David Farland

Farkasok Szövetsége
I. A Sötétség Harcosa

Excalibur Könyvkiadó
2001
David Farland:
Farkasok Szövetsége
I. A Sötétség Harcosa

© David Farland
Brotherhood of the Wolf

Fordította: Takács Erika

Lektor: Hajász Bertalan

A fordítás a Tor Book 1998-as kiadása alapján készült

(http://www.tor.com)

Kiadja: Excalibur Könyvkiadó

A kiadásért felel: a kiadó vezetője

A borítón Szendrei Tibor és Székelyhidi Zsolt festménye látható.

Műszaki szerkesztő: Savanya Zsolt
Nyomás: Novum Kft.

ISBN: 963 928515 3

963 928513 7

Excalibur az Interneten: http://www.excaliburkiado.hu

 PROLÓGUS

Vendégváró Ünnep hete a szokásos vidám hangulatban kezdődött az észak-

mystarriai Tal Rimmon várában.
Vendégváró Ünnep első reggelén a Földkirály szelleme a szokásos módon
érkezett meg. Az apák és az anyák boldogan halmozták gyermekeiknek szánt
ételajándékaikat a konyhaasztalra - csészékbe csorgatott lépesmézet,
barnapöttyös héjú, apró mystarriai mandarint, vajban sütött mandulát, a
tőkéről frissen szakított s a harmattól csillogó édes szőlőt. Mindez azt a
hatalmat jelképezte, mellyel a Földkirály jutalmazta a földeket szerető
embereket: „az erdők és földek gyümölcseit”.
Ugyanezen reggelen a gyermekek ébredés után izgatottan rohantak a
tűzhelyhez. Az édesanyák a kislányoknak szalmából és száraz virágból font
babákat készítettek, másutt kis dobozban sárga kismacska lapult. A kisfiúknak
pedig kőrisfából faragott hajókat ajándékoztak, vagy finom gyapjúkabátot,
amely átmelegíti őket majd a közeledő tél idején.
A gyermekek öröme teljes volt tehát, a Vendégváró Ünnep hete meleg és
szépen kéklő ég alatt köszöntött Tal Rimmonra, meghazudtolva az ősz
közeledését.
A nyár örökkévaló! - ígérte a kék ég. Szellő sem zavarta a vár körüli,
erdőkkel borított hegyek nyugalmát.
Vendégváró Ünnep második napján a szülők csendesen beszélgettek egy
elesett erődről, néhány gyermek hallotta, mit beszélnek. Végül is Tal Dur
messze nyugatra volt, és Paldane hercege, a Vadász, aki régensként uralkodott
a király távollétében, gyorsan visszaveri majd az indhopali támadókat.
Emellett ez volt az örvendezés évszaka, s erre mindenhol lehetett
emlékeztetőt találni. Friss gyógyfüvek borították a padlókat: bakszakáll,
csombormenta, levendula vagy rózsa. A Földkirály képe minden bejáraton és
ablakban ott volt, s hívogatták a Földkirályt minden otthonba. Közel kétezer
éve annak, hogy a Földkirály felébredt, és az emberiséget vezetni kezdte.
Fából faragott, régi szobrocskák zöld utazó ruhában jelenítették meg őt,
szerszámaival kezében, hajába tölgyfalevél-koronát tettek, lábainál nyulak és
rókák játszottak.
A képek emlékeztetőként szolgáltak, hogy egy Földkirály járt itt egyszer. S
az ünnepnapon az öregasszonyok megérintették a képeket, és azt mormogták:
„A Föld óvjon bennünket!”
Néhány gyermek felfigyelt rá.
Ugyanaznap este, amikor egy kocsis azt mondta a népnek, hogy egy új
Földkirály jött a földre, kinek neve: Mystarriai Gaborn Val Orden, Tal
Rimmon népe ujjongva ünnepelni kezdett.
Mit számított, hogy ugyanaz a hírvivő arról a borzalomról is tudósított,
miszerint Raj Ahten, a Farkasúr csapatai nemeseket mészároltak le messzi
tájakon, feldúlva Rofehavan királyságát? Mit számított, hogy Gaborn apja, az
öreg Mendellas Val Orden is elesett a harcban?
Az új Földkirály megszületett, és csodák csodája, nem volt más, mint
Mystarria uralkodója.
Az újságok mérhetetlen büszkeséggel töltötték meg az ifjak szívét, míg az
öregebbek sokat tudóan néztek egymásra, és azt suttogták: „Hosszú lesz a
tél.”
A tal rimmoni kovácsok azonnal kardokat, buzogányokat, pajzsokat és
páncélzatokat kezdtek készíteni, lovaknak és embereknek egyaránt.
Broonhurst és más helyi nemesek visszaérkeztek a kastélyba az őszi
vadászatról. A Márkik Nagyterme órákig tartó vitáiktól volt hangos: a
varázslatos támadások sötét híreiről, az ellenséges csapatok mozgásáról, s
hogy Paldane herceg harcba hívta őket.
Néhány gyermek hallotta mindezt, örömük mégis töretlen volt.
S azon a napon a levegő megtelt valami meghatározhatatlan sürgölődéssel
és izgalommal.
Tal Rimmon fiatal férfiai egy egész héten át készülődtek a Vendégváró
Ünnepet befejező lovagi tornára. De a harcra készülődő ifjaknak hirtelen
veszélyes csillogás költözött a szemébe. És a hét közepén, az első
összecsapások kezdetén, akik addig a lovagi tornán vettek részt, vagy csak
tréfából harcoltak, furcsa kegyetlenséggel támadtak ellenfeleikre. Mostantól
már nemcsak saját becsületükért indultak harcba, hanem arra készültek, hogy
egy nap a Földkirály oldalán indulnak majd a csatába.
A márki észrevette a változást, és mikor újra azt mondta urainak: „Nagyon
jó a csapat az idén, sokkal jobb, mint tavaly!”, nem túlzott.
A hét közepén az ég elsötétült, délutáni villám villant fel Tal Rimmon felett,
és megrázta a várost. Sok gyermek a takaró alá bújva, szülei ágyában keresett
menedéket. Aznap éjjel ötszáz erőteljes Rúnaúr érkezett keletről, Paldane
herceg felhívására, Carris, Nyugat-Mystarria legnagyobb várának védelmére.
A legújabb hírek szerint a Farkasúr, aki visszavonult indhopali hazájába,
hirtelen délre, Mystarria szíve felé támadt.
Broonhurst márkija nem tudott ennyi nemest elhelyezni emberei között,
ezért sokuknak a Nagyteremben, vagy a várhoz közeli fogadókban kellett
várakoznia az esőben. A nemesek és a lovagok hosszan és erőszakosan
vitatkoztak arról, hogyan verjék vissza a küszöbön álló támadást.
Raj Ahten csapatai már három határszéli erődöt elfoglaltak. Ráadásul
adományokat sajtolt ki mintegy kétezer embertől. Magába szívta erejüket,
eszüket, állóképességüket, ruganyosságukat, s ezzel olyan félelmetes harcossá
vált, hogy senki nem vetekedhetett vele a csatában. Az Egyesített Erővé akart
lenni, olyan lénnyé, melyet a régi mesék halhatatlannak mondanak. Néhányan
már hitték is, hogy halhatatlan.
Ráadásul annyi ragyogás-adományt szívott magába, hogy szépsége
túlragyogta a napot. Heredonban, több száz mérföldnyire, amikor csapatai
Sylvarresta kastélyát bevették, Sylvarresta emberei csak egy pillantást
vetettek Raj Ahten arcára, és ledobálták fegyvereiket a vár falairól, új
urukként üdvözölve őt. Longmotnál, úgy mesélték, Raj Ahten Hangjának
csodálatos erejét használta, hogy széttörje a várfal köveit, ahogy az
énekmester egy kristályt.
Majdnem hajnal volt, mikor Raj Ahten lecsapott Tal Rimmonra.
Hagymával megrakott, könnyű szekéren jött, ütött-kopott köpönyeg volt
homlokára eresztve, hogy megvédje az éjszakai esőtől. Az őrök a várkapunál
ügyet sem vetettek rá, mert a többi paraszt is a kapukhoz hajtotta a szekerét.
Inkább a közeli takácsműhely eresze alá húzódtak az eső elől.
Raj Ahten énekelni kezdett, de olyan dalt, melynek nincs szövege, inkább
mély torokhangú nyögésnek hallatszott, de olyan hangerővel, amitől Tal
Rimmon várának kőfalai előbb morajlani kezdtek, s az emberek dobhártyáját
úgy rezgették, mintha egy trombita zengett volna a koponyájukban.
A kapuőrök átkozódtak és fegyvert rántottak. Az a néhány földműves, aki
Raj Ahten mellett állt, fájdalmában a fejéhez kapott. Raj Ahten dala lassan
szétrepesztette koponyájukat. Holtan estek össze.
Tal Rimmon tornyának kövei pillanatokon belül veszélyesen remegni
kezdtek. Kődarabok pattantak le, mintha tüzérség támadta volna a falakat.
A vár bástyái perceken belül megremegtek, hullám futott végig rajtuk, és
ledőltek, mintha egy hatalmas ököl csapott volna rájuk.
Raj Ahten csak állt ott, kopott köpenyében, magasra emelte hangját, amitől
a márki tornyai összeroskadtak, a recsegő fák mellett álló nagy Lovagterem is
összerogyott.
Az épületekben lakó Rúnalovagokat maguk alá temették a kövek. Az eltört
lámpások olaja a faborításra és a falikárpitra ömlött, és a vár legnagyobb része
lángba borult.
Egyszerű ember élve nem közelíthetett Raj Ahtenhez. Két Rúnaúrnak volt
elég állóképesség-adománya, hogy ellenálljon a Hangjának. De mikor kitörtek
a fogadóból, és megpróbáltak kardot rántani ellene, Raj Ahten fegyverét
feléjük hajítva végzett velük.
Mikor a vár és a legtöbb piaci épület romokban hevert, Raj Ahten
megfordult, s eltűnt az árnyak között, hátrahagyva a sötét városi utcákat.
Percek múltán elérte birodalmi csataménjét, melyet egy földműves
istállójában kötött ki, az alacsony domb lábánál. Két tucat Legyőzhetetlenje
gyűlt oda a sötétségben, akik visszatértére várakoztak.
Egy Rahjim nevű tűzszövő fekete lován ülve, éhes szemmel bámult Tal
Rimmon romjaira, s a lángszőttesre, mely az égig lobogott. Egyetlen éjszaka
lefolyása alatt ez volt a harmadik kastély, melyet mestere lerombolt.
Izgatottságában gyorsan lélegzett, lehelete párállott, s szemében állati fények
villóztak. Nem volt haja, még szemöldöke sem.
- És most hová, ó, Csodás Fény? - kérdezte a tűzszövő.
Raj Ahten közelebb érve érezte a teremtmény száraz bőrének melegét.
- Carrisba - felelte.
- Nem a Hullámok Udvarába? - kérlelte a tűzszövő. - Le tudnánk rombolni
a városukat, mielőtt uraik egyáltalán észrevennék a veszélyt.
- Carrisba! - mondta Raj Ahten határozottan, elejét véve a tűzszövő további
ellenvetéseinek. Egyelőre nem akarta egész Mystarriát földig rombolni.
Mystarria királya messze északon, Heredonban rejtőzött, biztonságban,
Homályerde mélyében, ősei szellemei védelmében.
- A Hullámok Udvarának megtámadása kegyetlen csapás lenne! - folytatta
Rahjim.
- Egyelőre nem támadjuk meg! - suttogta Raj Ahten halálos fenyegetéssel
hangjában. - Nem fog eljönni, ha nem hagyok neki semmit, amit
megvédhetne.
Raj Ahten felugrott csataménje hátára, de egy percig még nem indult Carris
felé. Tal Rimmon a tüzes fényoszlop lábánál olyan fényesen ragyogott, mintha
nappal lenne. A messzeségben emberek kiáltoztak, s vízzel locsolva próbálták
megmenteni lángoló otthonukat, vagy a lehullott köveket próbálták meg
eltávolítani házuk tetejéről.
Raj Ahten nézte a lángoló várost, sötét szemében visszatükröződő fények
táncoltak.

EGEREK HANGJAI
 Ahogy Gaborn Val Orden Vendégváró Ünnep utolsó napján, a nagy lakoma
napján, végigvágtatott Sylvarresta Várának utcáin, hirtelen megállította a
lovát, s felpillantott a Sötét Hegyek Útjára.
Homályerde fái itt, a várostól hárommérföldnyire, visszahúzódtak az
utakról. A napkelte épp ezüst fénypászmákat záporozott a hegyek felé, keletre,
kopasz tölgyfák árnyékai foltozták végig az utat.
Az útra vetülő napfolt közepén Gaborn három nagy nyulat vett észre. Az
egyik mintha őrt állt volna, az út felé kémlelt, fülei égnek álltak, míg a másik
az út szélén zöldellő lóherét legelte éppen. A harmadik butácskán ugrándozott,
a frissen hullott barna és arany színű leveleket szaglászta.
Bár a nyulak több száz yardnyira voltak, a jelenet természetfölöttien tisztán
látszott Gaborn előtt. Az elmúlt három nap folyamán a földalatti sötétség
erősen felélénkítette érzékeit. A fény ragyogóbbnak tűnt, mint bármikor előtte,
a kora reggeli madárdal is tisztábban csengett fülében. Még a hegyekből
szálló, arcát cirógató hűvös hajnali szellő is újnak és másnak tűnt.
- Várj! - súgta Gaborn Binnesman varázslónak. A háta mögé nyúlt,
lecsatolta íját és tegezét a nyeregről. Figyelmeztető pillantást vetett Naplójára,
aki gyerekkora óta követte, hátraparancsolta a csontos tudóst.
A három nyúl egyedül volt az úton. Sir Borenson bizonyos távolságból
követte őket. A Vendégváró Ünnepi vadászat trófeáját cipelve, ifjú
feleségéhez sietett hazafelé.
Binnesman rosszallóan összeráncolta szemöldökét.
- Egy nyúl, uram? Hiszen felséged maga a Földkirály. Mit mondanak majd
a népek?
- Csitt! - suttogta Gaborn. A tegezébe nyúlt, előhúzta az utolsó nyílvesszőt,
de aztán habozni kezdett. Binnesmannak igaza volt. Gaborn volt a Földkirály,
és ehhez inkább az lett volna méltó, ha egy nagy vadkant kapott volna
nyílvégre. Sir Borenson egy féregmágust terített le, és annak fejét cipelte a
városba.
Rofehavan népe kétezer éve várta a Földkirály érkezését. Minden évben
Vendégváró Ünnep hetedik napján, az ünnep utolsó napján, a nagy lakoma
emlékeztetett a Földkirály ígéretére, aki megáldja majd az embereket „az
erdők és a földek minden gyümölcsével”.
Múlt héten a Föld Lelke megkoronázta Gabornt, és megparancsolta neki:
óvja az emberiség magját az eljövendő sötét idők során.
Az elmúlt három napban hosszasan és kitartóan harcolt, és a féreg feje
legalább annyira tartozott Gaborn és Binnesman nyergére, amennyire Sir
Borenson trófeái közé.
 Nos, ha Gaborn semmi egyebet, csak egy nyulat vinne a nagy lakomára,
már meg is jelent képzeletében, hogyan gúnyolnák ki őt a mimusok és a
bábosok.
Felkészülve a mimusok kacajára, könnyedén leugrott harci ménjéről,
„Állj!”-t suttogva az állatnak. Adományokkal bíró ló volt, s jó vadásza a
bölcsesség rúnáit bélyegezte az állat nyakába. A ló értőn bámult lovasára,
tökéletes csendben, míg Gaborn íjának rövidebb szárnyát a földre rakta, lábát
az íj és a húr közé helyezve meghajlította az íjat, és pattanásig feszítette a húr
felső részét.
Felajzott íjára helyezte az utolsó nyílvesszőt, megvizsgálta a szürke
libatolldarabot, s kifeszítette a nyilat.
Kúszni kezdett az út bokros oldala mélyén. A varázsló ibolyája nőtt magasra
az út mentén, virágai sötétbordón rezegtek.
Amikor megkerülte a sarkot, a nyulak teljes napfényben látszottak. Idáig
árnyékban volt, tehát nem láthatták őt; ha csendben marad, még csak nem is
hallják meg, s amíg a szél az arcába fúj, még a szagát sem érzik.
Hátranézve Gaborn látta, hogy Naplója és Binnesman a hátasukon
maradtak.
Elkezdett lopakodni a saras út mentén. Nyugtalan volt, sokkal
nyugtalanabb, mint egy egyszerű vadászatnál lett volna. Bizonytalan félelem
derengett fel benne. Az újonnan megtalált erők segítségével, mellyel a Föld
megajándékozta őt, Gaborn megérezte az általa Kiválasztottak körül felsejlő
veszélyt.
Csak egy héttel azelőtt megérezte, hogyan kúszik a halál az apja köré, és ő
nem tudta megállítani. Előző éjjel ugyanaz a megállíthatatlan erő képessé
tette, hogy az Alsóvilágból leselkedő férgek csapdáját elkerülje.
Most is érezte a veszélyt, de homályosan és messzire. A Halál kerülgette őt
is, ahogy ő cserkészte be a nyulakat.
Az egyetlen gyengeség az újonnan megtalált erőben az volt, hogy nem
érezte a veszély forrását. Bárki lehetett: lázadó hűbéres vagy egy
aljnövényzetben bujkáló vadkan.
Gaborn Raj Ahtenre gyanakodott, Indhopal Farkasurára, aki megölte
Gaborn apját.
Lovasok érkeztek a városba erőltetett vágtában, és azt a hírt hozták
Mystarriából, hogy Gaborn szülőföldjén Raj Ahten csapatai csellel foglaltak
el három várat, még Vendégváró Ünnep előtt.
Gaborn nagybátyja, Paldane hercege csapatokat hívott össze, hogy úrrá
legyen a helyzeten. Paldane hercege idős rúnaúr volt, mesteri hadvezér, jókora
észbeli adománnyal. Gaborn apja feltétel nélkül megbízott benne, és gyakran
portyázásra küldte őt a rablók vagy néhány felkelő nagyúr ellen. Sikerei révén
sokan a „Vadásznak” nevezték el, mások „Vadászeb”-nek hívták. Egész
Rofehavanban tartottak tőle a népek; ha bárki is felvehette a versenyt Raj
Ahten eszével, az ő volt. Raj Ahten semmiképp nem mehetett északra, nem
szállhatott szembe a homályerdei szellemekkel.
De a veszély közeledett, ebben Gaborn bizonyos volt. Óvatosan az út menti
száraz sárrögre helyezte a lábát, s olyan csendesen mozgott, mint egy árnyék.
De mikor elérte az útkanyart, a nyulak eltűntek. Az út menti fűből zörgést
hallott, de csak egy egér volt, amely a száraz levelek alatt szökdécselt.
Megállt egy pillanatra, hogy átgondolja, mi történhetett. - Ó, Föld -, mondta
gondolatban, az általa szolgált Erőhöz fordulva - nem küldhettél volna
legalább egy szarvast az erdőből?
De válasz nem érkezett. Ahogy máskor sem.
Binnesman és a Napló lassan kaptatva közeledett az úton. A Napló tartotta
Gaborn szürkésbarna kancájának gyeplőjét.
- A nyulak igen ijedősek ma, úgy tűnik - jegyezte meg Binnesman. Kajánul
mosolygott, mintha örült volna a kudarcnak. A reggeli fények hangsúlyozták a
varázsló arcvonásait, és megvillantották talárjának vörösét. Egy héttel azelőtt
életének egy részét áldozta azért, hogy megidézzen egy szülöttet, a földerők
hatalmas teremtményét. Binnesman haja azelőtt barna volt, köpenye zöld,
mint a nyári falevelek. Most köpönyege színt váltott, és úgy tűnt, mintha az
elmúlt néhány nap alatt évtizedeket öregedett volna. Ráadásul a megidézett
teremtmény is eltűnt.
- Bizony, a nyulak már csak ilyen ijedősek - felelte Gaborn gyanakodva.
Binnesman, a Föld Őrzője, a Földet szolgálta, s eszerint az egerekre és a
kígyókra legalább úgy vigyázott, mint az emberiségre. Gaborn nem tudta,
hogy a varázsló figyelmeztette-e a nyulakat valamilyen titkos erő útján,
esetleg valami egészen egyszerű dologgal, mint egy kézmozdulat.
- Én úgy mondanám, valamivel több, mint egy kis ijedtség. - Felugrott a
nyeregbe, de az íját feszesen tartotta, s a nyílvesszőt sem tette el. Közel jártak
már a városhoz, de még reménykedett, hogy megláthat egy szarvast az út
mellett, egy terjedelmes szarvasapót, kifeszített karnagyságú aganccsal a
fején. Gyakran jöttek le a hegyekből ilyen agancsosok, hogy a tél beköszönte
előtt egy-egy édes almát csenjenek a földművesek gyümölcsöskertjeiből.
Gaborn Binnesman mögé bámult a távolba. Még az arcán volt az a
titokzatos somolygás, de Gaborn nem tudta eldönteni, hogy gonosz vigyor-e
vagy aggódó mosoly.
- Örülsz, hogy elszalasztottam a nyulakat? - kockáztatta meg Gaborn.
- Nem telt volna bennük sok örömöd - válaszolta Binnesman. - Az apám
fogadós volt. Ő mondogatta mindig: Ha az embernek bizonytalanok a
megérzései, az sohasem jó.
 - S ez mit jelent? - kérdezte Gaborn.
- Válassz zsákmányt! - válaszolta Binnesman. - Ha férgekre vadászol,
ostobaság nyulakkal beérni. Még a kutyákat sem szabad rájuk engedni,
nemhogy te fecséreld rájuk az erődet.
- Aha - hümmögött Gaborn, s megpróbált rájönni, mi mást is jelenthettek a
varázsló szavai.
- Emellett a férgek nagyobb ellenállást tanúsítottak, mint amilyenre
bármelyikünk is számított.
Gaborn keserűen érezte, hogy Binnesmannak igaza van. Gaborn és
Binnesman összefogott ereje ellenére, negyvenegy erős lovag esett el a férgek
elleni harcban. Gaborn, Binnesman és Sir Borenson mellett csak kilencüknek
sikerült a romokból kimenekülnie. Elkeseredett harc volt. A megmaradt kilenc
lovag most hátramaradt Borenson mellett, a féregmágus fejét cipelték a város
felé, s inkább trófeájuk mellett maradtak.
Gaborn témát váltott.
- Nem tudtam, hogy a varázslóknak is van apjuk - csipkelődött. - Beszélj
még róla!
- Régen volt - mondta Binnesman. - Nem emlékszem rá túlságosan.
Valójában azt hiszem, ez minden, ami eszembe jut vele kapcsolatban.
- Biztosan többre emlékszel - korholta Gaborn. - Minél jobban ismerlek,
annál inkább tudom, hogy jobb, ha semmit sem hiszek el abból, amit
mondasz. - Nem tudta, hány száz évet élt már meg a varázsló, de megérzése
szerint Binnesmannak lenne egy-két mesélnivalója.
- Igazad van, felség - mondta Binnesman. - Nincs apám. Mint minden
Földőrzőt, engem is a Föld szült. Sárból vétettem, s ezt a húsgúnyát a saját
akaratomból öltöttem fel. - Binnesman titokzatosan húzta fel szemöldökét.
Gaborn a varázslóra pillantott, és egy pillanatra ingerült gyanú támadt
benne, hogy Binnesman komolyabban beszél, mint színleli.
A pillanat elmúlt, s Gaborn felnevetett.
- Nem hiszem el! Ezt is csak most találtad ki!
Binnesman visszanevetett.
- Nem, bár ez egy kellemes adottság, de nem én találtam ki. Csak
tökéletesítem.
Abban a pillanatban egy ló vágtázott el mellettük dél felől. Gyors ló volt,
három vagy négy anyagcsere-adománnyal megáldva, egy fehér harci mén,
mely meg-meg villant, ahogy a napon vágtatott az árnyékok és a fák között.
Lovasa Mystarria egyenruháját viselte, kék mezőben zöld ruhás alakok
látszottak.
Gaborn visszafogta lovát, és várt. Megérezte a veszélyt. Félni kezdett a
futár híreitől.
 A hírvivő tovább vágtatott, s csak akkor lassította le a lovát, mikor Gaborn
kezét felemelve, megállította őt. Csak ekkor ismerte fel Gabornt, mivel a
király egyszerű szürke utazóköpenyt viselt, melyet belepett az út pora.
- Fenség! - kiáltott a hírnök.
Bőrtarisznyát húzott elő a derekáról, s egy kis tekercset vett ki belőle,
melynek vörös viaszán jól látható volt Paldane pecsétgyűrűjének nyoma.
Gaborn felnyitotta a levelet. Ahogy olvasta, megállt a szívverése, és kapkodni
kezdte a levegőt.
- Raj Ahten elfoglalta Mystarria déli részét - mondta Binnesmannak. -
Várakat döntött le Golranenál, Aravelle-nél és Tal Rimmonnál. Ez két nappal
ezelőtt történt, hajnalban. Paldane azt írja, hogy emberei és néhány Szabad
Lovag megbüntették Raj Ahtent. Íjászaik meglesték a csapatait. Disznófő
falvától a Gower-gerincig hullák hátán sétálhatna az ember.
Gaborn nem mert jobban belemerülni a szörnyű hírekbe. Paldane
észrevételei nagyon részletesek és aprólékosak voltak, még az ellenség
veszteségeinek pontos számát és fajtáját is feljegyezte: 36 909 ember, ezeknek
nagy része fleedsi közkatona volt. Feljegyezte a kilőtt nyilak számát is (702
000), az elesett védők számát (1274), a sebesültekét (4951) és az elvesztett
lovak számát (3207) a zsákmányolt páncélzatok, arany és lovak ellenében.
Majd pontos leírást adott az ellenséges csapatok mozgásáról, saját emberei
jelenlegi helyzete mellett. Raj Ahten utánpótlása Carris felé fordult Crayden,
Fells és Tal Dur várai mellől. Paldane megerősítette Carrist, s biztos volt
benne, hogy Raj Ahten inkább elfoglalni, mint lerombolni akarja a hatalmas
erődöt.
Gaborn elolvasta a levelet, és rémülten rázta meg a fejét. Raj Ahten
elkötelezte magát a kegyetlenségnek. Paldane természetben fizetett neki. A
hírek felháborították Gabornt.
Paldane utolsó szavai ezek voltak: „Indhopal Farkasura nyilvánvalóan
abban reménykedik, hogy bevonja felségedet ebbe az összecsapásba. Felséged
nyugati határszélét már megtizedelte, így tehát felséged nem vonulhat dél
felé, hogy jelentősebb friss csapatrészeket szedjen össze. Könyörgök,
maradjon Heredonban. Engedtessék meg, hogy a Vadász szorítsa sarokba ezt a
kutyát.”
Gaborn visszatekerte a levelet, és köpenye zsebébe csúsztatta.
- Ez őrjítő! - gondolta. - Csak ülök itt ezermérföldnyire, és napok múltán
tudom meg, hogy embereim haltak meg.
Keveset tehetett Raj Ahten ellen. Bár ha gyorsabban tudná meg a híreket...
A hírnökre pillantott, fiatal, göndör barna hajú és tiszta kék szemű fiatal
legény volt. Gaborn sokszor látta már az udvari fogadásokon. Egyenesen a fiú
szemébe nézett, s a Föld Szemével látott a fiú tekintete mögé, a szívébe. A
hírnök rátarti volt, büszke a pozíciójára s lovaglótudományára. Vakmerő volt,
majdnem sóvárgott arra, hogy ura szolgálatában életét kockáztassa. Mystarria-
szerte legalább egy tucat szolgálólány hitte, hogy szerelmes belé, mivel jó
borravalót adott, s még jobban csókolt, de a legény egyszerre két, egymástól
teljesen különböző személyiséggel megáldott asszony között osztotta meg
szerelmét.
Gaborn nem kedvelte különösebben az ifjút, de nem látott okot arra, hogy
ne sorolja a Kiválasztottak közé. Gabornnak ilyen szolgákra volt szüksége,
olyan hírnökökre, akikre számíthat. Gaborn felemelte bal kezét, a fiú szemébe
nézett és azt mormogta:
- A Föld nevében kiválasztalak téged! Most maradj itt, de fordulj Carris felé
még ma. Már van ott egy Kiválasztott hírnököm. Ha mindkettőtök körül
veszélyt érzek, tudni fogom, hogy Raj Ahten meg akarja támadni a várost. Ha
bármikor hallod a hangomat, amint figyelmeztet a veszélyre, engedelmeskedj.
- Nem merek maradni, felség - felelte a futár -, amíg Carris veszélyben van.
Gaborn megelégedésére a fiú dél felé fordította ménjét. Perceken belül már
el is tűnt, csak az út fölött kavargó por jelezte, hogy Heredonban járt.
Gaborn nehéz szívvel végiggondolta, mit kell tennie. Rossz híreket kell
Heredon urainak tudtára adnia.
Ahogy továbblovagoltak a felkelő nap fényében, Gaborn hirtelen erős
vágyat érzett, hogy elmeneküljön. Lova véknyába döfte sarkantyúját, s
aranyderese bevágtatott a fák árnyai alá, Binnesman kancája könnyen lépést
tartott vele, míg a Napló fehér öszvérje erősen lemaradt mögöttük.
Végre elérték a hegytető széles kanyarulatát, ahonnan szabad kilátás nyílt
Sylvarresta várára.
Gaborn meghúzta a gyeplőt; ő és a varázsló megálltak, s döbbenten
bámultak előre.
Sylvarresta vára egy kisebb hegytetőn épült a Wye folyó kanyarulatánál,
magas falai és tornyai csúcsként meredtek az égre. A hegy köré épült a fallal
körülvett város. A városfalakon kívül csak a földek terültek el: csupán
szénaboglyákkal, gyümölcsfákkal és parasztkunyhókkal, istállókkal tarkított
üres mezők.
De az elmúlt néhány hétben, ahogy az új Földkirály ébredésének híre
elterjedt, Heredon nemesei és népe egyaránt összegyűltek a városban, még a
környező királyságokból is idegyűltek az emberek. Gaborn előre érezte, mi
történik majd. A Sylvarresta vára előtti mezőket Raj Ahten feketére égette, bár
annyi paraszt gyűlt oda, hogy Sylvarresta fallal körülvett városának szélét
végig pavilonok tarkították. Nem mindegyik pavilon volt a földműveseké; sok
sátor a Heredonból érkezett lovagokhoz és nemesekhez tartozott - olyan
fegyveresekhez, akik azonnal útra keltek a harc hírére, de túl későn értek oda
ahhoz, hogy segítsenek. Orwynne, Észak-Crowthen és Fleeds lobogói, s
különböző kereskedő-hercegek Lysle-ből, vegyültek a vendéglátók közé, és az
egyik dombon indhopali kereskedők ezrei táboroztak le, miután Sylvarresta
király elűzte őket, visszasiettek, hogy megnézzék ezt az új csodát, a
Földkirályt.
Sylvarresta vára mellett sötétek voltak a földek, de már nem a
megfeketedett fűtől, hanem az emberek és az állatok százezreitől.
- A Hatalmakra mondom - kiáltott fel Gaborn - az elmúlt három napban
megnégyszereződtek! A hét nagy része azzal fog telni, hogy kijelöljem a
Kiválasztottakat.
Gaborn a távolban zenét hallott a tűzrakások pattogó zaján átszűrődni.
Összecsapódó dárdák zaja hallatszott a vidékről, s utána éljenzés. Binnesman
a lován maradt, lefelé bámult, ahogy a Napló felfelé baktatott. Mindhárom ló
zihált a rövid vágta után.
De valami megragadta Gaborn figyelmét. A völgy feletti égbolton
seregélyraj rebbent fel, több ezernyi madár, felhőként sötétítve el az eget.
Elindultak, majd irányt váltottak, végül felfelé repültek. Olyan volt, mintha
elvesztek volna, mintha olyan helyet keresnének, ahova letelepedjenek, de
nem találnának biztonságot. A seregélyek gyakran röpködtek így, főleg ősszel,
de ezek a madarak különösen furcsák voltak.
Gaborn meghallotta a libák gágogását. Végigpillantott a Wye folyó mentén,
mely ezüst szalagként szántotta végig a zöld mezőket. A folyó felett több száz
lépésnyire, vadlibák repültek V-alakban, de hangjuk, kiáltásuk kétségbeesett
volt.
Binnesman mellette ült, s Gabornhoz fordult.
- Te is hallod, ugye? Érzed a csontjaidban.
- Mit? - kérdezte Gaborn.
Gaborn Naplója megköszörülte a torkát, mintha kérdezni akarna valamit, de
csendben maradt. A történetíró ritkán beszélt. Az Időurak megtiltották a
Naplóknak, hogy beleártsák magukat az emberiség dolgaiba. Ennek ellenére
nyilvánvalóan kíváncsi volt.
- Mit mond?
- Még nem tudom - felelte Binnesman őszintén. A varázsló megvakarta
szakállát, majd összeráncolta szemöldökét. - De általában így beszél hozzám:
az egerek és nyulak riadt menekülésében, felhőnyi madárrajok
felröppenésével, s a libák rikoltozásában. Most a Földkirálynak is üzen.
Gyarapodsz, Gaborn. Nő a hatalmad.
Gaborn elgondolkodva nézte Binnesmant. A varázsló bőre furcsán kipirult,
kissé rőt vörös színt öltött, majdnem ugyanolyat, mint a köpenye. Gyógyfüvek
szaga érződött róla, melyeket túlméretezett zsebeiben hordott, hársfarügy,
menta, körömvirág, szurokfű, bazsalikom és még vagy százféle egyéb fűszer.
Inkább hasonlított egy jókedvű öregemberre, csak az arcán húzódó
bölcsességráncok mutatták benne a varázslót.
- Belemerülök egy kicsit. Estére többet tudunk majd - biztosította
Binnesman Gabornt.
De Gaborn nem tudott nyugodtan ülni aggályokkal a lelkében. Gyanította,
hogy össze kellene hívnia a háborús tanácsot, de nem merte megtenni addig,
míg nem volt bizonyosság a veszély természetével kapcsolatban, amelyre a
Föld Ereje figyelmeztette.
A három lovas a két hegy közötti mély szoros felé tartott, mely egy héttel
azelőtt felperzselődött.
Itt a hegy lábánál Gaborn meglátta, amit keresett nem más, mint egy út
mentén üldögélő öregasszony. Fején takaró volt átvetve.
Miközben a lovak lecsattogtak az úton, az asszony felemelte a fejét, s
Gaborn rájött, hogy egyáltalán nem öreg. Fiatal lányt látott, szinte kislányt.
Gaborn egy héttel azelőtt egy „sereget” vezetett Groverman várából
Longmotba. A csapat kétszázezer marhából, és az őket hajtó földművesekből,
asszonyokból és gyermekekből, meg néhány veteránból állt. A vonulásuk
felkavarta por, ahogy a sereg átvágott a síkságon, elegendő cselnek bizonyult,
s Raj Ahten, a Farkasúr visszarettent Longmot megtámadásától.
Gaborn biztosnak vélte, ha Raj Ahten rájön Gaborn cselére, minden egyes
asszonyt és gyermeket kegyetlenül lekaszabolt volna. A lány a hegy lábánál,
szintén ott vonult egykor Gaborn „seregében”. Egyik kezében nehéz zászlót, a
másikban egy babát tartott.
Bátran és hittel küzdött. Gaborn örült volna, ha ilyen emberekre
támaszkodhat a harcban. Emellett meg is lepte, hogy látja őt, az egyszerű
parasztlányt, aki nem könnyen juthatott lóhoz, egy héttel a csata után itt
Sylvarresta váránál, Longmottól kétszáz mérföldnyire.
A lány talpra kecmergett, s Gaborn meglátta a lábán az út sárfoltjait.
Nyilvánvalóan gyalog jött Longmottól idáig. Bal kezében a babát ringatta.
Állás közben sála alá csúsztatta a kezét, hogy a csecsemő elérhesse a mellét, s
emellett öltözéke is illő maradjon.
Sok nemes, miután egy győztes csatában segédkezett, kegyért folyamodott
Gabornhoz. Ritkán tapasztalta ugyanezt parasztoktól. Ez a lány viszont kérni
akart valamit tőle, és nagyon is fontosat.
Binnesman elmosolyodott, és azt kérdezte:
- Molly? Molly Drinkham? Te vagy az?
A lány szégyenlősen elmosolyodott, ahogy a varázsló leszállt a nyergéből,
és odament hozzá.
- Bizony én.
 - Nos, hadd lássam a gyermekedet! - Binnesman elvette a csecsemőt a lány
kezéből, és felemelte. A gyermek, egy két hónapos apróság, most ökölbe
szorított kezecskéit kezdte szopni erőteljesen, s szemecskéit is kinyitotta. A
varázsló gyönyörködve nézte. - Kisfiú? - kérdezte. Molly bólintott. - Tiszta
apja! - motyogta. - Ugyanolyan remek példány. Verrin büszke lenne rá. De mit
csinálsz te itt?
- A Földkirályhoz jöttem - mondta Molly.
- Nos, előtte állsz - felelte Binnesman. Gaborn felé fordult, és bemutatta
Mollyt. - Felség, ez Molly Drinkham, aki egykor Sylvarresta lakója volt.
Molly hirtelen halálra vált, arca elsápadt ijedtében, mintha nem tudná
elviselni, hogy egy királlyal beszél.
- Talán csak fél hozzám, a Földkirályhoz szólni - gondolta Gaborn.
- Bocsáss meg, uram! - mondta a lány hangosan. - Remélem, nem zavarlak,
tudom, hogy korán van. Biztosan nem emlékszel rám...
Gaborn leszállt lováról, hogy ne ilyen magasról kelljen beszélnie a leánnyal,
és megkönnyítse a dolgát.
- Nem zavarsz! - mondta barátságosan. - Bizonyára nagy szükség hozott el
ide, mondd el hamar, mi is az!
Molly zavartan rázta a fejét.
- Lássa, azt hittem...
- Folytasd! - mondta Gaborn, felnézve Naplójára.
- Nem voltam én mindig Groverman herceg mosogatólánya - felelte. - Az
apám Sylvarresta király embereinek istállóit takarította, és én a várban laktam.
De aztán olyasmit tettem, ami szégyent hozott rám, s így apám délre küldött. -
Lepillantott gyermekére. A gyermek tehát törvénytelen volt.
- Egy hete veled tartottam - folytatta -, és azt is tudom: ha te vagy a
Földkirály, akkor Erden Geboren erői felett is rendelkezel. Ez tesz téged
Földkirállyá.
- Hol hallottad ezeket? - kérdezte Gaborn, s hangja elárulta feszült
figyelmét. Hirtelen félni kezdett, hogy a lány valamilyen lehetetlen dolgot
akar kérni. Erden Geboren tettei messze földön legendaszámba mentek.
- Binnesmantól - vágta rá Molly. - Segítettem neki megszárítani a
gyógyfüveit, s közben mesélt nekem. És ha te vagy a Földkirály, akkor rossz
idők jönnek. A Föld erőt adott neked, hogy kijelöld a Kiválasztottakat, a
lovagokat, akik melletted fognak harcolni, s kiválaszd, ki fog a te védelmed
alatt élni, ki nem. Erden Geboren tudta, hogy emberei veszélyben vannak, és
figyelmeztette őket a lelkükben is, a szellemükben is. Biztosan Te is képes
vagy erre!
Gaborn most már tudta, mit akar a lány. Élni akart, s azt akarta, hogy őt is a
Kiválasztottak közé sorolja. Egy hosszú pillanatig nézte a lányt, s többet látott
a lány kerek arcocskájánál, és a koszos úti köpeny alá rejtett apróságnál. Mást
is látott, mint hosszú fekete haját, és az aggódás ráncait a lány kék szeme
körül. A Föld Tekintetével szállt le a lány lelkének mélyébe.
Látta Sylvarresta várának szeretetét, s elveszett ártatlanságát is látta ott,
valamint a lány szerelmét egy Verrin nevű istállómester iránt, akit halálra
rúgott egy ló. Látta a lány csüggedését, mert Groverman várában alantas
munkát végez. Nem várt sokat az élettől. Haza akart kerülni, hogy
megmutassa kisbabáját az anyjának, s visszatérni arra a helyre, ahol
melegséget és szeretet érzett maga körül. Gaborn nem látott sem árulást, sem
kegyetlenséget. S mi több, Molly büszke volt törvénytelen kisfiára, s hevesen
szerette a gyermeket.
A Föld Tekintete semmit nem mutatott Gabornnak. Tudta, hogy ha néhány
órára belefeledkezne a lány lelkének mélységeibe, akkor jobban kiismerné őt,
mint a lány saját magát. De kevés volt az idő, és pár pillanat alatt is eleget
tudott meg.
Egy perc múlva Gaborn megnyugodott. Felemelte bal kezét.
- Molly Drinkham! - mondta lágyan, miközben kiterjesztette rá
varázshatalmát. - Kiválasztalak! Kiválasztalak, s megvédlek téged az
eljövendő sötét időkben. Ha bármikor hallod a hangomat, akár szellemeddel,
akár a szíveddel, ügyelj szavamra! Eljövök érted, vagy biztonságba vezetlek,
ahogy tudlak.
Ennyi volt az egész. Gaborn érezte a varázslat erejét, érezte a kötést, a most
már ismerős húzódást a gyomrában, mely érzékelnie engedte a lány jelenlétét,
mely figyelmezteti majd, ha a lány veszélybe kerül.
Molly szemei kikerekedtek, mikor ő is megérezte, majd arca elpirult
zavarában. Fél térdre ereszkedett.
- Nem, felség, félreértettél! - mondta. Felemelte a gyermeket. A kisfiú ökle
már kibukott szájából, most félig szundikált, a többivel nem törődött. - Azt
akarom, hogy ő legyen Kiválasztott, s egyszer a lovagjaid közé sorold majd!
Gaborn rábámult a gyermekre, s remegni kezdett, a kérés elbátortalanította.
A lány bizonyára Erden Geboren csodás tetteinek történetein nőtt fel, s most
sokat várt a Földkirálytól. De nem volt tisztában Gaborn erőinek határaival.
- Nem érted, gyermekem! - próbálta finoman elmagyarázni. - Ez nem olyan
egyszerű. Amikor a kiválasztottak közé kerülsz, ellenségeim felfigyelnek rád.
Az én harcom nem emberek vagy férgek ellen folyik, hanem a láthatatlan erők
ellen, ami ezeket mozgatja. Kiválasztottságod nagyobb bajba sodorhat téged,
és bár küldhetek érted lovagokat, hogy megmentsenek, többé-kevésbé saját
magadon kell segítened. Erőim kevesek, és ellenségeim számosak. Tudnod
kell segítened magadon, és a közreműködésedre is szükség van, hogy
kimenekíthesselek a nehéz helyzetből. Ezt egy gyermekkel nem tehetem. Nem
keverhetem bajba. Ő nem tudja megvédeni magát!
- De kell neki valaki, aki megvédi! - mondta Molly. - Nincs édesapja. - Egy
pillanatig habozott, majd kérlelni kezdte a királyt. - Kérlek, kérlek, őt is
válaszd ki!
Gaborn figyelmesen nézett rá, és arca égett a szégyentől. Egyik irányból a
másikba tekintgetett, Binnesmanról a Naplóra, mint egy ferrin, amit a konyha
legsötétebb sarkában csíptek rajta, és most az egérutat keresné.
- Molly, azt kéred, hogy a gyermeked felnőhessen és nagy harcos lehessen a
szolgálatomban - dadogta Gaborn. - De nem hiszem, hogy van annyi időnk!
Sötét korszak jön, a legsötétebb, amit ez a világ valaha is tapasztalt. Talán
hónapokon belül, talán egy év múlva, de megtámadnak bennünket.
Gyermeked nem tud majd a csatában harcolni!
- Akkor bárhogy, de őt is sorold a Kiválasztottak közé! - kérlelte Molly. -
Legalább tudni fogod, amikor veszélyben van!
Gaborn elszörnyedve meredt a lányra. Egy hete, a Longmot melletti
csatában már elvesztett néhány embert, akik Kiválasztottak voltak: az apját,
Chemoise apját és Sylvarresta királyt. Mikor meghaltak, a lelke mélyéig
megsebezték őt. Még saját magának sem vallotta be, nemhogy másnak, de
úgy érezte... mintha mindegyikük gyökerekkel kapaszkodott volna beléje,
melyek ekkor kiszakadtak, helyükön sötét lyukak támadtak, és fájdalmasan
tátongtak: ezt az űrt nem tölthette be semmi. Elvesztésük olyan volt, mintha a
végtagjait veszítette volna el: hiányukat nem lehet pótolni, s rettenetesen
megrémítette a tudat, hogy haláluk saját kudarcának jele volt. Úgy hordozta
ezt a bűnt, mint egy apa, aki gondatlanságból hagyta a gyermekeit vízbe fúlni.
Gaborn megnyalta ajkát.
- Nem vagyok olyan erős. Nem tudod, mit kérsz tőlem.
- Nincs, aki megvédje őt, uram! - mondta Molly. - Nincs apja, sem barátai.
Csak én. Nézd, ő csupán egy csecsemő!
Levetkőztette az alvó kisgyermeket, és közelebb lépett vele. A gyermek
sovány volt, bár csendesen aludt, és nem tűnt éhesnek. Érezni lehetett rajta az
újszülöttek édes tejszagát.
- Gyere már! - sürgette a lányt Binnesman. - Ha a Földkirály azt mondja,
hogy gyermeked nem lehet Kiválasztott, akkor nem lehet! - Binnesman
gyengéden megfogta a lány könyökét, mintha a város felé akarná terelni.
Molly Binnesman felé fordult, és vadul kiabálni kezdett.
- Akkor mit csináljak vele? Csapjam a fejét egy út menti kőhöz, s azzal
vége? Ezt akarjátok?
Gaborn megrémült. Rápillantott a Naplóra, és tartott tőle, mit írhat majd
erről a választásról. Segélykérően Binnesmanra nézett.
- Mit tegyek?
 A föld Őrzője rosszallóan nézte a gyereket. Egy apró mozdulattal megrázta
a fejét.
- Attól tartok, igazad van. A gyerek kiválasztása nem lenne sem bölcs, sem
nagylelkű dolog.
Molly szája megremegett a fájdalomtól, és visszahőkölt, mikor rádöbbent,
hogy Binnesman, egy régi barát, ellenségként viselkedik.
Binnesman megpróbálta megértetni vele a dolgot.
- Molly, a Föld Gabornra bízta rá az emberiség magjának összegyűjtését, s
megvédését, ha jönnek a sötét idők. Más fajok már eltűntek a Föld színéről: a
tothok, a duskinok. Lehet, hogy az emberiség lesz a következő.
Binnesman nem túlzott. Amikor a Föld megmutatkozott a varázsló
kertjében, pontosan ugyanezt adta tudtára. Binnesman még túlzottan
tapintatos is volt Mollyhoz azzal, hogy a teljes igazságot elhallgatta előle.
- A Föld ígérete szerint megvédi majd Gabornt, ő cserébe megesküdött,
hogy óvni fog téged, ahol csak tud. De szerintem, a legjobb, ha a gyermekedre
saját magad vigyázol.
Gaborn így óvta embereit: nemeseket és harcosokat választott ki a
felügyeletükre. A vadászat előtt legalább százezer Kiválasztottat jelölt ki
Heredon környékén, amennyit csak bírt: öreget, fiatalt, nemest és földművest
egyaránt. Bármelyik pillanatban egyenként elérhette szellemüket, s
megtudhatta hol vannak, milyen irányban, milyen messze. Nagyon sokan
voltak! Tehát kijelölt néhány Kiválasztott lovagot és nemest bizonyos
területek védelmére.
Igyekezett a Kiválasztottakat bölcsen kijelölni, és nem merte visszautasítani
a gyengéket, a süketeket, a vakokat, a fiatalokat, vagy a gyengeelméjűeket
sem. Nem merte kevesebbre tartani őket, mint a többi embert, mivel nem
akarta őket saját önteltségének emberi áldozataivá tenni. Amikor egy nemest
vagy egy apát-anyát biztonságba helyezett, saját felelősségük terhére, a
lelkében érzett feszültség kissé enyhült. S nagyrészt pontosan ezt tette. Arra
használta erőit, hogy nemeseit irányítsa, készenlétben tartsa embereiket és
fegyvereiket, s harcba szólíthassa őket.
Molly elsápadt a gondolattól, hogy most ő viseli a gyermeke iránti
felelősség terhét, s olyan ijedten nézett, hogy Gaborn félt, még összeesik. Jól
gyanította, hogy nem tudja majd megfelelően megvédeni.
- Én is segítek majd megóvni gyermeked! - ajánlotta Binnesman
vigasztalásképpen. Mormogott valamit, megnyalta az ujját, letérdelt, s az út
porába nyúlt. Felállt, és saras ujjával gondosan a gyermek homlokára kente a
védelem rúnáját.
De Molly tisztán érezte, hogy a varázsló védelme nem lesz elég. Könnyek
peregtek végig az arcán, s kábultan remegve állt ott.
 - Ha a tiéd lenne - könyörgött Gabornnak -, kiválasztanád őt? Akkor
besorolnád a Kiválasztottak közé?
Gaborn tudta, a sajátjának megtenné. Molly leolvashatta arcáról a választ.
- Akkor felajánlom neked! - nyújtotta felé Molly a gyermeket. - Legyen a
nászajándékod, ha elfogadod. Neked adom, neveld fel saját fiadként!
Gaborn becsukta szemeit. A lány szavaiból kicsengő rettegés késként vágott
belé.
Nem választhatja ki ezt a gyermeket. Kegyetlenség lenne. Ez őrület,
gondolta magában: ha Kiválasztott lesz, hány ezer más anya jön majd
hozzám, hogy az ő gyermekükkel is tegyem meg? Tízezer, százezer? És mi
lesz, ha Mollynak igaza van, de én mégsem választom ki? Mi van, ha ezzel
halálra ítélem?
- Van neve a gyermeknek? - kérdezte Gaborn, mivel bizonyos vidékeken a
törvénytelen gyermekeknek soha nem adtak nevet.
- Verrinnek neveztem el - mondta Molly -, ahogy az apját hívták.
Gaborn rápillantott a gyermekre, édes kis arcára, sima bőrére, s mélyen
belenézett a gyermek pici lelkébe. Nem volt sok látnivaló: egy leéletlen élet,
néhány tétova sóvárgás. A gyermek megkönnyebbült volt, és hálás az anyja
mellbimbóinak, testének a melegért, s amiért olyan szép altatódalokat énekelt
neki. De Verrin nem külön emberként érzékelte édesanyját, s nem úgy szerette
anyját, ahogy az őt.
Gaborn elfojtotta zokogását.
- Verrin Drinkham - mondta lágyan, felemelve bal kezét. - Kiválasztalak
téged! Kiválasztalak Téged a Földnek. A Föld gyógyítson meg téged. A Föld
rejtsen el léged. A Föld fogadjon be téged.
Gaborn megint érezte a kötés erejét.
- Köszönöm, felség! - mondta Molly, s szemei megteltek könnyel.
Megfordult, és Groverman vára felé indult, hogy újabb kétszáz mérföldnyire
visszagyalogoljon.
Eközben Gaborn erős szorongást érzett; a Föld figyelmeztette őt, hogy a
lány veszélyben van. Ha visszamegy délre, akkor meghalhat. Megtámadhatja
egy bandita, vagy megbetegedhet a gyaloglástól, vagy még szomorúbb véget
érhet. Bár nem tudta kitalálni, milyen formában leselkedik veszély a lányra,
előérzete olyan erős volt, mint apja halálának napján.
- Molly - gondolta Gaborn -, ott a halál vár rád! Fordulj meg, és menj
Sylvarresta várába!
A lány félúton megfordult, és kérdőn nézett rá kék szemeivel. Egy pillanatig
tétovázott, majd megfordult, és elsietett észak felé, a Sylvarresta várához
vezető úton, mintha egy féreg üldözné.
Gaborn szemei megteltek a hála könnyeivel ennek láttán.
 - Jó kislány! - suttogta. Félt, hogy a lány nem hallja meg sugallatát, vagy
későn teljesíti azt.
Gaborn Naplója fehér öszvérén Gabornról a lányra nézett.
- Csak úgy megfordítottad őt, uram?
- Igen.
- Délről veszélyt éreztél?
- Igen - válaszolta Gaborn újra, mert nem akart a lelkébe kúszó ködös
félelemről beszélni. - Legalábbis őt az fenyegette.
Binnesmanhoz fordult.
- Nem tudom, ki fogom-e bírni. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle.
- Egy Földkirály sosem kap könnyű terheket - válaszolta Binnesman. - A
Car Fael-i csata után, úgy mondják, nem találtak sebeket Erden Geboren
testén. Néhányan azt mondták, hogy a szíve szakadt meg.
- Szavaid igazán megnyugtattak - mondta Gaborn gúnyosan. - Meg akarom
menteni azt a gyermeket, de azzal, hogy kiválasztottam, nem tudom, jót
tettem-e, vagy rosszat?
- Vagy talán semmit, ami minket is érdekelne! - mondta Binnesman, mintha
belenyugodott volna a tudatba, hogy még a legjobb akarattal sem tudják
megmenteni az emberiséget.
- Nem, azt hiszem, nagyon is érdekel! - vitatkozott Gaborn. - Hitem szerint
megéri a harcot. De hogy tudom mindannyiukat megmenteni?
- Megmenteni az egész emberiséget? - mondta Binnesman. - Az lehetetlen!
- Akkor legalább a legtöbbjüket hogyan lehetne megmenteni? - Gaborn
hátranézett a Naplóra, a történetíróra, aki gyerekkora óta kísérte őt.
A férfi barna tudósköpönyeget viselt, és csontos arca rezzenéstelen
tekintettel bámult rá. De mikor Gaborn ránézett, a Napló zavartan lesütötte
szemét.
Gabornnak rossz előérzete támadt, úgy érezte, hogy a Napló figyelmeztetné
a veszélyre, ha tudná annak forrását.
De a Napló már régen feladta nevét, feladta saját személyiségét az Időurak
szolgálatában. Nem szólt egy szót sem.
Habár a Naplók felszentelése kevés teret engedett nekik, hogy az emberek
ügyeibe avatkozhassanak, Gaborn hallott már történeteket olyan Naplókról,
akik megtörték esküjüket.
Gaborn tudta, hogy messze északon, az Orwynne-on túli szigetek egyik
szerzetesrendjében él egy másik Napló, aki Gaborn Naplójának elme-
adományt adott, s ugyanazt kapta cserébe. Így a két Napló most egy
szellemen osztozott: olyan tulajdonság, mely ritkán duplázódott meg a
kolostoron kívül, s így őrültséghez vezethetett.
Gaborn Naplóját „Szemtanúnak” nevezték, s az Időurak azzal bízták meg,
hogy nézze Gabornt, és hallgassa szavait. Társa az „Írnok”, aki hűen leírja
Gaborn tetteit haláláig, amikor életének könyvét kiadják majd.
S mivel az írnokok mind egy közös rendben éltek, megosztották az
információkat. Valójában mindenről tudtak, ami a rúnalovagokkal megesett.
Így Gaborn megérezte, hogy a Napló túl sokat tud, és túlságosan ritkán
osztja meg bölcsességét velük.
Binnesman elkapta Gaborn vádló tekintetét, melyet a Naplóra vetett, s
hangosan gondolkodni kezdett:
- Ha magokat akarnék választani a jövő évi ültetéshez, nem tudom, hogy a
legtöbbet választanám-e vagy a legjobbakat.

FURCSA HÁLÓTÁRSAK

Szénafalva egy koszfészek Mystarria közepén, az egyébként szürke tájon,

de legalább kocsma volt benne, és ez az, amire Roland legjobban vágyott.
Éjfél után vágtatott be Szénafalvára anélkül, hogy akár egy kutyát is
felriasztott volna. Délnyugat felé tüzes volt az égbolt alja. Órákkal előbb
Roland a király egyik távolbalátójával beszélt, aki legalább egy fél tucat látás-
adománnyal rendelkezett, s aki megmondta, hogy egy vulkán tört ki, bár
Roland túl messze volt tőle, hogy megérezze a lökést. A vulkán tüze már
messziről látszott a füst- és hamuoszlop alján. A messzi máglya a csillagok
fényében természetellenesen tisztán látszott.
A falu öt zsúpfedeles kőkunyhóból állt. A kocsmáros disznókat tartott, ezek
szerettek a küszöb előtt turkálni. Ahogy Roland leszállt a nyeregből, egy
csapat malac felébredt, csülkeire tápászkodott a levegőt szaglászva és bölcsen
hunyorogva. Roland megzörgette a tölgyfaajtót, és meglepődve nézte a
rászögelt Vendégváró Ünnepi Ikont - a Földkirály rongyos faszobrocskája, új
zöld utazóköpenybe öltöztetve, s a fején tölgylevél-koronával. A Földkirály
ruháit valaki kicserélte egy lila virágú kakukkfűcsokorra.
A kövér kocsmáros, aki köszöntötte őt, olyan mocskos kötényt viselt, hogy
alig lehetett megkülönböztetni disznóitól. Roland megfogadta magának, hogy
reggeli előtt még jó messzire vágtat innét. De most aludni akart, tehát kifizette
a szobát.
Mivel a szobák már telve voltak nyugatról menekülő utazókkal, Roland
rákényszerült, hogy egy nagydarab, zsírtól és sörtől bűzlő fickóval aludjon
egy ágyban.
A szoba száraz volt, holott a föld odakint egyáltalán nem tűnt annak. Roland
bemászott a férfi mellé az ágyba, átlökte a saját térfelére, s miután az ettől
abbahagyta a horkolást, megpróbált aludni.
A terv meghiúsult. A masszív legény két perc múlva visszahengeredett, és
hangosan Roland fülébe horkolt. Még mindig álmában átvetette lábát
Rolandon, és a mellkasát kezdte tapogatni. Olyan erős szorítása volt, hogy az
csak egy erő-adományból származhatott.
- Hagyd abba! - suttogta Roland fenyegetően -, különben reggelre a levágott
karodat hagyom itt az ágyban!
Az ösztövér férfinak akkora szakálla volt, hogy mókusok is rejtőzhettek
volna benne, s most hunyorogva pillantott Rolandra a pergamen-ablakokon
átszűrődő tűz fényénél.
- Bocsáss meg! - mentegetőzött. - Azt hittem, hogy a feleségem vagy! -
Visszahengeredett, és azonnal horkolni kezdett.
Így már kényelmesebb volt. Roland hallott furcsa történeteket arról, mi
történhet a vigyázatlan utazóval ilyen körülmények között.
Roland tehát megfordult, s hagyta, hogy a fickó háta melegítse farát, majd
megpróbált aludni. De egy óra múlva a férfi újra ölelgetni kezdte a mellkasát.
Roland éles könyökbökéssel válaszolt erre.
- Menj má', asszony! - horkant fel a pasas álmából, dúlva-fúlva
visszahengeredett helyére. - Csupa csont és bőr vagy!
Roland megesküdött magának, hogy másnap éjjel a földek melletti sziklák
lábánál fog hálni.
Alig villant át rajta a gondolat, mély alvásból riadt hirtelen.
Már megint a férfi ölelte két izmos, combvastagságú karjával. A hálótárs a
homlokát csókolgatta.
Az ablakon át sápadt hajnalfény derengése látszott. Csukott szemeivel és
szabályos lélegzésével a férfi úgy tűnt, mélyen alszik.
- Bocsáss meg! - mondta Roland, és ide-oda kezdte cibálni társa szakállát.
Visszalökte a fejét. - Imádom, ha egy férfi ki tudja mutatni az érzelmeit, de
kérlek, kímélj meg attól, hogy ezt velem tedd!
Ágytársa kinyitotta véreres szemeit, és egy fél pillanatra Rolandra pislogott.
Ő viszont töredelmes bocsánatkérést várt. Ehelyett az elsápadt ijedtében.
- Borenson? - kiáltotta, teljesen magához térve. Háromszáz fontnyi
izomkötegét a falnak vetve, remegve állt ott, mintha félne, hogy Roland
megtámadja. - Mit csinálsz te itt?
Hatalmas, fekete hajú férfi volt, szakállában szaporodó ezüstszálakkal.
Roland nem ismerte meg. De hát 21 évig aludtam! - gondolta.
- Ismerem Önt? - kérdezte Roland az ágytárs nevét.
- Hogy ismerlek-e? Majdnem megöltél, bár be kell vallanom,
megérdemeltem. Marha módjára viselkedtem. De tanultam belőle, és most
már csak fele olyan marha vagyok. Nem ismersz meg? Poll báró a nevem!
 Roland sosem látta a fickót. „Összetéveszt a fiammal, Ivarian
Borensonnal!” - döbbent rá hirtelen. - A fiammal, akiről csak akkor kaptam
hírt, amikor felébredtem hosszú álmomból.
- Á, Poll báró! - kiáltotta Roland lelkesen, remélve, hogy a másik rájön
tévedésére. Nem volt valószínű, hogy a fia annyira hasonlítson rá, az ő
égővörös hajával és sápadt arcbőrével, hiszen a fiú anyja sötét bőrű volt. - Jó,
hogy látlak.
- Hasonlóképp, és örülök, hogy így érzel. Tehát a múltat elfelejtjük, ugye?
Megbocsátod nekem... hogy elcsórtam a bukszádat? Teljesen?
- Amennyire emlékszem, mintha nem is találkoztunk volna! - válaszolta
Roland.
Poll báró hirtelen zavarba jött.
- Furcsa hangulatban vagy... azután, hogy úgy elagyabugyáltalak. Azt
hiszem, ez tett téged igazán katonává. Úgy is mondhatnám, hogy az adósom
vagy. Igen?
- Á, a verekedés - visszhangozta Roland, még mindig csodálkozva, hogy a
fickó nem jött rá a tévedésre. Roland csak egyet tudott a fiáról: a Királyi
Testőrség kapitánya volt. - Ó, az semmiség! Persze én sem kíméltelek, igaz?
Poll báró úgy bámult rá, mintha egészen megőrült volna. Roland hirtelen
ráeszmélt, hogy a fia talán nem adta tudásának legjavát.
- Nos... - felelte Poll gyanakodva -, akkor örülök, hogy újra összeakadtunk.
De... mit csinálsz te itt? Azt hittem, északra mentél, Heredonba!
- Sajnos, Orden király meghalt - felelte Roland komolyan. - Raj Ahten
megütközött vele Longmotnál. A csatában elesett több ezer emberünk.
- És a herceg? - kérdezte Poll elsápadva.
- Egészséges, ha jól tudom - felelte Roland.
- Ha jól tudod? Hiszen a testőre vagy!
- Ezért sietek vissza a szolgálatába! - válaszolta Roland, majd kimászott az
ágyból. Átvetette vállán új, medvebőr utazóköpenyét, és felhúzta nehéz
csizmáit.
Poll báró az ágy oldalára emelkedett nagy testével, majd bambán bámult
maga elé.
- Hol a bárdod? Az íjad? Csak nem utazol fegyvertelenül?
- De igen. - Roland sietett Heredonba. Még arra sem volt ideje, hogy
fegyvereit magához vegye. Csak előző este jött rá, hogy szüksége lehet rájuk,
ahogy a nyugatról menekülőket látta.
Poll báró úgy bámult rá, mint egy bolondra.
- Hiszen tudod, hogy Crayden vára hat nappal ezelőtt elesett, Fells várával
és Tal Dur erődjével együtt! S hogy két nappal ezelőtt Raj Ahten lerombolta
Tal Rimmont, Gorlanet és Aravellet. Kétszázezer embere tart Carris felé, és
holnap hajnalra már ott is lesznek. És te ilyen veszélybe fegyver nélkül mész?
Roland nem ismerte a környék útjait. Írástudatlan lévén nem tudott térképet
sem olvasni, és mostanáig nem lépte át szülőföldje, a Hullámok Udvarának
tízmérföldes körét, de azt tudta, hogy Crayden és Fells várai védték Mystarria
nyugati határait. Sose hallott Tal Durról, de tudott az északon lerombolt
kastélyokról.
- Odaérek Carrisba, még őelőttük? - kérdezte.
- Gyors a lovad?
Roland bólintott.
- Nagy állóképesség-adománya van, és kapott erő- és anyagcsere-adományt
is. - Igazán nagyúri állat volt, a király hírnökei jártak ilyeneken. Egyheti
vándorlás után vette meg Roland egy lókereskedőtől, abból a pénzből, amit
hosszú alvása alatt örökölt.
- Akkor ma könnyedén megtehetsz száz mérföldet is - mondta Poll báró. -
De az utakon most vigyázni kell. Raj Ahten bérgyilkosai mindenütt ott
ólálkodnak.
- Jól van - mondta Roland. Remélte, hogy ezzel a hátaslóval képes lesz a
nehéz feladatra. Indulni készült.
- Nézd már, nem mehetsz el így! - kiáltott Poll báró. - Vedd el a
fegyvereimet és a páncélomat - amit csak akarsz. - A szoba sarka felé bökött a
fejével. Poll mellvértje a falhoz volt állítva egy hatalmas csatabárddal, egy
embermagas és egy rövid karddal együtt.
A mellvértbe Roland akár kétszer is belefért volna, és nem hitte, hogy a
kardot meg tudná emelni a csatában. Roland mészáros volt azelőtt. A fejsze
nem volt hosszabb, mint a húszkilós bárdok, amikkel Roland a marhahúst
hasogatta, de nem akart ilyen nehézkes fegyvert a harcban. Maradt tehát a
rövid kard. Nem volt sokkal hosszabb, mint egy nagyobb kés. De Roland nem
akart ilyen ajándékot fortéllyal megszerezni.
- Poll báró! - mentegetőzött - félek, hogy tévedsz. Az én nevem Roland
Borenson. Nem vagyok a Királyi Testőrség tagja. Összekeversz a fiammal.
- Micsoda? - kiáltott fel Poll. - Az a Borenson, akit ismerek, egy apátlan
fattyú. Mindenki így tudta. Milyen kegyetlenül kicsúfoltuk ezért!
- Senki sem lehet apátlan! - felelte Roland. - Elkötelezettként szolgáltam a
Kék Toronyban az elmúlt huszonegy évben, az anyagcserémet állítottam a
király szolgálatába.
- De mindenki azt mondta, meghaltál! Nem. Várj!... Most már jobban
emlékszem az egészre: azt mondták, hogy köztörvényes bűnöző vagy, gyilkos,
akit kivégeztek, mielőtt a fiad megszületett!
- Nem végeztek ki - vetette ellen Roland -, habár a fiam anyja nagyon
szerette volna.
 - Ó, jól emlékszem arra a hárpiára! - kottyantotta közbe Poll. - Ahogy
tudom, legszívesebben minden férfit megöletett volna. Bizonyos, hogy engem
jól megátkozott. - Poll hirtelen elpirult, mintha zavarba jött volna
kotnyelessége miatt. - Tudhattam volna - mondta. - Túl fiatal vagy. Annak a
Borensonnak, akit ismerek, anyagcsere-adományai vannak, és eszerint is
öregszik. Az elmúlt nyolc évben több, mint húsz évet öregedett. Ha egymás
mellé kerültök, úgy néztek ki majd, mint apa és fia: bár te látszol majd a
fiának és ő az apának.
Roland bólintott.
- Most már tudod az okát.
Poll báró összeráncolta a szemöldökét.
- A fiadat akarod látni?
- És hogy felajánljam szolgálataimat az új királynak - válaszolta Roland.
- Nincs adományod - jelentette ki Poll. - Nem vagy katona. Soha nem érsz
oda Heredonba.
- Talán nem - válaszolt elgondolkodva Roland. Az ajtó felé fordult.
- Várj! - kiáltott fel Poll báró. - Öld meg magad ha akarod, de ne könnyítsd
meg nekik a dolgot. Legalább vigyél fegyvert!
- Köszönöm! - mondta Roland, és elvette a rövid kardot. Nem hordott övet,
hogy felcsatolhassa, ezért az ingébe rejtette.
Poll báró felhorkant választása láttán.
- Nincs mit! Sok szerencsét!
Kimászott az ágyból, s megrázta Roland kezét. Satukemény volt a szorítása.
Roland erősen megrázta, mintha saját testierő-adománya is lenne. Éveken át
késsel dolgozott, s ez megőrizte kemény csuklóját, erős szorítását. Még
évtizedes alvás után is kemények voltak izmai, s tenyere még mindig kérges.
Roland lesietett. A lenti helyiség tele volt emberekkel. Délről menekülő
parasztok verődtek össze az asztaloknál, míg néhány fegyverhordozó, aki
urával észak felé tartott, más asztaloknál gyűlt össze. Ezek a fiatal fiúk
késeket élesítettek, vagy uruk páncélingét olajozták. Néhány furcsa tunikába,
nadrágba és páncélingbe öltözött nagyúr a kocsmapult mellett ült, külön
székeken.
A frissen sült kenyér és sült hús illata kellőképpen hívogató volt, tehát
Roland erősen megbánta fogadalmát, miszerint éhesen távozik innen. Leült
egy gazdátlan székre. Két lovag vitatkozott dühösen egy harci ló csata előtti
menázsiadagjáról, és egyikük bátorítólag Roland felé bökött a fejével, mintha
kérné, kapcsolódjék bele a vitába. Nem tudta, a férfi ismeri-e őt, vagy csak az
új medvebőr kabátjáról, tunikájáról, nadrágjáról, csizmájáról hitte őt
nemesnek. Roland tudta, öltözete nemeshez illő. De nemsokára hallotta a
Borenson nevet suttogni háta mögött.
 A kocsmárostól egy korsó mézes teát kapott, és egy szelet rozskenyeret
kezdett majszolni, melyet egy tányér vastag húsdarabkákkal teli pecsenyelébe
mártogatott.
Ahogy evett, a múlt hét eseményein kezdett merengeni. Ez volt a második
eset egy héten belül, hogy csókra ébredt...
Hét nappal ezelőtti hajnalon, érintést érzett az arcán - gyengéd, puhatolózó
érintést, mintha egy pók szaladt volna végig rajta - és hirtelen, zakatoló
szívvel felriadt.
Egy sötét szobában találta magát, délidőben. A falak súlyos kőből épültek,
derékalja pedig tollból és szalmából volt. A tengeri levegő csípős szagáról
rögtön rájött, hol van. Odakint a csérek és a sirályok vitának tűnő kiáltozása
hallatszott, míg a hatalmas óceán hullámai újabb és újabb támadásokat
intéztek a torony lábánál fekvő ősrégi szikla ellen. Anyagcsere-
Elkötelezettként gyorsan végigaludta a húsz évet. Az elmúlt évtizedek alatt
álmában is érzékelte, hogy a hullámok zaja elnyomja a viharok moraját, az
egész vártornyot megrengetve, és vég nélkül koptatva a sziklát.
A Kék Toronyban volt, néhány mérföldre a Hullámok Udvarától, a Korall-
tengeren.
Az apró kamrácska, ahol felébredt, meglepően szegényesen volt
berendezve, majdnem, mint egy sírkamra: se asztal, se szék, se tapéta, se egy
szőnyeg, mely eltakarta volna a csupasz falakat és a padlót. Se ruhásszekrény,
de még egy szög sem volt a falba verve, amire felakaszthatta volna köpenyét.
A szoba egy végtelen álmát alvó férfi részére volt kialakítva. A matrac és
Roland másik oldalán fiatal lány állt, majd gyorsan visszaugrott mosóteknője
mellé, az ágy lábához. Roland a sótól ikrás ablak homályos fényénél látta a
lányt. Ovális arcú, édes teremtés volt, szemei opálkékek, haja szalmaszínű, és
szárított violakoszorút viselt benne. Hosszú hajának cirógatására riadt fel
Roland álmából.
A lány elpirult zavarában, és visszakuporodott.
- Bocsáss meg! - dadogta. - Hetta úrnő megparancsolta, hogy lemossalak. -
Védekezően felkapta a mosórongyot, mintha csak bizonyítani akarná
jószándékát.
Bár a száján érzett nedvesség íze nem áporodott rongyéra, hanem egy lány
csókjára emlékeztetett. Talán elkezdte lemosni őt, de úgy döntött, csábítóbb
kalandot keres.
- Segítek! - mondta a lány, és a vödörbe dobta a rongyot. Félig elfordult
onnan, ahol guggolt.
Roland gyorsan megragadta csuklóját, ahogy a mongúz kapja el a kobrát.
Gyorsasága miatt kellett anyagcseréjét a király szolgálatába állítania.
- Milyen hosszan aludtam? - kérdezte. Szörnyen száraznak érezte a száját,
és a szavak kaparták a torkát. - Milyen évet írunk?
- Évet? - kérdezte a lány, s megpróbált szabadulni szorításából. Nem fogta
túlságosan, ki tudta volna tépni magát, ha akarja, de ehelyett ottmaradt.
Roland érezte a lány illatát: tiszta, akácpermet a haján - vagy talán a szárított
ibolyát érezte. - Mendellas Draken Orden uralkodásának huszonkettedik évét
írjuk.
Az újság nem lepte meg Rolandot, bár a lány szavai ökölcsapásként érték.
Huszonegy év. Huszonegy éve, hogy anyagcsere-adományomat a királynak
ajánlottam. Huszonegy évet aludtam ebben az akolban, amíg fiatal lányok
mosták a testemet, húslevest csorgattak a torkomba, és nézték, lélegzem-e.
Anyagcseréjét egy fiatal harcosnak adta, egy Drayden nevű őrmesternek.
Ebben a huszonegy évben Drayden több, mint negyvenet öregedhetett.
Roland, miközben aludt, egy nappal sem lett idősebb.
Úgy tűnt, csak egy perce történt, hogy Roland Drayden és a fiatal Orden
király előtt térdelt. Az átruházók fennhangon énekeltek, energiájukat az ő
mellkasába sajtolták, így szívták ki belőle az adományt. Az energiák
kimondhatatlan fájdalmat okoztak neki, égő hús, és a mellkasán meggyulladó
szőrszálak szagát érezte, s hirtelen túláradó fáradtságot, ahogy a segítők
kihúzták testéből az anyagcseréjét. Ordított fájdalmában és kétségbeesésében,
majd felbukott, mintha meghalt volna.
Mivel most felébredt, már tudta, hogy Drayden meghalt. Ha az ember
valamelyik tulajdonságát egy rúnaúrnak adta, a rúnaúr halála után az
visszaszállt az Elkötelezettre. Azt, hogy Drayden csatában vagy ágyban halt-e
meg, nem tudta Roland. De most egy volt a megmaradtak közül, s ez azt
jelentette, hogy Drayden biztosan meghalt.
- Most mennem kell! - mondta a lány, egy kicsit még húzódozva.
Roland még alsókarja pihéit is érezte. Néhány pattanás volt az arcán, de
képzete szerint a lány egyszer igazi szépséggé érik majd.
- Kiszáradt a szám! - mondta Roland, még mindig tartva a kezét.
- Hozok vizet! - ígérte a lány. Már nem védekezett - feladta a harcot, mintha
azt remélné, majd magától megszabadul.
Roland elengedte a csuklóját, de erősen az arcába nézett. Jóképű
fiatalember volt, csomóba fogott vörös hajával, erős állkapcsával, szúrós kék
szemeivel és karcsú, izmos testével.
- Ahogy most csókoltál, engem akartál, vagy egy másik férfit képzeltél a
helyembe? - kérdezte Roland.
A lány remegett félelmében, s Roland kamrájának faajtaját nézte, mintha azt
akarná tudni, vajon bezárta-e? Szégyenlősen megrázta a fejét, és maga elé
suttogta.
- Téged akartalak.
 Roland megnézte az arcát. Néhány szeplő, egyenes száj, fitos orr. Meg
akarta csókolni apró bal füle alatt.
Hogy megtörje a csöndet, a lány csacsogni kezdett.
- Már tízéves korom óta én moslak. Én... akkoriban ismertem meg jól a
testedet. Nagyon kedves az arcod és kegyetlen, mégis gyönyörű. Néha
elgondolkozom, hogy milyen ember vagy, és reméltem, hogy felébredsz,
mielőtt férjhez megyek. Sera a nevem, Sera Crier. Apám, anyám és testvéreim
mind meghaltak egy földcsuszamlásban, én megmaradtam, most itt szolgálok
a toronyban.
- Még a nevemet is tudod? - kérdezte Roland.
- Borenson. Roland Borenson. A toronyban mindenki ismer. Te vagy a
király kapitányának apja. A fiad Gaborn herceg testőre.
Roland csodálkozott. Nem volt fia, nem is hallott ilyesmiről. De volt egy
fiatal felesége, mikor adományát feláldozta, bár azóta nagyon
megöregedhetett. Amikor anyagcseréjét átadta, nem tudta, hogy asszonya
gyereket vár.
Nem tudta, igazat beszél-e a lány, s azt sem, miért vonzódik az őhozzá.
- Tudod a nevem. Tudod-e azt is, hogy gyilkos vagyok?
A lány ijedtében hátrahőkölt.
- Megöltem egy embert - folytatta Roland. Nem tudta, miért mondja ezt a
lánynak. De bár a férfi már húsz éve meghalt, neki ez csak néhány órája
történt, s a férfi ráfröccsenő vére még mindig frissnek tűnt gondolataiban.
- Biztosan jó okod volt rá.
- A feleségemmel találtam az ágyban. Levágtam, mint egy birkát, bár nem is
tudom, miért. A mi frigyünk érdekházasság volt, és a legkevésbé sem illettünk
össze. Nem érdekelt a lány, ő meg gyűlölt engem. A csábítót kár volt megölni.
Azt hiszem, azért tettem, hogy megsértsem a feleségem. Nem is tudom.
- Évekig nem tudtad, ki vagyok, Sera. Gondolod, most tudod?
Sera megnyalta a száját. Most kezdett csak reszketni.
- Ilyen tett bárki másnak a fejébe került volna. A király biztosan nagyon
szeretett téged. Biztosan látta kegyetlenség mögé rejtett kedvességedet.
- Csak ostobaságot és hiábavalóságot látok - válaszolta Roland. - És
szépséget. - Sera közelhajolt, hogy megcsókolja Rolandot, az pedig egy kissé
elfordította az arcát.
- Elköteleztem magam - mondta.
- Egy asszonynak, aki elátkozott téged, és már réges-rég férjhez ment valaki
máshoz... - válaszolta Sera. Roland biztosra vette, hogy a lány tudja, mit
beszél, mikor a feleségét említi. Az újság elszomorította. A lány egy másik
mészáros lánya volt, és a nyelve sokkalta élesebben forgott, mint apja kése. A
felesége ostobának hitte őt, ő pedig kegyetlennek gondolta az asszonyt.
 - Nem - felelte, érezvén, hogy a lány nem lát a dolog mélyére. - Nem a
feleségemnek, hanem királyomnak köteleztem el magam.
Roland felült ágyában, s a lábára bámult. Csupán tunikába volt öltöztetve,
finom vörös gyapjúruhába, ami a párás levegő illatát árasztotta. Nem az a régi
munkásruha, amiben adományát feláldozta. Azok már rég elporladtak.
Sera feladta rá a nadrágját és egy pár báránybőr csizmát, majd felajánlotta,
hogy segít a további öltözködésben, bár nem volt rá szüksége. Sosem érezte
magát frissebbnek.
Bár a mai nap már a második volt, amikor Roland csókra ébredt, Sera Crier
ajkai valahogy jobban ízlettek, mint Poll báró csókja.
Ahogy evett, egy fiatal lovag lépett be a bejáraton.
- Borenson! - üdvözölte. Poll báró éppen abban a pillanatban jött le a
lépcsőn, és megállt annak lábánál. - Poll báró! - kiáltott fel rémülten az
újonnan érkező.
A terem felbolydult. A Roland melletti két nemesúr a földre vetette magát.
Az ajtóban álló lovag kirántotta a kardját. A sarokban ülő fegyverhordozók a
„Verekedés! Vérfürdő!” különböző változatait kiabálták. Az egyik fiú
felborított egy asztalt, és barikádként használva, mögé bújt. Egy lány, aki épp
a parasztokat szolgálta ki, a levegőbe hajított egy kenyérszeletekkel teli
kosarat, és a kamrába rohanva kiabált.
- Poll báró és Borenson egy teremben vannak! - A kocsmáros sápadtan
kirohant a konyhából: remélte, hogy a berendezést még megmentheti.
Roland körbepillantva mindenhol ijedt arcokat látott.
Poll csak állt a lépcső lábánál, és nézte a jelenetet, ajkán vidám mosoly
bujkált.
Roland élvezte a tréfát. Összeráncolta szemöldökét, kivonta kardját, és
kihívóan nézett Pollra. Majd kettévágott egy szelet kenyeret, és úgy belevágta
a kard hegyét az asztalba, hogy az remegve megállt benne.
- Úgy tűnik, a mellettem lévő szék megüresedett, Poll báró - mondta.
Megoszthatom önnel szerény reggelimet?
- Nagyon köszönöm - válaszolta Poll udvariasan. Odakacsázott a székhez,
leült, felkapta a fél kenyérszeletet, és elkezdte Roland tányérjába mártogatni.
A tömeg megdermedt a csodálkozástól. Akkor sem döbbennének meg
jobban, ha Poll és én két varangyos béka lennénk, és kolibriként repkedve
kezdenénk legyekre vadászni! - gondolta Roland.
A fiatal lovag halálra rémülve kiáltott fel.
- De hiszen ti százötven mérföldes körzetben elkerülitek egymást! A király
parancsa szerint!
- Ez igaz, de tegnap éjjel, merő véletlenségből, ugyanabba a szobába
szállásoltak el engem és Borensont - felelte Poll báró elégedetten. - És azt kell
mondjam, sosem volt kellemesebb hálótársam.
- Nekem sem - felelte Roland. - Nem sok ember melegíti úgy az ember
tomporát, mint Poll báró. Ekkora ember, és olyan nagy, mint egy ló, és forró,
mint a kovácsüllő. Úgy hiszem, hogy egy egész falut át tudna melegíteni
éjszakára. Egy halat is megsüthetnél a lábain, vagy egy téglát kiégethetnél a
hátán.
Mindenki úgy bámult rájuk, mintha megőrültek volna, így tehát Roland és
Poll olyan egyszerű témákról kezdett társalogni, mint az időjárás, hogyan
hatnak a jelenlegi esőzések Poll anyósának köszvényére, a legjobb
szarvashús-receptek, és így tovább.
Mindenki óvatosan nézett rájuk, mintha a vihar bármikor kitörhetne, s a két
ember késsel menne egymásnak.
Végül Borenson vállon veregette Poll bárót, majd kiment a kora reggeli
napfénybe. Szénafalvát találóan nevezték el. Mindenütt hatalmas szénakazlak
álltak, és fekete szemű zsuzsannák nőttek nagyra a nyár végére. A városból
kivezető út szélén valósággal zsibongtak a sárgák és a mély barnák. A vidék
lapos volt, a fű magasra nőtt nyaranta, de most napszítta volt, szürke és halott.
A kocsma előtt a disznók bölcsen szétszéledtek. Néhány tyúk Roland
lábánál kapirgált a szemétben. Roland megvárta, míg az istállófiú előhozta a
lovát.
Csak állt ott, és felbámult a szürke égre. A levegő reggeli ködfoltoktól volt
terhes. A párolgó harmatban vulkáni hamu kavargott, mintha meleg hó
hullana.
Poll báró jött ki, egy percre megállt, felfelé bámulva és szakállát cirógatva.
- Ebben a vulkánkitörésben baj és erőteljes mágia kavarog - jósolta. - Úgy
hallottam, Raj Ahten tűzszövőket tart szolgálatában. Nem tudom, nem ők-e a
ludasak ebben is?
Roland szerint a tűzszövőknek semmi köze nem volt a vulkánhoz. Messze
délen törhetett ki, Raj Ahten katonái pedig száz mérföldnyire észak felé,
Carrisba tartottak. Ennek ellenére, mindez baljóslatúnak tűnt.
- Mi ez a dolog a király szolgálatával? - kérdezte Roland. - Miért nem
lehettek meg a fiammal százötven mérföldes körzetben?
- Á, semmiség. - Poll kínosan vigyorgott zavarában. - Ősrégi történet.
Elmondanám neked a dolgot, de hallani fogod elégszer, a verebek is azt
csiripelik. És a legtöbben jól ismerik ezt a históriát. - Poll báró báránymód
bámult a földre, és levert egy kis hamut a kabarjáról. - Az elmúlt tíz évben
halálosan rettegtem a fiadtól. - Roland megpróbálta elképzelni, mit tett volna
a fia, ha Poll karjaiban ébred. - De a sötét idők még a legnagyobb ellenséget is
baráttá tehetik, nem igaz? - mondta Poll báró. - És az emberek is
megváltoznak, nem? Kívánj a fiadnak minden jót a nevemben, ha megtalálod.
 Arckifejezése bocsánatért rimánkodott, és Roland meg is bocsátott volna
neki, de fia nevében nem beszélhetett.
- Megteszem - ígérte.
A délre vezető mocskos úton ötven lovag tartott északnak, csataménjeik
patái messze visszhangzottak.
- Talán mégsem lesz olyan veszélyes az utad észak felé - mondta Poll báró.
- De ügyelj szavamra. Kerüld el Carrist.
- Nem északra mész? Azt hittem, velem tartasz.
- Bah! - köpött ki Poll. - Én rossz felé megyek. Nyári lakom van Carris
mellett, és a feleségem megkért, hogy hozzak el néhány értékes dolgot onnét,
mielőtt Raj Ahten emberei kirabolják a vidéket. Segítek a szolgáknak a kocsit
őrizni.
Ez elég gyáva dolognak tűnt, de Roland nem szólt egy szót sem.
- Hé! - kiáltott Poll báró. - Tudom, mire gondolsz. De nélkülem kéne
harcolniuk. Két anyagcsere-adományom volt, amíg múlt tavasszal meg nem
ölték néhány Elkötelezettemet. Túl öreg és kövér vagyok én már egy igazi
csatához. A páncél úgy áll már rajtam, mint tehénen a nadrág.
Szavait nehezen mondta ki. A báró igenis el akart menni Rolanddal. Hiszen
Poll nem látszott többnek negyven-egynéhány évesnél. Ha tíz évre
Elkötelezett lett volna, akkor kronologikusan most húszéves lenne. Amennyi
Roland.
- Megkerülhetnénk ezt a csatát Carris mellett - mondta Roland -, és
találnánk másikat, ami jobban tetszik. Miért nem jössz velem?
- Ha-ha! - hahotázott Poll. - Nyolcszáz mérföldet Heredonba? Ha a saját
egészségedet meg az enyémet nem is félted, legalább szegény lovamra légy
tekintettel!
- Hadd vigyék haza a kincseidet a szolgák! Nincs szükségük a
testőrködésedre.
- Aztán a feleségem, az a házsártos nőszemély, alaposan megmosná a fejem!
Inkább állnám Raj Ahten haragját, mint az övét!
Egy szolgáló jött ki az ivóból, és gyakorlottan nyakon ragadta az egyik
kapirgáló tyúkot.
- Velem jössz! Lord Collinsward meghívott téged a reggelijéhez, amit a te
társaságodban óhajt elkölteni. - Kitekerte a csirke nyakát, majd fejjel lefelé
tartva, elkezdte kopasztani.
A délről érkező lovagok perceken belül elérték a falut, s kikötötték lovaikat
az istállóban. Azonnal pihenni akartak, meghallgatni a híreket, és ellátást
kértek a hátasaiknak.
Az istállófiú kihozta Roland lovát. A férfi felült rá, majd egy érmét adott a
fiúnak. A kanca jól kipihente magát, pajkosan ugrándozott. Gyönyörű vörös
bestia volt, homlokán és patáján hóka foltokkal. Látszott, hogy ő is szívesen
indul útnak a friss reggeli időben. Roland gyorsan letért az útról, át a
harmatpárás mezőn, ami nemsokára ködtől fehérlett.
Roland beleszagolt a hamuba. Az északi úton lovagoltak Raj Ahten hadai -
olyan sereg, melyben varázslók, legyőzhetetlenek, fagyóriások és ádáz harci
ebek is voltak.
Nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy az élet milyen kegyetlen tud
lenni. Annak a szegény csirkének még egy másodperce sem volt, hogy
megpróbáljon védekezni a támadás ellen.
Néhány pillanat múlva Roland még mindig ilyen sötéten merengett, mikor
lódobogást hallott a háta mögött.
Hátranézett, s félni kezdett, hátha esetleg rabló vagy bérgyilkos követi. A
köd áthatolhatatlan volt, százlépésnyire sem látott maga elé.
Megsarkantyúzta lovát, és megragadta rövid kardját, mikor egy
hatalmasnak tűnő alak viharzott elő mellette a ködből.
Poll báró kaptatott oda a lován.
- Szép kis találka! - kiabálta a kövér lovag, ingatagon ülve meg harci
ménjét. Az állat rémülten nézett maga elé, tágra nyílt szemmel, hátracsapott
füllel, mintha ura pofonjaitól félne.
- Mégsem mész délre a kincseiddel? - kérdezte Roland.
- A csudába a kincsekkel! A szolgáim akár el is lophatják őket! Remélem,
magukkal viszik azt a perszóna feleségemet is! - bömbölte. - Igazad van!
Inkább fiatalon halok, mintsem öregen és lassan pusztuljak el a kövérségtől!
- Sosem mondtam ilyet! - ellenkezett Roland.
- A szemeid mondták, barátom.
Roland hüvelyébe dugta a kardját.
- Nos, most, hogy a szemeim ilyen ékesszólóak, a nyelvemet talán szögre
akaszthatom egy ideig - mondta, majd megsarkantyúzta a lovát és bevágtatott
a ködbe.

