História 1998-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1998-056
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli
engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom
1. ........................................................................................................................................................ 1
1. Alexandrosz, a nagyivó ......................................................................................................... 1
2. ........................................................................................................................................................ 3
1. Szõlõhegyi települések .......................................................................................................... 3
2. Képek .................................................................................................................................... 5
3. ........................................................................................................................................................ 8
1. Peronoszpóra ......................................................................................................................... 8
2. Képek .................................................................................................................................... 8

iii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Alexandrosz, a nagyivó
KERTÉSZ István

Alexandrosz, a nagyivó

A makedónok és a bor

A töredékesen ránk hagyományozódott Ephémeridesz baszileioi (Királyi naplók) alapján sok érdekességet
megtudhatunk a világhódító makedón király, Nagy Sándor (élt Kr. e. 356–323) uralkodásának történéseiről. Ez
az írásgyűjtemény lényegében afféle hivatalos udvari jegyzőkönyv volt, melybe a király titkára, a kardiai
származású Eumenész felügyelete alatt bejegyezték a keleti hadjárat főbb eseményeit, Nagy Sándor
(Alexandrosz) magánéletének közüggyé váló mozzanatait, a királyi rendeleteket és az uralkodó hivatalos
levelezését. Ezen írásmű közlése alapján tudjuk azt is, hogy Kr. e. 323. Dasziosz hónap 18-án (= május 31-én) a
király Médeiosz nevű bizalmasánál lakomázott, és alaposan felöntött a garatra. Estefelé azután láz kerítette
hatalmába, és ettől kezdve napról napra rosszabbul lett, míg végül Dasziosz 28-án, vagyis június 10-én elhunyt.
Noha Nagy Sándor állítólagos megmérgezéséről szinte azonnal pletykák kezdtek el keringeni, és ezeknek
néhányan ma is hitelt adnak, a kutatók egy része májzsugorodásra gyanakszik. Ez a halálok egybevágna
mindazzal, amit a makedónok ivási szokásairól és Alexandrosz magánéletéről tudunk.

A görögség nagy része megvetően beszélt a makedónok „barbár” ivási szokásairól. Ugyanis Nagy Sándor népe
tisztán itta a bort, míg Hellasz legtöbb vidékén evvel-avval keverték. Annak, hogy a görögök mindig hozzátettek
valamit borukhoz, alapvetően az volt az oka, hogy ez a nedű bizony meglehetősen gyenge minőségben termett
meg náluk. Tengervizet, gipszet, meszet kevertek hozzá, hogy ezekkel az adalékokkal tompítsák túlságosan édes
vagy savanyú ízét. Lakomáikon vízzel keverték a bort, mivel annak alkohol- és cukortartalma eléggé magas
volt. Ezek után érthető, ha megbotránkozva néztek a makedónokra, akik óvakodtak attól, hogy bármivel is
megszentségtelenítsék a természet eme csodálatos ajándékát. A makedónoknak persze jó okuk volt arra, hogy
tisztán igyák a náluk termett borokat. Hiszen az általuk uralt vidék, a szorosabb értelemben vett Makedónia
területe, mérsékelt égövi klímát élvezett, amely kedvezett a bor minőségének. A közép-európai torok számára
még napjainkban is a makedón vörösbor jelenti a legnagyobb italélvezetet.

E. N. Borza amerikai történész még azt is kiszámította, hogy ha átlag 40 ezernek vesszük a királya vezetésével
Perzsiában masírozó makedón had létszámát, akkor ennek a tömegnek a napi borszükséglete kb. 21 ezer liter
volt. Ennyi italt természetesen nem tudtak magukkal cipelni, főként nem hosszabb időre, hiszen az a fenti
mennyiség többszörösét igényelte volna. Ezért a makedón sereg vonulását igyekeztek olyan útvonalra tervezni,
amelynek mentén helyben beszerezhették a kívánt mennyiségű nedűt.

