94 01

História 1994-01
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-01
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli
engedélyéhez van kötve.

Tartalom
1. ........................................................................................................................................................ 1
1. Háborús bûnök és a történettudomány .................................................................................. 1
2. Képek .................................................................................................................................... 2
2. ........................................................................................................................................................ 4
1. A nürnbergi perek anatómiája ............................................................................................... 4
2. Képek .................................................................................................................................. 11
3. ...................................................................................................................................................... 14
1. Hadüzenetek nélkül a második világháborúban .................................................................. 14
4. ...................................................................................................................................................... 15
1. Tizenkét per Nürnbergben ................................................................................................... 15
2. Képek .................................................................................................................................. 16
5. ...................................................................................................................................................... 19
1. A búvárhajó-háború ............................................................................................................ 19
6. ...................................................................................................................................................... 20
1. Légi háború ......................................................................................................................... 20
2. Képek .................................................................................................................................. 20
7. ...................................................................................................................................................... 22
1. Zsidó Holocaust számháború .................................................................................... 22
2. Képek .................................................................................................................................. 22
8. ...................................................................................................................................................... 26
1. Az USA és Kelet-Európa a II. világháború alatt ................................................................. 26
9. ...................................................................................................................................................... 28
1. A háborús bûnösség fogalmáról .......................................................................................... 28
2. Képek .................................................................................................................................. 29
10. .................................................................................................................................................... 31
1. Világháború és a népek deportálása .................................................................................... 31
11. .................................................................................................................................................... 33
1. A távol-keleti perek ............................................................................................................. 33
2. Képek .................................................................................................................................. 35
12. .................................................................................................................................................... 38
1. A magyar külpolitika a hadba lépés elõtt ............................................................................ 38
2. Képek .................................................................................................................................. 41
13. .................................................................................................................................................... 44
1. Bárdossy László a népbíróság elõtt ..................................................................................... 44
2. Képek .................................................................................................................................. 45
14. .................................................................................................................................................... 49
1. Horthy Miklós világháborús szerepérõl .............................................................................. 49
15. .................................................................................................................................................... 51
1. Címzett az SS, 1944 ............................................................................................................ 51
16. .................................................................................................................................................... 53
1. Szovjet helyzetjelentés, 1945 .............................................................................................. 53
2. Képek .................................................................................................................................. 54
iii
1. Háborús bûnök és a történettudomány
GLATZ Ferenc
Háborús bűnök és a történettudomány
1939–1989
A II. világháború 1989 novemberében fejeződött be. Katonailag 1945-ben, politikailag a berlini fal
lebontásakor. Történeti összefoglalóinkban ajánlatos a korszakbeosztásokat felülvizsgálni, újragondolni.
Mint sorba állított dominók között az első figura megdőlése, úgy indította el a német egység helyreállítása a
szovjet típusú politikai rendszerek összeomlását. Majd összeroppant maga a Szovjetunió is.
A világ minden részén újrafogalmazzák az 1939 utáni történelemről írott könyveket. Az elmúlt 50 évről
kialakított értékítéletek aktuális indíttatásúak voltak. Magukban hordták a nemzetiszocialista Németország vagy
általában a fasizmus elleni napi politikai harcok nyomait. Sőt! Nem kevés esetben ezek az értékelések a háborús
küzdelem időszakában születtek. Vagy a politikai utóvédharcokban. De magukon hordják a történeti
értékítéletek a háború utáni kétpólusú világrendszer ismertetőjegyeit. A „két nagy” – korábban elképzelhetetlen
– kiemelkedése a világháború következménye. Szembekerülésük után megindult közöttük a harc nemcsak a
katonai és gazdasági piacokért, az ideológiai hegemóniáért, hanem a „történelemért' is. Mindenekelőtt az utóbbi
50 esztendő történelméért. A két fél szinte minden döntő politikai, társadalmi – sőt hadi – eseményről
kialakította a maga sarktételeit. Lehetőleg egymásnak ellentmondó értékeléseket. Tudományos munkák, nagy
jegyzetapparátussal, mérhetetlen költségvetési támogatásokkal kötődtek észrevétlenül is a napi politikához. Mint
ahogy a történettudomány politikaellenes „függetlenségi harcának” is elsősorban az utóbbi ötven esztendő volt a
témája, téma-terepe…
A II. világháború eredményeként létrejött rendszer – a két világhatalom ellenőrizte rendszer – összeomlott. 1989
után a volt Szovjetunió területén és a megszállási zónában élő államok sebesen változtattak politikai
rendszereiken. De gyorsan váltott az USA és az ún. harmadik világ is stratégiai céljaiban…
A történettudomány is megkezdte az 1939 utáni korszak felülvizsgálatát. Sőt, az emberiség egész modern kori
fejlődésének – a 20. századi konfliktusokhoz vezető út – felülvizsgálatát. Nem feltétlenül átértékelését, hanem
felülvizsgálatát. A felülvizsgálat szükséges, egészséges. Torz akkor, ha szélsőségek uralják el. Torz, ha minden
körülmények között ragaszkodunk eddigi ítéleteinkhez, vagy eluralja gondolkodásunkat a lelkesedés:
mindenáron újat s lehetőleg az eddigiekkel ellenkezőt mondani.
Szűk szakmai berkekben, tudós konferenciákon a történettudomány már az elmúlt évtizedben megindította a
csendes felülvizsgálatot. Számtalanszor hangzottak el kérdések, feszegetve a közgondolkodás előtt akkor még
tabutémákat, állításokat. Helyes volt-e a németeket fél évszázadig a kollektív felelősség terhével sújtani filmben,
regényben, viccekben, sőt tudományos monográfiákban? Helyes volt-e a politikai döntések miatt elvenni
politikai vezetők életét, legyen szó akár 1941-ről vagy 1956-ról, ugyanakkor felelősségre vonás elől futni
hagyni, meg sem nevezni olyan tömeggyilkosokat, akiknek maguk elhatározásából tapadt tucatnyi ember vére a
kezéhez 1944-ben. Egyáltalán: szabad-e mai szempontok vagy mai törvények alapján a tudománynak megítélni,
netán a bíróságnak utólag elítélni vagy felmenteni félszázaddal korábbi szereplőket. Egyáltalán: nem kell-e
szétválasztani a történettudománynak és a bíróságnak a múltra vonatkozó értékeléseit? De, ha ez megtörténik,
mi a gyakorlati haszna a történettudománynak? Nem lenne igaz a tétel, miszerint a történettudomány feladata a
társadalmat figyelmeztetni: ne akarják az utódok mai szempontjait érvényesíteni a nagyapák megítélésében.
A szűk szakmai körök kérdésállításait 1993-ban az Egyesült Államokban megjelent T. Taylor könyve most a
széles közönség előtt fogalmazta meg. Függetlenül a történettudománytól. A volt nürnbergi főügyész memoárját
a New York-i Review of Books című folyóiratban ismertette és egészítette ki részletesen Deák István
professzor. Kétségtelen: nem véletlen, hogy éppen most, 1993-ban kérdőjelezik meg az amerikai nyilvánosság
előtt: helyes volt-e a nürnbergi pert úgy lefolytatni, ahogy azt tették? Helyénvaló volt-e mindegyik halálos
ítélet? Vajon nem követtek-e el a szövetségesek is ugyanolyan bűnöket a háború során, amelyek miatt a
németeket büntették, elítélték? Vajon megadták-e a lehetőséget a vádlottaknak: védelmükhöz ugyanúgy
rendelkezzenek eszközökkel (információkkal, segédekkel), mint a vádlók rendelkeztek? És így tovább. A
világháború – úgy tűnik – befejeződött…
A volt szovjet zóna országaiban is megindult a felülvizsgálat. Sajnos, a politikai pártharcok részeként, primitív
szavazatnyerészkedésnek van kitéve több generáció sorsa, történelme. (Mint ahogy primitív hamisításoknak volt
1
kitéve – ellenkező előjellel – a diktatúra korszakában.) A II. világháború, s minden, mi hozzá kötődik, a
figyelem központjába került.
Alternatívák 1941, 1956, 1989
A történettudomány az alternatívák kutatásának tudománya. Feltárni: milyen lehetőségeket kínált egyéneknek,

közösségeknek az adott korszak. S melyik alternatíva milyen kockázattal volt megvalósítható.
A kor szereplője vagy felismeri e lehetőségeket, vagy nem. Vagy teremt maga is új lehetőségeket. S választ
közülük. (Legyen akár egyéni életet, akár családot, intézményt vagy éppen az egész nemzetet érintő a választás.)
De mi tettének mércéje? Csakis korának alternatívái? Ezt mondja a történettudomány. A politika s a bíróság
mást állít: az ő mércéjük a következmény: a siker vagy a bukás. (Legyen szó akár világháborús lépésről, akár
1956 őszéről, akár 1989 őszéről – vagy akár a tegnapról.) A történettudomány minden lépés megítélésekor
először azt a kérdést teszi fel: milyen valós alternatívák állottak a „tettesek előtt? A történettudományos
megközelítés ezért is mereven szemben áll az önigazoló politikai megközelítésekkel.
Szemben állott ezért a tudományos történetírás az elmúlt évtizedben azokkal a politikai felfogásokkal, amelyek
visszavetítették a napi politika mai szempontjait a félszáz vagy többszáz év előtti korokba. (S szemben áll ma
is.) Vitatta a tudományos történetírás, hogy az éppen előállott mai hatalmi helyzethez keressünk „előzményeket”
a múltból. (S vitatja ma is.) Azért, mert egy politikai mozgalom ma győzött, nem írhatjuk át történelmünket –
mondottuk –, középpontjába helyezve a mégoly tisztességesen küzdő elődöket. (S nem írhatjuk át ma sem.)
Legyen szó akár az elbukott illegális kommunista, akár az elbukott ’56-os szereplők tetteiről. – A
történettudományos gondolkodás szemben áll minden üdvtörténettel. Még akkor is, ha kora egy- vagy
többpártrendszerének intézményei teszik a pecsétet az ítéletekre. – A történelem szereplőit nem lehet a korabeli
vágyak alapján megítélni. S még kevésbé a mai vágyak alapján: mit szeretnénk, ha megtörtént volna, hogyan
kellett volna történni ahhoz, hogy boldogok s elégedettek legyünk ma. S felejtjük ilyenkor egy állam, egy
nemzet valós alternatíváit 1941-ben, a terjeszkedő német hatalom torkában, vagy felejtjük az alternatívákat a
kiterjeszkedett szovjethatalom gyomrában. Lehetséges – kérdeztük –, hogy értékmérőink csak az elesettek, az
illegálisok vagy a kivándoroltak legyenek? S akik a nemzetet hazájában a túléléshez segítették – azok a bűnösök
különböző szintű választékát képezik? 1941-ről, 1956-ról szólva egyaránt?
A történettudomány nem lehet egyszerűen a mindenkori győzők önigazoló segéde és nem lehet csupán a korábbi
elbukottak utólagosan igazságszolgáltató eszköze.
Felelősségre vonás, bosszúvágy, 1993
Ki hibázott először? A keresztény nemzeti magyar államhatalom 1920–1945 között, amikor értetlen volt a
nincstelen milliók gondja iránt, vagy amikor származás szerinti törvényes megkülönböztetéssel sértett életre
szólóan százezreket? S akik azután 1945-ben haragjukban sértették meg az emberi mértéktartás bölcs elvét?
Vagy azok hibáztak először, kik 1948 után a messianisztikus forradalmi hitben tiportak félre százezreket,
milliókat – „múltjuk”, vagyonuk vagy nézeteik alapján? Vagy azok, akik ismét visszacsaptak, s kiskatonákat
akasztottak haragjukban 1956-ban? Vagy azok, kik tüzet vezényeltek a másik oldalon honfitársaikra? Vagy
talán azok hibáztak legnagyobbat – mi így gondoljuk –, akik elszalasztották a megbékélés eshetőségét 1957-
ben? S bosszút szomjazva újra „leszámolni” akartak?…
Ma, 1993–94-ben újabb megbékélés lehetőségét hordja magában történelmünk. A békés átmenet egyesek
kezébe adta e lehetőséget: megbékélést teremteni. Nagyot hibázik, aki azt ismét elmulasztja.
2. Képek
2
3
1. A nürnbergi perek anatómiája
DEÁK István
A nürnbergi perek anatómiája
Telford Taylor visszaemlékezéséről
Telford Taylor a nürnbergi perek egyik utolsó élő tanúja, aki kiemelkedő karriert futott be jogászként és az első
és legfontosabb nürnbergi per egyik amerikai főügyészeként. Érdemeiért dandártábornokká léptették elő, majd
ezután tizenkét másik nürnbergi per főügyésze volt. Az elmúlt negyven-egynéhány évben New York városában
gyakorolta és tanította a jogot.
A Nürnbergi perek anatómiája1, egyrészt Taylor nürnbergi tartózkodásáról, másrészt az ottani szövetséges
kontingenst alkotó bírákról, ügyészekről, ügyvédekről, kutatókról, riporterekről, tolmácsokról, gyorsírókról,
titkárokról és lógósokról szól. A megszállt, lerombolt Németországban Taylor szerint egy kellemes,
„félgyarmati életstílust” alakítottak ki maguknak, amelyre bizonyos nosztalgiával emlékezik vissza.
Taylor emlékiratai közel azonos hangsúlyt fektetnek a vád nehézségeire, ill. a vádlottak bűneire és
személyiségvonásaira. Élénk jellemrajzot tár elénk Robert H. Jacksonról és Francis Biddle-ról, az amerikai
főügyészről, ill. főbíráról; a tekintélyes brit Geoffrey Lawrence, Lord Justice-ról, aki a bíróság elnöke volt; és a
szovjet képviselőkről, akik sztálinista klisékben beszéltek, és igencsak kényelmetlenül érezték magukat
nyugatiak társaságában.
Taylor könyvének egyik legérdekesebb része a per előkészületeiről szóló leírás. Az a néhány brit, ill. az
amerikai jogászok, akik a bíróság eljárásait kidolgozták, általában jól képzettek voltak, és mindannyian szerettek
volna igazságosak lenni a vádlottakhoz, miközben egy új világ alapjait akarták lerakni, amelyet a nemzetközi
jog és az igazságosság kormányoz. Ugyanakkor ezek a jogászok gyakran meghökkentően tájékozatlanok voltak
a nemzetiszocialista Németországról. Telford Taylor, aki valószínűleg az egyik legintelligensebb lehetett
közülük, bevallja, hogy semmit sem tudott a Holocaustról, amíg a per során elé nem tárultak annak tényei.
A nürnbergi bírósági eljárás egyes kommentátoraival szemben Taylor nem tekinti a háborús pereket elfecsérelt
erőfeszítésnek vagy erkölcsi és politikai kudarcnak. Ehelyett úgy véli, hogy „erkölcsi és jogi kinyilvánításként,
jogi precedenssel és az ENSZ elismerésével felruházva a nürnbergi elvek olyan nemzetközi jogi erőként
jelennek meg, amellyel számolni kell.
Bűnök és bűnösök számbavétele
A szövetségesek már jóval a háború vége előtt tárgyalni kezdtek a nácik sorsáról. Nem volt hiány a drasztikus
tervekből. Ilyen volt pl. Sztálin félig-meddig komoly javaslata 50 ezer német vezérkari tiszt (sohasem volt
ennyi) agyonlövésére, gyorsított eljárás után. Vagy ilyen volt Churchillé a fő náci háborús bűnösök gyors
kivégzésére. Mégis a józan ész diadalmaskodott, és főleg az amerikaiak követelték egy nemzetközi bíróság
felállítását. Ez megbüntetné majd az egyes személyeket és megbélyegezné azokat a bűnös szervezeteket,
amelyeket vezettek. A leglényegesebb az volt, hogy az amerikaiak az agresszió törvényen kívül helyezését
várták a bíróságtól és egy olyan ígéretet, hogy mostantól (1945-től) azok a vezetők, akik agressziót készítenek
elő vagy hajtanak végre, elnyerik méltó büntetésüket. Az első világháború után a britek követelték egy
nemzetközi bíróság létrehozását, míg az Egyesült Államok ellenezte az elképzelést. Ezúttal (1945-ben) az
amerikaiak ösztökélték a vonakodó Nagy-Britanniát. A szovjetek és a franciák sem lelkesedtek a bíróság
felállításáért. Ám az amerikai presztízs és hatalom akkor még olyan nagy volt, hogy érvényre tudták juttatni
elképzelésüket.
Az 1945. augusztus 8-i Londoni Egyezmény létrehozta a törvényszéket és körülhatárolta a jogkörét.

Összeállította a bűntetteknek azt a híres listáját, melynek alapján a német vezetőket később bíróság elé állították:
1. Támadó háborúk megtervezése, előkészítése, kezdeményezése és viselése;
2. Egy olyan általános tervben történő részvétel, amely a fentiek közül bármelyiknek a megvalósítására irányul
(az első két kategóriára „a béke ellen elkövetett bűntettként” utaltak);
3. Háborús bűnök. E széles kategória magában foglalta a gyilkosságot, a polgári személyekkel való rossz
bánásmódot vagy azok Németországba történő deportálását rabszolgamunka céljából; a hadifoglyok ellen
4
elkövetett bűnöket; túszok megölését; városok és falvak kifosztását vagy indokolatlan lerombolását, ill. a
katonai szükségletek által nem diktált pusztítást;
4. Az emberiség ellen elkövetett bűnök, amely egy új elgondolás volt, és a háború előtt vagy alatt, politikai, faji
vagy vallási alapon civilek ellen elkövetett embertelen cselekedetekre vonatkozott.
Ezek a bűnök a bíróság jogköre alá estek „függetlenül attól, hogy az elkövetés helye szerinti ország saját
törvényeit megszegték-e vagy sem”.
A harmadik pontot nyilván arra szánták, hogy el lehessen járni azok ellen, akik a megszállt területeken, vagy a
Kelet-Európából Németországba hurcolt rabszolgamunkásokkal szemben követtek el bűnöket. A negyedik pont
Németországban elkövetett bűnökre, illetve a faji, vallási vagy más alapon elkövetett üldözésre vonatkozott.
Az amerikai Legfelső Bíróság bírája, Robert H. Jackson volt az, aki a legtöbbet tette ezeknek a kategóriáknak a
kidolgozásáért, és egyben ő volt a per amerikai főügyésze. Jackson a második pontra, nevezetesen az
agresszióra történő összeesküvés bűnére helyezte a fő hangsúlyt. A brit ügyészek egyetértettek ezzel a
felfogással, míg a franciák úgy érezték, hogy az agresszió megbüntetése „ex post facto törvénykezés”:
szívesebben mondtak volna Németország fölött ítéletet kizárólag háborús bűnök miatt és az emberiség ellen
elkövetett bűnök címszava alatt.
Végül, Taylor szerint a szovjetek úgy érveltek, hogy az 1945. februári jaltai konferencia már megállapította a
nácik bűnösségét, és ezért a bíróság egyetlen feladata megvizsgálni, hogy az egyes vádlottak milyen mértékben
bűnösek, és ennek megfelelően ítéletet hozni. A szovjetek ellenezték a ki nem provokált agresszió elítélését,
mivel támogatták a felszabadító háborúkat. Judith N. Shklar amerikai jogi szakértő szerint Jackson úgy
értelmezte az „agresszív háborút”, mint „erőszak alkalmazását a nemzetközi status quo bármilyen okból történő
megváltoztatására”. Ez a felfogás teljesen elfogadhatatlan volt a forradalmi missziót vállaló Szovjetunió
képviselői számára. Mégis elfogadták a tervet.
A nürnbergi per során a vádiratba, sőt az eljárásba sok hiba és ellentmondás került. A kritikusok közül pl.
Eugene Davidson helyteleníti, hogy olyan bűnöket is számba vettek, amelyek mindkét félre jellemzőek voltak,
különösen az „agresszió” vétsége. Így pl. a vádirat azzal vádolta Németországot, hogy 1939 szeptemberében
megtámadta Lengyelországot, de nem tett említést arról, hogy a támadásra az azt megelőző német–szovjet
megnemtámadási szerződés és annak Lengyelország felosztására vonatkozó titkos záradéka hiányában nem
kerülhetett volna sor.
Jellemző módon azonban a szovjet–német szerződésre nagyon is utaltak akkor, amikor Németországot az 1941.
júniusi Szovjetunió elleni hadüzenet nélküli támadással vádolták. Továbbá a vádirat figyelmen kívül hagyta,
hogy a Szovjetunió a másik fél provokációja nélkül támadást intézett Lengyelország és Finnország ellen 1939-
ben, Bulgária ellen 1944-ben és Japán ellen 1945-ben. A per során azzal is vádolták a német tábornokokat, hogy
1940 áprilisában megtámadták a semleges Norvégiát. A bíróság nem engedte meg, hogy a védelem bizonyítsa: a
britek már korábban elkezdték a norvég öblök elaknásítását, és 1940 februárjában egy norvég kikötőben
megtámadtak egy német hadifogoly-szállító hajót, illetve hogy a német invázióra akkor került sor, amikor a brit
és a francia katonák már hajóra szálltak, hogy elfoglalják Narvikot és más kulcsfontosságú helyeket
Norvégiában.
Az amerikai és a szovjet érvelés szerint a nácizmus és a porosz militarizmus mellett a fő bűnös a német
gazdasági imperializmus volt. A Krupp fegyvergyáros családot akarták az ügyészek e gonosz erő jelképes
képviselőjeként kiválasztani azzal a váddal, hogy agresszív háború és háborús bűnök elkövetésére konspirált. De
Taylor szerint a britek és az amerikaiak nem ugyanarra a személyre gondoltak. Többen nem tudták, hogy két
fontos Krupp létezett: Gustav, az apa és Alfried, a fiú. Miután ez tisztázódott, és Gustavot hivatalosan vád alá
helyezték, kiderült, hogy túl szenilis ahhoz, hogy bíróság elé állítsák.
Erre Jackson bíró javasolta, hogy Alfried helyettesítse vádlottként. Ezt végül elutasították, és így egyetlen Krupp
vagy más német iparmágnás sem jelent meg vádlottként a tárgyaláson.*
„Hátrányos védelem”
A védelem az egész per során hátrányos helyzetben volt. A védőügyvédek mind németek voltak, néhányan
közülük korábban a náci párthoz tartoztak. Bár jobb ellátásban és elszállásolásban részesültek, mint a lakosság
többi része, mindazonáltal úgy bántak velük a tárgyaláson, mintha alacsonyabbrendűek lennének a vádlóknál.
Mindenesetre a német jogászok létszáma nem haladta meg a vádlottakét, és gyakorlatilag nélkülözniük kellett a
titkárokat és kutatókat.
5
A szörnyűséges német bánásmód a szovjet hadifoglyokkal nagy súllyal esett latba a vádiratban, de a védelem
nem beszélhetett arról, hogy a szovjetek ugyanúgy rosszul bántak a német hadifoglyokkal. Pedig milliók haltak
meg a német és a szovjet fogolytáborokban, és mindkettőben elterjedt volt a kannibalizmus. Varsó, Rotterdam,
Belgrád bombázását meg lehetett említeni, a német városokét viszont nem.
A németeket a kezdetben 925 lengyel tiszt lemészárlásával vádolták a katyni erdőben, bár a nyugati ügyészek
addigra már többé-kevésbé biztosak voltak benne, hogy a mészárlásért a szovjet politikai rendőrség a felelős.
Később Roman A. Rugyenkónak, a szovjet főügyésznek a követelésére a katyni áldozatok számát 925-ről 11
ezerre emelték. Mindazonáltal, mivel a szovjetek Taylor szerint egy fikarcnyi bizonyítékot sem voltak képesek
felmutatni a vádlottak ellen Katyn ügyében, és több otthon maradt amerikai külügyi tisztviselő felháborodottan
tiltakozott az igazság eme paródiája ellen, Katynt csöndben elejtették a vádpontok közül. A végső ítéletben nem
szerepelt. Mintegy negyven évvel Nürnberg után az összeomló szovjet rendszer egyik utolsó gesztusa az volt,
hogy beismerték, Sztálin rendelte el a katyni mészárlást 1940-ben. (Becslések szerint 15 ezer lengyel tisztet
öltek meg a szovjetek Katynban és másutt.)**
A túszszedés és azok megölése volt az egyik fő vádpont a németek ellen, de amint Taylor rámutat, ez Nürnberg
előtt nem volt törvényellenes, és később, 1948-ban egy másik nürnbergi per során törvényessé nyilvánították
azon az alapon, hogy a túszszedés legalábbis korlátozza a potenciális civil áldozatok számát a megszálló erők
ellen végrehajtott gerillatámadások során. Túszok nélkül a katonaság bosszúvágya az egész lakosságot
fenyegetheti. Taylor nem azt veti a németek szemére, hogy túszokat szedtek ott, ahol a gerillatevékenység erős
volt, hanem „a német hadsereg túszgyilkosságainak a számát és módszerét”. A németek valóban sok túszt
végeztek ki, néha több százat, egyes esetekben, például Szerbiában akár ezret is, bosszúból egyetlen német tiszt
megöléséért.
Kik a hadviselők?
Az 1907-es hágai konvenció negyedik cikkelye törvényes hadviselőknek nyilvánította a gerillákat, a

