94 08

História 1994-08
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-08
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli
engedélyéhez van kötve.

Tartalom
1. ........................................................................................................................................................ 1
1. Kik voltak az árják? .............................................................................................................. 1
2. Képek .................................................................................................................................... 2
2. ........................................................................................................................................................ 6
1. Pánhellénizmus az ókorban? ................................................................................................. 6
2. Képek .................................................................................................................................... 9
3. ...................................................................................................................................................... 14
1. Európa és az oszmán tüzérség, 15-17. század ..................................................................... 14
2. Képek .................................................................................................................................. 16
4. ...................................................................................................................................................... 20
1. A föld és hozama ................................................................................................................. 20
2. Képek .................................................................................................................................. 21
5. ...................................................................................................................................................... 24
1. Wellmann Imre (19091994) ............................................................................................. 24
6. ...................................................................................................................................................... 27
1. Kolerajárvány Magyarországon .......................................................................................... 27
2. Képek .................................................................................................................................. 30
7. ...................................................................................................................................................... 31
1. GLATZ Ferenc ................................................................................................................... 31
2. Képek .................................................................................................................................. 31
8. ...................................................................................................................................................... 34
1. A román kiugrás mai szemmel ............................................................................................ 34
2. Képek .................................................................................................................................. 37
9. ...................................................................................................................................................... 40
1. A fegyvertársak elválnak ..................................................................................................... 40
10. .................................................................................................................................................... 41
1. A Wehrmacht naplója ......................................................................................................... 41
2. Képek .................................................................................................................................. 43
11. .................................................................................................................................................... 44
1. Felkelés a Tátra alján .......................................................................................................... 44
2. Képek .................................................................................................................................. 46
12. .................................................................................................................................................... 50
1. Az Arad környéki harcok .................................................................................................... 50
2. Képek .................................................................................................................................. 51
13. .................................................................................................................................................... 53
1. Magyar látogatók Churchillnél 1939 nyarán ....................................................................... 53
2. Képek .................................................................................................................................. 54
14. .................................................................................................................................................... 56
1. Agrárpolitika, 195761 ...................................................................................................... 56
2. Képek .................................................................................................................................. 60
iii
1. Kik voltak az árják?
AKTUÁLIS ÓKOR
WOJTILLA Gyula
Kik voltak az árják?
Mítosz és valóság
A legújabb kori fajelmélet, így a fasizmus fajelmélete az európai kultúrából az árja mítosz segítségével szerette
volna kiszorítani a sémi, mindenekelőtt a zsidó népet. Az „újabb divat”, a fajelmélet egyik alapelemének, az
árja-kérdésnek megvilágítására kérte fel szerkesztőségünk Wojtilla Gyulát, a kérdés ismert szakértőjét. (A
szerk.)
A modern nyelvtudomány és az őstörténet mint önálló tudományszak megszületésében döntő mozzanat volt a
18. század végén annak felismerése, hogy India ősi, szent nyelve, a szanszkrit rokonságban áll Irán ősi
nyelveivel, azon túl pedig a göröggel, latinnal, a germán és a szláv nyelvekkel. Ezt a nyelvi rokonságot egy
feltételezett alapnyelvből próbálták magyarázni, és azt is feltételezték, hogy ezt az alapnyelvet egy „ősnép”
(Urvolk) egy őshazában (Urheimat) beszélte. A szanszkrit nyelvemlékek ismertté válásával került be először az
árja fogalom a tudományos köztudatba és szóhasználatba, és a 19. század közepe táján nagyjából az indoeurópai
(más néven: indogermán) nyelvi közösségbe tartozó népek gyűjtőneveként tartották számon.
Ezt a csakhamar túlhaladottá vált nézetet a hitleri Németország propagandagépezete saját céljaira próbálta
felhasználni, és kékszemű, szőke hajú, északi „fajú” népekről beszélt, pedig, mint az egykorú angol kritika már
megjegyezte: „Az az etnológus, aki árja fajról, árja vérről, árja szemről és hajról beszél, akkora hibát követ el,
mint az a nyelvész, aki hosszúfejű szótárról és rövidfejű nyelvtanról szól.” Vagyis nem lehet antropológiai,
etnikai, nyelvi és szociológiai tényezőket összekeverni. Az árja fogalom megértéséhez a fenti szempontok
világos megkülönböztetésével juthatunk el.
Szabad előkelők
Mit mondanak a történeti források? Kétségtelennek látszik, hogy Írország, Irán, egyes iráni népek, például az
alánok neve valamiféle kapcsolatban áll az indiai – árja – szóhasználattal. Magában Indiában (Kr. e. II. évezred
vége–I. évezred eleje) a társadalmi elit neve volt az árja megjelölés. Mint nyelvi terminus pedig ma is az
indoeurópai eredetű nyelvek gyűjtőneve (indoárja nyelvek), megkülönböztetésül India más (dravida, ausztro-
ázsiai) nyelvcsaládjaitól.
Beszélhetünk-e az „árja” fogalom Indián kívüli, eurázsiai kapcsolatairól, esetleg a szó valamiféle
alapjelentéséről?
Egyes tudósok egy ar igetőből, jelentése „telket, tulajdont birtokolni”, „földtulajdonos” értelmezést olvasnak ki.
Ez azonban a korai történet azon szakaszaiban, amikor a földművelés csak részben terjedt el, nem állja meg a
helyét. Mások a hettita ára („szabad”), ír aire („vezér” – többes számban airig „szabadok”, „akik királyválasztó
joggal rendelkeznek”), skandináv arjósztér („nemesek, tekintélyesek”) kifejezéseket állítják egymás mellé.
Ebben a magyarázatban vannak reális elemek, de az elmélet nem terjeszthető ki „össz-indoeurópai” szintre.
Hérodotosz, a történetírás atyja, az összes médeket árjáknak nevezte. Xerxész, a nagy perzsa király, híres daiva-
feliratán magát perzsának, Akhaimenész (Kr. e. 700 k. perzsa uralkodó) leszármazottjának és árjának vallotta. A
terminus sok helyen előfordul. Ma a kutatók úgy látják, hogy az óperzsa feliratok „árja” fogalma és az indiai
árja elnevezés közös vonása, hogy a társadalmi elithez tartozásra vonatkozhat.
Idegen jövevény
Egy sor tekintélyes tudós úgy véli, hogy a fogalom Indián kívüli értelmezése nem lehetséges, és kétségbe vonja
az ismertetett elképzeléseket, illetve teljesen elutasítja Paul Thieme mindmáig elevenen ható elméletét is.
Thieme 1936-ban közzétett és manapság vallott felfogásának a lényege a következő. Az árja szó őszerinte az ari
(„idegen”) kifejezésből magyarázható. Az ari hagyományosan „ellenséget” jelent, de elsődleges jelentése
„idegen jövevény” volt. Az idegen, a jövevény lehet ellenség, de barát is.
1
Így az árja fogalom a vendégbarátsággal függhet össze, és így olyan valakikre vonatkozhat, akik vendégbarátok.
Ha ezt a felfogást tovább gondoljuk, akkor arra is gondolni lehet, hogy az árja olyan valaki, aki az ellenségeket
vendéggé, vazallussá, csatlóssá tette. Ez a szerep jól illik az Indiában hódítóként megjelenő indoeurópai
nyelveket beszélőkre, így a Kr. e. 15–14. században Mitanniban a hurrita népességen belül megfigyelhető
idegen eredetű uralkodórétegre, esetleg a szintén korábbi népességre rátelepülő hettitákra. Ebben az
értelmezésben tehát az árja társadalmi fogalom. De mit mondanak az indiai tudósok?
L. Basham professzor azt vallja, hogy az árja fogalom a Kr. e. II. évezred közepe táján nagyobb számban
megjelenő hódítók neve volt. Az árjákat jellemzi: az apajogú társadalmi rendszer, az égi istenek tisztelete, a
lovak és kocsik használata. Mint hódítók, legyőzték a helyi népességet, majd azokkal összeolvadva egy új
uralkodó osztályt alakítottak ki.
Társadalmi elit?
Vannak olyan tudósok, akik szerint az árják az indus-völgyi civilizáció (Kr. e. IV. évezred–II. évezred eleje)
társadalmán belül kiemelkedő elitet képviselték, és nem tekintették magukat idegennek a szó etnikai értelmében.
Megint mások még tovább mennek, és azt hangoztatják, hogy a Rigvédából, azaz a legfontosabb számba jövő
forrásból nehéz bármiféle társadalmi, vallási vagy rasszbeli különbséget megállapítani a feltételezett hódító
árják és a meghódítottak, a daszjuk között. És az is bizonytalan, hogy az indiai árják tudatában lettek volna
annak, hogy valamiféle rokonságban állnának például a fentebb említett iráni lakosság egy részével.
Daszjuk és árják
Az az állítás, hogy a Rigvéda nem teszi lehetővé markáns különbségek megvonását az árják és daszjuk között,
szerintünk korrekcióra szorul. A daszjukról vagy dászákról forrásunk ugyanis megállapítja, hogy Phallosz-
imádók (sisnavéda). Beszédük ellenséges (mridhra-vács) „emberi népeket” és „fekete népeket” különböztet
meg. Az utóbbiak elleni harcról szól az Agni istenhez intézett egyik himnusz következő sora: „A tőled (azaz
Agnitól) való félelemtől menekülnek a fekete népek, harc nélkül hátrahagyva tulajdonaikat.” Vagy: „Te, ó Agni,
elűzöd a daszjukat hazájukból, az árja számára tágas fényt teremtve.” A daszjuk egyik jelzője anásza, amit
sokan „orrnélküli”-nek fordítanak, egy mongoloid típusra utal. A szó másik értelmezési lehetősége „szájtalan,
beszédtelen, aki képtelen az árják nyelvét beszélni”. Maga a Rigvéda szókincse világosan bizonyítja az
indoeurópai, dravida és ausztro-ázsiai elemek egymásmellettiségét, ami utalás a beszélők különböző eredetére.
Az indoeurópai szókincs és főleg nyelvszerkezeti sajátosságok közeli rokonsága az iráni nyelvekkel és számos
rokon vonása a távoli indoeurópai nyelvekkel semmiképpen nem magyarázható egy tisztán Indiában lejátszódott
folyamattal. A Rigvéda nyelvének meghatározó hányada Indián kívülről származik.
Szerintünk a Rigvéda már az indoeurópai nyelveket beszélők és az általuk Indiában talált és legyőzött más
nyelveket beszélők szimbiózisát tükrözi. A kialakult új elit azonban elsősorban az erősebb fél, a hódítók
társadalmi elvárásait kellett, hogy utánozza. Lehet, hogy egy eredetileg más nyelvcsoporthoz vagy etnikai
közösséghez tartozó egyén a Rigvéda korában árjának számított, de ez tőle egy örökölt korábbi viselkedési
módot követelt.
Áttekintve a szakirodalomban található véleményeket és fordításokat, azt mondhatjuk, hogy az árja fogalom az
indoeurópai nyelveket beszélő népek körében igen elterjedt volt. Az egyes népeknél (írek ősei, hettiták, irániak,
indek) egy társadalmi csoport megjelölésére szolgált. Ez a társadalmi csoport a Rigvéda által megelevenített
Indiában vezető szerepet játszott. A fogalom nem kötődik feltétlenül egy etnikumhoz, legfeljebb egy rövid ideig,
mint például az Indiába érkező indoeurópai nyelvet beszélő hódítók esetében. A fogalom semmiképpen nem
jelenthet fajt vagy rasszt. Ugyanakkor azoknak sincs igazuk, akik azt állítják, hogy az egész árja-probléma
mesterkélt, a 18. századi filozófusok egy csoportjának a találmánya abból a célból, hogy az európai kultúra
genezisében olyan fontos biblikus hagyományból a sémi elemeket kiszorítsák.
2. Képek
2
3
4
5
1. Pánhellénizmus az ókorban?
HEGYI Dolores
Pánhellénizmus az ókorban?
Ethnosz-tudat, polisz-patriotizmus
Igaz, hogy a pánhellénizmus modern fogalom, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ókori görögség körében ne
fogalmazódott volna meg valamiféle összetartozástudat a széthúzó erők ellenére. Ez először egy közös népnév
elfogadásában jutott kifejezésre, mely a különböző nyelvjárásokat beszélő, sajátos társadalmi-politikai
intézményekkel és kultúrával bíró görög ethnoszokat egy egységbe foglalta.
A közös népnév
A homéroszi eposzokban az egész görögséget magába foglaló népnevek mellett, mint Danaosz, Argeiosz,
Akhaiosz, feltűnik a hellén, sőt a pánhellén elnevezés is. Ez ekkor még csak egy thesszáliai város, Hellasz
lakóit, illetve a környéken élőket jelöli. A görögség választása végül is – legkésőbb a Kr. e. 7. század folyamán
– a hellén népnévre esik. Az összetartozás tudatosodása és a közös népnév elfogadása idején fedezik fel az
idegent, a nem görögöt, a „barbarosz”-t.
A helléneket összekötő szálakról így nyilatkoznak az athéniak a perzsa háborúk idején: „… a hellénség (ti.
hellénikon) egynyelvű és azonos vérségű, közösek az istenek szentélyei és a nekik bemutatott áldozatok,
szokásaik is hasonlóak…” (Hérodotosz VIII. 144.)
A fent idézett felismerés ellenére az ókori görögség története során egyetlen olyan intézmény létezett, mely
századokon keresztül valamelyest összefogta az egész görögséget, a delphoi Apollón szentély körül létrejött
vallási szövetség. A szövetség ülésein minden görög ethnosz képviselői helyet foglaltak, azoké is, amelyek a
történelem perifériáira szorultak, s ebből kifolyólag ritkán jelennek meg az ókori forrásokban, mint pl. a közép-
görögországi ethnoszok vagy a kis-ázsiai aiolok. A többi, kisebb vallási, illetve katonai szövetség inkább
megosztotta, vagy éppen egymással szembeállította a különböző görög közösségeket.
Iónok és dórok
A számos görög ethnosz (néptörzs) közül a Kr. e. 6. századra kettő tesz szert jelentőségre. Ezt tanúsítja a lüd
király, Kroiszosz (Kr. e. 560–546) döntése is. Hérodotosz írja, hogy Kroiszosz, aki „azzal foglalkozott, hogy
kikutassa, kik a legerősebbek a görögök közül, hogy azokat barátaivá tegye, úgy találta, hogy a lakedaimóniak
és az athéniak, az egyik a dór fajból, a másik az iónból”.
A dór név használata mindig egyértelmű volt, jelölte a dór nyelvjárást beszélő peloponnészosziakat, az azok
gyarmatain élőket, az égei szigetvilág és Kis-Ázsia dór lakosságát, valamint a közép-görögországi Dórisz lakóit.
Nem így az ión. A Kr. e. 6. század elején még állt Attika és Megarisz határán egy határkő, melyen Attika Iaónia
(= Iónia) néven szerepelt, tehát ekkor még valamennyi ión–attikai dialektust beszélő görög használta az ión
nevet. Néhány évtized múltán, midőn a kis-ázsiai görögséget a perzsa uralom veszélye fenyegette, és az ión
Milétosz az ellenállás helyett a kiegyezés útját választotta, megváltozott a helyzet. „A milétosziak azért
szakadtak el a többiektől, mert ebben az időben az egész hellén faj gyenge volt, a leggyengébb pedig az ión
ethnosz. Athén kivételével nem volt más számba vehető városuk; ezért a többi iónok és az athéniak kerülték e
nevet: nem akarták, hogy iónoknak hívják, s szemlátomást ma is sokan restellik közülük, hogy így hívják. De
maga a tizenkét város büszke volt e névre.”
Amikor Hérodotosz e sorokat írja – valamikor a Kr. e. 5. század közepén –, csak a kis-ázsiai ión városok
lakóinak van ión-öntudatuk, az athéniak, mint látni fogjuk, átmenetileg, nem szívesen használják az ión nevet.
Felmerül a kérdés, vajon miért? Az egyik ok a nem éppen hízelgő kép, ami a kis-ázsiai iónokról az archaikus
kor folyamán kialakult. Ellentétben Hérodotosz fent idézett állításával, a kisázsiai ión városok ekkor élik
fénykorukat, s a roppant gazdagság és pompa szemet szúr a szerényebb körülmények között élő görögöknek.
Ennek számos megnyilatkozását olvashatjuk a görög irodalomban, itt csak egy példát idézünk ezekből, ahol az
archaikus kori ión Kolophón lakóiról van szó:
„Lydia szomszéd-népeitől lesték el a pompát,
még mielőtt a nyakuk zsarnok igájába hajolt,
6
bíborszínű köpennyel pöffeszkedtek a téren,
együtt nem kevesebb, mint legalábbis ezer
nyegle divat-ficsúrok lám, még a hajukban is
ékszer, s árad a drága kenőcs illata ingük alól.”
Xenophanész: A fényűző Kolophón (Franyó Zoltán fordítása)
A másik ok: a kisázsiai iónoknak a perzsa háborúk idején tanúsított magatartása, melyről így beszél egy athéni
követ a peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) időszakában: „Ezek a méddel szövetkezve ellenünk,
anyavárosuk ellen támadtak, s nem volt elég bátorságuk hozzá, hogy elszakadjanak tőle és feláldozzák saját
javaikat, ahogy városunkat odahagyva ezt mi is megtettük, nem, ők inkább a szolgaságot választották, és
bennünket is arra akartak kényszeríteni.” (Thuküdidész VI. 82.)
A kis-ázsiai iónok bűne tehát az athéniak szemében az anyagi javakhoz való túlzott ragaszkodás és az anyagi
javaknak a politikai függetlenség elé való helyezése. A szóhasználat természetesen a politikai fordulatoknak
megfelelően gyorsan változik. A peloponnészoszi háború éveiben a Spárta és Athén között dúló harcról a
korabeli szerzők mint ión–dór ellentétről beszélnek.
A dór öntudat világos megfogalmazása árad a szürakuszai Hermokratész szavaiból: „… itt nem iónok, nem
hellészpontosziak és nem szigetlakók laknak, akik felváltva hol a médnek, hol egyik vagy másik úrnak a szolgái,
hanem dórok, a maguk urai, akik a független Peloponnészoszról érkezve telepedtek le Szicíliában”
(Thuküdidész VI. 77.).
Az athéniak önigazolása ezzel szemben Euphémosz, athéni küldött beszéde a szicíliai Kamarinában: „… az
iónok a dóroknak ősi ellenségei… Nekünk iónoknak, arra kell ügyelnünk, hogyan tudnánk a legbiztosabban
elkerülni, hogy a számbeli fölényben lévő, velünk szomszédos dór peloponnészosziak ne tegyenek alattvalóikká.
Így, mikor a méd háborúk után hajóhadra tettünk szert, függetlenítettük magunkat a lakedaimóni uralomtól és
vezetéstől… S ekkortól fogva mi szereztük meg, s töltjük be most is a méd király hajdani alattvalói közül a
vezető szerepet…” (Thuküdidész VI. 82.).
Az athéniak Kr. e. 404-ben kudarcot vallanak a peloponnészoszi háborúban. Ez véget vet az athéni
nagyhatalomnak, és az összión ideológia talaját veszti. Az ión név a továbbiakban a szigetek és Kis-Ázsia ión
lakosságának megnevezésére szolgál.
Ugyanakkor, midőn az athéni politika dórellenessége már-már sovinizmussá fajul, az athéni írók felfedezik a
szigorú dór életmód és a spártai kultúra pozitívumait. Gondoljunk csak például Xenophón „Spártai állam” című
művére.
Pánhellén ideológia
A perzsa háborúk idején először megfogalmazódó „pánhellén” ideológia most újjáéled, legismertebb propagálói
az athéni szónoklattanár, Iszokratész (Kr. e. 436–338) és a filozófus Platón (Kr. e.427–347) lesznek. Minthogy
eszméiket mindketten írott formában terjesztik, igen kérdéses, hogy ezek mennyire jutnak el a kevéssé művelt
kortársakhoz. Tény az, hogy a pánhellénizmus eszméi nem mozgatnak meg tömegeket, sőt a felső rétegeket se
hatják át igazán. Miközben az írók a pánhellénizmus eszméiről értekeznek, az athéni népgyűlésen azon folyik a
vita, hogy Athén pillanatnyi szövetségesei közül melyiket támogassa, ha azok történetesen egymással
keverednek konfliktusba.
Az athéni polgár ekkor már saját városállamáért sem hajlandó harcolni, nemhogy valamely pánhellén ügyért.
Katonai kötelezettségeit igyekszik áthárítani a fizetett zsoldosokra, akik annak a szolgálatába szegődnek, aki a
legtöbbet fizeti. A pánhellén gondolatot a továbbiakban a makedón Nagy Sándor fogja képviselni, azonban ő
sem lesz képes egy tartós politikai egység megteremtésére. Különös módon egy görögbarát római császár,
Hadrianus (Kr. u. 117–138) lesz az, aki az ókorban utoljára szorgalmazza egy pánhellén szövetség létrehozását,
természetesen római fennhatóság alatt.
A politikai egység gátjai
7
A pánhellén eszmék időről időre való felbukkanása ellenére az ókorban nem jött létre egységes görög állam. A
politikai egység hiánya alapvetően két tényezővel magyarázható: a görög mentalitással és a földrajzi
adottságokkal.
A görög polgár egy városállam, egy polisz szülötte, s ha elérte nagykorúságát, elnyeri a minden polgárt
megillető jogokat, politész lesz. Igen ám, csakhogy ezek a jogok kizárólag szülővárosában illetik meg, egy
másik városban már jogtalan idegen. Érthető tehát, hogy a görög polgár számára a „haza” mindig azonos saját
szülővárosával. Így értelmezendő a közismert thermopülai felirat is:
„Itt fekszünk Vándor, vidd hírül a spártaiaknak.
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”
Az a haza, ahol „szabad” az ember, azaz aktívan részt vehet a politikai életben, és adómentességet élvez. (Az
ókori görög felfogás szerint szabad ember nem fizet adót, csupán a leggazdagabbaknak vannak bizonyos anyagi
kötelezettségei a köz érdekében.)
Mint az egyén, úgy a polisz is „szabadság”-ra törekszik. Ezért mindenfajta függőség, amely a közösség
szokásainak avagy törvényeinek feladásával vagy rendszeres anyagi kötelezettségekkel jár, egyértelmű az
„eleutheria” a „szabadság” elvesztésével. Az autonómia, az önrendelkezés joga és az ateleia, az adómentesség
tehát elengedhetetlen feltételei a szabadságnak.
Tartós katonai vagy politikai szövetségek előbb-utóbb egy hegemón városállam kiemelkedéséhez vezettek, ezt a
szabadságukra és önállóságukra féltékenyen vigyázó görög városi közösségek nehezen tűrték el. Igaz, volt több
ilyen kísérlet a görög történelemben, de ezek előbb-utóbb kudarcba fulladtak. A peloponnészoszi szövetség volt
az egyetlen kivétel. Spárta nagyfokú veszélyeztetettsége arra kényszerítette a spártai polgárokat, hogy
tiszteletben tartsák szövetségeseik jogait. Spárta vezető szerepe csak akkor jutott kifejezésre, amikor
ténylegesen háború tört ki. Ilyenkor a fővezérlet joga a szövetségi szerződés értelmében Spártát illette.
Egyébként Spárta nem szólt bele a szövetséges városok belügyeibe és nem fizettetett rendszeresen adót, csupán
háború esetén kellett a szövetségeseknek csapatokat kiállítaniuk.
A politikai egység létrejöttét a sajátos görög gondolkodásmód mellett akadályozták a földrajzi adottságok is. A
magas hegyek által elválasztott síkságokon és a folyóvölgyekben önálló, a helyi természeti adottságoknak
megfelelő kultúrák alakultak ki, speciális társadalmi struktúrával, politikai intézményrendszerrel és vallási
szokásokkal. Az egy területen élő nyelvjárási egységeket egyfajta ethnosz-tudat fűzte össze, persze ez sem tudta
elejét venni az ott létesült poliszok egymás közti konfliktusainak.
Ezek után érthető, hogy a görögök külpolitikai döntéseiben mindig a poliszérdek állt az első helyen, a polisz-
patriotizmusé volt a döntő szó. Csak második helyen jöhetett szóba az ethnosz érdeke, s – esetleg – harmadik
helyen valamiféle „közös hellén ügy” szolgálata. Mivel a perzsa háborúk után kialakult viszonyok megmutatták
a kisebb görög közösségeknek, hogy azok a gyakorlatban egy vezető polisz hatalmi ambícióinak
beteljesüléséhez vezetnek, a pánhellén törekvések a későbbi idők során nem találtak túl nagy visszhangra a
görögség körében.
LEXIKON
Aiolok
ókori görög néptörzs. A Kr. e. 2. évezredben vonultak északról Közép-Görögország területére. Egy részük
Boiótiában és Thesszáliában, másik részük Kisázsia északnyugati partvidékein telepedett le. Később városaik
gyarmatokat is alapítottak Nyugat-Kisázsia partvidékén.
Dórok
ókori görög néptörzs. Az ún. dór vándorlás idején (Kr. e. 1100–900) az illírek szorították ki a dórokat az Észak-
Balkán területeiről. Dél felé vonulva az aiolok és a iónok után ők is Görögországban telepedtek meg, Nyugat-
Görögországban, ill. a Peloponnészosz nagy részén. Városállamaik Szicíliától Kisázsiáig alapítanak
gyarmatokat.
Iónok
8
ókori görög néptörzs. Eredetileg a Peloponnészosz északi részén telepedtek meg, majd innen délre, Attikába
vándoroltak. Nagy szerepet töltenek be a kelet-nyugati kereskedelemben. Városállamaikat megtaláljuk az Égei-
tenger szigetein, valamint Kisázsia partvidékein is. A thesszáliai nép sikervágyát megtestesítő atléta, Hagiasz
szobra Kr. e. 5. század
2. Képek
9
10
11
12
13
1. Európa és az oszmán tüzérség, 15-17. század
FIGYELŐ
ÁGOSTON Gábor
Európa és az oszmán tüzérség*
15–17. század
Gyakorta olvasható, hogy az oszmánok, csakúgy, mint az őket megelőző iszlám birodalmak, vallásuk
parancsainak engedelmeskedve elzárkóztak és idegenkedtek a más civilizációkból származó kultúrjavaktól,
illetve ezeket csak késve s tökéletlenül vették át és alkalmazták. A nyugati keresztény civilizáció vívmányaival
szembeni ellenérzés kétségkívül időről időre megfigyelhető a vezető oszmán elit, kivált az ortodox
vallástudósok köreiben, akik – arra hivatkozva, hogy az európai kultúra olyan vívmányai, mint a nyomda, a
csillagvizsgáló vagy a mechanikus óraszerkezetek, Mohamed próféta idejében ismeretlenek voltak, ezért azok
az iszlámmal összeegyeztethetetlen újítások – gyakorta akadályozták, vagy hátráltatták e vívmányok elterjedését
a birodalomban.
Az Oszmán Birodalom azonban nem volt az a zárt világ, amilyennek sokan hiszik. Ezt részint földrajzi
helyzetének, részint sajátos államberendezkedésének köszönhette. Hódításai során akarva-akaratlan
belebonyolódott a nemzetközi politikába, és az európai gazdaságba is szervesen bekapcsolódott. Mind politikai,
mind gazdasági érdekei arra kényszerítették őt, hogy lépést tartson a Nyugattal. Az állandó háborúk miatt
különösen áll ez a haditechnikára.
Ágyúk
Az oszmánok balkáni hódításaik révén még a 14. század második felében megismerkedtek a tűzfegyverekkel, a
raguzaiak, velenceiek és genovaiak pedig az ismételt pápai tiltások ellenére már a 14. században szállítottak
nekik fegyvereket. Arra is vannak adatok, hogy Magyarországról is kerültek hozzájuk tűzfegyverek.
Az ágyú néhány évtizeddel nyugat-európai megjelenése után, alig elmaradva Kelet-Európa és a Balkán államai
mögött, az Oszmán Birodalomban is megjelent. Az európaiakhoz hasonlóan kezdetben a törökök is óriás
ágyúkat gyártottak, amikor pedig ennek divatja elmúlt, kaliber tekintetében az ő ágyúparkjuk is igen
változatossá vált. Lövegeik többségének éppenséggel a kis és közepes európai ágyúk szolgáltak mintául.
Az oszmán ágyúk minőségéről a kortársak igen ellentmondásosan nyilatkoztak. A 16. század neves spanyol
ágyúszakértője, Collado szerint a török ágyúk jó minőségű fémből készültek, csak arányaik voltak rosszak. Egy
1464-ben készült oszmán löveg kémiai vizsgálata szintén azt mutatta, hogy a löveget kitűnő minőségű bronzból
készítették.
Nem voltak ilyen jó véleménnyel a török ágyúk fémminőségéről a velenceiek. Legalábbis erre
következtethetünk abból, hogy a Lepantóná1 1571-ben zsákmányolt török lövegek zömét a velencei arzenálban
nemcsak újraolvasztották, de új ércet is adtak hozzá, mivel az anyagot gyengének találták. Hasonlóan jártak el
az osztrák Habsburgok is. A 17. század végének neves olasz hadmérnöke, Marsigli úgy nyilatkozott, hogy a
Konstantinápolyban öntött lövegek „gyatra fémekből” készültek. Az ok szerinte „a felhasznált réz
természetében rejlik ez nem olyan lágy, mint a főként Magyarországon föllelhető anyag”.
Puskák
A puskákat az oszmánok az 1440–1443. években Hunyadi Jánossal vívott háborúikban kezdték használni, de
csak II. Mehmed (1451–1481) alatt terjedtek el. 1500 táján a janicsárok már mesterien bántak a puskákkal. A
tűzfegyverek elterjedésében bizonyára szerepe lehetett mindazon kudarcoknak, amelyeket az oszmánok 1485–
1491 között az egyiptomi mamelukokkal folytatott harcokban voltak kénytelenek elviselni. Ezt követően II.
Bajezid (1481–1512) jelentősen emelte a janicsárok létszámát, és ellátta őket a korábbinál jóval hatásosabb
fegyverekkel.
Tűzerő tekintetében a keresztény seregek azonban már a 16. század első felében is felülmúlták a törököket. Az
1529. évi bécsi hadjáratban a német gyalogos puskások és tüzérek súlyos veszteséget okoztak az oszmán
katonáknak. Vélhetőleg a magyarországi tapasztalatok győzték meg Szulejmán szultánt arról, hogy növelnie kell
a puskákkal felszerelt janicsárok számát.
14
Az oszmán kormányzat arra is kísérletet tett, hogy a janicsárokon kívül egyéb egységeit is ellássa
lőfegyverekkel. Rusztem pasa nagyvezír az 1548. évi Perzsia elleni hadjárat idején – európai mintára –
megpróbálkozott azzal is, hogy 200 udvari lovas szpáhit pisztollyal szereljen fel, de kudarcot vallott, mivel terve
megbukott a hagyományokhoz ragaszkodó szpáhik ellenállásán. Hasonlóképpen elutasították a tűzfegyverek
használatát az oszmán sereg derékhadát képező tímáros szpáhik is. Felfogásuk szerint az igazi harcosok nem
folyamodnak tűzfegyverhez, hisz az igazi vitézség csak akkor mutatkozik meg, ha a harcos hagyományos
fegyverekkel küzd. Következésképpen nem is tartották szégyennek azt, amikor 2500 szpáhit 500 keresztény
puskás lovas megfutamított. Amikor Rusztem pasa az eset hallatán füstölgött, a hírt hozó katona visszautasította
a nagyvezír haragját. Azzal érvelt, hogy a keresztények csak oly módon győzedelmeskedtek a török lovasok
fölött, hogy a puskák erejéhez folyamodtak. Az informátor nem kevés büszkeséggel tette hozzá, hogy a „puskák
tüze volt az, ami megfutamított bennünket, s nem az ellenség vitézsége „. A kormányzatnak a reguláris
tartományi csapatok közül csupán a végeken szolgáló, s eredetileg rája származású lovas tüfenkcsiket, valamint
a gyalogos müsztahfizokat és azabokat sikerült lőfegyverrel felszerelnie. Történt mindez akkor, amikor az
európai hadügy forradalmi változásokon ment keresztül, s amikor a kézi lőfegyverekkel felszerelt gyalogosok
egyre meghatározóbb tényezőivé váltak az európai hadseregeknek, és bizton számíthattak a lőfegyverekkel is
rendelkező lovasok támogatására.
Keresztény fölény
így a század második felében a magyarországi fronton a keresztények már érezhető erőfölénybe kerültek a
törökökkel szemben, s ezt a kortársak is észlelték. Az 1577. évi bécsi hadi tanácskozáson is megfogalmazódott e
felismerés:”… ez idő szerint a kézi lőfegyver a legfőbb előnye Felséged hadi népének ezen ellenséggel (azaz a
törökökkel) szemben. „ Giorgio Basta 1606-ban Velencében kiadott, s nagyrészt magyarországi tapasztalatait
tükröző munkájában pedig már azt is megállapíthatta, hogy az európai seregek muskétáinak lőtávolsága jobb,
mint a janicsárpuskáké.
Az oszmán sereget az első keserű tapasztalatok a tizenöt éves háborúban épp Magyarországon érték. Az itt
harcoló magyar és német puskások tűzereje felülmúlta az oszmánokét. A mezőkeresztesi csata egy török
résztvevője így panaszkodott erről emlékiratában: „Mostanában az ellenség felülkerekedett némely (újonnan)
feltalált harci eszköz használatával, puskákat és ágyúkat, azaz számtalan fajta puskát és ágyút találtak fel,
amelyeket fölös számban használnak A mi katonáink azonban az efféle fegyvereket elmulasztják használni, és
még a régen használt fegyverek használatát is elhanyagolják” 1603 májusában a nagyvezír aggodalommal írt a
szultánnak a keresztények nyomasztó fölényéről: „Mivel az átkozottak katonáinak java gyalogos és puskás, az
iszlám katonáinak zöme viszont lovas, kevés közte a gyalogos, s más, puskához szokott mester pedig alig van,
ezért az összecsapások idején és várostromnál komoly nehézségeket kell elviselni.”
Az oszmánok között oly nagy volt a hiány gyalogos puskásokban, hogy még Raguzától is kértek. A nagy
ínségben kapóra jött, hogy a zsoldfizetés elmaradása miatt a Pápa várát őrző vallon zsoldosok 1600 májusában
fellázadtak, és felajánlották szolgálataikat a szultánnak. Mivel a császáriak időközben ostromgyűrűt vontak a vár
köré, a lázadóknak végül csak kisebb része jutott át a törökök kezén lévő Székesfehérvárra. Az oszmán zsoldba
állott vallonok első jelentősebb feladatukat Kanizsa ostrománál kapták. A törökök négyszer annyi zsoldot adtak
nekik, mint amennyit korábban a császártól kaptak. Bármennyire nagy szükség volt is az oszmán seregben a
puskás gyalogosokra, nem tudunk arról, hogy a háború ideje alatt az önként átállt vallon puskásokon kívül a
Porta más európai katonákat is zsoldjába fogadott, vagy erre kifejezetten törekedett volna. Ez alighanem
túlságosan is radikális eltérés lett volna a korábbi gyakorlattól.
A janicsárok hanyatlása
A szultáni kormányzat más megoldást választott a bajok orvoslására. Egyrészt a puskákkal felszerelt janicsárok
számának növelésével, másrészt újabb puskás zsoldos egységek felállításával kívánta ellensúlyozni a keresztény
seregek tűzerőben mutatkozó fölényét. Amíg 1568-ban még csak 12 789 janicsár kapott zsoldot, addig 1609-ben
már 37 627 fő, az 1660–70-es években pedig 50 ezer körül járt a janicsárok száma.
Ez az intézkedés azonban nem bizonyult jó megoldásnak, mert a mennyiségi növekedést erős minőségi romlás
kísérte. A janicsárok törvényei című munka ismeretlen szerzője 1606-ban már arról panaszkodott, hogy a
megvesztegetett toborzótisztek alkalmatlanok ezreivel töltötték fel a testületet. Ezek az újsütetű janicsárok már
csak árnyékai voltak a hajdani elitalakulatnak. Ebben bizonyára szerepe lehetett annak is, hogy a
lőgyakorlatokat egyre inkább elhanyagolták. A janicsár törvénykönyv szerzője így számol be erről: „A
gyakorlóházak közelében van egy puskalövésre kijelölt hely; szerda és csütörtöki napon (ott) tanítják lőni a
janicsárokat… Akik a célt eltalálják, egy-egy ezüstserleget, vagy egy-egy aranyat kapnak Azoknak, akik nem
tudnak (lőni), az avdzsi basi helyben megmutatja, hogyan kell. A janicsároknak puskaport és kanócot is szoktak
15
adni, hogy gyakoroljanak és tanuljanak egymástól. Jó ideje már mindez feledésbe merült: se puskaport, se
kanócot nem adnak. Ha adnak is, a tisztjeink a kanócot gyertyabéllé alakítják át, és a házaikban elégetik.”
További problémát jelentett, hogy a janicsárok nem jutottak kellő számban puskához, mivel a kincstári puskák
egy részét nem katonák hordták szét. De abban sem volt sok köszönet, ha megkapták a kincstári puskákat, mivel
ezek minősége messze elmaradt a tiltások ellenére egyre nagyobb számban készített magánpuskákétól. A
janicsár törvénykönyv szerzője egyenesen így fogalmazott: „a kincstári puskától férfiasság nem várható”. A
szultáni kormányzat hamar felismerte a tűzfegyverek fölényét a hagyományos fegyverekkel szemben. Ezért
szigorú állami monopóliumot rendelt el ezek gyártására, halálbüntetésre, gályarabságra ítélve mindazokat, akik
puskákat készítenek vagy tartanak maguknál. Intézkedései egyre hatástalanabbak maradtak. 1610 körülre a
puskák piaci ára az 1580-as évek árainak harmadára esett, ami csak a kínálat bővülésével magyarázható. A jó
fegyver tehát terjedt, csak nem elsősorban a katonák körében.
Zsoldos csapatok
Nem bizonyult hosszú távon szerencsés megoldásnak a magyarországi kihívásra adott másik válasz, azaz a
puskákkal felszerelt zsoldos csapatok felállítása sem. A birodalomban végbement gazdasági-társadalmi
változások következtében a 16. század végére parasztok ezrei váltak földönfutóvá, bőséges társadalmi bázist
teremtve új csapatok toborzásához. Közülük igen sokan rendelkeztek puskákkal is. A kormányzatnak kapóra
jöttek a tűzfegyverek használatához értő, egy-egy hadjáratra felfogadható, majd a hadjárati idő elmúltával ismét
szélnek ereszthető, kóbor elemek. Felfogadásukkal ugyanis viszonylag gyorsan sikerült enyhíteni a keresztények
e területen mutatkozó erőfölényét. Ráadásul a kormányzat pénzt is takarított meg, hisz ezeket a katonákat csak a
hadjárati idő alatt kellett fizetni, s így a téli zsold, valamint az ellátás költségei a kincstárban maradtak.
A kormányzat azonban nem számolt azzal, hogy a hadjárati idő után szélnek eresztett katonák milyen társadalmi
problémák forrásaivá válhatnak. A hadakozásba beletanult, a termelőmunkából kiszakadt katonák a hadjáratok
befejeztével ugyanis nem széledtek szét, hanem bandákba verődve fosztogatták a vidéket. A központi
kormányzat ellen fellázadt tartományi kormányzók is nagy számban fogadták fel őket. Anatólia 1596 óta
valóságos tűzfészekké vált.
Látható tehát, hogy az európai hadügy kihívására adott válaszok ugyan időlegesen hoztak részsikereket a
magyarországi fronton, de a bevezetett újítások hosszabb távon nagyban hozzájárultak a birodalomban a
központ hatalmának gyengüléséhez és a decentralizáció megerősödéséhez, s ezzel nemcsak a birodalom
gazdasági-társadalmi válságát mélyítették, hanem magát a hadsereget is nagyban gyöngítették.
* Részlet Ágoston Gábor nem rég elfogadott kandidátusi disszertációjából. (A szerk.)
2. Képek
16
17
18
19
1. A föld és hozama
WELLMANN Imre
A föld és hozama
A jövő évi könyvhéten jelenik meg az MTA Történettudományi Intézet kiadásában Wellmann Imre:
Mezőgazdaság és parasztság Magyarországon a kora újkorban c. kötete, amely a most elhunyt neves történész-
akadémikus tanulmányait fogja tartalmazni. Az alábbiakban Wellmann Imre fiatalkori, 1933-ban megjelent, a
Grassalkovich-uradalom történetét tárgyaló könyvéből közlünk egy rövid részletet. (A szerk.)
A gödöllői Grassalkovich-uradalom az 1770-es években tért át a háromnyomású gazdálkodásra. Ilyenformán az