VENDÉGVÁRÓ ÜNNEP

Myrrima hajnalban ébredt, könnyes szemmel. Letörölte őket, majd

elmerengett azon a furcsa melankólián, ami az elmúlt három nap minden
reggelén erőt vett rajta. Nem tudta biztosan, miért ébredt sírva reggelenként.
Nem kellett volna így ébrednie, hiszen Vendégváró Ünnep utolsó napja volt
- a nagy lakoma napja - és az esztendő legboldogabb napja is egyben.
Ráadásul az elmúlt pár hétben apróbb győzelmek egész sorát mondhatta
magáénak. A bannisferre-i viskó helyett a saját szobájában ébredt, a Király
Tornyában, Sylvarresta várában. Az elmúlt három napban a fiatal királyné,
Iome Orden bizalmasa lett, és férjhez ment egy jómódú lovaghoz. A húgai és
anyja is itt éltek az udvarban, az Elkötelezettek Tornyában, ahol egész
életükben vigyázni fognak rájuk.
Boldognak kellett volna lennie. Mégis úgy érezte, hogy balsors nehezedik a
lelkére.
Ablakában hallotta a átruházók dalát, az Elkötelezettek Tornyából. Az
elmúlt héten emberek ezrei özönlöttek ide, hogy tulajdonságaikat a király
szolgálatába ajánlják. Bár Gaborn Eskütevő Rúnaúr volt, megesküdött, hogy
senki erejét, elméjét, állóképességét nem veszi el, csak akkor, ha azt önként
ajánlották fel. Eddig egyetlen adományt sem fogadott el. Néhányan féltek,
hogy le fog mondani ezekről is, bár lovagjainak nem tiltotta meg, hogy az
adományokat elfogadják.
Úgy tűnt, Gaborn Val Orden király bővében van energiának, és az elmúlt
néhány hét alatt az átruházók vezetője éjjel-nappal, minden egyes tanoncával
azon dolgozott, hogy a felajánlott adományokat átültesse Heredon lovagjaiba,
hogy így is megerősítse a Birodalom megtizedelt csapatait. Az Elkötelezettek
Tornya így is csak félig volt tele.
Myrrima ajtaján halk kopogás hallatszott, mire a nő lehengeredett az ágy
szatén takarójáról, s kilesett az ablakfülkén. A reggeli fény alig világította meg
a borostyánszín festettüveg-ablakot, amely egy kék égen repülő gerlepárt
mintázott.
Rájött, hogy a kopogás ébresztette fel.
- Ki az?
- Én vagyok! - válaszolta Borenson.
Myrrima félrehajította lepedőit, felpattant, és az ajtóhoz ugrott, majd
felrántotta. Férje állt az ajtóban, lámpással a kezében, melynek pislákoló
fénye remegett a szélfútta várban. A sötétségben hatalmasnak látszott, s úgy
mosolygott, mint egy kisfiú, aki éppen tréfára készül. Kék szemei ragyogtak,
és vörös szakálla szétterült arcán.
- Neked nem kell kopognod - kacagott fel a lány. Már négy napja házasok
voltak, ha az ifjú férj vadászaton töltötte is az elmúlt hármat. Ráadásul még el
sem hálták a házasságot, s Myrrima igen csodálkozott ezen.
Bár Borenson fülig szerelmesnek tűnt, mégis, a nászéjszakájukon, amikor a
lány lefekvéshez készülődött, csak ennyit mondott:
- Hogy foglalkozhatnék most ilyesmivel, amikor Ő vadászni megy ma éjjel
a Homályerdébe?
 Myrrima nem értett a férfiakhoz. Nem tudta, helyes-e, ha ennyire
megsértődik a férfi visszautasításán. Nem tudta eldönteni, hogy a vadászatért
rajong-e ennyire a férfi, vagy rejtett háborús sebe van, s ezért palástolja
érzelmeit. Talán Borenson csak azért vette el őt, mert Gaborn ráparancsolt.
Négy napig feküdt dühöngve és sértetten, vágyódva Borenson jöttére. Most
itt volt.
- Attól féltem, mélyen alszol - mondta a férfi.
Belépett, kisebb csókot dobott, maga mellett tartva a lámpást. A lány elvette
tőle, és egy ládára rakta.
- Nem úgy tűnik - mondta. - Hiszen házasok vagyunk. - Megragadta a
szakállát, és lefelé nyomva, vadul csókolni kezdte, közben az ágy felé vonta.
Remélte, hogy most már beteljesedhet a házasság.
Majdnem azonnal meg is bánta. Borenson testét mocsok borította,
páncélinge merev volt a rászáradt sártól. Órákba telik majd, mire a
hálótakarókat kitisztítják.
- Á, ezzel egy kicsit várnunk kell! - vigyorgott Borenson. - De nem túl soká,
persze. Csak amíg lefürdök.
A lány ránézett férjére. A még percekkel ezelőtt is érzett szomorúság egy
pillanat alatt eltűnt.
- Akkor menj, és mosakodj meg!
- Még nem - kuncogott Borenson -, valamit meg akarok neked mutatni.
- Vaddisznót öltél nekem a Vendégváró Ünnepre? - nevetett Myrrima.
- Most nem lesz vaddisznó a Vendégváró Ünnepen - válaszolta a férfi. - A
vadászat nem úgy ment, ahogyan vártuk.
- Nos, azt hiszem, a nemesurak a nyulakkal is tudnak majd mit kezdeni -
csipkelődött Myrrima. - Bár én semmi kisebbel nem elégednék meg. Még
sose támadt étvágyam mezei pocokra.
Borenson titokzatosan mosolygott.
- Gyere! Siess már! - Odament a ruhásszekrényhez, és lerántott egy
egyszerű kék ruhát. Myrrima ledobta hálóingét, és felvette a ruhát, majd
elkezdte a pruszlik fodrait kötözni. Borenson gyönyörködve nézte újdonsült
aráját. A lány felvette cipőit, és percek múlva már rohantak is lefelé a
toronyból, próbálva lépést tartani egymással.
- Nem volt sikeres vadászat - mondta Borenson, felesége kezét fogva. -
Voltak veszteségeink.
A lány elcsodálkozott. Hiszen még mindig voltak fekete bundás
teremtmények az erdőben, sőt, fagyóriások is. Raj Ahten már több mint egy
hete dél felé menekült, hátrahagyva csapatait, akiknek nem volt erejük
elmenekülni. Nem értette, hogyan halhattak meg a nemesek.
- Veszteségeink?
 A férfi bólintott, nem akart tovább beszélni a dologról.
Perceken belül elérték a macskaköves utat. A reggeli levegő igen csípős
volt, Myrrima lehelete meglátszott a levegőben. Borenson végigvezette őt a
Királykapu csapórácsán, lesiettek a Piactéren a városkapuhoz. Ott, a
felvonóhídon túl feküdt a várárok, mely körül jelentős tömeg gyűlt össze.
Sylvarresta vára melletti mező csillogó pavilonokkal volt tele, ezek
vászonvárosként terpeszkedtek szét a földeken. Az elmúlt héten újabb
négyszázezer paraszt és nemes gyűlt össze a városban, hogy megnézzék a
Földkirályt, Gaborn Val Ordent. A mezőség sátrak és állatok labirintusává
vált. Olyannyira, hogy a sátrak már a közeli dombokat is elborították, és egész
városok támadtak a déli és nyugati mezőségek felé.
A kereskedők és árusok mindenhol tanyát vertek, és piactereket rögtönöztek
a vendégek között. Sült kolbász illata szállt a tömeg felett, minden egyes fa
tövében énekmondók hangolták lantjukat és hárfájukat.
Négy parasztfiú olyan hamisan énekelt a duda- és lantszó mellett, hogy
Myrrima nem tudta eldönteni, vajon komolyan énekelnek, vagy csak
gúnyolnak valakit szerény képességeiért.
Borenson odébb lökött néhány parasztot, és elkergetett néhány masztiffot,
így Myrrima meglátta végre azt, ami köré a tömeg összegyűlt. Amit látott,
feldühítette: egy kocsiderék méretű, szürke húsdarab feküdt a földön, egy
féreg szemnélküli feje. Csápjai döglött kígyókként lógtak koponyája mögé,
kristálytiszta fogai még így is ijesztően vicsorítottak a reggeli napfényben. A
fej koszos volt a hosszú cipekedés után. De Myrrima még a mocsokréteg alatt
is felfedezte a szörnyeteg homlokára tetovált rúnákat: a hatalom rúnáit,
melyek még most is sápadt lángként világítottak. Rofehavanban minden
gyermek ismerte a rúnák jelentését.
Ez nem egy egyszerű féreg volt. Hanem egy féregmágus.
Myrrima szíve úgy vert, mintha ki akart volna ugrani mellkasából. Hirtelen
fázni kezdett, s álltában engedte, hogy a többi bámészkodó teste melegítse fel,
míg a masztiffok tovább szimatolták a féreg fejét, és idegesen csóválták
farkcsonkjaikat.
- Féregmágus? - kérdezte tompán. Ezerhatszáz éve senki sem ölt
féregmágust. Alaposan megnézte a fejet. A szörny akár egy csatalovat is
könnyen kettéharaphatott volna. Vagy egy embert.
A parasztok kíváncsiskodtak, néhány gyermek odamerészkedett a
szörnyfejhez, hogy megérintse.
- Homályerdében kaptuk el, a régi duskin romoknál, mélyen a föld alatt. Ott
tanyázott a fajtársaival és az ivadékaival, tehát megöltük mindet, és elhoztuk a
tojásait.
- Hányan haltak meg? - kérdezte Myrrima kábultan.
 Borenson nem válaszolt azonnal.
- Negyvenegy jó lovag - mondta végül. - Jól harcoltak. Vad csata volt - s oly
szerényen, ahogy csak tudta, hozzátette: - A mágust én magam öltem meg.
A lány odaperdült elé, s dühösen kérdezte:
- Hogy tehettétek?
Myrrima reagálásától meglepődve, Borenson köpött egyet.
- Nem volt könnyű, bevallom. Okozott nehéz perceket, nem adta könnyen a
fejét.
Myrrima hirtelen megértette, miért ébredt minden reggel olyan lehangoltan,
s miért aludt olyan nehezen éjszakánként. Meg volt rémülve. Olyan férfit
keresett, akihez a pénzéért mehet hozzá. Ehelyett szerelmes lett Borensonba.
Emellett a férje szívesebben ölette meg magát a csatában, minthogy
szerelmeskedjen vele.
Megfordult, és áttörte magát a tömegen, félrelökdösve a lebzselőket, s
könnyekkel teli szemmel továbbnyomakodott a várkapu irányába.
Borenson utánasietett, utolérte a felvonóhídnál, és egyetlen mozdulattal
visszafordította.
- Miért vagy olyan dühös?
Olyan nagyot bömbölt, hogy hangjára a halak is a nádasba menekültek a
várárokban. A víz megremegett, mintha valami hatalmas tárgy csobbant volna
bele. A vár felé tartó tömeg utat nyitott előttük, mintha csak két sziget
lennének egy emberfolyam közepén.
A lány megfordult, és párja szemébe nézett.
- Dühös vagyok, mert elhagysz engem.
- Persze, hogy elhagylak, néhány nap múlva - válaszolta a férfi. - De nem a
saját jószántamból.
Borenson ölte meg Sylvarresta királyát, és Myrrima tudta, hogy ez
szégyenbe hozta férjét, habár Sylvarresta adományt adott Raj Ahtennek,
elméjét adta a Farkasúrnak. Bár Sylvarresta jó ember volt, adományát
kényszer alatt tette, igazság szerint ebben a szörnyű háborúban a barát nem
kímélhetett barátot. Sem testvér a testvért.
Elméje átadásával Sylvarresta minden igaz ember ellenségévé tette magát,
és Borenson kötelességének érezte régi barátjának életét venni ezért.
Miután megtette, a király lánya, Iome, irtózott attól, hogy megbüntesse
Borensont, de megbocsátani sem tudott neki. Tehát az igazság nevében
megparancsolta Borensonnak, hogy bűnbánatot tanúsítva, menjen az inkarrai
földeken túlra, találja meg a legendás Daylan Hammert, az Egyesített Erőt, és
hozza vissza Heredonba, hogy velük harcolhasson Raj Ahten ellen.
Eszement vállalkozásnak tűnt. Bár mendemondák szerint életben volt,
Daylan Hammer már nem lehetett az élők sorában ezerhatszáz év után. Sir
Borenson vonakodott útra kelni, úgy érezte, más módja is van annak, hogy
embereit megvédje. De kötötte az adott szó, és nemsokára mennie kellett.
- Én nem akarok elmenni - szólt. - De mennem kell.
- Hosszú az út Inkarráig. Túl hosszú egy férfinak, hogy egyedül utazzon.
Veled mehetnék.
-Nem! - kiáltott fel Borenson. - Te nem jöhetsz! Nem élnéd túl.
- És miből gondolod, hogy te igen? - kérdezte Myrrima, holott tudta rá a
választ. Férje a király kapitánya volt, rengeteg erő-, állóképesség- és
anyagcsere-adománnyal megáldva. Ha volt ember, aki át tudta magát törni az
ellenség területein, az Borenson volt. Inkarra veszélyes hely: messzi ország,
ahol az északiak nem tűrtek meg idegent. Sem ő, sem Myrrima nem utazhatott
egykönnyen Inkarrába: az inkarraiak mind elefántcsont fehér bőrűek voltak,
és ezüstszín, sima hajúak. Borenson és Myrrima nem rejtőzhetett volna el
közöttük.
Az inkarraiak nagyrészt éjszakai életet éltek, éjjel mozogtak és éltek.
Nappal idejük nagy részét a fák árnyékában, otthonaikban töltötték.
Megkerülni őket lehetetlenségnek látszott.
S ha Borensont észreveszik, harcolnia kellene sötét harcterükön. Ahhoz,
hogy életben maradjon, éjjel, a legnagyobb titokban kell majd utaznia, és
semmi esetre sem szabad kapcsolatba kerülnie az inkarraiakkal.
- Nem vihetlek magammal - mondta Myrrimának. - Akadályoznál, és ezzel
megölnél mindkettőnket.
- Ez nekem nem tetszik - felelte a lány. - Nem tetszik nekem, hogy egyedül
utazol.
Egy árus tartott arra, kézikocsit húzva, s Myrrima félrelépett útjából,
magával húzva férjét.
- Nekem sem, de nehogy azt hidd, hogy segíteni tudsz.
Myrrima megrázta a fejét, és egy könnycsepp gördült le állára.
- Beszéltem neked az apámról - kezdte. - Gazdag kereskedő volt, akit
kiraboltak és meggyilkoltak, majd tettüket megkoronázandó, felégették a
boltját. Néha nem tudom, megmenthettem volna-e őt. Aznap éjjel, mikor
megölték, nem ő volt a leggazdagabb kereskedő Bannisferre-ben, de a
leggyengébb sem. Csupán egyedül volt. Talán ha vele tartottam volna...
- Ha vele lettél volna, akkor most halott lennél - mondta Borenson.
- Talán - suttogta a lány. - De néha inkább lennék halott, mint éljek a
tudattal, hogy talán segíthettem volna neki.
Borenson kemény tekintettel nézett rá.
- Igazán szeretem a hűségedet, nagyra becsülöm a ragaszkodásodat. De
életem legrosszabb napja a múlt héten köszöntött rám, mikor megtudtam,
hogy Longmotba lovagoltál, hogy csatlakozz hozzám a csatában. Azt akarom,
hogy velem aludj, nem pedig, hogy velem harcolj, akkor is, ha egy harcos
szíve dobog a mellkasodban - és gyengéden megcsókolta feleségét.
Szemeik egy pillanatra találkoztak. A lány kezében tartotta férje összetett
kezét. Könyörgés volt ebben a mozdulatban.
- Ha nem mehetek veled - suttogta -, egy percig sem leszek boldog, amíg
odavagy.
Borenson elmosolyodott, és homlokát a lányéhoz szorítva, megcsókolta
Myrrima orrát.
- Ebben megegyeztünk: én sem leszek boldog, amíg haza nem érek. -
Hosszú percekig a karjában tartotta a lányt, közben a parasztok folyama
tovább hömpölygött a vár felé, megkerülve őket.
Myrrima a háta mögött néhány embert hallott beszélgetni.
- Nincs egy fél órája, hogy kiválasztotta azt a ribanc Bonny Cleadset, nahát!
Miért választ ki a Földkirály egy ilyen rüfkét?
- Azt mondta, azokat választja ki, akik szeretik embertársaikat - válaszolta a
másik fickó -, és nem ismerek senkit, aki ennyire szerette volna őket.
Myrrima érezte, hogy Borenson megdermed a karjaiban, s hogy figyelme a
beszélgető parasztok felé fordult. Bár feldühödött a Földkirályt ért kritika
hallatán, mégsem hívta ki őket.
Myrrima egy kiáltást hallott, utána egy csobbanást, mintha valaki a
várárokba hajított volna valamit, de nem figyelt oda rá, csak amikor Borenson
visszahúzta a fejét, s elfordult tőle.
Myrrima felnézett, hogy lássa, mi ragadta meg férje tekintetét. Négy
fiatalember állt a védőgáton, és a várárokba bámultak, legalább száz
lépésnyire a folyón felfelé. Kis magaslatra telepedtek le, egy hatalmas fűzfa
alá.
Észrevette, hogy a nap fényesen sütött, és az ég is tiszta volt. Könnyű
reggeli pára szállt fel a sötét vizekről. Myrrima meglátta, hogy egy hatalmas
hal jött fel a várárok vizének felszínére, és lustán úszott tovább az áramlattal.
Egy fiú lándzsával dobta meg a halat, de az fürgén tovasiklott, és megint
ugrott egyet a vízben.
- Hé! - kiabálta Borenson, mintha dühöngene. - Hé, fiúk, mit csináltok ti itt?
Egyik fiú, egy sovány, szalmahajú, háromszög-forma arcú legényke felelt
neki:
- Tokhalat fogunk a Vendégváró Ünnepre. Jó nagyok úszkálnak a
várárokban ma reggel.
Még ki sem mondta, egy hatalmas, legalább hat vagy nyolc láb hosszú hal
emelkedett a felszínre, és uszonyaival furcsán tekergőzni kezdett. Nem vette
észre a közeli nádasban ennivaló után kutató kiskacsát. A nagy hal nem úgy
tűnt, mintha legyekre vadászna. Az egyik fiú felemelte a lándzsáját.
 - Állj, a király nevében! - parancsolta Borenson. Myrrima elmosolyodott
azon, hogy a férje hogyan sajátítja ki a király nevét.
A lándzsát tartó fiú úgy nézett Borensonra, mint egy őrültre.
- De hiszen még sosem láttunk ekkora halat a várárokban! - ellenkezett.
- Menjetek, és hívjátok a királyt, de most azonnal! - parancsolta Borenson. -
És Binnesman varázslót is! Mondjátok, hogy nagy baj van, hogy egy felettébb
furcsa hal úszkál a várárokban. - A fiú sóvárogva bámult a tokhalra, lándzsáját
a vállához emelve. - Lódulj ! - mordult rá Borenson. - Vagy esküszöm,
kibelezlek itt helyben!
A fiú ijedten nézegetett felváltva Borensonra és a halra, majd elhajította
lándzsáját és futásnak eredt.
Mire Gaborn feleségével, Ioméval, kéz a kézben, s Binnesman varázslóval a
háta mögött a várárokhoz ért, nagy tömeg gyűlt oda. Zavartan és dühösen
álldogáltak, miközben egy nagy termetű lovag védelmezte a hatalmas
tokhalakat, amik a parttól alig húsz lábnyira úszkáltak. Sokan zúgolódtak.
- Úgy látszik, ezek a hatalmas halak csak a király gyomrába valók, és nem
nekünk!
Borenson néhány perce igyekezett mindent megtudni a halról. Kilenc
tokhalat láttak hajnalban, amint éppen átúsztak a Wye folyóból a várárokba.
Most mind a kilenc a felszínen úszkált, pont a várfal mellett, s furcsa,
kígyózó táncot lejtettek.
Iome Myrrima mellé állt, és ragyogóan mosolygott, hogy férjét otthon
tudhatta. Iome és Gaborn Naplója ott állt mögöttük.
- Boldognak látszol - szólt Myrrima. - Sőt, sugárzol! - És ez így is volt.
Iome mosolygott a megjegyzésen. Az elmúlt néhány napban Iome minden
étkezésre meghívta Myrrimát, mintha Myrrima is az udvarban született volna.
Myrrima furcsának és zavarba ejtőnek érezte ezt a viselkedést, mintha csak
mímelné a nemesi hitvest, bár Iome mindig szemmel láthatóan jól érezte
magát a társaságában.
Iome udvarhölgye, Chemoise, a héten utazott el egyik nagybátyja északi
birtokára. Iome és Chemoise már hat éve állandóan egymás társaságában
éltek. De most Iome férjhez ment, és nem volt már Tisztességőrzőre szüksége.
Myrrima nem tudta, vajon Iome egyáltalán vágyik-e egy asszony társaságára.
Habár egészen gyorsan megbarátkozott vele is.
Iome megpuszilta Myrrima arcát és elmosolyodott.
- Te is jól nézel ki. Mi ez a nagy izgalom?
- Nagy halak, úgy látom - felelte Myrrima. - Azt hiszem, lovagjaink és
nemeseink kiélik gyermeki hajlamaikat.
- Valóban, férjeink furcsán viselkednek ma reggel - válaszolta Iome,
Myrrima pedig felnevetett, hiszen mindketten csak négy napja voltak házasok,
és sem ő, sem pedig Iome nem említette még „férjeiket”.
Perceken belül Orden király, a sötét hajú, kék szemű ifjú a várárok szélére
térdelt, és a víz mélyét kémlelte a rózsaszín vízililiomok mellett. Binnesman,
a Földőrző, aki rőt és skarlátcsíkos varázslóköpenyét viselte, követte példáját.
Amikor Gaborn meglátta a halat, őszinte megdöbbenéssel meredt rá.
Lement Borensonnal a folyópartra, majd sarkára ült, és csak nézte, ahogy a
hal tekergőzött és kavargott.
- Vízmágusok? - kérdezte Gaborn. - Itt a várárokban?
- Úgy tűnik - mondta Borenson.
- Mit értesz azalatt, hogy „vízmágus”? - kérdezte férjét Iome. - Ezek halak.
Binnesman türelmes pillantást veteti Ioméra, ahogy szakállát simogatta.
- Ne hidd, hogy csak emberi lény lehet varázsló. A Hatalmak gyakran
költöznek állatokba. Szarvasbikák, rókák és medvék gyakran szereznek némi
mágikus tudást, hogy elrejtőzhessenek a sűrűben, vagy halkan lépkedjenek.
És ezek a halak igazán erőteljesnek tűnnek.
Gaborn Ioméra nézett.
- Épp a kézfogónk előtti nap kérdezted, hogy az apám hozott-e
vízmágusokat az eljegyzésre, s most maga Heredon lep meg néhánnyal!
Iome gyermekien mosolygott, és megszorította Myrrima kezét.
Myrrima gyönyörködve bámult a halra. Legendák keringtek egy őshalról,
ami a Wye folyó torkolatánál él, egy mágushalról, amelyet még soha emberfia
ki nem fogott. Találgatta, vajon mit kereshet erre?
- Még ha a Hatalmak kegyesek is hozzá, mit segíthet nekünk? Hiszen még
szavunkat sem érti!
- Talán mi nem értjük meg jól egymást - felelte Binnesman. - De Gaborn
rendelkezik ezzel a képességgel. - Gaborn felnézett a varázslóra, mintha
csodálkozna, hogy az képesnek tartja őt ilyesmire. - Használd a Föld
Pillantását - mondta Binnesman. - Erre való.
Mögöttük nagy csomó gyerek és bámészkodó gyűlt össze. Néhány fiú
halászhálókat cipelt a folyópartról, mások lándzsákat és íjakat hoztak, tokhal-
lakomában reménykedve, mintha a király engedélyt adott volna rá.
Kétségbeesettnek tűntek, hogy esetleg elszalasztanak egy ilyen vacsorát.
Most, hogy a nap már magasabban járt, Myrrima könnyen láthatta a
hatalmas tokhalakat, fekete hátukat. A felszínhez egészen közel köröztek,
uszonyaik csak úgy hasították a vizet, ahogy kanyarogtak. Köznapi szemmel
nézve úgy úsztak, mint a lazacok ívás közben.
- Mi történt a várárok vizével, mióta ez elkezdődött? - gondolkodott Gaborn
hangosan.
- Az árok vize emelkedik - felelte Binnesman. - Legalább egy lábat
emelkedett reggel óta. - Közelebb csúszott az árok széléhez, és belemerítette a
kezét. - És a víz sokkal tisztább lett. Az üledék eloszlott belőle.
Az egyik hal lustán leírt egy S-alakot, majd újra lemerült és felemelkedett a
felszínre, mintha egy pontot tenne a végére és áthúzná. Gaborn a kezével
tapogatta a jelet.
- Nézz oda! - mondta Binnesman, a tokhalra mutatva. - Az a hal a védelem
rúnáját írja.
- Látom! - felelt Gaborn. - Egyszerű vízi rúna, még az apám tanította meg
nekem gyerekkoromban. De mit gondolsz, mi ellen kérnek védelmet?
- Nem tudom - bámult Binnesman a halakra, mintha egyenesen a tokhal
szeméből akarná megtudni, mit akar. - Miért nem kérdezed őket?
- Megteszem egy percen belül - válaszolta Gaborn. - Még sohasem
próbáltam ki a Föld Pillantását állatokon. Mindjárt összeszedem a
gondolataimat.
Néhány bögöly repült arra, Myrrima és Iome kézen fogva álltak ott néhány
hosszú percig, s nézték a rúnákat, amit a halak róttak a vízben. Észrevették,
hogy mindegyik tokhalnak van egy nádastól és liliomtól mentes területe.
Gaborn és Binnesman eközben megbeszélték a rúnák jelentését. Az egyik
tokhal tovább rótta a védelem rúnáit néhány nádbuzogány mellett. Gaborn
szerint egy másik a tisztaság rúnáit írta közel a tó közepéhez - egy víztisztító
rúnát. A harmadik egy olyan rúnát mutatott, amiben Binnesman a gyógyítás
rúnáját ismerte fel. A hal újra és újra azt rótta a vízbe.
Kissé messzebb, egy negyedik hal olyan rúnát írt, amit sem Binnesman,
sem Gaborn nem látott eddig. Még Gaborn, a király, aki a Hullámok
Udvarában nevelkedett, s mindennap találkozott vízmágusokkal, sem tudta
kitalálni, hogy mit jelent a rúna. Binnesman azért megkockáztatta, hogy e
rúna a víz lehűtéséért lehet felelős.
- Gondolod, hogy tényleg sokkal hidegebb a víz? - súgta Iome Myrrimának.
- Megnézem - mondta Myrrima, majd odament a várárok szélére, lemászott
a vízhez, és belemerítette a kezét. Ezt senki nem merte még megtenni. És a
várárok fövenye valóban magasabb volt, mint előző héten.
Myrrima Iome felé bólintott.
- Jéghideg! - Gaborn odamászott a Myrrima melletti hatalmas sziklához, és
a védelem rúnáit kezdte beleróni a vízbe. Utánozta a tokhalat.
Egy nagy, széles kék hátú tokhal felúszott, pontosan az ujja alá. Kopoltyúi
ritmikusan kitágultak és összehúzódtak, miközben Gaborn ujját nézte úgy,
mintha ehető lenne. A hal szívfájdítóan közel került Myrrimához.
- Jól van. Megóvlak, ha tudlak - suttogta Gaborn a halnak. - Mondd meg,
mitől félsz?
Folytatta a rúnákat, és a hal szemébe, majd hosszú percekre annak agyába is
belelátott. Összeráncolta a szemöldökét, mintha amit látott, összezavarná egy
kicsit.
- Sötétséget látok a vízben - mormogta. - Sötétséget és fémes ízt érzek.
Torlaszt... érzek. Fémes ízt... érzek. Vörösség jön.
A fiatal király abbahagyta a beszédet, s még a lélegzete is elakadt. Pupillái
kitágultak, majd befelé fordultak.
- Gaborn! - szólította Binnesman, de ő nem mozdult.
Myrrima azon gondolkodott, vajon meg tudná-e ragadni Gabornt, hogy
megóvja a vízbezuhanástól, de Binnesman a víz széléhez mászott, és
megérintette Gaborn vállát.
- Mi az? - kiáltott fel Gaborn, felriadva a kábulatból.
- Mitől félnek? - kérdezte Binnesman.
- Azt hiszem, a vértől félnek - felelte Gaborn. - Attól félnek, hogy a folyó
hamarosan vérrel telik meg.
Binnesman lehúzogatta a ruhája ujját, összeráncolta a szemöldökét, majd
rémülten megrázta a fejét.
- Nem tudom elhinni. Semmi jele, hogy hadsereg közeledne, és nagy csata
kell ahhoz, hogy egy folyó megteljék vérrel. Raj Ahten messze van innét. De
valami furcsa igenis történik - mondta. - Egész éjjel éreztem. A Földnek
fájdalmai vannak. Tűszúrásnyi fájdalmakat érzek a testemben. Északra,
Észak-Crowthenben és dél felé is. Messze földekre kiterjed, és még itt is, a
lábunk alatt is mozgást érzek.
Gaborn megpróbálta kihámozni, mit is jelent ez.
- Szeretném, ha ezek a mágushalak itt maradnának a várárokban! - Ezt a
felhívást a körülötte álldogáló, lándzsás, hálós és íjas fiúkhoz intézte. - Senki
nem halászhat itt, nem kavarhatja fel a vizet! Senki nem fürödhet a
várárokban! Ezek a mágushalak a vendégeink.
Gaborn megkérdezte Binnesmant.
- El tudjuk zárni a várárkot a folyótól?
Myrrima tudta, ez nem nehéz feladat. A folyóból egy apró völgyzárógát
táplálta a várárkot a folyó vizével.
- Persze! - felelte Binnesman, és körülnézett. - Ti, Daffy és Hugh,
elszaladtok a zsilipkapuhoz. De siessetek!
Két nyúlánk fiú, repkedő ingrojtokkal futásnak eredt. Myrrima nézte, ahogy
a varázsló kihúzta magát teljes magasságában, és a kora reggeli napba nézett.
Visszafogta a lélegzetét, s erősen figyelte, mit mond a varázsló.
- Felség! - szólt olyan halkan, hogy a környéken állók nagy része biztosan
nem hallotta. - A Föld beszél hozzánk. Néha a madarak felrebbenésével,
állatok futásával, néha egy kődarab lepattanásával. De a beszéd módja
lényegtelen. Nem tudom, mit jelent, de nem tetszik nekem ez az üzenet a
vérrel teli folyóról.
 - Szerinted mit tegyek? - kérdezte Gaborn.
- Raj Ahtennek egy erős tűzszövő volt a kíséretében, míg meg nem ölted -
mondta Binnesman elgondolkozva. - És biztos vagyok benne, hogy egész
erődítmények esnek áldozatul olyan hatalmaknak, amiket ezek a tűzszövők
szolgálnak.
- Igen - felelte Gaborn.
- Most nem akarok olyan tervekről beszélni, amit egyelőre titokban
tartanék, a napfénytől elzárva. Még a tűz előtt, sőt, egy gyertya fénye előtt
sem nyitnám ki őket. Ha már tanács kell, tartsd azokat csillagfénynél. Még
jobb, ha sötét kőfalak között, ahol a föld megvédi szavaidat.
Myrrima emlékezett, hogy a tűzszövők néha, a tűznyelveket figyelve,
meghallottak tőlük nagyon messze, több száz mérföldnyire elhangzott
szavakat is. Habár Myrrima nem látott még olyan tűzszövőt, aki valóban
rendelkezne ilyen erővel.
- Rendben - egyezett bele Gaborn. - A Nagy Teremben fogjuk megtartani a
tanácskozásainkat. A tél folyamán még a gyertyát sem gyújtom meg. És
kiadom a parancsot, hogy hadi-megbeszélést sem napfénynél, sem tűznél nem
szabad tartani.
- Ez a teendő! - helyeselt Binnesman.
Ezek után a király, Iome, Binnesman és Naplóik felkerekedtek, hogy
megnézzék a féreg fejét, majd visszasétáltak a várba. Borenson hátramaradt
néhány percig, s néhány fiút őrségbe állított a várárok mentén.
Myrrima csak állt ott, és merengett. Az elmúlt héten az egész élete
megváltozott. De Binnesman figyelmeztetése szörnyű előjelre célzott.
Vérfolyam. A Sylvarresta vára körötti sátrakban táborozó emberek
százezreiből úgy tűnt, mintha az egész Föld Heredonba csődült volna, a
Földkirály udvarába. Bármilyen változás közeleg, Myrrima a középpontjában
érezte magát.
Felmászott a védőgátra, és lebámult a múlt héten emelt pavilonokon túl
kavargó, hatalmas tömegre. Dél és nyugat felé por szállongott, melyet az
utazók vertek fel. Myrrima úgy hallotta előző éjjel, hogy még olyan messzi
vidékekről is érkeztek kereskedőhercegek, mint Lysle.
- Az egész Föld ide fog gyűlni! - döbbent rá Myrrima. A Földkirály erői
legendásak, s csak a legsötétebb időkben mutatkoznak meg. Minden egyes
ember idejön majd, ha életben akar maradni. S ott vannak a férgek a
Homályerdében, és a mágushalak a várárokban. Nemsokára leszünk itt
elegen, hogy vérfolyam ömölhessen.
Ettől a tudattól kicsinek és védtelennek érezte magát, s rettegni kezdett a
jövőtől. És most még Borenson is elmegy, még őrá sem számíthat.
Fel kell készülnöm rá, hogy bármi megtörténhet.
 Myrrima visszasétált Borensonnal a várba. A felvonóhídnál megállt, s
néhány percig a várárokban úszkáló nagy halakat nézte. Úgy érezte, jelenlétük
megnyugtatja egy kissé. A vízmágusok nagyon értettek a gyógyításhoz és a
védelemhez.
Aznap reggel Myrrima a Király Tornyában reggelizett: csak Gaborn király,
Iome és Naplóik voltak jelen. Bár Myrrima Iome közeli barátnője volt, még
mindig kényelmetlenül érezte magát, hogy a király jelenlétében kell ennie.
S az étkezés valóban kényelmetlen csendben zajlott: Gaborn és Borenson
nem akartak beszélni a háromnapos vadászatról, s csak egy pár szót szóltak.
Gaborn rossz híreket kapott Mystarriából, és egész reggel hajszoltnak,
komornak, zárkózottnak tűnt.
Már majdnem végeztek a reggelivel, amikor az idős Rodderman kancellár
jelent meg az ebédlő ajtajában: ragyogóan nézett ki, fésült, fehér szakállával
és fekete hivatali kabátjában.
- Felséges uram, felséges asszonyom! - mondta. - Groverman hercege vár az
előtérben, és kihallgatást kér.
Iome rosszallóan nézett Roddermanra.
- Olyan fontos? Három napja nem láttam a férjem!
- Nem tudom, de már egy félórája itt rostokol - válaszolta a kancellár.
- Rostokol? - nevette el magát Iome. - Nos, nem hagyhatjuk tovább
rostokolni. - Bár Iome megmosolyogta Rodderman fogalmazását, Myrrima
érezte, hogy nem érdekli túlságosan a herceg.
A herceg belépett a terembe. Alacsony férfi volt, hosszú végtagokkal,
markáns arcával, közelülő szemeivel nagyon csúnyának hatott. Erősen elütött
harcosokból és nemesekből álló családfájától. Myrrima hallotta hírét, hogy
egyszer egy közönséges fickó Nagyságos Uramnak merte szólítani a herceget.
A Vendégváró Ünnep tiszteletére, Groverman pazar, sötétzöld levelekkel
hímzett, fekete szalagot viselt. Haját frissen fésültette, őszülő szakálla is
mesterien volt lenyírva, s elállt az állától. Csúnya férfi létére ápoltnak és jól
öltözöttnek hatott.
- Fenséges Uraim és Hölgyeim! - a herceg kecsesen elmosolyodott, és
mélyen meghajolt. - Remélem, nem zavartam meg étkezésüket!
Myrrima rájött, Groverman kérte Roddermant arra, hogy csak a reggeli
végén jelentse be őt.
- Nem, egyáltalán nem - válaszolta Gaborn. - Kedves öntől, hogy ilyen
türelmesen várakozott.
- Valójában egy szörnyen sürgős ügyben jöttem - kezdte a herceg. - Bár
mások nem gondolják annak. - Ioméra nézett. Myrrima találgatott, mit
jelenthet az Iome felé vetett figyelmeztető pillantás. - Bátorkodtam elhozni
Felséged nászajándékát.
 Az elmúlt néhány napban a királyság nemesei elárasztották
nászajándékaikkal a királyt és a királynét: némelyikük nagyon drága volt, és
nyilvánvalóan kegyek elérésére szolgált. A legtöbb nemesúr fiát vagy
kegyencét küldte az udvarba a királyhoz, hogy feltöltsék velük a Királyi
Testőrséget. Ezeknek a fiúknak kettős szerepük volt az udvarnál: nemcsak a
testőrség feltöltése céljából voltak ott, hanem jelenlétük állandóan
emlékeztette a királyt nemesei hűségére. Egy megbízható fiú az udvarnál,
kegyek elérésére is szolgálhatott, de akár kémkedhetett is. S végül lehetőséget
adott a fiúknak, hogy más népek közül vagy más királyságokból származó,
hasonló nemesúrfikkal tarthassanak kapcsolatot.
Az elmúlt három napban olyan sok új katona érkezett, hogy Gabornnak nem
is kellett új hadakat toboroznia, annak ellenére, hogy Raj Ahten megtizedelte
a Királyi Testőrség sorait. Ehelyett Myrrimának úgy tűnt, Gabornnak inkább
az jelent gondot, hogyan adjon feladatot a sok új katonának.
- Nos - kérdezte Iome -, milyen ajándékot hoztál, ami olyan sürgős?
Groverman a tárgyra tért.
- Különleges dolog! - mondta. - Amint azt tudja Felség, az Isten nem áldott
meg gyermekkel, hogy Felséged szolgálatába ajánlhassam. De most olyan
ajándékot hoztam, ami legalább ilyen kedves a szívemnek.
Tapsolt egyet, és várakozóan nézett az ebédlőterem ajtajára.
Egy fiú jött be, széttárt karokkal. Mindkét kezében egy-egy sárga
kutyakölyköt tartott, a nyakuknál fogva. A kölykök szomorúan nézelődtek
nagy, barna szemeikkel. Myrrima nem volt tisztában az ebek fajtájával. Nem
masztiffok voltak, sem egyéb harci kutyafajta ivadékai. Még csak az általa
ismert vadászkutyákra sem emlékeztettek, sem a hidegebb éghajlaton élő
hölgyek ölebeire.
Lehettek korcsok is, azzal a különbséggel, hogy egyformák voltak: borzas,
rövid szőr borította a nyakukat, a torkuknál pedig egy fehér folt.
A tízéves forma, nehéz bőrnadrágot és új kabátot viselő kisfiú, ugyanolyan
tiszta és ápolt volt, mint maga Groverman herceg. Gabornnak is, Ioménak is
átnyújtott egy-egy kiskutyát.
Gaborn kezén érződött a reggeli kolbász illata. A kiskutya nyelvecskéje
fürgén végigfutott Gaborn ujjain, s játékosan vakkantott egyet. Gaborn
megfordította, hogy lássa: nőstény-e vagy hím. Hím volt. Harciasan csóválta a
farkát, és úgy kapálózott, mintha meg akarná harapni Gaborn ujjait. Igazi
harcos fajta.
Gaborn megnézte a kiskutyát.
- Nagyon köszönöm - mondta döbbenten. - De nem ismerem ezt a fajtát.
Mire használod őket?
Myrrima Ioméra pillantott, hogyan reagál a kutyákra, és meglepődött.
Olyan sötét harag villódzott a királynő szemeiben, mintha alig tudná magába
fojtani.
A herceg is észrevette a királynő haragját.
- Hallgasson meg, uram! - mondta Gabornnak. - Nem egykönnyen
ajánlottam fel ezeket a kölyköket, Felség. Adományokat fogadtál el az
emberektől, és tudom, Eskütevő Úrként vonakodsz ezt megtenni. Valójában,
bár a múlt héten sokan felajánlották, hogy Elkötelezettedként szolgáljanak
téged, sem te, sem a királynő nem fogadtatok el adományt. Ennek ellenére,
bármi történjék is, fel kell készülnünk rá.
Myrrima meglepődve hallotta, hogy Groverman azokat a gondolatokat
ismétli, amik egy órával azelőtt az ő fejében jártak.
- Nehéz döntés volt - felelte Gaborn. Szemei fáradtak voltak, tele
fájdalommal.
Myrrima beleegyezett, hogy anyjától és testvéreitől ragyogás- és elme-
adományokat kapjon. Hirtelen megértette, milyen büntetés jár egy ilyen
rémtett elkövetése után.
- Nem veszem el más erejét, állóképességét, sem elméjét - mondta a király.
- S ha megteszem, azt is nézem, hogy mindez a királyság jóléte érdekében
történjék.
- Megértem Önt, Felség - felelte Groverman becsületesen. - De könyörgök
Felséges Úr, Felséges Asszony, hogy vegyék figyelembe: egy kutyától is lehet
adományt venni.
Iome megmerevedett.
- Groverman herceg! - sziszegte. - Ez már arcátlanság!
A herceg idegesen nézett körül. Myrrima most ismerte fel a fajtát. Bár
sosem látott még ilyen kiskutyákat, már hallott róluk. Ezeket a kutyákat
adományuk miatt tenyésztették. Erős, kitartó és kiváló szimatú kutyák voltak.
- És egy embertől adományt elfogadni kevésbé lenne arcátlanság? - kérdezte
védekezően Groverman. - Azt mondják, egy kutya szaglása ötven emberével
felér. Úgy hiszem, hogy a kutyuskáim szaglása százszor jobb, mint egy
köznapi emberé. Tehát kérdem Önöket, melyik a jobb megoldás, száz ember
szaglását elvenni, vagy egy kutyáét? Ami az állóképességet illeti, ezek a
kutyák keménységre lettek kinevelve. Ezer generációval ezelőtt, a Farkasurak
viadalokat vívtak velük: csak a legerősebb maradhatott életben. Mindezeket
egybevéve, élő ember nem tud Felségednek jobb állóképesség-forrást
felajánlani. Az anyagcsere és a hallás is származhat ilyen kutyáktól, bár attól
félek, ezek a jószágok túl kicsik még, hogy erőt adjanak. Mivel az
embereknek tudatosan kell odaadniuk tulajdonságaikat, emiatt gyakran nem
sikerül azokat maradéktalanul átültetni. Ezzel ellentétben, ha ezeket a kis
állatokat rendesen etetik, néhány napig játszanak velük, akkor olyan életre
szóló imádat alakul ki bennük, hogy tulajdonságuk veszteség nélkül átvihető.
Egy másfajta állat nem szereti az embert ennyire feltétel nélkül, és egyik sem
adja át magát annyira, mint a kiskutyák.
Iome olyan dühös volt, hogy szóhoz sem jutott. Egy kutyától venni
adományt, ez igazán förtelem. Néhány fennhéjázóbb király a csatornába
dobatta volna a herceget ezért az ötletért.
Gaborn maga is Eskütevő Úr volt, és Iome egy Eskütevő Úr lánya. Egy
Eskütevő csak olyan adományokat fogadhatott el, amit szabad akaratából
ajánlott fel egy ember. Lehetett férfi is, nő is, de gyakran a felajánló
nélkülözte a legfontosabbat: azt, hogy jó harcos legyen. Tudván, hogy
harcosokként nem lehetnek uraik szolgálatára, állóképességüket vagy
elméjüket ajánlották fel e célra, alávetve magukat a méltatlanul elszenvedett
erőszaknak, hogy uraiknak jobban hasznára legyenek.
De Rofehavanban nem minden rúnaúr volt Eskütevő. Gaborn tulajdon apja
is „megalkuvónak” tekintette önmagát. A megalkuvók gyakran szállítottak
adományokat. Sokan adták el fülük, vagy szemük használatát uruknak, s
mindezt aranyért, mivel a legtöbb ember jobban szereti az aranyat, mint
önmagát. De Iome egyszer említette Myrrimának, hogy Gaborn apja
gyakorlatilag feladta pragmatikus elveit, mivel Orden király gyakran nem
tudta eldönteni egy-egy adományozó céljait. Néhány paraszt vagy kisebb
földesúr néha nem látott más kiutat az eladósodásból, minthogy eladja egy-
egy tulajdonságát annak, aki többet ígért. Gaborn apja gyakran szembesült
azzal, hogy saját megalkuvó útjai is lelkiismeretlenek voltak - ezért soha nem
tudhatta meg, mi vitt rá egy-egy embert, hogy eladja tulajdonságait.
Kapzsiság, reménytelenség vagy szimpla ostobaság is rávezethet valakit, hogy
legnagyobb kincsét eladja pár aranyért?
Iome ismert olyan telhetetlen nemeseket, akik a megalkuvás fátyla alá
rejtették adomány utáni vágyukat. Ilyen nemesek boldogan elfogadták az
adományokat, adó és idő fejében, és ezekben a királyságokban, ha a király
felemelte az adókat, a parasztok nem tudhatták, vajon pénz kell-e vagy
adományok.
A Rúnalovagok legförtelmesebbjei a Farkasurak voltak. Mivel az ajánlónak
önként kellett felkínálnia az adományt urának, hát a Farkasurak folyamatosan
kutattak azután, hogyan tehetik az embereket „készségesebbé”. Zsarolás, testi-
lelki kínzás, mind az eszközeik közé tartozott. Raj Ahten megzsarolta
Sylvarresta királyt, hogy adja át szellemét, nehogy megöljék egyetlen leányát,
Iomét. Miután Sylvarresta visszautasította ezt, megzsarolta Iomét, hogy adja
át szépségét, nehogy megkínozzák most már ügyefogyott apját, megöljék
Chemoise-t és elvegyék királyságát. Raj Ahten a legalávalóbb ember volt a
földkerekségen - egy Farkasúr.
 A Farkasúr szépítő jelző azokat a lelkiismeretlen kapzsikat jelölte, akik
szaglást, állóképességet vagy anyagcserét loptak - kutyáktól. Néhányan még
elme-adományt is. A fáma szerint ez megnövelte a harcosok ravaszságát és
vérszomját.
Így hát még a kutyaadomány-lopás fogalma is átokká vált Rofehavanban.
Raj Ahtent, Gaborn legnagyobb ellenségét is „Farkasúr”-nak titulálták, habár
soha nem vesződött volna azzal, hogy egy kutya tulajdonságait szerezze meg.
S most Groverman meg merte sérteni Iomét a kéréssel, hogy ő is Farkasúrrá
váljék.
- Az, hogy egy ember nem veszi el egy kutya szellemét, helyes gyakorlat -
jelentette ki Groverman, mintha felbátorodott volna attól, hogy senki sem
vitatkozott vele. - Egy kutya attól, hogy nincs szaglása, még kiváló
házikedvenc lehet. Amíg jó kutyanevelője van, aki megfelelően ellátja az
állatot, egészen könnyen fenntartható. Még szeretni is lehet. Neked adja majd
a szaglását, s később gyermeked kedvence lesz. Valóban beszámítottam a
földművesek, tímárok, kézművesek, építőmesterek és takácsok hosszú sorát,
akik Elkötelezettnek jelentkeztek. Becslésem szerint legalább huszonnégy
paraszt közös munkájára van szükség ahhoz, hogy egy emberi Elkötelezettet
életben tartsanak, és újabb nyolcéra, hogy a lovát is ellássák. Ezzel ellentétben
hét Elkötelezett kutya mellé elég egy ember is. Hidd el, jó üzlet lenne.
Emellett egy királynak a harcban a jó kutya is hasznára lehet, akár mint
harcos, akár mint pajzs. Raj Ahten is hord magával harcikutya-adományt
hordozó masztiffokat. Ha már úgy gondolod, hogy nem szolgálhatják
Elkötelezettként harcosaidat, legalább harci kutyáidnak legyenek hasznára.
- Ez arcátlanság! - kiáltotta Iome. - Arcátlanság és sértés! - Könyörögve
nézett Gabornra.
- Egyik sem volt szándékos - mondta Groverman. - Csak gyakorlati
lehetőségként említettem meg. Amíg reggeliztetek, egy fél órán át várakoztam
Felségedék ajtaja előtt, és nem vettek észre. Lehettem volna merénylő, lesben
is állhattam volna. De ha rendelkezne egy kutya szaglásával, akkor látás-
hallás nélkül is jól érezte volna, hogy itt rejtőzöm az ajtó mögött.
- Engem ne nevezzenek Farkasúrnak! - ellenkezett Iome. Saját kutyakölykét
a földre dobta. Az odatotyogott Myrrimához, és szagolgatni kezdte a lábát.
Myrrima megvakarta a kutyus fülét.
Gabornt láthatóan nem hozta zavarba a javaslat. Myrrima nem tudta, vajon
ez apja befolyása miatt van-e. Apját mindenki igen büszke embernek ismerte.
Az elvek embere lehet-e egyszerre Eskütevő Úr és Farkasúr? - kérdezte
önmagától.
- Felség! - sürgette Groverman herceg Gabornt. - Könyörgök, vegye
figyelembe mindezt. Csak idő kérdése, mikor küld ide bérgyilkosokat Raj
Ahten. Sem Ön, sem kedves felesége nincsenek felkészülve egy
legyőzhetetlen támadására, s az is köztudott már, hogy felséged felesküdött
Eskütevő Lord lett. Nem tudom, mit tervez Raj Ahten támadásának
visszaverésére. Heredon lordjai mindenfélét suttognak. Lehet, hogy nagy
szükséged lesz Elkötelezettekre, ha nem fizetsz nekik adományaikért.
Gaborn elgondolkodva simogatta a szőrgombóc orrát. A kutyus morgott
egyet, majd erősen harapdálni kezdte Gaborn hüvelykujját.
- Vidd innen a korcsaidat, és kotródj innét! - kiáltotta Iome a hercegnek. -
Ebben nem akarok részt venni.
Gaborn gúnyosan mosolygott, Ioméról Groverman hercegre nézett, majd
egyszerűen megrázta a fejét.
- Nekem személy szerint nincs szükségem kutyák adományára - mondta,
miközben Iome felé fordult. - Ha nem akarsz Farkasúr lenni, akkor ne legyél
az. Megtaníthatjuk a kutyát arra, hogy ugassa meg az idegeneket, s a te
szobádban tartjuk majd. A kutyus lesz a testőröd, és talán a maga módján meg
tudja majd óvni az életed.
- Ne kerüljön a szemem elé! - mondta Iome. Myrrima védelmezően fogta
meg a kutyust. A kis jószág befúrta a fejét a mellei közé, majd belebámult a
szemeibe.
- Mi már választottunk is - mondta Gaborn Ioménak. - De ami a csapatokat
illeti, Grovermannak igaza van. Cserkészeknek és őröknek nagy szükségük
lehet a jó orra, hogy lesben állva kiszagolják a veszélyt. Megengedem majd
embereimnek, hogy a Farkasúr elnevezést bóknak vegyék.
Gaborn elfogadólag bólintott Groverman ajándékára.
- Köszönöm Kegyelmednek.
Figyelmét a fiú felé fordította, aki behozta a kölyköket, s Myrrima
rádöbbent, hogy az ajándék nemcsak a kölykökből áll, hanem a fiú is
hozzátartozik. Fekete, bozontos hajú fiú volt. Mint egy farkas.
- Mondd, mi a neved? - kérdezte Gaborn.
- Kaylin - felelte a fiú fél térdre ereszkedve.
- Ezek jó kutyák! Te vagy a gondozójuk?
- Segítettem - a fiú nyelve nem forgott rendesen, de szúrós szemei komoly
intelligenciáról árulkodtak.
- Szereted ezeket a kölyköket? - kérdezte Gaborn. A fiú szipogni kezdett, és
lenyelte könnyeit. Bólintott.
- Miért szomorkodsz?
- Nézem őket, mióta születtek meg. Nem akarom, hogy semmi is történjen
velük, Fensége.
Gaborn elkapta Groverman pillantását. A herceg mosolygott, és a fejét
csóválta.
 - Nos, Kaylin - kérdezte Gaborn. - Akarsz a kastélyban maradni, hogy
vigyázhass rájuk?
A fiúnak leesett az álla a meglepetéstől. Myrrima szerint a herceg nem
készítette fel a fiút erre a lehetőségre.
Gaborn kedvesen mosolygott a hercegre.
- Hány ilyen kutyát tudna szállítani nekem?
A herceg elmosolyodott.
- Négy éve nevelem őket. Ezer kutya megfelel felségednek?
Gaborn vigyorogni kezdett. Nagyúri ajándék volt. Iome dühe tetőpontjára
hágott, úgy tűnt, rögtön odarohan a herceghez, és szálanként kitépi a haját.
- Gondolja, meglesz annyi tavaszig? - kérdezte Gaborn. Elég nagy
mennyiségnek tűnik.
- Még annál is hamarabb meglesz - válaszolta Groverman. - Hétszáz kutya
vár odakinn a kocsikban. A többi néhány héten belül itt lesz.
Az ősz nem volt igazán jó időszak a kutyakölykök születéséhez, Myrrima
tudta ezt. A többi alom tavasszal, vagy nyáron fog születni. Ez a hétszáz kutya
az elmúlt tizenhat hét folyamán születhetett.
- Fogadja köszönetem - mondta Gaborn. Letette a kölyköt a padlóra, és
visszatért a reggeliző asztalhoz, így Groverman Kaylinnal az oldalán
eltávozott.
A király kutyája odament, és egy pillanatra aggódva nézte Myrrima cipőjét,
majd megpróbálta letépni a lábbeli orrát, amíg a lány nem adott neki egy
kolbászt a tányérjáról.
Iomét annyira feldühítették a kutyák, hogy Myrrima felajánlotta: kiviszi
őket a többi kutyához. Mikor Iome bólintott, hogy mehet, Myrrima
megragadta a kutyusokat és a kolbászos tányért. Kiment a torony elé. Ott
találta Kaylint a zöld füvön csücsülni, amint egyedül üldögélve bámult a
kutyusokra.
Gaborn új kormányzója, Jureem, aki nemrég még Raj Ahten szolgálatában
állt, a fiú mellett álldogált, és dirigálta Kaylint. Jureem hangosan ordított,
hogy túlordítsa a kutyák hangzavarát.
- Természetesen fáradhatatlanul a kutyák szolgálatában állsz majd - mondta
Jureem. - A kutyákat te eteted, itatod, óvod és fürösztöd. Erősnek kell lenniük.
Kaylin lelkesen bólogatott. Myrrima megállt Jureem mögött. Az utóbbi
időben gyakran látta Jureemet, ahogy a háztartási szolgákat irányítgatta: ide
egy szolgáló, egy lovász oda. Most kíváncsi volt, hogy egy messzi országból
származó idegen szolgát hogyan oktat ki.
- Egy jó szolga mindenét urának áldozza. - Jureem gúnyosan túlzó taifani
akcentussal beszélt. - Sosem fárad el, sosem vonakodik megtenni
kötelességét. Sohasem ernyedhet el feladatai teljesítése közben. Minden
szavával és tettével urát szolgálja, s teljesíti ura óhaját, még mielőtt azt
kimondta volna. Feladja saját életét, álmait, örömeit, hogy urát szolgálja. Meg
tudod-e tenni?
- De hát - mondta a fiú - én akarok csak vigyázni kutyákra.
- Mikor rájuk vigyázol, urad óhaját teljesíted. Ezt a feladatot választotta
neked. De lehet, hogy egy nap más feladatot ad neked, és te nem
vonakodhatsz minden parancsát teljesíteni. Érted?
- Úgy érted, hogy elparancsolhat kutyáktól? - kedvetlenedett el a fiú.
- Egy nap talán igen. S ha jól teszed a dolgod, más feladatokkal is megbíz
majd. A kutyaólak mellett az istállóban is lesz dolgod, vagy harci kutyákat
nevelhetsz a kölykökből. Még testőr is lehetsz, s fegyvert hordasz majd, az
Elkötelezett kutyák mellett, nehogy Raj Ahten gyilkosainak célpontjai
legyenek. Nézd csak meg a királyt. Fáradhatatlanul dolgozik az emberekért.
Tekintsd példának odaadását. Mindannyian egymás szolgálatának élünk. Egy
ember semmi ura nélkül. S egy nemes semmi szolgái nélkül. - Jureem odébb
ballagott, hogy más kötelességét teljesítse.
Úgy tűnt, a fiú elgondolkozott a tanácsadó szavain, majd felnézett
Myrrimára, és visszafojtotta a lélegzetét. Olyan reménykedő arccal
mosolygott fel rá, ahogy a többi férfi is tette, mióta szépségadományt kapott.
Myrrima mindkét kutyát a lábához helyezte, és simogatta őket, amíg
kolbászt eszegettek. Egyelőre nem tudta pontosan, hogy mit tegyen. De
érezte, hogy fel kell készülnie, és Jureem szavai meggyőzték arról, meg kell
tennie, hogy megelőzze a bajt, mielőtt ideérne.
- Kutyusoknak tetszel - mondta Kaylin.
- Jól ismered őket? - kérdezte Myrrima. - Tudod, melyik szukának melyik a
kölyke?
Kaylin határozottan bólintott. Persze, hogy tudta. Groverman hercege
egyedül ezért küldte a fiút Orden király szolgálatába.
- Négyet kérek belőlük - mondta Myrrima halkan, hogy senki se hallja.
Tudatában volt a ténynek, hogy ura és királya tudtán és beleegyezésén kívül
veszi el a kölyköket. De Kaylin sosem tudja meg, hogy ő lopott. Éppen most
látta őt a király és királyné reggeliző asztalánál ülni, s így a fiú biztos azt hiszi
majd, hogy ő egy nemesasszony, akinek joga van a kutyákhoz. Myrrima
remélte, hogy egy nap majd valóban kiérdemli, hogy igazi nemesasszony
legyen. - Kettőt az állóképességért, egyet a szaglásért, egy másikat pedig az
anyagcseréért. Válaszd ki nekem a legjobbakat!
Kaylin lelkesen bólogatott.
Reggeli után Iome és Gaborn hálószobájukban nyugovóra tértek, még
Naplóik előtt is becsukták ajtajukat. Iome sosem tudta teljesen elengedni
magát ebben a szobában. A hatalmas ágy, az udvari bolondok és uraik képével
kifaragott támlájával és ananásszal díszített tetejével, apja és anyja ágya volt
még egy hete. Édesanyja parfümje és szépítőszerei az ablakfülke melletti
kisszekrényben árválkodtak még.
A reggeli fény itt volt a legkellemesebb. Apja ruhái még mindig a
szekrényben lógtak; Gaborn ugyan hozatott néhány ruhát Mystarriából, de
Iome apjának ruhái tökéletesen illettek rá.
A tárgyakon kívül még az illat is a szüleire emlékeztette Iomét. Anyja
hajának illatát érezte a párnán, ápolóolaját, parfümjét.
- Elmondjam neki? - merengett. Iome várandós volt Gaborn gyermekével,
ezt bizton érezte. Négy napja voltak házasok, és Iome nem érzett hányingert.
Nem tudta még azt sem, hogy vajon a havibaja elmaradt-e. De érezte testén a
furcsa változást, és ez Myrrimának is feltűnt ma. Azt mondta, hogy egész
lénye valahogy „sugárzik”.
De elég-e ennyi a bizonyossághoz? Iome nem volt biztos ebben. Nem mert
reményeiről Gabornnal beszélni.
Iome az ágy szélén ült, gondolkodva, vajon Gaborn vágyik-e rá, de a férfi
csak odament az ablakmélyedéshez, s gondolataiba merülve percekig bámult
dél felé.
- Eldöntötted már, hogy mit teszel? - kérdezte. Az esküvő előtt állandóan
csak az izgatta, hogyan tud a legjobban Raj Ahten ellen harcolni, vagy azon
gondolkodott, mi lesz Raj Ahten következő lépése. Földkirályként az
emberiség védelmezője lett, s most Gaborn még a gondolatára is
megborzongott, hogy egy ember életét elvegye, még akkor is, ha az egy
ellenségé. A Raj Ahten támadásairól szóló ma reggeli hírek miatt mélyen
aggódott.
Asszonya elengedte a vadászatra, hogy a napi feladatoktól való néhány
napnyi távollét jót tegyen neki. Csillapodjon az emberei iránt érzett
felelősségérzete, és hogy kitisztuljon egy kicsit a feje.
- Elfogadsz-e adományokat? Ezrek ajánlották magukat Elkötelezetteid
soraiba.
Gaborn gondolkodva rázta a fejét.
- Nem tehetem - mondta. - Ebben egyre biztosabb vagyok.
Egy héttel ezelőtt mindkettőjük apját lemészárolták. Utána Gaborn el akart
fogadni adományokat. Ezer ember erejét, egy másik ezer ragyogását, tízezer
állóképességét és száz anyagcseréjét - és mindet Raj Ahten lekaszabolására
akarta felhasználni.
Most erre nem érezte képesnek magát. Egy ember adományát is kockázatos
volt elfogadni. Lehet, hogy szabad akaratából adta, de voltak veszélyei is. Egy
ember, aki az erejét adta, hirtelen érezhette úgy, hogy a szíve gyengén ver, s
pillanatokon belül meghalhatott. Egy másik, aki teste rugalmasságát ajánlotta
fel, nem tudta megemészteni táplálékát, vagy tüdeje nem tágult ki, hogy a
levegőt befogadja, tehát ők is áldozatul eshettek az éhségnek és a fulladásnak.
A állóképességét urának adományozó pedig meghalhatott az első járványban,
ami a várban időnként felütötte a fejét.
Tehát az, aki más adományát elfogadta, bűnökkel terhelhette lelkiismeretét.
Ráadásul, ha egy erős rúnaúr majdnem legyőzhetetlenné lett, csak a bolond
támadta volna meg szemtől szembe. Ehelyett a Rúnalovagok egymás
Elkötelezettjeit vették célba. Ha valaki megölte a másik Elkötelezettjét,
megszakította azt a mágikus kötést, ami a nemes tulajdonságait
megsokszorozta - ezáltal emberibbé, sebezhetőbbé tette őt.
Borenson megölte Iome saját Elkötelezettjeit egy héttel ezelőtt. A fájdalom
elviselhetetlen volt. Jó emberek és asszonyok haltak meg. Éjről-éjre keserű
könnyeket sírt miattuk, mivel az Elkötelezettek gyakran barátok voltak,
olyanok, akik szerették a királyságot, és ezáltal arra törekedtek, hogy
megerősítsék azt, és fenntartsák Iome királyságát.
Földkirályként Gaborn arra törekedett, hogy megvédje embereit. Tornyokba
zárhatta Elkötelezettjeit, erős lovagokat állíthatott őrzésükre, a legjobb
orvosokat fogadhatta melléjük, de még ez sem biztos, hogy elég lenne.
Gaborn adomány elleni kifogásai erkölcsi jellegűek voltak. De Iome nem
értette. Ő volt a Földkirály, a világ reménysége. De miféle király lenne ő, ha
védtelenül hagyná saját magát?
- Múlt héten - mondta Iome - megígérted nekem, hogy Eskütevő Úr leszel.
Egyáltalán nem fogadsz el felajánlásokat? Nem értem, miért. Jó ember vagy:
ha csak a Kiválasztottjaidtól fogadsz el ajándékot, tudom, bölcsen és józanul
fogod felhasználni. Ezáltal is jobb király leszel. S mert te vagy a Földkirály,
tudni fogod, Elkötelezettjeid mikor forognak veszélyben, és idejében
megvédheted őket.
- Tudni, hogy egy ember bajban van, és megvédeni őt, két teljesen
különböző dolog - felelte Gaborn élesen. - Összes hatalmammal együtt sem
lehetek képes, hogy megvédjem őket.
- De mi van Raj Ahtennel? Mi lesz, ha elküldi gyilkosait? Mert biztosan
megteszi!
- Ha gyilkosokat küld, akkor megérzem majd a bajt, és elmenekülünk innen
- mondta Gaborn. - De soha többé nem harcolok senki ellen, csak ha nincs
más választásom.
Iomét megdöbbentették ezek a szavak. Becsülte az életet, s emberei életét a
legtöbbre tartotta. De Raj Ahtennek nem fordíthatott hátat. Soha nem tudja
megbocsátani neki, amit tett. Iome anyja és apja az ő kezétől haltak. Gaborn
apja és anyja szintén.
Gabornnak bosszúvágytól kéne lihegnie. Raj Ahten még most is
szülőföldjén, Mystarriában van a csapataival. Gaborn minden tanácsosa
egyetértett abban: Heredon minden hadereje is kevés ahhoz, hogy a
Farkasurat délen tartsa. Nem volt elég harcos és harci ló. Raj Ahten csapatai
minden jó harci lovat elloptak az istállókból, mikor megtámadták a várakat.
Gabornnak Sylvarrestába érkeztekor az első dolga az volt, hogy megtudta
minden ellopott ló nevét, majd azok Elkötelezettjeiét is. Majd elküldte a listát
Grovernorhoz, aki az Elkötelezett lovakért felelős volt, s mindegyiket
levágatta.
Kétségbeesett erőfeszítés volt ez Gaborn részéről, hogy lelassítsa Raj
Ahtent Mystarria ellen vonultában. Raj Ahten lovagjai így kénytelenek voltak
köznapi lovakon haladni tovább. Talán e mészárlás is óvatosabbá tette a
Szabad Lovagokat, és lesben állva meg-megtámadták Raj Ahten
Legyőzhetetlenjeit.
Gaborn ezzel szerzett egy kis időt Paldane hercegének, hogy az
összehívhassa, s felkészítse seregét a Farkasúr ellen, s Raj Ahten erőit
támadhatóbbá tegye. Gaborn hazája, Mystarria volt a legnagyobb és
legerősebb Rofehavan királyságai közül. Az északi véderő harcosai
egyharmadának Paldane, a Vadász parancsolt.
De Iome nem hitte, hogy Paldane megállítja majd Raj Ahten seregeit. Csak
reménykedett benne, hogy Paldane feltartja a Farkasurat addig, amíg a többi
északi király összegyűjti seregeit. Gaborn egész Rofehavanban szétküldte
hírnökeit, hogy segítséget kérjen.
Viszont Heredonból nem küldött senkit Paldane segítségére.
- Miért? - kérdezte Iome. Miért nem állítod meg Raj Ahtent? Nem kell
egyedül megtenned. Sokan gyűltek ide Heredon nemesei közül. Vannak
harcosaid, s a heredoni nemesek égnek a bosszúvágytól! Én harcolnék a
helyedben! Félve kérdem: ugye te félsz tőle?
Gaborn megrázta a fejét, s úgy nézett rá, mintha remélné, hogy megérti a
dolgot.
- Nem félek tőle - mondta Gaborn. - Habár valami visszatart. Van valami...
olyan nevetségesen egyszerűnek érzem... nem találok rá szavakat. Talán
egyáltalán nem tudom elmagyarázni. De... én vagyok a Földkirály, és azzal
bíztak meg, hogy óvjam meg az emberiséget az alatt a sötét időszak alatt, ami
most jön. Nem érzem ellenségemnek az indhopali embereket. Nem árthatok
nekik. Nem tudok akarattal megölni embereket és asszonyokat. Az igazi
ellenségeim a férgek.
- Raj Ahten az igazi ellenséged! - kiáltotta Iome. - Bármelyik féregnél
rosszabb.
- Igen, az - értett egyet Gaborn. - De gondolj bele: minden négyszáz
emberre és asszonyra egy adományos katonánk jut, egy védő, aki egy férget is
meg tudna ölni. És ha egy védő meghal, akkor négyszáz ember valószínűleg
szintén elpusztul.
Szörnyű gondolat volt, és Iome maga is aggódott emiatt, de az elmúlt hét
nap eseményei után kezdte érezni a probléma nagyságát. Hány harcos kell Raj
Ahten ellen? És mi van, ha az egy az egy ellen is túl sok?
Gaborn újra meg újra célzott rá, hogy ő így gondolta. A negyvenezer
átvivővel, amiket Gaborn apja szerzett meg Longmotnál, Gaborn négyezer
adományos katonát tud ellátni. Ez tízszer annyi volt, mint amennyivel Iome
apja rendelkezett. De még így is elenyészett Raj Ahten csapatai mellett.
S magával Raj Ahtennel is számolni kellett. Raj Ahten több ezer
adománnyal rendelkezett. Gaborn már beszélt arról, hogy az adományosokat
használja majd, ha magát Raj Ahten szintjére akarja emelni, tehát
személyesen küzdhet Raj Ahtennel, mint férfi a férfival.
És ha Gaborn így tett volna, és adományt gyűjt néhány száz embertől, akkor
pazarolja a tartalékot. Nem tudta, vajon sikerül-e valaha is még átvivőket
szereznie. Jureem figyelmeztette, hogy a kartishi vérérc-bányák kimerültek.
Ez a negyvenezer átvivő volt Gaborn legjobb fegyvere a férgek ellen.
De Iome hirtelen megértette azt, ami eddig elkerülte a figyelmét.
- Várj, úgy érted, hogy nem akarod megölni Raj Ahtent? - Iome eddig a
percig azt hitte, Gaborn azért maradt Heredonban, hogy biztosan Raj Ahten
háta mögé kerüljön. Elrejtőzzön Heredon falai között, és hagyja, hogy az ősök
szellemei megvédjék Raj Ahtentől. De Gaborn ideges volt, és bocsánatkérően
viselkedett, ebből rádöbbent, hogy a férjének valami olyan mondanivalója
van, amit ő nem akar majd hallani.
Gaborn félrefordult, és Iome felé pillantott a szeme sarkából, mintha nem
merne ránézni.
- Meg kell értened, szerelmem: Indhopal népe nem az ellenségem. A Föld
királyává lettem, és ebbe Indhopal is beletartozik. Meg kell mentenem, akit
csak tudok. Indhopal népének is szüksége van védelemre.
- Nem mehetsz Indhopalba! - kiáltotta Iome. - Még csak nem is szabad
gondolnod ilyesmire! Raj Ahten emberei megölnek! Itt van rád szükség!
- Így van - értett egyet Gaborn. - Raj Ahtené a világ legerősebb hadserege, s
ő köztünk a leghatalmasabb Rúnaúr. Ha harcolok vele, talán mindannyian
meghalunk. Ha nem számolok vele, azt a saját kockázatomra teszem. Ha
megpróbálok elmenekülni előle, elkap. Csak egy esélyt látok...
- Csak nem azt akarod mondani, hogy a rád ruházott erőkkel őt akarod
kiválasztani? Azok után, amit tett? - Iome nem tudta hangjából kiszűrni
feltörő dühét és megdöbbenését.
- Remélem, el tudok érni egy fegyverszünetet - jelentette ki Gaborn, és
felesége kiérezte a hangjából, hogy férje döntése végleges. - Megtárgyaltam
ennek lehetőségét Jureemmal.
- Raj Ahten nem hajlandó fegyverszünetre - jelentette ki Iome teljes
bizonyossággal. - Addig nem, amíg vissza nem adod neki az átvivőket, amiket
apád a saját életével szerzett. S ez nem fegyverszünet lenne, hanem teljes
megadás.
Gaborn biccentett, és változatlan tekintettel nézte őt.
- Nem látod? - mondta Iome. - Ez még csak nem is nemes megadás lenne,
mert ha visszaadod az átvivőket, akkor azokat rögtön ellened fordítja majd.
Ismerem az unokatestvérem. Nem hagyja annyiban a dolgot. Az a tény, hogy a
Föld hatalmat adott neked az emberiség felett, még nem jelenti azt, hogy Raj
Ahten behódol ennek.
Gaborn csikorgatta a fogát, s látszott, legszívesebben elfordulna. Iome látta
a dühöt az arcán. A férje nagyon szerette a népét, és próbálta legjobb tudása
szerint megóvni. Tudatosult benne, hogy pillanatnyilag nem lát semmi módot
arra, hogy Raj Ahtent visszatartsa.
- Mégis fegyverszünetet kell kérjek - válaszolta Gaborn. - És ha nem tudom
elérni, akkor a megadás elfogadható feltételeiről kell tárgyalnom majd. S ha
ez sem sikerül, csak akkor megyek bele a harcba.
- Nem lesz megadás - mondta Iome. - Az apám is megadta magát, és miután
megtette, Raj Ahten a saját szája íze szerint módosította a feltételeket. Nem
lehetsz Raj Ahten Elkötelezettje és a Földkirály is egyszerre!
- Igazad van - mondta Gaborn, s nagyot sóhajtott, majd Iome mellé ült az
ágyra és megfogta a kezét. Érintése hűvös nyugalmat árasztott.
- Miért nem elég, ha megölöd? Ezzel minden el lenne rendezve.
- Raj Ahten legalább tízezer adományos harcost tart a szolgálatában -
mondta Gaborn. - Még ha szemtől-szembe megtámadom, és elvesztem
embereim felét, megéri-e ezt az árat? Négy és fél millió ember: nők,
gyerekek! Feláldozhatom-e akár egynek is az életét? S ki mondja meg, vége
lesz-e majd az öldöklésnek? Ennyi harcos elvesztése után lesz-e erő, amely
megállítja a férgeket?
Gaborn szünetet tartott. Egy perccel később ujját az ajkára nyomta, csendre
intve Iomét, majd odament Sylvarresta király öreg íróasztalához. Kivett egy
apró könyvet a legfelsőbb fiókból, és a kötése alól papírdarabokat húzott elő.
Ioméhez vitte őket, és azt suttogta:
- A Tudás Házában, az Álmok Termében a Naplók ezt tanulják a jó és a
rossz természetéről - mondta Gaborn. Ez meglepte Iomét. A Naplók tanításai
rejtve voltak a Rúnalovagok elől. Tehát ezért suttogott. A Naplók minden
bizonnyal most is az ajtó előtt álltak.
Gaborn a következő diagramot mutatta neki.
Diagram az első könyvből egy kör, benne az alábbi szöveg.
 AZ ELME HÁROM TARTOMÁNYA

- Minden ember nemesnek látja magát - mondta Gaborn - és ő uralja a

három Tartományt: a Láthatatlan Tartományt, a Közösségi Tartományt és a
Látható Tartományt. Mindegyik tartománynak sok apróbb része van. Egy
ember ideje, testtere, szabad akarata, mind ennek a Láthatatlan Tartománynak
a része, míg mindaz, ami a tulajdona, amit könnyen meglát, a Látható
Tartományba tartozik. Nos, amikor valaki erőszakkal betör a saját
tartományunkba, rossznak hívjuk. Ha el akarja venni tulajdonunkat,
házastársunkat, le akarja rombolni közösségünket, vagy jó hírnevünket,
megfoszt időnktől, megtagadja tőlünk szabad akaratunkat, akkor ezért
gyűlölni fogjuk. De ha egy másik megnöveli zónánkat, jónak nevezed. Ha
dicsérni fog másoknál, és emeli a közösségben elfoglalt pozíciódat, ezért
szeretni fogod. Ha pénzt, vagy elismerést kapsz tőle, szintén szeretni fogod.
Iome, van valami, amit annyira mélyen érzek, hogy csak így tudom kifejezni:
minden ember élete, a sorsuk, minden itt van, és a Tartományom része!
A rajzra mutatott, bizonytalanul érintve a Közösségi Tartományt és a
Láthatatlan Tartományt. Iome felnézett a szemeibe, és úgy érezte, érti. Egész
életében Rúnaúr volt, s apróbb feladatokban neki is részt kellett vennie a
kormányzásban. Ő is Tartományának részeként fogta fel az uralma alá tartozó
embereket, azok reményeivel, álmaival és végzetével.
- Értelek - suttogta.
- Tudom, hogy érted, de csak részben - lehelte Gaborn. - Nem teljességében.
Érzem... érzem, hogy szörnyű káosz közeleg. A Föld figyelmeztet. Veszély
közeleg. Nem egyszerű veszély, mely téged vagy engem fenyeget, hanem
minden Kiválasztott férfit, asszonyt és gyermeket elnyelni akaró, halálos
veszély. Mindent meg kell lennem, hogy megvédjem őket - mindent, még
akkor is, ha kudarcra ítéltettem. Szövetségre kell lépnem Raj Ahtennel.
Iome észrevette férje viselkedésének hevességét, és tudta, hogy nem csak
elmondta szándékát. Felesége beleegyezését kérte.
- És én beleillek a Tartományaidba? - kérdezte, s rámutatott a rajzra.
- Te alkotod az egészet - felelte Gaborn. - Nem érted? Ez nem az én ágyam,
vagy a te ágyad. Ez a mi ágyunk. - Magára mutatott. - Ez nem az én testem,
vagy a te tested, hanem a mienk. A te sorsod az enyém is, és az én sorsom a
tied is. A reményeid az enyémek, és az én reményeimben neked is osztoznod
kell. Nem akarom, hogy falak álljanak közénk. Ha csak egy is van, nem
vagyunk igazi házasok. Nem vagyunk igazán egyek.
Iome biccentett. Értette. Már látott azelőtt párokat, látta, hogy az idők
folyamán mennyi mindenen átmentek együtt, és olyannyira közel kerültek
egymáshoz, hogy a másik legfurcsább szokásait is felvették.
Iome is ilyen egyesülésre sóvárgott.
- Azt hiszed, nagyon bölcs vagy - mondta - hogy ezeket a tanításokat
megmutattad. De én is hallottam valamit az Álmok Terméből. A Megértés
Házában, az Álmok Termében azt mondják, hogy az ember kiáltva születik.
Az anyjához kiált, annak mellét kéri. Anyjához sír, mikor elesik. Sír a
melegségért és a szeretetért. Ahogy idősödik, megtanulja megkülönböztetni a
vágyait. - Enni akarok! - kiáltja. - Melegséget akarok! Azt akarom, hogy
világos legyen! - s mikor az anyja világra hozza gyermekét, az első, amit kiejt
a száján, a kérés: Azt akarom, hogy örülj!
Ahogy beszélni tanulunk, majdnem minden megnyilatkozásunkat jobban
meg kell határoznunk. Hallgasd meg egy ember szavait, és észreveszed majd,
hogy minden kifejezésében könyörgés rejtőzik. - Szeretetet akarok.
Kényelmet akarok. Szabadságot akarok. - Iome szünetet tartott, hatásszünetet,
és ebben a hirtelen és mély csendben tudta, hogy férje teljes figyelmét uralja.
Ekkor elmondta kérését:
- Gaborn, ne add meg magad Raj Ahtennek! Ahogy engem szeretsz, ahogy a
saját és néped életét szereted - soha ne add meg magad a gonosznak!
- Amíg van választásom, nem fogom megadni magam! - ígérte meg Gaborn,
s végre meghajlott az érvek súlya alatt.
Iome ledobta a könyvet a földre, két kezébe fogta férje állát, lágyan
megcsókolta, s lenyomta az ágyra.

Két órával később, az őrök a várfalon állva, rémülten mutattak a Wye

folyóra, ami a hatalmas földeken kanyargott. A folyó vize vörösre változott,
vérvörösre.
De a lezúduló víz réz- és kénszagot árasztott. Iszap és üledék kavargott
benne, de elég töménynek tűnt ahhoz, hogy összemocskolja a vizet, és eltömje
a halak kopoltyúját, lassú fulladásra ítélve őket.
Gaborn varázslóját is bevonta a vizsgálódásba. Binnesman térdig beleállt a
vízbe, szakértő módjára vízbe merítette a kezét, megkóstolta, majd undorodva
kiköpte.
- Mélyföldi iszap!
- Hogy került az a folyóba? - kérdezte Gaborn. A folyóparton álldogált, nem
állhatta a mocskos víz szagát.
- A Wye forrása - válaszolta Binnesman - a mélyföldekből tör fel. Ez az
iszap onnan származik.
- Földrengés okozhat ilyet? - kérdezte Gaborn.
- Egy földalatti földmozgás okozhat, de attól félek, nem az volt - válaszolta
a varázsló. - A romok, ahol a mágusférget megöltük, közel estek a forráshoz.
Szerintem néhány féreg megint folyosót ás. Talán mégsem öltük meg mindet.
Mivel olyan sok nemes gyűlt össze a Vendégváró Ünnepi fesztiválra
Sylvarresta vára mellett, nem volt nehéz összegyűjteni néhány alkalmas
embert, akik a harmincmérföldnyire fekvő hegyekbe lovagoltak. Kora
délután, hat óra múlva, Gabornnal és Binnesmannal az élükön, ötszáz harcos
érte el az ősi duskin romokat.
A kövek pontosan úgy néztek ki, mint előző este, amikor Binnesman,
Gaborn és Borenson otthagyta őket. A nagy tölgyfa kanyargó gyökerei félig
elfedték a bejáratot. Az emberek fáklyákkal világítottak, és egy ősi, töredezett
lépcsőn tartottak lefelé. A föld itt erősen fémes illatot árasztott. Gaborn volt a
megmondhatója, hogy a szag tegnap óta megváltozott.
Az ősi duskin város bejárata egy tökéletes félkör volt, vagy húsz láb
átmérőjű. A fal köveit olyan tökéletesen faragták meg, és úgy illesztették
egymásba, hogy még az elmúlt évezredek sem ártottak nekik - még mindig
stabilan álltak.
Az első negyed mérföldnyi úton egymást követték az oldalfolyosók és
kamrák tízezrei, ezek házak és boltok voltak valamikor, ahol a duskinok éltek
egykor, s most beborította őket az Alsóvilág vad növényzete - sötét, húsos
levelű emberfül és a lombozat szivacsos fonatai kapaszkodtak a falra. A helyet
már évszázadok óta megtisztították a duskin-kori értéktárgyaktól. Most
sugárzó tarajos gőték, vakrákok és egyéb, alsóvilági teremtmények lakhelyéül
szolgált.
A csapatok fél mérföldet sem tettek meg a kanyargó lépcsőkön, amikor a
járat hirtelen véget ért.
Az előttük futó utat eltorlaszolta valami. A lépcső lefelé vezetett - az
Idyménei-tenger felé sok-sok mérföldnyire -, de most egy hatalmas folyosó
torlaszolta el az utat.
Binnesman a legalsó lépcső szélére lépett, de mivel a szikla recsegni
kezdett, és megremegett a lába alatt, visszahőkölt. Magasra tartotta lámpását,
és lefelé kémlelt.
 A folyosó bejárata hatalmas kör volt, legalább kétezer yard átmérőjű. Vastag
kosz és törmelékréteg fedte. A földet iszap és kődarabok borították. Ember
nem tudott volna ilyen utat ásni. Ez esetben még egy féreg sem.
Binnesman lebámult, és szakállát simogatta. Majd felkapott egy
szikladarabot, és el is dobta.
- Akkor mégis jól éreztem a rezgést a lábam alatt! - szólt hangosan. - A
Földnek fájdalmai vannak!
Ebben a pillanatban egy falkányi sötét teremtmény cikázott át az alanti sötét
folyosón, melyek nem szokták meg a napfényt. Fájdalmukban visítoztak, és
elkacsáztak a lámpák fényétől.
Borenson idegesen törte meg a csendet.
- Mi fúrhatott ekkora lyukat?
- Csak egy teremtmény - felelte Binnesman. - Bár Alsóvilági bestiáriumom
olyan állatként említi, amit földi ember csak egyszer látott, s ezért
legendaként emlegeti. Ekkora folyosót csak a hujmoth áshat, egy világféreg.

A VILÁGFÉREG

- Égszelő Averan! -kiáltotta Brand állatszelídítő mester. - Szükség van rád!