polgárőrséget és az önkéntes seregeket, de csak abban az esetben, ha megfelelő parancsnokság alatt állnak, ha
messziről felismerhető, rögzített megkülönböztető jelet viselnek, ha nyíltan hordják fegyverüket, és ha a háború
szokásainak és törvényeinek megfelelően hajtják végre hadműveleteiket.
A második világháborúban gerillaügyben egyik fél sem tartotta tiszteletben a hágai konvenciót. Az ellenállás
harcosai általában álcázva tevékenykedtek, és sokszor megölték német foglyaikat. A német katonaság még
akkor is megkínozta és kivégezte az elfogott partizánokat, ha azok „távolról felismerhetőek voltak”. A
szövetségesek nagy hasznát vették az ellenállóknak a második világháború során, és Nürnbergben és másutt
elítélték a németeket a partizánok és a támogatásukkal gyanúsított személyek ellen foganatosított elnyomó
intézkedések miatt.
A náci rendszer egyedülállóan brutális jellegének ismeretében nehéz elképzelni, hogy miként lehetett volna
elkerülni a nem reguláris hadviselést. Továbbá a jugoszláv, orosz, lengyel, görög, olasz és francia partizán erők
eltért mértékben bár, de német egységeket kötöttek le, és ezáltal közelebb hozták a háború befejezését. Ám a
gerillatevékenység iszonyú szenvedést hoz a helyi lakosságra, és nemcsak azért, mert növeli a megszálló erők
frusztrációját és ezért a kegyetlenséget, hanem azért is, mert elkerülhetetlen velejárója a polgárháború. A
második világháború náciellenes partizánjai egy gonosz rendszer ellen harcoltak, de sokuk kirabolta és terror
alatt tartotta a vidéki lakosságot, és gyakran öltek meg más egységekhez tartozó partizánokat, valódi vagy
gyanított kollaboránsokat.
Dönitz pere
Az egyik elv, amit a bíróság lefektetett, az volt, hogy sem a vád, sem pedig a védelem nem kérdőjelezheti meg
az eljárás jogszerűségét; ezért a németek hiába ismételgették, hogy a törvényszék nemzetközi jogilag nem
megalapozott, vagy hogy nem lehet valakit olyan bűnökért felelősségre vonni, amelyeket elkövetésükkor a
törvény nem tekintett bűncselekménynek, vagy pedig azt, hogy a szövetségesek gyakran elkövették ugyanazokat
a bűnöket, mint a németek. Ám a bíróság, amely általában nem tartotta alkalmazhatónak a tu quoque elvet,
legalább egy alkalommal eltért ettől, Dönitz tengernagy, a búvárhajók háborús parancsnokának esetében. Az ő
védőügyvédje úgy érvelt – írja Taylor –, hogy a totális búvárhajó-háborút rákényszerítették a németekre és a
szövetségesek is ugyanilyen búvárhajó-háborút viseltek.
Dönitzet brit és más alakulatok elleni atrocitásokért és utas – illetve kereskedelmi – hajók figyelmeztetés nélküli
elsüllyesztéséért ítélték el. Azonban a védelem, amennyire módjában állt, bebizonyította, hogy Hitler 1942.
október 18-án kelt, az elfogott kommandósok kivégzésére vonatkozó utasítása válasz volt azokra az elfogott brit
6
iratokra, amelyek arra utasították a szövetséges szabotázs különítményeket, hogy „potenciális gengszterekként”
viselkedjenek, és hogy kínzásokkal nyerjenek információt foglyaiktól.
Ami a búvárhajó-háborút illeti, a védelem kellően bizonyította, hogy a háború első évében a német búvárhajó-
parancsnokok szigorúan betartották a nemzetközi szabályokat, lehetővé téve a kereskedelmi hajók legénységei
számára, hogy hajóik elsüllyesztése előtt beszálljanak a mentőcsónakba. Hitler csak azután rendelte el a brit
kereskedelmi hajók figyelmeztetés nélküli elsüllyesztését, miután nyilvánvalóvá vált, hogy azok a háború első
napjától fogva felső utasításra rádión jelentették a német tengeralattjárók búvárhajók helyzetét, hogy sok
kereskedelmi hajó föl volt fegyverezve, és gyakran tüzeltek a búvárhajókra, vagy megpróbálták lerohanva
meglékelni őket. Hitler eleinte azért volt ebben az ügyben óvatos, mert különbékét remélt Angliával, és a brit
agresszivitás oka pedig az volt, hogy Churchill tengerészeti miniszternek, a későbbi miniszterelnöknek eltökélt
szándéka volt a háború megnyerése.
Dönitz biztosan többet kapott volna tíz évnél – írja Taylor –, ha végül a szövetséges tengerészeti tisztek nem
léptek volna közbe, és elsősorban Nimitz tengernagy, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának
parancsnoka nem töltötte volna ki azt a kérdőívet, amelyet Dönitz ügyvédje készített. Nimitz kijelentette, hogy
az Egyesült Államok tengeralattjárói a csendes-óceáni konfliktus legelső napjától figyelmeztetés nélkül
süllyesztették el a japán hajókat. Nimitz állítása szerint az amerikai tengeralattjárók nem mentették ki a
túlélőket, „ha ez a tengeralattjárót veszélyeztette, vagy emiatt képtelen lett volna teljesíteni további küldetését”.
Az egyik lenyűgöző részben Taylor elmondja, hogyan válaszolt Dönitz kitűnő védőügyvédje, Otto Kranzbühler
a vádnak arra az érvelésére, hogy azért, mert az amerikaiak figyelmeztetés nélkül süllyesztettek el japán
kereskedelmi hajókat, az nem jelenti azt, hogy a németeket ugyanazért a bűnért nem lehet felelősségre vonni.
Végső soron Nürnbergben nem az amerikaiak álltak a bíróság előtt, hanem a németek. A brit ügyész, David
Maxwell Fyfe érvelése szerint a vádlottat nem mentesíti az a tény, hogy bűncselekményét mások, sőt a vádlók is
elkövették. Kranzbühler azt felelte, hogy ellenkezőleg, sem az amerikaiak, sem a németek nem bűnösök, mivel
mindketten a nemzetközi jog szerint jártak el.
Terrorbombázások
Sok címe és pozíciója közül Göring a Luftwaffének, a német légierőnek is a parancsnoka volt. Logikus lett
volna, hogy Varsó, Rotterdam, Belgrád és a brit városok terrorbombázásával vádolják. Azonban sem őt, sem
más vádlottat nem vontak felelősségre törvénytelen bombázások miatt. Taylor szerint: „Ha Göring szerepe a
Harmadik Birodalomban a Luftwaffe parancsnoki tisztére korlátozódott volna, sokkal kevesebb félnivalója lett
volna Nürnbergben”. Ennek az volt az oka – Taylor szavaival –, hogy a német légitámadások Anglia és más
célok ellen „elhalványultak összehasonlítva” a szövetségesek légitámadásaival, a „szőnyegbombázással”, vagyis
a nem katonai, hanem olyan célpontok elleni bombázással, ahol civilek laktak.
A statisztikák valóban megdöbbentőek. Körülbelül félmillió német, főleg civilek haltak meg a szövetséges
bombázások következtében, továbbá kb. egymillió ember súlyos sérülést szenvedett, hárommillió otthont pedig
leromboltak. Mivel az amerikaiak főleg ipari és katonai célpontok nappali bombázására koncentráltak, míg az
angolok specialitása a német városok éjszakai szőnyegbombázása volt, a britek okozták a legtöbb polgári
áldozatot. Így pl. 1943. július 27-én egy súlyos brit bombatámadás következtében Hamburg központi részének
négy négyzetmérföldje vált egy olyan tűzvihar martalékává, melynek hurrikán erősségű szele fákat és teljes
épületeket szippantott be. Harminc-negyvenezer ember halt meg két óra leforgása alatt. A legvitathatóbb a
Drezda ellen végrehajtott támadás volt, 1945. február 13-án. Két hullámban érkeztek a brit Lancaster típusú
bombázók, és ezt a következő két napon amerikai légicsapások követték. A drezdai halottak számát 35 ezer és
200 ezer között becsülik. A nagyszerű barokk városnak igen kevés stratégiai vagy taktikai jelentősége volt a
háborúnak ebben a kései szakaszában, a halottak főleg a keletről érkezett menekültek soraiból kerültek ki, akik a
város közepén levő nyílt tereken zsúfolódtak össze. Összehasonlítva, a szövetséges támadások félmillió német
áldozatával, a német blitz 40 ezer brit polgári lakos áldozatot követelt 1940 őszén és 1941 tavaszán. (Ehhez
azonban hozzáadandó a V–1 szárnyasbomba és a V–2 rakéta által a háború utolsó évében megölt vagy
megsebesített 32 ezer brit polgári lakos.)
Ismert tény, hogy a német fegyvergyártás a bombatámadások ellenére évről évre nőtt, és a német morál nem
omlott össze. De senki sem mondhatja meg egyértelműen, hogy ugyanebben az időszakban mennyivel nőtt
volna a német termelés, ha nem lett volna szőnyegbombázás. Kiszámíthatatlan, hogy hány millió óra veszett el a
termelésből olyan tevékenységek miatt, mint az utcák eltakarítása, a romok kiásása, több százezer ember
menekülése, majd fokozatos visszatérése miatt a légitámadások során. Végezetül nem lehet lemérni azt a
politikai és lélektani hatást, amelyet a városok bombázása Németország ellenségeire gyakorolt. Főleg a rab
népeket éltette az a gondolat, hogy a németek megkapják, amit megérdemelnek.
7
Vádlottak és bíráik
Összesen huszonkét német ellen emeltek vádat az első nürnbergi perben, bár Martin Bormann távollétében
mindössze huszonegy jelent meg a bíróság előtt. Az olyan nácik bűnösségéhez, mint Hermann Göring, az SS
biztonsági szolgálat főnöke, Ernst Kaltenbrunner, a külügyminiszter Joachim von Ribbentrop és a megszállt
Lengyelország kormányzója, Hans Frank, nem férhetett kétség. Ők rendelték el, vagy legalábbis részt vettek a
zsidók és mások lemészárlásában, bár az ő esetükben is az ügyészek inkább a béke elleni, és nem az emberiség
ellen elkövetett bűnöket hangsúlyozták a vád megfogalmazásában.
Ennél jóval kevésbé volt egyszerű Rudolf Hess esete, aki Hitler bizalmasa és helyettese volt az összes
pártügyekben. 1941 májusában Skóciába repült, azt állítva, hogy békét akar kötni. Az angolok azonnal
bebörtönözték, a náci sajtó Hesst hol őrültnek, hol árulónak bélyegezte. Hesst nem lehetett sem háborús
bűnökkel, sem az emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolni, háborús felelőssége legalábbis kétes volt. De
mivel a szovjetek arra gyanakodtak, hogy összejátszik az angolokkal, és ragaszkodtak a kivégzéséhez,
életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Taylor erősen kétli Hess bűnösségét, és megkérdőjelezi, hogy szellemileg
alkalmas volt-e bíróság elé állni. Mindenesetre, megint csak szovjet követelésre, Hess a Berlin-Spandau-i
börtönbe került, és szovjet követelésre ott is maradt egészen 1987-ig, amikor 93 éves korában állítólag
fölakasztotta magát.
Hasonlóan bonyolult volt Julius Streicher, a pornográfiát imádó kéjenc, demagóg és antiszemita propagandista
esete. Streicher egy életpályát épített arra, hogy a zsidók ellen uszítsa az embereket, és 1935-ben jelentős
befolyása volt az antiszemita nürnbergi törvények megszövegezésére. Mindez közel hozta Hitlerhez, ám mivel
Streicher hiú, korrupt és intrikus is volt (főleg Göringgel szemben), valamint a kifinomultabb nácik ízléséhez
mérten túlságosan vulgáris, 1940-ben megfosztották egyetlen hivatalos pozíciójától, Franconia gauleiterségétől
(pártvezetőség).
Ezután gyakorlatilag házifogságban tartották. Úgy tűnik, hogy Hitler csak azért nem vetette börtönbe Streichert,
mert régi harcostárs volt. Streicher 1940 után is folytatta obszcén, antiszemita lapjának, a „Der Stürmer”-nek a
kiadását, szerkesztését és részben az írását. De a politikai, gazdasági és katonai döntéshozatalban nem vett részt.
Még állami tisztviselő sem volt. Nem ölt meg senkit; nem is volt abban a helyzetben, hogy gyilkosságot
rendeljen el, bár gyűlöletet szított, és arra uszította az embereket, hogy semmisítsék meg a zsidókat.
A tárgyaláson Streicher úgy védekezett, hogy cionistának vallotta magát (ti. Eichmannhoz hasonlóan 1941-ig a
zsidók palesztinai kivándorlását támogatta), valamint azzal, hogy rámutatott, Martin Luther legalább annyira
antiszemita volt, mint ő maga. Streicher azt állította, hogy „Az antiszemita kiadványok már évszázadok óta
léteztek Németországban. Martin Luther egyik könyvét pl. elkobozták tőlem. Dr. Martin Luther valószínűleg a
vádlottak padján ülne, ha a vád figyelembe. vette volna ezt a könyvet. Ebben a könyvben, melynek címe a
»Zsidók és hazugságaik«, dr. Luther azt írja, hogy a zsidók kígyók ivadékai, fel kell gyújtani zsinagógáikat, őket
pedig el kell pusztítani.”
Streicher volt az egyetlen vádlott, akit mindössze egy vádpont alapján ítéltek el: az emberiség elleni bűnökért.
„Nemzetközi bűn volt-e egy német újság kiadása Németországban, bármilyen ocsmány volt is az?” – kérdi
Taylor retorikusan, hiszen mára biztos benne, hogy Streichert nem lett volna szabad kivégezni, és azért
akasztották fel, amit írt és mondott.
Taylor érdekesen számol be arról, hogy miként születtek az ítéletek. A bíráknak sok problémával kellett
megbirkózniuk. Agresszió volt-e az 1938-as Anschluss, amikor vérontás nem történt, és az osztrákok zöme
virágokkal várta az agresszorokat? Elítélhették-e Csehszlovákia 1938-as feldarabolását, amikor a Szudéta-
vidéket Anglia és Franciaország adta Hitlernek? Mi a helyzet Norvégia fent leírt elfoglalásával és Görögország
1941 tavaszán történt megszállásával, ahol brit hadihajók és katonák állomásoztak, még mielőtt a németek
megérkeztek? El lehetett-e ítélni a német hadüzenetet az Egyesült Államoknak, amikor egy jó ideje a semleges
Amerika gyakorlatilag társult hadviselő státusban volt Nagy-Britanniával? Elítélendők voltak-e a német
tábornokok azért, mert nem szegültek szembe a Führer parancsaival, vagyis azért, mert nem hoztak politikai
döntést, miközben a törvényszék azért kárhoztatta ugyanezeket a tábornokokat, hogy nem engedelmeskedtek a
weimari köztársaságnak, azaz politikai döntést hoztak egy olyan kormány ellen, amelyet nem támogattak? Vagy
amint Telford Taylor egyik korábbi művében megfogalmazta a tábornokok és bíráik dilemmáját:
„Nem tartoztak-e ők [a tábornokok] ugyanúgy teljes engedelmességgel Adolf Hitlernek, akit Hindenburg
ruházott fel hatalommal, tisztében törvényhozói választás erősített meg, és akit Hindenburg politikai
testamentuma nagyra értékelt? Kötelessége-e a tábornokoknak, hogy a demokratikus kormányok utasításait betű
szerint betartsák, ugyanakkor egy tekintélyelvű kormány utasításait meghiúsítsák, aláássák és
8
megsemmisítsék?” Viszont Taylor ugyanott ezt is írja: „[A tábornokok] egy politikai gépezet cerberusai-e
csupán, akik nem felelősek annak működéséért? Röviden szólva politikai eunuchok, akiket megfosztottak saját
erkölcsi ítélőképességüktől?” Az én véleményem szerint erre azt lehet felelni, hogy 1944-ben, amikor a német
tisztek merényletet követtek el Hitler ellen, a német nép léte forgott kockán, és ebben a vészhelyzetben a tisztek
kötelessége volt „politikussá” válni.
Az ítéletek előkészítésében a bírák lényeges engedményeket tettek egymás nézeteinek. Egyedül a szovjetek
ragaszkodtak hozzá, hogy minden vádlottat fel kell akasztani. Végül a bírák 12 vádlottat ítéltek halálra, hetet
börtönre és hármat felmentettek. A náci bűnök súlyosságának tükrében ezek az ítéletek nem látszanak
igazságtalannak; más kérdés, hogy a vádakat megfelelően fogalmazták-e meg és hogy minden elítélt valóban
bűnös volt-e? Taylor szerint Streichert és Jodi vezérezredest nem lett volna szabad kivégezni, és Hesst, valamint
Dönitz tengernagyot fel kellett volna menteni. Taylor elismeri, hogy a törvényszék súlyos hibákat követett el.
Ezek között szerepel az, hogy a túlságosan homályos, agresszióra történő összeesküvés vádjára támaszkodtak.
Ennek ellenére Taylor szükségesnek és sikeresnek minősíti a pert, mert jobb volt, mint bármely másik javaslat,
mert elfogadott néhány fontos jogi elvet, pl. az emberiség elleni bűn fogalmát, és mert sok kisebb pernek nem
lett volna súlya. Ráadásul, bár tévedés volt ex post facto bevezetni az agresszió vádját, „a jövőre nézve nem lesz
törvénytelen ennek az elvnek az érvényesítése”.
„Törvénytelen” per?
A nürnbergi per, méltóságteljes hangulatával, kétségtelenül kívánatosabb volt, mint néhány drasztikus korabeli
javaslat. Nem lett volna méltó a szövetségesekhez, ha szó nélkül agyonlövik a nácikat, vagy ha a lábuknál fogva
felkötik őket, mint tették azt az olasz partizánok Mussolinivel és szerencsétlen szeretőjével, Clara Petaccival. A
nürnbergi per politikai per volt, de olyan, ahol a vádlottak förtelmes bűneit megfelelően dokumentálták, és a
leggonoszabb is elmondhatta a magáét. Néhányat kivéve, a bírák hallgattak a meggyőző érvre, és körültekintő
különbséget tettek a kisebb és nagyobb bűnök között. A század legtöbb más politikai peréhez képest Nürnberg
„minta értékű” politikai per volt.
De volt-e jobb módja a nácik kezelésének, mint ez a fél-igazságszolgáltatás? Nürnberg egyik legsúlyosabb
erkölcsi és jogi hiányossága az volt, hogy a törvényszék ex post facto törvények alapján ítélte el a vádlottakat.
Az ENSZ Közgyűlés 1948. december 10-én elfogadott deklarációja az emberi jogokról rámutatott ennek a
törvénytelenségére. Leszögezte, hogy „senki sem marasztalható el egy olyan tett vagy mulasztás alapján, amely
elkövetése idején a nemzeti vagy nemzetközi jog szerint nem minősült bűncselekménynek”. Reinhold Niebuhr
protestáns teológus már 1946-ban úgy érvelt, hogy mivel nincs olyan törvény vagy bíróság, amely az agresszió
miatt ítélkezhetne a nácik fölött, „az emberiség általánosan elfogadott mércéje ellen elkövetett
bűncselekményekért” kellene őket megbüntetni.
Véleményem szerint a németeket a meglevő német törvények alapján is el lehetett volna ítélni. Igaz, ebben az
esetben le kellett volna mondani az agresszió homályos fogalmáról és általában „a béke elleni bűnök” két
pontjáról. Esetleg arra is szükség lett volna, hogy kisebb mértékben vegyék figyelembe a háborús bűn fogalmát,
mivel a nemzetközi konvenciók meglehetősen homályos megfogalmazást adnak az ilyen bűnökről, és a
szövetségesek, főként a szovjetek legalább olyan bűnösek voltak ebben a tekintetben, mint a németek.
Ugyanakkor egyetlen német törvény, még a legkegyetlenebb náci törvény sem törvényesítette az ártatlanok
megölését. Az újra átdolgozott német büntető törvénykönyv, amely kézikönyv formájában 1943 októberében
jelent meg, 211. paragrafusában az áldozat fajára, vallására, nemzetiségére való tekintet nélkül határozza meg a
gyilkosságot, és halálbüntetéssel fenyegeti a gyilkost. A törvénykönyv más paragrafusai súlyos büntetést
helyeznek kilátásba azok számára, akik gyilkosságra uszítanak, vagy bármilyen módon elősegítik az ilyen
bűncselekmények elkövetését. Fontos tényező, hogy e paragrafusok nem csak az eredeti német birodalom
területére vonatkoztak. A kézikönyvhöz csatolt speciális függelék felelevenítette a Führer 1939. október 8-i
rendeletét (Erlass) és több más ediktumot (Verordnungen) a német törvények kiterjesztéséről Kelet-Európa azon
területeire, amelyeket beleolvasztottak a birodalomba. Az egyik ilyen térség, amelyet a rendelet és az ediktumok
felsorolnak, Kattowitz (lengyelül Katowice) térsége Sziléziában, amely magában foglalja Auschwitzot.
A rendelkezések a lengyel és zsidó lakosokat a megszállt területeken drákói büntetéssel fenyegették,