ugar megszüntetésére még az 1800-as években sem került sor; csak lassankint kezdték belátni az emberek, hogy
„terram non cessatione, sed cultura opus habere”, hogy „minime agris quietem indulgendam esse, verum fruges
variari oportere”, „a termés nem a pihentetésből, hanem a szorgalmatosságból származik” és ugar helyett
„inkább ganajozni kell …: mivelhogy a föld-művelésnek lelke a barom, és ennek trágyája.” Éppen ezért több rét
kell, mint szántóföld. […]
A trágyázás elhanyagolása
A hagyományos földművelés mellett az állatállomány nagysága teljesen független volt a megművelt föld
kiterjedésétől. A háromnyomású gazdálkodás elhanyagolta a trágyázást, aminek bizonyára oka volt az is, hogy a
gabona nem termett jól a frissen trágyázott földben, egyébként azért tartotta az ugart, hogy pihenhessen a föld,
és részben azért hajtotta rá (meg a rétre is) legelni az állatokat, hogy az elhullajtott trágyával gazdagodjék; a
szőlő csak azért kapott külön trágyát, mert oda a legelő jószág nem jutott be. Persze mai szemmel nézve a
szántóföld ilyen trágyázása használt is, meg nem is: a hónapokig egy csomóban, alászántatlanul heverő trágya
inkább csak foltossá tette a mezőt, de táplálóértékét elvesztette, mire a földbe került. Az ország fejlettebb,
nyugati és északi részein másképp bántak a trágyával: Pozsony megye 1773-ban példás bírságot szab ki azokra,
akik hanyagul és dologkerülő módon eladják a trágyát, ahelyett, hogy földjüket a terméketlenségtől óvnák vele.
Regéczen pedig elsőrangú utasítás rendeli el, hogy télen szánokon hordjanak érett trágyát a tavaszi gabona alá
szántott táblákra, ami megmarad, vigyék ki nyáron az ugarra (az őszi gabona alá) annak feltörése előtt és azt
mélyen, „non obiter superne quid pro quo” szántsák alá, a sovány földeket meg ősszel esztenázással tegyék
termékenyebbé („steriles agros sub authumnum per oves in tuguriis fimabit”). Minderről Gödöllőn semmit sem
tudunk meg. I. Grassalkovich Antal még el-elrendeli, hogy a táblák soványabb részeit trágyázzák meg, szőleibe
a jobbágyok trágyáját hordatja; 1785-ben már csupán egy terv sürget szorgalmasabb trágyázást, de – úgy látszik
– eredmény nélkül; csak Eszterházy rendeli el aztán, hogy gondoskodni kell a szükséges trágyáról, idejében ki
kell azt hordani a táblákra, és szétszórás után azonnal alászántani. De közben, az absentismus idején, tűrhetetlen
gazdálkodás folyt a trágyával: ami a tehenészetben és az ököristállókban felgyülemlett, azt valószínűleg kivitték
a szőlőkbe, de legértékesebb részét teljesen elfecsérelték: a régi jó juhaklokat „emberemlékezet óta” nem
tisztogatták ki, s ha megteltek trágyával, új félszert építettek nekik másutt (irracionális módon, messze a
szérűtől), hogy ne kelljen azt kihordani; a jószág teleltetése után a kazlak körül visszamaradt trágyát nem
hányták szét, hanem hosszú rakásokban a táblán hagyták, úgyhogy ezek évek múltán is meggátolták a
megművelést.
Ugyanaz a szellem nyilvánult meg ebben, mint amely a földje gazdagságára büszke alföldi paraszttal
eltüzeltette, vagy kerítésnek rakatta fel trágyáját, csak hogy megszabaduljon tőle. A megbecsülésnek ez a hiánya
részben a török időket követő rablógazdálkodásnak a maradványa: a trágyázás elhanyagolása és a felületes
megművelés nem szűnt meg akkor sem, amikor a talajon már a kimerülés jelei mutatkoztak. A jobbágy az irtás
emlékeképp több helyen 6-8 ökörrel (ezt csak az urbárium csökkentette 4-re, fuvarozásokban 2-re), de
felületesen végezte munkáját a két-három vetőre osztott táblákon. Ezek neve bizonyára onnan eredt, hogy
széles, kiegyensúlyozott felületükkel messziről elütöttek a földközösségi parcellák tarkabarka egyvelegétől.
Még I. Grassalkovich Antal rendelte el, hogy pl. „a tavasz alá való földet egy táblába vegye”, ami talán a
földközösségből való kibontakozás lépése, vagy talán csak az első foglalás okozta szétszórtságon akar segíteni.
De a falvakkal közös művelési kényszer továbbra is megmaradt: a közösen legeltetett ugart nem sokkal aratás
előtt törték fel, s amint elhallgatott a kasza pengése, megnyílt a tarló az uraság és a falu jószága előtt. II.
Grassalkovich Antal elkülönítő törekvései is megmaradtak afféle nagyúri elzárkózásnak, minden jelentősebb
gazdasági következmény nélkül: kukoricát, vagy egyéb, a gabonával későbben lekerülő növényt azután sem
termelt az uradalom, a gazdálkodás a háromnyomású rendszer lényegének megfelelően továbbra is a puszta
gabonatermelés szintjén mozgott.
20
Gyomos szántók
Egyébként a megmunkálás is a háromnyomású rendszer szokott módján folyt. A tavasziak tarlója ugarnak
(arvum) maradt, amely mai fogalmaink szerint éppoly joggal viselhette volna a parlag nevet is, mert csak
tavasszal, április–május–júniusban szántották alá (subaratio) a rajta addig vígan virító gyomtengert. Nyár
folyamán még egy szántást kapott az ugar, majd a szeptemberi vetőszántásba elvetették a búzát, meg a rozsot.
Ezek learatása után újra műveletlenül hevert a föld tavaszig, amikor egyszer felszántották a félugart, és az árpát
a búza, a zabot a rozs helyére vetették. (Persze mindez nem történt szabályosan; sem az egyes nyomások
nagysága nem volt egyforma, sem ezen belül a gabonafélék aránya, mindegyiknek a vetésterülete teljesen
rendszertelenül ingadozott). Összesen tehát tavasztól télig négy szántásból áll az egész földművelés: hármat kap
az ugar, egyet a tavaszi calcatura, azt is csak 3-4 ujjnyi mélységben, a paraszt tökéletlen ekéjével. Így aztán nem
csoda, ha a gyomok erdővé burjánzanak, hiszen a sarló, meg a legelő állat megkíméli őket, a tisztátalan
vetőmaggal pedig újra a földbe kerülnek. Konkoly, vadóc, sárga somkóró, azután kutyatej és gyalogbodza lepi
be a mezőket, mert szabadon érvényesül a gabonafélék gyomnevelő hatása, nincsen kapálás, amely
megtisztítaná és a kiszáradástól óvná a földet. A primitív tövisboronát csak magtakarásra használják, a fogasolás
jelentőségéről, mint általában a vízgazdálkodásról fogalma sincs a háromnyomású gazdálkodás emberének.
Belenyugszik abba, hogy a bevetetlen földet a szél és nap „emészti”, azt tartja, hogy a talaj a legelőből szívja
magába a nedvességet; még komoly szakemberek is abban látják a hengerezés egyik fő hasznát, hogy rengeteg
egeret és hasonló „állatocskát” öl meg. Gödöllőn csak tervezik hengerek beszerzését (1785), de ha meg is
valósulna ez, akkor is aligha növelné már a vízpazarlást, hiszen a felszín megporhanyítása híján a gyomoktól
kizsarolt, legelő állatoktól keményre taposott földből amúgy is eltűnik minden nedvesség, úgyhogy egy-egy
aszály végzetes következményekkel jár.
2. Képek
21
22
23
1. Wellmann Imre (19091994)
GLATZ Ferenc
Wellmann Imre
1909–1994
Meghalt Wellmann Imre. Élt 85 évet – áll a koporsón, itt előttünk, a ravatalozóban. Hosszantartó, súlyos
betegség után halt meg – tudatja a halotti értesítő. Mi, kik ismertük, közel álltunk Hozzá, tudtunk a
gyógyíthatatlan betegségről, ami nemcsak testét, de szellemét is megpróbálta megtörni. Megbénította,
összetörte, hirtelen öregemberré tette a még nyolcvanadik éve után is fiatalosan örökké dolgozó, jegyzetei,
kéziratai fölött naphosszat ülő, fürge mozgású Wellmann Imrét.
Láttuk gyötrelmes kínlódását az utóbbi esztendőkben, láttuk leányának, családjának hősies küzdelmét, s el-
elszoruló torokkal vettük fel a telefont, amikor újabb kéziratot ígért, s nem mertük emlékeztetni az elfeledett
megbeszélésekre. A motor még dolgozott, a tiszta órákban brilliánsan csillogott az európai újkori agrártörténet
legjobb értőjének agya és szakértelme, de a betegség már irányvesztetté tette a kormányt. Nem adta fel; a
körötte levők segítették, a korábbi kolléga, kedves fiatalabb barát, Gunst Péter még esti sétákra vitte, de tudtuk,
hogy nincs visszaút az alkotó élethez. S mégsem akartuk tudomásul venni, hogy Wellmann Imre végérvényesen
eltávozhat közülünk.
Azután kaptuk a telefonhírt: meghalt. Mondták egymásnak a hírt a kollégák, és mindenki csodálkozott.
Őszintén. Pedig mindenki tudta: a vég elkerülhetetlen. S megkezdődött a kávé-, teaközi beszélgetéseken, baráti
eszmecseréken Wellmann Imre belső búcsúztatása. Belső köreinkben mormogva, el-elgondolkozva kimondott,
csak egymásnak szánt búcsúztató mondatok voltak ezek. Az elválás, a lassú elszakadás nemcsak Wellmann
Imrétől, a kollégától, a baráttól, a félelmetes tudású történésztől, hanem a lassú elszakadás attól a történetírói
iskolától, értelmiségi magatartástól, amelynek Wellmann Imre Magyarországon – s Európában is – utolsó
képviselője volt.
Engedjék meg, hogy most itt, a koporsónál, mielőtt utolsó útjára kísérjük Wellmann Imrét, ne egyszerűen az
akadémikustól búcsúzzon az Akadémia Történelmi és Filozófiai Osztályának elnöke, ne a Történettudományi
Intézet másfél évtizede külső munkatársától az Intézet igazgatója, ne ötletdús szerzőjétől a szerkesztő. És még
csak ne is az idősebbtől búcsúzzon a fiatalabb barát. Mi, akik órákat csevegtünk a német, a francia történetírás
forrástani megoldásairól, a modern állam szerepéről az agrártermelésben, a faluközösségek bomlásáról, a
szokásrendek szerepéről a köznapi élet szerves fejlődésében, azok megtartó és visszatartó szerepéről, és az évek
során újra és újra lelkendeztünk a legújabb Mozart-felvételekről, s engedtük el mindketten fantáziánkat arról,
vajon milyen közös gondolkodás-lélektani mozzanat van az írói, történetírói és a zenei alkotási folyamat között,
az írott mű szerkesztése, belső gondolati egysége és a zenei mű összhangzattanilag minősíthető harmóniavilága
között, s miért tartjuk mindketten – korosztálykülönbségtől függetlenül – máig a legzseniálisabb alkotónak
Wolfgang Amadeus Mozartot. Aki mindkettőnk számára egyesítette a gondolati nyugtalanságot, az állandó újat-
keresést és ugyanakkor a harmonikus műteremtést, az írói műgondot. Mindehelyett engedjék meg, hogy inkább
felelevenítsek néhány percet azokból az egymásnak monologizáló beszélgetésekből, meditációkból, amelyek
során lassan, a hétköznapok szintjén elbúcsúztunk magunk között Tőle. Felemlegetve – nem értékelően, csak a
szakadozott emlékek szintjén – munkásságát, szerepét vitáinkon, konferenciáinkon.
Emlegetjük, hogy az 1918. utáni akadémiai világban mily feltűnően korán lett az Akadémia tagja, 36 éves
korában. Már az egyetemen maga mellé veszi a kor nagy tudományszervezője, Domanovszky Sándor. A
szakmai közönség még alig ismeri, amikor professzora felkéri a készülő Magyar Művelődéstörténet „Barokk és
felvilágosodás” című kötetének szerkesztésére és a bevezető átfogó tanulmány megírására.
1933-ban egyetemi disszertációként – lényegében még egyetemistaként – készíti el a gödöllői Grassalkovich-

