Ahmed Zewail

A fáraók földjének
Nobel-díjasa
Kémiai Nobel-díj, 1999

Fordította:
KESZEI ERNŐ – ROZSNYÓI PÁL

Budapest, 2011
 A kötet megjelenését az MTA Könyv-és Folyóiratkiadó
Bizottsága támogatta.

A mű eredeti címe:
Walks of Life to the Nobel Prize
© 2002 by the American University in Cairo Press.

Translated into Hungarian by arrangement with the American

University in Cairo Press.

Hungarian translation © Keszei Ernő, Rozsnyói Pál,

Typotex, 2008

Minden jog fenntartva. Az elektronikus mű egyetlen részlete

sem használható fel,
nem továbbítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Az elektronikus változat a könyv 2008-ban megjelent kiadása

alapján készült.

ISBN 978-963-279-227-9

Témakör: tudománytörténet

Kedves Olvasó!
Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót!
Újabb kiadványainkról, akcióinkról a www.typotex.hu és a
facebook.com/typotexkiado, és a www.interkonyv.hu
oldalakon értesülhet.

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

Felelős kiadó: Náray-Szabó Gábor –Votisky Zsuzsa
Felelős szerkesztő: Korpa Ildikó
Borítóterv: Tóth Norbert

A könyv elektronikus változatát készítette:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
www.multimediaplaza.com
 E könyvemet Egyiptomnak ajánlom,
Mert meggyújtottad a civilizáció fáklyáját,
Mert fényes jövőt érdemelsz.
Életpályám reménysugár legyen ifjúságod számára.
Tartalom
FOREWORD TO HUNGARIAN EDITION
ELŐSZÓ
1. AZ ELSŐ LÉPÉSEK A Nílus partján
2. A TUDOMÁNY KAPUJÁBAN Alexandriai
éveim
3. TALÁLKOZÁS AMERIKÁVAL Önálló életem
Philadelphiában
4. KALIFORNIA ARANYA Úton Berkeley-ből
Pasadenába
5. A LÁTHATATLAN ATOM Közelkép a
Caltechről
6. VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL Hatezer év a
femtoszekundumokig
7. IDŐ ÉS ANYAG A femtovilág távlatai
8. ÚTON STOCKHOLMBA Ünnepségek és
tündérmesék
9. AHOGY ÉN LÁTOM A nincstelenek világa
10. A JÖVŐ ÖSVÉNYEIN Mit kívánok
Egyiptomnak és Amerikának?
EPILÓGUS Van-e a sikernek receptje?
AJÁNLOTT IRODALOM
FÜGGELÉK
A SVÉD TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
SAJTÓKÖZLEMÉNYE
Bengt Nordén professzor méltató beszéde a
Nobel-díj-átadó ünnepségen
Ahmed Zewail beszéde a Nobel-díj-átadó
ünnepségen
A NAGY NÍLUS LÁNC ÉRDEMREND
Mohamed Hosni Mubarak elnök ünnepi beszéde
A NAGY NÍLUS LÁNC ÉRDEMREND
Ahmed Zewail ünnepi beszéde
FEHÉR HÁZ WASHINGTON
Új tudományos és műszaki kezdeményezés a XXI.
században
Ahmed H. Zewail önéletrajza
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
KÉPMELLÉKLET
 FOREWORD TO HUNGARIAN
EDITION
“Voyage Through Time…”

I am pleased that the biography “Voyage through time--

Walks of life to the Nobel Prize” has been translated
into Hungarian under the title “A Nobelist from the
land of the Pharaohs”. I do hope that it will be of
value to the young as well as the senior Hungarians
who are interested in knowing about a trajectory of
life shaped by incidents, dedication, and faith. The
important message especially to the youngsters is
that “it is possible” to achieve irrespective of your
ethnic background, faith, or national origin. In fact a
prime example comes from Hungary, which
provided the yeast for many great minds that later
went on to receive the Nobel Prize.
I take this opportunity to especially thank
Professor Ernő Keszei who made great effort not
only in translating the book, but also in bringing its
publication to fruition. I also wish to acknowledge
the contribution by the Academy, especially the
Chemistry Section, and their support of Dr.
Keszei’s project. I hope the opportunity will come
to meet the members of this special institution.
 ELŐSZÓ
Egy telefonhívás úgy megrázta a bensőmet 1999.
október 12-ének hajnalán, mint Kaliforniát egy
földrengés. 5 óra 30 perckor a kaliforniai
Pasadenában a Svéd Tudományos Akadémia
főtitkára tudatta velem, hogy megkaptam az 1999-es
kémiai Nobel-díjat. Gratulált, felolvasta az indoklást,
és közölte, hogy a díjat nem megosztva ítélték oda.
Miután az akadémia három másik tagja is méltatta
azokat az eredményeket, amelyekért díjaztak, a
főtitkár magához vette a szót, és ezt mondta: „Húsz
perc múlva nyilvánosságra hozzuk – ez lesz életének
utolsó békés húsz perce.” Igaza volt. Az életem
megváltozott, és az ezt követő években alkalmam
volt rá, hogy eltűnődjek azokon a változásokon,
amelyek a Nobel-díj elnyerése után történtek velem.
A díjat az igen bonyolult „szociológiával”
rendelkező atomok és molekulák kutatásával
érdemeltem ki. Amióta felfedezték őket, a tudósok
arra törekednek, hogy jobban megismerjék
viselkedésüket az anyagban: miért van az, hogy néha
szeretik, azaz vonzzák egymást, máskor pedig nem.
Ez a szeretetre és gyűlöletre épülő dinamika
rendkívül fontos, mert ez a meghatározója annak,
hogy a kémiai anyag milyen elrendezésben és
fázisokban létezik, és hogyan alakul át más
anyagokká. Csakúgy, ahogy az emberek esetében,
viselkedésüket úgy ismerhetjük meg, ha megfigyeljük
őket cselekvés közben. Azonban ezek az
átalakulások milliárdszor billiószorta rövidebb idő
alatt mennek végbe, mint amekkora egy emberi élet
hossza. Ez az oka annak, hogy amióta az atom
fogalma kikristályosodott, immár huszonnégy
évszázada, mozgásuk valós idejű megfigyelése
lehetetlen volt.
Az atomok és a molekulák esetében az időskála
megdöbbentően rövid, melynek alapegysége a
femtoszekundum. Egy femtoszekundum a másodperc
milliárdod részének a milliomod része, a másodperc
kvadrilliomod része, ami egy másodperc osztva a tíz
tizenötödik hatványával (10-15), vagyis 0,000 000 000
000 001 másodperc. Összehasonlításul: egy
femtoszekundum úgy aránylik a másodperchez, mint
egy másodperc 32 millió évhez. Egy másodperc alatt
a fény 300 000 kilométert tesz meg, ami majdnem
annyi, mint a Hold Földtől mért távolsága. Egy
femtoszekundum alatt a fény 300 nanométert (0,000
000 3 métert) tesz meg, ami körülbelül egy
baktérium mérete, és kisebb, mint egy emberi hajszál
vastagsága. Ha femtoszekundum hosszúságú
időközöket mérni tudunk, láthatóvá válik az atomok
mozgása.
A stockholmi telefonhívást az idő és az anyag
tudományában elért eredményeinkért kaptuk,
amelyek lehetővé teszik, hogy lézeres
stroboszkópiával{1} és femtoszekundum hosszúságú
időközök mérésével az anyagi mozgások atomi
méretekben is megfigyelhetők legyenek.
„Fényképezőgépünkkel”, amely milliószor
milliószorta rövidebb expozíciós idővel rögzíti az
egyes képkockákat, mint egy szokásos
fényképezőgép, kimerevíthetjük az atomok
mozgását, és elemezhetjük a reakciók molekuláris
átmeneti állapotait. A jelenségek megfigyelése és
azok megértéséhez szükséges fogalmak kialakítása
felfedi előttünk az atomok és molekulák
viselkedését, azokat az erőket, amelyek e
mikrovilágban hatnak, és megszelídíthetjük az
anyagot. Ez az új tudományterület a femtokémia
nevet kapta, ami találó elnevezés, mivel jól kifejezi
az időskála (femtoszekundum) és a molekuláris
változások (kémia) kapcsolatát. Az anyagnak és az
időnek ezzel az eszményi összeházasításával a
femtokémia véget vetett annak a versenyfutásnak,
amelyet a természetben előforduló molekulák és az
élet építőköveinek jobb megismerése céljából az
idővel vívtunk.
Kaliforniai idő szerint pontban hajnali hatkor
közzétették az interneten a Nobel-díjasok névsorát,
és ezzel párhuzamosan, stockholmi idő szerint
délután háromkor a Svéd Tudományos Akadémia
sajtótájékoztatót tartott. Családom és jómagam
otthoni számítógépünk segítségével elolvashattuk a
sajtóközleményt és az indoklást az interneten,
melyben többek között ez állt:

Az idei év kémiai Nobel-díjasát az alapvető kémiai

reakciók vizsgálatában kifejtett úttörő munkásságáért
jutalmaztuk, amelyet ultragyors lézerimpulzusok segítségével
ért el… Zewail professzor eredményei forradalmasították a
kémiát és a rokon tudományokat… Zewail módszere olyan
rövid lézerfény-felvillanások használatára épül, amelyek a
reakciók tényleges időbeli lefolyásának időtartamába – a
femtoszekundumok (fs) tartományába esnek… Eddig csak
elképzelhettük őket, de most már feltárulkoznak előttünk az
egyes atomi mozgások. Többé már nem láthatatlanok… A
világ leggyorsabb kamerájának birtokában az új, megoldásra
váró problémáknak már csak képzeletünk szab határt.

A két hónappal későbbi ünnepségen Bengt

Nordén professzor, a Nobel-díj Bizottság egyik tagja
ezt valamivel szemléletesebben mutatta be:

Zewail ultragyors lézertechnikája Galilei távcsövéhez

hasonlítható, amelyet mindenre rászegezett, ami fenn
ragyogott a mennybolton. Zewail femtoszekundumos lézerével
lényegében mindent megvizsgált, ami a molekulák világában
mozog. Távcsövével a tudomány határait fürkészte.

A Nobel-díj elnyerése a tudományos munkásság

legmagasabb rendű elismerése minden tudós
számára, de számomra van még egy egészen
különleges jelentősége is – annak a világnak a
megbecsülését is jelenti, ahonnan jöttem.
Egyiptomban vagy az arab világban 1999-et
megelőzően senki sem kapott Nobel-díjat kémiából,
fizikából, fiziológiából vagy orvostudományból.
Egyiptomnak már volt két Nobel-díjasa, M. Anwar
al-Sadat Nobel-békedíjat, Naguib Mahfouz, a jeles
regényíró irodalmi Nobel-díjat kapott. Azonban a
természettudományokban az iszlám világból –
amely a föld hatmilliárdos népességéből több mint
egy milliárd főt tesz ki – a díj százéves fennállása óta
egyedül a pakisztáni Abdus Salam dicsekedhet azzal,
hogy díjazták: 1979-ben kapott megosztott fizikai
Nobel-díjat. A természettudományokban és az
orvostudományokban csaknem mindig nyugati
tudósokat tüntetnek ki.
Ha lett volna Nobel-díj hatezer évvel ezelőtt, az
egyiptomi civilizáció hajnalán, vagy kétezer évvel
ezelőtt, amikor megalapították a híres Alexandriai
Könyvtárat, Egyiptom számos természettudományi
Nobel-díjast adott volna. Ezer évvel ezelőtt, az arab
és az iszlám civilizáció, amely elhintette az európai
reneszánsz, az irodalom és a természettudományok
magvait, bizonyára hasonlóan nagy arányban
részesedett volna, gondoljunk csak Avicennára (Ibn
Sina), Averroës-re (Ibn Rushd), Geberre (Jabir Ibn
Hayyan), Alhazenra (Ibn al-Haytham) és másokra.
 Ma más a helyzet. Érthető, hogy kémiai Nobel-
díjam híre miért volt az arabok milliói és talán az
egész fejlődő világ számára olyan reményteli.
Erősítette az önmagukba vetett bizalmukat, és
bizonyította számukra, hogy ők is képesek olyan
tudományos teljesítményekre, amelyek a nyugati
világot fémjelzik. Ez nyilvánult meg abban a sok
ezernyi jókívánságban, amelyeket az első napokban
kaptam. Az egyiptomiak ujjongtak. Mubarak elnök
felhívott telefonon, és decemberben átnyújtotta
nekem a legmagasabb állami kitüntetést, a Nagy
Nílus Lánc Érdemrendet.{2} Azt remélem, hogy ez a
legmagasabb tudományos kitüntetés arra fogja
késztetni a fiatalabb generációkat, hogy
bizakodjanak, a kormányokat pedig arra, hogy új
tudományos és műszaki fejlesztési programokat
indítsanak el.
A Caltechen{3} is igen nagy megelégedéssel
fogadták a hírt. Bár az egyetemen oktató, illetve az
ott végzett kutatók között már van huszonhét
Nobel-díjas, egy új kitüntetett tiszteletére mindig
rendeznek egy hatalmas, különleges bankettet. Egy
ilyen elismerés a Caltech kiválóságát és általa az
egész emberiség javára kifejtett tudományos munka
értékét bizonyítja, amellett, hogy tovább öregbíti az
egyetem jó hírét. Sok összejövetelt szerveztek, egyet
az Athenaeumban, az egyetemi klubban, ötszáz
meghívottal. Ezt a nagyszabású összejövetelt a
washingtoni Fehér Házból való visszatérésem és a
stockholmi díjkiosztó ünnepség után rendezték.
Azon az estén az Athenaeumban méltattam ezt a
nagyszerű intézményt, amely lehetővé tette, hogy –
mindössze tíz évvel az után, hogy fiatal
professzorként az egyetemre kerültem –
kutatócsoportunk olyan eredményeket érhessen el,
amelyeket a Nobel-bizottság érdemesnek tartott a
kitüntetésre; emellett jövőbeli terveimről is említést
tettem.
Többször felkértek, hogy a Nobel-díj
elnyeréséhez vezető utamról írjak egy önéletrajzot,
vagy legalábbis egy önéletrajzi jellegű összefoglalást.
Ezeket a felkéréseket mindig elutasítottam. Az volt a
véleményem, hogy egy hagyományos értelemben
vett önéletrajz gondos elkészítése, amely egy egész
élet munkáját és tapasztalatait foglalja össze, túl
nagy erőfeszítés és túlságosan időigényes lenne. 1997
júliusában, egyik kairói utamon ez az álláspontom
kissé felpuhult. Két könyvet olvastam éppen, A
Tudás Történetét{4} Charles van Dorentől és a
Hullámvetést{5} Charles Townestól, amelyek arra
indítottak, hogy feltegyek magamnak egypár kérdést.
Hogyan szereztem meg a tudást? Hogyan lettem
tudós? Milyen erők határozták meg életpályámat?
Mit jelent a hit, a sors és a szerencse? Miközben
igyekeztem ezeket a bonyolult kérdéseket
megválaszolni, gondolataimat papírra vetettem.
A Hotel Semiramis Intercontinental teázójában
üldögéltem, figyeltem a Nílust, és egészen e
nagyszerű látvány hatása alá kerültem. A
folyóparton egy fáraókori obeliszket, egy mecset
minaretjét, és a Kairó-torony, valamint az Operaház
hatalmas, forradalom utáni épületeit láttam. Ez a
látvány mintha csak Egyiptom történelmének nagy
korszakait szimbolizálta volna. Ahogy
végigpásztáztam tekintetemmel a tájat,
megelevenedtek a múlt eseményei, feltörtek a régi
emlékek, és gondolataim az ország története, a Nílus
állandósága és amerikai kiutazásom körül forogtak.
Amikor elhatároztam, hogy írni fogok, azt hittem,
csak pár oldal lesz az egész. Végül néhány nap
leforgása alatt majdnem nyolc (papiruszból készült!)
jegyzetfüzetet írtam tele, és valamilyen rejtélyes
oknál fogva csak róttam a sorokat. Jeanne, egyik
titkárnőm megjegyezte, hogy amit írtam,
tulajdonképpen nem tekinthető vázlatnak, mert
nagyon kevés javítást tartalmaz. Umm Kulthum, a
híres egyiptomi énekesnő muzsikája szólt a
háttérben, és arra késztetett, hogy ne tegyem le a
tollat.
E könyv tíz fejezete elbeszéli, hogyan jutottam el
Egyiptomból Amerikába – utazásomat az időben.
Amikor az „életút”, vagy az ehhez hasonló
kifejezéseket használom, egyúttal szeretném
hangsúlyozni a sorsnak, valamint azoknak az
eseményeknek és váratlan fordulatoknak az
esetlegességét, amelyek életünket alakítják. A könyv
életem hat főbb állomását foglalja össze: a
gyermekkort, amely a Nílus partjain kezdődött, és
amelyet szüleim szeretete és belém helyezett
bizalmuk hatott át; az Alexandriai Egyetemen
töltött éveimet, amelyek meghatározóak voltak
tudományos pályafutásom és házasságom
szempontjából; ösztöndíjas amerikai éveimet,
amelyek egy új világ kapuit tárták fel előttem; a
tudományos felfedezések caltechi éveit, amelyek
megváltoztatták gondolkodásunkat az anyag és az
idő tudományáról; a Nemzetközi Fejszál Király Díj
elnyerését, amely csoportom számára az első jelentős
elismerést jelentette, és amely révén új családot
alapítottam; és végül a Nobel-díj elnyerését, amellyel
bekerült a nevem a tudománytörténetbe.
De a könyv nemcsak életemről szól, hanem az
időről és az anyagról is. Bemutatja a femtovilágban
tett felfedezéseinkhez vezető utat és tudományos
fejlődést. Írásomat az új „világrendetlenséggel”
kapcsolatos kétségeimmel zárom, és azokkal a
gondolataimmal, amelyeket útravalónak szánok a
jövőre vonatkozóan, különösen Egyiptom és
Amerika szempontjából. A könyv alapvetően három
nagy témára koncentrál: az életre, a tudományra, és
jövőnkre. Az első négy fejezet életem főbb
állomásait veszi sorra. Az ötödik fejezettől a
hetedikig tudományos munkásságomról adok képet.
A kilencedik és a tizedik fejezetben kifejtem
személyes véleményemet arról, hogy a tudomány
segítségével hogyan lehetne egy jobb világot
létrehozni, és hogyan lehetne jobbá tenni azt a két
kultúrát, amelynek részese vagyok. A nyolcadik
fejezet különleges, mert az ünnepségekről és azokról
a „tündérmesékről” szól, amelyek oly boldog
pillanatok voltak családom számára; a díjakkal
kapcsolatban is ismertetek néhány részletet azok
számára, akik a tudományos díjak hagyományaival
nincsenek tisztában.
Könyvemben az életem során szerzett
tapasztalataimnak, kerülőútjaimnak és buktatóimnak
mindig az emberi oldalát állítottam előtérbe,
amelyek látszólag egy jól meghatározott pályaívvé
állnak össze az általam bejárt világban. Azt hiszem,
hogy ezt a bonyolult pályaívet a hit, a sors, a
szerencsés felfedezések és az intuíció erői alakították
olyanná, amilyen. A tudósok és a művészek számára
a legbecsesebb adomány talán az intuíció, a
lényeglátás, a közvetlen tudás és tanulás képessége,
ami nem értelmünk tudatos használatán alapszik. A
hit erőt ad, és erkölcsileg helyes irányba tereli
cselekedeteinket, feltéve, ha nem élnek vele vissza. A
Szent Korán világosan és egyértelműen fogalmazza
meg a Föld népességének körülbelül egyhatodára
kiterjedő iszlám vallás igazi üzenetét. Az iszlám és a
többi vallás magas mércét állít követői elé, akiknek a
sikere révén jobbá válik az emberiség.
Sokan úgy gondolják, hogy a sikerhez öröklött
intelligenciára vagy zsenialitásra van szükség. Ami
engem illet, én nem éreztem könnyűnek ezt az utat,
sok kihívással és sok akadállyal kellett
szembenéznem. De kezdettől fogva éreztem
magamban az erőt, amelyet a munkám iránti
szenvedély táplált bennem. Azt mindig is tudtam,
hogy optimista vagyok, aki talán génjeinek
köszönhetően a dolgok jó oldalát látja. Amerikai
újságírók gyakran kérdezik tőlem, hogyan lehetséges,
hogy a siker csúcsára értem, annak ellenére, hogy
egy olyan környezetből származom, amelyet ők
korlátozottnak és túl szegénynek tartanak. Meg kell
mondanom, hogy az a tény, hogy Egyiptomban
születtem, nem jelentett akadályt, és életutam nem
lett volna szükségképpen könnyebb akkor sem, ha
egy másik országban nőttem volna fel. Egyiptom
megfelelően hintette el a magokat, Amerikától pedig
megkaptam a lehetőséget.
Azért jöttem Amerikába, hogy megszerezzem a
doktori fokozatot, és ízelítőt kaphassak az
élvonalbeli tudományból. Miközben az angol
nyelvvel küszködtem, és megpróbáltam áthidalni a
körülöttem tátongó tudományos, kulturális és
politikai szakadékot, el sem tudtam volna képzelni,
hogy egy napon a Caltechen, Amerika egyik
legkiválóbb egyetemén fogok tanítani. Amikor fiatal
professzorként a tudomány óriásai közé kerültem,
nem számítottam rá, hogy valaha is Linus Pauling
professzor{6} leszek. A Caltech igazán különleges
hely, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy
ebben az intézményben kezdhettem el a
pályafutásomat.
Remélem, hogy e könyv olvasója egyetért majd
abban, hogy egy olyan ember személyes
tapasztalatairól szól ez a történet, aki nemcsak jó
helyen és jókor született, tanult és munkálkodott,
hanem azt szenvedéllyel és optimizmussal is tette.
Azt is remélem, hogy a fiatalok ösztönözést kapnak
majd ebből a könyvből, mert megértik, hogy a
tudományos felfedezések hogyan születnek, és mire
van szükség ahhoz, hogy valaki sikereket érjen el a
tudományos világban. Remélem, úgy fogják érezni
majd, hogy mindez számukra is lehetséges. Ahogy Sir
Humphrey Davy 1825-ben ékesen megfogalmazta:
„Szerencsére a tudományt, csakúgy, mint magát a
természetet, amelyből táplálkozik, sem az idő, sem a
tér nem köti gúzsba. Az egész világhoz tartozik,
nem valamely országhoz vagy korhoz.”
Mindezek tudatában mind a fejlődő, mind a
fejlett világ nagyközönségét meg akarom szólítani,
nem kifejezetten a szakembereket vagy az értelmiség
krémjét. Az értelmiségiek és a tudósok többsége
ízléstelennek tartja, ha valaki magánügyeiről és az
általa elért eredményekről beszél. Én is ehhez
tartom magam hivatásom gyakorlása közben és az
irodám falain belül – díjaimat az asztalfiókomban
tartom. De ezúttal eltérek ettől. Felhasználom az
alkalmat, hogy ismertessem a felfedezésekhez vezető
utat, hogy népszerűsítsem a tudományt,
érzékeltessem szépségét, és nyíltan beszélhessek
emberi vonatkozásairól. Könyvemben megemlítek
néhány tudományos felfedezést és eredményt, és a
mögöttük álló tudósokat. Hogy a fiatalságot
lelkesítsem, jelzem azt is, ha ezeket az eredményeket
Nobel-díjjal vagy más elismeréssel jutalmazták.
Természetes, hogy nem tudtam mindenkiről szót
ejteni, de ez könyvemnek nem is lehetett célja.

