Isaac Bashevis Singer

Apám bíróságán

Filum Kiadó • Budapest

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Isaac Bashevis Singer: In my Father's Court
Penguin Books
©I. B. Singer 1966

A jegyzeteket
Kiss Marianne
készítette

Tartalom
 Könyvemet Cecil Hemley
áldott emlékének ajánlom, aki barátként, kiadóként,
szerkesztőként és fordítóként teljes szívéből segített nekem.
A mű egy bizonyos részét felesége,
Elaine Gottlieb
fordította, de mindenben Cecil tanácsát követte.
Cecil épp olyan irodalomszerető,
mint amilyen kitűnő ízlésű ember volt
 A szerző előszava
Az Apám bíróságán, vagy eredeti jiddis címén, a Besz Din
bizonyos értelemben irodalmi kísérlet, mely két stílust, az
emlékiratot és a szépirodalmat próbálja elegyíteni. Így aztán a
leírás módja és a helyzetek közvetítése minden, más írásomban
használt módszertől különbözik. A kötet egyes részei először
sorozatban jelentek meg a Jewish Daily Forwardban, Isaac
Warshawsky újságírói álnevem alatt. Az ötletet régóta magamban
hordtam: már egész fiatalon mindig arra gondoltam, hogy
megírom a besz dinnel kapcsolatos emlékeimet. Ám csupán az
újságban közölt sorozat megjelenése után határoztam el, hogy
saját nevemen, könyv alakban is útjára bocsátom, mivel olyan
életet és környezetet ábrázol, amely immáron megszűnt létezni és
amely a maga nemében páratlan.
Ez a könyv egy család és egy rabbinikus bíróság története, mely
oly szorosan együvé tartozott, hogy jóformán meg sem lehet
mondani, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. A rabbi-
nikus bíróság, a besz din a zsidóság ősrégi intézménye. Akkor kez-
dődött, amikor Jetró azt tanácsolta Mózesnek, hogy „...válassz ki a
népből derék, istenfélő és megbízható férfiakat, akik nem haszon-
lesők... és ők ítélkezzenek állandóan a nép felett". A jelenkori besz
din és a talmudi kommentátorok, az ámajrék, a tanaiták, a Nagy
Zsinagóga férfiúi és a szanhedrin között közvetlen kapcsolat áll
fenn. A besz din voltaképpen a törvényszék, a zsinagóga, a tanház
keveréke, de ha úgy tetszik, még pszichoanalitikus rendelő is,
amelybe a zaklatott lelkű emberek elmehettek, hogy kiöntsék a
szívüket és megkönnyebbüljenek. Hogy az efféle keveredés nem
csupán lehetséges, hanem nagyon is szükséges volt, arra a besz din
számos nemzedéken át folytatódó léte a bizonyíték.
Mélységes meggyőződésem, hogy ha a jövő bíróságát a besz
dinre fogják alapozni, azáltal a világ erkölcsileg nem hátra, hanem
előre halad. Noha a besz din hamarosan eltűnik, hiszem, hogy
újból beiktatják és kifejlesztik valamilyen egyetemes
intézményben. A besz din fogalma szerint ugyanis istenfélelem
nélkül nem lehet igazság, és az a legjobb ítélet, amelyet minden
peres fél jóakarattal és az isteni erőben bízva elfogad. A besz din
ellentéte minden olyan intézmény, amely erőszakot alkalmaz, le-
gyen az akár jobb, akár bal oldali.
A besz din csak mélyen hívő, alázatos emberek között mű-
ködhetett, és akkor ért tetőpontjára a zsidóságnál, amikor minden
világi hatalomtól és befolyástól megfosztották őket. A bírának
minden fegyvere az a zsebkendő volt, amelyet a peres felek
megérintettek annak jeléül, hogy elfogadták az ítéletet. Nem pró-
bálom idealizálni a besz dint, sem olyan állapotokkal és hangu-
lattal felruházni, amelyeket magam nem tapasztaltam. A besz din
nem csupán nemzedékenként változott, hanem a benne részt vevő
rabbik is színesítették jellemükkel és egyéniségükkel. De egyénileg
becsületesnek és igaznak kellett lenniük.
Volt idő, amikor úgy gondoltam a besz dinre, mint a mennyei
igazságtevés végtelenül kicsiny példájára, mint Isten ítéletére,
melyet a zsidók tökéletes kegyelemnek tartanak.

Könyvem egyes részeit Channah Kleinerman-Goldstein, Elaine

Gottlieb és unokaöcsém, Joseph Singer fordította. Hálásan kö-
szönöm Robert Giroux és Henry Robbins szerkesztői segítségét. És
hálás vagyok az alant felsorolt képes újságok szerkesztőinek is,
akiknek lapjában a könyv részletei megjelentek: American Judaism,
Commentary, The Critic, Harper's Magazine, Jewish Heritage és
The Saturday Evening Post.
I. B. S.
 Az áldozat
Akad ebben a világban néhány furcsa ember, de a gondolataik
olykor még náluk is furcsábbak.
Varsói házunkban - a Krochmálna utca 10-ben - éldegélt az
emeletünkön egy öreg házaspár. Egyszerű emberek voltak. A férfi
iparos volt, talán házaló, gyermekeik pedig már mind megnősültek
vagy férjhez mentek. Ahogyan a szomszédok mondogatták, a
házaspár előrehaladott kora ellenére még mindig nagy
szerelemben élt. Szombat délutánonként, miután megették a só-
letet, karonfogva sétálgattak. Bárhol vásárolt is az asszony - fű-
szeresnél, mészárosnál - mindig csak róla beszélt: a férjem a babot
szereti... a férjem egy jókora darab marhahúst szeretne... a férjem
nagyon kedveli a borjúhúst... Vannak asszonyok, akik folyvást csak
a férjükről beszélnek. Viszonzásul a férj is minden alkalmat
megragadott, hogy azt mondja: „A feleségem."
Anyám, rabbinemzedékek gyermekeként, nem nézte jó szem-
mel a házaspárt. Közönségesnek találta. De a szerelmet végül is -
kivált az ilyen öreg házaspár szerelmét - nem lehet csak úgy
félvállról venni.
Egyszercsak hihetetlen, mindenkit megrázó híresztelés kelt
szárnyra: az öreg házaspár válni készül!
A Krochmálna utca lázban égett. Mit jelentsen ez? Hogyan le-
hetséges? A fiatalasszonyok a kezüket tördelték: - Mama, én
mindjárt rosszul leszek! Elájulok! - Az idősebb asszonyok pedig
kijelentették: - Itt a világvége! - A dühösebbje elszidta, valahány
férfi csak van a világon: - Nézzenek oda, hát nem rosszabbak a
férfiak még a vadállatnál is? - Az utcában hamarosan még ennél is
felháborítóbb pletyka szálldosott: azért készülnek válni, mert a
vén bűnös egy fiatal lányt vesz el! Képzelhetitek, miféle átkokat
szórtak a vénember fejére, - Jöjjön rá a görcs, hasadjon meg az a
fekete szíve, gyulladjanak meg a belei, törjön ki keze-lába, sújtsa
dögvész, ítélkezzenek felette az égben! - Az asszonynép nem ta-
karékoskodott az átkokkal; megjósolták, hogy a vén kecske nem
éri meg az esküvője napját, esküvői sátor helyett a koporsó sö-
tétjében találja magát.
Nálunk odahaza ezenközben kiderült az igazság, a tiszta
igazság.
Az öregasszony maga jött el anyámhoz és olyasmiket mondott
neki, hogy anyám sápadt arca zavarában lángra lobbant. Mama
megpróbált ugyan kiküldeni, nehogy meghalljak valamit, ám én
hallgatóztam, mert fúrta az oldalam a kíváncsiság. Az asszony
megesküdött anyámnak, hogy jobban szereti a férjét, mint bárki
mást ezen a világon!
- Drága asszonyom - érvelt -, az életemet is boldogan odaadnám
azért, hogy a kisujja körmét megmentsem. De jaj nekem, én már
öregasszony vagyok, tört cserép - ő azonban még férfi! Feleségre
van szüksége. Ugyan miért temetkezne el velem? Amíg a
gyerekeink odahaza voltak, óvatosnak kellett lennünk. Az
emberek pletykálkodtak volna. De tőlem most már beszélhetnek,
annyiba sem veszem, akár a macskanyávogást. Nekem már nincs
szükségem férjre, ő azonban - Isten óvja - még fiatal ember. Tán
még gyerekei is lehetnek. Talált is egy lányt, aki hozzámenne. A
lány harminc múlt, épp ideje, hogy elhúzzák a lakodalmi nótáját.
Ráadásul árvalány, eddig másokra cselédeskedett; jó lesz a
férjemhez. Mellette élvezheti még az életet. Én sem maradok
ellátatlan. A férjem eleget ad majd ahhoz, hogy megéljek, amellett
egy kicsit házalhatok is. Mi más kellene nekem az én koromban?
Csak őt akarom boldognak látni. Azt pedig megígérte nekem, hogy
ha százhúsz év múlva eljön az ideje, akkor mellette fekhetek a
temetőben. A másvilágon ismét én leszek a felesége. Én leszek
majd a Paradicsomban a zsámoly a lábánál. Mindezt szépen
elintéztük.
Az asszony mindössze azért jött, hogy megkérje apámat, in-
tézze el a válást, utána meg eskesse össze férjét meg a lányt.
Anyám megpróbálta lebeszélni. Mint minden asszony, anyám is
az egész női nem megcsúfolását látta a dologban. Ha minden
vénember faképnél hagyná öreg feleségét, hogy fiatal lányt vegyen
el, akkor már csakugyan itt a világvége. Mama azt mondta, hogy ez
az egész ötlet bizonyára a Gonosz munkája, és hogy az efféle
szerelem tisztátalan. Még valami erkölcstanból is idézett. Ám az
egyszerű öregasszony is tudott az írásból idézni. Emlékeztette
mamát, hogyan adta Ráchel és Lea a cselédlányait, Bilhát és Zilpát
Jákob ágyasául.
Kisfiú voltam, de egyáltalán nem volt nekem közömbös az eset
számomra. Azért drukkoltam, hogy sikerüljön. Először is,
szerettem volna jelen lenni egy válásnál. Másodszor is, az eskü-
vőkön mindig kaptam egy darabka piskótát és egy korty bort vagy
pálinkát. Harmadszor, ha papa egy kis pénzhez jutott, mindig
adott nekem néhány krajcárt cukorkára. Végül, de nem utol-
sósorban, férfi voltam...
Amikor mama látta, hogy semmire sem megy az asszonnyal,
beküldte apámhoz, aki menten a törvényt kezdte fejtegetni. Fi-
gyelmeztette az asszonyt, hogy a válás után olyan lesz neki a volt
férje, akár egy idegen. Többé nem szabad egy fedél alatt maradnia
vele. Még beszélniük is tilos lesz egymással. Vajon tudatában van-e
az asszony mindennek, vagy tán úgy képzeli, hogy ott folytathatja,
ahol abbahagyta? Az asszony azt válaszolta, hogy ismeri a
törvényt, de csakis a férjére gondol, nem önmagára. Minden
áldozatra kész érette, még az életét is odaadná. Apám azt mondta,
hogy majd megkapja a választ. Jöjjön vissza másnap.
Miután az asszony távozott, anyám bement a dolgozószobába
és vitatkozni kezdett apámmal. Nem akarta, hogy apám pénzt fo-
gadjon el ilyesmiért. Az öregember, mondta anyám, egy szok-
nyavadász, egy bakkecske, egy csirkefogó, egy kéjenc. Mama azt
mondta, hogy ha papa engedélyt ad a válásra, majd megtartja az
esküvőt, az egész hitközség szembefordul vele. Papa a haszid
tanházba is elment, hogy okos emberekkel megtárgyalja az ügyet.
Ott is nagy vita kerekedett, de a végén oda lyukadtak ki, hogy
miután mindkét fél egyetért, senkinek sincs joga beleavatkozni. Az
egyik tudós még a verset is idézte: „Reggel vesd el a te magodat és
este se pihentesd kezedet..." A Gemárá szerint ez annyit tesz, hogy
még egy öregember is teljesítheti a „szaporodjatok és
sokasodjatok" parancsát.
Amikor az öregasszony másnap reggel, ezúttal férjestől,
visszajött, apám keresztkérdéseket tett fel nekik. Engem kiküldött
a dolgozószobából. Papa mély, rekedtes hangon beszélt, néha las-
san, olykor pedig hadarva, egyszer lágyan, másszor haragosan. Az
ajtó mögött álltam, de jóformán semmit nem hallottam. Minden
pillanatban attól féltem, hogy apám kitör: „Ti gazok, jusson
eszetekbe, hogy Isten még nem engedte át világát a káosznak!",
azzal kikergeti őket, ahogyan a törvény megtagadóit szokta. De
már egy óra is eltelt, és azok ketten még mindig odabent voltak.
Az öregember lassú, megtört hangon beszélt. Az asszony esdekelt.
Hangja mind halkabb és halkabb lett. Éreztem, hogy előbb-utóbb
meggyőzi apámat. Olyan intim titkokat sugdosott neki,
amilyeneket férfi ritkán hall egy nő ajkáról, amilyeneket a Felelet
vaskos kötetei is csak elvétve említenek. Amikor férj-feleség kijött
a dolgozószobából, boldognak látszottak. Az öregember
zsebkendőjével törölgette verejtékező arcát. Az asszony szeme úgy
ragyogott, akár a jankipet utáni estén, amikor az ember úgy érzi,
hogy jó évért mondott fohászai meghallgattattak...
Azon a héten, amely e nap és az esküvő között eltelt, a
Krochmálna utca csak a száját tátotta a csodálkozástól. A közösség
két pártra szakadt. Mindenütt erről az ügyről beszéltek: a
fűszeresnél és a mészárosnál, a Janas-bazár haltartályainál és a
piaci gyümölcsárusok bódéinál; a tudatlanok zsinagógáiban és a
haszid tanházakban, ahol a tanítványok azért jöttek össze, hogy az
ő csodarabbijuk által leírt csodákról meséljenek, és ellenfeleiket
fitymálják.
Legizgatottabbak persze az asszonyok voltak. Az öregasszony
szemmel láthatólag minden szégyenérzetét levetette. Az egekhez
imádkozott férje menyasszonyáért, ajándékokat vásárolt az „ifjú
párnak" és úgy tüsténkedett az esküvői előkészületekben, mintha
legalábbis a leány anyja lett volna. A többi asszony gúnyolta, vagy
szánakozott rajta. - Isten az égben - ebből is látszik, hogyan
veszítheti el egy asszony a józan eszét! - Mind ugyanazt zengte: a
vénasszony meghibbant, férje pedig, a vén bűnös, le akarja rázni a
nyakáról. Mindenki az asszonyt csúfolta, mindenki fel volt
háborodva, mindenki találgatott. És mindenki ugyanazt kérdezte:
- Mi lesz ebből? - Amire csak egyetlen válasz volt: - Na, majd
meglátjuk...
Ha a szomszédságunkban akadt volna néhány ifjú csirkefogó,
bizonyára zaklatta volna az öreg párt és a menyasszonyt, de a mi
szomszédaink jámbor népek voltak. A férj maga is jóindulatú
ember volt fehér szakállával és az aggastyánok szelíd szemével.
Továbbra is rendszeresen eljárt a zsinagógába. Remegő kezével
karja köré csavarta imaszíjait. A fiatalabbak ugratták, de ő nem
haragudott meg rájuk. Imasáljának rituális rojtjait szeméhez
érintette. Megcsókolta homlokkötő imaszíját, majd azt, amit a
karján viselt. Történjék bármily rendkívüli esemény, egy zsidó
mindig zsidó marad. Az igazság az volt, hogy minderre nem az
öregember beszélte rá a feleségét. Épp ellenkezőleg, vallotta be
apámnak az öreg, az egész história a felesége ötlete volt. Egysze-
rűen telebeszélte vele a fejét. A lány szegény árva volt. Az öreg-
asszony reményteljes mosollyal ment el apámtól. Szeme földöntúli
boldogsággal ragyogott.
Ugyanabban az időben, amikor férj és feleség a válásra, majd a
rákövetkező esküvőre készülődött, temetői sírhelyet is vásárolt
magának. Barátaikat is meghívták az örök nyughelyhez, és süte-
ménnyel, konyakkal traktálták őket. Minden összevissza kevere-
dett: élet, halál, bujaság, határtalan hűség és szerelem. Az öreg-
asszony kijelentette, hogy ha férje felesége gyermeket szül, akkor
azt ő, az exfeleség fogja dajkálni, hiszen a fiatalasszonynak segí-
tenie kell a kenyérkeresetben. Az asszonyok, akik meghallották
ezt, kiköptek: - Isten segítsen bennünket! Mennyek óvjanak!
Szállja meg őket a gonosz álom! - Mások kertelés nélkül kije-
lentették, hogy ilyesmit csak az ördög, maga a Sátán művelhetett.
És még valami! Noha mindenki teljes szívvel a házasság ellen volt,
már alig várták, hogy minél hamarabb létrejöjjön. Az egész utcát
megfertőzte a láz. Az élet sokkal izgalmasabb drámát kínált, mint
amiket az ember az újságban olvas, vagy a színházban lát.

A válás nálunk, odahaza történt. Két, egymást nagyon szerető

ember vált el egymástól. Az írnok libatollal megírta az okiratot és
a tintát kis kerek sapkájába törölte. Közben egész idő alatt
motyogott magában. Zöld szeme szikrákat hányt. Ki tudja? Talán a
saját „oldalbordájára" gondolt?... A tanúk aláírták. Az öregember
zavartan ült, szemét seprűszerű, fehér szemöldöke mögé rejtette.
Szakálla melléhez lapult. Tiszta sor, ő, a főszereplő, épp annyira
megrökönyödött mindezen, mint bárki más. Az ötlet nem az ő
fejéből pattant ki. Időről időre egy kis tubákot szippantott, hogy
csüggedtségén könnyítsen. Néha a feleségére pillantott, aki a
padon ült. Váláskor általában rissz-rossz, ócska ruhát szokás
viselni, az öregasszony azonban ünnepi főkötőben, vállán török
sállal pompázott. Férje pillantására sugárzó tekintettel válaszolt.
Szeme tűzben égett. „Mazl tov! Látod, én mindent megteszek
érted, én feláldozom magam érted, feláldozom! Fogadd el tőlem
kegyesen ezt az áldozatot, én uram és parancsolóm... Ha
tehetném, a nyakamat is lemezteleníteném éretted a nagy Kaszás
előtt..."
Anyám türelmetlenül szaladgált fel és alá a konyhában. Paró-
kája félrecsúszott. Szeméből haragos láng lövellt. A konyhába
mentem és enni kértem, de ő mérgesen rám rivallt.
- Mars ki! Mars ki! És nehogy kivegyél valamit a fazékból!
Kisfiú voltam és a saját gyermeke, de ebben a pillanatban én is
csak az alávaló hímnem egyik tagját jelentettem számára.
Ott álltam, mialatt az öregasszony kinyújtotta ráncos kezét, és
az öregember beletette a válási okiratot. Apám ekkor elősorolta a
szokásos felvilágosításokat: hogy az asszony nem mehet azon
nyomban férjhez, hanem legalább három hónapig várnia kell.
A vénasszony fogatlan szájával nevetni kezdett. Micsoda ötlet!
Még hogy ő újra férjhez menjen!
Nem emlékszem, mennyi idő telt el, de azt tudom, hogy az
esküvőre is apám dolgozószobájában került sor. Az esküvői sátor
alatt egy öregember és egy kövérkés fiatal nő állt. Négy férfi
tartotta a menyegzői sátor rúdjait. Papa egy korty bort adott a
vőlegénynek és a menyasszonynak. Mindenki Mazl tov-ot mondott
és konyakot ittak piskótával. Azután a másik szobában fel-
szolgálták a lakomát. A sütés-főzés és minden egyéb az első feleség
dolga volt. Az emberek azt mondogatták, hogy az öregasszony
fehérneműt, ingeket és szoknyákat varrt a menyasszonynak, mert
a lánynak egyetlen tisztességes ruhája sem volt. A lakomára olyan
sok vendég jött, hogy a szobáink zsúfolásig teltek, még az
előszobában is ácsorogtak.
A Krochmálna utca még egy darabig forrt és pezsgett. Az embe-
rek az öregember és az új feleség után szaladtak, és úgy bámulták
őket, mintha bűvészek vagy hosszúcopfos kínaiak lettek volna,
akik néha papírvirágokat árultak az utcánkban. Ám kis idő múlva
már más témájuk akadt. Elvégre mi abban a szokatlan, ha egy
vénasszony megbolondul? Vagy hogy egy öregember elvesz egy
szakácsnőt? Az emberek arról kezdtek sutyorogni, hogy az első
feleség máris megbánta, amit tett. Az új feleség nem szült
gyermeket. Az öregember megbetegedett.
Sajnálom, kedves olvasóim, de nem számolhatok be drámai
tetőpontról. Én is úgy voltam, akár a többiek: végül már engem
sem érdekelt a dolog. Mindössze arra emlékszem, hogy az öreg-
ember az esküvő után nemsokára meghalt, és hogy a temetésén
mindkét asszony zokogott. Azután az öregasszony ugyancsak
utolsót lélegzett valami padlásszobában. Még a Gonosz Hajlam
lángja sem loboghat örökké.
Azt sem tudom megmondani, hogy férj és feleség végül újra-
egyesült-e az Édenkertben, és hogy vajon a feleségből csakugyan
férje lábzsámolya lett-e. Majd amikor ti magatok - százhúsz év
múlva - odaérkeztek, érdeklődjétek meg a palotában, merrefelé
találhatók a Krochmálna utca hajdani lakói.
 Miért sikoltanak a libák?
Nálunk odahaza sok szó esett a holtak lelkéről, amelyek állati
alakban újjászületve megszállják ez élők testét, házakról, ame-
lyekbe manók költöznek és pincékről, ahol démonok tanyáznak.
Apám elsősorban azért beszélt ilyesmiről, mert roppantul érde-
kelte, másodszor meg azért, mert nagyvárosban a gyerekek
könnyen megtévednek. Mindenfelé elkóricálnak, mindent meg-
néznek, profán könyveket olvasnak. Időről időre tehát nem árt
figyelmeztetni őket arra, hogy a világban még működnek titok-
zatos erők.
Egy szép napon elmesélte nekünk azt a históriát, amire egy régi
könyvben bukkant rá. Ha emlékezetem nem csal, a könyvet
Elijahu Grajdiker rabbi, vagy valamelyik másik bölcs grajdiki írta.
A történet egy lányról szólt, akit négy démon szállt meg. Állítólag
egészen jól lehetett látni a démonokat, amint körbe-körbe
rohangásztak a lány bensejében, felfújták a hasát, teste egyik
részéből a másikba vándoroltak és lecsusszantak a lábába. A
grajdiki rabbi megfújta kosszarv-kürtjét, elmormolt néhány
varázsigét, mágikus növényekből füstölőt készített, és hipp-hopp,
kiűzte a gonosz lelkeket.
Ha valaki netán kételkedni mert az effélékben, apám szörnyen
ideges lett. - Akkor talán Grajdik nagy rabbija, Isten őrizzen meg,
hazudott? - érvelt. - Talán az összes rabbik, szentek és bölcsek
becsapnak? Talán csak az ateisták mondanak igazat? Jaj nekünk!
Hogy lehet valaki ennyire vak?
Az ajtó hirtelen kinyílt és belépett egy asszony. Kosatat cipelt és
benne két libát. Az asszony rémültnek látszott. Parókája féloldalra
csúszott. Idegesen mosolygott.
Apám soha nem pillantott idegen nőkre, mert ezt a zsidó tör-
vény tiltja, de mama és mi, gyerekek menten észrevettük, hogy
váratlan látogatónkat valami nagyon kihozta a sodrából.
- Mi a baj? - kérdezte apám és hátat fordított az asszonynak.
- Rebbe, valami egészen különleges problémám van.
 - Mi lenne az? Valami női probléma?
Ha az asszony igenlő választ ad, akkor engem nyomban ki-
küldtek volna a szobából. Ő azonban így felelt:
- Nem. Ezekről a libákról van szó.
- Mi a baj velük?
- Drága rebbe, a libákat rendesen levágták. Aztán lenyisszan-
tottam a fejüket. Kivettem a belső részeiket, a májukat és minden
egyebet, de a libák olyan borzalmas hangon sikoltoztak...
Apám e szavak hallatára holtsápadtra vált. Én is rettentően
megijedtem. Anyám azonban racionalista családból származott és
természettől fogva kételkedő volt.
- Levágott libák nem sikoltoznak - jelentette ki.
- Meghallhatja maga is - felelte az asszony.
Azzal kivette az egyik libát és az asztalra tette. Majd a második
liba is előkerült. A libák fejetlenek és kibelezettek voltak - egy szó,
mint száz, tökéletesen holtak. Anyám ajkán megjelent a mosoly.
- Ezek a libák sikoltoznak?
- Mindjárt meghallja.
Az asszony odanyúlt és az egyik libát a másikra dobta. Sikoltás
hallatszott. Nem könnyű leírni ezt a hangot. Libagágogásra
hasonlított, de annál jóval magasabb, hátborzongatóbb volt, holmi
nyögéssel és reszketéssel, amitől kezem-lábam menten jéghideggé
vált. Éreztem, ahogy a pajeszom minden egyes hajaszála égnek
mered. Legszívesebben kiszaladtam volna a szobából. De ugyan
hová futhatnék? Torkom elszorult a félelemtől. Azután én is
elvisítottam magam és belekapaszkodtam anyám szoknyájába,
mint egy hároméves kisgyerek.
Apám teljesen megfeledkezett arról, hogy az embernek el kell
fordítania szemét a nőktől. Az asztalhoz rohant. Semmivel nem
volt kevésbé rémült nálam. Vörös szakálla remegett. Kék szemé-
ben félelem és az igazság vágya keveredett. Apám számára mindez
annak a jele volt, hogy nem csupán a grajdiki rabbi, hanem ő is
kap az égből jóslatokat. De hátha a Gonosz küldi ezt a jelet, talán a
Sátán maga?
 - No, mit szól ehhez? - kérdezte az asszony.
Anyám már nem mosolygott. Szemében szomorúság és harag
látszott.
- Nem értem, mi megy itt végbe - mondta bizonyos nehez-
teléssel.
- Akarja még egyszer hallani?
Az asszony újból egymásra hajította a libákat. A holt libákból
megint kitört az a rejtélyes sikoly - a néma teremtmények sikolya,
akiket lemészárolt a sakter kése, akik még megőrizték életerejüket,
akik le akartak számolni az élőkkel, akik meg akarták bosszulni az
igazságtalanságot. A hideg futkosott a hátamon. Úgy éreztem,
mintha valaki teljes erejével megütött volna.
Apám hangja rekedtesen csengett. Olyan megtörten hangzott,
mintha zokogna. - Nos, kételkedik még valaki abban, hogy létezik
egy Teremtő? - kérdezte.
- Rebbe, mit csináljak, hová menjek? - kezdte rá az asszony
siránkozva, gyászos kántálással. - Mi ez az egész? Jaj nekem! Mit
csináljak? Tán fussak el velük valamelyik csodarabbihoz? Talán
nem vágták le ezeket rendesen? Hazavinni félek. Szombatra
akartam elkészíteni őket, és most tessék, micsoda kalamajka!
Szent rabbi, mihez kezdjek? Ki kell dobnom őket? Valaki azt
mondta, hogy szemfedőbe kell csavarni és el kell temetni őket.
Szegény asszony vagyok. Két liba! Egy vagyonba kerültek!
Apám nem tudta, mit is feleljen. A könyvespolcára pillantott.
Ha létezik valahol válasz, hát annak ott kell lennie. Hirtelen dühös
pillantást vetett anyámra.
- És most mit mondasz erre, mi?
Anyám arca egyre beesettebb, kisebb, élesebb lett. Szemében
méltatlankodás és valami szégyen tükröződött.
- Szeretném újból hallani - mondta félig kérve, félig
parancsolva.
Az asszony harmadszor is egymásra hajította a libákat és a si-
koly harmadszor is felhangzott. Az jutott eszembe, hogy ilyen
lehetett hajdan az áldozati üsző hangja.
 - Jaj, jaj, és mégis istenkáromlók... Meg vagyon írva, hogy a
bűnösök még a pokol kapujában sem bánják meg vétkeiket. - Papa
újból rátalált a hangjára. - Szemük előtt az igazság, mégis
folytatják Teremtőjük tagadását. Levonszolják őket a feneketlen
mélységekbe, de ott is azt állítják, hogy minden a természet, vagy
a véletlen...
Anyámra nézett, mintha mondaná: - Te is ezeket követed?
Sokáig csend volt. - Nos, csak képzelődtem? - kérdezte végül az
asszony.
Anyám hirtelen nevetni kezdett. Volt valami a nevetésében,
amitől mindnyájan remegni kezdtünk. Hatodik érzékem azt súgta,
hogy mama arra készül, hogy nyomban véget vessen a szemünk
előtt zajló, hatalmas drámának.
- Kivette belőlük a gégéjüket? - kérdezte mama.
- A gégéjüket? Nem...
- Akkor vegye ki! - mondta anyám -, és a libák abbahagyják a
sikoltozást.
Apám méregbe gurult. - Miket fecsegsz itt? Mi köze ennek a
gégéhez?
Mama maga elé húzta az egyik libát, karcsú ujját becsúsztatta a
nyíláson és teljes erejével kihúzta belőle azt a vékony csövet, ami a
nyaktól a tüdőig húzódik. Aztán a másik libáért nyúlt és ennek a
gigáját is eltávolította. Reszketve álltam, megdöbbentem anyám
bátorságától. Mama keze véres, lett. Arcán annak a racionalistának
a dühe lángolt, akit valaki fényes nappal megpróbál rémítgetni.
Apám arca elsápadt, lehiggadt és némi csalódás látszott rajta.
Tudta, mi ment itt végbe: a logika, a jéghideg logika újból dara-
bokra törte a hitet, kigúnyolta, nevetségessé tette, elutasította.
- Most pedig legyen szíves, fogja meg az egyik libát és csapja
oda a másikhoz! -vezényelte anyám.
Minden lehetőség a levegőben lógott. Ha a libák sikoltanak,
mama mindent elveszít: racionalista merészségét és entellektüel
apjától örökölt szkepticizmusát. Hát én? Bár szörnyen féltem,
magamban mégis azért imádkoztam, hogy a libák sikoltsanak,
olyan hangosan sikoltsanak, hogy az emberek még kinn az utcán is
meghallják és idecsődüljenek.
De sajnos, a libák csendben maradtak, olyan csendben, ahogy
csak két holt, gége nélküli liba tud hallgatni.
- Hozz egy törölközőt! - fordult felém mama.
Futva mentem a törölközőért. Szemem könnyben úszott. Mama
úgy törölte meg a kezét, mint sebész a súlyos műtét után.
- Ennyi volt az egész! - jelentette ki győzedelmesen.
- Maga mit mond, rebbe? - kérdezte az asszony.
Papa köhécselni, motyogni kezdett. Kis, kerek sapkájával le-
gyezte magát.
- Soha életemben nem hallottam ilyesmit - nyögte ki végül.
- Én sem - visszhangozta az asszony.
- És én sem - mondta anyám. - De mindig van magyarázat.
Halott libák nem sikoltoznak.
- Akkor hazavihetem és megsüthetem őket?
- Vigye haza és süsse meg szombatra - közölte mama a döntést.
- És ne féljen. Egy mukkot sem szólnak majd a tepsijében.
- Mit mond rá, rebbe?
- Hmm... kóserek - mormolta apám. - Megehetik őket. - Erről
ugyan nem volt egészen meggyőződve, mégsem tudta tisztá-
talannak ítélni a libákat.
Mama visszament a konyhába. Én apámmal maradtam. Hirte-
len olyan hangon kezdett beszélni hozzám, mintha felnőtt lennék.
- Anyád a nagyapádra, a bilgoraji rabbira hasonlít. Nagyapád nagy
tudós volt, de hidegvérű racionalista. Az emberek figyelmeztettek
erre, mielőtt anyádat eljegyeztem...
Apám széttárta a karját, mintha mondaná: Már túl késő van
ahhoz, hogy lefújjuk az esküvőt.
 A felbontott eljegyzés
Gyakran voltam apám küldönce, és sokszor előfordult, hogy
engem szalajtott el, amikor össze kellett hívni a din tajrét, azaz a
rabbinikus bíróságot. Az egyik eset különösen élénken megmaradt
emlékezetemben. Nyugati divat szerint öltözött fiatalember
kereste fel apámat és azt követelte, hogy hívjon össze bíróságot a
Krochmálna utca 13-ban lakó menyasszonya ellen. Papa nyomban
elküldött, hogy hívjam ide a lányt és az apját.
Ahhoz, hogy a mi házunkból, a 10. számból odajussak, csupán
át kellett menni az utca túlsó oldalára. Ám a 13. számú ház a
rosszhírű Krochmálna tér szélén állt, ahol zsebtolvajok és geng-
szterek lebzseltek és a kereskedők lopott holmikat adtak-vettek. A
térre néző házakban számos bordély volt. Még a szokványos
kereskedelem is alattomos módon ment végbe: ha valaki egy
darabka csasztét, afféle csokoládéval bevont kekszet akart venni,
akkor számot kellett húznia egy kalapból, vagy meg kellett for-
gatnia egy fakereket. Ám ugyanezekben a házakban tisztességes
emberek is laktak, vallásos nők, szemérmes leányok. Még néhány
haszid tanház is akadt itt.
Nyár volt. A tér zsúfolásig telt. A 13. számú ház udvarában
gyerekek játszottak. A fiúk katonásdit, vagy rabló-pandúrt, a
lányok ugróiskolát, vagy marokkót játszottak. Ádáz küzdelem folyt
a diókért, a nyereményekért. Óriási volt a csábítás, hogy
odasétáljak hozzájuk, és beálljak játszani. De aki küldönc, az
küldönc... Felrohantam a lépcsőn. Az épület első emelete egészen
elfogadhatónak látszott. Ám ahogy feljebb kapaszkodtam, a falak
festése mind kopottabb, a korlátok rozogábbak és a lépcsők
szutykosabbak lettek, az ajtók szélesre tárva. A konyhákból gőz
gomolygott, és kihallatszott a kalapálás zaja, a varrógépek
zümmögése, a varrónők és segédeik éneke, sőt, még gramofonok is
zengtek. Akikhez küldtek, a padlásszobában laktak. Benyitottam
és megpillantottam egy sűrű fekete szakállú férfit és egy lányt, aki
egész rendes, modern stílusú ruhát viselt. A férfi az asztalnál ült,
épp vacsorázott. A lány valami zöldséges húslevest, vagy borscsot
szolgált fel neki. A férfi dühösen nézett rám.
- Mit akarsz?
- El kell jönnie a rabbihoz, din tajréra.
- És ki hívat?
- A lánya jegyese.
A férfi valamit morgott. A lány is mérgesen nézett rám.
- Na, most mit csináljunk? - kérdezte az apjától.
- Ha az embert hívják, akkor nincs mese. Menni kell - felelte az
apa mogorván.
Befejezte a vacsoráját és sebtében elmondta az áldást. A lány
belebújt a kabátjába és a tükör előtt megigazította a haját. Majd
mindhárman útra keltünk. Hasonló körülmények között a meg-
idézettek rendszerint vitatkozni kezdtek velem. De ezúttal apa és
lánya hallgatott - baljós csendben hallgatott. Odavezettem őket a
házunkba. Papa megkérte a férfit, hogy foglaljon helyet. A lány
állva maradt: apám dolgozószobájában nem volt nők számára
ülőhely.
Apám feltette a szokásos rituális kérdéseket.
- Ki a felperes?
- Én vagyok - válaszolta a fiatalember.
- És mit akar?
- Fel akarom bontani az eljegyzést.
- Miért?
- Mert nem szeretem őt - hangzott a válasz.
Apám szemmel láthatólag kiborult. Én elvörösödtem. Amilyen
sötét, morcos, szakállas, nehézkes volt az apa, olyan szőke, áttet-
sző, törékeny volt a lánya. Csokoládé- és parfümillat áradt belőle.
Magas sarkú, kivágott cipellőt viselt. Nem értettem, hogy je-
lentheti ki valaki, hogy nem szeret egy ilyen hercegnőt. A fiatal-
ember egy ficsúr volt. Ugyan mi baja lehet egy ilyen csinos
lánnyal?
- És mi van még? - húzogatta apám a szakállát.
- Ez minden, rabbi.
 - És maga, mit mond rá maga? - kérdezte apám olyan módon,
hogy nehéz volt megállapítani, vajon az apának, avagy a lányának
teszi-e fel a kérdést.
- Én szeretem - felelte a lány szárazon, csaknem dühösen.
Apám legtöbb esetben gyors döntést hozott. Rendszerint valami
kompromisszumos megoldást ajánlott. De vajon miféle
kompromisszumra adódott itt lehetőség? Rám nézett, mintha
mondaná: - Hát te mit szólsz ehhez? - Én azonban épp olyan
zavarban voltam, mint ő. Aztán olyasmit mondott, amit még
sohasem hallottam tőle. Az utóbbi években az államilag „hiva-
talosan" kinevezett rabbik között az a szokás honosodott meg,
hogy egyik vagy másik felet félrevonták és sub rosa konferenciát
tartottak velük. Papa gyakran adott hangot annak, mennyire
helyteleníti ezt az eljárást - a bíróságot ülő rabbinak nem szabad
titokban beszélnie sem az egyik, sem a másik perben álló féllel.
Most azonban mégis hallottam, amint így szólt: - Jöjjön velem,
kérem.

Felállt és intett az öregembernek. Mindketten kimentek az al-

kóvba. Hogy én mit csináltam? Természetesen én is kiosontam.
Hátha valami titokról esik szó, amit hallanom kell. A dolgozó-
szoba ajtaja félig nyitva maradt. Fülem apám és az öregember
hangjára figyelt, míg szemem az ifjú párt vigyázta.
Ekkor valami egészen rendkívüli dolgot pillantottam meg. A
szép leány odament a vőlegényéhez, egy darabig beszélgettek,
halkan vitatkoztak, majd hirtelen pofon csattanását hallottam. Egy
pillanat múlva pedig még egyet. Már nem emlékszem, ki adta az
első pofont, de azt tudtam, hogy mindkét részről elcsattant és
hogy mindez teljes csendben, egyáltalán nem a Krochmálna utcára
jellemző módon történt. Megpofozták egymást és elhúzódtak
egymástól. Apám se nem hallott, sem nem látott semmit
mindebből. Az volt az érzésem, hogy a lány apja megérzett valamit
a történtekből, de úgy tett, mint aki semmit nem vett észre.
Könnyek gyűltek a szemembe. Most fordult elő első ízben, hogy
belélegeztem a szerelem, a felnőttség szívszorító titkát, ami férfi és
nő között van.
- Mivel a fiatalember nem akarja elvenni a lányát, mit lehet itt
tenni? - hallottam apám hangját.
- Mi sem akarjuk őt, rebbe - dörmögte az öregember. - Ez a fiú
egy gengszter, két kézzel szórja a pénzt és a velejéig rothadt. Más
lányok után is futkos. Nincs olyan bűn, amit el ne követett volna.
Már rég ki akartuk akolbólítani, de ajándékokat hozott a
lányomnak, és ezeket nem akarjuk neki visszaadni. Ez az egyetlen
oka annak, hogy a lányom azt mondta, még mindig szereti.
Voltaképpen ki nem állhatja, ez a színtiszta igazság. De az aján-
dékokat nem adjuk vissza.
- Miféle ajándékok ezek?
- Egy gyűrű, egy nyaklánc és egy brosstű.
- Hátha meg tudnának egyezni?
- Nem egyezkedünk! Semmit sem adunk vissza! Semmit!
- Hmm. Értem. Most menjen vissza és küldje ide a fiatalembert.
- Ekkor papa megfordult és odamormolta a vőlegénynek:
- Jöjjön!
A fiatalember gyorsan odament.
- Tényleg nem akarja elvenni? - kérdezte apám.
- Nem akarom, rabbi.
- Hátha mégis megpróbálnának kibékülni egymással?
- Nem, rabbi. Ez lehetetlen.
- Pedig a béke az az alap, amin a világ áll.
- Vele nem lehet békét kötni.
- Jó zsidó leány.
- Rabbi, még nem is a feleségem és máris elkezdett a pénz miatt
zaklatni. Idős anyám van, akit támogatnom kell, de ez a lány nem
hagyja. Minden egyes kopejkáról, amit elköltök, el kell számolnom
neki. Ha már most így van, akkor mi lesz később? A forgalmas
szezonban negyven rubelt keresek hetenként. Az apja iszonyú
fösvény. Van félretett pénzük. De másokból az utolsó fityinget is ki
akarják szipolyozni. Valahányszor vendéglőbe vittem a lányt, a
legdrágább ételeket rendelte az étlapról - nem mintha éhes lett
volna, csak azért, hogy kihasználjon. Ha ajándék nélkül mentem
hozzájuk, az apja dühbe gurult. És a lány még azt is pontosan
előírta, mit vigyek neki purimra ajándékul. Ez mindennel így volt.
Csupán attól az egytől féltek, hogy valahogy rászedem őket... Soha
életemben sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen emberek is
léteznek. És mindez miért? Nem vagyok fukar. Végül is mindent
nekiadtam volna. De amikor nyakláncot vettem neki, egyik
ékszerésztől a másikhoz rohangált vele, hogy felbecsültesse. Rabbi,
az ilyen életet nem nekem találták ki!
- Tehát valóban véget akar vetni ennek?
- Igen, rabbi.
- És az ajándékok?
- Tartsa csak meg, saját magával együtt!
- Értem. Akkor most menjünk vissza.
Apám a dolgozószobájában felmérte a helyzetet. Amikor
kiment onnan és az alkóvba lépett, még semmit nem tudott e két
emberről, most azonban már tisztán látott. Mindkét felet tájékoz-
tatta döntéséről. Megkapta fizetségét. Papa határozata úgy szólt,
hogy mivel mindkét fél elutasítja a másikat, nem kényszeríti őket
arra, hogy kitartsanak a szerződésük mellett. A menyasszony
azonban megtarthatja az ajándékokat.
A lány elégedetten mosolygott. Mintha valami megcsillant
volna a szemében. Arra gondoltam, hogy az arany ragyogása
tükröződik benne. Csak most vettem észre a fülcimpáján him-
bálózó függőt és az ujján ékeskedő kis briliánsgyűrűt.
- Azt akarom rabbi, hogy a fiatalember adjon hivatalos
elbocsátólevelet a lányomnak - követelte az apa.
Ha jól emlékszem, mindkét fél kitöltötte az elbocsátóiratot,
ahogyan ez a felbontott eljegyzéseknél szokásos. Mindketten
alákanyarították a nevüket - ami merőben szokatlan befejezés volt
a Krochmálna utcában. Amikor a dolog véget ért, a fiatalember
ülve maradt. Szemmel láthatóan nem óhajtott velük együtt
távozni. Az apa a lányához fordult: - Gyerünk már! Siess!
 Ekkor a lány olyasmit mondott, ami kitörölhetetlenül az em-
lékezetembe vésődött. - Törjön el mindkét lábam, mielőtt hozzád
hasonlóval találkozom! - hadarta sebesen.
Bármily fiatal voltam, mégis megértettem, hogy a lány még
mindig szerette ezt az ifjút. Az eljegyzés csupán amiatt a zsugori
alak miatt bomlott fel, az apja miatt.
 A hátborzongató kérdés
Házunkban a péntek este mindig ünnep volt, kivált télidőben.
Alkonyatkor apám leült gyülekezetével a sábeszi vacsorához. A
ház kivilágítatlan maradt. A férfiak elénekelték a Palota fiak és más
asztali énekeket. Kalácsot ettek és egy darabka pontyot, vagy
heringet. Apám egész életében arra törekedett, hogy haszid rabbi
legyen, és ezeken az estéken mindig prédikált követőinek. Én
rendszerint a széke háta mögött álltam és figyelmesen hallgattam.
Apám roppant hevesen kirohant a világi örömök ellen. A
mennyekben lévő jámborok örömét dicsőítette, akik arany
székeken ülnek, fejükön arany koronával és a Tóra titkait bo-
gozgatják. Miközben apám beszélt, feljöttek az első csillagok, sőt,
gyakran még a hold is. Ahogyan apám a lelkekről és a Dicsőség
trónusáról magyarázott, azt magamban mindig a csillagok fé-
nyével, a hold arcával és a felhők alakjával azonosítottam. A Tóra
titkai a világ titkai közé tartoznak, és mindezt valahogy soha nem
éreztem annyira erősen, mint pénteken, naplemente után, mielőtt
a gyertyák meggyulladtak. A másik szobában anyám üldögélt és
lágy hangon mormogta az imát: Ábrahám Istene. Otthonunkat
ilyenkor áthatotta Isten lelke, az angyalok, a titkok, és az ember
valami különleges, leírhatatlan vágyakozással és sóvárgással telt
meg.
Azután a szeretett sábesz véget ért és megkezdődött az új hét.
Meggyújtották a viharlámpákat, elmondták az esti imát és a csa-
vart búcsúgyertya is felfénylett. Amikor apám elmondta a bor
feletti áldást, a férfiak poharukba mártották ujjaikat és megkenték
vele szemüket, hogy sikeres hetük legyen. A téli hónapokban
anyám ilyenkor a konyhába ment, hogy elkészítse a forró
búzadarát. Apám egy fejezetet citált: „És Isten neked adja a föld
kövérjét", majd elmondta a szegény szent történetét, aki 800 000
guldenért eladta rabszolgának Élijáhú prófétát. Ekkor felélesz-
tették a tüzet a cserépkályhánkban, hogy bemelegítse a nappali
szobát.
 A férfiak sábeszi öltözetükben üldögéltek, citromos teát szür-
csöltek és haszid témákról, vagy világi dolgokról beszélgettek. A
ház megtelt az égő viasz, az áldott fűszerek illatával, a csodák és
varázslatok atmoszférájával. Apám dohányos ember volt és egész
szombaton csendben, de türelmetlenül várta azt a pillanatot,
amikor végre rágyújthat egy cigarettára, vagy a pipájára.
Ezen a bizonyos estén friss hó hullott és odakint minden kü-
lönös fényben ragyogott. Jégvirágok nyíltak az ablaküvegen és
pálmaalakú rajzuk Izrael földjére emlékeztetett.
E reményteljes várakozás, az áldás ígérete és beteljesedése
kellős közepén nyílt az ajtó és belépett egy szegény zsidó. Nem
afféle közönséges szegény embernek látszott, inkább olyan volt,
mint a mesekönyvek koldusa. Kaftánja merő lyuk és folt hátán folt
volt, tűzdelt bélése és kanavásza átlátszott a szöveten. Vedlett
sapkát viselt. Szakálla összefagyott, és azt hiszem, talán még
jégcsapok is lógtak róla. Amint az ember belépett, magával hozta a
hétköznapi világ érdességét és a kinti hideget.
- Jó hetet, rebbe!
- Neked is és jó évet. Mit akarsz mondani?
Kerekre nyílt szemmel bámultam. A rongyos jövevény a
harminchat szent históriáját juttatta eszembe, akik a szegény
emberek életének szentelték magukat mint vízhordók, favágók és
alamizsnagyűjtők.
- Kérdeznék valamit, rebbe.
- Kérdezz csak.
- Rebbe, alhat egy férfi a halott feleségével?
Furcsa csend támadt. Éreztem, ahogy testemen végigfut a hi-
deg. A férfiak elsápadtak. Apám arca megdermedt.
- Nem értem, miről beszélsz - hebegte végül apám.
- Nem vagyok őrült, rebbe - felelte az ember. - Pénteken
meghalt a feleségem. Pincében lakom, ahol patkányok vannak.
Vasárnap lesz a temetés. Nem hagyhatom a holttestét a földön,
mert Isten őrizz, még megrágnák a patkányok. Csak egy ágyam
van. A feleségem az ágyon fekszik. De én sem fekhetem a földre,
rebbe! Engem is kikezdhetnek a patkányok. Egy éjszakán át a
székben ültem, de minden erőm elhagyott. Lefekhetek a halott
mellé vagy nem?
Amikor a férfi az utolsó szavakat kiejtette, apám arcát olyannak
láttam, mint még soha azelőtt. Könnyben úszott. Ömlött a
könnye, mindent benedvesített, a szemét, az arcát, vörös szakállát.
A férfiak között nagy izgalom támadt, majd kiáltásban törtek ki.
Csizmáik a padlót súrolták, ujjaik az asztalon kopogtak. Apám
elővette hatalmas zsebkendőjét, megtörölte a szemét és kifújta az
orrát. - Hallottátok, zsidók? - szólt megtört hangon. - Jaj, jaj!
- Őrizzen minket Isten, őrizzen minket Isten - mondta az egyik
követő.
- Hallatlan, hallatlan - mondta a másik.
- Miért hallgattok? Tegyünk valamit!
A férfiak szombati szaténöltönyeinek zsebében nem volt pénz.
De mindnyájan közel laktak és hazarohantak pénzért. Apám egy
bádogdobozban tartotta a pénzét és kivett belőle néhány
bankjegyet. Anyám meghallotta a felbolydulást és beszaladt a
konyhából, hogy megnézze, mi történt. Elsápadt, elvörösödött,
majd megint elfehéredett. Az efféle válságos helyzetekben anyám
parókája mindig félrecsúszott, mintha külön életet élne. Néhány
szála (a paróka nem emberi hajból, hanem selyemből készült)
előreesett a homlokára és az arcára. Egy hajtűje kipottyant, kontya
meglazult. Anyám visszasietett a konyhába, hogy ételt hozzon a
szegény embernek és teával, kétszersülttel és némi maradék
aszaltszilva-kompóttal jött vissza. A szegény ember odament a
vizescsöbörhöz, hogy megmossa a kezét. Az egyik fiatalember
azzal a hírrel jött vissza, hogy szerzett egy összetákolt kiságyat.
Szomszédasszonyok tódultak a házunkba, a kezüket tördelték és a
férfinép között tébláboltak.
- Oda kell mennünk, hogy megnézzük - mondta valaki.
Apám, mivel papi kasztból származott, nem tehette be a lábát
olyan helyiségbe, amelyben holttest van. De a többi zsidót nem
gátolta ilyen tilalom. Mialatt a szegény ember evett és kissé fel-
éledt, mindenfelől dőltek az adományok. Valaki vattázott kabátot,
inget, egy pár zoknit, egy szőrmesapkát hozott neki. Végül is egész
ruhatárat kapott a szegény szerencsétlen. Amikor befejezte az
étkezést és elmondta a megfelelő áldást, nagy tömeg kísérte haza,
egyikük a kiságyat cipelte, a többiek az élelmet. Nem engedték,
hogy velük menjek, mert én is papi családból származom.
Ilyesmitől különben is, kicsi gyerekkorom óta iszonyúan féltem.
Kíváncsiságom azonban még a félelmemnél is erősebb volt. A
férfi a Krochmálna utcában lakott, és amikor az udvarra értünk, a
legtöbben kint maradtak. Akadtak néhányan, akik lementek a
sötét, kopott lépcsőn. Gyorsan bekukkantottam a pinceablakon:
hátborzongató volt, amit láttam. Nem afféle közönséges
pincelakás volt ez, hanem barlang, földbeásott lyuk. A falak olyan
feketék voltak, akár egy kémény belseje. Két halovány fényforrás
remegett a sötétségben, az ágyon kendővel letakart, emberformájú
valami hevert. Nem láttam tisztán, mert az ablakokat elsötétítette
a fagy és a jég, csak a közepükön volt egy kis átlátszó folt, amelyet
a kíváncsi kukucskálók lehelete olvasztott. Ez a férfi a föld
belsejében élt. Itt, a borongós sötétségben, a hidegben és a
szennyben folytatta keserves életét feleségével, örök hadjáratában
a nyüzsgő teremtményekkel, amelyek rátörtek a testére és
szétrágták kenyérdarabként. Félő volt, hogy a bestiák most
megcsonkítják ezt a sokat szenvedett testet!
Két ellentétes érzés között hányódtam. Rettegésem azt diktálta,
hogy fordítsam el a szemem, a kíváncsiságom pedig azt követelte,
hogy újra nézzek oda. Tudtam, hogy minden egyes pillantásért
éjszakai lidércnyomással és rémálmokkal fizetek, mégis újra meg
újra előre hajoltam, hogy lássam ezt az élő sírt. A pislákoló lángok
odalenn csak arra szolgáltak, hogy még inkább elmélyítsék a
sötétséget. Úgy rémlett, mintha lámám a gonosz lelkeket és
manókat, amint körbehancúroznak ezen a kimondhatatlanul
szörnyű helyen. Rémséges alakokat vettek fel. Életben maradhat
egy ember ilyen veremben? Bízhat abban, hogy ezen a hitvány
helyen megőrzi a józan eszét? Hirtelen valami szorítást éreztem a
fejemen és jeges borzongás futott végig a gerincemen. Lehetséges,
hogy ez a férfi, aki itt lakik, már maga is kísértet?
Férfiak és asszonyok sürgölődtek a pincében, és valaki el-
mozdította a gyertyákat. Mintha valamit felemeltek volna. Már
majdnem megfordultam és elszaladtam, de nem voltam olyan
állapotban, hogy egyedül hazamenjek. Nagyon féltem, mert a
lakásunk előtti lépcsők gyakran teljes sötétségbe borultak, máskor
pedig csupán egyetlen, ernyő nélküli, füstölgő petróleumlámpa
fénye világított. Valamelyik férfi hajlandó volt rá, hogy
hazakísérjen. Egész úton reszkettem, a fogaim hangosan vacogtak.
Valami kiabált a bensőmben és folyvást ezt kérdezte: Hogy
engedheti meg ezt Isten?
Amikor hazavezettek, anyám tördelni kezdte a kezét. - Jaj
nekem! Nézzetek erre a gyerekre!
Megmelengettek és megfújkáltak. Mama egy ráolvasó
mondókát mormogott felettem. Teát, meg befőttet kaptam és
minden jót, ami csak a háznál volt. Apám fel és alá járkált a dolgo-
zószobájában. A szakállát rágicsálta és a homlokát dörzsölte. Hívő
lélek volt, de ami történt, benne is kétségeket ébresztett.
- Isten a mennyekben!... Jaj! - kiáltott fel. - Nagyon is itt az ideje
a megváltásunknak... legfőbb ideje.
Sábesz esténk tönkrement és a következő hét nagyon sovány
volt, mert apám részben anyám heti kosztpénzét is odaadta ennek
a szegény embernek. Később hallottam, amint arról beszéltek,
milyen különös dolog, hogy egy zsidónak csupán egyetlen ágya
legyen. Az ilyesmi a parasztok között szokás, de a legszegényebb
zsidók sem hallottak ilyet. Ki tudja, talán volt még egy ágya, csak
összetört? Talán tűzifának kellett felhasogatnia? Nagyvárosban
gyakran lát az ember olyan nyomort, amely kisvárosban csak
ritkán fordul elő. Házunk táján még hosszú-hosszú ideig erről a
rémségről folyt a szó, engem még sokáig gyötörtek az éjszakai
rémálmok. Később gyakran láttam ezt a férfit, amint kereskedik és
az emberek közé vegyül. De mindig féltem tőle. Soha nem
felejtettem el péntek esti látogatását és hátborzongató kérdését.
 A mosónő
Odahaza jóformán semmi kapcsolatunk nem volt keresztények-
kel. A házmester volt házunk egyedüli kereszténye. Péntekenként
beállított a borravalójáért, a „pénteki pénzért". Kalaplevéve állt az
ajtóban, mama pedig odaadott neki hat krajcárt.
A házmesteren kívül az a mosónő is keresztény volt, aki a
szennyes ruháért járt el hozzánk. Ez a történet is róla szól.
A mosónő aprócska asszony volt, öreg és ráncos. Már akkortájt
elmúlt hetven, amikor mosni kezdett ránk. A legtöbb zsidó
asszony az ő korában beteges volt, gyenge, megtört testű. Ut-
cánkból az öregasszonyok egytől egyig hajlott háttal, botra tá-
maszkodva jártak. Ám ez a mosónő, amilyen kicsi és vékony volt,
paraszt őseitől nagy erőt örökölt. Mama kiszámolta neki a batyuba
kötött, néhány hét alatt összegyűlt szennyest. Az asszony
felemelte az ormótlan csomagot, rálódította keskeny vállára és
hazacipelte. Ő is a Krochmálna utcában lakott, de annak a túlsó
végén, Wola közelében. Legalább másfél óráig tarthatott az út.
Körülbelül két hét múlva visszahozta a tiszta ruhát. Anyám még
egyetlen mosónővel sem volt ennyire elégedett. Minden
fehérnemű kifényesített ezüstként ragyogott. Minden egyes da-
rabot kivasalt. Mégsem számított érte többet, mint mások. Mama
mindig kikészítette számára a pénzt, mert az öregasszony
túlságosan messze lakott ahhoz, hogy újból visszajöjjön érte.
Akkoriban a nagymosás nem volt könnyű dolog. Az öregasz-
szony házában nem volt vízcsap, a szivattyús kútból kellett vizet
hordania. Ahhoz, hogy a fehérnemű ilyen tiszta legyen, alaposan
meg kellett dörzsölni a teknőben, mosószódában öblögetni,
áztatni, hatalmas fazekakban főzni, keményíteni, vasalni. Minden
egyes darabot tízszer, vagy még többször kellett kézbe venni. És a
szárítás! Szabad ég alatt nem száríthatta, mert a tolvajok menten
ellopták volna a ruhát. A kicsavart ruhát fel kellett cipelni a
padlásra, és ruhaszárító kötélre teregetni. Télvíz idején olyanná
váltak a ruhák, akár az üveg, majd' eltörtek, amikor hozzányúltak.
No és ott volt a háziasszonyok és a mosónők közötti örökös
perpatvar, hisz mind egymaga akarta használni a padlást. Egyedül
Isten a tudója, mit kellett kiállnia a mi mosónőnknek, vala-
hányszor csak mosott!
Ez az öregasszony koldulhatott volna a templomajtóban, vagy
bemehetett volna a szegényházba. Volt azonban benne bizonyos
büszkeség, meg a keresztények munkaszeretete. Nem akart
teherré válni, így hát ő maga viselte a terhet.
Anyám beszélt egy kicsit lengyelül és az öregasszony sok
mindent elmesélt neki. Engem nagyon szeretett, azt mondogatta,
hogy épp úgy nézek ki, mint a kis Jézus. Valahányszor eljött,
mindig újra meg újra megismételte, anyám pedig ilyenkor össze-
húzta a szemöldökét és hangtalanul, alig mozgó ajakkal maga elé
suttogta: - Hulljanak pusztába e szavak!
Az asszonynak volt egy gazdag fia. Már nem emlékszem rá,
miféle mesterséget űzött. Szégyellte anyját, a mosónőt, és sohasem
ment el meglátogatni. Soha egyetlen krajcárt sem adott neki. Az
öregasszony minderről gyűlölködés nélkül beszélt. Fia egy napon
megházasodott. Úgy tűnt, hogy jó partit csinált. Templomban
tartották az esküvőt. A fiú az esküvőre nem hívta meg öreg
mamáját, ám az mégis elment a templomba, és a lépcsőn állva
várta, hogy megnézhesse, amint fia az oltár elé vezeti a „fiatal
hölgyet". Nem szeretnék elfogultnak tűnni, de nem hinném, hogy
akad zsidó fiú, aki így bánik az anyjával. De afelől sincs kétségem,
hogy ha akadna, annak az anyja hangosan sikoltozna és jajongana
és a sekrestyéssel cibáltatná maga elé a fiát, hogy számoljon vele.
Egy szó mint száz, a zsidók zsidók, a keresztények pedig
keresztények.
A hűtlen fiú históriája mély benyomást keltett anyámban.
Heteken, hónapokon át erről beszélt. Ez a gyalázat nem csupán az
öregasszonyt, hanem az anyaság egész intézményét érintette.
- Nu, hát megéri, hogy az ember feláldozza magát a gyerekeiért?
- mondogatta anyám. - Az anyja az utolsó erejét is felőröli, a fia
meg azt sem tudja, mit jelent a hűség.
 Azzal sötét célzásokat tett, mit tudja ő, mire számíthat majd
egyszer a saját gyerekeitől: ki tudja, mit művelnek még egy szép
napon? Ami persze nem gátolta meg abban, hogy az egész életét
nekünk szentelje. Ha akadt a házban valami finomság, azt mindig
félretette nekünk, gyerekeknek, és a legkülönbözőbb kifogásokkal
és okokkal hozakodott elő, hogy ő maga miért nem akarja akár
csak megkóstolni is. Olyan babonákat ismert, amelyek nagyon régi
időkre nyúltak vissza, és olyan mondásokkal élt, amelyeket anyák
és nagyanyák odaadó nemzedékétől örökölt. Ha valamelyik
gyerekének fájt valamije, ezt mondogatta: „Hadd legyek én a
váltságdíjad, te meg éljed túl a csontjaimat!" Meg ezt: „Hadd
vezekelhessek a kisujjad kiskörméért!" Amikor ettünk, akkor ezt:
„Csontotok velejéig váljék egészségetekre!" Újhold előtti napon
egy bizonyos fajta cukorkát adott nekünk, hogy ne legyen
bélférgünk. Ha valamelyikünknek szemfájása támadt, mama a
nyelvével mosogatta tisztára. Köhögés ellen kandiscukorral
tömött, és időről időre megáldatott bennünket szemmelverés el-
len. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy a Szív kötelességei,
a Szövetség könyve, és hasonló komoly filozófiai munkákat
olvasson.
De térjünk vissza a mosónőhöz: az a tél roppant kemény volt.
Az utcákat súlyos marokkal szorongatta a hideg. Bármennyire
fűtöttünk is, ablaktábláinkat jégvirágok és jégcsapok ékesítették.
Az újságok megírták, hogy emberek fagytak halálra. A szén
megdrágult. Oly szigorú tél volt, hogy a szülők nem engedték el
gyerekeiket a héderbe, sőt még a lengyel iskolákat is bezárták.
A mosónő, aki majdnem nyolcvanéves volt már, épp egy ilyen
napon jött el hozzánk. Az elmúlt hetekben rengeteg szennyes
gyűlt össze. Mama egy kis kenyeret és egy bögre teát adott a
mosónőnek, hogy felmelegedjék. Az öregasszony reszketve,
fogvacogva ült a konyhaszéken és a teásfazékon melengette a
kezét. Ujjait a munka, és talán az ízületi gyulladás is egészen el-
görbítette. Körmei furcsán fehérek voltak. Ezek a kezek az emberi
csökönyösségről beszéltek, arról, hogy az akarat nem csak ereje
határáig engedi dolgozni az embert, hanem messze azon túl.
Mama megszámlálta és összeírta a listát: férfi alsóneműk, női
ingek, hosszúszárú alsónadrágok, női nadrágok, alsószoknyák,
párnahajak, lepedők és a férfiak rojtos ingei. Igen, ezeket a szent
ingeket is a keresztény asszony mosta.
A batyu nagyon nagy, a szokásosnál is nagyobb volt. Amikor az
asszony a vállára vette, teljesen beborította. Először megingott,
mint aki mindjárt elesik a súly alatt. De mintha valami benső
konokság biztatta volna: nem, nem eshetsz el! Egy szamár
megengedheti magának, hogy ekkora teher alatt összeroskadjon,
de egy ember, a teremtés koronája nem!
Félelmetes látvány volt, ahogy az öregasszony az irdatlan batyu
alatt kitántorgott a fagyba, ahol a hó már oly száraz volt, akár a só,
a levegő meg teli volt azokkal a fakófehér szélörvényekkel,
amelyek gonosz manókként járták táncukat a hidegben. Vajon
eljut valaha az öregasszony Woláig?
A mosónő eltűnt, mama felsóhajtott, és imádkozott érte.
Az öregasszony rendszerint két, vagy legfeljebb három hét
múlva vissza szokta hozni a tiszta ruhát. De már a harmadik hét is
eltelt, aztán a negyedik, majd az ötödik is, az öregasszonynak
pedig híre-hamva nem volt. Fehérnemű nélkül maradtunk. A
hideg egyre nőtt. A telefondrótok hajókötélnyire vastagodtak. A
faágak mintha üvegből lettek volna. Olyan rengeteg hó esett, hogy
az utcák hepehupásakká váltak, és olyan utcák is akadtak,
amelyekben szánkóval lehetett lecsusszanni, akár valami domb-
tetőről. Jótét lelkek utcaszerte tüzeket raktak, hogy a csavargók
átmelegedhessenek és krumplit süthessenek, ha ugyan volt néhány
szem krumplijuk, amit megsüssenek.
A mosónő távolmaradása kész katasztrófa volt számunkra.
Szükségünk volt a tiszta ruhára! De nem ismertük az asszony
címét. Szinte biztosra lehetett venni, hogy összeesett és meghalt.
Mama kijelentette, hogy amikor utoljára nálunk járt, neki rögtön
az volt az érzése, hogy többé sohasem látjuk viszont a holminkat.
Aztán előkeresett néhány régi, szakadt inget és kimosta,
megvarrogatta. Fehérneműinket is gyászoltuk, de főként az öreg,
agyondolgozott asszonyt, aki annyira hozzánk nőtt az elmúlt évek
alatt, amikor oly hűségesen szolgált bennünket.
Több mint két hónap telt el. A hideg alábbhagyott, majd megint
beállt a fagy, újabb hideghullám érkezett. Egyik este mama épp a
petróleumlámpa mellett ülve foltozott egy inget, amikor nyílt az
ajtó, és először egy leheletnyi gőzfelhő, majd egy irdatlan batyu
tolakodott be. A batyu alatt az öregasszony támolygott; arca olyan
fehér volt, mint a fehérített vászon. Kendője alól kicsúszott
néhány fehér hajszála. Mamából félig elfojtott kiáltás tört ki.
Mintha egy halott lépett volna be a szobába. Odaszaladtam az
öregasszonyhoz és lesegítettem róla a batyut. Most még véko-
nyabb és görnyedtebb volt. Arca is beesettebb lett, és a feje úgy
reszketett egyik oldalról a másikra, mintha folyvást nemet intene.
Egyetlen szót sem bírt kinyögni, besüppedt szája és vértelen ajka
csak néhány érthetetlen hangot motyogott.
Amikor az öregasszony úgy-ahogy összeszedte magát, el-
mondta, hogy beteg volt, nagyon beteg. Hogy miféle betegsége
volt, arra már nem emlékszem. De a dolog komoly lehetett, mert
valaki még orvost is hívott hozzá, az orvos meg papért küldött.
Még a fiának is megüzenték, az pedig pénzt küldött koporsóra és a
temetésre. Az Örökkévaló azonban nem akarta még Magához
venni ezt a fájdalomtól meggyötört lelket. Lassacskán javulgatott,
már jobban érezte magát, és amint lábra tudott állni, újra kezdte a
mosást. Nem csak a mi szennyesünket, hanem még néhány más
családét is.
- A mosás miatt nem bírtam nyugton feküdni az ágyamban -
magyarázta az öregasszony. - A mosás nem hagyott meghalni.
- Isten segítségével százhúsz évig fog élni - mondta anyám, akár
egy áldást.
- Ments Isten! Mire lenne jó, ha annyi ideig élnék? A munka
mindig nehezebb és nehezebb lesz, az erőm elhagy - és én sen-
kinek sem akarok a terhére lenni!
Az öregasszony motyogott, keresztet vetett és az égre nézett.
Szerencsére épp volt egy kevés pénz a háznál, és mama meg tudta
adni, amit kért. Furcsa érzés fogott el: mintha az öregasszony
agyonmosott kezében fekvő krajcárok épp olyan fáradtak, tiszták
és jámborak lettek volna, akárcsak ő maga. Az öregasszony ráfújt a
pénzre, majd belecsavarta a kendőjébe. Azután elment, de
megígérte, hogy néhány hét múlva visszajön az újabb
mosnivalóért.
Soha nem jött vissza. A visszahozott tiszta ruha volt ezen a
földön az utolsó erőfeszítése. Valami rettenthetetlen akarat hajt-
hatta, hogy visszajuttassa ezeket a holmikat a tulajdonosának,
hogy beteljesítse a feladatot, amit vállalt.
És most végül a test, amely rég nem volt már egyéb, mint tört
cserép, amelyet csupán a becsület és a kötelesség ereje tartott
egyben, összecsuklott. A lélek pedig útnak indult azokba a szfé-
rákba, ahol minden szent lélek találkozik, tekintet nélkül arra,
hogy milyen szerepet játszott a földön, milyen nyelven beszélt,
vagy milyen hitben élt. Én nem tudom enélkül a mosónő nélkül
elképzelni az Édent. És nem tudok megérteni egy olyan világot,
amelyben az ilyen erőfeszítés nem nyeri el a jutalmát.
 A nagy din tajre
Apám bírói színe elé rendszerint apró-cseprő ügyek kerültek.
Ezekben legfeljebb húsz rubelről volt szó, még a legnagyobb
összeg sem tett ki ötven rubelnél nagyobb summát. Fülembe ju-
tott, hogy akadnak olyan rabbik is, akik elé „nagy", ezer rubelt érő
eseteket visznek, melyek során mindkét félnek megvolt a maga
választott bírája. Ám az ilyesmi csupán a gazdag rabbik köreiben
esett meg, akik Varsó északi részében éltek, nem a mi vá-
rosnegyedünkben.
Az egyik télen azonban a mi házunkban is fontos perre került
sor. Mind a mai napig sejtelmem sincs arról, vajon ezek a gazdag
emberek miért választották bírájukul épp apámat, akit mindenki
naiv, nem evilági embernek ismert. Anyám a konyhában üldögélt
és szorongott. Félt, hogy apám nem érti majd meg ezeket a
komplikált ügyeket. Apám aznap kora reggel leemelte a polcról a
Hósen Mispetet és belemerült: ha üzleti és kereskedelmi dolgok-
ban nem is szakértő, legalább a törvény felől biztos akart lenni. A
peres felek hamarosan megérkeztek és magukkal hozták saját
döntőbíráikat, akik maguk is rabbik voltak. Az egyik fél magas
férfiú volt, ritkás fekete szakállal, mérges, szénfekete szemmel.
Hosszú szőrmekaftánt viselt, fényes kalocsnit és szőrmekalapot.
Ajkai között borostyán szivarszipka fityegett. Fontosság, tanultság
és agyafúrtság lengte körül. Amikor levetette a kalocsniját, láttam,
hogy aranyozott betűk vannak rajta, azt mondták, hogy ez a
monogramja. Magával hozta választott bíráját, egy tejfehér
szakállú, fiatalosan nevetős szemű rabbit. A rabbinak kerek po-
cakja volt, selyem mellényén ezüst óralánc himbálózott.
Az alperes alacsony, szürke, rókabundás emberke volt, szájában
vaskos szivarral; magával hozott szószólójának terebélyes, sárga
szakálla, madárcsőrszerű orra és hozzáillő madárszeme volt.
Levette kalapját és néhány pillanatig fedetlen fővel állt, majd
feltett egy kis selyem sapkát, olyant, amilyent a litvákok viselnek.
Nálunk odahaza fontos dolognak egyedül a Tóra
tanulmányozása számított, ám ezek a férfiak valami világias
levegőt hoztak magukkal. Csak tátottam a szám és csodálkoztam.
A rabbik - a bírák - vicceket meséltek egymásnak. Szakavatottan
vigyorogtak. Anyám citromos teával, sábeszról maradt
süteménnyel kínálta őket és a nevetős szemű rabbi incselkedve
megszólította.
- Mondja, rebbecin, nem csinálhatna valamit, hogy végre nyár
legyen? - A nevetős szemű rabbi nem fordította el a tekintetét,
mint apám, hanem egyenesen a mamámra nézett.
Anyám úgy elpirult, akár egy iskoláslány és egy pillanatig egé-
szen elveszettnek tűnt. Azután összeszedte magát és így válaszolt:
- Bizonyára azért van telünk, mert télre is szükségünk van.
A kihallgatás hamarosan megkezdődött. Az ügy sokezer
rubelről szólt. Rettentően figyeltem, hogy megértsem, miről vitat-
koznak, de hamarosan elvesztettem a fonalat. Eladás és vétel,
vagonszámra rendelt áru volt a téma. Hitelről, nettó értékről,
bruttó jövedelemről, számlákról, főkönyvekről, részvényről,
bankjegyekről beszéltek. A tárgyaló rabbik roppant jártasak voltak
az üzleti ügyek terminológiájában, míg apám minduntalan
magyarázatot kért. Szörnyen szégyenkeztem és zavarban voltam
miatta. A disputát időnként a be-betoppanó szomszédasszonyok
szakították félbe, akik afelől kérdezősködtek, vajon frissen vágott
csirkéik kóserek-e.
A din tajre nem egy, hanem több napon át tartott. Eközben
rájöttem, hogy nem minden rabbi olyan, mint az apám. A két
másik rabbi töltőtollat vett elő és árkus papírokat írt tele
vonalakkal, körökkel, négyzetekkel. Néhány óránként elküldtek,
hogy vásároljak nekik frissítőket, almát, süteményt, sőt még
kolbászt és hideg felvágottat is. Apám soha nem érintett meg
boltban vásárolt kolbászfélét, még ha az szigorúan kóser boltból
volt is. A többi rabbi azonban megette a füstölt húsokat és ínyenc
módra megvitatták a minőségüket. Az is előfordult, hogy
abbahagyták a tárgyalást, miközben valamelyik rabbi elmesélt egy
históriát. A másik sem akart háttérbe szorulni és úgyszintén
előadott egy anekdotát. Majd idegen országok és különféle helyek
kerültek szóba, így megtudtam, hogy ezek a rabbik megfordultak
már Németországban, Bécsben és más távoli helyeken. Apám
természetesen az asztalfőn elnökölt, de szinte összezsugorodott
ezeknek a világi hittudósoknak a jelenlététől és könnyed
csevegésüktől.
Kis idő múltán már kezdtem felfogni, miről is van szó és nagy
meglepetéssel tapasztaltam, hogy ezeket a bírákat nem túlságosan
érdekelte, kinek van igaza és kinek nem, hogy mi igaz és mi hamis;
mindegyik csak azt nézte, hogyan tudja jobban csűrni-csavarni a
maga ügyfelének igazát és hogyan tud ügyesebben vitatkozni az
ellenféllel.
Haragudtam ezekre az okos rabbikra, ugyanakkor azonban
irigyeltem a gyerekeiket. Abból, amit mondtak, leszűrtem, hogy
náluk odahaza szőnyegek és díványok és mindenféle szép holmik
vannak. Olykor egyik rabbi még a feleségét is megemlítette, és
számomra ez volt a legnagyobb csoda. Életemben sem hallottam,
hogy apám más férfiakkal anyámról beszélt volna.
Minél tovább húzódott a din tajre, annál bonyolultabb lett. Az
asztalt vastag papírkötegek és számítások borították. Könyvelőt is
hívtak, aki egész rakás főkönyvet hozott magával. A magas, fekete
szakállú férfiú viselkedése állandóan változott. Az egyik percben
olyan nyugodtan, megfontoltan beszélt, mintha minden szava egy-
egy aranyat érne, majd hirtelen ordítozni kezdett, öklével
nagyokat csapott az asztalra és azzal fenyegetőzött, hogy a
kormány bíróságához fordul. A szürke emberke éles hangon,
dühösen rávágta, hogy semmiféle bíróságtól sem fél. Tőle aztán a
legmagasabb bíróságra is elvihetik az ügyet. A szószólók pedig,
noha hadat viseltek egymás ellen, barátságosan társalogtak,
amikor cigarettára gyújtottak, tüzet adtak egymásnak és derűsen
elismételték a rabbik, tudósok és híres ügyvédek mondásait. Apám
már jóformán egy árva szót sem szólt és a magyarázatkérést is
abbahagyta. Időről időre vágyakozó pillantásokat vetett a
könyvespolcára. Ezeknek a gazdag embereknek az üzleti
perpatvara miatt fel kellett áldoznia azt az időt, amit egyébként a
Tórának szentelt, és most könyvei és kommentárjai után
sóvárgott. A világ számításai és csalárdságai újból betolakodtak
életünkbe.
Rám folyton más és más feladatot bíztak. Az egyik pillanatban
cigarettáért szalajtottak, a következőben szivart kellett hoznom.
Valami oknál fogva szükségük volt egy lengyel újságra és persze
megint engem küldtek érte. De leggyakrabban különféle
ennivalóért kellett mennem. Eddig nem is sejtettem, hogy vannak,
akik ilyen sokat esznek - ennyi édességet és csemegét -, ráadásul
közönséges hétköznapon. A nevetős szemű rabbi egy doboz
szardíniát akart. Ezek a rabbik, mint kiderült, azért ettek ilyen
sokat, mert mindent a megbízóik fizettek. Maguk mondták el,
noha tréfálkozva, még kacsintottak is hozzá.

