Copyright

© R. Kelényi Angelika
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
Illusztrátor: Fekécs Máté
Borítóterv: Barna Gergely
Szerkesztette: Soós Tibor
Korrektor: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2015
www.alomgyar.com
ISBN: 978-615-5252-96-9
„Az ember nem »egyszersmindenkorra ilyen,
és semmilyen más nem lehet«, hanem
»mindig másmilyenné is válhat«,
és ha elvitatnánk tőle ezt a másmilyennéválás
képességet – még akkor is, ha bűnt követett el,
az odavezetne, hogy akkor a magunk részéről
mi is bűnt követnénk el.”
Viktor Emil Frankl
1.
Balajtiné Kemény Karolina a függöny mögül leste az utcát. Tudta,
hogy mennyire vénasszonyos, amit tesz, mégsem tudott ellenállni a
csábításnak, hogy – ha csak kukkolva is, de – részese lehessen a
szomszédasszony szerelmi életének. Kurucz Gabriella úgy váltogatta a
partnereit, mint más a fehérneműjét. Legalábbis Karolina így látta.
Márpedig ő látott egyet s mást, hiszen egyetlen alkalmat sem mulasztott el,
hogy leellenőrizze, vajon új férfi vizitel-e a szomszédasszonya szerinte
roppantmód látogatott bugyijában. Pedig akár sajnálhatta is volna a nőt,
hiszen nem oly régen hagyta el a férje egy fiatal tyúkért. Gabin azonban
nem látszott a kétségbeesés. Sőt! Úgy viselkedett, mint aki tehertől
szabadult, és a hosszú, házasságban töltött évek után most élné második
virágzását. Gondolatmenetében még az sem akadályozta, hogy riválisának
gondolt szomszédja két kamasz gyereket nevel teljesen egyedül, ami,
lássuk be, egyáltalán nem könnyű feladat.
Nehezen vallotta be magának, hogy rossz szájíze tulajdonképpen az
irigységből fakad. Ami Gabinak, meglátása szerint, oly gyakran
megadatott, az neki egyre ritkábban. Pedig ápolta a testét, gondoskodott
róla, hogy bőre ötvenhat éve ellenére is ruganyos és sima maradjon – már
amennyire ebben a korban ez lehetséges a plasztikai sebész segítsége
nélkül. Mégis gyakran kapta azon férjét, Jánost, hogy úgy bámulja a
szomszédasszonyt, hogy majd elcsöppen a nyála. Őt pedig már olyan
ritkán közelíti meg, hogy lassan azt is elfelejti, hogyan kell azt a bizonyos
dolgot csinálni. Szinte száz százalékig biztos volt abban, hogy a férje csak
áhítozik Gabi kegyeire, de soha egy morzsáját sem kapta vagy kapja meg
a jövőben az asszony bájainak.
Na majd pont ez a nyomorult vénember kell neki! – gondolta, amikor
lefékezett egy autó a szomszéd ház előtt. Karolina szinte nekinyomta a
homlokát a függönynek, hogy jobban lássa, ki száll ki a kék kocsiból.
Nahát-nahát! – gondolta. – Ez egészen úgy néz ki, mint a
polgármester járgánya.
A limuzinból azonban nem szállt ki Kordos Béla, viszont nyílt Gabi
házának ajtaja, és kilépett rajta a nő.
– Kétségtelen, hogy csinos, a maga kurvás módján – mormogta
magában Balajtiné.
 Az ajtóban álló Kurucz Gabriella fáradt harmincasnak látszott,
valójában azonban negyvenhét éves volt. A Karolina fogalmai szerint a
közönségesség határát súroló miniszoknyáját lesimította, és egy pillanatig
állva maradt a lépcső tetején, hogy a környező házak lakói
megcsodálhassák fantasztikus alakját, különösen elrejthetetlen méretű
kebleit.
– Azért már lóg a térde! Azzal nem tud mit kezdeni a cafka –
motyogott tovább az ablaküvegnek Karolina.
Felhúzta a köntösét, és lepillantott a saját térdére. Úgy látta, az övé
kevésbé lóg.
Visszatért a szomszédasszonyhoz, aki akkor sétált le a teraszáról.
Csábos mosoly ült az ajkán. Karolina hirtelen úgy érezte, épp őt nézi, rajta
nevet, amiért a függöny mögül lesi.
Visszaugrott az ablaktól. Ekkor látta, hogy a nő int egyet, és csókot
dob felé. Döbbenten meredt az ablakra.
– Ezt a pimaszságot!
Gabi beszállt a rá váró kocsiba, és eltűnt a szeme elől.
Milyen férfi lehet az, aki nem száll ki, hogy kinyissa előtte az ajtót? –
morfondírozott. – A férje nem lehet, az vett egy lapos sportkocsit, mióta
az asszonykát lecserélte a cicamicára. Nyilván nős ember jött érte, nem
kétséges.
Úgy gondolta, hogy ez a megállapítása igazán helytálló. Amint
elporzott a kocsi, összébb húzta magán a lila köntöst, és kilépett az
aprócska, utca felé eső teraszra.
János a ház melletti járdát sepregette olyan arccal, mint aki citromba
harapott.
– Hát te? – kérdezte Karolinát, amikor meghallotta az ajtó
nyikkanását.
– Hát én? Hát te? – kérdezett vissza a nő, és meglepetten vette
tudomásul, hogy a férje nyilván végig Gabin legeltette a szemét. Az is
biztosnak látszott, hogy a szomszédasszony neki integetett mosolyogva.
– Sepregetek, nem látod? – mordult fel az embere.
– De, látom – mondta Karolina, hangjába annyi megvetést sűrítve,
amennyit csak bírt.
– Baj, hogy seprek?
– Seperj csak!
Azzal megfordult, és visszament a házba. Nem látta értelmét a
vitának, a szemrehányással pedig végképp nem bosszantotta magát.
Balajtiné Kemény Karolina kedvenc helye nem a konyha volt. Ott
csak akkor tartózkodott, ha az elkerülhetetlennek látszott, és főzni
kényszerült. Sajnos ez – bármennyire is szeretett volna megmenekülni a
feladat súlyától – mindennap megtörtént, tekintve, hogy János nem
hajlandósult éttermi koszton élni, és Karolina szerencsétlenségére imádta
a főztjét.
Milyen savanyú volt a pofája – gondolta, miközben elővette a nagy
henteskést a fiókból. A hűtőhöz sétált, kinyitotta, és meredten bámulta a
tartalmát.
– Mi a fenét főzzek ennek a vén hülyének?
A „vén hülye” egy évvel ugyan fiatalabb volt nála, de ezt soha nem
vette figyelembe. Már akkor sem hitte magát öregebbnek, amikor
megismerkedtek, az eltelt majd harminc év alatt pedig bizonyosságot nyert
az az elképzelése, miszerint János öregnek született. Rendes ember volt,
azért is ment hozzá: szép jövedelmet tudott felmutatni, elég jóképűnek is
tűnt még akkor – a szeme legalábbis csodakék volt (mostanra vizenyőssé
vált persze), és a formája sem látszott hízékonynak. Olyannyira nem, hogy
inkább egyszálbélűnek nevezte volna bárki, akit a súlycsoportjáról
kérdeznek.
Karolinát a kövér, tunya férfiak a nagy, szafaládéujjaikkal
rettentőmód taszították. El sem tudta képzelni, hogy az a rengeteg nő, akik
hatalmas férjükkel élnek, hogyan bírja ezt elviselni. Mi több! A szomszéd
Gréta – aki egyébiránt német származású volt – azt hangoztatta, hogy
mázsa alatt nem férfi a férfi. Borzalom!
János tehát igazán ideális férj lehetett volna, hiszen jó, ha megütötte a
hatvan kilót, de felvette azokat az idegesítő szokásait, melyektől Karolina
a falra mászott.
Ez a folytonos seprés. De nem csak ez. Hogy a szakállán megül az
étel, és ott tárolja addig, amíg rá nem szólok. És akkor még itt van a foga
is, ahogy klaffog, amikor eszik. Aztán a kávé… Mert nem is kávét, hanem
kávés cukrot iszik. Aztán meg ropogtatja a megmaradt cukrot a klaffogós
fogával…
Magában, némán bosszankodott a férjén, mert természetesen az utca
többi lakója felé kizárólag tökéletesen harmonikus kapcsolatukat
fitogtatta. Dehogyis adta meg azt az örömöt Gabinak vagy Grétának, hogy
megtudják: bizony a házasságuk már régen unalomba és mély
érdektelenségbe fulladt. Ő ilyen ostobaságot sosem követett volna el. Gabi
nyilván irigyelte stabil életéért – ami neki, ugye, leginkább csak
nyomokban adatott meg –, míg Gréta ugyan férjnél volt, de a házassága
egy igazi pokol lehetett – legalábbis Karolina véleménye szerint.
Még mindig a hűtő előtt állt, és tanácstalanul leste a polcokat.
– Mi lenne, ha tésztát főznék egy kis paradicsommártással? – kérdezte
magától, majd rájött, hogy az ötlet jó, de ha végig kell hallgatnia, ahogy
János beszippantja a spagettiszálakat, valószínűleg felfordul a gyomra.
Úgyhogy inkább elvetette a gondolatot.
Kihúzta az egyik fiókot, és zöldséget vett elő belőle. A konyha
közepén terpeszkedő nagy pulthoz vitte a csomagot, aztán hevesen pucolni
kezdett egy répát.
– Mitől volt olyan savanyú a feje vajon? – morfondírozott még
mindig férje arckifejezésén. Igaz, hogy az idegeire ment, igaz, hogy
belebetegedett, ha hallotta, ahogyan a seprű a falnak koppan, de mégis az
övé volt ez az ember. Tudni akarta, mitől van rossz-és mitől van jókedve.
Na nem azért, hogy vigasztalja vagy vele örüljön. Annyira azért
nem… Csak éppen tisztában akart lenni a helyzettel, hogy tudja, mire
számítson. Szeretett mindenről időben értesülni. A szomszédok dolgairól
is.
Például azt is tudta, hogy Gréta férje, a dagadt Ottó, folyton a
kocsmákat járja, aztán hajnal felé felborítgatja az összes kukát az utcában.
Ezért Karolina azt gondolta, hogy Gréta meglehetősen boldogtalan lehet,
pláne, hogy az a hír járta, Ottóra italosan még inkább rájön a gerjedelem,
pedig egyébként is elég vérmes fajta.
Ennél a pontnál az asszony elgondolkodott, vajon Jánosra hogyan
hatna a napi két üveg sörénél több szesz. De aztán arra a következtetésre
jutott, hogy az ő férje bizony úgy elaludna mellette az ágyban, mint a
pinty.
Megrázta a fejét, és kipillantott az ablakon. Jánost nem látta.
– Nyilván abbahagyta a seprést, és valami egyéb ostoba feladat után
nézett – dünnyögte.
Szöget ütött a fejében ez a gerjedelem dolog. Nem is lett volna
ellenére, de az állott italszagot utálta. János egy üveg sör után már meg
sem csókolhatta. Esetleg levegővétel közben, kifújáskor semmiképpen
sem. Erre is régen volt példa, János ugyanis nem erőltette az utóbbi időben
a csókolózást sem. Meg mást sem.
 Vén hülye! – gondolta megint Karolina, aztán nagy gyakorlattal,
sebes mozdulatokkal nekiállt a megtisztított répát karikára vágni.
Észre sem vette, hogy már több adagra való zöldséget aprított fel.
Csak aprított, aprított gondolataiba merülve. A zöldségkarikák olykor
legurultak a vágódeszkáról, volt, amelyik a pulton, néhány pedig a
téglaszínű, téglaformájú, téglaméretű padlócsempén végezte.
Karolina egy karalábészelet röppályáját figyelve jutott arra az
elhatározásra, hogy változtatnia kell az életén. Eddig is tisztában volt vele,
hogy majd megfullad a dögunalomtól, de most, a darabka zöldséget lesve
úgy határozott, hogy elég volt. Na nem a házasságból! Tudta jól, hogy
nem hagyhatja el Jánost, hiszen az ő jövedelme nélkül éhen is halna,
mehetne koldulni az aluljáróba.
Nem-nem! Ennyire nem akart változtatni. Igazából nem is volt
konkrét elképzelése a jövőjét illetően, csak azt tudta, ha felbukkan a
lehetőség, bizony élni fog vele, bármi legyen is az!
Első lépésként a nagy henteskést belehajította a mosogatóba, ő pedig
– szanaszét hagyva a karikára vágott zöldségeket – berohant a
hálószobába, onnan is a gardróbba, ahol katonás rendben, szín és évszak
szerint sorakoztak a ruhái. Hatalmas lelkesedéssel dobta le magáról lila
köntösét, a hálóingét, és egyszer csak ott állt teljesen meztelenül az
öltözőszoba nagy tükre előtt. Szorosan összeszorította a szemét, és
remélte, hogy amikor kinyitja, az a fiatal, csinos lány fog vele szemközt
állni, aki harminc-akárhány éve ripityára törte a férfiszíveket.
Lassan, hunyorogva emelte fel a tekintetét a tükörképére. A mosoly
lefagyott az arcáról, különös, már-már groteszk arckifejezés vette át a
helyét. Persze tudta, hogy nem húszéves önmagát látja majd viszont (nem
hitt a csodákban), de úgy szerette volna, ha legalább egy kicsit jobban néz
ki, mint az előző reggelen! Legalább az elhatározás miatt…
Sajnos egy szálat sem fiatalodott, és a dereka körüli – nem túl vaskos,
de azért létező – úszógumi sem tűnt el. A térde mindenesetre nem lógott
úgy, mint Gabinak, aki pedig kilenc évvel volt nála fiatalabb.
Cafat! – gondolta megint elkomorodva. – Hogy integetett Jánosnak.
Csókot dobált, rázta a valagát…
Aztán legyintett.
– Érdekli a fenét!
Persze érdekelte, de nyilvánvalóan nem féltékenységből. Inkább csak
enyhe birtokháborításnak vélte azt a könnyedén odahajított csókot.
 Felemelte mindkét karját a feje fölé, tett egy tánclépést, aztán
megpördült. Megállapította, hogy a mellei egy cseppet sem tűnnek
megereszkedettnek, ha a karjait a magasban tartja. Így olyannak látszottak,
mintha nem hatna rájuk a gravitáció. Sosem voltak veszettül nagy mellei,
még éppen kezelhető méretűvé nőttek. Teltek, de nem orbitális nagy
csöcsök. Azt gondolta, hogy mellekben legjobb az arany középút. Persze a
férfiak mindig dicsérték a domborulatait, hiszen tudta, hogyan mutassa
meg adottságait. Ha akkorára nőttek volna a keblei, mint a
szomszédasszonynak, már lógnának. Gabinak nyilván lógnak is, és csak a
melltartó tornyozza fel és tartja egyben őket…
Abbahagyta a mórikálást, és a ruhái elé lépett. Egyesével szedte elő a
szebbnél szebb öltözékeit – melyek évek óta porosodtak a vállfákon
anélkül, hogy magára öltötte volna őket –, majd a bézs színű, barna
virágos együttes mellett tette le a voksát, mely pont annyira volt kivágott,
hogy megfelelő betekintést nyújtson a mellei közti keskeny völgy
rejtekébe. Annyira azonban nem, hogy bárki is túlzottan kihívónak
tarthassa.
Megigazította aranyszőkére festett haját, tekert belőle egy laza
kontyot – ami még ifjúkorát idézte –, aztán kilibegett a gardróbból, majd a
hálószobából, suhant a folyosón egészen a konyháig, hogy folytassa,
amibe belekezdett.
Elővett egy fazekat, megtöltötte vízzel, és föltette a tűzhelyre főni.
Éppen nagy műgonddal a sót szórta bele, amikor belépett a konyhába
János. Karolina rápillantott, aztán újra a sózásra fordította a figyelmét. A
férfi téblábolt a konyhasziget és a hűtő között, úgy tűnt, mintha nagyon
kérdezni akarna valamit.
– Na, mi az? – kérdezte a nő, mert megunta férje sertepertélését.
– Semmi… – mondta az, és bekapott egy karika sárgarépát a
vágódeszkáról.
Akkor vette észre a padlón a szétgurult zöldségeket.
– Mi a fene történt itt?
– Ezt most hogy érted? – kérdezett vissza az asszony, és magában
elmosolyodott, hogy János milyen nevetségesen akarja elővezetni a
bókját. Nem éppen a férje széptevésére áhítozott, de kezdetnek megtette
volna az is.
– Az a sok zöldség itt a padlón. Ez micsoda? – meredt a feleségére, és
bosszús arckifejezése az asszony szemmel látható, külsőségekbeli
változásától sem enyhült meg.
Megfordult, és kirobogott a konyhából, majd kisvártatva visszatért a
seprűvel a kezében. Villámgyorsan összesöpörte a zöldségkarikákat, majd
miután ezzel végzett, elégedett képpel nézett a nejére.
– Ebéd mikor lesz?
Balajtiné Kemény Karolina legszívesebben belerúgott volna a
férjébe, Balajti Jánosba, de mégsem tette. A neveltetése tiltotta a
házasságon belüli rugdosódást, pofozkodást, pedig valószínűleg képes lett
volna elnáspángolni az urát, tekintve, hogy fél fejjel magasabb és tíz
kilóval nehezebb volt nála.
Ehelyett beledobta a teljes üvegnyi sót a vízbe, aztán nyugodt, a
visszafojtott dühtől talán kissé remegő hangon ennyit mondott:
– Amikor megfőzöd, János. Amikor megfőzöd.
Az ember azt gondolná, hogy elfutotta a szemét a könny attól a
kétségtelen figyelmetlenségtől, melyről a férje tett tanúbizonyságot, de
Karolinát nem ilyen fából faragták. Minden körülmények között képes volt
higgadtan és elegánsan viselkedni. Az a társaság, mellyel szívesen
érintkezett, nem arról volt híres, hogy a valódi gondolatait megosztja a
külvilággal.
Hogy milyenek is voltak az ő körei? Szerette úgy nevezni, hogy az
értelmes középosztály – mert ugye azért értelmiséginek mégsem
titulálhatta magát, miután semmiféle ennek megfelelő tanulmányt nem
végzett annak idején… Az értelmes középosztály csúcsán a polgármester
állt, Kordos Béla – aki épp lecsúszni készült a piedesztálról Karolina
reggeli észrevétele miatt –, és a neje, Marica, a valamikori iskolai
szépségkirálynő, akin azóta, sajnos, az évek kemény munkát végeztek.
A tisztelendőt is megfelelő társaságnak gondolta, bár tudvalévő volt,
hogy igencsak szabados életet él, nem tartva a „ne paráználkodj”
parancsolatot és a cölibátust önmagára nézve kötelező érvényűnek.
Benedek Ervin, a helyi rendőrőrs megbízott vezetője már csak a
felesége miatt fért bele a nevezett körbe, mert szerencséjére Benedekné
nagyon is kiváló családból származott, és senki nem értette, hogy miért
választotta ezt a sehonnai rendőrt férjéül. Persze Benedek Valentina nem
volt éppen világrengető szépség, de ha valaki el tudott vonatkoztatni a
kisebb krumplit formázó orrától, akár még csinosnak is mondhatta volna.
Hegyi Vilmos, aki csak könnyedén Willnek hívatta magát – és akinek
fűszer-csemege üzlete volt a főutcán –, szintén beleillett a Karolina által
elképzelt „jó társaságba”, mivel szép kis vagyonkát gyűjtögetett – a
rossznyelvek szerint nemcsak a fűszerek árából. Azt suttogták, hogy
mindenféle „gyógyfüveket” is lehet nála vásárolni – ami, egyesek
véleményét figyelembe véve, meglehetősen hasonlított a szárított
vadkenderre. De Karolina úgy volt vele, hogy ez nyilván csak az
irigykedők pletykája. Ő semmi ilyesmiről nem tudott, Hegyi Will pedig
igenis kifogástalan úriemberként viselkedett vele mindig. Soha okot nem
adott a gyanakvásra.
Na és természetesen a két szomszédasszony, Kurucz Gabriella és
Kaiser Gréta, akikről bármennyire is meg volt Karolina véleménye,
mégiscsak számítottak. Hiszen velük találkozott nap mint nap, elvileg ők
voltak „barátnői”. Igaz, hogy az egyiket ordas cafatnak, a másikat pedig
német betolakodónak tartotta, de még mindig jobban kedvelte őket, mint a
környék többi asszonyát…
Beviharzott a nappaliba, magához vette a retiküljét, és kirohant az
ajtón, melyet egyáltalán nem megszokott módon, igencsak hangosan
vágott be maga mögött. Úgy futott, mint a nyúl. Észre sem vette maga
körül a csodás napsütésben fürdőző macskaköves utca báját, vagy a tavaszi
pipirózsa aranysárga, bársonyos szirmait. Csak szaladt, hajtotta tehetetlen
dühe.
A kurvának integet, engem meg már észre sem vesz! – Tombolt
mérgében, és majd megfojtotta az epe.
Hegyi Vilmos üzlete előtt repült el éppen, amikor a boltos kilépett az
üvegajtón.
– Karolina! Karolina! – kiáltott utána a férfi, de az asszony csak a
harmadik „Karolinára” figyelt fel.
Megfordult, de a hirtelen irányváltástól megbillent. Vilmosnak kellett
elkapnia, nehogy estében a romantikus macskakő összezúzza a csak alig-
alig lógó térdét.
– Mi a baj, Karolina? Üldözik tán? – kérdezte a nő űzött arcát
vizsgálva. – Na, jöjjön be egy pillanatra hozzám, aztán mesélje el szépen,
mi elől fut!
Karolina szó nélkül követte a férfit, akit kedvelt ugyan, de a
magánügyeibe nem óhajtotta beavatni. Hegyi úrnál mindenki megfordult,
eszébe sem jutott kiteregetni a szennyest. Viszont a baráti gondoskodás
jólesett neki. Különösen, amikor Vilmos így szólt:
– Milyen fantasztikusan néz ma ki, Karolina!
 Ragyogó szemmel nézett az asszonyra, aki elpirult a bóktól, annyira
régen kapott már ilyesmit. Dühe azonban nem múlt el, továbbra is
szorosan összezárta a száját, pengevékony vonalat képezve ezzel az arcán.
– Meg kellene nyugodnia, mert még a végén agyvérzést kap! Mi
bőszítette fel ennyire? Összetaposta valamelyik kutya a kertjét? – Will
persze mindenből viccet csinált. Úgy viselkedett folyton, mint akinek
semmi gondja sincs az égvilágon.
– Úgy is mondhatjuk! – mondta feszes hangon a nő. Képtelen volt
kiengedni a gőzt.
A férfi tudta, hogy egy szót sem fog belőle kihúzni, pedig sejtette,
hogy komoly gond lehet otthon, ha az asszony kukta módjára sípolva
vágtázik az utcán. Ez nem jellemző Balajtinéra, aki mindig olyan merev
volt, mint egy keményített körgallér.
– Na várjon csak – kezdte somolyogva. – Tudok én egy jó kis szert a
mérgére!
– Csak nem valami nyugtatót akar adni? Nem veszek be semmiféle
gyógyszert! – tiltakozott Karolina.
– Ne féljen, nem tömök magába semmilyen pirulát. Van egy
különleges füstölőm, ami igazán hatásos nyugtatószer…
– Füstölő? Milyen fajta? Tudja, Will, nem rajongok ezekért a
templomi illatokért. Már attól is mindig köhögőrohamot kapok, amikor
Bálint atya kalimpál a füstölőjével.
– Nahát, ez nem olyan. Ennek olyan illata van, hogy otthonra is akar
majd belőle! – A fűszeres hunyorított egyet, aztán elsétált az üzlet másik
végébe.
Karolina letelepedett a vendégeknek fenntartott székre, és felvett egy
újságot az asztalkáról, hogy legyezhesse vele magát. Milyen kellemes ez a
boltocska! – gondolta, miközben a boltos hátsó felét fixírozta, amint az
neki háttal kutakodott az alsó polcon.
Hegyi Vilmos negyven, negyvenöt év közötti, elég jóvágású férfi
volt. Azt suttogták, hogy a saját nemét szereti, persze amellett, hogy
drogot árusít. Ki tudja, hogy melyik volt a nagyobb bűn Gesztenyéskert
lakóinak a szemében? Karolina mindenesetre felvilágosult, liberális
szellemű nőnek tartotta magát, és különben sem hitte, hogy Will a férfiakat
szereti. Annak ellenére, hogy kétségtelen tény volt, hogy nem akadt
barátnője – legalábbis olyan nem, akiről a helyi pletykafészkek tudomást
szereztek volna…
 A férfi megvakarta őszülő üstökét, aztán hajszálcsíkos
vászonnadrágja korca és a fűzöld, hosszú ujjú inge között kivillanó kis
bőrfelületet is, diadalmasan felhördült, majd hatalmas mosollyal az arcán
megfordult. Kezében egy henger alakú csomagot szorongatott.
– Megvan!
Karolina meglepetten pillantott rá. Úgy elmélázott a hátsóján, hogy
váratlanul érte e boldog megnyilatkozás. Will fogta a kincsként
szorongatott csomagot, és eltűnt vele a bolt raktárába vezető ajtón át.
Karolina tovább legyezgette magát, és nézelődött. Csábítóan
sorakoztak egymás mellett a különböző minőségi csokoládék, a
déligyümölcsök és illatos potpurrik, dió-és mogyorófélék. Na meg a
cserepes, kiültethető, csodásan friss fűszernövények. A szín-és illatorgia
némiképp lekötötte figyelmét, egy másodpercre meg is feledkezett csalárd
férjéről és „riherongyként” aposztrofált szomszédasszonyáról. De aztán a
kezében tartott újságra pillantott, s haragja újfent lángra kapott. A magazin
címlapján egy húszas éveiben járó nőszemély mosolygott. Ragyogó,
hófehérre retusált fogsorral és dagadó kebellel hívta fel az olvasók
figyelmét arra, hogy nincs hatásosabb módszer férjük megtartására, netán
újra elcsábítására, mint a levendulaillatú öblítőben áztatott ágynemű.
– No hiszen! – dörmögte Balajtiné mérgesen, és lecsapta az újságot.
Úgy döntött, hogy nem vár tovább Willre, ezért felállt, és épp kiáltott
volna hátra – hisz az illem úgy kívánta, hogy elbúcsúzzon –, amikor a
férfi elégedett képpel kilépett a raktárból. Egy tálcán teáskannát, két
csészét, aprósüteményt és egy lapos, Karolina számára ismeretlen tárgyat
egyensúlyozott.
– Csak nem akart itt hagyni, Karolina? – kérdezte kisfiús mosollyal.
– Nos, valóban arra készültem, olyan sokáig elmaradt.
– Ne tegye ezt velem! Látja, teát is főztem…
– Rendben, maradok egy teára. De igazán nem akarom feltartani.
Nyilván jobb dolga is akadna, mint engem pátyolgatni.
Az asszony visszaült a székre, és jobban megfigyelte a fura tárgyat.
Egy hosszúkás, vörös falap volt, közepén egy sínnel. Az egyik vége
valamelyest felkunkorodott, a másik végén pedig egy furat látszott.
– Mi ez?
– Ez? – mutatott a tárgyra a fűszeres. – Kínából hozattam,
füstölőtartó. Így a hamu nem pereg szét, hanem gyönyörűen belepotyog a
sínbe. Nézze csak!
 Leemelt a tálcáról egy fura, barnászöld színű füstölőt, és a szárát
beledugta a lyukba.
– Valóban nagyon praktikus – állapította meg Karolina, miközben
Will már gyújtotta is a végét.
A rudacskából az öngyújtó nyomán először könnyű, vékony,
kacskaringós, ezüstszínű füstkígyó tört elő, majd ahogy egyre inkább
megfogant a parázs, a kígyócska anakondává avanzsálva kezdte
megtölteni a teret.
Karolina a tenyerével maga felé legyezve próbálta megállapítani,
vajon mihez hasonlítható ez a semmihez sem hasonlítható illat, és rájött,
hogy valóban: ilyen különös illattal sohasem találkozott még. Nem találta
kellemesnek, inkább csípős szagként jellemezte volna, ha egyáltalán
valaha is szüksége lett volna arra, hogy jellemezze.
A füst lassan, de biztosan beterítette a helyiséget, rátelepedett a
bútorokra, az asztalkára, a cicanőcis újságra és a minőségi csokoládék
izgalmas csomagolására.
Karolina halványan elmosolyodott, maga sem tudta, hogy mi
késztette erre, majd felemelte a teáskannát, és töltött mindkettejük
csészéjébe úgy, mintha ő lenne a házigazda. Az az apróság, hogy nem
otthon van, teljesen kiment a fejéből.
Mélyet szippantott a füstből, és megállapította, hogy igazán remek
nyugtatószer. Hiszen idegessége, rosszkedve, gyilkos hangulata
mondhatni, hogy szinte köddé vált, ott gomolygott valahol a szürkeségben.
Egy hangyányit megszédült, de ez a szédülés kellemes volt. Olyan, mintha
a víz tetején járna, vagy a felhőket taposná könnyű szaténcipőben.
Apró, huncut kis mosollyal a szája szegletében szürcsölt a teából,
majd magában csettintett a nyelvével: egzotikusan, majdnem erotikusan
finomnak találta.
– Isteni ez a tea – mondta. – Hol szerezte? Én is vásárolnék!
– Sima csipkebogyótea, Karolina. Nyilván van belőle otthon magának
is.
Karolina felnevetett, hogy valóban, valóban. Aztán ezt annyira
viccesnek találta, hogy nem tudta abbahagyni a kacagást, vendéglátója
pedig csatlakozott hozzá. Amikor már csillapodni látszott jókedve,
rákacsintott a férfira, letette a teáscsészét, és kigombolta a blúza felső
gombját.
– Hű, de meleg van! – kezdte, aztán így folytatta: – Mondja csak,
maga valóban a saját neméhez vonzódik?
A boltos még hangosabban nevetett.
– Én nem, asszonyom. És maga?
Karolina az egyszerű kérdéstől újabb nevetőrohamot kapott, szinte
fuldokolt. Csapkodta a térdét – ami kevésbé lógott, mint Kurucz
Gabrielláé, bár ezzel ő akkor egy cseppet sem törődött már –, úgy
válaszolt:
– Micsoda nagy lókötő maga, Will! Hogy találhat ki ilyen
szamárságot?
– Maga kérdezett először, Karolina!
– És mondja csak! Igaz, hogy drogot is árul? – kacagott tovább
könnyezve az asszony. Annyira nevetett, hogy komoly nehézséget okozott
számára a beszéd.
– Én? Hova gondol?
A férfi a hasát fogta, inkább már vinnyogott, mint nevetett. Úgy tűnt,
hogy meglehetős fájdalmakat áll ki a rekeszizma.
– Mert ezt beszélik…
– Maga, ugye, nem hiszi?
– Dehogy! Maga igazán rendes ember…
Ezen megint olyan jót derültek – különösen Will –, hogy némileg
eltorzult arccal a gyomorszájuk környékét tapogatták. Hosszú ideig tartott,
mire némileg megnyugodtak, és mire Karolina észbe kapott.
– Na most már tényleg mennem kell, hiszen csak egy teára akartam
maradni…
Elővett egy kis virágos zsebkendőt a táskájából, hogy megtörölgesse
a szemét és az arcát.
– Milyen jó humora van magának! – mosolygott a férfira,
szerencsére már nem viharosan potyogó könnyein keresztül.
– Egy ilyen gyönyörű asszony előcsalogatja a férfiember rejtett
képességeit – jegyezte meg a boltos, és hunyorított is a kijelentéséhez,
hogy a nő érezze szavai súlyát.
– Ne vicceljen már! – legyintett amaz, de azért úgy mosolygott
tovább, mint egy jóllakott macska.
– Nem viccelek. Ezt komolyan gondoltam – mondta a férfi, és
valóban nem nevetett. Aztán hirtelen megfogta az asszony kezét, és
kézfejére könnyű csókot lehelt.
Karolina olyan zavarba jött, mint már régen nem, és tűzpiros arccal
viharzott ki a boltból.
– Viszlát, Will! – kiáltotta hátra. Az etikettet zavarában sem felejtette
el betartani.
Kint megütötte a napsütés, és érdekes módon most a macskakő bája és
a nyíló pipirózsa is feltűnt neki. Az járt az eszében, hogy lám, van még
férfi ezen a világon, aki észreveszi az ő nőiességét. Ráadásul nem is
akármilyen férfi! Olyan, aki megkaphatna bármilyen nőt a világon – még
egy olyan cicamicanőcit is az újság címlapjáról. Kinek kell az a vén,
klaffogó fogú János, ha ilyen jóvágású férfi bókol az embernek…
A déli nap sugarai akadálytalanul hatoltak át Karolina laza kontyán,
érintették a fejbőrét, a könnyű tavaszi szellő pedig simogató csókot dobott
az arcára, amint a macskaköves kis utcán vágtázott. A szíve szaporán vert,
mint a riadt állatoké: ki akart szakadni a mellkasából. Tudta, hogy nemcsak
a futás következtében került infarktusközeli állapotba, hanem az iménti
érthetetlen közjátéktól is, melyet – igazán szokatlan módon – egyáltalán
nem nevezett volna kínosnak. Pedig neveltetése egy szemet sem
engedélyezte számára azt a fajta döbbenetesen indiszkrét magatartást,
melyet tanúsított. Érezte, hogy lángba borul az arca, ha a kérdéseire
gondol, melyeket megfontolás nélkül tett fel Willnek nemi hovatartozására
és drogárusítási szokásaira vonatkozóan. Ugyanakkor nem csupán azért
pirult, mert kellemetlenül érintette saját udvariatlansága, hanem azért is,
mert egyértelmű és nyilvánvaló volt számára Will vonzódása. De mit
akarhat vajon egy ilyen fiatal férfi egy olyan nem fiatal nőtől, mint ő?
Persze tisztában volt vele, hogy a mai napon különösen jól fest, na de
mégis! Húsz évet csak nem tagadhat le a korából, bármennyire csinos is a
ruhája vagy elegáns a kontya.
A Tulipán köz látványosságai nem állították meg futtában. Az utca
szerencsére kihalt volt e déli időpontban: Gesztenyéskert lakói az
ebédjüket költötték el éppen, vagy valami mást csináltak. Mindenesetre
házaikban tartózkodtak, és nem zavarták Karolinát ámokfutásában.
Elhaladt Labodáné kötöttáruboltja előtt, aztán vakon trappolt tovább a
főtér felé. Megfordult a fejében, hogy talán a Bokréta tér kis méretű
szökőkútja enyhülést ad majd égő lelkének, mert már úgy érezte, hogy
nem is az arca, de az egész bensője lángol a különös eseményektől. Mert
különösnek értékelte Will érdeklődését, és még különösebbnek
kifordulását önmagából. Ennyire nem bőszíthette fel Gabi, hiszen ez nem
az első eset volt, hogy rajtakapta, amint épp az ő tulajdonára vet szemet.
János pedig, a vén majom – aki azt hitte, hogy Gabi férfiassága
dicséreteként integet neki –, nem tudhatja, hogy az asszony nyilván csak az
ő bosszantására dobálja felé csókjait…
Megérkezett a főtérre, és lerogyott a szökőkút melletti padok
egyikére. Örömmel vette tudomásul, hogy alig néhány őrült kismama
terelgeti csemetéjét délidőben a parkban, pedig tudhatnák, hogy már a
tavaszi napsugárzás is végtelenül káros hatással lehet a gyermekek
érzékeny bőrére. A szökőkút egyetlen nyomorult kis vízoszlopa vajmi
kevés permetet bocsátott a világra és Karolina hűvösre vágyó testére,
mégis azt az illúziót keltette, mintha hűs folyó partján könnyű tavaszi
szellő borzolná az apró, láthatatlan szőrszálakat az arcán.
Belekotort a táskájába, előhúzta a már ismert kis virágos zsebkendőt,
és újfent megtörölgette vele az arcát. Kezdett magára találni. Szívverése
lassult, már majdnem normális ütemben dobogott, és a szeme előtt addig
narancsosan, tüzes árnyként lebegő düh, zavarodottság és kéjes izgalom
keverékének alkotóelemei is különválni készültek egymástól.
Nem tette vissza a zsebkendőt. Arra jutott, hogy az elmúlt egy órában
már másodszor volt rá szüksége. Ki tudja, esetleg rövidesen megint elő
kell vennie. Így csak leejtette a kezét az ölébe, és maga elé nézett. Fehér,
apró murvakövek borították a keskeny járdát, ami a szökőkút előtt
kanyargott, és amely elválasztotta a kőmedencét a park üde zöld füves,
bokros ligetétől. Tudta, hogy nem történt semmi, ami más emberrel ne
történt volna már meg, de ő mégis úgy érezte, hogy az esete egyedi,
sajátos és különleges.
Kinézett magának egy csillogó kavicsot, és azon legeltette a szemét.
Ötvenhat évesen kell rátörnie ennek az érzésnek? Ötvenhat évesen kell újra
megtapasztalnia a féktelen dühöt, a flörtöt egy igazán kellemes férfival, és
épp most kell feladnia a beletörődését a megváltoztathatatlanba, melyet az
elmúlt néhány évben oly elszántan építgetett?
A szökőkút vízoszlopa egy dundi angyalka összekulcsolt kezeiből
tört a magasba – ha azt törésnek nevezhetjük, mert inkább tűnt olybá,
mintha egy gyenge nyomású, fáradt locsolócsőből, rozsdán és penészen át
az eredetileg hűsítőnek szánt folyadék lemondó sóhajjal buggyanna elő.
Sosem leszek már délceg oszlop, méterekre lövellő, vad kitörés, zúduló,
szivárványt permetező vízsugár! – gondolhatná, ha gondolkodna.
És Karolina fejében hasonlómód kergették egymást a gondolatok:
épp olyan ő is, mint ez az öreg szökőkút – kitörne, áradna, özönlene, de
gúzsba köti a szokás és a félelem, hogy egyedül marad, egzisztencia,
jövedelem nélkül… Meg fog halni. Ugyan nem most, de egyszer…
Anélkül, hogy nyomot hagyott volna a világban. A sírkövére majd
felvésik: kiváló feleség, szerető anya, remek szakácsnő – és unalmas
ember volt. Ennyit. Elfelejtik, mintha sohasem született volna erre a
világra, mert soha semmivel nem hívta fel magára a figyelmet. Az
elvárásoknak megfelelően élt, ment férjhez, szült, nevelt, főzött és
meghalt. Senkinek nem volt az útjában. Ezért, aki mégis emlékezni fog rá,
az úgy, hogy nem sok vizet zavart.
Felállt a padról, lesimította a ruháját, a kontyához emelte a kezét, és
egy elszabadult tincset, ami a futás hatására vált el a többiektől, a füle
mögé kanyarított. Odasétált a szökőkúthoz, leguggolt, és a kezét
belemártotta a vízbe. Meglepően hideg volt. Csuklóig nyomta bele a
medencébe, és élvezte, ahogy a verőerét védő finom, vékonyka bőrt hűsíti.
Bézs és barna virágos szoknyája hátul a murvára ért, de nem törődött ilyen
kicsiséggel. Csak lógatta a kezét, mikor a nevét hallotta az út felől kiáltani:
– Karolina! Karolina!
Megfordult, és nagyra nyitotta a szemét, mert Kordos Béla neje,
Marica állt a kék limuzin mellett, nagy lendülettel integetve neki. Balajtiné
lassan visszaintett, és magában megállapította, hogy vagy veszett gyorsan
szexel a polgármester, és pillanatok alatt kidobta Gabit a kocsiból, vagy
nem is őmellé szállt be az a cafat egy órával ezelőtt.
2.
Gabi hálásan pillantott a sofőrülésen ülő magas férfira, amiért az első
munkanapján a megmentésére sietett.
– Köszönöm, hogy beugrott értem. Ez a rohadt váltó már megint
vacakol, kénytelen voltam szervizbe vinni a kocsit, mielőtt több százezret
költhetek rá. Lehet, hogy így is… – pillantott ki az ablakon elkomorulva.
Igaz, hogy Attila fizeti a javítást, de gyűlölte, ha a váláskor megállapított
összegen felül pénzt kellett kérnie. Talán most, hogy végül az iskolában
munkát kapott, nem lesz ennyire kiszolgáltatva.
Lesimogatta a térdét alig-alig fedő szoknyáját, és útitársára nézett.
– Nincs első órája? – kérdezte.
– Nincs – mosolygott a férfi, és Gabi tudta, ha lenne, akkor is
megoldotta volna, hogy érte jöjjön. Péter már régen szemet vetett rá. Már
akkor, amikor még csak a gyerekek jártak hozzá matematikaórára, ő
pedig boldognak hitt házasságában tobzódott. Boldog házasság, hja! –
gondolta. – Vajon melyik házasság boldog? Na igen, az Emmáé. Az
boldog, hál’ istennek!
Eszébe jutott, milyen lelkesen integetett neki János, aztán az a röhejes
kép is felmerült benne, ahogy Karolina a függöny mögül figyeli. Hülye
tyúk! – futott végig rajta. – Azt hitte, hogy nem látom? A szememben
mézes-mázos, a hátam mögött meg kibeszél. Egész Gesztenyéskert egy
mocskos pletykafészek!
Szinte kézzelfoghatóan érezte az irigységét, a féltékenységét, pedig
semmi okot nem adott rá – ha csak azt nem, hogy kedvesen viszonozta a
férje köszönését. Sajnálta Jánost, aki nem elég, hogy éjt nappallá téve
dolgozik, otthon sincs nyugta. Egyszer elpanaszolta neki, hogy még egy
sört sem ihat meg szívből, mert amint Karolina megérzi rajta a szagát,
rögtön felhúzza az orrát, és hátat fordít neki. Azt mondja, nem állhatja a
sörszagot…
Újra Péterre pillantott, és megállapította, hogy nem olyan rossz pasi.
Persze nem is olyan jó. Igazából egy átlagosan normális, „semmi
különös” pasas, akit legalább megfelelő mérettel áldott meg az Úr. De
ennyi! Jó magas, és ettől impozáns a megjelenése. Nem mozgatta meg
különösebben a fantáziáját. Létezett olyan férfi, a saját férjén kívül, aki
igen, de Péter nem tartozott a szerencsések közé. Egyszer, amikor már
tudta, hogy Attila csalja, megfordult a fejében, hogy enged a csábításnak,
és lefekszik vele, csak úgy bosszúból, de aztán elvetette az ötletet. Az
ember mégsem kufircol a gyerekei matektanárával, nem igaz?
Gyorsan elhagyták a Vadrózsa utcát, az iskola felé tartottak. Itt kapott
titkári állást. Remek munka – éhbérért. Nem fizetnek sokat, épp hogy
zsebpénznek elég. De legalább úgy érezte, hogy nincs teljesen
kiszolgáltatva az exférjének. Ha jobban belegondolt, tudta, hogy mindez
csak parasztvakítás. Hiszen az ő életvitelével, a nagy ház költségeivel, nem
beszélve két kiskamasz elvárásairól, legalább annyit kellene keresnie –
hogy fenntarthassa a mostani színvonalat –, mint egy bankigazgatónak.
Mégis. Kellett a saját munka az önbecsülésének. Szerencsére a gyerektartás
és az a kisebb összeg, amit a válás kimondása után Attila átutalt a
számlájára, szűkösen ugyan, de fedezte a mindennapjaikat. Valószínűleg
többet is megadott volna, ha harcol, csak szabaduljon, és repülhessen új
szívszerelméhez, a majd húsz évvel fiatalabb Tildához. Az üzletkötők
gyöngyéhez, aki az eszkimónak eladja a hűtőt, a medvének a bundát és a
sasnak az ejtőernyőt. És lehetett bár Gabi melltartókosara tripla D-s, nem
mentette meg a házasságát. Mondta is Emmának – aki a legjobb barátnője
volt már évek óta –, hogy vannak bizonyos férfiak, akik ha menni akarnak,
nem mérlegelnek. Mennek is. Amint a régi vonzalom megkopik (és
megkopik, ez elkerülhetetlen) és feltűnik a színen egy új szerelem, nincs
az a remek babgulyás vagy brutális mellbőség, ami a felesége mellett
tartja őket. Még az együtt töltött évek szépsége vagy akárhány közös
gyerek sem akadályozhatja meg benne. És vannak pasik, akik mérlegelnek,
és nem engednek a csábításnak. Alex, Emma férje, épp ilyen. Attila meg az
előző. Püff neki!
Csak azt tudnám, miért kell nekem Gesztenyéskerten rohadnom, a
sajnálkozó, lesajnáló, gyanakvó tekintetek kereszttüzében?
Felsóhajtott és hátradőlt. Már csak másodpercek választották el attól,
hogy megérkezzenek az iskolához. Nem volt túl messze, de gyalog azért
fárasztó lett volna tűsarkúban. Örült neki, hogy Péter nem kérdezgette.
Nem volt kedve a felületes csevejhez. Szegény pasi! Nem azt érdemli,
hogy sofőrnek használjam.
A gondolatot tett követte, és széles mosollyal köszönte meg a férfi
kedvességét. Egy pillanatra felé is hajolt, hogy enyhe belátást
engedélyezzen a dekoltázsába – persze nem mutatott semmit, csak némi
bőrfelületet –, de a férfi még ebbe is belevörösödött. Na – gondolta a nő –,
megvolt a napi jó cselekedet. Ennyi „köszönöm” épp elég mára!
Péter kapkodva, remegő kézzel zárta az autót, közben Gabi már a
kocsi mellett álldogált.
Mindig szerette ezt az iskolát. És ahhoz képest, hogy a városka
néhány lakóját rosszindulatú pletykafészeknek tartotta, szíve szerint pedig
inkább a fővárosban lakott volna, az iskola közel állt a szívéhez. Az
épületet öreg, nagy lombú fák vették körül, árnyékot adva az udvarnak,
melynek egy részét a focipálya foglalta el. Áron itt edzett kétnaponta a
jóvágású és kisportolt tornatanárral, na és a többi kölyökkel. A jóképű
edző szintén szemérmetlenül legeltette a szemét Gabin, de ővele sem
erőltette a kapcsolatot, és most nem bánta. Végül is kollégák lettek. Igazán
semmi szüksége nem volt arra, hogy elmondhassa magáról a két szál férfi
tanár, hogy megvolt nekik az iskolatitkár. Egyébként sem csalta meg soha
Attilát. Nem tagadta, szeretett flörtölni, élvezte, hogy a férfiaknak
nyomban piszkos gondolatai támadnak a látványától. Időnként, ha olyan
hangulatban volt, még egy-két csábos pillantást, netán egy lehajolós
pucsítást is engedélyezett magának, hogy megőrjítse környezetében a
komplett pasipopulációt. De ennél tovább eddig nem ment. Kifejezetten
régimódi elveket vallott: úgy gondolta, hogy a házasság szent.