***

Ez a könyv nem készülhetett volna el, ha nem

kaptam volna annyi embertől olyan sok segítséget.
Bár önéletrajzom legfőképpen tudományos
munkásságomra, ismeretterjesztő előadásaimra és
más írásaimra épül, végső formáját Mark Linznek, a
Kairói Amerikai Egyetem kiadója igazgatójának
lelkes kezdeményező lépései nyomán nyerte el, akivel
számos érdekfeszítő és meggyőző eszmecserét
folytattam. A kiadó révén egy elhivatott szerkesztőt
is megismerhettem, Mary Knightot, aki „riportokat”
készített velem, így motiválva a megkezdett munka
befejezésére. Hálás vagyok Marynek odaadó
munkájáért, és azért, hogy annyira a szívén viselte,
hogy minél jobb könyvet adjunk ki a kezünkből. A
Kairói Amerikai Egyetem kiadója munkatársainak is
köszönetet kell mondanom, különösen a
főszerkesztőnek, Neil Hewisonnak alapos
munkájáért, és Andrea El-Aksharnak a könyv
gondos és elegáns kivitelezésért. Asszisztenseim,
Janet Davis, Sylvie Gertmenian, Mary Sexton és a
véglegesítés előtt Karen Hurst többször átolvasták
az elkészült szöveget, amit ezúton is szeretnék
megköszönni.
Az itt leírt tudományos eredmények nem
jöhettek volna létre jelenlegi és korábbi caltechi
kutatócsoportom tagjainak csapatmunkája nélkül.
Remélem, úgy találják majd, hogy elbeszélésem hűen
érzékelteti a felfedezések izgalmas pillanatait, és
azokat az időket, amelyeket a femtovilágban
töltöttek. Hálás vagyok tudós és nemtudós
barátaimnak a folyamatos támogatásért és
bátorításért. Sokuk feltétel nélküli támogatását
élvezem évek óta. Szeretném megköszönni Spencer
Baskinnek a Caltechen és Hesham El Ashmawynak
Kairóban, hogy annyit törődtek velem az elmúlt
években.
Végül, de nem utolsósorban, a családom a
szeretet és a boldogság forrása volt egész életemben.
Nem tudom szavakba önteni, hogy milyen sokat
köszönhetek nekik. Közvetlen családtagjaim közül
feleségem, Dema megértése és kritikai észrevételei
nélkül nem jöhetett volna létre ez a vállalkozás,
amiért örökké hálás leszek. Lányaim, Maha és
Amani, és fiaim, Nabeel és Hani boldogságot hoztak
az életembe, és ha ők boldogok és sikeresek,
szabadon szárnyalhatok, és megírhatom a mi
történetünket.
 1. AZ ELSŐ LÉPÉSEK

