Carol Osborn doktornő a hivatásában igazán sikeres, a magánéletében azonban annál

kevésbé. Egyetlen embert mondhat csak hozzá tartozónak, az öccsét, Danielt, akit
lényegében ő nevelt fel. Egy este különleges segélyhívást kap: Dan börtönbe került,
ártatlanul, és ami még rosszabb: Szaúd-Arábiában.
Carol haladéktalanul útra kel, hogy a segítségére legyen, ám már a rijádi repülőtéren
elakad. Haza akarják toloncolni s Carol kétségbeesetten már-már feladja a harcot,
amikor megjelenik egy rendkívül vonzó idegen, és felajánlja a lánynak az egyetlen
lehetőséget a maradásra: megkéri, hogy ott helyben legyen a felesége…
 Esteledett, a St. Anna kórház a szokatlanul lármás nap után szinte kísértetiesen
csöndesnek hatott, noha az ápolónők és orvosok továbbra is végezték dolgukat, a
folyosókon betegek sétáltak, a társalgókból pedig halk beszélgetések moraja és a televízió
hangja szűrődött ki. Ám az izgatott nyüzsgést, ami a délutánt jellemezte, felváltotta a
megszokott rend és nyugalom. Carol végre fellélegezhetett.
Miközben az orvosi szoba felé ballagott, arra gondolt, régóta nem volt már a maihoz
hasonlóan kimerítő napja. Olyan fáradt volt, hogy szinte beszédüli az ajtón. Lehunyta a
szemét, s kimerülten a falnak támaszkodott.
Jó érzés volt néhány percre megszabadulni a mesterséges fény bántó sugárzásától, és
kizárni tudatából a külvilágot. Annyira jó, hogy csak nagyon kelletlenül nézett fel újra, és
pillantott a széles ablakon át a kint gomolygó feketeségbe.
Milyen sötét van... Megint öreg este lesz, mire hazaérek, állapította meg közönyösen.
Nem lepte meg a felfedezés, hisz e-nélkül is tudta, hogy rég lejárt a munkaideje. Már
órákkal ezelőtt... És keserűséget sem érzett. Hozzászokott már, hogy egy lelkiismeretes
orvos számára nem léteznek időhatárok. Ha a szükség úgy hozza, teljesítenie kell a
kötelességét. Lehet reggel, este, vagy akár éjjel, teljesen mindegy. Carol ezzel együtt
szerette a hivatását. Általában a megterheléseket is jól viselte, most mégis közel állt ahhoz
a ponthoz, amikor már nem megy tovább.
Kínkeservesen összeszedte azért maradék erejét, megvált a faltól, azután lehámozta
magáról hófehér köpenyét, az ajtó melletti fogasra akasztotta. Minden egyes mozdulat
nehezére esett. Fájt a válla, a háta, a feje pedig zsongott, akár egy felbolydult méhkas. E
pillanatban semmire se vágyott jobban, mint egy jó forró fürdőre, meg egy jó puha ágyra.
Ám hogy ez a kívánsága teljesüljön, előbb még haza is kellett érnie...
- Hát akkor rajta! - biztatta magát cselekvésre.
Lekapta a szék támlájára akasztott táskáját, az ajtó felé indult, a hatalmas falitükör
előtt azonban határozatlanul megtorpant. Borzas hajú, sápadt nő nézett vele farkasszemet,
aki bárminek látszott inkább, mint egy híres londoni kórház osztályos orvosának. Carol
elfintorodott. Nem tetszett neki a látvány, mégis fontolgatta egy ideig, érdemes-e
egyáltalán ezzel foglalkoznia, amikor úgyis egyenesen hazamegy...?
Nem sok értelmét látta, de végül, mint mindig, győzött a megszokás. Meggyőződése
volt, hogy egy nőnek elegánsnak és ápoltnak kell lennie, még akkor is, ha egyébként
elhasznált rongycsomónak érzi magát. És akkor is, ha nem sokan látják. Elvégre nem
másoknak, saját magának tartozik ennyivel...
Halkan felsóhajtott, szórakozottan végigszántott rövidre vágott fekete haján a fésűvel,
majd igazított egy keveset a sminkjén is. Éjfekete szempillái nem igényeltek festést, így
csupán a szeme körüli tájékot árnyalta egy parányi zöldeskék szemhéjpúderrel, és puha,
ívelt ajkát emelte ki a halvány rózsaszínű rúzzsal. Kritikusan szemügyre vette magát,
azután elégedetten rámosolygott tükörképére.
Különös módon, ettől a mosolytól mintha átváltozott volna egy másik nővé. Arca
kipirult, s nyoma sem látszott rajta a fáradtságnak többé. Üde és fiatalos volt, sőt,
kifejezetten kislányos a szája körüli dacos vonással. De ezt a benyomást erősítette filigrán
termete, pajkosan csillogó szeme, finom vonású arcának ártatlan kifejezése és makulátlan
bőre is. Noha betöltötte már a huszonkilencedik évét, apró termete és kislányos külseje
miatt rendszerint jócskán alábecsülték a korát. Ez olykor örömet szerzett neki, az esetek
többségében azonban inkább bosszantotta.
"Például amikor új betegei nem akarták elhinni, hogy ő nem egy kisnővér, hanem
képzett, gyakorlott belgyógyász. Még ma is bántotta, ha kétkedéssel fogadták, noha az
utóbbi időben egyre ritkábban kellett szembenéznie ezzel a nehézséggel. A szaktudását
sem betegei, sem pedig kollégái nem vitathatták. Sok munkájába kelült, de sikerült végre
elismertetnie magát, és kivívnia a rangját egy olyan kórházban, mely éppen magas
színvonaláról volt híres.
 Néhány évvel ezelőtt még nem hitte volna, hogy ez valaha is sikerülni fog, azt pedig
különösen nem, hogy ilyen hamar, még harmincéves kora előtt!
Carol tengerzöld szeme elborult, amikor eszébe villant, mennyi akadállyal kellett
megküzdenie, míg idáig eljutott. Hiába volt évfolyamelső, végezte kitüntetéssel az
egyetemet, így is csak hosszas, kimerítő kutatás után talált megfelelő állást. Megszámlálni
se tudta, hány pályázatot nyújtott be annak idején - hiába!
No persze, a bemutatkozó beszélgetésig mindenhol eljutott, de miután meglátták,
többé nem számított mennyit tud, milyen szakember, gondolkodás nélkül ellene
döntöttek. Kizárólag a külseje miatt! Azt hitték, nem győzi majd a kemény munkát, holott
a látszat az ő esetében nagyon is csalóka volt. Világéletében sok terhet kellett cipelnie, jól
megedződött. Ennek köszönhette, hogy végül is győzedelmeskedett az előítéletek felett...
Carol elégedetten rábiccentett a gondolataira, a vállára kanyarította rövid
rókabundáját, azután kilépve a folyosóra, a lift felé indult.
Barátságos mosollyal köszöngetett jobbra-balra, közben azonban arra gondolt, talán
soha nem futott még össze annyi ismerőssel hazafelé menet, mint éppen ma, amikor pedig
a legszívesebben láthatatlanná vált volna. De hát ez már csak így szokott lenni! Ha egy
nap rosszul kezdődik, a legritkább esetben tartogat kellemes meglepetéseket. Még örülhet
is, ha a rossz kezdet után nem következik még rosszabb folytatás!
De az már egy másik nap lesz, gondolta megkönnyebbülten. Ma már nem történhet
semmi baj...
Szinte fellélegzett, amikor végre kiért a kórházból. A járdára lépve megállt egy
pillanatra, s fázósan összehúzta magán a bundát. A dermesztő hideg és a metsző szél
szinte hasogatta érzékeny bőrét. November közepe volt, az időjárás mégis határozottan
téliesre fordult már. Napok óta fagypont alatt volt a hőmérséklet még nappal is, ilyenkor,
estefelé pedig, a hideg egyenesen az északi sarkot idézte. Carol nem is emlékezett rá,
mikor volt utoljára ilyen kemény tél, mint az idei.
 Óvatosan szívta be a levegőt, s lehajtotta a fejét, hogy amennyire lehet, védje a torkát a
hirtelen lehűléstől. Noha szerette a telet, most mégis nagyon örült, amikor elérte a
kocsiját, s elhelyezkedhetett a kényelmes ülésen. Beindítva a motort, a fűtést a
legmagasabb fokozatra tekerte. Talán a kimerültsége is közrejátszott, de annyira fázott,
hogy még a fogai is összekoccantak. A forró fürdő utáni vágy most már olyan követelővé
vált benne, hogy sivító gumikkal lőtt ki a parkolóból. Ha rajta múlik, nem is csökkenti a
sebességet, míg haza nem ér, de sajnos, nem ő volt az egyetlen, aki ez idő tájt igyekezett
hazafelé vagy egyéb dolgai után.
Mire nagy nehezen sikerült az úton araszoló kocsisorba betolakodnia, százszor is
elátkozta magában London kora esti csúcsforgalmát. S mivel ö nagyon jól vezetett, amit
nemigen lehet mindenkiről elmondani, a szitkozódást később se hagyta abba. Ha fáradt
volt, még a szokásosnál is jobban kihozta a sodrából mások ostobasága. Mire hazaért, a
feszültség szinte már robbanásig fokozódott benne. Bevágta maga után az ajtót, s
dühödten egy fotelba hajigálta a holmiját. Épp a dzsekijét repítette a táskája meg a
kulcscsomója után, amikor csörögni kezdett a telefon.
Már csak ez hiányzott a boldogságához!
Felkapta a kagylót és ingerülten belemordult:
- Dr. Osborn. Tessék!
- Jaj, Carol! De jó, hogy otthon talállak! - kiáltott fel Dániel Osborn a vonal túloldalán.
Szavai megkönnyebbülésről árulkodtak, valami mégsem volt rendben vele. Nagyon nem
volt rendben...
Carol gyomra fájdalmasan összeszorult az aggodalomtól. A rossz, recsegő vonal
ellenére is kihallotta öccse hangjából a kétségbeesést, s ettől nyomban szörnyű képsorok
peregtek le lelki szemei előtt.
- Dan? Te vagy az? - kérdezte elfúló hangon. - Csak nincs valami baj?
 - Csakis az van! - érkezett a lehangolt válasz. - Óriási zűrbe keveredtem, nővérkém,
ráadásul még csak nem is a saját hibámból. Teljesen tehetetlen vagyok. Carol, kérlek
segíts! Csak most az egyszer még!
- Tudod, hogy mindig számíthatsz rám, Dan! Mondd gyorsan, mit tegyek?
- Azonnal ide kell jönnöd!
- Ide? Hová?
- Hát Szaúd-Arábiába! Pontosabban Rijádba.
- Rijádba?! Ó, nem! Ugye csak tréfálsz?
- Nem, Carol, sajnos nem tréfálok. Semmi kedvem nevetni. Letartóztattak, börtönbe
zártak, ha nem jössz ide, végem. Ez nem Anglia. Hiába kértem, hogy értesíthesselek
téged vagy a követséget, ám ha ez nem megy, legalább egy ügyvédet. Vagy nem értettek,
vagy nem is akartak megérteni. Most már csak te segíthetsz rajtam, nővérkém!
- Úristen, Dan! - nyögte Carol levegő után kapkodva. Egy végtelenül hosszú pillanatig
fel se tudta fogni, mit mondott az öccse. Dániel börtönben van? Nem! Ez lehetetlen!
Ilyesmi nem fordulhat elő! Az ő öccsével soha! Vagy ha mégis, akkor csakis szörnyű
igazságtalanság történhetett...
Ezt nem tűrheti!
- Ne izgulj, Dan! - kiáltott a telefonba. - Hiszen tudod, még sosem hagytalak cserben!
És ezúttal se foglak. A legelső géppel repülök hozzád.
- Kö... köszönöm... Te vagy a legnagyszerűbb...
- Ugyan, Dániel! Ez csak természetes. Ki állna melléd, ha nem én, az egyetlen
testvéred? De mondd, mi történt? Mi ez az egész? Elkövettél valamit?
- Esküszöm, semmit! Tévedés történt, véletlen, de ezek... ezek nem hisznek nekem.
Semmi közöm a...
Hirtelen megszakadt a vonal. Carol remegő kézzel markolta a kagylót, és
kétségbeesetten hallózott, egészen addig, míg a kérlelhetetlen búgás rá nem ébresztette a
valóságra - itt már semmire se megy a hisztérikus kiabálással. Ha meg akarja tudni,
pontosan mi történt, Rijadba kell utaznia, s meg kell keresnie az öccsét. Méghozzá minél
előbb, annál jobb!
Lecsapta a kagylót, majd előhalászva szekrénye aljából a bőröndjét, szertelenül
csomagolni kezdett. Már majdnem el is készült, amikor rádöbbent, mit is művel. Mivel itt
tél volt, önkéntelenül meleg holmikat válogatott össze, amikben aligha érezte volna jól
magát egy olyan országban, ahol örökké süt a nap, nem ismerik a hideget, de még az eső
is szenzációnak számít. Szaúd-Arábia nagy részét sivatag borítja, ezt tudta Dániel
elbeszéléséből, ha sokkal többet nem is. A fehérnemű kivételével gyorsan kikapkodott
mindent, majd újra kezdte a csomagolást, de ezúttal már megfontoltabban.
Csak miután lezárta a bőröndjét, ébredi rá, hogy a ruhák megfelelő kiválasztásánál
sokkal komolyabb problémákkal is szembe kell néznie. Volt ugyan érvényes útlevele, ám
úgy vélte, ez önmagában nem lesz elegendő. Az öccsének például egy sor engedélyt be
kellett szereznie, mielőtt elutazhatott volna. Az ő esete persze más, Dániel dolgozni ment,
hosszabb időre, de azért...
Carol letörten rogyott az ágy szélére. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Szaúd-
Arábiáról annyit tudott csupán, hogy arabok lakják, semmit arról, mi minden szükséges
ahhoz, hogy az országba léphessen. Be kellett látnia, hogy egyedül nem boldogul.
Találnia kell valakit, aki ismeri az ottani viszonyokat, s tisztában van vele, mi a feltétele
egy ilyen utazásnak... És aki hajlandó volna segíteni neki!
Gondterhelt tekintettel meredt a falra, s közben sorolni kezdte magában a szóba jöhető
ismerőseit. Felsorolta, azután el is vetette őket. Már-már teljesen kétségbe esett, amikor
emlékezetébe villant egy név: Róbert Channing... Ez az! Ha valaki, ő biztosan tudna
segíteni! A külügyminisztériumban dolgozik, magas beosztásban, számára semmiség egy
beutazási vízum beszerzése, még ha soron kívül van is rá szükség. És Channing biztosan
segíteni fog, ha ő kéri rá...
 Carol fellélegzett. Róbert Channing a betege volt, vagyis a véletlen folytán a betege
lett, s ő megmentette az életét. Mintegy fél éve, épp a kórházba igyekezett, amikor az
előtte haladó kocsi hirtelen fékezéssel lekanyarodott az útpadkára. Ő persze nagyon dühös
lett. Válogatott gorombaságok jutottak eszébe, miközben lassított és átnézett a másik
kocsiba, ám attól, amit ott látott, dühe egy pillanat alatt aggodalommá változott. A vezető
olyan jellegzetes testtartással dőlt a kormánynak, ami mindent elárult Carolnak.
Szívroham!... Nyomban leállt ő is, és rohant a beteghez. Felrántotta a kocsi ajtaját,
nagy nehezen kicibálta a férfit az aszfaltra, s megkezdte a mentést. Injekció,
szívmasszázs, kétségbeesett harc egy életért... A szokatlan jelenet másokat is megállásra
késztetett, így szerencsére hamarosan megjött a mentőautó is. Carol is ment a férfival, és
a kórházban is vele maradt, egészen addig, amíg bizonyossá nem vált, hogy túl van az
életveszélyen.
Channing később alig akarta elhinni, hogy az a picike nő, aki gyakran megjelenik az
ágya mellett, orvos, s visszahozta őt a csaknem biztos halálból. Amikor aztán mégis
tudomásul vette, úgy eltöltötte a hála, hogy megígértette Carollal, ha bármiben segítségre
szorul, csakis hozzá fordul a gondjával. Hát most itt volt az alkalom...
Carol az órájára pillantott, majd habozva ráncolni kezdte a homlokát. Vajon
felkeresheti-e a Channing családot ilyen későn? Fél kilenc:, mire odaér, lesz kilenc, fél
tíz... Talán már le is fekszenek addigra... De ugyan mi egyebet tehetne? Dánielnek
sürgősen segítségre van szüksége, nem halogathatja az utazást... Legfeljebb Channing
kibújik az ágyból!
Carol döntött. Újra felkapta a bundáját, magához vette a kulcsait, és már rohant is.
Teljesen megfeledkezett korábbi fáradtságáról, nem törődött a vállában és hátában
zsibongó fájdalommal, csak azt a torokszorító aggodalmat érezte, amit Dan hívása váltott
ki belőle. Most nem számított, hogy öccse már huszonkét éves, majdnem kész férfi, az ő
szemében újra az a kisfiú volt, akiről hosszú éveken át ő gondoskodott, s akiért kilenc
évvel ezelőtt felelősséget vállalt.
- Hát ennyit arról, hogy ma már semmi rossz nem érhet! És ennyit a forró fürdőről
meg a puha ágyról is! A fenébe! Úgy látszik, ma üldöz a balszerencse! - sziszegte
elkeseredetten maga elé, miközben újra kiállt kocsijával a garázsból.

Róbert Channing régi, impozáns háza London legelőkelőbb negyedében állt. Carolnak
volt alkalma megismerni a család minden tagját, de mivel náluk még nem járt, most
alaposan meglepődött, milyen szép az otthonuk. Annak ellenére, hogy szemlátomást
nemrég újították fel, csorbítatlanul megőrizte utánozhatatlan patináját és ódon varázsát.
Carol egy pillanatra megilletődve torpant meg, de azután csak rándított egyet a vállán,
s arra gondolt, hogy Róbert Channing még ezt is könnyedén megengedheti magának... Az
ő pozíciójában egyenesen elvárják az embertől, hogy adjon a külsőségekre is. Ezzel lehet
jól elkápráztatni az egyszerű földi halandókat. Mármint azt, aki hagyja magát. De az nem
ő lesz! Carol Osborn nem hatódik meg egy kis pompától...
Vett egy mély lélegzetet, s megdöngette az ajtót a nehéz, oroszlánfejet formázó
kovácsoltvas kopogtatóval. Még arra se maradt ideje, hogy visszahúzza a kezét, máris
megjelent egy idős, méltóságteljes komornyik. Vetett egy gyors pillantást Carol
névjegyére, aztán a hallba vezette őt.
- Legyen szíves itt várakozni, kisasszony! Máris bejelentem - ígérte, erre azonban már
nem volt szükség.
Hirtelen kivágódott a szemközti ajtó, és berobogott rajta Róbert Channing felesége.
Idős kora és jelentős súlytöbblete ellenére hihetetlenül fürgén mozgott.
- Osborn doktornő! Milyen kedves, hogy meglátogatott! - kiáltott fel lelkendezve,
azután kézfogásra nyújtott kézzel sietett váratlan vendége felé.
 Carol egészen zavarba jött a szívélyes fogadtatástól. E pillanatban nagyon restellte,
hogy indulás előtt nem jutott eszébe legalább idetelefonálni, ezért úgy érezte, mentenie
kell, ami még menthető.
- Igazán sajnálom, hogy csak így magukra törtem, és ilyen későn, de olyan izgatott
voltam, azt sem tudtam, mit teszek! - szabadkozott, de Mrs. Channing nyomban leintette:
- Ugyan már, doktornő! Egyáltalán nem kell kényelmetlenül éreznie magát. Tudja jól,
hogy magát mindig szívesen látjuk! Reggel, délben, este, bármikor... Bárcsak gyakrabban
eszébe jutnánk! De mit is mondott? Izgatott volt? Csak nincs valami baj?
- De igen, sajnos! Én, vagyis az öcsém... Mrs. Channing! Nagyon nehéz helyzetbe
kerültem, és csakis a férje segíthet rajtam! Itthon van?
- Persze! Fáradjon beljebb, doktornő! A könyvtárban van a fiammal. Jöjjön, erre! -
buzgólkodott az asszony, majd előreindult, hogy mutassa az utat.
Carol elnyomott egy beletörődő sóhajt, s követte. Cseppet sem örült neki, hogy az
ifjabb Channing is épp ma látogatta meg a szüleit... A férfi egyébként Liverpoolban élt, és
csak ritkán jött Londonba. Mivel apja a politikát választotta, ő vette át a családi vállalatot
nagyapjától, melynek vezetése le is kötötte ideje túlnyomó részét.
Carol akkor ismerte meg őt, amikor Mr. Channing kórházban feküdt. Akkoriban
hosszabb időre hazaköltözött, támogatni az édesanyját, akit nagyon megviselt férje
betegsége, és persze azért is, hogy apja közelében legyen a válságos időszakban. Minden
délután megjelent a kórházban, s egyetlen alkalmat se mulasztott el, hogy ilyenkor Carol
értésére adja, mennyire vonzónak találja. Nagyon célratörő volt, már-már erőszakos, s ez
Carolnak egyáltalán nem tetszett.
Sőt, kifejezetten idegesítette, noha Bob Channing igazán jóképű férfinak számított
ezüstszőke hajával és szürkéskék szemével. Szikár alakján meglátszott, hogy gondosan
karban tartja a testét, mindig ápolt volt és jólöltözött, modorában szinte soha nem lehetett
kivetnivalót találni. Ha valakinek eszébe jutott volna megmintázni a vérbeli úriember
szobrát, Bob lett volna hozzá az ideális modell.
Talán épp ez volt a baj vele, a túlzott tökéletessége...
Bob inkább taszította, mint vonzotta Carolt, magassága pedig végképp kényelmetlenül
érintette. Úgy érezte magát a csaknem két méter magas férfi mellett a maga
százötvenhárom centijével, mintha még mindig kislány volna, nem pedig felnőtt nő.
Ráadásul Bob viselkedése még fokozta is benne ezt az érzést. Úgy bánt vele, mintha
porcelánból volna, és folyton óvni kellene, nehogy összetörjön. Biztosan jót akart ezzel,
de Carolt rettenetesen bosszantotta, ha gyámoltalan, támaszra szoruló teremtésnek nézték.
Túl korán kellett a saját lábára állnia ahhoz, hogysem ilyen nő válhatott volna belőle.
De ettől függetlenül sem akart semmit Bobtól. Se tőle, se más férfitól! Senkit se akart
közel engedni macához, így az ő közeledéseit is rendre visszautasította. Ám mindhiába!
Bob továbbra is olyan csodálattal tekintett rá, mintha mi sem történt volna, s csak idő
kérdése lenne, hogy Carol beadja a derekát. Magabiztossága folytán egyszerűen képtelen
volt elhinni, hogy Carol komolyan gondolja a nemleges választ.
És most pont Bob Channing előtt kellett kiteregetnie a problémáit! Pont az előtt a férfi
előtt, aki mindig is úgy kezelte őt, mint egy gyenge, védelemre szoruló, tehetetlen
teremtést! Nem ő volt az első, akiből alacsony termetével és törékeny alakjával kiváltotta
a védelmező ösztönt, de - bár mindig is zavarta a dolog - még soha annyira, mint éppen
Bob Channing esetében. Úgy érezte, Bob elvárja egy nőtől, hogy csodálja és felnézzen rá,
hogy elfogadja és magáévá tegye az ő véleményét, hogy csakis őérte éljen, erre pedig
Carol nem volt képes. Megvolt a maga élete, megvoltak a maga céljai, s nem volt kedve
egyszeriben egy másik ember árnyképévé válni. Ez egyáltalán nem illett volna a
természetéhez.
Carol mindig is büszke volt a talpraesettségére és az önállóságára, méghozzá nem is
alaptalanul. Tizenkét évesen veszítette el az édesanyját, húszévesen aztán az apját is, így
teljesen magára maradt az öccsével, aki akkor még csak tizenhárom éves volt. Nem volt
könnyű megbékélni a sorsával, de ő a súlyos csapások ellenére is talpon maradt, és kézbe
vette nemcsak a saját, de testvére sorsának irányítását is. Elvégezte az orvosi egyetemet,
komoly sikereket ért el a hivatásában, közben felnevelte Dánielt is, méghozzá úgy, hogy
soha semmiben nem szenvedtek hiányt. És most már Dan is diplomás, önálló férfi lesz
nemsokára. Hacsak...
Carol idegesen összerázkódott. Nem akart a legrosszabbra gondolni, de képtelen volt
elűzni magától a félelmet. Öccse egy idegen, ismeretlen ország börtönében sínylődött, s
nem csupán azért kellett aggódnia, nehogy elítéljék, mielőtt ő segíteni tudna rajta, hanem
azért is, kibírja-e addig Dan az ottani mostoha viszonyokat. Fogalma sem volt róla,
milyenek az arab börtönök, mennyire törődnek ott a foglyok egészségi állapotával, így
többek közt attól is tartania kellet, hogy már későn érkezik. Ha Dan nem kapja meg
időben az injekciót, ha olyan ételeket kell ennie, ami árt neki, vagy egyszerűen nem kap
eleget enni, ha...
Idáig jutott gondolatban, amikor Róbert Channing rekedtes hangja visszahozta a
jelenbe:

- Nahát! Osborn doktornő! Milyen kellemes meglepetés!

Carol zavartan pislogott. Úgy lefoglalták képzeletének rémséges felvillanásai, hogy
észre sem vette, mikor léptek be a könyvtárba. Arra ocsúdott csak fel, hogy Bob
Channing siet felé, apja pedig máris a kezét szorongatja. Maga sem tudta, miért, de
nagyon nyomasztóan hatott rá a két hatalmas termetű férfi közelsége. Úgy érezte, elveszik
tőle a levegőt, és hirtelen azt sem tudta, voltaképpen miért is jött ide. Kinyitotta a száját,
azután nyomban be is csukta, mint aki megnémult. Ám ha nem így van, akkor se tudta
volna magához ragadni egykönnyen a szót, ugyanis Channing asszony - az ő bőbeszédű
modorában - máris rákezdte:
 - Róbert, drágám! Valami nagy baj történhetett. Osborn doktornő egészen ki van
borulva, és azért jött, hogy segíts neki. Feltétlenül meg kell tenned minden tőled telhetőt!
És neked is! - nézett a fiára ellentmondást nem tűrő eréllyel. Azután, mintha csak most
kapna észbe, karon ragadta Carolt, s egy kényelmetlen, antik karosszékhez vezette: -
Üljön már le, kedvesem, mielőtt összeesik! Olyan sápadt... Bob, hozz gyorsan egy pohár
sherryt!... Jól van! Ez biztosan jót fog tenni. Igyon egy kortyot, azután mesélje el, mi
történt!
Carol úgy érezte, le van hengerelve. Ha lehet, most még nehezebb volt összeszednie a
gondolatait, mint Mrs. Channing már-már anyai gondoskodása előtt. Szót fogadott hát,
lenyelt néhány korty italt, hátha erőt önt belé. Miközben ivott, egy új keletű gyanú vert
gyökeret a szívében. Esküdni mert volna rá, hogy Mrs. Channing szívélyessége nem csak
puszta hálából fakad. Ahogy a fiára nézett, azután rá, mintha... Carol nem akart gondolni
sem erre, így gyorsan megrázta a fejét. Mély lélegzetet vett, majd kissé akadozva
felelevenítette Dannel folytatott beszélgetését.
- Azonnal oda kell utaznom, noha halvány sejtelmem sincs, mi ennek a módja - tette
hozzá végül, tanácstalan pillantást vetve egykori betegére.
Róbert Channing döbbenten hőkölt hátra.
- Szaúd-Arábiába akar utazni? Egyedül? Ezt... ezt én nem igazán tartom jó ötletnek...
Carol vállat vont.
- Én sem - ismerte be. - De meg kell tennem!
- Talán mégsem. Ha értesítenénk a követséget...
- Nem! - Carol határozottan megrázta a fejét. - Dan azt mondta, senkivel se engedik
kapcsolatba lépni. Talán még le is tagadnák egy sablonos érdeklődésre, hogy a foglyuk.
Nem, feltétlenül nekem kell odamennem!
- Ezt nem egészen értem... - ráncolta a homlokát Róbert Channing. - Ha nem engedték
őt senkivel érintkezésbe lépni, hogyan hívhatta fel magát?
 - Azt én sem tudom - sóhajtott fel Carol -, de gyanítom, hogy nem engedéllyel tette.
Erre utal az is, hogy hirtelen szakadt meg a vonal.
- Talán igaza van... - mormolta Róbert Channing, azután komoran felpillantott. - És
maga most azt vette abba a szép és okos fejébe, hogy odautazik. Megértem, és meg se
próbálom lebeszélni, mindössze azt tanácsolom, ha már mennie kell, ne egyedül menjen.
Egy magányos nő nehéz helyzetbe kerülhet egy olyan országban, mint Szaúd-Arábia.
Fogalma sincs róla...
- Semmi gond! - szólt közbe hirtelen Bob Channing.Majd én elkísérem a doktornőt!
Carol összerezzent, és a férfira bámult. Már megint a védelmezési ösztön, gondolta
ingerülten. Ha nem lett volna égető szüksége a Channingek segítségére, jól megmondta
volna a véleményét Bobnak. Főleg, amikor azt is észrevette, milyen egyértelműen siklik
végig rajta a férfi tekintete. Mint aki arra számít, hogy utazásuk célja kitágítható, s a hős
lovag, szolgálataiért cserébe, végre elnyerheti szíve hölgyét is...
Hát ebből nem eszel! - gondolta Carol dühösen. Közel állt hozzá, hogy felcsattanjon, s
csak azért nem tette meg, mert tudta, úgysem lenne semmi értelme. Bob Channing ezt is
csak érzékeny idegeinek számlájára írná. Nem akart még több okot szolgáltatni arra, hogy
a férfi az erős védelmező szerepét játszhassa, így aztán nyugalmat erőltetett magára, s ha
egy kissé kényszeredetten is, de rámosolygott a férfira.
- Igazán kedves magától, Bob, hogy felajánlja lovagias szolgálatait, de nem
fogadhatom el a nagylelkűségét. Tudom, hogy kötelezettségei vannak Liverpoolban, és
higgye el, nem is szükséges elkísérnie. Magam is remekül elboldogulok, ha már ott
leszek. Ha ott leszek... Ám éppen ez a gond. Nagyon sürgős lenne az utazás, szívem
szerint már holnap indulnék, de beutazási engedély nélkül... - Carol tehetetlenül vállat
vont, és az idősebb férfi felé fordult: - Tudna nekem ebben segíteni, Mr. Channing?
- Hogyne! Miután maga orvos, talán nem is olyan nehéz... Jó néhány kollégája
dolgozik Rijadban, és van ott egy angol magánklinika is. Talán... Igen, legyen csak
egészen nyugodt, ki fogok találni valamit! Még holnap beszerzem az engedélyt, úgyhogy
holnaputánra megveheti a repülőjegyét.
- Ó, köszönöm! Nagyon köszönöm! - ugrott fel Carol, és a férfihoz lépve, lelkendezve
megszorította a kezét. - Életem végéig hálás leszek önnek ezért!
- Nem hálásabb, mint én magának, doktornő! - mosolygott Róbert Channing. - Ez csak
egy aprócska szívesség, ellenben maga az életemet mentette meg.
- Erre esküdtem...
- Mire? Hogy a nyílt utcán vadászik betegekre?
- Nem, de...
Carol hirtelen elnevette magát, mert rájött, hogy a férfi megint csak ugratja, mert nem
akarja, hogy hálálkodjon neki. Tudomásul vette az óhaját. Gyorsan odaadta a magával
hozott okmányokat, azután nyomban búcsúzkodni kezdett.
Mondja, Carol, nem kísérhetném el mégis? - próbálkozott újra Bob Channing,
miközben a lány kezét szorongatta.
- Nem, köszönöm - mormolta türelmetlenül Carol. - Egyedül akarok menni.
- De...
- Kérem, Bob! Egyetlen nap halogatás is végzetes lehet, maga pedig nem utazhat el
csak úgy, előre meghatározhatatlan időre... Mi lenne eközben a vállalatával?
- Emiatt ne fájjon a feje, Carol! Kerítek egy helyettest, és átadom neki a folyó ügyeket.
Egy-két nap az egész...
- Bob! Értse meg! Legkésőbb holnapután indulok. Nem tudok magára várni, és nincs
is szükség erre... Felnőtt, önálló nő vagyok, évek óta magam intézem már az ügyeimet, és
ezután is magam akarom. Örülnék, ha ezt végre tudomásul venné!
- Hát jó! Rendben! - sóhajtott fel Bob. - Akkor legalább annyit engedjen meg, hogy
átvigyem magához az iratait, amint elkészülnek!
 - Látja, azért tényleg hálás lennék! - mosolyodott el nem kis megkönnyebbüléssel
Carol. Alig várta, hogy végre lerázza Bobot, aztán mehessen hazafelé, ahol a jó puha ágy
várja. És hogy nyugodtan elgondolkozhasson, mi mindent kell még utazás előtt elintéznie.
Például helyet szereznie a Rijádba induló legközelebbi gépre, szabadságot kivennie a
kórházban, időben megrendelni a taxit, ami majd kiviszi a repülőtérre, hogy ne kelljen
napokig otthagynia a kocsiját a parkolóban, és így tovább... Nem fog unatkozni, az biztos!

