kárpótlásra számítva gondoskodott rólam. Most törődjetek
azzal, hogy a hajót magasan tartsátok. Lehet, hogy néhány napon belül
megpillantjuk a Yanessa szigetvilágot, s megpróbálunk leszállni. Bármit is
gondoljanak rólam, Harlja Fenhora istennő nem az ellenségem, és kiváló
vendéglátásban fog részesíteni minket. – Aztán Balthishoz fordult, és kézen
fogta. – Gyere, kedvesem, üljünk le a kabinban! Sok mindent csak te tudsz
tisztázni.
Ez volt az első alkalom, hogy Balthis valóban az örök életű, némileg
titokzatos lánnyal beszélt. Eddig csak egy élettelen bábuhoz szólt, aki most
még kimértebbnek és kifürkészhetetlenebbnek tűnt, mint ahogy a történelem
és a legendák állították. Lassanként mégis felengedett. Mosolygott, egyes
részleteken elcsodálkozott, másokról több részletet szeretett volna hallani.
Végül ismét eltöprengett. Határozottan megrázta a fejét, amikor Balthis kérte,
hogy legyen barátságosabb Valthurhoz és a mágushoz.
– Nem bízhatok senkiben. Az istenek jól értenek ahhoz, hogy kell
kábítószerrel és hipnózissal gonosz parancsokat elültetni az emberek agyába.
Ez a Valthur például becsületes ember, de nem gátolhatja meg, hogy
tudatalattiját ilyen hatás érje. S ha így van, eljön az a pillanat, amikor
engedelmeskedik a hipnotikus parancsnak, még saját akarata ellenére is. Már
az a tény, hogy Garbariból jött az én földemre, nagyon gyanús. Értesz?
– De miért akarnak megsemmisíteni téged, istennő?
– Mert elérkezett az idő, hogy szembenézzünk a valósággal. Társaim
továbbra is istenek akarnak maradni, elrekeszteni az emberiség elől a fejlődés
útját. Jó ideje mondogatom nekik, hogy az emberiséget már nem szolgálja a
stagnáló civilizáció. Sőt, küldetésünk legalább ötvenezer éve a végéhez ért... a
feladatot, amely miatt örök életűvé tettek bennünket, teljesítettük, és nincs
többé szükség istenekre.
– Küldetés? Mire gondolsz? – lepődött meg Balthis.
Válaszul a lány kiteregette Saviodoro egyik térképét, amely Nyugat-
Haurasiát ábrázolta. Rámutatott az ujjával.
– Nos, itt van Dendra, a te városod. Valamikor, régen elfelejtett időkben ez a
hely egészen más volt, és az Ibér-félsziget déli részén feküdt. Keletre, a
középső síkság helyén terült el a Földközi-tenger, körülötte civilizált, élenjáró
nemzetekkel, az ősök nemzeteivel. Például az, amit te Fenjsei hercegségnek
ismersz, akkoriban egy Itália nevű félsziget volt, én is ott születtem kb.
százezer évvel ezelőtt. Itt északon viszont, Ousa Nau matriarchátusának
helyén csak tengerágy volt, amely később emelkedett ki. Garbari pedig...
Angliának hívták, ha nem tévedek. Annyi idő telt el, hogy sok dologra nem is
emlékszem. Azt is elfelejtettem, hogy milyen volt az élet a Nagy Összeomlás
előtt.
Az istennő a semmibe révedt, mintha csodálkozna, és csalódással venné
tudomásul, hogy örökre elveszítette fiatalkori emlékeit.
– Az emberi agy véges – dünnyögte. – Hogy ilyen régmúlt időket elevenen
tartsunk, feledni kell, akár egy papírlap, amelynek első sorai eltűnnek, amikor
az utolsókhoz érsz, hogy újabb szavakat írhass le. Furcsállod, amit mondok?
Balthis lenyűgözve bólintott. Soha nem hitte, hogy valamikor egy istennő
vallomásait fogja hallgatni. A másik ismét a térképre pillantott.
– Százezer éve rettenetes események történtek. A bolygót maga az
emberiség tette tönkre, kockáztatva a kipusztulást. De a Nagy Összeomlás
csúcspontján, amikor a környezet pusztulása a halak és a növények létezését
is majdnem lehetetlenné tette, egy tudóscsoport hosszú lejáratú tervbe kezdett,
hogy a bolygót egészségessé tegyék. Egy maroknyi technikus létrehozott egy
gépet, amely halhatatlanná tett minket, és azóta is életben tart. Évezredeken át
kellett munkálkodnunk. Lehetetlen feladat várt ránk, senki nem tudta, hogy
képesek leszünk-e végrehajtani... s aztán előre nem látott tragikus események
még nehezebbé tették a dolgunkat. De ahogy körülnézek, látom, hogy végül is
jól teljesítettük a küldetésünket mi, őrzők.
– Őrzők! Így neveztétek el magatokat?
– Igen. Az első ötezer évben valóságos genetikai harcot vívtunk, hogy
meggátoljuk, hogy deformált gyerekek és torz mutációk szülessenek. Több
millió tonna magot vetettünk el, hogy ismét kizöldüljenek a földek, aztán
rovartojásokkal és a legkülönfélébb állatokkal népesítettük be, végül olyan
vírusokkal és baktériumokkal, amikről te nem is hallottál. Elkeseredetten
dolgoztunk egyszerre több dolgon is, aztán vártuk, hogy az élet motorja ismét
erőre kapjon és működni kezdjen. Tizenkétezerben kezdtek kedvező, reményt
adó eredmények mutatkozni. Te isteneket ismersz, és különösnek,
kegyetlennek, embertelennek találod őket. Valóban felismerhetetlenül
megváltoztak... Mégis nekik köszönheted az életedet, mert ők azok, akik
legyőzték a káoszt, és szenvedtek attól, hogy távoli őseidet darabokra
szaggatva kellett látniuk. Hihetetlen bátorsággal és semmihez sem fogható
kitartással küzdöttek azokban az időkben, amikor még emlékeztek arra, kik
ők, és milyen célokért harcolnak.
– Most százezer-kétszázkettő van – töprengett Balthis. – Tehát
kilencvenezer év telt el azóta. Később mi történt?
– Éppen akkor, amikor úgy tűnt, célhoz értünk, jöttek a bajok. A Föld
tengelye elhajlott, és megkezdődött a jégkorszak. Megváltozott a kontinensek
éghajlata és arculata, s a bolygó hosszú-hosszú téli álomba merült. Az
emberek visszaváltoztak vadakká, pásztor- és nomád vadásztörzsekbe
szerveződtek. Ebbe belenyugodhattunk, mert hatalmas technikai háttér állt
még a rendelkezésünkre, s gondját viselhettük a szétszóródott csoportoknak.
Hála nekünk, erős férfiak és nők maradtak életben, akiket nem támadtak meg
az oly sok népet kipusztító betegségek. Bíztunk abban, hogy amikor a jég
visszahúzódik, újra benépesíthetjük a bolygót. Csak várni kellett. De
huszonegyezer-kétszáztizenhatban... jól emlékszem erre a dátumra! Akkor
kezdődött mindaz, amit Borzalomnak hívtunk.
– Mi történt? – suttogta Balthis lenyűgözve.
– A jégkorszak kellős közepén megérkeztek az idegenek, Földön kívüli
lények, akiket soha senki nem látott közelről. S velük évezredekig tartó
rettegés és halál vette kezdetét. Néha még mindig álmodom azokról az
eseményekről... az apokaliptikus pusztulás képei, menekülés... a nagy, sötét
barlangok a Himalája alatt, az atomrobbanások, a halálos gázfelhők. Hogy
életben maradhassunk, el kellett bújnunk, menedékhelyeket kellett keresnünk.
Szinte megszakítás nélkül vittük az embereket a rejtekhelyekre, mert a
kozmikus hajók néhány századnyi szünetekkel újból és újból visszatértek,
hogy iszonyatos fegyverekkel pusztítsák a bolygót, aztán megint elmentek.
Műszereink kimutatták, hogy a Bereniké hajának egyik csillagáról érkeznek,
és csupán azt tudtuk róluk, hogy az emberek halálos ellenségei, s egyetlen
céljuk elpusztítani őket, bárhol is találjanak rájuk. Hogy miért tették, csak arra
lehet gondolni, hogy ezek a lények valahol a Galaxisban már megismerkedtek
a mi nem túl rokonszenves, s nem is könnyen kezelhető fajtánkkal. Vagy talán
attól rettegtek, amire az ember képes lehet, talán a saját bőrükön tapasztalták,
hogy ha az ember ma csak egy kovakővel felfegyverzett vad, holnap
váratlanul a csillagok közé repülhet, nagyravágyón és hatalmasan. Minden
eszközt felhasználtak, hogy kiirtsanak minket.
Sabra Gwenaura komor tekintettel folytatta:
– Amikor felfedezték, hogy a Föld jeges vidékein embertörzsek élnek,
váratlanul és iszonyatosan támadtak: bakteorológiai és kémiai háború,
hidrogénbomba és halálsugárzás... Kilencezer évvel a jegesedés kezdetétől
maga a Borzalom zúdult rá ezekre a történelem előtti időkbe visszavetődött
vadászokra. Az űrhajók emberi települések után kutatva a bolygó egén
röpködtek: elmentek és visszatértek, mintha rovart irtanának, amit időről időre
meg kell ismételni. Ó igen... tudták, hogy pontosan ismétlődve kell
támadásokat intézni az emberiség ellen, harcmódjuk azt bizonyította, hogy
nagyon jól ismernek minket. Mi, őrzők viszont tisztában voltunk a rémisztő
fegyverek hatásával.
– Azt akarod mondani, hogy már az ősöknek is voltak hasonló fegyvereik?
– Pontosan. Különféle trükkökkel arra használtuk őket, hogy megvédjük a
nomád törzseket: megóvtuk őket a sugárzásoktól és a mesterséges
járványoktól, a külvilágtól teljesen elzárt barlangokba rejtettük, és arra
kényszerítettük őket, hogy vakondként éljenek. És végül elhitettük az
idegenekkel, hogy a Földön egyetlen élő emberi lény sem maradt. Hatezer év
rémálom után az ismétlődő támadások megszűntek, s az űrhajók nem tértek
vissza többé. A barlangokból ekkor előbújtak a törékeny, rémült, kétlábú
teremtmények, és feltekintettek az égre, amit még soha nem láttak. Nem
emlékeztek a Napra és a csillagokra sem. Olykor fölmerül bennem, hogy az
idegenek kíméletlen pontossága nem volt ok nélkül... Amint látod, még itt
vagyunk, s ez azt bizonyítja, hogy az ember nehezen elpusztítható állatfaj.
Balthis tátott szájjal hallgatta.
– És te mit tettél?
– Parancsokat kellett végrehajtanunk. A jégkorszak negyvenötezer körül
véget ért, a Föld ismét virágba borult, s az emberek szétszéledtek. Kijelöltük
fennhatósági területeinket, s nekem az jutott, amit még te is Magasföld néven
ismersz. A Nagy Összeomlás rémségei a homályba merültek, a bolygó
megfiatalodott és kizöldült, az emberek, bár a korábbiakhoz képest hátrább
tartottak, egészségesek voltak, készek az újrakezdésre. A legpesszimistább
jóslatokhoz képest is óriási késéssel megvetettük a társadalom alapjait,
amelynek nem volt szabad fejlődnie, legalábbis a mostani állapotot
túlhaladnia. Aztán hatvanezer esztendő béke következett. Csodálatos volt az
eredmény, tudod, Balthis? Az embernek még soha nem volt része ilyen hosszú
viszonylagos nyugalomban, mentesen a tudatlanságot és fájdalmat is magával
hozó haladástól. Látva a mesésen gazdag ökológiai környezetet, abban az
időben elégedettek voltunk magunkkal... De micsoda őrület! Ha odafönn
valóban létezik Mindenható, bizonyára kinevette önhittségünket.
– Mire gondolsz?
– Hatvan, munka nélkül töltött évezred hosszú, s a semmittevés az őrzőket is
megváltoztatta: elkényeztetett és megbízhatatlan, ostoba és gonosz
zugistenekké lettünk. Bambolisa Grenth például, azt mondtad, hogy
boszorkányosnak találja a repülő gömböt, ugye? Nos, a terror idején saját
kezűleg irányított és javított hasonló léghajókat, a Glóbusz minden sarkába
elrepült, hogy embereket gyűjtsön össze. Ma szellemileg olyan, mint egy
visszamaradott kislány.
Balthis azonban máson töprengett.
– Dendrában azt tanítják a papjaid, hogy a megismerés bűn. S ha valóban az
vezetett a Nagy Összeomláshoz, tényleg lehet benne valami.
– Persze, persze. A kegyetlen valóság az, hogy az ember a fejlődést önmaga
ellen fordítja. Ez azonban a félelemben élők igazsága, márpedig az ember
nem arra született, hogy féljen. Bebizonyosodott, hogy csak a bátorsághoz
hasonlítható ostobasággal soha nem fog tanulni, hogy ugyanazokat a hibákat
ismét el fogja követni... Ezerszer próbálja megmászni az Olimposzt, s
ezerszer bukik arccal a porba. De nem adja föl! S nem tudom, vajon meg
lehet-e fosztani attól a jogtól, hogy újra megpróbálja. Mert ez az emberiség
sorsa, Balthis. Mindig az ég felé törni, mindig a látóhatárig jutni, bármi áron
is. S a csillagok között nyílt számlánk van: a kihívás.
– Az idegenek? – nyelt nagyot Balthis.
– Igen. Nem kétlem, hogy az embernek egyszer ismét szembe kell néznie a
Bereniké hajáról érkező lényekkel... Talán barátin védelmező kezet talál, s
talán tiszteletet és életteret kér majd, senki nem tudhatja biztosan. Valami
azonban biztos: ha az idegenek el akartak minket pusztítani, az azt jelenti,
hogy egy cseppet sem jobbak nálunk, ezért jogunkban áll, hogy a nagy
játékasztalhoz üljünk, és megtegyük a magunk lépését. Senki nem alázhat
meg minket büntetlenül, legalábbis addig, amíg fogunk van, hogy harapjunk,
és körmünk, hogy karmoljunk. Így gondolom én. Továbbá fennáll az a
lehetőség is, hogy előbb-utóbb visszatérnek, hátha irtómunkájuk nem volt
elég alapos, és azt akarom, hogy azon a napon egyetlen átkozott bombát se
tudjanak kioldozni a mezők felett, ahol az emberek gyermekei játszanak. Föl
kell készülnünk rá, s a torkukba verni a bombákat, ha mégis megpróbálják.
Sabra Gwenaura mérgesen, ökölbe szorított kézzel beszélt. Erővel elűzte a
felindultságát, megrázta a fejét.
– Ám volt kollégáimnak ezek az érvek semmit nem számítanak. Mindnek
megvan a maga palotája, csodálatos kertje, hódolhatnak gyengeségeiknek, s
minden parancsuk törvény. Néhány ezer éve észrevettem, hogy Bambolisa
Grenth meg van győződve arról, hogy istennek született, öröktől fogva égi
lény. Megpróbáltam neki elmondani, ki is valójában, de őrültnek nézett.
Bradhar Onnerix a Thorna-Ylla Köztársaságból már vagy húszezer éve
kijelentette a gyűlés előtt, hogy emlékszik, amikor a Nagy Őstojásból
megteremtettük a világegyetemet. Lute Sharjoz, az eszelős, aki arra
kényszeríti a Tucán Birodalom lakóit, hogy mázolják magukat olyan feketére,
amilyen ő, azt állítja, hogy ő teremtette az első nőt és az első férfit. A
nagyszerű szellemi adottságú és hihetetlenül bátor Vergine Albarose, aki
valaha csoportunk vezetője volt, a kannibalizmusnak hódol. Nemtörődömség,
fejetlenség, őrület... nem maradt más. Műszereink már régen darabokra
hullottak. Amikor a Telekron is felmondja a szolgálatot, mindnyájan eltűnünk,
s ez áldás lesz az emberiség számára. De mikor következik ez be? Húszezer
év múlva? Nos, akkor már túl késő lenne.
– Mi az a Telekron? Az egyik különös gépezetetek?
– Ez az a szerkezet, amelyhez az őrzők hozzá vannak kötve. Végtelen nagy
távolságokba is láthatatlan erőt sugároz, amelynek révén testünk sértetlen
marad. Ne kérdezd, hogy működik! Valaha talán tudtam, de ma már nekem is
csak valami varázslatos dolog. Neve a Tele-Cross-Linking összevonása,
annyit jelent, hogy „Sejtkötés-Keresztező Átvitel”. A kötéskeresztezés egykori
eljárás volt, amivel az emberi testet meg lehetett védeni, de azt már nem
tudom megmondani, hogy miféle különös tudomány lehetett. Ezt is
elfelejtettem. Viszont egyedül én tudom, hol található a gép. Olyan helyen van
elrejtve, ahová most nekem is el kell majd mennem.
– El akarod pusztítani?
– Hogy? Nem, nem... – Sabra Gwenaura arca töprengővé vált, s elfordult,
hogy kinézzen a kabin ablakán. – Nem a szó szoros értelmében, kedvesem. Az
az igazság, hogy van odalenn egy csomó szerkezet, amiből új, biztonságosabb
menedéket akarok magamnak összeállítani.
– Azt hittem, hogy Haldan Zoharéhoz, a barátodhoz fordulsz segítségért.
A másik összeráncolta a szemöldökét.
– Még álmomban sem. Haldannak és nekem is mások az elképzeléseink, s
már régen ki akarja deríteni, hol a Telekron. Ki tudná megmondani, miféle
tervei vannak? Nem szándékozom sem őt, sem másokat beavatni egy ilyen
fontos titokba. És most, kisasszony, ideje lenne enni, aztán pihenni egy kicsit.
Később pontosan megállapítom, merre járunk, mert a barátaid meglehetősen
ügyetlennek tűnnek.
Estére a szél veszélyesen megerősödött, a hajó oldalra dőlt, ami
meglehetősen rossz hatással volt a négy utas gyomrára. Sabra Gwenaura
megparancsolta, hogy csökkentsék a magasságot, míg nagyjából húsz méterre
a hullámoktól a szél enyhe légmozgássá gyengült. Egész éjjel gyors iramban,
hánykolódás nélkül haladtak az egyre viharosabbá váló tenger fölött.
Másnap reggel Balthis, amikor fölébredt, látta, hogy a hajót borzalmas
szélvihar tépi. A kötélzetén átsüvített a szél, az egész Nyugati-tengert vihar
korbácsolta.
– Ne menj közel a mellvédhez! – üvöltött rá az öreg mágus. – Ez a szél még
a hullámoknál is jobban dobálja a hajót. Eredj vissza!
– Próbáljunk meg lejjebb ereszkedni! – ordította torkaszakadtából Balthis.
A férfi felmutatott az égre, ahol sötét fellegek tornyosultak.
– Már megpróbáltam. De odalenn borzasztó hideg van, azonnal föl kellett
emelkedni.
Hamarosan Sabra Gwenaura is előbukkant, hogy körülnézzen. Számításai
szerint a Yanessa-szigetvilág nem lehetett messze, bár a látóhatárt köd
borította, a látótávolság csökkent. Az istennő gondterhelten kijelentette, hogy
ha elkerülik a szigetvilágot, egy hónapig nem látnak földet, s arra kérte
Valthurt, hogy maradjon az árbockosárban.
A levegőt sós permet árasztotta el, s az elemek dühöngése közben nem
vették észre a madarakat, amelyek jelzik, hogy nyílt tenger felett járnak. A
hajót egész nap dobálta a szél, és egyikük sem tudta megállapítani, merre
hányja őket a vihar.
Napnyugtakor Balthis felment a fedélzetre, hogy megnézze, mit csinálnak a
többiek, s megkérdezze, nem akarnak-e enni. A csuromvizes Fioreste
Saviodoro az irányítókarokba csimpaszkodva utasította, hogy gyújtsa meg a
fáklyákat, mire Balthis, kezében a tűzszerszámmal fölment a hídra. Már
koromsötét volt. Hunyorgott, hogy a víz ne spricceljen a szemébe, s a
bumfánál megpillantotta a hevesen vitatkozó Sabra Gwenaurát és Valthurt. A
lány dühödten rázta a mágneses dobozt, a lovag pedig azt válaszolta, hogy
szerinte ez a holmi gonosz szellem, amely eltéríti őket a helyes úti iránytól.
A lányka odébbment a jobb mellvéd mellett, aggódva figyelve, hogy olyan
alacsonyan repül a hajó, hogy súrolja az óriási hullámokat. Ebben a
pillanatban hatalmas fekete árny bukkant elő a ködből a hajóorr előtt, mintha
hullám emelkedett volna ki a tengerből, s fojtottan felkiáltott. Ezután minden
olyan gyorsan történt, hogy meg sem tudott kapaszkodni: rettenetes ütést
lehetett érezni, a hajó recsegve oldalra billent, a híd meredek szögben
megdőlt. Néhány nyomasztó pillanatig úgy érezte, mintha a semmibe
zuhannának, mindent homály és köd borított, a környező világ többször is
tótágast állt. Aztán belerepült a tengerbe, és a víz összecsapódott a feje fölött.
Ösztönösen a felszín felé rúgta magát. Tapogatózott, valami szilárdat érzett a
lába alatt, s bár érzékeit eltompította a félelem, tudta, hogy homokot érint.
– Segítség! Segítség...! – kiáltozott rekedten, nyelve a vizet.
Egy óriási kézhez hasonló hullám algával és hordalékkal teli partra
taszította, ahol Balthis erőtlenül hevert.
A következő hullám megperdítette önmaga körül. A magasban, úgy száz
méterre jobbra, a repülő hajó vihar tépte, sötét tömegét sebesen elnyelte az
éjszaka.
Balthis a homokba mélyesztette a kezét, s még arra sem volt képes, hogy
felnyögjön: valami ismeretlen sziget elhagyott partján végezte, míg a hajó,
barátaival a fedélzetén, ki tudja, merre tűnik el a szelek hatalmában, melyek
egyre távolabb sodorják.
 VIII.

A KIRÁLYI BÁBU

A hangya fáradhatatlanul mászott fölfelé Balthis rózsás arcán, a bőréhez

tapadt homokszemcséket kerülgetve. Sok időbe telt, míg odaért, mióta a
hajnal őt és millió társát kikergette a hangyabolyból, de most egy csöppet sem
tetszett neki ez a meleg, kietlen vidék. Végigszaladt az ívelt ajkak mentén, és
antennáit körbeforgatva megállt az egyik sötét orrlyuk előtt, ám egy léghuzat
eltérítette attól, hogy ezt a helyet is földerítse. Még mindig forgó antennákkal
türelmesen fölkapaszkodott az orra, hogy kiderítse, honnan származik az a
szerves illat, amely ide vonzotta. Ekkor az alvó kislány elfintorodott és
tüsszentett, amitől lerepült arcáról a rovar. Balthis alvástól dagadt szemei
világoskék, vakító égboltra nyíltak.
Nyögve, orrát dörgölve felült. A homokos talajt sűrűn borító bokrok levelei,
ahová előző éjjel behúzódott, úgy összekarmolászták és megszurkálták, mint a
csalán. Nem messze tőle lágyan morajlottak a hullámok, s csak a fövenyre
sodródott rengeteg kagyló és alga jelezte a nemrég véget ért nagy vihart. A
lányka kábán és álmosan végighaladt a parton, remélve, hogy megpillantja a
horgonyzó repülő hajót. Ám nem volt ott más, mint egy üres homoksáv és a
sziget belseje felé, eléggé közel, néhány zöldellő domb.
A látóhatáron tucatnyi apró szigetet vett észre, a távolabbiak sem voltak
messzebb néhány mérföldnyinél, még odébb egy meglehetősen nagy,
sziklával borított sziget is feltűnt. Az, amelyre a hajótöréskor került, olyan
kicsinek látszott, hogy fél nap alatt is körbe lehetett volna járni. A nyomasztó
csend az élet hiányáról árulkodott, úgy tűnt, hogy se madarak, se
fókacsapatok nincsenek. Csüggedten megmosta az arcát. A homokpad egy
sárga, sziklás hegyfokot került körbe, ebbe ütközött bele előző este a bárka,
aztán szemközt egy sűrű bozótos mentén futott tovább. Hátat fordított a
sziklának, és végigsétált a hullámveréstől kemény homokon; hagyta, hogy
lábát simogassák a hullámok, felvett néhány kagylót.
Délre az egész szigetet körbejárta, s egyre jobban elkomorult. Vonzó volt
ugyan ez a csepp tengeri oázis, de elhagyatott, és széles nyílt tenger
választotta el magától a Yanessa-szigetvilágtól. Egy gyakorlott úszó néhány
óra alatt átért volna a legközelebbi szigetre, de Balthis úgy tudta, hogy az
úszás csak akkor hasznos, ha valaki szerencsétlenül belepottyan az árokba, és
a lehető leggyorsabban ki akar kerülni a vízből; nem tudta, hogy egyik helyről
a másikra úszva is át lehet jutni.
Megszomjazott, s rádöbbent, hogy ha a sziget belsejében nem talál ehető
bogyót és ivóvizet, rettenetes haldoklás, aztán pusztulás vár rá. Nem ringatta
magát abban a hitben, hogy társai vissza fognak térni érte: a repülő hajónak
mindenképpen a szél irányát kellett követnie, s a legjobb esetben is csak
hónapok múltán találnának rá. Az algák között nem várna rájuk más, csak egy
kicsiny, só fehérítette csontváz.
Balthis elszomorodott tulajdon érzelgős látomásaitól, és nagyot sóhajtott:
egy napon talán kalandorok vagy erős kalózok vetődnek erre a partra, hogy
mesés kincset ássanak el, vagy mert útjukról egy kegyetlen, de csodálatosan
szép szirén eltérítette őket, s ők lelnének rá a lányka kagylók között heverő
csontvázára. Akkor azt kérdeznék maguktól, hogy vajon miféle különös sors
vezérelte őt, hogy itt haljon meg, ezen az elhagyatott szigeten, s megindultan
kicsi sírt ásnának tiszteletteljes csendben, miközben férfiasan visszafojtják
könnyeiket.
Képzelgését hirtelen valami félbeszakította. Egy homokba szúrt karón nagy
fatáblát pillantott meg. Odaszaladt, hogy közelebbről szemügyre vegye, s
elámult a figyelmeztetés kifakult betűin: „Királybábu szigete. Halál a
betolakodóra!” Még néhányszor elolvasta a mondatokat, de jelentésük
továbbra is homályos maradt. Ki vagy mi lehet az a királybábu? És miért
akarna bárki is behatolni a tiltott területre? Töprengve odébb sétált, végül úgy
döntött, hogy a feliratnak semmi értelme nincs. Talán halászok állították fel,
hogy saját területükről távol tartsák az idegeneket. Közelebb ment a parthoz,
és néhány percig a tengert fürkészte, hátha a távolban észrevesz egy bárkát.
De mivel semmit nem látott, úgy gondolta, ideje lesz forrás után kutatni.
Eltávolodott a parttól, s egyszerre a szíve a torkában kezdett dobogni:
emberi lábnyomokat pillantott meg a homokban. Az örömtől szinte elakadó
lélegzettel nézett körül, aztán figyelmesen kezdte őket vizsgálgatni. Egy
gyerek lábnyomai voltak, s a part mentén haladtak, éppen arra, amerre ő
tartott; de lelkesedése úgy hunyt ki, mint a tűz egy vödör jeges víztől, amikor
rájött, hogy a tulajdon reggeli lábnyomait látja, és átkozódni kezdett. Letörten,
rosszkedvűen indult tovább, ám gondolatai ismét összekuszálódtak. Valamit
nem értett: a sárgás sziklák, amelyeket maga mögött hagyott, amikor
nekivágott a szigetnek, most előtte voltak, s az övéivel azonos nyomok a
köves magaslatok közé vezettek, amerre ő soha nem járt, így nem is lehettek
az övéi. A lányka izgatottan torpant meg. A szigeten tehát mégiscsak volt
valaki, talán halászok, de legalábbis egy vele egykorú gyerek, aki nem is
olyan régen errefelé haladt.
Szaladni kezdett, fölmászott a kis hegycsúcsra. Pár száz lépésnyire
megpillantotta a bokrokat, ahol az éjszakát töltötte. A lábnyomok utolérték az
övéit, és mellettük haladtak, mintha az ismeretlen követte volna őt. E
gondolatra a lányka megdermedt, s a hirtelen rémülettől a szeme elé kapta a
kezét: megfordult, s még éppen megpillantott egy kis alakot, amint a sziklák
közé menekült.
Rövid ideig csak mozdulatlanul állt, a dolog annyira meglepte. Anélkül
hogy gyanította volna, az ismeretlen gyerek egész reggel követte és
leskelődött utána, vigyázva, nehogy Balthis észrevegye. De miért tette vajon?
Talán félénkségből? Vagy Balthis ellen forralt valamit? Elhatározta, hogy
utánajár a dolognak, elindult hát visszafelé. A hegycsúcs lábánál a hullámok
szűk átjárókat vájtak, amelyek a magas, meredek falak közé vezettek. Ágakon
és nádon keresztültörve hatolt előre az egyiken, de senkit sem látott.
– Itt vagy? – szólt óvatosan. – Válaszolj! Ki vagy te?
A csendet semmi nem törte meg. Húsz lépéssel később egy kis barlang
bejáratánál szobrot vett észre, látszólag préselt homokból, ami bizonyára a
titokzatos gyerek műve lehetett, de olyan tökéletes és egyedi volt, hogy még
egy művész is csak bámult volna. A következő pillanatban Balthist kirázta a
hideg: a homokszobor őt ábrázolta, s készítőjének ügyessége minden
képzeletet felülmúlt.
– Szent ég! – csak sóhajtani tudott. – Hát hogy lehetséges ez?
Ahogy közelebb ment, valami varázslatosat vett észre abban a
tökéletességben, amellyel a legkisebb arcvonását is reprodukálták.
Megtapintotta, s érezte, hogy sima, mint a márvány. A haj rendkívül finom
szemcsékből készített szálakból állt, amelyek selymes, valódi haj benyomását
keltették. Az öltözék láthatóan nem tartozott a szoborhoz; éppen olyan, bár
homokból készült ruha volt, amilyent Balthis viselt. A lányka többször
körüljárta, mert tudta, hogy valami olyant lát, ami egyszerűen képtelenség,
hogy létezzék. Hogy megbizonyosodjon, nem álmodik, ismét megérintette.
Miféle ismeretlen ragasztó tudta így összetartani a finom homokot, amelyből
megalkották a képmását?
– Na, ne csiklandozz! – kiáltott fel a szobor.
Balthis látta, hogy a szobor szája mosolyra húzódik. A homokszemek
vidáman tekintettek rá. Az egyik homokkéz fölemelkedett, és az övé felé
indult. A valószerűtlen teremtmény felkacagott.
– De mókás vagy, amikor félsz! – mondta.
Balthis sarkon fordult, és rémülten menekült, amilyen gyorsan csak bírt.
Átjutott a szűk sziklahasadékon, a nyílt tengerpart felé szaladt, mintha
rémálmainak legijesztőbb teremtményei üldöznék. Zúgott a feje, homályosan
gyanította, hogy valami egyáltalán nem emberibe botlott. Hátrapillantott, és
amikor látta, hogy a szobor szalad utána, felnyögött. Megbotlott, s arccal
belebukott egy nedves, csúszós növénycsomóba, amelytől a szája tele lett
apró algával. A szobor lihegve kacagott, és elkanyarodott, hogy kikerülje
Balthist.
– Olyan vak vagy, mint a vakond! – kiáltotta vígan a teremtmény. – Buta
Balthis! Buta Balthis! Kapj el! Fogadjunk, hogy nem tudsz utolérni!
Balthis föltápászkodott. Szemével követte a hasonmását, aki valamivel
odébb ugrabugrált, s úgy látta, kineveti őt. Azt lehetett volna hinni, hogy teste
húsból és csontból van, halványsárga bőre alatt fürge, erős izmok dolgoznak,
a szellősen röpködő haja és szövetnek látszó ruhája valódi. Hihetetlen,
gondolta Balthis hátrálva. Vagy talán démonnal találkozott?
– Játsszunk! – javasolta a teremtmény. – Gyere, fussunk versenyt!
A lányka még mindig hátrált, s a másik elveszítette a türelmét. Néhány
ugrással mellette termett, aztán lehuppant a meleg homokba.
– Csak játszani akartam veled. De ha nincs hozzá kedved, csinálj, amit
akarsz! Én itt maradok. Menj csak! Nem szeretlek! – sértegette szemtelenül.
– Ki vagy te? – nyögte ki végül Balthis.
– Én én vagyok – szögezte le a teremtmény. Aztán szemmel láthatóan
elkomorult. – De... nevem még nincsen. Talán engem is hívhatnának
Balthisnak, mint téged. Bizonyos szempontból azonos vagyok veled.
– Inkább ne – szólt nagyot nyelve Balthis.
– Ó, nekem mindegy. – A másik vállat vont. – De akkor sem igazságos,
hogy nincs nevem.
– Nem, nem igazságos – ismerte el Balthis, továbbra is biztonságos
távolságból. Még mindig erősen kalapált a szíve.
– Nézzük csak... Mit szólnál a Berenicéhez?
A homok kislány az ajkát harapdálta, aztán bólintott.
– Nekem tetszik a Berenice. Ma reggel bukkantam erre a névre a
gondolataid között, amikor mintát vettem rólad. Mielőtt megérkeztél, nem
léteztem, tudod?
Balthis nézte, ahogy lustán leheveredik, elnyújtózik, aztán belemarkol a
meleg homokba, és hagyja, hogy kifolyjon az ujjai közül.
– Berenice, Berenice, Berenicének hívnak! – énekelte. Felült és felkacagott.
– Olyan boldog vagyok, hogy megérkeztél. Tegnap este lökést éreztem: bang!
Pontosan a sziklán. Micsoda vihar volt! Aztán... paccs! Beleestél a vízbe. Meg
is ijedtem. Ki tudja, hogy végezte a repülő hajó! És Sabra Gwenaura és
Fioreste Saviodoro és Valthur... Ó, szomorúak lesznek. Azt fogják hinni, hogy
meghaltál.
– Honnan... honnan tudod mindezt?
– Mondtam, hogy mintát vettem rólad. – Berenice megvakarta a fejét. –
Szóval ez úgy van, hogy egyszer csak valaki lesz belőled, aztán amikor kész,
akkor kész. Kár, hogy itt csak homoktestem lehet. Így teljesen egyszínű
vagyok, s ez nem tetszik nekem.
–Mintát vettél rólam? – Balthis figyelmesen körüljárta, minden oldalról
szemügyre vette. – Te itt laksz?
– Igen. Elég magányos hely, ugye? De most már szerencsére te is itt vagy,
játszhatunk együtt. Még kunyhót is fogunk építeni! – Berenice széles
mozdulattal a part felé mutatott. – Mielőtt jöttél, mindig itt voltam, a
homokban. De unalmas! Képzeld el, azt sem tudtam, hogy létezem! De amint
megpillantottalak, te észre sem vettél semmit, éreztem, hogy te lettél belőlem.
Nagyon boldog vagyok!
– Nem értem – mondta Balthis, aki legnagyobb ámulatára érdeklődéssel
hallgatta a lényt. Odament hozzá, kíváncsian megérintette, s érezte, hogy
tagjai olyan lágyak, mintha húsból lennének.
– Soha nem jött ide senki – magyarázta a másik –, ezért nem tudtam, hogy
én is létezhetnék. Voltak itt halak, olykor madarak, de amikor kinyújtóztam,
hogy megérintsem őket, éreztem, hogy csak félig élnek... alig jobbak a
növényeknél meg a rovaroknál.
– És már régóta itt vagy?
Berenice bizonytalanul pislogott.
– Ez tényleg különös. Csak most értem, hogy mi is az idő. Előbb olyan volt,
mintha az ablakban állnék, és az eget nézném... Nem tudom megmagyarázni:
várakozás volt, és kész.
– De honnan jössz? Vagy itt születtél, ezen a szigeten?
– Dendrában születtem, apám Gothra, a vízárus – jelentette ki Berenice. –
Ne nézz ilyen döbbenten! Nem raboltam el az emlékeidet. Csak egy kicsit
kölcsönvettem őket. Egyébként hogy válhattam volna önmagammá?
Balthisnak torkán akadtak a szavak. A másik vidáman talpra ugrott, néhány
tánclépést tett, aztán összecsapta a tenyerét, és lelkesen kijelentette:
– Hát nem furcsa? Most, hogy van testem, ugrálni és szaladgálni akarok.
Beszélni is nagyon érdekes. Ugyanolyan a hangom, mint a tiéd.
– Hát... – dünnyögte Balthis. – Azt hiszem, hogy most jobban teszem, ha
keresek egy forrást. Nagyon szomjas vagyok. – Hitetlenkedve a lényre
pillantott, alig tudta elhinni, hogy nem álmodik.
– Veled megyek. Én tudom, hol van. És legalább kipróbálom, hogy tudok-e
inni. Olyan nagyon szeretnék enni és inni tudni. Mit gondolsz, fog sikerülni?
– Berenice a lányka mellett haladt, s a sziget belseje felé intett. – Arra
menjünk! A domb lábánál van.
Balthis még napnyugta előtt új erőre kapott az elrágcsált magoktól, s a
tengerparton talált, használható állapotban lévő fadézsát megtöltötte tartalék
ivóvízzel. A parton Berenicével együtt megfürdött, aki levette szokatlan
ruháját, és vele pancsolt a hullámokban. A furcsa lény úgy mozgott, mint egy
kislány, mintha, miközben Balthis mintájára megalkotta önmagát, magába
szívta volna annak összes ismeretét és gondolatát, bár sokkal gyerekesebb és
vidámabb egyéniség volt, s rendkívüli módon lelkesedett mindenért.
A vízből kifelé Balthis figyelte őt. Ha nem homokszíne lett volna, Berenice
jobban hasonlított volna rá, mint egy ikertestvér. Ruhája nem változott vissza
formátlan homokká, miután levette, hanem teljesen sértetlenül ott feküdt a
szövetruha mellett. Amikor beesteledett, elmentek lefeküdni a sziklák közötti
szélvédett kis barlangba, amelynek alját száraz homok borította. Berenice azt
mondta, hogy megpróbál aludni, ugyanazzal az igyekezettel, amivel délután a
vadgyümölcsöt dobálta a szájába. Izgatottan törekedett megmutatni, hogy
emberi lény. De Balthis az éjszaka közepén felébredt, s látta, hogy céltalanul
járkál a parton, és a tengert figyeli.
A kislány másnap rájött, hogy csak úgy tud elszabadulni a szigetről, ha
vitorlás tutajt eszkábál össze. Ám azt sem tudta, hogy kell ehhez a munkához
hozzáfogni, amely különben is túl sokáig tartana. Rosszkedvűen ágakat és
nádat kezdett gyűjteni, hogy valami kunyhófélét állítson fel a sziklák között.
Fél délelőtt segített neki Berenice is, aki sokat fecsegett, s minden fizikai
tevékenység iránt lelkesedett. Dél körül azonban a homoklény eltűnt, s Balthis
a hegycsúcson talált rá, amint a fatáblát bámulta. Odament hozzá.
– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte tőle. – Mi az a „Királybábu”?
Berenice összerezzenve fordult hátra.
– Nem tudom! – kiáltotta. Rettentő izgatottnak tűnt. – Nem tudom, és nem is
akarom tudni, mert biztosan valami rossz dolog. Nagyon rossz!
Ez az érzelmi kitörés meglepte Balthist.
– Miről beszélsz? Ki tűzte ide ezt a feliratot?
– Ők voltak azok! – kiáltotta Berenice. Hirtelen megragadta a karót, s
dühösen nekiállt kiráncigálni a homokból. Amikor sikerült kitépnie, a
tengerhez szaladt, és beledobta.
A lányka látta, hogy arcát érthetetlen harag torzítja el, ezért inkább nem
ment közelebb. Szóval „ők” voltak; a gyűlölet, amellyel Berenice a távolabbi
kis szigeteket figyelte, meggyőzte Balthist, hogy a lény fél valakitől. De kitől
és miért? Most azonban nem mert többet kérdezni tőle. Visszatért a
kunyhóhoz, és újból munkához látott, közben azon töprengett, milyen sors vár
rá, s hol végezték útitársai. Nem sokkal később a homoklény odament hozzá,
és kijelentette, hogy el akar menni a szigetről.
– Építünk egy nagy vitorlás bárkát – mondta. – Visszatérünk Dendrába. Az
apánk biztosan boldog lesz, hogy viszontláthat bennünket, nem? A hulladék-
és rongykereskedés tisztességes munka, s nem tudunk mást csinálni. Végül is
élni kell.
– Hát persze – suttogta alig hallhatóan Balthis. El volt képedve.
– Segíteni fogsz nekem! Veled megyek, és nem találnak rám többé.
Gonoszak. Így... így majd megtanulják! – kiáltott fel a másik, a kezét tördelve.
Ágak után kutatva felindultan eltávolodott.
A következő naptól Balthis kedélye csak a szép idő miatt nem vált a
legsötétebbé. Azonnal kiderült, hogy a legapróbb szerszám nélkül tutajt
készíteni felülmúlja képességeit. Belátta, hogy meg kell elégednie azzal, hogy
apránként, mindig a legközelebbi szigetig lebegve, megmunkáláshoz száraz
ágakat gyűjt össze. Amikor Berenice is számot vetett azzal, hogy nem tudják
észrevétlenül elhagyni a Yanessa-szigetvilágot, viselkedése kezdett
megváltozni. Egyre kedvetlenebb és hallgatagabb lett, végül némaságba
süppedt, s még Balthist sem kísérte el kóborlásain, hogy ehető bogyókat
gyűjtsenek. Amikor a kilencedik napon a lányka hiába kereste őt a parton,
megértette, hogy az élő homoklény szándékosan kerüli őt. Este messziről
megpillantotta a szikla csúcsán, amint a végtelen tengert és a szigetvilágot
bámulja, mint akit, ki tudja miféle szomorú gondolatok gyötörnek.
Másnap, amikor visszatért a bokroktól, ahol kesernyés, sárga színű, apró
gyümölccsel töltötte meg a dézsát, látta, hogy Berenice félig lerombolta a
kunyhót, és egy óriási, lombos ágakból készült, baldachinnal ellátott fa trónt
épített magának. Kiállította a part közepére, és ott ült, a tengerre szögezett
szemmel. A lánykát elgondolkodtatta ez a fura viselkedés, s távolról elkerülve
őt, a sziklák közé ment nézni. Valamivel később, kétségektől gyötörve
elhatározta, hogy odamegy a lényhez, és megtudja, mit forgat a fejében.
Trónján ülve Berenice egy pillantásra sem méltatta. Mereven tartotta magát,
szinte gőgös nyugalommal, s úgy tűnt, hogy vár valamire. Balthis rögtön
észrevette, hogy felületének színe enyhén elváltozott, a homoksárgából
halványzöld lett. Sokkal simább is volt, s ha rózsaszínű lett volna, nem
lehetett volna megkülönböztetni az emberi bőrtől. A lányka, csodálkozását
leplezve, megszólalt:
– Berenice... Mi történt veled? Miért viselkedsz így?
A másik keresztülnézett rajta.
– Ó, te vagy, kislány? Meg kell mondanom, nagy merészség, hogy
megjelensz előttem, amikor nem is engedélyeztem a kihallgatásodat. Arra is
figyelmeztetlek, hogy ne szólj hozzám ilyen közvetlen szavakkal. Nemesi
származású, magas rangú udvarhölgy vagyok. Ne feledd!
– Cím? Rang? Mifélék? – dadogta Balthis, akit teljesen elképesztettek ezek
a szavak.
– Micsoda unalmas, bosszantó kérdések! – Berenice ingerült mozdulatot
tett. – Értsd meg, félbeszakítottad a meditációmat! Azonkívül undorodom az
ostoba képedtől! Ezentúl királyi udvarhölgynek szólíts, megadva a kellő
tiszteletet!
– Úgy veszem észre, nagyon megváltoztál, királyi udvarhölgy – szólt
Balthis.
Berenice bágyadtan felsóhajtott:
– Méltatlan sors, hogy egy ilyen kietlen helyen kell sorvadoznom, és nincs
más társaságom, csak egy rongyos lányka. Vajon tartogat-e még a sors
vidámabb napokat a számomra?
– Mik a terveid? – kérdezte óvatosan Balthis.
– Ó, még nem tudom pontosan – méltóztatott válaszolni a másik. – Épp
azért jöttem ide, hogy gondolkodjam. Szükségét érzem, hogy új
ismeretségeket kössek, és gazdagítsam személyiségemet. Te vajon nem úgy
véled, hogy nemes szülők gyermekének joga van ahhoz, hogy maga körül
érdekes embereket lásson?
– De, persze! A magam részéről akár kalózokat is szívesen látnék – szögezte
le komoran a lányka.
– Kalózokat? Milyen borzalmas! – kiáltotta Berenice. – Kétlem, hogy az
efféle emberek tisztességtudóan viselkednének egy szép, elragadó, fiatal
lánnyal. Bizonyára rettenetes dolgokat művelnének velem, még a gondolatától
is reszketni kezdek. Mondd csak, úgy véled, felbukkanhatnak?
– Remélem, hogy nem! Bár legalább elvihetnének máshová, akár a
szigetvilág legnagyobb szigetére! Még mindig jobb, mint nyomorultul itt
pusztulni.
– Kalózok! – ismételte a másik. – Durva, szőrös vadak, akik szégyentelen
tetteket visznek véghez a védtelen lányokkal. Mondd, te ismersz kalózokat?
– Nem – vallotta be Balthis.
– Ha idevetődne egy csürhe, én annyira megijednék, hogy még ahhoz sem
lenne erőm, hogy ellenálljak nekik. Gondold csak el, milyen rémisztő módon
tepernének le... De emelt fővel esnék áldozatul ezeknek a tisztátalan
férfiaknak, hogy megmutassam nekik, hogy ártatlan, szűz lány létemre a
legalantasabb tetteket is büszkén tűröm el. Minden bizonnyal bőszen
vágyakoznának rám. Nem így véled te is?
A lányka valami válaszon törte a fejét, amikor felfigyelt, hogy Berenice
lágyan mosolyog, és a látóhatárt kémleli, mintha csak remélné, hogy
kalózhajó bukkan fel. Viselkedése megzavarta Balthist, nem tudta, mit
válaszoljon.
– Bátor szívvel nézek a sorsom elé – jelentette ki a másik. – S ha a durva
tengeri rablók bujaságuk rabszolgájává akarnak tenni, rangomhoz méltón
nézek szembe a veszéllyel.
– Hát persze – mondta Balthis. – Bár az is előfordulhat, hogy egyszerű
halászok jönnek. De mindenképpen erőszakos és szőrös férfiakról van szó.
Berenice feléje fordult.
– És habozás nélkül megfosztanának becsületétől egy gyenge lányt?
– Ne aggódj! A legszégyentelenebb dolgokra fognak kényszeríteni –
nyugtatta meg Balthis.
– Egyelőre azonban nem látom őket közeledni. Furcsa! Talán nem tudják az
ostobák, hogy itt lehet halászni?' Egyébként nem lennék oda a társaságuktól,
de ez a magány egyre inkább nyomaszt. – Berenice érdeklődéssel vizsgálgatta
Balthist. – De míg azon gondolkodom, hogyan lehetne orvosolni ezt az
állapotot, mit szólnál ahhoz, hogy a szolgám legyél? Bár egyszerű származású
vagy, úgy vélem, megfelelően gondoskodni tudnál szükségleteimről, s végül
is rajtad kívül nem áll más a rendelkezésemre.
– Most dolgom van, Berenice... királyi udvarhölgy. Majd később beszélünk
róla.
– Hát persze, szegény kicsikém! Tudnod kell, hogy nagyon is tisztában
vagyok hétköznapi szükségleteiddel. Türelmes leszek hozzád, s holnap vagy
holnapután részletesebben elmondom, melyek azok a feladatok, amelyeket
elvárok tőled. Engedélyezem, hogy távozz... Mi van? Más kérdést is fel
akarsz tenni?
– Igen. Ki tiltotta meg, hogy erre a szigetre lépjen bárki? És mi az a
Királybábu?
Berenice hirtelen felugrott.
– Szemtelen vagy! Azonnal takarodj innen... Takarodj, és ne is lássalak,
amíg nem hívatlak!
– Csak azért kérdezem, mert nagyon megváltoztál. A bőröd majdnem
teljesen zöld – dünnyögte Balthis. – Nem értem.
– Nem vagyok zöld! Nem vagyok zöld, te ostoba! – sikította a másik.
– Mitől félsz, Berenice? Nem mondhatod meg?
A homoklény magából kikelve rázta az ökleit, s feléje lépett.
– Gonoszok! Gonoszok! Nem bánthatnak engem, érted? Én nem vagyok
Királybábu! – kiabálta.
Aztán hátat fordított, és elszaladt a part mentén, míg el nem tűnt a
sziklakanyarban. Balthis tátott szájjal bámult utána.
Hamarosan, míg a kunyhót próbálta helyrehozni, megmagyarázta magának,
hogy a bizarr lény valami fejlődésen ment keresztül: bár megőrizte a hozzá
való fizikai hasonlóságát, teljesen lemondott arról, hogy személyiségét
utánozza, s valaki mássá kezdett válni. Az is világos volt, hogy korábbi
létezésének és a szigettulajdonosokkal való kapcsolatának emlékei támadtak
fel benne. Balthis biztosan érezte, hogy kifürkészhetetlen céljaik voltak,
amelyekbe Berenice belebonyolódott, mint a pókhálóba. Bosszantotta ez az
egész. Balthist gyakorlatias ösztönök mozgatták, olyan vágyak, amelyek
szorosan kapcsolódtak közvetlen földi szükségleteihez, s nem nagyon törődött
ezzel a lénnyel. Az sem érdekelte, hogy milyen vita választja el Sabra
Gwenaurát a többi istentől, s a leglényegesebb vonatkozása azon
eseményeknek, amelyek idáig juttatták, véleménye szerint az az ékszerekben
fekvő jelentős összeg volt, amely valamikor az ő kezében volt, később mások
zsebébe vándorolt. Ideje jó részét azzal töltötte, hogy átkozza a sorsot, amely
ide vezette őt, ahol halálra unja magát, és arra vágyik, hogy hazatérhessen.
A délután közepe táján bosszantó gondolatai között turkálva, lustán
játszadozott néhány szorgoskodó ganajtúró bogárral, amikor a szeme sarkából
mozgást vett észre a part mentén, s gyorsan odafordult: nem messze éppen
horgonyt vetett egy kis vitorlás. Az első pillanat heves izgalma után a bokrok
közé bújva a kötélzettel foglalatoskodó legénységet figyelte, s azonnal
megállapította, hogy nem kalózokról van szó. Oldalt vidám piros-sárgára
mázolt tutajt bocsátottak le, amelyen két rendkívül elegáns nő foglalt helyet.
Egyikük az evezőket megragadva erőteljesen a part felé kezdett evezni, míg a
másik a tutaj orrában összegörnyedt, mintha rosszul lenne és hányna.
A tutaj partra ért, s a két gazdag hölgy kiszállt. Aztán, Balthis
megdöbbenésére, az a nő, aki evezett, durván a homokba lökte a másikat, és
rugdalni kezdte.
– Eredj! – üvöltötte. – Tűnj el, ostoba teremtés! És ne feledd: öt év múlva itt
akarlak látni újjászületve!
A lányka el sem tudta képzelni, mit jelent mindez, közben még valamin
elámult: a hölgynek, aki négykézláb csúszott a homokban, sötétzöld bőre volt,
s úgy hasonlított a másikra, aki bántalmazta, mint egyik vízcsepp a másikra.
Csak egyvalamire tudott következtetni a jelenetből, ez pedig aggasztó
kérdéseket vetett fel benne.
A zöld teremtmény panaszosan siránkozva mászott a homokban, majd
óvatosan felállt. Társnője rá sem hederített, ötven év körüli energikus,
akaratos nő volt, egy rakás ékszert viselt. A bokrokat figyelte, aztán gyötrődő
arckifejezéssel megfordult.
– Bittibitti! – kiáltotta. – Hol vagy, Bittibitti?! Én kész vagyok.
A lányka úgy vélte, hogy ez a cseppet sem bizalomgerjesztő nő a kiskutyáját
szólongatja; erőszakos arca egyáltalán nem tetszett neki. Tovább figyelte,
ahogy türelmetlen léptekkel fel-alá járkál, aztán mély sóhajjal úgy döntött,
hogy ideje előmerészkednie. Akárki is legyen ez, még mindig jobb az ő kezei
közé kerülni, mint megvárni az éhhalált és a hamarosan beálló telet. De alig
lépett a partra, már meg is bánta, mert a nő dühödt visítással fogadta.
– Ki vagy te? Hogy a démonok szaggassanak szét! Hogy merted betenni ide
a lábad? Semmirekellő!
 Az ismeretlen nő vércseként vijjogva feléje iramodott, mire Balthis döbbent
habozás után hátat fordított, és a sziklák felé rohant.
– Megnyúzlak, te mocsok! – sikította a nő a nyomában haladva. Hamarosan
azonban megtorpant, és ismét kiáltozni kezdett a sűrű felé: – Bittibitti!
Tudom, hogy ott vagy. Azonnal gyere elő! Hallod?!
Bittibitti nem válaszolt. A nő pillanatnyilag lemondott arról, hogy elkapja
Balthist, visszatért a partra, és harsányan a hajón maradt férfiakat kezdte
szólongatni. Hamarosan újabb tutaj ért partot, s mintegy tíz ember szállt ki
belőle, akik egyenruhás udvaroncok vagy tisztek lehettek. A nő gőgösen,
mérgesen közeledett feléjük.
– Tönkre vagyok téve! – jajgatott. – Egy kis ágrólszakadt tönkretette
Bittibittit. Keressétek elő a szerencsétlent, és hozzátok ide!
Balthis egy szikla mögé bújt, nem messze a zöld nőtől, aki fáradságot nem
kímélve követte őt. Amikor az egyik katona egy intéssel közelebb parancsolta
magához, nem mert engedetlenkedni: rémült volt, s ereje sem maradt az
ellenkezéshez. A felékszerezett nő megragadta az egyik fülét, és addig cibálta,
amíg Balthis sírva nem fakadt, aztán kérdések özönét zúdította rá, hogy
hogyan, miért és mióta van a szigeten.
– Tíz nap nem is olyan sok, őszüzessége – szólt közbe egy alacsony, kövér
udvaronc. – Még orvosolhatjuk. Két vagy három hónap a higanyfürdőben, és
a nemes bábu ismét készen áll a mintafölvételre, amely...
– Három hónap Bittibitti nélkül?! – dühöngött a nő. – És mit gondolsz,
fajankó, hogyan fogom eközben teljesíteni házastársi kötelességemet?
– Vissza lehetne vinni a nemes izé... A nemes Muccina Muccinát. – Az
alacsony férfi a nő hasonmására mutatott. – Három hónappal több szolgálatot
az uralkodó férjének ágyában el tud még viselni, legalábbis azt hiszem.
– Egy fenét! Muccina Muccina nem használható már, a hercegnek pedig egy
szinte teljesen új bábja van. Aztán nézz csak rá: már majdnem széthullik, öt év
múlva visszatérek, és felveszi az alakomat. Most kerítsétek elő a másikat!
Mozgás!
– Ott van! – szólt az egyik katona.
Berenice éppen akkor bukkant elő az egyik bokorból, és lassú léptekkel
feléjük tartott, mintha valami arra kényszerítené, hogy akarata ellenére tegye
meg ezt az utat.
– Bittibitti! – A nő tárt karokkal repült feléje. – Nézzétek, milyen rosszul néz
ki! Szegényke, annak az undok lánynak az alakját vette fel.
Berenice azonban az utolsó pillanatban kirántotta magát a nő kezei közül, és
elmenekült.
– Nem! Nem akarok többé zöld bábu lenni! – kiabálta elkeseredetten, s
fürgén, mint egy nyúl, eltűnt a bokrok között. – Gonoszok! Gonoszok!
Hagyjatok békén!
A katonák utána eredtek, s kisvártatva megjelentek, ölben hozva őt.
Felrakták az egyik tutajra.
– Nem! Nem akarom a higanykádat! – kiáltozott hánykolódva Berenice. –
Azzá válok, akivé akarok! Segítség, Balthis!
Míg a két tutaj a hajó felé tartott, az alacsony, kövér udvaronc gyűlölködve
nézett Balthisra, mintha valami gonosztettért vádolná, amelynek legsúlyosabb
következményei az ő vállára nehezednek.
– Mi legyen a kislánnyal, őszüzessége? A kiejtése alapján külföldinek
mondanám. Honnan jössz?
– Dendrából, uram – dadogta alig hallhatóan Balthis.
– Fojtsátok meg! – parancsolta a nő szárazon.
– Őszüzessége, engedd meg! – szólt közbe az egyik tiszt békítően. – Nem
helyes így ítélkezni egy kislány felett... Legalább a legénység előtt. Azt
javaslom, inkább helyezzük el a palota mosodájában, ahol mindig kevés az
ember. Helyrehozza az okozott kárt, ha egész életében robotol, és hasznos
munkát végez.
A nő elégedetlen fintorral fogadta az ajánlatot, de végül tompán felmordult,
amit a reszkető Balthis beleegyezésként értelmezett.
 IX.