A Nílus partján
Damanhur, ahol 1946-ban születtem, egy terebélyes
város a Nílus deltavidékén, és mintegy kétszázezer
lelket számlál. A Kairót és Alexandriát összekötő fő
mezőgazdasági út mentén terül el Alexandriától
mindössze hatvan kilométerre, és a behirai
kormányzóság legfontosabb városa. Neve nem sokat
változott a fáraók kora óta, amikor is Dmi-n-Hr-nek
hívták, a napisten, „Hórusz városának”. Úgy
gondolom, nevét nemcsak az itt található Hórusz
templomnak köszönheti, hanem a bőséges
napsütésnek is, amely mindig is jó éghajlattal és bő
terméssel áldotta meg.
Sokak szerint Hórusz talán még mindig gondját
viseli e városnak, hiszen napsütötte piacterein
kedvünkre válogathatunk az édes gyümölcsökben,
annyi a mangó, narancs és a szőlő. A damanhuri
embereknek, mint az egyiptomiak többségének,
különleges kisugárzásuk van. Kedvesek, vidámak, és
hajlamosak a dolgok jó oldalát nézni, még akkor is,
ha rossz hírek járnak. Ebből a szempontból – mivel
születésemkor engem is megérintett Hórusz napja –,
azt hiszem, én is optimista vagyok, Damanhur igaz
fia.
A véletlennek köszönhetem, hogy ebben a
városban születtem. Személyes emlékeim egy
későbbi korszakból származnak, azokból az időkből,
amikor onnan jártam be az alexandriai egyetemre.
Anyám, Rawhia Rabi’a Dar és apám, Hassan Ahmed
Zewail akkor még Desuq-ban lakott, egy elbűvölő,
derűs városkában a Nílus rosette-i ágának keleti
partján. Desuq csupán húsz kilométerre van
Damanhurtól északkeletre. Könnyű az átjárás, mert
a két várost vasút és autóút köti össze. Anyám éppen
bátyjait és édesanyját látogatta Damanhurban,
amikor február 26-án életet adott első gyermekének,
Ahmed Hassan Zewailnak. Ezután a híres „Negyven
Napos Úton”{7}, itteni nevén al-arba’in, visszatért
Desuq-ba. Érkezésem szüleim házasságának ötödik
évében történt, ezért is becéztek úgy, hogy Shawqi,
azaz „szívem vágya”. Mielőtt egyetemre kezdtem
járni, mindenki így hívott, de azután Shawqiból
Ahmed lettem.
Sem a családom, sem a nevünk eredetét nem
ismerem. Vannak, akik szerint ó-egyiptomiak, de
vannak, akik úgy vélik, hogy arabok a gyökereink,
leginkább azért, mert a Kairói al-Azhar Egyetem
közelében van egy kapu, amelynek neve Bab Zeweila,
„Zeweila kapuja”. Amikor megkaptam a Nobel-
díjat, a szudániak is igényt tartottak rám – mivel
szerintük nevem a Zuwel szóból származik,
amelynek jelentése „zuq ember” (jó ízlésű) vagy
„úriember”. Származásom ide vagy oda, annyi
biztos, hogy ízig-vérig egyiptomi vagyok.
Apám 1913. szeptember 5-én született,
családjában összesen nyolc gyermek volt, négy fiú és
négy leány. A második világháború sorsfordító volt
számára.
A háború az észak-afrikai front egész arcvonala
mentén, így Alexandriában is érezhető volt. A
tengelyhatalmak 1941 májusára már Egyiptom
nyugati határvidékén, Sallum és Mersa Matruh alatt
voltak. A konfliktusból Egyiptom is alaposan kivette
a részét. Az egyiptomiaknak az 1936-os angol-
egyiptomi szerződés értelmében a britek oldalán
kellett volna harcolniuk, a többség azonban Faruk
király uralkodása alatt nem rokonszenvezett a brit
megszállással. 1942 novemberében Bernard
Montgomery tábornok és hadserege legyőzte Erwin
Rommell tábornok hadseregét el-Alameinnél,
Alexandriától 110 kilométerre, a háború egyik
legvéresebb csatájában. El-Alamein és az ezt követő
sztálingrádi orosz győzelem fordulópontot jelentett
a háború menetében. Winston Churchill erről így
írt: „Alamein előtt a túlélésre törekedtünk, Alamein
után a győzelemre.” A hatalmas el-alameini temető
sok ezer, csatában elesett német, olasz, brit és
nemzetközösségi katonának állít emléket.
Ezekben az időkben a gazdasági helyzet
Egyiptomban olyan rosszra fordult, hogy az
embereken úrrá lett a pánik. Megrohanták a
zöldségeseket és a bankokat, és megindult a
kivándorlás Alexandriából és Egyiptomból. Apám
elhatározta, hogy a „Földközi-tenger arájának”
becézett Alexandriából a békés Desuq-ba költözik.
Ott egy akkoriban egyedülálló üzleti vállalkozásba
fogott, kerékpárok behozatalával és
összeszerelésével kezdett foglalkozni. Később állami
hivatalnok lett. Apám egyre ismertebbé vált, és
elérkezettnek látta az időt a családalapításra. Anyám,
Rawhia, körülbelül tíz évvel volt fiatalabb nála.
Hagyományos esküvői ceremóniát tartottak, anyám
nem is találkozhatott jövendőbelijével személyesen,
amíg az nem kérte meg a kezét a családtól.
Kapcsolatuk ötven évig, apám 1992. október 22-én,
79 éves korában bekövetkezett haláláig tartott.
A Zewail família rendkívül népes, a legtöbbjük
Alexandriában és Damanhurban él, ahol
gyapotgyáraik révén váltak ismertté. E két városban
több mint százhúsz Zewailról tudok, akik jelenleg is
fontos pozíciókat töltenek be. Akadnak közöttük
egyetemi tanárok, bírók, kis- és nagyvállalati vezetők
és más fontos személyiségek. Volt alkalmam
néhányukkal találkozni, amikor az ország a Nobel-
díjamat ünnepelte; sokukat akkor láttam először.
Anyám családja viszonylag kicsi, legtöbbjük
Desuq-ba és a környező városokba valósi.
Anyámnak egy nővére és három bátyja van;
érkezésem után három húgomnak is életet adott.
Őket nagyanyáimról és szüleim testvéreiről nevezték
el, ahogy én is a nagyapámtól örököltem a nevem.
Húgaim régi neveit modern becenevekkel váltották
fel – így lett Nafisából Hanem, Khadrából Seham és
Nemából Nana. Egyiptomi hagyomány szerint
középső nevünket apánk után kapjuk – így lettem
Hassan.
Desuq-ban nemcsak közeli hozzátartozóink, de
egy nagyobb családunk is volt: maguk a desuq-i
emberek. A családok jól ismerték egymást, osztoztak
örömben, bánatban; és mind társadalmi, mind
pénzügyi szempontból fontosnak tartották egymás
segítését. Nem emlékszem, hogy lett volna bank
Desuq-ban, ehelyett az emberek egy gam’iya nevű
önsegélyező egyesületet szerveztek, amely, miután
minden család betette a pénzét, egyszer az egyik,
másszor a másik családnak segített, mindegyik sorra
került. Az én családom, csakúgy, mint a többi,
maximálisan betartotta a társas együttélés szabályait.
Ha például a városban haláleset történt, negyven
napig tilos volt olyan hangosan rádiót hallgatnunk,
hogy kihallatsszon a szobánkból. Ez a közösségi
tudat és elkötelezettség nagyon fontos volt
számomra, amikor megtettem első lépéseimet
Desuq-ban.
Desuq azért is annyira különleges, mert a Nílus
partján fekszik, a folyó pedig ó-egyiptomi
örökségünk része. Ha iszunk egyszer a vizéből,
bizonyosan visszatérünk Egyiptomba – tartja a népi
mondás. Ez a gondolat hűen tükrözi, hogy a nép
mennyire a közösséget állítja a középpontba, és hogy
az itteniek mennyire hajlandóak kitárni szívüket és
otthonaikat a kívülről jött emberek számára.
Egyiptom a Nílus ajándéka, írta Hérodotosz, a
görög történész sok évszázaddal ezelőtt, i.e. 450
körül. Ez a lélegzetelállítóan gyönyörű folyó, amely
mérhetetlen hosszú idő óta folyik szakadatlan,
határozza meg leginkább az egyiptomiak jellemét.
Gyermekkoromban sokat sétálgattam a Nílus
partján, egy nagyon különleges úton, amely egészen
Rosette-ig követi a folyót. Ott került elő a híres
rosette-i kő 1799-ben. A kő, amely megörökítette
Egyiptom főpapjainak hálaadását az akkori fáraónak,
V. Ptolemaiosznak, ma a londoni British
Museumban látható. Jelentőségét az adja, hogy két
nyelven írták, egyiptomiul és görögül, három írással:
hieroglifákkal, démotikus írással és görög betűkkel.
(A démotikus írás a késői korban kifejlődött
egyszerűsített hieroglifikus írásmód.) A követ egy
francia katonatiszt fedezte fel a napóleoni
hadjáratok idején, és később ez jelentette a kulcsot
Jean-François Champollion számára az ó-egyiptomi
nyelv megfejtéséhez 1822-ben. Miután összevetette a
görög szavakat az egyiptomi hieroglifikus és
démotikus írásjelekkel, megfejtette az egyiptomi
jeleket és szavakat. Rosette ugyanakkor fontos
kikötőváros is egyben, kereskedők, hivatalnokok és
egyszerű utazók ezrei lépnek be itt Egyiptomba,
akik ezután felhajóznak a Níluson, vagy követik a
már korábban említett utat a folyó mentén, hogy
eljussanak Kairóba és más helyekre. Ezek az utazók
általában megállnak Desuq-ban, hogy kipihenjék
magukat, vagy elintézzék üzleti ügyeiket.
Desuq jelentősége a mai napig fennmaradt, és
ennek lelki, szellemi vonatkozása is van. A város
központjában áll a Sidi Ibrahim al-Desuqi mecset,
azaz „a desuq-i Ibrahim úr mecsetje”. Sidi Ibrahim
egyiptomi tudós és , Ahmed al-Badawinak, egy
másik híres nak tanítványa volt, akit elsősorban
Tantában tartanak nagy becsben, ahol mecsetet is
elneveztek róla. Sokak szerint a elnevezés arab töve
a sad/fa/waw betűket foglalja magában, és
rokonítható a safw kifejezéssel, amely „világosságot,
tisztaságot, őszinteséget” jelent. Ám a Musztafa
szóval is kapcsolatba hozható, amely Mohammed
próféta egyik neve, és azt jelenti, hogy „a
kiválasztott, a legjobb, a legtökéletesebb”. A legtöbb
arab nyelvtudós szerint a szó a sad/ fa/waw tőből
származik, a két utolsó tőhangzó felcserélésével, ami
elég valószínű, mivel a súf (hosszú „ú”-val) azt
jelenti, hogy „gyapjú”, és a k annak idején
gyapjúruhát viseltek.
A Sidi Ibrahim al-Desuqi mecset igen fontos volt
számomra, mert sok szempontból meghatározta
korai gyermekkoromat. Akkoriban vonzott minket
az épület: hajnal hasadtával érkeztünk, és ott
tanultunk. Ha visszatekintek az életemre, el kell
ismernem, hogy ez a mecset volt tanulmányaim
kiindulópontja. Azért jártunk ide, hogy tanuljunk,
ami megfelel az iszlám hagyományoknak. A mecset
nem csak imádkozásra, hanem a tudományok
művelésére is való. Szentség lengi körül; gyönyörű,
tágas kupolái, oszlopcsarnokai és minaretjei erőt és
tekintélyt sugároznak. Ramadán havában mindig
találkoztam iftar (a böjt utáni első étkezés
napnyugtakor) után barátaimmal, és mentünk a
mecsetbe. Ezután nálunk vagy valaki másnál
folytattuk a tanulást hajnalig, utána pedig
imádkoztunk. A mecset központi szerepet játszott
életemben és a többi helybeli életében. Ez volt az a
kötőanyag, amely együttműködésre és harmonikus
együttélésre késztette az embereket.
A Sidi Ibrahim mecset csak pár méterre volt a
házunktól. Sok tekervényes utcácska indult ki
onnan, mi is az egyikben laktunk. Ennek
következtében naponta ötször hallottuk az imát. A
pénteki ima különleges volt, és a családunk elvárta,
hogy rendszeresen részt vegyünk rajta. A mecset jó
hatással volt ránk és erkölcseinkre. Soha nem
hallottunk olyasmiről, hogy egy fiatal hasist szívott,
vagy bármilyen más módon kapcsolatba került volna
a kábítószerekkel vagy az alkohollal. Páran
kipróbálták a cigarettát, de sohasem szüleik
jelenlétében. Az utcán sohasem fordultak elő
erőszakos cselekmények. A mecset erkölcsi hatása
egy puritán, de védett környezetet teremtett, amely
ugyanakkor izgalmas is volt. Élénken emlékszem
azokra a naplementékre a ramadán hónapja végén,
amikor az emberek hazafelé igyekeztek otthoni
imáikra. Minden üzlet be volt zárva az iftar
tiszteletére, majd megszólalt egy ágyú, jelezve a böjt
végét.
A mecset szomszédságában lévő kereskedők
névről ismertek, de ismerték az apámat és a
családomat is. Ha például vettem valamit a
zöldségesnél, még fizetnem sem kellett érte, mert az
apám kifizette helyettem. A biztonság és a bizalom
légkörében nőttünk fel, amely közösségi viselkedési
normáinkká vált. Emlékszem, gyakran ültünk ki
beszélgetni egy fapadra ’Amm („bácsi”)
Hamoudával, a zöldségessel, Mohammed barátom
édesapjával. A boltja a mecsettel szemben volt, és én
kapva kaptam az alkalmon, hogy tanácsot kérjek
tőle, de ami még ennél is fontosabb volt: hogy
hallgassam bölcs szavait. Én tiszteltem őt, ő pedig
rokonszenvezett velem.
Fiatal korunkban nem taszítottak, inkább
vonzottak a vallási intézmények, és a mecset vezetői
folytonosan bátorítottak minket a tanulásra. A
vallást egyszerűnek és világosnak éreztük, nem olyan
merevnek és dogmatikusnak, mint amilyennek
manapság látom. A gondolkodásban és az
elemzésben a tudományosságot kerestük, és gyakran
hallottunk arról, hogy a tudomány és a tudás milyen
fontos szerepet tölt be az életünkben. Végtére is,
ahogy ezt minduntalan ismételgették, az első
kinyilatkoztatás, amit a próféta kapott, az Iqra!
(„Tanulj!”) szóval kezdődik. A családom is
támogatta ezt a felfogást, nem emlékszem, hogy
valaha is gondolkodásbeli vagy viselkedésbeli
merevségre kényszerítettek volna.
Desuq-ban töltött gyermekéveimben nem voltak
egzotikus vágyaim, például hogy Spanyolországba
menjek nyaralni, BMW-vel járjak iskolába, vagy
különórákra járjak. Ahogy elnézem a saját
gyermekeimet, akik úszni, művészeti szakkörre,
kosárlabda- és futballedzésre, valamint hegedűórákra
járnak, úgy érzem, mintha kamaszkoromat egy
másik bolygón töltöttem volna. Az én focilabdáim
használt (de tiszta) harisnyából készültek, hobbijaim
az olvasás, a zenehallgatás, az ostáblázás és a
kártyázás volt, és sohasem jártam száz kilométernél
messzebbre otthonomtól. De mindaz, ami alapvető
fontosságú az életben, bőségesen kárpótolt
mindenért: a szülők szeretete, belém helyezett
bizalmuk, és a középosztálybeli családi otthon
békéje – a szokásos perpatvarokat is beleértve.
Nem emlékszem, hogy valaha is megbüntettek
volna gyermekkoromban, egy alkalmat leszámítva.
Azt hittem, tudok autót vezetni, mivel elméletben már
tisztában voltam a működésével. Amikor a
nagybátyám kocsija az egyik csatorna közelében
parkolt, megpróbáltam beindítani. Fogalmam sem
volt, hogy mekkora különbség van az elmélet és a
gyakorlat között. Az autó majdnem belecsúszott a
csatornába, én meg csak jó szerencsémnek
köszönhettem, hogy megúsztam ép bőrrel. De meg
is kaptam az apámtól, amit megérdemeltem. Nagyon
sok gyakorlati dologra megtanított, például
biciklizni, amit ma is nagyon szeretek, de fogalmam
sincs, hogy miért nem kértem meg soha, tanítson
meg vezetni. Talán azért nem, mert azt hittem, hogy
soha nem lesz autóm.
Az apám igazi megszállott volt, és két olyan
tulajdonsággal is rendelkezett, amit én is igyekeztem
követni egész életemben. Nagyon becsületes volt a
munkájában és a családi életben, és mindig
megnevettetett minket. Amikor utoljára láttam, még
a halála előtt is tréfálkozott velünk. Akkoriban
Amerikában éltem, és Európán keresztül látogattam
haza. Az volt a hitvallása, hogy „az élet túl rövid,
élvezzük, amíg csak lehet”. Szeretett mások
társaságában lenni, és aki csak ismerte, tisztelte és
szerette – ’Amm Hassannak, Hassan bácsinak hívták.
Én is csodáltam a bölcsességét, miszerint az élet egy
nagy utazás, amit meg kell tanulnunk élvezni – és ő
képes is volt rá! A legfontosabb, amire megtanított,
talán az volt, hogy a hivatástudat és az élet, az
emberi társaság élvezete között nincs ellentmondás.
Az anyám hívő ember, ötször imádkozik
naponta, és még a hajnali imát sem kési le soha.
Rawhiának hívják, neve a ruh, „lélek” szóval áll
kapcsolatban, ő maga is lelki beállítottságú. Csak
tizennyolc éves volt, amikor hozzáment apámhoz.
Születési anyakönyvi kivonata szerint 1922. február
22-én született, bár ez kissé bizonytalan adat, mivel a
bejegyzés születése után történt. Anyám nemsokára
nyolcvanéves lesz. Lénye kedves és komoly, életét
gyermekeire tette fel. Még ma is aggódik értem, és
gyakran könnyesek a szemei. Tizennyolc éves kora
óta egészen máig olyan hősies odaadással viseltetett
irántunk, ami, különösen mai modern korunkban,
egészen ritka. Anyám intuitív és okos, pedig sosem
járt iskolába. Egész életében a stabil családi háttér
megteremtése, a háztartás vezetése és pénzügyeink
kezelése volt a feladata. Kulcsszerepe volt a családi
béke és a harmónia megteremtésében, és
tanulmányaimnak is egyik legfőbb támogatója volt.
Állami iskolába jártam, ami Egyiptomban
tandíjmentes volt, és családom mindig mellettem
állt, függetlenül attól, hogy eredményeim milyen
irányt szabnak számomra. Iskolai éveim alatt a
legjobb eredményre törekedtem, ez a késztetés
belülről jött. Egyébiránt az ábécé is segített élre
kerülnöm. Mint már említettem, apámtól az Ahmed
nevet kaptam, amivel nagy szívességet tett. Mivel
nevem „a” betűvel kezdődik, rendre a névsor elejére
kerültem – arabul a névsorban nem a vezetéknév a
döntő, a legtöbb nyugati országgal ellentétben.
Amerikában elvesztettem ezt a privilégiumomat,
hiszen itt a Zewail „z”-je számított, és így a névsor
végére lettem száműzve.
Az oktatás Egyiptomban kitűnő volt. Egészséges
versenyszellem alakult ki, de ugyanakkor a közösség
is központi szerepet játszott. A tanárok nagy
tiszteletnek örvendtek, a tanár-diák kapcsolat a szó
igazi értelmében nagyszerű volt, és nem a plusz
pénzbevételt jelentő magánórák köré szerveződött.
A közösség egészében véve tisztelte és nagyra
értékelte az iskolázottságot, az igazán kiválókra az
egész közösség felfigyelt. Egész Desuq tudta, hogy
melyik diák kitűnő tanuló, és az emberek
bátorították az illetőt. Hozzátehetjük, hogy a jó
iskolai előmenetelnek a társadalmi életben is voltak
előnyei, hiszen könnyebben lehetett a jómódú,
előkelő családokba beházasodni. Az emberek az
oktatást „a jövőbe való befektetésnek tartották”.
Iskolás koromból határozottan sokkal több a
kellemes, mint a kellemetlen emlékem. Elsősorban
azt nem szerettem, hogy a társadalomtudományi és
az idegen nyelvi órákon nagyon sok mindent meg
kellett tanulni kívülről. Ezeket a tantárgyakat
mereven és igen konzervatívan tanították, a neveket
be kellett vágni, például Mohammed ibn Rushdi ibn
’Ali ibn al-Khalif nevét – anélkül, hogy tudtuk
volna, hogy mit is vitt véghez, melyek voltak
munkásságának tágabb összefüggései. Engem
mindig az elemzést igénylő tantárgyak érdekeltek, a
dolgok hogyanja és miértje. A sors iróniája, hogy
manapság az egyik legkedvesebb hobbim a
történelem. Egy egész könyvtárra való történelmi
tárgyú könyvem van, és nagy örömöt okoz ezzel a
tudományággal foglalkozni, pedig ifjú koromban ez
nem volt rám jellemző.
Nem tartottam helyesnek az alsó tagozatban
alkalmazott testi fenyítést sem. A verés nem volt túl
durva, de a módszer maga merénylet volt az
iskoláról és a tanárokról mint nevelőkről alkotott
képem ellen. Néha-néha a tanár megütötte a diákot.
Emlékszem, hogy a gyerekeknek nem volt
szimpatikus az egyik arabtanár, úgyhogy
valamennyien elhatároztuk, hogy felbosszantjuk
valamivel – már elfelejtettem, hogy mivel. A tanár
végül elvesztette a türelmét, és lekevert nekem egy
pofont. Amikor az apám hallott a történtekről,
nagyon nem tetszett neki a dolog, hiszen tudta, hogy
jó tanuló vagyok. Bement az iskolába, és hivatalosan
panaszt tett. Az igazgató később bocsánatot kért
tőle.
Ezeket a negatívumokat ellensúlyozta, hogy
szabad volt játszani, rohangálni, és levezetni az
indulatokat. Például még az előkészítőben
megtanultam kosárlabdázni, és mindig tartottak
szünetet, ami alatt bekaphattam valamit reggelire.
Még mindig emlékszem a friss falafel ízére, amelyet a
helyi utcai árus kínált. ’Amm Ibrahimnak hívták.
Odaszaladtam a kocsijához, amely az iskolán kívül
volt felállítva, a vasútállomás közelében, és kértem
tőle egy falafelt. A szemem előtt formázta meg a
tésztát, ejtette bele az olajba, majd egy pár
másodperc múlva kihúzta a gőzölgő szendvicset.
Micsoda szendvics volt az, istenem! Pénzt nem
fogadott el, mert az apám fizetett helyettem,
úgyhogy rögtön visszaszaladtam az iskolába. A
falafelt még mindig szeretem, és ha Kairóba
érkezem, az első napokban mindig veszek egyet.
Az előkészítőben, amely az egyiptomi
iskolarendszerben az általános és a középiskola közti
iskolafokozat, sok élvezetes és emlékezetes dologgal
foglalkoztunk. Például szerepeltem egy
színdarabban, és bár már elfelejtettem, hogy mit
játszottam, emlékszem, hogy nagyon jól
szórakoztam. Nem volt igazi színházunk, de egy kis
képzelőerővel és kreativitással mindent pótolni
lehetett. Emlékszem például, hogy egyszer
függönyre volt szükségünk, amit a diákok sorfala
helyettesített. Ebben én is részt vettem. Szorosan
egymás mellett álltunk, és amikor valaki elkiáltotta
magát, hogy „Hölgyeim és Uraim!” – ez volt a
végszó –, a hátsó felünkre huppantunk, így nyílt meg
a függöny. Jól szórakoztunk, és megtanulhattuk,
hogyan kell viselkedni közösségben, és jól érezni
magunkat egymás társaságában. Iskolai
kirándulásokat is tettünk történelmi helyekre, és
piknikeztünk a Nílus partján.
Az iskolai szünidőt, ha az apám is szabadságon
volt, általában Alexandriában, a Zewail família
tengerparti villájában töltöttük. Nagyon szerettem
ott lenni. A villa családunk jobb módú tagjaié volt,
de mindenkit szívesen láttak. Júliusban vagy
augusztusban mentünk nyaralni, és együtt voltunk a
rokonokkal. Sokat játszottunk, elsősorban
strandlabdáztunk, ostábláztunk, beszélgettünk,
úsztunk, és sok halat ettünk. Néha ott éjszakáztunk,
néha este visszatértünk Desuq-ba. Érdekes módon, a
tengerparton töltött időt általában pihenésre és
olvasásra fordítottam, úszótechnikám fejlesztésére
kevesebb időt szántam, amit mai, meglehetősen
gyenge úszni tudásom is bizonyít.
A nyári szünidőt a következő tanévre való
felkészülésre is felhasználtam. Rendkívül kíváncsi
természetem volt, és mohón vetettem bele magam a
tanulásba. Már apró gyermekkoromban arról
álmodoztam, hogy valaha egyetemre fogok járni. Az
egyetem számomra óriási dolog volt, egyrészt a
presztízse miatt, és mert imádtam tanulni. Az apám
csak annyi iskolát végzett, amennyi egy közhivatal
betöltéséhez szükséges volt. Az ő idejében, mint
mesélték, csak azok járhattak egyetemre, akiknek
szülei földbirtokosok vagy nagyon gazdagok voltak.
Wasta, azaz „befolyás” kellett hozzá, ez azonban
csak egy szűk réteg privilégiuma volt. 1952-ben
azonban minden megváltozott.
A Szabad Tisztek Mozgalma megfosztotta
trónjától Faruk királyt, és ezzel új lehetőségek
nyíltak meg az egyiptomi ifjúság számára is. Hatéves
voltam ekkor, épp akkor kezdtem iskolába járni.
Ahogy a forradalom karizmatikus vezetője, Gamal
’Abd al-Nasser hirdette: „mindnyájan egyenlők
vagyunk, nincs különbség közöttünk”. Ezt azt
jelentette, hogy egy ibn al-fallah (paraszt fia) és az ibn
ra’is al-gumhuriya (elnök fia) ugyanarra az egyetemre
járhatnak. Felismertük, hogy új korszak kezdődik, s
ez reménnyel töltött el minket. 1956-ra, amikor
tízéves lettem, annyira lelkesedtem az ország első
elnökéért, hogy elhatároztam, levelet írok neki. A
következő szavakat írtam Nasser elnöknek: „Rabbina
yiwaffaqak wa-yi-waffaq Misr” („Az isten adjon Önnek
és Egyiptomnak sikert!”).
Mindmáig őrzöm az elnök 1956. január 11-én
kelt válaszlevelét. Emlékszem, milyen felemelő érzés
volt látni, hogy saját kezűleg leírta a nevem, és
olvasni az aláírását. Hosszú idő távlatából, úgy
érzem, mintha csak előrevetítette volna tudományos
karrieremet. A következőket írta az Elnöki
Hivatalból:

Édes fiam, Ahmed, a legjobbakat kívánom neked…

Megkaptam leveledet, amelyben kifejezésre juttattad mélyről
fakadó érzéseidet, ami nagy hatást tett rám. Imádkozni
fogok, hogy Isten megóvjon, és nagyon fontos lehess Egyiptom
fényes jövője szempontjából. Arra kérlek, hogy türelemmel és
lelkesedéssel arasd al-’ilm [a tudomány, a tudás] gyümölcseit,
és vértezd fel magad jó magaviselettel és okos gondolatokkal,
hogy részt vehess a hatalmas Egyiptom építésében.