A repülőtéri váró zsúfolásig megtelt. Carol nem hitte volna, hogy ennyien akarnak
Rijádba utazni. Ki tudja, miért, de úgy képzelte, Szaúd-Arábia, ez a világtól aránylag
elzárt ország nemigen tarthat számot komoly érdeklődésre. A jelek szerint azonban
tévedett... Ez persze még nem zavarta volna, ám az utasok összetétele annál inkább. Túl
sok volt a férfi, kevés a nő, s az a kevés is kísérővel utazott. Középkorú titkárnő a
főnökével, néhány diáklány csoportosan, két családanya, és végül egy fiatal lány, egyik
család gyermek felügyelőnője. És ezzel le is zárult a sor. Carol nagyon igyekezett
megőrizni látszólagos higgadtságát, de ez egyre kevésbé sikerült neki. A helyzet kezdte
komolyan idegesíteni.
Lehet, hogy mégiscsak Channingnek volt igaza? - kérdezte magától feldúltan, de mivel
válaszolni nem mert rá, kizárta tudatából a kényelmetlen gondolatot, s igyekezett
kizárólag a környezetével foglalkozni. Tekintete lassan végigsiklott a többnyire
üzletemberekből álló utasokon, és megállapította, hogy az arabokat csakis a bőrszínük
különbözteti meg európai kollégáiktól, egyébként egyformán méretre szabott öltönyt
viselnek, ugyanolyan aktatáska fekszik az ölükben, vagy áll a lábuk mellett, de még
arcukon a gondterhelt kifejezés is megegyezik.
Carol elnyomott egy önkéntelen mosolyt, azután szemügyre vette az egymáshoz közel
elhelyezkedő két családot. Ők aztán távolról sem hasonlítottak egymáshoz. Mintha csak a
kétféle kultúra közti különbséget akarták volna jelképezni. Az arab család csöndesen,
türelmesen várakozott, hagyományos arab ruhadarabokat viseltek, az asszony arcát fátyol
takarta, s ő és a gyerekek jól észrevehetően elkülönültek a családfőtől.
A másik család, kiejtésükből ítélve amerikaiak, szemmel láthatóan párizsi szalonokból
öltözködött, s a viselkedésük is inkább zajos és feltűnősködő volt, mint fesztelen. A férj
kevély képpel hordozta körül a tekintetét, egy asszony pedig annyi ékszert aggatott
magára, kész csoda, hogy nem roskadt össze a tetemes súly alatt. Pedig egyáltalán nem
lett volna szüksége arra, hogy ezzel hívja fel magára a figyelmet! Ezt megtette páratlan
szépsége is. Egy szobor se lehetett volna tökéletesebb nála. Külsőre!
Ami viszont a természetét illeti, hát az bizony nagyon is távol állt a tökélytől. Szinte
mindenben talált kifogásolni valót. Elégedetlen volt az ülőhelyével, idegesítette a sok
ember, nem ízlett neki a frissítő, amit a bárnál szolgáltak fel, s folyton ráförmedt valami
mondvacsinált okból gyerekei francia nevelőnőjére. Carol elmerengett, vajon mennyi bért
fizethet, hogy a nevelőnő ilyen bánásmód mellett se hagyja faképnél. Biztosan nem
keveset, vélte, azután enyhén gúnyos ajkbiggyesztéssel elfordította a fejét.
A bejáratnál néhány arab fiatal vonta magára a figyelmét, minden valószínűség szerint
diákok. Fiúk és lányok vegyesen, de tisztes távolságban egymástól. Néhány fiú farmerban
volt, amihez inget és könnyű dzsekit vett fel, többségük azonban a hagyományos arab
viselethez ragaszkodott. A lányok is, noha csak a hajukra borítottak kendőt, arcukat már
nem takarták el. Legalábbis egyelőre nem. Ha azonban otthon lesznek, tán újra megteszik
majd...
Carol nem tudta, vajon tényleg így lesz-e, de cseppet se lepődött volna meg, ha igen.
Nem lehetett nem észrevenni, milyen kevéssé változtatta meg ezeket a fiatalokat a hosszú
európai tartózkodás. Carol számára kissé érthetetlen volt ez a rendíthetetlen
hagyománytisztelet, ennek ellenére nagyon becsülendő jellemvonásnak tartotta hű
ragaszkodásukat saját gyökereikhez. Ezúttal már nem tudta, és talán nem is akarta
elfojtani az ajkára kívánkozó mosolyt. S ez még akkor is ott bujkált szája szegletében,
mikor elfordult, újabb látnivalót keresve magának.
Ekkor pillantotta meg a tőle alig néhány méternyire ülő férfit. Éppen őt bámulta,
méghozzá olyan állhatatosan, hogy Carol elpirult zavarában. Mindamellett nem tudta
megfejteni a férfi szemének különös kifejezését. Abban nem kételkedett, hogy vonzónak
találja, mégsem azzal a vetkőztető tekintettel méregette, amit Carol ki nem állhatott.
Szeme melegséget és csodálatot tükrözött, ugyanakkor - fucsamód - meghökkenést és
némi riadalmat is. A homlokán gyülekező gondterhelt ráncok még nyugtalanabbá tették
Carolt. Úgy érezte, ez a férfi sem találja őt ide illőnek, és legnagyobb meglepetésére,
sokkal jobban idegesítette ez a nemtetszés, mint a két Channing óvó szavai.
Ijedten pislantott egyet, majd önkéntelenül is alaposabban szemügyre vette a férfit. Az
aktatáska az ő lába mellett is ott állt, jelezve, hogy üzletember lehet, de lezser öltözéke
kiemelte őt sorstársai közül. Sem zakót, sem nyakkendőt nem viselt, és rövid ujjú ingének
két felső gombját is hanyagul nyitva felejtette. Vajszínű nadrágja alól hófehér vászoncipő
kandikált ki, székének háttámláján szőrmével bélelt, fekete bőrdzseki volt átvetve. Úgy
tűnt, ő már előre felkészült Szaúd-Arábia klímájára. Csak a dzsekit kellett elraknia, s
máris átléphetett a nyárba.
No igen, csakhogy ők még Angliában voltak, ahol javában tombolt a tél! Carol
megborzongott, amikor arra gondolt, a férfi milyen alulöltözötten tette meg az utat a
repülőtérig. Orvosi szemmel nézve ostobaságnak tartotta könnyelműségét. Egy pillanatig
rosszallóan összevonta a szemöldökét, azután azzal mentegette magában az idegent, hogy
bizonyára remekül fűt a kocsija. Azt persze már maga sem tudta, miért akarja őt
egyáltalán mentegetni. Elvégre semmi köze hozzá, kockára teszi-e a férfi az egészségét
vagy sem!
Hirtelen megharagudott önmagára, és el akarta fordítani a fejét, de mintha valami
bűvös erő tartaná fogva, egyszerűen képtelen volt megtenni. Nem értette, mi történik vele,
miért nyűgözi le ez a vadidegen ember. Távolról sem volt jellemző rá az ilyesmi. Gyakran
került kapcsolatba jóképű férfiakkal, de még egyikük se hatott rá ilyen bénítóan. Mintha
az idegen rezzenéstelen pillantása mozdulatlanná dermesztette volna, ugyanakkor arra
kényszerítené, hogy viszonozza leplezetlen figyelmét.
Azt mindenesetre Carol is elismerte, hogy van mit nézni a férfin. Nagyon vonzó volt,
talán veszélyesen is. Éjfekete haja vetekedett a körülötte ülő arabokéval, lebarnult bőre is
hozzájuk tette hasonlatossá, ám ha valaki alaposabban is megnézte, ez utóbbin látszott,
hogy nem természeténél fogva olyan sötét, hanem csak az erős napfény
következményeként.
Gyakran utazhat meleg éghajlatú országokba, vélte Carol, miközben a férfi vonásait
kezdte elemezni. Ezek egyértelműen európai származását igazolták. Vitathatatlanul
jóképű volt, habár nem az a kifejezett férfiszépség. Ahhoz túl markánsnak és szigorúnak
látszott. A határozott, erős áll, a szögletes arc, a tökéletesnél kicsit nagyobb, de azért még
nem feltűnő méretű orr és a s hit ón fekete, sűrű, egyenes szemöldök mind azt
sugalmazták, hogy a férfi szilárd jellem. Ám ez nemcsak a vonásairól volt leolvasható,
tartása szintén erre vallott nemcsak azért, mert még így, ülve is jól látszott, milyen izmos
és kisportolt. Ettől függetlenül is csak úgy sugárzott belőle az öntudat és a fensőbbség.
Biztos senkitől sem tűr ellentmondást, fanyalgott Carol, s úgy érezte, ez újra
hasonlatossá teszi kissé az arabokhoz, akiknél a férfi szerepe még mindig meglehetősen
uralkodói. A következő pillanatban azonban szinte velejéig megrázta az az igencsak
feltűnő különbség, ami végképp kizárta a férfi arab származását. Ez pedig nem volt más,
mint az ismeretlen már-már világítóan kék szeme. Carol még soha nem látott ilyet. Úgy
tűnt, mintha a férfi írisze halványkék sugárzásba vonná egész arcát, s kék sugarakat vetne
szerteszét.
 Carol döbbenten, ugyanakkor szinte megbűvölten nézte, de amikor a férfi hirtelen
elmosolyodott, és olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, összerezzent, és
pánikszerűen elkapta róla a tekintetét.
- Uram atyám! Úgy bámulom ezt a pasast, mint egy rajongó bakfis a kedvenc
popénekesét! Még a végén azt hiszi, akarok tőle valamit, és idejön! Tisztára elment az
eszem - gondolta bosszankodva, s egy kissé elképedve önmagán.
Soha életében nem viselkedett még ilyen kihívóan, s nem tudta megmagyarázni, miért
tette most mégis. Esze ágában sem volt valami ostoba kalandba keveredni épp most,
amikor amúgy is elég gond nyomta a vállát. Sőt valójában mindig is távol állt tőle a
kalandozás. Tartósabb kapcsolatra pedig nem volt ideje. Legalábbis sokáig nem...
Tizenkét éves volt, amikor meghalt az édesanyja, ő pedig magára maradt megtört
szívű apjával és ötéves kisöccsével. Dániel kései gyerek volt, hét évvel Carol után
született, s anyjuk, aki akkor már a negyven felé közeledett, nem tudta kiheverni a
komplikált szülés következményeit. Öt évet élt még, küszködve a betegséggel, végül
mégis ő maradt alul.
Carol ugyanúgy szenvedett akkor, mint apja és öccse, neki is szinte elviselhetetlenül
fájt a veszteség, de nem adhatta át magát ennek a fájdalomnak. Ha azt akarta, hogy ne
omoljon össze körülötte minden, bármilyen fiatal volt is még, anyja helyébe kellett lépnie.
Így aztán, míg kortársai a fiúkkal és a szerelemmel ismerkedtek, ő gondozta az öccsét,
vezette a háztartást, és vigasztalta magába roskadt édesapját.
Mire észbe kapott, betöltötte a húszat, és még csak meg sem csókolta egyetlen férfi
sem. Keseregni ezen azonban nem maradt ideje. Apja szívrohamot kapott, és követte
szeretett feleségét a halálba. Ettől kezdve hivatalosan is ő lett Dan gondviselője. Önként
vállalta, s nem is jelentett újdonságot gyámi szerepe, mi több, ettől kezdve inkább még
csökkentek is a kötelességei. Már csak kettejükről kellett gondoskodnia hármuk helyett, s
akkor, az első időkben, más gonddal még nem is kellett megbirkóznia. Szigorúan véve,
talán ez volt a legbékésebb és legszabadabb időszak egész addigi életében; az első
alkalom, hogy a saját életével is törődhessen egy keveset. S ő meg is próbálkozott ezzel...
Apja halálakor már medika volt, az egyetemen pedig kínálkozott lehetőség, hogy
szerelmi téren is szerezzen némi tapasztalatot. Sok új ismerősre tett szert, s Charles ezek
közül különösen kedves volt a szívének. Charles idősebb volt nála, utolsó éves, s noha az
egyetemen is létezett az a bizonyos rangsor, ami az élet más területein, a férfi mégis
érdeklődni kezdett iránta. Kapcsolatuk viharos gyorsasággal teljesedett be, de sajnos, épp
olyan viharosan is ért véget.
Charles nem szerette őt annyira, hogy minden gondjával együtt el tudja fogadni.
Márpedig a gondok éppen abban az időszakban tetőztek, mikor kezdett elmélyülni a
kapcsolatuk. Carol hirtelen ráébredt, hogy ha sürgősen nem tesz valamit, felélik idő előtt
az apjuktól rájuk maradt csekélyke tőkét, s akkor nemcsak neki kell abbahagynia az
egyetemet, de Dan iskoláztatására sem futja majd. Kénytelen-kelletlen munkát vállalt hát
a tanulás mellett, s mivel ennek ellenére öccse nevelését sem akarta elhanyagolni, s mert -
bár Dániel sokat segített neki - a házimunka java része is őt terhelte, egyik pillanatról a
másikra minimálisra csökkent a szabadideje.
Charles ideig-óráig megalkudott a helyzettel, de azután kerek-perec közölte, hogy
ilyen körülmények között semmit sem ér a kapcsolatuk. Ő nem azért jár valakivel,
magyarázta, hogy néha lássa pár percre és váltson vele néhány szót. Ez neki már nem
elég. Ő meg akarja osztani a szerelmével minden örömét és gondját, együtt akarja tölteni
vele minden szabad percét, a nappalait és az éjszakáit egyaránt. Régen kinőtt már a futó
csókokból, a gyors ölelésekből és a röpke, lopott gyönyörből. Neki igazi partner kell, és
nem egy túlhajszolt csitri, aki képes még a legforróbb pillanatokban is lerázni magáról
ölelő karját, és hazarohanni tanulni vagy gyereket nevelni, vacsorát főzni, aki felszolgál
egy éjszakai bárban, amikor ő szórakozni akar vagy éppen szeretkezni, ahogyan az
normális párok esetében szokás. A szakítás természetesen őt is bántja, mégis inkább most
mondja ki a döntő szót, mint később, amikor még fájdalmasabb lenne a búcsú - fejezte be
végül, azután vállat vonva távozott.
Carol sebzetten nézett utána, nyelte a könnyeit, de meg sem próbálta visszatartani. Azt
nem ígérhette, hogy ezután minden másként lesz, mert nem tudta volna betartani, ahhoz
pedig túl büszke volt, hogy könyörögjön. Különben is, abból, amit a férfi mondott, az
derült ki, hogy ő csakis a saját örömeit és gondjait akarja megosztani, csakis azokat tartja
fontosnak, Carolét nem, s a lány azt kérdezte magában, vajon milyen szerelem az, ami
ilyen különbségeket tesz?
Ha Charles menni akar, hát menjen! - mondogatta magában dacosan, de titkon azért
nagyon fájt neki, ami történt, s noha igyekezett meggyőzni magát, hogy nem mindegyik
férfi olyan, mint Charles, akadnak megértőbbek és kevésbé önzőek is, abban a pillanatban
valahogy úgy érezte, csalódott az egész férfinemben. Az eszével tudta, hogy ha a férfi
igazán szerette volna, minden probléma ellenére elfogadja és kitart mellette, az érzelmei
mégis megfagytak, s azóta sem olvadtak fel. Elhatározta, hogy ő soha többé nem lesz
egyetlen férfi játék szere sem, s hogy ezt be is tudja tartani, jégpáncéllal vette körül a
szívét.
Teltek az évek, s ő nem találkozott olyan férfival, akinek sikerült volna kirángatnia
önkéntes elzárkózásából, noha az utóbbi időben bőven lett volna lehetősége is, ideje is,
hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön valakivel. Ő azonban kitért a lehetőségek elől, s
idejét igyekezett munkával kitölteni. A férfiaknak nem volt szerencséjük vele - mindig
talált valami kifogást. Ha nagy ritkán mégis elfogadta valaki meghívását, néhány közös
program után vagy szigorúan barátivá alakította a kapcsolatukat, vagy menekülőre fogta,
mielőtt még veszélybe kerülhettek volna az érzelmei.
A módszer hatásosnak bizonyult. Annyira hatásosnak, hogy Carol most, huszonkilenc
évesen, sikeres orvosként, éppoly tapasztalatlan volt még, mint húszéves korában. Az a
rövidke kapcsolat Charlesszal inkább rontott a helyzeten, mintsem javított volna.
Carolnak fogalma sem volt róla, hogyan kell egy olyan helyzetet kezelni, amibe most
keveredett. Mert az addig rendben van, hogy egy idegen férfi kihívóan mereszti rá a
szemet... Volt már ilyenben része, nem is egyszer, így azt is tudta, ha ő hidegen elutasító
marad, a férfinak nem lesz mersze közeledni hozzá. A gond az volt, hogy ő az imént
megszegte ezt a szabályt, és ugyanolyan mohó kíváncsisággal bámulta a férfit, mint az őt.
Ezt nem lett volna szabad, ez szinte nyílt felkérés volt a táncra!
Carol idegesen az ajkába harapott, dacosan felszegte állát, s ettől kezdve kettőzött
igyekezettel próbált nem tudomást venni az idegen létezéséről. Csakhogy ez cseppet sem
volt könnyű feladat. Egyfolytában magán érezte a férfi tekintetének kék sugarait, s ez még
inkább próbára tette amúgy is megviselt idegeit. Nem elég, hogy majd megölte az
aggodalom Dánért, hogy előre félt, mihez kezd majd egyedül egy idegen és fenyegető
világban, ráadásul még egy férfi tolakodó figyelmével is meg kellett birkóznia!
Ilyen körülmények közt nem is csoda, hogy Carol megváltásnak érezte, amikor végre
beszálláshoz szólították az utasokat. Az elsők közt igyekezett a jelzett kijárathoz, s csak a
gépen ülve döbbent rá, hogy megpróbáltatásai ezzel még távolról sem értek véget. A
váróbeli idegen egy üléssel előtte kapott helyet, a túloldalon, a folyosó mellett, így
mindössze egy kicsit kellett elfordítania a fejét, s máris ráláthatott az ő ablak melletti
ülésére. Carol el sem tudta képzelni, hogyan viseli el, ha a férfi egész úton őt fogja
méregetni. Most már nem csak zavart volt, hanem végtelenül dühös is.
Mégis, mit képzel ez a szemtelen fickó? - morgolódott magában, miközben olyan
ellenségesen viszonozta az idegen pillantását, amennyire csak telt tőle. Azt remélte, ez
végre megérteti majd pimasz útitársával is, mennyire ellenére van a viselkedése, ám a
férfi csak mosolygott a bosszankodásán. És tovább bámulta őt! Még evés közben is
gyakorta sandított hátra, és Carol akkor is magán érezte a tekintetét, amikor lehunyt
szemmel aludni próbált.
 Az egész utazás szörnyen kínos volt Carol számára, s még tovább fokozta e-nélkül is
tomboló türelmetlenségét. Talán ez volt az oka, hogy a kiszállásnál még elszántabban
tolakodott előre, mint a beszállásnál órákkal ezelőtt. Nemigen szokott ilyen udvariatlan és
erőszakos lenni, így aztán őt magát is meglepte saját viselkedése. S bár azzal próbálta
magyarázni a nyugtalanságát, hogy kizárólag az öccse iránti aggodalom munkál benne,
lelke mélyén érezte, hogy ez azért nem egészen így van.
Valójában az ismeretlen elől menekült, még ha magának sem akarta ezt nyíltan
beismerni. A férfi nagy hatást gyakorolt rá. Magabiztos volt, vonzó, s a jelek szerint elég
arcátlan is ahhoz, hogy kéretlenül ráakaszkodjék. Ez félelmet keltett Carolban, s
felébresztette menekülési ösztönét. Minél előbb ki akart jutni a repülőtér épületéből. Még
a lehetőségét is el akarta kerülni annak, hogy a férfi megszólíthassa.
Megszaporázta lépteit, s közben hátrasandított, követi-e vajon a szemtelen idegen.
Nem látta őt sehol. Megkönnyebbült mosollyal készítette elő az útlevelét, azután beállt a
pult előtt kígyózó sorba. Gyorsan haladtak előre, s egészen addig nem is volt semmi baj,
míg oda nem ért a tisztviselő elé. Ám azután! Az arab férfi oly élénk figyelemmel
böngészgette az iratait, ami több volt, mint gyanút keltő.
Carol idegesen dobolt a pulton, majd tüntetően az órájára pillantott, ám a tisztviselő
nem zavartatta magát. Úgy tett mintha észre sem venné, hogy sürgetni próbálják.
Rámeredt az útlevélben lévő fényképre, komótosan összehasonlította Carol vonásait a
felvételen láthatókkal, alaposan végigböngészte a személyi adatait, végül szinte
milliméterenként vizsgálta át a beutazási engedélyt. Carolnak vissza kellett fognia magát,
nehogy egyszerűen kitépje a férfi kezéből nehezen beszerzett okmányait. Az idegei szinte
pattanásig feszültek, s amikor a tisztviselő ráadásul még belelapozott saját noteszába és
elégedetten bólintott, úgy érezte, menten összeesik olyan félelem tört rá.
Valami nagyon nem stimmel itt, hasított belé a felismerés, amikor a tisztviselő
magához intette egyik kollégáját. Most már ketten hajoltak az iratok fölé, s vettek újra
szemügyre mindent. Végül nagy egyetértéssel összevillant a tekintetük, majd az újonnan
érkezett férfi Carolhoz fordult:
- Lenne szíves egy kicsit odébb fáradni velem? - kérdezte udvarias, de rendkívül
kimért hangon, s hideg tekintete sem ígért semmi jót, amit eközben a lányra vetett.
Carol megdermedt, s képtelen volt megszólalni. Úgy nézett a tisztviselőre, olyan
elszörnyedt arccal, mintha valamelyik horrorfilm legsikerültebb rémfigurája lenne. A férfi
halvány mosolyt erőltetett az arcára, kilépett a pult mögül, és alig észrevehetően
megérintette Carol könyökét.
A lány először hátrahőkölt, de érezve a feléje irányuló kíváncsi tekinteteket, végül szó
nélkül hagyta odébb vezetni magát. Semmi esetre sem akart botrányt kavarni, hisz még
azt sem tudta, voltaképpen miről is van szó. Talán csak valami apróság, kis formai hiba
miatt akadékoskodnak vele, próbált lelket önteni magába, de közben a gyomra úgy
remegett, mint annak idején anatómiavizsgák előtt. Alig bírta követni a tisztviselőt
elerőtlenedő lábán.
Amikor már kellően eltávolodtak a tömegtől, a férfi ismét Carolhoz fordult:
- Sajnálom, hölgyem, de az ön vízuma már nem érvényes. Nem hagyhatja el a
repülőtér semleges zónáját, és a következő londoni géppel vissza kell repülnie.
- Nem! - tiltakozott Carol szinte sikoltva. - Ezt... nem mondhatja komolyan! Nekem
feltétlenül maradnom kell! Az ügy, amiért ideutaztam, nagyon fontos, és nem tűr
halasztást! Én... orvos vagyok, belgyógyász, s a helyi angol klinikán várnak rám.
Konzultációra hívtak ide, tessék, itt vannak az erről szóló irataim.
A tisztviselő kezébe nyomott egy vaskos borítékot, magában pedig hálaimát rebegett,
amiért Róbert Channing még erről is gondoskodott. Vészhelyzet esetére, mondta előző
nap Bob, és elmagyarázta neki, milyen indokot eszelt ki az apja, hogy a beutazási
engedélyt soron kívül megkaphassa. „Ha konzultáló orvosként érkezik, senki nem fog
majd gyanút, így nyugodtan intézkedhet az öccse érdekében. Sőt, ha minden kötél szakad,
számíthat a klinika főorvosára is, akit szintén beavattunk az összeesküvésbe" - tette hozzá
Bob, ő pedig akkor még nem is sejtette, mennyire hálás lesz alig huszonnégy órával
később ezért. Ha ez nincs, biztos visszaküldték volna, így azonban nem tehetik meg.
Carol tekintete felderült, de nyomban el is sötétedett. Az arab tisztviselő rezzenéstelen
vonásaiból sok mindenre lehetett következtetni, de arra nem, hogy ez az új fejlemény
különösebben meghatná.
Átfutotta ugyan az iratokat, de ahelyett, hogy elnézést kérve útjára engedte volna
Carolt, csak megvonta a vállát.
- Sajnálom, doktornő, de ez sem változtat azon, hogy az ön vízumát bevonták.
- Ne tréfáljon velem! Hogyan lehetséges ez? Hiszen csak tegnap adták ki! - sziszegte
dühösen Carol.
- Meglepő intézkedés, készséggel elismerem, ennél többet azonban nem tehetek önért.
Vannak dolgok, amik nem tartoznak az olyan egyszerű alkalmazottakra, mint amilyen én
vagyok - felelte a tisztviselő, s ezzel máris lezártnak tekintette az ügyet. Carol azonban
nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.
- Márpedig én magyarázatot kérek! - toporzékolt. - akarom, hogyan merészelnek
visszavonni egy engedélyt, amikor szinte még meg sem száradt rajta a tinta. Kikérem
magamnak ezt az eljárást! Nem tehetik, hogy csak úgy, minden ok nélkül játszadozzanak
velem!
- Attól tartok, igenis megtehetik. A hatóságainknak joguk van megtagadni bárkitől a
beutazást.
- De nem minden indok nélkül!
A tisztviselő elmosolyodott.
- Ó, hát indokot igazán nem nehéz találni...
- Micsoda? Hát ebben az országban bármit megtehetnek? Egyik nap kiadják a
vízumot, a következő nap meg a hasukra csapnak és visszavonják? Ez felháborító!
Tegnap is ugyanaz voltam, aki ma, nem követtem el az országuk ellen semmit az eltelt
pár óra alatt, így hát semmi okuk rá, hogy megvonják tőlem azt a bizalmat, amit egyszer
már megelőlegeztek.
A tisztviselő újfent vállat vont.
- Valami oka mégiscsak lehet, ha így döntöttek... De mint már említettem, ez nem
tartozik rám. Az én feladatom csupán, gondoskodni az ön kényelméről, míg a következő
angliai járat indul, azután pedig ellenőrizni, valóban elrepült-e.
Carol a férfira bámult, valami apró jel után kutatva, ami elárulja, hogy van még
számára egy parányi remény, de semmi ilyesmit nem tudott felfedezni. Rezzenéstelen
vonásokkal és kérlelhetetlen elutasítással találta szemben magát. Az első pillanatban
megdermedt ettől, azután kétségbeesetten kapott a fejéhez. És most mi lesz? Hogyan
tovább? - dübörgött agyában a kérdés, Tudta, ha nem akarja cserbenhagyni Dant, muszáj
valamit tennie, de életében először, fogalma sem volt róla, mi lehetne ez a valami,
teljesen tanácstalan volt, ráadásul a torkát szorongató jeges félelem még nehezebbe tette,
hogy józanul mérlegelje a lehetőségeket. Már ha egyáltalán volt még bármilyen
lehetősége! Nagyon úgy tűnt, hogy nem létezik semmiféle érv, ami meggyőzné a vele
szemben álló, teljesen közömbösnek látszó férfit.
Talán mégis meg kellene adnia magát a sorsának, gondolta csüggedten, de a következő
pillanatban már rá is ripakodott magára emiatt. Nem adhatja fel! Meg kell tennie mindent,
ami azzal biztat, hogy segíthet az öccsén. Nem hagyhatja cserben az egyetlen testvérét,
aki számít rá, és csakis rá számíthat ebben az idegen országban! Amíg nem ül az Anglia
felé tartó gépen, van remény. Bármi megtörténhet...
Carol kihúzta magát, s újra a tisztviselő felé fordult:
- Kérem, uram, értsen meg! Élet-halál kérdése, hogy itt maradhassak. Nem lehetne...
- Sajnálom! - felelte kurtán a férfi.
 - Nem sajnál maga semmit! - fakadt ki Carol keserűen. - Még annyit se hajlandó
megtenni, hogy jobban utánanézzen az ügyemnek. Nagyon kérem, legalább próbálja meg!
Az utolsó szavakat már könyörögve ejtette ki, így szinte arculcsapásként érte a férfi
néma lerázása. E pillanatban keservesen megbánta, hogy visszautasította Bob ajánlatát, és
nem fogadta el őt kísérőjének. Pedig Bobbal biztosan nem így viselkednének! Vele ezt
nem mernék megtenni! Ó, bárcsak ne lenne ennyire egyedül! - sóhajtott fel elgyötörten.
Már csak egy hajszál választotta el a teljes és végleges kiborulástól, amikor észrevette,
hogy valami megváltozott. A tisztviselő vonásain a zavar kifejezése suhant át, s Carol
hirtelen megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Éppen meg akarta nézni, vajon ki lehet
az, amikor felcsendült a füle mellett egy mélységesen mély, nyugodt, meglepően halk,
mégis ellentmondást nem tűrő férfihang:
- Megkérdezhetem, mi a probléma?
- Nem hiszem, uram, hogy ez önre... - kezdte tétován a tisztviselő, de a mély férfihang
máris torkára forrasztotta a szót:
- Hát csak higgye! Tudni akarom, mi folyik itt! A hölgy a menyasszonyom,
magyarázatot követelek, miért vonták félre! Ehhez jogom van... - hallotta Carol,
ugyanakkor érezte, hogy egy meleg kéz nehezedik a vállára, és gyengéden hátrafelé
húzza, egészen addig, míg egy izmos férfitesthez nem simul. Annyira megdöbbent, hogy
néhány pillanatig csak levegő után kapkodott, s még gondolkodni sem tudott, nemhogy
cselekedni.
Mi a csodáról beszél ez a pasas? Mióta menyasszony ő? És főleg, kinek a
menyasszonya? - cikáztak fejében a kérdések, miközben erőt vett magán, és óvatosan
hátrasandított. Noha a lelke mélyén sejtette már, kit fog megpillantani ott, mégis nagyon
megrázta a bizonyosság. A váróbeli idegen, aki azóta, hogy megpillantották egymást,
egyfolytában rajta legeltette a tekintetét, ilyen intim közelségből szemlélve még sokkal,
de sokkal vonzóbbnak bizonyult, mint ahogy Carol emlékezett rá. Vonásai vitathatatlan
tekintélyt sugároztak, mégsem vált merevvé vagy félelmetessé ettől. Hosszú, fekete
szempillái - melyek szelíd árnyékot vetettek égkék szemére - és szögletes arcának enyhe
szabálytalanságai emberivé és kedvessé tették a külsejét.
Carol hirtelenjében nem tudta eldönteni, dühös legyen-e rá, vagy inkább hálás, amiért
a segítségére sietett. Erősen akadályozta ebben az a körülmény is, hogy a férfi továbbra is
magához ölelte, őt pedig teljesen összezavarta kezének és testének érintése. Furcsa
bizsergés áradt szét benne, a feje búbjától egészen a talpáig.
Jó időbe telt, míg magához tért annyira, hogy egyáltalán felfogja, milyen helyzetbe
került. Míg eljutott a tudatáig, hogy neki most tiltakoznia illene, elvégre nem is ismeri ezt
a fickót, aki bizalmasan ölelgeti, s a vőlegényének titulálja magát. Sőt még a nevét sem
tudja!
Vett egy mely lélegzetet, szóra nyitotta a száját, de a tiltakozás a torkában rekedt.
Ekkor ugyanis a férfi, mintha csak megérezte volna, mire készül, szigorúan rávillantotta a
tekintetét, és figyelmeztetően megszorította a vállát. S Carol önkéntelenül is
engedelmeskedett a néma parancsnak. A férfi szinte megbabonázta, egyszerűen nem
tudott mást tenni, csak amit elvárt tőle. Még ha esetleg bolondság is az.
A tisztviselő eközben zavartan méregette kettejüket, nem esett szó eddig semmiféle
vőlegényről, így most nem tudta, hogyan értelmezze hirtelen felbukkanását. - Sokáig
habozott, s csak az ismételt kérdésre:
- Mi folyik itt? - mondta el az idegennek is, amit Carollal az imént már közölt.
- Hm... - dörmögte a férfi Carol füle mellett. - Fogalmam sincs, a klinikán mit szólnak
majd különös eljárásukhoz, de abban biztos vagyok, hogy nem fognak örvendezni. Ha
pedig az én véleményemre is kíváncsi, hát az egyenesen lesújtó, ilyen felháborítóan még
sosem bántak velünk, pedig nem ez az első ország, amit meglátogattunk a
menyasszonyommal. Remélem, tud legalább elfogadható magyarázattal szolgálni!
 Carol zavarodottan hallgatta a férfi szavait. Először is, nem értette, honnan szerzett
tudomást arról, hogy állítólag neki a klinikán van dolga. Ezt csak a tisztviselőnek mondta
el az imént, az pedig nem említette meg a férfi előtt. És ő mégis tudott róla! Hogyan?
Carol teljesen elképedt a férfi jó értesültségétől. Ennél jóbban csak az lepte meg, milyen
könnyedén hazudozik az idegen sosem volt közös utazásaikról. Nemigen tetszett neki ez a
viselkedés, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy ennek ellenére hatásos.
A tisztviselő zavara tovább növekedett. Szemlátomást nagy hatással volt rá az idegen
magabiztossága; a tekintetében az őszinte tisztelet kifejezése csillant meg, de egy éles
szemű megfigyelő felfedezhetett e-mögött némi alázatot és riadalmat is. És a felismerést!
Nagyon úgy tűnt, hogy a tisztviselő e pillanatban azonosította az idegent, és ez az új
felfedezés minden eddiginél mélyebb benyomást gyakorolt rá.
- Sajnálom, uram, de engem nem avattak be a részletekbe - rebegte elhalón, s most
először érződött a hangján, hogy úgy is gondolja, ahogy mondja.
- Hát jó! - vont vállat Carol kéretlen védelmezője. - Ha többet nem tud hozzátenni,
küldje ide a parancsnokát! Arra ugyanis nem vagyok hajlandó, hogy ennyiben hagyjuk a
dolgot!
- Ööö... Igen, uram! Máris szólok neki!
A tisztviselő sietve átvágott a termen, majd kisvártatva berontott egy fehérre festett
ajtón. Amint eltűnt a szemük elől, a férfi maga felé fordította Carolt.
- Hogy hívják? - kérdezte pattogó hangon.
- Dr. Osborn. Carol Osborn - felelte a lány gépiesen, még mindig a szinte
követhetetlen események hatása alatt állva, a következő pillanatban azonban már
magához tért, és dühösen rátámadt a férfira:
- Hogyan állíthatta, hogy a menyasszonya vagyok?! És egyáltalán, mi a csodát akar
tőlem? Kitől tudja, hogy a klinikán várnak rám?
A férfi nevetve emelte fel a kezét.
 - Állj, állj! Ha így folytatja, drágám, még követni sem tudom, nemhogy válaszolni a
kérdéseire! Tehát... Ez volt az egyetlen ésszerű megoldás. Segíteni. Maga mondta.
- Hogy... mi? Egy szót sem értek... - pislogott Carol.
- Ezek a válaszaim sorrendben. Részletesebb magyarázatra most nincs időnk.
Idekérettem a biztonsági parancsnokot, de mielőtt tárgyalni kezdek vele, tudnom kell,
mennyire fontos magának, hogy itt maradhasson...?
Carol egy pillanatig habozott, aztán úgy döntött, az lesz a legjobb, ha nem ellenkezik
tovább, hanem kielégíti a férfi kíváncsiságát. Ő jelentette számára az utolsó szalmaszálat,
amibe belekapaszkodhat. Ha ő sem tudja megfordítani a dolgok állását, akkor senki
Akkor kénytelen lesz dolgavégezetlen visszautazni Londonba. És akkor Dan... Könnyek
szöktek Carol szemébe, miközben kibukott belőle az igazság:
- Még soha nem volt semmi ilyen fontos a számomra!
- Értem... - biccentett a férfi elgondolkozva. - És ezért hajlandó lenne esetleg áldozatot
is hozni? Megtenni valamit, ami egyébként ellentmond minden józan megfontolásnak?
- Igen - vágta rá Carol. - Bármit megtennék...
- Bármit? - A férfi kihívóan mosolygott, Carol azonban nem fogta fel most ennek
jelentőségét.
- Bármit! - felelte habozás nélkül, segélykérően a férfi szemébe nézve.
Az idegen fejcsóválva méregette egy darabig, azután megrovó hangon megjegyezte:
- Ez elég könnyelmű kijelentés volt, nem gondolja?
Carol az ajkába harapott.
- Hát igen, valóban az volt - ismerte el. - Azt hiszem, kissé elsiettem a választ.
- Ahogy mondja!
- Ööö... Szóval... Én valójában úgy gondoltam, megtennék bármit, ami...
- Ami?
 Carol elpirult. Ha eszébe jutott, milyen leplezetlenül bámulta őt a férfi egész úton,
önkéntelenül is fel kellett tennie magában a kérdést, nem kér-e tőle olyan viszonzást a
szívességéért, amit semmi esetre sem akar megtenni, És amit jelenlegi szorult helyzetében
mégis borzasztóan nehéz lenne megtagadnia. Akkor fel kellene tennie magának a kérdést:
mi fontosabb neki, öccse biztonsága, vagy saját önbecsülése? És bárhogy döntene,
mindenképp elveszítene önmagából valamit.
Még akkor is, ha amúgy az a gondolat, hogy esetleg ő és a férfi lefekszenek
egymással, távolról sem kelt undort benne, inkább valami kellemes, izgató bizsergést.
Nem volt egészen biztos benne, hogy ellent tudna állni, ha a férfi el akarná csavarni a
fejét, de abban igen, hogy kényszerből odaadni azt, amit talán önként is odaadna,
Valahogy bemocskolná az egészet. Valamit, ami esetleg nagyon szép is lehetne... Nem,
erre még csak gondolnia se szabad! - rázta meg elborzadva a fejét.
A férfi kíváncsian fürkészte a vonásait, s mintha csak a gondolataiban olvasna, hirtelen
elmosolyodott, és kedvesen, már-már gyengéden megsimogatta az arcát.
- Azt akarta talán kifejteni, hogy a testét nem hajlandó áruba bocsátani? Hogy az már
túl nagy ár lenne?
- Mit képzel? - Carol annyira felháborodott ezen a nyers megfogalmazáson, hogy alig
kapott levegőt.
- Ezt akarta mondani vagy sem? - ismételte könyörtelenül a férfi.
- Hát... Igen, körülbelül ezt... - nyögte ki végül Carol, egyre növekvő zavarral
küszködve, de amikor erre a férfi nem felelt, csak várakozóan nézett rá, megrémült, hogy
esetleg minden további nélkül faképnél hagyja, ő pedig ismét magára marad a
megoldhatatlannak látszó problémájával. Megteheti-e vajon, hogy csak önmagára gondol,
amikor Dan életét veszély fenyegeti? - kérdezte magától, ez azonban máris felvetette a
másik kérdést: Hozhat-e vajon olyan áldozatot, amilyet még Dan se kívánna tőle?
Rettenetes küzdelmet vívott önmagával, s ez az arcára is kiíródott. A férfi, aki egész idő
alatt úgy figyelte, mint ragadozó az áldozatát, megrázta a fejét, és sietve megnyugtatta:
- Ne kínozza magát feleslegesen, kedvesem, nem várom el magától, hogy olyasmit
tegyen, ami ennyire nehezére esik... Mindazonáltal... Nos, lehet, hogy valami hasonlót
mégis meg kell tennie. Ha nem akad más megoldás...
- Mi... Mire gondol? - nyeldesett nagyokat Carol, a férfi azonban már nem őrá figyelt.
- Jönnek! - súgta a lánynak. - Szólítson Jeffnek, és az ég szerelmére, próbáljon meg
tegezni! És még egy! Bármit is mondok, hagyja rám! Később majd mindent
megbeszélünk...
Carol megadóan biccentett, s követte a férfi tekintetének irányát. Az ismerős
tisztviselő kíséretében most egy fiatal, hófehér egyenruhában feszítő, feltűnően jóképű
arab férfi is közeledett feléjük. Előnyös külsejét még megnyerőbbé tette az a mosoly,
mely Carol állítólagos vőlegényét megpillantva terült szét az arcán. Egy villanásnyi ideig
mintha döbbenet tükröződött volna sötét szemében, de aztán szívélyesen előrenyújtva
jobbját, máris előttük termett.
- Jeff! Ez aztán a kellemes meglepetés!
- Méghozzá kölcsönösen kellemes - felelte Jeff, miközben kezet szorított az újonnan
érkezettel. - Bemutathatom neked a menyasszonyomat? Ő Carol, dr. Carol Osborn.
Drágám, ismerd meg régi, kedves barátomat, Rasid Ben Ammart...
Carol tétován kinyújtotta a férfi felé a kezét, aki mély meghajlással, gálánsán
megcsókolta azt. A lány e gesztustól még inkább zavarba jött. Azok után, ahogy a
tisztviselő bánt vele, nem számított rá, hogy bárki is ilyen kedves lesz majd hozzá, mint
Rasid Ben Ammar. A férfi európai udvariassággal üdvözölte, ennek ellenére Carol tudta,
bárhogy van is, jobb, ha ő most a háttérben marad, és Jeffre mint férfira bízza a tárgyalást,
ahogy az már az araboknál szokás. Jeffnek is ez lehetett a véleménye, mert máris
magához ragadta a szót:
 - Mondd csak, Rasid, mi a csoda folyik itt? - fakadt ki ingerülten. - Egy pillanatra
magára hagytam Carolt, és mire felocsúdtam, már kiállították a sorból, hogy közöljék
vele, érvénytelen a vízuma, azonnal haza kell utaznia. Tudsz erre valami magyarázatot
adni?
- Hááát... - Rasid szemmel láthatóan habozott azután a fehér ajtó felé intett. - Talán
menjünk be az irodámba, ott zavartalanabbul beszélhetünk.
Jeff egyetértően biccentett, majd anélkül, hogy elengedte volna a lány vállát,
megindult barátja nyomában. Rasid egy tágas, elegánsan berendezett helyiségbe vezette
őket, mely pontosan olyan volt, akár az összes többi világvárosi reptér hivatalos irodái.
Semmi nem utalt arra, hogy nem Londonban, New York-ban avagy Párizsban vannak,
hanem egy arab ország fővárosában.
A helyiség egyik felében egy terebélyes íróasztal állt, forgatható fotellal. Az íróasztal
lapján iratok sorakoztak, különféle színű telefonok, faxok és egyéb korszerű technikai
felszerelések mellett. Az asztal elülső oldalán két egyszerű karosszék várt a betévedő
ügyfelekre. Az iroda másik felét fekete bőrrel bevont ülőgarnitúra foglalta el, fesztelenebb
légkört biztosítva a félhivatalos beszélgetésekhez. Rasid ez utóbbi felé indult. Invitálóan a
kanapéra mutatott, s miután két vendége már kényelembe helyezte magát, ő maga is
helyet foglalt. A levegő hirtelen feszültséggel telítődött. Noha a szívélyes mosoly egy
pillanatra se fagyott le Rasid arcáról, tekintetében kihunyt a meleg, barátságos fény,
leplezetlen gyanakvásnak adva át a helyét.
- A hölgy valóban a menyasszonyod, Jeff? - kérdezte jeges hangon. - Nem csak azért
mondtad... Szóval, igazán az?
- Természetesen! - bólintott a kérdezett, olyan ártatlan képpel, hogy még Carol is
majdnem hitt neki. Egy pillanatig nagyon közel állt hozzá, hogy hisztérikusan
felkacagjon, de ekkor újra megérezte Jeff figyelmeztető szorítását a vállán, s ettől
nyomban magához tért. Éppen idejében ahhoz, hogy ne tegyen valami ostobaságot,
ugyanis Rasid fürkészőn méregette őket továbbra is, miközben szemlátomást a megfelelő
szavakat kereste a beszélgetés folytatásához.
- Tehát? - sürgette Jeff. - Mire véljem ezt a kellemetlen közjátékot? Mert remélem,
csak erről van szó... Ha ugyanis a menyasszonyomat hazatoloncolják, én is vele megyek,
és többé be se teszem a lábam ebbe az országba!
Rasid arca idegesen megrándult.
- Tudom, nem ezt szeretnéd hallani tőlem, Jeff, de nincs szó félreértésről, dr. Osborn
vízumát valóban visszavonták - felelte zavartan. - Igazán sajnálom, amiért így alakult...
- Ennyi? Sajnálod, és kész?
- Nem mondhatok egyebet. Tényleg nem! Osborn doktornőt az első Angliába tartó
gépre fel kell ültetnünk, és ezen az sem változtat, hogy a te menyasszonyod. Ez a parancs.
Jeff élesen beszívta a levegőt.
- Komolyan gondoltam azt, amit az élőbb mondtam. Ha Carol megy, én sem maradok.
- De Jeff! - sóhajtott fel Rasid elkínzottan. - Ha rajtam múlna... értsd meg, nem
járhatok el másként! Szeretnék, hidd el, de nem lehetem. Az erre vonatkozó utasítás
világos volt, s az az érzésem, végleges is. Megtehetném, hogy telefonálok a
feletteseimnek, de nem hiszem, hogy bármit elérhetnék ezzel.
- Még akkor sem, ha rám hivatkozol?
- Akkor sem. Én a te kedvedért elfogadom, hogy a hölgy a menyasszonyod, ám attól
tartok, illetékes helyen ezt aligha méltányolnák. Semmi bizonyítékotok rá, hogy tényleg
létezik ez a kötelék, nem csupán a...
Rasid tétován elhallgatott, mintha nem tudná eldönteni, mondja-e vagy sem, de rövid
idő múltán mégis rászánta magát, s újra belevágott:
- Nézd, Jeff, én megpróbálok egészen őszinte lenni hozzád! Noha mi ketten már
ősidők óta barátok vagyunk, még bennem is felmerült a gyanú, vajon nem csupán azért
hivatkoztál-e az eljegyzésetekre, mert segíteni akarsz egy honfitársadon. És még most
sem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről. Gondolod, hogy az illetékesek
hiszékenyebbek? Én erősen kétlem...
Jeff kelletlen fintort vágott egyetértése jeléül, azután gondterhelten maga elé meredt.
- Ezek szerint semmit se lehet tenni? - kérdezte élesen.
- Semmi olyasmit, ami gyors megoldást hozna. Hivatalosan panaszt tehetsz, de mire
döntés születik az ügyben eltelik legalább két-három hét. Természetesen alázatosan
bocsánatot fognak kérni a menyasszonyodtól, de... Ah! Azt hiszem, erre szokták azt
mondani, hogy patt helyzet. Bárhogy lépsz, nem jutsz előrébb.
Rasid tehetetlenül vállat vont, ezzel is jelezve, milyen reménytelen a helyzet. Carolt
meg is győzte ezzel. Keserű sóhaj szakadt fel a lány mellkasából, és olyan elveszetten
süppedt bele a kanapé puha kárpitjába, mintha legszebb álmát zúzták volna össze apró
darabokra ezzel a néhány mondattal. Jeff azonban nem hagyta magát ilyen könnyen
legyűrni. Kicsit habozott még, de azután megkeményedtek a vonásai, és elszánt arccal
nézett a barátjára.
- Szóval patt helyzet! Ez a véleményed - mormolta kihívó hangon, harcias szikrákkal
égkék szemében. Úgy tűnt, valamit forgat a fejében, valami olyasmit, ami mégis
megoldást kínál a feloldhatatlannak tűnő konfliktusra. Akár egy hadüzenetet, úgy
szegezte barátjának kővetkező kérdést:
- És ha Carol már a feleségem lenne?
Rasid elképedt. Fel nem foghatta, miért kellene neki egy ilyen pusztán elméleti
kérdéssel foglalkoznia. Elvégre a nő nem Jeff felesége, s ezen egyik pillanatról a másikra
aligha lehetne változtatni. De amikor látta, milyen türelmetlenül várja Jeff a válaszát,
megadta magát. Megdörzsölte az állát, s alaposan megfontolta, hogyan alakulnának a
dolgok, ha dr. Osborn egyben Mrs. Stanford is lenne.
- No igen... - hümmögött. - Az persze megváltoztatná egy kissé a helyzetet. Nem
hiszem, hogy bárki is ki merészelné utasítani az országból Jeffrey Stanford feleségét. Még
akkor se, ha bizonyos okok miatt dr. Osborn jelenléte mostanában nem kívánatos
Rijádban...
- Rendben van! Akkor összeházasodunk, most, azonnal! Oly mindegy, ma vagy
holnap...! - vigyorodott el győzedelmesen Jeff. - Ha megengednéd, hogy használjam a
telefonodat...
- Csak tessék! - bökött Rasid egy zöld színű készülékre, miközben sötét szeme cinkos
csillogással telt meg.
Carol dermedten figyelte az események alakulását, s még ahhoz sem volt ereje, hogy
tiltakozzék. Egyszerűen nem tudta felérni ésszel, mibe keveredett. Csak nem akarja
komolyan feleségül venni ez a vadidegen férfi? - kérdezte magától hitetlenkedve. Nem, ez
lehetetlen! Ez nem történhet meg... - rázta a fejét.
Vagy mégis?
Nem... Ez nem megy ilyen egyszerűen. Engedélyek kellenek hozzá, előre be kell
jelenteni és így tovább... Még otthon, Angliában se lenne megoldható, nemhogy itt!
Kizárt dolog!
Képtelen volt elhinni, hogy mindez valóság lehet, amikor azonban Jeff figyelmeztető
pillantása újból rávillant, már tudta, hogy a férfi minden szavát komolyan gondolja. A
gyors telefonbeszélgetés is erről győzte meg.
Jeff a rijádi angol követséget hívta. Bemutatkozott, majd másodpercek alatt elintézte,
hogy egyenesen a nagykövethez kapcsolják, akit meggyőzött róla, hogy egészen
rendkívüli a helyzete, s létfontosságú azonnal megnősülnie. Meg is kapta az engedélyt
pillanatokon belül. A nagykövet előzékenyen még arról is biztosította, hogy az esketésre
jogosult hivatalnok máris indul a repülőtérre.
Elégedetten tette helyére a kagylót, miközben biztatóan Carolra kacsintott. Szemmel
láthatóan felvillanyozta a gyors siker. Ragyogó mosollyal fordult Rasid felé, hogy
megkérje, értesítse a rá várakozó sofőrt, megérkezett ugyan, de sajnos legalább egy-két
órát várnia kell még rá. Barátja megadóan biccentett, mire Jeff egy újabb mosollyal
jutalmazta őt.
- Mondd, Rasid, nem beszélgethetnénk valahol négyszemközt Carollal? - kérdezte
aztán.
- Miért ne? Semmi akadálya - hajolt meg udvariasan Rasid. - Az irodám a
rendelkezésedre áll.

