A Vegtelen Tortenet Michael Ende PDF

MICHAEL ENDE A Végtelen Történet
Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

(http://www.novapdf.com)
A-tól Z-ig BETŰKKEL ÉS KÉPEKKEL DÍSZÍTETTE ROSWITHA QUADFLIEG
FORDÍTOTTA HÁRS ERNŐ
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1993
MICHAEL ENDE DIE UNENDLICHE GESCHICHTE 1975 by K. THIENEMANNS VERLAG. STUTTGART
HUNGARIAN TRANSLATION HÁRS ERNŐ 1985

Ez a felirat egy kis üzlet üvegajtaján állt, de így, természetesen, csak akkor volt
olvasható, ha az ember a homályos helyiség belsejéből az üvegen át az utca felé
nézett. Kinn szürke, hideg novemberi reggel volt, és ömlött az eső. A cseppek
végigszaladtak az üvegen és a kacskaringós betűkön. Mást nem lehetett látni az
ablakon keresztül, mint egy esőfoltos falat az utca másik oldalán. Egyszerre csak
feltépték az ajtót, de oly hevesen, hogy a felette lógó rézharangocskák fürtje
izgatottan kezdett csilingel¬ni, s jó időbe telt, míg megnyugodott. A lárma okozója
egy kis kövér, tíz-tizenegy év körüli fiú volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott
az arcába, átázott kabátja csöpögött az esőtől, a vállán átvetett szíjon
iskolatáskát viselt. Kicsit sápadt volt, levegő után kapkodott, de előbbi
sietségével ellentétben úgy állt a nyitott ajtóban, mintha gyökeret eresztett volna
a lába. Hosszú, keskeny, hátrafelé homályba vesző helyiség nyílt előtte. A falak
mentén mennyezetig érő könyvespolcok, dugig a legkülönbözőbb alakú és nagyságú
könyvekkel. A padlón nagy fóliánsokból álló rakások tornyosultak, néhány asztalon
bőrbe kötött, gerincükön aranyosan csillogó, kisebb könyvek hevertek halomban. A
helyiség túlsó végében, embermagasságú könyvfal mögött, lámpa világított. Fényében
időnként egy-egy füstkarika szállt fel, egyre nagyobb lett és feljebb érve,
szétosz¬lott a homályban. Olyan volt, mint az indiánok jeladásai, melyekkel egyik
hegyről a másikra üzennek. Nyilván ült ott valaki, s valóban, a könyvfal mögül
egyszerre csak nyers hang ütötte meg a fiú fülét: – Bámészkodjék akár bent, akár
kint, de csukja be az ajtót. Huzat van. A fiú szót fogadott, és csendesen becsukta
az ajtót. Azután a könyvfal felé közeledett, és a sarkához érve, óvatosan mögéje
kukucskált. Nehéz testű, zömök férfi ült ott egy magas, kopott bőrpárnájú
karosszékben. Gyűrött fekete öltönye viseltesnek és valahogy porosnak látszott.
Hasát virágmintás mellény fogta össze. Feje kopasz volt, csak a füle fölött meredt
egy-egy fehér hajcsomó az égnek. Piros arca harapós bulldogéra emlékezte¬tett. Gumó
formájú orrán kis arany szemüveg ült. A férfi ráadá¬sul egy hajlított szárú pipát
szívott, mely a szája sarkában lógva mindkét ajkát ferdére húzta. Térdén könyvet
tartott, nyilván éppen azt olvasta, mert amikor becsapta, bal kezének kövér
mutatóujját a lapok között hagyta – mintegy olvasójelül. Ekkor jobb kezével
leemelte szemüvegét és szemügyre vette a kis kövér fiút, aki csuromvizesen állt
előtte. Nézés közben összehúzta a szemét, ami csak fokozta a harapósság
benyomá¬sát, és mindössze ennyit mormogott: – Na, te kis jómadár! – Majd megint
kinyitotta a könyvet és folytatta az olvasást. A fiú nemigen tudta, hogy mit
csináljon, ezért csak ott álldo¬gált továbbra is, és nagy szemekkel nézte a férfit.
Ez végül ismét becsapta a könyvet – bent hagyva az ujját a lapok között, mint az
előbb – és ezt dörmögte: – Ide figyelj, fiam, én nem szeretem a gyerekeket.
Manapság ugyan az a divat, hogy az egész világ borzasztó sokat fontoskodik
körülöttetek de én bizony nem! Egyáltalán nem vagyok gyerekbarát. Számomra a
gyerekek csak ostoba bőgőmasinák, elvetemült rosszcsontok, akik mindent
tönkretesznek, a könyveket bekenik lekvárral, a lapokat összetépik, és kutyába se
veszik, hogy a felnőtteknek is megvan talán a maguk gondja-baja. Csak azért mondom,

hogy tudd magad mihez tartani. Azonkívül nálam nincs is gyereknek való könyv, más
könyvet pedig nem adok el neked. Na, remélem, megértettük egymást! Mindezt úgy
mondta, hogy közben a pipát nem vette ki a szájából. Aztán a könyvet ismét
felnyitotta és tovább olvasott. A fiú némán bólintott és kifelé indult, de valahogy
úgy érezte, hogy nem állhatja meg felelet nélkül. Visszafordult hát és hal¬kan így
szólt: – Azért nem mind ilyenek. A férfi lassan felnézett és megint levette a
szemüvegét. – Még mindig itt vagy? Elárulnád nekem, hogyan szabadulhatnék meg egy
ilyen alaktól, mint te vagy? Micsoda szörnyen fontos mondanivalód van? – Semmi
fontos – felelte a fiú még halkabban. – Csak az, hogy nem minden gyerek olyan,
amilyennek mondja. – Nocsak! – A férfi színlelt csodálkozással húzta fel a
szemöl¬dökét. – Akkor netán te magad volnál az a nagyszerű kivétel, mi? A kövér fiú
nem tudott mit válaszolni. Csak a vállán rándí¬tott egy csöppet, és újból kifelé
indult. – És modorod – hallotta maga mögött a dörmögő hangot – modorod aztán két
krajcárt érő sincsen, másképp először leg¬alábbis bemutatkoztál volna. –
Barnabásnak hívnak – mondta a fiú. – Bux Barnabás Boldizsár vagyok. – Elég különös
név – dünnyögte a férfi –, evvel a három B-vel. Na persze, nem tehetsz róla, nem te
adtad magadnak. Az én nevem Korándi Károly Konrád. – Ez meg három K betű – mondta a
fiú komolyan. – Hm – dörmögött az öreg –, igazad van! Egyet-kettőt pöfékelt. – Na
persze, teljesen mindegy, hogy mi a nevünk, hiszen úgysem találkozunk többet. Csak
egyet szeret¬nék még tudni, mégpedig azt, hogy mért törtél be olyan sebbel-lobbal
az előbb a boltomba. Egész olyan volt, mintha menekül¬tél volna valahonnan. Így
van? Barnabás bólintott. Kerek arca hirtelen még sápadtabbnak látszott, mint az
előbb, s a szeme még valamivel nagyobbnak. – Biztosan kiraboltad egy üzlet
pénztárát –találgatta Ko¬rándi úr –, vagy leütöttél egy öregasszonyt, vagy valami
hasonlót műveltél, ahogy azt a magadfajták manapság csinálják. Nyomodban van a
rendőrség, gyermekem? Barnabás megrázta a fejét. – Ki vele – mondta Korándi úr –,
ki elől futottál ide? – A többiek elől. – Milyen többiek elől? – Az osztálytársaim
elől. – Miért? – Mert . . . mert nem hagynak soha békén. – Mért, mit csinálnak? –
Meglesnek az iskola előtt. – Aztán? – Aztán mindenfélét kiabálnak. Lökdösnek,
taszigálnak és kinevetnek. – És ezt te csak úgy tűröd? Korándi úr egy darabig
rosszallóan vizsgálgatta a fiút, aztán azt kérdezte: – Mért nem sózol egyet oda
nekik? Barnabás nagy szemeket meresztett rá. – Nem, azt nem akarom. Egyébként pedig
– nem tudok jól bokszolni.

– És mi van a birkózással? – faggatta Korándi úr. – S a futással, úszással,
futballal, tornával? Egyikhez se értesz? A fiú megrázta a fejét. – Más szóval –
mondta Korándi úr – amolyan puhány vagy, mi? Barnabás a vállát vonogatta. – De
beszélni azért tudsz – vélte Korándi úr. – Mért nem mondod meg nekik a magadét, ha
gúnyolnak? – Egyszer megtettem.. . – Na, és? – Benyomtak egy szemétládába és a
tetejét lekötöztek. Két óra hosszat kiabáltam, míg valaki meghallotta. – Hm –
dörmögött Korándi úr –, tehát inadba szállt a bátorságod. Barnabás bólintott. –
Vagyis – szögezte le Korándi úr – még gyáva nyúl is vagy a tetejébe. Barnabás
lehajtotta a fejét. – Biztosan jó nagy stréber vagy, mi? Osztályelső, tiszta egyes,
minden tanár kedvence, igaz? – Nem – mondta Barnabás még mindig lesütött szemmel –,
tavaly megbuktam. – Úristen! – kiáltott fel Korándi úr –, szóval teljes csőd az
egész vonalon. Barnabás nem szólt semmit. Csak ott álldogált. Karja lógott, kabátja
csöpögött. – De mit kiabálnak, amikor gúnyolnak? – akarta tudni Ko¬rándi úr. – Hát
– mindenfélét. – Például? – „Szuszék! Szuszék! Álomszuszék! Ülőkéje éji fazék.
Szólt a szuszék: eltört a szék, mert túl nagy volt a nehezék." – Nem valami vicces
– állapította meg Korándi úr –, és még mit? Barnabás habozott, mielőtt sorolni
kezdte: – „Szédelgő, hólyag, felvágó, csaló. . ” – Szédelgő? Miért? – Mert néha
magamban beszélek. – Miket mondasz például? – Történeteket találok ki, és olyan
neveket meg szavakat, amik nem léteznek, meg egyéb ilyesfélét. – És ezeket magadnak
meséled? Miért? – Hát, mert nincs senki, akit az ilyesmi érdekel. Korándi úr egy
darabig elgondolkozva hallgatott. – És mit szólnak hozzá a szüleid? Barnabás nem
felelt rögtön. Csak kis idő múlva mormolta: – Papa nem szól semmit. Ő soha nem szól
semmit. Neki minden mindegy. – És a mamád? – Ő – nincs már velünk. – Elváltak a
szüleid? – Nem – mondta Barnabás –, a mamám meghalt. Ebben a pillanatban megszólalt
a telefon. Korándi úr némi erőfeszítés árán felkelt a karosszékből, és becsoszogott
a bolt mögötti kis benyílóba. Leemelte a kagylót, és Barnabás még hallotta, amint
Korándi úr bemondta a nevét. Aztán becsukó¬dott a fülke ajtaja, és csak tompa
dünnyögés volt hallható. Barnabás csak állt ott, és nem tudta igazából, hogy mi
volt vele, és mért mondta el és vallotta be magáról mindezt. Gyűlöle¬tesnek
tartotta, hogy így kifaggatták. Forróság öntötte el hirte¬len, amint rádöbbent,
hogy már jócskán elkésett az iskolából. Igen, sietnie kellene, rohannia –

de továbbra is ott ácsorgott, és nem tudta magát elhatározni. Valami fogva
tartotta, maga sem tudta, mi. A tompa hang még mindig hallatszott a fülke felől.
Hosszú telefonbeszélgetés volt. Barnabás egyszerre ráeszmélt, hogy egész idő alatt
azt a könyvet bámulta, amelyet Korándi úr előbb a kezében tartott, és amely most a
bőrszéken feküdt. Egyszerűen képtelen volt levenni róla a tekintetét. Úgy érezte,
mintha valami mágneses erő áradna belőle, amely ellenállhatatlanul magához vonzza.
A székhez közeledett, kinyújtotta lassan a kezét, megérintette a könyvet – s ebben
a pillanatban valami kattanást hallott a bensőjében, mintha egy csapda záródott
volna be. Barnabásnak az a homályos érzése támadt, hogy ezzel az érintéssel valami
visszavonhatatlan kezdődött el és indult meg a maga útján. Magasra emelte a
könyvet, és minden oldalról megszemlélte. Rézszínű selyem volt a kötése,
csillogott, ahogy ide-oda forgat¬ta. Gyorsan átlapozta, és látta, hogy a könyvet
két különböző színben nyomták. Képek, úgy találta, nem voltak benne, csak
csodaszép, nagy kezdőbetűk. Mikor a kötést még egyszer alapo¬sabban megnézte, két
kígyót fedezett fel rajta, egy világosat és egy sötétet, melyek, egymás farkába
harapva, ovális alakot képeztek. És ebben az ovális keretben furcsán összefonódott
betűkkel ez a cím állt: A Végtelen Történet Rejtélyes valami az emberi szenvedély,
és a gyermekeknél sincs másképp, mint a felnőtteknél. Akiket megszállt, nem
találnak rá magyarázatot, akik viszont soha nem éltek át semmi ilyesmit, azok nem
értik meg. Vannak emberek, akik kockára teszik az életüket, hogy meghódítsanak egy
hegycsúcsot. Senki, még talán ők maguk sem tudják igazán megmagyarázni, miért.
Mások tönkreteszik magukat, hogy megnyerjék a szívét egy bizonyos személynek, aki
tudni sem akar róluk. Megint mások azzal pusztítják el magukat, hogy nem tudnak a
gyomor örö¬meinek ellenállni – vagy annak, amit az ital nyújt. Egyesek minden
vagyonukat odadobják, hogy szerencsejátékban nyer¬jenek, vagy mindent feláldoznak
egy rögeszméért, ami soha nem valósul meg. Vannak, akik azt hiszik, hogy csak akkor
lennének boldogok, ha máshol élnének, mint ahol éppen van¬nak, s ezért egész
életükön át ide-oda utaznak a világban. S akadnak egynéhányan, akik nem nyugszanak
addig, amíg hatalomhoz nem jutnak. Egyszóval, annyiféle szenvedély léte¬zik,
ahányféle ember. Bux Barnabás Boldizsár szenvedélye a könyv volt. Aki nem tudja, mi
az, egész délutánokon át égő felbor¬zolt hajjal ülni egy könyv előtt, és olvasni,
olvasni, míg az ember elfelejti a körülötte levő világot, meg azt is, hogy éhes
vagy fázik Aki nem tudja, mi az, zseblámpa titkos fényénél olvasni a takaró alatt,
mert apa vagy anya vagy más aggodalmaskodó személy lekattintotta a villanyt azzal a
jó szándékú megokolás¬sal, hogy ideje lenne már aludni, mert hiszen reggel korán
kell kikászálódni a dunyha alól Aki nem tudja, mi az, nyíltan vagy titokban
könnyeket ontani, mert egy csodálatos történet véget ért, és el kell búcsúzni
azoktól a szereplőktől, akikkel együtt az ember annyi kalandot élt át, akiket
szeretett és csodált, akikért aggódott és akikért reménykedett, és akiknek
társasága nélkül az élet üresnek és értelmetlennek tetszik Aki nem ismeri mindezt
saját tapasztalásából, nos, az valószí¬nűleg nem fogja megérteni, amit most
Barnabás cselekedett. A könyv címére meredt, és hol melege lett, hol pedig kilelte
a hideg. Ez, pontosan ez, volt az, amiről már olyan sokszor álmodott és amire
vágyódott, mióta elfogta a szenvedély: Olyan történet, aminek soha nincs vége! A
könyvek könyve! Meg kell szereznie ezt a könyvet, kerüljön, amibe kerül! Kerüljön,
amibe kerül? Könnyű ezt mondani!

Még ha a nála levő három márka ötven pfennig zsebpénznél többet ígérne is érte – ez
a barátságtalan Korándi úr nagyon is világosan értésére adta, hogy egyetlen könyvet
sem ad el neki. Ajándékba pedig végképp nem adná. Az ügy reménytelen volt. De
Barnabás tudta, hogy a könyv nélkül nem képes elmenni. Most lett világos előtte,
hogy csakis e könyv miatt jött ide, ez hívta titokzatos módon őt, mert hozzá akart
kerülni, mert tulajdonképpen kezdettől fogva az övé volt! Barnabás a mormolásra
figyelt, mely ugyanúgy áramlott a fülke felől, mint eddig. Mielőtt ráeszmélt volna,
hirtelen a kabátja alá dugta a köny¬vet, és mindkét karjával magához szorította.
Nesztelenül hát¬rált a boltajtó felé, miközben a másik ajtót, a fülkéét, aggódva
szemmel tartotta. Óvatosan nyomta le a kilincset. Nem akarta, hogy a rézcsengettyűk
lármát csapjanak, ezért csak annyira nyitotta ki az üvegajtót, hogy éppen
keresztülpréselhesse ma¬gát. Halkan és elővigyázatosan csukta be kívülről az ajtót.
Csak ekkor kezdett rohanni. A füzetek, a könyvek és a tolltartó lépteinek ütemére
ugráltak és zörögtek az iskolatáskájában. Szúrt az oldala, de tovább rohant. Az eső
végigvert az arcán és befolyt hátul a gallérja mögé. Nyirkos hideg járta át a
kabátját, de Barnabás nem érezte. Melege volt, ám nemcsak a futástól.
Lelkiismerete, amely előbb a boltban meg sem mukkant, most hirtelen felébredt. Az
összes ok, mely olyan meggyőző volt, egyszerre tökéletesen hitelét vesztette, s úgy
olvadt szét, mint hóember a tűzokádó sárkány leheletében. Lopott. Tolvaj lett! Amit
tett, még rosszabb is, mint egy közönséges lopás. A könyv biztosan egyedülálló és
pótolhatatlan. Nyilván Konrádi úr legdrágább kincse volt. Ellopni egy
hegedűművésztől páratlan értékű hegedűjét vagy egy királytól a koronáját,
még¬iscsak más, mint pénzt elemelni egy kasszából. S miközben így rohant, a kabátja
alatt magához szorította a könyvet. Nem akarta elveszíteni, akármilyen drágán kell
is majd megfizetnie érte. Már csak ez volt mindene a világon. Mert haza ezek után
természetesen már nem mehetett. Megpróbálta maga elé képzelni az apját, ahogy a
laboratóri¬umnak berendezett nagy szobában ül és dolgozik. Körülötte tucatjával
hevernek az emberi fogsorokról készített gipsznyo¬matok, mert papa fogtechnikus.
Barnabás még soha nem gon¬dolkozott azon, hogy apja szereti-e ezt a munkát. Először
jutott ilyesmi az eszébe, de már soha többé nem kérdezheti meg tőle. Ha most
hazamenne, apja kilépne fehér köpenyében a labo¬ratóriumból, esetleg egy gipsz
fogsorral a kezében, és azt kér¬dezné: – Már megjöttél? – Igen – mondaná Barnabás.
– Nincs ma tanítás? – Maga előtt látta apja csendes, szomorú arcát, és tudta, hogy
nem lenne képes a szemébe hazudni. De a valósá¬got mégúgy sem mondhatná meg neki.
Nem, az egyetlen, amit tehet, hogy elmegy bárhová, jó messzire innen. Papának soha
nem szabad megtudnia, hogy a fia tolvaj lett. És talán észre sem venné, hogy
Barnabás eltűnt. Ebben a gondolatban még vala¬mi vigasztaló is akadt. Barnabás
abbahagyta a futást. Lassan lépkedett, és az utca végén megpillantotta az
iskolaépületet. Anélkül, hogy észrevet¬te volna, az iskola felé vivő megszokott
úton rohant. Az utca egyenesen kihaltnak tetszett a számára, noha itt-ott emberek
jártak. De a nagyon későn érkező az iskola környékén mindig kihaltnak látja a
világot. És Barnabás minden lépésnél érezte, mint növekszik benne a félelem. Amúgy
is félt az iskolától, mindennapos vereségeinek színhelyétől. Félt a tanáraitól,
akik jóindulatúan a lelkére beszéltek, vagy a haragjukat töltötték ki rajta, félt a
gyerekektől, akik gúnyt űztek belőle és egyetlen alkalmat sem hagytak ki, hogy be
ne bizonyítsák, milyen ügyefogyott és tehetetlen. Az iskolát már régen úgy
tekintette, mint egy beláthatatlanul hosszú börtönbüntetést, amely addig tart, amíg
felnőtt nem lesz és amelyet némán és megadóan le kell töltenie.

De amint a visszhangos, padlóviasz- és nedveskabát-szagot árasztó folyosókon
végigment, s a ház alattomos csendje, mint vattacsomó dugaszolta be hirtelen a
fülét, és amint az osztálya ajtajában megállt, amely ugyanolyan spenótszínű volt,
mint a falak körös-körül, világos lett előtte, hogy mostantól kezdve itt sincs
keresnivalója. Mennie kell, és akár rögtön el is mehet. De hová? Barnabás a
könyveiben olyan fiúkról olvasott, akik hajóra szerződtek, nekivágtak a messze
világnak, hogy szerencsét pró¬báljanak. Némelyekből kalózok vagy hősök lettek,
voltak, akik sok idő múltán gazdag emberként tértek vissza szülőhonukba, és senki
sem sejtette, hogy valaha kik voltak. De Barnabás nem mert volna ilyet tenni. Nem
is tudta elképzelni, hogy felvennék őt hajósinasnak. Azonkívül halvány fogalma sem
volt róla, hogyan juthatna el egy kikötővárosba, ahol alkalmas hajók találhatók
ilyen merész vállalkozáshoz. Hát akkor hová legyen? És hirtelen eszébe jutott a
megfelelő hely, az egyetlen, ahol – legalábbis egyelőre – nem fogják se keresni, se
megtalálni. A lomtár nagy volt és sötét. Por- és molyirtószagot árasztott. Csend
volt, csak a hatalmas bádogtetőn hallatszott az eső halk dobolása. Öregségtől
megfeketült, hatalmas gerendák emelked¬tek ki egymástól egyforma távolságban a
deszkapadlóból, fel¬jebb a fedélszék gerendáival találkoztak és elvesztek valahol a
sötétségben. Helyenként függőágy nagyságú pókhálók lógtak, s a huzatban halkan és
kísértetiesen lengedeztek ide-oda. A ma¬gasból a padlásablakon át tejszerű fény
szűrődött be. Az egyetlen élőlény ebben a környezetben, ahol mintha megállt volna
az idő, egy kis egér volt, amely a deszkapad¬lón ugrabugrált és picinyke
lábnyomokat hagyott a porban. Amerre a farkincáját végighúzta, vékony vonás
vezetett a talpnyomok között. Hirtelen felegyenesedett és figyelni kezdett. És
aztán huss! – eltűnt egy lyukban a deszkák között. Kulcs csikordult a nagy zárban.
Lassan és nyikorogva nyílt a lomtár ajtaja, s egy pillanatra hosszú fénysáv
hasított keresz¬tül a helyiségen. Barnabás osont be, majd az ajtó megint
nyi¬korgott egyet és becsukódott. A fiú nagy kulcsot dugott belülről a zárba és
fordított egyet rajta. Miután a reteszt is behúzta, a megkönnyebbülés sóhaja
szakadt ki belőle. Itt valóban nem lelnek a nyomára. Itt senki sem fogja keresni.
Ide a legritkáb¬ban jön valaki – ebben meglehetősen biztos volt –, s ha a véletlen
mégis úgy hozná, hogy éppen ma vagy holnap akadna itt tennivalója valakinek, az
illető zárva találná az ajtót. A kulcs pedig nem lenne sehol. S ha az ajtót
valahogy mégis kinyitnák, Barnabásnak maradna még elegendő ideje, hogy a limlom
között elrejtőzzék. Szeme fokozatosan megszokta a félhomályt. Ismerte már ezt a
helyet. Fél évvel ezelőtt az iskolaszolga megkérte, hogy segít¬sen neki egy
ruháskosárnyi régi űrlapot, iratpapírt a lomtárba vinni. Akkor látta azt is, hogy
hol tartják a lomtár kulcsát: egy kis faliszekrénykében, amely a legfelső
lépcsőforduló mellett lógott. Azóta soha nem gondolt rá. Most azonban eszébe
jutott. Barnabás fázni kezdett, mert a kabátja teljesen átázott, és nagyon hideg
volt itt fenn. Először egy olyan helyet kellett keresnie, ahol kicsit kényelembe
helyezkedhet. Végül is hosszú ideig kell itt maradnia. Hogy milyen soká – erre még
nem is gondolt, de arra sem, hogy hamarosan éhes és szomjas lesz. Néhány lépést
tett erre-arra. Szanaszét szórva mindenféle limlom hevert, iratrendezőkkel és
feleslegessé vált iratokkal teli polcok, egymásra halmozott összetintázott fedelű
iskolapadok, egy állvány, melyen tucatnyi öreg térkép függött, több falitábla,
melyről lepattogzott a fekete festék, elrozsdásodott vaskályhák, használhatatlanná
vált tor¬naeszközök, például egy bak, melynek bőrbevonata úgy megtö¬redezett, hogy
kilógott belőle a tömés, kipukkant gyógylabdák, egy halom öreg, foltos
tornaszőnyeg, távolabb néhány kitömött állat, melyet a molyok félig szétrágtak,
köztük egy nagy bagoly, egy

szirti sas, egy róka, mindenféle kémiai lombik és repedezett üvegedény, egy
villanyozógép, egy emberi csontváz, amely valami ruhaakasztó-félén lógott, és sok
láda és doboz, tele régi füzetekkel és iskolakönyvekkel. Barnabás végül úgy
döntött, hogy az öreg tornaszőnyegekből álló halmot nevezi ki szállásul. Ha az
ember végignyújtózott rajta, majdnem úgy érezte magát, mint egy kereveten.
Odahurcolta a padlásablak alá, ahol a legvilágosabb volt. A közelben néhány szürke
katonai pokróc feküdt egymásra rakva, természetesen mind csupa por és szaka¬dás, de
azért használhatók voltak. Barnabás ezeket is odavitte. Nedves kabátját levetette
és a fogasra akasztotta a csontváz mellé. A csontember ide-oda himbálózott egy
kicsit, de Barna¬bás nem félt tőle. Talán mert otthon hozzászokott az ilyen
dolgokhoz. Átázott csizmáját is lehúzta. Harisnyásan ereszke¬dett törökülésbe a
tornaszőnyegekre, és indián módra vállára húzta a szürke pokrócokat. Mellette
feküdt az iskolatáskája – és a rézszínű könyv. Arra gondolt, hogy a többieknek lent
az osztályban éppen németórájuk van. Talán dolgozatot kell írniok valami halál
unalmas témáról. Barnabás a könyvre nézett. – Azt szeretném tudni – mormolta maga
elé –, mi is van egy ilyen könyvben, amíg csukva van. Természetesen betűk vannak
benne, melyeket papírra nyomtattak, de mégis – valaminek kell még lennie benne,
mert ha kinyitom, egyszerre előttem áll egy egész történet. Személyek bukkannak
fel, akiket még nem isme¬rek, mindenféle kalandok, tettek és harcok fordulnak elő –
és néha tengeri viharok játszódnak le, vagy az ember idegen országokat és városokat
lát. Ez mind benne van ugyanis vala¬hogyan a könyvekben. El kell olvasni, hogy
átélhessük, ez világos. De belül mindez már előre megvan. Szeretném tudni. hogyan.
És egyszerre majdnemhogy ünnepélyes érzés kerítette hatal¬mába. Kényelembe helyezte
magát, kézbe vette a könyvet. felütötte az első oldalt és olvasni kezdte A Végtelen
Történet-et

I.
Fantázia bajban van
Az összes állat, Zengerdő minden lakója barlangjában, fészkében és búvóhelyén

lapult. Éjfél volt, és az óriás ősöreg fák ormát viharos szél rázta. A
toronyvastagságú törzsek recsegtek és sóhajtoztak. Hirtelen gyenge fénysugár suhant
cikcakkban a lombozat közé, hol itt, hol ott állt meg remegve, felszállt, megült
egy ágon, aztán megint tovább sietett. Körülbelül egy gyermeklab¬da nagyságú fénylő
golyó volt, hosszú ugrásokkal szökkent tova, hébe-hóba megérintette a földet, majd
ismét felemelke¬dett. Azonban nem labda volt. Lidérc volt, aki elvétette az utat.
Vagyis eltévedt bolygótűz volt, és ilyesmi még Fantáziában is elég ritka jelenség.
Rendsze¬rint éppen a lidércek azok, akik másokat tévútra vezetnek. A fénygolyó
belsejében rendkívül mozgékony kis figura volt látható, aki teljes erőből ugrott és
rohant. Nem volt se fiú, se lány, ugyanis ilyen különbségtétel a lidércek körében
nem léte¬zik. Jobb kezében picinyke fehér zászlót tartott, mely repesve szállt a
nyomában. Tehát hírnök vagy követ lehetett. Nem fenyegette az a veszély, hogy
lendületes, hosszú ugrásai¬val valamelyik fatörzsnek ütközik a sötétben, mert a
lidércek hihetetlenül ügyesek és fürgék, és ugrás közben arra is képesek, hogy
megváltoztassák az irányukat. Innen eredt a cikcakkvonal, amit leírt, egészben véve
azonban állandóan egy bizonyos irányban haladt előre. Egészen addig a pillanatig,
amíg egy kiugró sziklához nem ért, mert ott ijedten visszahőkölt. Libegő kiskutya
módján ült meg egy faodúban, és gondolkozott egy darabig, mielőtt újra
kimerészkedett és óvatosan a szikla sarka mögé kandikált volna. Erdei tisztás
tárult elébe. A tábortűz fényében három igen különböző nagyságú és formájú alak
ült. Egy óriás, akin mintha minden szürke kőből lett volna, mintegy tíz láb
hosszúra nyúl¬va, hason fekve terült el a földön. Felsőtestét könyökére
támasz¬totta és a tüzet nézte. Hatalmas vállához képest meglepően kicsi, viharvert
arcából úgy meredt elő az állkapcsa, mintha minden foga egy-egy acélvéső lenne. A
lidérc felismerte, hogy az óriás a sziklaevők nemzetségéhez tartozik. Ezek olyan
lények voltak, akik a Zengerdőtől elképzelhetetlen messzeségben a hegyekben éltek –
de nemcsak a hegyekben, hanem a hegyekből is éltek, ugyanis lassanként felfalták
azokat. Sziklával táplálkoz¬tak. Szerencsére igen szerények voltak, egyetlen falat
ebből a számukra rendkívül tartalmas táplálékból hetekre, hónapokra kielégítette
őket. Egyébként nem élt olyan sok sziklaevő Fantá¬ziában, s a hegység is igen nagy
volt. De minthogy ezek a lények már igen régen ott tanyáztak – sokkal magasabb kort
értek meg Fantázia legtöbb teremtményénél –, az idők folyamán a hegy¬ség bizony
különös alakot öltött. Lyukakkal, barlangokkal teli, óriási ementáli sajthoz
hasonlított. Ezért is hívták Furat-hegy¬nek. Ám a sziklaevők nemcsak táplálkoztak a
hegyekből, hanem azokból állítottak is elő mindent, amire szükségük volt: bútort,
kalapot, cipőt, szerszámot, sőt még kakukkos órát is. Így azután nem volt abban
semmi csodálatos, hogy ennek a sziklaevőnek háta mögött olyanfajta kerékpár állt,
amely mindenestül az említett anyagból készült, és amelynek két – hatalmas
malom¬kőre emlékeztető – kereke volt. Az egész inkább egy pedállal ellátott
gőzhengerhez hasonlított.

A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer
akkorára nőtt, mint a lidérc, és egy felegyene¬sedett szurokfekete, szőrös hernyóra
emlékeztetett. Beszéd köz¬ben két csöpp rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és
onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két holdszerű, nagy kerek
szem parázslott elő. Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban,
min¬denütt előfordultak Fantázia területén, így egyelőre nem lehe¬tett eldönteni,
hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton volt, mert a
háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba
burkolóz¬va, összecsukott ernyőként, fejjel lefelé egy ágról. A tűztől balra ülő
harmadik alakot csak kicsit később fedezte fel a lidérc, mert olyan pici volt, hogy
ilyen távolságból nehezen lehetett észrevenni. A fikarcok nemzetségébe tartozott, s
fölöt¬tébb finom testalkatú fickó volt, tarka ruhácskában, fején piros cilinderrel.
A fikarcokról a lidérc szinte semmit sem tudott. Egyszer hallott csak róla, hogy ez
a nép a fák ágai közé egész városokat épít, amelyekben a házacskákat lépcsők,
kötélhágcsók és siklópályák kötik össze. De ezek a lények a határtalan
Fantázia¬birodalomnak teljesen más részében élnek, még sokkal, sokkal messzebb
innen, mint a sziklaevők. Annál bámulatosabb volt, hogy a jelen levő fikarc éppen
egy csiga hátán utazott. Az állatka gazdája mögött pihent. Rózsaszínű háza tetején
kis ezüstnyereg csillogott, és még a csápjaira erősített kantár és gyeplő is
ezüstszálként fénylett. Csodálkozott a lidérc, hogy éppen három ennyire különböző
lény üldögél itt ilyen egyetértésben, mert Fantáziában általá¬ban nem az volt a
divat, hogy a nemzetségek békében és egyetértésben éljenek egymással. Gyakran
dúltak harcok és háborúságok, évszázadokig tartó viszályok bizonyos fajok kö¬zött,
amellett nem csupán becsületes és derék teremtmények léteztek, hanem
rablótermészetűek, gonoszak és kegyetlenek is. Maga a lidérc is olyan családhoz
tartozott, amelynek szavahi¬hetőségéhez és megbízhatóságához némi kétség fért. Csak
miután a jelenetet a tűz fényénél egy ideig figyelemmel kísérte, akkor vette észre
a lidérc, hogy a három alak mindegyi¬ke vagy fehér zászlócskát tart a kezében, vagy
fehér szalagot visel keresztben a mellén. Tehát ők is hírnökök vagy követek, s ez
természetesen magyarázatát adja békés viselkedésüknek. A végén tán ők is ugyanazért
keltek volna útra, mint maga a lidérc? Hogy mit beszéltek, a fák ormai közt zúgó
szél miatt ebből a távolságból nem lehetett érteni. De minthogy egymást, mint
követeket kölcsönösen tiszteletben tartották, remélhető volt, hogy a lidércet is
elismerik ebben a minőségében és nem fogják bántani. És valakitől végül is meg
kellett kérdeznie az utat. Kedvezőbb alkalom itt az erdőben s az éjszaka közepén
nem nagyon kínálkozott. Összeszedte hát magát, előbújt a rejtekhelyéről,
meglengette a fehér zászlócskát, és reszketve megállt a levegőben. A sziklaevő
arccal éppen arra fordulva feküdt, ezért ő vette észre elsőnek. – Jó nagy a
forgalom ma éjjel – mondta recsegő hangon. – Itt jön megint egy. – Huhu, egy
lidérc! – sutyorogta az éji manó, s holdszemei felizzottak. – Örvendek, örvendek! A
fikarc felállt, pár lépést tett a jövevény felé, és ezt csipogta: – Ha jól látom,
ön is követi minőségben van itt. – Igen – felelte a lidérc. A fikarc levette piros
cilinderét a fejéről, kis bókot vágott ki, és így csicsergett: – Ó, akkor jöjjön
közelebb kérem szépen. Mi is követek vagyunk. Foglaljon helyet körünkben. És
kalapkájával hívogatóan a tűz melletti szabad helyre mutatott. – Köszönöm szépen –
mondta a lidérc, és félénken közelebb lépett. – Élek az alkalommal. Engedjék meg,
hogy bemutatkozzam. Nevem: Plutty. – Nagyon örvendek – felelte a fikarc. – Nevem
Ükükk. Az éji manó ültében meghajolt: – Engem úgy hívnak, hogy Suhuvu. – Részemről
– recsegte a sziklaevő – Pörtarkreccs vagyok.

Mindhárman a lidércre néztek, aki elfordult zavarában. A lidércek számára rendkívül
kínos, ha leplezetlenül szemlélik őket. – Nem óhajt leülni, kedves Plutty? –
kérdezte a fikarc. – Tulajdonképpen – válaszolta a lidérc – nagyon sietek, és csak
meg akartam önöket kérdezni, meg tudják-e mondani nekem, hogy melyik irányba jutok
innen az Elefántcsonttoronyhoz. – Huhu! – szólt az éji manó –, a Kislány
Királynőhöz óhajt? – Pontosan – mondta a lidérc –, fontos üzenetet kell neki
átadnom. – Mifélét – recsegte a sziklaevő. – Hát – a lidérc egyik lábáról a másikra
állt –, titkos üzenet¬ről van szó. – Mi hárman ugyanazzal a céllal vagyunk itt,
mint te – huhu! – válaszolta Suhuvu manó. – Kollégák vagyunk. – Lehet, hogy
ugyanazt az üzenetet visszük – jegyezte meg Ükükk, a fikarc. – Ülj le és beszélj! –
csikorogta Pörtarkreccs. A lidérc leereszkedett a szabad helyre. – Az én hazám –
kezdte némi gondolkodás után – elég messze van innen nem tudom, a jelenlevők közül
ismeri-e valaki. Úgy hívják, hogy Lapos-Láp. – Huuu! – sóhajtotta elragadtatva az
éji manó –, gyönyörű vidék! A lidérc halványan mosolygott. – Ugye? – Ez minden? –
recsegte Pörtarkreccs. – Mért keltél útra, Plutty? – Nálunk, Lapos-Lápon –
folytatta akadozva a lidérc – történt valami – valami megfoghatatlan – illetve,
tulajdonkép¬pen még mindig történik – nehéz megmagyarázni azzal kezdődött, hogy –
szóval, az országunk keleti részében van egy tó – vagy sokkal inkább volt – úgy
hívták, hogy Fertőforty. Azzal kezdődött tehát, hogy Fertőforty tava egy szép napon
eltűnt – egyszerűen megszűnt, értitek? – Azt akarja mondani érdeklődött Ükükk –,
hogy kiszá¬radt? – Nem – szögezte le a lidérc –, akkor most a helyén egy kiszáradt
tó lenne. De nem így áll a dolog. Ott, ahol a tó volt, most egyáltalán semmi sincs
– egyszerűen semmi, értitek? – Lyuk sincs? – dörmögte a sziklaevő. – Nem, lyuk
sincs – a lidérc szemlátomást egyre gyámoltala¬nabb lett –, egy lyuk mégiscsak
valami. De ott semmi sincs. A három másik hírnök összenézett. – Milyen az – huhu ,
az a Semmi? – kérdezte az éji manó. Éppen ez az, amit olyan nehéz megmagyarázni
bizonygatta a szerencsétlen lidérc. – Valójában semmilyen. Olyan, olyan, mint –
jaj, nincs rá szó! – Olyan – jutott a fikarc eszébe –, mintha az ember vak lenne,
ahogy arra a helyre néz, nem? A lidérc tátott szájjal bámult rá. – Ez a pontos
kifejezés! – kiáltott fel. – De honnan – úgy gondolom –, hogyan – vagy ti is
ismeritek a dolgot? – Pillanat! – recsegte közbe a sziklaevő. – Csak egy helyen
történt ez, mondd? – Eleinte igen – magyarázta a lidérc –, illetve az a bizonyos
hely egyre nagyobb és nagyobb lett. Valahogyan egyre több hiányzott a tájból. Ungi
Unka Úr, aki népével a Fertőforty tóban élt, egyszer csak szintén eltűnt. Más
ottlakók menekülni kezdtek. De lassanként egyéb helyeken is elkezdődött ez a dolog
Lapos-Láp országában. Néhol eleinte csak egész kicsi volt, egy semmiség, akkora,
mint egy vízicsibetojás. De ezek a helyek nőni kezdtek. Ha valaki tévedésből
belelépett, akkor eltűnt a lába is – vagy a keze – vagy amivel éppen beleért.
Egyébként nem okoz fájdalmat – csak az történik, hogy az illetőből hiány¬zik egy
darabka. Egyesek szándékosan esnek bele, amikor túl közel érnek ehhez a Semmihez.
Mert ellenállhatatlan vonzereje van, mely annál erősebb, minél nagyobb az a
bizonyos hely. Senki sem tudja megmagyarázni, mi lehet ez a rettenetes dolog,

honnan van, és mit kellene tenni ellene. S minthogy magától nem múlik el, sőt egyre
terjed, végül is az a határozat született, hogy segítségért és tanácsért követet
kell küldeni a Kislány Királynőhöz. És ez a követ vagyok én. A többi három
hallgatva nézett maga elé. – Huhu! – hallatszott kisvártatva az éji manó sápítozó
hang¬ja –, szakasztott ugyanez történt ott, ahonnan én jövök. És ugyanezért vagyok
úton én is – huhu! A fikarc a lidérc felé fordította az arcát. – Mindegyikünk
Fantázia-birodalom más-más országából jön – csipogta. – Egész véletlenül
találkoztunk itt. De mindegyikünk ugyanazt az üzenetet viszi a Kislány Királynőnek.
– És ez azt jelenti – nyögte a sziklaevő –, hogy egész Fantázia veszélyben forog. A
lidérc halálra rémülten pillantott egyikről a másikra. – De ha ez a helyzet –
kiáltotta és felugrott –,akkor nem szabad egy pillanatot sem vesztegetnünk! – Már
amúgy is fel akartunk kerekedni – közölte a fikarc. – Csak a Zengerdő
áthatolhatatlan sötétje miatt pihentünk meg itt. De hogy ön most velünk van,
Plutty, világíthat előttünk. – Lehetetlen! – kiáltotta a lidérc –, nagyon sajnálom,
de nem tudok olyasvalakire várni, aki csigán lovagol! – De ez versenycsiga! –
mondta a fikarc némileg megbántva. – Azonkívül pedig – huhu! – sutyorogta az éji
manó – máskülönben nem is mondjuk meg neked a helyes irányt! – Kivel beszéltek
tulajdonképpen? – morogta a sziklaevő. S valóban, a lidérc már nem hallotta a többi
hírnök utolsó szavait, hanem hosszú ugrásokkal szökellt tova az erdőben. – Na
persze – nyilvánította ki véleményét Ükükk, a fikarc és piros cilinderét hátratolta
a fején –, egy lidérc fénye, mint úti világítás talán úgysem lett volna az igazi.
Eközben versenycsigája nyergébe pattant. – Egyébként nekem is jobban tetszene –
jelentette ki az éji manó, és halk huhu!-val odahívta denevérjét –, ha
mindegyi¬künk a saját szakállára utazna. Hisz az ember amúgy is repül! És huss!
máris elszállt. A sziklaevő eloltotta a tábortüzet, úgy, hogy egyszerűen rápacskolt
néhányat a lapátkezével. – Nekem is ez tetszik jobban – hallatszott csikorgó hangja
a sötétben –, legalább nem kell vigyáznom, hogy valami csöppsé¬get szét ne
lapítsak. Aztán hallani lehetett, amint nagy recsegés-ropogás közepet¬te hatalmas
szikla kerékpárjával egyenesen belehajtott a bozót¬ba. Itt-ott tompán nekiütközött
egy-egy faóriásnak. Csikorgó¬nyikorgó lármája lassan távolodott a sötétben. Ükükk,
a fikarc magára maradt. Megragadta a finom ezüst¬szálból való kantárszárat, és így
szólt: – Hát jó, majd meglátjuk, ki ér oda elsőnek. Hű, öreganyó, hű! És
csettintett egyet a nyelvével. És aztán nem lehetett egyebet hallani, csak a
süvöltő szélvi¬hart Zengerdő ormai közt. A közeli toronyóra kilencet ütött.
Barnabás gondolatai nem szívesen tértek vissza a valósághoz. Boldog volt, hogy a
Végtelen Történetnek semmi köze sincs a hétköznapokhoz. Nem szerette az olyan
könyveket, amelyek mindennapi em¬berek mindennapi életének mindennapos eseményeit
mesélik el kedvetlenül és nyavalygósan. Ilyesmiből a valóságban éppen elege volt,
minek még olvasni is róla? Azonkívül utálta, ha észrevette, hogy valamire rá
akarják bírni. És az ilyesfajta könyvek, többé-kevésbé nyíltan, mindig rá akarják
bírni az embert valamire.