amennyiben a birodalom biztonságát vagy lakosainak jólétét veszélyeztetik, de az ediktumok hallgatnak arról,
hogy a németeknek joguk lenne a megszállt területeken megölni azokat, akik nem követtek el törvénybe ütköző
cselekményt. Más szóval a náci törvénykönyv nem engedélyezte a zsidógyilkosságot csak azért, mert valaki
zsidó, vagy a lengyel értelmiség kivégzését csupán azért, mert véletlenül lengyel papok, professzorok, újságírók,
jogászok voltak.
9
Ahelyett, hogy betartották volna országuk törvényeit, mint ahogy később állították, a német hadsereg
főparancsnokság, az SS és a német kormány megszegte azokat, amikor ártatlanok lemészárlására adott ki
parancsot.
Figyelemre méltó módon az 1943-as német katonai szabályzat odáig ment, hogy büntetést helyezett kilátásba
annak a katonának, aki a feletteseinek olyan parancsát teljesíti, amely ellentétes a fenti törvénnyel. „A
beosztott… büntethető mint résztvevő… amikor tudatában van, hogy felettese parancsának az lenne a célja,
hogy katonai vagy más bűntényhez vagy vétséghez vezessen.”
Bűnösök és „ártatlanok”
Ha a nürnbergi törvényszék az ártatlan civilek megölésének elrendelésére és végrehajtására koncentrált volna,

akkor koncepciójában nem lett volna annyira ambiciózus, de sokkal több náci bűnözőt lehetett volna bíróság elé
állítani és elítélni. Továbbá ez a látszólag szerény megoldás rákényszerítette volna a törvényszéket, hogy sokkal
több figyelmet szenteljen a Holocaust egyedülálló kegyetlenségének, mint amennyit a valóságban szentelt.
Rákényszerítette volna az ügyészeket és bírákat, hogy tegyenek különbséget ellenállók kivégzése és aközött,
hogy valaki megpróbál kiirtani egy teljes emberi fajt. Nürnberg sajnálatos ilyen irányú befolyása a közelmúltban
vált világossá Lyonban, amikor a Klaus Barbie fölött ítélkező bíróság a nemzeti büszkeség miatt nem volt sem
képes, sem pedig hajlandó arra, hogy különbséget tegyen a francia ellenállók kivégzése és zsidó árvák
meggyilkolása között. Ezt a hiányosságot a védelem a végsőkig kihasználta.
Taylor kijelenti, hogy a szovjet bírák jelenléte volt a legnagyobb „politikai szégyenfolt” Nürnbergben és a
Nemzetközi Katonai Törvényszéken. A szovjetek megtámadták Lengyelországot, Finnországot és Bulgáriát. Két
létfontosságú évig a Szovjetunió Hitler szövetségese volt, elkövette a katyni mészárlást, a háború alatt hét
szovjet nemzetiséget deportált hazájából, katonái kelet-európai és német civilek ezreit ölték meg Berlinbe
vezető útjuk során.*** A szovjetek megtagadták a felelősséget ezekért a cselekedeteikért, és a nürnbergi
bíróságot állandóan zavarba hozták. A szovjet jelenlét még ma is sötét árnyékot vet Nürnberg emlékére.
Ám ha a szovjetek erkölcsileg nem voltak megfelelőek arra, hogy ítéletet mondjanak, vajon jobb volt-e a helyzet
a kollaboráns franciákkal? Mi jogon osztott igazságot Franciaország, amikor Vichy gyakorlatilag a náci
Németország szövetségese volt, és amikor a felszabadított Franciaországban elcsüggesztően kevés francia
jelentkezett önként a Hitler-ellenes háborúba? Végül az Egyesült Államokról érdemes megjegyezni, hogy 1939.
szeptemberi semlegességi nyilatkozata megszegte az 1928-ban aláírt Kellog–Briand paktumot, amely a
kormányokat arra kötelezte, hogy megbélyegezzék az agresszorokat és lépéseket tegyenek a megbüntetésükre.
Azzal, hogy az Egyesült Államok kinyilvánította semlegességét, nem tett különbséget az agresszor Németország
és az áldozat Lengyelország között. Szigorúan véve csak Nagy-Britannia és Lengyelország volt teljes mértékben
jogosult arra, hogy a nácikat elbírálja, mivel egyedül a britek és a lengyelek harcoltak Hitler ellen az elejétől a
végéig.
Az Eichmann-perről szóló könyvében Hannah Arendt arra utal, hogy egy semlegesekből álló bíróság
helyénvalóbb lett volna Nürnbergben is és a jeruzsálemi perben is. Azonban a második világháborúban nem
voltak igazi semlegesek, mivel azok a nem hadviselők, akik a Harmadik Birodalommal szimpatizáltak, amíg
még győztesnek látszott, átálltak a szövetségesek oldalára, mihelyt világossá vált, hogy Hitler elveszti a háborút.
Akkor hát miért nem bízták a németekre, hogy saját perüket megrendezzék? Taylor azzal intézi el az
elképzelést, hogy abban az időben senki sem akarta ezt. Ne felejtsük el azonban, hogy a kollaboránsok pereit
mind a volt német megszállás alatt álló országokban tartották. A franciák, belgák, hollandok, norvégek, dánok,
lengyelek, szovjetek, csehszlovákok, jugoszlávok és görögök elbántak a saját árulóikkal. Összességében
szigorúbban büntették meg őket, mint a szövetségesek a háborús bűnösöket Németországban, bár
Franciaországban több magas rangú rendőrtiszt, aki zsidók deportálásáért volt felelős, letagadta ténykedését és
megúszta a dolgot.
Még Németország korábbi szövetségesei – Olaszország, Finnország, Románia, Bulgária és Magyarország – is

lehetőséget kaptak arra, hogy lefolytassák saját háborús-bűnös pereiket, és általában igazságosan és hatékonyan
jártak el.
Egy kis szövetséges ösztökéléssel a németek is képesek lettek volna hasonlóan hatékony perekre. Továbbá a
német bíróságok később amúgy is lehetőséget kaptak, hogy nagyszámú német főbűnös fölött ítélkezzenek, akik
haláltáborokat irányítottak Lengyelországban, és akiknek az áldozatai főleg nem német polgárok voltak.
Helytelen azt gondolni, hogy a lerombolt Németországban nem volt közmegvetés tárgya a náci rendszer. A
három Nürnbergben felmentett vádlottat a német rendőrség letartóztatta nem sokkal azután, hogy elhagyták a
10
tárgyalótermet. Ezután a német bíróság Fritzschet kilenc év munkára, Schachtot nyolc évre és von Papent tíz év
kényszermunkára ítélte. Egyikük sem töltötte le a teljes büntetését, de a szövetségesek is szabadon bocsátottak
más nácikat néhány éven belül, annak ellenére, hogy halálbüntetést vagy életfogytiglani börtönt kaptak. Ezek az
intézkedések válaszként születtek a hidegháborúra és arra, hogy a nyugati hatalmak és a Szovjetunió minden
átmenet nélkül felfedezték: a németek végül is nem mind rossz emberek. Ennek eredményeként több ezer náci
tömeggyilkos élte le életét kényelemben Nyugat-Németországban funkcionáriusként, üzletemberként vagy
tisztességben nyugdíjazott „rendőr tábornokként”. Bizonyos, hogy a német bíróságok ennél sokkal rosszabbul
nem szerepeltek volna, ha nekik kellett volna tárgyalni az összes náci bűnös ügyét.
A manapság felállított második nemzetközi törvényszék a volt jugoszláviai háborús bűnösök elbírálására nem
vezethet eredményre, mert hiányzik a népekből az elszántság arra, hogy legyőzzék a bűnösök hadseregét.
Valójában az egész törvényszéki ügy csak úgy bűzlik a cinizmustól és a képmutatástól. A boszniai szerb vezér,
Radovan Karadzsics, akit saját magát is törvény elé kellene állítani a háborús bűnösök perében, jogosan
jelentette ki, hogy egy ilyen bíróság „teljesen lerombolná az ENSZ hitelességét”. Tegyük fel azonban, hogy
csodák csodájára megváltozik a helyzet, és az ENSZ haderői legyőzik az agresszorokat, vezetőiket
letartóztatják. Ebben az esetben csak remélhetjük, hogy az ENSZ megakadályozza majd a győztesek
igazságtételét, és arra bátorítja a legyőzött ország újjáalakított hatóságait, hogy ítélkezzenek saját bűnöseik
felett. Ha így történik, akkor elkerülhetjük annak a szomorú látványát, hogy a háborús bűnökben egyenlő
mértékben felelős ország vagy országok bíráskodnak a legyőzött ország fölött, vagy a reménytelen huzavonát
akörül, hogy ki követett el agressziót. Továbbá egy ilyen politika lépést jelentene afelé, hogy a megvert ország
legitimitását helyreállítsák. A nürnbergi per arra tanít, hogy többé ne legyen még egy olyan per, amely Nürnberg
mintáját követi.2
Jegyzetek
1 Telford Taylor könyvét „The Anatomy of the Nuremberg Trials: A Personal Memoir” címmel a Knopf Kiadó
jelentette meg 1993-ban, New Yorkban. (A szerk.)
2 Deák István tanulmánya – amelyet itt rövidítve adunk közre – a New York Review of Books c. lap 1993.
október 7-i számában jelent meg. (A szerk.)
* Vö. erre Sipos Péter. Tizenkét per Nürnbergben c. cikkét e számunkban! (A szerk.)
** Vö. erre a História 1993/5–6. számában közölt dokumentumokat. (A szerk.)
*** A szovjetunióbeli nemzetiségek deportálására vö. a História 1993/8. számában és e számunkban Varga
Lajos cikkét!
2. Képek
11
12
13
1. Hadüzenetek nélkül a második világháborúban
BORUS József
Hadüzenetek nélkül a második világháborúban
Az 1907. október 18-án Hágában aláírt nemzetközi egyezmény alapján az ellenfélt a harccselekmények
megkezdése előtt világosan tájékoztatni kell. Ezt az egyezményt már az első világháborúban is megszegték –
még inkább a másodikban. A németek és szövetségeseik hadüzenet nélkül, meglepetésszerű támadással
remélték megszerezni a háború sorsát számukra kedvezően eldöntő fölényt.
A második világháborút kirobbantó hitleri Németország 1939. szeptember 1-jén, 4.45-kor meglepetésszerű,
sikeres légitámadást intézett Lengyelország ellen. A propagandasztikus előkészítést nem a leggondosabban
csinálták, mert Hitler a lengyeleket a háború kiprovokálásával vádoló, őket agresszornak minősítő, a háború
megkezdését bejelentő beszédében tévesen ezt mondta: „5.45 óta visszalövünk!”
Lengyelország német megtámadása miatt Nagy-Britannia és Franciaország ultimátumban követelte a

hadműveletek leállítását, ellenkező esetben hadat üzennek Németországnak. Ez utóbbi szeptember 3-án be is
következett, de a francia és a brit fegyveres erők tétlenek maradtak.
Hadüzenet nélkül kezdte meg szeptember 17-én támadását Lengyelország ellen a Szovjetunió, a Fehérorosz és
az Ukrán Front is. Ezt ugyan a szovjet kormány jegyzékben tudomására hozta a moszkvai külföldi misszióknak
– egy időben csapatai megindulásával.
Ugyanezen a napon Molotov nyilatkozatban jelentette ki, hogy a Szovjetunió „respektálja” Finnország
semlegességét. Néhány héttel később viszont a finneket már Moszkvába invitálták tárgyalásokra, de nem
megegyezés született, hanem bejelentés nélküli szovjet támadás november 30-án.
A sort a németek folytatták Dánia és Norvégia 1940. április 9-én megkezdett elfoglalásával. Egy hónap múlva,
május 10-én 5.35-kor indult a nyugati hadjárat, az ősszel hadat üzent Franciaország mint végső cél ellen, de
luxemburgi, holland és belga területeken keresztül, az ezen országoknak szóló hadüzenet nélkül.
Olaszország csak akkor lépett be a háborúba, amikor a német győzelmek alapján Mussolini már attól félt, hogy
neki semmi sem marad. Így támadta meg 1940. június 10-én Franciaországot, majd a német babérokat
megirigyelve, de Hitler balkáni terveit keresztezve, október 28-án Görögországot, ahol a remélt gyors győzelem
helyett vereség várt rá. Hitler emiatt kénytelen volt elhatározni az olaszok megsegítését Görögország ellen.
Terveit az 1941. március 27-én Belgrádban kirobbant tengelyellenes puccs módosította.
Jugoszlávia és Görögország ellen a német csapatok április 6-án indultak meg, a többször már bevált módon,
meglepetésszerű, pusztító légitámadásokkal vezetve be hadműveleteiket.
Ilyen előzmények után nem volt meglepő, hogy a német csapatok ugyanígy, tehát előzetes ultimátum vagy
hadüzenet nélkül támadták meg a Szovjetuniót. Itt az időpont, június 22., volt a meglepetés, mindenekelőtt
Sztálin számára, aki az utolsó pillanatig hiába reménykedett az időnyerésben.
Végül a japánok támadása Pearl Harbour ellen 1941. december 7-én, jelentéktelen saját veszteségekkel, súlyos
csapás a csendes-óceáni amerikai flottára. Az eredmény azonban részleges lett, mert a legfontosabbnak
minősített két amerikai repülőgép-hordozó nem tartózkodott a kikötőben.
A második világháború ezen, többségükben meglepetésszerű támadásai az agresszornak csak átmeneti sikert
hoztak. A végső kimenetelt ilyen módon egyetlen alkalommal sem sikerült a kívánt mértékben befolyásolni.
14
1. Tizenkét per Nürnbergben
SIPOS Péter
Tizenkét per Nürnbergben
A háborús főbűnösök perén kívül 1946. október és 1949. április között még további perek zajlottak le
Nürnbergben.
Ezekben nem a főbűnösök felett ítélkező négyhatalmi Nemzetközi Katonai Törvényszék járt el. A Németországi
Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. október 20-án kelt 10. sz. határozatában kimondta, hogy a háborús bűnösök
elleni eljárás végett minden megszálló hatalom a saját övezetében bíróságokat hoz létre.
Az amerikai zóna főparancsnokának 1946 októberében hozott és 1947 februárjában hatályba lépett 7. sz.
rendelete alapján 11 háromtagú bíróság alakult. Ezek tagjait amerikai bírákból az Egyesült Államok elnöke
nevezte ki. A törvényszékek 12 pert tárgyaltak 185 vádlott ellen. Közülük 4 személy öngyilkosságot követett el,
másik 4 fő ellen betegség miatt megszakadt az eljárás. A 177-ből 142 vádlottat elítéltek és 35 főt felmentettek.
A perekben a hitleri Németország politikai, katonai, igazság- és egészségügyi apparátusának, valamint az SS-
nek számos vezető beosztású személyiségét marasztalták el háborús bűntettekben. A perek hivatalos
megnevezése – az amerikai jogi gyakorlat szerint – „Az Amerikai Egyesült Államok X Y. és társai” vagy
egyetlen vádlott esetén „…X. Y. ellen”. Az egyes ügyekben inkriminált személyeket általában intézményi,
hivatali elv alapján csoportosították, innen származik a perek közkeletűen használt megjelölése.
1. Az „orvosi ügyben” 23 személyt vontak felelősségre koncentrációs táborok foglyain magasfeszültségű

árammal, fagyasztással, tífusz- és kolerabaktériumokkal való beoltással, egyéb mesterséges fertőzéssel és más
módszerekkel végzett, rendszerint halálos kimenetelű kísérletek miatt. 7 vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek.
2. Erhard Milch vezértábornagyot, 1933–1944 között a Hermann Göring vezette Légügyi Minisztérium
államtitkárát, 1938–1945 között a német légierő és repülőgép-gyártás főfelügyelőjét azért vonták felelősségre,
mert szorgalmazta kényszermunkások alkalmazását repülőgépgyárak építésére, mit sem törődve az alapvető
létfenntartási és egészségügyi követelményekkel. Életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, 1954-ben szabadon
engedték.
3. Az igazságszolgáltatási ügyben 16 vezető jogászt állítottak bíróság elé, mert a jogot jogi és politikai
szempontok alapján, torz módon alkalmazták, ún. „népbíróságokat” és „különbíróságokat” vezettek. 4 személyt
életfogytiglanra, másokat 5–10 évi börtönre ítéltek, 4 főt felmentettek.
4. A „Pohl-ügy” fő vádlottja Oswald Pohl SS Gruppenführer, az SS Gazdasági és Igazgatási Főhivatalának

(WVHA) főnöke, s mellette a vádlottak padjára került a WVHA 17 vezető munkatársa, magas rangú SS-tisztek.
Irányításuk alatt működtek a koncentrációs táborok és az SS egyéb, szintén kényszermunkát alkalmazó
gazdasági vállalatai. 3 vádlottat, közöttük Pohlt, halálra ítéltek és kivégeztek, 3 személyt életfogytiglanra, 9 főt
1020 éves szabadságvesztésre ítéltek, 3 vádlottat felmentettek.
5. A „Flick-ügyben” Friedrich Flicket és 5 munkatársát azért vonták felelősségre, mert a Flick-bányákban és

fémipari üzemekben kényszermunkásokat alkalmaztak, továbbá Franciaországból és a Szovjetunióból ipari
berendezéseket és egyéb javakat tulajdonítottak el. Flicket 7 évi, két munkatársát 2 és fél, illetve 5 évi börtönre
ítéltek, 3 főt felmentettek.
6. Az „I. G. Farben-ügyben” lényegében a Flick-perhez hasonló vádakat emeltek az I. G. Farben Vegyipari