uradalom gazdálkodásáról szóló munkáját, amely a Domanovszky szerkesztette „Tanulmányok a magyar
mezőgazdaság történetéhez” című sorozatban jelenik meg. 1937-ben figyel fel rá a szakma egésze, amikor a
Domanovszky Emlékkönyvben a magyar mezőgazdaság-történetírás előtt álló feladatokról és az eddigi irodalom
kritikájáról értekezik, imponáló elméleti felkészültséggel, nagy irodalmi tájékozottsággal, és szigorú logikával.
Domanovszky emberei: Mályusz Elemér, Hajnal István a fiatal Wellmannt szárnyuk alá veszik. Ők már tudják a
28 esztendős fiatalemberről, hogy a történelem szak végzése előtt Wellmann, a nagynevű állatorvos-professzor
fia, tanulmányait a közgazdasági karon mezőgazdászatból kezdte, s hogy éppen Domanovszky, illetve Hajnal
24
István befolyására egy évet töltött Lipcsében, ahol az akkori Európa modern gazdaság-, társadalom- és
kultúrtörténet-írásának központja alakult ki. Amely egyetem Kultúrtörténeti Intézete – szakítva az európai
állam- és szellemtörténet-írás hagyományával – már a századelőn a társadalom mindennapjait, az emberek
önfenntartásának rekonstrukcióját, a kisközösségi keretek szerepét, a gazdálkodás, a családi élet központba
állítását hirdette meg történetírói programként. A történész Karl Lamprecht, a szociológus A. Vierkandt, a
pszichológus Wundt, az emberföldrajzos Ratzel, a néprajzos Frobenius neve fémjelezte a századfordulón
Lipcsét. És nem véletlen, hogy Hajnal István – a fiatal Wellmann Imre legközelebbi barátja volt, s az is maradt
haláláig, 1956-ig – szintén itt, Lipcsében végzett egy szemesztert. És a szakmai bennfenntes körök már
érzékelték a Wellmann képviselte új gazdaságtörténeti irányt: ne az intézmények, hanem az emberi kapcsolatok
valós napi szerkezete, maga a gazdálkodás, a termelés álljon a történeti rekonstrukció középpontjában. Ehhez
viszont szükséges azon gazdálkodási ismeret elsajátítása, amellyel az évszázadokkal korábbi – jelen esetben 18.
századi – gazdatisztek, sőt jobbágyparasztok rendelkeztek, kell ismerni a gabonatermelés, állattartás, sőt
uradalmi igazgatás üzemi eljárásait, fel kell tárni a falusi életkereteket, a kisközösségek szokásrendszerét. A
gazdálkodás eredményessége, az üzem teljesítőképessége legyen a történész mércéje, amikor megítéli a korábbi
évszázadok földesúri, paraszti gazdálkodását, netán a kormányzat gazdaságpolitikáját. Szakítsunk tehát az
ideologikus prekoncepciókkal. (Hadd tegyem hozzá a magam, 70-es évekből származó feljegyzéseit: számunkra
az idősebb kolléga, Wellmann Imre történetírása, ahogy a mögötte álló hajnali magatartás is, ezért volt többek
között vonzó. A szakszerűség a döntő – mondottuk mi – nemcsak a források kezelésében, de a századokkal
korábbi politizálás, gazdálkodás megítélésében is. Ha a földesúri gazdálkodás – jólszervezettsége,
üzemszervezési előnyei stb. miatt – volt az életképesebb, akkor ne álljon a történész utólagos ideológiai – netán
osztály – meghatározottság miatt a nagybirtok-ellenesség pártjára. Mint ahogy ugyanez legyen az értékelés
mércéje a bomló földközösségi vagy a jobbágygazdálkodás megítélésében is.)
1938-ban, 29 évesen társszerkesztőként a Századok szerkesztője lesz. A „társak”: Domanovszky Sándor és

Hajnal István. Gyakorlatilag ők ketten, Hajnal és Wellmann „viszik” a központi folyóiratot 1943-ig.
Alázat a tudomány intézményeiben végzett munka iránt, mert az intézmények, folyóiratok, szemináriumok,
könyvsorozatok biztosítják a folytonosságot. A kis népek, nyelvük elszigeteltsége miatt, még inkább
rákényszerülnek intézményeik ápolására, mert a nemzeti, szakmai nyelvi kultúrát, s ezzel a hazai középosztály
gondolkodását ezen intézmények tarthatják a világszínvonal közelében. Ezért is a központi intézményekben –
folyóiratoknál, Akadémián, tanszékeken – dolgozóknak kötelességük a maguk szakmájának legfrissebb
nemzetközi eredményeit behozni a nemzeti kultúrába. Így foglalhatnánk össze az 1930–40-es évek Századok
szerkesztőinek vezérelveit, melyet programszerűen ők soha nem fogalmaztak meg, de amely alapelvek
körvonalai levelezésükből elénk tárulnak. S mely levélváltásokról – Domanovszky, Mályusz, Hajnal leveleiről,
szerkesztői munkájáról van szó – oly sokat társalogtunk Veled, kedves Imre Bátyám. Vajon nem ma is aktuális
történészi-értelmiségi program számunkra ez? Számunkra, akik tollal kezünkben, az íróasztal mellett, tanári
katedrán, vagy éppen szakmai és nemzeti–kultúrpolitikai intézményeink – intézetek, folyóiratok –
üzemeltetésével töltjük életünk nagy részét?
És emlegetjük az elmúlt hetekben, a halálhír óta, a szakmai kutatómunka alázatos szolgáját, rabszolgáját,
Wellmann Imrét. Lenyűgöző volt az a szakmaszeretet, amely áradt mindennapjainak elrendezéséből és néha már
barátai számára is elfogadhatatlan akríbiához vezetett, s amely akríbia szempontjából ítélte meg mások
munkáját. Csodáltuk, mint ahogy fiatal korában a nála idősebbek is csodálták, hogy milyen következetesen volt
képes a több száz évvel ezelőtti társadalom és gazdálkodás részleteit feltárni. A kora újkori faluhatár
rekonstrukciója, a földesúri gazdálkodás, a földesúr és a faluszervezet napi viszonya, az egyes terményekre
kialakított tájankénti más és más elnevezések, az elkerítés, a határbejárás szokásrendjének megjelenítése –
minden olvasóját lenyűgözték. Aki elolvasta munkáit, szinte mert volna arra vállalkozni, hogy belépjen egy 18.
századi falu paraszti társadalmába, mert úgy érezte, Wellmann leírása alapján kiismerné magát közöttük. De azt
már nehezebben értettük, miért követeli a 3. korrektúrát is, mivel még a 2. fordulóban is talált nyomdahibát,
miért izgatja fel magát, ha az idegen nyelvre fordított szövegben netán nyelvi hibát talál, s miért ragaszkodik
ahhoz, hogy a már többször olvasott Bél Mátyás-szövegeket fennhangon valakivel negyedszer is összeolvassa,
önemésztő alapossággal magyarázva – különben minden kioktatás nélkül – milyen termény vagy állat neve
hogyan fordul elő a korabeli latin, német nyelvhasználatban, írásbeliségben.
Emlegetjük Wellmann Imrét, az embert, akit ez a szakmai alázat segített át élete nagy megrázkódtatásain.
Megrázkódtatásain, amikről sohasem panaszkodott. Mert nem volt a korunkban olyannyira szokásos
„panaszkodó” fajta. Ha kiment egy-egy hosszú beszélgetés után a szobából – remegő hangján, korán reszkető
kezével kísért szenvedélyes fejtegetések után, történetírásról, rossz jegyzetelésű cikkekről, új felfedezéseiről
való társalgás után – mi, fiatalabbak többször néztünk egymásra: ennyi hivatali, politikai megpróbáltatás,
szakmai karriertörés után hogyan tud ilyen életerővel belebújni a szakma részleteibe, hogyan tudja ilyen erősen
átélni a kutatás örömeit, a tévedés feletti bosszankodásokat?
25
S e kérdésekre talán most, a halála utáni beszélgetésekben találtuk meg a választ.
Felidéztük az 1949. évet, a hatalomváltást az Akadémián, amikor Wellmannt is megfosztják akadémikusságától,

sőt megkapja a „földbirtokos-gyerek” jelzőt is, mivel édesapja – tegyük hozzá: saját jövedelméből – kis birtokot
vásárolt korábban. 39 éves. A leggyümölcsözőbb kutatói-írói évtizedek előtt áll. Az egyetemen sem taníthat, ő,
aki a Domanovszky-tanszék várományosa. Mellékvizekre kényszerítik 40 esztendőre. Az Országos Levéltár
osztályvezetője lesz, belemerül a feudális osztály szervezési ügyeibe, majd a Fővárosi Levéltár igazgatásával
bízzák meg. 1956-ban a levéltári Forradalmi Bizottság elnöke, így 1957-ben távoznia kell. A Pest Megyei
Levéltárban levéltárosként alkalmazták. (Itt dolgozik majd a másik félreállított kolléga, Kosáry Domokos is.) Az
1961–62. évi politikai enyhülés után a Mezőgazdasági Múzeumban osztályvezető, majd főigazgató-helyettes. A
múzeum az egyik védettséget élvező műhelye a ’60–70-es évek szellemi életének, ahol Wellmannt nemcsak
mint félreállított akadémikust, hanem mint töretlen kedvű kutatót is becsülik. Aki – mint hallottuk róla annak
idején, a 60-as években, süvölvény fiatal történészként – a kora újkori intézmények, a forrástermelő szervezetek
fölényes ismeretével mindenkit elkápráztat. Azután – emlékeztünk vissza a minap – az 1970-es évek közepén
többször megjelent a Történettudományiban, a frissen megalakult Történetírás Történeti Osztály külső
munkatársa lett. (Szégyenkezve utaltuk ki neki, a nagy Wellmann Imrének, a néhányszáz forintos juttatást, csak
később értettük meg, hogy felesleges volt restelkedésünk, mert a pénz egyszerűen nem érdekelte.) Amikor
rehabilitálták, visszakapta méltó helyét a tudományos közéletben, már 80 esztendős volt.
A „munka megszállottja” – mondogattuk annak idején magunkban. A „források köznapi hőseinek:

parasztjainak, földesurainak, számtartóinak, hivatalnokainak világában él” – jegyeztük meg újra meg újra. S
most hozzátettük: ez a szakmaszeretet mentette meg, segítette, hogy túljusson azokon a csapásokon, amit az
akadémiai visszaminősítés, majd családi tragédiák, azután végzetesnek látszó közlekedési balesete mért rá. Ez a
szakmaszeretet, az értelmiségi szakszerű tevékenység elhivatott szeretete erősebb volt benne, mint bármiféle
hivatali karriervágy, ami pedig századunk középosztálybéli-értelmiségét oly gyakran értelmiségi volta
lebecsülésére vezette… Wellmann Imre beszédes, kedves társalgó kolléga volt – de hallgatag, mint ember. Csak
most, halála után látjuk –, mikor számba vesszük, ki mennyire s mily kevéssé ismerte: rendkívül zárkózott volt.
Életcéljáról, követett ars historica-járól sem beszélt. De most már látjuk: életében a munka, a használni akarás
nem eszköz volt a karrier, a presztízs építéséhez, hanem életcél, hivatás. A kutatás, az írás, a tudomány
szolgálata olyan erős belső program volt, ami mellett a rang, a pozíció feletti kicsinyes örömök vagy bánatok
eltörpültek. S van-e szakértelmiségi magatartás, mely ennél nemesebb a rang- és pozícióhajhász ezredvégen?
A szerves kölcsönösség – hogy Wellmann Imre kifejezését kölcsönözzem – megszakadt személye és

