03 03

História 2003-03
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-03
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli
engedélyéhez van kötve.

Tartalom
1. ........................................................................................................................................................ 1
1. A Rákóczi-felkelésrõl ............................................................................................................ 1
2. Képek .................................................................................................................................... 4
2. ........................................................................................................................................................ 8
1. Nyugat-Európa és Rákóczi .................................................................................................... 8
2. Képek .................................................................................................................................. 12
3. ...................................................................................................................................................... 18
1. A Rákóczi-szabadságharc és Európa. Kronológia ............................................................... 18
4. ...................................................................................................................................................... 21
1. Rákóczi és Kelet-Európa ..................................................................................................... 21
2. Képek .................................................................................................................................. 24
5. ...................................................................................................................................................... 27
1. A királyi méltóság megjelenítése ........................................................................................ 27
2. Képek .................................................................................................................................. 29
6. ...................................................................................................................................................... 33
1. Erdélyi fejedelmek hatalmi jelvényei .................................................................................. 33
2. Képek .................................................................................................................................. 35
7. ...................................................................................................................................................... 41
1. Sztálin ................................................................................................................................. 41
2. Képek .................................................................................................................................. 46
8. ...................................................................................................................................................... 55
1. Sztálin halála ....................................................................................................................... 55
2. Képek .................................................................................................................................. 55
9. ...................................................................................................................................................... 56
1. A Csontok kútja Atapuercában ........................................................................................... 56
2. Képek .................................................................................................................................. 57
10. .................................................................................................................................................... 62
1. Százéves a teddybear ........................................................................................................... 62
2. Képek .................................................................................................................................. 63
11. .................................................................................................................................................... 65
1. Egyiptomi ételek, italok ...................................................................................................... 65
2. Képek .................................................................................................................................. 66
iii
1. A Rákóczi-felkelésrõl
ÉVFORDULÓ
GLATZ Ferenc
A Rákóczi-felkelésről
Egyetemesség, lokalitás, alternatívakutatás
Másfél száz éve történészek joggal hajtogatjuk: mindennek sajátossága – így a magyar történelem sajátossága is
– csak összehasonlításban írható le, minősíthető. Az egyének nemzeti, vallási alapon, vagy éppen lakóhely
szerint szerveződő közösségeinek – falvak, államok – történelmét leírni és minősíteni csakis a nagyobb és más
közösségekkel összehasonlításban lehet. A magyarok történelmének értékeléséhez a honi események mellett
ismerni kell a közeli és távoli szomszédok történéseit is. Közhelyként hangzik mindez. De most, az „európai
egyesülés” korában, az európai államok és nemzetek egymáshoz közelítésének korában nagyon is aktuális
követelmény. Önmagunkkal és szomszédainkkal szemben is...
Dolgozunk az „Európa-történelem” vázlatán, „Európa krónikájá”-nak az összeállításán. Merthogy nem létezik

tartós Európai Unió az európai önazonosság (identitás) érzése nélkül, és nincs európai önazonosság-tudat
európai történeti ismeretek nélkül – legalábbis mi így gondoljuk. S már azon vesszük észre magunkat: a távol-
keleti, ázsiai, amerikai, afrikai kultúrákat kutatjuk, hogy értékelhessük, értelmezhessük az európai népek
kultúráját. Mert az internet, a globalizálódó világ korában gyermekeink szemhatára már világméretű
összehasonlítást is kíván...
Epizód az európai történelemben
2003. május 6. Évforduló. 300 évvel ezelőtt Brezan várából a legnagyobb magyar földesúr, II. Rákóczi Ferenc
felkelésre szólítja fel valamennyi „hazaszerető egyházi és világi, nemes és nemtelen ... lakos”-t, hogy az
„életünkön uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert”. Nyolc évi háború (1703–1711) kezdődik
a Kárpát- medencében. S mivel a felkelés Európa akkor első hatalma, a Habsburg Birodalom ellen folyik, így a
küzdő felek betagozódnak az éppen akkori kitörő két nagy kontinentális háború szövetségi rendjébe, az ún.
spanyol örökösödési háború és az ún. észak-európai háború rendjébe.
A spanyol trón utódlásáért a Habsburgok és az általuk vezetett európai szövetségi rendszer csap össze
Franciaországgal (1701–1714). A Habsburgok hátában a lokális magyarországi felkelés gyengíti a birodalmat, s
lesz Rákóczi a francia király potenciális szövetségese. (Köpeczi Béla európai ívű Rákóczi-kutatásai
megmutatták ezen összefüggéseket.) Rákóczi kezdettől francia pénztámogatást kap. Nincs ebben semmi különös
– mondjuk. Az idegen, „francia tallérok”-kal együtt lehet még a felkelés nemes célú, szolgálhatja az még a helyi
lakosság érdekeit...
A helyi lakosság érdekeiről beszélünk. Mert a történelmi értékelés végső mércéje mégiscsak az: ki szolgálta a
helybéliek boldogulását. Hiszen az itt honos emberek tartják karban a természetet, éltetik a közösségeket... Az ő
életfeltételeik javítása a történész mércéjén az „egység”. Nem pedig utólag, a történészek által kigondolt
törvényszerűségek: „abszolutizmus”, „polgárosodás” és így tovább.
Észak-Európában ezzel egy időben alakulnak át a hatalmi viszonyok. 1700-ban tör ki a háború az Északi-tenger
partján elhelyezkedő hatalmak – Svédország, Dánia, a szétszakadt Lengyelország és a feljövő Oroszország –
között. A kontinens két nagy háborújának szövetségi rendszere érintkezik egymással. S mivel a Rákóczi-felkelés
– a Kárpát-medence északkeleti csücskében – közvetlenül szomszédos a lengyel–orosz területekkel, s érinti a
Habsburg- és oroszellenes Törökország érdekeit is, így hát „természetes”, hogy része lesz az észak-európai
háborús konfliktusnak is. (Niederhauser Emil Kelet-Európa-történeti tanulmányai mutatták meg ezen
összefüggéseket.) Igaz, joggal mondják történészeink: európai történeti mércével mérve a Rákóczi-
szabadságharc „csak” epizód a korabeli Európa történelmében. De hát mi az, ami nem „epizód” a magyar
történelemből egy nagyobb térbeli összefüggésbe helyezve? – kérdezzük mi. Akár 1848–49, akár 1918–19, akár
1956 eseményei – hogy csak a fegyveres és társadalmi harcok magyarországi történelméből vegyünk példákat...
Azután – egy másik retorikával – úgy is mondható: a magyarországi események (1703–11 között) a magyarság
problémáit világtörténelmi szintre emelték, európai vagy világtörténelmi szintű összecsapás részei voltak.
Ahogy mondjuk ezt 1848-ról, 1918–19-ről vagy 1956-ról.
A lokális érdekek kifejezése
1
Másfél száz éve kérdése az egyetemes szemléletű történetírásnak: mit mivel hasonlítsunk össze egy-egy
közösség vagy államszervezet történelmében?
Az új történetírás az egyetemes összehasonlítás alapján áll. De számára az összehasonlítás nem az egyik

földrajzilag helyi viszonyokból (Nyugat-Európában) kinőtt értékrend minősítő alkalmazása egy másik helyre
(Kelet-Európára). Számára az összehasonlítás: a világ különböző helyi (lokális) természeti és emberi
életkörülményeinek és folyamatainak, a különböző helyi viszonyok között nyíló alternatíváknak az
összehasonlítása. És ebből általánosítás levonása. Az értékelés alapja: mennyire volt képes az adott politikai-
társadalmi mozgalom a helyi alternatívákat kihasználni és elősegíteni, hogy a helyi társadalom az egyszer
megélhető életet magasabb anyagi és szellemi szinten élje meg. Ezért az új történetírás elsődleges céljának az
alternatívák kutatását tartja. Nem pedig a világ egyik részén kinőtt társadalmi-igazgatási rendszerek modelljét
számon kérni egy más földrajzi-történelmi adottságú vidék lakosságán, s ezt „történelmi haladás”-nak, az
emberiség „egyetemes törvényszerűség”-ének kiáltani ki. (Ahogy jelenében is elutasítja a világ egyik részén
kialakult életcélok rendjének erőszakos bevezetését a világ más történelmi-földrajzi adottságú tájain.
„Haladóbbnak”, „felsőbbrendűnek” kiáltva ki a katonailag erősebb hatalom belső rendjét.)
A világ történelme számtalan lokális helyszínen zajlik. Földrajzilag behatárolt lokális életkeretek között. Mi más
a világ történelme e szempontból nézve, mint a lokális történelmek összessége! És a lokális érdekek ütközése,
egyeztetése. Most, az európai integráció, a lokális és egyetemes érdekek egyeztetésének korában erről sem
szabad megfeledkezni. Mert a történelem végtelen... Legalábbis egyelőre annak látszik.
Az új történetírás a különböző helyi (lokális) emberi alternatívák összehasonlítását tartja céljának, és ehhez
hasznosítja a természettörténet, a modern igazgatás- és politikatörténet, művelődéstörténet-írás, a „mindennapi
élet” (kultúrantropológia) szempontjait.
1703 májusában a Rákóczi-felkelés nem a világpolitika begyűrűzésének eredménye volt. A felkelés a lokális
érdekek kifejezője volt. Kitörésének oka az a helyi társadalmi mozgalom, amely mozgalom a Kárpát-
medencében lezajló emberi életviszonyok átalakulásából, a helyi társadalmi konfliktusokból és az emberi
élőhelyek leromlásából keletkezett. A régi történetírás az 1703–11 közötti háborúban a „rendi-nemesi célok” és
a „fejedelmi abszolutizmus” összeütközését látta elsősorban. Ez alapján állt vagy a „modernizáló” Habsburg-
adminisztráció vagy a társadalmi és nemzeti szabadságért harcoló „fényes kurucok” oldalára. Mindkét álláspont
– a „kuruc” (Rákóczi-Thököly- párti) és a „labanc” (Habsburg-párti) – számtalan formában jelent meg az elmúlt
másfél évszázad „nemzeti”, „állami” szempontú történetírásában. (Legutóbb a hidegháború idején, az 1950– 60-
as években a nyugati, azaz Habsburg-ellenes, ún. kuruc hagyományok felelevenítése dívott, mert ennek volt a
napi propagandában használhatósága. Megjelent mindkettő egy osztályharcos mezben is: a labanc-marxista
oldalon elvitatták a szabadságharc össztársadalmi érdemeit, mondván, hogy az csak a kisnemesi társadalom
megmozdulása volt, a másik oldalon, a kuruc-marxista oldalon pedig arról beszéltek, hogy Rákóczi már a 18.
század elején népi-nemzeti, jobbágyfelszabadító programot követett.)
Az életfeltételek leromlása
A Kárpát-medence emberi és természeti élőhelyeit a 11–16. században jól szervezett, sőt a 14–15. században
már európai szinten álló igazgatásszervezet, a magyar királyság szervezete fogta át. Az államterület jelentős
részét nagy területeken víz járta: a mai Balaton élettere a mainak többszöröse volt, a Dunántúl közepén, az
Alföldön pedig a Duna és a Tisza ismétlődő árvizei hatalmas ingoványos mocsarakat képeztek. Mégis, e
természeti feltételekhez az évszázadok során sajátos településszerkezet igazodott. (A természettörténeti
viszonyok pontos felmérése az elmúlt másfél évszázad [államtörténeti] kutatási szempontjai mögött minduntalan
háttérbe szorult. Most a fiatal Rácz Lajos munkái biztatnak eredménnyel.)
Ezt a településszerkezetet a török háborúk – mindenekelőtt az 1592–1606 közötti 15 éves háború – szétzilálta. A
török kiűzésének idején (1699) a népesség a Mátyás korabelihez (1490) képest nem hogy nőtt volna, de
becslések szerint 4 millióról 3 millióra csökkent! A török megszállta középső területek pedig elnéptelenedtek.
Az utak tönkrementek, a kereskedelmi útvonalak megszűntek. Az 1697–1710 közötti évektől azután még
természeti csapások sora is sújtotta a népességet: 10 év alatt két pestisjárvány, 1707-ben és 1709-ben árvizek,
szokatlanul kemény tél, 1710-ben éhínség. A térség népessége az önfenntartás határáig jutott – a
természettörténet kezdeti kutatásai legalábbis erről szólnak (a Rákóczi-kor kiváló kutatója, R. Várkonyi Ágnes
éppen a hazai természetkutatás egyik úttörője).
Újjáépítés
2
Ilyen életkörülmények között érte őket a királyi hatalom törekvése: új igazgatás kiépítése, az annak terheit a
lakosságra hárító adópolitika, amelyet a töröktől 1686 után fokozatosan visszafoglalt területeken is bevezettek.
Kétségtelenül modern európai rendszer. A kor embere mindezt úgy élte meg: az emberi életviszonyok nem
javultak, de romlottak 1699, a török kiűzése után. Miért?
A török korban, a 17. században a Kárpát-medencében sok száz kilométeres szakaszon húzódott a törökellenes
hadszíntér határvonala, az ún. végvári rendszer. Ez a végvárrendszer és a török–keresztény vonalon az „átjárás”,
a kereskedelem több százezer embernek adott életlehetőséget. Végvári katonáknak, a várakat, katonaságot ellátó
termelőknek, kereskedőknek. (Szakály Ferenc kutatásai mértékadóak, most fiatal kollégánk, Pálffy Géza készít
végre megbízható, aprólékos felmérést.)
A török kiűzésével a török–magyar határvonal a Kárpát-medence déli részén alakult ki, majd a délen lakó
szerbeknek biztosított kiváltságokat, jó megélhetési lehetőséget. A régi, most már „haszontalan” végvárakat
elkezdték lerombolni (óriási pénzbe került nemcsak a fenntartása, hanem a lerombolása is), a végvári
katonaságot pedig szélnek engedték. Az ország középső részének nagy része így „munkanélkülivé” vált.
Rákóczi seregének jelentős része – ismert tény történetírásunkban – a volt katonáskodó, most már
„munkanélküli” elemből került ki. E népesség úgy látta, hogy a bécsi királyi hatalomtól segítséget nem várhat,
így a szervezkedő, Rákóczi vezette csoporthoz szegődött, amely érdekeit képviselni ígérte.
Birodalmi és lokális érdekek: Bécs vagy Buda
Az államigazgatás hatásrádiusza a 17. században nem érte át még a királyi Magyarországot sem. A török ék az
ország középső részén amúgy is széttagolta a korábbi államigazgatást. Az északkeleti és a délnyugati végek is
önállósultak. Nemcsak politikailag, hanem a létfenntartás újratermelésének, megteremtésének rendjét illetően is.
Az ország délnyugati részén, az Adriáig terjedő kereskedelem (élő marha) és a birtokmodernizáció révén a
Zrínyiek (horvát bánok is), a Frangepánok erősödnek meg. Mind a térség gazdasági, mind a földesurak
személyi, politikai érdekei szembekerülnek a bécsi (birodalmi) adminisztráció érdekeivel. Északkeleten a másik
nagybirtokos család, a Rákócziak élvezik a tokaji bor és a még megmaradt észak–dél (Lengyelország) irányú
kereskedelem áldásos hatását. Nem véletlen, hogy az önálló gazdasági és politikai érdekű Délnyugat-
Magyarország és Horvátország vezető családjai (Zrínyiek, Frangepánok), valamint a Rákócziak lesznek a 17.
századi Bécs-ellenes mozgalmak vezetői. A helyi érdekeket fogalmazták ők meg. Nem holmi
„idegenellenesség” ez, hanem a lokális érdekek megfogalmazásai. Amelyek valóban eltértek a bécsi udvar
érdekeitől.
A Buda központú államnak is állandó gondja volt a 11–16. században a Kárpát-medence igazgatásának átfogása,
az egységes adó, a bíráskodási rend, a törvénykezés biztosítása. Az 1541 után Bécsbe került királyi udvar,
ráadásul a török ékkel a volt államterület szívében, egyáltalán nem boldogult a szélső területekkel. És nem is
tudta megfogalmazni a peremterületek érdekeit. Nem voltak erről alapos információi. Mindemellett a bécsi
adminisztrációnak nemcsak a Kárpát-medence, hanem szinte egész Közép-Európa érdekeit kellett döntéseinél
irányadónak tekinteni.
A birodalmi és a Kárpát-medencei érdekek természetesen ütköztek. A magyar trónon 1526 után a Habsburgok
ültek, akik a német-római császári címet is viselték. Az általuk uralt területek súlypontja Európa közepére esett,
adminisztrációjuk az uralkodói érdek megfogalmazásakor természetesen elsősorban a Habsburgok Közép-
Európában, sőt nyugaton uralt területeinek érdekeit követte. (Nem lebecsülendő természetesen a bécsi udvarban
formálisan önállóságot élvező magyarországi kormányszervek magyar érdekérvényesítő szerepe sem egyes
korszakokban .)
A Habsburg-uralomból a Kárpát-medencében élő népeknek a török megszállás idején elsősorban haszna volt. A
királyi Magyarországra, tehát a felvidéki és nyugat-magyarországi vidékekre jött – ha vékonyan is – a nyugat-
európai fejlett termelési, szellemi kultúra. És ami a lényeg: a Habsburgok örökös (Lajtán túli) tartományaiból
származó jövedelmekből finanszírozták a magyarországi végvári rendszert. Valamint: a birodalom mozgósítása
nélkül a török kiverésére még csak esély sem nyílhatott. A török kiűzése után természetesen a bécsi
adminisztráció nem kívánta tovább finanszírozni a magyarországi újjáépítést. A kérdés: a helyi adókból milyen
újjáépítést lehet megvalósítani?
A „reális” alternatíva „irreálissá” válik
Rákóczi személyében az ország leggazdagabb főura vállalkozott arra, hogy megkíséreljen önálló, magyar
vezetésű államiságot teremteni. Személyében a Rákóczi és a Zrínyi család egyesült. Atyja, I. Rákóczi Ferenc
3
névleges erdélyi fejedelem. Anyja Zrínyi-lány, akinek második férje, Thököly Imre a tokaj-hegyaljai Habsburg-
ellenes szegénylegény-mozgalom vezére. Az ismét „szabadon” választott, Budán székelő és a helyi érdekeket
megfogalmazó királyság megteremtése egyébként, mint lehetőség, folyamatosan élt a török megszállás idején is
a magyar politikai vezető réteg gondolkodásában. Rákóczi ennek az elképzelésnek volt egy időre a
megjelenítője.
Rákóczi Ferenc egyébként nem jobbágyvédő hős vagy modern nemzeti szabadságharcos, ahogy azt a 19–20.
századi történetírás egyes irányzatai ábrázolni igyekeztek, hanem késő reneszánsz nagyúr, aki magyar
fejedelem, illetve magyar király kívánt lenni. Okos, művelt arisztokrata, igazi főúri kedvtelésekkel. Jó szervező,
erős szerelmű és sokoldalú férfi. Mindemellett vonzóan erkölcsös, nemes egyéniség. Irreálisan – korabeli
mércével mérve is illuzórikusan – túlbecsülte családja és az erdélyi fejedelemség nemzetközi súlyát.
Mindemellett rossz hadvezér volt. De kétségtelen, hogy háborúja a kor egyik alternatívájának (önálló magyar
királyság) végiggondolásán alapult. Nem lehet ugyanis elvitatni, hogy egy hazai központú, Budán az
adminisztrációt berendező magyar államiság sok előnnyel is járhatott volna a magyar államterület részére. A
helyi érdeket a bécsinél jobban ismerő apparátussal, hivatalnokokkal; a hazai vezető réteget (fő- és
köznemességet) jobban értő és kézben tartani képes állami adminisztráció a helyi társadalom előnyére is
szolgálhat. (Ezt bizonyítja a csírájában kialakuló Rákóczi-adminisztráció, amennyire ez látható az állandóan
hadszíntérről hadszíntérre vándorló fejedelem udvarában: a saját külügy, hadügy és pénzverés mellett a türelmes
valláspolitika, ügyesnek nevezhető társadalompolitikai intézkedések.) Rákóczi egy, a helyi társadalmi
konfliktusokból kinőtt mozgalom élére állt, elvállalta annak vezetését. És megkísérelte ezt a mozgalmat,
nemzetközi kitekintéssel, európai politikai tényezővé emelni. Az elképzelés jó és jogos volt, de realitással csak
rövid időre bírt.
1708-ra Rákóczi lehetséges szövetségesei visszahúzódásra kényszerültek, a frissen felállított hadsereg rossz
ellátottsága és szervezeti gyengéi, Rákóczi hadvezéri hiányosságai a tragikus trencséni csatához vezettek. (Ahol
12 ezer kuruccal szemben ötezer császári katona aratott fényes győzelmet!) Kifulladt a mozgalom társadalmi
támogatottsága is. Bebizonyosodott: a török hódoltság életformái és életcéljai visszavonhatatlanul eltűntek.
Emellett pedig a jól szervezett Habsburg-adminisztráció mind a harctéren, mind a politikában (a szerbek
megnyerése, a magyar arisztokrácia nagyobbik része udvarhűségének biztosítása stb.) döntő fölénybe került.
Mire a szatmári békét (1711. május) aláírták, addigra az önálló magyar fejedelemség mint politikai-igazgatási
keret már nem volt reális alternatíva a térség újrarendezésében. A Kárpát-medence lakosságának érdekeit, a
természeti viszonyok emberhez szelídítésének programját most már azok a magyar főurak képviselték, akik –
elfogadva a Habsburgok és a bécsi adminisztráció realitását – a császári udvaron belül igyekeztek a lokális
érdekeket képviselni. Már nem Rákóczi. Ők: Pálffy János, aki a felkelést lezáró szatmári békét olyannyira
méltányosan fogalmazta, vagy a császárhoz átállt, később árulónak kikiáltott gróf Károlyi Sándor, majd az
államterület újraberendezésében oly kiemelkedő szerepet játszó magyar arisztokraták: Csákyék, Esterházyak és
a többiek. A bécsi adminisztráció és a magyar politikai elit „első kiegyezése” 1711-ben reális és méltányos
kompromisszum volt. Megalapozta a Kárpát-medence újratelepítését, előmozdította, hogy az elvadult táj
fokozatosan kultúrtájjá alakuljon...
Az európai politikában epizód volt a Rákóczi vezette harc. De a török utáni helyi társadalmi átrendeződésben, a
helyi érdekek megfogalmazásában eminens szerepet játszott. Utóéletében igaz, hogy hamis politikai
hivatkozások alapanyagát képezte, de a Bécsben ülő udvari adminisztrációt emlékeztette is arra: a helyi (lokális)
érdekekre figyelemmel kell lenni. És a történetírásnak is figyelemmel kell lenni mind az európai, mind a lokális
szempontokra.
2. Képek
4
5
6
7
1. Nyugat-Európa és Rákóczi
BARTA János, ifj.
Nyugat-Európa és Rákóczi
A spanyol örökösödés és Magyarország
A Rákóczi-szabadságharc – bármilyen felületes megközelítés esetén is – elválaszthatatlan az Európában vele