Averan lassan ránézett a hajnal előtti fényben. A graakfészek hatalmas,
árnyékos padlásán inkább a hangja, mintsem a látványa alapján ismerte meg
Brandot. Ő etette a graakfiókákal, és nem merte szem elől téveszteni a
hüllőket. A graakok akár tizennégy lábnyi marmagasságra is megnőnek, és
egészben is könnyen lenyelhettek egy ilyen gyereket, mint amilyen Averan
volt. Bár a graakok imádták, mert ő etette őket azóta, hogy kimásztak a
bőrszerű tojásokból, de azért éhségükben idegesek is tudtak lenni. Néha nagy
szárnycsapásokkal kísérve próbáltak húscafatokat tépni Averan kezéből. De a
lány nem akarta elveszíteni a karját, mint ahogy Brandal történt régen.
- Égszelő - gondolta. - Égszelőnek nevezett. Nem állatgondozónak. -
Kilencéves korára Averan már túl nagy, túl idős volt ahhoz, hogy égszelő
legyen. Már két éve nem engedték repülni.
Brand az ajtóban állt, a homályos reggeli fény behálózta alakját.
Báránycomb volt övébe erősítve egy kötélfonattal, csalétkül hozta a
graakoknak. Kancsalított, és szakállát simogatta a bal kezével.
A lány nem tudta, vajon a túl sok, előző este megivott újbor beszél-e belőle,
s emiatt feledte el Averan korát. - Biz...?
 - ...tos? Igen. - Brand felhorkant, szavai tömörek, feszültek voltak. A lány
hirtelen rádöbbent, hogy a férfi remeg. - És sietnünk is kell. - Elfordult, a
padlás felé nézett.
A komor reggeli fényben Averan is, Brand is felmászott a felső fészkekhez.
A fenti fészkek fertelmesen büdösek voltak. Az idősebb graakok kígyóhoz
hasonló szagot árasztottak, s ezer év után a fészek szikláját is átitatta a szag.
Averan ezt már régen megszokta, és kedvelte is, ahogy néhány emberről
mondják, szereti az istállószagot vagy a kutyaszagot.
A lépcső egy széles kamrára nyílt, apró ajtaját a hegy keleti oldalába vésték.
A komor fényben Averan látta, hogy a kamra üres. A graakok reggeli
vadászatra repültek. A hűvös őszi idő miatt nyugtalanok és éhesek voltak.
Averan követte Brandot az alsó helyiségig. A férfi megállt egy pillanatra,
övéről lecsatolta a báránycombot, majd megnézte, hogy a kötél jól
illeszkedik-e a csuklócsont és az ínszalag közé, majd megforgatta a hatalmas,
formátlan combot. Egy graak-csalétek meg-pörgetése teljes embert követelt.
- Bőrnyakú! - kiabálta. - Bőrnyakú!
A graakot megtanították a nevére. A báránnyal jutalmazták, ha a szörny
engedelmes volt és kijött.
Averan a reggeli eget kémlelte. A graakot sehol sem lehetett látni. Bőrnyakú
nagy volt és öreg, remek ellenálló képességű, de igen lassú vadállat.
Csataménként is szolgált. Előző nyáron egyre messzebb és messzebb vitték
vadászatokra.
Nyugatra a Hesti hegyek emelkedtek, kopott csúcsaik hótól vagy
zúzmarától fehérlettek. A fészkek alatti hegyoldalon volt Haberd Tornya - öt
szép torony, falai átíveltek egy keskeny út felett, amely a hegyekbe vezetett.
Kiáltozó emberek rohantak a várfalak mögé. Némelyiknél fáklya is volt.
Hangjuk tompán és távolian hangzott. Asszonyok és gyermekek másztak
kocsikra, hogy elmeneküljenek.
Averan csak ekkor jött rá, hogy valami nagy baj van.
- Mi történt?
Brand kimerülten leengedte a báránycombot, s méregetni kezdte a lányt.
- Most érkezett lovon egy fegyverhordó, és híreket hozott a Morenshire-i
hegyekből. Tegnap éjjel vulkán tört ki az Alcair hegyekben, hamuesőt szór.
Kitörtekor férgek lepték el a környéket, és közelednek. A lovas úgy becsülte,
hogy a férgek között legalább nyolcvanezer pengevivő, és újabb ezer kisebb
mágus van, s legalább egy vadmágus. Gree felhő lebeg felettük, s még az eget
is elsötétíti. El kell vinned a híreket Paldane hercegnek Carrisba.
Averan megpróbálta felfogni a mondottak jelentőségét. Morenshire
Mystarria legnyugatibb területe volt, a Hest és az Alcar hegyek találkozásánál.
A Haberd torony, a legközelebb eső erődítmény nagyon ódon, de megbízható
építmény volt. A hegyi utazók menedékéül szolgált, és a katonák mindig
megtisztították az utakat az útonállóktól, férgektől és egyéb csőcseléktől. De
olyan rohamnak, amit Brand leírt, nem tudott volna ellenállni. A férgek egy
óra alatt áttörik a falakat, és nem ejtenek foglyokat.
Paldane herceg a király stratégája volt: ha valaki vissza tudná verni a
férgeket, akkor ő az. De most meg volt kötve a keze: Raj Ahten seregei
északon elfoglaltak vagy leromboltak néhány határ menti erődítményt, uraság
és paraszt egyaránt menekült előle.
- Urunk szerint a vulkánkitörés kergette ki a férgeket az odúikból - folytatta
Brand. - Egyszer a nagyapám idejében már megtörtént. A vulkán elöntötte a
vackaikat lávával, és az összes undorító dög szétszéledt. De ez a kitörés
sokkal nagyobb bajt hoz ránk, mint az az előző. A férgek túl sokáig tenyésztek
szabadon a hegyekben.
Megdörzsölte a bajuszát.
- És veled mi lesz? - kérdezte Averan. - Te mit csinálsz?
- Ne gondolj velem! - felelte Brand. - Fél kézzel is elbánok velük, ha kell! -
Megmozgatta a bicepszét, majd fájdalmasan felnevetett saját tréfáján. A lány
azonban látta a szemében a rettegést.
- Ne aggódj miattam! Majd elcsípem Bőrnyakút! - mondta Brand. - Nyereg,
étel és víz nélkül repülsz, hogy könnyítsünk a súlyon.
- És Derwin? - kérdezte Averan. - Miért nem ő viszi az üzenetet Paldane
hercegnek? - Derwin fiatalabb volt. Ötéves korára ő volt a Haberd torony
hivatalos égszelője.
- Tegnap késő éjjel kirepült egy sürgős üzenettel - válaszolta Brand, és kelet
felé bámult: nyilván a graak visszatértét várta. Keserűen mormogta maga elé:
- Micsoda egy bolond az uraság: égszelőkkel küld levelet a szeretőjének!
Averan már ismerte a dolgot. Évekkel ezelőtt gyakran vitt leveleket és
rózsát Haberd uraságtól Chetham úrnőnek. Visszafelé a hölgy is elküldte
levelét, s hajfürtöt vagy parfümös zsebkendőt mellékelt hozzájuk. Haberd ura
úgy gondolta, férfias szenvedélyét jobban el tudja leplezni, ha gyermek a
hírvivő, mint ha egy idős katona viszi a leveleket.
A termékeny keleti földeket beborította a reggeli köd, mely az első
napsugarak érintésére homályos aranyszínt vett fel. A zöld hegy smaragd
szigetként emelkedett ki a ködből. Averan a völgybe nézett, hátha meglátja a
graakokat. Bőrnyakú bizonyosan ott kutat valami zsíros és lassú falat után.
- Mikorra érnek ide a férgek? - kérdezte a kislány.
- Legfeljebb két óra - felelte Brand.
A védelem megszervezéséhez aligha elégséges idő. Haberd uraság
segítségért küldött a legközelebbi erődbe, de legalább egy nap, mire ideérnek:
főleg a lovagok a harci lovaikon. Averan nem volt benne biztos, hogy az
emberek kitartanak-e ennyi ideig.
Brand megint szájához emelte kezét, és nagyot kiáltott. A messzeségben egy
szárnyas porszem emelkedett a párafelhő fölé, sárgásbarna villanás cikázott át
a reggeli fényben - Bőrnyakú válaszolt a hívásra.
- Bőrnyakú öreg már - mondta Brand. - Meg kell majd állni vele
néhányszor, hogy kipihenje magát.
Averan biccentett.
- Az északi hegyek felé repülj, majd vágj át a Brace hegység gerincén. Nem
sok, csak kétszáznegyven mérföld. Napszálltára Carrisban lehetsz.
- És nem lassít le a pihenés? - kérdezte a lány. - Elég, ha egyenesen
odarepülök.
- Ez biztonságosabb - mondta Brand. - Nem kell megölni az állatot a nagy
sietségben.
Mit érthet ezalatt? - gondolkodott el a lány. Persze, hogy sietnie kell - és
egy graak halála mit számít az emberek halála mellett?
Ekkor jött rá az igazságra. Haberd tornya el van vágva a világtól. Bármit
tesz is, nem ér semmit. Semmilyen segítség nem jöhet időben. Haberd uraság
már bizonyosan elküldött pár hírnököt, méghozzá harci lovon. És a lovak
sokkal gyorsabbak, mint ő a graakkal. A graak legnagyobb sebessége negyven
mérföld óránként, és az esztendőnek ebben a szakában erős ellenszéllel is meg
kellett birkóznia. Egy gyors ló, jó anyagcsere-, erő- és állóképesség-
adománnyal nyolcvanat is könnyen lefut ennyi idő alatt.
- Nem is az üzenet miatt küldesz, ugye? - kérdezte Averan. A hangja
elcsuklott, és a szíve majd kiugrott a helyéből.
Brand lenézett rá, és gyöngéden rámosolygott.
- Persze, hogy nem. Az életedet mentem, gyermekem - mondta. - Vidd az
üzenetet Paldane hercegének, ha akarod! Mindig fennáll a lehetősége, hogy
egy lovas nem ér célhoz.
Lehajolt, és suttogni kezdett.
- De ha megfogadsz egy jó tanácsot, nem maradsz ott. Carris palotája egy
halálcsapda. Ha a férgek arra mennek, két hét alatt elérik, és akkor nem
biztos, hogy Paldane herceg továbbenged téged. Mondd azt a hercegnek, hogy
a figyelmeztetést tovább kell vinned észak felé, urunk másod-
unokatestvérének, Montalfernek. Paldane akkor nem mer majd visszatartani.
Bőrnyakú nehézkesen repült a ködös talaj felé, karmai közt egy pásztor
birkáját tartotta. Miközben repült, apró, aranyszínű szemei körülkémleltek.
A bestia megállt előttük, és csapott egyet-kettőt a szárnyával, a szele
megcsapta Averan haját. Bőrnyakú ügyetlenül ugrott egyet, majd óvatosan
Brand lábához tette a birkadögöt, mintha egy óriási macska hozná
egérajándékát a gazdának. A graak lihegve állt ott, a torka alatti bőrlebeny
ugrándozott, mintha levegőért kapkodna.
Lehajolt, és megbökte orrával Brand mellkasát.
Brand szomorkásan mosolygott, kinyúlt az egészséges kezével és
megveregette a fenevad orrát, kihúzott egy nagy húscafatot Bőrnyakú
kardforma fogai közül.
- Hiányozni fogsz, vén csirkefogó! - mondta Brand. Olyan magasra dobta a
báránycombot, amilyen magasra csak tudta, Bőrnyakú pedig elkapta, mielőtt
az leesett volna.
Averanhoz fordult.
- Kölyökkoromban rajta lovagoltam, tudod, negyven évvel ezelőtt - ahogy
Orden király is. Királyi hátason lovagolsz!
Bőrnyakú az egyik legöregebb graak volt, Averan nem is őt választotta
volna szíve szerint. De jól volt betanítva, és Brand mindig különös gondot
fordított az állat képzésére.
- Vigyázok majd rá - ígérte a lány.
Brand jelt adott, és lefelé mutatott a tenyerével. A hatalmas fenevad hajolva
lekuporodott, hogy a lány felülhessen rá. Averan nekifutott, és felugrott a
hátára. Mint minden égszelő, nagy állóképesség- és erő-adománnyal
rendelkezett. Több ereje és állóképessége volt, mint bármely más egyszerű
embernek, és apró termetével könnyen fel tudott ugrani a fenevad hátára.
Ezen adományokon túl még elme-adománya is volt, és ezért bármilyen
üzenetet könnyen megjegyzett, amit ura rábízott. Ezek a tulajdonságok
megkülönböztették a többi embertől. Kilencéves volt, de már sokat tapasztalt.
Averan felült a szörny csontos nyakára. Megvakargatta a vadállat bőrszerű
irháját.
- Sose ess le! - mondta Brand. Ez volt az égszelők első szabálya, amit
gyerekkorukban a fejükbe vertek. De az égszelők között köszönésként is ez
járta, valamint ezzel a könyörgéssel kezdték minden útjukat.
- Sose szoktam - válaszolta Averan. Brand a lány nyakára dobott egy kisebb
tarisznyát, melyben pénz csörrent. - A megtakarított pénze! - villant át a lány
agyán.
Átkulcsolta lábait a szörny nyakán, és érezte a feszülő és ugráló izmokat,
ahogy a lány parancsára várt.
A kislány azt kívánta, bárcsak több ideje lenne elbúcsúzni Brandtől.
Lelkének egy része nem is tudta elképzelni, hogy a férgek valóban erre
jönnek. Ma reggel a torony ugyanolyannak tűnt, mint minden más őszi
reggelen. Itt a fennsíkon, magasan a vár felett, vénuszhaj-csomók és néhány
szál dicsfű kapaszkodott a sziklára, bordó virágai szélesre tárták szirmukat. A
levegő csendes volt és békés. Az erődből konyhaillatot hozott a szél.
Lelke lázadozott az elválás gondolatára. Máskor jobban megetette volna az
állatot egy ilyen komoly út előtt. Azt kívánta, bár többet ehetne Bőrnyakú, de
a fenevad tele gyomorral nem bírta volna el a lány súlyát.
Averan torka kiszáradt. Keserű könnyek lepték el a szemeit. Szipogott, és
utoljára megkérdezte.
- És mi lesz veled? Mit fogsz csinálni? Elhagyod a kastélyt? Megígéred,
hogy elbújsz: nem a saját kedvedért, hanem az enyémért?
- A férgek elől futni maga a halál - mondta Brand. - Kettészelnének, mint
egy krumplit. Attól tartok, jelenlegi állapotomban szerény képességű íjász
lennék az erődben.
- Akkor az én kedvemért tedd meg! - kérte Averan. Mindent Brand jelentett
neki: apja, bátyja, barátja volt egy személyben. A lánynak nem volt családja.
Apja korán, még születése előtt meghalt egy csetepatéban a férgekkel.
Édesanyja pedig kitörte a nyakát, mikor Averan még totyogós volt, leesett a
lépcsőn, miközben az uraság lámpáit gyújtotta meg a toronyban. Averan látta
anyja zuhanását, de nem tudta felfogni, hogy az ember ilyen könnyen
meghalhat. Ő maga is esett vagy tizenöt lábnyit, amikor fenevadja ledobta a
hátáról, de Averannak semmi baja sem lett.
- Megígérem, hogy elrejtőzöm, ha ez segít - mondta Brand.
A lány mélyen a férfi szemeibe nézett, hogy meglássa, hazudik-e. De
Averan mindig tehetségtelen volt ebben. Mások szándékai, gondolatai
megfejthetetlen rejtélyt jelentettek neki.
Tehát meg kellett elégednie a reménnyel, hogy Brand elrejtőzik, vagy más
módon, de elmenekül Raj Ahten serege elől.
Brand rábámult, de hirtelen valami mást látott meg a lány háta mögött, és
elakadt a lélegzete.
A lány megfordult. A kanyonon túli, messzi dombon, hirtelen megpillantotta
őket. A férgek komótosan surrantak tova hat lábukon. Bőrszerű irhájuk sápadt
szürke volt a reggeli fényben, és bőrükbe megszámlálhatatlanul sok rúna volt
tetoválva. Az ember csak a napfényben megcsillanó csápjaikat látta, és
tüzesen csillogó törzsüket. Ilyen távolságból a sziklák alól elősurranó
bogaraknak látszottak. De Averan tudta, hogy ezek a fenevadak háromszor
magasabbak, mint egy ember.
Sötét felhőként grík rajzottak elő, rettenetes mennyiségben. A grík
denevérnél kisebb, nyárbogárnál nagyobb állatok voltak. Néha barlangokból
kerültek elő. Averan sosem látott ennyit egyszerre: elsötétítették az eget.
- Most menj! - kiáltotta Brand. A férgek nem két óra, hanem ezzel a
sebességgel akár öt perc múlva is elérhetik a falakat.
- Fel! - kiáltotta Averan.
A graak megfordult, és leugrott a szikláról. Averan gyomra felfordult egy
pillanatra, ahogy a gyík aláhullt. Hátasa nyaka mellett lenézett a több száz láb
mélyen elterülő sziklákra.
Egy pillanatra megfeledkezett a férgekről. Évszázadok során sok fiatal
égszelő esett e sziklák közé. Averan látta előző évben a kicsi Kylist leesni a
graakról, hallotta a kislány halálsikolyát. Most egy rettenetes hosszú pillanatig
azt hitte, hogy Bőrnyakú nem bírja el majd a súlyát, és mindkettőjüket a
halálba rántja majd.
Ekkor a graak szárnya belekapott a levegőbe, és repülni kezdett.
A lány visszatekintett. Brand integetett neki a graak-fészkek sziklájáról, a
napfény az arcára hullott, ahogy felmászott a felső fészkekhez.
Averannak úgy tűnt, hogy az egész hegység vele szárnyal. Erős kísértést
érzett, hogy néhány percig az erőd felett körözzön s megnézze, vajon mi
történik, ha a férgek odaérnek, de nem akarta, hogy ilyen emlékek üldözzék
az eljövendő évek során.
Kisebb lábmozdításokkal és szóbeli parancsokkal észak felé irányította
Bőrnyakút, a tenger hullámai módjára kavargó köd felett. Szeméből keserű
könnyek peregtek, ahogy Bőrnyakú hátán észak felé lovagolt.

MEDVETÖRTÉNETEK

- És akkor a fiad hozzávágta a lándzsáját az öreg agyarashoz - vihogott Poll

báró Roland mellett. - Nem vacakolt vele sokat, egyenesen a szeme közé
célzott. De a vén vaddisznónak kőkemény koponyája volt, és a gerely épp
hogy csak horzsolta!
Poll báró csak mosolygott az emléken, Roland az utat nézte. Még fél napi
útra voltak Carristól, kényelmesen kaptattak a kellemes kora délutáni
napsütésben, közben némi pihenést is engedve lovaiknak.
- Szóval a vén agyaras megdühödött, leszegte az orrát, és kapálta a földet, a
vér meg csak csorgott az agyarai mellett! Tudod, Homályerde vaddisznói
akkorák, mint egy hátasló, és a szőrük jak-szerűen bozontos. Na már most, a
fiad a maga tizenhárom évével látta, hogy a vaddisznó el akarja kapni őt, de
nem volt elég sütnivalója, hogy kitalálja, mit tegyen, pedig ezt mindenki tudta
volna az ő helyében.
- Mit kellett volna tennie? - kérdezte Roland. Sosem vadászott vaddisznóra
Homályerdében.
- Hát azt, hogy megfordítja a lovát, és elvágtat! - kiáltotta Poll báró. - Nem,
a fiad csak ült ott, bámult a fenevadra, és célpontként tartotta a lovát.
Szerintem addigra már telepisálta a nadrágját!
- No, szóval a vén vaddisznó nekifutott, és pont a gyomra felett találta el a
lovat, így belezte ki, a fiadat pedig vagy négylábnyira hajította. Nos, ahogy
mondtam, egy órája lehetett, hogy elvesztettük a kutyákat, és lóra kaptunk,
hogy megkeressük őket. Már hallottuk a csaholásukat a dombokon, tudod.
Tehát a fiad leszállt a lováról, és megpróbált eloldalogni, de amikor a
vaddisznó meglátta, a fiad futni kezdett, a Hatalmakra esküszöm, olyan
gyorsan, mintha repülne. - Poll báró szemei tágra nyíltak örömében, ahogy
mesélte a történetet. Úgy hangzott, mint amit már sokszor mesélt, és közben
csiszolt is egy kicsit.
- Tehát Borenson úrfi, ahogy meghallotta a kutyák csaholását, azt mondta
magában (ahogy később kiderült): - Odarohanok a kutyákhoz! Ők majd
megmentenek!
- Elkezdett rohanni a páfrányok között, azzal a disznóval a sarkában. Nos
tehát, a fiad éppen akkor kapott vagy két adomány anyagcserét: képzelheted,
milyen gyorsan tudott futni! Vagy harminc mérfölddel rohant, s közben
ordított: Segítség! Segítség! Oltári zenebonát csapott, és valahányszor
lassított, mindig belehasított a tudat, hogy a vaddisznó bármikor átküldheti a
másvilágra. Lefutott már vagy egy fél mérföldet hegynek felfelé, mondom,
épp ideje volna megmenteni az életét. Felszálltam hát a lovamra, és bevágtam
közéjük. Amilyen gyorsan futottak, köröznöm kellett körülöttük, hogy dobó
távolba kerüljek, és eltaláljam a vaddisznót. De hiába, nem találtam olyan
pontot, ahonnan eltaláljam. És a fiad akkorra érte el a kutyákat. Mind egy
kőrisfa gyökereinél ültek, lógó nyelvvel, és néha-néha egyikük elvonyította
magát, mintha csak el akarná ütni az időt. A fiad meg úgy gondolta, felmászik
a fára, a kutyák megvédenek majd! Fel is mászott a fára. A kutyák várakozóan
felugrottak, felnéztek rá, és csóválták a farkcsonkjukat, a kis Borenson meg
vagy húszlábnyira csücsült fenn a fán.
Akkor a vaddisznó pont a kutyafalka kellős közepén bukkant ki az erdőből.
Úgy tűnt, a mi öreg agyarasunkat bekerítették, de mivel a kutyákat legalább
annyira szerette, mint a fiadat, és azt is látta, hogy ki vannak fáradva, és
enyhén meglepődtek, hogy egy ezerötszáz fontos vadállat bukkan fel közöttük
- leszegte az orrát, és az első kutyát vagy negyven yardnyira dobta fel, másik
kettőt azonnal darabokra tépett, még mielőtt talpra ugrottak volna. Erre a
kutyák maradéka - csak öten-hatan voltak ebben az eresztésben - úgy döntött,
ideje a lábuk közé kapni, ami a farkukból megmaradt, és elrohanni a
következő kocsmáig. Akkor Borenson úrfi elkezdett kiabálni: Segíts, te
szemét! Segíts!
- No, mondom magamban, az ember ne hívja így azt, akitől az élete
megmentését reméli! Mivelhogy láttam, a fán nincs veszélyben, lelassítottam
a lovamat, hadd jusson egy kis szuflához. És pont akkor eget verő kiáltást
hallottam - micsoda fülsiketítő visítás! Felnéztem, hogy lássam, miért ordít a
fiad? Kiderült, hogy a fának már voltak lakói: medvék! Három termetes
medve! A kutyák kergették fel őket!
Poll báró akkorát nevetett az emléken, hogy maga is ordítani kezdett, és
szemeiből könnyek potyogtak.
- No, a fiad ott ragadt a fán, és a medvék se örültek nagyon neki, a
vaddisznó a fa lábánál várta, és én meg úgy elkezdtem nevetni, hogy majd
kiestem a nyeregből. Hangosan átkozódott - tudod, sose voltunk nagy barátok
- és azt parancsolta, mentsem meg. Én meg két évvel idősebb voltam nála, és
úgy éreztem, inkább csapjon belém a villám, mintsem egy tizenhárom éves fiú
parancsoljon nekem. Jó távolságra megálltam a fától, és felkiabáltam:
Szemétnek neveztél?
A fiad visszaordított:
- Igen!
- Nos, nem zavart, hogy annak hívott - folytatta Poll báró. - Nem nagyon
érdekelt, hogy egy tizenhárom éves gyerek ilyet mondott rám. Tehát
felkiabáltam: - Hívjál Sirrah-nak, vagy mentheted magad egyedül!
Poll elhallgatott, elég gondterhes csönd volt ez.
- Mi történt akkor? - kérdezte Roland.
- A fiad arca elfeketedett a dühtől. Sosem voltunk barátok, ahogy már
mondtam, de sosem sejtettem, hogy ennyire nem. Tudod, mindig is
kíméletlenül ugrattam, fattyúnak hívtam, és azt hiszem, keresztüllátott rajtam.
Tudta, hogy alacsony származású vagyok, tehát úgy gondolta, hogy nekem
jobban kellene vele bánnom, mint a többi nemesúrfinak - nem rosszabbul.
Megérdemeltem a gyűlöletét, nem mondom, sose gondoltam, hogy egy fiú
ennyire tud gyűlölni!
- Elkiáltotta magát: - Ha becsületesen meghalsz, akkor hívlak majd
„sirrah”-nak. De egy perccel sem előbb!
- Akkor előkapta a kését - mesélte tovább Poll báró -, és feljebb mászott a
fán, nevetni kezdett, majd egyedül ment a medvékre.
- Egy szál késsel, a medvék ellen?
- Úgy, ahogy mondom! - mondta Poll. - Erő- és állóképesség-adománnyal a
birtokában se nézett ki termetre erősebbnek, mint a többi fiú. A medvék
erősebb ágakra másztak át, s én nem hiszem, hogy épeszű ember rájuk támadt
volna ebben a helyzetben. De a fiad csak ment utánuk, talán azért, hogy
bebizonyítsa: képes rá. Azt hiszem, tényleg meg is ölte volna őket. A medvék
viszont, amikor meglátták, hogy utánuk mászik, inkább leugrottak. Amikor a
vaddisznó látta, hogy a fáról úgy potyognak a medvék, mint ősszel a
falevelek, békén hagyta a fiadat, inkább elment makkolni...
 Poll báró kuncogott az emléken.
- Ez volt az első eset, mikor felmerült bennem, hogy a fiad egyszer majd a
Királyi Testőrségben lesz kapitány - folytatta. - Vagy megöleti magát. Vagy
mind a kettő.
- Mindkettő? - Roland Poll báró arcába bámult. A férfi termetre óriásnak is
beillett: háromszáz fontnyi zsírtömeg, éjfekete hajjal a tetején. De
arckifejezése elgondolkodó volt.
- Azok a férfiak, akik a király lestőrei lesznek, ritkán maradnak hosszú ideig
a poszton. Tudod, hogy Orden király családját az elmúlt nyolc évben
háromszor támadták meg?
Nyolc év alatt három merénylet igazán soknak tűnt. A saját életében Roland
sohasem hallott még ilyenről. Amikor anyagcseréjét a király szolgálatába
adta, nem képzelte, hogy ilyen sötét időkre ébred. Királya halott, Mystarria
egész királyságát támadók rohanják le.
- Nem tudtam - válaszolta Roland. Húszévi alvás után nem volt még
alkalma tanulmányozni a történelemkönyveket. Eszébe jutott, hogy Orden
királynak talán helyi gondokkal kell megküzdeni - szomszédokkal, akik el
akarják tenni láb alól. - Ki küldte a gyilkosokat?
- Természetesen Raj Ahten! - felelte Poll báró. - Sosem volt bizonyítható, de
mindig rá gyanakodtunk.
- Küldhettek volna egy merénylőt, hogy megállítsák - felelte Roland, s forrt
benne a jogos felháborodás.
- Megtettük - több tucatot küldtünk rá. Rofehavan összes királyságából
százakat, talán ezreket. Őt is, a kegyenceit is megpróbáltuk megöletni, s
elsöpörni Elkötelezettjeit, szövetségeseit. Sőt, a Szabad Lovagok is bevetették
erejüket. Az istenit, ez nem csak egy vacak kis határi csetepaté!
Megdöbbentő volt, hogy egy Farkasúr ennyi támadást visszaverjen, és még
mindig annyira erős maradjon, mint Raj Ahtenről hírlett.
Mindenhol tapasztaltak erre utaló jeleket. A délután folyamán lovaglás
közben, északról menekülő parasztokat láttak. Férfiak és nők vonszoltak
ruhákkal és élelmiszerrel teli kézikocsikat, s magukkal vitték mindazt az
értéket, amijük csak maradt. Szintén látták a csapatmozgásokat: mystarriai
harcosok lovagoltak a harcba észak felé.
Roland szótlanul lovagolt a nyeregben.
- Egek! - morogta Poll báró. - Mi van itt?
Megkerültek egy kanyarulatot, és lenéztek a magaslatról. Az úton egy ló
feküdt. Úgy tűnt, a lába törött el. Az állat felemelt fejjel feküdt, kábultan
nézett körül, lovasát félig maga alá temette. A férfi a király hírnökének ruháját
viselte: bőrsisakot, zöld kabátot, éjkék mellényt, mellén zöld lovag képével.
A hírnök vagy egy órája vágtatott el mellettük, s még kiabált is, hogy
engedjenek utal neki. Most már nem mozdult.
Roland és Poll báró odakaptatott. Az út laposabb része sáros volt a kétnapi
esőzéstől, habár ez nem volt szembetűnő. Roland viszont látta a pontot, ahol a
ló megcsúszott, és vagy száz lépésnyit sodródott a kanyarban. Megcsúszás
után valószínűleg kificamította a bokáját, és megpróbált felállni. Teljes
sebességgel vágtatni egy lovon, amelynek három anyagcsere-adománya van,
veszélyes lehet. Egy ló, amely hatvan mérföldes sebességgel fordul be egy
kanyarba, könnyen eltörheti a lábát, és belecsapódhat egy fatörzsbe.
A hírnök nyilvánvalóan halott volt. A férfi feje természetellenesen
kicsavarodva feküdt a földön, szemei üvegesen meredtek előre. Legyek
röpködtek a szája körül.
Roland leugrott, kihúzta a hírvivő tarsolyát a tunikából, egy zöld lakkbőrből
készült hosszú, kerek tekercstartót. A sebesült ló felnézett Rolandra, s
felnyerített kínjában. Roland már hallott ilyet.
- Légy vele könyörületes! - mondta Poll.
Roland kihúzta rövid kardját, s mikor a ló máshová nézett, megadta neki a
kegyelemdöfést.
Elvette a tarsolyt, kihúzta a tekercset, és egy pillanatra megnézte. Csak
néhány szót tudott írni-olvasni, de azt gondolta, hogy legalább a pecsétet
felismerheti. De nem ismerte fel.
- Nyisd már ki! - szólt rá Poll báró. - Legalább azt tudjuk meg, hová vitte!
Roland feltörte a viaszpecsétet, kinyitotta a tekercset, melyen sebtében
odavetett sorokat talált. Csak néhány szót ismert fel: „a”, „egy”, „és”. De a
hosszabb szavakkal meggyűlt a baja, bárhogy is próbálta felismerni őket.
- Nos, ki vele, az istenit! - kiáltott fel Poll báró.
Roland csikorgatta a fogát. Nem volt ostoba ember, csak műveletlen.
Átnyújtotta Pollnak a tekercset.
- Nem tudok olvasni.
- Ó! - mondta Poll báró, majd elnézést kért és átvette. Egy pillantásra
elolvasta.
- A Hatalmakra! - ordította. - Haberd Tornyát férgek rohanták le, méghozzá
több ezernyi! Carrisba küldtek híreket!
- Kétlem, hogy Paldane hercege örülni fog az újabb rossz hírnek - tűnődött
Roland.
Poll báró gondolkodva beharapta alsó ajkát. Előbb észak, majd dél felé
nézett, valószínűleg azon merengett, merre tovább.
- Paldane a király nagybátyja - magyarázta, mintha Roland elfeledte volna
az elmúlt húsz évet. - Most a király parancsára régenskedik. De ha Carrist
ostromolják, mert úgy tűnik, ez a helyzet, akkor egy szemernyit sem segíthet a
férgek ellen. Valakinek vissza kell vinnie ezt a hírt a Hullámok Udvarába, a
királyhoz és a kancellárokhoz.
- Biztos, hogy nem egy hírnök megtette már - válaszolta Roland.
- Csak reménykedhetünk! - morogta Poll báró.
Roland visszaugrott a hátasára, de Poll báró hangosan megköszörülte a
torkát, és a halott hírnök felé bökött a fejével.
- Az erszénye jó fogás lenne. Ne hagyjuk itt a hullarablóknak!
Roland viszolygott a gondolattól, hogy kifosszon egy halottat, de tudta,
hogy Pollnak igaza van. Ha ők nem veszik el a fickó erszényét, akkor a
következő utazó teszi meg. Emellett, mondta magában, a király üzenetét viszi
majd, s lehet, hogy megkapja érte a hírnök fizetségét.
Levágta az erszényt: nehezebb volt, mint gondolta. A hírnök valószínűleg az
összes pénzét magával vitte.
Roland megrázta a fejét. Egy héten belül ez a második eset, hogy szerencsés
helyzetben találja magát. Elmerengett, vajon ez annak a jele-e, hogy a háború
számára akár hasznos is lehet?
Felkapott a lovára, és odakiáltott Pollnak:
- Versenyezzünk!
Megsarkantyúzta lovát, s szélvészként vágtattak el. Poll báró lova volt a
gyorsabb, de Roland tudta, hogy egy kövér ember lova hamarabb fárad.
Egy hegyoldalban, egy tucat mérföldnyire északra attól a helytől, ahol
Roland és Poll a halott hírnököt találta, Akhoular, a távolba-néző egy magas
tölgy görbe ágára támaszkodva álldogált. Az egyik ágnak támasztotta a fejét,
és merően nézte a kél lovast, amint a sáros úton nyugat felé tartottak a kora
délutánban.
Tudta, hogy nem parasztok, akik a carrisi ostrom elől menekülnek. De nem
is katonák, akik a harcba lovagolnak.
Nem látszottak a király hírnökeinek sem, mert nem viseltek egyenruhát. Bár
Akhoular nem volt biztos benne...
Emberei jó pár hírnököt megöltek a múlt héten, ahogy azt a hátrahagyott
hullák is mutatták. Talán a király hírnökei nem is olyan ostobák, s álruhában
utaznak.
Akhoularnak öt látás-adománya volt. Még egy mérföld távolságból is
pontosan látta egy ember határozott arcvonásait. A fiatalabbik, amelyik a
gyors lábú lovon ült, a hírnökök sötétzöld bőrtarsolyát vitte a csuklójára
tekerve. A testesebbik fel volt fegyverezve.
Igen, a király hírnökei megokosodtak. Nem viselték a király színeit
útközben, és ez mellé még egy lovagot is adtak, hogy megvédje őt az úton.
Akhoular a fa alatti táborba füttyentett. Lassan kifogyott az emberekből.
Előző héten három bérgyilkost vesztett. Most egy fiatalt hívott, a Csendesek
Testvériségének egy mesterét.
 - Bessahan, két lovast látok! Üzenetet visznek - mondta. Az út felé mutatott,
habár a bérgyilkos alatta állt, s nem láthatott keresztül az erdőn. - Carris felé
tartanak. Meg kell ölnöd őket! - adta ki Akhoular a parancsot.
- Nem fogják elérni Carrist - biztosította a távolba-látót Bessahan. Amaz
felkapott csatalovára, mélyen arcába eresztette piszkos barna csuklyáját.
Egyik kezével hátranyúlt nyergébe, hogy ellenőrizze: az íja még mindig a
nyeregtáskához van-e szíjazva.
Megsarkantyúzta lovát, és levágtatott a hegyoldalról.

A KISNEMESEK KÖZÖTT

- Így, most már sokkal jobb! - mondta Sir Hoswell. Myrrima a

nyolcvanyardnyi távolságban lévő célra tartotta íját. Egy lábbal a cél alatt
találta el, de ez volt a harmadik alkalom, hogy a szénakazalra tűzött
rongykörbe beletalált, és most büszkeség töltötte el.
- Kitűnő, asszonyom! - mondta Sir Hoswell. - Nos, és ha most ezt még
tízezerszer megismétli, akkor bele is fog találni mindig. Tanuljon meg ebből a
távolságból lőni, majd távolabbról és távolabbról. Nemsokára már a
kisujjában lesz, nem a fejében vagy a kezében.
- Fel kell emelnem a kezeimet... - javította ki Myrrima. A gondolat, hogy
még tízezerszer lőnie kell, aggasztani kezdte. Már most elzsibbadtak ujjai és a
karja. - Egy ilyen lövéstől egy Legyőzhetetlennek a haja szála se görbülne...
- Óóóh! - felelte Sir Hoswell. - Talán nem ölte volna meg, de eunuchot
csinált volna belőle. És ha az volt asszonyom célja, hogy megakadályozza az
erőszaktételben, akkor biztos, hogy nem csak egy toldalék fityegne a lábai
között...
Myrrima oldalról pillantott rá. Sir Hoswell szélesen mosolygott. Szívós
ember volt, bozontos bajusszal, keskeny szakállal, és táskás szemei úgy
fittyedtek le, mint egy gyíké, aki félálomban hever a meleg kövön. Mosolya
kellemes is lehetett volna, ha fogai nem olyan girbegurbák.
Sir Hoswell közel állt, túl közel. Myrrima nem tehetett róla, de
kellemetlenül érezte magát. Egy tisztáson álltak, egy keskeny völgyben, közel
a heredoni kisnemesek táborához. Tegnap több száz fiú gyakorolta itt az
íjászatot, de ma üres volt, mert mindenki a Nagy Lakomázásra ment. Myrrima
körül ötvenyardnyira mindenhol fák magasodtak, és valahogy nagyon
magányosnak és sebezhetőnek érezte magát.
 Egész életében jól ismerte Sir Hoswellt - bannisferrei volt végül is - bár ma
valahogy nem tudott bízni benne. Késő délutánba hajlott már, és nem tudta,
visszaér-e a kastélyba sötétedés előtt.
A tölgyfák természetes sorompója eltakarta őket a kíváncsi tekintetektől.
Myrrimát senki sem látta volna meg itt. Tudta, hogy egyedül időzni egy
férfival, aki nem a férje, botrányos viselkedésnek számít, de most úgy döntött,
felkészül a harcra, nem akarta felkelteni Borenson figyelmét. Ha férje
megsejtené a szándékát, még megtiltaná neki. Szüksége volt valakire, aki
megtanítja neki a harci fogásokat.
Lord Hoswell apja régi barátja volt, és kiváló íjász. A lány gyakorlás közben
találta itt, s mikor megkérte, adjon neki leckéket délután, beleegyezett. Az
elme-adománnyal, amit anyjától kapott két hete, Myrrima sokkal könnyebben
tanulta meg az íjászat alapfogásait, mint gondolta.
- Próbálja meg újra! - sürgette Lord Hoswell. - És most húzza jobban hátra
azt az íjat. Jól meg kell feszíteni, úgy mélyebbre talál.
Myrrima kihúzott egy nyilat a tegezéből, s alaposan megnézte. Az íjász
elsiette a munkát: a nyíl egyik tolla nem volt odaragasztva, és rosszul
illeszkedett. Megnyalta ujját, és helyére illesztette a tollat, majd határozottan
ujjai közé fogta a nyílvesszőt, az íjhúrra illesztette a rovátkát, és a füléhez
húzta.
- Várj! - mondta Sir Hoswell. - Végy fel jobb testhelyzetet! - Mögé lépett,
és a lány érezte a teste melegét, lélegzetét a tarkóján. - Húzd ki magad, és egy
kicsit fordulj oldalt - így!
Megfogta a lány bal mellét, és beigazította, majd csak állt ott, s reszketve
ölelte át Myrrimát. A férfi lábai is remegtek.
A lány érezte, hogy elpirul felháborodásában. De hirtelen meghallotta
Gaborn figyelmeztető hangját: Fuss! Veszélyben vagy! Menekülj !
Myrrima hirtelen annyira megrémült, hogy véletlenül leejtette a nyílvesszőt.
De Sir Hoswell nem engedte el.
A lehető leggyorsabban a férfi ágyékába rúgott a térdével, s ezt a férfi még
anyagcsere-adománya birtokában sem tudta kikerülni.
Sir Hoswell összegörnyedt, de a lány blúza a kezében maradt, közben pedig
megpróbálta magával rántani.
Gaborn hangja újra megszólalt: Menekülj!
Myrrima a férfi ádámcsutkájába vágott. A férfi visszahőkölt, és így
elengedte a blúzt, úgyhogy Myrrima egy könnyed rántással kiszabadította
magát.
Megpróbált elfutni, de a férfi megragadta a bokáját, és elgáncsolta. Myrrima
segítségért kiáltott, és estében még egyet rúgott a lovagon.
A férfi rávetette magát.
 - Az istenedet, te ribanc! - csitította, s lekevert neki egypár pofont. - Fogd be
a csacsogódat, vagy én teszem, de alaposan!
Kicsavarta a kezét, s tenyerét a lány állára téve olyan erővel kezdte nyomni
a fejét, hogy a nyaka fájdalmasan hátragörbült. Beigazította az ujjait, s
befogta a lány orrlyukait is. A férfi tenyerével a száján Myrrima nem kapott
levegőt, s a férfi súlyával a testén nem tudott elmenekülni. Megpróbált
védekezni: a hüvelykjét nyomta a férfi szemébe, hogy az vérezni kezdett.
- A ragya verjen meg! - átkozódott a lovag. - Meg kell öljelek!
Gyomron vágta áldozatát, hogy így még kevésbé kapjon levegőt. Egy
hosszú pillanatig némán küzdött a lány, most már csak a levegőért, miközben
a férfi szabad kezével lecsatolta az övét. Myrrima tüdeje lángolt a
levegőhiánytól, s szeme előtt vörösbe borult a világ. Feje kitekeredett, mintha
haldokolna.
Ekkor egy csattanást hallott, és Sir Hoswellt elhagyta a hév. Lehengeredett
róla.
Valaki megrúgta - elég erősen, akár a bordáit is összetörhette volna.
Myrrima levegőért kapkodott, és csak szívta-szívta a levegőt a tüdejébe, de
még így is úgy érezte: sosem pótolja a hiányt.
- A mindenit, mi van itt? - kérdezte egy hang. Női hang volt, olyan vaskos
akcentussal, hogy Myrrima először észre sem vette, hogy Rofehavan nyelvén
beszél.
Myrrima felnézett. Egy kék szemű, hullámos fekete hajú, húsz év körüli nő
állt előtte, haja csigákban omlott vállára. Széles vállai egy kemény harcost is
megszégyenítettek volna. Gyűrűs páncélinge felett egyszerű barna övet viselt,
és súlyos bárdot tartott a kezében.
Egy félénk, tudósruhás asszony állt mögötte, a Naplója.
Myrrima Sir Hoswellre nézett, átfutott az agyán, hogy az asszony talán
agyoncsapta a baltával. Ez nem vallott egyszerű emberre. A nő fleedsi lovas
asszony volt, olyan harcos, aki elég testi erővel és rugalmassággal rendelkezik
ahhoz, hogy még Hoswellnek is kemény falat legyen.
De Sir Hoswell még élt, csak a bordáit fogta, és összegörnyedve úgy térdelt
ott, mint egy megvert kutya.
Rámordult az asszonyra.
- Maradj ki ebből, fleedsi ringyó!
- Óh, én a helyedben nem így köszöntenék egy leányzót, akinek bárd van a
kezében! Rosszul mutatkoztál be! - Az asszony az udvari emberek jó szokása
szerint tréfásan mosolygott. De a mosolya tele volt keserűséggel.
Egy pillanatra megnézte magának Lord Hoswellt, aztán összeráncolta
szemöldökét.
- Nos, ha Heredonban csak ilyen harcosokat nevelnek, akkor nem tudom,
kitől lesz itt gyerekem! - merengett hangosan.
Myrrima csak zihált, és rettenetesen meg volt rémülve a történtektől. A nő
szavaiból nem lehetett kivenni, de Myrrima tréfának vette a dolgot.
Fleeds lovas nemesei lovakat tenyésztettek vagy ezer éve, erejükért,
szépségükért és intelligenciájukért. Fleeds nemesasszonyai pedig
gyermekszülésekre vállalkoztak. Egy magas származású asszony élete
folyamán legalább egy tucat vagyonos férfit felkérhetett: nemzzen neki
gyermeket, még férjhez is mehetett, de a férj sosem parancsolhatott
asszonyának. Az asszonyok vitték tovább a nevet, a rangot, és Fleedsben az a
mondás járta: „Egyetlen gyermek sem ismerheti biztosan az apját”. A fleedsi
asszonyok még a gondolatától is kacagtak, hogy egy férfi parancsolhat nekik.
Fleedsben így a „király” szó alatt azt a férfit értették, aki feleségül vette a
királynőt. Ha a királynő úgy döntött, elbocsátja, és máshoz megy, akkor
elvesztette címét is.
- Én... öö... - habogott Myrrima. Hoswell a vérző halántékához kapott, majd
eldőlt, mintha elájult volna.
- Hogy mit? - kérdezte az asszony.
- Bocsánat! - mondta Myrrima. - Csak megkértem, hogy tanítson nyilazni.
A nő Hoswellre köpött.
- No hiszen, a ti északi nemeseitek akarják megtanítani asszonyaikat a
harcra, akik várait Raj Ahten könnyű szerrel lerombolhatja!
Myrrima nem vágott vissza. A férfi mellé térdelt. Hoswell köhögött, és
erőtlenül megpróbált térdre kecmeregni. Myrrima megpróbált segíteni, de
Hoswell rábámult, majd ellökte a kezét.
- Hagyj békén, mystarriai rüfke! Tudtam, hogy csak baj lesz veled!
Végre feltérdelt, majd feltápászkodott, és dülöngélve eloldalgott.
Myrrima nem tudta, mit mondjon. A férfi szavai tőrdöfésként érték:
„Mystarriai rüfke!” Itt született és nőtt fel Heredonban. Hoswell jól ismerte őt.
Azért nevezte rüfkének, mert egy mystarriaihoz ment férjhez?
A fleedsi asszony megszólalt.
- Egy percig se bánkódj miatta! Ismerem a fajtáját. Vacsoránál azt meséli
majd a többieknek, hogy megvoltál neki, aztán megcsúszott, és beverte az
arcát egy sziklába.
- Orvost kéne hívnunk! - szólt Myrrima. - Nem hiszem, hogy így visszajut a
táborba.
- Csak újabb verekedéshez vezetne - felelte a lovas asszony. - Ha meg
akarod bosszulni az erényeden esett sérelmet, akkor eressz egy nyilat a
fenekébe!
- Nem! - válaszolta Myrrima.
- Akkor hagyd békén!
 Myrrima összeráncolta a szemöldökét. Sosem érezte magát az erény
bajnokának, de nem hitte, hogy egyszer a sorsára hagy egy sebesült embert.
- A pokolba kéne kívánnom a gazfickót, ehelyett megsajnálom! - fortyogott
magában.
Myrrima állkapcsa összeszorult. Ha harcba készül, szörnyűbbet is lát majd,
mint egy púpos fejjel támolygó férfit.
- Köszönöm! - mondta a lovas asszonynak. - Milyen szerencse, hogy
véletlenül erre jártál!
- Nem véletlenül! - felelte a fleedsi asszony. - Azon a dombon nyargaltam
éppen, mikor a Földkirály figyelmeztetett: itt valaki bajban van!
- Ó! - mondta Myrrima csodálkozva.
A lovas asszony érdeklődve Myrrima arcába nézett.
- Csinos lány vagy! Milyen adományod van?
- Kettő szépség, és egy elme...
- Ki vagy? Nemesasszony, vagy gazdag ágyas? Bár a kettő közt nincs sok
különbség...
- Nemesasszony... - mondta Myrrima habozva, mert nem ez volt az igazság.
- Valami olyasféle. Nevem Myrrima. A férjem a Királyi Testőrségben szolgál.
- Kérd meg őt, hogy tanítson meg a nyíllal bánni! - felelte a hölgy, nem
titkolva, mennyire undorodik az északiaktól és ügyetlenségüktől. Megfordult,
és visszaindult az erdőbe.
- Várj! - kiáltott Myrrima. A nő visszanézett.
- Kit köszönthetek Önben? - Myrrima érzése szerint túl illedelmesen, túl
finoman szólt ehhez a durva nőhöz.
- Erin vagyok. Erin a Connal Klánból. Hercegnő volt, Vörös Herin
Nagykirálynő lánya.
- Sajnálom Fenséged apját - mondta Myrrima, mivel mást nem mondhatott.
Néhány napja azt a hírt kapták, hogy Raj Ahten foglyul ejtette Connal
Nagykirályt, és a fagyóriásoknak vetette őt eledelül.
Lady Connal csak biccentett, zöld szemei megvillantak. Mondhatott volna
valami becsmérlőt apjáról és annak vitézségéről. Az ilyen becsmérlések
alázatosságnak számítottak az ő országában. Adhatta volna tanújelét annak,
hogy szerette az apját. A gyermek szeretete apja iránt szintén nemes dolognak
számított. De őt nem abból a fából faragták.
- Sok harcos meghalt. - Csak ennyit mondott. - Férfiak és nők. A halottak a
szerencsésebbek, mert van, ami rosszabb a halálnál.
Erin lenyúlt, és felvette Myrrima íját és nyilát. Gyors mozdulattal a helyére
tette a nyilat, megfeszítette a húrt, és lőtt. A nyíl a szénakazal kellős
közepében állt meg.
- Fitogtatja a tudását! - gondolta Myrrima. - Azt akarja, hogy felnézzek rá!
 Harmincezer fleedsi lovast kényszerített Raj Ahten a saját seregébe. A
Farkasúr annyi szépséggel és hangadománnyal rendelkezett, hogy
vonzerejének nehéz volt ellenállni.
Egy fél perccel előbb Myrrima még térden állva ajánlotta volna magát a
hölgy kegyelmébe. De most, hogy látta Erin zavarát, Myrrima meglátta benne
a hétköznapi embert. - Nem különbözünk! - gondolta.
- Connal hercegnő, megtanítanál engem lőni? - kérdezte a lányt Myrrima.
- Ha meg tudod tanulni... - válaszolta Connal. - De elsőként az tanuld meg,
hogy ne szólíts engem hercegnőnek, se úrhölgynek vagy más udvari módon.
Nem szeretem, ha úgy beszélnek rólam, mint egy férfi kis kedvencéről. A
saját országomban egy asszony a tetteivel kerül be a Klánok Nagyurai közé,
és nem beleszületik, tehát a ti címeitekhez nekem kevés jogom van. Hívj
Connalnak, vagy ha már mindenképp cím kell, hívj lovas nővérnek vagy
nővérednek.
Myrrima mereven bólintott.
Sir Hoswell épp ekkor érte el a kanyart, s átvágott a fák között. Connal
nővér megszólalt.
- Menjünk innét, mielőtt az a gazfickó megtalálja a barátait és visszajön.
Myrrima felvette az íját és a nyilait, majd Connal nővért követve végigment
a fák között. Connal Naplója diszkréten a háttérben maradva követte őket. A
mezőkön a fű már száraznak látszott, de mihelyt beértek az erdőbe, az elmúlt
két nap esőitől megpuhult fűágyak és az avar olyan puhának tűnt, mintha
nedves szőnyegen sétálnának.
Átvágtak a tölgyerdőn, és Connal nővér elégedetlen pillantásokkal
méregette Myrrimát a szeme sarkából.
- A tartásodon kell javítanod. A nőknek azért nehéz az íjászat, mert a mell
útban van. És neked szép nagyok vannak. Ronggyal kéne lekötnöd. Sőt, most
hallottam, van, aki bőrmellénnyel szorítja le!
Myrrima arca elfintorodott. Mindig büszke volt a melleire, és nem örült a
gondolatnak, hogy le kell szorítania vagy bőrmellénybe csavarnia őket.
Elérték a dombtetőt, és vártak egy percet. Itt, a régi Duskin hegyi úton
állították fel sátraikat a kisnemesek, és a domb tetejéről Myrrima
végignézhette a vár körül épített sátortábort.
A Sylvarresta vára melletti mezők ponyva- és selyemtengerré változtak. Itt
az út mellett táboroztak le a kisnemesek, olyan férfiak és nők, akik csak egy,
vagy két generáció óta tartoztak a nemesek közé: olyan emberek, akiknek
apját vagy nagyapját ütötték lovaggá, s így emelkedtek a hétköznapi emberek
fölé. Egy nagyúr mind a négy származási vonalán lovagokkal volt
rokonságban, és ősei nemzedékről nemzedékre elnyerték a címet, bizonyítván
a nemesi erényeket. De ahogy Myrrima tudta, a lovagi címet nem volt nehéz
megszerezni. Bármelyik vadállat elnyerhette egy szép napon. A legtöbb
kisnemes ősét csak azért ütötték lovaggá, mert harci tudásuk vad
temperamentummal és ocsmány természettel párosult.
„Sir” Gylmichal az alattuk lévő sátorban Myrrima hazájából, Bannisferre-
ből jött. Ez a férfi egy mocskos szájú kocsmatölteléktől származott, aki
valahogy felfedezte, hogy a whiskys flaskában mind a jogos haragot, mind a
bátorságot megtalálja. Apja, ha meghallotta, hogy banditatámadás ért néhány
utazót, vad haragba lovalta magát egy-két korty ital felhörpintésével, általában
jóval éjfél után, és vadászebeit magával vonszolva elrohant legyilkolni a
banditákat, lehetőleg még álmukban. A parasztoknak ezért a hőstettért kellett
bókolniuk és kalapjukkal a földet söpörniük előtte és utódai előtt.
Gylmichal kisnemes volt, de csak a címet birtokolta. Nevelést nem kapott
hozzá, s így azt a pozíciót sem érhette el, hogy a nagyurakhoz közeledjék,
akiknek nagyobb és díszesebb pavilonjai Sylvarresta kastélyától délre voltak
felállítva. A kastély előtt és attól nyugatra parasztok verték fel szegényes
sátraikat, vagy ha más nem, az égbolt szolgált sátorfedőjükül.
Még messzebb, nyugatra, Indhopal kereskedői állíttatták fel szép
selyempavilonjaikat.
Connal nővér egy pillanatra megállt a dombtetőn, s lebámult a sátrak
százaira.
- Az az én pavilonom! - mondta, és lemutatott egy sárfoltos ponyvasátorra.
Míg a heredoni sátrak négyszögletűek voltak, és sokszögtetejűek, addig
Connal sátra kerek volt, a Lovas urak csiszolatlan stílusában a csúcsa középen
helyezkedett el.
Közvetlenül Myrrima alatt, a kisnemesek sátortáborának közepén egy sár
borította aréna volt látható, korlátos tetejű kiskapukkal határolva, innen
figyelhették a nézők az eseményeket. A korlátok egy részét színes faliszőnyeg
borította, hogy megvédje a nézők finom ruháját a felfröccsenő sártól.
Sütemény- és cukrosmandula-árusok vegyültek a tömegbe, és kínálgatták
portékájukat.
A meredek hegyoldal, ahol Myrrima és Erin álldogált, tele volt bokrokkal,
olyannyira, hogy senkinek se jutott eszébe innen nézni a látványosságokat.
Myrrima viszont úgy találta, tökéletesen rá lehet látni az arénára a tömeg feje
felett, és hogy a hangok itt jól átszűrődnek. Egy öreg tölgyfa kérgébe
kapaszkodva benézett az arénába a nyolcvanlábnyi mélyen lévő közönség
fölött, s Erinnel, meg a Naplóval együtt hármasban nézték a bajvívást.
A bajvívás Rofehavanban gyerekjáték-számba ment - fiatal férfiak
gyakorlata volt a háború előtt. A Rúnalovagok öklétől, akik elég erősek voltak
erőadományuk folytán, még egy szokásos ütés is végzetes lehetett. Néha
azonban eljött az az idő egy harcos életében, mikor abba kellett hagynia a
bajvívást.
A bajvívó-téren két fiatalember állt egymással szemben. A tér nyugati
oldalán álló fiú nagyon is közrendűnek tűnt. Bajvívó páncélt viselt, mely
súlyos sisakból és egy mellvértből állt, amely jobb oldalán aránytalanul
vastagabb volt, mint a másikon. Mégpedig azért, mert ezen az oldalon érte
több lándzsatalálat. Úgy tűnt, ez egy régi vértezet, melynek össze nem illő
darabjait más lovagoktól kölcsönözte a bajvívó. Egyetlen dísze egy élénk
bordóra festett lófarok volt a sisakra erősítve, valamint hölgye sárga selyem
vállkendője, amit lándzsájára kötött. Myrrima szíve majd kiugrott a helyéről,
annyira izgult a fiúért.
A másik oldalon álló lovag láthatóan gazdagabb körökből került ki.
Bajvívóvértje új volt, alig egy éve készülhetett. Az összeillő mellvért, sisak,
páncél és páncélkesztyű: mind-mind fényezett ezüstből készült, vörös
zománcdíszítéssel, mely három harcoló masztiffot ábrázolt. Arannyal átszőtt
köpenyt viselt, és sisakját fehérített pávatoll-forgó díszítette.
A játékmester, Wellensby báró, egy külön pavilonban ült, oldalán három
kövér lányával és termetes feleségével. A báró nevetségesen díszes öltözetet
viselt, világos bordó huppelandot, olyan hatalmas ujjakkal, hogy akár
bújócskázni is lehetett volna benne. Fehér kalapot hordott felette, melynek
pereme oly mélyen lógott az arcába, hogy senki ne vehesse észre, mikor
elalszik a vívás alatt. Felesége, bár nem volt divatbolond, smaragdzöld ujjast
viselt, gazdagon hímzett repkedő ujjakkal. Kezeit a ráncokba bújtatta, s egy
kiskutyát simogatott: a kis állat csak akkor ugatott ki a zsebecskékből, ha a
lovagok támadni kezdtek. Kihasználva a tömeg pillanatnyi csendjét, néhány
elragadtatott kiáltást hallatott a hölgy is, mely különös módon hasonlított a
kutya vakkantásaihoz.
Nyilvánvalóan nem ez volt az első, és nem is az utolsó összecsapása a két
fiatal legénynek. Nevüket már kikiáltották, s ha bármilyen különleges rangért
vívtak volna, akkor a szabályokat is megnevezik, s a feltételeket is rögzítik.
Wellensby báró most elejtette a lándzsáját. A jelre a fiatalemberek lovukon
ülve vízszintesre igazították lándzsájukat, majd felkiáltva megsarkantyúzták
lovukat.
A csatamének fejüket rázva feleltek, és rohanni kezdtek, páncéljuk
csilingelt, patáik villámként csattogtak a sárban. Az arannyal átszőtt köpenyű
fiatalember több tucat csengettyűt varratott lova marára és farkára, így a ló
szinte zenélt futás közben.
A báró pavilonja alatt seregnyi igric zenélt, folyamatosan változatos zenével
festve alá a küzdelmet, melynek eredménye így is, úgy is egy csomó törött
lándzsa lesz. Végül is a fegyverek tompák voltak, tehát a harcosok
legtöbbször nem ejtettek halálos sebet egymáson, csak leütötték ellenfelüket a
lóról. Összecsapáskor a lándzsák olyan nagyot csattantak, hogy mérföldnyire
hallani lehetett. A közönség tapsviharban tört ki.
Myrrima nem tudott ellenállni a harc igézetének. Férfiak sebesültek meg
ezekben az összecsapásokban. Még egy kisebb lándzsaütés is komoly
zúzódást okozhatott, s ha egy lovag megingott lándzsatartás közben, ina
szakadhatott. A rostélyon áttörő lándzsa agysérülést, a lóról való leesés pedig
szerencsétlen esetben nyaktörést is okozhatott.
Néha a lovak is áldozatul estek, és lovasukat összenyomva felborultak.
Ritkán fordult elő, hogy halottak is voltak, de ez azért volt sokkal
fájdalmasabb mint egyébként, mert őket a közönség ismerte, szerette, imádta,
esetleg irigyelte vagy gyűlölte.
A kürtök jeleztek, a dobok peregni kezdtek. A csatamének egymás felé
rohantak a csengők és csilingelő páncélok hangjára, s Myrrima lélegzetét is
visszafojtotta.
Ezek csatalovak voltak, mindegyik egy anyagcsere-adománnyal, tehát
szélsebesen törtek egymás felé, patkóikat nem is lehetett látni a gyorsaságtól.
Myrrima hátán végigszaladt a hideg.
- A szegény fiú fog győzni! - mondta Connal, szemernyi érdeklődés nélkül.
- Jó a testtartása.
Myrrima nem hitte, hogy hamar eldől a verseny. A bajvívás alkalmával
legalább hússzor-harmincszor összecsaptak a szemben állók, mielőtt
valamelyikük győzött volna. Az ifjak fáradtnak és piszkosnak tűntek, tehát
egypár meneten már túllehettek.
A harcosok összecsaptak, s a levegő megtelt a csattogó lándzsák zajával és
rémült lónyihogással. A gazdag fiú esett a földre, a lándzsa a nyakán találta el,
s hátracsapta a fejét. Megpróbálta erősen tartani a gyeplőt, de a ló elcsúszott a
súlya alatt.
A közönség egy része ujjongott, míg a vesztesre fogadók átkokat szórtak.
- Ó, a kisfiú összepiszkolta a szép fehér pávatollait! - gügyögte csúfolódva
Myrrima.
Connal nővér kuncogott.
- Kalapácsra és fogóra lesz szükség, hogy leszedjék róla a sisakot.
De a fiú hamar felállt, és meghajolt a közönség felé, mutatva: jól van. Amíg
sántikálva elhagyta az arénát, segédek rohantak oda hozzá, és kezdték róla
leszedni a fegyverzetet, melyet egy kupacba hordtak, mivel az a győztest
illette. Myrrima boldog volt, hogy a szegény lovag győzött.
Friss vajjal és fahéjjal párolt mogyoró illata szállt felé a lenti árusok
sátraitól. A nő hirtelen megéhezett. Szeretett volna csatlakozni az
ünneplőkhöz.
- Legyőznéd ezt a lovagot? - kérdezte Connalt, miközben a győztes magasra
tartott lándzsával megkerülte az arénát.
- Óh, persze. De mi örömöm telne benne?
Myrrima elgondolkodott. A fleedsi lovas nemesek félelmetes harcosok
voltak, akik többre becsülték egy vezető erejét származásánál. Connal nővér
valószínűleg a legkeményebbek közé tartozott, erő-, állóképesség- és
ruganyosság-adománya birtokában bármelyik harcost legyőzhette volna.
Ahogy a sebesült lovag elhagyta a küzdőteret, heroldok jöttek az arénába, és
kikiáltották a soron következő küzdő felek nevét. Ahogy az első herold a
színre ért, a közönség soraiból hirtelen moraj hallatszott, izgatott kuncogás. A
kiáltások zaja miatt Myrrima nem hallotta a harcos nevét, bár arra rögtön
rájött, hogy nem hétköznapi összecsapásnak lesz tanúja. A túloldali herold
nem volt éppen kisfiú: forradásos arcú veterán volt, nem a király tunikáját
viselte, melyet ura címere díszít, tehát Myrrima a Szabad Lovagok közé
sorolta, akik csakis a Gonosz ellen harcoltak.
Az aréna túlsó oldalán egy lovag léptetett be, hatalmas fekete hátason, egy
monstrumon, melyre annyi rúnát tetováltak, hogy alig látszott hús-vér
teremtménynek. Biztosan és erőteljesen mozgott, mintha egy vaskolosszus
kelt volna életre.
A férfi, aki a lovat megülte, nem kevésbé tűnt óriásnak. A lovag magasabb
és szélesebb vállú volt, mint amit Myrrima valaha is látott, mintha csak
óriások vére csörgedezne az ereiben.
Hatalmas ember volt, sötét és tétova. A Szabad Lovagok üres címerét
viselte, de fegyvereit különös, idegen módon hordta. A címer formája
kiterjesztett szárnyú sasra hasonlított, s a sas szeméből egyenes tüske állt ki.
Sisakján, Tengermellék harcosainak szokása szerint, szarvak emelkedtek,
páncélinge pedig szokatlanul hosszú volt: amikor felállt, a bokáját verte, a
kengyelben pedig betakarta lábait. A sodronying ujjai csuklóig értek.
Ennek ellenére nem viselt mellvértet az ing felett. Sodronyingét, akármilyen
erős is volt, úgy törhette át egy jó lándzsa, mint ahogy a tű szúrja át a
szövetet.
Nem mindennapi küzdelem ígérkezett. Az erős Rúnalovagok köreiben, akik
csatalovon jártak, bármelyik lándzsaütés csonttörő volt, vagy péppé verhette
az ellenfél zsigereit. A mellvért nem lehetett elég vastag, hogy megvédje
gazdáját, hogy az még a lován is maradjon. Tehát az adományokkal
rendelkező urak között a bajvívás művészete újfajta versennyé fejlődött. Ezek
a nemesek nem használtak lándzsát, és a páncél sem védte őket túlzottan.
Ehelyett a Rúnalovagok ruganyosságukat, elméjüket és gyorsaságukat
alkalmazták, hogy elkerüljék vagy eltérítsék az ütéseket. A küzdőket
bátorságuk védte a legbiztosabban - igazából ez volt egyetlen páncéljuk. A
Rúnalovagok sosem hordtak mellvértet, mert akadályozta szabad mozgásukat,
ehelyett páncélinget, vagy sodronyinget viseltek vastag bőr-, vagy
szövetruhájuk felett, ez segíthette eltéríteni az ütéseket. Amikor ilyen férfiak
küzdöttek egy-egy bajvíváson, a gyors csataméneken egymásnak rohanó és
száz mérföldes sebességgel összecsattanó nemesek küzdelme mindig
hátborzongató látványt nyújtott. A férfiak elhajoltak az ütések elől, vagy
lovuk hasára kapaszkodtak, esetleg más akrobatamutatványokat végeztek.
Magas szintű szórakozás volt, mely illett a királyi lovagi tornára.
De emellett halálos küzdelem is volt, melyet mindig komolyan vettek.
Az arénában álló nemes nem viselt vértezetet. Ez az óriás nem a
gazdagságért, vagy dicsőségért jött harcolni, hanem azért, hogy a másik életét
elvegye, vagy a sajátját adja.
- Nézd már, mi ez? - kérdezte Connal nővér. - Úgy látom, igazán
érdekesnek ígérkezik.
- Ki az? - kérdezte Myrrima. - Ki ez a harcos?
- Skalbairn, a főmarsall.
- A főmarsall itt, Heredonban? - kérdezte döbbenten. Sose látta a férfit
azelőtt, és sose hallotta, hogy valaha is átlépte volna a határt. Általában
Beldimellékben töltötte a telet, három királyságnyira kelet felé.
De hát, persze, hogy eljött, mihelyt megtudta, hogy új Földkirály született.
Az egész világ Heredonba jön. Sebes vágtáját egy hírnök sem tudta
megelőzni, hogy hírül adja jöttét.
Most itt volt tehát a Szabad Lovagok vezére. Myrrima megdöbbent. A
Szabad Lovagok között nem voltak rangok. Egy közrendű fiú is ugyanolyan
gyorsan emelkedhetett fel, mint egy herceg fia. Egyetlen dologra esküdtek fel:
a Farkasurak és a banditák legyőzésére, s hogy az igazságért harcolnak.
A Szabad Lovagok nem használtak nemesi címeket, de voltak
rangfokozataik: nemesek, lovagok, marsallok. Skalbairn főmarsall a vezérük
volt. A maga módján éppolyan hatalommal rendelkezett, mint bármelyik
rofehavani király.
És senki sem lehetett főmarsallá vérontás nélkül. Myrrima még sosem látta
a férfit, de azt beszélték róla, hogy őrült, úgy küzdött a harcban, mint aki
maga akarja a halált.
De ekkor megismerte az aréna közelebbi oldalán megjelenő heroldot. A
testes Mardon herceg lépdelte körül a főpavilont, legjobb ruhájában feszítve.
Magasra tartotta a kezét, csendre intve a tömeget.
- Mardon hercege - suttogta Myrrima rémülten. Ha egy herceg vállalja,
hogy egy harcos heroldja lesz, akkor ez azt jelenti, hogy egy nemes áll ki
párviadalra, aki akár a király is lehet. Myrrima eszébe villant a gondolat, hogy
mit tenne Gaborn a harcban.
Később elcsodálkozott: ha egy nemes áll ki, akkor vajon miért itt teszi? A
magas rangú nemesek arénája a vár gyepén volt, és most ott kellett volna
összecsapniuk. De lehet, hogy titokban akartak megküzdeni, mielőtt az
udvarban valaki tudomására jutna a dolog.
- Hölgyeim és Uraim! - kiáltotta Mardon herceg messze hangzó
orgánummal. Ekkor hangját elnyomta az ujjongás és a megelőlegezett taps, s
Myrrima csak akkor hallott valamit, amikor még erősebben felemelte hangját.
- ...épp tegnap ejtett el egy férget Homályerdében... Sir Borenson, a Királyölő!
Myrrima szíve oly hangosan dobogott, hogy azt hitte, még Connal nővér is
meghallja.
Fülsiketítő éljenzés és visítás volt a válasz. Némelyek éltették férjét, mások
halált kívántak reá. Dühös parasztok ordibáltak: Szemét! Fattyú! Kurafi!
Királygyilkos!
Olyan ribillió tört ki, hogy még a közeli pavilonokból is emberek siettek az
arénába, ijesztően felduzzasztva a közönség létszámát.
Myrrima hirtelen megértette, hogy miért itt tartják a küzdelmet. A férje ölte
meg Sylvarresta királyát, Orden király parancsára, a Longmot melletti csata
után. Bár Sylvarresta királya elme-adományt adott Raj Ahtennak, s így már
csak tehetetlen báb volt az ellenség kezében, mégis népének jó királya volt,
emberei szerették. Tettének büntetéseként Sylvarresta királynője, Iome
penitenciát rótt Borensonra. De ez természetesen nem volt elég a
főmarsallnak. Vérrel akarta lemosni a vért, és így kihívta Sir Borensont. A
fiatal Gaborn király sohasem adta volna áldását egy ilyen összecsapásra. Nem
engedte volna, hogy megütközzenek a nagy arénában. Tehát kijöttek a
kisnemesek, a kakasviadalok és medvetáncoltatók harcterére.
- A Hatalmakra! - kiáltott fel Connal nővér - az egyetlen férfi, akit ebből a
királyságból a lábam közé kívánok, halálos viadalra készül.
Myrrima megbántva nézett a lovas asszony arcába, s csak később jött rá,
hogy Connal nem tudhatja: Borenson a férje.
Borenson jelent meg az aréna nyugati felén. Szürke csatalovon ült, saját
vértjét viselte, s hozzá egyszerű kerek pajzsot tartott. Hosszú vörös haja
vállaira omlott, kék szemei mosolyogtak. Ellenfelét nézte, méregette a férfi
karvastagságát, magasságát, szélességét.
A Sylvarresta király színeit viselő lovag nehéz sisakot hozott, Borenson
pedig felvette.
Myrrima megdöbbent. Megrémült, mert a férje halálos viadalra állt ki, s
neki még csak nem is szólt.
A lovagok kiálltak, lándzsájukat feltartották. A szerszámok nem festett,
üreges nyelű gyerekjátékok voltak, hanem nehéz kőrisfa harci lándzsák,
vaskarikával megerősítve, végükön acélheggyel. A vashegyeket szurokkal
festették feketére, ezért nem csúsztak meg az ellenfél pajzsán, páncélján,
hanem átütötték azt. A lándzsák legalább százötven fontot nyomtak, s
átmérőjük nyolc hüvelyk volt. Ha egy harcost eltalált, a lándzsa a hús és a
csontok közé ékelődött, s olyan mély sebet ejtett, amiből semmilyen adomány
birtokában sem gyógyulhatott ki a sebesült. Gyilkos eszközök voltak: a
főmarsall lándzsája fekete, a bosszú színében, Borensoné vörös, az ártatlan
vér jeléül. Nyelére Myrrima vörös sálját kötötte.
Az igricek hangosan játszani kezdtek egy dallamot.
- Mennem kell! - mondta Myrrima, s gyomra összeszorult. Kétségbeesve
nézett körül, hogyan juthatna le a dombtetőről. A magaslatot hatalmas sziklák
borították, melyek repedéseiből kisebb tölgyfák kandikáltak ki.
- Hová? - kérdezte Connal nővér.
- Oda! Az ott a férjem! - nyögte Myrrima, és lemutatott.
A Connal arcán megjelenő megdöbbenést hamar merev arckifejezés váltotta
fel. Myrrima kezdte azt hinni, hogy Connal nagyon sztoikus, és Myrrimát
saját érzelmei - a hirtelen ijedtség és a rettegés mindattól, amit a mai napon
kiállt - gyengévé és sebezhetővé tették.
Myrrima elfordult, s gyorsan lerohant a hegyoldalon. Mire elérte a domb
alját, s átvágott a Duskin hegyi úton, a tömeg hatalmasra nőtt.
Megpróbált áttörni a sorfalon, de addig nem tudott, míg Connal meg nem
jelent mellette, s „Félre az útból!” kiáltásaival ellökdöste az embereket.
Myrrima köszönettel nézett fel rá. Connal elnézést kérve előbbi
megjegyzéséért, egyszerűen csak ennyit mondott:
- Nem tudtam, hogy a férjed!
Mire áttörték magukat a tömegen annyira, hogy látni lehetett, a lovak már
felálltak.
Nem volt egyszerű, gyerekek játszotta bajvívás, ahol egymástól huszonöt
lábnyira álltak fel a küzdők, úgy, hogy a vesztes néhány zúzódás után
bármikor feladhatta a küzdelmet. A tömeg vad ordítozása fülsiketítővé vált.
Myrrima felnézett a körülötte állók feszült, ideges arcára. Ezek vért akartak
látni.
Mindkét harcos furcsa testhelyzetet választott. Sir Borenson felemelkedett
nyergében, és mélyen jobbra hajlította testét, ahogy csak egy hatalmas
testierő-adománnyal rendelkező lovag képes. Ráadásul lándzsáját sem a
szokásos helyzetben tartotta, hanem magasra, mint egy gerelyt.
A főmarsall éppen ellenkezőleg, előrehajolt fekete ménje nyakához, mintha
hatalmas tömegét egy kisebb célra tartotta volna. Látva Borenson testtartását,
karját oldalra nyújtotta maga mellett, olyan pozitúrában, amit Myrrima még
sosem látott azelőtt. Ráadásul pajzsot sem viselt, hanem egy rövid kardot
tartott a kezében.
Úgy tűnt, hogy Borenson felülről akarta eltalálni ellenfele sisakját, míg a
főmarsall Borenson hónalját akarta megsebezni, ahol a páncél alól kivillant a
hús.
Bár még csak a harcmező felénél jártak, mindkét férfi dühösen hadonászott.
A két ló elvágtatott egymás mellett. A rajtuk ülők megpróbálták eltalálni
egymást, és különböző testtartásban megvédeni magukat. Myrrima látta,
ahogy Borenson felemelkedik, majd összegörnyed, és pajzsával üti félre
ellenfele lándzsáját.
A másik harcost Myrrima nem látta, mivel nem nézhette férjét és Skalbairnt
is egyszerre, de még látta, ahogy balra húzódik, egy pillanatra még a földet is
érinti, hogy elkerülje Borenson lándzsájának hegyét, majd ismét felemelkedik
lova nyergében.
A két férfi haraggal, forrongó gyűlölettel csapott össze.
Myrrima hallotta a fegyverek és páncélok zaját. Valaki fájdalmasan
feljajdult, míg a tömeg ujjongott, s a kürtök felharsantak. Borenson pajzsával,
míg Skalbairn rövid kardjával próbálta eltalálni a másikat.
Fém villant, Sir Borenson hátrazuhant a lován.
Egy végtelen hosszú pillanatig Myrrima azt gondolta, hogy férjét lefejezte
ellenfele. Az irtózat sikolya hagyta el ajkait, ahogy a sisak felpattant, majd a
földnek csapódott. A zenészek belefújtak kürtjeikbe, a halálos győzelem
jeleként, és a csőcselék vadul ujjongott.
Myrrima ájultan kapaszkodott Connal nővér vállába. A következő percben
rádöbbent, hogy mindkét férfi leesett, és - életben van!
Boszorkányos ügyességgel harcoltak egymás ellen a sáros pályán, ordítottak
és páncélozott ökleikkel csapkodták egymást, hogy kiszabaduljanak a
szorításból.
Borenson kelt fel először, és kissé hátraugrott. Még páncéljában is
könnyedén mozgott, hiszen hét erőadománya volt, s így nyolc ember erejével
bírt. Arcáról vér csorgott. A csőcselék pfujolt.
Borenson övéhez kapott, kihúzta hétszíjú korbácsát, és ügyesen
megforgatta, s így a szíjak végére kötött vasgolyók surrogtak a levegőben.
Oldalt csapkodva próbálta meg visszaszerezni pajzsát.
A levegő sár- és vérszagtól volt terhes.
De az óriás Skalbairn legalább olyan könnyen talpra ugrott, és odarohant a
lovához. Nyeregkápájából hatalmas fejszét húzott elő. Megforgatta feje felett,
és Borensonra támadt. Legalább másfél fejjel magasabb volt nála.
A tömeg csak ekkor hallgatott el annyira, hogy Myrrima még azt is
hallhatta, mit beszélnek a küzdők. Férje nevetett, és a rá jellemző vaskos harci
tréfákat vágott az ellenfél fejéhez.
Borenson a főmarsall feje felé csapott korbácsával, figyelmeztetően
visszatartva az óriást.
 A főmarsall jobbra hajolt, majd cselezett. Egy perccel később oly gyors
csapásokat osztogattak egymásnak, hogy Myrrima nem láthatta, vajon
melyikük áll nyerésre. Mikor Borenson egy lépést hátrált, hogy lélegzethez
jusson, Myrrima látta, hogy a szemöldökéről csorog a vér.
Újra összeugrottak. A főmarsall veszélyes csapást mért fejszéjével Borenson
felé. Borenson megpróbálta elhárítani, de a fejsze átütötte a pajzs
acélborítását, s megállt az alatta lévő faanyagban. A pajzs széttört Borenson
karján, míg ő korbácsával a főmarsall arcába sújtott. Az acélgolyók kiálló tűi
felvérezték a főmarsall állát, de az ütés erejét felfogta a súlyos sisak.
Védeszköze elvesztésével Borenson felemelkedett a levegőbe, és teljes
erővel lecsapott, utána gyorsan védelmet keresve.
A két férfi csapásai megint elhomályosultak Myrrima szeme előtt. Inkább
érezte, mint látta, hogy a főmarsall elhajol az ütés elől, és felemeli fejszéjét,
majd kirántja az ostor szorításából.
Öklök csattantak, férfihangok nyögtek. Skalbairn rúgása lesöpörte
Borensont a lábáról.
Borenson hanyatt esett, megpróbált felugrani, de Skalbairn páncélozott
öklével ütést mért ellenfele fejére.
Borenson döbbenten hanyatlott hátra, s egy pillanatra elvesztette öntudatát.
Skalbairn kirántotta hosszú tőrét, s pengéjét Borenson álla alá nyomta.
Myrrima megpróbált átmászni a korláton, attól féltében, hogy a főmarsall
férje torkába nyomja a tőrt, de Connal nővér vállánál fogva visszatartotta őt, s
beleordított a fülébe: ebből maradj ki!
- Feladod? Feladod? - ordított Skalbairn, az óriás.
A tömeg tapsviharban tört ki, s átkozódni kezdett. „Öld meg! Öld meg a
kurafi testőrt! Királygyilkos!”
Ilyen átkok csak a gyávákat vagy a mamlaszokat illették. Myrrima
megrémült a sértések hevességétől. A férje megölt egy féregmágust, s elhozta
fejét a városkapuhoz. Ezért hősként kellene ünnepelniük.
De az emberek nem tudták elfeledni, hogy férje ölte meg Sylvarresta
királyát is. Myrrima kezdett rájönni, hogy férje tetteit sem elfelejteni, sem
megbocsátani nem tudják már soha.
- Mystarriai kurva! - Sir Hoswell ennek nevezte.
- Királygyilkos! - kiabálta férjének a csőcselék. Ahogy körülnézett, az ott
ülők arca elvörösödött az izgalomtól. Semmit sem szerettek volna jobban
látni, mint a férje halálát.
Alig hallotta, hogy az igricek a harc alatt is végig játszottak, de most egy
dobpergés és egy magas kürtjel jelezte a kegyelemdöfést.
Ez a csontja velejéig megrémítette Myrrimát.
- Jobb, mint bármelyikőtök! - akarta kiáltani. - Jobb, mint mindegyikőtök
együttvéve!
A tömeg elcsendesedett, hogy hallja Borenson válaszát a dobpergés alatt.
És akkor a sáros földön fekve, egy dühös óriás pengéjével ütőerén,
Borenson hahotázó nevetéssel válaszolt, olyan szívből jövő nevetéssel, hogy
Myrrimában felmerült, hátha csak megrendezték az egész harcot a
kisnemesek mulattatására.
Talán mégsem halálos a küzdelem, reménykedett. Két tapasztalt harcos
látszatra halálos párbajt vív, hogy a tömeget szórakoztassa.
- Add meg magad! - ordította újra Skalbairn főmarsall, olyan hangon, amely
mutatta: nem viccel.
- Megadom magam! - nevetett Sir Borenson, és kezével intett, mintha
megadná magát. - A Hatalmakra, még nem találtam embert, aki így el tudna
bánni velem!
De a főmarsall vadul vicsorított, hátralökte Borenson fejét, s még
mélyebben nyomta nyakába a tőrét.
Az összecsapás formális szabályai szerint Sir Borenson a megadással a
főmarsall kezébe tette életét. Skalbairn tulajdona volt mostantól, az ő kénye-
kedve szerint élhetett-halhatott.
De a harctér formális lovagi kódexe ritkán volt érvényes az arénában. A
legyőzött lovag váltságdíjat fizethetett páncéljáért és fegyvereiért, néha még
pénzben és földterületben is megválthatta azt. De sosem ölték meg azonnal.
- Nem kelsz fel olyan könnyen! - bődült el a főmarsall, mint egy bika. - Az
életed az enyém, te rühes fattyú, és el is veszem!
Sir Borenson visszafeküdt, meglepődve a főmarsall harci dühétől.
Bármelyik ember felállt volna, hogy legalább megpróbáljon küzdeni az
életéért. De szavához híven, Borenson visszafeküdt, és gúnyosan odavetette
ellenfelének:
- Azt mondtam, megadom magam. Ha az életemet akarod, vedd el!
A főmarsall vadul vigyorogni kezdett, és óriás testével fölé görnyedt,
mintha Borenson torkába akarná nyomni a tőrét.
- Először is egy kérdés: és ajánlom, őszintén felelj, vagy az életed bánja! -
dörögte a főmarsall.
Sir Borenson biccentett, s jégkék szemei megdermedtek.
- Mondd meg - bőgte a főmarsall -, Gaborn igazán a Földkirály-e?
Myrrima ekkor értette meg, hogy a főmarsall nem férje életét akarta, csak
választ a kérdésére, de annyira, hogy az életét is kockára tette érte.
Egy lovag, aki megadta magát a harctéren, becsületére köteles volt őszintén
beszélni. Borensonnak most már igazat kellett mondania mindaddig, míg nem
vált ura árulójává.
A főmarsall ordítására az egész aréna elcsendesedett, hogy hallja a választ.
Borenson ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:
- Tényleg ő a Földkirály!
- Nem tudom... - mondta a főmarsall - Dél-Crowthenben furcsa
szóbeszédeket hallottam. Ezek szerint uratok a Megértés Házában, az Arcok
Szobájában és a Szív Szobájában mimikrit és okozatokat tanult egy helyen,
ahol a becstelen ember csak még jobban megtanul csalni. S amikor
Földkirálynak kiáltatta ki magát, még ugyanazon a napon ravasz csellel kiűzte
Raj Ahtent birtokairól! Néhányan úgy gondolják, furcsa egybeesés, hogy az
ifjabb Orden véletlenül Földkirály lett, éppen akkor, amikor Heredonnak
legnagyobb szüksége volt rá. Túl egyszerű mese, arra való, hogy a parasztok
lelkét felkavarja. Tehát még egyszer és utoljára megkérdezlek: Igazán ő a
Földkirály, vagy csak egy szélhámos?
- Becsületemre és életemre: igazán ő a Földkirály!
- Néhányan gazfickónak hívják, akinek nincsen természetes etikája -
morogta a főmarsall. - Sokan nem értik, miért menekült el Longmotból,
hátrahagyva apját és embereit, hogy Raj Ahten kezétől haljanak. Ha tényleg ő
a Földkirály, ellenállhatott volna Raj Ahtennek. De te már régóta ismered,
kölyökkora óta. Te mit mondasz?
Borenson hangja remegett dühében.
- Ölj meg, te ócska csibész, mert én nem hallgatom tovább az ostoba Anders
király szemenszedett hazugságait!
Suttogó moraj hallatszott, és a tömegből sokan a csatatér távolabbi sarkába
néztek, ahonnan Skalbairn belovagolt. A kapunál egy magas, előkelő ruhás
férfi állt. Finom szálú, szőke haja volt, háromszög arca, s komoran
viselkedett. Harmincnak látszott, de ha anyagcsere-adománya volt, lehetett
sokkal fiatalabb is. Myrrima sosem látta őt azelőtt, és nem vette volna észre a
tömegben, de az tömegben suttogni kezdtek: Celinor herceg! Anders fia!
Az óriás komoran mosolygott, s felnézett Celinor hercegre, mintha a
beleegyezését kérné. A herceg biccentett, elégedettnek látszott.
Hát így állunk! - döbbent rá Myrrima. Anders király fia állt az egész
mögött. De vajon azért akarta-e tudni, hogy Gaborn a Földkirály, mert
valóban megerősítést akart, vagy mert kétséget akart ébreszteni a
parasztokban? Ha az utóbbi volt az ok, keresve sem találhatott volna jobb
helyszínt ehhez a kis előadáshoz, mint itt, a kisnemesek között.
Skalbairn főmarsall eltette tőrét, majd a kezét nyújtotta Sir Borensonnak.
- Állj fel, Sir Borenson! Magam is látni szeretném ezt a kisfiú-királyt!
Az aréna pillanatok alatt megtelt fiatal fiúkkal és kisnemesekkel, akik a
főmarsallhoz siettek, ahhoz az emberhez, aki legyőzte Sir Borensont.
Némelyek a lándzsáját hozták, mások a lovát vezették hozzá.
Borenson remegve állt fel, és senki nem ment hozzá, hogy frissítőt kínáljon
neki, vagy gratuláljon a szép viadalhoz. Ehelyett odament törött lándzsájához,
és letérdelt, hogy kibontsa Myrrima sálját, asszonya kegyének jelét.
Myrrima átmászott az aréna korlátján, vastag sárban találta magát, nehezen
jutott oda férjéhez. Átküzdötte magát a téren, s mikor elérte Borensont, érezte,
hogy egész testében remeg, s nem tudja, mit mondjon.
A férfinak sikerült leoldania a sálat, háttal állt neki, s a nyakára tekerte.
Megpróbálta kesztyűjével a kezén megkötni, de a vastag bőr és a sodronying
miatt elügyetlenkedte a dolgot.
Myrrima megkerülte, elébe ment, megkötötte a sálat, s közben érezte, kezei
annyira remegnek, hogy férjéhez hasonlóan ő is ügyetlen volt. Belenézett a
férje arcába. Haja sártól volt maszatos, a bal szeme felett egy mély sebből vér
szivárgott.
- Láttad? - kérdezte.
Myrrima szótlanul bólintott, s befejezte a sálcsomózást. De már nem is
látott, szemei elhomályosodtak a könnyektől.
- Az isten verje meg, akár a holttestedre is köthetném ezt a vacakot!
Borenson röviden, idegesen vakkantva felnevetett.
- Olyan kevésre tartasz, hogy el sem mondod? - kérdezte Myrrima, mert
eszébe jutott, hogy a férje az ő tudta és jelenléte nélkül is vívhatott volna.
- Én próbáltalak megkeresni! - mentegetőzött Borenson. - De nem voltál
sem a királyi lakomán, sem a királyi játékokon. Senki nem látott reggel óta.
És Skalbairn kihívott, hogy még napszállta előtt vívjunk meg. A becsületem
forgott kockán!
Myrrima rájött: hát persze, hogy nem látta senki. Vigyázott, hogy senki ne
tudjon arról, hova megy.
- Várhattál volna! Kevésbé szeretsz, mint a becsületedet?
Szerelemről még soha nem beszélt a férjével. Gaborn határozta el
házasságukat, és ő beleegyezett. Egészében véve még egy hete sem ismerte
Borensont. Férjhez ment hozzá, s az együtt töltött rövid idő alatt már
megérezte: szerelmes belé. Szerette volna, ha Borenson ugyanezt mondja
neki.
- Persze, hogy nem! - kiáltotta Borenson. - De mit ér az élet becsület
nélkül? Te sem szeretnél, ha nem viselkednék férfi módjára!
Abban a pillanatban Borenson felnézett Myrrima válla mögé. Myrrima is
hátrapillantott, mi keltette fel emberének figyelmét. Connal nővér állt ott, és
Myrrima íját-nyilait tartotta. Myrrima a hegyoldalban hagyta őket. Borenson
rámosolygott a lovas nőre.
- Nagyságos asszony! - mondta Connal nővér. - Ezeket elhagytad!
Myrrima fél kezével átvette őket.
- De örülök, hogy találkoztunk, Erin Connal! - kiáltotta Borenson
üdvözlően. - Nem is hallottam, hogy a táborban vagy!
- Tegnap érkeztem - mondta Connal lovasnővér - és más dolgom sincs, mint
hogy azt a rohadt féregfejet bámuljam, amit hajnalban ejtettél.
- Találkoztatok már azelőtt? - kérdezte Myrrima.
- Néhányszor... - mondta Borenson tétovázva. - Az öreg Orden király az
édesanyja barátja volt, ezért valahányszor csak Fleedsen keresztüllovagolt,
megállt a palotájánál.
- Jó, hogy látlak! - mondta Erin, leszegve fejét, mintha szégyenlős lenne.
Myrrimának nem tetszett a dolog. Kellemetlen volt a gondolat, hogy ismerték
egymást, és Connal tetszett férjének. Nyersen megkérdezte tőle:
- Tudtad, hogy ez a hölgy tőled akar gyereket?
Borenson csodálkozva felhorkant, és elpirult.
- Hát persze, hogy tőlem, végül is melyik lovas asszony ne akarna tőlem
gyereket? - szólt, mintha az ivócimboráival beszélgetne. Ekkor
elbizonytalanodott, mintha rájött volna, hogy túl hamar szólt, és viccelődve
hozzátette. - De nem adjuk el neki egyik értékes ivadékunkat sem, ugye,
szerelmem?
Myrrima kiengesztelődve elmosolyodott.