Barnabást különösen az olyan könyvek vonzották, amelyek izgalmasak voltak vagy
vidámak, vagy amelyek fölött álmodoz¬ni lehetett, s az olyanok, amelyekben kitalált
alakok mesés kalandokon estek át, és amelyeket még sokféleképpen tovább lehetett
színezni. Mert értett hozzá talán ez volt az egyetlen dolog, amihez valóban értett
–: hogyan kell valamit maga elé képzelni, olyan élénken, hogy szinte lássa és
hallja. Mikor magának mesélte a történeteit, olykor mindent elfelej¬tett maga
körül, és csak a végén ébredt fel, mintha álmodott volna. És ez a könyv éppen
olyan, mint az ő saját történetei! Olvasása közben nemcsak a vastag törzsek
ropogását és a fák ormai közt zúgó szelet hallotta, hanem a négy különös hírnök
különféle hangját is, sőt a moha és az erdő földjének illatát is érezni vélte. Lenn
az osztályban hamarosan megkezdődik a természettan¬óra, mely főleg virágfajták és
portokok felsorolásából áll. Bar¬nabás boldog volt, hogy itt ül a rejtekhelyén és
olvashat. Ez valóban neki való könyv, pontosan a neki való!
Egy héttel később Suhuvu, a kis éji manó elsőnek ért célba. Azaz sokkal inkább: meg
volt győződve róla, hogy ő az első, hiszen a légen át utazott, idáig. A nap éppen
lemenőben volt, és az esti égbolt felhői már olyanok voltak, mint a folyékony
arany, amikor ráeszmélt, hogy denevérje a Labirintus felett lebeg. Ez volt a neve
annak a tágas síkságnak, amely az egyik látóhatártól a másikig terjedt, és amely
nem volt más, mint felkavaró illatokban és álomszerű színekben tobzódó, egyetlen
hatalmas virágoskert. Bokrok és sövények, rétek és csupa különleges, ritka virággal
teli ágyások között széles utak és keskeny ösvények kanyarogtak olyan mű¬vészien
szerteágazó elrendezésben, hogy az egész park egy elképzelhetetlen kiterjedésű
útvesztőt alkotott. Természetesen ez az útvesztő csak játékra és szórakozásra
szolgált, a világért sem arra, hogy valakit komolyan veszélybe sodorjon vagy ép¬pen
elhárítson valamilyen támadást. Erre nem lett volna alkal¬mas, és ilyesfajta
védelemre a Kislány Királynőnek nem is volt szüksége. Az egész határtalan fantáziai
birodalomban nem volt senki, aki ellen meg kellett volna védenie magát. Ennek
meg¬volt a maga oka, amiről hamarosan értesülünk. Miközben a kis éji manó denevérje
hátán teljesen zajtalanul lebegett tova a virágútvesztő felett, mindenféle ritka
állatfajtát is megfigyelhetett. Egy keskeny tisztáson orgona és aranyeső között
fiatal egyszarvúak csoportja játszott az alkonyfényben, s egy pillanatra mintha a
híres Főnixmadarat látta volna egy óriási harangvirág alatt a fészkén ülni, de nem
volt egészen biztos benne, ám visszafordulni, utánanézni sem akart, nehogy időt
veszítsen. Mert a Labirintus közepében már felbukkant előtte a tündéri fehér
színben ragyogó Elefántcsonttorony, Fan¬tázia szíve és a Kislány Királynő
lakóhelye. A „torony" szó olyasvalakiben, aki ezt a helyet soha nem látta, esetleg
hamis képzeteket kelthet, mondjuk, egy templomtoronyét vagy egy vár tornyáét. Az
Elefántcsonttorony akkora volt, mint egy egész város. Messziről egy csúcsos, magas
hegy¬kúphoz hasonlított, amely csigaházként önmagába csavarodott, és legmagasabb
pontja felhőkbe burkolózott. Csak közelebb érve látszott, hogy ez az óriási
cukorsüveg számtalan egymásba és egymás fölé zsúfolt toronyból, tornyocskából,
kupolából, háztetőből, erkélyből, teraszból, kapuívből, lépcsőből és mell¬védből
tevődött össze. Mindez a legeslegfehérebb fantáziai ele¬fántcsontból épült, minden
részletében olyan pompás faragás¬sal, hogy az embert a legfinomabb csipke
kézimunkára emlékeztette. Ezekben az épületekben élt a Kislány Királynő
udvartartá¬sa, a kamarások és a szolgálók, a javasasszonyok és a csillagjó¬sok, a
mágusok és a bolondok, a hírnökök, a szakácsok és az akrobaták, a kötéltáncosok és
a mesemondók, a heroldok, ker¬tészek, őrök, szabók, cipészek és alkimisták. És
egészen fent, a hatalmas torony legtetején lakott a Kislány Királynő egy fehér,
magnóliabimbó formájú pavilonban. Bizonyos éjszakákon, amikor a telihold különösen
pazar pompában sugárzott a csil¬lagfényes égen, az elefántcsont szirmok szétnyíltak
és gyönyörű virággá bontakoztak, melynek közepén ott ült a Kislány Ki¬rálynő.

A kis éji manó a legalsó teraszok egyikén szállt le denevérjé¬ről, ott, ahol a
hátasállatok számára fenntartott istállók voltak. Valaki nyilván jelezte érkezését,
mert már öt királyi állatfel¬ügyelő várt rá; kisegítették a nyeregből, meghajoltak
előtte, és némán nyújtották felé a szertartásos üdvözlőitalt. Suhuvu, épp csak a
forma kedvéért, kortyintott egyet az elefántcsont kehely¬ből, majd visszaadta. A
felügyelők ugyancsak ittak egy-egy kortyot, azután meghajoltak, és a denevért
elvezették az istállóba. Mindez hangtalanul zajlott le. Mikor a denevér a számára
kijelölt helyre ért, nem nyúlt sem ételhez, sem italhoz, hanem azonnal
összetekeredett, fejjel lefelé ráakaszkodott a kampójára, és a kimerültségtől mély
álomba merült. Meglehetősen sokat követelt tőle a kis éji manó. A fel¬ügyelők
békében hagyták, és lábujjhegyen távoztak. Ebben az istállóban egyébként még sok
más hátasállat is akadt: egy rózsaszínű és egy kék elefánt, egy óriási griffmadár,
melynek felsőteste sashoz, alsóteste pedig oroszlánhoz hasonlí¬tott, egy fehér
szárnyú ló, melynek nevét egykor régebben Fantázia határán kívül is ismerték, de
mostanra elfeledték, néhány repülő kutya, több más denevér, sőt szitakötők és
lep¬kék is a különösen kis termetű utasok szolgálatára. További istállóépületekben
olyan hátasállatok voltak, amelyek nem re¬pültek, hanem futottak, másztak,
szökdeltek vagy úsztak. És mindegyiknek külön felügyelője volt, aki ápolta és
vigyázott rá. Rendes körülmények között jókora hangzavar kavargott vol¬na itt:
ordítás, rikoltozás, fütyülés, csipogás, brekegés és hápo¬gás egyvelege. De teljes
csend uralkodott. A kis éji manó még mindig ugyanazon a helyen állt, ahol a
felügyelők otthagyták. Most egyszerre bátortalannak és elesett¬nek érezte magát,
anélkül hogy az okát tudta volna. Ő is igen kimerült a hosszú, hosszú utazástól. És
még az a tény sem vidította fel, hogy elsőként érkezett ide. – Halló – csipogta
váratlanul egy hangocska –, nem Suhuvu barátomhoz van szerencsém? Remek, hogy végre
ön is itt van. Az éji manó körülnézett, és holdszemei felizzottak a
csodál¬kozástól. Az egyik mellvéden ugyanis, hanyagul egy elefánt¬csont
virágtartónak támaszkodva, Ükükk, a fikarc állt és feléje lengette piros
cilinderét. – Huhu! – mondta zavartan az éji manó, majd kis idő múlva újra huhuzott
egyet. Merthogy nem jutott semmi okosabb az eszébe. – A másik kettő – magyarázta a
fikarc – eddig még nem érkezett meg. Én tegnap reggel óta vagyok itt. – Hogyan –
huhu! –, hogyan lehetséges ez? – álmélkodott az éji manó. – Hát – mondta a fikarc
némi fölényes mosollyal – említettem önnek, hogy versenycsigám van. Az éji manó
rózsaszínű kis kezével megvakarta a feje búbján díszelgő fekete prémgubancot. –
Azonnal a Kislány Királynőhöz kell mennem – mondta sírós hangon. A fikarc
elgondolkodva nézett rá. – Hm – mormogta –, ami azt illeti, én már tegnap
bejelent¬keztem. – Bejelentkeztél? – kérdezte az éji manó. – Hát nem lehet rögtön
bemenni hozzá? – Attól tartok, hogy nem – csipogta a fikarc –, sokáig kell várni.
Hogy is mondjam csak, óriási a hírnöktolongás. – Huhu – vinnyogta az éji manó –
hogyhogy? – A legjobb lesz – csicseregte a fikarc –, ha személyesen győződik meg
róla. Jöjjön, kedves Suhuvu, jöjjön csak! Kettesben indultak útnak. Az
Elefántcsonttorony körül egyre szűkülő csigavonalban felfelé haladó főutca
zsúfolásig tele volt a legkülönbözőbb ala¬kok tömegével. Óriási turbános dzsinnek,
parányi koboldok, háromfejű szörnyek, szakállas törpék, világító tündérek,
bak¬kecskelábú faunok, göndör aranyprémes vadnőcskék, tündöklő hókísértetek és
számtalanféle egyéb lények járkáltak fel-alá az

úton, verődtek csoportokba és beszélgettek halkan vagy guggol¬tak némán a földön és
meredtek bánatosan maguk elé. Mikor Suhuvu megpillantotta őket, megtorpant. – Huhu!
– kiáltott fel –, mi történik itt? Mit keresnek itt ezek? – Ezek mind hírnökök –
magyarázta halkan Ükükk – hírnö¬kök Fantázia minden tájékáról. És mindnyájan
ugyanabban a küldetésben járnak, mint mi. Már sokukkal beszéltem. Úgy látszik,
mindenhol ugyanaz a veszedelem ütötte fel a fejét. Az éji manó hosszú vinnyogó
sóhajt hallatott. – És tudják már – kérdezte –, hogy mi a baj és honnan ered? –
Félek, hogy nem. Senki sem tud rá magyarázatot. – Maga a Kislány Királynő sem? – A
Kislány Királynő beteg – súgta a fikarc –, nagyon, nagyon beteg. Talán ez az oka
ennek a megfoghatatlan szerencsét-lenségnek, ami Fantáziát sújtja. De a sok orvos
közül, aki a palota területén, ott fent a magnóliapavilon körül összesereg¬lett,
mindeddig egy sem jött rá, hogy mi a betegség előidézője és hogy mit lehetne tenni
ellene. Senki sem tudja a gyógyszerét. – Ez – nyögdécselte tompán az éji manó –
huhu! – bizony katasztrófa. – Az – felelte a fikarc – ez bizony az. Ilyen
körülmények között Suhuvu mindenesetre lemondott róla, hogy a Kislány Királynőhöz
bejelentkezzék. Két nappal később egyébként befutott Plutty, a lidérc is, aki
természetesen rossz irányban szaladt, és emiatt hatalmas kerülő utat tett. És Végül
– újabb három nappal később – Pörtarkreccs, a sziklaevő is megérkezett. Gyalog
baktatott idáig, mert egy hirtelen támadt falánksági rohamában megette kő
kerékpárját – mintegy úti elemózsiaként. A hosszú várakozási idő alatt a négy
különböző alkatú hírnök bensőséges barátságot kötött, és később is végig együtt
maradt. De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

II.
Atráskó elhivatása Bármily tanácskozás folyt Fantázia egészének bújáról-bajáról

vagy boldogságáról, azt általában az Elefántcsonttorony nagy tróntermében
tartották, mely a tulajdonképpeni palotaépüle¬ten belül helyezkedett el mindössze
néhány emelettel a magnó¬liapavilon alatt. Ezt a tágas, kör alakú helyiséget most
fojtott hangzavar töltötte be. Fantázia-birodalom négyszázkilencvenkilenc leg¬jobb
orvosa gyűlt itt össze, suttogva vagy mormolva beszélget¬tek egymással kisebb-
nagyobb csoportokba verődve. Mind¬egyik megvizsgálta már a Kislány Királynőt –
egyesek már korábban, mások csak épp az imént –, és mindegyik megkísérel¬te, hogy
tudományával segítsen rajta. De egyiknek sem sikerült, egyik sem ismerte a
betegségét, sem annak okát, és egyik sem tudta, hogyan lehetne meggyógyítani őt. S
az ötszázadik, Fan¬tázia leghíresebb orvosa, akiről az a hír járta, hogy nem
létezik olyan gyógynövény, varázsszer vagy a természetnek olyan tit¬ka, amelyet ne
ismerne, már órák óta a betegnél tartózkodott, s valamennyien feszülten várták,
hogy vizsgálata milyen ered¬ményre vezet. Persze, egy effajta gyűlést nem szabad
olyannak képzelni, mint valami orvoskongresszust az emberek világában. Bár
Fan¬táziában sok olyan lény élt, aki külső megjelenésében többékevésbé ember
formájú volt, legalább ugyanannyian hasonlí¬tottak állatokra vagy tökéletesen más
jellegű teremtményekre. Ahányféle hírnökből tevődött össze a kint tolongó tömeg,
olyan változatos összetételű volt a teremben zsibongó társaság is. Voltak közöttük
fehér szakállú, púpos törpeorvosok, fénylő kékezüst ruhába öltözött tündér-
orvosnők, szikrázó csillagokkal a hajukban; úszóhártyás végtagú, kövér, pocakos
vízimanók (ezeknek külön ülőkádakat bocsátottak a rendelkezésükre), de voltak fehér
kígyók is, akik a terem közepén álló hosszú asztalon feküdtek összetekeredve, s
akadtak méhkoboldok, sőt boszorká¬nyok, vámpírok és kísértetek is, akikről
általában nem mondha¬tó el, hogy különösen jótékony hatással lennének az
egészségre. Hogy megérthessük, ez utóbbiak miért voltak jelen, valamit okvetlenül
tudnunk kell: Noha a Kislány Királynő – mint a címe is mutatja – a határtalan
fantáziai birodalom számtalan országának uralko¬dójaként szerepelt, a valóságban
sokkal több volt, mint uralko¬dó, jobban mondva, valami egészen más volt. Nem
uralkodott, soha nem alkalmazott erőszakot, nem gya¬korolta a hatalmat, nem
parancsolt semmit és nem ítélt el senkit, nem támadott meg soha senkit, és soha nem
kellett tá¬madás ellen védekeznie, mert senkinek sem jutott volna eszébe, hogy
fellázadjon ellene vagy ártson neki. Az ő színe előtt min¬denki egyenlő volt.
Egyszerűen csak létezett, de valami különös módon létezett: Ő volt minden élet
központja Fantáziában. És minden teremtmény – mindegy, hogy jó-e vagy rossz, szép
vagy csúnya, vidám vagy komoly, balga vagy bölcs –, mind-mind csak őáltala
létezett. Nélküle senki és semmi nem tudott volna fennmaradni, éppoly kevéssé, mint
ahogy az emberi test sem tudna fennmaradni, ha nem lenne szíve. Titkát senki sem
tudta teljes egészében felfogni, de mindenki tudta, hogy ez így van. És a birodalom
minden teremtménye egyformán tisztelte őt és mindenki egyöntetűen aggódott az
életéért. Mert halála egyúttal mindnyájuk végét jelentette vol¬na, a mérhetetlen
Fantázia-birodalom pusztulását.
Barnabás gondolatai elkalandoztak.

Emlékezetében hirtelen maga előtt látta a klinika hosszú folyo¬sóját, ahol mamát
operálták. Apjával órák hosszat ültek a műtő előtt és vártak. Orvosok és ápolónők
futkostak ide-oda. Mikor papa megkérdezte, hogy mama hogy van, mindig csak kitérő
válaszokat kapott. Úgy látszott, senki sem tudja pontosan, hogyan is áll a helyzet.
Akkor végül egy kopasz férfi jött oda fehér köpenyben. Fáradt volt és szomorú. Azt
mondta nekik, hogy minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, és hogy na¬gyon
sajnálja. Mindkettejükkel kezet fogott és „őszinte rész¬vét"-et mormogott. Ezután
minden megváltozott Barnabás és az apja között. Nem külsőleg. Barnabás mindent
megkapott, amit csak kívánhatott. Volt háromsebességes kerékpárja, villanyvasútja,
sok vitamintablettája, ötvenhárom könyve, aranyhörcsöge, ak¬váriuma édesvízi
halakkal, kis fényképezőgépe, hat darab rugós zsebkése és még egy csomó egyebe. De
mindez alapjában véve nem sokat jelentett neki. Barnabás emlékezett rá, hogy apja
régebben sokat tréfálko¬zott vele. Sőt néha mesélt is vagy felolvasott neki. De
ennek azóta vége. Papával nem lehetett beszélni. Áthatolhatatlan fal vette körül,
amelyen senki sem tudott áttörni. Nem szidott és nem dicsért. Akkor sem szólt
semmit, mikor Barnabás megbu¬kott. Csak nézte őt a maga szórakozott és szomorú
módján, és Barnabásnak az volt az érzése, mintha egyáltalán nem is létez¬ne. Máskor
is ezt érezte az apjával kapcsolatban. Ha esténként a televízió előtt ültek,
Barnabás észrevette, hogy apja egyálta¬lán nem nézi a műsort, hanem gondolataival
messze-messze jár, ahova nem tudja őt követni. Vagy némelykor, mikor mindket¬ten
könyvet vettek a kezükbe, Barnabás látta, hogy papa egyál¬talán nem olvas, mert
órákon át egy és ugyanarra az oldalra meredt, anélkül hogy továbblapozott volna.
Barnabás persze megértette, hogy papa szomorú. Hiszen ő maga is sok éjszakát átsírt
akkoriban, olyan hevesen, hogy néha a zokogástól hánynia kellett – de ez lassanként
elmúlt. S ő mégiscsak itt van még. Miért nem beszél vele soha az apja, se mamáról,
se más fontos dolgokról, csak éppen a legszüksé-gesebbről?
– Ha legalább tudná az ember – mondta egy hosszú, sovány szalamandra, akinek

szakálla piros lángokból állt –, mi is egyál¬talán a betegsége. Láza nincs, semmije
nincs megdagadva, kiütése, gyulladása sincs. Csak olyan, mintha életének lángja
akarna kihunyni – nem tudni, miért. Miközben beszélt, minden mondatnál kis
füstfelhők szöktek elő a szájából, amelyek különböző alakokat öltöttek. Ezúttal
kérdőjel alakú volt a füstfelhőcske. Egy öreg, megtépázott holló – nagy krumplihoz
hasonlított, melybe valaki keresztbe-kasul néhány fekete tollat dugdosott –
rikácsoló hangon válaszolt (egyébként a hűléses megbetegedé¬sek szakorvosa volt): –
Nem köhög, nincs náthája, orvosi értelemben egyáltalán nem beteg. Csőrén ülő nagy
szemüvegét megigazítva, kihívóan pillan¬tott a körülötte levőkre. – Egy dolog
nyilvánvalónak látszik a számomra – zümmögte egy szkarabeusz (néha „galacsinhajtó
bogár"-nak is hívják) –, hogy úrnőnk betegsége és ama szörnyűségek között, amiket a
hírnökök egész Fantázia területéről jelentenek, valami titokza¬tos összefüggés van.
– Ó, ön – vágott közbe gúnyosan egy tintaemberke – mindig és mindenütt titokzatos
összefüggéseket lát! – Ön pedig soha nem lát messzebb a tintatartója pereménél! –
zizegte a szkarabeusz dühösen. – De kedves kolléga urak! – nyöszörögte egy fehér
köpenybe öltözött, beesett arcú kísértet – , csak nem fogunk a tárgyhoz nem
tartozó, személyeskedő vitákba bonyolódni! Mindenek¬előtt pedig – ne olyan
hangosan! Ilyen és hasonló jelenetek játszódtak le mindenütt a nagy trónteremben.
Talán meglepőnek tűnik, hogy ezek az egymás¬tól annyira elütő lények egyáltalán
szót tudtak érteni. De Fan¬táziában az összes lény, az állatokat is beleértve,
legalább két nyelvet beszélt: először a sajátját, mellyel a hozzá hasonlókkal
érintkezett, s melyet kívülálló nem értett meg, másodszor egy általánosat,

melyet felsőfantáznak vagy a Nagy Nyelvnek ne¬veztek. Ezt mindenki ismerte, noha
némelyek meglehetősen sajátos módon alkalmazták. Egyszerre csend támadt a teremben,
minden szem a megnyí¬ló nagy szárnyas ajtó felé fordult. Chairon lépett be, a
gyógyítás művészetének mondák övezte híres mestere. Az a lény volt, akit a régebbi
időkben kentaurnak neveztek. Csípőjéig emberi alakja, lejjebb pedig lóteste volt.
De Chairon úgynevezett fekete-kentaur volt. Nagyon távoli vidékről, a messze,
messze délről jött. Ezért emberi fele ébenfekete volt, kivéve fehér és kusza haját
meg szakállát, lótestét viszont csíkok tarkították, mint a zebráét. Kákából font,
különös kalapot viselt. Nyakában, láncra akasztva, nagy aranyamulett lógott, melyen
két kígyó volt látható, egy világos és egy sötét, s ezek egymás farkába harapva,
ovális keretet képeztek.
Barnabás meglepetten hagyta abba az olvasást. Becsapta a könyvet – vigyázva, hogy

ujját azért a lapok között hagyja –, és újra tüzetesen megnézte a borítólapot.
Igen, itt voltak a kígyók, amelyek, egymás farkába harapva, ovális keretet
képez¬tek! Mit jelenthet hát ez a furcsa jelvény?
Fantázia-szerte mindenki tudta, hogy mit jelent ez a medalion: ezt a jelvényt az

viselte, aki a Kislány Királynő megbízásából, az ő nevében járt el, mintha ő maga
lett volna jelen. Az a hír járta, hogy viselőjének titkos erőt kölcsönöz, bár senki
sem tudta pontosan, hogy milyet. Nevét mindenki tudta: AURIN. Ám sokan, akik féltek
e név kiejtésétől, „az Ékszer"-nek nevezték, vagy „a Talizmán"-nak, vagy egyszerűen
„a Fény"- nek.
Tehát a könyv is a Kislány Királynő jelét viseli!
Suttogás futott végig a termen, és néhány csodálkozó felkiáltás hallatszott. Már

régen nem fordult elő, hogy a Fényt valakire rábízták volna. Chairon néhányat
dobbantott a patájával, míg a nyugtalan¬ság el nem ült, majd mély hangon
megszólalt: – Barátaim, ne csodálkozzatok annyira, AURIN-t csak rövid ideig fogom
viselni. Pusztán közvetítő vagyok. Hamarosan egy arra méltóbbnak adom át a Fényt. A
teremben mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt. – Nem akarom megkísérelni, hogy
vereségünk tényét szép szavakkal enyhítsem – folytatta Chairon. – Mindnyájan
ta¬nácstalanul állunk a Kislány Királynő betegségével szemben. Csak annyit tudunk,
hogy Fantázia pusztulása evvel a betegséggel egy időben kezdődött. Többet nem
tudunk. Még azt sem, hogy egyáltalán orvosi tudomány-e, ami úrnőnket meg¬menthetné.
Azonban lehetséges – és remélem, egyikőtök sem sértődik meg, ha nyíltan kimondom –,
lehetséges, hogy mi, akik itt összegyűltünk, nem vagyunk birtokában minden
tudománynak és minden bölcsességnek. Sőt: az utolsó és egyetlen remé¬nyem, hogy
ebben a határtalan birodalomban akad valahol egy lény, aki bölcsebb, mint mi, aki
tanácsot és segítséget tud nyújtani. Ez azonban több mint bizonytalan. Bármiben
álljon is a menekvés lehetősége – egy dologhoz nem fűződik kétség: felkutatásához
olyan nyomkeresőre van szükség, aki az úttalan¬ban is utat talál, aki nem riad
vissza semmilyen veszélytől és erőfeszítéstől, egyszóval: hősre. És a Kislány
Királynő néven nevezte azt a hőst, akire mindnyájunk sorsát s a sajátját is bízta:
Atráskónak hívják, és a Füves-tengerben lakik, túl az Ezüst¬hegyeken. Neki adom át
AURIN-t és őt küldöm a Nagy Keresés¬re. Most mindent tudtok. Ezzel az öreg kentaur
kicsörtetett a teremből.

Az ott maradtak zavartan néztek össze. – Mi is a hős neve? – kérdezte az egyik. –
Atráskó vagy valami hasonló – felelte egy másik. – Soha nem hallottam! – vélekedett
egy harmadik. S mind a négyszázkilencvenkilenc orvos gondterhelten csóválta a
fejét.
A toronyóra tízet ütött. Barnabás csodálkozott, hogy milyen gyorsan elmúlt az idő.
Tanítás közben egy óra olyan volt mindig, mint egy darab örökkévalóság. Lent az
osztályban most történelemórát tart a sovány és legtöbbször rosszkedvű Dübör tanár
úr, aki különösen hajlott arra, hogy Barnabást a többiek előtt nevetségessé tegye,
mert a csaták évszámát és mindenféle emberek születési adatait és uralkodási idejét
egy¬szerűen képtelen volt megjegyezni.
Az Ezüst-hegyek mögött elterülő Füves-tenger sok-sok napi járóföldre feküdt az

Elefántcsonttoronytól. Tulajdonképpen préri volt, valóban éppolyan széles, nagy meg
sík, mint a tenger. A dús fű embermagasságúra nőtt, és mikor végigszántott rajta a
szél, úgy hullámzott a síkság, mint az óceán és úgy zúgott, mint a víz. Az itt lakó
népet „fűemberek"-nek nevezték vagy „zöldbő¬rűek"-nek. Kékesfekete hajuk volt,
melyet a férfiak is hosszúra növesztettek és varkocsban viseltek, bőrük színe pedig
barnásba játszó sötétzöld, mint az olajbogyóé. Rendkívül mértékletes, szigorú és
kemény életet éltek, és gyermekeiket, a lányokat épp¬úgy, mint a fiúkat,
bátorságra, nagylelkűségre és büszkeségre nevelték. Meg kellett tanulniok a hőség,
a fagy és a legsúlyo¬sabb nélkülözések elviselését és bizonyosságot kellett tenniök
bátorságukról. Erre szükség is volt, mert a zöldbőrűek vadász¬nép voltak. Mindazt,
ami az életükhöz kellett, vagy a kemény, rostos prérifűből állították elő, vagy a
Füves-tengeren hatalmas csordákban végigvonuló bíborbivalyoktól szerezték meg. Ezek
a bíborbivalyok körülbelül kétszer akkorák voltak, mint a közönséges bikák vagy
tehenek, hosszú bíborszínű szőrük selymesen csillogott, és hatalmas szarvuk hegye
élesen és kemé¬nyen meredt előre, mint a tőr. Általában békés természetűek voltak,
de ha veszélyt szimatoltak, vagy megtámadták őket, rettenetesek tudtak lenni, mint
valami természeti erő. Senki a zöldbőrűeken kívül nem mert volna ezekre az
állatokra vadász¬ni – ráadásul csak nyilat és íjat használtak ellenük. Előnyben
részesítették a lovagias harcot, s ezért esett meg gyakran, hogy nem az állat,
hanem a vadász vesztette életét. A zöldbőrűek szerették és tisztelték a
bíborbivalyokat, és úgy vélekedtek, hogy bivalyok elejtéséhez csak úgy lehet joguk,
ha arra is készek, hogy esetleg a bivalyok öljék meg őket. A Kislány Királynő
betegségének és az egész Fantáziát fe¬nyegető sorscsapásnak a híre még nem ért el
eddig az országig. Már régóta nem érkeztek utazók a zöldbőrűek sátortáborai¬ba. A
fű dúsabban nőtt, mint valaha, a nappalok világosak vol¬tak s az éjszakák
csillagosak. Látszólag minden rendben volt. Ám egy napon egy fehér hajú öreg
fekete-kentaur jelent meg a sátortáborban. Szőre csapzott volt az izzadságtól,
halálosan kimerültnek mutatkozott, szakállas arca sovány volt és beesett. Kákából
font különös kalapot viselt, a nyakában pedig egy láncot, amelyen egy nagy
aranyamulett függött. Chairon volt. Megállt annak a szabad térségnek a közepén,
melyet a tábor sátrai egyre szélesedő gyűrűkben vettek körül, s ahol a
legöre¬gebbek szoktak tanácskozásra összegyűlni, vagy ahol ünnepna¬pokon táncot
jártak és régi dalokat énekeltek. Várt és körülné¬zett, de csak nagyon öreg
asszonyok és férfiak és egész kicsi gyerekek tolongtak körülötte és bámultak rá
kíváncsian. Patájával türelmetlenül dobbantott. – Hol vannak a vadászó férfiak és
nők? – lihegte, és levette a kalapját, hogy a homlokát megtörölje.

Egy fehér hajú asszony, aki kisbabát tartott a karján, adta meg a választ: – Mind
vadászaton vannak. Csak három vagy négy nap múlva jönnek haza. – Atráskó is velük
van? – kérdezte a kentaur. – Igen, ó, idegen, de honnan ismered őt? – Nem ismerem
őt. Hozzátok ide! – Idegen – felelte egy mankós öregember –, nem szívesen jönne,
mert ma az ő vadászata van. Alkonyattal kezdődik. Tudod, hogy mit jelent ez?
Chairon megrázta sörényét, és dobbantott a patájával. – Nem tudom, de nem is
érdekes, mert most fontosabb tenni¬valója lesz. Ismeritek a jelet, amelyet viselek.
Hozzátok hát ide! – Látjuk az Ékszert – mondta egy fiatal lány –, és tudjuk, hogy a
Kislány Királynőtől jössz. De ki vagy? – Chairon vagyok – dörmögte a kentaur –
Chairon, az orvos, ha mond ez nektek valamit. Egy púpos öregasszony előretörtetett
és felkiáltott: – Igen, így igaz! Felismerem őt. Láttam egyszer, még
fiatal¬koromban. Ő a leghíresebb és legkiválóbb orvos egész Fantá¬ziában! A kentaur
odabólintott. – Köszönöm, jóasszony – mondta –, de most talán lesz olyan szíves
valamelyikőtök és idehozza végre ezt az Atráskót. Nagyon sürgős. A Kislány Királynő
élete forog kockán. – Megyek érte! – kiáltotta egy öt-hat éves kislány. Elszaladt
és néhány másodperc múlva már a sátrak között lovagolt tova egy nyergeletlen lovon.
– Na végre! – mormogta Chairon. És ekkor eszméletlenül esett össze. Mikor magához
tért, először nem tudta, hogy hol van, mert egészen sötét volt körülötte. Csak
lassanként eszmélt rá, hogy egy tágas sátorban, puha prémtakarón fekszik. Éjszaka
lehetett, s az ajtófüggöny résén lobogó tűz fénye hatolt be. – Szentséges
Patkószegek! – dörmögte, miközben megpró¬bálta összeszedni magát –, mióta fekszem
itt? Valaki bedugta a fejét az ajtónyíláson, majd nyomban el¬tűnt, csak a hangja
hallatszott: – Igen, úgy látszik, felébredt. Ekkor félrehúzódott az ajtó függönye,
és egy tíz év körüli fiú lépett be. Puha bivalybőrből készült hosszúnadrágot és
cipőt viselt. Felsőteste mezítelen volt, csak a válla köré vetve lógott egy nyilván
bivalyszőrből szőtt, földig érő, bíborvörös köpeny. Hosszú, kékesfekete haját
bőrzsinór kötötte kontyba a tarkóján. Homlokának és arcának olajzöld bőre fehér
színű egyszerű mintákkal volt befestve. Sötét szeme haragosan villogott a
betolakodóra, vonásain egyébként azonban semmiféle indulat sem tükröződött. – Mit
óhajtasz tőlem, idegen – kérdezte –, miért jöttél a sátramba? Miért akadályoztál
meg a vadászatomban? Ha ma megöltem volna a nagy bivalyt – s a nyilam már a húron
feszült, mikor a nevemen szólítottak –, holnaptól vadász lehet¬tem volna. Most egy
egész évig várnom kell. Miért? Az öreg kentaur zavartan meredt rá. – Ez azt jelenti
– kérdezte végre –, hogy te vagy az az Atráskó? – Igen, idegen. – Nincs itt
véletlenül másvalaki is, egy felnőtt férfi, tapasztalt vadász, aki ugyanezt a nevet
viseli? – Nem, Atráskó én vagyok és senki más. Az öreg Chairon visszarogyott a
fekhelyére és felnyögött: – Egy gyermek! Egy kisfiú! Valóban, a Kislány Királynő
döntéseit nehéz megérteni. Atráskó hallgatott és mozdulatlanul várt. – Bocsáss meg,
Atráskó – mondta Chairon, nehezen lévén úrrá izgatottságán –, nem volt
szándékomban, hogy megbánt¬salak, de túl nagy volt a meglepetésem. Őszintén szólva,

maga¬mon kívül vagyok! Nem is tudom, mit gondoljak! Komolyan felteszem magamnak a
kérdést, vajon a Kislány Királynő tuda¬tában volt-e annak, hogy mit csinál, amikor
egy magadfajta gyermeket választott. Valóságos őrület! S ha szántszándékkal tette,
akkor . . . akkor .. . Fejét hevesen rázta, majd kitört: – Nem! Nem! Ha tudom, hogy
kihez küld, egyszerűen meg¬tagadtam volna, hogy átadjam neked a megbízatást.
Megta¬gadtam volna! – Milyen megbízatást? – kérdezte Atráskó. – Szörnyűség! –
kiáltotta Chairon, akit végül is elragadott a felháborodás. – Ezt a megbízatást
teljesíteni még a legnagyobb, legtapasztaltabb hős számára is a lehetetlenséggel
határos fel¬adat lenne, de neked . . . A bizonytalanba küld, olyasvalami
keresésére, amit senki sem ismer. Senki sem segíthet rajtad, senki sem adhat
tanácsot neked, senki sem láthatja előre, mi vár rád. És most azonnal el kell
döntened, itt, ezen a helyen, hogy elvállalod-e a megbízatást vagy sem. Nincs egy
pillanat veszteni való idő. Tíz napon és tíz éjen át szinte pihenés nélkül
vágtat¬tam, hogy elérjelek. De most – most szinte azt kívánom, bár soha ne értem
volna ide. Nagyon öreg vagyok, s elfogyott az erőm. Kérlek, adj egy korty vizet!
Atráskó egy korsó friss forrásvizet hozott. A kentaur nagyo¬kat kortyolt, aztán
megtörölte szakállát és valamivel nyugodtabban folytatta: – Ó, köszönöm, ez
jólesett! Már jobban érzem magam. Hall¬gass ide, Atráskó, nem kell elfogadnod ezt a
megbízatást. A Kislány Királynő rád bízza a dolgot. Nem parancsol semmit. Meg fogok
neki mindent magyarázni, és majd talál valaki mást. Nem tudhatta, hogy kisfiú vagy.
Biztosan felcserélt valakivel, ez az egyetlen magyarázat. – Miben áll a megbízatás?
– tudakolta Atráskó. – Meg kell találni a Kislány Királynő betegségének orvossá¬gát
– felelte az öreg kentaur –, és megmenteni Fantáziát. – Hát beteg az úrnő? –
kérdezte Atráskó csodálkozva. Chairon nekifogott, hogy elmesélje, mi történt a
Kislány Királynővel, és hogy miféle jelentésekkel érkeztek a hírnökök Fantázia
minden részéből. Atráskó egyre újabb kérdéseket tett fel, és a kentaur a legjobb
tudása szerint adta meg a felvilágosí¬tást. Hosszan, az éjszakába nyúlóan
beszélgettek. És ahogy Atráskó egyre jobban tisztába jött a sorscsapás teljes
súlyával, mind világosabban rajzolódott ki kezdetben olyannyira zárkó¬zott arcán az
őszinte döbbenet. – És minderről nem tudtam semmit – mormolta végül sápadt ajakkal.
Chairon komolyan és gondterhelten pillantott fehér, bozon¬tos szemöldöke alól a
fiúra. – Most már tudod, miként állnak a dolgok, és talán megér¬ted, hogy miért
vesztettem el az önuralmamat, amikor megpil¬lantottalak. De a Kislány Királynő
mégiscsak téged nevezett meg. – Menj és keresd meg Atráskót! – kérlelt. – Minden
bi¬zalmam benne van – folytatta. – Kérdezd meg, hogy értem és Fantáziáért
elvállalja-e a Nagy Keresést – mondta. Nem tu¬dom, hogy a választása mért éppen rád
esett. Talán azért, mert csak egy ilyen kisfiú képes ezt a lehetetlen feladatot
megoldani. Nem tudom, és nem is tudok neked tanácsot adni. Atráskó lehajtott fejjel
ült és hallgatott. Megértette, hogy itt olyan próbáról van szó, amely sokkal-sokkal
nagyobb, mint amilyen a vadászata lett volna. Még a legnagyobb vadászok vagy a
legkitűnőbb nyomkeresők se igen tudnák kiállni, az ő erejét pedig egyértelműen
meghaladja. – Nos hát – érdeklődött halkan az öreg kentaur vállalod? Atráskó
felemelte a fejét és rátekintett. – Vállalom – szólt szilárdan. Chairon lassan
bólintott, aztán levette nyakáról a láncot az aranyamulettel, és Atráskó nyakába
akasztotta. – AURIN nagy hatalmat ad neked – jelentette ki ünnepélye¬sen –, de ezt
nem szabad használnod. Mert maga a Kislány Királynő sem él soha a hatalmával. AURIN
őrizni és vezetni fog téged, de bármit látsz is, nem szabad beavatkoznod, mert
ettől a pillanattól kezdve nem számít többé az egyéni véleményed. Ezért fegyver
nélkül kell nekivágnod. Hagynod kell, hogy az

történjék, ami történik. Legyen minden mindegy a számodra, a gonosz és a jó, a szép
és a csúnya, a balga és a bölcs, éppúgy, ahogy a Kislány Királynő számára is
mindegy. Csak keresned és kérdezned szabad, ítélned azonban, az egyéni ítéleted
sze¬rint, nem. Ezt soha ne felejtsd el, Atráskó! – AURIN! - ismételte Atráskó
megilletődve –, méltó akarok lenni az Ékszerhez. Mikor keljek útra? – Most rögtön –
válaszolta Chairon. – Senki sem tudja, hogy a Nagy Keresés meddig fog tartani.
Lehet, hogy már most is minden óra számít. Búcsúzz el szüleidtől és testvéreidtől!
– Nincs senkim – válaszolta Atráskó. – Szüleimet egy bivaly ölte meg nem sokkal
azután, hogy a világra jöttem. – Ki nevelt fel? – Az összes asszony és férfi
közösen. Ezért neveztek el Atrás¬kónak, ami a Nagy Nyelv szavaival azt jelenti:
„Mindenki fia."
Senki sem érthette meg jobban, mint Barnabás, hogy ez mit jelent. Jóllehet az ő
apja mégiscsak él még. És Atráskónak nem volt se apja, se anyja. Cserében viszont
Atráskót közösen nevel¬ték fel az asszonyok és a férfiak, és „mindenki fia" lett,
míg Barnabásnak alapjában véve nem volt senkije sem - igen, ő „senki fia". Ennek
ellenére örült, hogy legalább ily módon van kettejükben valami közös vonás, mert
különben, sajnos, nem nagyon hasonlítanak egymásra, sem ami a bátorságot és
hatá¬rozottságot, sem ami a külső megjelenést illeti. De ő, Barnabás is a Nagy
Keresés útját járta, amelyről nem tudta, hová vezet és hogy fog végződni.
– Ez esetben – vélte az öreg kentaur – jobb, ha búcsú nélkül mégy el. Én itt
maradok és mindent elmondok a többieknek. Atráskó arca még keskenyebb és keményebb
lett. – Hol kezdjem el? – kérdezte. – Mindenütt és sehol – felelte Chairon. –
Mostantól fogva egyedül vagy, és senki nem adhat neked tanácsot. És ez így lesz,
míg csak a Nagy Keresés tart – akárhogyan fog is végződni. Atráskó bólintott. – Ég
veled, Chairon! – Ég veled, Atráskó. És – sok szerencsét! A fiú megfordult és már
ki akart lépni a sátorból, mikor a kentaur visszahívta. Amint egymással szemben
álltak, az öreg mindkét kezét a fiú vállára tette, elismerő mosollyal a szemébe
nézett, és lassan ezt mondta: – Azt hiszem, kezdem érteni, mért esett rád a Kislány
Ki¬rálynő választása, Atráskó. A fiú egy kicsit előrebillentette a fejét, aztán
gyorsan kiment. Kint a sátor előtt Artax nevű lova várta. Foltos szőrű és kis
termetű volt, mint a vadlovak, izmos és kurta lábú, mégis a leggyorsabb és
legkitartóbb versenyló közel s távol. Még rajta volt a nyereg és a szerszám, úgy,
ahogy Atráskóval a vadászat¬ról visszatért. – Artax – suttogta Atráskó és
megveregette a nyakát –, útnak kell indulnunk. Messze, nagyon messze kell mennünk.
Senki sem tudja, hogy egyáltalán visszajövünk-e, és ha igen, mikor. A lovacska
bólintott és halkan felhorkantott. – Igen, uram – válaszolta –, és mi lesz a
vadászatoddal? – Sokkal nagyobb vadászatra megyünk – felelte Atráskó és nyeregbe
lendült. – Állj meg, uram – fújtatta a lovacska –, elfeledkeztél a fegyvereidről.
Nyíl és íj nélkül akarsz nekivágni? – Igen, Artax – felelte Atráskó –, a Fényt
viselem és fegyver¬telennek kell lennem. – Hó! – kiáltotta a lovacska – és hova
megyünk?