Ebben az időben ismertette meg velem Umm

Kulthum dalait anyai nagybátyám, Rizq Dar, aki
igazán különleges ember volt. Közeli kapcsolatban
voltak anyámmal, aki, különösen nagyanyám halála
után, amikor egy fedél alatt laktunk, mintha csak
második anyja lett volna. Bácsikám autodidakta volt,
nem járt egyetemre, de falta a könyveket. Ő tanított
meg arra, hogyan kell az újságokat kritikusan
olvasni, a szerkesztőségi véleményeket értelmezni, és
felmérni az olvasottak hatását. Apámhoz hasonlóan
ő is nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
Sok időt töltöttem Rizq nagybátyámmal,
különösen a nyári időszakban. Sikeres üzletember
lett, importtal és exporttal foglalkozott, és volt egy
nagy autójavító műhelye. Jómódú ember lévén egy
háromemeletes házban lakott. Abban az időben a
legtöbb embernek Desuq-ban be kellett érnie egy
bérlakással. Nála tanultam meg ostáblázni, és sok
barátjával is találkozhattam. Különleges
kapcsolatban voltunk, és nagy örömmel szemlélte jó
iskolai előmenetelemet. Ma is bölcs, jó akaratú
nagybácsiként gondolok rá, aki őszintén kívánta,
hogy elérjem a legambiciózusabb célokat is. Amíg
apámtól és anyámtól a jelenről, a mindennapi élet
dolgairól tanultam, a nagybátyámmal a jövőről
álmodoztam.
Nagy élmény volt számomra, amikor elvitt
Kairóba, ahol Umm Kulthum koncertezett. Az
énekesnő és zenéje nagyon fontos részévé vált az
életemnek. Ha van valami, ami jobb kedvre derít,
akkor az ő. Umm Kulthum egy kis egyiptomi
faluból származott, és az egyiptomi énekművészet
„piramisává”, csillagává vált. Klasszikus arab nyelvű
költeményeket énekelt, és szenvedélyesen dalolt a
szerelemről. Akkor szerettem meg a dalait, amikor
előkészítőbe jártam, tizenhárom éves koromban.
Későbbi tanulmányaim alatt a rádió állandóan
mellettem volt, és mindig megkerestem azt az
állomást, amelyen felcsendült a hangja. Abban az
időben nem volt sem lemezjátszónk, sem CD-nk.
Tudtam, hogy a különböző rádióállomások, például
a Sawt al-’Arab, a Kairó 1, a Közel-Kelet rádió és a
többi mikor játsszák a felvételeit. Állandóan az
állomáskereső gombját tekertem, hogy minél
gyakrabban az ő dalai szóljanak a háttérben, amíg a
szobámban tanulok.
Omar Sharif, a híres egyiptomi színész egyszer
megkérdezte: „Miért áll hozzánk Kulthum annyira
közel?” Talán azért, mert mindenki magára ismer a
dalaiban. Ehhez még azt is hozzátehetném, hogy az
éneke kiváltja a hallgatóságból azt, amit arabul
tarabnak hívunk. Ennek a szónak nem könnyű
megtalálni a megfelelőjét más nyelven, jelentését
talán az „eksztázis” szóval lehetne legjobban
visszaadni. Szinte mindegyik koncertjére emlékszem,
különösen arra az 1964-esre, amelyen az „Inta
’Umri”, „Te vagy az életem” című számot énekelte.
Úgy éreztem, hogy egész Egyiptom, az egész arab
világ megmámorosodik a tarabjától azon az este.
Szavai átütők voltak:
 Szerelmem
Gyere, elég már, oly sok mindent elmulasztottunk már
Szívem szerelme
Amit láttam, amit a szemem előtt láttam, te voltál,
elpazarolt életem
Hogy lehetne számot vetni? Te vagy az életem
Aminek a te fényed hozza a reggelt
Te, te vagy az életem

Ez volt az első olyan dal, amelyet egy másik híres

egyiptomi, Mohammed ’Abd al-Wahab szerzett
külön a számára. Al-Wahab a modernebb, Kulthum
pedig inkább a klasszikus stílust képviselte.
Együttműködésük az „Inta Umri” című dalban érte
el az al-qimma-t, a csúcspontot.
Annyira rajongtam Umm Kulthumért, hogy
egészen különleges eseménynek számított, amikor
Rizq nagybátyámmal elmentünk egy koncertjére. Az
évad minden hónapjának első csütörtökén lépett fel,
koncertjeit élőben közvetítette a rádió, és ilyenkor az
utcák teljesen elnéptelenedtek. Egy fellépés három
waslatból, különálló műsorszámból állt, egy-egy
dalfüzérből, amelyek mindegyike külön-külön is
felért egy önálló koncerttel. Mindent tudtam a
dalokról, ismertem a zenét, a dalszövegeket, sőt még
az egyes előadói megoldásokat is. A minőségük
egészen kiemelkedő volt. Az volt az egyiptomiak és
az arabok számára Umm Khultum, ami Mozart vagy
Beethoven a klasszikus zenét kedvelő nyugati
zeneszeretők számára. Amikor meghalt, ugyanúgy
meggyászoltam, mint a többi hozzám hasonló
rajongója. De a Kawkab al-Sharq („A keleti csillag”)
hangja sohasem fakul, velünk van, szerelmet és
szenvedélyt visszhangozva. Az olyan klasszikusok,
mint a „Ruba’iyat al-Khayyam”, „al-Atlal”, „Ana fi
Intazarak” és sok más dal még ma is milliók életének
része, nemcsak Egyiptomban, de az egész világon.
Negyven éve hallgatom Umm Khulthum zenéjét,
és még mindig nagy élvezetet jelent számomra.
Bámulatos, hogy ennyi ideje kitartok mellette, és
hogy mennyire meghatározó volt érzelmi életem
szempontjából. A Caltechen van egy sztereo-CD-
lejátszó az irodámban, amelyen az ő dalait szoktam
hallgatni. Családi fotóim, a feleségem és
gyermekeimről készült fényképeim közvetlen
szomszédságában van egy képem róla is, íróasztalom
mellett. Még ma is, amikor tele vagyok munkával,
négy titkárnővel, faxokkal, e-mailekkel, gyakran
kapcsolom be a CD-lejátszót, hogy a háttérben
szóló hangja megnyugtasson. Elég, ha csak egy olyan
klasszikust meghallgatunk, mint a Sayyid Mekawi
által komponált „Ya Msahharni”. Nemrég egy
közszolgálati tévécsatorna (PBS) bemutatott Umm
Kulthumról egy dokumentumfilmet, amelyből
kiderült, hogy mennyire ismert volt Egyiptomon
kívül is.
A háttérben szóló zene soha nem vonta el a
figyelmem a tanulmányaimról, épp ellenkezőleg:
hozzásegített, hogy órák hosszat képes legyek
koncentrálni. Szenvedélyesen szeretek tanulni, és
ahogy anyám mondta, mindig lázba hoz, ha valami
új dologról hallok. A családom előre látta a jövőt,
már az előkészítőben töltött éveim alatt ez a felirat
állt az ajtómon: „Dr. Ahmed”. Sohasem éreztem
bűntudatot azért, mert úgy éreztem, hogy tanulnom
kell, ez a késztetés belülről fakadt, minden külső
kényszertől mentesen. Az apám gyakran jött be a
szobámba azzal, hogy ne gyilkoljam magam. De
aztán, ha csak 98 százalékos tesztet írtam, viccelődve
megjegyezte: „Ya-bni, fiam, mi történt azzal a 2
százalékkal?” Persze ez csak jóízű tréfa volt. A késői
órákban, amikor egy kis szünetet tartottam, szüleim
bejöttek a szobámba, amely kicsi volt ugyan, de
mindig nagy rendet tartottam benne, és
megtárgyaltuk a család dolgait.
A thanawiya (középiskola) nagyon kemény volt
Egyiptomban, és a fegyelemre való nevelésre, illetve
a szabadidős tevékenységekre is kiterjedt a
programja. Minden reggel felsorakoztunk az
iskolaudvaron, ahol felvontuk a zászlót, és
elénekeltük az egyiptomi himnuszt. Büszkék voltunk
arra, hogy egyiptomiak vagyunk, büszkék voltunk az
országra, és a himnusz eléneklése növelte az
önbecsülésünket és az önbizalmunkat.
Tanulmányaink mellett kedvteléseinkre is jutott idő.
Én művészeti és fotó szakkörbe jártam, ahol két
nagyobb vállalkozásban vettem részt. Az egyik arról
szólt, hogy lefényképeztük a barátainkat, és
előhívtuk a képeket – sokat közülük máig őrzök. A
másik feladatunk híres emberek portréinak a
kinagyítása volt. Például Nasser egy kisméretű
portréjából kiindulva megtanultuk, hogyan lehet
kézzel kinagyítani, a kép húsz-harminc kisebb
blokkra bontásával. Tustollat használtunk az
árnyékoláshoz, és más technikákat is alkalmaztunk.
A végeredmény egy hatalmas és hatásos kép volt.
Tanulmányi téren éles volt a verseny, mivel a
harmadik év végén országos vizsgát kellett tennünk,
a thanawiya ’amma-t. Az ország összes diákjával
versenyezni kellett, nem csak azzal a hússzal vagy
harminccal, akikkel egy osztályba jártunk. Itt dőlt el,
hogy kit vettek fel az egyetemre, és milyen szakra –
eltérően az amerikai rendszertől, amelyben a diák
dönti el, hogy milyen tanulmányokat fog folytatni.
Egyiptomban a pontszámok döntöttek, és a
magasabb pontszámot elérő diákok magasabb
presztízsű szakmákat tanulhattak. Középiskolai
tanulmányaim utolsó éve, a közelgő vizsga miatt,
meglehetősen feszített volt, de előrehaladásommal
meg voltam elégedve. Az ezt megelőző években
nagyon szerettem a mérnöki, fizikai, kémiai és más,
elemzőképességet igénylő feladatokat. Azt is
élveztem, ha elmagyarázhattam a dolgokat
másoknak.
Szerettem kísérletezni, és annyira érdekelt,
hogyan működnek a dolgok a gyakorlatban, hogy
építettem a hálószobámban egy berendezést,
amelynek egy arab kávéfőző volt a hőforrása.
Kíváncsi voltam, hogyan és miért alakul át egy
szilárd anyag, mint például a fa, égés közben gázzá.
Ez az átalakulás nagyon izgatott. Egy kis fadarabot
egy kémcsőbe tettem, amelyet egy dugón keresztül
összekötöttem egy L alakú üvegcsővel, azután
elégettem a fadarabot, és megfigyeltem, ahogy a gáz
eltávozik a kémcsőből. Barátommal, Fathy Gaweish-
sel a kiáramló gázt meggyújtottuk, és néztük a
lángot. Megfigyeltem, hogy alakul át az egyik anyag
a másikba, heuréka! Anyám még mindig emlegeti,
hogy akkor majdnem felgyújtottam a szobámat.
A thanawiya ’amma, a záróvizsga eseménytelenül
telt a számomra. Minden tantárgyat külön
osztályoztak. Történelemből és arab nyelvből
átmentem, a kémia, fizika és a matematika viszont
nagyon jól sikerült, és tudományos érdeklődésem
egyértelművé vált. A diáknak ezután jelentkezni
kellett az egyetemre, és a vizsgán elért pontszám
határozta meg, hogy melyik szakra vették fel.
Tudtam, hogy jó esélyem van, hogy bekerüljek a
Kairói vagy az Alexandriai Egyetemre. A kormány
– ez még Nasser idejében történt – felállított egy
intézethálózatot (ma’-had), amelynek keretében a
mezőgazdasági és az alkalmazott műszaki
területeken egy-egy intézet működött. Kafr al-
Sheikh-ben is volt egy ilyen intézet, Desuq-tól nem
messze. Rövid mérlegelés után apám úgy gondolta,
hogy az egyik ilyen kutatóintézetben folytathatnám a
tanulmányaimat, és diplomám megszerzése után
agrármérnök lehetne belőlem. Én azonban inkább
egyetemre akartam járni, mert Egyiptomban ennek
magasabb a presztízse. Szerencsére anyám és Rizq
nagybátyám a várható magasabb költségek ellenére
támogatták a döntésemet.
Ezután benyújtottam jelentkezésemet a Maktab
al-Tansiq-on (a központi felvételi irodán) keresztül,
amely a jelentkezőket az ország megfelelő
egyetemének megfelelő szakára irányította
vizsgaeredményeik alapján. A mérnöki és az orvosi
szakok voltak a legnépszerűbbek, majd a
gyógyszerészet és a természettudományok
következtek. Pár héttel később azt a választ kaptam,
hogy felvettek az Alexandriai Egyetem
Természettudományi Karára. Lázban égtem. Arra
nem is gondoltam, mennyit fogok keresni az
egyetem elvégzése után, de azt éreztem, hogy szép
jövő áll előttem, és lehetőséget kapok arra, hogy
tanulmányaimat a legmagasabb szinten folytassam.
De nekem, a Damanhurból és Desuq-ból való
fiúnak, miután barátaim elbúcsúztattak egy Nílus-
parti szórakozóhelyen, meg kellett szoknom
Alexandriát. A beilleszkedéssel voltak problémák.
Kulturális szempontból Desuq kényelmes és védett
környezet volt. A világvárosi Alexandriáról és az ott
lakó emberekről azonban nagyon keveset tudtam.
Desuq-ban a lányok és a fiúk külön iskolába jártak.
Még mindig emlékszem, hogy legizgalmasabb
kalandunk az volt, ha barátaimmal, Ahmed
Bararival, Nabeel al-Sanhouryval és Mohammed
Hamoudával a lányokat lestük, ahogy kijöttek az
iskolából. Az alexandriai egyetemen a nők és a
férfiak együtt tanultak. A desuq-i iskolák nem
egyetemi szinten oktattak, úgyhogy nem tudtam,
mire számíthatok. Az élet Alexandriában pénzügyi
terhet is rótt a családra, de a legnehezebb talán az
volt, hogy életemben először távol voltam tőlük.
 2. A TUDOMÁNY KAPUJÁBAN