FÉRFI A HIGANYBAN

– Ne nyúlj a szemedhez, mert megvakulsz! – morogta Rozine. Kivett egy

takarót a vízből, és kivörösödött kezével elkezdte kicsavarni. – Úgy égeti a
szemet, mint a tűz. Megértetted?
Balthis bólintott, majd beleborított az óriási kádba egy kosárnyi mocskos,
büdös lepedőt. Feltűrte a ruháját, s a vízbe nyomkodta a fehérneműt, hogy
ázzon. A folyadékból felszálló maró szagú gőz ingerelte az orrát, és könnyeket
csalt a szemébe.
Balthis láttán Rozine elnevette magát.
– Meg fogod szokni. A sav eleinte bemegy a köröm alá, és az fáj, aztán
lehámlik a karodról a bőr, de hamarosan észre sem veszed az egészet.
A kislány megpróbált rámosolyogni, aztán elfordult, hogy ne spricceljen az
arcára a víz, ahogy a másik erősen a kád peremére csapta a takarókat. A
helyiség, ahol a legdurvább holmikat mosták, legalább száz lépés hosszú és
húsz lépés széles volt, s a magasan elhelyezett, félkör alakú ablakokon csak
kevés fény jutott be, már csak azért is, mert odakinn vihar tombolt. Nagyjából
ötven asszony dolgozott a félhomályban, a mosó- és öblítőkádak mellett. A
sovány, kiéhezett parasztnők csak arra vágytak, hogy elkerüljék az ügyelő
korbácsát. A levegőben visszhangzott a beáztatott holmik puffanása, ahogy a
mosónők megállás nélkül csapkodták őket, de akadtak olyanok is, akik még
elég erősek voltak, és népdalokat dúdolgattak. A gránitfolyosón túl egy
ugyanilyen helyiségben az udvaroncok fehérneműit mosták szappannal, míg a
harmadik helyiségben a legszerencsésebbek az egész finom ruhákat kezelték.
A mosodakomplexus a nagy palota alagsorában volt, ahol Zella di Thera
őszüzessége, az Üvöltő Szüzek templomának Aranyhangja élt. Balthist
meglepte, hogy a nép jóságos uralkodónak tartja, bár ez az ítélet Harlja
Fenhorával összehasonlítva született, aki szintén Therában székelt, s aki híres
volt utolérhetetlenül látványos, szadista megnyilvánulásairól.
– Hagyd csak, eredj pihenni! – hunyorított rá Rozine. – Ma Horbuk az
ügyelő. Nem fog szólni még akkor sem, ha csak ebédidőben jössz vissza.
Balthis megkönnyebbülten felsóhajtott. Megragadta a kifacsart ruhákkal
telerakott kocsi rúdjait, és a helyiség végében lévő rámpára lökte. A
földszinten elhaladt a vasaló- és varrószobák mellett, aztán kilépett a sáros
udvarra. Szakadt az eső. Lihegett, ahogy a kocsival odaért az alacsony, hosszú
faépülethez, és teregetni kezdett a karókra akasztott kötelekre. Az északra
néző ablakokból látni lehetett a város fölé magasodó sziklát, afölött pedig
Harlja Fenhora mesébe illő márványpalotáját és a sötét felhőkön kirajzolódó
kupolákat. Amióta négy napja Therába ért, a lányka megtudta, hogy a
sziklacsúcsra csak egy boszorkányos gépezettel, egy kabinban lehet feljutni,
amely egy hatszáz öl magasnyi függőleges sínen kúszik fel. Az istennő
különös módszerrel ereszkedett alá, akárhányszor rémületbe kergetve a
lakosságot.
A szikla alatt hatalmas stadion terült el, ahol tízévenként véres
gladiátorviadalokat rendeztek. Harlja Fenhora, aki maga is részt vett a
játékokon, úgy jelent meg, hogy a magasból levetette magát, és
szemkápráztatóan meredek zuhanás után összezúzta magát a tribünön,
általában két-három nézőt ütve agyon. A helyszínen csontszilánkok és
belsőrészek freccsentek szét, de az ő sérthetetlen teste nyomban összeforrott, s
már indult is, hogy gladiátornak beöltözve az arénában küzdjön.
A stadiontól jobbra látszott az Üvöltő Szüzek templomának a tornya,
ahonnan Balthis az első éjszaka olyan őrült üvöltözést hallott, hogy
végigfutott hátán a hideg. Wadja Tarman, az a lány, akinek a vacka az övé
mellett volt a szolgák hálótermében, elmesélte a lánykának, hogy az előkelő
hölgyek ott gyűlnek össze, hogy a nemi vágyaikat valamiféle szertartás
keretében éljék ki, aminek a lényege a görcsös sikítozás. Kívülállók nem
vehettek részt a ceremóniákon, de tudott dolog volt, hogy a kiáltozástól egy
bizonyos virág fényleni kezd.
Az Üvöltő Szüzek temploma vonzotta Balthis figyelmét már négy napja,
mert fölötte a levegőben ott függött Fioreste Saviodoro repülő hajója, legalább
tíz vastag kötéllel lehorgonyozva. A hajó orrán tátongó résen keresztül az
összes homok kizúdult, s egy hasadék a kupolán elárulta, hogy a bárka
beleütközött, ahogy a szél a város fölött repítette.
Wadja Tarman azt is hallotta, hogy a hajótörés az éjszaka kellős közepén
történt, s hogy a hajót a horgonykötél tartja ott, amely beleakadt az épület
tetejébe. Az utasokról csak azt tudta a kis szolgáló, hogy egyikük, egy
öregember a tetőre zuhant, és mindkét lábát eltörte, s most a Könyörület
Szanatóriumban fekszik, ahol a magukra hagyott betegek vagy
meggyógyulnak, vagy meghalnak. Balthis kérdezősködött a többi utas felől is,
de azt mondták neki, hogy a fedélzeten csak ez az egyetlen ember volt.
Rozine ugyanezt állította.
A lányka az ablakpárkányra támaszkodva figyelte a roncsot, s vagy
ezredszer kérdezte magától, vajon hogy végezte Valthur és Sabra Gwenaura.
Elszomorodott a mágus sorsán, s szerette volna meglátogatni, de hogy
elhagyhassa a palotát, nagyon erős indokkal kellett volna az őrséghez
fordulni. Elégedetlen sóhajjal tért vissza a munkájához.
Kevéssel dél előtt elállt az eső, s egy másik szolgáló egy kosár finom
fehérneművel lépett be. Éppen csak halványzöld bőrű nőnemű bábu követte
csodálatos nyersselyem ruhában, kényeskedő fintorral körülnézett, és
megparancsolta a nőnek, nézze meg, hogy valami intim ruhadarabja
megszáradt-e.
Balthis a többi szolgálót követve érkeztére tiszteletteljesen fejet hajtott.
Később egyikük elmondta, hogy ez Vanille, Karleme Quebey hercegnő bábuja
és egyben pontos testi mása. Karleme Udezio kalózfejedelemnek, Zella
házastársának az unokahúga volt, s szintén a palotában élt, további ötven
udvaronccal. Ennek az összes nőnek és férfinak megvolt a maga bábuja, akit
ugyanúgy tiszteltek, mint az embert, akit megformáltak. A szigetvilágban
mintegy négyezer létezett belőlük, ennek a felét apró szigeteken pihentették,
ahol testüket elveszítették, és felfrissült az energiájuk, így tehát minden
előkelőségnek kettő volt belőle, s ötévenként cserélték őket. Vanille tipikus
képviselője volt fajtájának: gőgösebbnek mondták még Karleme Quebeynél
is, s az a hír járt róla, hogy imádja a fényűzést, és olyan szexuális
rafináltságokra képes, hogy ágya ocsmány történetek és viccek forrásává vált.
Gyakran sétálgatott a kertben más bábukkal vagy húsvér udvaroncokkal,
akikkel a faji különbségeket nem bánva, udvaroltatott magának, csak
hímneműek legyenek.
Balthis még nem látta tisztán, hogy is áll a helyzet a bábukkal és az
emberekkel, de Berenicével kapcsolatos tapasztalata révén tudta, hogy ezek a
lények képesek emberi érzésekre és érzékelésre. Ha valakit megmintáztak,
nemcsak az emlékeit, hanem értékeit és hiányosságait is felhasználták, s
rendelkeztek ezen túlmenően valamely egyéni vonással is, amely önálló,
tulajdonosuktól független lénnyé tette őket. Meglepte, hogy Berenicét
mennyire vonzza a nemiség, s ez érvényes volt minden egyes bábura. Ezzel
szemben Thera előkelő köreiben szennyesnek, tabunak tekintették,
olyannyira, hogy még a házastársak is kerülték egymás érintését, hacsak nem
azzal a határozott céllal, hogy gyermeket nemzzenek. A két dolog tehát
összefüggött, s bár a lányka eltöprengett rajta, semmi eredményre nem jutott.
Határozottabb elképzelést alkothatott másnap reggel, amikor Gorvaj Porcaj
nyakon csípte, amint belépett a mosodába, s egy szerszámoskamra felé
taszigálta. A férfi ráparancsolt, hogy fogjon seprűt és lapátot, s tisztítsa ki az
egyik nagy szökőkutat a kertben. A szóban forgó szökőkutat szenteltvizes
tartály táplálta, amelynek megvolt az a képessége, hogy elűzi a démonokat.
Gorvaj Porcaj dünnyögéséből annyit lehetett kihámozni, hogy éjjel az
udvarhölgyek valami pokolbéli állat panaszos üvöltését hallották a palota
mélyéről, s ezt a sajnálatos eseményt a szökőkút ideiglenesen elégtelen
működésének tulajdonították.
Balthis egész délelőtt a szökőkút alját tisztogatta, térdig vízben állva. Dél
körül elegánsan öltözött dámák és nemesurak kezdtek feltünedezni, akik a
virágágyások között sétálgatva, pletykálgatva kezdték a napot. Négyen
Balthis közelében telepedtek le. Bikti Yosafer udvarhölgy és Sardal Baléf
nemesúr volt az, akik egyébként a mosónők állítása szerint hivatalosan is el
akarták egymást jegyezni, aztán megjelentek a bábuk is, Fiorbella és Merisio.
A két emberi lény letelepedett egy-egy padra, és lustán az eget kezdte
bámulni, tudomást sem véve egymásról. Merisio és Fiorbella viszont édesen
összeölelkezett, suttogva turbékoltak egymás fülébe, s úgy simogatták
egymást, mintha fékezhetetlen nemi vágy hevítené őket. A lányka, amíg a
sáros vízben pancsolt, őket is felvette azon személyek listájára, akiket ettől a
naptól szenvedélyesen gyűlölt. Ritkán érzett ilyen haragot a körülötte lévők
iránt, de nevetségesnek tűnt, hogy az udvarhölgy és széptevője az udvarlás
finomságait a bábukra bízta.
Merisio és Fiorbella hamarosan abbahagyták a csókolózást, leültek hús-vér
hasonmásaik mellé, s csekély lelkesedéssel, halkan beszélgetni kezdtek.
Balthis döbbenten hallotta, hogy a bábuk részletesen beszámolnak uraiknak az
elsuttogott szavakról és a titkos érzésekről. Bikti Yosafer és Sardal Baléf
kuncogott, és részletesebb magyarázatot kért vagy tanácsokat adott. Amikor
Fiorbella és Merisio teljesítette kötelességét, ismét gyöngéden gügyögni
kezdtek, és merészen fogdosták egymást, mialatt a két emberi lény úgy tett,
mintha észre sem venné őket.
Összerakva mindazt, amit ezekben a napokban megtudott, Balthis rájött,
hogy a szerelmi aktus ugyanígy zajlik, még férj-feleség esetében is. Külön
szobában alszanak, míg egy harmadikban Fiorbella és Merisio teljesíti a
házasság legnemtelenebb részét. Bikti pár naponként ellátogat az Üvöltő
Szüzek templomába, hogy őrült sikítozás formájában szabaduljon meg a
zsigereit gyötrő frusztrációtól. Olyan értelmetlen és hihetetlen volt az egész,
hogy Balthis még akkor is ezen töprengett, amikor azok négyen már régen
elmentek.
Ezen a délutánon legalább száz pár durva katonai zoknit kellett savban
kimosnia. Este megette a szokásos tányér répalevest, aztán könyékig vörös
kézzel és sötét kedéllyel követte társait a hálóterembe. Egyetlen szál gyertya
világította meg könyörületesen az óriási, döngölt földpadlójú helyiséget, ahol
bűzös rongyokba burkolózva legalább kétszáz nő aludt. Balthis hullafáradtan
dőlt le poloskával teli vackára, míg mellette Wadja Tarman térdelt néhány
áldozati edény előtt, és hangosan Harlja Fenhorához imádkozott.
Ezen az éjjelen, mikor minden elcsendesedett és sötétbe borult, Balthis és a
poloskák viadala az utóbbiak győzelmével ért véget, mire Balthis fölkelt, és
megállapította, hogy Zella palotájában való tartózkodása kezd túl hosszúra
nyúlni. Tudta, hogy a külső fal két kapuját őrzik, s azon gondolkodott, hogy
szabaduljon meg innen. De később észrevette, hogy a kert mélyén a falon
kúszónövények nőnek, s máris azt kérdezte magától, hogy vajon mennyire
ellenállók e növények – a kérdés megválaszolását határozott kötelességének
érezte.
Odakinn szemerkélt az eső. A nagy kertet árnyak népesítették be, amelyeket
Balthis egyenként megvizsgált, ahogy nesztelen léptekkel haladt a palota fala
mentén. Amíg az ösvény végéhez ért, semmi mozgást nem észlelt, ám egyszer
csak panaszos, fájdalmas hang hallatszott a sötétben; olyan vérfagyasztó
kiáltás volt, mintha valakit a kelleténél előbb koporsóba tettek és eltemettek
volna a virágágyások közé. A hang elérte Balthis fülét, visszhangzott az
agyvelejében, amely elsötétedett, kiürült tőle, végigszaladt az idegein, végül
libabőrössé tette a lánykát. Visszatért a falhoz, aztán még kétszer, elhalkulva,
távolról hallotta az üvöltést.
Valami azt súgta Balthisnak, hogy emberi hang volt, nem a szél mozgatta
fák vagy éjjeli madár. S ha szellem, ahogy az udvarhölgyek hitték előző éjjel,
akkor bizonyára nem sokra értékeli a takarítást, mert úgy döntött, hogy
továbbra is csúfot űz a szenteltvízből. A lányka végül rájött, hogy valaki a
palota mélyén szenved.
Hamarosan felfedezte, hogy az üvöltés a talajjal egy szinten található, félkör
alakú ablak mögül hallatszik, s fürkészve elhaladt előtte néhányszor. A
sarokablakból pislákoló fény szűrődött ki, s ahogy bekukucskált, egy föld
alatti helyiséget pillantott meg, ahol mintegy tíz hasas hordó sorakozott fedő
nélkül, mert valami fémes folyadék a szájukig megtöltötte őket. Rettentő
izgalom fogta el a felfedezéstől: nem lehetett más, mint a higanykádak, ahová
Berenicét is tették az alacsony, kövér udvaronc tanácsára. De hogyan képes az
a lény hangot kiadni egy higannyal teli hordóból? Balra kis mellékbejáró
nyílt, amelynek Balthis már ismerte a túlsó oldalát: a mosoda egyik üres
helyiségének a mélyén volt, amit soha senki nem nyitott ki, mert állandóan
nagy halom szennyes torlaszolta el.
Hamarosan már a mosodában járt, félrelökött több tucat katonai takarót,
aztán rátalált az ajtóra. Kiakasztotta a láncot, és belépett. Biztosan tudta, hogy
tiltott helyiségben jár, mert ha idebenn bábuk vannak, akkor a megszületés
előtti állapotban vegetálnak, arra várva, hogy váljanak valakivé. S ha ismét
elkövetné azt a bűnt, hogy róla vesz mintát egy bábu, Zella őszüzessége nem
engedné, hogy büntetés nélkül megússza. Körülnézett. A túlvilági üvöltést
most nem lehetett hallani.
A hordókra rá volt írva, ki tartózkodik bennük. Elolvasta a legközelebbit:
Babis Halloy, Betella. Odébb a nemes Gemuth Balerne Ermeziója, Cloto
Atabark herceg Amorosoja, Coralla Corbao kisasszony Dolcinája volt még
higanyban, a többi bábu neve tulajdonosa becenevének tűnt. Minden egyes
hordó szájához egy kötél volt erősítve, amely elmerült az ezüstösen fémes
folyadékban. A sor utolsó tartályára ez volt írva,: Zella őszüzessége, Bittibitti,
s Balthis megállt.
Az egyetlen lámpás gyér fényénél kis padot vett észre, azt odahúzta a
hordóhoz. Felmászott rá, megragadta a kötelet, és elkezdte kifelé vonszolni a
rákötött testet. Rögtön érezte, hogy a szerencsétlen teremtményhez bizonyára
nehezéket kötöttek, nehogy felemelkedjen a higany felszínére. Az
erőlködéstől minden izma megfeszült. Végül előbukkant a fej, amelyet zöldes
haj borított, s amely ugyanilyen színű nyakra hullott alá. A bábu fölemelte a
fejét, higanyt köpdösött, s Balthis Therai Zella őszüzessége tökéletes
hasonmásának arcába pillantott, aki dühöngve üvöltötte:
– Te mocskos kis ringyó, most megöllek! – gágogta a zöld teremtmény.
Horgas kéz bukkant elő a fémes folyadékból, és torkon ragadta a lánykát.
Balthis rémült kiáltással hátraugrott, begurult a hordótámaszok közé, és
fájdalmasan beverte a halántékát, amitől elkábult. A bábu visszazuhant a
tartály mélyére, miután hiábavalón megpróbált felkapaszkodni a peremére.
Rugdosás és ökölcsapások gyenge puffanásai hallatszottak, ahogy a hordó
belső falát püfölte, aztán teljes lett a csend.
Amikor már nem zúgott a feje, Balthis észrevette, hogy valaki az arcába
szuszog. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta egy bambuszcső végét, amely
végigfutott az egyik hordó oldalán. A túlsó végéről jött az, ami ritmusa és
szaga alapján ítélve enyhén kapkodó emberi lélegzés lehetett. De Balthis alig
vett róla tudomást, annyira meg volt rémülve.
Elsősorban azért jött ide, hogy segítsen Berenicének, hogy megmentse a
szerinte nagyon fájdalmas sorstól. S most látta, hogy Berenice nincs többé!
Teste visszaváltozott azzá, ami előző reinkarnációi során lehetett,
engedelmeskedve valami titokzatos memóriának, amely az őt éltető
energiában rejtőzhetett; a tengerparton játszadozó homok kislány, aki
felfedezte a világot, megsemmisült. Helyét ismét Bittibitti foglalta el, a
gyűlöletes Zella zsarnoki és kegyetlen alakmása, egy bábu, akit öt év múlva
kitesznek a parton, ahol most társa, Muccina Muccina bolyong testetlenül. A
különös létezési ciklus, amit Balthis megzavart, visszatért a rendes
kerékvágásba. A lányka csak hosszas álmélkodás után, púppal a fején vált
cselekvőképessé.
A bambuszcsövön át továbbra is lélegzett valaki. A lányka keservesen talpra
állt, és meglátta, hogy a cső a hordó peremén meghajlik, s belemerül a
higanyba. Talán emberi lény rejtőzik odabenn? S ha igen, hogyan élhette túl a
higanybörtönt, csupán a szájához illesztett cső segítségével? Egy pillanatra
elakadt a lélegzete a rémülettől. Megütögette a hordót, amire a bambuszból
azonnal hörgés érkezett válaszként, amit mély, tompa jajgatás követett.
Balthis habozás nélkül a tartály mellé állította a padot, felmászott rá, és
erősen húzni kezdte a kötelet. A higanyból egy szőke fiatalember feje bukkant
elő, arcát a tarkóján összekötött kaucsuk álarc fedte. Kitágult szemmel
bámulta Balthist, mintha kísértetet látna. A lányka minden erejét összeszedve
megragadta a hónaljánál fogva, aztán észrevette, hogy a szerencsétlen
csuklóját a bokájához kötözték, és egy nagy cementkockát erősítettek a térde
közé. Fogcsikorgatva, a megerőltetéstől nyögve sikerült kiráncigálnia a kád
peremére az egész mellkasát. Az ifjú hörögve igyekezett megkapaszkodni, és
addig lökdöste magát, amíg súlyos puffanással földet nem ért. Balthis gyorsan
leszedte arcáról a lélegzőmaszkot, aztán igyekezett kibontani a csomókat a
kötélen, ami megbénította az ifjút. Amikor már fel tudott ülni, nekidőlt az
egyik hordónak, s jó ideig csak lihegett. Bársonyruhát viselt, amely ahhoz
képest, hogy mennyire megviseltnek látszott fizikailag ő maga, egészen jó
állapotban volt.
– Szar! – ez volt az első szó, amit kiejtett, amikor visszanyerte lélegzetét.
Végigsimított az arcán. – Soha nem volt még részem hasonlóban. Milyen nap
van ma?
– A Halak hónapjának hetedik napja. Jobban vagy, uram?
– Igen, hála neked. – Az ifjú figyelmesen megszemlélte. – A Magasföldről
jössz, ugye? Itt a szigetvilágban a Sirályok havának nevezik. Az ördögbe...
akkor tizenhárom napig voltam a fürdőben. Sokkal többnek hittem. Hogy
hívnak, kisasszony?
– Balthisnak, uram. – Csodálta, hogy a férfinak még van ereje mosolyogni.
– Hogy bírtad ki? A helyedben más már rég elpusztult volna.
– Igazad van, kedvesem. Hétköznapi ember nem bírná tovább fél napnál a
higany nyomása alatt. De engem nem könnyű megölni. – Ráhunyorított. – Jó
lesz, ha bemutatkozom: akit megmentettél a bajból, az Haldan Zohare, Ousa
Nau matriarchátusának istene. Hálás vagyok neked, Balthis.
Balthis szeme elkerekedett.
– Haldan Zohare?
– Személyesen. – A szőke ifjú elnevette magát. – S ha nem jössz, ki tudja,
meddig benn maradtam volna. Századokig vagy talán évezredekig, s akár meg
is bolondulhattam volna.
– De hát ki zárt be, isteni uram?
A másik körülnézett, vizsgálgatta a helyiséget, figyelte a kívülről jövő
hangokat, mielőtt válaszolt volna. Amikor megállapította, hogy nem égetően
fontos menekülni, felengedett. Határozatlan mozdulatot tett.
 – Bizonyára tudod, hogy az égiek között is vannak nézeteltérések. Éppen
Harlja Fenhora palotájában vendégeskedtem, amikor bizonyos eseményekre
fény derült, s összeesküvés áldozata lettem. Harlja elárult. Megölni nem
tudott, így hát megparancsolta öt nagydarab pribékjének, akadályozzák meg,
hogy ártani tudjak. De ki gondolta volna... az a két hiéna! Mindenkivel
elhitették, hogy esküdt ellenségük vagyok, s a tények ellenére szövetkeztek
ellenem. Sajnos, csak későn ébredtem rá.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy Sabra Gwenaura is a palotában van?
De hát akkor azóta vagy itt, hogy ő a városba érkezett. És a te rovásodra
szövetkezett Harlja Fenhorával?
Haldan Zohare bólintott.
– Olykor azt kérdem magamtól, mit gondolhattok rólunk ti, halandók.
Legtöbben rettentő ostobaságokat viszünk véghez, akárcsak a buta, gonosz
gyerekek. Hazád istennője klasszikus eset. Szereti a magányt, okkult
tudományokkal foglalkozik, s egy percre sem képes nyugton maradni. Éppen
miatta kellett a szigetvilágba jönnöm, hogy bizonyos cselszövéseit tisztázzam.
Szerencsétlen módon váratlanul éppen Harlja Fenhora palotájára zuhant; nem
is értettem, honnan és miként került ide, s még azon az estén ő és a vele egy
húron pendülő elhatározták, hogy elintéznek. De biztos kíváncsi vagy, hogy
miről beszélek, ugye? – Egyik kezét kinyújtotta, és kedvesen megsimogatta a
lányka haját.
Balthis már nyitotta a száját, hogy megadja a jól ismert választ, de azonnal
be is csukta. Haldan Zohare gyakorlatilag bevallotta, hogy ő Sabra Gwenaura
ellenfele, Darth Larimani és Bambolisa Grenth megbízója. Ő meg már
majdnem elárulta a lányt, aki a barátnőjének hitte. Rögtön eszébe jutott, hogy
haladéktalanul értesítenie kell Sabra Gwenaurát.
– Látom, este van – mondta a férfi. – Egyébként mit keresel itt? Hallottad a
kiabálásomat?
Balthis elmesélte, hogyan történtek a dolgok, azt sem titkolta, hogy meg
akar szökni. Aztán amikor látta, hogy az ifjú érdeklődik az ő személyes ügyei
iránt, elmondta, hogy került Zella őszüzessége szolgái közé. Azt mondta,
hogy a kalózfejedelem, aki elrabolta a kontinens partjairól, hajótörést
szenvedett, így került a Királybábu szigetére, majd e füllentés után pontosan
beszámolt a kalandjairól, attól kezdve, hogy Berenicével találkozott. Haldan
Zohare együttérzéssel végighallgatta, aztán körbejárta a helyiséget,
rátapasztotta a fülét a bejárati ajtóra, és a mellékajtón át bepillantott a
mosodába is. Elgondolkodva figyelte a higanyos hordókat.
– Valóban egyedülállók ezek a teremtmények – szólt. – Semmi emberi nincs
bennük, de ha mintát vesznek valakiről, a maguk módján férfiakká és nőkké
változnak, méltóvá arra, hogy így nevezzük őket. Mi, istenek, sokáig
gondolkodtunk, hogy lehet őket elpusztítani, aztán meggyőződtünk róla, hogy
ártalmatlanok.
– Nem tudtam, hogy meg akartátok semmisíteni őket, uram – mondta
Balthis.
– Ó, az már több ezer éve volt! Ma senki nem emlékezhet rá, de volt idő,
amikor ezek a tiszta energiából alkotott lények hadat üzentek az
emberiségnek. Neked olyan ez az egész, mint egy mese, nem igaz? Kegyetlen
ellenség voltak. Gondold csak el, hogy úgy nyolcvanezer évvel ezelőtt
hatalmas és különös repülőgépekkel érkeztek a Földre. Anélkül, hogy
provokáltuk volna őket, félelmetes fegyvereikkel harcot indítottak ellenünk, s
addig nem távoztak, amíg meg nem győződtek, hogy kiirtottak bennünket.
– A terror! – kiáltott fel a lányka. – Szent ég...! Akkor hát a bábuk idegenek?
De hát az hogy lehet?
Haldan Zohare gyanakodva méregette.
– Hol hallottál az idegenek terrorjáról? – akarta tudni.
– Dendrában, a Vörös templomban – hazudta Balthis.
– Értem. Egy pillanatra megijesztettél: ezeket a kifejezéseket Sabra
Gwenaura használta, az egyetlen rajtam kívül, aki emlékszik arra a korra.
Bizonyára a papjainak mesélt róla. És még mit tudsz az idegenekről?
– Azt hittétek, hogy örökre elmentek – morogta Balthis, és kerülte a másik
tekintetét.
– Kozmikus hajóik valóban nem tértek vissza többé! De a Földön
megfigyelőket hagytak, hogy ellenőrizzék, nem maradt-e életben valaki. Ha
igen, hívniuk kellett volna a társaikat, hogy fejezzék be a pusztítást.
Akkoriban nem emberi formában léteztek: óriási, sáskaszerű rovarként
jelentek meg, egyszerűen azért, mert saját világukban azokról vettek mintát,
mint ma az emberekről.
– De miért öltöttek rovar alakot? – ámult el Balthis.
– Ó, gyönyörűm! Nyilvánvalóan azért, mert ott, ahol éltek, nem találtak jobb
modellt. Tiszta intellektusból álló lények, de a legfontosabb, hogy testileg
létezzenek, így aztán ösztönösen az első arra vetődött állatok után öltöttek
formát. Az volt a legrosszabb, hogy miként Berenice tette veled, magukba
szívták azoknak a rovaroknak a viselkedésmódját is, ami meglehetősen
kegyetlen lehetett, ha arra vezette a lényeket, hogy olyan nagy elszántsággal
harcoljanak ellenünk. De azt sem lehetne állítani, hogy az egészben ők voltak
csak a hibásak: ha egy bárányról vesznek mintát, a jóság bajnokaivá válnának.
Tudod követni?
– Nem nagyon – vallotta be Balthis. – És mi történt azokkal, akik itt
maradtak a Földön?
Az ifjú a körülöttük lévő hordókra mutatott.
 – Mint tudod, mesterséges testük öt évig életképes, aztán ugyanennyi ideig
tartó feltöltődésre van szükségük. Még ma sem ismert okok miatt társaik
elhagyták őket, s miután kezdeti rovartestük kimerült, ismét elveszítették
formájukat. Később, sok ezer évvel később eljutottak a szigetvilágra az első,
ember irányította vitorlások. A két faj találkozott, s íme, ma itt van Dolcina,
Fiorello, Coccolina, Cicamica, Amoroso, Pucci és Bittibitti. Több mint
négyezren vannak, s egy szóval sem panaszkodnak. Sőt, megvan a maguk,
hogy úgy mondjam, sajátos érdeklődési köre.
– Tudom. Megőrülnek a szexért – nevetett fel Balthis.
– Az udvaroncok és a kalózfejedelmek a gyermekeknek várakozási listát
állítottak össze, s ha valamelyikük meghal, gazdátlanul hagyva két bábut,
elhozza a kisfiút vagy a kislányt, hogy mintát vegyenek. Miután ez
megtörtént, hazaviszik a gyermek zöldes ikertestvérét, kiköpött mását, aki
semmit nem akar tudni, és azonnal beleveti magát az életbe. S ha tudnád,
hogy kedveskednek nekik, hogy kényeztetik őket! Van mindenféle bábu:
Harlja palotájában megismertem egyet, egy tavaly meghalt nemesi
származású lány zöld másolatát. Az istennő azért tartja maga mellett, mert
csodálatosan fest, de naponta hazaengedi a szüleihez... jobban mondva,
azokhoz, akiket a lány valódi szüleiként szeret és tisztel. Könyörületes, de
egyedi eset. Harlja azt mondta, már megfordult a fejében, hogy készíttet egy
másik bábut, hogy ezt ne veszítse el, amikor kimerül a testi energiája.
– Furcsa, úgy hallottam, hogy az istennő kegyetlen szörnyeteg.
– Valóban nem kívánom, hogy megismerd. Nézd, velem is mit tett!
Szerencsére sem ő, sem az a másik nem sejthette, hogy egy nagyszerű
kisasszony ki fog szabadítani. – A férfi megsimogatta őt. – Jól van! Azt
hiszem, most már mennünk kéne. Therában van egy barátom,, egy
kalózfejedelem, aki szívesen lát a házában. Néhány napig el kell rejtőznöm.
A férfi visszaeresztette a hordóba a cementnehezéket, és visszahelyezte a
csövet úgy, ahogy eredetileg volt.
– Így azt fogják hinni, hogy még benne vagyok – magyarázta. – Gyere
velem, s ha minden rendben lesz, megígérem, hogy visszaviszlek
Magasföldre. Mit szólsz hozzá? Ki akarom egyenlíteni a tartozásomat.
Balthis egy pillanatig hajlott arra, hogy visszautasítsa az ajánlatot, de fáradt
volt és éhes, Haldan Zohare pedig olyan kedvesen viselkedett vele. Elfogadta
hát a javaslatot, aztán előadta a fal mentén növő kúszónövényekkel
kapcsolatos tervét. Könnyebb volt felmászni rájuk, mint gondolták, s
hamarosan egyre távolabb jutottak Thera sikátorain, míg el nem nyelte őket a
sötétség.
Bojane Corweil kalózfejedelem a város külterületén, az öbölbe torkolló
folyó partján élt. A hat nagy, fekete faépületből álló komplexumot magas fal
vette körül. A kapuban két fegyveres őrködött, akik első látásra felismerték
Haldant, mélyen meghajoltak, aztán egy földszinti szalonba vezették őket.
Meggyújtották a lámpásokat, és bort hoztak, aztán az egyik ember azt mondta,
hogy már elmentek felkelteni a ház urát.
A lányka figyelte, amint új barátja jóízűen iszik, megtörli a száját, majd
kijelenti, hogy alig várja, hogy egy jó puha ágyban kinyújtózhasson. Gyakran
elámult azon, hogy az isteneknek ugyanolyan testi szükségleteik vannak, mint
az embereknek. De Haldan Zohare bebizonyította azt is, hogy egy isten képes
meglenni evés és ivás nélkül, érzéketlen a betegségekkel és a sérülésekkel
szemben, hála a Telekronnal való rejtélyes kapcsolatának. Rendes
körülmények között azonban a leghétköznapibb szükségletei és testi reakciói
voltak.
– Még egy kortyocskát, kincsem? – Az ifjú rákacsintott, és ismét teletöltötte
Balthis poharát. – Tudod, hogy egyáltalán nem vagy csúnya kislányka?
Holnap felöltöztetlek úgy, ahogy az egy isten kis barátnőjéhez illik.
A lányka ivott, aztán váratlanul elpirult, és zavartan lesütötte a szemét. Mit
akar jelenteni mindez? Haldan Zohare, a halhatatlan isten valóban pont neki
teszi a szépet, amit egy romantikus kamasz lány házassági ajánlatnak is
felfoghatott volna?
A férfi megfogta az egyik kezét, és maga mellé vonta.
– Hány éves is vagy, Balthis?
– Majdnem tizenhárom.
– Komolyan? Esküdni mertem volna, hogy legalább tizenöt. Magas vagy a
korodhoz képest – mondta az ifjú mosolyogva. – Fogadjunk, hogy kedveled a
fiúkat, ugye? Figyelj csak rám: nem lenne kedved szép palotában lakni,
prémekbe öltözni, ékszereket viselni, előkelő helyeket és ünnepségeket
látogatni? Ne mondd, hogy nem, mert úgysem hiszem el. És én... tetszem
neked?
– Ó, igen, uram. Nagyon. – A lányka lesütötte a szemét, és a férfi bal kezét
figyelte, amelyet az az egyik térdére rakott.
– Lenne kedved Ousa Nauba jönni velem? A nők kiváltságos jogokat
élveznek a matriarchátusban. Egy szigeten van a palotám, egy zöld tó
közepén. Ott lakhatnál, s megízlelhetnéd az élet legédesebb oldalait. Nagyon
sokkal tartozom neked, Balthis, amit meg akarok hálálni. Azonkívül... nem
mondták még, hogy nagyon csinos vagy?
Az ifjú maga felé fordította Balthis arcát, s már majdnem megcsókolta,
amikor jelentették, hogy Bojane Corweil fejedelem a szobájában várja.
Haldan Zohare cinkosan rákacsintott Balthisra, és azt mondta neki, hogy
várjon rá. A lányka némán bólintott. Maga is meglepődött, hogy az ifjú
viselkedése és szavai mennyire megdobogtatják a szívét, egészen elkábult. Mi
történik vele? Soha nem sejtette, hogy ilyesmit is érezhet, s egészen másként
képzelte, milyen, amikor egy férfi udvarol neki.
Hiába próbált megnyugodni, ahogy magára maradt. A józan ész azt súgta,
hogy új barátjának homályos célzásai mögött valami téves, lehetetlen rejlik:
Haldan Zohare isten, akinek a lába előtt a világ legszebb asszonyai
heverhetnének, s palotájában bizonyára valóságos háremet tart. Ő pedig csak
egy rongyos, cingár kamasz, akit bárki koldusnak nézhetett volna. De sokkal
könnyebb és édesebb volt még tapasztalatlan érzéseinek szavára hallgatni.
Pohárral a kezében odasétált az egyik ablakhoz, és kibámult a sötétbe, ahol a
folyó csillogott a hold fényében.
Tudta, hogy a helyében mindenki szerencsének tartotta volna, hogy Haldan
Zohare kedveli a gyereklányokat: égi volt, egy egész ország fölött uralkodott,
ahol szeszélyei parancsnak számítottak, s mindennek a tetejébe még jóképű
is! Legmerészebb álmaiban sem hitte volna, hogy az isten vonzónak találja!
Csak nem vette oltalma alá a jó sors? Szokatlan eufória fújta el egy csapásra a
fáradtságát, és feledtette vele minden gondját.
Ekkor pillantotta meg Cromer Granarth repülő gömbjét: sötét árnyként
nyugodott az egyik ösvényen, mozdulatlanul, fenyegetőn. A pohár kiesett a
kezéből, és darabokra tört a padlón. Kis ideig csak bámult, gondolatai
összevissza kavarogtak. Aztán a háta mögött megszólalt egy hang.
– Jól ismered ezt a járművet, ugye?
Megfordult. Haldan Zohare a küszöbről figyelte, ellenségeskedés nélkül, sőt
barátságosan mosolyogva. Odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor elmondtad, hogy a bábu,
Berenice, a te emlékeidből merítette a nevét. Tudtál az idegenekről, s tudtad,
hogy a Bereniké hajáról jöttek... Túl sok véletlen. Én pedig úgy értesültem,
hogy valószínűleg errefelé tartózkodik egy dendrai kislány, aki oly sok
bosszúságot okozott az elmúlt hónapokban. De ne rémülj meg! Hidd el, a
barátod akarok lenni!
A lányka megpróbált nyugodt maradni. A biztató, édeskés szavaknak csak a
tónusát fogta fel, de szívdobogása nem csillapodott, s továbbra is leginkább
elszaladt volna.
–Te... te már tudod, hogy Sabra Gwenaurával jöttem ide a repülő hajón,
uram? – kérdezte bátran.
– Kezdetben alighogy gyanítottam, most viszont biztos vagyok benne. –
Megsimogatta Balthis haját. – Ne félj! Sok mindent tudok rólad, kedves
Balthis, mégis azt akarom, hogy a barátnőm légy. Hát mondd csak, gonosznak
látszom?
– Ó, nem, uram! Nem, esküszöm! – felelte reszketve Balthis.
– Tényleg nem vagyok az. Nézz a szemembe: talán hazugnak látszom?
Felelj őszintén, ne félj semmitől!
– Te, hazug? – Balthis láthatólag elrettent a feltételezéstől. – Hogy lehetne
hazug egy isten? Én igazhívő vagyok, uram, és soha nem mernélek azzal
gyanúsítani, hogy...
A férfi szélesen elmosolyodott.
– Kedvemre vagy, komolyan! S remélem, hogy érzéseim viszonzásra
találnak. Gyere! – Előzékenyen odavezette egy kis fakerevethez, leültette, s
vállát fél kézzel átölelte. – Nem kell félned tőlem, kedvesem! Egyenrangúként
akarok veled beszélni, mint egyik ember a másikkal. Értesz, ugye? Aztán meg
valóban nagyon bájos vagy, tényleg! Néhány év múlva csodaszép nő lesz
belőled, s akkor te meg én... ki tudja! Mit szólsz hozzá?
– Te meg én, uram! – Balthis a szempilláit rezegtette. – Azt akarod mondani,
hogy te... velem?!
A másik végigsimított a lányka állán.
– Pontosan. Ne döbbentsen meg, hogy ilyen nyíltan beszélek róla, de a
szívnek nem lehet parancsolni, s én szeretek őszinte lenni ahhoz, aki
megérdemli. Persze te, gyakorlatias ember, bizonyára megveted a fényűzést és
a hiúságot. De belátod majd, hogy egy isten barátnőjének értékes ruhákat és
drága ékszereket kell viselnie, másképp az isten maga sem tűnik fel jó
színben. És áldozat lehet az is, hogyha valaki nagy, fehér márványpalotában
lakik. Az előkelő társaság kötelességei terhesek, már most megmondom.
– Soha nem akarok fájdalmat okozni neked – vallotta be a lányka
szemlesütve. – Ígérem, hogy az összes drága ékszert fölveszem, amit csak
akarsz! Nagyon nagy a palotád, uram? Márványból?
– Tíz tornya van – bólintott a másik. Ujjával mosolyogva cirógatta végig
Balthis nyakát. – Az egészet kékre festetem, amilyen a szemed. Feltéve, hogy
a barátnőm akarsz lenni... ez csak természetes. Hát akkor, beszélhetünk
barátokként?
– Az én szemem zöld – javította ki a lányka hevesen.
– Mit mondasz?
– Zöld. – Szemét tágra nyitotta, hogy Haldan Zohare jobban megnézhesse. –
De ha süt a nap, kékeszöld.
– Hát, nem figyeltem eléggé. Most pedig hallgass rám, kedvesem!
Őszintének, becsületesnek kell lennünk egymáshoz. S te becsületes vagy,
igaz?
– Ó, persze! – bólintott többször is Balthis.
– Nagyszerű. Akkor hát figyelj rám! Az utóbbi időkében olyan dolgokról
szereztél tudomást, amik a közönséges halandó emberek előtt nem ismertek.
Sabra Gwenaura bizonyára sok mindenről beszélt neked, s egy kicsit tán a
bizalmába is avatott, igaz? Bizalmat keltesz. Tudnod kell, hogy nagyon
szeretem Sabrát, és segíteni akarok neki. Tudom, hogy nagyon nagy bajban
van. Azt is tudom, szeretnéd, ha semmi baja nem esnék. Így van?
– Sabra a barátnőm. Komolyan segíteni akarsz neki?
A másik a szívére tette a kezét.
– Ebben soha nem szabad kételkedned, Balthis. De szükségem van az
együttműködésedre. Arra gondolok például, hogy te talán tudod, hová készül.
Igaz?
– Igen, uram. A titkos barlangba akar menni, ahová elrejtette a Telekront. De
fölösleges olyan nagyon átalakítani.
A férfi megdermedt.
– Át akarja alakítani a Telekront? Ő maga mondta ezt? Igyekezz mindenre
emlékezni!
– A palotádra gondoltam. Nem fontos, hogy kékre festesd. A fehér is nagyon
fog tetszeni.
– Hagyd most a palotát! Rendben van, fehér marad. De nagyon fontos, hogy
emlékezz, hová akar menni Sabra Gwenaura, másként hogyan hiúsítsuk meg
ellenségei tervét?
– Tényleg meg tudjuk akadályozni, hogy bántsák? – kérdezte aggódva
Balthis.
– Persze. Elég megmondanod, hová akar innen menni.
Haldan Zohare erősen figyelve feléje hajolt. Balthis az ajkát harapdálta.
– Gonosz ellenségei vannak, tudod?
– A barlang – makacskodott a férfi. – Egy barlangról beszéltél. Hol van?
Megmondta?
– Igen, uram. A Telekron abban a barlangban van. Sabra azt mondja, hogy
csak ő tudja, hová rejtette a varázsgépet.
– Talán az Alahár-sivatagban van a barlang?
– Ó nem! Nem ott van.
– Akkor Cay Huela hegyei között? Délen?
– Ott sem – jelentette ki határozottan Balthis.
Haldan Zohare néhány pillanatig hallgatott, majd halványan elmosolyodott
és bólintott.
– Gondoltam. Sabra nyakatekerten gondolkodik... azt akarom mondani,
hogy intelligens és előrelátó. Greena királyságában rejtette el a gépet, nem így
van?
– Nem – vágta rá Balthis.
– Ez azt jelenti, hogy te tudod, hol van. Igaz?
– Nem, uram. Nem tudom. – Balthis a fejét rázta.
A férfi arcáról egy pillanatra minden szívélyesség eltűnt, kifejezéstelen
maszkká merevedett. De rögtön nevetésre fakadt, és morcos elégedettséggel
összeborzolta Balthis haját.
– Nagyszerű! – helyeselt. – Sabra megparancsolta, hogy őrizd meg a titkot, s
te engedelmeskedni akarsz neki. Ezt szeretem: sírig tartó hűség a
barátainkhoz. – Sóhajtva felállt, és járkálni kezdett a szobában. – Sabra
Gwenaura mesélt neked rólam?
– Úgy emlékszem, hogy nem – hazudta.
– Hm! Gyanakvó, az is nehezen tud segíteni rajta, aki valóban a javát akarja.
Most figyelj rám! Talán meglep, amit mondani akarok, de értelmes kislány
vagy. Lehetséges, hogy Sabra maga sem tudja, hová dugta a Telekront.
Értesz? Vagy lehet, hogy szándékosan elfelejtette, mintha nem bízna
önmagában, hogy meg tudja őrizni a titkot.
Balthis pislogott néhányat, a másik pedig türelmesen folytatta:
– Tudnod kell, hogy nyolcvanezer éve, amikor az idegenek el akarták
pusztítani a Földön az életet, a Telekront biztonságosabb helyre kellett vinni,
mert fegyvereik megrongálták volna. Sabra vette a gondjaiba. Sötét, zavaros,
borzasztó időszak volt, így több mint száz évszázad telt el, amíg észrevettük,
hogy nincs ott, ahová állítólag elhelyezte.
–Azt akarod mondani, hogy becsapott benneteket, uram?
– Azt akarom mondani, hogy attól kezdve az orrunknál fogva vezet, mert
azzal fenyegetőzik, hogy elpusztítja a gépet vagy egy részét. De én soha nem
hittem el, hogy igazán megtenné. Ha a Telekron nem működne tovább, ő is
megöregedne, mint bármely nő, és néhány évtized múlva meghalna.
– De azt mondta, hogy nem akarja elpusztítani – árulta el Balthis.
– Ennek ellenére, mivel a barátja vagyok, aggódom. Nézd csak! Tudod, mi
égiek mindnyájan a Telekronhoz vagyunk kötve, különálló szerkezetekkel.
Egyszerűbben nem tudom elmagyarázni, de elég is tudnod annyit, hogy ha
valaki arra ítélne egy istent, hogy visszaváltoztatja halandóvá, elég lenne
kihúznia ezt a szerkezetet a gépből. Ha Sabra ellenségei megtalálnák a
Telekront, életünk az ő kezükben lenne.
– De nem tudják, hol van!
– Valóban. De képzeld csak el, hogy rátalál valaki; ha gonosz, az összes
csatlakozót kihúzhatja a magáé kivételével, ugyanis mindegyikre rá van írva a
nevünk, így ő maradna a Földön az egyetlen örök életű. Az egyetlen,
elpusztíthatatlan és mindenható Isten. S ez nem történhet meg. Érted már,
miért kell megvédenünk Sabrát?
Balthis igent mormolt, s a másik folytatta:
– Ahogy mondtam, nagyon óvatos, s biztosan arra gondolt, hogy egy napon
valaki megpróbálhatja belőle kiszedni a titkot kínzással vagy kábítószerrel,
amitől az ember nagyon fecsegő lesz. Ezért elintézte, hogy teljesen
elfeledkezzen róla. Ez nem nehéz, biztosíthatlak. Azonban, mivel nem ostoba,
egy utat nyitva hagyott, hogy ő maga rátalálhasson a Telekronra, s mint tudod,
ez az út innen indul.
Balthis ugyan nem tudott semmit, de azért bólintott.
– A Yanessa-szigetvilágból, persze.
A férfi szelesen elmosolyodott.
– Látod, csak eljutunk valahová. Nagyszerű, kedvesem! A repülő hajó
véletlenül hozott benneteket ide, de ez a véletlen egyáltalán nem érintette
kellemetlenül a mi Sabránkat, mert ha a gépet meg akarja találni, a
szigetvilágból kell indulnia. Itt van a rejtély kulcsa.
– De uram – jegyezte meg Balthis –, ha Sabra most azért akarja megkeresni
a Telekront, hogy kihúzza belőle az istenek csatlakozásait, akik rátámadtak, az
az ő bajuk. Ő nyugodtan éldegélt otthon, és...
– Ne törődj ezzel, kincsem! A kérdés lényege a következő: mi ez a kulcs?
Emlékezz csak, mit mondtunk: kölcsönös őszinteség és becsületesség. S ne
feledd az ígéretemet! A lánynak, aki egy isten barátnője, tisztában kell lennie
társadalmi kötelezettségeivel és felelősségével. Ezen kívül segítenünk kell
Sabra Gwenaurán is.
Balthis lehunyta a szemét. Hirtelen úgy érezte, vége.
– Ahogy te mondod, úgy nehéz lesz segíteni rajta, uram. S nem hiszem,
hogy sokáig életben maradnék, ha Sabra higanykádba ültetne.
– Mitől félsz?
– Szerintem meglehetősen furcsa, hogy téged bezárt oda, ha olyan jó barátok
vagytok. Nagyon kedves vagy, uram, de elfáradtam, és szeretnék lefeküdni.
– Egy pillanat, kisasszony! – Haldan Zohare megragadta a karját. – Előbb
még beszélnünk kell!
– A pokolba! Nem veszed észre, hogy hülyét csinál belőled?! – csattant fel e
pillanatban egy női hang.
Az ajtón kívül némi zűrzavar támadt, aztán ketten beléptek a szobába. Darth
Larimani és Bambolisa Grenth vérmes tekintettel közeledett.
– Mocskos disznó! – acsarkodott a nő. – Túl sokat hízelegsz neki, Haldan.
Bánj vele keményebben! Ezzel a hasában úgy fog énekelni, mint egy fülemüle
tavasszal. Darth, nyisd ki a száját!
Balthis egy korsót pillantott meg Garbari szőke istennőjének kezében.
Váratlan felbukkanásuktól szinte megbénult. Még sikítani sem tudott, amikor
a két férfi kérlelhetetlenül lefogta, és kifeszítette a száját. Édeskés folyadék
csúszott le a torkán. Gondolatai kezdtek összezavarodni, egyre
bizonytalanabbak és homályosabbak lettek, végül úgy érezte, hogy a
semmiben lebeg. Hangokat hallott, ahogy türelmetlenül kérdéseket tesznek fel
neki, de képtelen volt rájönni, hogy ez a valóság vagy csak álom.
Sokáig tartott az öntudatlansága. Többször is magához tért, de nem tudta,
hol van. Szája kicserepesedett, aludni vágyott, nem emlékezett semmire.
Maga alatt hideg, poros padlót érzett, újból elaludt, és ismét ugyanazon a
rideg, sötét helyen ébredt fel. Túl kába volt ahhoz, hogy féljen; addig feküdt,
amíg el nem múlt a kábítószer hatása. Csak ekkor érezte elég erősnek magát
ahhoz, hogy kinyissa a szemét.
Egy tágas helyiségben feküdt, hason, arccal a piszokban és a
faltörmelékben. A magasra helyezett ablakon át behulló fényben férgeket
pillantott meg, ahogy az arca előtt heverő szemetet kutatják. Félénk nyögéssel
talpra állt, és a poros kosarak felé dülöngélt. Mindenfelé pókháló borította,
rendszertelenül bedobált ládák és régi holmik foglalták el a pincét. Alig
gyűjtött elég erőt, hogy megvizsgálja az erős ajtót, máris megbizonyosodott
arról, amit már tudott: Haldan Zohare és társai kulccsal zárták be őt.
 X.