A legutolsó napon nagy kiabálás és zűrzavar támadt. A peres

felek percenként el akartak rohanni, a rabbijuknak kellett
visszatartani őket. Lehet, hogy csak megjátszották? Már kapiskál-
tam, hogy amikor mondtak valamit, sokszor egészen mást értettek
rajta. Amikor dühöngtek, halkan beszéltek. Amikor elégedettek
voltak, úgy csináltak, mintha majd szétpukkadnának.
Amikor az egyik rabbi elment, a másik elősorolta annak minden
bűnét és gyarlóságát. Egy alkalommal a nevetős szemű rabbi
félórával hamarabb érkezett, és ócsárolni kezdte ellenfelét, a sárga
szakállú, madárszemű rabbit. - Úgy rabbi ez, ahogy én vagyok az
angol király - mondta.
Apám meghökkent. - Hogy lehet az? Hiszen tudom, hogy
rituális kérdésekben hoz döntéseket!
- Az ő döntései! Ha!
- De ha így van, akkor - ne legyen így semmiképp - sok zsidó
eszik tiltott ételt miatta!
- Nos, annyit azért tud, hogyan kell kikeresni egy hivatkozást a
Be'ér Heitevben... Már Amerikában is járt.
- Mit csinált Amerikában?
 - Nadrágokat varrt.
- Ezt komolyan mondja? - törölgette le apám a verejtéket a
homlokáról.
- Igen.
- Nu, biztosan szüksége volt a pénzre. Meg vagyon írva, hogy
jobb dögöket nyúzni, mint alamizsnát kéregetni... A munka nem
szégyen.
- Ez igaz, de nem minden cserzővarga egy rabbi Jokhanán...
Apám elmondta anyámnak, mennyire örülne, ha ezt a din tajrét
átvenné tőle egy másik rabbi. Már eddig is túl sok idejét vette el a
tanulmányaitól. Nem akart több energiát fecsérelni ezekre a
bonyodalmakra és „törtszámokra" (apám ezt a kifejezést használta
minden olyan számolásra, amelyik az összeadásnál, kivonásnál és
szorzásnál komplikáltabb volt). Megjósolta, hogy a peres felek
úgysem fogadják majd el az ő döntését. Attól is félt, hogy a végén
az egész, per polgári bíróság elé kerül és őt majd behívják
tanúskodni. Az a gondolat, hogy oda kell állnia a magisztrátus elé,
meg kell esküdnie a Bibliára és rendőrök között kell ülnie,
rettegéssel töltötte el. Álmában hangosan nyöszörgött. Reggel a
szokásosnál jóval korábban kelt fel, hogy békében elmondhassa
imádságát és belenézhessen a Gemárá legalább egyetlen lapjába.
Fel és alá sétálgatott dolgozószobájában és remegő hangon,
hangosan imádkozott:
- Ó, Istenem, a lelkem, melyet Te adtál nekem, tiszta. Te te-
remtetted, Te formáztad, Te lehelted belém. Te őrizted meg én-
bennem és majdan Te veszed vissza tőlem, de Te fogod megerő-
síteni bennem a jövőben is...
Apám nem mondta el csak egyszerűen az imát, de úgy tűnt,
mintha esdekelne a Mennyek Urához. Úgy gondoltam, hogy he-
vesebben csókolta meg imaszíjait és imasálát, mint valaha.
Hát igen, az utolsó nap tényleg viharos volt. Ezúttal nem csak a
peres felek, hanem a közvetítők is ordítoztak. A két szószóló
között nyoma sem maradt a hajdan barátságos viszonynak, már
csak veszekedtek és gyalázták egymást. Vitatkoztak, kiabáltak és
szabad folyást engedtek érzelmeiknek, míg végül teljesen
kimerültek. Ebben a pillanatban apám elővette a kendőjét és
ráparancsolt a peres felekre, hogy fogják meg, annak jeléül, hogy
alávetik magukat határozatának. Remegve felálltam. Biztosra
vettem, hogy apám az egész bonyolult vitából jóformán semmit
nem értett, és hogy döntése épp oly rossz lesz, mint sábeszi
jókívánság helyett a pofon. Ám kiderült, hogy apám a legutolsó
napokban mégis csak megragadta a kockán forgó ügy lényegét.
Kihirdette hát régi, jól bevált kompromisszumos ítéletét: az
egyenlő megosztást...
Ítélethozatala után egy darabig néma csend volt. Senkinek sem
volt ereje, hogy megszólaljon. A ritkás szakállú férfiú vadul
rámeredt apámra. A kis ember olyan fintort vágott, mintha vé-
letlenül valami savanyúba harapott volna. A sárga szemű rabbi
cinikusan mosolygott és kivillantotta sárga fogait. Észrevettem,
hogy az egyik foga arannyal volt bevonva, ami meggyőzött afelől,
hogy csakugyan járt Amerikában.
Amikor kis idő múltán mindenki magához tért, nekiálltak és
darabokra kezdték szedni apám döntését. Sértő célozgatásokat
tettek. Apám roppant egyszerűen érvelt: - Az a kérdés, hogy mit
akarnak: abszolút döntést, avagy hajlandók-e elfogadni egy
kompromisszumot!
- Egy kompromisszum is lehet ésszerű!
- Ez a döntésem. Nincsenek kozákjaim, akik magukra erőltessék
a parancsomat.
A bírák visszavonultak megbeszélésre klienseikkel. Azok mo-
rogtak, érveltek, panaszkodtak. Emlékszem, hogy a leghango-
sabban az tiltakozott, akinek a döntés voltaképpen a javát szol-
gálta. Kis idő múlva rájöttek, hogy a kompromisszum nem is olyan
rossz és hogy talán tényleg nincs ennél jobb megoldás. A
pereskedők, akik üzlettársak voltak, kezet fogtak egymással. A
rabbik most azt akarták, hogy szaladjak és hozzak nekik frissítő-
ket, amitől a küzdelem és veszekedés után mindnyájan magukhoz
térnek. Ezek ketten megint a legjobb barátok voltak, az egyik még
azt is mondta, hogy majd beajánlja a másikat egy esethez, amiről
tudomása van. Végül mindenki eltávozott. A dolgozószobában
csupán a szivarfüst, a papírokkal borított asztal, a gyümölcshéjak
és az otthagyott csemegék maradványai árulkodtak arról, hogy itt
voltak. Papa szép fizetséget kapott - azt hiszem, húsz rubelt -, de
mondhatom, szájíze keserű maradt. Megkérte anyámat, hogy
minél hamarabb takarítsa le az asztalt. Kitárta az ajtót, hogy
kiszellőztesse a gazdagság és a világiasság szagát. A peres felek
üzletemberek voltak - ám a túlságosan is agyafúrt rabbik nagy
fájdalmat okoztak neki.
Amint mama leszedte az asztalt, apám leült és folytatta ta-
nulmányait. Mohó mozdulattal nyúlt könyveihez. Ott, a szent
könyvekben senki nem majszol szardíniát, senki nem tesz sértő,
vagy hízelgő kijelentéseket, nem mondanak kétértelmű dolgokat,
nem mesélnek sikamlós vicceket. Azokban szentség, igazság,
átszellemültség honol.
Abban a haszid imaházban, ahol apám imádkozott, a férfiak
mind hallottak a szenzációs din tajréről. Az üzletemberek be-
szélgetni kezdtek apámmal. Azt mondták, hogy most majd köz-
ismertté válik Varsóban, hogy nagy tekintélye lesz, de apám
minderre csak legyintett.
- Nem, ez nem jó...
Ekkoriban történt, hogy apám a lámedvóv cadikemről - a
harminchat igazról - kezdett beszélni nekem, ezekről az egyszerű
zsidókról, szabókról, suszterokról és vízhordókról, akiken a világ
létezésének folytatása múlik. Papa elmondta, hogy szegények,
alázatosak, látszatra tudatlanoknak tűnnek, igazi nagyságukat
senki nem ismeri fel. Különleges szeretettel beszélt ezekről a
rejtőzködő szentekről, majd így szólt: - az Örökkévaló előtt többet
számít egyeden bűnbánó szív, mint harminc selyemkaftán.
 A családfa
Apám családja jóval előkelőbb volt anyáménál, de nagyon ritkán
mesélt róla. Reb Smuél, apám apja Tomaszówban volt segédrabbi;
az ő apja, reb Izsák Konsker, az a haszid és tudós volt, aki nem
viselt hitközségi hivatalt; reb Izsák apja reb Mojse, akit a varsói
bölcs néven ismertek, ő írta A Szent Levél című művet. Reb Mojse
apja reb Tóbiás, a sztektcini rabbi, az ő apja pedig reb Mojse, a
neufeldi rabbi. Ez a reb Mojse az ünnepelt Bál Sém tanítványa volt.
Reb Mojse apja reb Cví Hirsch volt, a zorkeri rabbi.
Apai nagyanyám, Temerl gyökerei még mélyebbre nyúlnak
vissza.
Apám apja, reb Smuél éveken át nem akart rabbi lenni, ehelyett
inkább a kabbalát tanulmányozta. Gyakran böjtölt és amikor
reggelenként imádkozott, oly bőségesen verejtékezett, hogy a
felesége minden áldott nap tiszta inget adott rá - ami az akkori
időkben elképesztő fényűzésnek számított. Temerl nagymama
anyja ékszerész volt, ő tartotta el a férjét, akárcsak a nagyanyám a
sajátját. Akkoriban az asszonyoktól elvárták, hogy gyereket
szüljenek, főzzenek, vezessék a háztartást és gondoskodjanak a
megélhetésről - mialatt a férfiak a Tórát tanulmányozták. A mi
nagymamáink meg, ahelyett, hogy panaszkodtak volna, Istent
dicsérték, amiért tudós férjet adott nekik. Amikor nagyanyám már
annyira megöregedett, hogy többé nem tudott gondoskodni a
család megélhetéséről, nagyapám elszánta magát és rabbi lett.
Reb Smuél éveken át némasági fogadalmat tartott. Temerl
nagymama épp ellenkezőleg, szívesen összejárt az emberekkel, és
nagyon szerették is őt. Nagymama annak a Hinde Eszternek a
lánya volt, akit a híres-nevezetes belzi Sálom rabbi ülőhellyel
kínált, amikor meglátogatta. Nagymama leghevesebb óhaja az
volt, hogy gyermekei a Tórát tanulmányozzák.
Legidősebb fia, Izsák megházasodott és a galíciai Rohatinban
telepedett le, mint gazdag és hűséges belzi haszid. Két leánya
Magyarországra ment férjhez, egyik fia pedig meghalt. Apám, a
legfiatalabb fiú kapta meg anyja minden szeretetét és figyelmét.
Nagymama nagyon szerette legkisebb fiát, mert tudós lett és a
zsidóságnak szentelte magát, míg más fiatalemberek lassacskán
világiassá váltak, divatosan öltöztek és azokat a héber újságokat és
képeslapokat olvasgatták, amelyek olykor eljutottak Toma-
szówba. Apámat azonban cseppet sem érintette meg az új módi. Ő
továbbra is a hagyományos hosszú harisnyában és félcipőben járt,
nyaka körül kendővel és hosszú pajesszal. Gyermekkori ambíciója
az volt, hogy szentté váljon. Tizenötéves korában kommentárt
kezdett írni, a többi fiú pedig bizalmatlanul nézte őt és ábrándjait,
azt, hogy nem volt hajlandó részt venni a kinn-a-bárány-benn-a-
farkas játékban (vagy a hanukkai kártyázásokban), s hogy
felsőbbséges volt és tartózkodó.
Nagymama azt akarta, hogy apám - aki már tizenhat éves ko-
rában dús, vörös szakállt növesztett - korán megházasodjon. A
régimódi fiatalemberek azonban nem gyakoroltak nagy vonzerőt a
gazdag, tehetős apósokra, és hogy a dolog még bonyolultabb
legyen, nagymama kikötötte, hogy a menyasszony ne kereskedő-,
hanem rabbicsaládból származzon. Amikor apám végre eljegyezte
volna magát, a menyasszonyjelölt meghalt, apámat pedig
besorozták katonának. Ilyen apám-fajta fiatalember számára
semmi sem lehetett borzasztóbb annál, mint a cár regrutájaként
szolgálni, ám nagymama nem engedte, hogy apám megcsonkítsa
magát, egyeden mentsvára maradt, hogy Istenhez fohászkodott.
Akkoriban az volt a szokás, hogy sorsot húztak, és akik a leg-
nagyobb számokat húzták, azokat felmentették a szolgálat alól.
Papa elég nagy számot húzott, ami már attól az első számú zavaró
körülménytől is megmentette, hogy pucérra kelljen vetkőznie a
katonaorvos előtt. E tényre éveken át úgy hivatkozott, mint Isten
különös kegyelmére.
Miután apám megszabadult a katonaságtól, családja rádöbbent,
micsoda öreg agglegény - már huszonegy éves! Hosszú
harisnyájával, félcipőjével, derekán selyemövvel, bársonykalapja
alatt kis, kerek sapkájával és hosszú pajeszával javakorabeli
haszidnak látszott. Mivel az volt az egyetlen vágya, hogy zsidóként
éljen, hát tökéletesen elmerült a vallásos jámborságban és jófor-
mán senki számára nem volt mondanivalója. Öltözékének min-
dössze egy híja volt, az imasál, amit csak házasemberek hord-
hatnak. A kifényesített csizmát, aranykeretes szemüveget viselő
többi fiatalember azon tréfálkozott, hogy Pinkász Mendel bizo-
nyára csodarabbi akar lenni, ami igaz is volt. Papa olyan fokon
szerette volna megtisztítani a lelkét, hogy csodákat művelhessen.
A Gemárá és az írások mellett haszid műveket olvasott, és olykor a
kabbalát is.
Viselkedése a mamája tetszését megnyerte ugyan, mások sze-
mében azonban roppant divatjamúltnak hatott. A rabbicsaládok
leányai már modern könyveket olvastak, divatosan öltözködtek,
fürdőhelyekre jártak, gardedám nélkül sétáltak, „németül" beszél-
tek és olykor a legújabb divatú kalapot biggyesztették a fejükre.
Már az ifjú rabbiknak is kellett konyítaniuk valamit a gyakorlati
dolgokhoz, kereskedelemhez és világi ügyekhez, de apám nem
tartozott azon vőjelöltek közé, akik megfeleltek volna ennek a
kívánalomnak.
Azután előálltak egy házassági ajánlattal a bilgoraji rabbi lá-
nyával. A bilgoraji rabbit igen jól ismerték azon a vidéken, azelőtt
a Kowelhez közeli Maciejewben volt rabbi, még azelőtt a szedlcei
járásbeli Purickban, és teljesen a múltban élt. Amikor egyszer
vándorszínészek érkeztek Bilgorajba, a rabbi felvette a kabátját,
elballagott a csűrhöz, ahol az előadás folyt, és a színészeket-
közönséget egyaránt kikergetett. Noha Bilgoraj majdnem épp
annyira felvilágosult volt, mint Zamoscz, vagy Sebresin, ahol az
„eretnek" Jákob Rejfman élt, nagypapa vasmarokkal tartotta
Bilgorajt; a város vénei és a haszidok őt támogatták. A csekély
számú bilgoraji művelt ember szemében nagyapám fanatikus volt,
a sötétség udvari szállítója, ennek ellenére azonban tisztelték és
rettegtek tőle. Magas volt, széles vállú, erőteljes, még hajlott
korában is megvolt az összes foga és haja, de matematikusként és
a héber nyelvtan szakértőjeként is közismert volt. Parancsszava
annyit ért, akár az ősi vezéreké, és amíg élt, addig Bilgoraj vallásos
maradt.
A házassági ajánlat némi aggodalmat keltett apámban, mivel a
bilgoraji rabbiról minden jámborsága ellenére is köztudomású volt
a hagyományok tisztelete, ő még a haszidizmust is tisztátalannak
tekintette gesztusai, kántálása, a rabbinikus bíróságok látogatása
és misztikus törekvései miatt. Nagypapa despotaként uralkodott a
városában. Két fiát éles elméjű, szellemes emberként ismerték.
Papa attól félt, hogy nem illik majd közéjük.
A lehetőséget azonban nem volt könnyű elutasítani. Mama
ekkoriban tizenhat éves volt, bölcsnek és nagyon műveltnek tar-
tották. Két házassági ajánlatot tettek neki - apám mellett egy
gazdag lublini família fia is szóba jöhetett. Nagyapám megkérdezte
a lányát, melyiküket részesíti előnyben.
- Melyikük a nagyobb tudós? - kérdezte anyám.
- A tomaszówi.
Így hát anyám eldöntötte a kérdést. Családja azonban a szer-
ződés aláírása alatt nem győzött szégyenkezni apám családjának
külleme miatt. Temerl nagymama a legjobb, száz év előtti divat
szerint készült szaténruhájában pompázott, főkötője temérdek
masniból, korallból és szalagból álló képződmény volt, amilyent
sehol nem lehetett látni. Még a beszédmódja is régies volt, apám
pedig inkább apósnak, mint vőlegénynek látszott. Reb Smuél,
apám apja, meg se mukkant. Apám sem beszélgetett a többi je-
gyesekkel, akik megpróbáltak vele üzletről, házakról, utazásról és
politikáról csevegni. Apám semmi máshoz nem értett, mint Isten
szolgálatához, nem beszélt sem lengyelül, sem oroszul, még a saját
lakáscímét sem tudta latin betűkkel leírni. Az a világ, amely kívül
esett a Tórán és az imádságon, teli volt számára gonosz lelkekkel,
démonokkal és manókkal.
Amikor anyám első alkalommal találkozott jövendő férjével,
egészen zavarba jött ettől a dús, vörös szakállú férfitól. Ám amikor
meghallotta, amint apjával vallási kérdésekről vitatkozik, tisztelni
és csodálni kezdte. Mama elmesélte nekem, mennyire imponált
neki, hogy a vőlegénye öt évvel idősebb nála. Temerl nagymama
megajándékozta anyámat egy olyan súlyos aranylánccal, hogy
jóformán nem is lehetett viselni. Legalább kétszáz éves ékszer volt.
Mama hónapokig mutogatta barátnőinek a láncot, amelynek
kacifántos aranyzárát mai ékszerész már el sem tudja készíteni.
Anyai nagymamám, Hanna keserű, szkeptikus asszony volt, aki
anélkül, hogy ájtatosságából engedett volna, mélységesen sértő
tudott lenni. Temerl nagymama épp ellenkezőleg, mindig tele volt
édességgel és bibliai idézetekkel. Ahol Hanna melankolikus volt,
ott Temerl örvendezett, és amikor Hanna kritizált, akkor Temerl
folyvást Isten csodáit emlegette. Hanna nagymama már a kezdet
kezdetén aziránt érdeklődött, vajon miből fogja papa eltartani a
családját, ha majd letelik a nyolc esztendős apósi ellátás ideje, mire
Temerl nagymama vígan rávágta, hogy Isten, ahogyan mindig is
tette, majd megsegíti. Hát nem adott-e Isten a pusztában mannát
a zsidóknak?
- Az már rég volt - válaszolta szárazon Hanna.
- Isten azóta sem változott - közölte Temerl.
- Mi már nem érünk annyit, hogy miattunk csodák történjenek
- ellenkezett Hanna.
- Ugyan, miért nem? Mi is vagyunk olyan jók és jámborak, mint
az őseink - vágott vissza Temerl.
Többé-kevésbé így társalogtak. Később, amikor Temerl meg-
győződött afelől, hogy fia jövője jó kezekben van, boldogan ha-
zament. Reb Smuél továbbra sem szólt egy árva szót sem, a bil-
goraji nagyapó visszatért könyveihez és Hanna még magányosabbá
vált. Szentül hitte, hogy legfiatalabb lánya a szegényházban végzi.
 Az esküvő után
Noha Bilgorajban nagyapám uralkodott, nem állt igazán közel a
híveihez. A Talmudon és az örök kérdéseken kívül semmi más
nem érdekelte. Mivel az apró-cseprő dolgokra és kicsinyes fe-
csegésekre nem volt ideje, hát épp, hogy meghozta döntéseit, vagy
megadta a törvény vallási magyarázatát, ennél többet nem lehetett
kihúzni belőle. A pletykákkal és a városi viszálykodásokkal nem
törődött, noha mindig akadtak szembenálló pártok, amelyek
megpróbálták tönkretenni egymást a rituális vágás, a vallási
tisztségek, a húsvéti liszt és a hitközségi munka ügyeiben.
Ahogyan a Talmud mondja, az embernek el kell zárnia fülét a
pletykáktól és nagyapám így is tett, és dühösen figyelmeztette a
legtiszteletreméltóbb híveit is, hogy álljanak el a vádaskodástól.
Bár a polgárok elfogadták nagyapám figyelmeztetését és soha
meg sem próbálták bevonni intrikáikba, egyre ellenségesebbek
voltak vele.
Ott voltak azonban az egyszerű zsidók, a kézművesek, házalók
és szitakészítők - az úgynevezett „csőcselék" -, akik nagy tiszteletet
éreztek nagyapám iránt és nem engedték, hogy bántsák őt.
Nagyapám olyankor is ellátta őket tanáccsal, amikor a
magánügyeikben keresték fel. Ezek az egyszerű emberek a har-
madik sábeszi étkezésnél az asztalánál ültek, és együtt énekelték
vele a himnuszokat.
A városban kétféle haszidizmus létezett, a turiszk és a sandzer,
és amióta nagyapám fiatalon meglátogatta a turiszki rabbit, azóta
ehhez a csoporthoz tartozott. Mindamellett hadilábon állt az öreg
rabbi fiaival, reb Jákob Lejbelével és reb Mottele Kuzmerrel, akik
minden évben ellátogattak Bilgorajba, hogy követőkért
versengjenek. Ilyenkor nagyapámnál szálltak meg, amiből mindig
óriási kalamajka támadt. Nagyapó az udvarban tartotta a szükeszi
sátrát, melynek szárnyait kötelekkel fel- és le lehetett emelni.
Amikor ezek közül valamelyik rabbi látogatóba jött, nagyapám a
könyveivel, tollaival, tintatartójával, papírjaival és egy szamovárral
kihurcolkodott a sátorba. Ott üldögélt, itta a gőzölgő teát,
tanulmányozta a Tórát és írta kommentárjait, amelyek többnyire
inkább elégetésre számíthattak, mint kinyomtatásra. Mindkét
rabbi rettegett a nagyapámtól, talán azért, mert mindenkinek a
szemébe mondta az igazat, a mondás szerint: „A tudós szavai
olyanok, akár a tüzes szén..."
Joszef és Icse, nagyapám fiai szellemesek voltak, de hiányzott
belőlük apjuk erős jelleme. Nagypapa kedvencei a lányai voltak,
kivált a legfiatalabb, Batséba, az anyám. Ő épp olyan bölcs és
jámbor volt, mint az apja, szenvedélyesen érdekelték a könyvek és
egyedül megtanult héberül. Kék szeme volt, finom arca, vörös
haja, vékony volt és törékeny, étvágytalan és mindig fájt valamije.
Keskeny orra volt, hegyes álla és a suszterek azt állították, hogy az
egész városban neki van a legkisebb cipője. Szerette a cicomát és
mielőtt elment hazulról, százszor is átkefélte a topánkáját egy
kefével és egy régi harisnyával.
Az akkori időkben Bilgoraj jókora városnak számított. Az
osztrák határ közelében feküdt, és sok katona állomásozott benne.
Kozák tisztek ropták a táncot orosz nőkkel, vagy kártyáztak a
katonai kaszinókban. Kozák katonák nyargaltak az utcákon,
kezükben korbács, egyik fülükben fülbevaló, fejükön kerek sipka.
A lengyel keresztények a mellékutcákban laktak és a három
nemzetiség elkülönülve élt, mindegyik a maga nyelvén beszélt és a
saját ünnepeit ülte meg.
Mama és papa pünkösd után megtartott esküvője nagy feltűnést
keltett. Mama sokszor elmesélte nekem, milyen óriási tömeg volt.
Erre az alkalomra minden lány új ruhát varrt magának és
megtanulta a legdivatosabb táncot. De apám, mivel anyja azt
akarta, hogy fia a legjobb ruháját viselje, a meleg nyáridőben
szőrmekabátban jelent meg, ami a városi divatfik körében nagy
mulatságot keltett.
Nem telt bele sok idő és apám rájött, hogy rosszul illik ő a
szigorú, patríciusi apósnak a házába, akivel szinte képtelenség
beszélgetni. Sógorai gúnyolták apám jámborságát, a módot,
ahogyan ő a zsidóságára koncentrált. Többször is előfordult, hogy
nem talált haza a tanulóházból, és mivel sohasem pillantott nőkre,
nem ismerte fel anyámat; könnyen megtörténhetett volna, hogy
mamát összetéveszti nagymamával, vagy valamelyik sógornőjével.
A világi dolgokban való ilyetén méretű járatlanság már akkoriban
is ritka volt. Ahhoz, hogy valaki hivatalosan kinevezett rabbi
lehessen, orosz vizsgát kellett tenni és beszélnie kellett a
kormányzóval, amit nagybátyáim megtettek, ám apám nem volt
hajlandó. A nyolc évig tartó ellátás alatt apám gyakran hazament
szüleihez és csodarabbikat látogatott. Egy szent tanítványa akart
lenni, de az ő követelményeinek megfelelő szentet egyet sem
talált.
A nyolc év elteltével apám olyan kis rabbinátust keresett, ahol
nem volt szükség orosz vizsgára. Anyám fivérei és anyja azt
akarták, hogy a mamám váljon el ettől a felhőkben járó álmodo-
zótól, de már megszülettek a gyermekeik, a nővérem, Hinde
Eszter és a bátyám, Izrael Józsua. Nagyapám egy szót sem szólt,
öreg korára még titokzatosabb és hallgatagabb lett, mint valaha.
A haszidok között állandó harcok dúltak a jövedelmező állá-
sokért - ám ezekhez nagy befolyású támogató kellett - senki nem
hitte, hogy apám találhat magának rabbinátust. Végül mégis talált
egy aprócska faluban, Leoncinban, a Visztula mentén, nem messze
Nowy Dwortól és Zakroczymtól, és Varsótól is csupán néhány
kilométernyire. Tíz évig éltek itt a szüleim. Mojse öcsém és én is
itt születtünk, bár hivatalosan Radzimint jegyezték be születési
helyünknek. Leoncinról nem kell bővebben írnom, mivel bátyám
már mindent megírt róla Egy világ, amely nincs többé című
könyvében. Radziminról azonban mégis szeretnék megemlíteni
néhány dolgot.
Apám elment Leoncinból és a radzimini rabbi segédje lett a
következő események miatt: Radzimin egy új rabbinikus dinasztia
központja lett. A dinasztiát reb Jekele alapította, a csodarabbi,
akinek előzőleg Przycha és Koczk haszid udvaraival voltak kap-
csolatai. A hozzá látogató asszonyoknak varázsérmeket és
borostyándarabkákat ajándékozott, amelyek meggyógyítják a
betegségeket. Fiatalemberek keresték fel imádságokért, hogy
megszabaduljanak a sorozástól. Az a szóbeszéd járta, hogy
ráolvasásai felélesztik a haldoklókat. Azt is mondogatták, hogy
szidalmai még az áldásoknál is többet segítettek. Amikor egy
zokogó asszony azzal állított be hozzá, hogy beteg a kisbabája, a
rabbi rárivallt: „Ó, eredj a pokolba, te is, meg a nyavalyás kölyköd
is..." És a kicsi azon nyomban meggyógyult.
Reb Jekele igen kedvelte a réz-, ezüst- és aranyérméket, ame-
lyeket egy agyagedényben tartott. Azt rebesgették, hogy még a
holtak is megkeresték tisztulásért, hogy beengedjék őket a Para-
dicsomba. A rabbi arról panaszkodott, hogy a padlása menten
leszakad a vándorló lelkek súlyától. Egy éjszaka kipottyant az
ágyából és így kiabált a berohanó templomszolgára: - Hisz ez
holtában még bolondabb, mint amilyen életében volt! Miért
mászkál ide hozzám a halotti leplében, amikor tudja, milyen gyáva
vagyok? - Azzal megparancsolta, hogy ezentúl egész éjjel égjen a
gyertya a szobájában.
A fia, reb Slómele fiatalon meghalt és az unokája, reb Áron
Menáchem Mendel lett a rabbi; megörökölte nagyapja hatalmas
birtokát, a híveit, egy imaházat és néhány varsói házat. A Radzi-
min-dinasztiához nem tartozott nagy örökség, ám reb Áron
Menáchem Mendel feleségül vette a bialeri rabbi lányát, akinek
igen gazdag felmenői voltak. A radzimini rabbi azonban híján volt
a nagy rabbik tekintélyének: bíróságát csekély számú tiszteletre
méltó zsidó és rabbi látogatta. Követői többnyire szatócsok,
kézművesek és kocsisok voltak. Rendkívüli tudósnak sem volt
mondható és azok a kommentárok, amelyeket írt, erős revízióra
szorultak. Jesivát is nyitott, de senki nem volt, aki a kisfiúkat
irányította és tanította volna. A hivatal apámra szállt.
Holminkat kocsiba raktuk és elutaztunk Radziminba. Mind-
össze három éves voltam akkoriban, mégis jól emlékszem erre az
utazásra. A városból minden zsidó kicsődült, hogy elköszönjön
tőlünk, az asszonyok megcsókolták anyámat. A kocsi elindult,
erdőkön-mezőkön haladtunk át szélmalmok mellett. Nyári este
volt, az égbolt mintha tüzes széntől, égő seprőktől és bestiáktól
lángolt volna. Mindenfelé zümmögés, döngicsélés és béka-
kuruttyolás hallatszott. A lovaskocsi megállt és megpillantottam a
hatalmas vonatot, az óriási mozdonyt három lámpással, amelyek
úgy világítottak, mint a nap, majd a tehervagonokat, amelyek lassú
menetben gurultak mögötte. Mintha a semmiből jött volna elő és a
világ vége felé tartott volna, oda, ahol a sötétség derengett.
Sírva fakadtam. - Miért sírsz, te kis buta? Hisz ez csak egy
vonat! - vigasztalt anyám. Egészen pontosan tudom, mit láttam
akkor - egy olajszállító vonatot, de az akkori titokzatos érzés mind
a mai napig velem maradt...
 Fel Varsóba!
A rabbi, ez a hatalmas pocakú, sárga szakállú férfiú, imádkozás
közben összecsapta a kezét, lábával dobbantott és hajlongott.
Sábeszkor a tanházban étkezett és lehunyt szemmel idézett a
Tórából. Miután az egyik samesza lehúzta róla a csizmát, a rabbi
harisnyában ment a terített asztalhoz és bort töltött mindenkinek.
A rabbinak számos követője volt, udvarához imaház, rituális
fürdő tartozott, valamint egy nagy ház az ifjú rebbecin, a bialeri
rabbi lánya, egy kicsi pedig a rabbi anyja számára.
A két asszony, a fiatal és az öreg rebbecin nem jött ki egymás-
sal, mert a fiatal nagyon is megjátszotta a hölgyet, és gyermektelen
volt. Az öreg rebbecin sokszor mondogatta a fiának, hogy váljon el
ettől a nőtől, aki ugyan szép, intelligens és ékesszóló, de nem tud
örököst szülni a Radzimin-dinasztiának. Az orvosok és specialisták
azonban úgy vélekedtek, hogy a dolog a rabbi hibája, amit a haszid
udvarból mások is megtudtak és jót nevettek rajta. A felvilágosult
radzimini fiatalemberek trágár vicceket faragtak erről, a lányok
pironkodva hallgatták. Azt is mondogatták, hogy a rabbi nem
fürdik együtt a többi férfivel, hanem a saját rituális fürdőjét
használja.
Emlékszem, amikor anyámmal mindkét rebbecint megláto-
gattuk. Az idősebbik vörös, ráncos arcával piaci kofához hason-
lított, állán fehér szőrszálak meredeztek, a szeme dühösen lángolt.
Tubákolt, amitől én meg eltüsszentettem magam. Ő meg-
csipdeste az arcomat és megkínált egy darabka morzsálódó süte-
ménnyel. Ütött-kopott köpönyegében, kezében rozzant vallásos
könyvvel olyan volt, akár egy bibliai asszony.
A fiatal rabbiné épp az ellentéte. Amikor felkapaszkodtunk a
vörös lépcsőn, fehérkötényes szobalány nyitott ajtót és bevezetett
a nappaliba, ahol szőnyegek borították a csillogó parkettát, az
ablakokon függönyök lógtak és a falakat arany tapéta borította. Az
üvegezett könyvszekrényekben bőrbe és selyembe kötött könyvek
sorakoztak, s mindenütt ezüst, elefántcsont és gyöngyház
dísztárgyak hevertek. A rebbecin selyemből készült parókát viselt.
Még mindig fiatal volt és csinos, barna szemű és szőke, ruhája
csupa szatén és csipke, hosszú ujjain drágaköves gyűrűk villogtak.
Azzal a kecsességgel üdvözölte anyámat, ahogyan egyik
arisztokrata a másikat, nekem pedig finom süteményt és ezüst
serlegben bort adott. A rebbecinből jó illat áradt, színes
legyezőjének elefántcsont nyele volt.
Eleinte udvarias megjegyzéseket váltottak, de hamarosan tit-
kokat suttogtak egymásnak és sóhajtoztak. A rebbecin csipkés
zsebkendőjével szétmázolt egy könnycseppet. Engem folyvást
édességekkel kínált és játékokat hordott elém. Amikor látta, hogy
a ruháján lévő gyöngy mennyire elbűvölt, elővette az ollóját és az
egész gyöngysorát lenyisszantotta, hogy játsszam vele.
Papa is meglátogatta az ifjú rebbecint. Az asszony szomorú arca
felragyogott, amikor megpillantotta apámat. - Legyen üdvözölve,
Leoncin rabbi - mondta, engem pedig megcsókolt. A Tóráról, a
haszidizmusról beszélgettek, sőt, még világi dolgokról is. A
rebbecin végiglátogatta az összes külföldi gyógyfürdőhelyet,
ismerte az összes rabbinikus udvart és gyönyörű héber kézírással
írt. Szüleim mindketten megszerették, anyám azonban egy kissé
féltékeny volt, és amikor apám egyszer megemlítette, hogy a
rebbecin hamarosan elválik, mama megjegyezte: - Akkor most
elveheted.
Apámnak az ifjú rebbecin iránt érzett részvéte nem sokat
segített a rabbival való kapcsolatán. Üldözni kezdte apámat. El-
küldte a sameszát papáért, de amikor megérkezett, egy másik
samesz elállta az útját. Egyszer pedig az éjszaka kellős közepén
maga elé citálta apámat, hogy közölje vele, nem tetszik neki az a
módszer, ahogyan papa vezeti a jesivát és átírja az ő kéziratait.
Az öreg rebbecin, akinek jóval nagyobb befolyása volt a fiára,
mint a feleségének, szintén ellenséges volt apámmal. Amikor
apám megkapta az állást, a rabbi jó megélhetést ígért, feltételekről
azonban nem szólt. Hébe-hóba adott néhány rubelt, de ez nem
volt rendes fizetés, s mi roppant szűkösen éltünk. Leoncinban a
nővérem és a bátyám nagyon vallásosak voltak, de a rabbi
magatartása megváltoztatta viselkedésüket. A bátyám utánozta a
rabbit, közbekiabált, amikor az imádkozott és forgatta a szemét,
amikor a rabbi ennivalót osztogatott a haszidoknak. Papa figyel-
meztette anyámat, hogy ha továbbra is a gyerekek előtt szidja a
rabbit, akkor majd nem csak a rabbiban, hanem Istenben is ké-
telkedni fogunk. Ám mama egy haszidizmussal szemben álló
rabbinak volt a lánya és jócskán örökölt apja csípősségéből. Apám
neheztelt ugyan a rabbira, mégis úgy érezte, hogy odahaza meg
kell védenie.
Otthon ugyan nyomorban éltünk, apám helyzete bizonytalan
volt, mégis jól ment sorom. A fiatal rebbecin elhalmozott ajándé-
kokkal. Sokat játszottam az udvarban és a közeli gyümölcsösben,
az egresek, a ribizlik és a cseresznyefák között. Ahogy ott álltam,
elnéztem a látóhatár felé. Vajon az ott a világ vége? Mi történik ott
és mi történik azon túl? Miért van nappal és miért van éjszaka?
Miért röpülnek a madarak és miért csúsznak-másznak a giliszták?
Ezekkel a kérdésekkel nyúztam anyámat. Apám felelt:
- Azért van így, mert az Úr így teremtette.
- Hol van Ő?
- Az égben.
- Mutasd meg!
- Ne butáskodj! Istent senki nem láthatja.
Ő teremtett mindent, mégsem látható! Meg kell köszönnünk
Neki a süteményt, mielőtt beleharapunk és rituális rojtokat és
pajeszt kell viselnünk Miatta. Rámutattam egy felhőre és meg-
kérdeztem: - Ez ő?
Papa méregbe gurult. - Te szamár, ez egy felhő! Felszívja a vizet
és eső lesz belőle.
Barátokra találtam: Leára, Eszterre és Benjáminra. Együtt
szaladgáltunk, beszélgettünk, alagutakat ástunk és cserépdara-
bokkal játszottunk. Benjámin és én voltunk a papák, a kislányok a
mamák. A rabbi udvarában a szeméthalom között mindig rá-
bukkanhattunk valamire: törött tálakra, papírokra, dobozokra és
deszkákra. Napokon át eljátszottam az ott talált száraz pálmaág-
gal. Egy péntek reggel mérgemben belevágtam Lea arcába,
annyira, hogy eleredt a vére. Mama Ézsaunak nevezett emiatt. A
sábeszi étkezés után úgy éreztem, látnom kell Leát, bár tudtam,
hogy ez veszedelmes. Átmentem az udvarukba, ahonnan látni
lehetett a mezőket, legelőket és a nyájakat. Ott ácsorogtam, míg
meg nem jelent Lea apja és rám nem ordított: - Te verekedő, te
zsivány!
És megpofozott. Gyászosan bömböltem, már ahogy általában a
zsiványok szoktak.
Nemsokára beírattak abba a héderbe, amelyet az öreg reb Fishl
vezetett, akinek hajdan a radzimini rabbi is a tanítványa volt.
Megtanította nekem az alef-bészt, a fennmaradt időben pedig a
fiúkkal játszottam az udvaron felrakott hasábfa tetején. Innen is
láthattam a zöld mezőket és az erdőket, meg azt az utat, amelyik a
Visztulához vezetett.
Egy napon lángba borult a rabbi udvara és vele együtt több más
ház is. Olyan tisztán emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna.
Mama épp a szennyvizes vödröt ürítette ki, amikor meglátta a két
vaskosan kanyargó füstoszlopot.
- Jaj nekem! - kiáltotta.
Lepedőbe hajigáltuk a holminkat és kicipeltük a kertbe. A nő-
vérem, aki ekkor tizenhét éves volt, kézen fogott engem és a
kisöcsénket és éneklő hangsúllyal nyögdécselte: - Hová vigyem a
gyerekeket? - Akárhová lehetett menni, hiszen a város nem állt
lángokban, de nővérkém roppantul élvezte a drámát.
Józsua bátyám vizet hozott a kútról és segített a tűzoltásban. Én
valami földöntúli boldogságot éreztem. Az emberek rohangásztak
és csomagokat cipeltek. Valaki lovakat vezetett elő, másvalaki
megfújta a trombitát. A zsidók a szent könyveket és a Tóra
tekercseit mentették. Olyan volt, akár egy ünnep. Hallottam már,
amikor az emberek a Messiásról, Istenről, a Gyehennáról és a
Paradicsomról beszélnek és most olybá tűnt, mintha mindezt
egyszerre megtapasztaltam volna. Sütött a nap és a lángok az eget
nyalogatták. Keresztények és zsidók összekeveredtek. Odajött
hozzám egy öregember és megkérdezte:
- Tudod, ki vagyok?
- Félek tőled - feleltem.
- Miért?
- Mert béka vagy.
- Miért épp béka?
- Csak.
Aztán egy vadidegen házban találtam magam, ahol az emberek
mindenfélét kérdezgettek tőlem és nevettek a válaszaimon.
Megpróbáltam a kályha mögé bújni és bemásztam az ágy alá.
Félőrült voltam az izgalomtól.
Később odahaza egy napon hirtelen arról beszéltek, hogy
Varsóba megyünk. Nagyon jól emlékszem arra a napra.
Új cipő volt rajtam és kimentem a barátaimhoz játszani, de
Eszter, Lea és Benjámin egy földbe szúrt, törött napernyő alatt
kucorogtak és nem akartak odaengedni.
- Engedjük be - mondta végül Lea. - Új cipője van.
Később ott ültem a szüleimmel, a nővéremmel és az öcsémmel
azon a kis vonaton, ami Radziminból Varsóba robogott. Józsua
bátyám a bútorszállító kocsin utazott.
A vonat ablakából fákat, házakat és jövő-menő embereket lát-
tam. Egy lovaskocsinak olyan volt a kereke, mintha épp fordítva
gurulna. Láttam a mezőn legelő teheneket, az orrukkal
összedörgölődző lovakat. Minden titokzatosnak tűnt. Olyan
dolgok történtek, amelyeket nem értettem. Mojse öcsém elaludt
mama ölében. Szép gyermek volt kék szemével és selymes, szőke
hajával.
Leszálltunk a vonatról és bérkocsin hajtattunk át a hídon a
Prága-negyedből a voltaképpeni Varsóba. Alattunk széles folyó
hömpölygött, benne az égbolt látszott. A folyón hajók úsztak. A
finoman megmunkált vasoszlopokkal díszített hídon villamosok és
omnibuszok robogtak. Aztán magas épületek, görbe háztetők,
kovácsoltvas erkélyek következtek. Olyan volt, mintha Varsóban
folyton tűz lenne, mert az emberek állandóan rohantak és kia-
báltak. Mintha mindig ünnep lett volna. Irdatlan nagy oszlopot
pillantottam meg, rajta egy embert, aki kivont kardot tartott a
kezében. Zsigmond király emlékműve volt. Alatta négy kő hab-
leány állt, akik hatalmas serlegekből ittak. Most már lehetetlenség
volt bármit is kérdezni, annyira belezavarodtam mindebbe. Végül
elhagytuk a jobb környéket és megérkeztünk a Krochmálna
utcába. Este volt, az utcán emberek tolongtak. A kocsis megállt az
egyik ház előtt. - Hát itt volnánk - mondta.
 Az eskü
Valahányszor apám din tajrét vezetett, mindig ugyanazt hajto-
gatta: hogy ellenzi az eskütevést. Nem pusztán az eskütétel volt
ellenére, ugyanígy szembeszegült az ígérgetéssel, a becsületszóval
és azzal a kézfogással, amellyel az ígéretet megpecsételték. Az
ember sohasem bízhatja magát teljesen az emlékezetére, érvelt
apám, így hát akkor se esküdözzön, ha azt hiszi, hogy igaza van.
írva vagyon, hogy amikor Isten kihirdette: „Isten nevét hiába
ajkadra ne vedd", akkor menny és föld megremegett.
Ezt a jelenetet gyakran magam elé képzeltem: a lángoló Sínai-
hegyen ott áll Mózes, és magasra emeli a Törvénytáblát. Hirtelen
rettentő hang hallatszik - Isten hangja. A föld rengeni kezd és vele
reszketnek a hegyek, a tengerek, a városok és az óceánok. Remeg
az ég és vele remegnek a Nap, a Hold és a csillagok...
Ám a férfias arcú, fekete parókás asszony, válla körül a török
sállal mégis azért esdekelt, hogy megesküdhessen. Arra már nem
emlékszem, mi volt a din tajre tárgya. Csak arra, hogy egy asszony
és számos férfiember volt belekeveredve. A férfiak megvádolták
valamivel a nőt. Talán örökséggel vagy pénzzel volt kapcsolatos,
amit az asszony eltitkolt. Ha jól emlékszem, jókora summáról volt
szó. A férfiak igen kemény szavakat mondtak. Csalónak, tolvajnak
nevezték a nőt és a legkülönfélébb sértő jelzőkkel illették. Ám az
asszony sem hagyta szó nélkül a dolgot. Minden vádra
megválaszolt, minden sértésre egy-egy átokkal felelt. Felső ajkán
szőrszálak, állán kelés nőtt, amelyből apró, hegyes szakáll
csúfoskodott elő. A hangja férfiasan érdes és határozott volt. De
bármilyen agresszív asszonyság volt is, a vádakat szemmel
láthatóan nem bírta lenyelni. Minden vád után felsikoltott: -
Gyújtsa meg a fekete gyertyákat, rebbe, és hozza elő a tekercset!
Meg akarok esküdni a Tórára!
- Nem szükséges megesküdnie - csóválta fejét apám.
- Engedje meg, rebbe, hogy megesküdjem az igazságra! Kész
vagyok megesküdni a fekete gyertyák és a tisztító ravatal előtt!
 Az asszony bizonyára vidékről származott, mert a varsói nők
nem ismertek ilyen esküt és ilyen kifejezéseket. Ökölbe szorította
a kezét és akkorát csapott papa asztalára, hogy a teáscsészék
összecsördültek. Percenként az ajtóhoz rohangászott, mintha
faképnél akarná hagyni a bennülőket. De aztán menten vissza is
futott, hogy újabb érvekkel bizonyítsa ártatlanságát és új vádakat
szórjon vádlói fejére. Hirtelen trombitálva kifújta az orrát, ami
majdnem úgy harsogott, mint amikor megfújják a sófárt. Apám
széke mögött álltam és rettegtem. Attól féltem, hogy ez a női tatár
egészen megvadul és összetöri az asztalt, a székeket, széttépi apám
írásait, a könyveit és kegyetlenül felfalja a férfiakat. Törékeny
anyám kinyitotta az ajtót és percenként bekukkantott. Ebből az
asszonyból hátborzongató erő áradt.
A vita mind hevesebb és hevesebb lett. Az egyik férfi, akinek
vörös orra és kis, szürke szakálla volt, újból összeszedte minden
bátorságát és megint hazugnak, sikkasztónak és effélének kezdte
nevezni az asszonyt. A nő hirtelen felugrott. Azt hittem, hogy
menten megragadja a kis embert és ott, helyben megöli. Az
asszony azonban egészen mást csinált. Feltépte a szent Tórate-
kercs ajtaját, nagy lendülettel kicibálta a tekercset és szívszaggató
hangon felkiáltott: - Esküszöm a szent tekercsre, hogy az igazat
mondom!
Azután felsorolt mindent, és megesküdött.
Apám talpra ugrott, hogy kitépje a nő kezéből a tekercset, de
már késő volt. Az asszony ellenfelei dermedten, mozdulatlanul
álltak. A nő hangja mind érdesebb lett, végül zokogásban tört ki.
Megcsókolta a Tóra takaróját és megtört, jajveszékelő hangon
sírt, ami majdnem úgy hangzott, mint egy kiátkozás, vagy egy
temetés.
A dolgozószobára súlyos csend telepedett. Papa sápadtan állt és
rosszallón csóválta a fejét. A férfiak zavartan, meghökkenve
bámultak egymásra. Itt nyilvánvalóan nem volt többé mit szólni,
nem voltak már érvek és ellenérvek. Először az asszony ment el.
Azután a férfiak is távoztak. Apám egy darabig a sarokban
álldogált és szeme sarkából a könnyeit törölgette. Mindig is elle-
nezte még a fogadalmat is - és most egy asszony az ő házában, a
mi tekercsünk előtt megesküdött a Tórára! Papa valami szörnyű
megtorlástól félt. Mama mélységes szomorúsággal fel és alá járkált
a konyhában. Apám odament a szekrényhez, lassan kinyitotta az
ajtaját és megigazgatta a tekercs takaróját. Mint aki a történtek
miatt bocsánatot kér a tekercstől.
A din tajrék után papa rendszerint megbeszélte a vitás kérdé-
seket a családdal, ezúttal azonban hallgatott. Mintha a felnőttek
egyezséget kötöttek volna, hogy egyetlen szóval sem említik a
történteket. Házunkra napokon át baljós csend nehezedett. Apám
a haszid tanházban imádkozott. Nem beszélgetett velem. Egyszer
azonban megemlítette, hogy csak azt az egyet szeremé kérni az
Örökkévalótól, hogy ne kelljen többé rabbiként keresnie a
kenyerét. És mind gyakrabban hallottam ismerős sóhaját és
suttogó könyörgését: - Ó, jaj nekünk, drága Atyánk... - Néha még
ezt is hozzátette: - Meddig még? Meddig még?
Tudtam, mit ért ezalatt: meddig tart még ez a keserű szám-
űzetés? Meddig uralkodik még a Gonosz?...
Lassacskán az egész ügyet elfelejtettük. Papa megint foglalko-
zott velünk, mesélt és elismételgette a haszid tanokat. A din tajre
nyáron volt. Azután eljöttek a három hetes Gyásznapok, a
Templom lerombolásának gyásznapjai, majd következett a Kilenc
Nap és Áb hó kilencedike. Áb hónap tizenötödikén papa újból
megkezdte esti tanulmányait. Elul hónapjában az udvarunkban
lévő haszid zsinagógában minden nap felhangzott a sófár hangja,
hogy elijessze a Sátánt, a vádlót. Minden pontosan úgy történt,
mint más évben. Papa kora reggel felkelt. Hétre már elvégezte a
reggeli mosakodást és előkészítette tanulmányozásra napi Talmud
adagját. Mindezt teljes csendben, nehogy mamát és a gyerekeket
felébressze.
Egy napon azonban, pirkadat előtt heves kopogtatást hallottunk
a külső ajtón. Papa felriadt. Mama felült az ágyban. Én kiugrottam
az ágyból. Soha még senki nem kopogtatott be hozzánk ilyen kora
hajnaltájban. Az emberek nem jönnek pitymallatkor rituális
kérdésekben tanácsot kérni, és disputálásra sem ez a megfelelő
idő. Ez az erős, dühödt kopogtatás csak a rendőrséget jelentheti.
Sábeszkor mindig összejött imádkozni a házunkban egy kis
gyülekezet, és erre nem volt engedélyünk. Papa merő rettegésben
élt, hogy Isten ne adja, bebörtönzik. Az orosz törvény szerint nem
volt joga ahhoz, hogy esküvőket tartson és válásokat bonyolítson.
Igaz, egy bizonyos „kijáró" révén aprócska összegeket küldözgetett
a kerületi rendőrfőnöknek és a kapitánynak. De ki tudja, hogy az
orosz rendőrség mit határozott nagy hirtelen? Papa félt ajtót
nyitni. Egy árva mukkot sem beszélt lengyelül vagy oroszul. Mama
felvette a ruháját és az ajtóhoz ment. Én is gyorsan belebújtam a
nadrágomba és a csizmámba, és utána mentem. Szörnyen izgatott,
hogy egyenruhás rendőrt pillanthatok meg, épp a mi házunkban.
Mama lengyelül szólt ki, mielőtt ajtót nyitott.
- Kto tam?
- Nyisson ajtót! - hallatszott jiddisül.
Visszaszaladtam papához és elmondtam a jó hírt, hogy az
idegen nem rendőr, hanem zsidó. Apám gyorsan hálát adott a
Világegyetem Urának.
Visszarohantam a konyhába, ahol meglepődve ismertem fel azt
az asszonyt, aki megesküdött a Tóratekercsre. Mama bevezette a
nőt a dolgozószobába. Papa is odament a hálószobából.
- Hmm, mi van? - kérdezte apám idegesen.
- Rebbe, én vagyok az az asszony, aki megesküdött a... - kezdte.
- Hmm, nu? Nu?
- Rebbe, amit mondani akarok, az bizalmas.
- Menjetek ki - küldött ki bennünket papa.
Mama kiment és engem is magával vitt. Rettentően szerettem
volna hallgatózni, de az asszony sötét pillantást vetett rám, tud-
tomra adva, hogy ismeri a trükkjeimet. Arca ösztövérebb, hegye-
sebb, szürkébb lett. Motyogást, sóhajtozást hallottam a dolgozó-
szobából, majd csend lett és újra kezdődött a mormogás. Valami
történt ezen a hűvös, Elul havi reggelen, de nem tudtam rájönni,
mi az. Mama visszabújt az ágyába. Én is levetkőztem. Fáradt
voltam, de hiába, nem bírtam elaludni. Vártam, hogy papa
visszajöjjön, de már egy óra is eltelt és az a sutyorgás még mindig
tartott a dolgozószobában. Már majdnem elszunnyadtam, amikor
papa belépett. Arca krétafehér volt.
- Mi történt? - kérdezte anyám.
- Ó, jaj, jaj! Jaj nekünk - ez a világ vége, ez mindennek a vége! -
felelte apám.
- Mi baj van?
- Jobb, ha nem is kérded. Ideje már, hogy eljöjjön a Messiás!
Hogy micsoda állapotban van minden... „És vizek tódulnak a
lelkembe..."
- Mondd már, mi történt!
- Ez az asszony hamisan esküdött! Most ettől nincs nyugta...
Szabad akaratából bevallotta... Gondold csak meg: hamisan es-
küdött a Tóra előtt!
Mama csak ült az ágyán és hallgatott. Papa ringatni kezdte
magát, de ez a ringatás, himbálózás egészen más volt, mint aho-
gyan máskor tette. Egész teste úgy hajlongott előre-hátra, mint a
vihar tépázta fatörzs. Pajesza minden mozdulatára megremegett.
Odakintről besütött a nap és vöröses fényt vetett papa arcára, rőt
szakálla mintha kigyulladt volna.
- Mit mondtál neki, papa?
- Hát te nem alszol? - nézett rám apám mérgesen. - Tessék
aludni!
- Papa, mindent hallottam!
- Mit hallottál? A gonosz hajlam erős, nagyon erős! Egy kis
pénzért az emberek a lelküket is eladják! Ez az asszony esküt tett,
megesküdött a Tóra előtt!... De megbánta. Mindennek ellenére
mégis csak igaz zsidó nő. A bűnbánat mindenkor segít! - kiáltott
fel papa hirtelen. - Még Nebuzradan is bocsánatot nyert, amikor
bűnbánatot tanúsított. Nincsen olyan bűn, amelyet ne törölne el a
penitencia!
- Most majd böjtölnie kell?
 - Elsősorban vissza kell adnia a pénzt, mert írva vagyon:
„Visszaadja, amit erőszakosan elvett"... És hamarosan itt lesz
Jankiper. Ha ilyenkor valaki teljes szívéből megbánja bűneit, az
Örökkévaló - áldassék az Ő neve - megbocsát. Ő kegyelmes és
megbocsátó Isten.
Később úgy hallottam, hogy az asszonyt lidérces álmok gyö-
törték. Éjszakánként nem bírt aludni. Álmában megjelent halotti
lepelbe burkolt elhalt apja és anyja. Papa azt a penitenciát mérte
rá, hogy hétfői és csütörtöki napokon böjtöljön, hogy adjon pénzt
jótékony célokra és hogy időnként, a sábeszt és az ünnepeket
kivéve, tartózkodjon a húsevéstől. Ráadásul vissza kellett adnia a
pénzt, amiről többször is eszembe jutottak azok a férfiak, akik a
házunkban bevádolták.
Papa még évek múltán is emlegette ezt a históriát. Ha valaki a
din tajrén esküvésről ejtett szót, elmesélte ennek az asszonynak a
történetét. Nekem úgy tűnt, hogy a Tóratekercs is emlékszik rá és
ha papa bármikor felemlítette az esetet, ott, a Tórát takaró
bársonyfüggöny másik oldalán a tekercs is hallgatózott...
 A purimi ajándék
A mi lakásunk mindig csak félig-meddig volt bebútorozva. Papa
dolgozószobája a könyvek kivételével teljesen üres volt. A háló-
szobánkban mindössze két ágy állt. Mama nem tartott az élés-
kamrában elemózsiát. Csak annyit vásárolt, amennyire aznap
szükség volt és nem többet, sokszor azért, mert épp csak ennyi
pénz akadt a háznál. A szomszédos lakásokban a padlót szőnye-
gek borították, a falakon képeket, rézvázákat, lámpákat és dísz-
tárgyakat láttam. De nálunk, egy rabbi házában az efféle fényűzés
tiltott dolog volt. Képek és szobrocskák szóba sem kerülhettek,
szüleim szemében ez bálványimádásnak számított. Emlékszem, a
héderben egyszer elcseréltem egy másik fiúval a Mózes öt könyvét,
mert az övének az elején szép kis képecske ékeskedett, ami
Mózest ábrázolta a kőtáblákkal és a papi ruhás, mellvértes Áront,
két angyallal. Mama meglátta és összehúzta a szemöldökét.
Megmutatta papának, aki kijelentette, hogy szent könyvön tilos az
efféle kép. A Tízparancsolatot idézte: „Ne csinálj magadnak
faragott képet..."
Ebben a sziklaszilárd zsidó puritánságban, amelyben a testet
csupán a lélek függelékének tekintették, a purim ünnepe mutatta
meg, milyen a fényűzés íze.
Minden szomszédunk sláchmóneszt - purimi ajándékot - kül-
dött. Kora reggeltől érkeztek a küldöncök. Bort, mézsört, naran-
csot, süteményt, kalácsot hoztak. Valamelyik nagylelkű férfiú
szardíniát is ajándékozott. Egy másik füstölt lazaccal, a harmadik
pedig édes-savanykás hallal örvendeztetett meg. Gondosan pa-
pírba bugyolált almák is érkeztek, meg datolya, füge - szóval
minden elképzelhető jó. Az asztalt elborították a csemegék.
Azután megérkeztek az álarcos némajátékosok, fejükön
sisakkal, keménypapír pajzsokkal és kardokkal, amelyeket ezüst és
arany papírral vontak be. Dicsőséges nap volt ez számomra. De a
szüleim nem kedvelték az efféle túlzásokat. Egy gazdag ember
egyszer angol sört küldött nekünk. Papa megnézte a palackot,
melyen színes címke ékeskedett és felsóhajtott. A címke vörös-
képű férfit ábrázolt szőke bajusszal, fejebúbján tollas kalpaggal.
Ittas szemében pogány öröm csillogott.
- Mennyi gondolatot és energiát pazaroltak erre a világi hív-
ságra - mondta halkan apám.
Később, a nap folyamán papa borral kínálta a haszidokat. Mi
nem ehettünk a varsói süteményekből, mert nem tudhattuk, vajon
a varsói zsidók mennyire veszik komolyan az étrendi előírásokat.
Az ember sohasem tudhatja, vajon nem libazsírral készítették-e a
süteményeket, akkor pedig nem fogyaszthatók együtt a tejes
ételekkel.
A némajátékosokat is hamar leráztuk, mert a maszkviselet és az
énekszó a színházat idézi, és a színház tréfli, azaz tisztátalan. A mi
házunkban már maga a „világ" szó is tréfli volt. Sok év múlt el,
mire kezdtem megérteni, mennyi bölcsesség volt ebben a
magatartásban.
De a Krochmálna utca nem törődött az efféle gondolatokkal. A
Krochmálna utca számára purim egyetlen óriási karnevált
jelentett. Az utcákon álarcosok és ajándékvivők nyüzsögtek. A
levegőben fahéj, sáfrány és csokoládé, frissen sült sütemény,
mindenféle tészta és fűszer illata szállongott, olyanok, amiket nem
is ismertem. A cukorkásboltokban olyan édességeket árultak, ame-
lyek Ahasvérus királyt, a gonosz Hámánt, Harbona kamarást, Vasti
királynőt és Vaizatát, Hámán tizedik fiát ábrázolták. Milyen jó volt
leharapni Hámán lábát, vagy lenyelni Eszter királynő fejét! A
lármacsinálók pedig fittyet hányva minden korok minden
Hámánjainak, boldogan zajongtak.
A jegyespárok és az „együtt járó" lányok és fiúk között a purimi
ajándék szinte kötelező volt. Ez is hozzátartozott az eljegyzési
ajándék szokásához. Egyszer egy purimi ajándék miatt akkora vita
támadt, hogy abból kis híján din tajré lett a házunkban.
Az egyik fiatalember ezüst szelencét küldött jegyesének, ám
amikor a lány, húga és barátnői jelenlétében, akik már türelmet-
lenül lestek az ajándékot, kinyitotta, döglött egeret talált benne! A
menyasszony hatalmasat sikoltott és elájult. A többi lány is
visítozott és kiabált. Amikor a menyasszonyt hideg vizes és ecetes
borogatással felélesztették és a barátnők is magukhoz tértek,
bosszút forraltak. A menyasszony tudta, hogy ez a gyalázatos tett
csak a vőlegényétől származhat. Néhány nappal azelőtt ugyanis
összekaptak. Számos megbeszélés és tanácskozás után a lányok
elhatározták, hogy visszaadják a kölcsönt a gúnyolódó
fiatalembernek. Döglött egér helyett azonban süteményt küldtek
neki - szeméttel töltve. A pék is benne volt az összeesküvésben. A
Krochmálna utcai lányok úgy tekintették mindezt, mint a nemek
háborúságának kezdetét és az utcának volt min kacagnia purim
ünnepe alatt. A különös az volt, hogy noha a fiatalember számított
a visszavágásra, mégsem várt ahhoz hasonló gusztustalan
megtorlást és épp annyira meghökkent, mint ahogyan korábban a
menyasszonya. Az emberek gyorsan még tovább színezték a
históriát. A Krochmálna utcai lányok mindig szerettek nevetni.
Egyik-másik olykor akkora kacajban tört ki, mintha a bolondok
házában lenne. Most aztán az utca egyik végétől a másikig
harsogott a nevetés. A fiatalembert is barátok vették körül a
purimi vacsoránál. Őt is segítették és támogatták csínyjében.
Igen, ez a purim nagyon mulatságos volt. Másnap reggel
azonban mindenki kijózanodott és a hadban álló törzsek eljöttek
hozzánk din tajréra. A szoba zsúfolásig telt emberekkel. A
menyasszony-jelölt elhozta egész családját és barátnőit, a vőle-
gényt is elkísérték a rokonok és a cimborák. Mindenki kiabált,
miközben felkapaszkodtak a lépcsőn és még vagy félórán át
ordítoztak, papának mégis meg kellett tudnia, ki a vádló, ki a
vádlott és azt, hogy mi ez a nagy kavarodás. Mialatt ők sival-
kodtak, üvöltöztek, sértéseket és átkokat szórtak, papa csendesen
könyvébe mélyedt. Tudta, hogy előbb-utóbb úgyis lecsende-
sednek. A zsidók elvégre mégsem banditák. Közben pedig, nehogy
még több ideje kárba vesszen, azt kereste, mit is értett Sámuel
Eliézer Edels rabbi a könyvének azon kommentárjában, ami így
kezdődik: „És az ember azt is mondhatja, hogy..."
 Én is a szobában voltam és hamarosan mindent tudtam az
ügyről. Megfeszítve figyeltem a sértegetésekre, a szitkokra. Ve-
szekedtek és acsarogtak, de olykor-olykor valaki megkockáztatta
azt a véleményét, hogy mégis csak értelmetlenség lenne ilyen
ostobaság miatt felbontani az eljegyzést. Mások azonban előásták
a múlt minden bűnét. Az egyik pillanatban vad szavak és
káromlások röpködtek, a másikban mindenki nyájassá és udvari-
assá változott. Már egészen kora gyermekkoromban észrevettem,
hogy a legtöbb embernél csupán egyetlen kis lépés választja el a
durvaságot a „finomságtól", a pofont a csóktól, hogy arcul köpjék a
szomszédot attól, hogy elárasszák kedvességgel.
Amikor végre abbahagyták a kiabálást és már mindenki bere-
kedt, valaki az egész históriát elmondta apámnak. Papa mélysé-
gesen felháborodott.
- Szégyen-gyalázat! Hogy tehet valaki ilyet? Hisz ez a törvény
megsértése: „Ne tegyen a te lelked utálatosságot..."
Papa menten számos biblia verset és törvényt idézett. Először is
ez istentelenség volt; másodszor utálatosság; harmadszor, az ilyen
cselekedetek haraghoz, pletykához, rágalmazáshoz, viszályhoz és
miegyébhez vezetnek. Az áldozat számára pedig veszélyes is volt,
mert az undortól olyan hányingere lett, hogy komolyan
megbetegedhetett volna. És az élelmiszerek beszennyezése, az
élelemé, amelyet Isten azért teremtett, hogy csillapítsa az ember
éhét és ami felett áldást mondanak, már magában véve is
szentségtörés. Papa felemlegette a bölcset, aki mint mondta, azzal
érdemelte ki hosszú életét, hogy egyetlen morzsát sem hagyott a
földre pottyanni. Emlékeztette őket arra, hogy ahhoz, hogy egy
süteményt megsüssenek, valakinek fel kell szántania a földet és
elvetni a magot, majd eső és harmat hull rá az égből. Nincsen
olyan piciny dolog, mint a földben az az elrothadt mag, amiből a
búzakalász kinő. A világ összes bölcse sem képes arra, hogy ilyen
kalászt teremtsen. És tessék, ahelyett, hogy hálát adnának az
Örökkévalónak és dicsérnék az Ő nagylelkűségét, ezek az emberek
fogják ezt az adományt és arra használják, hogy bántsák vele a
felebarátukat - hogy beszennyezzék azt, amit Isten teremtett!
Az imént a felfordulás, most a néma csend uralkodott. Az
asszonyok a kötényükkel törölgették a szemüket. A férfiak
lehorgasztották a fejüket. A lányok szégyenkezve lesütötték
szempilláikat. Papa szavai után egy árva szó sem esett többé din
tajré-ról. Szégyenkezés és komolyság látszott minden arcon. Apám
ajkáról a Tóra beszélt és mindnyájan megértették, hogy minden
szava igaz. Gyakran voltam tanúja, hogy apám egyszerű szavai
hogyan győzték le a kicsinyességet, a hiúságot, az ostoba haragot
és az önhittséget.
Papa dorgálása után a menyasszony- és vőlegényjelölt kibékült
egymással. Az anyák, akik egy perccel ezelőtt még sértéseket
vágtak egymáshoz, összeölelkeztek és megbeszélték, hogy mikorra
tűzzék ki az esküvőt. Apám nem kapott fizetséget, mivel ez nem
volt valóságos din tajre. A gyengéden korholó szavak anyagi
veszteséget okoztak számunkra. De sebaj, hisz a purim és húsvét
közötti hetek viszonylag jól jövedelmeztek. Az emberek a purimi
csemegékkel együtt fél, vagy egész rubeleket is küldözgettek. És
hamarosan árusítani kezdtük a húsvét előtti kovásszal készült
kenyeret.
Amikor a dolgozószoba kiürült, papa magához hívott és kért,
hogy vonjam le a tanulságot, mi történik azokkal, akik nem a
Tórát tanulmányozzák, hanem a világ hívságaival törődnek.
A következő sábeszkor, a sólet elfogyasztása után kimentem az
erkélyre. Lágy szellő fújdogált. A hó már rég elolvadt. A járdák
felszáradtak. A nyitott csatornákban kis patakok csordogáltak,
fodraikban a kék ég és az aranyló nap tükröződött. A Krochmálna
utcai ifjú párok szombati sétájukra indultak. Hirtelen megláttam
azt a jegyespárt, akik azokat a rút ajándékokat küldték egymásnak.
Kart karba öltve sétáltak, barátságosan csevegtek, mosolyogtak.
Egy lány meg egy fiú veszekedett - na és?
Ott álltam az erkélyen szatén köntösömben, bársony kala-
pomban és magam elé meredtem. Milyen óriási ez a világ, milyen
sokféle ember él benne és milyen furcsa dolgok történnek! Milyen
magasan van az ég a háztetők felett! És milyen mélyen van a föld a
járdák alatt! Vajon miért szeretik egymást a férfiak és a nők? És hol
van Isten, akiről odahaza állandóan beszélünk? Meghökkent,
elbűvölt, elragadtatott voltam. Éreztem, hogy ezt a rejtélyt nekem
magamnak kell megfejtenem, egyedül kell megértenem.
 Az öngyilkos
Mi odahaza minden témát megbeszéltünk. Az idősebb gyerekek
elolvasták a napilapokat és a bennük lévő regényfolytatásokat is.
Hallottam, amint bátyám és nővérem lefátyolozott hölgyekről,
szörnyűséges titkokról és végzetes szenvedélyekről beszéltek.
Néha még papa is mesélt olyan felelőtlen férfiakról, akik er-
kölcstelen nőszemélyekbe szeretnek bele és akik, ha vágyaik nem
teljesülnek, pisztollyal lövik agyon magukat. Engem leginkább
annak az embernek a históriája bűvölt el, aki hírét vette, hogy
messze országban él egy szajha, aki négyszáz guldent követel
szolgáltatásaiért. A férfi felkereste ezt a nőt. A nő aranykanapét
készíttetett rajongója számára. Azután mindketten anyaszült
meztelenül a kanapéra ültek. Egyszerre csak a férfi imasálja fel-
emelkedett és arcul csapta őket. A történet vége az volt, hogy a
férfi és a nő megbánta bűneit. Összeházasodtak és a bűnös kere-
vetből házasságuk megszentelt ágya lett.
Ez a történet, amelyet a férfiak mindjárt a Zsoltárok után
szoktak idézni, mélyen megdöbbentett. Vajon miért vágyódik egy
férfi egy szajha után? És miért üldögéltek meztelenül egymás
mellett a kanapén? Miért vette később feleségül? Tudtam, hogy
semmi értelme sem lenne ilyen kérdéseket feltenni. Szüleim
mindig ugyanazt válaszolták: ilyesmi nem való kisgyerek fülének.
Majd ha felnősz, megérted... De az idő múlt és én még mindig
kisfiú voltam. Az évek csigalassúsággal vánszorogtak.
A Krochmálna utcát időközben nagy tragédia rázta meg. Sábesz
reggelén az utca rendszerint csendes volt. A bezárt boltokat
vasrácsok és fatáblák óvták. A téren fiatal fickók őgyelegtek, ten-
nivaló nélkül, céltalanul, hiszen nem dohányozhattak, nem
játszhattak és vásárolgatni sem tudtak - nem volt sem limonádé,
sem halva, sem likőr, sem csokoládéval bevont sütemény, még sült
alma sem volt. A tolvajok szokásos tartózkodási helyét is bezárták.
Akkoriban még senki nem merte nyíltan megszentségteleníteni a
szombatot. A tolvajok és az Orgazdák közül is elmentek néhányan
a zsinagógába. A sábeszi sólet előtt béke honolt a Krochmálna
utcában.
Aznap azonban nagy volt a felfordulás az utcán. Egész tömeg
gyűlt össze. Kimentem az erkélyre. Tűz ütött ki? Ha igen, akkor
hol vannak a tűzoltók? És hol van az őrjárat? Merre van a tűz-
oltókocsi a dobogó patájú lovakkal, a szivattyúkkal, a létrákkal és
hol vannak a lármás masinák? Hogy lehet az, hogy egyetlen fém-
sisak sincs a láthatáron? Nem, ez nem tűzvész és nem is ökölharc.
Nem csak a fiatalság gyülekezett, hanem idősebb férfiak és
asszonyok is. Leszóltam egy fiúnak, kérdeztem, mi történt, ő azt
felelte, hogy egy suszterműhelyben dolgozó fiatalember meg-
mérgezte magát.
- Miért mérgezte meg magát?
- Mert szerelmes volt!
Az ájtatoskodók, akik a házunkba jöttek, egyébről sem be-
széltek istentisztelet előtt, után, de még közben is, csak a cipész-
ről. Beleszeretett egy lányba. Megmondta a szüleinek, hogy ha
nem veheti feleségül, valami borzalmasat fog elkövetni: ha szülei
nem állítják fel számukra az esküvői sátrat, akkor megáshatják a
sírját... Ám a szülők hajthatatlanok maradtak - és a lány szülei
úgyszintén. A fiatalember elkeseredett. Pénteken este még egy
utolsó sétára ment a Szász-kertbe. Amikor az anyja másnap reggel
fel akarta ébreszteni, már halott volt. Ágya mellett egy üvegcse
méreg állt. Asztalán az a cédula hevert, amit péntek éjjel írt...
A Krochmálna utca forrongott. Az asszonyok sírtak, a kezüket
tördelték, kötényükbe törölgették könnyeiket. A férfiak
beszélgettek, suttogtak. A kisfiúk mindenhová odasomfordáltak és
hallgatózni próbáltak.
Mint sábeszkor mindig, most is elmentem a pékhez, hogy ha-
zavigyem a sóletet. A pékség olyan volt, mint ahol vihar sepert
végig. A lányok egyszerre beszéltek, sírtak és elátkoztak minden
fanatikust, aki akadályokat gördít a szerelmesek útjába. Egy
asszony, kezében hatalmas sóletes fazékkal, a helyiség közepén állt
és nyögdécselt. - Jaj nekünk, micsoda ifjú facsemete volt! Olyan
jóképű volt, akár egy gróf! Ha kilépett az ajtón, még az utca is
felragyogott!
Hát igen, a szerelem hatalmas - nem csak a régmúlt időkben és
a távoli országokban, ahol a szajhák arany kerevetet készíttetnek,
de itt is, a Krochmálna utcában!
Tudtam, hogy valahányszor csődület támad az utcán, a felek
előbb-utóbb a mi házunkban kötnek ki. Épp az ebédnél ültünk.
Mama feltálalta a sóletet. Papa rázendített az asztali áldásra. Hir-
telen felpattant az ajtó és belépett az öngyilkos fiú anyja. Nem
belépett, inkább beesett a szobába. Az arca vörös volt, a szeme
dagadt, a fején kendő - maga a hétköznapi világ, a gyötrelem. Az
ének papa torkán akadt. Mama letette a sóletet. Sábeszi nyu-
galmunknak egyszeriben befellegzett.
- Rebbe, szent rebbe!
Papa elmormolta a részvét szokásos szavait. Sábeszkor senkinek
nem szabad sírni. A szegény fiú sajnos gyászos ostobaságot
követett el, de mostanra már bizonyára elnyerte az isteni megbo-
csátást. Isten kegyelmes... Ám az asszonyt mindez cseppet sem
vigasztalta. Ujjaival belemart az arcába, mintha darabokra akarná
magát tépni.
- Ilyen ragaszkodó fiú! Ilyen jó lélek!... Mit csináljak, rebbe,
hová legyek? A fiam szégyent hozott rám. Megfeketedik az arcom
a világ előtt. Jobb lett volna, ha gyerekkorában meghal és nem éli
meg ezt a napot!... A férjem belebetegedett. Az otthonunkban
tiseböaj van - a Templom lerombolásának napja!
Papa szeme elködösült és egyik oldalról a másikra kezdett
hajlongani. Mama kiszaladt a konyhába, hogy ne lássuk a
könnyeit. A továbbiakban kiderült, hogy az asszony azért jött el
apámhoz, hogy megkérje, használja fel befolyását és fiát tisztes-
séggel temessék el - ne pedig a temető kerítése mögé, az öngyil-
kosoknak fenntartott helyre.
- Hiszen nem is tudta, mit csinál! Az a lány őrületbe kergette!
Bárcsak ő is megbolondulna... Bárcsak őrültként rohangászna az
utcákon... Bár kilelné a testét a hideg... Lenne epilepsziás! Uram,
Istenem a mennyekben, hadd ízlelje meg ő is az én nagy bajomat,
a szívem keserűségét... Kísérje ő is a gyerekei koporsóját a
temetőbe... Ez a szajha, ez a rossz hírű, ez a ringyó!
Papa betapasztotta a fülét.
- Ne átkozódjon! Sábesz van! De átkozódni a hét más napjain
sem szabad!
- Ha ilyesmi megtörténhet, akkor nincs Isten! - sikoltotta az
asszony nem emberi hangon.
- Egyetlen ember sem ítélhető el gyásza órájában - mormogta
apám, talán nekem, talán senkinek. Nyomban meg is magyarázta a
verset: - Amikor valaki nagy nyomorúságában követ el szentségtö-
rést, annak a szavai nem nyomnak annyit a latban.
Papa megígérte az asszonynak, hogy megpróbál utánanézni,