A FŐMARSALL

Borenson oldalt fordult, s szeretett volna megszabadulni a feleségétől. Nem

merte megkérdezni, mit keresett nála az íj, és miért időzött Erin Connal
társaságában.
Szerencsére az arénából el kellett vinnie a felszereléseit, hogy a következő
kihívók is összecsaphassanak, így odament a lovához, s elvezette hátasát az
asszonyokkal együtt a főmarsall mellett.
A főmarsall mély tanácskozásba merült a herceggel. De Borensonnak két
hallás-adománya is volt, tehát meghallotta a dolog lényegét.
- Mondd meg apádnak, megtarthatja a mocskos pénzét! - suttogta a
főmarsall - nem telelek Crowthenben a katonáimmal, ha ez a fiú tényleg a
Földkirály! Oda küldöm őket, ahol kellenek.
- Persze, persze! - mondta Celinor szinte védekezően. Majd felnézett, s
meglátta Borensont.
Borenson mosolygott, és egy kis távolságra megállt:
- Celinor herceg, Sir Skalbairn, bemutatom a feleségemet!
 A főmarsall üdvözletképpen bólintott, Celinor hercege pedig finoman
végigmérte Myrrimát, tetőtől-talpig.
- Megyek a lovamért! - mondta Celinor, s félrefordult. Ahogy elment
mellette, Borenson erős alkoholszagot érzett terjengeni körülötte. Celinor
átvágott a tömegen a csatatér északi vége felé.
- Mi volt ez? - kérdezte a főmarsallt Borenson, s felnézett az óriás arcába.
Skalbairn úgy magasodott fölé, mint egy medve. - Mi ez a dolog, hogy
Crowthenben teleljetek?
A főmarsall megnézte magának Borensont, mintha csak azon gondolkodna,
mennyit mondjon el neki. Amit tudott, és elmondhatott, nyilvánvalóan nem
tartozott azon dolgok közé, amit Anders király nyilvánosságra szeretett volna
hozni. De a főmarsall kemény ember volt, s nemigen foglalkoztatta más
véleménye.
- Beldimellékben azt a hírt kaptam, hogy Raj Ahten négy napja megtámadta
ezt a környéket. A hírt Anders, Dél-Crowthen királyának hírnökei hozták, és
könyörögtek, vezényeljem a Szabad Lovagok Igazságosztóit a földjükre.
Ráadásul pénzt is hoztak. Sok pénzt. Inkább megvesztegetés szaga van a
dolognak.
- Meg akarja kenni a Szabad Lovagokat?
- Megértem én Anders király gondját - folytatta a főmarsall. - Melyik király
ne akarná, hogy a Szabad Lovagok letáborozzanak a királyságában, ha Raj
Ahten seregei közelednek? Ez igazán logikus lépésnek tűnt. De ehelyett
bekergettük Raj Ahtent a hegyekbe, és parancsot adtam az embereimnek,
hogy üldözzék. De amikor tegnap Crowthenbe értem, úgy találtam, hogy
Anders még mindig azt akarja, maradjak a seregeimmel nála, ahelyett, hogy
ide, Mystarriába jönnék, bár itt nagyobb szükség volna ránk. A fia épp most
győzködött, hogy tartsam magam a megállapodáshoz, legalábbis most.
- És mit fogsz tenni?
- Anders őrjöngeni fog dühében. Visszaküldöm a pénzét, legalábbis egy
nagy részét
- Anders ilyen gyáva lenne? - mondta Borenson.
Erre a szóra a főmarsall fekete szemei veszélyesen megvillantak.
- Ne becsüld le őt! Attól tartok, rosszabb, mintha gyáva lenne.
- Hogy érted ezt?
- Az embereimet akarja, mindenáron. Egy gyáva ember a védelemért
akarná. De ahogy Crowthen felé lovagoltam, gondolkodni kezdtem, mi van
akkor, ha nem is Raj Ahtentől fél? Mi van, ha igazából a Földkirálytól tart?
- Gaborntól? - döbbent meg Borenson, mintha nem tudná elképzelni, hogy
Anders féljen Gaborntól.
- A határnál láttam ennek jeleit. Anders király a határra vezényelte a
csapatait, és megtiltotta, hogy a parasztok vagy akár a kereskedők is
Heredonba jöjjenek. Emberei mindenhol szélhámosnak nevezik Gabornt, és
azt mondják: csak időpocsékolás idejönni, és megnézni őt, ráadásul Anders
király érdekei ellen vét, aki megtagadja a parancsát.
- Ha Anders nem is akar eljönni, hogy meggyőződjön az igazságról -
mondta Borenson -, az az ő dolga. De hogy megtiltsa az embereinek, hogy
idejöjjenek? Itt valami nincs rendben.
- Szemléld a dolgot az ő nézőpontjából! - folytatta Skalbairn. - Kétezer éve
nem volt Földkirály. Erden Geborent kikiáltották egész Rofehavan egyetlen és
igaz királyává. De azóta kisebb embereket választottak királlyá, a földeket
megosztották, és dúlnak a viták. Mit lesz Andersszel, ha az emberek
fellázadnak, és az Orden-ház szolgálatába ajánlják magukat? Lefokozzák
kisnemessé? Vagy úgy kell majd bókolnia és földön csúsznia, mint egy
parasztnak? Te úgy gondolod, és a parasztjaitok szerint is jó dolog, hogy van
egy Földkirályotok, de ügyelj szavamra: ha Anders most abban a helyzetben
volna, hogy megölesse Gabornt, biztosan megtenné. És nem ő az egyetlen
nemes Rofehavanban, aki így érez.
- A Hatalmak verjék meg! - suttogta Borenson. Hátranézett. Myrrima és a
lovas nő közel álltak, és hallották mindazt, amit a főmarsall mondott.
- Anyám azt mondja, hogy ha napjainkban Földkirály születhet, akkor az
biztosan az Orden-házból származik majd - szólalt meg Connal lovas nővér. -
Megkért, győződjek meg róla, hogy tényleg ő-e a Földkirály, és ha igen, akkor
ajánljam fel a klánok támogatását.
- Én is ezért jöttem! - mondta a főmarsall. - Ha valóban ő a Földkirály.
- Ő az! - mondta Myrrima erélyesen. - Longmotnál tízezer ember látta, hogy
Erden Geboren szelleme megkoronázta őt. Én magam hallottam Gabornt,
ahogy parancsokat kiabált a fejemben.
- Találkoztam vele ma reggel - mondta Erin Skalbairnnak - és
meggyőződtem az igazáról. Őt támogatom.
- Anders pedig kigúnyolja a koronázás történetét, ugyanúgy ahogy a
megzavart katonák fecsegését - vetette közbe Skalbairn főmarsall. -
Kijelentette, hogy ha Binnesman, a Föld Őrzője is ott volt, akkor az öreg
varázsló keze van a csalásban.
- Ilyet mondani undok dolog! - védekezett Myrrima.
- Még Anders is elhiszi, hogy igaz! - mondta Skalbairn. - Kijelentette, hogy
az ő családja épp annyira igaz nemesi család, mint Ordené, és a Földkirály
ugyanúgy származhatna közülük is.
- Celinor herceget nevezné Földkirálynak? - kérdezte Connal lovas nővér. -
Celinort, az iszákost? Hallottam már róla egy-két szomorú pletykát!
- Persze, hogy nem! - suttogta a főmarsall. - Miért bajlódna Anders azzal,
hogy a fiát tolja előtérbe, mikor annyira imádja önmagát?
Borenson gúnyosan felnevetett.
- Úgy hiszem - gondolkodott el a főmarsall -, hogy a fiát csak zálogként
tartja itt. A fiú látszólag azért jött, hogy a Királyi Testőrségben szolgáljon. De
inkább kémkedik az apja parancsára. Csak figyeljétek majd, ha visszajön!
- Mondd meg nekem - kérte Borenson a főmarsallt -, ha a Földkirály harcba
szólítja embereidet, hányan lesztek?
A főmarsall morgott valamit, eddig rezzenéstelen tekintete megvillant.
- Ha mindenkit beleszámítok? Kevesen vagyunk... A Szabad Lovagok alig
ezer lovast, újabb nyolcezer íjászt, hatezer lándzsást, ötszáz tüzért és
természetesen vagy ötvenezer fegyvernököt, és más tábori embert számlál.
A főmarsall csak emberei számát citálta, de a tudásukról nem szólt. Ezer
lovasa felért tízezer jól felszerelt nemesi katonával, míg íjászai közül sokan
harcedzett gyilkosok voltak, akik gyakran merészkedtek veszélyes területekre,
és lesből egész hadseregeket irtottak ki.
- Csend! - suttogta Myrrima.
Celinor herceg vezette oda lovát, míg Naplója néhány lépés távolságból
követte. Bár harci ló volt, az állat fülei lekonyultak, és úgy tűnt, kiadós
abrakra lesz szüksége a királyi istállóban, a napkelte óta megtett százötven
mérföldes vágta után.
Celinor herceg ártatlanul mosolygott.
- Mehetünk? - kérdezte.
Borenson keresztülvezette őket a sokaságon. Az utcák zsúfolva voltak a
táborból jövő parasztokkal, akik egyik asztaltól és vívótértől a másikig
vonultak. Celinor ügyesen, de kissé tántorgó lábakkal haladt végig a tömegen.
Úgy tűnt, alaposan felöntött a garatra.
Senki sem szólt, hagyták, hogy Celinor locsogásával töltse ki a
kényelmetlen csendet, amit készségesen meg is tett.
- Számomra ez az egész hihetetlen! Úgy értem, én ismertem Gabornt. Vele
voltam a Megértés Házában, de nem beszélgettünk sokat. Ritkán láttam. Nem
járt túl sokat a kocsmákba.
- És természetesen nem várhatjuk, hogy őszintén összebarátkozz valakivel,
aki nem kocsmában töltötte a szabadidejét, ugye? - kérdezte Connal
lovasnővér.
Celinor nem értette a célzást.
- Úgy értem, furcsa fickó volt. Amíg az Arcok Termében és a Szív
Termében tanult, nem tanulmányozta a hadászatot és a taktikát. Tehát nem
ismerhettem túlságosan.
- Talán azért beszélsz róla lekicsinylően, mert féltékeny vagy rá! - mondta
Connal.
 - Féltékeny? - kérdezte Celinor. - Sosem lehetnék Földkirály, és nagyra
becsülöm Ordent. De gyermekkoromban gyakran álmodoztam arról, hogy a
Földkirály az én időmben születik meg, és mindig olyasvalakinek képzeltem,
aki nagyobb és idősebb nálam - valaki, akinek a homlokát végtelen bölcsesség
redőzi, akinek vállában egy egész hadsereg ereje buzog, egy legendás termetű
lényt. Ehelyett kit kapok? Gaborn Val Ordent!
Myrrima eltűnődött Celinor szavain. A fiatalember eléggé ártatlannak tűnt,
gondtalan, fecsegő fickónak. De valóban ártatlan fecserészés volt ez? Úgy
tűnt, mindez jól kiszámított célzások sorozata, aminek egyetlen célja, hogy
kétségeket támasszon másokban.
- Gaborn a népét szolgálja! - mondta Borenson Celinornak. - Igazabban
szolgálja, mint mindazok, akiket valaha láttam. Talán a Föld ezért választotta
ki őt legfőbb védelmezőnknek.
- Talán! - mondta Celinor. Hidegen, fensőbbségesen mosolygott, és
lehajtotta a fejét, mintha gondolkodna.

Mikor Borenson a Nagyterembe ért Celinor herceggel, Skalbairn

főmarsallal és Connal lovasnővérrel együtt, nemesek és bárók tucatjai
lakomáztak a teremben körberakott asztaloknál. A tér közepén vánkosokon
ülő muzsikusok halk zenét játszottak, míg apródok cikáztak a konyha és az
ebédlőterem között, kívánság szerint étel-italt szállítottak és letisztították az
asztalokat.
A Nagyterem másik végén Gaborn mosolygott rájuk, és üdvözlésképp
felállt, amikor Borenson háta mögött a többiekkel belépett a terembe.
Gaborn megszólalt:
- Sir Borenson, Lady Borenson, Celinor herceg, Lady Connal, isten hozott
titeket! A szolgák hozzanak széket és tányérokat! - majd felnézett a
főmarsallra, és megkérdezte. - És Önben kit tisztelhetek?
A zenészek abbahagyták a játékot, és letették a lantokat, tamburákat és
dobokat. Gaborn keményen nézett Skalbairn szemei közé.
- Felség, bemutatom Skalbairn főmarsallt, a Szabad Lovagok vezérét!
Borenson azt várta, hogy Skalbairn kurtán biccent, és messzebbről nézi
majd Gabornt. Ehelyett a főmarsall habozás nélkül cselekedett. Mogorván
megszólalt.
- Jó uram, sokan azt mondják, hogy Te vagy a Földkirály. Igaz ez?
A kérdés meglepte Borensont, mert azt hitte, hogy meggyőzte a férfit. Csak
késve jött rá, a főmarsall csak arról győződött meg, hogy Borenson
Földkirálynak hiszi Gabornt.
- Az vagyok! - felelte Gaborn.
A főmarsall újra szólt.
 - Azt is mondják, hogy Erden Geboren bele tudott nézni az emberek
lelkébe, és némelyiket kinevezte védelmezőjének. Ha Te is rendelkezel ezzel
az erővel, akkor könyörgök, nézz a lelkembe, és válassz ki engem, mert én a
Földkirályt akarom szolgálni az életemmel. A Szabad Lovagok Igazságosztóit
hozom ide majd magammal, harcosok ezreit, és mind az oldalamon fog
harcolni.
Kihúzta kardját, s előrelépett a Király asztalához, majd letérdelt és a
padlóba szúrta a pengéjét, kezét fegyvere markolatán nyugtatta.
Borenson hirtelen elborzadt. Nem olyan kegy volt ez, amit a Földkirálytól
nyilvánosan kérnek. De Gaborn nem furcsállta a főmarsall nyers modorát.
A királyi asztalok körül ülő nemesek döbbenten mormogni kezdtek.
Némelyek azt hitték, elment a józan esze, de a főmarsall hírhedt harcos volt,
Rofehavan legjobbja, és tudták, harcosok tízezreivel gazdagíthatja a
Földkirály katonáinak sorait. Ez nagy áldás lenne. Tehát senki sem mert
nyíltan rápirítani.
Ráadásul még egy főmarsall sem esküdött fel egy királynak.
Eleddig.
Gaborn áthajolt az asztalon, kezeivel ezüsttányérja két oldalára
támaszkodott, és nyugodtan a főmarsall szemeibe nézett egy hosszú pillanatra.
Skalbairn főmarsall visszabámult obszidián-fekete szemeivel.
Gaborn arca ellazult, mint mindig, amikor Kiválasztott valakit. Mélyen a
főmarsall szemeibe bámult, felemelte a bal karját, mintha eljátszaná a
ceremóniát.
Ekkor leejtette a karját, és megrendülten, remegve bámult maga elé.
- Kifelé! - kiáltotta Gaborn, sápadt arccal. - Kifelé, te...! Takarodj a
váramból! Takarodj a földjeimről!
Borenson rémülten vette számba mindazokat, akiket Gaborn a múlt héten
sorolt a Kiválasztottak közé: szegények, bolondok, és öregasszonyok, akik
egy tőrt sem tudtak felemelni a saját védelmükre.
Most a korszak legnagyobb harcosa térdelt előtte, és ő elkergeti!
A főmarsall titokban győzedelmesen mosolygott.
- Miért, Uram? - kérdezte nyugodtan. - Miért küldenél el?
- Még beszéljek is róla? - ordította Gaborn. - Szívedbe írva látom bűnödet.
Ki kell-e mondanom, örök szégyenedre?
- Kérlek, tedd meg! - válaszolta a főmarsall. - Nevezd meg bűnömet, és
tudni fogom, hogy Te vagy a Földkirály!
- Nem, nem olvasom fejedre! - dühöngött Gaborn, mintha még a
gondolattól is undorodna. - Asszonyok is ülnek itt, és lakomázunk. Nem
mondom ki sem most, sem később! De a szolgálatodat visszautasítom.
Távozz!
 - Csak az igazi Földkirály tudhatja, hogy nem vagyok méltó az érdemre -
kiáltotta a főmarsall. - És csak egy igazi lovag tagadhatta meg, hogy
megnevezze bűnömet. Ajánlatom még mindig áll. Szolgálatodba helyezem
tudásom!
- És én még mindig visszautasítalak! - válaszolta Gaborn.
- Ha nem élhetek szolgálatodban, akkor meghalni szeretnék érted! -
válaszolta Skalbairn.
- Talán az lesz a legjobb! - válaszolta Gaborn.
Skalbairn főmarsall felállt és eltette kardját.
- Persze tudod, hogy Raj Ahten dél felé tart, a te Mystarriád közepe felé.
Meg kell majd állítanod, nemsokára! Ellenségeid látni szeretnék, ahogy
legyőz téged.
- Tudom! - válaszolta Gaborn.
- A Szabad Lovagok is délre tartanak. Velük fogok harcolni, bár gyűlölsz
engem. - Hatalmas csend ült a zsúfolt teremben, ahogy a főmarsall megfordult
és elhagyta Heredont. Borenson Celinor herceg arckifejezését figyelte. A
herceg félrefordította a fejét, számítóan bámulta a jelenetet.
Borenson megfigyelte, hogy a fiatal herceg nem merte nyilvánosan
felajánlani kardját.

A ZÖLD ASSZONY

Averan repülés közben gyakran nézett maga mögé a távolba, az erőd és

Brand istállómester felé, hátha valami jelét látja majd, hogy a dolgok
megváltoztak. Égő épületek füstjét várta, vagy a vészharang kondulását.
De az erőd tovább csillogott a felkelő nap fényében, tornyainak fehér kövei
a szokott módon csillogtak, amíg el nem tűntek a szeme elől, s a tornyok fehér
homokszemekké változtak a horizonton. Majd végképp eltűntek, amint a köd
felemelkedett a mélyföldekről. Még ha távolba-látó lenne, akkor sem láthatná
a kastélyt a felhőkön keresztül.
Órákig repültek a levegőben. A világ ott hömpölygött hátasa szárnyai alatt.
Hűvös levegő vágott arcába, a nap átmelegítette oldalát és hátát. A
mélyföldekről felszálló felhők némelyike egészen szétterjedt a levegőben,
kristálypilléreket, furcsa alakzatokat formázva. Beleszállni bármelyikbe nagy
hibának számított, Averan tudta. Tele voltak szélfútta jégdarabkákkal, s a
körülöttük fúvó légáramlatok is veszélyesek lehettek.
 Még a közelükbe kerülni sem volt ajánlatos: érezni lehetett hideg
marásukat. Averan azt kívánta, bárcsak rajta lenne bőr lovaglókesztyűje, hogy
átmelegítse a kezeit.
Mélyen előrehajolt hátasa nyakára, hogy érezze Bőrnyakú testének melegét,
hallja annak szabályos lélegzését, s így idejében megtudja, ha az állat fáradni
kezd.
A nap folyamán kétszer engedte Bőrnyakúnak, hogy leszálljon a felhők alá,
és rövid időre megpihenjen a földön. Öreg graak volt, és könnyen elfáradt. A
lány attól félt, hogy ha túlhajszolja, akkor az állat szíve felmondja a
szolgálatot.
Útjuk közben Alcair hegyei elhomályosodtak, majd eltűntek a ködben, és
Brace hegyei a felhők fölé nyúltak, egészen a lábai alá. Averan mindegyik
csúcsot nevéről ismerte, s tudta, hogy gyorsan közeledik Carris felé, mely a
hegygerincen túl hetvenmérföldnyire feküdt. Nem hitte, hogy napszállta előtt
eléri Carrist, csak azt remélte, a felhőtakaró elég vékony lesz, hogy meglássa
fentről a város fényeit.
Tehát a közeli szürkületben repült Averan üres gyomorral s kiszáradt szájjal,
és nem akarta hátasát jobban megterhelni, mint amennyit elbírt. Ráfeküdt az
állat nyakára, s a graakszív dobolását hallgatva azon tűnődött, mikor
engedheti megint pihenni az állatot.
Így morfondírozott élete első igazán veszélyes pillanataiban.
A szürkületből egy zöld asszony hullott alá, mint egy üstökös a felhőtlen
égboltról.
Averan artikulátlan ordítást hallott, egy velőtrázó sikolyt, amire felnézett.
Az ég tökéletesen kék volt felette, mint a hegyi tavak víztükre.
És egy zöld asszony zuhant lefelé az égből.
Averan vagy kétszáz lépésnyire alatta volt. Az asszony bukfencezve zuhant,
meztelenül, mint egy csecsemő. Magas volt, vékony testű, apró mellei alatt a
bordái kilátszottak. Haja és szeméremdombjának szőrzete fenyőzöld színű
volt, míg a bőre kissé tompább árnyalatú, majdnem hússzínű.
Averan még néhány részletet is észrevett.
Felnézett az égre, hátha meglátja, milyen járműből esett ki az asszony. A
tűzszövők néha hőlégballonokon repültek, és a fáma szerint az Égbolt Urai is
felhőhajókkal jártak, bár Averan még egyet sem látott.
Se felhő, se léggömb nem volt felette vagy bárhol a közelében.
Abban a percben Averan kezeit megbénító hideg szelet érzett, mely átfújt
ruháján, és kiszárította arcát.
Tisztán látott. S tisztán hallotta az asszony sikolyát.
Valami megmozdult Averanban.
Látta, ahogy édesanyja leesik egy székről, és szétcsapja koponyáját a
kandalló előtti köveken. Látta, mikor ötéves játszópajtása, Kylis leesik a graak
hátáról a szakadékba a szikla lábához.
Képtelen volt végignézni, hogy még egy ember halálra zúzza magát.
Elfeledve a Paldane hercegnek Carrisba küldött üzenetét, finoman
megnyomta Bőrnyakút a lábaival, és rákiáltott:
- Le! Gyorsan!
A graak összekapta szárnyait, s zuhanva repült a zöld asszony után, mint az
egérre vadászó sas.
Az asszony egy pillanatra felnézett Averanra, szétnyitott kezekkel, mintha
segítségért könyörögne. Ajkai kerekre nyílva o-t formáztak a borzalomtól,
agyarai kivillantak, hosszú zöld ujjai karmokként nyíltak szét.
- Ez nem emberi lény! - gondolta Averan. Nem emberasszony. Nem
érdekelte. Közel volt az emberhez, bár ezt nehéz volt megállapítani.
Pillanatok alatt aláhullott a felhőkbe, és eltűnt a szeme elől.
Averan követte a ködbe. Verítékcseppek gyöngyöztek az arcán.
Bőrnyakú szárnyát kiterjesztetve lelassított, s nem akart vakon a ködbe
repülni. Lentről fa ropogása hallatszott, és a zöld asszony visítása
elcsendesedett.
Mikor a hatalmas állat leereszkedett az alacsony ködtakaró alá, Averan
végre megpillanthatta a zöld asszonyt.
Egy gyümölcsöskertbe esett, három savanyúalmafa közé. Az egyik fa
megroppant a becsapódástól, fehér repedés látszott ott, ahol a felső ágak
kettényíltak.
A graak a gyümölcsösön túl szállt le. Averan gondolatai elnehezedtek, amíg
Bőrnyakút hajtotta, hogy leszálljon végre. A hatalmas állat megálláshoz
igazította szárnyait, Averan pedig leugrott, mielőtt a bestia földet ért volna.
Pillanatokon belül ott volt a zöld asszony mellett.
Az asszony kissé ferdén feküdt, jobb keze a fején, lábai széttárultak. Olyan
erősen csapódott be a nyirkos földbe, hogy a teste teljesen elernyedt.
Averan nem látott törésre utaló nyomokat. Semmi sem törte át a zöld
asszony húsát. Vért látott elkenődve az asszony bal mellén, zöld volt és
olajos, egészen sötétnek tűnt.
Averan ritkán látott meztelen asszonyt - és olyat, mint ez, még sosem. A
zöld asszony nemcsak egyszerűen csinos volt; földöntúlian gyönyörű, mint
némely Rúnalovag finom asszonya, annyi ragyogás-adománnyal, hogy
egyszerű nő csak csodálattal vegyes rémülettel nézhetett egy ilyen lényre.
De a zöld asszony még tökéletes vonásaival, hibátlan bőrével együtt is
nyilvánvalóan nem volt ember. Hosszú ujjai karmokban végződtek, melyek
horognyiak, hegyesek voltak. Szája ájultan szétnyílt, s zöld vér szivárgott
belőle, kilátszottak medvét megszégyenítően hosszú agyarai. Fülei valahogy
visszataszítóak, de mégis finom vonalúak és kecsesek voltak, habár kissé
elálltak, mint az őzsuta fülei.
A zöld asszony nem lélegzett.
Averan a mellére hajtotta a fejét, s meghallgatta a szívét. Hallotta, ahogy
halkan, finoman dobban, mintha a zöld asszony csak szenderegne. Átnézte a
zöld asszony karjait és lábait, s kereste rajta a sebeket. Letörölt egy kevés zöld
vért a nyakáról, s talált néhány szúrást, melyek a teremtmény saját körmeitől
származhattak. Letörölve a vért az asszony szájáról, belenézett. Esés közben
elharapta a nyelvét, és elég erősen vérzett. Averan félrefordította a fejét, mert
attól tartott, hogy a torkába lefolyó vértől megfullad.
A zöld asszony morogni kezdett, mély torokhangot hallatva, mint mikor a
kutyát zavarják fel legmélyebb álmából. Averan hirtelen hátraugrott. Először
jutott eszébe, hogy az asszony esetleg valamilyen állat is lehet. Félelmetes.
Halálos.
Egy kutya csaholása hallatszott.
Averan felnézett.
Egy gazdaság szélén állt. Nem messze házikót látott, terméskőfalú, nádtetős
viskót. Vad farkaskutya ugatott a léckerítés mögött, de nem mert közelebb
menni a graakhoz. A graak a maga részéről éhesen méregette a kutyát, hátha
az megtámadja.
A zöld asszony hirtelen tágra nyitotta a szemét, és megragadta Averan
torkát. Averan kiáltani próbált.

A MENEDÉK

Roland és Poll báró egész nap vágtattak, s olyan távolságot tettek meg,
mely egy átlagos lovat megölt volna, mikor egy kutya hörgését-ugatását
hallották, s egy gyermek sikítását.
Épp csak megkerültek egy falut, a Brace Hegység lábánál, amikor Roland
lova lelassult, látszott rajta, hogy teljesen kifáradt. Az ég borús volt, és a
közeli hegyek mentén az éjszaka árnyai egyre sötétebbek lettek.
Mikor Roland meghallotta a sikolyt, egy apró gazdasághoz közeledtek
éppen, a farm mögött néhány vadkörte és savanyúalmafa nőtt.
Roland egy pillantás alatt felmérte, hogy egy graak van a
gyümölcsöskertben, amit egy nagy farkaskutya ugatott, míg a gyümölcsfák
árnyékában egy gyerek kiabált rémülten.
 - A Hatalmakra, ez egy vad graak! - kiáltott Poll báró, megsarkantyúzva
hátasát. A vad graakok gyakran megtámadták a parasztok nyájait, mivel a
hegyek közel voltak. Az viszont elég ritka, hogy embert egyenek.
Roland szíve majd kiugrott a helyéről.
Poll báró maga mögé nyúlt, és előkapott egy lovasoknak készült
csatabárdot, lovát sarkantyúzva a kunyhó mögé vágtatott, felijesztve néhány
kiskacsát, melyek a kunyhó ajtaja mellett legelésztek. Majd lovával átugratta
a léckerítést. A kutya felbátorodva Poll megjelenésétől, utána ugrott, és a
graak felé nyargalt.
Roland lova hirtelen átugrott a kerítés felett, s a férfi rájött, hogy oktalanság
volt ész nélkül a graak után vágtatni. Tunikája alá nyúlt a rövid kardért, habár
az nem sokat ért egy ekkora gyík ellen.
Az egész világ összeszűkült abban a pillanatban. Roland hallotta a gyermek
visítását a gyümölcsös végéből, s látta, ahogy a bestia felemelkedik és
szétterjeszti szárnyait. Poll báró hátasa felágaskodott és a levegőbe kapált.
Öreg gyík volt a graak, s hatalmas. A fogai mint a tőrök, aranyszín szemei
villogtak.
A kutya nekiugrott, a graak pedig leszállt, s hosszú állkapcsai közé fogta a
kutyát. Vadul megrázta az állatot, s széttörte csontjait.
Abban a pillanatban, kihasználva, hogy a gyík mással foglalkozik, Poll báró
két kézzel felemelte baltáját, s teljes erejéből a vadállat szemei közé csapta.
- Ezt kapd ki, te undok dög! - ordította a báró, mintha valami hőst
parodizálna.
A graak hirtelen hátrakapta a fejét, mintegy meglepődve. Vér sugárzott a
hatalmas sebből, melyet Poll baltája ütött. A graak csapott még egyet
szárnyával, majd oldalára hengeredett és összeesett.
Roland egy pillanatra kitörő örömmel ült a nyergében, megragadva kardját.
De a gyermek még mindig sikított.
Ahogy a graak teste a földre hanyatlott, Roland jobban látta már a
gyermeket, akit az állat szárnyai egy időre eltakartak - egy hét-nyolcéves
forma kislány térdelt a fák alatt. A gyermek félig őfelé fordult. Szúrós zöld
szemei voltak, és hullámos haja ugyanolyan vörösnek tűnt, mint az övé.
Mélykék, csuklyás kabátot viselt, a királyi címerrel - zöld férfi képe, feje
körül tölgylevelekkel. Egy graak képe volt fölé hímezve.
Égszelő. Roland arcából kiszaladt a vér.
- Megöltük egy királyi hírnök hátasát! - döbbent rá hirtelen. Az a sok arany,
amit zsákmányolt, sem lett volna elég, hogy megfizesse az új királynak.
A gyermek újra kiáltott, s Roland valami mást is észrevett. A gyermek
mögötti savanyúalmafa eltört, mintha villám csapott volna belé. A fa alatti
magas, barna fűben valami zöld feküdt.
 Egyik karmával szorosan az égszelő kabátjába kapaszkodott.
A gyermeket egyáltalán nem a graak támadta meg. Valami mástól félt.
- Segítség! - sikított a kislány.
Roland néhány lépést óvatosan közeledett, hogy jobban lássa, mi történik,
amíg meg nem látott egy zöld asszonyt, aki mélyzöld vértócsában feküdt.
Sosem látott azelőtt ilyen szörnyet. A zöld asszony egyszerre volt gyönyörű
és rémisztő. Furcsább, mint amit Roland valaha is el tudott volna képzelni.
Erősen szorította a gyerek kabátját, csak fogta a karmai között, s közben a
gyermek mellkasára pecsételt címerre bámult. Megbabonázva rángatta a
gyereket ide-oda, s közben csak bámulta a zöld férfi képét formázó, színes
gyöngyöket.
Roland zavarba jött.
- Menekülj tőle, gyermekem! - suttogta. - Ne kiabálj, és hagyd itt neki azt a
kabátot.
A gyermek Roland felé fordult, arca falfehér volt. Nem kiabált már, de
nyöszörögni kezdett, miközben rángatta magáról a kabátot, s megpróbálta
kihámozni magát.
Ezalatt Poll báró leugrott lováról, s fújtatva odament hozzájuk,
visszaszerezve bárdját.
Roland is leugrott a lováról, kardjával kezében.
A zöld asszony szinte ügyet sem vetett a két férfi érkezésére, amíg a
gyermek meg nem próbálta kiszabadítani magát. Ekkor felugrott, és
megragadta a kislány alsókarját, s véréhez hasonlatos színű, zöld szemével
méregette a gyermeket.
- Engedd el! - kiáltott Roland, s odament, meglóbálva a rövid kardot. Poll
báró mellélépett.
A zöld asszony feléjük fordult, Rolandra és mögé bámult. Eldobta a
gyereket, mint egy rongybabát, majd lekuporodott, és állatmódra szimatolni
kezdte a levegőt, kicsi mellei ringatóztak, ahogy ide-oda mozdult. Szagot
fogott, s Pollra bámult.
Roland szíve majd kiugrott a helyéből.
- Jól van! - mondta Poll báró. - Én utánam esz a penész? Engem akarsz?
Vérszagot érzel? Vért akarsz? Gyere ide, megkapod!
A zöld asszony Poll felé ugrott, s három ugrással megtett hatvan lábnyi
távolságot. Roland a hátasát kezdte védeni. Lábát szétvetette, felemelte
kardját olyan szögbe, hogy le tudja csapni a zöld asszony fejét.
Hatalmas kiáltással megforgatta a kardot, épp, mikor a zöld asszony elérte
Pollt. Roland teljes súlyát bevetette a rohamba, s lefelé tartotta fegyverét a
zöld asszony nyakának szegezve, de úgy érezte, mintha a kardot kőnek
nyomta volna. A penge megcsendült, lecsúszott a nyakról, s Roland bal
csuklójába csapódott. Belenyilallt a fájdalom, de jobb karja is lüktetett, amivel
a kardot tartotta.
Akkor a zöld asszony elérte Poll bárót, a férfi hátrazuhant, az asszony pedig
átugrotta, és felkapta a férfi bárdját.
Poll báró megpróbálta visszaszerezni tőle, s rángatta a bárdot ide-oda, de
még erő-adományai ellenére sem sikerült.
Az asszony a bárd éles felét nézte merően. Megszagolta a graak vérét a
pengén, majd hosszú, érzékeny nyelvével gyakorlottan lenyalta az alvadt vért.
Roland visszahátrált egy lépésnyire, ahogy a lény becsukott szemmel
ízlelgette a vér ízét.
A gyermek még mindig nyöszörgött. A vér dobolt Roland fülében, és
tunikájának mellénye a verítéktől átnedvesedett.
Látnivaló volt, hogy a zöld asszony úgy harcolt a vérért, mint ahogy a
fuldokló az utolsó lélegzetért.
- A Hatalmakra, szabadítsatok meg tőle! - jajveszékelt Poll báró, ijedtségtől
elfúló hangon. A bárdot a kezében tartotta, s megpróbálta elhajítani, miközben
a zöld asszony nyalta a vért.
Roland még sosem látott ilyet, s még nem is hallott ilyesmiről, mint ez a
zöld asszony. Megidézett lény lehetett, valamilyen bukott szörny, amit az
Alvilágból száműztek. Sötétzöld vér csordogált néhány kisebb sebéből.
- Zöld, mint a zöld lángok! - gondolta Roland.
Közelükben a király égszelője még mindig nyöszörgött. Roland lágyan
hívta a gyermeket.
- Gyere innen, gyermekem. Lassan lépdelj! Ne fuss! - Ő maga is hátrálni
kezdett, mert látta, hogy Pollnak nem lehet segítségére.
A zöld asszony abbahagyta a penge nyalogatását, megfordult, és Rolandra
nézve megismételte a szavakat.
- Gyere innét, gyermekem! Lassan lépdelj! Ne fuss.
Roland nem tudta, hogy ez parancs akart-e lenni, vagy csak megismételte a
szavait. Hátrált egy lépést a száraz, barna fűben. Egy gallyacska roppant meg
a lába alatt.
A zöld asszony tovább nyalta a bárd élét, és rákiáltott Poll báróra.
- Én utánam esz a penész? Engem akarsz? Vérszagot érzel? Vért akarsz?
Gyere ide, megkapod!
Poll báró biccentett, ahogy az asszony a pengét nyalta, és átengedte neki a
bárdot.
- Vér! - suttogta. - Vér!
A zöld asszony abbahagyta a nyalakodást, és ránézett.
- Vér! - mondta, miközben nyelve végigszaladt a bárd élén. - Vér!
Roland legalább egy tucat lépésnyire hátrált ekkorra, s arra gondolt, hogyan
tudna megfordulni és elszaladni. Egy kutya vagy egy medve elől sosem fut el
az ember. A láb mozgása csak felizgatja az állatokat. Roland úgy döntött,
hogy a zöld asszony elől sem fut el.
Tovább hátrált, és megfordult. A zöld asszony egy szempillantás alatt
lecsapott, s hátulról megragadta Rolandot.
- Vér! - mondta, s a levegőbe emelte a férfit. Megszagolta a csuklóját, ahol
a penge megsebezte pillanatokkal előbb, s mélyen beszívta a vér illatát.
- Nem! - kiáltotta Roland, ahogy az asszony a földre dobta, és oldalára
lökte. Mocskos föld ízét érezte a szájában, s a vadrépa, a vadárpa alatt elterülő
fekete föld savanyú szaga terjengett.
Hirtelen égető fájdalmat érzett, ahogy a zöld asszony a csuklójába
mélyesztette karmait. Megpróbált kiszabadulni, de az asszony az arcába
rúgott. A nő erősen tartotta őt, s nyelvét végigfuttatta a férfi bal csuklóján,
ízlelgetve a kifolyó vért.
Roland bokán rúgta. Bár a nő könnyed táncosnak látszott, a lábain
megfeszülő izmok acélszalagoknak tűntek. Nem tudta kiszabadítani magát. A
zöld asszony erősen tartotta őt, és összepréselte karját.
Elállt a lélegzete a fájdalomtól.
A zöld asszony megszívta a sebet, lágy hörpölő hangon kiszívta életnedvét.
Roland ordítva harcolt a puszta életéért, az asszony bármelyik pillanatban
megölhette.
- Segíts! - kiabálta Roland, Poll báróra nézve. De a kövér lovag reszketve
állt fel, és tehetetlen rémülettel bámult rá.
- A Hatalmakra! - futott át Roland agyán - húsz évet aludtam, s azért kellett
felébrednem, hogy egy hét után meghaljak?
A gyermek hirtelen Pollhoz szaladt, megragadta a bárdot, és feléjük
lendítette.
- Nem! Ne! - ordította Roland.
A kislány lesújtott a zöld asszonyra a bárddal, tompa puffanás hallatszott.
A zöld asszony megállt, egy kissé engedett a szorításból.
Az asszony rábámult a gyermekre, aki az kiáltotta:
- Nem! Őt ne!
A zöld asszony egészen elengedte Rolandot. Kiszabadulva a férfi
megpróbált keresztültámolyogni a füvön, de megtántorodott, és három lépés
után elesett.
A zöld asszony éhesen követte szemével.
- Ne! - ismételte a gyerek. - Ne őt! - másodszor is lecsapott, s most a zöld
asszony koponyáját találta el.
A zöld asszony a földre kuporodott. Felnézett a gyerekre, és szajkózta:
- Nem!
 A kislány eldobta a bárdot. Vágást ejtett a zöld asszony bőrén, csak egy
apró bemetszést. Sötét, zöld vér csorgott belőle.
A gyermek lehajolt, és megveregette az asszony fejét a skalpja közepén.
Erre ő felgörbítette a hátát, mintha tetszene neki a figyelmesség.
- Amikor betanítasz egy veszélyes állatot - szólt a gyermek lágyan
Rolandhoz és Poll báróhoz -, a helyes viselkedést jutalommal, a rosszat
büntetéssel kell jelezned.
Roland biccentett. Természetes, hogy a gyerek sokat tud a vadállatok
betanításáról. Végül is égszelő, és graakoknak viseli gondját.
Roland a király mészárosa volt. Gyerekként első kötelességei közé tartozott,
hogy csontokat és mócsingdarabokat vigyen a kutyaólakhoz. Hamrickson, a
királyi kutyaidomár tanította be a harci kutyákat. Úgy gondolta, tudja, mire
kéri a gyermek.
Óvatosan visszafordult, nehogy felhívja magára a zöld asszony figyelmét.
Fájdalmasan a graak felé bicegett.
- Nem, ez az én dolgom! - mondta a kislány. - Azt kell hinnie, hogy én
vagyok a gazdája!
A kislány Roland mögé sietett, és megkerülte a gyíkot. A szemei tompa
fájdalommal teltek meg, mikor az állatra nézett. Odahajolt, és kivette a kutya
dögét az állat állkapcsai közül. Nem kis falat. A farkaskutya hatalmas állat
volt, száz kilót is nyomhatott, a gyermek mégis meg tudta emelni.
- Bolond vagyok! - gondolta Roland. - A kislány egy égszelő, és legalább
egy erő-adománya van. Kis termete ellenére erősebb, mint én. Azt hittem,
megmenthetem, de ő mentett meg engem.
Averan odavitte a kutyát, s letette a zöld asszony lába elé.
- Vér! - suttogta. - Neked.
A zöld asszony megszagolta a kutyát, nyalogatni kezdte a vért a kutya
irhájáról. Amikor meggyőződött arról, hogy a senki nem veszi el tőle,
beleharapott a tetembe, és letépte a hátat és a csípőt.
- Jó kislány! - mondta a gyermek. - Nagyon jó!
A zöld asszony felnézett a gyermekre. Vér csorgott a szája szélén, ahogy
ismételte:
- Jó kislány!
- És okos is! - tette hozzá a gyermek. Magára mutatott, és azt mondta: -
Averan. Averan. - A zöld asszony megismételte a nevét. A kislány Rolandra
mutatott, és megmondta a nevét. Végül Poll báró is közelebb merészkedett, és
megmondta a nevét. Ekkor Averan a zöld asszonyra mutatott.
A zöld asszony abbahagyta az evést, és ostobán maga elé bámult.
 A DRÁGAKŐ

Averan szemét a harag és a fájdalom könnyei lepték el munka közben. A

fájdalomé és a haragé, mely abból eredt, hogy graakját halva látta. Nem akart
gyerekes lenni, s nem akart gyerekesen viselkedni. De majdnem lehetetlennek
érezte, hogy magára erőltesse az érdektelenség álarcát.
Miután Roland és Poll báró bemutatkoztak, Roland sebével kezdett
foglalkozni, s úgy mozgott, mintha csak álmában tenné. A zöld asszony
zuhanása az égből, a Bőrnyakú halála okozta rémület, a borzalmak, melyek
Haberd Tornyára vártak - mindezek miatt üresnek és szédültnek érezte magát.
Kiabálni szeretett volna.
Ehelyett beharapta ajkát és dolgozott.
Averan látta, miközben kitisztította, hogy Roland csuklósebe szélesen
tátong. A seb mély volt, tépett szélű, és erősen vérzett. A kunyhó melletti
kúthoz sietett, egy vödörben vizet hozott, majd ráöntötte a sebre és kimosta. A
férfi elfojtott egy kiáltást. A zöld asszony mohón közelebb húzódott, mint a
kutya, amelyik koncért kuncsorog.
- Nem! - figyelmeztette Averan. - Ez nem a tied! - Poll báró felkapta a
bárdot, s fenyegetően megsuhogtatta. A zöld asszony meghátrált.
Roland keserűen felnevetett.
- Köszönöm gyermekem, hogy nem dobsz eledelül kis kedvencednek. -
Averan lemosta a vért. Könnyű mozdulatára megnyílt a seb, s Roland
tunikájának darabjával szorította össze.
- Nem a kis kedvencem! - ellenkezett Averan, magába fojtva bánatát.
- Próbáld megmagyarázni neki is! - mondta Poll báró. - Egy fél órán belül
hemperegni fog előtted, és megpróbál majd az ágyadban aludni.
Averan tudta, hogy igazuk van. A zöld asszony elfogadta őt gazdájának,
attól a pillanattól, hogy Averan érintésére tért magához. Olyan volt, mint egy
graakfióka, ami éppen kibújt a tojásból. De annak ellenére, hogy Pollnak
igaza volt, még nem kedvelte a férfit. Végül is ő ölte meg Bőrnyakút.
A zöld asszony azt hiszi, hogy én vagyok az anyja! - döbbent rá Averan.
Megrázta a fejét. Nem tudta, mit kezdjen vele.
- Te idézted meg ezt a lényt? - kérdezte Poll báró.
- Megidéztem? - kérdezte Averan.
- Nohát, ez nem természetes lény, ugye? - mondta Poll báró, s óvatosan
figyelte a zöld asszonyt. - Sosem hallottam még ilyenről. Tehát ezt
megidézték.
Averan vállat vont. Poll báró kérdése meghaladta a tudását, de meghaladta
mindegyikőjükét. Semmit sem tudott a mágiáról azon kívül, amit egy-egy arra
tévedő kóbor varázslótól megtudhat az ember. Haberd Tornya ritkán vonzotta
a hatalommal rendelkezőket.
- Ez tűzzöld - mondta Roland. - A lángok is zöldek néha. Van hatalmad a tűz
felett?
A zöld asszony két lábra állt, odament a Bőrnyakú holttestéhez, és enni
kezdett. Averan megborzongott, és félrenézett.
- Nem - mondta Averan gépiesen. - Néha meggyújtottam a tűzhelyen a tüzet
a fészkek mellett. Ez minden, amit a tűzről tudok. Nem vagyok tűzszövő.
Averan letörölte a vér maradványát Roland sebéről a tunika sarkával.
- Néha a föld is zöld - mondta. - És a víz is. - Egy könnycseppet morzsolt el
a szeme sarkában.
Roland nem válaszolt, nem úgy Poll báró.
- Igazad van, kislány, de a megidézés tudományát a tűzszövők gyakorolják,
és nem a föld- vagy a vízmágusok.
- Az égből zuhant le - felelte Averan. - Ennyit tudok. Láttam, ahogy az
orrom előtt esett lefelé a levegőből. A felhők felett repültem. Talán égi
teremtmény.
Poll báró félig felé fordulva ránézett.
- Megidézték - jelentette ki mélyértelműen, magabiztosan.
Averan összeráncolta a szemöldökét. Volt egy elme-adománya, s így
gyorsan tanult. De kilencéves korára még nem tanulhatott mágikus
tudományokat.
- Azt hiszed, idéző vagyok? Bolond vagy!
Poll báró volt a legöregebb közülük, még Roland is őhozzá fordult
tanácsért. Azt mondta:
- Talán így van, de én úgy hallottam, hogy a Hatalmak saját elgondolásaik
szerint cselekszenek. Talán nem te idézted meg, hanem küldték.
Ez szintén valószínűtlennek tűnt. Roland vérzése elállt, s a seb elég
tisztának tűnt.
Averan észrevette, hogy keze a zöld asszony vérétől pecsétes. Megpróbálta
a vödörben lesikálni, de a zöld anyag már a bőrébe ivódott, foltokat hagyott a
bőrén, mintha kidöntötte volna a tintát, és az szabálytalan pacákat hagyott
volna rajta.
Azt gondolta, majd lekopik.
- Sajnálom a graakodat - mondta Poll báró harmadszor, mióta
bemutatkozott. - Megbocsátasz nekem?
Averan visszafojtotta keserű könnyeit.
- Bőrnyakú nem az én graakom volt - mondta magában. - A királyé vagy
Brandé, sokkal inkább, mint bárki másé.
 Már évek óta etette az állatot, ápolta, és sikálta a fogait, vágta a karmait.
Szerette az öreg gyíkot.
Tudta, hogy Bőrnyakú öreg már, legfeljebb egy vagy két nyara volt hátra.
S tudta azt is, hogy nem hibáztathatja Poll bárót sem, amiért megölte az
állatot. Brand mindig azt mondta neki:
- Sose büntess meg egy állatot a jó szívéért. Néha még a legkedvesebb
vadállat is megcsíphet véletlenül.
Ez az emberekre is igaz, gondolta a kislány. Még öreg, kövér lovagokra is.
Könnyek szöktek a szemébe.
- El van felejtve, Sir Pocak! - mondta Averan, könnyedséget tettetve,
nehogy megérezze hangjában a fájdalmat.
- Ki vele lányom, szitkozódj, ha úgy jobb neked. Jobban fogod érezni
magad tőle!
Averan tartani akarta a nyelvét, de sokkal jobban fájt, ha elfojtotta bánatát.
Bár egy nemessel nem mert túlzottan durva lenni.
- Ha ez jobban tetszik neked, Sir Kenyérzsák, Sir Zsírosbödön, Sir
Szélestompor.
- Így már jobb, gyermekem - mondta Poll, mogorva arckifejezéssel.
- Az úr egy báró - javította ki a lányt Roland. Tehát helyesebb, ha
Szélestompor bárónak szólítod.
Averan halványan elmosolyodott, letörölte a könnyeit, s egyelőre elégedett
volt a névválasztással. Poll azt kérdezte:
- Merre mész? Fontos üzenetet viszel?
Averan számba vette a dolgokat. Ez volt a legfontosabb üzenet, amit valaha
is rábíztak: egy küszöbön álló támadás hírei.
- Paldane biztosan tudja már - mondta Averan őszintén. - Férgek rohanták
meg Haberd Tornyát a hegyekből. Mostanra Haberd biztosan elesett. Azért
küldtek, ezt a hírt vigyem Paldane hercegnek, de rajtam kívül lovas futárt is
útnak indítottak. Brand mester csak azért küldött, hogy az életemet mentse.
- Megtaláltuk a hírnököt - mondta Poll báró. - Megcsúszott, és olyan
szerencsétlenül esett el, hogy a nyakát szegte, tehát úgy hiszem, Paldane még
nem tudja az újságot. Keserűek a hírek mostanában. A király halott, Raj Ahten
Carris felé vonul. - És most még a férgek is!
- Észak felé megyünk, Heredonba - magyarázta Roland, ahogy felült. -
Elvisszük az üzenetedet Paldane-nek Carrisba és a királyhoz is.
Poll báró hozzátette.
- Ott hagyhatunk Carrisban.
A kislánynak eszébe jutott Brand figyelmeztetése: vonuljon nyugat felé, a
saját érdekében.
- Nem akarok Carrisban maradni! - rázta a fejét. - Heredonba megyek,
veletek együtt!
- Heredonba? - mondta Poll báró. - Nem hiszem. Veszélyes út lesz, és
útközben belebotolhatunk Raj Ahtenbe. Nem kell velünk jönnöd. Elvisszük az
üzenetedet.
- Tudom az utat Heredon felé - ajánlotta fel Averan. - Ismerem az utakat, és
a hegyeket, s tudok gyorsabb utakat is, ahol egy jó lovas könnyen boldogul.
El tudnálak vezetni titeket.
- Repültél már arra? - kérdezte Poll báró.
- Igen, kétszer is! - füllentette Averan. Térképeket már látott róla,
megjegyezte a földek elhelyezkedését. De még sosem repült Fleedsnél
messzebbre.
A két férfi sokatmondóan egymásra nézett. Szükségük volt egy vezetőre.
- Nos jó, de csak két lovunk van - mondta Roland. - Majd kiteszünk
valamilyen biztonságos helyen.
- Lovon is veletek mehetek - mondta Averan Rolandnak. Poll báró
pocakjára nézve, nem ülhetett fel mögé a lovára. - Kicsi vagyok, s van egy
erő-, és egy anyagcsere-adományom. Ha kifárad a lovad, leszállok, és futok.
Tudta, hogy ez fontos. Most már Heredonba akart menni, valamilyen
meghatározhatatlan és esztelen sóvárgást érzett. Paldane hercegnek küldött
üzenete fontos volt, de a benne lakó érzés sokkal kényszerítőbb erejű. Egész
teste megremegett a sóvárgástól. Igazából pontosan tudta, hová akar menni.
Becsukta a szemét, maga elé idézte a térképet: Heredon közepén, majdnem
kilencszáz mérföldnyire északra, a Duskin hegyeken túl, lelki szemeivel látott
valamit, ami zölden fénylő ékkőre hasonlított.
- Heredonban van a családod? - kérdezte Poll báró.
- Nem - válaszolta. - Nem egészen. - Bár nagyon fontos lett volna, hogy
eljusson oda.
- Akkor miért határoztad el, hogy odamész? - kérdezte Roland.
Averan tudta, hogy azért mert kicsi, s mert gyermek, azt hiszik, a
viselkedése is gyermekre vall: hajlamos a dührohamokra, és hogy elérhetetlen
dolgok után vágyódjon. De Averan sosem volt olyan, mint a többi gyerek.
Brand maga mondta, hogy azért éppen őt választotta ki a mystarriai árvák
közül, mert amikor a szemeibe nézett, egy öregasszony tekintett vissza rá.
Rövid kis élete alatt sokkal többet élt, mint más gyermekek.
- Oda küldtek - miután Paldane hercegnek átadtam az üzenetet - füllentette.
- Brand mesteremnek a húga lakik Sylvarresta várában. Remélte, hogy az
asszony befogad. Egy levelet is küldött neki, meg pénzt - mondta, és
megcsörgette az övére kötött zacskót.
Roland nem kérte a levelet. Egy szavakkal teli papír meghaladta a tudását.
Poll báró pedig lusta volt. Nem akart most levélolvasással bajlódni. Averan
remélte, hogy a pénzcsörgés meggyőzi őket.
- És mi lesz a kedvenceddel? - kérdezte Poll báró, a zöld asszony felé
biccentve. - Úgy gondolod, követ majd minket?
- Itt hagyjuk! - mondta Averan, bár a lelke mélyén valami arra
figyelmeztette, ne tegye. Mi van, ha Poll bárónak igaza van? Mi van, ha a
Hatalmak idézték meg a lényt őneki? Nagy veszteség lenne itt hagyni, talán
még veszélyes is. Ennek ellenére Averan nem tudta, hogyan vihetnék
magukkal a teremtést.
Poll báró elgondolkodva nézett maga elé. Ellentmondást nem tűrő hangon
kijelentette:
-Nem merünk túl messze vinni téged. Carristól északra valahol biztonságba
helyezünk, ha akarod. Egy unokahúgom lakik ott, egy kisvárosban, északra
Carristól. Talán segít, hogy célhoz érj.
Averan már tudott bánni a nemesekkel. Gyakran tapintatlanok, és nem
szeretik, hogyha megmondják nekik, ha nincs igazuk. Poll báró hangja is erre
figyelmeztette a kislányt, s arra, hogy ennél többet nem várhat tőle.
De a szíve mélyén megesküdött: ha elhagytok is engem, utánatok rohanok,
ha kell, és követem minden lépéseteket.
Averan szaladt, és odavezette Roland tarka kancáját, Poll báró sötétszürke
ménjével együtt. Aztán induláshoz szedelőzködtek. A nap már majdnem
lement, és a kunyhó gazdája még mindig nem ért haza.
Poll báró felvett néhány vadkörtét és savanyúalmát a földről, majd kihúzott
néhány fehérrépát és hagymát a kunyhó mögötti konyhakertből. Néhány
ványadt kacsa, legfeljebb nyolchetesek, totyogott a ház előtt. Poll báró ott
hagyta őket.
Averan elgondolkodott, ki is lakhat itt. Öreg favágónak képzelte, mivel a
gyümölcsös még egy embernek is túl keveset teremhetett, viszont dél felé elég
sűrű volt az erdő. Elképzelte, mit fog majd gondolni, amikor meglátja a
kutyáját döglötten, egy graakkal az oldalán. Kinyitotta a zacskót, amit Brand
adott neki, s nem csak északi érméket talált benne, hanem néhány arany
gyűrűpénzt is, amit az indhopali kereskedők használnak. A gyűrűk pontosan
érmesúlyúak voltak, Muyyatin címer volt rajtuk, de akár ujjon vagy lábujjon
is hordhatta őket gazdájuk, esetleg kötélre fűzve a nyakába tehette, így
nehezebben vesztek el, mint az északi pénzek.
Miután kiválasztott egy ezüst pénzdarabot, rátette a kutya tetemére, majd
Poll báróval és Rolanddal felültek a lovakra, és elvágtattak a kunyhó mellől,
felfelé a Brace hegység felé kanyargó, erdő övezte úton.
Amikor elhagyták a kunyhót, a zöld asszony tovább ette Bőrnyakú tetemét.
Fel sem nézett, csak egy érdektelen pillantást vetett abba az irányba, amerre
Averan elment.
 Egy mérföldnyire az út egyre meredekebben ívelt a hegy felé. Az út mentén
égerfák álltak, leveleik aranysárgán fénylettek a kora őszi napsütésben.
Feljebb néhány fenyő nőtt a hegyen.
Az út egészen elhagyatott lett, a hegyoldalban szél örvénylett. Néhány
helyen lecsúszott szikladarabok zárták el az utakat, Rolandnak a lovával
kellett őket kerülgetnie. Az út évekkel ezelőtt még biztonságos volt, de a
hegyi banditák azóta úgy ellepték, hogy a király emberei nem bajlódtak
tovább a környékkel.

Egy órával járt az idő napszállta után. Bessahan egész napját vágtával
töltötte, hogy elkapja a király hírnökeit. Lova patkója viszont leesett az
erdőben, és egy órát elvesztett azzal, hogy megállt és megpatkoltatta.
Bessahan egészen véletlenül találta meg a graak testét az út mentén. A
kunyhó mellett testes asszony állt egy ütött-kopott lámpással, s a
gyümölcsösben fekvő döglött graakra bámult. A lámpást tejüveg borította, s
ez nem engedett át túl sok fényt. A sötétben az asszony valakivel
összetévesztette Bessahant.
- Eh, Koby, te vagy az?
Bessahan csak keveset értett a rofehavani nyelvből. Nem akarta, hogy az
asszony hallja az akcentusát, csak bólintott hát.
- Látod ezt, valaki épp a kunyhónk mellett ölte meg ezt a graakot,
szétloccsantotta a fejét. S itt van egypár patanyom is. Te csináltad?
Bessahan nemet intett a fejével.
- És az az átkozott dög megölte a kutyámat is - rázta meg a fejét a kövér
asszony undorodva. Szálkás hajú, zsíros kötényű öregasszony volt, Bessahan
két kutyaszaglás-adományával már ötven lépésnyire is érezte az asszonyról a
mosószappan szagát. Egy koszos mosónő.
- Akárki ölte is meg, nem segített rajtam! - morogta az öregasszony. - Ha
legalább azt mondták volna: Kitty, akarod, hogy agyoncsapjuk azt a fenevadat
a hátsó udvarodban? Azt mondtam volna: Minek? A kutyát már nem hozzátok
vele vissza - és hadd vigye azt a pár ványadt kacsát is! De hát hallgat itt rám
valaki? Nem.
Bessahannak egyre rosszabb lett a véleménye az asszonyról. Nemcsak
kövér volt és gondozatlan, hanem ostoba is.
- No! - mondta az asszony. - Segítesz megszabadulni tőle? Ez a dög csak
idevonzza a farkasokat. Egyikük már meg is találta. Szét van marcangolva az
egész.
Bessahan felnézett az útra. A hírnökök bizonyosan arra mentek, a hegyek
felé, a sötétbe. De az éjszaka közeledett, és azon gondolkodott, vajon
megkockáztatják-e az erdőt éjszaka. Nem, bölcsebb dolog a közelben
maradni. Bárhová letáborozhattak - a gyümölcsösben vagy fenn a hegyen.
Ráadásul az eső is közeledett. Érezte a szél illatából. Nehéz lesz őket a
szaguk után megtalálni.
Lovával odakaptatott a homályos lámpafényben álldogáló öregasszonyhoz.
Az anyóka hirtelen ijedt, elkerekedett szemekkel nézett rá.
- Hé, te nem is Koby vagy! - kiabálta.
- Nem, bocsáss meg! - válaszolta Bessahan sajátos kiejtéssel - nem vagyok
a te Kobyd. Az én nevem Bessahan.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte az asszony, védekezően hátralépve egyet.
- Azokat keresem, akik megölték a graakot - válaszolta Bessahan.
- Minek? - kérdezte az öregasszony.
Bessahan közelebb lépett lovával.
- Bessahan? - kérdezte hirtelen, ijedten. - Miféle név ez? - Bizonyosan nem
látta még a férfit, nem is tudott róla semmit.
Tehát megmondhatta neki az igazat.
- Ez nem a nevem, inkább egy cím. Az én országomban ez „Embervadászt”
jelent.
Az öregasszony a szájára nyomta a kezét, mintha elfojtana egy sikolyt.
Bessahan gyorsan lehajolt, jobbjával megragadta az öregasszonyt a hajánál,
s baljával kirántotta khivarját, ezt a hosszú élű, gyilkos tőrt.
Erősen előredöfött a késsel, úgyhogy a penge a csontokat is átmetszette, s
az öregasszony teste a ló lábához gurult. Bessahan levágta az egyik fülét, és a
fejét is a test mellé hajította.
Az anyóka egy hang nélkül meghalt. Bessahan egy pénzes erszénybe tette a
fület, majd lehajolt a lováról, és felkapta a lámpát. Letörölte a pengét, és
megkerülte a graak testét. Egy fiatal, gyapjú-tunikás férfi szagát érezte, és egy
öregét, kinek izzadtságszaga bűzlött, mint egy vaddisznóé. Ezek az északiak
túl sok sajtot esznek, és túl sok sört isznak. Még a bőrük szaga is zavarta
Bessahant, olyan volt, mint az összement tej. S ráadásul még koszosak is.
De valami mást is megérzett: egy kislány szagát a fenevad nyakán. Nem
vad graak volt hát! - gondolta hirtelen. Közel tartotta a lámpást, s látta, hogy
az állat nyakán a bőrt fiatal lábak koptatták fényesre, közel a fenevad
vállához. Tehát a vadállaton egy égszelő utazott!
És csatlakozott a királyi hírnökökhöz.
A graakdög közelében látott nyomok azt mutatták, hogy észak felé
lovagoltak tovább.
Bessahan levette a fedőt a lámpáról, majd elfújta a tüzet, és leejtette a fűre.
Nem akarta, hogy az öregasszony testét reggel előtt megtalálják.
A sötétségben kinyújtózott és felnézett. A felhőtakaró foszladozó résén
ezernyi, ékkőként ragyogó csillag látszott az égen.
 Csodálatos éjszaka, bár egy kissé hideg. Ilyen éjszakákon otthon elkapott
volna egypár lányt, hogy felmelegítsék. Már túl hosszú ideje volt asszony
nélkül.
Leengedte a csuklyát a fejéről, a csillagfényben hátrasimította hosszú fekete
haját, majd hirtelen döbbenten kezdett szaglászni.
Valami furcsát, valami... olyat érzett, ami semmi eddigihez nem hasonlított.
Dús földszagot. Mint a frissen szántott televény, mint a moha, bár édesebb
illat.
Északi erdőben vagyok, emlékeztette magát. Messze a hazámtól. Persze,
hogy vannak itt olyan növények, amelyek szagát nem éreztem még sosem.
De valami zavarta. Beleszagolt a levegőbe, érezte az illatot, de nem tudta
megmondani, honnan jön. Mintha valami furcsa állat járt volna erre.
Bessahan megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott az éjszakában.

FÉNYES KÖVEK

Iome és Gaborn a Királyi torony tetején álldogáltak, és a Sylvarresta vára

melletti mezőket nézték. Vendégváró Ünnep utolsó estéje volt, a nagy
lakomának vége, bár Gaborn alig evett valamit egész álló nap. A hagyomány
szerint most jött el az ének ideje.
Ezer éve, vagy még régebben a Vendégváró Ünnep végét dallal ünnepelték,
méghozzá úgy, hogy a családok összegyűltek a tűzhely körül, szárított
faleveleket és virágszirmokat szórtak a tűzbe - rózsát és jázmint, levendulát és
mentát.
Ekkor énekelni kezdtek, várták az új királyt.
Kétszázezer sátor és pavilon borította be a Sylvarresta vára melletti
mezőséget, s mindegyikben lámpás világított, így az átszűrődő fényben az
épületek sajátos arany, ezüst, szivárvány-kék és élénk zöld színekben izzottak.
Heredon népei sátraik elé is kiálltak, és apró olajmécseseket gyújtottak.
Virágszirmok nehéz illata töltötte meg a levegőt, s a mécsesek fénye rávetült
az arcokra.
Mindenféle ember megfordult ezen a mezőn: finom ruhás nemes urak és
hölgyek, a földművesek szürke százai és ezrei, tudósok és bolondok, igricek
és munkások, szajhák és zsebesek, kereskedők és vadászok. A betegek, az
egészségesek, a bénák, a haldoklók. A döbbentek, az örvendezők, a
kételkedők és az igazhívők meg a rémültek.
 Az emberek szédültek és vadak voltak. Ez volt Vendégváró Ünnep utolsó
estéje, a Földkirály ünnepe. Az emberek örültek, de örömükbe félelem is
vegyült.
Együtt énekelték az ősi dalt:

Erdők Ura, Mezők mestere,

Aki előtt minden térd meghajol,
s akiért minden szív sóvárog,
nagy lesz az örömöm,
ha királyságod beköszönt.
Jöjjetek össze, ha a termés összegyűlt.
Együtt állunk, ha a sötétség beköszönt,
Váll áll a vállhoz a kastélyfalon.
Kardomat érted tartom,
Ha te leszel a pajzsom,
Erdők Ura, Mezők mestere.

Miközben énekeltek, Iome csodálkozva nézett le, mivel a sátrakból és a vár

körüli lámpákból összeálló opál színű sugárzás mellett furcsa, zafír színű fény
villant a várárokban.
A hatalmas tokhalak vadul úszkáltak, a védelem rúnáit róva a vízbe, mintha
ők is védelmet ajánlottak volna a Földkirálynak.
Mikor a dal véget ért, kürtök harsantak Sylvarresta várfalain, s a hatalmas
tömegben. Hangok százezrei kiáltották: Éljen az új Földkirály! Éljen a
Földkirály!
A hangok visszhangzottak a hegyekből, és visszaverődtek a várfalról.
Férfiak, asszonyok és gyermekek emelték öklüket, ahogy felkiáltottak. Sok
állat megvadult az ordítozás hangjára és nyargalni kezdett, keresztül a
táboron. Legalább ötszázezer ember rohant a várfalhoz fegyverrel a kézben,
hogy Gaborn elé térdelve felajánlja szolgálatait a Földkirálynak. A férfiak
ordítoztak, az asszonyok sikoltoztak, a kürtök pedig tovább harsogtak. A
várfalon a fiúk vadul lengették a Földkirály zászlaját.
Iome sosem képzelt ekkora zajt és tumultust. Hátán végigszaladt a hideg.
S ez még csak a kezdet, döbbent meg. Az emberek emlékeznek a
legendákra. Minden férfi, nő és gyermek, aki élni akar, tudja, hogy a
Földkirályt kell szolgálnia, és védelmét kérnie.
Milliók és milliók jönnek majd. Az egész világ ide fog gyűlni.
Gaborn Val Orden győzedelmesen állt Sylvarresta várának tetején.
Iome az arcára nézett, milyen hatással lesz rá mindez. Gaborn mereven állt,
és dél felé kémlelt, mintha egy messzi trombita hangját hallgatná.
 Iome lenézett az erdő szélére, és semmit sem látott a sötét fákon kívül.
Gaborn ekkor megremegett, ahogy a déli hegyek mögé pillantott távolbalátó
szemmel.
- Mi baj van? - kérdezte Iome. Gaborn kapkodta a levegőt.
- Iome, olyan figyelmeztetést érzek, mint soha azelőtt. A Föld figyelmeztet.
A halálom közeledik! Mindannyiunk halála közeledik!
- Hogy érted ezt? - kérdezte Iome.
- Mindannyiunknak menekülnie kell! - suttogta a férfi. Több magyarázatot
nem adott. Ehelyett megragadta az asszony karját, majd megfordult és a
nyitott ajtón átrohanva, vagy hat emeletet vágtázott lefelé a lépcsőkön
Ioméval, amíg elérte a régi pincét, ahol senki nem lakott Iome eddigi életében.
Gaborn és Iome Naplója futva követte őket.
Iome sejtette, hogy Binnesman, a Földőrző, dolgozószobájává tette ezt a
koszos lyukat, amikor Raj Ahten tűzszövői felégették kertbéli kis kunyhóját,
de mikor Gaborn berohant az ajtón, nem volt igazán felkészülve arra, amit
látott.
Binnesman varázsló a pincében állt, aminek penész-, kén- és hamuszagát
csak a mestergerendáról lelógatott gyógyfüvek illata ellensúlyozta egy kissé.
Binnesman nem gyújtott gyertyát, se lámpát vagy bármi más fényt ebben a
szobában. A földön, a mocsokban félig eltemetve feküdt a Látó Köve.
Hatalmas kerek kő volt, a legfehérebb csiszolt agát. Más kisebb kristályok is
hevertek a földön, sarkuk a nagy kő felé mutatott, s a varázsló mágikus
rúnákat rótt a kupac melletti mocsokba. A kristályok és a hatalmas agát saját
fényükben ragyogtak.
Binnesman ott állt, és föléjük hajolva lebámult a hatalmas kőre, nézte a rajta
megjelenő képet. Ahogy Iome figyelte a követ, négy hegyet látott, amiből
hamu, füst és tűz száll fel. A messzeségben villám csapott le, s megrengette a
talajt Iome lába alatt. A kép kitörő vulkánokat mutatott.
Először legalábbis azt hitte, azokat látja. Ezek nem egyszerű vulkánok
voltak, hanem kisebb kupolák, amikből láva fröcsögött, mint a víz, s férgek
tízezrei bújtak ki a föld alól.
A Látó Köve nemcsak a képet mutatta meg. Iome rájött, hogy a kén és a
hamu szagát maga a kő bocsátja ki. A Látó Kövét körüllengő meleg úgy
felmelegítette a szobát, mintha pékműhelyben állnának. S valóban érzett,
hallott, látott mindent, mintha csak a távolból látná a vulkánt.
Eddig nem is hallotta, hogy Binnesman a Látó Kövével foglalkozik.
Valójában mindig megtagadta ezt, amikor Raj Ahtennel kellett szembesülnie.
Iome döbbenten meredt a kövön megjelenő képre.
- Férgek özönlötték el Észak-Crowthent - magyarázta a varázsló magától
értetődően. - Mások dél felé törnek elő a talajból, az Alcair hegységben.
Haberd-beli tornyodat már lerombolták. Raj Ahten kartishi támadóerői sem
közeledhetnének gyorsabban.
Miután ezt kimondta, Sylvarresta Kastélya hirtelen megremegett, ahogy a
Föld rengett. Iome először azt hitte, a Látó Köve okozza ezt, de a varázsló
érdeklődve felbámult a falakra.
- Ez csak egy kisebb rengés - mondta. - A Földnek fájdalmai vannak.
Iome rápillantott a két Naplóra, akik mögötte kerestek menedéket egy
sarokban. Kolostorbeli társukkal megosztott elméjük révén sokkal többet
tudtak a Föld dolgairól, mint bárki a teremben: még Binnesmannál is többet.
Iome megrémült attól, amit látott. Gaborn Naplója tátott szájjal, rémülten
bámulta a jelenetet.
- Mi lelte Raj Ahtent, hogy ilyen időkben támad rám? - kérdezte Gaborn. -
Tudja egyáltalán, hogy veszélyben van?
- Kétlem, hogy tudatában lenne - válaszolta a varázsló. - Utoljára azt láttam,
hogy látszólag Carris felé tart. Legalábbis néhány órája még így volt.
- Most hol vannak? - kérdezte Gaborn.
Binnesman fejet hajtott, és becsukta a szemeit, mintha túl fáradt volna
ahhoz, hogy folytassa. Mióta a teremtményt megidézte és elvesztette, nagyon
kimerült volt.
- Hosszú nap volt ez. De megpróbálom.
A varázsló lenyúlt a koszos padlóra, és friss hússal dörzsölte be kezeit és
szemeit. Majd felvett néhány kristályt, és a Látó Köve szélére helyezte őket,
némelyiket visszahúzta, másokat jobbra vagy balra tologatott, arca izzott az
összpontosítástól.
A dolog néhány percig tartott, s a varázsló először meghatározta Raj Ahten
csapatainak helyét, mintha csak egy messzi hegyről látná, majd egyre
közelebbi pontokról szemlélte őket.
Iome karján felállt a szőr attól, amit látott: Raj Ahten seregei egy falu felé
vonultak, vagy száz nádtetős kőház felé. Alacsony kőfal vette körül a falut,
akkorka, hogy egy lovag könnyen átugrathatott volna rajta.
Őrök nem voltak a falakon, még távoli kutyaugatás sem hallatszott. Úgy
tűnt, a falu nincs tudatában a közeledő veszélynek.
- Ismerem ezt a helyet! - szólalt meg Gaborn. - Ez Twynhaven falva.
Raj Ahten fagyóriásai felemelték pofájukat, és éhesen szimatoltak a
levegőbe, mintha friss hús szagát éreznék. A háttérben álló fegyveresek
készenlétben tartották lándzsájukat és bárdjukat.
De a csapatot Raj Ahten varázslói vezették.
Három tűzszövő közeledett egy vonalban, a városfal közelében, és lágy,
sípoló hangon kántálni kezdtek. Iome tisztán hallotta őket, bár a szöveget nem
tudta kivenni, mivel énekük a pusztítás és tűz dala volt, a lángok csapkodó
zaja és a farönkök sercegése.
Mindegyikük körül hirtelen fűcsomók és bokrok törtek elő a földből. Zöld
lángok csaptak az ég felé, és elborították a tűzszövőket. Iome érezte a hamu
szagát és a lángok melegét. Megindultak a falu felé, és felkúsztak az alacsony
kőfalra.
A falu kutyái hirtelen meglátták őket, és néhányuk ugatni kezdett. Egy ló
idegesen felnyihogott.
Segélykiáltás még mindig nem hallatszott.
A tűzszövők átkúsztak a falakon, s a tűz mögöttük hatalmasra nőtt, úgyhogy
Iome lángtenger mögül látta a varázslókat.
A falu védőfala körül a késő nyári nap kifehérítette a füvet, kiszívta
életnedvét. A messzi bal oldali mágus baljára mutatott: egy lánginda csapott ki
kezéből, sebesen végignyargalt a fal mentén.
Ekkor a tűzszövő a jobbjával tette ugyanezt. A két lángpászma néhány
pillanaton belül találkozott a falu távoli határában, s a falut körülvették a
lángok.
Akkor újra magasba csapott a tűz, és gyorsan terjedni kezdett a falu
középpontja felé.
Egy asszony felsikoltott, s kirohant faluszéli házából, rémülettől kimeredt
szemmel. Mások is kiszaladtak otthonaikból - gyermekek és anyák. Néhány ló
kitört a karambol, s vadul vágtatva körberohangált a faluban.
A tűzszövők ekkor elérték a falut. A szétterjedő pokol táplálta őket, az adta
energiájukat. Egyikük egy hatalmas csűrre mutatott, s az épület zsúpteteje
azonnal lángolni kezdett, mintha csak felrobbant volna.
Egyik társa pillanatokkal később elért egy házat, s keresztülküldött rajta egy
tűzfonalat, így teteje és dúcai azonnal elégtek. A feltörő forróság megcsapta
Iomét.
A bentlakók ordítottak, egy nagydarab falusi kirohant a házból, haja és ruhái
tüzet fogtak. Egy asszony és fia kiszaladtak, a fiú pajzsot tartott. Páncélja és
szemei visszatükrözték a lángokat. A jelenetet a tűz fénye világította meg.
A füst fojtó szaga beszivárgott Iome orrcimpáiba.
Az egész város lángoló pokollá változott hirtelen, a tűz több méter magasba
tört. A tűzszövők egyre hangosabban kántáltak, s besétálva a tűzbe, maguk is
sugárzó fénykígyókká váltak, körbekavarogták a parasztok holttesteit.
- Feláldozzák őket a Hatalomnak, amit szolgálnak! - mondta Binnesman
rettegve, és elfordult a Látó Kövétől. - Ez fekete mágia.
- Ettől rettegek a legjobban! - mondta Gaborn.
A falut körbevevő lángok lassan zöldre váltak, s néhány tűzpászma túlvilági
árnyak furcsa csodavilágává egyesült. A kunyhók kőfalai és a kőkerítések
pillanatokon belül tócsává olvadtak.
 - Ez gyorsan ment! - gondolta Iome. A falu hamar porrá égett, minden
holttest csontvázát, emberét, állatét, lángok nyaldosták tisztára.
Nem kellett hozzá órákig tartó harc, mint amire Iome számított. Talán mert
az áldozat megerősítette a tűzszövők hatalmát. Élő lángokként énekeltek és
táncoltak.
Egy órán belül zölden világító portál jelent meg a földön, és a tűzszövők elé
álltak, megidézve a lángnyelveket és a hamut.
Semmi nem zavarta őket, míg egy tűzszövő oda nem ment a portálhoz, és el
nem tűnt az Alvilágban.
A falut körbenyaldosó lángok azonnal eltűntek, és tökéletes sötétséget
hagytak maguk után. Csak egy-egy eltévedt széndarab égett még itt-ott.
Iome egy hosszú pillanatra visszafojtotta a lélegzetét, reménykedett, hogy a
tűzszövő meghalt, hogy eltűnt az Alvilágban, és soha nem tér vissza.
Akkor meglátta, hogy a hamuban két alak ölt testet, úgy tűnt vergődnek,
mint kalandos útról érkező utazók, akik éppen birkóznak egymással. - De nem
- gondolta -, úgy vergődnek, mint kalandos útról érkező utazók, akik épp az
utolsó lépéseket teszik meg vánszorogva.
Az egyik a tűzszövő sötét alakja volt, félig hamuval borítva.
Mellette egy magasabb alak állt, mint egy sötét óriás, hosszú, göndör,
bozontos sörénnyel. Kék fénnyel világított, mintha kristályból lenne. A lángok
fodrozódtak és játszottak a bőrén.
A vánszorgó alak lábra kecmergett, és kibontotta csillogó szárnyait.
Szemöldökén fény vibrált végig, és a szemeiből is ez sugárzott.
Raj Ahten csapatai között mindenhol harcedzett katonák kiáltottak fel a
döbbenettől, a harci kutyák visszahőköltek, s félelmükben szűkölni kezdtek.
- A Hatalmakra! - kiáltotta Gaborn. - Megidézett egy Dicsőségest!
- De milyen Dicsőségest? - csodálkozott Iome. Korszakokkal ezelőtt, a
mese szerint, a Vaderlee szurdok melletti csatában Erden Geboren, a
Földkirály balján-jobbján egy-egy Dicsőségessel harcolt. A fáma szerint
ellenállhatatlan ellenfelek. Iome azt hitte, hogy az emberiség jótevői ők.
Ennek az ifjúnak valahogy furcsa volt a tekintete. Ahogy a válla mögé
rejtette szárnyait, a belőle kiszűrődő fény a legsötétebb mélységet idézte.
- Ne hagyd magad félrevezetni! - kiáltotta Binnesman. - Ez nem olyan, mint
az ősi mesékben megénekelt Dicsőségesek. Ez a Sötétség Harcosa. Megölni
jött a Földkirályt, nem pedig megmenteni.
- Mikor? - kérdezte Gaborn. - Mikor ér ide?
Binnesman egy kis asztalhoz ment. Vastag kötettel tért vissza, egy képekkel
illusztrált fóliánssal, mely a különböző földi teremtményekkel foglalkozott.
Végigpergette bestiáriumát addig az oldalig, ami az Alvilág lényeivel
foglalkozott. A Sötétség Harcosára vonatkozó megjegyzések gyérek voltak,
még kép sem volt róluk a könyvben. Nyilvánvalóan még a bölcsek is azt
hitték, hogy a róluk szóló mendemondák csak mesék.
- Ez egy levegőből és sötétségből álló lény - mondta Binnesman. - Hozzád
repül majd, és egészen biztosan megvárja az éjszakát, hogy megtámadjon. Azt
hiszem, túl messze van ahhoz, hogy még ma éjjel ideérjen. De holnap éjjel,
vagy két nap múlva egészen biztosan eljön.
- Mit tehetek? - kérdezte Gaborn.
Binnesman nem válaszolt, csak szemöldökét ráncolva olvasta a Sötétség
Harcosáról szóló bejegyzést. Iome rájött, hogy a varázsló nem tudja a választ.
- Raj Ahten egy kötözni való bolond! - mormogott Binnesman - hogy éppen
most szabadít ránk egy ilyen szörnyeteget!
Binnesman a kristályok mellé térdelt, egyiket odébb lökte egy hajszálnyit,
és úgy fordította őket, hogy jobban láthassa Raj Ahten seregeit.
Egy pillanatig lebámult, majd Gabornhoz fordult.
- Nem látom Raj Ahtent. Hol lehet vajon?
Gaborn is a képet nézte.
- Sötét van itt. Talán az árnyak között van, közel a hátvédhez.
- Nem - mondta Binnesman. - Az előtérben állna, és üdvözölné legújabb
szövetségesét. Elment. Valami miatt elszakadt fő hadseregétől.
- De miért? - kérdezte Gaborn. - Meg tudod találni?
Binnesman megrázta a fejét, és összeráncolta a szemöldökét.
- Kétlem. Egy hadsereg, egy vulkán: ezek egyszerű célpontok. De egy lovon
közeledő ember, ráadásul éjszaka? Napokba telne, és már az erőm végén
járok.
Binnesman elfordult a Látó Kövétől, s a kép is eltűnt egyidejűleg, csak egy
kevés, a kövekből kiszűrődő fény világította meg. Ebben a fényben tűnt fel,
mennyire kimerült a varázsló. Még egy héttel előbb is, ruhája a nyári
falevelek zöld színében pompázott. De akkor megpróbált megidézni egy
teremtményt, egy olyan földi lényt, ami erősítheti hatalmát. Sajnos, a zöld
asszony eltűnt, és Binnesman most fáradt volt, legyengült.
- Megnéztem a vulkánokat - mondta komoran -, s megpróbáltam rájönni, mi
a férgek vonulási terve. Meg kell mondanom, hogy ez sokkal kevésbé érdekel.
A férgek egymástól távol eső helyeken jönnek a felszínre, és a legtöbbjük
messze van bármilyen emberi tartózkodási helytől. De egyvalamit
észrevettem. Azokon a helyeken emelkednek fel, ahol már van egy-egy régi
vulkán a közelben, vagy olyan térség, ahol gejzírek vagy melegforrások
vannak.
- S ez mit jelent? - kérdezte Gaborn.
- A föld gyomrában van egy tűzből álló királyság - mondta Binnesman. -
Ezt magad is láthattad, mikor elértük az Idymean-tengert. Azt hiszem -
folytatta Binnesman - hogy néhány helyen ez a tűzterület közelebb jön a
felszínhez, mint máshol. Ezek a vulkánok és gejzírek. Arra gondoltam, hogy
hátha a meleg hajtja a férgeket a felszínre.
Gaborn témát változtatott.
- Az most sürgősebb, hogy Raj Ahten komoly támadásra készül Mystarria
ellen. Össze kellene hívnom a haditanácsot.
- Harc Raj Ahtennel? - kérdezte Binnesman. - Biztos vagy benne, hogy ez
bölcs dolog, mikor ennyi féreg feljön a felszínre?
Gaborn nagyot sóhajtott.
- Nem. De ha nem adom legalább egy apró jelét annak, hogy kiállok ellene,
Raj Ahten még több kárt okoz majd. Csak azt remélhetem, hogy idejében
megtudja a saját földjeit ért csapásokat, és visszavonul Indhopalba, hogy
megszervezze a saját védelmét. Talán még fegyverszünetről is tárgyalhatunk.
A varázsló elgondolkodva nézte Gaborn arcát.
- Megpróbálhatod kigyógyítani Raj Ahtent, ha akarod - mondta a varázsló. -
De nem tudom, egyáltalán elég erős vagy-e ahhoz, hogy megmentsd.
Emlékezz rá, megátkoztam egy héttel ezelőtt. Ezek az átkok hosszabb idő
alatt érnek célt, de úgy gyanítom, most már nem segíthetsz neki.
- A népem kedvéért meg kell próbálnom! - mondta Gaborn.
Binnesman mereven bámult rá bozontos szemöldöke mögül.
- A néped érdekében figyelmeztetnem kell téged: Raj Ahten nem fogad el
tanácsot az ellenségtől. Komoly veszélynek teszed ki magad, ha a színe elé
járulsz. Az is lehet, hogy még párbajra is hív majd, mivel tudja, hogy itt,
Homályerde közelében nem eshet bajod, mert az ősök árnyai megvédenek.
- Tudom - mondta Gaborn kelletlenül. - Akkor velem jössz?
- Tudod, hogy nincs olyan erőm, ami a harcban segíthetne - mondta
Binnesman. - De egy-két nap múlva utánad mehetek, hogy felajánljam a
segítséget, ami felett rendelkezem. Most éppen fel kell készülnöm a Sötétség
Harcosának fogadására, és egyedül kell találkoznom vele.
- Neked? - kérdezte Gaborn. - Egyedül, a teremtményed nélkül? Ötvenezer
lovagot küldök, hogy harcoljanak veled.
- És semmit sem érnek majd, legfeljebb megöletik magukat.
- Milyen fegyvereid vannak?
- Még nem tudom - felelte Binnesman. - Át kell gondolnom valamit. Te
pedig hívd össze a haditanácsot! A te embereid jobban tudják, hogyan kell
harcolni, mint én. Hajnalban figyelmeztesd az embereket, meneküljenek
Sylvarresta várából. Bizonyosan jól érzed a közeledő veszélyt. És most
pihennem kell.
További magyarázat nélkül odavánszorgott a sarokba, s lefeküdt a vastag
agyagrétegre. Az agyag nemrégen lehetett ott, vette észre Iome. A pince
padlóján néhány kockakő feküdt, beleragadva a megszáradt koszrétegbe.
Valószínűleg maga a varázsló szórta szét a földet; a Föld Őrzői gyakran
gyógyították földdel a betegeket. Iome elgondolkodott, hogy vajon az a föld,
amire a varázsló feküdt, rendelkezik-e valamilyen különleges tulajdonsággal.
Binnesman több maréknyi földet maga mellé húzott, majd magára szórta, s
nemsokára békésen elaludt.
Iome körülnézett. A szoba már kevésbé volt penészszagú, inkább a varázsló
gyógyfüveinek illatát lehetett érezni. Iome a Föld erejét érezte itt, azt a
bizsergető érzetet, ami mindig elfogta, ha Gabornt vagy a varázslót közel
tudhatta. Itt valamivel erősebb volt ez az érzés. Önkéntelenül is a Gaborntól
újabban oly gyakran hallott áldás szövege jutott eszébe: A Föld rejtsen el
téged! A Föld gyógyítson téged! A Föld fogadjon magába!
Ezt a helyet a Föld vette körül.
- Menjünk! - mondta Gaborn.