párhuzamosan zajló politikai eseményektől, mindenekelőtt két nagy európai háborútól: az északi és a spanyol
örökösödési háborútól. Ezek alakulása döntő módon befolyásolhatta a hazai mozgalom sorsát. Tudjuk, a
fejedelem követeket küldött a hadviselő felek uralkodóihoz, vezető politikusaihoz, rendre szövetséget ajánlva
vagy közbenjárást kérve tőlük. A szabadságharc bukásának okai közé történetírásunk gyakran sorolja be ezen
segítség elmaradását.
A nyugati segítség elmaradása
Rákóczi maga mindvégig bizakodó maradt a külföldi segítséget illetően. Megnyilatkozásai is azt tanúsítják,
hogy hitt diplomáciai akcióinak sikerében. Emlékirataiban a következőképpen fogalmazott: „egyedül az én
személyem volt az, mely az én házam, az én őseim tekintélyénél fogva... a külföld keresztény uralkodóinak
baráti támogatását kieszközölte”. A vezetők magabiztossága nyomán a kuruc katonák is méltán vélhették úgy,
hogy „pénzünk, külföldi királyokkal kötéseink [szerződéseink] elegendő vagyon”. A fejedelem várakozásai
mégsem teljesültek. Tényleges segítséget (pénzt, katonai szakértőt) kizárólag a franciáktól kapott, de XIV.
Lajos francia király (1643–1715) arra már nem méltatta, hogy politikai szerződést kössön vele. Egyáltalán,
írásba foglalt politikai megegyezést I. Péter (1689–1725) Oroszországát kivéve egyetlen országgal sem sikerült
kötnie.* Szárnyaló terveit, amelyekben különféle nemzetközi szövetségek létrehozását, a szabadságharcot
támogató újabb hadszínterek nyitását javasolta, nem hallgatták meg. „Franciaország oly kevéssé vette
figyelembe javaslataimat, hogy semmit nem várhattam és remélhettem tőle” – írta ugyancsak Emlékirataiban.
Rákóczinak XIV. Lajossal folytatott levelezése azt sugallja, hogy a Napkirály többnyire óvatosan kitért kérései
elől, s ritkán tett konkrét ígéretet. A fejedelem tehát túlbecsülte XIV. Lajos hajlandóságát. Olyan ígéreteket
tulajdonított a francia királynak, amelyek a valóságban a király leveleiben nem is szerepeltek. Fel kell tennünk a
kérdést: elvárható lett volna-e egy idegen uralkodótól, hogy Rákóczi kívánságát teljesítse? Csak akkor – hangzik
válaszunk –, ha érdekei egybeesnek a felkelők érdekeivel.
Jó kilátások, 1703
Az 1703-ban meginduló felkelés nemzetközi kilátásai nem tűntek rossznak. A 18. század első évtizedében
kirobbant két nagy európai háborúba a hatalmak mindegyike bekapcsolódott.
A spanyol örökösödési háború (1701–14) tétje a spanyol Habsburgok kihaltával gazdátlanná vált világbirodalom
megszerzése volt. Spanyolország a 17. század végére elveszítette nagyhatalmi állását, amerikai gyarmatai,
valamint itáliai és németalföldi tartományai azonban még mindig vonzóvá tették birtoklását. Trónjáért az
osztrák Habsburgok és a francia Bourbonok vetélkedtek. A Habsburgok jelöltje I. Lipót császár (1657–1705)
kisebbik fia, Károly (VI. Károlyként császár 1711– 40), utóbbiaké XIV. Lajos – szintén a család fiatalabb
ágából származó – unokája, Anjou Fülöp (spanyol királyként V. Fülöp, 1700–46) volt. A két jelöltnek tehát
eredetileg nem volt joga a Habsburg császári vagy a francia királyi korona öröklésére. Az utolsó spanyol
Habsburg halálakor (1700) XIV. Lajos Anjou Fülöpöt mégis a francia trón örökösévé nyilvánította, ami
Franciaország és Spanyolország „egyesülését” jelentette volna perszonálunió keretében. Döntése az európai
erőegyensúly megbomlását eredményezte volna. Ez nemcsak a rivális osztrák Habsburgok, hanem a többi
európai hatalom ellenállását is kiváltotta. Kitört tehát a háború.
A másik európai összeütközés az észak-európai hegemóniáért tört ki. Az ún. északi háborúban (1700–21) a
Baltikum feletti uralomért folyt a harc. Két terjeszkedő hatalom, Svédország és Oroszország érdekei ütköztek:
XII. Károly svéd király (1697–1718) Dániát és Lengyelországot szerette volna érdekkörébe vonni, míg I. Péter
orosz cár az addig svéd fennhatóság alatt álló Néva torkolatvidékén kívánt Oroszországnak tengeri kijárót
szerezni. Az északi háború katonailag nem kapcsolódott a spanyol örökösödési háborúhoz, bár résztvevői
keresték a nyugati kapcsolatokat.
A Rákócziak és Franciaország
8
Rákóczi és a Rákóczi-felkelés helye előre „ki volt jelölve” az európai szövetségi rendszerekben. Mozgalmának
Habsburg-ellenessége a franciák oldalára állította. De erre predesztinálta őseinek politikája is. Dédapja, I.
Rákóczi György a harmincéves háborúban (1618–1648) abban a szövetségben harcolt a Habsburgok ellen,
amelyhez Franciaország is csatlakozott. Zrínyi Miklós is a vasvári béke (1664) iránt érzett csalódottság miatt
XIV. Lajoshoz fordult levélben (a király válaszát nem érte meg). És a bécsi francia követtel tárgyalt öccse, Péter
(Rákóczi nagyapja). XIV. Lajos Zrínyi Ilona mindkét házasságát (előbb I. Rákóczi Ferenccel, utóbb
Thökölyvel) támogatta, sőt talán sürgette is, mivel ettől a magyarországi Habsburg-ellenes mozgalom
fölerősödését várta. Fennmaradt a kapcsolat Thökölyvel is.
Ilyen családi előzmények után fordulhatott bizalommal 1700 nyarán levéllel Rákóczi XIV. Lajoshoz, amelyben
a magyarországi helyzetet ismertette és támogatást kért. Ezért Bécsújhely börtönébe került, s ha felesége és a
derék Lehmann börtönparancsnok segítségével meg nem szökik, minden bizonnyal a vérpadon végzi. Levelére
egyébként a francia hadügyminiszter (a levelet vivő Longueval századosnak nem sikerült a király elé jutnia)
udvarias, de semmitmondó választ küldött.
Franciaország érdekei
A 17. század második felében a franciák magatartását a magyarországi történéseket illetően egy furcsa
ellentmondás határozta meg. Konkrét politikai érdekük azt kívánta, hogy bármilyen Habsburg-ellenes
mozgalmat támogassanak vagy legalább pártoljanak. Így nemcsak a magyarországi elégedetleneket támogatták,
hanem a törököt, azokat támadásokra biztatták. Tudatában voltak ugyanakkor annak is, hogy az európai
közvélemény, keresztényi kötelezettségüknek megfelelően, a törökellenes háborúkban való részvételt várja el
tőlük.
Groteszk helyzetek születtek így. 1664-ben például XIV. Lajos hatezer katonát küldött Montecuccoli seregébe,
akik a szentgotthárdi csatában (1664) elismerést vívtak ki vitézségükkel. Ugyanakkor a háborút lezáró vasvári
békére – amelyet a magyar történetírásban szégyenletesnek bélyegeznek – a bécsi udvar azért kényszerült a
törökkel szemben, mert a birodalom nyugati határaira francia nyomás nehezedett. Thököly sikerei például
megfeleltek a franciák érdekeinek, annál kevésbé a Magyarország felszabadítására indított törökellenes háború.
Buda visszavétele (1686) és a nagyharsányi győzelem (1687) után XIV. Lajos meg akarta akadályozni a
„felszabadító” császári hadsereg további előrenyomulását, ezért 1688-ban a Rajna-vidékre támadt: katonái
lángba borították Heidelberg, Mannheim és Worms városokat. Magyarország felszabadítása a török uralom alól
azért húzódott el közel másfél évtizedre, mert a császári hadsereg legjobb csapatait a nyugati frontra, a franciák
ellen kellett vezényelni.
A török veresége 1683 és 1699 között a franciák szemében felértékelhette Rákóczi jelentőségét. A felszabadító
háborúban elszenvedett veszteségek egyébként is kimerítették a Portát, amely 1699 után – a franciák biztatása
ellenére – nem kívánt újabb háborút indítani. Nyugaton sem talált szövetségesre XIV. Lajos. Expanziója miatt
már 1686-ban erős szövetség alakult a „Napkirály megfékezésére”, amelyhez 1688 után Anglia is csatlakozott.
A Napkirály a spanyol örökösödési háborúban is arra kényszerült, hogy gyakorlatilag egyedül vegye fel a
küzdelmet az ellene formálódó szövetséggel szemben. Hadai egyedül harcoltak a háború mind a négy frontján
(Spanyolország, Németalföld, Németország és Itália). Csak Németországban számíthatott néhány kisebb
fejedelemségre, mint pl. Bajorországra.
A Habsburgok hátában
Ha XIV. Lajos szövetségest keresett Bécs hátában, akkor a magyarokra kellett támaszkodnia. A kapcsolat
létrejött, a szövetség azonban nem. A francia udvarban az Istentől eredeztetett, gyakorlatilag
kétségbevonhatatlan abszolút hatalom elméletét fogadták el. Ez a hatalom az ellenfelet is megillette, az ellene
lázadó alattvaló harca tehát jogtalannak minősült. Rákóczi hiába volt fejedelmek leszármazottja, jog szerint
mégiscsak lázadó. A francia uralkodó pedig csakis egyenrangú féllel, önálló, elismert hatalmú fejedelemmel
köthetett szövetséget. Rákóczi címei (herceg, főispán) ehhez nem bizonyultak elegendőnek, nem volt elegendő
az sem, hogy házassága révén (a hessen-rheinfelsi Sarolta Amália hercegnővel, 1694) német fejedelmi
családokkal, sőt a francia királyi ház egyik hölgytagjával került rokonságba.
Az államjogi problémáknak bizonyos fokig Rákóczi is tudatában volt. Ezért sürgette az erdélyi rendeket, hogy
válasszák fejedelemmé, 1704. évi megválasztása után pedig – egy igen rövid és felületes látogatást kihasználva
– igyekezett elfoglalni a fejedelmi trónt, ami közvetlenül semmiféle hasznot (adó vagy kincstári jövedelem,
katonaállítás) nem biztosított számára. A fejedelemség státusának bizonytalansága miatt – hiszen Erdélyt a
Habsburgok magukénak vallották –, reményei mégsem teljesülhettek. Ugyanakkor a szerződés hiánya nem
akadályozta meg azt, hogy a franciák anyagi és szakértői segítséget ne nyújtsanak a magyarországi felkelőknek.
9
A francia udvar némi indoklást is talált ehhez: Rákócziékban nem lázadókat támogat, hiszen a bécsi udvar
törvényszegése ellen léptek fel. „Ez esetben nem arról van szó, hogy lázadó alattvalókat támogatunk törvényes
fejedelmük ellen... Az ország legrégibb törvényei arra jogosítják fel őket, hogy fegyvert fogjanak, amikor
királyuk megsérti esküjét” – érvelt XIV. Lajos.
A franciákkal kezdeményezett diplomáciai levélváltás végigkísérte Rákóczi szabadságharcát. A kapcsolat