– Ahova akarsz, Artax – válaszolta Atráskó –, ettől a pilla¬nattól kezdve a Nagy
Keresés útját járjuk. Ezzel nekiiramodtak, és az éjszaka sötétje elnyelte őket.
Ugyanebben az időpontban Fantázia egy másik részében tör¬tént valami, amiről sem
Atráskónak vagy Artaxnak, de még Chaironnak sem volt a legcsekélyebb fogalma sem.
Egy igen távoli éjszakai pusztaságon a sötétség irdatlan árny¬szerű alakká tömörült
össze. Addig sűrűsödött, míg óriási fekete testként vált ki magából a fénytelen
pusztai éjszakából is. Kör¬vonalai még bizonytalanok voltak, de négy mancson állt,
és hatalmas, bozontos fejéből zöld tüzű szem izzott. Most magasra emelte a pofáját
és szimatolni kezdett. így állt hosszú ideig. Egyszer csak, úgy látszik, megérezte
a keresett szagot, mert mély, diadalmas morgás tört elő a torkából. Futni kezdett.
Hosszú, hangtalan ugrásokkal viharzott tova a csillagtalan éjszakában az
árnyszülemény.
A toronyóra tizenegyet ütött. Most kezdődött a nagyszünet. A folyosókról

hallatszott az udvarra szaladó gyerekek kiabálása. Barnabásnak, aki még mindig
törökülésben ült a tornasző¬nyegek tetején, elzsibbadt a lába. Bizony, nem volt
született indián. Felállt, kivette a táskájából a tízórai kenyerét és az almáját,
és fel-alá kezdett szaladgálni a lomtár padlóján. Lába zsibogott, de lassan
visszatért belé az élet. Akkor felszállt a tornabakra és lovagló ülésben
helyezkedett el rajta. Azt képzelte, hogy ő most Atráskó, aki Artax hátán lovagol
bele az éjszakába. Ráhajolt a lovacskája nyakára. – Hej! – kiáltotta –, vágtass,
Artax, hej! hej! Aztán megrémült. A legnagyobb fokú elővigyázatlanság volt ilyen
hangosan kiáltozni. Hátha meghallotta valaki? Várt egy darabig és figyelt. De csak
a sokszólamú lárma hatolt fel hozzá az iskolaudvarhól. Kicsit szégyenkezve mászott
le a tornabakról. Valóban, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek! Kibontotta a
tízórai kenyerét, és az almát fényesre dörgölte a nadrágján. De mielőtt beléjük
harapott volna, megmerevedett. – Nem – mondta hangosan önmagának –, gondosan be
kell osztanom az elemózsiámat. Ki tudja, milyen sokáig kell élnem belőle. Nehéz
szívvel csomagolta be újra a kenyeret, és az almával együtt visszadugta a táskába.
Aztán sóhajtva leereszkedett a tornaszőnyegekre, és ismét a könyv után nyúlt.

III. A Vénséges Morla
Chairon, az öreg fekete-kentaur, amint Atráskó lovának patkó¬dobogása elhalt,

visszaesett fehér prém fekhelyére. A megeről¬tetés a végsőkig kimerítette. Az
asszonyok, akik másnap Atrás¬kó sátrában rátaláltak, az életéért aggódtak. Még
akkor is csak alig volt jobban, amikor néhány nap múlva a vadászok haza¬tértek,
arra azonban mindenesetre képes volt, hogy megmagya¬rázza nekik, miért lovagolt el
Atráskó és miért nem térhet egy¬hamar vissza. S miután mindnyájan szerették a fiút,
ennek hallatára elkomolyodtak és aggódva gondoltak rá. Ugyanakkor büszkék is voltak
arra, hogy a Kislány Királynő éppen őt bízta meg a Nagy Kereséssel – noha senki sem
értette egészen a dol¬got. Az öreg Chairon egyébként soha nem tért vissza az
Elefánt¬csonttoronyba. De nem is halt meg és nem is maradt a zöldbő¬rűeknél a
Füves-tengerben. Sorsa egészen más, soha nem sej¬tett útra vezette. De ez már más
történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Atráskó még ezen az
éjszakán elérte az Ezüst-hegyek lábát. Már hajnalra járt, amikor megpihent. Artax
legelészett kicsit, és ivott egy hegyi patak tiszta vizéből. Atráskó beburkolózott
piros köpenyébe, és aludt néhány órát. De amint a nap felkelt, már ismét úton
voltak. Az első napon átjutottak az Ezüst-hegyeken. Errefelé mind¬ketten ismerték
az összes utat és ösvényt, és gyorsan haladtak. Mikor a fiú megéhezett, egy darab
szárított bivalyhúst és fű¬magból készült két kis lepényt evett, amit a
nyeregzsákban tartalékolt eredetileg a vadászatra.
– Na ugye! – mondta Barnabás – hébe-hóba csak kell ennie valamit az embernek.

Kivette a tízórai kenyerét a táskából, kicsomagolta és gondo¬san kétfelé törte, az
egyik darabot visszagöngyölte és eltette. A másikat megette. A szünetnek vége lett,
és Barnabás azon gondolkozott, mi is következik most sorra az osztályban. Ja,
persze, földrajz Fukaros néninél. Folyókat kell felsorolni és mellékfolyókat,
városokat és azt, hogy hány lakosuk van, természeti kincseket és iparágakat.
Barnabás vállat vont és tovább olvasott.
Naplementekor az Ezüst-hegyeket már maguk mögött tudták, s ekkor újra megpihentek.

Ezen az éjszakán Atráskó a bíborbi¬valyokról álmodott. Látta őket messziről, ahogy
a Füves-tenge¬ren át vonultak, és megpróbált közel lovagolni hozzájuk. De
mindhiába. Mindig egyforma maradt köztük a távolság, akár¬hogy hajszolta is a
lovacskáját. A második napon az Éneklő Fák Országán mentek keresztül. Minden fának
más volt az alakja, más a levele, más a kérge, ám az ország ilyenforma elnevezésére
az adott okot, hogy a fák növekedését hallani lehetett, mint valami finom zenét,
mely közelről és távolról felhangozva, olyan hatalmas egésszé olvadt, hogy
szépségéhez semmi más nem volt fogható Fantáziában. Az utazás ezen a tájon nem volt
egészen veszélytelen, mert jócskán akadtak, akik mintegy varázslattól rabul ejtve,
ott ragadtak és mindent elfelejtettek. Atráskó is érezte e csodálatos hangzatok
hatalmát, de nem engedett a csábításnak, mely megállásra akarta kényszeríteni. A
következő éjszakán újra a bíborbivalyokról álmodott. Ezúttal gyalogszerrel volt, és
a bivalyok nagy csordában vonul¬tak el előtte. De kívül jártak íjának lőtávolán, és
amikor Atrás¬kó közelebb akart lopózni hozzájuk, azt vette észre, hogy lába mintha
összenőtt volna a földdel, és nem tudja megmozdítani. Ahogy ki akarta magát
szabadítani, az erőlködéstől felébredt. Még nem kelt fel a nap, ennek ellenére
haladéktalanul útnak indult.

A harmadik napon Eribo üvegtornyait pillantotta meg, me¬lyekben a vidék lakosai
felfogták és összegyűjtötték a csillagok fényét. Csodálatosan díszített tárgyakat
készítettek belőle, de rajtuk kívül senki sem tudta Fantáziában, hogy ezek a
tárgyak mi célt szolgálnak. Néhányukkal találkozott is, parányi lények voltak,
maguk is olyanok, mintha üvegből fújták volna őket. Rendkívül barátsá¬gosan
vendégelték meg Atráskót étellel és itallal, de arra a kérdésére, hogy ki tudna
valamit a Kislány Királynő betegségé¬ről, szomorú és tanácstalan hallgatásba
merültek. A rákövetkező éjszakán ismét azt álmodta Atráskó, hogy elvonul előtte a
bíborbivalyok csordája. Látta, amint egy külö¬nösen nagy, tekintélyes bika kiválik
a többiek közül és lassan, a félelem vagy düh bármi jele nélkül, felé közeledik. És
mint minden igazi vadász, Atráskó is rendelkezett azzal a képesség¬gel, hogy
bármely teremtményen azonnal felmérje, testének melyik pontjába kell beletalálnia,
hogy elejtse. A bíborbivaly egyenesen úgy állt eléje, hogy ezt a célpontot
szabályosan felkínálta. Atráskó elhelyezte a nyílvesszőt, és ahogy csak bírta,
megfeszítette az erős íjat – de nem tudott lőni. Ujjai mintha összenőttek volna az
íj húrjával, és nem voltak képesek elengedni. És így vagy hasonlóan folyt le az
álma az összes következő éjszakán is. Egyre közelebb került a bíborbivalyhoz –
egyéb¬ként ugyanaz volt, amelyet a valóságban akart elejteni, megis¬merte a
homlokán levő fehér foltról –, de valamilyen okból képtelen volt a halálos
nyílvesszőt kilőni. Nappal messzebb és egyre messzebb lovagolt, anélkül hogy tudta
volna, hol jár, és anélkül, hogy találkozott volna valaki¬vel, akitől útbaigazítást
kapott volna. A nyakában függő aranyamulettet minden lény tisztelte, akivel
találkozott, de kérdésére egyikük sem tudott választ adni. Egyszer messziről
megpillantotta Brussa városának lángutcáit, ahol olyan teremtmények éltek, akiknek
tűzből volt a testük. Oda azonban inkább nem tért be. Keresztüllovagolt a
szaxaf¬ránok tágas felföldjén. Ezek öregnek születnek, és akkor halnak meg, amikor
csecsemővé válnak. Eljutott Muamát őserdei templomához, ahol egy holdkőből levő
nagy oszlop lebeg szabadon a levegőben, és beszélt az ott élő szerzetesekkel. De
innen is felvilágosítás nélkül kellett tovább mennie. Már vagy egy hete tévelygett
erre-arra, mikor a hetedik napon és a rákövetkező éjszakán két olyan tökéletesen
különböző élményben volt része, melyek külső és belső állapotát alapve¬tően
megváltoztatták. Bármilyen erős hatást tett is rá az öreg Chairon elbeszélése a
Fantázia-szerte bekövetkezett szörnyű eseményekről, mind¬ez nem jelentett eddig
többet a számára puszta tudósításnál. A hetedik napon azonban a saját szemével
kellett látnia a dol¬gokat. Dél lehetett, mikor egy rendkívül nagyra nőtt,
göcsörtös fákból álló sűrű, homályos erdőn lovagolt keresztül. Ugyanaz a Zengerdő
volt, amelyben nemrég a négy hírnök találkozott. Atráskó tudott róla, hogy ezen a
vidéken kéregrémek tanyáz¬nak. Ezek, úgy hallotta, óriási termetű sihederek és
süldő lá¬nyok, akik maguk is göcsörtös fákhoz hasonlítanak. Ha, mint ez szokásuk
volt, mozdulatlanul álltak, valóban fának vélhette őket az ember és gyanútlanul
ellovagolhatott mellettük. Csak amikor megmozdultak, akkor derült ki, hogy faághoz
hasonlító karjaik és görbe, gyökérszerű lábaik vannak. Nagy erejük elle¬nére nem
voltak veszélyesek legfeljebb néhanapján megtréfál¬ták az eltévedt vándort. Atráskó
egy kanyargós patakocskával átszelt erdei tisztást fedezett fel éppen, és leszállt
a nyeregből, hogy Artax ihassék és legelhessen, mikor egyszer csak hatalmas
recsegést-ropogást hallott a háta mögötti bozótból, és megfordult. Az erdőből három
kéregrém közeledett felé, s láttukra végig¬futott a hátán a hideg. Az egyiknek
hiányzott a lába és az alsó¬teste, ezért a kezén kellett járnia. A másodiknak
óriási lyuk tátongott a mellén, úgyhogy át lehetett rajta látni. A harmadik fél
lábon ugrált, mert az egész bal fele hiányzott, és úgy festett, mintha hosszában
kettévágták volna.

Mikor Atráskó mellén megpillantották az amulettet, biccen¬tettek egymásnak, és
lassan közelebb jöttek. – Ne ijedj meg! – mondta az, aki a kezén járt, s hangja
farecsegéshez volt hasonló –, bizonyosan nem nyújtunk valami szép látványt, de a
Zengerdőnek ebben a részében senki sincs már rajtunk kívül, aki figyelmeztethetne.
Ezért jöttünk ide. – Figyelmeztetni? – kérdezte Atráskó. – Hallottunk rólad –
nyöszörögte a másik, akinek lyukas volt a melle –, és azt is elmondták nekünk, hogy
mért keltél útra. Nem szabad erre továbblovagolnod, mert a vesztedbe rohansz. –
Különben az történik veled is, ami mivelünk – sóhajtotta a félbevágott –, nézz
ránk! Ezt akarod? – De hát mi történt veletek? – érdeklődött Atráskó. – A
megsemmisülés egyre jobban terjed – nyögte az első –, állandóan növekszik és napról
napra több lesz – már amennyire a semmiről azt mondhatjuk, hogy több. Mindenki még
idejében elmenekült a Zengerdőből, de mi nem akartuk az otthonunkat elhagyni.
Álmunkban lepett meg a baj, és ezt tette velünk, amit most magad előtt látsz. –
Nagyon fáj? – kérdezte Atráskó. – Nem – válaszolt a másik kéregrém, a lyukas mellű
–, az ember nem érez semmit. Csak éppen hiányzik valamije. És minden nap többje
hiányzik annak, akit a baj megtámadott. Hamarosan nem marad belőlünk semmi. – Hol
van az a hely az erdőben, ahol elkezdődött? – tudakol¬ta Atráskó. – Látni akarod? –
A harmadik rém, a félbevágott, kérdőn pillantott sorstársaira. Mikor azok
bólintottak, így folytatta: – Olyan közel vezetünk hozzá, hogy láthasd, de meg kell
ígérned, hogy nem mégy tovább. Különben téged is ellenállha¬tatlanul magába ránt. –
Jó – egyezett bele Atráskó –, megígérem. A három alak megfordult, és az erdő széle
felé indult. Atráskó kantárszáron fogta Artaxot, és követte őket. Kis ideig
kereszt¬be-kasul haladtak az óriásfák között, majd egy különlegesen vastag törzs
előtt megálltak. Öt felnőtt férfi sem tudta volna körülölelni. – Mássz fel, amilyen
magasra csak tudsz – mondta a láb nélküli rém –, nézz napkelte irányába. Ott fogod
látni – vagyis inkább nem látni. Atráskó a törzs göcsörtjeibe és dudoraiba
kapaszkodva elérte az alsó ágakat. Ekkor a következő ágra húzódzkodott fel, majd
egyre feljebb és feljebb lendült, míg nem látott már le a földre. Tovább mászott, a
törzs egyre vékonyabb lett s a keresztágak egyre sűrűbbek, úgyhogy egyre könnyebben
haladt előre. Mi¬kor végül a legfelső lombkoronába ért, napkelte irányába for¬dult
és meglátta. A közvetlen közelben álló fák koronája még zöld volt, de a mögöttük
levők lombja mintha minden színét elvesztette volna, teljesen szürke. És egy kissé
még távolabb furcsa módon átlát¬szóvá, ködszerűvé, vagy jobban mondva, egyre
valószerűtle¬nebbé vált minden. És emögött semmi sem volt, egyáltalán semmi. Nem
volt kopár terület, nem volt homály, nem volt világosság sem, olyasvalami volt, ami
a szem számára kibírha¬tatlannak bizonyult, és amitől az ember úgy érezte, hogy
meg¬vakult. Mert nincs az a szem, amely el tudná viselni a tökéletes semmi
megpillantását. Atráskó eltakarta az arcát, és majdnem lezuhant a fáról. Keményen
megkapaszkodott, és amilyen gyorsan csak tudott, lefelé iparkodott. Eleget látott.
Most érezte át teljes egészében azt a borzalmat, amely Fantáziában lábra kapott.
Mire leért az óriásfa lábához, a három kéregrém eltűnt, Atráskó lovacskája hátára
lendült, és erőltetett vágtában mene¬kült ellenkező irányba ez elől a lassan és
feltartóztathatatlanul szétterjedő Semmi elől. Csak akkor pihent meg, amikor
besöté¬tedett, és a Zengerdőt messze maga mögött hagyta.

És ezen az éjszakán várt rá a második élmény, amely a Nagy Keresésnek más irányt
kellett hogy adjon. Ugyanis ismét – de még élénkebben, mint eddig – a nagy
bivalyról álmodott, amelyet le akart teríteni. Ezúttal nyíl és íj nélkül állt vele
szemben. Önmagát icipicinek érezte, s az állat arca betöltötte a teljes égboltot.
És hallotta, hogy az állat beszél hozzá. Nem érthette meg minden szavát, de
körülbelül a követ¬kezőket mondta: – Ha megöltél volna engem, most vadász lennél.
De te letet¬tél róla, és így most a segítségedre lehetek, Atráskó. Figyelj! Él egy
lény Fantáziában, aki öregebb minden más lénynél. Mes¬sze, messze innen, északon
terül el a Szomorúság Ingoványa. Ennek közepén emelkedik a Szaru-hegy. Ott lakik a
Vénséges Morla. Keresd meg a Vénséges Morlát! Atráskó ekkor felébredt.
A toronyóra tizenkettőt ütött. Barnabás osztálytársai hamaro¬san lemennek az utolsó

órára, a tornaterembe. Lehet, hogy ma nemzetesdit játszanak a nagy, nehéz
gyógylabdával. Ebben Barnabás mindig különlegesen ügyetlennek bizonyult – amiért is
egyik csapat sem tartott rá igényt. Ugyanezt néha egy kis, kemény ütőlabdával
játszották, mely rémes fájdalmat okozott, ha eltalálták vele. És mindig teljes
erőből vágták oda Barnabás¬nak a labdát, mert könnyű célpontot kínált. Ma azonban
talán a mászókötélre is sor kerül. Ettől a gyakorlattól Barnabás vég¬képp
undorodott. Miközben a többiek nagyrészt már egész fent voltak, ő rendszerint
pulykavörös fejjel liszteszsákként him¬bálózott az osztály csukladozó
gyönyörűségére a mászókötél alsó végén, és fél méterre sem tudott feljutni. És
Mende tornatanár úr nem fukarkodott a viccelődéssel, persze Barnabás ro¬vására.
Barnabás sokért nem adta volna, ha olyan lehetne, mint Atráskó. Akkor majd
megmutatná mindenkinek! Mélyet sóhajtott.
Atráskó észak felé vágtatott, mindig csak északnak. Jómaga és lova számára csak
alvásra és táplálkozásra engedélyezte a leg¬szükségesebb pihenőt. Éjjel-nappal
vágtatott, verőfényben és esőben, viharban és zivatarban. Többé nem méltatott
figyelem¬re semmit és nem kérdezett senkit. Minél messzebb ment északnak, annál
jobban nőtt a homály. Állandó és egyforma ólomszürke derengés töltötte be a
nappalt. Éjszakánként északi fény villódzott az égen. Egy reggelen, melynek borús
szürkületében mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre megpillantotta a
Szomorú¬ság Ingoványát. Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők nőttek
ki belőle, a fák törzse lefelé négy-öt vagy több görbe tuskóra oszlott, úgyhogy
olyanok voltak, mintha soklábú nagy rákok állnának a fekete vízben. A barna
lombozatból mindenütt léggyökerek lógtak, melyek mozdulatlan polipka¬roknak tűntek.
Szinte lehetetlen volt megkülönböztetni, hol járható a talaj a zsombékok közt, és
hol áll puszta vízinövény-takaróból. Artax rémültében halkat horkantott. –
Nekivágunk, uram? – Igen – felelte Atráskó –, meg kell találnunk a Szaru-hegyet az
ingovány közepében. Indulásra ösztökélte Artaxot, s a lovacska engedelmeskedett.
Patájával lépésről lépésre tapogatta ki a talaj szilárdságát, de így csak nagyon
lassan jutottak előre. Atráskó végül is leszállt, és kantárszáránál fogva vezette
Artaxot. A ló néhányszor bele¬süllyedt a mocsárba, de mindannyiszor ki tudott
kecmeregni belőle. De minél mélyebbre hatoltak a Szomorúság Ingoványá¬ba, mozgása
annál nehézkesebbé vált. Lógó fejjel vonszolta magát előre. – Artax – szólalt meg
Atráskó –, mi van veled? – Nem tudom, uram – mondta az állat –, azt hiszem, vissza
kellene fordulnunk. Céltalan az egész. Olyasmi után futunk, amiről csak álmodtál.
De nem fogjuk megtalálni. Hiszen talán már

úgyis késő. Talán már meg is halt a Kislány Királynő, és semminek sincs értelme,
amit teszünk. Forduljunk vissza, uram. – Még soha nem beszéltél így, Artax – bámult
rá Atráskó – mi bajod? Beteg vagy? – Talán – válaszolta Artax –, hisz minden
lépéssel nő a szomorúság a szívemben. Elvesztettem a reményemet, uram. És nagyon-
nagyon elesettnek érzem magam. Úgy érzem, nem bírok tovább menni. – De tovább kell
mennünk! – kiáltotta Atráskó –, gyerünk, Artax! Megragadta a kantárszárat, de Artax
nem mozdult. Már hasig süllyedt az ingoványba. És nem tett már kísérletet sem, hogy
kikeveredjék belőle. – Artax! – kiáltotta Atráskó –, nem szabad most elhagynod
magad! Gyere! Gyere ki, mert elmerülsz! – Hagyj, uram – rebegte a lovacska –, nem
győzöm erővel. Menj egyedül tovább! Ne törődj velem! Nem bírom már elvisel¬ni ezt a
szomorúságot. Meg akarok halni. Atráskó kétségbeesetten rángatta a kantárszárat, de
a lovacs¬ka egyre mélyebbre merült. Nem volt mit tenni. Mikor már csak az állat
feje emelkedett ki a fekete vízből, Atráskó átkarol¬ta. – Erősen foglak, Artax –
suttogta –, nem engedlek elmerülni. A lovacska még egyszer halkan felnyihogott. –
Már nem segíthetsz rajtam, uram. Nekem végem. Egyi¬künk sem tudta, hogy mi vár
ránk. Most már tudjuk, miért kapta ez a hely a Szomorúság Ingoványa nevet. A
szomorúság nehezített így el, hogy el kell merülnöm. Nincs menekvés. – De én is itt
vagyok – ellenkezett Atráskó –, és én nem érzek semmit. – Te a Fényt viseled, uram
– felelte Artax –, az védelmez téged. – Akkor rád akasztom a Jelvényt – tört ki
Atráskó –, talán téged is megoltalmaz. Nyúlt a nyakához, hogy a láncot levegye. –
Ne – lihegte a lovacska –, nem szabad, uram. A Talizmánt te kaptad, és nincs rá
engedélyed, hogy saját belátásod szerint továbbadd. Nélkülem kell folytatnod a
Keresést. Atráskó a ló képéhez szorította arcát. – Artax – suttogta fojtottan –
kedves Artax! – Teljesítenéd még az utolsó kívánságomat, gazdám? – kér¬dezte az
állat. Atráskó némán bólintott. – Akkor, kérlek, menj most. Nem akarom, hogy végső
perce¬imnek tanúja légy. Megteszed a kedvemért? Atráskó lassan felállt. A lovacska
feje félig már a fekete vízbe merült. – Ég veled, Atráskó, kedves gazdám –
sóhajtotta –, és köszö¬nöm ! Atráskó összeszorította az ajkát. Nem tudott szólni.
Még egy¬szer odahajolt Artaxhoz, aztán megfordult és továbbment.
Barnabás csukladozott a sírástól. Nem tudott uralkodni magán. Szeme tele volt
könnyel, és nem bírt tovább olvasni. Elő kellett vennie a zsebkendőjét és kifújnia
az orrát, mielőtt folytathatta volna az olvasást.
Atráskó nem tudta, meddig gázolt előre, vaktában mindig csak előre. Mintha
megvakult és megsüketült volna. A köd egyre sűrűbb lett, s Atráskónak az volt az
érzése, hogy már órák óta körben tévelyeg. Egyáltalán nem ügyelt arra, hogy hova
lép, és mégsem süllyedt soha térdnél mélyebbre. A Kislány Király¬nő jelvénye valami
számára megfoghatatlan módon vezette a helyes úton. Egyszer csak egész váratlanul
egy magas, meglehetősen me¬redek hegyoldal tövében találta magát. Felhúzódott a
repede¬zett sziklákon, és megmászta a kerek hegykúpot. Kezdetben nem vette észre,

hogy miből vannak a sziklák. Csak amikor egészen fent volt és áttekintette a
hegyet, akkor látta, hogy szarutáblákból áll, melyeknek repedéseiben és
hasadékaiban moha burjánzik. Akkor hát megtalálta a Szaru-hegyet! De ez a
felfedezés nem töltötte el elégtétellel. Hűséges lovacs¬kájának pusztulása miatt a
tényt szinte közömbösen vette tudo¬másul. Most még azt kellett kinyomoznia, kicsoda
és merre lehet a Vénséges Morla, aki itt tanyázik. Miközben ezen töprengett,
érezte, amint halk remegés járja át a hegyet, majd szörnyű fújtatást és cuppogást,
utána pedig egy hangot hallott, mely mintha a föld legmélyebb belsejéből szólt
volna: – Nézd csak meg, öreg, itt valami kapirgál rajtunk. Atráskó a hegyhát
pereméhez sietett, amerről a hangot hal¬lotta. Eközben egy mohapárnára lépve,
elvesztette az egyensúlyát és csúszni kezdett. Nem sikerült megkapaszkodnia, és
egyre gyorsabban csúszott lefelé, míg végül lezuhant. Szerencsére a lent álló fák
egyikére esett, melynek ágai felfogták. Óriási hegyi barlangot látott maga előtt,
melynek fekete vize tocsogott és szorcsogott, ugyanis bent mozgott valami és lassan
kifelé tartott. Olyannak tűnt, mint egy ház nagyságú sziklada¬rab. Csak amikor
egészen előjött, akkor ismerte fel Atráskó, hogy nem más, mint egy hosszú, ráncos
nyakon ülő fej, egy teknősbéka feje. Szemei akkorák voltak, mint két kisebbfajta
fekete tó. Szájából iszap és alga szivárgott. Ez az egész Szaru¬hegy – ezt most
fogta fel Atráskó – egyetlen szörnyűséges állat, egy hatalmas mocsári teknős: a
Vénséges Morla! Aztán újra az a fújtató, gurgulázó hang hallatszott: – Fiacskám,
mit csinálsz itt? Atráskó a mellén levő amulett után kapott, és úgy tartotta, hogy
a tó nagyságú szemek megláthassák. – Ismered ezt, Morla? Kis időbe telt, mire
felhangzott a válasz: – Nézd csak, öreg. . . AURIN ... a Kislány Királynő
jelvé¬nye, már rég nem láttuk . . . de milyen régen. A Kislány Királynő beteg –
folytatta Atráskó –, tudtál róla? – Nekünk teljesen mindegy, mi, öreg? – mondta rá
a Morla. Úgy tetszett, hogy ezen a sajátságos módon beszélget önmagá¬val, talán
azért, mert ki tudja, mióta nem volt beszélgetőtársa. – Ha nem mentjük meg, meghal
– tette hozzá sürgetően Atráskó. – Úgy is jó – felelte a Morla. – De vele együtt
Fantázia is elpusztul – kiáltotta Atráskó – a megsemmisülés feltartóztathatatlanul
terjed! Magam is lát¬tam. A Morla óriási, üres szemeit a fiúra meresztette. – Nincs
ellene semmi kifogásunk, mi, öreg? – bugyborékolta. – Akkor mindnyájunknak vége –
harsogta Atráskó –, mind¬nyájunknak! – Nézd, fiacskám – felelte a Morla –, mit
érdekel ez már minket? Már semmi sem fontos nekünk. Minden mindegy, teljesen
mindegy. – Te is megsemmisülsz, Morla – kiabálta haragosan Atráskó – te is! Vagy
azt hiszed, hogy mert ilyen öreg vagy, túléled Fantáziát? – Ide figyelj –
bugyborékolta a Morla –, öregek vagyunk, fiacskám, nagyon öregek. Eleget éltünk.
Túl sokat láttunk. Aki ennyit tud, mint mi, annak már semmi sem fontos. Minden
folyton ismétlődik: nappal és éjszaka, nyár és tél, a világ üres és értelmetlen.
Körben forog minden. Ami keletkezik, annak el kell múlnia, ami születik, annak meg
kell halnia. Minden meg¬semmisül, a jó és a gonosz, a buta és a bölcs, a szép és a
csúnya. Minden üres. Semmi sem valóságos. Semmi sem fontos. Atráskó nem tudta, mit
válaszoljon. A Vénséges Morla óriá¬si, sötét és üres tekintete megbénította a
gondolatait. Kis idő múlva hallotta, ahogy a Morla tovább beszél:

- Te fiatal vagy, fiacskám. Mi öregek vagyunk. Ha olyan öreg lennél, mint mi, akkor
tudnád, hogy nincs más, csak a szomorúság. Lám-lám. Miért ne haljunk meg, te meg
én, meg a Kislány Királynő, meg mind, mind? Hiszen minden csak látszat, csak játék
a semmiben. Minden mindegy. Hagyj minket békén, fiacskám, menj az utadra. Atráskó
minden akaratát megfeszítette, hogy a Morla tekin¬tetéből áradó bénító hatásnak
ellenálljon. – Ha olyan sokat tudsz – mondta –, akkor azt is tudhatod, mi a baja a
Kislány Királynőnek, és hogy van-e rá orvosság. – Tudjuk, öreg, mi, ugye, tudjuk –
fújtatott a Morla –, de teljesen mindegy, hogy meggyógyul-e vagy sem. Akkor meg
minek mondjuk meg? –Ha valóban mindegy neked – szögezte neki Atráskó akkor akár meg
is mondhatod nekem. – Megtehetnénk, öreg, mi? – dörmögte a Morla –, de nincs hozzá
kedvünk. – Akkor pedig – kiáltotta Atráskó – mégsem igazán mindegy neked! Akkor
magad sem hiszed, amit mondasz! Sokáig tartott a csend. Aztán mély bugyborékolás és
böfögés hallatszott. Ez nyilván valami nevetésféle akart lenni, ha a Vénséges Morla
egyáltalán tudta még, mi a nevetés. Minden¬esetre ezt mondta: – Ravasz vagy,
gyerek. Na nézd csak. Ravasz vagy. Már rég nem mulattunk ilyen jót, mi, öreg? Na
nézd csak! Valóban akár meg is mondhatjuk neked. Egyre megy. Megmondjuk neki, öreg?
Hosszú csend következett be. Atráskó feszülten várta a Morla válaszát, anélkül hogy
gondolatainak lassú és vigasztalan gomolygását kérdésekkel törte volna meg. A Morla
végre újból megszólalt: – Te keveset élsz, gyerek. Mi sokat élünk. Túl sokat is. De
mi az időben élünk. Te keveset. Mi sokat. A Kislány Királynő már előttem is
létezett. De ő nem öreg. Ő mindig fiatal. Bizonybizony. Az ő léte nem mérhető az
idő múlásával, hanem nevek¬kel. Új névre van szüksége, mindig új névre. Tudod a
nevét, fiacskám? – Nem ismerte el Atráskó –, még soha nem hallottam. – Persze hogy
nem hallhattad – válaszolta a Morla –, hiszen még mi sem emlékszünk rá. Pedig már
sok volt neki. De már mind feledésbe merült. Mind a múlté. De nézd csak: név nélkül
nem élhet. Csak egy új névre van szükség, s a Kislány Királynő ismét egészséges
lesz. Persze, mindegy, hogy az lesz-e. Behunyta tó nagyságú szemeit és fejét is
kezdte visszahúzni. – Várj! – kiáltotta Atráskó –, honnan szerez magának nevet? Ki
tud neki nevet adni? Hol találom azt a nevet? – Senki, aki közülünk való –
bugyborékolta a Morla –, Fan¬tázia egyetlen teremtett lelke sem tud neki új nevet
adni. Ezért hiábavaló minden. Ne törődj vele, fiacskám. Semmi sem fontos. – De hát
kicsoda – kiáltotta magánkívül Atráskó –, ki az, aki nevet tud neki adni, amivel
megmentheti őt és mindnyájun¬kat? – Ne csapj ilyen lármát! – intette a Morla. –
Hagyj békén minket és menj. Mi sem tudjuk, hogy ki lenne az. – Ha te nem tudod –
kiabált egyre hangosabban Atráskó – akkor kicsoda tudja? A Morla még egyszer
kinyitotta a szemét. – Ha nem viselnéd a Fényt – lihegte –, már felfaltunk volna,
hogy végre csend legyen. Ejnye-ejnye! – Kicsoda – makacskodott Atráskó –, mondd meg
nekem, kicsoda az, aki tudja, és akkor örökre békében hagylak. – Egész mindegy –
hangzott a felelet –, talán Jajulála a Déli Jósdában. Talán ő tudja. Mit érdekel
minket. – És hogy jutok oda?

– Oda egyáltalán nem tudsz eljutni, fiacskám. De nem ám! Tízezer napi út is kevés
hozzá. Túl rövid az életed. Előbb meghalnál. Túl messze van. Délen. Túlságosan
messze. Ezért hiábavaló az egész. Már az elején megmondtuk, mi, öreg? Ne törődj
vele és tégy le róla, fiacskám. És legfőképpen, hagyj békén minket! Ezzel
véglegesen behunyta üres tekintetű szemeit és fejét visszahúzta a barlangba.
Atráskó tudta, hogy többet már nem csikarhat ki belőle.
Ugyanebben az órában az az árnyalak, amely az éjszakai pusztaság sötétségéből

sűrűsödött össze, megtalálta Atráskó nyomát és már útban is volt a Szomorúság
Ingoványa felé. Egész Fantáziában semmi és senki nem tudta volna többé ettől a
nyomtól eltéríteni.
Barnabás kezébe támasztotta fejét, és elgondolkozva nézett maga elé. – Különös –

mondta hangosan –, hogy nincs egyetlen lény sem egész Fantáziában, aki a Kislány
Királynőnek új nevet tudna adni. Ha csak azon múlik a dolog, hogy egy nevet kell
kitalálni, Barnabás könnyen segíthetett volna rajta. E téren nagy mester volt. De
sajnos, éppen nem tartózkodik Fantáziában, ahol a képességét hasznosíthatná, s ahol
ennek fejében netán rokon¬szenvben és tiszteletben lenne része. Másfelől viszont
nagyon örült, hogy nincs ott, mert olyan vidékre, mint a Szomorúság Ingoványa, a
világ minden kincséért sem merészkedett volna. Na és az a félelmetes árnyalak,
amely Atráskót követte, anélkül hogy az tudott volna róla! Barnabás szerette volna
figyelmez¬tetni rá, de hát ez lehetetlen volt. Nem maradt más hátra, mint hogy
reménykedjék és tovább olvasson.

IV. Igramul A Tömérdek
Derekas éhség és szomjúság kezdte Atráskót gyötörni. Két napja, hogy maga mögött
hagyta a Szomorúság Ingoványát, s azóta egy sziklasivatagban bolyongott, ahol nyoma
sem volt az élet¬nek. Az a kevés, amit útravalóul magával hozott, Artaxszal együtt
a fekete vízbe merült. Hiába ásott Atráskó két kezével a kövek között, hogy
legalább valami gyökeret találjon, itt semmi, még moha vagy zuzmó sem termett.
Eleinte örült, hogy legalább újra biztos talajt érez a lába alatt, de lassanként be
kellett vallania magának, hogy a helyze¬te inkább csak rosszabb lett. Eltévedt. Még
azt sem tudta megállapítani, hogy milyen égtáj irányában halad, mert min¬den
oldalról egyforma szürkeség vette körül és nem nyújtott számára semmilyen
támpontot. A körülötte tornyosodó szikla¬szálak között szüntelenül fújt a hideg
szél. Hegyhátakat és sziklagerinceket mászott meg, felfelé kapasz¬kodott és lefelé
ereszkedett, de soha nem tárult egyéb látvány elébe, mint egyre távolabbi hegyeké,
melyek mögött megint csak hegyláncok húzódtak, s ez így ment tovább minden
irány¬ban, egészen a láthatár széléig. És semmi élőlény, se bogárka, se hangya, de
még egy keselyű sem, amely egyébként türelme¬sen szokta követni az eltévedt
vándort, míg össze nem roskad. Nem kétséges: a vidék, ahová vetődött, a Holt Hegyek
orszá¬ga volt. Csak kevesen pillanthatták meg, és alig akadt, aki visszatért volna
innen. De Atráskó népének mondáiban szó volt róluk. Emlékezett egy régi dal egyik
versszakára: Jobb sorsa van a vadásznak, ki az Ingoványba pusztul, mert a Holt
Hegyek honában tátong a Mély Szakadék, hol Igramul él, a Tömérdek, a szörnyek
legrémítőbbje.. . Még ha tudta volna is Atráskó, milyen irányban kell mennie, hogy
visszatérhessen, ez már nem lett volna lehetséges. Túlsá¬gosan messzire hatolt
előre. Nem volt más választása, tovább kellett mennie. Ha csak a saját személye
lett volna a tét, talán egyszerűen beül egy sziklabarlangba és ott várja meg a
halált, ahogyan a népéből való vadászok szokták tenni ilyen esetek¬ben. De a Nagy
Keresés útját járta, a Kislány Királynő és egész Fantázia sorsáról volt szó. Nem
volt joga hozzá, hogy feladja a harcot. Így hát továbbhaladt hegynek fel, hegynek
le, s olykor tuda¬tára ébredt, hogy hosszú ideig úgy bolyongott, mint egy
alvajá¬ró, miközben szelleme más tájakon időzött, ahonnan nem szíve¬sen tért
vissza.
Barnabás összerezzent. A toronyóra egyet ütött. A tanítás mára véget ért. Barnabás
a lármára és kiáltozásra fülelt, amit a lenti tanter¬mekből kiözönlő és a
folyosókon végigcsörtető gyerekek csap¬tak. Felhallatszott hozzá a lépcsőkön dobogó
lábak zaja. Aztán még kis ideig feljutott hozzá egy-egy kiáltás az utcáról. Végül
csend borult az iskolaépületre. Ez a csend tompa, nehéz takaróként feküdt Barnabás
kedé¬lyén és fulladással fenyegette. Mostantól kezdve teljesen egye¬dül lesz a nagy
iskolaépületben – egész nap és a rákövetkező éjjel, ki tudja, meddig. A dolog
kezdett komolyra fordulni. A többiek most hazamentek ebédelni. Barnabás is éhes
volt, és fázott a magára borított katonai takarók ellenére is. Egyszer¬re
elvesztette a bátorságát, és egész terve őrültségnek és