Tröszt 24 munkatársa ellen. 13 személyt 1,5–8 évi börtönre ítéltek, 10-et felmentettek, 1 vádlott ellen egészségi
állapota miatt félbeszakították az eljárást.
7. A „túsz-ügyben”, más néven „a délkelet-európai tábornokok” ügyében, a Balkánon bevetett német haderő 12
magas rangú parancsnokát, közöttük Wilhelm List vezértábornagyot, Maximilian von Weichs vezértábornagyot
és Lothar Rendulic vezérezredest több ezer civil túsz kivégzéséért vonták felelősségre. Von Weichs ellen az
eljárást egészségügyi okokból félbeszakították, 1 személy öngyilkos lett. Listet életfogytiglani, Rendulicet 20
évi börtönnel büntették, 6 tábornokot 7 évtől életfogytiglanig terjedő szabadságvesztéssel sújtottak, 2 személyt
felmentettek.
15
8. A „RuSHA-ügy”-ben az SS „Faji és Települési Főhivatalá”-nak és más SS-szerveknek 14 vezető munkatársa
– valamennyien magas rangú SS-tisztek – került a vádlottak padjára a náci fajvédelmi program végrehajtása
során elkövetett embertelen cselekedetekért, így gyermekek erőszakos németesítéséért, kényszerű ki- és
áttelepítésekért és hasonló deliktumokért. 1 személt életfogytiglani, 12 személyt 2 év 8 hónaptól 20 évig terjedő
börtönre ítéltek, 1 főt felmentettek.
9. A „bevetési csoportok” ügyében azoknak az SS-osztagoknak 24 parancsnokát és tisztjét vonták felelősségre,

amelyek az elfoglalt szovjet területeken több mint két millió embert, jelentős részben zsidókat gyilkolták meg.
14 vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek, 2 főt életfogytiglani, 6 személy 3–20 évi szabadságvesztésre ítéltek, 1
vádlott öngyilkosságot követett el, 1 fő ellen az eljárást egészségi okokból félbeszakították.
10. A „Krupp-ügyben” Alfried Krupp von Bohlen und Halbach iparmágnást és 11 munkatársát állították íróság
elé, lényegében a Flick-ügyben azonos vádakkal; Kruppot 12 évi börtönre és vagyonelkobzásra ítélték, 11
vádlottat 2 év 10 hónaptól 12 évig terjedő börtönnel sújtottak. Az amerikai katonai főkormányzó Kruppot
mentesítette az elkobzási szankció alól.
11. A „miniszteri vagy Wilhelmstrasse-ügyben” a náci állam és párt 21 miniszterét, államtitkárát,

körzetvezetőjét, magasabb SS- és rendőrvezetőjét vonták felelősségre. Közöttük olyan nevezetes
személyiségeket, mint Ernst von Weizsäcker, Gustav Adolf Steengracht von Mayland és Wilhelm Keppler
külügyminisztériumi államtitkárokat, Ernst Wilhelm Bohle-t, a náci párt külföldi szervezetének vezetőjét, Hans
Heinrich Lammers államminisztert, a Birodalmi Kancellária főnökét, Walter Darré földművelésügyi minisztert,
Lutz Schwerin von Krosigk pénzügyminisztert, Otto Dietrich sajtófőnököt, Otto von Erdsmanndorff budapesti
követet és Edmund Veesenmayert, Hitler magyarországi helytartóját 1944. március 19. után. A perben 19 főre 3
év tíz hónaptól 20 évig terjedő börtönt szabtak ki, 2 személyt, közöttük Erdsmanndorffot felmentették.
12. A „véderő főparancsnokságának ügyében ” , az OKW-ügyben 3 vezértábornagy (Wilhelm von Leeb, Hugo
Sperrle, Georg von Küchler), 5 vezérezredes, 4 tábornok, 1 tengernagy és 1 tábornok hadbíró felelt a tetteiért. A
háborús bűnök magukban foglalták a hadifoglyokkal való embertelen bánásmódot és a polgári lakosság ellen
elkövetett atrocitásokat. 2 vádlott életfogytiglant, a többiek 3–20 éves börtönbüntetést kaptak, 12 személyt
felmentettek.
2. Képek
16
17
18
1. A búvárhajó-háború
BORUS József
A búvárhajó háború, 1939–1945
Az általánosan használt „tengeralattjáró” kifejezés nem pontos, mert az első és második világháborúban
bevetett, dízelelektromos hajtású tengeralattjárók valójában csak búvárhajók voltak. A felszínen dízelmotor
hajtotta őket, egyidejűleg feltöltötték az akkumulátorokat – a víz alatt aztán az ezekből táplált villanymotorokkal
haladtak. A víz alatt így csak korlátozott ideig maradhattak, az akkumulátorok nagyobb sebességet csak rövid
ideig, alacsonyabbat is csak korlátozottan tettek lehetővé. Felfedezés esetén a megsemmisítésükre törekvő
ellenséges felszíni hajók elől így szinte lehetetlen volt elmenekülniük.
A második világháborúban a németek, nem okulva az elsőben szerzett tapasztalatokból, ismét megpróbálták
búvárhajóikkal térdre kényszeríteni Nagy-Britanniát. A német tengeralattjárók parancsnoka, a tengernagyi
beosztásban lévő Karl Dönitz sorhajókapitány 300 búvárhajót követelt; a háborút Németország 57 búvárhajóval
kezdte – ezekből 26-ot lehetett az Atlanti-óceánon bevetni. Ezért a németek mindent megtettek a
tengeralattjárók gyártásának fokozására. Dönitz havi 30 új hajót szeretett volna, hogy megvalósíthassa a kitűzött
célt: havi 700 ezer tonna ellenséges hajótér elsüllyesztését.
A gyártási előirányzat teljesítése nem sikerült; a legjobb, 1943-ban elért eredmény is csak 284 búvárhajó volt,
többségükben ekkor már elavult típus. És az elsüllyesztés? Itt a legnagyobb eredményt, valamivel több mint 700
ezer tonnát a németek 1942 júliusában érték el, 3 hajójuk elvesztése árán. Ez a 700 ezer tonna azonban nem
múlta felül az ellenfél – főleg az USA – által gyártott mennyiséget.
A brit és az amerikai hadvezetés által a német tengeralattjárók ellen kidolgozott ellenintézkedések 1943
tavaszán fordulatot hoztak; több száz, nagy teljesítményű fényszórókkal felszerelt repülőgépet, hatásos
radarkészülékeket, csak találat esetén robbanó vízibombákat vetettek be. Repülőgépekről olyan 10 kg-os,
acéltestű, robbanóanyag nélküli rakétákkal lőtték a német tengeralattjárókat, amelyek még 50 m-es
vízmélységben is átütötték ezek burkolatát.
1943 májusában a németek ugyan még a tengerfenékre tudtak küldeni 34 szövetséges szállítóhajót, 163 507 t
vízkiszorítással, de ezért 41 elvesztett búvárhajóval fizettek (ebből 27 az Atlanti-óceánon süllyedt el). Ezért
Dönitz – aki Erich Raeder utódaként ekkor már a német haditengerészet főparancsnoka volt – május 24-én
leállította a szövetséges hajókaravánok elleni, eddig csoportosan végrehajtott támadásokat. Kisebb sikereket a
németek ez után is értek el, de ezeket nem lehet a korábbiakhoz hasonlítani.
A többi hadviselő fél tengeralattjárói sem számban, sem teljesítményben nem érték el a németeket. A szovjetek
részben a Balti-, részben a Jeges-tengeren tevékenykedtek, nemegyszer túlzott eredményeket jelentve. A brit és
az amerikai búvárhajók a német tengeralattjárók ellen harcoltak, de jelentős szerepük volt az Észak-Afrikában
harcoló német és olasz erők utánpótlásának megbénításában is.
A Csendes-óceán térségében 45 szövetséges tengeralattjáró pusztult el, de a japánok összesen 5 320 094 t
hajóteret és több mint 200 hadihajót vesztettek. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a kivérzett és éhező Japán megadási
ajánlatokat tett – még az anyaország területére történt partraszállás és az atombombák bevetése előtt.
19
1. Légi háború
BORUS József
Légi háború
Giulio Douhet (1869–1930) olasz tábornok neve a repüléstörténeti munkákban éppúgy szerepel, mint a
lexikonokban. Elmélete szerint a légi uralom megszerzésével és hadászati légitámadásokkal eldönthető a háború
sorsa. Tetszetős elgondolásainak világszerte sok hívük akadt, mígnem a második világháborúban
bebizonyosodott téves voltuk.
A háború előtt agyonreklámozott német légierő, a Luftwaffe 1940 nyaráig meg tudott birkózni ellenfeleivel.
Ekkor azonban az angliai légi csatában megmutatkozott, hogy a németek sem mennyiségben, sem minőségben
nem rendelkeznek annyi és olyan bombázóval, valamint vadászgéppel, amivel ha a légi uralmat nem is, de
legalább a légi fölényt ki tudnák vívni a RAF-fal, a brit királyi légierővel szemben. Négymotoros bombázók
hiányában nem tudtak elegendő bombaterhet Nagy-Britannia fölé vinni, és gépeik hatósugara sem bizonyult
elegendőnek a szigetország távolabbi területeinek eléréséhez.
A RAF, néhány Németország elleni veszteséges légitámadás után kénytelen volt belátni, hogy bombázói nappal
lényegében védtelenek a német vadászgépekkel szemben. Így az angolok a későbbi, hírhedt 1000 gépes
légitámadásokat is éjjel hajtották végre.
Tapasztalatok nélkül az amerikaiak azt hitték, hogy a 13 db félcolos (12,7 mm-es) nehézgéppuskával
felfegyverzett légi erődjeik, ill. 10 nehézgéppuskát hordozó Liberatorjaik képesek megvédeni magukat az
ellenséges, elsősorban a német vadászoktól. Súlyos veszteségek árán kényszerültek olyan távolsági vadászgépek
kifejlesztésére, amelyek aztán Nagy-Britanniából, később Olaszországból felszállva végig tudták kísérni és
védelmezni bombázóikat.
A védtelen polgári lakosság elleni, a háború menetére lényegében hatás nélkül maradt, ún. „terrortámadások”
közül kiemelkedik a Gomorrha-hadművelet, Hamburg bombázása 1943. július 24. és 30. között, éjjel-nappal,
3000 brit és amerikai géppel. Ezek ledobtak 25 000 robbanóbombát és 3 millió (!) gyújtóhasábot. A keletkezett,
rendkívüli szívóhatású tűzvihar méteres törzsátmérőjű fákat tépett ki, az embereket a meggyulladt aszfaltra
dobta, vagy beszippantotta a lángok közé. Több mint 30 ezer ember lelte halálát, több mint 277 ezer lakás
semmisült meg. Hasonló támadásokat szenvedett el több más német város, így Drezda 1945 februárjában.
Az Angliára ledobott alig 74 000 tonna bombával szemben a britek és az amerikaiak közel kétmillió tonnát
dobtak le Németországra és a németek által megszállt nyugat-európai területekre. A háború kimenetele azonban
az arcvonalakon dőlt el, ahol a bombázók jóval kisebb számban tevékenykedtek; itt a főszerepet a vadászgépek,
majd egyre növekvő számban a földi csapatok harcát közvetlenül támogató csata-repülőgépek vitték. A második
világháború leghíresebb csatagépéből, a szovjet IL-2-ből több mint 36 ezer, javított változatából, az IL-10-ből
csaknem 4000 db készült.
A légierő a második világháborúban vált igazi haderőnemmé. A különböző nemzetek légierejének tevékenysége
megcáfolta Douhet elméletét, és az is bebizonyosodott, hogy bombázásokkal nem sikerült a remélt mértékben
bénítani az ipar, főleg a hadiipar tevékenységét. A polgári lakosság óriási szenvedései dacára a harc kimenetele
mégis az arcvonalakon dőlt el. E tények ellenére 1945 óta mégis ismételten próbálkoztak légierővel eldönteni a
háború sorsát, így legutóbb az Öböl-háborúban.
2. Képek
20
21
1. Zsidó Holocaust számháború
KARSAI László
Zsidó Holocaust – „számháború”
1945 óta világszerte már sokan megpróbálták fölbecsülni, hogy a második világháború, idején hány zsidót
pusztítottak el a nácik, csatlósaik és bűntársaik. Nem tudjuk pontosan, hogy a Harmadik Birodalomban az ún.
euthanázia-program során hány zsidó elmebeteget gázosítottak el, „árja” sorstársaikkal együtt. A
szakirodalomban 70 ezertől 200 ezerig sokféle becsléssel találkozhatunk. Nincsenek pontos adataink az
Einsatzgruppék („bevetési csoportok”), a főleg a Szovjetunió területén működő tömeggyilkos különítmények
„tevékenységének” számszerű végeredményéről sem. Egyes kutatók 1 millió, mások közel 2 millió zsidó
áldozatról beszélnek. Régebben az auschwitz-birkenaui haláltábor áldozatainak számát 3–4 millió főre
becsülték, a legújabb kutatások kiderítették, hogy ebben a táborban 1–1,5 millió embernél többet technikailag
lehetetlen lett volna elgázosítani és a krematóriumokban elégetni.
Az egymástól igencsak eltérő becslések okai könnyen átláthatók. Adolf Eichmann és cinkosai a háború végén
nemcsak irataikat, halálstatisztikáikat égették el, de földig romboltatták a gázkamrákat és a krematóriumokat is.
Megsemmisültek a Birodalmi Kancellária, a náci Belügyminisztérium és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal
legfontosabb iratai is. Döntő összegező jelentések hiányoznak az Einsatzgruppék iratai közül is. Nem vezettek
nyilvántartást a román hatóságok, így nem meglepő, hogy vannak kutatók, akik szerint 200, mások szerint
viszont legkevesebb 3–400 ezer zsidót mészároltak le a románok a második világháború idején.
Pontos egykorú adatok, dokumentumok hiányában a kutatók kénytelenek egy viszonylag megbízhatónak tűnő
módszert választani. Megpróbálják fölmérni, hogy 1939 előtt egy adott országban hány zsidó élt, majd
megnézik, hogy 1945 után hányan maradtak életben. E módszer természetesen csak ott alkalmazható, ahol már a
második világháború előtt is pontos statisztikát vezettek, ami sem Lengyelországról, sem a sztálini
Szovjetunióról nem volt elmondható, márpedig a zsidó vészkorszak áldozatainak zöme az Elbától keletre élt.
Ráadásul az 1939 előtti európai statisztikában általában csak a vallásos zsidókat tüntették fel, a nácik és
bűntársaik viszont saját „fajvédő” kritériumaik alapján az áttért zsidókat is üldözték. A magyar zsidó
vészkorszakkal kapcsolatban a köztudatban elterjedt 600 ezer magyar zsidó áldozati szám valószínűleg kissé
eltúlzott. Megbízható becslések ennél kb. 50–100 ezerrel kevesebbre teszik a magyar zsidó Holocaust
áldozatainak számát. De pontos számot valószínűleg soha senki nem fog tudni mondani.
1990-ben a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet szakértői, Izrael Gutman professzor vezetésével 4 kötetben
publikálták Holocaust Enciklopédiájukat. Összesítő adataik szerint kb. 5,5–5,8 millió zsidó pusztult el a
második világháború idején. 22 országra kiterjedő, gondos vizsgálódásaik eredményeként mindössze 9 ország
esetében közöltek pontos veszteségi adatokat. Ezek szerint Ausztriában 50 000; Belgiumban 28 900; a Cseh–
Morva Protektorátusban 78 150; Dániában 60; Finnországban 7; Franciaországban 77 320; Itáliában 7680;
Luxemburgban 1950; Norvégiában 762 főre tehető a zsidó áldozatok száma. A lengyel zsidóság veszteségeit kb.
2,9–3 millió főre becsülik, és 3–400 ezer túlélőt tételeznek fel.
Egyetlenegy dolog biztosan tudható: a náciknak és cinkosaiknak „sikerült” megsemmisíteniük a kelet-európai

zsidóság zömét, az 1939-ben kb. 15–16 milliósra becsült világzsidóság kb. egyharmadát.
* Erre vö. Sipos Péter. Tizenkét per Nürnbergben című írását e számunk 6. oldalán. (A szerk.)
2. Képek
22
23
24
25
1. Az USA és Kelet-Európa a II. világháború alatt
BORHI László
Az USA és Kelet-Európa a II. világháború alatt
A második világháború alatt az Egyesült Államoknak nem volt Kelet-Európa-politikája. Születtek ugyan
elemzések a térségről, melyek javaslatokat fogalmaztak meg az amerikai vezetés számára – így pl. a magyar
határokról és Magyarország háború utáni berendezkedéséről –, de ezek nem emelkedtek a hivatalos politika
szintjére. Ennek több oka is volt.
1. A washingtoni vezetés a háború megnyerését tekintette fő céljának, és ezért alig foglalkozott a háború utáni
rendezés politikai kérdéseivel. Roosevelt elnöknek az volt az álláspontja, hogy politikai kérdések nem
befolyásolhatják a háború megnyerésére vonatkozó döntéseket.
2. Az amerikai politikában Kelet-Európa önmagáért sohasem volt fontos, hiszen hiányoztak a megfelelő
gazdasági, kulturális kapcsolatok. A háború alatt ez a térség két szempontból játszott szerepet az amerikai
politikában: egyrészt a szovjet–amerikai kapcsolatok, másrészt a győzelem szempontjából. Az amerikai vezetés
fontosnak tartotta, hogy a kelet-európai csatlósok kilépjenek a háborúból, akár a német megszállás „vállalása”
árán is. Másrészt Kelet-Európa volt a szovjet–amerikai együttműködés egyik kulcsa. Roosevelt és külpolitikai
tanácsadói tudták, hogy a Szovjetunió segítsége nélkül a háborút megnyerni nem lehet. Ezért a szovjet
együttműködés fejében készek voltak elismerni, hogy Moszkvának döntő szava legyen Kelet-Európában.
Amerikában sokan elhitték, hogy a szovjet–amerikai együttműködés a háború után is fennmarad majd, ezért
nem látták szükségesnek, hogy garanciát követeljenek Moszkvától az Atlanti Charta elveinek érvényesítésére az
általa megszállt területeken. (Az Atlanti Charta az 1941. augusztus 11-i Churcill–Roosevelt találkozó közös
okmánya. Elvetik benne a területi terjeszkedést és a háborút mint politikai eszközt. Garantálják a népek jogát
államformájuk megváltoztatására, és biztosítják a tengerek és a kereskedelem szabadságát.)
3. Sem Roosevelt, sem tanácsadói nem éreztek személyes felelősséget Kelet-Európáért. Az amerikai elnök
például kijelentette: Lengyelországnak hozzá kell majd szoknia a Szovjetunióhoz. De megnyilvánult az amerikai
közömbösség az Egyesült Államok álláspontjában a zsidók deportálásáról. Ez a kérdés elsősorban Kelet-Európát
érintette, hiszen az európai zsidóság nagy része ebben a térségben élt. Bár 1942 nyarától eljutottak a hírek a
koncentrációs táborokról az amerikai fővárosba, a törvényhozás nem emelte föl a zsidó bevándorlók kvótáját,
sőt, a törvényes kvóta kitöltésére sem kerülhetett sor. A State Department közömbösen, sőt ellenségesen
viseltetett a Holocaust áldozataival szemben, a zsidó tragédiáról szóló híréket több esetben nem továbbították az
elnöknek. De hallgatott a deportálásokról az amerikai sajtó és a propagandafilm-gyártás is. Amikor pedig
lehetőség lett volna az európai zsidók kisebb csoportjainak kimentésére, az USA hajókapacitás hiányára
hivatkozva elutasította a mentésben való részvételt. Jellemző epizód volt, hogy amikor Habsburg Otto Hull
külügyminiszterhez fordult részben azért, hogy a magyarországi zsidók megmentésére tegyenek lépéseket, Hull
nem tájékoztatta erről az elnököt.
Mindez nem jelentette azt, hogy Washington ki akarta szolgáltatni Kelet-Európát a szovjeteknek. 1944-től az
volt az amerikai vezetés elképzelése, hogy Kelet-Európát be kell majd kapcsolni az európai gazdasági
vérkeringésbe. Ehhez szükséges volt, hogy a kelet-európai országok gazdaságai gyorsan talpra álljanak. Ezért a
vesztes kis országok számára Amerika méltányos, a gazdaság működőképességét szem előtt tartó jóvátételt
akart előírni. A törekvés megbukott a szovjet ellenálláson. Cél volt az is, hogy Kelet-Európa politikailag stabil
térség legyen, ennek érdekében a State Department támogatta pl. Magyarország demokratikus átalakulását, sőt,
bizonyos területi revíziótól sem zárkózott volna el Magyarország javára.
Felmerül a kérdés, hogy tehetett-e volna Washington valamit Kelet-Európa szovjetizálásának