tartalma azonban meglehetősen egyoldalú maradt. A fejedelem – Bécsújhelyről való szökésétől kezdve
mozgalma bukásáig – kérelmeivel ostromolta XIV. Lajost. Legtöbbször pénzt kért katonák zsoldjára,
fegyverekre, posztó vásárlására. Máskor nagyszabású diplomáciai terveket tárt a Napkirály elé. Kérte
közbenjárását, hogy a lengyelek támadják meg az osztrák császárt, a franciák juttassanak el néhány ezer katonát
az Adrián és Horvátországon keresztül Magyarországra, vagy legalább folytassanak olyan háborút Itáliában, ami
még több császári sereget von el Magyarországról. Terveiben a legkülönfélébb nemzetközi szövetségek
szerepeltek (francia, lengyel, bajor, szász részvétellel). Arra biztatta a Napkirályt, hogy beszélje rá valamelyik
szövetséges vagy semleges uralkodót (II. Ágost szász, Miksa Emánuel bajor választót, később Frigyes Vilmos
porosz trónörököst), hogy fogadja el a magyar koronát. Rákóczi egyénisége magával tudta ragadni a vele
személyes kapcsolatban álló francia követeket (Du Héron, majd Bonnac varsói követeket, egy ideig pedig a
Magyarországra küldött des Alleurs márkit is), akik támogatták terveit.
Francia tallérok
XIV. Lajos ugyanakkor óvatosan fogadta e kéréseket, válaszai meglehetősen hűvösek voltak. A segítséget
azonban, amennyiben érdekeit szolgálta, nem tagadta meg. Már 1702-ben küldött némi pénzt a Lengyelországba
menekült Rákóczi és Bercsényi személyes kiadásaira, a kísérőlevélben azonban ekkor is tartózkodóan
nyilatkozott: „Szerencsétlenségüknek nem voltam okozója, még csak tudomásom sem volt szándékukról, ennek
ellenére nem akarom magukra hagyni őket.” A mozgalom kirobbanása után azonban rendes havi támogatást
juttatott a felkelőknek, aminek összegét – a sikerek láttán – megemelte. (Ennek nagysága 1703 novemberétől
1705 májusáig havi 10 ezer tallér, attól fogva havi 16 ezer tallér volt. 1708-tól ugyan a segély akadozni kezdett,
de teljesen soha nem szűnt meg. Folytatásának a Rákóczinak a száműzetésben juttatott kegydíjat tekinthetjük.)
A fejedelem szárnyaló politikai tervezeteit ugyanakkor a francia udvarban továbbra sem méltányolták. (XIV.
Lajos mentségére talán annyit, hogy des Alleurs követ későbbi jelentései szerint Rákóczi nem mindig a franciák
szándékai szerint használta fel a kapott pénzeket. Udvarában túl nagy volt a pompa. Ugyanaz az igyekezet,
amivel ország-világ előtt bizonyítani akarta fejedelmi méltóságát, fényűző kiadásokba verte.)
Angol és holland közvetítés
A francia elkötelezettség – anyagi haszna ellenére – nemzetközileg zsákutcának bizonyult Rákóczi számára.
Megakadályozta azt, hogy szabadságharcához a XIV. Lajos ellen szövetkezett, Magyarország sorsa iránt
korábban nemegyszer jóindulatot tanúsító hatalmak segítségét igénybe vegye. A fejedelem persze ezekkel az
országokkal is igyekezett kapcsolatokat kiépíteni, esetenként nem is eredménytelenül.
1704 márciusában George Stepney, bécsi angol és J. J. Hamel-Bruyninx bécsi holland követ maguk ajánlkoztak,
hogy a Rákócziék és az udvar között meginduló tárgyalásokon közvetítenek. Ajánlkozásukon már csak azért
sem kell meglepődnünk, mivel elődeik alig néhány évvel korábban jelentős szerepet játszottak a karlócai béke
(1699) tető alá hozásában. Akkor a nagy diplomáciai tapasztalattal rendelkező angol William Paget és a fiatal,
de törökül is beszélő holland Jakob Colyer a helyszínen győzték meg a törököket arról, hogy vereségük miatt
komoly területi áldozatokat kell hozniuk (le kell mondaniuk Erdélyről), a győzteseket viszont arról, hogy ne
támasszanak lehetetlen követeléseket.
Anglia a 17–18. század fordulóján még tevékeny részt vállalt a kontinentális politikában. Rákóczi mozgalmát
egyébként az angol közvélemény ellentétes érzelmekkel fogadta. Neve még 1700. évi bebörtönzése majd
szökése révén vált ismertté és népszerűvé. Felkelése ugyanakkor egyesekben (mint pl. a regényíró Defoe-ban)
ellenérzést váltott ki, míg mások a bécsi udvart bírálták (mint a másik regényíró, Swift). Anglia magatartása
tehát aligha lehetett közömbös Rákócziék számára.
Hollandia tekintélye inkább múltján alapult. A kis ország túljutott történelmének 16–17. századi csúcspontján
(az ún. „holland csoda” kereskedelmi monopóliumot és fejlett ipart, valamint mezőgazdaságot takart). Mégis
tekintélyét igazolhatta, hogy területén rendezték a kor nagy békéltető tárgyalásait, így nem sokkal utóbb a
spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti béke előkészületeit is. Hollandia népében a magyar (azon belül is
elsősorban az erdélyi) protestánsokkal kiépített kapcsolatok ébreszthettek rokonszenvet.
10
Az 1704 márciusában Gyöngyösön kezdett tárgyalások a császáriak és Rákóczi között azonban gyors kudarccal
végződtek. Rákóczi ekkor még bízott abban, hogy hadai egyesülnek a győzelmesen előrenyomuló francia–bajor
sereggel. A franciák höchstädti veresége (1704. augusztus 13.) azonban új helyzetet teremtett. 1704 októberében
újra megindultak a tárgyalások. Rákóczi – beszélgetésük során – mozgalmát az angol és holland múlt
eseményeihez hasonlította. Stepney bécsi angol követ leírása szerint „remélte, hogy mivel mindkét nemzet
kénytelen volt erőszakos és dicsőséges módon kivívni természetes jogait és szabadságát, bizonyára jóindulattal
lesznek ama nép iránt, mely most hasonló megpróbáltatásokkal küzd”. Végül azonban a holland és az angol
nagykövet közvetítésével folytatott bécsi tárgyalások ezúttal is eredménytelenül zárultak. A két követ
magatartása ezután a fejedelemmel kapcsolatban változott, keményebbé vált, sőt igyekeztek Franciaországot is
lejáratni a fejedelem előtt. „Ez a királyság csak saját érdekeit képviseli.” Nem feledkeztek el adott alkalommal a
fenyegetésről sem annak érdekében, hogy eltérítsék Rákóczit a francia szövetségtől. Azt állították: nemzetközi
szinten Magyarországot nem fogják elfogadni szabad, független országnak. A politika hatalmi érdekei – a
franciaellenesség – tehát az ún. tengeri hatalmak álláspontjában felülkerekedett.
Svéd és porosz kapcsolatfelvétel
Rákóczi más irányban is megpróbált kitörni elszigeteltségéből.
Már 1704 januárjában követeket indított Svédországba és Poroszországba egy magyar–svéd–porosz szerződés
megkötését ajánlva, amely az európai egyensúlyt szolgálhatná nemcsak Ausztriával, hanem Franciaországgal
szemben is. A fejedelem jó érzékkel a vallás kérdését is érvül használta fel: csakis ez a szövetség lenne képes
garantálni a magyarországi protestánsok vallásszabadságát. XII. Károly svéd király – bár közbenjárást ígért a
bécsi udvarnál – a fejedelemnek azt üzente vissza, hogy lázadóval nem köt szövetséget. Hasonlóképpen
visszautasította Rákóczi későbbi közeledési kísérleteit is. A svéd király külpolitikáját bizonyos óvatosság
jellemezte. Bár elméletileg a franciák oldalán állt, nem kívánt ujjat húzni a bécsi udvarral, nehogy ez gátolja
oroszországi hadjáratában. XII. Károly azonban a poltavai csatában (1709) vereséget szenvedett, ami döntő
fordulatot hozott az északi háborúban. XII. Károly évekre Törökországban ragadt, s csak 1714-ben tért haza.
Politikai szerepe azonban végleg lezárult.
I. Frigyes porosz király (1688–1717) udvarában nagyobb megértéssel fogadták a fejedelem követét, és
közvetítést ígértek a megszakadt angol és holland kapcsolatok felvételéhez. Poroszország a vesztfáliai béke
(1648) óta felemelkedőben volt, Brandenburg őrgrófja 170l-ben kapott királyi címet a porosz hercegségre (az
egykori német lovagrendi területre) I. Lipót császártól. I. Frigyes ennek fejében segítséget ígért a császárnak a
bekövetkező francia– Habsburg örökösödési háborúban. Az ígéretéből ugyan gyakorlatilag semmit sem
teljesített, mégis érdekei megakadályozták abban, hogy a császár ellen lépjen fel. Tudjuk, hogy amikor 1707-től
a magyar szabadságharc korábbi támogatói, a franciák és a bajorok egyre kedvezőtlenebb katonai helyzetbe
kerültek, Rákócziban felmerült az ötlet, hogy a porosz Hohenzollern-család valamelyik tagját hívja meg a
magyar trónra. Rákóczi ajánlatát azonban aligha tekinthetjük reálisnak, hiszen a porosz király ekkor a
Habsburgok szövetségese volt, s a jó viszony fenntartása érdekében nem sokkal később azt is elutasította, hogy
a menekülő Rákóczinak híveivel együtt Berlinben nyújtson menedéket.
A szabadságharc záró szakaszában Rákóczi a pápai udvarba is küldött követet, a bécsi udvarral jó kapcsolatokat
tartó XI. Kelementől azonban érdemi segítséget vagy közbenjárást nem kapott. A pápa a magyar katolikusokat a
császár iránti hűségre való visszatérésre biztatta.
A többi európai államtól pedig Rákóczi még ennyi támogatást sem remélhetett. Anglia tartózkodását az is
kifejezhette, hogy amikor a száműzetésbe induló fejedelem hajója Hullban kikötött, az angol hatóságok nem
engedték partra szállni. Hollandia követe pedig a béketárgyaláson nyilatkozott úgy, hogy más kérdés a
protestantizmus védelme és más a politika – azaz Erdély ügye –, amit nem kívántak támogatni. A szatmári béke
(1711) után is nagy terveket dédelgető Rákóczit Franciaország ugyan befogadta, nem tagadva meg tőle a
bebocsátást a fényűző versailles-i udvari életbe sem, de politikai tényezőnek többé nem tekintette.
Európai egyensúly
Az európai hatalmak viselkedését a Rákóczi-szabadságharc idején nem erkölcsi szempontok vagy történelmi
hagyományok alakították, hanem az aktuális politikai-hatalmi viszonyok. Ezek pedig a 17. század második
felében a magyarországi függetlenségi mozgalmak szempontjából kedvezőtlenre fordultak. Az európai
egyensúlyhelyzetet már nem elsősorban a császári és a spanyol trónt párhuzamosan bíró Habsburgok túlsúlya
veszélyeztette, hanem az expanzív politikába kezdő Franciaország. Míg a 17. századi erdélyi fejedelmek (köztük
Rákóczi ősei) számos pártfogóra találhattak a Habsburg uralkodókkal szemben Nyugaton, addig Rákóczinak be
11
kellett érnie XIV. Lajos Franciaországával, amivel viszont gyengítette ősei korábbi szövetségeseinek
rokonszenvét.
A fejedelem diplomáciailag minden tőle telhetőt megtett, hogy elszigeteltségéből kilépjen, érdemleges
eredményt azonban nem tudott elérni. Félreismerte a helyzetet, amikor a politikában erkölcsi és méltányossági
tényezőket is figyelembe akart venni, s ezt partnereitől is elvárta volna. XIV. Lajos – akire nem volt jellemző a
szerződések betartása – a magyaroktól nem számíthatott látványos segítségre, a nagy háborút befolyásoló
katonai beavatkozásra, így szövetségükkel nem akarta elkötelezni magát. A spanyol örökösödési háború
elhúzódása lehetővé tette, hogy II. Rákóczi Ferenc nyolc évig dacoljon a Habsburgok nyomasztó katonai
fölényével, a szatmári béke kedvező kompromisszuma azonban kizárólag a belső erőviszonyok jó kihasználásán
és egy ügyes tárgyalássorozaton múlt.
* Vö. erre Niederhauser Emil írását e számunkban! (A szerk.)
2. Képek
12
13
14
15
16
17
1. A Rákóczi-szabadságharc és Európa. Kronológia
FARKAS Ildikó
A Rákóczi-szabadságharc és Európa
1696. augusztus 27. I. Lipót Habsburg császár és király a Magyar Kamarát a bécsi udvari kamara alá rendeli.
1697. július Esze Tamás tarpai jobbágy és Kis Albert egykori kuruc hadnagy 1695 szeptembere óta szervez
Thököly nevében ellenállást, ennek eredményeként júliusban kirobban a hegyaljai felkelés. (Egy hónap alatt a
felkelést a császári csapatok leverik.)
1698. február 1. A töröktől visszafoglalt magyar területekre (Pozsega, Verőce, Valkó, Szerém megye) Bécs
helytartót nevez ki, és nem állítja vissza a vármegyei közigazgatást.
1699. január 26. A karlócai békével befejeződik a török kiűzése Magyarországról. A békeszerződés értelmében
a Duna-Tisza köze és Erdély is Habsburg-fennhatóság alá kerül.
1699. február 5. A bécsi Udvari Haditanács magyar ezredeket oszlat fel és szélnek ereszti a végvári katonaságot.
1699. március 3. Londonban III. Vilmos angol és XIV. Lajos francia király megállapodik a spanyol örökség
felosztásáról.
1699. november II. Rákóczi Ferenc és néhány északkelet-magyarországi nemes levélben támogatást kér a
francia királytól a Habsburg uralkodó ellen a helyi lakosság számára.
1699. november 1. Meghal a Habsburgok spanyol ágának utolsó tagja, II. Károly. Örökösévé XIV. Lajos
unokáját, Anjou Fülöp herceget tette meg, azzal a feltétellel, hogy vegye feleségül Lipót császár egyik lányát. A
Habsburgok osztrák ága, Lipót császár persze igényt tart a spanyol trónra, és háborús előkészületekbe fog.
1699. november 16. I. Lipót és III. Frigyes brandenburgi választófejedelem szerződése: Frigyes támogatja a
Habsburgokat, cserébe I. Lipót hozzájárul Frigyes királlyá koronázásához (1701-től Frigyes porosz király, e
néven I.).
1700–1721 Az északi háború: a svéd hegemónia ellen szövetkező koalíció (Dánia, Lengyelország, Szászország,
Oroszország) támadást indít XII. Károly svéd király ellen. A svédek még ez év augusztusában legyőzik a
dánokat, és győzelmet aratnak az oroszok felett is (Narva, 1700. november).
1701. február 18. (Bourbon) Fülöp, Anjou hercege megérkezik Spanyolországba, ahol királynak ismerik el. Ez a
spanyol örökösödési háború kezdete Ausztria és Franciaország között (1714-ig tart). A franciákat csak a bajor és
a kölni választófejedelem támogatja.
1701. augusztus Bercsényi Miklós XIV. Lajos francia királyhoz intézett emlékiratában felveti egy francia
segítséggel indítandó magyarországi Habsburg-ellenes felkelés lehetőségét. (A király elzárkózik.)
1701. szeptember 7. Ausztria, Anglia és Hollandia franciaellenes szövetsége.
1701. november 7. Az áprilisban letartóztatott Rákóczi Ferenc megszökik bécsújhelyi börtönéből és