Alexandriai éveim
Sokan azt hiszik, hogy Alexandria csupán a
tengerpart egy darabja – valóban a parthoz simul, és
ennek köszönhetően a világ egyik leghosszabb és
legkeskenyebb városa. Nyaranta egyiptomiak tömege
lepi el a strandokat, hiszen a tenger mellett lenni
kellemes dolog. Az állandó enyhe szellő
gondoskodik a friss levegőről, és megnyugtatja az
emberek lelkét. A természetes kikötő és az üdvös
bahari (északi) szél volt a fő oka, hogy Nagy Sándor
i.e. 331-ben megalapította ezt a várost, amelyet
később róla neveztek el. Ma már tudjuk, hogy ezzel
fáraó elődeinek nyomdokaiban járt, hiszen az 1990-
es években kezdődött víz alatti ásatások során
legalább ezer évvel korábbi kikötő nyomaira
bukkantak. A mai Alexandria több mint 4 millió
lakosa Egyiptom közel 70 millió lakosával
egyetemben al-Iskandariya-t a „Földközi-tenger
arájának” tekinti.
A régi görögök Alexandriában letelepedve
nyaranta ugyanúgy kirajzottak a tengerpartra, mint a
mai emberek, hogy élvezzék a szellős tengerpartot.
Strabón, a görög földrajztudós, aki éveket töltött
Egyiptomban, azt írta, hogy a jókedvű mulatozás
gyakran éjszakába nyúlt. Ez a csupa vidámsággal
teli, homokos fövenyű Alexandria volt
gyermekkorom Alexandriája, hiszen, mint már
említettem, a családom gyakori vendég volt a
Zewailok tengerparti villájában. De ifjúkorom
Alexandriája már más volt. Egész Desuq-ban csak
egy nadi (klub) volt a Nílus partján, ezzel szemben
Alexandriában rengeteg: Sport, Jacht, Automobil,
Smouha és sok más egyéb. Alexben, ahogy a várost
sokan becézik, a műemlékek és a hatalmas tornyok
között megérinti az embert a város nagysága. E
műemlékek a múlt rendkívül gazdag görög-
egyiptomi és római-egyiptomi örökségének a részei.
Figyelemreméltó, hogy a város építészete hű
krónikása az egymást követő civilizációknak: a
fáraókorinak, a görögnek, a rómainak, a koptnak és
az iszlámnak. A legendás pharoszi világítótorony – a
világ hét csodáinak egyike –, Pompeius oszlopa, a
Qaitbay erőd, a Kom al-Shuqafa-i katakombák, az
Abu al-Abbas mecset, valamint az Antoniadis és a
Montazah palota és kertjeik Alexandria nagyságának
ékes bizonyítékai. A desuq-i fiú első benyomásai a
városról a gazdagon díszített falszegélyek, az elegáns
kávéházak és cukrászdák, a széles utcák, a szűk,
történelmi sikátorok és szállodák voltak.
A híres-nevezetes Cecil Hotelban, a Midan Sa’d
Zaghlulon játszódik Darley és Justine története, az
„Alexandriai Négyes”, amelyet a híres író, az a
Lawrence Durrell beszélt el, aki két és fél évig élte
meglehetősen különc életét a háborús
Alexandriában. Később alkalmam volt elolvasni ezt
a remekművet, de nem itt, hanem már
Philadelphiában. Sok történész, író és kiváló
értelmiségi látogatta a Pastroudis kávéházat és
cukrászdát, a Trianon cukrászdát és a Vénusz
kávéházat és cukrászdát csakúgy, mint jómagam,
amikor a városba kerültem. Amikor Desuq egyetlen
klubjában ücsörögtem, nem hallottam a folyó zaját,
de Alexandriában hallatszott a hullámok robaja –
mintha zene lett volna.
De hát nem azért kerültem ide, hogy a város
történelmén elmerengjek, hanem hogy belépjek a
tudomány kapuján, egyetemre járjak, tanuljak, és
megszerezzem az óhajtott tudást. Alexandria
nemcsak a tenger kapuja, hanem hagyományosan a
felvilágosodás városa is, már ősidők óta. Az
Alexandriai Könyvtár, a Bibliotheca Alexandrina a
tudás fellegvára volt az egész világ, és különösen a
földközi-tengeri népek tudósai számára. 1963-ban, a
városban töltött első évem alatt, csak az egyetem és
tudományos pályafutásom foglalkoztatott, de a múlt
és a jelen között mindig találni kapcsolatot. Amikor
megérkeztem az Egyesült Államokba és
megemlítettem, hogy az Alexandriai Egyetemen
végeztem, mindenki azt kérdezte tőlem, hogy
tudom-e, ki gyújtotta fel a híres Alexandriai
Könyvtárat? Lehet-e a mai Alexandria méltó utóda a
hajdaninak? – merülhetett fel bennük a kérdés,
joggal. Lehetnek-e a mai egyiptomi tudósok olyan
jók, mint a régi alexandriaiak?
Macedóniai Nagy Sándor Alexandriát a nyugat
legfontosabb kulturális és kereskedelmi központjává
akarta tenni, és ide kívánta áthelyezni Egyiptom
fővárosát Memphiszből. De hogy a város
évszázadokon át a tanulás és a tudás központja
lehessen, koncepciózus, előrelátó vezetőkre volt
szükség, épp olyanokra, mint Nagy Sándor és az első
Ptolemaioszok. Sándor nevelőjével, Arisztotelésszel
kialakított intellektuális kapcsolatának köszönhetően
nemcsak a politika és a háborúk, hanem tudományok
és a művészetek iránt is érdeklődött. A történelem
egyik nagy tanulsága, hogy a nemzetek csak akkor
képesek haladásra, ha vezetőik megbecsülik a
tudományt és a tudósokat.
Az Alexandriai Múzeumra és Könyvtárra a kor
legkiválóbb elméi támaszkodhattak, így a
matematikus Euklidész, az orvos Herophilosz, a
költők közül Theokritosz és Zenodotusz, valamint
Arkhimédész, aki arról vált híressé, hogy miután
Alexandriában és a szicíliai Siracusában az úszó
testek fizikáját tanulmányozta, fürdőjéből kilépve
hirtelen ráébredt az igazságra, és felkiáltott:
„Heuréka!” (megvan!). Ezenkívül a történelem
legjelentősebb tudományos kutatásai közül jó
néhány Alexandriához köthető. Itt mérte meg
először a föld átmérőjét Eratosztenész, a briliáns
polihisztor. A bölcsesség földje, ahogy Derek
Flower nevezi, akkor indult hanyatlásnak, amikor a
könyvtár egy része a tűz martalékává vált Julius
Caesar i.e. 48-ban vívott tengeri csatájának idején,
Kleopátra uralkodása alatt. Később a könyvtárat
teljesen lerombolták. A mai Alexandriában
nemsokára egy új, impozáns könyvtárat fognak
felavatni. Mint az egyik kurátor és a város fia,
remélem, hogy ez az új történelmi jelentőségű
kezdeményezés a legjobb elméket fogja ide vonzani,
belföldről és külföldről egyaránt, csakúgy, mint
kétezer évvel ezelőtt.
Az Alexandriai Egyetem iránt kezdettől fogva
rokonszenvet éreztem, bár sem múltbeli nagyságával
nem voltam tisztában, sem 1952 előtti történetét
nem ismertem részleteiben. A mai egyetem eredete
1938-ra vezethető vissza, amikor megalakult a kairói
I. Fouad Király Egyetem kihelyezett bölcsészeti és
jogi kara. 1941-től van az egyetemnek mérnöki kara.
Az intézmény, hogy megfeleljen az alexandriaiak
igényeinek, 1942 augusztusában I. Farouk Király
Egyetem néven önállóvá vált, és további négy kar
alakult: természettudományi, kereskedelmi,
orvostudományi és mezőgazdasági. 1952-ben a nevét
Alexandriai Egyetemre változtatták, és az intézmény
további karokkal bővült. Az 1942/43-as tanévben a
hallgatók száma hozzávetőlegesen ezer volt, míg ma
már több mint százezer, amelynek körülbelül a fele
férfi és fele nő.
Először Rizq nagybátyám kíséretében léptem az
egyetem területére. A Kulliyat al-’Ulum, a
természettudományi kar volt az úti célom,
Alexandria Muharram Bek nevű városrészében,
hogy mint új diák, beiratkozzak. Először egy
hatalmas kovácsoltvas kaput és táblát vettünk észre,
rajta a felirat: „Alexandriai Egyetem, Kulliyat
al-’Ulum”. Ahogy beléptünk, balról egy őrt
pillantottunk meg, és előttünk egy nagyon meredek,
nyitott lépcsőfeljárót. Olyan meredek és magas volt,
hogy a tetején igazi sasoknak éreztük magunkat, és
ráláttunk az egyetem tíz épületből álló együttesére,
mely egy magasan fekvő sík területre épült.
Emlékszem, ahogy nagybátyámmal 1963-ban, egy
nyári napon, az első egyetemi napomon, mentem
felfelé a lépcsőkön, és könnybe lábadt a szemem.
Azért futottak el a könnyek, mert életemben először
megláttam – nyugalmat adó fákkal, bokrokkal, és
fűvel szegélyezett utakkal körülvéve – a haram-ot, a
tudósok szentélyét, a föld eme megszentelt darabját,
amely kisugározza híveinek szellemét és
érdeklődését. Mindegyik épület egy-egy tudomány
oltára volt számomra: az egyik a geológiának, másik
a matematikának, a fizikának, a kémiának és így
tovább. Fel kellett mennünk a lépcsőkön, hogy
szemügyre vehessük őket, hiszen az utcáról szinte
alig voltak láthatók, de ha már feljutottunk, az
egyetem egész területét beláthattuk. A látvány új
erőt öntött belénk, egész egyszerűen gyönyörű volt.
Egy Dr. Taha Husseintől származó mondás
szerint al-’ilm ka-l-ma’ wa-hawa’, ami azt jelenti, hogy
„a tudás – vagy a tudomány – olyan, mint a víz vagy
a levegő”. A víz és a levegő minden emberi lény
éltető eleme; olyan volt felkapaszkodni ide, a haram-
hoz, mint elzarándokolni a víz és a levegő
forrásához. Ahogy körülnéztünk, láttuk a tanárokat
jellegzetes fehér köpenyükben, alatta öltöny és
nyakkendő, amint sietősen az egyik épületből a
másikba, vagy tanszéki irodájukból, esetleg az
előadókból a laboratóriumba tartanak. Az egyetemi
dolgozóknak külön parkolóhelyük volt, ahol
Amerikából és Európából behozott autók parkoltak,
szélvédőjükön az intézmény matricája. El-
elkaphattunk egy-egy szót a tanárok és a felsőbb
éves diákok munkával kapcsolatos, komoly
eszmecseréjéből. Azt hiszem, könnyeim az izgalom
és a szorongás könnyei is voltak. Tudós lesz-e
egyszer belőlem, én is ebben az izgalmas egyetemi
haram-ban tölthetem-e majd napjaimat? Ez volt a
nagy kérdés.
Rizq nagybátyám megértően próbált
nyugtatgatni, de azt hiszem, majdnem olyan izgatott
volt, mint én. Az egész család osztozott
lelkesedésemben és boldogságomban, de ő még a
többieknél is fontosabbnak tartotta, hogy ezekben a
pillanatokban mellettem lehessen. Ezen a különleges
napon elmentünk egy divatos tengerparti étterembe,
a még ma is létező Darwish étterembe, és alexandriai
ételeket rendeltünk. Családom más tagjai is
támogattak. Hogy egyetemre járhassak, és a
költségeket csökkenteni lehessen, az a döntés
született, hogy Muharram Bekben, apám rokonainál
fogok lakni. Nem nagyon fűlt hozzá a fogam, de
kipróbáltam. Ezután Sidi Bishr-be, apai
unokatestvérem, ’Abduh’ (’abd al-Gawad) házának
fából készült emeleti szintjére költöztem. Ez
azonban túl messze esett az egyetemtől. Nemsokára
újabb elhatározás született, és Damanhurba
költöztem Ali nagybátyámhoz. Itt ismét saját
szobám volt, és természetesen állandóan Umm
Kulthum hangja szólt a háttérben.
 Mindennap korán kellett felkelni, hogy elérjem az
Alexandriába menő vonatot. A közlekedés jó volt: a
vonatok gyorsak, megbízhatók, és gyakran jártak.
Legalább száz diák, mérnök, természettudományi és
irodalom szakosok, jogászok szálltak fel az
alexandriai vonatra reggel 6 és 9 óra között.
Általában este 5 és 8 óra között tértünk vissza. A
bejárók közül sokan ismertté váltak, Omar Batisha
például az egyiptomi tévétársaság elnöke lett.
A damanhuri létnek és az állandó vonatozásnak
létezett egy kifejezetten kellemes oldala is: a bejárók
között nagyon sok volt a vonzó, fiatal lány. Sokan
közülünk elég rámenősen viselkedtek a
társaságukban. Omar szerint én mindig csendes
voltam, olvasgattam és tanultam a vonaton. Így
emlékszik – ez az ő hivatalos verziója. Sok fiú –
néha én is – állandóan a mi kisebb viháncoló
csoportunk és a szebbnél szebb lányok között
ingázott. Tréfálkoztunk, nagyokat nevettünk, és
mielőtt észbe kaptunk, már meg is érkeztünk a Misr
Állomásra (Alexandria központi pályaudvarára),
ahonnan néhányunk rövid séta után Muharram
Bekben kötött ki, míg mások villamossal jutottak el
Shatby-ba vagy más, közeli karokra. Ezek az
utazások végigvonulnak egyetemi éveim alatt, egy
rövid időszakot leszámítva, amelyben egy másik
desuq-i diákkal, családi orvosunk fiával egy
alexandriai villában laktunk. Damanhurban
megismerkedtem néhány kollégámmal, például
Ragae El Gibaly-val, akikkel együtt készültünk arra,
hogy mu’id{8}-ok legyünk.
A természettudományi kar első évfolyamán négy
tantárgyat kellett felvennünk. Én a matematikát, a
kémiát, a fizikát és a geológiát választottam. A
következő két évben egy-egy tantárgyat le kellett
adnunk, és a harmadik évben már csak kettő maradt
a kezdeti négyből. Ez nem azt jelentette, hogy csak
ennyi tantárgyat tanultunk, ezek csak főtárgyaink
voltak. Az amerikai egyetemeken, ettől eltérően,
szakosodás után egy diák például történelmet,
idegen nyelvet és pszichológiát is felvehet a
természettudományos vagy matematikaórák mellé.
Egyiptomban ezeknek az általános tárgyaknak az
oktatása a középiskola feladata volt, és az egyetemen
már csak szakmai tárgyakat tanultunk. Az én
esetemben ez a természettudományokat jelentette.
Ez a rendszer bizonyos értelemben hasonlított az
amerikai doktori képzéshez.
 Az órák kiemelkedően színvonalasak voltak. Sok
tanárunk követendő példát mutatott. Olyan
komolyan vették a diákokkal kapcsolatos feladatokat,
ami sok mai oktatónak is például szolgálhatna.
Előadásaikat előre elkészítették, és mindig pontosak
voltak; egy kilenc órai előadás mindig pontban
kilenckor kezdődött. A diákok időben érkeztek, és
nem lazult a fegyelem a tanítás alatt sem. Ezt
kívánta a haiba, a tekintélytisztelet vagy áhítat,
amelyet akkor éreztünk, amikor beléptünk az
egyetem területére. Első évemben Shehata Gouda
matematikaóráira jártam. A bizonyítások és a
problémamegoldások tekintetében annyira alapos
volt, hogy három táblát is teleírt egy-egy megoldás
menetével; az integrálás és a differenciálás minden
egyes lépését kidolgozta, minden egyenletet olyan
világosan kifejtett, hogy azt mindenki jól láthatta és
megérthette a közel ötszáz fős teremben.
Élénken emlékszem, hogy számos alkalommal
Shehata professzor felírt a táblára egy feladatot és
kért egy önként jelentkezőt a megoldásához; máskor
felírta a megoldást és azt kérdezte, van-e olyan lépés,
amelyet meg lehetne spórolni, vagy olyan, amely
esetleg elkerülte a figyelmünket. „Ahmed, gyere
ide!” – mondta, én pedig felléptem a dobogóra, és a
többi diák szeme láttára levezettem a probléma
megoldását. Még ma is, amikor matematikával
foglalkozom, vagy a gyermekeimnek segítek,
ugyanolyan aprólékosan dolgozom ki az egyes
feladatokat, nehogy elkapkodjam, és valami hibát
kövessek el. Sokat köszönhetek Shehata
professzornak, az ő pontossága és alapossága jó
példát mutatott számomra. Dr. al-Shinawy,
geológiatanárom, egy elegáns és finom úr, hasonlóan
aprólékos volt. Az óráin kőzetek és ásványok
krisztallográfiájával foglalkoztunk, amely alapján
értelmeztük a geológiai képződmények kialakulását a
világban és Egyiptomban.
Az előadásokat főleg arabul tartották, a jegyzetek
és a könyvek mind arab nyelvűek voltak, kivéve az
egyenleteket és a képleteket, amelyekben a máshol is
használt jelöléseket alkalmaztuk. Később néhány
angol nyelvű jegyzet is a kezünk ügyébe került. Az
első évben tulajdonképpen nem használtuk az angol
nyelvet, bár néha elővettük a könyvtárban található,
idegen nyelvű tankönyveket. A geológiában sok
olyan latin kifejezés volt, például a kövületek és
ásványok nevei, amelyeket mind be kellett magolni –
ez kissé lelohasztotta az érdeklődésemet a tantárgy
iránt.
Természetesen minden tantárgyból a legjobb
osztályzatot akartam elérni, amelyet „kiválónak”
neveztek, és legalább 85%-os teljesítményt jelentett.
Első évesként „kiváló” vagy „nagyon jó” minősítést
kaptam mindenből, így nagyon ígéretes diáknak
tartottak. Hogy őszinte legyek, ezen nem lepődtem
meg, hiszen csak természettudománnyal kapcsolatos
óráim voltak, semmi történelem,
társadalomtudomány vagy idegen nyelv. Ez teljesen
megfelelt érdeklődésemnek. Jó eredményeimnek
köszönhetően egy rövid ismertető jelent meg rólam
az al-Akhbar nevű lapban a fényképemmel, amelyből
az egész ország megismerhette sikereimet. Ekkor
szerepeltem újságban először. Desuq-ban nagyon
büszkék voltak rám, mindenki beszerzett vagy
kölcsönkért egy példányt az újságból, és az
ismerőseim nagyon örültek a sikereimnek. Jó
eredményeimnek köszönhetően havi 13 egyiptomi
font tanulmányi ösztöndíjat kaptam, amely nagy
összegnek számított abban az időben, hiszen egy
végzős kezdő fizetése 17 egyiptomi font volt.
Az első nyári szünetre visszatértem Desuq-ba.
Egy kis időt családom körében töltöttem, és
rengeteget olvastam. Nagyon szerettem olvasni.
Vettem egy csomó könyvet, köztük a másodéves
tankönyveket is, hogy előre tanuljak. Nem akartam
vesztegetni az időmet. Meggyőződésemmé vált,
hogy annak, aki előre akar haladni, a mesterekhez
kell fordulnia. Isaac Newtonnak igaza volt, amikor
így írt: „Ha messzire láttam, csak azért tehettem,
mert óriások vállain álltam”. Galileitől és más nagy
elődjétől tanult, és képes volt folytatni a munkájukat.
Elkezdtem a híres tudósok munkásságáról olvasni,
és megértettem, hogy a tudás óceánja határtalan.
Néha azonban kis szünetet tartottam, és
televíziót néztem. Azon szerencsések közé
tartoztunk, akiknek volt tévéje a hatvanas évek
elején, mert a városunkban ezt bizony nem
mindenki engedhette meg magának. Alkonyatkor,
amikorra a levegő kezdett kicsit lehűlni, bicikliztem
egyet a Nílus partján, és amikor visszaértem, néztem
egy kicsit a televíziót. Különösen azokat a
műsorokat szerettem, amelyekben jeles íróink és
tudósaink beszéltek. A családom, másokkal
egyetemben, láthatta, amikor az ország
kitüntetésben részesítette őket elért eredményeikért,
és maga az elnök nyújtotta át nekik az elismerést.
Egyiptomban sok ilyen ember volt: irodalomban és
nyelvekben Taha Hussein, Tawfiq al-Hakim,
Mahmoud al-’Aqqad, Naguib Mahfouz;
művészetben és zenében Mohammed ’Abd al-
Wahab, Umm Kulthum, ’Abd al-Halim Hafez, Farid
al-Atrash, Faten Hamama; más területeken
Mohammed Hassanein Heikal (újságírás), Ahmed
Riad Turk (tudomány), Mustafa Musharafa
(tudomány) és sokan mások. Ugyanazt a kérdést
tettem fel magamnak, mint amikor először léptem az