Carol zavarodottan pislogott néhányat, az arab tiszt mögött becsukódó ajtóra meredt,
azután megrázta a fejét, és lassan visszafordult Jeff Stanford felé.
- Maga teljesen megőrült? - kérdezte tőle elhűlve. - Ez egyszerűen felfoghatatlan!
Tényleg azt tervezi, hogy elvesz feleségül?
- Nyilvánvaló, nem? - vont vállat a férfi közönyösen. Ha nem akarnám megtenni, nem
veszkődtem volna ennyit, hogy tető alá hozzam az ügyet.
Carol felszisszent.
- De hát ez abszurdum! Hiszen nem is ismerjük egymást!
- No és? Szerintem ez számít most a legkevésbé. Itt akart maradni, én pedig elintézem,
hogy meg is tehesse, Legalábbis nagyon remélem, hogy el tudom intézni...
- De éppen így? Ez... ez... Nem találok szavakat! Carol kimerülten dörzsölgette sajgó
halántékát. Még most sem tudta elhinni, hogy mindez tényleg vele történik. Mintha
váratlanul egy olyan játékba csöppent volna, amelyiknek nem ismeri a szabályait. A szíve
azt súgta, csak az fontos, hogy mégsem kell hazautaznia, segíthet Dánielen, az esze
azonban arra figyelmeztette, semmiképp se mehet bele ilyesmibe. Nem mehet feleségül
egy vadidegenhez, akiről a világon semmit sem tud! Egyáltalán, hogy merészelte ez az
alak kész helyzet elé állítani? Anélkül, hogy megkérdezte volna, megszervezte az
esküvőjét! Felháborító! De nagyon téved, ha azt képzeli, úgy tologathatja őt, akár egy
sakkfigurát!
- Ugye maga se hiszi komolyan, hogy hajlandó leszek részt venni ebben az
őrültségben? - fakadt ki ingerülten.
Jeff először csak az éles hangra figyelt fel. Elképedve ingatta fejét, mint aki képtelen
felfogni, mi izgathatta fel ennyire a lányt, amikor azonban a szavak értelme is eljutott a
tudatáig, olyan sértetten rándult össze, mintha megütötték volna.
- Miért ne? - kérdezte dühösen. - Ha én zokszó nélkül hajlandó vagyok elvenni, miért
lenne épp magának kifogása a házasság ellen? A maga érdekében történik minden! Vagy
talán már nem is érzi olyan fontosnak, hogy itt maradhasson?
Carol elgyötörten felsóhajtott.
- Jaj, dehogynem! Nagyon is fontosnak érzem. Csak éppen... én nem... Ez olyasmi,
ami nekem... - Képtelen volt befejezni. Segélykérően pillantott a férfira, de nem talált
nála megértésre. Sőt, nagyon is úgy tűnt, hogy Jeff egyrészt remekül szórakozik az ő
vívódásán, másrészt sértve érzi magát a vonakodása miatt.
- Ugyan, mitől fél, drágám? - vonta fel csúfondárosan a szemöldökét, miközben
tekintete olyan egyértelműen siklott végig Carol testén, mintha felbecsülné, mi rejtezik
elegáns kosztümje alatt. Azután lekicsinylően elhúzta a száját, és kerek-perec rákérdezett:
- Netalántán attól tart, hogy szó szerint veszem majd szükség szülte esküjét, és nem
hagyom kihasználatlanul a nászéjszakánkat?
Carol nyelt egy nagyot, és ijedten a férfira meredt. Csak a vak nem láthatta, mennyire
visszariasztja ez az eshetőség. Jeff állán rángani kezdett egy izom, tekintete is elsötétült
egy pillanatra, de aztán erőt vett magán, és elmosolyodott. Ebben a mosolyban azonban
nem volt egy cseppnyi vidámság se, csak végtelen sok gúny és még valami... Talán
fájdalom? Vagy inkább bosszúság? Carol nem tudta...
 - Feleslegesen izgatja magát, drágám! - folytatta, lenéző pillantással méregetve a lányt.
- Egyelőre csupán segítséget kínálok, a házasságunkat pedig pusztán formaságnak
tekintem, ami azonnal felbontható, amint nem lesz többé szükség rá. Ne aggódjon, nem
fogom az ágyamba kényszeríteni! Olyan mélyre még nem süllyedtem. Különben is,
biztosíthatom róla, akad jó néhány csinos nő az ismeretségi körömben, aki anélkül hogy
erőszakot kellene alkalmaznom, szíves örömest megédesíti az éjszakáimat...
Carol elvörösödött, lehorgasztotta a fejét, és idegesen vizsgálgatni kezdte görcsösen
összefonódó ujjait. Valóbban most meg kellett volna könnyebbülnie, ő azonban csalódást
és éles, szúró fájdalmat érzett ehelyett. Sajnos, nagyon is el tudta képzelni, hogy Jeff nem
a levegőbe beszél. Elég volt csak rápillantania, máris tisztában volt vele, hogy amilyen
magabiztos, vonzó és érzéki férfi, könnyedén megkaphatja bármelyik nőt, aki felkelti az
érdeklődését. Csak intenie kell, vagy tán még arra sincs szüksége...!
Carol sem tudta kivonni magát a férfi már-már bénítóan érzéki kisugárzásának hatása
alól, és egy percig se vonta kétségbe, hogy más is így lehet ezzel. Már csak azt nem
értette, miért érinti ez annyira érzékenyen? Miért szorul fájdalmasan össze a mellkasa,
amikor arra gondol, hány nő lehetett már a férfi életében, s hány lesz még ezután is,..?
Semmi közöm hozzá, elvégre én semmit sem akarok tőle! Ha hozzá is megyek, csakis
szükségből, nem pedig azért, amiért általában az emberek házasodni szoktak! Már ha
egyáltalán hozzámegyek... - mondogatta magában makacsul, de még ő maga is hamisnak
érezte saját érveit. Látszatra csakugyan erről volt szó, talán Jeff is csak erre gondolt, sőt,
több mint valószínű, hogy kizárólag erre, ám Carol érezte, hogy benne ennél sokkal több
minden játszódik le. Megmagyarázhatatlan módon azt szerette volna, ha a férfi igazán a
feleségének akarná, ha saját magáért kérné meg, s valós érzések alapján mondaná ki a
boldogító igent.
Ugyanakkor nagyon is tisztában volt vele, hogy erről szó sincs, balgaság lenne ebben
reménykednie, s valahol mélyen, legbelül, fájt is neki ez a gondolat. Bántotta, hogy a férfi
valamikor a másé volt, hamarosan újra egy másik nő tartozik majd hozzá, és talán e
pillanatban is őrzi valakinek a képét a szívében. De talán még ennél is sokkal jobban fájt,
hogy ő semmit sem jelent Jeff számára, s hogy a férfi, amint elérik a céljukat, és nem lesz
tovább szükség erre az álházasságra, könnyedén, sajnálkozás nélkül kilép majd az
életéből.
Nem akarta ezt a fájdalmat, ahogy nem akarta a bensőjében kavargó furcsa, zavaros,
és számára szokatlan érzéseket sem, mégsem tudott védekezni ellenük. Ilyesmi még
sohasem történt vele. Annyira összezavarodott, hogy már végképp nem tudta, mit tegyen.
Szeretett volna elmenekülni, mielőtt a férfi még több kárt tesz a maga köré emelt
védőfalban, a lelke mélyén azonban sejtette már, hogy ezzel bizony elkésett. És ha nem
így lett volna, most akkor se futhatott volna el. Felelősnek érezte magát Dánért, akinek
most nagyobb szüksége volt rá, mint valaha, nem habozhatott hát, el kellett fogadnia, amit
Jeff Stanford kínált neki.
Már épp fogalmazta magában a beleegyező választ, amikor a férfi, megunva a hosszas
várakozást, sürgetni kezdte:
- Nos? Még mindig nem sikerült megnyugtatnom? - kérdezte ingerült hangon. - Te jó
ég, drágám, hogy maga mennyire gyáva! És ha szavamat adnám, hogy egyetlen ujjal sem
érek magához, amíg Rijadban leszünk? Az meggyőzné?
Carol már rég meg volt győzve e-nélkül az utolsó ígéret nélkül is, csak éppen olyan
őrült volt ez az egész helyzet, s olyan őrültek voltak saját, csapongó gondolatai is, hogy
valószerűtlennek érzett mindent maga körül. A hihetetlenül vonzó férfit az oldalán, a
józan ész szabályainak merőben ellentmondó ajánlatot, de még talán azt is, hogy tényleg
itt ül Rijád repülőterének egyik irodájában, és olyan elképesztő dolgok történnek vele,
amiket néhány napja még elképzelni se tudott volna. Teljesen lebénította a különös
helyzet, de még inkább az, amit e pillanatban érzett.
 Minden igyekezete ellenére, folyton-folyvást arra kellett gondolnia, mekkorát tévedett.
Esküdni mert volna rá, hogy a férfi vonzónak találja, és akar tőle valamit, de lassacskán rá
kellett döbbennie, hogy szó sincs erről; Jeff tényleg csak szorult helyzetbe került
honfitársán szeretne segíteni, ahogy arra Rasid Ben Ammar is utalt.
Noha ő lett volna a leginkább felháborodva, ha a férfi többet vár el tőle egy pusztán
formális kapcsolatnál, mégis rosszul esett neki, hogy Jeff ennyire nyíltan a tudomására
hozta, milyen kevéssé érzi áldozatnak, ha le kell mondania róla mint nőről. Elkeseredetten
szorította össze a száját, s nem tudta kimondani azt az egyetlen szócskát, amire pedig az
imént már sikerült végre elszánnia magát. Bizonytalanul a férfira pillantott, egy kis
biztatás reményében, de ehelyett olyasmit tapasztalt, amitől csak még jobban
megszeppent.
Jeff ezúttal leplezetlenül kimutatta, hogy tud ő kemény és kíméletlen is lenni, ha arra
van szükség.
- Ez már egyszerűen nevetséges! - fakadt ki hirtelen, és bár a hangja most is egészen
halk volt, mégis fenyegetőbbnek hatott, mintha kiabált volna. - Ha valaki véletlenül
hallana minket, joggal hihetné, hogy nekem fontos ez a gyors esküvő. Holott...
Lemondóan legyintett, miközben komor, dermesztően hideg tekintetét Carol szemébe
fúrta. - Nem vagyok egy túlérzékeny lélek - mormolta visszafojtott dühvel de most már
kezd elegem lenni ebből a huzavonából. Ilyen bolond nőszeméllyel, mint maga, sosem
találkoztam még. Néhány perccel ezelőtt azt állította, bármit megtenne, csak itt
maradhasson, most pedig gyáván megfutamodik, holott mindössze névházasságot kellene
kötnie a cél érdekében. Ha magának ennyire nem fontos ez az ügy, nekem aztán végképp
nem az! Tudja mit? Felejtsük el az ajánlatomat, és hagyjuk a csodába az egészet!
- Ne! - sikoltott fel Carol rémülten. Ő nem ezt akarta... Ez volt az utolsó esélye, nem
játszhatta el! - Kérem, ne! - nézett esdeklő tekintettel a férfira. - Nagyon fontos nekem,
hogy maradhassak. Én... Sajnálom, annyira sajnálom! Tényleg bután viselkedtem, de úgy
meglepett az ötlete! Nem is értem, miért ilyen rendes hozzám...
Jeff vonásai megenyhültek, szája sarkában mosoly bujkált.
- Magam sem értem - ismerte be. - Semmi előnyöm ebből az ügyletből. Sőt!
- Ezt... ezt meg hogy érti?
- Logikus, nem? Nyakig belekeveredtem valamibe, ami csak bajt zúdíthat a nyakamba,
és most már azt se tudom, hogyan mászhatnék ki belőle sértetlenül. Ha nem veszem
feleségül és kitoloncolják, nekem is mennem kell, hiszen az imént nyíltan kijelentettem,
hogy nem maradok maga nélkül. A szavamat nem szeghetem meg, bármilyen árat kell is
később fizetnem érte. Ha elveszem, s mégis megtagadják magától a belépést, ugyanez a
helyzet. De tegyük fel, hogy minden simán megy! Akkor meg itt állok majd egy
feleséggel az oldalamon... Mi biztosít arról, hogy nem kever valami zűrbe? Vagy ha ezt
megúszom, mi van akkor, ha később meggondolja magát, és nem akar elválni? Vagy ha
mégis elválik, honnan tudhatnám, nem fog-e előállni olyan követelésekkel, amikre
igazság szerint nem tarthatna igényt? Elég jómódú vagyok, a pénz pedig sokakat
megkísért. Nem állítom, hogy maga efféle nő, de mivel nem ismerem, az ellenkezőjéről
se lehetek meggyőződve.
Carol tágra meredt szemmel bámult a férfira. Erre eddig nem is gondolt! Fel sem
merült benne, hogy Jeffnek is vannak kétségei, s hogy voltaképpen sokkal nagyobb
áldozatot hoz az ő érdekében, mint az első pillantásra tűnik. Ez akaratlanul is meghatotta,
ugyanakkor valahol bosszantotta is, hogy Jeff ennyi rosszat feltételez róla. Hogy
egyáltalán felmerült egy pillanatig is benne, miszerint ő bajkeverő, pénzéhes bestia is
lehet. Eddig mindenki ártatlan és gyámoltalan kislánynak nézte, ami nagyon bosszantotta,
ám most, életében először, rádöbbent, hogy az ellenkezője ennek még dühítőbb tud lenni.
Olyan dühítő, hogy lehetetlen szó nélkül elsiklani lelőtte. Mérgében fújt egy nagyot,
azután önkéntelenül is kifakadt:
 - És azt ki garantálja, hogy én megbízhatok magában? Mi van, ha az esküvő után derül
ki, hogy mégiscsak igényt tart férji jogaira? És mi van, ha maga nem akar majd válni?
Jeff tekintete vidáman felszikrázott.
- Hát bizony, ez a veszély fennáll - bólogatott alig-alig leplezett, kétértelmű
vigyorgással. - Előfordulhat, hogy a végén magába szeretek... Vagy esetleg maga szeret
énbelém... De lehetek akár emberevő is, aki rendszeresen fiatal nőket fogyaszt vacsorára.
És maga? Ki mondhatja meg, mi rejtőzik a maga szépséges külseje mögött? Megannyi
kérdés, amire itt és most nem tudunk válaszolni! Egy ilyen merész vállalkozásnál nem
lehet előre megjósolni, mi vár ránk holnap.
- Go... gondolja? - dadogott Carol egészen összezavarodva, Jeff biccentett, Igen,
gondolom. Miután nem ismerjük egymást, számolnunk kell vele, hogy a másik nem az,
akinek mutatja magát. Az idő azonban sürget, döntenünk kell, vállaljuk-e ennek ellenére a
kockázatot vagy sem. Nos, mivel én már döntöttem, most magán a sor! Biztosítékként
semmi egyébbel nem szolgálhatok, csak a szavammal. Be kell érnie vele! - Jeff vállat
vont, azután várakozó mosollyal a lányra nézett.
- Így van! - mosolyodott el hirtelen Carol is. Egyszerre minden olyan természetesnek
és kétoldalúnak tűnt. - Nekem be kell érnem a maga szavával - folytatta -, magának meg
az én szavammal! Noha semmivel se tudom igazolni, hogy nem vagyok pénzéhes bestia,
mégis így igaz. Eszemben sincs kiforgatni a vagyonából, és persze bajba keverni se
akarom...
- Elhiszem - felelte Jeff meleg hangon. - Ámbár... Ez még nem garancia arra, hogy
akarata ellenére se teszi.
- Valóban - ismerte el Carol. - Ha nem tévedek, bizonyos mértékig ez már meg is
történt...
- Úgy bizony! - bólogatott túljátszott nehezteléssel a férfi. - Lehet, hogy nem
szándékosan, de felforgatta eddig nyugodt, kiegyensúlyozott életemet. Nem is tudom, mi
lesz velem ezután? Mire újra kilép az életemből, talán nem hagy maga után egyebet, csak
kétségbeejtő romokat...
Carol először szólni sem tudott, annyira elképesztették ezek a vádak. Azután haragra
gerjedt.
- Álljon meg a menet! - kiáltott fel méltatlankodva. - Ha úgy is van, ahogy mondja,
csakis magát okolhatja ezért! Nem én vonszoltam ide, és arra se kényszerítettem, hogy
szálljon ringbe az érdekemben. Saját elhatározásából keveredett bele az ügyeimbe!
Jeff megadóan emelte maga elé a kezét.
- Ez tény. Nem is vitatom. Meg se kérdeztem, akarja-e, csak megtettem, amit az
érzéseim diktáltak.
- Azért! - biccentett Carol megenyhülten. Azután a férfi világítóan kék szemébe nézve,
lelkiismerete parancsára még hozzátette: - Nos, ha nem is kértem segítséget magától, azt
azért el kell ismernem, hogy igazán rendes volt, amit tett. Sajnálom, ha gondjai támadtak
vagy támadnak majd miattam, de úgy tűnik, mostanában rám jár a rúd; bármihez nyúlok
is, abból nem sül ki semmi jó. Egészen biztos benne, hogy ennek tudatában is el akar még
venni?
Összenéztek, tekintetük hosszan összekapcsolódott, utánna szinte egyszerre nevették
el magukat.
- Tehát? Jól értettem? Mégiscsak lesz esküvő? - kérdezte Jeff, felvonva kissé sűrű,
fekete szemöldökét.
Carol bólintott.
- Igen, lesz. Hogyan is fújhatnám le, amikor maga ilyen ügyesen elrendezett már
mindent? Nem tehetem nevetségessé! Egyébkent fantasztikus volt! Pillanatokon belül
lehengerelt és maga mellé állított mindenkit. Olyan meggyőzően tálalta a hazugságait,
hogy még én is majdnem hinni kezdtem magának. És Jeff... Nagyon köszönöm. Életem
végéig hálás...
 - Állj! - vágott közbe a férfi. - Ne hálálkodjon, beérem egy egyszerű köszönömmel is.
Ami engem illet, szavamat adom rá, hogy nem fogok erőszakot alkalmazni, s ha el akar
válni, nem gördítek akadályokat az útjába. Viszont, miután én sem vagyok szent, csupán
egy esendő férfi, előre figyelmeztetem, ez az ígéret arra már nem terjed ki, hogy
elcsábítani se próbálom. Jobb, ha tudja, meg fogok ragadni minden alkalmat, hogy
rávegyem, oldozzon fel az adott szó szentsége alól!
Az utolsó megjegyzést már mosolyogva, tréfás hangon fűzte hozzá, Carol szíve mégis
hevesen megdobbant a hallatán. Ez enyhe riadalommal, ugyanakkor borzongató
izgalommal töltötte el. Szinte sajnálta, hogy Jeff és ő, ha össze is házasodnak, soha nem
kerülhetnek közelebb egymáshoz. Erre sem idejük, sem alkalmuk nem lesz. Kilépve a
repülőtér épületéből ki-ki megy a maga dolgára, ha pedig újra Londonban lesznek, akkor
már a válással, jobb esetben érvénytelenítéssel foglalkoznak majd. Kár, gondolta
csüggedten, de a következő pillanatban már meg is feledkezett erről, mert egy sokkal
nyugtalanítóbb kérdés ötlött eszébe:
- Mi lesz akkor, ha minden hiába? Ha férjhez megy egy vadidegen férfihoz, és mégis
kiutasítják? Idegesen összerezzent, s aggódva pillantott újra a férfira.
- Mondja, azok után, hogy minden indoklás nélkül, olyan kurtán-furcsán bevonták a
vízumomat, mennyi az esélye annak, hogy mégis megtűrjenek ebben az országban, csak
azért, mert egyszeriben a maga feleségévé avanzsálok?
- Az attól függ!
- Mi... mitől? - rebegte Carol félénken.
- Ó, hát attól, mennyire fontos a szaúdiaknak, hogy minél távolabb tudjanak téged a
hazájuktól - magyarázta a férfi, önkéntelenül is bizalmasabb hangra váltva. Csak miután
már visszahallotta saját szavait, ébredt tudatára, hogy előtte illett volna ehhez a lány
engedélyét is kikérnie.
 - Tekintettel a körülményekre, ugye nincs ellenedre, ha a jövőben tegezlek? - pótolta
gyorsan a mulasztást.
- Nem, dehogy! Elvégre rövidesen házasok leszünk, még ha csak papíron is -
biccentett Carol, azt remélve, ez eltereli kissé Jeff figyelmét, és nem megy bele
mélyebben az okok és okozatok firtatásába. De hasztalan reménykedett.
Jeff keményen a szemébe nézett, és újra megkérdezte:
- Nos? Mi a véleményed? Mennyire lehet nekik fontos, hogy megszabaduljanak tőled?
- Én nem... nem tudom - suttogta Carol.
A férfi kétkedve ingatta a fejét.
- Tényleg nem? Még csak nem is sejted?
Carol rövid habozás után, határozottan nemet intett. Ez volt az igazság.
Noha időközben világossá vált előtte, hogy csakis Dániel miatt lehet ez az egész
cirkusz, azt továbbra sem tudta, miért zárták börtönbe az öccsét, miért ez a nagy
titkolózás az ügy körül, ahogy azt sem, mennyire súlyos az ok, amiért jobban szeretnék őt
a szaúdiak újra Londonban tudni. Persze ettől még nem lett hihetőbb a válasza. Carol
megértette Jeff gyanakvását, ő se viselkedett volna másként a helyében, titkon mégis
rosszul esett neki, hogy ennyire nem bízik benne. Rosszul esett neki, mégsem tehetett
ellene semmit.
Vagyis, ha őszinte akart lenni, el kellett ismernie, hogy valójában nem akar tenni
ellene.
Elvégre könnyen eloszlathatta volna a férfi gyanakvást, csupán el kellett volna
mesélnie neki, milyen keveset tud ő maga is az ügyről, ami miatt erre az utazásra
vállalkozott, s hogy e pillanatban ő is teljesen a sötétben tapogatózik. Csakhogy ehhez azt
is be kellene vallania, hogy az öccse a rijádi börtön foglya!
Carol nem mert ekkora kockázatot vállalni. Ő tudta, hogy Dan ártatlan, abban azonban
már egyáltalán nem volt biztos, hogy ezt Jeff is elhinné. Ha megtudná, miféle gondjai
vannak leendő „feleségének", valószínűleg nem sokáig habozna, hogy visszalépjen-e
vagy sem. Ugyan, melyik férfi szeretne olyan nőt feleségül venni, akinek a testvére
letartóztatásban van egy idegen orvágban? Egyik sem! Bármennyire önzetlennek és
segítőkésznek mutatkozott is eddig a férfi, Carol nem merte remélni, hogy akkor is
kitartana mellette, ha mindent tudna. Bolond lenne, ha megtenné! Vagy szent...
Carol csüggedten megrázta a fejét. Nem, ha már rászánta magát erre az esztelen
házasságra, nem ronthat el mindent a circus előtt! Márpedig, ha beszélne, pontosan ezt
tenné. Még nagyon is élénken emlékezett rá, hogy annak idején Charles a jelenleginél
kisebb problémák miatt is faképnél hagyta, noha ő saját bevallása szerint szerelmes volt
belé. Miért maradna akkor mellette éppen Jeff, amikor őket kettejüket semmi sem fűzi
egymáshoz? Kizárt dolog! Jeff Stanford nem bolond, a szentek pedig nem járnak a
földön... Nincs más megoldás: ha nem akarja elveszíteni a férfi támogatását, akkor
hallgatnia kell.
Igen ám, de helyes ez így? - ébredt fel a lelkiismerete. Úgy érezte, tisztességtelenül
viselkedik a férfival szemben, ha nem világosítja fel, mibe keveredik ezzel a házassággal.
Már-már megszólalt, hogy mindent bevalljon, de ekkor lelki szemei előtt hirtelen
felderengett Dániel képe, akin csak a Jeff-el kötött házasság által segíthet, s neki
választania kellett: vagy a bűnös hallgatás, vagy lemond a terveiről, és cserbenhagyja az
öccsét... Természetesen csakis az előbbi mellett dönthetett. Ma kacsul összezárta hát az
ajkát, s nem szólt egyetlen szót sem.
Jeff éles tekintete fürkészőn suhant végig az arcán, egy pillanatra a harag szikrái
villantak fel a szemében, de nem ismételte meg a kérdést. Várt még egy kicsit, azután
vállat vonva megjegyezte:
- Nos, rendben van! Ha ennyire nehezedre esik beszélni róla, hagyjuk a témát!
Egyelőre nem vallatlak tovább, bár így igencsak nehéz választ adnom a kérdésedre.
 Carol értetlenül pillantott fel. Hirtelenjében azt sem tudta már, mit is kérdezett, annyira
összezavarta őt a férfi utolsó mondata. Hogy érthette azt, hogy egyelőre nem akarja
vallatni? Hogyhogy csak egyelőre? Nagyon megijesztette ez a szó, mivel arra utalt, hogy
a férfi többet vár tőle, mint ahogy eddig elismerte. Jóval többet, mint amit a lehetőségek
nyújtanak. Legalábbis az ő elképzelései szerint...
Idegesen fürkészte a férfi vonásait, hátha választ talál ki nem mondott kérdéseire, de
semmit sem tudott leolvasni a kifejezéstelen arcról, bármennyire is szeretett volna. Ezzel
az erővel akár egy kőszobor ábrázatát is faggathatta volna! Carol zavartan az ajkába
harapott. Talán csak egy véletlen szófordulat volt, nyugtatgatta magát, azután megpróbált
újra a férfi fejtegetéseire figyelni.
- Gondolom, az már feltűnt neked - folytatta Jeff -, hogy van némi tekintélyem ebben
az országban. Ezt egyrészt annak köszönhetem, hogy a külkereskedelmi tröszt, melynek
az élén állok, jelentős üzleteket bonyolít Szaúd-Arábia legfontosabb nagyvállalatainak
többségével. A másik, talán még ennél is fontosabb ok, hogy a szaúdi állam jelenlegi
vezetői mellett bizonyos értelemben tanácsadói feladatokat látok el. Elég jó üzleti
érzékkel rendelkezem, tisztában vagyok a világpiaci árakkal és lehetőségekkel, ami az
ittenieknek nagy hasznára válik. Persze nekem is, de ez most mellékes. A lényeg, hogy
sok fontos személyiségnek fűződik érdeke ahhoz, hogy ápolják velem a jó kapcsolatot.
- Vagyis?
- Vagyis nem érdekük, hogy megsértsenek engem. Amennyiben tehát az ügy, ami
miatt ki akarnak utasítani, nem fontosabb egyéb érdekeiknél, nagy valószínűséggel
eltekintenek ettől a radikális megoldástól a kedvemért.
Carol megkönnyebbülve, ugyanakkor igencsak megilletődve nyugtázta ezeket a
szavakat. Feltűnt ugyan neki, milyen mély tisztelettel tekintett rá, miután felismerte az a
tisztviselő, aki vele kifejezetten lekezelően bánt, s hogy még Rasid is, akit barátjaként
mutatott be, még ő is pánikba esett, amikor Jeff távozással fenyegetőzött, azt azonban
még feltételezni se merte, hogy a férfi ilyen jelentős személyiség lehet. Még most is csak
nehezen tudta elhinni, milyen szerencséje volt. Ha Jeff nem figyel fel rá Londonban, ha
nem bámulja őt egész útón, akkor valószínűleg azt sem vette volna észre, hogy a vámnál
félreállítják, és nem sietett volna a segítségére se. Márpedig - most már ő is belátta – e-
nélkül semmi reménye se lett volna a maradásra.
Carol e pillanatban döbbent csak rá, milyen mérhetetlen hálával tartozik a férfinak, s
arra is, milyen lehetetlenül viselkedett. Ahelyett, hogy térden állva köszönte volna meg
Jeff nagylelkű ajánlatát, még ő kérette magát! Ahogy a férfi is mondta, ez már tényleg
nevetséges. Milyen ostoba liba is ő, és milyen rendes a férfi! Szíve melegséggel telt meg,
s már épp pótolni akarta mulasztását, s újra, ezúttal nagyobb hálát mutatva megköszönni
mindent, amikor halkan kopogtattak az ajtón. Visszaérkezett Rasid az angol követség
képviselője és a sebtében kerített tanú, egy másik arab biztonsági tiszt kíséretében.