Lengyelországba menekül.
1702. február 7. A bécsi Udvari Kamara elrendeli a török kiűzése után funkciójukat vesztett magyarországi
várak felrobbantását.
1702. szeptember 28. A Habsburgok vezette Német-római Birodalom hadat üzen Franciaországnak.
1702 A svédek az északi háború folyamán megszállják Varsót.
1703. május 6. Rákóczit a brezáni várban kuruc felkelők keresik fel és kérik, álljon a Habsburg-ellenes felkelés
élére. Rákóczi kiáltványban szólítja fel Magyarország nemes és nemtelen lakóit: fogjanak fegyvert hazájuk
szabadságáért a Habsburgok ellen. Esze Tamás ezereskapitányt megbízza, gyűjtsön sereget.
18
1703. május I. Péter orosz cár visszafoglalja a svédektől a Finn-öböl vidékét, megalapítja Szentpétervárt (1712-
től lesz birodalma központja).
1703. június 16. Rákóczi Naménynál magyar földre lép, és a már korábban kirobbant népi felkelés élére áll.
1703. november XIV. Lajos francia király tudatja Rákóczival, hogy az erdélyi trón jogos örökösének ismeri el,
és havi pénzügyi támogatást biztosít számára.
1703. július 18. Rákóczi naményi pátensében csatlakozásra szólítja fel a magyar nemességet.
1703. augusztus 8. Rákóczi vetési pátense: a hadba vonult jobbágyok és családjuk mentesül a
jobbágyszolgáltatások terhétől.
1703. szeptember–október Ocskay László ezereskapitány sikeres felvidéki hadjárata.
1703. október 15. Károlyi Sándor szatmári főispán csatlakozik Rákóczihoz. Novemberben a bonchidai kuruc
győzelem után az erdélyi nemesség átáll Rákóczihoz.
1703. november 22. I. Lipót megerősíti a magyarországi szerb határőrök kiváltságait. Decemberben a szerbek
hűségükről biztosítják a királyt.
1704. január Rákóczi megalakítja a felkelés politikai szervezetének központi testületét, az Udvari Tanácsot.
1704. február 2. Rákóczi a lengyel rendekhez, XII. Károly svéd királyhoz és I. Frigyes porosz királyhoz küld
követeket, hogy megnyerje őket egy Habsburg-ellenes szövetség tervének.
1704. tavasza Károlyi Sándor dunántúli hadjárata.
1704. április 17. Rákóczi Eger alól megindul seregével a Dunántúl visszafoglalására. (Júniusban Károlyi Sándor
portyázó csapatai egészen Bécsig hatolnak.)
1704. július 8. A gyulafehérvári országgyűlés Rákóczit Erdély fejedelmévé választja.
1704. augusztus 13. A spanyol örökösödési háborúban a kezdeti francia fölény után fordulat áll be:
Höchdtädtnél angol–osztrák seregek megsemmisítő vereséget mérnek a francia–bajor seregre. Ezután 1709-ig a
szövetségesek aratnak győzelmeket a franciák felett.
1704. augusztus 30. Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelem Narva mellett szövetséget köt
Oroszországgal az északi háborúban Svédország ellen.
1704. szeptember A császári csapatok visszafoglalják a Dunántúlt.
1705. május 5. Meghal az 1658-tól uralkodó I. Lipót. Utóda fia, I. József (1705–11).
1705. június 15. Forgách Simon tábornok elfoglalja Medgyest. Ezzel – Szeben, Brassó és Fogaras kivételével –
egész Erdély Rákóczi kezére kerül.
1705. október 26. Rákóczi katonai támogatást kér a törököktől.
1705. szeptember 12–október 3. A szécsényi országgyűlésen a rendek szövetséggé alakulnak, Rákóczit vezérlő
fejedelemmé választják és teljhatalommal ruházzák fel. Felállítják a Gazdasági Tanácsot, Besztercebánya
székhellyel. Feladata a kincstári javak felügyelete és a hadellátás feltételeinek megteremtése.
1706. február 20. A horvátok – Rákóczi felhívásai ellenére – I. József király mellé állnak a kurucokkal szemben.
(Májusban I. József megerősíti a horvát rendek kiváltságait.)
1706. március 8. A huszti országgyűlés kimondja Erdély csatlakozását a magyarországi konföderációhoz. Ezt az
1707. április 5–21. közötti marosvásárhelyi országgyűlés szentesíti, Rákóczit tekintve Erdély uralkodójának.
1706. szeptember XII. Károly svéd király legyőzi Erős Ágost seregét. Erős Ágost lemond a lengyel koronáról
XII. Károly jelöltje javára, és kilép a háborúból.
19
1707. május 1–június 18. Az ónodi országgyűlésen kimondják a Habsburg-ház trónfosztását Magyarországon.
Az ország igazgatását a fejedelemre és a szenátusra bízzák. 2 millió forint hadiadót vetnek ki, az adófizetésből a
nemesség is részt vállal.
1707. május 15. Rákóczi Szerencsen I. Péter orosz cár követét fogadja, aki szövetséget ajánl és a lengyel trónt
ígéri Rákóczinak. Szeptember 14-én Varsóban I. Péter és Rákóczi megbízottai szerződést kötnek.
1707. ősze A császári csapatok visszaveszik a kurucoktól Erdélyt.
1708. augusztus 3. A Rákóczi vezette kuruc seregek katasztrofális vereséget szenvednek Trencsénnél. (A
vereség után több kuruc vezér átállt a császáriakhoz, pl. Ocskay brigadéros lovasezredével.)
1709. június Döntő fordulat az északi háborúban: Poltavánál I. Péter megsemmisíti a svéd sereget.
Lengyelországból elűzik a svédek által kinevezett királyt, és Dániával együtt a lengyelek is újra bekapcsolódnak
a svédek elleni háborúba. A svédek viszont megnyerik szövetségesüknek a törököket, akik az oroszok ellen
lépnek hadba (1710–11).
1709. szeptember 11. A spanyol örökösödési háborút eldöntő malplaquet-i (Belgium) csatában az osztrák és
szövetséges hadak legyőzik a franciákat. (XIV. Lajos még e hónapban beszünteti Rákóczi segélyezését.)
1710. január 22. A Rákóczi vezette kurucok, lengyel és svéd segédcsapatokkal, vereséget szenvednek a
császáriaktól Romhánynál.
1710. tavasza Pestisjárvány és éhínség országszerte.
1710. július–november A Dunántúl visszafoglalására indított kuruc hadjárat kudarccal zárul.
1710. november 14. Pálffy János, a magyarországi császári hadak szeptemberben kinevezett új főparancsnoka
magánlevélben tárgyalást javasol Károlyi Sándor kuruc tábornagynak. Károlyi – Rákóczi hozzájárulásával –
válaszol, majd 1711. január 21-én találkozik Pálffyval. Január 31-én Rákóczi is tárgyal Pálffyval.
1711. február 15. Rákóczi Lengyelországba indul, hogy I. Péterrel tárgyaljon. Megbízza Károlyit a
tanácskozások folytatásával.
1711. április 17. Meghal I. József. Utóda III. Károly (1711–40).
1711. április 30. Szatmáron a szövetkezett rendek és a király képviselői aláírják a békét. Másnap, május 1-jén a
majtényi síkon 12 ezer kuruc katona leteszi a fegyvert.
1711. május 13. Az ország népéhez intézett nyílt levelében Rákóczi tiltakozik a szatmári béke ellen.
1711. július 8. A Prut melletti csatában a török sereg győzelmet arat az oroszok felett. Ezzel I. Péter Rákóczinak
tett ígéretei teljesíthetetlenné válnak.
1711. október 18. Anglia és Hollandia elismerik V. Fülöpöt, XIV. Lajos unokáját spanyol királynak. 1713-ban
XIV. Lajos, valamint a Habsburgok szövetségesei megkötik az utrechti békét, amely megtiltja Spanyolország és
Franciaország perszonálunióját. 1714-ben a francia, a spanyol király és a Habsburg uralkodó a rastatti békével
lezárja a spanyol örökösödési háborút: a Habsburgok elismerik a Bourbonokat a spanyol trón örököseinek,
amiért jelentős területeket nyernek.
20
1. Rákóczi és Kelet-Európa
NIEDERHAUSER Emil
Rákóczi és Kelet-Európa
„Epizód” Európa történelmében
Kelet-Európában 1703 táján – ha a Habsburg Birodalmat nem számítjuk ide (pedig kellene) – három tényleges
hatalom létezett: a lengyel–litván állam, az orosz állam és az Oszmán Birodalom. Ha Rákóczi érdemleges
eredményeket kívánt elérni, akkor persze elsősorban a nyugati hatalmakkal kellett számolnia (amit meg is tett),
a keletiekkel nem.
A lengyel–litván állam
Igaz, a lengyel–litván állammal eleinte számolni kellett, de nem mint érdemleges szövetségessel. A lengyel–
litván állam ugyanis nem sokkal a felkelés kirobbanása után került nehéz helyzetbe. Addig a szász választó volt
a lengyel király II. Ágost néven, aki persze a fennálló viszonyokat kívánta fenntartani: a belső gyengeséget, a
politikai káoszt, amihez hozzátartott, hogy ez az állam az oroszok kezén volt. A lengyel–litván államban az
történt, amit Moszkvában parancsoltak.
1704-ben azonban egy belső fordulat – alapvetően svéd nagyhatalmi segítséggel – egy lengyel főurat,
Leszczynski Szaniszlót juttatta a trónra. Olyan politikust, akinek voltak elképzelései arról, hogyan kellene
megreformálni Lengyelországot. Ezzel viszont nem sok hívet tudott szerezni magának, és a tény, hogy XII.
Károly svéd király juttatta őt a trónra, ugyancsak nem tette kedvessé a lengyel nemesség szemében. (Az 1704-
ben bekövetkezett fordulat csak az egyik mozzanata volt az 1700 óta folyó ún. északi háborúnak, melyben az
ambiciózus, fiatal svéd király Dániával és Oroszországgal került viszályba, az utóbbit egy nagyobb csatában
még abban az évben meg is verte.)
Valamiféle lengyel kapcsolatnak egy Rákóczi számára Báthory István (1571-től erdélyi fejedelem; lengyel
király 1576–86) óta voltak történelmi előzményei. A koronahetman, vagyis a lengyel államfél katonai
főparancsnoka, Sieniawski és felesége (elsőrendűen az utóbbi) karolta fel Rákóczi ügyét már lengyelországi
emigrációja (1701– 1703) idején. A lengyel állam persze nem lehetett komoly partner.
Oroszország
A másik állam, az orosz, valójában éppen ekkor jelent meg az európai színen, de annak nagyon is a peremén. I.
Péter – 1689 óta valóban az orosz állam ura – 1698-ban ugyan járt nagy küldöttséggel Nyugat-Európában
(persze inkognitóban), hónapokat töltött Hollandiában, még Angliába is eljutott, de azért mégis egy távoli,
barbár állam képviselőjének számított, Nyugaton aligha számoltak vele. Rákóczi sem, hiszen keveset tudott, ha
egyáltalán valamit, Oroszországról. (Kárpátaljai uradalmai révén lehettek kapcsolatai a ruszin jobbágyokkal,
akiket majd ő nevez gens fidelissimanak.) A későbbiekben is legfeljebb annyit tudhatott róla, hogy Péter 1706
végén 30 ezer főnyi hadsereget ajánlott fel I. József császárnak Rákóczi ellen. (A bécsi kormányzat azonban
óvatos volt. Az oroszokról ott sem tudtak sokat, s az sem volt biztató.)
A török birodalom
A harmadik állam, az oszmán, elvben még mindig komolyan számba veendő tényező volt Kelet-Európában,
csakhogy 1699 – a karlócai békekötés – után a Temesi Bánság kivételével minden magyarországi hódításáról le
kellett mondania. Így pillanatnyilag nem tűnt könnyen mozgósíthatónak. Persze, a lengyelhez hasonlóan,
Rákóczinak a törökkel is voltak hagyományos kapcsolatai. Nem is olyan távoli ősei erdélyi fejedelmekként az
Oszmán Birodalom vazallusai voltak, de elég nagy önállósággal. Mindenesetre a kölcsönös barátság és
támogatás volt ennek a hagyománynak a lényege, ha ez magyar részről nem is volt olyan egyértelmű, éppen a
hódoltsági terület felszabadulása után. Nagyon komoly partnernek azonban mégsem tekinthette senki ezekben
az években.
Érdemben egyéb állam nem akadt Kelet-Európában. A két román fejedelemség oszmán fennhatóság alatt állt.
A nemzetiségek szerepe
21
Csakhogy kelet-európai tényezőnek kell tekinteni a magyarországi nemzetiségeket is. A ruszinokról már volt
szó. A felkelés éveiben Rákóczi seregében szlovákok is voltak. Az erdélyi románokkal kevés kapcsolat
adódhatott, hiszen Rákóczi – bár erdélyi fejedelemmé megválasztották – csak nagyon rövid ideig gyakorolt itt
fennhatóságot. Így sem a románokkal, sem a császárhű erdélyi szászokkal nem keveredhetett komolyabb
konfliktusba.
Csakhogy volt – éppen a 17. század utolsó évei óta nagyon is az előtérben – egy másik szláv népelem, a késő
középkor óta a délvidéki magyar területekre egyre nagyobb számban betelepedett szerbek! Éppen 1690-ben jött
új, több tízezer főnyi csapatuk, kiváltságokat is kaptak a császártól. Jó részük az osztrák kormányzat által a 16.
század eleje óta megszervezett katonai határőrvidék katonája lett, vagyis szabad paraszt, a jobbágyrendszeren
kívül álló, aki földje használatáért katonáskodni volt köteles a császár oldalán. Ezt a nem lebecsülendő katonai
erőt a bécsi kormányzat könnyen tudta mozgósítani Rákóczi ellen, mihelyt a felkelés megindult. Így az éppen
néhány éve a törököktől visszaszerzett déli megyék mindvégig kimaradtak Rákóczi országából, viszont
katonailag állandó fenyegetést jelentettek. A szerb granicsárok a felkelés egész ideje alatt fegyveresen harcoltak
Rákóczi ellen.
Ha Kelet-Európa igazán nem jelentett érdemi tényezőt Rákóczi számára, a nyugat-európai támogatás –
elsősorban a franciáké – mérhetetlenül fontosabb volt. Hát még ha ez a nyugati (francia) segítség érdemi
segítség lett volna, az évi subsidiumokon, vagyis pénzbeli támogatáson túl.*
Lengyel rendi zűrzavar
A felkelés számára a kelet-európai terep akkor kezdett feltűnni a láthatáron, amikor világossá vált, hogy hosszú
távon a lengyel mintára rendi szövetségben szervezkedő magyar politikai elit önmagában nem elég erős. Ha a
nagy nyugati összecsapás, a spanyol örökösödési háború 1704 után már aligha jelentett segítséget, a keleti,
vagyis az északi háború még hozhatott változást. És éppen a lengyel–litván állam vonatkozásában. Báthory
István óta egy lengyel–magyar (erdélyi) összefogásnak voltak hagyományai. Leszczynski megválasztása után
(1704) a lengyelországi helyzet egyre bizonytalanabb volt. II. Ágost ugyan forma szerint lemondott a lengyel
trónról, hívei azonban továbbra is szervezkedtek. A lengyel rendi alkotmány erre igen kedvező helyzetet
teremtett. Az Ágost-pártiak olyan királyt akartak, aki szembefordul a svédekkel és kreatúrájukkal, Leszczynski
Szaniszlóval, és aki egyúttal oroszbarát is, mert a svédekkel szemben a lengyelek számára az oroszokon kívül
más érdemi segítség lehetősége nem adódott.
Voltaképpen már az 1704. évi nagy változás idején volt olyan lengyel terv, hogy az oroszoknak, vagy a másik
oldalon a svédeknek elkötelezett király helyett ezeken az ellentéteken felül – vagy legalábbis kívül – álló királyt
kellene választani. Rákóczi mint ilyen, már ekkor szóba került. Ebben a pillanatban még nem került sor
valamiféle komolyabb lépésre. Ágost hívei konföderációt hívtak életre, a sandomierzi konföderációt, a
száműzött király támogatására. A lengyel prímás, miután megállapította, hogy interregnum van (nem mintha
Leszczynski nyilatkozott volna ilyen értelemben), 1707. május 23-ára Lublinba összehívta a királyválasztó
szejmet.
Több jelölt is volt. Ágost nem is jelöltette magát, hiszen lemondása ellenére magát törvényes uralkodónak
tekintette. A lengyel politikai elit egyes tagjai – a törökellenes lengyel hadvezér, Sobieski János uralkodására
emlékezve – Sobieski fiát, Jakabot akarták jelölni, ő azonban maga helyett öccsét ajánlotta. Szóba került az
utóbbi évtizedek hadvezér-zsenije, Savoyai Eugén (Jenő) herceg is. Ettől azonban elálltak, mert túlságosan nagy
kihívást jelentett volna a svéd királlyal szemben. A nassaui herceg – a több mint 300 német állam egyik
uralkodócsaládjának a tagja – ugyancsak szóba került, de nem lévén érdemi támogatója, ő sem volt komoly
jelölt.
Szövetség I. Péter és Rákóczi között
Az orosz cár egy ideig nem lépett, pedig tudni lehetett, hogy az ő jelöltjének komoly esélyei lennének
Szaniszlóval szemben. Péter számára sem volt érdektelen a kérdés. Az északi háború kellős közepén
mindenképpen Franciaországgal szeretett volna szövetségre lépni, vagy legalábbis valamelyes kapcsolatot
teremteni, ami bizonnyal növelte volna nyugati hírnevét. És tudni lehetett, hogy Rákóczinak van valamiféle
kapcsolata XIV. Lajos francia királlyal. (Hogy ez nagyon bizonytalan, az évi pénzsegély persze fontos, de nem
old meg mindent; Rákóczi a saját ügyében sem tudta elérni, hogy a francia király szövetkezzen vele, hiszen
végeredményben csupán a saját uralkodójával szembeszálló lázadó volt.)
Péter, aki nagyon céltudatos és még sokkal erőszakosabb volt, ugyancsak nem értett ezekhez a diplomáciai
finomságokhoz. Felajánlotta Rákóczinak a lengyel trónt. Varsóban szerződést is kötött Rákóczival (1707.
22
szeptember 14.). (Az előzetes megbeszéléseken magyar részről Bercsényi Miklós volt a küldöttség vezetője,
mert szlovák és ruszin nyelvismerete révén ő tudott tárgyalni Péterrel.) A varsói szerződés számos pontot
tartalmazott. A lényegesebbek: Rákóczi (aki lengyel királyként már mindenképpen lehet francia szövetséges)
kapcsolatot létesít Péter számára XIV. Lajossal, és megteremtheti a francia–orosz szövetséget is. Péter vállalta
azt is, hogy a császár felé közvetít Rákóczi ügyében, a vezérlő fejedelemnek – elfogadható feltételekkel – itt ő
teremti meg a békét. A szabadságharc idejére pénzbeli segítséget is ígért Rákóczinak. Külön pont szólt arról,
hogy amennyiben Rákóczi nem fogadja el Péter ajánlatát és nem vállalja el a lengyel királyságot, Péter, a
szerződésnek megfelelően, mégis támogatja. Lényeges pontja volt a szerződésnek az is, hogy Péter, az egyetlen
nagy szláv állam uralkodója, tehát bizonyos értelemben más szláv népek pártfogója is, közvetít a magyar rendek
és a határőrvidéki szerb katonaparasztok között, tehát felszámolja a Rákóczi hátában még mindig ott lévő
fenyegetést.
Mindehhez persze tudni kell, hogy ebben a korban az „államok”, vagyis a hatalmon lévő politikai elit számos
szerződést kötött, számos kötelezettséget vállalt, nemegyszer egymásnak ellentmondó kikötésekkel, ezek közül
pedig mindig azt tartotta fontosnak, ahhoz tartotta magát, amely érdekeinek megfelelt. Ha ezt tudjuk, nem
látszik olyan különösnek, hogy fél évvel a tárgyalások megkezdése előtt Péter még Rákóczi ellen ajánlott
segítséget a császárnak!
A lengyel trón
Bármennyire is naiv volt Rákóczi számos kérdésben, a szerződéseknek és szövetségeknek erről az ideiglenes,
átmeneti jellegéről neki is voltak ismeretei. Az ajánlatra egyenes választ nem adott, azt tanácsolta Péternek,
hogy próbáljon meg kibékülni Leszczynskivel. Ebben az értelemben küldött utasítást a Varsóban tárgyaló
magyar küldötteknek. Azután mégis meggondolta magát, újabb utasítást küldött utánuk: ebben végül is vállalta
a feladatot.
A királyválasztó szejmre (1707) Lublinba kevés követ érkezett, Sieniawski nagyhetman sem volt ott, de Péter
cár sem tartotta fontosnak jelenlétét. A csekély számú jelenlévők elfogadták Rákóczi jelölését. Megint nagy
tervek születtek, kellő tényleges alap nélkül: egy orosz–lengyel–erdélyi szövetség terve, mely Kelet-Európában
valóban komoly tényező lehetett volna. Ebben az esetben persze Rákóczinak fel kellett volna adnia
magyarországi fejedelemségét, a magyar koronát a bajor választó kapná meg. Számos egyéb feltételről is szó
esett, olyan követelésekről, amelyekről mindkét fél tudta, hogy irreálisak; csak azért vetették fel, hogy a további
tárgyalások során legyen miből engedni. Végül is – bár a szejm hajlandó lett volna – magyar kérésre az új
lengyel király megválasztását elhalasztották. Ez persze nem is volt komoly lehetőség, ekkor Rákóczi sem vette
komolyan. A magyarok megsegítéséről azonban a továbbiakban már nem esett szó.
Rákóczi még jó ideig nem gondolt komolyan a lengyel trónra. Érdemben csak akkor kezdett erről töprengeni,
amikor már késő volt, a poltavai csata (1709) után. (Van olyan felfogás, hogy Péter ajánlatának elfogadásával és
a szövetség megkötésével csak a császárpárti orosz katonai beavatkozást akarta megelőzni.)
Ismét a törökök
A poltavai csatával, melyben Péter látványosan legyőzte a svéd királyt, XII. Károlyt, a helyzet alapvetően
megváltozott. Károly csak nagy nehezen kerülte el az orosz fogságot, lóhalálában oszmán birodalmi területre
menekült. Évekig ott is maradt, hogy rábírja a szultánt az Oroszország elleni fegyveres fellépésre. Erre majd
1711-ben sor is kerül, csakhogy itt Péter – oszmán birodalmi területen – súlyos vereséget szenved, nem is
tényleges harci cselekmények formájában. (Az oszmán csapatok Besszarábiában körülkerítették az orosz
sereget, a fogságba esés veszélye fenyegette Pétert is. Élettársa, a későbbi orosz cárnő, I. Katalin, ékszereivel
megvesztegette a nagyvezírt, aki megengedte az orosz csapatok távozását. A nagyvezírt később felelősségre is
vonták, megkapta a halált jelentő selyemzsinórt, de addigra Péter már biztonságban volt.)
Nyilvánvaló volt, hogy Poltava után már Péter diktál, és hogy Rákóczira nincs többé szükség. A Rákóczival
való szerződéskötésnek nem is lett folytatása. Illetve: amikor 1711 elején a kuruc felkelés ügye végképp rosszra
fordult, Rákóczi lengyel területre távozott, többek között azzal az elképzeléssel, hogy elmegy Péterhez és újfent
megszerzi támogatását. Csakhogy a besszarábiai orosz kudarc után Péter segítsége nem látszott olyan közelinek
és biztosnak. Maradt a francia, később meg a törökországi emigráció. Ez utóbbi tartott a legtovább, sőt az
oszmán kormányzat még Rákóczi halála után is hajlandó volt támogatni fiait, abban a reményben, hogy sikerül
az egykori, 1699-ben elvesztett hódoltság visszaszerzése. (Más kérdés persze, hogy a 18. század derekára a
magyar politikai elit már nem foglalkozott komolyan valamiféle oszmán segítség gondolatával. Akkorra már
nyilvánvaló volt, hogy ezt a kártyát nem lehet többé kijátszani, de nem is érdemes.)
23
A „nemzeti látószög” a történelemben
Közismert, hogy a magyarországi Rákóczi-kultusz az orosz kapcsolatot nem állította előtérbe. Sem a dualista
korszakban, sem a két világháború közt nem volt ez divatos téma.
Azután a szovjet megszállás idején az orosz kapcsolat minden formája egyszerre nagy hangsúlyt kapott.
Különösen érvényes volt ez Rákóczi esetében. Mert íme: a nemzeti függetlenségért vívott súlyos harcban
Rákóczi éppen Péterrel, a legkiválóbb orosz uralkodóval került kapcsolatba, aki a pártállami perspektívában
teljesen „szalonképes” uralkodó volt: megteremtette az erős Oroszországot, amelyre majd felépül a nagy
Szovjetunió.**
Manapság az oroszimádaton szerencsésen túljutottunk. De a magyar történelem nemzeti látószögében Rákóczi

továbbra is az egyik legelőkelőbb helyet foglalja el. A nemzeti látószögből méltán. Csakhogy ma, az Európai
Unióhoz való csatlakozás előestéjén kissé józanabbul illik szemlélni nemzeti történelmünket, és belehelyezni azt
az európai történelem folyamatába. És akkor kiderül, hogy a két nagy 18. század eleji európai összecsapásban
Rákóczi valójában csak epizód. Persze a tisztelet akkor is megilleti. Hiszen Magyarország leggazdagabb
földesura, mérhetetlen nagyságú uradalmak tulajdonosa nem az általuk nyújtható kényelmes életet választotta
1711-ben – pedig megtehette volna –, inkább az emigrációt, a jelentéktelenséget. Így teremtett később is sok
mindenre felhasználható hagyományt.
* Vö. ifj. Barta János cikkét e számunkban! (A szerk.)
** Vö. Bíró László cikkét e számunkban. (A szerk.)
2. Képek
24
25
26
1. A királyi méltóság megjelenítése
ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK
PÉTER Katalin
A királyi méltóság megjelenítése
Habsburg királykoronázás 1563-ban
A magyar királyi méltóság megjelenítésének történetében az 1563. évi országgyűlés eseményei igen jelentősek:
hűen tükrözik a Habsburg-házi királyok magyarországi reprezentációját.
I. Király és alattvalói
I. Ferdinánd (1526–64), aki már közel négy évtizede uralkodott, ekkor lett hatvanéves, és úgy döntött, hogy az
utódlás ügyét még életében elrendezi. Elsőszülött fiát, Miksát kívánta Magyarország trónjára helyezni, aminek
emberi számítás szerint semmilyen akadálya nem lehetett.
Az apa, Ferdinánd
Ferdinánd kezében óriási hatalom összpontosult. Az osztrák örökös tartományokon, a cseh és a magyar
királyságon túl 1558-ban megszerezte a Német-római Birodalom császári méltóságát is. Közvetve vagy
közvetlenül óriási terület és felmérhetetlen gazdagság állt az uralma alatt. A három részre hullott
Magyarországon, amióta a török a határokon megjelent, mindig volt egy olyan párt, amelyik nyugatról,
elsősorban a császárságtól várt segítséget. Így nem lehetett kétséges, hogy a királyi országrész politikusai nem
keresztezik Ferdinánd szándékát.
I. Ferdinánd azonban nem elégedett meg ennyivel. Fiának, Miksának pozícióit más oldalról is erősítette. Még a
magyar koronázás előtt megszerezte neki a cseh királyságot, és német királlyá választatta, ami a császári
méltóság örökösét jelölte. Szinte mellékes lehetett volna, mégis nagy súlya volt Miksa javára annak, hogy
közötte és a vezető magyar politikusok között jó személyes kapcsolat alakult ki. Toleráns ember volt részint
személyes adottságai következtében, részint pedig azért, mert maga is fontolgatta a katolikus egyház elhagyását.
A döntő lépést végül is dinasztikus okokból nem tette meg, azt azonban nem tilthatták meg neki, hogy
rokonszenvezzék azokkal a magyar urakkal, akik a reformáció mellé álltak. (1563-ra a vezető politikusok
többsége már nem volt katolikus Magyarországon.)
Miksa és a magyarok kölcsönös rokonszenve azonban nem jelentette azt, mintha I. Ferdinánd és az urak között
viszont ellentét lett volna. Magyarország bonyolult politikai viszonyai között voltak természetesen
nézeteltérések, volt feszültség az uralkodó és a rendek között. I. Ferdinánd azonban – részint a kor egyik új
szokását felhasználva, részint okos politikai megfontolásokból – társadalmi kapcsolatot teremtett a
magyarországi rendekkel.
A királyi székhely
A társadalmi kapcsolatteremtés alapvető feltétele az volt, hogy az itteniek elfogadják Bécset királyi
székhelyként. Nem könnyen tették. Az országgyűléseken többször is hangoztatták azt az óhajukat, hogy az
uralkodó Magyarországon lakjék. (Nehéz persze elképzelni, hova szánták volna a királyi udvart, hiszen Budán
1541 óta a szultán helytartója székelt!)
Társaságilag mindenesetre sokan és szívesen érintkeztek I. Ferdinánddal, illetve a családjával. Ferdinánd, aki a
spanyol etikett szerint nevelkedett, eleinte mereven mozgott a magyarok körében, viszont Anna királyné élénk,
szellemes asszony volt, udvara a későbbi szalonokhoz hasonlóan működött. Ő teremtett mintegy természetes
kapcsolatot a magyarok és Bécs között. Budán nevelkedett, hiszen magyar királylány volt, II. Ulászló lánya, II.
Lajos testvére.
A társadalmi kapcsolatok kiépítésének ötlete is alighanem Annától származott. Ő és a király magyarországi

gyermekeket is hívtak játszó-, majd tanulótársnak gyermekeik mellé, ahogyan a társadalom minden szintjén
szokás volt a gyermekeket járóképes koruktól kezdve kis csoportokban nevelni. Az uralkodói meghívást nem
illett visszautasítani, ráadásul az udvarban forogni jövőbeli karriert jelenthetett. Egyes gyermekek vagy fiatalok
az udvarban, a király háztartásában éltek. Gazdag főurak viszont a bécsi ideiglenes tartózkodások idejére saját
27
palotát építtettek. Onnan jártak ők vagy a gyermekeik a Hofburgba, a királyi vadasparkba, amit nagyon szerettek
látogatni, vagy más udvari szórakozásba. Ugyanezt tették a cseh korona országainak urai, és miután Ferdinánd a
császárságot megszerezte, bekapcsolódtak a németek is. Építkezéseikkel tulajdonképpen az alattvalók
teremtették meg az állandó uralkodói reprezentáció színhelyét.
Homo novusok Bécsben
A Bécsben építkező magyar urak többsége, és itt jön az okos politikával szervezett társadalmi kapcsolat, a
családjából elsőként kiemelkedett homo novusvolt. Ferdinánd uralkodása kezdetétől adományozott örökletes
rangokat, amivel tudatosan új társadalmi réteget szervezett. Az uralkodónak közvetlenül lekötelezett csoport
tagjaira I. Ferdinánd, aztán Miksa, majd más királyok is számítottak. Az első generáció még rendszerint
megfelelt az uralkodó elvárásainak, a későbbiek viszont már kevésbé. Az 1563. évi országgyűlés idején
mindenesetre az örökös főrend első nemzedéke élt, és Ferdinánd, valamint Miksa számíthatott a támogatásukra.
Ez már jóval az országgyűlés előtt bebizonyosodott. Az Árpád-ház férfi ágának kihalása (1301) óta ugyanis
rendkívül szokatlan volt az, hogy a király életében, választás nélkül megkoronázzák az általa kijelölt utódot. Az
urak hosszan tárgyalták az ügyet, végül elfogadták Ferdinánd kívánságát. Az országgyűlés legelején pedig,
amikor a köznemesség tiltakozni próbált, elfojtották az ellenkezést.
II. A koronázás ősi hagyományok szerint
Az uraknak, a megyéknek és a városoknak kiküldött meghívók augusztus 20-ára, Szent István napjára szóltak. A
nevezetes dátummal nyilvánvalóan a királyságnak az első szent királyig követhető hagyományára utaltak. A
helyszín Pozsony volt; évtizedek óta ott tartották az országgyűléseket. A közönség, és nemcsak a meghívottak,
már jóval augusztus 20-a előtt elárasztotta a várost. Minden lakható házat, helyet, csűrt, kamrát elfoglaltak, sőt
nagy sátortábort is vertek a város alatti mezőn. Szállásoltak el embereket a Pozsony környéki falvakban is.
Napközben azonban a tömeg Pozsony utcáin hömpölygött, várta az események alakulását.
Lovon, huszárok között
A dinasztia tagjai közül augusztus 31-én Miksa, az ő szűkebb családja és két fivére érkezett. Menetüket díszes
ruházatú fegyveresek nyitották meg, aztán birodalmi és csehországi főurak és főpapok következtek. Miksa előtt
két kisfia, Rudolf és Ernő, akik alig múltak még tízévesek, mellettük pedig a királyjelölt fiatalabb fivére, Károly
főherceg lovagolt. Ugyancsak lovon kísérte őket a salzburgi érsek és a boroszlói püspök. Ezután lovagolt maga
a leendő király, Miksa és idősebb öccse, Ferdinánd főherceg. Miksa felesége, Mária és két lánya meg négy kicsi
fia pompás hintón érkezett. Összesen négy hintó hozta őket és az udvarhölgyeket. A menetnek ezt a részét bécsi
katonák és Bécs város bírája kísérte. Végül a magyar királyi testőrség jött fényes egyenruhában.
Másnap Miksa és fivérei a Duna-parton várták a koros, betegségből lábadozó császárt, aki szárazföldi
zötykölődés helyett a vízi utat választotta. Ahogy azonban a hajóból kiszállt, nem a parton várakozó udvari
hintóba ült, hanem lóra szállt, és úgy indult el a sorfalat álló magyar huszárok tisztelgését fogadni. A császár
előtt a magyar királyi főlovászmester, Tahy Ferenc lovagolt kivont karddal. E mozzanat felett volt némi vita,
mert Konrad von Pappenheim, a német birodalom fővezére magának kívánta volna a császár felvezetőjének
szerepét. Ferdinánd azonban közölte vele, hogy Pozsonyba nem német császárként, hanem magyar királyként
érkezett.
Koronázótemplom
A magyar királyi méltóság megjelenítésének szándéka uralta az egész ünnepségsorozatot. A koronázás minden
mozzanatát gondosan kidolgozták. Magával a szertartással nem lett volna különös nehézség, ám az ország
tragikus helyzete miatt itt ceremoniális probléma keletkezett. Mivel a koronázóváros, Székesfehérvár török
kézen volt, a koronázási ünnepségek koreográfiáját Pozsonyra kellett átírni. Minthogy Székesfehérvárott annak
idején két templomban folytak a szertartások, kijelöltek két templomot Pozsonyban is.
A pozsonyi templomoknál a legitimáló érték természetesen hiányzott. Székesfehérvárott a koronázótemplom