megakadályozására?
Véleményünk szerint erre csak a háború alatt nyílt volna lehetőség, mielőtt a szovjet csapatok megszállták a
térséget. Ekkor azonban a szovjet háborús együttműködést kellett biztosítani, ezért Roosevelt nem mert és nem
akart nyomást gyakorolni a Kremlre. Az angolszász részvétel Kelet-Európa megszállásában katonailag
kivitelezhetetlen volt, ezt az amerikai és a brit katonai vezetés is így látta.
A háború végén már látszott, hogy Moszkva nem tartja be ígéreteit Kelet-Európa függetlenségének tiszteletben
tartására. Ám fellépni ez ellen egyébbel, mint politikai eszközökkel, nem lehetett. Elképzelhetetlen lett volna a
korábbi szövetséges ellen katonailag fellépni. Az amerikai nép már követelte a hadsereg hazavitelét, nem volt
olyan katonai erő, mely a háború folytatását támogatta volna. Másfelől hiányzott is a megfelelő katonai erő: az
26
amerikai vezérkari főnökök 1945-ben úgy foglaltak állást, hogy az USA fegyveres ereje a Balkánon a siker
reményében nem veheti fel a harcot a Szovjetunióval.
Összefoglalva tehát, az Egyesült Államok abban volt érdekelt, hogy Kelet-Európa részévé váljon az európai
gazdasági vérkeringésnek, és hogy politikailag stabil térség legyen. Ennek érdekében társadalmi átalakulást,
esetleg területi revíziót tartott szükségesnek. Roosevelt elismerte a Szovjetunió kelet-európai érdekeit, és ezért
együttműködést várt Moszkvától a háború alatt és után. Ő és tanácsadói úgy hitték, hogy Kelet-Európa nem
válik majd szovjetizált térséggé. 1945 elején, amikor kiderült, hogy a Kreml nem tartja be Roosevelt
„játékszabályait”, Washington tehetetlen volt a világ legerősebb szárazföldi hatalmával, a Szovjetunióval
szemben.
27
1. A háborús bûnösség fogalmáról
BARCZA György
A háborús bűnösség fogalmáról
Egy konzervatív diplomata emlékiratából
Röviden érinteni szeretném a háborús bűnösség kérdését is, mely fogalom az első világháború után is létezett
már, de érvényesítése az akkor fennálló jogi és nemzetközi felfogásokon meghiúsult. A háborús bűnösség
fogalmát természetszerűleg csakis a győztes állapíthatja meg, mert csakis ennek áll hatalmában a háborús
bűnösök felelősségre vonása. Mióta a világ áll, minden háborúra ráfogják, hogy az kihívás nélküli támadás
következménye, vagy egy készülő támadás megelőzése, a győztesnek tehát mindig igaza van. Ez lehet
erkölcstelen, de a gyakorlat más megoldást eddig nem ismert. Tagadhatatlan, hogy Hitler és Németországa az
uralomra jutás után, tehát az 1933-at követő években a háborúra, azaz a versailles-i békeszerződés
megszegésére, a rajnai zóna megszállására, a fegyverkezésre, majd Ausztria, Csehország, Lengyelország
megtámadására és elfoglalására azonnal gondolt, és azt német rendszerességgel elő is készítette. Mindez a
nürnbergi perekből világosan kitűnt. Ugyanúgy közismert az is, hogy Hitler a háború folyamán Belgium,
Hollandia, Norvégia, majd Jugoszlávia és Görögország semlegességének megsértését és kihívás nélküli, tehát
indokolatlan megtámadását követte el. De ha a háborús bűnösség nemcsak aktív, hanem passzív
cselekedetekben is állhat, akkor nem csak az a háborús bűnös, aki a szomszédját vagy bármely más államot
megtámadja, hanem az is, aki ezt a támadást – bár előre látja – tétlenül szemléli, nem akadályozza meg
előkészületeit, sőt magatartásával elősegíti. Franciaország, Anglia és Amerika jól látták, hogy Hitler mit tervez.
A Mein Kampfban Hitler minden könyvkereskedésben megvásárolható programját adta terveinek. A katonailag
Németországnál akkor még sokkal erősebb antant azonban semmit sem tett, hogy Hitler terveit megakadályozza,
holott akkor ezt még könnyűszerrel, részleges mozgósítással, flottatüntetésekkel alátámasztott erélyes
diplomáciai lépésekkel elérhette volna. Sőt azt is, hogy az egész nemzetiszocialista rendszert megbuktassa, és
így Európát megmenthette volna. De az antant nemhogy ezt nem kísérelte meg, hanem Hitlerrel egyezkedni
próbált, a hírhedt „apeasement” politikáját folytatta, és még ő keresett mentségeket Hitler támadásaira. Az
antanthatalmak tehát jogilag véve passzív háborús bűnösöknek tekinthetők, nem cselekedeteik, hanem
mulasztásaik folytán. Aktív és pozitív háborús bűnösnek kell jogilag tartanunk azonban a Szovjetet. Ha 1939
augusztusában Moszkva nem köt megnemtámadási egyezményt Hitler Németországával, és ezáltal nem ad neki
hátvédet a Lengyelország elleni háborús támadásra, Hitler valószínűleg visszariadt volna e vállalkozástól. De
Moszkva ennél is tovább ment. Mint Nürnbergben Weizsäcker német nagykövet, volt külügyi államtitkár
szavahihető tanúvallomásából kitűnt, Molotov és Ribbentrop 1939 nyarán a német–szovjet szerződéshez tartozó
titkos függelékben megállapodtak abban, hogy a németek által megtámadandó Lengyelországot miképpen
fogják felosztani maguk között, és Európa keleti felét német–orosz érdekszférára osztják. A Szovjet tehát
kötelező passzivitásával nemcsak hátvédet, azaz támogatást nyújtott Németországnak, de a zsákmányból előre
kikötötte a maga részét. Mi ez, ha nem abszolút háborús bűnösség?
A magyar háborús bűnösök közül felelősek voltak azok, akik az országot alkotmányellenes módon a háborúba
belevitték. Ezek el is nyerték büntetésüket, valamint azok is, akik embertelenségekre, kegyetlenkedésekre
parancsot adtak ki vagy ilyeneket elkövettek. De ha háborús bűnös volt Imrédy, Bárdossy, Sztójay és Szálasi,
valamint kormányaik tagjai, legalább ugyanennyire háborús bűnös az is, aki őket kinevezte, állásukban
megtartotta, és mindazt, amit elkövettek, mint államfő szentesítette és eltűrte. Egy államfő részéről az, hogy
kormánya vagy annak közegei részéről elkövetett bűnökről nem tud, mentség nem lehet. Háborús bűnösnek kell
tehát Horthy Miklóst is tartanom, mert ő volt a magyar állam feje, a magyar haderő főparancsnoka, mely az ő
legfelsőbb akaratát valósította meg. Horthy tehát a történelem és a magyar nemzet előtt felelős, és az, hogy
hazafias jó szándékához kétség nem férhet, és hogy határozottan erős német nyomás, sőt fenyegetések hatása
alatt állott, még nem mentheti fel őt erkölcsi felelőssége alól.
Végül még csak azt kívánnám megjegyezni, hogy ha történetesen a tengely győz, a szövetségesek oldalán a
németek ugyanannyi háborús bűnöst találtak volna, mint azok az ő oldalukon. Aki győz, annak mindig igaza is
van, mert a hatalom az övé, és mindaddig, amíg a hatalmat bírja, igaza is lesz, de a történelem nagy távlatából az
igazság idővel mégis mindig kiderül, és ezen igazság felderítésében közreműködni minden becsületes ember
kötelessége.
28
BARCZA GYÖRGY (Pusztazámor, 1888 – Sydney, 1961) Diplomata. Pályáját 1911-ben az Osztrák–Magyar
Monarchia külképviseletein kezdte. 1924-ben a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, 1927-ben
vatikáni, 1938–41 között londoni követ volt. Visszahívása után a Külügyminisztériumban dolgozott.
Magyarország német megszállása után Svájcban képviselte az ország érdekeit a nyugati államok felé. 1945 után
nem tért haza. 1948–56 között a New York-i Magyar Nemzeti Bizottmány tagja, 1952-től az Ausztrál–Magyar
Társaság elnöke volt.
Diplomataemlékeim című kéziratát – amelyből e számunkban két részletet közlünk – az Európa Kiadó és a
História tervezi megjelentetni. (A szerk.)
2. Képek
29
30
1. Világháború és a népek deportálása
VARGA Lajos
Világháború és a népek deportálása
A sztálini vezetést nem hatotta meg a kisebb kaukázusi népek döntő többségének helytállása a német hódítók
elleni háborúban, hamarosan hozzáfogtak a hegyi népek deportálásának kidolgozásához és végrehajtásához.
Karacsájevek, csecsenek, ingusok
1943 októberében megszüntették a karacsájevek autonóm köztársaságát. Az NKVD „gondos” nyomozói

„kiderítették”, hogy 1943-ban 1400 főből álló 65 fegyveres csoport működött, s kb. 300 személy
együttműködött a németekkel. Találtak 7 aknavetőt és 15 golyószórót, kisebb kézifegyvereket. 1943
decemberében 62 842 főt, valamennyi karacsájevet, Kirgíziába és Kazahsztánba deportálták. (A velük azonos
területen élő cserkeszek nem kerültek a kollektív büntetés alá.)
A csecsenek, ingusok deportálása már nagyobb erőfeszítést igényelt. Már 1944 januárjában Csecsen- és
Ingusföld hegyi körzeteibe irányították az NKVD katonai egységeit, a tisztképzők növendékeit, akik az akció
megkezdésekor az összes utat lezárták.
Az egész „operáció” lebonyolítására különvonattal a helyszínre (Groznij) érkeztek Berija és közvetlen

helyettesei. Berija naponta táviratban küldte jelentéseit Sztálinhoz. „Ma, február 23. hajnalban a csecsenek,
ingusok kitelepítési akciója megkezdődött. Minden a terv szerint, rendben folyik: Mindössze hat esetben volt
ellenállás, velük szemben fegyvert alkalmaztak, illetve őket őrizetbe vették. Előzetesen 842 személyt
letartóztattak. Délelőtt 11 órára az egyes településekből 94 741 személyt, több mint 20 százalékot már
elszállítottak, s közülük 20 023-at már be is vagoníroztak… Jelentem, hogy február 24-én reggelre lakhelyükről
333 739 személyt elszállítottak, s közülük a vasúti szerelvényekbe 176 950 főt bevagoníroztak.” Berija 1944.
március elején kelt jelentése szerint 177 szerelvény 478 479 személyt szállított el. Köztük az utolsókban a volt
csecsen-ingus vezetőket és ismert egyházi vallási személyiségeket.
Több mint kétezer személyt tartóztattak le, és 20 ezernél több lőfegyvert találtak. Észak-Oszétia, Dagesztán,
Grúzia párt- és állami vezetői megkezdték a hozzájuk kerülő új körzetek birtokbavételét.
„Nem harcoltak eléggé”
Berija 1944. február 24-én Sztálinhoz küldött táviratában javaslatot tett a karacsájevekkel nyelvrokon és
szomszédos balkárok deportálására. Úgy találta, hogy a balkárok „sem harcoltak eléggé a németekkel”, és „az
Elbruszt sem tudták megvédeni”, valamint 362 balkár személy a németekkel elmenekült. És különben is a
karacsájevekkel akartak közös államiságot teremteni. A 32 870 balkárt (más adatok szerint 37 713) – köztük 6
695 idős korút és gyermeket – március 8-án két óra leforgása alatt összeszedték és 14 szerelvénybe
bevagonírozták. A balkárokkal egy autonóm köztársaságban élő kabardok csak autonómiájukat vesztették el,
cserébe megkapták a balkárok földjét, házát és minden más vagyonát.
Az Észak-Kaukázusból alig fél év alatt, a hivatalos belügyi adatok szerint, a kijelölt telephelyre 1944 tavaszáig
608 749 csecsen, ingus, karacsájev, balkár érkezett. (A szállítás alatt elhalálozottak és megszököttek nélkül.) Az
első egy-két évben hatalmas volt a halálozási arány. 1948 októberéig a munkatelepeken meghalt 146 892
személy, az odaérkezettek 23,7 százaléka. Kazahsztánban meghalt 101 036 fő, Üzbegisztánban az első két
hónap alatt 16 052 (10,6 százalék), 1945-ben 13 883 (9,8 százalék), 1948 októberéig mindössze 28 120 gyermek
született. (1953. január elsején az észak-kaukázusi deportáltak száma 498 952.)
A deportálással nem zárult le e népek kálváriája. Bárhol is tartózkodtak a nagy birodalomban, előbb-utóbb
áttelepítették őket, sokan önként jelentkeztek. A hadseregben szolgált tiszteket, tiszthelyetteseket, sorkatonákat
– amennyiben a deportált népekhez tartoztak – könyörtelenül leszerelték 1944 folyamán vagy előbb. Az említett
kaukázusi népekből 710 tisztet, 1696 tiszthelyettest, 6488 sorkatonát szereltek le, katonai igazolványukat
elvették, rangjelzést, váll-lapot nem viselhettek. Sorsuk a munkaszolgálat vagy a deportálás lett.
„Szovjetellenes elemek”
1944. április 13-án Berija belügyi és Merkulov állambiztonsági népbiztos elrendelte a Krími Autonóm
Köztársaság megtisztítását a „szovjetellenes elemektől”.
31
A megszálló német hadvezetés a Krím félszigetet különös figyelemmel, kedvezményekkel kezelte. Önálló tatár
államot akartak létrehozni. Szimferopolban muzulmán kongresszust is összehívtak, s a kormány élére kánt
állítottak. A németek erőszakkal tatárokat is beszerveztek, ezenkívül 10 önkéntes tatár zászlóalj működött a
németek oldalán.
A Szerov és Kobulov népbiztos-helyettesek által vezetett „felderítés” a tatárokat kollaborálással, dezertálással

vádolta, s az egész nép kollektív megbüntetését szorgalmazta.
A kitelepítési akció 1944. május 18-án hajnalban kezdődött, és 20-án délután négy órakor befejeződött. A
jelentések szerint 67 szerelvény 180 014 személyt szállított Üzbegisztánba. Az ősi földről elűzött tatárok közül
kb. 40 ezer meghalt. (A hivatalos statisztika szerint a Krímből összesen kitelepítettek közül – bolgárokkal,
örményekkel, görögökkel együtt – 44 125-en haltak meg.) Évszázadok óta művelt földjeik, szőlőik
megsemmisültek. Az 1960-as évektől kezdtek visszatelepülni…
1944. június 27–28-án a Krímből még kitelepítettek 15 040 görögöt, 12 422 bolgárt, 9521 örményt…
Grúziából 1945-ben csaknem százezer törököt, kurdot, hemsint és más nemzetiségűt telepítettek a közép-ázsiai,
a különböző népeket magába olvasztó és elnyelő munkatelepekre. Ez utóbbiakat azzal az indokkal (1936-ban a
lengyelek kitelepítését is ezzel magyarázták), hogy Törökország ügynökei és potenciális fegyveresei.
A kitelepítések és megtorlások másik nagy hulláma a háború utáni években szedte tömegével áldozatait, de ez
már egy újabb történet.
A tanulmány első részét az 1993/8. számban közöltük. (A szerk.)
32
1. A távol-keleti perek
SIPOS Péter
A távol-keleti perek
A japánok felelőségre vonása
Auschwitz, Katyn, Oradour-Sur-Glane, Dachau. Ma is nyomasztó hangulatú földrajzi nevek, amelyekhez még
sok hasonlót fűzhetnénk különösebb értelmezés nélkül. Annál inkább szükséges lenne a magyarázat egy olyan
listához, amely kínai, burmai, Fülöp-szigeteki, vietnami, thaiföldi helységeket tartalmazna. Pedig Bataan,
Nanking, Langsen és tömérdek más helyszín a távol-keleti országok lakosai, valamint a csendes-óceáni
háborúban küzdő brit, amerikai, ausztráliai, holland katonák és hozzátartozóik számára szintén az
embertelenséget és a szenvedést jelentik.
Jól ismert dolog, hogy a második világháború 1945. szeptember elején a Távol-Keleten ért véget. Kevéssé
köztudott viszont, hogy a globális összefüggéseket tekintve ott is kezdődött: bő két esztendővel az európai
háború kirobbanása előtt. Japán az 1930-as évek elejétől katonai erővel folyamatosan terjeszkedett Kínában.
1937 júliusában pedig átütő erejű hadjáratot indított a Föld legnépesebb országának a meghódítására.
A japán politikában meghatározó szerepet töltött be a hadsereg és a flotta tisztikara. A két haderőnemet aktív
állományban lévő tábornok, ill. tengernagy képviselte a kormányban: mint hadügy-, ill. mint haditengerészeti
miniszter. A vezérkari főnökök pedig csak Hirohito császárnak tartoztak engedelmességgel. Az uralkodót nem
közönséges földi lénynek, hanem istennek tekintették, aki megtestesíti a nemzeti létet, és rendelkezései
megelőzik a katonák és a tengerészek számára az alkotmány és más polgári törvény előírásait. Ebből a mitikus
kötöttségből következően a tisztikar különleges küldetést tulajdonított magának, és irányító szerepre tartott
igényt a társadalomban. A császár-isten szolgálatában, a földi lét egyetlen rendeltetésében, minden eszköz
megengedettnek számított.
A fegyveres erők feladatait 1936 augusztusában egyértelműen megszabták „A Nemzet Politikai Alapelvei”,
amelyek az expanzió célját a kelet-ázsiai szárazföld és a déli tengerek meghódításában jelölték meg.
1937-ben megkezdődött Kínában e program megvalósítása. A japán csapatok elfoglalták Pekinget, Sanghajt és
Nankingot, ebben az időben a Csang Kai-sek tábornagy vezette Nemzeti Kína fővárosát. December 14-én
kezdődött és hat héten át tartott „Nanking megerőszakolása”, ahogyan a több tízezer áldozatot követelő
gyilkosságokat, megbecstelenítéseket és rablásokat már akkor elnevezték az életben maradt szemtanúk. A
fővárosban tomboló katonák tetteinek egyes részleteit egy amerikai pap filmen megörökítette. A megcsonkított
tetemek, a vérrel borított szobák, a szuronyhegyre szúrt csecsemők látványa olyan borzalmas volt, hogy a
képeket csak szűk körben mutatták be. Sokatmondó tény, hogy a filmet az „Amerika először!” elnevezésű
izolacionista szervezet annak bizonyítására használta: mennyire ostoba dolog lenne, ha Amerika ismét háborúba
keveredne.
Kegyetlenkedés a foglyokkal
Mintegy négy esztendővel később, 1941. december–1942. május között a japán haderő elfoglalta a Fülöp-
szigeteket. Itt több mint 130 ezer hadifogoly és civil, zömmel filippínó halálát okozta „az öldöklés, a
kegyetlenkedés, az éheztetés és a bántalmazás”. Egy japán katona bejegyezte naplójába: „…A naivitásom,
amely jellemző volt rám, amikor elhagytam a hazámat, régen a múlté. Most már edzett gyilkos vagyok, és a
kardom állandóan vérrel szennyezett. Az Isten bocsásson meg nekem! Az édesanyám bocsásson meg nekem!”
Japán ugyan aláírta az 1929-es genfi konvenciót a hadifoglyokkal való bánásmódról, de nem ratifikálta az
egyezményt. 1941. december második felében az Egyesült Államok az érdekeit képviselő tokiói svájci
diplomáciai misszió kézvetítésével kifejezte azon reményét, hogy a japán kormány mégis tiszteletben tartja a
megállapodást. Togo külügyminiszter 1942 februárjában kifejezetten megígérte, hogy Japán a konvenció
eléírásait alkalmazni fogja a hatalmába került ellenséges katonákra. Valójában azonban a mintegy 95 ezer
európai, amerikai és ausztráliai hadifogolyból kb. 27 ezer (28,6%) elpusztult a táborokban. (A német kézre jutott
kb. 23 ezer brit nemzetközösségbeli és amerikai fogolynak „csak” kb. 4%-a halt meg.)
A Fülöp-szigetekhez tartozó Luzon szigetén lévő Bataan-félszigetnek a védői több hónapos ellenállás után 1942.
május elején megadásra kényszerültek. A kb. 76 ezer amerikai és filippínó katonát a japánok 120 kilométeres
gyalogmenetben terelték a hadifogolytáborba. Az úton több mint 10 ezer fogoly elpusztult, 16 ezren pedig
33
röviddel a táborba való megérkezés után haltak meg. Nemcsak éhség, kimerültség és betegség, hanem
szándékos gyilkosságok is tizedelték soraikat.
A vietnami Langsenben 450 francia és vietnami hadifoglyot öltek meg oly módon, hogy elébb a lábukra
irányított géppuskatűzzel megbénították őket, majd szuronyroham-gyakorlat célbábúiként végeztek velük.
A japán haderő utánpótlását és felvonulását egy esetleges támadásra India ellen, számottevően hátráltatta a
vasúti összeköttetés hiánya Burma és Thaiföld (Sziám) között. Ezért 1942 októberében több mint 60 ezer
hadifogoly és kb. 270 ezer színesbőrű kényszermunkás megkezdte egy vasútvonal építését a két országot
elválasztó járhatatlan dzsungelen keresztül. A „Híd a Kwai-folyón” c. világhírű film megközelítően sem
érzékelteti a kb. 400 kilométernyi építési vonal táboraiban uralkodó tényleges viszonyokat. A vasút 1943
augusztusában elkészült – kb. 12 ezer hadifogoly és mintegy 70–90 ezer ázsiai kényszermunkás élete árán –
minden négy méterre egy halott jutott.
A hadifoglyokkal való kegyetlen bánásmódot nem lehet csupán szadizmussal magyarázni. A szamuráj etika, a
busido szerint nincsen szégyenletesebb dolog, mint a megadás. Ezért a foglyokat nem vették emberszámba. Az
őrzésük szintén becstelen, alávaló dolognak számított, erre a feladatra a szent fegyveres szolgálatra
alkalmatlannak minősített, testileg-lelkileg torz, beteg személyeket vezényelték. Ők pedig a foglyokon álltak
bosszút a számkivetésért, és a kegyetlenkedéssel kívánták bizonyítani, hogy mégis hű és méltó alattvalói a
császárnak.
Felelősségre vonás
A japán hadsereg cselekedeteit teljes valóságukban csupán a háború után ismerhette meg a világ. Nanking sorsa
azonban egyáltalán nem volt titok, s a háború alatti rémtettekről is egyre több részlet vált köztudottá. Mindez
elegendő alapot nyújtott arra, hogy az Egyesült Nemzetek Háborús Bűnök Bizottsága (UNWCC) 1945 elején
megállapítsa: „a japán hadsereg tettei nem elszigetelt incidensek, hanem tudatosan megtervezett és módszeresen
végrehajtott akciók a Távol-Keleten és a Csendes-óceán térségében”, ezekért Tokió éppen úgy felelős, mint a
helyi vezénylő tábornokok és csapatparancsnokok.
1945. július 26-án az Egyesült Államok, Kína és Nagy-Britannia kapitulációra szólította fel Japánt. A
proklamáció szerint a japán háborús bűnösöket felelősségre vonják. Egy hónap múltán az UNWCC Fehér
Könyvet adott ki, amelynek értelmében nemzetközi katonai bíróságot alakítanak a japán háborús bűnösök
perének lebonyolítására. A törvényszék létrehozása a távol-keleti szövetséges főparancsnok, Douglas
MacArthur amerikai hadseregtábornok teendője volt. Az ő hatáskörébe tartozott a perbe fogandó személyek
listájának összeállítása és az őrizetbe vételük is.
1946. január 16-án MacArthur bejelentette: megalakult a Távol-keleti Nemzetkézi Katonai Törvényszék
(IMTFE), amelynek jogköre a béke elleni bűnökre, a háború bevett szabályainak megsértésére, valamint a civil
lakosság kárára elkövetett embertelen cselekedetekre terjedt ki. A japán fegyverszüneti szerződést aláíró 9
országot (Ausztrália, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Kanada, Kína, Nagy-Britannia, Szovjetunió,
Új-Zéland), valamint a később bevont Fülöp-szigeteket és Indiát egy-egy bíró képviselte a testületben. A
törvényszék elnökévé MacArthur Sir William Webb ausztrál delegátust nevezte ki.
A per 1946. május 5-étől 1948. április 6-áig zajlott le Tokióban, az ítéletet ugyanott 1948. november 12-én
hirdették ki. A törvényszék 28 vádlottat fogott perbe, közülük végül 25 felett ítélkezett.
A vádlottak
A polgári személyek között volt Hiranuma Kiicsiro báró, a császári titkos tanács elnöke; Hiroda Koki báró,
diplomata, külügyminiszter; Hosino Naoki a kabinet főtitkára; Kaya Okinori pénzügyminiszter; Kido Koiso
márki, lord-pecsétőr, a császár legbizalmasabb tanácsadója; Matsuoka Yosuke diplomata, külügyminiszter, a per
folyamán elhunyt; Okawa Sumei ideológus, a bíróság beszámíthatatlannak nyilvánította; Sigemicu Mamoru
diplomata, külügyminiszter; Siratori Tosio diplomata; Togo Sigewori diplomata, külügyminiszter.
A szárazföldi hadsereg vezetői közül a törvényszék elé került: Araki Sadao tábornok, hadügyminiszter; Doihara
Kenji, a Legfelsőbb Haditanács tagja, Szingapúr parancsnoka; Hasimoto Kingoro ezredes, a fiatal tisztek
szellemi vezetője az 1930-as években; Hata Sunroke tábornagy, főparancsnok Kínában, hadügyminiszter;
Itagaki Seisiro tábornok, a hadifogolytáborok felügyelője; Kimura Heitaro tábornok, főparancsnok Burmában;
Koisio Kuniaki tábornok, koreai főkormányzó, miniszterelnök; Matsui Ivane tábornok, főparancsnok Kínában;
Mihami Jiro tábornok, koreai főkormányzó; Muto Akira tábornok, főparancsnok Szumátra szigetén; Osima
Hirosi tábornok, berlini nagykövet; Sato Kenryo tábornok, a katonai iroda főnöke; Suzuki Teicsi tábornok, tárca
34
nélküli miniszter, a kabinet tanácsadója; Tozso Hideki tábornok, miniszterelnök, hadügyminiszter; Umezu
Yosijiro tábornok, főparancsnok Mandzsúriában.
A perbe fogott tengernagyok: Nagano Osami a flotta vezérkari főnöke (a per folyamán elhunyt); Oka Takasumi,
a haditengerészeti iroda főnöke; Simado Sigetaro haditengerészeti miniszter.
Világszerte nagy feltűnést keltett, hogy Hirohito császár nem került a vádlottak padjára. Pedig perbe fogását és
elítélését a Nemzeti Kína és Ausztrália különös eréllyel követelte. MacArthur, ez időben Japán korlátlan ura, az
amerikai kormány támogatásával úgy érvelt, hogy Hirohito perbe fogása felmérhetetlen következményekkel járó
felzúdulást váltana ki Japánban, és legalább 1 millió fővel növelni kellene a megszálló csapatok létszámát.
A miniszterek, diplomaták, generálisok és admirálisok mellől hiányoztak a vádlottak padján olyan sajátosan
japán intézmények irányítói, akiket legalább olyan mérvű felelősség terhelt a háborús bűnökért, mint a katonai
és polgári adminisztráció mértékadó személyiségeit. Mentesültek a számonkéréstől a militarista-soviniszta titkos
társaságok vezetői, a politikai rendőrség és kémelhárító szervezet, a Kempeitai főnökei és a japán tőkés
konszernek, bankok urai, a zaibatsu tagjai.
A vádirat
A vádiratban központi helyet kapott az agresszív háború előkészítése és kirobbantása a nemzetközi