Hogy Alexandrosz maga mennyit fogyasztott Ázsia folyékony aranyából, azt nem mérték fel pontosan annak
idején. De abban biztosak lehetünk, hogy atyjához, a meglehetősen részeges II. Philipposzhoz hasonlóan e
tekintetben is megállta a helyét. A történetírók gyakran adtak hírt esztelen vedelésekbe torkolló lakomáiról. Egy
ilyen mulatozás részeg tébolyában döfte le egyik legjobb barátját, a granikoszi ütközetben életét megmentő
Kleitoszt, és mint említettük, egy ilyen tivornya következtében lett rosszul röviddel halála előtt. Ephipposz,
Alexandrosz egyik főtisztviselője volt, töredékesen fennmaradt írásában egy másik „utolsó vacsoráról” így
számolt be:

„A makedón Próteasz egy nagyivó volt. Egész életében a legjobb egészségnek örvendett, noha állandóan leitta
magát. Egyszer Alexandrosz egy kelyhet kért, amely több mint hat liter űrtartalmú volt, ivott belőle, majd
átnyújtotta Próteasznak. Ez pedig fogta, és egy hosszú pohárköszöntőt mondva a királyra, a jelenlévők
tetszésnyilvánítása közepette kiürítette a kelyhet. Kevéssel később ő kért egy hasonló ivóedényt, kortyolt belőle,
és azután átadta a királynak. Alexandrosz megragadta a kelyhet, jó nagyot húzott belőle, de hirtelen abbahagyta
az ivást. Hátrahanyatlott a párnákon, és az edény kicsúszott a kezéből. Nem sokkal ezután megbetegedett és
meghalt.”

Alexandrosz bor iránti vonzalma több gyökérből táplálkozhatott. Egy mitológiai gyökérből, mely részint azon
alapult, hogy a makedón királyi nemzetség atyai ágon Héraklészt, anyai ágon viszont Héraklész feleségét, a
Dionüszosz-lány Déianeirát tartotta isteni ősének, s így Dionüszosz leszármazottaiként tagjai igazán kötődtek a
borhoz. Másrészt a mesés Midasz király kertje is Naoussa (ókori Mieza) környékén volt, ahol Dionüszosz
nevelője, Szilénosz egykor részeg álmát aludta. Itt termelték már az ókorban is a legjobb borokat, és itt fogadta
magába három éven át a serdülő Alexandrosz az ő legkevésbé sem részeges nevelőjének, Arisztotelésznek
bölcsességét. A genius loci nyilván megmozgatta a nagyra hivatott ifjú képzeletvilágát, amely a felnőtté vált
királyban aztán kifejezetten érzelmi kötődést fejlesztett ki a bor iránt. A mámor iránti vonzalma emellett örökölt

1
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
vonás is volt. Mind atyja, Philipposz, mind épeiroszi származású anyja, Olümpiasz heves vérmérsékletű
emberként tűnik fel az antik forrásokban. Már az is jellemző rájuk, hogy Szamothrakén ismerték meg egymást,
mikor beavatást nyertek az ottani misztériumokba. Olümpiasz gyakran vett részt orgiasztikus szertartásokon,
melyek Plutarkhosz szerint önkívületi állapottal jártak együtt. A misztikum és a mámor iránti fogékonyság,
amely együtt járt a bor élvezetével, egyaránt szüleitől örökölt vonás volt Alexandrosz karakterében. És persze az
az ember, aki nem elégedett meg soha semmiben sem a középszerrel, ezt a vonást is szinte kozmikus szintre
emelte. Ettől lett Dionüszosz propagandisztikusan hirdetett kegyeltje és történeti megvalósulása, amolyan igazi
„belevaló” katonakirály, és ettől roppant meg az egészsége 33 éves korára.

2
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Szõlõhegyi települések
FILEP Antal

Szőlőhegyi települések

17–19. század

A hazai kutatás viszonylag keveset foglalkozott a hazai szőlészetnek, bortermelésnek a magyarországi

településhálózatra gyakorolt hatásával. Nem születtek feltáró és elemző tanulmányok arról, hogy a szőlő- és
borgazdaság miként hatott a településtípusokra. Egyaránt adós ezekkel a kutatásokkal a településtörténet, a
településnéprajz és a településföldrajz. Pedig az eddigi vizsgálatokból is világos, hogy a szőlő és a bor termelése
nemcsak egyszerűen településalkotó-, fejlesztő tényező lehetett, de a szőlészet, borászat, illetve a
borkereskedelem Magyarországon városalkotó tényező volt.