méltóságát Szent István sírja adta, a másik színhelyen pedig, a Szent Péter-templomban, Géza fejedelem
nyugodott. Mivel hasonló, szimbolikus értelmű helyeket Pozsonyban hiába is kerestek volna, egyszerűen a
nagyobb Szent Márton-székesegyházat, a városi templomot jelölték ki a koronázásra, a ferencesek jóval kisebb
templomát pedig az utána következő, alacsonyabb rendű cselekményekre.
Trón és lovaggá ütések
28
Aztán a szent királytól származó trón hiányából adódó problémát kellett megoldani. Székesfehérvárott annak
idején őriztek egy trónszéket, amelyet a hagyomány szerint már Szent István használt. Abba ültek be az új
királyok a koronázás után. A koronázási mise elején ugyanis, mert mise keretében folyt a koronázás, egy kisebb
trónon ültek, majd az oltár előtt térdelve fogadták a Szent Koronát, végül fejükön a koronával beültek Szent
István trónjába. Most, Pozsonyban a szertartások előkészítői egyszerűen szereztek egy kisebb meg egy nagyobb
díszes ülőalkalmatosságot, és ezeket szánták a koronázás előtti és utáni állapot kifejezőjének. Kicsit távolabb, az
oltártól jobbra helyeztek el egy baldachinos, arannyal díszített trónust I. Ferdinánd császárnak, akinek jelenlétén
túl nem volt ceremoniális szerepe.
A ferencesek templomában megint az ősi szokások imitációja következett: Miksa lovagokat ütött. Utána a
királyi esküt szabad ég alatt, sok magyar úr és méltóság jelenlétében Pozsony piacterén tette le. Végül, a
koronázás utolsó aktusaként, a városfalakon kívül emelt dombhoz kellett igen hosszú úton vonulni. Az új
magyar királyok szokása szerint Miksa ott kardjával a négy égtáj irányába suhintott, jelezve, hogy az országot
minden ellenség ellen megvédi.
A királyné koronázása
A királynét másnap szintén a Szent Márton-székesegyházban koronázták meg. Oda megint az öreg császár
érkezett elsőnek. És megint a legtekintélyesebb magyar főúr, Batthyány Ferenc hozta a Szent Koronát, Báthory
András pedig az új házi koronát. (A királynékat ugyanis nem a Szent Koronával, hanem házi koronával
koronázták.) Miksa Máriának, akivel igen jó házasságban élt, különlegesen díszes koronát csináltatott. A régi
szokásnak megfelelően a király a koronázás alatt teljes királyi díszben a felesége mellett térdelt. A szertartás
egyik hosszú pillanatában Batthyány levette Miksa fejéről a Szent Koronát, az oltárra helyezte, ahonnan az
esztergomi érsek emelte fel, adta át a veszprémi püspöknek, aki hagyományosan a királynékat koronázta, de a
Szent Koronával csak megérintette Mária jobb vállát.* Aztán az ereklye éppoly bonyolult cselekmények során,
ahogyan a veszprémi püspökhöz jutott, visszakerült Miksa fejére.
Díszebéd, párviadal, tűzijáték
Mária koronázása után rendezték a hosszú ünnepségsorozat második díszebédjét. Az első formális volt. A
királyi család és néhány főpap ült az asztalnál, a világi urak pedig méltóságuknak megfelelően tevékenykedtek
körülöttük. A királyné koronázása után rendezett ebéd már szokásos ünnepi étkezéssé vált. Márián kívül a világi
urak is az asztalnál kaptak helyet. A jó hangulatban Zrínyi Miklós felkérte Miksa királyt, igyon egy régi, sok
lakomán használt nagy aranyvödörből az ország egészségére. A király megtette, majd a vödör körbejárt. Ez a
hangulat jellemezte az országgyűlést is. Néhány napos pihenő után párviadalokat tartottak, tengeri
csatabemutatót a Dunán, színielőadást.
A jókedvnek rémisztő véletlen vetett véget. A várban színjátékot tartottak, ám a színészek összevesztek, a
szereplők megzavarodtak. Egy feldühödött olasz idő előtt indította be a tűzijátékot, amelyet a vár kiürítése
utánra terveztek. Füst gomolygott, mindenki fuldokolva menekült. Kívülről úgy látszott, mintha égne a pozsonyi
vár. A nagy kavarodásban csak Zrínyi Miklós őrizte meg lélekjelenlétét. Hajdúit odaparancsolta, akik elfojtották
a petárdák tüzét, és kimenekítették a bennszorultakat. Néhány ember azonban a várban lelte halálát.
Az udvar Pozsonyban szórakozott, a népnek népünnepélyeket rendeztek, és Ferdinánd császár ott maradt.
Hangsúlyozottan részt vett fia koronázásának minden mozzanatában.
* Vö. Zsoldos Attila: Királyné és korona. História, 2001/9–10. szám! (A szerk.)
2. Képek
29
30
31
32
1. Erdélyi fejedelmek hatalmi jelvényei
TÓTH István György
Az erdélyi fejedelmek hatalmi jelvényei
Bot, zászló, kaftán
Erdély, bár majdnem két évszázadon keresztül több-kevesebb függetlenséggel fennállt, egy olyan állam volt,
amelynek pontos közjogi helyzetét sohasem tisztázták egyértelműen.
Ez a bizonytalanság valamennyi félnek: a császárnak, a szultánnak, legfőképpen azonban az erdélyi

fejedelmeknek és rendeknek igencsak érdekükben állt. Igaz, 1606-ban, a Bocskai-felkelést lezáró bécsi békében
II. Mátyás magyar király (1608–19) feloldozta az erdélyieket a hűségesküjük alól, azaz többé már nem tekintette
magát az uralkodójuknak – ellentétben a korábbi évtizedekkel, amikor a diplomaták mind Bécsben, mind
Isztambulban többé-kevésbé a saját államukhoz tartozó területként figyeltek Erdélyre. Az ilyen jogi finomságok
azonban csak addig értek valamit, amíg – Bethlen Gábor fejedelem és I. Rákóczi György idejében – katonai erő,
a császáriakat megverő erdélyi hadsereg állt a megállapodások mögött. Amint azonban – akár az 1658–62 közt
dúló polgárháborúban, akár Buda 1686. évi ostroma után – meggyengült az erdélyi állam, azonnal Montecuccoli
(1661) vagy Lotharingiai Károly generálisok Erdélybe vonult seregei (1687) mutatták meg, hogy a Habsburg
császárok továbbra is birodalmuk szakadár tartományának tekintik ezt a fejedelemséget.
Korona nélkül
A kora újkorban az európai államok élén, a kevés köztársaságot leszámítva, választott vagy a trónjukat öröklő
uralkodók álltak. Nemcsak a királyoknak volt koronája, de a hercegeknek is koronát pótló díszes fejfedője,
hercegi süvege, míg a pápa tiarát viselt, de még a Velencei Köztársaság választott dózséja is aranyos selyemmel
borított csúcsos sapkát hordott a méltósága jelvényeként.
Az erdélyi fejedelmeket azonban nem koronázták meg, legfőképpen azért nem, mert az erdélyi államnak nem
volt koronája. Erdély hatalmi jelvényei jól tükrözték azt az ideiglenességet és kettősséget, amely erre a különös
tündérországra mindvégig jellemző volt.
Vajda, fejedelem, vazallus
Az erdélyi fejedelmeket az erdélyi országgyűlés szabadon választotta, és – igazi képtelenség! – egyben a szultán
nevezte ki. A gyakorlatban a pillanatnyi erőviszonyok határozták meg, hogy a fejedelem kiválasztásában
mekkora szerepe volt a padisah és mekkora az erdélyi nemesség akaratának. Akadt erdélyi fejedelem, éppen a
legnagyobb, Bethlen Gábor (1613–29), akit a török- tatár megszálló hadak tábora mellett összegyűlt erdélyi
nemesek „féltekben szabadon” választottak – az egyik kortárs gúnyos megjegyzése szerint. Máskor a szultáni
parancsot rejtő piros bársonytokban eleve több jelölt nevére is akadt kitöltött oklevél, vagy pedig – mint Rákóczi
Zsigmond (1607–8) esetében – a padisah parancsát hozó csausz kivakarta Homonnai Drugeth Bálint nevét, és
Rákócziét írta be oda. Máskor az egyik jelölt már eleve elrendezte a dolgát a Portán és az erdélyi nemesek közt
egyaránt, így várhatta a későbbi lengyel király, Báthory István nagy nyugalommal mind a „bizonytalan
kimenetelű” fejedelemválasztást, mind pedig a szultán „titkos” parancsát.
Ha a török birodalom erős volt, akkor a szultán akarata érvényesült, mint a török sereg által szinte erővel trónra
ültetett Barcsay Ákos esetében. Amikor azonban a törököket más frontok kötötték le, akkor – feltéve, hogy az új
fejedelem a szultánnak engedelmességet fogadott és az adót pontosan küldte el Isztambulba – a Boszporusz
partján nem vonták kétségbe az erdélyi nemesek választását.
Az első erdélyi fejedelemnek János Zsigmondot (1540–71) szokás tekinteni. Szapolyai János megkoronázott
magyar király fia azonban valójában választott magyar király volt, bár őt már sohasem koronázták meg.
János Zsigmond halála után a rendek Erdély legtekintélyesebb főurát, Báthory Istvánt választották Erdély
fejedelmévé (1571–86). Az óvatos Báthory azonban letette a hűségesküt a Habsburg királynak, Miksának is,
mint az ő erdélyi vajdája. Szelim szultán pedig kinevezte Báthoryt erdélyi fejedelemnek, és – ugyanúgy, ahogy a
két román vajdának – Báthorynak is „felséges zászlót”(törökül szandzsákot) küldött, mint a szultán vazallus
fejedelmének uralmi jelvényét. Báthory tehát Miksa császár szemében a magyar király vajdája, az erdélyi
nemesek számára szabadon választottfejedelem volt, míg a Portán a szultán frissen kinevezett hűbéresének
tekintették.*
33
Az ingatag erdélyi állam helyzetét azután az szilárdította meg, hogy Báthory fejére királyi korona került: 1576-
ban lengyel királlyá választották, és meg is koronázták a krakkói Wawel székesegyházban. Ennek ugyan az első
pillantásra semmi köze sem volt ahhoz, hogy milyen a helyzete mint Erdély uralkodójának. Az a tény azonban,
hogy az „erdélyi vajda” a korabeli Európa egyik legnagyobb területű és (ekkor még) egyik legerősebb
államának feje, felkent koronás király lett, nem maradhatott hatás nélkül a kis erdélyi állam nemzetközi
presztízsére sem. Lengyelország királyát a szultán sem kezelhette úgy, mint moldvai vagy havasalföldi vajdáit.
A Báthory fejedelmek uralma alatt, a 16. század végéig, Erdély nemzetközi helyzete megszilárdult, a
kialakulatlan tartományuraságból az európai uralkodókhoz követeket küldő, önálló állam lett.
Kaftán, díszkard, jogar, zászló, süveg
A Báthory István „vajdának”, majd az őt követő új fejedelmeknek küldött szultáni kitüntető ajándékok között a
16–17. században megtaláljuk a kinevezési oklevéllel együtt átadott díszruhát, azaz selyemkaftánt. A padisah
küldött továbbá (gyakran, de nem mindig) egy díszkardot és egy díszesen felszerszámozott lovat is, de az igazi
hatalmi jelvényt nem ezek, hanem a fejedelmi jogar (korabeli nevén: a bot), főként pedig a rúdján arany
gömbbel díszített, vörös szultáni zászló jelentették. A török diplomáciai szokások szerint ez a zászló, még
inkább pedig annak aranyos gömbje volt az erdélyi fejedelem mint hűbéres uralkodó hatalmi jelvénye. A
szultánok többször ajándékoztak tollforgóval díszített süveget is az erdélyi fejedelemnek, de ennek nem volt
„koronapótló” funkciója, csak a díszruha szép tartozékának tekintették.
Jól mutatja ezt a későbbi erdélyi fejedelem, ekkor a bujdosók vezére, Bethlen Gábor 1604-ben Bocskai
Istvánhoz írt levele, mely szerint Bocskai erdélyi fejedelemsége immár biztosnak tekinthető, mert „a hatalmas
császártól”, azaz Ahmed szultántól „a fejedelemségről botja, zászlója” biztosan megjön majd. Így írta le ezt
kilenc évvel később, immár Bethlen fejedelmi kinevezésekor (1613) az erdélyi krónikaíró, Bojthi Veres Gáspár
is.
Három erdélyi fejedelem esetében vetődött fel a koronázás kérdése, de egyiküket sem Erdély urává akarták
koronázni. Báthory Istvánt, mint láttuk, lengyel királlyá koronázták. Bocskai István (1604–6) viszont a
szultántól kért koronát, hogy azzal Magyarország török vazallus királyává koronáztassa magát. Bethlen Gábor
azonban, bár az összes erdélyi fejedelem közül a legközelebb állt a törökökhöz, csak látszólag hasonló
koronázáson gondolkodott: ő valójában Szent István magyar királyi koronáját akarta, nem keleti, hanem nyugati
hatalmi jelvényként a fején látni – igaz, török hűbéresként. A Habsburg-seregek katonai sikerei, főként pedig a
török vazallusság nyomasztó ára miatt azonban mindkét fejedelem letett a koronázásról.
„Magyarország fejedelme”
1605-ben a császári seregeken aratott győzelmei nyomán Bocskai Istvánt előbb erdélyi fejedelemmé
választották, majd Szerencsen közös országgyűlésre ültek össze az erdélyi és a magyar rendek. Bocskait új, a
magyar történelemben addig sohasem használt címre választották meg. A felkelt nemesek vezérüket nem
királlyá választották, nem is – Hunyadi János vagy éppen Gritti mintájára – kormányzóvá, hanem egy korábban
sohasem létezett címmel „Magyarország fejedelmévé” .
Az új berendezkedés („fejedelemség”) részleteit azonban sohase dolgozták ki. Egyrészt a gyorsan terjedő
felkelés viharos hónapjai nem kedveztek a jogi vitáknak. Másrészt a magyarországi rendek, amelyek most
először szövetkeztek a törökkel, hamar rádöbbentek arra, hogy a Porta ugyan szívesen segíti őket, hogy ezzel is
gyengítse Rudolf császárt, de valójában a felkelés sikereit kihasználva a török hódoltság határait akarja kitolni.
A jócskán megváltozott helyzetben mindez elgondolkodtatta „Magyarország fejedelmét”, ezek után már nem
akart török hűbéresként magyar királyságot. Bár tavasszal még maga kért koronát a szultántól, novemberben
azonban, amikor a nagyvezír Pest mellett, a Rákos mezőn átadta neki az ékkövekkel villogó koronát, azt már
csak mint becses ékszert és drága ajándékot vette át.* A szultán egy botot (azaz jogart) és egy díszkardot is
küldött Bocskainak. Így Bocskainak ugyan lett koronája, de sem Magyarország, sem Erdély királyaként nem
koronázták meg.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet felvidéki hadjáratának sikerei nyomán a magyarországi rendek előbb –
akárcsak korábban Bocskait – Magyarország fejedelmévé választották. 1620 augusztusában azután a
Besztercebányán összegyűlt országgyűlés kimondta a Habsburg uralkodó, II. Ferdinánd (1619–37) trónfosztását,
és Bethlen Gábort Magyarország királyává választották. Vivat rex Gabriel! Éljen Gábor király! – harsogták az
egybegyűlt nemesek.
34
Magyarországnak azonban mégsem lett I. Gábor nevű királya. Bethlen sohasem koronáztatta meg magát, noha
Pozsonyt elfoglalva még az ott őrzött Szent Korona is a kezébe került (1622). A későbbi korok történészei
abban látták ennek az okát, hogy a magyar királyokat a katolikus szentként tisztelt István király koronájával
mindig az esztergomi érsek (ekkor éppen az ellenreformáció vezére, Pázmány Péter!) koronázta meg, a
katolikus egyház rítusa szerint. A buzgó református Bethlen Gábor, vélték, ezt aligha akarhatta. Valójában
azonban Bethlen – ha a politika és a háborúskodás fordulatai megengedik – bizonyára megtalálta volna a
módját, hogy méltó körülmények között kerüljön a fejére a magyar királyi korona. (Szinte ugyanekkor Prágában
Szent Vencel koronájával a különféle huszita egyházak vezető lelkészei koronázták meg ünnepélyesen a szintén
református Pfalzi Frigyes cseh királyt.)
Országegyesítő király
Bethlent sem a ceremónia részletei akadályozták meg abban, hogy a koronát a fejére tetesse, hanem a politika
nyers realitása: a Magyar Királyság területén osztozkodó egyik világbirodalom sem tűrte volna el, hogy Bethlen
megkoronázott királyként egyesítse az országot. „Bethlen Gábor, ha Isten adja, legyen magyarországi koronás
király” – jött az üzenet Isztambulból –, de akkor az erdélyi fejedelemséget adja át másnak, mert „Erdélyt mi
Magyarországhoz sohasem engedjük” . A magyar királyi koronázás ezenkívül a végleges szakítást jelentette
volna a Habsburgokkal is. Márpedig a katonai helyzet úgy alakult, hogy teljes győzelem helyett csak előnyös
kompromisszumos békét köthet a fejedelem. Így az 1621 utolsó napján aláírt nikolsburgi békében, bár
fejedelemsége területét jelentősen megnövelte, Bethlen Gábor lemondott a magyar királyi címről, és visszaadta
a Szent Koronát II. Ferdinándnak.
Még egy „királyra" bukkanhatunk az erdélyi fejedelmek sorában. Thököly Imre 1690-ben öt teljes hétig volt
erdélyi fejedelem, mielőtt a császári seregek ki nem szorították Erdélyből. Thökölyt a törökök királynak
tekintették – igaz, nem mint Erdély, hanem mint Felső- Magyarország fejedelmét. Ennek az 1682 és 1685 között
fennállt, tiszavirág életű államalakulatnak az ura a törökök számára „Közép-Magyarország királya” volt.
Koronát azonban ő sem hordott, mert akárcsak az erdélyi fejedelmek, Felső-Magyarország első és egyben utolsó
fejedelme is csak zászlót és botot kapott a szultántól.
Királyi temetés
Az erdélyi fejedelmeknek koronájuk és így koronázásuk nem volt, és trónra ültetésük is inkább a keleti, mint a
nyugati szokások szerint történt, nem annyira szuverén uralkodói, mint inkább török vazallusi mivoltukat
hangsúlyozva. Ezért is fektettek Erdélyben különös gondot arra, hogy a fejedelmek végtisztessége kifejezze a
hatalmukat. A pompás temetés, a királyi bíbor használata, a hatalmas felvonulás és a zászlók erdeje kellett hogy
megmutassa: igaz ugyan, hogy az erdélyi fejedelmeknek nincsen koronájuk, de azért Gyulafehérváron mégsem
egy kis balkáni török vazallus vajda, hanem egy európai uralkodó, a koronás királyok méltó társa szállt sírba.
* II. Miksáról vö. Péter Katalin cikkét e számunkban. (A szerk.)
** Vö. Karl Nehring: Kié a Bocskai-korona? História 1985/1. szám! (A szerk.)
2. Képek
35
36
37
38
39
40
1. Sztálin
FIGYELŐ
BÍRÓ László
Sztálin
Diktatúra és a Nyugat „utolérése”
Ötven évvel ezelőtt halt meg Joszif Visszarionovics Sztálin. Mai hívei rendszeresen megemlékeznek róla. Ők a
nagy formátumú politikust látják benne, akinek főtitkársága alatt a Szovjetunióban hatalmas fejlődés ment
végbe („a fa- ekétől az atombombáig”), az országban rend uralkodott, a fiatalságot nem „fertőzték” a
legkülönfélébb liberális eszmék, valamint hogy Sztálin vezetésével a Szovjetunió szétzúzta a hitleri
Németországot, és a világ két meghatározó nagyhatalmának egyike lett, nélküle nem lehetett világpolitikai
döntést hozni.
Sokan viszont a véreskezű diktátort (esetleg a köztörvényes bűnözőt) látják benne, akinek egyetlen utasítására
százezreket vetettek börtönbe, hurcoltak táborokba, népeket telepítettek át az ország egyik végéből a másikba, s
akinek birodalomépítő tervei miatt a közép-európai népek kénytelenek voltak elszakadni a világban zajló
fejlődéstől, és egy fejletlenebb technikai-gazdasági civilizációhoz alkalmazkodni.
Ifjúkor
Sokáig úgy tudta a világ, hogy 1879. december 9-én (a gregorián naptár szerint december 21-én) született Joszif
Dzsugasvili. Az elmúlt évtizedekben előkerült egyházi anyakönyvek szerint viszont 1878. december 6-án látta
meg a napvilágot a Tifliszi (ma Tbiliszi) kormányzóság Gori nevű városában.
Apja, Visszarion Dzsugasvili, foglalkozását tekintve foltozóvarga volt. 1874-ben házasodott össze az akkor 15
éves Jekatyerina Geladzéval. Egyikük sem beszélt oroszul. Joszif a negyedik gyermeke volt a házaspárnak, de
az egyetlen, amelyik megélte a felnőttkort. Sztálin 1888-ban kezdte meg tanulmányait a helyi népiskolában.
Kitűnő tanuló volt. Jövőjét illetően azonban a szülők nem egyeztek: apja cipésznek szerette volna taníttatni, míg
anyja – a felemelkedés lehetőségét keresve – papnak szánta. Az apa korán meghalt, a magára maradt asszony fia
taníttatása érdekében sok áldozatot vállalt magára.
Joszif 1894-ben beiratkozott a tifliszi papi szemináriumba, itt szerezte első szellemi élményeit, sokat olvasott:
szépirodalmat, s emellett olyan könyveket is, amelyek egyébként nem fértek össze a szeminárium
szellemiségével. Amúgy is több nehézsége akadt a szemináriumban: nehezen viselte a szigorú fegyelmet,
idősebb is volt társainál, és a tandíjat sem tudta rendesen fizetni. Többször kijelentette: nem bírja tovább. 1899
tavaszán nem jelent meg az esedékes vizsgákon, így kimaradt a szemináriumból.
Hivatásos forradalmár: bolsevik célok (1901–12)
Az akkor 150 ezres lélekszámú Tifliszben a 19–20. század fordulóján már megindult az iparosítás. A helyi
szellemi életet a birodalom központjából ide száműzöttek és az általuk képviselt különböző irányú forradalmi
eszmék hívei színesítették. 1889 őszén Joszif Dzsugasvili tagja lett a Meszame Daszi (Harmadik Út) nevű,
szociáldemokrata jellegű szervezetnek (párttagságát később ettől a dátumtól számította).
1899 decemberében állást szerzett a tifliszi obszervatóriumban, amit hamarosan – 1901 tavaszán – feladott.
Illegalitásba vonult: csoportokat vezetett, május elsejei tüntetéseket szervezett, majd megjelentek első cikkei a
szociáldemokraták Brdzola (Harc) című illegális lapjában. Tekintélye egyre nőtt a helyi szociáldemokraták
között, idővel beválasztották a szociáldemokrata párt tifliszi bizottságába. Pártfeladattal Batumiba küldték,
ekkor vette fel a Koba nevet. (A Koba egy kamaszkorában olvasott regény főhősének a neve volt.) 1902
áprilisában letartóztatták. Börtön, majd kelet-szibériai száműzetés lett a sorsa. Szibériából hamar, 1904
januárjában megszökött.
1903-ban, a szociáldemokrata párt II. kongresszusán megkezdődött a párt szakadása. A szervezeti szabályzat
tárgyalásakor bolsevikokra és mensevikekre oszlott a párt (ezeken belül is számos irányzattal). A mensevikek
európai típusú legális szociáldemokrata párt kiépítését képviselték, amelyik részt vesz a parlamenti életben is. A
bolsevikok a munkásosztály élcsapatának tekintették a pártot, és elutasították a parlamentben való részvételt
mint a politikai tevékenység színhelyét. A szervezeti elkülönülés 1912-ben öltött végleges formát, a prágai
41
kongresszuson csak bolsevikokból álló központi bizottságot választottak. Joszif Dzsugasvili 1904 végén
csatlakozott a szociáldemokraták bolsevik csoportjához, annak ellenére, hogy a Kaukázusban a mensevikek
voltak többségben.
1905. január elején publikált cikkében (A proletárok osztálya és a proletariátus pártja), majd későbbi írásaiban
Sztálin a bolsevik–mensevik vitában a bolsevikok oldalán érvelt. Cikkei felkeltették Lenin feleségének,
Krupszkajának a figyelmét is.
1905 végén részt vett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) I. összoroszországi