egyetem lépcsőjére: lehetek-e egyszer majd én is
olyan, mint ezek a jeles emberek? Nem értem, miért
voltam olyan bolond fiatal koromban, hogy nem
érdekelt a pénz, nem akartam divatos autót, de
fűtött a tudás és a presztízs iránti vágy – annyit érsz,
amennyit tudsz!
A második évben egyik alaptantárgyunkat le
kellett adnunk. Némi habozás után megváltam a
matematikától, tehát a fizikánál, a kémiánál és
geológiánál maradtam. Négy fizikaórám volt:
hangtan, optika, anyagismeret, valamint
termodinamika és hőtan; ezeket is csak a matematika
része miatt kedveltem. Fizikából dicséretet kaptam.
Bár a kémiához kevesebb matematika és több
biflázás kellett, szerettem, hogy mindig a dolgok
hogyanjára és miértjére kellett kérdezni: hogyan
viselkednek az egyes anyagok, és miért lépnek
egymással reakcióba. Az eredményeim nagyon jók
lettek a második év végén, aminek azért volt
jelentősége, mert néhány társammal egyetemben
„különleges” diáknak választottak, és kiemelt
tanulmányokat folytathattam. Ilyen különleges
diákok voltak kémiából, fizikából, geológiából és az
összes többi tárgyból, de mindenki csak egy
tantárgyból lehetett az.
A különleges státusznak az volt az óriási előnye,
hogy a harmadik és a negyedik évben kizárólag
kiemelt tantárgyammal, az én esetemben a kémiával
foglalkozhattam. Úgy éreztem, hogy ezzel új
lehetőségek nyílnak meg számomra, mivel tudtuk,
hogy a különleges diákból mu’id lesz (azaz
demonstrátor, aki részt vesz az oktatásban és a
kutatásban), és jó eséllyel egyetemi tanár válhat
belőle doktori fokozatának megszerzése után.
Különlegesnek lenni tehát nagyon sokat jelentett.
Heten voltunk a vegyészek különleges
csoportjában, és nagyjából ugyanennyien voltak a
fizikusok, a matematikusok és a geológusok is. Ez
azt jelenti, hogy összesen mintegy ötven különleges
diák lehetett az ötszáz fős évfolyamon. Ahogy
kiderült, hogy bekerültem közéjük, a többiek, a
barátaim, sőt még az egyetemen kívüli emberek is
elkezdtek doktornak hívni, mert úgy gondolták,
hogy ez a titulus már biztosítva van számomra.
Magam is meglehetősen megkülönböztetettnek
éreztem magam, hogy egy ilyen csapatnak a tagja
lehettem.
Kizárólag tanulmányi és vizsgaeredményei
alapján lehetett valaki különleges diák. Nem
számított a wasta (befolyás), rokonaink és üzleti
kapcsolataink protekciója; senki sem szólalt fel az
érdekünkben, ha erre máskülönben nem szolgáltunk
rá. Sok mu’id kis faluból jött, és családjuknak nem
volt magas a társadalmi státusza. A kiválasztás nagy
szakértelemmel és igazságosan történt. Amint
különleges diákoknak választottak minket, a felsőbb
éves különlegesek azon nyomban másképpen
kezeltek bennünket, hiszen tudták, hogy két év
elteltével esetleg kollégák leszünk. Bevittek a
laboratóriumba, könyveket kölcsönöztek nekünk, sőt
még össze is jártunk. Ők voltak példaképeink. Az
egyetemi világra oly jellemző tisztelet és
megbecsülés légköre vett minket körül.
Mindannyiunknak az volt az álma, hogy részesei
lehetünk majd ennek a tudományos közösségnek, és
csatlakozhatunk a tanári karhoz.
A különleges diákok között nők is előfordultak.
Bár az én évfolyamomon a vegyészek között csak
férfiak voltak, a felsőbb évesek között azért akadt
két-három nő is. Emlékszem, hogy nagyon jó
munkakapcsolatban álltam Shahira al-Shishinivel és
Enas ’Izzattal. A nők kellő számban képviseltették
magukat, ami az egyetem egészét és a
természettudományi kart illeti. Például egy ötszáz
fős évfolyamon, becslésem szerint, a hallgatók
egyharmada nő volt. Sokan akadtak a tantestületben
is, így például Tahany Salem professzor, aki hivatalos
témavezetőm lett, miután mu’id-nak neveztek ki.
Nem éreztem nemi vagy vallási alapon jelentős
hátrányos megkülönböztetést az egyetemen. Úgy
gondolom, hogy Egyiptom több mint hatezer éves,
folyamatos fennállását részben a toleranciájának
köszönheti, és annak, hogy az egyes kultúrák
egységet alkotnak. Előfordult néhány jogtalan
előnnyel kapcsolatos kellemetlenség, amelynek
hátrányos következményeit én is közvetlenül
éreztem a negyedik évfolyamon, de ez nem volt
jellemző.
Harmadéves koromban, mint különleges diák,
kizárólag kémiát tanultam, de annak számos
részterületét: szilárdtest kémiát, elektrokémiát,
fizikai kémiát, szerves kémiát, szervetlen kémiát, és
mindegyik területen több tantárgyam is volt. A hét
különleges diák között megélénkült a baráti
versengés. Szerettem volna én lenni az első
közöttük. Csoportunk arra a következtetésre jutott,
hogy az „első” megtisztelő címre vagy én, vagy Adel
Naguib, aki ma a tanszéken tanít, a legméltóbb.
Másod- és harmadéves koromban jó kapcsolatba
kerültem szervetlen kémia tanárommal, Rafat Issa
professzorral, aki nagy hatással volt rám, és szívesen
folytatott közös kutatásokat a különleges diákokkal.
De a csoportunk nemcsak a tanárok számára volt
kitüntetett, hanem az Alexandria környéki
iparvállalatok számára is. 1966 nyarán felajánlottak
egy gyakornoki állást az egyiptomi Shell Kőolajipari
Vállalatnál. Később, már Philadelphiában alkalmam
nyílt találkozni Sa’id Niazival, a cég igazgatójával és
feleségével, Naglaa al-Nadourival, aki kollégám lett
az ottani egyetemen.
A tanév során és nyáron az egyetem munkatársai
összejöveteleket és társas rendezvényeket is
szerveztek, hogy a tanulás mellett kikapcsolódásra is
legyen lehetőségünk. A különlegesek számára ez egy
egyetem által finanszírozott, kéthetes kirándulást
jelentett valahová Alexandrián kívülre. A második
évemet követő nyáron Felső-Egyiptomba, Luxorba
és Asszuánba látogattunk el, ahol az ó-egyiptomi
civilizáció monumentális emlékei még ma is
láthatóak. Két tanárunk kíséretében utaztunk. Heten
voltunk a mi évfolyamunkból, a negyedéves
különlegesekkel összesen úgy húszan lehettünk.
Vonattal tettük meg a nagy utat Luxorba és
Asszuánba.
Sétálgattunk a karnaki templomban, a fáraókori
építészet e remekművében, ellátogattunk a Királyok
Völgyébe, az Új Birodalom fáraóinak sírhelyeihez,
és Deir el-Bahariban szemügyre vettük Hatsepszut
templomának falait, amelyek elbeszélik a fáraónő
isteni születésének és uralkodásának történetét.
Éjszaka felucca-n (nílusi vitorlás csónakon) utaztunk,
hogy hűsöljünk, kipihenjük a nap fáradalmait és
gyönyörködjünk a tájban. Játszottunk, sőt Umm
Kulthum dalait is énekelgettük, ahogy a Nílus-parti
sétányon az éttermek között sétálgattunk. Sokat
fényképeztünk, én legalább háromszáz képet
készítettem, amelyek közül sokat mindmáig őrzök.
Olyan előkelő szállodákban laktunk, mint például az
asszuáni Cataract.
Egy másik alkalommal (ekkor már mu’id voltam)
az északi partvidékre, sahil al-shama-li-ra mentünk,
Alexandriától nyugatra, és egy Bagush nevű helyre.
Körülbelül húszan voltunk diákok, és több
professzor kísért minket. A sivatagban, a tenger
mellett vertünk sátrat. Jó alkalom volt arra, hogy
megismerjük egymást és szórakozzunk. Zenét
hallgattunk a parton és énekeltünk; egy kicsit
színjátszással is foglalkoztunk, és különböző
társasjátékokkal játszottunk. Ezeken a
kirándulásokon és társasági összejöveteleken voltak
olyan szabályok, amelyeket nem lehetett megszegni.
A női kollégákat lánytestvérünknek tekintettük, és az
etikettet is be kellett tartanunk. Hébe-hóba akadtak
románcok a hallgatók között, sőt néhány diák az
egyetemi kirándulások alkalmával jegyezte el a
párját. De a protokollt és a családi hagyományokat
minden esetben követtük.
 Ha egy hallgató az utolsó évet „kiváló”
eredménnyel és az azt megelőző éveket legalább
„nagyon jó” eredménnyel végezte, akkor kiváló
minősítésű diplomát kapott. Ha az utolsó évet
„kiváló” eredménnyel és az azt megelőző éveket
legalább „jó” eredménnyel teljesítette, akkor jeles
diplomát vehetett át. Ha valakinek a tanulmányi
eredményei ennél rosszabbak volt, nem kapott
kitüntetést. Én természetesen a legmagasabb címet
akartam megszerezni. Minden vizsga után
értékeltem magam, hogy megtudjam, hol állok, és
úgy gondoltam, hogy jó esélyem van a kitüntető cím
megszerzésére.
1967 nyarán az egyetemen kifüggesztették a
diákok eredményeit, és azon a napon, akárcsak a
legelsőn, Rizq nagybátyám kísért el. Odaléptünk
ahhoz a faliújsághoz, amelyen az eredményeink
voltak kifüggesztve, és izgatottan kerestem a saját
nevem. Végül mindketten megláttuk, hogy kiváló
minősítésű diplomát kaptam. Mint később
értesültem róla, 93 százalékos eredményt értem el.
Rizq nagybátyám ennek örömére elvitt kedvenc
éttermébe, a Darwish-ba, majd egy Umm Kulthum
koncertre. Anyám és apám természetesen már vártak
minket Desuq-ban, és nagy ünneplést rendeztek,
másokkal egyetemben.
Az igazság az, hogy én értem el a legjobb
eredményt az egyetemen a természettudós hallgatók
között. Adel Naguib és a másik hat különleges diák
is megkapta a mu’id kinevezést. Maher al-Sheikh, volt
évfolyamtársam és barátom, ma az Egyesült
Államokban él. A többi négy munkatársam Samir al-
Sadani, ’Abd al-Motaleb Yousef, Othman al-Rais és
Kamal Kandil volt, utóbbi később a kar dékánja lett,
amikor megkaptam a Nobel-díjat. Mivel nem vagyok
az a fajta, aki csak ül a babérjain, azonnal elkezdtem
tervezgetni, hogy mi lesz a kutatási témám. Az
önálló kutatási programunkat nuqtat al-bahth-nak
hívták, valószínűleg még mindig ugyanígy nevezik.
Tanítanunk is kellett az egyetemen. Általában mi
vezettük a laboratóriumi foglalkozásokat, harminc-
negyven diák részvételével. Tanítási feladataink ki is
merültek ebben; egy mu’id-nek nem kellett
előadásokat tartania, csak laboratóriumi
gyakorlatokat, ezért is hívják demonstrátoroknak
őket. Ami engem illet, én azért többet vállaltam
magamra. Issa professzor egy egész évfolyamnak,
úgy ötszáz hallgatónak tanított kémiát. Felkértek,
hogy az előadásait ismételjem meg az esti órákban,
és egyes részeit magyarázzam el a többi diáknak.
Ilyenkor szerencsére mindig tele volt az egész
előadó, az Ali Ibrahim terem, mivel már akkor az a
hír járta rólam, hogy magyarázataim érthetőek és
világosak. Mindig is örömömet leltem abban, ha
bonyolult fogalmakat egyszerűen el tudtam
magyarázni. Ha valaki nem világos és túlkomplikálja
a dolgokat, akkor az valószínűleg még nem jutott el
a megértéshez.
Ami a kutatást illeti, a legfontosabb az volt, hogy
eldöntsük, kivel fogunk együtt dolgozni. A
harmadik és a negyedik évfolyamon, mint különleges
diák, tisztában voltam azzal, hogy kinek mi a
kutatási területe. Tanáraink közül Youssef Iskander
fizikai szerves kémiával, Hassan al-Khadem
szénhidrátokkal, Hussein Sadek fizikai kémiával
foglalkozott; de voltak mások is. Mindannyian aktív
professzorok voltak, akik megtanították a különböző
szakterületek alapjait, és mindemellett színvonalas
kutatási tevékenységet is folytattak.
Mivel nagyon jó tanuló voltam, a tanárok
csábítottak, hogy csatlakozzam hozzájuk, és az ő
kutatócsoportjukban szerezzem meg a tervbe vett
mesterdiplomát és doktori fokozatot. Dr. Rafat Issa
és Dr. Samir El-Ezaby kutatásait lenyűgözőnek
tartottam, és elhatároztam, hogy a két fiatal és
energikus kutató mellett a vegyületek
színképelemzésével fogok foglalkozni. Dr. Samir El-
Ezaby harmincas éveiben járt ekkor, és kevéssel
azelőtt tért vissza az Egyesült Államokból, ahol a
Utah-i Egyetemen szerzett doktorátust.
Dr. Samirnak nem volt saját irodája, de a büfé
melletti épületben talált magának egy helyiséget,
amelyet – finoman fogalmazva– raktározási célra
használtak. Hihetetlenül mocskos és elhanyagolt
hely volt, telis-tele rágcsálókkal, papírokkal és porral.
Persze nem volt elég tágas, de azért be tudtunk
passzírozni egy íróasztalt és egy padot.
Mindenesetre el lehetett vonulni valahová, ahol
elmélyült beszélgetéseket folytathattunk. A helyiség
kis mérete valójában előnyös volt számomra, mert
közvetlen közelről figyelhettem Dr. Samirt, akitől
sokat tanulhattam, különösen, ami a problémák
alapos, kvantitatív elemzését illeti. Jó barátok
lettünk. Sokat jártunk éttermekbe, mindketten
szerettük a friss halat, különösen a miyas-t, a kék
halat és az óriás garnélát. Majdnem minden héten
egyszer elmentünk Yehya El-Tantawy kíséretében
Abu Qir leghíresebb éttermébe, a Zephirionba.
Dr. Rafat Issa magasabb pozícióban volt, mint
Dr. Samir, és az ő javaslatára választottam kutatási
témát. Dr. Rafat Németországban szerezte doktori
fokozatát infravörös kutatásokból, és Egyiptomba
való visszatérése után vegyületek tulajdonságait és
fémionokkal alkotott komplexeit vizsgálta
infravörös és látható ultraibolya sugarakkal. Csak
úgy ontotta magából a cikkeket. Ennek
eredményeképpen kutatócsoportja igen nagy volt,
mivel a felsőbb éves hallgatók szívesen csapódtak
hozzá, tudván, hogy a kutatásból publikáció is
születik. Emellett Dr. Rafat személyében egy
segítőkész és kedves embert ismertem meg. Nagyon
jó kapcsolatban álltunk, mindig elegendő időt adott
a munka elvégzésére, egyszer még alexandriai
otthonába is meghívott minket, ahol ebédet főzött,
amíg mi cikket írtunk. Dr. Rafat csoportjának tagjait
a tudomány mellett a futball is érdekelte, ami a
legnépszerűbb sport Egyiptomban. A két helybéli
futballcsapat egyikének drukkoltam, és a szezonban
minden pénteken a tévé előtt ültem, és fanatikus
figyelemmel néztem a meccseket. Desuq-ban
futballoztam is, de később az egyetemen már nem
volt időm Dr. Rafat csapatában játszani.
Egyiptomban abban az időben sem Dr. Rafat,
sem Dr. Samir nem lehetett hivatalosan a
témavezetőm, mert nem voltak kinevezett egyetemi
tanárok. Nem örültem ennek a szabálynak, de ők
sem. Így Tahany Salem professzor, a szervetlen
kémia tanszék vezetője lett a hivatalos témavezetőm,
de Dr. Rafat és Dr. Samir irányították kutatásaimat.
Ez elég kényes helyzet volt, különösen, amikor a
neveket fel kellett tüntetni a publikációkon.
Mindenesetre kiismertem a rendszert, és
megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni belőle.
Szerettem volna elsajátítani és kutatásaimban
felhasználni a színképelemzést. Szerencsére volt a
tanszéken egy spektrométer, és Dr. Rafat
megengedte, hogy gyakran használjam. Nagyon
sokat dolgoztam a kísérleteimen, amivel pár hónap
alatt el is készültem. Két tényezőnek köszönhető,
hogy céljaimat elérhettem. Először is kellettek hozzá
elkötelezett oktatók, megfelelő személyzet, és a
körülöttünk lévő emberek áldozatkész munkája.
Még mindig emlékszem, hogy ’Amm Ahmed milyen
sok segítséget nyújtott, amikor a késői órákban a
kutatásaimon dolgoztam. Teát, kávét és ételeket, ful-t
(lóbabot), falafelt és néha halat hozott a
laboratóriumba. A másik fontos tényező a
tudományos közeg volt. Mi, mu’id-ok éjfélig, vagy
akár még tovább is dolgoztunk a laboratóriumban,
azután még gyakran lesétáltunk a Ramleh
pályaudvarra bekapni egy szendvicset, és tovább
folytattuk a tudományos eszmecserét. Sokszor
tettem meg ezt az utat Saber Sharaffal, egy igen
jóravaló kollégámmal és más mu’id-dal. Néha
elmentünk moziba – az elegáns termekben vörös
szőnyeg volt, kristálycsillárok és úri, bálruhás
dámák, tele ékszerekkel, jól öltözött férfiak
társaságában.
Laboratóriumaink berendezése szegényes volt, de
azért arra megfelelt, hogy megtanulhassunk
kísérletezni és önállóan kutatni. Az anyagok
rendelkezésre álltak, de a felszerelés nem volt a
legmodernebb, az új spektrofotométert leszámítva.
Alexandriában sohasem láttam lézert, bár a 60-as
évek végén már sok kutató használta az Egyesült
Államokban. (A lézert 1960-ban találták fel.) Bár ez
nem is volt annyira fontos számunkra, hiszen
kísérleteink sem álltak olyan szinten. A
színképelemzéssel foglalkozó munkámhoz a
vegyületek és a színképek felvételére szolgáló
készülékek szintén rendelkezésünkre álltak.
A British Drug House (BDH) jóvoltából az
anyagok minősége, amelyekkel dolgoztunk,
világszínvonalú volt. Ha egy szakkönyv hiányzott,
csak be kellett kopognom az egyik professzor
ajtaján, és kölcsön kellett kérnem. Voltak saját
könyveim is 13 egyiptomi fontos ösztöndíjamnak
köszönhetően, amelyet jó tanulmányi
eredményeimmel érdemeltem ki. Néha Kairóba
utaztam, hogy a Nemzeti Kutatási Tanácsban
(NRC) elérhető cikkeket kézzel lemásoljam.
Tanáraim segítőkészsége egészen kivételes volt.
Például amikor cikkeimet vagy a disszertációmat
írtam, mindig időt szakítottak rám. Angol
nyelvtudásom gyenge volt; ezért Dr. Samir és Dr.
Rafat igen alaposan és türelmesen fésülték át a
kutatási jelentéseimet, és közben sok mindenre
megtanítottak.
Mint mu’id, kaptam egy szerény ösztöndíjemelést,
úgyhogy havonta 17 egyiptomi fontot kaptam,
mindössze 4 fonttal többet, mint amennyi általános
hallgatói státuszom alapján járt. Mindenesetre
biztosította a megfelelő megélhetést. Autóm nem
volt, de nem is lett volna rá szükségem. Egy családi
házat béreltünk két társammal: Ahmed Gamallal,
egy mu’id-dal a szerves kémia tanszékről, és Samival,
egyik barátjával. Az egyetemről elgyalogoltam a
Ramleh állomásra, hogy felszálljak a Sportingba
menő villamosra, ott állt a házunk, ahol együtt
laktunk a tulajdonosokkal. Még mindig emlékszem a
címére: Sporting, Port Sa’id Street 211. Ösztöndíjam
egy részét a lakbérre fordítottam, a fennmaradó
összeget könyvekre, mozira, étkezésre és
öltözködésre. Emellett különórákat is adtunk, ami
szintén egy kis extra jövedelmet jelentett.
Az az időszak, amíg Sidi Gaberban egy másik
mu’id-dal, Maher al-Sheikh-kel béreltem lakást,
emlékezetes marad a számomra, de sportingi
tartózkodásom mind társadalmilag, mind
politikailag új élményekkel gazdagított. Mindent
egybevetve élvezetes életet éltem, de mindvégig