Minden készen állt a rendhagyó esküvőre. Emmet Davenport, a követség képviselője

az íróasztal mögé lépett, kiteregette maga előtt az iratait, azután várakozóan az ifjú párra
és a két tanúra pillantott.
Jeff elértette a célzást. Karjába fűzte a lány kezét, az asztal elé vezette, majd egy apró
biccentéssel jelezte; hogy részükről kezdődhet a szertartás. A két tanú is felzárkózott
melléjük, Davenport pedig, megköszörülve torkát, ünnepélyes hangon beszélni kezdett.
Carol meg volt győződve róla, hogy csak az eskü szövegét kell majd elmondaniuk,
azután aláírásukkal hitelesíteni azt, de tévedett. Davenport komolyan vette a feladatát.
Akár egy igazi békebíró, átszellemült ábrázattal, hosszasan ecsetelte a házasság
szépségeit, sorolta fel a házastársak jogait és kötelezettségeit, s mire a végére ért, Carol
kezdte egészen úgy érezni magát, mint ha valóban arra készülne, hogy örök hűséget
fogadjon a szeretett férfinak. Veszélyes volt ez az illúzió, már csak azért is, mert
túlságosan könnyen el tudta képzelni a mellette álló, vonzó férfiról, hogy egy életre a
társa legyen. Hiába küzdött ellene, lassacskán teljesen a hatalmába kerítette a szertartás
hangulata, így amikor sor került az eskütételre, már-már hitte is, amit mondott.
Végül Davenport házastársaknak nyilvánította őket, azután elhangzott az ominózus
mondat, mely csókra szólítja fel az egybekelteket. Carol elérzékenyülve emelte fel a
tekintetét, és önkéntelenül is megnedvesítette nyelvével az ajkát. E pillanatban megrázó
bizonyossággal ismerte fel, hogy amióta csak meglátta a férfit, erre a csókra vágyott,
olyan fájón és éhesen, mint fuldokló vágyik a friss levegőre. Teljesen új volt számára ez
az érzés, rémisztő és hihetetlen, de mielőtt alaposabban elgondolkozhatott volna rajta,
mindent elmosott benne az az eleven lángolás, mely a férfi szemébe nézve hullámzott
végig a testén.
Jeff tekintete ugyanazokról az érzésekről mesélt, melyek az ő egész valóját betöltötték.
Olyan szenvedélyein kutatta a vonásait, mint aki csak nehezen uralkodik a vágyain, ajka
mégis lassan közelített a szájához, és csak finoman, szinte leheletszerűen érintette meg.
Visszafogottsága azonban abban a pillanatban szerte is foszlott. Mintha ettől az
egyetlenegy, lágy érintéstől felrobbant volna a világ körülöttük, mintha gátak omlottak
volna le, hogy utat engedjenek az elemi erejű szenvedélynek. Jeff szája gyengéd és kutató
maradt, a csókja furcsamód mégis egyre forróbbá és birtoklóbbá vált. Mintha e csókkal
örökre eggyé akarná forrasztani kettejüket.
Carol tehetetlenül merült el ebben a különös kábulatban. Életében először, minden
fenntartás nélkül adta át magát az érzéseinek. Minden tiltakozás elolvadt benne, azt
kívánta, bár soha ne érne véget ez a csók. Úgy mint, Jeff készséggel teljesíti kimondatlan
vágyait, mert a csók tényleg nem akart véget érni... Valami megfoghatatlan varázslat
ejtette rabul őket, ami kirekesztette a külvilágot, s elfeledtette velük, hol vannak, s azt is,
hogy közönségük van. Repült az idő, s nekik eszükbe se jutott elszakadni egymástól.
 Davenport és a tanúnak felkért tiszt már feszengett, és még Rasid is kínos vigyorral
állt egyik lábáról a máikra, míg végül, más megoldás nem lévén, mély lélegzetet vett, és
rászánta magát a közbelépésre.
- Jeff! Talán... ööö... ennyi elég is lesz - szólította meg zavart torokköszörülés után a
barátját. Bőrének sötét tónusa ellenére is látszott, hogy elvörösödik, amikor kissé elhúzva
a száját, folytatta: - Ha eddig voltak is kételyeim a kapcsolatotokat illetően, e pillanatban
eloszlott, mind egy szálig - bebizonyítottad, hogy a doktornő tényleg sokat jelent neked.
Legalábbis előttem. De nem gondolod, hogy most már ideje lenne erről másokat is
meggyőznöd, nálam fontosabb embereket?
Jeff csak nagyon kelletlenül eresztette el Carolt. Csalódott fintorral a hajába túrt,
felsóhajtott, de azután összeszedte magát, és megadóan bólintott.
- Igazad van, Rasid, bár nem hiszem, hogy egy-két percen múlna az ügy sikere... No,
mindegy! Lássunk munkához!
Ezzel, anélkül hogy a lányra pillantott volna, odalépett az íróasztalhoz, és aláírta az
okmányokat. Carol követte a példáját. Hálás volt Jeffnek, hogy átmenetleg nem fordít rá
különösebb figyelmet, mert e pillanatban rettenetes zavarral küszködött. Egyszerűen fel
nem foghatta, hogyan veszíthette el ennyire a fejét egyetlen csók miatt...?
Még akkor is ezen töprengett, amikor viszonozta Davenport búcsúszavait, majd egy
gyors kézszorítással elköszönve Rasid tiszttársától, visszaült a kanapéra. Bőven jutott
ideje a gondolkozásra, mert a két barát a telefonokra vetette magát, s hosszú, arab nyelvű
társalgást folytattak a vonal túl végén jelentkező, számos illetékessel. Az már nem a
körülményeken múlt, hogy Carol végül mégsem jött tisztába önmagával.
Egyszerűen nem volt magyarázat a reagálására. Legalábbis olyan, amit el tudott volna
fogadni. A pusztán testi vágyat nem tarthatta elegendő oknak arra, hogy ennyire
kizökkentse a nyugalmából, elvégre éveken át olyan szilárdan tudott a testén uralkodni,
hogy nem egy férfi hidegnek és érzéketlen nevezte emiatt. Azt pedig, hogy többről lenne
szó, hevesen tagadta még önmaga előtt is. Képtelen volt elhinni, hogy pár óra leforgása
alatt mélyebb érzelmek ébredhettek a szívében Jeff iránt, azt a szót pedig, hogy szerelem,
még magában se merte kimondani.
Újra eluralkodott rajta a pánik. Szeretett volna elfutni Jeff közeléből, elmenekülni tőle,
hogy férfias vonzerejének hatása ne zavarhassa össze többé, s hogy ne okozhasson neki
fájdalmat, sokkal nagyobb fájdalmat, mint egykor Charles... Egyelőre azonban még
várnia kellett. Várnia, míg el nem dől, maradhat-e, vagy mennie kell. Úgy tűnt, már-már
végtelenül hosszúra nyúlik az arab szóáradat az íróasztalnál, amikor Rasid végre helyre
tette a kezében tartott telefonkagylót, s nem nyúlt többé érte. Jeffre mosolygott, azután az
ajtó felé intett, mintha távozásra biztatná őket. Carol szíve hevesen megdobbant, s ő is
Jeff arcára függesztette tekintetét.
- Minden rendben, mehetünk! - válaszolt a férfi a néma kérdésre. Kezét nyújtotta Carol
felé, aki nyomban felugrott és felé sietett. Jeff bizalmasan átkarolta a vállát, váltott még
néhány szót Rasiddal, azután végre elindultak kifelé. De még ekkor sem engedte el
Carolt. Óvón ölelte magához, míg ki nem értek a repülőtér épületéből a forró, napfénytől
vibráló parkoló színes forgatagába, Utasok áramlottak be- és kifelé, buszok végezték
állandó körforgásukat a város központja és a repülőtér körött, taxik suhantak a bejárat elé
és távoztak megrakodva, autók parkoltak le és indultak útnak, egyszóval minden
mozgásban volt a rekkenő hőség ellenére is. Carol egy pillanatra megszédült a szokatlan
melegtől, s érezte, hogy a homlokán máris verítékcseppek ütköznek ki. Szédelegve tűrte,
hogy a férfi magával vonja, s csak akkor jutott eszébe, hogy talán tiltakoznia kellene,
amikor,már elérték a járda mentén sorakozó autókat.
- A csomagok... - rebegte erőtlenül, miközben megpróbált visszafordulni, a férfi
azonban szorosan tartotta.
 - Rasid már elrendezte - felelte olyan hangon, mintha ez magától értetődő lenne. -
Szólt a sofőrömnek, és ő bepakolt mindent a kocsiba, mialatt ránk kellett várakoznia. A te
holmidat is, természetesen.
- Természetesen? De én...
- Te most szépen velem jössz! Ne vitatkozz, kérlek! Ha sokáig ácsorgunk itt, elevenen
elégünk. Ráérünk a kocsiban beszélgetni, ott legalább működik a légkondicionáló.
Ez olyan ésszerű volt, hogy még Carolnak is el kellett fogadnia. Noha sokkal
szívesebben búcsúzott volna el nyomban a férfitól, kénytelen volt belátni, hogy egy-két
dolgot még tisztázniuk kell előtte, s ha már ez a helyzet, és Jeffnek rendelkezésére áll egy
autó sofőrrel, mi sem természetesebb, mint hogy elviszi őt a klinikáig, s út közben
beszélgetnek. Engedelmesen követte hát a férfit, aki egy hatalmas limuzin mellett állt
meg. A sofőr már ugrott is, hogy kitárja előttük az ajtót.
Carol azt hitte, annyi meglepetés után, amennyi már eddig is érte a férfival
kapcsolatban, újabb már nem következhet, most mégis megilletődve és döbbenten szállt
be a komfortos, elsötétített luxusbatárba. Időközben rájött már, hogy Jeff Stanford nem
akárki, arra mégsem számított, hogy egy ilyen előkelő autót küldenek érte. A férfi lezser
külseje nagyon megtévesztő volt. Még nagyon jól emlékezett rá, hogy amikor Heathrow-n
megpillantotta, mit gondolt róla: egy középszerű üzletember, aki bár nagyon vonzó és
magabiztos, túlzottan lazán veszi a dolgokat ahhoz, hogy valaha is feljuthasson a
csúcsra...
Mekkorát tévedett! Jeff Stanford már rég a csúcson van, annyira, hogy nyugodtan
megengedhet magának némi lazaságot. Nincs szüksége külsőségekre ahhoz, hogy kivívja
az emberek tiszteletét, és tekintélyt szerezzen magának. Elég, ha csak önmagát adja.
Hogy is nem vette észre ezt azonnal? Hiszen rá is olyan nagy hatást gyakorolt kezdettől
fogva, mint ez idáig még senki sem!
 Carol felsóhajtott, és lopva Jeff felé sandított. A férfi épp elfészkelte magát a puha
ülésen, azután megkocogtatva az utasteret a sofőrüléstől elválasztó üvegfalat, jelt adott az
indulásra. Carol csak ekkor kapcsolt, hogy meg sem kérdezte tőle, ő hol szállt meg. Miért
nem? Hová akarja vinni? Csak nem gondolja, hogy elkíséri a szállására és vele tölti a nap
hátralévő részét?
Carol teljesen kétségbeesett. Leghőbb vágya volt mielőbb a lehető legtávolabb kerülni
a férfitól, az viszont, a jelek szerint, épp az ellenkezőjén munkálkodott. Olyan hosszúra
igyekezett nyújtani együttlétüket, amennyire csak nyújtható. Carol ezt nem akarta. Túl
veszélyes volt. Tudta jól, minden egyes perc, amit a férfival tölt, egyre közelebb hozza
őket egymáshoz. Vagyis, az ő érzelmeit, vonzalmát mélyíti, pedig az már amúgy is kezd
ellenőrizhetetlenné válni. Menekülnie kell, vagy legalábbis tiltakoznia! Méghozzá most,
azonnal, amíg még nem késő!
- Jeff...?
- Parancsolsz? - mosolygott rá a férfi.
- Én... - Carol zavarában nyelt egy nagyot, majd erőt véve magán, elszántan folytatta: -
Nekem a klinikán biztosítottak egy szobát. Ott fogok lakni, amíg... Szóval... én... Tudja a
sofőröd, merre kell mennie? Ha gondolod, odaadhatom a címet neki. Még Londonban
felírtam...
Jeff elkomorodott, vonásai keményekké, kifejezéstelenekké váltak.
- Erre semmi szükség! - jelentette ki. - Ugyanis nem mész a klinikára.
- De...
- Egy egész lakosztályt lefoglaltattam a hotelban, mind a ketten ott fogunk lakni -
folytatta Jeff, meg sem hallva a közbeszólást. Most nem a kedves, segítőkész honfitárs
volt, inkább a céltudatos, ellentmondást nem tűrő üzletember.
Úgy nézett a lányra, olyan szigorúan, hogy az egészen megrémült tőle.
 - Arról szó sem lehet! - tiltakozott hevesen. - Mi nem vagyunk... Én nem... Csak nem
képzeled, hogy együtt fogunk lakni?
- De még mennyire, hogy azt képzelem. Elvégre a feleségem vagy!
- Csak papíron, ezt ne felejtsd el!
- Nem is tettem. De te se felejtsd el, hogy a kívülállók szemében igenis házastársak
vagyunk. Hogy venné ki magát, ha pár órával az esküvőnk után máris külön költöznénk?
Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?
- De...
- Carol! Ez itt Szaúd-Arábia! Bárhol másutt elhitethetnéd az emberekkel, hogy a
hivatásod miatt állandóan a kórházban kell tartózkodnod, itt azonban elképzelhetetlen,
hogy máshol lakjon az asszony, mint ahol a férj De még ha megoldható is lenne, akkor
sem engedhetnélek el magam mellől...
- Hogy... mi?
- Jól hallottad. Nem engedhetlek el magam mellől, mivel felelős vagyok érted.
- Felelős? - hördült fel Carol. Szinte fuldoklott, olyan dühös lett hirtelen.
Soha nem hitte volna, hogy egyszer majd Jeff is úgy kezd viselkedni, mint a többi
férfi. Igaz, eddig is azon igyekezett, hogy segítsen, mellette állt, kihúzta a bajból, de
mindezt úgy vitte véghez, hogy eközben egyszer se kezelte őt gyámoltalan kislányként
Épp ellenkezőleg! Carol még soha, senki mellett nem érezte annyira nőnek magát, mint
éppen jeff Stanford mellett. Különös módon, még akkor is így volt, amikor gyávának és
ostobának nevezte. Talán ezért is haragította meg a szokásosnál is jobban, hogy most
egyszerre Jeff is rákezdett az unalomig ismert lemezre. Nem illett ez a szerep hozzá.
Egyáltalán nem tűnt vaskalaposnak, aki fel sem tételezi egy nőről, hogy az meg tud állni a
saját lábán. És most mégiscsak ide lyukadtak ki!
- Ide figyelj, Jeff! - fakadt ki mérgesen. - Felnőtt nő vagyok, aki képes vigyázni
magára. Csak azért, mert színleg feleségül vettél, még nem kell gondoskodnod is rólam.
Erre én nem is tartok igényt! Lehet, hogy a külsőm törékenynek és gyámoltalannak mutat,
de nem vagyok az! Világos?
Jeff egy röpke percig döbbenten meredt rá, mint aki nem érti, miről is van szó
tulajdonképpen, de azután értő fény csillant a szemében, és elvigyorodott.
- A napnál is világosabb! - felelte, szemlátomást remekül mulatva magában. - Ha azt
hiszed, babusgatni akarlak, óvni még a széltől is, akkor tévedésben vagy. Eszem ágában
sincs ilyesmi. Többnyire fel tudom mérni, képes-e valaki magáról gondoskodni, vagy
sem. Te képes vagy, ezt első pillantásra megállapítottam rólad. Nagyon merésznek és
talpraesettnek kell lenned, különben soha nem vállalkoztál volna egy ilyen utazásra, de ha
mégis, nem így végződött volna az ügy. Egy átlagos nő belenyugodott volna a
kiutasításba, és nem megy bele, hogy egy ismeretlen pasas feleségül vegye. Aki ekkora
kockázatot vállal egy számára fontos cél érdekében, annak nagyon bátornak kell lennie.
Egyszóval, nyugodt lehetsz, a lehető legteljesebb mértékben Ónálló lénynek tekintelek.
Carol zavartan pislogott néhányat. Most már végképp nem tudott eligazodni a férfin.
- De hát azt mondtad... kezdte bátortalanul, Jeff azonban máris leintette:
- Félreértettél. Azt állítottam, felelős vagyok érted, és ez igaz is. Csak épp nem úgy,
ahogy te gondolod. Kezességet kellett vállalnom érted a hatóságok előtt ahhoz, hogy újra
érvényesítsék a vízumodat. Ugye tudod, mit jelent ez? Bármit teszel vagy mondasz,
engem vonnak felelősségre érte.
- Ó!
- Bizony, ó! Beláthatod, hogy ilyen körülmények miatt nem engedhetlek szabadon
kószálni. Mivel nem ismered az itteni viszonyokat, bármennyire is vigyázol, bármennyire
nem áll szándékodban, könnyen elkövethetsz egy apró hibát, ami ebben az országban
lehetetlen helyzetbe sodor mindkettőnket.
- Értem - suttogta Carol megadóan. Gondolni sem mert rá, mit is jelent mindez rá
nézve. Ugyanis ha belegondolna, nem tudna uralkodni magán. Alig várta, hogy
elkerülhessen a férfi közeléből, most meg össze lesz zárva vele. Arról nem is beszélve,
hogyan fog bármit is tenni az öccse érdekében, ha a férje minden lépégét ellenőrzi?!
Néhány perce még abban a hitben volt, hogy túljutott a nehezén, erre kiderült, hogy a
dolgok csak még tovább bonyolódtak.
Elsápadt, s még kisebbre húzta össze magát, mintha azzal, hogy kis híján beleolvad az
ülés kárpitjába, útitársa éles, fürkésző pillantásait is elkerülhetné. Szinte lerítt róla a
pánikhangulat. Jeff bosszúsan ráncolta a homlokát.
- Ez nem lehet igaz! - mordult fel. - Úgy festesz, akár egy ijedt kisegér! Csak nem
képzeled, hogy azért hurcollak a lakosztályomba, mert rád akarom vetni magam, és
kielégíteni veled csillapíthatatlan vágyaimat? Ettől ne tarts! Külön szobád lesz, én pedig
mindvégig tiszteletben fogom tartani a magánszférádat. - Egy hosszú-hosszú pillanatig
farkasszemet nézett a lánnyal, azután megcsóválta a fejét, és kesernyésen felnevetett. -
Mindenesetre egy biztos! Ilyen kalandom sem akadt még. Egyetlen nő se rémült még
halálra attól, mert azt feltételezte, hogy esetleg közeledni próbálok hozzá.
- Én... - Carol elvörösödött, és lehajtotta a fejét.
- No igen! - mormolta Jeff. - Ha már magadat említed, ez azért furcsa... Az imént,
amikor megcsókoltalak, távolról se azt a benyomást tetted rám, mintha zavarna a dolog.
Sőt!
Carol erre végképp nem tudott mit mondani, de szerencsére a férfi nem is várt
feleletet. Elfordult, és kifelé nézett a fényvédő ablakon át a külvilágba, mint aki a maga
részérői lezárta a témát, Jeff tudomást sem vett többé a lány létezéséről. Úgy ülték végig
egymás mellett az út hátra lévő részét, mint két idegen a vonaton, akik véletlenül kerültek
egy fülkébe.
 Jeff igazat mondott. Az ultramodern luxusszálló lakosztálya valóban alkalmas volt
arra, hogy elkerülje benne egymást két ember, ha éppen ahhoz érez kedvet; a
huszonhetedik emeletnek csaknem a felét elfoglalta. Külön lifttel lehetett feljutni a kis
előtérbe, ahonnét a lakosztály teljes hosszában húzódó magánfolyosó nyílt, közepén
kétszárnyú ajtóval. Ez vezetett a teremnyi méretű nappaliba, melyet - ezt még szemre is
meg lehetett állapítani - szinte csábítóan kényelmes bútorokkal rendeztek be. A parkettát
puha, keleti szőnyegek takarták, a függönyökön keresztül szűrt napfény áradt a szobába,
míg a klímaberendezés arról gondoskodott, hogy kellemesen állandó maradjon a
hőmérséklet.
A kitárt ajtókon keresztül látni lehetett a dolgozószobát és a két hálót, onnan a
hálószobákhoz tartozó fürdőszobákat. Méghozzá milyen fürdőszobákat! Még egy
hollywoodi filmsztár otthonába is beillettek volna, olyan pazar és hivalkodó volt
mindkettő. Aranyozott csapok, márványmedence, s minden, amit egy ilyen helyiségbe
egyáltalán bele tud képzelni az ember. A két háló is hatalmas volt, ugyanakkor meglepően
lakályos,tervezői megtalálták a megfelelő egyensúlyt, hogy se túl zsúfolt, se kongóan üres
ne legyen. A két szoba tükörképe volt egymásnak, azzal a különbséggel, hogy míg az
egyikben a fehér szín dominált, a másikban a halványkék. Selyemtakaró fedte a széles
franciaágyat, s beépített szekrények hosszú sora várt a fejedelmi vendégek fejedelmi
ruhatárára.
Igen, ez a helyes kifejezés! - biccentett rá mosolyogva a gondolatban használt jelzőre
Carol. Ugyanis minél tovább nézelődött, annál biztosabb lett benne, hogy a szálló
fejedelmi lakosztályába keveredett. Minden erre utalt. A külön lift, a szemet kápráztatóan
elegáns berendezés, s végül az eltúlzott méretek... Micsoda pompa! - húzta el
csúfondárosan a száját Carol. Jeff eközben futólag ellenőrizte, minden rendben van-e,
majd a boyjal a jobb oldali hálószobába vitette a saját, a bal oldaliba a lány csomagjait. A
borravaló igencsak bőséges lehetett, mert a fiatal arab fiú fülig érő mosollyal köszönt el.
Miután az ajtó is becsukódott mögötte, Jeff mély, gúnyos meghajlással a bal oldali hálóba
invitálta a lányt.
- Íme az átmeneti otthona, asszonyom! Az ajtaja zárható, s a kulcs is itt van a zárban.
Frissítse fel magát, pihenje ki a fáradalmait, azután majd találkozunk. Úgy gondoltam, a
vacsorát felhozathatnánk. Annyi beszélni valónk lesz közben, miért tennénk ezt az
étteremben, népes hallgatótábor előtt, nem igaz...? Egyébként megfelel hétkor?
- I.. igen, az jó lesz - nyögte idegesen Carol, s gyorsan bemenekült a szobájába a férfi
gúnyos mosolya elől. Kulcsra zárta az ajtaját, majd egész testében remegve, kimerülten a
széles ágyra roskadt.
Rosszul estek neki a férfi csúfolódó szavai, ráadásul úgy érezte, mintha egyben
fenyegetést is hordoznának magukban. Mintha azt akarta volna velük az értésérc adni,
hogy messze nem elégedett eddigi magyarázataival. Persze, ez nem csoda, fintorgott
Carol. Ő is érezte, hogy sokkal több aggodalmat mutatott, mint ami akár a
leglelkiismeretesebb orvostól is elvárható lenne egy idegen beteg érdekében. Annyira
kétségbe volt esve a repülőtéren, hogy az még egy felületes szemlélő gyanúját is
felkeltette volna, hát még Jeffét, aki távolról sem felületes, és még kevésbé ostoba. Sőt!
Kifejezetten éles eszű. Olyan, aki néhány apró részletből is képes összerakni az egészet.
Ő pedig bőségesen szolgált ilyen részlettel. A viselkedése világosan elárulta, hogy sokkal
többről van itt sző, mint egy szimpla konzultációról.
Carol belátta, hogy ezen már nem tud változtatni, így ha egy csepp kis esze van, most
már inkább azon kell törnie a fejét, mihez tartsa magát a továbbiakban; hallgasson-e vagy
avassa a férfit a bizalmába. Szíve szerint az utóbbit tette volna, az esze azonban
óvatosságra intette. Nem tudhatta, meddig terjed ki a férfi a hatóságoknak tett ígérete. S
azt sem, mennyire kell őriznie őt.
Carol kétségek közt vergődött. Mit tegyen? Olyan jó lett volna megosztania valakivel
a gondjait, de merje-e? Mert mi van, ha Jeff, ahelyett hogy őt támogatná, a szaúdiak mellé
áll? Ha megpróbálja őt távol tartani az eseményektől, nem sok esélye marad. Jeff a férje,
ebben az országban azt tesz vele, amit csak akar. Ha ahhoz van kedve, akár fogságban is
tarthatja!
De vajon képes lenne-e erre? - tépelődött. Nem hitte, nem akarta elhinni, hogy igen.
Maga sem értette, de bízni szeretett volna Jeffben. S valahol legbelül, a szíve mélyén,
bízott is. És mégis! Azért a kétely is ott motoszkál benne, s hiába múltak a percek, nem
tudott dönteni. Azután már nem is volt erre lehetősége, mert szép lassan elnyomta az
álom. Csak akkor riadt fel újra, órákkal később, amikor hangosan kopogtak az ajtaján.
- Ki... ki az? - kérdezte rekedt, álomittas hangon.
- Jeff. Csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy fél óra múlva hozzák a vacsoránkat.
- Rendben! Köszönöm...
A lépések eltávolodtak az ajtaja elől, ő pedig felugrott az ágyról és beszaladt a
fürdőszobába. Hosszas fürdésre már nem volt ideje, így csak gyorsan lezuhanyozott,
megmosta a haját, azután maga köré csavarva a fürdőlepedőt, már ment is kifelé. Közben
azon tűnődött, mit vegyen magára. Nem akart túlöltözni az alkalomhoz, de mint minden
nő, mégis szeretett volna csinos lenni. Kinyitotta a bőröndjét, maga elé próbált a tükör
előtt néhány ruhát, végül, hosszas habozás után, egy könnyű, halványsárga kisestélyi
mellett döntött.
Nem volt rossz döntés. Carol, fekete hajának és kreolos bőrének köszönhetően, azon
ritka nők közé tartozott, akiknek a halvány színek is remekül állnak, még arcfestés nélkül