A VILÁGÍTÓ ORCHIDEA

A céltáblába fúródó nyíl pengésére megremegett Djeliza élénkzöld kezében

az ecset. Smaragdszínű szemhéja lecsukódott, szép szája gyötrődő fintorra
húzódott. Sóhajtva ismét a festményt kezdte tanulmányozni, de már nem
tudott koncentrálni. Megfordult, és nézte, ahogy Alvario íjjal a kezében
visszatér.
– Kérlek, hagyd egy kicsit abba! – szólt olyan hangon, mintha nehéz
felfogású gyermekkel beszélne.
– Nem is rossz találat! – Shepse Waserkef herceg bábuja felvette a
nyílvesszőt, és büszkén elmosolyodott. – Nem értem, miért panaszkodsz.
Mindketten tönkretettünk valamit: én a céltáblát, te egy értékes fatáblát. Mit
akarnak ábrázolni ezek a festékfoltok?
A zöldes bőrű fiatal nő meg sem hallotta a kérdést.
– Nézd, nem tudok úgy dolgozni, hogy azok az átkozott nyilak a fejem fölött
röpködnek. Pedig megígértem az istennőnek, hogy a napéjegyenlőség bálja
előtt befejezem a képet.
Alvario vigyorgott.
– Ostobaság! Egy értelmes bábunak egészen mással kell foglalkoznia. És ha
nem hanyagolnád el annyira az ágyat, nekem sem kéne íjjal a kezemben
töltenem az időt... Kisbabám!
– Hagyj! – Djeliza bosszankodva lökte el a kezét. Mérgesen a terpentines
korsóba dugta az ecsetet, és felállt. – Harlja Fenhora nem azért tart a
palotában, hogy veled szórakozzam! Ne gyötörj!
Alvario utánapillantott, ahogy távolodott.
– Nem értem, mit lát az istennő a tarka mázolmányaidban! – kiáltotta. – És
ami az elhunyt Cherjta kisasszonyt illeti, akiről sajnálatos módon mintát
vettél, szerintem átkozottul frigid nőszemély lehetett!
Djeliza egy szökőkút mellett befordult, és elhagyta a parkot, aztán sietve
haladt tovább a nagy kristályveranda felé. Felment a széles márványlépcsőn,
végighaladt egy hosszú folyosón, s megindult a tágas belső lépcső felé. Ahogy
a lakosztályába tartott, egy szolga tájékoztatta, hogy Harlja Fenhora beszélni
kíván vele, s alázatosan a faragott alabástromajtóra mutatott, amely a nyugati
szárnyra nyílott. A küszöbön tíz pár mozdulatlanul figyelő őr állott, valóságos
emberfolyosót alkotva a párok alabárdjai keresztezték egymást, s hogy a zöld
lány áthaladhasson köztük, a férfiak hirtelen felemelték a fegyvereket,
mögötte pedig nyomban vissza is engedték őket, mégpedig nem csekély
időérzékkel és esztétikai hatással. A lányt egy elképesztően elegáns inas
meghajolva fogadta, és a hátsó teraszra nyíló szalonba kísérte.
Djeliza tágas, rendkívül fényűző termeken haladt át: szobrok, művészi
virágvázák, becses fából készült bútorok, arany- és ezüsttárgyak díszítették
pazarul őket. Mindenfelé általa festett nagy méretű képek lógtak, s itt-ott
elegáns uniformist viselő őrök álldogáltak. Harlja Fenhora egy idegen istennő
társaságában várt rá, s Djeliza agyán átfutott, hogy talán ő akar magáról
arcképet festetni. Semmi más okát nem látta, hogy hívatták. Harlja Fenhora
észrevette, és mosolyogva közelebb intette. Magas nő volt, nagyon hosszú,
vörös hajjal, s olyan ruhát viselt, amit értékesnek nevezni nevetséges
eufémizmus lenne. Felékszerezett kezének egy másik mozdulatára eltűntek a
komornyikok, akik a közelben várták a parancsait.
– Kedves Djeliza! Gyere, gyere, kincsem! Láttam, hogy az az idióta Alvario
megzavart. Eltávolítom, ha akarod. Már ismered Sabrát, ugye?
– Fogadd hódolatomat, istennő! – A zöld lány könnyedén meghajolt a barna
előtt. Tudta, hogy úgy tizenöt napja ő és Harlja Fenhora mást sem csinált,
csak sétál és beszélget, de még soha nem találkozott vele közelebbről. A
terasz egyik sarkában két mezítelen, tíz év körüli kisfiú kuporgott pórázra
kötve, mellettük aranydíszes, tüskés korbács. Jelenlétüket az magyarázta,
hogy az istennőnek gyakran voltak idegrohamai, s ilyenkor kizárólag az
csillapította a kedélyét, ha bármilyen eszközzel emberhúst érint.
– Djeliza különös tehetségű művész – mutatta be Harlja. – Példátlan eset a
bábuk között. Rendszerint nem mutatnak más hajlamot, mint az az emberi
lény, akiről mintát vettek, de ahogy én tudom, Cherjta Gritzel még az ecsetet
sem tudta megkülönböztetni a hajkefétől.
Djeliza észrevette, hogy a Magasföld istennője különös figyelemmel nézi,
ezért hozzáfűzte:
– Az érzékszervekkel van kapcsolatban. Olykor megesik. Amikor a
kisasszonyt elhozták, hogy mintát vegyek róla, elektromos kisülésekkel teli
rettenetes vihar dúlt, ami megnehezítette a helyzetemet. Sokkal tovább tartott,
amíg magamba szívtam személyiségét, s talán ezért is értettem meg, hogy
érzékszerveimmel alaposabban meg kell ragadnom a fizikai világot, hogy
pontosan egyezzen Cherjta emlékeivel. Nem sok bábu képes érzékelni az
emberi világ összes színárnyalatát.
– Érdekes – jegyezte meg Sabra Gwenaura. – Úgy működik a szemed, mint
a miénk, valódi érzékelőidegekkel. Nem találkoztam még hasonló jelenséggel.
Szeretném, ha lenne időm, hogy alaposabban tanulmányozhassalak. – A másik
istennőhöz fordult: – Töprengtem már azon, hogy ha e lényekhez megfelelő
kémiai anyagokat adnánk, testük ugyanolyanná válna, mint a miénk. De
általában beérik az első, kezük ügyébe kerülő anyaggal, mint például a
homok. Ha elektromágneses térben lassítanánk a mintafelvétel folyamatát,
talán sikeresebb lenne az eljárás. Hm! Ki tudja!
Harlja Fenhora pislogott.
– Túl érthetetlen, amit mondasz. Semmit nem tudok az
elektromágnesességről és a hasonló boszorkányságokról.
A másik rá se hederített. Rápillantott a kezében tartott papírdarabra, és a
homlokát ráncolta.
– Nos, Djeliza! Az energiaregenerálódási periódusokat Graa szigetén töltöd,
felváltva a téged helyettesítő bábuval, így van?
– Így, asszonyom.
– Régi írásokat tanulmányozva megbizonyosodtam, hogy néhány millió
évvel ezelőtt Graa szigetét hosszú homoknyelv kapcsolta egy másikhoz,
Varauthhoz, amit szintén két bábu foglal el, pontosabban azok, amelyek ma a
Haliotis család tulajdonában vannak. Lehetséges, hogy valami csere ment
végbe?
– Milyen csere, asszonyom? – kérdezte Djeliza meglepve.
– Hogy átkerültél egyik szigetről a másikra, miközben nem volt tested. A
homokpad évezredeken át összekapcsolta Graát és Varauthot, aztán eltűnt.
Okkal feltételezem, hogy ez alatt az idő alatt szigetet cseréltél, anélkül hogy
észrevetted volna.
A zöld lány még mindig nemigen értette.
– Lehet, asszonyom. De hidd el, alig emlékszem valamire azelőttről, hogy
három éve mintát vettem Cherjta Gritzelről. A kisasszony visszavitte a bábut
Graa szigetére, amit a megelőző öt évben otthon tartott. Tizennyolc éves volt
akkor. Én két évet töltöttem vele, aztán valami betegségben meghalt.
–Nem kérem, hogy bármire is emlékezz! – szólt a másik türelmetlenül. –
Csak azt akarom tudni, hogy átkerülhettél-e egyik szigetről a másikra, vagy
sem.
Djeliza bólintott.
– Nagyon elmosódott emlékeim vannak a tiszta energia állapotában eltöltött
periódusokról, asszonyom. De azt tudom, hogy a víz akadályt jelent. Nagyon
kellemetlen közeg. Ha viszont valaha létezett egy homoknyelv, nem kizárt egy
ilyen helyváltoztatás. Elkövettem... elkövettem valami hibát?
– Hogy? Nem, nem! – Sabra Gwenaura ismét a papírra pillantott. –
Számításaim szerint nagyjából nyolcvanezer éve Varauth szigetén voltál,
aztán kerülték Graára. Tíz napot vesztegettem el arra, hogy kiderítsem ezt,
miután hiába kérdezgettem Haliotis bábuját. Így tehát te vagy az, akit keresek.
 A zöld lány kíváncsian rápillantott.
– Én, asszonyom? S miért?
A két istennő egymásra nézett, aztán Sabra úgy döntött, hogy részletesebben
elmagyarázza a dolgot:
– Nyolcvanezer éve, amikor a szigetvilágon még nem éltek emberek, partra
szálltam Varauth szigetén. Akkoriban nem úgy helyezkedtetek el, mint ma,
mindegyikőtöknek külön szigete volt. Alighogy partot értem, felöltötted az
alakomat, öt évig megőrizted, s egészen addig velem maradtál, amíg el nem
határoztam, hogy visszahozlak, így te voltál az első bábu, aki emberi formát
vettél magadra, jóval megelőzve a többit, amelyekkel később foglalkoztam.
Zárójelben jegyzem meg, hogy éppen ezen utam során jutott a tudomásunkra,
hogy a bolygón vagytok. Ma persze már nem emlékszel minderre.
– A gömb! – suttogta Djeliza.
– Miről beszélsz, kedves? – Harlja Fenhora kérdőn nézett rá.
– A repülő gömb! – ismételte. – Néha, amikor a többi bábuval beszélgetek,
elmondják, hogy halványan emlékeznek, hogyan érkeztek az emberek a
szigetvilágra. De azt állítják, hogy hajóval. Én azonban egy repülő gömb
képét látom magamban, amint leereszkedik a partra.
– Nagyszerű! – Sabra kurtán felnevetett. – Most már egészen biztos, hogy te
voltál az a bábu! Minden további nélkül folytathatjuk. Jól figyelj a következő
szavakra: a Telekron titkos barlangja. Ismétlem: a Telekron titkos barlangja.
Djeliza jelezte, hogy érti.
– Igen, asszonyom.
A Magasföld istennője feléje hajolt, mintha megmagyarázhatatlan feszültség
lenne rajta úrrá, ajka keskeny, fehér vonallá vált.
– Azt mondtam: a Telekron titkos barlangja! – kiáltotta ismét.
A zöld lány hátrahőkölt.
– De asszonyom... Mit jelent ez? Mit akarsz tőlem?
– A pokolba is! Csak ezt tudod hajtogatni?! – fakadt ki Sabra Gwenaura, s
megragadta a vállát. – Semmi más nem jut az eszedbe?!
Djeliza többször megrázta a fejét, rémülten. A másik kettő komor pillantást
váltott. Hosszú hallgatás után Sabra Gwenaura gombóccá gyűrte a papírfecnit,
és átkozódva a földre hajította.
– Ha nem válaszol, bajban vagyunk! – jelentette ki. – Minden tervünk
dugába dől. Magamnak köszönhetem. Túlságosan féltem, hogy kábítószerrel
kiszedik belőlem a koordinátákat... Sőt, biztos vagyok, hogy Haldan Zohare
meg is próbálta jó néhányszor. Esküdni mernék, hogy legutóbb Darth
Larimani és Bambolisa Grenth is beadott valamit, hogy szóra bírjanak, amikor
a Hore Katélban a kezük közé kerültem. De nem mentek semmire, mert már
nem volt a tudatomban az adat. – Élesen Djelizára pillantott. – S most az
övéből is eltűnt. Ne kérdezd, miért!
Harlja Fenhora összeszorította a fogát.
– Majd én megmondom neked, hogy miért: túlságosan körülményes vagy.
Csak neked juthatott az eszedbe, hogy poszthipnotikus parancsot adj egy
bábunak, ahelyett hogy emberi agyba ültetted volna a koordinátákat.
Mostanáig nyolcvanezer év telt el, és Djeliza elfelejtette őket, éppúgy, ahogy
te is elfelejtetted, hová rejtetted azt az átkozott gépet.
– De akkor sem értem, Harlja. Működnie kellene! Más kísérleteket is
végeztem a bábukkal, s tudom, hogy az embernél is fogékonyabbak a
hipnózisra. Djelizának az volt az utasítása, hogy egy bizonyos mondatra
egyetlenegyszer eldaráljon egy számsort, aztán örökre felejtse el.
Poszthipnotikus parancs ellen nem lehet védekezni.
– Talán nem pontosan mondtad a mondatot!
– Leírva hordtam magamnál. Nem volt veszélyes. Kulcs volt, amiről csak én
tudtam, melyik kulcslyukba kell beilleszteni. És a bábu ő. Ezt bizonyítja, hogy
emlékszik a repülő gömbre, amivel idejöttem. A poszthipnotikus parancsnak
működésbe kellett volna lépnie!
– És most mit tegyünk? Hogy akarod megtalálni azt a helyet?
Sabra Gwenaura vállat vont.
– Képzeld el, pontosan kétezer évvel a Telekron elrejtése után sikerült
teljesen elfelejtenem a helymegjelölést. Azt sem tudom, melyik kontinensen
keressük. Gondolkodnom kell, mi legyen a megoldás. De ne aggódj, van
időnk!
– Bambolisa és Darth a nyomunkban vannak. A városban tartózkodnak, és
talán gyanítanak valamit. Haldan nélkül nem fognak elmenni.
– Dehogynem! Ma reggel üzentem nekik: vagy eltűnnek, vagy embereink
darabokra szedik a gömböt. Aztán felrakjuk őket egy hajóra. Ettől meg fognak
rettenni.
– Mindig szerettem volna megkaparintani a repülő gépet! – morgott Harlja
Fenhora. – Miért nem foglaljuk le?
Sabra bosszúsan elfintorodott.
– Nagyon kevés üzemanyaga van. Inkább hagyjuk veszni! Az a lényeg, hogy
Haldant kihagyjuk a játékból. Ez sokévnyi lélegzetvételhez juttat. Ami pedig
ezt a két idiótát illeti, ha nem találnak valakit, aki gondolkodik helyettük, nem
ütőképesek.
– Ártalmatlanok? De hiszen megpróbáltak elveszejteni, fel akartak küldeni,
hogy örökre a csillagok között röpködj a varázsgömbben! – vetette ellen a
másik.
– No igen. Ez is azt mutatja, hogy milyen hülyék. A Hore Katél
barlangjaiban megbizonyosodtak, hogy kábítószerrel semmire sem mennek.
Így arra jutottak, hogy akár félbe is vághatnak. Fogadok, hogy Haldan ebbe
nem ment volna bele. S azzal, hogy biztos helyre tettük, súlyos csapást
mértünk rájuk, Harlja. Ebben bízom.
Djeliza végighallgatta ugyan a beszélgetést, de egy szót sem értett belőle. E
két nő elég hatalmas volt ahhoz, hogy félreállítsa őt, pedig nagyon zavarban
volt, amikor arról az időszakról kellett beszélnie, amikor elveszítette emberi
formáját. Néhány év múlva ismét szét fog oszlani, aztán pedig bárki elmehet
Graára, hogy mintául szolgáljon neki. Személyisége elképzelhetetlenül
megváltozna, s talán soha nem festene többé. A puszta gondolat, hogy
lemondjon a festésről, rettenetesen elszomorította; ijesztőnek látta,
rosszabbnak bármely sorsnál.
Váratlanul egy emlék bukkant fel benne:
– Cherjta kisasszony nagymamája! – kiáltotta gondolatai mélyére ásva.
– Mit mondtál? – bámult rá Harlja. – Hogy jön ez ide?
– Nem tudom... – Az ajkát harapdálta. – Mielőtt Cherjta meghalt, a Gritzel–
házban laktam, asszonyom. A nagymamája, Krenella Gritzel úrasszony
édesanyja többször jött hozzánk látogatóba. Még él, sőt gyakran, mióta
Cherjta nincs többé, nála ebédelek. Úgy hívják, hogy Kherna Greeta Tehal-
Krom.
– Tréfálsz ?! – üvöltötte a Yanessa-szigetvilág istennője.
– Kísérteties! – Sabra Gwenaura hevesen megragadta a zöld lány karját. –
Kherna Greeta Tehal–Krom... Caverna segreta del Telekron! Majdnem
ugyanaz a mondat. Ha valaki kiejtette előtted ezt a nevet, bizonyára a
poszthipnotikus parancs számsorával válaszoltál. Ez megmagyarázhatná,
hogy miért felejtetted el teljesen ugyanis a parancs egyetlenegy alkalomra volt
érvényes. Hogy történt? Mikor történt? Beszélj, a mindenségit!
– Nem emlékszem – vergődött. – Azt hiszem, régen történt. Nem sokkal
azután, hogy mintát vettem a kisasszonyról, amikor Gritzelék hazavittek.
– Próbálj meg emlékezni, kedvesem! – szólt szárazon Harlja Fenhora. –
Amikor először hallottad ezt a nevet, ki kellett ejtened a számokat. Így van,
vagy nem?
– Talán. – Djeliza a fejét rázta, kezével teljesen emberi mozdulattal
végigsimított a homlokán, amely elárulta, micsoda zavarral küzd.
– Emberi másodpéldányának nagyanyja! – kiáltott fel Harlja Fenhora, és a
két meztelen gyermekre pillantott. – Muszáj vért látnom, a pokolba! El lehet
képzelni ennél szerencsétlenebb véletlent? A nagyanyja neve... és mindent
megevett a fene!
– Csillapodj! – intette Sabra. – Djeliza még emlékezhet a számokra. Ha nem
is tökéletesen, a koordináták mégis mutathatnak valami utat.
– Én... festettem azon a napon – szólt közbe Djeliza. – Az egyik első
képemet. Hallottam, hogy valaki kiejti ezt a nevet, és akkor...
– És akkor? – kérdezték mindketten egyszerre.
– Mintha írtam volna valamit. Számokat. Igen, hangosan kimondtam őket,
anélkül hogy tudtam volna, miért, aztán leírtam. De nem figyeltem oda.
– Tehát ecset volt a kezedben, te pedig leírtad vele a számokat – összegezte
Sabra Gwenaura, nyugalmat erőltetve magára. – És emlékszel, hová?
Djeliza rögtön bólintott.
– A sarok és a talp közé, oda, ahol nem érinti a talajt. – Látva a nő értetlen
arcát, hozzáfűzte: – Éppen Gherjta egyik cipőjére festettem virágokat. Biztos
vagyok benne. Meg kell még lennie valamelyik szekrényben.
Az istennő mélyet sóhajtott.
– Nagyszerű! Ha így van, meg kell szereznünk azt a cipellőt. Elintézed,
Harlja? Küldj fegyvereseket, nem akarok kockáztatni. – Összeráncolta a
szemöldökét. – Hozzád beszélek! Ne bámuld azokat a gyerekeket! Mondtam
már, hogy ha velem akarsz tartani, meg kell változnod. Nem tetszenek az
undorító hajlamaid!
– Miért? Mit árt egy kis korbácsolás?! – fújt mérgesen a vörös hajú. – Annak
a cipőnek maga Djeliza is utánajárhat minden hajcihő nélkül. Az az ő otthona.
Ugye ma is lemész a városba, kedvesem?
– Igen, asszonyom, és magam fogom megkeresni – ígérte ő
megkönnyebbülten, hogy a dolog hamarosan lezárul. – Csak ebédre maradok
Gritzeléknél, aztán már jövök is.
De a sors úgy határozott, hogy a zöld lány ezen a napon ne lelje meg a
festéshez szükséges nyugalmat. Azon a vasgépezeten hagyta el az istennő
palotáját, amely magától haladt a függőleges sínen, s amely az egyetlen
szigorúan őrzött kapcsolat volt a város és a hegycsúcs között. Leérve egy
mozdulattal magához intett egy hordszéket, s Therába vitette magát.
Bekukkantott a boltba, ahol egy mesterember a festékeket és az ecseteket
készítette neki, majd belépett Gritzelék szép, háromemeletes házába. A
kapuban őrködő szolga kifizette a hordszéket, és átvette a vásárok holmit,
Djeliza pedig rögvest a hátsó udvarba sietett, hogy üdvözölje Krenella
úrasszonyt, aki az orchideáiban gyönyörködött.
Az elhunyt Cherjta kisasszony anyja elmúlt ötvenéves, s csak két dolog
maradt meg neki az életben: a virágok és Djeliza. Lánya halála óta megindító
módon ragaszkodott hozzá, mert a művészi hajlamtól eltekintve Djeliza élő és
gondolkodó képmása volt a mintául szolgáló lánynak, s legnagyobb
szomorúsága az volt, hogy nem tarthatta maga mellett egész nap. Férje és
kisebbik lánya ugyanígy éreztek iránta, akárcsak a fia, aki tiszt volt Bojane
Corweil kalózfejedelem egyik hajóján. Ami Djelizát illeti, mivel alteregójának
minden emlékét magába szívta, Gritzeléket a saját családjának, villájukat
egyetlen, valódi otthonának érezte. A család bábui azonban bosszantották,
jobb szeretett hús-vér emberek között lenni.
Ebéd közben sokat fecsegtek; Djeliza fásultan vett részt a beszélgetésben.
Később a családtagok áttelepedtek a kertbe, ő pedig ezt kihasználva a
szobájába ment. Miután ott, Cherjta szobájában és néhány más helyen
körülnézett, megállapította, hogy a kisasszony majdnem minden személyes
holmiját bizonyára összecsomagolták és elraktározták. Gyorsan bepillantott a
folyosón álló nagy ruhásládákba is, eredménytelenül, elhatározta hát, hogy
megkérdi Krenella úrasszonyt.
– Az az ócska kis cipő? – dünnyögte a nő. – Azt hiszem, emlékszem. De
mindent összecsomagoltunk. Olyasmit, amit néhány év múlva jó lesz
Daphnellának... Azt hittem, neked túl sok is a holmid, kedvesem. Tudom,
hogy az istennő majdnem naponta küldi hozzád a szabóját.
Djeliza végül megtudta, hogy a cipőt kék rongyba csavarva a többivel együtt
egy nagy vesszőkosárba tették, amit más csomagokkal és ruhásládákkal
egyetemben Bojane Corweilhez szállítottak, az alagsorba. A férfi Krenella
úrasszony első fokú unokatestvére volt, és szoros kapcsolatot tartott
Gritzelékkel, akiknek nem volt pincéjük. Djeliza meglehetősen gondterhelten
hordszéket hívatott, s hamarosan meg is érkezett a fejedelem rezidenciájához.
A kapuban ügyelő négy őr látásból ismerte, de ha nem így lett volna, akkor
is mély meghajlással fogadták volna. Egy bábut akadályozni vagy
felbosszantani éppen olyan volt, mint tulajdonosát megsérteni, néha még
rosszabb. Közismert volt, hogy az udvaroncok, a hajóskapitányok és a
nemesek a legenyhébb sértésért is vérontással álltak bosszút. Egy libériás
szolga nyomban szaladt, hogy értesítse Zefinust, a fejedelem bábuját, de előbb
közölte a lánnyal, hogy a háziak nincsenek otthon. Djeliza idegesen járkált az
előtérben. Brokát háziköntöst viselve hamarosan lejött Zefinus, s alighogy
üdvözölték egymást, invitálta, csatlakozzon hozzá és egy therai nőhöz, egy
hármas közjátékhoz. Más körülmények között Djeliza elfogadta volna az
ajánlatot, mert Zefinus udvarias és mulatságosan méltóságteljes volt az
ágyban is, de elmagyarázta, hogy most máson jár az esze.
Épp ekkor lépett az átriumba két ember, akiket a zöld lány nem ismert, egy
meglehetősen kövér férfi és egy éles tekintetű, szőke nő. A fejedelem bábuja
úgy mutatta be őket, mint Ut-Quemés diakónusából való Ganavir Lauth és
felesége, Taomira. Djelizát nagyon meglepte, hogy úgy viselkednek, mintha
otthon lennének, arra kérték Zefinust, hogy térjen vissza a maga dolgához,
vele pedig elmondatták látogatásának okát.
– Csak néhány személyes dolgot szeretnék visszakapni elhunyt úrnőm,
Cherjta Gritzel holmijából – felelte, s bosszantotta érthetetlen viselkedésük.
– Ó, hát persze! S ha jól értettem, ezek a csomagok az alagsorban vannak –
szólt a férfi mézesmázosan, míg a a nő szívélyessége egyre csökkent.
– Pontosan, uram. De majd én utánajárok. Nem szeretnék alkalmatlankodni
a fejedelem vendégeinek. – Djeliza kihívóan és ingerülten jól megnyomta a
„vendégek” szót.
– De az ég szerelmére, egy csöppet sem zavarsz! – mosolygott a férfi. – Sőt,
boldogan odakísérünk. Veszélyesek lehetnek ezek az öreg lépcsők. Világítunk
neked, ha megengeded.
Djeliza közönyösen vállat vont, s hagyta, hogy a másik kettő egy
olajmécsessel kövesse a pincébe. Már észrevette, hogy valami nincs rendben
velük, ha más nem, az, hogy egyiküknek sincs ut–quemési akcentusa. A
kontinensről valók, Stelaire-ből vagy talán Garbariból, s fel sem tudta fogni,
mit keresnek itt. De be kellett látnia, hogy nem az ő dolga kérdéseket feltenni
Bojane Corweil vendégeinek. Átkísérték néhány sötét szobán, majd
bevezették egy kis, pókhálóval teli helyiségbe.
– Ez az a holmi, ugye? – kérdezte a férfi. – Egy kicsit rendetlenség van. De
azért ne zavartasd magad! Itt várunk.
Djeliza körülnézett. Az egyik fal mellett ott állt a négy nagy faláda és a
vesszőkosár, de valaki kinyitotta őket, és szétszórta Cherjta ruháit, amelyek
most összevissza hevertek a poros, mésztörmelékkel borított padlón.
Döbbenten és mérgesen sarkon fordult a rendetlenségben, míg a nő és a férfi
halkan beszélgetett az ajtó túlsó felén. Nagyon keveset, néhány gyűlölködő
szót tudott csak kivenni az elhangzottakból:
– ...és mintha ez nem lett volna elég, az a kis vipera mindent szétdobált,
mielőtt megszökött! Te vagy az oka, hogy... – mondta a nő.
– ...kivájta, de nem törődöm vele. Inkább azon gondolkodom... ez az ostoba
szajha... Ezt kell tennünk. Érted? – ennyit kapott el a férfi válaszából.
Djeliza lehajolt, hogy átnézze a vesszőkosár tartalmát, s már biztosan tudta,
hogy Bojane Corweil fejedelem házában piszkos ügyletek folynak. Az is
nyilvánvaló volt, hogy a pincéből tényleg elmenekült valaki, ahogy a nő
mondta, mert az egyetlen ablak kezdetleges vasrácsa a földön feküdt.
Közelebb lépve látta, hogy a habarcs nedves, szétmállott az ujjai között, ami
bizonyára nevetségesen könnyűvé tette a kijutást. Amikor azonban megtalálta
a padlón üresen a kék rongyot, villámcsapásként érte a fölismerés, hogy
ezeknek az embereknek az üzelmei őt is hátráltatják, mert a cipőcske eltűnt.
Reményvesztetten keresgélt még, de bele kellett nyugodnia: aki elillant a
pincéből, megfelelő ruhával és cipővel látta el magát, s a bajt csak tetézte,
hogy éppen azt a párt választotta, amelyért őt küldték.
Undorodó, gőgös kifejezést erőltetett az arcára.
– Túl nagy itt a piszok és a rendetlenség. Nem ismerem ki magam. Holnap
vagy holnapután elküldök egy szolgát, hogy csináljon rendet – jelentette ki, és
a lépcső felé indult.
A másik kettő a beszélgetést folytatva követte őt, s továbbra is az volt az
érzése, hogy csak azért kísérték el, mert szemmel akartak tartani mindent, ami
vendéglátójuk rezidenciájában történik. Köszönés nélkül távozott, és beszállt
a kapu előtt várakozó hordszékbe. Az istennő palotájába menet megpróbálta
rendezni a gondolatait, hogy jobban beszámolhasson a történtekről, de egy
valamiben biztos volt: bármi legyen is a két kifürkészhetetlen nő terve, füstbe
ment.
A sáros zöldségeskert sarkában Balthis beleharapott a hagymába, ötöt
szedett ki és tisztított meg, s most nem volt bátorsága kimerészkedni a
külváros csúf utcácskáira, amíg a nap teljesen le nem nyugszik. Szemmel
tartva a mocskos parasztviskó hátulját, tovább tömte a hasát, kezével olykor
letörölte a könnyeit. Fázott. Miután kimenekült a pincéből, az egyik bokáját
kificamította, ahogy a folyó menti köveken szaladt, s most sajgott az egész bal
lába. De nem testi állapota, s nem is a hagyma szaga okozta az arcát szántó
könnyeket: délután a Könyörület Szanatóriumában megtudta, hogy Fioreste
Saviodoro öt napja belehalt a baleset során elszenvedett sérüléseibe.
Azért ment oda, mert elhatározta, hogy segíti és bátorítja őt. Sokáig
keresgélte a mocskos folyosók útvesztőjében, ahol része lehetett az emberi
nyomorúság és fájdalom szánalmas látványában. A betegek piszkosan és félig
mezítelenül, bolhával teli rongyvackokon hevertek szanaszéjjel, ürülék és
sebek bűze nehezítette a levegőt. A szolgák nem tettek mást, minthogy
elvonszolták a holttesteket, és őrizték a tüzet a gödörben, ahol elégették őket.
Csak egy öregasszony jelentett segítséget, aki a szenvedők között járkálva
ópiumkeveréket öntött a szájukba, hogy legalább a fájdalmat elfelejtsék. Ő
tájékoztatta Balthist az öreg mágus haláláról. Balthis rettenetesen elkeseredett,
s ahogy a város körüli mezőkön bolyongott, átkozta a sorsot, amely a
szigetvilágra vezérelte, és magányosabbnak érezte magát, mint valaha.
Mióta tudta, hogy Magasföld istennője Harjla Fenhora palotájában
vendégeskedik, ura testének és akaratának, gyakran, eltöprengett, hogy vajon
miért nem küldött hajót a szigetekre, hogy kutassák fel őt. Sabra Gwenaura
okos volt, tudnia kellett, hogy Balthis az egyik zsebkendőnyi földdarabon
kötött ki, mégsem tett semmit, hogy megtudja, életben maradt-e. Ugyanígy
arra sem vette a fáradságot, hogy segítsen Fioreste Saviodorón. Szegény öreg
szavai az égieknek az egyszerű halandókkal szembeni közönyéről most a
keserű igazság fényében tűntek fel előtte, s haraggal töltötték el.
Mielőtt kilehelte volna a lelkét, az öreg kifejezte kívánságát, hogy vágják el
a repülő hajó horgonyköteleit, nehogy olyan emberek kaparintsák meg, akik
méltatlan kalózvállalkozásokra használnák. Akármilyen fáradt is volt, Balthis
kötelességének érezte, hogy megnézze az Üvöltő Szüzek templomát, hogy
lássa, fel lehet-e kapaszkodni a tetőre, hogy a hajót örökre az ég végtelenjébe
küldje. Amint lebukott a nap, átugrott a palánkon, és az elnéptelenedett
sikátorokon a tekintélyes épület felé indult.
Thera nagyon régi város volt, kerek kövekkel kirakott utcái közepén nyitott
csatornákkal. Az alacsony, zömök, északi oldalukon nedves házaknak
különös, olykor bizarr formája volt – nem építészeti meggondolásokból,
hanem mert az évszázadok során a tulajdonosok különféle anyagokkal
átépítették, javítgatták őket, hozzájuk toldottak. Közös jellemzőjük a
szegénység szaga volt, az azon átütő lemondás, míg a gazdagok házai a
nyomorral szembeni sértésként ötlöttek szembe. A ritka járókelők irigységgel
és ellenségeskedéssel vegyes pillantásokkal méregették a lányka ruháját, aki
hamarosan meg is bánta, hogy az öltözékek közül, amiket szétdobált a
pincében, épp ilyen feltűnőt lopott el. Túl hosszú is volt neki, alja a köveket
borító sárban úszott utána.
A templom fáklyákkal élesen megvilágított téren állt, a bejárati kapu fölött
öt, számszeríjjal felfegyverzett katona őrködött. Láttukra Balthis a
végeérhetetlen külső fal mellett továbbszaladt, így fedezte föl az épület
mögötti hatalmas, növényekkel zsúfolt kertet vagy parkot, amely beleveszett a
sötétbe. A holdfénynél hamarosan észrevette, hogy a fal egy darabon leomlott,
helyette cölöpkerítést emeltek. A lába alatt ügyetlenkedő macska panaszos
nyávogása miatt bosszankodva, nyílást keresett a kerítésen. Logikája azt
súgta, hogy egy gyerekekkel zsúfolt kerületben a palánkon résnek kell lennie,
amit a mérges felnőttek újra és újra kijavítanak, szilaj, kalandvágyó kezek
pedig ismét szétszednek. Egy meglazult cölöp kézzelfogható módon
tanúsította, hogy a természet törvényei itt is érvényesek, s Balthis a macska
kíséretében belépett a kertbe.
– Hallgass! – súgta az állatnak, és megragadta a nyakszirtjét. Odabenn volt
valami, ami nem nagyon tetszett neki, s megtorpant.
Körülötte a sötétség különös formájú növényekkel volt zsúfolva, a párás
levegőben tyúktrágya és repülő spórák nehéz szaga érződött. Hatalmas, víztől
terhes levelek lógtak majdnem a földig, mások lándzsaként meredeztek, vagy
nyalábokban csüngtek a tüskés ágakról. Soha nem látott virágok nyújtogatták
az éjszakába illatozó pártájukat és bibés íriszüket, áthatolhatatlan növények
fontak körül sima, fénylő fatörzseket, húsos gombák nőttek a talajon, különös,
hatalmas páfrányok között. Balthis elfintorodott a fojtó szagoktól, majd
kíváncsian, hogy miféle kert lehet ez, óvatosan megindult, hogy keressen egy
ösvényt.
Hamarosan olyan helyre ért, ahol a növények ritkábban és alacsonyabbra
nőttek, s látta, hogy mindegyiken fehér tábla lóg. Találomra megfordított
egyet, erőltette a szemét, hogy ki tudja silabizálni az írást: „Légyölő mimóza”.
A szóban forgó növénynek nagy, kagylószerű szirmai voltak, mint egy száj,
amely azonnal becsukódik a zsákmány körül. A következő, amit szemügyre
vett, a „Hóhérborostyán” volt, hurokszerűen gabalyodó indákkal, amelyektől
inkább távol tartotta magát. Nem túl megnyugtatóan az volt a benyomása,
hogy a növények feléje nyújtják ágaikat, mintha rejtélyes megérzésektől
hajtva vonzaná őket az emberi test melegsége. Borzongva elindult egy
ösvényen, s megpróbálta kilesni, hogy a templom mögött van-e őr. Számos
ablaka volt az épületnek, az egyikből halvány fény derengett.
Éppen a kupola melletti tetőt vizsgálgatta, amely fölött ott horgonyzott a
légi jármű, amikor a macska felnyávogott, puffanás hallatszott, mire odakapta
a tekintetét: egy jól megtermett, buzogány formájú növény telibe találta a
macskát, aztán nagy erővel feldobta a levegőbe. Az állat, a váratlan támadás
áldozata, visítva röpült át a palánk fölött; minden udvariaskodás nélkül
kipenderítették a kertből, ahová tilos volt behatolni. Balthis meglepetten
fölkiáltott, hátralépett, és lehuppant a földre. A következő pillanatban
ismeretlen kezek kővel kezdték hajigálni. Az egyik süvítve szállt el a feje
mellett, és derékba tört egy kis fát Balthis mögött, aztán odébb pattant, a
sötétbe. Néhány bokorszerű formátum lassan, lusta növényi tropizmusoktól
hajtva araszolt előre, Balthis pedig a félelemtől bénultan azon töprengett,
hová is került.
Amikor már uralkodni tudott magán, világos lett számára, hogy mielőbb el
kell innen tűnnie, mert nem egy növény, úgy tűnt, megfelelően fel van
szerelve ahhoz, hogy akár egy embert is megtámadjon. De vajon miért nevelik
őket az Üvöltő Szüzek templomának kertjében? Mi közük volt Zellához és az
őt követő dalos madárkákhoz? A válasz meghaladta értelmi képességeit.
Lélegzetvisszafojtva közeledett a növényhez, amely oly kegyetlenül elbánt a
macskával. Céduláján ez állt: „Ütő glicínia”, semmi egyéb. Ütni üt, gondolta
Balthis, s el sem tudta képzelni, mire lehet jó egy ilyen növény.
A másik, amely egy tojás nagyságú kővel célba vette a fejét, a „Parittyafűz”
nevet viselte. Megérzése azt súgta, hogy a fa a kiáltásra reagált, amikor
megcélozta a lövedékkel, amely csodálattal határos módon nem loccsantotta
szét az agyvelejét. Bármilyen szisztéma szerint találjanak rá a zsákmányra,
mindkettő hihetetlenül pontosan és indulatosan válaszolt az idegenek
jelenlétére.
Elámultan figyelte, hogy a parittyafűz egyik gyökere lassan felemelkedik. A
zöld csáp rátámaszkodott a talajból kigörgetett kő peremére, s azon
igyekezett, hogy valami porcos, csőszerű képződménybe belapátolja. Az új
lövedék pontosan oda pottyant, ahová az előző, aztán valami megfeszülhetett
az ágban, s a növény soha nem látott karja ismét lövőhelyzetbe került. A
lányka lábujjhegyen tovasiklott, ügyelve, nehogy zajt csapjon, ami megint
céltáblává tenné. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a ragadozó növények
keresztezéseit, hibridjeit és mutációit tartalmazó botanikus kert ötlete Zella
őszüzessége torz agyvelejéből pattant ki.
Odébb nem látott több parittyafüzet. A kertben egyetlen virágot neveltek,
ami a derekáig ért, s hatalmas kelyhe olyan átlátszó volt, mint egy üvegbúra.
Egy feliratból kiderült, hogy ez a „Lámpaorchidea”, s több száz van belőle.
Balthis fölugrott egy alacsony kőfalra, és a templom nagy tömegének a
hátába került, csak ekkor vette észre, hogy homlokán jeges izzadság
gyöngyözik. Fioreste Saviodoro nem is gondolta volna, hogy utolsó
akaratának teljesítéséhez valaki vásárra viszi a bőrét. Vagy azt hitte, hogy
mivel haldoklik, joga van bármit kérni? A lányka megfogadta, hogy ha eljön
az ő órája, csak ennyit mond: „Éljetek, legyetek boldogok!”, senkit nem hoz
zavarba teljesíthetetlen kérésekkel.
A megfeketedett kőfalon két nagy üvegezett ablak nyílt. Odanyomta az
orrát, s tágas, sötét helyiséget pillantott meg, talán a templom főhajóját. A
másik ablakot fatáblák fedték, amelyeken ujjai számtalan zúzódást tapogattak
ki. A földet kövek borították. Meglepve jött rá, hogy bizonyára a parittyafűz
hajigálta oda őket: ha a gonosz növény reagál az emberi hangra, mint ahogy
Balthis feltételezte, természetes, hogy lövedékeit főleg arra repíti, ahol a
therai nők végezték esti trillázásaikat. A földszinten valaki meggyújtott egy
lámpást, s az ablakból kiszűrődő két női hang vonta magára Balthis figyelmét.
Szolgálók voltak, akik hamarosan söprűvel és vödörrel felfegyverkezve
eltávolodtak a folyosón. A lányka behatolt a terembe, s kinyitott egy meleg
puliszkával teli papírzacskót, amit az asszonyok hagytak ott. Az utolsó
morzsáig felfalta. Aztán egy szekrénykében cipót és mézes köcsögöt vett
észre, s addig nem mozdult, amíg még az ujjait is tisztára nem nyalogatta.
Némileg felfrissülve a folyosókon kezdett bóklászni; nézegette a templomot,
amelyet most már néhány hatalmas kandeláber világított meg. A nők a padlót
takarították, s miközben ide-oda tologatták a söprűiket, vidáman locsogtak. A
hajóban legalább háromszáz váza sorakozott, mindegyikben egy szál
lámpaorchidea. De milyen célt szolgálhatnak ezek a felsorakoztatott nagy,
húsos virágok? A kérdés éppen csak felvillant a lánykában, akinek
pillanatnyilag az volt a gondja, hogyan tudna észrevétlenül átmenni a kapu
előtti üres térségen. Óvatosan ismét belesett a tágas helyiségbe.
– Halkabban beszélj! – szólt az idősebbik szolgáló. – Ezek az átkozott
virágok még meghallják, és fényleni kezdenek, tudod, őszüzessége azt akarja,
hogy egyik se világítson, amikor megérkezik. És nemsokára itt vannak a
hölgyek.
– Én mondom, hogy őszüzességét inkább őszégyentelenségének kéne hívni
– felelte a másik, egy barna hajú, talpraesett, szemtelen asszonyka. – Az a
kéjnő és az Aranyhang! Azt hiszed, nem tudom, mi jár annak, aki meggyújtja
az orchideát?
– Mondtam, hogy beszélj halkabban! – sziszegte a társa. – Nem látod, a
kelyhek kezdenek világítani?
Balthis csodálkozva a virágokra pillantott. Néhányuk szinte állati hangon
zümmögni kezdett, és átlátszó kelyhükben sárgás fény derengett. A fiatalabb
szolgáló a legközelebbi fölé hajolva felsóhajtott: a bibék nyomban
mozdulatlan lángra lobbantak, mint a gyertya.
– Hagyd abba, ostoba! – szidta a másik. – Mit gondolsz, mire mész a
repedtfazék-hangoddal? Egy kicsi piros lángocska, semmi más, nem látod? A
hölgyek is, akik torkuk szakadtából kiabálnak, csak egy sárga fényt képesek
kicsiholni, az aranyfény fellobbantására pusztán őszüzessége képes. Nem
véletlenül ő az Aranyhang.
– Egész nap halolajat iszik, hogy kenegesse a torkát, amitől olyan büdös lesz
a szája, mint a pöcegödör. Aztán négy trillával meggyújtja a maga orchideáját,
és már megy is, hogy bezsebelje a jutalmát. A többiek pedig itt maradnak
száraz torokkal.
– Nem ránk tartozik – felelte az idősebbik szolgáló.
– Ó, én is a munkámmal törődöm. De azért van szemem, hogy lássak, és
esküszöm neked, hogy ezektől a nyálas nőktől felfordul a gyomrom. Nem az a
fontos, hogy Aranyhanggá válasszák meg őket, csak a tiltott gyümölcsöt
akarják megkóstolni. Mint Zella.
– Irigyled? Neked ott van Velajra, a halász, akitől kaphatsz a tiltott
gyümölcsből anélkül is, hogy megnyernéd az üvöltőversenyt. Sőt, jobb
szereti, ha csendben vagy.
A kis szolgáló felvihogott.
– Képzelheted! Aztán meg Zella féltékeny is. Emlékszel, amikor három
hónapja Mellva Ranabelnek sikerült fellobbantani az orchidea aranylángját?
őszüzessége elfeketedett a méregtől. Aztán Mellva asszony furcsa módon
elveszítette a hangját. Most csak azért jön a templomba, hogy elhozza a
lányát, aki viszont csak ugatni képes.
– Fogd be a szádat! Hamarosan nem is lesz szükség gyertyára idebenn.
Aztán meg nem is túl okos erről beszélni.
– Senki nem hall minket. Egy szép napon valaki Zella levesét is
megmérgezi, akkor aztán tényleg szűz lesz... és rekedt, mint egy vén
varangyos béka!
Így szólva a fiatalabb lány csípőre tette a kezét, és különböző
hangfekvésekben éles trillázásba fogott, dicsekedve, hogy ha akarná, belőle is
válhatna Aranyhang. Vagy húsz orchidea kelyhe izzott fel sárgásan.
Hamarosan léptek közeledtek a főbejárat felől, mire a kis szolgáló nyomban
elnémult. A két nő megragadta a söprűket, és lázasan söprögetni kezdte a
padlót, a lámpaorchideák pedig, amiket nem ingereltek többé a kiáltások,
lassanként elhalványultak.
– Mi folyik itt? – vicsorgott egy magas férfi, fenyegető arccal lépve be.
Balthis ezt a pillanatot kihasználva átszaladt a nyitott térségen, s a lépcső
felé iramodott. A legfelső emeleten tetőkijáratot kezdett keresni. A központi
kupolával határos épület meglehetősen terebélyes volt, s Balthis pislákoló
olajmécsessel a kezében több helyiségbe is belépett. Fából készült falak,
súlyos kék-sárga bútorok, drapériák, deszkapadló és csikorgó tölgyfa lépcsők,
amelyek közül egy sem a tetőre vezetett. Az egyik, térre nyíló ablakból
meglátta, hogy közelednek a hordszékek, amelyek előtt lámpást tartó szolgák
haladnak, s ebből arra következtetett, hogy a botanikának hódoló
nemesasszonyok szertartása hamarosan elkezdődik.
Aggódott, hogy végül még felfedezik, ezért visszatért az épület hátsó felébe.
Egy fém mellvéddel ellátott teraszon kötélhágcsót vett észre, amely a sötétben
lógott. Kihajolt, hogy egy pillantást vessen a magasba, s meglátta, hogy a
hágcsó felső vége a repülő hajó farépítményéhez van kötve. Csak ekkor
figyelt fel arra, hogy a hajó már nem függőlegesen lebeg a levegőben:
bizonyára munkások rögzítették vízszintes helyzetbe aznap délután, hogy
Zella vagy valamelyik kalózfejedelem birtokba vehesse. Balthis lepillantott az
alatta elterülő botanikuskertre, s sóhajtva eltöprengett, hogy vajon honnan
merítsen bátorságot, hogy a sötétben felmásszon a lépcsőn. A bárka kötélzetét
még nappal is kétes kimenetelű és veszélyes vállalkozás lett volna
megközelíteni. Kissé elbizonytalanodva tért vissza a szobába, és leült,
megpróbálta kitalálni, milyen sors várhat rá, ha felfedezik, hogy itt van. Nem
tudott dönteni a korbácsolás és a halálbüntetés között, bár őszüzessége
minden bizonnyal az utóbbi ítélet felé hajlana Balthis előző bűntette miatt.
Ebben a pillanatban nyikorgás ütötte meg a fülét a szomszéd helyiségbe
vezető ajtó túlfeléről. Egerek, gondolta fintorogva. Aztán valaki köhögni
kezdett a sötétben.
A lányka halálosan megrémülve talpra ugrott, a magasba emelte a lámpást, s
csak annak a biztos tudata tartotta vissza a meneküléstől, hogy sorsa ebben a
percben megpecsételődött, a lehető legértelmetlenebb módon. De mivel
semmi nem történt, lassan megnyugodott. Fülét hegyezte, nagyokat nyelt, és
várt; aztán megmarkolta a kését, kilökte az ajtót, és bevilágított a szobába,
ahonnan a hangot hallotta. Az ablak mellett, az ágyhoz kötözött kézzel és
lábbal Valthur di Garbari feküdt.
A szőke lovag teljesen meztelenül, tátott szájjal aludt, végtagjai kereszt
alakban szétvetve. Balthis hitetlenkedve, izgatottan letette a lámpást, és
erősen rázni kezdte a férfit.
 – Uram, ébredj! Én vagyok az! – suttogta.
Valthur álmosan, haragosan felnyitotta a szemét, s erőlködött, hogy
felismerje.
– Démonok teste! – suttogta aztán. – Tényleg te vagy az, Balthis? Vagy csak
a szerencsétlen szelleme vagy, s azért jöttél, hogy engem gyötörj?
Balthis nekilátott, hogy késével elvágja a férfit gúzsba kötő szíjakat, közben
összefüggéstelen mondattöredékekkel beszámolt az eseményekről, amelyek
ide vezették. Valthur a földre tette a lábát, végigsimított szőkés pihével
borított arcán, s néhányszor szomorúan felsóhajtott.
Aztán tétován felállt, kinyitott egy kis szekrényt, amelyből rövid
bőrnadrágot és ujjatlan bőringet vett elő. Öltözködés közben tudomást szerzett
Fioreste Saviodoro haláláról és további részletekről, amelyek hallatán kék
szeme megvillant.
– Ah, micsoda kegyetlen sors! – sóhajtotta. – De ne gyötörd magad, Balthis.
Fioreste Saviodoróért bosszút állunk. Azzal, hogy elvágtad a kötelékeimet,
nem egy gazembert halálra ítéltél, kislány! Nem láttad valahol a kardomat?
– Nem, uram. Pedig sok őr van odalenn, jó lesz óvatosnak lenni. Miért
kötöztek az ágyhoz?
Valthur összeszorította a száját, és a plafon felé intett. A kis helyiségnek nem
volt ablaka, csak egy tetővilágítója, amelyen át ki is lehetett jutni a tetőre. A
vastag olajos papír és a tartólécek beszakadtak, s látszott, hogy a lehető
legjobban helyreállították.
– Amikor a bárka nekiütközött a kupolának, kizuhantam, keresztül ezen az
ablakon, egyenesen rá az alatta álló ágyra. Hidd el, valóságos csoda, hogy
nem hagytam ott a fogam. Elvesztettem az eszméletemet, s amikor magamhoz
tértem, láttam, hogy valami kegyetlen gazember lekötözte a kezem és a
lábam. Azóta itt feküdtem, csak egy öreg cseléd törődött a testi
szükségleteimmel – magyarázta haragosan.
– Azt akarod mondani, hogy megkínoztak, uram?
– Nem egészen. De az elszenvedett méltánytalanságok nem egy kislány
fülének valók, inkább nem is beszélek róluk. Elég annyit tudnod, hogy jobb
szeretnék egy kiéhezett oroszláncsordával szembenézni, semmint hogy tovább
tűrjem annak a boszorkánynak a perverzitását. Ha kitekerem a nyakát, olyan
igazságot szolgáltatok, amilyent még nem látott a világ.
Balthis csodálkozva nézett rá.
– Csak nem Zelláról beszélsz? Őszüzessége e pillanatban odalent
tartózkodik a templomban. Hallod? Ő az Üvöltő Szüzek Aranyhangja, az,
amelyik a leghangosabban kiáltozik.
Valthur a szolmizálni kezdő kórusra fülelt, a főhajó felé, aztán ismét
mérgesen felmordult:
 – Éppen idejében szabadítottál meg a béklyóimtól! – dünnyögte. –
Hamarosan feljön a hiéna, de egészen mást fog találni, mint amire számít.
Bújj el valahová, Balthis. Amint vele végeztem, indulok vért ontani és csontot
zúzni. Ezekben a napokban annyi harag gyűlt bennem össze, hogy úgy érzem,
képes lennék egész Thera városát elpusztítani, s köveit egyenként a tengerbe
hajigálni.
A lányka kénytelen volt felnevetni marcona képe láttán. Aztán
elkomolyodott.
– Zella kegyetlen. De most el van foglalva lent a templomban. Soha nem
hinnéd, ha elmesélném, minek jön ide ő meg a város többi asszonya.
– Ah! Fogalmam sincs, miféle pogány rítusokat tartanak itt, de annyit
elmondhatok, hogy nagyon jól megismertem azt, akit nevetséges módon
őszüzességeként emlegetsz. Soha nem hittem volna, hogy egy nő
paráznaságától még egy halálmegvető harcos is reszkessen. A vágyakozását
még el is viseltem volna, ha nem üvöltözött volna olyan iszonyatosan, amikor
szabadon engedtem. Olyan hangja van, hogy ha beszabadítanád a sivatagba,
megfutamodnának a nomád törzsek, és kiszáradnának a kaktuszok.
– Azt akarod mondani... – a lányka lesütötte a szemét. – Egyszóval a füledbe
sikítozott, amíg azt a dolgot csinálta? Értem már. Mintha te is orchidea lennél.
Így működtetik az úrnők a virágjaikat.
Valthur hátat fordított neki, és kinézett a folyosóra.
– Hány katona őrzi a templomot? Megszámoltad őket?
– Talán hét vagy nyolc, uram. De lenn van az összes szolga, akik ide
kísérték a hölgyeket. A tér százszámra tele van hordszékekkel és férfiakkal.
– Százszámra, mi? Nagyszerű! Gondolom, hogy a fegyvereim még a bárkán
vannak, az orrfülkében. Ma egy csomó szolgát láttam felmenni, úgyhogy
valahol kell lennie egy lépcsőnek a tetőre. Fegyverrel nyitok utat a kikötőig,
és megszállok egy hajót. Még hajnal előtt elhagyjuk a szigetvilágot, kedves
Balthis. Biztos lehetsz benne.
E merész kijelentések eszébe juttatták Balthisnak, hogy miért is van itt.
Valthur egy csöppet sem érdeklődött Fioreste Saviodoro utolsó kívánsága
iránt; elmondta viszont, hogy teljesen egyetért vele, mert Udezio herceg
másnap szándékozik kipróbálni a bárka kezelését.
– Úgy vettem ki, hogy a vénasszony férje a levegőben akar portyázni a
partok fölött – mondta.
– De ballaszt nélkül fölszállni a hajóra kész öngyilkosság – jegyezte meg
Balthis. – A raktérből az egész homok kifolyt a lyukon át, így még
kormányozni is lehetetlen. Amint a herceg elvágja a köteleket, megindul
egyenesen fölfelé, és soha senki nem látja viszont a földön.
A harcos kijelentette, hogy túl sok időt elfecséreltek. A kötélhágcsó felé
intett, és azt mondta Balthisnak, hogy várjon rá, amíg előkeríti a kardját; aztán
fürgén kapaszkodni kezdett a legalább tizenöt méter magasan horgonyzó
bárka mellvédje felé. Az ég derült volt, friss szellő lebegtette a fővitorla
maradványait. Hogy állva tartsák a hajót, két meglehetősen vastag
kenderkötelet szereltek fel, egyet a bal, egyet a jobb oldalra, pontosan a
mellvéd közepén, szabadon hagyva az orr- és a farrészt. A raktér
mennyezetéhez csavarozott repülő vizes hordók felhajtó ereje olyan erős volt,
hogy teljesen megfeszítette a kötelet. Balthis megragadta a kötélhágcsót, hogy
szilárdan tartsa, közben megpróbálta kitalálni, hogy a tetőnek vajon melyik
részére rögzítették a köteleket. Végül belátta, hogy felmászni az épületre és
elvágni a köteleket, meghaladja az erejét.
Amikor Valthur eltűnt a szeme elől, otthagyta a teraszt, és visszatért a
folyosóra, hogy belső lépcsőt vagy tetőnyílást keressen, de semmit nem talált.
A templomból felhallatszott az egyre hangosabb kiáltozás, s a sikítozó kórus
kellemetlen, félelmetes érzéseket váltott ki belőle. Hirtelen olyan hevesen
vágyott arra, hogy kikerüljön innen, hogy egészen úrrá lett rajta az indulat.
Idegesen és türelmetlenül visszatért a balkonra, és a hajó felé emelte a
tekintetét. A harcos lassan jött lefelé, közben magában átkozódott. Láthatóan
nem találta meg sem a kardot, sem más harci felszerelését.
Balthis megdermedt a folyosóról hallatszó léptek zajától, a haja égnek
meredt, amikor egy jól ismert hang édeskésen megszólalt:
– Valthur, illatos virágszálam! Ébren vagy? Az éjszaka lágy és édes, s a vágy
törékeny szárnyai röpítenek hozzád, íme, itt vagyok!
A lányka visszaszaladt a szobába, s mint a gyík, olyan fürgén ugrott be egy
szekrénybe, behúzva maga után az ajtót. A következő pillanatban hallotta,
hogy Zella elhalad előtte, és megáll a szomszédos helyiség küszöbén.
– Ébredj, izmos orchideám, készülj... Valthur! Hol vagy?! – kiáltotta a nő, a
meglepetéstől elcsukló hangon.
Balthis a szekrény belsejében hallotta, ahogy átmegy a szobán, ki a teraszra.
Óvatosan kinyitotta az ajtót. A lovag még mindig a kötélhágcsón
függeszkedett, s Zella őrjöngő tekintettel nézett fel rá.
– Valthur! – sikította elkékülve. – Így mutatod ki a háládat? Áruló! Katonák,
hozzám! Riadó, riadó!
Balthis nem hitte, hogy Zella kiáltását meghallották az emberek a téren, az
épület túlsó felén; meghallották viszont merőben más fülek, s a botanikus kert
árnyai között a csöndben valami megmozdult. Közvetlenül ezután valami
átsüvített a levegőben, s úgy tűnt, Zella jókedvűen oldalra lép. Egy kavics
gurult be a szobába, megállt a szekrény előtt, amelyben a lányka rejtőzött, s a
kő útját jelző vörös csík láttán Balthis megértette, hogy a parittyafűz
embertelenül gyilkos pontossággal célzott. A nő péppé zúzott halántékkal és
véres hajjal a balkon korlátjára dőlt, átfordult rajta, és a sötétbe zuhant,
összezúzva a lámpaorchideákat, amelyek kelyhe a hang hallatára fölizzott.
Valthur lába a teraszon csattant, s a férfi eleresztette a létrát, hogy a mélybe
pillantson.
– Ördög és pokol! – suttogta. – Mi történt a döggel, Balthis? Te lökted ki őt?
– Megfordult és bement. – Nem a legrózsásabb a helyzet, kislány. Udezio
herceg szolgái telerakták a kabint zsákokkal és ládákkal, sehol nem találom a
fegyvereimet.
Éppen valami máson törte a fejét, amikor a kertből sírást és kiáltozást
hallottak. Az Üvöltő Szüzek kórusa hamarosan véget ért, a földszinten
visszhangzott az őrök ugatása, aztán a lépcsőn fölfelé rohanó lábak dübörgése
hallatszott. Valthur megragadta és a balkonra cipelte Balthist, kényszerítette,
hogy kapaszkodjon a kötélhágcsóra.
– Gyerünk! – parancsolta. – Ha egy pillanatig késlekedünk, itt veszünk.
Előre, ne bámulj ilyen ostobán! Ezek a gazemberek sóbálvánnyá merednek,
hogy a levegőn át elmenekültünk. Mozogj, a pokolba is!
A lányka inkább hagyta volna magát elkapni, minthogy az életét kockáztassa
egy ballaszt híján irányíthatatlanná vált hajón, de néhány nyakleves után
leküzdötte a félelmét, és felkapaszkodott a fedélzetre. A hold gyenge fényétől
megvilágított hídon lába összecsuklott a kiállt izgalmaktól.
Valthur lehajolt a főárboc mellett, ahol a két vastag horgonykötél egy
bronzgyűrűhöz volt kötve, s Balthis figyelte, amint a férfi felnyög, háta
megfeszül, ahogy teljes erőből rángatja őket. A gyűrű váratlanul szétnyílt, és
Valthur hátragurult. A kenderkötelek felbőszült kígyókként hasították a
levegőt, aztán a mellvéden túl eltűntek a mélyben. Most, hogy már semmi
nem tartotta vissza, a hajó az ég felé szökkent, olyan hirtelen, hogy a
visszacsapódástól Balthis hasra esett.
Nyögdécselve feltápászkodott, odaszaladt a repülő vizet szabályozó
karokhoz, és mindet előreállította. Tudta, hogy a hordókban még sok folyadék
maradt, s abban reménykedett, hogy ha mindet kiengedi, majd csak földre
szállnak valahogy. Hamarosan azonban rájött, hogy nem is olyan sürgős a
leszállás; elég annyi vizet kiengedni, hogy egy kevés azért maradjon, így a
hajót állandó magasságban lehet tartani.
– Kelet felé hajt a szél – szólalt meg mellette Valthur. – Lemegyek,
megnézem, van-e pótvitorla. Figyeld az irányt!
A lányka bólintott. Még egy kicsit engedett ki a repülő vízből, amíg úgy
nem látta, hogy emelkedési sebességük csökken. Nagyjából ezerötszáz-
kétezer láb magasságban elzárta a csapokat, odament a mellvédhez, és
kinézett: alattuk sötétség honolt, Thera városa sehol nem látszott.
Másnap délben Balthis még mindig a farkabinban aludt, egy prémekből és
súlyos selymekből készített nyoszolyán. Körülötte zsákokat, ládákat,
kosarakat, batyukat, táskákat és rengeteg más holmit zsúfoltak össze, amit
Udezio kalózfejedelem hordatott a fedélzetre. Volt enni- és innivaló is.
Amikor fölkelt, első dolga az volt, hogy egy cipót füstölt hússzeletekkel
megtöltsön, aztán fölment a hídra, s a kinti fényben behunyta még mindig
alvástól duzzadt szemét.
Az éjjel Valthur új vitorlát erősített a bumhoz, és a kis ormányárbocra egy
háromszögű vitorlát is felhúzott, amelybe most belekapaszkodott a szél, és a
derült égen hajtotta a bárkát. A lányka, a mellvéden kihajolva, alattuk
nagyjából hatszáz méterre, megpillantotta a tengert. Elégedetten figyelte,
ahogy ezerkétszáz méter magasságban megállapodnak; a hajóorr felé pillantva
hegy borította, nagy szigetet vett észre. Gondolatai egyszerre megbénultak,
agyát elhomályosította a megdöbbenés, mert éppen azon a parton, amely
fölött átrepülni készültek, terült el Thera, a Yanessa-szigetvilág fővárosa.
– Valthur! – kiáltotta. – Hová megyünk?
A szőke lovag a farépítményen lustálkodva, tehetetlen, bizonytalan
mozdulatot tett.
– Arra, amerre a sors kijelölte az utunkat. Hajnal előtt úgy tűnt, hogy a szél a
Costa Tauranára, keletre visz, de aztán irányt változtatott, és ismét visszafelé
repít.
Balthis lement a lépcsőn, és odaállt mellé.
– Rettenetes! – szólt. – Kénytelenek leszünk leszállni egy szigeten, s ha a
hajó egyszer földet ér, nem tud megint fölemelkedni.
– Ez természetes, kicsim. Ahogy megfelelő helyet találunk, ki kell engedni
az összes repülő vizet, az utolsó csöppig. Nagyon körültekintően kell eljárni,
de légy nyugodt, minden rendben fog menni. Bízzál bennem!
– Miféle helyről beszélsz, uram? Zella meghalt, és a szigetvilágon vérdíjat
tűznek ki a fejünkre. Minden egyes szigeten ránk fognak vadászni.
Valthur keserűen elmosolyodott.
– Jól mondod, kislány! Tehát nem marad más, mint elhagyni a szigetvilágot,
nyugat felé. – Balthis arckifejezése láttán folytatta: – Jól van, én is tudom,
hogy Yanessán túl csak a végtelen Nyugati-tenger vár ránk. De azt mondják,
nyugaton is vannak civilizált helyek, mint Baade-Falaise, az Alarane
hercegség, Sharnia szép és nagy városa, Saunde végtelen síkságai, a gazdag
Vellameer és más földek, ahol egy magamfajta lovag könnyen szerezhet
megbecsülést és pénzzel teli erszényt.
– De én haza akarok menni, uram! – ellenkezett Balthis.
– Ostobaság! Azt súgja a megérzésem, hogy másutt legyőzendő ellenfelek,
korallpiros ajkú, édes lányok, megszerzendő arany és drágakövek várnak rám,
és városok, amelyeknek meg kell ismerniük a nevemet. Nagy és nemes
vállalkozásokban lesz részed, kedves Balthis. Örülnöd kéne, hogy velem
utazhatsz, nem gondolod? – A férfi megsimogatta Balthis fejét. – Emlékszel,
hogyan rohantam le Cromer Granath palotáját? Az isten csak egy hajszál híján
menekült meg. És már megnyertem Caladé úrnő, a Hore Katél rejtélyes
uralkodójának szívét. Tízesével öltem a katonákat és az útonállókat. Végül
magamra haragítottam még az isteneket is, beleértve a szép Bambolisát és
Darth Larimanit, meghiúsítottam mesterkedéseiket. Azzal mérik az embert,
hogy milyen hatalmasak és számosak az ellenségei, ne feledd el ezt a bölcs
mondást!
– Vagyis biztonságosabbnak tartod más égtájra költözni – dadogta Balthis. –
Igazad van, persze.
A hajó egy idő múlva Thera északi része felé sodródott, közeledve a
szirtfokhoz, amelyre Harlja Fenhora palotája épült. A kikötő környékén és a
város utcáin az emberek izgatottan szaladgáltak, kezükkel fölfelé mutogattak,
érthető ámulattal kísérték a bárka útját. Valthur nekilátott, hogy kihajigáljon
mindent, ami nem volt feltétlen szükséges, mert látta, hogy ha nem akarnak
nekiütközni valaminek, növelni kell a magasságot, míg Balthis a mellvédre
könyökölve, búsan figyelte a közeledő nagy épületet.
Harmincölnyi mélységben szolgák és udvaroncok nyüzsögtek a hatalmas
kertekben, a lányka pedig grimaszokkal és obszcén mozdulatokkal válaszolt
szájtátó kiabálásukra. Aztán a bárka egy nagy márványterasz fölé ért. A
balusztrád mellett, elegáns szófán fiatal, barna hajú nő aludt nyugodtan az
enyhe délutáni napfényben.
– Sabra Gwenaura! – sóhajtott fel Balthis. Hangja kiabálásba csapott: –
Ébredj, istennő! Én vagyok az, itt vagyok... Hallasz? Sabra!
De torkaszakadt kiabálása és hadonászása teljesen eredménytelen maradt.
Végül, nem tudva, mit is csináljon, még mielőtt a szél túl messzire sodorná a
hajót, a lányka lehúzta az egyik cipőjét, és teljes erőből feléje hajította. A
tárgy hosszú ívet leírva egyenesen a pihetakarónak csapódott, amit a
halhatatlan teremtés a lábára terített, de e pontosság dacára is zavartalanul
aludt tovább. A szellő a belső dombok felé hajtotta a bárkát, Thera városa
elmaradt mögöttük, de a kócos, szőke hajú kis figura mintha odagyökerezett
volna a farhoz. Csalódottan leeresztette a kezét, és abbahagyta a kiabálást.
Csak jóval később, amikor a legélesebb szem sem tudta volna kivenni a
nyugat homálya felé tartó fehér vitorlát, fintorodott el és ébredt föl Sabra
Gwenaura. Pár pillanatig elképedve bámulta a kék virágokkal telefestett
cipellőt, aztán izgatottan megragadta, és a talpát kezdte vizsgálgatni. A sarok
közelében alig kivehető festéknyomokat és friss karcolásokat vett észre. A
lány átkozódott. Felemelte a tekintetét, s néhány lépésnyire Djelizát pillantotta
meg. A nem emberi, mégis hihetetlenül fogékony zöld bőrű festő szokatlan
aggodalommal figyelte őt. Feszült csend támadt.
– Nos, legyen! – Sabra összeszorított szájjal bólintott. – Feltételezem, hogy
akarsz valamit cserébe a számokért, amiket eltüntettél. Így van?
– Igen, asszonyom – felelte Djeliza szilárd, magabiztos hangon.
 XI.