Sajnos azonban rá kellett jönnie, hogy az ásó-kapa csak neki jelenti a
sírig tartó hűséget. A férje valószínűleg csupán mezőgazdaságban
használatos eszközökre asszociált, amikor az esküvőn eme két tárgy szóba
került. Gabi legyintett gondolatban: Túl kéne már tennem magam ezen!
Pár napja Gréta, a szomszédasszonya azt mondta neki, hogy amíg ül
valaki mellette a padon, addig senki nem fog a másik oldalára telepedni.
Ezt, persze, úgy értette, hogy amíg Attila miatt itatja az egereket, és
kétpercenként jut eszébe, hogy az exférje vajon hogy lehet ekkora
gennyláda, addig nem talál új partnert. Világos, hiszen a férfiak is érzik,
ha egy nő szíve nem szabad.
– Nem akarok új kapcsolatot, Gréta – jelentette ki Gabi határozottan.
– Nem baj, ha most nem akarsz. De az Attila-ügyet akkor is le kell
zárnod, mert így nem tudsz továbblépni. Nem szükséges rögtön egy másik
pasi ágyába ugrani – bár tudjuk, hogy kutyaharapást szőrével… –, de ez a
visszafelé pislogás megnehezíti az életedet. Engedd már el ezt a történetet!
Gréta ilyen bölcsességeket szokott megosztani a környezetével,
Gabinak meg különösen gyakran osztotta az észt. Azt gondolta, mindent
tud az emberek mentális és lelki problémáiról, mióta elvégzett valami
gyorstalpaló coach-tanfolyamot – ami ráadásul a párkapcsolatokra, azon
belül is a nők lélektanára volt kihegyezve. Gabi úgy gondolta, hogy azok
járnak gyorsított coach-tanfolyamra, akik nem akarják vagy tudják
elvégezni a pszichológia szakot. Viszont rettenetes nagy késztetést
éreznek, hogy mások fejében és szívében turkáljanak, és ezzel majdnem
pszichológusi praxist működtethessenek. Gréta jelszava mostanában ez: „A
rossz gondolatokat engedd el, és ne rágódj rajtuk tovább!”
Oké, mondhatná azt is, hogy ne vegyél levegőt, vagy ne hányjál, ha
gyomorrontásod van. Oldd meg agyból!
Gabi, oldalán az impozáns testmagassággal rendelkező Péterrel,
besétált az iskola kapuján, melyre éppúgy, ahogy a focipályára, árnyékot
vetettek a vastag törzsű fák. Amint a folyosón sétáltak, nem tudta
figyelmen kívül hagyni egy-két tanárnő rosszalló pillantását, lelki füleivel
szinte hallotta, ahogy ebédidőben pusmognak majd:
– Na tessék! Épp hogy elkezdett itt dolgozni, máris felcsípte Pétert. A
büdös kurva!
Nem lepték meg az irigy arcok és a kínos műmosolyok. Hozzá volt
szokva, hogy amíg nem ismerik meg jobban, azt gondolják róla, biztosan
falja a pasikat. Talán Karolina is azért viselkedik olyan mereven a válás
óta, mert úgy véli, hogy szemet vetett a férjére? Ettől a gondolattól
felszaladtak a ráncok Gabi homlokán, és ha nem lett volna akkora
képtelenség az ötlet, hogy ő és János kavarnak, talán még bosszankodott is
volna. Így csak újra legyintett magában: Ha Karolina azt gondolja, hogy
esélye lehet az uracskájának nálam, akkor teljesen hülye. Az agyával lehet
valami baj, ehhez még coach sem kell…
– Gabi! Örülök, hogy itt vagy! – nyújtotta szívélyes mosoly
kíséretében a kezét az iskola igazgatónője, Aliz, akin nem látszott, hogy
zsigerből utálná. Nyilván az is közrejátszhatott ebben, hogy az igazgatónő
nem tűnt komplexusokkal küszködő nőszemélynek. Királynői alakján
fantasztikusan mutatott a barna, szűk szoknya és a fehér ingblúz.
Mondhatni, tanárnősen öltözött, azonban a kifejezetten szexi kategóriából.
Noha ő sem volt már mai csirke (bőven verte a negyvenet), ugyanakkor az
érett nők minden előnyös tulajdonságával bírt: önbizalom, magabiztos
fellépés, stílus, elegancia. Gabi már a felvételi beszélgetéskor is
szimpatizált vele, de a kedvesség, mellyel fogadta, feltette az „i”-re a
pontot, és a mai nappal a szívébe zárta főnökét.
– Alig várom, hogy munkához láthassak! Ha tudnád, mennyire
hiányzott már, hogy piszkos ruhák folteltávolításán túl egyéb kihívás is
legyen az életemben – nevetett Gabi, és megrázta vörös hajzuhatagát. Ettől
a mozdulattól a langaléta matektanár, aki természetesen szintén a tanári
szoba felé tartott, nyelt egy nagyot, mert elképzelte, ahogy a vörös
hajrengeteg a meztelen testét simogatja. Fel, le. Fel, le… Gyorsan az
asztalához lépett – vélhetően támaszt keresett –, és zavarában hamar
nekiállt a naplót tanulmányozni, míg a két nő boldog egyetértésben
átsasszézott az igazgatói iroda melletti titkári szobába, majd magukra
zárták az ajtót. Gabiban fel is ötlött, hogy bizonyosan bizalmi állás az övé,
hiszen az igazgatónő csukott ajtónál kívánja megosztani vele a napi
teendőket. Hamarosan azonban kiderült, hogy egészen más oka volt a
bezárkózásnak. Aliz felsóhajtott, és közölte:
– Mindjárt akkora zaj lesz odakint, hogy nem halljuk egymás szavát.
Később bemutatlak mindenkinek, de most gyorsan elmondom, hogy mi a
napi rutin. Az ad hoc érkező feladatokat persze kreatívan meg kell
oldanod, a lehetőségekhez mérten úgy, hogy engem ne macerálj velük.
Pláne, ha piszlicsáré ügyek. Nyilván, amihez a jóváhagyásom szükséges
vagy nagyobb horderejű probléma, azzal fordulj hozzám, de ha például az
egyik vécében elromlik a lehúzókar, akkor légy szíves magadtól küldd
oda a karbantartót. Rendben?
– Rendben, persze – mondta enyhén lehangoltan Gabi. Az a felemelő
érzés, hogy nélkülözhetetlen bizalmasként őrzi majd a főnöke titkait,
szertefoszlott. Nem mintha nagy szüksége lett volna Aliz titkaira. Nem
mintha nagy szüksége lett volna arra, hogy bárkinek is bemutassák, hiszen
az elmúlt tíz évben naponta megfordult az iskolában a két fia miatt.
Az igazgatónő elsorolta még a legfontosabb feladatokat, aztán
belibegett a saját irodájába, és bezárta az ajtaját.
Nocsak! – húzta fel a szemöldökét az új munkaerő. – Mit csinálhat
egy iskolaigazgató zárt ajtók mögött?
Hamar megtudta a választ, mert a kiszűrődő zajokból nyilvánvalóvá
vált, hogy telefonál. Gabi csak a pályázat szót értette a beszélgetésből, így
arra következtetett, Aliz azon munkálkodik, hogy pénzt szerezzen az
iskolának. Mély tiszteletet érzett a főnöke iránt, bólintott is magában, hogy
tudta ő, miért ide, és nem egy fővárosi intézménybe íratja be a gyerekeit
annak idején.
Nos, nem a hatalmas, árnyékot adó fák miatt. Bár… azért a kellemes,
hangulatos környezet is nyomott a latban, hiszen ki akar egy lepukkant
vagy éppen múlt nélküli iskolát választani? Itt, a felújított, de patinás,
oszlopos épületben minden rendezettnek és megbízhatónak tűnt, na és a
fák… Nos, romantikus környezetet varázsoltak az iskola köré. Nem
beszélve a kis, térköves utcáról, mely az intézmény előtt futott, s melyet
olyan színpompás virágrengeteg szegélyezett, hogy a méhek
megbolondultak a pazar választéktól. Az épület előtti parkoló az iskolához
vezető zsákutca végét képezte, vagyis az autóforgalom itt véget is ért – a
továbbiakban kizárólag gyalogszerrel lehetett megközelíteni. Például a
pihenőparkon keresztül, mely körülvette.
Gabi egyszer-egyszer sétált itt, míg arra várt, hogy a gyerekeknek
véget érjen a tanítás. Időnként pedig direkt korán jött, hogy leülhessen az
egyik kovácsoltvas padra, és elmerengjen élete különböző történésein. Hol
boldogan, hol boldogtalanul. Korábban inkább boldogan, aztán viszonylag
közömbösen, nem gondolva a szerelemre, csak a napi eseményekre, a
gyerekekre. Akkor már érezte, hogy kezdetét vette az elhidegülés, csak a
megfogalmazás váratott magára. Az utóbbi időben pedig kifejezetten
szomorúan bámulta a szép kis tündérrózsás tavat, amelyben
pirosasnarancs vagy narancsospiros, kövér halak úszkáltak gondtalanul,
gondolattalanul.
Soha senki nem mondta volna, hogy Attila és ő különválnak. Azt
pláne nem gondolták, hogy a válás oka egy majdnem tinédzser üzletkötő
lesz, aki behálózza és szexszel térdre kényszeríti az ő stabilnak hitt férjét.
Gabi megállapította magában, hogy soha semmiben sem lehet biztos az
ember lánya, és bízni sem lehet ész nélkül mindenkiben. A férfiakban
főleg nem, mert a farkuk időnként váratlanul megbolondul, és nincs az a
feleség, aki parancsolni tudna neki. Persze tudta, hogy ő is hibás, hiszen az
évek során hagyta ellaposodni a kapcsolatukat. Hagyta, hogy beköltözzön
az unalom és a megszokás az életükbe. De másoknál tán nem így van?
Mások talán naponta szexelnek és buliznak, folyton közös programokat
találnak ki, és húsz év házasság után is randevúzgatnak egymással? A tűz
kialszik, elhamvad. Jobb esetben marad egy apró parázs a hamu alatt, amit
nehéz munkával fel lehet éleszteni, de a legtöbbször már az is elég, ha a
házastársak kezdeti szerelme nem fordul utálatba. Ha pedig valamelyik fél
találkozik valakivel, aki fellobbantja benne a lángot, amitől megint
fiatalnak és élőnek érzi magát, ha újra érzi a vágyat, akkor lepattan, mint a
felpuklisodott zománcfesték a kerti lavórról. Ennyi. Nem kell más, mint
egy szikra, és huss! Le vannak szarva az elmúlt évek!
 Gabi úgy vélte, hogy ez a magatartás inkább a férfiakra jellemző.
Kapuzárási pánik. Amikor a pasi azt hiszi, ha egy fiatal nővel kavar, ő
maga is megfiatalodik. Pedig csak hülye, vén kecske lesz, aki folyton
kapaszkodik, küzd, hogy megfeleljen ifjú szeretője elvárásainak… Itt van
ez a Tilda is. Biztos, hogy Attila sármja mellett számításba vette a vagyoni
helyzetét is, azt viszont abszolút figyelmen kívül hagyta, hogy a kiszemelt
férfi hátizsákjában nemcsak a pénze, hanem a két fia, no és a felesége is ott
csücsül. Gabi el tudta képzelni, ahogy Tilduska nem örül az apás
hétvégéknek, amikor a két kamasz fiú birtokba veszi csillivilli belvárosi
lakásukat.
Sóhajtott, aztán arra gondolt, Grétának nyilván igaza van: le kéne már
állnia ezzel a folytonos agyalással, mert tisztára beleőrül. Attila lelépett a
csini Tildával. Passz! Neki pedig kénytelen-kelletlen el kell fogadnia ezt.
Tetszik, nem tetszik, egyedülálló, elvált anyuka lett, és ezentúl ez így is
lesz. Mert úgy érezte, neki többé pasi nem kell. Nem alkalmazkodik senki
emberfiához! Senki ne mondja meg neki, hogy merre hány méter, de még
azt se, mi legyen vacsorára! Majd ő tudja.
Ha nem lenne annyira rohad szar, még jó is lenne – gondolta,
miközben nekilátott átböngészni az iratokat, melyeket Aliz tett elé, hogy
jobban képbe kerüljön az iskola ügyeivel kapcsolatban.
3.
Karolina ziláltan és kimelegedve ért haza. A dekoltázsán érezte, hogy
egy izzadságcsepp csúszik lefelé a hasa irányába, ezért meglebegtette az
anyagot a mellén. Bele is fújt egyet, hátha lehűti perzselő bőrét. Jánost nem
találta otthon. Nyilván ügyfélhez ment – persze csak miután befejezte a
seprést.
Belépett a házba, és lerogyott az étkezőasztalhoz, melyen semmi
nyoma nem volt a szétgurult zöldségeknek. Elhúzta a száját. Biztosan
elpakolt a vén hülye! Nem bírja a rendetlenséget. Nem bír ez semmit, ami
egy kicsit is eltér a megszokottól!
Feltette a lábát a hokedlira, virágos ruháját lesimította, és hátradőlt.
Azon járt az esze, vajon mit akarhat tőle a polgármester? A szökőkútnál
csak annyit mondott, hogy meg fogja látogatni, mert fontos közlendője
akadt, ráadásul olyan, ami nemcsak a városnak, de neki és Jánosnak is
lényeges lehet. Nagyon jelentőségteljesen bólogatott hozzá, tehát Karolina
várta, hogy érkezzen Kordos Béla a fontos közlendőjével, fekete
bajuszkájával és hátranyalt, olaszosan ragyogó fekete hajával… Egy
pillanatra elmerengett azon, hogy a polgármester is meglehetősen férfias
jelenség. Na nem annyira csinos, mint Will, de azért megjárja.
Mégis mit akarhat? – morfondírozott, amikor csengettek.
– Ennek a Bélának rakéta van a seggében – morogta maga elé,
önmagát is meglepve a szóhasználatán. Hiszen ilyen gyorsan megjárni
Gabit, majd hazafuvarozni a feleségét és még ide is érni, szerinte csak
akkor lehet, ha kerozint tankol a kocsijába. (Vagy rakétát dug a seggébe.)
Mosolyt erőltetett az arcára, és kitárta az ajtót.
– Béla! Maga aztán gyors, mint a villám!
– Nem mindenben, nem mindenben, kedves Karolina – nyomult be
döcögő nevetéssel a férfi.
Balajtiné csiklandós kis kacajt hallatott. Értette a poént, bár nem
szerette túlzottan. De aznap, talán a füstölő mágikus hatására, még mindig
felajzott állapotban, képes volt értékelni a férfi enyhén dévaj megjegyzését
is. Pláne, amikor Béla megjegyezte:
– Különösen csinos ma, készül valahová?
Karolina csak a fejét ingatta, és játékosan rálegyintett a
polgármesterre, jelezve, hogy ugyan már, ne hadováljon!
 – Csak felkaptam egy régi rongyot.
De azért jólesett neki a bók, különösen, hogy hites ura még csak észre
sem vette virágzó (és nem hervadó!) szépségét. Lám, minden férfinak
feltűnt, hogy még nő. Igazi nő, akit igenis meg kell nézni! Sőt! Olyan
férfiak csodálják meg, akiknek János a nyomába sem érhet a klaffogó
fogsorával!
Elhúzta a száját, ahogy a férjére gondolt, mert eszébe jutott, hogy ő
ezzel a besavanyodott vénemberrel él ahelyett, hogy válogatna a kiváló
úriemberek között, akik ma tették neki a szépet.
Kordos polgármester nem várta meg, amíg az asszony hellyel
kínálja, csak letelepedett az egyik konyhaszékre, és a méretes
aktatáskájából egy dossziét halászott elő.
– Kávét? – érdeklődött a bók hatására a megszokottnál kedvesebben a
csinosnak nevezett nő, és válaszra sem várva perdült a pult felé, hogy a
nemrég beszerzett büszkeségével elkápráztassa vendégét. Oly régóta
vágyott egy darálós kávéfőzőre, hogy szinte újra beleszeretett Jánosba,
amikor a születésnapjára meglepte egy olasz géppel, mely frissen őrli és
főzi a különböző erősségű kávét. (A szerelemérzés, persze, hamar elmúlt,
konkrétan az első kávés cukor elszürcsölésekor – a gép azonban továbbra
is Karolina boldogságának egyik záloga volt.) Már a darálás része is egy
csoda, hiszen a pörkölt kávébab illata önmagában is élmény, a lefőtt fekete
nedű aromája pedig – minden alkalommal így érezte – egy hangulatos kis
olasz kávézó teraszára repíti. Mondjuk Toszkánába… Ó, Toszkána!
Tobzódó romantika, ahol a férfiak lelkesek, tüzesek, és felpezsdítik az
asszonyok vérét! Emellett nyilván képesek élvezni a kávé ízét, és nem
tömik meg cukorral, hogy elvegye különleges zamatát…
Karolina mosolyogva fordult a majdnem olaszos külsővel
rendelkező polgármester felé, és mint egy ajándékot tette elé a varázslatos
hatással bíró nedűt. Béla beleszippantott a csészébe, és élvezettel csettintett.
Látszott rajta, hogy értékeli az ajándékszámba menő frissítőt. A nő
elégedetten vette tudomásul, hogy kellően elkápráztatta a férfit, így egy
hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta:
– Béla! Menjünk ki a teraszra! Ott most árnyékos, kellemesebb lesz
beszélgetnünk.
A polgármester felpattant, hóna alá csapta az aktát, és a kis virágos
ruhájában libegő asszony után indult, aki persze meg sem várta a választ,
csak vezette vendégét a hátsó kertbe, imádott teraszára. Időnként eszébe
jutott, hogy a teraszt jobban szereti, mint Jánost, és ez eleinte elkeserítette.
Most azonban egy cseppet sem szomorkodott, hogy bemutathatja
legkedvesebb pihenőhelyét az egyre szimpatikusabb polgármesternek.
Béla, egyik kezében a kávéval, másikban a méretes táskával, hóna
alatt az aktával követte a suhanó asszonyt, bár nem nagyon értette a
suhanást és a kitüntető kedvességet, mely eddig egy cseppet sem jellemezte
az általa csak fapinaként emlegetett Balajtinét. Persze csak a háta mögött
nevezte így. Kultúrember lévén soha nem bántott volna meg egy lassan, de
biztosan korosodó asszonyságot.
Ma azonban úgy látta, valami történt a nővel, mert az szinte már
flörtölt vele. Ez meglepte, noha nem érintette kellemetlenül, mert Karolina
verejtéktől csillogó, duzzadó dekoltázsa pozitív irányba terelte a
figyelmét. Cöcö! – gondolta magában. – Tán valaki megmasszírozta
Balajtinét deréktól lefelé?
Röhintett egyet, amit köhintésnek álcázott, azt azonban el kellett
ismernie, hogy a nő kivágott ruhája felkeltette az érdeklődését. Ugyanis
laza bepillantást nyújtott nem éppen a büszkeségtől dagadó kebleire,
melyeket Béla a kávé szervírozása közben hatványozottan észlelt. Nem
beszélve a stílusváltásról, mely kifejezetten jót tett az asszony
megítélésének.
Karolina kecses mozdulattal tárta ki a nappaliból kivezető ajtót, és
kacér pillantással intett a polgármesternek, hogy kövesse a mediterrán
stílusban megépített és berendezett teraszra. A szellő meglibbentette kis
virágos muszlinszoknyáját, s így Kordos Béla legnagyobb
megrökönyödésére, egy pillanatra feltárultak a nő combjai, melyek egy
cseppet sem tűntek löttyedtnek. Sőt! Kifejezetten fitt formát mutattak. A
férfi hirtelen azt sem tudta, hová nézzen, az asszony azonban nem jött
zavarba: egyszerűen lefogta a ruhát, és kilépett a műgonddal koptatott kis
kockás kőre, majd mosolyogva hellyel kínálta a döbbent polgármestert.
Az már tényleg nem tudta, mi is történhetett Balajtinéval. Egyáltalán:
hogyan változhatott fapinából kívánatos nőszeméllyé egy-két nap
leforgása alatt? Nem sokáig volt ideje azonban ezen a szemlátomást
csodálatos változáson töprengeni, mert vendéglátója várakozón nézett rá a
csipkésre kovácsolt háttámlával rendelkező kerti székről. Még egy kicsit
előre is hajolt, éreztetve a polgármesterrel, hogy figyel. Nagyon figyel.
Béla is figyelt, de figyelmét a rendkívül fontos hírről még mindig
Karolina domborulatai vonták el.
 – Ööö – tért magához végül, és széthajtogatta a dossziét. – Nos, hm,
kiváló lehetőséget kapott a város, és ezáltal a város lakói is.
– Nocsak – hajolt még közelebb a nő, bár tulajdonképpen nem értette,
hogy a település önkormányzati ügyei hogyan kapcsolódnak hozzá.
– Arról van szó – kezdte Béla, hátrasimítva pomádés fekete haját,
majd nyomatékosító mozdulattal felemelte mutatóujját –, és most ne
vágjon közbe, hallgasson végig, akkor megérti, szóval, a város bűnözőket
rehabilitálhat.
– Pardon? – húzta fel a szemöldökét az asszony, és mély döbbenettel
meredt az addig kifejezetten rokonszenves férfira.
– Igen, igen – bólogatott serényen a polgármester, bár maga sem
tudta, mire helyesel. – Azért bocsátottam előre, hogy hallgasson végig,
mielőtt bármit is kombinál. Tudtam, hogy így fog reagálni… No kérem,
ez egy nagy lehetőség a városnak és a lakóknak egyaránt. A kormány a
gazdasági bűnözőket, szabadulásuk előtt néhány hónappal, elhelyezné
vidéki kisvárosokban – nyilván csak akkor, ha a város befogadná –, a
városlakók pedig munkát biztosítanának nekik. Ebben az a szép, hogy
egyetlen erőszakos figura sem kerül hozzánk, viszont akiket kiválasztunk,
szép pénzt hoznak a munkaadójuknak… Mondok egy példát. Magának
nagy kertje van, gyakran kell füvet nyírni, rózsát metszeni, fene tudja még
mi minden teendő akad. Ezért befogad, mondjuk, egy adócsalót, aki
mindezt elvégzi. Ezért a munkáért azonban nem ön fizet a munkásnak,
hanem az állam fizet önnek. Nem is keveset. Vagyis munka elvégezve, jó
pénz a zsebben. Így jobban hangzik?
Karolina elgondolkodva nézett a polgármesterre. Hümmögött egyet-
kettőt, aztán a nevezett kert felé nézett, mely tényleg túl nagy volt ahhoz,
hogy egyedül bogarásszon benne. A mediterrán terasz szintén mívesre
kovácsolt korlátja felett pislogott a zöldellő, igazán szépen megtervezett,
parkosított terület felé, és arra gondolt, mennyi munkája van abban, hogy
ma így néz ki. Természetesen a füvet nem ő nyírja – már a ház
megvásárlásakor kijelentette, hogy az férfimunka, ezért kénytelen-
kelletlen János tartotta rendben a gyepet. A számtalan dísznövény
gondozása azonban az ő idejét rabolja. Noha tényleg szereti ápolgatni
őket, figyelni a fejlődésüket, boldogan észlelni a bimbók pattanását, a
sarjadó új életet. Addig sem azon jár az esze, hogy jól elbaltázta az életét,
amikor összekötötte Jánoséval. Aki mellesleg a füvet is precízen nyírja,
ezt el kellett ismernie. Precizitása azonban nem hevítette eléggé Karolina
érzelmeit.
– Hm – hümmögött még egyet, majd a láthatóan izgatott
polgármesterre nézett. – És honnan tudhatjuk, hogy kit kapunk? Mert azért
akárkit nem engednék be a kertembe, ezt beláthatja. Már ha egyáltalán
belemennénk ebbe a képtelenségbe… Nem is tudom, János mit szólna
hozzá, ha egy idegen férfi sertepertélne a kertünkben. Ráadásul szeret
füvet nyírni…
Kordos Béla felélénkült, miután tudatosult benne, hogy nem kapott
azonnal kosarat, és lelkesen belevágott mondandója következő részébe.
– Aggodalomra semmi ok, kedves Karolina. Egyrészt teljes személyi
anyagot kapunk a delikvensekről, másrészt fotók alapján is válogathatnak
a munkaadók. Én sem szeretném, ha a város tele lenne rosszarcú
bűnözőkkel, elhiheti.
– Fotók? El is hozta őket? – bökött az asztalon lapuló dossziéra a nő.
Még ha nem fogadják is el az ajánlatot, azért a börtönviseltek fotóira
nagyon is kíváncsi volt.
A polgármester arca felragyogott. Úgy érezte, nyerésre áll az ügye,
úgyhogy gyorsan, szinte kapkodó mozdulatokkal nyitotta szét az aktát.
– Persze, itt vannak a fotók, és meg is nézheti őket. Vannak idősebb és
fiatalabb férfiak is, sőt, egy női munkaerőt is tudunk ajánlani. Ámbár őt
inkább házvezetésre vagy takarításra, hiszen a kertészfeladatok inkább
erősebb férfit igényelnek. Nézze csak! – mutatott egy középkorú,
könyvelőnek látszó ember fényképére. – Ő igazán konszolidált
megjelenésű, és az anyagából az derül ki, hogy mindössze egy egyszerű
kis adócsalási ügyben ítélték el. Nem hiszem, hogy mint kertész,
bármilyen kárt tudna okozni.
Karolina megszemlélte a fotót, de az enyhén hájasodó, szemüveges,
vizenyős szemű férfi portréja nem nyerte el a tetszését.
– Nem tudom elképzelni, ahogy a füvet nyírja. Szerintem több kárt
okozna, mint hasznot. Látszik, hogy életében nem volt a kezében ásó –
biggyesztette le a száját. Nemcsak házastársként, de még kertészként sem
akart kövér férfit a portájára. Egy kósza hajtincset a füle mögé igazított, és
visszaadta a fotót. – Igya közben a kávéját, Béla, mert kihűl. Úgy pedig
élvezhetetlen.
– Igen, igen, iszom – mosolygott a férfi, és gyorsan eltette a csaló
képét. Majd egy újabbat vett elő. – Ez a pasas okirat-hamisításért ült, de
nem személyi iratokat, csak néhány céges aláírást hamisított a
szerencsétlen. Ráadásul cégvezetői utasításra. Sajnos már több közlekedési
kihágása is volt előzőleg, így becsukták, pedig ezért a kis hamisításért
alapjáraton legfeljebb felfüggesztettet kapott volna. Nézze! – nyújtotta át a
fotót az asszonynak.
Karolina ismét csalódott. Veszélyes bűnöző helyett egy nyúlbéla
figurát látott, aki úgy összehúzta magát, mint egy kisegér.
– Na, ezzel sem mennék semmire. Három perc kapálás után kidőlne.
Mondja, nincs valami… ööö… izmosabb? Aki valóban arra termett, hogy
fizikai munkát végezzen? Az ilyen irodakukac típusok nem nagyon
boldogulnak egy kertben, lássuk be!
Miután az „izmosabb” szót kimondta, felrémlett előtte egy
kidolgozott, lebarnult, félmeztelen férfitest, ahogy komoly erővel vágja a
sövényt, a naaagy sövényvágó ollóval… Ismét melege lett egy kicsit, és
nem nagyon értette, mi történik vele. Hiszen az utóbbi időben a férfiak
teljes mértékben hidegen hagyták. Legalábbis a környezetében élők. Ebben
nyilván az is közrejátszhatott, hogy Jánost már nem kívánta. Sőt, annyira
nem kívánta, hogy inkább lemondott még a szex gondolatáról is. A többi
férfitól pedig semmiféle jelzést nem kapott, így nem is gondolt arra, hogy
létezik még ember ezen a földön, aki őt úgy istenigazából boldoggá
akarná tenni – vagy csak állatias vágyával a saját igényei mellett véletlenül
az övéit is kielégíteni. Arra gondolt, hogy jelen állás és a mai tapasztalatai
alapján, ha egy jóképű, jó testű férfi erősebben magához ölelné, már
elszállna. Volt valami abban a füstölőben… – gondolta. – Vagy a teában.
Azóta vagyok így felajzva, hogy még a polgármestert is becibálnám az
ágyamba.
– Nos… – babrált a fotók között Kordos Béla, aki újra kezdett
zavarba jönni, hiszen látta Balajtinén, hogy határozottan izgatott lett saját
gondolatainak hatására. Nem tudta nem észrevenni, hogy a nő – igaz, csak
egy pillanatra, de – lehunyta a szemét, mialatt az irodakukacok
alkalmatlanságáról beszélt – miközben egyértelműen nem egy irodakukac
képe jelent meg előtte. Mi van ezzel a nővel? – tette fel magának a kérdést,
és nem tudta levenni a szemét Karolina arcáról. Aztán mégis kénytelen
volt, ha nem akarta, hogy észrevegye, milyen döbbenettel vegyes
izgalommal bámulja. Úristen, ez egy majdnem öregasszony! Már hatvan
felé jár! Mit bámulom én? – rótta meg magát, de hiába. Balajtiné gyökeres
változása teljesen megigézte. Ezért inkább gyorsan előkapta a következő
fotót: – Íme! Ő sikkasztásért ül, azelőtt a saját cégét vezette. De, amint látja,
elég kisportolt. Nem hiszem, hogy egy kis fűnyírás megkottyanna neki.
Karolina a fotóra meredt. Egy kifejezetten jóképű, kicsit marcona és
veszélyes külsejű férfi nézett rá vissza. Ez az! – gondolta. – Micsoda pasi!
Elmosolyodott, és visszaadta a képet.
– Igen. Ez a férfi már közelebb áll ahhoz, ahogy elképzelek egy
fizikai munkást – mondta Béla szeme közé nézve. – Ugyanakkor
egyáltalán nem biztos, hogy úgy döntünk Jánossal, szükségünk van egy
kertészre.
– Na de gondoljon a pénzre is, amit az állam fizet… Nem elég, hogy
valaki rendben tartja a kertjét, még pénzt is kap érte. Ez azért elég jó üzlet,
nem?
– Valóban. Mégis nagyon át kell rágnunk, be akarunk-e engedni egy
bűnözőt a portánkra. Nem is dönthetek János nélkül.
Meglegyezgette magát a kezével, az ismét elszabadult hajtincset
gyakorlott mozdulattal a füle mögé kanyarította, és újra a polgármester
felé hajolt, ezáltal remek belátást engedélyezve a már megcsodált
dekoltázsába.
– Marica jól van? – kérdezte könnyedén.
Kordos Béla úgy érezte, mintha hideg vízzel löttyintették volna
nyakon a felesége említésére. Igaz ugyan, hogy Marica és Karolina
nagyjából egyidősek voltak, eddig mégis úgy gondolta, hogy a neje
mérföldekkel jobb nő Balajtinénál. Az elmúlt fél órában azonban ez a
véleménye gyökeresen megváltozott, és döbbenten állapította meg, hogy
felesége soha nem volt olyan szexi, mint a vendéglátója. Úgy látszik,
teljesen elvesztette a fonalat attól, hogy Karolina a könnyű kis nyári
ruhájában, visszafogottan kacér viselkedésével megmutatta a nőiességét.
– Jól, igen. Bár néha panaszkodik a derekára. Magának nem fáj a
dereka?
– Nem, Béla, nem fáj. Tornázom, az pedig jót tesz az izmoknak és az
ízületeknek is. Javaslom Maricának is, hogy végezzen gyakorlatokat –
válaszolta az asszony mosolyogva.
– Milyen gyakorlatokat végez? – érdeklődött a polgármester,
miközben megjelent előtte Karolina ábrándképe szűk tornadresszben,
domborodó mellével.
– Ó, nagyon egyszerű nyújtó és erősítő gyakorlatok. Remekül
karbantartanak. A leghatásosabb a guggolás és a négykézláb pozícióban
történő lábemelés. Illetve a két kis üveges ásványvízzel végzett tárogatás.
Megmozgatja a hátat, a karokat és a mellizmokat is.
Ezt a gyakorlatot be is mutatta, ökölbe szorított kézzel. Szétnyitotta a
karját, majd összezárta. Majd szét, és újra össze. Ezzel meg is adta a
kegyelemdöfést a polgármesternek, akinek majdnem kicsordult a nyála a
feszesen mozgó mellek látványától.
– Köszönöm, remek gyakorlatok – nyögte, majd kicsit erősebb
hangon hozzátette: – Akkor átgondolja a foglalkoztatást? Megbeszéli este
Jánossal?
– Igen, átgondolom – bólintott az asszony.
Béla felállt, igazából szinte menekülőre fogta, mert érthetetlen
vonzódást érzett Karolina iránt, amiről azonban esze ágában sem volt az
asszonyt is tájékoztatni. Arra gondolt, valószínűleg a meleg és pillanatnyi
elmezavar lehet az oka, hogy kívánatosnak találja Balajtinét, aki holnapra
nyilván újra fapina lesz.
Miközben a nő Bélát kísérte a kapuhoz, a sikkasztó fotója lebegett a
szeme előtt. Jóképű férfi valóban. Elnézegetném a kertemben, ahogy
vagdossa a sövényt… – mosolyodott el titkos gondolatán, aztán a
bejárathoz érve földbe gyökerezett a lába. Gabi háza előtt a nevezett
nőszemély és elegáns öltönyében az irodájából érkezett János
bájcsevegett, nevetgélt, sőt, összehajolva pusmogott. Férje úgy viselkedett,
mint egy felajzott kakadu, aki épp násztáncot jár a kiválasztott tojó körül.
Hadonászott, úgy tűnt, sztorizgat, amin Gabi fennhangon kacagott. Mit
kacagott! Vihogott, időnként megtapogatva a férje vállát. Aztán a vörös
démon mondott valamit, amin a puccba vágott férj röhögött jóízűt, és nem
átallott kezet csókolni neki.
Ez megbolondult? – bámult döbbenten Karolina a szerinte mamlasz
vénember férjére, aki Gabi mellett valahogy mégsem látszott öregnek.
Inkább kifejezetten jó karban lévő, egész vonzó középkorú pasas
benyomását keltette, aki remekül képes elszórakoztatni egy nőt.
Balajtiné elsápadt a gondolatra, hogy valaki a tulajdonát tapogatja,
netán azon töri a fejét, hogy elorozza tőle, ezért tüntető kedvességgel
búcsúzott Bélától, remélve, hogy azok ketten a másik oldalon látják,
milyen nagy az összhang közöttük. Gabi és János azonban ügyet sem
vetettek rá, észre sem vették, hogy bárki is kilépett a kapun. Csak amikor
Kordos Béla odaköszönt és megjegyezte:
– János! Beszélj, légy szíves, Karolinával! Nagyon jó lehetőséget
vázoltam neki. És Gabi! – fordult a szembe szomszéd felé: – Magával is
szeretnék csevegni ugyanerről az ügyről. Mikor látogathatnám meg?
A párocska a polgármesterrel társalgott, Karolinára rá sem néztek. A
felháborodott asszony úgy ment be a házba, hogy senki nem köszönt neki,
fel sem tűnt, hogy egyáltalán ott van.
Dúlva-fúlva lépett be az ajtón. Szíve szerint összetört volna valamit,
esetleg kést döfött volna egy párnába, hogy apró darabokra cincálja, de
természetesen nem tette. Mégsem vagdoshat összevissza egy díszpárnát.
Hogy nézne már az ki? Ráadásul neki kéne összetakarítani is…
Így azonban majdnem belefulladt a méregbe, ami olyan vadul öntötte
el, hogy szinte felrobbant tőle a feje. Milyen lelkesen flörtölt vele Will és
Kordos Béla is! Felfedezték benne a kívánatos nőt. A saját férje meg
Gabinak csapja vadul a szelet, ő már láthatatlan a számára.
Megkeserülöd ezt még, János, megkeserülöd! – sziszegte a foga közt,
és bevágta az ajtót.
4.
– Áron! Hányszor kérjelek, hogy hozd ki a szennyesedet? – ordította
Gabi felháborodott hangon a mosókonyhából. Már legalább háromszor
szólt nagyobbik fiának, hogy szedje össze a koszos ruháit, de az a füle
botját sem mozdította. Végül dühösen nyitott be Áron szobájába, hogy
megrendszabályozza trehány csemetéjét. A tizenöt éves lakli az ágyán
feküdt, fülén hatalmas fejhallgatóval, lehunyt szemekkel, kezével és
lábával a fülébe bömbölő zene ritmusát verte. Észre sem vette, hogy az
anyja vörös képpel, csípőre tett kézzel áll az ajtóban.
– Áron! – próbálta Gabi túlharsogni a számára hallhatatlan zajt, de
rájött, hogy teljesen feleslegesen túráztatja a hangját. Jobban jár, ha a tettek
mezejére lép.
Gyors mozdulattal lépett a kamasz mellé, és letépte a fejéről a
fejhallgatót. Áron először döbbenten meredt az anyjára, aztán amikor
felfogta, hogy saját szülője szakította meg a számára oly édes
semmittevést, ingerülten kapta ki a kezéből a fülest.
– Na, anya, mi van? Ezt miért csináltad?
– Mert fél órája ordibálok neked, és nem hallod ettől a szartól! –
kiabálta Gabi.
– Most miért kiabálsz? Már nincs a fülemen, hallom, amit mondasz.
– Ne szemtelenkedj, mert felképellek! – pattogott még mindig az
anya, habár a mérge kezdett tovaszállni. Sosem tudott túl sokáig haragudni
a gyerekeire, az utóbbi időben, a válás óta pedig még kevésbé. Hiszen őket
is rettenetesen megviselte az apjuk távozása. Gabi néha arra gondolt, hogy
talán még jobban is, mint őt. Ezért próbált nagyon odafigyelni a két fiúra,
igyekezett, hogy ne bántsa őket ok nélkül, és főleg ne rajtuk vezesse le a
frusztrációját. De néha annyira nehéz parancsolni az indulatnak…!
– Most komolyan! Azért vagy mérges rám, amiről nem is tehetek?
Mégis hogy hallottam volna, hogy szólsz, ha rajtam volt a füles?
– Jól van, akkor most már add ide a ruháidat!… Mit kell kimosni? A
farmerodat biztos – nyúlt a nadrágért, ami az ágy végében csomóba
gyűrve hevert.
– Csak azt – morogta a fiú, és visszatette a fejére a fülhallgatót. A
szemét is becsukta, hogy érezze az anyja, ezzel befejezettnek nyilvánítja a
csevejt.
 Gabi a hóna alá kapta a nevezett ruhadarabot, még egy pillantást vetett
a komisz kamaszra, aztán gyors léptekkel kisuhant a tinédzserbarlangból.
Az ajtót direkt tárva-nyitva hagyta. Némi elégtétellel hallotta, hogy a fia
pufogva pattan fel az ágyról, és enyhén szólva sem óvatosan zárja be.
– Bevágni azért mégsem meri – dünnyögte maga elé a lépcsőn lefelé
haladva.
Útközben, hogy ne veszítsen időt, elkezdte kikotorni a zsebeket:
farzseb – semmi, jobb zseb – gyűrött papír zsebkendő és két százas, bal
zseb…
– Ez mi a franc? – állt meg, amikor előhúzta az ezüstpapírba
csomagolt lapos kis valamit. Döbbenten bámulta az apró csomagot, és
viszonylag lassan esett le neki a nyilvánvaló: egy óvszert lát. – Te jó ég! –
emelte a mennyezetre a szemét, és még mindig nem tért magához. – Még
csak tizenöt éves!
Forgatta az óvszert. Egyértelmű volt, hogy egy nagyobb csomag
része lehetett valamikor. Döbbenetét hirtelen büszkeség váltotta fel.
Gondolkodik! Okos kisfiam! Legalább, ha már szexel, gondolkodik.
Tulajdonképpen nem az taglózta le első pillanatban, hogy egy fiú
ilyen idősen szexuális életet él, vagy legalábbis szeretne élni, hanem a
tudat, hogy a kisfia nem kisfiú már. Nem ártatlan, nem kiskamasz, nem
gyerek… Dehogynem gyerek! – mosolyodott el. – Persze hogy gyerek,
csak éppen a szexen jár az esze. De legalább okos – erősítette meg
magában még egyszer. Bedobálta a mosógépbe a ruhákat, és elindította a
szerkezetet.
Felrémlett benne, hogy beszélnie kellene a nagyfiával a szexről, de
aztán egy legyintéssel lerázta magáról, hogy minek? Még védekezik is, az
apja valószínűleg felvilágosította. Vagy ha nem az apja, akkor a haverjai.
Mindegy. A hangsúly a kis ezüst csomagon van, a lényeg megoldott.
Persze cseveghetnének arról, hogyan lehet elnyerni egy lány szívét, hogy
a lányok mit szeretnek egy fiúban, mit várnak el tőle, hogyan lehet egy
kapcsolatot kialakítani, megtartani… De erről ő nem beszélhetne hitelesen,
hiszen pont most hagyta el az apja. Ergo: ő aztán ne ossza az észt a szép,
tartós kapcsolatokról! Attila meg pláne ne! Egyébként pedig egy tizenöt
évesnek még teljesen fölösleges kiselőadást tartani a tartós
kapcsolatokról, hiszen az elköteleződésig még rengeteg ideje van élvezni
az életet. Áron hűséges típus lesz – gondolta Gabi. – Azért azt remélem,
hogy jó sokat csajozik, mielőtt megnősül. Ne utána, két gyerekkel és egy
feleséggel a háta mögött akarja kiélni be nem teljesült ifjúkori vágyait.
Keserűen lebiggyesztette a száját. Tudta, hogy magáról beszél
magában. Felsóhajtott.
– Na, jöhet a mosogatás – motyogta, és a konyha felé vette az irányt.
Épp a napokban vette észre, hogy magában beszél. Mióta Attila elköltözött,
felvette ezt a szokást. Nem mintha nem lenne kihez szólnia, de annyi
mindent kellett magával megbeszélnie, csakis saját magával, főképpen
olyan dolgokat, melyeket másnak semmiképpen nem mondott volna el,
hogy a gondolatait egyszer csak hangosan is kimondta. Először
megrémült, aztán beletörődött.
– Ez van. Motyogok magamban, mint a vénasszonyok… Na, nézzük!
– mondta a mosogatónak, szemrevételezve a piszkos edényeket. – Lesz mit
mosogatni, úgy látom.
Gumikesztyűt vett elő a szekrényből. Tudott gumikesztyűben
mosogatni. Ő tudott, pedig sokan nem. De Gabit az első perctől, hogy
szivacsot fogott a kezébe, a nagyanyja rákényszerítette a gumikesztyű
viselésére. Azt mondta, egy úrilánynak ne legyen olyan keze, mint egy
mosónőnek! Aki kesztyűt vesz a mosogatáshoz, takarításhoz, megőrzi a
kezén a bőre fiatalságát.
Igaza volt a mamának – gondolta, miközben megvizsgálta a kezeit. –
Tényleg nem látszik rajtuk, hogy ötezer tányért elmosogattak már.
Ráadásul – ahogy a mama továbbá megjegyezte – a kézfejen látszik
az igazi kor. Lehet valakinek sima a képe a krémektől, de ha a keze ráncos,
meggyötört, rögtön kiderül, hogy öreg, mint az országút.
– Nem vagyok öreg – dünnyögte, miközben megnyitotta a vizet. –
Manapság a negyven az új harminc – bizonygatta magának, és valóban
nem érezte, hogy korosodna. Eltekintve azoktól a pillanatoktól, amikor a
lelkét a magány mardosta. Mert nem így képzelte. Azt gondolta, hogy
Attila és ő örökre együtt maradnak. Kézen fogva, a kerti padon ücsörögve,
unokákat nézegetve, boldogan öregednek meg, és soha, de soha nem
lesznek magányosak. Ehhez képest keményen felfordult az élete, amikor
kiderült, hogy a férj megunta a kiszámíthatóságot, és először kalandba,
majd szerelembe bonyolódott az ügyes ügynökkel. Gabi elismerte, hogy
Tilda valóban hamvas és mosolygós, igazából az ő fiatalabb változata, és
arra is rá kellett jönnie, hogy hiába döglenek a pasasok az ő 47 éves
testéért, a saját férje elvesztette az érdeklődését iránta. Tudta, hogy nem
azért, mert ő öregedett meg, hanem azért, mert a kapcsolatuk ürült ki.
 Elhúzta a száját, és kipillantott a mosogató fölötti ablakon. A ház
előtti kis, parkos kerten át az utcára látott, épp Balajtiék portájára. Na, az ő
életük sem fenékig tejfel! Játszhatja Karol a mintafeleséget, János is
másfelé kacsingat!
Szomorúan elmosolyodott.
– Nekem jutnak a meg nem értett, öregedő férjek és a matektanárok.
Sivár kilátások, miközben Attila egy kiscsajjal újraéli a fiatalságát.
Végzett a mosogatással, erős mozdulatokkal áttörölte a mosogató
fémmedencéjét, a csapot, hogy ne száradjon pöttyösre, felakasztotta a
rongyot, aztán újra az ablakon kémlelt kifelé.
– A fiam szexel, a szomszéd meg akar dugni (és a matektanár is, és
Zsolt is, és az edző is), csak a férjemnek nem kellek. Ráadásul bűnözőket
telepítenek a városba!
Nem nézte meg a fotókat, amiket a polgármester próbált mutogatni
neki. Nem akart a két kamasz fia közelébe semmiféle börtönviselt fazont.