is. És Carol ezúttal le is mondott erről. No nem azért, mintha feleslegesnek tartotta volna,
inkább mert annyira remegett a keze az idegességtől, hogy attól tartott, csak
összemázolná magát, nem pedig még szebbé varázsolná. Gyorsan végigfuttatta még
nedves haján a fésűt, aztán felállt. Nem szívesen hagyta el a szobáját, ugyanakkor Jeffet
sem akarta megvárakoztatni, Így hát vett egy nagyon mély, már-már sóhajszerű
lélegzetet, majd lassan, bátortalanul az ajtóhoz settenkedett.
 Szerencséje volt. Egyelőre haladékot kapott a sorstól: a nappaliban Jeff körül ott
sürgölődött már a szobapincér is. Megterítette a szoba közepén terpeszkedő asztalt,
közelebb igazította hozzá kerekes tálaló kocsiját, és tört angolsággal megkérdezte,
felszolgálhatja-e az első fogást. Jeff arabul válaszolt neki, Carol nem érthette, mit, de nem
volt nehéz kitalálnia, mert a pincér kisvártatva meghajolt, s nesztelen léptekkel magukra
hagyta őket.
Carol újra feszengeni kezdett. Leült a székre, amit Jeff kínált fel neki, azután lázasan
törni kezdte a fejét valami semleges témán, amivel legalább addig húzhatná az időt, míg
el nem dönti végre, beavassa-e Jeffet, vagy sem. Persze, ez egyáltalán nem volt könnyű
feladat, tekintve, hogy amióta a szobába lépett, egyfolytában magán érezte Jeff éles,
fürkész tekintetét, ami teljesen kizökkentette szokott nyugalmából. Vagyis, ha őszinte
akart lenni, be kellett ismernie, hogy ez a nyugalom valójában már akkor odalett, amikor
Jeff először került a látómezejébe. Azóta próbálta visszanyerni, ám egyre nehezebben
sikerült. Most is jó időbe telt, mire összeszedte magát annyira, hogy ki tudjon eszelni
valamit, amivel Jeff figyelmét elterelheti magáról.
- Érdekes ember ez a Rasid Ben Ammar... - mormolta végül, két falat közt felpillantva.
- Szinte akcentus nélkül beszél angolul, úgy viselkedik, mint egy európai, és mégis
annyira arab, amennyire csak lehet valaki...
Jeff gúnyos mosollyal mérte végig, mintha jelezni akarná, hogy átlát a mesterkedésén,
mégsem tiltakozott. Sőt! Szinte gyanúsan könnyen engedett.
- Igazad van - biccentett. - Rasid tényleg jól beszéli a nyelvünket, és legalább olyan jól
ismeri a szokásainkat is. De ebben nincs semmi meglepő. Elég sokáig élt köztünk, hogy
így legyen. Angliában végezte az egyetemet, onnan ismerem én is. Valahogy egymásba
botlottunk, aztán barátok lettünk, bár az érdeklődésünk sok mindenben eltér egymástól.
Még inkább a neveltetésünk és a felfogásunk.
- És mégis barátok vagytok?
 - Aha! Vagyunk elég értelmesek ahhoz, hogy tiszteletben tartsuk a másik felfogását, s
ne próbáljuk egymást semmiben sem befolyásolni.
- Hm... Azért ez különös... Mit keresett Rasid egy angol egyetemen? Hát nem katonai
akadémiára járt?
- Nem. Rasid nem hivatásos katona. Elektromérnök.
- Micsoda? Akkor meg hogy a csudába került a repülőtér biztonsági szolgálatának
élére?
- Hát... Valójában nincs is ott. Vagyis... Egy repülőtér biztonsága épp annyira függ a jó
műszaki felszereltségétől, mint a rend fenntartásával megbízott emberektől. Rasid ezért a
műszaki vonalért felelős. Meg is lepődtem, amikor éppen ő jött oda hozzánk, de erre is
van ésszerű magyarázat. Mivel a biztonsági tiszt hirtelen megbetegedett és a helyettese
sem volt épp elérhető, Rasid ugrott be helyettük. Ez persze csak szükségmegoldás, de
nekünk nagyon jól jött. Rasid rengeteget segített abban, hogy mi most itt ülhessünk. És
ezzel máris a témánál vagyunk.
- Hogy... mi?
- Bizony! Hiába is próbálsz kibújni alóla, nekünk ma este sok mindent meg kell
beszélnünk egymással...
Jeff olyan nyomatékosan ejtette ki utolsó szavait, hogy képtelenség lett volna
félreérteni. Carol hirtelen ráébredt, hogy a döntés immár nem az ő kezében van. Jeff
mindent tud, ám ha mégsem, akkor is sejt valamit, s addig nem nyugszik, míg a végére
nem jár sejtéseinek, ez valahogy bosszantotta. Gyűlölte, ha mások próbáltak helyette
dönteni, és ha mások akarták előírni neki, mit tegyen. Márpedig Jeff Stanford ezen
mesterkedett, amióta csak váratlanul betört az életébe. Egyszerűen csak kézbe vette az
irányítást, s elvárta, hogy Carol ehhez igazodjék. A legbosszantóbb mégis az volt, hogy ő
meg is tette. Egyrészt, mert nemigen volt más választása, másrészt, mert a férfi mindig azt
javasolta, ami az adott pillanatban a legésszerűbb volt.
 Ezúttal is ez volt a helyzet, Carol mégis megmakacsolta magát. Mire fel avatkozik Jeff
az én dolgaimba?
Semmi köze az egészhez! - hajtogatta magában, noha érezte, hogy ebben nincs igaza.
És valójában nem is ezért hallgatott. A fő baj az volt, hogy elkésett már a vallomással.
Tudta, a becsület azt kívánta volna, hogy már azelőtt őszinte legyen, mielőtt a férfi
kimondta boldogító igent. Carol szégyellte magát, amiért nem tette meg, s félt, mit szól
majd ehhez Jeff. Így aztán dacosan a szemébe nézett, és kihívóan megkérdezte:
- És mi van akkor, ha nem akarok erről beszélni?
- Semmi! - vonogatta a vállát Jeff. - Vagyis, a helyzet ettől mit sem változik... Akár
akarod, drága hitvesem, akár nem, kénytelen leszel magyarázattal szolgálni nekem. Ettől,
a jelen körülmények között, sajnos nem tekinthetek el. És ha meg is tenném, ostobaság
volna részedről, ha éppen előttem titkolóznál. Bármi legyen is a problémád, sokat
segíthetnék neked. Nemcsak a helyet és a helyi viszonyokat ismerem, de nagyon jó
kapcsolataim is vannak itt, és persze sok barátom. Olyan barátok, akik igazán számítanak
Rijadban.
- Nem kétlem - biccentett Carol, de a hangja továbbra is elutasító maradt. - Ha azt
vesszük, milyen ügyesen intéztél eddig is mindent, szinte biztos, hogy nincs olyan
probléma, amit te ne tudnál megoldani. De miből gondolod, hogy nekem megoldásra váró
problémám van? És ha úgy is volna... Abból, hogy tudnál segíteni, még nem következik
egyenesen az, hogy akarsz is segíteni!
Jeff ingerülten vonta össze a szemöldökét.
- Hisz épp most mondtam.
- Tévedés! Csak azt mondtad, segíthetnél, nem azt, hogy meg is teszed. Talán, ha
hallanál az állítólagos gondomról, eszedbe se jutna ilyesmi.
- Na jó! Akkor szavamat adom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. így már
hajlandó vagy végre kinyitni a szád?
 Carol meglepetten kapta fel a fejét. Jól hallotta? Jeff tényleg a szavát adta? Annyira
meglepődött ezen, hogy szólni sem tudott. Nem értette, mi a csoda készteti folyton arra a
férfit, hogy az ő útját egyengesse. Ilyesmit ok nélkül senki sem tesz! Gyanakodva ráncolta
össze a homlokát. Vajon mit akar tőle Jeff? - töprengett. Lehet, hogy megkívánta, és így
akarja az ágyába csalogatni? Egy ilyen vonzó férfi? Nem! Ez hihetetlen! De hát akkor mi
mást akarhatna...?
- Mondd, te nő! - mordult fel hirtelen Jeff, elveszítve á türelmét. - Képes lennél végre
elhatározni magad? Vagy talán könyörögnie kell annak, aki segíteni akar neked?!
Carol összerezzent.
- Nem. Én csak... nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez... Valójában soha nem
találkoztam még olyan emberrel, aki csak úgy, önzetlenül felajánlotta volna nekem a
segítségét...
- Nos, talán én sem egészen önzetlenül teszem. Ki tudja? - nézett hamiskásan Carol
szemébe Jeff, de látva, hogy erre a lány elsápad, gyorsan nyugtatgatni kezdte: - No, ne
ijedj meg, nem akarok semmiféle viszonzást kizsarolni! Egyszerűen arról van szó, hogy
pillanatnyilag egy csónakban evezünk, s ha te elsüllyedsz, magaddal rántasz engem is.
Semmiképp se szeretném, ha véletlenül belebonyolódnál valamibe, ami aztán még több
fejfájást okozna mindkettőnknek. Ha jól sejtem, már így is van elég gondod. Elvégre ok
nélkül senkit sem akarnak kitoloncolni sehonnan! Amellett biztos vagyok benne, te sem
estél volna annyira kétségbe emiatt, ha tényleg csak egy konzultáció várna rád Rijádban.
Aztán van még valami... Nem tudom, miért, de jóindulatúan figyelmeztettek, vigyázzak
rád, nehogy botrányt csinálj, mert esetleg le is tartóztathatnak. Így, ha ez lenne a célod,
jobb, ha inkább máris hazatérsz... Megmondanád, mire véljem ezt? Ja, igen! És a
testvéredet is megemlítették. Hogy az ő ügye ez idő szerint nem tartozik a
nyilvánosságra...
- Ó, nem! - Carol elkeseredetten felnyögött.
 - Ó, igen! És most mesélj, drágám! Amint láthatod, más forrásból is megtudhatom,
amit akarok, de én tőled szeretném hallani.
Jeff hangja ezúttal parancsoló éllel csattant, s a lány önkéntelenül is engedelmeskedett
neki:
- Tegnapelőtt este, amikor hazaértem, csörgött a telefon. Az öcsém hívott, Dániel. Arra
kért, utazzam ide, amilyen gyorsan csak tudok, mert... mert letartóztatták ártatlanul, és
nem engedik senkivel kapcsolatba lépni, és nem akarják elhinni neki azt sem, hogy semmi
köze a... Nem tudom mihez, mert itt megszakadt a vonal. Egyik volt betegem megszerezte
soron kívül a vízumul számomra, én pedig felültem a legelső gépre, ami Rijádba indult. A
többit már tudod...
- No, nem egészen. Mi van a klinikával meg az állítólagos konzultációval?
- Azt Róbert Channing, a volt betegem, csak azért találta ki, hogy megkönnyítse a
dolgomat. Ami azt illeti, nem igazán sikerült neki. Ha te nem vagy, már újra Londonban
lennék...
- Ezt most hagyjuk! - legyintett Jeff, azután összegezte a hallottakat: - Tehát az öcsédet
letartóztatták, ő azonban azt állítja, hogy ártatlan. És te persze hiszel neki...
- Természetesen! - kiáltott fel ingerülten Carol. - Miért ne hinnék? Dániel becsületes,
soha nem tenne semmi rosszat!
- No, no, csak ne izgasd fel magad! - visszakozott Jeff, látva, milyen viharos
gyorsasággal borul el Carol tekintete. - Nem azt mondtam, hogy nincs igazad, csak éppen
szeretném, ha megindokolnád, mitől vagy ennyire biztos a dolgodban.
Carol, még mindig feldúltan, magyarázni kezdett:
- Ismerem Dánielt, úgy, ahogy önmagamat. Én neveltem fel, és piszkosul jól láttam el
ezt a feladatot, még ha te nem is hiszed el nekem.
- Mesélj erről! - kérte Jeff, s miközben a lány dióhéjban előadta élete történetét,
egészen ellágyultak a vonásai. - És tudod - fűzte hozzá végül Carol -, nem is csak ezért
kell aggódnom, hogy Dánielt esetleg ártatlanul elítélik, még mielőtt bármit is tehetnék az
érdekében, hanem az egészsége miatt is.
- Ugyan már! Lehet, hogy nem épp üdülőközpontok az itteni börtönök, de azért nem is
annyira szörnyűek. Ráadásul Dániel angol állampolgár, s mint ilyen, különleges
bánásmódban...
- Micsoda? - hördült fel Carol. - Csak nem azt nevezed te különleges bánásmódnak,
hogy nem engedik neki még a saját követségét se értesíteni?
- Biztos megvan ennek is a maga oka.
- Na persze! Képzelem! De egyébként nem is erről van szó. Ha Dan egészséges lenne,
nem izgulnék ennyire, de sajnos az öcsém cukorbeteg, ha nem kapja meg reggelente az
injekcióját vagy nem ehet elég gyakran, esetleg nem a megfelelő ételeket kapja, könnyen
életveszélyessé válhat az állapota.
Jeff egy pillanatra lehunyta a szemét, mint akinek meg kell emésztenie a hallottakat,
azután felsóhajtott.
- Uh! Ez tényleg kellemetlen! És mondd csak, hogy került az öcséd Szaúd-Arábiába?
- Építészmérnöki karon végezte az egyetemet, és most írja a diplomamunkáját a
duzzasztógátakról. Egy angol vállalatnál dolgozik, mely a szaúdi kormány megbízásából
épp mostanában épít az ország belsejében egy ilyen komplexumot.
Jeff eltolta maga elől az üres tányért, lazán hátradőlt a székén, mint aki kellemesen
ejtőzik az ízletes vacsora után, tekintete azonban elárulta, agya milyen lázasan működik.
Nem telt bele sok idő, s már el is döntötte magában, mi legyen a következő lépés. Carolt
természetesen most sem kérdezte. Még csak el se mesélte, mire készül, csak egyszerűen
odalépett a telefonhoz, és tárcsázni kezdett. Az első beszélgetést arab nyelven
bonyolította, a másodikat azonban angolul. Ám Carol így sem lett sokkal okosabb. Annyit
tudott meg mindössze, hogy Jeff magához rendelt másnap reggelre egy Paul Maloney
nevű illetőt. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, ki lehet ez a fickó, mielőtt azonban
megkérdezhette volna, Jeff, megelőzve őt, azt javasolta, hogy az italukkal üljenek át a
szoba másik felébe, a kényelmes kanapéra Ezzel megragadta a poharát, és máris elöl járt a
jó példával.
Carol kicsit még habozott, de aztán eszébe jutott a férfi ígérete, miszerint nem ér hozzá
egy ujjal sem, amíg Rijádban lesznek, mire engedelmesen átköltözött ő is. Amit rögtön
meg is bánt. Veszélyes volt ennyire közel ülnie a férfihoz. Nem mintha a férfi a
legcsekélyebb mértékben is közeledni próbált volna hozzá, inkább azért, mert ő érezte
úgy, hogy szeretne valami ilyesmit tenni. Például Jeff vállára hajtani a fejét, esetleg
hozzásimulni, megérinteni őt... Carol megremegett, s nehogy ostobaságot kövessen el,
teljesen kihúzódott a kanapé leg sarkába.
Jeff félreérthette a mozdulatát, mert gúnyosan elhúzta a száját.
- Ne félj, mielőtt rád vetném magam, figyelmeztetni foglak, hogy már nem bírom
tovább - jegyezte meg.
Carol értetlenül meredt rá.
- Tessék? - kérdezte.
- Azt akartam az értésedre adni - magyarázta Jeff hogy amikor majd úgy érzem, nem
bírom tovább fékezni a vágyaimat, szólni fogok, hogy még időben bezárkózhass a
szobádba. Addig azonban nem kell tartanod semmitől. Nem akarlak leteperni a kanapéra.
- Én ezt nem is gondoltam - védekezett Carol, de a férfi csak legyintett erre.
- Dehogynem, drágám, dehogynem! - mondta. - Olyan ijedten préselődtél a kanapé
oldalának, már attól féltem, leszakítod a kartámlát. Nyugodj meg, e pillanatban csak
beszélni akarok veled. Meg kell ígérned nekem valamit...
- Mit?
- Megpróbálok segíteni az öcsédén, de csak akkor, ha te semmit sem teszel a
megkérdezésem nélkül. Rám kell bíznod mindent, hidd el, tudom, mit csinálok. Először
is, azt kell kiderítenünk, egyáltalán miről is van szó. Amíg nem látunk tisztán, lehetetlen
tovább lépni. Holnap reggelre idehívtam két ügyvédet. Egyikük a cégem szaúdi
kirendeltségének jogi ügyeit intézi; ravasz, belevaló fickó, és remekül eligazodik
Rijádban. A másikra akkor lesz szükségünk, ha ő mégsem tudna egyedül megbirkózni
ezzel az üggyel. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, Samer Essakali Szaúd-Arábia
sztár-ügyvédje. Ha valaki, hát ő biztosan tudja, mi a teendő. Természetesen, nekem is
velük kell tartanom, már csak az ügy fontosságának hangsúlyozása végett is, de...
- Neked? - szakította félbe Carol döbbenten. - Ez... ez nem lesz jó! Biztosan rengeteg
dolgod van, nem pazarolhatod a drága idődet az én ügyeimre. Majd én... ,
- Te, drágám, a szavadat adod, hogy ki se teszed a lábad a szállodából - jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon Jeff. - Dániel Osborn immár a sógorom, Szaúd-Arábiában
pedig a családi ügyeket a férfiak intézik. Világos?
- Igen, de...
- Hidd el, ennek így kell lennie! Vagy a szavadat adod, vagy lemondasz az öcsédről.
Más megoldás nincs. Tehát? Hogy döntesz?
Carol idegesen harapdálta az ajkát. Jeffnek, mint mindig, ezúttal is igaza volt, de
valahogy mégsem tetszett neki ez az egész... Fájdalmas volt még csak elképzelnie is,
hogy ő tétlenül ücsörög a szobájában, míg valaki más, valójában egy idegen, az ő testvére
megmentésén fáradozik. Noha tudta, hogy Dániel érdekét szem előtt tartva ez a legjobb
megoldás, valahogy mégis furcsán kirekesztettnek érezte ettől magát. Ugyanakkor azt is
tudta, hogy most nem érzékenykedhet. Jeff sokkal többet tehet, mint ő, és neki hálásnak
kell lennie, amiért hajlandó feláldozni az idejét, és latba vetni minden befolyását az ő és
testvére érdekében. És hálás is volt.
- Rendben! - bólintott. - A szavamat adom! És... Nem is tudom, hogyan köszönjem
meg a... - Elakadt Egyszerűen nem találta a kifejezést, mely hűen visszaadná az érzéseit,
így önkéntelenül is megtette azt, amitől néhány perce még óvta magát, Kezét a férfi
combjára fektette, s ragyogó tekintetét az arcára függesztve ki jelentette: - Még sosem
találkoztam ilyen kedves, segítőkész emberrel, mint te vagy!
Jeff megdermedt, izmai megfeszültek Carol tenyere alatt. Egészen lassan fordult meg,
s nézett a lány szemébe. Carol remegni kezdett a férfi tekintetéből áradó, szinte perzselő
vágy láttán. A józan esze azt súgta, húzza vissza a kezét, s meneküljön, a teste azonban
nem engedelmeskedett már az ész parancsának. Szinte megbűvölten ült, és viszonozta a
férfi pillantását. Jeff tekintete lejjebb siklott, végigpásztázta a testét, majd újra felfelé
indult, míg végül megállapodott remegő ajkán. Élesen beszívta a levegőt, azután csak
ennyit mondott:
- Most!
- Tessék? - suttogta Carol zavarodottan.
- Megígértem, hogy figyelmeztetlek, hát megtettem. Ha nem akarod, hogy valami baj
történjen, most kell bezárkóznod a szobádba!
- Baj? Miféle baj? - értetlenkedett Carol. Képtelen volt magához térni abból a különös
kábulatból, amibe Jeff lángoló tekintete és férfias kisugárzása taszította, így abból, amit
mondott, legfeljebb csak egy-egy szó jutott el a tudatáig.
- Nos - magyarázta Jeff vontatottan - tartok tőle, hogy ha még néhány percig itt
maradsz, ha még egyszer megérintesz és így nézel rám, meg fogom szegni a szavamat...
- A... a szavadat? Nem értelek... - hebegte Carol.
- Tényleg nem? - Jeff csúfolkodva felvonta a szemöldökét. - Mondd csak, kedves
nejem, hány éves is vagy te?
- Huszonkilenc. De mi köze ennek...?
- Szóval, hamarosan eléred a harmadik x-et. Akkor már nem lehetsz annyira naiv,
hogy egy ilyen világos célzást ne érts meg! Már csak az a kérdés, miért viselkedsz mégis
így? Vajon próbára akarsz tenni, vagy csak egyszerűen nem vagy tisztában vele, milyen
szép és kívánatos nő vagy?
 - Én... - Carol elvörösödött. Végre megértette, hová akar Jeff kilyukadni. A
legszívesebben azt felelte volna, pokolba azzal az ostoba ígérettel, de túl félénk és
tapasztalatlan volt ahhoz, hogy meg merje tenni. Így saját, titkos vágyait is
meghazudtolva, védekezően azt suttogta: - De hisz te azt ígérted, egyetlen ujjal sem érsz
hozzám!
- Pontosan - bólintott Jeff. - De én sem vagyok fából! Ha azt akarod, hogy a szavamat
meg is tudjam tartani, jobb lesz megőrizned a három lépés távolságot. Nem akarom
kihasználni a helyzetet, de...
Jeff vetett még egy sóvárgó pillantást Carolra, azután ingerülten felugrott a kanapéról,
s hátat fordítva neki, az ablakhoz állt.
- Mire vársz? Menj már, mielőtt még olyasmit teszek, amit később mindketten
megbánnánk! - mordult fel. - Ja, és ne felejtsd el a szobád ajtaját bezárni!
Carol egy ideig még reménykedve nézte a férfi hátát, de mivel az semmi hajlandóságot
nem mutatott arra, hogy feléje forduljon, halkan felsóhajtott, felemelkedett, és bevonult a
saját lakrészébe. Abban bízott, ha távol kerül a férfitól, ha nem látja őt, nem érzi tovább
bénító kisugárzását, majd helyre áll a lelki békéje, de csalódnia kellett. Sem a zárt ajtó,
sem a távolság nem segített. A történtek felzaklatták, annyira, hogy képtelen volt újra
megtalálni a nyugalmát. Bár magának is csak vonakodva ismerte be, arra vágyott, bárcsak
kevesebb önuralommal rendelkezne a férfi, vagy legalább ne ígérte volna meg, hogy nem
közeledik hozzá. Annak ellenérc, hogy biztos volt benne, Jeff nem érez egyebet iránta
puszta testi vágynál, nem bánta volna, ha enged a vágyainak. Ő is kívánta a férfit, úgy,
ahogy még senkit életében.
Nem is értette, miért e hirtelen vágyódás. Egyáltalán nem volt jellemző rá, hogy csak
úgy megkívánjon egy férfit. Noha annak idején Charles és ő eljutottak az ágyig, csakis
azért került rá sor, mert a férfi annyira akarta. Addig ostromolta Carolt, míg végül
engedett neki. Ám az élmény egyáltalán nem kápráztatta el. Az első alkalommal csak
fájdalmat érzett, de nem voltak éppen kellemesek a következő alkalmak sem, így a
szakításuk után cseppet se esett nehezére teljesen lemondani a testi szerelemről.
Persze, ő is tudta, hogy ami vele történt, egyáltalán nem törvényszerű. Sőt! Egy nőnek
éppúgy örömet kellene találnia a szexben, mint a férfinak, s hogy ő mégsem élte ezt át, az
egyrészt Charles, másrészt az ő hibájából történt. Sajnos, a szeretkezéseik mindig
kapkodóak voltak, s valahogy hiányzott belőlük az igazi érzelem és szenvedély. Charles
mindig csak a saját élvezetével volt elfoglalva, nem törődött vele, hogy őt is kellőképp
felkészítse az egyesülésre, ő pedig soha nem kívánta igazán Charlest. Soha nem kívánta
úgy, mint az előbb Jeffet. Charles csókja soha nem rengette meg alatta földet, nem mosta
el a gondolatait, nem süllyesztette el körülötte a világot úgy, ahogy Jeff csókja tette, ott, a
repülőtéren.
Carol lerogyott az ágyra, s rémülten maga elé meredt. Az igazság olyan élesen hasított
a tudatába, hogy egész teste beleremegett. Szerelmes a férjébe! Már az első pillanatban
beleszeretett, azért nézte őt már Heathrow-n olyan bénultan, azért nem tudta levenni róla
a tekintetét, s ez az oka, hogy mindig elbizonytalanodik a közelében, s azt teszi, amit Jeff
akar, mintha neki nem is lenne saját akarata. És eltűri tőle azt, amit más férfiaktól soha
nem tűrt el. Hogy irányítsa, hogy gyámkodjék felette, s hogy helyette döntsön. Ráadásul
mindez még jól is esik neki valahol...
Charles volt az első férfi az életében, aki érdeklődött iránta, s ő ezt akkor olyan
örömmel fogadta, hogy észre sem vette, milyen távol áll a szerelemtől az, amit iránta
érez. Most viszont már tudta. Jeff megtanította rá, milyen óriási a különbség az igazi
szerelem és az egyszerű rokonszenv, meg valamiféle hála keveréke között.
De miért pont Jeff?! Miért az a férfi, aki hamarosan el fogja hagyni őt? Miért nem
tudott beleszeretni például Bob Channingbe, aki a rajongásig szereti? Vagy valaki másba?
Nem egy férfi próbálkozott nála az évek során, de őt hidegen hagyta mindegyikük. Most
viszont! Carol sírni tudott volna elkeseredésében.
 - Jaj, Dániel! Miért kellett neked pont Szaúd-Arábiában duzzasztógátat építened?! -
nyöszörögte, majd befúrva fejét a párnába, és azt képzelte, ki se tette a lábát békés
londoni lakásából, ahol még minden egyszerű és egyértelmű volt...