értel¬metlenségnek tűnt. Haza akart menni, most azonnal! Még nem volna késő. Apja
eddig még nem vett észre semmit. Barnabás¬nak még azt sem kellene megmondania, hogy
ma iskolát került. Persze, ez valamikor úgyis kiderülne, de az jó időbe telnék. És
a lopott könyv ügye? Hát, ezt is be kellene vallania egyszer. Apja végeredményben
ezt is elviselné, ahogy már egyéb csaló¬dásokat is elviselt, melyeket Barnabás
okozott neki. Nem volt oka, hogy féljen tőle. Valószínűleg elmenne a háta mögött
Korándi úrhoz és rendezné vele a dolgot. Már nyúlt a rézszínű könyv után, hogy
táskájába tegye, de aztán meggondolta magát. – Nem – mondta hangosan a lomtár
csendjében –, Atráskó nem adná meg magát ilyen könnyen, csak mert a helyzet kicsit
nehezebbé vált. Amit elkezdtem, véghez kell vinnem. Túl mes¬szire mentem ahhoz,
hogy visszafordulhassak. Most már to¬vább kell csinálnom, akármi történik is.
Nagyon egyedül érezte magát, de volt ebben az érzésben valami büszkeségféle is,
büszke volt rá, hogy erős maradt és nem engedett a kísértésnek. Egy icipicit
mégiscsak hasonlít Atráskóhoz!
Eljött a pillanat, amikor Atráskó valóban nem tudott tovább¬menni. Előtte tátongott
a Mély Szakadék. A látvány borzongató nagyságát nem lehet szavakkal leírni. A Holt
Hegyek országának földjét hasadék szelte keresztül, amely legalább fél mérföld
széles volt. Mélységét nem lehetett felmérni. Atráskó egy kiugró szikla peremén
feküdt és a sötétségbe meredt, amely mintha a föld legbelsejéig ért volna.
Felmarkolt egy kartávolságra fekvő, emberfej nagyságú követ és olyan messzire
hajította, amilyenre csak bírta. A kő zuhant és zuhant, míg a sötétség el nem
nyelte. Atráskó hallgatózott, de a kő csattanásának hangját nem észlelte, noha
sokáig várt. Ekkor azt tette, ami még lehetséges volt a számára: elindult hosszában
a Mély Szakadék peremén. Közben minden pillanatban készen állt rá, hogy találkozik
„a szörnyek legrémítőbb¬jé"vel, amelyről a régi dal mesélt. Fogalma sem volt róla,
hogy minémű teremtménynek kell lennie, csupán annyit tudott, hogy Igramulnak
hívják. A Mély Szakadék szaggatott vonalban szelte át a hegyek pusztaságát, és
peremén természetesen semmiféle út nem veze¬tett, hanem itt is sziklatornyok
magasodtak, melyeket meg kellett másznia, s melyek néha aggasztóan ingadoztak
alatta. Máskor óriási kődarabok állták az útját, melyeket fáradságosan kellett
kikerülnie. Volt, hogy a hasadék felé lejtő hordalékgör¬geteg indult meg a lába
alatt, amint keresztülvágott rajta. Nemegyszer csupán egy lábfejszélesség
választotta el a lezuha¬nástól. Ha tudta volna, hogy valaki nyomon követi, aki
óráról órára közelebb ér hozzá, talán olyan meggondolatlan lépésre ragad¬tatta
volna magát, amelyért ezen a keserves úton drágán kellett volna megfizetnie. Ez a
valaki a sötétségből lett lény volt, aki üldözőbe vette attól fogva, hogy útnak
indult. Alakja időköz¬ben annyira összesűrűsödött, hogy körvonalait világosan fel
lehetett ismerni. Farkas formájú volt, szurokfekete és olyan nagy, mint egy ökör.
Orrával a földet szántva ügetett Atráskó nyomában a Holt Hegyek sziklasivatagán át.
Nyelve hosszan kilógott a szájából, ajkát felhúzta, úgyhogy látható lett
félelme¬tes állkapcsa. A fogott szimat frissesége meggyőzte róla, hogy már csak
néhány mérföld választja el áldozatától. És a távolság kérlelhetetlenül csökkent.
De Atráskó mit sem tudott üldözőjéről, és óvatos lassúsággal tapogatta ki az útját.
Amikor éppen egy szűk barlangban görnyedezett, mely ka¬nyargós csőként vezetett át
egy sziklatömegen, hirtelen valami megmagyarázhatatlan robajt hallott, mely nem
hasonlított semmiféle más lármához, amit valaha is észlelt. Egyszerre volt
süvöltés, ordítás és csörömpölés, s Atráskó ugyanakkor úgy érezte, hogy reng az
egész szikla, amelyben tartózkodik, és hallotta, amint összetört kőtömbök döngenek
lefelé a hegyolda¬lakon. Egy ideig várt, hátha alábbhagy a

földrengés – vagy ki tudja, micsoda –, ám amikor változatlanul tovább tartott,
folytatta a kúszást, elérte végre a kijáratot és óvatosan kidugta a fejét. S ezt
látta: a Mély Szakadék sötétsége felett, az egyik perem¬től a másikig, egy
rettenetes pókháló volt kifeszítve. És a kötél¬vastagságú háló tapadós szálai
között egy nagy fehér szerencse¬sárkány forgolódott, farkával és karmaival
csapkodva maga körül, de csak egyre menthetetlenebbül gabalyodott bele a szálakba.
A szerencsesárkányok Fantázia legritkább állatai közé tar¬toznak. Egyáltalán nem
hasonlítanak a közönséges sárkányok¬hoz vagy óriásgyíkokhoz, melyek mint borzasztó
nagy utálatos kígyók mély barlangokban lakoznak, bűzt terjesztenek és bizo¬nyos
valódi vagy állítólagos kincseket őriznek. A káosz eme torzszüleményei többnyire
gonosz, mogorva természetűek, a denevéréhez hasonló bőrszárnyuk van, mellyel
zajosan és ne¬hézkesen emelkednek a levegőbe, és tüzet meg füstgomolyagot okádnak.
Ezzel szemben a szerencsesárkányok a levegő és a langymeleg teremtményei, a
féktelen örömé, és hatalmas testük ellenére könnyűek, mint egy nyári felhő. Ezért
nincs szükségük szárnyra a repüléshez. Úgy úsznak a levegőégben, mint halak a
vízben. A földről nézve lassan cikázó villámoknak tetszenek. A legcsodálatosabb az
énekük. Hangjuk úgy szól, mint egy nagy harang arany zengése, s amikor halkan
beszélnek, olyan, mintha ezt a harangkongást messziről hallanánk. Akinek vala¬ha is
megütötte a fülét ez az ének, az soha életében nem felejti el, és még az unokáinak
is mesél róla. De a szerencsesárkány, melyet most Atráskó látott, igazán nem volt
olyan helyzetben, hogy énekelni lett volna kedve. Hosszú, hajlékony teste, melynek
gyöngyházszínű pikkelyei rózsás és fehér színben csillogtak, elnyomorítva és
megbéklyóz¬va függött az óriási pókhálóban. Az állat hosszú szakállát a szája
alatt, dús sörényét és a farkáról, valamint végtagjairól lógó bojtokat egyaránt
behálózta a tapadós kötelék, úgyhogy szinte már mozdulni sem bírt. Csak rubinpiros
szemgolyói szikráztak oroszlánszerű arcában és tanúsították, hogy még életben van.
A nagyszerű állat számtalan sebből vérzett, mert volt itt még valami más is, egy
óriási lény, amely villámgyorsan újra és újra lecsapott a fehér sárkánytestre, mint
egy sötét felhő, mely alak¬ját szakadatlanul változtatta. Egyszer hosszú lábú, izzó
szemű óriási pókhoz hasonlított, melynek kövér testét fekete nemezsze¬rű hajbozót
fedte, azután egyetlen hosszú karmú nagy kézzé vált, mely a szerencsesárkányt
megpróbálta összelapítani, a következő pillanatban pedig fekete óriásskorpióvá
alakult át, amely mérgező fullánkjával bökött szerencsétlen áldozata felé. A két
hatalmas teremtmény harca félelmetes volt. A szeren¬csesárkány még védekezett,
miközben kék tüzet fújt, mely fel¬perzselte a felhőszerű rém sörtéjét. Füst tört
fel és nagy gomo¬lyokban örvénylett a sziklahasadékok között. Atráskó alig tudott
lélegzeni a bűztől. A szerencsesárkánynak egyszer még az is sikerült, hogy
ellenfelének egyik hosszú lábát leharapja. De a levált végtag nem esett a szakadék
mélyébe, hanem egy pillanatig külön lebegett a levegőben, és azután visszatért
előb¬bi helyére és újra egyesült a sötét felhőtesttel. És ez így történt minden
alkalommal, a sárkány csak az ürességet harapta, vala¬hányszor sikerült fogai közé
kapnia egy-egy végtagot. Csak most vette észre Atráskó azt, ami eddig elkerülte a
figyelmét. Az iszonyatos lény teste nem egyetlen szilárd egész¬ből állt, hanem
megszámlálhatatlan kis acélkék rovarból, me¬lyek úgy zúgtak, mint dühös lódarazsak,
és sűrű rajokban foly¬ton új meg új alakzatot képeztek. Igramul volt, s Atráskó
most már azt is tudta, miért nevezik „a Tömérdek"-nek. Előugrott rejtekhelyéről, s
a mellén levő Ékszert megragad¬va, olyan hangosan kiáltotta, ahogy csak bírta: –
Állj! A Kislány Királynő nevében! Állj! De hangja elenyészett a két harcoló
teremtmény ordítása és fújtatása közepette. Ő maga is alig hallotta. Hirtelen
elhatározással a háló ragacsos huzalain át a két viaskodó felé szaladt. A háló
rezgett a lába alatt. Elvesztette az egyensúlyát, átesett az egyik hurkon, s csak
kezével

kapaszkod¬va lógott a sötét mélység felett, majd ismét felhúzódzkodott, odaragadt a
kötelékhez, de kiszabadította magát és tovább rohant. Igramul hirtelen megérezte,
hogy valaki közelít felé. Villám¬gyorsan megfordult, s a látvány, amit nyújtott,
rettenetes volt. Már csak egy óriási acélkék pofából állt, mely orrtöve feletti
egyetlen szemének függőleges pupillájával elképzelhetetlen go¬noszsággal meredt
Atráskóra.
Barnabás rémületében halkan felkiáltott.
Rémült kiáltás hallatszott a szakadék felett és többszörösen ide-oda visszhangzott.

Igramul jobbra és balra forgatva szemét azt nézte, hogy nem lát-e újabb jövevényt,
mert ez a fiú, aki a borzalomtól megbénulva állt előtte, nem lehetett az, aki
kiáltott. De nem volt ott senki más.
– Nem az én kiáltásomat hallhatta végül is? – gondolta mélysé¬ges nyugtalansággal

Barnabás. – De hát ez teljesen lehetetlen.
S ekkor Atráskó meghallotta Igramul hangját. Igen magas és rekedt hang volt, amely
a legkevésbé sem illett óriási pofájához. S a száját sem mozgatta beszéd közben.
Egy óriási lódarázsraj zúgása volt, ami szavakká formálódott: – Egy kétlábú –
hallotta Atráskó – ilyen hosszú, hosszú éhezés után egyszerre két ínyencfalat!
Milyen szerencsés nap ez Igramul számára! Atráskónak minden erejét össze kellett
szednie. Odatartotta a Fényt a szörny egyetlen szeme elé, és ezt kérdezte: –
Ismeritek ezt a jelet? – Gyere közelebb, kétlábú! – zúgta a sokszólamú kórus –,
Igramul nem lát jól. Atráskó egy lépést tett az ábrázat felé, mely most kitátotta a
száját. Nyelv helyett számtalan villogó csapja, tapogatója és rágója volt. – Még
közelebb! – zümmögte a raj. A fiú még egy lépést tett, és most olyan közel állt
előtte, hogy egyenként világosan láthatta a számtalan acélkék rovarfélét, mely
vadul örvénylett egymáson keresztül-kasul. S a rémes ábrázat egészben véve mégis
mozdulatlan maradt. – Atráskó vagyok – mondta a fiú –, és a Kislány Királynő
megbízásában járok. – Rosszkor jössz – hallatszott kisvártatva a dühös zümmögés. –
Mit akarsz Igramultól? Amint látod, nagyon el van foglalva. – A szerencsesárkányt
akarom – felelte Atráskó –, adjátok nekem! – Minek kell neked, kétlábú Atráskó? – A
Szomorúság Ingoványában elvesz-tettem a lovamat. A Déli Jósdához kell mennem, mert
csak Jajulála tudja megmondani, hogy ki adhat a Kislány Királynőnek új nevet. Ha
nem kapja meg, meg kell halnia és vele együtt egész Fantáziá¬nak – nektek is,
Igramul, akit a Tömérdeknek neveznek. Elnyújtott sóhaj hallatszott az arc
irányából: – Ez lenne az oka, hogy vannak helyek, ahol semmi sincs? – Igen – mondta
Atráskó –, tehát ti is tudjátok, Igramul. De a Déli Jósda sokkal messzebb van
annál, semhogy az életem időtartama alatt odaérjek. Ezért követelem tőletek ezt a
szeren¬csesárkányt. Ha a levegőn át visz engem, talán még célt érhe¬tek. Az óriási
arcot alkotó örvénylő raj valami sokszólamú viho¬gásfélét hallatott.

– Tévedsz, kétlábú Atráskó. Nem tudunk semmiféle Déli Jósdáról és semmiféle
Jajuláláról, de azt tudjuk, hogy a sárkány már nem képes szállítani téged. S még ha
sértetlen lenne is, akkor is olyan sokáig tartana az utatok, hogy közben a Kislány
Királynőt elvinné a betegsége. Ne a te életedhez mérd a Kere¬sést, kétlábú Atráskó,
hanem az övéhez. A függőleges pupillájú szem pillantása már-már elviselhetet¬len
volt, s Atráskó lehajtotta a fejét. – Ez igaz – suttogta. – Azonkívül – folytatta a
mozdulatlan arc –, Igramul mérge már átjárta a sárkány testét. Legfeljebb egy kurta
órája van még hátra. – Akkor pedig – mormolta Atráskó – nincs több remény, se neki,
se nekem, de nektek se, Igramul. – Nos hát – zümmögte a hang –, Igramul legalább
még egyszer falatozik egy jót. De egyáltalán nem biztos, hogy való¬ban ez lesz
Igramul utolsó lakomája. Merthogy tudna egy módot, amellyel egy szempillantás alatt
a Déli Jósdához juttat¬hatna téged. Csak az a kérdés, hogy tetszenék-e neked,
kétlábú Atráskó. – Miről beszéltek? – Ez Igramul titka. A szakadék lakóinak is
megvan a maguk titka, kétlábú Atráskó. Igramul eddig még soha nem szolgáltat¬ta ki.
És neked is meg kell esküdnöd, hogy nem árulod el soha. Mert kárt okozna
Igramulnak, hú, de nagy kárt, ha mások is megtudnák. – Megesküszöm rá. Beszéljetek!
Az óriási acélkék ábrázat kicsit előrehajolt, és alig hallhatóan zümmögte: – Meg
kell maratnod magad Igramullal. Atráskó rémülten hőkölt vissza. – Igramul mérge –
folytatta a hang – egy órán belül öl, de ugyanakkor olyan hatalommal ruházza fel
azt, akibe belekerül, hogy Fantázia bármely kívánt pontjára eljuthat. Képzeld csak
el, ha erről mindenki tudna! Igramul minden áldozata kereket oldana! – Egy óra? –
kiáltotta Atráskó –, de mit tudok én egyetlen óra alatt véghezvinni? – Hát –
zümmögte a raj –, ez az óra mindenesetre több, mint az összes, ami még számodra
hátravan. Döntsd el magad! Atráskó viaskodott önmagával. – Elengeditek a
szerencsesárkányt, ha a Kislány Királynő nevében kérem? – kérdezte végül. – Nem –
felelte az arc –, nincs jogod, hogy Igramult erre kérd, még ha AURIN-t, a Fényt
viseled is. A Kislány Királynő mindnyájunkat olyannak fogad el, amilyenek vagyunk.
Ezért hajlik meg Igramul is az ő jele előtt. És te jól tudod ezt. Atráskó még
mindig lehajtott fejjel állt. Amit Igramul most mondott, színigaz volt. Tehát nem
mentheti meg a fehér szeren¬csesárkányt. Saját kívánságai nem számítanak.
Összeszedte magát és így szólt: – Tedd azt, amit javasoltál! Villámgyorsan csapott
rá az acélkék felhő és minden oldalról körülburkolta. Atráskó őrjítő fájdalmat
érzett a bal vállában, és csak egyetlen gondolata volt: a Déli Jósdához! Aztán
elfeketült előtte a világ.
Mikor a farkas röviddel ezután ideért, csak az óriási pókhálót találta, de senki
mást már ezenkívül. A nyom, melyet idáig követett, hirtelen megszakadt, és minden
erőfeszítése ellenére sem tudta újra megtalálni.
Barnabás szünetet tartott. Nyomorúságosan érezte magát, mintha az ő testében is

dolgozna Igramul mérge. – Hála istennek, hogy nem vagyok Fantáziában – mormolta
halkan maga elé. – Ilyen szörnyetegek szerencsére nincsenek a valóságban. Mindez
nem egyéb, mint mese.

De valóban csak mese az egész? Hogy volt akkor lehetséges, hogy Igramul és
valószínűleg Atráskó is hallotta Barnabás rémült kiáltását? A könyv kezdett lassan
kísértetiessé válni a számára.

V.
A Másodmagák
Egyetlen borzalmas pillanatig kétség fogta el Atráskót, hogy nem csapta-e be

Igramul, mert ahogy magához tért, még mindig a sziklasivatagban találta magát. Nagy
nehezen feltápászkodott. S akkor látta, hogy hegyi vadon veszi körül ugyan, de
egészen másfajta. Mintha csupa rozsdavörös nagy sziklatáblából állt volna a vidék,
s ezek a táblák egymásra csúsztak és egymás fölé halmozódtak volna, úgy, hogy
mindenféle furcsa tornyot és piramist alkottak. Kö¬zöttük alacsony bozót és dudva
borította a talajt. Perzselő hőség uralkodott. A tájat sugárzó, sőt harsány napfény
árasz¬totta el, mely vakította a szemet. Atráskó ellenzőt formált kezéből az arca
elé, és körülbelül egy mérföld távolságban szabálytalan alakú sziklakaput
pillan¬tott meg, melynek boltívét vízszintesen fekvő kőlapok képezték, s mely talán
száz láb magas is lehetett. Ez lett volna a Déli Jósda bejárata? Ameddig
elláthatott, a kapu mögött nem volt semmi más, csak végtelen, üres puszta¬ság, se
épület, se templom, se liget — semmi, ami egy jóshelyhez hasonlított volna.
Miközben még azt fontolgatta, mit kellene tennie, mély, bronzszínű hang szólította
meg hirtelen: – Atráskó! – és aztán még egyszer: – Atráskó! Megfordult és egy
rozsdavörös sziklatorony mögül a fehér szerencsesárkányt látta előbújni. Sebeiből
vér folyt, és annyira legyengült, hogy csak fáradságosan tudta magát elébe
vonszol¬ni. Ennek ellenére vidáman hunyorított az egyik rubinpiros szemével, és így
szólt: – Ne csodálkozz annyira, hogy én is itt vagyok, Atráskó. Noha szinte bénán
feküdtem a pókhálóban, mindent hallot¬tam, amit Igramul mondott neked. S ekkor azt
gondoltam, hogy hiszen engem is megmart, miért ne használjam ki én is a titkát,
amit rád bízott? Így szöktem el tőle. Atráskó örömmel hallgatta. – Nehezemre esett,
hogy átengedjelek Igramulnak — mond¬ta —, de mi mást tehettem volna? – Semmit –
felelte a szerencsesárkány. Mégis megmentet¬ted az életemet – bár magamnak is
részem van benne. És újra hunyorított, ezúttal a másik szemével. – Megmentettem –
ismételte Atráskó –, igen, egy órára, mert több egyikünk számára sincs hátra.
Igramul mérgének erejét minden pillanatban erősebben érzem. – Minden méregnek van
ellenmérge – válaszolta a fehér sárkány –, meglátod, minden jóra fordul. –
Sejtelmem sincs, hogyan – kételkedett Atráskó. – Én sem tudom – mondta a sárkány –,
de éppen ez az érdekes. Mostantól kezdve minden sikerülni fog neked. Elvégre
szerencsesárkány vagyok! Mikor a pókhálóban lógtam, akkor sem adtam fel a reményt –
s amint látod, joggal. Atráskó mosolygott. – Mondd csak, miért akartál éppen
idekerülni – és nem va¬lami más, jobb helyre, ahol talán meggyógyulhatnál? – Az
életem a tiéd – jelentette ki a sárkány –, ha elfogadod. Úgy gondoltam, hogy
hátasállatra van szükséged a Nagy Kereséshez. És majd meglátod, micsoda különbség,
ha valaki két lábon rója a tájat, vagy akár egy jó lovon üget, vagy ha egy
szerencsesárkány hátán viharzik keresztül a levegőégen. Rend¬ben van? – Rendben
van! – felelte Atráskó. – Egyébként – fűzte hozzá a sárkány – a nevem Fuhur.

– Jól van, Fuhur – mondta Atráskó –, de amíg itt beszélge¬tünk, letelik az a kevés
időnk is, ami még hátravan. Tennem kell valamit. De mit? – Szerencsésnek kell
lenned – válaszolta Fuhur –, mi mást tehetnél? De szavait Atráskó már nem hallotta.
Összeesett és mozdu¬latlanul feküdt a sárkánytest puha hajlataiba csavarva. Igramul
mérge megtette a magáét. Mikor Atráskó – ki tudja, mennyi idő múlva – újra
felnyitot¬ta a szemét, először mindössze egy fölébe hajló, ritka különös arcot
látott. A legráncosabb és leggyűröttebb arc volt, melyet valaha is ismert, de csak
akkora körülbelül, mint az ökle. Sötétbarna volt, mint egy sült alma, és szemecskéi
úgy villog¬tak, mint két csillag. A fején hervadt levelekből álló főkötőféle ült.
Aztán azt érezte Atráskó, hogy kis ivóedényt tartanak az ajkához. – Finom orvosság,
jó orvosság! –mormolták a ráncos kis ajkak a töpörödött arcocskában idd csak,
gyermekem, idd. Jót tesz! Atráskó kortyolt egyet. Furcsa íze volt, édeskés és mégis
fanyar. – Mi van a fehér sárkánnyal? – nyögte ki nagy nehezen. – Minden rendben van
– válaszolta a suttogó hangocska. – Ne izgasd magad, fiacskám. Meggyógyul. Mind a
ketten meg¬gyógyultok. A legrosszabbján már túl vagytok. Igyál csak, igyál! Atráskó
még egyet kortyolt, és azonnal újabb álomba merült, de ez már a gyógyulás mély,
üdítő álma volt.
A toronyóra kettőt ütött. Barnabás nem tarthatta vissza tovább: sürgősen vécére
kellett mennie. Már jó ideje kellett volna, de egyszerűen képtelen volt abbahagyni
az olvasást. Azonkívül félt is egy kicsit attól, hogy lemenjen az iskolaépületbe.
Hiába mondta magának, hogy nincs rá oka, hiszen üres a ház, senki sem látná meg.
Mégis félt, mintha az iskolaépület maga is valami lény volna, aki figyeli. De nem
volt mentség, mennie kellett! A könyvet a nyitott oldalaknál fogva letette a
tornaszőnyeg¬re, felállt és a lomtárajtóhoz ment. Dobogó szívvel hallgatózott egy
darabig. Minden csendes volt. Félrehúzta a reteszt, és lassan megfordította a nagy
kulcsot a zárban. Mikor a kilincset lenyomta, az ajtó hangos csikorgással kinyílt.
Harisnyás lábbal osont ki, és az ajtót nyitva hagyta maga mögött, nehogy újabb
felesleges lármát csapjon. Azután lelopa¬kodott a lépcsőn az első emeletre. Előtte
nyúlt el a hosszú folyosó, kétoldalt az osztályokba nyíló spenótzöld ajtókkal. A
tanulók vécéje a folyosó másik végén volt. A helyzet rendkí¬vül sürgette, és
Barnabás rohant, ahogy csak bírt. A kis mene¬déket szó szerint az utolsó
pillanatban érte el. Mialatt a vécén ült, azon merengett, vajon a hősöknek az ilyen
történetekben tulajdonképpen miért nincsenek soha effaj¬ta problémáik. Egyszer –
mikor még sokkal kisebb volt – még a hittanórán is megkérdezte, hogy az Úr Jézusnak
is volt-e szüksége, mint a közönséges embereknek, hiszen éppúgy evett és ivott,
mint a közönséges emberek. Az osztály visított a neve¬téstől, és a hittantanár
„illetlen magaviselet" miatt feddést írt be az osztálykönyvbe. Feleletet azonban
nem kapott Barnabás. Mellesleg igazán nem akart illetlenül viselkedni. – Ezek a
dolgok bizonyára annyira mellékesek és lényegtele¬nek, hogy az ilyen történetekben
nem szükséges megemlíteni őket – mondta magában most Barnabás. Noha számára néha
kétségbeejtő és szégyenteljes fontosságúak voltak. Kész volt, meghúzta a láncot és
éppen ki akart lépni, mikor kint a folyosón hirtelen lépteket hallott. Egyik
teremajtó a másik után nyílt és csukódott újra, s a léptek egyre közeledtek.
Barnabás szíve a torkában dobogott. Hova bújhatna el? Bénultan állt egy helyben. A
vécéajtó kinyílt, de szerencsére éppen úgy, hogy Barnabást eltakarta. Az
iskolaszolga lépett be. Sorban bepillantott az egyes fülkékbe. Amikor ahhoz ért,
amelyben még zúgott a víz, s a

lehúzólánc még mozgott, meghökkent egy pillanatra. Mor¬gott valamit maga elé, de
aztán, mikor látta, hogy a víz zúgása eláll, megvonta a vállát és kiment. Léptei
elhaltak a lépcsőn. Barnabás az egész idő alatt nem mert levegőt venni, most mélyet
lélegzett. Mikor kifelé indult, észrevette, hogy a térde remeg. Óvatosan és amilyen
gyorsan csak bírt, végigosont a folyosón a spenótzöld ajtók mentén, majd fel a
lépcsőn és vissza a lomtár¬ba. Csak amikor újra bezárta és bereteszelte az ajtót,
akkor oldódott benne a feszültség. Mély sóhajtással ereszkedett le torna-
szőnyegekből álló fekhe¬lyére, beburkolózott a katonai pokrócokba és a könyv után
nyúlt.
Mikor Atráskó újra felébredt, teljesen frissnek és erősnek érezte magát. Felült.
Éjszaka volt, a hold fényesen világított, és Atráskó látta, hogy ugyanazon a helyen
van, ahol a fehér sárkány mellett össze¬esett. Fuhur is még mindig ott feküdt, de
nyugodtan és mélyen lélegzett, és látszott rajta, hogy jól alszik. Minden sebe be
volt kötözve. Atráskó észrevette, hogy az ő vállán levő sebet is hasonló módon
látták el, nem valami anyaggal, hanem füvekkel és növényi rostokkal. Néhány
lépésnyire kis barlang nyílt a sziklában. Bejáratából tompa fény szűrődött ki. Bal
karjának mozgatása nélkül óvatosan felkelt és az ala¬csony barlang bejáratához
lépett. Lehajolt és odabent egy mi¬niatűr alkimistakonyhához hasonló helyiséget
pillantott meg. A háttérben vidám tüzecske pattogott a nyitott kandallóban.
Mindenütt tégelyek, fazekak és csodálatos formájú üvegek áll¬tak vagy hevertek. Egy
állványon különféle szárított növények csomói voltak felhalmozva. A középen álló
asztalt és a többi bútort mintha gyökértuskókból barkácsolták volna össze. A
la¬kóhelyiség egészben véve rendkívül kellemes benyomást keltett. Csak amikor
köhécselést hallott, akkor vette észre Atráskó, hogy a kandalló előtti karosszékben
egy kis fickó ül. Fején gyökérből készült kalapfélét viselt, mely fordított
pipafejhez hasonlított. Arca éppolyan sötétbarna és ráncos volt, mint az, melyet
első felébredésekor látott maga fölött. De az orrán nagy szemüveg ült, és vonásai
keményebbnek és gondterheltebbnek látszottak. A fickó az ölében fekvő nagy könyvet
olvasta. Majd egy hátrább levő másik helyiségből egy újabb kis alak döcögött elő,
akiben Atráskó azonnal felismerte azt a teremtést, aki előzőleg a gondjaiba vette.
Csak most látta, hogy pici asszonykáról van szó. Akárcsak a karosszékben ülő
emberke, a levélsapkán kívül valami barátcsuhafélét viselt, amely mintha szintén
hervadt lombból állt volna. Elégedetten dudorászott, kezét dörzsölgette és a tűz
felett lógó üsttel kezdett foglalatos¬kodni. A két alak alig volt magasabb, mint
Atráskó lábszára a talpától a térdéig. Nyilvánvaló volt, hogy mind a ketten a
meglehetősen szerteágazó gnómcsalád tagjai közé tartoztak, ha meglehetősen
szokatlanok voltak is. – Asszony – szólt az emberke morcosan –, ne fogd el a fényt
előlem! Zavarsz a tanulmányaimban. – Azok a te tanulmányaid! – torkolta le az
asszonyka. – Kit érdekelnek már! Az most a fontos, hogy kész legyen a
gyógybal¬zsam. Annak a kettőnek ott kint szüksége van rá. – Annak a kettőnek ott
kint – válaszolta ingerülten az em¬berke – sokkal nagyobb szüksége lesz az én
tanácsomra és segítségemre. – Felőlem – vetette oda az asszonyka –, de csak ha már
egészségesek lesznek. Adj helyet, öreg! Az emberke dörmögve csúszott székével odább
a tűztől. Atráskó a torkát köszörülte, hogy észrevétesse magát. A gnóm-pár
felnézett. – Már meggyógyult – állapította meg az emberke. – Most én vagyok soron!
– Hogyisne! – zsémbelt az asszonyka –, hogy egészséges-e vagy sem, azt én döntöm
el. Akkor kerülsz sorra, ha én mon¬dom, hogy rajtad a sor! Majd Atráskóhoz fordult.

– Szívesen behívnánk. De bizony kissé szűk lenne itt neked a hely. Egy pillanat!
Mindjárt kimegyek hozzád. Egy kis mozsárban szétmorzsolt még valamit, amit aztán
beledobott az üstbe. Majd megmosta és csuhájában megtörölte a kezét, miközben
odaszólt az emberkének: – És te itt maradsz ülve, Szűkmók, amíg nem hívlak,
megér¬tetted? – Jó, jó, Urgula – dörmögte az emberke. A gnómasszony kilépett a
barlangból a szabadba. Felnézett Atráskóra és összehúzott szemmel vizsgálgatta. –
Na? Úgy látszik, már egészen jól vagyunk, mi? Atráskó bólintott. Az asszonyka
felmászott egy kiugró sziklára, mely Atráskó arcával egy magasságban volt, és
elhelyezkedett rajta. – Nem fáj már semmid? – tudakolta. – Szóra sem érdemes –
válaszolta Atráskó. – Micsoda? – förmedt rá az asszonyka szikrázó szemmel –, fáj
vagy nem fáj? – Még fáj – magyarázta Atráskó –, de nem számít ... – De nekem igen!
– dúlt-fúlt Urgula. – Szeretjük, ha a beteg mondja az orvosnak, hogy mi számít és
mi nem! Mit értesz hozzá, te zöldfülű! Kell fájnia ahhoz, hogy meggyógyuljon. Ha
ugyanis nem fájna már, akkor ez azt jelentené, hogy elhalt a karod. – Bocsánat! –
mondta Atráskó, s úgy érezte magát, mint egy megszidott gyerek –, csak azt akartam
mondani. . . azaz, meg akartam köszönni. – Ugyan! – ripakodott rá mogorván Urgula
–, elvégre füves¬asszony vagyok. Csak a kötelességemet tettem. És Szűkmók, az
öregem, felismerte a Talizmánt a nyakadban. Nem volt kétsé¬ges, hogy mit kell
tennünk. – És Fuhur – kérdezte Atráskó –, vele mi van? – Ki az? – A fehér
szerencsesárkány. – Ja úgy. Még nem tudom. Kicsit rosszabbul járt, mint te.
Mindenesetre valamicskével többet is visel el. Tulajdonképpen meg kellene birkóznia
a bajával. Majdnem biztos vagyok ben¬ne, hogy helyrejön. Még egy ideig nyugalomra
van szüksége. Hol a csudában szedtétek össze ezt a mérget, he? És honnan kerültök
ide ilyen hirtelen? És hova akartok menni? És kik vagytok egyáltalán? Szűkmók is
megjelent közben a barlang bejáratában, és végighallgatta Atráskónak az öreg Urgula
kérdéseire adott válaszát. Ekkor előlépett és így kiáltott: – Tartsd a szád,
asszony, most én vagyok soron! Aztán Atráskóhoz fordult, leemelte pipafejhez
hasonló ka¬lapját, megvakarta kis kopasz fejét és azt mondta: – Ne vedd rossz néven
a modorát, Atráskó. Az öreg Urgula gyakran udvariatlan egy kissé, de nem gondolja
komolyan. Nevem Szűkmók. Úgy is neveznek minket, hogy a Másodma¬gák. Hallottál már
rólunk? – Nem – vallotta be Atráskó. Szűkmók kissé sértődöttnek látszott. – Na jó –
jegyezte meg –, bizonyára nem forogsz tudományos körökben, különben mondták volna
már neked, hogy nálam jobb tanácsadót nem találsz, ha Jajulálához igyekszel a Déli
Jósdába. Jó címre jöttél, fiam. – Csak ne játszd meg magad! – kiáltotta közbe az
öreg Urgula. Ezzel lemászott ülőhelyéről és magában mormogva eltűnt a barlangban.
Szűkmók úgy tett, mintha nem hallaná a közbeszólást. – Mindent megmagyarázok neked
– folytatta –, egy életen át tanulmányoztam kívülről és belülről a dolgot. Saját
obszer¬vatóriumot rendeztem be magamnak. A közeljövőben nagy

tudományos munkát fogok kiadni a Jósdáról. Címe ez lesz: A Jajulála-rejtély,
megoldotta Szűkmók professzor. Nem hang¬zik rosszul, ugye? Sajnos, azonban még
hiányzik hozzá néhány apróság. Segíthetnél a megszerzésében, fiam. –
Obszervatórium? – kérdezte Atráskó, mert a szó ismeretlen volt előtte. Szűkmók
büszkeségtől szikrázó szemecskével bólintott. Kéz¬mozdulattal jelezte Atráskónak,
hogy kövesse. A hatalmas kőlapok között kanyargós kis ösvény vezetett felfelé. Egy-
egy nagyon meredek helyen pici lépcsőfokokat vág¬tak bele, amelyek Atráskó lábainak
természetesen túl kicsik voltak. Ezeket egyetlen lendülettel lépte át. Ennek
ellenére nem kis fáradságába került, hogy az előtte szaporán tipegő gnómot kövesse.
– Tiszta holdfényes éjszaka van ma – hallotta Szűkmók hangját –, láthatod majd. –
Kit – tudakolta Atráskó –, a Jajulálát? De Szűkmók bosszúsan leintette és tovább
döcögött. Végre felértek a sziklatorony ormára. A terep lapos volt, csak egyik
oldalon emelkedett valami természetes mellvédféle, egyetlen kőtáblából álló korlát.
A tábla közepében nyílás volt, nyilvánvalóan szerszámokkal vágták ki. A nyílás
előtt gyökérfa állványon kis távcső állt. Szűkmók belekukucskált, néhány csavar
megforgatásával könnyűszerrel beszabályozta, majd elégedetten bólintott, és
felszólította Atráskót, hogy ő is pillantson bele. A fiú szót fogadott, de le
kellett ereszkednie a földre és könyökére támasz¬kodva kellett a csőbe néznie. A
távcső a hatalmas sziklakapura irányult, méghozzá úgy, hogy a jobb pillér alsó
része volt a képtérben. S Atráskó látta, hogy az oszlop mellett egy magasba nyúló,
tökéletesen mozdu¬latlan szfinx ül a holdfényben. Mellső lába, amelyre
támaszko¬dott, oroszláné, alsóteste bikáé volt, hátán hatalmas sasszárnyat viselt,
arca pedig embert idézett – legalábbis a formáját tekintve, mert kifejezése nem
volt emberi. Nehéz volt megállapítani, hogy ez az ábrázat mosolyog-e vagy
mérhetetlen bánatot tük¬röz, vagy éppen tökéletesen egykedvű. Hosszasabb szemlélés
után úgy tűnt Atráskónak, hogy mélységes gonoszságot és ke¬gyetlenséget áraszt, de
rögtön helyesbítenie kellett a benyomá¬sát, és nem talált rajta mást, mint
színtiszta derűt. – Jól van, hagyd abba! – súgta a fülébe a gnóm –, úgysem igazodsz
el rajta. Mindenki így van vele. Én is. Egy életen át figyeltem, és nem tudtam
kideríteni a titkát. Most lássuk a másikat! Igazított egyet valamelyik csavaron, s
a kép átvándorolt a kapuboltozat nyílásán, mely mögött csak a messze üres síkság
terült el, aztán a bal kapupillér került Atráskó látómezejébe. Itt ugyanolyan
tartásban egy másik szfinx ült. Hatalmas teste különös sápadtsággal csillogott a
holdfényben, mintha csak folyékony ezüstből lenne. Úgy tetszett, mintha
állhatatosan bámulná az első szfinxet, mint ahogy az is mozdulatlanul az ő irányába
nézett. – Szobrok ezek? – kérdezte Atráskó halkan, anélkül hogy le tudta volna
venni róluk a szemét. – Ó, nem – felelte Szűkmók és kacarászott –, ezek valódi, élő
szfinxek – méghozzá milyen élők! Előszörre eleget láttál. Gyere, menjünk le.
Mindent meg fogok magyarázni. És kezét a távcső elé tette, úgyhogy Atráskó nem
látott többet. Szótlanul tették meg a visszautat.

VI. A három Mágikus kapu
Fuhur még mindig mélyen aludt, mikor Szűkmók Atráskóval visszatért a

gnómbarlanghoz. Az öreg Urgula közben kitette az asztalkát a szabadba és telerakta
mindenféle édességgel, vala¬mint bogyók és növények sűrített levével. Ezenkívül kis
ivókelyhecskék is álltak ott, és egy kis kannában illatos füvekből főtt forró tea
gőzölgött. Két, olajjal működő parányi viharlámpa tette teljessé a képet. –
Asztalhoz! – parancsolta a gnóm-asszonyka. – Atráskónak mindenekelőtt ennie és
innia kell, hogy erőre kapjon. A gyógy¬szer önmagában nem elég. – Köszönöm – mondta
Atráskó –, már nagyon jól érzem magam. – Semmi feleselés! – fortyogott Urgula –,
ameddig itt vagy, azt teszed, amit mondanak, megértetted? A testedben levő mérget
semlegesítettem. Tehát nem kell már annyira sietned, fiam. Annyi időd van, amennyit
akarsz, élj hát vele. – Nemcsak rólam van szó – vetette közbe Atráskó –, a Kis¬lány
Királynő a halálán van. Talán már csak órái vannak hátra. – Lárifári! – dörmögte a
kis öregasszony –, sietséggel nem érsz el semmit. Ülj le! Egyél! Igyál! Nosza,
jössz végre? – Jobb, ha mindent ráhagyunk – súgta Szűkmók –, ismerem én már az
asszonyt. Ha valamit akar, nem segít semmi. Aztán sok megbeszélnivalónk van még
nekünk kettőnknek. Atráskó maga alá húzott lábbal leült hát a pici asztalhoz, és
hozzálátott a lakomához. Minden korty és minden falat olyan volt valóban, mintha
aranyló, meleg élet áradt volna szét az ereiben és az izmaiban. Csak most vette
észre, hogy mennyire legyöngült.
Barnabás szájában összefutott a nyál. Hirtelen mintha ő is érezte volna a

gnómlakoma illatát. Körbeszaglászott a levegő¬ben, de természetesen képzelődés volt
az egész. Gyomra hallhatóan korgott. Nem bírta tovább. Kivette tás¬kájából a
tízórai kenyér maradékát és az almát és mindkettőt megette. Ezután kicsit jobban
érezte magát, noha távolról sem lakott jól. Később rádöbbent, hogy ez volt az
utolsó étkezése. A szó megrémítette. Igyekezett nem gondolni rá.
– Honnan veszed ezeket a finom dolgokat? – kérdezte Atráskó Urgulától. – Hát,

kisfiam – kezdte az asszonyka –, sokat, nagyon sokat kell erre-arra szaladgálnom,
hogy az igazi jó füveket és növé¬nyeket megtaláljam. De ez a keményfejű Szűkmók
éppen itt akar lakni – a fontos tanulmányai miatt! Hogy az étel hogy kerül az
asztalra, azzal nem törődik. – Asszony – szólt Szűkmók méltóságteljesen –, mit
értesz hozzá, hogy mi fontos, és mi nem. Tágulj innen és hagyj minket beszélgetni!
Urgula duzzogva visszavonult a kis barlangba, ahol edény¬kéivel nagy csörömpölésbe
fogott. – Hagyd csak! – suttogta Szűkmók –, derék vén csont, csak néha szüksége van
egy kis dohogásra. Hallgass ide, Atráskó! Elmondok most neked egynéhány dolgot a
Déli Jósdáról, amit tudnod kell. Nem olyan egyszerű eljutni Jajulálához. Sőt
meg¬lehetősen nehéz. Azonban nem akarok neked tudományos elő¬adást tartani. Talán
jobb lesz, ha kérdéseket teszel fel. Könnyen elmerülök a részletekben. Kérdezz hát!