környezete, barátai között. Az életmű, a magatartásforma azonban szervesen é1 a fiatalabb generációk
gondolkodásában.
* Búcsúbeszéd Wellmann Imre temetésén, 1994. augusztus 26-án. (A szerk.)
26
1. Kolerajárvány Magyarországon
FAZEKAS Csaba
Kolerajárvány Magyarországon
1848–49
Az ázsiai kolera (cholera morbus, epemirigy, epekórság, hányszékelés stb.) az európai ember számára még a
múlt század elején lényegében ismeretlen volt. A betegség vírusa 1817 körül teljesen váratlanul tört ki kelet-
indiai, illetve bengáliai „szülőföldjéről”, ahol már addig is számos halálesetet követelt. Ezután több, igen magas
halandóságot okozó járványhullámban söpört végig Ázsián, Európán, Amerikán és Afrikán. A 19. századi
világméretű kolerapandémiák közül négy alkalommal pusztított igen erőteljesen Magyarország egész területén:
1831–32-ben, 1848–49-ben, 1854–55-ben és 1872–73-ban.
A kolera nagyon gyors (néha csak néhány órás) lefolyású, hányással, hasmenéssel, izomgörcsökkel stb. járó
betegség. Igen gyakran halállal végződik. Első hazai megjelenése, pusztítása, a társadalom egészében kiváltott
sokkhatása viszonylag jól ismert, elsősorban a nyomában fellépő felvidéki parasztfelkelés miatt (1831). Alapos
feldolgozások láttak napvilágot az 1854–55. és az 1872–73. évi járványokról is. Történetírásunk (néhány
leginkább demográfiai eszmefuttatástól eltekintve) nem fordított még figyelmet a kolera 1848–49. évi
magyarországi elterjedése históriájának.
Pedig az 1848–49-es kolera több szempontból érdekes. Érdekes járványtörténeti szempontból (mekkora
halandóságot okozott, mi módon terjedt, hogyan védekeztek ellene, milyen társadalmi, tömegpszichológiai
hatásokat, orvosi felismeréseket váltott ki stb.). De további új kérdéseket is felvet – éppen a szabadságharc
eseménytörténetével kapcsolatban.
Az 1848. évi járvány
Az 1831-es világméretű járvány már majdnem feledésbe merült Európában, amikor 1846–47 folyamán egyre
gyakrabban érkeztek hírek a kolera rohamos terjedéséről az ázsiai kontinensen. A kortársak minden bizonnyal
tisztában voltak a betegség oroszországi behurcolásáról szóló tudósítások jelentőségével. Az Erdélyi Híradó
például 1847 végén írta az alábbiakat: „a’ cholera, jövő nyáron, bizonyoson megújult erővel ismét fellépenő ’s
folytatandja útját felénk.” Nem is tévedett: 1848. július 20-a körül, miután a moldvai fejedelemségben rövid idő
alatt több ezer kolerahalálozást regisztráltak, Brassó felől Erdélybe is behurcolták a betegséget, ami a nyári
meleget kihasználva gyorsan terjedt. Augusztus közepén már a Tisza vidékén pusztított, s Bugát Pál, a kor neves
orvosa októberben az Orvosi Tárban „A cholera megérkezett Buda-Pestre” címmel közölhetett helyzetelemzést.
Nyár végétől a szaporodó katonai események is hozzájárultak a kolera terjedéséhez, ami nem kímélte a
nemzetőr- és honvédalakulatokat sem. Mindazonáltal a kolera jelentős részben „békés” módon is, a fő vízi és
szárazföldi útvonalak mentén hódított, méghozzá igen gyorsan: november elején már az északnyugati
vármegyékben szedte áldozatait. (Ugyanakkor a járvány Oroszországot elhagyva nemcsak az Al-Duna felé
támadt. A lengyel területeken keresztül 1848 őszén már Németország nagy része fertőzött volt. Egy hamburgi
illetőségű hajó október 5-én kötött ki az angliai Sunderlandben kolerában szenvedő tengerészekkel a fedélzetén.
A hónap végére a betegség szinte az egész szigetországot ellepte. Ugyanekkor került tengeri és szárazföldi úton
Észak-Franciaországba is, majd német kivándorlók november elején New Orleanson keresztül az Egyesült
Államokba is behurcolták.)
Magyarországon a kolera fenyegetésének híre 1848 tavasz végén terjedt el, éppen akkor, amikor a Batthyány-
kormány munkához látott, és az ország új berendezkedésének alapjait tette le. A nem kis nehézségek árán
működésbe lépő, és a Földművelési, Ipari és Kereskedelmi Minisztériumba beosztott egészségügyi igazgatás
igyekezett határozott (vagy legalábbis annak látszó) intézkedéseket tenni, ami érthető, hiszen nagyon is sokan
emlékeztek arra, hogy 1831-ben milyen következményekkel járt a kolera látogatása: negyedmillió halottal és
félelmetes tömegpánikkal.
Koleraügyi bizottság
Május 24-én háromtagú orvoscsoportot küldtek ki a román fejedelemségekbe, hogy a kolera természetéről,
terjedési irányairól információkat szerezzenek. A küldöttség jelentései nyomán Klauzál Gábor miniszter július
9-én részletes felhívásban tájékoztatta az országot a fenyegető veszélyről, illetve kérte az egyházakat, hogy
híveik figyelmét hívják fel a megelőzésre.
27
Ősszel az ország egész területének fertőzöttsége, a halálozások számának gyors növekedése a probléma
egységes, határozott kezelését kívánta. Október 26-án az Országos Honvédelmi Bizottmány külön koleraügyi
bizottságot nevezett ki dr. Pólya József vezetésével, aki már 1831-ben is részt vett a betegség elleni
küzdelemben. (Társai Sauer Ignác és Eckstein Frigyes neves orvosok voltak.) Pólya ügyeletet szervezett a pesti
városházán és több kolerakórházat is felállított, s amennyire módjában állt, igyekezett a betegség terjedését
folyamatosan figyelemmel kísérni. A megbetegedések november közepétől egyre ritkultak, s az év végére
mindenütt teljesen szórványossá váltak, nagyobbrészt meg is szűntek.
A közvélemény figyelme
A betegség gyors terjedése és az áldozatok nagy száma miatt minden bizonnyal elmondhatjuk, hogy 1848-ban a
forradalmi események mellett a kolera is igen élénken foglalkoztatták a magyar és az európai közvéleményt
egyaránt. Egy korabeli újságíró az Életképek hasábjain tömören, ám lényegretörően így jellemezte az 1848.
novemberi állapotokat: „Két járványos betegség jár most országról országra: egyik a cholera morbus, másik a
corona morbus.” (És bizonyára jócskán akadtak akkor is, akik többet gondolkoztak a halálos betegség
közvetlenül fenyegető veszélyéről, mint a kormány és a képviselőház összetételéről, a politikusok beszédeiről
stb.) Nem véletlen továbbá, hogy a forradalmi átalakulások több ellenzője Európa-szerte összefüggést látott az
alkotmányosság, a nemzeti ébredések stb. és a kór terjedése között. Egyik francia képviselőjük a betegséget
egyenesen a forradalmakkal együtt járó fertőzésnek nevezte, majd így folytatta: „A kolerát – ugyanúgy, mint a
forradalmat – gyökerestől kell kiirtanunk.” Hogy az 1848. évi kolera hazánkban is kimeríthette a történelem
nagy járványainak hagyományos szimptómáit, azt nemcsak a magas fertőzöttségi és halálozási adatok
feltételezik, hanem olyan (szinte minden pestis, kolera stb. idején megfigyelhető) jelenségek is, mint a világvége
hirdetőinek, varázsszerek, amulettek árusainak, csodadoktoroknak a fellépése, a rendes gyógymódokkal
szembeni bizalmatlanság stb. „Sokakat a cholerátóli félelem halálsápadtsága fogott el” – kezdte egy jelentését
Buda város tanácsa augusztusban, s vannak adatok, miszerint az egyszerű emberek – nem lévén tisztában a
betegség okával, pontos terjedési mechanizmusával, csak annak lefolyását és eredményét látva – egymásnak
csodaszereket ajándékozgattak és saját közeli halálukat várták. (Pest-Budán egyébként alig két hónap alatt
mintegy 644-en haltak meg kolerában.)
Bár 1848-ban a járvány lefolyása összességében enyhébbnek bizonyult az 1831. évinél, az áldozatok száma
mégis igen magas volt. A megbetegedések és a halálozások pontosabb arányára jelenlegi adataink alapján csak
becsléseket lehet tenni. Rendelkezésünkre állnak viszont a különböző vallásfelekezetek halotti anyakönyveinek
összesítő adatai, a múlt századinál jóval kisebb – hozzávetőlegesen trianoni – országterületre. Ha a járványt
megelőző 1843–1847 közötti esztendők adatainak évi átlagát tekintjük, ehhez képest a vizsgált területen 1848-ra
viszonylag magas, mintegy 30%-os túlhalálozást regisztrálhatunk, amelynek döntő többségét – más jelentős
demográfiai krízist okozó tényező nem lévén – a kolera számlájára kell írnunk.
A járvány újra támad
A fertőzöttség 1849 januárjától az egész ország területén látványosan csökkent, tavasz végén azonban a kolera
újból – és az előző évinél jóval agresszívebben – támadásba lendült. Április végétől szórványos
megbetegedésekről vannak ismereteink, júniusra a kolera az egész ország területén járványossá vált, s hevesen
dühöngött egész július folyamán. A járvány ereje csupán szeptember–október folyamán csendesedett az ország
területének nagy részén.
A kolera 1849. évi „dühösködéséről” rendelkezésre álló adatok szerint a járvány idő- és térbeli kiterjedése,
lefolyásának intenzitása, a megbetegedések és a halálozások száma egyaránt jóval felülmúlta a korábbi
esztendőét. Már említett halotti anyakönyvi adataink alapján a vizsgált országterületen 76,56%-os túlhalálozás
mutatkozik az 1843–1847 közötti (koleramentes) évek átlagához képest, s ráadásul térben az is igen
egyenetlenül oszlik meg. A Tiszántúl és a Felvidék egyes területein több mint kétszer (!) annyi halálozás történt
1849-ben, mint egy „normális” évben, túlnyomórészt a kolera hatására.
Behurcolták vagy hazai fertőzés?
Ahol a szabadságharc végnapjaival foglalkozó szakirodalomban megemlítik a kolera pusztítását, gyakran

felbukkan az a magyarázat, hogy a szörnyű betegséget az orosz csapatok hurcolták be Magyarországra, ezzel
mintegy súlyosbítva az ország amúgy is elkerülhetetlen vereségét. Erre az összefüggésre alapot adhatott, hogy a
kolera – ami Oroszországban továbbra is hevesen pusztított – valóban kiütött a Magyarországra küldött cári
hadseregben, és rengeteg áldozatot szedett. Június végén és július elején alig három hét alatt majdnem 15 000
orosz katona halt bele a kolerafertőzésbe, s csapataik útját mindenütt (egyes helyeken sokáig mutogatott) hosszú
földhányások, tömegsírok jelezték. Ha a tartalékokat nem számítjuk, a szabadságharc leverésére küldött orosz
28
hadseregnek legalább egytizede lett a kolera áldozata Magyarországon. A betegség különösen a főseregben
pusztított, és a kassa–miskolci úton Paskevicsnek nem kis aggodalomra adott okot. A miskolci Szücs Miklós
július elején így irt naplójában: „A cholera a muszkák között szörnyű pusztítást tett, ablakomból egész napokon
át a’ temetkezést láttam, a’ catholikus, református, görög iskolák, tímár, csizmadiaszín (…) tele voltak
betegekkel, a’ szántó földeken is ástak sírokat. A’ háborúnak mindig újabb újabb borzalmai teljesednek ki…” A
kolera elharapózását az orosz katonák között nagyban elősegítette az összezártság, az amúgy is kritikán aluli
higiéniai viszonyok, illetve az ellátás akadozása és az alultápláltság.
Mindazonáltal bizonyos, hogy az 1849. évi kolera pusztítását nem az oroszoknak „köszönhetjük”, még ha egyes
területeken a lakossággal való érintkezésük hozzá is járult a betegség terjedéséhez. Ezt mutatja, hogy a Szemere-
kormány megalakulása után igen sok helyről érkeztek jelentések a kolera járványszerű (vagyis nem csupán
szórványos megbetegedéseket okozó) fellépéséről, nagyarányú halálozásokról, méghozzá az ország olyan
területeiről is, ahová később sem vonult be az orosz hadsereg. Forrásaink egybehangzó tanúsága szerint a cári
csapatok között kassai táborozásuk során, június 24-én észlelték először a kolera erősödését, akkor, amikor
Magyarország legtöbb vidékén már magas halálozásszámról vannak adatok. Bizonyosan tudjuk, hogy több, az
orosz csapatok által érintett városban már jóval megérkezésük előtt tömegesen pusztított a kolera.
A betegséget továbbá 1849-ben nem behurcolták Magyarországra. Minden bizonnyal 1848–49 telén csökkent a
már meglévő fertőzés virulenciája, s áprilisban–májusban a lappangó járvány erőre kapott. Erre mutat, hogy az
első járványszerű fellépések időpontjai megegyeznek több, egymástól távoli területen, s nem lehet a fertőzés
egyenletes útvonalát kijelölni, vagyis annak felerősödése legfeljebb lokális okokra vezethető vissza. Egyszóval
1848–49-ben nem két kolerajárványról beszélhetünk, hanem egy járványnak két szakaszáról. (A kolera
köztudottan inkább a meleg, nedves időt kedveli, s a nyári, illetve őszi hónapokban aktívabb.) Mindezt még
alátámasztja, hogy – mint említettük – 1849 június–júliusában a kolera az egész világon hevesen pusztított,
Európa olyan államaiban is, amelyeknek még távoli összeköttetései sem voltak az orosz hadsereggel.
A fertőzés felütötte fejét Haynau seregében is, és a komáromi csata idején több ezer osztrák katona esett ágynak.
(Akadt olyan történetíró is – például Nyakas János az 1940-es években –, aki a fentiek miatt a kolerát
kifejezetten a magyarok „szövetségesének” nevezte, mert lassította a szabadságharc katonai vereségének
bekövetkeztét.)
A nép kétségbeesése
Pedig a kolera pusztítása a magyar oldalra is hatással lehetett. „Nem csak hogy jelenleg emberek, hanem
nyavalyák ellen is kell küzdenünk” – kezdődik a belügyminisztérium egyik júniusi jelentése. Bár június 18-án
Szemere újra részletes közleményben tájékoztatta az országot a koleráról (ismét hangsúlyozva, hogy nem fog
izolációra sor kerülni), még a Kossuthtal és a Szemere-kormánnyal kapcsolatban álló törvényhatóságok
jelentéseiből is több helyen érződik a rohamosan elharapozó fertőzés miatti félelem. „A nép kétségbe van esve,
Igazgató Úr!” – írta június közepén Kecskeméti Sándor Szolnok vidéki rendőrbiztos, miután
Törökszentmiklóson a napi kolerahalálozások száma elérte a harmincat, a megbetegedéseké pedig jóval többet.
Debrecen város vezetői július 13-án figyelmeztették Sillye Gábor kormánybiztost, hogy ne nagyon számítsanak
a lakosság mozgósítására, mert a városban hetek óta kolerajárvány dühöng, sokan (az oroszoktól és a
betegségtől való félelmükben) elmenekültek. A járvány okozta pánikot az általános bizonytalanság és a
nyomasztó orvoshiány sok helyen tovább fokozta. A példák szaporíthatók, lényeg azonban, hogy ilyen
körülmények között talán még kevésbé meglepő, hogy Kossuth népfelkelésre buzdító felhívásai nem érték el
céljukat. Mint minden ismeretlen eredetű pusztító járvány során, ekkor is a polgári lakosság egyetlen védekezési
mechanizmusául az emberi érintkezések lehető legteljesebb elkerülése mutatkozott, az orvosokkal és a
gyógymódokkal szembeni bizalmatlanság még mindig viszonylag erősnek bizonyult.
Ugyanakkor Kossuth és köre igyekezett a kolera hírét a szabadságharc propagandájának is szolgálatába állítani.
Július 14-én, Szegedről kibocsátott „A nemzethez!” című, általános népfelkelésre felhívó manifesztumának
alapgondolatát az orosz csapatokat tizedelő kolera adta. A kolerát, mint a „magyarok istenének” mennyei
eszközét írta le, amit az ég azért bocsátott rájuk, hogy a szabadság ellenségeit magyar földön érje el végzetük.
„Hazafiak! ott villog elöl az égi pallos, mellynek láthatatlan ereje a döghalál képében irtja barbár ellenségeinket;
kövessétek ez intő jelt…” – írta Kossuth. A kormányzó elnök azonban talán maga sem hitt a kolerától szenvedő
orosz csapatokról szóló hírek mozgósító erejében. Minden bizonnyal tudta ugyanis, hogy a kolera már korábban
és távolabbi területek magyar lakosságát is pusztította. Június 18-án a Békés megyei Dévaványán
keresztülutazva személyesen is nyomasztó élményeket szerzett az ott dühöngő járványról. A vezetőknek
valószínűleg tudniuk kellett arról is, hogy nem csupán az orosz sereget sújtó csapásról van szó, hanem világ-, de
legalábbis európai méretű pandémiáról. Teleki Lászlóról, a szabadságharc párizsi követéről legalábbis biztosan
tudjuk, hogy átélte a tavasszal és nyár elején a francia fővárosban dühöngő kolerajárványt.
29
*
Ha az 1848–49 végnapjaiban pusztító kolera veszteségeit és következményeit nem is tekinthetjük súlyosnak, a