ambícióm, tudományos céljaim elérése vezérelt.
Nemrég találkoztam Hani Hafezzel, jó barátommal
és volt kollégámmal, aki 1967-ben velem egy időben
kapott vegyész és geológus diplomát, és ma jól
ismert az egyiptomi olajiparban. Hani állítása szerint
nagyon céltudatos voltam: „Ahmed Zewailt vagy a
tanteremben, vagy a laborban, vagy a könyvtárban
lehetett megtalálni”. Szerinte csak akkor mentem
először moziba, amikor mu’id lettem! Maher al-
Sheikh emlékezete szerint egyszer azt mondtam
neki, hogy al-’ilm nur („a tudás fény”), és szerinte én
voltam az egyetlen fiatal mu’id, aki előadást tartott a
Vegyészeti Társaság Dr. El-Tantawy által szervezett
előadássorozatán, ami egyébként nem is sikerült
rosszul.
A mesterdiploma megszerzése minimum kettőtől
négy évig tartott. Én már nyolc hónap alatt
elkészítettem a disszertációmat. Hivatalosan nem
végezhettem ilyen hamar, de Salem professzor, aki
témavezetőm volt, írásban tanúsította, hogy a
disszertációmhoz szükséges összes kísérletet
végrehajtottam. Ez lehetővé tette számomra, hogy
doktori tanulmányok folytatása céljából felvegyem a
kapcsolatot külföldi professzorokkal. Dr. Samir, Dr.
Rafat és én több, disszertációmhoz kapcsolódó
cikket írtunk közösen. Ezek az első publikációim
1969 és 1971 között jelentek meg.
Kísérleteimet 1967-ben és 1968-ban, egy olyan
időszakban végeztem, amely Egyiptomban a
marcangoló önvizsgálat ideje volt. Háborús időket
éltünk, és csüggedés vett rajtunk erőt. A gazdaság is
megsínylette: az autókhoz, a buszokhoz és a
gépekhez általában nem lehetett alkatrészeket kapni,
az idegenforgalom is teljesen leépült. Sok
barátomnak ki kellett mennie a frontra, és sok
egyetemi hallgató is érintett volt valamilyen
formában. A vereség hírét hitetlenkedve, sokkos
állapotban fogadtuk: ’67 júniusának első napjaiban
még olyan híreket hallottunk, hogy győzelemre
állunk, khaki színű egyenruhában nyújtottunk
civileknek segítséget – de ezek az információk
később valótlanoknak bizonyultak. Még mindig
emlékszem, hogy Ahmed Sa’id, a neves tévés
személyiség, mennyire eltúlozta hadseregünk
sikereit, és győzelemről beszélt.
Az egyetemet épp az utolsó évben, a háború
befejezéséig meg kellett szakítani. Nasser elnök
benyújtotta lemondását, de ezt a nép olyan hevesen
ellenezte, hogy végül is újra elfoglalta hivatalát.
Fájdalmas pillanatok voltak ezek a fiatalságnak.
Sokan az emigráció gondolatával foglalkoztak, ami
példa nélküli, mivel az egyiptomiakat mindig erős
érzelmi kötelékek fűzték az anyaországhoz. A
múltban csak kevesen hagyták el az országot, és
köztük is csekély volt az egyetemet végzettek száma.
De a vereség és a gazdasági nehézségek miatt sok
diplomás érezte úgy, hogy mennie kell.
Elsősorban azért szerettem volna az Egyesült
Államokban folytatni tanulmányaimat, mert
felüdülést jelentett számomra Amerikából hazatért
tanáraim könnyedebb munkastílusa; Dr. Samir El-
Ezaby Salt Lake Cityben töltött éveket, Dr. Yehya
El-Tantawy pedig Philadephiában, ahogy ő
emlegette: „a testvéri szeretet városában”.
Mindketten az Egyesült Államokban szerezték meg
a doktori fokozatot; Dr. Samir a Utah-i Egyetemen,
Dr. Yahya pedig a Pennsylvaniai Egyetemen. Egy
másik tanáromra, Dr. Ashef El-Bayoumira szintén
nagyon felnéztem. Ő is az Egyesült Államokban
tanult, a Floridai Állami Egyetemen. Mindhárman
bátorítottak, hogy Amerikában szerezzem meg a
PhD-fokozatot, és ajánlólevelet is kaptam tőlük.
Tudtam, hogy az Egyesült Államok a világ
tudományos élvonalát képviseli – elég volt csak
annyit hallani, hogy embert szándékoznak küldeni a
Holdra.
 Abban az időben természetesen nem volt baráti
kapcsolat az Egyesült Államok és Egyiptom között,
így a legtöbb hivatalos tanulmányi ösztöndíjast a
Szovjetunióba és más kelet-európai országba
küldték. Ennek ellenére eltökéltem magamban, hogy
az Egyesült Államokba fogok menni, mert az én
szakterületemen itt folyt a legmagasabb szintű
kutatás. Ezt a Nobel-díjasok száma is fémjelzi, bár
erről akkoriban fogalmam sem volt. A XX. század
első felében, amióta 1901-ben először odaítélték a
díjat, a kitüntetettek nagy része német, angol és
francia kutatók közül került ki, de a II. világháború
után hamar az amerikai kutatók kerültek előtérbe, és
ez mindmáig így van.
Tehát 1968-ban, miután a mesterdiploma
megszerzéséhez szükséges követelményeket
teljesítettem, elkezdtem információkat gyűjteni a
különböző egyetemekről. 1969 elején jelentkeztem
abba a három intézménybe, amelyeket kollégáim már
kipróbáltak: a Utah-i, a Pennsylvaniai és a Floridai
Állami Egyetemre, és más helyekre, többek között a
Caltechre. Dr. Samir, Yahya és Ashraf ajánlásaival
felvettem a kapcsolatot néhány professzorral is.
Áprilisban, egy nyárias tavaszi napon, levelet hozott
a postás az Egyesült Államokból, 1969. április 2-i
keltezéssel. A dombornyomásos borítékon a
Pennsylvaniai Egyetem pecsétje díszelgett, ahová
még január 5-én írtam. Izgatottan feltéptem a
borítékot, miközben reméltem, imádkoztam, majd
elkezdtem olvasni a szöveget: „A Kémia Tanszék
Doktori Bizottsága javasolta az Ön felvételét…
1969. augusztus 25-i kezdettel”. Ez volt életem egyik
legborzongatóbb pillanata! Nagyon keveset tudtam
az Egyesült Államok olyan turistalátványosságairól,
mint például a Grand Canyon, Disneyland vagy a
broadwayi előadások. Csak annyit tudtam, hogy a
világ legjobban felszerelt laboratóriumaiban fogok
dolgozni, és egész könyvtárnyi szakkönyv és cikk fog
a rendelkezésemre állni.
Dr. Donald Fitts tanszékvezető-helyettes
levelében még más nagyszerű hírek is voltak a
számomra: amellett, hogy nem kell tandíjat
fizetnem, kapok egy 2700 dolláros ösztöndíjat a
tanévre, és 900 dollárt a nyáron elvégzendő
kutatásokra. Ha munkámat kielégítőnek találják, a
státuszomat meghosszabbítják. Legalább egy
tucatszor elolvastam a levelet, újra meg újra. A
legszívesebben azonnal elindultam volna, de az volt
a szabály, hogy a mesterkurzuson részt vevő
hallgatók nem hagyhatták el az országot a program
első két évének befejezése előtt, úgyhogy még
várakoznom kellett. Mint már említettem, a
disszertációmat már elkészítettem, és minden
kötelezettségemnek eleget tettem. Ezenfelül az
ösztöndíjamat teljes egészében a Pennsylvaniai
Egyetem fizette, az egyiptomi kormány nem járult
hozzá a költségeimhez – egy doktori ösztöndíjról
volt szó, nem hivatalos kiküldetésről. Az egyetlen
megoldandó problémát az a bürokratikus előírás
jelentette, amely megkövetelte fizikai jelenlétemet az
egyetemen.
De felmerült még az „ismeretlen személy”
problémája is. Ez körülbelül úgy hangzik, mint az
„ismeretlen katona”, és van is köztük némi
hasonlóság – mindkettőhöz szükséges némi
bátorság. A Pennsylvaniából érkezett levelet nekem
címezték személyesen, de az Alexandriai Egyetem
előírásai nem tették lehetővé az ilyen személyre
szóló, közvetlen ajánlat elfogadását. Közölték, hogy
a Penn-nek{9} az Alexandriai Egyetem Kémia
Tanszékének kellett volna írnia, hogy kiválaszthassa
a megfelelő személyt. Ez persze a Pennsylvaniai
Egyetem szempontjából elfogadhatatlan volt, mivel
egy számukra „ismeretlen személynek” kellett volna
felajánlaniuk az ösztöndíjat. Írtam tehát Dr. Robin
Hochstrassernek, akivel kutatásaimat folytattam
volna, és a megértését kértem ennek a bürokratikus
akadálynak az elhárításához. Ő nagyvonalúan
beleegyezett, hogy küld egy ajánlatot egy
„ismeretlen személy” számára, de kijelentette, hogy
a végső döntést ő fogja meghozni, tehát, ha az
Alexandriai Egyetem Kémia Tanszéke egy másik
embert küld ki és nem engem, akkor visszavonja az
ajánlatot. Levelét odaadtam a tanszékvezetőnknek,
és megindult a procedúra. Hogy bizonyítani tudjam,
hogy én vagyok az egyetlen, akit az ösztöndíj
érdekel, alá kellett íratnom egy lemondó
nyilatkozatot az összes többi mu’id-dal, mielőtt
megkaptam volna a Kémia Tanszék végső
jóváhagyását.
Ezután az egész paksamétát a hónom alá
csaptam, pár hónapos távollétemre vonatkozó
kérvényemmel egyetemben – hogy megkerülhessem
az előírt kétéves szabályt –, és elkezdtem kilincselni
az Alexandriai Egyetem központi hivatalában, majd
ezt követően a kairói Felsőoktatási Minisztériumban.
Vasúti bérletet vettem, és minden héten, sokszor egy
héten kétszer, felutaztam Kairóba, hogy minden
papír ki legyen töltve, és megkaphassam a végső
jóváhagyást. Alexandriában az egyetem központi
hivatalába kellett mennem, egy vörös téglás, vörös
kövekből épített, többemeletes épületbe, amely
Shatbyben volt, a tengerparton. Stratégiám csak
akkor járhatott sikerrel, ha elnyerem a rektor
személyes jóváhagyását.
Ahogy beléptem az épületbe, észrevettem az
egyetem postását, ha jól emlékszem, ’Amm
Mahmoudnak hívták. Amikor megpillantott,
megállított. Látta rajtam, hogy mu’id vagyok, mert
öltönyt és nyakkendőt viseltem, és hivatalos
papírjaim is erre vallottak. Kicsit furcsálltam, hogy
megállított. Hogy elérjem a megfelelő hatást, azt
mondtam neki, hogy „Ahmed Zewailnak hívnak, és
mu’id vagyok a Kémia Tanszéken”, majd
hozzátettem: „Sürgősen beszélnem kell a rektor
úrral.” Vakmerőségemen jót mulatott, majd
megkérdezte: „Azt hiszed, olyan egyszerű találkozni
a rektorral?” Kérdése váratlanul érintett, és
elkezdtem hebegni-habogni: „Szeretnék ö…
mindenképpen… hát ö, mondanom kell neki
valamit.” Ez a nyegle válasz el is nyerte tetszését,
mert így folytatta: „Fogd ezt a zsák levelet, és gyere
velem.” Felcipeltem neki a leveleket, majd amikor
felértünk a legfelső emeletre, azt mondta: „Ülj le,
mindjárt megnézem, hogy tud-e a rektor úr
fogadni.” Bement hozzá az érdekemben, amíg én
kint ültem, és vártam, hogy bemehessek.
Kiderült, hogy a rektor külföldön tartózkodik, de
a megbízottja, Dr. ’Abd al-Rahman El-Sadr bent
volt. Mivel a postás alaposan kioktatott, már úgy
remegtem, mint a nyárfalevél, mire végül bebocsátást
nyertem. Amikor beléptem, ezt mondtam a
megbízott rektornak: „Dr. El-Sadr, Ahmed
Zewailnak hívnak, kitüntetéses diplomával
végeztem, és kaptam egy tanulmányi ösztöndíjat az
Egyesült Államokból, a Pennsylvaniai Egyetemről.
Tandíjmentességet kaptam, és létfenntartási
költségeimet is fizetik a doktori program ideje alatt.
De ezt csak azzal az egy feltétellel teszik, ha egy-két
hónapon belül kiutazom, hogy időben odaérjek …
ehhez szükségem van az ön aláírására.”
Dr. El-Sadr, aki végzettségére nézve orvos,
feltűnően jóképű férfi volt. Miután végighallgatott és
átfutotta a kérvényemet, bólintott, és ezek a
profetikus szavak hagyták el az ajkait: „Aláírom, de
maga nem fog visszajönni.” Ez a megjegyzése
tényleg jövőbelátó volt, hiszen nem tértem vissza az
Alexandriai Egyetem Kémia Tanszékére, de
ugyanakkor a sors iróniája, hogy később ő keresett
fel engem az Egyesült Államokban, miután a
Caltechre kerültem. A köztünk lévő nagy
korkülönbség ellenére közeli barátok lettünk, és
együtt elnököltünk egy alexandriai konferencián,
több mint tíz évvel első találkozásunkat követően.
Az élet úgy hozta, hogy harminc évvel első
találkozásunk után ugyanabba az egyetemi épületbe
kellett belépnem, hogy találkozzak a rektorral, és
átvegyem az egyetem első díszdoktori címét, miután
megkaptam a Nobel-díjat. De akkor már, mint ahogy
azt az 1999 decemberében megtartott alexandriai
beszédemben említettem, a rektor a földszinten
fogadott, nem az emeleten a postával!
Miután 1969 nyarán Dr. El-Sadr jóváhagyta a
kérelmemet, sikerült megszereznem a Felsőoktatási
Minisztérium engedélyét is. Ez persze nem ment
egykönnyen, de azért már látni lehetett a fényt az
alagút végén. Most már megengedhettem magamnak,
hogy majdani új, philadelphiai életemet
tervezgessem. Természetesen felmerült bennem a
kérdés, hogy egyedül vágjak-e neki a nagy útnak,
vagy inkább nősüljek meg? Az én generációm
számára teljesen megszokott volt, hogy az ember
korai húszas éveiben kötött házasságot; sok mu’id
így is tett, és feleségestül mentek külföldi
kiküldetésbe. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően
sokuknak volt szerelmi kapcsolata diákkal,
kollégával. Ha Amerikába készül az ember,
emelkedik az ázsiója. Huszonhárom éves
fiatalemberként sok lányt tartottam vonzónak, és én
is sokuknak imponáltam. De konzervatív
mentalitásomnak és neveltetésemnek köszönhetően
valaki olyat kerestem, akinek komolyak a szándékai,
szakmabeli, és természetesen vonzó. Abban az
időben a fiatalság naivitásával közelítettem meg a
kérdést, halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi
is az igazi szerelem, és talán arról sem, mire vágyom
igazán.
Alexandriában zajlott a társadalmi élet – nemcsak
intellektuális értelemben –, és mi, fiúk gyakran
jöttünk össze kávéházakban, éttermekben, és néhány
alkalommal a híres Sporting Clubban (aminek
akkoriban nem lehettem tagja, mivel nem tudtam
kifizetni a tagdíjat, ma viszont tiszteletbeli tag
vagyok). Máig emlékezetesnek tartom Mohammed
Ahmed ízletes ful ételeit, a Brazil Kávéház
különleges pörkölt kávéját, az Ainó süteményeit, a
Ramleh állomáshoz közeli Élite, Athineos és St.
Lucia szendvicseit és süteményeit, ahol Sa’d Zaghlul
szobra és a róla elnevezett utca alkotta a forgalmas
városrész központját. Társas összejöveteleink
ellenére a lányokkal csak szakmai jellegű, teljesen
ártatlan kapcsolatom volt. A fiatal nők és férfiak
esetleg méricskélték egymást, váltottak egymással
pár soros üzeneteket, esetleg pár szót is, de ha
komolyra fordult a dolog, a férfinak fel kellett
keresnie a nő szüleit.
Mivel, mint mu’id, különösen a laboratóriumi
foglalkozások alatt, sok intelligens és csinos fiatal
nőt ismerhettem meg, természetesen megfordult a
fejemben, hogy eljegyzem az egyiküket. Ezt meg is
tettem, választásom Mervatra esett. Mervat az egyik
tanítványom volt, akinek harmadéves korában
laboratóriumi foglalkozásokat tartottam, és bejárt az
előadásaimra, egy évvel később pedig kémiából és
fizikából szerzett alapdiplomát. Sok jó kedélyű, kissé
felületes lánnyal találkoztam, akik állandóan
vihogtak, de Mervat komoly és felkészült szakember
volt, és ezt annyira becsültem, hogy megkértem
apjától a kezét. Anyám, apám és nagybátyám
feljöttek Alexandriába, és a két család áldását adta
frigyünkre.
Házasságunk előkészítése rohamléptekkel folyt,
bár az udvarlás a hagyományos keretek között
zajlott. Tudtam, hogy pennsylvaniai ösztöndíjam
gyorsan közeledik, és azt reméltem, hogy Mervat
csatlakozni fog hozzám – nem akartam kivárni, amíg
megszerzem a doktorátust. Romantikusnak
tartottam, hogy feleségemmel egy új országba, új
élmények felé repülünk. Július lehetett, amikor
elhatároztuk, hogy egybekelünk, és augusztusban
már útra keltünk az Egyesült Államokba.
Hagyományos egyiptomi esküvőnk tehát nem volt
soha. (Egyiptomban általában a párok egy-két évig
járnak jegyben, majd egy nagy esküvőt csapnak a
családok és a barátok részvételével.) Én
huszonhárom éves voltam, ő egy évvel fiatalabb –
mindketten nagyon fiatalok voltunk még.
Visszatekintve, egy kicsit elkapkodtuk az egészet.
Túl nagy nyomás nehezedett ránk, és nem volt
alkalmunk elég alaposan kiismerni a másikat, mielőtt
meghoztuk a döntésünket. Nagyon becsültük
egymást, és ez a tisztelet mindvégig megmaradt
kapcsolatunkban még azt követően is, hogy
ráébredtünk, nem vagyunk annyira egymáshoz valók
hosszútávon, mint ahogy ezt kezdetben gondoltuk,
amikor romantikus álmainkat szövögettük. Mervat
kitűnő ember és pallérozott elme, de nem illettünk
össze.
Minden szükséges iratot beszereztem: az
útlevelet, életem első útlevelét, amelyet 1969. július
17-én bocsátottak ki; a nemzetközi oltási
bizonyítványt; orvosi igazolást, hogy nem vagyok
trachomás. A kormányhivatalok által kiállított
engedélyek a következők voltak: az Alexandriai
Egyetem igazolása, hogy eltávozhatok (június 28-i
keltezéssel); a Felsőoktatási Minisztérium engedélye,
miszerint a törvény által előírt két évnél korábban
elhagyhatom az országot (július 12-i keltezéssel);
ugyanennek a minisztériumnak egy másik engedélye,
miszerint doktori tanulmányokat folytathatok
külföldön (július 29-i keltezéssel). Mindezt hetekkel
az indulásom előtt kellett elintéznem. Ez aztán
bürokrácia volt a javából! Remélem, hogy a mai
fiataloknak Egyiptomban már nem kell ilyen teljesen
felesleges dolgokra fecsérelniük az idejüket és az
energiájukat.
Sikerült idejében megvennem a jegyeket, és
elintéztem a kilépő vízumainkat, ami nem volt
könnyű akkoriban. Bepecsételték az útlevelünkbe,
hogy mennyi pénzt vihetünk magunkkal. Összes
vagyonunk a maximálisan engedélyezett 40 dollár
volt, ebből kellett berendezkednünk. Mervat sokkal
jobban beszélt angolul, mint én, mert egyetemi
tanulmányai előtt amerikai iskolába járt. Rengeteg
időt töltöttünk a repülőgépen és a repülőtereken –
hosszú volt az út Kairóból Philadelphiába, amelyet
Rómában, Párizsban és Londonban is meg kellett
szakítanunk. Mervat az egész utazás alatt naplót
vezetett.
Nem tudtuk pontosan, hogy mire számíthatunk
Philadelphiában, mert nagyon kevés pénzzel
gazdálkodtunk, és nem volt szállásunk sem. Az
egyetem ekkor még nem gondoskodott semmiről,
így nehéz volt megjósolni, hogy mihez kezdhetünk.
Csak súlyosbította a helyzetet, hogy nem éltek
rokonaink az Egyesült Államokban, így nem
számíthattunk senkinek a segítségére. Amikor az
Atlanti-óceán fölött repültünk, odasúgtam
Mervatnak: „Csak magunkra számíthatunk!” –
hasonló helyzetben ezt mondanák az egyiptomiak.
De aztán hozzátettem, hogy „mindjárt megérkezünk
a lehetőségek hazájába”.
 Tisztelt Olvasó!