hogy fiát tisztességesen temessék el. De ugyan miféle befolyást
gyakorolhatna ő a varsói hitközségi tanácsra? Ki törődik egy
jelentéktelen, Krochmálna utcai rabbival? A Világegyetem Urával
persze másképp áll a helyzet. Az Ő színe előtt mindenki bo-
csánatot nyer. Előtte minden ember kiöntheti a szívét...
Papa alig evett a sóletból, a tésztából, a húsból és a kandírozott
gyümölcsből. Behunyta a szemét és előre-hátra, előre-hátra
himbálta magát. Odabenn a házban, a szent könyvek között újból
a sábesz vette át uralmát, de kinn az utcán kiabálás, felfordulás,
lopás, rablás, háborúskodás, igazságtalanság. Egy-két évvel
Varsóba jövetelünk előtt volt a forradalom. Az emberek még
mindig a „véres szerdáról" és Baruch Schulmanról suttogtak, aki
bombát dobott egy rendőrre. A zsidó fiúk közül sokan még mindig
börtönben ültek, vagy Oroszország munkatáboraiban dolgoztak.
Papa sohasem lépett ki az erkélyre, legfeljebb forró nyári estéken,
amikor odabenn már elviselhetetlen volt a hőség. Az erkély is az
utca, a tömeg, a keresztény világ és minden veszély része volt.
Apám sokszor összevonta a szemöldökét, ha kimentem az
erkélyre. Ilyenkor mindig ezt a verset idézte: „A király lánya
odabenn tetőtől-talpig ragyog"... Egy király gyermekének,
magyarázta papa, sokkal illendőbb benn maradni a palotában - és
minden zsidó a nagy Király gyermeke...
A sábeszi étkezés után papa általában fogott egy könyvet és
lefeküdt. Aznap azonban bennmaradt velem a dolgozószobában.
Eleinte erkölcsi tanácsokat és morális útbaigazításokat adott,
kis idő múlva pedig rátért a kabbalára.
- Nem egyszerű dolog ez, cseppet sem egyszerű - magyarázta. -
A világ tele van titkokkal, minden ezek szerint a titkok szerint
történik, minden magában hordozza a titkok titkát...
- Papa, te ismered a kabbalát?
- Úgy beszélsz, mint egy gyermek. Vajon kiihatja az ember az
óceánt? A Tóra minden szava, minden betűje ezer és ezer titkot
hordoz. Még a caddikok, az igaz bölcsek sem érthetik meg ez-
redrészét sem. Még Mózes, nagy tanítónk sem tudott mindent...
Mindenki a lelke érdeme szerint értelmezi, amint spirituális
emelkedettsége megengedi. Ameddig a lélek testünkbe van
börtönözve, nem tudja egészen megragadni azt, ami a világ felett
áll... De minden igazságos, minden igazságos. Isten az embert az Ő
képmására teremtette. És két másodperccel a halál beállta után
egy vízhordó is többet tudhat, mint a legnagyobb élő caddik...
- Papa, mi a szerelem?
- Hogy mi a szerelem? Az embernek szeretnie kell az Örök-
kévalót. „És szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes
lelkedből"... Tudod, én szeretlek, mert a gyermekem vagy. De ki
teremtett téged? A Világegyetem Teremtője. Ha téged szeretlek,
akkor nyilvánvaló, hogy szeretem a Teremtőt, mert Nélküle te sem
lennél a világon. Ez tehát azt jelenti, hogy minden szeretet a
Teremtőhöz, és csakis Hozzá tartozik. A bölcs megérti ezt és
minden szeretetet visszavezet a forráshoz.
- Ez a kabbala, papa?
- Mit számít, hogy ez az, vagy nem ez az? Ez az igazság.
- Papa, mi történik majd a cipésszel a másvilágon?
Apám egy legyintéssel félreseperte a kérdést.
- A fiú nagy hibát követett el. De a Világegyetem Ura kegyelmes
és könyörületes Isten. A lélek megtisztul és visszatér forrásához.
Hiszen mindnyájan az Ő gyermekei vagyunk, és hogyan is
bánthatná egy apa a gyermekeit? Ha a gyermek bepiszkítja magát,
az apa megmosdatja és megtörölgeti. A fiú sír, mert nem érti, de az
apa csak jót akar neki. Tudja, hogy a tisztátalanság férget és
járványt terjeszt...
Papa még sokáig beszélt nekem. Elmondta, hogy mindenben
van egy rész az istenségből. Még a csatorna sarában is benne van
az isteni szikra, ami nélkül semmi sem létezhetne. Végül ásítozni
és pislogni kezdett. Odaadta nekem A fenyítés virgács-át és így
szólt: - Olvasd el a fordítását. Ez egy szent könyv.
Papa bement a hálószobába. Alig, hogy lefeküdt, én leszaladtam
az udvarba. A fiúk futkostak. A kislányok titkokat sugdostak,
dióval játszottak, énekeltek, táncoltak. Egy bolond ordítozott és
egy utcagyerek köveket hajigált utána. Hirtelen kinyílt egy ablak és
a kihajló asszony egy csöbör vízzel nyakon öntötte a csavargókat,
akik nem hagyták aludni.
Valamelyik pincéből egy púpos fiú jött elő. - Akarsz gombozni?
- kérdezte.
- Nem. Szombaton tilos ilyesmit érinteni.
- Hát akkor akarsz marokkóval játszani?
- Sábeszkor tilos.
- Ájtatos tökfilkó!
- Púpos tolvaj, inkább kell vaj! - kiabálta a púpos gyerek háta
mögül az egyik fiú.
- Hé, te, nem akarsz rabló-pandúrt játszani? - szólt oda hozzám
egy másik fiú.
Kiválasztottuk, ki melyik oldalra kerül, és én lettem a „rabló".
Elszaladtam, hogy bebújjak a pincébe, de ott hirtelen rámtört a
félelem. Eszembe jutott a cipész, aki megmérgezte magát és apám
szavai, amint a Tóra titkairól beszélt: mindnyájan Isten gyermekei
vagyunk. Mindnyájunkban lakozik egy lélek, amely a Dicsőség
Trónusáról jött. Még a sárdarabban is benne van az isteni szikra...
Állva maradtam a pincébe vezető lépcsőn és behunytam a
szemem. Egészen pontosan éreztem, hogy szent lélek lakozik
bennem, az Isten része. Odabenn, a sötétségben tűzvirágot láttam,
aranylóan fénylőt, villogót, akár a nap. Úgy nyílt ki, mint a kehely
és sárga, zöld, kék, bíbor színekben játszott - olyan színekben és
olyan formákban, amilyeneket az ember csak álmában láthat.
Valaki megragadta a kezem. Összerezzentem. A „pandúr" volt,
aki nyakoncsípte a „rablót". Hirtelen untatni kezdett a játék és
magányos sétára indultam a Gnoyna utca felé...
 Fel, Izrael földjére
Némelyik embernek, mintha az arcára lenne írva végzete. Ilyen
ember volt Móse Blecher a Krochmálna utca 10-ben. Egyszerű
bádogos, szegény ember, de volt benne valami, ami felkeltette a
kíváncsiságomat. Először is pont úgy nézett ki, mint egy szentföldi
zsidó, mint egy jemenita, vagy mint aki valahonnan az öreg
Ahasvérus király földjéről származik. Sötét, napégette, ráncos arca
volt, olyan sárgás árnyalattal, mintha már régesrég trópusi
napsugár cserzette volna. Másodszor, volt valami álmodozó
kifejezés a tekintetében, amit soha senkinél nem láttam. Ez a
szempár mintha mindig a múlt és a jövő valamilyen titkát für-
készte volna. Móse Blecher afféle bibliatudós volt és apámmal
beszélgetve, hosszasan fejtegette a Messiás eljövetelét. Minden a
témára vonatkozó szakaszt ismert és otthonosan mozgott a
Messiással foglalkozó összes kommentárban. Különleges von-
zalmat mutatott Dániel homályos passzusai iránt. Egészen be-
lemerült e próféciákba és valahányszor rájuk utalt, álmodozó
szeme még távolabbi régiókba meredt.
Gyakran láttam Móse Blechert a háztetőn. A varsói háztetők
girbegurbák és veszedelmesek. Móse Blecher azonban egy alvajáró
biztonságával közlekedett rajtuk. Engem mindig majd kitört a
nyavalya a félelemtől, valahányszor megpillantottam őt munka
közben a magasban, a csatornákkal szegélyezett macskaköves utca
felett. Ahogy Móse Blecher ott állt a magasban, rendkívül erősnek
tűnt, olyannak, aki hozzászokott a csodákhoz, aki nincsen alávetve
a természet törvényeinek. Olykor hirtelen megállt és fejét az égre
emelte, mint aki azt várja, hogy most mindjárt leszáll egy angyal
vagy egy szeráf és bejelenti a közelgő megváltást.
Néhanap nagyon nehéz kérdéseket tett fel apámnak. Ellent-
mondásokat talált a Talmudban. Tudni akarta, vajon mennyi idő
telhet el az első Messiás, József fiának mártíromsága és a második
Messiás, Dávid fiának megjelenése között. Arról a kosszarvkürtről
beszélt, ami a Messiást jelzi, a szamárról, amelynek a hátán a
Messiás belovagol és arról a legendáról, amikor Róma kapui előtt
időzött és amikor lecsavarta, majd visszacsavarta sebeiről a kötést.
Móse Blechert mélyen felháborította a bölcs Hillél azon jóslata,
hogy a Messiás nem szabadíthatja fel a zsidókat, mert már
Hiszkijah király idejében „elpusztult". Hogy mondhat egy szent
ember ilyesmit? És mit jelent az a Misnában leírt gondolat, hogy
minden, ami elválasztja a jelent a messiási korszaktól, a zsidó
királyság eljövetelén múlik? Ilyen egyszerű lenne? Milyen hosszú
lesz majd például az az idő, ami a Messiás eljövetelétől a halottak
feltámadásáig tart? És mikor lesz az, amikor lehozzák odafentről a
tüzes templomot? Mikor? Mkor?
Móse Blecher pincelakásban éldegélt, de kuckója rendes és
tiszta volt. A petróleumlámpa mindig égett benne. Az ágyakat
szépen bevetették. Nem hevertek szanaszét rongyok, mint a többi
pincelakásban. A fal melletti benyílóban könyvek sorakoztak.
Néha meglátogattam Móse Blechert, mert jiddis újságokat
olvasott, és ezeket kölcsönkértem tőle. Az asztalánál ült, orrán
pápaszem, böngészte az újságot, de csak azokat a híreket kereste,
amelyek Palesztináról és azokról az országokról szóltak, ahol majd
megvívják az armaggeddóni csatát, és Isten tüzes köveket hajít le a
mennyből. Azok a helyek is érdekelték, ahol a Paradicsom
állhatott, vagy a Sambation-folyó, amelynek mentén a Tíz Törzs a
feltételezések szerint elveszett. Móse Blecher mindent tudott az
elveszett törzsekről és többször is kikottyantotta, ha tudná, hogy
családja nem szenved szükséget, felkerekedne és megkeresné az
eltűnt felebarátokat.
Aztán hirtelen szárnyra kapott a hír, hogy Móse Blecher egész
családjával együtt Izrael földjére indul. A családtagokra már nem
emlékszem, csak arra, hogy egy, vagy talán két felnőtt fia volt.
Móse Blecher elhatározása, hogy Palesztinába megy, nem afféle
szeszély volt, hanem egy mélyen gyökerező, leküzdhetetlen vágy
eredménye. Mindnyájan azon csodálkoztunk, hogy vajon miért
várt ilyen soká.
A részletek már elmosódtak, csak elszigetelt eseményekre
emlékszem, hisz akkoriban még kisgyerek voltam. Az emberek
sorra felkeresték a bádogos pincelakását. Számos írásos üzenetet
bíztak rá azzal, hogy helyezze el azokat a Siratófal repedéseiben,
Ráchel sírjánál, vagy Makpélach barlangjában. Az öregek arra
kérték, hogy küldjön nekik kis zsákocskával a szent földből. Móse
Blecher széles jókedvvel körbejárt, szemében vágyódás, várakozás
és valami nem evilági boldogság csillogott. Arca olyan volt, akár a
térkép, amelyre a Szentföld volt bevésve.
Egy kora este kocsi robogott a házunk elé. Hatalmas kocsi volt,
még egy omnibusznál is nagyobb. Addig a napig nem is sejtettem,
hogy Móse Blecher ilyen kocsit bérelt. Talán csak nem viszi
magával a Szentföldre a bútorait is? A Krochmálna utca
egyszeriben megtelt zsidókkal. Mindenki eljött, hogy búcsút
mondjon. Megcsókolták Móse Blechert, sírva kívánták, hogy jöjjön
el a Messiás és vessen véget a szétszóratásnak. Móse Blecher
utazása mintha a Megváltó eljövetelét sugallta volna, mintha ő lett
volna az előfutár, vagy a végrehajtó. Ha Móse Blecher családostul
Palesztinába megy, az annak a jele, hogy közeleg a Végső Nap.
Teltek-múltak a hónapok. Azután szomorú hírt hallottam.
Apám levelet kapott, amelyben az állt, hogy Móse Blecher nem
kapott munkát a Szentföldön. És hogy mennyire szenved a
nyomortól és a nélkülözéstől. Ő és a családja hónapokon át rizsen
és vízen élt. Ez a hír mindnyájunkat letört, mert Móse Blechert
mindenki szerette és azt reméltük, hogy letelepszik majd a
Szentföldön és elküldet majd az összes Krochmálna utcai zsidóért.
Móse Blecher olyan volt, mintha mindenkinek a rokona lett volna.
Jankiper előtti nap volt. Házunkban istentiszteletet tartottak, és
a délutáni ima után előhoztak egy tálat, amelybe pénzt dobáltak
jótékony célokra, a betegek, a szegénysorsú menyasszonyok és a
jesivák számára. Papa egy másik tálkát is elővett, ebben egy darab
papírra írva ez állt: „Reb Móse Blechernek". A cédula alatt Móse
Blecher apámnak írt levele hevert.
Azok az asszonyok és férfiak, akik hozzánk jártak istentiszte-
letre, nem szokták szórni a pénzt. Négy krajcár, hat krajcár, vagy
tíz krajcár volt a szokásos adomány. De ennek a tányérnak va-
rázslatos ereje volt. Negyven krajcáros pénzdarabok, félrubelesek
és egyrubelesek kerültek bele. Valaki beletett egy három rubeles
bankjegyet. Az a hír, hogy Móse Blecher és a családja rizsen és
vízen tengődik, mindenkit elbúsított. Úgy hatott, mint annak az
előjele, hogy a megváltás még igen messze van.
Jankiper után apám elküldte a pénzt Móse Blechernek. Ebből az
összegből jókora adag rizst és vizet vehetett (a Szentföldön
akkoriban a vízért is fizetni kellett). De úgy látszott, hogy Móse
Blecher így sem jutott egyről a kettőre. Lehet, hogy az álmodozó
Móse Blecher nem bírt hozzászokni a gondolathoz, hogy végre a
Szentföldön van. Talán az ábránd édesebb volt számára, mint a
valóság. Talán nem tudott kibékülni a gondolattal, hogy Isten
földjén a török uralkodik. Az is lehet, hogy a hitetlen betelepülők
ellen volt kifogása, akik levágták a szakállukat és nem a Tóra
szerint éltek. Elterjedt, hogy Móse Blecher hazatér.
És tényleg hazajött! Az arcát még jobban leégette a nap, még
barnább volt és szakállában több lett a szürke szál. Szeme külö-
nösen csillogott. Olyan pillantása volt, mint annak lehet, aki
meghalt, átment a Purgatóriumon, majd a Paradicsomba került és
onnan valami oknál fogva visszaparancsolták a Földre.
Eljött hozzánk látogatóba. Apám órákon át kérdezgette. Móse
Blecher minden kérdésre válaszolt, Mindenfelé utazgatott. Azt
azonban nem sikerült megtudni, hogy voltaképpen mi hajtotta
haza. Mintha valamit titkolt volna.
Újból ott láttam Móse Blechert a háztetőn. Munka közben mind
többször és többször megállt. Elnézett valamerre, keresett valamit
ott fenn, a magasban. Megint eljött apámhoz, hogy beszélgessenek
a Bibliáról. Egy zsák krétafehér szentföldi homokot hozott
Palesztinából, kavicsokat, régi romok és ősi sírok töredékeit.
Valahányszor meghalt valaki, Móse Blecher beletett a sírba egy
marék szentföldi homokot. A gyászolók ki akarták fizetni, de ő
nem üzletelt a szent dolgokkal.
Akadhat némi tévedés a történetemben. De ha az emlékezetem
nem csal, így volt. Móse Blecher gyermekei megházasodtak és ő
magára maradt a feleségével. Most már kevesebbet kellett
dolgoznia, gyakrabban otthon maradt és elmerengett a szent
kötetek felett. Úgy tűnt, hogy mielőtt Móse Blecher Palesztinába
ment, nem kedvelte a cionistákat, akik az ő álmait a valóság
nyelvére fordították. Móse Blecher a Messiást akarta és csakis a
Messiást. Az idő múlásával azonban egyre inkább rokonszenvezett
a cionista eszmékkel. Elvégre, ha a Messiásnak nem akarózik
eljönni, akkor vajon a zsidóknak a végtelenségig várakozniuk kell?
Isten talán épp azt akarja, hogy a zsidók erőltessék a Messiás
eljövetelét! Talán először a zsidóknak kell letelepedniük a
Szentföldön és akkor hozza majd el a Messiás a megváltást! Em-
lékszem még, amikor vitatkozni kezdett apámmal. Papa a cio-
nistákat hitetleneknek, gazfickóknak, istenkáromlóknak tekin-
tette, akik beszennyezik a Szentföldet. Móse Blecher azonban így
válaszolt: - Talán az rendeltetett, hogy így legyen. Talán ők a
Messiásnak, József fiának az előőrsei. Talán majd megbánják
bűneiket és jámbor zsidókká lesznek. Ki tudhatná, mi rendeltetett
el a mennyekben?
- Az embernek vallásos zsidónak kell lennie, mielőtt a Szent-
földre megy - vélte apám.
- Hát ők micsodák? Tán pogányok? Hiszen áldozatot hoznak a
zsidóságért! Lecsapolják a mocsarakat és eljegyzik magukat a
maláriával. Igazi mártírok! Hogy lehet ezt lekicsinyelni?
- Csak az Úr építhet Házat, ezek hiába dolgoznak rajta!
- Az első templomot is emberek építették, nem angyalok.
Hirám király rabszolgákat és cédrusfát küldött Salamon királynak.
A vita mind hevesebbé vált. Apámban az a szörnyű gyanú
motoszkált, hogy Móse Blecher felcsapott cionistának. Igaz, még
mindig jámbor zsidó volt, de egyre zűrzavarosabbá vált. Még Herzl
doktorról is elismerő hangon beszélt. Az érvek egy idő múlva
kifogytak. Ekkor úgy tűnt, mintha Móse Blecher teljesen
megzavarodott volna. Már nem csak a felnőttekkel, hanem a
gyerekekkel is leállt vitatkozni. A tanházbeli gyerekek ilyesmiket
kérdezgettek tőle: - Igaz, hogy akkora csillagok vannak a Szent-
földön, mint a szilva?
- Igaz, gyerekek, igaz.
- És az igaz, hogy Lót felesége még mindig ott áll a Holt-tenger
mellett és hogy ökrök nyalogatják a sót a testéről?
- Erről én is hallottam valahol.
- És azt hallotta, amint Ráchel siratja a gyermekeit?
- Nem hallottam, de a jámbor ember meghallhatja.
- Mondja, reb Móse, esznek a Szentföldön kenyeret?
- Ha van nekik, hát esznek.
Nekem olybá tűnt, hogy Móse Blecher egyre szenilisebb lett.
Viselkedése azonban, mint kiderült, mélységes nosztalgiából
fakadt. Egy szép napon ugyanis Móse Blecher visszatért a Szent-
földre.
Ezúttal nem jött érte nagy kocsi. Nem csókolták össze az utcán
és üzeneteket sem küldtek vele. Móse Blecher és a felesége
egyszerűen csak eltűnt. Egy idő múlva észrevették a hiányát és a
keresésére indultak. Kiderült, hogy már nem bírta tovább a vá-
gyódást ősei földje, a fügefák, a datolyafák és a mandulafák után,
ahol a kecskék szentjánoskenyeret rágcsálnak és a modern em-
berek kolóniákat létesítenek, eukaliptuszfákat ültetnek és ahol
hétköznap is a szent nyelven beszélnek.
Teltek-múltak az évek, de Móse Blecherről egy árva szót sem
hallottunk. Még sokáig gondoltam rá. Vajon megint rizsen és vízen
él? Talán elment, hogy felkutassa a vörös zsidókat a Sambation-
folyó túlsó partján? Olyasvalakinél, mint Móse Blecher, az ember
bármire számíthat.
 A diszpenzáció
Volt, aki időről időre azért kereste fel apámat, hogy megszerez-
zék aláírását a „száz rabbi diszpenzációjához". Valamikor réges-
régen Gersom rabbi kihirdette, hogy tilos a többnejűség, ám
kivételnek is kellett lennie. Mihez kezdjen egy férfi olyankor, ha a
felesége megőrült? Őrült asszonytól nem lehet elválni. Na és mit
csináljon az a férfi, akinek a felesége elrohan, meg sem áll
Amerikáig és többé soha hírét sem hallják? Már pedig ilyesmi is
megtörténhet. Ilyen esetben a férj kap egy igazolványt attól a
rabbitól, aki ismeri a körülményeket, ám ehhez még száz másik
rabbi aláírását is meg kell szereznie, hogy engedélyezzék házas-
ságát a második feleséggel.
Általában nem a férfiak maguk járkáltak rabbitól rabbiig, ha-
nem ügynököket küldtek, és jónéhányan abból éltek, hogy vá-
rosról városra utazva összegyűjtötték az aláírásokat az elhagyott
férjek számára.
Ezúttal azonban maga a férj jött el. Fiatal ember volt, szőke
szakállal, fémkeretes szemüveggel, aprócska kalappal, gallérja alatt
nyakkendővel. A kaftánja olyan kurta volt, hogy még a bokájáig
sem ért és hátul fel volt hasítva. Látszott rajta, hogy vallásos, de
azért jól megy sora, és alacsony szárú, fényesre suvickolt csizmát
viselt. Elővett egy ív papirost, amelyen már ötven-hatvan rabbi
aláírása sorakozott, mellettük különböző pecsétjeik - kerek,
szögletes, háromszög alakú stemplik, kék tintával, fekete tintával,
piros tintával, zöld tintával. Hát még az aláírások mennyire
különböztek! Némelyik rabbi szép, aprócska betűkkel írta alá a
nevét, mások egész sort elfoglaltak ormótlan névaláírásukkal. Volt,
aki csak a saját nevét, voltak, aki az apjuk, sőt a nagyapjuk nevét is
odakanyarították. Az egyik rabbi aláírása olvashatatlan
macskakaparás volt, vad, rendetlen, dülöngélő betűkkel, amelyek
horgokkal és farkincákkal, elmaszatolva kapaszkodtak egymásba.
Egy másik pedig kerek, pocakos betűket rótt, amelyekből
leírhatatlan önelégültség áradt. Papa hosszan tanulmányozta az
aláírásokat. Némelyik rabbit személyesen is ismerte, másokról
csak hallott. Azután olvasni kezdte a dokumentumot. Időnként
megcsóválta a fejét. - Tényleg? Adjon az ég kegyelmet, hisz ez az
asszony csakugyan őrült! Ráadásul még házsártos is... nahát! És
nem akar elválni? Hogy szerencsétlenné teszi a maga életét? Nos,
rendben van, én aláírom.
Papa aláírta a nevét. A fiatalember itatóspapírt vett ki a zse-
béből és óvatosan felszárította a friss tintát.
- El sem tudja képzelni, rabbi, mit szenvedek ettől az átkozott
asszonytól!
- Minden le van írva erre a papírra.
- Rabbi, ez csak az ezredrésze!
- Nu, képzelem.
Hallott már valaha olyan asszonyról, aki széder este minden
tányért összetör és a gombóclevest az ágyneműre zúdítja?
- Igazán? Nos, a szegény lélek valóban őrült - mondta apám.
- Őrültnek őrült -mondta a fiatalember, miután egy pillanatig
eltöprengett -, de inkább gonosz, mint őrült. Tudtam, hogy
léteznek gonosz emberek, de az ilyen vipera már minden emberi
képzeletet felülmúl! Akkor kezdődött, amikor eljegyeztük egy-
mást. Az apja a szokáshoz illőn meghívott, és akkor alkalmunk
nyílt arra, hogy megnézzük egymást. Elvégre modern korban
élünk. A mai fiatalok szeretnének megismerkedni és beszélgetni
egymással. Az anyja is így akarta. Az ilyesmi nem egészen illik a
családomhoz, mert az apám tudós ember - Alexander rabbi közeli
tanítványa. Mi azonban éltünk a lehetőséggel. A lány bevitt a
szobájába és beszélni kezdett hozzám - de milyen hangon!
Gúnyolódott, a bolondját járatta velem. Azt sem tudtam, hogyan
válaszoljak neki. A szülei odakint várakoztak. Nem tudtam, mibe
megyek bele. Ha mindezt elmondtam volna drága apámnak, akkor
azon nyomban eltépi az eljegyzési szerződést. Én azonban úgy
gondoltam magamban: ugyan már, mindez nem számít olyan
nagyon. A lány bizonyára afféle új divatú eszmék befolyása alatt
áll. Mit tudtam én? A házasságközvetítő mindent elsimított, és
lecsillapította a kedélyeket: á, ez semmi, maga csak ne aggódjon...
Az esküvő előtt le kellett volna vágni a lány haját, de ő nem
engedte. Az én drága anyám egy rabbi leánya - még az arcát is
szégyelli megmutatni! Az anyósom szabadkozott és azt mondta,
hogy majd az esküvő utáni reggelen levágják a haját. Mialatt az
esküvői tyúklevest kanalaztuk, a lány csak ült, és nevetett
mindenen. Később aztán...
A fiatalember rám nézett. - Küldje ki! - mondta apámnak.
- Menj ki a szobából - szólt rám papa.
Lassan, apró léptekkel kimentem. De egy kicsit nyitva hagytam
az ajtót. Mögé álltam és hegyeztem a fülem. A fiatalember
azonban megsejthette, hogy hallgatózom. Fojtott hangon, sut-
togva beszélt. Hallottam, hogy apám felkiált: - Kegyelmezzen
nekünk az ég - milyen borzalmas!
- Várjon, van még más is...
A fiatalember megint suttogni kezdett. Nem hallottam mást,
csak siránkozó motyogását. Papa köhécselt és az orrát fújta.
- Nu, nu - vágott közbe. - Most már aztán elég, ennyi igazán
elég.
- Minden szó színigaz!
- Az ember mégsem szennyezheti be ilyesmivel a fülét...
- Eddig még jóformán a felét sem hallotta...
Benyitottam.
- Papa, most már bejöhetek?
- Igen, de ne hallgatózz. Ez nem gyereknek való. Fogj egy
könyvet és tanulj.
Elővettem egy könyvet és feszülten figyeltem a fiatalemberre.
- El akartam futni, de szégyelltem magam. Ha az ember
megházasodik, adósságba veri magát - drága apám is eladósodott
miattam - és azzal vége. Mit mondhatnék magának? Szenvedtem.
Ki tudja? - gondoltam magamban -, talán csak átmeneti
őrültségről van szó, majd elmúlik. Ám a feleségem, ahogy
mondani szokás, hamarosan kimutatta a foga fehérét. Jóformán
sohasem aludt. Egész éjjel ült az ágyban és csak úgy dőlt belőle az
istenkáromlás, a tűz és a kénkő. A saját szüleit is ócsárolta. Ha
csak az ezredrészét elmondanám magának, már attól is teljesen
kiborulna és kővé dermedne. Az egész világgal haragban állt.
Mindenki őt zaklatta. Olyasmiket állított, amik soha meg sem
történtek - egy szemernyi igazság sem volt bennük - és keserű
könnyeket sírt. Szinte eláztatta az ágyat a könnyeivel. De a legtöbb
kifogása ellenem volt. Ugyan miért panaszkodott rám - hisz még
épp csak, hogy összeházasodtunk és én olyan ártatlan voltam,
mint a ma született bárány... De valami démon lakozott benne.
Később bevallotta, hogy egy másik férfit szeret.
- Szerelemmel?
- Igen. A férfi cipész volt és elvitték katonának. Később hal-
lottam, hogy ez a férfi nem is akarta elvenni. Különben is, miért
tetszett meg a feleségemnek egy közönséges suszter? Az apja a
hitközség tiszteletreméltó tagja, még ha embergyűlölő is és na-
gyon rossz természete van. Az egész famíliának szörnyűségesen
rossz természete van. Ha dühösek, ízekre szaggatják az embert.
Azt mondják, hogy az apósom egyszer iszonyú haragra lobbant,
mert sábeszkor a gyülekezet előtt felhívták a Tórához, amikor ő
valami nagyobb kitüntetésre számított. Fogta hát a tóratekercset
és a földhöz csapta, utána pedig negyven napon át bűnbánati
böjtöt tartott. El sem hiszem, hogy ez a história csakugyan meg-
esett, de ilyen emberekről, mint ők, minden elképzelhető. Az
anyósom fatuskóval szokta verni a lányait, a feleségem húgait. Ha
az apósomnak péntek este nem ízlett a hal, a vacsora kellős
közepén felállt, faképnél hagyta az asztalt és lefeküdt. Ne is kér-
dezze - igazán szörnyű csávába kerültem!
- Most végre megszabadul tőle.
- Azt mondja, megszabadulok? Kész csoda, hogy nem bete-
gedtem bele! A feleségem először azt kívánta, hogy borotváljam le
a szakállamat, aztán el akart menni Amerikába. A cipész is
odament és a feleségem nyilván hiányolta. „Légy belátó", mond-
tam neki, „mindent ésszel kell csinálni." De hogy lehet észre
hivatkozni egy őrült nőnél? Drága anyám meghallotta, mi történt
és azt akarta, hogy váljak el, ő azonban nem akart válni. „Miért
váljak el?", kérdezte. „Hogy elvehess valaki mást? Ott maradsz,
ahol vagy. Miattam nyalhatod a port is." Pontosan ezekkel a sza-
vakkal mondta. Nem is lehet mást várni - a családja valahonnan
Litvániából jött, vagy az ördög tudja, honnan. Az anyósom vol-
taképpen Nagy-Lengyelországból származik, de az apósom csa-
ládja Meseritzbe való. „Miért kínozol?", kérdeztem tőle. Egy
álmatlan éjszaka után már egyszerűen azt sem tudtam, mi történik
velem a következő napon. El akartam végezni a reggeli mo-
sakodást, de tévedésből kiöntöttem a vizet. A feleségemnek ki-
zárólag a parkettjára volt gondja - annak úgy kellett ragyognia,
mint a tükörnek. Annyira felvikszelték, hogy kész veszedelem volt
végigmenni rajta. Miféle város volt ez egyáltalán? Mindenki ideges
volt. Mindenki másról beszélt, és az emberek darabokra tépték
egymást. A fiatalok belém kötöttek és veszekedtek velem - és
sejtelmem sem volt, hogy miért. Azt akarták, hogy ne járjak
Alexander rabbihoz, hanem menjek át a porissoverihez. De én
nem vagyok Porissover-tanítvány! Egyébként is, mindig csak azt
nézték, hogyan keverjenek bajt. Az apósom eleinte mellém állt, ám
hamarosan azokhoz pártolt. Idegen voltam ebben a városban és
körülöttem egyszerre csak mindenféle furcsa dolog történt. Haza
akartam menni, de megmondták a kocsisnak, hogy ne vigyen haza.
Valahányszor odamentem, a kocsisnak mindig más kifogása volt -
most sok az utasa, most ez van, most az van - csupa képtelenség.
Az apósom - bocsánat a szabadosságért - egy zsarnok, aki a város
összes vagányával szövetségben áll. Az emberek rettegnek tőle,
mert a hivatalos személyekkel is barátságban van. A felesége egy
epekeserű asszonyszemély. Még enni is alig ad nekem. Annyira
szerettem volna hazamenni, de eldugták a ruhámat... Talán nem
hiszi?
- Miért ne hinném? Ezen a világon számos gonosz ember él.
- Gonosz? Azt mondja, gonosz? A Sátán maga! És olyan sa-
játságos nyelven beszéltek egymással, hogy egyszerre akartam sírni
és nevetni. Az egyik percben majdnem ölre mentek - szinte
veszélyben forgott az életük és az összes csontjuk! A következő
percben meg csak kacagtak, hiszen az egész csak remek tréfa volt.
Aztán megint kitör a haddelhadd - kész színház! Időközben a
kormány által kinevezett rabbi elment a városból és az apósom azt
akarta, hogy vegyem át a helyét. Az apósom nagy ember a
hitközségben és a hivatalos személyekkel is barátságban áll. De
ehhez vizsgát kell tenni az embernek. Így hát azt mondták nekem:
„Tanulj oroszul!”' Nekem nem tetszett az ötlet, de - ott voltak azok
a versikék a Nejmanovics-nyelvkönyvben. Nos, száz szónak is egy
a vége, hamarosan láttam, hogy ezt nem nekem találták ki, amit
meg is mondtam nekik. Akkor aztán elszabadult a pokol. A
feleségem ütlegelni kezdett. Ütött bizony, méghozzá kegyetlenül.
Hozzámvágta a fazekakat, lábasokat, mindent, ami a keze ügyébe
akadt. Még az imasálamat is széjjelszaggatta. El akartam rohanni,
de amilyen vad volt az egyik percben, a másikban hirtelen épp
olyan lágy és nyájas lett. „Miért csinálsz magadból bolondot? Hát
nem érted a tréfát?" Az egész família egyszerre olyan lágy lett,
mint az olvasztott vaj, ahogy a mondás tartja. Rendben van, most
már hozzájuk tartozom. Az apósom be akart venni az üzletébe. De
alig telt el egy hét és a viharfelhők visszatértek. A feleségem újból
agyba-főbe vert és sértegetett, a kishúgai pedig kicsúfoltak és
nekem támadtak, mint a vadállatok. „De hát mit csináltam?" -
kérdeztem. Mintha egy farkassal próbáltam volna beszélni! Hogy
rövidre fogjam, odajött drága apám és így szólt: „Ez a tészta
sohasem fog megkelni!" Elhatároztuk, hogy a rabbi elé járulunk, de
az apósomék nem jöttek el. Állítólag felbéreltek néhány huligánt,
hogy lássák el a bajomat. Ha megteszik, Isten ments, tán meg is
ölnek...
Hogyan is meséljek el mindent? Így gyötörtem magam négy
éven át és minden áldott nap a poklok kínját álltam ki. Magam
sem értem, hogyan bírtam mindezt túlélni. Ebbe a legerősebb szív
is beleszakadt volna. A feleségem vagy ötvenszer beleegyezett a
válásba, de amikor sor került volna rá, kiderült, hogy csak ugrat. A
rabbi maga is fél tőlük. Ezek nem haboznának elvonni az ember
szájától a kenyeret. És amikor valaki ellen összeszövetkeznek, hát
annak megkeserítik az életét. Ezek nem pusztán gazemberek,
hanem őrült gazemberek...
Apám a homlokát törölgette a zsebkendőjével.
- Hála legyen Istennek, hogy megmenekül a markukból.
- Mostanában egyébként ki akarnak békíteni bennünket.
- Kibékíteni? Ezek után? Hát ez meg micsoda ötlet?
- Hát... talán van benne valami...
- De hiszen maga összevissza utazgat - mit tud a családja arról,
hol-merre jár?
- Ünnepekre mindig hazamegyek.
- Ugyanebben a városban lakik?
- Közel...
- De mire való ez? „Nincs béke, mondja az Úr, a gonoszok
között"... Az ember nem békülhet ki gazemberekkel!
- Persze, hogy nem. De az emberek mindenbe beleavatkoznak.
A feleségem üzeneteket küldözget. Azt mondja, hogy az egész csak
az anyja hibája...
Apám nem válaszolt. A fiatalember is hallgatott. Levette a
szemüvegét és maszatos zsebkendőjébe törölgette. Majd össze-
ráncolta a homlokát. - Ha... valahogyan... mégis csak egyezségre
jutnánk - kérdezte -, újra át kellene esnünk az esküvői ceremó-
nián?
- Mi? Micsoda? Minek? A diszpenzáció nem érvényteleníti a
házasságot.
- Közben azonban mégis összegyűjteném a száz aláírást...
És a fiatalember újra motyogni kezdett. Motyogása félig kán-
tálás, félig sírás volt.
 A titok
Nyílt a konyhaajtó és egy széles orrú, vastag szájú, sárgás arcú,
sárga szemű, kendővel bekötött fejű asszony (ritka látvány Var-
sóban) lépett be. Megjelenésében volt valami közönséges, ami
alacsony származásra utalt. Keble előre meredt, akár egy erkély.
Mellét és hasát hatalmas kötény takarta. Formátlan cipőt viselt.
Cselédlánynak vagy piaci kofának látszott. Az efféle nők rend-
szerint azonnal megkérdezték, itt van-e a rebbe, és ilyenkor mama
mindig beküldte őket a másik szobába. Ez az asszony azonban
állva maradt a konyhaajtó mellett és kérő, esengő pillantással
nézett anyámra. Mama lassan odament hozzá.
- Rituális gondja van?
- Drága rebbecin, magam sem tudom, mit akarok. Lelkemre
mondom, ki kell öntenem valakinek a szívemet. Nem tudom többé
magamban tartogatni. Őrizze meg magát Isten minden gonosztól -
fuldoklom. Itt, éppen itt...
Az asszony a torkára mutatott és sírni kezdett. Könnyei nagy
erővel törtek elő, az arca egy pillanat alatt vérvörös és csuromvizes
lett. A sarokban ültem egy sámlin és a mesekönyvemet olvastam.
Nyomban megéreztem, hogy itt most valami rendkívüli történetet
hallhatok. Anyám teljesen megfeledkezett a jelenlétemről, a másik
asszony pedig észre sem vett. Beszélni kezdett.
- Legdrágább teremtmény, bűnöztem. A szívem összetört...
Megint elsírta magát és orrát beletörölte a kötényébe. Szeme
egyszerre sírt és nevetett, ahogyan az nagy felindulásban előfordul.
Mama hellyel kínálta a padként is szolgáló fatönkön.
- Ha a bűnös megbánja vétkeit, Isten elfogadja a bűnbánatát -
magyarázta neki egy tudós modorában. Mama apámnál is jobban
ismerte a bibliai szövegeket. Olyan nehéz könyvekben is járatos
volt, mint A szív kötelességei és az Igazság ösvénye - méghozzá
nem fordításban, hanem eredeti héber nyelven olvasta őket. A
törvények valóságos óceánját ismerte, s százával idézte a rabbik
mondásait és a szentbeszédek példázatait. Szavainak súlya volt.
 - Hogy tarthatnék bűnbánatot, ha az a pogány még él? - sze-
pegte az asszony. - Ki tudja, vajon ő maga nem lett-e zsidóüldöző?
Ki tudja, vajon nem üti-veri-e ő maga is a zsidókat? Mi az, ami
könnyíthetne a lelkiismeretemen? Valahányszor meglátok egy
sintért vagy egy részeg embert, attól rettegek, vajon nem épp ő-e
az. Ó, rebbecin, nagy az én bajom! Éjszakákon át nem alszom. És
minél öregebb leszek, annál rosszabb. Csak hánykolódom az
ágyban és le nem hunyom a szemem. Mennyivel jobb lett volna,
ha meg sem születek...
Mama hallgatott, de az arcáról leolvastam, hogy mindent ért.
Nekem azonban sejtelmem sem volt, miről is van szó. Hamarosan
megtudtam.
Ez az asszony évekkel ezelőtt eldobta magától törvénytelen
gyermekét. Egy férfi elcsábította. Az asszony kosárba tette a kisfiát
és elhelyezte egy templom közelében. Amikor néhány óra múlva
visszament, a gyermek már nem volt ott. Lehetséges, hogy a
fiúcskát a lelencházba vitték - hogy valójában mi lett vele, azt csak
a fekete démonok tudják. Az asszony szegény, árva lány volt.
Nagyon félt, nem mert nyomozni, hát inkább felejteni próbált.
Évek múltán férjhez ment és gyermekei születtek. Ma már
nagyanya. Egész életében keményen dolgozott, már-már sikerült
elfelejtenie ballépését. De ahogy öregedett, az mindig jobban és
jobban kínozta. Egy nem zsidónak az anyja! Ki tudhatná? Lehet,
hogy a fia rendőr az utcán? Talán gonosz ember lett belőle, egy
Hámán? Talán egy rakás pogány fiú és lány apja? Jaj neki és jaj az ő
öreg fejének! Hogy lehet megbocsátani ilyen bűnt, mint amilyen
az övé? Meddig kell még élnie ezen a földön? Hogyan védekezzen
majd a másvilágon? Átkozott legyen a nap, amikor engedett az
ördög csábításának! Egész élete szakadatlan kínszenvedés.
Szégyenében nem mer belépni a zsinagógába. Tisztátalan,
mocskos. Ugyan hogy merjen szent imát rebegni olyasvalaki, mint
ő? Legszívesebben leköpné magát. Bár elküldené Isten a halál
angyalát, hogy megszabadítsa...
Az asszony újból jajveszékelni kezdett. Anyám sápadtan
összeszorította az ajkát. Nem mondott azonnal vigasztaló szavakat
az asszonynak, ami annak a jele volt, hogy ez a nő csakugyan
súlyos bűnt követett el.
- Mit is tehetne? - szólalt meg végül mama. - Csak azt, hogy
imádkozzon az Örökkévalóhoz. - Majd hozzátette: - Ábrahám
atyánk is nem zsidók sokaságát nemzette.
- Mit gondol, rebbecin, beszéljek a rebbével?
- Ugyan, hogy segíthetne magán? Adjon pénzt jótékony célra.
Ha elég erős, akkor böjtöljön. De csak annyit, amennyi az erejéből
telik.
Rebbecin, az emberek azt mondják, hogy az ilyen talált gye-
rekeket tűzoltónak adják, és sohasem engedik őket megházasodni,
hogy mindig készek legyenek tűzbe vetni magukat.
- Micsoda? Nos, ha így van, akkor legalább nem lett belőle
hitetlen gyerekek apja.
- Rebbecin, a fiam most úgy negyven éves lehet. Valaki azt
mondta, hogy ha meggyújtok negyven fekete gyertyát és elmondok
egy titkos ráolvasást, akkor meghal.
Anyám összeborzadt.
- Ki mondta ezt? Élet és halál Isten kezében van! És végre is,
mindez nem a fia hibája! Miben vétkezett? Az ilyesmire van egy
talmudi kifejezés - foglyul ejtett gyermek. Őt nem lehet
felelősségre vonni. Vajon hány zsidó gyermeket kereszteltek meg
erőszakkal Hmelnyickij idejében? Az ítéletet az Örökkévaló hozza.
Aki azokról a fekete gyertyákról beszélt magának, nem tudta, mit
mond. Senkinek nem szabad egy emberi lény haláláért imádkoznia
- legfeljebb akkor, ha az illető bizonyos abban, hogy gonosz és
elvetemült valakiről van szó...
- Honnan, tudnék én ilyesmit? Isten bocsássa meg, csak annyit
tudok, hogy az életem sötét és keserű. Megyek az utcán és
rábámulok minden egyes nem zsidóra. Kővé válhatott a szívem,
hogy még nem tört darabokra. Járom az utcákat, egyiket a másik
után és minden nem zsidóról, aki elmegy mellettem, azt hiszem,
hogy az én fiam. Oda akarok rohanni hozzájuk, hogy megkér-
dezzem, de félek. Még azt hinnék, megőrültem. Csak az Isten
tudja, hogyan lehetséges, hogy még nem bolondultam meg.
Rebbecin, ha valaki lenyalogatná a szívemet, megmérgezné vele
magát!
- Maga már bizonyára levezekelte a bűnét.
- Mit tegyek? Adjon tanácsot!
- Hogy történt? Hol van az apa?
Az asszony belefogott egy történetbe, amelynek részleteire már
nem emlékszem. Cselédként szolgált egy jómódú házban.
Találkozott egy munkásemberrel, aki házasságot ígért neki. Hamis
beszédével, jól felvágott nyelvével elcsábította a lányt. Amikor a
férfi megtudta, hogy a lány gyermeket vár, eltűnt. Ugyan, mit
érdekli a férfiakat az ilyesmi? Évek múlva a lányt elvette egy
özvegyember. Az asszony halkan beszélt, mindig halkabban, szinte
suttogva. Mama bólogatott. Kis idő után mégis elhatározták, hogy
kikérik apám tanácsát, de először mama megy be hozzá, hogy
elmagyarázza a dolgot. Az asszony a konyhában maradt. Mama
bement a dolgozószobába. Meghallottam, amint papa felsóhajtott.
A Krochmálna utcában egy pillanatig sem volt béke: nyugalmát
állandóan megzavarta az utca nyüzsgése, zabolátlansága,
durvasága.
Azután az asszony is bement a dolgozószobába. Papa egész
halom könyvet vett le a polcról. Kutatott, keresgélt bennük,
forgatta a lapokat, tépázta a szakállát. Szent könyveiben apám
gyakran olvasott gyilkosokról, rablókról, tolvajokról, züllött em-
berekről, csábítókról - de ott, a könyvekben mindnyájan a Törvény
részei voltak. A szent nyelven írtak róluk, a szent írásokban
említették őket és egytől egyig a Tóra világához tartoztak. Ám a
közönséges, mindennapi jiddis nyelven mindez egészen másképp
hangzott. Egy Krochmálna utcai asszony eldobta magától a
csecsemőjét. A gyermeket megkeresztelték és keresztény lett. A
szent könyvek megírják, hogy kell vezekelni az efféle bűnért, de
vajon készen áll-e arra egy asszony, hogy alávesse magát ilyen
penitenciának? Vajon nem haladja-e meg erejét? A ma élő
nemzedék gyenge. Papa félt, túl messzire kell mennie, ami még
megbetegítené ezt az asszonyt. Akkor aztán ő maga nagyobb bűnt
követne el mint ez a nő...
A dolgozószoba sarkában ácsorogtam és hallgattam, amint papa
kérdéseket tesz fel az asszonynak. Egészséges-e a szíve? Milyen
betegségben szenved? Nem szokott köhögni? Papa végül kirótta a
penitenciát: hétköznapokon tartózkodjon a húsételek
fogyasztásától és ha az egészsége engedi, akkor hétfőn és csü-
törtökön böjtöljön. Ezen kívül mondogassa a zsoltárokat és
jótékonykodjon. Az asszony újra meg újra zokogni és jajveszékelni
kezdett és papa vigasztalgatta. Az emberek persze elkövetnek
bűnöket, ám a hibák kijavítására mindig van lehetőség. Az
embernek meg kell tennie, ami erejétől telik és élete hátralévő
részében a Teremtőre kell bíznia magát, mert „Tőle nem támadhat
gonosz". És a végén még az is jóra fordul, ami eleinte gonosznak
látszik. Papa a világot gyümölcshöz és annak héjához hasonlította.
A gyümölcs héja ehetetlen. A tudatlan gyermek ezért azt hiszi,
hogy felesleges, pedig a héj védi a gyümölcsöt. Héj nélkül a
gyümölcs megrothadna, vagy a kukacok megennék, így van ez a
nem zsidókkal is. Írva vagyon, hogy Isten a Tórát először Ézsaunak
és Izmáelnek ajánlotta fel és csak akkor adta a zsidóknak, amikor
ők elutasították. És a végső napokban majd a nem zsidó népek is
felismerik az igazságot és akkor majd ők is bejutnak a
Paradicsomba...
Papa szavai, ahogy a szólás tartja, úgy megolvasztották az
asszony szívét, mint a viaszt. Felszabadultan, örvendezőn zoko-
gott. Fénylő szemmel nézett fel apámra. Papa lényegében ugyan-
azt mondta el, mint anyám, de apám szavai valahogy melegebb-
nek, bizalmasabbnak tűntek. Az asszony elment és számtalan ál-
dást mondott ránk, anyámra, apámra, még rám is. Most már
bánta, hogy annyi éven át magában tartotta panaszát. Rég el kel-
lett volna jönnie szégyenével a caddikhoz, hogy kiöntse előtte
szíve minden keserűségét. Mekkora terhet vett le róla...
Az asszony elment és papa fel és alá sétált a dolgozószobájában.
Visszamentem a konyhába a mesekönyvemhez. Császárokról,
hercegekről és hercegnőkről, vadlovakról, barlangokról és
rablókról olvastam. Ennek az iménti asszonynak a története na-
gyon hasonlított a könyv meséihez.
Pár nap múlva tűz ütött ki az utca túlsó oldalán. Kirohantam az
erkélyre, ahonnan mindent láttam: az ügyeletes járőr érkezését, a
tűzoltókat hosszú kocsijukkal és a lovakat, amelyek mintha ki
akartak volna törni hámjukból. Egy perc alatt felállították a létrát,
és a csillogó sisakos tűzoltók övükben kampóval hihetetlen
sebességgel odacipelték az ablak alá, ahonnan füst gomolygott ki.
A többiek kitekerték a fecskendőt. Az utca csak úgy villogott a
sárgaréztől és a mindenféle masinériától, amikről nem is lehetett
tudni, mi célt szolgálnak a tűzoltásban. A gyerekek a rendőrök
minden tiltása ellenére kirohantak az udvarokból, az utca
feketéllett az emberektől. A fiúk közül sokan felkapaszkodtak a
lámpaoszlopokra és a szomszédos házak falára. Az erkélyen állva
mindent láttam. Hirtelen biztosra vettem, hogy ennek az
asszonynak a fia ott van a tűzoltók között. Nézegetni kezdtem és
nyomban ráismertem. Igen, az lesz az, az a hosszú arcú, fekete
bajuszos, aki csak állt, és az eget kémlelte. Percről percre
biztosabb voltam, hogy ő az... És valami különleges ötletem
támadt. Mi lenne, ha lemennék és elmondanám neki az igazat?
Vagy ha ledobnék neki egy cédulát? De a tűzoltó bizonyára nem
ért jiddisül... Addig bámultam rá, míg észre nem vette, hogy
nézem. Felemelte a fejét, meglepve rám nézett, majd fenyegető
mozdulattal megrázta az öklét - a keresztények szokásos moz-
dulata volt ez a zsidó gyerek felé.
- Zsidó vagy! Zsidó! Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottja! -
súgtam felé. - Ismerem a mamádat... Megbánta bűnét!
A férfi elvegyült a többi tűzoltó között. Elszaladt a szavaim elől,
miképpen Jónás futott el Isten elől... Úgy belemerültem a
fantáziálásba, hogy észre sem vettem, hogyan oltották el közben a
tüzet.
 A végrendelet
Nyílt az ajtó, és belépett egy férfi. Olyan hosszú szakálla volt,
hogy ahhoz foghatót életemben mindössze egyszer láttam. A
hosszú, éjfekete szakáll, mely fényes volt és oly sűrű, akár egy dús
lombú fa, a férfi térdéig ért, majd két külön „szakállkába" ágazott.
Kurta, köpcös férfi volt, s drága kabátot, kecskebőr csizmát és
selyemkalapot viselt. Aranykeretes szemüvegének nyergét orrvédő
vatta párnázta. Önelégültség és haszid jóindulat lengte körül.
Apám a dolgozószobájában fogadta az idegent és hellyel kí-
nálta. - Mi jót hozott nekünk? - kérdezte.
- Szeretném megfogalmazni a végrendeletemet - felelte az
idegen.
Apám mozdulatlanul ült. Én, aki szintén a szobában voltam,
megijedtem. Apám hebegni kezdett. Ritkán keresték fel hasonló
kívánságokkal, azok is öreg emberek voltak. - De hisz maga még
élte virágjában van! - nézett látogatójára.
- Először is nem vagyok már fiatal. Másodszor az ember soha
nem tudhatja, mit hoz a holnap.
A látogató idézni kezdett a Bibliából és a Talmudból, és azt
bizonygatta, hogy mindenkinek idejében fel kell készülnie a ha-
lálra. Míg ezt mondta, szivarra gyújtott. Azután elővett egy tubá-
kos szelencét és megkínálta apámat. Érdekes doboz volt, vésettel
díszített elefántcsontból készült, az a fajta tárgy, amit az ember
általában nyaralási emlékként visz haza. Az idegen levette a
nagykabátját. Alatta vadonatúj zakó és mellény feszült, amelyen
arany óralánc himbálózott. Elővette a zsebóráját. A három fedelű
óra számlapján számok helyett héber betűket láttam. A férfi
nyilvánvalóan igen jómódú volt, átitatva a hagyományos zsidóság
haszid hátterével.
- Mi a foglalkozása? - kérdezte apám közvetlenül, minden
ceremónia nélkül.
- Könyvesboltom van a Swietokrzyska utcában.
- Könyveket árul?
 - Nem afféle felvilágosodott könyveket, Isten őrizz! Keresz-
tényeknek szóló lengyel, orosz, német, francia és mindenféle
nyelvű könyveket. Az ateisták jiddis és héber könyveit nem viszem
be az üzletembe.
- És maga beszéli mindezen nyelvet?
- Gyakran beszélgetek híres egyetemi professzorokkal. Ha
lengyel vagy latin könyvre van szükségük, felkeresnek, és én
megmondom nekik, hol keresgéljenek. Egész Lengyelországban
ismernek. Krakkói professzorok is leveleznek velem. Világhírű
vagyok. Afféle bibliográfus.
- Hát, amíg keresztényeknek szólnak... - mondta apám.
Az idegen hamarosan diktálni kezdte apámnak a végrendeletét,
amitől hallgatóságának a haja szála is égnek meredhetett. Leíratta,
milyen imákat mondjanak abban a pillanatban, amikor utolsót
lélegzik; hogyan kell vinni a holttestét; temetése előtt milyen
zsoltárokat mondjanak a virrasztók; hogyan bánjanak vele a
temetéskor. Az idegen kiválóan ismerte a híres rabbik végrende-
leteit, és valahányszor apám leszögezte, hogy valami nem egészen
a Törvény szerint való, a férfi hol egyik, hol másik testamentumból
idézett. Apám képtelen volt megcáfolni. Az idegen mindent
jobban tudott. Papa egy árkus papírt teleírt gyöngybetűivel, a férfi
szemmel látható elégedettséggel végigolvasta. Azután aláírta:
„Ezek voltak az elhunyt szavai". Aláírását finoman
körülcirkalmazta.
A férfi három rubelt fizetett a végrendelet megírásáért. Bizal-
masan elmesélte papának, hogy noha látszólag jól van, a tüdeje
beteg, és az orvosok nem jósolnak hosszú jövőt neki. A különös az
volt a dologban, hogy a végrendelet szinte kizárólag a vallási
szertartás körül forgott: imák, jótékonyság, tudós idézetek, halála
évfordulójának megtartása. Üzleti ügyeit egy árva szóval nem
említette. Világi dolgairól talán másik végrendeletet készíttetett a
közjegyző előtt.
A végrendelet elkészültével az idegennek nagy étvágya támadt.
Leküldött, hogy hozzak neki egy fél barheszt és egy pint forralt
tejet. Kezet mosott, és elmondta az áldást. Amikor mindent
megevett, hálaimát rebegett. Aztán szivarra gyújtott, és
füstkarikákat eregetve felém fordult.
- Tanulsz?
- Igen.
- Mit tanulsz?
- A Babba Kamát.
Kikérdezett a Talmud kezdőknek szánt szövegéből, és meg-
csipkedte az arcom. Megijedtem. A férfi ujjai puhák és melegek
voltak, mégis úgy éreztem, mintha egy hulla érintett volna meg.
Az idegen adott nekem egy krajcárt. - Aztán ne haszontalankodj! -
nézett rám.
Három rubel igen tisztességes hozzájárulás volt apám soványka
bevételéhez, de amikor az idegen távozott, házunkban mégis
hátborzongató csend lett. Aprólékosan kigondolta, hogyan varrják
meg szemfedőjét, hogyan tisztítsák meg holttetemét. Már sírhelyet
is vásárolt magának, és a Gesia utcai temetőben a sírkövét is
megrendelte. Részletesen előírta, hogyan vigyék a gyászhuszárok a
koporsóját, hogyan rendezzék el kezét, fejét és lábát. Mindez túl
sok volt. Ugyanakkor az volt az érzésem, hogy ez a férfi valamiféle
perverz örömöt talál a hátborzongató részletekben. Jó étvággyal
megette mindazt, amit hozatott velem, amikor morzsa pottyant a
szakállára, gondosan felcsipegette és azt is bekapta. Még arra is
figyelmeztetett, hogy a forralt tejen rajta maradjon a föle.
Nem sokkal ezután ellátogattam a Swietokrzyska utcába. Talán
épp azért mentem arra, hogy megnézzem az emberünket. Ott állt
könyvekkel telezsúfolt boltjában. Egyetemi és gimnáziumi
tanulók, fiúk-lányok nyüzsögtek a polcok körül, keresgélve,
böngészve. A férfi épp lengyelül vitatkozott valakivel. Arcán annak
az embernek az öröme ragyogott, aki tesz-vesz, üzletet köt. A pult
mögött kövér, parókás asszonyság, meg egy fiatal lány álldogált -
talán a lányuk. A kirakatnál álltam, onnan kukkantottam be. A
kirakatban nem csupán régi könyvek, hanem egyéb antikvitások is
voltak: pucérhasú porcelánfigura, gipsz mellszobor, mindenféle-
fajta gyertyatartó (de nem olyan, amit a zsidók használnak),
fémpénzek, réz és bronz holmik. Ebben a boltban minden
pogánynak, idegennek látszott. Tulajdonosa azonban a Tórába és a
túlvilágba elmerülő zsidó volt.
Telt-múlt az idő. A férfi váratlanul újra felbukkant házunkban.
Szénfekete szakállában néhány ősz szál csillogott, máskülönben
épp oly kövérkésnek és frissnek tűnt, mint első ízben. Tél volt, a
férfi szőrmekabátot és valami puha anyagból készült kalocsnit
viselt. Kezében ezüst fogantyús esernyőt szorongatott. Azért jött,
magyarázta, hogy megváltoztassa a végrendeletét.
- Hogy szolgál az egészsége?
- Az egészségem? Arról kár egy szót is szólni! Súlyos beteg
vagyok - soha ne tudja meg, milyen az.
- Az Örökkévaló még meggyógyíthatja.
- Hát persze - áldassék az Ő neve -, még csodát is tehet. De ha a
természeten múlik, már nem sokáig húzom. Meddig élhet az
ember tüdő nélkül?
Apám elsápadt, és arra a csodára emlékeztette a férfit, ami
Hanina ben Dussza rabbi feleségével esett meg. Az asszony egy
péntek estén olaj helyett ecetet töltött a lámpásba. Rabbi Hanina
azonban így szólt: „Ő, aki megparancsolta az olajnak, hogy égjen,
az ecetnek is megparancsolhatja ugyanezt." És a lámpás épp úgy
égett, mint bármely sábeszkor. Ugyanez a tüdőre is áll - ha a
Teremtő azt akarja, hogy egy ember éljen, az tüdő nélkül is élni
fog.
A férfi nem hallgatta szívesen apám vigasztaló szavait. Köhé-
cselt, a zsebkendőjébe köpött, majd válaszul a Gemárából idézett:
-„Minden nap nem történnek csodák".
- Egyik szentünk azt állította, hogy még a természet rendje is
csoda.
- Persze, persze. Tüdő nélkül azonban nem lélegezhetünk, és
lélegzés nélkül... Elvégre a test mégis csupán test.
A végrendelet százszázalékosan megváltozott. Időközben a férfi
számtalan más végrendeletet tanulmányozott, és most a
legkülönfélébb újításokkal állt elő. Azt akarta, hogy egész kü-
lönleges cserépdarabot helyezzenek a szemére. A kezébe tett
mirtuszágról is másképp rendelkezett. Holttestét tojássárgájával
kell megtisztítani, méghozzá ezüst kanállal felkenve, olyan ka-
nállal, amit valami távoli városban vásárolt egy régimódi temet-
kezési társaságnál.
Apám arckifejezéséből világosan láttam, hogy az a túlzott fi-
gyelem, amit a férfi erre a gyászos témára fordít, cseppet sincs
ínyére. A szemöldökét emelgette, mintha mondaná: „Túl sok... túl
sok..."
A túlvilági jelölt azonban ráért, és rengeteg időt töltött há-
zunkban. Részletek sokaságától nyüzsgő listát állított össze.
Időnként arra kérte apámat, hogy valamit húzzon ki, másvalamit
meg írjon be. Közben egész idő alatt szivarozott, tubákolt és
prüszkölt. Majd megint megéhezett, és én újra lementem tejért és
süteményért.
Ettől a naptól fogva a férfi évente megjelent, néha egy évben
kétszer is. Szakálla lassan, sietség nélkül őszbe csavarodott. Arca
rózsás és pufók maradt, nagy gurgula szeme életörömtől és üzleti
sikerektől csillogott. Állandóan változtatott valamit a vég-
rendeletén, időnként új részeket is tett hozzá. Apám távolról sem
volt humoros embernek mondható, de olykor már ő is tréfálkozott
ezen a férfiún, aki csökönyösen állította, hogy fél lábbal a sírban
van. Az eltelt idő alatt jó néhány egészséges ember távozott a
másvilágra. A Switokrzyska utcai könyvkereskedő azonban még
mindig át- meg átírta a végrendeletét. Apám már alig bírta
elfojtani a mosolyát, amikor a férfi megjelent az ajtónkban. Én, aki
hajdan annyira féltem tőle és morbid témájától, egész jól
megszoktam a jelenlétét. Ez a férfi úgy játszott a halállal, mint
ahogyan a gyerekek játszadoznak golyóikkal az utcán. A
végrendelet átírásáért fizetett három rubel hovatovább rendszeres
bevételi forrásunkká vált.
A férfi szakálla tejfehér lett. Ahogyan régen feketén, most
fehéren csillogott. Történetem befejezéséhez kissé előre kell
szaladnom az időben. Kitört a háború. A németek megszállták
Varsót. Ám a könyvkereskedő a csaták, az éhínség és a felkelések
közepette sem feledkezett meg végrendeletéről. Akkoriban rubel
helyett márkában fizetett. A végrendelet vaskos paksamétává
dagadt. Anyám hatalmas varrótűvel összefűzte a lapokat.
1917-ben mama és mi, gyerekek, elhagytuk Varsót. Elutazásunk
előtt néhány nappal elmentem a Swietokrzyska utcába. A
könyvkereskedő még mindig pultja mögött állt, a diákok még
mindig a polcokon kotorásztak. Ezúttal néhány német tiszt is volt
a boltban.
Gondolom, a férfi végül mégis csak meghalt. De akkorra már
nyilván rettentően öreg lehetett, és kétlem, hogy végrendeletét
valaha betartották volna. Ehhez egy egész osztag temetkezési
vállalkozóra lett volna szükség, akik napokon át böngészik, majd
kívülről megtanulják rendelkezéseit. Legvalószínűbb, hogy senki
nem olvasta el, vagy ha elolvasta, hát nem vette komolyan. De míg
a férfi élt, végrendelete szívbeli örömére szolgált.
 Egy örömteli nap
Amikor jó idők jártak, minden nap két krajcárt kaptam papától
vagy mamától. Számomra ez a kopejka képviselte a világi örö-
möket. Az utca túloldalán állt Eszter cukorkásboltja, ahol cso-
koládét, zselés cukrot, kandiscukrot, fagylaltot, karamellát és
mindenféle süteményt lehetett venni. Mivel már egész kicsi ko-
romtól írásbeli feladatokat csináltam, ezenkívül gyengéim közé
tartozott a színes ceruzával való rajzolás, ami rengeteg pénzbe
került, a kopejka korántsem bizonyult akkora összegnek, mint
ahogyan azt papa és mama képzelte. Volt idő, amikor kénytelen
voltam kölcsönért folyamodni az egyik héderbeli osztálytársam-
hoz, egy ifjú uzsoráshoz, aki kamatot követelt - minden négy
krajcár után heti egy krajcárt fizettem neki.
Képzelhetitek, mekkora öröm volt számomra, amikor egyszer
egy egész rubelt kaptam - teljes száz kopejkát!
Már nem emlékszem egész pontosan, hogyan is jutottam az egy
rubelhez. Azt hiszem, így valahogy történhetett: valaki egy pár
sevró csizmát rendelt a suszternál, de szállításkor kiderült, hogy a
csizma túl szűkre vagy túl bőre sikeredett. A megrendelőt, aki nem
volt hajlandó átvenni a csizmát, a suszter din tajre elé idézte.
Apám elküldött engem egy másik cipészhez, kérdezném meg a
csizma árát és azt is, hogy nem venné-e át a kész csizmát, mivel a
másik suszter is mérték utáni lábbeliket készített. Ennek a másik
cipésznek történetesen volt egy kuncsaftja, aki átvette a csizmát és
jó árat fizetett érte. A részleteket már elfelejtettem, csak arra
emlékszem, ahogy körbeloholtam a vadonatúj csizmával, és a
végén az egyik peres fél egy rubellel jutalmazott.
Tudtam, hogy amennyiben otthon maradok, szüleim tönkre-
teszik az egész rubelemet. Vásároltak volna számomra valami
ruhafélét, amit amúgy is megkaptam volna, netán kölcsönkérik
tőlem a rubelt, és bár soha nem tagadták volna le, mégsem láttam
volna viszont. Ennélfogva zsebre vágtam a rubelt, és elhatároztam,
hogy most az egyszer fejest ugrom a világi örömökbe, és fenékig
kiélvezem mindazon jó dolgokat, amikre szívem vágyott.
Gyorsan átvágtam a Krochmálna utcán, ahol mindenki túlsá-
gosan is ismert engem. Itt nem tudtam volna kicsapongó életet
élni. A Gnoyna utcában azonban senki nem ismert. Intettem egy
arra haladó droski kocsisának, aki meg is állt.
- Mit akarsz?
- Kocsikázni.
- Kocsikázni? Hová?
- A többi utcába.
- Melyikbe?
- A Nalewski utcába.
- Az negyven krajcár! Van annyi pénzed? Megmutattam neki a
rubelemet.
- De előre kell ám fizetni!
Odaadtam a kocsisnak a rubelt. Megpróbálta összehajtani, hogy
lássa, valódi-e. Aztán kiszámolta a visszajárót - négy darab
negyven krajcárost. Beszálltam a droskiba. A kocsis megsuhintotta
az ostorát, és én majdnem lepottyantam a padkáról. A házak
visszafelé kezdtek szaladni. Az alattam lévő ülés vadul ug-
rándozott. A járókelők kiguvadt szemmel bámulták az egyedül,
csomagok nélkül utazó kisfiút. A bérkocsi villamosok, más dros-
kik, szekerek és bútorszállítók között kanyargott. Úgy éreztem,
hogy hirtelen épp oly fontos lettem, akár egy felnőtt. Isten az
égben, ha ezer éven át így kocsikázhatnék, éjjel-nappal, megállás
nélkül, a világ végéig...
A kocsisról azonban kiderült, hogy becstelen ember. Félúton
voltunk, amikor megállt.
- Szállj le! - szólt hátra.
- De hisz ez nem a Nalewski utca! - ágáltam.
- Akarsz egy kis kóstolót az ostoromból?
Ó, bárcsak lennék Erős Sámson, bezzeg tudnám, hogy bánjak el
a banditával, az alávalóval! Izzé-porrá törném, apró darabokra
hasogatnám, felfalnám! Ám én csak kisfiú vagyok, neki meg ott a
suhogó ostora...
 Szégyenkezve és letörve kecmeregtem le a kocsiból. De ugyan
meddig gyászolhat az ember, amikor négy darab negyven krajcá-
ros ficánkol a zsebében? Megláttam egy cukorkásboltot és betér-
tem, hogy kiválasszam az árut. Mindenből vettem egy kicsit. És
ahogy megvettem, rögtön meg is kóstoltam. A többi vevő gya-
nakodva nézett; tán azt hitték, loptam a pénzt. Egy lány felkiáltott:
- Nézzétek csak, a kis haszidját!
- Hé, te tökfilkó, szállja meg a gonosz lélek apád fiát! - kiabált
utánam egy fiú.
Édességgel megrakodva távoztam. Aztán elérkeztem a Kra-
sinski-parkhoz. Az úttesten már majdnem rohantam. Beléptem a
parkba és eszegettem a csemegékből. Arra jött egy fiú, neki is
adtam egy darabka csokoládét. Ahelyett, hogy megköszönte volna,
kikapta a kezemből és elszaladt. A tóhoz sétáltam és megetettem a
hattyúkat - csokoládéval. A nők ujjal mutogattak rám és
kinevettek, miközben lengyel megjegyzéseket tettek. Csinosan
öltözött kislányok jöttek felém, karikával és labdával, és én lova-
giasan és bőkezűen elosztottam közöttük az édességeket. E pil-
lanatban úgy éreztem magam, akár egy adományokat osztogató
nemesember.
Kis idő múlva elfogytak a cukorkák, de még mindig maradt
pénzem. Elhatároztam, hogy másik bérkocsiba szállok. A másik
droski kocsisa megkérdezte, hová akarok menni, és már kis híján
kicsúszott a számon, hogy a Krochmálna utcába. De egy belső
hang, valami telhetetlen rozsomák azt mondatta velem:
- A Marszalkowska utcába.
- Hány számba?
Kitaláltam egy házszámot.
Ez a kocsis becsületes volt. Tudomásul vette a címet és nem
kérte el előre a fizetséget. Útközben mellénk szegődött egy másik
kocsi; egy hölgy ült benne, hatalmas keble volt, és malomkeréknyi
kalapján strucctoll libegett. Az én kocsisom odaszólt néhány szót a
másik kocsisnak. Mindkét kocsis jiddisül beszélt, ami a hölgynek
cseppet sem tetszett. Még ennél is kevésbé tetszett neki a kis utas,
fekete bársony kalapjában és vörös pajeszával. Mérges
pillantásokat vetett rám. Időről időre mindkét droski megállt,
hogy utat engedjen egy villamosnak vagy egy arra haladó,
megrakott szekérnek. Az út mellett álldogáló rendőr rám meredt,
majd a hölgyre nézett, egy pillanatig úgy tűnt, hogy odalép és
letartóztat - aztán elnevette magát. Iszonyúan megrémültem.
Rettegtem Istentől, féltem mamától és papától, de attól is féltem,
hátha lyukas a zsebem, és minden pénzem kiesett. És mi van
akkor, ha a kocsis rabló, aki elvisz a sötét barlangba? Az is lehet,
hogy varázsló. Talán mindez csak álom. De mégsem. A kocsis nem
rabló volt, és nem cipelt el a húsz tolvaj közé a sivatagba. Pontosan
a megadott címre vitt, ahol nagy ház állt szép kapuval, és én
kifizettem neki a negyven krajcárt.
- Kihez mégy? - kérdezte a kocsis.
- Orvoshoz - feleltem habozás nélkül.
- Mi bajod van?
- Köhögök.
- Árva vagy, ugye?
- Igen. Árva vagyok.
- Másik városba valósi vagy?
- Igen.
- Melyikbe?
- Megadtam valami város nevét.
- Viseled a rojtozott inget?
Erre az utolsó kérdésre nem válaszoltam. Mit érdekli ezt az
embert a rituális ingem? Azt szerettem volna, hogy menjen már el,
ám ő továbbra is ott időzött a droskyban, én meg már nem
húzhattam az időt - be kellett lépnem a kapun. A kapun belül
azonban irtóztató méretű kutya ólálkodott. Mindentudó szemével
rám nézett, mintha mondaná: „A kocsist ugyan bolonddá tehetted,
de engem nem! Tudom én, hogy semmi keresnivalód nincs itt."
Azzal kitátotta a száját, és megvillogtatta éles, hegyes agyarait.
Hirtelen felbukkant a házmester. - Hát te mit akarsz? Épp
hebegni akartam valamit, de rám rivallt. - Eredj innét, de tüstént!
 És kergetni kezdett a seprűjével. Elszaladtam, a kutya vadul
utánam vonyított. A droski kocsisa valószínűleg tanúja volt ku-
darcomnak - ám egy magányos kisfiú nem hős egy seprűvel, egy
házmesterrel és egy kutyával szemben.
Valahogy semmi nem jött össze nekem, pénzem azonban még
mindig volt. És pénzzel az ember bárhol örömökre lelhet.
Megláttam egy gyümölcsösboltot és bementem. Az első gyü-
mölcsből, amit észrevettem, kértem, de amikor fizetségre került
sor, alig volt elég a pénzem. Utolsó krajcáromtól is megváltam.
Már nem emlékszem, miféle gyümölcsöt vettem. Gránátalma,
vagy hasonló egzotikum lehetett. Nem bírtam lehámozni, és
amikor beleharaptam, borzalmas íze volt. Ennek ellenére az
egészet befaltam. Utána szörnyű szomjúság tört rám. A torkom
égett, kiszáradt. Már csak egyetlen vágyam volt - inni! Ó, ha most
lenne még egy kis pénzem! Egy hordónyi szódavizet is meginnék.
De többé egy fityingem sem volt, és nagyon messze voltam
hazulról.
Elkezdtem hazafelé gyalogolni. Mentem, mentem, hirtelen
szöget éreztem a csizmámban. Minden lépésnél a lábamba bö-
ködött. Hogy lehet az, hogy ez a szög épp most bújt elő? Beléptem
egy kapu alá. Itt nem voltak sem kutyák, sem házmesterek.
Levettem a csizmát. A csizma belsejéből, pont a talpam közepén,
hegyes szög állt ki. Papírt gyömöszöltem a csizmába és újra
belebújtam. Ó, milyen keserű a séta, amikor minden lépésnél
vasszög birizgálja az ember lábát! Hát még milyen keserű lehet
vasszegekkel kivert ágyon feküdni a Gyehennában! Ezen a napon
töméntelen bűnt követtem el. Nem mondtam áldást, mielőtt
nekiestem az édességnek, és egyetlen krajcárt sem adtam
pénzemből a szegényeknek. Csak a saját bendőmre gondoltam.
Két órába tellett, míg hazaértem. Útközben mindenféle gon-
dolat gyötört. Odahaza talán valami rettenetes dolog történt.
Talán nem is hazudtam, amikor azt mondtam a kocsisnak, hogy
árva vagyok. Tán épp abban a pillanatban árvultam el, amikor
kimondtam. Lehet, hogy nincs már sem apám, sem anyám, sem
otthonom. Talán az én arcom is elváltozott, mint azé a mese-
könyvbeli emberé, aki hazament, és sem a papája, sem a mamája
nem ismert rá. Minden lehetséges!
Egy fiú meglátott és megállított. - Honnan jössz? A mamád már
mindent tűvé tesz érted.
- Prágában1 voltam, villamoson utaztam - füllentettem, csak
úgy, a füllentés kedvéért. Ha az ember áldásmondás nélkül neki-
esik az ételnek és más főbenjáró bűnöket követ el, akkor már
csinálhat bármit - többé semmi nem számít.
- Kit látogattál meg Prágában?
- A nagynénikémet.
- Mióta lakik a nagynénikéd Prágában?
- Épp most költözött Varsóba.
- Ugyan menj már! Lódítasz. A mamád mindenütt keres. Esküdj
meg, hogy Prágában voltál!
Megesküdtem. Mindennek a tetejében hamis esküt tettem.
Aztán fáradtan, kiizzadva hazaérkeztem - egy elveszett lélek.
Rávetettem magam a vízcsapra és ittam, ittam. Így lefetyelhette
Ézsau a tál lencsét, amiért eladta elsőszülöttségi jogát.
Mama a kezét tördelte.
- Nézzétek csak ezt a gyereket!