járvány minden bizonnyal hozzájárult a szabadságharc hátországának demoralizálódásához, az amúgy is
létbizonytalanságban élő lakosság kiábrándulásához.
2. Képek
30
1. GLATZ Ferenc
GLATZ Ferenc
A keleti fronton (1944. augusztus–október)
Minden közösség szenvedélyesen keresi a választ a kérdésre: mikor fordult sorsuk ebbe vagy abba az irányba?
Mind a magyarság, mind szomszédaink keresik a választ: vajon mikor alakultak ki azok az intézményes és
életkeretek, amelyek között mai életüket le kell élniük? Előnyösnek vagy előnytelennek érzett kereteik?
Vajon miért illette a politikai irodalom az „utolsó csatlós” jelzővel Magyarországot? Valóban jogos, hogy a
hitleri Németország melletti önkéntes kitartással vádolták a magyarságot? Pontosabban: a magyarság akkori
politikai vezetőit? Azt állították róluk, hogy akkor is kitartottak, amikor már a körülöttünk lévő nemzetek
politikai vezetőit csak az országhatárok és nemzetük háború utáni sorsának megítélése érdekelte. A magyar
politikai vezetés még mindig „ideológiai” célokat akart egyeztetni a háborús realitásokkal. És nem tudta átlépni
azt a vonalat, amit a magyar középosztályok 1920-ban hatalomra jutott jobboldali szárnya húzott saját
rétegérdekeinek határaként. „Ideológiai” és „osztályszempontok” vezették 1944 nyarán is, amikor a szomszédok
már saját emigrációjukkal (tehát pártpolitikai ellenfeleikkel) és a nemzet baloldali erőivel együttműködtek
És vajon igaza van-e az utókor történészének, amikor felteszi a kérdést: látta-e a magyar politikai vezetés, hogy
mi történik a világban és közöttünk? És vajon fel tudta-e mérni, hogy saját céljait milyen eszközökkel érheti el
leginkább? Tehetséges, jól képzett középosztály – szürke képességű pártpolitikusokkal. Nem első és nem is
utolsó eset a magyar politikai történelemben. Csak a határok érdekelték őket valójában, s végzetesen képtelenek
voltak okosan-leleményesen képviselni e célokat. Az egész magyarság szenvedett ettől a tehetségtelenségtől.
Ma, ötven év után, még szenvedélyesen keresik és várják a kérdésekre a válaszokat.
A szovjet rendszer összeomlása együtt járt az 1920. évi békerendszer megingásával is. 1920 revíziója 1938–
1941 között következett be, majd az 1945 utáni megszállási övezetek, illetve a békeszerződés 1946-ban
visszaállították az 1920. évi állapotokat.
A magyar társadalom egy része szovjetellenességből – hiszen ki szereti a megszálló hatalmat? – azt gondolta,
hogy a trianoni határok visszaállítása azért következett be, mert a szovjet győzött, s így most a szovjet szállta
meg a Németországtól keletre húzódó zónát. Nekik most kellett tudomásul venniük, hogy a 1945 utáni status
quo a szövetségesek közös megállapodásán alapult. Még akkor is, ha egy-egy kérdésben, egy pillanatra – így
Magyarország esetében is – volt véleményeltérés közöttük. S a magyar társadalom egészének most kell
elgondolkodnia a tényen, hogy a változtatásra alkalma nyílt az 1941–1945 közötti magyar politikai
vezetőgarnitúrának, de ezt az alkalmat elmulasztották, eltaktikázták és elügyetlenkedték. Utoljára 1944-ben!
2. Képek
31
32
33
1. A román kiugrás mai szemmel
Románia, augusztus 23.
A román kiugrás mai szemmel
Emil Hureseanu:
Ma egy olyan kísérlet szemtanúi vagyunk Romániában, amely Mihály király rovására Antonescu marsallt
kívánja rehabilitálni. Szélsőséges nacionalista erők folytatják, és sajnálatos módon a szociáldemokratának
mondott mai román erők is támogatják ezt a kampányt. Ezt sajátossá teszi az a körülmény, hogy Mihály király –
aki cselekvő résztvevője az augusztus 23-i eseményeknek – életben van, és széles népi támogatottságra
számíthat.
Fülöp Mihály:
1944. augusztus 23-án Mihály király és közvetlen környezete a román államiságot mentette meg a fordulattal,
hiszen tudatában voltak annak, hogy a két háború közötti nagy Románia nem állítható helyre. Elveszett
Besszarábia és Észak-Bukovina, világos vagy többé-kevésbé világos volt, hogy Dél-Dobrudzsát sem kapják
vissza. Az egyetlen lehetséges cél, amit augusztus 23-án el lehetett érni az volt, hogy Észak-Erdélyt
megszerezzék. Észak-Erdély visszaszerzése az egész román nemzetet egységbe tömörítette és a hadsereget a
király mögé állította.
Sipos Péter:
Magyarországon is vannak olyan törekvések, amelyek a bolsevizmus elleni harc ürügyén megpróbálják igazolni
Magyarország részvételét a Szovjetunió elleni háborúban. Lényegében ugyanilyen iránya van az Antonescu-
apológiának ma Romániában. Ez teljesen ahistorikus szemlélet. Tudniillik abban az időben az alapvető
választóvonal nem a bolsevizmus és a demokrácia között húzódott, hanem a fasizmus és a fasizmusellenes erők
között. Az utóbbiakhoz tartoztak mind a Szovjetunió, mind pedig a nyugati nagy polgári demokráciák, az
Egyesült Államok és Nagy-Britannia. Az emberiség sorsa azon múlott – és ez nem ideológiai kérdés –, hogy
melyik koalíció győz. Tehát nem lehet a bolsevizmus elleni harc ürügyén igazolni a szovjetellenes háborúban
való részvételt, mely óhatatlanul azt jelentette, hogy azok az országok, amelyek részt vettek a keleti front
háborújában, a nyugati demokráciák ellen is hadakoztak.
F. M.: Még egy magyar vonatkozása is van annak, amit Sipos Péter mondott. Tudomásul kell vennie a magyar
közönségnek, hogy 1941. június 23-ig megvolt a lehetősége annak, hogy Magyarország a bécsi döntéssel
megszerzett területeket megtartsa, mert volt egy hatalom, a Szovjetunió, amely nem emelt kifogást Észak-
Erdély Magyarországhoz tartozása ellen. Egyetlenegy dolog eredményezte azt, hogy végül is a Szovjetunió
álláspontja ebben a kérdésben megváltozott. A magyar hadba lépéskor, 1941. június 23-án Molotov szovjet
külügyi népbiztos ezt közölte is Kristóffy magyar követtel Moszkvában: amennyiben Magyarország nem lép be
a szovjetek ellen indított háborúba, akkor a Szovjetunió a háború után hajlandó Észak-Erdély vagy Erdély
Magyarországhoz tartozását támogatni.
Szénási Sándor műsorvezető:
Nem lehetséges, hogy kettős játék volt ez a szovjetek részéről? Románia sokkal nagyobb, bizonyos szempontból
gazdagabb ország, és sokkal fontosabb lehetett a szovjetek számára; nem lehetséges az, hogy a román félnek is
mondtak ilyesmit?
F. M.: Nem, mert Románia már akkor belépett a háborúba, és teljesen világos volt, hogy ez a háború – akkori
értelmezése szerint – szovjet területek megszerzésére irányul, és a két ország között ebből a szempontból
kibékíthetetlen az ellentét. Lehet, hogy az akkori magyar tisztikarnak egy jelentős része az antibolsevista
háborút egy igaz vagy igazságos keresztes hadjáratnak tekintette, és én elhiszem, hogy ez volt a
meggyőződésük, amely háborúba vitte őket. De azt tudomásul kell venni, hogy ezzel a lépéssel vesztette el
Magyarország Észak-Erdélyt.
S. P.: Azt tenném még hozzá ahhoz, amit Fülöp Mihály mondott, hogy a szovjet politikának már a 20-as évek
elejétől állandó jellemzője volt a Magyarországgal való együttműködés Romániával szemben. Hiszen Csicserin
szovjet külügyi népbiztos már 1922-ben felajánlotta Bethlennek az esetleges együttműködést. Mind a
Szovjetunió, mind Magyarország vesztese volt versailles-i békerendszernek. Tehát közös érdekeik voltak,
34
elsősorban Románia ellen, amellyel szemben jelentős területeket vesztettek. 1940 nyarán, a második bécsi
döntés előtt, Molotov többször is felajánlotta a magyar politikai vezetésnek az együttműködést, azonban ezt
kifejezetten ideológiai okokra hivatkozva a Teleki-kormány elutasította. Tehát itt nemcsak a háború okozta
ijedelemről volt szó, hanem a Szovjetunió Magyarország-politikájának egyik állandó együtthatójáról, egészen a
hadba lépésig.
Sz. S.: Van egy szempont még, amit érdemes megemlíteni: ez pedig az erdélyi magyarság szempontja. Egyrészt
annak idején hogyan látta az eseményeket, később pedig az események változása következtében milyen
szituációkba került, és most hogyan tekint minderre?
Ara-Kovács Attila:
Azt hiszem, hogy az elhangzottakból az derül ki, hogy nagyon bonyolult történelmi esemény volt már a kezdeti
időszakban is az augusztus 23-i kiugrás. Viszont az, hogy ennyi minden rakódott erre az eseményre azóta, az
nem történelmi, hanem politikai kérdés. Az interpretációk és a reinterpretációk egész sora fogalmazódott meg
azóta. Látni kell azt, hogy a román vezetés az első pillanattól kezdve nem számolt az erdélyi magyarsággal,
amikor meglépte ezt a lépést, ami talán természetes is. Ugyanakkor később sem vette tekintetbe az erdélyi
magyarságot, ami viszont már illogikus, és politikailag ez nagyon problematikussá tette a belső legitimitását az
új rendszernek. Ne felejtsük el, itt egy 8%-os kisebbségről van szó. Nem kellett volna olyan mértékben
figyelmen kívül hagyni a magyar érdekeket, mint ahogyan történt. Ne felejtsük el, hogy az 1944-es
eseményeket, így a szovjet behatolást rettenetesen sok kegyetlenség, atrocitás kísérte. Nyilvánvalóan később
ezeket eltúlozták, mert nemcsak ez jellemezte Észak-Erdély megszállását. Viszont hallgatni szoktak arról, hogy
a közismert orosz magatartással szemben nagyon gyakran a román hadsereg vette védelmébe az erdélyi
magyarságot. Ugyanakkor látnunk kell azt, hogy volt Szárazajta, Szentdomokos, volt Enyed, volt Észak-
Erdélyben jó néhány hasonló esemény. A magyarok ellen román részről elkövetett atrocitások miatt az orosz
hadvezetés hozott egy olyan döntést, hogy a román adminisztrációnak el kell hagynia Erdélyt.
S. P.: Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk hozzá, hogy a korabeli magyar államvezetés teljesen figyelmen
kívül hagyta az erdélyi magyarság vezetőinek álláspontját. 1944. szeptember elején báró Bánffy Dániel, aki a
Kállay-kormány földművelésügyi minisztere volt és gróf Teleki Béla, az Erdélyi Párt elnöke nagyon
határozottan követelték, hogy azonnal ugorjon ki Magyarország a háborúból, kössön fegyverszünetet, mert
máskülönben az erdélyi magyarságra rettenetes sors vár.
Sz. S.: Ez valamilyen versenyfutás is volt már?
S. P.: Bizonyos értelemben igen.
F. M.: Az a baj, hogy ez volt az egyetlen lehetséges időpont, amikor Magyarországnak esélye nyílhatott, hogy
Romániával szinte egy időben hajtsa végre a kiugrást, hiszen a németek annyira megzavarodtak; hogy augusztus
végén erre valóban egy alkalmas pillanat kínálkozott. Az erdélyi magyarok lelkiállapotára visszatérve, 1944
őszét olyan traumaként élték meg, hogy létük került veszélybe.
Hiszen a bevonuló Maniu-gárdák, ezek a fejszés gyilkosok, az egész észak-erdélyi magyarságot olyan lelki
helyzetbe hozták, hogy mindenki úgy érezte, ha a Vörös Hadsereg nem segít, és 1944. november 12-én nem
vezeti be a katonai közigazgatást, nem szabadítja meg ezektől a bandáktól a magyarokat, akkor a magyarokat
fizikailag kiirtják. Ez volt a döntő oka annak, hogy 1944 ősze és 1945 tavasza között egy tanácsköztársaság-
szerű, nagyon baloldali észak-erdélyi helyi közigazgatás alakult ki magyar és román kommunistákkal. A
korábban keresztény-nemzeti, jobboldali magyar tömeg egészében balra tolódott, és ezért történt az, hogy a
Szovjetunió ettől az időponttól kezdve 1958 júliusáig, amíg ki nem vonult Romániából, nagyon fontos
egyensúlyi szerepet játszott Magyarország, Románia és az erdélyi magyarok ügyében.
Sz. S.: Térjünk vissza a versenyfutáshoz, amiről már szó volt. A román kiugrási kísérlet megtörténik augusztus
23-án. A magyarok elkéstek, sőt rosszul is késtek el, mert sikertelenül késtek el. Volt ennek a dolognak
jelentősége a béketárgyalásokon?
F. M.: A magyar–román területi kérdés 1946 tavaszáig, addig, amíg a három ebben illetékes nagyhatalom az
Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió a Külügyminiszterek Tanácsának fórumán tárgyalta ezt a
kérdést, nyitott maradt. Nyitott maradt abban az értelemben, hogy a nyugati nagyhatalmak, tehát az Egyesült
Államok és Nagy-Britannia az etnikai méltányosság elvét kívánta érvényesíteni két olyan volt csatlós ország
esetében, mint Magyarország és Románia, amelyek megítélése tulajdonképpen azonos volt. Az etnikai
méltányosság érvényesítése az ő szempontjukból azt jelentette, hogy 1944. szeptember 20-án amerikai részről
35
elő is terjesztettek egy kisebb határsáv-átcsatolási javaslatot Magyarország javára. És itt jön az a kérdés, hogy
végül is a két ország háborús magatartásának, így az elkésett kiugrásnak volt-e jelentősége abban, hogy erre
vagy arra billent a mérleg? Igen, a két ország háborús magatartásának volt jelentősége.
Elsősorban abban az értelemben, hogy Magyarország ok nélkül megtámadta a Szovjetuniót, és ez a Szovjetunió

álláspontjában döntő fordulatot jelentett. Nem véletlen, hogy 1941 decemberében Sztálin az angol
külügyminiszterrel arról beszélt, hogy Magyarországot meg kell büntetni. Nem véletlen, hogy 1943. június 7-én
Molotov azt írta az angol és amerikai nagykövetnek, hogy azokért a rombolásokért, gyilkosságokért,
fosztogatásokért, amelyeket a magyar csapatok a Szovjetunió területén elkövettek, nemcsak a magyar
kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell többé vagy kevésbé a felelősséget. Tehát szovjet
szempontból annak, hogy milyen magatartást tanúsított Magyarország, illetve Románia, jelentősége volt, és
végül is ez volt a döntő.
Sz. S.: Hadd szóljak közbe. Én nem gondolom azt, hogy egy olyan nagyhatalom, mint a Szovjetunió, morális
vagy érzelmi alapon döntene el egy ilyen kérdést, bár előhozhat morális és érzelmi érdekeket annak a
nagyhatalmi gondolkodásnak a mentén vagy annak védelmére, ami enélkül is érvényesülne. Szóval, lássuk be,
hogy a román csapatok ugyanolyan dúlásokat végeztek a Szovjetunióban, ahogy a magyar csapatok is végeztek
dúlásokat Ukrajnában. Ha akarom, az egyiket előhozom, a másikat nem. Talán az volt Sztálin érdeke, hogy
előtérbe hozza a magyar dúlásokat, hiszen a románokkal akkor – mondják többen – „le volt már játszva” a
dolog.
F. M.: Igazad van. Valóban az érdekek döntötték el a játszmát, és akkor, amikor erről beszéltünk, akkor nyilván
az indoklást, tehát a szovjet indoklást hozom fel példaként. A szovjet indoklás pedig ez volt. Az érdek
elsősorban Besszarábia és Észak-Bukovina megtartása volt. Valamint számított még egy tényező, amit mindig
elfelejtünk: Románia stratégiailag fontosabb volt, mint Magyarország.
S. P.: A délkelet-európai és közép-kelet-európai országok szovjet szempontból valóban nem voltak azonos
értékűek. A két legfontosabb ország a balkáni térségben Bulgária és Románia lett, azok őrizték a Fekete-tengert
és azon túl a Szovjetunió akkor legfontosabb olajforrásait, a közép-kelet-európai térségben pedig
Lengyelország. Ha megnézzük, hogy a Szovjetunió mely országokban valósította meg legkorábban és
legkeményebb módon a kommunista hatalomátvételt, akkor ez a három ország áll az előtérben.
Sz. S.: Nem akarok én itt területeket „visszaszerezgetni”, csak egy történelmi tényről van szó, hogy ti. volt-e
reménye Magyarországnak arra, hogy legalább egy picit megtartson a visszakapott területekből? Szóba került ez
valóságos megoldásként, az amerikaiak javasolták, de valahogy „elszállt” a levegőben.
F. M.: Nem szállt el, azonban ezt nem a kérdés érdemi tárgyalásának egyik elemeként vetették fel az
amerikaiak. 1945 márciusában a szovjetek brutális katonai és politikai nyomással juttatták hatalomra Groza
kormányát. Ez az a híres jelenet, amikor Visinszkij közli a 23 éves román királlyal, az asztalt verve, hogy ha
holnap délutánig nem nevezi ki az antifasiszta Groza-kormányt a reakciós, fasiszta kormány helyett, nem
felelhet Romániának mint független államnak a fennmaradásáért. Az amerikaiak és az angolok ezt a helyzetet
akarták megváltoztatni, és az egyik nyomásgyakorlási eszköz az volt, hogy Magyarország javára területi
módosítást javasoltak.
S. P.: Magyarország nemcsak a Szovjetunió számára nem volt olyan különlegesen fontos, hanem a nyugati
nagyhatalmak számára sem, akik részt vettek a békemű megalkotásában. Hiszen ismeretes, hogy rendkívül
könnyen elálltak bármiféle Magyarország javára történő területmódosítástól. Az volt az álláspontjuk, ha
Moszkva beleegyezik, akkor jó, ha nem egyezik bele, akkor „mi nem fogunk vele ezért összeveszni”.
Sz. S.: Én nem szeretnék belebocsátkozni mindenféle kisebbrendűségi érzésekbe, de eléggé világosan
kirajzolódik ez a történet: Magyarországnak valóban nem volt olyan súlya, szerepe, ami indokolta volna a
mellette való lobbyzást és nyomásgyakorlást.
Legvégül még egyetlenegy kérdést szeretnék föltenni Emil Hureseanunak és Ara-Kovács Attilának: hogy ti.
ebben a vitában és a korábbi beszélgetések során is, érzékelték-e, hogy vannak köztük olyan történelmi, politikai
és ideológiai ellentétek, amelyek ennek a kérdésnek a megbeszélését ma sem teszik lehetővé?
E. H.: Romániában 1944. augusztus 23. lényegéről talán a legkevesebbet beszéltek a mai napig is. Én magam
életem jó részét Romániában éltem le, rengeteg könyvet elolvastam. Mindenekelőtt a baloldali fegyveres
felkelést tanították. Utána antiimperialista fegyveres népi felkelésről beszéltek. Majd a Ceauşescu-időkben
baloldali, nemzeti forradalomként állították ezt be, mintha az 1848-as polgári demokratikus forradalom
36
teljesedett volna ki az 1944. augusztus 23-i eseményekben. Sok, az értetlenséget elősegítő szűrő akadályozza a
tisztánlátást. Lényeges elem, hogy Mihály király életben van, ő olyan személy, aki bele tud szólni a mai
romániai eseményekbe, és nagyban hozzájárulhat 1944. augusztus 23. újszerű megítéléséhez.
A-K A.: A legnagyobb problémája ennek az eseménynek az, hogy jelen pillanatban, az elmúlt 40 év
következményeként, egy teljesen nacionalista fiesztává vált, aminek a lényege az, hogy mindenki mást kizárnak
ebből az eseményből, ebből az ünnepből, aki nem tartozott hozzá etnikailag a románsághoz. Az erdélyi
magyarság szempontjából ez sok szempontból problematikus, mert a vele kapcsolatos ellenvetéseit, lázadását,
ellenzékiségét szintén nacionalista, vagy mondhatnám azt, hogy nemzeti keretek között kellett megfogalmaznia.
Jó lenne ezen túllépni, és valahogyan a civil társadalom értelmében újrafogalmazni az ellenállást.
S. P.: Egy mondatot még, ami magyar szempontból is lényeges. Nem lehet egyszerre hősként ünnepelni
Antonescut és Mihály királyt, ahogy Magyarországon sem lehet hősként tisztelni Teleki Pált és Werth Henriket.
A TV-1 1994. augusztus 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített szövege. (A szerk.)
2. Képek
37
38
39
1. A fegyvertársak elválnak
A fegyvertársak elválnak
Petre Dumitrescu vezérezredes jelentése Friessner német vezérezredessel Románia kiugrása után, 1944.
augusztus 23-án lefolytatott telefonbeszélgetéséről. (A jelentés kelt: 1944. szeptember 3.):
„Van szerencsém írásban igazolni azt, amit szóban 1944. augusztus 30-án a minisztériumban jelentettem.
I. Beszélgetés Friessner német vezérezredessel.
1. Augusztus 23–24-én éjszaka Galatin lévén, telefonon felhívott Friessner vezérezredes, a Dél-Ukrajna német
hadseregcsoport parancsnoka, aki Ivanescu ezredesen, a hadseregcsoport melletti román összekötő különítmény
főnökén át a következő kérdéseket tette fel:
Első kérdés: Igaz-e vezérezredes úr az az információ, amelyet kaptam, hogy Románia kilépett a háborúból, és
csatlakozott az Egyesült Nemzetekhez?
Nem hiszem, hogy Antonescu marsall, aki éppen tegnap volt a hadseregcsoportunknál, és megtárgyalta velünk a
helyzetből adódó új intézkedéseket, ezt az áruló lépést követte volna el.
Válasz: Hallottam a rádióban őfelsége Mihály király proklamációját, és az új kormány megbízását, Arhip
tábornok pedig, a vezérkar helyettes főnöke telefonon igazolta a rádión hallottakat.
A második kérdés: Vezérezredes úr, ön, aki a legrégebbi román tábornok, aki több mint három éven át velünk
dolgozott, milyen magatartást gondol tanúsítani az új kormánnyal szemben?
Hallgatni fog a jövőben kapott parancsokra?
Válasz: Nem lehet más magatartásom, mint Őfelségének, a királynak, és a kormánynak.
Már intézkedtem is, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel közöljem a csapatokkal a szóban kapott
parancsokat, melyeket írásban is megerősítenek.
Végzetül kifejeztem a vezérezredes úrnak bajtársi sajnálkozásomat, hogy a helyzet olyan fordulatot vett,
melyben együttműködésünk meg kellett szűnjön.
Ezzel a telefonbeszélgetést véget ért.”
A dokumentum megjelent: 23. August. Documente II. Bucuresti, 1984
40
1. A Wehrmacht naplója
SZÁSZ Zoltán
A Wermacht naplója
1944. augusztus 23–24.
A román fordulat előkészítésének története nagyjából közismert a tudományban, az újabb visszaemlékezések és

kutatások inkább csak pontosításokkal további részletekkel szolgálhatnak.
A háborúba lépés (1941. június 22) után három hatalmi centrum működött Romániában. Ion Antonescu
tábornok a „Vezér” kormánya gyakorolta a teljhatalmat, de informális politikai központként működött I. Mihály
király udvari köre. A harmadik „centrum” a régi pártok Iuliu Maniu vitathatatlan tekintélyével összefogott szűk
titkos vezérkara, mint a rendszer ellenzéke. Az ellenzék 1941 őszétől folyamatos összeköttetésben állt az
angolokkal. 1942-től különbéke kívánságokkal ostromolta őket.
1943-től Moszkva is érdeklődést mutatott egy Maniu vezette új kormány megteremtése és Románia esetleges
kiugrása iránt 1943-tól Antonescu maga állítólag elveszettnek látta a németek ügyét, s ő is (de legalábbis
helyettese: Mihai Antonescu) különbéke tapogatózásba kezdett. Antonescu mindenesetre nem szánta rá magát a
kiugrásra, noha személye nem volt elfogadhatatlan Moszkva számára sem. A román ellenzék, a királyi palota és
a németellenes hatalmak egyaránt számoltak Ion Antonescu részvételével Románia átállásában.
Az ellenzék 1944 júniusában elfogadta a fegyverszüneti feltételeket – legfontosabb pontjai: Románia hadba lép
a németek ellen; megkapja „Erdélyt vagy annak legnagyobb részét” most már „csak” végre kellett hajtani.
Augusztusban viszont már nyilvánvaló volt, hogy a „vezér” késleltetni akarja a fordulatot, félre kellett állítani.
A titkos előkészületek szerint augusztus 26-án magához hívatja majd a Király a Vezért, s leváltja őt, ha nem
enged, akkor letartóztatják
Augusztus 23-án kiderült hogy Antonescu másnap a frontra utazik Moldvába, ahová a Vörös Hadsereg már
mélyen benyomult. A terv felborul; tanácskozásra nem volt idő. I. Mihály döntött: még aznap, a fél-
előkészítettség kockázatát vállalva, meg kell tenni a történelmi lépést. Magához kérette Antonescut…
Az alábbiakban a Kriegstagebuch des Oberkommandos der Wehrmacht c. kötetből közlünk részleteket az