konferenciáján. Itt találkozott először Leninnel. Sztálin a vitában – Leninnel ellentétben – elutasította a duma
(parlament) munkájában való részvételt. Nem bízott a demokratikus intézményekben, inkább harci osztagok
szervezését ajánlotta a lakosság körében. (Létre is jöttek a Kaukázusban különféle csoportok, amelyek akcióik,
rablásaik révén elsősorban a párt finanszírozását segítették.) 1906-ban – egyedüli bolsevikként a Kaukázusból –
ott volt a párt stockholmi konferenciáján. Felszólalt a kongresszus fő témáját jelentő földkérdésben: a földosztás
szükségességét hangoztatta. Álláspontja a legradikálisabb volt, eltért mind a mensevikokétól (a közösségi
tulajdonba adást pártolták), mind Leninétől (a föld államosítása).
1907-ben a párt Bakuba küldte Sztálint, 1908. március 25-én letartóztatták, majd ismét száműzték, ezúttal az
észak-oroszországi Vologdába. Innen is megszökött. Újra elfogták és visszatoloncolták. Száműzetése 1911
nyarán járt le.
Közben 1907 márciusában megszületett első fia, Jakob. Feleségét, Jekatyerina Szanidzét még 1901–2-ben
ismerte meg, aki akkor még alig volt 16 éves. Didi Lilóban, pravoszláv egyházi szertartás keretében házasodtak
össze. A házasság nem tartott sokáig, 1908-ban, amikor férjét száműzetésbe küldték, Jekatyerina meghalt.
Az OSZDMP vezetésében (1912–17)
Az 1912-es esztendő fordulatot jelentett Sztálin politikai karrierjében: bekerült a párt központi bizottságába. A
konferencia először héttagú KB-t választott, majd nem sokkal később a KB újabb tagokat kooptált, közöttük
Sztálint is. Az új vezetés összetételét Lenin alapelve szerint állították össze. Lenin kihagyott egy sor emigráns
értelmiségit, helyettük több hazai, az illegalitásban dolgozó párttagot vitt be a vezetésbe. Sztálin 1912
áprilisában részt vett az újonnan induló Pravda szerkesztésében. Az első szám vezércikkében amellett foglalt
állást, hogy egy mozgalom nem létezhet véleménykülönbségek nélkül. Az ez időben megjelent írásait kezdi
Sztálin (acél) álnévvel szignálni. (A név kiválasztásában minden bizonnyal közrejátszott, hogy a bolsevikok
szerettek keménységet kifejező neveket – mint „kő”, „kalapács” – felvenni.) Ekkor azonban ismét letartóztatták,
és a távoli szibériai Narim mellé száműzték, ám rövid idő múlva innen is megszökött.
1913 januárjában Bécsbe utazott, hogy Lenin felkérésére tanulmányt írjon a nemzeti kérdésről. Bécsben
ismerkedett meg Trockijjal és Buharinnal. (Utóbbi nagy segítségére volt, mivel Sztálin az oroszon kívül nem
tudott idegen nyelveket.) A marxizmus ésa nemzeti kérdés című brosúra elutasította az ausztromarxisták
kultúrnemzet- és kulturálisautonómia-felfogását, támogatta viszont a nemzetek önrendelkezési jogát. Az egy
hónapos bécsi tartózkodás után Sztálin visszatért Szentpétervárra. Nem sok időt tölthetett ott, mivel Roman
Malinovszkij – aki a KB tagja és képviselő volt, de valójában az ohranának, a titkosrendőrségnek dolgozott –
információi alapján 1913. február 23-án ismét letartóztatták. Júliusban Szibériába száműzték. Ez volt élete
leghosszabb száműzetése, csak 1917-ben szabadult.
1917 és a polgárháború
1917. március 12-én érkezett Pétervárra, és Kamenyevvel együtt átvette a Pravda szerkesztését. Ekkor a
városban teljes bizonytalanság uralkodott. A február végi tüntetések elsöpörték a cári hatalmi intézményeket. De
sem a létrejött gyenge polgári Ideiglenes Kormány, sem a szociáldemokraták politikai szervezete, a
Munkástanácsok Központi Végrehajtó Bizottsága nem rendelkezett valós hatalommal. Megindult a harc a
hatalomért, amelyhez letartóztatások, kormányátalakítások és puccskísérletek társultak.
Április 3-án megérkezett Pétervárra Lenin is, és meghirdette a szocialista forradalmat. Véleménye szerint a
polgári forradalom a cárizmus megdöntésével Oroszországban már befejeződött, és ezután vagy monarchista
fordulat, vagy proletárforradalom következhet. Sztálin kezdetben nem osztotta Lenin és a hazatért emigráns
vezetők felfogását. Mindenesetre áprilisban a párt országos tanácskozásán, a harmadik legtöbb szavazattal,
Sztálint beválasztották a 9 fős KB-ba. A július–augusztusi kongresszus megerősítette a helyét. Ezen a
kongresszuson egyébként ő tartotta az előadói beszédet, mivel a tekintélyesebb vezetőknek vagy korábban el
42
kellett menekülniük, vagy éppen letartóztatásban voltak. A kongresszuson ő is elnökölt. Október 10-én pedig
részt vett azon a KB-ülésen, amelyen elfogadták a fegyveres felkelés tervét.
Október 25-én (november 7-én) éjjel, miután az előző napokban a bolsevikok a maguk oldalára állították a
közelben állomásozó katonaság egy részét, elfoglalták Pétervár fontos pontjait, közte a Téli Palotát is, ahol az
Ideiglenes Kormány tartózkodott. Új kormányt alakítottak, amelynek a tervezett ideiglenes nemzetgyűlés
összehívásáig kell az országot vezetnie. (Azután majd két hónap múltán, 1918 januárjában, az őrség fáradtságára
való hivatkozással, nemes egyszerűséggel szétkergették a negyedrészben bolsevikokból álló alkotmányozó
nemzetgyűlést.) Kiadták legfontosabb rendeleteiket a „Békéről” és a „Földről”, ezzel maguk mellé állították a
parasztokat.
Az októberi felkelés napjaiban Sztálin háttérben maradt. Az, hogy mivel foglalatoskodott, nem ismert. A
fordulat után létrejött bolsevik vezetésű Népbiztosok Tanácsában a nemzetiségügyi tárcát kapta (1923-ig töltötte
be). 1918-tól közel két évig a polgárháború különböző pontjain tűnt fel. Először a gabonaellátás szempontjából
fontos dél-oroszországi területekre küldi a Népbiztosok Tanácsa. Hamarosan sikerül útnak indítania az első,
gabonával megrakott szerelvényeket. Ennél azonban többre tört. Júliusban az Észak-kaukázusi Körzet Katonai
Tanácsának elnöke lett, és gyakran szembeszállt a katonai vezetőkkel. Hamarosan nyilvánvalóvá vált: képes
határozottan cselekedni, rendet teremteni.
1919 májusában Petrográd védelmét irányítja, majd szeptemberben a déli frontra megy. 1920 tavaszára
Gyenyikin csapatait felmorzsolják. Ezután részt vett a szovjet–lengyel háborúban, szembeszállt a parancsnokság
határozatával, és nem bocsátotta csapatait Tuhacsevszkij rendelkezésére. A szovjet offenzíva összeomlott (ha
nem is emiatt), a szovjet hadsereg nem tudta Varsót elfoglalni. Sztálin engedetlensége különösebb
következmény nélkül maradt. A polgárháború idején mutatott szervezőkészsége azonban nagy szerepet játszott
Sztálin politikai emelkedésében.
Az apparátus éléről a hatalom csúcsára (1919–29)
1919-ben Sztálin tagja lett az akkoriban formálódó és a későbbiekben a legfontosabb döntéseket hozó
testületnek, a Politikai Bizottságnak, valamint az operatív ügyekkel foglalkozó Szervező Irodának. 1922. április
3-án – a Titkárság többszöri átszervezése után – kinevezték a KB főtitkárává. Míg számos nagy tekintélyű
bolsevik vezető tehernek érezte az adminisztratív munkát, Sztálin nagy körültekintéssel végezte azt. A többi
vezető a főtitkári posztot adminisztratív feladatnak tekintette. Csak később derült ki – nem utolsósorban abból,
hogy Sztálin kezébe került –, nem csupán az volt. Magának a Titkárságnak is megnőtt a hatalma, mivel itt dőltek
el a személyi kérdések. Sztálin a végén már azt is szabályozni akarta, hogy a már nagybeteg Lenin kivel
érintkezhet, mennyit dolgozhat. Nem véletlenül diktálta le 1922. december 25-én Lenin, akit aggasztott a Sztálin
és Trockij közötti ellentét, és akit ekkor már foglalkoztatott az a kérdés, ki legyen a párt vezetője: „Sztálin
elvtárs amióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy
mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal.” Tíz nap múlva hozzátette: „Sztálin túlságosan
goromba... Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak azon, hogyan lehetne Sztálint erről a posztról
áthelyezni...” Sztálinnal szemben – nem úgy, mint a többi vezetővel szemben – Leninnek nem volt politikai
kifogása, csak természetét bírálta. Trockijt, akit egyébként a legtehetségesebbnek tartott, többek között azért
ostorozta, mert voltak olyan időszakok, amikor szemben állt a bolsevikokkal. Lenin Levéla kongresszushozírását
– mivel Lenin akaratának megfelelően csak ő, vagy halála után felesége, Nagyezsda Krupszkaja hozhatta
nyilvánosságra – a XII. kongresszuson nem ismertették. 1923 márciusától, amikor újabb súlyos roham érte,
Lenin már nem avatkozott be a napi politikába.
A következő évek jórészt a hatalom megszilárdításával teltek. Az elsődleges ellenfél Sztálin számára Trockij
volt. Lev Davidovics Trockij, a tehetséges intellektüel, némi „eltévelyedés” után, 1917 nyarán talált vissza a
bolsevikokhoz, 1917 októberében a pétervári szovjet vezetője, s így jelentős szerepet játszott a felkelésben.
(Sztálin történészei majd idővel, Trockij száműzése után, eltüntették ezt a tényt a történelemkönyvek lapjairól.)
Trockij azonban önhitt is volt, szerepét nagyra, másokénál többre tartotta, ezzel elidegenítette magától az
embereket. Gyengébb taktikus volt Sztálinnál, több taktikai hibát is vétett: nem lépett fel határozottan Sztálin
ellen, nem követelte például Lenin „végrendeletének” felolvasását a kongresszuson. Ezenkívül mint „jó
bolsevik”, azt vallotta: „az embernek nem lehet igaza a párt ellenében”.
Sztálin szövetségesei Lenin egykori közeli munkatársai voltak: Grigorij Jevszejevics Zinovjev, 1919–26 között
a Komintern vezetője, valamint Lev Boriszovics Kamenyev, 1922-től Lenin helyettese a Népbiztosok
Tanácsában. Utóbbiak meg voltak győződve, hogy nem kell tartaniuk Szálintól. (Életük tragikus vége azután
megmutatta: nagyot tévedtek.) Kamenyev elérte, hogy a KB ne hozza nyilvánosságra Lenin végrendeletét, mivel
„mint én magam, önök is örömmel mondhatják, Lenin aggodalma alaptalannak bizonyult”.
43
Lenin halálát (1924. január 21.) és temetését is sikeresen használta fel Sztálin a maga javára. Krupszkaja és a
család kérése ellenére nem engedte eltemettetni Lenint, helyette holttestét bebalzsamoztatta, majd mauzóleumba
helyeztette.
Sztálin Lenin örököseként lépett föl. A vita ideológiai síkra terelődött, aminek az volt a célja, hogy
bebizonyítsák: Trockij nem leninista. Sztálin A leninizmus alapjai című művében meghirdette, hogy a
szocializmust fel lehet építeni egy országban is, vagyis az orosz forradalom önmagában is életképes. Trockij a
permanens forradalom elméletét vallotta, mely szerint a forradalom nem állhat meg Oroszország határainál. Ha
a forradalom nem terjed tovább, akkor eltorzul, írta még Trockij 1906-ban, és 1922-ben meg is erősítette.
Sztálin érvelése politikailag nagyon hatásos volt, világos alternatívát kínált. A Trockij-ellenes kampány azzal
zárult, hogy 1925 januárjában leváltották a hadügyi népbiztosi posztról.
Trockij háttérbe szorítása után a „trojka” felbomlott, Sztálin a PB-ben ismét talált magának embereket, akikre
támaszkodhatott (Buharin, Rikov, Tomszkij). Az 1925. decemberi XIV. pártkongresszuson Zinovjev és
Kamenyev az ún. leningrádi ellenzék oldalára állt. Elutasították Sztálin elméletét, miszerint egy országban is fel
lehet építeni a szocializmust, bírálták magát Sztálint is, miként Kamenyev mondta: „Mi a »vezér« léte ellen
vagyunk”. A kongresszus végére Kamenyev kikerült a PB-ből.
1926 márciusában Zinovjev és Kamenyev szövetségre lépett Trockijjal, és másokkal együtt megalakították az
„egyesült ellenzéket”. Fokozott iparosítást és keményebb fellépést követeltek a parasztokkal szemben, nyílt vitát
hirdettek. Sztálin ismét mérsékeltebbnek látszott: az ellenzéket „kispolgári elhajlással” és „frakciózással”
vádolták meg. A harc olyan véget vett, hogy 1927 őszén Zinovjevet leváltották a Komintern éléről, Trockijt
eltávolították a PB-ből, majd végül azon a címen, hogy ellenzéki platformot szerveztek, kizárták őket a pártból.
Trockijt végül 1929 elején a Szovjetunió elhagyására kényszerítették. Kamenyev és Zinovjev megfelelő
„önkritika” gyakorlása után még visszakerült a közéletbe. Ekkor még távol állt Sztálintól, hogy ellenfeleit
börtönbe vettesse vagy kivégeztesse. Nem sok idő telt el azonban, és ez is bekövetkezett. Mindenesetre 1929-re
Sztálin megszabadult az egykori bolsevik vezetőktől, akik riválisai lehettek volna, és most már megfelelő vezető
testületet alakíthatott ki magának.
Sztálini forradalom: „a Nyugat utolérése” (1929–32)
A következő években Sztálin – szibériai útja után – jelentős lépésre szánta el magát a gazdaság és társadalom
átalakítása terén. Szakított azzal a gazdasági alapelvvel, amely bizonyos teret engedett a piaci viszonyoknak, és
amely a hadikommunizmus után egyfajta kiegyezést hozott a parasztsággal (NEP). A gabonaválság után (az
állam nem tudott a városok ellátásához szükséges mennyiségű gabonát felvásárolni) megindította a
mezőgazdaság kollektivizálását. Most Sztálin kezdett kemény kézzel fellépni a parasztság ellen, amely politikát
évekkel korábban Trockijék javasolták. A kulákokat, a gazdagparaszti réteget ellenségnek kiáltották ki, akik
ellenzik a szövetkezetesítést. Megtorlásul – kuláktalanítás címén – több millió embert telepítettek Szibériába. A
tulajdonreform katasztrofális következményekkel, éhínséggel járt, emberek milliói haltak éhen a következő
években az egykor gabonát exportáló vidékeken is.
Az új jelszó: a Nyugat utolérése. E célból hatalmas ipari beruházásokba kezdtek. Az önerőből való iparosítást –
külföldi befektetők hiányában – csak a parasztság és lakosság jólétének rovására lehetett végrehajtani. Ily
módon azonban számolni kellett a rendszer támogatói bázisának csökkenésével, a párton belüli ellentétek
kiéleződésével. Ez meg is történt. Sztálin viszont eltökélt volt az átalakítás tekintetében. Politikájában saját
hatalmát és a Szovjetunió fennmaradását összekötötte, ami a diktatúra erősödéséhez, keményedéséhez vezetett.
A gazdasági nehézségeket gyakran szabotázsként, az ellenforradalom következményeként mutatták be. Sztálin