1
Prága Varsó egyik negyedének neve (a ford.).
 A kereskedő
Az életben olyan fantasztikus dolgok történnek, amiket a legva-
dabb képzelet sem tud kitalálni.
Egy napon feltárult a konyhaajtónk, és belépett egy férfi, aki
még csak nem is hasonlított azokra a zsidókra, akiket eddig lát-
tam. Rabbinikus stílusú kalapot viselt, de alpakka zakója német
divat szerint csak térdig ért. Fehér szakálla túlságosan rendezett
volt ahhoz, hogy természetes legyen - valószínűleg ollóval nyír-
hatta. Csíkos nadrágja volt, csizmája fénylett. A pajesza is hófehér
volt. Az arca azonban fiatalosan rózsállott, cseppet sem volt
öreges, fekete szeme ifjúi életerőtől és komoly gondolatoktól
csillogott. Jiddisül beszélt, erős német akcentussal.
- Itthon van a tisztelendő rabbi? - kérdezte.
Sem mama, sem én nem szoktunk hozzá, hogy apámat „tisz-
telendő rabbinak" nevezzék, de mama pillanatnyi habozás után
rájött, kit ért alatta, és intett a látogatónak, hogy lépjen be a másik
szobába.
Apám azzal a nyíltszívűséggel üdvözölte a férfit, amellyel
szegényt-gazdagot egyaránt szokott, és ülőhellyel kínálta. Azután
megkérdezte tőle, miért kereste fel, amire az idegen nem adott
egyenes választ. Szemmel láthatólag egyszerűen tereferélni jött.
Németes kiejtésével a zsidó irodalomban való jártasságát kezdte
fitogtatni, és láttam, hogy apámra mély benyomást tett az idegen
műveltsége, aki valószínűleg betéve tudja a Misnát. Jó néhány
tudós könyvből idézett, és hosszú passzusokat mondott el szóról
szóra. A társalgás mind egyoldalúbb lett. Noha apám tudós ember
volt, számos kommentár szerzője, alig tudott lépést tartani az
idegennel. Ez a férfi mindent fejből tudott. Még arra is emlékezett,
hogy bizonyos bekezdéseket melyik oldalon lehet megtalálni.
Májmunit a kisujjából rázta ki, a kommentárokat és a törvényeket
meg vízfolyásként sorolta. Úgy csűrte-csavarta a társalgást, hogy
beleszője, mit mondott az arameus fordító bizonyos bibliai
szakaszról, utána meg egész részeket citált Onkelesz és Jonatán
ben Uzzieltől.
Apám ahhoz a szabályhoz tartotta magát, hogy soha nem di-
csért senkit szemtől-szembe, ezúttal azonban nem bírta vissza-
fogni magát. - Hogyan lehet egy embernek - ne verje szemmel a
gonosz - ilyen memóriája? Maga csakugyan ahhoz a „föstött
ciszternához" hasonlít, „melyből egyetlen csepp sem vész el" -
kiáltotta.
- Akkor engedje meg, hogy bemutassam néhány igazolványo-
mat.
Az idegen nagy paksaméta, híres rabbik pecsétjétől tarkálló le-
velet vett elő. A híres rabbik „zseninek" titulálták, a Tóra herce-
gének, „olyan embernek, aki gyökerestől kitépi a hegyeket és porrá
zúzza..." Az egyik rabbi tanúsította, miszerint megvizsgálta ezt a
férfiút, akinek „kezei telve vannak" a babilóniai Talmuddal, a
jeruzsálemi Talmuddal, Sifrí, Sifra, a Tozafát és a Mehilta tudo-
mányával. Papa a homlokát dörzsölgette és az ajkát nyalogatta. -
Mekkora kitüntetés, hogy a házamban fogadhatom! - kiáltotta.
Odaküldött mamához, hogy teát és frissítőket hozzak vendé-
gének. Néhány perc múlva apám maga is kijött a konyhába, hogy
beszámoljon mamának a látogatóról. Mama, lévén maga is híres
rabbi lánya, ugyanúgy lelkesedett. A mi házunkban a tanulás
számított a legnagyobb gazdagságnak. Ott álltam és hegyeztem a
fülem, nehogy egyetlen szót is elveszítsek. Apám megkérdezte az
idegent, honnan jött, mire kiderült, hogy eredetileg Ma-
gyarországból, de sok országot bejárt. A török birodalom vala-
melyik provinciájában még a szefárd Háhám-ot is tanulmányozta.
Megfordult Palesztinában, és eljutott a messze Damaszkuszig és
Babilóniáig. Beutazta a világot és számos nyelven beszélt - oroszul,
magyarul, németül és arabul. Nagy élvezettel elővette osztrák
útlevelét, és megmutatta papának a töméntelen követségi
vízumot. Ekkor hallottam életemben először a „vízum" és „kö-
vetség" szavakat. Apám úgy általában rá sem hederített az efféle
szekuláris ügyekre, ám amikor a világiasság ekkora műveltséggel
párosult, úgy találta, hogy ebben az esetben összeolvad a Tóra és a
világi dicsőség. Magához hívott, és rám parancsolt, hogy fogjak
kezet e rendkívüli férfiúval. Valószínűleg azt akarta, hogy a kéz-
fogással nekem is jusson a kiváltságból. A férfi megcsípte az
arcomat. - Mit tanulsz? - kérdezte.
Aztán kívülről elsorolta a Gemárát, de nem csupán azt a részt,
amit akkor tanultam, hanem még megtoldotta Rási és mások
kommentárjaival.
Eközben anyám felszolgálta a teát, süteményt, gyümölcsöket.
Mama szinte zavarba jött a modern külsejű tudós láttán. Papa
elmondta a vendégnek, hogy anyám kinek a lánya, és nekem ret-
tentően tetszett, hogy az idegen jól ismerte nagyapám hírnevét.
Később valamit papa fülébe súgott, aki felém fordult. - Most
menj ki a szobából - mondta apám.
Ekkorra már anyám is kiment, és én némi habozás után lassan a
konyhába ballagtam. Nagyon szerettem volna hallani ennek a
férfiúnak a tudós, németes beszédét, de hiába, a felnőttek már
csak ilyenek: amint a társalgás igazán érdekessé válik, és minden
szó mágnesként vonzza az embert, hirtelen úgy határoznak, hogy
„küldjék ki a fiút". Kifelé menet kicsit nyitva hagytam az ajtót, ám
az idegen saját kezűleg szorosan bezárta. Világos, rendkívüli
titkokat akart bevallani.
A konyhában mama leckéztetni kezdett. - Hogyan válhat va-
lakiből ekkora tudós? - érvelt. - Tanulással, nem pedig henyéléssel.
Te viszont tanulás helyett folyton az ostoba mesekönyveket
olvasod, olyan dolgokról, amik soha nem történtek meg és soha
nem is fognak megtörténni. - Azután elmesélt nekem egy históriát,
amit az újságban olvasott. Egy professzornak a felesége soha nem
készítette el időben a vacsorát, és a férjnek minden áldott nap az
asztalnál kellett ülnie és várnia az ételre. Egyszerre csak eszébe
jutott, hogy ezt az időt hasznosan is eltölthetné, írni kezdett hát
egy könyvet. A könyv, amit csupán azért kezdett írni, hogy elüsse
valamivel a vacsorára való várakozás idejét, néhány év múlva meg
is jelent. Nos, ha a tudósok ekkora szorgalmat mutatnak a világias
tudományokban - amelyeket isten nem is jutalmaz -, mennyivel
fontosabb lenne az efféle erőfeszítést a Tórára fordítani? Az ember
tudóssá válik, ráadásul még érdemeket is szerezhet a másvilágon.
Mama szavai mély benyomást tettek rám. Ám még mindig
furdalt a kíváncsiság, vajon mi mindent mesél az idegen papának
oly nagy titokzatossággal azokról az idegen országokról. A csukott
ajtón át sutyorgást, motyogást, sóhajtozást hallottam. Időnként
mintha elfojtott kiáltások is megütötték volna a fülem. Fel-
ismertem papa hangját, úgy hangzott, mintha haragudott volna,
mintha alig bírta volna visszafojtani kitörő dühét. De vajon miért
haragszik apám erre a férfira? Mi történhet odabent? Mamán is
látszott, hogy izgatja a dolog, mert a dolgozószobában egyre
hangosabban és hangosabban beszéltek. Semmi kétség, itt valamin
vitatkoznak, vagy veszekszenek. Lehetséges, hogy ennyire hevesen
vitáznak a Gemára egyik szakaszáról, vagy a törvény
interpretációjáról? Itt valami nem stimmelt. Mama az ajtóhoz
ment és hallgatózni próbált. - Miért kiabál apád? - kérdezte szinte
neheztelve.
Hirtelen felpattant az ajtó és kilépett rajta apám. Még soha nem
láttam ennyire kivörösödve, ilyen kócosan, ilyen kiborultan.
Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Vörös szakálla
reszketett. Szemében zavar, utálkozás és rettegés látszott. - Adj
egy kis pénzt, de hamar! - kiáltotta anyámnak.
- Mennyire lenne szükséged?
- Amennyid csak van.
Mama elbámult.
- De nem adhatom oda az utolsó krajcáromat is!
- Nagyon kérlek, ne várakoztass. Nem akarom, hogy ez az aljas
teremtmény egyetlen percig is a házamban maradjon! Töröltessék
el a neve és az emléke is...
- De miért aljas teremtmény?
- Add ide azt a pénzt - ha nem, akkor ebben a pillanatban
elmegyek itthonról! A puszta jelenléte is beszennyez...
Csupa könny lett a szemem. Mama remegő kézzel kutakodott a
konyhaasztal fiókjában. Arca egyre sápadtabb lett. A nyitott
ajtóból megláttam vendégünket. A dolgozószoba közepén álldo-
gált, szakállát húzgálta és olajlámpásunkat vizsgálgatta. Apám
néhány percre visszament és még egy kicsit vitatkozott vele. Majd
újra nyílt az ajtó, és az idegen kisétált. - Jó napot - mondta
anyámnak a maga precíz németségével.
Alig hogy kitette a lábát, papa beviharzott a konyhába és kia-
bálni kezdett. - Jaj nekünk - ilyesmit még senki nem hallott a
teremtés napjai óta! Ez az ember eretnek - köpnivaló hitehagyott -
arcátlan pogány - makacs bűnös! Ekkora műveltség - és mégis, a
legaljasabb istenkáromló!
- Miért kiabálsz ennyire? Mit akart tőled?
- Azért jött, hogy eladja nekem az örök életet... - Apám hangja
nem is hasonlított saját hangjára.
- Micsoda?
- Jól hallottad. Száz rubelért el akarta nekem adni a másvilági
részesedését.
- De hisz ez az ember holdkóros lehet!
- Egyáltalán nem holdkóros. Ateista. Hitetlen. Egy Ebsa ben
Abuja!
Azzal apám nekiállt, és még mindig kiborulva, keresve a sza-
vakat, rendre elmondta, mit ajánlott neki a férfi. Mivel olyan
töméntelen sokat tudott a Tóráról és a szent tanból, úgy képzelte,
ezáltal igen nagy adag örök életet nyerhet, és eljött, hogy eladjon
belőle egy részt apámnak. Papa azzal érvelt, hogy egy hitetlennek
semmi nem jut odaát, ám a látogató a Talmudból idézgetett, hogy
bebizonyítsa, a tanuláson át igenis nagy részt szerzett magának az
eljövendő világon, és az is lehetséges, hogy az ember eladja örök
élete részét. Közölte, hogy mivel szüksége van pénzre, és mivel ő
maga nem hisz a halál utáni életben, a ráeső részből hajlandó
üzletet csinálni.
Mama szemrehányó pillantást vetett apámra.
- És miért adtad neki oda az utolsó rubelünket is?
- El akartam űzni. Azzal fenyegetett, hogy amíg nem kapja meg
a pénzt, nem megy el...
 - De most hogyan készüljek fel sábeszra?
Apám erre nem tudott mit mondani. A vízcsaphoz szaladt,
megmosta a kezét, mintha le akarná mosni róla ennek a kreatú-
rának a nyomát is. Azután állva maradt, zavartan lehajtotta a fejét,
mintha ökölcsapás érte volna. Ekkora műveltség - és ekkora
eretnekség! Micsoda tudós - és micsoda semmirekellő! Ézsau
eladta egy tál lencséért az elsőszülöttségi jogát, ez a gazfickó meg
néhány rubelért kész eldobni magától az örök életet...
- Ez a világ vége! A világ vége! - mormolta maga elé apám. -
Vajon hány napja maradt még ezen a földön? Hiszen máris öreg
ember... - mondta, majd haragosan rámnézett. - Legyen ez ta-
nulság számodra - tette hozzá.
Nemsokára megtudtuk, hogy az idegen végiglátogatta az összes
rabbit, tudóst és a varsói vagyonos embereket. Mindegyiküknek
felajánlotta ugyanezt az üzletet, és végül mindenütt kapott néhány
rubelt. Ez a snorrer remekül értett áldozatai lélektanához: először
csodálatot keltett bennük maga iránt, majd dühöt, irtózást és
félelmet váltott ki belőlük, végül mindenütt fizettek neki, csak
hogy már elmenjen. Elterjedt a pletyka, hogy imitt-amott
kelepcébe csalt egy-egy gazdag bolondot, aki kifizette neki a száz
rubelt. Ezzel kereskedett hát; ezzel az árucikkel utazta keresztül-
kasul a világot.
 Reb Hájim Gorskover
Házunknak megvolt a maga „törzsközönsége", akik csupán
azért jöttek, hogy megnézzék a rabbit, könnyítsenek szívükön,
tanácsot kérjenek, vagy éppen csevegni akartak. Mindig akadt
köztük egy-kettő, aki a konyhaasztalhoz ült és mamával beszél-
getett. Ezek közé tartozott reb Hájim Gorskover.
Reb Hájim szegény ember volt, szegénysége az arcára volt írva.
Vörös orra és hosszú szakálla a szőke, barna, szürke és sok egyéb
szín keverékéből állott. Busa szemöldöke alól olyan szempár
nézett a világra, amilyen szeme csak egy szegény zsidónak lehet.
Ámbraszínű volt, és valami olyan ősi jóságtól és megadástól
ragyogott, amelyet nemzedékek számkivetettsége és szenvedése
formált. Tisztelettel, hódolattal közeledett minden felnőtthöz,
gyerekhez, minden teremtett lényhez. Az a mondás, hogy „A
légynek sem tudna ártani", szó szerint ráillett. Vörös orrára folyton
rá-rászállt egy legyecske, de reb Hájim nem hessegette el. Kicsoda,
ő, reb Hájim, hogyan merészelné megmondani egy légynek, hová
szabad telepednie és hová nem?
Reb Hájim Gorskover szemében apám Isten jobb keze volt,
anyámra pedig tisztelettel és csodálattal nézett. Ő maga még írni
sem tudott, mama írta meg helyette Amerikában élő gyerekeinek a
leveleket. Mamát is tudósnak tartotta. Amikor reb Hájim eljött
hozzánk, megpróbálta valamiképpen megszolgálni mamának a
levélírást. Legszívesebben felseperte volna a konyhát, vagy elszalad
valami megbízatással, ám anyám nem engedte, hogy egy férfi
efféle feladatot vállaljon magára.
Reb Hájim a szó szoros értelmében szegény volt, mint a
templom egere. Felesége csirkét pucolt a Janas-udvarban. Pincé-
ben laktak. Reb Hájim válla hajlott és görnyedt volt. Hangja élesen
kukorékolt. Rongyos, folt hátán folt göncöket viselt, amikből néha
még a bélés is kilógott. Füléből és orrlyukaiból szőrpamatok
meredeztek. Szakába szinte a szeméig burjánzott.
Ennek az embernek két szenvedélye volt.
 Az első az volt, hogy a Zsoltárok szent szövegeit idézte. Ott
üldögélt anyámmal, beesett ajka mozogni kezdett, és ilyenkor
tudtuk, hogy gyorsan eldarál egy verset, néha meg egész fejezetet a
Zsoltárok Könyvéből. Szinte kívülről fújta az egész Zsoltárokat.
Másik szenvedélye az volt, hogy Gorskovról beszélt. Évekkel
ezelőtt eljött Gorskovból, ám mégis a falu maradt minden vá-
gyának forrása. Gorskovban minden szép és jó volt. Varsóban
minden csúf és pogány. Reb Hájim számára Gorskov magát az
ígéret Földjét jelentette - a Paradicsom előízét.
Ha valaki Gorskovba akart utazni, arra két teljes napot kellett
szánnia, mert a vonat csak Rejowiecig ment, onnan pedig lovas-
kocsival lehetett továbbjutni. Reb Hájim számára egy ilyen utazás
merő képtelenségnek tűnt, olyan álomnak, mely soha nem
teljesülhet. Így hát csupán sóvárgott Gorskov után. Reb Hájim
szeme Gorskov puszta említésére is könnybe lábadt, és könnyei
szakállába csurogtak.
Bármily nehéz elképzelni, reb Hájimnak saját háza volt Gors-
kovban - egyszobás kunyhó, inkább rom, semmint ház. Valami
rokona lakott benne, aki nem fizetett érte lakbért. Reb Hájimnak
töméntelen gondot okozott a ház. A lublini kormányzó egész-
ségügyi megbízottja úgy találta, hogy a ház fala beomlik, és reb
Hájimot megbírságolták. Amíg nem fizette ki a bírságot, börtönbe
vitték. Nyolc napot töltött a dutyiban, tolvajok és gyilkosok között.
Nekünk sejtelmünk sem volt, mi történt vele. Amikor kiengedték
és eljött hozzánk, hogy elpanaszolja szerencsétlenségét, mama
megpróbálta rábírni, adja el „tulajdonát", vagy ajándékozza oda
benne lakó rokonának. Reb Hájim azonban megmakacsolta magát.
- Amíg az a ház az enyém, addig gorskovi maradok, és mindig
emlékezni fognak a nevemre.
Nem sokkal ezután reb Hájimot újból megbírságolták. A ké-
ményseprő már rég nem kormozta ki a kéményét, és kiütött a tűz.
A kunyhó nem égett le, ám reb Hájimra megint kirótták a bírságot
és megint a börtönben kötött ki.
Szüleim mindketten ugyanabból az országrészből származtak,
mi gyerekek pedig tudtuk, miért jött el onnan reb Hájim, és mire
vár.
- Mi újság van Gorskovban, reb Hájim? - kérdezgettem.
Ilyenkor mély sóhaj tört fel belőle, a lélek mélyéről felszakadó,
nehéz sóhaj. Szakálla remegni kezdett, akár a tyúk farktolla.
Bajusza is reszketett, és fogatlan szájából öreg óraszerkezethez
hasonló nyögdécselés és reszelés hallatszott.
- Gorskovban, mi? Gorskov maga volt az Édenkert, itt meg a
Gyehennában vagyunk. Ugyan mit tudunk itt a sábeszről és az
ünnepekről? Létezik egyáltalán igazi zsidó Varsóban? Van itt az
életnek valami értéke? Mi ott Gorskovban már szerdán elkezdtünk
sábeszre készülődni. Anyám - legyen ő közbenjárónk a másvilágon
- maga sütötte a sábeszi barheszt. Egy kis kovász ottmaradt a
tálban, és hét közben élesztő lett belőle.
- Hallott valaki szénről Gorskovban? A parasztok fát hoztak az
erdőből. Apám - nyugodjék békében - saját kezűleg fűrészelte és
aprította a fát. Aztán nagy gonddal eligazgattuk a hasábokat a
kályhában, és a forgáccsal világítottunk. A kályha azon nyomban
ontotta magából a meleget. Át tudsz tisztességesen melegedni
Varsóban? A szén kész átok. Ha az ember bezárja a szelelőt, a
szoba tele lesz füsttel. Ha kinyitja, hideg marad. Ha Gorskovban
megraktuk a kályhát, kellemes meleg lett. Anyám maga sütötte a
kenyeret. A varsói kenyér túl friss és testtelen. Csak eszed, eszed,
mégis éhes maradsz. Gorskovban minden kenyérdarabkának olyan
íze volt, akár a Paradicsomé. És ha még libazsírt is kentél rá, és
rátettél egy darabka ropogós töpörtyűt, hát majd' elolvadt a
szádban.
- És a sábeszi fonott kalácsok Gorskovban! Ugyan miféle íze van
a boltban vásárolt barchesznak? Gorskovban a köménymag
köménymagból, a mák mákból volt. Mama a libatollat tojássár-
gájába mártogatta, és megkente vele a fonatokat. És a sütemények!
És a sólet! Errefelé a sólet vagy félig sült, vagy odaégett. A pék
kemencéjében kell tartogatnod, vagy száz más sólettal együtt.
Gorskovban anyám a saját kemencéjébe rakta a sóletet, és
tésztával tapasztotta be a kemence ajtaját.
- És a kindli! Tudja egyáltalán Varsóban valaki, hogyan kell
valódi kindlit készíteni? Amikor anyám kindlit csinált, libanyakat
töltött, vagy piskótát sütött, a lélegzeted is elakadt. Az udvarunk-
ban álló körtefa apró, kőkemény körtéket termett. Mama addig
aszalta a körtéket, míg olyan édesek lettek, akár a méz. Amikor
aztán tepsibe téve, fahéjjal megsütötte, illlatuk betöltötte a házat.
- Nu, és a zsinagóga? Létezik olyan ember Varsóban, aki va-
lóban imádkozik? Ugyan már! Itt csak eldarálják az imákat. Még
be sem fejezték az Alejnut, máris kirohannak. Odahaza ima köz-
ben senki nem fecsegett. Amikor a kántor péntek este azt éne-
kelte, hogy „Jöjj, ó, menyasszony", még a falak is vele zengtek.
- És a gorskovi bor! Itt az emberek kereskedőnél veszik a
palackozott bort, aminek ecetíze van. Apám maga készítette
mazsolából a borát. Először több mint egy órán át forralta, aztán
átszűrte, és amikor a péntek esti kiddusnál ittál belőle, tested
minden porcikáján végigfutott.
Mama csak mosolygott. Minden héten végighallgatta ezt a di-
adaléneket. Azt is tudta, hogy a gorskovi mazsolabor korántsem
volt olyan mesés, amilyennek reb Hájim képzelte. De ennek az
egyszerű embernek a jelenlétében egyetlen szóval sem védelmezte
Varsót, és Gorskovra sem mondott semmi rosszat. Meghallgatta
reb Hájimot és bólogatott rá. Én pedig kissé hetykén
kérdezgettem: - Van Gorskovban villamos?
- Isten adjon neked egészséget! Ugyan mire való lenne villamos
Gorskovban?
- És akad ott legalább egyetlen négyemeletes ház?
- Mire való lenne annyi emeletet mászni? Gorskovban az ember
az utcáról egyenest a szobába lép, még a legmódosabbja is.
Mintha Varsó nem lett volna magában véve is elég pogány, reb
Hájimot szomorú sorsa azzal sújtotta, hogy a gyerekei New Yorkba
mentek. Előbb az első ment el, majd elküldött a többiért, és mire
reb Hájim észbe kapott, egy szál gyereke sem maradt odahaza. Fiai
New Yorkból írogattak, amihez képest Varsó falu volt. New York-
ban a vonatok a háztetőkön robognak. A házak olyan magasak,
hogy az ember csak kicsavart nyakkal látja a tetejüket. Ha valaki
másik városrészbe akar menni, annak földalatti villamoson kell
utaznia.
Reb Hájim gyerekeinek levelei hajmeresztő helyesírási hibáktól
hemzsegtek. Mamán kívül senki nem bírta kisilabizálni őket. Egy
ízben olyan szóba botlott, ami a teljes sort elfoglalta. A házban
mindenki megpróbálta elolvasni, de hasztalan. Mielőtt még min-
denki végleg kétségbeesett volna az olvashatatlan macskakapa-
rástól, mamából kitört a nevetés. A hosszú szóról kiderült, hogy
egybe írták a „Hol hamoéd szukkosz"-t, a sátoros ünnep közötti
napokat! Íme a példa, mennyi hibát lehet elkövetni egyetlen
szóban.
Reb Hájimnak egy lánya is volt, akit nem ismertünk, mert már
akkor Amerikában élt, mielőtt szüleim Varsóba költöztek. Ez a
lány minden levelében keserűen panaszkodott Amerikára. Az étel
ízetlen. A kenyér nem valódi kenyér, a kalács nem igazi kalács, a
sábesz nem sábesz, az ünnepek nem ünnepek. Egyre-másra
érkeztek a fényképek, amelyek reb Hájim fiait, lányait, vejeit és
menyeit ábrázolták. Kiöltözve feszítettek, a férfiak
keménykalapban, olykor cilinderrel, frakkban. Reb Hájim alig is-
mert rá a gyerekeire. Mintha Varsó nem lett volna elég Szodoma, a
gyerekeinek olyan világba kellett kivándorolniuk, ahol az emberek
a fejük búbján sétafikálnak, ahol minden felfordult!
Évről évre érkeztek a New York-i levelek, és mindig nehezebben
lehetett megérteni őket, mert egyre több lett bennük az angol
kifejezés. A gyerekek valószínűleg elfelejtették, hogy Varsóban az
emberek nem beszélnek angolul. Az összes gyerek azért esdekelt,
hogy reb Hájim és a felesége menjen New Yorkba. Ott az öregek
fenékig kiélvezhetik az életet. Hajójegyet is akartak küldeni nekik.
De reb Hájim csak búsan elmosolyodott és vállat vont. Nincs elég
baja Varsóban, most menjen és keressen magának újabbat New
Yorkban? Varsóban is épp elég pogányság van, nem kell érte New
Yorkba menni.
 Reb Hájimnak csupán egyetlen álma volt: élete utolsó napjaira
visszamenni Gorskovba, hogy azután az ottani temetőben nyu-
godjék. Ha már Isten úgy akarta, hogy ne ott élje le az életét,
legalább ott szeretett volna magának végső nyughelyet. De kitört
az első világháború. Varsó a németek kezére került, míg Gorsko-
vot Ausztriához csatolták. Ha az ember Gorskovba akart jutni,
útlevélre, vízumra, határátlépési engedélyre volt szüksége.
Amikor a németek elfoglalták Varsót és kitört az éhínség,
hallottam, amint reb Hájim vágyakozva beszél a háború előtti
Varsó paradicsomi állapotáról - amikor minden olcsó volt, amikor
a felesége sábeszre fél libát, hájat, aprólékot, süteményeket vitt
haza. Újra eleredtek a könnyei. Most már nem gúnyolódtunk rajta.
Mi is éheztünk. Én már siheder voltam, és meg mertem kérdezni
tőle: - Emlékszik még, reb Hájim, hogyan panaszkodott folyton
Varsóra? Mindig Gorskovba vágyakozott.
Reb Hájim rám emelte sárgás szemét és csendesen, könnyek
között mondta: - Ki merészelne most csak gondolni is Gorskovra?
 Reb Mojse be-be-be
Így ismerték: reb Mojse be-be-be. Miért be-be-be? Mivel, hogy
mindig így beszélt: -Be-be-be. Az Örökkévaló megsegít... Be-be-be,
eljő a Messiás, és a világ végre megválttatik... Be-be-be, jó zsidónak
lenni. Van annál nagyobb öröm, mint az, ha az ember zsidó? Én
odaadnám az összes színházat, minden gazdagságot, minden jó
falatot egyetlen Minha-imádságért, a Zsoltárok egyetlen
fejezetéért, egyeden Aser jócárért. Ha valaki felkínálná nekem a
világ minden aranyát, az összes palotát és várat és katonát és
kozákot, hogy cserébe elsinkófáljak egy áldást, csak az arcába
nevetnék. Ezek hiúságok, semmiségek, annyit érnek, akár az üres
tojáshéj. De amikor azt az áldást mondom, hogy „Akinek szavára
mindenek léteznek", akkor úgy érzem, hogy még a csontjaim is
újult erőre kapnak. Jusson csak eszetekbe: „Áldassék a neved,
Urunk, Istenünk, a világ Királya, kinek szavára mindenek vannak."
Mindenek! Mindenek! A menny, a föld, én, te, még a -
bocsáttassék meg az összehasonlítás - az utcán szaladgáló kutya is.
Minden teremtményt ő teremtett, a Teremtő, Ő adta nekünk az
erőt, hogy imádkozzunk. Hát nem elegendő földi öröm ez? Én
elcserélném az összes maszkabált és mind a nyári örömöket egy
jámbor szavaiért, sóhajáért, mozdulataiért. Te még csak kisfiú vagy
- mit ért ehhez egy kisfiú? - de szavamat adom rá, az ünnep
második estéje a kuzmiri rabbi udvarában nagyobb öröm, mint
amit bármely világi ember, császár, generális vagy tivornyázó
ismer. Ott minden perc felér a Paradicsommal. Aki még egyetlen
ünnepnapot sem töltött el Kuzmirban, annak halvány fogalma
sincsen az igaz örömről, be-be-be! Reb Mojse valószínűleg
rettentően öreg lehetett, mert törzsvendég volt rabbi Heszkele
Kuzmirer bíróságán. Legalább százévesnek látszott. Fehér szakálla
megsárgult. Pajeszának hajszálai kihullottak, homloka
pergamenszerűen ráncolódott. Ódivatú kaftánt, magas tetejű
bársonykalapot, kurta csizmát, pantallót és fehér harisnyát viselt.
Rituális rojtjai a térde alá értek. Fiai támogatták. Reb Mojsénak,
lévén jámbor zsidó, csupán egyetlen elfoglaltsága volt.
Imádkozott, tanult, belemélyedt a Zóhárba, vagy az esti
istentiszteleti imádságokat mondogatta. Egyetlen szabad perce
sem maradt. Arra azonban mindig talált időt, hogy elbeszélgessen
apámmal a haszid tanokról. Mivel reb Mojse szinte az összes
lengyelországi csodarabbi udvarában megfordult, a haszid
dinasztiák szakértőjének tartották.
Ameddig a Krochmálna utca 10-ben laktunk, reb Mojse minden
nehézség nélkül meglátogathatott bennünket. A háznak jó széles
kapuja volt. Ám amikor évek múltán átköltöztünk a 12-be,
megkezdődtek a bonyodalmak. Ennek a háznak szűk kapubejárata
volt, ráadásul a kellős közepén trónolt Mirele, a pék lánya,
mellette nagy kosárban kenyér, sábeszi barhesz- és kiflihalmok.
Mirele tizenhét éves volt, de hatalmas méretű keble, mely akkora
volt, mint egy érett asszonyé, a fél kapubejáratot eltorlaszolta.
Ráadásul Mirelének az volt a szokása, hogy pénzét a harisnyájában
tartotta. Valahányszor odaadtak neki egy bankót, felemelte a
szoknyáját, és közszemlére tette sóletes fazék méretű combját.
Fuszekliját rózsaszínű harisnyakötő tartotta. Mirelében fikarcnyi
álszemérem sem volt. Állandóan asszonyok és lányok állták körül,
megfogdosták a kifliket, hogy lássák, frissek, ropogósak-e.
Rendszerint néhány fiatal fickó is ott őgyelgett, pletykálkodtak
Mirelével és a bevásárló cselédlányokkal.
Hogy reb Mojse áthaladjon ezen a kapun, mely telis-tele volt
némberekkel, valamint a Kísértés csábításával, tökéletes képte-
lenségnek tűnt. Megközelítette a kaput, majd botjával kopogtatni
kezdett - ez volt a jel, hogy a nők tűnjenek el útjából. Egyszer
Mirele mérgesen rákiabált reb Mojséra: - Mitől félsz, te ájtatos vén
fajankó? Mit képzelsz, pont téged kívánlak?
Reb Mojse azonban sétabotjával addig zörgött, míg Mirele és a
többi asszony nem állt félre útjából. Akkor nyakon csípte a
legközelebb álló fiút, és maga előtt terelte, a kapun át. A Törvény
szerint ugyanis két férfi már elmehet egy asszonycsoport előtt,
mivel egyik a másikát őrzi.
 Nem csupán a bejárat, az udvar is tele volt akadályokkal. Az
éneklő cselédlányok hallatán reb Mojse befogta a fülét, mert az
asszonyi hang romlásba visz. A nyitott ablakokból gramofonok
hangja szólt, és az udvarban olykor bűvészek és akrobaták pro-
dukálták magukat; egy félmeztelen, rövid nadrágos, gyöngyös
pruszlikos lány a kezén sétált. Reb Mojse számára minden egyes
lépés kész veszedelem volt. A lépcsőn cselédlányok üldögéltek,
tormát reszeltek, hagymát vágtak. Mintha az egész világ
asszonynépe reb Mojse be-be-be útjában állt volna, hogy megpró-
bálja letaszítani őt az igazság keskeny mezsgyéjéről, s egyenest a
Gyehennába vezesse. Reb Mojse azonban magával vitte fegyverét -
a sétapálcáját. Behunyta a szemét, és botjával a követ verdeste.
- Nu!...nu!...nu!...
Konyhánkon sem volt könnyű feladat áthaladni. Mama valóban
vallásos asszony volt, rabbi felesége. Ám egy nő mégis csak nő. Reb
Mojse még annyit sem kérdezett meg tőle, itthon van-e apám;
mamának a hangját sem óhajtotta hallani. Egyenesen be-
masírozott a dolgozószobába. Csak akkor nyitotta ki a szemét,
amikor már odabenn volt, akkor felkiáltott: - Be-be-be! Áldassék
az Örökkévaló!
- Legyen üdvözölve, reb Mojse... Foglaljon helyet...
Aztán elbeszélgettek a „jó zsidókról" - azaz a haszid csoda-
rabbikról. Reb Mojse egy bizonyos rabbiról mesélt, aki azért
imádkozott, bárcsak akadna néhány követője. Egy másikról azt
mondta, annyi csodát művelt, hogy beteríthette volna velük az
asztalát és udvarának padjait. Egy harmadikról azt állította, hogy
még a holtak is meglátogatták, ezért aztán soha nem oltotta el
kamrájában a lámpást. Engem leginkább annak a rabbinak a
története bűvölt el, aki hatszor egy héten ruhástul aludt. Hogy
miért? Mert bármely pillanatban elérkezhet a Messiás, és a rabbi
nem akarta öltözködéssel vesztegetni az időt. Ha ruhástul alszik,
nyomban kirohanhat, hogy üdvözölje. De akkor miért nem csi-
nálta ugyanezt sábesz éjszakáján? Hát azért, mert a Messiás nem
sábeszkor jön el. A sábesz szentsége olyannyira nagy, hogy ahhoz
képest még a megváltás is profán dolog... Reb Mojse ezeket a
történeteket rendkívül tömören adta elő. Ugyanakkor maga elé
motyogott, hadonászott, a szakállát tépdeste, és időnként felki-
áltott: - Be-be-be! - Apám minden alkalommal újra meg újra
meglepődött a szentek történetein.
Mama belépett a teával. Ilyenkor reb Mojse gyorsan megfordult
és behunyta a szemét. A gondolat, hogy anyám bárkiben ördögi
hajlandóságokat kelthet, túlzásnak tűnt a szememben. Én idősebb
asszonyt láttam benne, hiszen már harmincas éveit taposta...
- Mondja, reb Mojse, hogy néz ki reb Heszkele? - kérdezte
apám.
Reb Mojse úgy tett, mintha a kérdés bosszantaná.
- Hogy néz ki? Mint Isten angyala! Ki merne egyenest az arcába
nézni? Hisz még belevakulna! Az egyik péntek estén fehér kaftánt
viselt, mint a régi idők szentjei. Ő maga mondta az áldást a sábeszi
gyertyák felett. Bizony, ő maga!
- Nem a rebbecin?
- A rebbecin is elmondta.
- Most hallok ilyet életemben először! - kiáltott fel apám.
- Ugyan, mit tudtok, ti, fiatalok? - mondta fitymálva, idegesen
reb Mojse. - Gyerekek vagytok... iskolás gyerekek. Ezt nevezitek ti
nemzedéknek? Kisfiúk, csak kisfiúk... Léteznek manapság igaz
haszidok? Vonatra ültök, úgy robogtok a rabbihoz. Mi ebben a
művészet? Az én időmben gyalog jártunk. Ha rajs hásónóra ott
akartál lenni Kuzmirban, már a Tisa Bö'ávot követő sábeszkor
elindultál hazulról. Egyik fogadóból a másikba mentél és
mindenütt ittál egy áldást. Már az utazás maga is nagy
eseménynek számított. Átmentünk a mezőségeken és kuzmiri
dallamokat énekeltünk. Néhanapján az erdőben éjszakáztunk. Az
egyik kocsma nagytermében egy hordócska pálinkát szoktak
tartani. A hordócskába szalmaszálat dugtak, és bárki betért a
kocsmába, szívhatott a pálinkából. Hideg borjúhúst tettek mellé,
abból is mindenki haraphatott. A városokból és a falvakból ide
gyűltek a haszidok, és napokon át beszélgettek. Akkoriban, ha egy
öreg haszid beszélt, a fiatalok nem mertek a szavába vágni.
Manapság minden taknyosnak van valami mondanivalója... Ré-
gente, ha egy fiatal fickó szemtelenkedett, lenyomták a padra és
alaposan elnáspángolták. Utána az egész társaságot vendégül
kellett látnia egy pohár italra... Amikor néhány mérföldnyire
megközelítettük Kuzmirt, már a levegőben érezhettük szentségét.
Táncra perdültünk és táncolva mentünk be Kuzmirba...
- És könnyen a rabbi színe elé lehetett kerülni?
- Könnyen? Ugyan miért ment volna könnyen? Volt úgy, hogy a
rabbi azonnal megjelent, máskor meg bezárkózott a kamrájába, és
napokig kellett várni rá. Megágyaztak nekünk a vendégházban, de
mi a tanház kőkemény padjain aludtunk, hátha meglátjuk, amint a
rabbi kijön a kamrájából. Mire a rabbi megjelent, az egész
tanházban égett a világosság, a szó szoros értelmében tele volt
fénnyel...
Mialatt reb Mojse beszélt, kinyílt az ajtó és egy vörösruhás, pi-
ros papucsos, meztelen lábú lányka lépett be.
- A rebbéhez jöttem, hogy megkérdezzem...
- Nu, kérdezd hát - mondta apám.
- Húslevest főztünk, és tejet forraltunk mellette a tűzhelyen, és
egy kis tej belecseppent a levesbe.
- Mennyi volt? Mennyi húst főztetek?
- Tíz font húst és két tyúkot.
- Mindezt egy fazékban?
- Igen.
- És mennyi tej loccsant bele?
- Fél pint.
- Fél pint tej loccsant a levesbe? Mennyi tejet forraltatok?
- Hat pintet.
Apám folyvást ámult-bámult a Varsóban használatos fazekak
méretein. Mi soha nem főztünk egy font húsnál többet egyszerre,
és ha tejet akartunk inni, legfeljebb fél, vagy egy pintet forraltunk.
A varsói zsidók azonban szemmel láthatóan nagyevők voltak. Nem
rendes méretű fazekakban főztek, hanem valóságos üstökben.
Papa újra faggatni kezdte a kislányt a részletekről. Alig bírta
elhinni, hogy fél pintnél több tejet lehet forralni egyszerre. A
Törvény előírása szerint ahhoz, hogy a húsleves kóser maradjon,
hatszor annyi hús szükségeltetik, mint amennyi a tej. Újra meg
újra végigkérdezgette a lányt. Nem könnyű dolog tisztátalannak
nyilvánítani az ételt, amit keserves munkával szerzett pénzen
vettek. Apám némi habozás után kihirdette: - Tréfli. A húslevest
tilos megenni, eladni sem szabad, még nem zsidónak sem. Be kell
önteni a csatornába.
- De hiszen már megettük a húslevest és a húst is! - nevetett a
lány.
- Mikor? - borzadt el apám. - És miért jöttél ide tanácsért?
- A fazék miatt.
- De miért ettétek meg úgy, hogy nem kérdeztétek meg? Tiltott
ételt ettetek! - kiabált a lányra papa.
- Hát, mindenki nagyon éhes volt. Mama nem volt otthon... a
nővérem meg kitálalta...
Mialatt a lány beszélt, reb Mojse kígyóként sziszegett. Ha nem
egy lány, hanem egy férfi áll előtte, pofon vágta volna. - A csi-
bészek! Először tisztátalan ételt esznek, utána meg kérdésekkel
gyötrik a rabbit... Jaj nekünk, a világ elátkozott! - Reb Mojse
morogni, köhécselni, grimaszolni kezdett. - Ezek fellázadnak
Teremtőjük ellen. Felfalnak minden hitványságot és szennyet.
Csoda-e, ha késik a Messiás eljövetele? Meglepő-e, hogy az
egyiptomiak romlottságáig süllyedtünk?
A lányka elment. Reb Mojse jobbra-balra rázogatta a fejét.
- Nu-nu-nu, be-be-be!
Apám megpróbálta summázni a kuzmiriakról szóló beszélgetés
lényegét, ám reb Mojse nem volt hajlandó tovább csevegni a
haszid tanokról. Hogy a kapubejárat és az udvar tele van léhasá-
gokkal, már régi mese volt. De íme, a törvénytelenség ide, a rabbi
saját dolgozószobájába is beférkőzött! Ha így van, akkor már
tényleg nincs menekvés! Reb Mojse felkászálódott.
- Tiszta haszon, hogy már öreg ember vagyok - közölte. - De
nagyon sajnálom a fiatalokat. Lehet még - Isten kegyelmezzen! -
újabb vízözön...
- Ki tudhatná? Lehetséges, hogy ez a vég kezdete? - mondta
apám félig kérdőn, félig önmagának felelve.
- A gonoszságnak is van határa.
Reb Mojse hirtelen rám nézett.
- Gyere! Kísérj át a kapun!
Lementem reb Mojséval az udvarra, és együtt ballagtunk a
kapubejáróhoz. Mirele épp pénzt váltott egyik vevőjének, és a
papírpénzt a harisnyájába dugta. Még soha életemben nem láttam
ilyen vaskos lábakat. Minél följebb, annál kövérebb volt.
Hihetetlenül vastag és kövér...
Reb Mojse kopogtatni kezdett a botjával és a vállamba ka-
paszkodott. Mirele ráöltötte a nyelvét.
- Na tessék, már megint itt zörgicsél ez a szabadkőműves! Adta
vén kecskéje... mintha pont vele akarnék bűnözni!
- Nu-nu-nu, pimasz nőszemély!
Mirele félreállt. Reb Mojsele elment mellette. Erősen rám tá-
maszkodott, amiről eszembe jutottak a Templom áldozati állatai,
akikre a főpap rátette a kezét. Amikor a kapun kívül voltunk, reb
Mojse előszedte a zsebkendőjét és a tubákos szelencéjét, hogy dúlt
lelkét felfrissítse.
- Hát te - tanulgatsz, mi?
- Igen, tanulok.
- Jó zsidó lesz belőled, ha megnősz?
- Persze.
- Légy igaz zsidó. Talán majd a te idődben jön el a Messiás.
 Trejtl
Nyári este volt. Apám épp hazaérkezett az esti imáról. Az asz-
talnál ült, és szokásos nyári vacsoráját eszegette: egy tányér tej-
berizst. Az ablakok tárva-nyitva álltak. Az erkélyről lágy, enyhe
füstszaggal kevert szellő fújdogált. A pékek már befűtötték ke-
mencéiket a másnapi sütéshez. Egyszerre kopogtattak a konyha-
ajtón. Anyám, aki szintén a dolgozószobában volt (házirendünk
nyaranta kissé lazább volt, mint télvíz idején), odaküldött, hogy
nyissak ajtót. Magas, fehér szakállú férfi lépett be. Vastag kabátot
és szőrmekalapot viselt. Megijedtem.
- Mit akar?
- Szóval te vagy a Jichák, mi? Pont olyan vagy, mint Temerl
nagyanyád. A nevedet meg a dédapádról, Icse Hersch rabbiról
kaptad. Hohó! Ugyanaz az arc! Csodálatos zsidó volt, egy szent. Ó,
milyen gyorsan elszállnak az évek!
Azzal minden további teketória nélkül a dolgozószobába lépett,
és üdvözölte apámat.
- Pinkász-Mendel, hát nem ismersz meg? Trejtl vagyok!
- Trejtl! - csapta össze apám a kezét. - Alig hiszek a szememnek!
Sólem aléhem!
- Igen, Trejtl vagyok. Megvénültem, mi? Nem is tudtam, hogy
Varsóban laksz.
Soha nem hallottam apámat az első nevén szólítani, sem pedig
azt, hogy ilyen bizalmas hangon beszéljenek vele. Ám ez a nehéz
csizmás, hosszú kabátos, téli kalapos férfi úgy szólította meg
papát, mintha siheder lenne. Mama eltűnt a konyhában.
- Egyenest Tomaszówból jössz? - kérdezte papa szintúgy ba-
rátságosan, fesztelenül.
- Nem, már évek óta nem lakom Tomaszówban.
- Akkor merre jártál egész idő alatt?
- Inkább merre nem jártam? Keresztül-kasul jártam egész
Lengyelországot. Litvániáig is eljutottam. Körbe utaztam.
- Miért utazgattál?
 - Na, mit gondolsz, miért? Hogy kiházasítsam a lányaimat. Hét
gyerekem van, kettő meghalt. Mojse elvett egy izbitzei lányt. Hava
-, aki Hava nagymama után kapta a nevét - egy Jonever-familiába
került. A másik három - Sára Mindl, Bajle Bróhe és Itele - még
odahaza vannak. Hogy adhatnám tisztességesen férjhez őket
hozomány nélkül? Az átkozott spiclik koldussá tettek.
Megvádoltak - nevük és emlékük is töröltessék el -, hogy sikkasztó
vagyok. Sára Mindl, a szegény lélek, már közel van a negyvenhez.
Vénlány. Most aztán mindegyiküknek gyűjtök hozományra valót.
Addig nem hagyom itt ezt a világot, míg mindegyikük oda nem áll
a menyegzői sátor alá.
Papa elgondolkodott. Valamit fontolgatott magában, észre-
vettem homlokán a mély ráncot. Sejtettem, hogy magában Sára
Mindl életkorát számítgatja, és arra az eredményre jutott, hogy
bizony már jócskán elmúlhatott negyven. Cibálni kezdte a sza-
kállát.
- Menj, mossál kezet. Nálunk vacsorázol.
- Már ettem. Csak egyszer eszem naponta, délután négykor.
Évek óta.
- Értem. És hol szállsz meg?
- Nálatok töltöm az éjszakát.
- Nu, hát ennek nagyon örülök. Innál egy csésze teát? Ennél egy
kis tejberizst? Csak úgy, csemegének.
- Nem teázom. Nem eszem tejes ételt. Négy óra után egyetlen
harapást sem veszek magamhoz. De hogyan lehetséges, hogy
Varsóba költöztél? Látod, belőlem vándor koldus lett. Gondolod,
hogy van más választásom? Először besúgtak a hatóságoknál;
aztán rám küldték a pioskeri tolvajokat, hogy fosszák ki az
üzletem. Mindent elvittek, csak az üres polcokat hagyták ott.
Gondoltam, elmegyek rituális sakternek, de a többi sakter azt
terjesztette rólam, hogy remeg a kezem. Egytől egyig az ellensé-
geim - legszívesebben belefojtanának egy kanál vízbe. Mindezt
csak azért, mert tanultam egy kicsit, ezek meg teljesen tudatla-
nok. Hamarosan észrevettem, hogy a dolgok rosszra fordulnak,
lenyeltem a büszkeségemet és útnak indultam. A házasságköz-
vetítők tanulatlan fajankókat ajánlgattak, de erről hallani sem
akartam. Bizonyára emlékszel a Talmud szakaszára: „Inkább adja
el az ember a házát, semmint tanulatlan férfihoz adja a lányát."
- De az ünnepekre visszamégy, ugye?
- Nem. Az ünnepeken Rovnóban, vagy Ludmirban leszek, vagy
valahol másutt. Hogyan mehetnék haza pénz nélkül? Addig nem
megyek vissza, míg össze nem gyűjtöm a lányaim hozományát.
Mama behozta a frissítőket: teát és süteményt. De az ismeretlen
látogató egy ujjal sem nyúlt hozzá.
- Bejártam az egész világot. Oroszországba is elmentem, az
egyik legkeletibb tartományába. Ha bármi lehetőségem akad
útközben, odamegyek. Sejtelmem sem volt, hogy Varsóban laksz,
de találkoztam egy földimmel, ő mondta. Hogy is hívják? Már
elfelejtettem. Kissé gyenge a memóriám. Mit tudhatsz te az én
nyomorúságomról? Ha elém kerül egy kocsi, kocsira ülök. Ha nem,
hát gyalog megyek. Hogy van anyád?
- Éljen soká, egészségben, hosszú évekig!
- Szent asszony, de a nagymamádhoz, Hinde Eszterhez képest
semmi. Hinde Eszter rituális inget viselt, akár a férfiak. Va-
lahányszor elment a belzi rabbihoz - reb Sálomhoz -, a rabbi
hellyel kínálta. Bölcs, jámbor asszony volt, ritka asszony az ilyen.
Ékszereket adott-vett, és nemesekkel kereskedett. Apád meg,
nyugodjék békében, hét éven át nem evett húst, de anyád kivé-
telével senki nem tudott erről a fogadalmáról. Kabbalista volt,
szent ember. A litvánoknál máshogy mennek a dolgok. Náluk is
vannak nagy emberek, de másfélék. Van egy nagy tudósuk, a neve
reb Jojszl. Nálunk nem adnak ilyen nevet. És a lubavicsi rabbi
udvarában étkezés után nem mosnak kezet és nem mondanak
áldást. Ilyen a szokásuk. Triskben láttam egy dibbukot. Általában
nyugodt leányzó volt, de hirtelen kutya módra ugatni kezdett és
férfihangon beszélt. Aztán dalra fakadt, akár egy kántor, a hangja
erős volt, mint az oroszlánbőgés. Kívülről tudta az összes
imádságot. A triski rabbi adott neki egy amulettet, de nem segített
rajta. A mai szentek nem olyanok, mint a régiek voltak. De az
emberek megsegítenek. Nagy a világ, és minden sarkában
imádkoznak a jámbor zsidók. Varsó a népek óceánja, de itt
mindenki rohan. Senkinek nincs ideje. Minek ez a rohanás? Most
pedig szeretnék egy szívességet kérni tőled.
- Mi lenne az?
- Itt hagyhatnék egy kis pénzt nálad? Folyton magammal ci-
pelem a pénzem, de sábeszra nem akarom magamnál tartani.
Rendszerint annak a városnak a rabbijára bízom, ahol épp vagyok,
és sábesz kimenetelekor visszakapom. Egyszer kiraboltak. Az egyik
város jótékony szállásán aludtam, ahol egy tolvaj is éjszakázott.
Kora reggel fogta a batyuját és odébb állt. Semmi értelme nem lett
volna keresni. Miről ismertem volna rá? Közönséges szakállas,
pajeszos zsidó volt. A pioskeri tolvajok is szakállasak voltak. Akkor
hát itt hagynám a pénzem. Sábesz utánig.
- Az igazat megvallva, félek - húzta össze apám a szemöldökét. -
Ez itt Varsó, és igen sok a tolvaj.
- Ugyan, mitől félsz? Fizetetlen őr vagy, aki nem felelős sem a
tolvajlásért, sem az elveszítésért.
- Igaz, de nem szeretnék - Isten őrizz - alkalmat adni kísértésre.
- Ne aggódj, ne aggódj. Minden úgy történik, ahogyan azt az
isteni Gondviselés elrendelte. Amióta megszülettem, egyvégtében
megcsaltak és kiraboltak. Sára Mindl már nagymama lehetne, ha
nem tesznek koldussá. De ez volt az ég akarata. Eldugnád ezt
valahová?
- Hová dughatnám? Legfeljebb a fiókba tehetném.
- Nu...
A fehér hajú idegen gyorsan előhúzott a mellényzsebéből egy
köteg bankót. Papa ránézett. - Legalább számold meg.
- Számolás nélkül is megbízom benned.
- Nem, számold meg!
Trejtl számolgatni kezdte. Rettentő gyorsan számolta, az volt az
érzésem, hogy néhányszor egynek számolt két bankjegyet.
Időnként megnyálazta az ujjait. Nem tudom, mekkora összeg volt,
de azt hiszem, jó néhány száz rubel lehetett.
- Tedd be a fiókba - fordult apámhoz.
- De hiszen még nincs péntek! Gyere vissza péntek délután.
- Nem, holnap fürdőbe akarok menni. Pénteken nem fűtik be a
nyilvános fürdőket.
- De... tényleg... úgy félek.
- Ne félj! A zsidók nagyszerűek - ha meghallják, hogy a pénz
menyasszonyi kelengyére kell, adnak. Az egyik városban össze-
akadtam egy suszterrel, aki egészen biztosan a harminchat buj-
dosó szent egyike volt. Nyolc fia is mind suszter volt. Ő is adott
nekem pénzt, azután átment a városon és gyűjtést rendezett
számomra. A legjobb suszter volt az egész tartományban. Az
összes keresztény nála rendelt csizmát. Még a műhelyében is
sapkában dolgozott, és tanult egy keveset a Talmudból. Ludmir-
ban meg egy mészáros tett jót velem. Vagy tán Vladovében élt?
Kissé berozsdásodott a memóriám. Aztán ott volt az a gazdag
ember, aki olyan fukar volt, hogy a feleségének három héttel előre
kellett kenyeret sütnie - mert a friss kenyér túl gyorsan elfogyott.
Ez a fösvény soha egy krajcárt sem adott jótékonyságra. Ha az
ember utazik, sokféle néppel találkozik. De mindig vannak, akik
segítenek. Ha egyszer meglesz a három lányom hozománya,
abbahagyom a vándorlást. Nekem magamnak ugyan mennyi pénz
kellene? Én kenyéren és borscson is megélek. Magántanár lehetek,
vagy felcsaphatok sakternek...
A látogató késő éjszakáig mondta a magáét. Végül összetoltunk
két padot a dolgozószobában és ágyat vetettünk neki. Hajnali
kettőkor feküdt le. Ötkor felkelt és távozott.
Amikor mama meghallotta, hogy az idegen pénzét kell őriz-
nünk, nem merte kitenni a lábát hazulról. Valahol rábukkant a
fiók kulcsára és bezárta. Elvégre a Krochmálna utca tele van
tolvajokkal. Megszidta papát, amiért magára vállalta ezt a felelős-
séget. Mi lenne, ha - Isten őrizz! - bármi történne a pénzzel? Kivált
így, hogy az összeget szegénysorsú menyasszonyok kelengyéjére
szánták? Elmúlt a hét. Szombat este vártuk, hogy Trejtl
előkerüljön és megszabadítson bennünket a tehertől. Ám Trejtl
nem jött. Nem jött szombat este, sem vasárnap, sem hétfőn, sem
kedden. Épp oly hirtelen tűnt el, ahogyan felbukkant. Ki tudhatná,
mi történt vele? Egy szép napon talán visszatér és még több pénzt
követel rajtunk?
Kivettük a pénzt a fiókból és egy matracba dugtuk. De mama
úgy vélte, hogy ez a hely sem elég biztonságos, és új haditervet
eszelt ki: elrejthetnénk a pénzt a húsvéti edények alá, amelyeket az
oroszlánfejes, faragott szekrény tetején tartottunk.
Teltek a hetek, és Trejtlnek híre-hamva sem volt. Elmúlt a nyár.
Már tél derekán jártunk. Egy napon egy másik tomaszówi ismerős
látogatott el hozzánk. Papa megkérdezte, tud-e valamit Trejtl
hollétéről.
A látogató a vállát vonogatta.
- Trejtlnek nincs ki mind a négy kereke.
- Úgy érti, őrült?
- Úgy ám.
- De hiszen nyáron itt volt! Járja a világot, és hozományra gyűjt
a lányainak.
- Miféle hozományra? Összes lánya férjnél van.
- Tessék?
- Ez az őrültség egy speciális fajtája. Csakugyan itt járt?
- Igen. Pénzt hagyott nálunk, aztán úgy eltűnt, mint szürke
szamár a ködben.
- Tébolyodott...
- Már nem emlékszem, mennyi idő telt el, amikor egy napon
megint kopogtattak, és belépett Trejtl. Szürkébb és rendetlenebb
volt, mint valaha. Nehéz csizmájával az egész házat összesarazta.
- Valami pénzt hagytam nálad - fordult apámhoz.
- De miért tűntél el? Hogyhogy ilyen soká nem mutatkoztál?
- Sok helyet kellett végiglátogatnom.
- És legalább tudod, mennyi pénzt hagytál nálam?
- Gyenge a memóriám, de megbízom benned.
- A pénzed miatt azóta egy percre sem mertünk elmenni
itthonról. Attól féltünk, hogy Isten ments, betörnek.
- Már régebben is sokszor kiraboltak. Már csaknem kenyér-
morzsán éltem - de a zsidók jótét lelkek. Csak azt megélném, hogy
férjhez adom a lányaimat! Sára Mindl már negyven éves. Bajle
Bróhe is elmúlt harminc. Meddig kell még várnom?
- De hiszen nem is mentél haza Tomaszówba! Nem lehetséges,
hogy közben férjhez mentek?
- Kelengye nélkül? Képtelenség.
- Megtörténhet.
- Bah!
- Legalább megérdeklődhetted volna.
- Nem!
Az asztalt a szekrény elé taszigáltuk, az asztal tetejére meg
széket raktunk. Aztán a szekrény tetejéről, a húsvéti edényes
kosárból elővettük Trejtl gondosan papírba csavargatott pénzét.
Trejtl számolás nélkül zsebre vágta a köteget.
- Életben van még Hinde Eszter? Már nagyon öreg lehet...
Papa a fejét csóválta. Tiszta sor, ez az ember megháborodott, de
csupán egyetlen fixa ideája volt. Ettől eltekintve sok érdekes
anekdotát mesélt nekünk, és csak néha-néha kezdett rá a régi
nótára: - Hej, csak azt megélném, hogy férjhez adom a lányaimat...
 Pénzbeszedő leszek
Kinevezés nélküli rabbit a szomszédai szoktak támogatni. Azok,
akiknek vallási ügyekben tanácsra volt szükségük, ugyanakkor
tudván, hogy a rabbinak is meg kell élnie valamiből, hetenként hol
ennyi, hol annyi összeget adtak át a pénzbeszedőnek. A
pénzbeszedő adott ugyan nyugtát, ám azért a kialkudott húsz
százaléknál mindig kicsit többet csípett le magának.
Első pénzbeszedőnk becsületes ember volt, de aztán meghá-
zasodott és sakter lett. Az utána következők egytől egyig loptak,
egyik nagyobb tolvaj volt a másiknál. Az utolsó pénzbeszedő már
jóformán minden pénzt zsebre vágott. Egyre kevesebb és kevesebb
pénzt hozott hetenként, miközben így panaszkodott: „Nem
tudtam rávenni őket, hogy fizessenek!", vagy: „Válság van,
senkinek nincs pénze." Apám méltóságán alulinak tartotta, hogy
egy zsidóra gyanakodjék.
Végül már egy falat kenyér sem volt a háznál, és a boltosok nem
hiteleztek többé. Már nem kaptam meg a napi csokoládéra vagy
cukorkára való krajcáromat sem. Lakbért sem tudtunk fizetni, és a
háziúr azzal fenyegetett, hogy kilakoltat bennünket, a bútorainkat
meg elárverezteti. Amikor apám azt az imádságot mormolta, hogy
„És ne részesíts bennünket a hús és vér ajándékában", égre emelte
a tekintetét, s mélyebben sóhajtozott, mint valaha. Hogyan lehet a
Tórát tanulmányozni és hogyan lehet valaki jó zsidó, ha sábeszkor
nincs mit enni?
Azon a napon, amikor papa megosztotta velem a gondjait, így
szóltam: - Engedd, hogy én szedjem be a pénzt!
Papa meghökkenve rám nézett. - De hiszen még kisfiú vagy!
Tanulnod kell.
- Tanulni fogok.
- Mit gondolsz, mit szól majd ehhez mama?
- Miért kellene megmondani neki?
Papa egy darabig habozott. - Hát jó - mondta végül. - Próbáljuk
meg.
 Magamhoz vettem a pénzbeszedő tiketteket és a címeket, és
annak ellenére, hogy korrupt elődeim folyvást siránkoztak, kide-
rült, hogy az adományok igen nagylelkűek. Mivel elbocsátottuk a
pénzbeszedőt, sokan hetekre visszamenően elmaradtak a fizetés-
sel. Zsebeim egy óra alatt megteltek réz és ezüst pénzekkel. Két
óra múltán már mindkét zsebemet degeszre tömtem, így a mel-
lényem és nadrágom zsebeibe kezdtem gyömöszölni a pénzt.
Kezdeti szégyenérzetem elpárolgott. Mindenki nagylelkű volt,
az emberek megcsipdesték az arcom, az asszonyok áldást mond-
tak rám, és süteménnyel, gyümölccsel, cukorkával traktáltak.
Apám, mondogatták, jó ember, egy szent. Egyik emeletet a másik
után másztam, ajtók sorain kopogtattam. A Krochmálna utca,
amelyről úgy gondoltam, ismerem, most merőben más oldaláról
mutatkozott meg előttem. Szabókra, foltozóvargákra, szűcsökre,
kefekötőkre és még sok más iparosra akadtam. Az egyik házban a
lányok korall gyöngysorokat fűztek, az asztalon, a székeken, az
ágyakon halmokban állt a színes gyöngy. Elvarázsolt palotának
tűnt a szememben.
De amikor benyitottam a másik lakásba, felvisítottam. A padlón
döglött állatok hevertek. Ez a lakó ugyanis nyulakat vásárolt egy
vadásztól, majd eladta őket a vendéglőknek. Egy másik lakásban a
lányok fonalat és cérnát orsóztak, jiddis dalokat énekeltek,
fésületlen hajuk tele volt apró cérnaszálakkal.
Az egyik helyen kártyázókra bukkantam, másutt egy vénséges,
fehér szakállú férfi deszkát gyalult, a levegőben forgács és fű-
részpor repkedett, és egy öregasszony imádkozott. A könyvkötő
lakásában borzadva láttam, hogy a munkások Mózes Öt Könyvén
és más szent könyveken taposnak. Megint másutt torz fejű, dülledt
szemű, rettentően kövér testű asszonyt pillantottam meg, aki úgy
nyögdécselt, mint a siketnémák és ijesztő hangokat hallatott. Nagy
meglepetésemre férje is volt.
Valahol másutt fakó képű, béna férfi hevert valami polcfélén,
egy asszony etette, az étel aszott szakállába csöpögött. A férfi
szeme keresztbe állt. Épp, hogy benyitottam hozzájuk, máris
gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán felkapasz-
kodtam egy hihetetlenül szutykos lépcsőn a padlásra, és mezítlá-
bas, skorbutos gyerekek mellett lépkedtem, akik cserép- és
agyagdarabkákkal játszadoztak. Az egyik fiú feje teljesen kopasz
volt. Sápadt arca mellett dagadt fül éktelenkedett és hosszú, ren-
dezetlen pajesz lógott. Egy kislány leköpte, mire a fiú valami átkot
kiabált rá. Elővettem egy tikettet és megkérdeztem: - Hol lakik
Jente Flederbaum?
- A scsunkában.
Így nevezték Varsóban a sötét folyosót. Általában nagyon félős
voltam, de aznap akkora bátorság költözött belém, mintha nem is
én lettem volna. Végigbotorkáltam a sötét folyosón, kosarakba és
ládákba ütköztem, s mintha egércincogást hallottam volna. Gyufát
gyújtva láttam, hogy az ajtókon sem szám, sem névtábla nincsen.
Kinyitottam az egyik ajtót és lábam gyökeret vert a látványtól. A
padlón lepelbe burkolt holttest feküdt, fejtől két gyertya égett, a
sámlin pedig síró, kezét tördelő, fel-felkiabáló nő ült. A szemben
lévő fal tükrét letakarták. A borzadálytól lúdbőrözve becsaptam az
ajtót és visszarohantam a folyosóra. Szemem előtt szikrák
táncoltak, fülem lüktetett. Szaladni kezdtem, de beleakadtam az
egyik kosárba vagy ládába. Mintha valaki a kabátszárnyamnál
fogva visszahúzott volna; csontos ujjak vájtak belém, és rémítő
sikolyokat hallottam. Szaladtam, kiütött rajtam a hideg verejték, a
kaftánomat tépdestem. Itt már nem maradt számomra
pénzbeszedés. Feladtam a dolgot, és vacogtam. A pénzérmék járás
közben szinte lehúztak. Olybá tűnt, mintha egyetlen nap alatt
megöregedtem volna.
Egy csepp étvágyam sem volt, noha reggel óta nem ettem.
Mintha kő lett volna a gyomromban. Bementem a tanházba, ami
így délidő tájban elhagyatott volt, és mint egy öregember, fájós
lábbal, elnehezült fejjel leültem. Ránéztem a szent könyvekre és
úgy éreztem, elidegenedtem tőlük; elfeledkeztem
tanulmányaimról.
Hirtelen ráeszméltem, hogy valami rosszat tettem, és mélyen
megvetettem magam. Akkor megfogadtam valamit, amit a mai
napig is betartok: soha nem teszek pénzért olyasmit, ami kedvem
ellenére van, kitérek a szívességek és az ajándékok elől. Minél
előbb meg akartam szabadulni ettől a szerencsétlen munkától.
Mama véletlenül épp nem volt otthon, amikor hazaérkeztem,
papa a dolgozószobájában aggódva nézett rám. - Hol voltál egész
nap? - Majd kitört: - Nagyon sajnálom ezt az egészet. Folytatnod
kell a tanulást.
Kiürítettem a zsebeimet, és felfedeztem, hogy egy nap alatt
több pénzt gyűjtöttem össze, mint amennyit a pénzbeszedőtől
teljes hónapon át kaptunk. Papa, anélkül, hogy megszámolta vol-
na, az egészet a fiókba seperte. Nagy megkönnyebbülést éreztem.
- Nem csinálom többé - mondtam.
- Isten őrizz!
De az új pénzbeszedő is lopott. Papa végül kihirdette, hogy ne
adjanak több pénzt át neki. Megpróbálta törvénykezésekből,
esküvőkből és válásokból összeszedni a megélhetésre valót, de
helyzetünk egyre rosszabbodott. Tanítványokat is vállalt, de azok
nem maradtak hosszabb ideig mellette. Mama elutazott Bilgo-
rajba, hogy segítséget kérjen apjától, és néhány hétig ottmaradt.
Odahaza kitört a káosz. Hideg élelmen éltünk, senki nem fel-
ügyelt rám, hirtelen mégis égető szükségét éreztem a tanulásnak.
Valami megmagyarázhatatlan módon nekiláttam, és egyedül
„olvasni" kezdtem a Gemárá egyik oldalát, sőt még egy kom-
mentárját is. Nézegetni kezdtem Májmuni Az erős kéz című
könyvét és több más olyan könyvet, amelyeket addig meg sem
értettem. Egy napon papa könyvtárában rábukkantam reb Baruch
Kosower kabbalisztikus művére, A szertartás oszlopára. Noha
legnagyobb részét nem értettem, egy kicsit mégis felfogtam belőle.
Agyamnak eddig lepecsételt része megnyílt. Megtapasztaltam a
tanulás mélységes örömét...
 Nővérem
Noha akkoriban még nem ismertük Freudot, mégis azt mond-
hatom, hogy nálunk odahaza freudi dráma játszódott le. Nővé-
remnek az volt a gyanúja, hogy mama nem szereti őt, ami persze
nem volt igaz, csak épp valahogy nem fértek össze egymással. A
bátyám, Izrael Józsua anyám családjára hasonlított, Hinde Eszter
azonban haszid inspirációt örökölt, és emberszeretete, különc
természete miatt apánkra ütött. Ha más korban születik, női szent
vált volna belőle, vagy olyasvalaki, mint a Bál Sém lánya, Hódel,
aki együtt táncolt a haszidokkal. Nagymamánk, aki után nővérem
a nevét kapta, rituális rojtos inget viselt és férfiként látogatott el a
belzi rabbihoz. Nővérkém azokhoz a szent rebbecinekhez
hasonlított, akik böjtöltek, és Palesztinába zarándokoltak, hogy
imádkozzanak az ősök sírjánál, s akiknek élete ünnepekből,
himnuszokból, reménykedésből és elragadtatásból állt. Szoknyás
haszid volt, de hol hisztérikus, hol epileptikus rohamai voltak.
Néhanapján úgy tűnt, hogy megszállta egy dibbuk.
Mivel lány volt, apám semmibe vette, mama pedig nem értette
meg. Anyám, ha volt rá ideje, erkölcsi tanítású könyveket bújt,
jóformán még az ablakon sem nézett ki, legfeljebb távoli,
kedvetlen pillantással. A gondolataiba merült csak, a csőcselék és a
lárma zavarta. Nővérem épp ellenkezőleg, folyvást csacsogott,
énekelt, naphosszat nevetgélt, és véleményt mondott mindenről,
bár inkább meg kellett volna tartania magának. Akit szeretett, azt
az egekig magasztalta, akit nem, azt egyvégtében szidalmazta.
Hajlamos volt a túlzásokra, örömében ugrabugrált, bánatában
sírva fakadt és néha elájult. Izrael Józsuára annyira féltékeny volt,
hogy valamivel mindig megvádolta, aztán megbánta, és meg
akarta csókolni. Dühös zokogása után hirtelen felvidult és táncra
perdült. Minket, kisebb gyerekeket állandóan elhalmozott
csókjaival és kényeztetésével.
Számára mindennek óriási jelentősége volt. Az utca túloldalán
dolgozó borbély beleszeretett, és valami zagyva üzenetet küldött
neki. Nővérem úgy képzelte, hogy ezt most azonnal megtudja
mindenki és pletykálkodni fognak. Annyira megrémült, hogy az
utcára sem mert kimenni. Sokáig tartott, míg meggyőzték, hogy
más lány is kap ehhez hasonló szerelmes levelet, s ez cseppet sem
hoz szégyent rá.
Egy sábeszkor meghallottuk, amint a konyhában jajongott.
Kiszaladtam és láttam, hogy a kályhában ég a tűz. Nővérem a
kályhába gyömöszölte a sábeszi ételt beborító papírt, és egy szikra
megégette. Csak miután megmagyaráztuk neki, mi történt, adta
fel azt a meggyőződését, hogy egy démon lopakodott a kályhába.
Nem tartozott a könnyen férjhez adható lányok közé, de csinos
volt, és ajánlottak is számára vőlegényt. Az illető fiatalember apja
varsói férfi volt, bizonyos reb Gedelje, aki egy palesztinai jesiva
számára gyűjtött pénzt a hitközségtől. Fiai Belgiumba szöktek a
sorozás elől, ahol gyémántcsiszoló lett belőlük. Ám az apai
ellenőrzés oly nagy volt, hogy a távolból is ő irányította há-
zasságaikat. Amikor reb Gedelje neszét vette, hogy apámnak van
egy lánya, előbb sadchent küldött hozzánk, ő maga csak azután
jött látogatóba. Magas, erős testalkatú férfiú volt, legyezőszerű
szakállal. Szivarozás közben megmutatta nekünk fia fényképét. A
fényképen jóképű, kerek szakállú, de modernül öltözött fiatal-
embert láttunk. A fia Antwerpenben él, mesélte reb Gedelje,
mindennap imádkozik, kizárólag kóser ételt eszik és a Talmudot
tanulmányozza. Jámborságát az is bizonyította, hogy hagyta, apja
válasszon számára menyasszonyt. Mint Ebézer, Ábrahám szolgája,
aki eljött, hogy Rebekkát elvigye Izsáknak, reb Gedelje is eljött
hozzánk.
Apám összehúzta a szemöldökét, félt attól, hogy a határon túlra
küldje lányát. Mamának tetszett a dolog: ezzel a szeszélyes lánnyal
egyre nehezebb és nehezebb volt együtt élni. Nővérem azonban,
aki már felcsipegetett némi divatos eszmét, jiddis újságokat és
könyveket olvasott, romantikára vágyott, nem pedig efféle előre
elrendezett házasságra. Néha kalapot tett a fejére, és barátnőjével
a Szász-kertben sétálgatott. Annyi bizonyos volt, hogy apámnak
nem volt pénze kelengyére, és reb Gedelje nem követelte rajta.
Emlékszem arra az estére, amikor ragyogóan kivilágított
lakásunkban aláírták az előzetes egyezséget, és expressz elküldték
aláírásra Antwerpenbe a vőlegényjelöltnek. Apám
dolgozószobájának asztala tele volt frissítőkkel, mintha Purim lett
volna. Reb Gedelje a Tóráról beszélgetett papával. Azután
megajándékozta nővéremet egy arany nyaklánccal, amelyet
ékszeres dobozkából vett elő. Reb Gedelje felesége köpcös, nagy
keblű asszony volt, lányai különlegesen hosszúra növesztették a
hajukat. A lányoknak meg kellett várniuk, hogy bátyjuk
megnősüljön, rájuk csak ezután kerülhetett sor. Olyan sok szó
esett a vőlegényről, hogy úgy éreztem, mintha ő is közöttünk lett
volna. Optimista hangulatba esett nővérem pironkodott, nevet-
gélt, és mindenkinek megköszönte az ajándékokat, a bókokat, az
ígéreteket és a jókívánságokat.
Hallottam, amint apám megkérdezte reb Gedeljétől, hol tartják
meg az esküvőt. - Berlinben - válaszolta.
Papa meglepődött. - Ne aggódjon - nyugtatta meg reb Gedelje. -
Zsidók mindenütt vannak. Jómagam is többször megfordultam
Berlinben, és megvan benne minden, ami kell, imaházak,
tanházak, rituális fürdők. A berliniek a guri rabbit szokták
látogatni, és igen nagylelkű adakozók.
- Áldassék érte Isten neve...
- Antwerpenben is sok a zsidó - folytatta reb Gedelje. - Pá-
rizsban is jártam. Lifttel mentem fel egy hatalmas toronyba. A
párizsi rabbival is beszéltem, egy zseni. Van egy levelem is tőle.
Franciául beszél.
Papát és engem teljesen elkábított, hogy egy rabbi franciául tud
beszélni és Párizsban él. Papa azonban csak a szakállát mar-
kolászta, és mama is hallgatagon üldögélt a nők asztalánál. Ma-
mának nem volt türelme az asszonyok kicsinyes, ékszerekről,
ruhákról, cipőkről, ételekről és alkudozásokról szóló fecsegései-
hez. A többi nő divatos öltözékével ellentétben anyám az eskü-
vőjére csináltatott ruháját viselte.
 Az előzetes szerződés után a vőlegényjelölt német-jiddis le-
veleket kezdett küldözgetni. Nővérem válaszleveleiből kipattantak
a család irodalmi hajlandóságának első szikrái. Hosszú, intelligens,
humoros leveleket írogatott, amelyekről apám tudomást sem vett,
mama pedig csodálkozva nézte, honnan vesz a lánya ilyen
szavakat? Hogyan történhetett ez? Hiszen Hinde Eszter
nemrégiben még Leoncinben és Radzyminben élt, ahol semmi
jelét nem adta ilyesminek. Mama ugyan kitűnő mesemondó volt,
írásban azonban nem jeleskedett. Levelei formálisak és kurták
voltak.
Odahaza ekkoriban egyéb különös és váratlan dolgok is el-
kezdődtek. Bátyám, Izrael Józsua, miközben még a tanházba járt,
rájött, hogy rajzolni szeretne. Titokban papírt, ceruzákat, szenet,
festékeket vásárolt, és nekilátott a festésnek. Tájképeket, fákat,
virágokat, teheneket, parasztokat és szalmafedeles, füstölgő
kéményes kunyhókat festett. Papa elől az orosz nyelvtankönyvét
és az „irodalomnak" nevezett jiddis könyveit is eldugdosta.
Palesztináról mesélt nekünk, ahol a kolóniákban fiatal zsidók
szántanak-vetnek és juhokat terelnek, ahogyan Dávid király
idejében történt. Arról is mesélt, hogy Oroszországban a
forradalmárok le akarják taszítani trónjáról a cárt és meg akarják
szüntetni a pénzt. Amerikában, mondta, Rotschildnál is gazda-
gabb milliomosok élnek, akiket testőrök védenek a „Fekete Kéz"
bűnbandája ellen. Bátyám minden szava mélyen az agyamba vé-
sődött. Ha lehunytam a szemem, addig sohasem látott színek és
formák táncoltak előttem, amelyek új meg új alakokat öltöttek.
Olykor tüzes szempárt láttam, tündöklőt, mint a Nap, hátbor-
zongató pupillával. Ha erősen próbálom, még ma is magam előtt
látom ezt az átható szempárt. Akkori napjaim emlékeképpen vi-
rágokat és drágaköveket képzelek magam elé. De abban az időben
annyit vizionáltam, hogy alig bírtam elhessegetni magam elől.
Nővérem eljegyzésének eredményeképpen világi izgalom sepert
végig házunkon. Készült már a kelengye, amelyre az anyós a jobb
utcák varrónőit fogadta fel, mialatt papa pénzért folyamodott egy
kölcsönző társasághoz. Egész lakásunkat selymek, bársonyok,
plüssök, rakott szoknyák, mérőszalagok és vászonneműk
borították. Nővérem általában jó hangulatban volt, néha azonban
kiborult. Ilyenkor ezt mondta mamának:
- Azért küldesz el, mert gyűlölsz!
- Jaj nekem, az őrületbe kergetsz!
- Pedig így igaz.
- Idehallgass! Lemondom az esküvőt!
- Nem. Inkább száműzetésbe megyek. Eltűnök. Azt sem fog-
játok megtudni, mi lett a holttestemmel.
Mamának még annyi ideje sem maradt, hogy válaszoljon, ami-
kor nővérem nevetni kezdett, majd elájult. Ájulásait úgy intézte,
hogy soha nem ütötte meg magát. Elalélt, pislogott, majd elmo-
solyodott. Habár mindez tettetésnek tűnt, maga volt a rémséges
valóság.
Az új eszmék rám is hatottak, a magam módján én is írogatni
kezdtem. A papírt papa fiókjából vettem ki, és telefirkáltam bizarr
ötleteimmel. Olyan mohón belemerültem ezekbe a gyerekes
írásokba, hogy alig vártam a sábesz kimenetelét, amikor újra
nekiláthattam.
Mama észrevette és így szólt hozzám: - Mit művelsz? Normális
gyerek nem csinál ilyesmit.
 A csoda
Noha Varsóba költöztünk, apám fenntartotta kapcsolatát a
radzimini rabbival, olykor meglátogatta, és a Krochmálna utca 12-
ben lévő radzimini tanházban imádkozott.
Az ottani hívek között volt egy bizonyos reb Jojszef Matesz,
azaz, ahogy nevezték, reb Libás Jojszef, mivel a felesége libát árult
a Janas-udvarban. Olyasvalakit, mint reb Jojszef, kizárólag a
lengyel zsidók között lehet találni. Semmi mással nem foglala-
toskodott, mint a Tórával, a haszidizmussal, jótékonykodással és
jó cselekedetekkel; állandóan imádkozott, tanult, a Zóhárt reci-
tálta, vagy segített a szegényeken. Jól megtermett, szőke szakállú,
vörös arcú férfiú volt, szemében jámborság, szelídség tükröződött,
s annak öröme és büszkesége, hogy Istent szolgálja.
A Janas-udvari libakereskedők nem örvendeztek nagy tiszte-
letnek, mivel üzletkötéseikhez elengedhetetlenül hozzátartoztak a
mocskos káromkodások és átkozódások. Anyám ennélfogva
semmiféle kapcsolatba nem mert kerülni velük. Ezek még arra is
képesek voltak, hogy alkudozás közben lecibálják a háziasszonyok
parókáját. Mielőtt a vevő megkérdezhette volna a liba árát, a
kereskedő máris rákezdte a monológját:
- Maga azt hiszi, ez liba? Isten az égben, hisz ez borjú! Nézze
csak meg, mennyi zsírja van - még az ellenségei is megirigylik érte!
Ha ebből a libából nem laknak jól egy hétig, álljon belém a görcs,
jöjjön rám a szívroham; ne érjem meg, hogy a lányomat az esküvői
sátor alatt lássam! Azt hiszi, kihúzom a zsebéből a pénzét? Vigyen
el a pestis, ha csak egy krajcárt is nyerek magán. Ha nem veszítek
rajta, tegyenek cserepet a szememre. Úgy éljünk mindketten, hogy
valaki már egy rubellel többet ígért érte, de csütörtök van, és nem
akarom, hogy sábeszre a nyakamon maradjon ez a madár. Én nem
teszek húst a jégre - hogy az összes ellenségem bújjon a föld alá,
keléssel és hólyaggal a fején, méreggel a vérében...
Némelyik libakereskedő mestere volt a nyelvnek, és mindig az
évszaknak megfelelő átkozódásokat alkalmazta. A Nagy Hozsánna
idején a fekete pecsétet emlegették, Rajs hásónókor és Jankiperkor
halálos ítéletet szórtak. Reb Jojszef Matesz felesége azon
libaárusok közé tartozott, akinek szája még a Janas-udvarban is
kész veszedelemnek számított.
Ez a hangoskodó hárpia gondoskodott a megélhetésről, és férje,
aki még a lábát sem tette be felesége üzletébe, a jövedelem felét
jótékonyságra költötte. Gyerekeik közül a lányuk segített a
libaeladásban, és lányuk férje, egy kellemes fiatalember azzal
töltötte az idejét, hogy jó zsidó volt, s gyakran hónapokra elláto-
gatott Radziminbe. Ebben a családban a férfiak a Talmudot ta-
nulmányozták és a nők eltartották őket. A tragédia az volt, hogy
reb Jojszef lányának, a radzimini rabbi évről évre ismétlődő ígérete
ellenére is, miszerint élő fiúgyermeket hoz majd világra, halva
születtek a gyerekei. Az orvosok véleménye szerint a fia-
talasszonynak műtétre volt szüksége, mert minden halvaszüléssel
a saját életét veszélyeztette. Amikor reb Jojszef tanácsot kért a
radzinnni rabbitól, az így válaszolt: - Utálom a kést!
A dolog azzal végződött, hogy a varsói nőgyógyászok megta-
gadták a gyerek világra segítését, és azt tanácsolták az asszonynak,
hogy menjen külföldre, Bécsbe. Ez azt jelentette, hogy
megoperálják - ami nagy csapás volt a radzimini udvarra nézvést.
Hamarosan azonban távirat érkezett, mely szerint élő gyermeke
született. A távirat nagy gyorsasággal érkezett, amiből azt szűrték
le, hogy bizonyára nem is volt idő a műtétre.
Épp húsvét ünnepe volt, és reb Jojszef nagy vendégséget
csapott, melyen kiszolgáltam. Volt ott tánc, ének, bor és mézsör, a
cselédlány és segítői számtalan csemegét tálaltak fel, de legjobban
arra emlékszem, amint reb Jojszef az asztal tetejére mászott,
felemelt egy jókora macesztáblát és elkiáltotta magát: - Zsidók, ez
az első fejezet!
A haszidok kettétörték a maceszt. - Ez a második fejezet!
A haszidok foszlányokká törték a maceszt. - Ez a harmadik
fejezet!
Egy másodperc sem telt el, és a macesz semmivé lett.
 Az ünnepség kellős közepén hivatalos sapkában, rézgombos
egyenruhában belépett egy keresztény levélhordó, aki ajánlott
levelet hozott reb Jojszefnek Bécsből. Reb Jojszef lemászott az
asztalról, borravalót adott a postásnak, majd visszakapaszkodott
az asztalra, hogy hangosan felolvassa a levelet, amiről azt hitte, a
radzimini rabbi csodájáról szól. De minél tovább olvasta, annál
nagyobb zavarba jött, elnyelte a szavakat, hebegett. Végül torkán
akadt a szó, és szakálla megremegett.
A levélből ugyanis kiderült, hogy amint lánya megérkezett a
bécsi kórházba, megoperálták, mert úgy az ő élete, mint a gyereké,
veszedelemben forgott. Csak a műtét tette lehetővé, hogy élő
gyermeket hozzon világra.
Ritkán voltam ennél drámaibb helyzet tanúja. Az ünnepségnek
vége szakadt, a haszidok rendetlen szakállal, kimeredt szemmel,
sápadtan álltak. Az egész radzimini udvar az összeomlás szélén
állt. A varsói tanházak összes haszidja tudott már arról, hogy
csoda fog történni.
Reb Jojszef hirtelen felkiáltott: - Hát nem látjátok, zsidók?
Hiszen ez még nagyobb csoda!
És táncra perdült, és olyan vígan bokázott, hogy az asztal re-
csegni-ropogni kezdett a súlya alatt. Mintha a sokaság csak erre a
jelre várt volna, szintén táncolni kezdett, és tele tüdőből énekelt.
Elhatározták, hogy semmiképp nem esnek bele a Sátán csapdá-
jába. Szörnyű vereségüket, amit ellenségeik kihasználhatnak, a
radzimini haszidok győzelemmé fordították, és megmutatták,
hogy még mindig hisznek szentjükben. Évekkel később megfi-
gyeltem, hogy az ilyen trükköket a politikai csoportok is jól is-
merik, hiszen szinte az ember szeme láttára csűrik-csavarják a
tényeket, ám Jojszef Matesz ünnepségének napján rettentően
összezavarodtam. Azt szerettem volna, hogy hagyják már abba a
táncot és hejehuját, s végre magyarázatot kérhessek apámtól. Az
izgalom azonban tetőfokára hágott, még több bort és mézsört
ittak és még több maceszt ettek. Az ittas haszidok izzadva ug-
ráltak köröskörül és harsányan ordítoztak. Reb Jojszef már
beszélni sem bírt, csak rángatózott, a száját mozgatta és emelgette
a kezét. Mintha mindnyájan ugyanazt ismételgették volna: „Min-
dig hűségesek leszünk Radziminhez!"
A hír villámgyorsan szétterjedt Varsóban, és az Alexandrover,
Pulaver és Skolover haszidok a hasukat fogták nevettükben.
Ugratták és becsmérelték a radzimini haszidokat, akik semmiféle
erőfeszítést nem tettek arra, hogy megvédjék magukat. Mi haszna
vitatkozni az ellenséggel? A radzimini tanházakban senki nem
merészelt kérdezősködni. A radzimini rabbi változatlanul kitartott
meggyőződése mellett - évekkel később merő makacsságból nem
volt hajlandó megoperáltatni magát, meg is halt emiatt.
Hogy bátyám, Izrael Józsua részt vett-e ezen a vendégségen,
arra már nem emlékszem, de bizonyára tudott a történtekről, s ez
cseppet sem erősítette a haszidizmusba vetett hitét. Apám, mint
rendesen, most is a rabbi védelmére kelt.
- Megesik, hogy egy szent sem képes csodákra.
Mama azonban így szólt: - Hogyan lehet egy bolond szent?
- Eredj már! Még elrontod a gyerekeket!
- Márpedig én azt akarom, hogy a gyerekeim Istenben
higgyenek, ne egy hülyében - vágott vissza mama.
- Ma még csak a radzimini rabbiról van szó, holnap az összes
rabbiról, aztán, Isten őrizz, magáról a Bál Sémről is! - kiabálta
papa.
Igaza volt. Noha a bátyám még haszidként öltözködött, egyre
több és több időt töltött festéssel és világi könyvek olvasásával.
Mindezt széltében-hosszában megbeszélte mamával, beszámolt
neki Kopernikuszról, Darwinról és Newtonról, akikről már mama
is olvasott héber könyvekben. Mama nagy előszeretettel viseltetett
a filozófia iránt, és olyan érvekkel helyezkedett szembe
bátyámmal, melyeket a vallási filozófusok használnak.
Kisfiú voltam még, nem volt bátorságom beleszólni, de telistele
voltam kérdésekkel, melyeket erkélyünkön próbálgattam
megoldani. Letörtem a falból egy darabka meszet, és addig mor-
zsoltam ujjaim között, míg porrá vált. De azért még mindig mész
volt. Mi lenne, ha még finomabbra őrölnék? Milyen pici lehetne?
Hol a határ? Arra gondoltam, hogy mindent lehetne még kisebbre,
talán a végtelenségig osztani... Ha így van, akkor minden
mészmorzsának végtelen sok része van. De hogyan lehetséges ez?
Mielőtt megtanultam volna írni-olvasni, már megszállt az idő, a
tér és a végtelenség paradoxona, mi több, mélyen meg voltam
győződve afelől, hogy ezeket a rejtélyeket csakis én magam old-
hatom meg, senki nem segíthet benne.
Egyszer egy újságpapírba csavart heringet vittem haza mamá-
nak. Az újsággal az erkélyre mentem, és megpróbáltam meghatá-
rozni, mi áll benne. Azon töprengtem, megértem-e valaha ezt a
keresztény nyelvet, s mindazt, amiről szól. Papának minden kér-
désre Isten volt a válasza. De honnan tudja, hogy van Isten, ha
még senki nem látta? Ha viszont Ő nem létezik, ki teremtette a
világot, hogyan bírja valamely dolog megszülni önmagát? És mi
történik akkor, ha valaki meghal? Tényleg létezik mennyország és
pokol? Vagy a halottak is csak annyit érnek, mint a döglött
bogarak?
Nem emlékszem vissza olyan időkre, amikor ne gyötörtek volna
ehhez hasonló kérdések.
 Reb Áser, a tejesember
Ezen a világon olyan emberek is vannak, akik egyszerűen jónak
születnek. Ilyen volt reb Áser, a tejesember. Isten sok, nagyon sok
adománnyal ruházta fel. Magas volt, széles vállú, erős, fekete
szakállal, nagy fekete szemmel, a hangja olyan volt, akár egy
oroszláné. Újévkor és a Vezeklés napján kántorként szolgált
házunk gyülekezetében, és számos hívet épp az ő hangja vonzott
oda. Fizetséget sem kért ezért, noha a nagyobb zsinagógákban
jókora summát kaphatott volna. A maga módján így próbált ün-
nepnapokon segíteni apámnak a megélhetésben. És ez még mind
nem elég, reb Áser így vagy amúgy mindig tett valamit érettünk.
Senki nem küldött apámnak nagylelkűbb purimi ajándékot reb
Ásernél, a tejesembernél. Amikor apám szorult helyzetbe került és
nem tudott lakbért fizetni, reb Áserhez küldött kölcsönért. Áser
soha nem mondott nemet, soha nem ráncolta össze az arcát.
Egyszerűen benyúlt a nadrágzsebébe, és kihúzott egy marékra való
papír- és ezüstpénzt. Segítőkészsége nem csak apám személyére
szorítkozott. Jótékonysága minden irányba kiterjedt. Ez az
egyszerű zsidó, akinek nagy nehézséget okozott, hogy kisilabizálja
a Misna valamelyik fejezetét, egész életét a legmagasabb erkölcsi
tervnek szentelte. Amit mások prédikáltak, azt ő gyakorolta.
Nem volt milliomos, még csak gazdag sem, de, mint azt apám
megállapította, „kényelmes jövedelme" volt. Gyakran vásároltam
tejet, vajat, sajtot, aludttejet a boltjában. Felesége és idősebb lánya
egész nap, kora reggeltől késő estig várta a vevőket. Az asszony
szőke parókás, zömök, pufók arcú, szeplős nyakú nő volt, egy
jószágigazgató lánya. Irtóztató méretű melle mintha tejtől
duzzadozott volna. Úgy képzeltem, hogy ha valaki ennek az
asszonynak lenyisszantaná a karját, abból nem vér, hanem tej
fröcskölne. Az egyik fiuk, Jodl, olyan hájas volt, hogy a népek a
csodájára jártak. Közel tíz pudot nyomott. A másik, karcsúbb
termetű, afféle piperkőc, szabó lett és elment Párizsba. Legfiata-
labb fiuk még héderben tanult, a kicsi lányuk pedig világi iskolába
járt.
Ahogyan a mi házunk tája állandóan tele volt problémákkal,
kétségekkel és nyugtalansággal, úgy Áseréknál minden simán
ment, minden békés és egészséges volt. Áser minden áldott napon
kiment a vasúthoz, és elhozta a tejeskannákat. Pitymallatkor kelt,
elment a zsinagógába, onnan pedig a vasúti raktárhoz hajtott.
Legalább tizennyolc órát gürcölt naponta, s még sábeszkor sem
pihent, mert ilyenkor vagy prédikációt hallgatott, vagy eljött
papához, hogy áttanulmányozzon egy adagot Mózes Öt Könyvéből
Rási kommentárjaival. Szerette a munkát, és épp úgy szerette a
judaizmust. Azt hiszem, soha nem hallottam a szájából, hogy
nemet mondott volna valamire. Egész élete egyetlen nagy igenből
állt.
Ásernek saját lova és kocsija volt, és ez a ló és kocsi felkeltette
bennem a sárga irigységet. Milyen boldog lehet az a fiú, akinek az
apja kocsi-, ló- és istállótulajdonos! Áser minden nap elkocsizott a
város távoli részeibe, még Prágába is eljutott! Gyakran láttam,
amint elhajtott a házunk előtt. Soha nem felejtette el felemelni a
fejét, hogy üdvözölje, akit megpillantott az ablakban vagy az
erkélyen. Sokszor találkozott velem, mialatt én az utcákon
rohangásztam vagy játszottam egy csapat „nem hozzám való"
fiúval, de Áser soha nem fenyegetett meg azzal, hogy beárul
papának, még leckéztetni sem próbált. A legtöbb felnőttel
ellentétben ő nem huzigálta meg a kisfiúk fülét, nem csípte meg az
orrukat és nem ráncigálta a sapkájukat. Áser szemmel láthatólag
vele született tisztelettel bánt felnőttel-gyerekkel egyaránt.
Amikor egyszer megpillantottam őt a kocsijában, odabólin-
tottam felé. - Vigyen magával, Reb Áser! - kértem.
Áser azonnal megállt és odaszólt, hogy kapaszkodjak fel.
Odahajtottunk a vasúti raktárhoz. A kirándulás jó néhány órán át
tartott, és nagyon élveztem. Villamosok, droskik és társzekerek
mellett robogtunk. Katonák masíroztak; posztoló rendőröket
láttam; tűzoltókocsik, mentőkocsik száguldottak, és olyan
automobilok szaladtak mellettünk, amelyek épp akkoriban
kezdtek feltünedezni Varsó utcáin. Senki nem bánthatott. Olyan
barát védelme alatt álltam, akinek ostora volt, s lábam alatt
éreztem a kerekek dübörgését. Mintha most egész Varsó engem
irigyelne. És csakugyan, az emberek csodálkozva rámeredtek a
bársonysapkás, vörös pajeszos kis haszidra, aki tejeskocsin utazgat
városszerte. Az nyilvánvalóan látszott, hogy nem tartozom ehhez a
kocsihoz, hogy afféle fura turista vagyok...
E naptól kezdve hallgatólagos egyezmény született köztem és
reb Áser között. Ahányszor tehette, magával vitt potyautasként.
Veszedelmes pillanatok is akadtak, amikor például reb Áser oda-
ment a vonathoz a tejeskannákkal, vagy jegyet váltott, mert
ilyenkor egyedül maradtam a kocsiban. A ló hátrafordította a fejét
és meglepődve végigmustrált. Áser a kezembe adta a gyeplőket,
hogy tartsam, és a ló mintha ezt mondta volna magában:
„Nézzenek oda, ki lett a kocsisom..." Rettegtem, hogy a ló hirtelen
felágaskodik és elvágtat velem, ami a pillanatot még vesze-
delmesebbé tette. Elvégre egy ló nem gyerekjáték, hatalmas te-
remtmény, hallgatag, vad, és rettentően erős. Előfordult, hogy egy
keresztény ment el mellettem, rám nevetett és mondott valamit
lengyelül. Egy szót sem értettem ezen a nyelven, és épp annyira
féltem tőle, ahogyan a lótól: ez a férfi is nagy, erős és
felfoghatatlan volt. Ő is hirtelen megfordulhatott volna, hogy
megüssön vagy megcibálja a pajeszomat - a lengyelek ezt remek
tréfának tartották.
Amikor úgy gondoltam, hogy immár elérkezett a vég - a ke-
resztény most már bármely percben megüthet, vagy a ló elragad és
nekiront velem a falnak vagy az utcai lámpásnak -, felbukkant reb
Áser, és megint minden jóra fordult. Áser egy Sámson erejével
cipelte a súlyos tejeskannákat. Áser erősebb volt a lónál, erősebb a
kereszténynél, pedig a szeme szelíd, azon a nyelven beszélt, amin
én, és papa barátja volt. Egyetlen vágy éltetett: napokon és
éjszakákon át erdőn-mezőn vele kocsikázni, Afrikába, Amerikába,
a világ végére, és megfigyelni mindent, ami körülöttem van...
Milyen más volt ugyanez az Áser, amikor Újévkor vagy a
Bűnbánat napján megjelent! Az ácsok padokat raktak papa dol-
gozószobájába, itt imádkoztak a nők. A hálószobából kivitték az
ágyakat, bevittek egy Szent Frigyládát, így a helyiség aprócska
imaházzá alakult. Áser fehér ruhát vett magára, amitől fekete
szakálla még feketébbnek tűnt. Fején magas, arannyal-ezüsttel
hímzett sipkát viselt. Az istentisztelet kezdetén reb Áser felállt a
kántori padban, és elbődült, akár egy oroszlán: „ím nézz rám,
szűkölködőre..."
Hálószobánk túl kicsi volt hatalmas mellkasából kiáradó
basszushangjához, amit még az utcán is hallani lehetett. Áser
recitált és énekelt. Minden dallamot, minden mozdulatot ismert.
Gyülekezetünk húsz férfitagja egytől egyig kórusához tartozott.
Mély, férfias hangja nagy izgalmat keltett a női szakaszban. Persze
mindnyájan jól ismerték. Még tegnap is nála, vagy feleségénél
vásároltak egy szilke tejet, egy köcsög aludttejet, néhány deka
vajat, és kicsit alkudoztak is vele. Most azonban Áser volt a kül-
dött, aki Izrael népének imádságát felajánlotta, egyenest az
Örökkévalónak, Dicsősége Trónja elé, a repkedő, könyvet olvasó
angyalok közé, mely könyvekbe minden halandó jócselekedetei és
bűnei bejegyeztettek... Amikor az imádságban odaért, hogy
„Hatalmadba ajánljuk magunkat", és sorolni kezdte az ember
sorsát - ki az, aki élni fog és ki hal meg, ki pusztul el tűzben és ki
vízben - az asszonyok között feltört a zokogás. Ám amikor Áser
diadalmasan felkiáltott: „Ám a bűnbánat, ima és jótékonykodás
elfordíthatja az ördögi határozatot!"- akkor minden szívről
legördült a nehéz kő. Áser hamarosan az ember kicsinységéről és
Isten nagyságáról kezdett énekelni, s ekkor mindenkit öröm és
megnyugvás töltött el. Miért is kellene az embernek - aki nem
más, mint halandó árny, elfonnyadó virág - a tiszteletre méltó,
kegyelmes Isten rosszakaratára számítani? Minden egyes szó, amit
Áser kiáltott, visszaadta a bátorságot és reményt keltett. Mi
valóban semmik vagyunk, ám Ő minden. Mi életünk során csupán
porszernek vagyunk, és halálunk után még annál is kevesebbek, de
Ő örök, és az Ő napjai soha véget nem érnek. Csak Benne, csupán
csak Benne van minden reményünk...
Egyik esztendőben, a Bűnbánat napja táján, Áser, barátunk és
jótevőnk megmentette az életünket. Így történt: a hosszúnapi böjt
után megvacsoráztunk. Később számos zsidó gyűlt össze nálunk,
táncoltak és örvendeztek. Apám már felállította a közelgő sátoros
ünnep kunyhójának első gerendáját. Aznap késő éjjel tértünk
nyugovóra. Mivel hálószobánkban padok és székek zsúfolódtak, az
egész ház rendetlen volt, és mindnyájan ott aludtunk el, ahol
értük. Csak egyvalamiről feledkeztünk meg - eloltogatni a
gyertyákat, amelyek még mindig égtek valamelyik padban.
Áser késő éjjel arra hajtott a vasútállomás felé. Házunkra fel-
nézve észrevette a szokatlan ragyogást. Nem gyertya világított,
nem is lámpás, hanem tűz fénye lobogott. Rádöbbent, hogy le-
éghet a házunk. Becsengetett a kapun, de a házmester is aludt,
nem nyitott ajtót. Addig csengetett és dörömbölt, míg a keresz-
tény házmester végre felébredt és kinyitotta. Áser felrohant a
lépcsőn, bekopogott az ajtónkon, de senki nem felelt, széles
vállával nekidőlt az ajtónak, és felszakította. Amikor beesett a
lakásba, látta, hogy az egész család szanaszét alszik, mialatt a
padok, imaállványok, könyvek és imakönyvek lobogva égnek.
Kántori hangján bömbölni kezdett, amitől felébredtünk. Ekkor
letépte rólunk a hálóruháinkat és oltani kezdte a tüzet.
Úgy emlékszem erre az eseményre, mintha ma lett volna. Ki-
nyitottam a szemem és rengeteg lángot láttam, kicsiket és nagyo-
kat, amint ide-oda táncoltak, akár a manók. Mojse öcsém takarója
máris lánggal égett. Én még olyan kicsi voltam, hogy nem féltem.
Épp ellenkezőleg, nagyon tetszettek a táncoló lángnyelvek.
Kis idő múltán a tűz kialudt. Itt csakugyan olyasvalami történt,
amit csodának nevezhetünk. Alig néhány percnek kellett volna
eltelnie ahhoz, hogy minden a tűz martaléka legyen, hiszen a
padok száraz fából készültek, és a lángnyelvek máris kikezdték
őket. Áser volt az egyetlen emberi lény, aki ebben az éjszakai
órában ébren volt, aki kitartóan nyomta a csengőt, és aki kockára
tette értünk a saját életét. Igen, a sors keze volt, hogy ez a hű barát
mentsen meg bennünket a pokoli tűztől.
Képtelenek voltunk köszönetet mondani. Mintha mindnyájan
lebénultunk volna. Áser sietett, és hamarosan elment. Körül-
néztünk az elszenesedett padok, asztalok, imakönyvek és imasálak
között, s néhány percenként újabb szikrákat és parázsló zsa-
rátnokokat fedeztünk fel. Mindnyájan könnyűszerrel hamuvá
éghettünk volna.
Az apám és a reb Áser közötti barátság még inkább megerő-
södött, és a háborús évek alatt, amikor már-már az éhhalál ke-
rülgetett bennünket, Áser megint csak segített rajtunk, ahogyan
csak tudott.
Amikor (az első világháború alatt) odahagytuk Varsót, időről
időre hallottunk híreket felőle. Az egyik fia meghalt, a lánya be-
leszeretett egy alacsony származású fiatalemberbe, és Áser mélyen
elszomorodott. Nem tudom, vajon megérte-e azt az időt, amikor a
nácik elfoglalták Varsót. Valószínűleg még előtte meghalt. De az
olyan zsidókat, mint ő, Treblinkába hurcolták. Szolgáljon ez az
írás neki és a hozzá hasonlóknak, akik szent életet éltek és
mártírhalált haltak, emlékművül.
 A per
Egyetlen jiddis írót ismertem személyesen gyermekkoromban,
az ünnepelt Szimhe Pjotruskát, aki jiddisre fordította a Misnát.
Amikor apám vezette a radzimini jesivát, Pjotruska a növendéke
volt. Gyakran hallottam, amint apám Pjotruska lángelméjéről
beszélt; az egyik történetet újra meg újra elismételte. Ebből kide-
rült, hogy Pjotruska fogadást kötött, mely szerint egyetlen nyári
estén kívülről megtanulja a Talmud két, Zbáhim és Mináhót
elnevezésű traktátusát. E fejezetek arról hírhedtek, hogy puszta
megértésük is súlyos nehézséget okoz, s főként a Templomról,
annak rítusairól és az áldozatokhoz használatos edényekről szól-
nak. A legtöbb talmud-tudós nem is nagyon töri magát, hogy
megtanulja. A szöveg maga oly hosszú, hogy még a felolvasása is
napokon át tart. Szimhe Pjotruska azonban magában motyogva
napkeltétől napnyugtáig a lapjait bújta. Amikor papa reggel ki-
kérdezte tanítványát, elámulva látta, hogy Pjotruska nem csupán a
szöveget fújja, hanem összes láb- és széljegyzetét is.
Bizonyára akadtak, akik arra gyanakodtak, hogy Pjotruska már
előzőleg megtanulta a művet, de ez is igen szép teljesítmény lett
volna egy Pjotruska korú fiútól. Jóformán minden egyes szóra
emlékezett.
Ismertem egy másik csodagyereket is, aki rabbi fia volt és a
Grzybowska utca 11-ben lakott. Ha jól emlékszem, a rabbit reb
Majerlnek hívták. Noha jámbornak nevelte a fiát, az később mégis
épp úgy elzüllött, ahogyan Pjotruska. Majeri fia elkezdte saját
enciklopédiáját írogatni, jegyzeteit zsákba dugva a padláson tar-
togatta. Azok, akik néhány fejezetet elolvastak a soha be nem
fejezett enciklopédiából, kijelentették, hogy bizonyos bekezdéseit
csakis lángelme írhatta. Reb Majerl fia a szó szoros értelmében
kívülről tudta a Talmudot.
Kicsi koromban egy varsói óragyáros, bizonyos reb Méir Joel
közhírré tette, hogy minden fiúnak, aki bebizonyítja, hogy kívülről
tud ötven oldalnyit a Talmudból, egy-egy órát ajándékoz. Az órák
számlapján héber betűk álltak, s mindegyikbe belevésték a „Kiváló
tanulmányokért" feliratot. Ahhoz, hogy valaki elnyerjen egy ilyen
órát (mely valójában nem igen ért többet három-négy rubelnél),
három rabbitól kellett igazolást szereznie, miszerint valóban
kívülről betanulta az ötven oldalt. Méir Joel felajánlása óriási
izgalmat keltett a haszid tanházakban, talán száz, talán ezer fiú is
akadt, aki rögvest nekiveselkedett, hogy bevágja a Talmudot.
Házunkat is megostromolták az ambiciózus növendékek; a
közösség által fizetett rabbiknak aligha volt idejük effélékre. Papa
a dolgozószobájába terelte a fiúkat, és aggályosan kikérdezte őket.
Amikor valamelyikük imitt-amott megakadt a szövegben, papa
kisegítette a soron következő szóval. Ezek után mindegyikük
számára lelkes hangú levelet írt, még a pecsétjét is rátette. Úgy
intéztem, hogy mindig ott sündörögtem, amikor e tudósokat
vizsgáztatták. Jómagam a Misnát tanultam; papa minden egyes,
kívülről megtanult fejezetéért egy kopejkát adott nekem. Még ma
is emlékszem néhány, akkor megtanult fejezetre.
Apám, aki vallásos könyveket írt, a maga módján „littérateur"
volt. Mivel kíváncsi voltam, vajon mit írhat, papa bizalmasan
elmondta nekem. A kommentárok között akadtak kedvencei, de
olyanok is voltak, amiket érthetetlennek tartott. Mivel szentül
hitte, hogy felnövekedve én is vallásos könyveket fogok írni, a
következő tanácsot adta: - Vágj bele egyenest a fejtegetéseidbe, és
kerüld a szőrszálhasogatást. Egyetlen nagy tudós sem vonta
kínpadra a szöveget. Az igaz, hogy mélyen beleástak, de soha nem
csináltak a vakondtúrásból hegyet.
Apám reggelenként, imaidő előtt, a térre néző ablak elé ült, itt
tanult és írt, miközben pipázott, és megszámlálhatatlan csésze teát
ivott. Odakint a téren, apám szeme láttára tolvajok zsebelték ki az
embereket, batyukat lopkodtak és csaltak a lottérián. Papa
azonban észre sem vette őket, még a létüknek sem volt tudatában.
Szomszédságunkban nyüzsögtek a cionisták, a szocialisták, a
terroristák, az asszimiláltak. Ekkoriban már jiddis és héber
irodalom is létezett, papa számára azonban mit sem jelentett
mindaz, ami nem zsidó dolog volt.
Az egyik sábesz estén női sikoltozást hallottunk, A Krochmálna
utca egy pillanat alatt feketéllett az emberektől. Az ajtókból fiúk-
lányok rohantak ki. Apám kilépett az erkélyre, s megkérdezte
szomszédunkat, reb Háimot, mi történt.
- Aggodalomra semmi ok. Csak megerőszakoltak valami lányt.
Reb Háim nem épp a „megerőszakolás" szót alkalmazta, hanem
ennek jóval durvább megfelelőjét. Papa bejött az erkélyről, és
megparancsolta, hogy zárjuk be az ablakokat. Mindössze néhány
méternyire tőle undorító cselekményeket követtek el. Csupán
vékony fal választotta el dolgozószobáját a sátáni erőktől.
Megint más alkalommal revolver bukkant fel a házunkban.
Ez a következőképpen történt. Hirtelen kinyílt az utcai ajtó, és
betódult néhány rossz külsejű alak. Világos zakót, széles szárú
nadrágot, magas, fényesre suvikszolt csizmát viseltek. Velük
együtt némi alkohol, s egyéb tisztátalan, nem-kóser szag is be-
özönlött. Mind egyszerre, izgatottan, durva hangon beszéltek. Egy
töpörödött, ráncos arcú, szutykos szakállú emberke is megjelent
közöttük, furcsa, kurta kaftánban, ami nem volt sem zsidó, sem
keresztény viselet. Nehéz volt megállapítani, vajon korán
megvénült-e, avagy súlyos beteg. Busa szemöldöke alatt táskás
szeme alja úgy csüngött, mint holmi lilás moha. Apám megriadt
ugyan, de azért felkérte őket, hogy foglaljanak helyet. - Mit
óhajtanak? - érdeklődött.
- Azért jöttünk, rebbe, hogy igazítson el egy pert.
- Nos, hát jó. És ki kit perel?
- Mi pereljük őt, rebbe - mutatott a legpimaszabb küllemű
legény az öreg fickóra.
- Mivel maguk a felperesek, előbb maguk beszéljenek.
- Rebbe! - kiáltotta a gengszter -, már évek óta kapcsolatban
állunk ezzel a nyomorulttal. Egy vagyont rabolt el tőlünk. Ez egy
mocskos vérszívó. Kirabolt bennünket, rebbe, ezreket húzott ki
tőlünk. Hittünk neki, rebbe. Úgy bíztunk benne, mint a saját
apánkban. Ez az ember nem zsidó, nincs neki zsidó szíve. Ostobák
voltunk, rebbe, ő meg átvert minket. Soha ne lássam a lányomat az
esküvői sátor alatt, ha hazudok!
- Csillapodjon, kérem. Miféle kapcsolatban álltak vele?
- Mit számít ez? Közös üzleti ügyeink voltak.
- Pereskedésnél mindenről tudnom kell.
- Százféle dolgot vettünk tőle: lovakat, zabot, néha még kocsit
is. Ellátott minket mindazzal, amire szükségünk volt. Úgy hittünk
neki, akár a bátyánknak, mert úgy gondoltuk, hogy közülünk való.
Mondhatnám, hogy bizalmas dolgokat is közöltünk vele. De
becsapott minket, rebbe. Azt állította, hogy mindent épp csak a
saját költségei felett adott el nekünk. Kirabolt bennünket. Most
visszaköveteljük, amivel túlfizettük. Húszezer rubelt.
- Van valami számlájuk az ügyleteikről?
- Nem vezetünk könyvelést. Kézfogással intézzük a dolgainkat.
Nem vagyunk könyvelők. Egy férfi szava olyan szent előttünk, akár
a Tóra. Nem alkudozunk; egy pohár sör mellett intézzük az
ügyeinket. Bárkire, aki egy rossz szót szólt volna erre az emberre,
kést fogunk. Most azonban, rebbe, rájöttünk, hogy ez egy uzsorás.
Vissza akarjuk kapni a pénzünket, vagy... - a szószóló abbahagyta,
nagyot csapva öklével az asztalra.
A vénember kinyitotta fogatlan száját, mintha beszélni akart
volna, de nem jött ki hang a torkán. Nyekergett, mint amikor az
öreg órát felhúzzák. Koszos szakálla remegett, egész testében
rángatózott. Azután hirtelen rátalált a hangjára, és nagy hévvel
beszélni kezdett. - Tudja-e, rebbe, kik ezek az alakok? Tudja, miért
nem adnak számlát? Azért, mert olyan gyakran járnak ki meg be a
börtönbe, hogy még írni sem volt idejük megtanulni. Ha nem
segítem a feleségeiket, a szegény asszonyok éhen haltak volna. Ők
nem csináltak feljegyzéseket, de én bezzeg csináltam. Mindent
leírtam a főkönyvemben, minden rubelt, minden krajcárt. Itt van
ni, rebbe! Elhoztam a könyvet.
Azzal az öregember előhúzott a zsebéből egy könyvecskét, ami
pont olyan ősrégi és gyűrött volt, mint ő maga. Lapjai szélén
szamárfülek éktelenkedtek. A könyv bensejébe számtalan ügylet
volt beírva, fakó, félig elmosódott írással. A sorok oly sűrűek
voltak, hogy egyik sor a másikba gabalyodott.
- Itt van, rebbe. Vessen rá egy pillantást. Nézze meg a saját
szemével.
Apám elvette a könyvet és átlapozta, majd visszaadta. - Nem
értek a számokhoz - mondta.
- Akkor hívjunk ide egy könyvelőt, aki átnézi. Itt minden be van
jegyezve.
- Nem hívunk könyvelőt. Add vissza a pénzünket!
- Tőlem legfeljebb forró vizet kaptok a hátatokra - emelgette
rájuk a vénember a szemöldökét, mintha mély barlangból kuk-
kantott volna ki.
Az egyik gengszter ekkor revolvert vett elő. Életemben először
pillantottam meg ilyen halálhozó eszközt. Apám elsápadt, én
visszafojtottam a lélegzetemet. Az öregember felnyüszített.
- Rajta, lőjetek csak, tökfejek! Azt hiszitek, megsebezhettek egy
mordállyal?
Apám hirtelen rájuk förmedt. - Emberek, ebben a szobában a
Törvény szent. Ha erőszakoskodni akarnak, menjenek el.
- Ne féljen, rebbe, úgy sem bántjuk.
- Hozzám pereskedni jönnek az emberek, nem lövöldözni. Az
ilyesmiből semmi jó nem származik.
- Tedd el azt a fegyvert!
Az átkok, káromkodások, viszontvádaskodások vagy egy óra
hosszat eltartottak. A gengszterek hol fenyegetőztek, hol egyez-
kedtek, és ordítozva esküdöztek. A régi szép időket emlegették,
amikor mindnyájan együtt dőzsöltek a vendéglőkben és kocsmák-
ban. Az öregember erősködött, épp annyit adott vissza, amennyit
kapott, vádlóit emberszabású majmoknak, szörnyetegeknek,
börtöntöltelékeknek, zsiványoknak nevezte. Kegyetlenül lehordta
őket. Apám teljesen elképedt. Olykor incselkedve rám pillantott.
Néha még a mosoly halvány jele is megjelent szakálla szálai
között. A vén, szemmel láthatólag haldokló férfi erősen ragasz-
kodott a maga igazához a durván, csaknem érthetetlenül ordítozó
emberek ellenében. A végén semmi nem oldódott meg. Folytatták
a vitát és civakodást, mialatt feltápászkodtak és elmentek.
Különös, de az öregember bátorsága és makacssága megragadta
apám képzelőerejét. Később is sokszor beszélt róla. Lám, az
erőszak még a világi csőcselék között sem minden. A szó hatalma
nagyobb és erősebb volt itt, mint a revolver. Az egész história
Dávid és Góliát történetére emlékeztetett.
Apám csupán egyet nem tudott: a kis öregember az alvilág osz-
lopos tagja volt, s neki is megvoltak a maga fegyveresei. Papa a
történteket elmesélte a radzimini tanházban, és megtudta, hogy a
kis emberkét ott is jól ismerik. Hírhedt orgazda volt, felvásárolta a
lopott holmikat, s a tolvajok számára afféle „rebbét" jelentett.
 A vad tehenek
A hosszú évek alatt, míg Varsóban éltünk, egyszer sem hagytam
el a várost. A többi fiú sokat mesélt a vakációjáról. Az emberek
elutaztak Falenicába, Miedzeszynbe, Michabnba, Swiderbe, Ot-
wockba - de számomra ezek csak nevek maradtak. A Krochmálna
utcában nem nőttek fák. A 24. mellett, ahová héderbe jártunk, volt
ugyan egy fa, de a 24-es számú ház igen távol esett tőlünk.
Néhány szomszédunk cserepes virágot nevelt, de szüleim ezt
pogány szokásnak tartották. Én valahogy mégis természetszere-
tőnek születtem. Nyáridőben néhanap rábukkantam egy levélkére,
amely az alma szárához nőtt, s még az ilyen levélke is örömet és
vágyódást keltett bennem. Megszagolgattam, s addig tartogattam
magamnál, míg elfonnyadt. Mama sárgarépát, petrezselymet,
pirosretket, uborkát hozott haza - engem minden egyes gyümölcs
és zöldség a radzimini és leoncini napokra emlékeztetett, ahol
mezők, gyümölcsösök vettek körül. Egy alkalommal a szalmával
kitömött matracomban teljes búzakalászt találtam. Ez a kalász is
felkeltette emlékeimet. Sok más között Fáraó álma is eszembe
jutott róla, amelyben a hét sovány búzakalász elnyelte a hét kövér
kalászt.
Erkélyünk korlátjára sokféle-fajta légy szálldosott: nagyok, ki-
csik, feketék, zöldes-aranyak. Néhanapján egy-egy pillangó is
odatévedt. Nem próbáltam megfogni, de lélegzetvisszafojtva
néztem a csodát. Ez a kicsiny, rebbenő teremtmény a szabad világ
üdvözletét hozta el.
Az Anyatermészet azonban a Krochmálna utcában is megtette a
magáét. Télen leesett a hó, nyáron megérkeztek az esőzések.
Magasan a háztetők felett felhők vonultak - sötétek, világosak,
ezüst színűek, hal-, kígyó-, bárány-, seprű alakúak. Időnként
jégeső kopogott az erkélyünkön, egyszer pedig egy nagy eső után
szivárvány nyújtózott át a háztetők felett. Papa kérésére elmond-
tam az áldást: „Ki emlékeztetsz a Szövetségre". Esténként
ragyogott a hold és feltünedeztek a csillagok. Anyám és bátyám
elmesélték, hogy mindegyik csillag nagyobb a Földnél. De hogyan
lehet egy csillag nagyobb, mint a Föld? Az egész dolog óriási rej-
tély volt.
Barátom, Boruch-Dóvid állandóan a Varsó mögötti mezősé-
gekről és földekről, meg az ott legelésző vad tehenekről mesélt.
Könyörögtem neki, hogy engem is vigyen el oda. Barátom számos
kifogással elutasított, húzta az időt, amíg csak tudta. Végül aztán
mégis megadta magát, mert már oda jutottunk, hogy amennyiben
nem tartja meg az ígéretét, barátságunknak is befellegzett.
Egy nyári pénteken kora reggel felkeltem, olyan korán, hogy az
ég épp akkor ragyogott a felkelő Naptól. Mamának valami kifogást
motyogtam, levágtam egy szelet kenyeret, megvajaztam,
papírzacskóba raktam, elővettem a dugihelyéről soványka jára-
dékomból megspórolt egyeden kopejkámat, és elindultam, hogy
találkozzam Boruch-Dóviddal. Még soha nem keltem fel ilyen kora
hajnalban, amikor a táj olyan hűsnek, frissnek, mesebelinek
látszott. Nyirkos köveket láttam, a harmattól, mondta Boruch-
Dóvid. Tehát a Krochmálna utcában is volt harmat. Mindig úgy
képzeltem, hogy harmat csakis Izrael földjén hullhat, vagy abban a
bibliai részben, hogy „Adjatok kalászt, ti egek", ahol ez vagyon
írva: „Szavaim elpárolognak, akár a harmat..."
Nem csak az utcák, az emberek is frissnek látszottak. Felfe-
deztem, hogy ilyen kora reggel számtalan megrakott szekér hajt át
az utcánkon. A környező falvak parasztjai zöldségeket, csirkéket,
libákat, kacsákat és frissen tojt tyúktojást hoztak (nem ám olyan
mészkőbe tett tojást, amilyet Zelda boltjában lehetett kapni). A
Mirkowski téren, a csarnok mögött hatalmas gyümölcspiac volt. A
Varsó környéki gyümölcsöskertek összes termését idehordták: volt
itt alma, körte, cseresznye, meggy, ribizke és mazsolaszőlő.
Különös gyümölcsöket is árultak itt, a zsidó gyerekek a legtöbbjét
soha nem kóstolták, és tiltottnak hitték: paradicsomot, karfiolt és
török borsot. A csarnokban gránátalmát és banánt is árultak.
Ezekből csak a legelegánsabb hölgyek vásároltak, akiknek kosarát
cselédlány cipelte utánuk.
 Boruch-Dóvid és én jól kiléptünk. Séta közben barátom sok
különös dolgot mesélt. Apja, állította, elgyalogolt Varsótól Skier-
niewicébe, és útközben vademberrel találkozott. Rettentően kí-
váncsi voltam a vadember küllemére, melyről Boruch-Dóvid
részletes személyleírást adott: fekete volt, mint a cipőpaszta,
hosszú haja földig ért, homloka közepéről szarv meredezett.
Reggelire az effajta teremtmények általában eleven gyereket fo-
gyasztanak. Egyből pánikba estem.
- És ez a vadember megtámad minket? - kérdeztem.
- Á, nem, ezek távol élnek Varsótól.
Már elég nagyocska fiú voltam, nem kellett volna ennyire hi-
székenynek lennem. De mindig az utolsó szóig elhittem, amit
Boruch-Dóvid mondott.
Átmentünk Nalewkin és Muranowon, ahonnan az út egyenest a
nyílt vidékre vezetett. Tágas, zöld füves mezőket láttam, min-
denféle virággal borítva, és akkora hegyet, amelynek létezéséről
nem is tudtam. A teteje tényleg hegy volt, de odalent vöröstéglás
fal kerítette, melyen aprócska, vasrácsos ablakok tátongtak.
- Mi ez - kérdeztem.
- A Citadella.
Végigborzongtam. Hallottam már a Citadelláról. Ide szokták
bebörtönözni azokat, akik megpróbálták letaszítani trónjáról a
cárt.
Eddig még egy fia vad tehenet sem láttam, de már az is csodás
és különös volt, ami a szemem elé került. Az égbolt itt nem olyan
keskeny sáv volt, mint a Krochmálna utcában, hanem szélesen
elterült, mint az óceán, s úgy ereszkedett a földre, akár egy
természetfeletti függöny. Fejünk felett madarak röpködtek csi-
vitelve, csattogva, csiripelve - nagy madarak, kis madarak. Két
gólya keringett a Citadella dombja felett. Színes pillangók száll-
dostak: fehér, sárga, barna, pettyes és mintás. A levegőnek földes
fűillata volt, megéreztem benne a mozdonyok füstjét, és valami
mást is, amitől szédülni kezdtem. Különös csendesség volt itt,
mégis minden mormogott, zsizsegett, cirpelt. Valahonnan
virágszirom hullott a kabátgalléromra. Felnéztem az égre, láttam a
Napot, a felhőket, és hirtelen sokkal tisztábban megértettem a
Teremtés szavait. Ez volt az a világ, amelyet Isten teremtett: a föld,
az ég, és a fenti vizek, amelyek elválasztották a firmamentumot a
lenti vizektől.