Szőlő: a városalkotó

Gondoljunk arra, hogy Buda fejlődésében is folyamatosan, a filoxéravész beköszöntéig milyen nagy szerepe
volt a bortermelésnek! Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy különösen a középkor századaiban milyen
társadalmi, politikai befolyása lehetett a szőlőkapásoknak, szőlőműveseknek! A hazai középkori, újkori
városfejlődés, városi kultúra, műemléki együttesek sajátos típusa alakult ki Nyugat-Magyarország borvidékén
(Kőszeg, Sopron, Pozsony, Bazin, Nagyszombat stb.). Minőségi boruk hosszú időn át Magyarország jeles
ausztriai, morvaországi exportcikke volt. A mai Gyöngyös, Eger vagy Miskolc városszerkezetét,
polgárosultságát nem kevésbé híres szőlészetük, borászatuk alapozta meg. Az abaúji, zempléni Hegyalja város-,
mezőváros-láncolata elsősorban azért jelenthetett a korabeli viszonyokhoz mérten tisztes urbanizáltságot,
polgárosultságot, kulturáltságot – s ennek szintjét nehéz korszakokban is megőrizhette –, mert monokultúrás
szőlészete, borászata, a sziléziai, lengyel piacokra szállító, rendszeres borkereskedelme, exportja volt. Az
Abaújszántótól Tokajig, Tokajtól Sárospatak–Sátoraljaújhelyig sorakozó városok messzi vidékek munkaerejét,
beszállító vállalkozóit szervezték meg, kötötték magukhoz. Ez a polgárosuló, városias táj adta a magyar
kultúrának az irodalmi nyelvet, az európai egyetemekre, akadémiákra felkészítő iskolákat már Mohács előtt és
után.

Bortároló kamrák, présházak

A városok, szabadalmas mezővárosok szőleinek sajátos vonása volt, hogy a határban fekvő ültetvényeken,
szőlőföldeken, hegyeken alig építettek épületeket. A városból, mezővárosból gazdálkodtak, látták el a szükséges
feladatokat, végezték a mindenkori aktuális munkát. A termést szüret után teljes terjedelmében városaikba
vihették. Házaik, telkeik befogadták a présházakat és az érlelőpincéket. Ha a pincék nem voltak geológiai vagy
talajmechanikai okokból a ház beltelkén megépíthetők (vagy erre csak nagyon drágán találhattak volna módot),
csoportosan a belterület mellé telepítették pincéiket, amelyeket présházak egészítettek ki. Soprontól
Sátoraljaújhelyig rengeteg szőlőbeli épület nélküli, borászkodó mezőváros, város rendezkedett be így. Ilyen
területeken legfeljebb a csőszök épületei tarkították a szőlők tábláit. Itt-ott az extraneus (idegen) birtokosok
ideiglenes lakásépületei bukkannak fel, vagy egy-egy földesúr telepít alig használt házat, a családot és
alkalmazottakat ideiglenesen befogadó hajlékot, amit legfeljebb szerszámos kamra, esetleg istálló, szín
egészített ki.

Az ilyen, városi jogállású szőlőhegyek megjelenése nagyon eltért a szokványos telkesjobbágy községek
szőlőhegyeitől. A zártkertszerűen jól elhatárolt hegy vagy kert sűrűn benépesült bortároló kamrákkal, pincékkel,
amelyek mustnyeréskor jól használható fedett munkaterekkel, présházakkal, színekkel is gyakorta kiegészültek.
Ezeket oly tágasra építették, hogy a szükséges kádakon, présen kívül a szőlészet és a borászat szinte minden
szerszámát, felszerelési tárgyát befogadták. Kapott bennük helyet valamely tűzhely is, hogy munka közben
meleg ételt fogyaszthassanak, melegedhessenek, szárítkozhassanak, ha tavasszal, ősszel, esetleg télen a mostoha
időjárás miatt erre rászorultak. Sokfelé a szőlőbeli építményt fűthető lakószobával egészítették ki. Ebben
igényesebb külső fűtésű kályhákat is rakathattak.

A szőlőbeli lakásra alkalmas épületek kialakulásában nagy szerepe volt annak, ha a szőlőbirtokos faluja
messzebb esett, vagy a szőlőt művelni idegenből, kisebb-nagyobb távolságból jártak. Ezek a szőlőbeli telepek,
„szállások” vagy „tanyák” ritkán fogadtak be éjszakázókat. Az ilyen szőlőbeli telek csak átmenetileg,
ideiglenesen volt lakott, valamely falusi, mezővárosi gazdaság tartozékaként.