– Jó – mondta Atráskó –, akkor kiféle vagy miféle az a Jajulála? – Teringettét! –
morogta Szűkmók, és bosszúságtól szikrázó szemmel nézett a fiúra –, ugyanolyan
közvetlenül szegezed nekem a kérdést, mint ahogyan az öregasszony szokta. Nem tudod
mással kezdeni? Atráskó elgondolkodott és aztán ezt kérdezte: – Az a nagy
sziklakapu a szfinxekkel, amit mutattál – az a bejárat? – Ez jobb kérdés! – felelte
Szűkmók –, így már tovább ju¬tunk. A sziklakapu a bejárat, de utána még két kapu
követke¬zik, és csak a harmadik mögött lakik Jajulála – ha egyáltalán lehet róla
azt mondani, hogy lakik. – Te magad voltál már nála valaha? – Hova gondolsz! –
válaszolta Szűkmók, némileg ismét el¬kedvetlenedve utóvégre tudományos alapon
dolgozom. Min¬den adatot összegyűjtöttem azokról, akik ott voltak. Már amennyiben
visszatértek, természetesen. Igen fontos munka! Semmiféle személyes kockázatot nem
engedhetek meg magam¬nak. Befolyásolhatná a munkámat. – Értem – bólintott Atráskó.
– És mi a helyzet azzal a három kapuval? Szűkmók felállt és karját összefonva a
hátán, fel-alá kezdett járkálni, miközben a következőket jelentette ki: – Az első
neve Nagy Rejtély Kapu. A második neve Varázs¬tükör Kapu. A harmadik neve
Kulcsnélküli Kapu . . . – Különös – szakította félbe Atráskó –, ameddig csak
ellát¬tam, nem volt a sziklakapu mögött semmi, csak puszta síkság. Hol van hát ez a
másik két kapu? – Nyugalom! – rivallt rá Szűkmók –, ha állandóan félbesza¬kítasz,
nem tudom elmagyarázni a dolgokat. Minden rendkívül bonyolult! A helyzet a
következő: a második kapu csak akkor bukkan elő, ha az ember átjutott az elsőn. És
a harmadik csak akkor, ha a második a hátunk mögött van. És Jajulála csak annak
jelenik meg, aki a harmadikon is átment. Addig mindeb¬ből semmi sem látszik.
Egyszerűen nem létezik, érted? Atráskó bólintott, de helyesebbnek látta, ha
hallgat, nehogy újra felingerelje a gnómot. – Az elsőt, a Nagy Rejtély Kaput,
láttad a távcsövemen keresztül. A két szfinxet is. Ez a kapu mindig nyitva áll –
ma¬gától értetődik. Egyáltalán nincs kapuszárnya. Ennek ellenére senki sem tud
átmenni rajta, csakis ha – a Szűkmók itt magasba emelte picurka mutatóujját –, csak
akkor, ha a szfinxek lehuny¬ják a szemüket. És tudod, mért? Egy szfinx pillantása
teljesen más, mint akármely más lényé. Mi ketten s az összes többi lény befogadunk
valamit a pillantásunkkal. Látjuk a világot. De a szfinx nem lát semmit, bizonyos
értelemben vak. Ugyanakkor a szeme kibocsát valamit. És mi az, amit a szeme
kibocsát? A világ minden rejtélye. Emiatt nézi a két szfinx folyton egy¬mást. Mert
egy szfinx tekintetét csak egy másik szfinx tudja elviselni. És képzeld el, mi
történik azzal, aki csak úgy beme¬részkedik a két pillantás kereszttüzébe! Ott
helyben megder¬med, és addig meg sem tud mozdulni, míg a világ minden rejtélyét meg
nem oldotta. Majd megtalálod az ilyen szegény ördögöknek a nyomait, ha odakerülsz.
– De nem azt mondtad – vetette közbe Atráskó –, hogy néha becsukják a szemüket? Nem
kell olykor aludniuk? – Aludniuk? – Szűkmók rázkódott a kacagástól. – Jóságos ég,
egy szfinx és az alvás! Nem, szavamra, nem. Te valóban gya¬nútlan kölyök vagy.
Mégsem egészen hóbortos a kérdésed. Sőt éppen ez az a pont, melynek a kutatásaimat
szenteltem. Egyes látogatóknál a szfinxek behunyják a szemüket, és átengedik őket.
A kérdés, melyet azonban ez idáig senki nem tudott tisztázni, a következő: miért
éppen az egyiket és miért nem a másikat? Ugyanis egyáltalán nem úgy van, hogy
mondjuk: a bölcseket, a bátrakat és a jókat átengedik, a butákat, a gyává¬kat vagy
a gazembereket pedig kizárják. Egy fityiszt! Saját szememmel figyeltem meg, nem is
egyszer, hogy kifejezetten valamely ostoba tökfilkónak vagy alávaló csirkefogónak
enge¬délyezték a belépést, miközben a legtisztességesebb és legértel¬mesebb emberek
gyakran hónapokon át vártak hiába és végül dolguk

végezetlen távoztak. Az, hogy valaki szükségből és szo¬rult helyzetében akar a
Jósdába bejutni, vagy csak úgy mulat¬ságból, úgy látszik, szintén nem játszik
semmiféle szerepet. – És a kutatásaid – kérdezte Atráskó – nem nyújtottak semmi
támpontot? Szűkmók tekintete tüstént újra haragos szikrákat vetett. – Figyelsz vagy
nem? Épp most mondtam, hogy a mai napig senki sem tisztázta ezt a kérdést. Az évek
során természetesen kidolgoztam néhány elméletet. Először azt gondoltam, hogy a
döntő pont, amely szerint a szfinxek ítélnek, talán bizonyos testi ismertetőjegyek
– magasság, szépség, erő vagy ilyesmi. Ezt azonban hamarosan el kellett ejtenem.
Megpróbáltam aztán bizonyos számviszonylatokat megállapítani, például, hogy öt
közül mindig hármat zárnak ki, vagy csak a prímszámúakat engedik be. Ami a múltat
illeti, egész jól ment a számítás, de az előrejelzést illetően egyáltalán nem vált
be. Közben arra a véleményre jutottam, hogy a szfinxek döntése minden tekintet¬ben
véletlenszerű és teljességgel értelmetlen. De a feleségem azt állítja, hogy ez
káromlás és ráadásul Fantázia-ellenes nézet, és hogy semmi köze sincs a
tudományhoz. – Már megint ezzel a badarsággal jössz? –hallatszott a bar¬langból a
gnómasszonyka zsémbelődése. – Szégyelld magad! Csak mert az a kevés kis eszed is
összeszáradt a fejedben, azért gondolod, hogy ilyen nagy titkokat csak úgy
egyszerűen meg lehet tagadni, vén tökfej! – Na tessék! – sóhajtotta Szűkmók. – S a
legrosszabb az, hogy igaza van. – És a Kislány Királynő amulettje? – kérdezte
Atráskó. – Gondolod, hogy nem tartják tiszteletben? Végtére ők is Fantá¬zia
teremtményei. – Persze – vélte Szűkmók és ide-oda ingatta alma nagyságú fejét –, de
ahhoz látniuk is kellene. Csakhogy nem látnak sem¬mit. Az ő pillantásuk viszont
eltalálna téged. Abban sem va¬gyok biztos, hogy a szfinxek engedelmeskednek a
Kislány Királynőnek. Talán hatalmasabbak, mint ő. Nem tudom, nem tudom.
Mindenesetre nagyon meggondolkoztató. – Mit tanácsolsz hát? – tudakolta Atráskó. –
Azt kell tenned, amit a többieknek – felelte a gnóm. – Várni, hogy miként döntenek
– anélkül, hogy tudnád, miért. Atráskó gondterhelten bólintott. A kis Urgula
előjött a barlangból. Aprócska vödröt cipelt valami gőzölgő folyadékkal, másik
karja alatt pedig néhány csomó szárított növényt szorongatott. Magában mormogva
odament a még mindig mozdulatlanul fekvő szerencsesárkány¬hoz. Ide-oda mászkált a
testén és új borogatást rakott a sebeire. Óriási páciense csak egyszer sóhajtott
fel elégedetten és nyújtó¬zott egy nagyot, egyébként úgy látszott, hogy a
kezelésből alig vett valamit észre. – Te is inkább hasznossá tehetnéd magad egy
kicsit – mond¬ta Urgula Szűkmóknak, mikor még egyszer visszaszaladt a konyhába –,
ahelyett hogy itt ücsörögsz és badarságokat hor¬dasz össze. – Nagyon is hasznossá
teszem magam – kiáltotta utána a fér¬je –, talán hasznosabbá, mint te, de ezt te
soha nem fogod felfogni, együgyű asszony! És Atráskóhoz fordulva folytatta: – Csak
gyakorlati dolgokra tud gondolni. A nagy távlatok iránt egyszerűen semmi érzéke
nincs.
A toronyóra hármat ütött. Ha valamikor egyáltalán, akkor legkésőbb most vette észre
az apja, hogy Barnabás nem ment haza. Vajon aggódik-e érte? Talán elindul a
keresésére. Talán már értesítette a rendőrséget. A végén még köröztetik is a
rádióban. Barnabás szúrást érzett a gyomorgödrében. S ha így van, hol fogják
keresni? Az iskolában? Talán éppen itt a padláson? Bezárta vajon az ajtót, mikor a
vécéről visszajött? Nem tu¬dott visszaemlékezni. Felkelt, hogy megnézze. Igen, az
ajtó be volt zárva és reteszelve. Kint lassan sötétedni kezdett. A tetőnyíláson
behulló fény észrevétlenül gyengébb lett.

Hogy nyugtalanságától szabaduljon, Barnabás kicsit fel-alá járkált a lomtárban.
Közben felfedezett egy csomó dolgot, melyeknek az egyébként itt heverő iskolai
felszerelési tárgyak¬hoz semmi közük sem volt. Például egy régi, ütött-kopott,
tölcséres gramofont – ki tudja, ki és mikor hozta ide? Az egyik sarokban több cifra
aranykeretes festmény volt, melyeken alig látszott már valami, csak itt-ott
derengett elő a sötét háttérből egy-egy sápadt, szigorú tekintetű arc. Akadt még
egy teljesen elrozsdásodott hétágú gyertyatartó is, melynek csonkig égett vastag
viaszgyertyáiról hosszú cseppszakállak lógtak. Barnabás hirtelen megijedt, mert egy
homályos szegletben va¬lami alak mozdult meg. Csak a következő pillanatban eszmélt
rá, hogy egy félvak, nagy tükör áll ott, melyben saját elmosó¬dott képmását látta.
Közelebb ment és nézegette magát egy darabig. Hát, szépnek valóban nem volt
mondható. kövér alakjával, iksz-lábaival és ezzel a savószínű arcával. Lassan
megcsóválta a fejét és fennhangon így szólt: – Nem! Aztán visszament szőnyegekből
rakott fekhelyéhez. Most már közel kellett tartania a könyvet a szeméhez, hogy
tovább tudjon olvasni.
– Hol is tartottunk? – kérdezte Szűkmók. – A Nagy Rejtély Kapunál – emlékeztette

Atráskó. – Helyes! Tegyük fel, hogy sikerül átjutnod rajta. Akkor – és csakis akkor
– jelenik meg előtted a második kapu. A Varázstü¬kör Kapu. Amint mondtam, nem tudok
róla saját megfigyelése¬ket közölni, hanem csak azt, amit a beszámolókból
összegyűj¬töttem. Ez a második kapu nyitva is van meg zárva is. Őrültség¬nek
hangzik, nem? Talán jobb, ha úgy mondjuk, nincs se zárva, se nyitva. Ámbár ettől
még nem lesz kevésbé őrültség. Röviden: nagy tükörről vagy valami hasonlóról van
szó, noha nincs sem üvegből, sem fémből. De hogy miből van, ezt még senki sem tudta
nekem megmondani. Mindenesetre, aki előtte áll, látja önmagát – de persze, nem úgy,
mint egy közönséges tükörben. Az ember nem a külsejét, hanem igazi belső lényét
látja, azt, amilyen a valóságban. Aki itt át akar menni, annak – hogy úgy fejezzem
ki magam – önmagába kell bemennie. – Mindenesetre – vélte Atráskó – az az érzésem,
hogy ezen a Varázstükör Kapun könnyebb átlépni, mint az elsőn. – Tévedés! –
kiáltotta Szűkmók, és megint izgatottan fel-alá kezdett járkálni –, óriási tévedés,
barátom! Tapasztaltam, hogy épp olyan látogatók, akik különösen feddhetetlennek
tartották magukat, ordítva menekültek az elől a szörnyeteg elől, aki a tükörből
szembevigyorgott velük. Némelyeket hetekig kellett ápolnunk, mire megint olyan
állapotba kerültek, hogy egyálta¬lán képesek legyenek a hazautazásra. – Ápolnunk! –
dörmögte Urgula, aki éppen egy újabb vödröcskével ment el mellettük –, mindig
többes számot hallok. Kit ápoltál te, mondd? Szűkmók csak legyintett. – Mások –
folytatta előadását – nyilván még sokkal borzal¬masabbat láttak, mégis volt hozzá
bátorságuk, hogy keresztül¬vágjanak. Némelyek számára esetleg kevésbé volt ijesztő,
de mindegyiküknek erőt kellett vennie önmagán. Nem mondha¬tunk általános érvényűt
róla. Mindenki számára más. – Jó – mondta Atráskó –, egyszóval át lehet menni ezen
a Varázstükör Kapun? – Át lehet – erősítette meg a gnóm –, természetesen át lehet,
különben nem lenne kapu. Logikus, nem? – Kívülről is meg lehet kerülni – vélte
Atráskó –, vagy nem? – Meg lehet – ismételte Szűkmók –, feltétlenül meg lehet! De
akkor nincs mögötte semmi. A harmadik kapu csak akkor jelenik meg, ha az ember
átjutott a másodikon, hányszor mond¬jam még!

– És mi van ezzel a harmadik kapuval? – Itt következik csak az igazi nehézség! A
Kulcsnélküli Kapu ugyanis zárva van. Egyszerűen zárva. Kész! Vége! Nincs rajta
kilincs, nincs fogógomb, és nincs kulcslyuk, semmi! A hézagta¬lanul záródó egyetlen
kapuszárny elméletem szerint fantáziai szelénből készült. Talán tudod, hogy nincs
semmi, ami a fantá¬ziai szelént összetörhetné, meghajlíthatná vagy oldhatná.
Tel¬jességgel tönkretehetetlen. – Tehát semmiképp nem lehet átmenni ezen a kapun?
Lassan, lassan, fiam! Hisz voltak már egyesek, akik bejutot¬tak és beszéltek
Jajulálával, nem igaz? Vagyis a kapu nyitható. – De hogyan? – Hallgass ide: tudni
való, hogy a fantáziai szelén az akara¬tunknak van alárendelve. Éppen az akaratunk
teszi a lehető legszilárdabbá. Minél inkább be akar valaki menni, annál erősebben
zár az ajtó. De ha valaki egyszer eléri azt az állapo¬tot, hogy minden szándékát
elfelejti és nem akar semmit – az előtt kinyílik az ajtó teljesen önmagától.
Atráskó lesütötte a szemét és halkan mondta: – Ha ez igaz – akkor hogyan sikerülhet
majd keresztüljutnom rajta? Hogyan tudnám nem akarni? Szűkmók sóhajtva bólintott. –
Megmondtam: a Kulcsnélküli Kapu a legnehezebb. – És ha mégis sikerülne – folytatta
Atráskó –, akkor már a Déli Jósdában vagyok? – Igen – mondta a gnóm. – És
beszélhetek Jajulálával? – Igen – mondta a gnóm. – És ki vagy mi az a Jajulála? –
Fogalmam sincs – mondta a gnóm, és szeme haragosan szikrázott –, senki nem akarta
elárulni nekem azok közül, akik voltak nála. Hogyan fejezze be az ember a
tudományos munká¬ját, ha mindnyájan titokzatos hallgatásba merülnek, he? Kitépném
mérgemben minden szál hajamat – ha még lenne. Ha elébe jutsz, Atráskó, ugye,
elmondod nekem végre? Elmondod, ugye? Elpusztulok szinte a tudásvágytól, és senki,
de senki nem akar segíteni. Kérlek, ígérd meg, hogy mindent elmondasz! Atráskó
felállt és a Nagy Rejtély Kapu felé nézett, melyet elöntött a tiszta holdfény. –
Nem ígérhetem meg neked, Szűkmók – suttogta –, bár szívesen kimutatnám a hálámat.
De ha senki sem beszélt eddig arról, hogy ki vagy mi az a Jajulála, annak valami
okának kell lennie. És míg ezt az okot nem ismerem, nem dönthetem el, hogy vajon
tudhatja-e olyasvalaki is, aki maga még nem állt a színe előtt. – Akkor pedig
pusztulj innen! – kiáltott rá a gnóm, és sze¬mecskéi valósággal szikrát hánytak. –
Az ember csak hálátlan¬ságot kap! Az ember egy életen át fáradozik, hogy
felderítsen egy általános érdekű titkot. De segítségre nem számíthat. Egy¬általán
nem kellett volna törődnöm veled! Ezzel berohant a kis barlangba, ahonnan egy
ajtócska heves csapódása hallatszott. Urgula Atráskó mellé lépett, és kuncogva
mondta: – Nem gondolja ám komolyan a vén aszottfejű! Csak megint rettenete¬set
csalódott a nevetséges kutatásai miatt. Nagyon is szeretné ugyanis, ha ő lehetne,
aki a nagy rejtélyt megoldja. A híres Szűkmók gnóm! Ne vedd tőle zokon! – Nem –
mondta Atráskó. – Mondd meg neki, kérlek, hogy teljes szívemből köszönöm mindazt,
amit értem tett. És neked is köszönöm. Ha engedélyem lesz rá, el fogom mondani neki
a titkot – feltéve, hogy visszajövök. – Hát el akarsz hagyni minket? – kérdezte az
öreg Urgula. – Nem tehetek másként – felelte Atráskó –, nem szabad időt veszítenem.
Most elmegyek a Jósdába. Ég veled! És vigyázz addig Fuhurra, a szerencsesárkányra!
Ezzel sarkon fordult, és elindult a Nagy Rejtély Kapu irá¬nyában. Urgula szemmel
követte, amint egyenes alakja a lebegő kö¬penyben eltűnt a sziklák között.
Utánaszaladt még és így kiál¬tott:

– Sok szerencsét, Atráskó! De nem tudta, hogy hallotta-e vajon a fiú. Mialatt
visszadö¬cögött kis barlangjába, ezt dörmögte magában: – Szüksége lesz rá –
csakugyan sok szerencsére lesz szüksége. Atráskó mintegy ötvenlépésnyire
közelítette meg a sziklakaput. Sokkal hatalmasabb volt, mint ahogy a messzeségből
elképzel¬te. Mögötte a teljesen puszta síkság terült el, amely a szemnek semmi
kapaszkodót nem kínált, úgyhogy a tekintet mintha csak az űrbe fúródott volna. A
kapu előtt s a két oszlop között számtalan koponyát és csontvázat látott Atráskó –
Fantázia különféle lakóinak a maradványait, akik megpróbáltak átmen¬ni a kapun, de
a szfinxek pillantásától örökre megdermedtek. De nem ez volt, ami Atráskót
megállásra bírta. Ami feltar¬tóztatta, az a szfinxek látványa volt. Atráskó már
átélt néhány dolgot a Nagy Keresés folyamán, látott már fenségeset és félelmeteset,
de amit eddig a percig még nem tudott, az az volt, hogy e kettő egy lényben
egyesülhet, hogy a szépség rettenetes is lehet. A holdfény elárasztotta a két
hatalmas alakot, s ahogy lassan közeledett feléjük, mintha a végtelenbe magasodtak
volna. Úgy tetszett, mintha fejük elérné a holdat, és hogy az arckifejezés,
amellyel egymásra tekintenek, minden hozzájuk közelítő lépés¬sel változáson megy
át. Felmagasodó testükön, de főképp em¬berszabású arcukon ismeretlen, félelmetes
erő árama futott és cikázott végig – mintha nem úgy léteznének, ahogy más
már¬ványtömbök, hanem mintha minden pillanatban el akarnának tűnni és ugyanakkor
újrateremtődnének önmagukból. S úgy tetszett, mintha éppen ezért hatnának sokkal
igazibbnak, mint bármely szikla. Atráskót félelem fogta el. Nem a fenyegető
veszélytől való félelem volt ez, olyan félelem volt, amely túlnőtt saját személyén.
Alig gondolt arra, hogy – amennyiben a szfinxek pillantása nekiszegeződik – örökre
megbéklyózva és megmeredve ott kell maradnia. Nem, őt a megfoghatatlanság, a minden
mértéken felüli nagyszerűség és a felsőbbrendű erő valósága előtt érzett félelem
nyűgözte le. Ez tette lépteit egyre nehezebbé, mígnem úgy érezte, hogy hideg,
szürke ólomhól van a teste. Mégis továbbment. Nem nézett fel többet. Fejét
lehajtva, nagyon lassan, lépésről lépésre haladt a sziklakapu felé. S egyre
súlyosabb lett a félelem terhe, mely földre akarta teperni. Mégis ment tovább. Nem
tudta, hogy a szfinxek behunyták-e a sze¬müket vagy sem. Nem volt veszteni való
ideje. A szerencsére kellett bíznia, hogy bebocsátást nyer-e, vagy ez lesz a Nagy
Keresés vége. És abban a pillanatban, mikor éppen úgy hitte, hogy akarat¬erejéből
már egyetlen további lépés megtételére sem telik, meg¬hallotta ennek a lépésnek a
visszhangját a sziklaboltív belsejé¬ben. És ugyanakkor legördült róla minden
félelem, olyan töké¬letesen és maradéktalanul, hogy úgy érezte, mostantól kezdve
soha többé nem fog félni, akármi történjék is vele. Felemelte a fejét, és látta,
hogy a Nagy Rejtély Kaput maga mögött hagyta. A szfinxek átengedték. Előtte,
mintegy húszlépésnyire, ahol előzőleg csak a végtelen puszta síkság terült el, ott
magasodott egyszerre a Varázstükör Kapu. Nagy volt és kerek, mint egy második
holdkorong (mert a valódi még mindig ott úszott magasan az égen), és úgy fénylett,
mint a színezüst. Nehezen volt hihető, hogy valaki éppen ezen a fémes felületen
legyen képes áthatolni. Arra számított, hogy amint Szűkmók leírta neki – önnön
mivoltának valamilyen iszonyatot keltő képe fog szembelépni vele a tükörben, de ezt
miután minden félelmét levetkőzte – szinte alig tartotta már figyelemre érdemesnek.
Eközben rémkép helyett olyasmit látott, amire egyáltalán nem számított és amit fel
sem tudott fogni. Egy körülbelül vele egykorú, sápadt arcú, kövér fiút látott,
amint maga alá húzott lábbal ül szőnyegekből tákolt fekhelyén és egy könyvet olvas.
Szakadozott, szürke takarókba burkolózott, és nagy, szomorú szeme volt. Mögötte a
félhomályban néhány mozdulatlan állat

látszott, egy sas, egy bagoly és egy róka, hátrább pedig egy fehér csontváznak tűnő
valami derengett. Nem lehetett ponto¬san felismerni.
Barnabás összerezzent, amikor felfogta, hogy mit is olvasott. Hisz ez ő! A leírás

minden kis részlete ráillett. A könyv reszketni kezdett a kezében. A dolog
határozottan komolyra fordult! Teljes képtelenség, hogy egy nyomtatott könyvben
olyasmi álljon, ami csakis ebben a pillanatban és csakis őrá érvényes. Mindenki más
ugyanezt olvasná a könyvnek ezen a helyén. Az egész nem lehet más, mint egy
őrületes véletlen. Ugyanakkor kétségtelenül figyelemre méltó véletlen. – Barnabás –
mondta hangosan magának –, te igazán szédel¬gő vagy. Szedd, kérlek, össze magad! A
lehetőséghez képest szigorú hangon próbált beszélni, de hangja remegett kissé, mert
nem volt egészen meggyőződve róla, hogy csak véletlenről van szó. – Képzeld csak –
gondolta –, ha valóban tudnának rólad valamit Fantáziában. Ez csodás volna. De nem
merte hangosan mondani.
Csak egy ámuló kis mosoly lebegett Atráskó ajkán, mikor a tükörképbe lépett –
kicsit csodálkozott, hogy neki ilyen kön¬nyen sikerül, amit mások lebírhatatlan
nehézségnek láttak. De mialatt keresztülment a kapun, sajátságos, bizsergető
borzon¬gás futott rajta végig. És sejtelme sem volt róla, hogy valójában mi történt
vele: Amint ugyanis a Varázstükör Kapu túloldalára ért, minden emlékét elvesztette,
ami önmagára, addigi életére, további cél¬jaira és szándékaira vonatkozott. Nem
tudott már a Nagy Keresésről, ami idevezette, és nem tudta a saját nevét sem. Olyan
volt, mint egy újszülött gyermek. Maga előtt, csupán néhány lépésnyire, ott látta a
Kulcsnél¬küli Kaput, ám Atráskó nem emlékezett sem erre a megjelölés¬re, sem arra,
hogy át akart menni rajta, hogy a Déli Jósdába jusson. Fogalma sem volt róla, mit
akar tenni, mit kellene tennie, és miért van itt. Könnyűnek és nagyon derűsnek
érezte magát, minden ok nélkül nevetett, csak úgy jókedvében. A kapu, melyet maga
előtt látott, kicsi volt és alacsony, mint valami közönséges ajtó. Nem vette körül
fal – egy szál magában állt a kopár síkon. És a kapuszárny be volt csukva. Atráskó
nézegette egy darabig. Úgy tetszett, hogy valami rézszínben csillogó anyagból áll.
Mindez szép volt, de egy idő után nem érdekelte többé Atráskót. Körbement,
megszemlélte a kapu hátoldalát is, de a látvány semmiben sem különbözött az
előbbitől. Nem volt az ajtón sem kilincs, sem gomb, sem kulcslyuk. Nyilvánvalóan
nem lehetett kinyitni, de minek is, amikor sehova sem vezetett és egyszerűen csak
ott állott. Mert a kapu mögött csak a széles, lapos és teljesen puszta síkság
terült el. Atráskó legszívesebben elment volna. Megfordult, visszatért a kerek
Varázstükör Kapuhoz és annak hátoldalát szemlélgette egy ideig, anélkül hogy a
jelentését felfogta volna. Elhatározta, hogy elmegy,
– Nem, nem, ne menj el! – mondta Barnabás jó hangosan –, fordulj vissza, Atráskó!
Át kell menned a Kulcsnélküli Kapun!
aztán mégis visszafordult a Kulcsnélküli Kapu irányába. Még egyszer meg akarta
nézni a rézvörös ragyogást. Ott állt ismét a kapu előtt, jobbra-balra hajlongott és
örült. Gyengéden vé¬gigsimította a különös anyagot. Melegnek, sőt élettelinek
érez¬te. És az ajtó résnyire kinyílt.

Atráskó bedugta a fejét, és olyasvalamit látott, amit előbb, mikor a kaput
körbejárta, nem látott a másik oldalon. Fejét ismét visszahúzta, és elnézett a kapu
mellett: csak a puszta síkság terült el ott. Újra benézett az ajtórésen, és
számtalan hatalmas oszlop alkotta hosszú folyosó tárult a szeme elé. És mögötte
lépcsők és újabb oszlopok és teraszok sorakoztak, majd megint lépcsők és egy egész
oszloperdő. De az oszlopok felett sehol nem volt tető. Az éjszakai égbolt borult
föléjük. Atráskó belépett a kapun és csodálkozva nézett körül. A zár bekattant
mögötte.
A toronyóra négyet ütött. A tetőnyíláson beeső borús nappali fény fokozatosan

elhalvá¬nyult. Túl sötét volt már az olvasáshoz. Az utolsó oldalt Barna¬bás már
csak fáradságosan tudta kibetűzni. Félretette a köny¬vet. Most mit tegyen? Biztosan
van villanyvilágítás ebben a lomtárban. A félho¬mályban az ajtóhoz botorkált és
végigtapogatta a falat. Nem talált kapcsolót. A másik oldalon sem volt. Barnabás
ekkor egy doboz gyufát húzott elő a nadrágzsebéből (mindig volt nála, mert
szeretett kis tűzcsóvákat gyújtani), de a gyufa nedves volt, és csak a negyedik
gyulladt meg. A kis láng gyenge fényénél kereste tovább a villanykapcsolót, de
nyoma sem volt. Ezzel nem számolt. Arra a gondolatra, hogy az egész estét és
éjszakát teljes sötétségben ülve kell itt eltöltenie, megdermedt a félelemtől. Bár
nem volt már kisgyerek, és otthon vagy valami más ismert helyen egyáltalán nem félt
a sötéttől, de itt fenn, ebben az óriási lomtárban, a sok furcsa holmi között,
egészen más volt a helyzet. A láng megperzselte az ujját, úgyhogy eldobta a gyufát.
Egy darabig csak állt és figyelt. Az eső alábbhagyott és csak egész halkan dobolt a
nagy bádogtetőn. Ekkor eszébe jutott a hétkarú, rozsdásgyertyatartó, amit a lomok
között fedezett fel. Eltapogatózott hozzá, megtalálta és odavitte a
tornaszőnyegeihez. Meggyújtotta a kövér viaszcsonkok kanócát – mind a hetet –, és
aranyló fény áradt szét máris. A lángok halkan sisteregtek és időnként ide-oda
lengedeztek a huzatban. Barnabás fellélegzett és ismét a könyv után nyúlt.

VII. A hallgatás hangja
Gyönyörűségtől mosolyogva sétált be Atráskó az oszloperdőbe, mely fekete árnyékot

vetett a tiszta holdfényben. Mély csend vette körül, alig hallotta csupasz lábának
neszét. Nem tudta már, kicsoda volt, és hogy hívták, azt sem, hogy miként vetődött
ide és mi keresnivalója van itt. Csupa ámulat volt és mégis gondtalan. A padlót
mindenütt mozaik borította, melyet rejtélyesen összefonott minták vagy titokzatos
jelenetek és képek díszítettek. Atráskó elindult rajta, széles lépcsőkön ment fel,
tágas teraszokra érkezett, majd ismét lépcsőkön lefelé és egy kőoszlopokból álló
sétányon haladt végig. Sorra szemügyre vette az oszlopokat, és örömmel állapította
meg, hogy mindegyiket más-más díszítményekkel és jelekkel vésték tele. Így
távolodott egyre jobban a Kulcsnélküli Kaputól. Ki tudja, mióta vándorolt már így,
mikor egyszer csak lebegő hangot hallott a távolból. Megállt és fülelt. A hang
közelebb jött. Énekhang volt, gyönyörű szép és csengettyűtisztaságú, olyan magas,
mint egy gyermeké, ám végtelen szomorúan szólt, igen, néha mintha zokogott volna. A
panaszdal egyszer oly gyorsan suhant tova az oszlopok között, mint a szélfuvallat,
másszor megállt egy helyen, le-fel lebegett, közeledett és távolodott, s úgy
tetszett, mintha széles ívben keringett volna Atráskó körül. A fiú nem mozdult,
csak várt. A hang által leírt körök egyre szűkültek, úgyhogy Atráskó már értette a
dal szövegét: Csak egyszer esik meg minden eset De egyszer mindent meghoz az élet.
Hegyorom, völgy, rét és legelő felett Szétfoszlok és elenyészek.... Atráskó a hang
felé fordult, mely nyugtalanul szálldosott ide-oda az oszlopok között, de senkit
sem látott. – Ki vagy? – kiáltotta. És a hang visszhangozta: – Ki vagy? Atráskó
elgondolkodott. – Ki vagyok? – mormogta –, nem tudom megmondani. Úgy rémlik, mintha
egyszer tudtam volna. De vajon fontos-e ez? Az éneklő hang így felelt: Megtudni
rejtelmeimet, versben beszélj, használj rímet, mert ki nem így beszél velem, nem
érthetem – nem érthetem Atráskó nem volt valami gyakorlott a rím- és
versszerkesztés¬ben, és tartott tőle, hogy a beszélgetés meglehetősen nehézkes¬nek
fog bizonyulni, ha a hang csak azt érti, ami rímel. Egy ideig törni kellett a
fejét, míg kibökte: Kérlek, zokon tőlem ne vedd, szeretném tudni a neved. S a hang
rögtön válaszolt: Így már jól cseng a szó! Így már felfogható! Majd egy másik
irányból énekelt: Barátom, jó a vágyad iránya, hogy itt vagy, ünnepi alkalom,

a Hallgatás Hangja vagyok, Jajulála, s a titokpalotát lakom. Atráskónak feltűnt,
hogy a hang hol hangosabban, hol hal¬kabban zengett, de soha nem némult el egészen.
Még amikor nem szavakat hallatott vagy ő maga beszélt hozzá, akkor is ott lengett
körülötte a szüntelen zengés. S hogy a dal lassan távolodott tőle, utánafutott és
megkér¬dezte: Hallasz, Jajulála, felelj nekem! Nem látlak, noha látnálak szívesen!
A hang most elsuhant a füle mellett: Engem soha senki Még nem láthatott. Nem fogsz
észrevenni, mégis itt vagyok. – Tehát láthatatlan vagy? – kérdezte Atráskó, de nem
kapott választ. Erre eszébe jutott, hogy versformában kell kérdezős¬ködnie, és ezt
mondta: Láthatatlan vagy csupán, vagy még tested sincs talán? Halk csilingelés volt
hallható, ami éppúgy lehetett nevetés, mint zokogás, majd ismét felhangzott a dal:
Sem ez, sem az nem vagyok, ahogy képzeled. Nem a fény ad alakot, ahogy teneked.
Testem csengő hang, zene, csak az ért, ki hall, létezésem lényege egymaga a dal.
Atráskó elcsodálkozott és egyre messzebbre követte a hangot, keresztül-kasul járva
az oszloperdőt. Egy idő múlva újabb kérdést fabrikált: Helyesen értettelek meg,
csupán a zengés alkotja lényed, s ha elhallgat egyszer az ének, többé hiába
kereslek? S akkor ismét egészen közelről hallotta a feleletet: Ha dalom
elcsendesedik, velem is az esik meg, ami minden egyéb lénnyel megesik, ha teste
búcsút intett. Ez a rám kiszabott rend: Addig élek, míg a dalom zeng, de már nem
sok nap elé tekintek. Ekkor újból zokogás hangzott fel, és Atráskó, aki nem
értette, miért sír Jajulála, sietve megkérdezte: Mondd csak, miért vagy olyan
szomorú! Hisz még fiatal vagy, gyerekszavú. S megint mintha a visszhang felelt
volna: Szél kap szárnyára már. Csak panaszolva tudok dalolni. De halld, az idő
lejár. Nosza mondd ki, mondd ki,

mit akarsz megtudakolni? A dal elhalt valahol az oszlopok között, és Atráskó,
miután már nem hallotta, fejét forgatva figyelt minden irányba. Kis csend után a
távolból megint közelebb szaladt az ének és szinte türelmetlenül hangzott: Jajulála
a válasz. Te légy, aki faggat! Ha nincs, aki kérd, választ sem adhat! Atráskó ezt
kiáltotta feléje: Jajulála, segíts megérteni, kérlek, mért kell szétfoszlanod és
elenyészned! S a hang így énekelt: A Kislány Királynő nagybeteg, s odavész
Fantáziahon. A Semmi elnyeli majd e helyet, s ugyanez lesz az én bajom. A Seholba
hullunk és a Sohába, mint kik igazán nem is éltünk. Egy új név kell neki, ennyi az
ára, hogy meggyógyuljon újra minékünk. Atráskó így válaszolt: Mondd, Jajulála,
segély hol akadhat? Ki lesz, aki néki új nevet adhat? A hang folytatta: Halld meg,
halld meg szózatomat, bár értelmedbe nem hatol, rögzítse magába jól az agyad,
mielőtt távozol, hogy később, hogyha jobb időket érsz meg, mindazt, mi az emlékek
vizének legmélyén érintetlenül pihen, újólag napvilágra hozd. Attól függ, eléred-e
óhajod, nem, vagy igen. Egy ideig csak szó nélküli panaszos dal volt hallható, majd
hirtelen közvetlenül Atráskó mellett csendült fel a hang, mintha valaki a fülébe
beszélt volna: A Kislány Királynőnek új nevet ki tudna vajon szerezni? Segíteni
dzsinn- vagy villasereg, te se, én se tudunk, se senki. Átkunktól nem
szabadulhatunk, úrnőnk sose lesz vidámabb. Betűkbe zárt alakok vagyunk, s éljük a
sorsot, amelyre szántak. Kitalált mese álmai, képei vagyunk csak, nem egyebek,
egyikünk se tud újat teremteni, se bölcs, se király, se gyerek. De létezik egy
hely, túl Fantázián, a neve kinti világ. Aki lakja, nincs bőség híján, másféle a
rend odaát!

Az Ádámsarjak, jó okkal ilyen nevük van az ottlakozóknak, az Évalányok, az emberi
nem, valódi tudói a szónak. Jól ismerik ők a módozatot, miképpen kell nevet adni. A
Kislány Királynő így tudott kezdet óta fennmaradni. Új meg új neveket kapott,
gyönyörűket, de hosszú ideje múlt, hogy az emberek átlépték küszöbünket, nem
tudják, merre az út. Valódi mivoltunk mind feledte már, létünkben egyikük se hisz.
Ó, jönne csak egy emberfia bár, nyomorunk már oszlana is! Ó, lenne csak, aki hinni
merész, csak egy, ki a szózatot érti! Be könnyű nekik, s minekünk be nehéz egymás
közegébe belépni. A világuk kívül van Fantázián, erőnk oda el nem ér Megtartod-e,
én ifjú daliám, mit Jajulála beszél? – Igen, igen – bólogatott zavartan Atráskó.
Minden erejét összeszedte, hogy emlékezetébe vésse a hallottakat, csak hát nem
tudta, miért van erre szükség, s így nem értette meg, hogy a hang miről beszélt.
Mindössze azt érezte, hogy nagyon, na¬gyon fontos dologról van szó, ám ez a zim-zum
és a megerőlte¬tés, hogy mindent rímekben hallgasson és mondjon, elálmosí¬totta.
Ezt mormolta: Meg én! Mindenkor eszemben forgatom, node mondd, mit kezdhetek azzal,
hogy tudom! S a hang így válaszolt: Tőled függ, mit cselekszel. A hír kimondva.
Ütött nekünk ezennel a búcsúóra. Félig már alva kérdezte Atráskó: Tovatűnsz? Hová
repülsz? Most ismét zokogás vegyült a hangba, mely, egyre jobban távolodva, így
énekelt: Közelbe jött a Semmi, a Jósda néma már, többé nem hallja senki, hogy
hangja fel-le száll. Mind közt, ki szózatomra figyelni jött ide el, e
kőoszlopvadonba, az utolsó leszel.

Talán sikerül tenéked, mit senki még sose tett, de hogy a célod elérjed, őrizd meg
énekemet! És azután, egyre nagyobb messzeségből, még ezeket a szava¬kat hallotta
Atráskó: Hegyorom, völgy, rét s legelő felett szétfoszlok és elenyészek Csak
egyszer esik meg minden eset, de egyszer mindent meghoz az élet .. . Ez volt a
végső, ami Atráskó füléhez ért. Leült egy oszlop mellé, hátát nekitámasztotta,
felnézett az éjszakai égboltra és megpróbálta megérteni a hallottakat. A csend úgy
burkolta be, mint puha, nehéz köpeny. Elaludt. Mikor felébredt, hideg hajnali
szürkület vette körül. Hátán feküdt s az eget nézte. Az utolsó csillagok is
elhalványultak. Jajulála hangja még mindig az emlékezetében csengett. S ugyan¬akkor
ismét minden az eszébe jutott, amit idáig átélt, és az is, hogy milyen céllal
folytatja a Nagy Keresést. Végre tudta hát, hogy mit kell tennie. Csak a Fantázia
határain túl elterülő világ gyermeke tud új nevet adni a Kislány Királynőnek.
Kellene találnia egy emberfiát és hozzá kellene vinnie! Egyetlen lendülettel talpra
szökött.
– Ó – gondolta Barnabás –, hogy szeretnék segíteni a Kislány Királynőn – rajta és

Atráskón is. Különlegesen szép név lenne, amit kitalálnék. Csak tudnám, hogy
juthatok Atráskóhoz! Azonnal indulnék. Mekkora szemeket meresztene, ha egyszer csak
megjelennék! De hát ez, sajnos, nem megy, vagy talán mégis? Majd halkan azt mondta:
– Ha létezik valamilyen felétek vezető út, mondjátok meg nekem. Egész biztos, hogy
odamegyek, Atráskó! Meg fogod látni.
Mikor Atráskó körülnézett, azt látta, hogy az oszloperdő – összes lépcsőjével és

teraszával együtt – eltűnt. Körös-körül ugyanaz a tökéletesen puszta síkság terült
el, melyet a Három Mágikus Kapu mögött pillantott meg, mielőtt átment rajtuk. De
most sem a Kulcsnélküli Kapu, sem a Varázstükör Kapu nem volt látható. Felkelt és
körbekémlelt. S egyszerre felfedezte, hogy a síkság közepén, nem különösebben
messze tőle, ugyanolyan hely kép¬ződött, mint amilyen már egyszer a Zengerdőben a
szeme elé tárult. Ezúttal viszont sokkal közelebb volt hozzá. Megfordult és amilyen
gyorsan csak tudott, futni kezdett az ellenkező irányba. Hosszú futás után végre a
látóhatáron kicsinyke emelkedőt vett észre, amely talán az a rozsdavörös
sziklatáblákból álló hegyi táj lehetett, ahol a Nagy Rejtély Kapu magasodott.
Arrafelé futott, de sokáig kellett futnia, amíg olyan közel került hozzá, hogy a
részletek is kivehetők lettek. S akkor bizony kétségei támadtak. Valóban, volt ott
valami, ami hason¬lított arra a sziklatáblás tájra, de kaput nem észlelt sehol. S a
kőtáblák már nem vörösek, hanem szürkék és színtelenek vol¬tak. Csak amikor ismét
hosszú ideig futott a vidék felé, akkor vette észre, hogy a sziklák között
csakugyan akadt egy olyan bevágás, amely a kapu alsó részéhez hasonlított, de
fölötte már nem ívelt át boltozat. Mi történhetett? Választ csak jó néhány órával
később kapott, mikor végre a helyszínre ért. Az óriási kőboltozat beomlott – és a
szfinxek eltűntek!

Atráskó utat vágott magának a törmelék között, azután felmászott egy sziklagúlára,
hogy kilátása legyen arrafelé, ahol a Másodmagáknak és a szerencsesárkánynak
kellett lenniük. Vagy netán ők is elmenekültek közben a Semmi elől? Ekkor egyszer
csak egy icipici lengő zászlót vett észre Szűk¬mók obszervatóriumának
sziklamellvédje mögött. Atráskó mindkét karral integetni kezdett, és kezével szája
elé tölcsért formálva kiáltotta: – Hahó! Itt vagytok még? Alig zengett el a hangja,
mikor abból a szakadékból, ahol a Másodmagák barlangja volt, gyöngyházfényű fehér
szerencse¬sárkány emelkedett ki: Fuhur volt. Fenségesen lassú kígyómozgással szelte
át a levegőt, miköz¬ben néhányszor pajkosan a hátára fordult és villámgyors
buk¬fenceket hányt, úgyhogy olyannak tűnt, mint egy nyaldosó fehér láng. Ezután
leszállt a sziklagúla elé, amelyen Atráskó állt. Feltámasztotta mellső lábát, s
ettől olyan nagy lett, hogy magasra ívelő nyakán ülő feje fölébe került Atráskónak.
Meg¬forgatta rubinpiros szemgolyóit és nyelvét hatalmasra tárt tor¬kából örömében
előrenyújtva, érces hangon zengte: – Atráskó, barátom és gazdám! Milyen jó, hogy
végre vissza¬tértél. Már majdnem feladtuk a reményt – azaz, csak a Másod¬magák, én
nem! – Én is boldog vagyok, hogy viszontlátlak – válaszolta Atrás¬kó. – De mi
történt ez alatt az egyetlen éjszaka alatt? – Egyetlen éjszaka? – kiáltotta Fuhur –
azt hiszed, hogy mindössze egyetlen éjszaka volt? Csodálkozni fogsz! Szállj fel
rám, vinni akarlak! Atráskó a hatalmas állat hátára lendült. Először ült életében
szerencsesárkányon. S bár már betört néhány vad lovat és igazán nem volt félős, de
az első pillanatban se nem látott, se nem hallott ettől a rövid légi vágtától.
Olyan erősen kapaszko¬dott Fuhur lobogó sörényébe, hogy az állat zengve felkacagott
és így kiáltott: – Ehhez mostantól fogva hozzá kell szoknod, Atráskó! –
Mindenesetre úgy látszik – kiabálta vissza Atráskó és leve¬gő után kapkodott –,
hogy újra teljesen egészséges vagy! – Majdnem – felelte a sárkány –, de még nem
egészen! S ezután leszálltak a Másodmagák barlanglakása előtt. Szűkmók és Urgula
egymás mellett állt a bejáratnál és várta őket. – Mit éltél át? – kezdett rögtön
locsogni Szűkmók –, mindent el kell mesélned! Hogy áll a dolog a kapukkal?
Helyesek-e az elméleteim? Kicsoda vagy micsoda az a Jajulála? – Nyughass! –
torkolta le az öreg Urgula –, most először is ennie és innia kell. Csak nem
sütöttem-főztem hiába! A te haszontalan kíváncsiskodásodra még elég idő marad!
Atráskó lemászott a sárkány hátáról, és köszöntötte a gnóm házaspárt. Azután
mindhárman asztalhoz ültek, ami újra min¬denféle pompás étellel volt megrakva, s
melyen egy kis kanná¬ban gyógyfűtea gőzölgött.
A toronyóra ötöt ütött. Barnabás szomorúan gondolt a két tábla mogyorós

csokoládéra, melyet otthon az éjjeliszekrényé¬ben őrzött - arra az esetre, ha
egyszer éjszaka megéhezne. Ha sejtette volna, hogy soha vissza nem tér oda, magával
hozhatta volna vastartalékul. De hát ezen nem lehetett már változtatni. Jobb, ha
nem is gondol rá többet!
Fuhur úgy nyújtózott el a kis sziklavölgyben, hogy hatalmas feje Atráskó mellett
feküdt, s így mindent hallhatott. – Képzeljétek – kiáltotta –, barátom és gazdám
azt hiszi, hogy mindössze egy éjszakára volt távol!