Másnap reggel Carol ugyanazzal a gondolattal ébredt, amivel elaludt: Mi lesz ezután?
Hogyan nézzen Jeff szemébe, miután már tudja, hogy szereti? Hogyan éljen vele egy
fedél alatt úgy, hogy még csak közel sem mehet hozzá, meg sem érintheti? Hogyan tartsa
távol magát tőle, amikor minden vágya a lehető legközelebb kerülni hozzá? Életében
először sajnálni kezdte, hogy ennyire tapasztalatlan. Igaz, ahhoz elsőrangúan értett,
hogyan kell lerázni egy férfit, arról azonban, hogyan kéne úgymond „elcsábítani", már
fogalma sem volt. Pedig milyen egyszerű lenne minden, ha volna bátorsága a férfi elé
állni, s azt mondani neki:
- Nézd, Jeff! Mivel te is kívánsz engem, én is kívánlak téged, és pillanatnyilag úgyis
házasok vagyunk, ugyan minek vonnánk meg magunktól a testi örömöket? Igen, egyszerű
lenne, s biztosan csodálatos eredménnyel járna. Egészen biztos volt benne, hogy Jeff meg
tudná ajándékozni azzal a boldogsággal, amivel Charles annak idején képtelen volt, és ő
mégsem érzett elég erőt és bátorságot magában ahhoz, hogy egy ilyen kéréssel a férfi elé
álljon. Amellett valami a lelke mélyén tiltakozott is ez ellen. Hogyan is feküdhetne le egy
olyan férfival, aki csak kívánja őt, de nem szereti? Aki nem érzi iránta ugyanazt, amit ő
érez a férfi iránt? Ez olyan lealacsonyító lenne! Valahogy elrontaná a kapcsolatuk
szépségét, és bemocskolná az ő érzelmeit. Egy ilyen viszonyt nem tudna maradéktalanul
élvezni.
Igen ám, de mi van, ha soha többé nem találkozik olyan férfival, mint Jeff, akit
ugyanennyire kívánni és szeretni fog? Akkor soha nem ismeri meg az érzéki örömöket?
Meddig várjon még? Huszonkilenc éves, más nőknek ebben a korban már férjük,
gyerekeik vannak, ő meg mindössze egy félresikerült viszonyt tudhat maga mögött.
Mégiscsak bele kellene vágni! Jeff talán nem szereti, de nem is bántaná sohasem. Kedves,
becsületes és szeretetre méltó. Lám, az este is uralkodott magán, nem használta ki a
helyzetet, pedig kívánta őt. Csak nyerne vele, ha közelebb kerülne hozzá. Talán idővel
még meg is tudná szeretni. Talán...
Carol felsóhajtott, s úgy döntött, semmi értelme tovább találgatni, mi lenne, ha... A
jóslás a boszorkányok meg az asztrológusok dolga! Az ő dolga viszont az, hogy végre
erőt vegyen magán, és Jeff elé álljon, még ha pillanatnyilag ez olyan nehéz is a számára.
Makacsul felszegte az állát, az ajtó felé indult, de közben azért még remegett a gyomra az
idegességtől. Élete legnagyobb alakítása várt rá, s ő félt, hogy nem lesz képes
végigcsinálni.
A sors azonban kegyes volt hozzá. Jeff nem volt egyedül; a korai időpont ellenére már
komoly tárgyalásba merült két másik férfival a dolgozószobában. Az ajtó nyitva maradt,
így nyomban észrevette Carolt. Mosolyogva felé bólintott, azután intett, hogy
csatlakozzon hozzájuk. A vendégek megfordultak, Carol pedig feléjük indult. Jeff három
hosszú lépéssel elébe sietett, s átölelve a vállát, bemutatta őt az ügyvédeinek.
Paul Maloney tipikusan angol volt. Szőke haj, kék szempár, és nyúlánk, kissé elpuhult
termet jellemezte, no meg persze a kifogástalan, ámbár személytelen angol udvariasság.
Samer Essakali szintén tipikus figura volt. Bárhol képviselhette volna hazáját, mint a
jellegzetes arab férfi megtestesítője. Carol kis híján elnevette magát, amikor észrevette,
mennyire zavarja az ő európai öltözködése. Csupán egyetlen pillanatig állta a tekintetét,
azután elnézett a feje mellett, valahová a semmibe. Arab módon üdvözölte, még
véletlenül se pillantva mélyen kivágott, lenge nyári ruhájára vagy az arcára.
A kölcsönös üdvözlések után a férfiak arabul folytatták a tárgyalást, amitől Carol
kezdte feleslegesnek érezni magát. És kirekesztettnek. Jeff azonban megmagyarázta neki,
hogy ez szükségszerűség, mert Samer rosszul beszél angolul, ők pedig nem akarják, hogy
esetleg félreértsen valamit.
 - De neked nem kell ám velünk maradnod - mondta kedvesen. - Amíg eldöntjük,
hogyan tovább, nyugodtan reggelizz meg!
Ezzel csókot lehelt a lány arcára, és kitessékelte őt a nappaliba, ahol az asztalon
pompás falatok vártak rá. Carol nem volt túlzottan éhes, de azért evett egy keveset. Már a
kávénál tartott, amikor a férfiak útra készen előbukkantak. Ezúttal Jeff is nagyon
elegánsan volt öltözve. Makulátlan, hófehér vászonöltönyt, puha, fehér bőrcipőt és
nyakkendőt viselt. Megígérte a lánynak, hogy azonnal értesíti, amint megtudnak valamit,
még egyszer a lelkére kötötte, hogy ne hagyja el a szállodát, s már ment is a többiek után.
Carol felhörpintette a kávéját, és tanácstalanul maga elé meredt. Egyszerűen nem
tudta, mit kezdjen magával. Ideges és türelmetlen volt, ráadásul, bárhogy védekezett
ellene, ismét rátört a kirekesztettség érzése. Nem akarta ezt, mint ahogy Jeffre se akart
gondolni, mégis minduntalan felé kalandoztak a gondolatai. A férfi néhány óra leforgása
alatt, fenekestül felforgatta az ő nyugodt, kiszámítható életét. Valószínűleg Jeff lesz az,
aki romokat hagy majd maga után, nem pedig ő, bár a férfi őt vádolta ezzel. Lázasan törte
a fejét, hogyan kerülhetné el ezt a katasztrófát, de most sem jutott ötről a hatra.
Fél egy felé járt, amikor úgy döntött, felhozatja magának az ebédet. Hosszasan
tanakodott az étlap felett, majd éppoly hosszasan vitatta meg a szobapincérrel a
választását, ezzel is múlatva a lassan vánszorgó időt, ám azon, hogy az étel mégis
rekordgyorsasággal érkezett, nem tudott változtatni. S azon sem, hogy végül ott maradt
érintetlenül az egész pompás lakoma. Jeff éppen akkor esett be az ajtón, amikor az első
falatot akarta a szájához emelni. Rögtön meg is feledkezett az evésről.
- Mi újság? Sikerült megtudnod valamit? - ugrott fel izgatottan, s a férfihoz lépve,
ösztönösen megragadta a karját.
- Ó, rengeteg mindent intéztem - mosolygott elégedetten Jeff. - De gyere, üljünk le!
 Mint tegnap este, most is a kanapéra telepedtek, szorosan egymás mellé, ezúttal
azonban Carol annyira el volt foglalva az öccse iránt érzett aggodalommal, hogy szinte
tudomást se vett erről.
- Mondj már valamit! - sürgette a férfit.
Jeff arcáról hirtelen lehervadt a mosoly, s gondterhelt ráncok tűntek fel a homlokán.
- Az ügy sajnos elég komolynak látszik - kezdte. - Dánielt úgyszólván tetten érték.
Utasa volt egy kisteherautónak, ami alkoholt szállított. Biztosan te is hallottál már róla,
milyen szigorúan büntetik ebben az országban, ha valakit alkoholfogyasztáson érnek... Ha
valaki pedig még kereskedik is vele!
- Jaj, ne! - nyögött fel Carol. - Dan nem tehetett ilyet! Ő nem az a fajta! El kell hinned!
Annak idején jó néhányszor voltak anyagi gondjaink, Dan is, én is dolgoztunk a tanulás
mellett, de soha, egyszer sem jutott eszünkbe, hogy másképp is pénzhez juthatnánk. Pedig
nem volt könnyű dolgunk! De mi mindig tiszteltük a törvényeket. Biztosan kell lennie
valami ésszerű magyarázatnak! Dan mit mondott, amikor kihallgatták?
- Hát épp ez az! - sóhajtott fel Jeff. - Semmit. Semmit se mondott, mivel ki se
hallgatták. Elmagyarázom, jó?
- Kérlek!
- Szóval, a szaúdi hatóságok néhány hónapja felfigyeltek rá, hogy az utóbbi időben
gyanús gyorsasággal harapódzik el a tiltott alkoholfogysztás. Főként nagyobb gyárak,
üzemek, építkezések, meg más effélék környékén tapasztalták ezt. És sajnos nemcsak a
vendégmunkások közt, hanem sok arabot is rajtacsíptek ittasan. Mint köztudott, ezt
számukra nemcsak a törvény, de a vallás is tiltja, tehát igen súlyos vétség. A hatóságok
gyanakodni kezdek, hogy egy bűnbandával állnak szemben, akik alkoholcsempészéssel
próbálnak meggazdagodni. Olyasmi ez, mint ami Amerikában is volt, az alkoholtilalom
idején. Csak itt még rosszabb, a vallási vonatkozás miatt. Sokáig nyomoztak
eredménytelenül, míg egy füles alapján, ez a bizonyos autó a hálójukba akadt. A tét
nagyon nagy, mivel ennek segítségével szeretnék az egész bandát lefülelni.
- Tehát ezért a nagy titkolózás! - kapcsolt Carol.
Jeff bólintott.
- Pontosan. A teherkocsi sofőrje, ha az ő várható büntetését enyhítik, hajlandó
együttműködni. A másik fickót és az öcsédet ezért nem is hallgatták ki. Felesleges volt
szerintük. Óvatosan lekapcsolták és elkülönítették őket a többi fogolytól, s az volt a
tervük, hogy ez így is marad, amíg az emberük és a sofőr továbbmegy a szállítmánnyal,
és megszerzi a szükséges információkat. Ezért tagadták meg az öcsédtől azt is, hogy a
követséget értesíthesse. A másik két fickó is külföldi, így... Szóval, valahol az ő
hozzáállásuk is érhető. Csakhogy hiba csúszott a számításukba! Mégpedig Daniel
betegsége.
- Nem értem...
- Nos, miután nem hallgatták ki őt, és nem figyeltek a követelőzésére sem, így azt sem
hallották, amikor egészségi állapotára való tekintettel, különleges bánásmódot követelt.
Injekciót, diétát, orvosi felügyeletet. Dan tehát nem kapta meg az inzulinját, mire
hamarosan rosszul lett. Az orvosi rendelőbe vitték, ellátták őt, majd egy rövid időre
magára hagyták. Az orvosnak sürgős esethez kellett sietni, s mivel biztos volt benne,
hogy az öcséd egy ideig még gyengélkedni fog, az ajtó előtt pedig ott áll az őr, nyugodtan
távozott. Dániel azonban nem volt már annyira rosszul. Megpillantotta a
telefonkészüléket, s máris felhívott téged. Csak éppen az orvos túl korán ért vissza, így a
hívást le tudták nyomozni.
- Ezért vonták hát be a vízumomat - biccentett Carol. - De vajon miért adták akkor
meg...?
 - Mert eltartott egy ideig a nyomozás. Mire kiderítették a nevedet, Channing már
beszerezte számodra a vízumot. Nem tehettek mást, a repülőtéren kellett megállítaniuk.
Féltek, hogy botrányt csinálsz, és tönkreteszed a nyomozás amúgy is csekélyke esélyeit.
Carol felsóhajtott. Megértette ő a szaúdiakat, hát persze hogy megértette, csak hát...
- És most mi lesz? - kérdezte.
- Ha Dániel valóban ártatlan, szép csendben ki fogjuk őt hozni a börtönből. Délután
kettőre vár minket az illetékes rendőrtiszt. Ki fogja hallgatni az öcsédet a jelenlétünkben.
- Ó, Jeff! Ez csodálatos! - ujjongott Carol. - Nem tudom, meghálálhatom-e neked
valaha is, amit értünk tettél! Én...
- Csss... - intette le a férfi. - Ne igyál előre a medve bőrére! Menj inkább, készülődj,
mert tíz perc múlva itt lesz értünk a sofőröm! Na, indulás!
Jeff játékosan meglegyintette Carol hátsóját, aki már-már repesve a boldogságtól,
beszaladt a szobájába.

A limuzin diszkréten besiklott a fogház udvarába, ahol a nyomozással megbízott

rendőrtiszt személyesen fogadta, majd hosszas bolyongás után holmi sötét, baljós
folyosókon egy tágas, de végtelenül sivár szobába vezette őket. A koszlott falakról
mállott a vakolat, a döngölt agyagpadlón mindenféle bogarak futkároztak, a mennyezetről
egy csupasz villanykörte lógott, az ablakokat sűrű vasrács fedte. A szoba közepén, a
téglalap alakú asztal körül, hat rozzant karosszék, az ajtó két oldalán pedig, egyenesen,
mint a díszőrség, Maloney és Essakali állt.
Abbass, a rendőrtiszt, beljebb tessékelte őket, mindenkit hellyel kínált, közben ő maga
máris elfoglalta az asztalfőn álló széket. A két ügyvéd a tiszt bal oldalára telepedett le,
Jeff a jobbjára, Carol azonban állva maradt. Amikor meglátta ezt a szörnyű helyiséget,
megint elárasztotta az aggodalom. Csak álldogált az asztal és az ajtó közt, tekintetét
mereven az utóbbira szegezve, és idegesen leste Dániel érkezését.
Nem kellett sokáig várakoznia. Kisvártatva nyílt az ajtó, s egy őr kíséretében, hátra
mögé bilincselt kézzel, belépett az öccse. Carol egy pillanatig lélegzet-visszafojtva
bámulta, majd látva, hogy meggyötört ugyan, de ép és eleven, hevesen a nyakába vetette
magát. Akár egy anya elveszett gyerekének, úgy örült neki. Az öröm persze kölcsönös
volt, csak épp Dan, miután az ölelést nem tudta viszonozni, csókokkal árasztotta el
szeretett nővérét. Nagyon hasonlítottak egymásra, mintha ikertestvérek lettek volna! Dan,
noha Carol fölé magasodott, a férfiak közt szintén alacsonynak számított a maga csekély
százhatvanöt centijével, vékony alkata már-már túl szikárnak tűnt, ugyanolyan fekete haja
és tengerzöld szeme volt, mint a nővérének, de még a mosolya is Carolét másolta.
- Tudtam, hogy nem hagysz cserben, nővérkém! - suttogta megkönnyebbülten. - Te
vagy a legjobb testvér a világon!
- Jól vagy, Dan? Nincs semmi bajod? - kérdezte Carol, még mindig telve
aggodalommal. Dániel elhúzta a száját.
- Kössz, jól vagyok! Már amennyire egy ilyen helyen lehet valaki. De mondd csak,
nővérkém, mi folyik itt? Mit akar ez a sok ember tőlem?
Carol követte Dan meglepett tekintetét, és csak most tűnt fel neki, hogy az asztalnál
ülő társaság egy emberként bámul rájuk. Nem akadályozták meg, hogy egymás nyakába
boruljanak, de azért látszott rajtuk, menynyire szeretnék már kezdeni a kihallgatást. Carol
néhány szóval öccse értésére adta, miért vannak itt, azután végre elengedte őt, és Jeff
mellé ült. Az őr Daniellt is leültette, majd bekapcsolva az ablakpárkányon álló
magnetofont, kiment a szobából. Jeff vállalta magára a tolmácsolást, s ezt is éppoly jól
csinálta, mint bármi mást. Gondolkozás nélkül, folyamatosan tette át egyik nyelvből a
másikba a mondatokat.
 Hamar kiderült, milyen végzetes félreértés történt. Dan kapott néhány nap szabadságot
a munkahelyén, s úgy döntött, nem a táborban tölti, hanem a városban. Alig indult
azonban útnak, amikor durrdefektet kapott. Egy pótkereke volt, csak éppen a dzsipjének
egyszerre két kereke durrant ki. Mindez az országút közepén, távol minden lakott
településtől. Jó három óra is beletelt, mire arra jött valaki, pechére pont az a bizonyos
alkoholt csempésző teherautó. Felvette őt, s ezzel Dan, teljesen gyanútlanul, már bele is
keveredett ebbe a sötét históriába.
Abbass keresztkérdések sorát szegezte Dánielnek, azután felhozatta a teherautó másik
utasát, egy franciát is, hogy igazolja a történetét. Ezzel újabb gond adódott. A francia
erősen törte az angolt, s arabul is csak néhány szót tudott. Ám Jeff most is ura maradt a
helyzetnek. Olyan természetesen váltott egyik nyelvről a másikra, mintha az anyanyelve
lett volna mindhárom. Abbass pedig, ezzel is bizonyítva, mennyire megbíznak Jeffben A
szaúdiak, elfogadta a segítségét. Carol is tudott egy kicsit franciául, ám ahhoz keveset,
hogy ezt a pergő szóáradatot megértse, mikor pedig a franciát elvitték, az ügyvédek,
Abbass és Jeff újra arabul kezdtek beszélni.
Carol teljesen tanácstalanul ült ott, így aztán alaposan meglepődött, amikor Jeff
hirtelen felállt, és azt mondta:
- Köszönj el az öcsédtől, drágám, mi most elmegyünk!
- De...
- Kérlek, tedd, amit mondtam! Később majd beszélünk.
Carol kelletlenül bólintott, azután fájó szívvel újra elbúcsúzott Dánieltől. Egyelőre
fékezte a kíváncsiságát, de alig ültek be a limuzinba, máris faggatni kezdte Jeffet:
- Nos? Mi történt? Mi az eredmény?
- Abbass elfogadta Dániel vallomását, de mielőtt bármit is tenne, bizonyítékot akar.
Tapintatosan kérdezősködni fog majd a munkahelyén, ellenőrzi, tényleg lerobbant-e a
dzsip, meg más effélék... Ha minden stimmel, szabadon engedi Dant, ha megígéri, hogy
egyelőre senkinek sem beszél az ügyről.
- De akkor mi miért jöttünk el?
- Mert ránk már nem lesz szükség. Az ügyvédeim mindenről gondoskodnak majd,
Paul pedig, amint teheti, elhozza Dant a szállodába. Ez az egyik ok. A másik... Nos,
gondolom, te is egyetértesz azzal, hogy Dan nyomban utazzon haza...?
- Természetesen.
- Helyes! Úgy vélem, reggelig mindenképp tisztázódik az ügy, tehát foglalnunk kell
neki helyet valamelyik holnapi gépre. Az se baj, ha nem Londonba megy, leg feljebb
átszáll valahol. Azonkívül, el kell hozatnunk a táborból a holmiját, s intézkedni, hogy a
repülőtéren ne támasszanak akadályokat. Vagyis, mindezt nekem kell megtennem, így
lesz elég dolgom.
- Jaj, Jeff! - ragyogott fel a lány tekintete. - Én...
- Csak nehogy megint hálálkodni kezdj! - figyelmeztette őt Jeff. - Dániel még fogoly,
bármi közbejöhet...
Carol lelkesedése ettől erősen megcsappant, sőt, már már csüggedni látszott, de Jeff
biztatóan megszorította a kezét. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, s ettől újra
feltámadt köztük az ismerős feszültség. Carol meg szédült, ajkai kissé szétnyíltak, keze
megremegett a férfi kezében.
- A fenébe veled! - mordult fel Jeff, s eleresztve Carol kezét, most ő húzódott ki
egészen a kocsi sarkába.
Carol sértetten összerándult. Nem értette, miért tesz úgy a férfi, mintha mindennek ő
lenne az oka, mintha ő próbálná elcsábítani...? No, nem mintha kedve ellen lenne a dolog,
de azért... Halkan felsóhajtott, és igyekezett nem gondolni az egészre, de ez sehogyan sem
sikerült. Később sem, amikor már újra a lakosztályukban voltak, s ő tétlenül szemlélte,
ahogy a férfi ráveti magát a telefonra, s lázasan intézkedni kezd. Csak egyszer merte
megzavarni, amikor Jeff a helyfoglalásról tárgyalt a repülőtérrel. Megkérdezte, miért csak
egy jegyet rendelt, amikor ő is Dániellel akar menni, de Jeff ingerülten lehurrogta:
- Arról szó sem lehet! Neked maradnod kell!
Ezzel már kapta is fel a telefont, s intézkedett tovább. Carol egyrészt bosszankodott,
hogy Jeff ilyen kurtán-furcsán elhallgattatta, s hogy ilyen magától értetődően rendelkezett
az ő maradásáról, másrészt viszont örült, hogy tovább lehet együtt a férfival. Ha lesz rá
elég idejük, talán mégis közel kerülhetnek egymáshoz! No persze, csak akkor, ha a férfi
nem fog az egész hátralévő időben olyan elutasítóan viselkedni, mint ma délután,
gondolta, azután azon tanakodott, hány nap lehet ez a „hátralévő idő". Ezt meg is kérdezte
a férfitól, amikor már a vacsoránál ültek.
- Ne aggódj, nem tart sokáig! - felelte morcosan Jeff. - Két vagy három nap, több
semmiképp. A szaúdiak a tanácsomat kérték egy érdekes üzleti befektetéssel
kapcsolatban, ezen kívül, a saját cégem itteni kirendeltségénél kell meghoznom egy
döntést, egy nem túl bonyolult, de jelentős ügyben. Más nincs, ha ezzel végzek,
utazhatunk haza.
- Jó, jó, de ha ilyen rövid időről van szó, miért kell nekem is maradnom? -
berzenkedett Carol. Voltaképpen örült, hogy maradhat, csak éppen bántotta őt a férfi
hideg hangja, így egyszerűen muszáj volt ellenkeznie.
- Ezt már százszor is megtárgyaltuk! - mordult fel Jeff, sötét, szinte fenyegető
pillantást vetve Carolra. - Mivel a feleségem vagy, mellettem a helyed. Egyelőre még.
Később ez már nem jelent gondot. Nem törvényszerű, hogy minden utamra magammal
kell vigyem a nejemet. Most csodálkoznának, ha te fognád magad, és itt hagynál, de ha
legközelebb nem tartasz velem, senki nem fog tapintatlan kérdéseket feltenni. Nos?
Kielégítő volt a magyarázat?
- I... igen - nyögte Carol, azután zavartan a tányérja fölé hajolt. Nem mert több kérdést
feltenni, pedig volt még a tarsolyában jó néhány, s mivel Jeff is hallgatásba merült, néma
csendben falatoztak tovább. Ezúttal azt sem javasolta a férfi, hogy a kanapén ülve igyák
meg az italukat. Feszülten ültek egymással szemben, befejezték a vacsorát, s az asztal
mellett maradtak ezután is. Hosszú, idegborzoló várakozás volt ez. Már jócskán éjszakába
hajlott az idő, amikor végre csörögni kezdett a telefon a dolgozószobában. Azért épp ott,
mert oda futott be a lehallgatás biztos vonal. Jeff nyomban a készüléknél termett, s Carol
is izgatottan követte őt.
- Stanford - jelentkezett be a férfi. - Te vagy, Paul!1... Igen... Hogyan?... Hát ez
nagyszerű!... Persze! Siessetek, már nagyon várunk!... Köszönöm, Paul! Viszlát!
- Mi van? - kérdezte Carol elfúló lélegzettel.
Jeff tekintette szinte szikrázott az örömtől.
- Győzelem, kislány, győzelem! - felelt lelkesen. Csak percek kérdése, és Dániel itt
lesz velünk. Holnap pedig már Londonban.
- Ó, Jeff! - Carol érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe a boldogságtól. Elfelejtette,
milyen hideg és kimért volt a férfi egész este, elfelejtette, milyen durván bánt vele az
autóban, elfelejtette saját tartózkodását, elfelejtette a félelmeit és aggályait, mindent
elfelejtett, kivéve azt, hogy szereti ezt a férfit, s hogy végtelenül hálás neki Egy pillanatig
csak nézett rá ellágyultan, könnyes szemekkel, azután ösztöneinek engedelmeskedve
odafutott hozzá, nyaka köré fonta a karját, és lelkendezve megcsókolta az arcát. - Ó, Jeff!
- ismételte. - Köszönöm! Nélküled semmire se mentem volna. Bárcsak én is tehetnék
érted valamit! Bár meghálálhatnám valahogyan, amit értünk tettél!
- Ugyan, drágám, igazán nem tettem sokat! - szerénykedett Jeff, miközben
megpróbálta lefejteni magáról a lány karjait. Ekkor azonban Carol felpillantott,
találkozott a tekintetük, s Jeff feladta menekülési kísérletét. - Hát ez így nem fog menni,
ez már nekem is túl sok... - mormolta, aztán szorosan magához ölelte a lányt, s a szája
máris lecsapott reszkető ajkára.
 Ugyanúgy történt minden, mint a repülőtéren. Megszűnt tér és idő, remegett a föld, és
úgy szikrázott a levegő, mintha ők ketten egy elektromos vezeték két fázisa lennének,
melyek ha érintkeznek, lángolva, ropogva sülnek ki. Carol most már tudta, félelmetes
bizonyossággal tudta, hogy megtalálta azt a férfit, akihez tartozni szeretne. Akit akkor is
akar, ha előre tudja, egyszer le kell majd mondania róla. Akiért még a várható fájdalmat is
vállalja, csak az övé lehessen, egy napig, két napig, akármeddig... Szenvedélyesen
viszonozta a férfi f csókját, lázasan bújt az ölelésébe, keze önkéntelen mozdulattal túrt a
férfi fekete hajába, simogatta a hátát, s szorította őt magához, közelebb, még közelebb,
míg egyetlen testté nem olvadnak össze.
Úgy tűnt, Jeff is elveszett ebben a csókban. Testéből tűz áradt, szája hevesen tapadt a
lányéra, keze izgatóan kutatta fel Carol érzékeny pontjait, végképp lángba borítva ezzel a
lány testét, lelkét. Már mindketten remegtek és ziláltak, s mégsem tudtak betelni
egymással, Jeff az íróasztalnak dőlt, magával húzta a lányt, s közben ütemesen mozgott,
végsőkig fokozva az izgalmukat. A gombok szinte maguktól nyíltak meg Carol ruháján, s
Jeff keze máris a meztelen, bársonysimaságú bőrt simogatta, azután ingerlően ráborult a
lány feszesen lüktető keblére. Egyszerre ereszkedtek térdre a vastag, puha szőnyegen, s
Jeff már éppen végig akart dőlni rajta, magával rántva a lányt is, amikor hangosan
kopogtattak a lakosztály ajtaján.
Dermedten néztek egymásra, majd Jeff dühösen szitkozódni kezdett. Betűrte a
nadrágjába elszabadult ingét, felállt, s kinyújtotta a kezét, hogy Carolt is felsegítse. A lány
rá is szorult erre. Minden ízében remegett, komoly erőfeszítésébe került, hogy zilált
ruházatát rendbe hozza. Szerencsére rövid hajával nem sok gond volt, csak végig kellett
szántania öt ujjával rajta, s máris a helyére került minden tincse. Csak a lába ne lett volna
olyan gyenge! És a levegő! Az valahogy elfogyott ebből a szobából. A szíve is veszettül
kalapált, s még mindig kábultan figyelte, hogy vele ellentétben, milyen gyorsan szedi
össze magát a férfi.
 Na persze, gondolta, könnyű neki, ő nem szerelmes, mint én! Fájt neki ez gondolat, s
nem mert a férfi szemébe nézni, nehogy elárulja neki a tekintete ezt a fájdalmat. Hátrálni
kezdett, kifelé a szobából, mintha az bármit is megoldana. De tudta, hogy nem így van. És
tudta jeff is.
- Ezúttal szerencséd volt, drágám! - vetette oda gúnyos, kesernyés hangon,
félreértelmezve a lány hátrálását. - De legközelebb már nem úszód meg ennyivel... Igaz,
megígértem, hogy nem közeledem hozzád, de ha te teszed meg ugyanezt, nem
garantálhatok semmit. Ahhoz túlságosan is kívánatos nő vagy.
- De én csak... - próbált tiltakozni Carol, Jeff azonban leintette, s maga fejezte be a
mondatot:
- Tudom, te csak a háládat akartad kifejezni, de rosszul fogtál hozzá. Köszönetet
mondani lehet a szoba másik végéből is. Ha csak erre vágysz, legközelebb kétszer is
gondold meg, mielőtt a nyakamba ugornál! - mondta halkan, mégis fenyegető éllel,
azután az ajtóhoz sietett, és szélesre tárta.
Dániel érkezett, Paul Maloney kíséretében. Az ügyvéd épp csak átadta védencét, s már
el is köszönt. Jeff elkísérte őt a liftig, azután csak annyi időre jött vissza hozzájuk, míg
Carol bemutatta őt az öccsének, majd tapintatosan elvonult a saját lakrészébe. Carol
zavartan nézett utána, s percekbe telt, mire képes volt annyira összeszedni magát, hogy
Danre tudja fordítani a figyelmét.
- Ülj le, Dan! Nem vagy éhes? Felhozassak neked valamit? Vagy inkább rögtön
lefeküdnél? - árasztotta el kérdésekkel.
Dániel éberen, már-már gyanakodva fürkészte nővére arcát, de azért engedelmesen
leült, s válaszolt a kérdéseire:
- Kösz, nem vagyok éhes. Miután ti távoztatok, nem vittek vissza a régi cellámba. Egy
aránylag elfogadható helyiségben kellett várakoznom, s közben elláttak minden jóval. És
kösz, de lefeküdni sem akarok még. Addig semmi esetre sem, míg nem magyarázol el
nekem egykét dolgot. Például azt, mért lettem hirtelen ilyen kivételezett fogoly a szaúdiak
szemében? Vagy azt, miért szólít téged mindenki Mrs. Stanfordnak? És főleg, ki a csoda
ez a Jeffrey Stanford, akit mindenki a férjednek tart, és akivel te megosztod a
lakosztályát?
- Ööö... Hát... Jeff tényleg a... a férjem - vallotta be Carol, azután elejétől végéig
elmesélt mindent az öccsének. Persze, az intim részleteket azért kihagyta a történetből.
- Jaj, Carol, én úgy sajnálom! - kiáltott fel Dan bűnbánó képpel. - Annyi mindent tettél
már értem, valójában mindent neked köszönhetek, most pedig azzal hálálom meg, hogy
ilyen lehetetlen helyzetbe sodorlak!
- Ugyan, Dan! - nevetett rá Carol. - Nem a te hibád. Nem tehetsz róla, hogy
belekeveredtél ebbe a históriába. Bárkivel megeshetett volna, még velem is. Egyáltalán
nem olyan vészes az egész, mint amilyennek látszik. Jeff nagyon rendes fazon. Önként
ajánlotta fel a segítségét, és ha együtt is lakunk, ő egyszer sem próbált... ööö... viszonzást
kicsikarni tőlem.
- Ennek igazán örülök - sóhajtott fel megkönnyebbülten az öccse, s Carol nem árulta el
neki, hogy ő viszont egyáltalán nem. Így aztán Dan kissé gondterhelten folytatta:
- Azért az még mindig zavar, hogy én hazarepülök, te pedig itt maradsz ezzel az
emberrel. Ne érts félre, nagyon hálás vagyok neki, holnap meg is köszönöm a segítségét,
ahogy az illik, de ha rólad van szó, nem tudok igazán megbízni benne, bármilyen
nagyágyú is egyébként. Te nem vagy tisztában vele, nővérkém, milyen csodaszép vagy...
És milyen naiv, ha férfiakról van szó... Nem szeretném, ha ez az alak fájdalmat okozna
neked!
Carol zavartan az ajkába harapott, azután kényszeredetten felnevetett.
- Ne bomolj, Dan! Csak nem akarod átvenni az én szerepemet? Már én se gyámkodok
jó ideje feletted, most meg te akarsz? Ne bosszants, kérlek! Tudok magamra vigyázni!
- Én ebben egyáltalán nem vagyok olyan biztos csóválta a fejét Dan. - Ez a házasság...
 - Csak névházasság, bármikor felbontható. Gyere, menjünk lefeküdni! Rád fér már egy
alapos fürdés, azután vár rád egy jó puha ágyikó is. Csodálatos franciaágyam van... Hm?
- Meggyőztél! - lehelte áhítattal Dan, s követte Carolt a bal oldali hálóba.