A KORAH-KARAVÁN

– Te beszél furcsán, barátom. Jön tengerpartról? – kérdezte Commaroy.

– Nem. A Yanessa-szigetvilágról indultunk, a Nyugati-tengeren túlról,
keletről – morogta Valthur.
– Yarneex? Van hajók országa, ugye? Mi, Korah sose utaz az az irány. Mi
utaz meleg hónapban észak, hideg hónapban dél, mi mindig vándorol. –
Commaroy elmosolyodott. – Nektek szőke haj, mint Yarneexban, én láttam.
Mondjad, barátom, te lányod? Gonosz szellem belebújt?
Valthur Balthis felé fordult, aki nagy prémbe burkolózva egy kövön ült,
kezét a hasára szorította, rázta a hideg.
– Nem a lányom, és csak a hasa fáj egy kicsit – magyarázta. – Negyven álló
napig aszalt szilvát és kétszersültet ettünk. De most térjünk az üzletre, ha nem
bánod!
Chalpa Commaroy elvigyorodott.
– Én nem kereskedő, barátom. Fortuner megbíz, én tart szemmel a Korah-
karavánt. Nagy bajt én tart távol, nekem egyedül van jog beszélni idegennel,
aki piszkos földet érint lábbal. Ti nagy bajt jelent.
– Uram, szeretném eladni a faanyagot. Látom, hogy hasznotokra lenne a
kocsikhoz, s én akár az egész bárkát eladom, ha van kedvetek szétszedni. De
jobban szeretnék a vezetővel, Bozarral beszélni.
– Bozar nem beszél a piszkos földről érkezővel, neked már
megmagyaráztam. Bajt hoz. Az egyetlen ok, amiért ő beleegyez, hogy a
Korah-karaván megáll, hogy senki nem értette, hogyan csináltad, hogy repült
a hajód. Mondjad, ez egy szerencsét vagy nagy bajt hozó varázslat?
Valthur immár harmadszorra vagy negyedszerre magyarázta el, hogy ő nem
mágus, és a hajó roncsaiban semmiféle ártó szellem nem lakozik. Aztán
sikerült rávennie Commaroyt, hogy hozzon egy kis vizet Bozar szekeréből
Balthisnak, aki szomjas volt. A férfi eltávolodott egy mágikus
szimbólumokkal telefestett, rendkívül hosszú szőnyegen, amelyet azért
terítettek le, hogy ne kelljen lábbal a puszta földet érinteni.
A nagy, száraz vidék, ahol letették a hajót, a Hekke-síkság volt, amely nem
messze nyugat felé a hatalmas Missis folyó partjain ért véget. Commaroy
elmondása szerint a Missisen túl végtelen sztyepp terült el, amit Saundénak
hívtak, míg északra Cayresse termékeny, népes tartománya feküdt. A karaván
délnek tartott, hogy Vellameerben teleljen.
A Korahok hatalmas szekerei valamivel odébb sorakoztak: mintegy ötszáz,
háromszintes, megrongálódott és kijavítgatott, számos kerékkel fölszerelt
jármű; mindet vagy egy tucat bivaly húzta. Az ablakokból, a kis teraszokról
vagy a napszítta fatetőkön megbújva a legkülönfélébb korú, toprongyos
embersokaság bámulta a repülő hajót, amely oldalára dőlve feküdt egy sziklás
domb tövében. A gyerekek a látványosságtól izgatottan lármáztak, rongyos
asszonyok ócska ruhákat teregettek a mellvédekre száradni, vagy más
házimunkával foglalkoztak, a férfiak egyik kocsiról a másikra átkiabálva
tárgyalták a dolgot. A földre Chalpa Commaroy kivételével egyikük sem szállt
le.
Balthis, akit a hasfájás miatt nem vonzottak túlzottan a furcsaságok, a
Korah-karavánt babonás, megbízhatatlan, ágrólszakadt népségnek látta. Maga
Bozar, egy nagydarab, szürke szakállas férfi, aki mozgó házának hátsó
verandáján tartózkodott, barbár zsoldoskatonának tűnt előtte, akinek az
emberi élet egy garast sem ér.
Commaroy visszatért egy korsó vízzel, és átnyújtotta Balthisnak, gondosan
ügyelve, nehogy lelépjen az ördögűző szőnyegről.
– Bozar mondja, hogy mi adni nektek tizenkét arany a bárkáért – mondta. –
Becsületes kereskedő. Nem könnyű szétszedni deszkákra.
Valthur tudni akarta, hogy mi egy arany vásárlóértéke, s megtudta, hogy a
Vellameerben érvényes pénzrendszer szerint ez megfelel tizenkét ezüstnek
vagy hatvan rézgarasnak, amin Felső-Merica mind az öt államában tíznapi
élelmet és ellátást lehetett megfizetni egy elfogadható fogadóban, így az
ajánlat nem volt valami bőkezű, de nem is lebecsülendő. Valthur azt
válaszolta, hogy elfogadja, ha Balthisszal együtt felszállhat az egyik szekérre.
– Lehetséges – bólintott Commaroy. – Az a feltétel, hogy ő és te a
Fortunerek szekerén utazni. Egyetlen más Korah sem beszél vagy érintkez a
piszkos földről jövővel. Túl sok veszély. Te elfogad az ajánlatot, fizet tizenkét
ezüst, mert nekem varázslatot kell csinálni, hogy megvédjem magunkat.
Balthis alig figyelt Valthur és Chalpa Commaroy beszélgetésére, mert tudta,
hogy az agyafúrt varázsló minden lehetséges és lehetetlen módon azon van,
hogy rászedje és kirabolja őket. Nem sokat törődött vele. Már napok óta
lehangolt volt, és szomorú, biztosan érezte, hogy a jövőben ismeretlen bajok
leselkednek rá, s mikor bárkájukkal a kietlen nyugati táj fölé sodródtak,
minden kedvét elveszítette.
Harmincnyolc napon és harmincnyolc éjjelen át csak a szél és a tenger kísérte
őket. Olykor felhők homályosították el az eget, és hideg eső zúdult a hídra.
Máskor dél felé sodorta őket a szél, vagy teljesen elült, aztán ismét nyugatra
kezdett fújni. De a tenger mindig ugyanolyan változatlan maradt, távolság,
amely látszólag még a horizonton sem ér véget. A repülő hajó utazási
magassága folyton ötszáz és kétezer méter között váltakozott, aminek az okát
sem Valthur, sem Balthis nem tudta kitalálni. A tenger határtalansága láttán
Balthisnak erővel kellett emlékeznie saját létezésére, mert valahányszor
alátekintett a mellvédről, létét irreálisnak, fantasztikusnak érezte. Csak az a
különös érzés, hogy mindezt csupán az álom gátolta meg, hogy esténként
végleg hatalmába kerítse a szorongás, amikor a kabinban egy mécses fényénél
összekuporodva reszketett a félelemtől, hogy a bárka a hullámok közé zuhan.
Útban Felső-Merica ismeretlen kontinense felé az a bizonyosság gyötörte,
hogy emlékeit és múltját úgy hagyja maga mögött, akár életének hulladékát
vagy a levetett ruhákat, míg előtte csak végtelen űr tátongott. Szinte
mindennap gondolt Fioreste Saviodoróra, aki emlékezetében szeretetteljes,
bölcs nagybácsivá alakult, akit immár örökre elveszített. Emlékére sóhajtozni
kezdett, s csak nehezen tudott belenyugodni, hogy soha nem láthatja többé.
Az istenek egymás közötti civódásai és a Sabra Gwenaura miatt átélt
kalandok lassanként megfakultak emlékezetében, s meg volt győződve, hogy
a dolgok logikája és a sors egyszer s mindenkorra eltávolította őt az örök
életűek ügyeitől. Egy csöppet sem bánta ezt, sőt némileg meg is könnyebbült.
– Jobb lesz, ha megyünk – dörmögte Valthur, és fölsegítette őt. – Ennek a
Commaroynak a szekere az utolsó a sorban. Ha jól értettem, holnap este előtt
nem indulunk tovább, a Korahok addigra végeznek a hajó szétszedésével.
A szőke harcos vállára vetette a súlyos bőrzsákot, amiben fegyverek és a
hajóról származó ruhák voltak. Balthis megkérdezte, mihez akar fogni, ha
Vellameerbe érnek,
– Majd meglátjuk – felelte Valthur. – Kezdetben talán a nagyherceg
szolgálatába állok, ahogy Commaroy tanácsolta. Annak, aki a harctéren jól
bánik a fegyverrel, nagy kincs van a kezében, kicsikém, akár a nőnek, akit a
sors szép külsővel áldott meg. Rövidesen gazdag leszek, nevemet becsülni
fogják a barátaim, s félni fognak tőle az ellenségeim.
Balthis nem válaszolt. A Fortunerek szekere háromszintnyi kalitkák és
verandák tömege volt, ahol Commaroy lakott tizenöt társával és egy Cassirina
nevű vén, mocskos nőszeméllyel, aki a takarítást és a mosást látta el. A szúette
deszkafalakat még inkább szúette gerendák tartották; mindent átizzadt zoknik
bűze töltött be, s elég volt fél kézzel a vackokra csapni, máris poloskák hordái
rajzottak elő. Az egyik Fortuner egy keskeny falépcsőn felkísérte őket a
harmadik szintre, meglóbált egy amulettet egy háromszor két lépés nagyságú
helyiségben, s mielőtt beengedte volna őket, a hátukra néhány csepp
varázsfolyadékot hintett.
– Ez varázslat, elűzni nagy bajt, amit ti hoztok – jelentette ki. – Két ezüst az
ára, piszkos földről érkezettek.
– Takarodj, mert lehajítalak, te koldus! – vicsorgott Valthur, ujja hegyével a
másik vállát ütögetve. Sajnálatos módon a Fortuner bizonytalanul állt a lépcső
tetején: néhányat csapkodott a karjaival, tágra nyílt szemmel a lovagra
bámult, majd tompa puffanással egy vízszintes pallóra zuhant. Egy ketrec öt
tyúkkal és egy hordó átfordult a külső korlátra, s a síkságon kötött ki
darabokra hullva.
Valthur gúnyos mosollyal becsukta az ajtót, majd elfintorodott a bútorzatot
alkotó két nyomorúságos ágy láttán.
– Micsoda disznóól! De fel a fejjel, Balthis! Megtalálom a módját, hogy
egykettőre elfogadható szállást kapjunk. Bambolisa istennőre, hamarosan
megismer bennünket ez a népség!
– Ami annyit jelent, hogy hamarosan szedhetjük a lábunkat, feldühödött
tömeggel a sarkunkban – törődött bele Balthis. Sóhajtva leült a vacokra, és
letörölte homlokáról az izzadságot. – Légy kedves hozzájuk, Valthur! Nem
érzem jól magam, egy kis pihenésre van szükségem.
A férfi a másik ágyra tette a zsákot, türelmetlenül végigsimított Balthis
haján, aztán felöltötte a magával hozott fegyvereket.
– Te csak maradj itt, és ne törődj semmivel, Balthis! Felmegyek a hajóra a
pajzsért és a többi prémért, még mielőtt ezek a tolvajok eltüntetnék őket.
Aztán beszélek Commaroyjal és talán Bozárral is.
– Szerezz húst és főzeléket vacsorára! Friss ételre van szükségünk, s ennék
egy kis húslevest is! – kérte Balthis az indulófélben lévő harcostól.
Később, a délután közepe táján Balthis zsebkendőt kötött a fejére a tetvek
ellen, s megpróbálta egy kicsit kitakarítani az apró helyiséget. Az egyik
ablakból látta, hogy a Korahok hosszú szőnyeget terítettek egészen a roncsig,
s kezdték szétszedni baltával, kalapáccsal. Valthurt sehol sem látta. Lement a
szekér első emeletére, s miután a bűzös szobák sötét útvesztőjében
bolyongott, a konyhában lyukadt ki. Itt összeismerkedett Gassirinával, aki
juhot készült főzni, s hagymát aprított a Fortunerek vacsorájához. A lányka
örömmel fedezte fel, hogy az öregasszony nemcsak hogy nem volt babonás az
idegenekkel szemben, de szerette a sikamlós történeteket, a pletykákat és az
indiszkrét témákat. Kapott tőle egy kis húslevest, s miután felhajtotta, úgy
érezte, hogy újjászületett.
– Vellameer földjén, kicsi Balthis, óvakodnod kell Vergine Albarose istennő
gonosz papjaitól – figyelmeztette őt az asszony. – Azok a tisztátalan földi
férfiak megkeresik a kislányokat, és viszik az úszó palotába. Az olyan
szegények, mint te, az elsők, akiket az istennő felfal.
– Megeszi őket? – ámult el Balthis. – De hát hogy lehetséges ez, Cassirina?
– Lehetséges? Mondom neked, hogy egy évvel ezelőtt két lányt a Zeoloj
családból és egyet a Pjorka családból elraboltak a szekerükről. És a papok egy
bárkán vonszolták őket a tavon a palotáig éjjel. Senki sem látta őket élve. Az
istennő megette az ő húsukat, ahogy teszi mindig.
Balthis emlékezett, hogy Sabra Gwenaura beszélt neki Vergine Albarose
kannibalizmusáról, s megborzongott.
– És a papok a szegény lányokat kapják el, ugye? – kérdezte.
Cassirina felnevetett.
– Hát mikor kerülnek bajba a szépek és gazdagok? Ha neked van hatalmas
apád, a papok csúsznak a porban, és megcsókolják a cipőd! Ha neked van
bolhád, elvisznek. Ha te fizetsz sok ezüstöt, élni engednek.
Balthis aggodalmát látva az öregasszony egy faliszekrényből elővett egy
zöldre festett nyúlcsontot, amely lószőrrel bevont, fából készült karkötőhöz
volt erősítve.
– Te szerencsés vagy. Nekem van egy varázsszerem a papok ellen, ami
megvéd téged az ő elrablásuktól. Csak három ezüstbe kerül. Azért adom el
neked, mert te a barátnőm vagy.
– Nem, köszönöm – utasította vissza Balthis.
– Ah! – Cassirina ráhunyorított. – Te tudod, hogy a nyúlcsont kis varázsszer,
ugye? Akkor hát van nekem egy másik a számodra. Ez olcsó, öt ezüst és két
réz – javasolta, s egy élénkebbre pingált talizmánt húzott elő. – Azok ellen a
papok ellen soha nem téved, garantáltan!
A lányka még vagy öt-hat hasonló tárgy láttára is a fejét rázta, pedig úgy
tűnt, ilyesmivel tömve vannak Cassirina dobozai. Végül az öregasszony
felhagyott a próbálkozással.
– Én értelek téged. Neked van egy erős harcosod, aki megóv. De biztos jobb
volna, ha ti utaztok észak felé, az édes, zöld Cayresséba. A tartományban az
isten Finegar Alman, aki csak a zenei versenyekkel törődik, és nem akarja a
vérét senkinek sem.
– Hát akkor ti, Korahok, miért mentek délre? Ti miért menni dél felé? –
kíváncsiskodott.
– Mert Vellameerben ez az alma évszakja. Mi dolgozni a fákon, nem érint a
piszkos földet. Aztán, a másik tavaszon visszatérni észak felé, hogy dolgozni
narancsfákon.
– Értem. – Balthis ivott még egy kis gőzölgő húslevest.
– Most te mondod nekem – szólt az öregasszony. – Igazán van Haurasia
országaiban, a nagy tenger túlsó felén egy istennő aranyhajjal, akinek a neve
Bambolisa Grenth? És ő csodákat csinál a nagy baj ellen?
– Nem, csodákból egyet sem csinál – felelte Balthis. – Sőt, bajkeverő
inkább, mint a többi isten. Aki egyedül jó, az Sabra Gwenaura.
Cassirina szeme elkerekedett.
 – A Titokzatos! Senki Felső-Merica istenei közül nem a barátja. Ha te az ő
híve, nem mondani soha! De mondjad, igazából van egy kiszáradt tenger, a
középső síkság, ahol találni eltemetve sok holmit az ősöktől és nagy
varázslatú dolgokat?
Balthis elmesélte, hogy a középső síkságon valóban sok emlékre lehet
bukkanni, régi hajókra, amelyeknek még a farészei is szétporladtak. Cassirina
izgatottan egy megsárgult lapot mutatott neki, amelyről kiderült, hogy vörös
tintával rajzolt, elnagyolt térkép.
– Vellameerben is van egy kincse az ősöknek, Balthis. Az én nagyapám
hagyta rám örökségképpen. Ez egy ritka és értékes dokumentum. Egy ezüstért
és öt rézgarasért neked eladni. Garantált, hogy eredeti.
A lányka megvizsgálta, aztán megrázta a fejét.
– Láttam már jobbat is. Általában eltemetett csontvázak és utasítások, hogy
kell teliholdas éjszakán megkeresni őket az elszáradt fák árnyékában,
koponya formájú sziklák és így tovább.
– Eltemetett csontvázak? – Cassirina hátrafordult, és tovább kutatott egy
ládában egy csomó hasonló iromány között, végül szélesen mosolyogva
előhalászott egyet. – Ezen a térképen itt van egy csontváz is. Garantáltan
eltemetve. Nagy mesés kincs Vellameer mellett. Két ezüstért a tied. Ez egy
tisztességes üzlet, esküszöm!
Balthis türelmesen elmagyarázta, hogy a leghalványabb szándékában sem
áll ilyesmit vásárolni, de az öregasszony erősködött, hogy valahol kell lennie
egy térképnek utasításokkal és koponya formájú heggyel, s megígérte, hogy
másnapra előkeresi.
A Hekke-síkságot vörös fénybe vonta az alkony, a bárka körüli munkát
abbahagyták, s a Fortunerek visszatértek az óriási, recsegő-ropogó kocsiba.
Balthis szerzett egy olajmécsest, s ahogy fölfelé haladt a harmadik emeletre,
Valthur érte utol, aki jókedvűnek, elégedettnek tűnt. A harcos hátizsákot
pakolt le, amelyben a roncsról származó ruhaneműk és egyéb holmik voltak,
aztán elmondta, hogy együtt vacsorázott Bozarral az első kocsin.
– Jó híreim vannak, kislány! Általában nem alacsonyodom le, hogy kapzsi
kereskedőként alkudozzam, de az okos férfi alkalmazkodik a
körülményekhez. Száz aranyban állapodtunk meg – mondta, s csengő pénzzel
teli erszényt nyújtott Balthis felé.
– Szent ég, uram! Hogyan szerezted?
– Nem volt nehéz. Észrevettem, hogy minden hordóban maradt egy kis
repülő víz. Alig valamicske, de ahhoz elég, hogy egy férfit magasba emeljen a
földről, s mint tudod, ezek a Korahok iszonyodnak attól, hogy a földhöz
érjenek. Amikor Bozar felfogta, miről van szó, lámpaként csillant fel a szeme.
– Hordónként két aranyért eladtad neki? Gratulálok... De hogy vetted rá,
hogy szóba álljon veled?
Valthur vállat vont.
– Hála Commaroy közbenjárásának. Hosszú és bonyodalmas ördögűzést
hajtott végre, ami huszonkét aranyamba került. De azt hiszem, megérte a
fáradságot, Balthis. Most negyvennyolc arany tőkénk van. Mit szólsz hozzá?
A lányka a szemöldökét ráncolta.
– Uram, száz aranyból huszonkettő, az hetvennyolc. Hová tetted a többi
harmincat?
A harcos mélyet sóhajtott, és leült az egyik ágyra. Balthisra hunyorított.
– Még nem mondtam el mindent. Ma szerencsés napunk van. Vacsora alatt
többet itattam Bozarral, mint amennyit bírt, így vettem rá, hogy egy
felbecsülhetetlen értékű dokumentumot nyomorult harminc aranyért eladjon.
– Csak nem a nagyapja örökségként ráhagyott kincses térképét?! – kiáltott
fel Balthis.
A lovag összevonta a szemöldökét.
– Persze hogy nem. Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, kislány? – Gondosan
összehajtogatott pergament húzott elő, és megmutatta Balthisnak. Díszes
címerekkel, aláírásokkal és mutatós kacskaringókkal volt tele. – Nézd csak:
annak a földnek az adásvételi szerződése ez, ahol Vellameer hercegi palotája
áll. A jelenlegi nagyherceg valamelyik elődje írta alá, s most már az enyém.
– És az mit jelent, uram? Csak nem azt akarod mondani, hogy bérleti díjat
fogsz szedni a nagyhercegtől ezért a földért?
– Pontosan erről van szó. És biztosíthatlak, jobban teszi, ha fizet.
A kislány bólintott.
– Azt meghiszem! Szinte azt kívánom, hogy bárcsak valami értéktelen
térképet sóztak volna a nyakadba! Mert így Bozar tőrt döfött a hátadba.
– Ostobaság! Egyébként is, mit gondolsz, hogy boldogulunk a
nagyhercegségben? Remélhetőleg nem akarod újrakezdeni a hulladék- és
rongygyűjtést? Ne feledd: kockázat nélkül semmire nem mész ezen a világon!
A férfi visszatette a zsákba a dokumentumot, Balthis pedig bűnbánóan nézte
őt.
– Nem akartalak kritizálni, uram. Végül is, mielőtt alkudozni kezdtél volna
ezzel a népséggel, üresek voltak a zsebeink, s azt sem tudtuk, mihez fogjunk.
Ha valóban hasznos dolgokat cselekedtél, köszönöm, uram.
Valthur megsimogatta.
– Most feküdj le. Elmegyek gyümölcsért és borért. Hozok valami ennivalót.
Vigyázz, nehogy ellopjanak valamit, nem bízom ezekben a Fortunerekben.
Másnap Balthis későn ébredt. Magasan állt a nap, amikor ásítva, meztelenül
kiment a szűk deszkateraszra. Nemtörődömségét azonban egykettőre
megbánta, mert a két férfi, aki a szekerek mellé terített szőnyegen közeledett,
ijesztően megbámulta őt. Visszament hát, és kapkodva felöltözött. Ez az
esemény számára eddig nem ismert ösvényre terelte gondolatait. Mióta
elkerült otthonról, jó pár hónap telt el; most késő ősz volt, s bár nem tudta a
pontos dátumot, ekkoriban töltötte be tizenharmadik évét. Teste megnyúlt, s a
belsejében munkálkodó fáradhatatlan erők lassan nővé formálták. Ha elvileg
ez nem is érte váratlanul, gyakorlatilag észre kellett vennie, hogy új érzések
születnek benne. Aggódó érdeklődéssel, csodálkozva töprengett egyre
gyakrabban, hogy vajon kivé, mivé válik, ha felnő?
Az utolsó negyven napban, amit Valthurral összezárva töltött, gyakran
meztelenül aludt, vagy teljesen ruhátlanul járkált a repülő hajó hídján –
tökéletesen ártatlanul, s a szőke lovag sem vetett rá ügyet a legkevésbé sem.
Mindketten olyan társadalomból származtak, ahol nem tulajdonítottak túlzott
jelentőséget a meztelenségnek vagy a felöltözöttségnek. A Korahok viszont
egészen más pillantással lesték őt, s a vackára ülve be kellett látnia, hogy talán
igazuk is volt: a férfiak immár nem kislánynak nézték, hanem meglátták
egyáltalán nem lebecsülendő, kialakulóban lévő női formáit. Az, hogy
korához képest magas volt, felgyorsította e lélektani állapot kifejlődését,
amelyhez hamarosan hozzá kell szoknia.
Balthis logikus, egyenes észjárású kislány volt, arra nem is gondolt, hogy
mindez miként fogja befolyásolni jövőjét, sem arra, hogy milyen páratlan
ügyességgel fogja kezelni életének ezen vonatkozását. Így volt ez most is:
amikor hamarosan előbújt, hogy megnézze, mit csinálnak a Korahok, máris
más gondolatok és érzések kezdték foglalkoztatni.
Az ördögűző szőnyegeket mindenfelé leterítették, hogy a Korahok el tudják
látni az ökröket, és áthordhassák a kocsikra a hajó deszkáit. Bár a nagy
járműveket átjárók kapcsolták össze, Balthis ott maradt a Fortunerekén, és
kifeküdt a napra, mint egy gyík, lustán azon töprengve, vajon hová ment
Valthur. Délben, Cassirinával beszélgetve megtudta, hogy az ökröknek vízre
van szükségük, s Bozar alig várja, hogy elindulhassanak. A karaván azért
haladt a Hekke-síkságon keresztül, hogy lerövidítse az utat a Missis két
kanyarja között, de a nomádok soha nem távolodtak el szívesen a hatalmas
folyam iszapos áramától, amelynek partjai mentén száz nemzedék óta
vándoroltak észak és dél között. A délután egyetlen mozgalmasabb pillanata
az volt, amikor az éhség rákényszerítette, hogy ételt csenjen a szekér
konyhájából. Cassirina a legifjabb Fortunert gyanúsította a lopással, s egy
darabig úgy dühöngött, mint valami fúria. Másnap hajnalban továbbindultak
dél felé.
Tizenhat napig tartott az út Felső-Merica középső déli részébe; a Korahok
karavánja egyre népesebb és hívogatóbb tájra jutott. A falvakban szívélyes,
szorgos emberek éltek, akik Balthis meglepetésére szinte a stryseivel azonos
dialektusban beszéltek, s egyre gyakrabban álltak meg.
Akár az öreg Cassirina, a törzs nagy része a homályos babonákat
meglovagolva sajtolta ki a pénzt az idegenekből, így aztán Balthis tanúja
lehetett, miként lesz nomádból vándor árus, kikiáltó, becsületes munkaadó és
furfangos csaló. A parasztok kíváncsian fogadták az érkezésüket, s bár gúnyos
és becsmérlő megjegyzéseket tettek a szétteregetett szőnyegekre, végül ott
tolongtak a térképes amulettárusok apró pultjainál, az asztrológusok,
tenyérjósok és a távoli észak különféle áruival kereskedő vándorok körül. A
varázspálcás jósokat kérdezte, aki kutat akart ásatni, betegségek ellen
gyógyitalokat vettek, mulattak a szemfényvesztő szekerénél, aki egy kövér
matrónát két ifjú, kívánatos ikerlánnyá változtatott, késeket és szerszámokat
hoztak élesíteni, s szívesen hagyták pénzüket annál, aki mindent elkövetett,
hogy felvidítsa őket.
Balthis eleinte fogadni mert volna, hogy az üzletek vajmi kevés hasznot
hajtanak a Fortunereknek, akik látszólag csupán közvetítő szerepet játszottak
a karaván és az idegenek között, de be kellett ismernie, hogy tévedett: minél
több piszkos földről származó emberrel kerültek kapcsolatba a nomádok,
annál többet költöttek ördögűzésre, hogy megszabaduljanak a pokol bűzétől.
Commaroy és társai üzlete virágzott.
Ami Balthist illeti, a második napon megkapta Cassirina egyik levetett
ruháját, s Korahként beszélve és öltözve járt-kelt a szekerek között. A törzs
ötszáz kocsiján több mint tizenkétezer lélek élt, így nem volt nehéz annak
kiadnia magát. Meglepte, hogy ez a tudatlan, goromba népség mennyire
tetszik neki. A Korahokban megvolt a nyomorultak, a hontalanok, az önellátás
művészeinek emberi melegsége; az örökre számkivetettek bája és a föld
gyermekeinek csípős szaga.
De amikor elhatározta, hogy ő is dolgozni fog, Valthur helytelenítette a
tervet.
Egy Seleth nevű városka központi utcácskáin sétálgatott, úgy háromszáz
mérföldnyire Vellameertől. Egyre inkább arra vágyott, hogy önálló életet
éljen, így nyomban a szemébe ötlött, hogy az asszonyok és a fiatal lányok
nem használnak körömlakkot, csak az arcukat festik. Gyors látogatást tett a
piacon, s bebizonyosodott, hogy a hiány oka egyszerű és csábító, ugyanis
ilyesmi nem volt forgalomban, s így igény sem jelentkezett rá. Miután ezt
kiderítette, Balthis futva tért vissza a karavánhoz, szinte szárnyakat kapott a
lelkesedéstől.
Két napjába tellett, hogy átvizsgálja a kereskedéssel foglalkozó Korahok
áruit, s mindössze három aranyért be tudta szerezni a négy alapanyagot,
továbbá mintegy száz apró tartályt és sörteecsetkéket. Amint szükségessé vált,
a vonakodó, nem túl lelkes Cassirina segítségével olyan terméket kevert ki,
amely majdnem elérte annak a minőségét, amit ő maga árult a régi szép
napokban Fioreste Saviodoro boltjában. A piros lakk alapanyaga a henna volt,
amit itt az emberek csak kelmefestékként ismertek. A száraz, skarlátvörös,
porrá tört hennalevelek némi fenyőgyantával és kloroformmal összekeverve
fémesen csillogó körömlakkot eredményeztek, amit lemosószerrel együtt, kis
edény tiszta kloroformmal árult. A kék lakk alapjául viszont az indigó
szolgált, ugyanígy gyantával és kloroformmal vegyítve, úgy, ahogy azt
Haurasia asszonyai ősidők óta vásárolták. Lelkesedése végül megfertőzte az
öreg Cassirinát és három-négy társnőjét is, akiknek a festék annyira
megtetszett, hogy maguk is felékesítették a körmüket mindkét színnel, aztán
elmentek, hogy megmutassák a férjeiknek és az ismerőseiknek.
Tizenkét nappal azután, hogy átkeltek a Hekke-síkságon, a Missis partján
Balthis készen állt, hogy a többi nomáddal együtt kis asztalkával és paddal
kiálljon a térre. Szép rendben kirakott ötven üvegcsét a két különböző színű
lakkal, felállított egy fa táblát, amely tudatta a nézelődőkkel, mit árul és
mennyiért, majd leült, és várta az első vásárlót. A nagy, homokos piacra, ahol
a Korahok elhelyezték a pultokat, parasztok és asszonyaik, béresek és helyi
boltosok jártak, így Balthis egész délelőtt egyetlen üvegcse lakkot sem tudott
eladni.
– Talán az, hogy nincs módszered – szólt oda gúnyosan Rongo Ommelix,
aki a „királyi gyógyász” címmel büszkélkedhetett, s fényes üzleteket
bonyolított le az „Ommelix Univerzális Tyúkszemirtóval”.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Balthis.
A férfi elmagyarázta, hogy az a lehető legrosszabb módszer, ha csöndben az
asztal mögött kuksol, ő úgy adott túl a tyúkszemirtón, hogy kis csengettyűt
rázott, szellemességeket kiabált, amikkel rászedte a nézelődőket, és egy kis
szőnyegen egy virgonc nyolcvanéves öregember táncolt mezítláb, élő
bizonyítékaként a termék gyógyító hatásának. Valamivel odébb egy másik
Korah impotencia elleni elixírt és szerelmi bájitalokat árult két lengén öltözött
lány közreműködésével, akik kihívó mozdulatokkal és merész szavakkal
csalogatták a klienseket. Balthis kénytelen volt belátni, hogy e téren mennyire
tapasztalatlan, de valójában meg volt győződve, hogy ezek az emberek azt
sem tudják, mi fán terem a körömlakk, nemhogy azt, mire való.
Dél felé egy meglehetősen pimasz kinézetű lány figyelt fel rá. A teremtés
kifakult rongyokat viselt, fekete haja borzasan hullott az arcába, s legalább
tízszer körüljárta a piacot, de csak Balthis áruja iránt mutatott érdeklődést.
Vállán átvetve vagy tucatnyi, spárgára fűzött törpeharcsa lógott, mezítláb
járkált a porban, turkálta az orrát, senkivel nem állt szóba, és rafinált
szemérmetlenséggel riszálta a csípőjét, amit sok férfi figyelemre méltónak
talált. Amikor Balthis látta, hogy ismét megáll az asztala előtt, biztatón
rámosolygott.
– Üdv! – mondta. – Fogadok, hogy szívesen befestenéd a körmödet, ugye?
Mindössze hat rézgarasért olyan gyönyörűek lesznek a kezeid, hogy még a
városi dámák is megirigylik. A kis kefe és a lemosó is benne van az árban.
A másik halványan elfintorodott, felemelte az egyik tartályt, minden oldalról
alaposan szemügyre vette, aztán visszatette, és megvonta a vállát.
– Mi ez? – kérdezte.
– Körömlakk. Csak Haurasiában készítik, a Nyugati-tengeren túl. – Balthis a
kiterített térképre mutatott. – Csak hat réz, kék vagy piros tetszés szerint. Tíz
napig is eltart.
– Áh! Én nem tudok olvasni. De különben sem vehetem meg.
Balthisban hirtelen feltámadt a gyanú, hogy lehetnek errefelé tabuk,
babonák, amikkel nem vetett számot, s előrehajolt.
– Miért nem?
– Nincs pénzem. Aztán meg az apám és a testvéreim feketére vernének. Azt
mondanák, hogy egy férfitól kaptam ajándékba.
– Aha! Értem. – Balthis megkönnyebbült.
A barna hajú lány irigykedve nézte.
– Te nem vagy Korah. Nem olyan rosszul beszélsz, mint ők, és a hajad is
szőke. A karavánnal utazol? Én is szeretnék vándorolni, városba menni.
Gyűlölöm ezt a helyet – mondta.
– Láttam már rosszabbat is. Csak kár, hogy nem tudok sokat eladni. Miért?
A nőknek tetszeni kéne, hogy szép, festett körmük van.
– Áh! Miért pingálnák a körmüket ezek a parasztok? Egész nap a mezőn
dolgoznak, vagy a sarat tapossák, horgásznak. Ha Vellameerben laknék, lenne
egy szép, piros ruhám és egy nyakláncom. Én aztán tudnám, hogy
ajándékoztassam meg magam. Itt falun a férfiak a ruhád alá nyúlnak a trágyás
kezükkel, aztán még jó, ha két hitvány szalagot adnak érte.
Balthis bólintott. Mivel nem volt más dolga, bemutatkozott, megkérdezte a
lány nevét, és megtudta, hogy Joranne Polandernek hívják. Tizenhat éves volt,
egy halász tizenharmadik gyereke, és egy cölöpházban lakott a Missis partján,
a falun túl. Reggel küldték el azzal, hogy vigye el valakihez a törpeharcsákat,
de Jorannénak nem volt kedve odamenni, sőt arra gondolt, hogy két-három
napig csavarog a környéken, bár ezért botozás jár neki.
Dél után egy klepszidrával a lány elköszönt tőle, és odébbállt. Ám
hamarosan visszatért, a halakat egy papírzacskóban hozta, s elmondta, hogy
egy ismerősénél járt, ahol megsüttette őket.
– Nem vagy éhes? – Leült a földre, az asztal mögé, és Balthis felé nyújtotta
a csomagot. – Együnk együtt! Azt is tudom, honnan lehet bort szerezni.
Balthis hálásan elfogadta a kínálást. Beszélgetés közben megváltozott előbbi
véleménye: Joranne piszkos volt és rongyos, de nagyon is tudatában volt
annak, hogy mit tesz közszemlére ebben az alig összevarrt, ócska ruhában,
mindazonáltal őszinte volt és nagylelkű, tekintete gyakran meghazudtolta azt
az erőfeszítést, amellyel közönségesnek akart látszani. Egyszóval
szimpatikusnak találta őt. A kora délutáni órákban a nép szétszéledt, néhány
Korah leszedte a pultokat, és a karavánig terített ördögűző szőnyegeken
elment. Balthis elmesélte új barátnőjének, hogyan érkezett Felső-Mericába, s
mulatott a másik ámulatán, de nem fejezhette be a történetet, mert a téren
feltűnt Valthur di Garbari. A lovagra terített prémet derékban széles öv fogta
össze, amelyről tőr lógott, csizmát és bőrsisakot viselt. Közömbösséget
színlelve Balthis asztalkája felé közeledett.
– Hogy megy az üzlet, kicsi? – kérdezte körülnézve.
– Nos... éppen kliensekre várok, uram. De ez nem a legjobb időpont a
kozmetikai szereknek – vallotta be.
– Aha! Hm! Esküdni mertem volna rá. Nem megfelelő hely ez. A barátnőd
viszont, ez a Cassirina nevű csúfság, ő aztán szép pénzt zsebel be. A szekere
előtt legalább harminc méter hosszú sorban állnak az asszonyok.
Balthis meglepődött.
– Cassirina? De hat mit árul, uram?
– Ó, szépségem! Nem is sejted? – Valthur megpödörte szőke bajszát, és
Jorannéra pillantott, aki csodálattal bámulta őt. – Azt hiszem, hogy egy nőnek
eladott a körömlakkodból, ha jól tudom, a pirosból, öt bronzért. Az a nő éppen
akkor ért vissza a szekeréhez, amikor az unokahúga, aki vajúdott, fiúikreket
hozott a világra. Rögtön ez után az esemény után, csak az istenek tudják,
hogyan, elterjedt az az ostoba hír, hogy a piros köröm szerencsét hoz a
vajúdónak. Majdnem lázadás tört ki: a karaván minden átkozott asszonya
rohant a barátnődhöz üvöltve, mint eszement boszorkányok, s az a
vénasszony mindnek befesti a körmét, fejenként egy aranyat présel ki belőlük.
El kell ismerni, van érzéke az üzlethez.
Balthis felpattant.
– Mit? De... meglop engem!
Jorannéra bízta a pultot, és szaladt a folyó menti síkság felé, ahol a Korahok
letelepedtek a szekereikkel. Az utolsó szekér körül vagy kétszáz türelmetlen,
hangoskodó nő várakozott, s a tolongás még nagyobb lett volna, ha félelmük
nem tartja őket a közelben leterített szőnyegeken. A hátsó kis verandán
Cassirina buzgólkodott, hogy megfelelően és gyorsan befesse a kliensek
körmét, s amikor Balthis felbukkant a lépcsőn, sokkal bűntudatosabbnak és
aggodalmasabbnak látszott, mint ahogy a lányka várta.
Az igazat megvallva Balthis semmit nem tehetett, s ha az öreg Korah
elzavarta volna, akkor is csak szomorúan elkulloghat. De amikor látta, hogy
szinte teljesen üres a nagy edény, amibe a tartalék piros lakkot tette, ami időbe
és fáradságba került neki, szemében rémület csillant, amit a másik nő
ijedtében dühnek vélt.
– Csillapodj, Balthis, ne dühöngj! – szólt rögtön. – Mi rossz van a társak
üzletében? Megosztjuk: három nekem, egy neked.
– Fele-fele! – kiáltotta ő.
Cassirina Valthurra pillantott, aki éppen ekkor ért vissza a szekérhez, és
dühösnek látszott.
– Beleegyezem, elfogadom – bólintott.
Amikor Balthis tudni akarta, mennyi pénzt folyt be, a nomád elégedetlenül
morgott valamit, s egy kosárra mutatott.
– Hat-nyolcszáz ezüst, nem tudom, és talán kilencszáz arany.
– Kilencszáz arany! – ámult el Valthur a pénzeskosarat bámulva. – Úgy
hallottam, hogy a nagyherceg gárdájának tisztje húszévi pályafutás után
legfeljebb ötszázat keres. Micsoda kereskedő patkány... Hát nem csoda, hogy
a tisztességes emberek utálják bemocskolni a kezüket a kereskedelemmel!
Balthis nem is hallotta, mert a pénzt számolta. Napnyugtára elfogyott a piros
lakk, a kívül rekedt asszonyok csalódottan távoztak, a Fortunerek pedig
dühöngtek, hogy vacsorázni akarnak. Cassirina több mint ezer Korahnak
festette be a körmét, s miután magukkal vitték a bevétel felét, Balthisnak
ötszáznegyven aranya maradt.
A lelkesedéstől és a gondterheltségtől, hogy biztos helyre kell tennie a nem
mindennapi összeget, teljesen megfeledkezett Joranne Polanderről, úgyhogy
egészen meglepődött, amikor az késő este megjelent a szekér mellett.
– Nézd, Balthis! – A lány lent hagyta az asztalkát és a padot, fürgén felment
a harmadik emeleti kis teraszra, s büszkén egy marék pénzt mutatott neki. –
Eladtam két üveg lakkot a Zellvar nővéreknek, azoknak a kikent
kényeskedőknek. Aztán megmondtam nekik, hogy itt legfeljebb a seggüket
mázolhatják be, s hogy én Vellameerbe megyek, és gazdagabb leszek annál a
nagypofájú apjuknál!
– Tartsd csak meg a pénzt, ha megkerested! Komolyan a városba akarsz
jönni, Joranne? Örülnék neki.
A másik leült a padlóra, keresztbe tette poros lábait, beletúrt az orrába, és a
holdfényben a kocsikat bámulta.
– Elegem volt abból, hogy egy iszapos folyó közepén éljek azzal a büdös,
tetves apámmal, aki minden átkozott este elver. Még a gondolattól is irtózom,
hogy elbúcsúzzam tőle és azoktól a prosztó testvéreimtől. Felőlem aztán meg
is dögölhetnek! Uraim, Joranne távozik!
– Nagyszerű! – szólt Balthis. – A szekerek holnap hajnalban indulnak.
Szólok a Fortunereknek, hogy velünk tartasz.
 Hamarosan megérkezett Valthur és Chalpa Commaroy. Ez utóbbi észre sem
vette, hogy Joranne is itt van, rögtön Balthishoz fordult. Megszidta, hogy
olyasmit adott el, amiből még nem űzték ki a gonoszt, s kijelentette, hogy a
következő naptól a bevétel tíz százalékába fognak kerülni az amulettek és a
varázsigék.
– Neked még van a lakkból eladni? – kérdezte aztán.
– Nincs, elfogyott. És nem is akarok többet árulni, sem holnap, sem
holnapután – felelte Balthis.
– Miért? – kérdezte Valthur csodálkozva. – Commaroy nem akarja
megtiltani. Szerintem nagyon is méltányos a maga módján.
– Így van, uram. Én pedig hálás vagyok ezért. De így határoztam.
– Hm! Hm! – dünnyögte a Fortuner. – Senki nem mondhatja, hogy én nem
nagylelkű. És a bevétel öt százaléka elég. Ezek a mi asszonyaink festést
akarnak a körmön.
– Sajnálom, befejeztem. Nem is tudok újat csinálni, amíg Vellameerbe nem
érünk. Azt hiszem, pultot fogok bérelni a piacon. A nők odajöhetnek majd
vásárolni, ha egész télen ott maradtok.
– És miért te nem csinálhat másikat? Ha te megmond nekem az alkotórészeit
a lakknak, én hozom azokat biztosan. Semmi probléma, kedves Balthis. –
Commaroy szélesen elmosolyodott. – Mi téged segít szívesen az üzletben.
Lássuk: fakivonat, por piros krétából, halenyv... és aztán még más?
A lányka állhatatos maradt.
– Cassirina csak erre a háromra emlékezett, igaz?
– Cassirina? – Úgy tűnt, a Fortuner zavarban van. – Hm! Hogy mondjam
neked az igazság, igen. De Cassirina egy vén tökfej, ő nem tud mondani
semmi, ami használ. Akkor határoztam én, hogy segít neked csinálni lakkot.
– Cassirina hibátlanul emlékezett az anyagokra, amiket mondtam neki –
tájékoztatta Balthis a férfit. – Pontosan ezek azok!
– Nem lehetséges! – kiáltotta határozottan a másik.
– Beszéljünk nyíltan, uram! Te megpróbáltál ezekből az anyagokból lakkot
csinálni. De csak valami pacsmagot kaptál. És most a receptet akarod. Igaz?
Rendben van, semmi ellenvetésem nincs, de ha versenyezni akarsz, fizetned
kell!
Fortuner végigsimított az állán.
– Te ravasz. A receptet, igen. És akkor mit van tenni egy szegény
nomádnak? Fizetni... Mennyit akarod, hogy fizet neked? Gyerünk, mondjad!
– Huszonkétezer aranyat – jelentette ki nyugodtan Balthis.
A szekérverandán csönd támadt, aztán Chalpa Commaroy előrehajolt.
– Huszonkét arany, te mond? Nem kevés, de talán megtalálom őket. Csak
mert te az én barátom.
 – Huszonkétezer, uram! Alku nincs – ismételte Balthis.
A férfi idegesen felnevetett, majd Valthurhoz fordult.
– Tetszenek neki tréfák, vagy láza van. Te magyarázod neki, jobb az én
ajánlatom. Jó éjt!
A másik visszatért az első emeletre, Valthur pedig a fejét csóválta.
– Megbolondultál, kislány! Mibe kerülne elárulni neki a receptet, és zsebre
vágni a húsz aranyát? Huszonkétezer, gondolj csak bele! Meg kell
mondanom, semmi érzéked nincs a pénzhez, kedvesem!
Balthis szó nélkül vállat vont. Másnap a Korahok a hajnal első sugarainál
indultak, s egy alacsony domblánc mellett nyugat felé haladtak. Chalpa
Commaroy nem mutatkozott. Valthur összekülönbözött Bozárral a repülő
vizes hordókon, amiket eladott neki, s rettentő mérgesen tért vissza a
szekérhez. Bosszúsan beszámolt arról, hogy pár nomád megkísérelt repülni
egészen kezdetleges technikával, úgy, hogy a hordót a hátukra kötötték.
Szerencsétlen módon, Fortuner lelkiismeretes ördögűzése ellenére, közülük
öten egyenesen felröpültek az égbe, s hamarosan eltűntek a felhők között.
Bozar visszakövetelte a pénzét, Valthur pedig azzal vágott vissza neki, hogy
mások ostobaságaihoz semmi köze; a nomádok ettől kezdve ellenségesen
kezdtek viselkedni.
A tizenhatodik napon a karaván végül megállt egy tónál, ahová a Missis
sebes vize ömlött. Nyugati partján a fából felépített Vellameer olyan
elbűvölőnek tűnt fás tereivel és széles útjaival, hogy Balthis azonnal
beleszeretett. Esett és hideg volt, amikor végleg otthagyták a Korahokat, és
gyalog vágtak neki a külvárosnak. A tó közepén Vergine Albarose úszó
palotája emelkedett hatalmasan és rejtélyesen.
 XII.