– Hát nem így van? – kérdezte Atráskó. – Hét nap és hét éjjel volt! – mondta Fuhur.
– Nézd, a sebeim mind majdnem begyógyultak! Csak most vette észre Atráskó, hogy az
ő sebe is begyógyult. A gyógyfűből készített kötés leesett róla. Csodálkozott. –
Hogy lehetséges ez? Átmentem a Három Mágikus Kapun, beszéltem Jajulálával, azután
elaludtam – de ennyi ideig csak nem alhat¬tam! – Tér és idő bizonyára másképp van
ott bent, mint itt – bölcselkedett Szűkmók. – Ennek ellenére ennyi időt, mint te,
még senki sem töltött a Jósdában. Mi történt? Beszélj már végre! – Először azt
szeretném tudni, hogy itt mi történt – válaszol¬ta Atráskó. – Magad is láthatod –
mondta Szűkmók –, minden szín elsápad, minden egyre valószerűtlenebbé válik, a Nagy
Rejtély Kapu eltűnt. egy látszik, hogy itt is elkezdődött a megsemmi¬sülés. – És a
szfinxek? – tudakolta Atráskó. – Hova lettek? Elmene¬kültek? Láttátok őket? –
Semmit sem láttunk – dörmögte Szűkmók -, azt reméltem, talán te tudsz róluk valamit
mondani. A sziklaboltozat egyszer csak beomlott, de egyikünk sem hallott vagy
látott semmit. Még oda is mentem és átvizsgáltam a törmeléket. És tudod, mi derült
ki? Az omlás helyét szürke moha borítja, és olyan ősöreg az egész, mintha már sok
száz éve romokban állna, és mintha a Nagy Rejtély Kapu soha nem is létezett volna.
– Pedig létezett – mondta Atráskó halkan –, hiszen átmen¬tem rajta és a Varázstükör
Kapun is és végül a Kulcsnélküli Kapun is. És most Atráskó elmesélte mindazt, ami
vele történt. Fárad¬ság nélkül idézett fel minden részletet. Szűkmók, aki kezdetben
buzgón közbekérdezett, hogy még pontosabb leírásokat kapjon, az elbeszélés alatt
fokról fokra szótlanabb lett. S mikor Atráskó végül szinte szóról szóra
elis¬mételte, amit Jajulála tudtára adott, egészen elhallgatott. Csöpp, ráncos
arcára mélységes bánat ült. – Most hát tudod a titkot – fejezte be beszámolóját
Atrás¬kó –, mindenképpen tudni akartad, nem igaz? Jajulála olyan lény, aki pusztán
hangból áll. Alakját csak hallani lehet. Ott van jelen, ahol felcsendül. Szűkmók
hallgatott egy darabig, aztán rekedt hangon kitört: – Ott volt csak, így akarod
mondani. – Igen – felelte Atráskó –, saját szavai szerint én voltam az utolsó,
akihez szólt. Szűkmók töpörödött arcán két kis könnycsepp gurult végig. – Hát hiába
volt! – rikácsolta –, egész életem munkája, a kutatásaim, hosszú évek megfigyelései
– minden hiába volt! Végre megkapom az utolsó követ tudományos építményemhez, végre
befejezhetném, végre megírhatnám az utolsó fejezetet és akkor most egyszerre nem ér
az egész semmit, teljesen fölösle¬ges, nem kell senkinek, egy fabatkányi haszna
sincs, a kutyát sem érdekli, mert mindaz, amiről szól, nincs többé! Kész, vége, jó
éjszakát! Rázta a zokogás, mintha köhögési rohama lett volna. Az öreg Urgula
részvéttel nézte, megsimogatta kopasz fejecskéjét és így duruzsolt: – Szegény öreg
Szűkmók! Szegény öreg Szűkmók! Ne légy ennyire kétségbeesve! Majd csak találsz
valami mást. – Asszony! – förmedt rá Szűkmók szikrázó szemekkel –, akit magad előtt
látsz, az nem holmi szegény öreg Szűkmók, hanem egy tragikus sorsú személy! És
ahogy már egyszer tette, most is berohant a barlangba, és hallatszott a kis ajtó
csattanása. Urgula sóhajtva ingatta a fejét és ezt mormogta: – Nem gondolja
komolyan, derék öreg fickó ez, csak, sajnos, teljesen megbolondult. Mikor vége lett
az étkezésnek, Urgula felállt és ezt mondta: – Most összecsomagolom a cókmókunkat.
Nem sokat vihetünk magunkkal, de egy s más mégiscsak összejön. Igen, ennek most meg
kell lennie. – Hát el akartok menni innen? – kérdezte Atráskó.

Urgula szomorúan bólintott. – Nem tehetünk mást. Ahol a megsemmisülés elharapózik,
ott semmi sem terem meg. És az öregemnek sincs már miért itt maradnia. Majd
meglátjuk, mi lesz. Valahogyan csak lesz. És ti? Mi a tervetek? – Azt kell tennem,
amit Jajulála mondott – válaszolta Atrás¬kó –, meg kell próbálnom találni egy
emberfiát s el kell vinnem a Kislány Királynőhöz, hogy új nevet adjon neki. – És
hol akarod keresni ezt az emberfiát? – kérdezte Urgula. – Magam sem tudom – felelte
Atráskó –, mindenesetre Fan¬tázia határán túl. – Majd megoldjuk a dolgot – kondult
meg Fuhur harang¬hangja –, vinni foglak. Meglátod, szerencsénk lesz! – Na –
mormolta Urgula –, akkor csak rajta! – Talán magunkkal vihetnénk titeket egy
darabon? – aján¬lotta fel Atráskó. – Még csak ez hiányozna! – válaszolta Urgula –,
soha az életben nem hajókáznék a levegőben. Rendes gnómok a biztos földön maradnak.
Azonkívül ne szenvedjetek késedelmet miat¬tunk, nektek fontosabb dolgotok van,
nektek kettőtöknek mindnyájunkért. – De szeretném nektek kifejezni a hálámat –
mondta Atráskó. – ¬Legjobban teszed – morogta Urgula –, ha nem töltöd az időt ezzel
a haszontalan fecsegéssel, hanem azonnal indulsz! – Igaza van – jegyezte meg Fuhur.
– Gyere, Atráskó! Atráskó a szerencsesárkány hátára lendült. Még egyszer
visszafordult és lekiáltott a kis öreg Urgulának: – A viszontlátásra! De az már a
barlangban volt és csomagolt. Mikor néhány órával később Szűkmókkal együtt kilépett
a szabadba, mind a kettejük hátán egy-egy púpozott puttony volt, s már megint mind
a ketten buzgón civakodtak. Így billegtek tova apró görbe lábacskájukon, anélkül
hogy egyszer is visszanéztek volna. Egyébként Szűkmók később még nagyon híres lett,
nemzet¬ségében a legesleghíresebb gnóm, azonban nem a tudományos kutatásai miatt.
De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Ugyanabban
az időpontban, amikor a Másodmagák útnak indultak, Atráskó már messze viharzott
Fuhur hátán, messze, messze a Fantázia fölötti levegőégben.
Barnabás akaratlanul is a tetőnyílás felé tekintett. és elképzelte, milyen lenne,

ha ott fenn az égen, amely már majdnem egészen sötét volt, megpillantaná a nyaldosó
fehér lángként közeledő szerencsesárkányt - ha azok ketten érte jönnének, hogy
maguk¬kal vigyék! – Ó – sóhajtotta – , ez volna csak valami! Tudna rajtuk segíteni
és ők is rajta. Mindannyiuk számára ez lenne a menekvés.

VIII.
SöpredékOrszágban
Hatalmas magasságban szárnyalt tova Atráskó. Piros köpenye óriási hullámívekben

verdesett mögötte. Bőrszíjjal felkötött ké¬kesfekete haja lobogva nyúlt el a
szélben. Fuhur, a fehér szeren¬csesárkány lassú, egyenletes hullámmozgással siklott
az ég párái és felhő-foszlányai között. Fel és le és fel és le, újra meg újra . . .
Mióta lehettek már úton? Nappalok és éjszakák és megint nappalok teltek el –
Atráskó nem tudta már, mennyi. A sárkány alvás közben is tudott repülni, tovább,
egyre tovább, és Atráskó elbóbiskolt néha, miközben erősen megkapaszkodott a
sárkány fehér sörényében. De csak könnyű, nyugtalan álma volt. így az ébrenléte is
fokról fokra álomba ment át, amelyben minden bizonytalanná vált. Lenn a mélyben
árnyékszerűen vonultak el hegyek, száraz¬földek és tengerek, szigetek és folyók . .
. Atráskó már nem törődött velük, és hátasállatát sem siettette többé, ahogy
eleinte tette, miután elindultak a Déli Jósdától. Eleinte türelmetlen volt, mert
azt hitte, hogy a szerencsesárkány hátán igazán nem lesz nehéz Fantázia határát
elérnie – és a határon túl a Külső Világot, ahol az emberek fiai laknak. Fogalma
sem volt, mekkora Fantázia. Kétségbeesetten harcolt a súlyos fáradtság ellen, mely
le akarta gyűrni. Sötét szeme, melynek élessége korábban fiatal sasmadáréhoz volt
hasonló, már nem érzékelte a messzeséget. Egyszer-egyszer még összeszedte minden
akaratát, ültében ma¬gasra emelkedett és körbekémlelt, de hamarosan ismét magába
roskadt, s maga elé meredve csak a hosszú, hajlékony sárkány¬testet bámulta,
melynek gyöngyházszínű pikkelyei rózsásan és fehéren csillogtak. Fuhur is ki volt
merülve. Még az ő végtelen¬nek tetsző ereje is lassanként a végéhez közeledett. A
hosszú repülés alatt nemegyszer láttak az alattuk elterülő vidéken olyan helyeket,
amelyeket elborított a Semmi, és ame¬lyekre nem lehetett megvakulás érzése nélkül
letekinteni. Ekko¬ra magasságból nézve, számos ilyen hely még viszonylag kicsi¬nek
tűnt, de némelyek már akkorák voltak, mint egy egész ország, és a távoli láthatáron
is túlterjedtek. Rémület fogta el a szerencse-sárkányt és utasát egyaránt, irányt
változtattak és másfelé repültek tovább, hogy ne kelljen látniuk a borzalmat. Ám
különös dolog, hogy a borzalom, ha rendszeresen ismétlő¬dik, elveszti rémisztő
hatását. És minthogy a megsemmisült helyek nem kevesbedtek, hanem egyre
szaporodtak, Fuhur és Atráskó lassanként hozzászoktak a látványhoz – vagy inkább
valami közönyféle lett úrrá rajtuk. Már alig vetettek ügyet rá. Jó ideje nem
beszélgettek már egymással, amikor Fuhur érces hangon hirtelen megszólalt: –
Atráskó, kis gazdám, alszol? – Nem mondta Atráskó, noha éppen valami szorongó
álomból ébredt –, mi tetszik, Fuhur? – Azt kérdem magamtól, nem volna-e jobb
visszafordul¬nunk. – Visszafordulni? Hova? – Az Elefántcsonttoronyhoz. A Kislány
Királynőhöz. – Úgy gondolod, hogy dolgunk végezetlenül menjünk hozzá? – Nem, így
éppen nem mondanám, Atráskó. Hogy is szólt a megbízatásod? – Ki kell kutatnom, mi
az oka annak a betegségnek, amely¬ben a Kislány Királynő senyved, és hogy milyen
orvosság az ellenszere. – De az nem volt a megbízatásodban —vetette ellene Fu¬hur
—, hogy azt az orvosságot magad vidd el neki. – Hogy érted ezt?

– Lehet, hogy nagy hibát követünk el, ha egy emberfiát keresve, megkíséreljük
átlépni Fantázia határát. – Nem értem, hova akarsz kilyukadni, Fuhur. Magyarázd meg
világosabban. – A Kislány Királynő halálos beteg – magyarázta a sár¬kány –, mert új
névre van szüksége. Ezt a Vénséges Morla árulta el neked. De ilyen nevet csak a
Külső Világból való emberek fiai adhatnak neki. Így nyilatkoztatta ki Jajulála.
Ezzel teljesítetted a megbízatásodat, és úgy érzem, hogy mind¬ezt sürgősen
jelentened kellene a Kislány Királynőnek. – De mit segít rajta – kiáltotta Atráskó
–, ha mindezt csupán közlöm vele, és nem viszek magammal egyúttal egy emberfiát,
aki megmenthetné? – Ezt nem tudhatod – válaszolta Fuhur. – Ő sokkal többre képes,
mint te meg én. Hátha semmi nehézséget nem okozna a számára, hogy egy emberfiát
szólítson magához. Hátha tud valami utat-módot, ami előttünk és Fantázia összes
teremtmé¬nyei előtt ismeretlen. Ehhez azonban tudnia kellene mindazt, amit most te
tudsz. Mondjuk, hogy így van. Akkor nemcsak esztelenség, hogy a saját szakállunkra
próbálunk egy emberfiát fellelni és hozzá vinni, hanem még az is megtörténhetik,
hogy a Kislány Királynő meghal, mialatt mi még egyre keresgélünk, pedig
megmenthettük volna, ha idejében visszafordulunk. Atráskó hallgatott. Kétségtelen,
hogy a sárkány helyesen beszélt. Lehet, hogy így áll a dolog. De állhat egész
másként is. Nagyon is lehetséges, hogy a Kislány Királynő, ha most ezzel a
híradással térne hozzá vissza, ezt mondaná: mit segít ez rajtam? Ha elhoztad volna
megmentőmet, meggyógyul-hatnék. De most már késő, hogy még egyszer elküldjelek. Nem
tudta, mitévő legyen. És fáradt volt, túlságosan fáradt ahhoz, hogy határozzon. –
Tudod, Fuhur – mondta halkan, de a sárkány jól hallotta a szavát –, talán igazad
van, de lehet, hogy nincs. Repüljünk még egy kis ideig. Ha még akkor sem látjuk a
határt, hát visszafordulunk. – Mit nevezel kis időnek? – kérdezte a sárkány. –
Néhány órát – mormogta Atráskó – ej, mit, egy órát még. – Jó – felelte Fuhur –,
tehát még egy órát. Ám ez az óra egy órával több volt a kelleténél. Egyikük sem
figyelt rá, hogy az ég északon feketére felhősödött. Nyugaton, ahol a nap állt,
izzó volt, és vészjósló csíkok lógtak le véres tengeri moszatként a látóhatárra.
Keleten zivatar gön¬gyölődött elő, mint szürke ólomtakaró, mely előtt kiöntött kék
tintára emlékeztető, széttépett felhőcafatok úsztak. És délről kénsárga gőz
áramlott, melyben szikrázó villámok cikáztak. – Az az érzésem vélte Fuhur – , hogy
rossz időt kapunk. Atráskó körbejártatta a tekintetét. – Igen – mondta –, aggasztó
a helyzet. Mégis tovább kell repülnünk. – Okosabb lenne – válaszolta Fuhur –, ha
menedéket keres¬nénk magunknak. Ha arról van szó, amit gyanítok, akkor nem
tréfadolog vár ránk. – Mit gyanítasz? – kérdezte Atráskó. – Azt, hogy a négy
szélóriás közeledik, akik megint éppen harcot akarnak vívni egymással! – magyarázta
Fuhur. – Majd¬nem mindig azon vitatkoznak, hogy melyikük uralkodjék mint a
legerősebb a többiek felett. Számukra az egész csak játék, mert nekik semmi bajuk
sem történik közben. De jaj annak, aki a vitájuk kereszttüzébe kerül. Abból a
legtöbbször nem sok marad. – Nem tudsz magasabbra repülni? – kérdezte Atráskó. –
Úgy gondolod, hogy a hatósugarukon kívülre? Nem, olyan magasra nem tudok. És
alattunk, ameddig ellátok, csak víz van, valamilyen óriási tenger. Nem látok sehol
olyan helyet, ahol elrejtőzhetnénk. – Akkor nincs más hátra – határozta el Atráskó
–, mint hogy bevárjuk őket. Úgyis akarok tőlük valamit kérdezni. – Mit akarsz? –
kiáltotta a sárkány, és ijedtében nagyot ugrott a levegőben.

– Ha ők a négy szélóriás – magyarázta Atráskó –, akkor ismerik Fantázia valamennyi
égtáját. Senki sem mondhatja meg nekünk pontosabban, hogy merre vannak a határok. –
Szent ég! – kiáltotta a sárkány –, azt hiszed, hogy csak úgy kedélyesen el lehet
velük társalogni? – Mi a nevük? – tudakolta Atráskó. – Az északit Lirrnek nevezik,
a keletit Boreónak, a délről valót Siróknak és a nyugatról jövőt Magasztrolnak –
válaszolta Fuhur. – De te, Atráskó, mi vagy te tulajdonképpen? Kisfiú vagy, vagy
vasdarab, hogy nem ismered a félelmet? – Amikor a szfinxek kapuján átmentem –
felelte Atráskó – minden félelem elmúlt belőlem. Azonkívül a Kislány Királynő jelét
viselem. Fantázia minden teremtménye tiszteletben tartja. Mért éppen a szélóriások
ne tennék? – Ó, persze hogy tiszteletben tartják! – szólt Fuhur –, de buták, és nem
tudod őket a viaskodástól visszatartani. Majd meglátod, mit jelent ez! Eközben a
zivatarfelhők annyira összetorlódtak minden ol¬dalról, hogy amit Atráskó maga körül
látott, hatalmas méretű tölcsérhez, tűzhányó kráteréhez hasonlított, melynek falai
egy¬re gyorsabb forgásba kezdtek, úgyhogy a kénsárga, az ólom¬szürke, a vérvörös és
a mélyfekete színek egymásba keveredtek. És ő maga a fehér sárkány hátán szintén
körben pörgött, mint a gyufaszál egy hatalmas örvényben. És most megpillantotta a
viharóriásokat. Tulajdonképpen csak arcokból álltak, mert végtagjaik alak és szám
tekintetében annyira változók voltak – hol rövidebbek, hol hosszabbak lettek, hol
megszaporodtak, hol eltűntek, hol élessé körvonalazódtak, hol ködössé váltak –,
azonkívül úgy egymásba gabalyodtak szörnyűséges körtáncukban vagy in¬kább
birkózásukban, hogy teljes lehetetlenség volt igazi alakju¬kat felismerni. De az
arcuk is állandóan változott, egyszer kövérre fúvódott fel, másszor hosszában és
széltében széthúzó¬dott, azonban mégis arc maradt, melyet a másiktól meg lehetett
különböztetni. Szájukat kitátva ordítottak és bömböltek, üvöl¬töttek és nevettek
egymásra. A sárkányt és utasát, úgy látszik, észre sem vették, hiszen hozzájuk
képest oly csöppek voltak, mint egy szúnyog. Atráskó felemelkedett. Jobb kezével
megragadta a mellén levő aranyamulettet, és oly hangosan kiáltotta, ahogy csak a
torkán kifért: – A Kislány Királynő nevében hallgassatok és figyeljetek rám! És a
hihetetlen megtörtént! Mintha hirtelen némaság sújtotta volna őket, elhallgattak.
Szájuk becsukódott, és négy kidülledt óriási szempár meredt AURIN-ra. A körforgás
is megszűnt. Egy csapásra síri csend támadt. – Adjatok választ! – kiáltotta
Atráskó. – Merre van Fantázia határa? Tudod-e, Lirr? – Északon nincs – válaszolta a
fekete felhőarc. – És te, Boreo? – Keleten sincs – felelte az ólomszürke felhőarc.
– Beszélj, Sirók! – Délen sehol nincs határ – mondta a kénsárga felhőarc.
Magasztrol, te tudod vajon? – Nincs határ nyugaton – válaszolta a tűzvörös
felhőarc. És mind a négyen egyszerre mondták: – Ki vagy te, hogy a Kislány Királynő
jelvényét viseled és nem tudod, hogy Fantázia határtalan? Atráskó hallgatott. Úgy
érezte, mintha fejbe verték volna. Arra igazán nem gondolt, hogy egyáltalán nincs
határ. Akkor minden hiába volt. Alig vette észre, hogy a szélóriások újra harci
játékukba fogtak. Mindegy volt számára, hogy mi történik tovább. Mikor a sárkányt
egy forgatag hirtelen a magasba röpítette, erősen belekapaszkodott a sörényébe.
Lángoló villámok között vágtat¬tak körbe, s utána majdnem belefulladtak a
vízszintesen szágul¬dó felhőszakadásba. Váratlan lángáradat ragadta magával őket,
hogy majdnem megégtek, de máris jégesőbe kerültek, amely nem jégszemekből, hanem

dárdahosszúságú jégcsapok¬ból állt, és a mélybe verte le őket. Aztán megint
felszívta őket valami a magasba, ide-oda dobálta és erre-arra röpítette – a
szélóriások az elsőbbségért viaskodtak. – Kapaszkodj erősen! – kiáltotta Fuhur,
mikor egy széllökés a hátára fordította. De már késő volt. Atráskó elvesztette az
egyensúlyát, és a mélybe zuhant. Zuhant és zuhant, azután nem tudott semmi¬ről.
Mikor ismét magához tért, puha homokon találta magát. Hul¬lámok zúgását hallotta,
és mikor fejét felemelte, látta, hogy tengerpartra sodródott. Szürke, ködös, de
szélcsendes nap volt. A tenger nyugodt volt, és semmi sem mutatta, hogy röviddel
ezelőtt még a szélóriások háborúja dúlt errefelé. Vagy talán egészen másféle,
távoli vidékre vetődött volna? A part lapos volt, semerre sem látszott szikla vagy
domb, a párában csupán néhány göcsörtös, ferde fa állt, karmos nagy kezekre
hasonlítva. Atráskó felült. Néhány lépésnyi távolságban felfedezte piros bivalyszőr
köpenyét. Odamászott és a vállára borította. Csodál¬kozva állapította meg, hogy
köpenye már alig nedves. Ezek szerint elég régóta itt fekhet. Hogy került ide? És
miért nem fulladt a vízbe? Valami homályos emlék merült fel benne. Karokat látott,
amelyek magukra vették, és különös éneklő hangokat hallott: „Szegény kisfiú, szép
kisfiú! Tartsátok őt! Ne hagyjátok elme¬rülni!" Talán ez is csak a hullámok
csobogása volt. Vagy sellők és vízimanók lettek volna? Valószínűleg látták rajta a
Talizmánt, és azért mentették meg. Ösztönösen az amulett után kapott – de nem volt
meg. A lánc eltűnt a nyakáról. Elvesztette a medaliont. – Fuhur! – kiáltotta olyan
hangosan, ahogy csak bírta. Fel¬ugrott, ide-oda futkosott és mindenfelé kiabálta: –
Fuhur! Fu¬hur! Hol vagy? Semmi válasz. Csak a hullámok egyenletes, lassú csobogása,
amint a partot nyaldosták. Ki tudja, hova sodorták a szélóriások a fehér sárkányt!
Talán egész másfelé keresi Fuhur az ő kis gazdáját, messze-messze innen. Talán már
nincs is életben. Atráskó immár nem volt sárkánylovas, nem volt a Kislány Királynő
követe – csupán egy kisfiú. És egészen egyedül volt.
A toronyóra hatot ütött. Kinn most már sötét volt. Az eső elállt. Teljes csend
uralkodott. Barnabás a gyertyák lángjába bámult. Aztán összerázkódott, mert a
deszkapadló megreccsent. Mintha valakit sóhajtani hallott volna. Lélegzetét
visszafojtva figyelt. A gyertyák vetette kis fénykörön kívül sötétség töltöt¬te meg
az óriási lomtárt. Nem topognak halk léptek a lépcsőn felfelé? Nem mozdult meg
egész lassan a lomtárajtó kilincse? Megint reccsent egyet a deszkapadló. Ha
kísértet tanyázna itt a lomtárban . . . ? Ej, mit – mondta Barnabás félhangosan –,
nincsenek kísér¬tetek. Mindenki azt mondja. De akkor mért szól annyi történet
róluk? Talán mind, akik azt mondják, hogy nincsenek kísértetek, egyszerűen csak
félnek bevallani, hogy mégis vannak.
Atráskó szorosan beburkolózott piros köpenyébe, mert fázott, és útnak indult a

szárazföld belseje felé. A vidék, amennyire a ködtől egyáltalán láthatta, alig
változott. Lapos és egyhangú volt, csak

azzal a lassú módosulással, hogy a göcsörtös fák közt egyre több lett a bozót.
Bokrok tűntek fel, melyek mintha rozsdás bádogból lettek volna, s majdnem olyan
kemények is voltak. Könnyen felsérthette magát köztük, aki nem vigyázott.
Körülbelül egy óra múlva Atráskó elért egy úthoz, mely púpos, szabálytalan alakú
kődarabokkal volt kirakva. Úgy döntött, hogy követi az út irányát, hiszen valahova
csak kell hogy vezessen. Ám kényelmesebbnek találta, hogy az út mellett a porban
menjen, mint a göröngyös kövezeten. Az út tekervé¬nyes volt, jobbra-balra
kígyózott, anélkül hogy okát lehetett volna találni, minthogy erre sem volt domb
vagy folyó. Úgy látszott, hogy ezen a vidéken minden görbe. Atráskó még nem régen
mendegélt így, mikor a távolból fokozatosan közeledő különös, dobogó lárma ütötte
meg a fülét. Nagy dob tompa dübögéséhez volt hasonló, amibe pikulák hangjára
emlékeztető éles füttyögés, valamint csengettyűszó vegyült. Atráskó egy útszéli
bokor mögé bújt és várt. A sajátságos zenebona egyre közeledett, és végül a ködből
előtűntek az első alakok. Nyilvánvaló volt, hogy táncolnak, de táncuk nem vidám és
kecses mozdulatokból állt, hanem össze¬vissza ugráltak a legfurcsább
taglejtésekkel, hemperegtek a földön, négykézláb mászkáltak, fel-felágaskodtak, és
úgy visel¬kedtek, mint a bolondok. Közben csak a tompa, lassú dobszó, a pikulák
éles hangja és a torkokból előtörő vinnyogás és zihálás hallatszott. Egyre többen
és többen lettek, a menet szinte vég nélkülinek tetszett. Atráskó megpillantotta a
táncosok arcát. Hamuszürke volt és verítékben úszott, de a szeme valamennyinek vad,
lázas fényben izzott. Némelyek ostorral csapkodták magukat. Őrültek, gondolta
Atráskó, és hideg borzongás futott végig a hátán. Egyébként megállapította, hogy a
menet legnagyobb része éji manókból, koboldokból és kísértetekből áll. Vámpírok is
voltak közöttük és boszorkányok tömegével, öregek, nagy púp¬pal és állukon
kecskeszakállal, de fiatalok is, szépek és gonosz tekintetűek. Nyilvánvaló volt,
hogy Atráskó Fantázia egyik országába jutott, melyet a sötétség teremtményei
népesítenek be. Ha AURIN-t nem vesztette volna el, habozás nélkül elébük áll és
megkérdezi tőlük, hogy mi folyik itt. Így azonban jobbnak tartotta, ha búvóhelyén
várja meg, amíg a tébolyult menet elvonul, és az utolsó elmaradozó figura is
bicegve és szökdécsel¬ve eltűnik a ködben. Csak ezután merészkedett ki újból az
útra, és a kísérteties csapat után tekintett. Kövesse őket vagy ne? Nem tudta
eldön¬teni. Tulajdonképpen azt sem tudta már, hogy kell-e még ten¬nie vagy
egyáltalán tehet-e még valamit. Először érezte világosan, hogy mennyire hiányzik a
Kislány Királynő amulettje, és milyen tehetetlen nélküle. Nem az általa nyújtott
védelem volt a lényeg – hiszen az összes fáradalmat és nélkülözést, félelmet és
magányt mind a saját erejéből kellett kiállnia –, hanem amíg a jelvényt hordta,
soha nem volt kétsége afelől, hogy mit kell cselekednie. Mint valami rejtélyes
iránytű, helyes irányba vezérelte akaratát és elhatározásait. De most másképp volt,
nem érezte már a titkos erőt, amely vezette. Csupán azért, hogy ne álljon ott
tehetetlenül, megparancsol¬ta önmagának, hogy kövesse a kísértetmenetet, melynek
tompa dobritmusa még mindig hallatszott a távolból. Miközben a ködben
előrelopakodott – mindenkor vigyázva, hogy az utolsó lemaradozóktól is kellő
távolságban legyen –, megpróbálta a helyzetét tisztázni. Miért, ó, miért is nem
hallgatott Fuhurra, mikor azt taná¬csolta, hogy tüstént repüljenek a Kislány
Királynőhöz? Átad¬hatta volna neki Jajulála üzenetét és visszajuttathatta volna a
Fényt. AURIN nélkül és Fuhur nélkül nem kerülhet többé a Kislány Királynőhöz.
Biztosan várja őt élete végső percéig, reménykedve, hogy jön, bízva, hogy
szabadulást hoz neki és Fantáziának – de mindhiába! Hát ez bizony elég rettenetes
volt, de még rémesebben hang¬zott, amit a szélóriásoktól megtudott: hogy sehol nem
létezik határ. Ha lehetetlen Fantáziából kilépni, akkor az is lehetetlen, hogy a
határon túlról segítségül hívhasson egy emberfiát. Ép¬pen azért, mert Fantázia
végtelen, vált elkerülhetetlenné a vége.

Miközben tovább bukdácsolt a ködgomolyokon keresztül az egyenetlen kövezeten,
emlékezetében még egyszer felhangzott Jajulála szelíd hangja. Halvány kis
reményszikra pislákolt fel a szívében. Régebben gyakran jöttek át emberek
Fantáziába, hogy a Kislány Királynőnek időről időre pompás új neveket adjanak – így
szólt az ének. Tehát mégis van út az egyik világból a másikba! Be könnyű nekik, s
minekünk be nehéz egymás közegébe belépni. Igen, ezek voltak Jajulála szavai.
Csakhogy az emberek elfe¬lejtették ezt az utat. De nem lehetséges-e, hogy egy,
egyetlenegy ember mégis emlékszik rá? Hogy az ő helyzete is reménytelen, azzal már
nem sokat törődött Atráskó. Csak az volt a fontos, hogy egy emberfia meghallja
Fantázia hívását és eljöjjön – ahogy ez minden idő¬ben történt. És talán, talán már
el is indult valaki, talán már úton is van!
– Igen! Igen! – kiáltotta Barnabás. Megijedt a saját hangjától és halkabban tette

hozzá: – Szeretnék a segítségetekre lenni, csak tudnám, hogyan! Nem tudom az utat,
Atráskó. Igazán nem tudom.
A tompa dobszó és a pikulák éles hangja elnémult, és Atráskó anélkül, hogy

észrevette volna, olyan közel ért a menethez, hogy majdnem beleszaladt az utolsó
alakokba. Minthogy me¬zítláb volt, lépte nem ütött zajt – de nem ez volt az oka,
hogy ez a népség egyáltalán nem vett róla tudomást. Ha vasalt csizmában dobogott
vagy hangosan kiáltozott volna, akkor sem törődtek volna vele. Már nem
menetoszlopban álltak, hanem messze szétoszoltak egy szürkés fűvel benőtt, néhol
iszapos mezőn. Egyesek könnye¬dén ide-oda ringatóztak, mások mozdulatlanul
ácsorogtak vagy guggoltak, de vak, lázas fényben csillogó szemmel mind¬annyian
egyazon irányba néztek. S most Atráskó is meglátta, hogy mi az, amire iszonyatos
önkívületükben merednek. A mező túloldalán a Semmi terült el. Olyan volt,
amilyennek Atráskó korábban is látta már a kéregrémeknél a fa ormáról, vagy a
síkságon, ahol a Déli Jósda Mágikus Kapui álltak, vagy Fuhur hátán ülve, nagy
magasság¬ból – de eddig mindig csak távolról pillantotta meg. Most azonban
váratlanul szemtől szembe találta magát vele, amint az egész tájat keresztülszelve,
hatalmasan és nagyon lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett. Atráskó látta,
hogy a mezőn álló kísértetfigurák rángatózni kezdenek előtte, végtagjaik görcsbe
csavarodnak, szájukat kitátják, mintha kiáltani vagy nevetni akarnának, de síri
csend uralkodott. És azután, mint hervadt falevelek, melyeket elra¬gad egy
szélroham – valamennyien egyszerre a Semmi felé tódultak és gurulva, ugrálva
zuhantak bele. Alig tűnt el hangtalanul és nyom nélkül a szellemcsapat utolsó
tagja, amikor Atráskó rémülten vette észre, hogy saját teste is rángatózásszerű kis
lépésekkel indul a Semmi felé. Mindent elsöprő vágy akarta a hatalmába keríteni,
hogy ő is bele¬vesse magát. Atráskó minden akaraterejét összeszedte és ellen¬állt.
Kényszerítette magát, hogy megálljon. Lassan, egész las¬san sikerült is
megfordulnia és, mint valami láthatatlan hatal¬mas vízáradattal szemben, lépésről
lépésre előreküzdenie ma¬gát. A szívóerő gyengült, és Atráskó rohanni kezdett,
rohanni, amilyen gyorsan csak bírt, visszafelé a hepehupás kövezeten. Megcsúszott,
elvágódott, majd összeszedte magát és tovább rohant, anélkül hogy meggondolta
volna, hova vezeti a ködben ez az út. Futva követte az út értelmetlen
kanyarulatait, és csak akkor állt meg, amikor egy szurokfekete, magas városfal
bontakozott ki előtte a ködből. A fal mögött néhány ferde torony fúródott a szürke
égbe. A városkapu vastag fa kapuszárnyai korhadtak és rothadtak voltak és ferdén
lógtak a rozsdás sarokvasakon. Atráskó belépett a kapun.

A lomtárban egyre hidegebb lett. Barnabás már úgy fázott, hogy reszketett bele. És
ha megbetegedne – akkor mi lenne vele? Például tüdő¬gyulladást kaphatna, mint Vili,
az osztálytársa. Akkor egyedül kellene meghalnia itt a lomtárban. Senki nem lenne
mellette, aki segíthetne rajta. Most bizony nagyon örülne, ha apa megtalálná és
kiszabadí¬taná. De hazamenni – nem, azt nem lehet! Inkább a halál! Összeszedte a
még fellelhető katonai pokrócokat és minden oldalról jól beburkolta magát velük.
Lassacskán kezdett felmelegedni.

IX.
Kísértetváros
Igen messze, valahol a tenger viharos hullámai felett megzendült Fuhur

bronzharanghoz hasonló hatalmas hangja: – Atráskó! Hol vagy? Atráskó! A szélóriások
már régen abbahagyták harci játékukat és szanaszét viharzottak. Majd újból
találkoznak, itt vagy másutt, hogy ismét megküzdjenek egymással, ahogy ezt időtlen
idők óta teszik. Már el is felejtették, ami az imént történt, mert semmire sem
emlékeznek és semmiről sem tudnak a saját zabolátlan erejükön kívül. És így a fehér
sárkány és kis utasa is már rég kiesett az emlékezetükből. Amikor Atráskó a mélybe
zuhant, Fuhur, minden erejét latba vetve, azonnal megkísérelte, hogy utánabukjék és
röpté¬ben felfogja. De egy forgószél magasba ragadta és messze, messze sodorta.
Mire visszavergődött, a szélóriások már a ten¬ger más része felett tomboltak. Fuhur
kétségbeesetten igyeke¬zett megtalálni azt a helyet, ahol Atráskó a vízbe
zuhanhatott, de még egy fehér szerencsesárkány számára is lehetetlen feladat
felfedezni olyan piciny pontocskát, mint a vízen ide-oda hányó¬dó test – vagy éppen
egy vízbefúltat a fenéken. Fuhur mégsem adta fel a reményt. Magasra emelkedett a
levegőben, hogy jobb áttekintése legyen, majd ismét közvetle¬nül a hullámok fölött
repült, vagy köröket írt le, egyre tágabb és tágabb köröket. Közben állandóan
Atráskót szólongatta, abban a reményben, hogy valahol csak ráakad a tajték között.
Szerencsesárkány volt, és semmi sem tudta megingatni ab¬ban a meggyőződésében, hogy
végül is minden jóra fordul. Bármi történt is, Fuhur soha nem fogja feladni a
reményt. – Atráskó! – dörgött át hatalmas hangja a hullámok hábor¬gásán – Atráskó,
hol vagy? Atráskó egy elhagyott város kihalt utcáin mendegélt. A látvány nyomasztó
volt és félelmetes. Nem volt egyetlen épület sem, amely már külsőleg is ne keltett
volna fenyegető és elátkozott benyomást, mintha az egész város csupa
szellempalotából és kísértetházból állana. Az utak és utcák felett, melyek
ugyan¬olyan girbegurbák voltak, mint minden ebben az országban, szörnyű pókhálók
lógtak, és rossz szag áradt a pincenyílásokból és üres kutakból. Atráskó eleinte
csak saroktól sarokig osont, nehogy meglássa valaki, de hamarosan már nem csinált
gondot magának abból, hogy elrejtőzzék. A terek és az utcák üresen ásítoztak
előtte, s az épületekben sem volt semmi mozgás. Egyesekbe bement, de nem talált
mást, mint felborult bútorokat, széttépett függönyö¬ket, törött edényeket és üveget
– a pusztítás összes jelét, de lakókat sehol. Az egyik asztalon félbeszakadt
étkezés maradéka állt, néhány tányér fekete színű leves némi ragacsos törmelék¬kel,
ami talán kenyér lehetett. Mindkettőből evett. Undorító¬nak találta, de nagyon éhes
volt. Bizonyos értelemben egész helyénvalónak érezte, hogy éppen ide vetődött. Ez a
hely jól illett olyasvalakihez, aki elvesztette minden reményét.
Barnabás már egészen elgyengült az éhségtől. A jó ég tudja, miért éppen most,

egyáltalán nem ide illő módon, de Anna kisasszony almás rétese jutott az eszébe. A
világ leg¬jobb almás rétese volt. Anna kisasszony háromszor egy héten járt
hozzájuk, apja írnivalóit intézte és rendbe hozta a háztartást. Legtöbbször főzött
vagy sütött is valamit. Tenyeres-talpas nőszemély volt, aki gátlástalanul hangosan
beszélt és nevetett. Apja udvarias volt hozzá, de egyébként mintha tudomást

sem vett volna róla. Csak nagy ritkán sikerült a kisasszonynak elérnie, hogy apa
szomorú arcán mosoly suhanjon át. Amikor náluk volt, jelenlé¬tétől egy kicsit
világosabb lett a lakás. Anna kisasszonynak volt egy kislánya, bár nem volt
férjnél. A kislányt Krisztának hívták, három évvel volt fiatalabb Bar¬nabásnál, és
gyönyörű szőke haja volt. Régebben Anna kisas¬szony majdnem mindig magával hozta a
kislányát. Kriszta nagyon félénk volt. Amikor Barnabás órákon keresztül mesélte
neki a történeteit, mély csendben ült a helyén és tágra nyílt szemmel figyelt rá.
Csodálta Barnabást, ő pedig nagyon szeret¬te a kislányt. Azonban egy évvel ezelőtt
Anna kisasszony vidéki intézetbe adta a kislányát. És azóta talán egyszer sem
találkoztak. Barnabás ezt meglehetősen rossz néven vette Anna kisas¬szonytól, és
semmiféle magyarázat nem győzte meg, hogy miért jobb így Krisztának. Ám a
kisasszony almás rétesének ettől függetlenül soha nem tudott ellenállni.
Gondterhelten tette fel magának a kérdést, hogy vajon med¬dig bírja valaki evés
nélkül. Három napig? Kettőig? Lehet, hogy az embernek már huszonnégy óra múlva
kényszerképzetei lesznek? Ujjain számolta ki, hogy mennyi ideje van már itt. Tíz
órája, sőt valamivel több is lehet. Ha a tízórai kenyerét vagy legalább az almáját
eltette volna! A lobogó gyertyafényben a róka, a bagoly és az óriási szirti sas
üvegszeme mintha élt volna. Árnyékuk nagyra nőve im¬bolygott a lomtár falán. A
toronyóra hetet ütött.
Atráskó ismét kilépett az utcára, és céltalanul kóborolt a város¬ban. Igen nagynak

találta. Keresztülment olyan negyedeken, ahol a házak aprók és alacsonyak voltak,
és ereszcsatornájukat álltában elérte, majd olyanokon is, amelyekben díszes
homlok¬zatú, sokemeletes paloták álltak. De ezek a díszek csupa csont¬vázat vagy
démoni figurát ábrázoltak, melyek torz pofával bámultak a magányos vándorra. És
ekkor hirtelen megállt, mintha gyökeret vert volna a lába. Valahol egészen a
közelben durva, rekedt ordítás hangzott fel, amely olyan kétségbeesetten és
vigasztalanul szólt, hogy Atráskónak a szíve szakadt belé. A sötétség
teremtményeinek minden elhagyatottsága és elátkozottsága benne sírt ebben a
panaszos hangban, melynek nem akart vége szakadni, és amely egyre távolabbi házak
faláról visszaverődve, végül is úgy hang¬zott, mint óriási farkasok messzire
szétszórt falkájának üvöltése. Atráskó csak ment a hang után, mely közben egyre
halkabb és halkabb lett és végül rekedten csuklásba fúlt. De egy darabig
keresgélnie kellett. Átment egy bejáraton, bejutott egy szűk, sötét udvarba,
áthaladt egy kapuboltozat alatt, s a végén egy nyirkos és piszkos hátsó udvarba
ért. S ott, valami falnyílás elé láncolva, egy óriási, félholtra éhezett
farkasember feküdt. Ótva¬ros szőrzete alatt egyenként meg lehetett számolni a
bordáit, hátgerincéből mint fűrészfogak álltak ki a csigolyák, s félig nyitott
torkából hosszan lógott alá a nyelve. Atráskó nesztelenül közeledett hozzá. Amikor
a farkasember észrevette, felkapta hatalmas fejét. Szemében zöld fény lob¬bant.
Kölcsönösen vizsgálgatták egymást, egyetlen szó vagy hang nélkül. Végül is a
farkasember halk, fölöttébb veszedelmes morgást hallatott: – Menj innen! Hagyj
békében meghalni! Atráskó nem mozdult. Ugyanolyan halkan válaszolta: – Hallottam a
hívásodat, azért jöttem ide. A farkasember feje lehanyatlott. – Senkit sem hívtam –
morogta –, saját halálomat sirattam. – Ki vagy te? – kérdezte Atráskó, és még egy
lépéssel köze¬lebb ment. – Gomor vagyok, a farkasember. – Miért vagy ideláncolva?