3
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ilyen helyeken a szőlőbeli hajlékok akár utcaszerűen össze is sűrűsödhettek, zárt sorban, egymás mellé
telepedett építményeik igényes architektúrájukkal a falvak, mezővárosok hangulatát idézhették, de az év nagy
részében lakatlanok voltak, s falaik között némaság honolt, egy gazda legfeljebb néhány órára kereste fel a
pincéjét, présházát.

Tanyaközségek

A 18. századtól sok helyről, Zalától Szatmárig, Győrtől Biharig bőven lehet találkozni olyan szőlőhegyekkel,
amelynek lakói végleg ott telepedtek meg, télen-nyáron a szőlők között felépített lakóházaikban éltek, másutt
nem is volt telkük, házuk. Ebben az esetben a szőlő állandó településként funkcionált, s attól függően, hogy a
családok milyen szorosan vagy lazán ülték meg a hegyet, tanyaközségekre vagy a zárt falvakra emlékeztető
településkép alakulhatott ki.

A tényleges viszonyokat pontosabban kifejezheti a hegyközségi szórványtelepülés, vagy a hegyközségi

szórvány, szőlőhegyi tanya megnevezés. De használhatjuk a szőlőhegyi falu megjelölést is, ha – erre is bőven
van példa – a szőlők között zárt, szoros beépítésűvé vált a település képe.

A szőlőhegyekbe telepedés nagyon sok hasonlóságot mutat a szállásrendszer, a tanyavilág történeti fejlődésével.
A hódoltság, a török kori hadjárások, futások pusztulásai, tudatosan irányított pusztításai meghatározó szerepet
játszottak a szőlőhegyek lakóhellyé, szórványtelepüléssé válásában. Nem jöttek volna létre a hegybeli falvak, ha
nem bomlik fel környezetük középkori településhálózata, ha vidékük nem válik pusztasággá.

Újratelepülés

A török kor végére sajátos változás állt be. Győr, Pápa, Komárom helyőrsége megnövelte a sokorói dombok és a
győri puszta biztonságát. A lakosság egyre nagyobb csoportjai tértek vissza a korábban a török által gyakran
látogatott vagy veszélyeztetett tájra. Egyoldalúan csak a szőlőkbe tértek vissza. A falvak jobbágytelkei továbbra
is néptelenek maradtak. A községek utcáit, házait nem építették újjá, miközben a szőlőhegyeken mind
népesebbé váló közösségek alakultak ki.

A földesurak, illetve az uradalmak vezetői szorgalmazták az egyes települések újra benépesítését. A szokásos
néhány évi adó- vagy szolgálatmentességet is biztosították. Nemegyszer azonban ismételten újra és újra kellett
kezdeni a faluszervezést, mivel a megtelepedett közösség azonnal kereket oldott, ha leteltek a kedvezményes
esztendők. Jellegzetes példát adhat erre Győr szomszédságában Csanak falu. A pannonhalmi főapátnak csak a
negyedik kísérlete járt sikerrel, végül német telepesek kapták meg a község jobbágytelkeit, miközben spontán
módon a szőlőhegyben legalább háromszor nagyobb népesség telepedett le, és élt boldogan, noha az uradalom
folyamatosan tiltotta, hogy kint lakjanak, nem akarta megengedni, hogy a szőlőkben téli lakásra alkalmas házat
építsenek. Tilalmazták a helybeli lakosok állattartását, nem engedélyezték, hogy szőlőn kívül más növényt,
gyümölcsöt termesszenek. Minden korlátozás, tilalom hiábavalónak bizonyult. A szőlők állandó, folyamatosan
kint lakó népessége rendületlenül növekedett. Igaz, időnként a nagyon drasztikusnak tűnő intézkedések is eleve
célszerűtlenek voltak. Például a csanakiakat a téli kinti településtől úgy próbálták „lebeszélni”, hogy az urasági
hajdúknak le kellett volna dönteniük a hegybéli házak kéményeit. Tudjuk azonban, hogy a Bakonyban vagy
Pápa környékén a Sokoró falvainak közvetlen szomszédságában, de másutt is szerte a Dunántúlon általánosak
voltak faluhelyen a kémény nélkül épített házak. Ezeket pedig Csanakon a hegybéli lakosok ismerték is...