A KÖRÖMLAKK

Az első tíz napon Vellameer városában Balthis és Valthur a Helyettesítés

fogadóban, az egyik legelőkelőbben szállt meg. A lovag csinosan akart
megjelenni, ezért rögtön vásárolt magának egy gazdag udvaroncruhát, s
Balthist is rávette, hogy költsön néhány aranyat megfelelő öltözékre. A
nagyhercegség fővárosa híres volt takaros utcáiról, elegáns asszonyairól és az
itt megforduló pénz nagyságáról. Végtelen, termékeny síkság északi szélén
feküdt, amely a Nagy-öbölig terjedt, s a Missis virágzó mezőgazdasággal és
állattenyésztéssel foglalkozó területeket locsolt. E békés táj termékei
Vellameerbe áramlottak, gazdagságot és jólétet biztosítva lakóinak;
virágzottak a művészetek és a céhek, a törvény felett vasmarokkal őrködött a
Hercegi Gárda, s a köznép viselkedése megfelelt a szokásoknak és az erkölcsi
értékeknek. A kényelemszeretet és a hagyománytisztelet egységes arculatot
öltött.
Az első dolog, amin Balthis a legjobban elcsodálkozott érkezésük óta, a tó
közepét elfoglaló hatalmas jégfal volt. Az istennő palotája, amelyet körülölelt,
háromemeletes tortának tűnt, amelyet a váratlan fagy képtelen módon éppen
akkor ért utol, amikor a tó vizén lebegett. Miféle furcsa valóság, miféle
misztikus tények magyarázhatták e sarkvidéki jéghegydarabot – kimondottan
langyos vizű tó közepén? A lányka felvilágosítást kért a parton sétálgató
ottaniaktól, akik türelmesen elmagyarázták, hogy a dolgok mindig így voltak,
vagyis mindez a természet tényei közé tartozik, amelyeket magyarázgatni
felesleges: a szél fúj, az eső esik, az életet a halál követi, Vergine Albarose
székhelyét pedig jégfal övezi. Elvileg meg lehetett volna kérdezni, hogy miért
fúj a szél, hiszen lehetne-e szélnek nevezni, ha nem fújna. Balthis belátta,
hogy nem. Így aztán nem kapott választ a kérdésére: honnan ered a jég?
Egy öregember, aki a többinél kevésbé volt hajlamos a felszínes okfejtésre,
elmondta, hogy az istennő vagy a papjai olykor csinálnak valamit, hogy
csökkentsék a jéghegy terjedelmét, amely hajlamos volt a növekedésre. A jég
kizárólagos funkciója az volt, hogy a palotát a tó aljához rögzítse, mert
nélküle az épületet valószínűleg a folyó felé hajtaná a Missis erős sodra. A
partról olykor látni lehetett, mivel nagyon csekély volt a távolság, az istennő
karcsú alakját, amint a teraszon napozik. A hajóknak állandó érvényű
parancsuk volt, hogy maradjanak távol.
A kislány végül úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele tovább, annál is
inkább, mert más terveket forgatott az agyában. Vellameer városát
megbízhatónak, szilárdnak és szorgalmasnak látta, s több mint háromszázezer
lakosának kulturált külseje kellemes biztonságérzettel töltötte el. Bizalommal
vegyes, aggódó félelemmel kezdte keresni, amire szüksége volt. A fogadóstól
megtudta, hogy a város gazdagsága a Hercegi Bank szolgálatain nyugszik,
amely kölcsön- és takarékszervezetet a Nagy Helyettes pénztárai szavatolták,
így az volt az első dolga, hogy a főpénztárban, a Fehér Hajnal Vitorlái téren
letéti számlát nyisson.
Pénze ellenében a tisztviselő egy pecsétekkel és aláírásokkal teli
agyaglapocskát adott át neki, amiről kiderült, hogy Balthis, Gothra leánya
ötszáz aranyig hitelképes. A férfi tudni akarta a címét, születési helyét, és
hogy mivel foglalkozik. Kíváncsiskodásáért cserébe elmondta, hogy
bármilyen tevékenységbe is fog, előbb el kell mennie a kereskedők céhébe.
Balthis követte a javaslatot, s egyenesen egy szép, zöld faépület felé indult,
amely az Yrthis Kislány Hiúsága úton volt. Meglepődött, amikor
átirányították egy szobába, ahol egy sárga bársonyba öltözött ember
mosolyogva fogadta.
– Már vártalak! – kiáltotta. – Örülök, hogy megismerhetlek, Balthis, Gothra
leánya. A helyettes kincstárnok, Halvagar éppen most juttatott el hozzám egy
feljegyzést, amely szerint Haurasiából jössz. Ez rettentően érdekes,
kedvesem! Én Junis Lugabek vagyok, a céh helyettes igazgatója. Ülj le, és
mesélj egy kicsit magadról!
A lányka jobb szerette volna, ha nem törődnek vele ilyen sokat, de
megértette, hogy ezek az emberek mohón vágynak a legkisebb hírre is, ami a
másik kontinensre vonatkozik, tekintve, hogy a Nyugati-tengert még
százévente sem szeli át egyetlen egy hajó sem. Lugabek nagyon kedves volt,
frissítővel kínálta, a Magasföld és a Costa Taurana gazdagságának különböző
részleteiről kérdezgette, majd gratulált a pontos válaszokért. Mint mondotta,
nem várt volna ilyen hozzáértést egy tizenhárom éves kislánytól. Délben
rávette, hogy ebédeljen nála; bemutatta a családtagjainak, és összeismertette
két fontos hivatalnokkal is, akiket ez alkalommal hívott meg. Egész délután az
ő tudásszomjukat kellett Balthisnak kielégítenie, amely főleg az uralkodók
közötti viszályokat és a tengeren túli országok társadalmi helyzetét érintette. A
lányka kénytelen volt azon eseményeket is érinteni, amelyeknek ő maga volt a
főszereplője. Hallgatói csak úgy itták a szavait. Junis Lugabek még napszállta
után sem engedte el, ott tartotta vacsorára is. Este Balthis kimerülten tért
vissza a fogadóba, s bosszankodott, hogy úgy kifacsarták, mint egy citromot;
ugyanakkor képet alkothatott magának Vellameerről és arról, mi várna rá, ha
úgy dönt, hogy itt telepszik le.
Másnap elment a Művészet Öröme közbe, felmutatta hitelkártyáját egy
asztalosnak, s megrendelt egy piaci kereskedőpultot. Az iparosnak már voltak
kész darabjai, s azt mondta, hogy néhány napon belül összeszereli őket.
A délelőtt hátramaradt részét a kereskedők céhénél töltötte, ahol Lugabek
már várta, hogy kiállítsa számára az iratokat. A férfi átnyújtott neki egy
pergamenre írott kereskedői engedélyt, egy igazolást, hogy a piacon kijelöltek
számára egy helyet és egy elismervényt hat különféle adó befizetéséről.
Balthis egyszeriben csak azon kapta magát, hogy máris elköltött százhúsz
aranyat, de cseppet sem bánta, mert Lugabek mindent gyorsan elintézett.
Végül kapott egy kis nyakba akasztható ezüsthengert, amely a saját,
hamisíthatatlan pecsétje volt, s amivel az agyaglapocskákat kellett aláírnia
azoknak, akik nem fizettek készpénzzel, mert módjuk volt bankhitelre.
Balthis már megfigyelte, hogy több helyen árultak valami lágy anyagból
készült golyócskákat, amit először némiképp össze kellett gyúrni, korong
alakúra formálni, majd néhány percig hagyni, hogy megszilárduljon. Akinek
volt pecséthengere, pálcával rájegyezte az összeget, amivel másnak tartozott,
az pedig a Hercegi Bank legközelebbi kirendeltségénél megkapta a pénzét.
Nagyon jól bevált eljárás volt ez, főleg azok számára, akik nem szerettek sok
pénzzel a zsebükben járkálni. Balthis az egészet praktikusnak, újnak és
izgalmasnak találta. Lugabek megígértette vele, hogy aznap is nála
vacsorázik. A lányka innen az Éjszakai Védelmi Ügynökséghez ment,
megállapodást kötni – ez az őrséggel ellátott boltok szervezete volt, ahol a
kereskedők a munkanap végén elhelyezték a pultjukat. Nemsokára visszatért a
fogadóba, és Valthurral költötte el az ebédjét a hátsó kertecskében.
– Nagyon csalódott vagyok, Balthis! – dörmögte a harcos. – Csalódott és
kiábrándult, tudod? Egy csöppet sem tetszik ez az ország. Lehet, hogy
továbbmegyek nyugatra, a Saundén túlra. Baade–Falaisében állítólag több
lehetősége van egy ügyes, határozott Legyőzhetetlen hercegnek.
– Hercegnek? – A lányka szeme elkerekedett. – Nemesi címet vásároltál,
uram? Minek?
Valthur kedvetlenül egy sárga pergament tolt elébe.
– Okosnak láttam, kislány. Reggel elmentem abba a boltba, itt a sarkon, ahol
a tulajdonos megígérte, hogy szerény áron az igényeimnek megfelelő nemesi
címet szerezhetek. Kicsit haboztam a Lovas báró és a Csaták fejedelme
között, aminek darabja hatvan aranyba kerül. Végül ezt választottam. Ha lett
volna kétszáz aranyam, most Nagyméltóságú császár lennék, de le kellett
mondanom róla. Végül is törvényes jogom van, hogy Legyőzhetetlen
hercegnek nevezzem magam, ide van írva.
– Hát a semminél ez is jobb, az biztos – szólt Balthis. – Arról nem is
beszélve, hogy még mindig eladhatod a pergament, ha ráunsz erre a címre.
Tegnap a tóparton csekély húsz aranyért egy Hegyek márkinőjét akartak rám
sózni.
– Megéri – felelte a férfi. – Nyomorult hulladék- és rongykereskedőből
márkinővé válhattál volna. Miért nem vetted meg?
– Mert nem volt pontosan feltüntetve, melyik hegyeké! Szerintem csalás az
egész, uram. Itt még a Korahok sem tudnák rászedni az embereket, óvatosnak
kell lenni! De mondd csak, nem jártál a nagyherceg palotájában abban a föld-
és bérleményügyben?
– Hogy jártam-e? Éppen onnan jövök – húzta el a száját Valthur. – Rossz
híreim vannak, kedvesem. Minden jel arra utal, hogy meglehetősen kevés
hasznát fogom venni a földnek, ami pedig törvényesen az enyém. Először is
megtudtam, hogy most a Nagy Helyettes palotájának hívják. Úgy hiszem,
hogy néhány évszázada forradalom törhetett ki, és a nagyhercegnek
menekülnie kellett, de helyettest hagyott a maga helyén, aki viszont nem adta
ki többé a kezéből a hatalmat, ami mellesleg érthető is, így nyerte el a Nagy
Helyettes címet. Most harminc vagy negyven nagyhercege van a városnak,
ami meglehetősen sok, ha figyelembe vesszük, hogy a pergamen, amely a
rangjukat bizonyítja, jó háromszáz aranyba kerül. Egyszóval úgy tűnik, hogy
a hatalmat ténylegesen ez a Nagy Helyettes tartja kézben. Az ő székhelyére
mentem el.
Balthis elmosolyodott.
– Legalább élve kerültél vissza. Ha Dendra tirannusának adtál volna elő
ilyen vakmerően egy földbirtoklási igényt, biztosan a börtönben végezted
volna.
– Nem sokan mernének engem börtönbe vetni, kicsim. S jóval több kell egy
kormányzónál és a pribékjeinél ahhoz, hogy megijedjek. Ma reggel sokan
fejet hajtottak, amikor beléptem a palotába. És okosan tették. Csak az irántam
mutatott tiszteletük tartott vissza attól, hogy eltapossam őket, mint a férgeket,
mielőtt eljöttem volna! – fakadt ki Valthur.
– Megmutattad az írást, uram?
– Miért, mit gondoltál? Nemes udvaroncok kezdték azonnal tanulmányozni,
majd egy fontos hivatalnok az irodába kísért. Azt mondták, hogy a Nagy
Helyettes sajnos távol van, így ezzel a bornyilvántartóval kellett tárgyalnom,
ez a címe.
– Furcsa – jegyezte meg Balthis. – Úgy tudom, hogy a bornyilvántartó
feladata az, hogy a borlistát napra készen tartsa. Biztos, hogy hozzá
irányítottak?
– Mondtam már, hogy nagy ceremóniával kísértek oda. Az igazat megvallva
különösnek találtam, hogy abban a környezetben akarjon tárgyalni velem, egy
üvegekkel tapétázott helyiségben, de mindezt annak tulajdonítottam, hogy
rendkívüli módon vonzódik az italokhoz. Nem egy udvaronc adja ivásnak a
fejét, ha megfosztják a gerincétől. El kellett ismernem a szerződésekben való
jártasságát, amikor megvizsgálta a papírt.
– És nem találta érvényesnek?
– Ellenkezőleg, az istenfáját! A dokumentum a lehető legérvényesebb, és
nekem tulajdonítja a hercegi palotát az utolsó kavicsig. – Valthur sötét arccal
egy egész korsó sört hörpintett föl, aztán hívta a pincért, és másikat hozatott.
– Akkor nem értem, hol a baj, uram – szólt Balthis.
– Ezt a szerződést körülbelül hatszáz éve Zojan Osselao nagyherceg
fogalmazta és írta alá saját kezűleg. A lehető leghitelesebb tulajdonjogi
szerződés, ami valaha is létezett, csakhogy arra a helyre vonatkozik, ahol
akkoriban állt a hercegi palota. A helyettesítőt megelőzően az udvar egy
erődben székelt, húszmérföldnyire a városon kívül. Az egykori palotából már
csak esőverte romhalmaz maradt. A szellemek farkára, harminc aranyat
fizettem egy halom omladékért!
Balthis semmit nem tudott kitalálni, hogy megvigasztalja. Valthur
megjegyzése, hogy talán tovább megy nyugatra, nyugtalanította, s erősen
uralkodnia kellett az érzésein, főleg azért, mert nem értette tisztán: Valthur azt
javasolta, hogy tartson vele, vagy ott akarja őt hagyni. Egyáltalán nem volt
ínyére, hogy egy ilyen nagy, ismeretlen városban magára maradjon.
Az utóbbi napokban megtudta, hogy bármit is suttogjanak, Vellameer
istennője egyáltalán nem olyan kegyetlen, ahogy Cassirina lefestette. Maguk a
Korahok is biztosra vették, hogy a három lány, aki az előző évben eltűnt a
szekerekről, helybéli fiatalemberekkel távozott, ami pedig Vergine Albarose
papjait illeti, Balthis még egyet sem látott közülük. Egyszóval ez nem
fenyegette a biztonságát. Ám Valthur di Garbari, bár kissé hebehurgya és túl
nagyravágyó volt, jelentette számára az egyetlen biztos pontot. Joranne
Polander még a megérkezésük hajnalán kölcsönkért öt aranyat, aztán
felszívódott, azzal, hogy egy asszonynál keres munkát, akinek megtudta a
címét. Ha Valthur odébbállna, egyetlen ismerős arc sem várna rá, amikor
esténként hazatér.
Az étkezés végén megkockáztatott egy javaslatot:
– Uram, Lugabek házában megismerkedtem egy Garvan nevű tiszttel a
Hercegi Gárdából. Beszéltem neki rólad is, elmeséltem, hogy erős harcos
vagy. Ha meg akarnád próbálni...
– Garvan ? A Gárda Helyettes Parancsnokát valóban Garvannak hívják. Már
tájékozódtam. Azt lehetne mondani, hogy ebben a különös városban minden
tényleges hatalommal rendelkező embernek helyettes a címe, ami nem olyan,
amivel kereskednek, mint ezzel itt – lengette meg a sárgás pergament.
 – Elmagyarázták, hogy az egészet tapintatból csinálják – mondta Balthis. –
Hogy hatalmukkal ne nyomasszák az alattuk állókat, úgy tesznek, mintha
valami képzeletbeli lény helyettesei lennének, aki a hivatalt és az irányítást
képviseli, amit ténylegesen ők gyakorolnak.
– Értem, mire gondolsz. De ahhoz, hogy beléphessek a Hercegi Gárdába,
száz aranyat kéne lefizetnem. Ezzel az összeggel jogot szerzek a Törvény
Erős Védelmezője címre. További kétszáz arany kell lóra és uniformisra. Nem
kevés, összesen legalább ezerötszáz magasföldbeli piaszternek felel meg,
hogy értsük egymást.
– Ez nem probléma, uram! Nekem maradt több mint négyszáz aranyam.
Odaadom, amennyi szükséges, s még mindig marad elég, hogy elindítsam az
üzletemet.
Valthur elgondolkozva pödörgette a bajszát.
– Komolyan megtennéd értem, Balthis? Hát... természetesen visszafizetném,
ez magától értetődik. A gárdában nem sokat törődnék a karrierrel. Egy szép
napon talán megvehetem a Saunde uralkodója címet, s lesz egy váram és sok
szolgám. Persze nem valami nagy cél egy magamfajta lovagnak, de egyedül
képes...
– Áll az alku, uram! – kiáltotta Balthis, s szélesen mosolyogva megszorította
a kezét. – Holnap pedig keresünk egy kiadó házat, ami elég nagy, és istálló is
van a lónak, így nem kell kaszárnyában laknod, és megfelelő környezetben
láthatnád vendégül a katonatársaidat.
Azon a délutánon Balthis tíz mérföldet tett meg a külvárosban. Az Elrepült
Fülemüle kerületben rábukkant egy iparosra, aki fát és kelméket festett, s
akitől, legalábbis remélte, tudna por alakú hennát vásárolni. A Téli Sóhajok
utcájában egy fiatal üvegfújó házaspár arra kérte, rajzolja le nekik a kívánt
üvegcsét, majd egy fadugókat készítő barátjukkal tárgyaltak. Amikor
tisztázódott, hogy a lakkos ecsetet a dugó belsejébe kell rögzíteni, amiről soha
nem hallottak még Vellameerben, kijelentették, hogy zseniális találmány, és
nyomban nekiláttak az elkészítésének. A növénygyűjtő, akinél fenyőgyantára
bukkant, azt javasolta, hogy megdarálja az Indigofern Cerulea leveleit, így
Balthis paszta alakban kapná az indigófestéket. Valamivel odébb egy kis
műhelyben az orvosok céhének állítottak elő mészacetát és alkohol
vegyítésével kloroformot. A tulajdonos megvizsgálta Balthis iratait, s
beleegyezett, hogy tíznaponként egy amforával növeli a termelést. Magas árat
kért: amforánként öt aranyat, ami elkeserítette Balthist. Ennek ellenére
elámult a periférián hemzsegő iparosboltok és apró műhelyek virágzásán.
Akár meg is esküdött volna, hogy csak Vellameerben több van, mint Haurasia
összes nyugati államában; a kereskedelmi vállalkozások is élénken zajlottak.
Amikor pontosan megérkezett Junis Lugabekhez vacsorára, kimerült volt, de
meglehetősen elégedett és bizakodó.
Másnap, miközben Valthurral és más vendégekkel a fogadó hátsó kertjében
ebédelt, a bejárat felől hangos női hangra figyeltek fel, ahogy meglehetősen
obszcén sértéseket kiáltozott. Joranne Polander bukkant elő, drámaian
támolyogva, reménytelenül széttárt karral. Egészen valószínűtlen, mindenfelé
lógó kék ruhát viselt, de mezítláb volt, és haja az arcába hullott.
– Balthis, segítség! – sikította, és ájultan elterült a földön. A fogadó két
szolgája, akik őt hajkurászták, belebotlottak.
Valthur a segítségére sietett. A lányt leültették, valaki likőrt öntött a szájába,
a tulajdonos pedig mentegetőzött a zűrzavarért a körbegyűlt vendégek előtt.
– Majd én kikészítem a képedet, te púderezett disznó! – sikította Joranne
feléje rúgva, s megpróbált belekarmolni. – Ez a szaros paraszt nem akart
beengedni, hogy meglátogassam a barátaimat. Valthur, mondd meg neki, hogy
tévedett. Ocsmány vénember! Szakállas kecske!
Amikor Balthis és Valthur lecsillapította, a szobájukba vitték és
elmeséltették, mi történt vele. Úgy tűnt, munkavállalása rosszul végződött.
– Ó, Balthis! – dadogta. – Azt mondták, hogy az a nő lányokat alkalmaz, de
el sem tudod képzelni, milyen borzasztó dolgok történtek velem abban a
házban. Egy ablakon kellett elmenekülnöm! A ruhát, ami rajtam van, tőle
loptam.
– Miért? Miféle hely volt az? – kérdezte Balthis elcsodálkozva.
Valthur közbelépett.
– Ugorjuk át a részleteket! Már az egészet el tudom képzelni; s ez nem való
egy magadfajta kislány füleinek, Balthis! Sajnos itt nem ritkák az olyan
házak, ahol egy tapasztalatlan lány elindulhat a romlás útján.
Balthis lefektette a barátnőjét az egyik ágyra, és megfogta a kezét.
– Tudom, uram! De Joranne biztosított, hogy előkelő és tiszta bordélyba
megy dolgozni, ahol jól bánnak a lányokkal. Meg voltam győződve, hogy
megtalálta a helyét, máskülönben megkerestem volna.
– Bordély! – panaszolta a másik. – Én is azt hittem, hogy kedvemre van az a
munka. De azt mondja az a boszorkány: nagyszerű, éppen olyan lányt
kerestem, mint te, és kezembe nyomott egy seprűt, aztán rám parancsolt, hogy
térden állva fölsikáljak egy székekkel teli helyiséget. Akkor megkérdeztem,
hol a többi lány, és mikor jönnek a kliensek. Erre azt felelte, a lányok
hamarosan itt lesznek, addig te csak takaríts, s otthagyott, mint egy hülyét.
Aztán amikor szép ruhát és illatszert kértem tőle, s mondtam neki, hogy azt
hittem, hogy itt a városban jobban bánnak a kurvákkal, pofon vágott. Engem!
Valthur teljesen értetlenül bámulta. Joranne felsóhajtott, és folytatta:
– Hogy rövid legyek, ott vártam, hogy legalább egy istenverte klienst lássak
bejönni, ehelyett csupa kiöltözött lány érkezett, és bementek a székes szobába.
Akkor azt mondtam magamban, jó, ha te is tanulsz valamit, hiszen a
mesterséget tanulni is kell, nem? És én is odaültem, hogy barátkozzam. De
azok csak kényeskedtek, és rám se néztek. Végül az egyik, amelyiktől
megkérdeztem, hogy mennyit hoz a konyhára a kurválkodás, elkezdett
sikítozni. Hívták az úrnőt, aki jól elvert, és bezárt egy szobába. Következő
reggel megint jön, odaadja a söprűt, és azt mondja, hogy derék lány vagyok,
és hogy egyetértés van. Akkor kérdezem, miféle egyetértés, ő meg azt feleli,
nem fontos, és csak törődjek a takarítással és a renddel, aztán kapok két
szkudót. Így azt válaszoltam, hogy rendben van, de falun még a tímár is adott
két szkudót egy gyors menetért a bolt hátsó részében, mire ő megdühödött és
kiabált, hogy az ő házában nem beszélhetek szemérmetlenül. Álló nap szó
nélkül dolgoztam, kliens egy sem. Ebéd után megint jöttek a lányok,
bezárkóztak a terembe, de a pokol nyeljen el, ha értem, mit műveltek
odabenn.
– Talán valami vallási gyülekezet volt – találgatta Balthis. – Nem hallottad
őket imádkozni vagy kórusban énekelni?
– Nem. Viszont egy lyukon meglestem őket, és láttam, hogy egy fura asztal
körül ülnek. Aztán a kezükkel le-fel húzkodtak valami fadarabokat, ütögették
és tologatták őket, s az a nő mérges lett, ha valamelyik eltévesztette a
mozdulatot. Az egyiknek azt mondta, hogy ha nem figyel, soha nem lesz
belőle, tudom is én milyen jégkirálynő. Ekkor jöttem rá, hogy bolondok, és
elszöktem. Veled maradhatok, Balthis?
– Rendben. Szükségem lesz segítségre a pultnál. De ne számíts arra, hogy
annyit fogsz keresni, mint egy előkelő bordélyban!
A lány beleegyezett. Másnap részben fény derült a rejtélyre, amint az Örök
Élet sugárúton a piac felé tartottak. A kapun, amit Joranne mutatott, fatábla
hirdette: „Istennő Iskola, Goze Bovelia vezetésével”. Balthis nem tudta
pontosan, mit jelent az „iskola” szó, s hiába töprengett, mi is lehet az a
jéghercegnő. Talán a befagyott tóval van kapcsolatban a dolog? De vajon
miért támogatna Vergine Albarose istennő egy olyan iskolát, ahol a lányok ezt
a nemesi címet nyerik el? Arra jutott, hogy az egésznek semmi gyakorlati
jelentősége nincsen, s csak azért szervezték, hogy a jó családból származó
kislányok ne lustálkodjanak és ne fecséreljék az időt a fiatalemberekkel. De
felébredt benne a gyanú, hogy Vellameerben sötét dolgok folynak, amiről az
emberek nem szerettek nyíltan beszélni.
A hőmérséklet tovább csökkent, a várostól keletre fekvő hegyeket porhó
borította, amit az eső nyomban el is mosott. Balthis és Valthur megnézett egy
házat a Szűz Lith hercegnő utcában; a házat sárga fából építették, hátsó
kertekre nézett, és volt egy nagy barakkja is, aminek a felét istállónak
rendezték be. Régi, de előkelő, egyemeletes épület volt, két magasabb ház
közé beszorítva, az udvaron két fügefa és három gránátalmafa támaszkodott a
falnak. Balthisnak megnyerte a tetszését, ő maga tárgyalt a tulajdonossal, s
büszkén nyomta rá az ezüsthengert a bérleti szerződés pecsétviaszára. Egy
asztalos használt bútorokat szerzett nekik, s még többet ígért; a kerület
lakberendezési vállalkozói elküldték a kifutófiúkat, hogy megrendeléseket
szerezzenek a lószőr matractól az olajmécsesig. Balthis pénze egyre csappant.
Az eljárás, hogy a korong alakú táblácskára rányomja az aláírását, nagyon
hasznos volt a tolvajok és a zsebmetszők ellen, de arra csábított, hogy
veszélyes könnyelműséggel költekezzen. És egyszer csak azt vette észre, hogy
az egyik kereskedőnek kilenc arannyal többel tartozik, mint amennyit letétbe
helyezett.
A félelemtől torkában dobogó szívvel már látta, amint a Hercegi Gárda
beállít hozzájuk, s szaladt a Fehér Hajnal Vitorlái térre, hogy bevallja a
történteket a helyettes kincstárnoknak, Halvagarnak. A férfi megdorgálta, s
elmondta, hogy ha fedezetlen számlával ír alá, rövid úton börtönbe kerülhet;
beszélt neki a törvény szigoráról és kérlelhetetlenségéről, hangsúlyozta, hogy
az ezüsthenger használata nem kevés kötelezettséget és felelősséget jelent. A
neve már sok iraton szerepel, az anyakönyvtől kezdve az adópapírokig, a
kereskedők céhétől a Polgári Segélyegyletig. Talán nem számolt azzal, hogy
mielőtt aláírt valamit a hengerrel, kizárólag Junis Lugabek vállalja magára a
kétségbevonhatatlan becsületesség és megbízhatóság garanciáját? Talán nem
tudja felfogni, milyen szerencsés helyzetbe került, noha még csak kislány, s
ajánlások nélküli idegen? És most hogyan akarja kiegyenlíteni a tartozását a
Hercegi Bankkal?
– Dolgozni fogok, Halvagar úr – hebegte Balthis könnyes szemmel. – Már
holnap megnyitom a pultot, majdnem az összes árum kész. Az első kilenc
aranyat elhozom önnek, esküszöm!
– Az esküdözés nem ér valami sokat, ha számlát kell kiegyenlítened –
dörmögte a férfi némileg megenyhülve. – Különben tudom, hogy Lugabek
nagyra becsül téged, s még néhány magas beosztású személy is jó szemmel
néz rád. Úgy hallottam, hogy nemrég együtt ebédeltél Seth Garvannal és más
rangos hivatalnokkal, és egészen különös dolgokat meséltél nekik. – Halvagar
élesen figyelte. – Történeted a Yanessa-szigetvilág királynőjéről már az egész
várost bejárta. Korah Bozar is megerősítette, hogy azzal a lovaggal együtt
tényleg egy hihetetlen repülő hajón érkeztél. Már a Nagy Helyettes udvarában
is kezdenek beszélni róla. Tudtad?
– Nem, uram – válaszolta Balthis aggódva.
– Nagyon titokzatos kis figura vagy te, Balthis. Furcsa dolgokat meséltél
arról, ami Haurasiában történt, olyasmiket, amik magukat az égieket érintik.
Itt Vellameerben nemigen van tudomásunk az örök életűek terveiről, mivel
Vergine Albarose istennő már évezredek óta senkit nem enged közel magához.
Így aztán minden velük kapcsolatos hír nagyon érdekel bennünket.
– Sose látom a papjait – ragadta meg az alkalmat Balthis a kérdezősködésre.
– Igaz, hogy lányokat rabolnak, s hogy az istennő... felfalja őket?
A másik idegesen kacarászott.
– Nem így mondanám. Meg aztán annyi mindent beszélnek! Tudod, milyen
az együgyű nép! Az emberek szeretnek hátborzongató meséket kitalálni.
– De azt mondják, uram, hogy legalább tizenöt ifjú nő tűnik el otthonról
évente.
– Tizenöt? Ezt még nem hallottam. Természetesen túlzás ez a szám. Meg
aztán annyi ember tűnik el nyomtalanul a nagyvárosokban!
– De nem múlik el hónap, hogy ne találnának egy-két csontvázat a
Mennydörgés vízesésnél, alig kétmérföldnyire a völgytől. Egy paraszt azt
mesélte, hogy van egy lejtős partszakasz, ahova a Missis sodrása biztosan
elviszi a tóba fulladtak testét. Majdnem a vízesés alatt van. Ha egy lány
eltűnik otthonról, a szülei elmennek arra a partrészre, s előbb-utóbb
felbukkannak a szétszórt, hús nélküli csontok. Akkor eltemetik őket. Úgy
hívják azt a helyet, hogy a Könnyek partja.
Halvagar vállat vont.
– Ostobaságok! Én is jártam ott egyszer. Tele volt tehén- és birkacsonttal.
Képzeld el, láttam egy idiótát, aki egy kecske lábszárcsontját csókolgatta, és
esküdözött, hogy az az unokahúgáé. Megmondom én, hogy is áll a dolog:
olykor-olykor egy szélhámos bajba kever egy lányt, akit a szülei a terhesség
idejére falura küldenek, s azt mesélik az ismerősöknek, hogy eltűnt. Ez az
igazság, Balthis! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hiszékeny vagy.
– De miért nem látja soha senki az istennő papjait?
– Ó, gyönyörűm! Ki tudja, hánnyal találkozol, és hányat látsz nap mint nap!
De nem hordanak karikát az orrukban, hogy meg lehessen különböztetni őket
másoktól. Azok között is, akiket ismersz, bárki lehet Vergine Albarose papja.
Ne gyötörd magad ezekkel az ostoba félelmekkel, kedves!
Halvagar rövid szünet után folytatta:
– Ahogy mondtam, nagy érdeklődést keltettél. Akik hallották, miket
meséltél Lugabeknél, egyesek úgy vélik, hazudsz, mások arra gyanakszanak,
hogy csak egy részét mesélted el annak, amit tudsz. Mondd csak, igazán
viszálykodnak az istenek? Valóban rettentő viadal folyik Sabra Gwenaura és a
többi égi között?
Balthis annak a cenzúrázott, kevésbé tragikus változatát adta elő, amit tudott
az istenek tetteiről, a maga szerepét alig említette az ellenségeskedésükben.
Ám a kereskedők céhe helyettes igazgatójánál töltött öt este során sokat
kellett beszélnie, s az asztal körül mindig mások ültek.
 – Hát, nagyjából igaz, uram – ismerte be.
Halvagar felsóhajtott:
– Mi, emberek, tehetetlenek vagyunk az istenekkel szemben. Gyakran
összekapnak, kibékülnek, aztán újra hadat üzennek egymásnak. Ki érti őket?
De térjünk vissza a te ügyedre! Milyen árut bocsátasz forgalomba?
– Egy Haurasiában használatos körömfestéket.
– Újabb táplálék a női hiúságnak, igaz? Ha így van, nagy sikert jósolhatok.
Számítok rá, hogy a lehető leghamarabb kártalanítod a Bankot. Addig is
ugyanígy írhatsz alá, majd én elintézem, hogy fizessék ki a pénzt. Majd
levonjuk a jövőbeli letétjeidből. Bízni szeretnék benned. De ne vidd túlzásba a
költekezést. Megértettél?
A lányka könnyű szívvel távozott. Másnap Joranne segítségével átvette a
pultot, és kivitte a piacra, a Becsületes Polgár Erényének terére. A szomszédos
kereskedők megjegyzésein mulatva izgatottan feszítették ki a vízhatlan
ponyvát, szép rendben elhelyezték a lakkos üvegeket, felakasztották a táblát,
amelyre lakkozott körmű női kezeket pingáltak, aztán várni kezdték az
érdeklődőket. Mindketten drága, elegáns szabású ruhát viseltek, körmüket
kifestették, hogy jobban meg tudják mutatni a vásárlóknak a kétféle lakkot.
Balthis üvegenként tíz bronzkrajcárban állapította meg az árat, mivel a
kloroform sokba került, s Jorannénak is fizetnie kellett.
Az első napon tizenhét üveg piros és öt üveg kék lakkot adtak el. Másnap
hasonlóan, akárcsak a következő héten. Kereskedelmi vállalkozás indulásához
elég szerény volt, mégis volt benne valami zseniális, aminek beláthatatlan
következményei lehetnek. A lányka felfigyelt arra, hogy Vellameerben
gyártanak valami pergamenhez hasonló, érdes anyagot, amelyre nem lehetett
írni, csak csomagolásra használták. Rettentő silány papír volt, mindazonáltal
ezt a találmányt másutt nem ismerték. Balthis felkereste a gyártót, és
javasolta, hogy készítsenek az anyagból akkora dobozokat, hogy két üvegcse
beleférjen a csomagba.
Néhány próbálkozás után a kézműves egy sűrűbb papírral kielégítő
eredményt ért el, s nem is gondolt arra, hogy megvetette a papírdoboz-készítő
ipar alapjait, s hogy pár éven belül gazdag ember lesz belőle. Balthis ezer
darabot rendelt. Másnap reggel újabb ötlettel állt elő, ami éjjel pattant ki az
agyából; mi lenne, ha a dobozkát a következő felirattal látnák el: Haurasia
Lakk, alá pedig: Vellameer, Balthis kisasszony. A férfi egy kicsit szokatlannak
találta az ötletet, de amikor a Becsületes Polgár Erénye téren megjelentek az
első csomagolással és felirattal ellátott termékek, a forgalom ugrásszerűen
megnőtt.
Amikor Valthur di Garbari belépett a Hercegi Gárdába, havi húsz arany
fizetségért, vett egy nagy testű, fehér lovat. Az estéket az istállóban töltötte, és
a lovat csutakolta, vagy elment egy kocsmába, ahová csak tisztek jártak.
Kedélye komor és zsémbes maradt, kevésnek tartotta az időt, amit a két lány a
háznak és a konyhának szentel. Több ízben eldörmögte, hogy az lenne a
legjobb megoldás, ha szolgálót fogadnának, mivel rangja megkövetelte, hogy
csizmája mindig fényes, öltözéke pedig tiszta legyen. Joranne minden
alkalmat megragadott, hogy látványosan riszálja előtte a csípőjét, vagy
félmeztelenül mutogassa magát. Egy este Balthis meglehetősen szokatlan
pózban talált rájuk az istállóban, de úgy tett, mintha semmit se látott volna.
Pár nap múlva hallotta, ahogy fojtott hangon veszekednek, s kezdte azt hinni,
hogy van valami kettőjük között. Ettől kezdve csoszogott, és egyéb
figyelmeztető zajokat keltett, mielőtt belépett egy helyiségbe, ahol egyedül
találhatta őket.
A Levelek havának utolsó napján Joranne ötven kis üveggel ment ki a
piacra, és délig eladta mindet, még mielőtt Balthis megérkezett volna, hogy
felváltsa őt. Vevőik között voltak udvaroncok, nemesi családból származó
hölgyek, s több elegáns prostituált. A legtöbben mindkét lakkból vásároltak, s
megkérdezték Balthistól, hogy ő-e az az idegen, akiről oly sok érdekeset
mesélnek; néha felkiáltottak: „Ah!” vagy „No, nézd csak!” vagy akár „De
furcsa!”
Gyakran lehetett látni Valthurt is lóháton, egy társával, ahogy a piac közepén
komoly, szigorú arccal ügyelt a kocsik és a gyalogosok forgalmára. Amikor
ömlött az eső, kétszer vagy háromszor olyan sokáig állt ott mozdulatlanul, s
arcáról le lehetett olvasni a viharral szembeni teljes közönyét.
Az udvar végén álló, félig istállónak berendezett barakk lett a laboratórium,
ahol a lakkot keverték, s beállítottak egy fafűtésű kemencét is. Junis Lugabek
olykor szolgát küldött Balthisért, hogy vacsorára invitálja, ő pedig nekiállt
öltözködni és fésülködni, mint egy jól nevelt kislány. Már éppen kezdte
elhinni, hogy a szerencse és a béke nem elérhetetlen életcél, amikor egy
délután a piaci forgatagban Haldan Zoharét pillantotta meg.
 XIII.