A KIRÁLYI TANÁCS

Sir Borenson finoman megrázta, így ébresztette fel Myrrimát, majd

elmondta neki a hírt: Gaborn ragaszkodik jelenlétéhez a haditanácsban.
- Biztos, hogy engem akar? - kérdezte Myrrima dühösen. Vacsora után
lefeküdt ágyára, és ruhában elaludt. Szédelegve ült fel.
- Biztos - mondta Borenson.
- Ha azt akarja tudni, melyik őszi virág illik a legjobban a Nagyterem
díszítéséhez - mondta Myrrima - azt még megmondhatom neki hajnalig. De a
háborúról semmit sem tudok.
- Gaborn kedvel téged - mondta Borenson, valahogy ő maga is
tanácstalanul. Asszonyának nem volt gyakorlata a harcban, s Borenson attól
tartott, hogy Gaborn merő udvariasságból hívta meg Myrrimát, hogy ő,
Borenson, minél több időt tölthessen együtt fiatal feleségével, mielőtt
továbbindul inkarrai útjára. De nem merte megsérteni Myrrima érzéseit azzal,
hogy ezt megmondja neki. - Már első találkozásotok idején is megmondta,
hogy téged az udvarában akar látni. Ad a véleményedre.
- De... úgy érzem ott magam, mint egy szélhámos.
- Szerintem a király is úgy érzi magát - kockáztatta meg Borenson. - Egy
héttel ezelőtt még az volt a legnagyobb gondja, hogy tűzzön-e tollat a
kalpagjára, amikor Iome elé járul megkérni a kezét, vagy ne? Most, hogy apja
meghalt, haditanácsot kell tartania. Biztos vagyok benne, hogy egy hete még
Iomét is az izgatta leginkább, milyen színű fonalat használjon a hímzéséhez,
de ma ő is ott lesz a haditanácsban.
- Úgy hangzik, mintha mindenkit meghívott volna a tanácskozásba! -
mondta Myrrima meglepődve.
- Nem mindenkit. Rodderman kancellárt, Jureemot, Erin Connal is ott lesz,
Orwynne király, Skalbairn főmarsall és Lord Ingris, Lysle ura.
Myrrima szemöldökét ráncolva kelt fel az ágyból, és a tükörhöz lépve
fésülni kezdte a haját.
Borenson bizonytalannak érezte saját helyzetét a tanácsban. Pillanatnyilag
nem volt más, mint egy üres ígéret.
Néhány napja megígérte magának, két hetet vár, hogy felkészülhessen
inkarrai útjára. Időt akart, hogy elbúcsúzhasson szülőföldjétől és feleségétől.
S azt hitte, van még ideje. De akkor még úgy tudta, hogy Raj Ahten visszatér
télire Indhopalba. Ehelyett a Farkasúr dél felé vonult, egyenesen Mystarria
szíve felé, s nem adott haladékot Gabornnak. Most Gaborn itt ragadt
Heredonban, elszakítva saját királyságától és tanácsadóitól.
Így Borenson nem tudta rávenni magát, hogy délre menjen inkarrai
küldetésbe; addig nem, amíg barátjának szüksége volt tanácsadóra. Pedig
Szabad Lovag lévén bármikor elindulhatott volna, de eddig a maradás mellett
döntött.
Abban viszont biztos volt, hogy ha Gaborn délre vonulna, Mystarria felé,
akkor bizonyosan követné. S addig nem is jön vissza Heredonba a
feleségéhez, amíg feladatát végre nem hajtotta.
- És mi van Binnesmannal, a gyógyfüvek mesterével? Ő nem jön el a
tanácsba? - kérdezte Myrrima.
- Alszik - felelte Borenson. - Nem szabad zavarni. - Miután annyian
hiányoztak a tanácsból, Borenson leginkább Binnesman miatt aggódott. Ő
legszívesebben a bordái közé taposva rúgta volna ki az ágyból a varázslót, de
Gaborn megtiltotta.
- És Celinor herceg? - kérdezte Myrrima - vagy a többi lyslei
kereskedőherceg?
Borenson összevonta szemöldökét. Mostanra már mindenki tudta az
udvarnál, hogy a kereskedőhercegek bevonultak a városba és felállították
sátraikat, majd meghívták Gabornt, hogy jöjjön táborukba és válassza ki őket,
mintha legalábbis a szolgájuk lenne, és nem a Földkirály.
Borenson legtöbbjüket kardélre hányta volna, de mindenki legnagyobb
meglepetésére Gaborn teljesítette kérésüket, és néhány főnemest kiválasztott.
- Azt gyanítom, a király nem bízik Celinorban - válaszolt Borenson. Bár
Gaborn meghívta Lord Ingrist, biztosan úgy gondolja, hogy a többi
kereskedőherceg segítsége is annyit ér, mint a libagágogás.
- Úgy tűnik, már más nemesek is vannak a táborban - mondta Myrrima. -
Mi van Észak-Crowthennel és Beldimellékkel?
- Észak-Crowthenről nincs hírünk - mondta Borenson. - A Vaskirály sosem
kedvelte Sylvarrestát, s úgy tűnik, hogy unokatestvéréhez, Anders királyhoz
hasonlóan, őt sem érdekli a Földkirály. De az is lehet, hogy saját gondjaival
törődik. Észak-Crowthenben férgek lepték el a felszínt ma éjjel. Gaborn már
küldött hírnököket a Vaskirályhoz, hátha segítség kell neki.
- Beldimellékről annyit, hogy Lowicker király gyenge... - Borenson nem
tudta, mi egyebet mondjon. Lowicker mindig az Orden-ház barátja volt, de
Borenson nem bízott benne. Úgy tűnt, hogy Lowicker inkább ürügyül
használja gyengeségét, hogy ne kelljen mozdulnia, ha szükség van rá.
Borenson ennek ellenére Gaborn helyzetösszegzését idézte: - Lowickernek
számolnia kell azzal, hogy Raj Ahten csapatai keresztülvonulnak majd
földjein, Mystarria felé haladtában. Nem csoda, ha nem küldött hírnököket.
Miután kifésülte a haját, Myrrima megnézte arcát a tükörben. Gyönyörű
volt, és kívánatos.
Borenson karját nyújtva lekísérte asszonyát a Nagy Terembe. Gaborn
sötétben ülve, hátát a falnak támasztva ült a teremben. Sem gyertya, sem
lámpa nem világított, még a tűz sem égett a kandallóban. A teremben csak a
nyitott ablakon beszűrődő csillagfény világított. A többi ablak nyitva maradt.
A sötétségben Orwynne király Gaborn jobbján ült. Iome messzebb az
asztaltól, a falnál, Gaborn háta mögött. Gaborn mellett közvetlenül pedig a
paprikajancsi Lord Ingris - egy bájosan öregedő férfiú, háromszögletű,
gesztenyebarna nemezkalapban, melyet hatalmas, festett strucctoll díszített.
Selyeminge gyöngyfehéren izzott a sötétben, és gyűrűk, nyakláncok, karkötők
szikráztak rajta még a gyér fényben is. Jureem mellette ült, északi öltözete
tarkaságában vetekedett vele. Gaborn intett Borensonnak, hogy üljön Jureem
mellé.
Myrrima odament a hátsó falhoz, s Iome mellé ült, megfogva a királynő
kezét. Borenson a feleségét nézte. Iome úgy kapaszkodott Myrrimába, mintha
tőle kérne segítséget. A királynő arca sápadtan fénylett a csillagfényben.
Borenson összeszorított állkapcsáról látta, hogy Iome retteg.
Borenson Gabornra nézett.
A csillagfényben látni lehetett a verítékcseppeket a király homlokán.
Mindketten meg vannak rettenve! - állapította meg Borenson. - Ez nem
hétköznapi tanácskozás lesz!
Néhány perccel később Erin Connal lépett a terembe, és az asztal távol eső
részén foglalt helyet, Rodderman kancellár mellett. A Naplók mind a nemesek
mögötti fal mentén sorakoztak.
 - Átkutattuk az egész tábort a főmarsallért, de nincs nyoma - mondta
Rodderman. - Már elment.
- Ettől féltem - mondta Gaborn.
- Nem volt sok választása - mondta Borenson, nem törődve a szavaiból
érezhető szemrehányással. Úgy gondolta, Gaborn hibát követett el, mikor
visszautasította a főmarsall ajánlkozását, s a Hatalmakra, bár senki sem merné
a Földkirályt hibájára figyelmeztetni, Borenson nem tudta elrejteni érzéseit.
- Sötétben fogunk tanácskozni? - kérdezte Lord Ingris nőies hangon, hogy
elejét vegye a vitának.
- Igen - felelte Gaborn. - Nem gyújthatunk tüzet! Megkértem egy szolgát,
hogy még a parazsat is fojtsa el a kandallóban. Semmi, amit itt kimondunk,
nem adható tovább napfénynél vagy nyitott lángnál. - Gaborn mély levegőt
vett. - Harcolni fogunk. A Föld figyelmeztetett, hogy nagy veszélyben
vagyunk, és ma éjjel Binnesman varázsló a Látó Kövével mutatta meg nekem
ellenségeinket. Férgek lepték el Észak-Crowthent.
- Micsoda? - kiáltott fel Lord Ingris. - Mikor indulunk a harcba?
- Még nem - legalábbis nem a férgek ellen - mondta Gaborn. - A Vaskirály
minden levelezést megszakított velünk az elmúlt héten, és nem hiszem, hogy
örömmel üdvözölné, ha most csapataink átvonulnának Észak-Crowthenen.
- Én sem hiszem, hogy Anders király átengedné csapatainkat az országán.
- Tehát, fél órája elküldtem Mardon herceget Donyeistől észak felé az
erősítéssel, és mind Anders királynak, mind pedig a Vaskirálynak küldtem
hírnököket, melyben felajánlom segítségemet. Többet nem tehetünk.
- Akkor úgy gondolod, hogy a férgek visszavonulnak? - kérdezte Lord
Ingris.
- Egyáltalán nem - felelte Gaborn. - A férgek lerombolták a Haberd Tornyot
Mystarriában. Másokat Kartishban, és még újabb kitörések várhatók.
A nemesek egymásra néztek a sötétben. Egy észak felé tartó féregseregnek
már a híre is szavát szegi az embernek. De Gaborn megemlítette, hogy több
kitörés is lehetséges, s ez hatalmas félelmet ébresztett mindenkiben. Ez nem
elszigetelt problémát jelentett.
Egy elsöprő invázió előhírnöke lehetett.
Borenson csak egy pár perccel a tanácskozás előtt hallott a kitörésekről, s
nem tudott rosszabb hírt elképzelni sem. A férgek egész élete folyamán ritkán
tévedtek a földfelszín fölé. Bár az ősi mesék figyelmeztetnek, hogy nem volt
ez mindig így, és mindenki félt, hogy a férgek egy nap százezrével törnek ki a
földből.
- Komoly fenyegetésnek nézünk elébe - folytatta Gaborn. - Olyan
fenyegetésnek, ami ellen pillanatnyilag nem tehetünk semmit. De van egy
másik baj is, legalább ilyen komoly, hogy amíg a férgek határainkon
nyüzsögnek, addig Raj Ahten belülről tör ellenünk. A múlt hét folyamán Raj
Ahten dél felé vonult. A fáradtság és a Szabad Lovagok szörnyű pusztítást
végeztek a Farkasúr erőiben. Vagy negyvenezer emberével hagyta el Fleedset.
Paldane herceg hírhozói úgy becsülik, hogy Raj Ahten most négyezres sereg
felett rendelkezik. Csak a fele Legyőzhetetlen - néhány íjász, fagyóriás, harci
kutya és varázsló van még velük.
- Úgy hangzik, mintha fogyatkoznának erői - mondta Lord Ingris
reménykedve. - Nem vonulhatnak örökké.
- Igaz, hogy Raj Ahten emberei kimerültek - mondta Gaborn - és a
Fleedsben zsákmányolt lovak is használhatatlanok. Elesett fagyóriások, harci
kutyák és közrendű katonák jelzik útját, mind túl gyengék, hogy kövessék az
erőltetett menetet. Raj Ahten pillanatnyilag menekül előlünk. Carristól
nyolcvan mérföldre északra négyezer katonát hagyott hátra. Rodderman
kancellár és én megnéztük a térképeket, s lehet, hogy ő maga Tal Dur
erődjénél találkozik seregeivel, bár az is lehel, hogy Crayden vagy Fells
kastélya felé vonul majd.
- Nem vonul Fells felé - mondta Erin Connal. - Egy órája kaptam a hírt egy
felderítőnktől, hogy Raj Ahten seregei mind elhagyták Fells várát. Legtöbbjük
Carris felé vonult, s főleg közrendű katonákból áll a sereg. Raj Ahten később
csatlakozik hozzájuk. Úgy tűnik, hogy Paldane, a vadász lesz most az űzött
vad!
Borenson maga figyelmeztette Gabornt erre az eshetőségre. Nem tudta
elképzelni, hogy a Farkasúr visszavonul egy Tal Durhoz hasonló erődbe,
mikor a hatalmas Carris vára hívogatja.
Connal lovasnővér folytatta.
- Anyám utasította a Bayburn Klánt, hogy hódítsák vissza Fellst
Mystarriának.
Connal hírei nyilvánvalóan meglepték Gabornt, mert Borenson hallotta,
ahogy elakad a lélegzete.
- Jól van! - kiáltotta Orwynne király, míg Lord Ingris tapsolni kezdett.
Lelki szemei előtt Borenson elképzelte, hogyan egyesülnek majd Raj Ahten
erői. Carris volt Mystarria legerősebb erődje, de Raj Ahten a Hangját
használta, hogy Longmotot lerombolja. Talán most ugyanezt teszi majd.
Borenson csak reménykedett az ellenkezőjében.
- Ha Raj Ahtennek sikerül bevennie Carrist - figyelmeztetett Borenson -, fél
Mystarria elesik még a télen. Meg kell állítanunk!
Jureem összekulcsolta kezeit, rákönyökölt az asztalra, kövérkés állát
ökleinek támasztotta. Vaskos taifani akcentusával a következőt mondta
Gabornnak:
- Borensonnak igaza van, de én a helyedben óvatos lennék, nagy király. Raj
Ahten farkas módra a lágy hastájékot akarja megtámadni, és ez a hastájék:
Mystarria. Reméli, hogy harcra provokálhatja a Földkirályt, s kényszerítheti,
hogy elhagyja Homályerdét. Meg fogja támadni Carrist.
Gaborn lágyan felelt:
- Tudom, és ez a félelem sokszor felmerült bennem. De még egy csapás
fenyeget, amit Binnesman mutatott nekem. Raj Ahten tűzszövői ma este
megidézték az egyik Sötétség Harcosát az alsóvilágból.
Lord Ingris ijedtében kapkodni kezdte a levegőt, míg a többiek néma
csendben fogadták a hírt. Borenson nem tudta, hogyan viselkedjen egy ilyen
hír hallatán. Hallott már a Dicsőségesekről természetesen, ezekről a fényből
és jóságból álló lényekről, akik az alsóvilágban élnek De keveset tudott arról,
hogy ellenségeik is voltak, sötét lények, mágikus erőkkel. Többet nem tudott
róluk.
- Bérgyilkosoktól tartottunk - mondta Rodderman kancellár. - Egyértelmű,
hogy Raj Ahten a Földkirály ellen tör. Erre tart a Sötétség Harcosa?
- Nem! - kockáztatta meg Jureem. - Szerintem Raj Ahten Mystarria ellen
fordítja majd, Paldane ellen, Carrisban.
- Tévedsz! - válaszolta Gaborn. - A Sötétség Harcosa idetart. A Föld
figyelmeztetett rá.
- Lehet, hogy igazad van - biccentett Jureem belenyugvóan. - Egy hete még
ismertem Raj Ahten stratégiáját, úgy tűnik, a harcmodor azóta megváltozott.
- Haditervet kell kovácsolnunk, és megütköznünk ezzel a teremtménnyel -
mondta Orwynne király.
Gaborn megrázta a fejét.
- Nem! Inkább kimenekítjük az embereket.
- Akkor azonnal tudassuk velük! - mondta Orwynne. Gaborn megrázta a
fejét.
- Ha ma éjjel csak egy szó is kiszivárog, őrült pánik tör ki. A földek
sötétlenének a lovaktól és ökröktől - és gyermekektől, akik a patáik alatt
végeznék. Az táborban lakók fele részeg a Vendégváró Ünnepi ivászat után.
Nem, akármilyen nehéz is, megvárom a hajnalt a figyelmeztetéssel. A veszély
nagy, de messze van még.
Erin Connal hirtelen megkérdezte Gabornt.
- Felség, biztos vagy-e abban, hogy a Sötétség Harcosa ellened tör, és nem
valaki más, esetleg Fleeds ellen?
Borenson helyesnek találta, hogy a lányt saját hazája izgatja legjobban.
- Miután kiválasztottam az apámat - mondta Gaborn -, éreztem körülötte a
veszélyt, egy fekete felhőhöz hasonlatos, fojtogató aurát. Órákon belül
meghalt. Ma reggelig a teremben mindenki körül éreztem növekedni ezt az
aurát, valójában mindenki körül, aki Sylvarresta várában van. Az elmúlt héten
attól féltünk, hogy Raj Ahten egy rutinos bérgyilkost küld majd táborunkba.
Most azt hiszem, hogy olyan merénylőt küld, aki még a Legyőzhetetleneknél
is hatalmasabb. És Sylvarresta várában mindegyikünk a célpontja lehet.
Longmotnál és az északi úton kiválasztott hűbéreseink kevésbé vannak
veszélyben. De mindegyikünknek résen kell lennie - tette hozzá Gaborn
súlyos hangon.
- Ha körülöttünk érzed a veszélyt - mondta Lord Ingris -, akkor nem érzed a
Mystarriára vagy esetleg Lysle-re leselkedő bajt? Talán te meg tudod
mondani, mit forral Raj Ahten legközelebb!
Gaborn szomorúan rázta meg a fejét.
- Amíg nem látok egy embert, addig nem választhatom ki. Ez a hatalom
még új nekem. Néhány Carrisba és a Hullámok Udvarába küldött hírnökön
kívül még senkit sem választottam ki Mystarriában, sem Lysle-ben, tehát még
fel kell mérnem, mi várható. Ezért egy haditervet kell készítenünk, meg kell
találnunk a módját, hogyan védekezzünk Raj Ahten ellen.
- Tudhatnád - mondta Lord Ingris - hogy más nemesek már védekeztek Raj
Ahten ellen. A mystarriai támadás első hírére mi, kereskedőhercegek azonnal
ellene fordultunk, és nem mi vagyunk az egyetlenek.
- Hogyan? - kérdezte Orwynne király.
- Míg ti fegyverrel és emberekkel védekeztek - mondta Lord Ingris -, Lysle-
ben mi mindig a vagyonunkat használtuk védekezésre. Zsoldosokat bérelünk,
hogy megvédjék határainkat, s hűbért fizetünk szomszédainknak. A támadás
hallatán üzeneteket küldtünk némely inkarrai nemesnek, s megvesztegettük
őket, küldjenek bérgyilkosokat Raj Ahten Elkötelezettjei ellen a déli
provinciákba, ahol a legkevésbé számít rájuk.
- Jól van! - kiáltotta Orwynne király. - Nekem ezer jó harcosom van
Orwynne-ban, aki nyugat felől támadni tud!
Ingris szélesen elmosolyodott.
- Toom harci nemesei legyőzhetnek titeket, ahogy hallom...
Sir Borenson csak ült, és rémülten figyelte a beszélgetést. Ő maga ölte meg
Raj Ahten Elkötelezettjeit itt Sylvarresta várában, az Elkötelezettek Tornyában
alig kétszáz lépésnyire innen. Borzalmas tett volt, lélekben rettenetesen
megtörte őt. Bár azzal nyugtatta magát, hogy parancsra cselekedett, és
szükséges volt amit tett, alig bírta elviselni a beszélgetést erről az égbekiáltó
mészárlásról.
Már éppen szólni akart, mikor maga Gaborn kiáltott fel.
- Nem! - Keményen nézett Ingrisre és Orwynnere. - Visszautasítok minden
ilyen tervet!
- Miért? - kérdezte Ingris. Elővett egy selyem zsebkendőt, belefújta az orrát,
majd a földre dobta.
 - Túl magas az ár! - mondta Gaborn. - Nem Raj Ahten ellen harcolunk,
hanem az emberiségért. Katonára katonát küldeni botorság!
Lord Ingris magától értetődően felelte.
- A nyilakat már kilőttük. Lehet, hogy nem óvhatod meg Raj Ahtent a
végzetétől.
- Biztosan - gondolta Borenson. - Raj Ahten túlzottan is magabiztos. Végül
is évekig küldtük ellene a gyilkosokat.
De Borenson nagy meglepetésére Gaborn zavartan nézett maga elé.
- Mondd - kérdezte Gaborn -, mikor jutottál erre a döntésre, hogy Inkarrából
bérelj gyilkosokat?
Lord Ingris elgondolkodott.
- Egy hete, egy délutánon. Aznap, hogy az apád meghalt.
Gaborn keményen Lord Ingris szemébe nézett.
- Azon a délutánon Binnesman, a varázsló halálosan megátkozta Raj Ahtent.
Hozzád hasonlóan ő is attól fél, hogy az átok nem fog rajta. Csak csodálkozni
tudok időzítéseden. Eszköz lehettél a Föld kezében.
Lord Ingris kuncogott, mintha visszautasítana egy meg nem érdemelt
dicséretet.
- Kétlem. Ha Raj Ahten meghal, akkor az én aranyam és az inkarraiak keze
fogja megölni, nem a Földőrző átka.
Gaborn széke mögül Iome hangja hallatszott.
- És miből van neked aranyad - kérdezte Iome -, ha nem a Földből?
Az ezt követő csendben Borenson gondolkodni kezdett, vajon néhány
bérgyilkos valóban elejét veheti-e egy ekkora csapásnak?
Kételkedett benne. Raj Ahtennek túl sok Elkötelezettje volt hatalmas
királyságában, és jól őrzött helyeken tartották őket. Raj Ahten megsebesülhet,
de Borenson tudta, hogy megölni nem lesz könnyű.
Raj Ahten biztosan elveszít majd egy-két kulcsfontosságú adományt. Ha
például elveszítené kitartását, erős maradna, de belehalna egy különösen erős
csapásba. Ha elveszítené az anyagcsere-adományait, eléggé lelassulna ahhoz,
hogy még a legegyszerűbb harcos is lenyisszanthatná a fejét.
Megfelelő körülmények között néhány bérgyilkos valóban elsöprő csapást
mérhet a Farkasúrra.
Gaborn megrázta a fejét, és azt mondta:
- Igaz lelkiismerettel nem kívánhatom egyetlen ember halálát sem. Biztosan
nem tehetem jóvá ártatlan férfiak, asszonyok és gyermekek meggyilkolását,
akiknek egyetlen bűne, hogy átengedték egy-egy tulajdonságukat Raj
Ahtennek. Ellenállok neki, ha kell, de most csak megállítani akarom - vagy
még inkább, megváltoztatom, ha tudom.
- Az isten verje meg engedékenységedet! - mordult fel Orwynne király, félig
felemelkedve székéből. - Tudtam, hogy ezt fogod mondani!
- Megkérdőjelezed urunk bölcsességét? - kérdezte Jureem.
Orwynne király arca megkeményedett.
- Bocsáss meg, Felség! - mondta, magába fojtva dühét. - Nem hagyhatod
életben Raj Ahtent. Ez több, mint hiba: ez bűn lenne!
- Nem azért teszem, mert kénytelen vagyok ezt tenni! - mondta Gaborn. -
Hanem mert úgy érzem, hogy ez a helyes.
- Fiatal vagy, tele nemesnek hangzó ideákkal, még a Föld Hatalmai is téged
segítenek - mondta Lord Ingris Gabornnak. - Remélheted, hogy megfordítod
Raj Ahten érzéseit, de kérdem én, hogy fogod megtenni?
- Elfogtam negyvenezer átvivőt Longmotnál - jelentette be Gaborn, s
kihúzta magát.
Orwynne király, Lord Ingris és Erin Connal mind meglepődtek.
- Már felhasználtam ötezret, hogy felújítsam Heredon hadseregét, s
újjászervezzem a lovasságot - folytatta Gaborn. - A megmaradó
átvivőpecsétek adományaival fel lehet szerelni egy kisebb hadsereget, vagy
egyetlen Rúnalovagot oly naggyá tehetünk, mint Raj Ahten. Múlt héten, a
longmoti csata után, azt hittem, megteszem: oly hatalmas Rúnalovaggá válok,
mint Raj Ahten, s megpróbálom legyőzni. Hozzád hasonlóan én is harcolni
akarok. Ellenben vonakodva hívom Raj Ahtent ellenségemnek, még akkor is,
ha megtámadta népemet. Fegyverszünetet akarok elérni.
Orwynne király felugorva ordított.
- Ő hozta ránk ezt a háborút! - kiáltotta, teljes hangerővel. - Nem
sétálhatunk el előle!
- Igaza van - mondta Jureem. - Egykori gazdám nem fog megelégedni egy
fegyverszünettel. Hacsak nem adsz neki egy adományt: az elmédet akarja
majd, vagy az erődet, vagy bármi mást, ami elnyomorít annyira, hogy ne tudj
majd újra ellenszegülni.
- Talán - mondta Gaborn. - De én is ugyanezt tervezem. Küldök hozzá egy
hírnököt, ezzel az üzenettel: Bár gyűlölöm az unokatestvéremet, az ő
ellensége az én ellenségem is. Mire a hírnök elér hozzá a hírrel, addigra
hallani fog Haberd Tornyáról, és talán saját kaitishi gondjairól is.
Emlékeztetni fogom a férgek fenyegetésére, és értesítem, hogy most,
házasságom révén, már az unokatestvére vagyok. A béke megpecsételéseképp
adományom helyett felajánlok neki húszezer átvivőt. Ő is tudja, hogy
nélkülük eléggé meg leszek nyomorítva. De csak azzal a kitétellel adom neki
őket, ha ígéretet tesz Rofehavan elhagyására.
Borenson megnyalta az ajkát. Raj Ahten sosem hallgatott észérvekre,
ugyanakkor nehezen utasíthatna vissza húszezer átvivőt.
- Mások talán hajlanának ilyen alkura - figyelmeztetett Jureem. - De ő nem
fogja megvenni azt, amiről azt hiszi, hogy erővel is elveheti. Azt gyanítom,
hogy nem hallgatna a jó szóra. Még a hírnöködet is megölné.
- Talán - mondta Gaborn. - De mi lenne, ha a folyamodványt olyasvalaki
adná át, akit nagyon szeret, és nem egykönnyen emel rá kezet? - Gaborn
jobbjára dőlt, és mereven nézte Jureemot. - Jureem, te magad mondtad néhány
napja, hogy Raj Ahtennek több száz felesége van az obrani Concubinák
Palotájában elrejtve. Te mondtad, hogy senki sem láthatja őket, halálbüntetés
terhe mellett. Melyik is a kedvenc felesége? Meghallhatja a kérésem? S
elviszi az üzenetem?
- Saffira a neve, uram - mondta Jureem, kecskeszakállát simogatva. - A
tuulistani Owatt emír lánya. Ő a hárem ékköve.
- Bemutatták már nekem az apját. Az emír jó ember - mondta Gaborn. - A
lánya biztosan örökölte jóságát és erejét.
- Talán - mondta Jureem. De én magam sosem láttam. Ha egy feleség
átlépte a palota ajtaját, sosem jön ki többet rajta.
- Raj Ahten hiú ember - mondta Iome. - Csak egy okot látok, amiért
elrejtheti asszonyait a népe elől. Hány ragyogás-adományt pazarolt már a
feleségére?
Jureem felfigyelt.
- Jól okoskodsz, asszonyom. Raj Ahtennek szokása, hogyha feleségével hál,
minden alkalommal egy ragyogás-adományt ad neki, így ha visszatér hozzá,
csak még szebbnek látja, mint ahogy emlékezett rá. Saffira öt éve a kedvence.
Eddig több, mint háromszáz adományt kaphatott.
Borenson megdöbbenve ült vissza. Egy asszony, aki tucatnyi ragyogás-
adományt kapott, megőrjíthette a férfiakat. Nem tudta elképzelni, hogy egy
több száz ragyogású asszony milyen hatással lenne rá. A terv talán beválik...
De Borensonnak még mindig voltak ellenvetései.
- Nem hiszem, hogy senki ne használta volna fegyvernek ezt az asszonyt.
- Uram legmegbízhatóbb szolgája voltam - mondta Jureem. - Az én tisztem
volt, hogy a concubináknak csecsebecséket és adományokat szerezzek. Két-
három emberen kívül senki nem tudhatott a hárem méretéről.
Gaborn tekintete végigfutott a többieken.
- Mit mondtok ti? Tervem az, hogy küldök Saffirának egy üzenetet, és
megengedem, hogy átadja Raj Ahtennek.
- Talán beválik - mondta Jureem kételkedve. - De nem hihetem, hogy Raj
Ahten hallgat a tanácsára. Végül is, Saffira csak az asszonya.
Borenson elgondolkodott. Indhopal nagy részén férfiatlan dolognak
tekintették, hogy valaki meghallgassa asszonya tanácsát.
- Beválhat - mondta Iome reménykedve. - Binnesman azt mondta, hogy Raj
Ahtent sokszor a saját hangja is tűzbe hozta. Talán az asszony rábeszélheti.
 - Mi lenne, ha cserébe újabb ezer ragyogás- és hangadományt ígérnék neki -
kérdezte Gaborn -, mint jóakaratom bizonyítékát, s még Raj Ahten sem tudna
neki ellenállni?
- Vannak átruházók Obranban, akik gyakorlottak az adományátadásban -
közölte Jureem.
- S nekünk vannak átvivőink az adományokhoz - vágott közbe Rodderman
kancellár. - De legalább két-három napba telik, mire asszonyokat találunk az
adományokhoz.
- Átadom a ragyogás-adományomat! - mondta Myrrima. Idegesen pillantott
Borensonra, mintha félne attól, mit szól hozzá. Bája csak arra volt jó, hogy
megpróbálja behálózni a férjét.
Úgy gondolta, nem lenne becsületes, ha most átadná. Habár Borenson csak
még jobban imádta őt ezért.
- Már vannak asszonyok Obranban - mondta Jureem. - Raj Ahtennek sok
concubinája van, mindegyikük kapott ragyogás-, vagy hang-adományt.
Néhányuk sokat szenvedett a hosszú háború miatt. Ők is békét szeretnének, s
gyanítom, hogy némelyikük, talán sokuk, lehetne hordozó...
- Nagy kockázatot vállalsz - mondta Orwynne király. - Nem ismerjük ezt az
asszonyt, és azt sem tudjuk, hogy ez a hatalom hogy tetszenék neki. Mi van,
ha ő is ellened fordul?
- Meg kell próbálnunk! - mondta Gaborn. - Nem Raj Ahten a legnagyobb
ellenségünk. Szükségem van az erejére. Azt akarom, hogy vívjon meg a
férgekkel.
Halvány esélynek tűnt, de Borenson sosem vette volna számításba.
- Talán - mondta Erin Connal. - De óvatosnak kell lennünk. Azt mondod,
mindannyiunk körül nagy veszélyt érzel. Még ha ma el is küldöd a lovasokat,
napokba telik, mire Indhopalba érnek...
- De nem a megfelelő lóval! - vetette közbe Jureem. - Az obrani erőd az
északi provinciákban van, Deyazztól éppen délre, innen alig hétszáz mérföld.
- Sosem hallottam Obranról - felelte Borenson. - De ha ilyen közel van,
akkor egy királyi hátassal és egy kis szerencsével, ha a Holló-szoros felé
megyek Fleeds mellett, holnap kora délutánra odaérhetek. S ha Saffira
beleegyezik, akkor a rákövetkező éjjel az asszony elviheti az üzenetet Raj
Ahtennek.
Szenvtelenül beszélt a témáról, bár szélmalomharcnak tűnt a dolog. Számba
vette az okokat, amik miatt útra akart kelni. Részben azért, mert tudta: ő erre a
legalkalmasabb ember. Tucatnyi veszélyes missziót teljesített már.
S azt is látta, hogy ezzel lehetősége nyílna az indhopali véderők és az
ellenséges csapatok határ menti mozgásának körbekémlelésére. S ha már
megtette, akkor továbbindulhat délre, Inkarra felé.
 S így elkezdhetné a missziót, amit Iome rótt rá.
De lelkének egy részével tudta, hogy valami többet akar: megváltást.
Lord Ingris és Orwynne király - mindketten érzéketlenül beszéltek az
Elkötelezettek megöléséről, mintha osztanák az öldöklés ősrégi tradícióját,
mely meghatározta a Rúnalovagok harci stratégiáját. Harcmodoruk részben
azért volt ily borzalmas, mert könyörtelenek voltak.
De Borenson egyre kevésbé tudta elviselni ezt. Gaborn terve, bármilyen
kidolgozatlanul is, de kínált valami sovány reményt arra, hogy Indhopal és
Rofehavan békét kötnek, s véget vetnek az őrületnek.
S ez volt az egyetlen terv jelen pillanatban.
Borensonnak kétezer férfi, nő és gyermek vére tapadt a kezéhez. Talán ezzel
lemoshatja, gondolta, s egy nap majd tisztának érezheti magát.
- Nem bíznék ennyire egyetlen dologban, Felség - mondta Orwynne király. -
Gondoskodnod kell a védelmedről.
- Talán Saffira nem tudja vagy nem akarja majd teljesíteni, amire kéred, s
biztosan nem hívtad volna össze ezt a tanácskozást, ha nem lenne pontos
terved arra, hogy vonulhatnál Indhopal védelmére. Készülnöd kell arra, hogy
személyesen ütközz meg Raj Ahtennel, ha szükséges...
- Vagy egy bajnokot kellene kiválasztanod. Van egy unokaöcsém, valóságos
oroszlán - Sir Langley. - Itt van a táborban.
- Nagyon jó terv egy bajnokot küldeni - sürgette Gabornt Connal lovasnővér
- de nem engedheti Orwynnet vagy Heredont egyedül küzdeni. Raj Ahten
félheti Paldane hercegét, de ha északról támadsz, tőled fog félni. Ez minden
északit arra vezet majd, hogy melletted harcoljon. A lovas klánok veled
tartanak.
Gaborn átgondolta segítői javaslatait.
Egy ideális király biztosan azt remélné, anélkül is kikerülhet ebből, hogy
Raj Ahtennel megütközne. De azt gyanította, hogy Gaborn és a többiek is
szívesen elkerülnék, de a háború Raj Ahtennel küszöbön áll, akár akarja
Gaborn vagy bármelyikük, akár nem.
- Mit fogsz tenni? - sürgette Borenson.
Gaborn pillanatnyi habozás után biccentett.
- A világ sorsa a mi döntésünkön áll. Sosem döntenék elhamarkodottan, s az
igazat megvallva, az elmúlt héten más dolgok foglalkoztattak.
- A népem nem bújhat el Raj Ahten elől, s én nem téríthetem el őt.
Megütköznék vele, ha a harcban egyenlők lennénk. De nem hiszem, hogy így
van. Tehát csak abban reménykedem, hogy megtéríthetem, akármilyen
csekély reményem is van rá.
Gaborn Borensonra nézett.
- Az én lovammal mész, és egy órán belül indulsz.
 Borenson az asztalra csapott öklével, majd felemelkedett székéből, mintha
sietve távozni akarna, csak az udvariasság tartaná vissza.
Gaborn Orwynne királyhoz fordult.
- Már találkoztam Sir Langley-vel. Jó szíve van. Kétezer átvivőt adok
neked, hogy fel tudd szerelni, ahogy ő akarja.
- Nagylelkű vagy, Felség! - mondta Orwynne király, megdöbbenve a
Földkirály nagy kegyétől. Tíz éve, mikor a vérérc egyszerűen elérhető volt
még, Orwynne egész királysága egy egész év alatt nem látott kétezer
adományt összesen.
Gaborn utoljára Connalhoz fordult.
- Igazad van. Ha hadaim élén vonulok ellene, Raj Ahten nem kerülhet el
engem. Dél felé vonulok majd, és Fleeds is kap majd kétezer adományt.
Connal meghökkenve hördült fel. Szegény királyság volt az övé, és öt év
alatt nem látott ennyit.
Ezzel a tanácskozás véget ért. A nemesek hátratolták székeiket, és
szedelődzködni kezdtek. Gaborn ruhája zsebébe nyúlt, elővette a királyi
kincstár kulcsait, s átnyújtotta Borensonnak.
- Nagyuram - szólt Jureem -, ajánlhatom, hogy hétszáz ragyogás-adományt
vigyen és háromszáz hangadományt?
Gaborn biccentett.
- Ahogy akarja.
Borenson kiment a teremből, és az Elkötelezettek Tornyába vette útját.
Myrrima követte, s ahogy kiértek, néhány lépésre utolérte.
Megragadta a kezét.
- Várj egy kicsit!
A férfi felé fordult, hogy lássa a holdfényben. Az éjszaka hűvös volt, de
még nem volt foga az időnek. Myrrima aggódva nézett rá. Még csillagfényben
is csodálatosan nézett ki. Derekának karcsú íve és hajának sziporkázó
csillogása megkísértette.
- Nem jössz vissza, ugye? - kérdezte a lány.
Borenson megrázta a fejét.
- Nem. Carris kilencszáz mérföldre van innen. Inkarra határát háromszáz
mérföldre találom onnét, ha kelet felé fordulok.
A lány ránézett.
- Egyáltalán elbúcsúzol tőlem?
Borenson látta, hogy a lánynak nagyon nehéz a búcsú. Csókolni-ölelni
akarta, vele akart maradni. De a kötelesség máshová szólította, s ő mindig
teljesítette a kötelességét.
- Nincs sok időm.
- Van időd - mondta Myrrima. - Volt egy heted. Miért maradtál Heredonban,
ha nem azért, hogy elbúcsúzz?
Természetesen igaza volt. Azért maradt, hogy elbúcsúzzon asszonyától,
egész Rofehavantol, talán az életétől is. De most nem volt ereje, hogy
beszéljen róla.
Gyengéden megcsókolta a lány ajkát, s azt suttogta:
- Isten veled!
Megpróbált elfordulni, de Myrrima megint megragadta a karját.
- Tényleg szeretsz? - kérdezte.
- Amennyire csak szeretni tudok.
- Akkor miért nem tettél a magadévá? Kívántál. Láttam a szemeidben!
Borenson nem akarta szóba hozni, de most egészen őszintén felelt a
lánynak.
- Mert ha megteszem, most teherben lennél...
- És nem akarod, hogy a gyermekedet hordjam?
- Egy gyermek felnevelése komoly felelősséget jelent...
- Azt hiszed, nem vagyok méltó, hogy felelősséget vállaljak a gyerekünkért?
- kérdezte Myrrima kiáltva.
- Ha meghalnék, nem akarom, hogy a gyerekünket fattyúnak hívják! -
dühöngött Borenson. - Vagy királygyilkosnak! Vagy még rosszabbnak!
A vér arcába szökkent, s nemsokára érezte, hogy remeg dühében.
De haragja ellenére visszafogta magát - mintha kívülről szemlélné önmagát
- míg a múlton és a jelenen tűnődött. Milyen furcsa, hogy a régi sebek még
mindig fájnak, gondolta. Itt volt ő, a királygyilkos, féreggyilkos, a Földkirály
testőre, Rofehavan egyik legrettegettebb harcosa. Bár lelke mélyén még
mindig gyermek volt, aki a Twynne Sziget stukkófalú útjain szaladt, míg a
többi gyerek köveket és sarat dobált rá.
Borenson mindig bizonyítani akart önmagának. Ezért lett kora egyik
leghatalmasabb harcosává. Nem akadt földi ember, akitől félt volna.
S a tudat, hogy gyermekét ugyanúgy bánthatják, ahogy ővele tették,
elviselhetetlen volt.
Még mindig félt a kisfiúktól.
- Szeress engem! - kérte Myrrima, s próbálta magához vonni. De Borenson
felemelte az ujját, és erélyesebben megismételte:
- Felelősség!
- Szeretkezz velem! - könyörgött a lány.
Megrázta a lány kezét, és felelt.
- Nem látod? Ez így volt megírva. Ha meghalok - és meglehet, így lesz - a
tiéd marad a nevem, és a vagyonom...
- Hallottam, ahogy azt mondták rólad, buja vagy! - kiabálta Myrrima. - Sose
háltál még nővel?
 Borenson már dühös volt, s alig bírta visszafogni magát. Nem tudta
szavakba foglalni önutálatát, a vágyat, hogy a múltat meg nem történtté tegye.
- Ha megtettem, hiba volt - mondta. - Azért, mert sose hittem, hogy egy
ilyen lánnyal találkozom, mint te.
- Nem a felelősség fordít el az ágyamtól - mondta Myrrima vádlón. -
Bünteted magad! Azt hiszed, hogy csak magadat bünteted, de amikor ezt
teszed, akkor engem is büntetsz! És én nem érdemlem meg!
Oly magabiztosnak tűnt, hogy Borenson nem tudott válaszolni a vádjaira,
csak a hit nyugtatta meg, hogy Myrrima végül rájön: a legjobb szándékkal
cselekedett így.
Megszorította Myrrima kezét, és elment.
Myrrima becsapottnak érezte magát, ahogy Borensont elmenni látta.
Páncéljának csilingelése messze visszhangzott a kőfalak között. Egy pillanat
alatt az Elkötelezettek Tornyának csapórácsához ért, s végigszáguldott annak
árnyai között. Egy pillanatig megállt, s nézte, ahogy a csillagok fénye
végigcsurog a külső várudvar kövein.
Tudta, hogy Borenson biztosnak érzi magát a dolgában. A szerelem nem
más, mint hogy felelősséget vállalunk valakiért.
De ahogy elment, hogy összegyűjtse a fegyvereit, Myrrima bosszankodni
kezdett. Borenson nem engedné, hogy két mederben folyjanak a dolgok.
Néhány perc múlva férje kijött a toronyból, s nagy bőrzsákban vállára
akasztva hozta az átvivőket. Látta őt, de az istálló felé vette az útját, mintha el
akarná kerülni feleségét.
- Volna egy szavam hozzád a felelősségről - kezdte a lány. Borenson
megállt és egy pillanatra rábámult. - Miért tartasz ki amellett, hogy felelős
vagy értem, de én nem lehetek felelős érted?
- Nem jössz velem! - felelte Borenson.
- Azt hiszed, én nem vagyok képes úgy szeretni, mint te?
- Életben maradni! - válaszolta Borenson.
- De...
- És ha nem tudnád, nincs az a ló Heredonban, amelyik lépést tudna tartani
azzal a lóval, amivel én megyek ma éjjel. - Az istálló felé pillantott.
Myrrima azt hitte, férje továbbindul, de legnagyobb meglepetésére,
visszafordult hozzá, hatalmas kezeit a lány nyaka köré fonta, és
szenvedélyesen megcsókolta őt. Hosszú ideig homlokát a lányéhoz támasztva
állt ott, s a lány szemeibe nézett. A csillagfény nem csillant meg világoskék
szemében, amely most sötét kútnak tűnt.
De még mindig ádáz küzdelem dúlt benne. Myrrima látta rajta az akaratot,
hogy élni, harcolni, visszatérni akar. Érezte a kezein, ahogy a lány nyaka köré
fonódtak. Végre megszólalt:
 - Amikor visszajövök, úgy foglak szeretni, ahogy akarod - és ahogy
megérdemled.
Megfordult és elsietett. Anyagcsere-adománya révén, gyors lépései
meglepték Myrrimát. Hosszú ideig állt még ott, még mindig érezte az illatát, a
szája ízét az ajkain. Úgy gondolta, utánamegy a királyi istállókba, de amire
összeszedte a gondolatait, s megtett pár lépést, Borenson sietve Gaborn
lovának nyergébe ült, és szélvészként vágtatott elő, előrekiáltva az őröknek,
hogy engedjék ki.
Myrrima összefonta karjait az éjszakai hidegben, és nézte férjét, ahogy
ellovagol.
Mikor elment, Myrrima meggyújtott egy lámpát, és elment a királyi
kutyaólakhoz, ahol Kaylin a kiskutyákat tartotta. Aznap csak kétszer volt ideje
benézni hozzájuk, de a szagát érezve a kutyusok elkezdtek ugatni, és farkukat
csóválták, nemsokára tucatnyi kiskutya válaszolt ugatásukra.
Kaylin a kutyaól végében volt, egy szalmaágyon fekve aludt, s legalább
húsz kutya feküdt körülötte takarónak.
Myrrima ráterítette a kabátját, majd a ketrecekhez ment, ahol kutyusai
várták. Felemelte a ketrecajtót. Felkapott néhány falatot az asztalról, odaadta a
kölyköknek, s gügyögött hozzájuk, amíg megnyugodtak annyira, hogy kezébe
vehesse őket.
- Igen, picikéim - suttogta - velem alszotok ma éjjel.
Mindkét karjára felkapott két kölyköt, odament az ólajtóhoz, miközben
tucatnyi kutya szaglászott a sarkánál, kaparászta lábait, figyelmet követelve.
Attól félt, hogy ha túl hosszú ideig tartja nyitva az ajtót, kiszöknek.
Ahogy az ajtóval viaskodott, az hirtelen tágra nyílt.
Iome Sylvarresta állt ott egy szolgával az oldalán, s mögötte Naplója. Csak
a csillagok fénye esett rájuk.
Myrrima biztos volt benne: Iome sietve jött utána, hogy tetten érje, ahogy
ellopja a kutyusokat.
- De miért, Felség? - kérdezte Myrrima. - Micsoda meglepetés!
Iome rápillantott a kutyusokra, visszanézett a toronyra, mintha csak
megrémülne attól, hogy megláthatják itt. Majd összeszorította az állkapcsát,
arca szigorú lett.
- Kaylin itt alszik?
Kiskutyák rohantak oda és vették körül a királynőt, felágaskodtak a ruhája
szegélyére, szűköltek és csaholtak a figyelméért.
- Igen, itt van! - mondta Myrrima.
Iome nem kért elnézést a tervéért. Még hercegnőként sem szívelte a
gondolatot, hogy más embertől vegyen adományt, és ezzel a másik életét
kockáztassa.
 - Nekem is szükségem lesz néhányukra - mondta Iome keményen. - Ha
segíthetek neked.

Késő éjjel, ahogy a nemesek eltávoztak, Gaborn ébren álldogált Sylvarresta

régi dolgozószobájában a Király Tornya negyedik emeletén, s délre bámult a
hegyek közé. A padlót száraz bakszakáll borította, s ahogy a padlón jártában
rálépkedett az arany virágszirmokra, a szoba újra megtelt csodálatos,
mámorító illattal.
Borenson már vagy három órája elindult. Iome órákkal előbb a szobájába
ment, bár Gaborn nem tudta elhinni, hogy alszik. Végül is friss házasok
voltak, s úgy gondolta, hogy fenn kell maradnia, mivel Iome is úgy aggódik,
ahogy ő.
De talán mégsem. Remélte, hogy alszik. Egy hete, mikor Borenson
legyilkolta az Elkötelezettjeit, Iome minden kitartás-adományát elvesztette.
Most szüksége volt az alvásra, ahogy minden más embernek. De Gabornnak
még mindig megvolt a kitartása és ereje. Nem aludt sokat a félelem óráiban,
ehelyett inkább állva pihent, csak néha engedett az elméjének egy kevés
alvást.
Remélte, hogy Iome nem várja őt. Nyugalmat akart ma éjszakára.
A Királynő kertjének egy része a dolgozószoba alatt terült el. Néhány béka
brekegett a kerti tó vizében. Egy rongyokba öltözött, patkányforma ferrin
ivott éppen a tóból. A békák elhallgattak, ahogy a lény körülbámult sárga
szemeivel. Gaborn friss szellőt érzett az ablakból, s kinézett a csillagfénybe.
A lenti tábor sötétnek tetszett, s az emberek egy tömegbe csődültek össze.
Gaborn még mindig érezte a körülöttük settenkedő veszélyt, érezte
közeledését, mintha hurok szorulna a nyaka körül. A Sötétség Harcosa egyre
közeledett. Gaborn érezte, ahogy a baj észak felé gomolyog.
Félmillió ember, az ő védelme alatt - lovaikkal és öszvéreikkel - alszik itt,
és mit sem tud semmiről.
- A Föld rejtsen el téged. A Föld gyógyítson meg téged. A Föld fogadjon el
téged - suttogta Gaborn az ősi imát.
Rettegett attól, amit tennie kellett. Hajnalban el kell hagynia népét, s hadba
vonulnia dél felé. Csak remélni tudta, hogy az emberek el tudnak menekülni a
Sötétség Harcosának haragja elől.
Rengeteg ember függött tőle, s mindegyiket meg akarta menteni, mindet
saját hatalma alatt tartani. Bár ő volt a Földkirály, erői még újak voltak
számára, ám egyre növekedtek. Ügyetlennek és alkalmatlannak érezte magát.
Ha életben maradok e sötét időkben - gondolta -, azzal a tudattal kell élnem,
hogy magukra hagytam őket. Józan ítélőképességem birtokában ezt nem
merem megtenni.
 Hosszasan gondolt egy apró könyvecske soraira, a tuulistani Owatt emír írta
őket - nem a Megértés Háza tiltott szavai, hanem egy, az önmegtartóztatásról
íródott ostoba versike.

A szerelem és a szerelmesek nem mindig tartanak ki,

De attól én még a szerelmet választom.
Bár kudarcot vallhatok, és veszíthetek a harcban,
Mégis a küzdelmet választom.

Az emírhez hasonlóan Gaborn is bölcsességet látott a küzdelemben. Az

univerzum hatalmas ellenfél. A halál időben ér el mindenkit. De amíg csak
lélegzett, Gaborn választhatott, milyen emberré akar lenni. Alapvetően olyan
emberré, akivel együtt is tudna élni.
A tuulistani Owatt emírre gondolt. A kis könyv, amit Owatt Sylvarresta
királyának küldött, érdekelte Gabornt. Az emír nyilvánvalóan csodás ember
volt. S Gaborn most nagy reményeket fűzött a leányához, Saffirához.
Árnytűz lobbanása, egy felcsillámló szürke fénypont tűnt a szemébe a
hegytetőn, a Homályerde szélén álló fasornál.
Egy árny ült ott, kísérteties lován a sötétségben, a kastély felé bámult, az
egybegyűlt tömegre.
- Számba veszi a népemet - gondolta Gaborn, ahogy megparancsoltam neki.
Ahogy egy pásztor veszi számba a nyáját estefelé.
Gaborn nem láthatta ilyen messziről, ki lehet az? Úgy képzelte, hogy ez
Erden Geboren szelleme lehet, vagy talán az apjáé.
Gabornnak most nagyon hiányoztak apja tanácsai.
Ostoba volt, mikor azt hitte, hogy a lidércek legyőzhetik a Sötétség
Harcosát. Már nem hitt benne. Egy árny jeges tapintása megölhet egy
halandót, de teste szétoszlik a fényben. Még egy tűzrakás is elűzhette, a
napfény pedig végképp elkergette őket. Ha a Sötétség Harcosa a Tűz
Birodalmából érkezik, akkor biztosan van hatalma a tűz felett.
A szoba hátterében Gaborn Naplója köhintett.
Gaborn megfordult, ránézett az árnyékban állóra, s arra gondolt, mit tudhat.
- Mondd meg nekem - mondta Gaborn könnyedén. - Mit gondolsz a
tervünkről? Jól, vagy rosszul cselekedtem ma?
- Nem mondhatok semmit - válaszolt a Napló semmitmondó hangon.
Gaborn szónokiasan kérdezte újra, mintha előre tudná a választ:
- Ha fuldokolnék egy mély tóban, egy lépésnyire a parttól, megmentenél-e?
- Beírnám a feljegyzéseim közé a pillanatot, amikor utoljára alámerültél -
válaszolta a Napló, mintha élvezné a tréfát.
- S ha maga az emberiség halna meg bennem? - kérdezte Gaborn.
 - Szomorú nap lenne az a könyveknek - felelte a Napló józanul.
- Hol van Raj Ahten? Mit tervez vajon?
- Mindent a maga idejében - mondta a Napló. - Túl hamar megtudod.
Gaborn elcsodálkozott. Raj Ahten is észak felé tart? A Sötétség Harcosával
jön majd? Vagy még sötétebb tervek vannak az agyában.?
- Felség, én is kérdezhetnék valamit? - mondta a Napló.
- Hát persze!
- Gondolt már a Naplók sorsára? Gondolt-e már arra, hogy kiválasszon
engem vagy más Naplót?
Megragadva az alkalmat, Gaborn a férfi szemei közé bámult, bele a Napló
reményeibe és álmaiba.
Gaborn belenézett már az apja szívébe is, és tisztának találta azt. Belenézett
Molly Drinkham gyermekének szívébe is, és látta, hogy nem hálás senkinek,
csak az anyja keblének, teste melegének, és szereti, ha anyja édes énekkel
ringatja álomba őt.
Még ez a gyermek is, tétova vágyaival tisztábbnak, megfoghatóbbnak tűnt
Gabornnak, mint a Napló.
A Föld Pillantásával nem férfit látott, de férfit és nőt egyszerre - egy
asszonyt tollszárral és pergamennel, egy asszonyt, búzaszínű hajjal és
smaragdzöld szemekkel.
Gaborn sosem gondolt rá, hogy Naplójának írója asszony. Most látta, hogy
e kettő szerette egymást, s a tény, hogy egy elmén osztoznak, boldoggá tette
őket, olyan meghittségét adott nekik, amit Gaborn sosem gondolt volna.
Mélyebben belenézett, és látta, ennél még többön is osztoznak: a régi mesék,
tettek és dalok szeretetén, azon a gyermekes örömön, hogy az események
megtörténnek a szemük láttára. Valahogy az öreg kertész módjára, aki imádja
nézni az első tavaszi sáfrányok kivirágzását, vagy a magok szétszóratását egy
frissen szántott földön. A történelem tanulmányozása számukra állandó
örömforrást jelentett.
S egyikük sem akart semmi többet, csak szemlélődni. Nem akarták jobbá
tenni a világot, sem a fájdalmakat kisebbíteni. Nem akartak semmi többet.
Elégedettek voltak a látással.
Gaborn le volt nyűgözve. Sosem képzelte, hogy bárkinek a szíve ilyen
furcsa lehet, mint amit a történetíró szívében látott. Gaborn elgondolkodott.
Korábban pontosan ilyenfajta egyesülésről beszélt Ioménak, hogy az ő
birodalma és párjáé egy legyen, s hogy szeretne összenőni vele. S még mindig
két külön egyed maradtak, talán sohasem fogják elérni ezt. De a Napló már
megkapta az esélyt, hogy két embert egyesítsen, s egy szívvé, egy szellemmé
váljanak, s ennek irányában haladjanak tovább.
Gaborn majdnem hogy irigyelte őket. Már beszélt Ioménak a lehetőségről,
de most túl késő volt már hozzá. Iome már adott egy ragyogásadományt Raj
Ahten kegyencének, s mivel a kegyenc meghalt, szépsége is visszatért hozzá,
de a tény, hogy adott már adományt, lehetetlenné tette, hogy még egyszer
megtegye.
Gaborn és Iome sosem kerülhettek ilyen közel egymáshoz.
- Figyelembe veszem a lehetőségét - válaszolta Gaborn.
- Köszönöm, felség - mondta a Napló.
Gaborn újra kinézett az ablakon, s engedte, hogy a friss levegő az arcába
fújjon, tovább hallgatta a békák énekét. Órákig ült ott, a Rúnák uraihoz
hasonlóan, éber szemekkel sétált az álmok birodalmában.
Álmában fiatalember volt, s csődörével egy sötét szakadék szélén vágtatott,
egy keskeny hegyi út mentén, ahol egyszer már járt az apjával.
Ismerte a helyet, a sivár tájképet. Egy héttel előbb megkérdezte a Naplót,
vajon miért hívták a Naplókat egykor az „Álmok Vigyázóinak”. A Napló azt
felelte, hogy egy nap talán, álmában, meglátja majd azt a helyet, ahol
rettegésének magja lakozik. Azt tanácsolta Gabornnak, hogy keresse fel ezt a
helyet.
Álmában egyedül volt, és pókhálószálak, erősek, mint az acélszál, állták az
útját. A sötét szikla menti gleccserszakadékban hatalmas, rák nagyságú
pókokat látott settenkedni az árnyak között, szemük fénylő kristályként
csillogott.
Gaborn hirtelen felnézett a sötét, pókháló-borította szakadékra. Szíve
hangosan dobogott félelmében, mellkasa zihált. Homloka verítékben fürdött.
Előhúzta kardját, s vágni kezdte az erős szalagokat, melyek lanthúr módjára
pattantak el. Lovát is ösztökélni kezdte.
Egy kötél a homlokához csapódott, mielőtt elvágta volna. Gaborn vérbe
borulva vágtatott tovább, homlokából csíkokban folyt a vér lefelé,
összeszorított ajkaira. Ez a rémület hona, gondolta. Itt laknak legmélyebb
félelmeim. Most azért vágtatott, hogy szembesülhessen velük.
Behúzta a nyakát, s vágtatni kezdett felfelé a szakadék oldalán, félve a
haláltól, s azt remélve, hogy ehelyett apjával találkozik, vagy anyjával, vagy
más, számára fontos személlyel.
De a szakadék elfordult és elkanyarodott előtte. Ködös fénnyel világított,
széles átkelővé szélesedett ki.
Fölötte sötét lovon ülve, ott magasodott a Napló. Koponyája sötét „V”-vé
keskenyedett, rövidre nyírt haja borzas volt. Csontsovány termetű, mintha egy
csontvázat csomagoltak volna ruhákba. Hullámzó lángot tartott tenyerében,
akkorka volt, mint egy szélfútta lámpás fénye, bár a lángocska nem
táplálkozott semmiből.
- Vártalak! - mondta a Napló, feltartva a vékonyka fénynyalábot, mintha át
akarná tenni Gaborn kezébe.
- Tudom - felelte Gaborn. - Nem foglak kiábrándítani. - Gaborn elérte a
lángot. - Mi ez? - kérdezte, mikor a fény a tenyerét érte.
- A világ és az álmok összes reménye ez - felelte a Napló, s ajkán kísérteties
mosoly játszadozott.
Gaborn megremegett, mikor látta, milyen apró a fény, keze megremegett, a
láng leesett a földre, s továbbhullott a köves talajon.

AZ ARATÁS HAVÁNAK 31. NAPJA

EGY NAP VÁLASZTÁS NÉLKÜL

A NEGYEDIK FÜL

Hárommérföldnyire az úttól Bessahan még szél ellen is érezte a hírnökök

rakta tűz szagát. A Brace hegység magaslatán volt, a fenyőerdő mélyén. A
felhők gyorsan futottak a napnyugta szelében, esőszagot hoztak. Félóra múlva
zuhogni kezdett az eső, villámok cikáztak. A szél megrázta a hatalmas
fenyőket, tűleveleket sodort az út szélére. Egy óra múlva a villámlás
alábbhagyott, s csak néha-néha villant meg egy fény az északi látóhatáron. De
még mindig esett.
Csendben tartott a tűz felé, tovább az úton, s nem csapott zajt, ahogy
aláereszkedett, míg végül a füstszag erősödni kezdett.
Azt hitte, hogy az út mellett táboroznak majd, de ahogy tovább ment a szag
eredete után, rájött, hogy leendő áldozatai óvatosabbak voltak. Egy oldalúton
felmásztak a hegyre, egy rejtett erdei tisztásra. Az útról nem is látszott tüzük
fénye.
Bessahan tehát leugrott lováról, egy fához kötötte, s előhúzta íját. Kihúzta
khivarját, tőrét, s megvizsgálta élét. Az öregasszony lefejezése után
megtisztította ugyan, de most meg is élezte egy fenőkővel. A sötétségben azt
hitte, egyedül van.
Mikor végre úgy érezte, elkészült, levette kemény csizmáját, meztelen
talpával cuppogott tovább a sáros úton, ahogy felfelé tartott a hegyen.
Mivel a Csendesek Testvériségében mesteri rangot ért el, ez nem volt nehéz
feladat. A bokrok között keresztülgázolni a sötétben, nem volt bonyolult, csak
hideg, kellemetlen és néha fájdalmas is. Éreznie kellett az aljnövényzetet a
lábai alatt, ujjaival és lábujjaival kutatta ki és tapintotta a rejtett ágacskákat,
melyeket szeme nem láthatott.
Lassan kúszni kezdett felfelé, nemsokára észrevette, hogy az út nem
kemény. A moharéteg vastag volt, s hamar rájött, hogy a páfrányerdő itt
magasabbra nő, mint egy férfi mellkasa. A fák már elöregedtek, legalább száz
éve álltak, s az egykori erdő fái alatt gyéren nőttek a bokrok. Az a kevés,
melyen átvágott, apró, korhadt és nedves volt, ezért léptei alatt lágyan
meghajlottak. A páfrányok és a szemerkélő eső elnyomták az esetleges törés
zajait.
Útja alatt csak egyszer ütközött nehézségbe. Mászás közben tenyere
belecsúszott a mohába, és valamilyen éles tárgy, talán egy farkas rágta csont,
megvágta a kezét. Sebe apró pont volt, bár erősen vérzett. Nem törődött a
fájdalommal.
Fél óra múlva elérte a hegy tetejét, egy kisebb emelkedőn állt, és
körbekémlelt, hátha tüzet lát. Egy hatalmas fenyőfa, legalább húsz lábnyi
széles, derékba törve feküdt a hegyoldalban.
Célpontjai a széltető alatt táboroztak le, fedélül használva a kidőlt fát.
Lehántolták a kéreg szárazabb részét a tűzrakáshoz, de még így is nedves volt,
és erősen füstölt. Most takarókba csavarva feküdtek a tűz körül, s
beszélgettek. A termetes lovag, a vörös hajú hírnök és a kislány.
- Ne nyugtalankodj! - mondta a vörös hajú hírnök. - Ha izgulsz, sosem
alszol el. De legalább egy órája nem láttuk. Mi van, ha leszakadt tőlünk?
- Hála az égnek, ettől megszabadultunk! - válaszolt a lovag.
- A tűztől ijedt meg! - perelt a kislány vele. - Fél tőle.
Bessahan kalapáló szívvel megállt. Három emberre vadászott, és kiderül,
hogy van egy negyedik. Ura fülekért fizette őt, s így a negyedik fülét is akarta.
Ha keresi a társait, hamarosan megtalálja őket. Még egy olyan valakinek
sem lenne nehéz, aki nem egy farkas szaglásával rendelkezik.
Bessahan visszahúzódott, és várt.
A hasán csúszott vissza a hegy széléhez, s valami keménybe ütközött.
Hátranézett, s felpillantott. Egy meztelen, sötét bőrű nő mosolygott rá
ostobán. A negyedik fül.
- Hello! - suttogott neki, s remélte, nem sikolt majd a nő.
- Hello! - suttogta vissza az asszony.
- Bolond ez? - futott át rajta. Az asszony ekkor letérdelt, a combjaira ült, és
nézni kezdte Bessahant. Az ágak közül beszűrődő sápadt fényben kevéssé
tudta szemügyre venni a nőt: hosszú hajú volt és formás.
Túl hosszú ideig volt asszony nélkül, s úgy döntött, szeretkezik vele, mielőtt
megöli. Gyorsan felemelkedett, s a nő szájára tapasztva kezét, megpróbálta a
fövenyre nyomni.
 De az asszony erősebb volt, mint gondolta. Ahelyett, hogy elesett volna,
csak megragadta a kezét, és szagolgatni kezdte, miközben kiült az arcára
valami végtelen elragadtatás: mintha csak egy virágcsokor illatát szippantaná
be.
- Vér! - mondta vágyakozón, s megnyalta a sebet. A férfi csuklójába
harapott, fájdalom cikázott át annak testén. Harapása áthatolt az inakon, az
ínszalagokon, és az artériából szökőkútként spriccelt fel a vér.
A férfi megpróbálta kiszakítani magát, de az asszony erősen tartotta őt.
Három erőadománnyal a tarsolyában sokáig küzdött, hogy kiszabaduljon.
Csuklója ropogott, ahogy tekergőzött, de az asszony továbbra is szorosan
tartotta. A kezére pillantva rádöbbent, hogy amiket ő hosszú ujjaknak vélt,
igazából karmok.
Az asszony döbbent örömmel nyitotta ki száját, és nézte az előtörő
vérsugarat.
Bessahan előrántotta khivarját, hogy elvágja az asszony torkát. A vékony
penge a nő bőrét érte, de a férfi erőadománya ellenére alig sértette fel.
Ehelyett a tőr egyszerűen lepattant róla.
Vér öntötte el a férfi arcát. Az asszony most mellétérdelt, és nyalni kezdte a
sebeket.
Bessahan csendesen küzdött, amíg a nő az arcáról nyalta a vért érdes
nyelvével. Ahogy az állát kezdte rágni, mint egy kismacska, aki még egy
egeret sem ölt meg, a férfi vadul harcolt. Addig, amíg az asszony meg nem
találta a férfi torkát. Akkor hirtelen elcsendesedett, bár a lábai tovább
rángatóztak és rugdostak, hosszan azután is, hogy már nem tudott többé
magáról.

Már közel járt a hajnal, amikor a zöld asszony visszatért a táborba. Roland
már aludt, amikor megérezte a nő gyengéd érintését, ahogy lefeküdt mellé.
Averan a férfi hasához kucorodott, a zöld asszony pedig Roland háta mögé
feküdt le.
Remegett a hidegtől, a tűz kihűlt, füstölgő rom volt csupán. Az esőt egy
órája felváltotta a hóesés.
Roland takaró alatt aludt, és új, medvebőr köpenye is rá volt terítve. Félig
ébren megfogta a kabátot, óvón ráterítette a zöld asszony hátára, majd
suttogva a takaró alá invitálta a nőt, Averan és maga mellé.
A zöld asszony lassan értette meg, mintha nem lenne benne biztos, mit is
akar a férfi. Miután az asszonyt befektette az alvó Averan és saját maga közé,
Roland egyszerűen köré fonta karjait és lábát, hogy hamarabb átmelegedjék.
Perceken belül megszűnt a reszketése, s buján feküdt mellette.
A nyálkás hajnalon Roland nagyszerűen látta a zöld asszony vonásait. Ő
volt a legszebb, akit valaha látott, még furcsa bőrszínével, mélyzöld ajkaival
is. Az asszony mellette feküdt, de érezte, hogy még mindig rettegve bámulja a
tűz füstölgő roncsait.
- Ne félj! - suttogta. - Nem árthat neked.
Az asszony megragadta Roland sebesült kezét, és megszagolta a kötést.
- Vér - nem! - mondta gyengéden.
- Jól van - mondta Roland. - Vér - nem! Okos vagy. És megbízható. Ezt a
két dolgot szeretem a legjobban a nőkben, vagy bármi vagyis...
Roland megszagolta a nő haját. Furcsa volt, mintha moha és édes
bazsalikom illata keveredett volna benne. Érezte rajta a vér rezes illatát is.
Nagytestű volt, magas, és izmosabb, mint ő.
Megfogta a nő hüvelykujját, és azt suttogta:
- Hüvelykujj, hüvelykujj. A nő megismételte a szavait, perceken belül
megtanította neki a kéz, a kar, az orr nevét, majd a továbbmentek a fák, őszi
falevelek és az ég nevére.
Amikor elfáradt, Roland megint álomba merült, s szorosan ölelte a zöld
asszonyt. Nem tudta, ki ő, s azt sem, hogy a nő is egyedül érzi-e magát.
Rolandhoz és Averanhoz hasonlóan neki sem volt kapcsolata senkivel a
világon. Mindhárman szörnyen egyedül álltak a világban.
- Be kell gyógyítanom a sebet - gondolta Roland. - Talán kérelmezhetném
Paldane-től, hogy örökbe fogadhassam Averant. A világ tele van árvákkal, és a
kislány haja ugyanolyan színű, mint az enyém. Mindenki a lányomnak tartja
majd. Megígérte magának, hogy másnap megbeszéli Averannal.
Talán mert asszonyt tartott a karjaiban, talán, mert élvezte a társaságát, s
mert még emlékezett asszonyára, aki húsz éve visszautasította őt, Sera Crier
jutott eszébe, és a kötelességérzet, ami északra szólította.
Megint felidézte a hét nappal ezelőtti ébredését...
Ahogy magára húzta puha nadrágját, Roland azt mondta Sera Criernek:
- Évekkel ezelőtt egy Crayden nevű férfinak adtam adományomat. Őrmester
volt a Királyi Testőrségben. Ismered ezt a nevet?
- Lord Crayden? - javította ki a lány. - A király megengedte, hogy
visszavonuljon birtokaira, néhány éve. Elég öreg már - azt hiszem, nem a tiéd
volt az egyetlen anyagcsere, amit kapott. De még mindig Heredonba utazik
évente egyszer, a királyi vadászatra.
Roland biccentett. Valószínű, hogy Lord Craydent levetette a ló, gondolta,
vagy találkozott valamelyik homályerdei öreg agyarassal. A vaddisznók
akkorák voltak ott, mint a lovak, és sok vadászt felnyársaltak.
Alig villant át a gondolat az agyán, mikor egy kiáltás harsant végig az
Elkötelezettek Tornyán:
- A király halott! Mendellas Draken Orden elesett!
 S a torony egy másik részéből is felhangzott egy kiáltás:
- Sir Beaufort halott! - Egy asszony jajveszékelt: - Marris elesett!
Roland nem tudta, hogyan halhat meg ennyi nemes és lovag egyszerre. Ez
többnek tűnt véletlen egybeesésnél, még balesetnek is sok volt. Felhúzta
csizmáit, és kikiabált:
- Lord Crayden örök nyugalomra lelt!
Az Elkötelezettek Kék Tornyából egyre gyorsabban és dühösebben jöttek a
kiáltások, ahogy az adományozottak halálát tudtul adták, túl sok név, túl sok
lovag, nemes és közkatona ahhoz, hogy bárki is feljegyezhesse őket.
Egy vaddisznó nem öl meg ennyi embert egyszerre. Nagy csata lehetett
valahol. S ahogy a hangok tucatjai egymásba olvadva jelentették az elesettek
nevét, arra gondolt: Mégsem, ez nem is csata, ez már mészárlás.
Roland kirohant a cellájából, az Elkötelezettek Tornya keskeny termébe, és
észrevette, hogy hálóhelye a lépcső tetején van. Egy asszony tántorgott ki a
mellette lévő szobából, kezeit dörzsölgetve, boldogan hunyorgott és
botladozott. Ő a szeme világát adta egy nemesnek.
Sera Crier Roland sarkában volt.
A rémület hangjai harsantak végig a Kék Tornyon, és az emberek a
Nagyterem felé rohantak.
A Kék Torony ősi épület volt. A legendák szerint nem emberek építették,
mivel nem akadt emberi lény, aki ilyen masszív köveket faragott volna, mint a
tornyot alkotó terméskövek. Sokak szerint a tornyot az óriások egy elfeledett
faja emelte. A torony harminc emeletnyire magasodott ki a Caroll Tengerből.
Tízezernyi szobájával a Kék Torony maga is egy zsibongó város volt.
Legalább három évezrede fogadta be Mystarria Elkötelezettjeit, akik
elméjüket, kitartásukat, erejüket, anyagcseréjüket, ragyogásukat, vagy
hangjukat adományozták.
Roland megkerült egy csoportot, akik az útjában álltak, odébb lökött egy
kövér asszonyt. Sera sietve követte. A férfi megfogta a kezét, s utat tört a
tömött Nagyteremben, kikerülgetve a többieket, míg végre ott álltak a
Nagyterem balkonjának szélén, s látták, ahogy Elkötelezettek és szolgák ezrei
gyűlnek össze alant.
Nagy volt az ordibálás és sikoltozás. Az egyik ember az újonnan történteket
akarta megtudni, mások a szeretett királyt siratták. Egy öregasszony sírt, hogy
édes gyermekét a kebléről szakították el, és csapták a földhöz.
- Ez az öreg Laras. Szakácsnő. Fiai a király kíséretében szolgálnak. Akkor
ők is meghaltak! - mondta Sera, igazolva Roland gondolatait.
A Nagyteremben az immáron Visszatért Elkötelezettek hatalmas tömegbe
verődtek össze, az őket ellátó szolgákkal és szakácsnőkkel együtt. Ahogy az
egyik nagydarab fickó dulakodni kezdett a mellette állóval, tömegverekedés
tört ki. Azok, akik híreket akartak, lepisszegték a többieket, s az ezt
eredményező hangzavar betöltötte a termet, és visszaverődött a falakról.
A Nagyterem egy hatalmas, vagy hetven láb magas kupolaterem volt,
oldalán öt szinten balkonsor futott végig. Legalább háromezer egykori
Elkötelezett gyűlt össze itt. Minden ajtóban és lépcsőjáraton megjelentek, és
óvatlanul kihajoltak a balkonok tölgyfakorlátján.
Roland nehezen tudta követni az eseményeket:
- Egyszerre több ezer Visszatért Elkötelezett? Hány értékes lovag halt meg a
csatában? És ilyen gyorsan!
Hét, különböző korú férfi ült körül egy hatalmas tölgyfaasztalt. Egyikük
elkezdte verni az asztal lapját egy nagydarab, sárgaréz gyertyatartóval.
- Csendet! Csendet! Halljuk mindannyian, mi történt!? A Király Elmései
tudják a legjobban!
Heten voltak a Király Elmései, azok a férfiak, akik Mendellas Orden
Királynak adták elméjük hasznát, koponyájukat edényül adva más ember
emlékeinek. Bár a király meghalt, gondolatainak foszlányai ott éltek a
visszatért férfiak agyában. Az eljövendő napokban ezek a férfiak értékes
tanácsadókká lesznek majd az új király udvarában.
Egy pillanat múlva a kiáltozó asszonyt kilökdösték a teremből, és a többiek
is elcsendesedtek. Sera Roland hátához nyomódott, és a válla fölé emelkedett,
hogy jobban lássa az alanti kavarodást.
Rolandnak úgy tűnt, hogy a tömeg egyszerre veszi a levegőt, és minden
asszony és férfi türelmetlenül várja a csatáról szóló híreket.
A Király Elmései beszélni kezdtek. A legöregebb közülük egy ősz szakállú
férfi volt, neve: Jerimas. Roland ismerte őt gyerekkorából, az udvarnál
szolgált, habár most már alig ismerte meg.
Jerimas szólt először:
- A király biztosan meghalt a csatában - mondta. - Emlékszem egy
ellenfelemre. Sötét tekintetű férfi, a déli csapatok páncéljába öltözve.
Háromfejű, vörös farkas van a pajzsán.
Csak egy emlékfoszlány volt. Semmi több.
- Raj Ahten - mondta két másik elmés. - Megütközött Raj Ahtennel, a
Farkasúrral.
- Nem, urunk nem csatában halt meg - mondta a negyedik Elmés. - Kiesett
egy toronyból. Emlékszem a zuhanásra.
- Kígyógyűrűbe került - tette hozzá az öreg Jerimas. - Egy átvivő fájdalmát
érezte, mielőtt meghalt.
- Átadta az anyagcseréjét - mondta egy fickó elcsukló hangon, mintha csak
beteg lenne, és nem tudna beszélni. - Mind átadták az anyagcseréjüket. Húsz
nemest is láttam a szobában. Az átvivők fényei izzottak fénylő férgekként a
levegőben, s a férfiak felkiáltottak a fájdalomtól, amikor hozzájuk értek.
- Igen, gyűrűben álltak. Kígyógyűrűben, hogy le tudják győzni Raj Ahtent -
folytatta egy másik Elmés.
- A fiát mentette - mondta Jerimas. - Most jut eszembe. Orden herceg
elment erősítésért, és hadakat hozott Longmotba. Orden király megsebesült,
és nem tudott tovább harcolni, tehát inkább eldobta az életét, remélve hogy
megtöri a gyűrűt, és megmenti a fiát.
A király néhány Elmése biccentett. Egyszer, gyermekként Roland és néhány
pajtása egy régi romba ment játszani, egy főnemes háza lehetett. Régebben
színes mozaikcsempe fedte a padlót. Roland és barátai egy egész reggelt
töltöttek azzal, hogy összerakták a darabkákat, s közben találgatták, mit
ábrázolhatott? Egy vízmágus és néhány delfin képe volt rajta, amint egy
leviatánnal harcolnak a mély óceánban. Most csak nézte a Király Elméseit,
ahogy megpróbálták Orden emlékezetének darabkáiból összeállítani a képet.
Egy másik férfi megrázta a fejét zavarában, és hozzátette:
- Nagy kincs van Longmotnál. Minden északi király magának akarja majd.
- Csssst! - suttogtak néhányan egyszerre. - Erről ne beszéljetek mások előtt!
- Orden felszabadította Heredont! - ordítottak rá a Király Elmései azokra,
akik a kincset említették. - Nem a kincset akarta! A földért, az emberekért
harcolt, akiket szeretett!
Ezután hosszú csend lett, mialatt az Elmések gondolkoztak. Egyikük sem
volt képes emlékezni arra, amit Orden tudott. Egy foszlány itt, egy foszlány
ott. Egy kép, egy gondolat, egy egyszerű szó. A darabkák megvoltak, de a
Király Elmései, legjobb akaratuk ellenére sem tudták összerakni. Sok
lényeges részlet hiányzott: olyan emlékek, amiket magával vitt a sírba.
Egy király meghalt.
Rolandnak eszébe jutott a kötelessége, és azon gondolkozott, merre kell
mennie, hogy teljesítse. Heredon földjére, ahol királya meghalt. Heredon
királyságában a saját fia is az új királyt szolgálta.
- Mi van Orden herceggel? - kiabált Roland. - Van itt olyan Elkötelezett,
akit a hercegnek szántak?
Roland sosem látta a herceget, a létezéséről is csak azért tudott, mert Sera
Crier megemlítette. Orden király néhány napja volt csak házas, amikor
Rolandból Elkötelezett lett.
Roland várt néhány szívdobbanásnyit. Senki sem válaszolt. A herceg egyik
Elkötelezettje sem tért vissza.
Roland megfordult, és magával húzta Sera Criert. Átnyomakodott a
tömegen, hogy szerezzen egy csónakot. A lehető leggyorsabban el akart
menekülni. A Király Elméseinek még órákba telhet, hogy elmondják a
bajokat. De tudta, hogy perceken belül a többi visszatért is elindul majd
szeretteihez. A többiek előtt akart a csónakokhoz érni.
Sera megragadta a ruhaujját, és visszahúzta.
- Hová mész? - kérdezte. - Visszajössz?
Roland visszanézett a tömegre, s Sera meglepett, vértelen arcára. Tudta,
hogy válasza nem lesz kedves a lány fülének, akármilyen gyengéden mondja
is ki, ezért így válaszolt:
- Nem tudom, hová megyek. Nekem... nekem csak el kell tűnnöm innét. De
sosem jövök vissza!
- De...
Mutatóujját a lány ajkára helyezte.
- Jól szolgáltál engem, sok éven át. - Roland tudta, hogy az emberek csak
azokat tanulják meg nagyon szeretni, akiket teljes szívükből szolgálnak. Sera
Crier évekig ügyelt rá, s vonzódott hozzá, amíg aludt, talán álmodozott róla,
mit tesz majd a férfi, ha felébred.
Azok, akik az Elkötelezettek Tornyában szolgáltak, gyakran kóbor
gyermekek voltak, akik némi kosztért-kvártélyért elvégezték a szolgamunkát.
Ha Sera itt marad, valószínűleg hozzámegy valamelyik hasonszőrű fickóhoz,
és kettesben nevelik majd a gyermekeiket a Kék Torony árnyékában. Sosem
sétál majd a zöld mezőkön a nyári napsütésben, a vitorlák csapkodását és a
sirályok sikongatását kell hallgatnia majd egész hátralevő életében. Sera Crier
nyilván valami szebbet remélt. De Rolandnak nem volt semmije.
- Köszönöm a szolgálatodat, mind a magam, mind a királyom nevében -
mondta a lánynak. - De nem vagyok többé Elkötelezett, és nincs itt helyem.
- Én... én veled mehetnék - mondta Sera. - Annyi Visszatért hagyta el a
helyét a mai nap, hogy senkinek nem tűnne fel, ha elmennék.
- Jó szolga vagyok - gondolta a férfi. - Mindent királyomnak adok. Neked is
ezt kell tenned!
Odasandított a legközelebbi ajtóhoz, melyet sötét tömeg torlaszolt el.
Lelkileg felkészült arra, hogy mindegyiket ellökdösi az útból. Kevés szál
kötötte az élethez. Huszonegy évi alvás után királya halott. Anyja és
nagybátyja, Jemin, már megöregedtek. Még valószínűbb, hogy meghaltak.
Roland sosem látja már őket viszont. Bár az emberek mostantól Visszatértnek
hívják majd, igazság szerint a semmihez tért vissza. Csak egy valamije
maradt: egy fia, akit meg kell találnia.
- Sera! - suttogta - vigyázz magadra! Talán egy nap viszontlátjuk egymást.
Megfordult, és elment. Roland volt az első, aki elérte az apró kikötőt a Kék
Torony alatt...

Roland most mosolygott, és miközben a zöld asszony hajával játszadozott,

arra gondolt, viszontlátja-e valaha Serát.
 Poll báró ébresztette fel.
- Jó reggelt, kedves mindnyájatoknak!
Roland felnézett. A nap magasan a hegy fölött járt, és Poll báró ajkán
játékos mosollyal nézett le rájuk. Legalább egynapos kenyérdarabot tartott a
kezében, letört egy falatot és elégedetten rágcsálni kezdte.
Averan felébredt a zöld asszony karjaiban. Megfordult, és rábámult.
- Mit evett ez?
Roland felemelkedett egy félujjnyit. Korábban, a hajnali fényben nem vette
észre, hogy rászáradt vérfoltok festik be a zöld asszony állát.
- Úgy tűnik, elkapott valamit - mondta Roland.
- Nem a lovainkat - szögezte le Averan megkönnyebbülten. A hátasok a
széltető alatt álldogáltak.
- Nem valamit kapott el - mondta Poll báró látható elismeréssel -, hanem
valakit. Mondhatom, szépen elintézte. Gyere, és nézd meg a végeredményt!
- Valami utazó? - kiáltott fel rémülten Averan.
Poll báró nem válaszolt, csak megfordult és levezette őket a domblábhoz.
Roland felkelt, és Averannal követték Poll bárót a hegyháton át. A zöld
asszony is velük ment, láthatóan érdekelte, mi ez az izgalom.
- Hogy találtad meg? - Kérdezte Averan.
- Kerestem egy zugot, ahová vizelhetek - mesélte Poll báró -, amikor ezekbe
a maradványokba botlottam.
Ebben a percben megdöbbenés lett rajtuk úrrá. A hátborzongató látvány,
ami eléjük tárult, örökre kitörölhetetlenül bevésődött Roland lelkébe.
Averan nem sikoltott, ahogy egy másik gyerek tette volna. Ehelyett
odament a maradványokhoz, és borzongató kíváncsisággal bámulta.
- Valószínűleg ránk vadászott - morfondírozott Poll báró -, amikor hátulról
elkapta az asszony. Nézz oda, már előhúzott egy nyílvesszőt, és egy hosszú
tőre is volt. De már törött.
Roland királyi mészáros volt. Ismerte a késeket, és egyszer a piacon már
vett egy ilyet.
- Egy khivar - javította ki Pollt. A férfi hosszú gyapjúburnuszt viselt kabátja
alatt. Szétharapott nyaka körül törött nyakláncot, melyet néhány pénzgyűrű
díszített. - Raj Ahten egyik gyilkosa?
- Volt egy kis tarsolya, emberi fülekkel - bólintott rá Poll báró. - Nem
hiszem, hogy sebész lett volna.
Roland levágta a nyakláncot, és a lehúzott pénzgyűrűket belecsúsztatta a
zsebébe. Felpillantott Poll báróra. A báró vigyorgott.
- Tanulsz, azt látom. Ne hagyjuk itt a hullarablóknak.
- Vér - szólalt meg a zöld asszony. Majd lágyabban mondta: - Vér! - Nem.
Erre Averan komiszul somolyogni kezdett, és azt mondta:
 - Vér! - Igen. - Odament a testhez, és úgy tett, mintha le akarná törölni róla
a vért, s azt mondta:
- Jó vér! Nyammm... vér - igen!
A zöld asszony rábámult, s értelem mutatkozott a szemeiben. Odament a
testhez, és megszagolta.
- Vér - igen! - De nyilvánvalóan nem akart belőle.
- Frissen szereti - mondta Roland.
- Jó ötletnek tartod? - kérdezte Poll báró Averant. - Hogy megtanítod ölni?
- Nem kell megtanítanom rá - mondta Averan. - Nem akarom, hogy
bűnösnek érezze magát azért, amit tett. Megmentett minket. Nem tett semmi
rosszat!
- Igen, és mert kiiktatta a vérszomjat a programból, a mai napon kitűnő
hangulatban lesz - mondta Poll báró. - De természetesen, ha legközelebb
megéhezik, majd elkap egy útszéli vándort.
- Nem fogja megtenni - mondta Averan.
- Nagyon okos. Biztos vagyok benne, hogy többet tud, mint gondolod. -
Kinyúlt, és megvakarta a zöld asszony fejét, mintha kutya lenne. - Jól van,
okos! Legközelebb, ha a Nagy Király kiveti az adót, akkor őt fogom befizetni
helyette.
Averan a báróra pillantott.
- Báró Húsgombóc, még sosem gondoltál arra, hogy hasznunkra lehet? Mi
van, ha azért ölte meg ezt az embert, mert tudta, bajt hoz ránk? Mi van, ha
több gyilkos is vár ránk az úton? Megölheti őket. Úgy tűnik, jó orra van: s
mindegyikük gyömbértől és currytől bűzlik. Kiszagolhatja őket. Nem
gondolod, Roland?
Roland megrántotta a vállát.
- Én is szeretem a curryt - perelt Poll báró - és nem tetszik a gondolat, hogy
kitépik a beleimet, mert egy kocsmában úgy döntenek, használják az ebédhez.
Emellett még csak nem is okos. Láttam már hollót, amelyik ugyanúgy ismétli
a szavakat, ahogyan ő!
Averan hite a zöld asszonyban kissé túlzónak tetszik - gondolta Roland - de
a zöld asszony valóban megjegyzett néhány szót ma reggel. Egy-két nap
múlva akár vadászni is megtaníthatják.
Ennek ellenére nem tudta, mit is kezdhetnének vele. Tegnap sem sikerült
megszabadulniuk tőle. Előző éjjel megpróbáltak elszaladni előle, hátrahagyni
őt, de a zöld asszony vérért kiabálva, csak futott hátasaik mögött.
Nem, a zöld asszony gondot jelentett, talán akkorát, amin csak a király és
tanácsosai tudnának úrrá lenni. Pillanatnyilag Averan gondja volt az asszony,
és Roland nem tudta, hogyan bánjanak vele.
 DEYAZZ

A hajnal Heredontól messze köszöntött Sir Borensonra. Az éjszaka alatt

nagyrészt dél felé vágtatott, Fleedsbe, majd a Hollók Útja felé.
Most a Deyazz fölötti vörös előhegységeken át vágtatott Gaborn sötétbarna
ménjén, a Jureem megnevezte utak felé tartva, s még mindig bizonytalan volt
úti céljában. Az Obran név két indhopali névből olvadt össze: obir, öregedni,
és ran, a király városa. Leginkább az Ősi Király Városa néven fordították. Egy
tartományi főváros nevének tetszett. De Borenson még sosem hallott a
megátkozott helyről, és Jureem tanácsai alapján a Nagy Sós Sivatag északi
határát éri el majd, a muyyatini nomádok honát. Nem tűnt valószínűnek, hogy
itt valaha is palotát építettek.
Jureem biztosította őt, hogy majd egy vezető megmutatja az utat a palotába,
s jobb, ha egy kisebb nemes úr lesz az. Borenson lobogót tartott bal kezében:
zöld békeszalag a sylvarrestai vaddisznó felett.
A reggeli levegő csípős volt, felpezsdítette Borensont. Paripája már hosszú
ideje futott, s a pihenők között nagy utat tett meg. Borenson lehelete látszott a
levegőben, s páncélja minden patkódobbanásra megcsendült. Lova úgy zihált,
mint a fújtató. Az utak itt keskenyek és nehezek voltak: nem a sár miatt, mint
az Mystarriában megszokott volt; néha sziklák gördültek le a hegyekből, és a
pici sárgásbarna földikutyák, ha patkódobogást hallottak, látszólag észre sem
vették a veszélyt.
A veszély ellenére Borenson vagy ötven mérföldes sebességgel hajtotta
lovát a hegyekről lefelé vezető úton.
Az alatta elterülő tájkép hatalmas, sivár, olajzöld fákkal tarkított szavannát
mutatott. A fűszálak is homokszínűek voltak, ahol nem villant elő a vörös
agyag. Széles folyó ezüstözte a tájképet a látkép szélén, és sátorvárosok
csillantak meg a határán, búzamezők, narancs- és mandulaligetek, mind-mind
körülvették a folyómedret. Még nem ért a falu közelébe. Deyazz lakói mind a
folyók mellé települtek.
Éjszaka vágott át a hegyeken, és meglepően kevés ellenállást tapasztalt.
Gyakran találkozott észak felé tartó kereskedőkaravánokkal, habár túl késő
volt már, hogy kereskedni menjenek. Csak egy okot látott, ami északra
űzhette őket: indhopali menekültek voltak, akik a Földkirályt akarták látni.
Egyszer megkerült egy szabadban táborozó nagy hadtestet. Bár fáklyát is
vitt a kezében, s így mindenki láthatta a békeszalag színét, mégis vagy
háromszor kellett gyilkosokkal megküzdenie.
De Borenson királyi hátason ült, amely ezen a héten kapott még egy
anyagcsere-adományt és két látás-adományt, tehát gyorsan tudott vágtatni,
tisztán látott még a csillagok fényénél is. Pillanatok alatt lehagyta őket, s
megúszta egyetlen nyílvesszővel, ami éppen hogy csak behorpasztotta a
páncélját.
De Borenson mégsem tudta hátrahagyni a gyötrő kétségeket.
Aggódott, hogy túl nyers volt, mikor Myrrimától elbúcsúzott. Igaza lehet
abban, hogy nemcsak saját magát, de feleségét is bünteti az elkövetett
öldöklésért.
Az Inkarrába vezető út, s a teljesítendő feladat szintén nyugtalanították.
Leginkább Gaborn miatt aggódott. Gaborn túl naiv, amikor azt hiszi, hogy
békét köthet Raj Ahtennel vagy megvesztegetheti. Orwynne királynak igaza
volt. Gaborn okosabban tenné, ha előkészítené átvivőit a háborúra.
Borenson mindig úgy képzelte, hogy a Földkirály egy méltóságteljes férfi
lesz, akinek homlokát bölcsesség redőzi. Erős lesz, mint a hegyek, fatörzsként
dagadó izomzattal. Mindenki tiszteli majd, s kérlelhetetlenül magabiztos lesz.
Az általa képzelt Földkirály egyáltalán nem hasonlított Gabornra.
Gabornnak nem voltak harci tapasztalatai, sem hatalmas bölcsessége. Nem
volt más, mint egy gyakorlatlan fickó, aki szerette népét.
De volt egy erőssége, amit még Borenson is beismert. Eszébe jutottak
Gaborn apjának szavai, mikor egy beszélgetés közben megmondta, mi a
teendő, ha ő bármikor is csatába keveredne egy bizonyos beldimelléki
herceggel, aki sok fejfájást okozott neki. Azt mondta: Trevorsworthy
herceggel tudok bánni. Inkább a felesége, és az az átkozott Arrants őrmester
aggaszt engem.
Borenson elnevette magát a gondolatra, hogy egy király féljen egy
asszonytól és egy őrmestertől, de ő egy mozdulattal elhallgattatta.
- A feleség kiváló taktikus, és Arrants őrmester a legragyogóbb tüzér, akiről
valaha hallottam. Képes rá, hogy egy vajköpülőből olyan katapultot készítsen,
ami átüti egy vár falát, és négyszáz lépésről is a szemed közé repít egy
vasgolyót.
Majd ezt mondta Borensonnak:
- Emlékezz rá, hogy egy nemes soha nincs egyedül. Ő a kíséretében lévők
egyesített ereje. Amikor egy nemessel küzdesz, minden egyes emberével meg
kell küzdened, mielőtt elérsz a valódi énjéhez.
Borenson számba vette tehát Gaborn emberi erőforrásait. Rangra és
titulusra különböző nemesek ezreire gondolt, a kisnemesektől Gaborn bölcs
nagybátyjáig, Paldane-ig. Voltak köztük tengerészek, kőművesek, olyan
emberek, akik hatalmas paraszthordáknak parancsoltak, olyanok, akik lovakat
tanítottak, s akik pajzsokat kovácsoltak. Egy nemzet ereje másból is kell,
hogy álljon, mint a harcosai erejéből.
 S ha egy nemest az általa irányított emberek ereje jellemzett, akkor a Föld
nem választhatott jobbat Gabornnál. Mystarria volt a legnagyobb,
leggazdagabb nemzet Rofehavanban.
Talán a Föld a népe ereje miatt választotta ki Gabornt.
Ha ez igaz, akkor a Föld nemcsak egyszerűen a saját érdemei miatt tette
Gabornt Földkirállyá, hanem mert tudta, hogy Borensonnal, mint a Földkirály
egyik védelmezőjével kell számolni.
Ez a gondolat megijesztette Borensont, és megdöbbentette, mivel azt
jelentette, hogy sokkal erősebben belekeveredett az egész ügybe, mint
képzelte volna.
S azt is, hogy a Föld a legnagyobb erőfeszítést követelte tőle. Tehát azt is
jelentette, hogy Borensonnak még önmagától is óvnia kellett Gabornt.
Szüksége lenne valakire, aki visszaveri a férgeket, ha előjönnek földbeli
rejtekükből. Egy emberre, aki ismeri Gaborn gyengeségeit, s aki nem nézi le
őt azért, mert fiatalember még, hanem Földkirályként bánik vele.
Ilyen gondolatok redőzték Borenson homlokát Deyazzba tartó útja közben,
ahogy a szűk hegyi utakon vágtatott. Épp egy kanyar felé tartott, amikor nagy
csapat holló repült fel az útról. Hirtelen, az előtte lévő hajtűkanyarban vágtató
katonák százai tűntek fel.
Mellette a jobb oldali partfal túl meredek volt ahhoz, hogy megmászhassa, a
bal oldalon mély szakadék tátongott. Borenson lova elég gyakorlott volt
ahhoz, hogy megálljon, mielőtt gazdája sarkantyúja megállította volna.
Emellett az állat arra volt betanítva, hogy gyűlölje Raj Ahten hadának színeit.
Patáival kapálni kezdett, toporzékolt, prüszkölt, látva a rengeteg aranyszínű,
három vörös farkasfejjel díszített címerű köpenyt.
A csapat kapitánya egy Legyőzhetetlen volt, hatalmas, görbe orrú, csapott
állú ember, haragos fekete szemmel. Hosszú nyelű lovas jogart tartott a
kezében. Háta mögött néhányan előhúzták íjukat.
Borenson hirtelen lódobogást hallott a háta mögött. Hátranézett az úton.
Egy újabb csapat lándzsás lovagolt mögötte. A hegy felől jöhettek. Nem vette
észre a felderítőiket.
Csapda. Csapdába került.
- Hová mész, vörös hajú? - kérdezte a Legyőzhetetlen.
- A Földkirály üzenetét hozom, békeszalag védelme alatt.
- Raj Ahten nincs Indhopalban, ahogy te is tudod - mondta a nagydarab
fickó. - Mystarriában van. Jobb, ha visszatérsz a saját országodba.
Borenson belenyugvóan biccentett, a szemét félig összehúzta tisztelete
jeléül.
- Az üzenet nem Raj Ahtennek szól - mondta Borenson. - A Concubinák
Palotájába viszem, egy Saffira nevű asszonynak, Tuulistan emír leányának.
 A Legyőzhetetlen elgondolkodva hajtotta le a fejét. Ilyesmire nem volt
felkészülve. Mögötte egy öregember állt, finom, szürke burnusszal sárga
utazóköpenye alatt, és ezt suttogta a kapitány fülébe: Sabbis elolo! Verissa
oan.: Öld meg! Tiltott gyümölcsre vágyik.
Borenson ránézett az öregemberre. Nyilvánvalóan nem volt sem katona,
sem kereskedő vagy utazó, se Raj Ahten tanácsadója. Valószínűbb, hogy
kaifba volt - amit „öregembernek”, vagy „idősebb”-nek hívnak. S
legfőképpen Borenson ellenségének tűnt.
- Tiltott dolog a concubinák közé lépni - mondta Borenson. - De arról még
nem hallottam, hogy üzenetet vinni tiltott gyümölcs volna.
Az öregember Borensonra bámult, mintha csak a rangját vonták volna
kétségbe.
- Igazat szólsz! - mondta a Legyőzhetetlen. - Bár csodálom, hogy hallottál
az obrani kastélyról. A száz harcos közül csak a kaifba és én tudunk róla.
Kaifba. A nagy öreg.
- Akkor átvihetem az üzenetet?
- S miért van szüksége egy hírnöknek páncélra és fegyverre? - kérdezte a
Legyőzhetetlen.
- A hegyi utak veszélyesek. Gyilkosaitok nyilván nem tisztelik a
békezászlót.
- Biztos vagy benne, hogy a mi gyilkosaink? - kérdezte a Legyőzhetetlen,
mintha Borenson sértegette volna. - A hegyi utak tele vannak rablókkal, és
más, még veszélyesebb népekkel! - A Legyőzhetetlen jól tudta, hogy azok az
ő gyilkosai voltak. Vádlón nézte Borenson harci bárdját és páncélját.
- Nos, elégedett vagy? - kérdezte Borenson.
- A hírnöknek nincs szüksége adományokra - mondta a Legyőzhetetlen. -
Vedd le a tunikádat, és így megnézhetem, kinek az erejét hordozod.
Borenson levette tunikáját, megmutatta a szaggatott fehér sebhelyet, ahol az
átvivő harmincháromszor megcsókolta húsát. Kitartás, erő, ruganyosság,
anyagcsere, elme. Mind ott volt.
A Legyőzhetetlen felhorkant.
- Azt mondtad, a király hírnöke vagy, bár sima pajzsot hordasz, mint a
Szabad Lovagok. Gyakran jönnek erre, hogy uram Elkötelezettjeit megöljék.
Bár azt kérdezem magamtól, melyik Szabad Lovag lenne olyan ostoba, hogy
ennyire a szemünk előtt vágtasson? S azt is, hogy miféle Szabad Lovag az,
akinek ennyi adománya van.
- Borenson a nevem, s egykor a Földkirály testőre voltam. Most csak egy
sima pajzs vagyok, szabad akaratom szerint cselekszem, és most el akarom
vinni a Földkirály üzenetét, és békét kérek! - Zihálva, kihívón állt előttük.
Fegyverek és páncél nélkül még egy Legyőzhetetlen számára sem volt
ellenfél, még kevésbé a többieknek. Kegyelmükre bízta magát.
- Gyilkos! - suttogtak a rangosabbak, és sötét szemekkel méregették őt.
Egyikük megszólalt:
- Vigyük a szakadékhoz: tanítsuk meg repülni!
De a kaifba deyazzul motyogott.
- Érdekes a történeted, nehéz bizonyítani, de cáfolni is. Tudsz a Concubinák
Palotájáról, amikor a mi földünkön senki sem hallott még róla. Én nem
hallottam erről a Saffiráról, bár tudom, hogy az emírnek sok leánya van. - Úgy
tűnt, tisztában van azzal, hogy a hölgy fontos személyiség, és neki ismernie
kellene a nevét.
- Az ő nevét tiltott gyümölcs kimondani a ti földjeiteken - mondta
Borenson. - Olyan embertől tudok róla, aki egykor a Nagy Fény
kancellárjaként szolgált - Jureemtól. Most a Földkirály jobbján ül, és
tanácsokat ad neki. - A kaifba bizonyosan ismerte Jureemot, aki Raj Ahten
nagy kancellárja volt.
- Mi az üzeneted? - kérdezte a kaifba. - Mondd el, s akkor talán átadhatom
neki.
A deyazzok között egy üzenetet közvetítő is átadhatta anélkül, hogy akár a
küldőt, akár a fogadót sértette volna a dolog. De Borenson tudta, hogy az
ajándékokat személyesen illik átadni.
- Ajándékot, egy kegyet viszek Saffirának az üzenettel együtt - mondta
Borenson.
- Mutasd meg az ajándékot! - mondta a kaifba. A nemesség köreiben
gyakori volt, hogy kegy kérése előtt aranyat vagy illatszert ajándékoztak a
kegyelmesnek. Borenson arra gondolt, vajon ezek a tárgyak nem keltik-e fel a
katonák figyelmét. A férfiak kényszeredetten feszengtek lovaikon.
Odament a nyeregtáskákhoz, s annyi átvivőt markolt ki, amennyit csak
tudott. Legalább hetven volt a kezében.
- Ez a szépség ajándéka. Hétszáz ragyogás-adomány. Háromszáz hang-
adomány.
A katonák izgatottan összesúgtak. Az átvivők egyenként is értékesebbek
voltak, mint egy ember súlya aranyban.
- Csendet! - kiáltott a Legyőzhetetlen dühösen az emberekre. Majd gyilkos
tekintettel Borensonra kiáltott. - Mondd az üzenetet!
- Az üzenet így szól: „Bár gyűlölöm az unokatestvéremet, az
unokatestvérem ellensége az én ellenségem is.” Ezután az a tisztem, hogy
megkérjem, ezt az üzenetet vigye el Raj Ahtennek, a Földkirály nevében.
- Öljétek meg! - suttogta a kaifba. Néhány katona sietett volna megtenni.
Lovaik kapálták a földet, érezték a feszült pillanatot, s a levegő megtelt
feszültséggel.
 Borenson felkészült a halálos csapásra. Nem kételkedett, hogy ha a kaifba a
megölését parancsolta, azt a többiek végre is hajtják.
De a Legyőzhetetlen kapitány oldalt fordította a fejét, meg se hallva a
parancsot, ahogy csak kevés katona képes.
Hosszú percek után megszólalt.
- És gondolod, hogy Indhopal Nagy Lángja meghallgatja az üzeneted?
- Ez csak remény - válaszolta Borenson. - A Földkirály - házassága révén -
Raj Ahten unokatestvére lett. Híreket kaptunk arról, hogy férgek támadták
meg Kartisht és Mystarria déli részét. A Földkirály reméli, hogy félreteszik az
ellentétet, és a nagyobb ellenség szövetségessé tesz minket.
A Legyőzhetetlen biccentett.
- Ezek valóban egy Földkirály szavai. Békét kér. A nagyapám mindig azt
mondta, hogy ha egy Földkirály születik majd, az „nagy lesz a harcban, de
még nagyobb a békében”.
A kaifbára pillantott, az öregember dühösen nézett rá vissza, mert nem
ölette meg Borensont azonnal.
- Elviheted az üzenetet - mondta a Legyőzhetetlen. - De csak ha bilincset
viselsz, míg a mi földünkön vagy. Nem szabad megszegned a törvényeinket.
Nem mehetsz be a palotába, nem láthatsz egy concubinát sem. S elkísérlek
egész úton. Beleegyezel?
Borenson intett a fejével.
Egy percen belül hozták a bilincset - hatalmas vaslánc, kifejezetten azoknak
a férfiaknak készült, akiknek erő-adományuk volt - és rázárták Borenson
csuklójára. Aztán Borenson nyakára tettek bilincset, hogy ne emelhesse fel a
kezeit.
Mikor elkészült, Borenson várta, hogy rabtartója átadja a kulcsokat a
Legyőzhetetlennek, de nem tette.
Ehelyett a Legyőzhetetlen megfogta Borenson lovának zabláját, s elkezdte
vezetni a hegyek felé
- Van kulcsod a bilincsekhez? - kérdezte Borenson.
A Legyőzhetetlen megrázta a fejét.
- Nincs szükségem rá. Egy kovács pillanatok alatt leszedi rólad - ha szükség
lesz rá.
Borensont kényelmetlen érzés szállta meg. Új félelem támadt fel benne. Raj
Ahten ritkán ölt embert. Nem vette el az életüket. Csak az adományaikat.
Egy Borensonhoz hasonló ember nagy ajándék.
A Legyőzhetetlen hidegen elmosolyodott, amikor látta: Borenson mindent
megértett.
Borenson tehát küzdelem nélkül adta meg magát.
 SZÉTSZÓRATÁS