Három nappal később Carol már nevetségesnek találta, amiért nemrég még annyira
örült a Jeffel töltendő napoknak. Annak, hogy esetleg lesz alkalmuk közelebb kerülni
egymáshoz. Most, amikor szobája közepén, becsomagolt bőröndje mellett állva
visszagondolt az öccse távozása óta eltelt két napra és két éjszakára, léginkább
keserűséget érzett. Nem mintha a férfi viselkedésében bármit is kifogásolhatott volna!
Jeff nagyon is udvarias és előzékeny volt, csak épp fájdalmasan mellőzte őt. Miután
kikísérték Dánielt a repülőtérre, Jeff visszajött vele a szállodába, de csak néhány percig
maradt. Csak addig, míg felajánlotta, használja kedvére a limuzint sofőröstől, s már
szóltak is fel a portáról, hogy megérkezett a gépkocsi, amit érte küldtek.
Carolnak, noha igazán kíváncsi volt Rijádra, hirtelen már nem is volt olyan nagy
kedve a városnézéshez. Azért, mi mást tehetett volna, mégiscsak útra kelt. Arthur Harris,
a sofőr, nagyon igyekezett, hogy ő jól érezze magát. Végigfuvarozta a városon,
megmutatta a látnivalókat, ha kívánta, leparkolt, és gyalogosan vezette tovább, érdekes
történeteket mesélt, így sem tudta azonban pótolni a főnökét. Egyrészt túl alázatos volt
Carol ízléséhez mérten, másrészt messze nem volt olyan vonzó, mint Jeff. Arról nem is
beszélve, hogy Carol nem volt szerelmes belé, mint abba a másik férfiba, aki semmibe
vette őt.
Első nap Carol még reménykedett, hogy Jeff legalább majd az estét vele tölti, de
csalódnia kellett. A férfi vacsora után ért csak vissza a szállodába, hidegen üdvözölte őt, s
máris bezárkózott a dolgozószobába az irattáskájával. Carol letörten bújt ágyba. Nem baj,
majd holnap, suttogta maga elé a varázsszavakat, s végül sikerült annyira meggyőznie
magát, hogy boldogan mosolyogva aludt el. Jeffről álmodott, kéz a kézben sétáltak Rijád
utcáin, élvezve az egzotikus légkört. Álmában mindent szebbnek és érdekesebbnek látott,
s tudta, hogy ez a férfi jelenlétének köszönhető. Álmában megérezte a város különleges
varázsát, amit napközben nem tudott igazán élvezni. Aztán reggel lett, s jött a
kijózanodás. Jeff már kora reggel elment, s hiába küldte vissza neki a limuzint, ő megint
csak kedvetlenül, igazi érdeklődés híján indult útnak.
Százszor is megrótta magát, hogy nem képes kihasználni a nem mindennapi
lehetőséget, amiért mások bármit megadnának, de mit sem használt. Folyton-folyvást Jeff
felé kalandoztak a gondolatai, s elcsüggedt attól, milyen hideg és elutasító lett hirtelen a
férfi. Már-már abban is kételkedni kezdett, vajon tényleg megcsókolta-e őt Jeff, Dániel
szabadulásának estéjén a dolgozószobában. Talán csak álmodta a szenvedélyes jelenetet.
Mert ha nem, ugyan mivel magyarázható, hogy azóta a férfi szinte rá se néz, s inkább
kerüli, mintsem keresi a társaságát? Bármilyen keserves volt ez, be kellett látnia, hogy
Jeff egyáltalán nem érdeklődik iránta. Ha vonzódott is hozzá eleinte, az már a múlt.
Már meg sem lepődött, amikor ez az este is ugyanúgy telt, mint az előző. Jeff aztán a
reggelinél kurtán közölte, hogy befejezte a munkáját, s még ma délelőtt hazarepülnek,
majd meg sem várva a lány válaszát, eltűnt a szobájában. Carolt úgy érték ezek a szavak,
mint derült égből a villámcsapás. Égető fájdalom áradt szét benne, és a legszívesebben
sírva fakadt volna. De mert tudta, hogy ez úgysem segít, lenyelte a könnyeit. Ő is
csomagolni kezdett, de közben végig azon gondolkozott, mitől változhatott meg ilyen
gyökeresen Jeff viselkedése. Egyszerűen felfoghatatlan volt! Egyik nap még
szenvedélyesen ölelte, a másikon pedig már szinte észre sem vette a létezését. Lázasan
kutatott az emlékezetében, vajon nem bántotta-e meg valamivel a férfit, de semmi ilyesmi
nem jutott eszébe. Csüggedten felsóhajtott, azután feladva az értelmetlen találgatást,
kilépett a nappaliba.
- Á, hát elkészültél! Remek! - nyugtázta Jeff közönyösen az érkezését, és máris a
telefonhoz lépett, hogy leszóljon a portára. Hamarosan megérkezett a boy, s ők elhagyták
közös lakosztályukat. Carol lehajtotta a fejét, nem nézett vissza, mert félt, hogy akkor az
eddig elfojtott sírás kitör belőle.
A limuzin szokás szerint már a bejáratnál várta őket, s amint elhelyezkedtek és Harris
bepakolta a csomagokat, már robogtak is a repülőtér felé. Carolt itt több meglepetés is
érte. Az első Rasid Ben Ammar volt, aki az ellenőrző pult mellett várakozott, hogy
szívélyes búcsút vegyen tőlük. A következő meglepetést a helyük szolgáltatta. Carol
idefelé másodosztályon utazott, s eredetileg visszafelé is oda szólt a jegye, most mégis az
első osztályra kísérték őket. Jeff intézhette így, ezt Carol tudta, csak éppen nem értette. A
férfi ugyan vitathatatlanul ide illett, de akkor vajon mit kereshetett ide úton ő is a
másodosztályú utasok közt?
A legutolsó meglepetés, és egyben a legnagyobb is, mégis felszállás után érte Carolt.
Alig hagyták el Rijád légterét, Jeff feléje fordult, sugárzóan rámosolygott, s mély, érzéki
hangján az mormolta:
- Na végre! Már alig vártam, hogy itt tartsunk!
- Hogyan? Nem értem... - hebegte Carol, s közben érezte, hogy remegni kezd, és forró
hullámokban tör rá az izgalom Jeff perzselő vágyakozást sugárzó tekintetétől.
- Á, semmi, semmi... Nem lényeges! - legyintett Jeff.
- Mégis? Mire gondoltál?
- Nos, csak azt akartam kifejezésre juttatni, hogy végre túl vagyunk a nehezén.
- Ja, vagy úgy! - bólintott csalódottan Carol. Letörte az egyszerű magyarázat, mert ő
már-már valami egében másban reménykedett. Maga sem tudta, valójában miben, de az,
hogy a férfi - úgy tűnt - feladta a tartózkodását, megdobogtatta a szívét, és hiú ábrándokra
ringatta. Fájt lemondania róluk, de azért igyekezett összeszedni magát, és normális
mederben folytatni a társalgást:
- Örülök, hogy visszatért végre a jó hangulatod. Már azt hittem, haragszol rám -
jegyezte meg.
 Jeff meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Igazán? És miért?
- Hát... Ez elég nyilvánvaló, nem? Az utóbbi időben nem szóltál valami gyakran
hozzám, s elég feltűnően kerültél. Mi egyébre következtethettem volna ebből, mint hogy
haragszol rám?
- Sok egyébre, drágám, sok egyébre! - kacsintott nevetve a lányra Jeff. - Például arra,
hogy sok a munkám, kimerült vagyok, vagy... mert bizonyos okokból nem tehetek
másként...
- Bizonyos okokból? Részleteznéd?
- Inkább nem. Legyen elég annyi, hogy eszem ágában sincs haragudni.
- Örülök - mondta ki önkéntelenül Carol, amit gondolt. - Nagyon rossz lenne, ha
megbántottalak volna valamivel, mikor annyira hálás vagyok neked. Megmentetted
Dánielt, és...
- Ugyan, ugyan! Ne túlozz! Csak segítettem egy kicsit. Te is boldogultál volna előbb-
utóbb valahogy. Ha nem Rijádban, hát Londonban, vagy a követség útján, vagy a
beteged, Róbert Channing segítségével. Én legfeljebb meggyorsítottam kicsit az ügyet.
- Nem én túlzok, te szerénykedsz! Tényleg, Jeff! Nagyon hálás vagyok, és boldog
lennék, ha én is tehetnék valamit érted.
Jeff elgondolkozva fürkészte a lány vonásait.
- Hát, éppenséggel tehetnél...
- Szívesen! - vágta rá Carol. - Mi lenne az?
- Ha nincsenek egyéb terveid, nagyon leköteleznél, ha nem válnál el tőlem azonnal...
Ha néhány hónapig még a feleségem maradnál.
- Miii?! - Carol levegőért kapkodott döbbenetében.
- Megmagyarázom, jó?
- Hallgatlak!
 Jeff elkapta a tekintetét a lányról, maga elé meredt, és kissé kényszeredetten beszélni
kezdett:
- Mint már mondtam neked, pillanatnyilag egy kereskedelmi tröszt élén állok. A céget
valamikor a nagyapám alapította, aki igen régimódi ember volt. Vagyis, inkább voltak
bizonyos rögeszméi. Az egyik, hogy igazán jól dolgozni csak családos emberek tudnak.
Azzal a kikötéssel ruházta rám a vállalat irányítását, hogy harmincnyolc éves korom előtt
megnősülök. Ha ez nem következne be, át kell adnom a vezetést. Jövő év februárjában
töltöm be a harmincnyolcat, vagyis alig három hónap múlva...
- Hát ezért! - kiáltott fel Carol. Úgy érezte, ebben a pillanatban minden világossá vált
előtte. És ez fájt. Nagyon fájt, hogy Jeff mindvégig csak eszköznek tekintette. - Végig
azon gondolkoztam - folytatta immár halkabban -, vajon egy épeszű férfi mi okból
szánhatja rá magát, hogy egy vadidegen nőt elvegyen. Soha nem hittem az
önzetlenségben, nehezemre esett volna most elkezdeni, csak éppen arra nem tudtam
semmi magyarázatot találni, hogy ha nem segítőkészségből, akkor mi okból tehetted...?
Hát most már tudom!
Jeff tekintete elsötétült.
- Tévedsz! - mondta haragosan. - Akkor, abban a percben, amikor felajánlottam, hogy
elveszlek, ez eszembe se jutott. Azt hiszem, bebizonyítottam, hogy a szavam ér valamit...
A szavamat adom hát, hogy akkor csak rád gondoltam. És utána is, sokáig... Csak az
imént ötlött fel bennem, mi lenne, ha megkérnélek, maradj egy darabig még a feleségem.
Tudod, ez a vállalat nagyon fontos nekem... Amikor átvettem, még egy nem túl jelentős
belkereskedelmi cég volt. Én tettem azzá, ami. Tizenöt év keserves munkájával. Érthető
talán, ha ezek után nem akarom elveszíteni... Nos, mi a válaszod? Segítesz vagy sem?
Carol lehunyta a szemét. Nagyon is jól tudta, hogy Jeff szava sokat ér, most mégsem
tudott igazán hinni neki. Csak éppen ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy hálával
tartozott neki. És az sem volt mellékes, hogy most is csak kér, nem pedig elvár tőle
valamit. És különben is, szereti! Addig marad mellette, amíg a férfi akarja, ezt tudta. Nem
akart, nem bírt elszakadni tőle...
- Hogy... hogy gondolod?
Jeff megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Az attól függ, meddig tart a szabadságod...?
- A biztonság kedvéért két hetet vettem ki.
- Tehát több mint egy hét még hátravan! Ez remek! Mit szólnál hozzá, ha még ma
továbbutaznánk?
- Hová?
- A családi birtokunkra. Ott eljátszanád néhány napig a feleségem szerepét, azután
beszélnénk az ügyvédemmel, s vele lerendeznénk az ügy hivatalos részét.
- Ennyi? - kérdezte Carol, nehezen leplezve csalódását.
- Hát, nem egészen... - vallotta be Jeff. - Néhányszor még utána is együtt kellene
mutatkoznunk, és jövő február előtt semmiképp se adhatnád be a válókeresetet.
Carol fellélegzett. Maga sem értette, miért örül ennyire, hisz Jeff nem örök hűséget
ígért, csak három hónapot még. De ő ezt is váratlan ajándéknak érezte.
- Rendben van! - bólintott. - Áll az alku!
- Köszönöm, drágám! - ragyogott fel Jeff tekintete. - Nem is hiszed, mennyire
boldoggá tettél!
- Nem hiszem, hogy jobban, mint te engem – felelte Carol őszintén. De aztán gyorsan
hozzátette: - Ami Danielért...
- Ne kezdd már megint! - intette le Jeff. - Ugye nem csak azért egyeztél bele, mert
kötelességednek érzed. Nem akarom, hogy így érezd! Már az esküvőnk előtt
megmondtam, hogy nem várok el tőled viszonzást. Ez csak egy kérés volt, ha neked
nehezedre esik teljesíteni...
 - Nem esik nehezemre! Belátható időn belül úgysem akarok máshoz férjhez menni,
akkor meg oly mindegy, mikor válok el! Mint ahogy az is, hol töltöm el a szabadságom
hátralévő pár napját. Vagyis, nem egészen mindegy! Azt hiszem, remekül ki tudom majd
pihenni magam vidéken.
- Csodás! Akkor az lesz a legegyszerűbb, ha elviszlek a lakásodra, kicseréled a nyári
holmijaidat téliekre, és máris elindulunk. A vacsorát már a családom körében
fogyaszthatjuk el. Jó lesz így neked is?
- Hát persze! Dániel úgysem jön elém, befeküdt a kórházba ellenőrzésre. Tegnap este
már onnan hívott fel.
- De nincs semmi baja, ugye?
- Nem, dehogy, ez csak rutinvizsgálat.
- Akkor jó! Már alig várom, hogy otthon legyünk!
Carol egyetértett, de csak magában. Ő is szerette volna már látni a férfi otthonát, ám
mielőtt erre sor kerülhetett volna, még egy kellemetlen jeleneten túl kellett esniük.
A repülőtéren, várakozásával ellentétben, mégis várta valaki Carolt. Bob Channing!
Míg Jeff a csomagokért ment, a lány a csarnokban ácsorgott, és szórakozottan nézelődött.
Kis híján elájult, amikor Bobot látta maga felé közeledni.
- Carol! De jó, hogy végre megérkezett! Méghozzá épen és egészségesen! Ugye
hazavihetem? Vagy itt van a kocsija?
- Szent ég! Bob! Hát maga meg hogy került ide? - tört ki önkéntelenül a lányból.
- Mindennap érdeklődtem a légitársaságnál, szerepel-e a neve az utas listán. Úgy
gondoltam, jólesik majd, ha valaki várja és gondoskodik magáról...
- Akkor tévedett! - csattant élesen Carol háta mögül Jeff hangja. - A feleségemről én
magam is tudok gondoskodni!
- A... a fe... felesége? - hebegett Bob.
- Pontosan! És ha most megbocsát...?
 Jeff átölelte Carol derekát, azután kihívóan Bob szemébe nézett. A két férfi hosszan,
indulatosan meredt egymásra, s Carol már-már attól félt, mindjárt egymásnak ugranak.
Jeff, noha alacsonyabb volt Bobnál, vitathatatlanul erősebb alkat is. Bob teniszezett,
úszott, de fizikuma meg sem közelítette Jeffét, aki valószínűleg mindezek mellett lovagolt
is, meg fizikai munkát is végzett a birtokukon. Carol most már azt sem értette, miért
gondolta, hogy Bobnál magabiztosabb és tekintélyt parancsolóbb ember nemigen akad.
Jeff mellett most egészen jelentéktelennek tűnt. Ő is érezhette ezt, mert egy lépést hátrált,
de azért még nem adta meg magát.
- Maga meg kicsoda? - kérdezte dühösen.
- Nem hiszem, hogy bármi köze lenne hozzá, de ha annyira kíváncsi, hát legyen! -
vonogatta a vállát Jeff. - A nevem Jeffrey Stanford. Csak miheztartás végett, a hölgy
pedig itt mellettem, Mrs. Carol Stanford.
Bob nyelt egy nagyot, azután még egy lépést hátrált. Jól kiismerte magát az üzleti
életben, s látszott rajta, milyen nagy hatást gyakorol rá Jeff neve.
- Igaz ez, Carol? - tett még egy utolsó kísérletet, de már sokkal szelídebben.
- Hát... Voltaképpen igaz... - nyögte a lány.
Egy röpke percig meglegyintette a kísértés, hogy bővebb magyarázatot adjon, de aztán
letett erről. Ráébredt, hogy hasznára lehet még ez a véletlen találkozás. Ha Bob úgy tudja,
férjnél van, legalább egyszer s mindenkorra megszabadul a tolakodásától. Úgyis ezt
akarta már rég! Így aztán nem szólt többet, hanem hagyta inkább, hogy Jeff magával
vonszolja, miután egy kurta biccentéssel elköszönt Bobtól.
A hordárral a nyomukban kisiettek a parkolóba. Carol, bár alapjában véve valami
hasonlóra számítón, megilletődve állt meg az ezüstszínű Ferrari mellett. Furcsa érzés volt
ebben az alacsony, szűk kocsiban a férfi mellett ülni. Valahogyan meghatványozódva
érezte a kisugárzását. Zavarta ez az intim közelség, túlságosan is hatott az érzékeire.
Beszélni kell, parancsolt magára, különben baj lesz!
 - Mi volt ez a jelenet? - fakadt ki, düh mögé rejtve a valódi érzéseit. - Úgy viselkedtél,
mint egy féltékeny férj!
- Igazán? - nevette el magát Jeff. - Nos, ami a kifejezés második részét illeti, az
vitathatatlan tény. Férj vagyok, a te férjed. És ha így van, miért ne lehetnék féltékeny?
- De...
- Várj! Nem állítottam, hogy valóban az vagyok, de azért lehetnék! Szerinted, hogy
kellett volna viselkednem? Kezet rázni azzal a tolakodó fickóval, s elengedni téged vele?
Ha valóban a férjed lennék, szabályosan, rendesen, vajon ezt tettem volna? Nem!
Márpedig nekünk egy darabig azt kellene elhitetnünk a világgal, hogy a szó igaz
értelmében férj és feleség vagyunk Vagy neked más a véleményed?
- Nem. Igazad van - ismerte el Carol.
- Vagy fontos neked az a fickó? Miért nem szóltál?
- Mert... mert nem fontos. Hagyjuk! - Carol bosszúsan az ajkába harapott. Ezúttal
vereséget szenvedett, de a háborút még nem veszítette el. Kisvártatva újabb támadást
indított: - Apropó! Erről jut eszembe! Ha olyan fontos volt számodra a nősülés, miért nem
szántad rá még eddig magad? Miért van épp rám szükséged? Nem hiszem, hogy ne
akadna jó néhány nő, aki szívesen megosztaná veled az életét!
Jeff vállat vont.
- Igazad van, akadt jó néhány nő, aki megosztaná véltem az életét, olyan azonban egy
se, akivel én is szívesen osztanám meg az enyémet.
- Na ne! - húzta el gúnyosan a száját Carol. - Annyi nő közül egyetlenegy se?
- Azért annyian nem voltak! - védekezett Jeff. - Ne érts félre, nem azt állítom, hogy
szerzetesi életet éltem volna idáig, de tévedsz, ha azt hiszed, a nők egymást váltották az
ágyamban. Úgy fogalmazhatnám meg legtalálóbban: hosszú, ámde kötöttségektől mentes
kapcsolatokat alakítottam ki inkább.
- És ez pontosan mit jelent?
 - Hát... Először is, mindig a munkám állt az első helyen. Amelyik nő ezt nem tudta
elfogadni, szóba se jöhetett nálam. Soha nem hazudtam szerelmet senkinek, nem ígértem
gyűrűt és esküvőt, legfeljebb kellemes időtöltést. Időnként, ha mind a ketten ráértünk a
soros barátnőmmel, elmentünk valahová este és együtt töltöttük az éjszakát is. Ha
valamelyikünk nem ért rá, nem találkoztunk.
- Gondolom, te voltál, akivel ez gyakrabban megesett...?
- Igen, valóban. Olykor hosszú hetekre teljesen lekötött a munkám, amellett
rendszeresen utazgattam is. Ha valamelyik barátnőm ezt nem tudta már elviselni,
szakítottunk.
- Azt hiszem, kezdelek megérteni - mormolta elszomorodva Carol. - Ezért van hát
szükséged éppen rám. Nehezedre esne igazán megosztani valakivel az életedet, időt
szakítani egy másik emberre, márpedig a házasság ezzel jár. Egyszerűbb, ha olyan nővel
biztosítod az örökségedet, akitől idővel könnyen megszabadulhatsz. Igaz?
Jeff különös, megfejthetetlen pillantást vetett Carolra, és megválaszolatlanul hagyta a
kérdését. Mint akinek elege van ebből a témából, az útra kezdett figyelni. Megtudakolta,
pontosan hol is lakik a lány, azután az ő irányítgatásával haladt tovább. Carol pedig nem
ismételte meg a kérdést. Túl fájdalmas lett volna hallania a választ. E-nélkül is sejtette
persze, mi lenne az, de más sejteni valamit, és más nyersen szembesülni vele. Most nem
gondolok erre, fogadta meg. Még van három hónapom, addig bármi megtörténhet, talán
még Jeff is megtanulhatja, mi az a szerelem...