augusztus 23-i, 24-i romániai helyzetről a német erők magatartásáról. Bizonyára valahogy így zajlottak volna az
események egy magyar kiugrás esetén is.
DOKUMENTUM
A német vezetés fontolgatásait és szándékait azonban félbeszakította az események fordulata, melyet augusztus
23-án a király felhívása váltott ki, mire új kormány alakult. A szózat szerint Románia elfogadta az Oroszország,
Anglia és Amerika által kínált fegyverszüneti tárgyalásokat. Eszerint a szövetségesek elismerték a bécsi
diktátum jogtalanságát, melynek folytán Romániától elszakították Erdélyt. A román hadsereg a szövetségesek
oldalán áll és az ő segítségükkel át fogja lépni a Bécsben rákényszerített határokat. Vége a diktatúrának és ezzel
minden elnyomásnak. Ez a fejlemény Romániában teljesen meglepetésszerűen jött. A puccsal azonnal
kikapcsolták mindkét Antonescut, és bejelentették a fegyverszünetet. Eleinte még az udvari körök puccsára
gondoltak. Augusztus 24-én azonban kiderült, hogy a király felhívása a nép és a haderő háborús fáradtságát
tükrözte, és hogy ezért a harc német oldalon való folytatására többé nem lehetett számítani.
A saját hadvezetés számára az volt a döntő kérdés, hogy sikerül-e a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport csapatait
visszavenni olyan védelmi vonalra, mely magában foglalja az olajvidéket az odavezető utakkal, és a puccsot
Bukarestben úgy felszámolni, hogy megmaradjon a német alakulatok Romániában maradásának bázisa.
A Führer még augusztus 23-án este felhatalmazta a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokát [Hans
Friessner vezérezredes, 1892–1971 – B. J.], hogy a Wehrmacht és a Waffen-SS, továbbá minden birodalmi és
népi német harci erejét és harci eszközét vesse be Romániában a nyugalom, a biztonság és a rend fenntartására,
és az oroszok nagy támadásának elhárítására.
41
A német tábornok [Eric Hansen lovassági tábornok, 1889–1967 – B. J.] Bukarestben azt a feladatot kapta, hogy
a bukaresti puccsot, amelyet a nép elfogadott, de amelyet mégiscsak egy egészen kicsiny klikk vitt véghez, verje
le. Ehhez az 5. légvédelmi hadosztálynak kellett elfoglalni Bukarestet. A tábornok augusztus 24-én 04.15-kor
jelentette, hogy megtörténtek az előkészületek a vezéri parancs végrehajtására, amennyiben az még lehetséges.
A Délkelet főparancsnok [báró Maximilian von Weichs tábornagy 1881–1954 – B. J.] 23.30-kor távbeszélőn
parancsot kapott, hogy valamennyi Szerbiában és Horvátországban álló szabad erőt gyűjtse össze Niš–Belgrád,
az E-Hadseregcsoport körzetében nélkülözhető erőket pedig Skopje–Niš térségében.
A magyarországi meghatalmazott tábornoknak [Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok 1893–1951 – B. J.]
megparancsolták, helyezze menetkészültségbe a 8. SS-lovashadosztályt. Augusztus 24-én 01.45-kor a
magyarországi meghatalmazott tábornok jelentette, hogy Budapesten nyugalom van, és a hadügyminiszter
minden rendelkezésre álló erőt összegyűjt a Székelyföld védelmére a Nagyszeben–Kolozsvártól északra levő
térségben. Erdély román részének védelme szerinte német feladat. A 22. SS-hadosztály az SS-birodalmi
vezetőtől [Heinrich Himmler 1900-1945 – B. J.] parancsot kapott a Budapest térségében való gyülekezésre.
Az augusztus 24-i, 10.30 perckor kiadott jelentés szerint Bukarestben súlyos harcokra került sor. Feltevés szerint
ott 7-8000 ember harckocsik és páncéltörő ágyúk támogatásával az udvari klikk oldalára állt, és megindult a
körülzárt német parancsnokság ellen. A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport már megkapta a feladatot: segítsen
Bukarestben a német csapatoknak. Az 1. légvédelmi hadosztályt (3 nehéz és 1 könnyű üteg) Ploeştiből
Bukarestbe vonultatták.
11.00 órakor – mivel még kilátás volt arra, hogy erőteljes csapással fordulatot idézzenek elő a dolgok
menetében, és a szövetséghez hű és oroszellenes erőkkel, akiket megleptek, de nem számoltak fel, ellenállást
építsenek ki – bombázó-, csata- és zuhanóbombázó repülőgépek 150 alkalommal történt bevetésével Bukarest
ellen légitámadást intéztek. A politikai és a katonai hatást a német vezetés azonban nem tudta kihasználni, mivel
a felmentő erők nem voltak elegendők a városba való betörésre. Gerstenberg altábornagy, [Alfred Gerstenberg
repülő altábornagy 1893–1959 – B. J.] aki átvágta magát Ploeştibe, ott átvette a parancsnokságot, és most
Bukarest ellen menetelt, 11.30-kor távbeszélőn sürgősen egy zászlóalj légi úton való odaszállítását kívánta,
amivel javunkra akarta fordítani a helyzetet. Elérte Bukarest északi szélét, és elégtelen erőivel ott elakadt.
A Wehrmacht vezetési törzse augusztus 24-én a Délkelet-főparancsnok egységeinek légi úton történő
odaszállítására adott parancsot, ezt augusztus 25-én végrehajtották. A „Brandenburg”-hadosztály ejtőernyős-
zászlóaljáról, a „Brandenburg” 4. ezrede 1 zászlóaljáról és a niši harci iskola tanzászlóaljáról volt szó. Ezeket a
zászlóaljakat Zimonyból kellett Gerstenberg altábornagy támogatására légi úton odaszállítani. Ezen kívül a Dél-
Ukrajna Hadseregcsoport légi úton odavitt 3 századot. A Bukarest előtti német erők parancsnokságát a Varsóból
repülőgépen érkező Stahel tábornoknak [Reiner Stahel légvédelmi tüzér altábornagy, 1892–1955 – B. J.] kellett
átvenni.
Az egymást szédítő gyorsasággal követő események folytán kérdésessé vált, vajon a Délkelet-főparancsnok
erőinek odairányítása hatással tud-e lenni a német csapatok javára.
Gerstenberg altábornagy augusztus 25-i jelentése szerint aggasztó volt a helyzet. A románok Jonescu páncélos
tábornok alatt odairányítottak 4000 jól felszerelt gyalogost, harckocsikkal, úgyhogy most 60 harckocsival kellett
számolni. A támadás Bukarest újraelfoglalására és a vezéri parancs végrehajtására nehézfegyverek és harci
tapasztalatokkal rendelkező csapatok odavezénylése nélkül – Gerstenberg altábornagy jelentése szerint – ez idő
tájt megvalósíthatatlan volt. Az olajvidéket már körülzárták, a termékek elszállítását megszakították. Miután a
románok augusztus 26-án Ploeşti területét birtokba vették, a helyzetet aggasztónak kellett jellemezni.
A harc német oldalon való folytatására többé nem lehetett számítani. Az új román kormánnyal szemben – mint
Badoglio Olaszországában – nemzeti ellenkormányt kellett volna felállítani. Augusztus 24-én, 17.00 órakor a
rádió tudtul adta, hogy a „Vasgárda” egyik, a román törvényszék által halálra ítélt vezetője átvette a nemzeti
kormányt. Kijelentette, hogy az országban még 60-80 ezer híve van, akik vele tartanak, és akikkel
partizántevékenységet tudna kibontakoztatni. A bombatámadások és a legyőzhetetlen háborús fáradtság miatti
kifáradás folytán kevés kilátása volt ennek a mozgalomnak.
A német tábornok augusztus 24-én a német követtel egybehangzóan jelentette, hogy jól előkészített
államcsínyről van szó, a hadsereg és az egész ellenzék egyetértésével. A népet és a csapatot rádión tájékoztatták,
ezek beleegyezésüket adták. A királlyal és az új kormánnyal szembeni ellenkormány posztjaira egyetlen
tábornokot sem lehet találni, mivel valamennyien királyhűek.
42
* Horia Sima, 1940-ben az Antonescu-kormány tagja, akit a „Vasgárda” kudarcot vallott puccsa (1941. jan. 20–
23.) után az SS Németországba vitt, és ezáltal kivont az ítélet alól. Az a kísérlet, hogy most őt felhasználják,
teljesen csődöt mondott. (Kriegstagebuch des Oberkommandos der Wehrmacht, Studien Ausgabe. VII. k.
München 1982. 804–808. o. Fordította Borus József.)
2. Képek
43
1. Felkelés a Tátra alján
SZARKA László
Szlovákia, augusztus–október
Felkelés a Tátra alján
1939. március 14-én Hitler kifejezett kívánságára az autonóm Szlovákia parlamentje egyhangúlag megszavazta
az ország kiválását az ún. második Cseh–Szlovák Köztársaságból és az új állam teljes önállósulását. Öt évvel
később, 1944-ben a Berlin által egyfajta közép-európai fasiszta mintaállamként elképzelt Szlovákiában az
államapparátus felbomlásának jeleit lehetett tapasztalni. A szlovák hadsereg legfelső vezetésében egyre többen
tekintették az olaszországi Badoglio-féle fordulatot követendő mintának. Főtisztek, köztük tábornokok
részvételével 1944 elején illegális katonai központ alakult, amely a hadsereg átállását készítette elő. Maga
Ferdinánd Čatloš hadügyminiszter kapcsolatot épített ki a szlovák polgári és kommunista ellenállás
képviselőivel: a keleti front szlovák szakaszának megnyitását felajánló memorandumát szlovák kommunistákkal
juttatta el Moszkvába 1944 nyarán.
Az államapparátus országos és járási szintjein egyre gyakoribbá váltak a politikai alibizmus jelenségei. Ez
elsősorban a hivalkodó németbarátság, a fasiszta külsőségek szinte teljes visszaszorulását, a kollaboráció
társadalmi bázisának leszűkülését eredményezte. Az elkobzott zsidó vagyonokból meggazdagodott „arizátor”
újgazdagok, az állami pozíciókat vagyonszerzésre felhasználó rétegek egyre inkább vagyonuk és pozícióik
átmentésére gondoltak, s többé nem akartak a Jozef Tiso elnök vezette szlovák államélet feltétlen híveiként
kitűnni. A gyakoribb partizánakciók pedig azt jelezték, hogy a rezignáció, az alibizmus mellett a szlovák
politikai és katonai ellenállás mind nagyobb súlyra tett szert.
Szovjet–csehszlovák szerződés, 1943
Minthogy azonban Szlovákiában már 1943 kora tavaszán sokan attól tartottak, hogy a németek katonailag is
megszállják az országot, a politika kétkulacsos játékai mindvégig jelen voltak a szlovák közéletben. Az
ellenállás számára az 1943. december 12-én Moszkvában Beneš és Molotov által aláírt csehszlovák–szovjet
barátsági, kölcsönös segítségnyújtási és a háború utáni együttműködést szabályozó szerződés bizonyult
meghatározónak. A Beneš vezette londoni polgári, illetve a Gottwald vezette moszkvai kommunista csehszlovák
emigráció programját ez a szerződés közelítette egymáshoz.
Két héttel a moszkvai szerződés után, 1943 karácsonyán Szlovákiában az agrár párti Ján Ursinyi, Jozef Lettrich
és Matej Joško vezette polgári blokk, illetve a Karol Šmidke, Gustáv Husák és Ladislav Novomesky-féle
szlovák kommunista párti vezetés létrehozta az illegális Szlovák Nemzeti Tanácsot mint a szlovák ellenállás
egységes irányító szervezetét.
Az úgynevezett karácsonyi egyezmény szerint az SZNT célja, hogy a „náci-német diktátum felszámolása elleni
harcba vezesse a szlovák nemzetet”, hogy „Szlovákiában az első alkalmas pillanatban átvegyen minden
politikai, törvényhozói, katonai és közigazgatási végrehajtói hatalmat”. A távolabbi, háború utáni célok közt a
Csehszlovák Köztársaság megújítása, a cseh–szlovák államjogi viszony megoldása, a szláv államokkal és a
Szovjetunióval való baráti viszony kialakítása, a demokratikus államrend megteremtése szerepelt, fenntartva
annak jogát, hogy a szlovák nemzetet a háború után a szabadon választott, ill. kijelölt szlovák politikusok
képviseljék.
A szlovák ellenállás politikai programjának megvalósításában döntő szerep jutott a szlovák hadsereg antifasiszta
érzelmű vezetőinek. Benešsel azonos módon az SZNT is Ján Golian alezredest bízta meg a katonai
előkészületek szervezésével, ill. a felkelés hadseregének vezetésével. Várható volt, hogy a román kiugrás után
és a Keleti-Kárpátokban készülődő sorsdöntő katonai műveletek előtt különösen fontos felvonulási területté váló
Szlovákiát a németek saját katonai erőkkel biztosítják. A gyarapodó és egyre erőteljesebb partizánakciók
visszaszorítására a szlovák hadsereg teljességgel megbízhatatlanná vált.
Német beavatkozás, 1944. augusztus
A német beavatkozásra végül is a végső okot az adta, hogy a szlovák partizánok egy Romániából hazatérő 28
fős német katonai küldöttséget a turócszentmártoni laktanyába internáltak, majd nem egészen tisztázott
körülmények közt, az ellenállni próbáló németeket augusztus 28-án a laktanya udvarán lelőtték.
44
Tiso elnök egyetértésével a pozsonyi német követ az azonnali német megszállást kérte. Augusztus 29-én a
németek elkezdték Szlovákia katonai elfoglalását. Az SZNT és a Golian vezette szlovák katonai ellenállás már
hosszabb ideje kereste a kapcsolatot a szovjet állami és katonai vezetéssel, hogy a felkelés kezdetének
időpontját és katonai lépéseit egyeztessék. Azonban a Čatloš szlovák hadügyminiszter repülőjével augusztus
elején szovjet területre érkező Šmidkének és Ferjenčik alezredesnek nem sikerült a hónap folyamán a megfelelő
szinten elvégezni ezt az egyeztető munkát.
A felkelés kirobbantásával viszont tovább nem lehetett várni, hiszen a szlovák hadsereg átállásra kész
parancsnokai, laktanyái csakis a német megszállás előtt voltak képesek az átállás lebonyolítására, a hadianyag
szétosztására és a védelmi pozíciók elfoglalására.
A felkelés
Az augusztus 29-én este nyolc órakor Golián hadiparancsával kirobbant szlovák nemzeti felkelés minden
szervezeti, katonai és politikai probléma ellenére fölöttébb kedvező körülmények közt kezdhette el a németekkel
szembeni nyílt katonai ellenállást. A Golian vezette közép-szlovákiai hadsereg közel 25-30 ezernyi katonája,
illetve mintegy 9-12 ezernyi partizán – a szeptember közepétől egyre szervezettebb szovjet katonai légihíd
támogatását élvezve – az országba bevonuló német csapatokkal szemben jó ideig komoly ellenállást tudott
tanúsítani.
A cseh–morva protektorátus, valamint a lengyel kormányzóság felől támadó német hadsereg (a Szepességben és
Liptóban egyebek közt a varsói felkelést leverő német alakulatok is jelen voltak) akcióinak összehangoltsága, a
csapattestek harci tapasztalatai azonban rövid időn belül német fölényhez vezettek. A szlovák nemzeti felkelés
katonailag három ok miatt vált kilátástalanná: egyrészt nem sikerült a felkelésbe bekapcsolni a szlovák
hadseregnek a keleti front előtt összpontosított divízióit, amelyek harci értéke nagyobb volt, mint a Golián
rendelkezésére álló alakulatoké. Elmaradt a szovjet hadsereg közvetlen támogatása is, mivel a duklai szorosban
vívott kegyetlen harcok elhúzódtak. S végül elmaradt a nyugati szövetségesek légi támogatása, noha az angol
gépek már a felkelés kitörése előtt is bombáztak pozsonyi, illetve más szlovákiai célpontokat. A felkelőknek
azonban ez nem sok előnyt jelentett, sőt e bombázások megsemmisítették ekkor egyebek közt pl. a felkelés
oldalára álló katonai alakulatok legnagyobb üzemanyagraktárát.
Szeptember második felétől a szlovák felkelés katonai erői fokozatosan a Zólyom–Besztercebánya–

