Jean Rouaud: A becsület mezején

részlet

A két lóerős Citroën olyan, mint a főemlősök koponyaürege: semmi sem hiányzik, a
szemnyílás a szélvédő, az orrnyílás a hűtő, a szemhéj a napvédő, az előreálló alsó állkapocs a
motor, az enyhén domború falcsont a tető, még az agydudor is megvan, az a hátsó
csomagtartó. A gondolatok eme birtokának nagyapa volt a mozdulatlan és magányos
földmérője. Nagymama érezte, hogy neki nincs ott helye, így – legalábbis ha rövidebb utakról
volt szó – inkább gyalogolt, mint hogy beüljön nagyapa mellé. Pedig nem könnyen gyalogolt,
egy nehéz szülés szövődményeként izomszakadást szenvedett, ezért volt olyan himbálózó a
járása. Ha nagyapa egy másik kocsi volánjához ült, szó nélkül vele tartott. A két lóerős
Citroënt leszámítva az összes autóban talált valami kedvére valót. Szerinte az öreg Citroën
egyszerűen nem illett az óceáni éghajlathoz. Mire jó a lehajtható vászontető, ha az ember
sohasem nézheti az eget, mert mindig rossz idő van? Nem szólva az örvénylő szélről, mely
keresztül-kasul átjárja az autót, és valósággal lecsavarja az ember fejét. Amikor nagy ritkán
szép idő volt, és szerettük volna felnyitni a kocsi tetejét, beleütköztünk a sós levegő által
kimart, berozsdásodott vasszerelvénybe, és hiába próbáltuk feltekerni a merev, recsegő
vászontetőt. Egyébként se lehetett tudni, hogy tíz kilométerrel odébb nem kell-e
villámgyorsan visszacsavarni a tetőt a helyére. Nagymama meg csak mondta a magáét, ennek
a kabrioléutánzatnak semmi keresnivalója az északi szélesség 45. fokán. Ha a fiataloknak arra
támad kedvük, hogy átkeljenek a sivatagon, és felkapaszkodjanak a Hoggar-hegységre, arra
tökéletes. De az Alsó-Szajna-vidék, az más tészta.
Legfőképpen arra panaszkodott, hogy a kocsi esőben használhatatlan. Amikor a víz
fokozatosan behatolt az utastérbe, a tető és az ajtók után a harmadik szivárgási forrást a
kezdetleges szellőző berendezés jelentette, ez egy egyszerű, háromujjnyi széles rács volt a
szélvédő alatt, szűk kis résekkel, állítható szárnylappal, mely már csak azért sem tudott
tökéletes szigetelést biztosítani, mert tönkrementek a zárógumik. A rácson át befújó levegő
még száraz időben is idegesítette nagymamát. Hogyan tudta volna megőrizni nyugalmát a
szüntelenül köpködő esővel szemben? Az első cseppeket árulkodó sóhajokkal fogadta (arról
árulkodtak, milyen megalapozottak a teóriái), és úgy izgett-mozgott az ülésen, mint aki
megpróbálja elkerülni a csapást anélkül, hogy bárkinek is terhére lenne. Aztán nagypapa
szenvtelensége láttán nekifogott, hogy betömködje a réseket azokkal az ócska rongyokkal,
melyeket a „kesztyűtartóban” (a műszerfal alatt lévő kis polcon) talált. Ujja hegyével fogta
meg őket, panaszkodott, hogy milyen piszkosak (nagyapa hol az olajszintmutatót, hol a
szélvédőt törölte le velük, sőt időnként a cipője orrát fényesítette ki egy-egy tisztább
rongydarabbal), gurigába csavarva megpróbálta odaszorítani őket az ablakhoz, de az első
zökkenéskor leestek. Elhangzott pár „a nemjóját”, aztán újrakezdte a munkát, és egész úton
törölgetett. Nagyapa rá se hederített.