Még akkor se, ha csak ropit lopott a kisközértből. Mert mi van, ha a
gyerekek összehaverkodnak vele? Mit tanulnának tőle? Nem, nem! – rázta
meg a fejét, és elfordult. Ez a Kordos Béla nem normális! Biztosan jó
pénzt húz le ebből a projektből, és nyilván aprópénzt juttat a munkáltató
lakóknak. Az is eszébe jutott, hogy dolgozik, egész nap nincs itthon, egy
vadidegen sittes ne sétálgasson az ő házában, kertjében. Jól jött volna az a
pénz, amit a foglalkoztatásért fizetnek, elkelne a kertben egy férfikéz is. És
jó lenne, ha valaki megjavítana ezt-azt a házban, most, hogy Attila már
csak a kapuig jön láthatáskor… De akkor sem! Egyedülálló anyaként nem
mehet bele egy ilyen őrültségbe.
– De Gabi! Magának pont jól jönne egy ilyen ember, aki
karbantartaná a házat, lenyírná a füvet, ilyesmi… – győzködte a
polgármester, de a nő hajthatatlannak tűnt.
– Majd a fiúk lenyírják. Ehhez nem kell segítség. Értse meg, Béla,
nem akarok a házamba idegent befogadni.
– Nem kell a házába fogadni. Lesz nekik szállásuk. Csak dolgoztatnia
kellene, és persze mindezzel pénzt keresni.
– Értem, és nagyon jól hangzik, de akkor sem! – kötötte az ebet a
karóhoz, és nem volt hajlandó sem az elítéltek aktáiba betekinteni, sem
pedig a fényképeiket nyálazgatni.
Rövid úton ki is dobta Bélát. Nem látta értelmét a további
társalgásnak, pláne, hogy a jóember a beszélgetés alatt folyamatosan a
mellét stírölte. Megszokta már, hogy ez elkerülhetetlenül bekövetkezik.
Azonban voltak napok, amikor nem érintette kellemesen a csodálat ilyetén
megnyilvánulása.
Kordos Béla épp ilyen volt. Gabi hidegrázást kapott tőle. Hátranyalt
fekete haja és piros, húsos szája pedig erőteljesen taszította…
Miután végzett a mosogatással, leült a konyhaasztalhoz, és azon
merengett, mégis milyen hülye ötlet vezérelhette a tisztviselőket ebben az
ügyben. Véleménye szerint senki, de senki nem fogad be bűnelkövetőket,
lett légyen az csak bolti szarka vagy adócsaló…
Arra riadt, hogy megkocogtatják a teraszajtót. Gréta állt ott. Szőke
haját borzolta a könnyű tavaszi szellő, mindig pirosas, kicsi arcán
hatalmas vigyor ült.
– Helló! – kiabált be vaskos német akcentusával. Hiába élt már itt évek
óta és beszélte folyékonyan a nyelvet, nem tudta elhagyni. – Bejöhetek?
Nem várta meg a választ, belépett, és magas sarkú papucsában az
asztalig kopogott.
– Na mi van? Nagyon elábrándoztál. Csak nem az új munkahelyen
történt egy s más? Péter?
– Ugyan! – vigyorgott Gabi is a matektanár említésére. Grétának
folyton a szexen járt az esze, fel sem merült benne, hogy másnak nem
olyan lényeges kérdés a testiség. – Kordos járt itt nemrég, azon
gondolkodtam, amit mondott.
– Pont ezért jöttem. Nálam is járt. Mit szólsz a dologhoz? –
érdeklődött szomszédja, miközben letette magát az egyik konyhaszékre.
Gabi felállt, és a kávéfőzőhöz lépett.
– Iszunk egy kávét, igaz?
– Igaz.
Bedobta a kapszulát a hiperszuper kávégépébe, aztán, miközben
csurgott a koffeinbomba, visszafordult a szomszédasszonyhoz.
– Nem hiszem, hogy bárki is adna munkát ezeknek – kezdte. –
Mégiscsak a börtönből jönnek, a franc tudja, hogy milyen figurák. Lehet,
hogy kis bűntényeket követtek el, de bármivé formálódhattak a sitten,
nem?
– Nem tudom – válaszolta a szőke barátnő enyhe bizonytalansággal a
hangjában, aztán újra elvigyorodott. – Láttad a fotókat?
– Nem. Eszemben sem volt megnézni. Nem alkalmazhatok egy
börtönviselt embert úgy, hogy két kamasz anyja vagyok. Ráadásul arra is
gondolnom kell, hogy végül is egyedül, férfi nélkül élek, akár meg is
támadhat.
– Szóval nem láttad a fotókat… – mosolygott tovább Gréta.
– Nem. Miért? – Gabi az asztalhoz vitte a két csészét, és visszaült a
helyére.
– Mert akkor nem láttad az egyik pasi fotóját, amit pedig érdemes lett
volna megnézni – csettintett szomszédasszony a nyelvével, és továbbra is
sejtelmesen somolygott.
Folyton a szex járt a fejében, noha szexben aztán nem szenvedett
hiányt, tekintve, hogy a férje, Ottó, akár naponta kitett magáért. Gréta
mindettől függetlenül azt mondta, hogy vakságot nem fogadott, és bár
otthon eszi meg a főételt, előételnek éppen megfelel számára a
nyálcsorgatás, ha megfelelő alanyra lel.
– Én nagyon örülnék, ha azt a szép példányt valaki befogadná –
folytatta. – Én is örökbe fogadnám, de tudod, nem tehetem. Ottó kitekerné
az én nyakamat is, meg a szépfiúét is.
– Nocsak! Ennyire?
– Ennyire. Mondtam, hogy meg kellett volna nézned a fotót! Akkor
most nem csodálkoznál, hanem tervezgetnéd a napi kerti mozit. Képzeld
el, mennyivel üdítőbb még a mosogatás is, ha a konyhaablakból egy izmos
felsőtestet bámulhatsz a tuják helyett.
– Tojok az izmos felsőtestekre. Épp nem vagyok abban a passzban,
hogy börtöntöltelék izomagyak izgassanak.
– Már mondtam, hogy hagyd el valahol a frusztrációdat, mert nem
lesz normális életed, amíg Attila után sóvárogsz.
– Nem sóvárgok… – motyogta Gabi, de a szemét lesütötte, mert tudta,
a barátnője pontosan tisztában van az érzelmeivel.
– Nem a fenét! Még mindig a régi életedet sírod vissza. Nem kell az
már neked – jelentette ki határozottan a szőkeség. – Tessék a kutyaharapást
szőrével gyógyítani!
– Na de épp egy sittes fickóval? Ettől még az is életképesebb ötlet
lenne, ha Pétert ajánlgatnád.
– Ugyan! Nem is izgat téged az a pasi! Csak egy a sok mellbámuló
lúzer közül. Te válassz, ne téged válasszanak! Az sokkal izgisebb.
Becserkészni, levadászni, megszerezni, aztán helyzettől függően
megtartani vagy kihajítani az életedből. Tadám!… Vedd a kezedbe a
szerelmi életedet, nem savanyodhatsz meg, mint Karol. Csak nézd meg,
milyen képet vág mindig. Mint aki citromba harapott – bökött a fejével a
szomszéd ház felé Gréta. – Én például nemcsak azért vagyok folyton
jókedvű, mert ilyen az alaptermészetem, hanem azért is, mert megkapom,
amit akarok. Ottót semmi pénzért nem hagynám el, még akkor sem, ha
olykor felönt a garatra.
– Hogy bírod a kilengéseit?
– Még örülök is neki, amikor időnként kiereszti a gőzt. Utána sokkal
áldozatkészebb – vigyorgott. – Szégyelli magát, vagy bűntudata van, nem
is tudom. De egy-egy átmulatott éjszaka után hetekig lesi a kívánságaimat.
– Mert szeret.
– Persze. Miért ne szeretne? Én sem hagyom parlagon, ennyi év után
is hatalmas ágyjeleneteink vannak. Ugyanakkor szex közben nem mindig
Ottót látom magam előtt.
Gréta elgondolkodva kavargatta a kávéját, és azon merengett, milyen
szerencsés a többiekhez képest. Igaz, hogy Ottó egy nagy medve, de arany
szíve van, és imádja őt.
– Hanem? – mosolygott Gabi, mert elképzelte, ahogy a
szomszédasszony gyűri a lepedőt nagydarab férjével, miközben valaki
teljesen másra gondol.
– Hát, mikor kire. Ennyi idő után már kell valami szokatlan.
Előfordul, hogy látok egy filmben egy dögös színészt, akkor arra. De volt
már olyan is, hogy Will-lel álmodtam, aki, megjegyzem, addig eszembe
sem jutott, és másnap csak rá tudtam gondolni szex közben.
– Jézusom! – nevetett fel Gabi. – Mit álmodtál?
– Nos, csak érzések maradtak, de azok nagyon mélyen – pillantott
jelentőségteljesen barátnőjére. – Nyilván szexeltünk, de így konkrétan
semmire nem emlékszem. Csak arra, hogy nagyon kielégülten ébredtem.
Na, aznap este Willt láttam lelki szemeim előtt, amikor Ottó benyúlt a
lábam közé. Mondhatom, eget rengető élvezetben volt részem.
– Uh, Gréta! Ez több információ, mint amire szükségem volt –
hahotázott Gabi.
– Ne legyél már prűd, és ne mondd, hogy nem hiányzik a szex, mert
az nem igaz! Mi van például Attila haverjával, Csabával, akiről azt
mesélted, hogy csak csettintened kellene?
Gabi elhúzta a száját. Csaba igazán izgató pasi, de alkalmatlan a
párkapcsolatra.
– Nem alkalmas arra, hogy hosszú távon tervezzek vele.
 – Minek akarsz hosszú távra tervezni? Jó, hogy már elváltál. Nem is
készültél fel még arra, hogy valaki beköltözzön az életedbe. Ugyanakkor
gondolnod kell az egészségedre is…
– Az egészségemre? Makkegészséges vagyok.
Gréta jelentőségteljesen nézett Gabira.
– Aki nem szexel, hamarabb meghal. Ez biztos. Akinek kellemes,
kielégítő a szexuális élete, sokáig fiatal marad. Ezek tények, nem a
kisujjamból szoptam.
– Menj már! Most tényleg azt javaslod, hogy feküdjek le akárkivel?
– Nem, kisanyám. Azt javaslom, hogy feküdj le olyan pasival, akit
kívánsz! Hogy érezd, még élsz! Tartsd fitten a libidódat, de ne kötelezd el
magad! Majd annak is eljön az ideje.
– Eh! Senkit nem kívánok. Pont leszarom a pasikat. Sokkal jobban
érdekel, hogy Áron gatyájában kotont találtam.
Gréta először nagy szemeket meresztett, aztán felnevetett.
– Mit nevetsz? – értetlenkedett Gabi. – Egyáltalán nem olyan vicces,
hogy a nagyobbik fiam már szexuális életet él. Könyörgöm! Tizenöt éves!
Én ebben a koromban csak álmodoztam a fiúkról, még csak nem is
csókolóztam!
– Más világot élünk, ez már nem a középkor. Amúgy meg a fiúknál
ez mindig másképp volt.
– A fiúknak lányok is kellenek a szexhez, úgyhogy nagyjából
ugyanannyi kamasz lány szexel, mint kamasz fiú. Jó esetben. Remélem,
nem valami érett nőszemély kapta a karmai közé a fiamat.
– Miért? Inkább örülnél, hogy megtanítják rendesen szeretkezni, és
nem pornófilmek alapján gyakorolja az ágytornát. Mondjuk, jóképű
gyerek Áron, és egy kicsit idősebbnek is látszik a koránál. Szóval nem
harapnám meg a kisujjam, hogy valamelyik osztálytársa anyukája
tanítgatja – vigyorgott Gréta.
– Na, azt adja annak a nőnek az úristen! Fel is jelentem, de még az is
lehet, hogy kinyírom! – Gabi belegondolni sem akart, hogy a kicsi fia
valami harmincas asszonnyal bújik ágyba. Pfuj!
– Nem értelek. Egy harmincas nő nagyon is megfelelő tanár lenne a
gyereknek. Inkább szerencsétlenkedjen egy korabeli szűz kislánnyal? Vagy
még rosszabb: egy korabeli már rég nem szűz kis ribizlivel?
– A franc tudja! – sóhajtott nagyot Gabi. – Bárcsak inkább kisfiú lenne
még. Emellett persze nagyon büszke vagyok rá, hogy védekezik. Pedig
nem is beszéltem neki a veszélyekről.
– Hehe! Valószínűleg el is hajtott volna, ha nekiállsz felvilágosítani. A
mai gyerekek mindent tudnak a netről, a tévéből meg egymástól. Jobban,
mint mi.
– Mindenesetre remélem, hogy Attila tartott neki egy kiselőadást.
Amit a netről összeszednek a mai gyerekek, az nem biztos, hogy épp a
megfelelő információ. Meg is kérdezem Attilát… – mondta gyorsan, és
felhajtotta a maradék kávét.
– Ne már! Egy jó indok, hogy felhívd?
– Nem, ez nem az, amire gondolsz. Egyszerűen arról van szó, hogy a
fiúk miatt egyébként is örök kapocs van közöttünk. Elszakíthatatlan
kapocs. És ez pont az a téma, amit két szülőnek meg kell beszélnie –
bizonygatta Gabi, de ő is érezte, hogy átlátszó. Mert amúgy minek hívná
Attilát? Tulajdonképpen Áront is megkérdezhetné. Elég szoros a
kapcsolatuk, simán felvethetné a témát a koton okán. Tőle is megtudhatná,
hogy mennyire jól informált a szexuális élettel kapcsolatban.
– Jó lenne ezt az örök kapcsot lazítani részedről – mondta halkan
Gréta, és kikanalazta a maradék cukrot a csészéje aljáról. Beszélhet ő
Gabinak! Addig úgysem szakad le az exférjéről, amíg nincs más a
láthatáron.
– Na – zárta le a témát, látva, hogy úgysem ér el eredményt –,
visszatérve a börtöntöltelékekre, mélyen remélem, hogy valaki kihalássza
a jóképűt. Engem már az is izgatna, ha a városban tudhatnám azt a dögös
rosszfiút.
Gabi csak mosolygott Gréta kívánságán.
5.
Karolina tudta, hogy János nem érti, miért haragszik rá. Persze hogy
nem érti, mert annyira hülye, hogy észre sem veszi, merre tart a
házasságuk. Hogy kihalt belőle minden, ami valaha összetartotta. Jó –
gondolta. – Rendben. Majd észreveszel, ha már késő lesz. Majd rájössz,
hogy micsoda egy riherongy kurvára pazarolod a jópofaságaidat. Itthon
bezzeg, legfeljebb sepregetsz, a szomszédasszonyt azonban leporolnád,
mi? Majd meglátod, János, meglátod, hogy nyüszítve könyörögsz a
bocsánatomért. De akkor már hiába!
Így morgott magában, miközben fel s alá járkált a hálószobában.
Hallotta, hogy János bejött az ajtón – korábban nyilván érzelmes búcsút
vett Gabitól –, ledobta az előszoba kisasztalára a kocsikulcsot, és a háló
felé tartott.
– Na, jön átöltözni. Öltönyben mégsem seperhet, nem igaz? –
dünnyögte magában gunyorosan az asszony.
– Szia! – köszönt János a feleségének, aki csak foghegyről vetett oda
valamit, ami akár „dögölj meg” is lehetett. A férfi megtorpant, és az
asszonyra meredt. – Mi bajod van már megint? – Közben meglazítva a
nyakkendőjét, kibújt belőle.
Karolina nem válaszolt. Az ablak felé fordult, és az utcát nézte.
Szokás szerint semmi forgalom nem volt. A szépen kiépített kis lakóparkot
kettéválasztó út mindkét oldalát bimbózó rózsafák díszítették. Karolina
gondolta is, hogy rövidesen a bimbók kinyílnak, és az egész utca tobzódik
majd az illatorgiában.
Ekkor tolta ki Gabi kisebbik fia a biciklijét a kapun, felpattant rá, és
már ott sem volt.
Bárcsak én is felpattanhatnék egy biciklire, és kitekerhetnék az
életemből! Felsóhajtott, és a férje felé fordult.
– Semmi – mondta végül, aztán hozzátette: – Itt járt Kordos Béla,
láttad?
– Láttam. Mit akart?
– Ajánlatot tett – jött a kétértelmű válasz, de látszott, hogy Jánosban
semmiféle huncut gondolat nem vert gyökeret. Fel sem merült benne,
hogy másképp értelmezze a mondatot, mint amit az valójában jelentett.
– No – nyugtázta. Mindig ezt mondta, ha egyben nyugtázott és
érdeklődésének adott hangot.
– Felvehetnénk egy kertészt, aki elvégzi a nehezebb munkákat –
mondta Karolina óvatosan, mert a fejében már megfogalmazódott egy
terv.
– Kertészt? Mi vagy te? Grófnő? Jó, hogy házvezetőnőt meg
szobalányt nem akarsz. Eszem ágában sincs fizetni valamiért, amit mi is
meg tudunk oldani. – János bosszúsan meresztette a szemét. Az asszony
tudta, hogy most nem ugorhat a férjének, higgadtan, észérvekkel kell
elővezetnie a dolgot. Akarta a jóképű börtönviseltet, és nem csak azért,
mert megtetszett neki a fotón a marcona arc.
– Nem kell fizetni a munkáért. Az önkormányzat fizet nekünk, ha
alkalmazzuk.
– Mi? Na, ilyet még nem hallottam. Ez valami átverés lesz. Hol a
bibi?
– Ez egy rehabilitációs program. Olyan bűnözőket hoznának a
városba, akik pár hónap múlva szabadulnak a börtönből, és így próbálják
őket visszavezetni a társadalomba. Adócsalók, hamisítók, sikkasztók,
ilyesmi. Rablókat, gyilkosokat nem hoznak.
– Normális vagy? Egy börtöntölteléket akarsz beengedni a házunkba?
– János döbbenten bámult a feleségére.
– Ezek egyszerű emberek, akik lebuktak. Ki nem csal adót? Ki nem
hamisított már buszbérletet?
– Én – vágta rá a férfi.
– Na igen… De nem jár második esély? Letöltötték a büntetésüket,
nem is nevezném őket bűnözőnek. Nekünk viszont szép pénzt fizetnének
azért, ha dolgoztatjuk valamelyiket. Ráadásul nem kellene többé füvet
nyírnod – győzködte az urát Karolina. Még odáig is elment, hogy
közelebb lépjen hozzá és megsimítsa a karját. Ezzel a mozdulattal azonban
nem érte el a célját, mert János elhúzódott, és kifürkészhetetlenül nézett rá.
Úristen! – gondolta az asszony. – Ennyire undorodik tőlem? Ő,
tőlem? Már az érintésemet sem viseli el?
Ebben a pillanatban lett biztos abban, hogy János egy másik nőt
szeret.
Nem szólt, csak hátrébb lépett. A fejében megfogalmazódott terv
megvalósítása hirtelen életbevágónak tetszett. Az a kérdés, hogy hogyan
jutott idáig a házasságuk, nem volt megválaszolatlan számára. Egyszerűen
belefulladt az unalomba, pláne, hogy olyan nagy szerelem sosem lángolt
közöttük. Eleinte, persze, működött a szex, és Emília megszületése
környékén valamiféle meghitt szeretet is beköltözött a házukba, de szép
lassan az is kihunyt. Karolina gyakran gondolt arra, ha újrakezdhetné, nem
maradna háztartásbeli. Biztos, hogy állást vállalna, tanulna, új emberekkel
ismerkedne, barátokat szerezne. Nem volt egy igazi barátja sem. A
lánykori barátnői elmaradoztak, mindenki a családjával és a családi
barátokkal tartotta inkább a kapcsolatot. Mivel azonban János egy csepp
hajlandóságot sem mutatott arra, hogy új ismeretségeket kössön, ők csak
maradtak kettecskén, magnak. Kizárólag a környékbeliekkel érintkeztek,
de velük is bizonyos távolságtartással.
Bár – gondolta – Gabival igen jó nexusba keveredett János. Meglepő
lenne a férjétől ez a baráti érdeklődés, ha Karolina nem érezte volna
százszázalékosan, hogy ez a kapcsolat túlmegy a jószomszédi viszonyon.
Gabi, ugye, elvált. Vagyis a férje elhagyta egy fiatalka cicamica nőciért.
János pedig buzgón vigasztalja. Az előbbi mozdulatából ítélve, jóval
többet érez Gabi iránt, mint hitte. És mi van, ha már nem csak plátói
érzéseket táplál? Olyan bizalmasan fogdosták egymás karját, mintha ezer
éve országos cimborák lennének… Csakhogy férfi és nő között haveri
viszony elég ritkán alakul ki. Nem beszélve arról, hogy egy olyan nő
iránt, mint Gabi, a legritkább esetben éreznek barátságot a férfiak.
– Csinálj, amit akarsz! De ha eltűnik valami a házból, akkor
megnézheted magad! – vetette oda a férje végül, és kiment a szobából.
– Várj! – kiáltott utána a nő. – Ugye nem felejtetted el a ma estét?
– Nem. Nem felejtettem el – morogta maga elé a férfi, és meg sem
fordulva haladt tovább a nappali felé. – A franc essen a rohadt
jótékonysági bálba!
Karolina maga elé meredt. Megvan. Elintézte! Most már csak azt
remélte, hogy más nem csapott le a jóképű sittesre. Mégsem tudott
felhőtlenül örülni, mert ennyire nyíltan, ennyire félreérthetetlenül még
soha nem mutatta ki János az iránta való közönyét.
– Istenkém! – fohászkodott. – Remélem, még nem késő.
A jótékonysági bált minden évben az általános iskola rendezte, ezzel
gyűjtve adományokat azoknak a gyerekeknek, akiknek az étkeztetését a
család nehezen vagy egyáltalán nem tudta megoldani. A gesztenyéskerti
polgárok szívesen áldoztak a szegény gyerekek javára, emellett persze az
esemény komoly társadalmi súllyal bírt, hiszen itt mindenki megjelent, aki
számított. És tudjuk, hogy Balajtiné Kemény Karolinának kik számítottak.
 Az iskola auláját csodálatosan feldíszítették a rendezők, akik
egyébként a helyi jótékonykodó asszonyok közül kerültek ki. Ők
szervezték az éves nyári fesztivált is, melyet a templomkertben tartottak, és
úgyszintén a rossz körülmények között élő családokat segítették a
bevétellel.
Karolina már elkészítette a részéről vállalt három tálca süteményt,
mellyel minden évben nagy sikert aratott. Elképesztő muffinokat sütött,
különleges, édes, színes krémekkel a tetejükön, melyekre egyszer a
plébános azt mondta, hogy nagyobb kísértést jelentenek számára, mint
bármi más a világon. Az asszony gondolta is, hogy szegény tisztelendőnek
nyilván soha életében nem volt alkalma közelebbi kapcsolatba kerülni egy
igazán tüzes nő testével, ha a muffinok ilyen szinten lehengerelték. A
sütemények az emeletes alpakkatálcákon ücsörögtek, várva, hogy
megjelenhessenek a nagyközönség előtt, és ismét bűnbe vigyék a papot…
Az asszony viszont egy szál bugyiban álldogált, és elkeseredetten
ráncolta a homlokát az előbbi közjáték okán. Tudta, hogy sokkal jobban
kell kinéznie ma este, mint eddig bármikor, hiszen a házassága a tét. És
hitte, hogy képes lehet hűtlen férje érdeklődését felkelteni, ha az látja,
hogy az összes többi férfi – már amelyiket korban egyáltalán megérintheti
érett bája – utána sóvárog. Mélyen remélte, hogy Gabi nem tűnik fel a
színen, mert az ő bujaságával nem versenyezhet, pláne, ha az a riherongy
még ki is öltözik.
Tavaly nem vett részt a bálon. Teljesen lefoglalta, hogy a férjével
balhézzon, így esélyes volt, hogy most sem érdekli a jótékonykodás.
Elhúzta gardróbszekrénye nagy tükrös ajtaját, és kiemelte belőle a
fényes, mohazöld, lágy esésű anyagból készült, térdét éppen elfedő
ruháját, mely szabadon hagyta a vállát, finoman simult a derekára, de nem
hangsúlyozta enyhe úszógumiját, mely oly sok fejfájást okozott neki az
utóbbi időben. Eddig nem érdekelte túlzottan teltsége, de tegnap óta valami
megváltozott benne. Tetszeni akart. Megfogalmazódott benne a vágy, hogy
magára vonja a férfiszemeket, és igenis vetélytársnak tekintsék a nők. Ha
jobban magába nézett, tudta, hogy meg akarja tartani Jánost, noha nem
szerette. Nem is azért ment hozzá, mert forrongott a szerelemtől, akár egy
kitörni kész vulkán. Inkább észérvekkel győzte meg magát arról, hogy ez
a házasság épp megfelelő lesz számára.
Ma reggel elhatározta, hogy naponta ki fog járni kocogni a környező
utcákba. A megvalósítást holnaptól datálta, hiszen ma a bálra kellett
készülődnie, és egy napon már amúgy sem múlik semmi. Ráadásul
valamiféle edzőruhát is be kellett szereznie: pamutotthonkában vagy
csinos ruhában mégsem mehet sportolni. Már meg is fogant a fejében,
hogy ellátogat a Cinege utcába, ahol a fiatal butikos nő – hogy is hívják,
talán Janka; nemrég költözött ide – sportos cuccokat is árul, és bevásárol
magának egy tornacipőt, térdnadrágot és izzadságtűrő pólót. Nyugodtan
felvehet térdnadrágot, hiszen igazán csinos a bokája, és a térde is,
ugyebár…
Ezzel az elhatározással állt be a zuhany alá, hogy illatosan és jó
alaposan betestápolózva húzhassa magára a már régóta a fiókban
árválkodó mídert, mely remekül leszorította a derék körüli hájacskáját.
Megállapította, hogy még míderben is egészen jól néz ki. Épp azért vette
meg hirtelen felindulásból, mert inkább hasonlított egy dögös fűzőre, mint
alakformáló fehérneműre. Persze fogalma sem volt róla annak idején,
hogy hová is fogja felvenni, hisz nem izgatta, mit gondol róla
Gesztenyéskert férfinépe. Az meg pláne nem, hogy Jánosnak tetszik-e. De
most örült, hogy valaha úgy érezte, egyszer még szüksége lehet egy ilyen
ruhadarabra.
Éppen a hasszorítót kapcsozgatta, amikor megcsörrent a telefon lent,
a nappaliban. Hagyta, hadd csörögjön. Végezni akart a nem túl egyszerű
művelettel, János azonban felkiabált:
– Gyere, Emi keres!
– Ó – gondolta Karolina, és bekapcsolta az utolsó kis akasztót. Majd
lesietett a lépcsőn, úgy, ahogy volt: bugyiban, fűzőben. Minden
alkalommal, amikor a lánya hívta, boldogság öntötte el a szívét. Egy anya
mindig anya marad, ha a lánya már a saját útját járja, akkor is. És mindig
nagy öröm, ha szüksége van rá. Emília két éve költözött el, az egyetem
elvégzése után a fővárosban kapott állást. Noha havonta meglátogatta őket,
az asszony mégis úgy érezte, mintha a fél karját leszakították volna. Imádta
a gyerekét; minden szeretetét neki adta, másnak nem is jutott egy csepp se.
Emília azonban ezt nem értékelte eléggé. Legalábbis Karolina szerint,
különben nem akart volna huszonöt évesen elmenni a háztól. Azt mondta,
hogy szüksége van arra, hogy egyedül is kipróbálja az életet, úgy, hogy
nem intéz el helyette mindent az anyja, és nem szolgálja ki senki.
Amióta nem élt velük, Karolina nem találta a helyét a világban. Nem
volt dolga, ha nem számítjuk a főzést és a takarítást, amiből a sepregetést,
ugye, János levette a válláról.
 – Édesem! – szólt a telefonba az asszony.
– Szia, anya! Azért hívlak, mert a jövő hétvégén hazamegyek.
– Remek! – kiáltott boldogan az anya.
– De nem egyedül… – folytatta Emília. – Ha nem gond, hazavinnék
valakit bemutatni.
– Tényleg? – Karolina lassan ejtette ki a szót, mely nem is igazán
kérdés, inkább időhúzás számba ment.
– Tényleg. Ideje, hogy megismerjétek a lakótársamat.
– Van lakótársad?
– Van. Két hónapja, csak nem mondtam. Azt gondoltam, hogy nem
helyeselnétek. Eleinte csak a költségmegosztás miatt adtam fel a hirdetést,
de aztán igazán jóban lettünk, sőt… Szóval most már bemutatnám.
– Aha – szólt nem nagy meggyőződéssel az anya. – És hogy hívják a
lakótársadat?
– Marián.
– Mariann…? – visszhangozta Karolina döbbenten.
– Marián, anya, nem Mariann – mondta enyhe kioktató hangsúllyal
Emi.
– Az mindegy! – vágta rá az asszony, és a szeme elhomályosult a
rossz hírtől. Leszbikus lett a lánya! Ezt a szégyent!
– Akkor egy hét múlva találkozunk! – fejezte be a beszélgetést a lány,
és már meg is szakította a vonalat.
Karolina a homlokára szorította a kezét, és döbbenten meredt a kicsi
mobiltelefonra.
– János! – harsogta hirtelen. – Ide figyelj, János! Nagy baj van!
A férfi a beszélgetés közben a dolgozószobájába ment, hogy
felöltözzön a nemszeretem eseményre. Az ő ruhái lent voltak. Nem fértek
el a nagyszekrényben a felesége brutális mennyiségű rongya mellett,
ahogy ő nevezte az asszony ruháit. A hangoskodásra kidugta a fejét az
ajtón, és kérdőn nézett nejére, aki úgy állt előtte a fűzőjében és hozzá
színben tökéletesen passzoló bugyijában, mint egy bézs színű selyembe
szorosan becsomagolt szaloncukor.
– A lányunk leszbikus – ordította Karolina.
– Mi? – kérdezett vissza János, aki nem értette, mire ez a nagy
felháborodás.
– Most mondta, hogy hazahozza bemutatni a Mariann nevű lakótársát,
akivel nagyon jóban lettek, sőt… Én még azt sem tudtam, hogy lakótársa
van. Te tudtad? – nézett vádlón.
– Nem – válaszolta a férj, és visszafordult a dolgozóba, majd onnan
morogta: – Nem mindegy, hogy nővel vagy pasival él? Egyébként meg
fogadd el úgy, ahogy van! Ha leszbikus, hát leszbikus! A szerelem nem
kiszámítható. Ha neki így esik jól, akkor így esik jól. Kész-passz!
– De ez nem normális! És hogy lesz így unokánk? És egyáltalán? Mit
gondolnak majd rólunk? Egész Gesztenyéskert erről fog pletykálni, ha
kiderül, hogy a világszép lányunk egy nővel hetyeg. Istenem, miért versz
engem? – őrjöngött tovább az asszony.
– Mit érdekel téged, mit sutyorognak az előítéletes pletykafészkek? –
dörmögte János. – A szerelem váratlanul csap le az emberre, és nem tehet
ellene semmit. El lehet nyomni, de érdemes-e? Csak egyszer élünk, ebben
az egy életünkben kell boldognak lennünk. Emília nem árt senkinek a
szerelmével, nincs férje, nincs gyereke. Éljen hát úgy, ahogy neki a
legjobb!
– De nagy szerelemszakértő lettél! – vágta oda Karolina dühösen,
mert kiértette a férje szavaiból, hogy nem csupán a lányukról beszél,
hanem jó eséllyel saját magáról is. Ami nagy baj, mert ha már
megfogalmazódott benne az „egyszer élünk” elmélet, akkor lépéseket
fontolgat. Azok a lépések pedig neki rettenetes következményekkel
járhatnak!
6.
A kora esti nap sugarai utolsó erejükkel a hálószoba szőnyegére
festették a ház előtt magasodó fák lombjának árnyait. A késő tavaszi szellő
megmozgatta a foltokat, néha erősebben engedve be a fényt, néha teljesen
kitakarva azt. Gabi a levelek fényjátékát figyelve, egyenes derékkal ült a
nagy franciaágyon, melyet nap mint nap le akart cserélni, de érdekes
módon sosem jutott ideje rá, hogy elmenjen egy bútorboltba és vásároljon
egy újat. Most is az járt a fejében, hogy ez az ágy már nem alkalmas arra,
hogy őt szolgálja, hiszen másra sem emlékezteti, mint azokra az időkre,
amikor Attilával közösen birtokolták. Ő a jobb oldalt, Attila a bal oldalt.
Néha cseréltek, hogy a matrac kiegyenlítődjön, tekintve, hogy nem azonos
súllyal nyomták alvás közben.
Végigsimított királykék, mélyen dekoltált kisestélyi ruháján, amit
olyan nagy örömmel viselt mindig, ha a volt férjével valamilyen
eseményen megjelent. Ilyenkor nem bánta, hogy magára vonzza a
férfitekinteteket, Attila pedig az agyvérzés határán, ugyanakkor rettentő
büszkén feszített mellette, mert tudta, hogy minden férfi az ő feleségét
kívánja a teremben. Nem volt éppen szégyellős. Amikor kamaszévei
legvégén megduzzadtak a mellei, kikerekedett a csípője, nem takargatta a
bájait. Tisztában volt vele, hogy az adottságai felhívják rá a figyelmet.
Szerette a figyelmet. Élvezte, ha megbámulják, és élvezte az elismerést is,
amit a teste váltott ki. Ugyanakkor tudta, hogy a pasik többnyire eddig
látnak, és nem tovább, ha ránéznek. Csakhogy őt ez egy cseppet sem
zavarta, eszében sem volt másoknak megmutatni, ki is ő valójában. Pont
megfelelt neki a szexi, viszont megközelíthetetlen bombázó szerepe, akiért
epekedhetnek, de soha nem kapják meg. Az sem izgatta, hogy a nők
utálták, többnyire. Persze azok, akiket elég önbizalommal áldott meg a
sors, nem annyira, sőt! Ott van például Emma vagy Gréta, akik kifejezetten
szerették. De soha nem mondhatta el magáról, hogy nagy népszerűségnek
örvendett volna valaha is a nőtársai köreiben. Ettől az egy-két kivételtől
eltekintve…
Felállt, és a fésülködőasztala elé lépett. Megigazította zabolázhatatlan
vörös hajzuhatagát, és rámosolygott a tükörképére. Negyvenhét évesen
még mindig elégedett volt a külsejével.
Nem, nem fogom tovább siratni Attilát! – gondolta, és az ágyra
pillantott. – Holnap lesz a napja, hogy lecserélem ezt a szart.
Töprengései közepette arra is rádöbbent, hogy tulajdonképpen nem
magát a férjét hiányolja, hanem azt a biztonságot, nyugodt jövőképet és az
életformát, amiben élt. Most – úgy érezte – újra ott áll a nagyvilágban
egyedül, csak magára számítva, bizonytalan végkimenetelű élettel. Gréta
szavai jutottak eszébe, ahogy okoskodva, minden coach-képességét latba
vetve közli: „Amikor eltemetsz egy szerelmet, esélyed nyílik rá, hogy egy
új, boldogabb szerelemnek nyiss kaput.”
Gréta közhelygyáros lett, mióta a nők lelki problémáival
foglalkozott. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a közhelygyártás kifizetődő,
hiszen annyi rajongója volt már a Facebookon, mint egy rocksztárnak.
Ilyen és ehhez hasonló bölcsességeket oszt meg nap nap után, az esetek
többségében nyálas, ritkábban tényleg elgondolkodtató képekkel
felturbózva. És annyi lájkot kap, mintha legalábbis megszülte volna Jézust!
Gabi gyakran gondolt arra, az emberek mennyire ki lehetnek éhezve a
nyilvánvaló kimondására, ha ezek a rettentő fontos életvezetési tanácsok
ilyen lázba hozzák őket. Ő viszont csak vonogatta a vállát a lélekbe vágó
mondatokra, melyekkel Gréta kérés nélkül bombázta, mióta Attila lelépett
az ügynökkirálynővel. Pontosan tudta, hogy túl kell lendülnie a nyomorán,
különben belefásul, belesavanyodik, ahelyett, hogy elkezdene élni.
Erről eszébe is jutott Pásztor Anna kultikus slágere, a Márti dala,
úgyhogy dúdolgatni kezdte: Kezdjetek el élni, hogy legyen mit remélni…
vagy valami ilyesmi.
Hát – gondolta –, tényleg ideje lenne elkezdeni élni, és eldobni végre
azt a kényszerű késztetést, hogy folyton a biztonságot keresem ahelyett,
hogy izgalmas kalandokba vetném magam.
Ha gyerekkorában a háziorvosként praktizáló, enyhén alkoholista
apja nem csalja az anyját az asszisztensével, aztán a megyei tisztiorvossal,
miközben az anyja belehalt a kétségekbe és a fájdalomba, talán másképp
kezelte volna az életét. (Egyébként az anyja méhnyakrákban halt meg, de
Gabi szentül hitte, hogy a betegségének elsősorban pszichés okai voltak,
melyeket az apja folyamatos hűtlensége váltott ki.)
A temetés óta nem is akart hallani az apjáról, akiről mindössze annyit
tudott, hogy a megyei tisztiorvos mellett sem maradt meg, és tán azóta sem
nős, gyerekei sincsenek, Gabi kivételével. Az unokáit sem látta soha. És
nem is fogja, ha rajta múlik.
Parfümöt szórt magára, aztán felvette a gyöngyös kistáskáját, amit
csak ritka alkalmakkor viselt, hisz semmi nem fért bele a mobiltelefonon,
a kulcson és egy papír zsebkendőn kívül. Végignézett a pezsgőbarna
hálószobán, melynek színeit Attilával együtt találták ki, és bólintott, csak
úgy, saját magának. Mert eltökélte, hogy az ágyon kívül a tapétát és a
szőnyeget is lecseréli vidám, nőies színekre, virágokra, méghozzá vintage
stílusban – hogy semmi ne emlékeztesse a házasságára. Attilának írmagja
se maradjon itt!
7.
Az aula zsongott a kiöltözött emberektől, mint egy méhkas.
Parfümillat és ételszag keveredett. Mindenki hozott magával valamit, ki
süteményt, ki hidegtálat, ki töltött káposztát, melynek a bukéja azért kiverte
egyeseknél a biztosítékot. Gabi vajbabsalátával és fasírtgolyókkal nevezett
az eseményre, míg Karolina a maga három tálcára való habos-krémes
muffinjaival, melyeket egy hosszú, a terem teljes szélességében futó
asztalon helyeztek el a szervező hölgyek, megköszönve mindenkinek az
áldozatos sütés-főzést. A töltöttkáposztásnak is, mert a hölgyek jól
neveltek voltak.
Karolina János mellett lépdelt, kezében egy tálcával (Jánosnál a
maradék kettő). Nem, nem lépdelt, sokkal inkább vonult, és mosolya
elrejtette a kínos tényt, hogy a lánya istennek korántsem tetsző szerelmi
életet él, mely információ erősen felkavarta egyébként sem fényes
kilátásait. Hiszen azt is szinte biztosra vette már, hogy a férje és a
szomszédasszony között viszony van kialakulóban. Úgy érkezett az estre,
hogy remélte, Gabi nem jelenik meg, de mélyen csalódott, amikor
meglátta a vetélytársának hitt nőt ragyogó királykékben parádézva.
Rápillantott Jánosra, akinek szeme visszaverte a szexi kisestélyi
ragyogását, és aki olyan átszellemülten bámulta a vörös démont, mint egy
földre szállt angyalt vagy egy tál spagettit a kedvenc mártásával
megöntözve. Szinte felfalta a szemével.
Karolina már majdnem elkedvetlenedett, amikor feltűnt a színen Will,
a drága fűszeres, akinek a meglepően szexi tegnapját köszönhette, és
széles vigyorral közeledett feléjük. Kikapta a muffinokat az asszony
kezéből, az asztalhoz pörgött vele, majd visszatért, hogy köszöntse a párt.
Elsősorban Karolina foglalkoztatta, ez nyomban látszott. Ámulva jegyezte
meg, milyen csodásan fest ma este, még csodásabban, mint tegnap, pedig
akkor is csodás volt.
Az asszony elégedett mosollyal nyugtázta a bókokat, de nyomban
lehervadt, amikor Jánosra nézett, hogy ellenőrizze, ő is jól hallotta-e Will
széptevését. A gonosz férj azonban oda sem bagózott, még mindig Gabit
fixírozta magasztos mosollyal a szája szegletében.
Épp oldalba akarta bökni szakállas párját, amikor Kordos Béla fújt
bele a mikrofonba a színpadként szolgáló emelvényen.
 – Figyelem! Egy-kettő-három! – számolt, mintha háromra kellett
volna odanézni, de nem, csak a mikrofont próbálta ki. Ennek ellenére
minden szem felé fordult. A polgármester jól szabott öltönyében, szépen
hátrapomádézott, ragyogó fekete hajával és nem kevésbé kulturáltan ápolt
bajuszkájával, melyek valószínűleg hajfestéknek köszönhették múlhatatlan
sötétségüket, megkocogtatta a mikrofon fejét. A doboló hang után a
szerkezet enyhén besípolt, de aztán rendeződött a hangosítás, és a
középkorú asszonyok szerint olaszosan jóképű Béla szólásra nyitotta
húsos ajkait.
– Hölgyeim és uraim! – kezdte, miközben köszöntésre tárta karjait. –
Köszöntöm önöket harmincnegyedik jótékonysági estünkön, melyet
minden évben az éhező gyerekek javára rendezünk meg. Köszönöm, hogy
idén is ilyen szép számmal képviseltetik magukat városunk polgárai, öröm
tudni, hogy ilyen sok szociálisan érzékeny lakója van településünknek.
Ennél a pontnál úgy tűnt, Béla mindjárt elmorzsol egy könnycseppet a
szeme sarkában, de aztán folytatta:
– Remélem, hogy ismét összegyűlik annyi adomány, melyből a
városunk minden hátrányos helyzetű gyermekét megebédeltethetjük az
iskolaév során. A polgármesteri hivatal is felajánl erre a célra egymillió
forintot.
E végszóra Borika, a polgármester titkárnője ugrott az emelvényre,
átnyújtva neki egy kemény kartonlapot, melyet Kordos büszkén felemelt. A
kartonlap egy banki befizetési csekket formázott, melyen jó nagy
számokkal volt olvasható az összeg.
Karolina új keletű szimpátiája mellett is arra gondolt, vajon a
városvezető mennyit adományoz a saját vagyonából? Kordos Béla
azonban erről nem ejtett szót, ellenben azt mondta:
– Mint sokuk előtt már ismeretes, nagy lehetőséget kapott a város a
kormánytól arra, hogy tovább erősítse vagyoni helyzetét, és külön öröm,
hogy ebből a támogatásból jócskán részesülhetnek Gesztenyéskert
polgárai is. Amint már személyes beszélgetések során elővezettem, egy
rehabilitációs programban vehetünk részt, amely szép jövedelmet hoz
azoknak a családoknak, akik munkát biztosítanak a kijelölt emberek
számára. Mivel már mindannyian tisztában vannak a feltételekkel, kérem,
hogy döntésükről tájékoztassanak. A tanári szobában várom a
jelentkezőket, és nagy örömömre szolgálna, ha minél többen lennének.
Hiszen a program után a városnak járó támogatásból új játszótereket
építhetünk, és mint tudják, az utcáinkra is ráfér a felújítás, nem beszélve a
teniszpályákról.
Újra színpadiasan széttárta a karját, majd hívó mozdulatot tett,
mintegy buzdításul, aztán még egy rövidke monológra ragadtatta magát:
– Nem is fűzöm tovább a szót, hiszen szórakozni, beszélgetni jöttek.
Na és persze azért, hogy ismét megízleljék lakótársaink fenomenális
ételeit, pazar süteményeit, melyeket a büféasztalnál találnak.
Karolina szerint kifejezetten az ő muffinjaira mutatott. Ettől
büszkeség öntötte el a szívét, dagadt a keble, hogy megint lefőzte az összes
asszonyt habos-krémes csodáival.
– A fogyasztás természetesen most is ingyenes. Az adományokat,
kérem, szokás szerint a regisztrációs asztalkánál szíveskedjenek leadni.
Borika mindenkinek nyugtát ad a befizetett összegről.
A terem felmorajlott, szinte kézzelfogható volt a feszültség, melyet a
polgármester szavai váltottak ki. Na nem az éhező gyerekek
megsegítésével, hanem a bűnözők betelepítésével kapcsolatban.
– Ti mit szóltok ehhez? Befogadtok valakit? Na de mégiscsak
bűnözők… Istenem, ellepik a várost a börtöntöltelékek…
Ilyen és hasonló megjegyzések zúgtak a levegőben. Ugyanakkor
Karolina felfigyelt arra, hogy néhányan a tanári szoba felé vették az irányt.
Felötlött benne, hogy épp az ő jóképű sittesét akarják elhappolni, ezért
Jánosra rá sem nézve megindult a lampionok alatt a fehér rózsákkal
díszített ajtó felé, mely a polgármester és a marcona börtöntöltelék felé
vezetett.
Ketten ácsorogtak Kordos Béla ideiglenes íróasztala előtt: Bálint
tisztelendő és Janka, a butikos lány, akinél Karolina sportruházatot
szándékozott vásárolni. Épp a pap beszélt, amikor az asszony belépett. Azt
ecsetelte, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget arra, hogy
újrakezdje az életét, úgyhogy ő szívesen alkalmazná az egyik embert.
– …Arra a nőszemélyre gondolok… Arra a barna hajú, szomorú
arcúra, akinek a kisgyereke állami gondozásba került. Felvenném a
parókiára takarítani. Hédike úgysem bírja már a főzést, takarítást, elkelne
mellette a segítség.
Karolina végignézett Bálint atyán. Ha nem tudta volna, hogy pap, az
öltözékéből rá nem jött volna. Ugyanis sötét öltönyt viselt, papi
körgallérját pedig a fehér inge alatt hordta, így semmi nem látszott belőle.
Puhánynak tűnt, olyan se hús, se hal embernek, akinek, ha belenyomja az
ujját a karjába, azt hinné, hogy megmarad a lyuk. A fehér bőr, az őszes,
kese haj, vizenyős szemek és a lágy húsú, kicsit hájas, de semmi esetre
sem elhízott test ezt az érzést váltotta ki az asszonyban. Megborzongott a
gondolatra, hogy Bálint enyhén izzadt bőre valamilyen oknál fogva az
övéhez ér, és elképzelni sem tudta, hogy a házvezetőnői mit esznek rajta.