Hajnalban, kellő alvás után, Iome egy elméjében csengő hangra ébredt.
- Keljetek mindannyian, Sylvarresta várának Kiválasztottjai! A Sötétség
Harcosa közeleg, és az idő kevés. El kell menekülnötök Homályerdébe.
Keljetek fel!
Megdöbbentő volt. Iome sosem tudott ennyire más akaratának hatása alá
kerülni. A Hang harangként csengett a koponyájában, s minden idegszála
engedelmeskedni akart. Minden izma megmozdult.
Szíve vadul kalapált, s levegőért kapkodott. Felkelt az ágyból, egy takarót
kanyarított a vállára, s lesodorta vele a kutyusokat, akikkel aludt.
- Rendben! Felkeltem! Most mit tegyek?
- Rohanj! - gondolta vad pánikban. - A Sötétség Harcosa közeleg.
Egy szál takaróval a vállán is kirohant volna a kastélyból, ha nem érzi
méltóságán alulinak. Ruhásszekrényéhez ment, felvett egy inget és egy
szoknyát utazóköpenye és lovaglócsizmája alá, míg az öt sárga kiskutya
körülugrálta, és farkukat csóválva találgatta, mi is lesz ez az új játék.
Csak az istállókra tudott gondolni, s megpróbálta megtalálni a legrövidebb
utat a hátasához. Üres kézzel akart elmenekülni a várból, amikor hirtelen
eszébe jutott valami.
- Várj! - gondolta zihálva. Binnesman azt mondta, a Sötétség Harcosa nem
ér ide holnap éjjelig. Ami azt jelenti, hogy az egész napja ott van még a
felkészülésre.
Bár a Földkirály figyelmeztette őt erői révén, ahogy mindenkit felkelésre és
menekülésre szólított fel. De nem, nem is a menekülésre, csak a felkészülésre.
Ahogy végiggondolta, rájött, micsoda munka is lesz ez: sátrakat szétszedni,
az állatokat és a csomagokat biztonságba helyezni a társzekereken. S ami még
rosszabb, hogy nagyon sokan jöttek Sylvarresta várába Heredonból és
környékéről. A város még sosem látott vendégül százezernél több embert, és
most ennél legalább hétszerte több utazó táborozott a vár körül. Ha
valamennyi egyszerre akarna elmenekülni, a város körüli utakon
összetorlódnának.
Gaborn úgy döntött, hogy mindegyiküket figyelmezteti, s elkezdhetik a
menekülést. Iome viszont ahelyett, hogy ösztönei sugallatára azonnal az
erdőbe futott volna, egy pillanat alatt felkapta az összes kiskutyát. Kintről már
hallotta, ahogy ezrek sikoltoznak a félelemtől, s a vár körül táborozók zaja
hangos morajjá erősödött. Férje csak a felkészülésre szólította őket, bár most
úgy hallatszott, hogy a tömegben pánik tört ki. Iome a szobájába zárta a
kiskutyákat, s a Király Tornyába rohant.
Gabornt ott találta, amint éppen a városra bámult, amely egy tébolydához
hasonlított.
Emberek ezrei rohantak Homályerde felé, sikoltozva és ordítva, sokan csak
a hátukra dobva vitték a ruháikat. Mások a lehető leggyorsabban lebontották a
pavilonokat, a lovak egyre idegesebbek lettek, kiszakítva magukat gazdájuk
rémült szorításából. Ennek ellenére nem mindenki engedelmeskedett
Gabornnak: sok ezren a vár felé vágtattak, mintha szóbeli parancsot várnának,
mások észak felé menekültek, Homályerdétől messze. Vakon rohantak a két és
fél mérföldre eső Eels városa felé.
A tábor távolabbi végénél Orwynne király nyergelt fel ötszáz lovasával
együtt, s mellette újabb ezer, heredoni lovag ült már a nyeregben, hogy dél
felé induljanak. Minden nemes és lovag vele volt a kíséretéből, aki értett a
harci lovakhoz.
Bár nem jelentettek túl nagy fenyegetést Raj Ahtennek, de azért elég erősek
voltak, bár csak két olyan harci ló volt köztük, amely bírta volna a kétezer
mérföldes utat. A lovasok útra készen várták Gabornt, némelyikük
hátratekintgetett a tábor felé.
A Földkirály tornyában állt, rémülten, megrettenve az őrülettől, amit a Föld
hatalmán keresztül küldött üzenete okozott. Gaborn egyszerű páncélinget
viselt utazóköpenye alatt, s felvette utazócsizmáját is. De sisakját még nem
tette fel, sötét haja a vállára hullott.
- Mit csinálsz? - kérdezte Iome. - Majdnem halálra ijesztettél! Mindenkit
halálra rémítettél! - Keresztbe tette karjait a mellén, és hiába próbálta csitítani
szívverését, abbahagyni a zihálást.
- Sajnálom! - mondta Gaborn. - Azt reméltem, jobban sikerül. Egész éjjel
küzdöttem magammal, hogy ne figyelmeztessem őket előbb. A lehető legtöbb
időt akartam adni nekik a menekülésre, de nem akartam, hogy vakon
rohanjanak a sötétségben. Nem volt szándékom megijeszteni őket!
Hangja olyan bocsánatkérő volt, hogy Iome tudta, komolyan gondolja. Csak
emberei biztonsága érdekelte. Hirtelen megint párja hangja csendült
elméjében.
- Nyugodjatok meg! Még van egy egész napotok. Fogjatok össze!
Mentsétek az öregeket, a gyerekeket és a betegeket! A lehető legmesszebbre
meneküljetek a vártól az éjszaka beálltáig!
Az emberek még mindig rohantak, bár sokuk megállt, és próbált
engedelmeskedni az újabb parancsnak.
Lemutatott az összedőlő sátrak erdejére és a menekülő sokaságra.
- Látod, mi történt? A folyó mellett táborozók nagy része Nyugat-
Heredonból jött, s mindenkin átgázolnak, ahogy menekülnek hazafelé.
 - És ott lent, abban a piros pavilonban, ahol gyerekek sírnak? A szüleik
nélkülük menekültek el! Nagyra értékelem a szüleik engedelmességét, de
ennél nagyobb felelősséget vártam tőlük.
- A mellettük lévő asszonyt és férfit kiválasztottam, de még csak fel sem
keltek az ágyukból! Biztosan készülődnek majd, de mi lesz, ha a veszély
hamarabb beköszönt? Örülnöm kellene a felelősségtudatuknak, vagy lehet,
hogy épp ez öli meg őket?
- Nézd, arra fent, sokan elérték már Homályerde szélét, de ott fognak
kavarogni zavarukban, mert nem tudják majd, mit tegyenek. Mások viszont
addig rohannak - bármit is mondtam - amíg el nem ájulnak a fáradtságtól.
Melyiküknek van igaza? Azoknak, akik szó szerint követik a parancsomat,
vagy azoknak, akik túlzottan is küzdenek?
- Arrafelé látod azt az asszony, ahogy próbál elmenekülni? Legalább
kilencvenéves. Nem tud két mérföldnél többet megtenni egy nap! Gondolod,
lesz valaki, aki megsegíti?
Ahogy Gaborn az alatta kavargó őrületet nézte, szája tátva maradt
döbbenetében és rémületében.
Iome most már megértette. Gaborn számára annyira új volt a halalom, olyan
szokatlan, hogy ügyetlenül bánt vele. Nem volt eddig alkalma a gyakorlásra.
Ereje kardhoz volt hasonlatos, egy fegyverhez, ami csak akkor volt hasznos,
ha a kar, amely tartotta, tudott egyszerre védeni és ütni is vele. Gaborn még
csak most próbálgatta az ütéseket.
S annyi minden múlt ezeken - a hatalmas birodalomban minden ember,
asszony és gyermek élete.
De Iome azt is látta rajta, hogy párja még nagyobb borzalmak szemtanúja.
Földkirályként figyelmeztethette népét, de nem kényszeríthette őket az
engedelmességre. Nem adhatta tudtukra, hogyan cselekedjenek, hogy az a
hasznukra váljék.
A második parancs kiadásával a kavarodás csitulni látszott. Gaborn küldött
nekik egy harmadik parancsot is, hogy nyugodjanak meg és vigyázzanak
egymásra, segítsenek egymásnak. A tömeg megállt egy pillanatra, és
felbámult Gabornra. A sátrak és pavilonok még mindig boszorkányos
gyorsasággal omlottak le, de most a szülők visszarohantak gyermekeikért, és
az idegenek segíteni kezdték az öregeket. Iome nem aggódott tovább, hogy az
elöl menekülőket letapossák a hátul rohanók.
Gaborn egyetértően bólintott, Ioméhoz fordult és átölelte.
- Most elmégy? - kérdezte Iome, nem akarta, hogy a férje elhagyja.
- Igen - válaszolta Gaborn. - Orwynne király és a többiek már lóháton
várnak rám, és ma még messzire kell jutnunk. Csak néhány ló fogja bírni ezt a
távolságot. Hírnököket küldtem Vörös Herin királynőhöz és Beldinookba is,
hogy egy napra lássanak vendégül. Nem lesznek velünk sem szakácsok, sem
más szolgálók.
Iome bólintott. Nehéz útnak ígérkezik tábori szolgák nélkül, szakácsok és
mosóasszonyok nélkül, sátrak és fegyvernökök nélkül, akik az állatokat és a
fegyvereket vigyázzák. Ha gyorsan akarnak utazni, akkor szükségük van a
többiek segítségére. Ilyen zavaros időkben egy nemes sem merte volna
megtagadni, hogy vendégül lássa őket. Örültek a segítségnek, és egy tál étel,
az éjszakai szállás nem volt túl nagy ár viszonzásul.
Most Gaborn valami szokatlant kérdezett:
- Velem jössz? - Nem volt megszokott dolog, hogy egy nemes úr magával
vigye asszonyát a háborúba, de az sem, hogy a házasság első félévében
magára hagyja. Iome gyanította, nehezen vette rá magát erre a kérdésre.
- Miért most kérsz meg rá? - felelte. - Órákkal ezelőtt is szólhattál volna!
Már készen lennék.
- Benéztem hozzád órákkal ezelőtt. Jóízűen aludtál, és nincs kitartásod,
hogy alvás nélkül lovagolj egész nap. Tehát megkértem Jureemot, hogy
készítsen feljegyzéseket ma reggel, pár órán keresztül. Figyelje meg a tábort,
tudjon meg mindent, amit csak lehet, tehát ha legközelebb figyelmeztetnem
kell a várost, tudni fogom, hogyan tegyem. Úgy gondoltam, vele maradhatnál,
s még ma reggel utánam jönnél. Lovaitok elég gyorsak, és hamar utolértek
minket.
- Elvihetem Myrrimát? - kérdezte Iome. - Ő is jönni akar majd. Kelleni fog
egy hölgy a társaságomba.
Gaborn elgondolkozva vonta össze szemöldökét. Nem akarta még egy
nemes asszonyát magával vinni a nehéz útra, de látta, hogy felesége be akarja
tartani az illendőség szabályait.
- Hát persze! - válaszolta, de hangja bizonytalanul csengett. Keményen
felesége szemébe nézett, sötétkék szemei feddőleg szegeződtek az asszonyra.
- Láttam a kiskutyákat az ágyadban.
- Te nem voltál velem - felelte Iome védekezően. - Kellett valami, hogy
átmelegítsen.
- Olyan hidegek az éjszakák?
- „A lovagok oly hevesek Heredonban” - idézte Iome egy trágár ballada
címét, amit még sosem mertek a jelenlétében elénekelni.
Gaborn zavartan elnevette magát, és arca elpirult.
- Tehát a feleségem Farkasúrrá akar lenni, kocsmákban kujtorogni, s trágár
dalokat énekelni, miközben a lábait mutogatja? - kérdezte Gaborn. -
Mellékutak királynője! Az emberek azt mondják majd, rossz hatással vagyok
rád!
- Bebizonyítod, hogy nincs igazuk?
 Gaborn elmosolyodott.
- Nem. Ha nem lett volna adományom, talán is néhány kiskutyával alszom
ma éjjel. Én... megkönnyebbültem, hogy elfogadtad Groverman ajándékát.
Boldog lesz, hogy szolgálatodra lehet. - Gaborn elgondolkodott egy percre. -
Szólok a kincstárnokomnak, hogy tegyen félre neked is átvivőket. Vagy száz
elég lesz.
- Szólok Jureemnak, hogy vigyen neked néhány kiskutyát! - mondta Iome. -
Hamarosan hadba vonulsz.
Iome férje nyakába ugrott, és csókolni kezdte, mikor hirtelen rádöbbent,
hogy csókjukat legalább tízezer figyelő szem nézi. Ijedten hőkölt vissza.
- Bocsáss meg! Néznek minket! - mondta.
- Látták azt is, ahogy az esküvőnkön megcsókoltuk egymást - válaszolta
Gaborn - és ahogy emlékszem, többen is ujjongtak. - Újra megcsókolta. -
Akkor ma délután?
- Köszönöm! - felelte Iome.
Gaborn ajkába harapott, aggódón mosolygott, majd azt válaszolta:
- Sose köszönd egy férfinak, hogy háborúba visz, csak ha annak már vége
van!
Azzal megfordult, és kirohant a toronytető ajtaján. Perceken belül Iome
látta férjét, ahogy kivágtat a toronyból, továbblovagol a kövezett utcákon a
Király Kapu felé, majd a Piac utca sötétedő sarkánál szem elől veszítette, pont
ott, ahol előző héten megölte a tűzszövőt. A kőművesek keményen dolgoztak,
hogy helyreállítsák a károkat, de a piac kőhomlokzatának letisztítása és
helyretétele még hónapokig, évekig tarthat, s a helyet azóta már elnevezték
Sötét Saroknak. Iome elképzelte, hogy négyszáz év múlva az idegeneket így
irányítják majd az itt lakók: Nos, az ezüstműves boltja a Sötét Saroknál van, a
csapórács felé. És mindenki érteni fogja, mit jelent.
Ha elég szerencsénk van, és addig fennmaradunk.
Ezután dolgozni kezdett. Összerakta holmiját, összegyűjtött néhány szolgát,
s egy új testőrt - egy nagydarab, Sir Donnor nevű fickót, a Donyeis
kastélyból. Parancsára vele mentek, hogy a királyi kincstárból elvigyék az
összes aranyat és értékes fűszert, páncélokat és az ajándékokat.
Borenson húszezer átvivőt vitt magával délre, hogy visszatérjen Raj
Ahtenhez, abban reménykedve, hogy a Farkasúr belemegy a fegyverszünet
feltételeibe. Bár még így is maradt vagy tízezer átvivő a kincstárban, azokon
kívül, amit eddig kaptak Heredon nemeseitől. Az ajándékok között akadt
mellvért, páncél Gaborn lovának, amit Mardon hercegétől kaptak
nászajándékul, de Gaborn nem vitte magával a harcba, rettenetes súlya miatt.
Ráadásul rengeteg arany és fűszer is volt tartalékban, a betakarítási adókból,
amit általában a Vendégváró Ünnep alatt fizettek be. A végösszeg legalább
néhány ezer fontnyi kincs volt. Tehát csendben felhordatta mindezt a
sírokhoz, és bezárta nagyszülei csontjai közé.
Ez legalább két óráját elrabolta, s mikor végzett vele, belenyilallt a
gondolat, hogy Binnesmant is meg kell néznie. Ma még nem látta, és félt,
hogy a varázslónak szüksége lehet néhány szolgára, mielőtt mindenki
elhagyja a várost.
A torony lába melletti szobába ment, de nem találta ott a férfit, bár a tűz
még égett egy régi tűzhelyben, és a levegő tele volt terjengő verbénaillattal -
ez egy citromillatú gyógyfű volt, melyet gyakran használtak az illatszereknél.
Az egész szobát friss illat töltötte be, mintha folyékony napfényt szórtak
volna szét. A kamrában Iome Rodderman kancellár lányát találta, egy
nyolcévesforma, éles szemű kislányt, aki a toronyban maradt, amíg apja
megbizonyosodott arról, hogy a helyiségeket megfelelően kiürítették.
Binnesman hajnalban ment el, s azt mondta, hogy átfésüli a város nagyobb
kertjeit aranybabérért, szerencsefűért és holló virágért.
Ioménak hirtelen más jutott az eszébe. Binnesman helyett felment az
Elkötelezettek Tornyába, és megnézte, hogy kellőképpen kiürítették-e.
Az elmúlt hét folyamán a torony megváltozott. Sir Borenson, Gaborn
apjának parancsára minden Elkötelezettet lekaszabolt, mert Raj Ahten
rákényszerítette Iome apját, hogy ő is, seregei is adózzanak adományokkal
neki, hasznos tulajdonságok ezreit szerezve meg így Sylvarresta embereitől.
Borenson valóban rettenetes dolgot tett, és bár Iome a lelke mélyén hálás volt,
hogy valaki ezt bátor módon végrehajtotta, azért még mindig megrázta és
elszomorította az emlék. Az Elkötelezettek nagy része szolga volt, aki elméjét,
erejét, kitartását és anyagcseréjét felajánlotta urának, Sylvarresta királyának.
Egyetlen bűnük az volt, hogy szerették urukat, és legjobb tudásuk szerint
akarták szolgálni. Amikor az adományokkal rendelkező lovagokat elfogták, az
Elkötelezettek adománya Raj Ahtené lett. Mivel senki sem remélte, hogy
megölheti Raj Ahtent, ellenségei legnagyobb reménye az volt, hogy
meggyengíthetik - ami azt jelentette, hogy lemészárolják a tehetetlen és
ártatlan Elkötelezetteket. Borenson hőstette hátborzongató feladat volt,
bolondokat ölni, akik nem is voltak tisztában azzal, hogy haláluk közeleg,
megölni azokat, akik végtelen szendergésben, magatehetetlenül feküdtek,
mert anyagcseréjüket adták, s a gyengéket, akik erejükről mondtak le. Még a
kezüket sem tudták felemelni, hogy félreüssék a pengét.
Borenson hideg és megközelíthetetlen lett számukra attól az éjszakától.
Nehezen viselte bűnét.
S ahogy Iome átsétált a külső kerten, amely az Elkötelezettek Tornyának
udvarként szolgált, nem tudta visszafogni a feltörő emlékeket. A magas,
keskeny fal a torony körül nyomasztóvá tette a helyet. Az Elkötelezettek
Tornyában túl sok sötét emlék lappangott.
Csak néhány kisebb fa nőtt a kertben, szenvedve a fény hiányától. Egy
héttel előbb Iome anyjának holtteste hevert itt, egy félreeső helyen, ahová Raj
Ahten elrejtette, miután megölte. S miután apja elméjét adta a Farkasúrnak,
Iome itt töltött egy napot, hogy neki szolgáljon, bár ő nem tudta, hogy a saját
lánya van mellette. Nemcsak apja elméje hiányzott, Iome is odaadta szépségét
Raj Ahten kegyencének.
Iome átvágott a kerten, de nem mert belépni a toronyba, attól félve: túl sok
szomorú emlék lepi majd meg régi barátokról, s hogy esetleg maga is
vérnyomokat talál a köveken, a padlón. Bár a szolgák biztosították róla, hogy
az ágyakat mind elégették, a padlókat, falakat lemosták, és a Hatalmakra! -
még a mennyezetet is tisztára vakarták. El sem tudta elképzelni, hogyan
nézhetett ki előtte.
Végül elküldte Sir Donnort a toronyba, hogy megkeresse Myrrimát, míg ő
az udvarban álldogált Naplója társaságában.
Néhány szekér állt az udvarban, s Iome figyelte az őröket, ahogy az
egyikhez vezetik a vakokat, a másikhoz azokat, akik erejüket vagy
ruganyosságukat adták valakinek. Szomorú volt nézni a sokaságot: azt a sok
embert, aki felajánlotta, hogy nyomorék lesz a király szolgálatában.
Egy perccel később Sir Donnor visszajött a toronyból, és tájékoztatta Iomét,
hogy Myrrima az édesanyjánál és testvéreinél volt, s most csomagol a saját
szobájában.
Iome megbízta Sir Donnort, menjen az istállókhoz, nyergelje fel hátasaikat,
majd igyekezett, hogy elmondja Myrrimának: együtt indulnak el, délre, a férje
után. Iome nem volt meglepve, mikor Myrrimát a csaholó kiskutyákkal
találta, s egy jókora íjat, halálosnak látszó nyílvesszőkkel teli tegezt, valamint
egy bilincset talált az ágyán. De azon igenis meglepődött, hogy Myrrima egy
igen ócska, vattázott régi ruhát próbált magára, amit láthatólag inkább csak
padlósúrolásnál hordtak.
- Gondolod, hogy eléggé lenyomja a melleimet? - kérdezte Myrrima.
Iome őszinte meglepetéssel nézett Myrrimára, és válaszolt:
- Ha le akarod nyomni a melleidet, egy-két szikla jobban megteszi!
Myrrima savanyú arcot vágott.
- Komolyan gondolom!
- Jól van, de miért kellene őket lenyomni?
- Azért, hogy ne legyen útban, mikor nyilazok!
Iome még sosem feszített meg íjat, bár ismert asszonyokat, akik igen, és
rájött, mire gondol Myrrima.
- Van egy bőr lovaglóruhám, az jobb lesz. Előveszem majd neked - ajánlotta
fel.
 Később elmondta Myrrimának, hogy mindketten délre fognak lovagolni.
Myrrima kellőképpen meglepődött, és szemlátomást megvigasztalódott a
gondolatra, hogy követik a férfiakat a harcba.
Egy órával később Myrrima és Iome alaposan megreggeliztek a Naplók és
Sir Donnor társaságában, de délelőtt tízre járt már, és Binnesman még mindig
nem tért vissza szobájába, tehát az istállóba küldettek a lovaikért, s egyéb
tennivaló híján felkészültek az indulásra. Iome kutyusait a király konyhájában
hagyták, amíg biztosak nem voltak benne, hogy indulhatnak.
A zavarodottság kellős közepén Iome még mindig nem beszélt Jureemmal.
Mikor a városkapuhoz ért, a férfi éppen néhány emberrel ordítozott, akik a
városkapunál lézengtek.
Iome azt hitte, mostanra már mindenki elmenekült Sylvarresta várából, a
környező földekről, de nem így volt. Ahogy kinézett a városkapun, rádöbbent,
hogy a délre és nyugatra vivő, s a Homályerdébe vezető utak ugyanúgy tömve
voltak szekerekkel, tehenekkel és parasztokkal. A parancsra felkerekedtek, s
vonszolták magukat előre. A pavilonok közül még egy egész negyed állt, és
lakóik legtöbbjét nem foglalkoztatta az indulás gondolata.
Jureem tele volt munkával. Bár jó szolga volt - talán a legmegbízhatóbb
inas, akivel Iome valaha is találkozott - csodát mégsem tudott tenni.
Lehetetlen helyzet alakult ki. Ötezer kisnemes néhány íjjal felszerelve
megrohamozta a várkaput, és bebocsátást kért. A városi őrök, lehettek vagy
negyvenen, útjukat állták.
- Mi történik itt? - kérdezte Iome.
- Felség - magyarázta Jureem -, ezek az emberek úgy döntöttek, a kastély
falon akarnak harcolni.
- De... - Iome nem tudta hirtelen, mit is válaszoljon. Gaborn mindent
elmondott, mielőtt harcba indult.
- Tudom! - mondta Jureem. - De meg sem hallgatnak!
Iome nem tudta elképzelni, hogy egy vazallus nem engedelmeskedik
urának. Sir Donnorra nézett a válaszért. De a szőke lovag is döbbenten meredt
a bajkeverőkre. Iome végignézett a sokaságon.
- Igaz ez? - kérdezte. - Egyikőtök sem Kiválasztott? Nem hallottátok a
parancsot?
Erre több száz ember nézett más irányba zavartan, tekintetét kerülve.
Jureem, egy egyszerű szolga szavára talán hallgattak volna, de Iome nem
számított nekik.
- Ostobák! - kiáltott a királynő. - Egyáltalán tudjátok, mi az a Sötétség
Harcosa? Tudjátok, milyen hatalommal bír?
Egy kisnemes, akiben Iome Sir Barrowsra ismert, felállt.
- Hallottunk már Dicsőségesekről és a Sötétség Hercegéről is - mondta. - És
ha igazak a régi mesék, ők is halandóak a harcban, ahogy az emberek. Arra
gondoltunk hát, hogy felállíthatnánk gyorsan a harci gépeket a lőréseken: a
ballisztákat, a katapultokat és az acélíjat. Megöljük, mielőtt ideér.
- Elment az eszed? - kiáltotta Iome, megdöbbenve a választól. - Tudom,
hogy bátor vagy, de hogy bolond is? Nem hallottad urad parancsát? Azt
mondta, menekülnünk kell!
- Persze, hogy hallottuk, Felség! - válaszolta Sir Barrows. - De ez a parancs
főleg az asszonyoknak és gyermekeknek szólt. Mi mindannyian erős férfiak
vagyunk!
A férfiak erre megrázták lándzsájukat, bárdjukat, felemelték pajzsukat, s
harci kiáltásuk visszhangzott a hegyekből.
Iome titkos büszkeséggel nézett rájuk. Hallották a Földkirály szavát, és úgy
döntöttek, saját szabályaikat követik. A Királyi Testőrség kapitányához
fordult, és azt parancsolta:
- Küldj kétezer íjászt a falakra! Lőjék le bármelyiküket, ha lőtávolba
merészkedik!
- De asszonyom! - mordult fel Sir Barrows sértetten.
- Nem vagyok a te asszonyod! - fordult hozzá Iome, és magából kikelve
ordított. - Ha nem követitek uram szavát, akkor nem vagytok a szolgái, s
halálra vagytok ítélve. Mindegyikőtök! Elszántságotokat becsülöm, de
ostobaságotokat nem tűröm, és büntetem, ha kell!
- Felség! - mondta Sir Barrows térdre esve, mintha parancsát várná. Abban
a percben mindannyian követték példáját, bár némelyikük lassabban
ereszkedett térdre, mint társai.
Iome Jureemhoz fordult.
- Miért poroszkálnak az emberek az utakon? - kérdezte. - Nem tudnak
gyorsabban menekülni?
- A lassabban haladók az útjukba állnak - felelte Jureem. - Sok az erősen
megrakott szekér, és a törött tengely, elveszett kerék, tehát mindenkinek meg
kell kerülnie őket.
Iome a várkapu előtt térdelő kis csapathoz fordult.
- Sir Barrows, küldj ezer embert mindegyik úthoz, tisztítsák meg azokat a
törött szekerektől. Rakják helyre a kerekeket és a tengelyeket. Azoktól, akik
az útszélen maradnak, tudd meg, mi okuk van rá! Ha nyomós az ok, arról
tudni akarok! Ha nincs, mondd nekik, hogy parancsod van mindenkit
megölni, akit egy órán belül öt mérföldre találsz a vár körzetében!
- Felség! - kiáltott Sir Barrows megdöbbenve. - Tényleg azt akarja, hogy
öljük meg őket?
Iomét feldühítette a férfi ostobasága. De aztán eszébe jutott, Gaborn
korábban azt mondta: Nem volt igaza, amikor valaha is megátkozott egy
bolondot, mert a bolondok nem tudnak magukon segíteni, s így csak az
eszesek irgalmára számíthatnak mindörökre.
- Nem kell megölnöd őket! - mondta. - A Sötétség Harcosa megteszi
helyetted.
Sir Barrows hirtelen megértette.
- Meglesz, Felség! - megfordult, és parancsokat kiabálva elment.
Jureem kövérkés testével mélyen bókolt Iome előtt, az aranyszín
selyemruháját díszítő szegély a földet verdeste.
- Köszönöm, Felség. Nem tudtam hatni rájuk, Önt pedig nem mertem
zavarni.
- Legközelebb merj! - mondta a királynő.
- Vannak más gondok is - jegyezte meg Jureem.
- Úgymint?
- Több száz ember túl beteg ahhoz, hogy elmeneküljön. Némelyek túl
öregek, mások anyák, akik az elmúlt órákban adtak életet gyermeküknek,
vagy harcosok, akik a tegnapi bajvívásban sebesültek meg. Engedélyük van
rá, hogy a várban maradjanak felépülésükig. Elszállíttattam őket a fogadókba
addig, amíg el nem döntjük sorsukat.
- Fel tudjuk tenni őket a szekerekre? - kérdezte Iome.
- Vannak orvosaim, s ők beszéltek azokkal, akik egyáltalán szólni tudnak.
Mindenki, aki kocsira rakható, elszállíttatott már. Néhány orvos felajánlotta,
hogy itt marad és istápolja a betegeket.
Iome megnyalta az ajkát, s arcára rémület ült ki. Természetesen nem lehet
őket elvinni. Nem lehet őket ötmérföldnyire sem szállítani, hát még a
megfelelőbb ötvenmérföldnyi távolságra - egy nap alatt.
- Hadd maradjanak! - mondta. - Akit lehet, el kell rejteni.
Elgondolkodott, nem lehetne-e útra parancsolni az orvosokat is, mert
sajnálta, hogy elveszíti ezeket a gyakorlott férfiakat és nőket, habár a
betegektől és a haldoklóktól semmi segítséget sem mert megtagadni.
Amíg átgondolta mit tegyen, Binnesman furakodott keresztül a város széle
felől érkező harcosok tömegén. Hátáról lógó zsákja zsúfolva volt aranybabér
levelekkel.
Bár még reggel volt, Binnesman már fáradtnak tűnt.
- Hadd maradjanak, Felség! - kiáltotta. - De ne a fogadók legfelsőbb
emeletein. Menjenek a pincékbe, jóval a földszint alá! Rúnákat rovok majd az
ajtókra, hogy segítsek megvédeni őket, és hagyok nekik védő gyógyfüveket. -
Iome jobban megkönnyebbült Binnesman láttán, mint azt a józan ész diktálta
volna. Binnesman közeledtére rögtön rájött ennek okára is. A múltban
gyakran érezte a Föld erejét, ami a varázslóból sugárzott, ezt a kissé zavaró
hatalmat, mely születésről, növekedésről szólt, és alkotó vágyakkal töltötte
meg Iome lelkét. De ma reggel bizonyára erős védőerőkkel dolgozott, mert
most a közelében Iome úgy érezte magát, mint egy zaklatott lovas, aki
ellenségei elől menekül, és hirtelen a vár falai között biztonságot talál.
- Végre! - gondolta Iome. Most teljes biztonságban érezte magát a
jelenlétében. - Holtfáradtnak tűnsz! Segíthetek valamit?
- Igen - felelte Binnesman. - Kevésbé aggódnék Önért Felség, ha elhagyná a
várost a többiekkel.
De Iome végigtekintett a mezőkön.
- Nem mindenki ment még el, és addig nem tudok elindulni, amíg meg nem
tettem mindent a népem biztonsága érdekében.
Binnesman felcsattant.
- Ez úgy hangzik, mintha a férjed mondta volna! - De hangjában nem volt
rosszallás. Egy pillanatra őt és Myrrimát nézte. - Van valami, amit tehetsz, bár
nehezemre esik megkérni rá!
- Bármit! - mondta Iome.
- Van egy szép opálod, amit nekem tudnál adni? - mondta Binnesman. A
férfi hangjából kiérezte, hogy nem fogja visszakapni.
- Az anyámnak volt egy opál nyakéke és fülönfüggője is.
- Megfelelő varázslatok segítségével erőteljes védőitek lehetnek a sötétség
erőivel szemben - magyarázta Binnesman.
- Akkor megkapod, ha le tudom feszegetni őket a helyükről.
- Hagyd! Minél nagyobb és fényesebb egy kő, annál nagyobb a védőereje,
és az opál gyakran eltörik.
- Elhozom őket - mondta Iome. Édesanyja ékszeres ládikája még mindig a
szobájában volt, az asztala mögé rejtve, ez csak most jutott az eszébe.
- A fogadóknál megtalálsz! - kiáltotta Binnesman. - Kevés az időnk!
Iome és Myrrima visszalovagoltak a Király Tornyához, és felrohantak a
legfelső emeleti szobába. Sir Donnor és Iome Naplója nem mertek belépni
Iome hálószobájába, s a kinti ablakmélyedésben maradtak.
Az ékszeres ládika Iome anyjának formális koronáját, egy gyémántdíszes
ezüst fejéket rejtett. A korona mellett fülönfüggők tucatjai, melltűk, karkötők,
bokaláncok és nyakláncok hevertek.
Iome megtalálta a nyakéket, amire emlékezett. Ezüstből készült, s húsz
összeillő fehér opálkő volt belefoglalva. Középdíszét egy nagyméretű, briliáns
köves ezüstfüggő alkotta.
Iome anyja egyszer azt mondta, hogy apja akkor vette ezeket a köveket,
amikor Indhopalba utazott megkérni a kezét.
Iome elgondolkozott ezen. Apja a fél világot beutazta, hogy megkérhesse
anyja kezét. Romantikus dolognak tűnt, ilyen messze utazni, habár Gaborn
sem tett érte kevesebbet.
 Bár Iome és Gaborn házasságának romantikus hevét kissé gyengítette a
tény, hogy apáik a legjobb barátságban voltak, és régóta várták már ezt az
egyesülést. Gabornnal összeházasodni kicsit olyannak tűnt, mintha a
szomszéd fiúhoz menne feleségül, még akkor is, ha csak tíz napja találkoztak
először.
Ahogy végignézte anyja ékszeres ládikáját, Iome más opálokat is talált. A
hatalmas doboz generációk óta a Sylvarresta ház nőtagjaié volt, és olyan
darabokat is magában rejtett, amiket Iome anyja sohasem viselt. Felfedezett
egy tűzopál melltűt: szemként virított egy patinás réz hármas keret közepén. S
egy régi, könnycsepp alakú függőt is talált, közepén élénkzölden villogó
opállal.
Magához vette őket, mivel ezekben voltak a legnagyobb kövek, és átadta
Myrrimának, akinek ruhazsebe is volt.
- Reméljük, ezek megteszik!
Visszatette anyja ékszereit a ládikóba, majd belökte az ágy alá. Mikor
végzett, kinézett a díszes üvegablakon, a vár felé.
A város utcái kihaltak, csendesek voltak. Életében először egyetlen tűzhely
füstjét sem látta a kéményen kiszűrődni. A távolban a mezőkön sátrakat látott.
Most, hogy a lovagok éppen halállal fenyegetik népét, a táborban lakók is
elmenekültek.
Hirtelen ismerősnek tűnt ez a helyzet.
- Ezt megálmodtam! - mondta Iome.
- Mit álmodtál meg? - kérdezte Myrrima.
- Múlt héten, amikor Gaborn és én Longmotba lovagoltunk, ezt álmodtam,
vagy legalábbis majdnem ezt. Azt álmodtam, Raj Ahten közeledik felénk,
hogy elpusztítson, és a kastélyban mindenki bogáncspihévé változott, és
ellibegett a szélben, Raj Ahten parancsára.
- A mindenfelé rohanó emberek egy bogáncskóró pihéire emlékeztettek,
amiket éppen egy erős szél fúj. S álmomban Gaborn és én voltunk az utolsók,
akik elmentek. De... álmomban tudtam, hogy soha nem jövünk vissza. Sosem
jövünk ide többet. - Ez a gondolat elrémítette. Az, hogy soha többé nem tér
vissza a várba, ahol felnőtt.
A legendák szerint a Föld jelekkel és álmokkal üzen az embereknek, és
azok, akik a leginkább odafigyelnek rá, jogosan lesznek lovagokká,
királyokká. Ezen királyok vére csörgedezett Iome ereiben is.
- Csak álom volt! - mondta Myrrima. - Ha igazi üzenet lett volna, akkor
most Gaborn itt lenne veled.
- Azt hiszem, velem van - mondta Iome. - Azt hiszem, a gyermekét
hordozom a szívem alatt. - Iome Myrrimára nézett. Myrrima egyszerű
gondolkodású lány volt, és Iome tudta, hogy nem veszi félvállról a jeleket.
 - Ó, úrnőm! - suttogta Myrrima. - Gratulálok! - Szégyenlősen megölelte
Iomét.
- Nemsokára te jössz! - mondta Iome Myrrimának. - Nem lehetsz közel a
Földkirályhoz, ha nem felelsz alkotó erőinek.
- Remélem is! - mondta Myrrima.
Iome most újra kihúzta az ékszeres ládikát az ágy alól, kivette anyja
koronáját és a legértékesebb darabokat. Tartalékba - mondta magában. Az
ékszereket párnahuzatba csomagolta, hogy a nyeregtáskába könnyen
beleférjenek.
Amikor végzett, hallotta, hogy egy kislány kiabál kétségbeesve a vár alatti
udvaron. - Hahó! Hahó! Van itt valaki?
Myrrima kinyitotta az ablakot, Iome pedig kihajolt a párkányon, hogy
jobban lásson.
Egy tizenkétéves-forma, kinézetre szolgalány állt ott, barna csuklyás
köpenyt viselt, s amint meglátta Iomét, kiáltozni kezdett.
- Segítsen Felség, reméltem, hogy megtalálom az egyik királyi testőrt.
Openisher úrnő a szobájába zárkózott, és nem akar kijönni!
Lady Openisher idősödő hölgy volt, aki a város legrégibb és legpatinásabb
negyedében élt. Iome jól ismerte. Tudta, hogy Gaborn kiválasztotta őt, amikor
az esküvőjükön bemutatkozott neki. Lady Openisher bizonyosan hallotta a
Földkirály figyelmeztetését.
- Egy percen belül itt leszek! - ígérte Iome, és elgondolkodott, milyen baj
előjele lehet ez.
Myrrimával oldalán lesietett a külső várudvarhoz, Sir Donnorral és a
Naplókkal nyomában. A kislány félve felkapaszkodott Myrrima paripájára,
tovább vágtattak a Király Kapun keresztül, be a városba és keresztül a
keskeny utcákon, egészen Openisher úrnő uradalmáig.
Ahogy odaértek, Iome felnézett, és egy gyermeket látott meg az ablakban.
Már késő délelőtt van, gondolta Iome, és még mindig nem engedelmeskedett
mindenki férje parancsának.
Megálltak Openisher úrnő uradalmának nagykapuja előtt, fehér oszlopok
tartották a bekerített várudvar feletti mennyezetet. Az uradalom bejárata előtt
két fegyveres őr állt, kifényesített páncélban.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte őket Iome. - Nem kellett volna
elmenekülnötök?
- Bocsássa meg engedetlenségünket! - szabadkozott az egyik őr, öregedő
férfi tiszta, kék szemekkel és szájára boruló, ezüstös bajusszal. - De
Openisher úrnő szolgálatára esküdtünk fel, s azt parancsolta, maradjunk az
őrhelyünkön. Ezért küldtük a kislányt.
- Bemehetünk? - kérdezte Sir Donnor fenyegetően, mintha nem tudná,
milyen parancsot kapott a két őr. Ha az asszony kellően megőrült, még azt is
megparancsolhatta az őröknek, hogy minden érkezőt öljenek meg.
- Természetesen! - mondta az idősebbik őr. Oldalra lépett.
Iome leszállt lováról, s a szolgalány vezetésével bement a házba.
Openisher úrnő uradalma sokkal újabb volt, mint a Király Tornya. A Királyi
Tornyot kétezer éve építették egy nemes és lovagjainak szükségleteihez, míg
az uradalom alig nyolcszáz éve épült, s pihenőhelyül szolgált a jólét idejében.
Sokkal gazdagabb és tekintélyesebb is volt, mint a Király Torony. Iome
elképzelte, hogy inkább a Hullámok Udvara függő palotáihoz hasonlított. A
bejárat fölött üvegtető volt, s a napsugár egy nagy terembe sütött, fénye
visszatükröződött az ezüst gyertyatartókon, le a mozgalmas mintájú csempe
padlómozaikra. A falakat fényezett faburkolat borította. Magas tartókon
gyönyörű lámpák függtek.
A szolgalány felvezette Iome kíséretét a nagy lépcsőházba. Iome
rettenetesen zavartnak érezte magát. Csizmát és lovaglóruhát viselt, és ebben
a finom uradalomban még a szoknyája suhogását is hallotta, ahogy a lépcsőn
felfelé tartott.
Amikor elérték a második emeletet, a szolgáló egy hatalmas tölgyfaajtóhoz
vezette Iomét, melyet Openisher úrnő tekervényes címere díszített.
Megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva találta, így kezével dörömbölt be, és
azt kiáltotta:
- A királynő nevében kinyitni!
Miután nem kapott választ, Sir Donnor erősebben zörgetett. Iome lépések
neszét hallotta a kövön, de az asszony nem nyitott ajtót.
- Fogj egy bárdot, széthasítjuk az ajtót! - mondta Iome hangosan Sir
Donnornak.
- Kérem, Felség, ne tegye! - könyörgött Openisher úrnő.
Sir Donnor megállt, az asszony egy csattanással kinyitotta az ajtót.
Öregasszony volt, arcát ráncok borították, bár alakja még mindig vékony
maradt. Ragyogás-adományával csinos asszonynak látszott, bár az utóbbi
három évben ritkán tette ki a lábát a házából.
- Mit tehetek Önért, Felség? - kérdezte az úrnő, hangjában merev
udvariassággal.
- Hallotta a Földkirály figyelmeztetését? - kérdezte Iome.
- Hallottam - válaszolt az asszony.
- És?
- Könyörgök, hagyjanak itt! - mondta Openisher úrnő. Iome csodálkozva
rázta meg a fejét.
- Miért?
- Öreg vagyok - mondta az úrnő. - A férjem meghalt; a fiaim mind elestek
az Ön nagyapja szolgálatában. Nincs miért élnem. Nem akarom elhagyni a
házam.
- Gyönyörű ház - mondta Iome. - Még itt lesz, mikor visszajövünk.
- Nyolcszáz évig lakott itt a családom - mondta a hölgy. - Nem akarok
elmenni. Nem megyek! Sem Önért, sem senki másért!
- Önmagáért sem? - kérdezte Iome. - És a királyáért?
- Így döntöttem! - mondta a hölgy.
Megparancsolhatnám Sir Donnornak, hogy cipelje ki, vívjon meg az
őrökkel - gondolta Iome. Biztos volt benne, hogy Sir Donnor könnyen
elbánna a két öregemberrel, mivel azt beszélték róla, hogy kitűnő harcos.
Borenson is megvívott vele, és kapitánynak ajánlotta a Királyi Testőrségbe.
- Mindig van ok az életben maradásra! Nem csak magunkért élünk. Ha öreg
is, segítségére lehet még másoknak! Ha maradt még Önben egy kis
bölcsesség, kedvesség vagy együttérzés, akkor szolgálhat még másokat.
- Nem! - felelte Openisher úrnő. - Nem maradt.
- A Földkirály a szívébe nézett. Látta, mi lakik Önben. - Openisher úrnő
híres volt jótékonyságáról, s Iome hitte, hogy megérti, miért sorolta őt Gaborn
a Kiválasztottak közé. - Láttuk bátorságát és együttérzését!
Openisher úrnő száraz kuncogással felelt.
- Ma reggelre elfogyott az összes ilyen tulajdonságom. Ha a szolgálóm kap
ilyet a piacon, megkérem, hogy hozza el és rakja ide a hálószobám ajtaja elé.
Nem! - mondta erélyesen. - Nem megyek!
Bezárta az ajtót.
Iome megrémült. Talán volt az öregasszonyban együttérzés, de nem hitte el,
hogy a holnap jobb lehet a mánál, vagy hogy az ő életéért érdemes még
küzdeni, vagy hogy bármije is lenne, amivel segíthet másokon. Iome csak
találgatott, mi vezethette idáig az öregasszonyt.
- Akkor maradjon! - mondta Iome az ajtóban. Nem akarta erőszakkal
eltávolítani a saját otthonából. - De engedje el a szolgákat! Nincs joga hagyni,
hogy ők is meghaljanak! Menekülniük kell!
- Ahogy akarja, Felség - válaszolt az asszony.
Iome megfordult, hogy parancsokat adjon, de a szolgáló már elszaladt,
örülve szabadságának. Iome Myrrimára pillantott. A fekete szemű szépség
elgondolkodott.
- Még a férjed sem menthet meg valakit, aki nem akarja, hogy megmentsék!
- mondta Myrrima. - Nem az ő hibája. És a tiéd sem.
- Sir Donnor! - szólt Iome. - Menj a városi őrséghez, és mondd nekik, hogy
a város minden épületét kutassák át! Tudd meg, hányan rejtőznek még.
Figyelmeztessék őket az én nevemben, hogy menekülniük kell!
- Azonnal! - válaszolta Sir Donnor, majd megfordult és elsietett.
 - Az órákba telhet! - mondta Myrrima, miután a férfi elment. Iome érezte a
néma kérdést Myrrima mondatában: - Ha ez megtörtént, mi mikor indulunk?
Iome beharapta ajkát, és Naplójára nézett, mintha választ várna.
- Gyors lovaink vannak - mondta Iome. - Egy óra alatt messzebb jutunk,
mint egy paraszt egy nap alatt.
Iome ígéretéhez híven egy fogadónál találta Binnesmant, a varázslót. A
fogadó, a Vaddisznó Hordájához címzett, jó hírű, régi intézmény, a
legnagyobb volt a városban, labirintusszerű pincével. Hatalmas tölgyfakádjai
élesztőszagot árasztottak, és szárított malátacsomók lógtak a
mestergerendáról. A hely egérszagot árasztott, bár hatalmas macskák
törleszkedtek Iome, Myrrima, Sir Donnor és a Naplók körül, ahogy
végigmentek az üres borostömlők és a répával, hagymával, póréhagymával
telt ládák között, elhaladtak a borprések, sózott heringes és angolnás hordók
között, a nyirkos sajtos, és hatalmas liszteszsákok mellett.
A pincék legtávolabbi részeiben, ahol hatalmas kádakban világos sör erjedt,
betegek tucatjai feküdtek, várva, hogy az orvosok megvizsgálják őket.
Egy szál gyertya sivár fényénél dolgozott Binnesman, a varázsló.
Aranybabér leveleket és hollógyökereket rakott néhány hatalmas tölgyfaajtó
elé, az ajtókra rúnákat festett.
Mikor Myrrima belépett és elővette a királynő ékszereit a zsebéből,
Binnesman bezárta a betegszoba ajtaját.
Remegő kezekkel vette el az opálokat, és tette le őket a sötét padlóra,
melyet sok év szennye festett foltosra. A plafonig érő olajoshordók között
majdnem olyan sötét volt, mint egy csillagfényes éjszakán.
Binnesman letette az opálokat a padlóra, és rúnákat rajzolt köréjük a porba.
Letérdelt, lassú köröket róva az ujjaival, és azt énekelte:

Valamikor sütött a nap, ami óvta a Földet.

Átmelegített téged, mint a téli kandalló mellett
üldögélő gyermeket,

Egykor a csillagok is ragyogtak, és olyan vadul fénylettek,

Hogy még a kövek is emlékeznek rá, és őrzik fényüket.

Binnesman abbahagyta az éneket, és halkan suttogta: Ébredj, és áraszd

fényedet! Folytatta a körkörös mozgást, és reménykedve várt. A kövek eddig
feketén feküdtek a padlón. De Iome hirtelen meglátta, hogy fény tör elő
belőlük, mintha belsejükben tűz lobogna. Gyermekként gyakran játszott anyja
nyakláncával, s nézte sziporkázó színeit, ahogy a fény felé tartotta az opált.
Zöld, vörös és arany pettyek villogtak belül.
 De nem készült fel arra, hogy ilyen sugárzó fény árad majd a kövekből.
Karmazsin, smaragd, a legmélyebb zafír és sugárzó fehér árnyalatai
világították meg a szobát, sokkalta erősebben, mintha tűz égne. Beléjük nézni
olyan volt, mintha a napba nézne az ember, s Iome elfordította a fejét, attól
félve, hogy megvakul.
Myrrima aggódva állt mögötte. Zihálva és döbbenten nézte a szobát, ahol
remegő fények ugráltak és szökelltek, mintha vízről tükröződnének vissza.
Binnesman a tűzben égő opálokat nézte. Némelyik erősebben fénylett, mint
a többi. Hosszú idő múlva halványodni kezdtek, mint a kihunyó tűz. A
tűzopálokat balra tolta ujjával: bár még mindig szikráztak, vörös fényük
gyorsan elenyészett.
Egyik kezébe vette a függőt, amiben a zöld opál feküdt. A többi kő sötétedni
kezdett, de ez még mindig úgy ragyogott, hogy fényének hevét érezni lehetett
- ez a csodálatos fegyver megigézte Iomét.
Ioménak Binnesman idáig csak egy kedves öregember volt, de most a
varázslót körülölelő fény megriasztotta. Binnesman az asszony ruhája zsebébe
tette a függőt, amelynek fénye még átütötte a ruha anyagát.
- Köszönetem, Felség! - mondta Binnesman. - Olyan jó kő, mint reméltem.
A többinek nem vehetem hasznát. Fényük tompa már, de ha néhány napra
kiteszed őket a napfényre, tüzük erősebb lesz, mint annak előtte.
Óvatosan egy fülbevalót a betegszoba ajtaja elé helyezett a padlóra, majd a
maradék opálköveket visszaadta Myrrimának.
Iome elvakítva állt a homályban.
- Ez majd segít? - kérdezte. - Lehet ölni egy kővel?
- Megölni a Sötétség Harcosát? - mondta Binnesman. - A gondolat még nem
merült fel bennem. Én csak elfogni szeretném.

KÖDFOLTOK

A Brace hegységből Carrisba vezető út túl könnyű volt Rolandnak. Egész

úton furcsának tűnt. Ő, Poll báró, Averan és a zöld asszony sokat jöttek a
hegyekben aznap reggel, mivel az utak nagyrészt üresek voltak.
Ez már önmagában is gyanús volt. Paldane, a Vadász, Orden király
főkancellárja és stratégája a hírek szerint Carrisban volt. Az ember azt várta
volna, hogy csapataival a környező vidékeket járja, s megfelelő hadállásokat
keres a csatához.
Ahogy lefelé kaptattak a hegyekből, a fenyő- és rezgőnyárfacsoportok
között, Roland néhány percre megállt egy magaslaton, hátha a sziklás
fennsíkon meglátja a csapatokat. A hajnali köd vastag foltokban fedte a
patakokat: olyan sűrű volt, hogy egy hadsereget is elrejtett volna. Emellett a
régió gazdag volt olyan területekben, ahol egy hadsereg elrejtőzhetett - erdő
borította hegyek a fennsík felett, északra egy mély völgy feküdt két
hegyvonulat között. Mindenfelé városok és falvak voltak.
A Sivár Fal északon nyolc mérföld széles volt és két magas hegy között
húzódott. Korokkal ezelőtt Muttaya és Mystarria sokszor háborúztak ezért a
területért. A tény, hogy Mystarria nem mindig győzött, nyomon követhető volt
az építkezés változó stílusában: zárt tornácos, fedett uradalmak és csillogó
tavacskák váltották egymást a városokban. Az utcák sokkal szélesebbek
voltak, mint a Hullámok Udvarában, ahol Roland felnőtt.
A falvak nevei szintén azt tükrözte, hogy ez a föld gyakran látott háborút.
Olyan falvak, mint Ambush, Gillen, Vízesés és Visszavonulás húzódtak meg
olyan falvak között, mint Aswander, Paslek és Kishku.
Mindent egybevetve Roland csak nézte az alatta elterülő tájképet, és arra
gondolt, hogy ez egy kiváló színhely a harcra egy olyan stratégának, mint
Paldane. Némely erőd gyülekezőhelynek volt megfelelő. Elképzelte, hogy
hogyan álcázzák az erdő fái az íjászokat, vagy hogy a nagyobb torony
kapujánál lovasság rejtőzhet.
Pedig nem látta jelét, hogy csapatok lennének alant, nem csillant meg a
napfény a páncélokon, füst sem szállt a tábori tüzekből, nemesi pavilonok sem
voltak felállítva a távoli völgyekben.
A Carris feletti hegyekből nézve a tájkép kihaltnak tűnt. Roland, Poll báró,
Averan és a zöld asszony egy magaslaton álltak vagy negyedórát, lesandítva a
völgybe. Roland parasztházak százait látta és rengeteg szénakazlat.
Termőföldek húzódtak erre, szőlőtőkék sorai az egyik oldalon, komlóföldek a
másikon. Sziklafalak vették körül a földműves portákat. Innen fentről láthatta
az utazó, mennyi kő volt Carrisban, elég arra, hogy kőházakat és kerítéseket
építsenek belőle, s még így is annyi maradt, hogy a parasztok helyenként
hatalmas buckákat emeltek belőlük. A hegyek tetején sok helyütt ősi muttayin
napkupolák voltak - kör alakú hamvasztóhelyek, melyek úgy nézek ki, mint a
naplemente. Ezek ősi csatatereket jelöltek.
Carris régi ország volt. A szóbeszéd szerint az erőd a történelem előtt épült,
még Erden Geboren lovagolt ide, hogy százezer lovagjával megvédje a várat.
A legtöbb ilyen napkupola krematórium volt, ahová a győztes hadsereg
behajigálta a veszteseket. Lidércek is jártak errefelé vadászni.
De ha lidércek jártak is errefelé, láthatólag nem törődtek a hellyel. Carrist
nehéz volt kivenni ebből a távolságból, jó húszmérföldnyire feküdt. Az ősi
erőd egy mély tóba nyúló félszigeten épült. A tavat sűrű köd fedte, de az erőd
kibújt a köd mögül, gránitfalai és magas őrtornyai aranylottak a hajnali
fényben.
Egy graak repült fel a várból, hátán égszelő ült. Averan felsóhajtott, mint aki
szeretne a fenevad hátán ülni.
Bár közel jártak, mégsem láttak egyetlen füstölgő kéményt sem, a szél sem
fújt. Állatok sem sétálgattak az udvarokban.
Halott. Carris egész vidéke elhagyatottnak tűnt, néhány libán kívül,
amelyek szárnyukat csapkodták. Még a hegyoldal is teljesen csendes volt:
szajkó sem fecsegett, mókus sem ugrált az ágakon.
- Nem tetszik ez nekem! - mondta Roland, ahogy lenézett. - Minden túl
csöndes.
- Igazad van! - mondta Poll báró. - Én ezen a földön születtem. Vadul
rohangáltam errefelé kisfiú koromban. Ilyennek még sosem láttam ezt a
környéket.
Lemutatott egy zöld mezőre, jobbra, kétmérföldnyire, ahol egy gyümölcsös
ékelődött a tölgyfák közé.
- Ebben az évszakban mindig hollórajok repülnek erre északról. Ha követed
útjukat a levegőben, a tölgyek vonalán, akkor tudod, merre repülnek. De most
semmi ilyesmit nem látok. Egy szál varjú sincs. A varjak okos madarak.
Jobban megérzik a veszélyt, mint az emberek. Tudják, hogy csata készülődik,
és inkább a katonákkal tartanak a jó konc reményében. Nézz le oda, ahol az a
ködfolt borítja a talajt!
Egyenesen maga elé mutatott, ötmérföldnyire a hegy lábától.
- Látsz itt libákat repülni? Azokon a földeken jó zab nő, és vannak apró
tavacskák is. Minden jóravaló gúnárnak ott kellene lennie. De a libák csak
köröznek a levegőben, mintha nem lennének biztosak, jó helyen landolnak-e.
Egyik ködfoltból a másikba repülnek, s ha tudják, hogy nem biztonságos,
sosem szállnak le.
- Miért? - kérdezte Averan.
- Meg vannak ijedve. Túl sok ember ólálkodik a ködben.
Averan kérdőn nézett, mintha azt hinné, hogy Poll báró csak ijesztgeti őt. A
kislány fáradtnak, betegnek tűnt Roland előtt. Szemei homályosak voltak, és
reszketve bújt meg a kabátban.
- Komolyan beszélek. Nézd azt a foltot ott, balra, a hegyeken keresztül?
Legalább kétszáz lábbal magasabb, mint a többi ködfolt, és a színe egy kissé
sötétkék. Lefelé ereszkedik, amikor fel kellene szállnia, hiszen a napsugarak
felmelegítik. Raj Ahten emberei, lefogadom, s a tűzszövők rejtik őket.
Felderítőink azt mondják, hogy ilyen ködbe burkolózott akkor is, amikor
Heredonon átvonult. Ha egy ilyen ködfoltba belegyalogolnál, harci kutyákat,
fagyóriásokat és Legyőzhetetleneket látnál garmadával.
- Ott, messze lent, van még egy olajkék ködfolt.
 - Nézz oda, bal oldalon egy harmadik hadoszlop masírozik benne.
Roland ásított, és visszaült a lovára. Úgy tűnt, Poll bárónak igaza van. A
három ködfolt közeledett egymáshoz, bár nem fújt még egy könnyű szellő
sem, hogy összeterelje őket.
- Most nézz oda, Carris felé, a folyóra! Fogadok, hogy vízmágusok
dolgoznak benne. Látod ott azt a sűrű ködöt?
- A színéről természetes ködnek hinném - mondta Roland. Poll összevonta a
szemöldökét.
- Talán, de a vízről kell jönnie, és nem máshonnan. A vízmágusok munkája.
A köd így sokkal sűrűbb lesz, sokkal természetesebbnek tűnik, mint a
tűzszövőké. Az a köd elrejti Paldane délről, Cherlaneból jövő utánpótlását. - A
báró feljebb húzta a nadrágját, mint a parasztok nagy munka előtt. -
Vigyáznunk kell! Az utak üresnek tűnnek, de a látvány csalóka is lehet.
A zöld asszony a ködre mutatott, és megkérdezte:
- Köd?
- Igen, köd! - felelte Roland, újabb szóval gazdagítva a nő szókincsét.
Egy felhőre mutatott az asszony:
- Köd?
- Felhő! - mondta a férfi, s gondolkodott, hogyan adhatna jobb leírást.
Rásandított a napra, és azt mutatta:
- Ott fenn, az a nap. Nap.
- Nap, nem - felelte a zöld asszony, s félve nézett a fénylő gömbbe. Tágra
nyitotta a medvebőr köpenyt a vállain.
- Mondtam, hogy ő nem tűzből jövő lény - jegyezte meg Averan. Odament a
zöld asszonyhoz, és fejére húzta a köpeny csuklyáját, hogy mögé
rejtőzhessen. - A napfény sem tetszik neki jobban, mint a tábortüzünk.
- Azt gyanítom, igazad van - mondta Poll báró. - De van néhány gondom az
avokádó arcszínű, gyomorevő parasztlánnyal!
Roland nevetett.
Averan rápillantott Poll báróra.
- Mondok még valamit! - kezdte, s nagy levegőt vett, látszott, komoly a
mondanivalója.
A kislány arca elsápadt, megremegett és elhallgatott. Összehúzta a kabátját
a nyakán, mintha ő is el akarna rejtőzni a nap elől.
Messze révedő pillantás jelent meg a szemeiben. Roland rájött, nem attól fél
a kislány, hogy Poll báró nem hiszi el szavait, hanem mert olyasmit akar
mondani, amitől maga is fél.
- Na, ki vele! - mondta Poll báró.
- Poll báró - kérdezte a kislány. - A zöld asszonnyal mi lesz?
- Nem tudom - felelte a báró. - De boldogabb lennék, ha nem követne
minket.
- Ha utánunk jön Carrisba, mit csinál vele Paldane herceg?
Poll báró nyugtalanul nézett a zöld asszonyra.
- Nem tudom, gyermekem. Azt hiszem, börtönbe akarja majd csukatni.
Nagyon erős és veszélyes, ráadásul nem tudjuk honnan jött, és mit akar.
- Mi van, ha megtámadja? Mi lesz, ha meg akarja védeni magát?
- Ha kárt tesz Őfelsége vagyonában, börtönbe vetik.
- És ha megöl valakit?
- Te is ismered a büntetést - mondta Poll báró.
- Kivégezteti, ugye? - kérdezte Averan.
- Azt hiszem... - próbált Poll báró sajnálatot vegyíteni a hangjába,
sikertelenül.
- Nem hagyhatjuk, hogy megöljék! - mondta Averan. - Nem vihetjük
Carrisba!
- Üzenetünk van, amit át kell adnunk - jelentette ki Poll báró. - Át kellett
volna vágnunk tegnap azon a viharon, de nem tetszett az ötlet, hogy a sötétben
esetleg belebotoljunk Raj Ahten csapataiba. Azonban egy átadandó üzenetet
bíztak ránk, és te, Égszelő Averan, felesküdtél, hogy elviszed.
- Mitől félsz? - kérdezte Roland, mivel a kislány nyilvánvalóan megijedt a
gondolatattól.
- A családomból még senki nem kapott Üzenetet! - mondta Averan.
- Úgy gondolod, te igen? - kérdezte Roland.
A kislány összekulcsolta a kezeit, a gyomrára szorította őket. Remegett a
nyugtalanságtól.
- Éppen most láttam valamit. Holtan láttam a zöld asszonyt, a sarok végén,
a városfalakon kívül.
Roland nem volt iskolázott, de Mystarriában minden gyerek tudott egy
keveset az Üzenetekről.
- Ha Üzenet volt, akkor csak figyelmeztetésnek szánták, és meg tudod
akadályozni a megtörténtét.
Poll báró lesandított, majd a gyermek mellé térdelt.
- Nem akarsz Carrisba jönni? Megkerülhetjük, de legalább egyikünknek be
kell mennie. - Majd elvetette ezt a lehetőséget, és erélyesen hozzátette: - Nem,
az utak itt nem lesznek biztonságosak. Jobb, ha együtt maradunk. Bízom
benne, hogy könnyen átjutunk Carrison, de semmi biztosat nem ígérhetek.
Roland tudta, Poll báró komolyan gondolja: azon a síkságon seregek
rejtőznek, és Raj Ahten emberei az út mentén sok helyen megölték a
hírnököket.
- Hagyjatok itt valahol, amíg elviszitek az üzenetet! - könyörgött Averan. -
A zöld asszony engem követ, nem titeket! Ott marad, ahol engem hagytok.
Visszajöhettek értem!
Poll báró megvakarta az állát. Eléggé veszélyes Carrishoz ilyen közel jutni,
de ha a kislány kérését teljesíti akkor is, ha nem, akkor is kockáztatja a
gyermek életét.
Ráadásul Averan jogosan aggódott a zöld asszonyért. Poll báró szemei
rávillantak Rolandra, ahogy átgondolta, vajon mit tegyen most?
- Túl veszélyes! Nem engedem! - Fensőbbségesen beszélt, ellenmondást
nem tűrően.
- Először azt mondtad, nem viszel Heredonba, most azt mondod, nem
hagysz itt! Bele sem szólhatok a saját sorsomba? - kérdezte Averan.
- Nem - mondta Poll báró józanul. - Lehet, hogy egy kövér, öreg lovag
vagyok, de nemesember, te pedig nem. Háborúban vagyunk. Csak azt teszem,
ami a legjobb neked.
- Azt teszed, ami neked a legjobb! - sértődött meg Averan. - Én nem
számítok!
- Csak arra gondolok, ami az embereknek a legjobb, és nem - intett
elutasítóan a zöld asszony felé - valami zöld szörnyetegnek.
- Én tudom, mi nekem a legjobb! - kiabálta Averan.
- Igazán? - kérdezte Poll báró. - Tegnap azért duzzogtál, mert Heredonba
akartál menni, ma azért, mert itt akarsz maradni. Most mi a jobb?
- Meggondolhatom magam! - kiáltotta Averan, kissé túl hangosan.
- Igen - mondta Poll báró. - De én nem teszem!
Durván megragadta a kislány karját, és felrántotta a ménjére. Averan
felsikoltott, s Poll báró a fenekére csapott.
- Az Isten verjen meg, te lány, ha a sok zajjal idecsalod Raj Ahten katonáit,
esküszöm, elvágom a torkodat, mielőtt elkapnak, még akkor is, ha ez lesz az
utolsó tettem!
Poll báró felugrott lovára, termetét meghazudtoló fürgeséggel, és
megpróbálta magával cibálni a kislányt.
- Várj! - kiáltott Roland. - Hadd jöjjön velem! Nem engedem, hogy
megverd, vagy olyasmivel ijesztgesd, hogy elvágod a torkát!
- Mit nem engedsz te? - kérdezte Poll báró. Ő is, a gyermek is meglepetten
bámultak Rolandra.
- Őt bántani! - mondta Roland, és a gyerekre pillantott. - Múlt éjjel arra
gondoltam, hogy kérelmezhetném Paldane-től, hadd legyek a gyámja, az apja.
Kínos csend lett, és a gyermek rájött, hogy ez nem kijelentés volt, hanem
kérdés. A férfi felé fordult.
- Igen! - kiáltotta.
Roland felszállt hátasára, és Averant maga elé ültette a nyeregbe. Perceken
belül lefelé dübörögtek a hegyoldalban, mögöttük a zöld asszony loholt, s
ahogy közeledtek a síksághoz, Poll báró hirtelen félrefordította a lovát, és a
fák között vágtatott tovább, így levágta a kiszögellést az ösvényen. A zöld
asszony csak rohant a nyomukban, és próbált lépést tartani velük. Roland már
annak is örült, hogy egyáltalán bírja az iramot. Emberi lény nem tud ilyen
kecsesen és könnyedén szaladni.
Úgy tűnt, a báró nem bízott többé az út biztonságában és valószínűleg saját
félelme Averanra is átragadt, mert a kislány elcsendesedett. A báró a
hegyoldalba vezette őket, Roland pedig csak ült a nyeregben, maga előtt
tartva Averant: félt, hogy hevederszíja kicsúszik vagy elszakad, és akkor
legurul a hegyoldalban. De Poll báró nem lassított.
Néhány perc után találtak egy régi favágó utat, s egy ideig azon vágtattak
tovább, átlovagoltak egy patakon, átugrattak egy parasztház kerítésén,
átkaptattak egy legelőn.
Így tettek meg néhány mérföldet, elkerülve az utakat, s gyakran
pillantgattak ide-oda. A zöld asszony csak futott utánuk.
Elértek és átvágtattak egy nagyobb falun, s csak ezután engedtek egy kis
pihenőt a lovaknak. Az utat néhány diófa szegélyezte, a diók éppen most
kezdtek bontakozni zöld héjukból, s Averan, aki még mindig fázósan
kucorodott össze köpenyében, vágyakozva nézett rájuk.
- Fogunk ma enni?
- Ha elértük a várat, kaphatsz valami vacsorafélét - mondta Poll báró.
- Tegnap éjjel is csak a vacsora reményét adtad, és most sem kapok mást,
csak a nyálamat nyelhetem reggelire! A várban már végeztek a reggelivel, és
nem esznek újra, csak este. Tegnap sem ettem semmit!
- Nos - mondta Poll báró - legalább jó lesz az alakod!
- Néha te is kipróbálhatnád! - morgott Averan. - A lovad jobban kedvelne,
ha megtennéd.
A báró figyelmeztető pillantást vetett Averanra. A gyermeknek is volt erőa-
dománya, de Poll bárónak is volt egy, és tudta, hogy alaposan helyben tudná
hagyni a kislányt.
Roland kegyetlennek tartotta, hogy Poll így éheztet egy gyermeket.
- Hozok neked néhány diót! - mondta, és leugrott a lováról.
A zöld asszony egy pár pillanattal lemaradt mögöttük, most ott állt, ömlött
róla az izzadtság, ahogy kapkodta a levegőt.
Úgy tűnt, Poll báró attól félt, a gyermek egyedül fog lelovagolni, tehát
lovával gyengéden oldalba lökte Averant, megragadta, és átvette saját lovára.
Roland lovát izzadtság lepte be, és hangosan zihált. Néhány viskót
egybeépítettek a falu északi részén. Lenn a füvön birkák szoktak legelni az út
mellett. Roland most nyomát sem látta az állatoknak. Biztosan elhajtották
őket a várhoz. Mivel nem volt más ennivaló, a lovak odamentek egy
üvegházhoz, és falánkan legelni kezdték az ott növő fehér virágokat; olyan
gyorsan ettek, amilyen gyorsan csak az anyagcsere-adományú állatok tudnak.
Ezalatt Roland hiába keresgélt diók után a földön, mivel disznók is röfögtek
a közelben, azok ehették meg a diót. Végül felmászott a fára, hogy leszedjen
néhányat.
- Pisilni kell! - mondta Averan, feszengve a nyeregben, ahol Poll báró
tartotta őt szorosan.
- Tartsd vissza még egy órát! - parancsolta Poll báró. - Egy kislány, akinek
erő-adománya van, vissza tudja tartani a hólyagját egész nap!
- Tegnap éjszaka óta visszatartom - mondta Averan bocsánatkérően.
Poll megforgatta a szemét.
- Akkor menj! Biztos van árnyékszék valamelyik kunyhó mögött...
Averan leugrott a lóról, és elsietett. A zöld asszony követte a lépteit, mint
egy hűséges kutya.
Roland felmászott a fára, és a zsebeit kezdte tölteni dióval. Alig egy perce
lehetett fenn, amikor lepillantott a délre vezető útra.
Por kavargott az úton, éppen abban az irányban, ahol ők álltak. A porfelhő
néhány mérföldnyire volt tőlük, tehát a fák és a házak valamennyire felfogták.
Mégis, a lovasok egy harci ménes sebességével vágtattak arrafelé.
- Lovasok, méghozzá gyorsan vágtatnak! - figyelmeztette Roland Poll bárót.
A szíve kalapált. Ha nem mászik fel a fára, nem látta volna meg őket.
- Milyen színekben?
Roland csak egy sárga villanást látott.
- Raj Ahten emberei, szorosan a nyomunkban.
Lemászott a fáról, de akkorát esett, hogy megrándította a bokáját.
- Averan! - kiáltotta Poll báró. - Hagyd abba a pisilést, és gyere ide azonnal!
Megfordította ménjét, és kiáltozva, átkozódva körülvágtatta a kunyhót.
Roland felugrott a lovára, megkerülte a viskót, s látta, ahogy Poll báró egy
árnyékszéket rugdos a hátsó udvarban. Senki sem volt benne.
- Az az átkozott kis vakarcs elszökött! - ordította Poll báró.
Roland ajkába harapott, küzdött a pánik ellen. Nem akarta elveszíteni a
kislányt, és féltette, nehogy baja essék. Segíteni akarta, megértette és
helyeselte, hogy azt akarja tenni, amit jónak lát.
Kőkerítés választotta el a kunyhót hátul a kerttől és a szérűtől. Roland
idegesen keresgélt. Sem Averannak, sem a zöld asszonynak nem volt nyoma.
- Nem juthattak messzire - mondta Roland. De tudta, hogy nem számít.
Még ha közelben van is a kislány, nem volt már idejük, hogy megkeressék.
A báró megsarkantyúzta lovát, de Roland csak lassan követte. Nem szívesen
hagyta sorsára Averant és a zöld asszonyt. Jobban törődött velük, mint ahogy
be merte vallani magának.
 Felemelkedett a nyeregben, és úgy kutatott a gyermek után, hiába
reménykedett, hogy legalább a zöld asszonyt meglátja. Közben Poll báró
elvágtatott. Pillanatokkal később meghallotta a paták dobogását a falu messzi
végéből.
- Szerencse veletek! - kívánta Roland Averannak. - Visszajövök érted,
kislányom! - ígérte. Megfordult, és elsietett Carris felé.

Négy kunyhónyira Polltól, Averan bekuporodott egy orgonabokorba, egy

kőkerítés mögé, s nézte, ahogy Poll báró és Roland észak felé lovagoltak.
Felvette a zöld asszony medvebőr kabátját, s így a teste színe belevegyült az
orgonabokorba, s elrejtette őt. Averan magához szorította a zöld asszonyt,
halkan csitította, hogy meg ne mozduljon.
Nem tudta megmagyarázni Poll bárónak és Rolandnak, miért kellett
elmenekülnie. A két férfi soha nem értette volna meg. De Averanban furcsa
érzés vert gyökeret tegnap óta.
Zavarta, amikor a tábortűzbe nézett, és a reggeli napfény is sértette-égette a
szemét. Ma reggel, amikor éhesen letérdelt Raj Ahten bérgyilkosának
holtteste mellé, különös vágyat érzett az emberhús után. Most már tudta, mi
kell a zöld asszonynak, talán jobban is, mint ő maga.
A földre volt szüksége. Újjá akart születni a Föld hatalmával.
Tehát Averan ott kuporgott, amíg Poll báró átkozódott és Roland megígérte,
hogy visszajön. A kislány a könnyeivel küzdött.
Meglepte, hogy Roland az apja akar lenni - meglepte és boldoggá tette. Ő
maga is akart valakit, aki vigyáz rá, aki a barátja. De most félre kellett tennie
a saját kívánságait.
Alig hallhatóan suttogta.
- Gyere vissza értem apám, ha tudsz!
Pár pillanat múlva Raj Ahten húsz lovagja vágtatott végig a fák szegélyezte
úton, csörgő páncélban, lovaik patája hangosan csattogott a kemény úton.
A zöld asszony nem mozdult, Averan ölelő karjaiba kucorodott, amíg a
Legyőzhetetlenek el nem távolodtak. Aztán a levegőbe emelte az orrát, mint a
kutyák, ha szagot fognak, és megszólalt:
- Vér - igen?
- Vér - igen! - ígérte Averan boldogan, hogy a zöld asszony megismerte Raj
Ahten katonáinak szagát. - De nem most! Most pihenj. Tudom, mi kell neked.
Averan látta ezt a látomásban, biztosan érezte. Nem értette mit lát, de
érezte, hogy a szükség sarkallja, sóvárgása csontig hatolt. A zöld asszony a
Föld lénye volt, és most annak ölelésére volt szüksége.
Averan még mindig félt megmozdulni. Hajnali szellő libbent keresztül a
városon, és megrezdítette az orgonabokrot. A zöld asszony úgy bámult a
levelekre, mintha félne valamitől.
- Ne félj! - mondta Averan. - Ez csak a szél. Szél.
Feltartotta a zöld asszony kezét, hadd érezze a szelet az ujjai közt.
De ö rémülten kapta vissza.
A Legyőzhetetlenek már régen elvágtattak - döntötte el Averan. Egy fallal
körülvett kis kertbe vezette a zöld asszonyt, a kunyhó mögé. A termőföld
mélyen meg volt művelve, csak a gazdák menekültek el. De mielőtt elmentek,
felásták az összes sárga- és fehérrépát.
Averan megkóstolta a zsíros humuszt, s elismerően bólintott. Egy fészerben
csákányt talált, és nemsokára kiásott egy kisebb gödröt.
A zöld asszony minden rábeszélés nélkül belelépett a gödörbe,
széttárulkozva lefeküdt - meztelenül és buján, s élvezte a föld érintését
csupasz bőrén.
Averan fölötte állt, és rászórta a földet, betemette az asszonyt. De érzései
most önmaga felé fordultak, viszketni kezdett. A nap vadul a nyakára sütött, s
mikor felnézett, égetni kezdte szemét.
Úgy tűnt, kabátja nem elég vastag ahhoz, hogy felfogja a napsugarakat.
Lenézett az öklére, amit a zöld asszony vére festett meg, mikor tegnap a
zuhanás után megpróbálta letisztogatni.
Még mindig sötétzöld foltok tarkították a kezét. A zöld pettyek nem koptak
le - még akkor sem, amikor megmosta kezeit, vagy megpróbálta ledörgölni.
Ehelyett a zöld vér még mélyebben beszívódott a bőrébe. Most úgy nézett ki,
mintha zöldre lenne tetoválva. Talán sosem kopik le, gondolta Averan. Esetleg
egy nap a zöld asszony vére még mélyebben szívódik belé, egészen a
csontjaiba.
- Most ugyanaz a vér csörgedez bennünk - mondta Averan a zöld
asszonynak. - Nem tudom ki vagy, de azt tudom, hogy te meg én egyek
vagyunk.
Miután ezt kimondta, Averan levette a ruháját, és bemászott a zöld asszony
mellé a gödörbe. Kezeivel szórta magára a földet marékszám, s így borította
be a testét és lábát a földdel, elrejtette a nap elől, de nem tudta kellően
betemetni magát.
Hirtelen ötlettől vezérelve szorosan átölelte a zöld asszonyt, és azt
parancsolta a földnek.
- Temess be!
A talaj úgy árasztotta el őket, mint a friss víz.
Averan elgondolta, hogy ha Roland, vagy valamelyik Legyőzhetetlen
visszafordul, látja-e lapos sírjukat? S ha igen, mit tesznek majd? Kiássák?
- Nem - döbbent rá - biztonságban vagyunk. Elrejtve a nap és a tűz elől. Egy
kis időre, napszálltáig.
 A POROS ÖLTÖZET ALATT

A Duskin hegyi út nagyon poros volt. Mikor Erin Connal néhány napja erre
vágtatott, az előző heti esők lesimították az út alacsonyabb pontjait. De akkor
legalább a talajhoz tapadt a sár, és egyedül lovagolt.
Most egy pár napi meleg idő után az út olyan száraz volt, mintha nyár
közepe lelt volna. Ráadásul a múlt hét óta sokan utaztak erre, és a számtalan
állat patája, a szekerek ezreinek kerekei feldarabolták a talajt, finom porrá
őrölve a földet, és megtöltve vele a levegőt, amerre elhaladtak. Erin újra és
újra azt kívánta, bárcsak belovagolhatna Homályerde fái közé, s így
vonulhatna a sereggel egy vonalban, hogy megszabaduljon a portól. De az
utak mellett sűrűn burjánzottak a bokrok, az utak bizonytalanok voltak, és
nem lassíthatta le a vágtát. A seregnek sietnie kellett.
A hadsereg élgárdájában vonult a háborúba, közel a frontvonalhoz, Gaborn
Val Orden király és a kövér Orwynne király oldalán, nemesek gyűrűjében, s
természetesen velük tartottak a Naplók is.
Néhány tucat felderítő és testőr lovagolt előttük az úton, vonulásukat
porfelhő jelezte. Erin foga alatt homok csikordult, égette szemeit és
homloküregét. Mocsok fröccsent páncélja olajozott láncszemeire, és por lepte
be ruhája ráncait. Bár még csak fél napja lovagoltak, máris rájött, hogy
legalább egy hét eltelik, mire alkalma adódik a fürdésre.
Most nem tehetett semmit. Csak azért adott hálát az égnek, hogy nem a
hátvéddel kellett vonulnia, mert ott a por sokkal elviselhetetlenebb volt.
Gaborn kíséretében sok harcos viselt egész arcot beborító sisakot, ezek
egyszerűen leeresztették a rostélyt, hogy legalább egy kissé védjék az arcukat
és a szemüket a portól. Erin irigyelte őket. Elképzelte, hogy a sisakokban
uralkodó pokoli forróság még mindig elviselhetőbb lehet, mint a por.
De ő a lovas nők szokásos sisakját viselte, kerek fülvédős kalapot, amelyen
még orrvédő sem volt. A fejfedőt királykék lófarok díszítette.
Jobb híján egy szövetdarabot tekert az arca köré. Hátulról a lópaták hangja
úgy verődött vissza, mintha egy másik lovas vágtatna az út szélén. Úgy is
volt.
A lovas rápillantott Erinre, mellette elhaladván hirtelen meglátta Gabornt, és
visszafogta lovát. A férfi meglepetten nézett Gabornra. Erin rájött, hogy a férfi
a Földkirályt keresi, de Gaborn Val Orden és Orwynne király mindketten
olyan piszkosak voltak, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket az egyszerű
katonáktól.
- Felség! - fordult a fiatalember Gabornhoz. - A hátvédcsapatok azt
kérelmezik, hadd maradjanak hátra. A por kikezdi a lovak tüdejét.
Erin majdnem felnevetett. Ezek a heredoni harcosok nyilván jó sok port
szívhattak már. Csak a lovaik szenvedtek.
- Maradjanak hátra! - egyezett bele Gaborn. - Nem látom értelmét, hogy
felzárkóztassam a legénységet, amíg el nem érjük Groverman várát
napszálltáig.
- Köszönöm, uram - mondta a fiatalember biccentve. De nem maradt hátra,
hogy megvigye a hírt. Ehelyett Gaborn mellett lovagolt, mintha egy újabb
kegyet akarna kérni.
- Igen? - kérdezte Gaborn.
- Elnézést uram, de mivel Felséged a Földkirály, kérhetnénk egyebet is?
- Azt, hogy szabaduljunk meg a portól mindannyian? - kérdezte Gaborn
tűnődve.
- Azt nagyon megköszönnénk, uram! - bólogatott a lovag, mély hálával a
hangjában.
Gaborn felnevetett, de hogy jókedvében vagy gúnyosan, azt Erin sem tudta
megmondani.
- Lehet, hogy én vagyok a Földkirály - mondta Gaborn - és én sem szeretem
az út porának ízét jobban, mint ti. De hidd el, erőimnek van határa. Ha el
tudnám tüntetni a port, már megtettem volna. Húzzátok szét a sorokat!
Lovagoljatok lépésben! A leggyorsabb lovak fogják Grovermant először
elérni.
A fickó tetőtől-talpig végigmérte Gabornt. A Földkirályt szenny borította.
- Igen, uram! - mondta, majd visszavágtatott, és útközben hangosan „Oszolj
!”-t vezényelt.
Ebben a percben a királyok a lovukra hajolva nekiiramodtak, és
ellovagoltak a köznapi hátasok mellől. Erin perceken belül vágtatni kezdett,
és beérték még Gaborn felderítőit is, akiknek erősen tartaniuk kellett az
iramot, hogy a seregek élén maradjanak
Erin felállt a nyeregben, a király szárnyához lovagolt, s hagyta, hogy a szél
letisztítsa a haját és a ruháját.
Mellette Celinor herceg ugyanígy tett. A lány körülpillantott, s elkapta a
herceg rajta nyugvó tekintetét. A herceg elfordította az arcát.
Erinnek nem volt ragyogás-adománya, hogy megszépítse az arcát. Fleeds
szegény föld volt, és a Nagy Királynő parancsára ragyogás-adományt sosem
vehettek. Nem vesztegethették az értékes vérércet olyan adományokra, amik
emelik egy asszony szépségét, amikor más tulajdonságoknak nagyobb hasznát
vehették.
De még szépség-adomány nélkül is vonzónak találták őt a férfiak.
Furcsállotta, hogy Celinor herceg így nézett rá.
A férfinak legalább két ragyogás-adománya volt, és így nagyon jóképűnek
számított. Haja a platina és az arany színeiben tündökölt, majdnem fehéren,
arca keskeny volt, de erőteljes. Szemei sötét zafírként ragyogtak. Magas férfi
volt, durván hat láb magas. Igazán jóképű, gondolta a lány, de mélyebb
vonzalom nem alakult ki benne iránta. Fleedsben az ilyenre azt mondják: A
hírneve úgy jön utána, mint legyek a döghúsra.
Celinor Naplója, aki mögötte lovagolt, csak annyiban volt feltűnő jelenség,
hogy majdnem olyan magasra nőtt, mint ura.
Nem, Erint nem érdekelték az iszákosok. Tavaly Vámünnepkor azt
mesélték, hogy Celinor herceg kiment alamizsnát osztani a Crowthen-vári
szegényeknek; egy kocsiban hajtatott végig az utcákon, ennivalót, ruhát, pénzt
dobálva. Részeg bódulatában nemsokára kiesett az alamizsnák mellől, s még
aranydíszes ruháját is levetette, hogy a szegényeknek adja, a gyermekes anyák
legnagyobb rémületére. Arról is szólt a szóbeszéd, hogy nem csak egyféle
módon kapott adományt.
Azt is mondták, hogy senki nem tudta biztosan, tud-e lovagolni, mivel
többször esett le a lóról, mint ahányszor lovagolt rajta.
Vazallusai „Veszett Kutyának” csúfolták, mivel sokszor a szája szélén
csurgott a sörhab.
Egy óra alatt elérték a Dwindell folyót, Hayworth falva mellett.
A nemesek és Naplóik itt megpihentek, levitték lovaikat a hídtól keletre a
folyópartra, s így mindannyian csillapítani tudták szomjukat.
Amíg lova ivott, Erin leszállt a nyeregből, és kezét megmerítette a vízben. A
Dwindell itt széles volt és mély, tiszta vizén örvények kavarogtak. Az eget
egész nap felhők tarkították, de takarójuk mögött is olyan erősen sütött a nap,
hogy Erin még néhány pisztrángot és lazacot is látott a víz mélyén úszni.
Levette a szövetrongyot az orra elől, és letérdelt a folyópartra, hogy lemossa
az arcára tapadt piszkot.
Celinor herceg is letérdelt a vízhez, és levette zománcozott ezüstsisakját.
Kétszer is megtöltötte vízzel, megforgatta benne, hogy kimossa belőle a port,
majd harmadszor is megtöltötte, mint egy korsót.
Amikor végzett, Erinnek nyújtotta a sisakot, míg a saját arcát is lemosta a
rátapadt piszoktól. Erin mohón ivott, érezte, ahogy a víz lemossa a port
torkában. Sosem ivott még ilyen friss vizet.
Gaborn király is megállt, megitatta a lovát, mintha túl fáradt lenne, hogy
leszálljon. Az ő páncélját is mocsok és vastag porréteg borította.
Celinor felnézett a királyra, a napfény beragyogta az arcát.
 - Most már igazi Földkirálynak tűnik - suttogta Celinor. - Nézd, hogyan
viseli méltóságának jelét. - Felkuncogott, mintha mulattatná saját tréfája.
- Azt hiszem, senki sem viselte még szebben! - mondta Erin, mivel nem
mert szitkozódni.
- Nem azért mondtam, mintha nem becsülném... - védekezett Celinor, s
hangjában igazi megbánás csendült.
Erin visszaadta a sisakját, keményen a férfi kezébe nyomva azt. Celinor újra
megtöltötte, majd felemelve Gabornnak nyújtotta, hadd igyék belőle. Ahogy
Gaborn ivott, Celinor egy rongyot nedvesített meg a vízben, majd Gabornnak
nyújtotta, hogy megmoshassa az arcát.
Gaborn szívélyesen megköszönte a gesztust. Erin úgy érezte, Celinor
szívélyessége nem Gabornnak, hanem neki szól, hogy jelezze, tényleg nem
akarta lebecsülni a Földkirályt.
Amikor Gaborn hátasa eleget ivott, ő és Orwynne király gyorsan átvágtak a
hídon, s a hayworthi Dwindell Fogadó felé indultak, mivel egy kupa bor
mindenki szerint sokkalta jobban leöblíti az út porát az ember torkából, mint a
víz. Sok száz lovag tartott erre, Erinnek eszébe jutott, milyen nagy nap lehet
ez egy fogadósnak.
Erin lemosta magát, csatlakozott Gabornhoz és Orwynne királyhoz.
Felugrott a lovára, átvágtatott a hídon, s nem tudta nem észrevenni, hogy
Celinor követi.
Mikor elérte a fogadót, és leszállt a lováról, érezte, hogy Celinor a
nyeregből hosszasan bámulja. A lány egy fáklya fényében állt, és visszanézett
rá. Erős, élesztős sörszag terjengett, mely a padlórések közül szűrődött felfelé.
- Bejössz? - kérdezte a férfit.
A férfi arcára elszánt, határozott kifejezés ült ki. Egyszerűen megrázta a
fejét, és elnézést kért.
- Majd felmegyek, egyelőre hadd pihenjen a lovam.
Erin bement a fogadóba, Naplója követte, és egyedül ült le az egyik
asztalhoz. Pillanatokon belül egy szolgáló sietett oda.
- Mit hozhatok a hölgynek?
A fogadós, egy pocakos férfi, Orden király asztalánál ült, és szívélyesen
beszélgettek. A lány hallotta, ahogy a fogadós gratulál Gabornnak a frigyéhez.
- Sört! - mondta. A szolgáló elsietett.
Pillanatokon belül maga a fogadós is felkelt, hogy segítsen felszolgálni a
sörös korsókat. Nemsokára hallotta a kövér Orwynne király magas hangját:
- Úgy tűnik, Felség, hogy Celinor herceg fél hozzánk csatlakozni.
- Jól van! - mondta Gaborn. - Reméltem, hogy ezen a helyen megtartóztatja
magát.
- Gondolja Felséged, hogy kitart? - mondta Orwynne. - Én a magam
részéről azt hiszem, hogy még a Földkirály csúfolódása sem tartja őt józanul
egy hétnél tovább. Tíz aranytallérba fogadok, hogy holnap napszálltáig le fog
esni a lováról.
- Remélem, nem - mondta Gaborn, bár nem fogadott volna rá.
- Felség! - kérdezte Erin hangosan. - Beszélt már Celinor herceggel?
Orwynne király lenézően pillantott Erinre, ahogy néhány hadúr szokta tenni
a fleedsi lovas nőkkel. Nem becsülte sokra, de válaszolt a kérdésre.
- Az iszákos megjelent a fogadáson, hogy bemutatkozzék a Földkirálynak,
mielőtt kilovagoltunk, és felajánlotta a kardját. A Földkirály természetesen
visszautasította.
Gaborn fáradtan ült, s az asztalon nyugtatta a kezét.
- Ne légy olyan nyers! - mondta Gaborn. - Celinornak jó a szíve, de nem
tudok tudatosan kiválasztani egy embert, aki jobban szereti a jó bort, mint
önmagát vagy a társait.
- Ezért utasítottad vissza? - kérdezte Erin.
- Nem utasítottam vissza - mondta Gaborn. - Arra kértem, mutasson
bűnbánatot. Arra kértem, mondjon le a legnagyobb gyönyörűségről. Cserébe,
ha józan tud maradni, kiválasztom őt.
Erin még sosem hallotta, hogy a Földkirály ilyen alkura hajlandó. Őt
azonnal kiválasztotta. A lány boldog volt, örült a tudatnak, hogy a férfi csak
feltétel fejében lehet Kiválasztott.
Mikor meghozták a sörét, éppen csak belekortyolt, majd azonnal kiment a
fogadó elé, ahol lova ki volt kötve. Sört töltött a tenyerébe a lovának, s amíg
az ivott, pofájának szőrei csiklandozták a lány tenyerét. Egy jó kupa sör a
hátasnak is jót tesz, s erőt ad, hogy tartsa az iramot a többi nemes lovával. Jó
harci ló volt, egy-egy ruganyosság-, erő- és anyagcsere-adománnyal, de
Gaborné, vagy a kíséret többi lova mellett nem sokat számított.
Elgondolkodott Gaborn szavain. Azt mondta, hogy Celinornak jó szíve van.
Mit jelent ez pontosan? Celinor tegnap nem tett semmi mást, mint szétkürtölte
kétségeit Gaborn felől. A főmarsall azt mondta, hogy Celinor kém is lehet, aki
Gaborn romlására tör. Gaborn belenézett a lelkébe, és jószívűnek látta?
Nem számított.
Talán Gaborn nem törődött vele, gondolta a lány, hogy Celinornak
fenntartásai vannak.
Miután elég sört adott a lovának, bevitte a sörös kancsót, és egy réztallért
dobott az asztalra. Naplója követte. Együtt lovagoltak ki a városból.
Erin egy sárga pitypanggal és fehér lóherével borított mezőn találta Celinort
és Naplóját, ahol a férfi épp ragyogóra sikálta lovát.
A lány megállt és ugyanezt tette, egy percre még a ló lábát és bokáját is
megvizsgálta. Egyik patájáról két szög hiányzott, de egyébként a ló
egészségesnek látszott. Celinor nem tudta levenni szemét a lányról.
- Meg vagyok lepve, hogy nem tartasz a többiekkel - törte meg a csendet
Celinor. - A hegyek közt kevés kényelemben lesz részed, amíg elérünk
Bannisferrig.
Magának sem tudta megmagyarázni, miért is jött ide. Saját becsülete azt
sugallta, hogy a férfi mellé álljon a harcban, még ha ez a csata a saját
gyengeségei ellen folyt is.
- Mivel a sereget szét kell húzni, úgy gondoltam, akkor járok a legjobban,
ha előrevágtatunk - mondta a lány. - Nyeljék csak mögöttem a port, az én
nyomomban.
- Biztos vagyok benne, hogy jólesik majd nekik - nevetett Celinor. Erin
mosolygott.
- Tehát tényleg nem akart tiszteletlen lenni Gabornnal - gondolta. -
Természeténél fogva ilyen tréfás.
- Nohát - kérdezte Erin. - Most már úgy gondolod, hogy Gaborn a
Földkirály? Hallottam, hogy térdet hajtottál előtte.
- Miután visszautasította a főmarsallt - mondta Celinor -, úgy gondoltam,
hogy vagy ő a Földkirály, vagy teljesen bolond. Nem hiszem, hogy bolond.
Természetesen engem is visszautasított. De nem is reméltem mást.
- Nem utasított vissza - mondta a lány. - Úgy hallottam, hogy talonban tartja
még a kegyet.
- Valóban - mosolygott Celinor, s oldalt intett a fejével. - Remélem, egy nap
méltó leszek az áldására. Már húsz órát megtettem ital nélkül.
Erin próbált megfelelő dicséretet találni egy ilyen apró tettre, és
elgondolkodott. Húsz óra? Csak ma reggel ajánlotta fel kardját Gabornnak.
Pedig Sylvarresta kocsmái tegnap éjjel még tele voltak a Vendégváró Ünnep
végét ünneplőkkel.
S mi több, a hagyomány szerint a Vendégváró Ünnep végén pohárköszöntőt
kellett mondani, még lefekvés előtt. Nem tudta elhinni, hogy egy ilyen
iszákos ital nélkül feküdjön le.
- Húsz óra? - kérdezte. - De hát csak ma reggel ajánlottad fel a
szolgálataidat!
- Tegnap megesküdtem, felhagyok az itallal - bizonygatta Celinor. A lány
kíváncsian nézett rá.
- Tegnap kigúnyoltál - mondta Celinor -, és jól tetted. Rájöttem, hogy
igazad van: a legjobb barátaim mind a sörházakból kerültek ki. Nem akarom,
hogy ez így legyen. Nem tudok így a szemedbe nézni, és elviselni az
utálatodat.
Erin boldogan elmosolyodott, hogy megjegyzése ekkora változást okozott a
férfiban. Bár még mindig nem bízott benne teljesen.
 - Velem lovagolsz ma? - kérdezte Erin.
- Boldog lennék, ha megengednéd! - nevetett Celinor. Lóra kaplak, és
egymás mellett vágtattak el.