OROSZLÁN HAT LÁNDZSÁVAL

Harminc piros, esőáztatta szőrmébe burkolózott lovas haladt át a piacon a

tópart felé. Nagy bőrcsuklyát viseltek, súlyos áruval rakott batyuk függtek a
nyergeken, nyakukban számszeríj.
Balthis összerezzent, sötét képek villantak át az agyán.
A harminc férfi az esős keleti dombok felől lovagolt a ködfátylon túl, ami
hirtelen elhomályosította Balthis tekintetét. Megkerülték a pultokat és a piac
többi részét, s a lányka felismerte a Laranából jött kereskedőket. A negyedik
volt a sorban.
A lakkos üvegekkel zsúfolt pult mögött Balthis szinte jéggé dermedt. Még
mindig az emlékek és a sötétség, még egy reszketés.
A lovasok visszatükröződtek a szemében, a retináján mozogtak, mint
szőrmékbe öltözött hallucináció, a retináról a képek az agyába vetítődtek, az
agyában pedig csak űr tátongott, ahol a harminc vörös kereskedő
értelmetlenül csúszkált a tó irányába. Felső-Merica keleti partjáról jöttek,
bizonyára most érkeztek a városba, s a negyedik lovas csuklyája Haldan
Zohare arcára hullott alá.
A lányka bénult aggyal bámulta. Aztán érezte, hogy oldalba bökik; és
Joranne idegesítő hangja fölülkerekedett az üres optikai érzékelésen és a
megdöbbenésen.
– Tudod mit? Torkig vagyok, hogy folyton kiszolgáljalak! – A lány
bosszúsnak látszott. Éppen most érkezett a ponyva menedékébe, vizes haja az
arcába hullott.
– Itt a cipód és a visszajáró két bronzkrajcár. Joranne menj ide, Joranne menj
oda, és Joranne siess, és Joranne ne veszítsd el a pénzt, és szaladj, és csináld,
és mindig parancsolgatsz! Kényelmes, igaz? Nekem mondod!
A világ visszaváltozott színpaddá, amit Balthis a pult mögül figyelt, s
erőlködnie kellett, hogy uralkodni tudjon magán. De a perspektíva, ahonnan
csak az imént látta a világot, váratlanul megváltozott. Alig hallotta a barátnője
szavait. Egész figyelmét a Nyugati-tenger partjáról jött utasokra
összpontosította, akik egyre távolodtak, s azon töprengett, vajon Haldan
Zohare látta-e és felismerte-e. A szőke ifjú feléje fordult, amint hosszú,
közönyös pillantással mérte végig a pultokat.
 – Nézd csak, úgy megáztam, mintha idáig úsztam volna. Szolgáld ki a
kisasszonyt, egy csomag kéket akar – figyelmeztette Joranne Balthist. –
Átkozott eső! Majdnem beleléptem egy rakás lószarba.
Balthis oda sem figyelve elintézte a vevőt, betette a ládikába a pénzt, s
tovább bámulta a kereskedőket, akiknek már csak a hátuk látszott. Aztán
behunyta a szemét, és azt dünnyögte:
– Lehetetlen! Ez nem lehet igaz!
– Mi nem igaz? – Joranne a cipóra mutatott, amit a pultra tett. – Nézd, az
igazat megvallva leejtettem. De nem a trágyába, esküszöm! Meg aztán be is
volt csomagolva. Min rágódsz, talán kísértetet láttál?
Balthis a fejét rázta. Mit keres itt Ousa Nau matriarchátusának istene?
Minden arra utal, hogy átkelt a Nyugati-tengeren, Laranában partra szállt, és
az egész utat álöltözetben, inkognitóban, közönséges halandóként tette meg.
Haldan Zohare nem ember volt, aki cél nélkül cselekszik, az utazás futó
öröméért, s jelenléte Felső-Mericában bizonyára összefügg a cselszövéssel,
amin már hónapok óta dolgozott. Csak abban lehetett reménykedni, hogy
Vellameerben csupán átutazóban van, hogy hamarosan odébbáll, főleg hogy
Darth Larimani és Bambolisa Grenth nincsenek vele. Balthis első késztetése
az volt, hogy meneküljön, hagyja el a várost, és vágjon neki a lehető
legtávolabbi célnak.
– Ezek között a laranai kereskedők között van egy, akinek nem szabad
észrevennie engem – mormogta. – Joranne, kérlek, kövesd, és nézd meg, hová
megy! Tudni akarom, hol száll meg, s hogy nincs-e vele egy szőke nő meg
egy kövér férfi.
A másik bocsánatot kérve ellenkezni próbált, hogy tönkremegy a cipője,
vagy megbetegszik, sóhajtozott és nyögdécselt, hogy nincs kedve, de végül
engedett Balthis könyörgésének. Balthis leírta neki Haldan Zohare külsejét, és
arra kérte, siessen. Aztán magára maradt a tépelődéseivel, míg barátnője lassú
léptekkel a lovasok nyomába eredt, átkozva az esőt, amely csak nem akart
elállni.
Joranne egész délután nem került elő. Napszálltakor elült a vihar, s kezdett
kiderülni, a vásári őrök meggyújtották a központban az olajlámpákat, Balthis
pedig belökte a pultot az éjjeli raktárba. Aggódott, meg volt rémülve.
Kenyeret és zöldséget vett, aztán a sötét kis utcákon hazafelé sietett. Otthon
meglepve hallotta, hogy Joranne és Valthur a lány szobájában, az első
emeleten veszekszik. A vita a vacsora miatt robbant ki; a lovag
felhánytorgatta, hogy még a nyomait sem látja, mire a lány a szemére vetette,
hogy kapcsolata van valami nővel, aki a város túlsó felén lakik. Úgy tűnt,
hogy megcáfolhatatlan bizonyítékai vannak, mivel délután követte Valthurt.
Balthis leült a konyhában, és szomorúan arra gondolt, milyen ostoba is volt,
hogy megbízott Joranné-ben.
Valthur hamarosan lejött hozzá, vicsorogva köszönt, és az ajtót bevágva
távozott. Joranne is lejött – piros, túl kihívó ruhát viselt, de izzadt volt és
kócos, mint mindig. Rettentő ingerült és izgatott volt, kezében remegett az
olajlámpás.
– A disznó! Minden férfi egyforma! – visította. – Először behálóznak, aztán
rávesznek, hogy szolgáld ki őket, végül arra kell rájönnöd, hogy szereztek
maguknak egy púderezett kurvát! Ajánlom figyelmedbe a te Valthurodat!
Balthis, aki éppen lehajolt, hogy tüzet gyújtson a kályhában, pont ekkor
fordult hátra:
– Az ágynyikorgatáshoz ketten kellenek. Különben is azt hittem, hogy te
már ismered a férfiakat.
– Na, nézd csak, a nagyokos! Mit akarsz te tudni a férfiakról? Azt se tudod,
hogy néznek ki. De majd én megmutatom annak a ringyónak! – Joranne
fölragadott egy kést a ládából, és hadonászni kezdett vele a levegőben, mintha
láthatatlan ellenségbe mártogatná. Szeme elégedetten villogott.
– Szétszabdalom a képét, így, így, annak a kikent nőstényecskének!
– Követted a laranai kereskedőket ?
– Mit?! Mi?! – kérdezte Joranne fogvicsorítva. – Miféle kereskedőket?
– A lovasokat. Nem arra kértelek, hogy tudd meg, hová mennek?
– Aha, a szőke ifjú – dadogta Joranne. Az ételt vizsgálgatta, amit Balthis
vett, és elfintorodott. – Örökké spenót és káposzta! Ide figyelj, ha meg akarod
enni, mosd meg magad a spenótot! Igen, követtem őket. Volt, aki megállt a
Zolod fogadóban, a többiek továbbmentek az Ironauba. De hogy mi történt
azzal a fickóval, azt nem tudom.
– Hogyhogy? Nem mentél utána?
– De igen, utána menteni – fakadt ki a másik. – Ott volt a többivel az
Ironauban. Aztán viszont egyedül elment, gyalog. Akkor hazajöttem. Mi van,
nem elég? Vagy azt vártad, hogy egész este mögötte álljak?
Balthis egy sor türelmes kérdéssel egyéb részleteket is kiszedett belőle, s
megállapíthatta, hogy Haldan Zohare nem hozta magával a másik két égit.
Továbbra sem látta azonban tisztán a helyzetet, az egyik feltételezés éppen
annyit ért, mint a másik. Csak egy volt biztos: ha az örök életű,
elpusztíthatatlan személy venné a fáradságot, hogy nyomozni kezdjen, akár
futtában is, a hír, hogy ő és Valthur a városban van, szinte azonnal a fülébe
jutna. És akkor mihez fogna? Balthis nem félt Ousa Nau szőke istenétől. A
Yanessa-szigetvilágon ugyan álnokul és kegyetlenül bánt vele, azt mégis
megakadályozta, hogy Bambolisa Grenth kezébe kerüljön. Amikor pedig
kiszabadult a higanyfürdőből, kifejezetten szimpatikus és kedves volt. Ennek
ellenére a lányka már régen belátta, hogy távol kell maradnia az istenek
magánügyeitől, ő nem örök életű, s Haldan Zohare olyan mérkőzést vívott
Sabra Gwenaura ellen, amelynek tétje valószínűleg a bolygó fölötti uralom.
Mindkettő képes lett volna eltenni bárkit az útból, aki megakadályozza céljuk
elérését, legyen az barát vagy ellenség.
Másnap azt mondta Jorannénak, hogy kivesznek egy kis szabadságot, és
nem vitte ki a piacra a pultot. Csak ennivalóért ment el otthonról, csuklyás
köpenybe burkolózva, s megfordult a fejében, hogy jó lenne elköltözni. Talán
még a haját is befesthetné, és hamis személyi adatokat vásárolhatna. Vagy
venni kéne egy lovat meg egy szekeret, és eltűnni észak felé? Mindenki azt
állította, hogy a Cayresse őrgrófságban nyugodt és könnyű az élet. Nem tudott
megszabadulni attól az érzéstől, hogy üldözik, hogy veszélyben van.
– Sápadtnak látszol – mondta aznap este Valthur. – Holnap szabadnapos
vagyok. Lenne kedved velem jönni? Viszünk valami harapnivalót, és
alkonyatig a szabadban leszünk.
– Kirándulni akarsz, uram? Nagyszerűen hangzik – állt rá nyomban Balthis
boldogan, hogy elmehet hazulról.
– Meg akarom nézni azt az öreg romot. Végül is az enyém, s azt mondják,
meglehetősen nagy. Ha eladnám a földet, talán kapnék érte valamit. Úgy húsz
mérföldre van a várostól, a hegyek lábánál. Azt hiszem, holnap szép idő lesz.
– És Joranne?
Valthur ráhunyorított.
– Csak mi ketten, kislány. Hadd főjön a saját levében a boszorkány. Az
egyik pajtásom a tó túlsó felén, a Korahok táborában látta. Gyakran jár oda.
Szerintem van valami közte és a között a szélhámos Chalpa Commaroy
között. Te tudtad, hogy vele volt, már mielőtt Vellameerbe értünk?
– Nem én! – kiáltott fel meglepve Balthis.
Másnap alig hajnalhasadta után útnak eredtek, s a városból kiérve a
hihetetlenül dús keleti táj felé indultak. A lányka Valthur mögött ült a
nyeregben, az övébe kapaszkodva, s a nagy ló egyenletes ritmusban ügetett,
megtáncoltatva az oldalán lógó táskákat. Kápráztatóan vakított a kék ég, de
hideg volt, s a hegyeket, amelyeket maguk mögött hagytak, kevés hó fedte.
A régi hercegi palota egy meglehetősen terjedelmes erődítmény központi
részét alkotta; az erőd málladozó, félig beomlott falait kisebb sziklás dombok
ölelték körül. A magaslat csúcsán két, szinte még sértetlen őrtorony állt, de a
gyom teljesen benőtte az ösvényeket és a védelmi állásokat, amelyek
maradványai majdnem az egész domboldalt elfoglalták. A főépületeket a
nyugati lejtőre építették, szemközt egy mérföldnyi kiterjedésű, tágas
térséggel, amelyet átszelt a régi út, s mielőtt a bástyákra vezető masszív
boltívhez értek volna, Balthis már tudta, hogy mindez teljesen értéktelen rom
csupán.
 – Úgy látom, hogy csak a főfalak maradtak épségben – jegyezte meg. – A
lépcsők és tetők mind leomlottak, s biztosan az egész tele van patkánnyal.
Fogadok, hogy a parasztok már ötszáz éve elhordtak minden épen maradt
téglát.
– Nyomorult tolvajok! – vicsorgott Valthur, és a hatalmas oszlopokra
pillantott, amik egykor a főkaput tarthatták. – Nézd, mekkora udvar:
valamikor az egész ki lehetett kövezve. Még a köveket is kiásták a földből!
A lovat kikötötték egy szeméttel teledobált, hatalmas szökőkút rozsdás
kávájához, s járkáltak egy kicsit a nagyobb épületek körül. Az egykor gazdag
és fényűző építmények belsejében alig találtak mást, mint egymásba omlott
felső szinteket. A dúsan díszített ablakok az űrbe nyíltak, a töredezett
márványlépcsők a semmiben végződtek, a szép mozaikpadlózatot mindenütt
szemét borította. Nyárfák vertek gyökeret az omladékban, a szalonok
sarkaiból nőttek ki, vagy elfoglalták az ablakokat, melyekből hétszáz évvel
ezelőtt nemes urak és hölgyek hajoltak ki. A csupasz falakon itt-ott
kerámiadarabok csillantak meg, amiket talán még fényesebbé tett az eső,
amely a többit elpusztította. Látszott, hogy a falborítást a kavicsokat dobáló
gyerekek tették tönkre, akik generációk során át a romok között játszadoztak.
– Az egyik társam azt mondta, hogy a pince gyakorlatilag érintetlen –
dünnyögte Valthur. – Később majd fáklyát gyújtunk, és megnézzük. Ha nem
nedves, borraktárként bérbe adhatom a parasztoknak. Rosszabbra
számítottam.
– Ezt hogy érted, uram? Ha a vár csak egy kicsit is rosszabb állapotban
lenne, meg sem találtuk volna.
A lovag vállat vont.
– Figyeld csak a bástyákat! A mellvéd nem is olyan romos. Némi munkával
talán védhetővé lehetne tenni az erődöt. Így van. Nem tudod katonai szemmel
nézni a dolgokat, kislány. Egy jó állapotban lévő erődítmény mindig hasznos
lehet egy katonaembernek.
– Igazad van, uram. Valamikor még jól jöhet neked egy erődítmény.
Akadhatna-e megfelelőbb hely, ahol a Legyőzhetetlen herceg bátran
visszaverjen egy ostromot, vagy akár kettőt vagy hármat is? Nyugatról vagy a
síkság felől várnád a támadást?
Valthur elszánt arccal tett néhány hosszú lépést.
– Természetesen nyugatról. Bolondok lennének a síkságon át rohamozni. Ide
kőhajító gépeket állítanék, oda az őrtorony közé íjászokat, és szétszórnám az
ellenséget. Aztán balról egy váratlan kirohanással a folyóig űzném őket. De a
dombot minden oldalról meg kell erősíteni. Igen, minden oldalról.
– Hová mégy, uram?
– Átkutatom a bástyákat. Maradj itt, és vigyázz, nehogy beleess valami
gödörbe!
Valthur kritikus, aggódó tekintettel vizsgálgatva a repedéseket elindult a
falmaradványok mentén, Balthis pedig megpróbálta kitalálni, melyik lehetett
a tényleges hercegi palota. Hamarosan rábukkant egy épületre, amely akár
trónteremnek is beillett volna. Húsz lépés széles és háromszor olyan hosszú
terem volt, a padlózatot sár borította. A tető hiányzott, bizonyára kiváló
minőségű fából készült, s valaki elhordta a gerendákat.
Balthis belépett, lépteinek elhaló visszhangját figyelve e történelemtől terhes
falak között. Az ablak nélküli keleti fal a hegy északkeleti szikláinak
támaszkodott; közepén terjedelmes, négyszögletes mozaik az ikertrónon ülő
nagyherceget és feleségét ábrázolta, körülöttük tarka ruhába öltözött
udvaroncok és fegyveres férfiak.
Micsoda vakmerő hercegek, micsoda nemes, bronzba öltözött harcosok
lépdelhettek büszkén ebben a teremben azokban a régmúlt időkben, amikor az
erődökön még zászlókat lobogtatott a szél? A lányka felsóhajtott, mert szinte
maga előtt látta az ifjú hercegnő rajongó s egyben aggódó arcát, ahogy
trónjáról feláll, amikor az őrparancsnok támolyogva, sebesülten belép.
Felsikolt, és szalad, hogy támogassa, míg a falakon túl egyre erősödik az
ellenséges hordák üvöltése, s szorongva a férjéről kérdez. A parancsnok térdre
hullik, hogy könnyezve megcsókolja a fehér kezet, s azt suttogja, hogy a
nagyherceg éppoly vitézül halt meg, ahogyan élt, hívei élén. Balthis a fejét
rázta, ahogy meghatottan elképzelte, milyen bátran fékezte meg a várúrnő a
kebléből feltörő sikolyt. Aztán híveihez fordul, és szilárdan csengő hangon
így kiált: nem, még nincs veszve minden, hiszen megvan a joga, hogy a
nagyherceg feleségéhez méltón haljon meg.
– Add a tőröd! – kiáltotta Balthis, beleélve magát a szerepbe, s kezét egy
láthatatlan szolgáló felé nyújtotta. – Ó, nyújtsd hát a pengét, amit apám
hagyott rám a halálos ágyán, s én belemártom a szívébe annak a... – Hirtelen
elhallgatott, száját ostobán eltátotta. Tekintete megmerevedett.
A nagyherceg koronája elülső részén a mozaiklap helyét fémesen csillogó,
kerek érme foglalta el, amelybe egy hat lándzsával átdöfött oroszlán volt
belevésve.
– Irgalmas Isten! – suttogta, és közelebb ment. A fém dombormű kulcslyuk
volt, ugyanolyan, mint amilyen a Hore Katél kapuján látott. De miféle ajtó
kulcslyuka? A falon nem látszott ajtófélfa nyoma, hacsak nem a mozaik
szövevényei közé bújtatták el. Azon túl pedig a hegy tömör sziklái vannak
csak. Még ha lenne is valami rejtett ajtó, kinyitásához megfelelő kulcsra is
szükség volna, s olyan neki nincsen. Régebben már volt alkalma használni
egyet, a királybaziliszkusz koronájába belefoglalt fehérarany domborművet,
de minden bizonnyal több is volt belőle, hiszen Sabra Gwenaura és a többi
isten kedvére nyitogatta ezeket a kapukat. Tehát lejárat vezet itt a föld alá,
talán Vergine Albarose egykori búvóhelyére.
Megvizsgálta a mozaikot, és megállapította, hogy ha ajtót rejt, az álcázás
tökéletes. Pár lépéssel jobbra függőleges, bizonyára földrengés okozta repedés
húzódott a falban. Majdnem a mennyezetig ért, s a padló szintjén annyira
kitágult, hogy a lányka bele tudta dugni két ujját. Kiderítette, hogy pince van
alatta. Hozott néhány fáklyát és tűzszerszámot, s nekilátott, hogy megkeresse
a lejáratot.
Fél klepszidra múltán százlépésnyire a trónteremtől rábukkant a pincébe
vezető rozsdás lépcsőre és három alagútra, amelyek különböző irányban
belevesztek a sötétbe. Meglehetősen vonakodva néhány lépést tett a jobb
oldaliban, magasra emelte a fáklyát, és erősen megmarkolta a lombos ágat,
amit azért hozott magával, hogy elzavarja az egereket. A döngölt földpadló
tele volt pocsolyával, hepehupával; a bal oldali fal és a plafon téglái itt-ott
megfeketedtek. A jobb oldali fal viszont maga a hegy csupasz sziklája volt,
ami arra buzdította a lánykát, hogy egy kicsit odébb a trónterem alá jut. Jól
gondolta. Végül odaért egy kőből és kavicsból épített falszakaszhoz, amin
ugyanaz a repedés húzódott végig, mint a trónterem falán. Nagyjából éppoly
széles is maradt, alul jobbra kanyarodott. Balthis bármibe lefogadta volna,
hogy e mögött termek sorakoznak, de ahogy szemét a repedésbe meresztgette,
csak annyit tudott megállapítani, hogy legalább egy láb széles, s hogy odaát a
legteljesebb a sötétség. A fáklya fényében azonban valami halványan
megcsillant.
Balthis letépte a leveleket a botról, az egyik végén hagyott csak meg egy kis
ágcsonkot, mintha kampó lenne, bedugta a repedésbe, s megpróbálta
megkaparintani a fénylő tárgyat. Ily módon sikerült a látómezejébe ráncigálni
valami puha, lágy dolgot, ami nem volt más, mint öt merev, poros ujj, s a
váratlan rémülettől élesen felsikított.
Némi időbe tellett, hogy elég bátorságot gyűjtsön, s ismét bedugja a
repedésbe az ágat. A fal mögötti hulla nem régen halhatott meg, mert még
nem indult bomlásnak. E szürkés kéz ujjai között egy fémláncot pillantott
meg a lányka, amiről többszöri próbálkozás után kiderült, hogy egy nyaklánc
darabja. Amikor sikerült megragadnia, minden nehézség nélkül kihúzta, de
még mindig remegtek a lábai, s alig tudott erőt venni magán, hogy el ne
meneküljön.
A nyaklánc szemei tömör aranyból készültek, s apró fehér fémfüggők
díszítették, amelyekbe különböző ékköveket foglaltak. A középső, piaszter
nagyságú függő volt az emeleten elrejtett ajtó kulcsa: a hat lándzsával átdöfött
oroszlán domborművet ugyanolyan aprólékos műgonddal vésték, mint amiket
már látott a lányka. Balthis szinte futva hagyta el az alagutat, és várta, hogy
kijusson a napfényre, hogy rendbe szedhesse a gondolatait.
Valthurt semerre se látta. Hogy némileg lecsillapodjon, kivezette a lovat a
falon túlra, és otthagyta, hadd legelésszen. Egy cipót megtöltött sózott hússal,
evett és ivott, közben figyelmesen nézegette a láncot. Felbecsülhetetlenül
értékes lehetett, de ez egy csöppet sem izgatta. Azonban egyre inkább
hatalmába kerítette a kíváncsiság, a fékezhetetlen vágy, hogy kinyissa azt az
ajtót, s lássa, mi van mögötte. Végül torkában dobogó szívvel ismét ott állt a
nagyherceget és udvarát ábrázoló mozaik előtt, s felemelte az érmét. A
dombormű és a vésett kép pontosan illeszkedett, amikor egymásba helyezte
őket. Aztán az egész mozaik elmozdult, mint egy ajtószárny, a bal oldalra
szerelt tengelyen.
Balthis fél kézzel rátámaszkodott a magas küszöbre, amelyet át kellett
lépnie, ha be akart jutni, bevilágított a fáklyával, de csak egy rövid, poros,
nem túl meredek lépcsőt látott, amely szűk pihenőben végződött. Vett néhány
lélegzetet, átlépte a falba épített korlátot, és óvatosan megindult lefelé, fokról
fokra, a fülét hegyezve. Tökéletes volt a némaság, de Balthist ez egyáltalán
nem nyugtatta meg, s amikor a lépcsőpihenőre ért, észrevette, hogy remeg a
lába. Nagyon jól tudta, hogy valamivel lejjebb mi vár rá, s csöppet sem volt
biztos abban, hogy látni akarja. Visszatért, és megpróbálta kitalálni, hogyan
működik ez a furcsa ajtó.
Az ajtószárny könnyedén mozgott a sarkakon, amik közönséges vasnál
különb anyagból készülhettek, mert az idő a legkevésbé sem rongálta meg
őket. Egész belső felülete is fémből volt, egyetlenegy lemez, közepén éppen
olyan kulcslyukkal, mint a külső. Mivel képtelen volt rájönni a gépezet
működésének nyitjára, a lányka ismét lement a lépcsőfordulóra, minden
hidegvérét összeszedte, és az alatta lévő lépcsősorra pillantott.
A falrepedés melletti lépcsőn rézsút feküdt oldalra fordított arccal és az
utolsó hörgéstől még mindig tátott szájjal Bambolisa Grenth, Garbari örök
életű és sérthetetlen, szőke istennője, aki mindennek ellenére vitathatatlanul
halott volt és élettelen. A testből áradó bűz után Balthis úgy ítélte, hogy már
több mint egy hónapja beállt a halál.
Odament hozzá. A mellkas és a nyaktő táján félelmetes mennyiségű
rászáradt vér borította a holttestet, és bár nem mert hozzányúlni, látta, hogy
több késszúrással ölték meg a nőt. De vajon ki? És főleg hogyan halhatott
meg valaki, akinek a teste sértetlenné válik, vágják darabokra akár ezerszer
is? A lépcsőt borító porban megfeketedett vérfoltok és cseppek látszottak,
amiből a lányka arra következtetett, hogy amikor a végzet utolérte, Bambolisa
Grenth megpróbálta az ajtó felé vonszolni magát, hogy kulccsal a kezében
kijusson a föld alól. Csak találgatni lehetett, hogy támadója addigra már
elment, a halálra bízva őt, és maga mögött becsukta a mozaikajtót.
 A lépcső alján négyszögletes folyosó kezdődött, amelynek csupasz és sima
sziklafalai rózsaszínűen tükrözték vissza Balthis fáklyájának a fényét. A
végén enyhén balra kanyarodott, még mélyebbre hatolva a hegy belsejébe. A
kanyaron túl tágas, nagyjából húsz öl magas terembe ért; ahol szép rendesen
tizenöt szokatlan, különös formájú gépezet sorakozott. Néhányra kerekek
voltak szerelve, másokra vas hernyótalpak, felületükön üvegből vagy csillogó
anyagból készült bütyköket és hengereket lehetett látni. A legtöbbre bonyolult
mozgatható karok is voltak szerelve, s összességükben úgy hatottak Balthisra,
mint alvó szörnyetegek; gépezetek, amelyek évezredek óta kábultan várják,
hogy gazdájuk érintése újból életre keltse őket. Egyszóval ahhoz a különös
termékkategóriához tartoztak, amelyet a lányka az „ősök holmija” átfogó
néven ismert, s ami iránt nem mutatott túlzott érdeklődést.
Egy lejtő újabb óriási, föld alatti helyiségbe vezette, amit a mennyezetig
sziklába vájt könyvespolcok borítottak. Kis terjedelmű tárgyak sorakoztak
rajtuk, amelyeknek a rendeltetését Balthis csak találgatni tudta: fémdobozok,
látszólag közönséges kötéltekercsek, vaslemezbe vagy bőrbe kötött
jegyzetfüzetek, ez utóbbiak eléggé elrohadva. Az egyik sarokban sötét, olajos
folyadékot tartalmazó, átlátszó kannák sorakoztak. Mindent vastag por fedett.
A földön több lábnyomot vett ki. Odébb egy egyenes folyosóról négy oldalsó
szobába lehetett jutni, amelyek asztalokkal, székekkel, ágyakkal és
szekrényekkel voltak berendezve, de az összes bútor felborult, eldőlt, mert a
valaha fából készített falak szétporladtak. Balthis ekkor fogta fel, hogy
évezredek óta senki nem tette be ide a lábát. A falakon merev anyagból
készült vezetékek, talán csövek futottak, amelyekből helyenként
kristálygömbök bújtak elő, amelyek Balthis elképzelése szerint lámpák
lehettek. Egy vakelágazásban három szűk szobácskát fedezett fel, az egyik
közönséges árnyékszék volt; aztán visszatért, és megindult a szemközti
folyosón. Pár lépés után a legutolsó helyiségbe jutott, de alig lépett be,
megpillantott valamit a földön, amitől ijedten hátraugrott: Darth Larimani
hevert ott hanyatt, szétvetett karokkal, élettelenül. Elegáns, fehér
bársonykabátját vér mocskolta be a mellén, ahol ugyanaz a penge, amely
végzett az istennővel, a szíve után kutatva belehatolt. És bűzlött.
Balthis lélegzet után kapkodva nekidőlt a falnak. Amit látott, meghazudtolta
az emberiség vallásos hitét, a hihetetlen határán járó, abszurd tény volt. A
nemzedékek a legrégebbi idők óta néhány vitathatatlan igazság fényében
éltek, amelyek szilárdabbak és kézzelfoghatóbbak voltak még magánál a
földnél is, az istenek, a harminckét égi vezérelte az embert születésétől fogva;
örök életűek voltak, és elpusztíthatatlanok, ők jelentették azt a biztos pontot,
amely körül zajlott minden tevékenység, minden törekvés, minden emberi
élet. Meg lehetett őket érinteni, részt vehettek apróbb hétköznapi ügyeikben,
akadt, aki beszélt velük, aki az ügyeiket intézte, aki veszekedett, és aki
szerelmeskedett velük, s mindenki tudta, hogy ötven és százezer évvel ezelőtt
ugyanezek a személyek az őseikhez ugyanezekkel a szavakkal szóltak. Sokan
úgy gondolták, hogy az istenek az a mag, amelyből fakadt és életre kelt az
emberiség, s halhatatlanságukat ezért akkor is tisztelték, ha ezernyi
lényegtelen dologban elítélték őket. S most mi történt?
A lányka fel volt dúlva. Gyűlölte ezt a két égit, és félt tőlük, és semmi más
nem tehette volna boldoggá, mint hogy holtan látja őket; de mindez
ellentmondott a természet törvényeinek, amelyeket alapvetőnek és
megváltoztathatatlannak fogadott el. Ha el kellett hinnie, hogy az istenek
meghalhatnak, el kellett volna hinnie azt is, hogy a föld vízzé válhat, hogy a
magas az mély, hogy a jég tűzzé alakulhat, s hogy a világ egyik percről a
másikra a fejére szakadhat. Mi maradt tartós és valódi, amiben meg lehet
kapaszkodni?
E gondolatok homályosan kavarogtak a fejében, komor, töprengő lett tőlük.
A holttestből áradó, émelyítő, undorító bűz betöltötte a levegőt. Felemelte a
fáklyát: az egész hátsó falat üvegből és fémből készült gépezet foglalta el,
elején ezüstösen fénylő lap emelkedett ki. A földön, a fallal szemközt, két
kristálycső összetört maradványai hevertek; a csövek egy méternél is
hosszabbak lehettek, tartalmuk pedig aranyozott spirálra és fekete
magocskákra emlékeztetett. A többi csőnek csak az egyik vége lógott ki a
falból, amelybe sorban, egymástól úgy kéttenyérnyi távolságban bele voltak
rögzítve. Mindegyikből halvány, zöldes fény áradt. Balthis
lélegzetvisszafojtva, lábujjhegyen elindult a Telekron felé.
Először a neveket látta meg, tisztán olvasható írással bevésve minden egyes
cső fémkupakjába. Egészen különös és régi hangzású nevek voltak, s csak
többszöri olvasás után tudta összetársítani őket az istenekkel, akiket ismert.
„Luthor Schwartz” meglehetősen hasonlított Lute Sharjozra, a Tucan
Birodalom istenére. „Rosalba de Vierge” Vergine Albarose lehetett. „Dimitri
Mikhailov” talán Mitra Calveesének felelt meg, Baade-Falaiséből. „Serge
Lebrun” a legkisebb kétely nélkül Zargo Lebrun volt, akiről az a hír járta,
hogy életkorát tekintve a legidősebb az égiek között, s aki Australeend egész
kontinensén uralkodott. Volt egy „Nora Hartman”, akinek a hasonlósága
Harlja Fenhora nevével elég csekély volt, de nem mellőzhető.
Hirtelen összerezzent: az utolsó előtti cső kupakjára „Sabrina Granieri” volt
vésve. Szóval ez volt a Magasföld istennőjének egykori neve, a név, amit
talán még ő maga is elfelejtett.
Balthis homályosan sejtette, hogy minden cső valamiféle kulcsot tartalmaz,
az emberi test belső struktúrájának kivonatát, amelynek a gép
örökkévalóságot biztosított. Arra is rájött, hogy a Telekron a csövek tartalmát
felhasználva teremti újjá a testeket, akárhányszor baleset vagy betegség
fenyegeti épségüket.
Amikor a kezdeti ámulata csökkent, észrevett egy megmagyarázhatatlan
részletet: a falhoz csak két csövet csaptak hozzá, de a panelből három
hiányzott. A darabokra tört csövek kupakján elolvasta, hogy az egyik
„Elisabeth Grant”-é volt, a másik „David Larriman”-é. A nem túl
bizalomgerjesztő párosból most csak két holttest maradt, és néhány
kicsavarodott spirál, amelyeken milliónyi fekete szemcse emlékeztetett fizikai
létezésük csodálatos hasonmására. A további nyomozás során Balthis
megállapította, hogy a gépben maradt huszonkilenc cső közül egyiken sincs
olyan név, amely Haldan Zoharéra emlékeztetne.
Tehát igazat mondott az ifjú, amikor azt állította, hogy elég tönkretenni az
egyik ilyen műszert, s az isten, akihez hozzá volt kapcsolva, visszaváltozik
közönséges halandóvá. Mit szólna, ha tudná, hogy az ő csövét kihúzták a
sejtből, és elvitték? Bizonyára nem fakadna nevetésre.
Balthis megpróbálta összegezni, amit megtudott. Bár ezer mérföldnyire volt
attól, hogy megértse, mi történt ezen a helyen, nem volt nehéz elképzelnie,
hogyan halt meg Bambolisa Grenth és Darth Larimani: az egyik isten álnokul
és jól időzítve megelőzte őket a föld alatt, összetörte a kristálycsöveiket, és
tőrrel a kezében várt rájuk. Talán gúnyosan mosolyogtak a tőr láttára,
támadójuk pedig bizonyára éppen erre a közönyös viselkedésre számított. Ki
tudná megmondani, mennyire meglepődtek, amikor látták, hogy ezúttal a tőr
valóban a halált jelenti a számukra.
Aggasztotta, hogy ezek ketten éppen akkor bukkantak fel Vellameerben,
amikor ő és Valthur is ideért. De hogy fedezték fel ezt az elhagyatott helyet?
Feltehetően Vergine Albarose sugallta nekik az utolsó értékes nyomot. Vagy
talán ő maga vezette ide őket. Vagy, gondolta végül, egyszerűen követték azt,
aki kelepcébe csalta őket, s aki talán még hagyta is, hogy a nyomában
járjanak. Rengeteg kérdés maradt nyitva, s a lányka tudta, hogy mielőbb meg
kell találnia rájuk a választ, nehogy ismét belekeveredjen a harcba, amelyben
az ő élete csak annyit ér, mint egy légyé.
A fáklya leégett. Balthis megfordult, és elhagyta a föld alatti helyet, anélkül
hogy bármihez hozzányúlt volna. A romos trónteremben helyrehúzta az ajtót,
amely alig hallhatóan kattant, és visszaváltozott mozaikká, amelynek tarka
lapocskái egyáltalán nem látszottak olyan réginek, mint amilyenek valójában
voltak.
A hercegi palota egykori udvarán zsebre tette a láncot, aztán Valthurt
keresve körbenézett. Hamarosan meg is érkezett, komoran, rosszkedvűen.
– Hát itt vagy! Hová tűntél? Már jó ideje kereslek.
Balthis eldobta a fáklyacsonkot.
 – Megtaláltam a pincebejárót, uram, s látni akartam, hogy milyen állapotban
van. Mindent víz és sár borít.
– Rosszul tetted! Fürge kislány vagy, de túl kíváncsi. És tudod, mi történt a
túl kíváncsi macskával?
– Igen. Így szólt a macska: nagyon éhes vagyok, jólesne egy jókora cipó és
egy kancsó bor. – Balthis mindkét kezével megragadta a lovag egyik kezét,
ránevetett, és a kapu felé húzta. – Kikötöttem a lovat oda, a friss fűre. Te mi
szépet láttál?
– Hát! Semmi nincs itt, aminek hasznát lehetne venni! – dohogta Valthur,
követve a lánykát. – Az erődítményeket kontárok építették, így a kastélyt csak
úgy lehetne megvédeni, ha belül több az ember, mint kinn az ostromlók.
– Akkor ez azt jelenti, hogy tettünk egy szép kirándulást – összegezte
filozofikusan Balthis.
Később, miközben a ló lustán ügetett a falusi utakon, s Vellameer fényei
reszkettek az alkonyban, Balthis úgy látta, hogy az est árnyai egyre
rejtelmesebbek és fenyegetőbben veszik körül. Valthur megnyugtató
közelségére vágyakozva karjával szorosan átfonta derekát, arcát pedig a
hátára fektette. Egy szót sem mert szólni neki a felfedezéséről, nem azért,
hogy önmagának tartsa meg a titkot, vagy mert nem bízott benne: érezte, hogy
ha beszél róla, őt is maga után rántja a homályos függöny mögé, amely a
fényt elválasztja a sötéttől, az élet napmelegét a lélek éjszakájától. Valthur
pedig az erőt jelentette neki, a termékeny földet égető napsugarakat, a súlyos
és szilárd gránitbástyát, amely mögött minden baj elől oltalmat találhat. Azt
akarta, hogy Valthur maradjon ki ebből a históriából, érintetlenül és készen
arra, hogy bármikor megvigasztalja őt, ha valamitől könnyekre fakadna.
Joranne nem volt otthon, s Valthur megjegyezte, hogy egy csöppet sem
sajnálja, hogy nem várt rájuk. Amikor kinyitották az istálló ajtaját, hogy
bevezessék a lovat, kellemetlenül meglepve néhány törékeny tárgyat hallottak
a földre esni. Valaki három nagy, kloroformos amforát és két edény elkészített
lakkot felrakott az ajtószárnyakra, s értékes tartalmuk most eltűnt a padlót
borító szalmában. Balthis a fejéhez kapott, még átkozódni sem tudott.
Huszonöt arany értékű anyag, az egész tartalék készlet kárba ment.
– Ő volt az! – vicsorgott Valthur. – Fogadok, hogy ő rakta fel őket. Nincs
rosszabb egy bosszúálló, dühöngő nőnél.
– Lehetetlen! – A lányka hitetlenkedve csóválta a fejét. – Joranne hiú, de
nem gonosz. Aztán meg miért csinálta volna?
A lovag azt morogta, hogy ő tudja a magyarázatot. Hamarosan elment
otthonról, azt mondta, hogy a kaszárnyában vacsorázik. Balthis nem
takarította fel a földet, mert a boltok zárni készültek, inkább elment egy
aranyműveshez az Őszi színek utcába, hogy megvizsgáltassa vele a
kulcsérmét. A férfi levette a láncról, és hosszan nézte, a felszínét és a súlyát
próbálgatta.
– Fehéraranynak tűnik – szólt. – Arany és ezüst ötvözete. De nem esküdnék
meg rá. A súlya és a keménysége is nagyobb, mint kéne.
– Tudnál egy ugyanilyent önteni, Ezzeluf? Egy tökéletes másolatot
szeretnék csináltatni.
A szerszámokkal zsúfolt pult mögött az aranyműves odament egy
lámpáshoz, és ismét vizsgálgatni kezdte a holmit.
– Sokba fog kerülni. Kizárólag fehér aranyból lehet megfelelő másolatot
készíteni. Persze az, hogy a hátsó fele teljesen sima, megkönnyíti a dolgot,
mivel elég egy formába önteni az ötvözetet. Viszont kézzel kell kidolgozni,
ötven aranynál kevesebbért nem tudom megcsinálni.
A lányka megmutatta neki a Hercegi Bank által kibocsátott lapocskát,
bizonyítva, hogy száztíz aranya van letétben, s kérdezte, mikorra lenne
készen.
– Az nem gond. Ha mindkét felét meg kéne csinálni, gipszmásolatra lenne
szükség, azt elvinni az égetőbe, legalább tíz-tizenöt napba tellene. Így viszont
itthon is elkészíthetem az ötvözetet, és a kidolgozással egy délelőtt
megvagyok. Gyere át holnap délután, talán már kész is lesz. Remélem, nem
tiltott helyről származik!
Balthis lehunyta a szemét.
– Nem. Nem lopott holmi.
Ezzeluf elmosolyodott.
– Rengeteget ér ez a nyaklánc. Szokatlan formájú, talán valami dúsgazdag
emberé, Alsó-Merica egyik királyáé. Ha a láncról kértél volna másolatot,
értesítenem kellett volna a gárdát. Megértesz, ugye?
– Persze, uram.
– Csak azért nem hívom őket, mert egyetlen tolvaj sem kérne egy ötven
aranyat érő másolatot az eredeti helyett. Meg aztán... – A férfi rákacsintott. –
Az emberek a környéken azt mondják, hogy Balthis kisasszonyka olyan,
amilyennek lennie kell. És nekem nincs okom az ellenkezőjét állítani.
A lányka visszabugyolálta a nyakláncot a zsebkendőbe, és hazament.
Meggyújtotta a tüzet a kemencében, feltette főni a tojást és a krumplit, s azon
tűnődött, hová mehetett Joranne. Szobájában a szokásos rendetlenség
uralkodott, de mikor kinyitotta a szekrényt, látta, hogy minden ruhája eltűnt. A
ládából hiányzottak a cipői, a személyes holmija és a ládikó, amelyben
értéktelen ékszereit tartotta. Így aztán megállapította, hogy a lány úgy döntött,
ismeretlen okok miatt lakást változtat, s még ahhoz sem vette a fáradságot,
hogy egy szót szóljon róla. Ez fájt a lánykának, elszomorította.
Késő éjjel, ahogy a takaró alatt fészkelődött álmatlanul, meghallotta a
hazatérő Valthur lépteit a földszinten. Kitapogatta a tűzszerszámot, és
meggyújtotta a sercegő mécsest. A falra akasztott vízóra szintje a
huszonhatodik – a nap utolsó klepszidrájáig süllyedt alá. A szőke lovag
fölment a lépcsőn, és szokás szerint bedugta a fejét, hogy ellenőrizze, ágyban
van-e.
– Holnap vidéki szolgálatba megyek. Nem ebédelek itthon, és csak későn
jövök meg – szólt mosolyogva.
 XIV.

VELLAMEERI CSELSZÖVÉSEK

– Sajnálom, kicsim – dünnyögte Munk, az éjjeliőr. – Nem az én hibám volt.