A teljes könyvet megvásárolhatja az

Interkönyv webáruházban:

A fáraók földjének Nobel-díjasa

{1}
Lézerforrás ultrarövid fényfelvillanásain alapuló módszer.
{2}
Arab eredetiben: Qildat al-Nil al-’Uzma, angolul: The
Grand Collar of the Nile.
{3}
Caltech – a California Institute of Technology (Kaliforniai
Műszaki Egyetem) népszerű rövidítése.
{4}
A History of Knowledge
{5}
Making Waves
{6}
Linus Pauling, a kétszeres Nobel-díjas tiszteletére alapított
professzori státusz.
{7}
A történelemből ismert kereskedelmi út Núbia és
Egyiptom között, Hérodotosz is említést tesz róla.
{8}
Felsőbb évfolyamos diák, aki segítséget nyújt az
oktatómunkában (demonstrátor, az Egyesült Államokban:
teaching/research assistant).
{9}
A Pennsylvaniai Egyetem (University of Pennsylvania)
népszerű rövidítése.
{10}
Az Ivy League nyolc keleti-parti elit-egyetem laza
szövetsége, igen nagy a presztízse.
{11}
Laboratory for Research on the Structure of Matter
(LRSM).
{12}
Philadelphia.
{13}
A ’sivatag’ szó angolul: desert, a desszert: dessert.
Kiejtésük meglehetősen eltérő.
{14}
Iszlám országokban viselt bő ruházat.
{15}
Gyermekközpontú pedagógiai módszer.
{16}
University of California System (UC). A UC-hez tartozó
egyetemek nem önálló intézmények. (Ezzel szemben a
Pennsylvaniai Egyetem teljesen önálló.)
{17}
Exhibicionista viselkedési forma, amelyben az illető(k)
meztelenül rohangál(nak) nyilvánosan. A szót az 1970-es évek
eleje óta használják ebben az értelemben.
{18}
National Science Foundation (NSF)
{19}
Kb. Próbáld csak meg, ártani nem árthat.
{20}
Kármán Tódor.
{21}
Lumineszkáló napenergia-gyűjtő.
{22}
Air Force Office of Scientific Research.
{23}
Office of Naval Research.
{24}
A spin angol szó perdületet jelent, és atomi méretű
részecskék forgási nyomatékénak elnevezésére használatos.
{25}
Galilei törvénye szerint x(t) = (g/2)·t 2, ahol g a nehézségi
gyorsulás, amely a Föld felszínén kb. 9,8 m/s2. (A nehézségi
gyorsulás Newton gravitációs állandójának, a bármely két
testre érvényes 6,67 × 10–11 Nm2/kg2-nek a szorzata a Föld
6 × 1024 kg tömegével, elosztva a Föld 6,4 × 106 m
sugarának négyzetével.) Az összefüggés teljesen általános, a
macska mozgására csakúgy vonatkozik, mint a bolygókéra.
Az a tény pedig, hogy az x(t) független a test tömegétől,
megmagyarázza, hogy a különböző tömegű testek azonos
ideig esnek.
{26}
A gyök egy stabilis, hosszú időn át életképes
molekulának olyan része, amely általában csak rövid ideig
életképes.
{27}
A muslicák a genetikai kutatások hálás állatai: igen
gyorsan szaporodnak, ezért a generációváltozások esetében
hamar megfigyelhetők, másrészt vannak a generációváltást
kísérő, szemmel könnyen látható változásaik.
{28}
MS: az angol mass spectrometry szavak kezdőbetűjéből
alkotott mozaikszó, amely magyarul is használatos.
{29}
The Structure of Scientific Revolutions.
{30}
Image and Logic.
{31}
Ez a meghatározás csak a szűkebb értelemben vett
természettudományra vonatkozik.
{32}
Taming the Atom.
{33}
Newton válogatott írásai, Principia Philosophiae
Naturalis sorozat, Typotex , Budapest, 2003. 99.o.
{34}
A szuperpozíció eredménye egy térben lokalizált (∆x)
hullámcsomag. A hullámcsomagra általában igaz a ∆x ∆k ħ 1
összefüggés, ahol ∆x a térbeli kiterjedés, ∆k pedig a
hullámszám kiterjedése. A hullámszám a hullámhossz
reciproka, 1/λ. Ez a részecske–hullám kettősségre jellemző
határozatlansági reláció, a ∆x ∆p ≥ h/2π, vagy a ∆x ∆p ≥ ħ
megfelelője. Fényhullámok, valamint elektronhullámok
esetében ez a viselkedés a mikroszkopikus világban több
elvet is magában foglal. Ilyen például a hullámok
szuperpozíciója, a részecske–hullám kettőssége, a
kvantumeffektusok mérése, a kvantum-elektrodinamika és a
határozatlansági reláció, valamint a kapcsolat a
makroszkopikus mérésekkel, amelyet például a „Schrödinger
macskája” gondolatkísérlet fejez ki.
{35}
A hullámtulajdonságok hozzárendelése mozgó
részecskékhez de Broglie javaslata szerint, amely a korábbiak
alapján a ∆p = ħ ∆k eredményhez vezet, teljes mértékben
összhangban van a Heisenberg-féle határozatlansági
relációval. Ez utóbbi szerint a részecske helyzetének
bizonytalansága, amit a helyzet szórása (σx ≡ ∆x) fejez ki,
valamint a részecske impulzusának bizonytalansága, amit az
impulzus szórása (σp ≡ ∆p) fejez ki, a ∆x ∆p ≥ ħ/2
összefüggés alapján viszonyulnak egymáshoz. Amikor az
egyenlőség érvényes, akkor a hullámcsomagot
határozatlanság- vagy transzformáció-korlátozottnak
nevezzük. A meghatározott ∆t idő alatt megmért energia ∆E
szórására hasonló összefüggés, ∆t ∆E ≥ ħ/2 érvényes. Ez a
kulcsa mindannak, amiről itt írunk. Femtoszekundumos
időskálán elérhető a (∆x / x) < 1 és a (∆p/p) < 1 határok
megvalósítása, amelynek az alapja koherens állapotok
szuperpozíciója, valamint koherens állapotok
(hullámfüggvények) megfigyelése, összhangban a fent leírt
határozatlansági relációk együttes teljesülésével.
{36}
A szabadon mozgó részecske hullámfüggvénye –
amelynek hullámcsomagját egy Gauss-függvénnyel írhatjuk le
– a lehetséges legkisebb határozatlansággal jellemezhető, azaz
benne az egyenlőség igaz: ∆x ∆p = ħ/2. Ennek a
hullámcsomagnak mind a térbeli, mind az impulzusszélessége
Gauss-függvénnyel írható le, így könnyű nyomon követni a
kiszélesedését. Pl. 40%-os (azaz kb. -szörös) kiszélesedéséhez
– amely már jól érzékelhető – éppen ts = ∆x(0)/∆v =
2m∆x2(0)/ħ idő szükséges, ahol a t = 0 idő a lehető
legkisebb bizonytalansághoz tartozik, m a részecske tömege,
és ∆v = ∆p/m. Ha egy ultrarövid fényimpulzussal előállítunk
egy szabadrészecske-hullámfüggvényt, amelynek minimális a
∆x ∆p határozatlansági szorzata, megadhatjuk a
hullámfüggvény térbeli kiterjedése és időbeli szélessége
között érvényes összefüggést. Az eredmény igen egyszerű:
∆x = < v > ∆t, ahol v a hullámcsomag (csoport)sebessége.
{37}
Az izraeli parlament.
{38}
Az angol eredetiben: Order of Merit, First Class, in Arts and
Sciences.
{39}
A norvég parlament megnevezése.
{40}
Szent Luca.
{41}
Egyiptomi napilapok.
{42}
Order of Merit.
{43}
AZ Csoport: a szerző által vezetett kutatócsoportról van
szó, mely Ahmed Zewail monogramja után kapta a nevét.
{44}
chlorofluorocarbon, rövidítése: CFC; közismert magyar
nevén freon.
{45}
Nongovernmental organization, kormánytól független
szervezet.
{46}
A Béke Hadtestet (Peace Corps) 1960-ban John F.
Kennedy szenátor alapította. Célja, hogy fiatal önkéntesek
segítsenek a fejlődő országok társadalmi problémáinak
megoldásában.
{47}
Az érme felirata a következő: Inventas vitam juvat excoluisse
per artes, ami szabadon a következőképpen fordítható: „Akik
jobbították a földi életet tudományuk megújításával.” (Szó
szerinti fordításban: szép dolog az életet találékony
művészetekkel nemesíteni.)
{48}
Az angol eredetiben: Order of Merit in the Sciences and
Arts, First Class.
{49}
National Science Foundation