Pedig odavoltak érte, csak persze egyik sem maradt sokáig, mert a titkos
viszony és a „házvezetőnő” státusz hosszú távon egyiknek sem felelt meg.
A pap pedig mást nem ajánlhatott fel. Így sűrűn jöttek-mentek az
asszonyok Bálint háza táján, kivéve Hédit, aki már legalább három éve
szolgálta Isten szolgáját. Talán a vallásos hevület szerelembe csapott át a
háztartási alkalmazottak részéről, ki tudja, mindenesetre mind bűnt
követtek el. A legnagyobbat az atya, azzal, hogy megszegte a hatodik
parancsolatot. Bár ő biztosan mindig tisztára mossa magát a főnöke előtt:
jó sokat imádkozik, bűnbocsánatért esdekel, és feloldozza magát. Akár
még arra is hivatkozhat, hogy az ördögi asszonyok kísértésének nem
tudott ellenállni, mert hát emberből van, ugye…
Karolina megrázta a fejét e középkori gondolatra, aztán eszébe jutott,
hogy ezt másképp is indokolhatja a pap. Mondjuk azzal, hogy idejétmúlt
ostobaságnak tartja a cölibátust, és úgy gondolja, hogy senkinek nem árt
egy kis szexszel. Pont annyira Isten szolgája és báránykái lelki vezetője
marad akkor is, ha időnként meghág egy-két házvezetőnőt, és nem csak a
vágy kínozza utánuk. Ezzel Balajtiné mindenképpen egyetértett. A hithez
számára nem sok köze volt a papi cölibátusnak, és úgy érezte, minden
embernek joga, hogy a természetéből fakadóan szerelmes legyen, és
szeretkezzen azzal, akivel akar. Mennyivel jobb az, hogy egyes hírek
szerint a katolikus egyházban évszázadok óta jelen van a homoszexualitás
és a pedofília? Borzalom! Inkább hagynák szegény papokat is nyugodtan
szerelmeskedni, mindjárt kevesebb lenne az aberráció!
Ekkor újra belehasított a tudat, hogy a lánya leszbikus lett. Az ő
világszép, okos, tanult lánya, akire annyira büszke. Volt.
Végigsimított a homlokán. Úgy érezte, hogy ez túl sok neki,
összecsapnak a feje fölött a hullámok. Már csak az új kertészében
reménykedhetett, akivel komoly tervei voltak azon túl is, hogy egy jóképű
rosszfiú tesz-vesz az ablaka alatt nap mint nap…
A pap közben aláírta az orra alá dugott nyilatkozatot, miszerint
vállalja, hogy munkát biztosít a nőnek, majd a butikos lány következett, aki
egyáltalán nem a témába vágó módon arról kérdezte a polgármestert,
hogy kaphat-e engedélyt üzletbővítésre, hiszen a szomszéd üzlethelyiség
tulajdonosa meghalt, a régi bolt üresen áll, neki pedig jól jönne. Mert egy
fogyasztógépet tervezne oda betenni, a helyi asszonyok nagy
megelégedésére.
A polgármester felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy most nem ezért
vannak itt.
– Talán, ha megtenné, hogy a jegyzőhöz fordul ügyfélfogadási
időben… – mondta bosszankodva, de aztán szépített, mert látta, hogy a
lány zavarba jön. Atyáskodó hangon folytatta: – Én úgysem tudom, hogy
áll a hagyatéki ügy. Jobb lenne, ha vele beszélné meg!
A lány eloldalgott, Kordos Béla pedig hellyel kínálta Karolinát. A nő
nyugodt eleganciával tette le magát a tipikusan iskolákban alkalmazott,
zöld fémrudakkal összetákolt faülőkés és háttámlás székre. Megigazította
mohazöld, lágy esésű ruháját, mely így, ülve, felfedte, mint már ismeretes,
jó karban lévő térdkalácsait. Mélyen Kordos Béla szemébe nézett, és így
szólt:
– Béla! – búgta. – Nem tudtam ellenállni az agitálásának, és úgy
döntöttem, megsegítem a várost. Munkát biztosítok az egyik elítéltnek.
A polgármester ismét megérezte az asszony vonzerejét. Enyhén
melege lett, ezért meg is húzogatta a nyakkendője csomóját. Mi a fene
történt ezzel a nővel? – gondolta újra, mint számtalanszor az elmúlt napon.
Mióta nála járt, folyton felrémlett előtte az a pillanat, amikor Karolina
szoknyáját fellebbentette a huzat. Nem értette, mi változott, csak azt tudta,
ha Balajtiné öt méternél közelebb volt hozzá, leverte a víz, és
legszívesebben benyúlt volna a duzzadt mellek közé, végigsimította volna
az érzékeny mellbimbókat, belemarkolt volna a feszes combokba…
Ahogy azt ő elképzelte. Furcsállta, hogy ilyen kívánatosnak látja a
nőt, hiszen eddig szinte észre sem vette. Egy középkorú, besavanyodott
asszonyságnak tartotta, mint Marica összes ismerősét, barátnőjét, és
szerencsésnek gondolta magát, amiért a felesége még úgy-ahogy kinézett.
Most azonban Marica csak egy kisvárosi banyának tűnt Balajtiné mellett,
aki már megint olyan varázslatosan dögösnek látszott, hogy a
polgármesternek majd a nyála csordult ki. Megdörzsölte a homlokát, hogy
elhessegesse a kínzó vágyat, amit tilos volt éreznie, majd megemberelte
magát, és kérdőn nézett az asszonyra.
– És? Ki lenne a szerencsés?
– Nos, nem emlékszem a nevére. Tudja, elég elutasító módon
viselkedtem, így meg sem néztem rendesen a fotókat. Megmutatná még
egyszer őket?
– Persze – kapott Béla a dossziéért, és már húzta is magához.
Kinyitotta, és Karolina felé fordította a mappát. – Nos?
Balajtiné sebesen lapozgatott. Tudta jól, kit keres, na és persze azt is,
hogy miért. Átsiklott a könyvelő, az adócsaló és a két női bűnöző felett,
majd diadalmasan rácsapott a jóképű marconát ábrázoló képre.
– Őt akarom! – jelentette ki, de aztán hirtelen, érezve hogy túlzó a
viselkedése, visszavett a lelkesedéséből. – Ez a férfi elég jó fizikumúnak
látszik. Nem hinném, hogy a kerti munka gondot okozna neki.
Kordos maga felé fordította a fotót, és rábökött.
– Sikkasztó.
– Mit sikkasztott?
– Pénzt. Mi mást?
– Aha – nyugtázta Karolina. – Hát… nem gyilkos, ugye…?
– Nem, dehogy. Itt az anyaga, megnézheti, miért ítélték el – lapozott
egyet a fejjel lefelé álló aktában a férfi. – A neve Tábori Attila.
Cégvezetőként elsikkasztotta a kft. vagyonát. A saját társa jelentette fel.
Biztos szerencsejátékra kellett neki, vagy nőkre.
– Nem tudja?
– Nem. Az nem áll itt, hogy mire költötte, csak az, hogy elvette a
pénzt, és elköltötte. Így sikkasztásért egy év letöltendő börtönbüntetésre
ítélték, illetve két évre eltiltották a közügyek gyakorlásától. Tudja, csak azt
osztották meg velünk, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a polgárok
dönteni tudjanak, és lássák, nem gyilkosokat, bankrablókat rehabilitálna a
város.
– Értem – bólintott Karolina. Nem érdekelte túlzottan, hogy mit
követett el Tábori Attila, azon túl, hogy nem pedofil, gyilkos vagy
szexuális ragadozó. Bár… ez utóbbit nem is feltételezte róla. Biztos volt
benne, hogy minden nőt megkapott, akit csak akart. Azt az apróságot nem
vette figyelembe, hogy egy beteg elme impozáns testben is csak beteg
elme. Erről azonban szó sem volt: a pasas egyszerűen elvitt egy bizonyos
összeget a saját cégéből. Az asszony azonban ezt valahogy nem érezte
lopásnak vagy rablásnak. Akarta a férfit, és kész.
– Akkor? Most mi a teendő?
A polgármester összehajtotta a dossziét, és egy nyomtatványt vett elő.
– Ezt a nyilatkozatot kérem kitölteni, és meg is vagyunk.
 Balajtiné megfogta az asztalon árválkodó egyetlen tollat, és
nekifogott az írásnak. Gyorsan töltötte meg betűkkel és számokkal a
rubrikákat, hamar végzett. A megfelelő helyre odafirkantotta az aláírását,
és már vissza is tolta a nyomtatványt Béla elé.
A férfi rápillantott, majd egy fejbólintással jelezte, hogy rendben, és
berakta az iratok közé a lapot.
– Végeztünk? Mikor érkezik a kertészem? – kérdezte mosolyogva a
nő, és már fel is állt a kényelmetlen, fenékpróbáló székről. A polgármester
is feltápászkodott. Élvezte, hogy magasabb az asszonynál, ha nem is
sokkal. Egy pillanatra felmerült benne, vajon miért kötött ki ez a királynői
termetű nő a csoffadt kis János mellett.
– Pár nap múlva. Reggel intézkedem. Talán már holnapután itt is lehet
az embere.
Karolina kezet nyújtott, mint aki jó szerződést kötött, amit meg kell
pecsételni, a polgármester azonban nem rázta meg a felé nyújtott kacsót,
hanem érzéki csókot lehelt rá. A nő meglepődött, noha egyáltalán nem
érezte kellemetlennek Béla élveteg szájának érintését. Finoman
megborzongott, és arra gondolt, hogy akár a polgármestert is
megkaphatná. De meg ám!
8.
Ha Emma nem jött volna el velem, most nagyon szarul érezném
magam – gondolta mosolyogva Gabi, miközben királykék ruhájának
dekoltázsán igazított egyet feltűnés nélkül. Egy kicsit lefogyott az utóbbi
időben, ami nem is volt csoda, de ettől még nem ütötte meg a botsáska
mércét. Csupán a combjai és a dereka vékonyodott. Úgy látta, hogy az nem
is baj.
Valószínűleg Balajti János is egyetértett a gondolataival, mert azt
vette észre, hogy báván bámulja, téblábol a terem közepén, mint egy
kisfiú, akinek a plázában elengedte az anyja a kezét. Gabi Emma felé
fordult, aki volt szíves sutba dobni aznapi programját, hogy elkísérje őt
erre a semmiképpen sem szórakoztató eseményre. Bár úgy látta, hogy a
barátnője egyáltalán nem érzi vacakul magát, sőt kifejezetten nagy
érdeklődést mutat a rendezvény iránt.
– Te! Az a pasi feszt téged bámul. Ki az a szakállas krapek? – bökte
oldalba Emma, János felé pillantva.
– A szembe szomszéd. Tudod, akinek a feleségéről a múltkor
meséltem. Hogy teljesen megbolondult, mióta Attila lelépett. Azt hiszi, le
akarom nyúlni a nyomi uracskáját.
– Ja! – vigyorodott el a barátnő. – Mégis mit gondol? Neked akármi
jó, csak melegítsék az ágyadat?
– Valószínűleg igen. De tudod, hogy a legtöbb nő, aki nem ismer, azt
hiszi, hogy a férjekre hajtok, és zabálom reggelire a házasságokat.
Pedig… – legyintett lemondóan. – Pont nem érdekel egyik béna férj sem,
akik a környéken szaladgálnak. Egy valamirevaló pasit sem láttam már
hónapok óta.
– Kivéve Farkas Zsoltit – bökte meg újra Emma.
– Hagyjál már! Semmire nem jó. Egy-két numerára én sem vállalok
be egy ilyen idiótát. Különben is béka segge alatt a libidóm, a szex érdekel
most a legkevésbé.
– Ezen, mondjuk, sürgősen változtatnod kell, különben savanyú
leszel, mint a szakállas kampó neje.
– Jut eszembe, mostanában nem is olyan savanyú. Láttam, amikor
bevonult. Hát, bakker, majdnem leesett az állam. Nézd csak! – intett a
szemöldökével a tanári ajtaja felé, mely rózsapergolát formázott. – Ott
jön.
Balajtiné elégedett, majdhogynem önelégült arckifejezéssel, magasra
tartott fejjel lépett ki a tanári szobából. Látszott rajta, hogy sikeres
tárgyalást folytatott Kordos Bélával. Azt, persze, senki sem sejtette, hogy a
napokban visszaszerzett önbizalmát keményen megerősítette a
polgármester csodáló tekintete és Will leplezetlen vágyakozása. Gabi
leginkább arra gondolt, hogy valamiféle anyagi természetű megbeszélése
lehetett a város vezetőjével.
– Ez az a savanyú banya, akiről beszéltél? – hökkent meg Emma. –
Banyek, ez a nő egy MILF. Odanézz, hogy masíroz! Minden mozdulata
arról árulkodik, hogy „idenézzetek, mennyire dögös vagyok!”
– Igen. Pár napja teljesen megváltozott. Azóta sminkel, frizurázik,
előnyös cuccokat hord, vigyorog, mint a tejbetök, és sugárzik belőle az
életerő. Előtte meg egy fáradt vénasszony volt, lógó hajjal, béna
otthonkákban, mogorva fejjel. Tényleg nem tudom, mi lelte. Mindenesetre
jót tett neki, bármi történt is.
– Szia, Gabi! – lépett melléjük a nevezett MILF. – Jól hallottam? Itt
dolgozol az iskolában?
Gabi meglepődött, hogy a szomszédasszony beszélgetést
kezdeményez vele, hiszen az utóbbi időben kifejezetten kerülte, és
foghegyről köszönt neki, ha egyáltalán vette rá a fáradságot.
– Igen, pár napja kezdtem iskolatitkárként – válaszolta kicsit
kimértebben, mint illett volna. Közben azért, átgondolva a helyzetet, arra
jutott, hogy a pozitív külsőségekbeli változás talán a kapcsolatukra is
kihatással van.
– Iskolatitkárként? – kérdezte a másik némileg lekezelő hangnemben.
– Nem azt mondtad, hogy közgazdászdiplomád van? Ebben az iskolában
nem vár komoly karrier.
– Nem is vágyom rá. Évek óta nem dolgoztam a szakmámban, egy
kicsit lejjebb kellett adnom. – Gabi már kezdett dühöngeni: Nincs itt
semmi változás. Ez a picsa belém akar döfni, semmi kétség!
– Nos… – mosolygott negédesen az álkedves asszony. – Nem
irigyellek. Biztosan megviselt a válás, és még egy unalmas munkahely is a
nyakadba szakadt. Nem beszélve a két kamaszról…
– Ó! – tért magához Gabi. – Nem lenne muszáj dolgoznom, de
egyszerűen képtelen vagyok otthon növeszteni a valagamat egész nap.
Félek, hogy besavanyodok, és nem lesz más szórakozásom, mint a
függöny mögül kukkolni mások életét.
Az utolsó mondat csak úgy kiszaladt a száján, de annyira bosszantotta
a fennhéjázó asszony, akinek tán soha, egyetlen munkahelye sem volt,
hogy nem tudta türtőztetni magát.
Balajtiné felhúzta a szemöldökét, egy pillanatig úgy tűnt, hogy
visszavág, végül azonban győzött a józan esze és a neveltetése, úgyhogy
inkább fensőbbséges mosollyal intett, majd ellibegett. Az intését akár
legyintésként is lehetett értelmezni, és Gabi úgy is értelmezte.
– Ez most mire volt jó? – meresztette a szemét Emma. – Csak
érdeklődött.
– Nem tűnt fel, milyen hangnemben érdeklődött? Jó, hogy azt nem
mondta: „De szerencsétlen vagy! Itt hagyott a férjed, most meg el kell
vállalnod akármilyen kulimunkát. Vége a jó világnak!… Bezzeg én! Eltart
a férjem, és nem is adom alább, az fix!”
– Én nem így értelmeztem a kérdéseit… Nem mondom, hogy őszinte
érdeklődést éreztem a hangjában, de kulturáltan beszélt. Szerintem te
sokkal többet gondolsz bele a nő fejébe, mint ami benne van.
– Jaj, az a te naiv jóindulatod! Két napja még a köszönésemet is alig
fogadta, most meg gondolod, hogy barátkozni akar? Ugyan már! Karol
nem hülye. Tudja, hogy János rám van kattanva, csak a vak nem látja.
Egyszerűen féltékeny. Attól tart, hogy elszeretem tőle az aranyat tojó
tyúkját. Vagy… ööö… kakasát.
– A kakasok nem tojnak. Legfeljebb görbét.
– De hülye vagy! – nevetett fel Gabi. – Mindegy. Egyébként az
aranynak nem a formája, hanem a súlya számít. Érted, mire gondolok.
Még neked is feltűnt, hogy a pasi le nem vette rólam a szemét, mióta
belépett az aulába.
– Látom, persze. De mi lenne, ha most nem ezzel foglalkoznánk?
Vizsgáljuk már meg azt a hosszú büféasztalt ott a fal mellett, mielőtt
teljesen kiürül, jó?
Gabi az ételek felé nézett, és meg kellett állapítania, hogy tényleg
csábítóak a felsorakoztatott formák és ízek, nem beszélve az illatokról. A
fehér damasztabrosszal leterített iskolai asztalok roskadoztak a
hidegtálaktól, salátáktól, a süteményektől. Mindenki kitett magáért, aki
hozott valamit, hiszen olyan volt ez Gesztenyéskerten, mint egy verseny
vagy fesztivál, ahol a háziasszonyok megmutathatták tudományukat. A
szervező hölgyek asztalonként egy-egy vékonyka vázába egy-egy szál
gerberát is biggyesztettek, nem gondolva arra, hogy esetleg hullani
kezdenek a szirmai, melyek épp valamelyik közeli ételben landolnak majd.
Részletkérdés…
– Odanézz, valaki libamájas szendvicset is hozott… – ragyogott
Emma arca, aki igazi gourmet-ként nyomban a különleges szendvicsekre
vetette magát, melyeket – Gabi sejtése szerint – Marica, a polgármesterné
gyártott jó minőségű hozzávalókból. – Úristen, marhanyelves szendvics!
Gabi mosolyogva nézte tobzódó barátnőjét, és arra gondolt, ha ő
ennyit enne, már rég nem férne be az ajtón. Emmán meg némi bébihájon
kívül más változás nem mutatkozik, akkor sem, ha hetekig zabálja a
szalonnát a zsíros kenyérrel.
– Amúgy – kezdte a barátnő, kezét a szája előtt tartva, mely épp tele
volt libamájjal – nézegessünk már pasikat! Nem hiszem, hogy ez az egy
szakállka meg a festett hajú polgármester az összes férfi a környéken.
Körbepillantott, és fel is fedezte Hegyi Vilmost, amint Karolina körül
sündörgött.
– Ő nem olyan rossz – intett szemével Will felé, aki épp valami
vicceset mondhatott az asszonynak, mert az fejét hátravetve, búgó hangon
kacagott, miközben János döbbenten meredt rá, úgy, mint aki el sem hiszi,
hogy a neje képes ilyen frivol módon kokettálni bárkivel is.
– Szerintem homár – szögezte le Gabi. – De ha nem, akkor sem az
esetem. Nekem nem elég férfias. – Elhúzta a száját, aztán így folytatta: –
Hagyjuk már a szerelmi életemet! Inkább azt mondd meg, mi a helyzet a
durván jóképű, csíkszemű főnököddel. Hajt még rád? Mostanában nem
beszéltél róla.
– Mert nincs itthon, folyton Londonban lóg. Egyébként tiszteletben
tartja a házasságomat, úgyhogy nem tudom, mit gondol. Engem nem avat
be. Miért? Kéne?
– Nem mutattál be neki, úgyhogy honnan tudjam?
– Bemutassalak?
– Egyszer… talán. Bár nem szeretnék szamár lenni ló helyett,
úgyhogy lehet, jobb hanyagolni. Ő téged akart, és aki téged akar, az nem
akar engem. Ez egyértelmű. És mint mondtam, kósza kufircokra nincs
energiám. – Legyintett. – Pedig, ahogy leírtad, megérhet egy-két
ajtócsapkodást, és nekem senki sem csapkodná most az ajtót. Arra viszont
tényleg nincs szükségem, hogy pótlék legyek vagy alkalmi szexpartner.
– Oké, akkor feledjük! De ez a jó seggű pasas, aki a banyát fűzi,
tényleg meleg?
– Nem biztos, de azt pletykálják. Különleges fűszerüzlete van. Már ez
is milyen? Egy férfi, aki fűszernövényekkel pepecsel… És azt rebesgetik,
hogy drogot is árul. Azt speciel nem tudom, kinek… Nézz körül! Itt
mindenki olyan… konszolidált – pillantott körbe, és nyugtázta magában,
hogy Gesztenyéskerten kicsi az esély rá, hogy valaki megélne a
kábítószer-terjesztésből. Hál’ istennek! – gondolta. Így legalább a fiai
sincsenek kitéve a veszélynek.
Emma teli szájjal bólogatott. Épp Balajtiné muffinjait kóstolta,
melyekről először azt gondolta, csak teszteli, hisz a muffin nem volt a
kedvenc süteménye, tekintve, hogy inkább a habos-krémes édességeket
részesítette előnyben. Ám meg kellett állapítania, hogy ezek a mázas,
bóbitás apróságok igazán kedvére valók.
– Kicsit sokat eszel – jegyezte meg nevetve Gabi, mert teljesen
elámult barátnője étvágyán.
– Igen? – nézett Emma meglepetten. – Észre sem vettem.
– Terhes vagy?
– Mi? Ja, nem hinném. Bár…
Elgondolkodó arcot vágott. Gabi szinte hallotta az apró fogaskerekek
súrlódását az agyában, ahogy visszaszámol, és…
– Baszki! Lehet… – meredt rá barátnőjére. – Lehet – ismételte meg,
egy fokkal határozottabban, ugyanakkor halkabban, inkább csak
önmagának. – El kell mennem venni egy tesztet! Van itt gyógyszertár?
– Van. De nincs nyitva. Nézd! – mutatott egy szemüveges, zsiráfnyakú
férfira. – Ő a gyógyszerész.
– Akkor nyittassuk ki vele a patikát! – mondta Emma eltökélten. –
Nem lehetek bizonytalanságban!
– Te tiszta hülye vagy! Hazafelé állj meg egy ügyeletes patikánál.
Nem gondolod, hogy elküldöm a patikust egy terhességi tesztért? –
nevetett Gabi, hiszen tudta, hogy a barátnője sem gondolta komolyan a
gyógyszerész zaklatását.
– Istenem, hogy bírom én ezt ki? – nyavalygott Emma, két kezébe
temetve az arcát. – Meddig maradunk?
– Menjünk? Tőlem mehetünk. Nincs itt semmi érdekes. Csak
munkaköri kötelességből jöttem egyébként is.
Nyugtató mozdulattal meglapogatta Emma vállát, és elindult az ajtó
felé. Kedvesen bólintott János felé, amikor elhaladtak mellette, már csak
Karolina bosszantására is. Intett az igazgatónőnek, aki viszont egyáltalán
nem foglalkozott vele, annyira belefeledkezett a táncba markáns arcú,
délceg tartású férjével. Akadálytalanul jutottak ki a kora esti, kellemesen
balzsamos levegőre, melyet a tavaszi virágok illata fűszerezett, és
elindultak a dús lombú, árnyat adó gesztenyefák alatt a kikövezett kis úton
a parkoló felé.
9.
Karolina magára vette Gabi megjegyzését. Érezte az iróniát a nő
hangjában, amikor az visszavágott neki, miszerint nem szeretne úgy járni,
mint ő, akinek más szórakozása sincs már, mint leskelődni a függöny
mögül, és mások életén csámcsogni. Tekintve, hogy neki nincs.
Semmilyen se. Csakhogy Gabi még nem tudta azt, amit Karolina már
néhány napja nagyon is. Nem tudhatta, hogy igenis van élete. Legalábbis
lesz, hamarosan, hiszen minden összeállt ahhoz, hogy megváltoztassa a
sorsát. Bár kisebb fennakadást okoz János rajongása a löttyedt térdű
vöröske iránt, de mindezt – Karolina tisztában volt vele –, mint a hurrikán,
úgy elsöpri majd Tábori Attila meglepő felbukkanása. És ez a felbukkanás
nem várat sokat magára.
A polgármester már másnap hívta, hogy a nyilatkozatát továbbította,
és meg is kapta a választ e-mailben. Azaz a szerencsés börtöntölteléket
városukba deportálják hamarosan. Karolina kíváncsian kérdezte, vajon az
ily módon szerzett munkaerő hol fog lakni, mert azt ugyan hallotta, hogy
nem a háznál, ahol dolgozik, de akkor mégis hol? Nem is értette, hogy
nem jutott ez a kérdés korábban az eszébe, hiszen ez egy fontos
információ. Talán azért, mert annyira a tervére koncentrált, hogy minden
más lényegtelennek tűnt, míg meg nem szerezte a kertészét.
Kiderült, hogy a régi, ma már nem működő habselyemgyár területén
áll egy munkásszálló, mely megfelelő állapotban van. Ezt felhasználhatja a
város erre a célra. Kiváló hely, főképpen azért, mert nem a lakóházak
között helyezkedik el, és egyébként zárható is, ha arról van szó. De persze
erről szó nincs. Épp az az elképzelés, hogy a rövidesen szabaduló foglyok
beilleszkedjenek, vagyis ellenőrzik őket, de nem zárják. Aki azonban
meglép, annak annyi: mehet vissza a dutyiba sok évre. Úgyhogy nem éri
meg elszökni a munka és a hatalom vaskeze elől.
Karolina meg is nyugodott e téren, noha aggályai – mióta
tudatosította magában, hogy közel a házassága vége, ha nem tesz valamit
sürgősen – nem voltak már olyan erősek, mint eleinte. Amikor még csak
azt gondolta, sok-sok házaspárhoz hasonlóan ők is elhidegültek
egymástól. A valós veszély azonban megsemmisítette a félelmét attól,
hogy rettenetes bűntényeket követnek majd el a városukban tartózkodó
sittesek. Például legott megerőszakolják őt vagy valamelyik szerencsétlen
sorstársát. Ennél a gondolatnál elidőzött egy pillanatra, mert nem is tűnt
olyan kellemetlen kilátásnak, hogy Tábori Attila vadul rátámad és a
szexuális gerjedelmével ostromolja. Úgy érezte, hogy egy aprócskát
meglódult a szíve, és a lépteit is gyorsabbra vette a felmerülő kép hatására,
amint a marcona bűnöző karjaiban tehetetlenül piheg, míg az veszett
szenvedéllyel a magáévá teszi. Mondhatni stílusosan, szinte futólépésben
érkezett a sportbolthoz, hogy bevásároljon az eljövendő időszakra, mely
teljes átalakulása jegyében telik.
Zihálva nyitott be a kicsi, barátságos üzlet ajtaján. A bejárat nyitására
felhangzó jelzőcsengő csilingelése térítette vissza a valóságba, vagyis
csupán megfelelő tréningcucc beszerzésére készül, és jelen pillanatban
nem fenyegeti semmi újabban kevéssé őrzött erényét. A pult mögött a
fiatal nő, Janka ácsorgott, pólóban és feszes sportnadrágban – mely
Karolina megállapítása szerint nem állt rajta olyan csodásan, hogy
felvehette volna. Magában meg is állapította, hogy az ifjú hölgy
önkritikája a nullával egyenlő. Noha korábban valószínűleg sportos alakja
lehetett, mára enyhén eltunyult, így némileg megnövekedett tepsiseggét
igazán nem kellene ennyire előtérbe helyeznie. Mindettől függetlenül
kedves mosollyal köszöntötte az eladót, és biztos volt benne, hogy kritikus
gondolatai nem ültek ki az arcára.
– Egy komplett futófelszerelést szeretnék. Nadrágot, felsőt, zoknit és
cipőt is. Mit ajánl? – kérdezte, de közben már ki is nézett egy fehér-
türkizkék futócipőt a polcon, amely ugyan feltűnő volt, ugyanakkor
nagyon nőies.
– Úgy látom, szemez a legújabb modellünkkel. Nem is ajánlhatnék
ennél kiválóbb terméket, ha kényelmes, strapabíró lábbelire vágyik.
Gondolom, nem versenyfutásra készül, inkább csak úgy lassacskán
kocogna – jegyezte meg Janka, aki legalább huszonöt évvel lehetett
fiatalabb Karolinánál. Hátradobta szőke haját. Egyenesre vágott frufruval
keretezett arcán szolgálatkészség ült. – Nos, ez a legjobb választás, ha
olykor rendetlenkednek az ízületei vagy fájdogál a háta.
Karolina rámeredt a nőre. Mit képzel ez a tohonya picsa? – járt a
fejében, de udvariasan válaszolt:
– Nem, nem fáj semmim. Mindazonáltal ez a cipő valóban tetszik. Van
harmincnyolcas méretben?
– Ó, persze, hogyne. Az a legátlagosabb méret, abból mindig többet
tartok. Szinte mindenkinek ekkora lába van – kuncogott, mintha hatalmas
szakmai titkot árult volna el.
– Akkor felpróbálnék egyet – vetette oda Balajtiné fahangon, mert
kezdte idegesíteni, hogy az eladó úgy beszél vele, mint egy hóbortos
öregasszonnyal, aki nyilván túl vén ahhoz, hogy futásra adja a fejét. Nem
beszélve arról, hogy átlagos lábmérete van.
– Ühüm – biccentett Janka, és előhúzott egy dobozt a pult alól. – Ugye
tudja, hogy óvatosan kell hozzáfognia a futáshoz? Nehogy meghúzódjon
vagy túlterhelje az izmait, esetleg a szívét…
– Ugyan, kérem! – Gyilkos mosoly jelent meg Karolina szája
szegletében. – Egész életemben sportoltam, talán majd eldöntöm, mennyi
az annyi. De köszönöm az aggodalmát – fejezte be, holott magában
teljesen mást válaszolt.
Nem mondott igazat, hiszen soha nem futott. De még az anno oly
divatos aerobic is kimaradt az életéből. Sőt, semmit sem sportolt, ha nem
volt muszáj – de csak nem adhatta meg az elégtételt ennek a nőszemélynek,
hogy kioktathassa. Így is mindig csinos volt, formás combokkal, most is
csak azt a klimaxos bébihájat kívánta ledolgozni a kocogással, ami –
elhatározta – semmi esetre sem lesz vénasszonyos. Fitt lesz és karcsú,
pont, mint húsz éve, és János újra belészeret. Nem mintha kívánta volna a
szerelmét – az általa nyújtott biztonságot és státuszt azonban annál inkább.
Eszében sem volt feladni nyugodt, kényelmes kis életét, albérletbe
költözni, és ne adj’ isten takarítani járni valahová, hogy fenn tudja tartani
magát. Nem értett semmihez, csak a háztartáshoz. Ha lesz egyáltalán
nyugdíja, az is csak annyi, hogy pont éhen halhasson belőle. Nem
engedheti, hogy a férje elhagyja egy fiatalabbért. Őt már nem alkalmaznák
sehol, hacsak nem házvezetőnőként. Amit nem kívánt, nagyon nem kívánt.
Soha nem akarta más mocskát takarítani, pont elég volt neki János gatyáit
mosni, vasalni. Mert még azt is vasalni kellett, sőt, a zoknikat is! A férje
megkívánta, ha már a felesége háztartásbeli, legalább a ruhái frissek és
ropogósak legyenek. Az asztalon meleg étel, a házban csillogó tisztaság
várja. Ezzel nem is volt probléma, hisz nem durván követelte mindezt.
Karolina egyébként is megtette volna: szerette a rendet és a tisztaságot.
Ráadásul János időnként besegített: ha mást nem is tett, hát söpört. Azt
viszont előszeretettel. Kényszeresen.
Hm – gondolta az asszony. – Tényleg kényszeres egy ideje, mintha
valamiféle pótcselekvést végezne. Lehet, hogy így vezeti le a feszültséget.
Persze sokkal jobb lenne, ha inkább testépítéssel vezetné le, hogy
esztétikusabb legyen a külseje. Vagy például ő is futhatna. Tán épülne
valami izom azokra a pipaszár lábaira, vagy kikerekedne a feneke, mint
Willnek… Will biztosan fut. Vagy testépít. Esetleg mindkettő… Lelki
szemei előtt megjelent a fűszeres kerek hátsója, amint a füstölőt kereste a
bolt polcain.
Na igen. Willnek igazán kellemes a külseje, és milyen vehemensen
udvarol! – mosolyodott el, amit persze a sportboltos lány nem látott,
hiszen Karolina éppen lehajtott fejjel a menő türkiz-fehér cipőt próbálta.
– Tud adni színben hozzá illő ruhát is? – kérdezte végül.
– Hogyne – készségeskedett a lány. – Tréningruhára gondol?
– Valami feszesre. Nehogy lógós mackót adjon! Jön a nyár, nem
akarok beöltözni. Olyat szeretnék, ami szívja a verejtéket.
– Feszesre? Nem lesz az egy kicsit… ööö… meglepő?
– Mi olyan meglepő egy futóruhán? Maga tán bundában fut?
– Hát, nem. De gondoltam, korának megfelelő lenne egy szép nadrág,
egy cipzáras felsővel vagy pólóval, ha túl meleg van.
Karolina összehúzta a szemöldökét.
– Tegye ki a pultra a szokásos futóruhákat! Nem kérek otthoni
melegítőt. Kifejezetten csinos sportruházatot akarok venni.
Janka zavarba jött. Azt hitte, hogy ötven fölött már nem akarja az
ember mutogatni a formáját, inkább elrejtené a testét. De úgy látszik,
Balajtiné megbolondult.
– Persze, adom már… Tessék, egy fekete térdnadrág türkiz csíkkal,
mellrészen erősített top. Ezen is felbukkan a türkiz, sőt, ezt egy fehér sáv is
díszíti… Ennél a szettnél semmi sem adja ki jobban az alakját, ráadásul
olyan anyagból készült, ami a kissé problémásabb területeket leszorítja.
Az utolsó pár szótól elege is lett a vásárlásból Karolinának. Gyorsan
kifizette a mutatós öltözéket, és kilépett a boltból.
Miért hiszik a huszonévesek, hogy egy ötvenes nő már öreg, és nincs
más dolga az életben, mint várni a halált? – Mérgesen fújt egyet. – Mi
olyan meglepő abban, ha valaki ötven fölött is jól akar kinézni? Még jó,
hogy nem tette hozzá a nagy seggű tyúk, hogy tartós tejet már ne vegyek.
10.
– Bikinit? Minek? Nincs még olyan meleg… – mondta a telefonba
Gabi, melyet a bal kezével szorított a füléhez, miközben a jobbal a lábát
borotválta. – Szerintem bőven elég egy térdnadrág meg egy póló.
Eszemben sincs napozni.
– Vannak szélcsendes helyek a szigeten, ahol akár harminc fok is
lehet napsütésben. Meg fogsz sülni – hallatszott Emma hangja.
– Nem baj. Akkor legalább égetem a zsíromat.
– Az izzadástól nem ég a zsír, legfeljebb vizet vesztesz.
– Tudom, csak vicceltem… Figyelj, inkább azt mondd már, hogy mi a
teszt eredménye!
– Majd megmondom, ha odaértem.
– Szívatsz?
– Aha – nevetett Emma. – Egy óra múlva, oké? Ne tökölj!
– Nem tökölök. Julit hívtad?
– Igen. Külön kocsival jön, egy kicsit később. Még van valami dolga.
– Jó. Várlak. Addig fényesre borotválom a lábszáramat.
– Bikinit hozzál!
– Nem hozok.
Gabi a fürdőkádba pillantott. Apró sörték pöttyözték a mindig
ragyogóan tiszta felületet.
Gyantáztatni kellene! – gondolta, de soha nem tudta rávenni magát,
hogy kivárja, amíg elég hosszúra nőnek a szőrszálak ahhoz, hogy
befeküdhessen egy kozmetikushoz.
Felsóhajtott, és befejezte a műveletet. Elmosta a hatalmas és szögletes
mosdókagylóban a női borotvát, és belepillantott a felülről megvilágított
gigantikus tükörbe. Jó szarul nézek ki – állapította meg, mint mindig,
amikor a fürdőszobában nézte magát. A felülről érkező fény árnyékot
vetett rá, ettől táskásnak látszottak a szemei, fáradtnak és petyhüdtnek az
arcbőre. Csak a haja lángolt. Vörös fürtjei saját életet éltek.
Gyakran gondolt arra, mi lenne, ha az emberek nem használnának
tükröket. Egyáltalán sehol sem látnák a saját arcképüket, és nem
szembesülnének nap mint nap a test öregedésével, az újabb és újabb
ráncok megjelenésével, a bőr fonnyadásával. Hanem épp olyan fiatalnak
hinnék magukat, amennyire a szívükben fiatalok, és nem annyira öregnek,
amennyire a tükör mutatja őket. Mi lenne, ha az ember, aki valamilyen
örömteli esemény folytán hatvanévesen hirtelen húszévesnek érzi magát,
venné a bátorságot, és úgy is viselkedne, mint egy húszéves? Vajon hányan
gondolnák magukat évekkel fiatalabbnak, ha eltűnnének a rohadt tükrök?
Az is felmerült benne, mi lenne, ha olyan tükröket fejlesztenének ki a
tudósok, melyek a valós életkort mutatják: azaz összevetve a mentális és a
fizikai egészséget, olyan képet, mely pontosan modellezi a tükörbe néző
aktuális állapotát. Vajon hány harmincéves nézne ki ötvennek és hány
ötvenes huszonötnek?
Egy fehér hajpánttal hátratolta a rakoncátlan tincseket, és
megtisztította az arcát. Eszébe jutott a nagymamája, aki minden mosakodás
alkalmával elmondta neki, hogy jó alaposan szappanozza meg a bőrét, de
vörösre ám, hogy elég tiszta legyen. Később persze rájött, hogy a
babaszappan is kiszárítja, nem még a régi jó Amo vagy a Vörös és Fekete.
Azóta csak tiszta vízzel vagy sminklemosóval ért az arcbőréhez. Nem is
értette, hogy nagyanyjának hogyan lehetett olyan ragyogó az arca, hisz
minden este és reggel felhabosított szappannal dörzsölte. Neki mégis
gyönyörű bőre volt, még kilencvenéves korában is…
Jéghideg vízzel lemosta a sminkeltávolító tejet, majd külön erre a
célra alkalmazott vastag, olívzöld törülközővel óvatosan megtörölte.
Dehogyis dörzsölte! Bekente az egyetlen igazi luxusának számító
méregdrága Lancome krémmel, aztán otthagyta a fürdőszobát. Egyébként
sem volt nagy szüksége sminkre, de egy ilyen kirándulásra vétek lett volna
kendőzni az arcát.
Sárga kaprinadrágot húzott, hozzá fehér fodros topot, olyat, ami
egyébként is méretes kebleit még inkább kiemelte. Nem rejtegette az
adottságait. Megszokta, hogy mindenki, még a nők is a mellét bámulják
meg először – teljesen fölösleges lett volna eldugni valami bő, lógós póló
alá. Ha már a jóisten így elhalmozta, ki akarta élvezni az előnyét.
– Na? Elmondod a teszt eredményét? – huppant be Emma mellé. –
Nem mintha nem tudnám…
Barátnője nem tűnt szomorúnak vagy ijedtnek. Sőt! Igazából Gabi
úgy érezte, hogy izgatott.
– Igen, pozitív lett – mondta maga elé, kifürkészhetetlen arccal.
– Aszta! – nyögte Gabi, és nem nagyon tudta, hogy ezen kívül mit is
mondhatna. A barátnője negyvenöt éves, és most gyereke lesz.
– Oké, nem kell ekkora üdvrivalgás… – jegyezte meg Emma pikírten.
 – Nem is az, csak meglepődtem. Nem arról volt szó, hogy egyelőre
nem döntöttél arról, bevállalj-e még egy babát?
– De igen. Csakhogy, úgy látszik, a sors közbeszólt.
– Ne csináld! A sors adja a szádba a fogamzásgátlót vagy húzza a
gumit Alex farkára?
– Nem, persze. De már egy jó ideje nem szedtem amúgy sem
gyógyszert, mégsem estem teherbe. Most meg, paff, dirr-durr, és itt a
pozitív teszt.
– Örülsz?
– Be vagyok szarva. Alex viszont iszonyú boldog, úgyhogy elég
ambivalens érzések kavarognak bennem. Kezdhetem elölről az egész
hercehurcát. Hét hónap múlva bálna leszek, két évig nem alszom, és ott a
munkám is, nem beszélve Flóráról. Plusz nem vagyok épp naposcsibe,
szóval lehet, hogy belerokkanok. Viszont egy babaszagú baba… – édes,
ellágyult mosollyal nézett a másikra.
– Bizony, a babáknak babaszaguk van. Semminek sincs olyan jó illata,
mint a kisbabáknak. Különösen, amikor befosnak.
– Jól van már! Tudom, hogy hülyeség negyvenöt évesen gyereket
szülni, de olyan boldogok vagyunk… Hátha túlélem…
Emma reménykedve nézett rá. Várta a megerősítést, hogy igen,
biztosan túléled, te is, a baba is, a házasságod is, meg minden, és Gabi nem
is okozott neki csalódást. Ha már úgyis eldöntötte, hogy gyereke lesz,
akkor pont ő legyen az, aki lebeszéli? Esze ágában sem volt.
– Túléled! Erős vagy, mint egy sörösló – bizonygatta. – A plusz húsz
kilódat majd leadod, amikor rohangálsz a két gyerek után. Alex dagadtan
is imádni fog, a munkádat pedig nyugodtan végezheted otthonról is. Akkor
mi is a gond?
– Hát… – motyogta maga elé Emma. – Nem lesz rettentő ciki a
gyereknek, hogy a nagyanyjának néznek az oviban?
Gabi hátradobta magát az ülésen, úgy kacagott.
– Te? Soha senki nagyanyjának nem fogsz látszani. Nálad jobb génjei
senkinek nincsenek. Még hatvanévesen is simán elmész negyvennek ezzel
a fejjel.
Emma valóban kifejezetten fiatalos arcot kapott a teremtőtől, melyet
tizenévesen meglehetősen utált is, hisz folyton magyarázkodnia kellett a
moziban és a diszkóban, ha be akart jutni. Tizenhat évesen tizenkettőnek
látszott, és ez egyáltalán nem tette boldoggá, hiába mondták a szülei, hogy
fog ő még örülni a kislányos arcának. Tinédzserként nemigen értékelte,
hogy a fiúk legfeljebb haverkodtak vele, miközben a fejlettebb lányokért
döglöttek, őt pedig nem vették nőszámba. Ma már, természetesen,
kamaszkori hátránya az előnye. Különösen, hogy a férje még csak most
töltötte be a negyvenet, mégsem látszik egy perccel sem fiatalabbnak nála.
Rövidesen már a szigeten robogtak. A sűrűn ültetett, nagy lombú fák
árnyékot vetettek az egyenesen futó úttestre, akárha egy alagúton keresztül
hatolnának a sziget végső pontja felé. Emma kicsi, gyors autója falta a
kilométereket, közben a gazdájának be nem állt a szája. Csak beszélt,
csacsogott, kétségeit, boldogságát, félelmeit ecsetelte, Gabi pedig a
rohanó tájat szemlélte. Alig szólt, tudta, a barátnőjének most inkább a
figyelmére, semmint a tanácsaira van szüksége. Emma inkább csak
magával viaskodott, kereste az okokat, amelyek biztosítják afelől, hogy jól
döntött, nem vállal túl sok kockázatot, nem teszi ki sem magát, sem a
születendő gyermekét veszélynek.
– Azért lássuk be, hogy negyvenöt évesen gyereket vállalni sokak
szerint felelőtlenség – mondta végül.
– Ugyan már! – legyintett Gabi. – Hány színésznő szül ötvenévesen,
és semmi bajuk.
– Na igen. De nekik tuti, hogy orvosok állnak a házuk küszöbén, ha
szükség lenne rájuk. Nekünk soha nem lesz annyi pénzünk, hogy
beköltöztessünk egy külön bejáratú nőgyógyászt a házunkba.
– Akkor bízz a jó szerencsédben! Mindig szerencsés voltál.
– Nincs más, bíznom kell. Flórával sem volt semmi gond, pedig
negyven voltam, hogy megszületett. Emlékszel, még hányingerem se volt.
– Emlékszem – bólogatott Gabi, aki irigyelte is Emmát, amiért ilyen
könnyű terhesség jutott neki. Ő megszenvedett mindkét fiúval: folytonos
émelygés gyötörte, bedagadtak a lábai, a melleiről nem is szólva, ráadásul
hízott legalább huszonöt kilót mindkét esetben. Olyan érzése volt, mintha
felfújták volna, mint egy gigantikus lufit, melyet a szülés után fél évvel
kezdtek leereszteni. De hát fiatal volt, nem törődött vele. Egyszerűen a
boldogság elsöpörte az összes problémáját.
A fák kezdtek ritkulni, a nap utat tört a szélvédőn keresztül, és nyári
kegyetlenséggel égette Gabi arcát.
– Lehúznád az ablakot? – kérdezte, mert úgy érezte, lángol a feje.
– Naná! Én is égek, mint a Reichstag – válaszolta Emma, és leengedte
mindkét oldalsó szélvédőt. A huzat berontott a kocsiba, és felborzolta a
hajukat. Összenevettek, mert abban a pillanatban ugyanarra gondoltak.
– Emlékszel, amikor Velencére mentünk azzal a régi, pitiáner
pasimmal? – vigyorgott Gabi. – Hátul kuporogtál azon a fél ülésen, és
miután megálltunk, egy órán át próbáltad rendbe tenni a hajadat.
– Balázsnak hívták, ugye? Hogy tetszett a Bogár kabriója! Persze a
hátsó ülésen nem volt olyan praktikus: majd levitte a huzat a fejemet.
– Piti alak volt.
– Az. Jó, hogy meghívatta magát velünk abba a méregdrága csárdába
ebédelni. A gatyánk ráment. Még szerencse, hogy vezetett, így nem ihatott.
Ki se tudtuk volna fizetni a fogyasztását.
– Viszont baromi jó pasi volt. – Gabi bólogatott. – Bizony. De csak
külsőre. Bár tudnám feledni minden egyéb tulajdonságát. Beleértve a
képességeit is. Érted, mire gondolok – nézett jelentőségteljesen Emmára.