Este mindig nagy a fölfordulás, mert az összes kereskedő egyszerre jön.
Valaki elejtett egy égő fáklyát, és túl későn vettem észre, hogy elharapóznak a
lángok, már nem tudtam megmenteni a holmidat.
Balthis alig hallotta a férfi szavait. A magasan elhelyezett ablakokon
beáradó vakító reggeli fényben lehangolóan nyomorúságosnak és mocskosnak
tűnt a nagy, szinte üres raktár. A lányka előtt, a falnak támasztva ott álltak
pultjának a tűzben megfeketedett roncsai, amiket jelképnek látott, képnek,
erőfeszítéseinek és reményeinek meghiúsulását olvasva ki belőlük.
– Szerintem véletlen volt. A helyedben bizonyíték nélkül nem gyanúsítanék
senkit – javasolta Munk. Aztán együttérzőn folytatta: – Ugyan, ugyan...! Ne
sírj, kedvesem! Mindenre van orvosság, fel a fejjel!
A lányka észre sem vette, hogy két kövér könnycsepp gördül végig az arcán.
Kezével letörölte őket, aztán vállat vont.
– Nem számít – motyogta, s megpróbálta elhitetni magával, hogy tényleg
így van. – Még ma csináltatok egy másikat.
Elhagyta az éjjeli raktárat, s lassú léptekkel, határozott cél nélkül megindult
a Csillag közön. Körülötte zajlott az élet; a boltok már kinyitottak, a
kövezeten igavonó állatok és fiúk zörgő kocsikat húztak, az ablakokon nők
hajoltak ki, valaki házimunka közben dalolt. Magányosnak érezte magát, mint
akit kitaszítottak e békés és dolgos emberek sürgés-forgásából. Felsóhajtott,
és a kavicsokat kezdte rugdosni, lehajtott fejjel, sértődötten kerülgette a
járókelőket. Átment az Yser, a tóba ömlő kis folyó fahídján, végül belépett a
Falagod kifőzdébe, ami a napnak ebben a szakában néptelen volt. Leült egy
padra, a kemence mellé, és várta, hogy Ghasmar Falagod, a tulajdonos
befejezze a beszélgetést a tejeslánnyal; aztán kenyeret, egy darab főtt csirkét
és egy pohár meleg tejet rendelt. Amikor megtöltötte a gyomrát, nagyobb
kedvet érzett, hogy szembenézzen a nappal, s egyenesen a piacra indult.
A Becsületes Polgár Erénye téren a szokott nyüzsgés fogadta. Az árusok
kiáltozásától és az emberek zsivajától derűs volt a légkör. Balthis attól tartott,
hogy elszomorodik, amikor üresen megpillantja a számára fenntartott helyet,
azonban valami egészen elképesztő dologra figyelt fel: a tér túlsó felén egy
Korah öltözékű férfi tíz öl magasságban röpködött a föld felett, rövid
kötelékkel hozzákötve az egyik repülő vizes hordóhoz, amit eredetileg Bozar
vásárolt meg. Egy hosszú póznával lökdöste el magát a földről, s kiabált, hogy
odacsalogassa a vevőket.
– Üssenek agyon, ha ez nem Chalpa Commaroy! – suttogta magában.
Amikor közelebb ment, látta, hogy az emberek csak úgy tolonganak a férfi
alatt, ám ismét elállt a lélegzete, amint megpillantotta a repülő hordó oldalán a
feliratot: Szép körmök lakk – Elegáns – Vásároljatok Commaroynál! A Korah
alatt pedig, aki a bámészkodók felé kiáltozva repkedett a levegőben, egy piros
pult mögött ott állt Joranne Polander, aki arra vágyott, hogy kedvesebb,
tehetősebb vevőket szolgáljon ki.
Balthis elvegyült a tömegben; még nem tudta, hogy haragszik-e, vagy a
bánat kerítette hatalmába. Egy pillantást vetett a pultra rakott árura: a kétféle
lakkos csomag ugyanolyan volt, mint amit ő árult, azzal az egyetlen
különbséggel, hogy a címkén a hordón látott felirat állt. Az ár hihetetlenül
alacsony volt, mindössze öt bronzkrajcár, s minden csomag egy
szerencsehozó talizmánt is tartalmazott ajándékba. Tekintete találkozott a
tágra nyílt szemmel bámuló Joranne tekintetével. A két lány pár pillanatig
némán farkasszemet nézett; végül Balthis vállat vont, és hitetlenkedve,
megsemmisülten továbbindult, azt sem nézte, hová lép.
Hamarosan az Örökélet sugárúton találta magát, s megpróbálta elűzni
gondolataiból azokat a képeket, amelyekkel egészen eddig mérgezte magát.
Elképzelte, amint nekiugrik Jorannénak, és a fejére borítja a lakkos üvegeket;
látta magát, ahogy felugrik a pultra, és szónokol az embereknek, pontról
pontra elmeséli a hitetlenkedő nézőknek, miféle gaztettnek esett áldozatul;
arról ábrándozott, hogy megszégyeníti Jorannét, bebizonyítja a vevőknek,
hogy a Szép körmök lakk silány minőségű. Végül visszatért a földre, és
belátta, hogy az égvilágon semmit sem tehet. Arra is meg mert volna esküdni,
hogy Commaroy lakkja ugyanolyan, mint az övé, s mintha mindez nem lenne
elég, pontosan a felébe kerül.
Amikor hazaért, keserűen állapította meg, hogy Joranne azzal, hogy vele
szemben Korah Fortunerrel társult, lehetetlenné tette számára a kereskedést. Ő
sose lett volna képes hét bronzkrajcárnál kevesebbért kínálni egy csomagot, s
még ez az ár is minimális hasznot jelentett, éppen a megélhetéshez volt
elegendő. Hogy árulhatja Commaroy ötért? Az anyagárakat ismerve teljesen
érthetetlen volt előtte a dolog.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy az aranyműves boltja előtt meg
sem hallotta a bentről jövő hangot.
– Hé, álmodozó kisasszony! – Ezzeluf vidáman állt ki a küszöbre. – Gyere
be, van a számodra valamim!
 A kézműves éppen elkészült a medál fényezésével, amivel egész délután
foglalkozott. Mosolyogva kérte, hogy válassza külön az eredetit és a
másolatot, Balthis pedig elismerte, hogy az ügyes aranyműves munkája több a
tökéletesnél.
– A súly és a keménység némileg eltér – szólt a férfi. – Az eredetiben
magasabbak ezek az értékek. Nem ismerem ezt a fémet, soha nem láttam
ilyent. Nézd csak, erről a parányi horpadásról felismerheted, ez hiányzik a
másolatról.
– Jól van – felelte Balthis. Kért egy viaszlabdát, meggyúrta egy kicsit, és
lelapította. Mielőtt megkeményedett volna, nagy betűkkel belevéste „ötven
arany”, s rányomta a hengerpecsétet.
Szokás szerint vártak egy kicsit, hogy az anyag egészen megszilárduljon,
hogy ne lehessen meghamisítani. Ezzeluf becsomagolta a két érmét. Aztán
fejcsóválva így szólt:
– Figyelj csak, nem mintha bele akarnám ártani magam a dolgaidba, de nem
az ősök holmija ez?
– Nem tudom – hazudta Balthis. – Miért gondolod?
– Egészen hihetetlen! Mielőtt a mintát elkészítettem, vízbe tettem, hogy
megtisztítsam. Akkor hideg volt, biztos vagyok benne, mert éppen hogy
kivettem a ládából, és a kezemben tartottam. De amint beletettem a tálba, a
víz forrni kezdett, mintha tűz égne alatta. Mintha mennykő csapott volna
belém.
Balthis bevallotta, hogy fogalma sem volt, hogy ilyesmi van a tulajdonában,
s töprengve távozott. Otthon a kulcsérmét az egyik padlólap alá rejtette, amíg
valami biztonságosabb helyet nem talál, a másolatot ráakasztotta a láncra,
közben azon gondolkodott, hogy talán hiába adta ki a pénzét, hiszen ha
ellenőrizni akarja, hogy eredeti-e a medál, elég ráköpni és figyelni, hogy
felforr-e a nyál. Még drágán megfizethet azért, hogy ebben a helyzetben
kidobott ötven fáradságosan megtakarított aranyat.
Délután útnak indult, hogy elölről kezdje kereskedelmi tevékenységét.
Biztos volt abban, hogy Commaroy hamarosan felemeli a lakk árát, ha nem
akar ő maga is tönkremenni, s akkor az egyenlőség elve alapján fognak
versenyezni. Először a Megszökött poszáta kerületbe ment, a kézműveshez,
aki por alakban szállította neki a hennát, az iparos az előbbiekhez hasonlóan
heti öt zsákot ígért neki.
– De van egy kis gond – mondta Balthisnak. – Mostantól zsákonként hat
ezüstöt kell kérnem.
– Hogyan? – képedt el Balthis. – De hát eddig kettőért adtad!
A másik kertelt, hogy az árak emelkednek, panaszkodott, hogy egyre
nehezebb hennát találni, s hogy télen sokkal költségesebb kiszárítani a
leveleket, végül pedig beismerte, hogy egy vevő ezt az árat ígérte neki, ha az
egész készletet megkapja.
– Egy vevő? Csak nem egy Korahról van szó, egy bizonyos Chalpa
Commaroyról?
– Pontosan. De tisztázzuk! Én azonnal megmondtam neki, hogy veled van
dolgom, s hogy soha nem tartanám vissza előled az árut. Szótartó ember
vagyok. Csak... nos, nem adhatom olcsóbban. Remélem, megértesz! Nem
lenne méltányos vele szemben.
– Értem – motyogta Balthis. – Hát akkor majd a napokban benézek.
A házaspár, amely az üvegcséket és a dugókat készítette neki, meglehetősen
komor ábrázattal fogadta a boltban.
– Tessék – dadogta Dorise, az ifjú asszonyka –, tudtam, hogy eljössz és
tiltakozol. Mit mondtam neked, Cazemir? Ez a derék kislány fogja meginni a
levét mindennek.
Balthis, aki eddig még ki sem nyitotta a száját, megkérdezte, hogy mit
jelentenek ezek a szavak, de már sejtette a választ. Így jutott tudomására,
hogy Chalpa Commaroy megkaparintotta a házaspár egész termelését,
darabonként majdnem a duplájáért annak, amit ő fizetett. Nem tudtak
nagyobb mennyiségben üveget gyártani; tízszer is bocsánatot kértek,
elmondták, hogy gyermeket várnak, s hogy tisztában vannak a Korah
aljasságával, sajnálkoztak, s azt tanácsolták, forduljon más üvegfújóhoz.
Ugyanez a beszélgetés hangzott el, némi eltéréssel, Balthis és a
dobozkészítő, a kloroformos, valamint a gyanta- és indigóárus között. Már
sötét volt, mire hazaért; étvágytalanul evett valamit, de amikor Valthur
hamarosan hazaért, egy szót sem szólt a gondjairól.
Az éjszaka közepén, amikor már minden sötét volt és csöndes, egy kéz
tapadt erősen a szájára, mire Balthis megrázkódva felriadt.
– Hallgass! Ne félj, én vagyok! – hallotta Sabra Gwenaura hangját.
A lány leült az ágy szélére, s néhány pillanatig szótlanul rágta a szája szélét.
Szemében töprengően derűs mosoly bujkált, mintha számított volna Balthis
érzelmi reakciójára, s most türelmesen várná, hogy a lányka heves
szívdobogása csillapodjon. Világoskék, nyakig zárt köpenyt viselt, haját
arannyal átszőtt pánt szorította a homlokához. Balthis gyönyörűnek,
leírhatatlanul szépnek látta, ezermérföldnyire attól az öntudatlan teremtéstől,
akivel a nyáron együtt utazott. Mintha hideg, elgondolkodó viselkedését is
maga mögött hagyta volna, amilyennek aztán ismerte meg a repülő hajón, s
bár egyre kedvesebb, egyre távolibb is lett. Vagy mindezt csak a lámpás tette,
amely szétválasztotta a kis szobában az árnyakat és a fényt? Az istennő nem
volt egyedül.
Egy másik fiatal, köpönyeges nő állt az ajtóban, akiben zöldes bőréről és
hajáról a lányka egy női bábut ismert fel.
– Ne takarózz ki, hideg van! – szólt Sabra Gwenaura, és kezét a vállára tette.
– És beszélj halkan! Nem akarom, hogy az a nagydarab ökör barátod
felébredjen. Ő Djeliza.
– Örülök, hogy látlak, istennő! – nyögte ki végre Balthis.
– Valóban? Pedig elég rémültnek látszol! Sajnálom, hogy így kellett
jönnünk, éjszaka, de Djeliza nem mehet ki nappal, nem akarom, hogy
meglássák. Hamarosan továbbmegyünk Haurasiába, a Magasföldre.
A zöld lány közelebb jött, megszorította Balthis kezét, és azt mondta, örül,
hogy megismerheti.
– Köztem és Djeliza között van egy megállapodás – magyarázta az istennő.
– Arra köteleztem magam, hogy mintát vetetek róla egy másik bábuval, így
jelenlegi személyisége tovább élhet az energiapihenő idején. Tudod, miről
beszélek, ugye?
– Igen, értem.
– Nem lesz könnyű! A bábuk általában emberekről vesznek mintát. Azt
hiszem, sokkal jobb eredményeket is el lehetne érni, ezért ki akarok
kísérletezni egy megfelelő módszert. Ők is örök életű, elpusztíthatatlan
lények. Még újféle istenekké is válhatnak a mostani alkalmatlan kollégáim
helyett.
A lányka csak kábultan bólintott.
– De most beszéljünk rólad! – Sabra Gwenaura tekintete figyelmes, éles lett.
– Sok bajt kevertél, tudod? Azon az estén, amikor beleestél a tengerbe, azt
hittem, meghaltál. Azt sem volt könnyű kideríteni, ki repült el nyugat felé
Fioreste Saviodoro hajóján. Te dobtad le nekem föntről azt a cipellőt?
– Miféle cipellőt? – Balthis lehunyta a szemét. – Ó... tényleg! El is
felejtettem. Nem volt más a kezem ügyében.
Djeliza előrelépett.
– Azt akarod mondani, hogy nem voltál tisztában a fontosságával? –
Jelentőségteljesen az istennőre pillantott. – Pontosan úgy van, ahogy
mondtam neked, Sabra. Véletlenek hihetetlen sorozata.
Az istennő kuncogva a fejét rázta.
– Véletlenek? Nem, kedvesem! Valami egészen más húzódik meg a dolgok
mögött, csak képtelen vagyok rájönni, mi. Jobb lesz, ha Balthis pontosan
elmondja, mi történt Therában.
A lányka fölült. Sabra Gwenaura kérdései mindazt felidézték benne, ami a
szigetvilágon történt, Djeliza pedig többször félbeszakította, mert
pontosabban, részletesebben akart tudni mindent. Egy klepszidrával később,
amikor a két nő már az összes eseményt ismerte, abbahagyták a
kérdezősködést, de ahelyett hogy elégedettek lettek volna, még
aggodalmasabbnak tűntek. Balthis nem merte megkérdezni, hogy miért
kutatták fel őt, s azt sem, mi szél hozta őket Vellameerbe. Amit sejtett, az is
elég volt ahhoz, hogy reszkessen.
– Olyan az egész, mint valami titokzatos rajz, mintha egy rejtélyes lény
előre elrendezné az eseményeket – mormolta az istennő. – Csak most kezdem
gyanítani, s ez meglep.
– Nem hiszem. – Djeliza megvonta a vállát. – Balthis mindig
véletlenszerűen cselekedett. Ide csak a szél hozta, s ez a szó szoros
értelmében igaz. A repülő hajó ugyanígy bárhol másutt kiköthetett volna.
Aztán meg mit számít, hogy itt van? Semmit.
– Mondod te! Ugyanabba a hibába esel, mint én és még néhány társam. De
ha végignézed, merre járt a kislány az utóbbi hónapok során, láthatod, hogy
akár a sors, a véletlen vezette, pusztulás, halál, káosz követte őt. – A nő
összeszorította a száját, aztán folytatta: – Így volt a Hore Katélban, Strysében,
a Yanessa-szigetvilágon... Mintha valaki színdarabot rendezne, amelyben én
és Haldan papírbábként mozgunk, míg Balthis olyan nyomot hagy maga után,
mint ekevas a szántóföldön. És most itt van.
– Túlzol – állapította meg Djeliza.
– Lehet. Mindenesetre el kell döntenünk, hogy magunkkal vigyük-e a
Magasföldre. Te szeretnéd?
Az utolsó mondat Balthisnak szólt, aki még soha nem érezte magát ennyire
boldogtalannak és kiszolgáltatottnak.
– Azt teszem, amit parancsolsz, istennő – dadogta.
Sabra Gwenaura akaratának szó szerint lehetetlen lett volna ellenszegülni.
– Haldan Zohare Vellameerben van – szólt a nő. – Nem hinném, hogy a
barátjának tekintene téged. Meg akarom akadályozni, hogy ártson neked!
Érted? Ha gyanítaná, hogy ellene segítesz engem, ami végül is nem egészen
valótlan, megölne.
– Még mindig a gépedet, a Telekront keresi?
Sabra Gwenaura szárazon felnevetett.
– Nem, azt sajnos már megtalálta. Ügyes volt. Pillanatnyilag előnyben
vagyok vele szemben, de hálát kell adnom a szerencsének. Valószínűleg
kompromisszumot kell kötnünk.
– És a Telekron... nagyon messze van innen? – kérdezte Balthis, és
megpróbált közönyösnek látszani.
– Igen. Nagyon messze. – Az istennő arca egy pillanatra megmerevedett,
mint egy csodaszép, kegyetlen bálvány maszkja. – De tudod, hogy nem
mondatom meg, hol. Egy szigeten van, délen.
– Ah! – súgta Balthis, s bólintott.
Sabra Gwenaura hirtelen ismét kedvesen elmosolyodott. Kezét Balthis
vállára tette.
– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned, kedves. Éppen onnan jövök,
s csak azért álltam meg itt Djelizával, hogy üdvözöljük Vergine Albarosát. Pár
napon belül csatlakozunk egy Larana felé tartó karavánhoz, ahol vár a hajó,
amellyel Felső-Mericába jöttünk. Meglepett, hogy itt laksz.
– Jól érzem magam ebben a városban – Balthis köhécselt, hogy kitisztítsa a
hangját. – De veled megyek, ha úgy parancsolod!
– Azt hiszem, jó lenne! Ha sikerül megegyezésre jutnom Haldannal, talán
enyhül a helyzet, és itt maradhatsz. Majd meglátjuk. De most válságos a
helyzet, Haldan kétségbe van esve. Ilyenkor kiszámíthatatlan.
– Hogy találta meg a szigetet, ahová a Telektront rejtetted? Követett egy
másik hajón?
– Ördögi fondorlat volt. Úgy tettem, mintha a repülő gömbbel indulnék
tovább Bambolisával és Darthtal, de a földön maradtam. A gömb kelet felé
tűnt el, és senki nem volt a fedélzetén. Aztán annak a három kígyónak sikerült
feljutnia a saját hajómra úgy, hogy lefizették az embereket, akik elbújtatták
őket a raktérben. Jól rászedtek. Mintha vak lennék, úgy vezettem őket a célig,
arra a szigetre a Felső-Mericától délre fekvő tengereken. Amint odaértünk,
Haldan megölte Bambolisa Grentht és Darth Larimanit.
– Megölte őket! – Balthis nyelt egyet. – De miért?
– Egyszerű! Ő maga mondta el neked az okát, amikor elmesélte, hogy azt
tervezem, egyedüli istennője leszek a bolygónak. Valójában ő is erre
törekedett. Amint sikerült behatolniuk a Telekronhoz, Haldan összezúzta két
társa Cellarját, aztán leszúrta őket. Ám ekkor fordult a szerencse kereke.
– A Cellarok azok a szerkezetek, amelyekről Haldan Zohare beszélt nekem?
– kérdezte a lányka.
– Igen. A név a mesterséges sejtekre utal, vagyis az emberi test kicsiny
alkotórészeire, amelyek azonban nem húsból, hanem egyéb anyagokból
állnak. Minden egyes ilyen sejt egy élő sejt tökéletes mesterséges másolata,
amely változatlan modellként működik, így tudja a gép biztosítani az emberi
test örök ifjúságát. Mivel ma nem tudunk új Cellart létrehozni, ha egyszer
elromlik, vége mindennek. Haldan azért irtotta ki azt a két svábbogarat, mert
nem akarta, hogy ők is tudják, hol található a Telekron.
– De téged is könnyen elintézhetett volna – vetette ellen Balthis. – Miért
nem tette?
– Ha csak megpróbálja, az egész Telekront darabokra zúzom. Haldan nem
őrizheti éjjel-nappal a barlangot, s el sem viheti máshová a gépet, anélkül
hogy rá ne jöjjek. Sőt, azt mondhatnám, hogy az összes Cellar között az
enyémre vigyázott a legjobban, nehogy megsérüljön, mert ezzel a fegyverrel
sarokba szoríthat.
 – És hol rontotta el?
Sabra Gwenaura mosolygott.
– Előre nem látott akadály. Haldan célja az volt, hogy a saját Cellarját előre
kihúzza a gépből, mert félt, hogy tönkre akarom tenni. Az a dolog jelenti az ő
életét, érted? Tehát kihúzta, azzal a szándékkal, hogy majd másutt elrejti.
Addigra már leszúrta a másik kettőt. Hanem ahogy diadalmasan kifelé tartott
a barlangból, kellemetlen meglepetésként lecsapott rá az a dög Bambolisa, aki
még nem halt meg. A küszöbön dulakodtak, s míg Haldan arra ügyelt, nehogy
leejtse a Cellart, hagyta, hogy kitépjék a kezéből az ajtó kulcsát.
Bambolisának sikerült visszajutnia és becsuknia az ajtót, aztán meghalt.
Haldan a Cellarral a kezében kívül rekedt, mert kulcs nélkül nem tudott
bejutni. Elrejtőzve néztem végig az egészet.
– És mit tettél?
– Volt velem néhány férfi. Valójában nem akartam közbelépni, mert féltem,
hogy az én Cellarom is nála van, s megfenyeget, hogy eltöri. Azt vártam, hogy
két szerkezettel a kezében bukkan elő, amit tennie kellett volna, ha van egy
csöpp esze. Így viszont meg kellett küzdenie az embereimmel, a Cellarral a
kézben, ami olyan törékeny, hogy egy kisebb botütéstől szilánkokra hasadt
volna. Amikor kértem, hogy adja ide nekem, mert megígértem, hogy nem
töröm el, szinte a földön csúszott előttem.
Balthis összehúzta a szemöldökét.
– Akkor... abban a pillanatban megölhetted volna.
– Igen. Megölhettem volna, de nem öltem meg. Azt tanácsoltam neki, hogy
csillapodjon le, és pihenjen egy kicsit, mire farkát behúzva eloldalgott. Az az
igazság, hogy Haldanra élve van szükségem. Az összes isten között egyedül
neki van valami sütnivalója, s terveim vannak vele... feltéve, hogy észre tér, és
hajlandó együttműködni velem. Érted?
– Igen, értem. – A lányka nagyot sóhajtott.
Sabra Gwenaura felállt, és föl-alá kezdett járkálni.
– Te is segíthetsz nekem, ha akarsz. Sok a tennivaló, tudod? Mindenekelőtt
iskolákat kell építeni. Visszaállítani az embert a haladás útjára. Elsöpörni az
idejétmúlt, ostoba elveket. Szükségem lesz emberekre, akik nekem
dolgoznak. Emlékszel, mit mondtam az idegenekről? Nos, valóban
visszatérhetnek.
Balthis Djelizára pillantott, s meglepve látta, hogy aggodalmasan bólint.
– Borzasztó lenne! – suttogta. – Borzasztó!
– Látod? – mosolyodott el az istennő. – Ő is biztos benne. Djeliza az élő
bizonyíték, hogy ezek a teremtmények tényleg léteznek, elvegyülnek köztünk,
s olyan veszélyt jelentenek, amelyet felkészülten és egységesen kell várnunk.
– De hát olyanok, mint ő! – ellenkezett a lányka álmélkodva.
 – Egyáltalán! Ki hitette el veled ezt a mesét? Aha, persze, Haldan. Te meg
elhitted, mi? A helyzet úgy áll, Balthis, hogy a bábuk valaha az idegenekről
vettek mintát, mint ma az emberekről, s bár jó ideig együtt éltek velük, az ő
gondolkodásukkal és testi mivoltukkal, mégis egy egészen más fajhoz
tartoznak.
– Én sose voltam olyan visszataszító kreatúra, mint ahogy most sem vagyok
nő – egészítette ki a zöld lány. – A puszta gondolattól, hogy egykor úgy
néztem ki, mint egy... óriási sáska, s hogy megszálltam a bolygónkat, elájulok.
Szerencsére mindent elfelejtettem, ahogy a régi rémálmokat szoktuk.
– Haldan Zohare azt mondta, hogy őrszemeknek hagytak benneteket a
Földön.
– Ostobaság! Az idegenek egyszerűen meg akartak szabadulni a bábuktól, és
kirakták őket az űrhajóikból. Másként fogalmazva: elhatározták, hogy
megsemmisítik, kiirtják őket – helyesbített az istennő. – Azt hiszed, nem
tudták, hogy öt év múlva tiszta energiává változnak vissza? Így aztán mennyit
értek volna őrszemként? A bábuk a világegyetem talán legmagasabb fokú
szimbiózisát képviselik. Arról mindenképpen meg vagyok győződve, hogy az
emberekhez jobban alkalmazkodnak, mint előző gazdáikhoz. A két faj között
hihetetlenül termékeny együttműködés bontakozhat ki, amelynek a
lehetőségeit még fel kell tárni.
Balthis nem tudta, mit válaszoljon, s egyáltalán nem volt biztos abban, hogy
megértette-e ezeket a magyarázatokat, már csak azért sem, mert Sabra
Gwenaura túl nehéz szavakat használt olykor. A nő hazudott a Telekron
rejtekhelyével kapcsolatban, ami azt jelentette, hogy másban is füllenthetett.
Vele viszont kedves volt, előzékeny; tudni akarta, hogy boldogul a
munkájával, miféle nehézségei támadtak az utóbbi négy hónapban, s
megkérdezte, van-e szüksége pénzre. Balthis kénytelen volt elfogadni egy
ötszáz aranyat tartalmazó erszényt, Djeliza pedig egy széles arany karkötőt
ajándékozott neki, ami legalább a dupláját érte.
– Biztos, hogy itt akarsz maradni Vellameerben? – kérdezte az istennő, bár
Balthis többször hangsúlyozta ezt az óhaját.
– Jól megvagyok – vallotta be félénken Balthis.
– A Nagyhercegség a bolygó legfejlettebb állama. Lehet, hogy ez lesz
terveim gyémánttűje, amint Haurasiában helyre tettem a dolgokat. Csak azért
jöttem ide, hogy lássam, milyen. Majd még beszélünk róla. Időközben arra is
figyelnem kell, hogy Haldan lelke lecsillapodjon, s jobb belátásra térjen.
Tudom, hogy ismét megpróbálja visszaszerezni a Cellarját. De biztos helyen
tartom. – Sabra Gwenaura ráhunyorított. – Vergine Albarosénál van, a
palotában.
– Mennünk kell – jegyezte meg Djeliza. – Iparkodj, s ne törődj semmivel.
Hamarosan tudatjuk, mikor indulunk Laranába, ahol a hajót és a legénységet
hagytuk.
A látogatók mosolyogva búcsúztak tőle, megszorították a kezét, Balthis
pedig igyekezett nyugodtnak látszani. De alighogy elhaltak a lépteik,
nyugtalanul felkelt. Úgy érezte, hogy a beszélgetés szándékoltan
félreérthetően zajlott le, és bár az istennőt megértette, amiért nem akarta
elárulni a Telekron rejtekhelyét, nem bocsátotta meg magának, hogy
elhallgatta, amit tudott, ösztönösen tette, mert félt, hogy felbosszantja, s egy
kicsit talán bizalmatlanságból is.
Azt viszont semmiképp nem értette, hogy hagyhatta a lány őrzés nélkül a
barlang lejáratát. A rom egy csöppet sem volt biztonságos, s Haldan Zohare
felbérelhetett volna néhány ácsot, hogy törjék be a falat. Lehetséges, hogy az
istennő tudott arról, hogy ő, Balthis járt odalenn, mégis úgy tett, mintha
semmi nem történt volna? Ha így van, azt is tudnia kell, hogy magával hozta a
kulcsot a barlangból.
Amikor kinyitotta a szekrényajtót, hogy ellenőrizze a ruhája zsebét, ujjai
rögtön kitapintották a zsebkendőbe csavart nyakláncot. Megkönnyebbült.
Feltételezése nem volt helytálló, Sabra nem a kulcsért jött, nem is
gyanakodott rá, s nem valami titkos céllal rendezte meg a komédiát, mint
ahogy egy pillanatig hitte. Elmosolyodott, s megszidta magát, milyen
nyakatekerten gondolkodik.
Leült a lámpás mellé, és az értékes nyakékkel játszadozott, amelynek kövei
szikrázva csillogtak. Letette a láncot az asztalra, és sóhajtozva inni ment. Az
istennő becsületes volt hozzá, amennyire a helyzete engedte, ezért nagyobb
becsületességet érdemelt volna tőle is. Talán jobb lett volna odaadni neki a
kulcsot, bízva a megértésében. Míg ezeken a gondolatokon rágódott, néhány
csepp víz kilöttyent a túltöltött korsóból. A piciny patak ráfolyt az ezüstfehér
fémre, s a levegőbe vízgőz szállt fel.
Először azt hitte, hogy délután összecserélte az eredetit és a másolatot.
Fölemelte a padlólapot, és kiemelte rejtekhelyéről a másik érmét is.
Vizsgálgatta, hasonlítgatta őket, vizet spriccelt a láncon függőre és arra is,
amit levett róla, s mindkettőn fölforrt a víz.
Furcsa nyugalom szállta meg, ahogy ezen a megmagyarázhatatlan
jelenségen töprengett. Ezzeluf, az aranyműves azt állította, hogy soha nem
látott ilyen különös tulajdonsággal rendelkező fémet, aztán mégis olyan
másolatot készített neki, amely ebből a szempontból is azonos volt az
eredetivel.
Mintha kívülről szemlélné önmagát és a világot, szenvtelen szemlélődő
gyanánt, aki számára az emberek és a hangyák tevékenysége egyformán
jelentéktelen. Egy estén Balthis hangyához elment két másik hangya.
Beszélgettek és gesztikuláltak, aztán újból eltávolodtak. Felsőbb, egyetemes
összefüggésekben szemlélve olyan nyomorúságos volt az esemény, hogy
Balthis elmosolyodott, szánakozva az emberek kicsinységén az
örökkévalósággal szemben. Fél klepszidra elteltével eszmélt föl, hogy szokása
szerint ismét álmodozik, ahelyett hogy értelmes következtetéseket vonna le az
előtte álló rejtélyből.
A vízóra, amely magától ürült ki az alatta lévő kis medencébe, most a
hajnali harmadik klepszidrát mutatta. Balthis teletöltötte a tartályt, és lefeküdt.
Megpróbálta elhessegetni szorongásait, bár tudta, hogy másnap újra
hatalmukba kerítik.
A szokásosnál jóval később ébredt. Valthur már elment, a kapu melletti kis
táblán rövid üzenetet hagyott, hogy aznap a városon kívül lesz. Balthis fogta a
pénzt, amit Sabra Gwenaura hagyott ott, beletette egy bőrerszénybe a
karpereccel együtt, és elment otthonról. Azt tervezte, hogy Ezzelufnak eladja
a nyakéket, az árát beteszi a Hercegi Bankba, aztán nekilát, hogy talpra állítsa
az üzletét. A birtokában lévő összeg lehetővé tette volna, hogy néhány évig
munka nélkül éljen, de nem volt kenyere a tétlenség.
Éppen befordult a Zokogó Szerelmesek közbe, amikor valaki erősen
meglökte a vállát, betaszítva egy szekér kerekei alá. Fejében vakító villám
hasított át, aztán minden elsötétedett.
Fokozatosan, kábán és sajgón tért magához. Aggódó arcok hajoltak fölébe,
zavaros lármát hallott. Egy nő a fejét tartotta. Nagyon halványan sejtette,
hogy megsebesült, de úgy elgyöngült az izgalomtól és az ijedtségtől, hogy
még a kezét sem tudta megmozdítani. Megitatták vízzel, aztán egy férfi a
karjába vette, és bevitte egy magkereskedésbe, ahol néhányan addig
sürgölődtek körülötte, amíg életjelt nem adott. Az egyik alsó karja csuklótól
könyékig végighorzsolódott, vágás volt a térdén, egy másikból pedig, a
homloka közepén, vér öntötte el az arcát.
– Semmiség, kedveském, semmiség! – bátorította vagy századszor a nő, aki
még mindig tartotta őt. – Csak egy kis ijedség. Most már jobban vagy, ugye?
– Igen – válaszolta Balthis gyenge hangon.
– A ruhád tiszta sár, de az a fontos, hogy élsz! – szólt a bolt tulajdonosa. – A
zúzódások gyorsan be fognak gyógyulni. Most elmegyünk a felcserhez, itt
nem messze, az majd tesz rá egy kis kenőcsöt. Egy szép kötés, és holnapra
már el is felejted az egészet.
– Az a gonosztevő! – kiáltotta egy férfi mérgesen. – Szándékosan lökte a
szekér alá. Láttam. Előbb kitépte a kezéből a táskát, aztán meglökte. A
gazfickó!
– Egy Korah volt, biztos vagyok benne – fűzte hozzá egy kis nő izgatottan.
– Ketten követték. Remélem, utolérik őket, és megkapják, amit érdemelnek.
Ezek a nomádok egytől egyig útonállók, mindig mondtam.
A felháborodott hozzászólások elhalkultak. Balthis szorosan tartotta a
vászondarabot, amivel a homlokán lévő sebet szárítgatta, a többiek pedig
bátorították, hogy próbáljon meg talpra állni. A két hercegi őr, akiknek
időközben beszámoltak az esetről, elsietett arra, amerre a tolvaj eltűnt. Valaki
megjegyezte, hogy túl gyorsan elmenekült ahhoz, hogy utol lehessen érni, és
már valószínűleg biztonságban van.
A felcser kitisztította a lányka sebeit. Alkarját és térdét bekente és bekötözte,
homloka köré látványos, turbánszerű kötés került. Az orvoscéh tagja
elégedetten mosolygott, és azt mondta, hogy Balthis úgy néz ki, mint egy
Alsó-Mericából származó bennszülött. Amikor kifizette neki a két ezüstöt a
szolgálataiért, a lányka rádöbbent, hogy a tolvaj majdnem koldusbotra juttatta
őt. Alig maradt több pénze ötven aranynál, s az sem biztos, hogy ez az összeg
elég lesz az új pultra és némi lakk elkészítéséhez szükséges alapanyagokra.
Azt bebizonyítani pedig, hogy a tolvaj Chalpa Commaroy cinkosa volt,
lehetetlennek látszott.
– Áh, jó, hogy jössz! – fogadta Halvagar, a helyettes kincstárnok, amint
Balthis belépett a Hercegi Bankba. – Éppen küldeni akartam érted. De mi
történt veled?
– Elestem. Semmi komoly.
– Nos, nem lehet elmondani ugyanezt a helyzetedről. Ma reggel a számfejtő
arról tájékoztatott, hogy ismét fedezetlen vagy, ezúttal három arannyal.
– De még ötvennégynek kéne lenni! – képedt el Balthis. Megmutatta a
hitelkönyvecskéjét. – Ebből a száztízből tegnap és ma ötvenhatot költöttem el,
eggyel sem többet!
– Tudom. Már kifizettük a hitelezőknek, és levontuk a letétedből. De
megbíztál, hogy egy összegben fizessem ki háromhavi illetékeidet.
Emlékszel? Tessék, az elismervények. Összesen ötvenhét arany és három
ezüst, beleértve az új útra és a csatornázásra vonatkozó adókat is. Mi a
véleményed?
– Én... – a lányka nyelt egyet. – Kiegyenlítem a tartozásomat, Halvagar úr.
– Ajánlom is! – dörmögte a másik. – Nem akarlak siettetni, de azért nem
vagyunk közjóléti intézmény. Ne írj alá több hitelkártyát, amíg fedezetlen
vagy, máskülönben bevonjuk az aláíróhengert, és nehezen juthatsz másikhoz.
Balthis lelkileg teljesen összetörve hagyta el az irodát. Csak arra tudott
gondolni, hogy még két rézgarasa sincs, hogy egy cipót vegyen magának.
Lábai, anélkül hogy akarta volna, a piactérre vitték, s bár messze elkerülte
Joranne pultját, látta, hogy szerény forgalmat bonyolít le. Chalpa Commaroy
felette lebegett egy repülő vizes hordóhoz kötve, s szabályok nélküli nyelvén
szónokolt, hogy ébren tartsa az emberek figyelmét. Kétségtelen, hogy több
százan esküvel tanúsították volna, hogy már hajnal óta itt van, ennek ellenére
Balthis olyan biztos volt a bűnösségében, hogy belereszketett. Már éppen
indulni akart, mérgesen és keserűen, amikor egy hang megállította.
– Megengedsz egy szót, Balthis kisasszony?
Madel Gothrián, egy testes kereskedő közeledett feléje, aki gyakran járt
nézelődni a piacra. Nagyon gazdag ember hírében állt, azzal büszkélkedett,
hogy ékkövekkel díszített csipke- és bársonyruhákat ad el. Balthis tudta, hogy
kozmetikai szerekkel is kereskedik, s az utóbbi két hónapban néhányszor látta
őt a pultnál.
– Hogy van az én kis konkurensem? Remélem, jól – köszönt mosolyogva a
férfi.
– Baleset ért, Gothrián úr – dünnyögte Balthis.
– Néhány napja nem látni téged. Bár némi fantáziával ki lehet találni, kinek
köszönheted az arcodat bevilágító szomorú fényt.
– Helyesen képzeled, ha arról a jómadárról beszélsz ott fenn.
A kereskedő tovább szellemeskedett.
– Tehát nyomorba döntöttek. Ha megvigasztal, elmondhatom, hogy ennek a
Korahnak a mesterkedései nem maradtak észrevétlenek a mi köreinkben, és
általános felháborodást váltottak ki. Persze senki nem tudja, mi történt, de az,
hogy így bekötözve jössz ide, míg egész üzleted más kézbe került, magáért
beszél.
Mivel Balthis nem válaszolt, Gothrián így szólt:
– Szerintem Commaroy szerencsétlen idióta. Azt mondják, hogy Lugabek és
Seth Garvan barátságát élvezed, s azok ketten úgy eltaposhatják, mint egy
svábbogarat. Elegendő lenne az egyiket fölkeresned.
– Egyetlen árva bizonyíték nélkül? Meg aztán Commaroy mögött ott áll
Bozar, akitől az egész gyümölcsbetakarítás függ.
– Ez igaz. De ha ez valóban így van, akkor neked véged. Megtudtam, hogy
Commaroy bejegyeztette a Hasznos Találmányok Hivatalában a lakk
receptjét, és most csak neki van törvényes joga a gyártásra és az eladásra.
Naiv és elővigyázatlan voltál. Be kellett volna jegyeztetned, még mielőtt
ellopják a titkot.
– Erre nem is gondoltam. – Balthis rosszkedvűen ráncolta a szemöldökét.
– Kár. Képzeld, én magam is hasznosítottam az egyik ötletedet!
Beindítottam egy üzemet, amely papírdobozokat és kártyákat gyárt, s a dolog
nagyszerűen halad. Az ötleted pénzt hoz nekem.
– Boldog vagyok, Gothrián úr.
A lányka elbúcsúzott tőle, és egy kis mellékutca felé indult, azonban meg
kellett állnia, mert a kereskedő fürgén mellette termett.
– Ahogy mondtam, nem tudom megemésztem, hogy így kifosztottak. Jó
híred kezdett lenni. Tudod, hogy a feleségem toalettasztalkáján a te lakkod is
ott van a többi, általam gyártott kozmetikum között? Azok mellett a szép kis
üvegvázák mellett az enyéim csomagolása valósággal csúfnak hat. A kis
kártya a neveddel, azon túl, hogy eredeti, szinte egyet jelent a becsületes
üzlettel és a jó minőséggel. Ez érdekel engem.
– Ah! –jegyezte meg Balthis.
– Nem ebédelnél nálam? Elbeszélgetnénk, aztán meglátjuk, nem
foghatnánk-e közösen valamibe – javasolta a férfi. – Nézd, nem akarom
kihasználni a pillanatnyi szerencsétlenségedet. Jó emberismerő vagyok, és
még az utolsó fityingemet is rátenném, hogy mostantól legfeljebb három
hónapon belül újra talpra állsz, s tönkreteszel minden konkurenciát.
– Te Felső-Marica mind az öt államában kereskedsz, Gothrián úr. Csak
nevetnél az én konkurenciámon, még ha úgy is döntenék, hogy továbbra is
kozmetikumokkal akarok kereskedni.
A másik elgondolkodva fürkészte Balthist.
– Nem vagyok benne annyira biztos. Haurasiából jössz, ahol köztudottan
jobban értenek a szépítőszerekhez, mint nálunk. Szeretnék beszélni erről, ha
nincs más terved.
Balthis elfogadta az ebédmeghívást. Madel Gothrián rezidenciája fényűző,
parkkal körülvett villa volt a város távoli, csendes kerületében, ahonnan a tóra
nyíló kilátásban is gyönyörködni lehetett. A kiszolgáló személyzet, szolgák és
egyéb alkalmazottak létszáma meghaladta a húszat. Egy szép szalonban
ebédeltek, a kereskedő felesége és négy gyermeke társaságában, és senki nem
csinált ügyet abból, ahogyan Balthis ruhája és ő maga is kinézett. Amikor
elmesélte a lopást, sajnálkoztak, és őszintén érdeklődtek a részletek iránt. Az
étkezés végeztével Gothrián egy kisebb szalonba kísérte át.
– Térjünk a tárgyra, kedvesem – kezdte rögtön. – Commaroy bejegyeztette a
jogait a Nagyhercegségre, de a többi négy államban a miénk lehet a piac. A
cégem mindenfelé árusít. Javaslatom a következő: te elmondod a lakk
receptjét, én pedig fix évi összeget adok neked.
– Miért nem az eladás utáni százalékot? – vetette ellen Balthis.
– Megmondom: a helyzet úgy áll, hogy soha nem tudnád ellenőrizni, hogy
valódi számokat mondok-e. Érted már? Lehet, hogy így kevesebbet fogsz
keresni, de nem kísért az a gondolat, hogy becsaplak.
– Az az összegtől függ.
– Évente kétezer arany – vágta ki Gothrián.
– Háromezer előre, és egy ötévente meghosszabbítandó szerződés – vágott
vissza Balthis.
– Kétezer-ötszáz, és még ma megkötjük.
Balthis beleegyezett. A férfi fogott egy gipszlabdát, és tenyérnyi széles táblát
formált belőle. Belevéste az összeget, ezüsthengerével lepecsételte, és feléje
tolta. Aztán vastag sárga pergamenre megírta a szerződést, és két másolatot
készített róla. Mindketten rányomták aláíróhengerüket a pecsétviaszra. Végül
Balthis írásba foglalta a lakk-készítés instrukcióit, s azt is aláírta. A kereskedő
felesége saját kezűleg szolgálta fel az innivalót, s a megállapodás kapcsán azt
mondta a lánykának, hogy most aztán csúnyán rászedték. Balthis nevetve
bólintott.
– Beszéljünk egy kicsit a szépítőszereidről, Gothrián úr! Magam is azokat
használom, és tudom, hogy itt, Vellameerben a legjobbak.
A másik füstkarikákat eregetve a pipájából elmosolyodott.
– Tizenöt éve a semmiből kezdtem. Ezek egy élet eredményei. Eredeti
holmik, jól vásárolják.
– Mondjuk, hogy kelendők. Mindig arra gondoltam, hogy ha lenne
bátorságom versenyezni veled, még egy egészen kicsi szappant sem árulnék,
legalábbis itt a városban.
– Ne túlozzunk! – dünnyögte bosszúsan a másik.
– Vegyük akkor a szappant. Az biztos, hogy kiváló fehér szappant gyártasz.
De a fiatal lányok nem szeretik, ha az arcuk kivörösödik, miután
megmosakodtak. Ha pálmaolajat adunk hozzá, tízszer lágyabb lesz a szappan.
És az illat! Ezt az ötletet ajándékba adom.
– Illatos szappan? – Gothrián a fejét csóválta.
– Illatos szappan? – kiáltotta a felesége felcsillanó szemmel. – Figyeld csak
meg, hogy fognak tolongani a barátnőim, ha elmondom nekik!
– Úgy gondolod? – dörmögött a kereskedő. – Hát, meg lehet próbálni. De
nem kérem ajándékba. Írásos megállapodást kötünk, ha beéred az eladás hét
százalékával.
– Mehet! – állt rá a lányka.
– Egyéb ötlet?
– Az arcfestékek. Nem tudom, milyen keverékeket használsz, de a nőknek
naponta háromszor kell kifesteniük magukat, ami azt jelenti, hogy nem
megfelelők az alapanyagok.
– Tudod, mennyit adok el abból a holmiból?! – mordult fel a férfi. – Nem
azzal szereztem ezt a villát, hogy mogyorót árultam az utcasarkon. A
szépítőszerek a legfontosabb áruim. És ha egy nőnek naponta háromszor kell
magát kifestenie, az azt jelenti, hogy több pénzt keresek.
– Szent igaz! De ha valaki olyan szempillafestékkel, pirosítóval és púderrel
jelenne meg a piacon, ami egész nap tart, mit gondolsz, mi történne?
– Ha komolyan beszélsz, habozás nélkül a szemétbe dobnám a
szépítőszereket, amiket ez a kövér csirkefogó ajánl nekem – kuncogott a
felesége.
 – Strysében a lakkal együtt arcfestékeket is árultam, és tudom, hogy keverik
a legfontosabbakat. Aztán ott vannak az éjszakai és a nappali bőrvédő krémek.
Haurasiában a nők bármi pénzt megadnak, csakhogy a bőrük rózsás legyen, és
sima, még ha odakünn északi szél dühöng is.
– Nagyszerű bőrolajat árulok – szólt Gothrián.
– Butaság! Ti még soha nem hallottatok az alapozó krémről, amit a festék
alá kell felrakni, hogy kímélje a bőrt. És beszélhetnénk a hajfestékekről is.
Még kamillafőzetet sem árulnak itt a szőkítéshez. Tudom, hogy a haj
szőkítésére Alsó-Mericából hozzák a tevehúgyot, amit te illatosított vízzel
hígítva árulsz. De hadd mondjak neked valamit, Gothrián úr: a nők nem
szeretnek tevehúggyal hajat mosni. Létezik két-három ásványi só, amivel
feketére, szőkére vagy barnára lehet befesteni a hajat. Nem emlékszem az
arányokra, de néhány próba után könnyen megfelelő eredményt lehetne elérni.
– Vessünk papírra egy általános megállapodást, Balthis: egészen új, a te
felügyeleted alatt gyártott kozmetikai cikksorozat, tízszázalékos jutalékkal a
vellameeri és ötszázalékos jutalékkal a többi állambeli forgalom után. A
szerződéseket letétbe helyezzük a kereskedők céhénél – javasolta a férfi.
A tárgyalás még néhány klepszidráig eltartott, végül Balthis három
megállapodást tartott kézben. Később újabb frissítőket hoztak, s a beszélgetés
más témákra váltott. Gothrián töprengő arccal egy pohárka édes likőrt töltött a
lánykának.
– Az igazat megvallva, pillanatnyilag nem az üzleten jár az eszem – vallotta
be. – A Nagyhercegségben meglehetősen furcsa dolgok történnek, néhány
igen hatalmas személy ide tette át működési helyét. Nagyon jó a fülem, s
hallottam, hogy hazád istennője, Sabra Gwenaura a városban van. Nem tudod
véletlenül, mit keres errefelé?
– Látogatóban van a másik örök életűnél, a Nagyhercegség istennőjénél.
– És ki az a különös, zöld bőrű lány, aki vele utazik?
Balthis elmesélte, hogy a Yanessa-szigetvilágról származó női báburól van
szó, mire a kereskedő azt válaszolta, hogy hallott már ezekről a
teremtményekről.
– Furcsa lények – csóválta meg a fejét. – Az egyik ismerősöm valami
szokatlant látott a kezében, valami kristálycsőszerűt. Azt állítják, hogy ördögi
fegyver, s az emberek félnek, hogy halált és pusztulást hoz Vellameerre.
A lányka a szemét dörgölte, mert kissé szédült a likőrtől, amivel a kereskedő
felesége egyre csak kínálgatta.
– Nem fegyver, hidd el! Az ősök holmija, semmi boszorkányság nincs
benne.
– Hát akkor Sabra Gwenaura miért hozta magával a hegyek közé, ha nem
azért, hogy a gonosz hatalmakat rászabadítsa a városra?
 – Miféle hegyek? Vergine Albarosénak adta oda. Semmitől sem kell félned,
Gothrián! Az istenek magánügyei ezek.
– Azt akarod mondani, hogy az a holmi az úszó palotában van? Biztos vagy
benne? Akkor sokkal nyugodtabb vagyok. Úrnőnk soha nem ártana nekünk.
Alkonyodott. Balthis összetekerte a három pergament, zsebre rakta a
kétezer-ötszáz aranyról szóló hiteltáblácskát, és elbúcsúzott. Áthaladt a
parkon, majd az impozáns főkapun keresztül nekivágott a városba vezető
útnak. De alig tett néhány lépést, eszébe jutott, hogy nem állapodott meg a
kereskedővel, hol és mikor kezdik a munkát. Feledékenységén elcsodálkozva
megindult visszafelé a virágágyások közötti kis ösvényen, hogy előbb érjen
oda. Ekkor egy férfit pillantott meg kijönni a villa oldalsó verandájáról,
nyomában Madel Gothrián. Halkan váltottak néhány szót, aztán kezet
szorítottak, és elváltak.
Balthis ösztönösen lehúzódott egy bokor mögé, éppen abban a pillanatban,
amikor fölismerte a látogatót; fejlehajtva, reszketve állt ott, amíg meg nem
bizonyosodott, hogy Haldan Zohare eltávozott.
Fájt a térde. Sántikálva hazafelé tartott. El sem tudta hinni, hogy valóban
szemtanúja volt a jelenetnek. Rájött, hogy Gothrián csak azért fecsegett, hogy
az információt kiszedje belőle, s hogy Ousa Nau szőke istene most már tudja,
hol tartják a Cellarját. De nemcsak ez aggasztotta. Meg mert volna esküdni,
hogy előző este, miközben Sabra Gwenaura látszólag oda sem figyelve
számos titokba beavatta, már számított arra, hogy Haldan Zohare ki fogja
szedni Balthisból, amit tudni akar. Gyalogként használták egy hazugságokból,
cselszövésekből és előre megfontolt gyilkosságokból álló játszmában.
Nos, gondolta fáradtan, ha Haldan Zohare így bekapta a horgot, s elmegy az
úszó palotába, nem sejtheti, hogy többé nem sérthetetlen hátára késpenge vár.
Sabra Gwenaurának mit számít az egész? Tulajdonképpen nem valami sokat.
A Szűz Lith hercegnő utcában járt, amikor benyúlt az egyik zsebébe, s
fölfedezte, hogy a kereskedő hitellapocskája egy rakás porrá változott. Az
egyik sarki lámpa fényénél megállapította, hogy mindez nem fájdalmas
érzékcsalódás: kétezer-ötszáz aranya szétmorzsolódott. Széthajtotta a
pergameneket, s még egy kellemetlen meglepetés érte: még nyoma sem volt
rajtuk írásnak!
Gothrián rászedte, csúnyán behúzta a csőbe, s hogy mindez ugyanazon a
napon történt vele, hogy megsérült és kirabolták, túl sok volt neki. Néhány
pillanatig azt sem tudta, mit tegyen, mire gondoljon; aztán összeszedte kevés,
még a lábában maradt erejét, és végre hazaért.
Befelé menet egy szomszédjától megtudta, hogy Jaronne Polander járt nála,
és felőle kérdezősködött. A lány már tudott a támadásról, és Balthis egészségi
állapota érdekelte.
 A lányka a tükörben megvizsgálta a homlokán a vágást. Annyira
összezáródott, hogy a kötést felcserélhette egy hímzett kendőcskével, ami
valamit javított a közérzetén. A közeli házakból áthallatszott a vacsorázó
emberek neszezése, s erről eszébe jutott, hogy éhes, de hamarosan rájött, hogy
a láda üres, s hogy az egész házban egy fillér sincs.
Lámpást gyújtott, és kiment az istállóba. Az alapanyagok közül csak egy kis
üveg kloroform maradt épen, amit eredetileg arra akart használni, hogy a
padlóra száradt lakkot felszedje vele. Délelőtt látta, hogy a felcser készlete
majdnem elfogyott, az ő üvegében pedig volt még két bő adag, amiért a férfi
legalább három ezüstöt fizetne. Zsebre tette, és átment a sötét udvaron.
A hátsó kapun ebben a pillanatban lépett be a helyettes kincstárnok,
Halvagar és Chalpa Commaroy, ez utóbbi kötelet tartott a kezében, és
fenyegetően vigyorgott. A két férfi szemből közeledett Balthis felé, Halvagar
megragadta a karját.
– Nagy megtiszteltetés vár rád, kedves Balthisom. Mint Vergine Albarose
papja, van szerencsém tudatni veled: kiválasztattál, hogy Jéghercegnő váljék
belőled. Önként velünk jössz, vagy Commaroy inkább használja a kötelet és
kendőt? Odakünn kocsi vár ránk.
A lányka a félelemtől bénultan bámult rá.
 XV.