Boruch-Dóvid és én felmásztunk egy dombra, s magunk alatt

megpillantottuk a Visztulát. Egyik fele ezüstként csillogott, a
másik epezöld volt. Fehér hajó vitorlázott rajta. A folyó egyáltalán
nem volt csendes - hullámozva rohant valamerre, olyan
igyekezettel, mintha a Messiás eljövetelére sietett volna.
- Ez itt a Visztula - magyarázta Boruch-Dóvid. - Így hömpölyög
egészen Danzigig.
- És aztán?
- Aztán a tengerbe ömlik.
- És hol van a Leviatán?
- Messze. A Föld túlsó végibe'.
Akkor hát a mesekönyvek mégsem hazudnak. A Föld tényleg
telistele van csodákkal. Az embernek csak át kell sétálnia
Muranowon, meg még egy utcán, és máris a csodák kellős
közepében találja magát. A világ vége? Hát nem ez a világ vége?
Lokomotív füttye hallatszott, de vonatot nem láttunk. Lágy
szellő fújdogált, és mindegyik más és más illatot hozott - rég
elfeledett, soha nem álmodott illatokat. Valahonnan egy méh
röppent elő, rászállt egy virágra, megszimatolta, körüldöngicsélte,
majd a következő virágra telepedett.
- Mézet akar gyűjteni - közölte Boruch-Dóvid.
- Tud harapni?
- Igen, és különleges méreg van benne.
Boruch-Dóvid mindent tudott. Ha egyedül lettem volna, haza
sem találok. Máris elfelejtettem, merre van Varsó. Boruch-Dóvid
azonban épp oly otthonosan mozgott ezen a tájon, mint a saját
udvarukban. Hirtelen előre szaladt. Úgy csinált, mintha faképnél
hagyott volna. Leguggolt és elbújt a magas fűben. Boruch-Dóvid
elment! Egyedül vagyok a világon - a mesekönyvek elveszett
hercege!
- Boruch-Dóvid! - kiabáltam utána. - Boruch-Dóvid!
Kiabáltam, de a hangom valahonnan visszaérkezett. Olyan
visszhangos volt itt, mint a zsinagógában, de a hang rettentő
távolról érkezett, és rémisztően csengett.
- Boruch-Dóvid! Boruch-Dóvid!...
Tudtam, hogy csak játszik és tréfálkozik velem. Meg akar
ijeszteni. De hiába tudtam, mégis féltem. Hangom már szepegővé
bicsaklott.
- Bo-ruch Dó-vid!
Felbukkant, fekete szeme cigányosan nevetett, és köröskörül
kezdett rohangászni, mint a fiatal csikó. Kabátszárnyai utána
repdestek. Imamellénye lobogott a szélben. A természet ölén ő is
vademberré vált.
- Gyere! Menjünk le a Visztulához!
Az ösvény dombról lefelé vezetett, és mi nem mentünk, hanem
rohantunk. Mintha a lábaink maguktól futottak volna. Vissza
kellett fognom őket, nehogy még gyorsabban szaladjanak, és
beleugorjanak a vízbe. Ám a víz messzebb volt, mint gondoltam.
Amint futottam, a víz mindig szélesebb lett, már olyan széles volt,
mint az óceán. Kavicsokon és nedves homokon ugráltunk, a
homokban hosszú vonalak látszottak, olyanok voltak, mint azok
az óriás homokvárak, melyeket a gyerekek építenek a homokban.
Boruch-Dóvid lehúzta a csizmáját, feltűrte a nadrágszárát és
bokáig a vízbe gázolt.
- Hú, de hideg!
Arra biztatott, hogy én is vegyem le a csizmámat. Zavarba
jöttem. A mezítláb járást nem nekem találták ki. Csak a csirkefo-
gók és a keresztény fiúk szaladgálnak mezítláb.
- Vannak itt halak?
- Rengeteg hal van!
- Harapnak?
- Néha.
 - Mit csinálsz, ha megharap egy hal?
- A farkánál fogva elkapom...
Hozzám képest Boruch-Dóvid vidéki parasztfiú volt. Leültem
egy kőre. A bensőmben úgy csobogott és gurgulázott minden,
mint a Visztula vize. Gondolataim együtt ringtak a hullámokkal, s
olybá tűnt, mintha nem csak a Visztula, hanem körülöttem
minden - a dombok, az ég, én magam - elringanánk, elhullám-
zanánk a távolba, egészen Danzigig. Boruch-Dóvid a túlsó partra
mutatott: - Az ott odaát már a prágai erdőség.
Ami annyit jelentett, hogy a közelemben valódi erdő van, tele
vadállatokkal és rablókkal.
Hirtelen valami rendkívüli dolog történt. Balról, ahol az ég és
föld találkozott, valami lebegett a vízen, de ez a valami nem hajó
volt. Először aprócskának tűnt, s párába burkolózott. Hamarosan
megnőtt és már jól ki lehetett venni. Farönkökből összekötözött
tutaj volt. Férfiak álltak rajta, s hosszú póznáikkal, teljes
testsúlyukkal nekidőlve, előre lökdösték a tutajt a vízen. Az egyik
tutajon még pici kunyhó is volt - igazi kis házikó a víz közepén!
Ezen még Boruch-Dóvid is tátott szájjal csodálkozott.
Soká, nagyon soká tartott, míg a tutaj a közelünkbe ért. A fér-
fiak odakiabáltak nekünk valamit. Egyikük zsidónak látszott.
Szakálla volt. Mintha zsidó sipkát is láttam volna rajta. Olvasmá-
nyaimból, s Dubnow Prédikációiból tudtam, hogy a zsidó keres-
kedők elutaznak Danzigba és Lipcsébe. Arról is hallottam már,
hogy a farönköket vízen úsztatják. Most azonban a saját sze-
memmel láttam - Dubnow Prédikációinak egyik meséje megele-
venedett! A tutajok egy darabig egészen közel úsztak hozzánk. Az
egyik tutaj farában kutya állt, és egyenest felénk ugatott. Jaj
nekünk, ha átugrik a vízen! Darabokra téphetne minket. Kis idő
múlva a tutajok elúsztak. Telt-múlt az idő, a nap már magasan
járt, és immár Nyugat felé vándorolt. Csak akkor kezdtünk
visszafelé menni, amikor a tutajok már eltűntek a híd alatt, de
akkor sem arra igyekeztünk, ahonnan jöttünk, hanem másfelé.
Eszembe jutottak a vad tehenek, és már majdnem megkérdeztem
Boruch-Dóvidtól, hol vannak, amikor hirtelen új jelenetet pil-
lantottam meg.
A fűben egy ifjú és egy lány hevert. Alattuk valami lepedőféle
volt kiterítve. A lány félmeztelen volt. Észrevettem vaskos, fehér
lábszárait, amitől furcsa rettegés szállt meg. Egy pillanatra bé-
nultan álltam. Aztán rohanni kezdtem, rohanni, ki tudja, merre. A
bensőmben valami ordítani akart. Torkom elszűkült. Boruch-
Dóvid utánam szaladt és rám kiabált. Kis idő múlva megálltam.
Boruch-Dóvid lihegve elkapott, fekete szeme csillogott-villogott, s
tele volt valami pogány örömmel.
- Miért futottál el, te hülye?
Zavarban voltam előtte és magam előtt. Olyasmit láttam, amit
haszid fiúnak nem illett látni. Úgy éreztem, én magam is tisztá-
talan lettem. Belülről sírtam. Hogy csinálhat valaki ilyesmit - és
épp itt, ahol minden olyan szépséges, olyan ragyogó és illatos, akár
az Édenkertben!

További ácsorgásra már nem volt idő. A Nap vöröslött. Odahaza

mama már bizonyára aggódik, hiszen olyan ideges! Hamarosan
ideje pékhez vinni a sábeszi sóletet, s ha nem vagyok otthon, ki
viszi el? Egyre gyorsabban lépkedtünk, mindketten a magunk
gondolataiba mélyedve, mialatt fejünk felett madarak játszadoz-
tak, a Citadella ablakai pedig vörösen aranyosan ragyogtak a le-
menő Nap fényében.
Azokra gondoltam, akik láncra verve fekszenek odabent, mert
megpróbálták letaszítani a cárt. Magam elé képzeltem a szemüket,
s hirtelen minden megtelt a sábesz este szomorúságával és
titokzatosságával.
 A válás
Házunkban máskor is elő-előfordult néhány különös válás, de a
legfurcsábbak egyike az volt, amiről most fogok írni. Egy napon
kinyílt a bejárati ajtó, és felbukkant benne a szomszédunkban lévő
rövid- és méteráru üzlet tulajdonosa. Negyven év körül járhatott,
szakálla annyira fekete volt, hogy szinte már kéklett. Szemében
semmi ravaszság vagy sunyiság sem látszott, inkább valahová a
távolba révedt. Azóta találkoztam néhány olasszal és spanyollal,
akiknek ugyanilyen szemük volt. Úgy öltözött, ahogyan a
haszidok, de különleges csínnal. Minden ragyogott rajta - alpakka
kaputja, kalapja, puha gallérja és fekete selyem nyakkendője. A
neve Mordekáj Meir volt.
- Jó reggelt, rebbe!
- Jó reggelt, reb Mordekáj! Örvendek. Üljön le. Mit tehetek
magáért?
Mordekáj Meir valami morgásfélét hallatott. - Válni akarok.
- Csakugyan?
- De nem holmi léha okom van rá, rebbe!
- Akkor hát mi baj van?
- Nagyon beteg vagyok, rebbe - közölte nyugodtan. - Az orvosok
már lemondtak rólam. Gyermekünk nincsen; ha elmentem,
feleségemet fel kell menteni a levirátusi házasságból2. Egyetlen
fivérem Amerikában él. Jobb tehát, ha most válunk el.
- Milyen betegségben szenved?
A férfi súgott valamit apámnak, aki elsápadt.
- Az orvosok néha tévednek - mondta rövid szünet után. -
Minden a Gondviselésen múlik.
- Nem vagyok kohanita. Ha életben maradok, újból meghá-
zasodhatok.

2
A törvény arra kötelezi az elhalt férj fivérét, hogy a gyermektelen özvegyet
feleségül vegye. (I. B. Singer).
 - Értem. De miért olyan sürgős?
- Miért várjak?
- Miért ne? Mással is konzultálhat. Talán egy specialistával.
Bécsben csodálatos orvosok vannak.
- Tudom. Már elmentem hozzájuk.
Papa hirtelen észrevett engem. - Kifelé! - Kimentem a másik
szobába, és rettentően megijedtem attól, amit annak az embernek
a szájából hallottam, akitől cérnát, gombot és más holmit
vásároltunk; annak a zsidónak a feleségét, aki gyermektelenül hal
meg, a fivérének kell elvennie. Mordekáj Meir kész volt elválni
feleségétől, hogy utolsó hónapjait magányosan töltse és megkí-
mélje az asszonyt attól, hogy ki legyen szolgáltatva sógora kénye-
kedvének. De vajon hogyan bír egy ember ennyire nyugodtan
beszélni ilyen dolgokról? Könnyek gyűltek a szemembe, és meg-
ijedtem ettől a férfitól, akiben hirtelen két lábon járó hullát láttam.
Mordekáj Meir hamarosan távozott. Apám félrevonta anyámat
és elmondta neki a történteket. Amikor meghallottam sutto-
gásukat és sóhajtozásukat, kimentem, és elsétáltam Mordekáj Meir
üzlete előtt. A feleségén nagyon csodálkoztam. Vajon sírdogált?
Esze ágában sem volt! A pult mögött állt és a mérőrúddal valami
anyagot méricskélt. Munka közben rámosolygott a vevőre és
elbeszélgetett vele. Épp olyan fekete volt, mint a férje, kövérkés
termetű, kerek arcú, nagy keblekkel, a boltosné és feleség
nyájasságával. Arcán az aggodalom legcsekélyebb nyoma sem
látszott. Élvezettel megszámlálta a kapott pénzt, és a kasszafiókba
rakta. - Hisz ez képtelenség - mondtam magamban. - Elvégre
mégis a férje! Tudnia kell, hogy meghal.
Roppant különös volt; én, az idegen, szenvedtem, a feleség
pedig tökéletesen nyugodt maradt. Életem során később sokszor
tapasztaltam ehhez hasonlót: a szemem sem bírtam lehunyni
olyanok miatt, akiket alig ismertem, míg legközelebbi hozzátar-
tozóik közönyösek maradtak. Most tudtam meg első ízben, hogy
olyan erős emberek is vannak, akikre semmiféle csapás nincsen
hatással. Már a sír felé vánszorognak, de még mindig ételekre és
napi apróságokra gondolnak. És ha már egyenest szembe néznek a
halállal, akkor sem adják fel legcsekélyebb ambícióikat sem.
De térjünk vissza Mordekáj Meirhez. Egyre kíváncsibb és kí-
váncsibb lettem rá, és feleségére. Valahányszor alkalmam nyílt rá,
elmentem a boltjuk előtt. Akárcsak a felesége, reb Mordekáj is
tovább fecsegett a vevőkkel, épp úgy kirakatba tette és eladogatta
az áruit, mint máskor, megszámolta a napi bevételt, vagy a
könyvelésén dolgozott. De üzleti ügyei közepette is azon kaptam,
hogy a távolba mered, mintha látott volna valamit a házak, tetők,
felhők mögött. Ahogy teltek-múltak a hetek, arca előbb sápadt
lett, majd zöldes, mintha sokáig böjtölt volna; sápadtságától egyre
feketedett a szakálla.
Aztán egy napon kimondatott házunkban a válás. Az írnok
mindent leírt lúdtollával. A két tanú aláírta. Mordekáj Meir az
írnok felé fordult, felesége egy padon ült. Az asszony szeméből
kihullott egy könnycsepp, és ott reszketett az állán. Arckifejezése
az olyan egyszerű asszony beletörődését tükrözte, akinek ez az
egész ügy meghaladta az értelmét. Azt jól tudta, hogyan kell cér-
nát, gombot, biztosítótűt eladni, hogyan kell a cselédlánnyal bán-
ni, hogyan kell takarítani, de arról sejtelme sem volt, hogyan kell
viselkedni egy haldokló férjjel. Ettől egészen megzavarodott.
Láttam, hogy gondolatai ide-oda kalandoznak, egyszer mintha a
sálja rojtjait babrálgatta volna. Azután hirtelen megfordult, és
megcsavarta a karikagyűrűjét. Apám átlapozgatott az egyik szent
fejezeten. Lehorgasztotta a fejét és arcát kezébe temette. Egyetlen
percig sem kételkedett abban, hogy ami történik, az a Gondviselés
akarata szerint van. De vajon miért akarja a Gondviselés Mordekáj
Meirt élte virágjában leszakasztani? Hiszen olyan rendes ember!
Ám ki merészelné kérdőre vonni az Örökkévaló útjait?
Mordekáj Meir felesége végül kinyújtotta a kezét, és átadták
neki a válási iratot. Csak ekkor kezdett jajongani. Apám elmondta
a szokásos mondókáját: elvált asszony kilencven napig nem mehet
újból férjhez, mely közlése újabb könnyáradatot indított.
Azt persze nem tudom, hogy ezek után Mordekáj Meir és
felesége hogy s mint intézték a dolgaikat. A törvény szerint tilos
volt egy fedél alatt aludniuk. Megfeledkeztem róluk, azaz inkább
rákényszerítettem magam, hogy ne gondoljak rájuk.

Egy napon hosszú menetet láttam. Mordekáj Meir temetési me-

nete volt. Özvegye felemelt karral, zokogva, nyögdécselve kísérte.
Mögötte számos férfi haladt, s beszélgetett. Viselkedésükből ezt a
mondanivalót lehetett leszűrni: „Mordekáj Meir az Mordekáj Meir,
mi pedig mi vagyunk. Ő halott, mi élünk. Őt eltemetjük, de
nekünk muszáj lakbért és a gyerekeink taníttatását fizetnünk.
Többé nincs közünk egymáshoz."
Eltelt hat, vagy talán kilenc hónap is, amikor beléptem Mor-
dekáj Meir boltjába, hogy cérnát vásároljak, és ott találtam egy
idegen férfit. Milyen más volt, mint Mordekáj Meir! Mordekáj
Meir karcsú és finom alkatú volt, ez a férfi meg termetes, hatalmas
fejjel, lapos orral, széles, vaskos szakállal. Hosszú füléből és tág
orrlyukából szőrszálak meredeztek; minden egyes ujja végén
aprócska szakáll nőtt. Reszelős hangon beszélt. Gombolatlan
kaftánja csupa pecsét volt. Ő volt a második férj. Mindent átvett:
Mordekáj Meir feleségét, otthonát, boltját. Kinyitotta a kassza
fiókját, hanyagul kivett belőle egy marék aprópénzt, gyorsan
átfutotta az üzleti könyveket és papírokat, miközben úgy beszélt
feleségéhez, mintha már évek óta házasok lettek volna. Mintha
soha nem is létezett volna egy Mordekáj Meir nevű személy.
Mordekáj Meir feleségének idővel kisbabája született, aki pont
olyan termetes és ápolatlan volt, mint az apja. Az asszony játsza-
dozott a babával, cuppogott és gügyögött neki: - Kukuccs! Ku-
kuccs!