– Aha, mondtad. Azért adtál neki három hetet.
– Csak mert annyira istenien nézett ki.
– Valóban. Mint egy dögös szörfös.
– Az – nyugtázta Gabi.
A kocsi begördült a sziget utolsó, apró falucskájába, mely még
elválasztotta őket a parttól. Az út mentén étkezdék, üzletek, fagyizó,
virágzó tornyocskák, járdaszigetek hívogatták a turistákat.
– Idilli – motyogta Emma, és lelassított. – Együnk fagyit?
– Nem kérek. Haladjunk inkább.
– A fiúk mikor jönnek haza?
– Csak holnap. Attila két napra vitte el őket. Azt mondta, szeretné, ha
több időt töltenének velük. VELÜK! Nem vele, hanem a nőjével is. Biztos
rövidesen elveszi.
– Gondolod?
– Bele van zúgva, mint az állat. Úgy beszél róla, akár egy
kegytárgyról. Tilda így, Tilda úgy – húzta el a száját Gabi bosszúsan.
Hallgattak. A nő próbálta elhessegetni a rossz érzést, amit Attila
említése kiváltott belőle, barátnője pedig nem akarta feszegetni a kérdést.
Inkább témát váltott:
– Milyen a meló?
Gabi felélénkült: örült, hogy másról beszélnek.
– Nem rossz. Nem elégít ki teljesen, de a semminél sokkal jobb.
Mégis érzem, hogy némi önállóságra tettem szert. Nem függök annyira
Attila pénzétől. Nem mintha betegre keresném magam, de azért ezt-azt
meg tudok venni belőle. A ház költségeit persze nem fedezi, de tudod,
hogy én kisebb lakásba akartam költözni, csak Attila nem engedte. Azt
mondta, hogy a fiúk már megszokták, szeretnek ott lakni, ne akarjam
elvinni őket valami kétszobás lyukba. Inkább állja a fenntartást. Nyilván
ezzel nyugtatja a lelkiismeretét. Mintha legalábbis pénzzel meg lehetne
váltani a bűneit.
– Na jó, szarjuk már le Attilát! Folyton visszakanyarodunk hozzá…
Szóval milyen a munka? A főnök normális?
– Igen, teljesen jó fej. A kollégák még azt hiszik, hogy rejtegetni kell
előlem a férjeiket, és Péter, a matektanár is új erőre kapott. Valószínűleg
esélyt lát rá, hogy igent mondok neki most, hogy Attila… Ó, bocsi –
nevetett. – Szóval, hogy szingli lettem. Pláne, hogy együtt dolgozunk.
– És?
– Esélytelen. Olyan bumfordi. Én a határozottabb, férfiasabb palikat
szeretem. Nem vesz le a lábamról a kisfiús sármszerűség.
– Szegény… – ingatta a fejét Emma.
– Szegény… – csatlakozott Gabi is.
Emma lefékezett, mert a partra vezető földútra kanyarodtak. Lassan
haladtak a ligetes, sűrű növényzettel szegélyezett csapáson, mely egy
széles tisztásba torkollott. Néhány autó állt csak a parkolóban, mely
nyáron, kánikulában általában dugig megtelt.
Kiszálltak, Emma pedig felnyitotta a csomagtartót.
– Mi a pihe! – sikkantott Gabi, és megdöbbenve bámulta a megpakolt
csomagteret. – Mi mindent hoztál?
– Hogyhogy? Piknikplédet, kaját, kempingszéket, magazinokat.
– De mennyi kaját? – hajolt közelebb a nő a feltankolt fedeles
kosárhoz. – Itt alszunk?
– Majd meglátod! Nem olyan sok az. Főleg gyümölcs, sör, egy-két
szendvics…
– Sör?
– Nekem alkoholmentes, nektek citromos. Szereted, nem?
– Szeretem, de…
– Semmi de. Csajos pikniket csapunk – zárta le a beszélgetést Emma,
és már vette is a vállára a takarót. Aztán kikapta a kempingszéket is, és
Gabinak a kezébe nyomta a kosarat. – Mehetünk! – jelentette ki, és már el
is indult a part felé vezető ösvényen. Gabi követte, és megállapította, hogy
Emma kétségtelenül neki adta a nehezét, mert majd leszakadt a karja a
kosártól.
Komótosan bandukoltak az erdős, árnyékos sétányon. Hamarosan
szétnyíltak a fák, és eléjük tárult a fantasztikus látvány. A széles,
világosszürke, napszítta apró kavicsos partsáv és a Duna kéklő,
kristálytiszta szalagjának találkozása meglepő módon a horvát
tengerpartot idézte. Közelebb érve a folyóhoz feltűntek a pici kagylóhéjak,
melyeket a folyton változó vízszint és a széltől bukdácsoló hullámok
mostak ki a kövek közé. Valóban erősen sütött a nap, májushoz képest.
Gabi kezdte sajnálni, hogy nem hozta a bikinijét.
– Nézd, ott egy klassz hely! – mutatott Emma a víztől úgy harminc
méterre elterülő, ritkás fákkal tarkított kis ligetre, ahonnan csodálatos
kilátás nyílt az egész szigetcsúcsra, és ahonnan jól látszott a visegrádi vár
is.
Lerakodtak, kiterítették a plédet, kinyitották az egyetlen
kempingszéket, és letelepedtek. Gabi lehúzta a papucsát, és a naptól
felmelegedett kavicságyra nyomta a talpát.
– Talpmasszázs – vigyorgott.
A parton alig voltak. Egy kutyás, kisgyerekes család csatangolt a
másik oldalon, épp eltűnve a szemük elől. Nem túl messze egy párocska
csókolózott egymásba feledkezve, egy apuka pedig a kisfiával a sekély
vízben gázolva papírhajót úsztatott.
– Nincs az a nagy tömeg… – állapította meg Emma. – Ezt szeretem.
Utálom, amikor heringek módjára hevernek a népek a strandon.
– Én is. Ez így tökéletes – bólogatott Gabi, aztán eszébe jutott, kit
várnak még. – Juli nem küldött üzenetet?
Barátnője előhalászta a telefonját, és ránézett.
– De. Ideért. Most parkol.
– Na, ezzel az erővel jöhetett volna velünk is.
– Aha, de valami fontos reggelije volt valami fontos emberrel.
Gabi felhúzta a szemöldökét. Juli nyilván bepasizott, mert különben
hétvégén nem reggelizgetne senkivel, hanem rohant volna velük
piknikezni. Csakhogy meglepően hamar végzett az „étkezéssel”.
– Kicsit hamar végeztek, nem? – mondta ki a gondolatait hangosan
Emma.
– De. Elpusztulok a kíváncsiságtól.
Kisvártatva megjelent Juli. Már messziről látszott, hogy lóg az orra –
nem úgy sikerülhetett a reggeli míting, ahogy elképzelte.
 – Helló, csajok! – köszönt kriptaszomorú hangon, és lehuppant a
takaróra. – Az isten…! – nyögte aztán, és megtapogatta a fenekét. – Mi a
szarra raktátok ezt a plédet?
– Itt mindenütt kő, kavics, uszadék fa, gyökér és kagyló van. Biztos
rátesteltél egy gyökérre! – vonogatta a vállát Emma.
– Na, anyám, fején találtad a szöget! Ez pont így történt. Rátesteltem
egy gyökérre. És nem ekkorára, mint ez, hanem egy gigagyökérre. Egy
brutálgiga gyökérre. És nem most, hanem tegnap éjjel. – A másik két nő
rögtön értette, hogy a reggelizőpartnerről beszél.
Juli ledobta a ruháit, és felfedte királynői alakját. Magas, vékony,
modelleket megszégyenítő testén egy gramm zsírt sem találtak volna, ha
nagyítóval nézik, akkor sem. Tény, tett is érte, hogy így nézzen ki. Hétből
öt nap biztos, hogy megfordult az edzőteremben vagy a futópályán.
Barátai irigyelték is a kitartását, bár az is kétségtelen volt, hogy
egyedülállóként, gyerek, kutya, macska, férj és egyéb kötelezettségek
nélkül azért mégis könnyebb ennyit áldozni a sportnak. Tudták, hogy a
család nem kifogás, ugyanakkor megbeszélték, hogy az ilyen intenzitású
alakformáláshoz elhivatottság is szükséges, nem csupán erőfeszítés.
Emma és Gabi mozgásszegény életmódjukat ráfogták arra, hogy semmi
idejük és energiájuk a gyerekek és a háztartás, no meg a napi gályázás
mellett még edzeni is. Persze tisztában voltak vele, hogy mindez
parasztvakítás, hisz akár otthon is elvégezhettek volna néhány gyakorlatot.
Akár a házukat is körbefuthatták volna párszor, mégsem tették. Itt jött
képbe remek magyarázatként az elhivatottság, mellyel ők nem
rendelkeztek. Sajnos.
– Mesélj! – nézett Julira Gabi.
– Semmi különös, csak azt hittem, megtaláltam a nagy Ő-t. Ásó-kapa,
gyerekáldás… És megint lukra futottam… – Legyintett. – Gabikám! Neked
is kéne már valami pasi, nem gondolod? Senki nincs a láthatáron?
– Ilyen? Kösz, nem. Olyan, aki kellene, meg nincs. Különben sem
hiszem, hogy új kapcsolatba kellene fognom. Most élvezem az
egyedüllétet. – Felemelte az ujját, és nyomatékosította mondandóját: –
Nem magányt mondtam, csupán egyedüllétet. Hisz ott vannak a fiúk! Nem
hagyják, hogy besüllyedjek, ne féljetek!
– De félünk, mert egészségügyi szempontból nagyon helytelen a
cölibátus. A papokat se értem… – ingatta a fejét komolyan Juli.
– Ne féltsd te a papokat! Legalábbis a miénket ne! Neki biztosan
nincsenek egészségügyi problémái – nevetett Gabi.
– Nem mondod…
– De mondom. Úgy váltogatja a házvezetőnőit, mint más az
alsógatyáját. Emiatt persze az vessen rá követ, aki kibírná a helyében szex
nélkül. De legalább nem a kisfiúkra pályázik.
– Jézusom, hogy mondhatsz már ilyet egy papról – vigyorgott
szemtelenül Emma.
Gabi nem válaszolt, csak felhúzta a szemöldökét. Aztán kiterült a
pléden.
– Gyerekek! Folyik a hájam! – közölte.
– Megmondtam, hogy hozz bikinit, vagy megmondtam? – rázta a
fejét Emma, és elterült ő is a barátnője mellett.
11.
Karolina izgatottan kávézott az árnyékos teraszon. Időnként felpattant,
lesétált a pergolás díszkertbe, és a kerítés felé kémlelt. Várt. Régen nem
érzett ilyen idegességet, szinte szétrobbantotta a feszültség. Az arca
kipirult, és a szíve is veszett sebességgel vert. János nem volt otthon.
Szerdánként mindig sokáig dolgozott, amit az asszony most nem is bánt.
Máskor se nagyon: egy ideje jobban örült, ha a férje későn ért haza, addig
is a saját dolgaival lehetett elfoglalva. Nyugtalansága a macskára is
átragadt: amikor ő felugrott, a cirmos is tett vele egy kört.
Minden oka megvolt az izgatottságra, hisz az imént telefonált Kordos
Béla, és bejelentette, hogy bármikor betoppanhat az új kertésze, aki már
úton van felügyelőtisztjével a házukhoz.
Bármikor. De mit jelent az a bármikor? Öt percet? Fél órát? Két órát?
Karolina nem tudta. Annyira utált várni, de annyira, hogy majd megette az
ideg.
Leült, belekortyolt a kávéba, aztán újra felállt. Téblábolt. Nem tudott
mit kezdeni a végtagjaival. Bement a konyhába, aztán a fürdőszobába.
Megigazította a kontyát, majd újra kiment a teraszra.
Ekkor fékezett egy kocsi a ház előtt. Beszaladt, kikémlelt a
konyhaablakon, és látta, amint kiszáll egy rendőr, majd a hátsó ülésről egy
férfi. De micsoda férfi! A pasas legalább százkilencven centi magas volt,
széles, izmos vállakkal. Az arcát először nem látta, csak a piszkosszőke
üstökét. Aztán a férfi a ház felé nézett.
– Te jó ég! – sóhajtott Karolina megbűvölten.
Markánsan jóképű arc fordult felé. Negyvenöt és ötven év közötti
lehetett, de nagyon jól tartotta magát. Az erős állkapocs feletti szépen ívelt
száj mondott valamit a zsarunak, majd elindultak az ajtó felé.
Az asszony még mindig a függöny mögül leskelődött, amikor
megszólalt a csengő. A bejárathoz lépett, nagy levegőt vett, és nyugalmat
erőltetett a vonásaira. Udvarias, de nem túlzottan szívélyes mosollyal
nyitotta ki az ajtót. Mégsem örvendezhet látványosan egy bűnözőnek, nem
igaz?
– Üdvözlöm, asszonyom. Meghoztam az új kertészét – mondta
hivatalos hangon az egyenruhás. – Pár percig rabolhatnám az idejét, hogy
elmondjam a legfontosabb dolgokat?
 – Természetesen – búgta Karolina, mert bár igyekezett közömbösen
viselkedni, a nagydarab bűnöző egy cseppet sem hagyta hidegen. –
Fáradjanak beljebb! – nyitotta szélesre a fehér kazettás ajtót.
A két férfi belépett, és betöltötték az előteret.
– Kérem, jöjjenek, foglaljanak helyet – mutatott a nappaliban a
vaskos, mohazöld ülőgarnitúrára. – Kávét, teát?
– Köszönöm, semmit nem kérek – hárította el a rendőr, és nyomban
belevágott a mondandójába. – Nos, a fogvatartott Tábori Attila mostantól
az ön kertésze. Két fontos szabályt kérünk betartani. Ad egy: a fogvatartott
napi nyolc órát dolgozik, teljes mértékben az ön igényei szerint. Azaz ön
határozza meg, hogy mikor kezd, mikor végez, és mi a feladata. Minden
utasítását köteles betartani. Ad kettő: a munkaidő lejárta után nem
tartózkodhat a házban vagy a kertben, hanem köteles a szállására menni,
amit természetesen nem kell önnek ellenőriznie. Azt ő is tudja, hogy
jobban teszi, ha nem csámborog – nézett szigorúan összevont
szemöldökkel Tábori Attilára, aki válaszképpen elfordult.
– Értem – mondta Karolina. – Vagyis napi nyolc órát tölt nálunk,
utána pedig sehová nem mehet, kizárólag a szállására?
– Így van. Ellenőrizni fogjuk, hogy a fogvatartott betartja-e a
szabályokat. Ha nem, annak súlyos következményei lesznek… Tehát nyolc
órán át ön tartja szemmel, ha mondhatom így, utána pedig a szálló
megfigyelőrendszere.
– Van a szállónak megfigyelőrendszere?
– Természetesen. Tegnap kamerákat építettünk be minden helyiségbe,
a kamerák pedig a központba küldik a jelet. Emellett nyomkövetős
bokapántot kaptak a fogvatartottak, így amikor nem a szállón
tartózkodnak, akkor is tudjuk, merre járnak. Így folyamatosan szemmel
tarthatjuk őket.
– Ó! – közölte Karolina, nyugtázva a tényt, hogy a technika ma már
mi mindenre képes. – Remek. Még egy kérdésem van: az étkezést hogyan
oldják meg?
– Ne aggódjon, hölgyem, reggel a szálláson megkapják a
csomagjukat. Azt azonban nem tiltjuk, hogy a munkaadó megkínálja a
dolgozót meleg étellel. Viszont nem muszáj. Vagyis, ha nem óhajtja
ebédeltetni az alkalmazottját, akkor nem szükséges.
– Megkérdezhetem, hogy hányan érkeztek?
– Nem titok. Az önök városában hét család biztosít munkát az
elítélteknek. Ebből következik, hogy heten laknak a szálláson. Egyszerűbb
a dolgunk a női fogvatartottakkal, mert ők többnyire háztartási munkát
végeznek, így ott esznek a munkaadójuknál. A férfiakkal egy kicsit más a
helyzet.
– Nos, mivel mindennap főzök, belefér, hogy Tábori úr nálunk
megebédeljen – mondta Karolina elbűvölően.
A rendőr bólogatott, majd felállt, és elindult az ajtó felé. Az asszony
azonban megállította:
– Bocsásson meg, még egy utolsó kérdésem lenne. Ha nem kerti
munkát adok Tábori úrnak, hanem a bevásárlásban, karbantartásban
kellene segédkeznie, azt is megtehetem? Azaz elkísérhet a boltba esetleg?
– Természetesen. Ön rendelkezik az idejével, így olyan munkára
fogja be, amire csak akarja. Ha pedig késő délutáni elfoglaltságot kíván
rábízni, azt is megteheti, az a fontos csak, hogy a nyolc munkaóráját
kitöltse, és este nyolctól a szálláson tartózkodjon – válaszolta mosolyogva
a felügyelőtiszt, majd illedelmesen elköszönt, aztán kilépett az ajtón.
Balajtiné és Tábori Attila, a bűnöző, kettesben maradt. Az asszony
zavarban volt, a férfi egyáltalán nem. Figyelte a nőt, ahogy bezárja az
ajtót, és amikor szembefordult vele, mélyen a szemébe nézett.
Karolina ledermedt, mint éjszaka az őz, ami reflektorfénybe kerül. Az
átható, sötétkék szemekben semmi érzelem nem látszott, az egyenes,
határozott pillantás közömbösen, talán némi várakozással tekintett rá. Az
asszony tudta, hogy mondania kellene valamit, de csak nehezen szedte
össze magát. Teljesen a férfi hatása alá került, és úgy érezte, hogy ez egy
cseppet sem véletlen: Tábori Attilának egész pontosan ez volt a célja vele.
Csakhogy itt nem lehet ez a férfi fölényben, neki kell felülkerekednie, hisz
ő akar tőle valamit, és nem fordítva!
Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy kikerüljön az új kertész
bűvköréből, és ráncba szedte a gondolatait. Ésszel, Karol, ésszel! –
kántálta magában, és mire újra a férfira emelte a tekintetét, már a jól
ismert nyugodt és magabiztos pillantással nézett rá.
Kezet nyújtott.
– Nos, úgy tűnik, sok időt fogunk együtt tölteni az elkövetkezendő
időben, úgyhogy nem árt, ha beszélgetünk egy kicsit – kezdte, és a terasz
felé intett. – Jöjjön, innen látjuk a kertet is, és megbeszélhetjük a napi
menetrendet.
Tábori Attila még mindig nem szólalt meg, tette, amit a nő kért:
követte a teraszra. Karolina hellyel kínálta.
– Elmondaná, kérem, hogy mihez is ért pontosan? Mert a fizikuma
valóban alkalmas a kertészkedéshez, én azonban azt gondolom, hogy
mielőtt… ööö… lecsukták, valami egészen mással foglalkozhatott. Nem
igaz?
A férfi lassan elmosolyodott. A kert felé nézett, aztán a kezére, majd
Karolinára.
– Valóban. Valóban nem kertészkedtem. Egészen mással foglalkoztam
– kezdte, az asszony pedig majdnem leesett a székről, olyan erotikus
erővel vágta mellbe a férfi mély hangja.
Megköszörülte a torkát, mert úgy érezte, menten elájul. Évek óta nem
volt példa arra, hogy bárki is egyetlen pillantásával és három mondatával
teljesen a padlóra küldje. Ugyanakkor tudta, nem az a feladata, hogy
magának szerezze meg ezt az embert, bármennyire kívánja is. Hisz
egyrészt legalább tíz évvel fiatalabb nála, másrészt nem fért bele a terveibe
a saját libidójával való foglalatoskodás. Tábori Attilát másra akarta
használni, ehhez azonban el kellett nyernie a bizalmát. Sőt, a férfinak
eléggé meg kellett őt kedvelnie ahhoz, hogy hideg fejjel végrehajtsa azt,
amit vár tőle.
– Megtudhatom, hogy mivel? – hajolt előre, és a már hideg kávéját
kavargatva pillantott az új „munkaerőre”.
Tábori Attila ismét elmosolyodott. A mosolya nem volt sem vidám,
sem kedves, még csak udvarias sem: inkább keserű grimasznak tűnt.
– Gondolom, el kellene mondanom… – bökte ki kényszeredetten,
mint aki nem szeret magáról beszélni, pláne nem akarja egy idegen nő
orrára kötni a magánügyeit.
Karolina megértette, hisz senki nem szívesen számol be a rossz
döntéseiről. Sokan csak akkor vallják be saját maguknak is, hogy hibáztak,
ha már fény derült rá. És elsősorban nem azt bánják, hogy elkövették,
hanem azt, hogy lebuktak vele.
– Fontos lenne. Mégiscsak rengeteg időt töltünk majd együtt. Nos?
A férfi lehajtotta a fejét. Látszott, hogy nem azért, mert szégyelli
magát, sokkal inkább azért, hogy Karolina ne lássa az arcát. Nem tűnt
megtörtnek vagy bűnbánónak, ezért a nőt egyre jobban érdekelte, hogy mi
történt vele.
– Átvertek. Számítástechnikával foglalkozó cégem volt, közösen egy
barátommal. – A barát szót gúnyosan ejtette ki. – A cég vagyonából
szükségem volt egy bizonyos összegre, melyet a tudtával kivettem a
kasszából, ezután rövidesen feljelentett sikkasztásért. Tisztában volt vele,
hogy nem tudok elszámolni a pénzzel, így el is ítéltek.
A szűkszavú magyarázat ugyan nem elégítette ki a nő kíváncsiságát.
Nagyon szerette volna tudni, mire kellett a pénz a férfinak, de sejtette,
hogy ezt most nem fogja kiszedni belőle. Felfogta, hogy Tábori Attila
nem az a beszédes fajta, ezért hanyagolta a miérteket. Úgy gondolta, hogy
idővel ez is tisztázódik. Számára az volt a legfontosabb, hogy az ő
értelmezése és erkölcsi normái szerint tulajdonképpen nem is követett el
semmi megbocsáthatatlant. Végül is csak a saját pénzét használta…
– Rendben. Tehát tényleg nem erőszakos bűntényért ítélték el –
nyugtázta.
– Nem. Gazdasági bűncselekményért kerültem börtönbe. Elégedett? –
kérdezte a férfi fanyarul. A hangjában ismét enyhe gúny érződött.
– Miért tette ezt magával a barátja? – tett fel az asszony mégis egy
utolsó kérdést, amely nem hagyta nyugodni. Hogy tehet valaki ilyet a saját
barátjával? Tulajdonképpen nem sok köze volt a terveihez, leginkább a
személyes érdeklődés hajtotta.
– Nyilván az én részemre is szüksége volt a cégből, de igazság
szerint nem tudom pontosan, mert azóta nem beszéltem vele – morogta a
férfi, de a nő gyanította, hogy nem mond igazat. Volt egy olyan sejtése,
hogy kacifántosabb ez a történet annál, mint amennyit Tábori Attila vele
ebből megoszt.
– Tervezi?
– Mit? Hogy megkérdezem erről?
– Igen.
– Tervezem – mondta Attila sötét arckifejezéssel. Ebben az egy
szóban annyi bosszúvágy volt, hogy Karolina megborzongott. Egy
pillanatig hallgatott, majd felállt, és körbemutatott a hatalmas díszkerten.
– Nos, ez a kertünk. Jöjjön! Körbevezetem, és elmondom, hogy mi
lesz a feladata. Remélem, tud bánni a sövénynyíróval!
– Nem hiszem, hogy diploma kell hozzá, valahogy elboldogulok
vele… – mosolyodott el a férfi először őszintén, noha ez a válasz sem volt
mentes az iróniától.
Balajtiné úgy érezte, nem lesz könnyű megnyernie. Egyelőre olyan
messze volt tőle ez a pasas, hogy ezzel az erővel akár a Holdon is lehetett
volna. Remélte, hogy hamarosan közvetlenebbé válik a kapcsolatuk,
hiszen szüksége volt a bizalmára. És főképpen arra, hogy ő is bízhasson
benne.
Hagyta, hogy előtte haladjon, így hátulról alaposan megszemlélhette.
Döglesztő! – gondolta, ahogy végignézett hosszú, izmos lábain és kerek
fenekén, melyen világoskék farmer feszült. Széles hátán, majd a tarkóján
állapodott meg a tekintete, melyet a sötétszőke haj valamivel világosabb,
milliméteres borostája borított. Biztos szőrös a mellkasa is – nyelt egyet
aztán.
Ekkor megfordult a valószínűleg szőrös mellkas tulajdonosa,
Karolina pedig majdnem beleütközött. Zavartan lesütötte a szemét. Attól
tartott, hogy a pillantása elárulja a gondolatait, melyek cseppet sem voltak
kapcsolatban a kerti munkákkal.
– Nagy kert – mondta halkan Tábori Attila. Nem kellett kiabálnia,
hiszen a nő centikre állt tőle, és letagadhatatlanul őt bámulta.
– Nagy – nyögte az asszony, majd gyorsan folytatta: – Lesz dolga
bőven. Ráadásul nincs traktorunk, csak kézi fűnyírónk, így maga a
fűnyírás is jó darabig eltart. Kéthetente szükséges nyírni, különösképp, ha
sok a csapadék.
Gyorsan elfordult, hogy összeszedje a gondolatait. Tudta, hogy nem
lehet rá ilyen hatással a férfi, különben semmi, de semmi értelme nem lesz
az ittlétének. Hacsak az nem, hogy neki örömet okozzon. Azzal azonban
nemhogy kijön a szoaréból, hanem még mélyebbre süllyed.
12.
A kocsi valószínűleg magától talált haza az iskolától, mert Gabinak
fogalma sem volt, hogy milyen útvonalon közlekedett, annyira lefoglalták
a gondolatai. Attila azt mondta, amikor hazahozta a fiúkat, hogy beszélt
Áronnal a gumiról, és nyugodjon meg, minden rendben van. A gyerek
tudja, mit csinál.
Arra a kérdésre, hogy van-e egy bizonyos leányzó, akivel a kotont
alkalmazni kívánja, nem kapott választ. Az exférje úgy gondolta, hogy
ilyen indiszkrét kérdést nem tehet fel a fiuknak.
Még hogy indiszkrét? Akkor mi a fenét kérdezett? Hogy tudja-e, mire
lehet használni az óvszert? Vagy hogy ugye nem lufinak akarja felfújni,
esetleg vizes bombát gyártani belőle? Tizenöt éves elmúlt, nyilván nem
játéknak szerezte, hanem konkrét célja van vele. És nem mindegy, hogy az
iskola lánypopulációját tervezi-e felpróbálni, vagy egy meghatározott
kislányt. És milyen kislány az, akit tizenöt évesen meg lehet dugni?
Természetesen Gabi tisztában volt vele, hogy a mai kamasz lányok nem
olyanok, mint ő volt ebben a korban. Teljesen más az értékrendjük. Na de
ilyen fiatalon?!
Mindettől függetlenül büszke volt Áron előrelátására: legalább nem
ejt teherbe senkit. Biztos volt benne, hogy a nagyon jóképű és a sporttól
remek felépítésű fia a csajok kedvence. Úgy is viselkedik: vagány és laza.
És míg a tizenkét éves öccse a biciklijébe szerelmes, ő, amikor ilyen idős
volt, már figyelgette a lányokat. Nem egyformák a gyerekek, ez
egyértelmű, és örült, hogy Áron nem a gyógyegér kategóriába tartozik.
Mert bizony a gyógyegereknek meggyűlik a bajuk a középiskolai évekkel
– leginkább a népszerűség terén. Felmerült benne, hogy talán csak azért
taglózta le ez a kotondolog annyira, mert érzi, hogy elszalad felette az idő,
és lassan már a gyerekeinek sem lesz rá szükségük. Elkezdik élni a saját
életüket, szép lassan kizárva őt belőle. Pedig annyira igyekezett, hogy
elmondjanak neki mindent, most mégis talált egy óvszert. Amelyről
bizony Áron nem számolt be, és ettől nagyon elszomorodott. Mert
megértette, hogy a fiúnak titkai vannak, melyeket esze ágában sincs vele
megosztani. Lassan csak annyit tud róla, amennyit a szomszéd gyerekről –
kivéve persze, ha mosás közben kiesik ez meg az a zsebéből, és ő
kikövetkezteti a történteket. Az elmúlt pár napban jobban figyelte Áront, de
semmi különöset nem vett észre rajta. Sajnos tudta, hogy nem is nagyon
fog.
Lefékezett a házuk előtt, és gondolataiba merülve szállt ki a kocsiból,
amikor Balajtiné röppent mellé. Meglepetten hőkölt vissza, mert a látvány,
melyet a szomszédasszony nyújtott, felért egy ízléskatasztrófával, és
teljességgel szokatlan volt a nőtől, aki mindig elegáns, szigorú és korának
megfelelő öltözéket viselt. Bár… az utóbbi időben lazult a szigor:
nagyobb dekoltázs, rövidebb szoknya került valahogy rá, de még mindig a
jó ízlés határain belül. Ez azonban…
Karolina feszes, térdig érő futónadrágban, nagyon-nagyon feszes
topban és egy türkizszínű cipőben pattant a kocsijához. A mozgást
továbbra sem hagyta abba, helyben kocogott, míg kislányos lófarka ide-
oda libegett a feje mellett.
Gabi döbbenten bámulta a jelenséget. Úristen! Akár egy kötözött
sonka! – meresztette a szemét a szomszédra, akinek valóban furcsán
összeszorultak a porcikái. Mondhatni, nem minden került a helyére a
szoros ruházatban. Némi hasi hájrész feljebb csúszott, mint normális, a
csípő körüli enyhe zsírterület pedig két részre szakadt a nadrág és a top
gumis dereka által. A melle viszont majdnem kiesett a kivágásból a túl
szűk felsőrész gravitációt megszégyenítő súlyemelő hatása miatt. Három
számmal kisebbet vett, mint kellett volna? – morfondírozott.
– Ó, Karol, hogy vagy? – mosolygott kényszeredetten a nőre, aki
továbbra is ugrabugrált. A dekoltázsából kikandikáló keblei viharos
óceánként hullámoztak, egyéb, alapból mozgó testrészei azonban meg sem
rezzentek a valószínűleg betonból készült futóruhában.
– Remekül! Épp futni indulok! – válaszolta az kismértékben zihálva.
Gabi bólintott.
– A sport nagyon egészséges, fel is frissíti az embert – mondta, mert
gőze sem volt, mit kellene reagálnia erre a szürreális élményre.
– És most már időm is van rá, mert megérkezett a segítségem –
folytatta Balajtiné, és a kerítés felé bökött, ahol épp Tábori Attila nyeste a
sövényt.
Gabi a mutatott irányba nézett, és újra kikerekedett a szeme. Hol
szerezte Karolina ezt a fickót?
– Nahát… – nyögte ki, mert egyrészt életében nem látott még ilyen jó
pasit, másrészt honnan kapott elő a szomszédasszony egy saját kertészt?
Aztán megvilágosodott. Hiszen neki is felajánlotta Kordos Béla, hogy
foglalkoztasson egy rabot! Ez a hülye picsa Karol meg jó dolgában be is
vállalta! Mintha legalábbis nem lenne ideje rendben tartani a kertjét!
– Bizony! Tegnap érkezett, és ma már munkába is állt. Ha tudnád,
milyen ügyes! Még soha nem nyírt sövény, mégsem akasztotta meg a
feladat. Figyeled, hogy nyírja? – büszkélkedett Balajtiné lelkesen új
szerzeményével.
Gabi meglepetését csak tovább hizlalta a valóban döbbenetes tény,
hogy Karolina olyan kedvesen cseverészik vele, mint régen, amikor Attila
még velük lakott, és szinte baráti kapcsolatot tartottak fenn. Legalábbis jó
szomszédi viszonyt. Azaz időnként fecsegtek erről-arról, apró-cseprő
ügyekről. A gyerekekről – főleg, amikor Emi még itthon lakott – és a
kertről. Különösképpen akkor, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan
oknál fogva mindkettejüknél jobblétre szenderültek a büdöskék…
– Figyelem – mondta, és tényleg figyelte. Nagyon figyelte, mert ilyen
esztétikai élményben már régen lehetett része. Az ő Attilájának sem volt
soha ilyen teste, holott kétnaponta járt sqasholni – már ha egyáltalán oda
ment, és nem Tildát fúrta. A többi, körülötte legyeskedő jóembernek meg
gondolni sem akart a formájára – a kertészhez képest mind csak plöttyedt
aktatologatónak látszottak. Kivéve talán a fociedzőt… – merengett.
– Remek – mosolyodott el Balajtiné, de amikor szomszédja kérdőn
nézett rá, így folytatta. – Remek, hogy valaki végre leveszi a vállamról ezt
a nem túl nőies feladatot.
– Aha – reagált Gabi nem túl meggyőzően. Még mindig nem értette,
mi lehet ez a pálfordulás. Aztán magában megvonta a vállát, és arra
gondolt, hogy mindegy is. A lényegen nem változtat. Mégis kellemesebb,
ha normálisan elbeszélgetnek néha, mintha folyton kerülgetnék egymást.
– Bocsi, de mennem kell! Két kört le kell futnom itt, az utcában, ez a
mai tervem – búcsúzott a sportlédi, és gyorsabbra vette a helyben futást.
– Hajrá! – intett bizonytalanul Gabi, aztán a fejét rázva a kocsi
csomagtartója felé fordult, hogy kivegye a megpakolt szatyrokat,
melyeket a szupermarketben töltött meg élelmiszerrel. Lopva még egy
pillantást vetett a sövény felé, de óvatossága hiábavalónak bizonyult: a
férfi épp felé nézett, és összeakadt a tekintetük.
Gabi úgy érezte, mintha belenyúlt volna a kettőhúszba: villám cikázott
végig a testén, belemarva az alhasába, ahonnan izgatott bizsergés indult a
combjai felé. Az áramütésszerű érzés megállította a kezét a levegőben,
csomagokért nyúló karjai lehullottak, és döbbenten konstatálta, hogy a
szomszéd kertészének már a pillantása is úgy felizgatta, ahogy már
nagyon régóta egyetlen pasas sem. Úristen! – gondolta. – De baromi régen
szexeltem!
Tudta, hogy a férfi látta a reakcióját, így zavartan elfordult, és
kapkodva pakolta ki a csomagtartót. Hátra sem nézve rohant be a házba, a
szatyrokat ledobta az ajtó mellé, és a konyhaablakhoz settenkedett, hogy
még egyetlen percig nézhesse ezt a pompás példányt. Ám a kertészt már
nem látta.
Azt viszont igen, hogy Karolina visszafelé kocog az utcában, és
megértő mosollyal a konyhaablaka felé integet.
– Bassza meg! – mordult fel. – Látta, hogy itt leskelődök. Tisztára
olyan vagyok, mint ő!
Elfordult az ablaktól, tudomást sem véve a szomszédasszony
leleplező mozdulatáról. Remélte, hogy Balajtiné nem látott valójában
semmit, csak nagyképűen blöffölt, amikor intett neki.
Lerogyott a konyhaasztalhoz, és megpróbálta rendezni a gondolatait,
melyek összevissza száguldottak. Számtalanszor felidézte a férfi
pillantását, melytől még mindig sajgott az alhasa.
Rövid morfondírozás után arra jutott, hogy na, püff neki, megcsodált
egy izgalmas hapsit! És akkor mi van? Ha legközelebb látja, már nyilván
nem éri meglepetésként, és nem is lesz rá ilyen hatással.
E gondolat eredményeképpen meg is nyugodott. Azt viszont
megértette, hogy bármennyire tagadja a barátnői és önmaga előtt is,
bizony hiányzik neki egy férfi érintése, és nagyon úgy tűnik, hogy a
libidója csak alszik, nem veszett oda Attilával örökre. Illetve aludt, mert
abban a pillanatban, ott a széken, nem törődve semmivel – az exférjével
különösen nem –, ismeretlenül is boldogan hagyta volna, hogy a jóvágású
sövényvágó a magáévá tegye. Akár a konyhaasztalon. Vagy a kanapén…
Körülnézett, és a szeme megakadt a vastag szövésű, bézs színű szőnyegen.
Vagy akár ott…
Megnyalta a száját. Úgy érezte, teljesen kiszáradt, majd beharapta az
alsó ajkát. Igen – gondolta. – Ez a szőnyeg remek lenne… Lehunyta a
szemét, és látta maga előtt a szeretkező testeket, ahogy a padlón
összeforrva…
– Anya! Anya! Rosszul vagy?
Kinyitotta a szemét. Dávid állt előtte, szeméből csak úgy sugárzott az
aggodalom.
 – Semmi, semmi baj, csak kifáradtam – hebegte Gabi, és
rekordsebességgel kapta össze az agyát.
– Jó – mondta Dávid, de a szemét nem vette le az anyjáról. – Mert
olyan nagyon piros vagy, azért kérdezem.
– Kimelegedtem. Ennyi – válaszolta az anya. Aztán gyorsan elfordult
a szatyrokért, hogy a gyerek ne lássa a zavarát. Nekilátott kipakolni a
csomagokat, továbbra is háttal a fiának. A válla fölött kérdezte:
– Minden rendben volt a suliban?
– Persze. A szokásos.
– Megírtad a holnapi leckét?
– Meg. Kimehetek bicajozni?
Gabi tudta, hogy megbízhat a kisebbik gyerekében. Dávid eddig még
soha nem hazudott neki. Legalábbis nem kapta rajta. Ráadásul kitűnően
tanult, ha leszámítjuk az irodalmat, ami egyáltalán nem érdekelte. Nem
úgy, mint például a reál tárgyak. Magában kis tudósnak nevezte, hisz az
összes iskolai fizika-, kémiaversenyt megnyerte, és ezért mérhetetlenül
büszke is volt rá.
– Menj csak! De vacsorára gyere haza! – mondta, miközben
megfordult. Úgy érezte, már nem látszik rajta korábbi felajzottsága. –
Finomat készítek – mosolygott Dávidra.
– Oké, hétre hazaérek – kiáltotta a gyerek, és már ott sem volt.
Gabi újra magára maradt a gondolataival, melyek a kis közjáték alatt
némileg rendeződtek, és izgatottsága is alábbhagyott. Ennek ellenére újra a
konyhaablakhoz lépett, mintha a fiát akarná figyelni, ahogy elbiciklizik.
Helyette azonban Karolináék háza felé nézett. Most sem látta a férfit.
Teljesen eltűnt a sövény felé eső oldaláról.
13.
Balajtiné nem várta ezt a napot. Noha Tábori Attila ottléte
megédesítette legalább nyolc óráját minden hétköznapon, a szombat
katasztrófának ígérkezett. János viselkedésén nem látta a várható tragédia
jeleit, és nagyon furcsának találta azt is, hogy a férje egyetlenegyszer sem
vitázott vele az új kertész miatt. Bár tulajdonképpen nem is találkoztak,
amit persze Karolina rendezett el így. Úgy szabta meg segítője
munkarendjét, hogy éppen egybeessen az ura munkaidejével. Esze ágában
sem volt összeereszteni a két férfit, pláne, hogy a terve szerint Jánosnak
rövidesen őrülten féltékenynek kell lennie Attilára. Aki viszont egyelőre
nem mutatta fikarcnyi jelét sem az érdeklődésnek. Na jó! Talán egy
fikarcnyit, amikor tegnap reggel kávéval kínálta, és mélyen belebámult a
dekoltázsába kortyintás közben.
Természetesen tudatosan öltözött fel új és rendkívül előnyös
sportruhájába, mely szerinte valóban leszorította a rezgő részeket és
kidomborította az adottságait. Szájhúzogatva meg kellett állapítania, hogy
Jankának, a szemtelen sportboltosnak igaza volt abban, hogy ez az ancug
roppant jó alakformáló, és az eredeti elvárásoknak megfelelően kiválóan
alkalmas a futáshoz is. Tehát felvette a szűk ruházatot, mely első
pillanatban szinte elszorította a vérkeringését és a torkáig feltolta a
melleit, de a tükörbe nézve nyomban el is hessegette ezt a kellemetlen
gondolatot, hiszen csodásan festett benne. Helyreigazította a tornyosuló
keblet, és még Tábori Attila érkezése előtt gyorsan lefőzött egy kávét. Azt
a remek fajtát, amitől mindenki elájul, aki megkóstolja.
Amikor megérkezett a kertész, már készen állt, hogy csábosan és
sportosan fogadja. Tisztában volt azzal, hogy nem fogja tudni magába
bolondítani a férfit. Nem ment el teljesen az esze. Sejtette, hogy ez a pasas
bárkit megkaphatott valaha, és ezek után is bárkit elérhet, akit csak
kiszemel magának, így nyilván nem egy tíz évvel idősebb, férjes
asszonyra fog hajtani. Ugyanakkor mégis remélte, hogy ideig-óráig
élvezheti a figyelmét.
Rettenetesen felizgatta a tudat, hogy egy ilyen gyönyörű, marcona
ember dolgozik neki, ő a főnöke, és szinte bármire utasíthatja. Arra, hogy
le akarjon vele feküdni, sajnos nem, de azt gondolta, ő nem olyan eldobni
való nő, hogy egy kiéhezett hím semmit se érezzen az ágyéka környékén,
ha ránéz. Jelen állapotában. Nem az otthonkás, anyus szerelésben, hanem a
futóruhában vagy a mélyen kivágott muszlinruhájában. Szóval
mesterkedett, mesterkedett, mígnem tegnap kapott egy mellbenézést, ami
elégedettséggel töltötte el. Hisz úgy tűnt, a pasi észrevette, hogy hová
érdemes pillantania. Amíg nem találkozik Gabi gigamelleivel – gondolta
hirtelen, de ettől egy cseppet sem lett levert. Vagy mégis? Egy kicsit. Nem
Tábori Attila szerelmének megszerzése volt a célja, hanem János
megtartása. Ehhez azonban nem ártott, ha a férje észreveszi, hogy
bármilyen szuper férfit képes lenne levadászni, olyan bomba nő…
Most azonban nem a szoros tréningcuccot, hanem egy viszonylag
konszolidált öltözéket viselt, hiszen a lányát várta, az imádottat, aki
szégyenteljes módon leszbikus lett. És mindez nem elég, ma elhozza
ebédre a választottját is, akit Mariann-nak hívnak.
Ennél a blamánál Karolina nemigen élt meg súlyosabbat. Ha kiderül,
az egész város erről fog sutyorogni, és nyilván az ő nevelési módszereit
bírálják majd. Pedig mi köze a nevelésnek ehhez? Hát semmi! Utánanézett,
és egy cikkben azt olvasta, hogy a homoszexualitás nem a környezet,
hanem egyes gének másságából alakul ki. És már gyerekkorban
felfedezhető a hajlam. Azt, mondjuk, nem értette, hogy ő miért nem
fedezte fel a lányán ezt a fajta irányultságot, de valamelyes könnyebbséget
jelentett a számára, hogy nem ő tehet róla. Ettől azonban még nem
nyugodott meg teljesen, noha a korábbi vélekedését – miszerint igenis a
környezet, illetve a manapság oly divatos liberális nevelés hozta felszínre
ezt a rengeteg meleget, akik nem átallják még hirdetni is a másságukat –
nagyvonalúan elfelejtette.
Nem is olyan régen még mélyen felháborodott azon, hogy egyes
államok már megengedik, hogy házasságot kössenek, mi több, gyereket
vállaljanak, nem gondolva arra, hogy ettől csak még több homokos lesz,
és lassan kihal az emberiség. Legalábbis az európai típusú, mert egyesek
meg szaporodnak, mint a nyulak. Akkor mondta is Jánosnak, hogy
figyelje meg, a földet el fogják árasztani a feketék, a félfeketék, a sárgák
meg a buzik, a fehérek meg eltűnnek, mintha soha nem is lettek volna.
János ezen csak nevetett, és azt válaszolta, hogy mit foglalkozik ezzel a
hülyeséggel. Nostradamus helyett inkább olvasson valami romantikusan
nyálasan szentimentálisan csöpögős regényt, attól legalább jól alszik.
Ma már azonban egészen másképp gondolta. Legalábbis a környezet
és nevelés hatását. Mivel érintett lett az ügyben, sokkal inkább mérlegre
helyezte a homoszexuálisok gyerekvállalásával kapcsolatos nézeteit is.
Ráébredt, hogy nem szeretne unoka nélkül maradni. És ha Emi leszbikus is
lett, hát akkor sincs semmi, mert spermabank viszont van. És amíg a
férfiak osztogatják a spermájukat, neki igenis lehet esélye a
nagymamaságra. A férfiak pedig előszeretettel osztogatják, ez nem
kétséges.
Kiment a konyhába, és leterítette a nagy faasztalt azzal a kellemes, kis
virágos terítővel, amit egy házaló asszonytól vásárolt úgy hat éve. Az
apró, lila ibolyák vidámságot és kedves, vidékies hangulatot adtak az
étkezőasztalnak. Nem erőltette a szertartásosságot, hisz alapvetően kínos
lesz az egész ebéd, nem hiányzik még a merev, hófehér damasztabrosz is
hozzá.
Elképzelni sem tudta, hogyan kezelje a lánya barátnőjét. Talán úgy,
mint egy sima barátnőt, vagy úgy, mint a gyereke szerelmét? Esetleg
összehúzott szemöldökkel méregesse, ahogy szíve szerint tenné, netán
fogadja rögtön a szívébe, legalábbis látszólag?… Nem tudta. Úgy
gondolta, hogy rábízza a sorsra: úgyis kiderül első blikkre, hogy
szimpatikus-e neki a lány, vagy sem.
Kirakta az asztalra az evőeszközöket, és egyesével áttörölte őket egy
tiszta konyharuhával. Morgolódott. A vacak mosogatógép nem mossa el
rendesen az evőeszközöket, mindig foltosak maradnak. Ha pedig nem a
legeslegjobb mosószert tölti bele, hát képesek bemattulni. A poharakról
nem is beszélve, melyek opálosan fehér réteget kapnak.