AZ ELSÜLLYEDT PALOTA

A bárka orránál, az iszapba süllyedő csizmával Goze Bovelia papnő állt a

tóparton. Kitágult orrlyukkal, jólesően szívta be a fűből áradó nehéz illatot; a
mocsári bűz az évek során tudatában összefonódott éjszakai működésével, a
titkos cselszövésekkel, a hétköznapi emberek számára ismeretlen
élményekkel, de mindenekfölött azzal az izgató tudattal, hogy nagyobb,
hatalmasabb mindenkinél. A hatalomnak is van szaga, amit számára rejtélyes
képessége és rajongása jelentett. Elégedetten nagyokat szippantott, aztán
lenéző pillantást vetett a mellette ülő lányra.
– Hagyd már abba ezt az idétlen tüsszögést! – szidta. – Megtiltom, hogy
éppen most fázz meg!
A másik keserves képet vágott.
– Miért nem jön már Halvagar? Sötét van, fázom, átázott a lábam, és
felfordul a gyomrom ettől a bűztől.
– Bűztől?! – vicsorgott Bovelia. – Ez a tó természetes vegetációjának illata,
te taknyos. Koncentrálj inkább arra, amit az iskolában tanítottam, mert a
palotába érve alkalmaznod kell. A jéghercegnői cím a megtiszteltetésen túl
odaadást és elkötelezettséget is jelent.
– A fenéket illat! – morogta a lány. – Éppen mögöttünk van a város
legnagyobb csatornája, s több mint százezer árnyékszék bűzét lélegezzük be.
Bokáig merülünk a szarba!
Goze Bovelia az istennő két mérföldre fekvő úszó palotájának fényeit
bámulta, és nem látszott rajta, hogy e szavak eljutnának az agyáig. De a
gondolatra mégis homlokát ráncolva kezdte vizsgálgatni a mocsarat,
mérgesen a levegőbe szimatolt, s arcára hitetlenkedés ült ki: a mocsár illata, a
szag... csak nem azt a dolgot hitte az ő illatának? Hirtelen úgy érezte, hogy
mindörökre megfosztották valami jótól és rendjén valótól, hogy a világ
fenyegetővé válik, ahol semmiben nem lehet bízni, s gyűlölni kezdte a lányt,
aki minderre ráébresztette,
Bovelia néhány pillanatig ízlelgette a gyűlöletet, hagyta, hadd növekedjék
benne, amíg olyanná nem vált, mint egy vörös felhő: az iskolában addig verte
volna ezt a hitvány teremtést, amíg szemét el nem öntik a könnyek, amíg a
pofonoktól és a rúgásoktól nem marad más belőle, csak egy dühtől reszkető
rongycsomó. Keze ökölbe szorult, ahogy elképzelte, mint zuhan a földre
tompa puffanással a teste az ütlegektől. A harag cikázó, bíborszínű
villámokként vakította el a látását. Hirtelen fölfigyelt a másik szavaira.
– Mit? Mi az ördögöt akarsz már megint?
– Azt kérdeztem, hogy jól érzed-e magad, asszonyom. Olyan különösen
morogtál. Talán egy rák csípett beléd?
Bovelia váratlanul elmosolyodott, polipszemét óriásira nyitotta:
– Kedves, kedves kis Izalor... Egészen odáig vagyok az örömtől, ha
magasztos megbízatásodra gondolok. És biztosíthatlak, hogy hamarosan te
is... feloldódsz a boldogságtól. Megértem a türelmetlenségedet. Figyeld csak,
megállt egy kocsi!
A mocsaras partra végre megérkezett a kocsi, amire Balthist kevéssel azelőtt
felrakták. A nyirkos tetőn ülve a lányka egyre azon győzködte magát, hogy
ami történik vele, valóság, nem rémálom. Zavartnak és kábának érezte magát.
Commaroy erősen megpenderítette, mire belehuppant a sárba, aztán hallotta,
hogy a férfi valami bárkáról ugat, meg hogy igyekezni kell.
Valamivel később a bárka farában két ismeretlen nő mellett kuporgott, akik
még egy pillantásra sem méltatták. Halvagar és társa pedig teljes erőből
Vergine Albarose úszó palotája felé evezett. Bár látta, hogy teljesen
fölöslegesen kérdezősködne, hogy miféle rémségek várnak rá amott, nem
tudott úrrá lenni nyöszörgésén. Majdnem teljesen sötét volt. A testes
nőszemély váratlanul felemelte a karját, és brutálisan halántékon vágta.
– Hagyod abba végre ezt a vonítást, te ostoba nyomorult! – szidta. – Egy
Jéghercegnő nem viselkedik így.
Chalpa Commaroy vidáman dörmögte:
– Hagyod te sírni, Bovelia! A palotában majd nevetni fog. Igaz, Balthis?
A lányka nem mert ellenkezni, így hát csendben maradt. Beszélgetésükből
kivette, hogy az ingerlékeny nőt Goze Boveliának hívják, s nem más, mint
akivel Jorannénak is dolga akadt az „Isteniskolában”, s aki papnői címet
viselt. Izalor, a gőgös lány alig szólt valamit, és egyáltalán nem látszott, hogy
aggódna. Nagyjából egy klepszidra múltán a bárka orra halkan nekipuffant
valami akadálynak, Goze Bovelia pedig fenéken billentette Balthist, amit a
lányka úgy értelmezett, hogy ki kell szállnia. Lába vastag jégtakarót ért, a
fehér síkság a holdfényben lapos szigetnek tűnt, amit alaposan legyalultak. Az
istennő palotáját körös-körül legalább százlépésnyi szélességű jégfal vette
körül, s a közepébe zárt épület olyan volt, mint valami hatalmas, kör alakú
bárka, amire három hidat szereltek fel. A kerek ablakokból erős fény vetült ki,
amelyet Balthis szerint csak az ősök titokzatos gépezetei állíthattak elő, a
levegőt és a monumentális építményt pedig halk, ismeretlen eredetű sistergő
hang töltötte be.
 – Iparkodjunk! – szólt Halvagar. – Még sose láttam ilyen vastagnak a jeget,
nem tetszik ez nekem. Haladéktalanul végre kell hajtanunk a szertartást.
– Ne félj! – dohogta a nő. – A palota váza vasból van. A jég már máskor is
megropogtatta, mégse dőlt össze soha.
– Reméljük! Biztos vagy benne, hogy a lány tudja a feladatát?
– Hülyének nézel? – ugatta Goze Bovelia. – Izador tökéletesen elsajátította
az Imádkozó Kapcsolótábla kezelését. S ha a szertartás végén belezavarodik
is, itt van, aki helyettesítheti.
Balthis egészen az épületig e szavak értelmén töprengett, de hiába. A jégből
áradó hideg még jobban fokozta az agyát megbénító zsibbadást, de néhány
érdekes részletre azért felfigyelt. A jég alatt a palota fejgerendájából induló
csőrendszer derengett át. A jéghegyet a Missis egyáltalán nem hideg árama
folyta körül, ennek ellenére a jég sem meg nem olvadt, sem meg nem
repedezett. Vergine Albarosénak nyilván van valami gépezete, ami a víz alatti
csőrendszerrel jéggé dermeszti a vizet – töprengett Balthis. Hallott már arról,
hogy a jég horgonyozza a tó fenekéhez a palotát, de most látta, hogy a
dolognak vannak veszélyei is, főleg az, hogy ha túl sok halmozódik fel, maga
a jég roppantja össze a palotát.
Másrészt viszont, ha a sarki szigetecske kiterjedése lényegesen csökkenne,
leszakadna a tó fenekéről, s az áramlat a folyó felé sodorná Vergine Albarosét
minden vagyonával együtt. Szemmel láthatóan tehát az volt papjainak a
feladata, hogy felügyeljenek a palota biztonságára és a jég mennyiségére. De
a helyzet lényegét, amelybe belekeveredett, nem érzékelte a lányka, aki
inkább a félelemtől, mint a hidegtől reszketett.
Felvezették egy hosszú, rozsdás vaslépcsőn, majd lelökték egy szűk, sötét
folyosóba, amelynek fémfalaiból ajtócskák nyíltak, és ahol avas zsír, szemét
és túlfűtött gépek kellemetlen szaga terjengett. Az istennő székhelyének alsó
régiója olyan volt, mint egy bűzös, kanyargós hajófenék, ahol egerek
rejtőznek a csúszós fémpadlózat réseiben. Balthis ügyetlen menekülési
kísérletét Commaroy nyomban meghiúsította, addig csavarva a lányka karját,
amíg az fel nem kiáltott; Halvagar kincstárnok pedig erősen belerúgott, hogy
futásra kényszerítse.
A lányka elkeseredetten, könnyes szemmel követte a csapatot egy legalább
ötven lépés széles terembe, amelyet erős fényű üveggömbök világítottak meg.
A falakon rozsdás vascsövek futottak végig, a mennyezetről hajlékony
vezetékek lógtak, nem egy töröttnek látszott. Olykor a padlóra esett egy, s
ilyenkor az érintkezés helyén pattogó szikrák keletkeztek. A helyiség mélyén
Balthis egy megfeketedett, nyomógombokkal borított fémoltárt pillantott meg,
ahová két széles lépcsőfokon lehetett feljutni. Oldalt pusztulófélben lévő,
ismeretlen célú gépezetek sorakoztak, amelyeknek eredeti kinézetükre még
következtetni sem lehetett, annyira beborította őket a szemét és a sok
javítgatás nyoma. Meleg volt, s az évszázadok vagy évezredek óta tartó
elhanyagoltság érződött a levegőben.
Amikor megérkeztek, egy kövér, kopasz férfi bukkant elő egy rozsdás
gépezet mögül, kezét ronggyal tisztogatva.
– Üdv, Halvagar! – mondta, és lustán feléjük lépett. – Hm! Ez a két
hercegnő?
– Üdv, Feterne! Hogy állunk?
– Nem kell kapkodni. – Feterne két ujja között kifújta az orrát, és a
többiekre mosolygott.
– A Hajtókaros Isteni Sátánűzőnek még melegednie kell, és a Szent
Olajégetőnek lötyög az egyik rugója. Még meg kell néznem. Addig igyatok,
és szívjatok el egy pipát, helyezzétek magatokat kényelembe!
– Mindig van valami, ami nem működik – morogta Goze Bovelia. – Ha az
istennő szólhatna, és le tudna szállni a trónjáról, örök életű kezével itt helyben
kitekerné a nyakad, te idióta!
Feterne dühödten meredt rá.
– Igen?! Hát akkor jusson eszedbe, hogy ha én nem lennék, már harminc éve
minden szarrá ment volna, amikor az a korlátolt, híg agyú bátyád kicsinálta az
imamérőt. Ami pedig téged illet, te bűzös, felfuvalkodott hólyag...
– Elég! – kiáltotta Halvagar. – Miféle viselkedés ez? Nem tűrök ocsmány
szavakat a palota szentélyében, főleg nem két előkelő kislány előtt, akiket
azért hívtunk, hogy véghezvigyék a szertartást. – Negédesen Balthisra és
Izalorra mosolygott. – Kérlek, tartsatok velünk, hercegnők!
Mind az öten helyet foglaltak a helyiség szalonnak berendezett sarkában,
ahol pecsétes párnák és szőnyegek között óriási nargilé trónolt.
Feterne eltűnt, Chalpa Commaroy pedig nekilátott, hogy működésbe hozza a
füstölőszerszámot. Goze Bovelia kelletlenül osztogatta szét az édeskés löttyel
teli pohárkákat. Balthis is kapott belőle.
– Nem kell levetkőznöm, asszonyom? – kérdezte Izalor nyűgösen.
– Majd később, kedvesem. Amint az a semmirekellő ellenőrzi az Áldás
Oltárát. Addig ismételd át a tennivalókat. Láthatod, hogy az Imádkozó
Kapcsolótábla itt is olyan, mint ahogy a rajzon tanulmányoztad. El ne felejtsd,
milyen sorrendben kell benyomni a gombokat! A szertartás végén
megragadod az oldalsó nagy kart, és teljes erőből lenyomod.
– Ezt a rongyost minek hoztuk magunkkal? – panaszkodott a másik, és
Balthisra mutatott.
– Ne aggódj! Csak akkor lép közbe, ha nem lesz elég erőd teljesen lenyomni
a kart. Aztán elvezetlek az istennőhöz, és bemutatlak neki. Gondolj erre a
megtiszteltetésre!
 – Azt hittem, az istennő jelen lesz a szertartáson.
– Lehetetlen! Tudod, hogy soha nem hagyja el a tróntermet.
Izalor nem szólt többet. Utálkozva Balthisra pillantott, aztán elfintorodott a
hordó nagyságú nargiléból áradó füsttől, amely betöltötte a helyiséget. A
szerkentyű tetejéből négy vékony, szopókában végződő, hajlékony cső meredt
ki. Commaroy egyet Halvagarnak, egy másikat Goze Boveliának nyújtott,
fogai közé kapta a magáét, aztán mindhárman ünnepélyes arccal leszívták a
füstöt.
A levegőben az illatosítás nélküli, vegyes dohány kellemesen csípős szaga
kezdett terjengeni.
– Akarsz szívni? – kérdezte a Korah Fortuner Balthistól, meglepő
szívélyességgel.
A lányka válaszra nyitotta a száját, de olyan száraz volt a torka, hogy egy
hangot sem tudott kinyögni. Könnyes szemmel megrázta a fejét, és nyelt
egyet.
– Szerintem túl kesernyés a füst – mondta Halvagar. – Mit szólnál, Bovelia,
ha a fejbe egy kis enciánkivonatot öntenénk?
– A gondolataimban olvasol, Halvagar. Semmi nem lehet kellemesebb egy
kis enciánnál a jó cayressei dohányban – helyeselt a nő, és felállt. Kinyitotta a
nargilét, és néhány csepp folyadékot öntött bele a nyílásba.
– Tökéletes! –jelentette ki Commaroy. – Bovelia, szent kezed van a
nargilével. Te egy szakértője vagy a művelt élés gusztusának.
– Túlságosan is, kedves Commaroy – örvendezett szerényen a nő, és ismét a
füstöt kezdte szívni.
Balthis megpróbálta elrendezni a gondolatait, de csak kérdéseket tudott
feltenni, amikre képtelen volt meglelni a választ. Mi az oka, hogy Vergine
Albarose se beszélni, se a trónjáról leszállni nem tud? Miféle szertartást fog
véghezvinni Izalor? És hová lett Sabra Gwenaura, Haldan Zohare és a zöld
bőrű lány, Djeliza? Egyáltalán nem tetszett neki ez a hely. Feterne a nagy oltár
mögött hatalmas kalapácsütéseket mért valami üllőként visszhangzó tárgyra, s
csak azért hagyta abba, hogy káromkodjon. Ha ebből állt a javítási munkálat,
a férfi a lehető legalkalmasabbnak tűnt rá, hiszen szakértelmének hiánya közel
járt a bűnözők elvetemültségéhez. A helyiségben minden azt sugallta, hogy ha
a toldott-foldott kötések, csomók, szögecselések kiesnének, az egész palota
lángra lobbanna, és az örök életű Vergine Albarose nem tehetne mást, mint
hogy úszva távozzon.
Feterne elégedetten, kivörösödve tért vissza. Ledobta a kalapácsot,
megragadta a nargilé negyedik szárát, és lassan megszívta.
– Minden készen áll! – jelentette be. – Az Égi Megvilágosodás keverőjének
elgörbült az egyik fogaskereke, de némi kalapálással visszahelyeztem belé az
isteni kegyet. A szertartás után egy klepszidrával legalább százezer köbméter
jég olvad fel, talán nyugtunk lesz egy hónapig.
Véleményt cseréltek néhány egyre gyakrabban szeszélyeskedő szerkezetről,
így Balthis megértette a lényegét az eseményeknek, amikbe belekeveredett.
Úgy tűnt, a szertartás abból áll, hogy az Imádkozó Kapcsolótáblát működtetik,
s ha a végrehajtás megfelelő, a jég gyors ütemben olvadni kezd. Az olvadás
folyamata nagyjából egy klepszidráig tart, s ez alatt az idő alatt a jéghegy,
amelybe a palota bele van ágyazva, megfelelő méretűre csökken, de ezt
havonta meg kell ismételni.
– Nemes Izalor, érintetlen és méltóságos Jéghercegnő, szent feladatod
kezdetét veszi: az Istennő nevében, állj fel! – kiáltotta Bovelia vibráló
vallásos hévvel.
E mondat elhangzása után csak Balthis maradt ülve, s szótlanul nézte,
hogyan öltözik át Izalor egy feltűnő, piros-fehér négyszögekkel díszített
ruhába. Ünnepélyesen odakísérték a fémoltárhoz, aztán Halvagar hosszasan
megrázott egy ezüstharangot.
– Kezdd a szent rítust! – parancsolta.
Izalor felemelte a fejét, előrelépett, és méltóságteljes, jól begyakorolt
mozdulatokkal működésbe hozta az Imádkozó Kapcsolótáblát. Ujjai érintése
nyomán olyan dolgok történtek, amiket Balthis aggódó érdeklődéssel figyelt:
az oltár üvegezett ablakocskáiban színes fények villóztak, a csapágyakból
kiáradó füst kíséretében forgásba lendült egy kristályspirál, a terem jobb
oldalán álló, láda nagyságú gépből pedig mély zümmögés hallatszott, és
oldalából szikraeső fröccsent a kis csoport lábaihoz.
– Semmiség! – Feterne egy kézmozdulattal lecsillapította Izalort, aki
félreugrott. – Csak az Áldástartály folyik egy kicsit. Folytasd bátran,
hercegnő!
A lány tovább nyomkodta a gombokat, és húzkodta a karokat, szemmel
láthatóan kívülről megtanult sorrendben. A terem fényei váratlanul úgy
elhalványultak, mint a csonkig égett gyertyák.
– Most! – kiáltotta Bovelia, és a nagy karra mutatott.
Izalor két kézzel megragadta a fogantyút, és lefelé kezdte nyomni. De soha
nem fejezte be a műveletet. Az oltár mögül recsegő zajjal vörös fény tört elő,
a levegőt égésszag töltötte meg, s a lány merev testtel a földre zuhant. A
helyiségben pár pillanatig feszült csönd uralkodott.
– Éreztem! – morogta végül fejcsóválva Feterne. – Csak félig nyomta le. Tíz
esetből kilenc így végződik.
Halvagar a lány fölé hajolt.
– Vigyük ki, még mielőtt itt a padlón felolvad.
Balthis egy kispárnán ült a nargilé mellett, bénultan a döbbenettől; képtelen
volt elhinni azt, amit pedig a saját szemével látott. Bensőjét dermesztő félelem
árasztotta el, mert Izalor teste jéggé változott. Átlátszó lett, kívülről látni
lehetett a csontvázát, ám a helyiség hőmérsékletétől kezdett megolvadni a
tetem, ruhájából lassú patakok csörgedeztek elő.
Karját-lábát fogva mind a négyen felragadták a szobormerev holttestet, s
egy oldalsó kisajtó felé indultak.
– Egy pillanat – szólt Goze Bovelia. – Nem biztonságos egyedül itt hagyni a
kislányt.
Halvagar vigyorgott.
– Hová tudna menekülni? Ne aggódj! Amint visszajöttünk, füstölünk egy
kicsit, iszunk egy pohárkával, aztán a mi kis barátnőnk befejezi, amit a derék
Izalor félbehagyott. Igaz, Balthis?
– Kedves Balthis, gondolj a megtiszteltetésre! – tódította Feterne, s
rámosolygott, mielőtt kimentek volna.
Balthis hamarosan megpillantotta őket egy kis ablakon át, ahogy a
holdfényben a jégen haladnak. A tó vizében Izalor, immár minden
porcikájában Jéghercegnővé válva, néhány percen belül feloldódik.
Csontvázát a folyó elviszi a völgybe, széthullott csontjaira pedig a
Mennydörgés vízesés mélyén bukkannak rá, két mérfölddel délebbre. Balthis
ismét a gépeket kezdte bámulni, a titokzatos, lüktető energiát, amely képes
jéggé változtatni az emberi húst. A legkevésbé sem kételkedett, hogy ha neki
is le kellene nyomni a nagy kart, ugyanígy végezné.
Vergine Albarose palotája hatalmas, ósdi épület volt, ahol számos
búvóhelyet lehetett találni, de Halvagar igazat mondott: a szigetről nem tudna
elmenekülni. Kényszeríteni fogják, hogy nyomja le a kart. Agya üresen
forgott a félelmetes gondolat körül, míg meg nem hallotta a visszatérők
hangját. Csak ekkor jutott eszébe, hogy még mindig a zsebében van a
kloroform, amit az istállóból vett magához, hogy eladja a kerületi felcsernek.
Odaszaladt a nargiléhoz, kinyitotta az illatosító rekeszt az égőfejen, és
beleöntötte az üveg egész tartalmát. Aztán visszaült a kispárnára, és várta,
hogy a többiek bejöjjenek.
– Derék – dicsérte Halvagar elégedetten, hogy ott találja. – Tudtam, hogy
nyugodt szívvel és szilárd lélekkel méltányolni fogod a megtiszteltetést, hogy
az istennőt szolgálhatod.
– A siránkozás különben sem ért volna semmit – dohogott Goze Bovelia, és
mellé telepedett. – Add csak az almaboros kancsót, Feterne! Fázik a kezem.
Ittak. Balthis pohárkájában is maradt még likőr, ivott egy kortyot, de alig
érezte az ízét. Rázta a hideg, és hányingere volt. Ezeknek az embereknek a
szívélyes mosolya jobban megrémítette, mintha csupasz agyarral vicsorgó
farkascsorda vette volna körül.
 – Kipróbáljuk a tamarinduszt? – javasolta Feterne, és társainak nyújtotta a
nargilé hajlékony csöveit.
– Nem fontos – utasította el Commaroy. – A Cayresse dohánnyal a legjobb
az encián.
Mindnyájan a szájukba vették a csővéget. A széles pipafejben csak úgy
gomolygott és kavargott a füst, ahogy mélyen leszívták. Szemük félig
lecsukódott a szippantás élvezetétől, ami elbódította őket. És bódultak is
maradtak. Pár pillanat múlva Feterne szájára elragadtatott mosoly ült ki, teste
oldalra dőlt, és halántékával a földre puffant.
– Mi... De hát mi... – hörögte Halvagar, s határtalanul csodálkozva kiejtette
kezéből a pipaszárat. A torkához kapott, dülöngélt, mint egy részeg, aztán
hanyatt vágódott.
– Árulás! – Goze Bovelia szemei kiguvadtak, s hirtelen elájult.
Chalpa Commaroyt is leterítette a kloroformszippantás. Előredőlt,
homlokával a földet érintette, s így is maradt. Balthis fölállt. Hevesen vert a
szíve, azt sem tudta, mit is csináljon, merre induljon. Keresztüllépett a
hortyogó Halvagaron, aztán megállt, hagyta, hogy a gépek zümmögése még a
bőre alá is behatoljon. A felsőbb szintekről semmi zaj nem hallatszott. Amikor
félelme és kábultsága elmúlt, rájött, hogy csak úgy tudja elhagyni a szigetet,
ha megtalálja a bárkát.
– Méregkeverő! – vinnyogott Goze Bovelia a háta mögül.
A lányka megrettenve vette észre, hogy a nőnek sikerült talpra tápászkodnia,
s most kezeit karomként meresztgetve feléje dülöngél.
– Te kis ringyó... Eltaposlak, mint egy svábbogarat!
Balthis a fémoltárig hátrált, Goze Bovelia lépésről lépésre, fáradságosan
ment utána, s csak az a vágy tartotta talpon, hogy megölje Balthist. A nő
lihegett, egy utolsó erőbedobással a lányka felé vetette magát, aztán
nekicsapódott a gépezetnek. Egyensúlyát vesztve botladozott, kezei
rákulcsolódtak az emelőkarra; aztán, ahogy oldalra dőlt, teljesen lenyomta. Az
ócskavas hátulja füstöt és vörös szikrákat bocsátott ki, az üvegezett ablakok
mögött villóztak a fények. A gépek erősebben kezdtek zümmögni.
Goze Bovelia Balthis lábai elé zuhant a földre, aki úgy bámulta, mintha
kísértetet látna. A nő arcán sejtelmesen, száz csiszolt kristályként tükröződtek
a helyiség fényei. Haja fehér, harmat gyöngyözte pókháló volt, jéggé dermedt
koponyája gonoszul vigyorgott.
A lányka elhagyta a helyiséget. Többször is eltévedt, míg végül kiért a külső
erkélyre, amely úgy övezte a palota földszintjét, mint hajót a mellvéd. Maga
előtt kis lépcsőt látott, távolabb pedig, valahol a sötétben, ott horgonyzott a
bárka, amellyel visszatérhetne Vellameerbe. De nem mert lemenni a lépcsőn:
a jégsziget felszíne alatti csőhálózat titokzatos, vöröses fényben kezdett
izzani, a szélein gomolygó, sűrű ködtől pedig még a város fényei sem
látszottak. A köd hamarosan még tömörebb lett, eltűnt mögötte a Hold, s csak
néhány lépésnyire lehetett látni. Balthis tüdejében minden lélegzetvételre
olyan súlyos nedvesség hatolt be, hogy szinte fájt.
Végül lemondott arról, hogy a ködben csatangoljon, s felment a vaslépcsőn.
Az épület második szintjét is erkély övezte, amely keskenyebb volt ugyan az
alatta lévőnél, de elég széles ahhoz, hogy legalább tíz helyiség elférjen rajta.
Találomra kóborolt, aztán odaért egy ajtóhoz; belépett rajta, és becsukta maga
után. A helyiségben nem volt teljesen sötét. Egy rövid átjáró kényelmesen
berendezett kis szobába torkollott, amelynek a falára világító gömb volt
szerelve. Továbbment, fülelt, aztán belesett egy másik, keresztbe futó
folyosóra. Egyáltalán nem nyugtatta meg a süket csönd, sokkal jobban örült
volna az ellenkezőjének. Azt képzelte, hogy a fenyegető csendben szakállas
óriások, szörnyek és szellemek lesnek rá, a sarokban lapulva. Lábujjhegyen
ismét elindult.
A félig nyitott ajtókon egy szalonba és fényűző hálószobákba kukkantott be.
A berendezés egészen különös volt, arra emlékeztette, amit hónapokkal
azelőtt a Hore Katél barlangjaiban ismert meg, ám itt látszott, hogy a
helyiségekben laknak, naponta használják őket.
Még odébb belső lépcső vezetett a legfelső emeletre, ahol bármely nemesi
palotába beillő bútorok és felszerelési tárgyak között találta magát. Ahogy
kipillantott egy kerek kis ablakon, csüggedt sóhajjal állapította meg, hogy a
köd már falként veszi körül az épületet. A jégolvasztó gépezetek bizonyára
teljes intenzitással működtek, s a sziget egészen addig kisebbedik, amíg útját
nem állják az istennő palotájának falai. S ez be fog következni, ha időben
magához nem tér a három férfi. Mi lesz, ha kialusszák a kloroform hatását?
Eltöprengett, aztán úgy módosította a kérdést: vajon miféle intézkedéseket
hoztak, hogy Balthis ne leplezhesse le egész Vellameer előtt titkos
mesterkedéseiket? Egyetlen választ tudott elképzelni. Már meglehetősen
belefáradt a magányos kóborlásba, amikor egy konyhaféléhez ért. Bement és
leült. Itt is volt egy üveggömb, ami legalább húsz olajmécses fényével
világított. Kíváncsiság nélkül pillantott körbe. Kimerült volt, fájt a sérült
térde. Erőlködnie kellett, hogy ne gondoljon Valthurra, a házukra, a rettentő
távoli Dendrára, ahol apja biztosan azon töpreng, mi is történhetett vele –
hogy elűzze agyából mindazt, aminek emlékétől sírva fakadt. – A konyha
végében két ajtó nyílt. Abban a reményben, hogy illemhelyet talál, kinyitotta
az egyiket, egy söprűkkel, szerszámokkal és porcelántégelyekkel teli fülke
ajtaját. Becsukta, és a másikat is kinyitotta. Ez szintén félhomályos
raktárféleség volt, amelynek felső részét lábasokkal és cserépedényekkel
zsúfolt polcok borították. Ahogy lepillantott, a vér hirtelen kifutott arcából,
felnyögött, és eszméletlenül a földre zuhant.
Balthis olykor elképzelte, milyen is lenne, ha váratlanul szembekerülne a
Dologgal. Élénk fantáziája volt, így hát könnyen, rémisztő könnyen el tudta
képzelni, amint a nyálkától csöpögő, vonagló, kocsonyás testek
féregcsápjaikkal ízekre szaggatják őt. Azt viszont soha nem hitte volna, hogy
a rémülettől ájultan esik össze két világoskék női szem láttán, amelyekben
tébolyult nevetés ül.
Levegő után kapkodva félrehúzódott. Később, amikor már eléggé erősnek
érezte magát, megkapaszkodott egy kemence oldalában, és feltápászkodott.
Libabőrös volt, gondolatai úgy összegubancolódtak, mint egy macskáé,
amelyik éppen leesett a kerítés tetejéről. A Dolog még mindig ott volt,
mozdulatlanul ült egy széken a félhomályban, s talán arra várt, hogy az ajtót
ismét rácsukják. Mióta lehetett ott, a semmibe mosolyogva, csupán a sötétbe
meredve, mint egy hulla, amelynek a koporsóban tágra nyílnak halott szemei?
Mert hogy a szőke lány ijesztően hullakinézetű volt, azt Balthis azonnal
észrevette. A holtak fagyos érdeklődésével bámulta a világot. A lányka az
egyik térdét és az egyik lábát látta a rejtekhelyéről.
A fiatal nő, aki odabenn ült, csodálatosan szép volt, vagy legalábbis
bizonyára az volt, mielőtt ez az obszcén kifejezés el nem torzította az
arcvonásait. Valaki bezárta a kamrába, akár egy söprűt, ő pedig ott maradt
mozdulatlanul, gondolatok nélkül, mint egy tárgy. Talán egy napon se szó, se
beszéd feláll a karosszékről, és elkezd gyilkolni, de a mosoly nem hagyja el az
arcát. Balthis a fal mellett az ajtóig hátrált, és az ijedtségtől sápadtan kiosont.
Valamivel később, ahogy a külső erkélyen járkált, hangokat vélt hallani a
ködből, ezért bement az épületbe. Rövid folyosók útvesztőjében kóborolt,
végül habozva megállt a harmadik szint középső részét elfoglaló hatalmas
terem bejáratában. Bedugta a fejét. Valódi trónterem volt, mélyén dús
intarziával díszített, magas támlájú ezüstszék állt, amelyen egy nő ült. Arcát
és haját aranymaszk fedte, keze a karfán nyugodott, ezüsttel hímzett
selyemruhát viselt. A lányka nyomban visszahúzta a fejét. Éppen tovább akart
indulni, amikor közeledő súlyos léptek zaja hallatszott, s a folyosón
felbukkant Haldan Zohare és Madel Gothrián, a kereskedő. A férfiak
döbbenten bámulták.
– Mit keresel itt, Balthis? – kérdezte Ousa Nau istene.
Megrettenve lapult a falhoz.
– Uram, én... Vergine Albarose papjai elraboltak, és meg akartak ölni. De
elmenekültem. Könyörgöm, ne bánts!
Haldan Zohare összepillantott Gothriánnal. Mindketten karddal és tőrrel
voltak felfegyverkezve. Arcukon kíméletlen, elszánt kifejezés ült, mint akik
gyilkolni is készek. A lánykát figyelemre se méltatva továbbmentek, és
beléptek a terembe, ő pedig félénken követte őket.
A kereskedővel a nyomában Haldan Zohare a trón felé haladt, nagyjából
tízlépésnyire tőle megállt, és csípőre tett kézzel, hangosan így szólt:
– Felismersz, Vergine Albarose? Rég nem láttuk egymást. Csaknem
ötvenezer éve.
– Megismerlek Ousa Nau-i Haldan Zohare – felelt a nő, akinek a hangját az
arany álarc méllyé és kissé színtelenné tette. – Igazi öröm, hogy itt láthatlak.
Már hallottam, hogy átkeltél az óceánon, és Vellameerben tartózkodsz.
– Persze hogy hallottál róla. – Haldan hangja gúnyosan csengett. – Hiszen te
is benne vagy annak a szuka Sabrának a mocskos és veszélyes játékaiban. De
összedőltek a terveitek! Csodálkozom rajtad, Vergine. Okosabbnak hittelek.
Azt gondoltad, hogy büntetlenül megteheted?
– Nagyon kemény szavakat használsz, kedves Haldanom! Aztán meg, hogy
őszinték legyünk, úgy tudom, megpróbáltad ok nélkül eltenni láb alól Sabrát.
Rátámadtál, feláldoztad a parasztjaidat, csak azért, hogy megkaparintsd a
hatalmat... az abszolút hatalmat. Vagy tagadod?
A férfi megrázta a fejét.
– Sabra túl sokáig a markában tartott mindnyájunkat a fenyegetéssel, hogy
szétzúzza a Telekront, és már legalább kétezer éve azt hajtogatja, hogy el kell
tűnnünk. Most megölte Bambolisa Grenthet és Darth Larimanit... Tudom,
hogy megölte őket, biztos vagyok benne. Azt is tudom, hogy kivette a gépből
a Cellaromat, mert egy hónapja nem gyógyulnak be rajtam a vágások. Tudod,
hogy ez mit jelent?
– Megöregszel és meghalsz – felelte az aranyálarcos nő.
– Lehet, Vergine. De nemcsak én. Már tudom, hol a Telekron. És ne hitegesd
magad: egyikünk sem fogja tűrni, hogy sértetlen maradjon a gép, ha csak te,
Sabra és Harlja Fenhora húzhattok belőle hasznot. Vagy mindenki, vagy
senki. Ezért hát dönts: hol a Cellarom? Tudom, hogy Sabra idehozta.
A nő pár pillanatig csendben, mozdulatlanul ült. Aztán megszólalt:
– Add oda neki, Djeliza!
Balthis az ajtó mellett állva hallgatta a beszélgetést, s végig az a furcsa
érzése volt, hogy valami nincs rendben, de nem tudta pontosan, mi az. Egy nő
bukkant elő a trón mögül, akiben a lányka Djelizára ismert, a bábura. A szép,
zöld bőrű teremtés karhosszúságú kristálycsövet tartott a kezében, s néhány
lépésnyiről Haldan Zohare felé dobta. A férfi fürgén elkapta röptében. Ám
ahogy a fény felé tartotta, hogy megvizsgálja, fájdalmas nyögés szakadt fel
belőle: a tárgy belseje apró, porfinomságú szilánkokkal volt tele.
– De hiszen darabokra van törve! Átkozott ringyók! Eltörtétek! – lihegte.
A nő levette az aranymaszkot, s előbukkant Sabra Gwenaura arca.
– Te akartad, Haldan! Csak magadat okolhatod.! Azt kerested, amivel engem
vádoltál: a hatalmat. Egyikünknek magához kellett ragadnia.
– Te! – suttogta megsemmisülten Haldan. – Megvártad, míg idejövök, hogy
az arcomba vágd az ítéletemet, csak hogy élvezhesd ezt a pillanatot, ugye?
Kár... Azt hittem, van lelked is e mögött a szép babaarc mögött. Ki tudja,
mennyire örültél már előre ennek a jelenetnek! Nem érzek mást, csak
fájdalmat.
Sabra Gwenaura összeharapta a fogát.
– Gondolj a bűneidre, Haldan, amiket egymás után követtél el!
– Hol van Vergine Albarose? Őt is elintézted?
– Olyan, mintha meghalt volna. A Cellarjában valami meghibásodott, több
mint tízezer éve, azóta katatóniás. Te pedig visszatérsz Ousa Nauba. Még
harminc-negyven évig játszhatod az isten szerepét. A Telekron felé pedig ne
merészelj közeledni, megöllek, még mielőtt hozzáérhetnél. Ez az állam az én
uralmam alá tartozik. Személyesen fogok meggyőződni, hogy hajóra szállsz-e
Laranában.
Haldan Zohare a kezében forgatta a kristálycsövet, és a belsejét megtöltő
szemcséket vizsgálgatta. Pár pillanatig szótlanul állt, aztán dühösen úgy
csapta a falhoz, hogy a szilánkok szétspricceltek a helyiségben. Fenyegetően
kardjának markolatára tette a kezét, és Sabra Gwenaurát bámulta.
– Van más megoldás is – mondta. – Téged nem lehet megölni. De jobbat is
ki tudok találni: be foglak zárni, Sabra. Élve eltemetlek valahová, ahonnan
milliónyi év alatt sem szabadulhatsz ki. Tudod, hová? A Telekron barlangjába,
hogy mindig szemed előtt legyen a gép, amely a sírkamrádban tart élve. Azt
akarom, hogy elátkozd, amiért nem engedi, hogy meghalj. Igen... Vagy
kitalálom, hogy tehetném halhatatlanságod vég nélküli haldoklássá. Egy
lánccal, amely meggátolja, hogy szétzúzd a Cellarodat, vagy valami más,
mulatságos eljárást. Kapjuk el, Gothrián!
– Hívd az embereket, Djeliza! – szólt szenvtelenül a nő.
A zöld lány meghúzta a falon függő csengő zsinórját.
– Csak nem hitted, hogy egyedül vártam rád, Haldan – mondta az istennő. –
A Yanessa-szigetvilágról magammal hoztam egy csapat hűséges, engedelmes
fegyverest. Az, amiket elmondtál, meggyőzött, hogy hibát követnék el, ha
életben hagynálak. Sajnálom.
Balthis egészen eddig félrehúzódott, a jelenlévők tudomást sem vettek a
létezéséről. Amikor meghallotta a lábdobogást, odalapult a falhoz, az ajtó
mellett, s megvárta, amíg húsz férfi, a szigetvilág kalózainak öltözetében,
belép a terembe. Aztán kiszaladt, és a külső erkélyen sietve lemászott a
földszintre. Csak ekkor vette észre, hogy a palotát körülölelő köd már nem jég
fölött lebeg: Haldan Zohare csónakja egy kis lépcsőhöz kötve a vízen ringott.
A palota is hatalmas tutajként lebegett, és néhány métert süllyedt, ahogy a
jéghegy, amely fenntartotta, eltűnt. A csövek a vízbe sugározták hőjüket. De
még valami történt.
– Szent ég... – suttogta, és a sötétbe meresztgette a szemét. – Ez már nem
Vellameer tava!
A köd szétoszlott, és úgy ötszáz méter távolságban fák fala rajzolódott ki az
ég sokkal világosabb hátterén. A fakoronák mintha észak felé haladnának. A
lányka becsukta és megint kinyitotta a szemét, s merőben másként látta a
világot: nem a fák mozogtak, hanem az úszó palota, amely a Missis sodrától
hajtva elhagyta a tavat, és a főcsatorna közepe felé tartott. A következő
gondolat megdermesztette: a Mennydörgés vízesés közel, nagyon közel van,
az áramlás pedig egyre erősebb.
Balthis rekedten nyöszörögve a lépcsőhöz kötött bárkához szaladt, eloldotta,
és felkapta az evezőket. Néhány bizonytalan kísérlet után tudta, hogyan kell
irányítani, s teljes erővel a part felé igyekezett. Távolról már hallotta a
dübörgő zajt, és rémülten felsikoltott.
A lányka könnyektől vakon az evezésre összpontosította a figyelmét, mert
bár távolodtak, a palota fényeit ugyanolyan közelinek látta, ami azt az ijesztő
érzést keltette fel benne, hogy az épülettel együtt a pusztulásba rohan. Aztán,
talán százméternyire a parttól, a csónak belekerült a folyó egy sokkal lassúbb
ágába. Végül az orr egy sziklának ütközött.
Itt még tömörebb volt a sötét, mint másutt. Amint Balthis megpillantotta a
növényzet fekete szövevényét, belevetette magát a vízbe, és elkeseredetten a
part felé kezdett úszni. Kezei iszapot és köveket tapintottak. Reszketve és
kábán bevonszolta magát a bokrok közé a szárazra, még a tüskéket és a
beledöfő ágakat sem érezte. Robajlott a vízesés. Balthis egy sziklának
támaszkodva arrafelé nézett, s megpillantotta a nagy, kör alakú építmény
fényeit, talán negyedmérföldnyire a torkolattól. A fények hirtelen
elhalványultak, majd eltűntek. Balthison lelki zsibbadtság lett úrrá, amelyet
csak nagy sokára váltott fel a megkönnyebbülés, hogy ő túlélte.
Sokáig vakon bolyongott az erdőben, míg az éjszaka közepe táján rá nem
lelt egy nyugat felé vezető ösvényre, nekivágott, bár rázta a hideg. Hajnalban
még mindig a mezőkön haladt Vellameer külvárosa felé.
 XVI.

AZ UTOLSÓ ISTENNŐ

– Látogatód van – dörmögte Valthur, ahogy belépett Balthis kis szobájába.

A lányka rámosolygott az álláig húzott takarók alól. A szőke lovag
szabadnapot kért, hogy ápolhassa, s meglepő figyelmességgel gondoskodott
róla. Félreállt az ajtóból, s belépett Joranne Polander jól fésülten, komoly,
jómódú polgárként öltözve. Félénk pillantást vetett Balthisra, és közelebb
ment hozzá.
– Hogy vagy? – motyogta.
– Jól. Csak megfáztam. – Balthis az ágy melletti székre mutatott. – Ülj le!
Örülök, hogy meglátogattál.
Valthur kiment, a lány pedig leült, és idegesen tördelte a kezeit.
– Tudod, Balthis, már tegnapelőtt is eljöttem, amikor értesültem arról, mit
tett veled Commaroy. Az az állat... – Hangja elcsuklott, sírva fakadt.
Hüppögve folytatta. – Ó, Balthis...! Amikor elmondták, hogy az utcán rád
támadt, és hogy megsérültél, meg tudtam volna ölni! A piszok disznó! Csak
nevetett, miközben becsapott, mert csak neked akart ártani. Az egésznek én
vagyok az oka.
– Dehogy! – Balthis megszorította Joranne kezét. – Neked ehhez semmi
közöd, tudom, hogy őszintén beszélsz.
Joranne a fejét rázta.
– Nem úgy viselkedtem veled, ahogy barátnőhöz illik. Elhoztál abból a
mocskos faluból, segítettél rajtam, én pedig hálaképpen elgáncsoltalak. A
szégyentől el kéne ásnom magam a szarba, ahelyett hogy ide jövök hozzád! –
megszívta az orrát.
Kis ideig még döngette a mellét, elmondta magát hülyének, gyalázatosnak,
átkozta Chalpa Commaroyt, és kérte Balthist, hogy bocsásson meg neki.
Balthis megvárta, hogy lecsillapodik, aztán megkérdezte, hogy megy a
munka.
– A pultod kérded? Két napja nem nyitottam ki. Nem tudok többé a
Korahokkal lakni, a bűzös kocsijaikban, körülöttem folyton azzal a vén tehén
Cassirinával, aki vég nélkül hajtogatja, hogy ezt ne tegyem, azt tegyem.
Balthis, vissza akarok jönni hozzád! Visszafogadsz?
– Rendben – bólintott a lányka. – Együtt kezdjük újra.
 Joranne ismét szipogni kezdett, megölelte Balthist, és azt kiáltotta, hogy
nem érdemel semmit, nemhogy ennyi megértést egy olyan lánytól, mint
Balthis. Meghatódott a tulajdon gonoszságán és a gondolaton, hogy van
emberi lény, aki képes megbocsátani neki. Kényszerítette Balthist, hogy
hivatalosan ismerje el a hibáit, amelyeket az ujjain sorolt elő, egyiket a másik
után, aztán könyörgött, hogy mindegyikért oldozza fel. Ünnepélyesen
megesküdött, hogy a jövőben egészen más Jorannét fog megismerni, és
kötelezte magát, hogy egy álló hónapig egyedül, Balthis segítsége nélkül fog
felmosni és vacsorát főzni. Balthis hagyta, hadd mondja csak a magáét, mert
látta a lány megindultságát, s tudta, hogy ki kell beszélnie magát. Fél
klepszidra múltán Joranne letörölte a könnyeit, és szólt Valthurnak, hogy
elmehet, ha akar, mert majd ő gondoskodik a bevásárlásról és a többi
tennivalóról.
– Voltál a vízesésnél? – kérdezte Balthis.
Joranne rámeredt.
– Hihetetlen! Ettől aztán tátva marad az ember szája, mi? Nem, nem voltam,
de ma reggel félig kihalt volt a város. Azt beszélik, hogy tegnap legalább
százezren mentek arra a partra... Hogy is hívják?
– A Könnyek partja.
– Aha. Éppen a Mennydörgés vízesés alatt. Mintha mindenki megőrült
volna. A boltok majdnem mind zárva vannak. A fél város odament, hogy
csónakokkal kutassák a folyót, vagy a parton keresgéljenek. Vergine Albarose
palotája darabokra hullott. A Nagy Helyettes tízezer aranyat ígért annak, aki
megtalálja az istennőt. Hihetetlen dolog, én mondom! Soha nem láttak még
ilyet itt, Vellameerben.
– És még nem találták meg? – kérdezte Balthis, és eszébe jutott a szőke
lány, akinek arcáról a lélek halálát olvasta le.
– Nem. De Vergine Albarose halhatatlan, mindenki tudja. Talán a folyó
mélyebben besodorta a torkolatba. Előbb-utóbb kifogják. Viszont több
holttestet is találtak a Könnyek partján. Akik visszajöttek a városba, a
legeltérőbb dolgokat mesélik. Talán az istennő papjai voltak, talán voltak
köztük idegenek is. Azt is hallottam, hogy az egyik halott Halvagar, a barátod.
Aztán egy Feterne nevű ember, akit Goze Bovelia iskolájában ismertem meg.
– Joranne elcsodálkozott. – Ki tudja, mi dolga lehetett a palotában!
Balthis egy szót sem szólt. Még Valthurnak sem mondta el az igazat, nehogy
elterjedjen a hír, és mások is kérdezősködni kezdjenek. A maga részéről
befejezettnek tekintette a kalandot. Vellameerben nem lesz többé semmiféle
istennő, legalábbis addig, amíg Sabra Gwenaura be nem jelenti, hogy ő a Föld
egyedüli istennője.
A palota pusztulását csak ő és Djeliza élhette túl, akinek a testét örök életű
energia működtette. Haldan Zohare és Madel Gothrián biztosan meghalt. Ami
Vergine Albarosét illeti, lehetséges, hogy a folyó a tengerig elvigye, ha még a
Telekronhoz van kapcsolva, de ebben nem hitt Balthis.
Másnap beigazolódott a gyanúja, mert egy hír szerint a katasztrófa áldozatai
között találtak egy szőke, ismeretlen lányt is. Gothrián és Chalpa Commaroy
holttestét azonosították, s a nép úgy vélekedett, hogy mindnyájan az istennő
papjai voltak. Balthis és Joranne visszatértek a piacra, és azt a lakk-készletet
kezdték árulni, amit Joranne az öreg Cassirinával készített.
Aznap délután Joranne elment a szállítókhoz, hogy üvegeket, dobozokat és
alapanyagokat rendeljen, így Balthisra maradt a pult. Ebédidő után néhány
klepszidrával, amikor a tér még félig kihalt volt, a lánykát, aki éppen rendet
rakott a pult alatti ládákban, jól ismert hang riasztotta meg.
– Körömlakkot szeretnék venni, Balthis kisasszony.
Balthis felegyenesedett, s elámultan megpillantotta Sabra Gwenaurát, aki
elegáns, prémszegélyes téli útiruhában hanyagul a pultnak támaszkodott. A
barna hajú istennő barátságosan rámosolygott.
– Meg sem szólalsz? Meglepődtél? – kérdezte. – Tudtam, hogy itt talállak,
és meglátogattalak. El akarok búcsúzni tőled. Indulok.
– Visszatérsz a Magasföldre? – motyogta a lányka.
– Igen. Laranában szállok hajóra néhány napon belül, megállok a
Szigetvilágon is. De még találkozunk! Néhány éven belül vissza akarok jönni,
miután Haurasiában rendbe tettem a dolgokat. Nagy terveim vannak, Balthis,
tudod? Az emberiségre új jövő vár, amely végre haladást és civilizációt hoz.
Nem fogom elfelejteni, hogy segítettél rajtam! Itt, Vellameerben is meg fog
változni minden, s szeretném, ha ebben neked is részed lenne.
– Én... köszönöm, istennő!
– Ne nézz ilyen rémülten! – A lány rávillantott egy mosolyt. – Ha kedved
van, dolgozhatsz nekem. Tehetséges emberekre lesz szükségem, és te fürge
eszű, értelmes kislány vagy. Ismered már a céljaimat: iskolák, gyárak,
társadalmi rend, jobb életkörülmények mindenkinek. A népek túl sokáig éltek
nyomorban és tudatlanságban. De majd beszélünk róla bővebben! Ugye
tényleg itt akarsz maradni?
– Igen. A lakkot jól veszik, aztán meg Joranne... a lány, aki segít nekem, és
én arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha másféle szépítőszert is gyártanánk.
Valthur is jól érzi magát. És itt van a házunk.
– Nagyszerű! Sok szerencsét!
– Djeliza veled megy?
– Ah, Djeliza! Nem, szegényke nem tudta elviselni a megrázkódtatást,
ahogy a palota a vízesésbe zuhant. A félelemtől szétoszlott a teste. Egy szép
napon az első arra járó emberi lény alakját magára fogja ölteni. – Sabra
Gwenaura Balthis arcát fürkészte. – Ahogy ismerlek, te is kivetted a részed
abból, ami a palotával történt. Így van?
A lányka kusza mondatokkal beszámolt az eseményekről attól kezdve, hogy
elrabolták. Az istennő elkacagta magát, mikor megtudta, hogyan használta fel
Balthis a kloroformot, s megjegyezte, hogy az emberek nem is sejtik, micsoda
kalamajkába keverednek, ha összeakasztják a bajszukat ezzel a kis
ördögfiókával.
– Helyesen ítéltelek meg, Balthis – mondta. – Bárhová menj is, baj és
pusztulás jár a nyomodban. Mintha valami hatalmas erőt vonzanál, ami képes
egyszerre rombolni és építeni. Különös. – Töprengve csóválta a fejét.
A lánykának összeszorult a szíve, mert eszébe jutott, hogy sok-sok hónappal
előbb Strysében szinte ugyanezt mondta Fioreste Saviodoro is, amikor a
tenyeréből jósolt. Ám valójában nem hitte el ezeket a szavakat. Még
beszélgettek egy kicsit, aztán a szép lány búcsút vett, és ismét megígérte,
hogy néhány év múlva visszatér. Balthis a tekintetével kísérte, ahogy eltűnt a
külváros felé, ahonnan egy kereskedőkaraván indul útnak estefelé a keleti
partra. Sokáig kedvetlen volt, nyomasztó gondolatok jártak a fejében.
Másnap reggel megbízta Jorannét, hogy menjen ki a piacra, ő pedig egész
napra bérelt egy kocsit, s kifelé indult a városból egy keletre vezető,
hepehupás, elhagyott úton. Indulás előtt a nyakába akasztotta az aranyműves
készítette medálkulcsot, a másikat pedig zsebre tette. Egész éjjel azokon a
hazugságokon rágódott, amiket az a lány mondott neki, akit barátnőjének hitt,
és aki talán mindennek ellenére valóban a barátnője. A legfontosabb kérdés az
volt, hogy vajon mire lenne képes Sabra Gwenaura, csak hogy megőrizze
titkait és hatalmát? Minden egyes lépését körültekintően kiszámította, s
minden cselekedete mögött rejtett szándékok és célok húzódtak.
Szinte teljesen biztos volt, hogy akkor este az istennő pontosan
meghatározott okból kereste fel: Sabra Gwenaura tudta, hogy Balthis
megszerzett valahogy egy medált, és ki akarta cserélni egy másikkal, ami
külsőleg teljesen azonos volt. Nem egyszerűen elvenni tőle, ami még érthető
lett volna, hanem kicserélni. Magával vitte a fehérarany másolatot, s
otthagyott helyette egy ugyanolyant, aminek megvolt az a tulajdonsága, hogy
felforr rajta a víz, akár az eredetin. Balthis el sem tudta képzelni, mire volt jó
ez a mesterkedés. S bár nem nagyon tetszett neki az ötlet, hogy visszatérjen a
Telekron barlangjába, mindenféleképpen tudnia kellett, hogy Sabra Gwenaura
maradt-e a világ egyedüli, örök és halhatatlan ura. Amit a lányka a barlangban
látott, világosan megmutatta, milyen jövő vár az emberiségre.
Dél előtt ért a völgyecske torkolatához, amelynek szélén az egykori hercegi
palota romjai álltak. A kocsit a ledőlt falakon kívül hagyta, s belépett a belső
udvarra. De alig tett húsz lépést, a torkában kezdett dobogni a szíve: egy félig
leomlott fal mögül botladozó, nyomorúságos alak bukkant elő. Horzsolások és
vágások borították a testét, s égő szemekkel közeledett a lányka felé.
– Haldan Zohare! – suttogta Balthis döbbenten.
A szőke ifjú vérfagyasztóan elmosolyodott.
– Szóval te élsz és virulsz. De nem rád vártam. Hol az a hiéna? Találkoztál
vele? Beszélj már, te kis majom! – Erősen megragadta a vállát.
– Tegnap este Laranába indult – szólt elakadó lélegzettel Balthis.
– Elment? Biztos? – A férfi megrázta. – Tudni akarom az igazat!
– Vissza akar térni Haurasiába, uram. Esküszöm, igaz!
Haldan Zohare elengedte.
– Elment! Három napja kérem az eget, hogy a kezem közé kaparinthassam.
Halhatatlan vagy sem, biztos lehetsz benne, hogy el tudnám intézni. És most
elment! Laranába, azt mondtad? Akkor sincs veszve semmi: utolérhetem,
bújjon akár a világ végére.
– Hogy élted túl, uram?
– Mi? Ó, a vízesést érted? Merő véletlenből! A külső erkélyen álltam, és egy
pillanattal azelőtt, hogy a palota belezuhant volna a pokolba, levetettem
magam róla. Száztíz métert zuhantam, és végül két szikla közé estem. De a
sors nem akarta, hogy meghaljak. Te meg minek jöttél ide? Mi az ott a
nyakadban? Istenek Istene, a kulcs! A kulcs! Hol találtad?
Balthis nem válaszolhatott, mert az ifjú erőszakos mozdulattal letépte a
nyakáról a láncot, mire Balthis előrebukott és felnyögött fájdalmában. A férfi
arca eltorzult.
– A kulcs! – ismételte, és az izgalomtól csillogó szemmel vizsgálgatta a
holmit. – Most a markomban vagy, Sabra! Ó, mit nem adnék, ha a saját
szemeddel láthatnád, átkozott vipera! Hogy ugyanazt érezd, amit én, amikor
felmutattad előttem a halálomat. De nem számít, kicsi, édes, gonosz Sabra!
Magadtól is rá fogsz jönni, hogy mit tettem, amikor a tükörbe pillantva
észreveszed szép arcodon a ráncokat. És aztán lassacskán úrrá lesz rajtad a
rettegés.
Balthisra ügyet sem vetve a férfi megfordult, és a sziklafallal szomszédos
épület felé sietett, a lányka pedig követte. Amikor odaértek a nagyherceget és
udvarát ábrázoló mozaikhoz, Haldan győzedelmesen a lánykára pillantott,
fölemelte a medált, s beleillesztette a tükörképbe, majd benyomta a
mélyedésbe. A következő pillanatban a dombormű mögül lilás láng csapott ki,
félelmetes hévvel körülnyaldosta a férfi testét, valóságos élő fáklyává
változtatta őt. Haldan Zohare a szó szoros értelmében hanyatt vágódott, s
görcsös haláltusában a földön fetrengett. Balthis az arca elé kapta a kezét,
hátat fordított a rettenetes jelenetnek, és sokáig állt így, mozdulatlanul.
Később meggyújtott egy olajmécsest, és visszatért a föld alatti folyosó
bejáratához. Az ifjú mozdulatlan testét elégett ruhájának vékony rétege fedte,
s az egész nem volt más, mint egy vörös seb. Egyik keze még mindig a
medálkulcsot szorította, amelynek Balthis most már ismerte a titkát, a
kegyetlen elővigyázatosságot, amiről Sabra Gwenaura gondoskodott, amikor
úgy ítélte, hogy Balthis túl sokat tud. Sabra Gwenaura valójában választás elé
állította őt: ne fürkészd a titkaimat, és életben maradsz, de meghalsz, ha ártani
próbálsz nekem. A maga szempontjából még nagylelkű volt egy egyszerű
kislánnyal, akit egyetlen ökölcsapással is eltehetett volna az útból. Balthis
mégsem tudta gyűlölni; megértette őt.
Kivette a zsebéből a másik medált, amit egyszer már baj nélkül használt; a
hat lándzsával átdöfött oroszlán tükörképei egymásba illeszkedtek, és az ajtó
feltárult. Az előző alkalomnál még súlyosabban terjengett az oszlás szaga a
föld alatt. Bambolisa Grenth holtteste még mindig a lépcsőn hevert, de más
helyzetben. Balthis arra gondolt, hogy bizonyára átkutatták a ruháját, ahogy a
kulcsot keresték. A lámpák fényét követve odaért, ahol Darth Larimani
holtteste őrizte a Telekront.
Valamennyi Cellart kitépték és a falhoz csapták, kivéve jobbra az utolsó
előttit, amely a lyukba illesztve zöldesen világított. A lányka közelebb ment,
és elolvasta a fémkupak végén álló nevet: Sabrina Granieri. Néhány pillanatig
kifejezéstelen tekintettel bámulta. Aztán megragadta a végét, és kihúzta a
gépből. Még meleg volt. Kezében tartva elhagyta a helyiséget.
A romos trónteremben behúzta maga után a mozaikot, és az ajtó halk
kattanással bezárult. A magasban felhők borították az eget, néhány esőcsepp
hullott a padló porába. Hamarosan vihar zúdul az erődpalota omladékaira.
– Balthis... – suttogta egy elhaló hang.
Ijedten összerezzenve hátrafordult. Haldan Zohare meggyötört arcából tágra
nyílt szemek néztek rá; a nyers, összezsugorodott húsban csak a szemek
fehérlettek.
– Balthis! – A férfi kínlódva felemelte reszkető kezét, s könyörögve széttárta
az ujjait.
– Uram, te élsz? – dadogta a lányka, és lehajolt hozzá. Ajkát harapdálta. –
Sajnálom! Sajnálom!
– Add nekem! – Hangja csak sóhajtás volt. – Tedd a kezembe. Én akarom...
Balthis nagyot nyelt. Habozott pár pillanatig, aztán az összeégett tenyérbe
helyezte Sabra Gwenaura Cellarját. A férfi ujjai ráfonódtak. Lassan, görcsös
erőfeszítéssel felemelte a karját. Elgyengülten elengedte, s a kristálycső,
amely egy istennő életét jelentette, a földnek ütődött és kettétört.
– Eltört? – nyögte hosszú csend után, behunyt szemmel.
– Igen, uram. Kétfelé törted. – Úgy látta, hogy a férfi szája sarkában mosoly
bujkál.
 – Nem kell... félned... magad miatt. – Rettentő kínnal ejtette ki a szavakat. –
Nemrég Laranában jártam... Amikor megtudtam, hogy Bambolisa és Darth
meghaltak... Elhelyeztem egy szerkezetet a hajón. Egy bombát.
– Sabra Gwenaura hajóján? – Balthis emlékezett arra a napra, amikor látta
az ifjút visszatérni a partról a vörös bundás emberekkel. – Egy bombát, uram?
– Egy bombát. A Nyugati-tenger közepén fog robbanni. És nem marad több
isten, aki az emberiséget kormányozza. De jobb így... az ember sorsa az, hogy
egyedül találjon rá a maga útjára. Véget ért a küldetésünk. Egy napon... valaki
majd megírja, hogy az őrzők végül eleget tettek a feladatuknak. Ugye, így
van?
– Igen, uram – suttogta Balthis.
Haldan Zohare kinyitotta a szemét, és néhány percig az eget bámulta, de már
nem látta. Aztán hosszú sóhaj hagyta el a tüdejét. Tekintete megmerevedett,
kihunyt benne az élet.
Balthis felállt, megszívta az orrát, s ruhája ujjával letörölte a könnyeit.
Megfordult, átment a belső udvaron a leomlott kapuboltozat alatt. Alig volt
tudatában annak, hogy mit tesz; felszállt a kocsira, s a szelíd lovacskát kifelé
irányította a völgyből.
Egyetlen, újból és újból visszatérő jelenetet látott maga előtt, mintha a képek
meghipnotizálták volna: a végtelen, szürke tengert látta, és egy kelet felé
vitorlázó hajót; hirtelen villanás, a gerendák széthasadnak, néhány rövid
percnyi füst és káosz, aztán semmi.
– Ó, Sabra... Sabra! – mormogta. Üresnek, kábultnak érezte magát.
Az égből sűrű téli eső kezdett hullni, amely arcán összekeveredett a langyos,
kesernyés könnypatakokkal. A vihar erősödött.
Balthis átkozódva zsebkendőt kötött a fejére, a ló hátán megcsattintotta a
gyeplőt, hogy ügetésre nógassa; egyre gyorsabban haladtak az úton, amely
néhány mérfölddel odébb Vellameer mezői és veteményeskertjei közé jutott. A
lányka alig várta, hogy hazaérjen.