– Mert elfeledkeztek rólam, amikor elmentek. – Kicsodák? – Azok, akik ideláncoltak.
– És hova mentek? Gomor nem felelt. Félig nyitott szemmel, gyanakvóan nézte
Atráskót. Hosszabb csend után ezt mondta: – Te nem idevalósi vagy, kis idegen, nem
ez a város, nem ez az ország a hazád. Mit keresel itt? Atráskó lehajtotta a fejét.
– Nem tudom, hogy kerültem ide. Mi ennek a városnak a neve? – Ez Fantázia
leghíresebb országának a fővárosa – mondta Gomor. – Egyetlen más országról és
egyetlen más városról sem szól annyi történet. Bizonyára te is hallottál már
Söpredékor¬szág Kísértetvárosáról, ugye? Atráskó lassan bólintott. Gomor nem vette
le a szemét a fiúról. Csodálkozott, hogy ez a zöld bőrű gyermek ilyen nyugodtan
nézi őt a nagy fekete szemével és nem mutat semmi félelmet. – És te – ki vagy te? –
kérdezte. Atráskó töprengett egy kicsit, mielőtt felelt volna: – Senki vagyok. –
Mit jelentsen ez? – Azt jelenti, hogy valaha volt nevem. Ezt azonban többé nem
szabad kiejteni. Ezért vagyok senki. A farkasember kicsit felhúzta az ínyét és
megvillogtatta ré¬misztő fogsorát, ami feltehetően mosoly akart lenni a részéről.
Értett a lelki sötétség minden fajtájához, és megérezte, hogy valami módon
egyenrangú ellenféllel áll szemben. – Ha ez így van – mondta rekedt hangján –,
akkor Senki nem hallott engem, Senki nem jött hozzám, és Senki nem beszél velem az
utolsó órámon. Atráskó ismét bólintott. Aztán megkérdezte: – Senki nem szabadíthat
meg a láncaidtól? A farkasember szemében megint fellángolt a zöld fény. Li¬hegni
kezdett és a szája szélét nyaldosta. – Valóban megtennéd – tört ki belőle –,
szabadon engednél egy éhes farkasembert? Tudod, hogy ez mit jelent? Ki lenne
előttem biztonságban? Senki! – Igen – mondta Atráskó –, és én Senki vagyok. Mért
kellene hát félnem tőled? Közelebb akart lépni Gomorhoz, de az újból ugyanazt a
mély, rettenetes morgást hallatta. A fiú visszahőkölt. – Nem akarod talán, hogy
megszabadítsalak? – kérdezte. A farkasember egyszerre nagyon fáradtnak látszott. –
Úgysincs rá módod. De ha elérhető távolságra közelítesz hozzám, darabokra kell hogy
tépjelek, fiacskám. Ez pedig az én pusztulásomat csak egy kevéssel odázná el,
legfeljebb egy-két órával. Úgyhogy maradj tisztes távolban és hagyj békében
megdögölni. Atráskó elgondolkozott. – Talán – szólalt meg végül –, talán találok
valami ennivalót a számodra. Elmehetnék keresni valamit a városban. Gomor lassan
ismét felnyitotta a szemét, és ránézett a fiúra. A zöld fény kialudt a szemében. –
Menj a pokolba, te kis bolond! Életben akarsz tartani, míg a Semmi ideér? – Arra
gondoltam – dadogta Atráskó –, ha ennivalót hoznék neked, és jóllaknál, akkor talán
közelebb mehetnék hozzád, hogy levegyem a láncodat. Gomor a fogát csikorgatta.

– Ha közönséges lánc volna, amely itt fogva tart, nem gondo¬lod, hogy magam is
szétharaptam volna már rég? Mintegy bizonyításul a lánc után kapott, és félelmetes
fogso¬ra recsegve zárult össze. Rángatta a láncot, azután elengedte. – Mágikus lánc
ez. Csak ugyanaz a személy oldhatja meg, aki rám helyezte. De ő soha többé nem jön
vissza. – És ki az, aki rád tette? Gomor vinnyogni kezdett, mint egy megvert kutya.
Kis időbe telt, amíg annyira megnyugodott, hogy válaszolni tud¬jon: – Gaja volt, a
Homály Hercegnője. – És hova ment? – A Semmibe vetette magát – mint valamennyi
idevalósi. Atráskó a tébolyult táncolókra gondolt, akiket kint a város előtt
figyelt meg a ködben. – Miért – mormogta –, miért nem menekültek el? – Nem volt már
reményük. A reménytelenség pedig elgyen¬gíti a ti fajtátokat. A Semmi hatalmas
erővel vonz magához benneteket, és egyikőtök sem fog már sokáig ellenállni neki.
Míg ezt mondta, Gomor mély, gonosz nevetést hallatott. – És te? – kérdezte tovább
Atráskó –, úgy beszélsz, mintha nem közülünk való volnál. Gomor ismét avval a
gyanakvó tekintettel nézett rá. – Nem is tartozom közétek! – Honnan való vagy hát?
– Nem tudod, ki a farkasember? Atráskó némán rázta a fejét. – Te csak Fantáziát
ismered – mondta Gomor. – De vannak még más világok is. Például az embereké. Ám
vannak lények, akiknek nincs saját világuk. Ezért tudnak egyik világból a másikba
átmenni. Ezekhez tartozom én. Az emberek világában úgy jelenek meg, mint ember,
noha nem vagyok az. És Fantáziá¬ban fantáziás alakot öltök – noha nem vagyok
közületek való. Atráskó lassan lekuporodott a földre, és nagy, sötét szemekkel
nézte a haldokló farkasembert. – Te megjártad az emberek világát? – Gyakran jártam
ide-oda az ő világuk és a tiétek között. – Gomor – dadogta Atráskó, és nem tudott
ajka reszketésén úrrá lenni –, elárulod nekem az utat az emberek világába? Gomor
szemében kis zöld szikra villant. Olyan volt, mintha magában nevetne. – Neked és a
hozzád hasonlóknak nagyon egyszerű az odaát¬ra vivő út. A dolognak csak egy
bökkenője van a magadfajtá¬júak számára: soha nem jöhettek Vissza. Örökre ott kell
marad¬notok. Ezt akarod? – Mit kell tennem? – kérdezte Atráskó határozottan. – Azt,
amit előtted itt már a többiek is megtettek, fiacskám. Csak bele kell ugornod a
Semmibe. De nem sürgős, mert előbb vagy utóbb úgyis meg fogod tenni, amikor
Fantázia utolsó területei is eltűnnek. Atráskó felállt. Gomor észrevette, hogy a
fiú egész testében reszket. Mint¬hogy a valódi okát nem ismerte, megnyugtatásul ezt
mondta: – Nem kell félned, nem fáj. – Én nem félek – felelte Atráskó. – Nem hittem
volna, hogy éppen itt és teáltalad nyerem vissza minden reményemet. Gomor szeme úgy
csillogott, mint két keskeny zöld félhold. – Reményre semmi alapod, fiacskám –
akármi áll is a szán¬dékodban. Ha megjelensz az emberek világában, már nem vagy
ugyanaz, mint itt. Épp ez az a titok, amit senki sem tudhat Fantáziában. Atráskó
lecsüngő karral állt előtte.

– Mi lehetek ott? – kérdezte. – Mondd meg a titkot! Gomor sokáig hallgatott, és nem
mozdult. Atráskó már félt, hogy nem kap többé választ, de végül a farkasember mély
lélegzetet vett, és rekedt hangján beszélni kezdett: – Minek tartasz te engem,
fiacskám? Barátodnak? Vigyázz! Csak időtöltésre kellesz nekem. És most már el sem
mehetsz innen. A reménységednél fogva tartalak itt. De miközben be¬szélek, a Semmi
minden oldalról körülveszi a Kísértetvárost, és hamarosan nem lesz már szabad
kijárás. S akkor elvesztél. Ha meghallgatsz engem, már döntöttél is. De most még
elmenekül¬hetsz. Gomor szája körül elmélyült a félelmetes vonás. Atráskó habozott
egy kurta pillanatig, aztán ezt susogta: – Mondd meg nekem a titkot! Mi leszek ott?
Gomor megint sokáig nem válaszolt. Hörögve és lökésszerűen lélegzett. De egyszer
csak felemelkedett, s mellső lábaira tá¬maszkodva úgy ült ott, hogy Atráskónak fel
kellett néznie rá. Csak most mutatkozott meg teljes nagyságában és
félelmetessé¬gében. Hangja recsegett, mialatt tovább beszélt. – Láttad a Semmit,
fiacskám? – Igen, többször is. – És milyen? – Mintha megvakulna az ember. – Nos, jó
– és ha belekerültök, akkor a Semmi rátok ragad. Olyanok lesztek, mint egy ragályos
betegség, melytől az embe¬rek megvakulnak, úgyhogy többé nem tudnak különbséget
tenni látszat és valóság között. Tudod-e, hogy hívnak titeket odaát? – Nem –
suttogta Atráskó. – Hazugságnak! – ugatta Gomor. Atráskó megrázta a fejét. Ajka
falfehér lett. – Hogyan lehetséges ez? Gomor élvezte Atráskó ijedelmét. Láthatóan
felélénkült a társalgástól. Kisvártatva így folytatta: – Azt kérdezed, mi lennél
ott? De mi vagy te itt? Mik vagytok ti mindnyájan, Fantázia lakói? Álomképek
vagytok, a költészet birodalmának kitalált lényei, egy végtelen történet alakjai!
Te, fiacskám, valóságos lénynek tartod magad? Na igen, itt a te világodban az is
vagy. De ha áthaladsz a Semmin, már nem vagy az. Felismerhetetlenné válsz. Akkor
már más világban vagy. Ott többé nem hasonlítotok önmagatokhoz. Káprázatot és
elvakultságot visztek az emberi világba. Találd ki, fiacskám, mi lesz Kísértetváros
lakóiból, akik a Semmibe ugortak. – Nem tudom – dadogta Atráskó. – Téveszmévé
lesznek az emberek fejében, a félelem képzeté¬vé ott, ahol valójában nincs mitől
félni, vágyódássá olyan dol¬gok után, melyek beteggé tesznek, a kétségbeesés
érzetévé ott, ahol nincs ok a kétségbeesésre. – Mindnyájan ilyenek leszünk? –
kérdezte Atráskó rémülten. – Nem – felelte Gomor –, sokféle agyrém és elvakultság
van, és aszerint, hogy itt milyenek vagytok, szépek vagy csúnyák, buták vagy
okosak, szép vagy csúnya, buta vagy okos hazugság lesztek. – És én – tudakolta
Atráskó –, én mi leszek? Gomor vigyorgott. – Ezt nem mondom meg neked, fiacskám.
Majd meglátod. Vagy jobban mondva, nem fogod látni, mert többé nem leszel te magad.
Atráskó hallgatott és tágra nyitott szemmel nézte a farkasem¬bert. Gomor folytatta:
– Ezért félik és gyűlölik az emberek Fantáziát és mindazt, ami innen való. El
akarják pusztítani. És nem tudják, hogy éppen ezzel növelik a hazugságok özönét,
mely szakadatlanul dől az emberi világba. A hazugságözön pedig nem más, mint
Fantázia felismerhetetlenné vált

lényeinek áradata, akiknek ott az élő holttestek látszatéletét kell élniük, és
hullaszagukkal megmérgezik az emberek lelkét. S mindezt nem is tudják. Mulatságos,
nemde? – És nincsenek többé olyanok – kérdezte halkan Atráskó – akik nem gyűlölnek
minket és nem félnek tőlünk? – A magam részéről nem ismerek egyet sem – mondta
Gomor –, és ez egyébként nem is csoda, mert ti magatok gondos¬kodtok ott róla, hogy
az emberek ne higgyenek többé Fantázia létezésében. – Ne higgyenek többé Fantázia
létezésében? – ismételte At¬ráskó tanácstalanul. – Bizony, fiacskám – válaszolta
Gomor –, mert ez a legfonto¬sabb. Nem tudod elképzelni? Csak ha nem hiszik, hogy
Fantá¬zia létezik, akkor nem jut az eszükbe, hogy meglátogassanak titeket. És ettől
függ minden, mert csak ha nem ismerik igazi lényeteket, akkor lehet velük jól
elbánni. – Mit lehet velük csinálni? – Mindent, amit csak akarunk. Hatalmunk van
felettük. És semmi nem biztosít nagyobb hatalmat az emberek felett, mint a
hazugság. Mert az emberek, fiacskám, eszmékből élnek. S ezeket irányítani lehet. Ez
az egyetlen hatalom, ami számít. Ezért álltam én is a hatalom oldalára és
szolgáltam őt, hogy részem legyen benne – ha másképpen is, mint te vagy a te
fajtád. – Én nem akarok belőle részesülni! – tört ki Atráskó. – Nyugalom, kis
bolond – morogta a farkasember –, ha rád kerül a sor, hogy a Semmibe ugorj, te is a
hatalom élettelen bábbá torzított szolgája leszel. Ki tudja, milyen hasznot fogsz
neki hajtani. Talán a te segítségeddel éri el, hogy az emberek olyasmit
vásároljanak, amire nincs szükségük, gyűlöljék azt, amit nem ismernek, azt higgyék,
ami kezessé teszi őket, vagy azt vonják kétségbe, ami megmenthetné őket. A fi
segítségetek¬kel, kis fantáziai, nagy üzleteket kötnek ám az emberi világban,
háborúkat robbantanak ki, világbirodalmakat alapítanak .. . Gomor egy ideig félig
lehunyt szemmel figyelte Atráskót, majd hozzátette: Persze, akad sok olyan szegény
hígvelejű alak is – bár magát természetesen nagyon okosnak tartja és azt gondolja,
hogy az igazságot szolgálja –, aki mindennél nagyobb buzga¬lommal igyekszik kiverni
még a gyermekek fejéből is Fantázia létezését. Talán éppen te is hasznukra leszel
majd. Atráskó lehajtott fejjel állt Gomor előtt. Most már tudta, hogy miért nem
jönnek többé emberek Fantáziába, és hogy miért nem jönnek újra olyanok, akik a
Kislány Királynőnek új nevet adhatnának. Minél több esik Fantáziából áldozatul a
megsemmisülésnek, annál nagyobb hazugságáradat borítja el az emberi világot, és
éppen ezáltal csökken pillanatról pillanatra annak a lehetősége, hogy akár egyetlen
emberfia is átjöjjön ide. Ördögi kör, melyből nem lehet kiszabadulni. Atráskó most
hát tudta.
És még valaki tudta most már: Bux Barnabás Boldizsár. Ekkor értette meg, hogy
nemcsak Fantázia beteg. hanem az emberek világa is. A kettő összefügg.
Tulajdonképpen már eddig is érezte, anélkül hogy meg tudta volna magyarázni, miért
van így. Soha nem akarta elfogadni, hogy az életnek annyira szürkének és
közömbösnek kell lennie, annyira titkok és csodák híján valónak, mint ahogy azok az
emberek véleked¬tek, akik egyre ezt hajtogatták: ilyen az élet! De egyúttal az is
világossá lett a számára. hogy a két világ meggyógyítása érdekében Fantáziába
kellene menni. És hogy már egyetlen ember sem ismeri az odavezető utat, az éppen
azokból a hazugságokból és hamis képzetekből ered, amelyek Fantázia pusztulásával
terjedtek el a világban és az embereket vakká tették. Barnabás elborzadva és
szégyenkezve gondolt saját hazugsá¬gaira. Azokat a kitalált történeteket, melyeket
mesélgetni szo¬kott, nem számította közéjük. Az egészen más dolog. De néha
tudatosan és szándékosan hazudott – olykor félelemből, olykor pedig azért, hogy
megkapjon valamit, amit feltétlenül meg akart szerezni, olykor meg csak
hencegésből. Vajon Fantázia hány

teremtményét semmisítette meg ilyen módon, hányat tett felismerhetetlenné, hányat
rontott meg? Megpróbálta maga elé képzelni. milyenek lehettek régebbi. igazi
alakjukban – de nem sikerült. Talán éppen azért, mert hazudott. Egy dolog
mindenesetre biztos volt: ő maga is hozzájárult, hogy Fantázia ilyen sorsra jutott.
És most valahogy jóvá akarta tenni, amit elkövetett. Ezzel tartozott Atráskónak,
aki mindenre kész volt, csak hogy elmenjen hozzájuk. Nem tudott és nem akart
Atráskónak csalódást okozni. Meg kell találnia az utat! A toronyóra nyolcat ütött.
A farkasember alaposan szemügyre vette Atráskót. – Most tehát tudod, hogy juthatsz
az emberek világába mondta. – Még mindig akarod, fiacskám? Atráskó megrázta a
fejét. – Nem akarok hazugsággá válni! – mormolta. – De az leszel, akár akarod, akár
nem – válaszolta Gomor szinte vidáman. – És te – kérdezte Atráskó –, miért vagy te
itt? – Megbízatásom volt – mondta Gomor kelletlenül. – Neked is? Atráskó
figyelmesen és csaknem résztvevően nézett a farkas¬emberre. – És teljesítetted? –
Nem – morogta Gomor –, különben bizonyára nem láncol¬tak volna ide. Pedig eleinte
nem is mentek rosszul a dolgok, mindaddig, amíg ebbe a városba nem érkeztem. A
Homály Hercegnője, az itteni uralkodó, a legnagyobb tisztelettel foga¬dott.
Meghívott a palotájába, gazdagon megvendégelt, és úgy beszélt velem és mindenben
úgy cselekedett, mintha az én oldalamon állna. Nos, Söpredékország lényei így
természetesen meglehetősen rokon-szenvesek voltak nekem, és hogy úgy mondjam,
otthon éreztem magamat. És a Homály Hercegnője a maga nemében nagyon szép asszony
volt — legalábbis az én ízlésem szerint. Simogatott, vakargatott, és én hagytam,
mert fölöttébb kellemes volt. Még soha senki nem simogatott és vakargatott így.
Egyszóval elvesztettem a fejemet és fecsegni kezdtem, és ő úgy tett, mintha tudj'
isten, mennyire csodálna, úgy, hogy végül elmeséltem neki a küldetésemet.
Valószínűleg elaltatott, mert különben éberen szoktam aludni. S amikor felébredtem,
rajtam volt ez a lánc. És a Homály Hercegnője előttem állt és ezt mondta:
„Elfelejtetted, Gomor, hogy én is Fantázia teremtményei közé tartozom. S ha te
Fantázia ellen harcolsz, akkor ellenem is harcolsz. Az ellenségem vagy tehát, és én
túljártam az eszeden. Ezt a láncot csak én nyithatom fel. De én a szolgáimmal és a
szolgálóimmal együtt a Semmibe megyek és soha nem térek vissza." Megfordult és
elment. De nem mindenki követte a példáját. Csak amikor folyton köze¬lebb jött a
Semmi, akkor húzta a város egyre több lakóját olyan hatalmas erővel, hogy nem
tudtak már neki ellenállni. És ha nem tévedek, éppen ma adták meg magukat az
utolsók. Igen, csapdába estem, fiacskám, túl sokáig hallgattam arra az asszonyra.
De te, fiacskám, te is ugyanabba a csapdába estél, túl sokáig hallgattál rám. Ebben
a pillanatban ugyanis a Semmi már gyűrűként veszi körül a várost, fogoly vagy és
nem tudsz többé megszökni. – Akkor együtt pusztulunk el — mondta Atráskó. – Lehet –
felelte Gomor –, de nagyon eltérő módon, kis bolondom. Mert én meghalok, mielőtt a
Semmi ideér, de téged el fog nyelni. Nagy különbség. Mert aki előzőleg meghal,
annak a története kész, de a tiéd vég nélkül folytatódik, hazugság formájában. –
Miért vagy olyan gonosz? – kérdezte Atráskó. – Nektek volt saját világotok – mondta
Gomor sötéten –, de nekem nem. – Mi volt a küldetésed? Gomor, aki eddig
egyfolytában egyenesen ült, lehanyatlott a földre. Ereje szemlátomást a végét
járta. Rekedt hangja már csak zihálásnak hangzott.

– Azok, akiket szolgálok, és akik elhatározták Fantázia meg¬semmisítését,
veszélyben látták tervüket. Megtudták, hogy a Kislány Királynő követet küldött, egy
nagy hőst, és feltehető volt, hogy sikerülni fog neki egy emberfiát Fantáziába
hívni. Feltétlenül szükséges volt, hogy időben végezzenek vele. Evé¬gett küldtek ki
engem, mert sokszor megfordultam Fantáziá¬ban ... Rögtön meg is találtam a nyomát .
. . éjjel-nappal követtem . . . lassan utol is értem ... a szaxafránok
országá¬ban . . . Muamát őserdei templomán . . . a Zengerdőn ... a Szomorúság
Ingoványán ... a Holt Hegyeken át . . . de azután, az Igramul hálója alatt nyíló
Mély Szakadéknál . . . el¬vesztettem a nyomát . . mintha levegővé oszlott volna . .
. Így hát tovább kerestem, hiszen valahol csak kellett lennie . . . de nem akadtam
többé a nyomára . . . Végül is idevetődtem ...Nem sikerült teljesítenem a feladatot
. . De neki sem sikerült, mert Fantázia tönkremegy! A fiú neve egyébként Atráskó.
Gomor felemelte a fejét. A fiú egy lépést tett hátrafelé és kiegyenesedett. – Én
vagyok – mondta –, én vagyok Atráskó. Rángás futott végig a farkasember
lesoványodott testén. Megismétlődve mind erősebbé és erősebbé vált. Ezután rekedt
köhögésféle tört fel a torkából, egyre hangosabb és zörgőbb lett és olyan ordítássá
fokozódott, hogy a házak falai visszhangoz¬tak tőle. A farkasember nevetett! A
legszörnyűbb hang volt, amit Atráskó valaha is hallott és soha többé nem hallott
ehhez hasonlót. Ekkor hirtelen vége szakadt. Gomor halott volt. Atráskó sokáig
mozdulatlanul állt. Azután közelebb lépett a halott farkasemberhez – maga sem tudta
miért –, feje fölé hajolt és kezével megérintette bozontos, fekete szőrét. S ebben
a pilla¬natban, a gondolatnál is sebesebben, Gomor odakapott, és fogazata mélyen
belevágódott Atráskó lábszárába. Még a halá¬lon túl is hatalmas volt benne a
Gonosz. Atráskó kétségbeesetten próbálta szétfeszíteni Gomor állkap¬csát. De hiába.
Mintha acélos csavarok tartanák fogva, úgy ültek húsában az óriási fogak. Atráskó
lehanyatlott a farkasem¬ber holtteste mellé, a piszkos földre. És lépésről lépésre,
feltartóztathatatlanul és hangtalanul nyomult előre minden oldalról a Semmi, a
várost körülvevő magas fekete falon keresztül.

X.
Repülés az Elefántcsont-toronyba
Jóformán ugyanabban a pillanatban, amelyben Atráskó belé¬pett Kísértetváros komor

kapuján, és bolyongani kezdett a görbe utcákon, aminek azután az a piszkos hátsó
udvar lett a végzetes befejezése, Fuhur, a fehér szerencsesárkány bámulatos
felfedezésre tett szert. Kis gazdájának és barátjának fáradhatatlan keresése közben
igen magasra szállt fel az ég felhői és párafoszlányai közé és onnan szemlét
tartott. A láthatár széléig mindent betöltött a tenger. Csak lassan nyugodott meg a
hatalmas vihar után, mely fenekéig felkavarta. És a távoli messzeségben Fuhur
egyszer csak meglátott valamit, amire nem talált magyarázatot. Arany¬ló
fénysugárhoz hasonlított, mely egyenlő időközökben villant egyet, majd kialudt,
újra villant egyet, majd újra kialudt. És úgy tetszett, mintha ez a fénysugár
egyenesen rá, Fuhurra irányult volna. Amilyen gyorsan csak tudott, arrafelé repült,
és mikor végül a fényjel felett lebegett, meg kellett állapítania, hogy az a víz
mélyéből, talán egyenesen a tenger fenekéről ered. A szerencsesárkányok – mint már
említettük – a levegő és a tűz teremtményei. A nedves elem számukra nemcsak hogy
idegen, hanem rendkívül veszélyes is. A vízben szabályszerűen kialhatnak, mint a
láng – ha már előzőleg meg nem fulladtak, tekintve, hogy szakadatlanul, egész
testükkel lélegzenek száz¬ezer gyöngyházszínű pikkelyükön keresztül. Ugyanakkor a
táp¬lálékuk is levegőből és hőből áll, más táplálékra nincs szüksé¬gük, de levegő
és hő nélkül csupán igen rövid ideig képesek életben maradni. Fuhur nem tudta, mit
csináljon. Hisz még azt sem tudta, mi lehet az a különös villogás lenn a tenger
mélyén és hogy van-e egyáltalán valami köze Atráskóhoz. De nem sokáig tűnődött.
Felszökött a magasba, majd fejét leszegve és mancsait testéhez szorítva, mereven és
egyenesen, mint egy pózna, zuhant a mélybe. Hatalmas csobbanással merült el a
tengerben, miközben a víz óriási szökőkútként lövellt a magasba. A csapódástól
majdnem elvesztette az eszmé¬letét, de azután erőt véve magán, kinyitotta
rubinpiros szemét. A villogást most egészen közel látta maga előtt, csupán néhány
testhossznyira a mélységben. A víz körülmosta a törzsét és légbuborékokat kezdett
képezni, mint mikor megindul a forrás egy tégelyben. A sárkány egyidejűleg érezte,
hogy hűlni kezd és egyre gyengébb lesz. Végső maradék erejével még mélyebbre bukott
– és ekkor karnyújtásnyira megpillantotta a fényforrást. AURIN volt, a Fény! Az
amulett, láncánál fogva, szerencsésen fennakadt egy sziklahasadék falából kiálló
korallágon – külön¬ben az Ékszer a feneketlen mélybe süllyedt volna. Fuhur
megragadta, kiszabadította és nyakába akasztotta a láncot, hogy el ne veszítse –
mert érezte, hogy rögtön elhagyja az eszmélete.
Mikor magához tért, először nem értett semmit, mert nagy csodálkozására már újra a
tenger fölött a levegőben repült. Nagy sebességgel szállt egy pontosan
meghatározott irányba, sokkal gyorsabban, mint amennyire kimerültségétől telt
volna. Megpróbált valamivel lassabban repülni, de meg kellett állapí¬tania, hogy
teste nem engedelmeskedik már neki. Egy másik, sokkalta erősebb akarat vette
birtokába és vezette a testét. És ez az akarat AURIN-ból áradt, melyet a nyakában
lógó láncon viselt. A nap már hanyatlóban volt, s estére járt, amikor Fuhur végre a
távolban megpillantotta a tenger partját. A mögötte elterülő vidékből nem sok
látszott, olyan volt, mintha köd ülte volna meg. Amikor még közelebb ért,
ráeszmélt, hogy a táj legnagyobb részét elnyelte már a Semmi, ami azért fáj annyira
a szemnek, mert a vakság érzetét kelti benne.

Ha saját akarata szerint dönthetett volna, Fuhur itt bizonyá¬ra megfordul. Az
Ékszerből áradó titkos erő azonban arra kényszerítette, hogy egyenesen
továbbrepüljön. És hamarosan arra is ráeszmélt, hogy miért, ugyanis a végtelen
Semmi köze¬pében hirtelen felfedezett egy parányi szigetet, amely még tar¬totta
magát: egy hegyes ormú házakból és ferde tornyokból álló szigetet. Fuhur
megsejtette, hogy kit fog ott találni, és ekkor már nemcsak az amulettből ráható
hatalmas akarat volt az,mely a cél felé hajtotta, hanem a sajátja is. A világtalan
hátsó udvarban, ahol Atráskó a halott farkasember mellett feküdt, már majdnem sötét
volt. A házak alkotta szűk aknába alászi¬várgó szürke félhomályban már alig
lehetett megkülönböztetni egymástól a fiú világos testét és a szörnyeteg fekete
szőrzetét. És minél sötétebb lett, annál inkább egybeolvadt a két alak. Atráskó már
rég felhagyott minden kísérlettel, hogy magát a farkasállkapocs acélos satujából
kiszabadítsa. Félig öntudat¬lan állapotban volt, és újra azt a bíborbivalyt látta
maga előtt a Füves-tengeren, amelyet nem ejtett el. Időnként a többi gyermeket
szólítgatta, kis vadásztársait, akik már bizonyosan igazi vadászok lettek. De senki
sem válaszolt a hívásra. Csak az óriási bivaly állt ott mozdulatlanul és nézte őt.
Atráskó lovacs¬kája, Artax után kiáltott. De az sem jött, semerről sem hangzott fel
vidám nyihogása. Majd a Kislány Királynőhöz kiáltott, de mindhiába. Nem tud neki
már semmiről sem beszámolni. Nem lett vadász, nem volt többé követ, senki sem volt
már. Atráskó megadta magát sorsának. De ekkor valami mást is érzett: a Semmit! Már
nagyon közel lehetett. Atráskó újra érezte azt a rettenetes szívóerőt, mely a
szédüléshez hasonlított. Felegyenesedett és nyöszörögve rángat¬ta a lábát. De a
fogak nem engedték el. S ebben az esetben ez szolgált szerencséjére. Mert ha Gomor
fogai nem tartották volna olyan erősen fogva, akkor Fuhur, minden igyekezete
ellenére, későn érkezett volna. Így azonban Atráskó egyszer csak meghallotta maga
fölött a levegőégben a szerencsesárkány bronzhangját: – Atráskó! Itt vagy? Atráskó!
– Fuhur! – kiáltotta Atráskó. S azután a két kezéből tölcsért formálva kiabálta a
magasba: – Itt vagyok, Fuhur! Fuhur! Segíts! Itt vagyok. És újra meg újra
megismételte. És ekkor megpillantotta Fuhur élő villámhoz hasonló, fehé¬ren kígyózó
testét az égbolt kihunyó kis darabján, először na¬gyon messze, igen nagy
magasságban, de másodszor már sokkal közelebb. Atráskó kiabált, kiabált, és a
szerencsesárkány harangzengésű hangja válaszolt. Végül az ott fenn meglátta ezt itt
lenn, aki olyan kicsi volt, mint valami nyomorult bogárka egy sötét lyukban. Fuhur
leszálláshoz készülődött, de a hátsó udvar szűk volt, már csaknem beállt az éj, és
a sárkány leereszkedés közben be¬szakította az egyik ház csúcsos tetejét.
Mennydörögve omlott be a padlás gerendázata. Fuhur metsző fájdalmat érzett, az éles
tetőorom súlyos sebet hasított a testébe. Nem a szokásos elegáns módján szállt le,
beesett az udvarba és keményen levágódott Atráskó és a halott Gomor mellé a nedves,
piszkos földre. Megrázta magát, tüsszögött, mint egy vízből kibújó kutya, és így
szólt: – Végre! Itt bujkálsz hát! Úgy látom, még idejében érkeztem. Atráskó nem
szólt semmit. Karját Fuhur nyaka köré fonta és arcát ezüstfehér sörényébe fúrta. –
Gyere! – biztatta Fuhur –, ülj a hátamra! Nincs veszteni való időnk. Atráskó a
fejét rázta. Csak ekkor vette észre Fuhur, hogy Atráskó lábát a farkasember pofája
tartja fogva. – Mindjárt elintézzük a dolgot – jelentette ki, miközben rubinpiros
szemgolyóit forgatta –, ne aggódj! Mindkét mancsával munkához látott, és
megpróbálta Go¬mor állkapcsát szétfeszíteni. De a fogak egy millimétert sem
tágultak.

Fuhur fújtatott és zihált az erőlködéstől, de semmi sem segí¬tett. És bizonyára nem
sikerült volna kis barátját kiszabadíta¬nia, ha a szerencse nem siet a segítségére.
De hát a szerencsesár¬kányoknak általában szerencséjük van, s velük együtt azoknak
is, akik jóban vannak velük. Amikor ugyanis Fuhur kimerülten kis pihenőt tartott és
Gomor feje fölé hajolt, hogy a sötétben jobban lássa, mit lehetne tenni, az
történt, hogy a Kislány Királynő amulettje, mely a nyakában levő láncon lógott,
megérintette a halott farkasember homlokát. S ebben a pillanatban szétnyílt a
fogsor és elengedte Atráskó lábát. – Hé! – kiáltotta Fuhur –, láttad ezt? Atráskó
nem válaszolt. – Mi baj van – kérdezte Fuhur –, hol vagy, Atráskó? A sötétben
barátja után tapogatózott, de az már nem volt a helyén. És mialatt pirosan izzó
szemét megpróbálta átfúrni az éjszakai sötétségen, ő is érezni kezdte azt, ami az
alighogy szabaddá vált Atráskót elszakította tőle: az egyre közeledő Semmit. Ám őt
AURIN megvédte a szívóerőtől. Atráskó hiába küzdött. A szívó hatás erősebb volt az
ő kis akaratánál. Csapkodott maga körül, hadakozott és kapálózott, de tagjai nem
neki engedelmeskedtek, hanem annak az ellenáll¬hatatlan vonzásnak. Már csak néhány
lépés választotta el a végső megsemmisüléstől. Ebben a pillanatban Fuhur kígyózó
fehér villámként lecsa¬pott rá, megragadta hosszú, kékesfekete hajánál fogva, s a
magasba rántva, elviharzott vele az éjfekete égen.
A toronyóra kilencet ütött.
Egyikük sem tudta később megmondani, sem Fuhur, sem At¬ráskó, mennyi ideig tartott
ez a repülés a teljes sötétségen át, hogy valóban egyetlen éjszaka volt-e csupán.
Talán az idő maga is megszűnt számukra, és mozdulatlanul függtek a határ¬talan
sötétségben. Nemcsak Atráskónak volt ez élete leghos¬szabb éjszakája, de Fuhurnak
is, ki pedig sokkal, sokkal öregebb volt nála. Ám a leghosszabb és legsötétebb
éjszakának is vége szakad egyszer. És mikor sápadt derengéssel eljött a reggel, a
távoli láthatáron megpillantották az Elefántcsonttornyot. S most feltétlenül meg
kell állnunk egy pillanatra, hogy a fantáziai földrajz egyik sajátosságát
megmagyarázzuk. Száraz¬földek és tengerek, hegyek és folyók nem olyan határozott
formában fordulnak elő ott, mint az emberi világban. Ezért például lehetetlen volna
Fantázia térképét megrajzolni. Ott soha nem lehet biztosan tudni, melyik földdarab
melyikkel határos. Még az égtájak is aszerint változnak, hogy melyik vidéken
tartózkodik valaki. Nyár és tél, nappal és éjszaka más más törvényekhez igazodik a
különböző tájakon. Napsütötte pusztaságból a közvetlenül szomszédos sarkvidéki
hómezőre juthatunk. Ebben a világban nincs mérhető, külsőleges távol¬ság, s így a
„közel" és „távol" szavaknak más az értelmük. Ezek a fogalmak annak a személynek a
lelkiállapotától és akaratától függenek, aki egy bizonyos utat megtesz. Minthogy
Fantázia határtalan, középpontja bárhol lehet – jobban mondva, bár¬honnan egyformán
van közel vagy távol. Tisztára azon a sze¬mélyen múlik, aki ebbe a középpontba el
akar jutni. És Fantá¬ziának a legbelső középpontja éppen az Elefántcsonttorony.
Atráskó, legnagyobb ámulatára, a szerencsesárkány hátán találta magát, anélkül hogy
emlékezett volna, miként került oda. Csak annyit tudott, hogy Fuhur a hajánál fogva
a magas¬ba rántotta. Amikor mögötte libegő köpenyét dideregve maga köré húzta,
észrevette, hogy az teljesen elvesztette a színét és szürke lett. Ez történt a
bőrével és a hajával is. És a reggel növekvő fényében látta, hogy Fuhur is ugyanígy
járt. A sárkány csak valami szürke ködsávhoz hasonlított és szinte éppoly
való¬szerűtlen is volt már. Mind a ketten túl közel kerültek a Semmi¬hez. –
Atráskó, kis gazdám – hallotta a sárkány halk hangját –, nagyon fáj a sebed? – Nem
– felelte Atráskó –, nem érzem már.

– Lázad van? – Nem, Fuhur, azt hiszem, nincs. Miért kérded? – Úgy éreztem, hogy
reszketsz – válaszolta a sárkány –, mi lehet még a világon, ami Atráskót
reszketésre készteti? Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt felelt volna: –
Nemsokára megérkezünk. S akkor meg kell mondanom a Kislány Királynőnek, hogy nincs
többé menekvés. Az összes feladat közül, amit véghez kellett vinnem, ez a
legnehezebb. – Igen – ismerte be Fuhur még halkabban –, ez igaz. Hallgatagon
repültek tovább, egyre az Elefántcsonttorony irányába. Egy idő után a sárkány
újrakezdte: – Láttad őt valaha, Atráskó? – Kit? – A Kislány Királynőt – vagy inkább
a Kívánságok Arany¬szemű Királynőjét. Mert így kell őt megszólítanod, ha előtte
állsz. – Nem, még sohasem láttam. – Én igen. Nagyon régen történt. Még a dédapád is
kisgyer¬mek lehetett akkoriban. Magam is még afféle ifjú felhőugrató voltam, akinek
csupa badarság töltötte meg a fejét. Egyszer egy éjjel megpróbáltam lehozni a nagy,
kereken fénylő holdat az égről. Ahogy mondtam, fogalmam sem volt még semmiről.
Mikor végül is csalódottan visszaestem a földre, egész közel pottyantam le az
Elefántcsonttoronyhoz. A magnóliapavilon ezen az éjszakán szélesre tárta szirmait,
és a közepében ott ült a Kislány Királynő. Csak egy pillantást vetett rám, csak
egyet¬len rövid pillantást, de – nem tudom, hogy magyarázzam meg – ettől az
éjszakától kezdve más lettem. – Milyen ő? – Olyan, mint egy kislány. De sokkal
öregebb, mint Fantázia legöregebb teremtményei. Inkább úgy kellene mondanom:
kor¬talan. – De halálos beteg – aggodalmaskodott Atráskó –, ugye, óvatosan kell
előkészítenem rá, hogy minden reménynek vége? Fuhur a fejét rázta. – Nem, rögtön
átlátna minden megnyugtatási kísérleten. Az igazat kell mondanod neki. – Akkor is,
ha belehal? – kérdezte Atráskó. – Nem hiszem, hogy így történne – mondta Fuhur. –
Tudom – válaszolta Atráskó –, te szerencsesárkány vagy. Azután sokáig ismét némán
repültek tovább. A végén harmadszor is beszélgetni kezdtek. Ezúttal Atráskó törte
meg a csendet: – Még valamit szeretnék kérdezni tőled, Fuhur. – Kérdezz! – Kicsoda
ő? – Hogy érted ezt? – AURIN-nak Fantázia minden lénye felett hatalma van, akár a
világosság, akár a sötétség teremtményei. Hatalma van felet¬ted és felettem is. És
mégis, a Kislány Királynő sohasem él a hatalmával. Olyan, mintha nem létezne, és
mégis mindenütt jelen van. Ugyanolyan ő is, mint mi vagyunk? – Nem – mondta Fuhur
–, nem olyan, mint mi vagyunk. Ö nem Fantázia teremtménye. Bennünket mindnyájunkat
az ő létezése éltet. De ő másfajta. – Akkor – Atráskó habozott, hogy a kérdést
feltegye-e – olyasféle, mint egy emberfia? – Nem – mondta Fuhur –, nem olyan, mint
az emberek. – Akkor hát – kérdezte ismét Atráskó – kicsoda ő? Fuhur csak hosszú
szünet után válaszolt:

– Fantáziában senki sem tudja, senki sem tudhatja. Ez a mi világunk legmélyebb
titka. Egyszer egy bölcstől azt hallottam, hogy aki ezt tökéletesen felfogná, a
saját létét oltaná ki. Nem tudom, mit értett ezen. Nem tudok többet mondani. – És
most – mondta Atráskó – az ő léte és valamennyiünké ki fog hunyni, anélkül hogy a
titkát megértettük volna. Ezúttal Fuhur hallgatott, de oroszlánéhoz hasonlatos
szája körül mosoly játszott, mintha azt mondaná: ez nem fog megtör¬ténni. Ettől
kezdve nem beszélgettek többet. Kis idő múlva átrepülték a Labirintus külső
peremét, azét a virágágyakból, sövényekből és kanyargós utakból álló síkságét, mely
széles körben övezi az Elefántcsonttornyot. Rémülettel állapították meg, hogy a
Semmi már itt is elkezdte művét. Bár egyelőre csak kisebb sávjai szelték át a
Labirintust, ezek azon¬ban mindenütt jelentkeztek. A köztük elterülő színpompás
vi¬rágágyak és virágzó bokrok elszürkültek és kiszáradtak. A ke¬cses kis fák úgy
nyújtották kopár, göcsörtös ágaikat a sárkány és utasa felé, mintha segítségért
könyörögnének. A valaha zöld és tarka rétek megfakultak, és enyhe doh- és
rothadásszag ütötte meg a jövevények orrát. Színük már csak a felpüffedt óriási
gombáknak és azoknak a mérgezőnek tetsző, elfajzott, rikítóan tarka
virágalakzatoknak volt, melyek inkább úgy ha¬tottak, mint a téboly és a romlottság
torzszüleményei. Fantáziautolsó, legbenső élete görcsösen küzdött még, bár ereje
fogytán, a végleges megsemmisülés ellen, mely minden oldalról ostrom alá vette és
marcangolta. Ám középen még tündéri fehérségben, makulátlanul és érin¬tetlenül
ragyogott az Elefántcsonttorony. Fuhur nem azon a lenti teraszon szállt le
Atráskóval, mely az érkező repülő hírnökök számára volt fenntartva. Érezte, hogy
sem ő, sem Atráskó nem rendelkezik annyi erővel, hogy végigjárja a hosszú,
csigavonal alakú főutcát, mely lentről a torony tetejéhez vezetett. Ezenkívül arra
is gondolt, hogy a rendkívüli helyzet mindenképpen lehetővé teszi az előírások és
formaságok mellőzését. Kényszerleszállás mellett döntött. Elzú¬gott az elefántcsont
erkélyek, hidak és mellvédek felett, az utolsó pillanatban még megtalálta a főutca
legmagasabban fekvő szakaszát, azt, ahol a tulajdonképpeni palotakörzet tövé¬ben
véget ér, ledobta magát, csúszott még valamit felfelé az utcán, miközben néhányszor
megfordult maga körül, és végül, farkával előre, megállt. Atráskó, aki mindkét
karjával erősen kapaszkodott Fuhur nyakába, felegyenesedett és körülnézett. Valami
fogadtatásfélét várt, vagy legalábbis egy sereg palotaőrt, akik megkérdezik, hogy
kicsoda és mit akar itt – de közel s távolban egy lélek sem volt látható. A ragyogó
fehér épületek körös-körül mintha kihaltak lettek volna. – Elmenekültek! – futott
át a fején. – Magára hagyták a Kislány Királynőt. Vagy talán már meg is .. –
Atráskó – suttogta Fuhur –, vissza kell adnod neki az Ékszert. Lesodorta nyakáról
az aranyláncot, s az lecsúszott a földre. Atráskó leugrott Fuhur hátáról – és
összerogyott. Nem gon¬dolt a sebére. Fektében ragadta meg a Talizmánt és magára
vette. Azután a sárkányra támaszkodva, nagy fáradsággal fel¬tápászkodott. – Fuhur –
szólt –, hova kell mennem? A szerencsesárkány azonban nem válaszolt már. egy feküdt
ott, mintha meghalt volna. A főutca egy magas, fehér körfal csodálatosan faragott,
nagy kapuja előtt ért véget, melynek szárnyai nyitva álltak. Atráskó odabotorkált,
nekitámaszkodott a kapunak, és mö¬götte egy fehéren csillogó, széles szabad lépcsőt
talált, amely olyan volt, mintha az égig ért volna. Elindult a lépcsőfokokon. Néha
megállt, hogy új erőt gyűjtsön. A fehér lépcsőn vércsep¬pek nyomát hagyta maga
után. Végre felért, és egy hosszú nyitott folyosót látott maga előtt. Tovább
támolygott és erősen megkapaszkodott az oszlopok¬ban. Azután egy szökőkutakkal és
más vízköpőkkel teli udvaron vágott keresztül, de már alig tudta észlelni, hogy mit
lát. Mint¬egy álomban küzdötte magát előre.