Miután végzett a fényesítéssel, a tányérokat rakosgatta – na nem a
stafírungjából származó hollóházi porcelánt, csak azt a szupermarketes
fehéret, amit mindennapra használnak. Úgy volt vele, hogy nincs értelme
nagy felhajtást csinálni. Mindenkinek jobb, ha nem veszi elő. És, persze, az
agyában az is ott motoszkált, hogy egy leszbinek – itt nem a lányára
gondolt – nem fogja az asztalt a legdrágább porcelánjával megteríteni…
Rápillantott a faliórára, és megállapította, hogy egy kávéra még van
ideje, hiszen csak fél óra múlva érkezik Emi és az a másik. Löttyintett
magának a kedvenc csészéjébe, megédesítette – na nem annyira, mint
János, éppen hogy csak, úgy, hogy ne vegye el a kávé egyedi aromáját –,
majd egy csepp tejet öntött hozzá, és kiköltözött egy női magazinnal a
teraszra. Az ebéd készen volt, az egybe sült csirke ropogósan ücsörgött a
sütőben, a krumplipüré a tálban, a majonézes kukorica a hűtőben. Vagyis
semmi egyéb dolga nem volt, mint várni.
 Menet közben bekukkantott a nappaliba. János a kanapén feküdt, és a
mobiltelefonján babrált valamit. Karolina úgy hitte, sakkozik, vagy az
időjárás-jelentést böngészi. Mindig azt csinálta, ha a mobilját nyomkodta.
Kisétált a teraszra, és egy pillanatig elgyönyörködött a látványban. Ez
igen! – gondolta. – Látszik, hogy igazi férfierő munkálkodik a kertben.
A sövény utca felőli része valóban egyenletesen, formásan húzódott a
kerítés mellett. Végre nem girbegurbán, összevissza nőtt ágakkal, hanem
igazán rendezetten festett.
– Most üzent a gyerek, hogy egy perc és itt vannak – lépett ki János a
teraszra.
– De hát csak fél óra múlva kéne érkezniük! – bosszankodott
Karolina.
– Eddig mindig örültél, ha korábban ideért. Egyébként azt hitte, hogy
dugó lesz. Így hamarabb elindultak, nehogy idegeskedj, hogy kihűl az
ebéd – csóválta a fejét a férj.
– Igen, eddig mindig örültem, most azonban egy kicsit más a helyzet
– morgott a nő, de nem volt alkalma a további zsörtölődésre, mert
hallotta, hogy megáll egy kocsi a ház előtt. Már a hangjából tudta, hogy
nem Emi autójával érkeztek, hisz annak olyan repedtfazék hangja volt,
hogy ezer közül megismerte volna. Most viszont egy olyan jármű hangját
hallotta, melynek nem lyukas a kipufogója. Felállt, és kénytelen-kelletlen
elindult, hogy üdvözölje az érkezőket.
Kivágódott a bejárati ajtó, és belibbent rajta Emília, aki anyja
kiköpött mása volt huszonöt évvel fiatalabb kiadásban. Ugyanaz a magas
termet, arányos alak, csinos, szabályos arc, szőke, hosszú haj. Fekete
vonallal kihúzott tengerkék szeme ragyogott. Olyan szép volt, mint
mindig, amikor boldog. Karolinának eszébe jutott, amikor pici lányként
kapott egy kismacskát, amiért már évek óta könyörgött, vagy amikor
megnyerte a szavalóversenyt, amikor felvették az egyetemre – és minden
ellenállása eltűnt. Csak a gyönyörű lányát látta, akit mindenkinél és
mindennél jobban szeretett.
Átölelték egymást, aztán a lány eltolta egy pillanatra az anyját, és
meglepetten nézett rá.
– Anya! Te milyen szép vagy! – kiáltotta áradozva. – Mi történt veled
az elmúlt három hétben? Tán szerelmes vagy? – kacsintott az apjára, aztán
hatalmas mosollyal ölelte át őt is.
Karolina meghatottan nézte őket, teljesen elfelejtkezett róla, hogy
valaki más is jött Emíliával. Valaki más, aki még kint ácsorgott, enyhén
zavartan.
– Jaj, anya, apa! Hadd mutassam be nektek Mariánt – mondta a lány,
és odarohant az ajtóhoz. Kézen fogva húzta be társát, aki, Karolina
legnagyobb megdöbbenésére, fiú volt.
– Ő Marián, akiről a telefonban meséltem – lelkendezett Emília. –
Együtt lakunk, és hát… egy ideje nem csak lakótársaként – kuncogott.
– De ő egy fiú! – nyögte ki Karolina, mert ekkora meglepetéstől még
ő is elveszítette a híres hidegvérét.
– Persze hogy fiú. Mit gondoltál, egy lányba vagyok szerelmes? –
hahotázott Emi, erre a fiú is elmosolyodott.
– Sokakat megtéveszt a nevem. Tessék elhinni, magam is gyakran a
szüleim szemére vetem.
– Én azt hittem, leszbikus lettél… – dadogta Karolina, de már kezdett
derengeni neki a tévedés, és a megkönnyebbülés olyan erővel öntötte el,
hogy kevés hiányzott hozzá, hogy elsírja magát.
Emília annyira nevetett, hogy potyogtak a könnyei, úgy mondta:
– Sejtettem. Ezért nem erősködtem, hogy a Marián fiúnév. Volt egy
megérzésem, hogy teljesen kétségbe fogsz esni, és jól meglephetlek. Azért
ez egy elég kellemes meglepetés, nem, anya?
Karolina se köpni, se nyelni nem tudott. Egész héten próbálta
megemészteni, hogy a lánya leszbikus, és a homoszexualitás valamilyen
szinten elfogadható, erre kiderül, hogy mégsem leszbikus.
Sóhajtott egy nagyot, és arra gondolt, hogy gondosan elnyomott
ellenérzését a melegekkel, a meleg házasságokkal és a
gyerekvállalásukkal kapcsolatban újra szabadjára engedheti.
14.
– Ez teljességgel lehetetlen – dünnyögte Gabi az íróasztalnak. – Nem
gondolhatok folyton egy olyan pasira, akit nem is ismerek. Bah! Nemhogy
nem ismerem, de még bűnöző is.
Megrázta a fejét, és próbált a munkájára koncentrálni.
– Szabó Ákos, 3. B, beteg, ebéd kihúzva a hétre… Boronyiszki Mira,
3. B, beteg, ebéd kihúzva a hétre… Az egész 3. B beteg? – mormogta,
aztán a gondolatai ismét a kertész felé indultak.
Mindennap látta. Úgy érezte, hogy a férfi keresi az alkalmat, hogy
találkozzanak, hisz valamilyen oknál fogva a hazaérkezésekor mindig az
utcafronton tett-vett. Legutóbb, konkrétan pénteken, amikor beköszöntött a
nagy meleg, egy farmerban és meztelen felsőtesttel nyírta a füvet.
Gabi lehunyta a szemét, és maga elé képzelte Tábori Attila kemény
izmait, szőrös mellkasát. Aztán rájött, ezt mégsem kellene munkaidőben,
mert csak kimelegszik tőle. Aznap még egy mosolyt is küldött felé a férfi.
Egy amolyan szexi, lassú mosolyt, ami nem is tűnt először annak, és azt is
csak később tudatosította magában, hogy neki szólt. Ő is várta a
találkozásokat, noha ezt nehezen vallotta be magának. Tudta, hogy semmi
értelme a vonzalmának, de lehet egy vonzalomnak értelme egyáltalán? A
vonzalom vagy van, vagy nincs. Teljes mértékben szabályozhatatlan, hogy
ki iránt érezzük. Nem lehet erőltetni és elnyomni sem – a kémia dolgozik,
a józan ész pedig megáll.
Mindennap sietett haza, hogy lássa a férfit, mielőtt letelik a
munkaideje. Ráadásul egyre többet tudott róla. Balajtiné ugyanis
közlékeny lett, kedves és barátságos. És futott. Pont akkor, amikor ő
hazaért. Kijött a házból a feszülős szerelésében, odakocogott hozzá, és
feltartotta. Fecsegett összevissza, jópofizott, mintha mi sem történt volna,
mintha mindig is ilyen jóban lettek volna. Gabi először furcsállta ugyan,
de nem sokáig gondolkodott rajta. Egyébként sem volt soha haragtartó.
Egyszerűen örült, hogy rendeződött a kapcsolatuk, és amúgy is szívesen
ácsorgott mostanában legálisan a háza előtt, ha a szexi kertész épp a
környéken dolgozott. Így nem kellett kukucskálnia az ablakon, vagy
kitalálnia valami hülyeséget, hogy miért tesz-vesz az előkertben, holott
sosem szokott. Különösen, hogy nincs is semmi az előkertben füvön és
néhány formás díszsziklán kívül.
 Ugyanakkor igyekezett titkolni, főképpen Karolina előtt, hogy
mennyire tetszik neki az alkalmazottja, mert hiába kedveskedett a
szomszédasszony, bizalmas barátnőjének nem hitte.
Gréta előtt azonban majdhogynem elszólta magát. Nem lett volna
nehéz, hisz Gréta az előző hétvégén olyan lelkesedéssel támadta meg,
mintha legalábbis egy világsztár költözött volna az utcába.
– Láttad? Láttad? – rontott rá egyik este, amikor épp a fiúk vacsoráját
készítette. Nem kopogott, nem csengetett, simán berontott. Ez is annak a
jele volt, hogy az izgatottsága nem ismer határt. – Káp-rá-za-tos! – súgta
csillogó szemmel.
– Hmmm – hümmögött Gabi az orra alatt, de az arckifejezése
elárulta, pontosan tudja, kiről van szó.
– Láttad! – konstatálta Gréta. – Elképesztő pasi, igaz?
– Igaz. Ugyanakkor egy bűnöző, ezt tartsuk észben! Ki tudja, mit
követett el? Senkit nem csuknak le ok nélkül.
– Persze. De lehet, hogy egy semmiségért ítélték el. Végül is itt van,
Karolina munkát is adott neki, vagyis elég valószínű, hogy valami kisstílű
bűnügybe keveredett.
– Kisstílű vagy nagystílű, az mindegy, nem? Két kamasz fiam van,
könyörgöm! Nem helyes, hogy egy sittes közelében legyenek.
– Nem a fiúkat kell a közelébe engedni… – vigyorgott a szöszi
szomszéd. – Lásd be, hogy fantasztikusan szexi. Ma póló nélkül nyírta a
füvet. Az a test… – álmodozott.
Gabi előtt felrémlett Ottó hatalmas, pocakos alakja, és megértette a
barátnőjét.
– Rendben, valóban szexi, kisportolt, csodás meg minden. De ettől
még bűnöző…
– Azért nézni csak lehet, nem? Legalább lesz kire gondolnom szex
közben. Ezerszer jobb pasi, mint Will… Valószínűleg megvesznék, ha
egyszer a lábam közé nyúlna. Sőt! Be se kéne nyúlnia, elég lenne egy
mélyreható pillantása közvetlen közelről, és elélveznék – kuncogott Gréta,
és a konyhaablakhoz lépett. – Sajnos hétvégén nem dolgozik –
szontyolodott el, miközben visszalibbentette a függönyt.
– Nem sajnos. Ilyenkor egész nap itthon vannak a fiúk, és Dávid
ráadásul folyton itt bicajozik az utcában.
– És? Mitől tartasz? Hogy ellopja Dávid bicaját?
– Természetesen nem. Attól, hogy rossz hatással lesz a gyerekekre.
 – Mivel? A szexi testével? Ugyan már, Gabi, felfújod ezt a dolgot.
Mindenkinek jár második esély, te is tudod. Ráadásul épp te mondtad, hogy
fogalmad sincs, miért zárták börtönbe.
– Igaz is! Képzeld, Karol újabban bratyizik velem – váltott témát
Gabi.
– Nocsak! Rájött, hogy nem akarod elszedni a férjét?
– Gőzöm sincs. Amint beszerezte a kertészt, megváltozott a
viselkedése velem szemben. Még azt is felajánlotta, hogy kölcsönadja, ha
füvet kell nyírni, vagy ilyesmi.
– Óóáááá! Kérd már kölcsön, légyszi! Átjövök én is – nyerített Gréta,
és hatalmas izgatottság lett rajta úrrá a gondolatra, hogy testközelből
bámulhatja az alfahímet.
– Nem kérem. Nem akarom, hogy idejöjjön. Mondtam, a fiúk miatt…
– Mitől félsz te tulajdonképpen? – nézett rá a szőke szomszéd hirtelen
elkomolyodva. Egy pillanatra elhallgatott, közben barátnője arcát
fürkészte. – Te saját magadtól félsz! – állapította meg, és látszott, hogy
elégedett a diagnózissal. – Azért nem akarod, hogy füvet nyírjon nálad,
mert bejövős. Neked tetszik ez az ürge! – És vigyorgott mindentudó
arckifejezéssel.
Gabi csak legyintett, válaszra sem méltatta. Tudta, ha elkezd
védekezni, Gréta nyomban átlát rajta, és rájön, hogy akarata ellenére úgy
vonzza ez a férfi, mint a legyet a légypapír. Csak sajnos azzal is tisztában
volt, hogy pont úgy végezné, mint a nyomorult rovarok: az édes élményért
nagy árat fizetne. Már ha egyáltalán a légypapírnak titulált Tábori Attila
szeretne légypapír lenni. Egy mosoly még semmit nem jelent, még az sem
biztos, hogy mosoly volt egyáltalán. Lehet, hogy csak udvarias
érdeklődéssel tekint rá, mint egy akármilyen emberre, aki annak a
szomszédságában lakik, akinek ő dolgozik. Végtére is az a program célja,
hogy a bűnözőket visszavezesse a társadalomba. Elképzelhető, hogy a
kertész is épp azon fáradozik, hogy a környezete befogadja. Aztán ki tudja,
mit tesz?
Gabit emésztette a kíváncsiság, hogy miért ítélték el a férfit, de nem
akart rákérdezni Karolinánál, nehogy az felfedezze, hogy érdeklődik
iránta, és kaján vigyorral kihasználja esendőségét. Mert esendő, ezt belátta.
Másra sem tudott gondolni, csak arra a mosolyra, amitől még órákkal
később is bizsulált az egész teste.
– Na jó, ha mégis kölcsönkéred, azért szólj! Ne hagyj ki a buliból! –
fenyegette meg a mutatóujjával Gréta. – Amúgy mi a helyzet Áron
szexuális életével? – fordított a beszélgetésen.
– Nem tudom. Attila beszélt vele, és azt mondta, hogy minden
rendben. Ne aggódjak! Több információval azonban nem szolgálhat, mert
megígérte Áronnak, hogy nem kürtöli szét a magánéletét.
– És megnyugodtál?
– Dehogy – vágta rá Gabi gyorsan. – Ki fogom deríteni, mi a helyzet.
Csak ezt úgy kell csinálnom, hogy ne veszítsem el Áron bizalmát. Még
nem tudom, mit teszek. – Felsóhajtott, és megdörzsölte a homlokát. – Te
mit csinálnál?
Gréta a tenyerébe támasztotta az állát.
– Nem tudom – mondta elgondolkodva. – Nincs kamasz fiam. De
szerintem megpróbálnék beszélni vele a dologról, hátha nem lenne
elutasító. Óvatosan. Ha pedig nagyon bezárkózik, akkor csak figyelnék.
Például mondhatnád neki, hogy ha lesz egyszer barátnője, akkor szívesen
megismernéd. Nyugodtan hozza ide hozzátok, nem akadsz ki.
– Én is valami ilyesmire gondoltam. Ezzel talán nem mászom bele a
nagy kamasztitkaiba. Ráadásul jó fejnek is tűnnék.
– Jaja. Akkor lecsekkolhatnád a csajt.
– Aha, ez nem rossz. Megpróbálom – bólogatott Gabi. – Kérsz amúgy
egy kávét? Vagy teát?
Ekkor jutott eszébe, hogy meg sem kínálta a barátnőjét, annyira
lefoglalta a Tábori Attilával kapcsolatos beszélgetésük.
– Nem, kösz, már kávéztam. Csak a pasi miatt ugrottam be, mert nem
bírtam magammal – vigyorgott Gréta, és felállt. – Megyek is! Ottó már
valószínűleg farkaséhes…
Gondolataiból a főnöke riasztotta fel.
– Készen van az ebédrendelés? – kérdezte, miközben megállt az
asztala előtt.
Gabi hirtelen visszaröppent az iskolatitkári székébe a szombati
beszélgetésből, és felpillantott.
– Még egy percet kérek. Csak összesítem a táblázatot, és kész –
mondta szolgálatkészen. Ránézett a monitorra, és enyhén kétségbeesve
állapította meg, hogy az Excel-táblázat majdnem üresen bámul vissza rá.
– Leszaladok egy cigire. Mire visszaérek, megleszel? – érdeklődött
Aliz türelmesen.
– Hogyne! Igyekszem! – vágta rá túl gyorsan, aztán, amint a nő
kihúzta a lábát az irodából, sebesen nekilátott az adatok feldolgozásának.
Tudta, hogy csak tíz perce van, de reménykedett, hogy szokás szerint
útközben feltartja valaki az igazgatónőt, és így elhúzódik a cigiszünete.
Neki pedig lesz ideje befejezni a munkát.
15.
Balajtiné szíve szerint kimágnesezte volna a hűtőre a jelmondatait, de
azt mégsem tehette, hiszen nem tartozott senkire. A hálószoba tükrös
asztalkája előtt üldögélt, és a fontos feladatain gondolkodott. Aztán eszébe
jutott, hogy Gréta, amikor még többet beszéltek, mindig azt szajkózta,
hogy gyakran és erősen kell akarnia azt, amit be szeretne vonzani az
életébe. Tehát a rossz dolgokat az embernek muszáj kisöpörnie az
agyából, és csak azokra koncentrálnia, melyeket meg kíván valósítani.
Persze a cél eléréséhez eszközök is szükségesek. Ilyen eszköz például
Tábori Attila is, aki, úgy látszik, a legkiválóbb választás volt. Tekintve,
hogy egy keresztbe szalmát sem kell tennie, mégis pontosan azt teszi,
amire alkalmazta. Na nem árt majd beszélni is vele, hogy mindezt
hatékonyabban tegye, de a lényegen nem változtat: látványosan tetszik neki
a vörös szajha, és bizony nem úgy tűnik, hogy akadályba ütközik a vágya.
A szájába vette a toll végét, és kinézett az ablakon. Reggel hét órakor
még nem sok minden történt az utcában. A május lassan a végéhez
közeledett, a korai kánikula miatt minden ablakot kinyitott, hogy jó
alaposan átszellőzzön a ház. János már egy félórája elment. Nyolcra járt,
és bár a legritkább esetben került dugóba, ő mégis minden áldott nap
rettegett, hogy elkésik.
Vicces – gondolta az asszony –, milyen hülye beidegződései vannak
az embernek.
Hosszú évek óta senki nem ellenőrizte, hogy János mikor ér be, ő
mégis kínosan ügyelt rá, hogy egy perccel se jelenjen meg később, mint a
hivatalos munkakezdés. Aztán természetesen ő jött el utoljára, nehogy szó
érje a ház elejét, hogy a főnök nem dolgozik annyit, mint a beosztottjai.
Azt vallotta, hogy minél magasabb pozícióba kerül valaki, annál többet
kell tennie a cég boldogulásáért. Hiszen ezért olyan magas a fizetése, és
ezért kapja a kiváltságokat. Ezt a maximalizmust tisztelték a cég
tulajdonosai, de annál kevésbé a középvezetők, akiket feszélyezett a nagy
elhivatottság.
Karolina nem bánta, szeretett egyedül lenni. Az utóbbi években
különösen. János társasága inkább terhes volt számára, mint kellemes,
sokkal jobb volt, ha nem kell beleütköznie sehol a házban. Most, hogy
idekerült Attila, különösen jól jött neki a férje munkamániája. János egyre
később járt haza, de őt ez egy cseppet sem zavarta. Addig sem a
szomszédasszony után kajtatott.
Megrágcsálta a toll végét, aztán sebesen leírta az első jelmondatot:
„Tartsd magadhoz közel a barátaidat, de még közelebb az
ellenségeidet!”
Nos, ez ügyben már elég komoly előrelépést tett, amikor nyitott Gabi
felé. Úgy érezte, hogy jó úton halad: a riherongy kezdi elhinni, hogy
tényleg nem haragszik, amiért nyíltan flörtöl a férjével.
Újra kipillantott az ablakon, és látta, hogy szomszédja épp kilép az
ajtón. Csinos, szűk, halványzöld ruhát viselt. Karolina észrevette, hogy
amióta Attila nála dolgozik, jobban odafigyel a külsejére – bár eddig is
túlontúl kihívóan öltözködött, kifejezetten hangsúlyozva brutális méretű
melleit. Nos, ez az öltözék sem hagyott sokat a férfiak képzeletére, hisz a
különleges, szögletes vállrészből induló, majd ék alakban a mellei közé
húzódó dekoltázsa minden figyelmet eme testrészére irányított. Bozontos,
feltűnően vörös haja meglebbent, ahogy beült a kocsijába.
Dolgozni megy. Ebben a ruhában. Hát nem csoda, hogy az a hír járja,
a kolléganői ki nem állhatják. Kivéve persze Alizt. De ez egyáltalán nem
furcsa: ő is jó nagy ribanc hírében állt, mielőtt elszedte a feleségétől azt a
pesti ügyvédet. Persze akkor még csak tanítónőcske volt. Mióta
iskolaigazgató, vigyáz a jó hírére. Viszont kutyából nem lesz szalonna: a
ribanc csak ribanc marad, akkor is, ha egy időre (látszólag) tisztességes
útra tér… Azt is mondják, hogy kurvából lesz a legjobb feleség, bár ezt
nyilván a férfiak találták ki. Az ilyen nők már annyi farkat fogtak, mint
más kilincset – nem kétséges, hogy tudnak valamit az ágyban. És hogy
lehet a férfiakat a legkönnyebben megfogni? Nem a hasukon keresztül, ez
nagyon nagy tévhit… Gabi azonban valamit nagyon elbénázott, ha a férje
lecserélte egy fiatalabbra – fanyalgott magában Balajtiné.
Azt most nem tette hozzá, hogy János esetében épp ettől fél, és az
egész kertészügyet leginkább ennek megakadályozására vette a vállára.
Ámbár ő sosem volt ribanc, tehát ha János másfelé kacsingat, mert kevesli
vagy túlzottan konzervatívnak tartja a szexet, hát az lehet. Tekintve, hogy ő
sem kívánta már a férjét évek óta, és igazság szerint régebben sem ment
érte a falnak. János nem az a figura, akiért megvesznek a nők. Olyan jó
férjnek való anyag volt mindig, soha nem izgatta fel annyira, mint akár
Tábori Attila enyhén szőrös mellkasának a látványa.
Itt eszébe jutott, hogy milyen jól is gondolta, amikor a tarkóján
megfigyelt világosszőke hajsörtéből arra következtetett, hogy bizony az új
kertésznek valószínűleg a felsőtestén is göndörödik néhány szőrszál. És
valóban. Nem volt csupasztest-rajongó, mindig is a férfias férfiak
tetszettek neki – és János szintén nem tartozott ebbe a kategóriába.
Máskor jobban bosszantotta volna Gabi öltözéke, most azonban
kifejezetten örült neki, hogy így kirakta mindenét. Arra gondolt, ha Attila
délután meglátja, valószínűleg a nyála is elcsöppen. Noha eddig semmiféle
érzelmet nem látott a férfin, még Gabival kapcsolatban sem, azt azért
észrevette, hogy az utca felőli feladatokat mindig délutánra hagyja. És azt
is megfigyelte, hogy abban az időszakban, amikor Gabi haza szokott érni,
gyakrabban pillantgat abba az irányba, ahonnan érkeznie kell.
Na, akkor kell majd beszélnie vele! Arra hamar rájött, hogy Tábori
Attila nem mutat iránta érdeklődést, így az eredeti elképzelése, hogy
féltékennyé tegye vele Jánost, dugába dőlt. Ám ez nem szegte a kedvét,
csak éppen egy másik irányt vett a terv. Valószínűleg képesek lesznek
üzletet kötni, hisz igazán kellemes feladatot kívánt rábízni. Úgy képzelte,
hogy egy börtönben kiéhezett férfi számára a szomszédasszonya igazi
csemege lenne, és Attila ezért sem fog tudni ellenállni az ajánlatának.
Jóllehet, egyáltalán nem tűnt kiéhezettnek, inkább hidegnek és
távolságtartónak, de Karolina úgy érezte, ezt inkább a
fegyelmezettségének köszönheti. A lelke mélyén azonban vad vágyak
tombolnak, melyek kis segítséggel felszínre törhetnek.
A vad vágyak gondolatára egy kicsit megugrott a pulzusa, mert
igazság szerint nem bánta volna, ha rajta éli ki elfojtott szenvedélyét. De
azt tudta, hogy erre nincs sok esély, és valójában nem is illik a tervbe.
Habár…
Lehunyta a szemét, és elmerengett a lehetőségen, hogy Gabi szédítése
mellett akár őt is ölelhetné titokban, amikor senki nem látja. Attila nem
marad nála örökké, pár hónap az egész program. Azalatt kielégíthetné
régóta szunnyadó, az utóbbi időben azonban újjáéledt vágyait, és miután
elment, soha senki nem tudná meg, milyen vad pásztorórákat éltek át.
A gondolatra megbizsergett a belső combja. Mélyet sóhajtott,
akkorát, hogy majd szétszakadt a mellkasa. Tisztában volt vele, hogy soha
nem vállalna fel egy ilyen kapcsolatot. Nemcsak azért, mert a férfi jóval
fiatalabb nála, hanem azért sem, mert azt a biztonságot, amit János nyújtott
neki, egy volt börtöntöltelék soha nem tudná számára megadni. Az fel sem
merült benne, hogy Tábori Attila nem kívánja. Nem merült fel, mert egy
lehetetlen viszonynak nem érdemes megvizsgálni minden oldalát. Bőven
elég a saját szemszögéből látni a dolgokat, mert akkor, ha más nem is,
legalább az ábrándkép tisztán megmaradhat. Az a kissé elferdített tudat,
hogy ő döntött, elégedettséggel töltheti el.
Megpróbált újra a jelmondataira koncentrálni, de dugába dőlt az
elhatározása, mert megérkezett Attila. Az asszony úgy döntött, hogy
kezébe veszi az ügyét, hisz két hete vár arra, hogy a férfi bizalmat
mutasson iránta. Esetleg kér valamit, amit ő persze nem utasít vissza,
akkor viszont értelemszerűen ő is elvárhat tőle egy szívességet. Kéz kezet
mos alapon.
Csakhogy Tábori Attila még egy tányér leveset sem kért soha. Ő
kínálgatta, a jóképű pedig vagy elfogadta, vagy nem. Többnyire nem.
Figyelte az ablakon keresztül, ahogy a bejárati ajtót kihagyva
egyenesen a kert felé vette az irányt. Még arra sem vette a fáradságot,
hogy bekopogjon hozzá. Hogy ezt azért intézte így, mert nem akarta
zavarni, vagy azért, mert látni sem kívánta, Karolina nem tudta. Nem tudott
semmit a férfiról. Az elmúlt két hétben sem lett közlékenyebb, mint az első
napon. Amit kérdezett tőle, arra felelt, de ha nem érdeklődött, magától
nem beszélt.
Felállt a szépítkezőasztalkájától, és a papírlapot a fiókba süllyesztette.
Még az hiányzik, hogy János meglássa!… Ma is szép idő ígérkezett,
napos, kicsit talán tikkasztó is, kicsit talán melegebb is, mint május végén
szokásos. De nem bánta, mert így órákon át csodálhatta a kertész izmos
mellkasát. Természetesen csak közvetve, hisz mégsem ülhetett egész
délelőtt a teraszon! De szerencsére több ablak is a kertre nézett, így
titokban figyelhette a kényszerű napozástól egyre szebben lebarnuló
felsőtestet. Ó! – gondolta. – Szegénynek biztosan hófehérek a lábai. Nem
ártana azt is napoztatni… Magánban kuncogott. Remélte, hogy egyre
melegebb lesz, és a férfi rövidnadrágba kényszerül.
Kilépett a teraszra, és behúzta maga mögött az ajtót. Attila épp a
pólójától szabadult meg, és a zavar legkisebb jele nélkül köszönt.
– Jó reggelt! – mosolygott rá Karolina, és leült az asztalhoz. – Iszik
velem egy kávét? – tette fel a szokásos kérdést. Már várta, hogy ismét
elutasításban lesz része, de meglepetten hallotta a választ:
– Köszönöm, elfogadom.
Balajtiné látta, hogy a férfi gyors mozdulatokkal készül visszabújni a
pólójába, és szinte sikoltott belül, hogy neeeeee! Ugyanakkor
megállapította, hogy a kertésze igazi úriember, hisz nem ülünk meztelenül
asztalhoz, pláne nem egy félidegennel.
– Mondja – kezdte Karolina, miután hozott két csésze kávét –, hogyan
tudja elviselni, hogy egy idegen nő kertjét ápolgatja, miközben a saját
cégét kellene vezetnie?
A férfi összevonta a szemöldökét, mint akit bosszant a kérdés, de
aztán sóhajtott egyet, és nyugodt hangon, lassan válaszolt:
– Teljesen mindegy, hogy mit csinálok jelen pillanatban. A börtönnél
ez is jobb. Legalább viszonylag szabadon mozoghatok.
– És? Mi lesz, ha szabadul? Visszaveszi a vállalkozását? – érdeklődött
tovább a kényes témáról a nő.
– Ez nem ilyen egyszerű. Pillanatnyilag semmim sincs. Újra kell
építenem az életemet. Priusszal ez nem lesz egyszerű.
Lemondó pillantása meglepte, ugyanakkor felvillanyozta a nőt.
Rájött, hogy a pénz a kulcs hozzá. Ez a gyenge pontja! Ha bosszút akar
állni a barátján, ahhoz pénzre lesz szüksége.
Karolina a bankszámlájára gondolt. Arra a dugipénzre, amit évek óta
gyűjtögetett, amennyiben esetleg történne valami. Ahhoz kevés, hogy
évekig a megszokott színvonalon éljen, ha János elhagyja, de egy
vállalkozás beindításához – természetesen egy mikrovállalkozásra gondolt
– akár elég is lehet.
– Ühüm – hümmögött, aztán megfejthetetlen pillantással így szólt: –
Talán tudunk egymásnak segíteni, ha maga is akarja…
Attila felhúzta a bal szemöldökét, nem szólt, de enyhén lesajnáló
tekintete mindent elmondott. „Ugyan hogy segíthetne nekem egy kisvárosi
háziasszony? És nekem vajon milyen szolgáltatást kellene nyújtanom ezért
a segítségért?”
Karolina önkéntelen mozdulattal összébb húzta a rövid ujjú
kardigánját a mellén. Értette a pillantást: a férfi azt gondolja, hogy a
testére pályázik.
– Nos, van egy apró problémám. Ha megoldja, márpedig nem
hiszem, hogy nehezére esne, akkor én a szabadulása után beszállok az új
vállalkozásába csendestársként. Én adom a pénzt, maga a szakértelmet.
Karolina eredeti tervében ugyan semmiféle vállalkozás nem
szerepelt, arra azonban rájött, hogy ezt a férfit aprópénzzel nem lehet
kifizetni. Ennek valami olyasmit kell felajánlania, ami számít, ami újra
elindíthatja azon az úton, melyről egy gazember miatt le kellett térnie.
Tulajdonképpen két legyet üthet egy csapásra. Beszállhat egy
vállalkozásba, ami megteremtené számára a függetlenséget, és addig,
amíg ez nem teljesül, Gabit is eltávolíthatná az útból.
Ragyogó mosolyra húzódott a szája a korszakalkotó ötlettől.
Amennyiben pedig nem sikerül a terve – ez persze nem opció –,
megmarad a pénzecskéje, és kitalál valami mást.
– Miért adna pénzt a vállalkozásomhoz? Nem is ismer… – Attila
döbbenten bámult a nőre. Ki az a hülye, aki egy idegennek pénzt adna
anélkül, hogy tisztában lenne a megtérüléssel, a mutatókkal, a számokkal,
bármivel?
– Nem. De szívesen megismerem. Azt már elmondta, hogy olyan
sikeres volt a cége, hogy a partnerének az ön részére is fájt a foga. Nos,
újra megcsinálhatja. Kockáztatok. Hívjon csak angyal befektetőnek. Így
nevezik, nem?
– Üzleti angyal. Így nevezik. De még mindig nem értem, miért épp
engem választott? Nincs egy családtagja, akit támogathatna?
– Ön segíthet nekem a magam ügyében. A családtagjaim ebben nem
tudnak. Így mind a ketten jól járunk. Mennyi pénzre van szüksége az
induláshoz?
A férfi megvakarta a fejét, aztán megdörzsölte az állát is.
Hitetlenkedve nézett a nőre, és megrázta a fejét.
– Nem sokra. Szerencsére a legtöbb külföldi partnerrel én tárgyaltam,
én tartottam velük a kapcsolatot. Egyesekkel szinte baráti viszonyba
kerültem, így jó eséllyel visszaszerezhetem a bizalmukat. De a bank azt a
nem sokat sem adná meg nekem ezzel a háttérrel.
– Ezért vagyok én – bólogatott elégedetten Karolina. Közben azért
tudta, hogy egy ilyen vállalkozás nem egyhamar hoz pénzt. Hosszú távú
befektetésnek azonban, főleg úgy, hogy Jánosnak sejtése sem volt erről az
összegről, nem is találhatna jobbat. – Azt viszont szeretném tudni, miért
vette ki a pénzt a cége kasszájából. Mire kellett? Nőkre? Szerencsejátékra?
Valaki megszorongatta?
A férfi tekintete elkomorult. Egy darabig nem szólt, látszott rajta,
vívódik, beavassa-e az asszonyt a titkaiba. Végül azonban mégis beszélni
kezdett. Ebből Balajtiné azt szűrte le, hogy nyilván győzött benne a bosszú
lehetősége és az újrakezdés vágya.
– A bátyámnak adtam. Bajba került – mondta halkan.
– Tudhatom, milyen bajba? – élénkült fel Karolina.
 – Rossz üzletet kötött rossz emberekkel. A befektetői pénze elúszott,
vissza kellett volna fizetnie, azonban nem volt miből. Az üzletfelei pedig
nem úriemberek voltak. És akkor még enyhén fogalmaztam. Hamar
megtudták, hogy a bátyám mellényúlt, és elvesztette a befektetett
összegeket. Akkor fordult hozzám, amikor már a családját is fenyegették.
Nem tehettem mást, segítenem kellett. Két gyereke van… – Tiszta, őszinte
tekintettel nézett Karolina szemébe. A nő tudta, hogy nem hazudik.
– Értem – mondta nagyot nyelve. – Így inkább leült egy évet,
elvesztette a cégét, viszont a bátyja és a családja megmenekült.
A férfi bólintott.
– Ezt a helyzetet használta ki a társam. Ha korrekt és nem döf hátba,
már rég visszatermeltem volna a pénzt a cégnek. Neki viszont kapóra jött
ez a történet. – Lebiggyesztette a száját. – Nem hittem, hogy nem bízhatok
benne. Együtt építettük fel a vállalkozást, együtt lettünk sikeresek, évek óta
együtt dolgoztunk ezért a cégért. Fel sem merült, hogy átver.
– Nos, úgy tűnik, senkiben sem bízhatunk. Még abban sem, akivel a
fél életünket leéljük – gondolt Karolina a saját esetére.
– Most már azonban nagyon kíváncsi lennék rá, hogy mit vár el
cserébe! – mozgatta meg hosszú lábát Attila.
Balajtiné érezte, hogy a férfi nem annyira lelkes, mint elvárható lenne
egy ilyen ajánlat hallatán. Nyilván bizalmatlan mindenkivel, ami nem is
csoda, azok után, hogy a barátjának hitt ember átverte. Na és még nem
tudja, hogy mit kell tennie azért, hogy visszatérhessen az üzleti életbe.
Arra gondolt, a bizalmat majd a közös terv szövögetése közben kiépíti, és
mindjárt lelkesebb lesz a partnere is, ha látja, nem a levegőbe beszélt,
hanem nagyon is komolyan gondolta, amit mondott.
– Bagatell! – mosolygott. – El kell csábítania a szomszédasszonyt.
A férfi először csak meglepetten bámult, majd hangosan felnevetett.
Karolina egy pillanatra megrökönyödött: attól félt, hogy mindent elrontott
az egyenes válasszal.
Attila azonban hirtelen elkomolyodott, majd magabiztosan, gúnyosan
elvigyorodott:
– Bagatell… Vegye úgy, hogy el van intézve.
16.
Nem sietett. A fiúkat elvitte Attila. A férje Attila, persze, nem a bűnöző
Attila. E gondolat közben nyomban megfeddte magát, amiért egyáltalán
eszébe jut az exével egy időben emlegetni a szomszéd alkalmazottját, de
aztán azonnal meg is bocsátott magának. Hisz volt házastársa vétkezett
ellene, a kertész pedig nem tett semmit, amiért haragudhatna rá.
Az utóbbi néhány napban előfordult, hogy be kellett magának
vallania: bizony ő sem tett semmit, hogy a házassága ne haljon hamvába.
Eleinte, amikor a gyerekek megszülettek, leginkább a fiúk körüli teendők
töltötték ki a napját, és a férjére szinte csak akkor gondolt, amikor az
szembejött vele. Egyébként nem. Elmúlt a varázs, és a szürke hétköznapok,
a babázás, aztán a rengeteg különóra, a brutális mennyiségű mosnivaló, a
háztartás, főzés teljesen elvette az erejét, és szívesebben nézett esténként
sorozatokat, semmint Attilához bújjon. Később pedig, amikor a fiúk
viszonylag önállóak lettek, egyszerűen belekényelmesedett a megszokott
rendszerbe. Eszébe sem jutott, hogy ők nemcsak anya és apa, hanem
házaspár is, noha Attila próbálkozott… De milyen bénán próbálkozott! A
romantika fel sem merült benne: egyszerűen átnyúlt az ágyon, ha
véletlenül egy időben voltak ébren, és rutinszerűen ráfordult. Persze Gabi
azt is tudta, ha ő csak egy kicsit is odaadóbb, ha csak egy hangyányit is
érezte volna rajta a férje, hogy vágyik rá, hogy még mindig szexi férfinak
tartja, akkor talán nem megy el. Talán… Erre, természetesen, semmi
biztosíték nincs…
Aztán azon is elmélázott, mi lett volna, ha az ő szívét lobbantja lángra
valaki. Ha neki udvarol egy olyan férfi, akiért már ránézésre lekaparja a
falat… Akkor mit tett volna?
Pici mosolyra húzódott a szája, amint eszébe jutott, hogy
tulajdonképpen felrázta a néma flört, ami hetek óta folyt közte és a kertész
között. Noha Gabi nem is tervezte, hogy tovább megy a vágyakozó
pillantásoknál – pláne, hogy egy szót sem beszéltek mind a mai napig –, a
naponta ismétlődő rövid találkozások előtt, közben és után, érzéki
érintések, vad csókok jártak a fejében. Ma azonban visszafogta magát.
– Csak semmi szex, csak semmi szex! – mormogta. Nem gondolhatott
a szexre. Legalábbis nem folyton.
Nem rohant, nem kapkodott, hogy még Karolinánál érje a férfit. Úgy
döntött, hogy ideje átgondolnia a dolgait. Megállni egy percre, és
elmerengeni azon, vajon miért is van rá ilyen elementáris hatással egy
csaló vagy sikkasztó, vagy ki tudja, mi? Aztán megrázta a fejét, hiszen
egyáltalán nem érezte úgy, hogy Tábori Attila bűnöző lenne. Egyáltalán. A
női megérzései egészen mást súgtak. Semmi esetre sem azt, hogy féltenie
kellene tőle bárki erkölcseit – hacsak a sajátjait nem. És azt sem azért, mert
a pasi esetleg erőszakosan kikényszerítené, hogy akarata, elvei ellenére
viszonyt kezdjen vele. Hanem azért, mert tudta, hogy egy megfelelően
intim helyzetben nem állna neki ellent. Nemhogy nem állna ellen, még ő
provokálná.
Eszelősen kívánta. Már-már kínzásszámba ment minden pillanat, amit
azzal töltött, hogy rá gondolt, nem beszélve azokról a percekről, amikor
hazaért. Olyankor egymás szemébe mélyedtek pár másodpercre, hagyta,
hogy a férfi pillantásával érkező villám végigcikázzon a testén, jóleső
bizsergést idézve elő, aztán próbált – lehetőleg feltűnés nélkül – minél
lassabban bemenni a házba.
Nevetséges! – gondolta. Utoljára kamaszkorában érzett így, amikor a
gimi leghelyesebb fiúja szemezett vele nagyszünetben.
Megrugdosott egy fehér kavicsot, mely a keskeny parki sétány
térkövén törvénytelenkedett. A kavics alól két összeragadt bodobács farolt
ki. A látványra majdnem felnevetett. Még ezek a ronda kis rovarok is
folyton szexelnek, nem töprengenek azon, hogy helyes vagy nem helyes,
amit tesznek. Egyszerűen engednek a természet szavának, és
összeragadnak.
Nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét, és a nap felé emelte az arcát.
– Helló! – hallotta a köszönést, és még mielőtt kinyithatta volna a
szemét, érezte, hogy lehuppan mellé valaki a padra. Felpillantott, és
elmosolyodott. Lívia, a jó negyvenes angoltanár pottyant mellé a
semmiből. Gabi bírta a tanárnőt, Aliz után ő volt vele a legközvetlenebb.
Talán azért, mert nem kellett tőle senkit féltenie, születésekor pedig nem
kapott irigységet a teremtőtől. Így ez a nagyon is emberi érzelem nem
befolyásolta abban, hogy akarja-e kedvelni az új iskolatitkárt, avagy se.
Lívia szélesen mosolygott pirosra rúzsozott, kifejezetten nagy
szájával, kivillantotta tökéletes fogsorát, aztán hátrarázta vörösesbarna
haját. Milyen helyes – gondolta Gabi, és nem értette, hogy lehet ez az
életvidám nő egyedül.
– Szia! Hát te? – pillantott rá. – Halkan jársz, nem is vettem észre,
hogy jössz!
– Nem én járok halkan, te méláztál nagyon. Gondoltam, leülök
melléd egy kicsit kifújni a gőzt.
– Történt valami? – fordult felé érdeklődéssel Gabi.
– Á, semmi érdemleges. Mármint a sulival kapcsolatban. Viszont
otthon…
– No!
– Képzeld, egyik napról a másikra megszálltak.
– Kik? – meresztette a szemét Gabi.
– Bogarak. Tudod, abban a négyemeletes házban lakom, a Réce
utcában. Azt képzeld el, hogy egyik nap arra lettem figyelmes, hogy ha
felkapcsolom a villanyt, barna, ocsmány bogarak kezdenek el hemzsegni a
lakásban.
– Jézusom!
– Ja. Ki is akadtam. Úgyhogy írtam egy levelet a nagyon szimpatikus
közös képviselőnek, hogy szállóvendégeim lettek. Barnák, villanyfényre
aktivizálódnak, és bármennyit teszek is ki belőlük, a kétszerese jön vissza.
Érdeklődtem továbbá, hogy mások is jeleztek-e hasonló problémát, és
lesz-e irtás valamikor, illetve kik lehetnek ezek?
Gabi felnevetett az akkurátusan megfogalmazott beadványon.
– Két nap múlva kaptam a választ – folytatta Lívia –, hogy a közös
képviselő megkérdezett egy szakembert az üggyel kapcsolatban, a
szakember pedig azt mondta, ezek barna svábbogarak, magyarán
csótányok. De nem szükséges az irtás, mert csak időszakosan jönnek, és
rövidesen, úgy két hét múlva, elmennek… Én is így meresztettem a
szememet az e-mailre, mint most te rám… Vissza is írtam a képviselőnek,
hogy értem, na de hová mennek? Mégiscsak érdekelt, hogy mire
számíthatok. Mert ha, mondjuk, nem túl messzire, akkor bármikor
visszatérhetnek, nem igaz?
Gabi együtt érző arccal bólogatott.
– Erre azonnal jött a válasz, mely nagyjából így hangzott: „Nem
tudom, nem követem a vonulásuk útját.” Van humora a pasinak, mi?
Gabi újfent bólogatott.
– És most mit csinálsz? Együtt élsz velük, míg el nem vonulnak?
– Vettem nyolc darab biocsótánycsapdát, de azokkal is meggyűlt a
bajom. Mivel semmiféle vegyszert nem tartalmaznak, gondoltam, jó lesz.
Nem szennyezem a környezetet, és magamat sem veszélyeztetem.
Megvettem aranyárban. Azt hittem, diszkrét kis csapdák, de nem.
Leszedtem a csomagolást: kiderült, hogy házikót vagy sátrat kell építenem
belőle. Tudod, ez a nyissa ki, húzza fel, rögzítse stb. El is készítettem nagy
nehezen a nyolc sátrat, majd szinte közvetlenül utána kiderült, hogy
vendégeim jönnek. Mégsem fogadhatom őket kis csótánysátrakkal a
lakásomban! Úgyhogy fogtam az egész hóbelevancot, és kiraktam az
erkélyre. Most a csótányok buliznak a lakásomban, a sátraik a balkonon
figyelnek, a vendégek meg, remélem, nem vesznek észre semmit. Majd
nem gyújtok villanyt. – A tanárnő újra nevetgélt. – Aztán ha később
elkaptam őket a szuperbio csapdával, az egész népséget áttranszportálom a
rendkívül szimpatikus közös képviselőnek. Akkor majd megfigyelheti a
vonulásuk útját!
Gabi is kuncogott, mert bár borzalmas lehet csótányokkal küzdeni,
Lívia napsugaras természete még ezen az irtózatos helyzeten is képes volt
felülemelkedni.
– És te? Min töprengsz? – váltott témát az angoltanár.
– Semmi különös. Számadást készítek magamban arról, mi a helyes,
és mi nem. Mit tegyek, ha mást súg az agyam, mint a szívem, mit vár el
tőlem a környezetem, mi a jó a fiaimnak, mi a jó nekem… Ilyesmi.
Lívia meghökkenve nézett rá.