A történetnek ezzel még nincs vége. Az első világháború alatt

Varsóban kitört a tífuszjárvány. A Krochmálna utcában jóval
többen haláloztak el, mint a város többi részében. Mordekáj Meir
felesége is a holtak között volt. - Ilyen fiatal asszony! - lamentált
egyik szomszédasszonyunk mamának. - Kisgyermekes anya,
viruló, mint a rózsa! Jaj nekünk!
Mama félrecsúszott parókájú fejével csak bólogatott az időtlen
katasztrófa felett, amiért senkit nem lehetett vádolni. Csupán
újabb bizonyítéka volt annak, hogy az élet álom, és a Teremtő
ellen felesleges bűnt elkövetni.
- De mit csináljon az ember, ha már egyszer megszületett?
Eltelt néhány hónap. Mordekáj Meir boltjában idegen nőt le-
hetett látni.
 Wolf, a szénkereskedő
Mama és papa nem voltak ugyan egyformák, de mindketten ir-
tóztak a közönségességtől, a dölyfösségtől, a bűnpártolástól és a
hízelgéstől. A családi megegyezés szerint inkább a kudarcot ré-
szesítették előnyben, mint a romlottságot, és azt vallották, hogy a
teljesítményt jutalmazni kell. Valami olyasféle hősi törvény
örökösei voltunk, amelyről még a jiddis irodalomban sem írtak, s
melynek az volt a lényege, hogy az ember szenvedni is képes
legyen a lelki tisztaságért.
Körülöttünk azonban olyan siserahad nyüzsgött, amely nem
osztotta ideális nézeteinket. Ezek a népek legfőképpen anyámra
hatottak, aki rákényszerült, hogy megbirkózzék a Krochmálna
utca mindennapi életével.
Nem tartottunk cselédlányt, mama maga intézte a bevásárlást.
Valahányszor a piacra ment, mindig megalázva tért haza. A mé-
száros utolsóként szolgálta ki, és holmi rágós mócsingot mért ki
neki; a halárus, aki jól tudta, hogy mama legfeljebb egy fontnyit
vásárol, kikapta a kezéből a halat. Mama tartózkodó, karcsú,
melankóliát árasztó alakja dühítette a Krochmálna utca slampos
asszonyait, akik sznobnak tartották őt.
Valahányszor mama hazajött egy-egy bevásárló körútjáról,
elővette valamelyik könyvét, amely arra tanított, hogyan legyünk
alázatosak és hogyan bocsássuk meg mások sértéseit. Ilyen könyv
volt a Szív kötelessége, vagy a Bölcsesség kezdete. Gyakran ön-
magát vádolta. - Talán megjátszom magam? Vajon miért nem
tudok kijönni velük, miért nem vagyok olyan, mint ezek a népek? -
De semmi nem segített rajta. Egyaránt bántotta durvaságuk és
hízelgésük. Mama képtelen volt végigzokogni a temetéseket és
nem szeretett esküvőkre járni. Jelleme és örökölt tradíciója olyan
elszigeteltségre ítélte, amelyből nem volt menekvés.
Akkor sem volt biztonságban a csőcselék elől, amikor saját
otthonában tartózkodott. A sábeszre házunkban összegyűltek
között folytonos haddelhadd tört ki. Hiúságuk kielégítésére
tiszteletbeli címeket kreáltak: nem gondnokok voltak, hanem első,
második és harmadik gondnokok. Noha mindez csupán névleges
titulus volt, állandó harcban álltak riválisaikkal. Az imádság kellős
közepén is vad veszekedésbe kezdtek; azután mindenki le-
csillapodott és békésen befejezték a szertartást.
Áb hó kilencedik napján felolvasták házunkban a Siralmak
Könyvét és a Gyászénekek Könyvét is. Anyám szemében a
templom lerombolása élő valóság volt. Tammuz hó tizenhetedi-
kén, amely annak az évfordulója, hogy Nebukadnécár lerombolta
Jeruzsálemet, mama egész nap böjtölt, noha vérszegény és igen
törékeny volt. Három héten át megülte a Kilenc Napot, a
Templom lerombolását és a zsidók száműzetését, Egy este (épp Áb
hó kilencedikén) anyám levette a cipőjét, és alacsony sámlira ült,
hogy meghallgassa a Siralmak felolvasását. Ám a gyülekezet férfiai,
akiknek merőben más elképzelésük volt erről az évfordulóról, úgy
érkeztek meg, hogy teletömték a zsebeiket bogánccsal, amit aztán
lopva egymás szakállába dugtak. Amikor ki-kiszaladtak
bogáncsért, nekimentek a falnak és leverték a maltert.
Hunyorgattak, nevetgéltek, semmibe vették apám dorgálását, és az
egy szál gyertya fénye mellett úgy viselkedtek, mintha még a
hadsereg újoncai lettek volna, a szoba pedig, amelyben ültek,
barakk. Hirtelen kivágódott az ajtó, és belépett harisnyás,
kendővel bekötött fejű anyám.
- Nem szégyellik magukat, emberek? - kiáltotta érzelemtől
remegő hangon. - Nem tudják, hogy mi a jelentősége Áb hó
Kilencedikének? Ez a mi gyásznapunk! Ezen a napon omlottak le
Jeruzsálem falai. Ezen a napon kezdődtek meg bajaink. Szerte a
világon könnyeznek a zsidók, de maguk nem tudnak jobbat
kitalálni, mint azt, hogy leverik a maltert. Kisbabák tán? Nem
tudják, hogy mi, zsidók, száműzetésben élünk?
A gyülekezet elcsendesedett. Emlékszem, félelemtől reszketve
ültem. Az én mindig nyugodt, tartózkodó anyám berohant egy
férfiakkal zsúfolt szobába, hogy komoly vádakat vágjon a fejűkhez!
Arca a falnál is fehérebbre sápadt.
 Egy darabig senki nem szólalt meg. Azután Josszel, a gondnok
törte meg a csendet. - Rebbecin, mi rossz van abban, ha egy kicsit
mókázunk? Elvégre ettől élünk jól.
- És emiatt kell semmibe venni a Templom lerombolását?
Gyülekezetünkben volt egy ember, Wolf, a szénkereskedő. A
fickó olyan tagbaszakadt és füstös képű volt, mint a cigányok, és
foglalkozása révén még sötétebbé vált. Durva, félvad embernek
ismertük. Időnként vásároltam nála szenet, egy-egy alkalommal
tíz fontnyit. Ilyenkor kimérte a szenet, bezúdította a kosaramba és
rám mordult: - Jadza... mars ki.
Általában így beszélt felnőttel-gyerekkel. Mama az egyik ilyen
fenyegetése után soha többé nem ment vissza hozzá.
Wolf, mintha maga is széndarab lett volna, kora reggeltől késő
estig a boltjában ücsörgött, amelyben szinte a mennyezetig
halmozta a szenet és kokszot. Napközben úgy nézett ki, mint egy
kéményseprő, egyetlen fehér testrésze a szeme fehérje volt, estére
pedig, amikor boltját csupán aprócska petróleumlámpa világította
be, ördögre emlékeztetett. Nedvesen tartotta a szenet, nehogy
túlságosan átmelegedjék, no meg azért is, hogy kissé többet
nyomjon. A hangja inkább kutyaugatásra hasonlított, soha ilyen
hangot nem hallottam azelőtt. Arcán valami őseredeti sötétség,
fekete búbánat ült. Mindenkivel pimaszul beszélt. Sábesz előtti
napon buzgón sikálta magát szappannal és vízzel, ám ettől sem
világosodott ki. Ünnepi fehér inge még inkább kihangsúlyozta arca
és keze feketeségét.
Wolf, a szénkereskedő a boltja mögötti földszintes szobában
lakott. A sábeszi ebéd után szívesen szunyókált egyet. De hogyan
alhat az ember, amikor az udvarról akkora lárma szűrődik be? A
fiúk valami holdkórost gyötörtek, vagy köveket hajigáltak, vagy
csak általános zűrzavart keltettek. Wolf ilyenkor alsógatyában -
ami furán fehérlett fekete lábszárán - kirohant a házából, hogy
elkergesse álma megzavaróit. Wolf támadásai nem értek véget az
udvarban. Az utcán is gyakorta látták a fekete bőrű, pucér lábú,
alsógatyás férfit, amint a sápadt arcú csibészek bandáját kergette.
Ám hiábavaló volt minden űzés-hajtás, a fiúk gyorsabban futottak
nála. Minden erőfeszítés reménytelen volt, mert minden alkalom-
mal felébresztették. Wolf kiugrott az ágyából, és űzőbe vette kín-
zóit. Egyszer még egy lapátnyi szenet is hozzájuk vágott. - Wolf -
csóválták a fejüket a jámbor zsidók -, legalább ne sábeszkor!
- Dugd a fejed a sárba - ordibálta vissza Wolf. - Törd ki kezed-
lábad a kerekek alatt!
Házunkban épp oly vadul viselkedett, mint a boltjában. Né-
hanapján elpanaszolta, hogy soha nem hívják felolvasásra a Tó-
rához. Máskor meg elfogta a vágy, és gondnok szeretett volna
lenni. A földre köpködött, orrát a kabátujjába törölte. Anyám
szemében ő szimbolizálta a csőcseléket. Mama Wolfra szűkítette a
világ egy kis részét. Wolf bárhová elmehetett, otthonosan érezte
magát a barakkokban, a gyárakban, a bányákban, a szegényhá-
zakban, a börtönökben. Az öreg embereket is tegezte.
Wolf, a szenesember felesége a nép lánya volt ugyan, mégis
arisztokratikus lelke volt. Megsiketült a gyerekszülésben. Minél
hangosabban ugatott Wolf, felesége annál kevésbé értette meg,
amit mondott. Az asszonyt csak ritkán lehetett a boltban látni; a
hátsó szobában robotolt. Egy alkalommal feltárta mama előtt a
szívét.
- Már nem bírom tovább, rebbecin. Drága asszonyom, meg-
bolondulok!
- Mit kíván magától a férje?
- Úgy ugrál körülöttem, akár macska a forró téglán, káromkodik
és faksznizik. Darabokra tép engem.
- Miért nem teszi helyre?
- Ha csak kinyitja a száját, nekem végem. És meg is ver.
- Nincsenek rokonai?
- Senkim sincs. Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
Az asszony valószínűleg lelki alapon lehetett siket, mert egy-
szerre éneklő hangokat kezdett hallani. - Legdrágább rebbecin,
figyelje csak! Hozza közelebb a fülét az enyémhez. Hallja? A Kol
Nidrét éneklik!
 - Semmit nem hallok.
- Valaki énekel. Én mondom, csodálatos torkú kántor!
- Miért nem megy orvoshoz?
- Három orvosnál is voltam. Egyikük sem tudja, mi a különbség
a láb és a könyök között.
Az egyik pünkösd alkalmával a gyülekezet házunkban ünnepelt,
noha apám elment, hogy meglátogassa a radzimini rabbit. A
vendégek, köztük Wolf, a szénkereskedő sört iddogáltak és cse-
megéket rágtak. Wolf a szokásosnál is jobban kimosakodott és
szépen felöltözött, de ő maga épp olyan fekete maradt.
- Ki fogad velem? - ugatta.
- Miben akarsz fogadni?
- Idefigyelj! Néhány csepp sört öntök a poharadba, az enyémet
pedig csurig töltöm. Lefogadom, hogy előbb iszom meg a sörömet
és rakom a poharamat az asztalra, mint te.
- Hogyan csinálod?
- Semmi közöd hozzá. Tíz rubelért kitalálhatod.
- Jó. Kezet rá.
Wolf és a másik fickó kezet rázott egymással. Azután Wolf
néhány cseppnyi sört öntött a cimbora poharába, a magáét meg
teletöltötte.
- Jó. Idd meg.
Wolf ellenfele egyetlen kortyra kiitta, ami a poharában volt, és
lerakta a poharát. Wolf, fekete bajszát a sörhabba lógatva, lassan
kortyolgatta, míg a sör elfogyott. Azután felemelte az abroszt, és
poharát a puszta fára helyezte.
- Nyertem! - jelentette ki Wolf. - Te nem az asztalra, hanem az
asztalterítőre tetted a poharad.
- Hogy érted azt, hogy nem az asztalra tettem? Hiszen az abrosz
is az asztalon van, nem?
- De a poharat az abroszra raktad.
Nekiálltak vitatkozni és civódni.
- Mit számít ez?
- Nagyon is sokat.
 Hamarosan már összeverekedtek. Wolf ütött először, de rögtön
visszakapta. Szakálla vöröslött a vértől. Megint mama lépett
közbe.
- Nem szégyellik magukat? Ünnepnap van!
Mama sápadtan, rettegve szembe fordult velük. Harag és tisz-
telet vegyült a rámeredő pillantásokba. Wolf már-már kinyitotta a
száját, hogy visszaugasson valamit, de a többiek nem engedték.
Baljós pillantást vetett mamára.
Akkoriban Mózes Öt Könyvét tanulmányoztam, és már bele-
kezdtem a Talmud olvasásába is. Wolf kilétével is tisztában vol-
tam: ő volt a Kivonulás Könyvében említett vegyes sokaság. A
veszekedés anyám és közötte Mózes idejében kezdődött.
És a Messiás? A Messiás nem jön el addig, amíg mama olyanná
nem válik, mint Wolf, a szenesember, és Wolf, a szenesember
olyan nem lesz, mint mama.
 Utódok
Közeli szomszédságunkban, a 14. számú házban éldegélt az a
picurka termetű rabbi, aki nagy jelentőségű személyiség lett volna,
már amennyiben a család az, ami az embernek jelentőséget ad.
Apjának apja reb Móse volt, a nagy kozhenitzi rabbi. Szom-
szédunk, reb Berele már a nyolcvanas éveit taposta, amikor meg-
ismertem. Tanulni képtelen volt, ezért nem lett haszid rabbi. Alig
bírta átrágni magát a Misna fejezetein. Élete sorscsapásának te-
kintette, hogy a nagy kozhenitzi rabbi unokájaként tartották szá-
mon, ő maga mégis csupán asszonyok rabbija lehetett. Nemes-
ségét azonban születése folytán megörökölte kitűnő őseitől. Ez az
apró, hófehér szakállú ember selyem felsőruhát, cobolyprémes
kalapot, harisnyát és félcipőt viselt. Szolgája mindenhová elkísérte.
Reb Berele olyan lassan tipegett, hogy félóráig tartott, míg
lakásától átvánszorgott a házunkig. Termete oly hajlott volt, hogy
aki ránézett, mindössze egy fehér szakállt, egy prémkalapot és egy
rakás selymet láthatott belőle.
A piaci kofák áldották lépteit, amikor elment mellettük. A ke-
resztények értetlenkedve rámeredtek. Reb Berele olyan életet élt,
melynek nyugalma megközelítette a tökélyt. Egyszer megfigyel-
tem, ahogyan felvette imaszíjait. Jóformán meg sem moccant a
keze. Csaknem teljes óráig tartott, míg karjára csavargatta a szí-
jakat. Szeméből olyan békesség áradt, melyet a legtöbb ember már
régesrég elfelejtett. Ez a törpe ember nagyon szeretett enni, és az
itókát sem vetette meg. Pirospozsgás orcáján mindig boldog,
ünnepi elégedettség ragyogott.
Ha eljött purim, reb Berele szeretete jeléül édes-savanyú
szószban főtt halat küldött apámnak. Amikor az utcán összeta-
lálkoztak, megpirongatta papát, miért nem látogatja meg gyak-
rabban; apám kizárólag akkor ment át reb Bereléhez, amikor va-
laki meghalt a házunkban. Mivel apám kohanita volt, papi leszár-
mazott, a mózesi törvények megtiltották, hogy olyan házban tar-
tózkodjon, amelyben halott van.
 Amikor papa átment reb Bereléhez, mindig magával vitt engem.
Reb Berele az imádság mellett csupán egyvalamit kedvelt: a Zóhárt
recitálni. Hogy vajon értett-e egy mukkot is az arameusul írott
szövegből, az felettébb kétséges. De mit számít ez? Mivel a Zóhár
számos mennybeli titokkal foglalkozik, mint például az angyalok
hierarchiájával és Isten szent neveivel, már a szavak puszta
kimondása is felemeli a lelket. Reb Berele egyébként sem olvasta
hangosan a szöveget, csak maga elé motyogta, olyan túláradóan,
ami csak tiszta, folttalan életviteléből következhetett.
Amikor megismertem, reb Berele felesége már meghalt, és egy
cselédlány viselte az öregember gondját. Asszonyok sokasága
kereste fel, hogy imádkozzék beteg gyermekeikért, hogy adja
áldását további jó egészségükért, hogy járjon közben az égieknél,
amikor teherbe estek, vagy amikor eljött szülésük ideje. Reb Berele
ilyenkor kivett egy csipet dohányt elefántcsont tubákos sze-
lencéjéből, és mindenkinek annyi jót ígért, amennyi csak tőle telt.
Reb Berelének két fia volt, mindketten szintúgy csekély jelentősé-
gű rabbik, de ettől eltekintve cseppet sem hasonlítottak apjukhoz.
Reb Berele apró volt, fiai nagyra nőttek. Az apa lassú volt, a fiúk
fürgén mozogtak. A két fiú annyira egyforma volt, hogy az ember
ikreknek nézhette őket, talán tényleg azok is voltak. Ők bezzeg
nem ültek az asztal mellett és nem vártak tanácsot kérő nőkre - az
ilyesmit felesleges időpocsékolásnak tartották. Ehelyett
körülrohangásztak a városban és gazdag patrónusokra vadásztak,
akiknek nincs más vágyuk, mint segítséget nyújtani a kozhenitzi
rabbi dédunokáinak. Ide-oda futkároztak, ragadozó szemmel
kémlelték a magasabb emeleteket, de ők is selyem kaftánt és
cobolyprémes kalpagot viseltek, mint apjuk. Volt idő, amikor úgy
éreztem, oly hatalmas erő hajtja őket, hogy mindjárt kiterjesztik
kabátszárnyukat, és a háztetők fölé röppennek. Reb Berele fiai és a
varsóiak között hadüzenet nélküli háborúság dúlt. A város ugyanis
eltökélte, hogy ezeknek a dörzsölt alakoknak egy fityinget sem ad.
Mintha a város ezt mondta volna: „Hadd dolgozzanak meg ők is a
megélhetésért, ahogyan mindenki más! Ugyan miért ne
árulhatnának heringet a piacon?" Reb Berele fiai, akiknek
feleségük és egy rakás gyerekük volt, akiket el kellett tartaniuk,
nem vették tudomásul, ha nemet mondtak nekik. Amikor az
elülső ajtót becsapták az orruk előtt, a hátsó ajtón visszaólál-
kodtak. Újabb meg újabb cseleket eszeltek ki, s valahogy mindig
sikerült összeszedniük néhány rubelt. Számukra az egész dolog
mindössze annyit jelentett, hogy vállalkozó kedvüket folytonos
éberségben kell tartani.
És reb Berele előkelő származású fiai mindig megszerezték azt,
amit akartak.
Az öregember egy napon apám nagy örömére látogatóba jött
hozzánk. Még elképzelni is gyönyörű: a kozhenitzi rabbi unokája a
mi házunkban! Papa és reb Berele teljes órán át a zsidó ügyekről,
az általános eseményekről, a maguk tiszteletre méltó életéről, és a
kozhenitziek és lubliniak sajátos szokásairól beszélgetett.
Végezetül reb Berele kirukkolt azzal, ami miatt eljött: házasodni
készült.
Hamarosan megjelent a menyasszonyjelölt, egy hetvenéves nő,
rabbi özvegye. Jó két fejjel magasabb volt reb Berelénél. Ez a nagy
termetű asszony szőrmekabátot, csúcsos főkötőt viselt, és igen
hangosan beszélt. A jiddis nem volt neki elég - héber szavakat
kevert a társalgásba. A nőt hírhedt potyalesőnek tartották, pénzt
gyűjtött, állítólag ebből akarta megjelenteni azt a kommentárt,
amit elhunyt férje írt. Ennek kapcsán találkozott össze reb Bere-
lével. Addig-addig beszélgettek, míg eljegyzés lett a dologból.
Papa ugyan meglepődött, hogy ilyen öreg ember házasodni
készül, de elismerte, hogy minden megeshet. Mama megbotrán-
kozott, és azt állította, hogy ez a házasság egyik félnek sem lesz jó.
Ám soha egyikük sem szólt bele ilyen dologba, papának pedig
szüksége volt az esküvői szertartás lefolytatásáért kapott pénzre.
Én is jelen voltam az esküvőn, egyike voltam azoknak, akik a
négyágú esküvői sátor egyik ágát vitték. A sátrat egyébként, ami-
kor nem használtuk, lakásunkban, a kályhasutban tároltuk. Reb
Berele tágas otthonát beragyogta a gyertyák és lámpák fénye. Reb
Berele arca is ragyogott, amikor arájával az esküvői sátor alá állt. A
menyasszony azonban nem látszott olyan boldognak, mint
vőlegénye, úgy nézegetett körül, mintha valamitől zavarba jött
volna. Arcáról szinte le lehetett olvasni, hogy elege lett a
szenvedésből, és elhatározta, hogy mindent megragad, amit az élet
kínál. Reb Berele nem illett hozzá, sokkal derekabb férfire lett
volna szüksége. De hetven éves korában az ember ne legyen
válogatós. A senkinél még reb Berele is jobb.
Az esküvői vacsora közben az újdonsült rabbiné szidni kezdte a
cselédlányt, amiért elhanyagolta a háztartást. Napnál világosabb
volt, hogy a két asszony nem marad sokáig egy fedél alatt. És
csakugyan, reb Berele házvezetőnője már néhány nap múlva eljött
hozzánk, és kipanaszkodta magát anyámnak. Épp előzőleg
mondtak fel neki. És ez még csak a kezdet volt. Az új rebbecin
szemmel láthatóan megszállottan ambiciózus volt. Vajon miért
kell reb Berelének olyan jelentéktelen rabbinak lenni, mint ami-
lyen, ha egyszer oly előkelő származású? Az asszony elszánta
magát, hogy változtat a helyzeten, és különféle csodatételeket
terjesztett szent férjéről az asszonyok között. Akár a mészárosnál
volt, akár a fűszeresnél vagy a tejesnél, mindenütt reb Berele
dicséretét zengte. Ők azonban pontosan tudták, mit tartanak
egymásról valójában. - Hogy ennek mekkora szája van! - jegyezték
meg.
Reb Berele karrierjének elősegítése közepette az asszony foly-
tatta a pénzgyűjtést első férje könyvéhez. Elvégre mi köze egyik
dolognak a másikhoz?
Végezetül törésre került sor az asszony és mostohafiai között.
Az új rebbecin szokásos energiájával vette fel a harcot. Reb Be-
relének az egészből elege lett, és tüdőgyulladással ágynak esett.
Épp oly nyugodtan és derűsen feküdt, mint mindig, köhécselve és
mosolyogva. Ha eljött az ideje, sóhajtozva, a rá jellemző lassú-
sággal feltette imaszíjait. Az asszonyok most is elébe járultak, és ő
tovább imádkozott egészségükért, gyerekeik egészségéért és
mindenért, amit csak kértek tőle. Továbbra is szívesen elrágicsált
egy-egy süteményt és leöblítette egy kis pálinkával.
Egy napon nagyot sóhajtott, és kilehelte lelkét. A haszidok,
akik, míg reb Berele életben volt, alig gondoltak vele, a temetésére
odasereglettek. A szertartáson temérdek rabbi vett részt. Elvégre
mégis a kozhenitzi rabbi unokáját temették. A nyitott sírgödörnél
a zokogó rebbecin kitárta karját, és dicshimnuszt zengett, habár
előzőleg valaki mindezt elmondta már. A halott fiai, akik már
hatvanadik évükben jártak, elhadarták a kaddist, miközben
végigmustrálták a tömeget, hátha találnak benne néhány jótevő-
jelöltet.
A fiúk betartatták mostohájukkal a gyászidőt, de bizonyára
megkeserítették az életét, mert az asszony, amint lehetett, össze-
csomagolt és elhagyta a házat. A végén ő is nálunk kötött ki, hogy
ránk zúdítsa mostohafiai elleni panaszát. Ekkor hallottam első
ízben arról, hogy két dudás nem fér egy csárdába. A könnyező
rebbecin megtörölgette az orrát, és megsiratta házasságát. Ötven
éven át élt az első férjével, legyen áldott az emléke. Minek kellett
újra férjhez mennie? Arra gondolt, hogy lesz hol lehajtania a fejét,
ám másként rendeltetett. Most már tudja, hogy nem nyugszik
addig, amíg első férje könyvét ki nem adja.
Anyám, az emberek éles szemű bírája, némán hallgatta, de a
tekintete ezt mondta: „Mesélhetsz, ismerem én jól az összes sátáni
trükködet!" Papa azonban megsajnálta. Az asszony tudományos
dolgokról beszélgetett vele, közben azonban sokszor éktelen bakot
lőtt. Panaszkodott az egészségére, és azt követelte papától,
gyűjtsön adományokat és küldje el neki, hogy kikúrálja az ízületi
gyulladását. Fecsegés közben egyik teát itta a másik után és
süteményeket majszolt. Aztán ránézett anyámra. - Hány éves vagy,
hogy kerüljön el a gonosz szem?
Anyám megmondta, hány éves.
- Ach, ha én még egyszer ennyi idős lehetnék!
- Mit csinálnál?
- Hegyeket mozgatnék!
 A szatén kabát
Szegénységünket a ruházatunk tette napnál világosabbá. Az éle-
lem olcsó volt, amúgy sem voltunk nagyevők. Mama levest ké-
szített, amibe krumplit, barna lisztet és szárított hagymát főzött.
Tojást kizárólag húsvétkor ettünk. Igaz, Varsóban egy fontnyi hús
akkoriban húsz kopejkába került, de abból jó nagy adag leves
készülhetett. A liszt, a hajdina, a csicseriborsó és a bab nem került
sokba.
A ruha azonban drága volt.
Anyám éveken át ugyanazt a ruhát viselte, és annyira vigyázott
rá, hogy szinte újnak látszott. Egy pár cipőt három évig hordott.
Papa szatén kaputja már kissé kopottas volt, ám a haszid tanház-
ban, ahol imádkozott, a legtöbb kaftán és fejfedő ugyanilyen
viseltesnek tűnt. A legrosszabb sorunk nekünk, gyerekeknek volt.
Én például három hónap alatt kinőttem a csizmámat. Mama
folyvást arról panaszkodott, hogy bezzeg más gyerek mennyire
vigyáz a holmijára, én meg mindent tönkreteszek.
A közeli radzimini tanházba sábeszkor szatén- és selyem ka-
bátban érkeztek a fiúk, és bársony kalapot, fényes csizmát és se-
lyemövet viseltek. Az én kaftánom valahogy mindig túl kicsinek
bizonyult. Hébe-hóba kaptam ugyan egy-egy új ruhadarabot, de
csak akkor, amikor a régi már rongyokban lógott.
Egyetlen olyan időszak volt, egy bizonyos húsvét előtt, amikor
hirtelenében ránk tört a gazdagság.
Számunkra általában ez volt az év legjobb periódusa. Ilyenkor
papa eladta egy kereszténynek - a házmesterünknek, hogy egészen
pontos legyek -, az emberek homécát, azaz az összes kovásszal
készült kenyeret, lisztet, gyúródeszkát és nyújtófát, szóval minden
olyasmit, amit zsidó háztartásban tilos húsvét alatt megtartani. E
tranzakciónak volt bizonyos álságos eleme, mivel húsvét után
mindeme tulajdon visszakerült eredeti gazdájához.
Hallgattam azokat, akik eljöttek, hogy eladják homécaikat, s
megtudtam, hogy hozzájuk képest milyen szegények vagyunk.
Nekik egész rakás pálinkától, cseresznyelikőrtől, kompóttól kellett
megszabadulniuk; nekünk nem volt egyebünk néhány üres
lábasnál, fazéknál. Olykor valaki még azt is elősorolta, hogy is-
tállója és lovai vannak, habár sejtelmem sincs, miért tartották a
lovat homécnak. Talán azért, mert a lovak zabot esznek. Az egyik
ember fia cirkusszal utazgatott, és úgy érezte, hogy az egész
menazsériát homécnak kell nyilvánítania.
Miért volt ez a bizonyos húsvét annyira szerencsésnek mond-
ható? Hát először is, purimra, ami mindössze négy héttel előzi
meg a húsvétot, töméntelen ajándékot kaptunk. A legjobb azon-
ban az volt, hogy Jonatán, a szabó, Leoncinból, ahol apám hajdan
rabbi volt, felköltözött Varsóba. Ez a Jonatán, aki karcsú termetű
férfi volt, szeplős arccal és ritkás szakállal, pont úgy öltözött, mint
a haszidok, nem pedig úgy, mint egy szabó. Sábeszkor szatén
kaputot vett fel; magához vette a tubákját, ünnepnapon látogatóba
ment a radzimini rabbihoz, és voltaképpen tanult ember volt.
Most, hogy már Varsóban élt, apámhoz is eljött látogatóba, és
művelt dolgokról beszélgetett vele. Amikor Jonatán meglátott
engem, felajánlott hitelbe egy öltözet ruhát. Csak az anyag árát
kellett kifizetnünk.
Mekkora szerencse! Mértékvétel közben Jonatán büszkén rám
mosolygott, úgy bánt velem, mintha a családtagja lettem volna.
Ami azt illeti, Jonatán jelen volt a körülmetélésem alkalmával.
Mialatt krétával feljegyezte a különféle méreteket, odaszólt
anyámnak: - Ó, rebbecin, hogy repülnek az évek!
Jonatánnak valószínűleg épp semmilyen sürgős munkája nem
lehetett, mert a mértékvétel után szinte azon nyomban megjelent,
rám próbálta a ruhát, közben kikérdezett, hogy haladok a
héberben, mely alkalmat kihasználta, hogy héberben való jártas-
ságát fitogtassa, és tudós módjára társaloghasson. Igaz, hogy csak
szabó volt, ám a judaizmus szerelmeseként kedvtelve ízlelgette a
héber szavak zamatát. Amikor megházasodott, még csupán a
kötelező imákat ismerte, később azonban jiddisül tanulmányozta
az írást, egy tanár segítségével megtanulta a Misnát, és a
növendékek között is felcsípett egyet s mást. Leoncinban kine-
vették az igyekezete miatt, ennek ellenére mégis bebizonyította,
hogy tanulni soha nem késő. Apám segített Jonatánnak a tudóssá
válásban, és a szabó mindig buzgott az igyekezettől, hogy
kimutassa háláját.
Jonatán háza elevenen nyüzsgött a lányaitól, a lármától és a
fövő ételek illatától. A lányok, akik pici korom óta ismertek, most
meg úgy láttak viszont, hogy férfi módján szatén kaputot
próbálok, nem bírták ki megjegyzések nélkül. Anyjukkal együtt
megvitatták, vajon jó lesz-e így a kaput hossza. Anyám pazar
gesztussal új csizmát is rendelt nekem Mihály vargánál. Ha ez így
megy tovább, tetőtől talpig új holmiban feszíthetek, amikor hús-
vétkor a tanházba lépek!
Noha akkoriban nem viseltettem túl nagy lelkesedéssel az új
ruhák iránt, hamarosan mégis rájöttem az ízére, és egyre jobban
izgattak a szekrényben sorakozó új holmik. A varrónő új ingeket is
varrt számomra, és már vadonatúj bársony kalapom is ott hevert
dobozában a szekrényben. Lelki szemem előtt megjelent húsvét
estéje, amikor diadalittasan benyitok a tanházba, és a
csodálkozástól az összes fiúnak leesik az álla. Előzőleg mindig
éreztem, mennyivel rosszabbul vagyok öltözve, mint ők, noha
sokkal többet tudtam náluk. Hallottam már cionizmusról, szoci-
alizmusról, a levegő súlyáról és a szén eredetéről – mindezeket
bátyámtól tudtam és egy almanachban olvastam. Most viszont
láthatják, hogy én is kaptam az ünnepre új ruhát! A legtöbb szabó
nem tartotta be az ígéretét, hogy ünnepre minden elkészül, de
Jonatán más volt.
Ugyanakkor rossz előérzetem támadt, vajon csakugyan olyan
simán megy-e majd minden, ahogyan megálmodtam? Másrészt
azonban mi rossz jöhetett volna közbe, miért voltam annyira
nyugtalan? Persze előfordulhat, hogy Jonatán vasalás közben ki-
égeti a szövetet, netán az egész öltönyt mindenestül ellopják. A
Büntetés virgácsából épp úgy tudtam, mint a magam tapasztalatá-
ból, hogy az anyagi világ telis-tele van kelepcékkel. De akkorra
már túlságosan belehabarodtam ennek az anyagi világnak az
örömeibe.
Ennek ellenére a dolgok simán mentek. Mihály varga ígéretéhez
híven leszállította a csizmát, amely úgy ragyogott, mintha lakkból
készült volna. A szatén kaput is ott lógott már a szekrényünkben.
Húsvét előtt az emberek özönleni kezdtek házunkba homécaikkal,
és megálltak papa széke mögött. Figyeltem a ceremóniát, ami
igazán nem volt rettentően komplikált. Annak a személynek, aki
eladta a homécot, azt mondták, hogy érintse meg egy keszkenő
csücskét, annak jeléül, hogy beleegyezik, miszerint holmijait
eladják egy kereszténynek. Az eladási számla azzal kezdődött,
hogy „Reb ez-és-ez homéca...", majd azzal folytatódott, hogy
jiddis-héber keveréknyelven felsorolták az összes tételt. Biztosra
vettem, hogy ezt a munkát, ha alkalmam nyílna rá, magam is el
tudnám végezni.
A férfiak fecsegtek, aláírták a nevüket és a húsvétról beszél-
gettek. Apám azt kérdezte egy siket embertől, van-e valami al-
koholos itala.
- Igen. Van egy kis fehér lisztem. ..
- Alkohol! Pálinka! - ordították a többiek a fülébe.
- Ó! Hát miért nem ezzel kezdte? Persze, hogy van alkoholom!
Egy özvegy, aki szintén eljött, hogy eladja homécát, nem tudta,
hogyan írja alá a nevét. Papa azt mondta neki, érintse meg a
tollszárat, de az asszony nem értette a dolgot. - Csak érintse meg
egy pillanatra a toll szárát - ismételte apám.
Az asszonynak sejtelme sem volt, mi fán terem a toll szára. A
piacon, a standja mögött roppant hatékonyan működött, ám apám
dolgozószobájában, ahol annyi férfi állt körülötte, zavarba jött.
Belépett anyám, és elmagyarázta, mi a teendője. Az asszony
megkönnyebbülve felsóhajtott. - Ó, rebbecin, magát olyan
könnyen megértem...
És megérintette a tollszárat.
Azután kibogozta a kendőjét, és leszámolt néhány rézpénzt. - Jó
húsvétot kívánok - mondta apámnak.
 - Élje meg a következő húsvétot is - felelte apám.
Az asszony széltől és naptól cserzett arcát hirtelen elöntötték a
könnyek. Mindenki elhallgatott. Amikor az asszony távozott,
apám így szólt: - Ki tudja, kit szeret Isten a legjobban? Lehet, hogy
ez az asszony egy szent...
Anyám olyan kipirult és elkeseredett arccal lépett a dolgozó-
szobába, mintha az imént a homéc utolsó morzsáit is elégette
volna a kályhában. Hálószobánkban a közönséges macesz táblái a
mennyezetről lógtak alá. Két adag, különleges gonddal, kizárólag a
legjámborabbak részére készített maceszt félretették papa és
mama számára. Anyám, aki rabbi leánya volt, abban a kiváltságban
részesült, amit többnyire csak férfiak élvezhettek. Minden a rítus
szerint történt. A húsvét előtti estén apám hagyományos módon
végigkutatta a házat, talál-e benne homécot, amit másnap el kell
égetni. Másnap reggel kilenc óráig még szabad volt homécot enni -
attól kezdve pedig napnyugtáig sem homécot, sem maceszt nem
volt szabad. Anyám nekünk, gyerekeknek tört krumpliból, tojásból
és cukorból leírhatatlanul finom palacsintát sütött.
Napnyugtakor beköszöntött a húsvét. Eddig minden jól ment!
Megmosakodtam, és felvettem új ingemet, új nadrágomat, új
csizmámat, az új bársonykalapot, és az ünnepélyesen fénylő szatén
kabátot. Mintha egyszeriben gazdag fiúvá váltam volna.
Lementem apámmal a lépcsőn. A szomszédok kikukkantottak a
nyitott ajtókon, s amint rám néztek, kiköptek, hogy megóvjanak a
szemmel veréstől; a küszöbön ülő lányok, akik a hagyományos
keserű füveket vágták, tormát reszeltek, sírva-nevetve bámultak,
amint elmentem mellettük. A korombeli kislányok, akikkel nem-
régiben még együtt játszottam és kavicsokat dobáltam, elismerőn
nézegettek. Immár fiatalember voltam, ők meg csaknem érett nők,
így hát túl szégyellősek voltak ahhoz, hogy megszólítsanak, de a
pillantásuk sokatmondó volt.
Elsétáltam apámmal a Radzimin tanházba, felmásztunk a lép-
csőn és ki akartuk nyitni az ajtaját. Nem sikerült. Lakat lógott róla,
alatta ez a cédula fityegett: „A gáz nem működik. Ünnep utánig
zárva".
Széder estéjén zárva? A Radzimin tanház? Hihetetlen! Nem
tudtuk, mitévők legyünk, és teljes zavarban ácsorogtunk. A Bün-
tetés virgácsának igaza volt. Az ember nem függhet az anyagi világ
kényelmétől; ha ebben hisz, csalódás éri. Csak Isten szolgálata és a
Tóra tanulmányozása számít. Minden más mulandó...
A minszki tanházban, ahová végül elmentünk, senki nem is-
mert és senki nem törődött vadonatúj öltözékemmel. Néhány fiút
felismertem, de idegenekként tolongtunk a bejáratnál.
Kemény csapás volt, és jó lecke arra, hogy ne bonyolódjak világi
hiúságokba.
 Egy filozófus kisfiú
Bátyám, Izrael Józsua emancipált nézetei miatt roppant
nehezen értett szót apámmal, akinek mindenre ez volt a válasza: -
Hitetlen! A judaizmus ellensége! - Bátyám ezzel szemben hosszú
beszélgetéseket folytatott mamával, akivel gyakran a fülem
hallatára vitatkozott rólam.
- Vajon mi lesz belőle? - tanakodott bátyám. - Majd megnősül,
boltot nyit vagy beáll tanítani egy héderbe? Már így is túl sok a
bolt és túl sok a tanító. Ha kinézel az ablakon, mama, láthatod,
milyenek a zsidók - görnyedtek, csüggedtek, szutyokban élnek.
Figyeld meg, hogy vonszolják járás közben a lábukat... Hallgasd
meg, ahogyan beszélnek. Nem csoda, ha mindenki ázsiainak hiszi
őket. Mit gondolsz, meddig tűri még Európa, hogy a kellős
közepén ilyen ázsiai horda terpeszkedjen?
- A keresztények mindig gyűlölték a zsidókat - felelte mama. -
Akkor is gyűlölik a zsidót, ha cilindert tesz a fejére, mert kiáll az
igazság mellett.
- Igazság? Miféle igazság? Tudja valaki, mi az igazság? Minden
vallásnak megvannak a maga prófétái és szent könyvei. Hallottál
már a buddhizmusról? Buddha olyan volt, mint Mózes, ő is
csodákat tett.
Mama olyan képet vágott, mintha valami rossz ízt érezne a
szájában. - Hogy mered összehasonlítani őket - egy bálványimádót
Mózes pátriárkával? Jaj nekem! Hogy a saját húsom és vérem
ilyeneket beszéljen...
- Idehallgass, mama! Buddha nem bálványimádó volt, hanem
mély gondolkodó. Ugyanolyan, mint saját prófétáink. Ami Kon-
fuciuszt illeti...
- Elég! Ne beszélj egy lélegzetvétellel ezekről a pogányokról és a
szentjeinkről! Ez a Buddha Indiából jött... Emlékszem rá A világ
ösvényeiből. Ott megégetik az özvegyeket, megölik az elaggott
szülőket, miközben a nép ünnepel.
- De nem Indiában.
 - Kit érdekel? Mind vadállatok! Istenként imádják a teheneket.
A kínaiak meg eldobják a feleslegesen született lánygyereket. Mi,
zsidók vagyunk az egyedüliek, akik egy Istenben hiszünk;
mindenki más fákat, kígyókat, krokodilokat imád, és amit csak
akarsz... Egytől egyig gonoszak. Mialatt azt mondják, „Fordítsd
oda a másik orcádat", legyilkolják egymást és tovább bűnöznek.
Ezeket hasonlítod te hozzánk?
- Ha saját országunk lenne, mi is háborúkba keverednénk.
Dávid király sem volt az a kimondottan könyörületes ember...
- Csitt! Gondold meg, mit beszélsz! Isten kegyelmezzen neked!
Ne érintsd felkentjeinket. Dávid és Salamon királyok próféták
voltak. A Talmud is azt mondja, nem szabad Dávidot bűnösnek
tartani...
- Tudom, mit mond a Talmud. Na és mi van Batsébával?
Mivel anyámat is Batsébának hívták, valahányszor ezt a bibliai
nevet hallottam emlegetni, úgy éreztem, mintha valahogy mamát
értenék alatta. Anyám elpirult.
- Ssss! Hülye könyveket olvasol és mindent elismételsz belőlük.
Dávid király örökké élni fog, ezek az ócska könyvek meg annyit
sem érnek, mint a papír, amire kinyomtatták őket. Kik ezek a
szerzők? Léhűtők!
Ezek a beszélgetések rettentően izgattak engem. Bátyámmal is
megbeszéltem a dolgot. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy
boltos vagy talmudtanító legyek, sem ahhoz, hogy „gürcölő fele-
ségem és egy rakás porontyom legyen", ahogyan azt bátyám
jósolta. Egy ízben ezt mondta: - Akkor már jobb, ha munkás lenne
belőle.
- Isten segítségével rabbi lesz, nem munkás. A nagyapjára ha-
sonlít - mondta anyám.
- Rabbi? Ugyan hol? Mindenütt rabbik vannak. Mi szükségünk
van annyi rabbira?
- És miért kellene annyi munkás? Egy rabbi, bármily szegény is,
még mindig jobb, mint egy suszter.
- Csak várd ki, míg a munkások egyesülnek.
 - Soha nem fognak egyesülni. Mindegyik el akarja lopni a másik
kenyerét. Miért nem egyesülnek a katonák, és miért nem tagadják
meg, hogy a harctérre menjenek?
- Ó, ez is eljön majd.
- Mikor? Oly sok a felesleges öldöklés. Minden hétfőn és
csütörtökön török válság van. A világ tele van gonoszsággal,
mindenütt egyformán. Soha nem találunk itt békességet, majd
csak a túlvilágon.
- Hogy te milyen pesszimista vagy, mama.
- Várj, kifut a levesem!
Milyen gyakran hallottam ilyesféle vitát, amelyben mindkét fél
hatásosan tönkresilányította a másik érveit! Ám amikor bizonyí-
tásra került a sor, akkor csupán idézetekkel dobálóztak. Csendben
maradtam, megtartottam magamnak a véleményemet. Akik nem
zsidók, azok bálványimádók, ám azért Dávid király is elkövetett
bűnöket. És ha a zsidók saját országukban élnének, ők is
öldökölnének. És igaz, hogy minden vallásnak megvan a maga
prófétája, de ki tudhatná, melyikük beszélt Istennel? Ezekre a
kérdésekre mama úgy látszik, nem tudott válaszolni.
- Milyen mesterség tetszene neked? - kérdezte bátyám. - Mit
szólnál ahhoz, ha vésnök lennél, és betűket metszenél sárga- és
vörösrézbe?
- Jó.
- Vagy tán órás?
- Az túl nehéz.
- Megtanulnád. Mi lenne, ha orvos lennél?
- Hagyd már békén! Mit tudnak az orvosok? Elkérni a pénzt a
semmiért. A zsidók mindig zsidók lesznek, és mindig szükségük
lesz rabbira.
- Németországban a rabbik egyetemre járnak! - közölte büszkén
a bátyám.
- Ismerem azokat a reform-rabbikat - vágott közbe mama. -
Még annak is megtalálják a módját, hogy a húst a tejes étellel
együtt fogyasszák, de hogyan ítélik meg a borotválkozást, amikor
az ellentmond a mózesi törvénynek? Miféle rabbi az, aki megta-
gadja a Tórát?
- Valami púderfélével borotválkoznak, nem pengével.
- Csak nem azért szégyellik a szakállukat, mert kereszténynek
akarnak látszani? Ha ilyenek a rabbijaik, képzelem, milyen lehet a
többi!
Hirtelen apám jelent meg a dolgozószoba ajtajában. - Egyszer s
mindenkorra hagyjátok abba ezt a vitát! - kiabálta. - Mondd meg,
ki teremtette a világot? Ezek mind csak a testet nézik, és azt
hiszik, a test minden. Pedig a test csupán eszköz. Lélek nélkül a
test csak egy darab fa. Azoknak a lelke, akik telezabálják és
leisszák magukat, gonosz! A sivatagban bolyonganak és ördögök
és manók gyötrik őket. Túl későn tudták meg az igazságot. Még a
Gyehenna is zárva marad előttük. A világ tele van bolygó lel-
kekkel... - kiabálta papa. - Amikor tisztátalan testből távozik a
lélek, visszatér a földre, hogy újra vándoroljon féregként vagy
hüllőként, és rettentő a bánata...
- Akkor hát szerinted, papa, Isten gonosz.
- Izrael ellensége! Isten szereti az embert, de ha az ember
beszennyezi önmagát, meg kell tisztítani.
- Miért várod el egy kínaitól, hogy ismerje a Tórát?
- Mit neked egy kínai? A nem zsidóknak a létezés csak annyi,
mint a madaraké és a halaké. Amikor kinyitom valamelyik szent
könyvet, néhanap olyan kicsike atkát látok sétálgatni rajta, mint
egy tűszúrás. Az atka is isten csodái közé tartozik. Ha a világ
összes professzora összeállna, tudna atkát teremteni?
- Na és mi jön ki mindebből?
Amikor apám kiviharzott, mama meg elment bevásárolni,
odafordultam a bátyámhoz. - Ki teremtette az atkát?
- A természet.
- És ki teremtette a természetet?
- És ki teremtette Istent? - kérdezett vissza bátyám. - Volt
valami, aminek először önmagából kellett jönnie, és később
minden ebből az eredeti anyagból fejlődött ki. Az első baktérium a
nap energiájából, a tenger szélén teremtődött. A feltételek tör-
ténetesen épp kedvezők lehettek. A teremtmények megküzdöttek
egymással, és a legerősebb túlélte. A baktérium kolóniákat
alakított, és megkezdődött a funkciók szétosztása.
- De honnan jött mindez legelőször?
- Mindig így volt és senki nem tudja. De egyben bizonyos le-
hetsz - az embernek nem fontos magára tekernie Tám rabbi
imaszíjait. Ez csak koholmány. Minden népnek megvannak a saját
rítusai. Vegyük például azt a rabbit, aki azt állította, hogy
sábeszkor nem szabad a hóba pisilned, mert a nyoma a szántáshoz
hasonlít...
Életem későbbi során rengeteg filozófiai művet olvastam, de
soha nem találkoztam olyan lenyűgöző érvekkel, amilyeneket a
konyhánkban hallottam. Odahaza hallottam először a lélektani
kutatások különös tényéről is. Az ilyen viták után végül kimentem
játszani, de miközben bújócskáztam, rabló-pandúroztam, a
képzeletem erősen működött. Mi lenne, ha olyan vizet találnék,
ami bölccsé, és minden titkok tudójává tenne, vagy mi lenne, ha
megérkezne Élijáhú próféta, hogy megtanítson engem a Világ Hét
Bölcsességére? És mi lenne, ha találnék egy teleszkópot, amivel
egyenest az égbe lehetne nézni? Gondolataim, amelyek nem
olyasmik körül forogtak, mint a többi fiú gondolatai, büszkévé és
magányossá tettek. És mindig ott volt még a végső kérdés: mi a
helyes? Mit kell tennem? Miért hallgat Isten a Hetedik
Mennyországban? Egyszer odajött hozzám valaki és megkérdezte:
- Mi bajod? Min gondolkodol olyan nagyon? Tán attól félsz, hogy
rád szakad az ég?
 Mendel bácsi
Nem voltam irigy természetű, de amikor a többi fiú a rokonait
emlegette, bizony mardosott az irigység. „Nagypapa hanukkai
pénzt adott nekem... Nagymama kalapot vásárolt nekem... A bá-
csikám elvitt Falenicába... kocsikáztam egyet a nénikémmel..." Így
beszéltek előttem unokatestvérekről, nagybácsikról, nagynénikről.
Nálunk odahaza azonban csak a legszűkebb család élt együtt. A
rokonaim Bilgorajban, három napi járóföldre laktak. Az embernek
Varsóból Bilgorajba Rejowiecen át vezetett az útja. Tomaszówban,
ami épp olyan távol volt, mint Bilgoraj Varsótól, éldegélt apai
nagymamám, Temerl. A család többi része azonban Galíciában és
Magyarországon lakott. Számomra nem is voltak valóságosak;
csupán az anekdotákban és a legendákban léteztek. Egyiküktől
sem kaptam sábeszra gyümölcsöt; családi összejöveteleket sem
rendeztek. Egyetlen nővérem is másutt élt, mert férjhez ment és
Antwerpenbe költözött.
De családi történetekből töméntelen sok volt.
Ott volt példának okáért Mendel bácsi és anyám öt évvel idő-
sebb nővére, Taube néni. Egy Gorskov nevű városban laktak,
Izbica közelében, irtózatos szegénység közepette.
Noha az apa, Izsák Gorskover gazdag ember volt, Mendel bácsi
olyannyira agyafúrt, csökönyös és konzervatív természettel volt
megáldva, hogy szentül meg volt győződve, ha az emberek
szigorúan a szükségleteik szerint élnének, a világ legtöbb nyava-
lyája megszűnne. Ami a büszkeséget illeti, annak a fontosságában
sem hitt. Tanult ember, és a bilgoraji rabbi veje létére vállára
vetette a zaboszsákot, kihajtotta a tehenet a legelőre, és nehéz
testi munkát végzett. Azt állította, hogy ha valaki nem akarja, hogy
svindlernek nézzék, rongyos-foltos ruhában kell járnia.
Az alacsony növésű, ritkás szőke szakállú Mendel bácsi a mű-
veltségét magának tartotta, a tudást olyan hatalomnak tekintette,
amely az embert a szegényeknél felsőbbrendűvé teszi. Mivel a
szegénységet már-már szentté nemesítette, a gazdag család fia
csaknem nyomorba döntötte magát.
Taube néni szenvedett. Férjhez meneteléig nagy tiszteletnek
örvendett a városban, hiszen a bilgoraji rabbi lánya volt és reb
Izsák Gorskover fia lett a férje. Ám Mendel bácsi különcködése a
nénit is lefokozta.
Hogy a dolog még rosszabb legyen, Mendel bácsi tüdővészre
való hajlammal ajándékozta meg családját. Legidősebb fia, Notte
tuberkulózisban szenvedett, gyaníthatóan azért, mert kiizzadva
felhajtott egy pohár jéghideg vizet. De nem ő volt az egyetlen
gyerek a családban, aki vért köpött.
Taube néni zokogott. Elbujdokolt a kis Gorskovban, és egyszerű
emberek módjára kisebb csodarabbiknál esengett.
Egy napon nyílt az ajtónk, és besétált rajta a pazarul kiöltözött
Mendel bácsi és Notte. Mama nem győzött csodálkozni.
Mendel bácsi hitvallásának az is része volt, hogy utazáshoz vagy
ünnepnapra az ember vegyen tisztességes ruhát magára.
Gorskovban rongyokban is lehet járni, ám Varsóban másképp
mennek a dolgok. A bácsi fennhéjázónak és gazdagnak látszott. Az
immár férfivá érett, eljegyzett Notte magas volt, jóképű, és
megtévesztően pirospozsgás. Mendel bácsi orvoshoz készült vele.
Ez az idegen nagybácsi éles szemmel végigmért engem. - Ta-
nulsz? - kérdezte.
- Igen.
- Nos, a Tórát nem eheted meg - mondta Mendel bácsi gú-
nyosan, a kotzki haszidok csípősségével.
Apám szívélyesen üdvözölte sógorát. Mama ugyan különféle
sérelmeket dajkált magában, az idő azonban alkalmatlan volt
bármiféle elszámolásra. Notte megjátszotta a reményteljes vőle-
gényt. Nikkel fedelű órája volt. Az almát gyöngyháznyelű bics-
kájával hámozta. Vadonatúj, divatos ruhát hordott.
- Mi újság van Gorskovban? - kérdezte anyám.
- Semmi új a nap alatt - felelte a bácsi.
- Hogy van Taube?
- Hogy lenne? Taube az Taube.
 - Hát a többi gyerekkel mi van?
- Gorskovban vannak. Na, mi van még?
Aztán elmondta, hogy úgy tűnik számára, mintha egész Varsó
kétségbeesetten sietne valahova, az ember nem tud átkecmeregni
az útkereszteződésnél. Miért rohannak itt annyira és miért van
ekkora lárma? Micsoda zűrzavar!
Mendel bácsi vásárolt egy huszonöt rubeles tikettet, és speci-
alistához vitte Nottét, aki fel is írt neki napi három kanálka ko-
nyakot.
Rengetegen adtak tanácsot. Volt aki azt mondta, hogy egy
otwocki tartózkodás megmenti a fiú életét, mert az otwocki le-
vegőnek nincs párja, még Gorskovnál is jobb, amit ugyancsak
fenyőerdő vett körül. Az egyik hiszékeny ember azt állította, hogy
tuberkulózisban haldokló rokona orvosi tanácsra disznóhúst evett,
és a rabbi is megengedte neki, mert életről-halálról volt szó. Egy
harmadik tanácsadó tudott valakit, aki az egész tüdejét kiköpte,
ám később újat növesztett... Azt hiszem, az orvos azt ajánlotta
Notténak, hogy tartózkodjék a házasságtól.
Számomra Mendel bácsi látogatása nagy eseményt jelentett.
Anyám késő estig fennmaradt, és kikérdezte az ismerősökről.
Mendel bácsi kiállhatatlan válaszokat adott.
- Az? Annak leégett a háza. Elszegényedett. Az meg? Az
meghalt.
- Mikor? Hogyan?
- Mit számít?
Mielőtt Nottéval hazament, kaptam tőle egy kis pénzt, de lá-
togatása mindnyájunkat mélyen elcsüggesztett. Nemsokára
megtudtuk, hogy Notte meghalt.
Notte húga jelenleg jólétben él a michigani Flintben. Fia, az
amerikai katonatiszt elesett a Japán elleni háborúban. Aztán ott
volt Éli bácsi. Voltaképpen az unokabátyám, de mivel velem
egykorú fia volt, hát bácsinak neveztük. Az apját, Mósét, Sára
nénikém első férjét szentnek tartották, aki bizalmas kapcsolatban
állt Istennel. Annyira lefoglalta a Tóra és az emelkedett
gondolatok, hogy jóformán meg sem szólalt. De ő is tüdővészben
halt meg, három gyereket hagyott maga után, és Sára néni újra
férjhez ment egy Izrael nevű gabonakereskedőhöz.
A magas, szőke szakállú és nemes külsejű Élinek szokatlan
arany-sáfrány arcszíne volt. A déli irányban fekvő Bilgorajban
valószínűleg erősebben sütött a nap. Éli arcszíne olyan keletiesen
meleg volt, mintha Bilgoraj a Szentföldhöz tartozott volna. A
boltos Éli rabbinak látszott, és két kabátot viselt, egyiket a másik
tetején. Felesége rownai nő. Anyám a nálam egy vagy két évvel
idősebb fia után érdeklődött.
- Már egyedül tanul, és a boltban is segít.
- A boltban? Az ő korában?
- Jól beszél és ír lengyelül.
Mama szemrehányó pillantást vetett rám. - Van mellette tanár?
- Igen, de egyedül tanul. Matematikában is nagyon jó.
Mama ezúttal rám sem nézett. Csak sokatmondón összehúzta a
szemöldökét.
- Hát nálunk mi újság van? - kérdezte mama, nagyapám
bilgoraji házára és bíróságára célozva. Éli nem volt szószátyár,
anyámnak úgy kellett minden szót kihúzni belőle. Jojszef bácsi és
Icse bácsi összevesztek. Rochele néni, Iszaja Rachover rabbi, a
híres író lánya nem jött ki a sógornőjével, Sára Hiszhával, Jojszef
bácsi feleségével. A baj abból származott, hogy nagymama
elkényeztette Icsét, a fiatalabb fiát, marcipánnal és galamb-
pecsenyével tömte. Icse bácsi a feleségével, Rochelével, és két
fiával immár huszadik esztendeje nagyapáéknál volt koszt-
kvártélyon, amiért Jojszefet a sárga irigység ette. Mindennek a
tetejében Rochele ahelyett, hogy hálás lett volna nagymamának,
szemtelenül viselkedett vele, és pimasz megjegyzéseket tett rá.
Mindenki rágalmazott mindenkit. Nemrégiben kormányrendelet
jött, hogy Bilgorajban oroszul beszélő rabbit kell választani
(nagypapa nem beszélt oroszul), Icse bácsi jelentkezett, ám Jojszef,
a segédrabbi nem járult hozzá. Ezenközben egy Kaminer nevezetű
kívülálló is jelölte magát, akinek volt néhány követője a városban.
Óriási volt az izgalom, a turiszki haszidok Icse bácsit támogatták,
a gorbeai haszidok Kaminert, aki felvilágosult férfiú volt. Vagy
Kaminer, vagy valamelyik híve levelet írt a lublini kormányzónak,
melyben feljelentette Icse bácsit. Nagypapa bezárkózott a
dolgozószobájába és az egész históriából kivonta magát. Reggeltől
estig szent könyveket olvasott és naponta megitta a maga pálinka
adagját. A haja már annyira őszbe csavarodott, hogy pont úgy
nézett ki, mint Isten angyala.
Anyám, az örök igazságot felismerve, csak sápadt arccal bólo-
gatott. - Remélem, minden jóra fordul.
Mama tudta, hogy bárki, aki nagyapó körül bolondozik, a tűzzel
játszik; aki szemtelenül beszél vele, biztosra veheti, hogy elnyeri
büntetését. Nagypapa mögött az égi hatalmak álltak. Jobb lesz hát
vigyázni vele!
- Isten bocsásson meg a bolondoknak - mondta anyám.
Icsére azonban mama is haragudott, mert mindent elért
nagymamánál, amit csak akart. Ami pedig Rochelét illeti, mi van
abban, hogy Iszaja Rachover lánya? Lehet, hogy Iszaja Rachover
jámbor zsidó és tudós, de lángésznek igazán nem mondható.
Melyik az a lángész, aki évente egy-egy jiddis kötetet ad ki nők
számára? Közönséges dilettáns, nagypapával egy napon sem lehet
említeni. Amikor Icse Rachevben vendégeskedett az apósánál,
mesélte mama, a leveshez kemény tojást tálaltak. Micsoda
kisvárosi szokás! És ez még mind nem elég, tette hozzá mama,
Rochele anyja mindenáron azt akarta, hogy Icse mosson kezet,
mielőtt kiveszi a kemencéből a zsemlét. Mama mindezzel arra
célzott, hogy reb Iszaja Rachover nem más, mint egy nyomorú-
ságos fészekben tengődő vidéki rabbi, akinek avult szokásai a
boldogult Sobieski király idejére nyúlnak vissza.
Lenyűgözve ültem, a képzeletem lángra lobbant. Úgy éreztem,
nem merő pletykát hallok, hanem azt, amit bátyám irodalmi
nyersanyagnak nevezne. Mintha ismertem volna Tomaszówot és
Rachevet, és anyám szavain át életre keltek volna családom nem-
zedékei.
 Erős emberek
A hédert gyakorta olyan helynek írják le, ahol ártatlan
gyermekek sínylődnek hanyag, mogorva tanárok karmaiban, ám
ez nem egészen stimmel. A héderben hajszálra ugyanaz volt rossz,
ami a társadalomban.
Az egyik fiú állandóan ökölbe szorított kézzel leste, hol kínál-
kozik lehetőség, hogy odasózzon valakinek. Körülötte pedig a
megfélemlítettek és talpnyalók hada nyüzsgött
A másik fiú, akinek nem volt gyakorlata az erőszakoskodásban,
megjátszotta a kis szentet; jobbra-balra mosolygott, szívességeket
tett, mindehhez pedig olyan képet vágott, mintha mérhetetlen
szeretet vezérelné. Pedig a maga csendes módján ő is megszerezte
magának, amit akart, a semmiért valami csodálatosat. Ájtatos
gyerek létére barátságosan viselkedett a verekedősekkel,
ugyanakkor részvétet tettetett áldozataik iránt. Amikor zsarnok
barátja véresre verte valakinek az orrát, a kis szent zsebkendővel
rohant az áldozathoz, és gyengéden korholta a másikat: - Ezt nem
lett volna szabad...
Aztán akadt egy másik fiú, akit semmi más nem érdekelt, csak
az üzlet. Gombot cserélt szögre, gittet adott ceruzáért, cukorkát
kifliért. Ezeken a csereberéken folyvást veszített, de a végén
mindig ő járt jól. A héder gyerekeinek a fele az adósa lett, mivel
pénzt is kölcsönzött kamatra. Közte és az erőszakosok között
egyezség jött létre, s aki nem tartotta be a szavát, azt hamar le-
kapták a tíz körméről.
Aztán ott volt a hazudozó, aki a gazdag famíliájával hencegett,
és azzal kérkedett, hogy a varsói elit jár hozzájuk vendégségbe.
Képzeletbeli esküvőkről és körülmetélésekről szerzett datolyát,
fügét, szentjánoskenyeret, narancsot ígért nekünk, sőt még nya-
ralást is. Ígéreteiért cserébe előre követelt ajándékokat.
És ott volt az áldozat. A verekedős zsarnok egyik napon a vérét
vette, másnap az áldozat ajándékokkal halmozta el kínzóját.
Szégyellős, alázatos mosollyal egy másik fiút ajánlott figyelmébe,
akire már ráfér egy alapos verés.
Héderbeli padomból mindezt jól láttam, ám amikor a verekedős
fiú engem tángált el, nem vittem neki ajándékot, még csak rá sem
vigyorogtam, hanem Ézsaunak neveztem, és megjósoltam, hogy a
másvilágon szöges ágyon fog feküdni. Erre újra behúzott egyet, de
ettől sem gyengültem el. Egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni
velük, sem a zsarnokkal, sem a szemforgató szenttel, sem az
uzsorással, de bókokat sem kaptak tőlem.
Nem jártam túl jól. A legtöbb héderbe járó fiú ellenségesen
viselkedett velem. Beárultak a tanítóknak és tanároknak. Ha az
utcán találkoztam velük, azt mondták, eltörik a lábam. Tudtam,
hogy veszély fenyeget. Elvégre ahhoz túl kicsi voltam, hogy
szembeszálljak az egész héderrel. De mivel nem tudtam azt szín-
lelni, hogy a barátaim, hát hogyan teremthettem volna
békességet?
A reggeli elutazás a héderbe kész lázálom volt, de erről nem
panaszkodhattam szüleimnek - nekik is megvolt a maguk baja.
Különben is, biztos ezt mondták volna: „Azért bántanak, mert más
vagy, mint a többiek..."
Nem volt mit tenni, ki kellett várni a végét. Hisz egyszer a
sátánnak is el kell gyengülnie. Ha Isten az igazak támasza, mellém
fog állni.
Eljött a nap, amikor lehetetlennek tűnt, hogy ez így menjen
tovább. Ebben a pokolbéli légkörben még a tanítóm is ellenem
volt, noha jól megtanultam a leckém Mózes Öt Könyvéből. A
rebbecin gúnyos megjegyzéseket tett rám. Olyan volt, mintha
kiátkoztak volna.
Egy napon minden megváltozott. Az erőszakos zsarnok nem jól
mérte fel egy újonnan jött fiú erejét, s ő visszaütött. Tanítónk
rávetette magát a verekedősre, akinek már amúgy is hupli nőtt a
fején. A padra fektették, lehúzták a nadrágját, és mindnyájunk
szeme láttára megvesszőzték. Elérte a büntetés, akár Hámánt.
Amikor pedig megpróbálta visszaszerezni zsarnokságát, csúf ve-
reséget szenvedett.
 A pénzkölcsönzőt is elérte a bűnhődés. Az egyik fiúnak, aki már
túl sok kamattal tartozott, megjelent a héderben az apja, és
panaszt emelt. A bankár zsebeiben házkutatást tartottak, mely
olyannyira gyümölcsöző volt, hogy neki is kijutott a pálcából.
Végül a szemforgató szentet is nyakon csípték, minden fülbe
súgott titka és hízelgése ellenére.
Ezek után, mintegy válaszul imádságaimra, a fiúk újból szóba
elegyedtek velem. A hízelgők és a kereskedők jóakaratukról és
kölcsönzési készségükről biztosítottak - sejtelmem sincs, miért.
Ezúttal kialakíthattam volna magam körül egy csoportot, de nem
volt hozzá kedvem. Csupán egyetlen fiú volt, akit barátomul kí-
vántam és választottam. Kedves, rendes fiú, minden társadalmi
törtetés nélkül. Ugyanabból a tankönyvből tanultunk, kart karba
öltve sétálgattunk, és együtt gyakoroltuk a jiddis írást. A többiek
féltékenykedtek ránk, áskálódtak ellenünk, de barátságunk tö-
retlen maradt. Olyanok voltunk, mint Dávid és Jonatán...
Barátságunk akkor is tartott, amikor elhagytam a hédert. Szá-
mos héderbe jártam, és mindegyikben szereztem egy-egy barátot.
Esténként olykor a piactér mellett találkoztunk, végigsétáltunk a
járdán, beszélgettünk, terveket szőttünk. Az egyiket Mottel
Horowitznak hívták, a másikat Mendel Bessernek, volt egy
Ábrahám ez-és-ez, aztán Boruch-Dóvid és mások. Többé-kevésbé
én voltam a vezér, mert én olyasmiket mesélhettem nekik, amiket
a bátyám mondott anyámnak. Nagy bizalommal viseltettünk
egymás iránt. Egy napon azonban az volt a benyomásom, hogy
neheztelnek rám. Morogtak, amiért én vagyok a főnök; le kellett
fokozniuk. Az arcukról leolvastam, hogy fel akartak lázadni
ellenem. Hiába kérdezgettem, mivel bántottam meg őket, úgy
viselkedtek, mint Józseffel testvérei. Barátságtalanul válaszoltak,
még csak a szemembe sem néztek. Mit irigyeltek ezek tőlem? Az
álmaimat... Szinte hallottam, amit mondtak, amikor beléptem
fennhatósági területükre: -Nézzétek csak, itt jön ez az álmodozó...
Kapjuk el, és vessük egy verembe... Adjuk el az izmaelitáknak...
Fájdalmas az embernek olyan fivérek között élni, akik
féltékenyek rá. Jók voltak hozzám, magasztaltak, aztán
meggondolták magukat. Egyszerre mindnyájan megharagudtak
rám. Amikor közeledtem feléjük, elfordultak és összesúgtak...
Nekem a barátkozás nem megy könnyen, nehezen találok új
barátokat. Azon töprengtem, vajon bűnt követtem-e el ellenük,
avagy becsaptam-e őket. De ha így van, akkor miért nem mondják
meg, mi a baj?
Nem emlékeztem rá, hogy bármivel megbántottam volna őket,
arra sem, hogy bármit mondtam volna ellenük. És ha valamelyikük
megrágalmazott, miért hittek neki a többiek? Elvégre
ragaszkodtak hozzám.
Újra csak egyet lehetett tenni - várni. Aki olyan mint én, annak
hozzá kell szoknia a magányhoz. És ha az ember magányos, akkor
nem tehet egyebet, mint hogy tanul. Szorgalmas iskolás lettem.
Egész napokat töltöttem a radzimini tanházban, otthon meg
belemélyedtem a vallási művekbe, és állandóan a házalóktól
vásárolt könyveket bújtam. Nyáridő volt, a napok hosszúra
nyúltak. Amikor elolvastam a három testvérről szóló történetet,
úgy képzeltem, ilyet én is tudnék írni. Nekiálltam, és teleírtam egy
papírlap mindkét oldalát. „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer
egy király, és annak három fia. Az egyik bölcs volt, a másik bolond,
a harmadik vidám..." De a történet sehogy nem akart kikerekedni.
Elővettem egy másik papírt, erre rémséges embereket és fan-
tasztikus állatokat rajzoltam. De ebbe is belefáradtam. Kimentem
az erkélyre és lenéztem az utcára. Csak én voltam egyedül. A többi
fiú futkározott, játszottak, beszélgettek. Megőrülök, gondoltam -
túl sok minden történik a fejemben. Mi lenne, ha leugranék az
erkélyről? Vagy ha leköpnék a házmester sipkájára?
Aznap este, a radzimini tanházban az egyik fiú, mintegy köz-
benjáróként, odajött hozzám. Óvatosan elmondta, hogy barátaim
ki akarnak békülni velem, de mivel én vagyok kisebbségben,
nekem kell megtennem az első lépést. Vagyis azt ajánlotta, hogy
könyörögjek nekik fegyverszünetért.
Dühbe gurultam. - Nem én kezdtem! - mondtam. - Miért én
legyek az, aki könyörög nektek?
- Még megbánod! - fenyegetett.
- Eredj innen! - rivalltam rá.
Mérgesen elment. Békekötési igyekezete kudarcba fulladt. Is-
mert, tudta, hogy hajthatatlan vagyok.
Most, hogy még közbenjárót is küldtek, tudtam, hogy bará-
taimnak lelkifurdalásuk van. De nem adtam meg magam.
Egészen megszoktam, hogy egyedül vagyok, és már a napok
sem tűntek annyira végtelen hosszúnak. Tanultam, írtam, köny-
veket olvastam. Bátyám hazahozott egy kétkötetes könyvet,
melynek az volt a címe, hogy Bűn és bűnhődés. Noha nem értettem
meg teljesen, mégis elbűvölt. Bezárkóztam a hálószobába, és
órákon át olvastam. Egy diák, aki megölt egy vén banyát, szen-
vedett, éhezett és mélyen gondolkodott. Odavitték az állam-
ügyész elé, kikérdezték... Az egész olyan volt, mint egy mese-
könyv, mégis más. Furcsa és emelkedett mivolta miatt a kabbalára
emlékeztetett. Kik azok, akik ilyen könyveket írnak, és kik értik
meg őket? Hol itt, hol amott bukkantam rá egy-egy világossá vált
bekezdésre, megértettem néhány epizódot és egyre jobban
elragadott valami új látásmód szépsége.
Belekerültem egy másik világba. Barátaimról teljesen megfe-
ledkeztem.
A radzimini tanházban tartott esti istentiszteleten észre sem
vettem, kik állnak körülöttem. Gondolataim messze kalandoztak,
amikor hirtelen felbukkant mellettem a közvetítő.
- Akármit is mondasz, nem érdekel - közöltem.
- Itt egy cédula.
Olyan volt, akár egy regényben. Barátaim megírták, hogy hi-
ányzom nekik. „Zavartan barangolunk...", írták, ma is emlékszem
minden szóra. E nagy diadal ellenére, annyira belemélyedtem a
könyvembe, hogy alig fogtam fel, jó útra akarnak térni. Kimentem
az udvarra. Mind ott voltak. Mindez Józsefet és testvéreit juttatta
újra eszembe. A testvérek azért jöttek Józsefhez, hogy gabonát
vásároljanak, de ezek vajon miért jöttek el hozzám?
 Mégis eljöttek, szégyenkezve, s valahogy félénken - Simon, Lévi,
Júda... de mivel én nem Egyiptom uralkodója voltam, nem kellett
földig hajolniuk előttem. Nekem semmi más eladó holmim nem
volt, mint az álmaim.
Késő estig beszélgettünk. Én a könyvről meséltem nekik. - Ez
nem mesekönyv, hanem irodalom - mondtam. A könyv ese-
ményeiből és a saját gondolataimból fantasztikus egyveleget kre-
áltam számukra, és izgalmammal megfertőztem őket. Teltek-múl-
tak az órák. Könyörögtek, hogy bocsássak meg nekik, bevallották,
hogy tévedtek, és többé soha nem fognak haragudni rám...
Megtartották a szavukat.
Csak az idő választott el minket egymástól. A többit elvégezték
a német gyilkosok.
 A szarajevói lövés
Családunkban már régóta beszédtéma volt annak lehetősége,
hogy elköltözködünk a Krochmálna utca 10-ből, ahol petróle-
umlámpával világítottunk, mert nem volt bevezetve a gáz, és ahol
az épület összes lakója az egyetlen, udvari árnyékszéket használta.
Ez az árnyékszék gyerekkorom réme volt. Mindig sötét és
mocskos. Patkányoktól és egerektől hemzsegett, a fejünk felett
épp úgy, mint a földön. Sok gyerek szenvedett emiatt krónikus
székrekedésben és más idegi rendellenességben.
A lépcsőház újabb csapást jelentett, mert a legtöbb gyerek ár-
nyékszék helyett inkább odajárt. Hogy a dolog még rosszabb le-
gyen, az asszonyok szemétlerakásra használták. A házmester,
akinek kötelessége lett volna a petróleumlámpák meggyújtása,
csak igen ritkán gyújtotta meg, és amikor mégis rászánta magát,
már féltizenegykor eloltotta. A pici, füsttel kormozott lámpás oly
kevés fényt adott, hogy körülötte még sűrűbbnek látszott a sö-
tétség. Amikor ebben a borongós lépcsőházban jártam, űzőbe vett
az összes sátán, gonosz lélek, démon és manó, amelyekről szüleim
azért meséltek, hogy idősebb gyerekeiknek bebizonyítsák,
miszerint létezik egy Isten és egy eljövendő élet. Macskák
surrantak el mellettem. A zárt ajtók mögül gyakran lehetett ha-
lottsiratást hallani. Az udvar kapujában temetési menet várako-
zott. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, míg az ajtónkig értem.
Éjszakánként olyan rémálmok gyötörtek, hogy izzadságtól
csuromvizesen riadtam fel.
Az is elég nehéz volt számunkra, hogy kifizessük az elülső, er-
kélyes lakásért járó, huszonnégy rubelnyi lakbért; akkor hát ho-
gyan győztük volna, hogy átköltözzünk a Krochmálna utca 12-be, a
vadonatúj házba, ahol gázvilágítás és vécé volt, ám ahol mindezért
huszonhét rubelt kellett fizetni? Mégis úgy gondoltuk, hogy ez a
lakáscsere a szerencsénken is fordíthat egyet... 1914 tavasza volt.
Az újságok évek óta beszámoltak a balkáni helyzet robbanás
előtti állapotáról, valamint az Anglia és Németország között folyó
versengésről. A mi otthonunkba azonban már rég nem járt újság.
Azelőtt mindig Izrael Józsua, a bátyám hozott újságokat, ám
bátyám, miután összeveszett apámmal, elköltözött hazulról.
Mindenki rábeszélt bennünket a cserére. A 12. szám háziura,
Leizer Przepiorko, ortodox milliomos volt. Híres volt fösvény-
ségéről, ennek ellenére zsidókat soha nem lakoltatott ki. A ház-
megbízott, reb Iszája, öreg kotzki haszid volt, és apámnak régi jó
barátja. Mivel a 12. számú ház kapuja a Mirowski térre és a bazárra
nyílt, papa úgy a Krochmálna-, mint a Mirowski utca rabbija
lehetett volna. Ekkoriban számos törvénykezést, esküvőt és válást
tartottak, ami számunkra extra pénzt jelentett. Eldöntöttük hát,
hogy átköltözünk.
A frissen festett új lakás egy pékségre, a konyhaablak pedig a
tűzfalra nézett. Felettünk még vagy öt-hat emelet tornyosult.
A 12. számú ház szinte egész város volt. Három hatalmas udvar
terpeszkedett benne. A sötét kapubejáró állandóan frissen sült
kenyértől, zsemlyétől, köménymagtól és füsttől illatozott.
Koppelnek, a péknek az élesztős kenyerei mindig ki voltak rakva
egy deszkára. A 12. számban két haszid tanház is volt, a radzimini
és a minszki, valamint egy zsinagóga azoknak, akik szembe
helyezkedtek a haszidizmussal. Istálló is volt benne, amelyben
egész évben leláncolt tehenek álldogáltak a fal mentén. Néhány
pincében a Mirowski tér kereskedői gyümölcsöt tároltak, másutt
mészben eltett tojást. Vidéki kocsik is befutottak ide. Nyüzsgött a
12. számú ház a Tórától, az imádságtól, a kereskedéstől és a
gürcöléstől. Itt hírből sem ismerték a petróleumlámpát. Némely
lakásban még telefon is működött.
A költözködés azonban nem volt könnyű, noha a 10-es és a 12-es
ház egymás mellé épült. Holmijainkat kocsira kellett pakolnunk, s
volt, ami összetörött. Szekrényünk hihetetlenül súlyos darab volt,
oroszlánfejjel díszített, tölgyfa ajtajú erődítmény, faragott
párkánykoszorúja legalább egy tonnát nyomott. Hogy ezt hogyan
vonszolhatták ide Bilgorajból, az meghaladja a képzeletemet.
Eleinte soha nem felejtettem el meggyújtani a kettős sugarú
gázlámpát. Elkáprázott a szemem, szinte megfélemlített a különös
ragyogás, amely betöltötte a lakást, s mintha a koponyámba is
behatolt volna. A démonoknak aligha sikerült itt elbújniuk.
A vécé is elbűvölt. No meg a konyhai gáztűzhely. Többé nem
kellett már teakészítéshez tüzet csiholni vagy szenet hordani. Az
ember csak meggyújtott egy szál gyufát, és figyelte a kék láng
fellobbanását. Petróleumoskannákat sem kellett már hazavon-
szolnom a boltból, amióta gázóránk volt. Ebbe csak bele kellett
dugni egy negyven krajcáros érmét, és máris jött a gáz. És nagyon
sok embert ismertem itt, mert mindig ebben az udvarban
imádkoztam.
Eleinte megjósolt jó szerencsénk is szépen beütött. Apámnak
rengeteg törvénykezési ügye adódott. Olyan jól ment a sorunk
ebben az évben, hogy apám elhatározta, újból beirat a héderbe.
Korom szerint kinőttem már a héderből, egyedül is meg tudtam
tanulni a Talmud oldalait, valamint a kommentárokat. Ám a
Twarda utca 22. alatt olyan, idősebb fiúknak való, speciális héder
volt, amelyben a tanító inkább előadásokat tartott növendékeinek,
semmint velük tanult. Néhány más héderbeli barátom is át-
iratkozott ide.
Ekkoriban tiltott könyveket olvasgattam és afféle eretnek ízlést
fejlesztettem ki magamban; ezért aztán kissé nevetségesnek
hangzott, hogy újra beüljek a héder padjába. Barátommal kigú-
nyoltuk a sárga szakállú, dülledt szemű, nevetséges akcentussal
beszélő tanítót, aki nyers hagymát evett és hosszú pipájából büdös
dohányt szívott. Elvált ember volt, akinek szőrös fülébe titkokat
sugdostak a sadchenek...
Hirtelen mindenki a háborúról kezdett beszélni. Az osztrák
főherceget, mondogatták, lelőtték Szerbiában. Az újságok kü-
lönkiadásokat jelentettek meg, melyeknek csak az egyik oldalára
nyomtattak, hatalmas címsorokkal. Mi fiúk, politikáról beszélgetve
úgy határoztunk, hogy jobban örülnénk, ha a németek győznének
- ugyan mit nyertünk az orosz uralommal? A német okkupáció
után minden zsidó rövid kabátot viselhet, és kötelező lesz a
gimnázium. Van-e jobb annál, mint világi iskolába járni,
egyenruhát és zsinóros sapkát viselni? Ugyanakkor szentül meg
voltunk győződve arról (sokkal jobban, mint a német vezérkar),
hogy a német hadsereg erői nem veszik fel a versenyt Oroszország,
Franciaország és Anglia egyesített erőivel. Az egyik fiú
kispekulálta, hogy a közös nyelv miatt igazán természetes Amerika
hadbalépése, hogy segítséget nyújtson Angliának...
Apám elkezdett újságot olvasni. Új szavak terjedtek el - mo-
bilizáció, ultimátum, semlegesség. A rivális kormányok üzeneteket
váltottak. A királyok leveleket írtak, amelyekben Nickynek és
Wilfynek szólongatták egymást. A közönséges népek, a munkások,
teherhordók csoportokba gyűltek a Krochmálna utcában, hogy
megvitassák a helyzetet.
Egyszerre csak beköszöntött Áb hó Kilencedik Napja - a böjti
napot megelőző vasárnap. Ez még a háború legelején volt.
Mindenütt élelmet bevásárló asszonyokat lehetett látni. Ami-
lyen kicsik voltak, olyan hatalmas kosarakban cipelték a lisztet,
darát, babot, és minden egyebet, ami csak kapható volt az immár
csak fél napig nyitva tartó boltokban. A kereskedők eleinte nem
akartak elfogadni gyűrött bankjegyeket, papírpénz helyett ezüst-
és aranypénzt követeltek. Elkezdték felhalmozni a készleteiket,
hogy felemelhessék az árakat.
Az emberek olyan ünnepi hangulatba estek, mintha Purim lett
volna. Az asszonyok zokogva mentek férjük után; a szakállas zsi-
dók pici, fehér gombostűt tűztek kabáthajtókájukba, ami azt je-
lezte, hogy behívták őket katonai szolgálatra. A férfiak bosszan-
kodva, ugyanakkor nevetve masíroztak, mögöttük pedig gyerek-
had feszített, bottal a vállukon, katonai vezényszavakat kiabálva.
Apám lélekszakadva hazarohant a radzimini tanházból és kö-
zölte az imént hallott hírt, hogy a háború két hét múlva véget ér. -
Olyan ágyúik vannak, amikkel ezer kozákot lehet egy csapással
megölni!
- Jaj!... - kiáltotta anyám.
- Hová jut a világ?
 - Nos, legalább nem kell többé lakbért fizetni - vigasztalta papa.
- És kinek kell ezentúl törvénykezés? - folytatta mama. -
Honnan vesszük a pénzt ennivalóra?
Nagy bajban voltunk. Nem kaptunk többé levelet Antwer-
penben lakó nővéremtől, és huszonegy éves bátyámnak, Izrael
Józsuának jelentkeznie kellett összeírásra Tomaszówban, apám
szülővárosában. Nekünk nem volt pénzünk arra, hogy élelmiszert
halmozzunk, ahogyan a szomszédaink csinálták. Mivel tudtam,
hogy hamarosan nagyon éhes leszek, hirtelenében rettentően
megnőtt az étvágyam. Irtóztatóan sokat ettem. Mama felhevülve
berohant, és nyögdécselve jelentette élelmiszer készleteink vészes
fogyását.
Életemben először odaálltam, hogy kihallgassam az utcán a
többi zsidó apró-cseprő pletykáit. A zsidó kereskedők épp úgy,
mint a keresztények, eldugták az árut, felemelték az árakat, meg-
próbáltak tőkét kovácsolni a háborúból. Móse, a papírkereskedő,
aki az udvarunkban lakott, azzal dicsekedett a tanházban, hogy a
felesége ötszáz rubelért vásárolt élelmiszert. - Hála Istennek -
mondta -, egy év alatt szép hasznom volt. Mennyi ideig tarthat
még a háború? - és mosolyogva simogatta ezüst színű szakállát.
Nagy összevisszaság volt. A kék tikettes fiatalemberek sápadtan
és nyugtalanul tanulmányozták a Tórát, míg a zöld tikettesek
megpróbáltak lefogyni, hogy elkerüljék a sorozást. A liszttel-da-
rával kereskedő emberek szerencsések voltak, ám a munkanél-
külivé vált könyvkötők, tanítók és írnokok annál kevésbé mond-
hatták magukat szerencsésnek. A németek elfoglalták Kaliszt,
Bedzint és Czestochowát. Érettségem egész súlya rám nehezedett,
és valami titokzatos katasztrófától tartottam. Olybá tűnt
számomra, hogy mindezt elkerülhettük volna, ha belenyugszunk a
vécé és a gázvilágítás hiányába a Krochmálna utca 10-ben...
Apám azt mondta, hogy ez a háború Góg és Magóg között
zajlik. És minden áldott nap új előjeleket fedezett fel, melyekkel
bebizonyította, hogy hamarosan eljő a Messiás...
 Az újonc
Bátyámnak, Izrael Józsuának közvetlenül a sátoros ünnep után
jelentkeznie kellett Tomaszówban, katonai sorozásra. Szüleimet ez
még normális időkben is megviselte volna, most azonban úgy tűnt,
mintha fiukat egyenest a máglyára küldenék. Ha bátyám
megmarad haszidnak, akkor egy tehetős após váltságdíjat fizetett
volna érte. Legfeljebb kicsit megsebesíti magát. Lengyelország tele
volt átszúrt dobhártyájú, kivert fogú és amputált ujjú szimu-
lánsokkal. Mivégre szolgálják a cárt? Ám a modern eszmék
hatására bátyám úgy látta szükségesnek, hogy felajánlja szolgálatát
a hadseregnek.
Festő és író, önmagát művelő bátyám egy másik családnál la-
kott, és modern ruhába öltözve járt hozzánk látogatóba. Papa
szégyenkezett, megalázottnak érezte magát miatta, és időnként
annyira dühbe gurult, hogy kidobta bátyámat a házból. Azt
azonban nem akarta, hogy fia a fronton haljon meg.
Mama imádkozott és sírdogált, mialatt papa arról győzködte
bátyámat, hogy sebesítse meg magát.
- Nincs már így is épp elég kriplink? - kérdezte bátyám. - A
zsidóság egész teste egyetlen nagy púp. - Felvilágosult bátyám
foghegyről és világosan beszélt. Minden dilemmája ellenére is
viccelődött. Nehéz volt megállapítani, hogy voltaképp melyik
oldalon áll. A vallásosságot ellenezte, de tisztában volt a világi
létezés hibáival. Hisz nem a világiasság okozza a háborút? A
szocializmus felé is hajlott, ugyanakkor túlságosan kételkedő volt
ahhoz, hogy higgyen az emberiségben. Papa így summázta bátyám
nézeteit: - Sem ez a világ nem elég jó neki, sem az eljövendő...
De apám úgy látta, hogy helyesebb egy gazdag após házában
kikötni, mint elbújni egy padlásszobában, eretnek irodalmat falni,
illetlen képeket pingálni, és részt venni a keresztények hábo-
rújában. Van még idő, mondogatta papa; még mindig lehetne
gazdag menyasszonyt találni. Bátyámat azonban nem az üzleti
szempontok érdekelték. Amit elhatározott, azt véghez is vitte.
Gyerek voltam még, de megértettem a problémáját - Izrael Józsua
elhagyott mindent, ami régi, az újban azonban semmi olyasmit
nem talált, amit sajátjának elvállalt volna. Noha a zsidó utat
elhagyta, a keresztény sorozóbizottság szemében zsidó maradt, és
mint zsidót, kémkedéssel gyanúsíthatják.
Tómaszówba veszélyes volt a katonákkal, újoncokkal, verekedős
kedvűekkel és antiszemitákkal zsúfolt vonaton utazni. A cár
nagybácsikája kiűzte a falvakból a zsidókat. Időnként felakasz-
tottak egy-egy rabbit vagy vallásos zsidót, akiket, miközben áldást
mondtak az új holdra, azzal vádolták, hogy katonai titkokat
árulnak el. A vidéki zsidók Varsóban egyik tanházból a másikba
sodródtak, és ínségkonyhákon étkeztek. Mama a saját arcát kar-
molászva könyörgött bátyámnak, hogy maradjon. De ha nem
jelentkezik, dezertőrként börtönbe zárják.
Végül azzal az ígérettel ment el, hogy azonnal írni fog. De na-
pok és hetek teltek, és levél nem jött. Sötét időket éltem meg.
Mama már se nem evett, se nem aludt, csak sírt és naphosszat
imádkozott. Papa egy árva szót sem szólt. Mi volt Isten akarata?
Senki nem kötött házasságot, nem voltak sem válások, sem tör-
vénykezések, és már nem volt miből élnünk. A sátoros ünnep után
hirtelen beállt a hideg, ám a szén már fényűzésnek számított. A
nyár folyamán új lakásba költöztünk, s most az ősz során
felfedeztük, hogy a falak nyirkosak és a cserépkályha füstöl.
Apám, mint rendesen, most is tanulmányaival foglalkozott.
Egyik ív papírt a másik után írta tele Rási védelmében, akinek
kommentárjaiban Tám rabbi ellentmondásokat fedezett fel. Papa
egy darabka kockacukron át szürcsölgette a teáját és időnként
mély gondolatokba merült. Újságért küldött, s bajlódva az újság-
nyelvvel elolvasta a tömeggyilkosságokról, pogromokról, ke-
gyetlenkedésekről szóló cikkeket. Tőlem kérdezgette, mit jelent-
sen a gépfegyver, a gránát, az akna... Mindig úgy írtak ezekről,
mintha feltalálásuk óriási érték lett volna az emberiség számára...
- Jaj nekünk! - kiáltott fel apám. - Jóságos Isten a mennyekben!
Meddig még, meddig még? Hisz már úgyis nyakig benne
vagyunk...
Úgy sejtettük, hogy bátyámmal történhetett valami, hisz elvégre
akkor is írt volna, ha besorozzák. Talán megölték a vonaton? Vagy
- Isten őrizz! - öngyilkos lett?
Állandóan zuhogott az eső és folyton köd volt. Valaki ellopta a
külső ablakszárnyainkat, mielőtt még felraktuk volna, így aztán az
eső bevert az ablakon. Ausztria bekebelezte Bilgorajt és To-
maszówot, aztán az oroszok kiűzték őket. Mi történhetett nagy-
papával, nagymamával, a családdal? A háború már nem távoli
helyeken, Szerbiában, Mandzsúriában zajlott - eljött hozzánk, és
felégette a zsinagógákat. A német ágyúkat Varsóban is lehetett
hallani, nappal bömböltek, éjszaka dörögtek. Különös módon a
radzimini tanház haszidjai felpillantottak a Talmudból, és két
táborra szakadtak. Voltak, akik Oroszország, mások Németország
győzelmét kívánták, pont úgy, mintha keresztények lettek volna.
Állandóan éhes voltam, de mama már nem is főzött. Fia elve-
szett valahol a bűnösök között, és anyám egész nap feküdt, s az
ágyúzást, az esőt és a lakásban fütyörésző szélzúgást hallgatta. Az
Örökkévaló, ahogyan arra csak az Örökkévaló képes, csenddel
felelt mama esdeklő imáira, és fogadalmaira, melyeket bátyám
megmenekülése esetére ajánlott fel. Ez a hatalmas Atya, aki ott ül
a Hetedik Mennyországban, a Dicsőség Trónusán, angyaloktól,
szeráfoktól és keruboktól körülvéve, aki megengedte, hogy
rabbikat akasszanak, kezdett megharagítani. Mennyit kell még
Izraelnek eltűrnie? Csak arra tudtam kilyukadni, hogy Ő nem is
létezik. Akkor hát mi van? Hogyan teremtődött minden?
Az egyik estén, amikor mindnyájan félve ágyunkban kuco-
rogtunk, kopogtattak az ajtón. - Ki az? - ült fel mama.
- Józsua...
Mamának a lélegzete is elakadt.
Papa meggyújtotta a gázlámpát, és belépett elveszettnek hitt
bátyám hatalmas árnya. Szőke szakálla megmaradt, de modern
ruhát viselt. Keménykalapjában magasnak, impozánsnak látszott,
de valahogy megváltozott, mintha idősebb lett volna, mintha
idegen országban tett utazásból tért volna haza. - Oltsátok el a
lámpát - kérte. Megszökött, mondta, és ha elfogják, kivégzik.
Beült a hálószobánkba és mindent elmesélt. Nagyapánk, a
bilgoraji rabbi elutazott, hogy megpróbálja felmentetni, de nem
járt sikerrel. Azután hosszas töprengés után azt tanácsolta, hogy
dezertáljon. Bátyám valamiképpen hamis údevelet szerzett, és
most Rentner néven szerepelt. Az útlevél személyleírása cseppet
sem illett rá, a rendőrségi igazoltatások miatt folyton rettegett.
Vonaton, tehervagonban, teherautón és gyalog utazott, itthon
maradni nem mert, hiszen bármelyik nap kereshetik. De nem is
tudott hová menni, marad reggelig, akkor majd eldönti, mit te-
gyen. Mindezt bizonyos büszkeséggel közölte.
Irtózatosan ki volt merülve. Lefeküdt apám ágyára és abban a
másodpercben elaludt. Szüleim még órákon át suttogtak. Vala-
hányszor megszólalt a kapucsengő, rémülten összerezzentünk.
Hajdan volt idő, mikor szinte meg is feledkeztünk arról, hogy
létezik rendőrség, vannak katonák és keresztény törvények, most
azonban...
Reggelre kelve papa odaadott bátyámnak egy imaszíj-készletet,
melyet Józsua a karjára csavart, maga elé mormogott, majd rögtön
újra lecsavarta. Evett egy falat kenyeret és elment, de megígérte,
hogy hamarosan hallat magáról.
Az egész olybá tűnt előttünk, mint egy álom. Apám a szent
tekercs függönyére hajtott fejjel némán imádkozott. Mama előre-
hátra ringatta magát. Bátyám csodával határos módon visszatért,
de még mindig veszélyben volt. Vajon megmenti mama
közbenjárása az égieknél? Lehet, hogy azóta már letartóztatták.
- Irgalmat... - mondta mama.
- Az Örökkévaló megsegít - ígérte papa.
Anyám elmondta, hogy néhány perccel mielőtt bátyám meg-
jelent, elaludt, és a Zsoltárok egyik szakaszával ébredt. Ez azonban
nem volt szokatlan. Minden éjjel valamelyik szakasszal ébredt,
néha nem is tudta, melyikkel. Később aztán rálelt valahol
Ezékielnél vagy a Tizenkét kisebb prófétánál...
 Az esőzés után havazni kezdett. Az újságok a német vissza-
vonulásról írtak, melynek során „számos sebesültet és halottat
hagytak hátra". Számunkra ez rossz hír volt, mert ha a németek
elfoglalják Varsót, az bátyám szabadulását jelentette volna.
Míg anyám a kályhának támaszkodott, Mojse öcsém a héder-
ben volt, én meg a Radzimin tanházban a Gemárát olvastam.
Bujdosó bátyám valahonnan üzent néhány szóval. Már állandó
újságolvasó lettem, hozzáedzettem magam az ismeretlen jiddis-
hez3, és válogatás nélkül mindent, sorozatokat, humoros cikkeket,
vicceket, magamba szívtam. Az ellenséges Németországot az
újságok alattomban pártolták... A lapokban rengeteg furcsaság
volt. A haszidokat, a kotzki rabbit és a Bál Sémet dicsőítő cikkek
mellett ott állt a lefátyolozott, hintón utazó grófnő históriája, aki a
szeretőjéhez sietett. Találtam zsidók mellett és ellenük szóló
cikkeket, vallásosakat épp úgy, mint eretnekeket. Mama kikapta a
kezemből az újságot és gyorsan átfutotta.
- Ezek csak a pénzedet akarják... - jelentette ki.
Jó, és mit akart a cár atyuska? Vagy Vilmos császár? Vagy az
öreg Ferenc József? És - bocsánat az összehasonlításért - mit kívánt
mindenek Uralkodója, Ég és Föld Teremtője? Tovább nézni, amint
a katonák elesnek a harctéren?
„Az Úr mindenekhez jó és az Ő kegyelme művei felett való..."
Tényleg így van? Vagy naponta kétszer hazugságot veszek a
számra? Meg kell találnom rá a választ, mégpedig hamarosan, a
bármicvém előtt...