egyezmények megszegésével. A hódító hadjáratok során a japán hadsereg a polgári lakosság terhére súlyos
bűnöket követett el az elfoglalt országokban. A bíróság a több mint kétesztendős eljárás végeztével egyetlen
vádlottat sem mentett fel, egy vagy több deliktumban mindenkit bűnösnek talált. Halálra ítéltek és kivégeztek
hét személyt: Doiharát, Hirotát, Itagakit, Kimurát, Matsuit, Mutót és Tozsót. A többi vádlott életfogytiglantól 7
évig terjedő szabadságvesztés-büntetést kapott, 1954–1955-ben (Sigemicu már 1950-ben) amnesztiában
részesültek.
Japánban kegyelettel őrzik a második világháború valamennyi halottjának az emlékét. A közéletben azonban
nem kísértenek a múlt árnyai. A szamuráj dicsőség ma már relikvia, amelynek helye a múzeumi tárló, a
történelmi film és könyv. Avitt és komikus figurának számítana az a politikus, aki a nacionalista-militarista
hagyomány élesztgetésével és kisajátításával kívánná gyarapítani bizalmi tőkéjét és kiépíteni legitimációs
bázisát. A nosztalgia nem talál befogadásra a japán társadalomban. Erre ugyanis nincsen szüksége. A felkelő
nap országa gazdasági erejével olyan pozícióval és befolyással rendelkezik az egész világon, amelyre az egykori
miniszterek, tábornokok és tengernagyok Nippon hatalmáról szőtt nagyralátó ábrándjaikban soha gondolni sem
mertek.
2. Képek
35
36
37
1. A magyar külpolitika a hadba lépés elõtt
MAGYARORSZÁG VILÁGHÁBORÚS SZEREPÉRŐL
JUHÁSZ Gyula
A magyar külpolitika a hadba lépés előtt
1940 nyarának végén a második bécsi döntés új feltételeket teremtett a magyar külpolitika számára. Ismeretes,
hogy Teleki Pál mindenáron szerette volna elkerülni Magyarország belesodródását a második világháborúba, a
szakítást a nyugati hatalmakkal.
A bécsi döntések ára
Az óriási lelkesedés, amely az országon végigsöpört Észak-Erdély visszacsatolása következtében, a

miniszterelnököt nem tévesztette meg. Érezte, sőt tudta: a számlát egyszer még benyújtják. Már szeptember 10-
én – Hitlerrel folytatott beszélgetése után – Sztójay berlini követ jelentésében vázolta ezt a programot, amely
alkalmas lehet a „hála” kifejezésére; Magyarország „sziklaszilárd” kiállása Németország oldalán; Németország
támogatása élelmiszerekkel és nyersanyagokkal az érvényben lévő egyezményeken felül; radikális lépések a
belpolitikai reformok terén és a zsidókérdésben; személyi változások végrehajtása a politikai életben; végül
Magyarország szerződésszerű csatlakozása a tengelyhatalmakhoz. Ez rövidesen be is következett, miután
október végén eleget tett a német kormány ama kérésének, hogy a Romániába irányított német „tancsapatokat”
átszállíthassák az ország területén.
A háromhatalmi egyezményhez való magyar csatlakozás jegyzőkönyvét 1940. november 20-án írták alá
Bécsben. (Rövidesen más kisállamok is csatlakoztak.) A magyar kormány ezzel egyrészt elismerte Németország
és Olaszország hegemóniáját Európában, másrészt szolidaritást vállalt a tengelyhatalmakkal arra az esetre, ha
valamely, ez ideig a háborúban még részt nem vevő hatalom indítana támadást ellenük. Ennek fejében az
egyezmény értelmében jogot kapott arra, hogy ha a három hatalom Magyarországot érintő kérdésekről tárgyal,
megbízottja részt vehessen a tárgyalásokon.
A csatlakozás alkalmával Ribbentrop szóbeli ígéretet tett Telekinek arra, hogy a szolidaritás értelmezését a
magyar kormány szabhatja meg. Magyarország ugyanakkor nem írta alá a kiegészítő jegyzőkönyvet a sajtó és a
propaganda „kölcsönös” ellenőrzéséről.
A kívülmaradás esélye
Még mielőtt Magyarország 1940 szeptemberében csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, de már átengedte
a német csapatokat Romániába, a brit külügyminisztériumban leszögezték Barcza Barcza György (Pusztazámor,
1888 – Sydney, 1961)Diplomata. Pályáját 1911-ben az Osztrák–Magyar Monarchia külképviseletein kezdte.
1924-ben a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, 1927-ben vatikáni, 1938–41 között londoni
követ volt. Visszahívása után a Külügyminisztériumban dolgozott. Magyarország német megszállása után
Svájcban képviselte az ország érdekeit a nyugati államok felé. 1945 után nem tért haza. 1948–56 között a New
York-i Magyar Nemzeti Bizottmány tagja, 1952-től az Ausztrál–Magyar Társaság elnöke volt. követ előtt: „Az
angol kormány ez ügyben nem kíván további lépéseket tenni, mivel Románia már nem szövetséges. De
amennyiben 1. Magyarország eltűrné, hogy területén idegen haderők olyan állam ellen vonuljanak át, amely
Angliával szövetséges viszonyban vagy barátságban van, azt az angol kormány már határozottan ellene irányuló
barátságtalan cselekedetnek volna kénytelen tekinteni. Ezért ebben az esetben a velünk való diplomáciai
kapcsolatát sajnálatára meg kellene szakítani; 2. ha pedig Magyarország megengedné ezen haderők
tartózkodását területén, és az ott lévő katonai művek használatát is megengedné, sőt katonailag csatlakozva
megtámadna egy Angliával szövetséges államot, úgy az casus belli volna.”
Mindez kétségtelenül szerepet játszott a jugoszláv–magyar örök barátsági szerződés előkészületeiben, hiszen az
az ország, amelyre az idézett kijelentés vonatkozhatott, csak Jugoszlávia lehetett.
Egy ideig a kívülmaradás magyar szándéka sajátosan egybeesett a német érdekekkel is. Ezért előzetesen még az
örök barátsági egyezmény szövegét is jóváhagyta Ribbentrop.
A nagy tranzakció – ahogy Hitler Jugoszlávia becserkészését nevezte – igazában nem ment olyan simán, mivel a
jugoszláv kormány erősen vonakodott a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozástól, így német kézben az
örök barátsági szerződés miatt a magyar revíziós igények nem látszottak alkalmasnak a zsarolásra.
38
Ugyanakkor a Szovjetunió elleni német támadás tervéről, bizonyos információk Teleki birtokába jutottak, ami a
veszélyhelyzet nagyfokú megerősödését jelentette, s ilyen körülmények között kellett a „kívülmaradás”
koncepcióját képviselni.
Emigráns kormány
Bizonyára ezek a tényezők játszottak elsősorban szerepet abban, hogy 1940 végén, 41 elején ismét felmerült egy
emigráns kormány létrehozásának terve. 1941 januárjában Horthynál tanácskozást tartottak, amelyen Bethlen
István, Eckhardt Tibor és mások vettek részt, s ahol tervezetet fogadtak el, amelynek lényege a következő volt:
amennyiben a németek olyan követeléssel lépnek fel, amely határozottan összeegyeztethetetlen az ország
szuverenitásával, Horthy kormányt nevez ki olyan politikusokból, akik arra az időre már külföldön lennének. Ő
maga Magyarországon maradna, de visszavonul és megtagad minden együttműködést a németek által kinevezett
Quisling-rendszerrel. Január 26-án Horthy közölte Owen O’Malley angol követtel: „Sohasem fog beleegyezni
olyan német követelésbe, amely összeegyeztethetetlen a magyar szuverenitással, s ha ilyen követelést
erőszakolnának, ő lemondana, előzőleg megtéve a szükséges lépéseket egy külföldön működő, legálisan
kinevezett kormány érdekében, ami megfosztana egy bábkormányt a legális hatalomtól.”
Szakítás Nagy-Britanniával
A brit külügyminisztériumban úgy vélték: bár Horthy „makacs és személyesen bátor”, de ha eljön
megszorongattatásának ideje, valószínűleg sokkal többet ad majd a németeknek, „mint amennyit mi
szeretnénk”.
Amikor Anthony Eden február 6-án fogadta a magyar követet, az utóbbi nagy jelentőségűnek tartott volna egy
olyan nyilatkozatot, amelyben „Őfelsége kormánya világosan kifejezésre juttatná, hogy miután megnyerte a
háborút, nem áll szándékában egy második trianoni békét diktálni”. Eden azt válaszolta, „megfontolás tárgyává
teszi”, tehet-e további kijelentést, de hozzáfűzte: „a magyar kormány és nép tartsa szem előtt a mi és a németek
magatartása közötti különbséget. A német uralom alatt álló Európa az összes állam leigázását jelenti, ideértve
természetesen Magyarországot is, és Hitler világában nincs helye a nemzeti függetlenségnek.”
Ám a „barátságos célzás” is elmaradt Magyarországnak a Jugoszlávia elleni támadásban való részvétele miatt.
1941. április 6-án Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, amit nem
követett egyelőre hadüzenet, s ha Teleki öngyilkossága gyakorolt is némi hatást, az angol felfogást a jugoszláv–
magyar barátsági szerződés megszegésének ténye határozta meg, eléggé tartósan, amelyről Eden azt mondta a
búcsúzó magyar követnek: „Az angol nép nem felejti el ezt az árulást, amely tartós stigma marad Magyarország
nemzeti becsületén.”
Amikor Barcza nagykövet távozott Eden szobájából, még figyelmeztette a brit külügyminisztert: „Végül is a
kormány lépéseiért nem szabad az egész népet felelőssé tenni.” Egyelőre ennek az érvelésnek azonban nem volt
hatása, éppen fordítva: rövidesen kezdett elmosódni a megkülönböztetés népek és kormányok között, s csak
évek múlva tértek vissza a Barcza-koncepcióhoz – nem sok sikerrel.
USA, Szovjetunió
Az Egyesült Államok külügyminisztériumában Magyarország megítélése 1939–1941 között nagyon hasonlított