új tétele: az osztályharc állandóan fokozódik, és ezért állandóan ébernek kell lenni. Koncepciós perek indultak
először a gazdasági vezetők ellen (bányamérnökök pere, az ún. iparpárt pere, közgazdászok pere stb.), amelyek
célja részben a megfélemlítés, részben az értelmiségi csere volt. A régi értelmiséget le kellett cserélni és
felváltani őket elsőgenerációs, hithű emberekkel.
Sztálin vezető szerepét és az átalakítás szigorát azonban az 1930-as évek elején több támadás érte. Feszült
időszak volt ez a főtitkár számára. Ekkor családi tragédia is érte. 1932-ben második felesége, Nagyezsda
Allilujeva egy közös, társaságban eltöltött este után fejbe lőtte magát. (A lányt még szibériai száműzetése előtt
ismerte meg Sztálin, 1917-ben házasodtak össze, két gyermekük született. Nagyezsda vonzalma Sztálin iránt pár
év múlva alábbhagyott, nehezen viselte az „új elit” életmódját és Sztálin durvaságát. 1926-ban hazaköltözött
szüleihez, akik viszont visszaküldték férjéhez.) A feljegyzések szerint Sztálint igen megviselte felesége halála.
A nagy tisztogatás (1934–38)
44
1934-ben a felszínen úgy látszott, hogy Sztálin hatalmát semmi sem fenyegeti, ezt mutatták a XVII.
kongresszuson lezajlott szavazásról közzétett eredmények. A valóságban azonban a küldöttek közül legalább
kétszáz nem szavazta meg Sztálin KB-tagságát. A párt vezetői közül többen és a párttagok közül is sokan
Szergej Mironovics Kirovot, a népszerű leningrádi első titkárt szerették volna a párt élén látni.
Kirov is hivatásos forradalmárként kezdte pályafutását. A polgárháború idején, majd a Kaukázus

bolsevizálásakor hívta fel magára a figyelmet. Zinovjev bukása után, Sztálin bizalmából került a leningrádi
pártbizottság élére. Később azonban elítélte a kolhozosítás idején alkalmazott terrort, ekkor vált népszerűvé. A
KB-tagok választásakor ő kapta a legtöbb szavazatot. 1934. december 1-jén a Szmolnij folyosóján váratlanul
agyonlőtték. A gyilkosság körülményeit akkor nem tisztázták. (Később, 1956 februárjában, a XX.
kongresszuson Hruscsov híres beszédében sejtetni engedte, hogy a Belügyi Népbiztosságnak köze volt a
gyilkossághoz.)
A gyilkosság estéjén Sztálin kezdeményezésére utasítást adtak ki, hogy gyorsítsák meg a „terrorcselekmények
előkészítésével vagy végrehajtásával vádolt személyek büntető eljárásának lefolytatását”, valamint az ilyen
ügyekben meghozott „halálos ítéleteket haladéktalanul végre kell hajtani”. Ezután megindult a nagy tisztogatás.
Felsorolni is lehetetlen, kik estek áldozatul: az egykori leningrádiak perével és kitelepítésével kezdődött, majd
Kamenyev kivégzésével folytatódott. Kiderült, Sztálin nem felejt, illetve: mit sem ér a bűnbánás. (No meg az is:
a fennálló esetleges analógiák miatt nem tanácsos egy diktatúrában Machiavelli A fejedelem című művéhez
előszót írni, mint Kamenyev tette.) A tisztogatás és a fizikai megsemmisítés 1936–39-ben elérte a legfelsőbb
vezetést, Sztálin egykori támogatóit, PB- és KB-tagokat (Radek, Buharin, Rikov stb.), a Komintern vezetőit,
egyes országok emigráns kommunista vezetőit, a hadsereget és más fontos területeket is. Sztálin felelőssége a
törvénytelenségekben ma már megkérdőjelezhetetlen: tudjuk, hogy személyesen ellenőrizte a megtorlások
menetét, majd amikor úgy érezte, népszerűbbé kell tennie magát, „lefejezte” a Belügyi Népbiztosságot is. Új
embere (Berija) ott folytatta viszont a dolgot, ahol elődje abbahagyta. A felső vezetésben megindult tisztogatás
nagy hatással volt a helyi szervekre is, amelyek szinte munkaversenyszerű lelkesedéssel lecsaptak mindenkire,
akiket gyanúsnak véltek.
Ebben az időben fejlesztették fel a büntető kényszermunkatáborok hálózatát. Ezekben a táborokban

lényegesebben szigorúbban fogták az elítélteket, mint a cári idők száműzötteit. Ha hinni lehet azoknak az
adatoknak, amelyeket az SZKP KB hivatala állított össze 1954-ben, a következő kép tárul elénk: 1921–54 között
ellenforradalmi tevékenység vádjával 3 777 380 főt ítéltek el, ebből 642 980halálos ítélet született. Az 1930-as
években politikai okokból évente átlagosan 208 ezer főt ítéltek el. A nagy tisztogatás két évében, 1937–38-ban –
az SZKP KB 1957. júliusi ülésén ismertetett adatok szerint – különböző vádakkal (nemcsak politikai, hanem
köztörvényes vádakkal is) több mint másfél millió embert tartóztattak le, ebből 681 692 főt kivégeztek. A Gulag
archív anyagaiból kiderült, hogy 1921–53 között körülbelül tízmillió ember járta meg a táborokat. A társadalmat
a sztálini uralom idején teljesen megfélemlítették, a terror az 1930-as évektől a „sztálini rendszer” része lett.
A második világháborúban (1941–45)
A német támadás 1941. június 22-én váratlanul érte a Szovjetuniót, hadserege – részben a tisztogatások
következtében – felkészületlen volt. Sztálin tudta, hogy a német–szovjet összeütközés elkerülhetetlen, az előző
években igyekezett is diplomáciai lépéseket tenni annak érdekében, hogy amíg csak lehetséges, elodázza a
támadást. Szilárdan hitte azonban, hogy a támadás csak később következik be. A hírszerzés hiába küldött
jelentéseket a német előkészületekről, Sztálin nem hitte. Amikor a támadás bekövetkezett, összeomlott: napokig
nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Hamarosan azonban magára talált, és ösztönösen jó stratégának bizonyult.
Hatalmas szervezőmunkát végzett, a győzelem érdekében kérlelhetetlennek bizonyult. Megtiltotta, hogy a
szovjet katonák megadják magukat, a visszatért hadifoglyokat deportáltatta. Személyes, családi érzelem sem
befolyásolta, nem volt hajlandó semmit tenni elfogott első fia érdekében sem.
1941 májusában átvette a Népbiztosok Tanácsának elnöki tisztét és a hadügyminiszteri posztot, augusztustól ő
töltötte be a főparancsnoki tisztet. A szovjet győzelmek és a Szovjetunió részvétele a Németország elleni
koalícióban megnövelte mind a Szovjetunió, mind Sztálin tekintélyét. Sztálin személyesen vett részt a
szövetséges nagyhatalmak vezetőinek konferenciáin (Teherán, Jalta, Potsdam), amelyeken meghatározták a
feladatokat a háborúban, és a békekötés utáni rendezés alapelveit, az új érdekszférákat. (És amelyeken nagy
nemzetközi tekintélyt szerzett személyes képességeivel.) Visszaszerezte a Szovjetunió befolyását az egykori
orosz területekre (ennek érdekében Lengyelországot például „arrébb tolták”), sőt még egy védelmi zóna is jutott
a közép-európai államokból.
Háború után: minden a régi (1945–53)
45
A világháború után a Szovjetunió politikai élete a háború előtti helyzethez képest nem változott, semmilyen
liberalizálásra nem került sor (ismét megindultak például a támadások a háború ideje alatt tolerált egyház ellen),
és folytatódott a személycsere a legfőbb vezetésben: az 1952. évi kongresszuson új emberekkel bővítették ki a
vezetést.
1952 végén Sztálin feltehetőleg újabb tisztogatásra készült. Öregkori üldözési mániája ekkorra már
elhatalmasodott, mindenütt összeesküvést szimatolt. (Egy idő után már orvosokat sem engedett magához.)
Ezúttal orvosokat szemelt ki áldozatul, akik a vád szerint magasrangú pártfunkcionáriusokat tettek el láb alól. A
per központi szereplője Vinogradov professzor volt, aki korábban megállapította a főtitkár előrehaladott agyér-
elmeszesedését, és visszavonulást javasolt. Vinogradov – a per koreográfiája szerint – „külföldi kémszolgálatok
embere volt”. A készülő orvosperben lefogottak zöme zsidó származású volt, így arra lehetett számítani, hogy a
felső vezetés zsidó tagjait hamarosan támadás éri. Mielőtt azonban az akció kiteljesedett volna, 1953. március 5-
én Sztálin meghalt. A halálhír hallatán emberek milliói fakadtak nyilvánosan sírva, és legalább ennyien
könnyebbültek meg titokban. Örökségről, amit folytatni kellene, mint Lenin esetében, nem beszélt senki.
Örökség: kapott, adott
Örökség persze volt, ha nem is vaskos kötetekbe rendezhető formában, hiszen már a kortársak is arra
figyelmeztették Sztálint, ne ideologizáljon, nem az ő műfaja. (Bár amikor a taktika megkövetelte, fontos
művekkel állt elő.)
A sztálinizmusról a legkülönbözőbb szempontokból írtak, itt a hatalmas és szinte áttekinthetetlen irodalomból

csak néhány elemet emelnénk ki. Az egyik: a hatalom szempontjából elengedhetetlen a jól szervezett, hű
pártbürokrácia kiépítése, amely megsemmisítheti az alulról érkező kezdeményezéseket. Ezenkívül a párt
mindenekfelettisége a hatalomban, összefonódása az állammal, és mérhetetlen, szinte vallásos tisztelete.
Kommunisták százezrei éltették a pártot szintén kommunisták által ácsolt bitófák árnyékában. (És nem csak az
önkényuralomhoz szokott Oroszországban...)
Sztálin az orosz valóságból nőtt ki, örökölte több nemzedék vágyát, hogy Oroszország utolérje a Nyugatot –
végül is Nagy Pétert sem érdekelte, mennyire humánus eszközökkel lehet azt elérni. Ezzel együtt örökölte a
birodalmi tudatot is: Oroszországnak – még ha egy ideig a Szovjetunió álruháját ölti is magára – nagynak,
erősnek és világpolitikai tényezőnek kell lennie. Ez vezérelte, amikor az 1920-as években a korábban az Orosz
Birodalom érdekszférájához tartozó déli területeket bekényszerítette a Szovjetunióba, sutba dobva a nemzetek
önrendelkezéséről szóló korábbi elveit. És erre gondolt akkor is, amikor – a nyugati hatalmak megbékíteni
akarták Hitlert, kihagyva Sztálint a játékból – a Szovjetunió váratlanul különalkut kötött Németországgal, és
felosztotta Lengyelországot. A közép-európai országok becsatolása a szocializmus táborába szintén a
birodalomnövelést is szolgálta.
„Utolérés”, „humánusabb, emberibb társadalom” – néhány a hangoztatott jelszavak közül. Mekkora áldozatot
hoztak ezért az itt élő népek, és mit kaptak érte cserébe? Az erre adott válaszok mutatják meg az igazi örökséget.
2. Képek
46
47
48
49
50
51
52
53
54
1. Sztálin halála
Sztálin halála
„Mihelyt Sztálin megbetegedett, Berija állandóan haragot forralt ellene. Szidta, gúnyolódott rajta. Valósággal
lehetetlen volt hallgatni. Érdekes, hogy mihelyst Sztálin arcán az öntudat nyoma látszott, amint magához tért és
ezáltal értésül adta, hogy fel tud kelni, meggyógyulhat, és mi szorongatni kezdtük a kezét – Berija azonnal
Sztálinhoz rohant, térdre borult, megragadta a kezét és csókolgatni kezdte. Amikor pedig Sztálin újra
elveszítette az eszméletét és lehúnyta a szemét, Berija fölkelt és köpött egyet. Hát ilyen volt az igazi Berija. Még
Sztálinnal szemben is álnok, akit szinte istenített, és ugyanakkor kígyót-békát kiáltott rá.”
(Forrás: Szemben a zsarnokkal. Hruscsov emlékezik. Bp., 1990.)
2. Képek
55
1. A Csontok kútja Atapuercában
HÍREK
FARKAS Ildikó
A Csontok kútja Atapuercában
Az észak-spanyolországi Atapuerca hegység az egyik legjelentősebb európai régészeti lelőhely: itt találták meg
a legősibb európai emberelőd-maradványokat. A hegység mészkőbarlangjai évmilliók óta nyújtanak menedéket
mindenféle élőlénynek. Először 1890-ben akadtak itt ősembercsontokra Gran Dolina barlangjában. A másik
jelentős helyszín a hegység területén Sima de los Huesos, azaz a „Csontok kútja”, ahonnan szintén már egy
évszázada kerülnek elő különböző, őskorból származó állati és emberi csontok ezrei. (Ez a világ legnagyobb
„csontgyűjteménye”.) Az itt talált legkorábbi leleteket mintegy 800 ezer évesre becsülik a régészek. Mivel
ezeket az ősembermaradványokat semmilyen más hominidával nem tudták azonosítani, új típusként, Homo
antecessorként határozták meg, a Neander-völgyi ember elődjeként. A csontok legnagyobb részét 350–500 ezer
évesre datálják a tudósok, és a legrégebbiektől eltérő típusúnak találták őket: a Homo heidelbergiensis típussal
(a Neander-völgyi rokonával) azonosították. A jelenleg is folyó feltárás során közel harminc személyt tudtak
meghatározni a csontok alapján ebből a típusból. A kutatók furcsállották, hogy a csontok mellett semmilyen,
emberi tevékenységre utaló maradványt nem találtak, sem szerszámokat, sem tűz nyomát. Ebből arra a
következtetésre jutottak, hogy az eddig ismert legősibb temetőre bukkantak. A feltételezés azt jelenti, hogy a
temetkezés szertartása is ősibb, mint ahogy eddig gondolták. (Az eddigi elképzelések szerint legrégibbnek tartott
temetkezési szertartásokat 100 ezer évvel ezelőttre tették.)
A legújabb lelet azonban a Csontok kútjából végre egy kőszerszám: egy finoman megmunkált, rózsaszínes
kvarcitdarab, melynek pengeéles fele alkalmas volt az állatok húsának, de még a csontoknak a darabolására is.
Hogy hogyan és miért került a kőszerszám egy temetkezési helyre, arról még vitáznak a tudósok.
Az Aranyember emlékezete
A Gödöllői Városi Múzeumban március elejétől kiállításon mutatják be a Sina család történetét. A kalandos
történetű, görög származású Sina György (avagy Georg Sinas) (1783– 1856) és fia, Simon (1810–1876) a
Habsburg Birodalom legnagyobb vagyonát gyűjtötték össze. Jókai Mór egyik legnépszerűbb regényének
főhősét, „Az arany ember” Tímár Mihályát Sina György alakja ihlette. Egy gazdag gyapotszállító török pasa
selyemzsinórt kapott, és miután fiával együtt meghalt, vagyonuk egykori megbízottuk, Georgios Sinas kezébe
került. Annak fia, Georg ezzel a tőkével kezdhette kereskedői vállalkozását. A görög kereskedő a törökök elől
Szerbiába menekült, majd a Habsburg Birodalom területére, és ott kezdőtőkéjét ügyesen forgatva, a keleti
kereskedelem révén hamarosan a legbefolyásosabb bankár lett. I. Ferenc császártól 1818-ban bárói címet kapott
és Temes megyei birtokokat, amely mellé az elszegényedő magyar nemesi birtokok összevásárlásával hatalmas
uradalmat hozott létre. A Sina családnál csak a Habsburgok voltak gazdagabbak az egész birodalomban.
Sina György és fia, Simon – bár bécsi bankárként tartották őket számon – tevékeny részt vállaltak a reformkori
magyar (!) nemzeti törekvések megvalósításában. Sina György Széchenyi István több tervét is támogatta, nagy
szerepe volt a Lánchíd létrehozásában, a Magyar Tudóstársaság alapítására nyolcvanezer forintot adományozott
(Széchenyi István hatvanezret). Fia, Simon a Nemzeti Színház és a Nemzeti Múzeum javára is adakozott. 1850-
ben a gödöllői Grassalkovich-uradalom is a Sina család kezébe került (1864-ig), akik nem sajnálták a pénzt a
kastély szépítésére. (A kastély aztán 1867-től az uralkodói pár, Ferenc József és Erzsébet magyarországi
tartózkodási helye lett.)
Sina Simon 1864-ben elköltözött Magyarországról. Támogatását ezentúl legfőképpen szülőföldjére küldte, a
Görög Tudományos Akadémia és az athéni csillagvizsgáló is neki köszönheti létét. Görögországban ma is nagy
becsben tartják Sináék emlékét. Ennek jeleként a gödöllői kiállítás megnyitóján részt vettek az ortodox egyház,
a magyarországi görög szervezetek és Görögország képviselői is.
Légi régészet
A hagyományos archeológia mellett az utóbbi évtizedekben megjelent és egyre jelentősebb eredményeket mutat
fel a tengeri régészet. Emellett a régészeket több helyen radartechnológia is segíti, hogy a felszín alatt
rejtőzködő romokat megtalálják. Legújabban azonban már nemcsak a föld alatt és a tengerekben kutakodnak a
szakemberek, hanem a levegőből is információkat próbálnak szerezni a régi idők maradványairól. Nagy-
Britanniában már az 1980-as években megkezdődött az ország speciális légi fényképezése, amely ma már a
56
National Mapping Programme of English Heritage (Angol Nemzeti Örökség Nemzeti Térképészeti Programja)
keretében rendszeresen és szervezett keretekben folyik, és célja Nagy-Britannia régészeti emlékeinek teljes
feltárása.
A speciális légi felvételek készítésének persze megvan a maga fortélya, nem mindegy, milyen magasságból,
milyen fényviszonyok között, az év mely szakában, milyen technikával készülnek. A felszín alatt rejtőzködő
maradványok – falak, mesterséges árkok, utak, földsáncok, épületmaradványok, temetők – a felszínen ugyan
nem látszanak, de megfelelő magasságból a táj arculatának megváltozása a szakember számára jelzéseket mutat.
Különösen a gabonatáblák árulkodóak ebből a szempontból. Például ha a föld alatt valamilyen repedés –
valamikori mesterséges árok – húzódik, az nedvességgel telítődik, és a környező termőföldhöz képest
magasabb, zöldebb, később érő növényzetet eredményez a felszínen, különösen szárazabb időszakokban.
Ugyanakkor a föld alatti építmények, pl. kőfal maradványok, az ellenkező hatással vannak a növényzetre: a
kellő termőföld hiányától szenvedő növényzet gyengébb, színtelenebb lesz. Maga a földfelszín is árulkodó, ha
nem is olyan egyértelműen, mint a növényzet. A felszínhez közeli régészeti leletek megléte más színű talajt
eredményezhet, amelyet persze csak a szántás időszakában lehet érzékelni.
A légi felvételek kiértékelésekor a természettudományok segítségét is igénybe veszik. A függőleges (egyenesen