Amikor Carol megpillantotta Stanfordék gyönyörűséges, ódon udvarházát,

csodálkozott, ugyan mi tetszhetett Jeffnek az ő és Dan szüleiktől örökölt egyszerű,
kertvárosi családi házán. Mert a férfi kedvtelve nézegetett és dicsért meg mindent, a
gondosan karbantartott külsőtől kezdve a nem túl fényűző, de lakályosan berendezett
belső helyiségekig. Pedig az ő házuk semmi ehhez a már-már kastélyszerű épülethez, és
hatalmas, ápolt parkjához képest.
- Mint a mesében - mormolta, miközben Jeff kisegítette őt az alacsony sportkocsiból.
A férfi felelni akart valamit, de ekkor lódobogás harsant fel, egy fekete paripa vágtatott
oda hozzájuk, s nyergéből leugrott Jeff hasonmása, bár fiatalabb kiadásban.
- Helló, bátyó! - rikkantotta. - El se hiszem, hogy végre hazatoltad a képed! Méghozzá
nem is egyedül - tette hozzá, s álmélkodva Carolra meredt. - A kisasszony...?
- Asszony. És a feleségem - felelte kurtán Jeff, azután be akarta mutatni a lánynak az
öccsét, de az, bátyja kezébe nyomva a kantárt, már szaladt is a ház felé.
- Anya! Anya! Gyere gyorsan! - kiabálta közben. Csoda történt! Jeff megnősült!
- Már megint hülyéskedsz, Tom? - lépett ki a ház hatalmas bejárati ajtaján egy magas,
vékony asszony. Carol úgy hatvan körülinek saccolta, ugyanakkor azt is megállapította,
hogy anyósa remekül tartja magát. Friss volt és életvidám, fürgén szaladt oda hozzájuk, s
nagy szemeket meresztett Carolra. A bőre sem volt már sima, de a mély nevetőráncok és
a vidáman csillogó égkék szempár nagyon vonzóvá tették a külsejét. Egy szempillantás
alatt meg lehetett állapítani, kitől örökölte a két fiú ragyogó külsejét.
- Jeff, drágaságom, igaz ez? - faggatta izgatottan Mrs. Stanford a fiát.
- Igen, anya, igaz - felelt a kérdezett mosolyogva, majd maga mellé húzva Carolt,
bemutatta a két nőt egymásnak: - Carol, kedvesem, ő az édesanyám. Anya, a feleségem,
Carol.
A lány egy kicsit izgult, hogyan fogadja majd a hirtelen esküvő hírét Jeff anyja, és
hogyan fogadja el őt magát, de hamar kiderült, hogy erre semmi oka. Mrs. Stanford csak
úgy sugárzott örömében.
- Kedvesem! Nem is hiszed, milyen boldog vagyok! Kezdtem már feladni a reményt,
hogy valaha is meghódítja valaki az én nagy, mogorva fiam szívét! - mondta melegen,
megölelve és megcsókolva újdonsült menyét.
 - Igaz, nem bántam volna, ha az esküvőt én rendezhetem, vagy legalább ott lehetek, de
így is nagyon elégedett vagyok.
- Mrs. Stanford, én... - kezdte Carol, de anyósa gyorsan közbevágott:
- Ugyan már, kedvesem! Nyugodtan tegezz csak, és szólíts Margaretnek! A kisebbik
fiamat ismered már? Tom! Gyere csak ide! - magához intette Tomot, és bemutatta
sógornőjének. - A legifjabb Stanford egy nagy gyerek még, de azért kedves kis fickó,
majd meglátod! - kacsintott a lányra, majd szigorúan a fiára szólt: - Ne állj itt ilyen
szélütötten, Tom! Fogd a lovadat, és vidd az istállóba! A bátyádnak most más dolga is
van, minthogy rá vigyázzon!
Tom engedelmesen elindult, Mrs. Stanford pedig a menyébe karolva, a ház felé
vonszolta őt:
- Gyere, kedvesem! Még meg kell ismerned a sógornődet is. Ő is elég fiatal még,
Jeffhez képest, de hozzád illeni fog korban. Tudod, Tom is, Joan is, kései gyerekek. Már
attól féltem, Jeff után nem lehet többé gyerekem, de aztán a sors mégis kegyes volt
hozzám. Kettővel is megajándékozott. Így Jeff harmincnyolc éves már, míg Tom
huszonnégy, Joan, a lányom pedig huszonhat. Te is körülbelül annyi lehetsz, vagy
tévedek? Kevesebb volnál?
- Ó, nem! - helyesbített Carol. - Tévedsz, de nem többet mondtál, hanem kevesebbet.
Huszonkilenc múltam.
- Tényleg? Hihetetlen!
- Carol a St. Anna kórház osztályos orvosa - szólt közbe Jeff, miközben felzárkózott
melléjük.
- Igazán? Hát ez szép! Gratulálok! - mosolygott Margaret a lányra, - de minden úgy jó,
ahogy van! Jeff alig ha lenne boldog egy kevésbé önálló és sikeres nővel. Túl erőteljes
egyéniség. Olyan nő kell mellé, aki nem hagyja uralkodni! De itt is van már Joan!
Drágám, nézd csak, kit hozok! Nem fogod elhinni! Carol Jeff felesége!
 - Nem! - sikkantott fel a karcsú, szőke lány lelkesen - Ez fantasztikus! Mi ütött beléd,
bátyó? Nemcsak hogy végre feladtad magányos agglegény életedet, te egyenesen
eldobtad magadtól! Fülig szerelmes lehetsz...
Jeff felkapta a húgát, közbefordult vele, és felnevetet.
- Eltaláltad, kicsi lány! - felelte. - Annyira szerelmes, vagyok, hogy már se látok, se
hallok!
Carol csendesen figyelte a testvéreket, és elszomorodott. Annyira szerette volna hinni,
hogy a férfi igazai mond, de tudta jól, hogy nem így van. Ettől aztán gúnynak érezte Jeff
szavait. Az ajkába harapott, és szemügyre vette sógornőjét. Ő nem hasonlított egyik
fiútestvérére se, de az édesanyjára még kevésbé. Sötétszőke haja, meleg barna szeme,
finom vonású arca volt, s Carol csak akkor jött rá, kitől örökölte bájos külsejét, amikor az
előcsarnok főhelyén függő olajfestményre pillantott.
Joan az apja lánya volt, nem vitás. Carol ezek után már várta, mikor tárul fel egy újabb
ajtó, hogy elébük siessen Mr. Stanford is, de aztán megtudta, hogy ő évekkel ezelőtt
meghalt. Ez rádöbbentette, hogy ma is éppoly keveset tud Jeffről, mint amikor igent
mondott a váratlan házassági ajánlatára. Ez aztán újra elszomorította, s hiába üdvözölte őt
szívből jövő kedvességgel Joan, képtelen volt felengedni. Úgy érezte, nem tartozik ehhez
a szerető családhoz, és nem is fog sohasem, bármennyire szeretne is.
- Hogy mi milyen ostobák vagyunk, lányom! - fordult Joan felé Margaret. - Feltartjuk
itt ezeket a szegény gyerekeket, holott biztosan majd összeesnek a fáradtságtól a hosszú
út után. Még szerencse, hogy Ashersonék látogatása után rendbe hoztuk a
vendégszobákat, így legalább arra nem kell várniuk! Na, gyertek, drágáim, felkísérlek
titeket!
Jeff magához ölelte Carolt, és a lépcső felé vezette, az anyja után, aki már tette is, amit
ígért. Carol nem szólt, de valami nagyon szöget ütött a fejében. Hogy is van ez? A
vendégszobába vezeti őket Margaret? Őket? Nemcsak őt? De hát Jeffnek biztosan van
saját szobája is! Értetlenül rázta a fejét, de csak akkor ijedt meg igazán, amikor egy tágas,
kétszemélyes hálószobában kötöttek ki.
- Itt fogtok aludni! - jelentette ki, ellentmondást nem tűrő eréllyel Mrs. Stanford. - Jeff
szobája túl szűkös lenne kettőtöknek. Igazam van, fiam?
- Mint mindig, anya! - bólintott Jeff a zavar legkisebb jele nélkül.
- Jó! Akkor most magatokra hagylak titeket.
Ezzel Mrs. Stanford fürgén távozott. Carol tágra meredt szemmel állt a szoba közepén,
s alig tudott szóhoz jutni a döbbenettől.
- Ko...komolyan azt hiszi az édesanyád, hogy egy szobában fogunk aludni? - nyögte ki
végül.
Jeff vigyorogva mérte végig:
- Te jó ég! Miért, szerinted mit kellene hinnie? Elvégre házasoknak tart minket.
Méghozzá újdonsült házasoknak!
- De...
- Ugyan már! Felnőtt emberek vagyunk, kibírjuk azt a pár napot egy szobában.
Legfeljebb én majd a kanapén alszom. Bár nem szívesen - pillantott Jeff az antik,
mennyezetes ágyra.
Carol a haja tövéig elvörösödött. Gondolni se mert rá, mi minden történhetne abban az
ágyban, ha ők ketten feküdnének benne, az elhúzott függönyök mögött. És arra sem,
hogyan bír ki több napot Jeff mellett ilyen közelségben, anélkül hogy a karjába ne vetné
magát, hogy a szerelméért könyörögjön. Nagy veszélyt sejtett, és fogalma se volt róla,
hogyan kerülhetné el... Persze, ragaszkodhatna a külön szobához, de mit szólna ehhez Jeff
családja? Képtelen lenne Margaret, Joan és Tom szemébe nézni egy ilyen kérés után.
- Hát jó! - egyezett bele végül a kényszermegoldásba. - Szeretném felfrissíteni magam,
felhoznád a kocsiból a...
 - Hogyne! Mindjárt felküldetem Freddel, az inasunkkal. És hogy ne érezd magad
feszélyezve, én ezalatt meglátogatom a kedvenc lovamat az istállóban. Vacsora előtt
feljövök, én is átöltözöm, és majd együtt állunk a család színe elé. Ami az esti öltözéket
illeti, nem kell nagyon kicsípned magad. Nem sokat adunk a formaságokra.
Jeff kisétált a szobából, halkan becsukta maga után az ajtót, Carol pedig magára
maradt az aggodalmaival. Lassan ráébredt, hogy élete legnagyobb ostobaságát követte el
azzal, hogy egy ilyen egyezségbe belement. Ugyanakkor valahogy mégis örült az
egésznek. Tudta, ha Jeff közeledni próbálna hozzá, ő nem állna ellen neki. Sőt, nem fog
ellenállni! Szinte sóvárgott azért, hogy a férfi megtegye az első lépést, amit ő nem mer,
mégis annyira szeretne megtenni. Talán ma éjszaka, gondolta mosolyogva, és kiszólt az
ajtón a halkan kopogtató inasnak, hogy bejöhet.
Carol megfogadta Jeff tanácsát, s nem öltözött ki túlzottan. Egy vajszínű
szövetnadrágot és egy fehér pulóvert választott ki, azután bevitte magával a fürdőszobába.
Úgy gondolta, ott öltözik fel, mert nem tudta, Jeff mikor jön vissza, és nem akarta, hogy
félmeztelenül érje. Félelmei igazoltnak tűntek, mert amikor nem sokkal később a szobába
lépett, a férfit már ott találta. A szoba közepén várakozott, míg felszabadul a fürdőszoba,
kezében az estére szánt ruhadarabjaival, vagyis: egy vajszínű szövetnadrággal és egy
fehér pulóverrel! Némán meredtek először Carol öltözékére, majd Jeff ruháira, végül
egymásra, és szinte egyszerre robbant ki belőlük a nevetés.
- Hm... Biztató előjel - hunyorított hamiskásan a férfi, majd eltűnt a fürdőszobában a
holmijával. Valahogy Carol is ezt érezte. Mintha az, hogy az öltözködés terén véletlenül
így megegyezett az elképzelésük, valamiféle ígéret lenne a jövőre nézve. Dobogó szívvel
várta a férfi visszatértét, és amikor az belépett, s felajánlotta neki a karját, ez a már-már
eufórikus állapot állandósult.
Az este egyébként minden szempontból pompásan alakult. A Stanford család minden
tagjából szinte sugárzott a kedvesség és a szívélyesség. Azonnal befogadták maguk közé
Carolt, és egymást túllicitálva igyekeztek a kedvében járni. Carol nem is tudta, hogyan
viszonozza ezt a túláradó kedvességet. Már az első percben a szívébe zárta Margaretet, s
ez a vonzódás a későbbiekben csak fokozódott. Úgy vélte, párját ritkítja az olyan anyós,
mint az övé. Margaret egyetlen pillanatig se neheztelt a fiára, amiért az csak az esküvő
után mutatta be neki feleségét, nyomban tárt karokkal fogadta az ismeretlen asszonyt, s
miközben igyekezett kifaggatni, látszott rajta, hogy kész elfogadni őt olyannak, amilyen.
Carol úgy érezte, ha anyja helyébe új anyát választhatna, az pontosan olyan lenne, mint az
anyósa.
Persze nemcsak Margaret igyekezett, Joan és Tom szintén. Jeff öccse könnyedén vonta
be Carolt a jókedvű társalgásba, fesztelenül ugratta őt, s végül a lány már-már öröktől
ebbe a családba tartozónak érezte magát. Joan pedig, hihetetlenül gyorsan, egyetlen este
alatt a barátnője lett. Ám az estére mégis Jeff viselkedése tette fel a koronát. Elhalmozta
őt a gyengédségével, minden egyes pillanatban azt éreztetve vele, hogy nincs semmi a
világon, ami fontosabb lenne a számára Carolnál. És a lány ezúttal önkéntelenül is hitt
neki. Hinni akart neki. Feladta minden tartózkodását, gondtalanul boldog volt, s miután
elbúcsúztak a családtól, és együtt felmentek közös szobájukba, semmi kivetni valót nem
talált abban, hogy Jeff a karjába szorítja, és szenvedélyesen csókolni kezdi. E pillanatban
hajlandó volt mindenre, kérdések és magyarázatok nélkül.
Jeff azonban megőrzött valamit józanságából, s nem akarta kihasználni Carol
gyengeségét, s a pillanat varázsát. Erővel visszafogta a szenvedélyét, elvette ajkát a
lányéról, azután megkérdezte:
- Igazán akarod, Carol? Mert ha nem, most még meg tudok állni. Rettenetesen
kívánlak, de még működik az önuralmam. Ám ha nem hagyjuk azonnal abba, többé
semmiért se vállalom a felelősséget.
Carol a férfi féltést, gyötrelmet és szenvedélyt sugárzó szemébe nézett, s tudta, semmit
sem akar jobban, mini hogy most Jeffé lehessen.
 - Igen, akarom! - suttogta izgatottan. - Akarlak, Jeff!
A férfi feszültsége hangos sóhajban oldódott.
- Én is akarlak, szerelmem! - mondta lágy, szenvedélytől fűtött hangon. - Annyira
kívánlak, mint még soha, egyetlen nőt sem. Jaj, szerelmem, nem éltem volna túl, ha most
nemet mondasz!
Az utolsó szavak szinte segélykiáltásként törtek elő a mellkasából, azután újra
csókolni kezdte a lányt, olyan égő szenvedéllyel, hogy Carol úgy érezte, megperzselődik,
majd hamuvá porlad a karjaiban. Észre sem vette, mikor vette le róla a férfi a ruháit, s
mikor vetkőzött le ő maga, s máris ott feküdtek a mennyezetes ágyon meztelenül. Testük
forrón, lázasan tapadt össze, s Carol tapasztalatok nélkül is tudta, tévedhetetlenül tudta,
mit kell most tennie. Miközben Jeff keze felfedező útra indult a testén, hogy azután szája
is bejárja a már felderített utat, Carol sem tétlenkedett. Soha nem hitte volna, hogy ilyen
izgalmas, ilyen csodás érzés egy férfi testét megismerni. Jeff meleg, sima bőre alatt
kemény izmok feszültek, melyek minden keménységük dacára hevesen megremegtek
érintései nyomán. Ahogy az ő teste is remegett, miközben Jeff simogatta és csókolta.
Amikor már elviselhetetlenné vált bennük a feszültség, szinte fájdalmassá a vágy,
testük végleg összeforrt, s egy testté vált. Carol sejtései igaznak bizonyultak. Most nem
érzett fájdalmat, csak határtalan boldogságot, mely olyan mérhetetlen kéjbe torkollott,
amelyről eddig elképzelni se tudta, hogy létezik... Könnyek csorogtak végig az arcán,
amikor kimerülten, boldogan és kielégülten hátrahanyatlott. A férfi feje megbújt a
vállgödrében, lágy csókokat lehelt a puha, érzékeny bőrre, majd egy-egy csók között,
inkább csak magának, azt suttogta:
- Annyira szeretlek, drágám! Soha nem szabad elhagynod, soha, soha...
Carol boldogan hunyta le a szemét, s a következő percben már aludt is. Arról
álmodott, hogy Jeff és ő boldogan élnek, gyerekeik születtek, fekete hajúak, kék és zöld
szeműek, de egyformán szépek és aranyosak. Ezt később elmesélte Jeffnek is, aki az
éjszaka folyamán felébresztette, mert nem tudott tovább várni, újra szeretni akarta Őt. A
férfi egy tucatnyi apróságot ígért neki, ő pedig teljesítette a kívánságát, és szerették
egymást. Először hevesen, vad szenvedéllyel, majd még egyszer, lágyan, gyengéden,
szelíden. Azután mindketten álomba merültek ismét.
Reggel Carol szokatlanul frissen és jókedvűen ébredt. Az éjszaka emléke
megdobogtatta a szívét, s olyan boldogsággal árasztotta el, melyet már-már
elviselhetetlennek érzett. Ez már túlzás, gondolta magában. Nem természetes, hogy valaki
ennyire boldog legyen. És nem is lehet tartós. De miért ne lehetne az? - vitatkozott ön
magával. Jeff szereti! Szereti! Bevallotta éjjel. És ő maga volt a boldogság ígérete...
Kéjesen kinyújtózott, azután megfordult, s Jeffet kereste maga mellett. Az ágy másik
oldala azonban már kétségbeejtően hideg és üres volt. Hová tűnhetett a férje, és miért
hagyta magára egy ilyen éjszaka után? kérdezte magától rémülten, s csak akkor nyugodott
meg, amikor a feje mellett, a párnán felfedezett egy szál melegházi orhideát. Ez Jeff
üzenete! A szerelem üzenete! - vélte, azután kiugrott az ágyból, vízbe tette a virágot, s
vidáman beszaladt a fürdőszobába. Sokáig folyatta magára a meleg vizet, s közben Jeffre
gondolt, a gyengédségeire, s érezte, hogy újra kívánja a férfit. S még mindig nem értette,
miért kelt fel Jeff, és hagyta el közös szobájukat, mielőtt ő felébredt volna. Úgy vélte, ez
igazán nem természetes.
Azután elhessentette magától sötét gondolatait, gyorsan felöltözött, és leszaladt a
földszintre. Menet közben tágra nyílt szemmel csodálta a régi udvarház pompás
berendezését. Már este is alaposan megnézte az antik bútorokat, a drága, keleti
szőnyegeket, a fa részek csodaszép faragásait, most mégis megvizsgált újra minden apró
részletet, s úgy érezte, soha nem lehet betelni ezzel a sok szépséggel. De gondolatai még
eközben se tudtak teljesen elszakadni Jefftől. Sóvárogva várta, hogy újra láthassa a férfit,
de megint csak csalódnia kellett. Hosszas bolyongás után végre rátalált a reggeliző
szobára, de ott is csak Joan üldögélt magányosan. Felnézett az ajtónyitásra, azután olyan
örömmel ugrott fel, tessékelte beljebb Carolt, mintha évek óta csak rá várt volna.
- De jó, hogy jössz! Úgy utálok egyedül reggelizni! Mit kérsz? Kávét? Teát? És enni?
Talán az lenne a legjobb, ha kiszolgálnád magad...
- Szerintem is - mosolyodott el Carol. - A többiek?
- Jeff és Tom kilovagoltak még hajnalban, anya pedig épp most öltözik át. Már egy
hete elterveztük, hogy ma, reggeli után bemegyünk vásárolni a városba. Akkor még nem
tudtunk a látogatásotokról, most pedig már késő lenne visszakozni, túl sok helyre
bejelentkeztünk. Remélem, nem haragszol? Nem szép tőlünk, hogy magatokra... Várj
csak! Nem lenne kedved velünk tartani? Kérlek, gyere! Remekül éreznénk magunkat
hármasban!
- Én... - Carol habozott. Nehezére esett visszautasítani a lelkes invitálást, de elképzelni
se tudta, hogy délutánig ne találkozzon a férjével. - Ööö... Inkább maradnék - mondta
végül. - Megvárom Jeffet. Mit gondolsz, sokáig elmarad?
- Nem hiszem - kuncogott Joan. Azután kacsintott egyet, s színpadias mozdulattal
sógornőjére mutatva, hozzátette: - íme, hölgyeim és uraim, a szerető hitves, aki a férje
nélkül csak fél embernek érzi magát!
- És az szerinted baj? - húzta fel az orrát Carol.
- Jaj, dehogy! - szabadkozott Joan. - Épp ellenkezőleg! Nem is hiszed, mennyire örül
az egész család, hogy a bátyó végre megtalálta az igazit. Még akkor is, ha ez a hirtelen
nősülés mindenkit megdöbbentett egy kicsit. Bár nem tudom, miért? Elvégre Jeff mindig
is a villámgyors döntések embere volt...
- Most pedig különösen sietnie kellett... - jegyezte meg Carol kissé kelletlenül. - Úgy
értem, a vállalata miatt...
- A micsodája miatt? - csodálkozott Joan. - Ez őrültség! A vállalatnak csak kára
származhat abból, ha Jeff megosztja magát ezentúl a munka és a felesége közt!
 - A nagyapátok, aki Jeffre hagyta a cégét, nem egészen így gondolta - húzta el a száját
Carol, s nem értette, miért képed el erre még jobban a sógornője. Mert Joan határozottan
elképedt, s csak tanácstalanul csóválta a fejét jó ideig.
- Te valamit nagyon félreérthettél! - jelentette ki végül gondterhelten. - Akarod, hogy
meséljek neked erről, miközben reggelizünk?
- Megkérlek rá - suttogta Carol, rosszat sejtve.
- Nos - kezdte Joan -, a családi vagyonnak semmi köze a céghez. Ami apáról fiúra
száll nálunk, az nem más, mint ez a birtok. Mindig az elsőszülött fiú örökli, az pedig Jeff,
így most jog szerint az övé. A vállalatot ezzel szemben az apám alapította, még
akkoriban, amikor szinte lehetetlenné vált a nagybirtokok fenntartása külső segítség
nélkül. Erre kellett a vállalat. Kiegészítette a birtok jövedelmét, nekünk pedig kellemes
jólétet teremtett. Apa idejében azonban még messze nem volt olyan jelentős cég, mint
most, csak miután a bátyám átvette, kezdett el virágozni. Jeff körülbelül tíz év alatt
nemzetközi nagyvállalatot csinált belőle. Ezért is aggódtunk amiatt, hogy a végén még
agglegény marad. Annyira lekötötte a munka, a nőkre szinte alig maradt ideje. Úgy értem,
komoly kapcsolatokra...
- És... és a cég most végül is kié? - dadogta Carol.
Joan töprengett egy kicsit, mielőtt válaszolt:
- Ez elég nehéz kérdés. Annak idején a cég felől apa úgy rendelkezett, hogy
mindhárom gyerekének egyforma mennyiségű részvény jusson. Eleinte tehát minden
hármunk között oszlott meg, később azonban ez sokat változott. A bővítések során,
minden alkalommal újabb és újabb részvények kerültek piacra, így most a családtagokon
kívül külső érdekeltek is vannak. Tom és én nem vettünk az új részvényekből, de Jeff
igen, és nem is keveset. Így most ő a cég főrészvényese. Pontosan nem tudom, mit is
jelent ez, hány százalékot, de az biztos, hogy Jeffnek nem kell a többi részvényes
véleményét kikérnie egy-egy döntéséhez. A főnök tehát egyértelműen a bátyám.
 Carol lehunyta a szemét, és bólintott.
- Értem.
- Az jó, én ugyanis nem igazán tudok eligazodni az efféle dolgokban. Valójában én
vagyok a család leghaszontalanabb tagja. Anyám és Tom a birtokot irányítja Jeff helyett,
aki csak az ellenőrzést gyakorolja, Jeffé a felelősség a cégért, csak én nem csinálok
semmit. Bölcsész diplomám van, de eddig nem sok hasznát vettem még. Ez bizony
szégyen, nem igaz?
Joan felszabadultan nevetett, észre se véve, milyen törést okoztak Carolban a hallottak.
A hallgatását a meglepődésnek tudta be. Úgy vélte, sógornője csak most értesült róla, Jeff
valójában milyen gazdag, ez vette el a szavát. Fecsegett hát tovább ő maga, míg anyja is
előkerült, azután lelkifurdalás nélkül vett búcsút, s hagyta magára sógornőjét.
Carol Margaret unszolásának is ellenállt, hisz most még kevésbé akart a városba
menni, mint néhány perccel ezelőtt. Vagyis, voltaképpen nem is tudta, mit akar. Egy világ
omlott össze benne, és most fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Jeff becsapta,
bolonddá tette, s ezt nem tudta megbocsátani neki. Boldogsága elszállt, mintha soha nem
létezett volna, s ő egyszeriben üresnek és kifosztottnak érezte magát.
Hogyan lehetett ilyen naiv? Hogyan hagyhatta, hogy Jeff az orránál fogva vezesse? -
kérdezte magától elkeseredetten. Jeff kezdettől fogva csak játszott vele. Csupán egyet
akart tőle, ágyba vinni. Mivel szavatartó ember, Rijádban még nem hajtotta be a tartozást,
de miután elhagyták Szaúd-Arábiát, gondoskodott róla, hogy mielőbb fizessen a
segítségéért. De ő volt a bolond! Még hogy a nagyapja csak úgy hagyta rá a vállalatot, ha
megnősül! Röhej! Tudnia kellett volna, hogy a mai világban ilyesmi már nem fordul elő!
Ő mégis bedőlt!
Sírni tudott volna dühében, és a mérhetetlen csalódástól. Elviselhetetlenül fájt neki,
hogy Jeff mégsem szeréti, de az talán még ennél is jobban, hogy a férfi alávalóan
becsapta. Holott erre nem is lett volna szüksége! Ha azt mondja neki, kívánja és le
szeretne feküdni vele minden kötöttség nélkül, Carol akkor is igent mondott volna.
Szerette Jeffet, akarta őt, bármilyen feltételt szab is a férfi. Önként, elvárások nélkül
odaadott volna mindent, amit Jeff fondorlattal csalt ki. Miért tette ezt vele? Miért
változtatta hazugsággá, ami olyan gyönyörű lehetett volna? Egyetlen, csodaszép, közös
éjszakájukat. Legalább a szép emlékektől ne fosztotta volna meg, ha már szeretni nem
tudja!
Carol ököllel az asztalra csapott, azután felrohant a hálószobába. Telefonon taxit
rendelt, s míg a kocsira várt, villámgyorsan visszacsomagolta a bőröndjét, és lecipelte a
ház elé. El akart tűnni, mielőtt a család bármelyik tagja visszaérne. Soha többé nem akarta
látni Jeffet! Vissza se nézett a taxi ablakából az udvarházra. Szorosan lehunyta a szemét, s
hagyta, hogy a könnyek szabadon végigcsorogjanak az arcán.

Carol összekuporodva ült a kanapén, kertvárosi családi házuk nappalijában, s az

ablakon át kibámult a sötét éjszakába. A kint kavargó feketeség eszébe jutatta, hogy
valójában minden ezzel kezdődött. Dániel hívása előtt is egy ablak előtt állt és a sötétet
fürkészte, azután arra gondolt, aznap semmi baj nem érheti már. Hát érte! Aznap, és azóta
is egyfolytában!
Nem akart Jeffre gondolni, mégis ő járt a fejében, szinte minden egyes pillanatban. És
fájt, nagyon fájt egész teste, lelkének, szívének minden zuga sajgott. Még most sem tudta
felfogni, hogyan történhetett ez meg vele. Charles óta úgy vigyázott a szívére, mindent
elkövetett, hogy egyetlen férfi se kerülhessen túl közel hozzá, egyetlen férfi se
okozhasson neki fájdalmat. És mégis megtörtént újra! Pont akkor, amikor a legkevésbé se
számított rá. Jeff szerelmet hazudott, hálót font köré, s teljesen a hatalmába kerítette,
miközben ő csak szórakozott egy jót! Még elgondolni is merő kín volt. Mégis, a
legrosszabb az volt az egészben, hogy ő még mindig, minden álnoksága ellenére szerette
a férfit.
 Eljött, elmenekült előle, de a legszívesebben már vissza is rohant volna hozzá, hogy
legalább addig Jeffel lehessen, míg meg nem unja, s el nem küldi őt a férfi. Egyedül csak
a sértett büszkesége tartotta vissza ettől a lépéstől. Pedig még az is megfordult a fejében,
hogy nem egyezik majd bele a válásba, úgy próbálja megtartani a férfit. De aztán rájött,
hogy ez nem megoldás. Ha Jeff nem szereti, nem akar mellette maradni, csak
kínszenvedés lenne számukra a házasság. Letett hát kétségbeesett ötletéről, és tovább
kuporgott összetörten a kanapén.
Ideje lett volna már ágyba bújni, aludni menni, ő azonban képtelen volt mozdulni.
Annyira elmerült a gondolataiban és a fájdalomban, hogy meg sem hallotta a
dallamcsengő szelíd jelzését. Csak akkor eszmélt fel, amikor kései látogatója, megunva a
hiábavaló csengetést, dühödten dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Először arra gondolt,
úgy tesz, mintha nem lenne itthon, de aztán győzött benne a kötelességérzet. Nem
tudhatta, nem egy sürgős esethez hívják-e. Egy szomszédhoz, aki rosszul lett, s aki tudja,
hogy itt a segítség... Lassan feltápászkodott, kivánszorgott az előszobába, azután, ki sem
nézve a kémlelőnyíláson, szélesre tárta a bejárati ajtót.
- Végre valahára! Már azt hittem, itt dörömbölhetek egész éjszaka! - morgott dühösen
a váratlan vendég.
- Jeff! Mit keresel te itt? - hebegte elképedve Carol.
A férfi erélyesen félretolta az útból, és bemasírozott a nappaliba. - Na mégis, mit? Mit
gondolsz? - szólt vissza a válla felett, tovább dühöngve. - Csukd már be azt az ajtót, és
gyere ide! Beszélnünk kell!
Carol engedelmeskedett. Követte Jeffet, visszakuporodott előbbi helyére, azután
várakozóan felnézett:
- Nem tudom, miről kellene beszélnünk - jegyezte meg.
- Ó! Nem? Tényleg nem? Azt hitted talán, hagyom, hogy szó nélkül faképnél hagyj?
Azok után, ami köztünk történt?
 - Miért, mi történt? - vágott vissza Carol. - Lefeküdtünk egymással, és kész, ennyi az
egész!
Jeff falfehérre sápadt, s szinte lerogyott Carol mellé, a kanapé másik oldalára.
- Úgy! Szóval ez a véleményed - mondta halkan, színtelen hangon. - Ennyit jelentett
hát neked a közös éjszakánk... Persze, sejthettem volna! Ha nem így lett volna, nem tűntél
volna el egyetlen szó, minden magyarázat nélkül. De tévedsz, ha azt reméled, ebbe én
belenyugszom! Ha másképp nem megy, életemben először meg fogom szegni az adott
szavam.
Carol döbbenten meredt rá. Hát ennyire bántaná a férfit, hogy ezúttal nem ő szakított,
hanem a másik fél vetett véget a kapcsolatuknak? Úgy látszik... Erre vall a dühös tekintet,
az elszántan összeszorított száj, és a kihívó hang is. De a férfi is téved, ha azt hiszi, ő,
Carol Osborn, ilyen könnyen megadja magát! Azt már nem!
- Fogalmam sincs, mire célzol - vetette oda közönyösen.
- Nos, akkor pontosítok - nézett rá szomorúan a férfi. - Azt ígértem, ha válni akarsz,
szabadon elmehetsz majd... Hát nem mehetsz! Nem egyezem bele a válásba!
- De... de én... - Carol csak hebegni tudott, annyira elképesztette ez a kijelentés. Jeff
nem akar válni? Miért? És főleg: meddig? Amíg meg nem unja? Ez őrültség! Vagy...
Nem! Nem szabad elhinnie, hogy tényleg akarja őt, örökké... Még egyszer nem dőlök be
neki! - fogadkozott magában.
Jeff eközben továbbra is szomorúan fürkészte a vonásait.
- Sajnálom, kedvesem! Eddig még soha nem szegtem meg a szavamat, de most nem
tehetek másként. Nem tudlak elengedni téged. Annyira szeretlek! Adj egy esélyt nekünk,
kérlek!
- Sze... szeretsz? - Carol csak most fogadta meg, hogy nem dől be a férfinak, de máris
hevesen dobogni kezdett a szíve, s máris hinni kezdett neki. Nem fenntartások nélkül, de
azért... - Tényleg szeretsz? - ismételte a kérdést.
 - Hát kételkedtél ebben? - csodálkozott ezúttal Jeff. - Hiszen mondtam, soha, egyetlen
nőnek sem hazudtam szerelmet! Neked sem hazudtam az éjjel. El kell hinned!
Carol idegesen harapdálta az ajkát.
- Ugyan miért? - fakadt ki. - Igaz, tényleg azt mondtad, hogy szeretsz, de mikor? A
szenvedély pillanatában a legtöbb férfi ezt mondja, de mire kijózanodik, már el is felejti.
Ha annyira szeretsz, miért keltél fel hajnalban? Miért hagytál magamra az ágyban?
- Jaj, drágám! Hogy kérdezhetsz ilyet? - csóválta a fejét Jeff elkeseredetten. - Hidd el,
semmit sem kívántam jobban, mint melletted ébredni, de időt akartam hagyni neked.
Tudod, minden olyan gyorsan történt. Rávettelek, hogy velem gyere, rád szabadítottam
ujjongó családomat, azután időt sem hagyva rá, hogy felocsúdj, egyszerűen lerohantalak.
Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy te is annyira akartál engem, mint ahogy én
téged. Féltem, ha reggel a karjaimban ébredsz, már mindent másként fogsz látni. Hogy
esetleg már megbántad, ami történt. Felkeltem hát, felvittem neked egy orchideát, ezzel is
jelezve, én ugyanúgy érzek továbbra is, azután eltűntem, hogy szabadon átgondolhasd a
történteket.
- No igen! - jegyezte meg gúnyosan Carol. - Volt is min gondolkoznom! Például a
nagyapád kikötésén, akinek soha nem volt semmi köze a te drágalátos cégedhez!
Hülyének néztél, Jeff, ezen nincs mit szépíteni! Hazudtál nekem, becsaptál! Vagy arra is
van talán valami magyarázatod, hogy egy olyan vállalat megszerzésének érdekében
beszéltél rá az utazásra, ami voltaképpen már réges-rég jelentős hányadában a tiéd?!
Jeff elsápadt.
- Ki árulta el neked?
- A húgod. Beszélgettünk erről-arról reggelizés közben. A családi birtokotokról, a
vállalatról, ki mit örökölt, s így tovább... Szóval, van magyarázatod erre is?
- Természetesen - felelte elszántan a férfi, tudomást sem véve a lány gúnyos hangjáról.
- Csak egy kicsit hosszú lesz.
 - Nem baj - vonogatta a vállát Carol. - Ráérek!
Jeff egy kicsit tűnődött, majd a lányra szegezve melegen csillogó tekintetét, beszélni
kezdett:
- Harmincnyolc éves vagyok, drágám, és nem ismertem eddig a szerelmet. Voltak nők
az életemben, de egyikük lénye sem érintett meg mélyebben. Kellemesnek találtam, ha ott
voltak velem, de az sem tört le, ha nem. És akkor történt valami... Ücsörögtem a repülőtér
várójában, s megpillantottam egy nőt, akiről többé le sem tudtam venni a tekintetem.
Csodálatosnak találtam ezt a különös, ismeretlen varázslatot, ugyanakkor meg is riadtam
tőle egy kissé... Nem értettem, mi történik velem. Én, a józan üzletember, aki, ha
munkáról volt szó, se látott, se hallott, most, egy fontos megbeszélés előtt, csak bámultam
egy nőre, és minden más kiszökött a fejemből. Meg akartalak szólítani, de olyan elutasító
voltál, hogy inamba szállt a bátorságom. Ez is szokatlan volt, ilyen eddig még sosem
fordult elő velem. Ha akartam egy nőt, megszereztem. Ha mégsem sikerült, vállat
vontam, és kerestem egy másikat. Most viszont határozottan féltem, hogy esetleg
elriasztalak, és soha nem kerülhetek közelebb hozzád.
Jeff felnevetett.
- Úgy éreztem magam, mint egy éretlen kamasz, aki nem mer tíz lépésnél közelebb
menni szíve hölgyéhez. Felszállás után rájöttem, hogy a te jegyed nem az első osztályra
szól, erre fogtam magam, elcseréltem a magamét is egy másodosztályúra. Azután megint
néztelek, egész úton, és mire Rijádba értünk, már tudtam, annyira akarlak, hogy képtelen
vagyok lemondani rólad. Mindenáron meg akartalak ismerni, szinte rettegtem tőle, hogy
eltűnsz a szemem elől, és nem talállak meg többé. Óvatosan követtelek, s miután
kiállítottak a sorból, a hátad mögül kihallgattam a beszélgetéseteket a vámtisztviselővel.
A te problémád nekem csodálatos ajándék volt. Már akkor is éreztem, hogy nemcsak
kalandot akarok tőled, annál sokkal, de sokkal többet, ezért is ugrott be azon nyomban,
hogy ha feleségül vennélek, nem küldenének vissza. Majd megőrültem az aggodalomtól,
amikor annyira ódzkodtál, hogy nem egyezel bele az esküvőbe. Mindenre hajlandó lettem
volna megesküdni, csak hogy igent mondj.
Jeff felsóhajtott, és a hajába túrt.
- Akkor még nem sejtettem, milyen nehéz lesz betartani az ígéretemet. Az esküvő
utáni csók azonban már sejtette a rám váró nehézségeket. Mielőtt veled találkoztam
volna, nem is sejtettem, hogy létezik olyan elemi erejű, fékezhetetlen vágy, ami már
akkor is szinte elvette az eszemet, ha csak megérintettelek. Ha Dániel nem érkezik meg,
akkor, ott, a dolgozószobában, képtelen lettem volna megállni. Rájöttem, ha meg akarom
tartani a szavamat, jobb, ha a közeledbe se megyek.
Carol idegesen megnyalta az ajkát.
- Ezért... ezért kerültél az utolsó két nap? - kérdezte lélegzetvisszafojtva.
- Hát persze! - bólintott Jeff. - És ezért mondtam neked a gépen, hogy a haragon kívül,
létezhet erre más magyarázat is. Nem is hiszed, mennyire megkönnyebbültem, amikor
végre elhagytuk Rijádot. Az ígéretem csak az ott-tartózkodásunk idejére szólt, amint
magunk mögött hagytuk Szaúd-Arábiát, a kezem többé már nem volt megkötve. Csak egy
probléma maradt. Az idő, vagyis az alkalom hiánya. Ha te mégy balra, én pedig jobbra,
hogyan hódíthattalak volna meg? Ezért hazudtam neked a cégről és nagyapám állítólagos
rögeszméjéről. Hogy legyen alkalmam bebizonyítani neked, nekünk együtt kell
maradnunk. Megmutatni, mennyire szükségem van rád. Nem gondoltam, hogy ennyire
megbántalak ezzel. Azt reméltem, ha végül egymásra találunk, lényegtelenné válik,
milyen eszközzel vettelek rá, hogy velem gyere.
- Én... én azt hittem... - próbált magyarázkodni Carol, de elakadt. Jeff gyanakodva
méregette.
- Mit hittél?
- Hát... én...
 - Csak nem arra gondoltál...? Ó, nem! Nem hihetted, hogy csak az ágyamba akartalak
csalni!
Carol elvörösödött, s ez mindent elárult Jeffnek.
- Szóval igen! - állapította meg csüggedten. - De miért, kedvesem? Hiszen mondtam,
hogy szeretlek! Kértelek, hogy ne hagyj el soha! És most is erre kérlek! Figyelj, drágám!
Nem kérek tőled lehetetlent, csak egy kis időt. Kezdetnek az is elég, hogy vonzónak
találsz. Ne mondd, hogy nem így van! Ezt megérzi egy férfi. Én legalábbis így éreztem.
- És te persze tévedhetetlen vagy - csúfolódott Carol.
Jeff komoran felpillantott, de nyomban ezután már mosoly terült szét az arcán.
- Nincsenek tévedhetetlen emberek, én sem vagyok az, de szerénytelenség nélkül
állíthatom, eddig még nem fordult elő velem, hogy tévedtem volna. És most sem
tévedtem, tudom, érzem. Ha nem is szeretsz még, de vonzódsz hozzám, nem is kicsit.
Engedd hát, hogy bebizonyítsam neked, mi ketten nagyon boldogok lehetünk egymással!
Ígérem, nagyon türelmes leszek.
Carol szíve majd kiugrott a helyéről, olyan boldog volt. Most már újra hitt a férfinak.
Nem elsősorban azért, amiért azt mondta, amit, inkább amiatt, ahogyan mindezt mondta.
A magabiztos, határozott férfi ezúttal sehol sem volt. A lány, amióta csak ismerte, most
először látta Jeffet zavartnak és bizonytalannak. Ez egyáltalán nem volt jellemző rá. Bár
most is keményen, egyenesen tört célja felé, de mintha egyáltalán nem lett volna biztos
benne, hogy el is éri. Abban viszont szemlátomást nagyon is, hogy valóban akarja Carolt.
Ahogy a lány is őt. Ám mindezek ellenére Carolnak azért még akadtak kételyei is. Tudta,
nem ugorhat addig a férfi nyakába, s nem vonszolhatja be őt a hálószobájába, hiába is
szeretné, amíg nem tisztáznak mindent.
- És hogy gondolod ezt az egészet? - támadt a férfira. - Ezentúl velem töltöd majd azt a
néhány szabad órácskát, ami a munkád mellett még megmarad?
- Dehogy! - tiltakozott Jeff sértődötten. - Figyelj csak! Már megterveztem mindent!
 - Csodáltam volna, ha nem így van - kuncogott Carol. Erre már Jeff is elmosolyodott,
de nem hagyta kizökkentem magát.
- Úgy gondoltam, eleinte Londonban laknánk. Én végezném a saját munkámat, te a
tiédet, míg jobban megismerjük egymást. Azt hiszem, néhány hónap elegendő erre, no
meg arra is, hogy eldöntsd, velem akarsz-e maradni végleg. Közben betanítanám az
öcsémet. A megfelelő iskolákat elvégezte, épp ideje, hogy ő is bedolgozza magát a
cégnél. Most rajta a sor, én megtettem már a magamét! Aztán... Nos, harmincnyolc éves
vagyok, éppen ideje, hogy gondoskodjam az utódokról is. Éjjel azt mondtad, te is
szeretnél gyerekeket... így hát ez lenne a következő lépés. A családi birtok az enyém, és a
legcsodálatosabb hely arra, hogy felneveljük a gyerekeinket. Persze ezzel nem azt akarom
mondani, hogy add fel a hivatásod! A közelünkben van egy modern, jól felszerelt kórház,
biztosan jól éreznéd ott magad. A gyerekeinknek is jobb lenne, ha nem egy idegen nő
vigyázna rájuk, amíg mi dolgozunk, hanem a nagyanyjuk. Mert azért nekem is akad majd
bőven munkám a birtok körül, ha nem is annyi, mint most a cégnél. És szeretném
megtartani azt a szerepemet is, ami neked is hasznodra vált. A szaúdiak busás összegeket
fizetnek a tanácsaimért, s különben is, szeretném bepótolni, amit elmulasztottam,
megmutatni neked azt a szép országot. Biztosan...
- Jeff! Jeff! Elég! - tiltakozott nevetve Carol. - Ha így folytatod, hamarosan már az
unokáinknál fogsz tartani!
Jeff hökkenten Carolra nézett, de azután ő is elnevette magát.
- Igazad van, drágám! Sok türelemre lesz szükséged, ha el akarsz viselni engem. De
azért ne aggódj, ha eleged van az ötleteimből, szólj rám nyugodtan, és befogom a szám.
Nem tehetek róla, de szenvedélyem a tervezés. Ha elragad a hév... De ezt már te is
tapasztalhattad! Ez történt tegnap is, a repülőgépen. Úgy éreztem, egy percig se bírnám
ki, ha távol lennél tőlem, erre működésbe lépett az agyam, s máris feltálaltam neked azt a
történetet a nagyapámról, csak hogy magam mellett tudjalak tartani.
 - Akkor találtad ki?
- Aha! Azt mondtad, bár te is tehetnél értem valamit, én meg gyorsan kitaláltam, mi
lehetne az. Sajnálom, drágám! Meg tudsz nekem bocsátani?
- Hát persze - suttogta Carol, megérintve Jeff szögletes állát. Ez az egyetlen érintés is
nyomban tüzet lobbantott a férfi égkék szemében. Jeff tekintete szenvedélyesen siklott
Carol ajkára, hogy aztán a szája is kövesse, s megízlelje a belőle fakadó édességet.
Hosszú, kutató, bizonytalan volt a csókjuk, mintha újra egymásra kellene találniuk,
mielőtt a szenvedélynek utat engednének.
Jeff, bár szemmel láthatóan nagyon nehezére esett, egy pillanatra visszavonult, és
Carol szemébe nézett!
- Még nem válaszoltál nekem, se igent, se nemet. Kérlek, szerelmem, ne kínozz!
Mondd, velem maradsz? Vagy legalább megpróbálod? Adsz nekünk egy esélyt?
- Akár ezret is - suttogta Carol. - Szeretlek, Jeff! Azt hiszem, már akkor beléd
szerettem én is, ott, a repülőtéren Nem akartam beismerni, és sokáig hadakoztam is
ellene, mert nagyon féltem, hogy fájdalmat okozol, de egyszerűen képtelen voltam
másként érezni. És öntudatlanul ugyan, de már akkor, amikor kimondtam a házassági
esküt, igaznak is éreztem.
Jeff szeméből perzselő lángok csaptak ki e szavakra.
- Én is, drágám, én is igazat mondtam akkor. Veled akarok élni, jóban, rosszban,
mindörökké!
- Mindörökké - ismételte Carol, akár egy imádságot, azután Jeffhez simult, s hagyta,
hogy magával ragadja őt is a férfi.