Szőlőbeli közösség és a falu

A szőlőbeli közösségek teljesen függetleníthették magukat a földműves falvaktól. A szőlővidékeken

meghonosodott autonóm jellegű hegyközségi szervezet a falusi, mezővárosi magisztrátus funkcióit is
betölthette, a hegymester vagy hegybíró a községi bíró helyett járhatott el, amint az a Tényő falu és hegye
viszonyát rendező pannonhalmi főapáti szabályozásból bizonyos lehet. A hegybeliek végérvényesen kikerültek
a falu bírájának joghatósága alól. A hegybeli elöljárók ítéleteit csak közvetlenül az úriszéknél lehetett
felülbíráltatni.

A hegyekben megtelepedő közösségek szórványközségeit meglehetősen homogén társadalmi és birtokstruktúra

jellemezte. Belső életüket nagyfokú demokratizmus kísérte. Az 1950-es évekig következetesen elkülönültek a
telkesjobbágy múltú szomszéd- vagy testvérközösségektől, ha tehették, külön szervezték meg az
alapintézményeiket. A nyolcvanas évek vége felé is a legtöbb helyen igyekeztek megteremteni azokat a
fórumokat, intézményeket, amelyek a sajátos helyi közösség érdekeit, értékítéletét megfogalmazták,
kifejezhették.

4
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szőlőhegyi szórványközösségek kialakulásának, népszerűvé válásának igen nagy szerepe volt abban, hogy a
sokorói szőlők területén századunkra az Árpád-kori, középkori településsűrűséghez hasonlóan újra tudott
népesedni a hódoltság idején elpusztult, lakatlanná vált vidék. Ménfőtől, Csanaktól a Bakony aljáig haladva 15
kilométeres távolságig szinte megszakítatlanul sorakoztak a szőlőültetvények, és közöttük mindenütt ott álltak a
családi otthonok. Sőt néhol a hajdani szórványok utcás, kertes beépítésű zárt településsé, népes nagyközséggé
fejlődtek. A szőlőbeli dűlőutakat, horhosokat törhetetlen szorgalommal sűrűn beépítették, benépesítették,
faluszerűvé, sőt néhol kisvárosiassá tették. Olykor-olykor három, négy, hajdan szomszédos szőlőhegyi
szórványfalu mára már egymásba épült, sőt magukba tudták foglalni a hajdani telkesjobbágyok községeinek
egykori belterületét. Ménfőcsanak, Kisbarát, Nagybarát, Nyúl hegyi területei magukba foglalták, vagy
összeértek Csanak, Nagybarát, Kisbarát falumagjaival.

Mindez szembeszökően különbözik a Győr, Komárom, Tata közötti térség nem szőlészkedő vidékétől. Itt a
reliktumközségek mellett 1686 óta alig pótolták a hódoltság korában elveszett falvakat. Az uradalmak
megelégedtek azzal, hogy az egykori faluhelyek egy részén majorokat létesítettek.

Piacfejlődés

A szőlőhegyek szórványainak társadalmi, gazdasági jelentőségét és nem kevésbé kulturális szerepét éppen az
uradalmak pusztáival, majorjaival összevetve érthetjük meg. A szőlő, a gyümölcs termelése a legszegényebb,
már földnélkülivé vagy az önálló megélhetésre alkalmatlanná váló zsellérek rétegének munkaerejét, szorgalmát
hasznosította, tette őket piacra termelni képes gazdákká, s arra ösztönözte e réteg vállalkozni képes tagjait, hogy
a pusztává vált középkori falvak határát hódítsák vissza. Szőlőültetvényeik piaci bevételéből (elsősorban a
borból, gyümölcsből) zsellérteleknyi földjük ellenére tisztességes kisparaszti, olykor középparaszti szinten
élhettek. Gazdálkodási kultúrájuk nyílt, adaptív volt, a változó körülményekhez folyamatosan alkalmazkodni
képesnek bizonyult. Amit az is igazolhat, hogy amikor a szőlő termelése tartósan válságba jutott, színvonala
kényszerűen leromlott, európai rangú gyümölcstermesztést fejlesztettek ki. Az utóbbi évtizedekben híres
málnaexportőrökké váltak.

Alföldi szőlőskertek

A szőlőhegyi szórványtelepülések, s a fejlődésük révén kialakuló falvak nyomon követhetők a keleti országrész
történeti borvidékein a Maros völgyétől a Szamos völgyéig, Ungon, Beregen Ugocsáig szép számmal vannak
történeti, néprajzi adalékok.