Breznóbánya vidékére korlátozódó felszabadított területek megtartására rendezkedtek be. Jóllehet a
szovjeteknek október közepére sikerült a duklai áttörés, a szlovák felkelés – különösen a Szálasi-féle
magyarországi hatalomátvétel után – katonailag egyre reménytelenebb helyzetbe jutott. A németek október 26-
án elfoglalták Zólyomot, majd másnap harcok nélkül a felkelés központját, Besztercebányát. A felkelés két
katonai vezetőjét, a tábornokká előléptetett Goliánt és az új főparancsnokká kinevezett Rudolf Viest tábornokot
a németek november 3-án elfogták, és később Németországban kivégezték.
A Szlovák Nemzeti Tanács, illetve az általa kinevezett (a kormány szerepét betöltő) szlovák megbízotti testület
a felkelés területén létrehozta a nemzeti bizottságokat, amelyek az egyes településeken biztosították a gyors
hatalomátvételt. Jóllehet az SZNT tanácskozásain általában sikerült közös nevezőt találni az egyes politikai
pártok közt, de már a hadsereg, illetve a partizánalakulatok politikai irányításában, a felkelés területén
érvényesülő gazdaságpolitikai, művelődéspolitikai döntésekben sok volt az ellentét a kommunisták és a polgári
pártok között. A szeptember 17-i egyesülési kongresszus nyomán magukat „a felkelés vezető erejének” tekintő
kommunisták a Moszkvából Besztercebányára küldött Ján Šverma instrukcióinak megfelelően igyekeztek
előkészíteni Szlovákiában a talajt a beneši londoni csehszlovák kormány pozícióinak háború utáni
felszámolásához. Ez az alig rejtett politikai rivalizálás a moszkvai és londoni „vonal” között volt az eredeti oka
a felkelés történeti értékélésében megmutatkozó bizonytalanságoknak, elhallgatásoknak, manipulációknak és
hazugságoknak is.
A felkelés katonai veresége után a szlovák katonák és partizánok, s velük együtt a szovjet, lengyel, cseh, francia,
magyar és más nemzetbeli partizánok, összesen mintegy 20-25 ezer fegyveres, az Alacsony-Tátrában és
környékén a szovjetek megérkezéséig folytatta az ellenállást. Maga a felkelés mintegy 45-50 ezer főnyi német
katonai erőt kötött le, ami az 1944. októberi közép-európai hadászati helyzetben mindenféleképpen fontos
tényezőnek bizonyult.
A mérleg
A szlovák nemzet 20. századi történelmének kétségkívül kulcsfontosságú eseménye egyszerre mutatta meg a
szlovákság államszervezői, politikai és morális értékeit; a csehszlovák államiság megújításához való csatlakozás
45
megadta annak lehetőségét, hogy a Hitler oldalán végsőkig kitartó Tiso-féle szlovák állam létezése ellenére
Szlovákiát a Csehszlovák Köztársaság részeként a győztesek közé sorolják, ugyanakkor a Beneš által képviselt
egységes csehszlovák nemzetállam koncepciójával szemben sikerült kialakítani a nemzeti egyenlőség elvén
alapuló föderalizmus programját, amely azonban csak a 20. századi csehszlovák történelem egyik
legválságosabb szakaszában, 1968 őszén valósulhatott meg. A fegyveres antifasiszta harc tömeges vállalásé
pedig azt jelezte, hogy a kedvező körülményeket kihasználva, a közép-európai kis nemzetek közül a szlovákok
jelentős része képes volt szembefordulni saját nemzeti államával, a relatív jólétet és nemzeti függetlenséget
biztosító Tiso-féle szlovák állammal. Ehhez persze arra volt szükség, hogy a demokratikus és antifasiszta erők
összefogását megvalósító Szlovák Nemzeti Tanácsot elfogadták olyan reprezentatív irányító szervezetnek,
amely az egész nemzet érdekeit képviselte. S végső soron ezért maradt sikertelen a felkelés történelmi
örökségének bármiféle politikai kisajátítása.
2. Képek
46
47
48
49
1. Az Arad környéki harcok
NYÍLT TÉR
HALMÁGYI Pál
Az Arad környéki harcok
Dél-Erdély 1944 szeptemberében
A román kiugrás után
A bukaresti rádióban augusztus 23-án este 10 órakor elhangzott királyi proklamáció után a magyar–román
határon teljes határzárat rendeltek el. Az itt lévő határvadász erőket feltöltötték, ill. megerősítésükre más
csapatokat is ide irányítottak.*
Augusztus végén a IV. (pécsi) hadtest parancsnoksága fokozatosan Békéscsabára települt. Szeptember elején ide
érkezett még a 6. tábori póthadosztály és az 1. magyar páncéloshadosztályból alakított ún. „Gyorscsapat” is.
Románia legnyugatibb része háromszög alakban ékelődik itt be, a magyar és jugoszláv határok közé. A
háromszög északi csúcsánál (Mezőhegyes–Battonya körzetében) álló magyar csapatok, ill. a Bánátban Kikinda
környékén állomásozó német erők,** megindulásuk esetén, néhány kilométeres út után teljesen lezárhatták
volna e beékelődést. Határvédelmi és karhatalmi erőkön kívül nem is voltak más román egységek e területen.
Mi történt ezalatt a határ másik oldalán? Az augusztus 23-i fordulat után Románia általános mozgósítást rendelt
el. A vezérkar egyben utasította a Dél-Erdélyben állomásozó 1. román hadsereg parancsnokát, Anastasin
tábornokot, hogy csapataival zárja le a határt, különös tekintettel a Déli-Kárpátokhoz vezető járható irányokra.
Az addig is fokozott készültségben lévő hadsereg a teljes harckészültséget két nap alatt elérte, és a megadott
feladatot végrehajtotta. A Ploeşti körzetében gyülekező 4. román hadsereg (Avranescu tábornok parancsnoksága
alatt) teljes harckészültségének elérése után, szeptember elején átvonult Erdélybe, és átvette a brassó–gyalui
határszakasz őrzését. A román 1. hadsereg ettől kezdve az Érchegységtől a Dunáig terjedő vonalat védte.
Támadás Dél-Erdélyben
A német vezérkar a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport arcvonalának augusztus 20-i áttörése után, újabb védővonalát
a Déli-Kárpátok bércei között kívánta kialakítani. Állandóan sugalmazta ezért a hágók birtokba vételét – s így
Dél-Erdély megtámadását – a magyar állam- és hadvezetésnek. Erőfeszítései végül sikerrel jártak, és Vörös
János vezérkari főnök elkészítette a Dél-Erdély elleni magyar támadás tervét. Az akciót a 2. magyar (erdélyi)
hadsereg kezdte meg szeptember 5-én Kolozsvár-Marosvásárhely térségéből Torda és Marosludas felé támadva.
Az előretörést szeptember 8-án, a szovjet csapatok Erdélybe érkezésének hírére megállították, és az egységeket
a Maros vonala mögé rendelték vissza védelemre.
Második támadás
A második Dél-Erdély elleni támadást szeptember 12-én reggel, a Bánátban állomásozó német csapatok kezdték
meg. A 4. SS-hadosztály erős páncélosegységeivel megindult Temesvár felé. Céljuk a Béga- és a Temes-völgy
lugosi kijáratának elfoglalása volt. Ott akarták megakadályozni a Déva felől közeledő 53. szovjet hadsereg, ill. a
Karánsebes felől előrenyomuló 46. szovjet hadsereg egységeinek kijutását a bánáti síkságra.
Szeptember 12-én kapta meg a támadási parancsot a IV. és a VII. magyar hadtest is. Feladatuk a Körösök és a
Maros-völgy kijáratának lezárása volt, ill. előrenyomulásukkal északról biztosítaniuk kellett a bánáti német
támadást. A vezérkar még azt is remélte, hogy e támadással tehermentesíti a Maros vonalán védekező 2.
hadsereget.
A támadó hadosztályok végső soron egyik célkitűzésüket sem tudták megvalósítani. Nem sikerült szilárdan
összekapcsolni a magyar és német vonalakat, a Torda körül dúló harcokból nem vontak el miattuk szovjet
erőket, és bár elérték a folyóvölgyek kijáratait, erejük kevés volt ahhoz, hogy a szovjet csapatokat
feltartóztassák.
A VII. és a IV. magyar hadtest hadosztályainak támadásai elől az 1. román hadsereg védekező-késleltető
harcokat folytatva mindenütt visszavonult. Szeptember 13-án estére az 1. magyar páncéloshadosztály részei
bevonultak Aradra.
50
A Marostól délre előrenyomuló határvadászok Perjámosig jutottak el, s így ismét magyar fennhatóság alákerült
Nagyszentmiklós, Oscsanád, Obéba, s még jó néhány kisebb torontáli település. Egy fiatal tiszt önkéntes
jelentkezőkből alakított egységével pedig Billédig, a 4. SS-hadosztály területéig nyomult előre.
A bevonulás
A határ menti magyar községekben a határvadászokat mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták. Nagyon sok
katonának – mivel mind erre a vidékre, Makó és környékére való volt – rokona, ismerőse élt az elszakított
falvakban. A néhány nap alatt, míg ott voltak, a katonák ellátásában is segítséget nyújtott a lakosság.
Arad elfoglalása után a magyar erők egy része déli irányba, Temesvár felé nyomult tovább előre. A
honvédcsapatok Hidasligetig jutottak el, a Temesvárt makacsul elfoglalni akaró németekkel azonban az
összeköttetést nem tudták felvenni. A németeknek nemhogy a várost bevenni, de még megkerülni sem sikerült, s
így nem tudták a lugosi kijáratot a szovjet csapatok előtt bezárni.
A szeptember 13–14-én Dévát elérő szovjet csapatok egyik része Brádon keresztül északnyugatra haladt tovább,
másik része pedig a Maros völgyében nyugatra, Arad irányába igyekezett. Az északnyugatra tartó rész a
Halmágy-csúcsnál ismét kétfelé vált. A Fekete-Körös völgyében északra támadó élük Belényes előtt ütközött a
Nagyvárad tágabb körzetét védő magyar csapatokba.
Szovjet roham
Szeptember 18-án, mikor valamennyi szovjet egység elérte a szétbontakozásra alkalmas síkság peremét,
megindult az általános támadás. A Fehér-Körös és a Maros völgyeiből először a 18. harckocsizó hadtest
páncélosai dübörögtek elő, nyomukban a lövészhadosztályokkal. A 181. harckocsizó és 32. gépesített dandár
lendületes támadásával két nap alatt elérte, majd átvágta az arad–nagyváradi főutat, s ezzel Aradtól északra
szétszakította a magyar arcvonalat.
Pálosnál a 243. szovjet hadosztály és a 170. harckocsizó dandár felőrölte a magyar védelmet, szétzilálta az 1.
páncélos hadosztályt, és gyors visszavonulásra kényszerítette a 6. hadosztályt. Szeptember 20-án este élei már
csak alig 15-20 km-re voltak Aradtól. A pálosi harcok hevességét érzékelteti, hogy a magyar hadsereg
vesztesége elérte az ezer főt. Arad sorsa másnap, szeptember 21-én pecsételődött meg, mikor a szovjet egységek
Németszentpéternél megkezdték az átkelést a Maroson.
A magyar egységek által Arad körül védett terület mindinkább zsugorodott.
Szeptember 21-én már közvetlenül a városért harcoltak a szovjet csapatok. Aradról egy irányban volt még
szabad kijárat, északnyugatra, Dombegyház–Battonya felé. Szeptember 21-ről 22-re virradó éjszaka ezen az
úton vonultak ki a magyar egységek a városból. Az őket üldöző szovjet élek még ezen az éjszakán elérték
Tornya és Battonya között a trianoni határt.
* A román kiugrásról, illetve az 1944. augusztus–októberi helyzetről a keleti fronton vö. e számunk 18–24.
oldalait. (A szerk.)
** Délvidék 1941. áprilisi visszacsatolásakor a Tiszától keletre eső bánáti rész nem került magyar fennhatóság
alá, azt német csapatok szállták meg.
2. Képek
51
52
1. Magyar látogatók Churchillnél 1939 nyarán
KALÁSZATOK
TILKOVSZKY Loránt
Magyar látogatók Churchillnél 1939 nyarán
A második világháború előtt kiéleződött német–lengyel konfliktus idején, amikor Teleki Pál kormányának
sürgősen ki kellett alakítania álláspontját követendő magatartásáról, az ellenzéki Független Kisgazdapárt vezére,
Eckhardt Tibor kapta a feladatot, hogy londoni politikai körökben puhatolóddzék, s benyomásairól tájékoztassa
a magyar kormányt. Történetírásunkban nincs nyoma annak, hogy Eckhardt és a kíséretében lévő Auer Pál,
kisgazda párti nemzetközi jogász 1939 nyarán a brit politikai élet számos vezető személyiségével eszmecserét
folytattak, s hogy július 6-án Churchill is fogadta őket londoni lakásán. Churchill nem tett említést
emlékirataiban – (A második világháború. Bp. 1989) – erről a beszélgetésről, Auer Pál emlékirataiban azonban
– (Fél évszázad. Washington, 1971) – szó esik róla, és idéz is egy kis részletet abból a feljegyzésből, amelyet a
látogatást követően Auer azonnal papírra vetett és Eckhardt aláírt.
A beszélgetés bizalmas jellegű volt, mégis Churchill jelenlévő fia, Randolph révén az Evening Standard – Lord
Beaverbrook sajtómágnás lapja – július 10-i számában megszellőztette, olyan kijelentéseket idézve Eckhardttól,
amelyek miatt a budapesti német követ, Otto von Erdmannsdorff, kormánya utasítására felvilágosítást kért a
magyar kormánytól. Teleki Pál miniszterelnök felszólítására Eckhardtnak részletes, hiteles beszámolót kellett
készítenie a Churchill, illetve az ő részéről elhangzottakról.
A beszélgetés abból indult ki, hogy Anglia és a vele szövetséges Franciaország nem fogja eltűrni, hogy Hitler
Lengyelországot is megtámadja: ez esetben világháborúra fog sor kerülni. Máris folyamatban vannak az
erőfeszítések arra, hogy Németországot kétfrontos háborúra kényszerítsék. Churchill előadta elképzeléseit a
Lengyelország támogatására kialakítandó keleti frontról, a „békefrontról”. Arra számított, hogy Lengyelország
2-3 hónapos szívós ellenállásra lesz képes, s ennyi idő elegendő lesz arra, hogy nyugatról segítséget küldjenek
neki anyagban és emberben. Bízott benne, hogy a Szovjetunió és Románia katonai segítséget fog nyújtani a
lengyeleknek, továbbá, hogy Görögország, Törökország, Bulgária, Jugoszlávia és az egész Balkán szolidáris
lesz vele.
Eckhardt nem osztotta Churchill lendületes optimizmusát, s nyíltan kifejtette ellenkező véleményét. Churchill
érzékeltette Eckhardttal, hogy Magyarországra nem számít a keleti békefrontban, mert „Magyarország
túlságosan lekötötte magát a tengely mellett”, s mert Romániával szembeni területi követeléseivel zavarja e
békefront kialakítását. Eckhardt válaszában mindenekelőtt Magyarország geopolitikai helyzetére utalt: Angliától
elérhetetlen messzeségben vagyunk, Németország közvetlen közelsége viszont óvatosságra int. Angliának sem
lehet érdeke, hogy szembekerüljünk a Német Birodalommal, veszélyeztetve ezáltal az európai békét.
Biztosíthatja ugyanakkor Churchillt: „A kormányzó úr ismert egyénisége, de a magyar nép egész múltja és
szabadságszeretete kizárja azt, hogy Magyarország akár külső nyomásnak, akár belülről jövő támadásnak
engedve idegen érdekek szolgálatába állíttassa magát, vagy nagyhatalmi célkitűzések puszta eszközévé
alacsonyíttassék.”
Eckhardt feljegyzéséből érdemes a továbbiakban szó szerint idézni azt a részt, amely arról szól, hogyan változott
végül is kedvezőre a beszélgetés hangneme, s hogyan összegezte Churchill a magyar kérdést illető felfogását:
„Churchill, ki eddig meglehetősen ingerült hangot használt, s kinek szavaiból eddig a propagandisztikus szándék
is kiérzett, e kijelentéseim után, amelyeket igen határozott formában tettem meg, felengedett és valósággal baráti
hangon folytatta ettől kezdve a konverzációt. Tudom, mondotta, hogy Ön hogy gondolkodik, s hogy milyen
érdemeket szerzett országában a független gondolkodás megóvása érdekében. Ezért jöttem be most vidékről,
hogy Önt láthassam, s ne higgye azt sem, hogy én nem ismerem az Önök történetét, a régi időket éppen úgy,
mint a világháborút követő korszakot. Tudom, hogy a magyar nép mindig kész volt a függetlenségéért síkra
szállni. Jól tudom, hogy milyen szerepet játszott Kossuth nemcsak a magyar, de az európai történelemben,
ismerem az Ő angliai szerepét is. Tudom, többször beszéltem már róla, és nagyon fájlalom, hogy felette
igazságtalan feltételeket állapított meg az Önökkel kötött békeszerződés. Miért a németek panaszkodnak a
versaillesi-i békeszerződés igazságtalan volta miatt? Az a béke olyan messzemenően méltányos volt, hogy
hasonlót a németek tőlünk a jövőben nem várhatnak. A trianoni szerződés volt a rossz béke, mert egy
uralkodásra hivatott népet, mely Európának abban a részében talán egyedül tudott századokon át magasabb
rendű politikai képességeket kifejteni, szétszakított, szolganépek uralma alá helyezett. Az Önök fájdalma és
felháborodása jogos. Mélyen megrendített engem az a beszéd, amelyet annak idején a békeszerződés aláírásakor
53
az Önök tiszteletreméltó Apponyi grófja tartott. Azt is tudom, hogy a magyarok nem felelősek a világháborúért,
akkori miniszterelnökük, a mártírhalált halt nagy államférfiú, gróf Tisza, határozottan ellenezte. De lássák be,
hogy a mostani, közvetlenül háborúval fenyegető helyzetben az Önök ügyét nem lehet megoldani, és legyenek
igazságosak velünk szemben, amikor a feneketlenül mohó német terjeszkedéssel szemben az elnyeletéstől
végeredményben Önöket is a mi fellépésünk és a mi hihetetlen áldozatkészségünk védi meg.
Mi vár Önökre német győzelem esetén, ha a németek csatlósaiul szegődnek? Nézzék meg; hogyan viselkedtek
Szlovákiában, mely német védelem alá helyezte magát! Éhes farkascsorda módjára törtek rá a saját barátukra, és
amire rátehették a kezüket, azt elrabolták. Mit várhatnak ezektől a gengszterektől, ha közéjük állanak? Ha ők
győznek; kifosztják Önöket, és megsemmisítik a független magyar államot. De milyen sors vár Magyarországra,
ha megint a németek oldalán harcolnak, és mi fogjuk újból diktálni a békét? Ne csodálkozzanak akkor, ha a
sorsuk még a mostaninál is rosszabb lesz. Nem azért, mintha mi bosszút akarnánk állani, de mert mi
szövetségeseink mellett híven kitartunk. Nekünk ígéreteket kell tennünk; mi kénytelenek leszünk velük
megállapodásokat kötni, s amit aláírunk azt meg is tartjuk. Én nem vagyok koldus, de most könyörgöm
Önöknek; ne engedjenek a német csábításnak! Tudom, hogy Önök nem állhatnak mellénk; de maradjanak
semlegesek, és akkor mindent elérnek. A Duna völgyében és a Balkánon a háború befejezése után új, egészséges
rendet kell teremteni a mai anarchia helyén, már azért is, hogy ez a vidék a maga erejéből tartósan ellen tudjon
állam a nyolcvanmilliós német nép nyomásának. Egy erős Magyarország nélkül nem is lehet az ottani helyzetet
megoldani. Magyarország összes területi igényei akkor fognak. mégpedig bőkezűen kielégítést nyerni.
Megkérem Önt, ha rákerül a sor, figyelmeztessen engem ezen kijelentésemre.
Lássa, mondotta Churchill befejezésül, mi könnyen helyezkedhetnénk arra az álláspontra, hogy Közép-, illetve
Kelet-Európa sorsa nekünk közömbös. Sokan voltak ezen az állásponton Angliában, mely ma már túlhaladott
álláspont. De ma is vannak még egyesek, például Beaverbrook, aki azt szeretné, hogy törődjünk kizárólag a
birodalommal; tartsuk szabadon a tengeri utakat, tisztítsuk ki a Földközi-tengert, és adjunk Hitlernek
szabadkezet kelet felé. Ha ez az álláspont érvényesülne, Önök és valamennyi ott élő ős nemzet választhatna
Hitler és Sztálin úr zsarnoki uralma között. A brit birodalomnak köszönhető, hogy ezek a nemzetek még
léteznek. Mert mi azon a nézeten vagyunk, hogy nekünk kötelességeink vannak nemcsak a birodalommal
szemben, de Európában is. És hogy vannak bizonyos emberi javallatok, amelyek nélkül nem érdemes ezen a
világon élni, s hogy síkra kell szállnunk az emberi szabadságért és humanizmusért. Ha Önök ez idő szerint
nincsenek német uralom alatt, azt már most azoknak az erőfeszítéseknek köszönhetik, amelyeket ez a kis
szigetország ezeknek az eseményeknek az elhárítása érdekében egy idő óta újból kifejt. Őszinte barátja vagyok a
magyaroknak; ez év őszén akartam Önökhöz ellátogatni, mert foglalkozni szándékoztam a magyar kérdéssel. A
mai helyzetben erre valószínűleg nem kerülhet sor, de kérve kérek Önön keresztül mindenkit, kövessenek el
mindent, hogy úgy ne járjanak még egyszer, mint 1914-ben 1918-ban.”
Hogyan fogadhatták Churchill fejtegetéseit a magyar kormánykörökben, ahová azok Eckhardt jelentése révén
1939 nyarán eljutottak? A propagandaízű, fellengzős megnyilatkozásokat, amelyek szerint a magyarok Anglia
„hihetetlen áldozatkészségének” köszönhetik, hogy fenntarthatják szabadságukat a németekkel szemben,
bizonyára tényleges értékére szállították alá, de egyetértettek a semlegesség megőrzése fontosságának
hangsúlyozásával, s ez kifejezésre is jutott – amennyire és ameddig lehetett – a Teleki-kormány törekvéseiben.
Nyilván igen méltányolták Churchill véleményét a trianoni béke súlyosságáról, a revíziójára való törekvés
jogosultságáról, és ígéretét annak támogatására a háború után. A felszólítás, hogy emlékeztessék majd ez irányú
ígéretére, eszünkbe juttatja a Teleki Pál halálakor ünnepélyes formában tett hasonló ígéretét.
A második világháború utáni „második Trianon” óta gyakoriak a keserű szavak arról, hogy Churchill
„megszegte adott szavát”, „megfeledkezett ígéretéről”. A churchilli ígéretek azonban eleve olyan politikát
feltételeztek, amely megőrzi az ország függetlenségét. Mint láttuk, Churchill világosan megmondta
Eckhardtnak, milyen sors vár Magyarországra, ha a világháborúban az ellenfél oldalára áll: ez esetben
Angliának azon megállapodásokhoz kell magát tartania, amelyeket a háború folyamán szövetségeseivel köt, s ez
fog érvényesülni akkor, amikor az új békét diktálják.
2. Képek
54
55
1. Agrárpolitika, 195761
JELENIDŐBEN
ROMÁNY Pál
Agrárpolitika, 1957–1961
Tervek, viták és torzulások
1991-ben az MTA megalakította a Jelenkortörténeti Bizottságot, melynek feladata az 1957 utáni időszak
kutatásainak támogatása és részben szakmai orientálása. A História a következőkben rendszeresen közöl
cikkeket a bizottság által támogatott kutatások anyagaiból. E tanulmány hosszabb változata megjelent a
Gazdálkodás c. folyóirat 1991/6. számában. (A szerk.)
Volt-e magyar út az agrárpolitikában? Magyarországon az ötvenes évek végén határozott törekvés volt a
„kollektív gazdaságtól” (orosz nevén: Kollektivnoje hozjajsztvo) eltérő, más jegyeket képviselő szövetkezeti
gazdaság, vagyis egy „magyar modell” kialakítására. Ezt akkor is – sőt annál inkább – indokolt megállapítani,
ha tudjuk, hogy csak a hetvenes évekre, az 1968. évi reformot követően, vált igazán láthatóvá az eltérés, a más
modellre való törekvés. És akkor is, ha az említett törekvés nem győzött, céljait nem tudta elfogadtatni, s ha
azokat nem is adta fel, de hosszú évekre halasztani kényszerült. Ma már mind több levéltári forrás segíti
ismereteink pontosítását, lejárt a 30 évi jogszabályi védelem ideje is. Az emlékezet tehát megerősíthető irattári
dokumentációval, kellő elemzés után pedig a különböző irányzatok, a kulisszák mögötti politikai alkuk és
diktátumok – remélhetőleg – feltárhatókká válnak.
Zátonyok – már az elején
Az eddigi vizsgálatokból és a megélt tapasztalatokból az máris megállapítható, hogy 1957-től számítva – néhány
éven át – agrárpolitikai válaszút előtt állt Magyarország. Akkor az 1949-ben általánossá vált
szövetkezetszervezési elveket és módszereket bírálták, sőt volt, hogy elítélték. Az MSZMP Agrárpolitikai
Bizottsága első ülésén (1957. február 20-án) Dégen Imre kijelentette: „1949-ben helytelen úton indultunk el. …
mielőtt megszerveztük volna a földművesek szövetkezetét, már előtte likvidáltuk azokat…” A bizottság számára
előterjesztéseket készítő MSZMP KB Falusi Osztály javaslatában pedig ez olvasható: „mondja ki a párt, hogy
helyesli a parasztság szövetkezeti törekvéseit, de helyteleníti az egyes országokban kialakult szövetkezeti
formák szolgai lemásolását és a parasztságra való erőszakolását”. Indítványozza a Falusi Osztály (vezetője a
Balatonnagybereki A G. Budapestről „száműzött” volt igazgatója, Fehér Lajos, helyettese: Keserű János), hogy
a kormány tegye lehetővé a parasztok és az agrárszakemberek tanulmányútját keleti és nyugati országokba –
utóbbiak közül főleg Hollandiába és Dániába – a szövetkezeti gazdálkodás megismerésére.
Az Agrárpolitikai Bizottság első – valójában konzultációs jellegű ülésén – már sorjáztak azok az
ellenvélemények, amelyek később erőre kaptak, majd évtizeden át – változó formában és erősséggel – jelen
voltak a hazai agrárvilágban. Dögei Imre, földművelésügye miniszter, már ekkor hangoztatja: nem szabad
megengedni, hogy a parasztok jövedelme emelkedjék. Egy későbbi (1957. március 28-i) agrárpolitikai bizottsági
ülésen pedig már kifejti, hogy a középparaszt azért nem megy be a termelőszövetkezetbe, mert: 1. öregkorára
nem látja biztosítva a megélhetését; 2. az egyéni paraszt gazdasága, jövedelmi helyzete jobb, mint a
termelőszövetkezeti tagé. A miniszter következtetése – amiben az akkori FM vezetőinek többsége támogatta –
egyértelmű: közgazdasági lépéseket kell tenni (ami alatt adóemelést értettek), az önkéntes belépésre nem lehet
számtani.
A paraszti jövendőre, a szövetkezeti útra, a magyar mezőgazdasági termelés hatékonyságának mikéntjére

vonatkozó kérdés 1957-ben tehát még nyitott volt. A falu választ várt kérdéseire.
Eltérő vélemények – alapkérdésekben
Az MSZMP Falusi Osztályán 1956–57 telén feljegyzésben rögzítették: „Jelenleg a parasztság körében
nyugtalanság van amiatt, hogy a párt és a kormány a begyűjtés, a vágása engedélyek és a zsírdézsma
megszüntetésén kívül nem nyilatkozott még több fontos, a mezőgazdaságot érintő kérdésben.” Előkészítik tehát
az úgynevezett Agrárpolitikai Tézisek kiadását. Ennek tervezetét széles körben szétküldik, bizottságok vitatják.
A vélemények eltérnek.
56
Jellemzőnek tekinthető Erdei Ferenc megjegyzése. Fehér Lajosnak 1957 elején Erdei megírja, hogy a
szövetkezetek sokirányú fejlesztésével egyetért; ám legnagyobb jelentőségűnek a földműves-szövetkezeteket
ítéli, mint általános beszerző, értékesítő szervezeteket és különösen a szakszövetkezeteket (tej, gyümölcs stb.).
Ez utóbbiakat a kisparaszti gazdaságok magasabb szervezettségi fokra való emeléséhez nélkülözhetetlen
formának tartja. Elsőrendű fontosságúnak nevezi a termelésfejlesztést Erdei, s ebben a termelői egyesületi
szervezetett; főleg pedig a szaktanácsadás szerepét hangsúlyozza. (A javaslatok tükrözőnek majd a Tézisekben.)
Fehér Lajos elnökletével az Agrárpolitikai Bizottság ebben az időben tárgyalja „A termelőszövetkezeti