3
Singer itt bizonyára az újságok nyelvhasználatára, sajátságos kifejezéseire
céloz (a ford).
 A műterem
Érdekes hírt kaptunk - bátyám beköltözött egy műterembe,
ahol hamis útlevéllel élt és festett, valószínűleg sikertelenül. Mama
egy napon átküldött hozzá egy kosár ennivalóval.
A műterem, ami azt hiszem, a Twarda utca 1-ben lehetett, a
híres szobrász, Ostrzego tulajdona volt; évekkel később ő faragta
az emlékművet Perec sírjára. Miután felmásztam az ötödik
emeletre, beléptem a fantasztikus csarnokba, amelyben az óriási
tetőablakok alatt tájképek, portrék és aktképek borították a falat.
A szoba közepén nedves rongyokkal borított szobrok álltak. Az
egész a valamikor látott üvegházra, avagy keresztény temetőre
emlékeztetett. Egy haszidnak látszó, apró, görnyedt, jesiva ta-
nulóhoz hasonló alak épp leszedte az egyik szoborról a vizes
rongyot, amely alól meglepően élethű női alak bukkant fel, afféle
női gólem, aki a kabbala erejével hamarosan tán csodákat visz
végbe. Rémülten és szégyenkezve, tátott szájjal álltam az ajtóban.
A kis ember odajött hozzám. - Te vagy Józsua öccse?
- Igen.
- Rögtön rád ismertem. Ugyanaz az arcberendezés. A bátyád a
másik szobában van.
Félve surrantam át a szobrok között, nehogy hozzájuk érjek,
mintha szemfedéllel takart holtak lettek volna. A kis ember ki-
nyitotta az ajtót, és ott találtam bátyámat néhány más fiatalember
és lány között. - Nini, vendég jött! - kiáltotta bátyám.
A többiek a művészek furcsán átható pillantásával méregettek.
Hallottam a mormogást: - Érdekes... - Aztán bemutattak egy Félix
Rubinlicht nevű festőművésznek.
Körülöttem jiddisül és lengyelül beszéltek, és úgy viselkedtek,
ahogyan azt még soha egyetlen fiatal embernél sem láttam. Olybá
tűnt, mintha mindnyájan összetartoztak volna, de nem csak
egymáshoz, hanem Raszkolnyikovhoz, a diákhoz is, akiről épp
akkor olvastam. Kaftánom és pajeszom szörnyen zavart, bár
bátyámon nem látszott, hogy idegesítené.
 Megkérdezte tőlem, mit tanulok. Ostrzego kikérdezett a Tal-
mudból, és néhány részét emlékezetből elmondta. A szent szavak
különösen hatottak ennek a fedetlen fejű férfinak az ajkáról, ilyen
környezetben. A lányok fáradtan mosolyogtak. Végül Rubinlicht
megkért, hogy üljek neki modellt. Amikor leültem, maga elé
emelte kezét, megméricskélte az arányokat, hunyorgott és a
vázlathoz fogott. A többiek köré gyűltek és kommentálták. Végül
elkészült a rajz, amely a vonal, a tónus és az árnyalatok nyelvére
fordított le engem, s úgy néztem ki, amilyen majd egy szép napon
leszek, vagy amilyen előző életemben lehettem.
Ahogyan a művészek összevetették a rajzot eredetijével, olyan
fontosnak kezdtem érezni magam, mint amikor régen a klinikán
az orvosok a hasamat, hátamat, a bordáimat bökdösték. Az én
haszid hátteremben senki nem akadt, aki megemlítette volna vö-
rös hajamat, fehér bőrömet és kék szememet, itt azonban tisz-
telték a testet; több volt egy kisfiúban, mint a tanulás képessége.
Ám a testem tudatától elszégyelltem magam. Mégis itt kezdtem
észrevenni, hogy másoknak is vannak testi jellegzetességeik.
Bátyám megkérdezte, mit csinál papa.
- Tanul.
- Tanul? Meddig mehet még ez így? A világ darabokra esik, ők
pedig még mindig az ünnepnapon kikelt tojás problémája felett
tűnődnek.
Az ajtó hol kinyílt, hol becsukódott, más férfiak és lányok jöttek
be, köztük egy bársonyzekés fiatalember és egy szokatlanul fekete
szemű, borzas hajú lány. Ismerték egymást, szellemesen
társalogtak, szemmel láthatóan messze felülmúltak engem
bölcsességben és tudásban; a szemük világi, intelligens volt. Bejött
egy nálam alig valamivel idősebb fiú, aki azonban tapasztalt és
külsőre is erős személyiségnek látszott. Azt hiszem, ő volt Haim
Hanft, a festőművész. Később, amikor már mindenkit
megismertem, én is egyenrangúként beszélgettem velük, de akkor
még mindannyian mintha valami felsőbbrendű világból szár-
maztak volna.
 Jó néhányszor meglátogattam bátyámat, de minden látogatás
újra meg újra megrázott. Elbűvölt, hogy üvegtetős teremben
vagyok. A tetőablakon át láthattam a kék eget, a napot, a mada-
rakat. Jött a húsvét, majd elmúlt. A festményekre és a szobrokra
ömlött a fény. Valahányszor megérkeztem, Ostrzego leszedegette
a nedves rongyokat, így megnézhettem a szobrokat, amelyeket
egyre valódibbnak láttam, mintha a púpos lelket lehelt volna
beléjük.
Elbűvöltek a mezítelen mellek a fiatal, csinos lányokról készül
szobrokon, eddig ugyanis azt hittem, hogy melle kizárólag azok-
nak a slampos asszonyoknak van, akik nyilvánosan szoptatják
csecsemőjüket. Abban a hiszemben nőttem fel, hogy az ilyesmit
csak a kéjencek veszik észre, de rájöttem, hogy a művészek más-
ként tekintenek rá.
Az intelligencia életmódjával is mind közelebbről megismer-
kedtem. Nem imádkoztak, nem tanulmányoztak szent könyveket,
nem mondtak áldást. A hús mellé tejet ittak és más törvényeket is
megszegtek. A modellt álló meztelen lányokban nem volt több
szégyenlősség, mintha saját hálószobájukban vetkeztek volna le.
Voltaképp minden olyan volt, mint az Édenkertben, mielőtt Ádám
és Éva szakított a Tudás fájáról. És bár ezek a fiatalok jiddisül
beszéltek, mégis oly fesztelenül viselkedtek, mint a keresztények.
Mindez erősen különbözött apám dolgozószobájától, de azt
hiszem ez a minta egyre inkább a részemmé vált. Elbeszéléseim-
ben is csupán egyetlen lépés választja el a tanházat a szexualitástól
és viszont. Az emberi lét mindkét fázisa folyamatosan érdekel.
Noha az oroszok 1914-ben visszavonulásra kényszerítették
Németországot, a németek újból előre törtek, s mi újra hallottuk
az ágyúszót. De kezdtünk már hozzászokni a háborúhoz. A
harctéren katonák haltak meg, de a nap lesütött ránk, és ameddig
Varsó orosz kézen volt, éheznünk sem kellett, bár az ennivaló
drága és ritka kincsnek számított. Annak a háznak az udvarán,
ahol a műterem állt, piac volt, ott az ember sokféle dolgot meg-
vehetett. A város telis-tele volt menekültekkel és katonákkal, sok
ismeretlen nációval, mint a cserkeszek, akiknek zubbonya tőröktől
és tölténytáskáktól dagadozott. Akadtak kalmükök és egyéb vad
népek, mind a maga egyenruhájában, voltak, akik épp a frontról
jöttek, mások visszakészülődtek. A barakkok zsúfolásig teltek. A
tehervagonok, akár a mozgó kórházak, sebesülteket szállítottak,
kötésekbe bugyolált férfiakat, akikből a halál komorsága áradt.
A tanházakba és az imaházakba lépve az embert a hajléktala-
nok, a szomorú, gyerekes anyák, a főzőedények és ágyak látványa
fogadta. Semmi nem úgy volt, ahogyan lennie kellett volna, s talán
épp ezért szoktam meg könnyen bátyám műtermét.
A tél folyamán oly győzedelmes oroszok most már menekültek,
kikergették őket Galíciából, a Kárpátokból, Königsbergből. A
kommünikék „bátor" kozákjaiból és cserkeszeiből rémült
parasztok lettek, akik fejvesztve menekültek a német és osztrák
seregek elől. Vajon hogyan válhattak a télen még oly ragyogó
tábornokokból nyárra ostoba tökfilkók?
A kérdéseknek vége-hossza nem volt. Az újságírók közül, akik
megpróbálták a dolgokat megmagyarázni, egy bizonyos Icsele
igyekezett leginkább, politikai vitáit a Talmudból és a Midrásból
vett idézetekkel fűszerezve. - Milyen okos! - jegyezte meg papa
minden egyes alkalommal, amikor Itchelét olvasta.
Apám mindössze két írót ismert el, Perecet és Icselét. Kettejük
közül Icselét kedvelte jobban, a Talmud-idézetei miatt, bár
Perectől semmit nem olvasott. Ám amikor a radzimini tanházban
arról értesült, hogy Perec nevetségessé teszi a zsidó életvitelt,
kifakadt: - Töröltessék el még a neve is!
A háború után apám nem vett többé újságot a kezébe. Bizo-
nyára hallotta, hogy bátyámból és belőlem író lett, ám papa biz-
tosra vette, hogy újsággal foglalkozunk. - Még mindig újsággal
kereskedtek? - kérdezte, amikor utoljára találkoztunk. Lehet, hogy
az ő szemében egy újságnál dolgozni tisztességesebb dolognak
tűnt, mint az írás. Elvégre, amíg az ember kereskedik, mit számít,
miféle árucikket ad el?
 Éhség
Amint kiderült, hogy Varsó német kézre került, korántsem öltö-
zött minden zsidó modern ruhába, és a kisfiúkat sem küldték
gimnáziumba. A zsidók továbbra is hosszú kaftánjukat viselték, és
a gyerekek sem maradtak ki a héderből. Újdonságnak csupán a kék
köpönyeges német járőrök, és az utcákon gumibottal mászkáló
lengyel és zsidó milicisták számítottak. Ám egyre kevesebb lett az
áru, az üzletek mind jobban kiürültek, a Janas-udvar
gyümölcsöskofáinak és árusainak jóformán már nem maradt
portékájuk, és mindenütt érződött az éhség. A német márka orosz
pénzzel keveredett, és a Moment című jiddis újság szemleírója, aki
nemrégiben még folyvást a Szövetségesekről áradozott, most
gúnyolni kezdte őket. Azt jósolgatta, hogy a németek rövidesen
elfoglalják Szentpétervárt.
Az emberek a nagy ünnepekkor eljöttek még ugyan házunkba,
de a legtöbb asszonynak már nem telt arra, hogy megváltsa ülő-
helyét. Amikor Áser, a tejesember felkelt padjáról, hogy fenn-
hangon előimádkozzék, minden férfi és nő jajveszékelni kezdett.
„Vannak, akik kard által vesznek el ez évben, mások éhenhalnak,
vannak, akik tűzbe, mások vízbe vesznek" - e szavak komoran
időszerűvé váltak. Mindenki úgy érezte, hogy a Gondviselés valami
borzasztóra készül. Rajs hásónói vacsoránk roppant sovány volt,
noha úgy tartják, hogy ünnepnapon, kivált Újév napján derekasan
kell enni-inni. Papát sem hívták túl gyakran törvénykezésre,
esküvőkre vagy válásokra, legfeljebb vallási kérdések eldöntésére,
amiért nem járt fizetség.
Valami kis szerencsét mégis hoztak nekünk a németek: Józsua
bátyám szabad lett! Többé nem kellett álnéven bujkálnia. Minket
is meglátogathatott, de minden látogatás veszekedésbe fulladt.
Apám nem bírta elfogadni Józsua simára borotvált állát és modern
ruháját.
Bátyám és világi könyvei elültették gondolataimba az eretnek-
ség csíráit. Mi, zsidók, egy olyan Istenben hiszünk, akiről senki
nem tudja, létezik-e egyáltalán. Nincsen országunk, nincsenek
földjeink, amit művelhetnénk, és senki nem szánja el közülünk
magát arra, hogy kitanuljon valami mesterséget. Az utcákon „le-
vegőből élő", portéka nélküli kereskedők kószáltak.
Amikor még a Krochmálna utca 10-ben laktunk, sátoros ün-
nepek idején szegénysorsú szomszédainkkal közösen állítottunk
sátrat. Ám itt, a 12-ben, ahol nálunk jobbmódú családok éltek,
azon nyomban kiviláglott, mekkora különbség van a mi ételeink és
az övéik között. Kivált arra a húslevesre emlékszem, amit anyám
behozott, és amelyben a mondás szerint „több volt a leves, mint a
hús". Reb Jesáje észrevette, és nagy megrökönyödésemre
odacsempészett nekem egy gombócot. Persze hálás is voltam,
amiért törődik velem.
A háború napnál világosabbá tette előttem, mennyire felesle-
gesek a rabbik, köztük apám is. A környező városokból és fal-
vakból az összes rabbi és mindenki, aki vallással kapcsolatos dol-
gokból élt, felcsődült Varsóba. Leverten ődöngtek selyemkaftán-
jaikban az utcán, és nem találtak egy darab kenyeret sem. A há-
zasságközvetítők, ügynökök és szatócsok ezrei voltak munka
nélkül. A tanházakban és az imaházakban éhező emberek bóbis-
koltak a Talmudjuk felett. A tél hideg volt, és a kályhákba nem
jutott szén.
Az imaházakban néhány zsidó elmagyarázta, hogy amikor
Ézsau dúskál az ételekben, Jákobnak is jut, legalább egy cson-
tocska, ám amikor Ézsau háborúba megy, akkor Jákobnak vége. Ha
csak Isten nem szánja meg Izraelt és nem küld segedelmet!
Ám akkoriban az egekben szemmel láthatólag ügyet sem vetet-
tek a zsidókra.
Szeretném itt elmondani Jojszef Matesz történetét, aki a Tóra
tanulmányozásának szentelte magát, míg felesége libát árult. A
liba ára már a németek bejövetele előtt huszonöt rubelre emel-
kedett. Ki engedhetett meg magának a Krochmálna utcában
ekkora fényűzést? Jojszef Matesz, a felesége, a lányai és azok férjei
egy árva peták nélkül maradtak. A többi libakereskedő félretett
egy kis spórolt pénzt, ám Jojszef Matesz korábban az összes
nyereségét jótékony célra és a radzimini rabbi megsegítésére adta.
A tanházban senki nem tudta, hogy Jojszef Mateszt milyen
súlyos gondok nyomasztják. A háború egyébként is önzővé tette az
embereket. A telt éléskamrájúak együtt imádkoztak a nincste-
lenekkel, de eszükbe sem jutott, hogy segítsenek rajtuk. Különben
sem volt fölösleges ennivaló, amit megoszthattak volna. Mindenki
rettegett a holnaptól, és már senki nem hitt abban, hogy a
háborúnak hamarosan vége.
Magam is jól ismertem már az éhezést, így észrevettem, hogy
Jojszef Matesz bőre fonnyadtan csüng sápadt arcán. A veje, Izrael
Józsua még nála is sápadtabbnak és ványadtabbnak tűnt. A
fiatalember, alig serkedő szakállát tépázva, a szent könyvek fölé
hajolt és lopva körülpillantva sóhajtozott. Ez az érzékeny fiatal-
ember szégyenében is szenvedett. Az Örökkévalót akarta szol-
gálni, ám az éhség rettentően meggyötörte. Még jobban bele-
süppedt a haszid könyvekbe és szüntelenül a pajeszát csavargatta.
Ugyan mihez kezdhet, töprengtem, egy vő, aki az apósa kosztján
van - és éhezik? Ez a félénk, gyenge, koravén, görbe hátú
fiatalember az égvilágon semmi másra nem volt alkalmas, csak
arra, hogy tanuljon, imádkozzon, és nézegesse az Elimélech
kegyelmét, avagy Lévi szentségét.
Egy péntek estén Jojszef Matesz, aki egész vagyonát haszid
lakomákra és a radzimini rabbi támogatására költötte, az asztalra
csapott, és így kiáltott: - Idehallgassatok, zsidók! Egy falat ke-
nyerem sincs a kiddushoz!
Szavai jól jellemezték az akkori időket. Már a kenyeret is he-
lyettesíteni kellett valamivel a sábeszi bor mellé, hogy elmond-
hassák rá az áldást.
Egy pillanatig halálos csend lett, majd zavart lárma tört ki. Reb
Jojszef fiai annyira szégyellték magukat apjuk szavai miatt, hogy a
sarokba bújtak. Izrael Józsua krétafehérré sápadt. Aznap este
kenyeret, halat és sábeszi barheszt is gyűjtöttek nekik, de ez a
lényegen mit sem változtatott. A szegények továbbra is szegények
maradtak, a jótét lelkek száma csekély volt. Rettentően féltem
attól, hogy ez a szörnyűség apámmal is megtörténhet.
Mint a legtöbb rabbi, a radzimini rabbi is feljött Varsóba, ahol
házai voltak. Állítólag nagyon gazdag volt, ám ez is kétséges volt,
mivel az ingatlanok már nem hoztak jövedelmet. Hogy segítette-e
a haszidjait avagy nem, azt nem tudom. Azt azonban tudom, hogy
mi már olyan nyomorúságos helyzetbe kerültünk, hogy apám
elment, s meglátogatta a radzimini rabbi feleségét, akinek annak
idején némi szerepe volt abban, hogy apám elveszítette
jesivavezetői állását. Az úgynevezett „fiatal rebbecin" helyzete sem
volt irigylésre méltó. Noha az összes orvos megállapította, hogy
férje miatt nem születhet gyermeke, a rabbi váltig azt állította,
hogy felesége a hibás, és válni akart. A rebbecin nem ellenezte a
válást, de huszonötezer rubelt követelt, amit a rabbi nem volt
hajlandó kifizetni. A fiatal rebbecin elpanaszolta apámnak, hogy
férje halálra kínozza, megalázza, egyik csodarabbitól a másikig és
egyik orvostól a másikig cipeli, ugyanakkor nem ad elegendő
kosztpénzt neki. Mivel nem volt miből kölcsönadnia, a rebbecin
könyörgött papának, fogadja el pénz helyett a briliánsgyűrűjét és
tegye zálogba. Apám tiltakozott, de a rebbecin így szólt: - Életemre
és egészségemre, tegye el! - kérte, majd megmutatta neki azt a
talmudi idézetet, amely megtiltja az ékszer viselését olyankor,
amikor mások éheznek.
Apám szégyenkezve hazakullogott a dobozkában rejlő gyűrűvel.
Anyám, valószínűleg merő féltékenységből, fintorogni kezdett. De
amikor papa zálogba tette a gyűrűt, lisztet, kenyeret és kását
vehettünk belőle. A hús már túl sokba került volna. Ekkoriban
kakaóvajjal főztünk, amit tejes és húsos ételekhez egyaránt
használhattunk.
Legnehezebben a hideget bírtuk elviselni, márpedig a lakás
fűtésére sehogyan sem telt. A vízcsövek is befagytak, nem lehetett
lehúzni a vécét. Ablakainkat heteken át jégvirágok cifrázták, az
ablakkeretekről jégcsapok lógtak. Ha megszomjaztam, csak
letörtem egy jégcsapot és elszopogattam.
 Éjszakánként elviselhetetlenül hideg volt. Akármennyi takarót
raktunk magunkra, nem melegedtünk fel. A szobánkon átfütyülő
szél zúgásától ördögökre és manókra kellett gondolnom. Össze-
kucorodtam az ágyban, és kincsekről fantáziáltam, fekete mágiáról
és ráolvasásokról, amelyek segítenének szüleimen, Jojszef
Mateszen és minden szenvedőn. Képzeletben Éliás próféta voltam,
meg a Messiás... És még ki nem! Mint a bibliai József, én is
megtöltöttem élelemmel a raktárakat, és megnyitottam a hét szűk
esztendőben. Egyetlen szavamtól hadseregek, tábornokok,
császárok reszkettek. A radzimini rebbecinnek viszonzásul egész
kosárnyi briliánst ajándékoztam.
Reggel túl hideg volt ahhoz, hogy felkeljünk. Mama és mi,
gyerekek csak akkor keltünk fel az ágyból, amikor már magasan
állt a nap, de apám rákényszerítette magát, hogy felöltözzön.
Kézöblítő vize befagyott. Papa az ablaktáblához dörgölte kezét, és
feltett a tűzhelyre egy fazék jeget. Már megtanulta a gázkészülék
kezelését, ám a perselyes gázmérőbe ezüst negyveneseket kellett
volna dobálni. Apám egyetlen fényűzése a tea volt, bár papa „teája"
voltaképp nagy fazék forró vízből és csipetnyi tealevélből állt.
Cukrot egyáltalán nem lehetett szerezni, a szaharint pedig apám ki
nem állhatta. Vatelinos kaftánjába bugyolálva itta a teát, és
dermedt ujjaival írta tanulmányait. A Jósua arca épp olyan volt,
mint azelőtt; az Oroszlán bömbölése is ugyanazt a régi kérdést
feszegette: vajon a „Sömá Jiszróél!" kezdetű ima elmondása
mózesi, avagy rabbinikus törvényen alapszik-e? És ha a Tóra
törvénye az alapja, akkor az egészet fel kell-e mondani, vagy csak
az első szakaszát? Netán az első részét? Apám kizárólag ebben a
világban érezte magát biztonságban.
A háború kitörése előtt naponta több doboz cigarettát is vá-
sároltatott velem, emellett még pipázott is. Most, hogy a cigaretta
annyira megdrágult, újra rákapott a pipára, amibe amúgy
parasztmódra kapadohányt, mahorkát tömött. Füstölt,
kortyolgatta a híg teát és tanult, egyre csak tanult. Hiszen mi más
létezett, mint a Tóra?
 Bátyám, Izrael Józsua újra szorult helyzetbe kerülvén, haza-
költözködött. Apám dolgozószobájának egyik asztalán vetett
magának ágyat. Ebben a helyiségben még hidegebb volt, mint
odakint. Mama mindent ráterített, amije csak volt.
A farkasordító hideg ellenére épp ekkoriban lepték el egerek a
házunkat - rákaptak a szent könyvekre és ruhákra, s éjszakánként
öngyilkos könnyelműséggel ugrándoztak ide-oda zsákmány után.
Anyám szerzett egy macskát, ám a cica közönyösen szemlélte az
egereket, sárga szeme mintha azt mondta volna: - Fussatok csak!
Ki törődik veletek?
A macskán látni lehetett, hogy gondolatai valahol nagyon
messze járnak. Egész nap szunyókált, álmodozott. - Ki tudja? -
tűnődött apám. - Talán valamelyik halott lelke él benne tovább?
Papa nagy tisztelettel bánt a cicával. Hátha tényleg valamelyik
jámbor lelke költözött belé? Elvégre, ha egy jámbor vétkezik, kis
időre vissza kell térnie a földre. A Föld telis-tele van átutazó
lelkekkel, akiket azért küldtek vissza, hogy rendbehozzák e vilá-
gon elkövetett egyetlen vétküket. Amikor apám evett, magához
hívta a macskát, aki először fenségesen kérette magát, és utána is
csak lassan, válogatósan eszegetett. Azután komoly tekintettel
felnézett, mintha mondaná: - Ha tudnád, ki vagyok, megtisztel-
tetésnek éreznéd jelenlétemet...
Hát ilyen macskát nógasson az ember egérfogásra?
 Hiú remények
Az egymást követő német győzelmek után látnivaló volt, hogy
Varsó Németországhoz fog tartozni, míg Bilgoraj az osztrák
birodalom része lesz. Németországból két főrabbi jelent meg a
színen, bizonyos dr. Carlbach és dr. Kohn, és az a pletyka járta,
hogy mindnyájunkból német zsidót akarnak faragni. A Talmudot
tanulmányozták, de németül beszéltek és jóban voltak a tábor-
nokokkal. Egy ortodox férfiú, Náhum Leib Weingut azzal az
ajánlattal kereste fel őket, hogy egyesítsék a német és a varsói
rabbinátust, ám a varsói közösség vezetői nem túlságosan lelke-
sedtek az ötlettől. A háború még javában dúlt; ha most valaki a
németek mellé áll, ugyan mi lesz, ha az oroszok hirtelen fölénybe
kerülnek? A rabbinátus tehát úgy határozott, hogy semleges ma-
rad. Erre Weingut eltökélte, hogy kinevezés nélküli rabbikat
használ fel céljaira, és összehívott egy találkozót, melyen
mindenkinek hivatalos státuszt és fizetést ígért, amennyiben
kijelentik, hogy őt nevezik ki szószólójuknak.
Házunkba tehát ellátogattak azok a kinevezés nélkül működő
rabbik, akik azelőtt csak ritkán tiszteltek meg bennünket. Nyár
volt, lakásunk is elfogadhatóan nézett ki. Előzőleg egyik kinevezés
nélküli rabbi jóformán alig állt szóba a másikkal, most azonban
társulatot és föderációt alakítottak, kijelölték a bizottságot és
megválasztották az elnököt. A találkozókon apám is részt vett.
Valahányszor kopogtattak, és az ajtó kinyílt, bevonult egy se-
lyemkaftános, bársonykalapos férfiú. Szomszédaink nagy tiszte-
lettel szemlélték a lakásunk iránt kérdezősködő, besorjázó rabbi-
kat. Mama teát szolgált fel, apám pedig az agg, fehér szakállú reb
Dan javára lemondott az asztalfőn őt megillető helyről. Lakásunk
ünnepivé vált, mintha a szánhedrin ülésezett volna benne.
Világi dolgokat épp úgy megbeszéltek itt, mint a Tóra ügyeit.
Mindnyájan egyetértettek abban, hogy amennyiben Isten is úgy
akarja, Weingut tervéből tényleg kisülhet valami, ám az embernek
addig is meg kell élnie valamiből. Egy szúrós szemű, éjfekete
szakállú rabbi hevesen kikelt magából, és kijelentette, hogy nem
fogadja el sem a tanácsot, sem vezetőit. Mert mi lesz akkor, ha
szövetségbe tömörülnek, és kiközösítik a hasznavehetetlen
tagokat?
- Ugyan miért tennének, Isten őrizz, ilyet? - kérdezte apám.
- Manapság mindenki azt csinálja, amit ő maga jónak tart -
válaszolta a másik rabbi.
- Dehát még nem bolondult meg teljesen a világ! - felelte apám.
- A gonosz lélek nem ijed meg a szatén kabáttól - vont vállat a
Kupiecka utcai rabbi.
- Akkor itt a világ vége! - kiáltotta papa.
Így vitatkoztak. Eközben az egyik rabbi a szakállát cirógatta, a
másik a kis sapkáját babrálta, a harmadik a homlokát dörgölte,
míg a negyedik a mutatóujja köré csavargatta rituális inge rojtjait.
Azon gondolkodtam, hogy ezek a nem hivatalos rabbik mennyire
különböznek egymástól, s milyen másképp viselkednek. Az egyik
hájas rabbi hasán pattanásig feszült a selyemöv; szakálla alatt rejlő
ajka kerek és húsos volt, szeme kidülledt. Szivarozott, kiküldött,
hogy hozzak neki szódavizet, aztán kivett a zsebéből néhány
pénzdarabot, és odaadta Mojse öcsémnek, hogy vegyen neki
cukorkát. Ezek után az ablakhoz rohant és asztmásan sípolva
lihegett.
Egy másik rabbi egész idő alatt a könyvszekrény mellett maradt,
és tudomást sem vett mindarról, ami körülötte zajlott.
Összehúzott szemmel egy könyvbe merült, mintha mondaná: - Ez
az egész csak üres locsogás. Semmi nem számít, csupán a szent
szavak...
Egy idős rabbi, akire apámon kívül senki se figyelt, éppen reb
Iszájáh Moszkat, vagy másnéven a prágai, mondását idézte. Egy
fiatal, göndör pajeszú, kócos szakállú rabbi rosszkedvűen üldögélt,
végül elővett a mellényéből egy borítékot, belekukkantott és
néhány szót firkált rá. Lerítt róla, hogy nemcsak, hogy kételkedik a
tervben, de sajnálja, hogy drága idejét ilyen álmodozók társasá-
gában kell töltenie. Később hallottam, hogy ennek a rabbinak igen
szép felesége volt, gazdag apósa pedig azt akarta, hogy veje
menjen állásba. A Kupiecka utcai rabbi odasúgta apámnak, attól
tart, az egész vállalkozásból semmi más nem lesz, mint szócséplés.
- Miért ne lenne?
- Mert a Gondviselés úgy határozott felőlünk, hogy szegények
legyünk... - mosolygott bölcsen a rabbi, és odakínálta papának a
tubákját.
Aztán az egyik napon Weingut arról értesítette a kinevezés
nélküli rabbikat, hogy a Városházán gyülekezzenek, ahol olyan
nagy emberrel kell beszélniük, akinek a neve előtt ez áll: „Von". A
Városházára menni? Egy nagyúrral beszélni? Apám még a
gondolatra is elborzadt. Ugyanakkor semmi értelmét nem látta
annak, hogy, mint Weingut tanácsolta, kifésülje a szakállát és
felvegye legjobb ruháját. Minek keveredne németek közé? Annak
idején azt is megtagadta, hogy vizsgát tegyen az orosz kormányzó
előtt, akkor most miért találkozzon német tisztekkel?
- Ugyan mitől félsz? - bosszankodott anyám. - Senki nem fog
arra kényszeríteni, hogy megtáncoltasd a hölgyeket...
- Nem értek németül... Félek... Nem akarom...
- Miért, mit veszíthetsz? A nyomorúságot?
Néhány kinevezés nélküli, apámhoz hasonlóan riadt rabbi jött
át hozzánk. A Kupiecka utcai rabbi megkérdezte apám
véleményét.
- Mi lesz, ha meg akarnak téríteni bennünket?
- De hiszen Náhum Leib Weingut haszid zsidó!
- Vajon ő a felelős értünk?
- Mit akarhat egy német mondani nekünk?
- A végén még, Isten őrizz, száműznek minket Varsóból...
A Kupiecka utcai rabbi szörnyen pesszimista volt, s még apám
félénkségén is túltett, papa ugyanis mások jelenlétében mindig
összeszedte magát.
- Háborús időkben épp olyan veszélyes lehet nem elmenni,
mint elmenni...
- Beteget is jelenthetnénk...
 Végül nagy nehezen elhatározták, hogy elmennek. Másnap
apám elment a rituális fürdőbe és megáztatta a szakállát. Anyám
tiszta inget és alsót készített számára, majd elővette papa kaf-
tánját, és annyi pecsétet vett ki belőle, amennyit csak lehetett,
azután megvarrogatta és meg is foltozta. Ezen a reggelen apám
csak sóhajtozott és imádkozott, a tanulásra nem sok kedvet
mutatott. Hétfő lévén, elmondta a könyörgést: „Fordítsd felém
füledet, Istenem és hallgass meg... Nyisd ki szemed és lásd meg az
utálatosságot és a várost, melynek nevét meggyalázták... Hallgass
meg, Istenem, bocsáss meg és ments meg, míg nem késő...
Ezek után felvette szatén kaftánját, fényesre suvickolt csizmáját,
s elindult, hogy találkozzon a rabbikkal, majd velük együtt a
Városházára menjen.
Még aznap este mindent elmesélt nekünk. Amikor beléptek a
Városházába, hatalmas csarnokban találták magukat, amely telis-
tele volt rendőrökkel és magasrangú tisztviselőkkel. Beterelték
őket egy terembe, melynek falán Vilmos császár arcképe lógott. A
német rabbik üdvözölték őket, és egy nemesember, egy váll-lapos
katonaorvos előadást tartott nekik a tisztaság szükségességéről. Ez
az úr németül beszélt ugyan, de egy keveset azért megértettek
abból, amit mondott; kivált amikor egy tetű óriásira felnagyított
rajzát mutogatta nekik, és elmondta, hogy ez terjeszti a tífuszt.
Azután hosszan esedezett, hogy a Herren Rabbiner-ek prédikálják
mindenfelé a tisztaság fontosságát, ami mellesleg amúgy is együtt
jár a vallásukkal, majd meghajolt előttük és távozott.
- És mi volt még? - kérdezte anyám.
- Semmi.
- Semmi állás? Semmi fizetés?
- Egy szó sem.
- Na igen. Ez az, amiről soha nem fognak beszélni velünk -
mondta mama.
- Dehát meghívtak a Városházára! Ez azt jelenti, hogy hivatalos
rabbinak tartanak minket!
- Hahh!
 - Nos, legalább túléltem. Az igazat megvallva, egy szemhunyást
sem aludtam egész éjszaka - mondta apám.
Rákövetkező sábeszkor apám a zsinagógában a tisztaság
szükségességéről beszélt. A gyülekezet ásítozva, fejcsóválva hall-
gatta. Hogyan lehet tisztán tartani a víztől csepegő, beázó pincét?
És hogyan tartsa tisztán magát az ember, ha csak egy szál inge,
ruhája van, ha nincs még egy darabka kenyere sem? De persze
mindnyájan tudták, hogy papa felsőbb parancsra leckézteti őket.
Mamának volt igaza, az egészből semmi sem lett. A németek
úgy elfeledkeztek a kinevezés nélküli rabbikról, mintha soha nem
is lettek volna, és Náhum Leib Weingut ortodox újságot alapított.
Rabbik helyett most újságírókra volt szüksége. A bátyám épp
felcsapott írónak, a festésről végképp letett. Weingut elküldött
érte, és megkérte, írna valamiféle karcolatot a zsidó életről,
ortodox nézőpontból...
Bátyámnak véletlenül akadt a fiókjában egy vénlányról szóló,
humoros szkeccse, ami megjelent az újságban. Emlékszem, hogy
Józsua tizennyolc márkát kapott érte.
Röviddel a történtek után a kinevezés nélküli rabbik újabb
találkozóra gyűltek össze, hogy megvitassanak egyet s mást. Előbb
azt hitték, hogy majd az újonnan szervezett ortodox párt segíteni
fog nekik, ám a párt nem tudott segíteni, és apám nem is hitt
bennük. A külföldies „ortodox" elnevezés sem nyerte meg
tetszését, újságjuk pedig mélységesen nyugtalanította modern
nyelvezetével és vallástalan firkászaival együtt. Lehetséges, hogy
ez az újság megóvta a fiatalokat az eretnekké válástól, ám papa
fülének a cikkek és a leírások túlságosan világiasan hangzottak.
Bátyám azonban épp ennél az újságnál kezdte meg pályafutását.
Egész sorozatnyi történetet publikált benne, és lefordította
Lehman német írónak Joszelman rabbiról szóló regényét.
Én is elkezdtem olvasni az újságot. Együtt olvastam Doszto-
jevszkijjel, Bergelszonnal, és a Sherlock Holmes- és Max Spitzkopf-
féle detektívtörténetekkel. A detektívhistóriákat mesterműnek
tartottam. Egyik mondat ma is élénken él emlékezetemben, az a
mondat, amely a Max Spitzkopfot és segédjét, Fuchsot ábrázoló
rajz alatt ékeskedett. A rajzon a két detektív pisztollyal a kezében
épp meglepi a rablót. Spitzkopf így kiált: „Fel a kezekkel, gazfickó!
Most rajtacsíptünk!"
Ezek a naiv szavak évek távolából is muzsikaszóként vissz-
hangoznak bennem.
 A könyv
Ahogyan az rendszerint nehéz időkben szokásos, a napok csiga-
lassúsággal vánszorogtak, bár ahogy ma visszatekintek rá, úgy
tűnik, minden nagyon gyorsan történt. A kegyetlen telet félig
megfagyott krumplin éltük át, a kakaóvajban pirított káposzta
ritkaságszámba ment. Szombati étkezéseink párevének voltak
mondhatók, mivel nem ettünk se húst, se tejes ételt. Szinte már
nem is emlékeztünk rá, milyen íze van a húsnak és a halnak.
Bátyám, Izrael Józsua egy ideig hidat épített a németeknek (akkori
élményeit később a Véres aratás című regényében meg is írta).
Szakállasan jött haza, és akkora kenyeret cipelt, amekkorát még
életemben nem láttam. Olyan nagy volt, mint egy kocsikerék, és
épp olyan lapos is, és heteken át kitartott. Józsua ennél jobbat nem
is hozhatott volna. A hídépítés azonban nehéz és veszélyes munka
volt, és Józsua egy darabig nem is csinált egyebet, mint hogy
sakkozott egy másik fiúval és dúdolgatott:

Oj tizen voltunk mi testvérek

ismert minket kuncsaft kliens4

A kaotikus időszak, valamint kétségbeejtő helyzetünk szüne-

teltette az apám és bátyám közötti veszekedéseket, ám azért to-
vábbra sem álltak szóba egymással. Józsua modern öltönyben járt-
kelt, de a szakálla megnőtt, mert nem volt pénze borbélyra.
Reggelente feltekerte az imaszíjait, azután imádkozás helyett ki-
bámult az ablakon. Mivel apámnak jóformán semmi esélye sem
volt arra, hogy valaki betoppanjon hozzá tanácsért, így már kora
reggel elment hazulról, és különféle tanházakban tanulmányozta a
szent könyveket.
Egy szép napon, amikor papa épp valamelyik kommentárját

4
Kányádi Sándor fordítása
körmölte, kopogtattak. Apám először szörnyen megrémült a fiatal
tiszt láttán, aki németül szólt hozzá.
- Ön Pinkász-Mendel?
Apám remegve közölte, hogy ő az.
- Bácsi! - mondta a fiatalember. - Én Iszájáh fia vagyok!
Apám először elsápadt, majd kipirult örömében és boldogan
üdvözölte. A fiatal tiszt apám legidősebb, elhunyt bátyjának, a
galíciai Iszájáhnak a fia volt. A dúsgazdag Iszájáh bácsi a belzi
haszidok hívéül szegődött, a fia azonban művelt, kifinomult
fiatalember volt. Az osztrák hadsereg tisztjeként épp átvonult
csapatával Varsón, és elhatározta, hogy meglátogatja a nagy-
bátyját. Eddig soha nem hozott össze a sors apám rokonságából
való unokafivérrel, és most csodálkozva láttam, milyen kevéssé
emlékeztet a családomra. Ez a magas, szálas, fejedelmien öltözött,
sarkantyús csizmában, karddal pompázó ifjú roppant jóképűnek,
vidámnak, és épp oly nagyszerűnek látszott, akár a varsói utcákon
fel-alá masírozgató többi német tiszt. Ám ez a váll-lapokat és
kitüntetéseket viselő tiszt Temerl nagymama és reb Sámuel
nagyapó unokája - ősei a mi őseink voltak.
- Biztos vagy benne, hogy még zsidó vagy? - gyanakodott apám.
- Egészen biztos vagyok benne.
- Akkor hát őrizzen meg az Örökkévaló, és vezéreljen haza
biztonságban, hogy jó zsidóként élhess - áldotta meg apám. - És
soha ne feledd el az őseidet! - tette hozzá.
Unokafivérem azt mondta, hogy most nincs nála pénz, de le-
velet fog írni a szüleinek, és megkéri őket, hogy küldjenek vala-
mennyit. Apám szólt mamának, hogy készítsen teát, és még
olyasmit is motyogott, hogy hozzon valami frissítőt, ám a fiatal-
embernek már nem volt több ideje. Kezet csókolt apámnak, mama
előtt meghajolt, összecsapta a bokáját, köszönt és elment.
Távozása után az egész látogatás álomnak tűnt. Kis idő múltán
azonban megérkezett egy pénzesutalvány.
A pénzesutalványról, amely ötven márkáról szólt, el kell me-
sélnem egy történetet. Anyám épp nem volt otthon, amikor az
utalvány megérkezett, és apám magához intett.
- Tudsz titkot tartani? - kérdezte tőlem.
- Hát hogyne!
Papa ekkor bizalmasan elmondta, hogy már nagyon régóta
szeretné kiadni a fogadalmakról írt értekezései könyvét, s noha az
ötven márkának odahaza is lenne helye, ugyan miért kellene az
egészet kidobni élelmiszerre? Mamának mindössze húsz márkát
szándékozott bevallani, a fennmaradó harmincból pedig előleget
fizetne a könyvre. Apám azt bizonygatta, hogy ez ártatlan
hazugság, csak a békesség miatt füllent, mert ha mama megtudná
az igazat, nagy haddelhadd törne ki. Mai eszemmel már tudom,
hogy apám pontosan úgy viselkedett, mint bármely író, aki
nyomtatásban szeretné látni művét. Számos kézirata közül
mindössze egyetlen soványka kötetet sikerült megjelentetnie.
Apám szerint pedig Isten előtt semmi nem oly értékes, mint egy
vallásos könyv kiadása, mert az ilyen könyvben szerzőjének a Tóra
iránt érzett vágya lobog, és másokat is ugyenerre ösztönöz.
Megegyeztünk abban, hogy megőrzöm apám titkát. Papa elvitt
Landau bankjába, beváltotta a csekket, azután elsétáltunk Jacobi
nyomdászatába, a Nalewski utcába. Még soha életemben nem
láttam nyomdát, különféle betűtípus-készletekkel és szedő-
gépekkel, matricákkal. Az egyik fiú betűtípust válogatott, Jacobi az
asztalnál ülve poros újságot böngészett. Jacobi jellegzetes litván
zsidó volt, vallásos, ugyanakkor felvilágosult. Apró sipkát viselt,
szürkülő szakállán látszott, hogy nyírja. Apám megmutatta neki a
kéziratát, s elmagyarázta, mit szeretne csináltatni. Jacobi átfutott
egy oldalt. - Kinek kell ez egyáltalán? - vonogatta a vállát.
- Mi ütött magába? A világ még nem jutott teljesen ebek
harmincadjára. A zsidók tanulnak, és még mindig szükségük van
vallásos könyvekre.
- Már így is túl sok van belőlük. Nem egy könyvet nyomtattam
már ki ilyen-olyan rabbiknak, akik a végén még a matricát sem
szedették ki!
- Isten segítségével a matricát is kifizetem - ígérte apám. - Addig
is szeretném, ha elkezdené a szedést.
- Na jó, ha mindenáron ezt akarja... Annyit kap, amennyit fizet.
Apám átadta Jacobinak a harminc márkát, aki megígérte, hogy
ebből harminckét oldalnyi kéziratot állít össze, és elküldi apámnak
a kefelevonatot.
A húsz márkának nagy hasznát vettük otthon. Rájöttem, hogy
apám röstelkedik előttem, amiért annyiszor elmondta, micsoda
dicsőség vallásos könyvet kiadni. - Majd meglátod! - mondogatta. -
Isten megáld minket, amiért jót cselekedtünk.
Én azonban csak azt láttam, hogy amint kifogytunk a húsz
márkából, megint csak éhezni kezdtünk. Apám kijavítgatta a ke-
felevonatot, melyet Jacobi nagy sietve elküldött, de második
részletre már nem volt lehetősége, és a matricák a nyomdában
maradtak azon szerzők munkáival egyetemben, akik egyáltalán
nem bírták kifizetni tartozásukat.
1916 nyarán Mojse öcsém tífuszban megbetegedett. Nem
ápolhattuk odahaza, mert az orvosoknak minden esetet jelente-
niük kellett a rendőrségen. Mojséért kocsi jött, s elvitte a Pokorna
utcai járványkórházba, és mindnyájan tudtuk, hogy ez után mi
következik. Fehér kötényes keresztények érkeznek hozzánk,
mindent leöntenek karbolsavval, és akit otthon találnak, magukkal
viszik a Szczesliwa utcai fertőtlenítő állomásra. Úgy döntöttünk,
hogy apám és bátyám elbújik, míg mama és én hagyjuk, hogy
elvigyenek bennünket.
Csakugyan jöttek, telespriccelték a házat, a levegő megtelt a
méreg átható szagával. Mama és én elmentünk a rendőrrel. Anyám
magával vitte azt a kis batyut, amit engedélyeztek. Idegen, furcsa
házba kerültem, tele volt férfi és női őrökkel, és nekem, meg egy
másik fiúnak lenyírták a hajunkat. Láttam, amint vörös pajeszom
fürtjei lehullottak, és tudtam, hogy ez a végüket jelenti. Már
régesrég meg akartam szabadulni tőlük.
- Vetkőzni! - rivallt rám egy női őr.
Elrémültem a gondolatra, hogy egy nő szeme láttára levetkőz-
zem, és minden módon kimutattam vonakodásomat, ám a nő nem
sokat teketóriázott velem. Leráncigálta rólam a kabátomat, az
ingemet és az alsónadrágomat, és jó ideig úgy hagyott álldogálni,
ahogyan megszülettem. A másik fiú egyedül vetkőzött. Láttam,
hogy épp olyan barna bőrű, amilyen fehér én voltam. A kádban,
ahol a nő beszappanozott és lecsutakolt minket, már együtt
viháncoltunk. Aztán nyakunkba zúdult a zuhany, végül kórházi
ruhába, fürdőköpenybe, papucsba és fehér nadrágba öltöztünk.
Nem ismertem magamra a tükörben. Pajeszomtól megfosztva,
haszid ruháimat levetve nem látszottam többé zsidónak.
Újból odavittek anyámhoz, akit idegen ruhában, kendővel be-
kötött fejjel láttam viszont. Felkísértek minket az emeletre, ahol
két nagy terem volt, egyik a férfiak, a másik az asszonyok és a
gyerekek számára, a kettő között tárva-nyitva állt az ajtó. A he-
lyiséget zsúfolásig telerakták ágyakkal, itt állt a mi fekvőhelyünk
is. Gyerekek szaladgáltak fel és alá, az anyák jiddisül és lengyelül
sivítoztak velük. Ha kinéztem az ablakon, a Gesia utcai temetőre
láttam.
Mama elhatározta, hogy amíg itt kell lennünk, száraz kenyéren
kívül nem eszik egyebet, de tőlem, a tizenkétéves fiútól nem várta
el, hogy nyolc napig száraz kenyéren éljek. Húst amúgy sem
kaptunk, és én bizony megettem azt a nem kóser kását, amiről
anyám titkon azt remélte, hogy elutasítom. Ám azért nem tiltotta
meg, hogy felfaljam, hiszen egyre sápadtabb lettem, lefogytam és
szárazon köhögtem, így nagyon aggódott az egészségem miatt.
Hogyan is vehette volna a lelkére, hogy megtiltson bármit a fiának
a tífusz fenyegetése és az akkori idők egyéb zűrzavarai közepette?
Dupla adag ennivalót ettem, a sajátomat meg anyámét, és be-
vallom, nekem nagyon ízlett ez a nem kóser eledel. Mama csak a
fejét csóválgatta, szerette volna, ha legalább egy icipicit vonako-
dom, ám romlásom már jóval ezelőtt megkezdődött. Semmi
különbséget nem észleltem az itt kapott kása és anyámé között.
Mindkettő kakaóvajjal készült, és az egyetlen, ami itt nem volt
kóser, az a lábas lehetett, amiben főzték.
A fertőtlenítőben töltött nyolc napom alatt rengeteg megfi-
gyelést tettem. A férfiak bizalmasan sutyorogtak a női őrök fülébe,
a nők a szemünk láttára öltöztek és vetkőztek, a lányok és a fiúk
pajzánul játszadoztak egymással. Mama annyira kimerült és
legyengült attól, hogy csupán száraz kenyeret rágcsált, hogy alig
bírt megállni a lábán, így szinte egész idő alatt ágyban feküdt.
Mojse miatt is aggódott, aki kórházban volt, a nővérem miatt is,
akiről már évek óta nem jött hír, s csak annyit tudtunk róla, hogy a
megszállás alatt Belgiumból Londonba menekült.
Számomra ez a tapasztalat teljesen újszerű volt, s bevezetett egy
nem-zsidó világba. Ostrzego műterme és a fertőtlenítő állomás
között a héder, apám bírósága és a tanház minden vonzerejét
elveszítette...
 A vízum
Már elég nagy voltam, hogy imaszíjakat használjak. Oroszor-
szágban kitört a forradalom. Azt olvastam az újságban, hogy a házi
őrizetben lévő Miklós cár üres óráit favágással tölti, és hogy a
zsidóknak már szabad Moszkvában és Péterváron lakniuk.
Apámnak mindez csupán eggyel több előjelet mutatott a Messiás
eljöveteléhez. Mi másnak vehetné az ember, hogy ekkora ural-
kodót, mint a cár, megfosztanak a trónjától? Mi történt a kozá-
kokkal? Csupán egyetlen lehetséges válasz volt: Miklós cár trón-
fosztását az egekben rendelték el. A zsidók pedig úgy emelkednek
fel a világban, ahogyan ellenségeik elvesztik hatalmukat.
Ezen a nyáron a bátyám, Izrael Józsua elmondta nekünk, hogy a
varsói osztrák konzulátuson át most lehetőség nyílt arra, hogy
vízumot szerezzünk, mellyel Bilgorajba utazhatunk.
Majd kiugrottam a bőrömből az utazás gondolatára. Utazni -
különösen Bilgorajba, ahol nagyapám volt a rabbi, milyen csodás!
Amióta Radziminből Varsóba költöztünk, sehol sem jártam.
Számomra már az is kalandot jelentett, ha droskival vagy villa-
mossal mentem valahová. De állandóan arra vágyódtam, hogy
hosszú útra, messze földre utazzam. Helyzetünk amúgy is annyira
romlott, hogy nem maradhattunk többé Varsóban. 1915 nyara óta
egyvégtében éheztünk. Apám újból írogatott, és jesivavezető lett
egy Radziminba visszatért rabbi hatáskörébe tartozó jesivában, de
a fizetése arra sem volt elég, hogy kenyeret vegyünk rajta. 1917 tele
pedig egyetlen véget nem érő böjt volt. Kizárólag fagyos krumplit
és penészes sajtot ettünk. Éhezésünk azért volt kínosnál is
kínosabb, mert közvetlen szomszédságunkban egy pék lakott.
Akkoriban minden pék vagyonokat szerzett. Noha az élelmet
jegyre adták, a pékek különböző illegális praktikákhoz
folyamodtak, mert a kenyér feketepiaci ára igen magas volt.
Koppel pékségébe csak úgy dőlt a pénz. Házából húsok és sü-
temények illata áradt, olyan illatok, amelyek nekünk már csak
emlékeinkben éltek. Koppel lakása ugyanazon az emeleten volt,
ahol a miénk, és az illatfelhők az őrületbe kergettek bennünket.
Mielőtt elmesélem bilgoraji utazásunkat, muszáj néhány szót
ejtenem Koppelról. A lányát, Mirelét már korábban említettem. Ő
volt az a lány, aki a kapubejárónál ült, kenyeret, zsemlyét, kiflit
árult, és a pénzt a harisnyájába dugta. Koppelnek egy rakás fia is
volt, és mindegyik fia pék lett. Mirele volt az egyeden lánya, egy-
ben a legfiatalabb gyermeke. Az alacsony, köpcös Koppel hatalmas
hasát többször is megoperálták. Kerek arca körül őszülő, nyírott
szakállt viselt. Rengeteget beszélt és dicsekedett, és folyton
esküdözött. Egyik kedvenc esküjét minden szíre-szóra elismételte:
- Ne lássam az én drága Mirelémet az esküvői sátra alatt, ha
hazudok! - Imádta a lányát. A Krochmálna utcai ifjak egy ujjal sem
mertek volna hozzányúlni Mireléhez, annyira féltek Koppel és fiai
élesre fent késétől.
Mirele az apjára hasonlított, ő is szélesebb volt, mint amilyen
magas. Hatalmas keble, masszív csípője, vaskos bokája volt. Ti-
zenhét éves korában már túlérettnek látszott. Mintha egész teste
egyetlen kiáltás lett volna: „Készen állok!" Koppel értesítette a
házasságszerzőket, hogy kizárólag a legkivételesebb fiatalember
jöhet számításba lánya férjeként. Végre, nagy nehezen, egy ifjú
könyvelő személyében rábukkantak erre az eszményképre. Hogy
csakugyan könyvelő volt-e, avagy csupán mint írni-olvasni tudó
személy neveztetett annak a Krochmálna utcai szabvány szerint,
azt bizony már nem tudom.
Egy biztos: Mirele vőlegénye árva volt, így az eljegyzés után
azonnal beköltözött Koppel lakásába. Magas ficsúr volt, kerek
végtagokkal, göndör hajjal, amely tulajdonságok roppant vonze-
rővel bírtak a Krochmálna utcában. Egyszóval úgy tűnt, tökéle-
tesen illik Mireléhez, a fiatalembernek nem kellett hosszú idő
ahhoz, hogy megszokja apósa gazdag házát. Ha pénzre volt
szüksége, térült-fordult, s elvette onnan, ahol érte, asztalról, fi-
ókból, matrac alól. Az emberek gyanították, hogy Koppel fele
vagyona máris a vőlegény zsebébe vándorolt. A szomszédban lakó
fiatalembereket a sárga irigység ette: ennek mindene megvolt,
kiflije, sábeszi barhesza, pénze, és ráadásul ott volt még Mirele is.
Hát lehet valakinek ennél jobb dolga?
Aztán hirtelen, az esküvői előkészületek kellős közepén Koppel
megbetegedett. Kórházba vitték, megoperálták, de már nem
tudtak rajta segíteni. Halála előtt kinyilvánította utolsó kívánságát,
mely szerint Mirele esküvőjét a gyászidő letelte után azonnal
tartsák meg.
A Krochmálna utcában azt mondogatták az emberek, hogy
Koppel túlságosan sűrűn emlegette kedvenc esküjét.
De térjünk vissza az utazásunkhoz.
1917-ben mind a tífusz, mind a hastífusz elterjedt Varsóban. Ez
persze cseppet sem volt meglepő, hiszen az emberek főtt
krumplihéjon és rothadt gesztenyén tengődtek. A németek erőnek
erejével bekényszerítettek mindenkit a nyilvános fürdőkbe. Az
udvarokat katonai kordon vette körül, és a lakókat kihajtották a
városi fürdőbe. A férfiak szakállát leborotválták, a lányok haját
lenyírták. Az emberek már alig mertek az utcára menni.
Egészségügyi bizottságok járták a házakat és piszkot keresgéltek.
Az éhezés, a betegségek és a németektől való rettegés
elviselhetetlenné tette az életet.
Az osztrák konzulátus a Szczygla utcában állt, ott, ahol keskeny
átjáró vezet a Kracow úttól, az úgynevezett Újvilágtól a Visztuláig.
Olyan időket éltünk, amikor az emberek hosszú sorokban
várakoztak kenyérért, krumpliért, petróleumért és minden
egyébért. De sehol nem volt olyan hosszú és széles a sor, mint a
Szczygla utcában. Varsóiak és más városokba valók tízezrei vártak
arra, hogy Lengyelország osztrák megszállás alatti részébe
utazhassanak. Az itteni kisvárosokban ugyanis volt még mit enni.
A szóbeszéd szerint ezeken a helyeken az ember telezabálhatta
magát és azt is elfelejthette, hogy háború van. Mi azonban azt is
hallottuk, hogy az osztrák hadsereggel együtt a kolera is
megérkezett, és ezernyi ember halt meg ebben a régióban.
Mama a háború kitörése óta nem kapott levelet Bilgorajból, de
honnan, honnan nem, biztosra vette, hogy apja immár nincs az
élők sorában. Vajon hogyan tudhatta meg? Megálmodta. Egy
reggel felkelt és így szólt: - Apám meghalt.
- Miket beszélsz? Honnan tudod? - estünk neki.
Ekkor anyám elmondta nekünk, hogy álmában nagyapa arcát
látta lebegni, olyan ragyogással, amely csak a túlvilágról jöhet.
Noha mindnyájan megpróbáltuk elbagatellizálni álma jelentősé-
gét, anyám továbbra is sziklaszilárdan hitt abban, hogy apja, a
bilgoraji rabbi nincs többé.
Apám vonakodott attól, hogy többé ne lehessen Krochmálna
utcai rabbi, bátyám pedig nem akarta feladni újságírói munkáját.
Ekkoriban már belehabarodott abba a lányba, aki aztán később a
felesége lett. Így hát elhatároztuk, hogy egyelőre csak anyám és a
kisebb gyerekek - Mojse öcsém és én - utazunk Bilgorajba.
Ám az odautazáshoz vízum szükségeltetett, a vízumhoz pedig
sorban kellett állni. Hogy mennyi ideig? Hetekig, tán hónapokig.
Bármilyen hihetetlen is, az emberek éjt nappá téve álltak sorban,
vízumra várva. A nagyobb családok úgy intézték, hogy tagjaik
felváltották egymást a sorbanállásnál. A sorok általában haladni
szoktak, kivéve azt a sort, amiben vízumért ácsorogtak. Ennek oka
az volt, hogy az osztrák konzul hevesen ellenezte a vízumkiadást,
a sorokra felügyelő német katonák pedig pénzért árusították a
helyeket. Aki fizetett, az bemehetett és beszélhetett a konzullal; a
többiek egy örökkévalóságig várhattak. És mivel az őrök
folytonosan cserélődtek, az egyszeri megvesztegetés nem volt
elegendő. A katonák egyébként is kényük kedvük szerint
használták a puskatust és durván mocskolódtak. „Vetfluchte juden"
- lehetett örökké hallani.
Családunk is beállt a sorba. Anyám, bátyám és én felváltva
ácsorogtunk, de sehogyan sem jutottunk közelebb a konzul aj-
tajához. Az asszonyok arról sutyorogtak, hogy csak a kurváknak
adnak ki vízumot és dühösen átkozták ezeket a ringyókat. Em-
lékszem, sorbanállás közben valami régi német nyelvkönyvet ta-
nulmányoztam, ami tele volt mindenféle történettel és verssel.
Még mindig magam előtt látom ezt a példamondatot: „Es regnet -
Gott segnet" (Esik - Isten megáld). Számomra a német nyelvnek
egyetlen előnye volt - hogy hasonlított a jiddishez, könnyen
megértettem.
Már-már feladtunk minden reményt, amikor egy napon bátyám
úgy állított haza, hogy magával hozta anyám útlevelét, melyben
Mojse öcsémnek és nekem is megadták a vízumot. Bátyám
valahogy összekapart harminc márkát, megvesztegette az egyik
német őrt, így jutott a vízumhoz.
Soha nem feledem el azt a napot. Július vége, vagy augusztus
eleje lehetett. Kimerültségtől, éhezéstől és kétségbeeséstől félholt
családom új életre kelt. Mintha a lakásunk is megújult volna.
Mama arcáról eltűnt a borongás. A nap ragyogóan sütött. Aznap
minden könnyűnek és vidámnak látszott. Mindössze egyetlen
stemplit pecsételtek egy darab papírra, de ezzel beengedtek min-
ket abba a világba, melytől korábban elzártak, megnyílt a határ,
amely a zöld mezőkhöz, az ennivalóhoz és soha nem látott ro-
konokhoz vezetett. Gyerekek voltunk, a mi szemünkben Bilgoraj a
Messiás eljövetelét, a csodákat jelképezte. Bilgorajban éltek
nagybácsikáink, nagynénéink, unokatestvéreink. Bilgoraj volt a mi
külön bejáratú Izraelünk, ahonnan már csak egy lépés választ el
Jeruzsálemtől.
Örömömben ugráltam és táncoltam. Vonaton fogok utazni!
Anyám mosolygott, noha számára ez az utazás nem jelentett fel-
szabadult örömet. Aztán nagyot sóhajtott. Először is apám egyes-
egyedül fog maradni. Igaz, nem Varsóban, hanem Radziminben, a
rabbinál fog lakni, de távol lesz családjától. Ráadásul Józsua
Varsóban marad. Anyám máris szemrehányásokat tett magának,
amiért elszökik, noha papa és Józsua élete veszélyben forog.
Rögtön be is jelentette, hogy bűnösen cselekszik. A családnak nem
lenne szabad szétszakadnia ilyen embert próbáló időkben. Apám
és bátyám ellenben azzal érvelt, hogy amennyiben nem megy el,
veszedelemnek teszi ki gyermekeit. Ezért talán hajlandó
felelősséget vállalni?
Még túl fiatal és hebehurgya voltam ahhoz, hogy megértsem
anyám önmarcangolását és kételyeit. Az egészből csak azt érez-
tem, hogy le akarja rombolni reményeimet és tönkresilányítja
minden örömömet. Rettentően dühös voltam rá. Annyira vá-
gyódtam az utazásra, hogy semmi más nem járt a fejemben, mint
az, hogy vonaton ülök, s kinézek az ablakon. Ez az utazási láz
azóta is velem maradt.
 Az utazás
Minden jól kezdődött; már a barátaimtól is elbúcsúztam és in-
dulásra készen álltam, amikor kiderült, hogy kilyukadt a cipőm
talpa. Így hát elindultam az udvarunkban lakó suszterhez, hogy
befoltozza.
Verőfényesen sütött a nap, ám a suszter pincelakásába vezető
lépcső sötéten tátongott, a folyosó pedig nyirkos és penészes volt.
Aprócska szobába léptem, amelyet zsúfolásig teleraktak
rongyokkal és cipőkkel. A szoba mennyezete girbe-görbe volt, az
ablaka pici, a szutykos ablaktáblákat kartonpapírral fedték be.
Mindig úgy gondoltam, otthoni helyzetünk is elég nyomasztó, de
nálunk legalább tágas helyiségek voltak bútorokkal és könyvekkel.
Itt csupán két, szennyes ágyneművel megrakott ágy állt, és az
egyik ágy kellős közepén újszülött csecsemő hevert - ráncos,
kopasz és fogatlan, mint valami miniatűr boszorkány. A csecsemő
anyja a füstölgő kályhát piszkálta, egy fiatal, vörös szakállú,
beesett arcú és magas homlokú fiatalember pedig, aki maga is épp
olyan sárga volt, mint a körülötte heverő bőrök, a suszterpadkánál
foglalatoskodott.
Vártam, hogy megfoltozza a cipőm, közben köhécseltem a
portól és a visszataszító szagtól, és eszembe jutott, amit a bátyám
mondott: hogy vannak, akik halálosan kimerülnek a munkában, a
naplopók meg vígan élnek. Felháborodtam a világ igaz-
ságtalanságain, hogy fiatal emberek elpusztulnak, megsebesülnek,
és azoknak, akik állandóan gürcölnek, nem jut egy darabka
kenyér, sem tiszta ing, sem bababölcső. Tudtam, hogy a szegény
suszter sem képes vég nélkül ilyen iramban dolgozni. Előbb vagy
utóbb leteríti a tífusz vagy a tüdővész. És hogyan nőhet fel ez a
kisbaba ilyen füstben, porban, bűzben?
Bátyám szerint egyáltalán nincs szükség uralkodókra - és nem
csak Miklóst, hanem Vilmost, Károlyt, az angol királyt és az összes
többit is el kell űzni, legyen köztársaság a királyság helyett. A
háborúkat seperje el a nép uralma. Vajon miért nem csináltak már
eddig is valamit? És miért kegyetlenek az uralkodók?
Elkészült a cipőm, és újból a szabad ég alatt álltam, de bűntu-
datot éreztem. Hogy van az, hogy én csodálatos utazásra készü-
lődöm, a szegény suszter pedig örökös pincefogságra ítéltetett? Ma
is a suszter képviseli előttem a társadalom összes nyavalyáját.
Noha még kisfiú voltam, rokonszenveztem az orosz forradalmá-
rokkal. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy szívből
sajnáljam a favágásra kényszerített cárt.
Józsua bátyám elkísért egy bérkocsiban a Danzig pályaudvarra -
amit akkor Visztula pályaudvarnak neveztek. Megvette a vo-
natjegyeinket, mi pedig odasétáltunk a peronra és vártuk a vo-
natot. Különös érzés volt elhagyni az ismerős helyeket és bará-
tokat. Nem kellett soká várnunk a füstöt köhögő, sziszegő lo-
komotívra, melynek félelmetes kerekei olajtól csöpögtek, a
bendőjében pedig lángok dohogtak. Kevés utas volt, így amikor
beszálltunk, üres kocsiban találtuk magunkat. A német-osztrák
határ Ivangorodnál, vagy ahogy később nevezték, Deblinnél volt,
mindössze négy óra távolságnyira.
Felsivított a füttyszó, és a vonat megmozdult. A peronon álló
Józsua egyre kisebbnek látszott.
Az épületek, a padok, az emberek hátrafelé futottak. Rettentően
izgalmas volt látni, ahogyan a világ elsuhant, ahogyan házak, fák,
kocsik, egész utcák bukkantak fel és tűntek el újra, mintha a
földgolyó egyetlen óriás körhinta lenne. Épületek vibráltak,
füstfőkötős kémények nőttek ki a földből. A Szobolnak, a híres
orosz templomnak a tornyai a világ fölé magasodtak, keresztjei
aranyosan csillogtak a napfényben. Fekete-arany galambok egész
csapata keringett a forgó, pörgő város felett. Úgy éreztem magam,
mintha király, vagy nagy varázsló lennék, aki átvágtat a világon, és
már nem féltem sem katonáktól, sem rendőröktől, sem keresztény
fiúktól, sem csavargóktól. Amiről éveken át csak álmodoztam, az
most mind, mind valósággá vált.
Átrobogtunk egy hídon, ahonnan lenéztem, és odalent picurka
villamosokat pillantottam meg, sáskákra emlékeztető
emberkékkel, így nézhettek a mózesi időkben a kémek az
óriásokra. Alattunk folyt a Visztula, rajta vitorláshajó úszott, és a
nyári égbolt felhői is hajókra, állatokra és pehelyhalmokra
emlékeztettek. A vonat újra meg újra füttyentett. Anyám
süteményt és tejesüveget vett ki a szatyrából.
- Mondjátok el az áldást...
Süteményevés és tejivás közben megfeledkeztem háborúról,
éhezésről, betegségről. Kerekeken futó földi paradicsomban vol-
tam. Bárcsak örökké tartana!
Talán még barátom, Boruch-Dóvid sem tudott Varsó e részének
létezéséről, amit most láttam. Elbűvölve néztem, hogy itt villamos
is jár. Ha a villamos ilyen távolra is elmegy, akkor egyedül is
idejöhettem volna! De ez már késő bánat volt. A temető, ami
mellett épp elzakatoltunk, sírkövekből álló metropolisznak
látszott. Kilelne a hideg, gondoltam magamban, ha éjnek idején itt
kellene mászkálnom... vagy akár fényes nappal. De miért kellene
az embernek a robogó vonatban halottaktól félnie?
Varsóban mindenki éhezett, de az a világ, amelyen átutaztunk,
szépséges és zöldellő volt. Mama végigmutogatta nekünk a búzát,
árpát, hajdinát, krumplit, meg az almáskerteket, körtéskerteket,
amelyekben még minden gyümölcs éretlen volt. Anyám kis-
városban nőtt fel, onnan ismerte mindezt. A parasztok szénát
kaszáltak; lányok és asszonyok hajladoztak a barázdák között, és
kihúzkodták a gyomot, amelynek gyökerei, magyarázta mama,
tönkreteszik a termést. Hirtelen arctalan, fantomszerű, kitárt karú
teremtményt pillantottam meg. - Mi ez? - kérdeztem.
- Madárijesztő. Hogy elijessze a madarakat.
Öcsém tudni akarta, vajon él-e a madárijesztő.
- Dehogy, te csacsi.
Én is láttam, hogy nem él, mégis olyan volt, mintha nevetne.
Úgy állt ott a mező közepén, akár a bálvány, a madarak pedig
károgva repkedtek felette.
Szürkületkor bejött a kalauz, kilyukasztotta a jegyeinket,
néhány szót váltott mamával, és elbűvölten nézett bennünket,
különös, cseppet sem keresztény külsőnket, ami még mindig cso-
dálkozásra késztette, noha előtte már nemzedékek sora élt együtt
zsidókkal.
A növekvő alkonyatban még szebbnek látszott minden. A vi-
rágzó fákat élesebben ki lehetett venni, minden zöldellt, lédús
volt, ragyogott és illatozott a lemenő nap fényében. Eszembe
jutott a bibliai vers: „Az én fiamnak illata miként a mező, melyet
az Úr megáldott".
Ezek a mezők, legelők és mocsarak mindinkább Izrael földjére
emlékeztettek. Valahol a közelben Jákob fiai terelgették nyájukat.
József búzakalászai előtt meghajolt a többi kalász. Hamarosan
megérkeznek a tevéken nyargaló izmaeliták, szamaraik és
öszvéreik háta roskadozik a mandulától, szegfűszegtől, fügétől és
datolyától. A fák között, ni, Mamré síksága látható. És Isten
megkérdi Ábrahámtól: „Miért nevetett Sára? Van-e lehetetlen
dolog az örökkévaló előtt? Jövőre ez idő tájban visszatérek hozzád
és Sárának fia lesz".
Hirtelen megpillantottam valamit, és megkérdeztem mamát, mi
az.
- Szélmalom.
Még meg sem nézhettük, máris eltűnt, mint valami varázslat.
Ám azután újból felbukkant, ezúttal mögöttünk, kerekei forogva
őrölték a búzát...
Folyót is láttunk, de anyám szerint ez nem a Visztula volt.
Azután tehenek kerültek a szemünk elé, vörös, fekete, tarkabarka,
legelésző tehenek. Meg bárányok. Az egész világ olyan volt,
mintha kinyitották volna előttünk az írást. A hold és a tizenegy
csillag feljött, s földig hajolt József, Egyiptom jövendő uralkodója
előtt.
Esteledett, amikor begördültünk az ivangorodi állomásra, már
meggyújtották a lámpásokat. A határon voltunk, valamilyen or-
szágút mellett. - Ausztriában vagyunk - mondta mama. Az állomás
tele volt katonákkal, de ezek nem olyan magas, szálas, merev
nyakú férfiak voltak, mint a németek. Soknak szakálla is volt és
zsidónak látszott; cipőt és lábszárvédőt viseltek. A tumultus
valamelyik ünnep másnapjának estéjére emlékeztetett a radzimini
tanházban. Az emberek beszélgettek, cigarettáztak, gesztikuláltak,
és én otthon éreztem magam. - Sakkozzunk! - ajánlottam öcsém-
nek. Sejtelmünk sem volt, mennyi ideig kell itt rostokolnunk.
Amint elővettük a sakktáblát és kirakosgattuk a bábokat, ka-
tonák és tisztek vettek körül. - Honnan jöttök? - kérdezte egy
zsidó katona.
- Varsóból.
- És hová mentek?
- Bilgorajba. Nagypapánk a bilgoraji rabbi.
Az egyik szakállas katona kijelentette, hogy ő már járt
Bilgorajban és ismeri a bilgoraji rabbit.
Az egyik katona mellém lépett, és megmutatta, hová lépjek, a
másik Mojsének segített. Végül már csak a két katona sakkozott
egymással, mi csak léptünk. Anyám aggódó büszkeséggel figyelt
bennünket. A katonák galíciai zsidók voltak, sábeszkor valószí-
nűleg szőrmekalapot tettek a fejükre és prémkabátba bújtak. Az a
jiddis, amit ők beszéltek, kissé fakóbban hangzott a varsóinál. Az
egyik katona megengedte öcsémnek, hogy megfogja a kardját és
fejébe nyomja a csákóját.
Már nem emlékszem, hogyan töltöttük az éjszakát, csak azt
tudom, hogy másnap egy újabb félig üres kocsiban Rejowiecbe
utaztunk.
Rejowiecben orosz hadifogolytábor volt. Fegyvertelen, borzas
hajú, rongyos egyenruhájú oroszok ástak az osztrák őrség fel-
ügyelete alatt. Osztrákok és oroszok gyülekeztek a nyírott szakállú
zsidó tulajdonában lévő söntés köré. Anyámon kívül ennek a
zsidónak a felesége volt itt az egyedüli nő, és a férfiak mohó
pillantásokat vetettek rá. A fiatalasszony mosolyogva, pironkodva,
szégyellősen lesütött szemmel bögrékbe mérte a sört. Mogorva,
savanyú képű férjén látszott, mi bántja: féltékenykedett.
Amikor az oroszok németül próbáltak beszélni, az úgy hang-
zott, mintha a jiddist törték volna. Az oroszok között is voltak
zsidó katonák, akik csakugyan tudtak jiddisül.
Az orosz foglyok új utat építettek Rejowiec és Zwierzynec
között, és akkor is folytatták az útépítést, amikor mi tovább
utaztunk. Miklós cár fát vág, a kozákok meg jiddisül tanulnak.
Semmi kétség - a Messiás már csakugyan közeleg.
 Bilgoraj
Amerre elhaladtunk, mindenütt láthattuk az orosz
visszavonulás nyomait - elszenesedett erdőket, melyekben csak
olykor-olykor tűnt fel egy-egy félig elégett, még zöldellő levelű fa.
Habár már három teljes napja utaztunk a vonaton, mindent
ugyanolyan kíváncsian és éberen figyeltem, mint az első percben:
mezőket, erdőket, kerteket, gyümölcsösöket, falvakat... Az egyik
feltartott ágú fa mintha az egekhez esdekelt volna; a másik
lelógatta a koronáját, mint aki minden reményt feladott, már csak
a földben bízik. Volt egy másik, ez teljesen megfeketedett, akár az
áldozat, és már semmije nem maradt, csupán a gyökere. Vajon
remélt még valamit, avagy megadta magát a halálnak? Nem jöttem
rá. Gondolataim amúgy is együtt száguldottak a kerekekkel,
minden fa, bokor és felhő további száguldásra sarkallt. Nyulakat és
mókusokat láttam. A fenyőtű illata, melybe más illatok is kevered-
tek, egzotikus és felismerhető volt, noha nem tudtam, honnan
ismerem. Azt kívántam, bárcsak olyan lennék, mint a meseköny-
vek hőse, leugorhatnék a mozgó vonatról és belevethetném ma-
gam ebbe a zöld színű világba.
A két falu, Bilgoraj és Zwierzynec közé újabban vágányt épí-
tettek, s bár még csak félig készült el, máris használatba vették.
Vonatunknak aprócska, játékszerű mozdonya volt, kis kerekekkel,
az alacsony pőrekocsik padjain bilgoraji utasok üldögéltek.
A kocsiban utazók mindegyikének napégette volt az arca, ru-
hájuk is kifakult a naptól. A legtöbb férfi szakálla vörös volt,
kaftánt hordtak, nekem az volt az érzésem, hogy valamennyien a
rokonaim.
- Batséba! - kiáltotta valaki. - A rebbe Batsébája...
Tudtam, hogy anyámat így hívják, mégsem hallottam soha a
nevén emlegetni. Ha apám meg akarta szólítani, csak annyit
mondott: - Figyelj csak -, mivel a haszidok nem szívesen mondják
ki egy nő nevét. Számomra a Batséba pusztán bibliai név volt,
amelyet senki nem használt. A héderbeli fiúk gyakran említették a
mamájuk nevét, én azonban szégyelltem kimondani anyámét,
mivel úgy éreztem, túlságosan is utal Dávid király bűnére.
Itt azonban mindenki tegezte mamát, Batsébának szólongatták,
az asszonyok átölelték, megcsókolták. Anyám megálmodta apja
halálát, de eddig még senki nem erősítette meg.
- Mikor történt? - kérdezte tőlük.
Hosszú csend után kiderült, hogy nemcsak mama apja, hanem
az édesanyja és a sógornője, Jojszef bácsi felesége, Sára is meghalt.
Nagyapa Lublinban halálozott el, nagymama néhány hónapra rá,
Bilgorajban. Sára és a kislánya, Ittele, kolerában pusztult el, két
unokatestvérem, Ezékiel és Itta Debora, szintúgy meghalt.
Anyámat itt, a napsugaras mezőn, a fenyvesek között, ebben a
zöldellő Paradicsomban hirtelen letaglózták a rettenetes hírek.
Zokogni kezdett. Én is megpróbáltam sírni, gondoltam, úgy illik,
de egyetlen könnyet sem tudtam kipréselni magamból. Ekkor
csaláshoz folyamodtam, benyálaztam a szemem környékét, pedig
az égvilágon senkit nem érdekelt, sírok-e vagy nem.
Egyszerre mindenki kiabálni kezdett - a leghátsó kocsik kiug-
rottak a sínből. Sokáig kellett várni, míg hosszú póznákkal
visszahelyezték a kocsikat. Ezen a sábeszen hálaimát kell
mondani, ebben mind egyetértettünk. A nálunk kevésbé
szerencsés utasok közül többen odavesztek az összetákolt sínek
között.
Zwierzyniec és Bilgoraj között gyönyörű volt a táj. Erdőkön--
mezőkön zakatolt velünk a vonat, néha egy-egy szalmafedeles,
vagy meszeltfalú, zsindelytetős házikó mellett haladtunk el. Hol
itt, hol ott megálltunk, egyszer azért, mert valaki megszomjazott,
egy másiknak sürgős elintézni valója akadt a bokorban, de olyan is
volt, hogy a mozdonyvezető csomagokat vett fel, avagy egyszerűen
csak beszélgetni szottyant kedve a vágány mellett lakó ismerős
parasztokkal. A zsidók úgy bántak a masinisztával, mintha ő lett
volna az a keresztény, aki sábeszkor begyújtja a zsidóknál a
kemencét, és többször is kérték, hogy álljon meg. Egyszer
mezítlábas, fejkendős zsidó nő jött át a kupénkba, és kis szilkében
harmatos feketeszedret hozott mamának. Meghallotta ugyanis,
hogy itt a rebbe Batsébája, és ajándékot akart hozni neki.
Anyámnak nem volt hozzá étvágya, de Mojse és én az összes
szedret mohón felfaltuk, ajkunk, nyelvünk és kezünk merő fekete
maszat lett tőle. Az éhezésben telt esztendők alaposan rajtunk
hagyták a nyomukat.
Bilgoraj még szebb volt, mint amilyennek anyám leírta. A falut
körülvevő fenyőfák bizonyos távolságból kék selyemövnek
látszottak. A városka házai kertek, gyümölcsösök között kupo-
rogtak, előttük olyan óriási gesztenyefák álltak, amilyeneket Varsó
egyetlen csücskében sem láttam, a Szász-kertet is beleértve.
Valami derű áradt a városkából, amilyennel még nem találkoztam;
talán a friss tej és a meleg cipó illata. A háborúk és járványok
messze voltak.
Nagyapa háza, a fehérre festett, öreg, mohos tetejű faház, ab-
laka alatt kis paddal, egészen közel volt a zsinagógához, a rituális
fürdőhöz és a szegényházhoz. A család kijött az üdvözlésünkre,
legelöl Jojszef bácsi szaladt, aki megörökölte nagyapa állását.
Jojszef bácsi mindig futott, pedig sovány volt és hajlott hátú,
tejfehér szakállal, görbe orral és villogó, madárszerű szemmel.
Rabbinikus kaftánt viselt, széles karimájú kalapot és alacsony
szárú cipőt, fehér harisnyával. Nem csókolta meg mamát, de
felkiáltott: - Batséba!
A kövér Jentl néni, Jojszef bácsi harmadik felesége a férje után
tipegett. Jojszef bácsi második felesége másfél évvel ezelőtt
kolerában halt meg, az első pedig akkor, amikor még Jojszef
tizenhat éves volt. Jentl néni kövér és nyugodt volt, míg a bácsi
sovány és ideges. A néni inkább látszott rabbi feleségének, mint a
bácsi rabbinak. Mögöttük vöröshajú gyerekhad tolongott. Én, aki
szintén vöröshajú voltam, soha életemben nem láttam egy rakáson
ennyi vörös hajat egyszerre. Vörös hajam mindezidáig afféle
különlegességnek számított a héderben, a tanházban és az
udvarunkban - épp oly egzotikusnak tűnt, mint anyám neve, apám
foglalkozása és bátyám tehetsége. Itt azonban egész falka
vöröshajú gyerek vett körül, akik közül a legvörösebb a bácsikám
lánya, Bróhe volt.
Kicipeltek a bácsi hatalmas konyhájába, ahol minden szokat-
lannak hatott. A kemence akkora, akár a pék kemencéje, Jentl néni
kenyeret sütött benne. A tűzhely felett nyitott kémény, a
tűzhelyen pedig háromláb állt, melyen valami fazék fortyogott. Az
asztalon legyek dongtak az óriási cukorsüveg körül. A levegőben
élesztő és köménymag illata szállt. Nénikém megkínált minket egy
kis szilvás süteménnyel. Mennyeien ízlett. Az unokatestvéreim,
Avroméle és Sámson kivittek az udvarba, ami igazi kert volt,
fákkal, magasra nőtt csalánnal, gazzal és mindenféle színben
tündöklő vadvirágokkal. Volt ott egy valódi alvókuckós veranda is.
Leültem a szalmával kitömött matracú ágyra, és úgy éreztem,
életemben nem volt részem ekkora fényűzésben. Fülemben
visszhangzott a madarak csiripelése, a tücskök cirpelése, a fűben
csibék kóricáltak, és ha felemeltem a fejem, akkor Bilgoraj
zsinagógáját láthattam, azon túl meg a távolba nyúló erdő szélét.
A mezőségek négyzet- és téglalap alakúak, sötétzöldek és sárgák...
Ó, bárcsak mindörökre itt maradhatnék!
 A család
Eleinte nehéz volt hozzászoknom hirtelen szerzett családom-
hoz, a nénikhez, bácsikhoz, a soha nem látott unokatestvérekhez.
Végül mégis megszoktam őket, és most róluk szeretnék írni.
A legfontosabb személyiség Jojszef bácsi volt, a bilgoraji rabbi,
aki tíz évvel idősebb mamánál, ám mindössze tizenöt évvel volt
fiatalabb a saját apjánál. Ő és az apja egyszerre kezdtek őszülni, az
öregedés jelei szinte jobban megmutatkoztak a fiún, mint az apán.
Jojszef bácsi már fiatalon meggörnyedt. Sovány, gyenge alkatú
ember volt, de szenvedélyesnek mondták, tudós volt és
matematikus, bár nem valami méltóságteljes. Második felesége,
Sára közönséges családból származott, Jojszef bácsi azonban fülig
belehabarodott, és elküldte hozzá a sadchent, hogy intézkedjen.
Sára halála után Jojszef bácsi harmadszor is megházasodott. Jojszef
bácsi úgy nézett ki, mint aki magas, intellektuálisnak tűnő
homloka mögött egész álló nap mélységes gondolatokat forgat,
megjegyzései mégis együgyűnek hallatszottak. Ilyesmiket
mondott: - Vajon mennyit keres Móse, a fürdőfelügyelő? - Vagy: -
Mennyi kukoricát ehet meg egy liba egész életében?
Nagyapám, aki valaha nagyon szerette Jojszefet, keserűen
csalódott legidősebb fiában, akiből nagy talmud-tudós válhatott
volna, de ő egyáltalán nem volt hajlandó tanulni. Szerette viszont
a pletykálkodást, gyakran kiabált a családjával és rosszul bánt
velük. Ugyanakkor azonban hívő volt, és ha valamelyik gyereke
megbetegedett, órákon át rótta a dolgozószobáját és kántálva-
zokogva imádkozott. Alapvetően mégis szkeptikus volt, elég bölcs
az üzletemberek csavaros észjárásához, hogy szakértelemmel
kezelje a bírósága elé vitt ügyeiket. Noha Jojszef bácsi csalódást
okozott nagypapa után a bilgorajiaknak, mégis kevesebb
ellenséget szerzett, nagyobb betekintése volt a gyakorlati ügyekbe
és kompromisszumokra is képes volt.
Jentl, a harmadik felesége, az egyetlen Jojszel bácsi feleségei
közül, akit ismertem, előzőleg szintén két alkalommal volt már
férjnél. Egyszerű, régimódi asszony volt, akár a múlt században is
élhetett volna. Meddőségét élete nagy tragédiájának tartotta.
Fiatal korában egyik csodarabbitól a másikig futkosott, és mindig
elhitte, hogy amit ígérgettek, az beteljesedik. Jojszef bácsival
gúnyolódásai ellenére is nagy tisztelettel bánt, jóformán sohasem
próbált védekezni, mint aki tudja, hogy kár minden szóért, úgy-
sem versenyezhet a bácsi ragyogó szellemével. Mindig így beszélt a
férjéről: - Kívánok neki hosszú életet, pedig én istenem, mennyit
kínoz engem...
Jojszef bácsinak az első feleségétől született egy lánya, Frida, aki
szinte családi legendává vált, mert Oroszországban maradt anyja
rokonaival. Néhanapján egy-egy levelet is írt, de voltaképpen senki
nem ismerte, mégis azt mondogatták róla, hogy különlegesen
művelt, iskolázott lány.
A többi gyerek anyja Sára volt, és egy kivétellel mindnek vörös
volt a haja.
Bilgoraji látogatásom idején az egyik fiú, Sólem már megnősült
és Tomaszówban lakott. Az otthon élő gyerekek a következők
voltak: Avroméle, Bróhe, Taube, Sámson és Eszter.
A családtagok azt rebesgették, hogy ha Jojszef bácsi annak
idején magához illő lányt vesz feleségül, akkor a gyerekei épp
olyan okosra és ragyogóra sikeredtek volna, mint ő maga. Sára
azonban egyszerű asszony volt, és a gyerekek a mamájukra ha-
sonlítottak.
Az akkor huszonkét éves, vörös hajú és pajeszú Avroméle ba-
rátságos természetű fiú volt, és alázatosan viselkedett az apjával.
Jojszef bácsi, aki maga sem töltött túl sok időt tanulással, a gye-
rekeit sem nyaggatta vele, így Avroméle épp csak elsétált hazulról
az imaházba, onnan a turiszki tanházba, és máris indult visz-
szafelé. Egyébként fát vágott és vizet hozott a kútról, így segített
az apjának.
A sorban következő egy lány volt, az alabástrom bőrű, szőke
hajú Bróhe. Már jegyben járt. Saját varrógépén varrt ruhát a
bilgoraji asszonyoknak, és amit varrással keresett, azt az utolsó
fillérig odaadta az apjának. Ám Jojszef bácsi épp olyan durva és
elutasító volt Bróhével, mint a többi gyerekével vagy az idege-
nekkel.
Bróhe után a tizenhat éves Taube következett. Magas, testes,
lángoló hajú, beteges lány volt. Kancsalított és néha rángások
törtek rá. Jószívű teremtés, ha épp semmi baja sem volt, mindenkit
kiszolgált, aztán egyszerre mintha valami megszállta volna,
rettentő kínokról és fájdalmakról kezdett kiabálni. Betegségei és
fájdalmai szinte hetenként változtak. Az öreg Gruszcinsky doktor
„idegességnek" diagnosztizálta Taube baját, és brómot írt fel.
Sámson - az egyetlen, aki túlélte a holocaustot - egyidős volt
velem, csak a haja volt sötétebb. Ezt a kedves, csöndes fiút a
könyvek nem különösebben érdekelték. Az apjától halálosan félt.
Ő is vágta a fát, hordta a vizet, futott, ha vad természetű apja
elküldte valami lehetetlen ügyben, mint Avroméle, de amikor
Jojszef bácsi már túlságosan elviselhetetlenné vált, Sámson
morogni kezdett az orra alatt.
Eszter volt a legfiatalabb gyerek. Későbbi életemben volt némi
szerepe. Akkoriban nyolcéves volt, s megvolt benne apja in-
telligenciája, de sokkal kellemesebb személyiség volt. Vörös haját
copfba fonva viselte, és a városban lévő osztrák iskolába járt. A
haszid zsidók szerint bűn lett volna, ha fiaikat világi iskolába
járatják, de egy lány az más. Jojszef bácsiban amúgy is volt némi
felvilágosultság. Nagyon szerette legkisebb lányát, gyakran játszott
vele és töméntelen nevetséges kérdéssel nyaggatta. Mivel Eszter
tisztában volt kivételezett helyzetével, hát eszerint viselkedett.
És most Icse bácsi családja következik.
A Jojszefnél tizennégy évvel fiatalabb Icsének még mindig sötét
volt a haja, szőke a szakálla, és átható szeme busa szemöldök alól
villogott. Vallásos és jámbor volt, ám épp úgy, ahogyan bátyja, éles
szavú, szkeptikus. Oroszul is tudott, és mint a hivatalosan
kinevezett rabbik, szentpétervári újságot járatott. A két fivér már
évek óta haragban volt egymással. Habár Jojszef volt az
elsőszülött, mégis Icse volt szüleinek, kivált az anyjának kedvence,
Icsének Róhele, a jól ismert Iszája Rahóver rabbi leánya volt a
felesége, két fiuk született, de a fiatalabb és tehetségesebb a
járvány idején meghalt, s szüleit örökös szomorúságban hagyta. A
bácsi neheztelni kezdett istenre és úgy általában az egész világra.
A szép Róhele néni fia halála után még borongósabb lett és többet
panaszkodott, mint valaha. Mint a család többi tagjának, a
néninek is a középkorban gyökerezett a lelke; hitt a feketemá-
giában, az amulettekben, a látomásokban, és a holtak épp úgy
jelen voltak számára, mint az élők.
Róhele néni folytonosan éberen őrködött, nehogy az ördög
szándékai beteljesedjenek, így aztán halott apósára panaszkodott,
mondván, hogy nagypapa kihallgatta az irigyei pletykálkodásait, és
megátkozta őt.
Mósele, az életben maradt fia csinos, arisztokratikus, mélázó
szemű, naiv, félénk és beteges fiú volt. Még a legforróbb nyári
napon sem engedték, hogy sál nélkül lépjen ki a házból. - Nehogy,
Isten őrizz, megfázz!.. - mondogatta a mamája. - Vigyázz, nehogy
eless, nehogy meghűlj. - Róhele állandóan tejjel és süteménnyel
tömte a fiát. A többi unokatestvér kigúnyolta a fiacskáját
babusgató nénit.
Jojszef bácsi és lcse bácsi családján kívül itt voltak még Sára
néni immár megházasodott gyerekei. Sára néni a második férjével
a közeli Tarnogrodban lakott, de Bilgorajban más rokonok is
akadtak. Varsóban csak afféle utcán sétáló fiú voltam, itt azonban
mindenki ismert engem, és a felmenőimet is.
Noha az egész familia azon igyekezett, hogy bilgoraji napjaink
jól teljenek, a háttérben mégis jókora volt a keserűség. Nagybá-
tyáim ama mózesi törvény alapján, hogy csak a fiúgyerekek örö-
kölhetnek, mindent elkacsmaroltak, beleértve nagymama éksze-
reit is. Sára néni és Taube már férjeik városában éltek, és nem
bolygatták a kérdést, ám anyámat mindez erősen zavarta. Mama
csupán nagymama régi ruháiból kapott meg néhányat.
Bácsikáim ráadásul attól tartottak, hogy anyám megérkezése
versengést jövendöl. Jojszef bácsi volt az, aki Icse bácsi
asszisztenciája mellett átvette nagypapa pozícióját, és most
mindketten attól rettegtek, hogy majd apám is megérkezik, és
riválisként lép fel velük szemben. Mindennek az lett az
eredménye, hogy telesírták mama fejét borzasztó helyzetük
ecsetelésével. Igaz ami igaz, csakugyan nem álltak valami
rózsásan, mivel a jelenlegi ridniki haszidok (a régi sandzi és
gorlitzi haszidok) saját rabbit választottak maguknak, ezzel
megosztották és leszűkítették nagypapa régi követőinek körét.
Láttam, hogy itt is, akár Varsóban, túl sok a rabbi és a vallási
dolgokkal foglalkozó ember, és a zsidók általában sem éltek túl jól.
A háború előtt a városka szitákat exportált Oroszországba, sőt
még Kínába is, ám az orosz piacot most elvágták, és a legtöbb
bilgoraji zsidónak azon a vasútvonalon kellett dolgoznia, amit az
osztrákok építettek. De az építkezés is véget ér egyszer.
Eközben meleg, kellemes nyarunk volt. A parasztok olcsón
árulták a feketeszedret és a gombát. Bilgorajban osztrák, magyar,
lengyel, bosnyák és cseh katonákat szállásoltak el, ami némi
megélhetési forrást jelentett a zsidóknak. A zsidó asszonyok
dohányt csempésztek Galíciából...
Mindezzel együtt a bilgoraji zsidóság élete épp oly bizonytalan
volt, mint mindig, és a diaszpóra keserűsége lebegett felettük.
 Jentl néni

- Drága asszonyom - kezdte Jentl néni a mondókáját mamának.