Az alföldi, tiszántúli mezővárosok gazdálkodásához szorosan hozzátartoztak a szőlőskertek, kertségek. Békés

városát, Debrecent, Nyíregyházát, Kecskemétet, Csongrádot, Jászberényt említhetjük, ahol máig, vagy a
közelmúltig ezek a kertek részben megőrizték az eredeti jellegüket. Egyszerű ültetvények, termelőhelyek
maradtak, az egyes kertbirtokok egy-egy helyi, városbeli család üzemének részeiként funkcionáltak. De bőven
van arra is példa, hogy a szőlőskertekben tömegesen szereztek maguknak tulajdont a helyi agrárszegénység
tagjai. Házaikat a kertségben építették fel, a szőlőkbe költöztek, ott laktak, kertészkedtek, szőlészkedtek, s
onnan jártak munkába a jó ipari, alkalmazotti megélhetést kínáló városba. A kertségeket benépesítő szegénység
pionírmunkája, vállalkozókészsége teremtette meg azt a szerény városiasodási keretet, ami vizet, egyszerű
csatornázást, utakat, villanyt vitt ki a várost övező kertségbe. A belakott, benépesített kertek váltak a városok
modernizációs tartalékterületévé. A legutóbbi évtizedek lakótelepeit, újvárosrész-telepítéseit a hajdani
kertészek, vincellérek, lakókertségei alapozták meg. Ma már erről csak egy-egy negyed vagy utca neve vall,
vagy Móricz, Krúdy vagy Tömörkény egy-egy novellájában, tárcájában olvashatunk tisztes, emberi világukról,
törekvő életvitelükről.

Az ezredfordulóról visszatekintve érdemes elgondolkozni, vajon a hazai társadalom, gazdaság nem

használhatta-e volna ki jobban a szőlőhegyi megtelepedés lehetőségeit. A hazai agrárszegénység gondjait,
feszültségeit társadalmi méretekben csökkenthették volna a 19. század közepétől, ha a kormányzat rendszeresen
és tervszerűen támogatta volna a szőlők közé települők közösségeit, vagy az annyiszor kívánt telepítések
tervezeteiben kellő figyelmet fordítottak volna a szőlőhegyek ütemesen fejlődő falvaira, településeire. Igaz, a
filoxéra-vész következtében kialakuló válság lekötötte a politika figyelmét más irányban. A bácskai, szlavóniai,
szerémségi kirajzás népes hegyi, szőlész községei mégis azt sejtetik, a szőlőhegyi települések példáját meg
kellett volna szívlelnie a kortárs társadalomnak, politikának. A történeti, néprajzi, agrárhistóriai kutatás számára
még sok tanulsággal kecsegtető kutatási feladatot kínál ez a vizsgálati téma.

2. Képek

5
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 6
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 7
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Peronoszpóra
Perenoszpóra

A filoxéra terjedésével csaknem egy időben újabb elemi csapás érte a szőlősgazdákat: Franciaországon,
Olaszországon, Ausztrián keresztül Magyarországot is elérte az Észak-Amerikából behurcolt élősködő gomba, a
perenoszpóra. A szőlő zöld részeit (levél, hajtás, kötött fürtök, zöld bogyók) megtámadó szőlőragya ott is súlyos
veszteségeket okozott, ahol a filoxéra megkímélte a szőlőket. A növény nedvét szívó parazita vékony szálai át-
meg átszövik a megtámadott részt, s a levél fonákján spórái törtsószerű bevonatot képeznek.

A gombát 1880-ban az erdélyi Medgyesen észlelte először két természetvizsgáló, két év múlva már Pest és
Tolna megyében, a Balaton-vidéken és Pozsony környékén, s lélegzetvételnyi szünet után, 1888-ban Zala
megyében is feltűnt. 1891–1893-ban, majd 1895-ben azután hatalmas erővel pusztított a fertőzés.

Korabeli adatok szerint 1893-ban a 393 ezer hold szőlőből 266 ezer holdat támadott meg a gomba, s a termés
elenyésztével radikálisan lecsökkent a bormennyiség. Míg 1890-ben 3,5 millió hektoliter bort, addig 1891-ben
alig 1,2 millió hektoliter nedűt szűrtek, 1892–93-ban még ennél is kevesebbet. Voltak megyék, ahol a
hektáronkénti átlagtermés alig érte el az 1–2 hektót.

A perenoszpóra ellen a gazdák a vízben oldott rézgálic és oltott mész keverékéből készített permetlével, a bordói
lével, ill. rézkénporos porzással védekeztek.

2. Képek

8
Created by XMLmind XSL-FO Converter.