EGY FEJEZET A KÖNYVEKBŐL

Gaborn csak üldögélt a Dwindell fogadóban a székén. Orwynne király

hömpölygő szóáradatot zúdított rá, de ő túl szétszórtnak érezte magát, hogy
odafigyeljen. Egész reggel azzal a szorongató érzéssel küzdött, ami az
erősödő veszélyt jelezte.
Emberei elmenekültek Sylvarrestából, miattuk érzett félelme alábbhagyott.
De nem hagyta el mindenki Sylvarrestát. Érezte, hogy Iome és Myrrima még
mindig ott vannak, őrök és városiak tucatjai dacolnak a veszéllyel.
Érezte, hogy a homály közeledik. De vajon mikor támad, és főleg merről?
Milyen erőknek parancsol a Sötétség Harcosa, hogy ilyen erős
balsejtelemmel tölti el közeledte?
A duskin romok között két napja Gaborn megérezte a férgek jelenlétét és a
végzetet. Majdnem túl későn figyelmeztette csapatait a támadásra. A balsors
érzése eluralkodott rajta, s ígéretet tett magának, hogy nem vár túl soká a
figyelmeztetéssel. Tehát biccentett Orwynne király locsogására, de nehezen
szólalt meg, nehezen is mozdult. Zavarban volt, s főképp Orwynne királyért
aggódott. Az öregember testes volt, de testét főleg izmok borították. Gaborn
borzongató veszedelmet érzett az öregemberrel kapcsolatban.
Igazán nagy baj lenne, ha elveszíteném! - gondolta Gaborn. - Rá különösen
vigyáznom kell majd!
Orwynne király rendíthetetlen szövetséges volt, ami ritkán fordult elő
akkoriban. S adományokkal megerősített lovagjai nehezen nélkülözhetőek az
úton, kelet felé.
Gaborn jóval egy óra után hagyta el a fogadót.
Lovagok százai még mindig Hayworthben töltötték az időt, hogy
pihenjenek egy keveset. Az út mentén kipányvázott lovak álldogáltak. A
fogadós újabb sörös hordókat hozatott az előcsarnokba. Egy szolgálólány
olyan gyorsan töltötte újra a kancsókat, amilyen gyorsan azok kiürültek. Még
arra sem maradt ideje, hogy elmossa őket. Egy férfi egyenesen a sárgaréz
sörcsap alá tartotta a korsót, s a lány, miután megkapta az árát, azonnal
kitöltötte a nedűt.
 A királyoknak így vállukkal kellett utat törniük a tömegben, ha tovább
akartak jutni. Gaborn a lovakhoz sietett, s kikötötte hátasát. Fogytán volt az
idejük.
Ebben a pillanatban Gaborn Naplója megveregette ura vállát. Gaborn
megfordult és a tudós szemébe nézett. A barna köpenyes férfi sápadt volt, és
reszketett. Hangja megremegett.
- Felség! - mondta a Napló, és széttárta kezeit, mintha azt mondaná: A
szavak nem fejezik ki sajnálatomat!
- Mi a baj? - kérdezte Gaborn.
- Sajnálom, Felség! - mondta a Napló, visszafojtva zokogását. - Fekete nap
ez a könyveknek. Sajnálom.
- Fekete nap a könyveknek? - mondta Gaborn, és úrrá lett rajta a rémület.
A mélység felé fordult. - Megtámadtak! - gondolta és átcsapott rajta a halál
aurája. A sötétség megsűrűsödött körülötte, de nem látta a támadót.
- Mi van? Mi történt? - kérdezte hangosan.
A kövér Orwynne király hallotta a szavakat, és Gabornról a Naplóra nézett,
aggódó arccal.
- Felség, mi történt?
Gaborn felnézett az acélszürke felhőkre, amik felette gyűltek, és üzenetet
küldött Ioménak és a Sylvarrestában időzőknek.
- Meneküljetek!
A kengyelbe helyezte lábát, felugrott lovára, s hirtelen érezte, ahogy a Föld
megmozdul.
Csavaró émelygést érzett a gyomrában, ereje hirtelen elhagyta.
Gaborn lecsúszott a nyeregből, és egy percre megállt a lova mellett.
- Megtámadott egy láthatatlan ellenség!
- Felség? - kérdezte Orwynne király. - Jól érzi magát? - A csavaró émelygés
megint jött, és egy pillanatra Gaborn elbódult, azt sem tudta hirtelen, hol van.
Megrázta a fejét, majd remegve leült a fogadó előcsarnokában. Az
előcsarnok piszkos volt, de meleg. Az emberek félrehúzódtak, hogy
levegőhöz juthasson.
- Azt hiszem, megmérgezték! - kiabált Orwynne király.
- Nem! Nem! Az Elkötelezettek. Meghalnak! - suttogta Gaborn erőtlenül. -
Raj Ahten a Kék Toronyban van.

A KÉK TORONYBAN
 A köd egész reggel sűrű volt a tenger felett, ahogy Raj Ahten a Kék
Toronyhoz evezett, megigézve a sirályok sziklákról visszaverődő hangjától.
A sűrű ködben megkerülte a tornyot őrző hadihajókat, amíg csak a torony
lábáig nem ért.
A válla fájt az evezéstől. Mendellas Orden erősen megrúgta őt a longmoti
csatában, összetörte a csontokat a bal vállában. Több ezernyi állóképesség-
adománnyal el tudta viselni, az elmúlt hét alatt sebészei vagy tucatszor
nyitották fel húsát, és törték el benne a csontokat, hogy kiegyenesítsék. Sebei
perceken belül behegedtek, de a fájdalom tovább gyötörte, bár a válla most
már kevésbé fájt.
- A Hatalmak verjék meg a mystarriaiakat! - Az öreg Orden királyt és a fiát.
Egy héttel előbb Raj Ahten elég adományt tudott volna szerezni, hogy
növelje állóképességét, s felkészülhessen a háborúra.
Azon a héten megtanulta, hogyan használhatja fegyverként a Hangot. Addig
élesítette, amíg pengeként nem tudott vágni vele.
Elérte a Kék Tornyot, látta, ahogy kiemelkedik a ködből. Az ősi erőd
hatalmas volt, és magába fogadta a mystarriai Elkötelezettek nagy részét.
Raj Ahten megállt a csónak orrában, s mélyről jövő, telt hangon énekelni
kezdett. Inkább morajlás volt ez, mint kántálás, a mély hang megrezgette a
csontokat és megfagyasztotta a levegőt, s a Kék Torony kövei átvették
rezgését.
Nem volt különösen hangos. A hangerő nem számított. Ez pontosan a
szükséges hangszín volt, különböző rezgések között váltakozó hang, amire a
kövek feleltek.
Hosszú percekig kitartotta a hangot, hagyta, hogy belevegyüljön a tenger
hangjába, amíg meg nem hallotta a kövek pattanó-robbanó zaját; s a Kék
Torony szolgáinak rettegő sikolyát, amelyek olyan távolinak és
jelentéktelennek hatottak, mint a sirályok vijjogása. A nagy kőfalak
leomlottak, s az erőd mellvédje beleomlott a tenger habjaiba.
Tovább énekelt, mígnem a tetők lehullottak a padlókra, az emberek
kivetették magukat az ablakokból, hogy a szörnyű végzetet elkerüljék.
Még mindig kántált, amíg az őrtornyok egymás után omlottak össze, és a
vízköpők úgy hullottak a földre, mint csúf emberek kísérteties paródiái,
egészen addig, amíg a Kék Torony balra dőlt, és belerogyott a tengerbe.
A romokból felszálló por és vízpermet szürkén kavargott a ködben. A
hadihajók, amik a Kék Tornyot őrizték, sietve felvonták vitorláikat, és
távolabb siklottak.
A Kék Torony leomlott, mintha csak előre akarná jelezni Mystarria bukását.
A benne lakó Elkötelezettek meghaltak, őreikkel együtt.
Raj Ahten megfordult, és karját újra az evezőnek feszítette. Keresztülsiklott
a ködön, sokkalta gyorsabban, mint a csatahajók.
A háta fájt, de megnyugtatta a tudat, hogy Gaborn Val Ordennek még
nagyobb fájdalmai vannak.

A CSENDES FÖLDKIRÁLY

Gaborn még sosem érezte Elkötelezettjeinek halálát. Az érzést leírták már

neki, a csavaró émelygést, a veszteség érzetét, ahogy az erő vagy az
állóképesség kitépődött belőle.
Most átélte mindezt. Hullámokban tört rá az émelygés, ahogy adományai
eltűntek. Páncélinge rettentő súlyosnak tűnt bordáin, a fullasztó érzés
majdnem agyonnyomta.
Három éjszaka nem aludt már. Állóképesség-adományával eddig
könnyedén viselte a dolgot, de most kimerültség vett rajta erőt.
Zavarodottnak, halálosan fáradtnak érezte magát. Orwynne király
elborzadva bámult rá.
Gaborn összegörnyedt, kezét gyomrára szorította, testi fájdalmai voltak, bár
nem önmaga érdekelte a legjobban.
A Kék Torony adott otthont a legtöbb Elkötelezettnek, akik Mystarriát
szolgálták. S ami még fontosabb, Mystarria harcosai tették ki a rofehavani
királyságok elit katonáinak majdnem harmadát.
Paldane herceg harcosai, Mystarria legjobbjai, értéktelen közrendiekké
válhattak perceken belül, vagy kulcstulajdonságaik elvesztésével könnyen
értéktelenebb harcosokká lehettek, akik erősek, de lassúak, vagy bölcsek, de
gyengék.
Paldane herceg éppen harci alakzatba rendezi embereit Raj Ahten seregei
előtt, míg Raj Ahten emberei mészárláshoz élesítik pengéiket.
Gaborn arra gondolt előző éjjel, vajon mi lehet Raj Ahtennel. Most már
tudta.
Mystarriát lerombolhatják, és valószínű, hogy egész észak összeomlik vele
együtt. Gaborn elgondolkodott, hogyan történhetett mindez.
Paldane herceg biztosan megerősítette a Kék Torony őrzését - megduplázta
vagy megnégyszerezte.
Lelki szemei előtt Gaborn elképzelte, ahogy a várfalak megremegnek, s
hatalmas kőszárnyak hullanak a tengerbe.
Gaborn hasonlóan megsemmisültnek érezte magát. Ereje elhagyta, ahogy
három erő-adománya lefoszlott róla, és két elme-adománya eltűntével, több
mint a felét elfelejtette annak, amit tanult: még Iome képét is alig tudta
felidézni.
A poszáták hangja elcsitult fülében, ahogy hallás-adománya is elhagyta.
Gaborn vak dühében rátámadt a Naplóra, ahogy az émelygés elmúlt.
- Te fattyú! Te gyáva fattyú! Miért nem figyelmeztettél? - De még a hangja
is gyenge volt és távoli, ahogy a szolgálatában álló hangok is elnémultak. -
Igazán rossz nap ez a könyveknek!
- Sajnálom! - mentegetőzött hiába a Napló.
Orwynne király leült Gaborn mellé az előcsarnokban, s megfogta a vállát:
- Most pihenj! - mondta az öregember. - Pihenj! Mindegyik Elkötelezetted
meghalt?
Gaborn közel volt ahhoz, hogy megadja magát a kétségbeesésnek, a
kegyetlenségnek, s feladjon minden reményt.
- Meghaltak! - mondta Gaborn. - A Kék Toronynak vége!
- Úgy néz ki Felséged, mint egy halott! - mondta Orwynne király. - Mit
csinálunk most? Hová megyünk? Szerezzünk átruházókat és új adományokat,
mielőtt délnek indulunk?
Gaborn számára, húszezer átvivőjére gondolva, nagy volt a kísértés. De
most már nem mert visszafordulni Sylvarresta kastélya felé.
- Nem, tovább kell lovagolnunk! - mondta. Napszálltáig elérhetik
Groverman várát, és Grovermannak volt átruházója, akinek hasznát vehette. -
Van annyi erőm, mint egy egyszerű embernek. Még mindig én vagyok a
Földkirály.
Nehézkesen felállt a verandáról, és felmászott a lovára.
Gaborn nem titkolhatta a fenyegetést az emberei elől. A Sötétség Harcosa
egyre közeledett.
- Vigyázzatok! - kiáltott kiválasztott harcosainak. - A halál közeleg!

AZ ÉTEL ÁRA

Borenson kora délután vesztette el adományait. A nyeregben ült, amikor

érezte, hogy elhagyja anyagcseréje, s lelassul arra a sebességre, amin a többi
ember él.
Először nem tudta, mi az az émelygés, ami erőt vett rajta; azt hitte a gyomra
csikar. Majd az adományok olyan hirtelen hagyták el, hogy nem is tudta, mit
veszít el legközelebb - erejét, állóképességét, szaglását, hallását vagy a látását.
Minden pillanatokon belül szertefoszlott, s Borenson szappanbuboréknak
érezte magát.
Ahogy adományai eltűntek, sivár szomorúság uralkodott el Borensonon.
Fiatal parasztfiúk szemét látta, akik erőt adtak neki évekkel ezelőtt. Sokat
ígérő tehetségek voltak, akik életüket a kezébe tették. Fejőnőkkel kellene
kacérkodniuk - gondolta Borenson - nem pedig értelmetlenül meghalniuk a
Kék Toronyban. Még emlékezett az öreg Tamara Thane-re, aki meleg lángost
adott neki gyerekkorában, és odaadta anyagcseréjét, amikor Borensonnak
szüksége volt rá. Mindenki, aki ismerte, hiányolni fogja.
De amennyire szomorkodott Elkötelezettjei miatt, annyira sajnálta önmagát
is. Saját Elkötelezettjeinek halála frissen idézte a múlt heti, Sylvarrestai
emléket, amikor rákényszerült, hogy kardélre hányja azokat, akik
adományokat adtak másoknak.
A reggel folyamán Borenson őre leginkább hallgatott. Szélvészként
vágtattak át Deyazzon, azon a földön, ahol a nap ragyogóbban sütött, mint
bárhol, amire Borenson emlékezni tudott. Csodálatos vidék volt, s bár csak
ötmérföldnyire volt Heredontól, a Hest hegységtől nyugatra, az idő erősen
felmelegedett.
Deyazz északra volt a nagy Sós Sivatagtól, Indhopal legforróbb szívétől, és
az uralkodó szelek idefújták a sivatagi meleget. Deyazz mégsem volt trópusi
hely, bár a víz ritkán fagyott meg még a legnagyobb télben is.
A parasztok földjei buján zöldelltek az Anshavi-tavak mentén. Gémek
hajkurászták a legyeket az áradásos földeken. Fehér len ágyékkötős fiatal fiúk
aratták a rizst anyjukkal és húgaikkal vesszőkosarakba. Borenson fehérre
meszelt vályogvárosokon vágtatott keresztül, ahol a helyi nemesek aranyozott
kupolás, fenséges palotákat építettek. Gyönyörű, sötét bőrű, selyemruhás nők
lebzseltek a méltóságteljes paloták oszlopai alatt vagy a csillogó medencék
mellett, orrukban és kezükön rubin vagy aranygyűrűkkel.
A városokban széles, napsütötte utak voltak, nem keskeny utcácskák, mint
Heredon fallal körülvett városaiban. Deyazz épp ezért tiszta város volt,
kevésbé érződött az ember- és állatszag, mint északon.
Ahogy ő és a Legyőzhetetlen keresztül lovagoltak az útba eső városokon, a
közemberek bizalmatlanul méregették Borensont. A kisfiúk fügét mutattak
neki, míg anyjuk átkokat mormolt felé.
Csak egyszer-kétszer szólt hozzá emberi hangon egy-egy öregember vagy
öregasszony:
- Láttad a Földkirályt?
De ahogy Borenson elvesztette adományait, egészen összeesett, és láncait a
nyeregkápára csavarta, hogy le ne zuhanjon. Szemeiből könnyek szivárogtak.
 - Segíts! - szólt. Napok óta nem aludt, és tegnap éjjel óta nem is evett.
Állóképesség-adományával eddig nem érezte az éhséget vagy a fáradtságot.
De most a kimerültségtől majdnem elájult, szemhéja elnehezült, gyomrába
pedig belemart az éhség.
Rabtartója sötéten nézett vissza rá, mintha attól félne, Borenson cselre
készül. Egy városon mentek keresztül, végig a piaci utcákon, a városkapun
belül. A kereskedők piaci pultjai erős curry-, gyömbér-, kömény-, ánizs-,
paprika- és erősbors-illatot árasztottak. Fogatlan, turbános barna bőrű
öregemberek üllek a napernyők alatt a déli napfényben, s mosolyogva
kínálták Borenson őrét, kóstolja meg ételeiket. Bambuszkosárkában főtt rizst
kínáltak, ami sárgaréz edényekben rotyogott a tűzön. A rizses tálak mellett
más edényekben különböző currys és más fűszeres szószok illatoztak.
Némelyek roston sült galambhúst árultak mazsolaszósszal, hosszú nyársakon.
Mások savanyított fürjtojást vagy articsókát kínáltak hatalmas hordókban. S
ott voltak a gyümölcsösbódék: mandarin-, narancs-, görögdinnye-, füge-,
aszalt datolya- és kókuszdió-hegyek.
- Állj meg! - könyörgött újra Borenson. - Urad a Kék Toronyban van,
Mystarriában.
Előrehajolt, hogy ébren tartsa magát, mivel napok óta nem aludt. Érzékei
eltompultak, s rémképek tűntek fel előtte. A kimerültség egyszerre tört rá a
csontokig hatoló fájdalommal.
A Legyőzhetetlen szeme sarkából rápillantott.
- A Kék Torony megtámadása kiváló döntés. Én is ajánlottam volna
urunknak. - Gyanakodva nézett Borensonra, de ha ő olyan helyet keresett
volna, ahol megtámadhatja rabtartóját, ez a piac lett volna a legkevésbé
alkalmas helyszín. Megkérdezte: - Mit tehetek érted?
- Semmit! - válaszolta Borenson. Nem volt gyógyír Elkötelezettjei halála
felett érzett rémületére és fájdalmára. A Legyőzhetetlen nem pótolhatta
Borenson elvesztett emlékeit, és nem szabadíthatta meg az agyzsibbasztó
fájdalomtól sem, ami úrrá lett rajta. Ehelyett csak annyi segítséget kért, amire
rabtartója is képes volt. - Hirtelen elfáradtam, és megéheztem. Nem tudom,
képes leszek-e ébren maradni egyáltalán. Napok óta nem aludtam.
- Akkor igaz, amit beszélnek - mondta a Legyőzhetetlen. - A harcosok
adományok nélkül egyáltalán nem harcosok többé.
Egy árus meglátva, hogy megálltak, odarohant és átadott a
Legyőzhetetlennek egy darabka édes, borsos, sült krokodilt. Perceken belül
más árusok is kínálgatni kezdték portékáikat. De Borensont, a vörös hajú
mystarriai harcost észre sem vették.
Borenson gyomra a finom, meleg étel illatától korogni kezdett, s rátört az
éhség.
 - Megállhatunk, hogy együnk? - kérlelte a Legyőzhetetlent.
- Azt hittem, sietsz! - mondta a másik nyersen, teli szájjal, ahogy a
kereskedők kerülgették a lovát.
- Sietek, de éhes is vagyok - válaszolta Borenson.
- Melyik a fontosabb? - kérdezte a Legyőzhetetlen. - A sietséged vagy az
éhséged? Azt hittem, igyekszel, ezért nem álltam meg. Emellett az ember nem
lehet a gyomra rabszolgája. A gyomornak kell szolgálni az embert. Ti
északiak, a nagy pocakotokkal, megfogadhatnátok a tanácsomat.
Borenson testes férfi volt, de sosem gondolta magát kövérnek. Másrészt
deyazzi útjuk során egy embert sem látott, aki súlyban felvette volna vele a
versenyt.
- Csak egy falásnyi ételt szeretnék. Nem kell sokáig állnunk! - esengett.
- Mit fizetsz, ha megetetlek? - kérdezte a Legyőzhetetlen. Borenson a
kereskedők pultjaira nézett. Fogolyként nem volt sok választása. Itt délen a
nemesek ritkán etették a foglyaikat. Ehelyett a családtagok vagy barátok
vihettek ételt, ruhát és gyógyszert nekik.
Rabként még ahhoz sem volt joga, hogy ételt vegyen az árusoktól.
- Van arany a tarsolyomban - mondta Borenson, s elgondolkodott, mennyi
ideig tart ki a pénze, ha fizetnie kell az ételért. A Legyőzhetetlen valószínűleg
magas árat fog kérni, hogy Borenson következő börtönőreinek semmi se
maradjon.
A Legyőzhetetlen nevetni kezdett, s jókedvűen visszanézett Borensonra.
- Bilincsben vagy, barátom. Akkor veszem el az erszényed, amikor akarom.
Nem, valami jobb fizetőeszközt kell találnod.
- Mondd, mit kérsz! - válaszolta Borenson, túl fáradtan a vitához.
A Legyőzhetetlen biccentett.
- Majd meglátjuk...
Ezután néhány roston sült kacsát és rizst vett, meg egypár citromot, s az
öreg árus adott hozzá két olcsó agyagtálkát is. Majd a Legyőzhetetlen
végigvágtatott a városon, és megállt az Ashavi folyó hídjánál. Ezer éve
lehetett, hogy egy régi vár omlott össze ezen a helyen. Egy ősi vár ezeréves
omladékai feküdtek itt.
Megitatták a lovakat, és pihentették őket. A Legyőzhetetlen a bilincsnél
fogva a vízhez vezette Borensont, hogy megmosakodhasson evés előtt. Ezután
leültek egy ősi márványoszlopra vacsorázni. Az itt pihenő vándorok súlya
alatt a zöld erezetű kő simára kopott már.
A Legyőzhetetlen kétfelé vágta a citromokat egy görbe pengével, levüket
ráfacsarta a fűszeres kacsára és a rizsre. Borenson gyomra megrándult a
látványtól. Odanyúlt a tálért, de a Legyőzhetetlen csak gúnyosan mosolygott.
- Előbb a fizetségem!
 Borenson várakozva nézett rá, hogy megmondja az árat. Talán az íja az
vagy a páncéljának egy darabja.
- Beszélj a Földkirályról! - mondta a Legyőzhetetlen. - Mondd el, milyen!
De őszintén ám!
Borenson fáradtan elgondolkodott.
- Mit akarsz tudni?
- Azt mondják, hogy urunk, Raj Ahten, elmenekült előle a csatában. Igaz
ez?
- Igaz - felelte Borenson.
- Félelmetes harcos lehet - mondta a Legyőzhetetlen. - Urunk, Raj Ahten,
ritkán vonul vissza.
- Nem mondhatnám! - válaszolta Borenson. Nem akarta elmondani a teljes
igazságot. Azt, hogy Gaborn nem szeretett másoktól adományt venni, ezért
nem lehetett ellenfél Raj Ahten számára.
- Magas férfi, igaz? - kérdezte a Legyőzhetetlen. - Erős?
Borenson őszintén felnevetett. Értette már, mit akar a másik. A
Legyőzhetetlen is reménykedve várta a Földkirály születését.
- Nem, egyáltalán nem - mondta Borenson, bár a nagy magasságot komoly
erénynek tartották Indhopal bizonyos részein. A vezetőknek magasaknak
kellett lenniük. - Egy tenyérnyivel alacsonyabb nálad.
- De ennek ellenére jóképű, ugye? - kérdezte a Legyőzhetetlen. - Van olyan
jóképű, mint urunk, Raj Ahten?
- Nem fogad el ragyogás-adományokat - válaszolta Borenson. - Ha Raj
Ahten szépsége máglya, akkor az én uramé... az éjben pislákoló parázs.
- Ah! - kiáltott fel a Legyőzhetetlen, mintha fontos dolgot fedezett volna fel.
- Akkor igaz, amit hallottam, hogy a Földkirály alacsony és csúnya!?
- Igen - hagyta rá Borenson. - Alacsonyabb és csúnyább, mint Raj Ahten.
- De nagyon bölcs - mondta a Legyőzhetetlen. - Ravasz és agyafúrt!
- Fiatal még! - mondta Borenson. - Nem bölcs. Megsértődne, ha ravasznak
és agyafúrtnak mondanád.
- De hiszen túljárt Raj Ahten eszén a csatában! - csodálkozott a
Legyőzhetetlen. - Asszonyokat és állatokat vezetett a síkságon, és
megrémítette Raj Ahtent.
- Azt hiszem, szerencséje volt - mondta Borenson. - Azt hiszem, nem is az ő
ötlete volt, hanem a feleségéé.
- Szóval asszonyok tanácsát fogadja meg? - kérdezte a Legyőzhetetlen.
Indhopal bizonyos részein, ha valaki asszonytól fogadott el tanácsot, azt
férfiatlan, oktalan dolognak tartották.
- Asszonyoktól és férfiaktól is fogad el tanácsot - javította ki Borenson.
A Legyőzhetetlen fensőbbségesen Borensonra mosolygott, barna bőrén
megvillantak a himlőhelyek, ahogy a nap felé tartotta az arcát.
- Láttad már urunkat, Raj Ahtent? - kérdezte a Legyőzhetetlen.
- Igen, láttam! - válaszolta Borenson.
- Nincs jobb nála. Nincs szebb, és bátrabb a csatában - mesélte a
Legyőzhetetlen. - Ellenségei igazán félik őt, s emberei feltétel nélkül
engedelmeskednek neki.
Borenson érzett valamit a másik hangjában. Mintha a Legyőzhetetlen próbát
tett volna vele.
- Ebben egyetértünk. Senki sem erősebb, ravaszabb, jóképűbb vagy
félelmetesebb.
- Akkor miért szolgálod a Földkirályt? - szisszent fel a Legyőzhetetlen.
- Senki sem ragyogóbb uradnál - mondta Borenson -, és senki sem
romlottabb szívű. Hisz a saját emberei jobban félnek tőle, mint az ellenségei.
Vagy nincs igazam?
- Ilyet mondani Indhopalban - figyelmeztette a Legyőzhetetlen -, egyet
jelent a halállal! - Szemei villoglak, s keze az oldalán függő görbe tőre felé
kapott. Félig kivonta a hüvelyből.
- Igazat mondani Indhopalban halálos bűn? - kérdezte Borenson. -
Egyébként te eskettél meg, hogy az igazat mondjam. Vacsorám ára tehát az
életem?
A Legyőzhetetlen nem felelt, ezért Borenson folytatta:
- Bár nem adtam még választ kérdésedre: azért szolgálom a Földkirályt,
mert jószívű - mondta hangosan -, és mert szereti a népét. Még az ellenségeit
is szereti, őket is meg akarja menteni. Azért szolgálom a Földkirályt, mert a
Föld kiválasztotta őt, és a Föld adta hatalmát is, és ez az, amit Raj Ahten
minden seregével és szépségével sem fog soha elérni.
A Legyőzhetetlen barátságos nevetésben tört ki.
- Megszolgáltad a vacsorádat, barátom! Őszintén beszéltél, és ezt
köszönöm! - Kezet fogott Borensonnal. - Nevem: Pashtuk.
Pashtuk átadta Borensonnak a kacsával s rizzsel teli tálat.
Borenson nem tudta nem észrevenni, hogy Pashtuk „barátom”-nak
szólította. Indhopalban az ilyen szavakkal nem egykönnyen dobálóznak.
Felbátorodva megkérdezte:
- Mikor kisfiú voltál, Pashtuk, te is arról álmodoztál, hogy eljön egy új
Földkirály? Álmodtál arról, hogy lovag légy a kíséretében? Te is akarnád a
Földkirályt szolgálni?
A Legyőzhetetlen egy kanál rizst vett a szájába, és tűnődve nézett maga elé.
- Nem gondoltam, hogy alacsony, sem hogy csúnya. És asszonyok tanácsát
fogadja meg... S azt sem, hogy az ellenségeit is szeretné...
Borenson elgondolkodva evett. A rizses tál nem volt nagy, és az étel alig
csillapította éhségét. Evett valamit, de nem lakott jól, csak felfrissítette egy
kissé energiáit.
Borenson átgondolta a Kék Torony összeomlásának következményeit. Ha ő
elvesztette az adományait, akkor sok ezernyi harcossal történt ugyanez. Sok
nemes viszont a saját őrsége alatt szerette tartani az Elkötelezettjeit. Bár a Kék
Torony több ezer éve állt már, Kopasz Tison király négyszáz év előtti tengeri
blokádja óta nem tudta senki sikeresen bevenni.
Mystarria nemesei biztosan pánikba estek. S ami még rosszabb, biztosan a
Földkirály is elvesztette az adományait. Borenson Gaborn sorsán merengett.
Raj Ahten nem tudta kifüstölni Gabornt heredoni búvóhelyéről. Tudta, hogy
nem veheti be Heredont, nem kockáztathatja seregeit azzal, hogy északnak
fordul velük, amíg Homályerde árnyai a Földkirályt szolgálják. Tehát keresett
valamit, amivel Gabornt lőtávolságba csalogathatja. Gaborn számított Paldane
hercegre, hogy visszaver majd minden támadást Mystarria ellen. Paldane öreg
volt és bölcs, egy sokat látott veterán, aki az Ordenek oldalán tucatnyi
hadjáratot vezetett kisebb zsarnokok és bűnözők ellen. Senki sem volt
megbízhatóbb Paldane-nél.
De Paldane sem harcolhatott hátraszíjazott kezekkel, és Raj Ahtennek
sikerült megkötözni a kezeit.
Borenson tisztán látta ezt, gyengesége és fáradtsága ellenére. Raj Ahten
tudta, hogy Gaborn nem tud tovább ellenállni a kísértésnek, és csatába indul.
Nem volt tökéletesebb csalétek, mint egy nép élete. Azoké, akiket Gaborn
ismert és szeretett.
Borenson azt kívánta, bárcsak beszélhetne Gabornnal, és menekülésre
bírhatná, hogy térjen vissza északra. Bár nem volt biztos benne, hogy ez a
helyes teendő. Ha Gaborn nem indul dél felé, Raj Ahten elpusztítja
Mystarriát.

A SÖTÉTSÉG HARCOSA

Erin és Celinor messzire lovagoltak egymás mellett. Keresztülvágtattak a

hegyeken, Hayworthtől húszmérföldnyire jártak már, mikor Gaborn üzenete
utolérte őket.
- Rejtőzzetek el!
A figyelmeztetés Erinen cikázott át, s szíve hirtelen kalapálni kezdett.
Azonnal körülnézett, hogy a veszély forrását megtalálja, s megállította a lovát.
 Celinor követte, és megkérdezte:
- Mi baj van?
Erin felnézett az acélszürke felhőkre. A horizonton egy sötétebb felhő
közeledett feléjük.
Zihálni kezdett, alig tudott beszélni:
- Feszítsd meg íjadat! - suttogta, mert azt hitte, van még ideje.
Leugrott lováról, megragadta íját, s ügyetlenkedve megpróbálta kifeszíteni.
Celinor követte példáját, s szájtátva bámult a közeledő éjszaka csíkjára. Olyan
volt, mintha egy hatalmas hal úszna a fellegekben. Egy nagy hal, félig rejtve,
félig láthatóan, s harcra készen.
- Nem félek - mondta magában. - Lovasnővér vagyok, és Fleeds lovas
asszonyai sosem adják át magukat a félelemnek.
Ennek ellenére a rettegés a lelke mélyéig hatolt. Gyerekként mindig arról
álmodozott, hogy egy nap a Földkirály megszületik. Álmaiban úgy gondolta,
szép és hősies idők lesznek ezek; a Földkirály szolgálatába ajánlja magát, és
harcolni fog a gonosz ellen.
Bár Erin lovasnővér volt, és gyakran vívott tréfás küzdelmekben, még
alkalmi verekedésekben is, igazi veszéllyel sohasem találkozott. Még nem
érezte magát ennyire védtelennek.
Éppen kifeszítette íját, mikor Gaborn megint üzent.
- Menekülj, Erin! Rejtőzz el!
Eldobta íját, és visszaugrott a nyeregbe. Már a lován ült, mikor rájött, hogy
Celinor nem Kiválasztott, ezért nem is hallja Gaborn parancsát. Még mindig
lova mellett állt, és próbálta megfeszíteni íját.
- Nincs rá idő! - kiáltott a lány. - A fák közé! Gyorsan!
Celinor meglepve nézett fel rá. Éppen sikerült kifeszítenie az íjat. Előttük
égererdő terült el, a lombok még nem hullottak le. Erin azt remélte, a levelek
elrejthetik őket.
A sötétség a felhőből sugárzott, a kavargó masszából, melyen szem nem
hatolt át. A massza felett csak a sötétség húzódott az égen. Aztán egy hatalmas
tűzörvény jelent meg, a tölcsér vége a földnek szegeződött, mint a sötétség
gömbjének köldöke, minden fényt a vihar közepébe sűrítve.
A tüzes örvény vonaglott és kavargott a sötétség gömbje felett, ahogy az
feléjük söpört.
- Rohanj! - kiáltott Erin. Celinor megragadta íját, felugrott a lovára, és
elvágtattak az útról. A sötétség középpontja pontosan a Duskin hegyi úton
söpört át. Aztán megfordult és továbbrohant.
Mögöttük Erin és Celinor Naplója felordítottak rémületükben, s
megpróbáltak felugrani a gyorsabb lovakra.
Erin paripája leereszkedett a folyópart mellé, és egyenesen az erdő felé
vágtatott. Lova átviharzott a ritkásan nőtt fák között, átugratta a bokrokat és
alacsony sziklákat, a szél a nő arcába csapott, s tökéletes éjszaka ereszkedett
rá.
Visszanézett, ahogy a sötétségmassza legalább félmérföldnyi átmérőjű
területen megérintette a földet. Hatalmas szélvihar söpört át a hegy fái között,
s pálcikaként törte derékba őket. Öreg faóriások gallyakként roppantak össze.
A fák remegtek, a szél süvítése egy állat üvöltéséhez volt hasonlatos. Gallyak
és őszi falevelek kavarogtak az óriási szélben. Erin csak a vihar szélét látta, a
szél kavarta roncsokat, de a vihar szívében a legsötétebb éjszaka honolt.
A szél tovább tombolt. Az örvény eleje letarolta az utat, olyan erővel kapta
fel Erin Naplójának lovát, hogy a ló oldalára zuhant, magával rántva lovasát.
A szél mindkettőjüket elkapta, lovat és lovast. Mint egy láthatatlan kéz, úgy
emelte fel a Naplót, és a levegőbe dobta.
Erinnek eszébe jutott egy ősi kötet valamelyik sora, ami egy csatázó
Dicsőségesről szólt: „És ővele jött a napfény és a szél, a szél, szárnyaival
viharosan seprő, és lesújtott a hajókra Waysendnél, s felemelte a hajókat, majd
a mélybe taszította őket.”
Mindig mulatságos leírásnak tartotta. Látott hatalmas graakokat repülni,
szárnyuk szele sosem csinált ilyesmit. De a teremtmény, ami most támadott,
emberfeletti erővel irányította a szelet. A szél és a levegő alkotta teste
kiterjedését.
Erin Naplója felsikoltott, jajgatása jól hallható volt a vihar ellenére, és
ahogy Erin felnézett, egy óriási gerendát - egy ágafosztott fenyőfát - látott az
asszonyhoz csapódni derékmagasságban. A gigászi dárda felnyársalta: úgy
fúródott át rajta, mint egy nyílvessző. Vér és belsőségek fröcsköltek
mindenfelé. A vihar a fával együtt felkapta a Napló tetemét, lovát, s legalább
százlábnyira az ég felé repítette, majd mindez továbbhömpölygött a végtelen
sötétséggömbben.
Erin sosem szerette a Naplóját, soha nem volt szívélyes az asszonnyal. Az
egyetlen kedvesség, amire hajlandó volt a Napló iránt, hogy néhányszor teát
főzött neki, ha az asszony megfázott. De a látvány, ahogy megtámadták és
kegyetlenül lemészárolták, borzalommal töltötte el.
Celinor Naplója elérte az út szélét, lova felbukott, hátsó lábait megragadta a
szél. A ló felnyerített, ahogy a Sötétség Harcosa behúzta a kavargó masszába.
Erin nem nézett oda.
A szélfal Erin felé fordult. Megperdült, ahogy a lova földet ért egy homokos
kis vízmosásban. Kiszáradt patakmeder húzódott előtte. Celinor megfordította
hátasát, s levágtatott a száraz mederben, hogy biztonságba érjen, mielőtt a
sötétséggömb utoléri. Egyenesen egy hatalmas fenyőállás felé vágtatott, mely
sötét alagútként nyílt ki előtte. Ott megmenekülhet a széltől és a sötétségtől.
 Hirtelen száraz levél és fű kezdett kavarogni körülötte. Erin lova véknyába
nyomta sarkantyúját, s érezte, ahogy a szél tépkedi a köpenyét. Hátranézett.
Tucat lépésnyire mögötte a szél üvöltött, s ő úgy bámult a sötétségbe, mint
egy szakadékba. Mindkét oldalán fák dőltek le. A mögötte tátongó sötétség
olyan volt, mint egy hatalmas száj, amelyik le akarja nyelni. Óriási pózna
nyúlt ki a sötétségből, s lándzsaként vállához csapódott. Neki a
páncélingének, arról visszapattanva odébb lökte a lányt.
Elérte a fenyőállást. Beérve búvóhelyükre, Celinor megállította a lovát.
Előtte egy nagy szálfahalom zárta el a medret, ahol egykor patak folyt.
- Rejtőzz el! - kiáltott Gaborn hangja a lány agyában.
Erin Celinor felé ugrott, és a szél is a férfi felé lökte. Lezuhant a lováról,
továbbgurult és befúródott a szálfahalom alá.
Hallotta maga mögött, ahogy hátasaik felnyihognak rémületükben, de nem
mert megkockáztatni egy pillantást a háta mögé. Ehelyett beásta magát a
fakupac alá, miközben a szél üvöltött és tombolt. Fák csavarodtak ki, ágak
törtek le. Egy fa ledőlt, és belecsapódott a felettük lévő farakásba. Úgy tűnt,
mintha a Sötétség Harcosa mindegyik fát ki akarná csavarni. Ágai pajzsként
vették körül a lányt, ahogy a sötétség leereszkedett, gyanta és örökzöld
illatába burkolva Erint.
Kis búvóhelyük körül tombolt a vihar. Még itt, a kidőlt fák között is
megrecsegtette a szél a fákat, és a kövek súlyosan gördültek a patakmeder
felé.
Celinor Erin köré fonta a karját, átfogta, s testével próbálta védeni. A teljes
sötétségben érezte, hogy majd megfojtja. Ő pedig félt elengedni a férfit.
- Maradj lent! - kiáltotta a herceg.
Erin csak most értette meg, miért figyelmeztette őket Gaborn. A Sötétség
Harcosa ereje elsöprő volt. Nincs az a nyíl, ami áthatol ezen a kavargó
viharon. Nincs az a lovas, bármilyen bátor és gyakorlott is, aki úrrá tudna
lenni ezen a fenevadon.
Nem tudta legyőzni, s azt sem tudta, vajon el tud-e rejtőzni előle. Fény
villant, és a száraz farönkök taplóként lobbantak lángra felettük.
Erin valamit megpillantott a vakító fényvillanásban. A kidőlt fenyő törzsén
túl, az ágak között egy csillámló formát látott. Egy szárnyas férfi alakja
bontakozott ki a kavargó avarból. Végighaladt a patakmederben. Sötét lángok
csapkodtak körülötte, mintha egyszerre teremtette és pusztította volna a tüzet.
Erin érezte a levegő borzongatását. Haja az elektromos töltéstől égnek állt.
Attól tartott, hogy a következő villámcsapás őt nyársalja fel.
Ebben a percben, ahogy a Sötétség Harcosa föléjük magasodott, a szél
hirtelen elállt. A teljes sötétségben Erin mozdulni sem mert. Érezte, hogy a
vihar szívében rejtőznek.
 Fölötte a pajzsként szolgáló száraz fák és bokrok tüzet fogtak a villámlástól,
és lángra lobbantak. A Sötétség Harcosa a levegőbe emelkedett, s szárnyaival
erősítette a tüzet.
A fenevad egy földöntúli örömkiáltást hallatott, ami egyszerre volt
fájdalmas és gyönyörű, szebb, mint amit Erin valaha is hallott. Az
elátkozottak dala volt.
Füst terjengett körülötte, s fojtogatni kezdte. Ágdarabkák és törött fakéreg
hullottak be égve mindenfelé a farakás résein. Egy tuskó Celinor hátára esett.
Forró parázs perzselte meg Erin tenyerét.
Elhajította, miközben a tűz elérte a közeli száraz fűcsomókat. A gyér
fényben Erin egy partot látott maga mellett. A patakot gátként emelkedő
földcsomók dugaszolták el, és Erin kigondolta, hogyha alá tudna ásni, akkor a
föld megvédhetné a pokoltól.
Megragadta Celinort és bal felé lökdöste, de rögtön rájött, hogy a férfi
eszméletlen. Celinor megpróbálta a testével védeni őt, de a lehulló tuskó
erősebben megütötte, mint ahogy a lány gondolta volna. Eszméletlen volt,
vagy talán halott.
Kikecmergett alóla, megragadta páncélinge gallérját, nehézkesen
kiráncigálta az égő fahalom alól, s tovább araszolt a biztonságos menedék
felé.
Egy forró ágdarab esett le a magasból, tompa puffanással, teljes hosszában
végigcsapódott Celinor hátán. A férfi felordított fájdalmában, felnézett, arcát
veríték és vér öntötte el, majd újra elájult.
A lány továbbvonszolta őt, s már félig kijutott a farakás alól, egyik tuskótól
a másikig mászva, mikor hirtelen rájött, hogy a szél elállt. Napfény sütött át a
poklon.
Reménykedve felnézett, bizonytalanul, hogy legalább ő ki tud-e menekülni
az égő tuskók alól, mielőtt azok saját súlyuktól összeomlanak?
De a Sötétség Harcosa elment.
Rádöbbent, hogy alighanem Celinor sikolya mentette meg őket. A Sötétség
Harcosa azt hihette, hogy a férfi meghalt. Hátára fordította Celinort, nem
tudva: a Sötétség Harcosának igaza volt-e?

BÁTOR NEMESEK

Gaborn bambán nézte, ahogy a Sötétség Harcosa eltüntette az égről a fényt,

s tűztölcsérré sűrítette, mely a legfeketébb éjszaka gomolyában kavargott.
Gaborn fáradtabbnak érezte magát mint valaha, alig tudta nyitva tartani a
szemét. Még kevésbé irányítani a gondolatait. Napok óta nem aludt, és
adományai elvesztésével még a fejét is alig tudta egyenesen tartani.
Ahogy a fenevad közeledett, a körülötte kavargó szélfal süvített. Úgy repült
végig a poros út felett, mint ahogy a bagoly repked a téli úton, egerekre
vadászva.
Amerre elhaladt, szele fákat csavart ki tövestül, hatalmas köveket hajigált
szét. Félmérföldnyire előtte emberek és lovak szaladtak szét, de nem elég
gyorsan, közel sem elég gyorsan.
Villámok csaptak ki a felhőből, mint nyílpuskából az égő nyílvesszők, s
félbevágtak embert, állatot.
Villámlás csattant a délutáni levegőben, melyet halálsikolyok és fák
roppanása követett.
Ahogy a vihar végigrohant az úton, por kavarodott a füsthöz, mindent
elhomályosítva.
- Hozzám! - kiáltott a kövér Orwynne király, aki Gaborn oldalán állt. -
Orwynnért és Mystarriáért!
- A vén bolond azt hiszi, megmenthet! - gondolta Gaborn. Elveszítettem az
adományaimat, és közrendűnek hisz.
Alábecsültem a Sötétség Harcosa sebességét - gondolta Gaborn. -
Nyomatékosabban kell figyelmeztetnem az embereket.
Egy harci szekéren utazott, s lovagjait mérföldekre szétszórta.
Figyelmeztetést küldött a Kiválasztott lovagoknak: Rejtőzzetek el! Ne
próbáljatok harcolni!
De figyelmeztetése nem fordította vissza Theovald Orwynne királyt. A
kövér király előrenyújtotta lándzsáját, melynek nyele karja hajlatában feküdt,
megsarkantyúzta lovát, és rátámadt a kavargó sötétség és vihar gömbjére.
Legidősebb fia, Barnel még csak tizenhat éves volt, de már harcos. Bátran
forgatta csatabárdját, s apja jobbjára lovagolt, míg Orwynne király leghűbb
testőre, Sir Draecon a baljára vágtatott.
Száz lovag sietett csatlakozni Orwynne-hoz. Némelyek lándzsákat
hajigáltak az örvénybe, míg az íjászok vadul nyilaztak a fekete gömb
közepébe, nyílvesszőt nyílvessző után, összefüggő nyílesőt zúdítva rá.
Az íjászok semmit sem tehettek. A lándzsák és a nyílvesszők irányt
tévesztettek a Sötétség Harcosa irányította, kavargó mágikus szélben.
Pillanatokon belül a támadókra zúdultak vissza.
Így harcoltak az emberek királyukért, de csak Orwynne király, a fia Barnel
és Sir Draecon bizonyultak elég bátornak ahhoz, hogy nekirohanjanak a
sötétségnek.
Gaborn mögött kiáltás hallatszott:
- Uram, erre!
 Valaki felvágtatott és elkapta Gaborn lovának gyeplőjét.
Gaborn olyan fáradt volt - olyan gyenge az adományok elvesztésétől, és az
alvás hiányától -, hogy még gondolkodni sem tudott. Hagyta magát irányítani.
Állóképesség-adománya nélkül sokkal kimerültebbnek érezte magát, mint
valaha. Ereje nélkül alig tudta magát tartani a nyeregben. Elme-adománya
nélkül nem tudott rendesen gondolkodni, nem jutott eszébe a múlt héten
Kiválasztottak neve, olyan embereké, akiknek arca felvillant előtte, mikor
veszélyt érzett körülöttük.
Testileg-lelkileg legyengült.
Gaborn Naplója mellette lovagolt. A ködön keresztül most érzékelte, hogy
lovát egy fiatal lovag, Sir Langley vezeti, Orwynne bajnoka. Örömmel látta,
hogy az orwynniak legjobbjai elég okosak ahhoz, hogy ne kövessék urukat a
halálba.
A hátasok elvágtattak a vihar közeléből egy égerfa erdő felé, ahol ezüstfehér
fatörzsek emelkedtek az aranysárga őszi avar fölé.
Gaborn visszanézett. Orwynne király és emberei még küzdöttek, sebes harci
lovaik felgyorsultak, a hátasok befont sörénye lobogott a szélben.
Hirtelen remény gyúlt Gabornban, remény, hogy esetleg győzhetnek a
csatában, még ha a Föld hatalma figyelmeztette is őt, hogy ez nem lehetséges.
Fény villant a fekete gömbből.
Egyik nyelve Sir Draeconba csapott Orwynne oldalán, míg a másik lyukat
ütött a jobb oldalon vágtató Barnel testén.
Csak Orwynne király maradt, aki harci kiáltást hallatva ösztökélte páncélos
csataménjét, s belevágtatott a rezgő sötét gömbbe.
Amikor már látszott, hogy Orwynne hátasa benyomul a sötétségbe, egy
ellenállhatatlan szélroham kapta el a lovat, s őt is, Orwynne királyt is a
levegőbe emelte.
Orwynne teste hirtelen rettenetesen összecsavarodott, mint a mosónő
facsarta rongydarab.
Orwynne királynak volt néhány hang-adománya, így halálordítása
megdöbbentő erejű volt. Hetekig kísértett azok rémálmaiban, akik hallották.
A király páncélja a csontjaival együtt gyűrődött össze. Vér csorgott a
csavarodott roncsból. A hátas gyomorürege úgy robbant szét, mint egy dinnye,
belei kilógtak, és aztán az egész borzalmas látvány - király és hátasa - úgy
emelkedett a levegőbe, mintha csak játékból hajigálta volna egy gyermek.
- A Fényes Dicsőségesek óvjanak minket! - imádkozott Sir Langley Gaborn
oldalán.
Gaborn és Sir Langley ménjei nem kapaszkodtak tovább az égeres
dombtető felé. A lovak prüszköltek és horkantottak félelmükben. Gaborn
fáradtan nézte, ahogy Orwynne király és ménje negyedmérföldnyire az
emelkedő tetejétől a földhöz csapódott.
Gaborn nem tudott továbbmenni.
- Nem vagyok fáradt, csak az adományaim hiányoznak! - gondolta. -
Lelkileg vagyok összetörve.
Mivel erői emberek százezreihez kötötték, s tisztában volt a veszéllyel,
ráadásul figyelmeztetnie kellett minden Kiválasztottat, mihelyt felismeri a
veszélyt: ez több volt, mint amit el tudott viselni.
De gyötrő fáradtsága ellenére is rettegett az alvástól. Attól félt, ha elalszik,
nem tudja majd használni erőit, s nem tud majd üzenni a Kiválasztottaknak.
Óvó figyelmeztetést küldött minden Kiválasztottnak:
- Rejtőzzetek el!
Előnyéből legalább kétmérföldnyire rálátott visszafelé az útra.
Látta, ahogy emberei szétszóródnak, s kétfelé válva bevágtatnak az erdőbe.
A Sötétség Harcosa ordított dühében, keresztülvágott a völgyön a
legközelebbi célpont, egy lovag felé, aki lezuhant a lováról. A sötét gömb
rajtaütött, de ezúttal nem fénylándzsa csapott ki belőle, levegőkarmok sem
tépték szét az áldozatot darabokra. Ehelyett a sötét gömb körülvette szegény
ördögöt, és Gaborn csupán elképzelni tudta, hogy a férfi halálsikolyát milyen
végzet követte.
Azután a kavargó szél-, törmelék- és sötétségfal emelkedni kezdett, és
egyenesen felé tartott.
- Jöjjön! - mondta Sir Langley. Megfogta Gaborn lovának gyeplőjét, s
előrehúzta a hátast; bevágtattak a fák alá, átugrattak egy szélfalat, s
leereszkedtek egy hosszú lejtőn.
- Ha van hozzá hatalmad, ments meg minket! - mondta Langley könnyedén.
- Itt lenne az ideje, hogy használd!
Gaborn magába mélyedt. Igen, a veszély még mindig erős volt.
- Menjünk jobbra! - figyelmeztette Gaborn, s azt parancsolta Langleynek,
hogy tartson a gyéren fedett erdő felé. Balra a legtöbb arany színű falevél
lehullott már. Nagy halmokban gyűlt az erdő földjén. Nem volt ajánlatos tehát
a nyitott erdőrészbe rohanni.
A Sötétség Harcosa utánuk jött, és az üvöltő szél, ami átsöpört az erdőn,
követte őket a fák koronája felett.
Feléjük rohant, s az arany falevelek örvénylő táncba kezdtek az erdő
fövenyén. A szél süvöltött.
- Balra! - kiáltott Gaborn.
Sir Langley és Gaborn Naplója irányt váltottak, s tovább vágtattak, hogy
legyőzzék a szelet.
Gaborn hirtelen rájött, mit is akar a Föld. A Sötétség Harcosa nem láthatott
át jobban a kavargó falevelek közt, mint ő. Gaborn körözni kezdett a fenevad
körül, és felkavarta a leveleket, s elvakította a szörnyet.
- Most aztán vágtassatok! - kiáltott Gaborn. Langley engedelmeskedett,
Gaborn Naplója a nyomában száguldott.
Pillanatokon belül dél felé tartottak a fák közötti csapáson, párhuzamosan a
Duskin hegyi úttal, míg a Sötétség Harcosa elvakítva ordított mögöttük.
Egy csalitba jutottak, s néhány fenyőfa alatt rejtőztek el; lovaik ziháltak és
remegtek a félelemtől.
A Sötétség Harcosa felemelkedett, észak felé repült, s mindenkit
megtámadott, aki ostoba mód az útjába került.
- Elvesztette a nyomunkat! - suttogta Sir Langley. - Szerencsénk volt.
Gaborn megrázta fejét. Egyszerű szerencse nem menthette meg őket.
Gabornnak eszébe jutott találkozása a Föld szellemével Binnesman varázsló
kertjében, több, mint egy hét előtt. A Föld a védelem rúnáját rótta Gaborn
homlokára; ez a rúna minden elől elrejtette, kivéve a tűz leghatalmasabb
szolgáit.
Gaborn elkeseredetten mosolygott. Binnesman azt mondta, hogy a Sötétség
Harcosa a levegő és a sötétség gyermeke volt: olyasvalaki, aki inkább
használta a fényt, mintsem szolgálta. Gaborn gyanúja szerint a szörny nem
tudta, hogy ő ott van, így nem is őt kereste, csak Langleyre és Gaborn
Naplójára vadászott.
- Rejtőzzetek el! - figyelmeztette még egyszer az embereit.
A Sötétség Harcosa mintha az üzenetre válaszolt volna, magasan a levegőbe
emelkedett, s néhány percre abbahagyta a pusztítást. A kanyargó lángspirál
vastagabb, szélesebb lett felette.
A fenevad kiterjesztette erőit, s fényt küldött az égbolt legtávolabbi sarkaiba
is, mintha a vadászatban csak jobban megéhezett volna.
- Mint egy macska! - gondolta Gaborn. - Csak azért támadt ránk, mert
könnyű préda voltunk. Mihelyt nehéz falatnak bizonyulunk, feladja.
A Sötétség Harcosa ekkor valami szokatlant tett. Egy pillanat alatt
végigcikázott a horizonton, olyan sebességgel, amit egyetlen harci mén sem
tudott volna elérni.
Sylvarresta vára felé tartott. Ezzel a sebességgel pillanatok alatt elérhette a
hetvenmérföldnyire fekvő várost.
Gaborn erőindákat bocsátott ki magából. Messziről megérezte, hogy Iomét
kabátként burkolja be a halál aurája, s eltűnődött, vajon miért nem menekült
el még a várból.
- Menekülj! - üzente utoljára. - Mentsd az életed!
A sok üzenet okozta erőfeszítés kifárasztotta. Olyan kábult volt, fáradt és
kimerült, hogy még mindig úgy érezte: falevelek kavarognak, keringenek és
örvénylenek körülötte.
 A nap eseményei annyira kiszívták erejét, hogy nem tudott a nyeregben
maradni. Megkapaszkodott nyeregkápájában, majd leesett az erdő fövenyére,
ahogy a kimerültség erőt vett rajta.

A SÖTÉTSÉGRE VÁRVA

Myrrimának igaza volt, mikor azt mondta Ioménak, hogy órákba telik majd,
mire az őrség átkutatja a várost.
Iome parancsa szerint mindent át kellett kutatniuk. Elhozta a kiskutyákat, és
hagyta, hadd szaladgáljanak a várudvarban a városfalak között, ő pedig őrt
állt, amíg az őrség minden egyes városlakót kiráncigált odújából.
Sylvarresta várát hatalmas, régi város vette körül, több ezer házzal.
Némelyik nagyúri udvarház volt, Openisher úrnőéhez hasonló, míg mások
viskók, melyeket a Vajhordó utca menti zsúfolt piac mellett húztak fel.
A katonák mindenütt találtak embereket. Sok helyen tolvajokat, akik az üres
otthonokat fosztogatták, gazdagét, szegényét egyaránt.
Iome nem akarta, hogy bajuk essék, de attól félt, hogy ha bebörtönözi az
embereket, vagy itt hagyja a Sötétség Harcosának, az ugyanaz, mintha
megöletné őket. Emellett a tolvajok nagy része nem gonosz volt, inkább
ostoba - buta öregemberek és öregasszonyok, szegény koldusok, akik nem
tudtak ellenállni a kísértésnek, mikor meglátták az üres házakat. Ezektől Iome
elkoboztatta a javakat, megfeddte és útjukra engedte őket.
Más fosztogatók sunyi tekintetű gonosztevők voltak, akikkel Iome nem
szeretett volna egy sötét utcában találkozni. Ezek a dörzsölt és kegyetlen
férfiak zavarba ejtették. Mégis meg akarta menteni őket, nem pedig elvenni
életüket. Ezek nem szegény ostobák, akiket megkísértett a rossz, hanem
furfangos gazemberek voltak, akik foglalkozásként űzték, hogy
szerencsétlenséget hozzanak másokra. Iome a vártoronyba záratta őket.
De a várfalak között nem csak tolvajokat találtak. Sok hitetlen, vagy
érdektelen emberre is leltek. Egy öregember háborgott, hogy a király a
semmiért csap ekkora hűhót.
És ez így folytatódott. Iome letett a tervről, hogy gyorsan elmeneküljön:
meg akart bizonyosodni arról, hogy ő az utolsó emberi lény aki elhagyja a
várat, amikor szélsebesen elvágtat Sylvarresta várából.
Erős szél kezdett fújni, délről jövő, acélszürke fellegeket hozott a hegyektől
a város felé: eső ígérkezett. A felhők hűvös levegőt hoztak, és Myrrima karja
libabőrös lett. Aggódott anyjáért és húgaiért, akik ilyen időben utaztak délre.
Iome nem mert menekülni, bár az őröknek, akiknek nem volt harci lovuk,
megparancsolta, hogy vágtassanak Homályerdébe.
Binnesman, a varázsló, egész nap a Király Tornya körül szorgoskodott,
gyógyfüveket gyűjtött, és rúnákat rótt a kapuk fölé.
Délután kettőkor Gaborn parancsa erősebben hangzott fel fejében, mint
bármikor előtte. - Menekülj már, könyörgök! Sylvarrestában biztos halál vár
rád!
Binnesman lerohant a toronyból.
- Asszonyom! - szólt Myrrimának, mivel Iome éppen vitába keveredett egy
ruhaárussal, aki nem akarta otthagyni a boltját. Éppen gyapjút festett skarlát
színre, s ha korán veszi ki az anyagot a festékből, zavaros rózsaszínű lesz. Ha
nem fordítja meg, egyenetlen lesz a festés. S ha túl sokáig tartja benne, a
gyapjú felenged, a szövés szétfoszlik, és tönkremegy az anyag.
- Asszonyom! - sürgette Binnesman Myrrimát. - El kell vinnie Őfelségét
innen! A Földkirály szólított minket. Nem késlekedhetnek többet!
- Csak a szolgálója vagyok! - mondta Myrrima. - Nem parancsolhatok neki!
Binnesman kabátja zsebeit kezdte kutatni, s kivett egy gyógyfüvekkel teli
csipkekendőt.
- Adj ezekből Ioménak, Sir Donnornak és Jureemnak. Van benne erős
aranybabér, mályvagyökér, krizantémlevél és hollógyökér. Ez is segít a
Sötétség Harcosa ellen.
- Köszönöm! - mondta Myrrima. Binnesman, mint Földőrző, minden
gyógyfű hatását megerősíthette. Még egy ilyen kicsi csomó gyógyfű is nagy
áldás lehetett az ő kezéből.
Binnesman megfordult és elsietett a Vajhordó utca irányába, a Vaddisznó
Hordájához címzett fogadó felé.
Myrrima odament Ioméhoz.
- Asszonyom, könyörgök, menjünk! A város nagy részét átkutatták már, és
egyre fogy az idő.
- Napszálltáig még van pár óránk - ellenkezett Iome. - Mások is maradtak a
városban.
Jureem néhány lépésnyire állt, nyugtalanul az állát simogatta.
- Hagyja őket a városőrségre! - könyörgött Myrrima. - Nevezzen ki egy
parancsnokot, hogy igazságot tegyen Felséged nevében.
Iome zavartnak és aggódónak tűnt.
- Nem tehetem! - suttogta, hogy a városőrök ne hallják. - Látod, milyenek.
Durvák. Nekem kell vigyáznom a népemre!
Iomének igaza volt. Az őrség megrészegült az örömtől, hogy ennyi tolvajt
találtak. Mivel már évek óta bűnözőkre vadásztak, hajlamosak voltak rá, hogy
mindenkit kiirtsanak, akit csak rajtakaptak. Iome nem bízott abban, hogy
parancsára az őrök tartózkodóan és együttérzően viselkednek majd.
Myrrima érte is aggódott.
- Hiszen gyermeke is van, akire vigyáznia kell!
Az Iome arcán átfutó fájdalom láttán Myrrima tudta, hogy rosszat mondott.
Iome igenis gondolt gyermekére. Egy kicsit másképp aggódott érte, és
rettenetesen meg volt rémülve.
De hűvösen csak ennyit mondott:
- Nem látok egyetlen okot sem, ami miatt egy gyermek a méhemben
megakadályozna a kötelességem teljesítésében.
- Bocsáss meg, Felség! - mondta Myrrima. - Helytelenül szóltam.
Az őrség kapitánya ebben a percben egy dongalábú fiút cipelt fel az utcán.
Nem úgy rángatta mintha tolvaj lenne, inkább segítően fogta a fiú karját,
akinek láthatóan fájdalmai voltak, s nehezére esett óriásira dagadt lábait
vonszolni.
Félúton gyermek- és felnőttkor között, félt másoktól segítséget kérni,
egyedül viszont nem tudott elmenekülni.
- Ki ez itt? - kérdezte Iome.
- Egy árva - felelte az őrkapitány.
Myrrima rápillantott a lovakra, akik nem messze, kikötve álltak. De Jureem
már erősen tartotta a heveder szíját, és kulacsokat kötözött a lovak oldalára. A
kiskutyákat is összeszedte, két fedeles kosárba pakolta őket. A kutyusok
ugattak és csóválták a farkukat Myrrima közeledtére.
Sir Donnor a hátasok mellett állt.
- Asszonyom! - mondta. - Mennünk kell. Örülnék, ha legalább asszonyom
elhagyná a várat!
- Itt hagyjam Iomét? - kérdezte Myrrima.
- Itt leszek én, hogy vigyázzak rá! - felelte Sir Donnor. - Az ő lova
gyorsabb, mint a tiéd. Még ha csatlakozol is Jureemhoz néhány mérföldnyire
az úton, akkor is jókora előnyöd lesz. El tudnál rejtőzni a fák alatt, ha kell.
Jureem, már a lován ülve, idegesen szólt rá.
- Igaza van, legalább az erdő szélét érjük el.
Myrrima, mielőtt átgondolhatta volna, már a lován ült, s átviharzott a
felvonóhídon, ki a várból. A várárokba pillantott, s látta, hogy a hatalmas
tokhalak rémülten köröznek, s még mindig róják rúnáikat, mostanra már egy
éjjelt és egy nappalt is itt töltöttek. A mező felett pacsirták röpködtek idegesen
ide-oda, mintha a tél közeledtét éreznék, és nem tudnák, merre meneküljenek.
Néhány óra alatt az ég erősen sötétedni kezdett körülöttük, s most már
piszkos ólomszürke volt. Myrrima egy óriási fekete villámlást látott közeledni
dél felől.
 A hegytetőn vágtattak, s Jureem az őszi fák rejtekhelye felé fordult. A
kutyusok a kosárban morogtak és csaholtak, mint a vaddisznó szagát érző
vadászkutyák.
Ahogy a majdnem levéltelen, kopasz fák rejtekébe értek, Myrrima
megérintette a fűszercsomagot ruhája zsebében, s hirtelen rádöbbent, hogy
nem osztotta el őket Binnesman kérése szerint.
A délről feléjük rohanó fekete felhő mélyen felkavarta. Felnézett és rájött,
mi zavarta: a felhőt nem a szél fújta, hanem a szélirányra merőlegesen
közeledett feléjük. Fény villant az égen, és villám csapott le.
A Sötétség Harcosa nem vár napszálltáig a támadással, nyomában jön a
sötétség.
- És én védtelenül hagytam asszonyomat! - gondolta Myrrima.
Kiragadta a gyeplőt Jureem kezéből, megfordította lovát, és visszavágtatott
a kastélyba.

A KIRÁLY TORNYÁBAN

Iome az alsó várudvaron kérdezgette a dongalábú fiút. Az leszegett fejjel

álldogált a macskakövön, láthatóan megilletődve, hogy a királynő elé citálták.
Elfogódottsága kevésbé, határozatlansága annál inkább érdekelte Iomét.
Jobb lába annyira feldagadt, hogy még nadrágot sem tudott húzni rá. Régi
zsákanyagból varrt tunikát hordott, olyan viseltest, hogy a vár legszegényebb
lakója is szemétre hajította volna.
- Hány éves vagy? - kérdezte Iome gyengéden.
- Tíz! - felelte a fiú, majd egy perc múlva hozzátette. - Őfels...
asszonyságom.
Iome elmosolyodott. Hívhatta volna Őfelségének a saját maga által kiagyalt,
durva kifejezés helyett.
- Tízéves? - kérdezte. - Olyan régen laksz Sylvarresta várában? - Úgy
emlékezett, hogy sosem látta azelőtt.
- Nem - mondta a fiú lassan, s nem mert felnézni. - Balliwickből jövök. - Ez
egy falucska volt Heredon nyugati határán .
- Hiszen az hosszú út, legalább száz mérföld! - mondta Iome. - Ácsinas
vagy? Ki hozott ide?
- Azért jöttem, hogy megnézzem a Földkirályt - válaszolta a fiú. - Gyalog
jöttem. Szerdára értem ide, de akkor vadászaton volt... - A fiú lába dinnyemód
megdagadt, és bokája szörnyen megcsavarodott. Csizmát nem lehetett húzni
rá, így egyszerűen rongyba tekerte, és a kötésen gyalogolt idáig. Iome
belegondolt, hogy valószínűleg csecsemőkorában törhetett el a lába, és rosszul
forrt össze. Habár nem tudta elhinni, hogy ilyen lábbal valaki végig tudná
gyalogolni az utat Balliwickből idáig. Valószínű, hogy lépésről lépésre,
fájdalmasan vonszolta magát, míg ideért.
- A Földkirály elment - mondta Iome. - Háborúba ment.
A fiú a földre szegezte a tekintetét, és a könnyeivel küszködött. Iome nem
tudta, mit tegyenek a fiúval.
Talán a fogadóban akad számára hely, a betegek mellett! - gondolta Iome. -
De így itt hagyni veszélyes lehet.
A fiú száz mérföldet gyalogolt, hogy Iome férjét lássa, de Gaborn már délre
tartott, s az asszony rájött, amilyen lassan tud menni, meglehet, sosem érné be
a Földkirályt, így nem kérheti a kegyét. Míg a lysle-i kereskedőhercegek arra
sem vették a fáradtságot, hogy táborukból urukhoz menjenek, addig ez a fiú
fél Heredonon átgyalogolt, hogy férje áldását kérje. Nem hagyhatta itt. De
magával vinni sem lenne könnyű.
- Dél felé megyek - döntött végre Iome. - Velem jöhetsz a lovamon, de
először keresünk valami rendes ruhát neked.
A fiú csodálkozva kapta fel a fejét, mivel nem is remélt ilyen kegyet. De
ahogy felnézett Iome, bosszankodni kezdett. Myrrima már elhagyta a várat
Jureemmal. A nap állása szerint pedig legfeljebb délután kettő lehetett.
Napszálltáig még órák vannak hátra. Már-már reménykedni kezdett, hogy
esélye lesz az életben maradásra. A városi őrök átkutatták a város keleti
szárnyát, begyűjtötték az összes lakóját, és délre küldték őket.
- Menj a Király Tornyához! - szólt Iome a fiúnak. - A legfelső emeleten
menj a bal oldali terembe. Ott találod a szobámat. Nézz be a szekrénybe, és
keress magadnak egy megfelelő tunikát, és utazóköpenyt, majd csutakold le a
lovat, ami az udvarban áll. Ha végeztél, gyere vissza, és várj amíg
indulhatunk.
- Igenis, Uram! - felelte a fiú. Iome elmosolyodott a megszólításon. A
kölyök felugrott, és félig bicegve, félig szaladva megcsavarodott lábán,
elvánszorgott felfelé a Piac Utcán.
Iome behunyta a szemét, hogy megőrizze a pillanatot. Az őrök éppen most
kutatták át a város északi részét. További két óra. Legalább ennyi időbe telik,
mire kiürítik a várost.
Hirtelen Gaborn figyelmeztetése harsant tudatában.
- Rejtőzz el! Túl késő már, hogy elmenekülj! Rejtőzzetek el mindannyian!
Iome körülnézett. A várudvarnak ebből a részéből nem láthatott át a
várfalon. A várkapunál álló őr odakiáltott.
- Felség, délről jön valami - egy nagy árnyék a felhők felett!
Ahogy ezt kimondta, villám csapott Homályerdébe. Fény villant. Nem
messze tőlük, Iome lova felágaskodott, s rángatni kezdte pányváját.
Sir Donnors megragadta Iome ménjének gyeplőjét, felugrott lovára, Iome
Naplója követte.
- Felség! - kiáltott Sir Donnors. - Mennünk kell!
- Bújj el! - parancsolta Iome megdöbbenve, hogy menekülni akar, pedig a
Földkirály rejtőzködést parancsolt.
- De hisz gyors lovaink vannak! - mondta Sir Donnor. - Gyorsabbak, mint a
szél!
Talán Sir Donnorsnak van igaza! - gondolta Iome. Egy sebes ló lehagyhat
egy ilyen teremtményt. - De mit áltatom magam? Sosem kockáztatnám meg!
- Rejtőzz el! - csapott belé Gaborn figyelmeztetése ismét. Iome odarohant,
és felugrott a lovára. Sir Donnor megfordította lovát, és a várkapukhoz sietett,
keresztül a felvonóhídon, ki Sylvarresta várából, még vissza sem nézett.
Biztos volt benne, hogy királynője követi. Iome Naplója szorosan a nyomában
lovagolt, de mivel már évek óta úrnőjén tartotta a szemét, az éltes asszonyság
hátrapillantott, s észrevette, hogy Iome nem követi őket.
A Napló arcára kiült a döbbenet, és elsápadt a félelemtől.
De Iome nem hagyhatta ott a dongalábú fiút.
- Megyek a fiúért! - kiáltotta.
Iome megsarkantyúzta a lovát, és felnyargalt a Piac Utcán, lova patái
csattogtak a macskaköveken, lehelete forrón csapott ki szájából. A Napló
követte őket, vagy százlépésnyire lemaradva.
Ahogy Iome hátasa elért a Fekete Sarokhoz, megfordult és a Királyi Kapu
csapórácsához sietett, hogy végig beláthassa az előttük elterülő völgyet. Innen
beláthatta a Sylvarresta vára előtti mezőket: a Wye folyó ezüst fonalként
kanyargott végig a vár keleti mezőin, Homályerde pedig őszi aranyban és
vörösben pompázott a feketére égetett, déli mezők felett.
Az elfeketedett mezőn át Sir Donnor nyargalt ménjén, vissza a városba,
miután észrevette, hogy Iome nem követi.
Iome legnagyobb rémületére látta, hogy Myrrima is lefelé száguld a
hegyekből, és csatlakozik Sir Donnorhoz.
Iome is észrevette, hogy egy gömb száguld feléjük a felhőkből. Hirtelen
sötétség öntötte el az eget, feketébb a legzordabb éjszakánál. Tornádó kísérte a
gömböt, fény-, forróság- és tűzörvény kavargott a belsejében.
A Sötétség Harcosa tűzszövő nagymestereket megszégyenítve kavarta a
fény- és hóvihart, és maga felé fordította az erejét. A gömb középpontjában
örvénylő levegő és éjfátyol beborította a Sötétség Harcosát.
Most éppen azok felé tartott, akik a vár irányába vágtattak; úgy közeledett
Sir Donnorhoz, mint ahogy sas csap le a galambfiókára.
Myrrima kiszáguldott az erdőből, és erősen a lova véknyába nyomta sarkait,
hogy gyorsabban vágtathasson. Erősen szorította a Binnesmantól kapott
gyógyfűcsomót. Myrrimának sosem volt lova, csak azért tanult meg
lovagolni, mert a bannisferri fiúk néha ragaszkodtak hozzá, hogy velük
tartson.
Most a vár felé tartott, és könyörtelenül hajtotta lovát a Sötétség
Harcosának jövetele miatt, a szél a háta mögött süvített. Sir Donnor is felé
tartott, menekülve a várból. Most megfordította lovát, és artikulátlan hangon
ordított, hogy megállítsa őt.
A Sötétség Harcosa közeledtével a téli éjnél is sötétebb éjszaka szállt rájuk.
Myrrima lova fejest ugrott az egyre vastagodó homályba. Felnézett a
városra, és mozgást vett észre. Iome lova átvágtatott a hegykorona kopár
zöldjén, a Király Tornya felé. Utazóköpenye szélzsákként lobogott az
orkánban.
Myrrimának úgy tűnt, hogy a Sötétség Harcosa hirtelen lelassított, és a
királyné sarkába lopakodott csendesen.
Reménykedett, hogyha sürgeti lovát, pillanatokon belül elérheti a várat,
mely magas mellvédjével és falaival a biztonságot jelentette. Hátasa befordult
egy kanyarban, Myrrima erősen kapaszkodott, hogy le ne essen. Visszanézett.
Sir Donnor mögötte vágtatott, próbálta beérni őt. A lovag félig oldalt fordult,
és elővette harci bárdját. Úgy nézett ki, mintha meg akarna fordulni, hogy
rohamra induljon.
A sötétségből egy szélgömb szállt alá. Myrrima látta, ahogy végigsiklik az
elfeketedett mezőkön, felkavarja a múlt héten itt tombolt tűz hamuját, és mint
gigászi penge, leborotválta Sir Donnor lovának hátsó lábait.
Sir Donnor felordított, majd kizuhant a nyeregből, amikor lova felbukott.
Myrrima rákiáltott a lovára, hogy fusson tovább. Íját és tegezét is kikapta a
nyeregtáskából.
Sir Donnor felkiáltott, de hangját elnyomta a körülötte kavargó szél
süvítése. Myrrima visszanézett. Sir Donnort elnyelte a sötétség.
Myrrima továbbnyargalt. Már majdnem elérte a felvonóhidat. Még a
sötétedő homályon át is látta a kaput.
- Ugorj! - ordított ménjének abban a hiábavaló reményben, hogy a paripa
gyorsabban ugrik, mint fut.
Hallotta, ahogy egy világító fénydárda csapódik be mögötte, és a lova
megrándul, majd remegni kezd. Lendülete hirtelen megkétszereződött, ahogy
a fénydárda becsapódásának ereje előrelökte. A ló bucskázva felemelkedett, és
vele együtt Myrrima is bukfencezni kezdett a levegőben.
Iome nem látta a dongalábú fiút. Abban a pillanatban leugrott hátasáról,
ahogy az lelassított, és rögtön a torony felé rohant.
- Kisfiú! - kiáltotta Iome. - Itt vagy?
 - Uram! - szólt a fiú a lépcső tetejéről.
Odakint villám csapódott be, és megrezegtette az ablakokat. A szél úgy
sikoltott a torony falai között, mintha fájdalmai lennének.
- Lefelé! - kiáltott Iome - itt a Sötétség Harcosa!
A fiú azonnal rohanni próbált, megbotlott és legurult a szőnyeggel fedett
lépcsőkön. Pillanatokon belül előtte állt, kissé idétlenül mutatott a király
legszebb brokát kabátjában, egy arannyal átszőtt, bíborcsíkos, gyönyörű
ruhadarabban. A fiú nyilván nem tudott ellenállni a kísértésnek és felpróbálta.
Villám dörrent, és minden fény kihunyni látszott, ahogy a sötétség elöntötte
a várat. Szél sivított keresztül a Király Tornyán, és megzörgette az ablakokat.
Iome az ajtó felé fordult, mikor odakint újabb villám csapott le. Iome lova
felnyerített a félelemtől, majd az asszony hallotta a tompa puffanást, ahogy az
állat teteme a földnek csapódott. Majd a szél felkapta, és lassan forgatta
tízlépésnyire a föld felett, úgy játszott a mázsás tetemmel, mint macska az
egérrel.
A dongalábú fiú felsikoltott rémületében. Iome is rettegve nézett körül.
Naplója nem ment vele a toronyba. Elgondolkodott, hol is lehet? A Napló még
a legnagyobb veszélyben sem hagyta el őt.
Kirohant a külső kapuhoz, de a szél megragadta a hatalmas tölgyfaajtót, és
az arca előtt becsapta.
- Rejtőzz el! - csendült agyában Gaborn hangja. - A szerelmünkre,
könyörgök neked, rejtőzz el!
- Erre! - hívta Iome a fiút, s megragadta a kezét. Fojtogató sötétség burkolta
be a várat. Nem az a sötétség volt ez, amit egy csillagfényes éjszakán lát az
ember, vagy amikor viharos éjjelen felhők borítják be az eget. A fény
tökéletes hiánya volt ez, a legsötétebb pince sötétje.
Iome jól ismerte a torony minden zegzugát. Áttapogatózott a nagytermen a
konyha felé, s arra gondolt, hogy valamelyik zöldséges ládában bújik meg.
De eszébe jutott Binnesman kamrája a pincében. Emlékezett a Föld erejére,
amit abban a szobában érzett. A vár mélységeiben, földdel körülvéve.
Hirtelen megfordult, az alsó útra rohant, amit ritkán használtak, és kivágta
az ajtót. A lefelé vezető lépcsők rücskösek és egyenetlenek voltak. Felülről a
negyedik pedig billegni kezdett. Iomének óvatosan kellett lemásznia rajta. A
pincét nem tartós használatra tervezték. A lehető leglassabban vezette a fiút
lefelé.
Fényt látott maga előtt.
Iome elérte az ajtót a lépcső alján, bezárta maguk mögött, és be is reteszelte.
Odakint süvöltött a szél. Villám csapkodott, jégeső verte a falakat.
Odafent a torony minden ablaka zörgött, ahogy a szél rázta a tornyot. Iome
bosszankodni kezdett. Az ablakmélyedés betétes mozaikablaka a Királyi
Toronyban ezer éve a helyén van. Az üveget nem lehet pótolni.
A zárt ajtó mögött Iome érezte az alattuk pislákoló tűz erejét. A levegő
negédes volt a citrom, verbéna illatától, ami Binnesman kamrájából, a
tűzhelyéről érződött. Iome fél órája nem látta a varázslót. Az utolsó, amit
tudott róla, hogy elindult a városbeli fogadók irányába, hogy segítsen a
betegeken, de még visszajöhetett ide. Lehet, hogy az egyik oldalúton indult a
torony felé.
Binnesman azt tervezte, hogy megütközik a szörnyeteggel. Iome
reménykedett, hogy a kamrájában találja.
Lerohant a pincébe, ott találta a verbénával teli lábast, s néhány széndarab is
égett a parázson. A fiú odarohant a tűzhöz.
Iome bevágta az ajtót, és kereste a reteszt, hogy bezárja. Binnesman
ajtajának még zárja sem volt.
Keresgélt valamit Binnesman szobájában, amivel eltorlaszolhatja az ajtót.
Voltak különböző nagyságú kövek, a Látó Kövei között, de túl nagyok voltak
ahhoz, hogy egyedül odagurítsa őket.
- Bújj el! - szólalt meg Gaborn hangja. - Érted jön!
Binnesmannak ágya sem volt, ami alá elbújjanak - csak egy földkupac a
sarokban.