mozgalom helyzete” című előterjesztést, majd „A földműves-szövetkezeti mozgalom továbbfejlesztése” című
jelentést. Ez utóbbihoz kapcsolódva megállapítják a vitában, hogy a Hangya Szövetetek* nagyon becsületesen
működtek, s kár, hogy a dolgozó parasztok később (az fmsz-ben) statisztává degradálódtak.
A termelőszövetkezetekről szóló napirendnél a gépvásárlásról, az egyszerű szövetkezetekről, a paraszti

jövedelmekről – a jelentésben foglaltaktól eltérően – alakul ki vita. Engedékenységgel, a gazdagodás
támogatásával vádolják a fogalmazókat. Fehér Lajos összefoglalójában kijelenti: „Kitartunk a jelentés mellett,
úgy, ahogy van. Tudomásul véve, hogy Szőke elvtárs** ezzel kapcsolatban bizottsági ellenvéleményt jelentett
be.”
Erősödik az állami keményvonal
Nem sokkal később (1957. július 17-én) Dögei Imre levélben fordult a Politikai Bizottsághoz. Bejelenti, hogy
Fehér Lajossal miben nem tudott közös álláspontot kialakítani. Dögei egyébként már áprilisban kifogásolta –
akkor még – Fehérnél, hogy „a termelőszövetkezetek egy része az önállóság örve alatt eltér a mintaalapszabály
alapelveitől… a zetor traktorokon kívül más traktorokat is vásárolnak azzal a céllal, hogy ilyen módon
függetlenítsék magukat a gépállomásoktól.” Írásban rögzíti az FM-igényt, hogy „a különböző szakcsoportok és
társulások semmilyen traktort nem vásárolhatnak”. És egyébként – írja Dögei – „olyan szakcsoportokra és
társulásokra, amelyekben kizsákmányolás folyik, amelyek az egyéni gazdaságokat stabilizálják, nincs
szükségünk, ezek ál-szövetkezetek, s az ilyenektől meg kell vonni a működési engedélyt.”
A Politikai Bizottság nem osztotta mindenben Dögei Imre nézeteit, de fenntartással fogadta Fehér Lajos, illetve
az Agrárpolitikai Bizottság törekvéseit is. Később majd bizottságot küld ki a „baloldali és a jobboldali elhajlás”
kivizsgálására és átalakítja, „keményíti” az Agrárpolitikai Bizottság személyi összetételét is. Ekkor azonban,
1957-ben, még tovább folynak a viták, az agrárjövő még többesélyes. Megjelennek a várt Agrárpolitikai
Tézisek. Ennek kiadásával azonban nem lezárult, hanem inkább elkezdődött a hazai agrárpolitikai irányzatok
közötti küzdelem. Belpolitikai és gazdaságpolitikai témaként, de feltehetően volt tétje a nemzetközi
kapcsolatokban is.
Irányzatok és szándékok: 1958 rejtélyei
A most már hozzáférhetővé vált levéltári forrásokból is alátámasztható, hogy az ötvenes évek végére,
pontosabban: 1958-ra, háromféle agrárpolitikai koncepció alakult ki a magyar mezőgazdaság, s vele a falu
jövendőjére.
Az egyik, a teljesen közös gazdálkodást megvalósító termelőszövetkezeti szisztémát vallotta üdvözítőnek és

sietve – és siettetve – megvalósítandónak. Fő képviselői a mezőgazdaság akkori állami vezetői voltak, többnyire
az FM vezetői, Dögei Imre miniszter vezetésével, továbbá a pénzügy, az élelmezésügy néhány vezetője, egy-két
szakszervezeti vezető.
A másik koncepció képviselői – az előző időszak tragédiájából, tanulságaiból legtöbbet merítve – a szerves
fejlődésre, a folyamatos agrárépítkezésre, az egyszerű mezőgazdasági szövetkezetekre, a fokozatosságra tették a
hangsúlyt. Ebben az elgondolásban a belterjes mezőgazdaság és a falufejlesztés (még nem fejeződött be a falu
villamosítása!) volt az elsődleges, s annak eszközeként, nem pedig célként szerepelt a szövetkezés egy-egy
formája. Ez utóbbi kikötést erőteljesen képviselte Erdei Ferenc, Lázár Vilmos, Dégen Imre, s több más
agrárpolitikus. Az e koncepciót vallók Fehér Lajos, illetve a pártközpont mezőgazdasági (volt falusi) osztálya
körül szerveződtek.
A harmadik körbe sorolható nézetek annyiban az első változathoz voltak közel, hogy szintén a mezőgazdaság
szövetkezeti átszervezésének pártján állottak, de annyiban a második körrel azonosultak, hogy a fokozatosságot
vallották, mégpedig a településekre építve. A Dunántúl aprófalvainak hálózatát tekintették ideális terepnek, jól
átlátható, szinte családias és gazdavezetésű termelőszövetkezetek kialakítására. E regionális alapokon nyugvó
57
elgondolás hangadói országosan ismert termelőszövetkezeti vezetők voltak (főleg „Pannóniából”), akik
többnyire Dobi István, volt kisgazda párti politikus, ekkor az Elnöki Tanács elnöke körül tömörültek.
Mindhárom koncepció „szövetkezetpárti” volt, csak más-más tartalommal, más ütemmel és más feltételek,
módszerek alkalmazásával. A magyar agrárpolitika egyébként sem ekkor, sem később nem fogalmazta meg sem
az állami gazdaságok (össznépi), sem a családi gazdaságok kizárólagosságát. Nagyüzem mellett állt – nem
kapitalista módon. Megkísérelte, hogy jelszóból hivatalos tétellé tegye: két út – két világ. Ez illeszkedett az
általános politikai feltételrendszerhez, a nemzetközi helyzethez is. A kolhozgondokról hallgatott a politika, az
egyéni vállalkozásra épülő agrártermelés pedig túlhaladottnak minősíttetett. (A „lengyel út” sajnálkozás tárgyát
képezte.)
A megoldási változatokra és a módszerekre – részben az ütemezésre is – az MSZMP KB 1958. decemberi ülése

üti rá a pecsétet, de addig ádáz viták zajlanak, elterjesztések, fel- és bejelentések születnek a háromféle
koncepció ügyében. Viták természetesen később is keletkeznek. Kiújulnak egy-egy új intézkedés előkészítése
kapcsán – még 1980 tavaszán is a termelőszövetkezeti tagok, magánszemélyek traktor- és tehergépkocsi
vásárlásának engedélyezése tárgyában –, de Losonczi Pál miniszteri kanevezése (1960) után már más jellegűek
és formájúak a viták, majd a céljuk is más lesz.
Jobboldali pártközpont?
A Politikai Bizottság nem terjesztett a Központi Bizottság elé három változatot. Az Központi 1958. decemberi
KB ülésén csak egy, már agyonvitatott koncepció szerepelt. Ez távolról sem csak a második, a „pártközponti”
elgondolásokra épült, mégis egyértelműen kimondják, hogy a Pártközpont Mezőgazdasági Osztályán jobboldali
elhajlásról lehet beszélni. Két évvel 1956 után – súlyos következményeket sejtető vád ez.
Az FM-ben is gátolják revizionista maradványok a termelőszövetkezetek fejlesztését, amit Dögei baloldalisága

nem ment! – ez is a többnapos vita egyik megállapítása. „Fő veszély a jobboldali elhajlás, s ez legélesebben a
mezőgazdasági politikában jelentkezik” – szögezi le Révai József. (Sokszor megkapja ezt még – burkoltabb
fogalmazásban – később is az agrárpolitika.) „Ők még úgy vannak (ti. Fehér Lajosék), hogy nem tudják
magukat egyértelműen leszögezni a termelőszövetkezetek mellett, van bennük bizonyos naivitás ezekkel az
alacsonyabb fokú termelőszövetkezetekkel szemben. Fetisizálják a termelés elsődlegességét” – fogalmazza a
vádakat egy másik, szintén kapásból ítélkező felszólaló.
A témával egyébként nem először találkozik 1958 decemberében a Központi Bizottság. A falusi politikai
helyzet tárgyalásánál (1958 áprilisában), a falu és a szövetkezet, a parasztság és a politikai bizalom
párhuzamokban már többen érintették előzetesen a témát. Már akkor szó esik az FM és a Pártközpont
ellentétéről, Tömpe István a szektásveszélyt nevezi fő veszélynek. Többen kiállnak a fokozatosság mellett.
Nyers Rezső, a SZOVOSZ elnöke, sokévi, évtizedes falusi feladatnak prognosztizálja a szövetkezeti fejlesztést.
Ám ezek a jelzések sem akkor, sem később nem találtak fogadókészségre.
Nem tekinthető elégséges magyarázatnak, hogy az állami szervek többnyire balra álltak a pártközponti
agrárpolitikától. Nem, bár tény, hogy minden alkalmat megragadtak arra, hogy annak hitelét rontsák. Az FM
nagyaktíván (1958. július 14-én) Keresztes Mihály, a miniszter első helyettese kijelenti: „A parasztságnak nem
ígérhetjük, hogy a végtelenségig egyéni gazdálkodó maradhat. Le kellene szögezni, hogy mennyi a türelmi idő.”
Késleltetik az agrártéziseket alátámasztó kormányhatározat (a 3004-es) kiadását, a kisárutermelőket védő,
„narodnyik” gazdaságpolitikának nevezik a pártközponti agrárnézeteket, amiről beszélni sem érdemes. Mindez
egy politikai – irányítási – szempontból kényes időszakban nem kevés, mégsem ad kellő választ a pártközponti
koncepció későbbi, csaknem teljes és gyors feladására.
„Nem szabad engedélyezni mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezését…”
A fenti mondat 1960-ban szerepelt az MSZMP Politikai Bizottsága számára benyújtott, a Pártközpontban
fogalmazott jelentésben, illetve annak javaslati részében. Akkor az egyéni gazdák kezelésében volt még 2,1
millió kataszteri hold szántó, s a kert–szőlő terület zöme. Erre vonatkozott tehát az indítvány, tételes előírással.
Nevezetesen, nem szabad engedélyezni mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezését a következő helyeken:
– Szabolcs, Hajdú, Bács, Csongrád és Pest megyék gyenge termőképességű homokjain;
– a Zselicség és az Őrség rossz minőségű földjein;
– az erdős és hegyes vidékek nagyüzemi művelésre alkalmatlan, szétszórt területein;
58
– a történelmi borvidékeken;
– az olyan városok és iparvidékek körzetében, ahol sűrűn laknak kétlakiak.
Ezeken a területeken az adottságoknak megfelelően szakcsoportokat (málna, spárga, gyümölcstermelő stb.)

lehetne alakítani.
Miért nem valósult meg ez a józan indítvány? Miért nem lehetett az agrártermelés fejlesztésének magyar útján
ez egy jellegzetes állomás? Miért nem győzött az ésszerűség, a költségtakarékos, a gazdaságos megoldásra való
törekvés? Egyszerűen szólva: azért, amiért a többi esetben sem. A részletes és érdemi válasz még további
kutatásokat, új elemzéseket kíván.
Elsikkadt tervek, elfojtott szándékok
Ismeretes, hogy 1958 márciusától több munkacsoport, az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztálya és az FM

számos tanulmányt, tervet készített a meglévő szövetkezetek erősítésére, a munkadíjazás, az anyagi érdekeltség
növelésére, s főleg: a mezőgazdaság tejes kollektivizálására, ahogyan nevezték, a szocialista átszervezés
befejezésére. A nyárra elkészüld tervezetek 15 éves időtávlatban gondolkodtak és több változatban. Akkor még
egyetlen változat sem számolt teljes kollektivizálással, s feltételezték, hogy a szövetkezetek 20%-át az
egyszerűbb szövetkezeti formában megalakuló szervezetek adják. Az egy évre jutó átlagos beruházási
szükségletet is – az előzőekkel összefüggésben – különböző összegben vették figyelembe. Évi 4 milliárd (15
évre 60 milliárd) forintot az I., és évi 2,5 milliárd (összesen 40 milliárd) forintot a II. változatban.
A Pártközpont Mezőgazdasági Osztályán – az előzetes minisztériumi, megyei vitákat figyelembe véve – új

tervezet készül, amit megvitat az Agrárpolitikai Bizottság, s megküldik a Magyar Tudományos Akadémia, a
Népfront stb. részére is. Előzetes véleményt kérnek az MSZMP vezetőitől is. A tervezet több új előirányzatot
tartalmazott, így kimondta:
– törvényben kell előírni, hogy a termelőszövetkezetek a kiosztható jövedelem 35%-a erejéig fizessenek
földjáradékot;
– a belépéskor részjegyet kell a tagoknak biztosítani, amelyre évente osztalékot kapnak. A részjegyvásárlásra
kaphassanak hosszúlejáratú személyi hitelt, s a részjegy egy része legyen örökölhető;
– a közös gazdálkodás csak a szántóföldi növénytermelésben legyen közvetlen cél, a gazdálkodás többi ágának
nagyüzemi lehetőségeit a növénytermelő szövetkezetek alapozzák meg;
– az egyszerűbb mezőgazdasági szövetkezetek, társulások megalakítása kapjon széles körű támogatást,

ugyanazok a kedvezmények illessék meg, mint amilyeneket a kormány a termelőszövetkezeteknek nyújt.
Már a vázlatos felsorolásból is következtetni lehet arra, hogy a tervezet nagy vitát váltott ki. A
Termelőszövetkezeti Tanács és a Földművelésügyi Minisztérium több ponton közös nevezőre jutott a
pártközponti tervezet elutasításában, a célokban való kétkedésben, visszahúzónak, a magas földjáradék
fizetésének lehetősége és kötelező előírása miatt a vagyonosok számára kedvezőnek, a növénytermesztő
szövetkezetet nem tisztázott szervezetűnek stb. ítélték. Erdei Ferenc más véleményen volt: éppen az
agrártézisekre való visszatérést igényelte, elvetve a termelőszövetkezeti szervezés öncélúságát. Hasonló
véleményt hangoztat, valójában a családi gazdaság biztonsága mellett áll ki, Rázsó Imre akadémikus, a
mezőgazdasági géptan műegyetemi és agráregyetemi professzora, míg Szabó Pál író a kereskedelem, mások a
szakemberek anyagi érdekeltsége növelésével egészítik ki az elgondolásokat.
Akkor is „felzárkóztunk”?
Megküldi észrevételeit a tervezetre a KB több osztályvezetője és Kádár János is. Az 1958. július 23-én kelt,
Keserű Jánosnak küldött levelében leírja, hogy álláspontját majd a Politikai Bizottság és a KB ülésén fejti ki, de
néhány megjegyzést tesz. Szükségesnek tartja, hogy a tervezetben utaljanak a termelőszövetkezeti szervezéssel
kapcsolatos megalkuvó, passzív, engedékeny (jobboldali) magatartásra, valamint az előző évek tanulságaira.
Hiányolja Kádár János a tennivalók között a politikai feladatok címzett felsorolását, kiosztását, továbbá:
„okvetlen és megnevezetten utalni kellene a nemzetközi fejlődés legjobb eredményeire és tapasztalataira
(legalább a bolgár és a csehszlovák tapasztalatokra). Hiszen nem elszigetelve élünk és foglalkozunk ezekkel a
kérdésekkel a világban.”
59
Az összegyűjtött vélemények, észrevételek és bizonyos „elvárások” megismerése után új határozati javaslat
készül. Egyik kisebb, a másik nagyobb anyagi vonzattal – de végül csak egy átszervezési változattal. Ezt
terjesztették be, ezt fogadták el 1958 végén. A Központi Bizottság ülését követő aktíván, 1959. január 14-én
Kádár János a politikai indokokat emelte ki, hivatkozott a csehek, a románok, az albánok már nagyobb
kollektivizálási eredményeire. A közgazdasági érveket lényegében elhárította. Megemlítette a résztvevők előtt
az átszervezés elnyújtását, az 1965-ig való megvalósításáról szóló elképzelést is, ami ellen többen felléptek,
köztük én is – mondotta az MSZMIP első titkára a mezőgazdasági átszervezés többszáz fős „parancsnoki
gárdája” előtt. A „hadművelet” tehát a közeli és teljes átalakításért folyt. Az úgynevezett kettős feladat
(átszervezés is, termelés is) megoldhatóságát is csak így látta biztosíthatónak a politikai vezetés. A
közgazdasági, üzemszervezési elveket hangoztató úgynevezett ökonomisták ekkor elveszítették a csatát,
pontosabban: visszavonultak, hogy később, majd a hatvanas évek végén, új helyzetet teremtve és felismerve,
időlegesen nyerhessenek.
A termelőszövetkezetek szervezése az 1958. decemberi határozat szerint, sőt azt „túlteljesítve” lezajlott, és
1961-ben befejezést nyert.
A szakszövetkezeti, társulási megoldásokat csak kevés helyen ismerték el, a részjegyeket csak Baranya
megyében, s még egy-két vidéken alkalmazták. Ez a megoldás súlyos milliárdokba került – ha csak az
anyagiakat tekintjük – s több éven át ellátási (legtovább kertészeti árukból) gondokat is magával hozott.
* 1898-ban gróf Károlyi Sándor által alapított termelő-, fogyasztási és értékesítő szövetkezet. 1947-ig
működhetett. (A szerk.)
** Szőke Mátyás ekkor a gépállomásokat felügyelő FM miniszterhelyettese.
2. Képek
60
61
62
63
64

94 08

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

94 08

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

História 1994-08

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kik voltak az árják?

„Lydia szomszéd-népeitől lesték el a pompát,

még mielőtt a nyakuk zsarnok igájába hajolt,

együtt nem kevesebb, mint legalábbis ezer

nyegle divat-ficsúrok lám, még a hajukban is

ékszer, s árad a drága kenőcs illata ingük alól.”

Xenophanész: A fényűző Kolophón (Franyó Zoltán fordítása)

A politikai egység gátjai

„Itt fekszünk Vándor, vidd hírül a spártaiaknak.

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”

Európa és az oszmán tüzérség*

* Részlet Ágoston Gábor nem rég elfogadott kandidátusi disszertációjából. (A szerk.)

A gödöllői Grassalkovich-uradalom az 1770-es években tért át a háromnyomású gazdálkodásra. Ilyenformán az

1933-ban egyetemi disszertációként – lényegében még egyetemistaként – készíti el a gödöllői Grassalkovich-

1938-ban, 29 évesen társszerkesztőként a Századok szerkesztője lesz. A „társak”: Domanovszky Sándor és

Felidéztük az 1949. évet, a hatalomváltást az Akadémián, amikor Wellmannt is megfosztják akadémikusságától,

A „munka megszállottja” – mondogattuk annak idején magunkban. A „források köznapi hőseinek:

A szerves kölcsönösség – hogy Wellmann Imre kifejezését kölcsönözzem – megszakadt személye és

* Búcsúbeszéd Wellmann Imre temetésén, 1994. augusztus 26-án. (A szerk.)

Az 1848. évi járvány

A járvány újra támad

Behurcolták vagy hazai fertőzés?

Ahol a szabadságharc végnapjaival foglalkozó szakirodalomban megemlítik a kolera pusztítását, gyakran

Ha az 1848–49 végnapjaiban pusztító kolera veszteségeit és következményeit nem is tekinthetjük súlyosnak, a

A keleti fronton (1944. augusztus–október)

Ma, ötven év után, még szenvedélyesen keresik és várják a kérdésekre a válaszokat.

A román kiugrás mai szemmel

Szénási Sándor műsorvezető:

Sz. S.: Ez valamilyen versenyfutás is volt már?

S. P.: Bizonyos értelemben igen.

Elsősorban abban az értelemben, hogy Magyarország ok nélkül megtámadta a Szovjetuniót, és ez a Szovjetunió

I. Beszélgetés Friessner német vezérezredessel.

Hallgatni fog a jövőben kapott parancsokra?

Válasz: Nem lehet más magatartásom, mint Őfelségének, a királynak, és a kormánynak.

Ezzel a telefonbeszélgetést véget ért.”

A dokumentum megjelent: 23. August. Documente II. Bucuresti, 1984

1944. augusztus 23–24.

A román fordulat előkészítésének története nagyjából közismert a tudományban, az újabb visszaemlékezések és

Az alábbiakban a Kriegstagebuch des Oberkommandos der Wehrmacht c. kötetből közlünk részleteket az

Felkelés a Tátra alján

Szovjet–csehszlovák szerződés, 1943

Német beavatkozás, 1944. augusztus

Szeptember második felétől a szlovák felkelés katonai erői fokozatosan a Zólyom–Besztercebánya–

Az Arad környéki harcok

Dél-Erdély 1944 szeptemberében

A román kiugrás után

A magyar egységek által Arad körül védett terület mindinkább zsugorodott.

Magyar látogatók Churchillnél 1939 nyarán

Tervek, viták és torzulások

Zátonyok – már az elején

A paraszti jövendőre, a szövetkezeti útra, a magyar mezőgazdasági termelés hatékonyságának mikéntjére

Eltérő vélemények – alapkérdésekben

Fehér Lajos elnökletével az Agrárpolitikai Bizottság ebben az időben tárgyalja „A termelőszövetkezeti

A termelőszövetkezetekről szóló napirendnél a gépvásárlásról, az egyszerű szövetkezetekről, a paraszti

Erősödik az állami keményvonal

Irányzatok és szándékok: 1958 rejtélyei

Az egyik, a teljesen közös gazdálkodást megvalósító termelőszövetkezeti szisztémát vallotta üdvözítőnek és

A megoldási változatokra és a módszerekre – részben az ütemezésre is – az MSZMP KB 1958. decemberi ülése

Az FM-ben is gátolják revizionista maradványok a termelőszövetkezetek fejlesztését, amit Dögei baloldalisága

„Nem szabad engedélyezni mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezését…”