az angol állásponthoz, noha az USA még kívül állt a háborún, s még jó ideig az egész kelet-európai térség
sokkal periferikusabb szerepet játszott az amerikai külpolitikában, mint az angolban.
Ami a szovjet–magyar viszonyt illeti 1939–1941 között – leszámítva azt a rövid periódust, amikor a Szovjetunió
megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, mint az antikomintern paktumhoz elsőként
csatlakozó kis országgal – a lehetőségeket a német–szovjet megnemtámadási egyezmény, majd a barátsági
szerződésen alapuló német–szovjet viszony határolta be. Ezek az úgynevezett jószomszédi kapcsolatok
megállapodásokban vagy szerződésekben rögzíthető formáitól, a gazdasági együttműködés kiszélesítésén át – a
területi kérdésekben a Romániával szembeni külpolitikai együttműködés lehetőségéig terjedtek.
A lehetőségekhez képest a kapcsolatok lassan javultak, amiben azt hiszem, a magyar külpolitikai koncepciónak
és gondolkodásnak az a fixa ideája is szerepet játszott, hogy Londonban a közeledést nem néznék jó szemmel
általában, és a német–szovjet viszony miatt különösen. Másfelől viszont a magyar területi követelésekkel,
vagyis Erdéllyel kapcsolatos pozitív szovjet állásfoglalásban nem a konkrét ajánlatot, s ennek a jövőre
vonatkozó jelentőségét, hanem csak a német–szovjet viszony romlásának jelét, egy német–szovjet konfliktus
esetére pedig csak a távoltartási igyekezetet érzékelte.
39
Csak az utolsó félévben volt érezhető változás a Szovjetunió iránti magatartásban, amikor Teleki hozzájutott
bizonyos információkhoz a készülő német támadásról, de a félelem ezt az időt is beárnyékolta. Jellegzetes
példaként említjük, hogy 1941 elején, amikor az emigráns kormány létrehozását fontolgatták Budapesten,
magyar részről szerettek volna megnyugtatót hallani arról is, hogy Eden, az új angol külügyminiszter sem fog
lényeges változást hozni a szovjet–brit viszonyban Lord Halifax irányvonalához képest. A kívánságot
tolmácsoló budapesti brit követnek Eden 1941. január 22-én így válaszolt: „Természetesen közölhetjük, hogy a
mi politikánk nem személyes ügy, de nem köthetjük meg a kezünket olyan közléssel, amelybe beleérthető,
hogy: az irányunkban tanúsított előzékenyebb magatartása Oroszországra nézve nem járna semmiféle előnnyel.”
Ez a tétel a Teleki-öngyilkosságban fontos szerepet játszó április 2-i Barcza-táviratban felerősödve, már a
koalíció lehetőségére utalva így szerepelt: „Ha Magyarország a Jugoszlávia elleni támadáshoz bármilyen
indokkal (Jugoszlávia területén magyarok védése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei
(Törökország, esetleg idővel szovjet) hadüzenetével is számolni kell.”
Amikor ez a távirat megérkezett, a magyar döntések már megszülettek, méghozzá annak az üzenetnek nyomán,
melyet Hitler küldött a területi revízió lehetőségéről. Ennek feltétele: Magyarország átengedi a német csapatokat
területén, és maga is részt vesz az akcióban. A németek nem kételkedtek abban, hogy céljaikat elérik, hiszen ezt
nem sokkal az események előtt a magyar külpolitika egy lépése is erősítette. Amikor Jugoszlávia vonakodása a
háromhatalmi egyezményhez való csatlakozástól a kritikus korszakba lépett – mint ismeretes –, Hitler hajlandó
lett volna – eredeti terveinek megfelelően – Jugoszlávia határait is garantálni, ha a csatlakozás egyben a német
csapatok átvonulását is biztosítja jugoszláv területen.
A gyenge pont: a revíziós igények
A jugoszláv határgaranciáról szóló hírek hatására Bárdossy, az új külügyminiszter 1941. március 16-i
jegyzékében a legélesebben tiltakozott Berlinben, és hangoztatta: „…a német területi garancia kétségtelen
befolyással volna a magyar–német viszony alakulására, és erősen kihatna a magyar közhangulatra. Ezért
kérnénk nagy nyomatékkal, hogy a birodalmi kormány a garancia kérdését alaposan fontolja meg.” Ribbentrop
végül is megígérte, hogy a német kormány csupán a maga nevében fogja kijelenteni, hogy respektálja
Jugoszlávia integritását. Amit a magyar kormány ezzel nyert a réven, hamarosan elvesztette a vámon, mert nem
hagyta feledni Berlinben, hogy a területi igények jelentik azt a gyenge pontot, ahol a magyar kormány
vonakodását át lehet törni, amikor a Jugoszlávia elleni támadás napirendre került.
Két héttel korábban azonban a jugoszláviai fordulatra még nem lehetett számítani, sőt a dolgok rendben lévőnek
látszottak német–jugoszláv relációban, ezért Teleki, ha balsejtelmekkel is, de a „kívülmaradás” koncepcióját
hangsúlyozta. Március 12-én a Londonba induló futárral levelet küldött Barczának, és utasította: fejtse ki újból
Edennek, hogy bár „hivatalos nyilatkozatokban, sajtóban és kifelé való formai megnyilvánulásokban kénytelen
erősen tengelybarát hangot használni, mert azt a németek megkövetelték, a lényegben azonban mégsem engedett
olyan komoly német követeléseknek, amelyek politikailag és gazdaságilag” Magyarország önállóságával és
szuverenitásával függnek össze. Levelében panaszkodott, hogy „a német követelések elleni állandó harc” idegeit
lassan felőrli, de biztosíthatja az angol kormányt, hogy amíg ő él és a kormány feje, nem fog olyan
követeléseket teljesíteni, amelyek „az ország becsületével, szuverenitásával nem összeegyeztethetők, s
Magyarország nem fog katonai támogatást nyújtani Németországnak”.
Ugyanaz a futár vitte Washingtonba és Londonba az 1941. március 3-i tájékoztatót, amelyben Teleki a
következőket írta: „A háború kimenetele kétséges. A minden eshetőségben Magyarországnak fontosabb, hogy
megtépázatlanul álljon ott az európai konfliktus befejeződésének periódusában. Nagyon komolyan
megtörténhet, különösen Németország esetleges veresége esetén, vagy még Németország nem is egészen teljes
veresége esetén, hogy a háború után… Európának ebben a keleti részében kaotikus állapotok állnak be, amelyek
legnagyobb veszéllyel azon államokra fognak járni, amelyek védtelenek, amelyek anyagi eszközeiket és
hadseregüket a konfliktus befejeződése előtt feláldozták.” A Magyarországot érhető veszélyek között Teleki
első helyen az „orosz veszély”-t említette.
Halála után utódja egy ideig még megpróbálta magát ezekhez az intelmekhez tartani, de az a gyenge pont, amely
az áttörést eredményezte a jugoszláv ügyben, döntő szerepet játszott néhány hónappal később a Szovjetunió
elleni háborúba lépés idején is.
* A karácsonyi könyvpiacon jelent meg Juhász Gyula A történész józansága (OSZK, 1993) című
tanulmánykötete. Az 1993-ban váratlanul elhunyt kiváló történész kötetének egyik – eredetileg a Magyar Hírlap
számára írott – tanulmányát adjuk itt közre. (A szerk.)
40
2. Képek
41
42
43
1. Bárdossy László a népbíróság elõtt
PRITZ Pál
Bárdossy László a népbíróság előtt
A Moszkvában 1945. február 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény az Országos Törvénytárba az 1945: V. tc.-
ként került becikkelyezésre. Ennek értelmében Magyarország vállalta, hogy „közre fog működni a háborús
bűncselekménnyel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az
ítélkezésben e személyek felett”. E nemzetközi kötelezettség értelmében négy miniszterelnökségi rendelettel jött
létre a népbíróság intézménye (1945: VII. tc.).
Bárdossy László volt magyar királyi miniszterelnök felett első fokon 1945. október 19-től november 3-ig tartott
tárgyalássorozat végeztével mondtak – halálos – ítéletet.
E sorok írója a per fennmaradt anyagát az 1991-ben megjelent forráspublikációjához a maga több mint 900
jegyzetével áttanulmányozta. Megállapítottam: a pervitel számos vonatkozásban nem volt kifogástalan.
Tévedéseket, rosszindulatú ferdítéseket, a hivatkozott dokumentumok idézésénél szinte elképzelhetetlenül
nagytömegű pongyolaságokat, jogforrásként említett törvényhelyek hatályuk vesztettségét, a bírói indulat
időnkénti elszabadulását figyelheti meg az olvasó.
Mégis: a népbíróság alapjában nem került szembe az igazságszolgáltatás normáival. Ezt igazolja – megítélésünk
szerint – az is, hogy sem Bárdossy, sem védelme nem érvelt a „nullum crimen sine lege” kifogással. Vagyis
azzal, hogy „nincs bűncselekmény törvény nélkül”. Másképp fogalmazva: törvényes ítéletet csak olyan
cselekményért lehet kimondani, amelyet elkövetése idején jogszabály tilt, bűncselekménynek minősít.
Bárdossy nem ismerte el a népbíróság illetékességét – ő azzal érvelt, hogy az akkor is hatályos törvények
(elsősorban az 1848: III. tc.) értelmében az ország volt miniszterelnökei felett csakis erre a célra felállított
parlamenti bíróság mondhat ítéletet. Védője a másodfokú tárgyaláson még azt is megtette, hogy semmisségi
panaszt jelentett be az elsőfokú tárgyalással szemben, arra hivatkozva, hogy az ítéletet kimondó tanácsvezető
bíró, Major Ákos nem rendelkezett egységes bírói és ügyvédi képesítéssel. (Ami igaz is volt.) De a „nullum
crimen sine lege” elvét nem használták fel az eljárással szemben. Nyilván – fűzhetjük hozzá – annak a
logikának a folyományaképpen, amelyet Bárdossy saját cselekedetei kapcsán oly konzekvensen képviselt.
Vagyis a „rebus sic stantibus” elvéről volt szó tehát, hogy mindent a maga körülményei között kell értelmezni,
meghatározni. Ezzel az elvvel indokolta Bárdossy főleg az 1940 decemberében Jugoszláviával kötött örök
barátsági szerződés érvényének megszűnését, így a jogot a Délvidék elfoglalására.
Ellenfeleivel szemben Bárdossy László gyakran érezhette fölényben magát. Mind a tanácsvezető bíróval, Major
Ákossal (nemrégiben még magyar királyi [„horthysta”] hadbíró százados), mind a népügyésszel és a politikai
ügyésszel. Olvasva a peres aktákat ma, megállapíthatjuk: nagyobb volt a tudása, szélesebb a tájékozottsága,
szebben és leleményesebben formálta a szavakat. Fölényes nyelvismeretét is gyakran kamatoztatta, sőt vissza is
élt vele: idegen kifejezéseket, fordulatokat használt a bíróság megzavarására. Ez azonban nem mindig sikerült.
Latin idézeteire Major Ákos riposztozott azonnal latinul, angol terminológiai fejtegetéseire Szalai Sándor
politikai ügyész adott angolul feleletet. (Bárdossy nem kis meglepetésére.)
Idánként úgy érezte, hogy hallgatóságában szövetségesre lel. Azt nem tudhatta, hogy a tanácsvezető bíró
estelente névtelen fenyegető telefonokat kap. Arra azonban joggal számított, hogy a Zeneakadémia
nagytermének – ahol a tárgyalás zajlott – széksorait sűrűn megtöltő hallgatóság nem fogja rossz szívvel fogadni
a trianoni Magyarország területi revíziós sikereinek felemlegetését. S benne, a volt miniszterelnökben, a revíziós
gondolat fekete díszmagyarba öltözött bajnokát fogja látni, és egyben szimpátiával övezni.
A népbírósági tárgyalás eleve nem lehetett hűvösen mérlegelő. Hiszen még lüktettek a nagy háború okozta
sebek, füstölögtek a romok. A szenvedéllyel fűtött bíróság Bárdossy Lászlót olyan „gonosz” személynek látta és
láttatta, aki olyan hallatlanul súlyos bűncselekményeket követett el, amilyen „az egész világtörténelemben nem
található”.
44
Másfelől viszont Bárdossy védekezését nem csupán fölényes értelme, ragyogó – irodalmi szintű – fogalmazási
készsége, széles körű felkészültsége, a rabulisztikát sem mellőző debattőri készsége erősítette, hanem a területi
revízióval való érvelése. Ebben az argumentációban azért volt hatalmas gyúanyag, mert ugyanakkor a bíróság
egyszerűen nem tehette meg, hogy – az ország adott nemzetközi helyzetében – a nemzeti érzékenységre
megközelítően is tekintettel legyen. Hiszen a második világháború lezárásaként olyan békét kellett elfogadni,
amely területi határozataiban még a trianoni békeszerződésnél is némileg előnytelenebb volt.
Rákosi Mátyás egy ízben jelent meg a tárgyaláson, s ekkor éppen megfigyelhette a Trianon-komplexum körül a
bíró és a vádlott között kibontakozott szópárbajt. Látta a vádlott fölényét, nyomatékosan tanácsot adott a
bírónak. Este gépkocsit küldve hozzá rövid tárgyalásra magához rendelte. Figyelmeztette – nem utasította –,
hogy ne vitatkozzon Bárdossyval, rövid kérdésekre rövid válaszokat követeljen, vagy vonja meg tőle a szót. És
hozzáfűzte: „Ön a bírói emelvényen nem társaságbeli vitatkozó, hanem a hatalom képviselője. Ennek
megfelelően keményen viselkedjen.”
A legkeményebb ítélet kimondásának a valószínűsége lényegében a tárgyalás megkezdésétől nyilvánvaló volt.

Mindezzel együtt Bárdossy László népbírósági pere nem volt koncepciós per, mert nem koholt vádakra, hanem
kőkemény tényekre épült: alig egyesztendős miniszterelnöksége alatt hazánk három világhatalommal szemben
került hadiállapotba, elhibázott politikája mellett később akkor is mereven kitartott, amikor a háború
elvesztéséhez – tájékozott politikus számára – aligha férhetett kétség.
Az ítélet kötél általi halálra szólt, ezt hagyta jóvá másodfokon is a Népbíróságok Országos Tanácsa. A Nemzeti
Főtanács a kivégzés napján változtatta meg a kivégzés módját, golyó általi halálra. Az ítélet keménységéről
akkor is sokan vitatkoztak. Ma pedig ez még inkább vitatható lehet. Erre int a háború utáni törvényes
megtorlások nemzetközi összehasonlító vizsgálata. Például abban az Ausztriában, amelynek lakói közül nem
kevesen vettek részt a hitleri elnyomó és megtorló gépezetben, összesen 32 személyt végeztek ki ilyen bűnökért,
míg Magyarországon 189 embert ért utol így a sorsa.
2. Képek
45
46
47
48
1. Horthy Miklós világháborús szerepérõl
BARCZA György
Horthy Miklós és Magyarország világháborús szerepéről
Egy konzervatív diplomata emlékirata
Hazatérésem után [1941. április 6-án Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat

Magyarországgal, ezért Barcza Györgyöt hazarendelték] természetesen jelentkeztem Horthy kormányzónál, már
csak azért is, hogy vele tudassam, hogy londoni megbízatásom megszűntével nyugalomba kívánok vonulni.
Szokás szerint Uray kabinetfőnök útján kértem kihallgatást. Múltak a napok, de nem kaptam értesítést, holott
feltehettem, hogy a kormányzót, aki magát előttem is mindig lelkes angolbarátnak mondta, érdekelhetné
jelentésem. Végre meguntam a várást, és megmondtam Uraynak, hogy amennyiben a legrövidebb időn belül
nem fogad a kormányzó, úgy le fogom vonni a következtetést. El voltam szánva arra, hogy még egy hétig várok,
de ha addig nem fogad, lemondok a titkos tanácsosi címről, és ezt kellő indokolással mindenkivel közölni is
fogom. Erre a kormányzó kéretett. Csodálkozásomra most is, mint mindig, szívélyesen fogadott, holott
Bethlentől tudtam, hogy igen neheztel rám londoni jelentéseim miatt, melyekben mindig a legnyíltabban
kifejtettem nézetemet és az angolszász világ felfogását. Beszélgetésünk kezdetén őszintén megmondtam
Horthynak, hogy az angol kormány, mely irántunk igen nagy türelmet és jóindulatot tanúsított, most már
teljesen elítéli politikánkat, és Jugoszlávia megtámadása túlment azon a határon, melyet az angol kormány
eltűrhet. Azt pedig, hogy örökös barátunkat támadtuk meg, az angol közvélemény különösen elítéli. Horthy erre
indulatba jött, és politikánknak, valamint a saját eljárásának hosszasan védelmére kelt. Indokolása ugyanaz volt
mint Bárdossyé: Horvátország kiválása Jugoszláviából megszüntetett egy államot, amellyel mi barátsági
szerződést kötöttünk, így az reánk nézve nem kötelező többé. Az angolok sohasem törődtek velünk, viszont
Németország támogatásával visszaszereztük elszakított területeink egy részét, sőt még talán többet is vissza
fogunk kapni, talán tengert is kapunk (Hitler megcsillogtatta előtte Fiume visszaadását), s ezt nem lehetett és
nem lehet visszautasítani. Midőn erre azt feleltem, hogy a németek és olaszok kegyéből visszakaptunk jelentős
területeket, de ennek az ajándéknak az ára az ország függetlensége és élete lesz, s ezeket a területeket meg is
kell majd tartanunk, ami csak akkor sikerülhet, ha a németek győznek, ami minden kezdetbeli nagy sikerük
dacára sem fog bekövetkezni. Erre az volt Horthy naiv válasza: „Amit így egyszer visszaszereztünk, azt többé ki
nem adjuk a kezünkből, dicső honvédeink majd gondoskodnak arról, hogy az ország ezeréves tulajdonához
senki se merjen nyúlni!” Hős honvédeink! A kis, rosszul felszerelt, politizáló, korlátolt eszű sváb tábornokok
parancsa alatt álló magyar hadsereget nevezte Horthy dicső honvédeinknek! A hadsereg főparancsnokával, a
legfőbb hadúrral nem vitatkozhattam hadserege értékéről. Horthy annyira el volt vakulva, annyira bízott
tisztjeiben, katonáiban, hogy a legkisebb kritikát sem tűrte el a hadseregről.
Bár láttam, hogy Horthy politikai korlátoltságával, elvakultságával és önhittségével szemben minden érv
hiábavaló, mégis kifejtettem előtte, hogy a németek néhány év leforgása alatt okvetlenül el fogják veszíteni a
háborút, és az a vereség, mely akkor őket és minden melléjük állt államot érni fog, annyira teljes és oly rettentő
lesz, hogy ehhez foghatót a történelem nem ismer. Mi tehát megint a rossz oldalra álltunk. Az első
világháborúban Ausztriával együtt kellett mennünk, de most önálló szabad állam voltunk, most a teljes
felelősséget nekünk magunknak kell majd viselnünk. Igaz, földrajzi helyzetünkből kifolyólag nem lehet a még
erős Németországgal nyíltan szembeszállnunk, de mindenáron, minden áldozattól, kockázattól való visszariadás
nélkül meg kellene állnunk az aktív katonai kooperáció határvonalán, mert ezzel sorsunk meg lesz pecsételve.
Átmeneti előnyökért nem szabad jövőnket, a világ előtti megbecsülésünket elveszíteni, mert hiszen csak
átmeneti előnyökről lehet szó. A németek – ezt nyomatékosan hangsúlyoztam – a háborút rettentően el fogják
veszíteni, s a megverteket oly nyomor, oly szenvedések, oly megaláztatások várják, melyekbe nem szabad az
országot és a magyar népet dönteni. Horthy idegesen azt felelte, hogy ő ugyan nem szereti a németeket, sohase
szerette, mindig angolbarát volt, de hiába, a németek erősek, katonák, értik a háború mesterségét, míg az
angolok nem azok, egyik katonai blamázs a másik után éri őket, a mi helyünk az erősek, a győzők mellett van,
azok mellett, akik Európában uralkodni fognak, ezek pedig a németek. Majd újra felhozta, hogy mindig
angolbarát volt, ma is az, nem szereti az erőszakos, brutális németeket, de hiába, ők győznek, és az ország
érdeke az, hogy melléjük állva ott kitartsunk.
Láttam, hogy Horthy annyira el van telve a németek katonai erejétől, sikereitől és szervezettségétől, hogy
egyebet sem lát, mint ezen erő első sikereit. Láttam, hogy annyira tábornokai hatása alatt áll, hogy semmiféle
józan politikai indokkal, érveléssel nem lehet rá hatni. Nem volt feladatom, hogy Horthyval vitatkozzam. Ha
Telekinek és másoknak, kik nálamnál még hivatottabb tanácsadói voltak, ez nem sikerült, nekem sem lehetett
49
volna Horthy szemeit felnyitnom. Mindaz, amit mondott, önvédelem volt, magatartásának magyarázata,
indokolása, de emellett hitvallás is a német erő és a német győzelem mellett.
A kormányzó azután felhozta Almássy és Zsilinszky titkárok ügyét, rosszallását fejezve ki, hogy Angliában
maradtak. Megmagyaráztam Horthynak, hogy Almássy Bárdossy tudtával és beleegyezésével maradt
Londonban, Zsilinszky pedig érzelmi okokból. Erre azt felelte, hogy legalábbis haza kellett volna jönniük, hogy
„itt lejelentkezzenek, és aztán ismét Angliába utazhattak volna”. Mi sem mutatta jobban Horthy korlátoltságát,
mint az, hogy azt képzelte, hogy London és Budapest között csak úgy ide-oda lehet utazni! Kijelentettem a
kormányzónak, hogy a londoni követség összes tisztviselői mindvégig a leghazafiasabb és legkifogástalanabb
módon végezték munkájukat, és ottani munkánk megszűnvén, nem éreztem magam feljogosítva arra, hogy
egyéni boldogulásuk elé akadályokat gördítsek. – Tudom – tettem hozzá –, hogy a németek nehezményezték,
hogy a két titkár Angliában maradt, de ehhez a németeknek semmi közük sincs, és csodálom, hogy már ily
lényegtelen dolgokba is beleavatkoznak.
Horthy aztán általános kérdésekről kezdett el beszélni, nyilván azért, hogy véget vessen a neki kellemetlen
témák fejtegetésének. Miután megkísérelte védeni politikánkat, és a Bárdossy-kormány németbarát irányzatát,
úgy tett, mintha most már minden rendben lenne, visszakaptuk elszakított területeink jelentős részét,
hadseregünk őrködni fog az ország felett, és a német győzelemmel ismét helyreáll a régi Nagy-Magyarország.
Elborzadtam ennyi naivitás, ennyi vak korlátoltság és önteltség hallatára! Tudtam, hogy utoljára ülök Horthy
íróasztala mellett, hogy utoljára van alkalmam vele négyszemközt beszélni, de beláttam, hogy minden
igyekezetem hiábavaló, hogy őt a végzetes úton való haladástól visszatartsam. Nyíltan és félreérthetetlenül
kifejtettem előtte álláspontomat neki az angol kormány és közvélemény nézetét politikánk felől, ezzel mint
Magyarország londoni követe utolsó kötelességemet lelkiismeretesen teljesítettem, többet nem tehettem.
Jellemző volt Horthyra, hogy Teleki haláláról egyetlen szóval sem emlékezett meg előttem. Nyilván maga is
érezte, hogy abban neki mily végzetesen döntő szerepe volt, Telekivel szemben illojálisan viselkedett, amikor a
neki adott szavát megszegte. Elnéztem Horthyt, amint ott ült egyszerű sötétkék tengernagyi zubbonyában,
melyet csak a Mária Terézia Rend keresztje díszített. Erélyes vágású arca, őszülő haja, friss mozdulatai,
udvarias, sőt szeretetre méltó modora megtévesztő volt. Ez a marcona képű, bátorságot, erélyt sugárzó tengerész
a valóságban egy végtelen gyenge, puha, befolyásolható ember volt, aki – mint minden korlátolt ember – csak
azokra hallgatott, akik hízelgésből mindig neki adtak igazat. Nem mert vállalni semmi kockázatot, egyéni
iniciatívát, hagyta magát és az országot sodorni a német ártól, mely őt is az országgal együtt a végromlásba
vitte. A félórás kihallgatás után elbúcsúztam Horthytól, tudomására hozva, hogy londoni megbízatásom után
már nem látom, hol és miként tudnék az ország hasznára válni, annál kevésbé, mert a kormány politikáját
határozottan hibásnak, sőt végzetesnek tartom. Így nyugdíjazásomat fogom kérni. Horthynak akkor eszébe
juthatott mégis, hogy hosszú pályámon teljesített szolgálataimért valamit illik mondania, így megköszönte
működésemet, és távozáskor az ajtóig kísért. Tudtam, hogy útjaink ekkor teljesen szétváltak, éreztem, hogy
Horthy sorsa meg van pecsételve, hogy majd eljő az idő, amikor az egész nemzet és a világ előtt is ő lesz a fő
felelős mindazokért a hibákért, melyeket kormányai elkövettek. Ez a külsejében annyira megnyerő,
rokonszenves ember jellemének gyengesége, erélytelensége, megbízhatatlansága folytán nem volt alkalmas az
államfői posztra. Nem volt vezető egyéniség, csak vezetett volt, a németek és saját németbarát klikkjének
akaraterő nélküli, külső szimbóluma. Szerettem volna megragadni az öreg Horthy karját és odakiáltani neki,
hogy nem látja-e, hova megy az ország, fiatalságunk javának, az ország szellemi és anyagi értékeinek
pusztulása, teljes kirablásunk felé, álljon meg, ne tűrje el az idegen német uralmat, ne adja át az országot idegen
érdekeknek, ne engedje magát elvakítani a németek átmeneti, kezdetbeli sikerei által, melyek végén rettentő
veresége áll mindennek, ami német vagy németbarát. De mindez hiába lett volna!
* Részlet Barcza György: Diplomataemlékeim c. kéziratából, melyet az Európa Kiadó és a História tervez
megjelentetni az Extra Hungariam című sorozatában. Barcza Györgyről vö. a 16. oldalon írottakat. (A szerk.)
50
1. Címzett az SS, 1944
TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!
VARGYAI Gyula
Címzett az SS
Magyar tábornokok és törzstisztek az informátorok között
Manapság mind többen vitatják a magyar tisztikar szélsőjobboldali tagjainak kollaborációját a németekkel.
Alább egy ilyen témájú, új forrásanyagra épülő írást adunk közre. (A szerk.)
Már a második világháborút megelőző években is valószínűsíthető volt: kiktől, kitől kaptak információkat
Magyarországról a nemzetiszocialista Németország különböző intézményei. Így hadserege, politikai hírszerzése,
diplomáciája. Mindezt a háborús évek szinte bizonyossá formálták, alakították.
A kémjelentéseket általában sem a feladó, sem a címzett nem szokta – érthetően –„nevesíteni”: jelen eseteink
többségében viszont ez másként alakult. Informátorait az SS nem burkolta ködbe, nem rejtette el.
Érdemes talán még egy – igen jelentős – momentumra utalni. A Németországba áramló hírek az SS-hierarchia
csúcsaihoz jutottak el. Himmler is olvasta őket, vagy részletekbe menően kapott tájékoztatást tartalmukról.
A budapesti „kémcentrum”
Az 1943-ban jelentéseket ontó Kienast SS-tisztként a budapesti német követség diplomatája volt. Himmlert
pedig – egy jelentése kapcsán – így informálták: igen jó kapcsolatai vannak. 1943. április 18-án keltezett
jelentésében Kienast vezérkari tisztekre hivatkozva azt állította, hogy a magyarországi szociáldemokraták
mögött kommunisták húzódnak meg. Érdemes talán ismertetni e jelentés végkövetkeztetéseit: „… a magyarok
minden árulásra készek…”, a rendszer a német győzelemben nem hisz, várják a balkáni partraszállást.
Budapesten kémcentrum jött létre. Legkeményebb mondata pedig így hangzott: „… politikailag Magyarország
ma már 500 km szélességű lyuk balkáni frontunkon.” Amikor pedig javaslatokat tett; az SS felsőbb köreiben is
ápolt és gondozott tervvel állt elő – az Albrecht-kombinációval. Eszerint a kormányzó csődöt mondott, tehát a
főherceget kell kormányzóhelyettessé tenni. Horthy csak reprezentatív funkciókat töltene be. A személyekben
gondolkodó Kienast egyébként a kormányzóhelyettesi tisztségre két politikus – Bárdossy és Imrédy – mellett
egy ekkor már nyugállományú katonát, a vezérkar korábbi főnökét, az egykori honvédelmi minisztert, Rátz
Jenőt is alkalmasnak vélte.
Következő jelentésében az inkább hírszerző, mint diplomata Kienast név nélkül, de könnyen felismerhetően
utalt Vasváry Józsefre „… aki ugyan már nem a VKF-2 vezetője, de bizalmasai most is ott vannak…” A tőle
származó információ pedig nem volt jelentéktelen: a VKF-2 – az olasz kód birtokában – megfejtette a budapesti
olasz követség táviratait. Így „levették” azt is, amelyben az olasz követ Jagow budapesti német misszióvezető
kijelentéséről számolt be: „… remélem, hogy a Kállay-kormány belátható időn belül (1-2 hónap) megbukik…
vagy a jobboldali ellenzék buktatja meg, vagy a Reich nyomása…” Kienast egyébként a hírt azonnal ellenőrizni
akarta, de nem járt eredménnyel. Mint jelentésében leírta, a VKF-2 olasz referatúrájának vezetőjéhez, Sipos
őrnagyhoz fordult, és kérte tőle a szóban forgó távirat másolatát. Sipos azonban kérését nem teljesítette. Kienast
hírláncolatának hiányait azonban nem csak ez jelezte: az új honvédelmi miniszterről, Csatayról, nem a katonák,
hanem Albrecht véleményét továbbította Berlinbe. Kienast 1943. augusztus 4-én keltezett jelentésében
hírforrásairól szólva ennyit közölt: „… a vezérkar néhány tisztje…”
1944. március 1-jén datált jelentése hírforrást nem említett, de információi jelezték, nem akárkiktől kapta
ezeket. A belügyminisztert, Keresztes-Fischer Ferencet „szabadkőművesként” említő jelentés –
valószínűsíthető, hogy ezzel a szélsőjobb-szolgált – beszámolt a honvédelmi miniszter politikai gyengüléséről,
arról, hogy a csendőrség zártabban németbarát, mint a hadsereg. Jelentését summázva Kienast úgy vélekedett,
hogy a katonai pozíciók még azok kezében vannak, akik Németországgal akarnak menni!” … de ezek is német
támogatásra szorulnak…”
Czlenner ezredes, a vk.-VII-K vezetője, vagyis a szállításvezetőség főnöke, arról számolt be a németeknek, hogy
1944. március 7-én a vezérkar főnöke közölte vele: a miniszterelnök követeli, hogy szabotázsakciókat hajtsanak
végre a Magyarországon áthaladó német katonai szerelvények ellen. Ezt Czlenner elutasíthatta, mert nem
parancsról volt szó. Szombathelyi pedig ekkor – szerinte – úgy vélekedett, hogy ő is elveti a miniszterelnök
51
ilyen terveit. Czlenner ezredes azonban „értelmezte” is a vezérkar főnökének magatartását: „… az a
benyomásom, hogy a vezérkar főnöke csak le akart tesztelni…”
Információs levelek
Ruszkay-Ranzenberger és Feketehalmy-Czeydner az SS régi „ügyfelei” közé tartoztak. Jelentő tevékenységük