– Bocs, hogy ezt mondom, de elég öreg vagy ahhoz, hogy ne azzal
foglalkozz, mit vár el tőled a környezeted. Gondoltál már arra, hogy ha
továbbra is úgy élsz, ahogy mások szerint helyes, akkor mindent kihagysz
az életedből, amit szíved szerint kipróbálnál? A sok rossz beidegződés, a
megfelelni vágyás kiveszi az emberből az életkedvet. Én például nem azért
nem mentem férjhez, mert nem volt rá alkalmam, hanem azért, mert nem
akartam olyan kompromisszumot kötni, ami megkeserítette volna az
életemet. Inkább vagyok egyedül, mint egy rossz kapcsolatban, azon
diózva, hogyan törjek ki belőle, hogy újra önmagam lehessek. Soha nem
akartam unott vagy megunt feleség és szétgyepált anya sem lenni. És mivel
nem találkoztam még olyan férfival, akiről azt gondolhattam volna, hogy
együtt jobb életünk lesz, mint külön-külön, inkább az egyedült
választottam. Megmondom őszintén, olyan sem jött szembe, aki annyira
felpezsdítette volna a véremet, hogy csapot-papot, elvet, tervet hagytam
volna a francba, csak hogy ő öleljen minden éjjel. Nem. Sajnálom, hogy
eddig így esett, de nekem legalább van reményem arra, hogy egyszer
megtörténik. A sok fáradt, kizsigerelt feleségnek, akik ülnek a jó esetben
csak unalmas házasságukban, esélyük sincs, hogy beessen egy igazi nagy
ő. Úgy vagyok vele, ha csak egy kis időre kapom is meg a szerelmet – az
igazit, nem a képzeltet, amit a kétségbeesés és a biológiai óra ketyegése
vizionál a semmire –, akkor már volt miért élnem. Gyerekem meg van
annyi, hogy több is, mint elég – utalt végül tanár mivoltára.
– Egy saját gyerek nem hiányzik?
– Már nem. Volt idő, amikor nagyon szerettem volna, de ahogy
mondtam, nem találkoztam a megfelelő férfival. Egyedül pedig nem
akartam vállalni. Egy gyereknek apa is kell.
Gabi egyetértett. Egy gyereknek apa is kell. Különösen a
fiúgyereknek, akinek az apja kellene hogy legyen a példaképe.
– Szóval szerintem azzal foglalkozz, ami neked a legjobb, a többivel
meg ne – tért vissza Lívia a korábban felvetett témára.
Gabi eltöprengett a hallottakon.
– Sok igazság van abban, amit mondasz, de nekem azért a fiaimra is
gondolnom kell. Az a legfontosabb, hogy nekik nyugalmat teremtsek. Én
már minidig csak a második leszek, akármilyen vágyaim vannak is.
Elsősorban anya vagyok.
– Szerintem a kettő összeegyeztethető. Talán a gyerekeidnek is az a
jó, ha te boldog vagy. Nem?
– De igen. Valószínűleg nekik is jobb, ha az anyjuk élvezi az életét és
nem csak vegetál.
– Na ugye! – paskolta meg kolléganője térdét Lívia, aztán felállt. –
Megyek. Gyűjtök még néhány csótányt, hogy legyen mit küldenem a közös
képviselőnek.
Fél óra múlva Gabi is fékezett a háza előtt. Nem nézett Karolina kertje
felé. Tudta, hogy ilyenkor már lejárt Attila munkaideje, és egyébként is
azon gondolkodott, amit Lívia mondott. Igazat adott neki abban, hogy
egyszer élünk, és nem szabad kihagyni a lehetőségeket. De nehezére esett
elhinni, hogy ő, aki mindig odafigyelt arra, hogy másokat ne bántson a
tetteivel, képes lenne a környezete véleményét figyelmen kívül hagyva
élni. És itt nem elsősorban a kertész iránt feltámadt vágya számított, hanem
összességében az életvitele. Elege volt az egyhangú mindennapokból,
abból meg különösen, hogy mintaélete ellenére mégis mindenki azt hiszi
róla, hogy könnyűvérű, csélcsap nőszemély, akinek mások családja,
házassága nem szent.
– Ha már úgyis azt gondolják rólam, hogy nagy életet élek, meg is
kéne tennem. Akkor legalább volna miért pletykálni rólam – morogta,
miközben begyalogolt a házba.
Ledobta a szandálját, és előhúzta a mobilját a táskájából. Kiballagott a
kertbe, miközben már ütögette is be Emma számát. Valakivel beszélnie
kellett. Valakinek el kellett végre mondania, hogy tombol a vére, és
valakivel meg kellett osztania azt az izgatottságot, amit egy bűnöző kertész
idézett elő benne. Még akkor is, ha racionálisan gondolkodva semmi
értelme az egésznek, és nyilván semmi nem is lesz az egészből.
A füléhez szorította a telefont, és leült fonott foteljébe, amit még a
szüleitől hozott el ezer éve. Attila annak idején azt mondta, hogy
kényelmetlen szar, és inkább vegyenek valami divatos rattan kerti bútort,
de ő szerette a vesszőből készült garnitúrát. A nagy üveglapos asztalt és a
hozzá tartozó négy fotelt. Otthonosnak érezte, és úgy gondolta, ha már
ultramodern a házuk, legalább a kertben legyen egy kis ódon melegség,
ami a gyerekkorára emlékezteti.
– Ráérsz? – szólt a telefonba, miután Emma belehallózott.
– Az túlzás. De azért csak beszéljünk! Majd tolom egy kicsit a
feladatokat. Mi a helyzet?
– Figyelj! Tudom, hogy hülyén hangzik, de teljesen rá vagyok
kattanva egy pasira.
– Aki nem Attila? Hurrá! – lelkendezett a barátnő, bár némileg
meglepődött a gyors változáson.
– De, Attila. Csak egy másik. Az a gáz, hogy… emlékszel, a
jótékonysági esten a polgármester beszélt arról, hogy bűnözőket hoznak a
városba rehabilitálni.
– Ühüm.
– Te eszel közben? – tért el a tárgytól Gabi, mert hallotta, hogy
Emma teli szájjal hümmög.
– Aha, folyton. Rövidesen kihízom a házat… Folytasd!
– Szóval Karolináékhoz került egy fickó, aki a kertjét tartja rendben.
Ha láttál már isteni pasit, akkor azt szorozd meg kettővel. Iszonyú vonzó,
olyan, mint a mágnes. Majd elájulok, amikor rám néz.
– A büdös banya kertésze egy bűnöző, akitől felébredt a libidód?
– Igen. Most mondd meg! Baszki! Álmodozom róla úgy, hogy
egyetlen szót sem beszéltünk.
– Az igen! És mit követett el, amúgy? Remélhetőleg nem valami piti
tolvaj.
 – Nem. Karolina nagyon közlékeny lett az utóbbi időben, és azt
mondta, átverte egy barátja, és megvádolta sikkasztással. Nagy cége volt, a
partnere meg akarta kaparintani az ő részét is, így börtönbe csukatta.
Részleteket nem tudok, de nyilván senkit nem sittelnek le csak azért, mert a
haverja úgy akarja.
– Persze. Valószínűleg sokkal összetettebb az ügy, mint ahogy azt a
nagyon értelmes szomszédod előadta.
– Valószínűleg. De akkor is. Mondd meg nekem, miért nem éreztem
ezt a matektanár, vagy Zsolt, vagy bárki közelében, akikkel még akár
normális kapcsolatom is lehetett volna?
– Zsolt? És a normális kapcsolat? Megőrültél? A legyet is röptében…
Az a faszi pont nem normális. És az unalmas matektanár? Figyelj! Én
megértem, hogy egy macsóra gerjedsz, tényleg.
– Igen? És ettől nekem jó? – nevetett Gabi. – Csak mert totálisan
lefoglalja a gondolataimat újabban, miközben teljes mértékben ki van
zárva köztünk minden kapcsolat.
– Miért is?
– Mert sittes! Te Flóra közelébe engednél egy börtöntölteléket?
– Drágám! Attól függ, mit követett el és miért. Illetve a legfontosabb,
hogy milyen ember. Ráadásul a te fiaid már nem óvodások.
– Nem. De mit gondolnának rólam, ha összekavarodnék egy
kifogásolható életvitelű emberrel? És Attila? A férjem Attila. Neki is van
beleszólása, hogy kit engedek a gyerekei közelébe…
– Az exférjed. Kezdjük ott. Másrészt pedig baromira semmi köze a
magánéletedhez. Nem azt mondom, hogy egy gyilkossal kavarj, de azért
nem ártana jobban utánanézni ennek a fickónak. Legalább megismerned,
ha már ennyire odavagy érte. Lehet, hogy érdemes lenne megtudnod, ki is
ő valójában. Nem? Egy esély? Második esély?
– Nem tudom. Azt se, hogy akar-e tőlem valamit, vagy csak éppen
kiszabadult a rács mögül, és az első nőre rágerjed, aki szembejön vele.
Lehet, hogy csak felfújom az egészet.
– Mint mondtam – magyarázta Emma. – Meg kellene tudnod, mit is
érzel valójában. Amíg nem beszélsz vele, nincs is mit gondolkodnod rajta.
Vagy élvezed a plátói kamaszszerelmet?
– Ez nem szerelem. Szex. Mocskos szex jár az agyamban – motyogta
Gabi.
– A szerelem is csak a kémiával kezdődik. Két ember vagy érez
valamit, amikor egymásra néz, vagy nem. Ha nem, akkor később se
nagyon fog. Amikor Alexszel találkoztam, nyomban le akartam vele
feküdni, és szerencsére, miután megismertem, ez az érzés csak erősödött
bennem. De már az első pillantáskor megvolt az alapkémia. Meg sem
akartam volna ismerni, ha ránézésre nem mozgat meg bennem valamit.
– Ez igaz. Háromszor férjhez mehettem volna, mióta Attiláról
kiderült, hogy egy pöcs. De a franc se akarja egy olyan pasi gatyáit mosni,
aki annyira érdekel, mint egy tál müzli. Jó, ha van otthon, de nem megyek
a falnak, ha nincs.
– Erről magyarázok… – kezdte Emma, de ekkor csengettek.
– Várj! Megnézem, ki az – mondta Gabi gyorsan, és az ajtóhoz lépett.
Kinyitotta, és nagyra meresztette a szemét. Impozánsan ácsorgott előtte
vágya tárgya.
– Helló – köszönt a férfi mély hangon, mély pillantással, és a nő el is
alélt, pont, ahogy Balajtiné, amikor először hallotta Attila orgánumát.
– Helló! – nyögte Gabi, aztán a telefonba szólt. – Le kell tennem!
Hívlak majd.
– Elnézést a zavarásért! – kezdte a pasas. – Karolina küldött át. Azt
mondta, kérdezzem meg, nincs-e szüksége fűnyírásra. – Sziklaszilárdan,
mint egy hegyomlás állt az ajtókeretben, a nő pedig úgy szemlélte, akár
egy rámázott festményt.
– Fűnyírásra? – suttogta. – Most?
– Nem. Holnap – jött a válasz.
Gabinak száguldottak a gondolatai. Itt áll előtte ez a félisten, és a
gyerekek nincsenek itthon. Füvet akar nyírni. Karolina küldte. Észrevette,
hogy nem a mellét bámulja, a tekintetét tartja fogva. Bizsergett a bőre, úgy
érezte, mintha a szemeik teljesen másról beszélnének, mint a szájuk.
– Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte a férfi.
Mit akarhat mondani? Miért van itt valójában? Gabi teljesen
összezavarodott, de beinvitálta.
– Jöjjön – mondta, és félreállt az ajtóból.
A konyhaszékre mutatott, majd ő is leült, mert a lábai
elkocsonyásodtak, teljesen elhagyta az ereje.
– Ne haragudjon, hogy így magára török, de volna itt valami, amit
nem árt, ha tud. – Tábori Attila letelepedett vele szemben, és egyenesen a
szemébe nézett. Gabi elfordította a fejét, mert tisztában volt vele, hogy a
tekintetéből csak a hülye nem tudna most olvasni. – Elsősorban nem a
fűnyírás miatt jöttem, bár a szomszédja azt mondta, hogy ezzel a
szöveggel próbálkozzak – folytatta lassan a férfi. Gabi összeszedte magát,
és kérdőn nézett rá. – El kell csábítanom.
– Hogy mi? – döbbent meg a nő, fel sem fogta a mondat értelmét.
Csak a csábítani szót értette, azt azonban nagyon is.
– Karolina azt kérte, hogy csábítsam el, és ezzel a manőverrel
iktassam ki a férje életéből – ismételte meg Attila.
Gabi hangosan felnevetett. Úristen! – gondolta. – Ez a nő megőrült!
– Semmi közöm Jánoshoz – mondta bosszúsan. – És honnan vette az a
bolond némber, hogy el tudna csábítani?
– Nem tudnám? – mosolyodott el a férfi is, amitől szexi ráncocskák
gyűltek a szeme sarkában.
– Természetesen nem – vágta rá Gabi túl gyorsan. – Mégis mit képzel
az az idióta liba?
– Bármire képes, hogy megtartsa a férjét. Pénzt ajánlott, ha sikerül
ágyba vinnem – komolyodott el Attila. – Kétségbe van esve. Azt hiszi,
maga miatt hanyagolja a férje, sőt, el akarja hagyni, hogy önnel éljen.
– Ez teljesen hülye! Majd pont Jánossal kezdek, mikor… – Gabi
félbehagyta a mondatot. Lassan teljesen magához tért. Ez itt egy
összeesküvés, és Tábori Attila épp felfedi előtte a részleteit. – Nos, hogy
kíván belekezdeni? Nyilván nem jönne rosszul a pénz a szabadulása után.
– Nagyon jól jönne, mert újraépíthetném a cégemet. De nem bízom
benne. Szerintem bármit beígér, csak leválasszam magát a férjéről.
Egyébként egy cseppet sem esne nehezemre ez a feladat. – Végigpillantott
a nőn, Gabi pedig úgy érezte, mintha megsimogatta volna minden
porcikáját.
– Akkor? Mit szeretne? Füvet nyírni? – kérdezte élesebb hangon, mint
szerette volna. Próbálta titkolni, milyen hatással van rá a férfi, de nagyon
koncentrálnia kellett, hogy ez sikerüljön is.
– Szeretném, ha eljátszaná, hogy kedvel.
Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Gabi kezét. A nő majdnem
lefordult a székről: villámcsapás villámcsapás hátán!
– Miért?
A férfi megvonta a vállát, aztán közelebb hajolt, és halkan válaszolt:
– Ráférne egy kis lecke Karolinára, nem gondolja?
Gabi elkapta a kezét, és felpattant. Egyszerűen túl gyors volt neki ez
az egész. Az egyik pillanatban még ábrándozik a kertészről, a másik
pillanatban pedig már egy hülye terv részese.
– Ez annyira gyerekes, nem gondolja? Ezt bírta kieszelni Karol? Ha
megkérdezett volna, megmondom neki, hogy nincs semmi János és
köztem. Vajon miért hiszi minden feleség, hogy pont az ő férjére
pályázom?
– Én értem – mondta a férfi, és ő is felállt. Közelebb lépett Gabihoz. –
Ön észvesztően gyönyörű. Nem csoda, hogy minden nő féltékeny, ha
megjelenik.
Gabinak megrogyott a térde. A férfi szeméből perzselő vágy kiütötte,
minden gondolat kifutott a fejéből, és csak az érzékei dolgoztak.
Önkéntelenül megnyalta, majd beharapta a szája szélét. Nem tudta levenni
a szemét a férfi ajkairól. Közel állt hozzá. Annyira közel, hogy érezte a
teste melegét. Tudta, ha kinyújtja a kezét, az izmos mellkasba ütközik, és
akkor vége. A teste úgy lüktetett, hogy már a fájdalom határát súrolta, a
szívverése is felgyorsult, bár a férfi megjelenése óta egyébként sem volt
éppen alacsony a pulzusa. Bármit, bármit engedett volna, amit a másik
csak akar.
De az nem rohanta le. Felemelte a kezét, és mutatóujjával
végigsimította a nő arcát. Gabi beleremegett az érintésbe, és lehunyta a
szemét. Legyen, aminek lennie kell! – gondolta, és elengedte magát.
– Akkor holnap átjöhetnék füvet nyírni? – kérdezte Attila halkan, és
amikor Gabi felpillantott, rámosolygott. – Szövetkezünk?
Gabi mérhetetlen zavart érzett. Először azért, mert a szövetkezünk
szót szeretkezünknek értette, utána azért, amiért így kiadta magát, ilyen
nyíltan felvállalta az érzelmeit. Néhány másodperc elteltével azonban
megrázta a fejét, és ő is elmosolyodott. Várt egy kicsit, hogy visszatérjen a
hangja, és valamelyes lehiggadjon. Remélte, hogy Attila azt hiszi,
gondolkodik.
– Rendben. Higgye csak Karolina, hogy nyert! – válaszolta rekedten.
Amint Attila elhagyta a helyiséget, összerogyott. Úristen, milyen
hatással van rám ez a pasi! – gondolta, aztán nagy nehezen feltápászkodott,
és kiment a teraszra a telefonjáért. Remegő kézzel nyomta meg az
újrahívás gombot.
17.
Karolina a függöny mögül leste a Gabi házát. Látta, amint a nő
kinyitja az ajtót, majd rövidesen beinvitálja Tábori Attilát.
A büdös kurva! – gondolta, és tudta, hogy örömöt kellene éreznie,
hiszen a terve szépen haladt a maga útján.
Nem lepte meg túlzottan, hogy a kertész igent mondott a lehetőségre,
hiszen ennél jobb alkalmat keresve sem találhatna arra, hogy visszatérjen
az üzleti életbe. Áldotta a nagy eszét, amiért rájött, hogy mi a gyenge
pontja, és mi az, amit képtelen lesz visszautasítani. Hisz így egyrészt
újraépítheti a karrierjét, másrészt bosszút állhat a galád baráton. És lássuk
be: nem kért tőle nagy áldozatot ezért. Az már csak hab a tortán, hogy ha
mindez be is jön, akkor függetlenítheti magát Jánostól. Lehet, hogy ez nem
is a hab, hanem az igazi nagy dobás, amivel két legyet üt egy csapásra.
Most, hogy rádöbbent, még mindig igazi nő, és megkaphatna szinte
bárkit, a férje, mint szerelmi opció, teljesen kiesett a pikszisből. Addig
viszont, míg az üzlet be nem indul, meg kell tartania, mert nem várhatja a
híd alatt, hogy ripsz-ropsz bevétele legyen egy induló számítástechnikai
cégből.
Karolina nem volt álmodozó, meglehetősen stabilan érzékelte maga
körül a világot, és Jánostól azt is tudta, hogy minden üzletnek átfutása van.
Egy-két év, és gazdag lesz. Persze ha Tábori Attila nem veri át. Nagyon
remélte, hogy korrekt emberrel akadt össze. Ha mégsem, legalább Gabi ki
lesz iktatva a képből, ami végül is az eredeti terv volt…
Vigyázott, ne libbenjen meg a függöny, nehogy valaki észrevegye,
hogy kukkol. Nem sok ideje volt, János rövidesen hazaérhet, noha újabban
tényleg nagyon későn érkezett. Még csak nem is hivatkozott munkahelyi
gondokra vagy túlórára, egyszerűen bement a nappaliba, ledobta magát a
kanapéra, úgy felöltözve, és nekilátott kapcsolgatni a tévét vagy
nyomkodni a telefonját. Ez a sok telefonos játék teljesen lefoglalta. Mióta
okos mobilja lett, ki sem engedte a kezéből.
Karolina nem kérdezte, miért jár haza órákkal később, mint
korábban, nem érdekelte, és esze ágában sem volt végighallgatni az üzleti
fejtegetéseit, tárgyalásainak történetét és a hülye munkatársak kínjait. Nem
érdekelte. Egyáltalán nem.
Régebben persze mindent megbeszéltek. János is közlékenyebb volt,
őt is jobban foglalkoztatta, hogy mivel töltötte a napjait, milyen üzleteket
kötött, kivel tárgyalt, miről. De ma már nem.
Még mindig bent vannak – gondolta. – Csak nem dugnak máris?
Izgatott volt, amikor belegondolt, hogy a gyönyörű férfi a
szomszédasszony elcsábításán dolgozik éppen. Látta lelki szemei előtt,
ahogy Gabi Attila izmos karjába omlik egy pillantásától, nem tud
ellenállni a tomboló tesztoszteronbombának, és egy perc elteltével
megadja magát. Látta, amint a férfi letépi a ruhát róla, és vadul magáévá
teszi a konyhaasztalon, majd laza csókot lehel az alélt nő szájára, aki
totálisan megsemmisül a tornádószerű támadástól.
Meglepődött saját magán, hogy így felajzotta már a szex gondolata is.
Nem örült, mert szívesebben lett volna Gabi helyében, mint a magáéban.
Nem örült, hogy a függönyön át kell ábrándoznia a csodálatos férfitestről
ahelyett, hogy megtapasztalná, milyen egy igazi macsóval a féktelen,
vadállatias szex. Neki most csak János fonnyadt teste jutott. Már abban is
kételkedett, hogy annak idején egyáltalán kívánta-e, vagy csak széttette a
lábát, mert az volt asszonyi kötelessége…
Észrevette, hogy a kertésze kilépett az ajtón. Nem integetett, nem
dobált csókokat Gabi felé – ezt persze nem is feltételezte róla, nem tűnt
túlzó, szentimentális típusnak –, simán csak eljött, és már sétált is tovább.
Nem kellett hozzá visszamennie. Megbeszélték, hogy az akció után a
szállására tér.
Attila felpillantott az ablakra, ahol Karolina ácsorgott, a nő pedig úgy
érezte, hogy látja. Mintha intett volna a szemével, mintha még egy gúnyos
kis mosoly is játszott volna az ajkán, habár a nő ezt nem látta pontosan. A
függöny kis virágos mintája valamelyest eltorzította a jóképű arcot.
Mindez csak egy másodpercig tartott, aztán már csak a széles hátát és a fél
kézzel hátára vetett keki hátizsákot láthatta.
Szinte végszóra megérkezett János ezüst Fordja, majd el is tűnt a ház
alatti garázsban. Karolina eljött az ablaktól, és megnézte magát a tükörben.
Megújult önmaga tekintett vissza rá: a csinos, formás asszony, jól szabott,
elegáns ruhában. Lesétált az emeletről, és a konyhába indult, hogy tálalja a
vacsorát, melyet minden este megtett, hosszú-hosszú évek óta.
Bekapcsolta a tűzhelyet, és feltette rá a párolt zöldséget melegedni.
János nem szerette a mikrót: azt mondta, hogy más íze lesz az ételnek, ha
abban melegíti. Az asszony ezt nem így gondolta, de most nem akart
vitatkozni. Nyugodt, feszültségmentes estére törekedett, hogy a férje
érezze az otthon melegét, és eszébe se jusson máshová menni. Pláne nem a
szomszédhoz…
– Megjöttem – mondta János a konyhába lépve, teljesen fölöslegesen.
– Ne melegíts kaját, nem vagyok éhes.
Karolina bosszúsan pillantott rá, összevonva a szemöldökét. Ilyen
még soha nem fordult elő a közös életük során! Hisz az egyik
mindennapos szertartása volt, hogy hazaérve azonnal meleg ételt kért, ha
éppen nem mentek el máshová vacsorázni.
Visszafordult a tűzhelyhez, hogy kikapcsolja.
– Történt valami? – kérdezte hátra sem fordulva.
– Nem. Semmi olyan, ami ne történne majd mindennap – jött a válasz.
Karolina megpördült, mert János ezt annyira máshogy mondta, mint
megszokta. Üres volt a hangja, csak úgy kongott, mintha teljesen máshol
járna.
– Menjünk el a kávézóba – nézett kifürkészhetetlen arccal a
feleségére.
Karolina elképedt. Erre sem volt évek óta példa! Tény, hogy
korábban gyakran elugrottak együtt kávézni, vacsorázni, de az utóbbi
időben soha. Nem is beszélgettek. Minek mentek volna még egy kávézóba
is, ahol semmit nem lehet csinálni, csak inni a kávét és beszélgetni?
– Minek? – kérdezte végül.
– Beszélni szeretnék veled.
– Itthon nem tudsz?
– Nem. Szeretnék elmenni a kávézóba – mondta a férfi, és már ment
is vissza a garázsba.
Karolina megijedt. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.
Jánosra nem jellemző a meglepetés. Komoly mondandója lehet, ha itthon
nem akarja előadni.
Első gondolata az volt, hogy kirúgták. A második rögtön Gabi.
Úristen, csak nem most fogja bevallani, hogy beleszeretett a
szomszédasszonyba? Feszülten szedte össze magát, majd kilépett a házból,
és a járdán várta, amíg János kiáll a garázsból.
A rövid utat csendben tették meg. Mindketten a gondolataikba
mélyedtek, egymásra sem néztek. Az asszony tudta, hogy ez most nem
tréfa. Baj van. És ez elsősorban neki baj. János is mogorva képpel vezetett,
egyszer sem pillantott a feleségére. Csak nem mérges, amiért flörtöl
velem a polgármester és Will? Lehet, hogy féltékeny? – merült fel a
nőben, de aztán elvetette a dolgot. Nem hitte, hogy János rettenetesen
féltené a szerelmüket. Ami nincs is.
Hamar megérkeztek, helyet is kaptak rögtön a kis kávézóban, kint a
teraszon. A balzsamos levegő belengte a kiülős helyiséget. A korláton
mindenütt virágládák sorakoztak, tele pipirózsával, de Karolinát most sem
érdekelte a szépségük. Letelepedtek a kis, mozaikokkal kirakott,
mediterrán stílusú, kétszemélyes asztalkához, kértek két hosszúkávét.
Balajtiné szorongott. Izzadt a keze, sőt egy kicsit remegett is, amint
elegáns mozdulattal a szájához emelte a csészét. Várakozón tekintett a
férjére. János szokása szerint teletömte a kávét cukorral, megkavarta,
teljesen fölöslegesen – ennyi cukor egyszerűen nem tudott feloldódni
benne –, aztán egyenesen a felesége szemébe nézett.
– Te is érzed, Karol, hogy ez így nem mehet tovább? Egyszerűen
olyanok vagyunk, mint az idegenek: teljesen elhidegültünk egymástól –
kezdte, s kavart még egyet a fekete folyadékon, hátha mégis fel tudja
benne oldani a cukrot. Aztán folytatta: – Nem vagyok boldog, és te sem.
Egy ideje már gondolkodom azon, hogy valamit tennünk kellene, mert
úgy látom, hogy se te, se én nem így szeretnénk leélni az életünk hátralevő
részét.
Karolina figyelt. Hirtelen bizakodni kezdett, hogy János esetleg a
házasságuk megmentése érdekében próbál lépéseket tenni, ezért
egyetértőn bólogatott. De hamar rájött, hogy hiú reményt táplált.
– Változtatnunk kell az életünkön, hogy a még hátralévő húsz-
huszonöt évünket boldogan éljük le! – jelentette ki a férfi, aztán
elhallgatott.
A csend megfeszült közöttük, szinte tapintható volt mindkettejük
idegessége. János kinézett a korláton át a városka főterére, ahol gyerekek
játszottak, emberek sétáltak, együtt, egymásba karolva, vagy csak
hallgatva a másikat. Átnézett a padra, ahol egy idős nő ücsörgött magában,
aztán a kutyasétáltató fiatal lányra, majd vissza Karolinára.
– Váljunk el – vetette oda, és elfordult. Nem akart a felesége szemébe
nézni.
Karolina először nem fogta fel, hogy mit mondott. A lelke mélyén
erre is számított, de nem akarta elinni, hogy ez mégis meg fog történni.
Ezzel a lehetőséggel nem akart foglalkozni. Ezt a mondatot ő akarta
kimondani. Csak nem most, hanem két év múlva, amikor már lesz hová
mennie.
 Rámeredt a férjére, de szinte nem is látta, csak az őszes szakállát a
szája körül, mely kimondta az ítéletet.
– Micsoda? – kérdezte bambán. Úgy érezte, letaglózták, és ott rögtön
szívinfarktust kap, vagy agyvérzést. Mindegy. Valami halálosat.
– Azt mondtam, hogy váljunk el – ismételte meg János. – Nem lehet
így élni, és azt gondolom, hogy nincs semmi, ami ezt a házasságot
megmenthetné.
– Nem hagyhatsz el! – suttogta a nő, és a rémület könnyei gyűltek a
szemében, melyeket szokásos önuralmával visszatoloncolt a
könnycsatornáiba.
– De igen, Karol, elhagyhatlak. A te érdekedben is. Új életet
kezdhetsz, találhatsz még valakit, akivel szeretitek egymást, és nem kell
egy olyan emberrel élned, akivel már csak vegetálsz. Aki nem tud
érzelmeket adni neked. Már nem szeretlek. Te sem szeretsz engem, de ez
nem hiszem, hogy újdonság számodra.
– János! – hörögte a nő. – Ennyi év után nem hagyhatsz csak úgy
magamra! Ezt egyszerűen nem teheted meg! És ne hivatkozz arra, hogy
nekem is jobb lesz. Honnan tudhatnád, hogy nekem mi a jó? – élesedett
meg hangja. – A kurváddal akarsz együtt élni? Ez az oka?
János nem válaszolt azonnal. Meglepetten nézett a feleségére.
– Tudsz róla? Egyébként ne nevezd kurvának! Nagyon rendes
asszony.
– Persze hogy tudok. Azt hitted, nincs szemem? Csak éppen nagyon
rosszul fogsz vele járni. Ő sem szeret téged, csak kihasznál. Nem te
kellesz neki, hanem a pénzed – Annyi rosszindulattal fröcsögte, amennyit
csak bele tudott sűríteni rövid mondandójába.
– Ne legyél közönséges, nem így ismerlek. Nem a pénzemet akarja,
de mindegy is. Nem szeretném veled kitárgyalni az ügyet. A lényeg az,
hogy válni akarok, ezt értsd meg! Néhány hétig még együtt kell élnünk, de
azt akartam, hogy tudj róla. Már nem bírtam tovább hazudni. Szeretném,
ha megértenél, és átgondolnád a helyzetet. Üdvös lenne, ha te magad is
rádöbbennél, hogy mindkettőnknek jobb lesz így.
– Üdvös? – kiáltotta Karolina kivörösödve, nem törődve azzal, hogy
a körülöttük ülők mind feléjük kapták a fejüket.
Felpattant, és kirohant a kávézóból. Futott hazafelé, épp, mint amikor
Willbe ütközött. Futott, mert nem tudta, mitévő legyen, mi a helyes.
Könyörögjön? Tartsa magát?
 Teljesen leizzadva ért haza. Berontott a házba, és kitört belőle a
zokogás. Összegömbölyödött a nappali kanapéján úgy, hogy még a cipőjét
sem húzta le, a fejét nyöszörögve a díszpárnába temette. Nem sírt. Egy
csepp könnyet sem bírt ejteni, és ez nagyon kínozta. Nem a házasságát
sajnálta, nem is azt, hogy elhagyja a férfi, akire mindent ráépített, hanem a
tehetetlenség, kilátástalanság és a félelem gyötörte. Rettegett a jövőtől.
Semmije nincs, és már esélye sincs, hogy legyen addig, mire egyedül
marad.
Tehetetlen dühében a párnát ütötte, olyan erővel, mintha legalábbis a
férje fejét csépelné. Miután lecsillapodott, már bánta, hogy nem hallgatta
végig Jánost. Talán mondott volna valami biztatót. Például, hogy nem kell
elköltöznie, vagy tetemes asszonytartást kap, hogy megnyugtassa a
lelkiismeretét. Nem várta meg, hogy a férje bármit is megmagyarázzon,
inkább elrohant, hogy enyhüljön a feszültség. De nem enyhült.
Összeszedte magát, és felállt a kanapéról. Lezuhanyozott és átöltözött.
Nem akarta, hogy János ilyen nyomorultnak lássa. Egyenlő partnerként
akart mutatkozni, amikor hazaér.
Csakhogy nem jött haza. Karolina éjfélig várta, hogy nyíljon az ajtó,
de nem nyílt. Újra átöltözött, felvette a hálóingét, és bebújt az ágyba. A
megszokott mozdulatok megnyugtatták, az elmúlt órák várakozása pedig
új ötleteket adott arra, miként fordíthatná vissza a férjét.
Hajnali kettő körül nyomta el az álom, és remélte, hogy a stratégiája
beválik. Nem kellett ehhez más, csak az, hogy Tábori Attila felgyorsítsa az
eseményeket.
Reggel tűkön ülve várta a sármos rabot. Beszélnie kellett vele az új
fejleményekről, és a megoldásról is, melyet érzései szerint megtalált.
Amikor a férfi belépett, egyből letámadta.
– Láttam tegnap, hogy jól mentek a dolgok – kezdte.
– Igen. Elég jól – mondta zárkózottan Attila.
– Nos, történt tegnap este ez meg az, szóval fel kell gyorsítanunk a
kivitelezést – tördelte Karolina a kezét. – Kér egy kávét?
– Kérek – mondta a férfi, és leült a teraszon. Az elmúlt napokban egy
kicsit lazább lett. Mióta tudta, hogy bajban hiszi magát a nő, már nem
tartotta olyan mereven a távolságot.
Az asszony térült-fordult, és már meg is jelent a két gőzölgő
csészével. Ő is leült, és kertelés nélkül belefogott.
– Úgy látszik, jól gondoltam, mert a férjem kijelentette tegnap, hogy
el akar válni. Nem is aludt itthon. Nagyon remélem, hogy nem Gabinál
töltötte az éjszakát.
Igyekezett összeszedettnek tűnni, érzelemmentesnek. Esze ágában sem
volt kimutatni, mennyire megviselte az éjszaka. Egyébiránt nem is kellett:
látszott rajta, hogy nem sokat aludt, és a bedagadt szemei is jelezték, hogy
órákon át gyötrődött.
– Arra szeretném kérni, hogy ma este, a fűnyírás után, csókolja meg
Gabit az ajtóban. De minimum egy ölelést hozzon össze.
A férfi egy pillanatig nem szólt. Beleivott a csészébe, és csak utána
válaszolt:
– Azért ez elég gyors iram, nem gondolja? Még csak tegnap
ismerkedtem meg a szomszédasszonyával. Nem biztos, hogy nyilvánosan
csókolózna velem…
– Meg kell oldania! Fontos! Le kell lepleznem Gabit a férjem előtt,
hogy lássa, kivel van dolga!
– Értem én, de ezt akkor sem lesz könnyű kiviteleznem.
– Nekem az is elég, ha nem kéri a beleegyezését, csak hirtelen
elkapja. A lényeg, hogy látványos legyen. Nagyon fontos! –
nyomatékosított Karolina. – Ez az egyetlen esélyem. Sajnos túl gyorsan
haladnak a dolgok, és János nagyon eltökélt.
– Rendben, megpróbálom – mondta a férfi halkan, maga elé meredve.
– Van valami egyéb kívánsága? – kérdezte kicsivel később, enyhe
iróniával a hangjában.
– Semmi. Sőt! Ma munka sincs, mindent elvégzett. Úgyhogy inkább
gondolja ki, hogyan veszi rá Gabit a csókra. Azon is elmerenghet, miként
kezdi újra felépíteni a cégét. Már csak két hónapja van a szabadulásig. Ott
a laptop a nappaliban, használja bátran!
Attila rámeredt a nőre. Valóban ennyire komolyan gondolta, hogy
beszáll egy közös vállalkozásba egy vadidegennel? Igen. Valóban. A férfi
érezte, hogy a kétségbeesése mellett próbál logikusan gondolkodni,
igyekszik biztosítani a jövőjét.
Megsajnálta Karolinát. Képes rábízni az összekuporgatott pénzét egy
börtönviselt emberre, aki még csak túl kedves sem volt hozzá.
18.
– Van valami kaja? – rontott be Áron a házba, és ledobta a
sporttáskáját. Fociedzésről jött, Gabi tudta, hogy nagyon éhes lesz. A fiú
csapzott haja és kipirult arca is arról árulkodott, hogy az edző ma is jó
alaposan megdolgoztatta őket. Milyen jóképű gyerek! – gondolta, és
elmosolyodott.
– Persze – mondta, és már tette is a gyerek elé a nagy tányér sült
csirkemellet krumplival, káposztasalátával.
Áron azonban nem kezdett hozzá, fülelt.
– Mi ez a zaj? – pattant fel, és a terasz felé indult. Megállt az ajtóban,
majd meglepett képpel visszafordult. – Ez Karolina embere, és itt nyírja a
füvet – állapította meg elkerekedett szemmel.
– Igen – válaszolta Gabi egyszerűen. – Karolina volt olyan kedves, és
átküldte, hogy nálunk is tegye rendbe a gyepet.
– Oké – telepedett vissza a gyerek. Teljesen kielégítette a magyarázat.
– Legalább nem nekem kell. – Nekilátott az ételnek, az anyja pedig leült
vele szemben, és nézte. Áron úgy lapátolta a kaját, ahogy csak a kamaszok
tudnak falni: szinte habzsolta az ételt.
– Figyelj, Áron – kezdte Gabi. – Ugye tudod, hogy velem mindent
megbeszélhetsz?
A fiú felnézett, de nem hagyta abba az evést.
– Persze. Tudom – mondta teli szájjal.
– Jó. Csak azt akartam, hogy tudd. Bármi problémád akad, csak szólj,
és közösen megoldjuk. Rendben?
– Rendben – motyogta a gyerek, és lapátolt tovább.
Gabi azt remélte, hogy ezzel elindítja kettejük közt a kommunikációt,
de úgy tűnt, ha nem kérdez rá egyenesen, soha nem tudja meg, hogy
szerelmes-e a fia, vagy csak szórakozik a lányokkal.
– A lányügyeket is – pendítette meg.
– Oké – mondta lassan a fiú, és fürkészni kezdte az anyját. – Mire
gondolsz?
– Hát arra, hogy ha esetleg van egy barátnőd, akkor szívesen
megismerném. Nyugodtan elhívhatod hozzánk – mosolygott rá Gabi.
– Jó. Majd szólok, ha aktuális – bólogatott. – Anya! Mostantól itt lesz
a kertész?
 – Nem hinném. Csak füvet nyírni jött – válaszolta a nő, és az üveges
teraszajtó felé pillantott.
Amint hazaért az iskolából, nyomban megjelent Attila. A nő most is
azt érezte, mint előző nap: szíve szerint rávetette volna magát.
– Helló! – köszönt a férfi, és közel lépett hozzá.
– Helló! – suttogta a nő, és nem lépett hátrébb.
Sistergett közöttük a levegő, cikázott az elektromosság. Gabi tudta,
hogy Attila ugyanazt érzi, amit ő. Olyan vágyat látott a szemében, melyet
még a férje tekintetében sem – legalábbis az utóbbi években már biztosan
nem.
– Akkor – kezdte halkan a férfi. – Lenyírnám a füvet.
– Oké – tért magához a nő. – A szerszámos házban van a fűnyíró,
hátul.
Beljebb lépett az előszobában, és a falról lógó kis kulcsot odaadta a
férfinak. Véletlenül (vagy mégsem?) összeért a kezük. Gabi testén villám
cikázott át, s noha tudta, hogy gyorsan el kellene húznia, a végtagja nem
engedelmeskedett. Attila átfogta a kulcsot tartó kezet, és mélyen a szemébe
nézett.
– Van valami fejlemény? – kérdezte Gabi zavarában.
– Van – mondta a férfi, és lassan átvette a kulcsot. – Az új feladatom,
hogy megcsókoljam.
– Igen? – érdeklődött a nő, minden észérvet sutba dobva.
– Igen – jött halkan a válasz. – Ön szerint menni fog?
– Nos, gondolom…
Gabi mosolygott, élvezve a gondolatot, de aztán hirtelen felfogta,
hogy mit csinál.
– Vagyis mit beszélek! Dehogyis! – fordított egyet előző mondatán.
– Ez biztos? – nevetett fel a férfi. – Tudja, ezt muszáj megtennünk.
Nekem nem nagy áldozat – vigyorgott szemtelenül. – És önnek?
– Na, menjen, és nyírja a füvet! – legyintett felé Gabi. Tetszett neki ez
a játékos flört és a folyamatos izgalom. – Mindjárt hazaér a nagyfiam
fociedzésről.
És Attila most a füvet nyírta. Áron pedig nem nyilatkozott a csajáról,
viszont nem zavarta, hogy Attila a füvet nyírja. Sőt, még örült is, hogy
megszabadult a nemszeretem munkától.
Gabi újra a terasz felé pillantott. Felállt, és kivett egy ásványvizet a
hűtőből, majd töltött egy pohárral, és kisétált a kertbe.
 – Hoztam egy kis vizet. Biztosan megszomjazott – mondta.
A férfi leállította a fűnyírót, és átvette a pohár vizet. Egy hajtásra kiitta
a gyöngyöző folyadékot, majd hálásan nézett a nőre.
– Tikkasztó meleg van. Fülledt.
Ezt olyan pillantással kísérte, hogy Gabi nyomban a fülledt erotikára
asszociált, és negyvenhét éves létére belepirult.
– Az. Korán jött a kánikula. Az ember már nem tudja, mit vegyen le
magáról…
– Én azért tudnám! – vigyorgott megint a férfi, aztán Gabi zavarát
látva felnevetett. – Ne mondja, hogy ezt nem direkt fogalmazta meg így.
– Nem, nem, dehogy – ellenkezett a nő, de közben ismét elvörösödött.
– Ezt szokták mondani, amikor nagy meleg van.
– Persze – hagyta helyben a kertész, de a vigyor nem akart eltűnni az
arcáról.
Mennyire szexi, amikor nevet! – gondolta Gabi. – Szexi és férfias a
szeme körüli ráncokkal, és azzal a vikingesen szőkés hajával. Istenem,
totál odavagyok érte!
– Na jó, akkor megyek – mondta hangosan.
– Még nem beszéltük meg a csókot – állította meg a férfi. – Tudja, a
feladatom…
– Tudom – emelte az ég felé a szemét Gabi, mintha legalábbis
megterhelő lenne a számára a feladat. – Mi a pontos elképzelés?
– Búcsúzóul az ajtóban minimum meg kell ölelnem, de a csók
hatásosabb. Ha nem akar beleegyezni, akkor kérdés nélkül kell elkapnom.
– Ne mondja! – hüledezett a nő. – Ki kell erőszakolnia egy csókot?
– Legalábbis egy csóknak látszó testhelyzetet – bólogatott. – Karolina
nyilván épp akkor akarja a férjének megmutatni, hogy ön nem érdemli
meg a szerelmét.
– Értem – mondta Gabi, és válasz nélkül otthagyta a férfit. Csak nem
mondhatja neki, hogy oké, csókolózzunk a bejárati ajtóban ország-világ
szeme láttára… Bár boldogan megtette volna, és talán meg is teszi. Így
legalább ráfoghatja a projektre az egészet.
Ez a rohadt kényszer! – kuncogott magában. – Ez visz rá a bujaságra!
– Anya! Mit keres itt az a pasas? – várta a teraszajtóban a kisebbik
gyerek. Dávid éppen megjött a szokásos biciklizésből, és érdeklődve
nézett az anyjára. Nem számonkérő hangon kérdezte mindezt, csupán
valódi érdeklődéssel.
 – Füvet nyír, édesem – felelte lazán Gabi. – Amint látod.
– Aha! – hagyta helyben a fiú. – Hogyhogy?
– Karolina néni küldte, mert nála most nincs munka.
– Aha! – tartotta kordában a szókincsét Dávid, és továbbra is figyelte
Attilát. Aztán bőbeszédűbb lett. – A suliban mondták, hogy vannak a
városban bűnözők. Az a nő is, aki Bálint atyánál dolgozik… Ez az ember
egy rabló? Vagy gyilkos? A többiek szerint biztos, mert olyan brutálisnak
látszik.
Gabi izgalmat fedezett fel a fia hangjában.
– Nem, nem is rabló, nem is gyilkos. De még csak nem is valami
kemény bűnöző. Karolina azt mondta, hogy átverték.
– Tényleg? Úgy is börtönbe lehet kerülni? – csodálkozott a gyerek, és
megvakarta rövidre nyírt kefehaját.
– Igen. Lehet. Ha elkövet valaki egy hibát, más pedig kihasználja és
ellene fordítja.
– Honnan tudod, hogy nem gyilkos?
– Tudom. A polgármester nekem is elmondta, hogy az ideköltöztetett
emberek nem erőszakos bűnözők – magyarázta az anya. – Többnyire
gazdasági bűntetteket követtek el, abból is az enyhébb fajtát. És Karolina is
elmesélt ezt-azt ennek a férfinak az előéletéről.
– Akkor beszélhetek vele? – emelte a gyerek Gabira hatalmas
őzikeszemeit.
– Miről akarsz vele beszélni?
– Hát, megkérdezném, hogy milyen a börtön, és azt is, hogy mit
sportol, hogy ilyen izmos lett – vágta rá Dávid. Gabinak olyan érzése
támadt, hogy régóta fontolgatja ezt a gyerek, és most kapóra jött neki,
hogy a saját kertjükben látja érdeklődése tárgyát. Szeretettel nézett
csenevészebb fiára, aki most árulta el neki először, hogy inkább izmos
lenne, mint okos.
Elmosolyodott. Még van ideje. A kettő pedig nem zárja ki egymást.
– Szerintem hagyjuk dolgozni! – mondta, megsimogatva a gyerek
fejét. – Nem is biztos, hogy szívesen beszél a börtönről, másrészt nem
ismerjük annyira, hogy beszélgessünk vele.
– De te is beszélgettél, sőt nevettél is vele. Láttam! – vágott az vissza.
– Akkor én miért nem…?
– Mert a nyúl szőrös és nem borotválkozik – mondta Gabi, és
megbillentette a fiú fejét. – Esetleg valamikor később, amikor már többet
tudunk róla, kikérdezheted. Most azonban menj vacsorázni, aztán sipirc a
szobádba leckét írni!
– De… – kezdte volna újra Dávid, Gabi viszont hajthatatlan volt.
– Indulj, amíg szépen mondom! – húzta össze a szemöldökét, mire a
fiú eloldalgott.
Miközben a vacsorát szedte ki, elgondolkodott a gyerek szavain.
Valószínűleg mindenki úgy okoskodik, ahogy a suliban a kölykök.
Izgalommal vegyes érdeklődéssel figyelik Attilát. A nőknek nyilván
csorog a nyáluk – ahogy neki is, ezt belátta –, a férfiak féltékenyek, a
gyerekek pedig valamiféle akciófilmbe illő bűntényt feltételeznek róla.