Myrrima magához tért, s arccal a vízben feküdt. Vizet, algával kevert hideg
vizet érzett a szájában.
Minden tagja lüktetett a fájdalomtól. Hiába kutatott az agyában, nem tudott
visszaemlékezni, hogyan esett le lováról, és azt hitte, hogy csontja tört,
mielőtt belezuhant a vízbe. Sötétség honolt fölötte.
Lova fájdalmasan nyihogott, és nem messze tőle a vízben kapálózott. A
kapálózás hullámai dobták fel őt is víz színére, mint egy darab parafakérget.
- Haldoklom! - gondolta kábán.
Lebegni kezdett a jéghideg, dermesztő vízben. Nagyon gyengének érezte
magát. Nem tudott mozdulni. Küzdött, hogy legalább a kezét emelje, és
ússzon - a partra, a várfalhoz, mindegy hová - de semmire sem volt képes.
Ráadásul a sötétségben semmit sem látott.
Feje felett szelet érzett, hatalmas szárnyak simítását, ahogy az a valami
lebegett felette.
Mindegy hová jutok, csak meleg legyen! - gondolta.
Erőlködött, de bárhogy küzdött, érezte, hogy alámerül.
- Mindegy! - gondolta. - Nem baj, ha ma meghalok, ha csatlakozhatom
Homályerde árnyaihoz.
A halállal Myrrima elveszti adományait. Húgai boldogok lesznek, ha
visszanyerik szépségüket. Anyja visszakapja elméjét. Bannisferri
házikójukban tovább élhetnek és dolgozhatnak, s boldogok lehetnek. Nem
számított, hogy Myrrima meghal.
Küzdött, de érezte, ahogy a sötétségből a várárok tökéletes homályába
süllyed.
Egy hatalmas tokhal úszott el mellette, megérintette a kezét, és tovább
kanyargott a vízben. Érezte sodrását a tenyerén, majd egy pillanat múlva
visszatért. A nagy hal lustán, tekergő mozgással körülúszta, mintha táncolna.
- Segíts! - nyögte Myrrima - haldoklom.
Becsukta a szemeit és hosszú ideig feküdt, hagyta, hogy a víz elzsibbassza.
A hideg víz megnyugtatta, még a csontjaiban mardosó fájdalom is elmúlt.
- Milyen jó itt! - gondolta. - Bárcsak itt maradhatnék egy teára. - Egy
pillanatra elszunnyadt, majd felébredt.
Valami fény derengett már, éppen annyi, hogy homályosan látta, hol is van.
A várárok vizében, az iszapban feküdt.
Egy tokhal úszott át a vízen, és közelebb jött; egyik ezüst színű szeme
rendületlenül nézte őt. A nagy tokhal nyitogatni kezdte csontos ajkait,
érzékelői bajuszként konyultak le, kopoltyúi mozgásával együtt szája is nyílt
és csukódott.
Myrrima boldog volt, hogy életben van. Elméje tisztulni kezdett, bár tüdeje
majd szétrobbant légszomjától. Még két nagy tokhal úszott melléje, kavargó,
őrjöngő táncot lejtve.
Myrrima emlékezett a rúnákra, amiket róttak.
Védelem, gyógyítás. Napok óta újra és újra. Védelem, gyógyítás. A
vízmágusoknak nagy volt a hatalmuk.
Myrrima rádöbbenve, hogy életben maradt, hirtelen mások iránt is
érdeklődni kezdett. Felnézett a várárok aljáról. A felszín vagy harminclábnyira
volt. A sötétség még félig elfedte az eget.
Belenyomta lábujjait az iszapba, édesvízi kagylókat érzett a lábai alatt,
elrugaszkodott, és felúszott a víztükör tetejére.
Köhögni kezdett, hogy tüdejéből kitisztuljon a víz.
A meder alján könnyű volt súlytalanul feküdni. Most rá kellett döbbennie,
hogy ruhái megteltek vízzel, és nagyon nehezek úszás közben. Csapkodni
kezdett a jeges vízben, a part felé erőlködött, hogy a nádbuzogányokon
keresztül a partra mászhasson.
A vízben úgy elnehezedtek lovaglóruhái, mintha mázsás páncélingben
úszna. Meglátta az íját és a tegezét a közelben. A nyílvesszők fele kiesett a
tartóból.
Megragadta a fegyvert, majd odaúszott a nádhoz, kimászott és a fűre
rogyott. A fagyos víz megdermesztette tagjait, remegett a hidegtől.
Jégeső hullott rá.
 A zöld füvön fekve felnézett a homályba. Sötét honolt mindenütt, de
legfőképpen a Király Tornya körül.
Myrrima térdre emelkedett. Lova éppen akkor kecmergett ki a vízből.
Myrrima meglepődött, hogy élve látja, mert azt hitte, a fénydárda megölte az
állatot. Bár Bannisferre-ben ismert egy férfit, akit három különböző
alkalommal csapott meg a villám, és kutya baja sem lett néhány égési
sérülésen kívül, amelyeket büszkén mutogatott. Vagy a ló volt szerencsés,
vagy a vízmágusok gyógyították meg.
Egy kicsit messzebb Sir Donnor feküdt holtan lovának teteme mellett.
Myrrimának nem kellett odamennie, hogy lássa, Sir Donnor teste több részre
szakadt, lova pedig szinte a felismerhetetlenségig össze volt törve.
Myrrima nagy nehezen felállt, megfeszítette íját, és a húrra helyezett egy
nyílvesszőt.
Hátasa nyerített félelmében, s mikor végre partot ért, nekiiramodott a völgy
felé, ahol Jureem rejtőzött. A homályban Myrrima megfordult és végigrohant
a felvonóhídon, fel Sylvarresta várába.

A dongalábú fiú körülnézett a varázsló szobájában, fel a mestergerendáról

lógó fűcsomókra és a fűzfavessző kosarakra, melyek szárított füveket rejtettek
rongyfedelük alatt. Ioménak eszébe jutott, hogy Binnesman ma reggel
gyógyfüveket ment gyűjteni, s kétségbeesve nézett körül, hátha talál valamit,
amivel a varázsló harcolni szokott. Remélte, hogy Binnesman itt hagyta
néhány eszközét, de semmit nem talált.
Megpillantott egy batyut egy sámlin, és odarohant hozzá. Ez volt az a batyu,
amibe Binnesman füveket gyűjtött ma reggel. Kifordította. Aranybabér
levelek tucatjai, gyökerek, kéregdarabkák és virágszirmok hullottak ki belőle -
mestersége apró segédeszközei.
Iome felmarkolta őket, és védekezően maga elé tartotta. Fülelni kezdett.
Szíve a torkában dobogott. A dongalábú fiú zihált félelmében, és levegő után
kapkodott. Szél örvénylett a kastély körül, és meglobogtatta a tüzet a
tűzhelyen.
Odafenn a szobámban vannak opálkövek, gondolta Iome, és eszébe jutott a
fény, ami a kövekből feltört, mikor Binnesman a kezében tartotta őket. Nem
voltak olyan jó minőségűek, mint amit a varázslónak adott, de most bármi
jobb lehetett a semminél.
Feje felett lépéseket hallott, nehéz csizmák zaját a padlón. Szíve kalapált.
- Binnesman? - gondolta. Lehet, hogy Binnesman be tudott jönni a
toronyba? Vagy ez a Sötétség Harcosa lenne?
Akárki volt is az, az első emeleten járkált. - Nem lehet a Sötétség Harcosa -
vigasztalta magát Iome. A teremtmény a padló felett lebegne.
Szárnycsattogtatva érne földet, mint egy graak. S nem a bejárati ajtó előtt,
hogy úgy jöjjön be, mint egy egyszerű mosólány. Vagy mégis?
- Érted jön! - visszhangzott a fülében Gaborn figyelmeztetése.
A szörnyeteg átosont a padlón. Hallotta, ahogy karmok kaparásznak a
fapadló anyagán, amint elérte a fenti ajtót. Hallotta, ahogy szimatol, hátha
szagot fog.
Darabokra hasadó fa hangja töltötte be a levegőt, amikor a felső ajtó
berobbant.
Vaszsanérok és fémforgácsok gurultak le csilingelve a durva kőlépcsőkön.
Deszkák csattantak a földön.
A Sötétség Harcosa közelebb jött, berúgva az ajtó maradványait, és
szaglászva közelebb lépett.
A szél egyre csak süvített, dühöngött odakint, majd hirtelen elállt.
Minden elcsöndesedett, bár Iome még mindig érezte a vihart. Fojtogatóan
nehéz volt a levegő.
Az ajtó másik oldalán egy mély, nem emberi hang szólalt meg:
- Érezlek, asszony!
Iome visszafojtott egy kiáltást. Kétségbeesve keresgélt fegyver után.
Binnesman nem tartott túl sok mindent a szobában - sem kardot, sem tőrt, sem
íjat vagy gerelyt nem látott. Binnesman nem volt harcos.
Csak egy mágus.
Iome kaparászást hallott az ajtónál.
- Hallasz engem? - kérdezte a teremtmény.
- Én is érzem a szagodat! - válaszolta Iome. A szörnynek pusztulás-, haj-,
szél- és viharszaga volt.
Körülpillantott. A Föld Őrzői sok varázslathoz használtak mágikus földet.
Eszébe jutott, ahogy Binnesman összekuporodott a sarokban, és földet szórt
magára takaróul. Felmarkolt egy kevés száraz földet, és a levegőbe szórta.
- Gyere ki! - mondta a Sötétség Harcosa.
- Nem jöhetsz be ide! - kiáltott Iome. Remélte, hogy igaz. Érezte a Föld
erőit ebben a szobában. Hirtelen eszébe jutottak Binnesman szavai: A Sötétség
Harcosa a Levegő és a Sötétség szülötte. A varázsló a védelem és a földerők
rúnáit rótta a szoba padlójára.
A Föld mindig a Levegő ellensége volt. Odakint a Sötétség Harcosa úgy
kapta fel a széllel Iome lovát, mint ahogy a macska az egeret. De most a szél
elhallgatott. A fenevad idebent gyengébb volt. Újra megszólalt, most már
felbátorodva:
- Nem jöhetsz be!
A Sötétség Harcosa felhorkant, mint egy vadállat:
- Bemehetek érted. És be is megyek, ha kell! Gyere ide hozzám - suttogta a
Sötétség Harcosa - és életben hagylak!
- Nem! - felelte Iome.
- Add nekem a király fiát! - mondta a Sötétség Harcosa. - Érzem a szagát.
Iome szíve majd kiugrott a helyéből. A sarokig hátrált. A dongalábú fiú
remegett.
- A királynak nincs fia! - válaszolta Iome, s hangja remegett. - Ez csak egy
kisfiú.
- Érzem a fiú szagát! - válaszolta a Sötétség Harcosa. - A méhedben !

Myrrima csak futott, íjával a kezében, erősen lihegve az erőlködéstől.

Felrohant Sylvarresta utcáin, a Király Tornya felé. A Sötétség Harcosa az éj
sötét fátylába burkolta a tornyot.
Jégeső verte a kockaköveket mindenfelé, s hangosan pattogott az ólmos
tetőről a kereskedők negyedében.
Lángforgatag örvénylett a torony teteje felett, a kavargó tűz eltűnt a sötétlő
gömbben. Myrrima tudta, hogy Ioménak bent kell lennie a toronyban. Látta,
ahogy a torony felé vágtatott.
Az ég fekete maradt, ahogy a Sötétség Harcosa elszívta a fényt az égboltról.
Mindenhol, körbe a látóhatáron, fénysugarak világítottak, mintha ezüst tüzek
égnének a távolban. Ezek sápadt fényénél látta az utat, lábai sebesen
csattogtak a kockaköveken.
Futtában végiggondolta, hogyan lőhetné le a fenevadat.
Csak egy pár óráig gyakorolta az íjászatot az elmúlt két napban. Minden
nyila célba talált nyolcvan lépésnyi távolságból. Nem bízott annyira magában,
hogy messzebbről próbáljon lőni.
- A Hatalmakra! - gondolta. - Egyáltalán nem bízom magamban, egyáltalán
nem!
Jobban teszi, ha közel megy, és kényelmes lőtávolságba kerül. Szíve
kalapált, lélegzete szaggatottá vált.
- Ha elhibázom, meghalok! - gondolta. - Egyetlen lövésem van tehát.
A Sötétség Harcosa fénydárdákkal lövöldöz. Nem lesz második lehetősége.
Odaért a Fekete Sarokhoz. Elöl a csapórácsnál, ami a Király Kapuhoz
vezetett, egy sötétebb oszlop emelkedett.
A csapórács mögött Binnesman állt.
Arca elé tartotta kezeit, s széles mozdulatokkal körözött maga előtt, közben
halkan, hátborzongatóan kántált olyan szavakat, melyeket Myrrima nem
értett. Homályos zöld fény sugárzott tenyeréből, mintha lángoló zsarátnok
lenne, Myrrima világosan látta a férfit a fényénél. Rezzenéstelen tekintete a
sötétséggömbre szegeződött, ami a Király Tornyát körülvette.
Valami furcsa történt. A szél már nem süvöltött a torony körül, fény sem
villant.
A Sötétség Harcosa tombolása csendesedni látszott.
- Bent van Ioméval! - döbbent rá Myrrima. A gondolatra majdnem elájult,
és megtántorodott a kockaköveken.
Myrrima rohanni kezdett, közben attól rettegett, hogy a Sötétség Harcosa
meghallhatja a lépéseit. Hirtelen nem emberi sikoly tört fel a Király Tornyát
körülvevő sötétség szívéből. Belehasított az éjszakába és sokszorosan
visszaverődött a várfalakról. Binnesman megpörgette eszközeit és
diadalmasan kántálta:
- Alsóvilág Sasmadara! Megátkozlak! A Földnek Hatalmával pecsételem
balsorsodat. Kőrakás alkossa sírodat!

A Sötétség Harcosa megérintette az Iomét rejtő szoba ajtaját, s az

csikorogva kinyílt.
A fenevad mögötti bejárat sötétebb volt, mint az éjszaka. A sötétség lehelete
kúszott át a termen. A tűzre vetett széndarabok kezdtek kihunyni.
- Asszonyom! - kiáltott a dongalábú fiú, és odaugrott a tűzhöz. A Sötétség
Harcosa felmordult. Egy villámló nyílvessző csapott be Iome feje mellett, és
visszapattant az ősi faburkolatról.
Iome felkapott egy csomó levelet és gyökeret, remélve, hogy ez majd távol
tartja a fenevadat.
A Sötétség Harcosa fájdalmasan felvonyított.
A Király Tornya hirtelen megremegett, mintha földrengés rázná. A falak
mindenfelé megrepedeztek. A ropogó fa hangja és az egymásra hulló kövek
zaja megtöltötte a levegőt. A kosarak lehullottak a polcokról. Felülről nehéz
tölgyfagerendák indultak meg recsegve.
A tökéletes sötétség közepette hatemeletnyi kő roskadt össze.

Gaborn ájult álomban aludt, amíg csapatai gyülekeztek. Bár többen

megpróbálták, senki sem tudta őt felébreszteni. Sir Langley meghallgatta
Gaborn szívdobogását, és csak ennyit mondott:
- Tegyük a lovára, és hagyjuk aludni, ha ez az akarata. Magam büntetem
meg, aki megzavarja a nyugalmát!
Álmában Gaborn egy nagy és terjedelmes épület felett lebegett.
Lehetett akár a Kék Torony is, a Hullámok Udvara mellett, bár Gaborn még
sosem járt benne.
De nem, ez az épület sokkal kormosabb és vészjóslóbb volt. A falakat nem
borították díszek, nem függtek rajtuk lámpások. A kőcsipke régi volt, a
vakolat megrepedezett.
Az épület hideg volt, mint egy börtön. Szürke kövei néhol lazán kiálltak a
falból. De nem is börtön, inkább valamiféle rom, egy tető nélküli labirintus.
A nyirkos toronyban Myrrima és Iome bekötött szemmel menekültek Raj
Ahten elől. Gaborn egy magas fáról csüngő vaskalitkában ült bezárva. Lefelé
bámult a labirintusra, a mennyezeten ütött réseken keresztül.
Hallotta, ahogy a Farkasúr nedves talpai csattognak a földön, s úgy
hangzott, mint karmok csapkodása a padlón. Néha meg is látta a Farkasúr
sötét alakját. Iome és Myrrima szorult helyzetben voltak, de úgy tűnt, nem
ismerik fel a veszélyt. Figyelmeztetnie kellett őket.
- Rejtőzzetek el! Rejtőzzetek el! - könyörgött. Valahányszor el akartak
rejtőzni egy sarokban, az álom sötét teremtménye mindannyiszor közelebb
lopakodott hozzájuk.
- Bújjatok el! - figyelmeztette őket.

Binnesman befejezte a bűvös kántálást, s eszközei forgatását. A zöld

fénynyaláb, mint a nyári levelek közt beszűrődő fény, előtört az eszközökből
és a torony felé sugárzott.
A fény száműzte a sötétséget, majd maga is eloszlott.
Kőtörmelék és több tonnás sziklák borították a helyet, ahol nem sokkal
ezelőtt a torony állt.
A Király Tornya feletti tüzes fergeteg tovább pörgött és rázkódott.
Hirtelen szikrázó napsütés ragyogott fel az égen. A levegőben por kavargott,
és Myrrima átrohant a csapóajtón Binnesman mellé.
A varázsló győzedelmesen nézett körül.
Myrrima elborzadva bámult.
A Király Tornya teljesen romba dőlt. Tizenöt lábnyi magas kőoszlopok
hevertek a földön, köröttük por szállingózott. Bútor- és vakolatdarabok
színesítették a roncsokat, és egy vízköpő, ami a torony felső emeletén, az
oszlopok tetejét díszítette, úgy feküdt a kupac tetején, mintha balsorsán
vigyorogna gúnyosan.
Myrrima döbbenten bámult, agya elzsibbadt.
Binnesman rápillantott.
- Bebörtönöztem a fenevadat! - mondta, fáradt hangon. - Földbe
bilincseltem. - Végül rálépett a gyógyfüvekre, és így szólt. - Remélem, benn is
tudom tartani!
Myrrima körülnézett a várudvarban. Látta, ahogy Iome rövid ideje a torony
felé tartott. De Iome lova eltűnt.
Hirtelen megpillantotta, az Elkötelezettek Tornyának merlonján,
nyolcvanlábnyira a földtől. A ménre mutatott, és felkiáltott:
- De Iome bent maradt a toronyban! Összezártad őket!
Növekvő félelmétől megtántorodott.
 - Nem! - ordított fel Binnesman.
Ezzel a kő- és törmelékhegy, ami egykor torony volt, hullámzani kezdett.
Sziklák gördültek félre.
Tűzörvény kavargott a tátongó nyílás felett, és újra sötétség itatta át az eget,
teljesebb és feketébb, mint valaha.
Binnesman rémülten kiáltott fel. Myrrima rádöbbent, hogy jobbat nem
tehetnek annál, mint hogy teljesítik a Földkirály tanácsait. A csapórács alá
rohant és remegve a falnak vetette a hátát.
Szél támadt és keresztülfújt a csapóajtón, megrázta a várat. Myrrima háta
mögött a falon jeges borzongás futott át, de Binnesman állta a sarat, s rúnákat
rótt a földre eszközeinek hegyével, s közben szavakat kiáltozott, melyek
dübörgő szélként távoztak ajkáról és tovarepültek.
Myrrima most valami csodálatosat látott: bár szél zúgott a varázsló körül,
nem érintette meg őt. Még köpenye szegélyét sem emelte meg.
Fény csapott ki a sötétségből, és a lábánál ért földet, de Binnesman
védőrúnái elég erősek voltak ahhoz, hogy nem találhatta el. Zöld fény
áramlott rendületlenül az eszközökből, és Binnesman tovább figyelt.
Zsebéhez nyúlt, kivette az opált, ami hirtelen világítani kezdett a kezében.
Myrrima először azt hitte, hogy fényt bocsát ki a kő, ahogy a Vaddisznó
Horda fogadó sötét pincéjében. Ehelyett észrevette, hogy valami teljesen más
történik. A kő most összegyűjtötte a fényt. A tűzörvény, amit a Sötétség
Harcosa az égről gyűjtött, hirtelen megcsavarodott, és most a fénye a kőbe
ömlött. Úgy szívta magába a fényt, mint szivacs a vizet.
A homályban derengeni kezdett a fény, és a váron végigrohanó, dühöngő
vihar gyengülni látszott, hamarosan csak erős szél maradt belőle. Az árnyékok
megnyúltak, s az ég már csak annyira volt fénytelen, mint egy átlagos estén.
Myrrima nevetést hallott a Király Tornyát körülvevő, sötétebb árnyékok
közül - mély, nem emberi hangon.
- Azt hiszed, ellophatod az erőmet, varázsló? A köved túl kicsi, hogy mindet
magában tartsa!
Myrrima megremegett. Szorosan fogta íját. Nyílvesszőjét az íjra tette. A
füléhez húzta az íjat, érezte a fájdalmat az ujjain, ahol az elmúlt kétnapi
gyakorlás lekoptatta a bőrt.
Nagy levegőt vett, és a csapóajtó szájához futott.
A Sötétség Harcosa, árnyakba burkoltan, előtte állt. Nyolc, vagy kilenc láb
magas lehetett, most úgy nézett ki, mint egy magas, sötét szőrrel borított férfi.
Hideg, fehér villanások futottak át meztelen húsán, és megvetően bámult rá.
Myrrima nem kockáztathatott meg egy próbalövést. A szörnyeteg nagyjából
hatvanlépésnyire állt, és a lány egyenesen a bestia testének közepére célzott.
Egy szempillantással később kilőtte a vesszőt. A szél hirtelen süvíteni
kezdett körülötte, ahogy a Sötétség Harcosa meglebbentette szárnyát.
Fénynyaláb csapott ki a tenyeréből, és a Myrrima feje feletti kőboltívbe
vágódott. Szikladarabok záporoztak a lány nyakára.
A nyílvessző magasabbra repült, mint ahová Myrrima célzott, már-már úgy
tűnt, elsuhan a szörny feje felett.
De a Sötétség Harcosa egy szárnycsapással egylábnyira felemelkedett, s így
a nyíl pontosan a testébe csapódott, s eltalálta a fenevad vállát.
A Sötétség Harcosa felkapta a fejét, és megrázkódott. Az udvar
macskaköveire esett, fájdalmasan vonaglott és próbált a szárnyába burkolózni,
elbújni, ahogy a kimerültség erőt vett rajta. Velőtrázó ordítást hallatott.
Myrrima újabb nyílvesszőt ragadott, és közelebb rohant. A vér hangosan
lüktetett ereiben. A fény még mindig Binnesman opáljába áramlott.
Gaborn parancsa ellenállhatatlan erővel érkezett elméjébe.
- Most! Most lőj!
Myrrima odarohant a Sötétség Harcosához. A teremtmény kígyóként
sziszegett rá. Rettegéssel és megvetéssel vegyes tekintettel bámulta Myrrimát
szárnya mögül.
A lány megfeszítette íját, és útjára küldte a nyílvesszőt, a fenevad szemére
célozva.
Éles napfény áradt szét az égen, miközben Myrrima zihálva állt a Sötétség
Harcosa fölött.
Hirtelen rádöbbent, hogy visítva kiabál a teremtményre, egyfolytában azt
ismételgetve:
- A Hatalmak verjenek meg, te mocsok! Légy átkozott! Megöllek!
Odarohant, és rugdosni kezdte a fenevad még mindig vonagló testét. Úgy
tűnt, a szörny a lány felé nyúl háromujjú mancsával. Visszaugrott, és még
mindig ordított, egyszerre félve, megkönnyebbülten és fájdalmasan.
- Gyere onnan! - kiáltott Binnesman. A lány mögé rohant.
A Sötétség Harcosa ebben a pillanatban hátrafeszítette a gerincét, széttárta
szárnyait, és egyik mancsát a levegőbe emelte. Nem emberi hang tört fel
torkából, egy száraz sziszegő morgás, egyáltalán nem hasonlatos az állatok
halálhörgéséhez.
Fekete szél tört elő torkából, vele együtt egy iszonytató ordítás hagyta el
ajkait. A szél ereje a földre nyomta a lényt, s Myrrima hátrálva próbálta
mozgásra bírni lábait, hogy elmeneküljön.
A lány rádöbbent, ostobaság volt megölni a Sötétség Harcosa testét, hisz
nem számolt a benne rejlő őserővel.
Hatalmas, kavargó szél csapott kalapácsként Myrrimára, hátralökte, és
kipréselte belőle a levegőt. Bordái fájtak, mintha letaglózták volna. Lábai
elvesztették az utat, már a szél fújta őt, végig a kőpadlón. Ezernyi hang
sivított körülötte, mintha testetlen árnyak jajveszékeltek volna.
A jajszó végigsüvített az udvaron, és tornádóvá változott, egyre feljebb és
feljebb ragadva a Sötétség Harcosa testét. A tornádó tölcsérének csúcsa
felkapta a kockaköveket, és földrengésszerű robaj kíséretében a kavargó
homályba szippantotta. A tornádó koronáján az egekbe ívelő villám lobbant. A
kavargó levegőmassza vadul forgott, majd észak felé húzódott. Hatalmas
szikladarabok emelkedtek a levegőbe.
Hirtelen három villámnyaláb csapott be Myrrima mellett. A tornádó feléje
tartott. Myrrima érezte, ahogy a levegő ujjai megérintik, és a kavargás szíve
felé húzzák. Binnesman ordított, megperdült és négykézláb próbált
megkapaszkodni a padlókövekben.
A szél felemelte a lányt, egy pillanatig egy helyben lebegtette, mintha azon
tűnődne, mit tegyen vele.
Myrrima ekkor meglátta Binnesmant. Az öreg varázsló harcolt a széllel, ami
majd letépte a köpenyét és összeborzolta a haját. Binnesman felé nyújtott
valamit, s Myrrima őrült erővel megragadta. Érezte, hogy bütykös, fényesített
gyökeret tart a kezében. Nagy szikladarab tört le hirtelen az Elkötelezettek
Tornyáról, kéttonnás kődarab zuhant le, mintha pontosan feléjük dobták
volna.
Binnesman felemelte a kezét, és hatalmával elérte, hogy a szikla hirtelen
irányváltással balra kitérve essen a földre, nem sokkal mellettük.
- A Földre kérlek! Élj, élj a Földért! - kiabált Binnesman.
A szél csak tépte Myrrimát erős ujjaival, s megpróbálta továbbrepíteni,
Myrrima pedig minden erejét összeszedve tovább kapaszkodott a gyökérbe.
Binnesman elővett egy maréknyi levelet a zsebéből, és szétszórta. A szél
felkapta őket, és továbbvitte.
- Elég már, barátom! -kiabált Binnesman. - Ő az enyém!
Hirtelen a környező szél elcsendesült, s már csak a hatalmas tornádó
süvített. Köveket tépett le az Elkötelezettek Tornyáról, és visítva a levegőbe
lökte, majd hasztalanul Binnesmanra és Myrrimára záporozta őket.
Tucatnyi villámnyaláb csapott le körülöttük, elvakítva Myrrimát.
Azután az őselem megindult, végigsöpört a királyok sírjai között, és
százéves cseresznyefákat fordított ki gyökerestül. Sziklákat hajigált észak
felé, majd szinte céltalanul kanyarogva a földek felé vette útját, kunyhókat
rombolt le, szekereket tört össze, szénakazlakat szórt szét, kerítéseket zúzott
porrá, fekete árkot hagyott a földön, amerre elhaladt.
Hosszú percekig széna- és porfelhő töltötte meg a levegőt. De azután, ami a
Sötétség Harcosából eddig megmaradt, az is eltűnt.
Myrrima még a földön állt, halálra rémülve, remegve. Bordái fájtak. Ahol a
kődarabok felsértették, tucatnyi horzsolás borította lábát és kezét.
 Maga is megdöbbent, hogy életben maradt.
Binnesman fogta őt, és közelebb húzta magához, hogy megnyugtassa.
Ahogy a rettegés és a vérszomj elmúlt, ellenállhatatlan remegés lett úrrá
rajta. Szíve a torkában dobogott, alig hallott, még Binnesman szavait is alig
tudta kivenni.
- Asszonyom, ez lehetetlen! - mondta megdöbbenve. - Halandó ember nem
ölheti meg a Sötétség Harcosát! Milyen lehetett átélni?
- Mit? Hogy érted ezt? - kérdezte Myrrima.
A varázsló egyszerűen magához szorította egy ideig, majd a végtelen
csodálkozás hangján ezt mondta:
- Nedves vagy. Mindened nedves!
A lány a férfihoz bújt vigaszért. Könnyek szivárogtak a szeméből. Átbámult
a vállán, ahová a Torony kövei hullottak. Szakadékot látott, ahonnan a
Sötétség Harcosa kiszabadult.
Iome ott lesz lent, gondolta Myrrima. Legalább a testét megkeresem, hogy
rendesen eltemessem.
De abban a pillanatban, ahogy ez a gondolat átcikázott az agyán, mozgást
látott a gödör szélén.
Iome porlepetten kiemelte fejét a lyukból, és kíváncsian körülnézett. A
dongalábú fiú is felbukkant mögötte.
- A szobádban rejtőztünk el - mondta Iome, ahogy Binnesman előtt
belekezdett történetébe. - A Földerő ott volt a legerősebb, és a Sötétség
Harcosa nem akart közelebb jönni. Amikor a torony összeomlott, a fiú és én
beszorultunk a sarokba, néhány gerenda alá.
- Szerencsénk volt - mondta a dongalábú fiú. Arannyal átszőtt kabátjában
úgy nézett ki, mint egy udvari bolond. - A királynő szerencsés volt!
- Nem, ez nem szerencse volt - mondta Iome, fejét rázva. - Hallottam,
ahogy Gaborn figyelmeztet, és azt mondja: bújjak el. Abba a sarokba
nyomakodtunk, mert biztonságosnak éreztem, így mikor a tető leomlott, a
gerendák elég erősek voltak ahhoz, hogy megvédjenek.
- Köszönd meg királyodnak az életedet, ha legközelebb látod őt! - mondta
Binnesman.
Iome lenézett a völgy felé, ahogy a tornádó keletre tartott. Megborzongott,
mielőtt folytatta:
- Azután, mikor a Sötétség Harcosa kitört, átmásztunk a törmeléken, amíg ki
nem szabadultunk. Úgy sivított a szél! Nem mertem addig felmászni, amíg
meg nem hallottam, hogy te és Myrrima beszélgettek, s tudtam, hogy
biztonságban vagyunk.
Myrrima a törmelékkupacra nézett, ahol a Sötétség Harcosa a földbe
temettetett. Lehetetlennek tűnt, hogy bárki túlélje ezt az összeomlást.
 Binnesman elengedte Myrrimát. A lány még mindig remegett, de már nem
annyira.
- Még mindig nem értem! - rázta Binnesman a fejét csodálkozva. - Egyszerű
nyíl nem győzhette le azt a fenevadat.
Felvette Myrrima nyilait a földről, és közelebbről megvizsgálta. Megnézte a
hideg vas keskeny élét a nyílhegynél. A nyílvessző másik végén libatoll-pihét
látott.
Myrrimára emelte szemöldökét. Hangjában szemrehányó gyanú ült:
- Ez nedves!
- Beestem a várárokba - magyarázta Myrrima.
Binnesman mosolygott, mint aki valami fontosat fedezett fel.
- Hát persze. A levegő bizonytalan elem. De a víz taszítja bizonytalan
természetét. A földhöz hasonlóan a víz is taszíthatja a levegőt. Egy földből
készült rejtekhely önmagában nem űzhette el a Sötétség Harcosát, de a két
elem együtt!!! Ezért történt! S természetesen közben megcsapoltam a
dicsőséges erejét!
Myrrima számára mindez gyanúsan hangzott, mintha a varázsló az ő
hőstettéből akarna hasznot húzni, mivel biztos volt benne, hogy ő mentette
meg a varázsló életét.
Percekkel később Jureem lovagolt a toronyba, maga mellett vezette Iome
lovát. Az állatok patája messze visszhangzott a macskakövön.
Iome hátasa megégette a farát, ahogy egy fénynyaláb megérintette.
Myrrimát az is meglepte, hogy egyáltalán mozog még. Ez azonban harci ló
volt, állóképesség-adománnyal, tehát többet el tudott viselni, mint az egyszerű
lovak.
Jureem leugrott hátasáról, és levette a kutyusok fedeles kosarát. A kutyák
izgatottan csaholtak, egyikük kiugrott a kosárból, és odarohant Myrrima
oldalához.
A lány odanyúlt és felvette.
Jureem sokáig nézett egyikről a másikra, mintha meg akarna győződni,
hogy mindannyian élnek.
Iome idegesen felnevetett, és azt mondta Myrrimának.
- A férjed tegnap megölt egy féregmágust és haza is hozta, de te már ma
felülmúltad. Legközelebb milyen trófeát gyűjtesz be?
- Csak egy jobbat tudok - mondta Myrrima. - Raj Ahten fejét. - Igazság
szerint, Myrrimát nagyon is zavarta hőstette. A levegő nehéz és viharszagú
volt körülöttük. A Sötétség Harcosa holtteste nem feküdt már ott, semmi sem
bizonyította, hogy megölte.
Úgy érezte magát, mintha még mindig élne a szörny, a közelben lebegne,
minden szavát figyelve.
 Binnesman maga is körülnézett titokban, kutatva a levegőt. Csillámló por
kavargott mindenfelé.
- Meghalt vagy sem? - kérdezte Myrrima. - Vége van?
Binnesman ránézett Myrrimára, s nem szólt, mintha átgondolná a választ.
- A Sötétség Harcosát nem olyan könnyű megölni! - szólt a varázsló. -
Lehet, hogy a testét megölted, és eltűnt. De nem halt meg, és még sok
gonoszságra képes.
Myrrima a völgyre nézett, ahol a tornádó most kétmérföldnyire forgott és
kavargott.
- De... most már nem bánthat minket, ugye?
Binnesman óvatosan felelt.
- Elrepítettem.
Iome a messzeségbe bámult, és akadozó lélegzettel mondta:
- Tehát csak a formáját veszíti el, ahogy a tűzszövők alapeleme teszi?
Binnesman összeszedte eszközeit, s elgondolkodva bámult a háborgó
örvényre.
A tornádó egyenetlenül mozgott, elindult egyik irányba, majd a másik felé
rohant tovább, mint egy szertelen kisgyerek.
- Nem pontosan - mondta Binnesman súlyosan. - Elveszti formáját, de azt
hiszem, nem tűnik el egyhamar, mint a lángok. S azt sem gondolom, hogy
békén hagy minket.
Alattuk a mélyben, a városi őrök kezdtek előbújni a rejtekhelyekről, s
idegesen bámulták az összeomlott tornyot. Négyüket láthatták a kapu előtt.
Myrrima izgatottságában elhajított íját, most az udvar földjén látta viszont.
Elindult hát fegyvere felé, a földet borító szikladarabok és törmelék közt. A
Sötétség Harcosa a várnak ezt a részét annyira feldúlta, hogy Myrrima még
most is csodálkozott, hogy életben maradtak.
Hirtelen a földön, maga előtt megpillantotta a Sötétség Harcosa egy
darabját, egy háromkarmú, szakadozott kezet, pengeélességű fekete
körmökkel. Csonkjából vér csorgott.
Myrrima rémületére a kéz megmozdult, ritmusosan rángatózott a
levegőben.
Rátaposott, majd odébb rúgta. A kéz a földre esett, majd tapogatózni
kezdett, s úgy vánszorgott tovább, mint egy óriási pók. Myrrima kiskutyája
utána rohant, egyre hangosabban ugatott és morgott rá.
Myrrima felvette íját, s visszament a többiekhez. Jureem idegesen követte
tekintetével a távozó kezet, míg Iome a kutyust bámulta.
Vadul morgott, és megpróbálta elkapni a gonosz kezét.
- A kutyus meg akar védeni téged - mondta Iome - akár adományt is adna
neked.
 Myrrimát meglepte, hogy egy kutya ilyen hamar hajlandó adományt adni.
Bár Groverman herceg azt mondta, hogy az ebből az alomból származó
kutyakölykök nagyon gyorsan megszeretik gazdájukat.
Myrrima reménykedett is ebben. Megölte a Sötétség Harcosát, míg olyan jó
harcosok, mint Sir Donnor és a városi őrök nem tudták megtenni.
Iome elé térdelt, és a királynő lábához helyezte íját. Remélte, most már
méltónak bizonyul majd arra, hogy harcossá váljék, és joga lesz a király
adományaira is. Az adományokhoz való jog sokba került. S mivel mostanság
a vérérchez olyan nehezen lehetett hozzájutni, tudta, hogy az adományokhoz
nem vezet más út.
- Felség! - mondta Myrrima - azért jöttem hozzád, hogy felesküdjek neked!
Felajánlom fegyveremet és életemet, és kérem, add meg nekem a
fegyverviselés jogát a szolgálatodban!
Iome csak állt egy pillanatig, mintha nem tudná, mit tegyen.
- Harcos szív dobog a mellkasában! - mondta Binnesman - és még többet is
mondhatnék róla. Ő akkor is harcolt, amikor a katonák elbújtak.
Iome biccentett; a döntés megszületett. Körülnézett a kardja után. Jureem
kihúzott egy görbe tőrt a hüvelyéből, és átadta a rubinfényű pengét Ioménak.
Iome megérintette Myrrima fejét, mindkét vállát a pengével, és
ünnepélyesen megszólalt:
- Kelj fel, Lady Borenson! Boldogan fogadunk szolgálatunkba, és tetteidért
a mai napon tíz adomány jogát adom neked, a saját kincstáramból, az
Elkötelezettek ellátásával együtt.
Tíz adomány. Myrrima szemei a puszta gondolatra is könnybe lábadtak, és
hiába gondolt arra, hogy ha harcossá lesz, nem szabad majd sírnia. De tíz
adománnyal elég erős lesz majd. Amikor átgondolta, hogy mit is tett a
királyságért, tudta, hogy Iome szerint megérdemli az adományokat.
Myrrima megfogta íját, és felállt. Jog szerint most már Heredon harcosa
volt, mindenben egyenlő a lovagokkal. Úgy érezte, megkönnyebbült.
Iome a sírokhoz indult. Mire elment, Iome Naplója előbújt rejtekéből, arca
még mindig sápadt volt a félelemtől, Binnesman és Jureem pedig elbeszélték
neki, hogyan pusztult el a Sötétség Harcosa.
De Myrrima nem szólt egy szót sem. Ehelyett leült a földre a sárga
kutyusok mellé és játszott velük, érezte éles fogacskáik harapását, hagyta,
hogy az arcát nyalogassák.
A kutyái. Hatalmának kulcsai. Ma éjjelre elérhetnek Groverman várába, és
ott egy átruházó énekével megkaphatja a kutyustól az adományt. A
kutyakölyök, amelyik meg akarta védeni, állóképességre volt nevelve.
Myrrimának biztosan szüksége lesz erre a tulajdonságra, ha folytatni akarja a
tanulást.
 Farkasúr. Reggelre Farkasúr lesz belőle is. A szóbeszéd szerint azok, akik
kutyáktól vettek adományt, gonoszabbá váltak. Arra gondolt, vajon valóban
megváltoztatja-e, ha ő is Farkasúr lesz, mint Raj Ahten?
Amikor Iome visszatért a síroktól, több mint három tucat átvivőt hozott.
Myrrima mellé térdelt, és azt mondta:
- Többet is hoztam, mert nekem is szükségem lesz rá. Nem akarom, hogy te
légy az egyetlen Farkasúr Heredonban.
- Persze, hogy nem! - válaszolta Myrrima. Felszálltak a lovukra. Jureem
saját lovát adta Ioménak, és az istállóba ment, hogy elkössön egy másik
hátast, amit a Királyi Testőrök itt hagytak. Myrrima és Iome magukkal vitték
a kölyköket tartó kosarat, míg Binnesman a dongalábú fiúval lovagolt egy
lovon.
Ahogy tovaporoszkáltak a kockaköves utcákon, Myrrima visszabámult a
városra. A látkép elkeserítő volt az Elkötelezettek Tornya nélkül.
Ahogy elérték a felvonóhidat, Myrrima megpillantotta a féreg fejét, ahogy a
messzeségben a földön hevert. Megállította lovát a hídon, és a vízbe bámult.
Nem látott egy halat sem a víz tetején, egyik sem rótta a védelem rúnáit,
ahogy tették azt az elmúlt két nap alatt folyamatosan.
Végre meglátott egy tokhalat a híd alatti árnyékban pihenni, az aranyszínű
vízililiomok között.
Pihen. Már nem kell harcolni a vár védelméért. Myrrima gyanította, a
vízmágusok tudják, mit tettek. Az ő varázslatuk segített legyőzni a Sötétség
Harcosát, talán jobban, mint bármely más erő.
- Binnesman! - mondta Myrrima. - Tehetnénk valamit a vízmágusokért?
Valahogyan meg kellene köszönni nekik. - Hibásnak érezte magát, mert
tegnap meg akarta enni őket. Most fogta csak fel, mennyivel tartozik a halnak.
- Természetesen - mondta Binnesman. - A folyó kezd megtisztulni már.
Megnyithatnánk a bukógátat, hadd menjenek, amerre akarnak. Erre ugyanis
nem képesek egyedül.
Myrrima megpróbálta elképzelni, milyen lehet halnak lenni, egy várárokba
zárva. Sokkal jobb lehetett a folyóban lakni a békákkal, angolnákkal,
kacsákkal és más állatokkal.
Binnesman és Jureem segítségével Myrrima meglazította a bukógátat tartó
deszkákat, és megnyitotta az utat a várárokból a folyó felé.
Ahogy felmászott a malomárokból, látta a mágusok sötét alakját, kék hátuk
felfénylett a mélységből. A nagy halak megrezgették uszonyaikat, és kiúsztak
a folyóba, Homályerde és a Wye folyó felső folyása felé.

OBRAN
 Borenson pihentette szemeit, ahogy a Concubinák Palotája felé lovagoltak,
mert még mindig gyenge volt, szédelgett a kimerültségtől és a bánattól. Nem
volt biztos benne, nem alszik-e el egy pillanatra vagy egy órára. A lovak
könyörtelenül vágtattak tovább; úgy tűnt, mintha csak néhány perce lett volna,
hogy Pashtuk döfködni kezdte Borenson bordáit.
- Megérkeztünk! - mondta Pashtuk, lemutatva az alattuk húzódó völgybe. -
A Concubinák Palotája.
Borenson felemelte a fejét. Nem frissítette a pihenő, nem érezte, hogy aludt
egy keveset. És a palota sem felelt meg elképzeléseinek. Magasztos
kőépületet várt, mint az északi aranykupolás paloták, oszlopcsarnokai fölött
húzódó gyönyörű ívekkel és hatalmas udvarokkal.
De ott, a völgy túlsó oldalán, ősi kőépületek sorát látta végighúzódni egy
szikla tetején.
Messziről régi épületnek tűnt, elhagyott romnak. A körülvevő völgy tele
volt csipkézett sziklákkal és ősi vándorkövekkel, tüskebokrokkal és fákkal.
Nem érzett vizet a közelben. Nem látta nyájak és csordák nyomát, sem
tevéket, sem lovakat, sem kecskéket. Úgy tűnt, a városban tüzek sem égnek.
Őröket sem látott a falakon.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Borenson.
A Legyőzhetetlen csak bólintott.
- Hát persze! - jött rá Borenson. - Legnagyobb kincsét nem rejthette nyitott
helyen. - A palotát elrejtették egy névtelen rom közé, a pusztába. Obran.
Borenson azt hitte, a szó azt jelenti: Ősi Királyság Városa. De most egy másik
lehetséges fordítás jutott az eszébe: Királyromok.
Pashtuk lefelé vezette őt az úton.
Ahogy lova áthaladt az ősi város kapui között, Borenson még itt sem látott
őröket. A bejárati kapu egy védhetetlen kőhalom volt, ami több száz éve
összeomlott. A távolból palotának nézett oszlopok kitűnő rejtekhelynek tűntek
a skorpióknak és viperáknak.
Mindenfelé hatalmas, szürke gyíkok feküdtek a napon. Közeledtükre
eltűntek. Óriási madárrajok, sivatagi verebek repkedtek a fák között,
sárgamellű légyfogók csapkodtak nyomukban.
- A közelben valahol víz van! - gondolta Borenson. Másképp nem lehetne itt
ennyi állat. Habár víznek nyomát sem látta: sem kutat, sem bőségesen
növekedő, nedvdús fákat.
Végiglovagolt a város utcáin, fel a hatalmas, ősi romhoz, ami valamiféle
városháza vagy udvarház lehetett. A Legyőzhetetlen, még mindig lovon ülve,
jobb oldalról bevezette az épületbe, mintha nem kellene a leszállással
bajlódniuk, amikor belépnek a trónterembe.
Az udvarház belsejében a tető beomlott. A falakat egykor gyönyörű
festmények díszíthették, ősi, fehér selyemkabátos lovagok freskói, s
mindegyiküknek érdekes, göndör haja volt. De a nap mostanra annyira
kiszívta a freskók színeit, hogy helyenként már csak néhány alig látható
földszínű festékfoltot lehetett látni.
Borenson végre látta élet nyomait. A trónterem túlsó falát valaki átfúrta, s
egy kicsi, vékony rés látszott.
Borenson látta, hogy a lyuk a túlsó végén kiszélesedik, mert napfény
szűrődött át rajta a belső útra.
Most látta meg az őröket.
Két Legyőzhetetlen lépett ki az árnyékból, és hangosan beszélni kezdtek
Pashtukkal, egyfajta indhopali nyelvjárásban, amit Borenson nem értett.
Pashtuk megmutatta nekik az adományokat, és átadta a Borensonra bízott
üzenetet. Az őrök tört rofehavani nyelven a szokásos halálos fenyegetéseket
szórták Borensonra, amik, Borenson kezdett rájönni, ebben az országban az
őrök átlagos beszédtémáját alkották.
Borenson olyan fáradt volt adományai elvesztése után, hogy őszintén szólva
már az sem érdekelte, megölik-e vagy sem.
Egy Legyőzhetetlen átfutott a járaton, hogy elvigye az üzenetet: Borenson
kihallgatást kér. Húsz perc múlva visszatért, és Borenson hátrahagyta lovát,
ahogy az őrök előrevezették.
Az első dolog, amit észrevett, ahogy belépett a szűk szakadékon, a nedves
föld és a dús vegetáció illata volt. Egy oázis állt előtte.
Átsétált a résen, s felnézett a sárga homokkövön játszó arany napsugár-
nyalábokra. A sziklafalak legalább száz láb magasak voltak, és a délutáni nap
fénye a résen át elérte a padlót, visszaverődött a falakon.
A rés falai simák, krémszínűek voltak. Borenson elképzelte, hogy ez a hely
évezredek óta rejtve volt, és csak most tárták fel.
- Furcsa dolog! - gondolta. Nagyon furcsa, hogy a víz, ami a sivatagban
olyan értékes cikk, ennyi ideig titokban maradt. Csodálkozott ezen. Milyen úr
rejtette el ezt az oázist, s falazta be az utat trónja mögött? És hogy felejthették
el valaha is a mögé zárt vizet?
A keskeny út szerpentinként kanyargott a hegyekben, és egy háromszög-
formájú völgybe torkollott. Keletre és nyugatra magas sziklák emelkedtek, s
három mérföldre dél felé „V” alakban találkoztak. Észak felé törött
sziklagerinc húzódott, melyen egy vadállat sem tudott áttörni.
Itt a rejtett völgyben, egy tavacska mellett, ahol pálmafák sokasága nőtt,
egy palota állt, ahogy Borenson álmaiban elképzelte.
Krémszínű külső falai vagy negyven láb magasra nyúltak, míg a különböző
távolságra épített, négyszögletű őrtornyok még negyven lábbal magasabbra. A
palotán túl egy hatalmas központi kupola emelkedett, nyitott oldalai
beengedték a levegőt, tehát egyfajta verandaként szolgált a csillagok alatt. A
kupolát teljes egészében arany borította, a tornyok falai rézszínűek voltak. A
tó kékjével, a fű rezgő smaragdjával, a buja pálmákkal és a palota falain
felkúszó, vad lonc- és jázminerdővel, ez volt talán a leglenyűgözőbb palota,
amit Borenson valaha látott. Egyszerű volt, mégis csodálatos.
Borenson bilincsben érte el a palotát, vitte magával az adományokat rejtő
csomagot. Az ezer adomány körülbelül kilencven fontot nyomott, és erő-
adománya nélkül Borenson jóval a palota előtt hörögni és lihegni kezdett az
erőlködéstől.
Pashtuk megállította a palota kovácsoltvas bejáratánál, melynek széle arany
színben csillogott.
Nem látott túl a kapun, ezért Borenson csodálkozva bámult körül a repkedő
kolibrikre, melyek mély kelyhű, sáfrány- és rózsaszínben tündöklő virágokból
itták a nektárt a várfalakon.
Borenson nem látott át a falakon, de hallotta egy szökőkút csobogását.
A kapu felett álló őr hangos, magas hangon, tuulisztániul kiáltott
Borensonnak.
Pashtuk fordított:
- A herélt azt mondja, hogy Saffira az udvarban fogad téged. Kinyitja a
kaput, és azon keresztül beszélhetsz. Királyi rendeletre nem szabad ránézned.
Ha mégis megteszed, akkor a király parancsára meghalsz. - Halk hangon
hozzátette. - Figyelmeztetlek, ha Saffira közbelép az érdekedben, akkor az
ítéletet úgy változtatják meg, hogy kasztrálnak, és így örökre mellette
maradhatsz.
Borenson felnevetett. Soha nem látott még asszonyt tíznél több ragyogás-
adománnyal, soha nem volt alkalma rá, de megértette a veszélyt. Egy férfi, aki
ragyogást kapott, veszedelmesen jóképű lehetett, de Borenson sosem érzett
nemi vonzalmat ilyen férfiak iránt, még Raj Ahten megdöbbentő szépsége is
hidegen hagyta - bár tudta, ugyanez másokról nem mondható el. Tehát sosem
kellett harcolnia az érzéseivel, ha egy nemesúrra nézett.
Néha, amikor egy nemesasszonyt vagy királynőt látott néhány ragyogás-
adománnyal, úgy találta, hogy küzdenie kell a feltörő vonzalommal. Az
asszonyi szépség sokkalta jobban vonzotta, mint egy férfié. Bár Borenson
imádta a nőket, mindig úgy érezte, hogy a ragyogás-adománnyal bíró nemes
hölgyek fölötte állnak - megérinthetetlenek, és olyan csodálatosak, hogy
szinte nem is tűntek embereknek. Saffira több száz ragyogás-adományával
komoly kísértésnek tűnt.
- Lemondok az élvezetről! - mondta Borenson. - Valahogy mindig
ragaszkodtam a mogyoróimhoz.
- Én is vonakodnék megválni az efféle függelékeimtől - értett egyet
Pashtuk.
Borenson vigyorogni kezdett. Pashtuk biccentve jelzett. Az őrök feltekerték
az emelőkart, és felemelték a kaput.
- Jól nyisd ki a szemed! - figyelmeztette Pashtuk, kezeire és térdére esve, a
formális köszöntés jeleként. - Bandzsíts, és az őrök tudni fogják, hogy nem
látsz. Mivel északi vagy, talán keresik majd az ürügyet, hogy megöljenek.
Talán felajánlják, hogy bekötik a szemedet, de az is lehet, hogy megölnek.
Borenson kancsalított, és egy kicsit bizonytalan lett. Az udvari szokások
országról országra változtak. Saffira státuszát nehéz volt meghatározni. Mint a
királyi hárem tagja, nem volt olyan előkelő, mint egy királynő. Nem lehetett
mellette Naplót tartani. Ennek ellenére Raj Ahten kegyence volt, egy ékkő,
akit mindenki elől rejtve tartott.
Borenson úgy döntött, királynőként bánik vele. Fáradtan kezeire és térdére
ereszkedett a forró, napsütötte kőpadlón, orra a földet súrolta.
Bilincsben ez nehéz feladat volt.
Amikor Saffira megszólalt, megdöbbenve tapasztalta, hogy tökéletes
rofehavani nyelven beszél, egészen árnyalatnyi dialektussal.
- Isten hozott, Sir Borenson! - mondta. - Még sosem volt rofehavani
látogatónk. Ritka szórakozás. Örömmel látom, hogy a mesélők nem
hazudnak, és tényleg vannak a világon sápadt bőrű, tűzszín hajú férfiak.
A férfi erősen figyelt a szavaira. Lágy volt és érzéki, melodikus és
meglepően mély. Borenson képzeletében Saffira elegáns, tucatnyi hang-
adományú nőként jelent meg. Továbbá, mivel olyan tökéletesen beszélt
rofehavaniul anélkül, hogy bárkit is látott volna abból a királyságból, azt
gyanította, hogy egy-két elme-adományt is szerzett.
Saffira közelebb húzódott, selyemruhájának suhogása hallatszott. Néhány
pillanat múlva az asszony árnyéka Borensonra vetődött, eltakarva a
napsugarakat, és lágy, egzotikus parfüm illata érződött. Borenson nem
válaszolt, mivel még nem kapott engedélyt a megszólalásra.
- Mi ez? - kérdezte Saffira. - Barna foltok vannak a fejeden! Ez tetoválás?
Borenson majdnem felnevetett. Nyelvtudása nyilván nem terjedt ki
mindenre. Most, hogy az asszony kérdezte, már felelhetett.
- A foltok természetesek, Felség! - mondta Borenson. - Szeplőnek hívják
őket.
- Szeplők? - kérdezte Saffira. - De a pisztráng foltjait is szeplőnek hívják?
- Rofehavan északi királyságaiban úgy hívják, Felség. Bár Mystarriában és
a déli királyságokban mi a foltokat pettyeknek nevezzük.
- Értem! - felelte Saffira. - Tehát még a ti földeteken sem tudtok
megegyezni, hogy hívjátok.
Borenson apró lábak lépteit hallotta. Gyermekek jöttek az udvarra, egyre
közelebb húzódtak.
- Sir Borenson - mondta Saffira -, a gyermekeim kíváncsiak. Sosem láttak
még rofehavani embert, és természetesen félnek tőled. A legidősebb élő fiam
engedélyt kér tőled, hogy megérinthessen. Van ellene kifogásod?
Borenson tegnap egy féreg fejét vitte Sylvarresta várának kapujához. A
gyermekek és még az idősebbek is köré gyűltek, hogy megnézzék.
Nevetséges rémülettel, visongva fogdosták a rugalmas, szürke bőrt az állat
fején. Az jutott eszébe, most ővele is ugyanez történik.
- Annyi gyilkost küldtünk ebbe az országba - gondolta - hogy ennyire félnek
tőlünk?
De a válasz természetesen igen volt. Ezek a gyermekek itt születtek, és
egész életüket rejtőzködve töltötték. Mint a Szabad Lovagok legtöbbje, ezt a
„legidősebb élő fiút” ő is megfelelő célpontnak tartotta volna. Borenson
valójában el tudta képzelni, mi történt a legidősebb, nem-élő fiúval.
- Gyermekeid nyugodtan megérinthetnek - mondta Borenson. - Bár én egy
Szabad Lovag vagyok, nem bántom őket.
Saffira gyorsan, halkan mondott valamit a fiúnak, és a gyerek felmordult,
amikor hallotta, hogy Borenson Szabad Lovag. Bizonytalan léptekkel
közelebb jött, és puhatolózva megérintette Borenson fején a szeplőket, majd
visszafutott. Borenson azonnal ezután egy kisebb gyermek lépteit hallotta,
ahogy hozzárohant, és megint megérintette. Utoljára egy totyogó lépteit
hallotta, egy-két éves forma kisgyerek jött oda Borensonhoz, és megcibálta a
haját, majd simogatni kezdte, mint egy kiscicát.
Három gyerek, gondolta Borenson. Jureem azt mondta, hogy Saffira már öt
éve Raj Ahten kegyence. Nem tudott nem csodálkozni rajta, hogy az asszony
gyereket szült Raj Ahtennek, még kevésbé, hogy hármat.
Anyja hívására a legkisebb gyerek is visszaszaladt.
- Tehát üzenetet és ajándékot is hoztál? - kérdezte Saffira.
- Igen, Felség! - válaszolta Borenson, tudva, bizonyos szívélyességgel
bánnak vele. A szokás úgy diktálta, hogy ételt és italt kínáljon a vendégnek,
mielőtt rátérne jöttének okára, még ha ezek csak formális gesztusok is voltak.
De Saffira nem így tett. - Heredonból jöttem ajándékokkal, és Gaborn Val
Orden, a Földkirály üzenetével.
Hosszú szünet következett, s Saffira mély lélegzetet vett. Borenson
rádöbbent, hogy a világnak ebben a távoli sarkában Saffira még nem
hallhatott arról, hogy Földkirály született Heredonban.
- De Heredonban Sylvarresta király uralkodik, nem? - kérdezte Saffira.
- Háborúban állunk - mondta Borenson. - A férjed megtámadott.
 - Nem ölhette meg Sylvarresta királyt! - mondta Saffira. - Megtiltottam
neki. Megfogadta, hogy kíméletes lesz. Sylvarresta az apám barátja volt.
Minden levegő kiszorult Borenson tüdejéből, s meglepetésében köhögni
kezdett. Az igaz, hogy Raj Ahten Sylvarrestával szemben szokatlan
könyörületet mutatott, és csak elme-adományát vette el, az élete helyett. De
Borenson legvadabb álmaiban sem képzelte, hogy egy asszony befolyása
mentette meg Sylvarrestát a haláltól.
Most kezdett csak csodálkozni. Azt hitte, őrült feladatot vállal, hogy
Saffirával beszéljen Gaborn ragaszkodásáról. Nem Pashtuk mondta-e Gabornt
puhánynak, csak mert meghallgatta egy asszony tanácsát?
Úgy tűnt, Raj Ahten igenis hallgat Saffirára.
- Felség! - válaszolt Saffira - a férjed hű maradt ígéretéhez. Raj Ahten nem
ölte meg Sylvarresta királyt.
- Nevezd meg a harcost, aki megölte! - mondta Saffira. - Látni akarom,
ahogy megbüntetik.
Borenson nem merte megmondani az igazat. Nem merte azt mondani: -
„Én, aki előtted térdelek, öltem meg Sylvarresta királyt!” Csak azt remélte,
hogy a zavar pírja nem látszik majd arcán.
Ehelyett bizonygatni kezdte.
- Nem mondhatom meg, Felség. Csak annyit mondhatok, hogy Gaborn Val
Orden Heredonban van, és a Föld őt választotta királyává.
Saffira habozott.
- Gaborn Val Orden - Mystarria hercege - azt mondtad, ő a Földkirály?
- Igaz is, Felség - mondta Borenson. - Erden Geboren szelleme megjelent
egy több, mint tízezres tömeg előtt, és tölgyfalevelekkel koronázta meg
Gabornt.
Az asszony megfordult, és laifaiul kiabált az őrökkel. Borenson könnyen
kitalálta, mit mondhatott: Miért nem tudok én erről?
A heréltek bocsánatkérően válaszolgattak.
Saffira figyelme újra Borenson felé fordult.
- Ez szomorú hír. Azt mondod, a Földkirály üzenetet és ajándékokat küldött
nekem?
- Igen, Felség! - mondta Borenson. Kinyitotta az adományokkal teli zsákot,
és finoman a földre szórta őket, hogy a vérérc le ne törjék. - Ragyogás- és
hang-adományokat kínál neked.
Saffira lélegzete elakadt a meglepetéstől, ennyi adomány láttán. Hatásos
ajándék volt.
- És üzenetet is küldött. Gaborn nemrég vette feleségül Iome Sylvarrestát,
tehát házassága révén férjed unokatestvére lett. A hírek szerint férgek
özönlötték el Mystarria déli részét, és Kartisht. A Földkirály félre akarja tenni
a viszályt uraddal, Raj Ahtennel, és arra kér, ezt az üzenetet vidd el uradnak: -
„Bár gyűlölöm az unokatestvéremet, az unokatestvérem ellensége az én
ellenségem is.”
Saffira lélegzete elakadt a megdöbbenéstől, és eksztatikus hang szakadt ki
belőle. Sir Borenson várta a választ. Az asszony tudta, mit kér a hírnök. Tudta
azt is, hogy használnia kell majd az adományokat, és a frontvonalba kell majd
utaznia, Rofehavanba.
- A férfi, aki megölte a fiamat, fegyverszünetet akar? - kérdezte Saffira.
Borenson csendben káromkodott. Jureem nem említette a meggyilkolt fiút.
- Igen! - válaszolta Borenson, mintha őt is felelősség terhelné egy kissé a fiú
meggyilkolása miatt.
- Ha uram beleegyezik - kérdezte Saffira - jelenheti-e ez azt, hogy nem
küldtök többé Szabad Lovagokat ellenünk? Befejezitek-e Elkötelezettjeink és
a királyi család tagjainak legyilkolását? Van ennyi hatalma a Földkirálynak?
Borenson habozott. Indhopalban általános szokás volt ilyen feltételeket
kérni, hogy az alkut minél jobb helyzetben kössék meg, erősebb biztosítékok
reményében. Az asszony azt akarta biztosítani, hogy ő és gyermekei nem
szembesülnek többé a Szabad Lovagok gyilkoló kedvével. Jogos kérés volt.
De Gaborn visszautasította a főmarsall kiválasztását, aki a Szabad Lovagok
ura volt, bár Skalbairn főmarsall felajánlotta, hogy seregeivel őt erősíti.
Gaborn valóban parancsolhat-e a Szabad Lovagoknak?
A válasz lehetett igen is, nem is. Gaborn pillanatnyilag nem parancsolt
ezeknek az erőknek, de ha úgy dönt, meg fogja tenni.
Emellett Saffira nem szeretne nemet hallani. Ígérhet-e neki biztonságot?
Kiválasztja-e Gaborn a főmarsallt, ha ez garantálja a fegyverszünetet?
Mit látott Gaborn a főmarsall szívében, hogy azt kívánta, haljon meg?
Borenson bizonyosnak érezte, hogy bármilyen borzalmas tettet is követett el
Skalbairn, Gaborn biztosan kiválasztaná, ha tudná, mi forog itt kockán. A
válasz igen volt.
- A Szabad Lovagok feletti rendelkezés jogát már felajánlották a
Földkirálynak - mondta Borenson, körüljárva az igazságot. - Gaborn Val
Orden biztosítja majd a békét.
- Hol van most a férjem? - kérdezte Saffira. Borenson észrevette, ez már
nem az első alkalom, hogy a férjemnek nevezi őt. Tehát az asszony valóban a
felesége lett. Több volt tehát, mint egy egyszerű Concubina: Indhopal
királynője volt.
- Raj Ahten legyilkolta az összes Elkötelezettet a mystarriai Kék Toronyban,
több mint két órája - mondta Borenson. - Azt hiszem, most gyorsan Carrisba
lovagol, hogy lemészárolja Paldane herceg seregeit, akik ott állomásoznak.
Saffira megint élesen vette a levegőt. Éreznie kellett, mennyi minden függ
tőle. Egy egész nép sorsa volt férje kezében, mint ahogy az elítélt feje
nyugszik a hóhér tuskója alatt. Ebben a pillanatban Raj Ahten éppen Carris
felé tart. A pallos lefelé hull, és ő az egyetlen, aki megállíthatja.
- Carris messze van - mondta Saffira. - Ha megkapom az adományokat, és
odavágtatok, akkor is sietnünk kell.
- Kérlek, tedd meg, Felség! - mondta Borenson.
Az asszony mélyet sóhajtott, mintha elhatározta volna magát. Hangjában
szemernyi kétségbeeséssel azt mondta:
- Uram a legtöbb palotaőrt saját szolgálatába fogadta. Senki sem kísérhet
Carrisba, senki más, csak a saját testőreim, akik mutatják az utat, és attól
félek, hogy őket is egy mystarriai katonának kell vezetnie.
Borenson megrettent attól, ami most következik. Persze, hogy szüksége lesz
őrá is. Egy Indhopalból jövő lovascsapat igen könnyen szembesülhetett a
mystarriai erőkkel. És Borenson jól tudta, hogy még ha Saffira békeüzenetet
hoz is, a mystarriai katonák részéről nem számíthat jobban a fegyverszünet
betartására, mint ő az indhopaliak részéről.
Az asszonynak szüksége volt rá. Elképzelte, ahogy Saffira a csapatok
ezreivel az oldalán ellovagol, és miután átadta az üzenetét, Borensont
szabadon engedi.
Saffira keményen, szánakozón ennyit kérdezett.
- Pashtuk, Sir Borenson, elkísérnétek Carrisba? Ismerve a kockázatot,
szolgálatomba lépsz-e?
Borenson szédelegni kezdett. Persze, hogy ő volt a legalkalmasabb arra,
hogy elvezesse, az egyetlen, akit kiválaszthatott, hogyha Carrist élve akarta
elérni. De milyen áron?
Most házasodott. Szerette a feleségét.
- Feladja a férfiasságát? A gondolatára is rosszul lett és elgyengült, mint egy
gyerek. Mélységes veszteség érzése töltötte el. Mi lesz, ha nem tudom
bizonyítani szerelmemet a feleségemnek?
- Meg tudom-e tenni? Meg merem-e tenni, akár Mystarriáért? Pashtuk
válaszolt először. Válasza elhaló volt, de bizonyos keménységgel jelentette ki.
- Megteszem, ha Felséged erre kér!
Borenson habozott, és kibúvót keresett.
- Felség - mentegetőzött. - Attól félek, nem tudom megígérni. Pashtukkal
ellentétben nekem nincsenek adományaim, sem erőben, sem állóképességben.
Ha fel kellene adnom a férfiasságom, még hatlépésnyire sem tudnék megülni
a lovamon, nemhogy hatszáz mérföldnyire!
Pashtuk Legyőzhetetlen volt, állóképesség- és erő-adománnyal.
Elveszíthette férfiasságát, és bár a lovaglás néhány óra múlva fájdalmas
mulatság, bizonyára el tudja majd viselni. De Borenson nem volt képes
ilyesmire.
- Természetesen! - mondta Saffira. - Kegyes leszek hozzád, Sir Borenson.
Csak akkor kérem számon a dolgot, ha elértünk uramhoz.
- Gyors lovakon holnap hajnaltájt Carrisban lehetünk! - gondolta Borenson.
És hajnalban megfizetheti az adósságát, ha most beleegyezik. A gondolat
elkedvetlenítette. Mystarria katonája volt, elszánt harcos, s a népe számított
rá. Nem volt most választása.
- Felség, megteszem! - mondta, és büszke volt, hogy hangja nem remegett
meg.
- Akkor, Pashtuk, Sir Borenson, rám nézhettek! - mondta Saffira.
Sir Borenson habozva emelte fel szemeit a homokkő padlóról a ragyogó
kertre. Pillantása először a gyermekekre esett. Egy csinos kisfiú állt előtte,
négy- vagy ötéves, finoman ívelt vonásokkal, és olyan fekete szemekkel, mint
Iome Sylvarrestáé, de a bőre egy árnyalattal még sötétebb volt. Vörös
selyemmel hímzett, gyöngyökkel kivarrt hercegi ruhát viselt, és harcosan,
védelmezőn állt hároméves húga és másfél éves öccse elé.
A gyerekek visszafutottak anyjukhoz, ahogy a rémült gyermekek teszik.
Borenson csak nehezen vette észre az asszony mögötti díszes szökőkutat a
kertben, vagy az őt védő, magas testőrt az asszony háta mögött.
Mást sem látott, csak Saffirát, egy finom testű, csokoládészín bőrű,
elegánsan törékeny csontú asszonyt, egy őzike bájával. Minden, ami csak
létezett, Saffira volt. Nem hallotta meg saját kalapáló szívverését, sem
elakadó lélegzetét.
A kifejezés, hogy tökéletes szépség volt, nem fedte volna a valóságot.
Egyetlen virág kelyhe sem lehetett ilyen gyönyörű és kecses. Az égbolt
egyetlen csillaga sem tölthetett el egy férfit ilyen reménytelen sóvárgással. A
nap sem süthetett ilyen lefegyverzően, mint ő. Borenson csak bámulta,
teljesen átengedte magát a látványnak, s elveszett.
Testének minden izma megfeszült, amíg lábai fájni kezdtek, és észrevette,
hogy levegőért kapkod, mert elfelejtett levegőt venni. Nem tudta becsukni a
szemét, nem mert pislogni sem.
Amikor Saffira megint megszólalt, Borenson nem volt tudatánál, nem tudta,
mit kérdeztek tőle. Amikor az asszony összeterelte gyermekeit, és bevezette
őket a palotába, hogy megszerezze adományait, Borenson érezte, hogy fel
akar tápászkodni, fájó térdeivel és utána menni, de Pashtuk megállította.
- Nem mehetsz be! - kiabált a fülébe. - Más Concubinák is vannak ott.
Borenson megpróbált kiszabadulni Pashtuk szorításából, de már nem volt
erő-adománya. Nem volt tízszeres ereje, mint a Legyőzhetetlennek.
Tehát szédülten eltántorgott a szökőkút széléhez, és azzal nyugtatta meg
magát, hogy ide leülhet, és addig ülhet itt, és várhat, amíg Saffira visszatér.
 Borenson nem bánta meg az alkut. Egyáltalán nem érdekelte, hogy egy
napon belül neki is a férfiasságával kell fizetnie azért, mert ránézett Saffirára.
Megérte, gondolta. Bőven megérte.
Tehát nyomorultan üldögélt a hűvös szökőkút mellett, és egy teljes hosszú
órát várt, amíg el nem aludt. Amíg ott ült, három dolog jutott eszébe.
Az első az volt, hogy rabtartóinak nem kell tovább bilincsben tartaniuk őt.
Fogoly volt, Saffira szépségének foglya, amennyire egy férfi csak rabul eshet.
A második azt volt, hogy Saffira egyáltalán nem olyan, amilyennek várta.
Raj Ahten harmincas évei delén volt, aki sokkal előbb megöregszik, mint
azt kora diktálná, s ennek oka anyagcsere-adományainak sokasága volt. Ilyen
gyorsan öregedve pillanatok alatt megvénülhetett.
Borenson természetesen feltételezte, hogy Saffira felnőtt asszony. De ez a
szépség, egy ötéves gyermek anyja, maga is csak gyermeknek tűnt.
Saffira kinézetre nem lehetett több tizenhat évesnél.
A felismerés belehasított Borensonba. Tudta, hogy itt Indhopalban korán
házasítják a lányokat, sokkal korábban, mint Mystarriában. De Saffira nem
lehetett több tizenegy évesnél, amikor Raj Ahten magáévá tette őt. Még a
gondolata is szörnyűségesnek tűnt.
A harmadik érzés, ami az első kettő után ötlött fel Borensonban, a vad düh
volt, hogy - békekötés ide vagy oda - mielőtt megöli Raj Ahtent, először
kiheréli.

ELVESZVE A KÖDBEN

- Egy csomó pénzt kiadtam egy jó lóért, és most megölöm ezzel az

irammal... - gondolta Roland, ahogy Raj Ahten lovagjaival a háta mögött,
Carris felé lovagolt.
Csataménje átviharzott egy fahídon, majd tovább vágtázott. Hátasa úgy
kapkodta a levegőt, mintha minden lélegzet az utolsó lenne. Fülei lelapultak,
hab lepte be a száját, lecsöpögött a zablán és a kantáron. A harci ló könnyen
akár hatvan mérföldet is megtehetett óránként, de a Legyőzhetetlenek egyre
közelebb értek.
Poll báró vagy fél mérfölddel lehagyta Roland lovát. Egy hegyre vágtatott
fel éppen. Pollnak volt annyi előnye, hogy a termetes lovagnak nem kellett
aggódnia.
Roland hajóépítő családba született anyai részről. Belegondolt, mennyi
előnyt szerezhetne, ha megszabadulna némi súlytól. De nem volt sem
páncélja, sem fegyvere, semmi súlyos a nyeregtáskában. Nehéz medvebőr
kabátját a zöld asszonynak adta. Bukszája arannyal volt tele. Bár sosem voltak
romantikus elképzelései a gazdagságról, úgy döntött, inkább vele hal meg,
mint nélküle.
Az egyetlen súly, amit eldobhatott, a Poll báró adta rövid kard volt, és rájött,
hogy kezében tartva sokkal többre megy, mint nélküle.
Így vágtatott lován, az állat lágyékát rugdosta, rákuporodott, és erősen
kapaszkodott.
Carris már csak nyolcmérföldnyire volt, átláthatatlan ködbe burkolózva,
habár a hegytetőről látni lehetett a köd fölé nyúló fehér tornyait.
Hátranézett. A Legyőzhetetlenek már kétszáz lépésnyire felzárkóztak. Két
íjász a harci kocsin feszítette meg íját, és lövéshez készülődött. Roland a
hegytető felé vette az irányt. Lova szinte repült a levegőben, patái dübörögtek
az út porában.
A ló oldalt lépett, hogy kikerüljön egy gyökeret. Roland életét ez mentette
meg, mert éppen akkor két nyílvessző zúgott el a válla felett, egy lábnyival
hibázva csak el a hátát. Hátasa még erősebb vágtába kezdett, és beviharzott az
erdőbe, a tölgyfák menedékébe. A fák barnálló levelei megrezdültek az őszi
szélben, ágaikra és törzsükre sötétzöld borostyán csavarodott.
Roland remélte, hogy az út kanyargós lesz, és a fák talán fedezéket
nyújthatnak neki. A liget felé tartott, és közben hátranézett a válla felett.
A Legyőzhetetlenek megálltak a hegy lábánál, a reggeli nap megcsillant
sárgaréz sisakjukon és sáfrányszín köpenyükön.
Lenéztek az erdőre, megfordították lovaikat, és elvágtattak.
Roland elgondolkodott: - Vajon támadástól féltek, vagy talán baráti
csapatok rejtőznek az erdőben?
Talán Raj Ahten őrjárata vigyázott a fák között? Roland eldöntötte, nem
lassít, bárkit is pillant meg az erdőben, legyen az barát, vagy ellenség.
Mielőtt kiért volna az erdő másik oldalára, az út megszakadt előtte. Poll
bárót sehol sem látta. Az út levezetett egy apró falu felé. Élő sövény futott
végig az út bal oldalán, a jobb oldalon kőkerítés húzódott. Még mindig nem
volt sehol Poll báró.
- Elvesztettem a nyomát! - gondolta Roland.
Látott néhány utat a fák között, olyan utacskákat, amelyek bizonytalan
irányokba vezettek. Poll báró biztosan elindult az egyiken. De Roland nem
tudta, melyiket válassza, és nem akart visszafordulni sem.
Tehát továbbvágtatott lefelé, a falu felé, amíg hirtelen bele nem futott egy
ködfoltba. Most már közel járt Carrishoz, legfeljebb csak ötmérföldnyire. Ha
Pollnak igaza volt, akkor ez a köd baráti erőt rejtett, Paldane hercegét.
 Lelassította lovát, mert nem akart vakon a ködbe vágtatni, ahol lándzsások
és íjászok is lehetnek.
Néhány lépésnyire belehatolva a ködbe, már tudta, hogy Poll igazat beszélt:
ez nem hétköznapi köd.
Sosem látott ilyen sűrű ködöt, még a Hullámok Udvarában sem. Sűrű volt,
mint a tejföl, s habár százlépésnyire még napsütéses, meleg reggel volt, itt
már sötét, fülledt éjszakába fordult az idő. Lován ülve hirtelen észrevette,
hogy nem látja a lába előtti utat.
Félt, hogy lova véletlenül megbotlik a partfalon, ezért lemászott a hátáról.
Lehajolt, így nem volt magasabb négylábnyinál, de most is csak erőlködve
látta a lába előtti utat és a közeli füvet. Így vezette a lekonyult fülű, ziháló
lovát a ködben.
Látta, ahogy Carris fehér tornyai kinyúlnak a köd fölé. Körülbelül
ötmérföldnyire becsülte a távolságot.
Miután leszállt a lováról, néhány órán keresztül vezetnie kellett az állatot,
néha lebotorkáltak az útról, néha pedig pocsolyákba csúsztak, s mindig
bizonytalan volt az irányt illetően, úgy tűnt, nem találja a főutat.
Az útvonal meglelése annál bonyolultabb lett, amikor egy-egy falu vagy
város mellé ért, mert itt sok volt a mellékút, és kétszer is városi házak mellett
találta magát.
Az út elátkozott szerpentinként kanyargott oda-vissza, és bár a sáros
fűcsomók mentén lépkedett, három óra múltán rájött, hogy valószínűleg
elkeveredhetett, és több mint öt mérföldet tehetett meg.
Egész idő alatt nemcsak, hogy mystarriai harcost nem látott, de egyetlen
más védőt sem. A vízmágusok párája akár százezernyi nyíllövésnyire álló
embert is elrejthetett, de ő egyet sem látott.
Útközben Averanért aggódott, a kislányért, aki délre innen egy falucskában
rejtőzött. Tudta, hogy a kislány biztosan halálra rémült, és átkozta magát,
hogy botor módon nem maradt vele.
Az igazat megvallva, legalább ennyire aggódott a zöld asszonyért is. Sosem
bántotta őt, azonkívül, hogy megpróbálta kiszívni a vért a sebéből. De iránta
táplált érzései túlmentek a vonzódás határán.
Még azt sem tudta, mi a helyes kifejezés erre az érzésre. Az asszony olyan
szép volt, mint a Rúnaurak finom hölgyei. Bár Roland tudta, hogy nem
csillogó külsejű férfi, azt is őszintén bevallotta magának, hogy az asszony
szépsége vonzza őt.
Abban viszont kételkedett, hogy valaha is beleszerethet egy nőbe, akinek
agyarai és zöld bőre van.
Még kevésbé érezte, hogy vonzaná az asszony erős természete. Igazából
eddig úgy tűnt, nincs is igazi egyénisége. Nem tudta, van-e benne hűség,
könyörület, megbízhatóság vagy bármilyen egyéb emberi erény.
De egy dolgot felhozhatott a zöld asszony védelmére: az elmúlt napon
rájött, hogy biztonságban érzi magát a nő közelében.
Emellett érezte, a nőnek szüksége van rá, a bölcsességére, tanácsára, hogy
megtanítsa a kék szín nevére, és hogyan hordja a cipőt, miként üljön meg egy
lovat.
Egyetlen más asszony sem tűnt ilyen formálhatónak, de ilyen hatalmas
erejűnek sem.
Olyan átláthatatlan volt számára ez a teremtés, mint a köd. Még a benne
rejtő titok is vonzotta a férfit.
Megesküdött magának, hogy amint átadta Paldane-nek az üzenetet, az
éjszaka rejtekében visszaindul dél felé, megkeresi Averant és a zöld asszonyt.
Rolandnak nem voltak illúziói önmagával kapcsolatban. Nem hitte, hogy a
zöld asszony valaha is megszereti őt.
Végül is értéktelen ember volt - mindenki ezt mondta neki. Felesége újra és
újra tudtára adta. Királya csak arra tartotta alkalmasnak, hogy anyagcsere-
adományát adja valakinek. Nem tudott olvasni, sem számolni, sem harcolni.
Roland Gabornra emlékezett, és rájött, sosem gondolt bele, hogyan is
viselkedne a Földkirály jelenlétében.
Most arra is rádöbbent, hogy mindegy, hogyan. Egy Földkirály sem fog
olyan embert kiválasztani, mint Roland Borenson, egy olyan embert, akinek
nincs mit adnia. Ez azt jelentette, hogy Roland rövid és keserű élete olyan
marad, amilyen eddig volt.
Mikor végre kivánszorgott a ködből, rájött, hogy alaposan eltévedt. A nap
délutánba hajlott, s még látta Carris tornyait a távolban fehérleni, vagy
ötmérföldnyire. Mivel sikerült tökéletesen kikerülnie a várat, Carris most
délre volt tőle.
Egy percre megállt, és nagyon gyengének érezte magát. Tunikáját átitatta a
pára, annyira nedves volt, hogyha levette és kicsavarta, a víz a lába alatti
porba csorgott. Felhúzta a ruhát, és visszasétált az átkozott ködbe, miközben
arra gondolt, vajon fáklyával a kezében jobban látna-e.
Órákkal később megint kikeveredett a ködből, és Carristól megint messze
volt, most éppen nyugatra. Már késő délután volt.
Csikorgatni kezdte a fogát, és visszament a pokolian nyomasztó felhőbe, a
homályba, s esküdözött, hogy legközelebb jobban a lába elé néz.
Nem jutott messzire, talán kétmérföldnyire, amikor meghallotta, hogy egy
harang hatot üt, bal oldali irányból. Későre járt, és Roland rájött, hogy a
hajnal után átadandó üzenet estig fog késni. Egész napját a ködben kóborolva
töltötte.
Nemsokára látta, hogy az út balra fordul, egy újabb mérföld után örömmel
hallotta a várbeli élet szokott zajait: páncélinget kalapált egy kovács, egy
nemesúr szitkozódott, mert azt akarta, hogy vazallusai erősítsék meg a
palánkot, kakasok kukorékoltak az utolsó napsugarak láttán.
Ráadásul hollók károgását, galambok burukkolását és sirályok kiáltását is
hallotta maga felett a levegőben.
Rábízta magát a fülére, és hamarosan szűk utacskán keresztül egy töltésen
találta magát. Tudta, hogy töltésen van, mert hallotta a vízcsobogást az út
mindkét oldalán, és a köd hirtelen megtelt algaillattal.
Végre elért egy hatalmas kőkapuhoz, ami az úttal szemben állt. A köd oly
sűrű volt, hogy amikor elérte a kaput, egy őr sem kiáltott rá, mivel nem látták
jobban, mint ahogy ő látta a várat.
- Van ott valaki? - kérdezte Roland.
Dörgő hang nevetett rá felülről, a kapu tetejéről.
- Milliónyian vagyunk, jóember! Melyikünket keresed?
- Üzenetem van Paldane herceg számára! - mondta Roland, és ostobán
érezte magát. - Haberd bárótól, a Haberd Toronyból.
- No, gyere az oldalkapuhoz, hadd lássunk csak!
Roland jobbra indult a hatalmas vaskapu mentén, és csak egy keskeny
tornyot talált néhány lőréssel, a tetején néhány dárdanyílással. Benézett az
egyik résen, belátott a toronyba. Fáklyák égtek, legalább húsz, páncélba
öltözött férfi ült odabenn. Egy oktalan kinézetű kölyök játékosan Rolandra
fogta a dárdáját, és rákiáltott:
- Huhu!
Roland most a vaskapu mentén balra indult tovább, apró rácsot talált, amely
mögött néhány őr várt rá. A ködben Roland nem látott belőlük sokat, csak
árnyéklepte körvonalaikat.
- Elnézést! - mondta Roland. - Még a saját lábamat sem látom ebben az
átokverte ködben!
- Továbbítom panaszodat a varázslóknak! - mondta az őrkapitány. Átvette
Rolandtól a tekercset, és a pecsétet vizsgálgatta. - Ezt a pecsétet feltörték!
- Nem én vagyok a hírnök személyesen - mentegetőzött Roland. - Holtan
találtam a hírnököt az úton, és felvettem a tekercset. Fel kellett nyitnom, hogy
megtudjam, hová vigyem.
- Okos fickó! - mondta az őrkapitány.
Kinyitotta a csapóajtót, és beengedte Rolandot a felvonóhídra, egy második
kapuba, majd egy harmadikba. Mindegyik kapu egyre jobban volt védve.
Harci bárdokkal és dárdával felszerelt férfiak álldogáltak lent, míg íjászok és
tüzérek fenyegettek felülről.
A párafelhő olyan áthatolhatatlan volt, hogy Roland még a vizet sem látta a
felvonóhíd két oldalán, bár a szagát érezte, és csobogását is hallotta, ahogy a
hullámok a cölöpöknek verődtek.
Roland mérföldről mérföldre beljebb jutott a ködbe. Ahogy előre haladt,
nyilvánvaló lett, hogy mindenhol vannak emberek. Lovagok táboroztak a
várudvarban, és a falak között nyüzsögtek a katonák.
De csak miután a várfalakon belülre került, jött tisztába azzal a ténnyel,
hogy mennyi ember menekült ide. Amikor az őr azt mondta a falnál: -
„milliónyian vagyunk”, Roland biztosra vette, hogy tréfál.
Carris nagy sziget volt, ezt már messziről látta. Számos torony emelkedett a
falakról, és a carrisi védelem tucatnyi, fallal körülvett udvarházat és erődöt
jelentett. Az utcák tele voltak lábatlankodó utcakölykökkel, komoly arcú, ide-
oda vonuló asszonyokkal, mindenfelé tébláboló, felfegyverzett férfiakkal.
Hollók, verebek és galambok repkedtek minden háztetőn. Kecskék
legelésztek a száradó fehérneműk közt, nyugtalan csirkék futkároztak, libák
totyogtak gágogva, lovak nyihogtak az istállókban, tehenek állták el az utat
mindenfelé.
Ennyi ember és állat pokoli bűzt árasztott. Pár percnyi sétálás után Roland
arra vágyott, hogy kimeneküljön a toronyból, a várfalak közül. Vagy még
inkább, hogy egy távoli úton megtalálja Averant és a zöld asszonyt.
Az őrök végigkísérték a városon, Carris kastélyába, a főudvarra, és innen a
Herceg Tornyába, egy magas toronyba, ami a többi fölé magasodott.
A torony bútorzata királyi pompáról árulkodott. Minden ajtófélfa, szék,
asztal díszítését frissen fényesítették. A díszítő réz lámpatartókat minden falon
drága, ashoveni üvegbúra fedte. A földre terített szőnyegek szintén értékesek
voltak, a vakolt falakat festett pipacsmező díszítette.
A herceg, egy ravasz kinézetű, háromszögletű arcú fickó, a legfelső szinten
lakott, s tanácsosai vették körül, akiket Roland megismert. Azok a férfiak
voltak, akik elme-adományukat adták Orden királynak, és a Kék Toronyban
tértek magukhoz, egy héttel ezelőtt.
A tanácsadók egyike egy biccentéssel üdvözölte a királyi hírnököt, majd azt
mondta:
- Ha a Földkirály azt parancsolta, meneküljünk, akkor menekülnünk kell!
De Paldane herceg rácsapott öklével a tölgyfaasztalra.
- Már túl késő! - mondta - négyszázezer közrendi ember van az őrizetemre
bízva, és Raj Ahten csapatai körülvettek minket. Nem kérhetem tőlük, hogy
meneküljenek a földekre, mert a Legyőzhetetlenek boldogan lemészárolják
őket.
Jerimas, az öreg tanácsos megrázta bozontos fejét.
- Nem tetszik ez nekem. Ha a Földkirály figyelmeztetett bennünket, akkor
arra oda kell figyelnünk, hercegem!
- Mire? - vitázott Paldane. - Nem adta meg az irányt. Menekülni? De hová?
Hogyan? Mikor? Mi elől?
- Úgy viselkedsz, mintha azt hinnéd, Carris falai megvédenek bennünket -
mondta az öreg Jerimas. - Nagy a bizodalmad a kövekben, még azután is, ami
történt. Talán királyodban kellene ennyire megbíznod!
- Megbízom a királyban - vitatkozott Paldane. - De miért terhel ilyen
egymásnak ellentmondó parancsokkal?
A tanácsadók aggódva néztek maguk elé. Roland látta rajtuk, hogy túl sok a
kérdésük, és kevés a válaszuk. Úgy néztek ki, mintha már le is győzték volna
őket.
A herceg felnézett, meglátta Rolandot, és az álla leesett a csodálkozástól.
- Sir Borenson? Mit csinálsz te itt? Újabb parancsot hoztál a királytól?
- Nem! - válaszolta Roland. - Nem Sir Borenson vagyok, habár
rokonságban állunk.
Roland átadta az üzenetet a hercegnek, aki kinyitotta a tekercset,
szórakozottan átfutotta, majd egy kurta „Köszönöm”-mel visszaadta neki.
Férgek rohanták le a Haberd Tornyot, és Paldane hercege figyelemre sem
méltatta a hírt.
- De Mylord! - szólt Roland.
- Tudom a hírt - mondta Paldane herceg. - Poll báró már órákkal ezelőtt
meghozta ugyanezt a hírt. Semmit sem tehetünk. Ostrom alatt állunk, és a
király hírnökei menekülésre szólítanak fel!
- Ostrom, Mylord? - kérdezte Roland meglepetten. Raj Ahten nem állíttatott
ostromgépeket a városfalak közelébe. S valójában úgy tűnt, hogy mérföldeken
belül csapatai sincsenek a közelben.
- Ostrom! - felelte a herceg, mintha Roland együgyű lenne.
- Mylord! - mondta Roland. - Azt reméltem, hogy elhagyhatom a várat.
Néhány barátom délre menekült, van egy kislány, akinek szüksége van rám. -
Azt akarta kérni, hogy hadd legyen Averan gyámja, de tudta, ez nem a helyes
pillanat.
A herceg egy pillanatra elgondolkodott.
- Senki sem hagyja el a várat. Túl veszélyes, mivel a Kék Tornyot
lerombolták, falainkon reménytelenül kevés az ember.
- Lerombolták? - kérdezte Roland, mintha rosszul hallotta volna.
A herceg ünnepélyesen bólintott.
- Az utolsó kövéig.
Roland visszafojtott egy megdöbbent kiáltást. Húsz évig Elkötelezettként
szolgált a Kék Toronyban. Meg is hallhatott volna. Még időben menekült el.
De adományos harcosok nélkül védeni Carris falait, ez olyan feladat, hogy a
Kék Toronybeliek még szerencsésnek számítanak.
- Hogyan omlott össze? - merte megkockáztatni a kérdést. Paldane vállat
vont.
- Nem tudom, de amennyire meg tudjuk mondani, négy órája történt, és a
toronyban mindenki meghalt. - Kritikusan méregette Rolandot. - Úgy nézel ki,
mint Borenson. Mondd, van harci tapasztalatod?
- Foglalkozásomra nézve, mészáros vagyok, nagyuram!
Paldane herceg felmordult, amikor meglátta a férfi övébe tűzött rövid
kardot.
- Mostantól várőr vagy. A déli falat fogod védeni, az ötvenegyes és az
ötvenkettes tornyok között. Minden embert vagy állatot megölsz, aki a fal
közelébe megy. Értetted? Még hajnal előtt lesz elég munka a kardunk alá, és
egy mészárost igen jól használhatunk a falakon.
Roland megdöbbenve állt, amíg az egyik őr elvezette őrhelyére.

folytatása következik