lefelé irányuló) és a „ferdén”, nagyobb tájegységet befogó módon készített fotókat számítógéppel egymásra
csúsztatják, és speciális programmal próbálják rekonstruálni a régebbi tájat. Ezzel nemcsak az emberi
tevékenység nyomait tárják fel, hanem az elmúlt korok természeti körülményeit is, a táj egykori képét, amihez
persze segítségül kérik a környezettudósok szakértelmét is.
Az angol légi régészet eredményeiről csak egyetlen példa: a Yorkshire-i dombvidék (a Brontë-nővérek
regényeiből ismert szeles vidék) területén a felszínen ma szántóföldek, legelők láthatók, és néhány középkori
falu maradványaitól eltekintve a múltra semmi nem utal. A légi felvételek kiértékelése után elkészítették a
terület „múlt-térképét”: vaskori temetők ezrei, települések százai, régvolt legelők, szántóföldparcellák, római
kori építmények, települések, házak és utak nyomai rejtőznek a föld alatt.
Bölcsőnk: Etiópia?
Egy új genetikai vizsgálat (University of Maryland) kimutatta: a Föld legősibb genetikai állományával a
Tanzánia területén élő sandawe, burunge, gorowaa és datog törzs rendelkezik. Az említett törzsek Etiópia
területéről vándoroltak Tanzániába az utóbbi ötezer évben. A vizsgálatot végző tudósok hangsúlyozták, hogy
mindez jól egybevág a régészeti leletekkel, hiszen éppen itt, Kelet-Afrikában találták meg a legősibb emberelőd-
maradványokat. A sandawe törzs ősiségét az is bizonyíthatja, hogy ugyanolyan csettintő nyelvet beszélnek, mint
az Afrika déli részén élő Khoisan emberek, amely a nyelvtudósok szerint a beszéd kezdeti, ősi formája lehetett.
2. Képek
57
58
59
60
61
1. Százéves a teddybear
ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK
FARKAS Ildikó
Százéves a teddybear
Játékmackó-történet
A játékmackó (angolul: Teddy bear) 2002-ben ünnepelte százéves születésnapját. Születési helyének címére
többen is pályáznak. Az első „igazi” plüssmackót a német Steiff játékgyártók készítették 1902-ben. Hagyományt
teremtettek ezzel: a plüssbundás, cipőgombszemű, szorosan kibélelt mackó egy évszázada mintája minden
játékmacinak.
De a Teddy Bear nevet a mackó a legenda szerint Theodore (Teddy) Roosevelt amerikai elnök után kapta.
Teddy Roosevelt 1902-ben két déli állam, Mississippi és Louisiana határvitájának rendezése után, vendéglátói
meghívására, egy vadászaton vett részt, ahol megsajnált és nem lőtt le egy medvebocsot. A Washington Post
rögtön lecsapott a történetre, és karikatúrában örökítette meg a határvitát rendező és természetet védő amerikai
elnököt. A medvebocs innentől kezdve mindig megjelent az elnököt ábrázoló rajzokon, úgy, hogy végül maga
az elnök maradt le és helyette már csak a mackó jelezte személyét.
Természetesen egy szemfüles játékkészítő is kapott az alkalmon. Morris Michtom brooklyni

vegyeskereskedésében felesége által készített, faforgáccsal tömött, cipőgombszemű plüss játékmackókat is árult.
A Washington Post karikatúrája után Michtom felismerte az ebben rejlő üzleti lehetőséget, és játékmackóit
„Teddy mackója” néven dobta piacra, természetesen az elnök engedélyével. Ezek a macik követték a rajzon
látható medvebocs jellegét: két lábon álltak, kedvesek és szeretetreméltók voltak, nem négy lábon álló vad,
vicsorgó medvék. (Mondhatjuk: ekkor változott meg a játékmackó „imidzse”.)
A Teddy mackók olyan népszerűek lettek, hogy Michtonnak jóval nagyobb helyiségbe kellett költöztetnie
üzletét, és hamarosan megalapította az első játékmackó készítésére szakosodott vállalatot. Így vált egy
plüssjáték az amerikai örökség részévé.
Ugyanebben az időben Németországban is új játék „született”. A giegeni Steiff vállalat már régóta készített
filcből tűpárnaszerűen kitömött állatfigurákat. Richard Steiff (a tulajdonos, Margaret Steiff unokaöccse) az
állatkertben figyelte a medvebocsokat. 1902-ben megalkották az első mozgatható végtagokkal („izületekkel”)
rendelkező medvéket, amelyeket 1903 márciusában a lipcsei vásáron mutattak be. Itt látta meg őket egy
amerikai üzletember, és az otthoni „Teddy bear-divat” miatt azonnal több ezer játékmackót rendelt Steifféktől.
Az újdonság a maci mobilitása volt: tudott ülni, karjait felemelhette, stabil talpain állhatott is.
1906-ra Amerika a Teddy bear lázában égett. Nemcsak a gyerekek, hanem a társaságbéli hölgyek is mindenhová
magukkal hordozták mackójukat. Roosevelt elnök választási kampányában a macit használta jelképeként, és
újraválasztották. Folytatásos történetek és gyermekkönyvek jelentek meg Teddy mackó kalandjairól.
A játékgyártók minden mennyiségben és formában ontották a macikat, egyenruhában, rolleren, különböző

viseletekben, még villogó szemekkel is. Már nemcsak Michtonék és Steiffék készítették a figurákat, hanem
vállalatok tucatjai próbálkoztak a nagy üzlettel. Sok amerikai cég persze nem bírta a komoly, európai
vetélytársakkal folyó versenyt. Németországban a játékkészítésnek nagyon komoly hagyományai voltak, régi
nagy vállalatokkal, amelyek most a Steiff-fel együttműködésben szállították a jobbnál jobb mackókat.
Az első világháború persze megakasztotta a német macik importját, és ezzel új, angol és francia cégek előtt is
megnyílt a lehetőség. A macik is fejlődtek, cipőgomb helyett üvegből készült a szemük, és a faforgácsot puhább
bélelőanyag váltotta fel: kapokszőr. Továbbra is a kézzel készített, minőségi játékok voltak a kelendők. Az
1920–30-as években már zenélő, mozgó játékmacik is léteztek. Különösen a német cégek állítottak elő jó
minőségű mozgó – lépegető, táncoló, labdázó – mackókat.
A második világháború után mindez megváltozott. Olcsóbb, főleg Kelet-Ázsiában tömegesen előállított macik
léptek a kézzel készítettek helyébe, mosható műanyag és műszálas anyagok lettek az alapanyagok. A Teddy
bear egy lett a sok gyermekjáték között, különlegességét a gyűjtők körében őrizte meg. Egy-egy régi
játékmackó, különösen a márkásak közül, kisebb vagyonért kel el egy-egy aukción. (A rekordot 1994-ben
állította fel egy századelőn született Steiff-mackó a Christie’s aukcióján: 176 ezer dollárt adtak érte!)
62
A legnevesebb játékmackó persze Winnie-the-Pooh, „akit” mi – Karinthy Frigyes zseniális fordításában –
Micimackóként ismerünk. De ez már egy következő történet.
2. Képek
63
64
1. Egyiptomi ételek, italok
ŐSEINK ASZTALÁNÁL
KÁKOSY László
Egyiptomi ételek, italok
Kenyér, hal, hagyma
Életének 71. évében elhunyt Kákosy László. Szellemi pályájának delén távozott. A nemzetközi Egyiptom-
kutatás talán legtekintélyesebb művelője, a magyar ókorkutatás nagy egyénisége. Mi, akik tanítványai, majd
barátai voltunk, mindig odafigyeltünk nemcsak szakmai, hanem emberi értékítéleteire is.
A Históriának indulásától hűséges szerzője volt. Cikkei – amelyek a 20-25 év távlatából még mindig frissek –
korszerűek most, az Egyiptom-kutatás újabb fellendülésének éveiben is.
Régebbi cikkeinek újraközlésével adózunk emlékének.
Az egyiptomiak nem hagytak ránk ételrecepteket, nem rendelkezünk olyan művel sem, mint amilyen a római
gourmandok körében kedvelt Apicius szakácskönyve volt a császárkorban.* Ennek ellenére egyrészt a
különböző írásos forrásokban elszórt utalások, képzőművészeti emlékek – elsősorban falképek és domborművek
– alapján meglehetősen sokat tudunk az egyiptomi konyháról, másrészt ehhez járulnak még a régészeti leletek:
Egyiptom száraz klímája alatt a sírokban ételek is megőrződtek, így például kiszáradt kenyerek, melyek így
közvetlenül is tanulmányozhatók.
A kenyér alapvető tápláléka volt a szegény és a tehetős rétegeknek egyaránt. A kenyérválaszték sokkal
gazdagabb volt, mint a mai Egyiptomban. A piramisépítők korában, a III. évezredben legalább 16-féle kenyeret
és kalácsot állítottak elő. Az egyszerű lapos lepénykenyerek alig különböztek a ma is legelterjedtebb egyiptomi
kenyérfajtától, de sokféle kenyeret készítettek formákban is, többek között olyant, mely az obeliszkek csúcsára
emlékeztetett, vagy kiflire hasonlító, íj alakú kenyeret, vagy csigasüteményt. Udvari pékek különleges egyedi
darabokkal is kedveskedtek uruknak, III. Ramszesz korában például tehén formájú cipóval. A formákkal való
játszadozás azonban nem csak a királyi sütödék kiváltsága volt: a Deir el-Medine-i munkástelepen ember
formájú kenyereket alkotott a pékek fantáziája. A gyümölcskenyerek bizonyára különleges csemegének
számítottak.
A pékműhelyek felszerelése, technikája az idők folyamán nagyot változott. Az egyszerű kőlap tűzhelyeket,
melyeket alulról forrósítottak át, először kis kályhák, majd kezdetleges kemencék váltották fel. A II. évezredben
a kenyérsütésnél kétféle eljárással találkozunk: vagy a formákat melegítették fel előre a kályhában, majd ezekbe
rakták a kenyértésztát, vagy a kályhában, illetve kemencében forró hamuban sült ki a kenyér.
A gabonaőrlést kőlapokon nők végezték, főleg a szabadban, s közben a lisztbe kőpor és homok is jutott. (Ezt
előkerült kenyereken végzett vizsgálatok derítették ki, és az is megállapítható, hogy a liszt szennyeződése sokat
ártott az egyiptomiak fogazatának.)
Az egyiptomiak húsból is sokat ettek, de nem tartozott a naponta fogyasztott ételek közé. A marhát, libát, kacsát
különösen kedvelték, ritkábban jutottak galambokhoz, fürjekhez. Daru is látható házi szárnyasaik között.
Próbálkoztak a hiéna megszelídítésével, sőt hizlalásával; a VI. dinasztia korabeli (Kr. e. 23–22. század)
Mereruka sírjában látható egy hátára fektetett hiéna, melynek szájába hatalmas falatokat tömnek. Más állatokat
is hizlaltak, így a libát is: szorítottak egyet a nyakán, mire kitátotta a csőrét, s ekkor beletömték az ételt.
A liba és más szárnyasok elkészítése hosszú időn át a lehető legegyszerűbb módon történt: csőrükbe botot
szúrtak – ez szolgált nyársként – és parázs felett forgatták őket. A parazsat közben pálmalevél legyezőkkel
élesztették. Hasonlóképpen nyárson sütötték ki a marhát és a halat is. A hús főzését kezdetben kisebb
edényekben, később hatalmas fémüstökben végezték.
A sertés és a hal vallási okokból tisztátalan állatnak számított. A disznó a mitológiában Széth istennek, Ozirisz
gyilkosának egyik megjelenési formája volt. A Halottak Könyve 112. fejezete szerint Hórusz szeme
megbetegedett, amikor meglátta Széthet egy fekete vadkan alakjában. A hal szónak az írásban „undor” értelme
volt, és akárcsak a sertést, sohasem tüntették fel az áldozati listákon. Ennek ellenére a sertést háziállatként
tartották, és a halászat mindvégig a legkifizetődőbb élelemszerzési módok egyike maradt. A halat nemcsak
65
frissen kedvelték, hanem sóban is tartósították, mégpedig oly nagy mennyiségben, hogy exportra is jutott belőle,
például Büblosz városába. Különös ellentmondásként egyébként az általánosságban megvetett hal egyes fajtáit
szent állatként tisztelték, sőt az elpusztult halakat mumifikálták, koporsóba helyezték; Eszna közelében, Dél-
Egyiptomban, hatalmas haltemető került elő.
A különböző hagymafajták a mai Egyiptomban is a legkelendőbb élelmi cikkek közé tartoztak, így volt ez
őseiknél is olyannyira, hogy Hérodotosz szerint a gizai Kheopsz-piramis oldalára felírták, hogy a munkások
mennyi hagymát fogyasztottak építés közben. Ha ez csak tudatlan idegenvezetőjének fecsegése volt, akkor is azt
bizonyítja, hogy a hagyma, különösen az alsóbb néprétegek körében, tömegesen fogyott.
A hüvelyeseket is termelték, babot, borsót és lencsét, melyek közül az elsőnek egyik fajtája, a fúl, ma szinte
nemzeti eledel Egyiptomban. A lencsét kivitelre is termesztették. A Kr. e. 11. században Herihór, Amon
főpapja, más áruk között húsz zsák lencsét is küldött a bübloszi fejedelemnek. Sokan kedvelték a tököt is, és –
mint egy Ptolemaiosz-kori görög papirusz (Kr. e. 3. század közepe) mutatja – valóságos versengés alakult ki a
lencse- és tökárusok között.
Sütemények és más étkek édesítése mézzel történt. Nemcsak a vadméhek mézét gyűjtötték, hanem értettek a
méhészkedéshez is. A répa- és a nádcukor ismeretlen volt. A gyümölcsök közül a füge, a datolya és a szőlő volt
a legelterjedtebb, de termeltek dinnyét is, és az Újbirodalom idején Elő-Ázsiából került Egyiptomba az alma és
a gránátalma.
A gyümölcsöket nemcsak természetes vagy szárított állapotban fogyasztották, hanem erjesztett italokat is
állítottak elő belőlük. Így például tudunk a datolyaborról és a szentjánoskenyérfa terméséből előállított italról.
A szőlőművelés már az egyiptomi állam létrejötte (3000–2900) idején fontos ága volt a gazdaságnak. Főként a
kék szőlőt termelték, a kedvező klíma hatalmas fürtöket érlelt a szőlőlugasokban. Egy eredetmagyarázó mítosz
szerint a bor Hórusz könnyéből keletkezett.
A bor elsősorban a tehetősebbek asztalára került, a sör viszont egyetlen más népnél sem tartozott annyira a
mindennapi élethez, mint a fáraókori egyiptomiaknál. Nagy vonalakban ismerjük előállításának módját is. Az
árpát kőmozsarakban törték meg, majd – miután lisztet kevertek hozzá – hatalmas tésztadarabokat sütöttek ki.
Széttaposásuk után következett az erjesztés, végül a keletkezett masszához datolyalevelet és vizet adtak, majd
hatalmas szitákba rakták. A sziták alatt edények álltak, ezek fogták föl a massza gyúrása közben lecsurgó levet.
Meglehetősen zavaros lehetett ez az ital, de ez fogyasztóit nem zavarta. A készítéstől függően erőssége
különböző volt, hidegen és melegen is itták, külön datolya hozzáadásával édesíteni is lehetett. A méznek és a
sörnek közös istennője volt: Tenemit. A söröskorsót Menqet istennő alakjában személyesítették meg. Korra-
nemre való tekintet nélkül itták a sört, gyerek és öreg, egészséges és beteg egyaránt. Munkabér fejében is
osztottak sört, a „sörház” nevű intézmény azonban rosszhírű hely volt, melytől a józan életű fiataloknak
óvakodniuk kellett. Korcsma és bordélyház szerepét töltötte be.
Az egyiptomiak többsége naponta háromszor étkezett. A mesebeli Sziszobek fáraóról írja egy papirusz, hogy
éjjelre is beiktatott egy étkezést. Bizonyos alkalmakkor az előkelők, de nyilván a szegényebbek is, lakomára
gyűltek össze. Nem egy közös nagy asztal körül foglaltak helyet, mindenki külön kis asztalt kapott. Fiatal
lányok szolgálták ki a vendégeket. A sört korsóból, a bort némelykor lapos csészéből itták. Az italokat tároló
nagy cserépedényeket virágfüzérekkel díszítették, a vendégek lótuszvirágokat szagolgattak, némelyek hajukat,
illetőleg parókájukat is ezzel ékesítették. Nagyobb lakomákon zenészeket és táncosnőket is szerződtettek.
Részleteiben nem írják le, hogy ezeken az összejöveteleken milyen ételeket fogyasztottak, de a II. dinasztia
korából (Kr. e. 28–27. század) szerencsés véletlen folytán ismerünk egy halott részére készített lakomát.
Árpakása, hal, galamb, szalonka, marhahús különböző formában, kenyér, fügekompót, sör, mézeskalács, sajt és
szőlő kísérte el az elhunytat túlvilági utazására.
A lakosság többségének azonban csak kenyér, sör, hüvelyesek, hagyma és időnként hús jutott. Az állami
irányítás alatt álló gazdaság a virágzó korszakokban biztosítani tudta a lakosság szükségleteit, de előfordultak
borzalmas éhínségek is. A Nílus iszapjától megtermékenyített föld azonban hamarosan újra megtöltötte a
raktárakat, melyekből a gyengébb áradások éveiben pótolni lehetett a hiányt.
Vö. Hoffman Zsuzsa: Konyhaművészet az ókori Rómában. História, 2002/3. szám! (A szerk.)
2. Képek
66
67
68
69
70
71
72
73

03 03

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

03 03

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

História 2003-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Egyetemesség, lokalitás, alternatívakutatás

Dolgozunk az „Európa-történelem” vázlatán, „Európa krónikájá”-nak az összeállításán. Merthogy nem létezik

Epizód az európai történelemben

A lokális érdekek kifejezése

Az új történetírás az egyetemes összehasonlítás alapján áll. De számára az összehasonlítás nem az egyik

Birodalmi és lokális érdekek: Bécs vagy Buda

A „reális” alternatíva „irreálissá” válik

A spanyol örökösödés és Magyarország

A Rákóczi-szabadságharc – bármilyen felületes megközelítés esetén is – elválaszthatatlan az Európában vele

A nyugati segítség elmaradása

A franciákkal kezdeményezett diplomáciai levélváltás végigkísérte Rákóczi szabadságharcát. A kapcsolat

Angol és holland közvetítés

Svéd és porosz kapcsolatfelvétel

Rákóczi más irányban is megpróbált kitörni elszigeteltségéből.

* Vö. erre Niederhauser Emil írását e számunkban! (A szerk.)

1701. szeptember 7. Ausztria, Anglia és Hollandia franciaellenes szövetsége.

1701. november 7. Az áprilisban letartóztatott Rákóczi Ferenc megszökik bécsújhelyi börtönéből és

1702 A svédek az északi háború folyamán megszállják Varsót.

1703. szeptember–október Ocskay László ezereskapitány sikeres felvidéki hadjárata.

1704. tavasza Károlyi Sándor dunántúli hadjárata.

1704. július 8. A gyulafehérvári országgyűlés Rákóczit Erdély fejedelmévé választja.

1704. szeptember A császári csapatok visszafoglalják a Dunántúlt.

1705. október 26. Rákóczi katonai támogatást kér a törököktől.

1707. ősze A császári csapatok visszaveszik a kurucoktól Erdélyt.

1710. tavasza Pestisjárvány és éhínség országszerte.

1710. július–november A Dunántúl visszafoglalására indított kuruc hadjárat kudarccal zárul.

1711. április 17. Meghal I. József. Utóda III. Károly (1711–40).

„Epizód” Európa történelmében

Lengyel rendi zűrzavar

Szövetség I. Péter és Rákóczi között

Manapság az oroszimádaton szerencsésen túljutottunk. De a magyar történelem nemzeti látószögében Rákóczi

* Vö. ifj. Barta János cikkét e számunkban! (A szerk.)

** Vö. Bíró László cikkét e számunkban. (A szerk.)

A királyi méltóság megjelenítése

Habsburg királykoronázás 1563-ban

A társadalmi kapcsolatok kiépítésének ötlete is alighanem Annától származott. Ő és a király magyarországi

Homo novusok Bécsben

II. A koronázás ősi hagyományok szerint

Lovon, huszárok között

A pozsonyi templomoknál a legitimáló érték természetesen hiányzott. Székesfehérvárott a koronázótemplom

Trón és lovaggá ütések

Díszebéd, párviadal, tűzijáték

* Vö. Zsoldos Attila: Királyné és korona. História, 2001/9–10. szám! (A szerk.)

Az erdélyi fejedelmek hatalmi jelvényei

Bot, zászló, kaftán

Ez a bizonytalanság valamennyi félnek: a császárnak, a szultánnak, legfőképpen azonban az erdélyi

Vajda, fejedelem, vazallus

Kaftán, díszkard, jogar, zászló, süveg

* II. Miksáról vö. Péter Katalin cikkét e számunkban. (A szerk.)

** Vö. Karl Nehring: Kié a Bocskai-korona? História 1985/1. szám! (A szerk.)

Diktatúra és a Nyugat „utolérése”

Hivatásos forradalmár: bolsevik célok (1901–12)

1905 végén részt vett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) I. összoroszországi

Az OSZDMP vezetésében (1912–17)

Az apparátus éléről a hatalom csúcsára (1919–29)

Sztálini forradalom: „a Nyugat utolérése” (1929–32)

A gazdasági nehézségeket gyakran szabotázsként, az ellenforradalom következményeként mutatták be. Sztálin

A nagy tisztogatás (1934–38)

Kirov is hivatásos forradalmárként kezdte pályafutását. A polgárháború idején, majd a Kaukázus

Ebben az időben fejlesztették fel a büntető kényszermunkatáborok hálózatát. Ezekben a táborokban