- Engem csak a szent rabbik tartanak életben. Hol is lennék
manapság nélkülük? Első férjem nagyon szeretett volna gyereket,
és tízévi meddőség után az emberek azt tanácsolták neki, hogy
váljon el tőlem. Az anyósom így szólt: „Gyümölcs nélküli fa vagy.
Márpedig én termést akarok, nyereséget. A gyermekszülés
fájdalmas, de az unoka tiszta nyereség.
„Mit csináljak?" - kérdeztem az anyósomtól. „Amennyi könnyet
elsírtam emiatt, egy hordót megtöltene. Állandóan sírtam-ríttam,
az ágyam csuromvíz volt a könnyeimtől, végül ezt mondtam a
férjemnek: „A törvény szerint elválhatsz tőlem. Minden az én
hibám."
„Miért olyan biztos ez?" - kérdezte a férjem. „Hátha az enyém.
Egyébként pedig drágább vagy te nekem hét gyereknél, ahogyan a
Tóra heti szakasza mondja."
No mindegy, én azért elmentem Turiszkba. Maga el sem tudja
képzelni, Batséba, hogy milyen ott! A rebbének akkora ezüst
hanukka-lámpása van, mint ez a fal, az arca pedig fénylik, mint az
angyaloké. Turiszkban az asszonyokat is beengedik, nem úgy mint
sok más rabbihoz, de azért nem ment egykönnyen. Napokig kellett
várnom, míg a színe elé engedtek, és amikor végre beléptem, egy
szót sem bírtam kinyögni.
Végül sírni kezdtem. „Rebbe, magának sejtelme sincs róla,
milyen szerencsétlen vagyok..." És képzelje, a szent rögtön tudta,
mi bajom van! „Menj haza", mondta. „Megkapod a segítséget."
- És született gyereke, Jentl?
- Nem. De a rebbe legalább reményt adott nekem. Úgy látszik, a
sors azt akarta, hogy ne legyenek gyerekeim. Milyen bűnös
lehettem? A szent megerősítette a lelkemet. Attól kezdve
végiglátogattam az összes csodarabbit. Férjem halála után nem is
akartam újból férjhez menni. Csak sírtam és sírtam. De meddig bír
az ember egyedül lenni? Első férjem tetőtől talpig csodálatos
ember volt. Néha napokig nem voltam otthon, nem tudtam enni
adni neki, mégsem panaszkodott. A második férjem, azt meg kell
adni, kész őrült volt. Életemben nem láttam senkit ennyire
dühöngeni. Egy szóval sem mondhatom, hogy nem figyelmez-
tettek. „Megbánod még, Jentl!" mondták az ismerősök. „Ez az
ember gonosz..." De aminek meg kellett lenni, meglett. Özvegy
volt és semmi nem felelt meg neki. Bármit csináltam, mindenben
talált valami hibát, a főztömet is beleértve. Azt hittem, beleőrülök.
A nagyapám mindig így vigasztalt: „Jó széles a vállad, ezt is
elbírod..." A második férjem kis híján megölt, de alázattal elvi-
seltem. Arra gondoltam, talán épp ilyen úton-módon bocsáttatnak
meg a bűneim. A férjemnek az első házasságából volt egy lánya,
ami azt bizonyította, hogy én vagyok meddő. Neki azonban egy
lány untig elég volt, többet nem akart. És folyton morgott és
veszekedett velem. Heteken át haza sem jött az erdőből, mert
fakitermeléssel foglalkozott. Én akkor Turbinban laktam. Nagy
házunk volt ott, inkább birtok, a kamrám mindig tele volt...
Tehenünk volt, tyúkok, kacsák és libák... Sok is egy családnak.
Rengeteg látogatónk volt, szegények és gazdagok, és én senkit
nem küldtem el üres kézzel. Mindnyájan megáldottak, de a
sorsomon ez sem változtatott. Amikor a férjem hazajött, még
nagyobb dühbe gurult. „Mit keresnek itt ezek a snorrerek? Ki
velük!"
De én azt mondtam neki, hogy ezek mind csak hasznot haj-
tanak. A sírba úgysem vihetünk egyebet, mint a jó cselekedetein-
ket. Húsz éven át így éltünk...
- A férjem olyan egészséges volt, mint a vas, egyetlen ököl-
csapással kettérepesztette az asztalt, aztán egyik napról a másikra
leesett a lábáról. Lublini orvosokkal vizsgáltatta magát, mindhiá-
ba. Letelt az ideje. Néhány hónapig szenvedett, aztán meghalt.
Nem akartam újból férjhez menni. Kétszer épp elég volt.
Aztán kitört a háború és mindenki ellátott tanáccsal. Amim
maradt, azt a férjem lánya és veje elvitte, és engem is elűztek a
házból. Akkor elmentem a bátyámhoz, aki Byszczben, egy pici
faluban éldegélt. De nem bírtam a parasztok között megmaradni,
sábesz és ünnepnapok nélkül. Szeretek a zsinagógába járni, egy-
két zsidó szót hallani, és hallgatni a prédikációt. A házasság-
szerzők nem hagytak békén, a végén a maga bátyját, a bilgoraji
rabbit, reb Jojszefet ajánlották nekem. Hallomásból már ismertem.
Bár mindenki mondta róla, milyen dühös ember, én arra
gondoltam, ő sem lehet rosszabb az előzőnél.
- Így aztán megszerveztek egy találkozót, és odamentem, hogy
beszéljek vele, ő azonban aludt. Azt mondták, várjak. Taubele meg
azt mondta: „Még nem alszik. Menjen be és beszéljen vele." Az
első, amit megláttam mellette az ágyban, egy fásli volt, olyan,
amivel összefogják a törött csontot. „Na, szép kis fogadtatás a
menyasszony számára", gondoltam. De válogathat az ember ebben
a korban? Ilyenkor már az is elég, hogy egyáltalán éljünk
valahogyan. Hát ez a története az én harmadik házasságomnak. Jaj
nekem! Csak ő maradjon egészséges...
Így beszélt Jentl néném. Órákon át hallgattam történeteit. Néha
összekeverte az egyik históriát a másikkal, és sehogy nem bírt
kigabalyodni belőle.
Varrónő unokanővérem, Bróhe pedig igen szerette kihímezni a
tragikus történeteket. Főként a kolerajárványról szóló meséket
kedvelte, amiben két unokatestvérem is meghalt.
- Képtelenség elmondani, hogyan történt - magyarázta Bróhe
anyámnak. - Hatszáz lélek! És senki nem tudta, ki lesz a követ-
kező. Az ember az egyik pillanatban még jól érzi magát, a követ-
kezőben meg beléáll a görcs a lábába. Csak egyetlen ír van rá, ha
bedörzsölik alkohollal. Bedörzsölni azonban senki nem tudja,
mert nincs hozzá ereje, azonkívül alkoholt sem lehet szerezni.
Csak az ilyen járványok idején tudja meg az ember, ki az, aki
igazán jó és ki az, aki csak tetteti. Addig semminek-senkinek
nézett emberek ültek egész éjjel a betegek ágya mellett és addig
masszírozták őket, míg maguk is megbetegedtek. Azok pedig, akik
addig a szentet játszották, elbújtak. De Isten elől senki nem bújhat
el.
- Akik megbetegedtek, meg is haltak. Alig tíz ember akadt, aki
kigyógyult belőle. Eleinte még eltemették a halottakat, később
azonban már nem volt, aki megássa a sírt, és senki nem merte
megmosni a holttesteket. Az osztrákok elrendelték, hogy a
halottakat meszesgödörbe temessék. Szemfedő sem volt. Egyik
nap még beszéltél valakivel az utcán, és másnapra már föld alá
került. Mondja, nénikém, hát csak ennyit ér egy ember élete? Csak
annyit, amennyit egy légyé vagy egy kukacé? Amikor Henia, a
mágnás megbetegedett, a szegények örvendeztek. „A világ nem
csak a hatalmasoké", mondogatták. Hát igen, a járvány nem tesz
különbséget gazdag és szegény között. Gruszcinsky doktor már
alig győzte, de az emberek féltek katonaorvost hívni, mert az
rögtön kórházba dugja a beteget. Ott mindenki szomjanhal. Ott
senki nincs, aki egy korty vizet adna, vagy vodkával dörzsölgetne.
Az egyik páciens odavonszolta magát a szennyvízvederhez, ivott
belőle, és ott helyben meghalt. De mit tehet az ember, ha a
bensejét tűz égeti? A kórházban azzal sem törődnek, ki a zsidó, ki
a keresztény, úgy ahogy vannak, ruhástól eltemetik őket és leöntik
mésszel. Az utakat katonák vigyázzák, nem engedik, hogy az
emberek elhagyják a várost és terjesszék a bajt. Egy öreg koldust is
vissza akartak fordítani, de annak annyi ereje sem volt, hogy
odébb menjen. Erre megfogták, levetkőztették és megmosdatták a
kútban. Ha ez a tragédia nem érintett volna minket oly mélyen,
hát sokat nevethetnénk rajta.
- Az ember nem kerülheti el a sorsát, nénikém. Sokan meg-
próbálták betartani, amit az orvos mondott, nem ettek nyers
gyümölcsöt, csak forralt vizet vagy pálinkát ittak, mégsem segített
rajtuk. Másoknak meg, akik vígan ették a nyers almát-körtét, és
forralatlanul vedelték a vizet, kutyabajuk se lett. Azt mondják,
minél erősebb az ember, annál kevésbé betegszik meg. Ez sem
igaz. Az erősebbek hamarabb haltak meg.
Az asszonyok kimentek a temetőbe és zsineggel méricskélték a
sírokat. Ezeket a zsinegeket később gyertyakanócnak használták a
zsinagógában. Azt mondják, nagy szerencse, ha valaki árvát vesz el
a temetőben. Joszele Hendele, és... nem, nénikém, nem ismeri
őket. Az emberek úgy megháborodtak, hogy tánccal ünnepelték az
esküvőt. A fiúk úgy rohangásztak, mint az őrültek. Az esküvői
sátor mellett sírt ástak. Amikor reggelente felébredtem, azt
kérdeztem magamtól, vajon élek-e még? Nem tudtam biztosan. És
el sem tudtam volna képzelni, hogy Ittelével is megtörténjen.
És Bróhe nekiállt, hogy elmesélje, hogyan betegedett meg a
kishúga és az unokatestvére. Már nem emlékszem, egyazon idő-
ben haltak-e meg. Azt hiszem, valamelyikük tífuszban halt meg.
Mama csak hallgatta, és időnként rákérdezett egy-egy ismerős-
re. - Ő is a másvilágon van már - válaszolta Bróhe.
- Jaj nekem!
- A piactéren kinőtt a fű, nénikém.
Anyám mélységes szomorúsággal rázogatta a fejét. Szeme,
amely néha ragyogóan kéklett, elszürkült a bánattól. Arca elsá-
padt, megnyúlt, értetlen volt.
Hirtelen Jojszef bácsi jelent meg a dolgozószobában. - Elég! -
mordult rá lányára. - Varrj!
- Varrok.
- Hol van Sámson?
- Miért van szükséged Sámsonra? Mit akarsz tőle?
- Rá akarok gyújtani.
Jojszef bácsi erős dohányos volt, de soha nem volt nála gyufa.
Mindig Avroméle és Sámson gyújtotta meg apja cigarettáját.
Jojszef bácsi úgy viselkedett, akár egy földesúr, és gyerekeivel úgy
bánt, mintha jobbágyai volnának.
- Na, és hogy s mint mennek a dolgok abban a te Varsódban? -
fordult felém. De mielőtt válaszolhattam volna, kirohant a
szobából.
 Régi zsidóság
Bilgorajban a legtöbb fiú a nagy tanházba járt, én azonban a
turiszki tanházba mentem, mert az nagypapa haszidjaihoz tarto-
zott. A kis, dombtetőn álló tanházban minden megvolt, ami kellett
- jókora agyagkályha, asztalok, könyvespolcok. Az az előnye is
megvolt, hogy, mivel az imádkozók csak reggel és este keresték fel,
napközben szinte kihalt volt. Két másik növendékkel nekiláttam a
Talmud tanulmányozásának. Az egyik növendék Sámson
unokafivérem, a másik egy Benjámin Brezel nevű fiú volt.
Egykorúak voltunk, de én sokkal többet tudtam náluk. Különben
pedig többet fecsegtünk, mint tanultunk. Én Varsó óriási
mivoltáról beszéltem nekik, a mindenfelé szaladgáló villamosok-
ról, a Marszalkowska Bulvár kirakatairól és az Újvilágról, ők meg
Bilgorajról meséltek nekem. Amikor néha egyedül maradtam, fel
és alá sétálgattam, oda-odapillantottam a könyvekre, s közben
valami sokkal világibb íz után vágyakoztam, olyasvalamire, amit
csak Varsóban tapasztaltam. A tanácstalanok vezetője, A Kuzari,
de még a Zóhár is csak egy darabig érdekelt, miközben
kielégíthetetlen tudásszomjat éreztem, és kétségbeestem, amiért
ilyen ősrégi dolgokra ítéltettem.
Első bilgoraji látogatásom idején szinte minden zsidó naponta
háromszor imádkozott, és alig akadt olyan asszony, aki ne vágta
volna le a haját. Rövidre nyírt hajukat nem parókával takarták el,
csak kendőt vagy főkötőt tettek rá. A közönséges népek még a
tanultaknál is áhítatosabbak voltak. Újhold napján mindenki
elmondta a kisebb bűnbánati imádságot. Voltak, akik minden
hétfőn és csütörtökön böjtöltek, kora hajnalban keltek, és olyan
könyörgő bűnbánati imákat mormoltak, amilyeneket más közös-
ség már réges-rég elfelejtett. Tomaszówban és Sebresinben akadt
néhány felvilágosult emberfő, de Bilgorajban még az úgynevezett
„felvilágosodottak" is hosszú kaftánban jártak és egyetlen imát sem
mulasztottak el. Jiddis újságokat jóformán senki nem olvasott, és
bár Perec épp erről a vidékről származott, az égvilágon senki nem
hallott róla. Nagyapám tökéletesen elszigetelte Bilgorajt a sátán
kísértéseitől, amiben az is segítette, hogy a város távol esett a
vasúttól. Az osztrákok bejövetele előtt nem egy olyan bilgorajit
lehetett találni, aki még életében nem látott vonatot.
Az ott beszélt jiddis nyelv, az a fajta zsidó viselkedés és azok a
szokások, amelyeknek tanúja voltam, egy jóval korábbi korszakból
maradtak fenn. Ennek ellenére akadt egy zsidó testvérpár, akikből
szajha lett, és a temető mellett bordélyt alakítottak, melyet főként
osztrák, magyar, cseh, bosnyák és hercegovinai katonák látogattak.
A katonaorvos kioktatta a bakákat, hogyan előzzék meg a
fertőzést, a bordélyházi lányoknak pedig különleges kendőt kellett
a fejükre kötniük. Néhanapján elsétáltak a zsinagóga előtt. Apjuk
egyszerű ember volt, aki mélységesen szenvedett lányai miatt. Ott
voltam az idősebbik lány válásán, amit nagybátyám bonyolított le.
A férj Amerikába ment, és légipostán küldte el a váláshoz
szükséges iratokat.
Rájöttem, hogy mindennek ellenére a gonosznak Bilgorajban is
akadt néhány követője.
Itt valahogy minden olyan összeesküvésszerűen történt. Évekbe
telt, míg megtudtam, hogy a városi munkások közül jó néhányan a
Bund tagjai, és hogy részt vettek az 1905-ös sztrájkban és
demonstrációban. Vagy halvány gőzük sem volt arról, hogy
Ausztriában legális a szocializmus, vagy tettették, mintha nem
tudnának róla, tény az, hogy saját szocialista meggyőződésüket
afféle okkult légkörrel vették körül.
Kiderült, hogy Bilgorajban néhány cionista is akadt, de ők még
nem kezdtek politizálni.
Todrosz, az órás még mindig olyan hagyományosan öltözkö-
dött, mint a haszidok, mégis ő volt a város felvilágosodottjainak
oszlopa. Már Varsóban is hallottam felőle, mert nagyapám nö-
vendéke volt, afféle csodagyerek. Egy szép napon hirtelen abba-
hagyta a tanulást, kitanulta az órásmesterséget, elvált jámbor
feleségétől, és elvett egy modern lányt, aki nem volt hajlandó
parókát viselni. Sábeszkor ahelyett, hogy a tanházban vagy a
zsinagógában imádkozott volna, a munkásokkal együtt a szabó há-
zába ment. Mint hivatásos olvasó, nagy nyelvtani pontossággal
olvasta fel a szent tekercseket. Kitűnő órásmester lett belőle, ezen
kívül hegedült, jó barátságban volt az esküvői muzsikusokkal, és
gyerekeit modern módra nevelte. Találkoztam vele az utcán -
alacsony, hajlott hátú ember volt, kis fekete szakállal és hatalmas,
intelligens, fekete szemmel, kicsit Mendelssohn vagy Spinoza
szemére emlékeztetett (bár ők cseppet sem hasonlítottak
egymásra). Van egy bizonyos fajta zsidó arc, amit a világ minden
táján meg lehet találni. Ilyen arca volt Spinozának, Mendelssohn-
nak, Einsteinnek, Herzlnek, és Todrosznak, az órásmesternek. A
szemében valami olyan kifejezést láttam, ami teljesen felkavart.
Rettentően szerettem volna beszélgetni vele, de figyelmeztettek,
hogy amennyiben arra vetemedem, hogy szóba állok vele, akkor
befellegzett a jó hírnevemnek, és szüleim státusza is meginog.
Egyébként is túl szégyellős voltam. Itt egy kicsit elkalandozom a
tárgytól, de meg kell említenem valamit, amit a mai napig is hi-
hetetlennek tartok. Móse, Éli unokabátyám fia, aki egyszer meg-
látogatott minket Varsóban, sábeszkor ugyanabba a turiszki tan-
házba járt, ahová én. Egy teljes év telt el anélküi, hogy mi, ugyan-
azon nagyapa két unokája, egy árva szót váltottunk volna
egymással. Ez a viselkedés sokkal inkább két angol úrra vall, mint
két lengyelországi zsidó fiúra. De tény, hogy így volt.
Az egyik késő nyári pénteken, Áb vagy Elul havában, nagyné-
ném egy pohár teát és egy kockacukrot adott nekem. Amikor
beleharaptam a cukorba, elcsodálkoztam, mert egyáltalán nem
éreztem az ízét. Azt hittem, ez valami beugratás. Talán krétát
etetnek velem? Megemlítettem a dolgot Sámsonnak. - Hja, a cukor
csak Varsóban édes - mondta tréfásan, én ugyanis állandóan
Varsót dicsérgettem előtte.
Kimentem az udvarra és a kunyhóban megpróbáltam az orosz
szótárt olvasgatni. Ez a szótár volt az egyetlen világi könyv, amire
rábukkantam. Nagybátyám forgatta, amikor az orosz megszállás
idején vizsgákra készült. A betűk ugráltak a szemem előtt.
 Lázas voltam. Nemsokára kiderült, hogy tífuszos lettem. Jó
néhány hétig nyomtam az ágyat, mert az állapotom igen súlyos
volt. Egy cseh katonaorvos kezelt, hatalmas termetű ember, olyan
lapát tenyérrel, amilyet eddig csak fuvarosoknál vagy hordároknál
láttam. Mamával, nagybátyámmal és velem németül beszélt.
Különféle hallucinációim voltak, kivált az egyikre emlékszem
vissza, olyannyira abszurd volt. Három parasztasszony állt az
ágyam mellett, körülhurkolták a nyakam és teljes súlyukkal rám
nehezedtek. Megkérdeztem mamát, miért vannak itt és mit
akarnak.
- Csak képzelődsz - felelte anyám. - Szegény fiacskám, lázad
van, álmodsz...
- De ott matattak a nyakam körül...
- Miféle parasztasszonyok matatnának a nyakadon? Szegény
gyerek...
Felgyógyultam, de a lábam annyira legyengült, hogy alig bírtam
járni. Újra meg kellett tanulnom a járást, ami valami egészen új
dolog volt és elszórakoztatott. Épp ez idő tájt levelet kaptunk
Varsóból, amiből megtudtuk, hogy Izrael Józsua szintén meg-
betegedett tífuszban. Anyám most még inkább aggódott és még
többet imádkozott.
Bilgorajban olyan ünnepi szertartásokon vehettem részt,
amelyek évszázadok óta nem változtak. Jankiper estéjén az egész
város gyászolt. Soha életemben nem hallottam ekkora jajveszé-
kelést. Ám a városnak minden oka megvolt a gyászra; a kolera
rengeteg árvát és özvegyet hagyott maga után, a fiatalok közül
pedig sokan haltak meg a harctéren. Döbbenten bámultam a nagy
zsinagógát, melynek udvara tele volt alacsony padokkal. A padokra
tálcákat, tányérokat raktak ki az ünnepi adományok számára, a
padok mellett pedig rengeteg nyomorék és szegény üldögélt.
Öregeket, bénákat és eltorzult testűeket lehetett látni mindenütt.
Odabenn a zsinagógában fehér köntösben és imasálban álltak a
hívek. A küszöb közelében egy fiatalember keservesen siratta
nemrégiben elveszített apját. - Ne érjen több bánat - mondogatták
neki a többiek.
- Jaj, papa, papa, miért hagytál itt bennünket? - zokogta az ifjú.
A zsinagóga padlóját széna borította. Rettentően régi zsinagóga
volt, frigyszekrényét olasz mester faragta. Egyik falán ott lógott az
áfikajmen, a szédereste végén elfogyasztandó macesz. Egy
homokkal tele fémváza a körülmetélt csecsemők előbőrét
tartalmazta.
A pulpituson ősrégi szent könyv hevert, a bűnbánati imádságok
gyűjteménye. Olyan betűk álltak benne, amilyeneket ma már nem
is tudnak nyomtatni.
A régi zsidóság e világában lelki kincsesládára bukkantam. Al-
kalmam nyílt rá, hogy bepillantsak a múltba, és a maga valójában
lássam. Az idő mintha visszafelé haladt volna. Benne éltem a zsidó
történelemben.
 Tél Bilgorajban
A nyárra nyirkos ősz és hideg tél következett. Az a szóbeszéd
járta, hogy új orosz forradalom van készülőben, ami után a gaz-
dagok majd a szegények padlóját seprik és kályháikat fűtik. Újsá-
got azonban már réges-rég nem láttunk. Bármi történt is a világ
más részeiben, a sárba és ködbe ragadt Bilgoraj megmaradt
olyannak, amilyen volt. Csütörtök volt a vásár napja, ilyenkor
báránybundás, háncssarus parasztok özönlöttek a városba, hogy
eladják a darát, krumplit és aprófát. Az osztrák őrnagy, Schranz, és
Jojszef bácsikám vezették azt az újonnan felállított leveskonyhát,
amiből, ahogyan láttam, a fél város táplálkozott.
Jojszef bácsi fura ellentéte volt Schranz őrnagynak, ennek az
egyenes tartású, magas embernek. Amikor az őrnagy belépett a
bácsi dolgozószobájába, csákója szinte a mennyezetet súrolta.
Pirospozsgás arca, kurtára nyírt szőke haja volt, egyenruhájában
porosz módra feszített. Madame Schranz, arisztokrata származású
neje általában talpig feketében járt, kalapja mellett fekete toll
libegett, és olykor, a bilgoraji zsidókat segítő bizottság tagjaként,
meglátogatta a bácsikámat.
Noha Jojszef bácsi nem beszélt németül, Schranzék pedig nem
beszéltek jiddisül, valahogy mégis elboldogultak egymással. A
bácsi képtelen volt megérteni ezt a katonás gondolkodású zsidót,
és csak úgy emlegette, hogy „az a hatökör". A jótékonykodó őrnagy
pedig úgy kezelte a nagybátyámat, mint valamely primitív
törzsfőnököt.
Abban a pillanatban, amikor Schranz belépett a bácsi dolgo-
zószobájába, azt akarta, hogy nyissanak ablakot, mert meg kell
fulladni. - De Herr Schranz! - protestált a bácsi. - Hiszen tél van,
odakint rettentő a hideg... - Jojszef bácsi egész télen át nem
engedett ablakot nyitni. Az ablakkereteket körbetapasztották
agyaggal, közeibe rongyot gyömöszöltek. Akkor Schranz kinyögött
néhány szót, majd tüstént kirohant, hogy egy kis friss levegőt
szívjon. Többek között ezért is nevezte a bácsi „hatökörnek".
 Ennek a nagybátyámnak egyéb különcségei is voltak.
Egyszer késő éjjel arra riadtam fel, hogy valaki ordít. Akkoriban
már kezdtem megszokni bácsikám éjszakai üvöltözéseit, ám
ezúttal hangosabban bömbölt, mint valaha. Eltűnt a gyufája, és az
egész háznép pattanhatott fel, hogy megkeresse. Jojszef bácsinak
eszébe sem jutott, hogy lefekvés előtt néhány szál cigarettát és egy
doboz gyufát hagyjon az asztalon. A gyufa Avroméle és Sámson
feladata volt. A konyhában aludtam, de tisztán hallottam
nagybátyám vad ordítozását a hálószobából, és fiai mezítlábas ide-
oda futkosását, amint felforgatják az összes polcot és a sarkokat.
A bácsi egyre hangosabban üvöltözött. - Tetves hatökrök!
Ostoba fajankók! Idióták! - vágta fiai fejéhez. Iszonyatos ordítása a
lányait is felébresztette. Azok is kiugrottak az ágyból, és segítettek
a kutatásban. Hallottam, amint egymásba botlottak, és
nekimentek a bútoroknak. A spaletták csukva voltak, a konyha
sötéten feketéllett. Az egyik lábas lepottyant, egy tányér ripityára
tört, a tűzhelynek támasztott ásó végigzuhant a padlón. Az idős és
terebélyes Jentl néninek nem akarózott oly fürgén kipattanni az
ágyból, de a bácsi dühe oly rettentő volt, hogy hamarosan az ő
bizonytalan lépéseit is meghallottam a sötétben.
- Bróhe, Taube, hol vagytok? - hívogatta a lányokat Jentl néni. -
És én most hol vagyok?
Egyik unokanővérem már az én matracom körül tapogatózott,
ahogyan a vakok szoktak. A zűrzavar egyre nagyobb lett. Bácsikám
dohányzás iránti vágya oly olthatatlanná vált, hogy ő maga is
kikászálódott az ágyából. Hallottam egyre közeledő hangját.
- Hatökrök! Seggfejek! Tökkelütöttek! - hörögte. Aztán iszo-
nyatos sikoly tört ki belőle. A sötétben belelépett a kádba, mely-
ben a szennyes ruhát áztatták.
A tumultus kellős közepén valaki megtalálta a gyufát. Meg-
gyújtott egy szálat, és elém tárult a cirkuszba illő jelenet. Unoka-
nővéreim kócosan, hálóingben kóvályogtak. Jentl néni valahol
elveszítette hálófőkötőjét, és most sápadtan, rettegve ácsorgott
mezítlábasan, hosszú alsóbugyiban. Jojszef bácsi fehér szakálla
remegett, hosszú hálóinge alatt is látszott csenevész lábszára,
ahogy épp a beáztatott szennyes és a víztócsák között tapicskolt. -
Mocskos ördögök! Kutyák!
Alvást tettettem, de persze mindent alaposan megfigyeltem. A
lányok összeszedték a szanaszét szórt szennyest, feltörölték a vizes
padlót, miközben nénikém a hálófőkötőjét keresgélte. Bácsikám
elvette Avromélétől az odakínált cigarettát, rágyújtott, és mélyet
slukkolt. Arca épp olyan hófehérré sápadt, mint a szakálla. - Hol
volt? - üvöltötte.
Még hosszú ideig szónokolt. Azt hittem, hogy ez az eset majd
rendre tanítja a bácsikámat, ám tévedtem. Másnap újból velőt
hasogató üvöltés hallatszott az éjszakában.
Bácsikám önfejűsége más élményhez is juttatott.
Mojse öcsém és én a konyha kövére terített matracon aludtunk.
Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy valaki rajtam fekszik. Úgy
gondoltam, hogy Mojse álmában rám gurult. - Mássz le rólam,
Mojse. Feküdj normálisan - szólongattam.
Mialatt ezt mondogattam, a párnán kitapogattam egy mellet-
tem heverő fejet. Mégpedig Mojse fejét! Iszonyúan megrémültem.
Ezek ketten oly mélyen aludtak, hogy egyikük sem ébredt fel sem
a hangomra, sem a tapogatásomra. Mojse sima bőrét és selymes
pajeszát jól ismertem. De akkor ki lehet az, aki rajtam fekszik? A
haja sűrűbb, a bőre durvább volt öcséménél. Démon, gondoltam.
Csakis egy démon lehet, a sátán kísérőinek egyike borulhatott
rám. Olvastam már efféle dolgot A tisztesség mérlegelése, A
jámborok könyve és hasonló művekben. Mit csináljak?
Egy zsidó számára egyetlen megoldás van: hangosan elkiabálni,
hogy „Sömá Jiszroél!" Én azonban nem voltam kiabálós fajta.
Magamban némán többször is elmondtam a Somát és más, védő
természetű imádságot. Ám a rajtam fekvő démon, úgy látszik,
egyiktől sem ijedt meg. Továbbra is ott feküdt és hangosan hor-
tyogott.
A másik lehetőség az volt, hogy mindenkit összekiabálok, de az
megint csak nem vallott volna rám, hogy az éjszaka kellős közepén
felkurjantom az embereket. Attól is féltem, hogy öcsém felriad és a
rémülettől elájul. Oly sok kérdés tolongott bennem, hogy a végén
elhatároztam, úgy csinálok, mintha mi sem történt volna. Még ma
sem értem, hogy bírtam magam annyira fegyelmezni. Remegve
feküdtem, de meg se moccantam. Magamban olyasmiket
ismételgettem, hogy „hátha megelégeli végre", de majd kővé
váltam. Közben azonban állandóan azokra a bűnökre kellett
gondolnom, amikben úgy hittem, vétkes vagyok. Elképzeltem,
hogy a démonok felragadnak és elhurcolnak, és a végén még
valamely női démonnal, vagy magával Lilittel kell párosodnom.
Ezenközben a fej tovább hortyogott.
A félelemtől annyira kimerültem, hogy én is elaludtam. Nem
tudom, meddig aludtam, de amikor felébredtem, az volt az
egyetlen vágyam, hogy bár kinyújthatnám a kezem...
Aztán kiderült, hogy Sámson unokabátyám volt a démon.
Mindössze annyi történt, hogy aznap éjjel Jojszef bácsi megint
cigaretta és gyufa után ordítozott; Sámson azonban már annyira
kimerült a keresgélésben, hogy amikor visszafelé botorkált apja
hálószobájából, belebotlott a matracomba, ráborult és ott helyben
menten elaludt.
Akkoriban furcsa gondolatok kezdtek kavarogni bennem.
Agyamban édes, de egyúttal fájdalmas érzések keletkeztek. Hir-
telen ráébredtem a női nem létére. A saját unokanővéreim is
szégyentelen kíváncsiságot ébresztettek bennem. Eszembe jutot-
tak a Varsóban hallott titkok, és felidéztem a Tórának és a Tal-
mudnak azon szakaszait, amelyekre tanítóm mindig azt mondta,
megértem majd, ha nagyobb leszek. Úgy éreztem, csaknem tudom
már a választ a rejtélyre. Ijesztő és gyönyörteljes álmaimban azt
képzeltem, megőrültem, vagy megszállt egy dibbuk. A vágyak és a
fantáziálások egyaránt pusztítóak voltak. Elhatároztam, hogy
böjtölök. Ám a böjtnek semmi hatása sem lett...
 Új barátok
Amikor a németek elfoglalták Litvániát és Ukrajnát, azok a len-
gyel zsidók, akik a háború alatt Oroszországba menekültek és ott
letelepedtek, lassacskán kezdtek visszaszivárogni. Jó néhány csa-
ládnak megengedték, hogy átlépje a forradalmi Oroszország ha-
tárát, és ezek a családok hírt hoztak nekünk a bolsevikokról.
Slómó Rubinstein, ez a fehér szakállú férfiú, akinek ruházata a
tradíciót és a modernet ötvözte, a feleségével és vonzó, művelt
lányaival tért vissza. Rubinstein gazdag és felvilágosult volt,
bilgoraji mezei jogász, akinek nagy háza volt a piactéren.
A másik visszatért családot, Warsawiakékat - három fiuk volt és
két lányuk - már áthatották a modern eszmék, noha apjuk jámbor
tudós volt. Mindkét szülőjük meghalt már.
Anzel Súr, a hivatásos prédikátor a régi eszmék mellett újakat is
hangoztatott, amióta visszajött az oroszországi Rizsin faluból.
Gyerekei a modern hébert épp olyan jól beszélték, mint az oroszt,
legidősebb fia, Motl pont úgy, mintha most jött volna haza
Palesztinából. Anzel később az ortodox párt hivatalos pro-
pagandistája lett.
Ez a három család nagy felfordulást keltett Bilgorajban, kivált a
turiszki és a nagy tanházban. Soha nem is gyanítottam, hogy
Bilgorajban ennyi világi ember él. Még néhány asszimilált fiú és
lány is akadt. Ezek a lublini vagy a zamosci gimnáziumba jártak, és
egymás között lengyelül beszéltek.
Motl Súrral akkor találkoztam, amikor apjával, Anzellel a
turiszki tanházba jött imádkozni. A nálam két-három évvel idő-
sebb Motl alacsony és széles vállú fiú volt, arca kicsit oroszos, a
szeme világos, az ajka telt, és általában zakót és biciklista sipkát
viselt. Jó természetű, beszédes fiúnak ismertük meg, mégis némi
neheztelést váltott ki másokban, mert szeretett dicsekedni. Meg-
kritizálta a turiszki tanházban imádkozókat nyelvtani hibáik, rossz
kiejtésük, fanatikusságuk, lusta, élősködő életmódjuk miatt. A
turiszki haszidok „gójnak" titulálták őt és megpróbálták
kiakolbólítani, de az apja közbelépett.
Én is jelen voltam akkor, és Motl pártjára állva, megbotrán-
koztattam a haszidokat, akik nem várták el rabbijuk unokájától, az
ilyen eretnek viselkedést. Ez volt romlásom legelső nyilvánvaló
jele.
Amikor később Motl és én megbeszéltük a dolgokat, elra-
gadtatva hallottam, hogy mindenféle könyve van, hogy újonnan
megjelent köteteket, nyelvtani szövegeket, prózát és verseket
olvas. Kölcsönkaptam tőle egy nyelvtant, aminek nagy szenve-
déllyel nekiestem. Már elég sokat tudtam héberül, de fogalmam
sem volt az igeragozásról, és hat héten át addig tanultam naponta,
amíg megtanultam héberül írni. Aztán egy verset írtam.
Poétikailag fabatkát sem ért, de a héber szöveg kifogástalan volt.
Versem nagy meglepetést keltett Motlban, rögtön meg is vá-
dolt, hogy plagizáltam. Ám amikor kiderült, hogy a vers nem
plágium, kissé irigykedni kezdett.
Motlnak már csak olyan természete volt, hogy nem bírt titkot
tartani, és fűnek-fának mesélgetni kezdte, milyen eredménye lett
annak, hogy ő hat héten át tanított engem. Ezzel nem csak azt
bizonyította be, hogy kiváló növendék vagyok, hanem azt is, hogy
ő maga mily rendkívüli tanár. Ebben volt is némi igazság; Motl
valóban remekül tanított, szerelmes volt a héber nyelvbe, lelkes
cionista volt, jó ember és nemes szívű. Szenvedélye a régi „Cion
szerelmesei" volt, és rajongott a héber nyelvért. Évek múlva a
németek megölték.
Dicsérete bajba sodort engem. Egész Bilgoraj attól volt hangos,
hogy a rebbe unokája eretnek irodalmat szív magába. Rosszallóan
néztek rám, összeszidtak, anyám pedig kijelentette, hogy
megalázom, és szégyent hozok a családra. Mama akkoriban olyan
terveket forgatott a fejében, hogy idehozza apámat kinevezés
nélküli rabbinak, de vajon hogyan találhatna követőkre az az apa,
akinek ilyen fia van?
Bűnbánó szorgalommal tanultam délelőtt és délután a turiszki
tanházban, hol egyedül, hol más fiatalabb növendékekkel, hol
társakkal. Nagybátyáim a kisujjukat sem mozdították az érde-
kemben; ez kedvük ellenére lett volna, és különben sem rajongtak
a gondolatért, hogy apám rabbinikus lehetőséget kapjon Bil-
gorajban.
A haszidok háborogtak, másrészt azonban hirtelen kiderült,
mennyien érdeklődtek irántam a modern bilgoraji polgárok közül,
akiket nagyapám éveken át üldözött. Litvániába már száz évvel
ezelőtt eljött a felvilágosodás; Bilgoraj teljes évszázaddal lemaradt.
Véget ért a tél és eljött 1918 nyara. Bátyám, Izrael Józsua elment
a németek megszállta Kijevbe, hogy valami jiddis kiadványon
dolgozzon. Kijev, Harkov és Minszk tele volt orosz-jiddis írókkal -
ilyen volt Markis, Schwartzstein, Hoffmann, Kvitko, Fefer, Charik
és mások. Zelig Melamed megalapította a Kulturális Ligát. Ukrajna
a pogrom szélén állt; a bolsevikok gyilkos háborút viseltek; a
németek lassacskán megkezdték a visszavonulást a nyugati
fronton - Bilgorajt azonban mindez nem érintette. Ugyan mit
számít, hogy egy katona miféle egyenruhát visel? A különbség csak
annyi, hogy kozákok helyett most osztrák, magyar, bosnyák és
hercegovinai bakák masíroztak át Bilgorajon. A felvilágosultak
tanai konspirációra serkentettek engem. Todrosszal, az
órásmesterrel hosszan megvitattuk Istent, a természetet, az Első
Okot és hasonló témákat. Nagyapám udvarában volt egy zug,
amelynek egyik oldalán fal állt, a másikon szukkoszi sátor, a
harmadikon pedig a sintér krumpliföldje. Ott, a kerítésnél, az
almafa alatt tanulmányoztam egy nyolcvanéves fizikakönyvet.
Rejtve voltam, mégis jól láttam a zsinagógát, az imaházat, a fürdőt
és az erdőségig nyúló hatalmas földeket. Az almafán madarak
daloltak, a zsinagóga felett gólyák keringtek. Az almafa levelei kis
lángokként csillogtak a napfényben. Pillangók és méhek rajzottak.
És az ég kék volt, akár rajs hásónó és jankiper között a szent
tekercsek függönye. Az aranyló napsugár átmelegített. Úgy
éreztem magam, mint valami ókori filozófus, aki a bölcsesség és az
isteni keresgélése közepette végképp elfordult a világi hívságoktól.
Jentl néni időről időre kijött az udvarra, és kilöttyintette a
mosogatóvizet.
A fizikakönyvet nehezen olvastam, hosszú, bonyolult mondatok
álltak benne, nyelvezete is idegen volt. De tudtam, hogy a
tudományos ismereteket sohasem lehet könnyen megszerezni.
Ebben a könyvben évszázadok felfedezéseit írták le. A tizenki-
lencedik századról ugyan egy árva szó említés sem történt, ám sok
mindent megtudtam Archimédészről, Newtonról, Pascalról. A
matematikával hadilábon álltam, alig tudtam többet, mint va-
lamicskét számtanból. Tanulás közben olykor, merő megszokás-
ból, egy-egy talmudi dallamot zümmögtem magam elé.
Egy szép reggelen épp tanultam, amikor két, egyenruhába
öltözött fiú állt elém. A két fiú a városka egyetlen zsidó gimnázi-
umának növendéke volt. Notte Sverdsarfnak és Meir Hadasnak
hívták őket, és mindketten jelentős szerepet kaptak későbbi éle-
temben.
Notte előkelő családból származott. Nagyapja, reb Sámuel Éli
gazdag tudós és nagy emberbarát volt, egyik nagynénje pedig,
Genendele, héberül levelezett és távoli rokonom volt. Az idők
múltával azonban a család vagyona is eltűnt, és világiasságuk
mindegyre nőtt. A kék szemű, szőke, keresztény külsejű Notte
rettentően rövidlátó volt, vastag szemüveget kellett viselnie.
Művészi hajlamairól és idealizmusáról volt közismert. Engem
azokra a lengyel diákokra emlékeztetett, akik valamelyik hazafias
klub tagjaként megpróbálták a vállukra venni az emberiség összes
terhét. Notte egy drámai és cionista csoport szervezője volt, amiért
rettentően lelkesedett, de soha semmit nem bírt végigcsinálni.
Még mindig egyenruhában járt, de azt hiszem, ekkoriban már nem
lehetett gimnazista. Ahhoz, hogy átmenjen a nyolc osztályon,
túlságosan is a fantázia világában élt, de egyvalamihez nagyon jól
értett - a lengyel nyelvhez. Úgy beszélte a nyelvet, mint egy
született lengyel és lengyelül olvasott. Hóna alatt mindig cipelt
néhány könyvet.
A másik fiú, Meir Hadas alacsony sorból származott.
Nagymamája, akit furcsa módon Kinének neveztek5, fiatal korában
csinos lány volt, és azzal rágalmazták, hogy orosz tisztekkel bra-
tyizott. De amikor Bilgorajba jöttem, már parókás öregasszony
volt.
Meir Hadas is kereszténynek látszott, de másképp, mint Notte.
Meir magas, frivol fiú volt, tele lengyel életerővel. Notte kitűnően
beszélt jiddisül, míg Meir valami zsidó-keresztény halandzsát
hordott össze. Meir még csakugyan gimnáziumba járt, és nem tett
neki jót Notte társasága, aki számos fantasztikus és vad kalandba
keverte.
Amikor Motl Súrtól meghallották, mily sokoldalú vagyok, tudok
héberül és verset is írok, eljöttek hozzám, hogy megvitassák velem
úgy általában a világ, de kivált Bilgoraj dolgait.
Úgy fogadtam őket, ahogyan Szókratész fogadta Platónt. A fa
alá telepedtek, a fűbe, és Istentől kezdve egy városi színészcsoport
szervezéséig mindent megbeszéltünk. Annak az embernek a
határozottságával fejeztem ki nézeteimet, aki már végiggondolta a
dolgokat, és levonta a kellő következtetést... Minden csak por,
közöltem a fiúkkal, s kijelentettem, hogy az élet mit sem ér, és a
legnemesebb, amit az ember cselekedhet, az, hogy öngyilkos lesz.
Tizenöt éves, sápadt gyerek voltam, vörös pajeszom újból kinőtt,
bársonykalapot és hosszú kaftánt viseltem. A régi német
fizikakönyv a térdemen hevert. Notte és én abban a pillanatban
tudtuk, hogy itt most hosszú barátság vette kezdetét...

5
Kine = irigység (jiddis)
 Új szelek
Bilgomjban, melyet nagyapám oly sokáig és oly sikeresen elzárt
a világtól, a felfordulás jelei mutatkoztak. A városka állandósult
életét számos forrás kezdte átjárni. A fiatalok cionista társaságot
szerveztek. A Bund tagjai fokozták aktivitásukat. Voltak fiatalok,
akik a bolsevikokkal szimpatizáltak. Az imaház ifjabb látogatói két
pártra szakadtak: a mizrachistákra és a hagyományőrzőkre. Notte
Sverdsarf cserkészosztagot alakított, a hachalucot vagy hasomért,
ő lett a csapatvezető és egy rakás gyerek szegődött a nyomába,
akik zebimnek, azaz farkaskölyköknek nevezték magukat.
Sejtelmem sem volt, vajon a többi város is ilyen volt-e, mint
Bilgoraj. Ha az utcán két fiú elment egymás mellett, kihúzták
magukat, osztrák módra összecsapták a bokájukat és így kiabáltak:
Cházák! - Légy erős!
Esténként mindenfelé megbeszéléseket és összejöveteleket
tartottak az egy évvel ezelőtt még álmos zsidó városban. Varsóból
eljött egy színésztársulat, és a tűzoltók házában előadta a
Szulamitot. Az osztrákok, akik már iskolát is indítottak Bilgoraj-
ban, most színházat építettek a piactéren. A haszidok nehezteltek
a nagybátyáimra, amiért nem törődnek a színházzal, és nem
kergetik ki az eretnekeket, ahogyan hajdan az apjuk tette. De
nagyapa fiaiból már hiányzott az öregúr személyisége és ereje.
Jonah Ackermann, az agglegény és mezei jogász, jiddis köl-
csönkönyvtárat nyitott a saját házában. Az apja felvilágosult ember
volt, a haszidizmus élesnyelvű ellenzője. Amikor a gorlitzi rabbi a
városba jött, ahol követői zenével és énekszóval fogadták, az öreg
Ackerman kiállt a kapujába és ezt sziszegte: -Bálványimádók!
Logikus, ha egy ilyen apa fiából elszánt eretnek lesz, de Jonah
Ackermant semmi nem érdekelte, csak a kompromisszum. Egy
ügyvéd, mondogatta, ne szálljon szembe klienseivel. Háromne-
gyedes hosszúságú kaftánjában, haszid kalapjával, hegyes sárga
szakállával ugyanabban a gorlitzi tanházban töltötte a sábeszt,
amelyet apja annyira lenézett. Orosz irodalmon nőtt fel, nem épp
Tolsztojon vagy Dosztojevszkijen, inkább korábbiakon, mint
Lomonoszov, és más moralista írókon. Mindenre volt egy elve,
hogy mindent mindenhez lehet alkalmazni, és nagyon élvezte a
morális csevegéseket. Folyékonyan beszélt jiddisül, gondolatait
mégis jobban szerette szóról szóra oroszból lefordítani. Pedáns
kalligrafikus kézírása volt, és rendkívüli vonzalmat érzett a
nyelvtan, kivált a mondattan iránt. Amikor Bilgorajba érkeztem,
már agglegénynek számított. Számos jó házasságot hagyott ki,
csak hogy húgait, akikért apjuk halála óta felelősséget érzett,
férjhez adja. Jonah két lábon járó anakronizmus volt. Időnként az
orosz irodalomban fedezek fel hozzá hasonló típust.
Személyisége mintha egyenesen a nyomtatásból alakult volna
ki. Meghökkentő memóriája volt, azt mondogatták, hogy bizonyos
kódexeket kívülről tud, és neki magának rengeteg szótára és
lexikonja volt. Aztán egy szép napon elhatározta, hogy könyvtárat
nyit, és meg is rendelt egy rakás jiddis és héber kötetet. Mivel
semmit nem csinált ok nélkül, az volt a gyanúm, hogy e
könyvekkel próbálta odavonzani a város lányait. Egyébként
tisztaszívű agglegény volt, régimódi, és kicsit különc.
Ha nem Jonah Ackerman, hanem bárki más próbálkozik a
könyvtárnyitással, amelyben világi könyveket kölcsönöznek,
egészen biztos, hogy betörték volna az ablakait. Jonah azonban
tiszteletben álló ügyvéd volt, befolyásos a város vezetőségénél, és
senki nem akarta haragra gerjeszteni. Érdekes, még a bilgoraji
keresztények is csodálták, úgy gondolták, bárcsak több ilyen zsidó
lenne, mint amilyen ő, ilyen nyugodt, ilyen becsületes, ilyen
udvarias. Még az is tetszett nekik, hogy hagyományos zsidó vi-
seletben járt.
Akkoriban már jó néhány jiddis író, mint például Mendele
Móher-Sfórim, Sólem Aléhem, Perec, Salom Asch és Bergelszon
nevét ismertem, de alaposabban nem olvasgattam őket. Most,
amikor Motl Súrtól héber könyveket kaptam, lelkesen elolvastam
Bialík, Czerniochowsky, Jákob Cohen és Schneyur verseit, és
csillapíthatatlan vágyat éreztem aziránt, hogy még többet
olvassak. Soha nem feledem a Bűn és bűnhődés két kötetét, amely
annyira megfogott, noha jóformán alig értettem, amit olvastam.
Most azonban, a kerti almafa alatt Notte Sverdsarf naponta
cipelte nekem a könyveket, amelyeket másnapra kiolvastam.
Gyakran üldögéltem a padláson, egy felfordított könyvespolcon,
ott olvasgattam régi fazekak, törött hordók, és szent könyvekből
kiszaggatott lapok halmai között. Válogatás nélkül olvastam no-
vellát, regényt, színdarabot, esszét, eredeti jiddis nyelven vagy
fordításban. Olvasás közben eldöntöttem, melyik mű jó, melyik
középszerű, hol van az igazság és hol húzódik meg a hamisság.
Ebben az időben Amerika zsákszámra küldött nekünk lisztet és
európai írókat fordításban, és ezek a könyvek teljesen elbűvöltek.
Olvastam Reisent, Strindberget, Don Kaplanovicsot, Turgenyevet,
Tolsztojt, Maupassant-t és Csehovot. Egy napon Notte elhozta
nekem Hillél Zeitlintől A jó és rossz problémáját, amit szinte
faltam. Zeitlin ebben a művében leírja a világ, valamint a zsidók
filozófiájának történetét és summázatát. Valamivel később felfe-
deztem Stupnicki könyvét Spinozáról.
Emlékszem, apám azt szokta mondogatni, hogy Spinozának
még a neve is töröltessék el, és én tudtam, hogy Spinoza szerint
Isten a világ és a világ az Isten. Úgy emlékszem, apám szerint
Spinozának semmiféle érdeme nem volt. A híres Bál Sémnek is
volt egy magyarázata, ő is a világgal azonosította Istent. Igaz, a Bál
Sém Spinoza után élt, de apám azzal érvelt, hogy Spinoza régi
forrásokból merített, amit Spinoza egyetlen tanítványa sem
tagadott.
A Spinoza-féle könyv nagy összevisszaságot eredményezett a
fejemben. Az az állítása, miszerint Isten végtelen tulajdonsággal
bíró szubsztancia, hogy az isteninek az önmaga törvényei szerint
is igaznak kell lennie, hogy nincsen szabad akarat, nincs abszolút
erkölcsiség és cél - elbűvölt és teljesen megvadított. Ahogyan
olvastam ezt a könyvet, éreztem, hogy annyira áthat és belém
szívódik, mint még soha egyetlen más könyv sem. Úgy tűnt, hogy
a kisgyerekkorom óta keresett igazságok végre napnál világosabbá
váltak. Minden maga Isten - Varsó, Bilgoraj, a pók a padláson, a víz
a kútban, a felhők az égen és a könyv a térdemen. Minden isteni,
minden gondolat és következtetés. A kőnek kőből vannak a
gondolatai. Egy csillag anyagi része és gondolatai két aspektusa
ugyanannak a dolognak. A fizikai és mentális attribútumokon túl
megszámlálhatatlan más jellegzetesség létezik, amelyeken át az
isteni determinálható. Isten az örökös, a transzcendens idő. Idő
vagy időtartam csak a módozatokat szabja meg, a buborékokat az
isteni katlanban, amely örökké alakul és fortyog. Én magam is egy
módozat vagyok, ez magyarázza határozatlanságomat,
idegességemet, természet iránti szenvedélyemet, kétségeimet és
félelmeimet. De a módozat is Isten testéből teremtődött, Isten
gondolatából, és csak Rajta keresztül lehet megmagyarázni...
Amikor ma ezeket a sorokat írom, kritikusan látom tartalmu-
kat, ismervén Spinoza filozófiájának minden tökéletlenségét és
hiányosságát. De akkoriban teljesen e tanok hatása alá kerültem,
és ez jó néhány évig eltartott.
Felmagasztosultam; minden jónak tűnt. Nem volt különbség ég
és föld, a legtávolabbi csillag és vörös hajam között. Összekuszált
gondolataim isteni eredetűek voltak. A könyvem oldalán mászkáló
légynek is ott kell lennie, ahol van, ahogyan az óceán hullámának
vagy egy planétának is meg van a maga helye bizonyos adott
időben. Fantáziáló agyam legbolondabb gondolatait Isten
gondolta nekem... Menny és föld ugyanazzá vált. A természet
törvényei isteniek; Isten igaz tudománya a matematika, a fizika, a
kémia. Tanulás iránti vágyam még olthatatlanabb lett.
A többiek, Notte Svardsarf és Meir Hadas, legnagyobb meg-
lepetésemre, nem érdeklődtek annyira felfedezésem iránt. Inkább
az hökkentette meg őket, hogy én ennyire magamba szívtam
mindet, ahogyan én pedig közönyösségükön döbbentem meg.
Egy napon odajött hozzám Notte és megkérdezte, akarok-e
hébert tanítani.
- Kiknek?
- Kezdőknek. Fiúknak, lányoknak.
 - Hát Motl Súr? Ő nem akar tanítani?
- Nem szeretnék, ha ő tanítana.
A mai napig sem tudom, mi kifogásuk volt Motl Súr ellen,
hacsak nem az, hogy összeveszett az esti iskola alapítóival, akik
emiatt inkább engem akartak alkalmazni. Motlnak megvolt az a
gyengéje, hogy mindig megmondta az embereknek, amit róluk
gondolt, ezen kívül kicsit sokat dicsekedett, sőt még az is lehet,
hogy túl magas fizetést kért. Én alig mertem elfogadni a megbí-
zatást, tudtam, mennyire bosszantja majd anyámat, és mekkora
megrökönyödést kelt a városban. Valami mégis arra késztetett,
hogy vállaljam.
Abban a magánházban, ahol az első órát megtartottam, döb-
bentem láttam, hogy tanítványaim nem gyerekek, ahogyan hittem,
hanem fiatalemberek és fiatal lányok, és az utóbbiak mintha kissé
többen lettek volna. A korombeli és a nálam kicsit idősebb lányok
a legszebb ruhájukat vették fel. Ott álltam velük szemben, hosszú
kaftánomban, bársony kalapomban, ide-oda hintázó pajeszommal.
Hogy aztán én, aki természettől fogva szégyellős vagyok, hogyan
bírtam ki ezt a megpróbáltatást, arról sejtelmem sincsen, de úgy
tapasztaltam, hogy a szégyellős emberek gyakran szokatlanul
merészek. Mindent elmondtam nekik, amit a héber nyelvről
tudtam. Az óra nagy felháborodást okozott városszerte -
meggondolni is szörnyű, a rebbe unokája világi lányokat-fiúkat
tanított héberre!
Óra után körém sereglettek a lányok, rám mosolyogtak és
kérdésekkel árasztottak el. Hirtelen megpillantottam egy külön-
legesen keskeny arcot, egy fekete hajú lányt, szénfekete szemmel
és leírhatatlan mosollyal. Zavarba jöttem, és amikor kérdezett
valamit, hirtelenében nem is tudtam, mit kérdezett. Regények és
versek kavarogtak a fejemben; úgy látszik, készen álltam arra a
zűrzavarra, amit az írók így neveznek: „szerelem"...
 Jegyzetek
A kötetben található idegen nevek, fogalmak stb. magyarázata

Alacsony sámlira ült - a gyász jeléül az elhunyt családtagjai

otthon hét napon át a földre, vagy alacsony zsámolyra ülnek (süvet
ülnek, süve-ziccn).
Alef-bész - a héber ábécé neve.
Alejnu, oléjnu, olénu - Az istentisztelet befejező szava.
Áfikajmen - csemege. A széderestén elfogyasztott utolsó
maceszdarabka neve.
Ámajrék (ámoriták) - „értelmezők", „tolmácsok". Az i. sz. 3-5.
században élt mintegy 3000 törvénytudós, akik értelmezték,
megvitatták és arameus nyelvre fordították /innen származik a
m'turg'mán, azaz fordító név/ a tanaiták (tánnáiták) munkáját.
Áser jócár, áser jácár - „aki alkotta". A reggeli ima kezdetének
része, melyet a szükséglet elvégzése és kézmosás után kell
mondani.
Babilóniai Talmud -lásd: Talmud.
Bál Sém, Báál Sém Tov - a haszidizmus alapítójának, Jiszráel ben
Eliézernek népszerű neve, mely annyit jelent, hogy „az isteni név
tudója".
Bár-micvá, bármieve, pármieve - A parancsolat fia. Az a fiú, aki
betöltötte 13. életévét, a zsidó vallás szerint felnőttnek számít,
Isten előtt tehát önmaga felel tetteiért.
Beér Heitev /„...annyit azért tud, hogyan kell kikeresni egy
hivatkozást a B. H.-ben"/ - szó szerint: jó forrás.
„...beszélt egy kicsit lengyelül"- A zsidók 800 éven át teljes
elkülönültségben éltek Lengyelországban. Egymás között
kizárólag jiddisül beszéltek, héberül mondták a szent szövegeket,
ám sem lengyelül, sem az államilag kötelező orosz nyelven nem
beszéltek.
Bész din - A törvény háza.
 Bund - cionista érzelmű párt; ezen a néven jiddis nyelvű újságot
is kiadtak.
Caddik, cáddik - Igaz ember, l. ~Lámedvóv cadikem.
Dibbuk, dibuk, dibek - a haszid népi hiedelem szerint elhunyt,
bűnös ember lelke, mely más ember testét megszállja.
Din tajre, din tajróh - egyházi bíróság, ítélet.
Elijáhú próféta - Illés próféta héber neve. Csodatévő próféta, ő
lesz a Messiás előhírnöke. Jelen van a szédernél, számára töltik
meg a népi felfogás szerint a széder ötödik serlegét borral. Ő
vigyáz körülmetélések alkalmával a kisgyerekekre.
Elúl hónapja - A zsidó naptárrendszer a Hold járása szerint
határozza meg a hónapokat, és a Nap járása szerint az évet, tehát
hónapjai holdhónapok, évei napévek. Elúl hónapja augusztus-
szeptember között van, 29 napos. Az isteni jóakarat hónapjának
nevezik, ezért megtérésre, bűnbánatra jelölték ki.
Esküvői sátor (chuppa, chüpe) - esküvői baldachin, ez alá áll a
szertartás idején az ifjú pár.
Fáraó álma - a hét sovány és hét kövér tehénről szóló álom (l.
Móz. 41, 1-7).
Gemárá - A Talmud (lásd ott) egyik része. A Gemárá arameus
szó, befejezést, továbbfejlesztést jelent.
Gój, gaaj - nem zsidó. Vallástalan zsidóra is mondják: nagy gaj,
nem tartja be a törvényeket.
Gyásznapok, a Templom lerombolásának gyásznapjai (tiseböaf,
v. tisa Bö'áv) - Áv hó kilencedike. Böjtnap annak emlékére, hogy a
jeruzsálemi Szentélyt kétszer is ezen a napon rombolták le. Régi
népszokás szerint e napon a gyerekek bogáncsot dobáltak
másokra, mintegy ezzel is a gyászt tetézve.
Hanukka, hánükó -„avatás". Kiszlév hó 25-én kezdődő ünnep
annak emlékére, hogy a Makkabeusok i. e. 165-ben visszafoglalták
a Szentélyt a szírektől. A pogányok megszentségtelenítették a
Szentélyt, a győztesek ismét felavatták (innen ered az avatás szó).
Mindössze egyetlen napra elegendő szent olajat találtak, ám csoda
történt, és az olaj elég volt nyolc napra. Ennek emlékére gyújtanak
az ünnep minden estéjén, napnyugta után gyertyát vagy
olajmécsest, az első napon egyet, majd naponként eggyel többet.
Harmadik sábeszi étkezés - A parancs szerint sábeszkor három
étkezést („sz’údát") kell enni: péntek este, szombat délben és
szombat délután. Ilyenkor mindig két egész kalácsot helyeznek az
asztalra. A harmadik étkezést a szombat délutáni ima (rninhá)
után költik el. Mindegyik étkezésnek megvannak a maga
különleges dalai.
Hásómér /hácáir/ - a cionizmus erősen baloldali, szocialista és
kommunista eszmékkel beoltott szárnya.
Haszid, haszidizmus - A „haszid" szó jámbort jelent. A
haszidizmust 1750 körül, Ukrajnában alapította Jiszráel ben Eliézer
rabbi, közismert nevén Báál Sém Tov („Az isteni név tudója"). A
mozgalom rohamosan elterjedt, mert a vallási törvények merev
irányzata helyett derűt és életörömöt hirdetett. Kivált
Oroszországban, Lengyelországban terjedt el, de az akkori
Magyarországon állítólag maga a Báál Sém is megfordult és
híveket szerzett, főként Nagykálló, Mádzombor és Szerencs
községekben. A haszidok egy-egy jeles rabbi (a cáddik) köré
csoportosultak, gyülekezetét azután róla, vagy működésének
helyéről nevezték el.
Herzl doktor - Herzl Tivadar (szül. Budapesten, 1860-ban, megh.
Edlachban 1904-ben). A cionizmus megalapítója.
Héder - szoba, tanulószoba. Itt kezdtek tanulni a kisgyermekek
héber írás-olvasást és a vallási törvények elemi fokát, kb. ötéves
korukban. Tanítójuk a melámed volt.
Hiszkijah király - Juda királya i. e. 716-687. Huszonkilenc évig
uralkodott Jeruzsálemben. Uralkodásának 14. évében kénytelen
volt súlyos adót fizetni Asszíria királyának.
Hmelnyickij, Bogdán Mihajlovics - kozák atamán (1593-1657). A
kozákok a lengyel uralom ellen vívott nemzeti felszabadító harc
vezetőjeként ünneplik, 1878-ban szobrot is emeltek neki Kijevben.
A zsidók azonban borzadva említik, mint az egyik legnagyobb,
legkegyetlenebb pogrom végrehajtóját.
 Homéc, háméc - kovászos. Pészachkor minden kovásszal
készült étel fogyasztása, valamint birtoklása szigorúan tiltott. Kis
mennyiséget meg kell semmisíteni, nagyobb mennyiséget pedig át
kell adni nem zsidó személynek. Az „eladás" szabályszerű
adásvételi szerződéssel történik, az eladó előleget kap rá. Pészach
után az eladó visszaadja az előleget és a vevő lemond a vásárolt
dolgokról.
Hósen Mispet - jogi eligazításokat tartalmazó könyv.
Hosszúnapi böjt - jankiper, az engesztelő nap szigorú böjtje.
Imasál (imaköpeny, imakendő, jiddisül tálesz, héberül tálit) -
Négyszögletes, általában fekete csíkokkal díszített gyapjúpalást
úgynevezett szemlélőszálakkal. A férfiak imádkozáshoz vesznek
magukra I-t. A szemlélőszálak egyikét úgy csavarják a többire,
hogy a menetek száma /a héber betűk számértékének
megfelelően/ kiadja Isten egyik nevét. Az I. másik változatát a
férfiak a ruhájuk alatt viselik. A szemlélőszálat cicesznek nevezik.
Imaszíjak (teftllin, t'fillin, egyes számban: t'fillá) - finom fekete
bőrből készült, bibliai fejezeteket tartalmazó szíjas tokok,
melyeket hétköznap a reggeli imánál a bal karra csavarnak,
valamint a fejre illesztenek. Fel- és levételük állva történik.
Fiúgyermekek 13 éves koruktól rakhatnak fel t'mlint.
Jankiper (Jom Kippúr, jóm HáKippúrim) - Engesztelő nap Tisrí
hónap 10-én, mely napon szigorú böjtöt kell tartani.
Jesiva, jesivó - Ülés (héber). Talmudiskola. Fenntartásáról a
hitközség gondoskodott. Felsőbb iskola, melyekben egy-egy tudós
rabbi vezetésével tanulmányozzák a vallási törvényeket, a
Talmudot és a hozzá fűzött magyarázatokat.
Jeruzsálemi Talmud - lásd: Talmud.
jiddis, jiddis nyelv - A zsidóság ősi, minden korban közös nyelve
a héber volt. A mindennapokban azonban átvették annak a
népnek a nyelvét, amelynek területén laktak, azt saját
hagyományaikhoz, szokásaikhoz alakították, héber betűkkel írták.
Európában a ladino (zsidó spanyol) és a jiddis nyelv ismert. A
ladino a szefárd, a jiddis az askenázi zsidóság nyelve. A héber
„askenáz" szó a Bibliában is előfordul (l.Móz. 10,3). A jiddis nyelv
először Nyugat-Európában terjedt el, majd a zsidók kiűzetésük
után magukkal vitték Kelet-Európába, ahol szláv, román stb.
szavakkal gazdagodott. A 17. században a világ zsidóságának
legnagyobb része Lengyelországban élt és beszélt jiddisül. A 19.
század közepén a legtöbb jiddisül beszélő zsidó Oroszországban
élt, az un. „lakhatási területen". Innen vitték később magukkal a
kivándorlók az Egyesült Államokba. A holocaustban 5 millió jiddis
anyanyelvű zsidó pusztult el. Izraelben nem nézik jó szemmel, ha
valaki jiddisül beszél, mert az állam nyelve a héber, azaz ivrit. Ma
csak az egy tömbben élő, csekély számú vallási közösség beszéli
mindennapi nyelvként a jiddist.
Kabbala, kábbálá, kábóló - „hagyomány", „misztikus tan". A
Talmud Bölcsei a próféták szavait és a Szóbeli Tant, a Talmud
utáni korban már csak az utóbbit nevezték kabbalának. A
kabbaliszukus könyvek végigvonulnak a zsidóság történelmén,
ezek közül a leghíresebb a Zóhár /„Fényesség"/, szerzője rabbi
Mose de Leon (1250-1305). A Zóhár utáni legfontosabb szerző
Jichák Luriá, aki tanát a Zóhárra alapozta.
Káddis, kádes - „Szent ima" (arameus-jiddis), melyet az
elhunytak emlékére mondanak. Lényege: „Legyen az ő nagy neve
áldott mindörökké". A káddist mondó árva mély gyászában is Isten
igazságosságát hirdeti. Átvitt értelemben a fiúgyermeket is jelenti,
aki szülei halála után megemlékezik róluk ezzel az imával.
Keserű füvek, torma stb. - széder estéjén a szédertálra (mely
lehet egyszerű, de olykor nagyon is díszes, művészi alkotás),
elhelyezik az egyiptomi kivonulás szimbólumait: 1-3.: három
darab, egymásra tett pászka, mely Izrael közösségének három
rétegét /kohén, lévi, jiszróél/ jelenti. 4. Zöldség, általában
burgonya vagy petrezselyem. 5. Sósvíz, mely a könnyekre, a
nyomorúságra emlékeztet. 6. Keserűfű, általában torma, mely a
rabszolgaélet keserűségét idézi. 7. Reszelt alma, darált dió, fahéj és
bor keveréke, ez emlékeztet az egyiptomi építkezéseknél használt
vakolatra. 8. Sült hús kis csontdarabbal, a pészach-áldozat
szimbóluma, végül 9.: héjában főtt tojás, az ünnepi áldozat
emlékére.
Kiddus -„megszentelés". A szombatot és az ünnepeket borral és
kaláccsal kell megszentelni, ezzel emlékezünk arra, hogy Isten a
Teremtés kezdetén megszentelte a szombatot. Étkezéskor
mondanak K-t, ha véletlenül nincs a háznál bor, a kalácsra is
elmondható.
Kindli - sütemény, melyet szükeszre, azaz sátoros ünnepre és
purimra szokás készíteni. Dióval vagy mákkal töltik, tetejét
tojással kenik, hogy szép fényes legyen, és pólyás baba formákat
tekerve megsütik.
Kohanita, kohén - lásd: Papi kasztból származó.
Kol Nidré - minden fogadalom (arameus). E szavakkal kezdődik
jankiper ünnepe előestéjének liturgiája, innen kapta nevét maga az
előest is.
Kopejka, rubel - Lengyelországot 1772 és 1795 között háromszor
osztották fel a poroszok, osztrákok és oroszok. Az 1863-64-i
lengyel nemzeti szabadságharc leverése után még kegyetlenebb
oroszosítási/németesítési politika kezdődött. A könyv
történetének idején, az I. világháború előtt még javában ez az
állapot tartott, Varsóban tehát orosz fizetőeszköz járta.
Kóser - tiszta, megengedett. Vallástörvények szerint
használható, ehető.
Lámedvóv cadikem, harminchat igaz - A régi héber legenda
szerint minden nemzedékben él 36 igaz ember, akiknek
érdemeiért Isten fenntartja a világot. Ezek a jámborok általában
szegény emberek, Tóra-tudásukkal sem tűnnek ki, de méltó
magatartásukkal a világ pilléreivé válnak. („Az igaz ember a világ
alapja".)
Lilit, Lilith - pusztai női démon a Bibliában. A legenda szerint ő
volt Ádám első, Éva előtti felesége (héber).
Májmuni - Maimonidész Mózes, rabbi Móse ben Majmon,
rövidítve Rámbám (Córdoba, 1135 - Kairó, 1204). A legnagyobb
hatású zsidó vallásbölcsész és kodifikátor. Arab tudományos
körökben is tisztelték, arab neve Abu-Imram Musa ben Maimun
ibn Abd Allah. Arab nyelven írt orvosi munkái közül több is
megjelent héber, latin és német fordításban.
Mázl tov - Sok szerencsét, jó szerencsét. Gratuláció családi vagy
egyéb örvendetes alkalommal.
Megváltja ülőhelyét /a templomban/ - évszázadok óta szokás,
hogy a templom építéséhez és karbantartásához a hitközség felkéri
tagjait, hogy bizonyos összeggel járuljanak az építéshez, melynek
fejében megjelölt imaszékeket biztosít számukra (tulajdonülések).
Mivel nem minden pad volt ilyenformán foglalt, ünnepek előtt
külön is lehetett helyet váltani.
Mehilta - Könyörgésekkel foglalkozó könyv.
Mendele Móher-Sfórim (Mojhér Szforim) - írói álnév, jelentése:
Könyvárus Mendele. Valódi neve Sólem Jankev Brojde (Kopil, 1835
-Odessza, 1917). Jiddis regényíró. Egész életét az oroszországi
gettókban töltötte, témáját is innen merítette. Valamennyi jiddis
nyelvű művét héberül is megírta. Sánta Fiske c. műve 1981-ben
jelent meg magyarul, Jólesz László fordításában, Bálint Endre
illusztrációival.
Mendelssohn, Mózes - német filozófus és esztéta (Dessau, 1729 -
Berlin, 1786). „Harmadik Mózesnek" is szokás nevezni, mert a
politikai emancipációt megelőzve ő vezette ki a zsidóságot a
szellemi gettóból. Működését követően indult meg az ún.
reformzsidóság mozgalma, mely a politikai egyenjogúság
elnyerésén kívül vallási, istentiszteleti újításokra is törekedett.
Minha-imádság minhő, minhe - mindennap elmondandó
délutáni ima. A hagyomány szerint Izsák ősatya szerkesztette.
Misna - A szóbeli tan törvénygyűjteménye, mely nemzedékről
nemzedékre szállva a Talmud alapja lett. Hat rendje van. Nyelve a
Szentíráshoz viszonyítva újhéber; görög és latin szavak is
találhatók benne.
Mizrachisták, - cionista szervezet, amely ragaszkodott a Tóra
tanaihoz és a hagyományokhoz. 1903-ban alakult Pozsonyban, az
ortodox cionisták kongresszusán. /Mizrach, mizroch keletet jelent,
amerre imádkozás közben fordulnak./
Pajesz - A férfiak halántékáról két oldalt lelógó hajfürt.
Papi kasztból származó. - Áron leszármazottait nevezik
kohénnek, kohanitáknak, azaz papnak, papoknak. A Szentélyben
való szolgálattétel kiváltságát még Mózestól kapták. Ma már nem
jelent papi funkciót, de istentiszteletek keretében bizonyos előnyt
élveznek. A Kohn, Kahán, Katz nevek is erre utalnak.
Páreve - semleges. Tejeshez és zsíroshoz egyaránt használható
ételek és edények. Sok helyen kósernak is mondják.
Paróka, műhaj - A férjezett asszony haját a szigorú zsidó rítus
szerint le kell vágni, és nyírott fejét letakarni. A nagyon vallásos
asszonyok még parókát sem viseltek, csupán kendővel takarták le
fejüket. A paróka selyemszálból vagy valódi hajból készült, s
későbbi korokban, az asszimiláltabb nők már valóságos fényűzést
fejtettek ki vele - egy-egy módos asszonynak többféle színű és
frizurájú parókája is volt.
Perec, Jichak Leib - lengyelországi jiddis költő, elbeszélő,
drámaíró. (Zamosc, 1852 - Varsó, 1915.). Jogot végzett. Előbb héber
és lengyel nyelven írt, majd a jiddis mellett döntött. Műveiben a
modern műveltség keveredik a haszid hagyománytisztelettel.
Pészáh -,Az elkerülés ünnepe", „a kovásztalan kenyér ünnepe".
Nyolc napon át tartó ünnep annak emlékére, hogy a zsidók
sikeresen megmenekültek Egyiptomból, „a szolgaság házából". Az
ünnep első két napját a hagyományos rend (héberül: széder)
szerint családi körben tartják meg, ilyenkor felolvassák a
Hággádából (Elbeszélés) a menekülés történetét. Az „elkerülés"
név arra vonatkozik, hogy a zsidók elkerülték az egyiptomiakra vo-
natkozó tizedik csapást (2 Móz. 12, 12-13). Kovásztalan kenyér
ünnepének pedig azért nevezik, mert a menekülés oly gyorsan
ment végbe, hogy nem értek rá megkeleszteni az útravaló
kenyeret.
Prága -Varsó egyik városnegyedének elnevezése.
Pud - orosz súlymérték = 16,38 kg.
Purim, pürim - kétnapos örömünnep a zsidók csodálatos
megmenekülésének emlékére Perzsiában, Ahasvérus király és
Eszter idejében, amikor a gonosz Hámán, a király főminisztere el
akarta pusztítani őket. Ilyenkor minden tréfálkozás megengedett,
még a hitközség vezetőinek kifigurázása is. Kedves szokás, hogy az
emberek megajándékozzák egymást. Az ünnep előtti nap Eszter
böjtje, ilyenkor felolvassák a Bibliából Eszter könyvét. Hámán
nevének említésekor a gyülekezet - főként a fiatalabb tagok - láb-
dobogással és kereplővel fejezik ki iránta érzett ellenszenvüket.
Rabbi, rebbe -mester, tanító.
Rajs hásónó, ros háSáná - Újév, tisrí első és második napján
tartott bűnbánó ünnep. (Tisrí hónap = szeptember-október, 30
napos.) Ez az ítélet napja a világ minden teremtménye számára.
Ekkor határozza el Isten, milyen sorsunk lesz az elkövetkezendő
évben. Régi szokás szerint a minhá-ima (l. ott) után az emberek
kimennek a folyópartra, s kenyérmorzsákat szórnak a vízbe, hogy
ahogyan a víz a morzsákat elsodorja, úgy vigye el az Örökkévaló a
bűnöket az emberekről.
Rási - rabbi Slómó Jichák, szül. 1040-ben Troyes-ban
(Franciaország), megh. 1105-ben. A legnevesebb Tóra- és Talmud
kommentátor. Bibliamagyarázatai az évszázadok alatt sem avultak
el. Műveit az általa használt „Rási-betűkkel" nyomtatták ki.
Rebbecin - a rabbi felesége, rabbiné
Rituális fürdő (mikve) - A Talmud részletesen meghatározza,
milyennek kell lennie a mikvének: legkevesebb 726 liter víznek
kell benne lennie, hogy alá lehessen merülni. Eredetileg a Tóra írja
elő, hogy házasságkötés előtt a lányoknak kell megmerítkezni,
asszonyoknak pedig havi tisztulásuk után. Vallásos férfiak
pénteken, ünnepek, kivált jankiper előtt mennek rituális fürdőbe.
Férfiak és nők természetesen szigorúan elkülönülnek a mikvében.
Sábesz sábosz, sábbát - a szombat jiddis, ill. héber neve, mely
megpihenést jelent. „Hat nap alatt teremtette az Örökkévaló az
eget és a földet és megpihent a hetedik napon. Ezért megáldotta
Isten a szombatot és megszentelte azt" (2 Móz, 20, 8-11). A Tóra
szigorúan bünteti a szombat megszegőit, csupán az életveszélyben
tett cselekedeteket nézi el. A szombatra való készülődés pénteken
(„erev sábesz") kezdődik. Pénteken készítik el a szombati ételt
(általában sóletet), mert másnap tilos munkát végezni. Este a ház
asszonya fehérrel terített asztalon gyertyákat gyújt a szombat
tiszteletére. A péntek esti vacsorát a borra vagy/és kalácsra
mondott áldás /kiddús/ vezeti be.
Sadchen, sádhán - házasságközvetítő. Fontos szerepük akkor
volt, amikor vallási okokból fiúk és lányok nem találkozhattak. A
S. a lányos szülők által adott hozomány bizonyos százalékát kapta
közvetítéséért.
Sakter, sajchet - metsző, aki az állatok rituális leölését végzi.
Sámesz - hitközségi szolga, templomszolga. A rabbi körül titkári
teendőket is ellát. A középkorban ő állította ki a hitközség
okiratait. Ma felügyel istentiszteletek alatt a rendre és előkészíti a
szükséges kegyszereket.
Sláchmónesz (mislajách mónajsz - ajándék-küldés. Purimkor az
emberek ajándékot küldenek rokonaiknak, barátaiknak.
Kötelesség legalább két szegényt is megajándékozni. A S.-t nem
szokás megköszönni, mert micvónak (jócselekedetnek) számít, így
nem a küldő a jótevő, hanem az, aki alkalmat ad neki arra, hogy
Isten előtt érdemeket szerezzen magának.
Snorrer - koldus, kéregető. Snorrer & Co. = mind a kettő koldus.
Sáfár (sajfor) - kosszarvból készült kürt. A bibliai időkben a nép
összehívására vagy az ellenség megfélemlítésére használták. A
hagyomány szerint Elijáhú próféta sófárfúvással adja majd tudtul a
Messiás megérkezését. Elul hónapban, rajs hásónó napjain és
jankiper kimenetelekor fújnak sófárt az istentiszteleten.
Sólem áléhem, sólajm áléchem - Béke veletek! Isten hozott! A
köszöntő szóra a válasz: áléhem sólem.
Sólem Aléhem - Sólem Rabinovics írói álneve (Perejaszlav, 1859 -
New York, 1916). Oroszországi jiddis regényíró. 3 évig rabbi volt,
utána már írásainak élt. Az I. világháború kitörésekor ment
Amerikába. Számos műve megjelent magyarul. (Tevje der milhiger,
azaz Tóbiás, a tejesember, ford. Brodszky Erzsébet, melyből a
világhírű Hegedűs a háztetőn c. musical készült; Motl Pejsig dem
Hazen, azaz A Motl gyerek, a Sír hásírim, azaz Énekek éneke
ugyancsak Brodszky E. fordításában, Engel Tevan István
illusztrációival (1987).
Sólet - szombati étel, melyet babból, gersliből (árpagyöngy) és
benne főtt hússal készítenek. Pénteken teszik kemencébe, hogy
napnyugtáig megfőjön és másnapig melegen maradhasson. A szó
eredete ismeretlen, lehetséges, hogy a francia chaud litből, azaz
meleg ágyból származik. Hétköznapon és ünnepnapon nem
fogyasztanak S.-et.
Spinoza (Spinosa) Benedictus, Despinoza Baruch - holland
filozófus (Amsterdam, 1632 - Hága, 1677). Elődei Spanyolországból
vándoroltak ki az üldöztetés elől. S. ismerte Májmuni műveit, s
nagy hatással voltak rá. Járatos volt a zsidó tudósok egyéb
munkáiban is, majd egy keresztény orvostól megtanult latinul, s
ekkor skolasztikus teológiai műveket olvasott. Descartes iratainak
megismerése után kezdett filozófiával foglalkozni. Szabadelvűsé-
ge a zsidó hitközségben ellenszenvet keltett, egy fanatikus le is
akarta szúrni. A hitközség végül eretnekként kiátkozta. Hágába
költözött, s vagyona nem lévén, üvegcsiszolásból élt. S. Descartes
gondolatait fejti tovább, az ő két állománya helyébe egyet tesz, ez
az egy állomány (substantia): isten, isten pedig a természettel
azonos.
Sub rosa (latin) - titokban, bizalmasan.
Szanhedrin - törvényhozó testület, a görög „szünedrion" (vének
tanácsa") arameus alakja. Így nevezték a Második Szentély
idejében létesített 71 tagú legfelsőbb törvényhozó testületet.
Szász-kert - Varsó szép parkjainak egyike, mely ma is létezik.
Szefárd Háhán - szefárd bölcsek.
Szédereste - l. Pészáh.
Szivárvány - A szövetség jele, melyet Isten kötött Noéval és
fiaival a vízözön után. „Ívemet helyezem a felhőkre, hogy a
szövetség jeléül szolgáljon köztem és a föld között" (l.Móz. 9,13).
Szukkót, szükesz (szükkajsz: sátoros ünnep). A Tóra parancsa
szerint ezen az ünnepen hét napon át sátorban kell lakni, annak
emlékére, hogy az Egyiptomból kivonult ősök is sátorban laktak
pusztai vándorlásuk idején. A sátrat nyílt helyen kell építeni, pl.
udvaron, tetejét lombbal vagy náddal fedik. Belül szépen kidíszítik
és étkezéshez a legjobb edényeket használják. „Betakarítás
ünnepének" is nevezik: „Hét napig ünnepeld a sátrak ünnepét,
mikor már betakarítottad termésedet a szérűdből és présházadból"
(5Móz 16,13).
Talmud - tan, tanulás, tanulmány. A Szentírás után a zsidóság
legfontosabb héber és arameus nyelvű irodalmi alkotása.
Kialakulása az 1. századtól a 6. századig tartott. Két fő részből áll, a
2. században megszerkesztett Misná-ból (tan, tanulás, héber) és a
Gemárából (befejezés, továbbfejlesztés, arameus). A szövegeket
úgynevezett kommentárokkal toldották meg. Ezek közül
legnevezetesebb a Rási-kommentár (1. Rási). A babilóniai ámórák
által megvitatott anyag a Babilóniai Talmud. A Jeruzsálemi
Talmudot nagyrészt rabbi Jóhanán tanházában szerkesztették
Tibériásban, a munkát az i. sz. 5. században fejezték be.
Tám - együgyű, korlátolt. A „Tám rabbi" tehát gúnyos kifejezés.
Tanaiták (tánnáiták) -„Tanítók". Így nevezték azt a mintegy 250
törvénytudóst, akiknek i. sz. 1-3-beli tanításai a Misna tartalmát
képezik.
Tisebbaf, tisa Bö'áv - l. Gyásznapok.
Tóra - általában Mózes Öt Könyvét értik alatta. A zsidó hit
szerint a Tórát Mózes kapta Istentől a Szináj-hegyén, s vele együtt
kapta szóbeli magyarázatait és parancsait is. Tágabb értelemben
véve tehát a Tóra a hagyomány szerint az írott és szóbeli Tórát is
magában foglalja, a Talmuddal és annak magyarázataival. A
Tórából minden héten felolvasnak egy hetiszakaszt.
Tóratekercs, szerit tekercs - a Tórát felolvasás céljaira mai napig
is ősrégi alakjában, pergamentekercsre írják, külön e célra
készített tintával, a Talmudban meghatározott rend betartásával.
Tozafát, toszáfót, tajszefesz -„hozzáfűzött magyarázatok".
Azokat a magyarázatokat értik alatta, amelyeket a 11. és a 12.
században német és francia talmudtudósok fűztek Rásinak a
Talmudhoz írott magyarázataihoz.
Tréfli (teréfóh) - szétszaggatott. Olyan étel, amelyet a vallási
törvények előírása szerint tilos elfogyasztani.
Verfluchte juden! (német) - Átkozott zsidók!
Zóhár - fényesség. Lásd: Kabbala.

A Jegyzetek összeállításához többek között a Zsidó Lexikont

(1929), Jólesz Károly: Zsidó hitéleti kislexikonét (1985), és az 1941-
ben megjelent Magyar-jiddis szógyűjtemény 1995-i reprint kiadását
használtam. Ezúton mondok hálás köszönetet dr. Jólesz Lászlónak
értékes tanácsaiért.
K. M.
Tartalom
A szerző előszava
Az áldozat
Miért sikoltanak a libák?
A felbontott eljegyzés
A hátborzongató kérdés
A mosónő
A nagy din tajre
A családfa
Az esküvő után
Fel Varsóba!
Az eskü
A purimi ajándék
Az öngyilkos
Fel, Izrael földjére
A diszpenzáció
A titok
A végrendelet
Egy örömteli nap
A kereskedő
Reb Hájim Gorskover
Reb Mojse be-be-be
Trejtl
Pénzbeszedő leszek
Nővérem
A csoda
Reb Aser, a tejesember
A per
A vad tehenek
A válás
Wolf, a szénkereskedő
Utódok
A szatén kabát
Egy filozófus kisfiú
Mendel bácsi
Erős emberek
A szarajevói lövés
Az újonc
A műterem
Éhség
Hiú remények
A könyv
A vízum
Az utazás
Bilgoraj
A család
Jentl néni
Régi zsidóság
Tél Bilgorajban
Új barátok
Új szelek
Jegyzetek