Pedig Gabi egyre inkább úgy érezte, hogy nem követett el semmi
megbocsáthatatlant.
Az azonban nem meglepő, hogy a férfi külseje romantikus
képzelgésre sarkallja Gesztenyéskert lakóit. Ettől függetlenül azonban
mégis börtönviselt ember, a társadalom szemében bűnöző – de hiába, ha
neki annyira bejön, hogy szinte fáj. Érezte, hogy a gyerek egyszerű
kérdései nyomán gyengül az ellenállása. Az előítélet ronda dolog, de a
legtöbb emberben él, akkor is, ha próbálja elnyomni. Sőt még akkor is, ha
oka sem volna rá. Gabi soha nem tartotta magát előítéletesnek, és igazság
szerint, ha nem lennének a fiúk, egy percig sem gondolkodna azon, hogy
berángassa-e a férfit a hálószobájába. Így azonban, két fejlődésben lévő
kamasz anyjaként, minden lépését kétszer is meggondolta. Persze
hasztalan, hisz elég volt Attila egyetlen mozdulata, vagy akár csak egy
pillantása, és ő szűzlányos zavarba jött. Elfelejtette minden kétségét, és
adta volna magát úgy, ahogy a jóisten megteremtette. Ez a kémia, amiről
az utóbbi években csak halvány emlékei voltak.
Talán tényleg beszélgetnie kellene vele. Egy beszélgetés sok
mindenre rávilágíthatna. Akár még észhez is térhetne, ha kiderül, hogy
Attila nem olyan ember, amilyennek feltételezi. Illetve a libidója
feltételezi, mert az agya sajnos abszolút használhatatlan a közelében.
Rövidesen egyedül maradt a konyhában. Dávid is a szobájába
zárkózott, ő pedig egyre izgatottabban várta, hogy újdonsült kertésze
befejezze a fűnyírást, és sor kerüljön a búcsúra.
Úgy döntött, nem tervezi meg, hogy engedi-e a csókot, vagy
megtiltja. Egyébként sem valószínű, hogy bárki látná Karolinán kívül.
Csak nem figyeli egész Gesztenyéskert az ő bejárati ajtaját? Ha pedig igen,
hát kapják be a kukkolók! Épp elegen hiszik, hogy váltogatja a férfiakat az
életében, na, most legalább alapot szolgáltat a pletykának. A nőket pedig
rágja csak szét az irigység! Mind széttenné a lábát ennek szexi macsónak,
még ha nem vallják is be.
Látta, hogy a férfi elteszi a fűnyírót, bezárja a kis szerszámost, és
ruganyos léptekkel indul a ház felé. Felkészült. A szíve a torkában
dobogott, gyorsan a mosogató felé fordult, ne lássa Attila, hogy vár rá.
– Végeztem – szólalt meg mögötte a mély orgánum. – Hová tegyem a
kulcsot?
Gabi megtörölte a kezét a konyharuhában, majd felé fordult.
– Adja csak ide – mondta, és örült, hogy a hangja nem hagyta
cserben.
A férfi hozzá lépett, megfogta a kezét, úgy tette bele a kulcsot. Gabi
elveszett. Ha már egy érintéstől ennyire kikészül, vajon szex közben
elájulna, morfondírozott, és belepirult a gondolatba.
– Mennem kell. Kikísér? – kérdezte a kertész, és mélyen belenézett a
nő szemébe.
– Ki – nyögte Gabi, és tudta, hogy ennél velősebb válasz úgysem jön
ki a száján: az elméje megint a gonosz libidó csapdájába esett.
Attila kilépett a kis előkertbe, Gabi utána, majd behúzta maga mögött
az ajtót. Tudta, mi következik. Legalábbis sejtette, de arra a robbanásra,
amit akkor érzett, amikor a férfi átkarolta, magához szorította, és először
lassan, majd sürgető vággyal birtokba vette a száját, aztán finoman a
nyakát, miközben a keze a hátán a melle vonaláig siklott, hogy egy
másodpercre megsimítsa a telt keblek oldalát – arra nem számított. Nem
számíthatott. Az érintéstől nem sok hiányzott, hogy elélvezzen. Úgy érezte,
minden sejtje lüktet, a combjai között pedig koncentrálódik ez az érzés.
Nem tudta, meddig csókolóztak. Talán csak másodpercekig, de ez idő
alatt megszűnt a külvilág, eltűnt minden félelem és kétség. Csak a csók
volt, és a két egymásra vágyó test.
– Úristen! – nyögte a férfi, és elengedte a nőt.
Gabi nem szólalt meg. Egyszerűen egy hang sem jött ki a torkán,
teljesen a csók hatása alatt állt. Elárvult, amikor a férfi elengedte.
– Gabi – simított végig az arcán Attila. – Hé!
– Igen? – kérdezett vissza a nő úgy, mint aki a víz alól bukkan föl
éppen.
– Szia! – mosolygott rá a férfi.
– Szia – felelte ő, és kezdett magához térni.
 Az ajtóban állva nézte végig, ahogy Attila kisétál a kapun, majd
visszaint. Gabi csak bólintott, aztán „a világ legtüzesebben csókoló férfija”
cím birtokosa eltűnt az utcán.
Egy kis ideig még transzban ácsorgott. Az esti szellő simogatta az
arcát, nagyokat lélegzett, próbálta lassítani dörömbölő szívét.
Nekitámasztotta a hátát az ajtónak, és keresztbe fonta a karját a melle előtt.
Azon kapta magát, hogy újra képes gondolkodni. Hát negyvenhét évesen
kell megtapasztalnia ezt? Eddig azt hitte, hogy jó volt a szex a férjével, de
ez az egy csók önmagában izgatóbb volt, mint az exével a szeretkezés.
A legfurcsábbnak mégis azt találta a saját viselkedésében, hogy egy
cseppet sem érdekelte, János és Karolina végignézték-e a szenvedélyes
jelenetet.
19.
Balajtiné a szemére szorította a kis kompakt gépet, és Gabi ajtajára
zoomolt. Már fél órája állt így az ablaknál, a függönyt kihúzta. Nem
érdekelte, hogy ki látja. Feszülten várta a fejleményeket.
Bízott Tábori Attilában. Úgy gondolta, hogy neki épp annyira érdeke
lebuktatni saját magukat János előtt, mint neki. Hisz ezáltal megteremtheti
újra az egzisztenciáját, ő pedig megtarthatja a férjét.
Várt. Már zsibbadt a keze, de nem engedte le a gépet, nehogy
elszalassza a pillanatot. Egyik lábáról a másikra állt, kezdett megfájdulni a
csípője a merev tartástól.
Aztán nyílt az ajtó. Először a férfi lépett ki, majd Gabi. A reggeli
halványzöld ruháját és egy kis kardigánt viselt. Karolina elkezdett
kattogtatni. Nem veszíthetett egyetlen pillanatot sem. Most örült csak
igazán, hogy János annak idején megvette neki ezt a kis digitális
szerkezetet, amivel gond nélkül lövöldözhetett, nem kellett előhívni.
Nem látta jól, hogy mi történik, annyira lefoglalta a fotózás. Annyit
azonban érzékelt, hogy a párocska összeborult, aztán néhány másodperc
múltán szétvált, majd Tábori Attila elindult az utcán a szállása felé.
Amint Gabi elvonult, Karolina nyomban lefutott a nappaliba, és
rácsatlakoztatta a fényképezőgépet a laptopra. Már csak azon diózott, hogy
ki is nyomtassa-e a legkompromittálóbb fotót, vagy egyszerűen állítsa be
háttérképnek. Végül is János, ha hazaeszi a fene, száz százalék, hogy
belenéz a gépbe. Ezért úgy döntött, hogy kiváló lecke lesz neki, ha kinyitva
a laptopot, a szeretője és a kertész szenvedélyes ölelkezése néz vele
farkasszemet…
Csengetett a gép, elkészült a letöltés. Az asztalhoz telepedett, és kezdte
átnézni a képeket, hogy kiválaszthassa a legjobbat. Legalább harminc fotót
készített, egymás után pörgetve szinte filmként látta a szerelmes jelenetet.
Ahogy a férfi átkarolja a vörös démont, magához szorítja, majd az ajkára
tapasztja a száját. A következő képen egymás szemébe mélyednek, és még
a nem túl jó minőségű képen is átjött, hogy szinte izzik közöttük a levegő.
– Basszus! – sóhajtott fel Karolina. – Ezt velem kellene csinálnia, nem
János kurvájával!
Most látta először ilyen helyzetben a kertészét, és bár ábrándozott
róla, a valóság azonban minden képzeletét felülmúlta.
 Elhessegette a bosszús gondolatokat, és inkább a feladatával
foglalkozott. Arra jutott, hogy montázst készít – persze nem profit, csak
olyan barkácsolósat. Néhány képet még ő is egymás mellé tudott helyezni.
Még jó, hogy megtanulta, amikor a családi fényképeket rendezgette!
Szépen, időrendben helyezte el a fotókat, úgy, hogy aki nézi a kis
összeállítást, érezze a szenvedélyt és a vágyat, ami a két embert feszíti. Na
meg őt – de ezt most inkább igyekezett kiiktatni azt agyából.
Egészen pofás montázst gyártott, majd miután elégedetten
megszemlélte művét, egy kattintással beállította háttérképnek.
– Na, ezzel is megvagyunk! – motyogta. – Most már csak jöjjön haza
János!
Reggel óta azon gondolkodott, vajon hol aludhatott. Nyilvánvalóan
nem Gabinál. Ezt nem is feltételezte, a két fiú miatt, na meg akkor már
jelentette volna neki Tábori Attila, hogy nem kivitelezhető a terv. Elég
valószínűnek tartotta, hogy kivett a városban egy szobát, hogy ne kelljen
vele töltenie az este hátralévő részét. Biztosan nem akart veszekedni.
Egyébként is elég konfliktuskerülő típus, az ilyen kemény helyzeteket meg
különösen utálja. Nem véletlenül vallotta be a szeretőjét a kávézóban.
Tudta, hogy felesége nyilvános helyen nem fog nagyjelenetet rendezni.
– Mondjuk, így is elég feltűnően távoztam – dörmögte az asszony.
Hét óra körül meglett a háttérképpel. Megint várt. Már este nyolc volt,
amikor hallotta a kocsit megállni a ház előtt. János nem hajtott le a
garázsba, az utcán parkolt. Karolina tudta, ez azt jelenti, hogy nem hosszú
időre tért haza. Beszaladt a lenti fürdőszobába, és belenézett a tükörbe,
látszik-e még az arcán, hogy mennyire megviselte az éjszaka. Nem akarta,
hogy János csúnyának vagy öregnek lássa, bár a nap folyamán egyszer az
is az eszébe jutott, hogy bazírozhatna a sajnálatára, hogy átérezze, mit tett.
De aztán arra gondolt, hogy egy szerelmes férfit csak még jobban
taszítana egy lestrapált feleség, úgyhogy jobb híján összeszedte magát.
Nem nézett ki rosszul, pláne ahhoz képest, hogy jottányit sem aludt,
ami reggel még elég rendesen látszott a szemein. A dagadás elmúlt,
segített rajta a feketetea-filter, amit egy órán keresztül tartott rajta, és
persze a hajmosás. Mindenesetre most úgy érezte, egyenrangú partnerként
tud szembenézni a férjével. Mit egyenrangú! Ezerszer jobb nőnek érezte
magát, mint amilyen pasi János valaha is volt. Sajnos azonban tudta, lehet
bármilyen csinos asszony, a külsejéből megélni ötvenhat évesen már nem
fog…
 Hallotta, amint a férje belépett az ajtón és valamit szöszmötölt.
Otthagyta a tükröt, és lassan a bejárat felé indult, hogy szembenézzen az
elkerülhetetlennel. Némi izgatott várakozást érzett, ha arra gondolt, hogy
János rövidesen felfedezi a nője csalárdságát, de ez a kis izgalom sem
tudta elnyomni a félelmét. Egy kicsit remegett a keze, mely hideg volt,
mint a jégcsap, vagy mint amikor kesztyű nélkül nyúlt a hóba télen.
János ránézett, és Karolina tudta, hogy aggodalma nem volt alaptalan,
mert a tekintetében egy cseppnyi érzelmet sem fedezett fel.
– Szia, Karol! – mondta fahangon. – Remélem, most már tudunk
értelmesen beszélni.
– Nem álltál be a garázsba – válaszolta a nő, figyelembe sem véve,
mit mondott a férje.
– Nem – jelentette ki az, de nem indokolta meg, hogy miért. Letette az
aktatáskáját, és a nappali felé indult. Karolina pedig utána, és remélte,
hogy János jó szokása szerint ránéz a laptopra. Még-férje azonban csak
leült a kanapéra. Mint egy idegen. Mint aki nem is hazaérkezett, hanem
vendégségbe egy kellemetlen helyre, ahonnan mihamarabb távozni
szeretne. – Ülj le, kérlek, és beszéljük meg a helyzetet!
– Kérsz egy kávét? – tette fel a kérdést a nő. Elbizonytalanodott. Ha
János nem néz rá a gépre, akkor a beszélgetésük nem a megfelelő irányt
veszi. Esetleg amíg ő kávét főz, a férj belekukkant a laptopba.
– Nem kérek. Késő van. Ilyenkor nem szoktam, hisz tudod – nézett
türelmetlenül. – Légy szíves, ülj le!
– Akkor főzök teát! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon
Karolina. – Addig megnézheted, nem jött-e neked e-mail!
Nem akarta ilyen direktben rávezetni a férjét a bizonyítékra, de nem
volt más választása. Meg sem várva a választ, kiment a konyhába. A háta
mögül hallotta, hogy János felsóhajt, majd feláll, és elindul az íróasztal
felé.
Esze ágában sem volt teát főzni: az ajtó mögül leskelődött. Látta,
amint a férje felnyitja a gép tetejét, majd szótlanul mered a képernyőre.
Karolina először nem tudott olvasni az arcáról. A férfi csak állt, és üveges
tekintettel bámulta a háttérképet, melyen szívszerelme éppen megcsalja.
Úgy gondolta, János nyilván sokkot kapott.
Nem bírta tovább, és visszalépett a nappaliba.
– Látod? – szólt diadalmasan, de mosolytalanul. – Ezért a ribancért
akarsz elhagyni, aki a kertésszel kefél, míg te dolgozol. Gratulálok!
 Nem tudta visszaszorítani a szavaiból a gúnyos felhangot, pedig
szerette volna. Jobban vette volna ki magát, ha inkább együtt érző a
hangja, és nem ironikus. De a győzelem megrészegítette.
János lassan emelte rá a tekintetét, szemeiben undor és némi
szánalom tükröződött.
– Szánalmas vagy, Karol – mondta olyan lesajnálóan, hogy a nő
majdnem összegörnyedt a szavak súlya alatt. – Mocskosul szánalmas vagy.
– Én vagyok szánalmas? – kiáltott fel az asszony. – Én? Én akarlak tán
elhagyni egy bárcás kurváért?
– És közönségesen viselkedsz – tetézte a férj. – Mit akartál ezzel
elérni?
– Hogy lásd, kivel van dolgod. Hogy lásd, kiért akarod elhagyni a
feleségedet, aki harminc éve a társad! Ezt akartam elérni, és el is értem.
Most már láthatod, milyen nőért dobnád el az eddigi életedet! – A nő már
motyogott a végén, mert zavarba jött attól, hogy János őt pocskondiázza a
szeretője helyett. Hát nem érti, hogy megcsalták, hogy kihasználták? Még
őt bántja? Őt, aki meg akarja menteni élete legnagyobb baklövésétől?
A férfi elhúzta a száját, és ellépett a géptől.
– Tudod, mi a legviccesebb? Hazajöttem, hogy megbeszéljük a
továbbiakat. Hogy megértessem veled: mindkettőnknek jobb lesz, ha
különválunk. Hogy megmondjam, nem hagylak magadra, mert tudom,
hogy nem boldogulnál nélkülem. És erre te ezzel a mocsokkal vársz! Ez
jellemző rád, Karol! Ez a kisstílűség, amit folyton a merev eleganciád
látszata mögé rejtesz, de azért az igazi önmagad mindig előbújik.
A gunyoros hangtól Karolina még jobban összezsugorodott. Most
döbbent rá, hogy elvesztette a férjét. Tényleg elvesztette, és a mesterkedése
csak rontott a helyzetén.
– Hát meglepetésem van a számodra – folytatta a férfi, miközben a
ruhásszekrénye felé tartott. – Nem Gabi miatt hagylak el. Évek óta mást
szeretek, de az a valaki nem a szomszédasszony. Hogy lehetsz ennyire
vak? Ennyire hülye ráadásul, hogy azt hiszed, az orrod előtt csallak meg,
pont a szomszéddal? Persze! – legyintett. – Az soha nem érdekelt, hogy
mit gondolok, mit érzek, mit csinálok, csak a saját érdekeidet tartottad
szem előtt. Most sem azért harcoltál, hogy engem visszakapj, csak a velem
együtt járó kényelemért küzdöttél, igaz? Hát, arról lemondhatsz. Úgyhogy
hiába bérelted fel a bűnöző kertészedet, hogy lebuktasd az állítólagos
szeretőmet.
 – Nem Gabi? Nem? – hüledezett Karolina. – Akkor ki? Ki az?
– Régóta szeretjük egymást Judittal – mondta egyszerűen a férfi,
miközben egy sporttáskába dobálta a ruháit.
– Judit? – döbbent meg a nő. – A kövér titkárnőd?
– Igen. Judit, a titkárnőm. Aki megért, aki mindig mellettem állt,
akivel tudok beszélgetni, és aki szeret, mióta csak együtt dolgozunk.
Ellentétben veled.
Karolina úgy érezte, mintha letaglózták volna. Hogy nem vette
észre!? Hogy nem tűnt fel neki ez a viszony?
– Ezt soha nem gondoltam volna – nyögte ki. – Az a nő egy slampos
hájtömeg… Legalább jobb nőt találtál volna, vagy fiatalabbat… De hogy
egy ilyenért elhagysz, rohadt megalázó!
– Még mindig nem érted? – nézett rá János. – Lehet egy nő bármilyen
csinos, ha belül rohad. A bűz egy idő után átüt a mutatós burkon. És bizony
ez fordítva is igaz. Na, ez a te bajod! Azt hiszed, nem vettem észre, hogy
nem vagyok neked elég jó? Soha nem is voltam. Tudom, hogy miért jöttél
hozzám, és azt is tudom, én annak idején miért vettelek el. Akkor még úgy
hittem, hogy van összefüggés a külső és a belső szépség között. Ma már
tudom, hogy nincs. Meg kellett tapasztalnom. Mellesleg mindig is
tetszettek a teltebb nők… Sokat tanultam melletted, és jobb, ha tudod, a
férfiak sem olyan egyszerűek, mint hiszed. Csak nekünk időbe telik a
felismerés, és nem traktáljuk a fél világot a gondolatainkkal. Aztán
egyszer csak találkozunk egy emberrel, aki ráébreszt: nem muszáj
beletörődnünk abba, hogy az életünk egy rakás szar.
Karolina emésztette a hallottakat. Szinte gyomorgörcse volt attól,
hogy ilyen csúnyán mellétrafált, attól meg pláne, hogy minden elveszett,
amiért az utóbbi hetekben küzdött. Vesztesnek, nyomorult vesztesnek
érezte magát.
– Mégis mikor döntötted el, hogy elhagysz?
János nem gondolkodott, nyomban rávágta a választ:
– Amikor Emi elhozta a fiúját. Akkor döntöttem úgy, hogy neki már
nincs szüksége arra, hogy a szülei együtt legyenek. Nem ártok neki, ha
felvállalom a másik életemet. Emellett azt láttam, hogy kezdesz magadra
találni, ki is virultál egy kicsit. Azt gondoltam, te is úgy találod, hogy
változtatnunk kell.
– A másik életedet… – ismételte a nő halkan. – Mióta van másik
életed?
 – Nem mindegy? Évek óta. Csak Emília miatt maradtam veled, és
tartottam fenn a látszatot.
– Évek óta… – ismételte megint magába roskadva és hitetlenkedve
Karolina. És ő ebből semmit nem vett észre! Azt hitte, csak elhidegültek
egymástól, és mint sok házaspár, életük végéig unják majd egymást szép
csendesen.
János végzett a pakolással, és megállt a szoba közepén.
– Nézd, Karol! Sok évet töltöttünk együtt, de ezt a mai akciódat még
le kell rendeznem magamban valahogy. Ha átgondoltam a helyzetet,
jelentkezem… Vagy én, vagy az ügyvédem – tette hozzá úgy, hogy rá sem
nézett a feleségére. – Most elköltözöm. Számíts rá, hogy el akarom adni a
házat.
– Micsoda? – csattant fel a nő. Ha János ostorral csap rá sem fájt
volna jobban neki, mint ez a pár szó. – Ezt hogy képzeled? És én? Velem
mi lesz?
Férje az ajtó felé fordult, és elindult kifelé.
– Tudtommal a ház az enyém, és nem akarok ide visszajönni. Az,
hogy veled mi lesz… nos… valami majd lesz – mondta érzelmek nélkül,
és kilépett az előkertbe. Nyugodt léptekkel sétált a kocsijához. Egyszer
sem fordult hátra.
Karolina az ajtóból nézte, és érezte, hogy elönti a kétségbeesés. Még
sokáig állt ott, bénán, lefagyva a döbbenettől, majd nehézkesen,
imbolyogva, mint akit mázsás teher nyom, visszavánszorgott a konyhába.
Milyen jó lenne most ordítani! – gondolta, de aztán inkább gépies
mozdulatokkal feltette a teavizet a tűzhelyre, egy csészét vett elő, aztán a
pultnak támaszkodva várta, hogy felforrjon a víz. Az agya kiürült. Abban a
pillanatban csak ürességet érzett. Reménytelen ürességet, és azt, hogy
nincs oka rá, hogy éljen. Nem azért, mert János megcsalta, hanem mert a
fél élete hazugság volt.
Nem sírt. Száraz szemmel bámulta a korzikai mintázatú apró csempét,
mely a pult és a szekrény között húzódott. Hirtelen bevillant neki, hogy
nyilván sokkot kapott. Aztán az is, hogy de jó volna most egy barát. Egy
igazi, szívbéli, akinek elpanaszolhatná, milyen rútul és érdemtelenül bánt
el vele a férje. Aki vigasztalná, hogy János egy seggfej, és meg is érdemli,
hogy egy túlsúlyos macával töltse az életét. Ő pedig örüljön, hogy
megszabadult ettől a totyakos lúzertől… De neki egy barátja sem volt.
Ismerősei persze igen, de egy olyat sem talált volna közöttük, akinek
kiönthette volna a szívét.
A víz bugyogása térítette magához. Lekapcsolta a tűzhelyet, de nem
készítette el a teát, inkább hagyta az egészet, és a hálószoba felé vette az
irányt. Úgy, ahogy volt, ruhástul befeküdt a vetett ágyba, és
összegömbölyödött, mint kislány korában, amikor bántotta valami.
20.
A hajnal ébren találta. Nem kelt fel. Feküdt felöltözve az ágyban,
nyakáig húzott paplannal, és vacogott. Didergett a fáradtságtól, az
ürességtől, és elveszített élete járt a fejében. Mi lesz vele? Mi lesz a sorsa?
Hallotta, hogy Attila kinyitja a kertkaput, de nem mászott ki a takaró
alól. Összegömbölyödve feküdt, úgy, ahogy éjszaka. Talán meg sem
mozdult órák óta. Nem érzett fájdalmat, csak ólmos fáradtságot.
Attila kopogtatott a teraszajtón, de nem reagált. A kopogás egyre
sürgetőbb lett, hangos és gyors, mintha egy hatalmas kalapáccsal ütötték
volna a fejét. Lassan kikászálódott, magára húzta a köntösét, és lebotorkált.
Félt, hogy a kertész betöri az ajtót.
Megállt az üveg mögött, és rábámult a férfira. Attila döbbent tekintete
tükörként mutatta, milyen szörnyű állapotban lehet. Kikattintotta a zárat, de
nem nyitotta ki az ajtót. Megfordult, és a konyha felé vonszolta magát. A
férfi belépett.
– Karolina! Mi történt magával? – hallotta az aggódó hangot, de nem
állt meg. A tegnapi teavíz a tűzhelyen maradt, bekapcsolta alatta az égőt. –
Karolina! – szólította újra a kertész.
Balajtiné hirtelen megfordult, és a férfi szemébe nézett. Az szinte
hátrahőkölt. A csinos, ápolt ötvenes nő helyett egy öregasszony nézett vele
farkasszemet. A haja kócosan lógott, az arca gyűrött, puffadt és ráncos
volt, a szemei pedig üresek, mint egy zombinak.
– Hogy mi történt? – kérdezte a nő fáradtan, aztán közelebb lépett a
másikhoz. – Most már nevethetnek rajtam Gabival! Mert eddig is csak
nevettek, igaz? Vén hülye vesztes. Igaz? – és csak úgy sistergett a hangja.
Vagy csak ő érezte úgy, hogy sistereg.
Attila a fejét csóválta.
– Senki nem nevet magán. Megmondja, mi történt?
– Nos – fordult vissza a bugyogó teavízhez a nő –, Jánosnak nem
Gabi a szeretője, hanem a titkárnője. Elhagyott, és el akarja adni a házat.
Csak ennyi történt. Nemcsak a férjemet veszítettem el, hanem a házamat, az
eddigi életemet. Az értelmet az életemben, mindent. – A végére már szinte
suttogott.
– Sajnálom – mondta a férfi, és a hangjában valóban sajnálat csengett.
– Segíthetek valamit?
 – Egyszerűen hagyjon békén! – mondta Karolina, még mindig háttal.
Akkurátus mozdulatokkal elkészítette a teáját, és mire megfordult, Attila
már eltűnt.
Teltek a napok. Lassan engedett a bénultság, kezdte összeszedni
magát. János nem jelentkezett, pedig már több mint egy hete történt, hogy
otthon járt. Néha kinézett az ablakon, csak úgy rutinból: nem nagyon
érdekelte, hogy mi folyik az utcában. Látta, hogy Gabi és Attila gyakran
beszélgetnek, mosolyognak, figyelte, hogy izzik köztük a levegő, de nem
érzett semmit. Még irigységet sem.
Depressziós vagyok – gondolta.
Keveset evett, azt is csak a mardosó gyomorfájása miatt. Le is
fogyott, az arca is beesett. Kerülte a tükröket: ha véletlenül megpillantotta
magát, egy vénasszony nézett rá vissza.
Attilával keveset beszélt, csak a legszükségesebbeket. Egy hét
elteltével azonban kezdtek újra visszatérni a gondolatai. Az ürességet
megszokta, vagy átlépett rajta. Nem tudta, de észrevette, hogy újra forog
az agya.
Egy nap a postás levelet hozott. Alá kellett írnia átvételkor. Tudta,
hogy mi lehet benne, de nem tiltakozott, átvette. Igen, jól gondolta: a válási
papírokat rejtette a boríték. Kiterítette maga elé, aztán sokáig csak nézte.
– Íme, új szakasz kezdődik – motyogta, és eleredtek a könnyei. Tudta,
hogy ezek a könnyek gyógyítják, ezért hagyta, hogy teljesen átjárja az
elkeseredés és a gyász. Meg kellett gyászolnia az elmúlt harminc évet, el
kellett engednie a reményeit, hogy új reményeknek adhasson helyet a
lelkében. Órákig sírt, aztán elaludt.
Másnap kipihentebben és nyugodtabban ébredt, mint az elmúlt
hetekben bármikor. Felöltözött, és amennyire tudta, rendbe hozta az arcát.
Végignézett magán, és gúnyos mosolyra húzódott a szája. Néhány hete
még önelégülten gondolta, hogy a térdei kevésbé lógnak…
– Istenem, mennyire lényegtelen, hogy kinek mennyire lóg a térde! –
sóhajtotta. A dagadt Judit térdei nyilván hájasak, mégis el tudta szeretni a
férjét. – Kicsi dolgok, lényegtelen dolgok, érdektelen dolgok… –
motyogta.
Nem ment ki Attilát üdvözölni. Rendet tett a lakásban, a gondolatait
próbálta elterelni a házimunkával. Nehezen ment, hisz máson sem
kattogott az agya, mint azon, hogyan fogja fenntartani magát, ha a válás
hivatalos lesz. János még nem nyilatkozott a ház eladásával kapcsolatban.
Semmi híre nem volt róla, csak az, hogy ügyvédet fogadott, aki nyomban
beadta a válási papírokat… Nagy erővel súrolta a konyha padlóját, most
valahogy piszkosabbnak látta, mint eddig bármikor: egyszerűen nem
elégedett meg egy sima felmosással. Pedig tudta, hogy teljesen
fölöslegesen töri magát, ez már nem az ő otthona. Egyik napról a másikra
eltűnt belőle az otthon érzése, hideg szállás lett csupán.
Már a körömkefét készült kihozni a fürdőből, hogy még alaposabban
felsikálja a mediterrán téglalapokat, amikor csörgött a telefonja. Először
nem akarta felvenni, de aztán győzött a megszokás. Ránézett a kijelzőre, és
látta, hogy János keresi. Nagyon lassan nyomta meg a zöld gombot, a vére
a fülében dobolt. Úgy érezte, egy kicsit meg is süketült. Távolról hallotta a
férje hangját:
– Karolina! Megkaptad a papírokat?
– Meg – válaszolta keményen. Minden erejét beleadta, hogy ne
remegjen a hangja.
– Rendben. A ház eladását átadtam egy ingatlanosnak. Számíts rá,
kérlek, hogy jelentkezni fog.
– Értem – felelt kicsit kevésbé keményen a nő. A házeladás
érzékenyebben érintette, mint a férje csalárdsága.
– Figyelj! – folytatta János hivatalos hangnemben. Karolina úgy
érezte, mintha egy idegennel beszélne. – Gondolkodtam. Tisztában vagyok
vele, hogy el vagy keseredve, és nem tudod, mitévő légy. Megnyugtatlak,
nem hagylak fedél nélkül. Amíg a házat áruljuk, benne lakhatsz, ha akarsz.
Utána pedig az ára egy részéből veszek neked egy lakást. Emellett egy
bizonyos kisebb összeget is utalok minden hónapban valamiféle
asszonytartás címen. Ettől azonban még valószínűleg dolgoznod kell, mert
az igényeidre kevés lesz.
– És mit dolgozzak? – kérdezte fagyos hangon.
– Amit más. Keress állást! Butikban eladó vagy bébiszitter
különösebb gyakorlat nélkül is lehetsz – ajánlotta, és Karolina érezte,
hogy komolyan is gondolja.
– Kösz a tippet! Majd utánanézek, hogy nem kell-e új házvezetőnő
Bálint atyának. Arra talán még jó vagyok. Bár… ő a fiatalabbakat szereti…
Ha hanggal ölni lehetett volna, János már kétségtelenül nem él.
Karolina azonban némileg megnyugodott. Nem marad fedél nélkül, és van
egy kis pénze is, amit persze odaígért Attilának. Valóban…
– Van már ügyvéded? – János figyelmen kívül hagyta a vitriolos
megjegyzést. – Szeretném mihamarabb lebonyolítani ezt az egészet.
Mindkettőnknek jobb, ha nem húzzuk a végtelenségig.
– Nincs.
– Akkor keress egyet, légy szíves! A jogászok majd minden részletet
pontosítanak – fejezte be a beszélgetést a férj.
Karolina kinyomta a telefont, és a konyhaasztalra dobta. Ennyit
jelentett a férjének harminc együtt töltött év. Egy kis lakást, valami
nevetséges havi apanázst és egy rövid telefonhívást. Ennyi.
Megborzongott, pedig a lakásban legalább huszonöt fok volt.
Magára kanyarította a szürke cirmos kardigánját, és a teraszhoz sétált.
Attila, neki háttal, a virágágyásnál guggolt, kesztyűben tépkedte a gyomot.
Meghallotta, amikor kisétált a teraszra, és felállt. A kezéből napellenzőt
formázott, úgy nézett az asszonyra.
– Úgy látom, jobban van egy kicsit – mondta mosolyogva.
– Egy kicsit – válaszolta halványan a nő. – Jöjjön, beszélgessünk! –
Azzal leült az asztalhoz. Kezét az ölébe ejtette. Sehol nem volt már a dögös
díva, akit az elmúlt időszakban alakított. Egy megtört, meggyötört nő
nézett a férfira. – Rövidesen szabadul. Akkor odaadom magának a pénzt.
Attila leült vele szemben, és megrázta a fejét.
– Nem fogadhatom el. Minden fillérre szüksége lesz.
Karolina érezte, hogy a férfi sajnálja. Nem kért belőle, nem sajnálatra
volt most szüksége.
– De igen – jelentette ki határozottan –, ragaszkodom hozzá. Nem
maga miatt. Nem vagyok semmiféle szeretetszolgálat. Befektetésnek
szánom. Mit gondol, mennyi idő után termelne a cég?
– Úgy hiszem, egy éven belül jó eséllyel – bólintott az. – Biztosra
nem mondhatom, de az eddigi tapasztalataim szerint ennyi idő alatt
felfuthat. Ez egy folyamatosan fejlődő iparág, ezért az újaknak vagy
megújulóknak is van keresnivalójuk a piacon. Persze leginkább azoknak,
akik értenek hozzá.
– És maga ért hozzá, igaz?
A férfi bólintott.
– Értek. Csak ehhez értek – válaszolta magabiztosan.
– Ugyan, Attila, maga kertésznek is kiváló. Figyeltem, hogy milyen
kitartással végzi még ezt a munkát is. Biztos vagyok benne, ha a szívét és a
lelkét is beleteszi a cégbe, akkor hamar sikeres lehet újra. És én is… –
mosolyodott el most már Karolina is.
21.
Gabi minden reggel úgy ébredt, hogy Attila arcát látta maga előtt,
fölött vagy alatt. A csók óta nem érintették meg egymást, de egyetlen napot
sem hagytak ki, hogy ne beszélgettek volna, amikor ő hazaért az iskolából.
Tőle tudta meg, hogy mennyire kikészült Karolina, hogy Jánosnak a
titkárnője a szeretője, aki miatt el is hagyta a szomszédasszonyt. Gondolt
rá, hogy átmegy hozzá, megpróbál lelket önteni belé, hisz most
ugyanabban a cipőben jár, mint ő a válása idején, de a férfi le akarta
beszélni. Azt mondta, szerinte Karolina senkit sem akar látni, boldog
embereket meg pláne nem.
Gabi azonban hajthatatlan maradt. Egy kicsit bűnösnek érezte magát,
amiért nem mondta meg neki időben, hogy Jánossal nincs közük
egymáshoz. Sőt, még reményt is csepegtetett belé, amikor bevállalta
Attilával a látványos csókot. Számtalanszor látta, hogy az asszony fásult,
reményvesztett arccal kinéz az ablakon, és rettenetesen sajnálta a magánya
miatt. Valaha egész jóban voltak…
Eszébe jutott, hogy milyen jólesett neki, amikor a barátai mellé álltak
a nehéz időszakban, nem hagyták magába roskadni, noha egyébként sem
roskadhatott nagyon, hisz a két fia miatt muszáj volt talpon maradnia. Úgy
döntött, hogy süt egy tepsi pogácsát, és átviszi neki.
Este átsétált a szomszédba, és becsengetett. A kazettás ajtót nézte egy
darabig, de Karolina nem jött kinyitni. Újra csengetett, kicsit tovább
nyomva a gombot, hátha fürdik vagy mosogat, aztán újra várt. Ismét eltelt
egy kis idő, mire meghallotta a motoszkálást. Kitárult az ajtó, és szeme
Balajtiné gyanakvó tekintetével találkozott. Tipikusan a „mit akar ez itt?”
pillantást érezte magán, amitől némileg elbizonytalanodott, de aztán
megerősítette az elhatározását, és kedvesen elmosolyodott.
– Szia, Karol! – kezdte. – Sütöttem pogácsát. Mit szólnál hozzá, ha
ketten ennénk meg?…
Karolina meglepetten hallgatta Gabit. Észrevette, hogy a nő zavarban
van. Valószínűleg fogalma sem volt, milyen reakciót vált ki az ajánlata.
Balajtinénak viszont hirtelen eszébe jutott, hogy amikor Gabiék
ideköltöztek, akkor is pogácsát sütött, azzal jött bemutatkozni. Átkozottul
rossz pogácsával. Kemény volt, mint a kő. Ölni lehetett volna vele. Elég
valószínű, hogy azóta sem tanult meg sütni – morfondírozott.
 Először arra gondolt, hogy elküldi. Semmi szüksége rá, hogy
kárörvendjen, szánakozzon, jól feltöltődjön attól, hogy ni, a gonosz banya
is jól megjárta! Aki másnak vermet ás, maga esik bele, és a többi és a
többi… Később pedig kibeszélje Grétával a nyomorát. De aztán az is
bevillant neki, hogy tényleg nincs egyetlen barátja sem.
Ránézett Gabira, és az arcát fürkészte. Őszinte mosolyt látott rajta, a
szánakozásnak, kárörömnek egyetlen jelét sem. Ezért elhatározta, hogy
kockáztat. Végül is mi baja lehet? Ennél már úgysincs lejjebb…
– Szia – válaszolta, de az arca nem árult el érzelmeket. – Gyere be!
Ellépett az ajtóból, és beengedte a vendéget. Gabit a házban már a
szokásos rend fogadta, nyoma sem volt az önsajnálat idejében dúló
kuplerájnak.
– Menjünk a teraszra! – invitálta az asszony tartózkodó hangon.
Gabi letette az asztalra a pogácsát, és leült. Kínos volt a helyzet,
kellemetlenül érezte magát. Látszott Karolinán a bizalmatlanság, és az is,
hogy az elmúlt hetek eseményei keményen összetörték. Nagyon sajnálta.
Tudta, milyen érzés, amikor az embernek váratlanul összeomlik a
jövőképe.
– Sajnálom, Karol… – kezdte, de a nő egy mozdulattal leintette.
– Ugyan! – mondta szomorúan. – Ha jobban figyeltem volna, talán
meg sem történik. De nem figyeltem. Csak a látszatra adtam, nem
gondoltam bele mélyebben a dolgokba.
– Senki sem gondol bele – bólogatott Gabi. – Azt hisszük, hogy
ismerjük a másikat, és lankad a figyelmünk.
– Sosem hittem volna, hogy a titkárnőjével viszonya van. Azt
gondoltam, rád hajt. Még nevettem is rajta, hogy milyen vén hülye. Mit
akarhat egy ilyen nőtől, mint te?
– Nem volt hozzá közöm, ugye tudod?
– Most már tudom. Szólhattál volna… – nézett Gabira, de a
tekintetében továbbra is csak bánat és fásultság látszott, vád nem.
– Igen. Sajnálom.
– Tudom, hogy elutasító voltam. Haragudtam rád, amiért a férfiak
odavannak érted.
– Annyira nincsenek oda – mosolyodott el Gabi. – Ha tudnád, mennyit
szenvedtem, miután Attila elhagyott… Egy pasira sem tudtam ránézni.
– Azért a másik Attila csak kihozta belőled, amit lehetett –
mosolyodott el Karolina is.
 – Ő az első a válásom óta. Neked köszönhetem, bár nyilván nem így
tervezted.
– Nem, de most már nem bánom. Szép pár vagytok.
Gabi úgy érezte, nem is ugyanazzal a nővel beszélget, mint aki a
jótékonysági esten igyekezett őt megalázni. Akkor még magas lóról lökte
oda neki a sértéseket, most azonban úgy tűnt, belátja, hogy hibázott,
amikor bántotta.
– Pogácsát? – kínálta vendéglátóját, aki azonban nevetve rázta a fejét.
– Meg akarsz ölni? Nálad rosszabbul senki nem süt. Inkább hozok
kekszet, az legalább ehető.
Gabi is felnevetett. Igazat kellett adnia Karolinának. Valóban
csapnivalóan sütött, soha nem sikerült még egyetlen süteménye sem.
Boldogan ment haza a beszélgetés után. Karolina szép lassan
feloldódott, és elmesélte, hogy állnak Jánossal, mik a lehetőségei, sőt,
még az Attilával kapcsolatos terveibe is beavatta. Sokkal közelebb kerültek
egymáshoz, mint addig akármikor. A sorsközösség, noha az ő esetében
már szépen alakultak a dolgok, összekötötte őket. Balajtiné pedig örült,
hogy végre kibeszélhette a bánatát. Szidta Jánost, a kövér titkárnőt, a
sorsot, semmiféle toleranciát nem tanúsított a férje és az általa ribancként
aposztrofált irodai alkalmazott iránt. Nem tudott önmagából teljesen
kifordulni, de Gabi ezt is megértette. Épp ennyire gyűlölte a férje
szeretőjét, amikor borult a bili.
Megnyugodott. A lelkiismerete kevésbé háborgott, miután egyfajta
támaszt nyújthatott az idősebb nőnek, és megtudta, hogy új tervei vannak,
új reményei éledtek.
Néhány nap múlva kikerült Balajtiék házára az ELADÓ tábla, még
angolul is, hogy For Sale, hátha külföldi érdeklődik iránta. És Gabi látta,
hogy időnként idegenek fordulnak meg nála. Mivel gyakran beszéltek,
tudta, hogy az ingatlanos folyamatosan hordja oda a vevőjelölteket, és
bizony van is valaki, aki beleszeretett az épületbe.
Gabi ideges lett, hiszen a ház eladásával Attila munkája is megszűnik,
noha közben már csak percek voltak hátra a büntetéséből. Ez azonban még
inkább jelezte, hogy lassan vége. A ház azonban mégsem kelt el hamarabb,
mint hogy Attilát visszarendelték a börtönbe.
Az utolsó napon Gabi ugyanúgy érkezett haza, mint korábban mindig.
Megállt, és Karolina kertje felé kémlelt, de nem látta a férfit. Csak nem
ment el köszönés nélkül? – jajdult fel magában.
 Aztán kétségek törtek utat az agyában. Próbálta elhessegetni a negatív
érzéseket, próbált racionálisan gondolkodni, visszatekinteni az elmúlt
napokra, a beszélgetéseikre, melyek őszintének tűntek. De nem tudta
kitörölni a fejéből az aggályait.
Talán csak azért történt minden, mert unatkozott? Mert nem volt más
nő a környéken? – gyötörte magát. Talán neki nem is volt fontos ez az
egész, hisz nem erőlködött, hogy átmehessen hozzá újra füvet nyírni vagy
akármilyen munkát elvégezni. Pedig Karolina a dolgok mostani állása
szerint valószínűleg átengedte volna. Csak meg tudta volna oldani, hogy
legalább elköszönjön…
A férfi nem bukkant fel.
Bement a házba, szomorúan, csalódottan lépett ki a kertbe, amikor
csengettek. Az ajtóban Attila állt, útra készen. Gabinak felragyogott az
arca: minden bizonytalanságát elsöpörte a férfi jelenléte.
– Búcsúzni jöttem. Beengedsz? – kérdezte halkan a férfi.
Gabi félreállt az útból. Remegett az idegességtől.
– A fiúk?
– Még nincsenek itthon – mondta halkan a nő, és felnézett rá.
A férfi nem teketóriázott. Átölelte, és olyan szenvedéllyel csókolta
meg, mint akiben hetek, hónapok vágya gyűlt össze, hogy ebben az egy
csókban adhassa ki magából. Gabi beleszédült ebbe a vadságba, meg is
tántorodott, amikor Attila elengedte. Aztán újra átölelte, finoman, mint egy
porcelánbabát, az arcát pedig a vörös hajzuhatagba temette.
– Gabi – mormogta. – Megvársz? Mondd, hogy megvársz! Egy-két
hét, és teljesen szabad leszek.
– Megvárlak! Hogyne várnálak meg – sóhajtotta a nő boldogan, és a
fejét az izmos vállba fúrta, hogy a férfi ne lássa a könnyeit.
Kedves Olvasó!
Nagyon boldog vagyok, hogy a regényemet a kezedben tartod, és
remélem, hogy amikor a történetet végigolvastad, mosolyogva,
elégedetten teszed a szórakoztató könyveid polcára.
Nőkről, női sorsokról írok – nem csak nőknek. Akkor mégis kinek
szólnak az írásaim?
Minden nőnek és férfinak, aki nevetni akar, miközben így bólogat: ezt
a szituációt én is ismerem!
2014-ben jelent meg Az agyam eldobom – Nő pánikban, és a
Negyven felé pártában – Nőcik a pácban, 2015-ben pedig Az egy hajszálon
múlt – Amikor a feleség megőrül című regényem. Mindhárom könyv
olyan élethelyzeteket dolgoz fel humoros formában, melyek önmagukban
egyáltalán nem viccesek – nagyon is létező elemei az életünknek, bárki
könnyedén belesodródhat, de legalábbis ismer olyat, aki már átélt
hasonlót. Ezért gyakran hallom az Olvasóktól, hogy magukra ismertek
egy-egy történetben, szituációban.
Nem szakítottam meg a hagyományt új regényem esetében sem: ismét
egy mindenki számára ismerős problémát boncolgatok a magam
stílusában, egy csipetnyi romantikával, egy kiskanál vitriollal és egy adag
humorral. Noha kicsúfolom szereplőimet, egyben szeretem is őket minden
hibájukkal, gyarlóságukkal együtt. Remélem, hogy te is így érzed majd,
amikor Karolina és Gabi harcáról olvasol.
Fontosnak tartom a visszajelzésedet, szeretném megismerni a
véleményedet, melyet örömmel venném, ha megosztanál velem a
Facebook oldalamon.
Köszönetnyilvánítás
Szeretnék köszönetet mondani F-nek, aki mellettem áll, nem morog,
ha beletemetkezem az írásba, és az összes bolondériámat elviseli.
A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca.
A jó „bűvész” magán tudja tartani a figyelmet, és az olvasó reméli, hogy
még sokáig a bűvkörében maradhat.
A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi.
Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek, ahová mások
nem képesek. Akik le merik írni, amit a többiek nem, és ezt világgá is
akarják kürtölni.
Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé formálásában,
kiadásában, terjesztésében.
Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat, amely a
könyvespolcokhoz vezet!
konyvetirok@alomgyar.com