nem maradt hatás nélkül. Egyes információikat és analíziseiket a német döntési mechanizmus egyértelműen
hasznosította.
Ruszkay 1943. október 27-én 15 oldalas emlékeztetőt juttatott el Himmlerhez. A Magyarországot bizonytalan
tényezőként említő írás bevezetőjében hangsúlyozta: „… a feudálliberális és már nem is titkosan
angolszászbarát rezsim nyíltan megtagadja, hogy katonai kötelezettségeinek eleget tegyen…” A hadseregről ezt
írta: rezsimhű tábornokok még inkább vannak, mint rezsimhű alakulatok. A teendőket inkább katonailag, mint
politikailag elemző Ruszkay úgy vélekedett, hogy Németország számára kedvező fordulat csak akkor
keletkezhet, ha a kormányzó államfői hatalmát ténylegesen nem gyakorolja, és a szomszédok – tehát Románia,
Szlovákia és esetleg Horvátország – nem vesznek részt egy Magyarország elleni katonai akcióban. Ez utóbbi
egyébként arra utalt, hogy a Magyarország megszállását előkészítő mechanizmus mozgásairól Ruszkay is
rendelkezett információkkal.
Feketehalmy-Czeydner Himmlernek küldött 1944. április 4-i keltezésű levelét a gyűlölet diktálta – „… hallom,
hogy ez a Szombathelyi még mindig hivatalában van… vadássza le őt és embereit… ez az ember törte szét –
felelős poszton – defetista beszédeivel a 2. magyar hadsereg morálját.” A vezérkar főnökét még angol
kapcsolatokkal is gyanúsító Feketehalmy-Czeydner Szombathelyi azonnali letartóztatását sürgette – „…
egyébként ismét magyar krízis lesz…” Feketehalmy Beregffy Károlyt vagy Magyarossy Sándort akarta látni a
Színház utcában, de javaslata arra is kitért, hogy a vezérkar új főnöke német közvetítéssel azonnal kössön
katonai megállapodást Romániával. A levél aláírása sem érdektelen – ezt SS Gruppenführerként, vagyis
háromcsillagos SS tábornokként írta alá.
Albrecht és Basch ambíciói
Albrecht főherceget – kapcsolatai korábban sem voltak jelentéktelenek az SS-el – Berger, Himmler egyik
helyettese 1942. december 11-én fogadta. Kállay Miklós kijelentette – adta elő Albrecht –, hogy
Németországgal addig kell lavírozni, míg a nagy döntés meg nem születik. És a miniszterelnök időpontot is
adott – folytatta –, 1943. március. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy a kormányfő ismeri az ellenség
hadműveleti terveit. A terápiát is kínáló Albrechtről Berger így vélekedett: összbenyomás róla jó, de a főherceg
ambícióinak csak az felelne meg, ha tevékenységét államfőként vagy a Német Birodalom meghatalmazottjaként
folytathatná.
A magyarországi németek nemzetiszocialista szövetsége és ennek vezetője, Basch szinte titkosszolgálati, illetve
ilyen értelmű megbízotti tevékenységet is folytatott. E jelentéseket Himmler is ismerte. Az pedig
valószínűsíthető, hogy ezekről részletesebben referált Hitlernek, mint az egyéb csatornákból érkezőről. Az 1940.
augusztus 5-én magyarországi jelentések nyomán készített összefoglaló – a Meldungen aus dem Reich című,
belső használatú periodikáról van szó – azt állította, hogy a népi németek sorsa és helyzete a honvédségben
elviselhetetlen. Ezt később is hangoztatták. Némileg ez vált konkrétabbá a Délvidék visszacsatolását követően:
az összefoglaló 1941. május végén pl. azt közölte, hogy „… a magyarok által megszállt déli területeken…
rosszabbá vált a németek helyzete, mint a jugoszláv uralom idején… A magyar katonai közigazgatás jól bánik a
szerbekkel és a horvátokkal, de a németeket ellenségnek tekinti. A magyar katonák már azt is megverik, aki
németül beszél azt utcán…”
Röviden nehéz lenne összefoglalni, mi motiválta a katonai informátorokat. Nem látták volna a vég kezdetét
1943–44-ben? Valószínű, hogy diagnózisaikat, az „orvoslásra” tett javaslataikat inkább politikai, mint katonai
szempontok motiválták.
* Németország központi levéltárában, a koblenzi Bundesarchivban az SS iratanyagai között megtalálhatók több

magyar tábornok és katonatiszt, a Volksbund vezetője, valamint Albrecht főherceg kémjelentései.
52
1. Szovjet helyzetjelentés, 1945
KALÁSZATOK
ZSELICZKY Béla (Moszkva)
Szovjet helyzetjelentés
Magyarország 1945 májusában
1945 áprilisának közepén a szovjet csapatok a magyar városokban és falvakban létrehozták saját
hatalomellenőrzési szerveiket, illetve annak hálózatát. A nagyrészt elmenekült régi, helyi adminisztráció helyére
segítették ugyan az új magyar polgári közigazgatást, s ebben a kommunista befolyás erősödött, azonban a
kezdetekkor a tényleges hatalom gyakorlása a szovjet Vörös Hadsereg szerveinek a kezében összpontosult.
A helyi szovjet katonai parancsnokok (ezeknek hálózata átfogta az egész országot) éber figyelemmel kísérték
mind a kialakuló hatalmi szervek tevékenységét, mind a lakosság politikai beállítottságának a változásait. A
legfelsőbb parancsnokok viszont ezekről jelentéseket továbbítottak Moszkvába. Az alábbiakban egy ilyen
konkrét hangulatjelentést ismertetünk.
A dokumentumot a Második Ukrán Front Politikai Főnöksége 7. sz. részlegének vezetője készttette 1945. május
23-án. Ezt M. Burcev a GLAVPURKKA (Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg Parancsnokságának Politikai
Főnöksége) 7. sz. részlegének vezetője továbbította a szovjet fővárosba az Oroszországi Kommunista/Bolsevik/
Párt Központi Bizottságához G. M. Dimitrov nevére. A jelentés a magyarországi és csehszlovákiai helyzetet
jellemzi, itt most természetesen a Magyarországra vonatkozó részt ismertetjük.
Azon túl, hogy a dokumentum beszámol a magyarországi lakosság akkori politikai hangulatáról, az is érdekes,
hogy miként informálta a felsőfokú katonai és politikai vezetést Moszkvában egy magas rangú szovjet politikai
tiszt közvetlenül a második világháború befejezése idején, Európában. [A kihagyott és saját szavainkkal
összefoglalt részeket []-ben közöljük.]
1945. május 23.
„Az a legfontosabb politikai tényező, amely hatással volt a lakosság politikai hangulatára – az a várható, majd
alá is írt fegyverszüneti egyezmény volt a Szovjetunió és Magyarország között.
Az egyezmény megkötésének puszta ténye és az, hogy Magyarország többé már nem ellensége az Egyesült
Nemzeteknek, általános helyeslést váltott ki. A fegyverszüneti feltételeket a lakosság általában súlyosnak ítéli
meg, de igazságosaknak és teljesíthetőknek tartja. Ez alól azonban kivételt képeznek az egyezménynek a
jóvátételre és Észak-Erdélyre vonatkozó tételei. Sok magyar úgy véli, hogy az országban kialakult gazdasági
helyzet miatt Magyarország képtelen kifizetni a 300 millió amerikai dollár értékű jóvátételt, illetve azt, hogy ezt
az összeget csak abban az esetben lenne képes kifizetni, ha külföldi segítségben részesülne. Olyan véleményeket
is hangoztatnak, hogy Észak-Erdély kérdését idővel felül kell vizsgálni Magyarország javára.
A[z új] magyar kormány léte és tevékenysége nem váltott ki különösebben jelentős pozitív hatást a lakosság
politikai hangulatára. A kormány érdekei és a valós nehézségek, melyek gátolják annak tevékenységét, oda
vezettek, hogy a lakosság a kormány létezését csupán szimbolikus jelenségként fogta fel, annak bizonyítékául,
hogy a Vörös Hadsereg kész meghagyni Magyarország függetlenségét. A kormány jelentősebb lépését –
hadüzenet Németországnak – pozitívan értékelik.
A politikai élet növekvő aktivitásának reális jelentősége van. Az összes demokratikus pártok – a kommunista, a
kisgazda, a szociáldemokrata és a Nemzeti Paraszt Párt – elkezdték tevékenységüket úgy a nagyobb városokban,
mint a kicsinyekben, valamint a falvakban (január közepén és decemberben még egy párt szerveződött – a
radikális-demokrata párt – amely főképp a régi volt tagokból és a kisgazdákból áll, azonban jelenleg ez a párt
csekély létszámú és nincsen befolyása).
A demokratikus pártokra egyrészt az jellemző, hogy egy sor kérdésben közösen próbálkoznak fellépni: így több
városban koalíciós nemzeti-demokratikus bizottságokat hoztak létre, amelyek a pártok tevékenységét
koordinálják; január végén közös határozatot fogadtak el arról, hogy a volt Szálasi-párt tagjai és pártjának hívei
nem lehetnek tagjai a demokratikus pártoknak, s azonnal eltávolítandók azok soraiból. Másrészt azonban a
tömegbefolyásért erősödő pártharcoknak a jelei mutatkoznak, és mindinkább kidomborodnak egymás közötti
53
nézeteltéréseik is a belpolitikai élet fontosabb kérdéseiben. Mindegyik demokratikus párt támogatja a Vörös
Hadsereg és a magyar kormány lépéseit, amit a politikai élet olyan jelenségeként lehet értékelni, amely pozitív
hatással van a lakosság hangulatára. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a reakciós elemek, különösen a
kisgazdapártban, alattomban már most szovjetellenes propagandát folytatnak (rémhíreket terjesztenek, felfújják
a szovjet katonák lakosság iránti helytelen viselkedésének tényeit stb.)…”
[Ezen politikai viszonyokat ismertető, főképp fegyverszüneti és pártközi kapcsolatokat elemző rész után a
jelentés kitér egyéb vonatkozásokra is. Így olyan tényezőket is figyelembe vesz, amelyek káros hatással voltak a
lakosság hangulatára.]
„…A lakosság politikai hangulatára számos negatív tényező volt hatással” – állapítja meg a dokumentum
összeállítója. Majd felsorolja azokat:
„1. Az ország súlyos gazdasági helyzete (gyenge ipari termelés, romló élelmezési és üzemanyag-ellátási helyzet,
a növekvő élelmiszerárak és a dolgozók fizetése közötti aránytalanságok, az igavonó erő és vetőmaghiány a
tavaszi vetés idején stb.)
2. A németek kitelepítésekor egy sor városban hibásan telepítették ki vagy letartóztatták azokat a magyarokat is,
akiknek németes volt a vezetéknevük. Ez elégedetlenséget és aggodalmat váltott ki a magyarok körében,
táptalajt szolgáltatott a szovjetellenes szóbeszéd terjedéséhez
3. A számbelileg ugyan csökkenő, de fel nem számolt önkényeskedés, fosztogatás és erőszakoskodás tényei az
egyes szovjet katonák részéről…”
„…Mindezek következtében a lakosság politikai hangulatát irányunkban negatívnak kell értékelni. A

lakosságnak csak egy jelentéktelen része viseltetik a Vörös Hadsereg szükségletei iránt megértéssel és számol
azzal, hogy nem az SzSzKSz, hanem Németország és Magyarország volt vezetői hibáztathatók azokért a
nehézségekért és bajokért, amelyeket jelenleg Magyarország átél. Tekintet nélkül a Vörös Hadsereg iránti
leplezetlen ellenséges magatartásra, a lakosság mégis látszólag lojálisan viselkedik, ami saját tehetetlenségének
a tudatával magyarázható és részben azzal, hogy a reakciósabb elemek elmenekültek, szétszóródtak, vagy el
lettek távolítva.
„Észak-Erdélyben a helyzet hasonlít az általános magyarországihoz. Ott azonban a helyzetet a növekvő román–
magyar ellentét bonyolítja, amely az SzSzKSz és Magyarország között megkötött egyezmény következtében
különösen felerősödött. [Erdélyben] a románok a szerződést annak bizonyítékául fogták fel, hogy az egész
Erdély Romániához fog tartozni, s ennek következtében a román sovinizmus még nyersebbé, még élesebbé vált.
A magyarok a szerződést nagy nyugtalansággal fogadták – különösen félnek attól, hogy visszatér a román
adminisztráció, ami rablásokhoz, erőszakoskodásokhoz és gúnyolódáshoz vezet a magyar lakossággal
szemben.”
Forrás: Rosszijszkij centr hranyenyijá i izucsenyijá dokumentov novejsej isztorii – RCHIDNI (A legújabb kori
dokumentációk őrzésének és tanulmányozásának oroszországi központja), Fond 17, op. 128, gy. 1019, 1. 16–17.
2. Képek
54
55
56

94 01

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

94 01

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

História 1994-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Háborús bűnök és a történettudomány

Alternatívák 1941, 1956, 1989

A történettudomány az alternatívák kutatásának tudománya. Feltárni: milyen lehetőségeket kínált egyéneknek,

Felelősségre vonás, bosszúvágy, 1993

A nürnbergi perek anatómiája

Telford Taylor visszaemlékezéséről

Bűnök és bűnösök számbavétele

Az 1945. augusztus 8-i Londoni Egyezmény létrehozta a törvényszéket és körülhatárolta a jogkörét.

1. Támadó háborúk megtervezése, előkészítése, kezdeményezése és viselése;

Az 1907-es hágai konvenció negyedik cikkelye törvényes hadviselőknek nyilvánította a gerillákat, a

A rendelkezések a lengyel és zsidó lakosokat a megszállt területeken drákói büntetéssel fenyegették,

Ha a nürnbergi törvényszék az ártatlan civilek megölésének elrendelésére és végrehajtására koncentrált volna,

Még Németország korábbi szövetségesei – Olaszország, Finnország, Románia, Bulgária és Magyarország – is

** Vö. erre a História 1993/5–6. számában közölt dokumentumokat. (A szerk.)

Hadüzenetek nélkül a második világháborúban

Lengyelország német megtámadása miatt Nagy-Britannia és Franciaország ultimátumban követelte a

Tizenkét per Nürnbergben

1. Az „orvosi ügyben” 23 személyt vontak felelősségre koncentrációs táborok foglyain magasfeszültségű

4. A „Pohl-ügy” fő vádlottja Oswald Pohl SS Gruppenführer, az SS Gazdasági és Igazgatási Főhivatalának

5. A „Flick-ügyben” Friedrich Flicket és 5 munkatársát azért vonták felelősségre, mert a Flick-bányákban és

6. Az „I. G. Farben-ügyben” lényegében a Flick-perhez hasonló vádakat emeltek az I. G. Farben Vegyipari

9. A „bevetési csoportok” ügyében azoknak az SS-osztagoknak 24 parancsnokát és tisztjét vonták felelősségre,

11. A „miniszteri vagy Wilhelmstrasse-ügyben” a náci állam és párt 21 miniszterét, államtitkárát,

A búvárhajó háború, 1939–1945

Zsidó Holocaust – „számháború”

Egyetlenegy dolog biztosan tudható: a náciknak és cinkosaiknak „sikerült” megsemmisíteniük a kelet-európai

Az USA és Kelet-Európa a II. világháború alatt

Felmerül a kérdés, hogy tehetett-e volna Washington valamit Kelet-Európa szovjetizálásának

A háborús bűnösség fogalmáról

Egy konzervatív diplomata emlékiratából

Világháború és a népek deportálása

Karacsájevek, csecsenek, ingusok

1943 októberében megszüntették a karacsájevek autonóm köztársaságát. Az NKVD „gondos” nyomozói

Az egész „operáció” lebonyolítására különvonattal a helyszínre (Groznij) érkeztek Berija és közvetlen

„Nem harcoltak eléggé”

A Szerov és Kobulov népbiztos-helyettesek által vezetett „felderítés” a tatárokat kollaborálással, dezertálással

A tanulmány első részét az 1993/8. számban közöltük. (A szerk.)

A japánok felelőségre vonása

A vádiratban központi helyet kapott az agresszív háború előkészítése és kirobbantása a nemzetközi

A magyar külpolitika a hadba lépés előtt

A bécsi döntések ára

Az óriási lelkesedés, amely az országon végigsöpört Észak-Erdély visszacsatolása következtében, a

Az Egyesült Államok külügyminisztériumában Magyarország megítélése 1939–1941 között nagyon hasonlított

A gyenge pont: a revíziós igények

Bárdossy László a népbíróság előtt

A legkeményebb ítélet kimondásának a valószínűsége lényegében a tárgyalás megkezdésétől nyilvánvaló volt.

Horthy Miklós és Magyarország világháborús szerepéről

Egy konzervatív diplomata emlékirata

Hazatérésem után [1941. április 6-án Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat

Magyar tábornokok és törzstisztek az informátorok között

Ruszkay-Ranzenberger és Feketehalmy-Czeydner az SS régi „ügyfelei” közé tartoztak. Jelentő tevékenységük

Albrecht és Basch ambíciói

* Németország központi levéltárában, a koblenzi Bundesarchivban az SS iratanyagai között megtalálhatók több

ZSELICZKY Béla (Moszkva)

Magyarország 1945 májusában

1945. május 23.

„…Mindezek következtében a lakosság politikai hangulatát irányunkban negatívnak kell értékelni. A

You might also like