Egy második, kisebb kapu¬ra akadt, majd egy igen magas, ezúttal azonban szűk
lépcsőt kellett megmásznia, s akkor egy olyan kertbe ért, melyben minden: fák,
virágok és állatok, elefántcsontból voltak kifarag¬va. Négykézláb kúszott át több
korlát nélküli, ívelt hídon, melyek egy minden eddiginél kisebb, harmadik kapuhoz
vezet¬tek. Hason csúszva vonszolódott előre, s ekkor tekintetét lassan felemelve,
megpillantott egy tükörsima, elefántcsont hegykúpot és annak csúcsán a vakító fehér
magnóliapavilont. Se út, se lépcső nem vezetett fel hozzá. Atráskó a karjára
hajtotta fejét. Senki sem tudja megmondani, aki oda valaha is feljutott, vagy még
fel fog jutni, hogyan tette meg az útnak ezt a hátrale¬vő szakaszát. Ezt mindenki
csak ajándékba kaphatja. Atráskó egyszer csak a pavilonba nyíló kapuban állt.
Belé¬pett – és szemtől szemben találta magát a Kívánságok Arany¬szemű
Királynőjével. Vánkosokkal körültámasztott puha, kerek párnán ült a vi¬rágkupola
közepén és rátekintett. Végtelenül gyengéd és bájos volt. Hogy milyen beteg lehet,
azt csaknem áttetsző arcának sápadtságán mérhette le Atráskó. Mandulavágású szeme
sötét aranyban fénylett. De nem árult el semmiféle aggodalmat vagy nyugtalanságot.
Mosolygott. Vékony kis alakját bő selyemkön¬tös burkolta be, amely olyan
fehérségben tündökölt, hogy elho¬mályosította még a magnóliaszirmokat is. Olyan
volt, mint egy legfeljebb tízéves, leírhatatlan szépségű kislány, de simára
fé¬sült, hosszú haja, mely a vállán és hátán végigomolva, ülőpár¬nájáig ért – fehér
volt, mint a hó.
Barnabás megrémült. Ebben a pillanatban olyasmi történt vele, amit még soha nem élt
át. Eddig mindent világosan maga elé tudott képzelni, amit csak a Végtelen
Történetben olvasott. Tagadhatatlanul előfordult néhány különös dolog a könyvben,
de ezekre mindig lehetett valami magyarázatot találni. Amilyen pontosan csak
lehetett, lefestette magának Atráskót, ahogy a szerencsesárkány hátán utazik, aztán
a Labirintust és az Elefántcsonttornyot. De eddig a pillanatig mindez csupán az ő
képzeletében élt. Most azonban, amikor ahhoz a helyhez ért, ahol a Kislány
Királynőről volt szó, egy másodperc töredékéig – csak addig, amíg a villám cikázása
tart – maga előtt látta az arcát. És nem csupán gondolataiban, hanem saját
szemével! Barnabás egé¬szen biztos volt benne, hogy nem képzelődött. Még olyan
rész¬leteket is észrevett, amelyek a leírásban egyáltalán nem szere¬peltek, például
a Kislány Királynő szemöldökét, mely, mintha csak tussal húzták volna ki, olyan
finom ívben rajzolódott aranybarna szeme fölött – vagy azt, hogy különlegesen
meg¬nyúlt fülcimpái voltak vagy kecses nyakának sajátságos tartását. Barnabás
biztosan tudta, hogy soha életében nem látott szebbet, mint ez az arc. S ugyanabban
a pillanatban azt is tudta, hogy mi a neve: Holdgyermek. A legcsekélyebb kétség sem
fért hozzá, hogy ez a neve. És Holdgyermek rátekintett őrá, Bux Barnabás
Boldizsár¬ra! Olyan kifejezéssel tekintett rá, amit nem tudott magának
megmagyarázni. Netán ő is meg volt lepve? Kérés volt a pillan¬tásában? Vagy
vágyódás? Vagy igen, mi is hát? Megpróbálta emlékezetébe idézni Holdgyermek szemét,
de már nem sikerült. Csak egyet tudott, teljes bizonyossággal: ez a tekintet az ő
saját szemén keresztül, a torkán át a szíve közepébe talált. Még most is érzi izzó
nyomát, melyet maga mögött hagyott ezen az úton. És úgy érezte, hogy ez a pillantás
most a szívében ül és úgy világít, mint valami titokzatos kincs. És ez valami
különös és ugyanakkor csodálatos fájdalmat okozott neki. Még ha Barnabás akarta
volna is, akkor sem tudott volna többé védekezni az ellen, ami vele történt. De nem
akart, ó, nem! Éppen ellenkezőleg, semmiért a világon nem adta volna vissza ezt a
kincset. Most már csak egyet akart: tovább olvasni, hogy ismét Holdgyermeknél
lehessen, hogy viszontláthassa őt.

Nem sejtette, hogy ezáltal visszavonhatatlanul belebocsátko¬zik a legszokatlanabb s
egyszersmind legveszélyesebb kalandba. Ám, ha sejtette volna is – ez bizonyára nem
lett volna ok arra, hogy a könyvet becsukja és félretegye és soha többé hozzá ne
nyúljon. Reszkető ujjakkal kereste meg a helyet, ahol megállt, és folytatta az
olvasást. A toronyóra tízet ütött.

XI. A Kislány Királynő
Képtelenül arra, hogy megszólaljon, Atráskó csak állt, és nézte a Kislány

Királynőt. Nem tudta, hogyan fogjon a mondandójá¬hoz, sem azt, hogyan viselkedjék.
Gyakran megkísérelte maga elé képzelni ezt a pillanatot, szavakat eszelt ki, de
most egyszer¬re minden kiesett a fejéből. Végül is a Kislány Királynő rámosolygott,
és egy álmában éneklő kismadár halk, gyengéd hangján megszólalt: – Visszajöttél a
Nagy Keresésből, Atráskó. – Igen – bökte ki Atráskó és lehajtotta a fejét. – Szürke
lett a szép köpenyed – folytatta a hangocska kis csend után –, szürke lett a hajad
és a bőröd, mint a kő. De minden ugyanolyan lesz, mint volt és még szebb. Majd
meglá¬tod. Atráskó torkát mintha valami összeszorította volna. Csak a fejét rázta
alig észrevehetően. Ekkor ismét megszólalt a gyen¬géd hang: – Teljesítetted a
megbízásomat. . . Atráskó nem tudta, hogy vajon kérdésnek értse-e e szavakat. Nem
mert feltekinteni, hogy a Kislány Királynő arckifejezésé¬ből olvasson. Lassan a
láncon lógó aranyamulett után nyúlt és levette a nyakából. Szemét még mindig
lesütve, kinyújtott kézzel tartotta oda a Kislány Királynőnek. Megpróbált fél
térdre ereszkedni, ahogyan a követek tették a mesékben és dalokban, melyeket még
hazájában a sátortáborban hallott, de sebesült lábszára felmondta a szolgálatot, a
Kislány Királynő lábai elé rogyott, és ott maradt fekve, arccal a földön. A Kislány
Királynő előrehajolt, felemelte AURIN-t, és mi¬alatt a láncot végigcsúsztatta fehér
ujjai között, így szólt: – Jól csináltad a dolgodat. Nagyon meg vagyok veled
eléged¬ve. – Nem! – tört ki szinte vadul Atráskó –, minden hiába volt. Nincs
menekvés. Hosszú csend következett. Atráskó a karja hajlatába temette arcát, és
remegés futott végig a testén. Attól félt, hogy kétségbe¬esett kiáltást fog hallani
úrnője ajkáról, fájdalmas jajt, esetleg még keserű szemrehányást is vagy éppen
dühkitörést. Maga sem tudta, mit várt – de egész biztosan nem azt, ami történt: a
Kislány Királynő kacagott. Halkan és elégedetten kacagott. Atráskó gondolatai
össze-zavarodtak, egy pillanatra azt hitte, hogy a Kislány Királynő megbolondult.
De ez a nevetés nem az őrületé volt. Aztán ezt mondta a hangocska: – De hiszen
magaddal hoztad. Atráskó felemelte a fejét. – Kit? – A megmentőnket. Atráskó
kutatva nézett úrnője szemébe, de nem látott benne mást, mint tiszta derűt. A
Kislány Királynő ismét mosolygott. – Teljesítetted a megbízást. Mindent köszönök,
amit tettél és amit elszenvedtél. A fiú a fejét rázta. – Kívánságok Aranyszemű
Királynője – dadogta és most először használta azt a hivatalos megszólítást,
amelyet Fuhur ajánlott neki –, én . . . igazán nem, nem értem, hogyan gondo¬lod. –
Látom rajtad – mondta –, de akár érted, akár nem, véghez¬vitted, amit kellett. És
ez a fő, nem igaz? Atráskó hallgatott. Egyetlen kérdés sem jutott az eszébe. Csak
bámult nyitott szájjal a Kislány Királynőre. – Láttam őt – folytatta –, és ő is rám
pillantott. – Mikor történt ez? – tudakolta Atráskó. – Épp akkor, amikor beléptél.
Magaddal hoztad őt.

Atráskó akaratlanul is körülnézett. – De hol van? Nem látok itt senki mást, csak
téged és maga¬mat. – Ó, van még egy s más, ami láthatatlan a számodra – válaszolta
a Kislány Királynő –, de hihetsz nekem. Még nincs itt a mi világunkban. De
világaink már oly közel kerültek egymáshoz, hogy láthatta ki-ki a másikát, mert a
bennünket elválasztó vékony fal egy villámlásnyi időre átlátszóvá vált. Nemsokára
egészen itt lesz nálunk és az új nevemen fog szólíta¬ni, azon, amit csak ő adhat
nekem. Akkor újra egészséges leszek és velem együtt egész Fantázia. A Kislány
Királynő szavai közben Atráskó fáradságosan felült. Felnézett úrnőjére, akit párnás
ülőhelye kissé magasabbá tett, és fátyolos hangon kérdezte: – Ezek szerint már
régen ismered az üzenetet, amit hoznom kellett a számodra. Amit a Vénséges Morla a
Szomorúság Ingoványában elárult nekem, amit a Déli Jósdában Jajulála titokzatos
hangja kinyilatkoztatott – mindezt tudod már? – Igen – mondta ő –, és tudtam már,
mielőtt a Nagy Keresés¬re küldtelek téged. Atráskó nyelt néhányat. – Miért – nyögte
ki végül –, miért küldtél akkor világgá? Mit vártál tőlem? – Semmi mást –
válaszolta a Kislány Királynő –, mint amit tettél. – Amit tettem . . . – ismételte
lassan Atráskó. Két szemöldö¬ke között meredek, haragos ránc képződött. – Ha így
van, ahogy mondod, akkor fölösleges volt minden. Hasztalanul küldtél a Nagy
Keresésre. Már hallottam róla, hogy a döntéseid a mi fajtánk számára gyakran
érthetetlenek. Lehetséges. Mégis nehezemre esik, hogy azok után, amiket átéltem,
megadóan vegyem tudomásul, hogy csak tréfáltál velem. A Kislány Királynő szeme
nagyon komoly lett. – Semmiféle tréfát nem engedtem meg magamnak veled szemben,
Atráskó – mondta –, és jól tudom, mivel tartozom neked. Mindenre, amit végig
kellett csinálnod, igenis szükség volt. Elküldtelek a Nagy Keresésre – nem azért az
üzenetért, amit most át akartál nekem adni, hanem azért, mert ez volt az egyetlen
módja, hogy megmentőnket idehívjuk. Mert ő min¬denben részt vett, amit te átéltél,
és veled együtt jött a hosszú úton. Hallottad rémült kiáltását a Mély Szakadéknál,
amikor Igramullal beszéltél, és láttad az alakját, mikor a Varázstükör Kapu előtt
álltál. Bementél a képmásába és magaddal hoztad azt, és azért követett téged, mert
a te szemeddel látta önmagát. És most is minden szót hall, amit egymással
beszélünk. És tudja, hogy róla szólunk, őt várjuk és benne reménykedünk. És talán
már megérti, hogy mindaz a sok fáradság, amit te, Atráskó, magadra vállaltál, neki
szólt, és hogy egész Fantázia öt hívja! Atráskó még mindig komoran nézett maga elé,
de a haragos ránc fokról fokra kisimult a homlokán. – Hogyan tudhatod mindezt –
kérdezte kis idő múlva –, a kiáltást a Mély Szakadéknál és a képet a Varázstükörben
– vagy mindezt szintén előre elrendelted? A Kislány Királynő magasra emelte AURIN-
t, és miközben a nyakába akasztotta, így felelt: – Nem viselted állandóan a Fényt?
Nem tudtad, hogy rajta keresztül mindig veled voltam? – Nem mindig – válaszolta
Atráskó – egyszer elvesztettem. – Igen – mondta ő –, akkor valóban egyedül voltál.
Meséld el, mi történt veled ezalatt! Atráskó beszámolt arról, amit átélt. – Akkor
már tudom, miért lettél ilyen szürke – mondta a Kislány Királynő. – Túl közel
kerültél a Semmihez. – De igaz-e az – tudakolta Atráskó –, amit Gomor, a
farkas¬ember Fantázia megsemmisített teremtményeiről mondott, hogy az emberek
világában hazugsággá válnak? – Igen, igaz – felelte a Kislány Királynő, és
aranyszínű szeme elsötétedett –, minden hazugság valamikor Fantázia gyermeke volt.
Ugyanabból az anyagból vannak – de felismerhetetlenné váltak és elvesztették igazi
lényüket. De amit Gomor mondott, csak az igazság fele, mint ahogy felemás lénytől
nem is várható más. Két Út van, melyen Fantázia és az emberi világ határát át lehet
lépni, egy igazi és egy hamis. Ha Fantázia lényeit ilyen borzalmas módon

ráncigálják át e határon, ez a hamis Út. Ha azonban az emberek jönnek a mi
világunkba, ez az igazi. Mindazok, akik nálunk jártak, olyat tapasztaltak, amit
csak itt tapasztalhattak, és ettől megváltozva tértek vissza saját vilá¬gukba.
Látóvá váltak, mert valódi alakotokban láttak titeket. Ezért láthatták ettől kezdve
más szemmel a saját világukat és embertársaikat is. Ott, ahol azelőtt csak
mindennapos dolgokat láttak, egyszerre csodákat és titkokat fedeztek fel. Ezért
jöttek szívesen hozzánk, Fantáziába. És minél gazdagabb és virágzóbb lett ezáltal a
mi világunk, annál kevesebb lett a hazugság az övékben, és annál tökéletesebb is
lett. Ahogy világaink egy¬mást kölcsönösen elpusztíthatják, éppúgy kölcsönösen meg
is gyógyíthatják egymást. Atráskó egy darabig elgondolkozott, azután ezt kérdezte:
– Hogy kezdődött hát az egész? – A nyomorúság, mely mind a két világot sújtja –
válaszolta a Kislány Királynő –, szintén kettős eredetű. Most minden az
ellenkezőjére fordult: ami látóvá tehet, elvakít, ami újat teremt¬het, megsemmisít.
A menekvés az emberektől függ. El kell jönnie egy emberfiának, egyetlenegynek, hogy
új nevet adjon nekem. És el is fog jönni. Atráskó hallgatott. – Érted már, Atráskó
– kérdezte a Kislány Királynő –, miért kellett annyi mindent elszenvedned? Csak egy
kalandokkal, csodákkal és veszedelmekkel teli, hosszú történettel vezethetted
hozzám a megmentőnket. És ez a te történeted volt. Atráskó mélyen elmerült
gondolataiba. Végül bólintott. – Már értem, Kívánságok Aranyszemű Királynője.
Köszö¬nöm, hogy engem választottál. Bocsásd meg a haragomat. – Te mindezt nem
tudhattad – felelte szelíden amaz –, és ennek is így kellett lennie. Atráskó ismét
bólintott. Rövid hallgatás után így szólt: – De most már nagyon fáradt vagyok. –
Eleget végeztél, Atráskó – felelte a Kislány Királynő –, szeretnéd magad kipihenni?
– Még nem. Előbb még szeretném a történetem jó végét meg¬érni. Ha úgy van, ahogy
mondod, és ha megbízatásomat teljesí¬tettem – miért nincs még itt a Megmentő? Mire
vár még? – Igen – jegyezte meg halkan a Kislány Királynő –, mire vár még?
Barnabás érezte, hogy keze nedves lett az izgalomtól. – De hát hogy menjek mondta
–, egyáltalán nem tudom, hogy mit kell tennem. És hátha az a név, ami eszembe
jutott, egyáltalán nem az igazi.
– Kérdezhetek tőled még valamit? – vette fel Atráskó újra a beszélgetés fonalát. A
Kislány Királynő mosolyogva bólintott. – Miért csak akkor gyógyulhatsz meg, ha új
nevet kapsz? – Csak az igazi név adja meg minden lénynek és dolognak a valódiságát
– mondta. – A hamis név mindent valótlanná tesz. Ez az, amit a hazugság művel. – De
hátha nem tudja még a Megmentő azt az igazi nevet, amit adnia kell neked? – De igen
– felelte a Kislány Királynő –, tudja. Ismét hallgatva ültek mindketten. Igen –
mondta Barnabás –, tudom. Rögtön tudtam, mihelyt megláttalak. De nem tudom, mit
kell tennem.
Atráskó feltekintett. – Talán szeretne jönni, csak nem tudja, hogy fogjon hozzá.

– Nem kell mást tennie – válaszolta a Kislány Királynő –, mint azon az új néven
szólítania engem, amit csak ő tud. Ez már elég lenne.
Barnabás szíve vadul dobogni kezdett. Próbálja ki? De ha nem sikerül? Ha minden
tekintetben téved? Ha azok ketten nem is róla beszélnek, hanem egy egészen más
Megmentőről? Honnan tudhatná, hogy valóban őrá gondolnak?
– Azt kérdem magamtól – kezdte Atráskó végül is újra –, lehetséges, hogy még mindig
nem érti, hogy róla van szó és senki másról? – Nem – mondta a Kislány Királynő –,
nem lehet olyan balga, mindazok a jelek után, amiket kapott.
– Lesz, ami lesz, megpróbálom! – mondta Barnabás. De nem jött ki száján a szó. Mi
lesz, ha valóban sikerül? Akkor valamiképpen Fantáziá¬ba jut. De hogyan? Talán neki
is valamilyen változáson kell átesnie. Mi lesz akkor belőle? Talán fájdalmas is a
dolog, vagy elájul tőle? És akar ő egyáltalán Fantáziába menni? Atráskóhoz és a
Kislány Királynőhöz igen, de azokhoz a szörnyekhez sem¬miképpen, akik csak úgy
nyüzsögnek arrafelé. – Talán – vélte Atráskó – nincs elég bátorsága? – Bátorsága? –
kérdezte a Kislány Királynő –, miféle bátorság¬ra van szükség ahhoz, hogy a nevemet
kimondja? – Akkor – mondta Atráskó – már csak egy okot tudok, ami visszatarthatja.
– Mi az? Atráskó habozott, mielőtt kimondta: – Egyszerűen nem akar jönni. Nem
törődik sem veled, sem Fantáziával. Közömbösek vagyunk neki. A Kislány Királynő
nagy szemeket meresztett Atráskóra.
– Nem! Nem! – kiáltotta Barnabás –, ezt nem szabad hinnetek! Biztos, hogy nem így
van! Ó, szépen kérlek benneteket, ne gondoljatok ilyesmit rólam! Nem hallotok
engem? Nem így van, Atráskó!
– Megígérte, hogy jön – mondta a Kislány Királynő –, a szeméből olvastam ki.
– Igen, így igaz – kiáltotta Barnabás –, és jövök is mindjárt, csak még egyszer
mindent alaposan át kell gondolnom! Nem olyan egyszerű a dolog.
Atráskó lehajtotta a fejét, ismét hosszú ideig hallgattak mind a ketten. De a

Megmentő nem jelent meg, és a legcsekélyebb jel sem mutatott arra, hogy legalább
megkísérelné észrevétetni magát velük.

Barnabás elképzelte, hogy milyen is lenne, ha hirtelen előttük teremne – kövéren,
iksz-lábaival és savószínű arcával. Tisztán látta maga előtt a csalódást a Kislány
Királynő arcán, ahogy azt kérdezné tőle: – Hát te mit keresel itt? És Atráskó talán
nevetne is. Ennél az elképzelésnél Barnabás arcába szégyenpír szökött.
Természetesen valami hőst, herceget vagy ilyesmit várnak. Nem mutatkozhatik
előttük. Ez teljességgel lehetetlen. Bármit szívesebben elviselne – csak ezt nem!
Mikor a Kislány Királynő végre feltekintett, arckifejezése meg¬változott. Atráskó

szinte megijedt pillantásának hatalmas erejé¬től és szigorától. És azt is tudta,
hogy hol látta már ezt a kifejezést: a szfinxeken! – Van még egy eszközöm – mondta
a Kislány Királynő –, de nem szívesen használom. Azt szerettem volna, ha nem
kény¬szerít rá. – Milyen eszköz? – kérdezte Atráskó suttogva. – Akár tudja, akár
nem – az az emberfia már a Végtelen Történethez tartozik. Most már nem teheti meg
és nem szabad megtennie, hogy visszavonul. Ígéretet tett nekem, és meg is kell
tartania. De ezt egyedül nem tudom elérni. – Létezik valaki Fantáziában – kiáltotta
Atráskó –, aki vég¬hez tud vinni valamit, amire te nem vagy képes? – Csak egyvalaki
– felelte a Kislány Királynő –, ha ő is akarja. A Vándorló Hegy Öregje. Atráskó a
legnagyobb csodálkozással nézett a Kislány Ki¬rálynőre. – A Vándorló Hegy Öregje? –
ismételte és minden szót hang¬súlyozott –, azt akarod mondani, hogy valóban
létezik? – Kételkedsz benne? – Az öreg emberek mesélnek róla sátor-táborainkban az
egész kicsi gyermekeknek, ha szófogadatlanok vagy rosszak. Azt mondják, hogy
mindent, amit tesz vagy elmulaszt valaki, sőt még azt is, amit gondol és érez, beír
a könyvébe, és hogy az akkor örökre ott marad feljegyezve, mint szép vagy csúnya
történet, ahogy éppen adódik. Amikor még magam is kicsi voltam, szintén hittem
benne, de később azt gondoltam, hogy csak gyermekriogató dajkamese az egész. – Ki
tudja – mondta a Kislány Királynő mosolyogva –, mi van a dajkamesék mögött. – Tehát
ismered őt – firtatta Atráskó –, láttad valaha? A Kislány Királynő megrázta a
fejét. – Ha fellelem, első ízben fogunk találkozni. – A mi öregjeink azt is mesélik
– folytatta Atráskó –, hogy soha nem lehet tudni, merre található éppen az Öreg
hegye, hogy mindig egészen váratlanul jelenik meg, hol itt, hol ott, és hogy csak
véletlenül vagy a sors különös rendeléseképpen lehet vele találkozni. – Így van –
felelte a Kislány Királynő –, a Vándorló Hegy Öregjét nem lehet keresni. Őt csak
megtalálni lehet. – Neked is? – kérdezte Atráskó. – Nekem is – mondta ő. – És ha
nem találsz rá? – Ha létezik, akkor meg fogom találni – felelte rejtélyes
mo¬sollyal a Kislány Királynő –, és ha megtalálom, akkor létezni is fog. Atráskó
nem értette a választ. Habozva kérdezte: – Olyan ő – mint te? – Olyan, mint én –
felelte a Kislány Királynő –, mert min¬denben az ellentétem. Atráskó belátta, hogy
ilyen módon semmit nem tud meg tőle. Azonkívül egy másik gondolat is
nyugtalanította:

– Halálos beteg vagy, Kívánságok Aranyszemű Királynője – mondta majdnem szigorúan
–, és egyedül nem jutsz messze. Amint látom, összes szolgád és híved elhagyott.
Fuhur és én szívesen elkísérünk, ahova csak akarod, de – őszintén megmon¬dom – nem
tudom, Fuhur ereje meddig tart. És az én lábam – nos, magad is láthatod, felmondta
a szolgálatot. – Köszönöm, Atráskó – válaszolta a Kislány Királynő –, köszönöm
derék és hűséges ajánlatodat. De nem gondolok arra, hogy titeket magammal vigyelek.
A Vándorló Hegy Öregjét csak egyedül lehet megtalálni. És Fuhur sincs már ott, ahol
hagytad őt. Olyan helyen van, ahol minden sebe begyógyul, és összes ereje megújul.
És hamarosan te is, Atráskó, azon a helyen leszel. Ujjai AURIN-nal játszadoztak. –
Milyen hely az? – Ezt most nem kell tudnod. Alvó állapotban kerülsz oda. S majd
eljön a nap, amikor ráismersz a helyre, ahol voltál. – De hogyan alhatnék –
kiáltotta Atráskó és aggodalmában megfeledkezett a tapintatos kifejezésmódról –,
mikor tudom, hogy bármely pillanatban meghalhatsz! A Kislány Királynő megint halkan
nevetett. – Nem vagyok olyan elhagyatott, mint hiszed. Már mond¬tam neked, hogy
vannak dolgok, amelyek a számodra láthatat¬lanok. Hét hatalom vesz körül, mely úgy
tartozik hozzám, mint tehozzád az emlékezeted, a bátorságod vagy a gondolataid. Nem
láthatod, nem hallhatod őket, mégis mind velem vannak ebben a pillanatban. Hármat
közülük itt hagyok veled és Fu¬hurral, hogy gondotokat viseljék. Négyet magammal
viszek, ők lesznek a kísérőim. Te pedig, Atráskó, nyugodtan alhatsz. A Kislány
Királynő e szavai közben mint valami sötét fátyol, egyszerre terült Atráskóra
mindaz a fáradtság, ami a Nagy Keresés alatt felgyülemlett benne. De nem a
kimerültség kősú¬lyosságú fáradtsága volt, hanem nyugalommal és békességgel teli
vágyakozás az alvás után. Annyi mindent szeretett volna még kérdezni a Kívánságok
Aranyszemű Királynőjétől, de úgy érezte, hogy annak szavai szíve minden
kívánságának gátat vetettek, és nem hagytak mást, csak ezt az egyetlen, mindenek
fölött álló vágyat az álom után. Szeme lecsukódott, és ültében, anélkül hogy
hátrahanyatlott volna, máris átsiklott az álom homályába.
A toronyóra tizenegyet ütött.
Nagyon messziről még mintha hallotta volna Atráskó, hogy a Kislány Királynő halk,
szelíd hangon valami parancsot adott, s akkor érezte, amint hatalmas karok ragadják
fel óvatosan és tovaviszik. Hosszú ideig homály és meleg vette körül. Sokkal-sokkal
később egyszer félig öntudatlanul azt érezte, hogy csodálatos folyadék érinti
száraz, kicserepesedett ajkát, s fut le a torkán. egy rémlett, hogy valami nagy
barlangfélét lát maga körül, melynek falai mintha színaranyból lettek volna. És a
fehér szerencsesárkány ott feküdt mellette. És aztán úgy látta, vagy inkább
sejtette, hogy a barlang közepében forrás csörgedezik, és hogy a forrás körül két
kígyó fekszik, egy világos és egy sötét, melyek egymás farkába harapnak .. . De
ekkor egy láthatatlan kéz simította végig a szemét, s ez kimondhatatlanul jólesett,
és Atráskó újra mély, álomtalan alvásba merült. Ezzel egy időben a Kislány Királynő
elhagyta az Elefánt¬csonttornyot. Puha selyempárnákon feküdt üveg
gyaloghintó¬jában, melyet négy láthatatlan szolgája vitt, úgyhogy olybá tűnt,
mintha a gyaloghintó szép lassan magától lebegett volna tova. Keresztülmentek a
kerti útvesztőn, vagy inkább azon, ami még megmaradt belőle. Gyakran kerülőket
kellett tenniük, mert több ösvény már a Semmibe torkollt. Amikor végül is elérték a
síkság külső szélét és a Labirintust maguk mögött hagyták, a láthatatlan hordozók
megálltak. Mint akik várják a további parancsot.

A Kislány Királynő felemelkedett párnáiról, és búcsúpillan¬tást vetett az
Elefántcsonttoronyra. És miközben párnáira visszaereszkedett, így szólt: – Menjetek
tovább! Menjetek egyszerűen tovább – bárhova! Szélroham kapott hófehér hajába,
mely, mint zászló, hosszan és súlyosan lebegett a gyaloghintó mögött.

XII. A Vándorló Hegy Öregje
Lavinák zuhogtak dübörögve széthasogatott hegyfalakon keresz¬tül, hóviharok

tomboltak jégpáncélos bércfokok sziklatornyai között, üvöltve akaszkodtak egymásba
a barlangok és szakadé¬kok mélyén, majd újból végigsöpörtek a gleccserek széles
felüle¬tén. Ilyen időjárás éppenséggel nem volt szokatlan ezen a vidéken, ugyanis a
Sors-hegység – ez volt a neve – egész Fantázia legnagyobb és legmagasabb hegye
volt, és leghatalmasabb csú¬csa szó szerint az égbe nyúlt. Az örök jég eme honába
még a legbátrabb hegymászók sem merészkedtek. Jobban mondva: olyan hihetetlen régen
történt, hogy valakinek sikerült ide feljutnia, hogy már senki sem tudott róla.
Mert a fantáziai birodalom számos megfoghatatlan törvé¬nyének egyike ez volt: a
Sors-hegységet új hegymászó csak akkor hódíthatja meg, ha az elődjét, akinek ez
sikerült, teljesen elfeledték, és sem kőbe, sem ércbe vésett felirat nem tanúskodik
már róla. Így mindenki, aki a tettet véghezvitte, mindig az elsőnek számított. Itt
fenn semmiféle élőlény nem tudott megélni, néhány óriási jégmanót kivéve – feltéve,
hogy ezeket egyáltalán élőlénynek számítjuk, mert olyan elképzelhetetlen
lassúsággal mozogtak, hogy évekre volt szükségük egyetlen lépés megtételéhez és
év¬századokra egy kis sétához. Így világos, hogy csak a fajtájukbe¬liekkel tudtak
érintkezni, és Fantázia egyéb területeinek létezé¬séről a leghalványabb fogalmuk
sem volt. A világegyetem egye¬düli élőlényeinek tartották magukat. Annál
bizonytalanabbul bámultak lefele arra a pirinyó pon¬tocskára, amely tekervényes
utakon, jeges fényű falak alig jár¬ható sziklakiszögellésein, késélességű
gerinceken, mély szakadé¬kokon és hasadékokon keresztül fokozatosan közeledett a
csúcs¬hoz. Az az üveg gyaloghintó volt, melyben a Kislány Királynő feküdt, s melyet
a szolgálatában álló négy láthatatlan hatalom hordozott. A hintó alig vált ki a
környezetből, mert üvege át¬látszó jégdarabhoz hasonlított, és a Kislány Királynő
fehér köntösét és haját szinte lehetetlen volt a hótól megkülönböz¬tetni. Hosszú
ideje volt már úton, sok éjen és nappalon át, esőben és napsütésben, sötétben és
holdfényben hordozta hintaját a négy hatalom, egyre tovább, amint megparancsolta
nekik, egy¬re tovább, bárhova. Nem tett különbséget a számára elviselhető és
elviselhetetlen dolgok között, éppúgy, ahogy birodalmában azelőtt mindent egyformán
hagyott érvényesülni, a sötétséget és a fényt, a szépet és a rútat. Kész volt magát
mindennek alávetni, mert a Vándorló Hegy Öregje éppúgy lehetett min¬denhol, mint
sehol. A négy láthatatlan hatalom által követett útirány megvá¬lasztása azonban
mégsem volt egészen véletlenszerű. A Semmi, mely már teljes országokat is elnyelt,
egyre gyakrabban korlá¬tozta útjukat csupán egyetlen ösvényre. Olykor egy híd, egy
barlang vagy egy kapu volt, amelyen még éppen átcsúszhattak, sőt előfordult az is,
hogy valamilyen tó vagy tengeröböl hullá¬main vitte keresztül a négy hatalom a
gyaloghintót a halálos beteggel, mert ezek a hordozók nem ismertek különbséget
szi¬lárd és folyékony halmazállapot között. Nos, így másztak felfelé a Sors-hegység
jéggé dermedt csú¬csainak világában, és másztak csak egyre tovább,
feltartóztat¬hatatlanul és fáradhatatlanul. És ameddig a Kislány Királynő másféle
parancsot nem ad nekik, továbbra is csak vitték volna egyre feljebb. Ő azonban
csukott szemmel feküdt a párnáin és nem mozdult. Már hosszú ideje feküdt így. És az
utolsó szó, amit kiejtett, az a bizonyos „bárhova" volt, melyet az
Elefánt¬csonttoronytól elbúcsúzva parancsolt. A gyaloghintó most egy mély
szurdokban, két sziklahasadék közötti bevágásban haladt végig, mely alig volt
szélesebb, mint maga a hordszék. A talajt laza hó borította, melynek mélysége

egy méter körül lehetett, de a láthatatlan hordozók nem süp¬pedtek bele, sőt még
lábnyomokat sem hagytak maguk után. Nagyon sötét volt ennek a hasadéknak a mélyén,
mert a nappa¬li fény csak egy keskeny csíkból állt fenn a magasban. Az út enyhén
emelkedett, és minél magasabbra ért a gyaloghintó, annál közelebb jött a nappali
fénycsík. Ekkor, szinte váratlanul, egyszer csak szétváltak a sziklafalak, és
szabad pillantást enged¬tek egy széles, fehérben csillogó síkságra. Ez volt a
legmagasabb pont, mert a Sors-hegység nem csúcsban végződött, mint a legtöbb egyéb
hegy, hanem ebben a fennsíkban, mely akkora volt, mint egy ország. Most azonban egy
különös formájú, kisebb hegy emelkedett ki meglepetésszerűen a síkság közepéből.
Meglehetősen keskeny és magas volt, hasonlatos az Elefántcsonttoronyhoz, csak éppen
világító kék színű. Számos bizarr alakú hegyes fogból tevődött össze, melyek mint
megannyi óriási megfordított jégcsap mere¬deztek az égnek. Körülbelül a hegy
felemagasságában, három ilyen foghegyen, egy ház nagyságú tojás ült. Félkörben a
tojás körül és annak háta mögött nagyobb kék jégcsapok meredeztek a magasba, mint
valami óriási orgona sípjai. Belőlük állt a tulajdonképpeni csúcs. A nagy tojáson
kör alakú nyílás volt, mely ajtóhoz vagy ablakhoz hasonlított. És ebben a nyílásban
egyszer csak megjelent egy arc, s tekintete a gyaloghintóra szegeződött. A Kislány
Királynő, mintha csak megérezte volna, hogy nézik, felnyitotta a szemét és
viszonozta a pillantást. – Állj! – mondta halkan. A láthatatlan hatalmak megálltak.
A Kislány Királynő felemelkedett. – Ő az – folytatta. – Úgy kell lennie, hogy az út
utolsó szakaszát egyedül tegyem meg hozzá. Várjatok itt rám, akármi történjék is.
Az arc eltűnt a tojás kör alakú nyílásából. A Kislány Királynő kiszállt a
gyaloghintóból, és útnak indult a széles hómezőn. Fáradságos volt a járás mezítláb
a megkérge¬sedett hóban. A jégfelület minden lépésnél betört alatta, és az
üvegkeménységű érdes hó összevagdalta finom lábát. A jeges szél belekapdosott fehér
hajába és köntösébe. Végre elérte a kék hegyet, és ott állt az üvegsima jégcsapok
előtt. A nagy tojás kör alakú, homályos nyílásából hosszú létra nyúlt ki, sokkal-
sokkal hosszabb, semhogy a tojásban elfért volna. Végül leért a kék hegy lábához,
és amikor a Kislány Királynő megragadta, látta, hogy csupa-csupa egymáson lógó
betűből tevődik össze, és minden foka egy-egy sornak felel meg. A Kislány Királynő
mászni kezdett felfelé, és amint fokról fokra hágott, a következő szavakat olvasta:
MENJ VISSZA! MENJ! NE LÁSSALAK! SEMMIKOR, SEHOL NEM SZABAD TALÁLKOZNUNK! LEGYEN
ESZED! EGYEDÜL NEKED, ÉPP NEKED KELL AZ UTADBA ÁLLNOM. MENJ! SZÍVLELD MEG TANÁCSOM!
HA TALÁLKOZUNK TE MEG ÉN, MEGTÖRTÉNIK, MI NINCS HELYÉN: A VÉG A KEZDETTEL LESZ EGY.
MENJ VISSZA! MENJ! NE KÖZELEDJ! MÁSKÜLÖNBEN TEMÉRDEK ZŰRZAVART KELL MEGÉRNED!
Megállt, hogy új erőt gyűjtsön, és feltekintett. Még nagyon sok volt hátra az
útból. Eddig még a felét sem hagyta maga mögött. – Vándorló Hegy Öregje – kiáltotta
–, ha nem akarod, hogy találkozzunk, nem kellett volna ezt a létrát írnod! Amivel
jöttömet megtiltod, éppen az visz hozzád.

És tovább kapaszkodott. AMI VAGY, ÉS AMIT CSINÁLSZ, MEGŐRZÖM ÉN, MINT KRÓNIKÁS: MI
EGYKOR ÉLT, MIND VÉGLEGES ÉRVÉNYŰ HALOTT BETŰ LESZ. HA ÉNFELÉM TÖREKSZEL, A BAJTÓL
NEM MENEKSZEL! ITT VÉGET ÉR A KEZDETED, IFJÚ MARADSZ, KIRÁLYGYEREK. ÉN SOSEM VOLTAM
MÁS, CSAK AGG. MIT FELSZÍTSZ, NÁLAM ELAPAD. AZ ÉLET, HOLTRA VÁLVA, NEM NÉZHET
ÖNMAGÁRA. Megint meg kellett állnia, hogy lélegzethez jusson. Nagyon magasan volt
immár, és a létra úgy imbolygott a hóviharban, mint egy faág. A Kislány Királynő
erősen beleka¬paszkodott a jeges betűfokokba, és még a létra utolsó szakaszá¬nak is
nekivágott: S HA MÉGIS MEG NEM HALLGATOD AZ INTÉST, MIT A LÉTRA MOND, S HA ARRA
SZÁNOD EL MAGAD, MIT TENNI SOHA NEM SZABAD, AKKOR NINCS TÖBB SZAVAM MÁR: LÉGY
ÜDVÖZÖLT AZ AGGNÁL! Mikor a Kislány Királynő ezeket az utolsó fokokat is maga
mögött hagyta, halk sóhajt hallatott és végignézett magán. Bő, fehér ruhája
elrongyolódott, mert a betűlétra minden kereszt¬vonása, kampócskája és tüskéje
beleakadt. Maga előtt látta a tojást és a kör alakú nyílást, ahol a létra
végződött. Belépett. A nyílás abban a pillanatban bezárult mögötte. Mozdulatlanul
állt a sötétben, és várta, hogy mi fog történni. De egyelőre hosszú ideig nem
történt semmi. – Itt vagyok – mondta végül halkan a homálynak. Hangja úgy
visszhangzott, mintha egy nagy üres teremben lett volna – vagy egy másik, sokkal
mélyebb hang volt az, amely szavaira ugyanazokkal a szavakkal válaszolt? Lassanként
egy gyenge, rőt fénysugarat vett észre a sötétség¬ben. A fény egy nyitott könyvből
sugárzott, mely a tojás formá¬jú helyiség közepén lebegett a levegőben. Ferdén
helyezkedett el, így látható volt a kötése. Rézszínű selyem borította, és éppúgy,
mint a Kislány Királynő nyakában függő ékszeren, ezen a könyvön is két kígyó volt
látható, melyek egymás farká¬ba harapva, ovális keretet képeztek. És az ovális
keret közepén ez a cím állt: A Végtelen Történet
Barnabás gondolatai összezavarodtak. Hiszen ez pontosan az a könyv volt, amelyet

éppen most olvas. Még egyszer megnézte. Igen, nincs semmi kétség, a kezében levő
könyvről van szó. De hát hogyan szerepelhet ez a könyv saját magában?
A Kislány Királynő közelebb lépett, és a lebegő könyv másik oldalán egy férfiarcot
látott, melyet a felnyitott oldalak alulról kékes megvilágításba hoztak. Ez a
csillogás a könyvbe foglalt kékeszöld írásból származott. A barázdák szántotta
férfiarc olyan volt, mint egy ősöreg fa kérge. Hosszú, fehér szakáll keretezte,
szeme pedig olyan mé¬lyen ült sötét gödrében, hogy nem lehetett látni. A férfi kék

szerzetesi csuhát viselt, fején csuklyával. Kezében íróvesszőt tartott, mellyel
sorokat rótt a könyvben. Nem tekintett fel. A Kislány Királynő hosszú ideig némán
állt és nézte. Tulaj¬donképpen nem is volt írás, amit az öreg művelt, az íróvessző
inkább csak elsiklott lassan az üres oldal felett, és a betűk és szavak mintegy
maguktól alakultak ki, szinte az ürességből bukkanva fel. A Kislány Királynő
elolvasta az előtte álló írást, és az éppen arról szólt, ami abban a pillanatban
történt, vagyis: „A Kislány Királynő elolvasta az előtte álló írást . . ." –
Mindent, ami történik – mondta –, feljegyzel. – Minden, amit feljegyzek,
megtörténik – szólt a felelet. S ez megint az a mély, sötét hang volt, mely mintegy
a Kislány Királynő saját hangját visszhangozta. A különös az volt, hogy a Vándorló
Hegy Öregje nem nyitot¬ta ki a száját. Mindkettejük szavait leírta, és a Kislány
Királynő úgy hallotta, mintha csupán emlékeznék arra, hogy az öreg éppen beszélt az
imént. – Te meg én – kérdezte – és egész Fantázia . . . minden fel van jegyezve
ebben a könyvben? Az öreg írt, és ugyanakkor fel is hangzott a válasz: – Nem így
van. Ez a könyv maga egész Fantázia és te meg én. – És hol van ez a könyv? – A
könyvben – hangzott a válasz, amelyet leírt. – Akkor hát az egész csak fény és
visszfény? - kérdezte a Kislány Királynő. És az öreg írt, és ő hallotta, ahogy
mondja: – Mit mutat az a tükör, amely egy tükörben tükröződik? Tudod-e, Kívánságok
Aranyszemű Királynője? A Kislány Királynő hallgatott egy darabig, és az öreg
egyide¬jűleg feljegyezte, hogy „hallgatott". Ekkor a Kislány Királynő halk hangon
megszólalt: – Szüksé¬gem van a segítségedre. – Tudom – felelte amaz és írt. – Igen
– jegyezte meg a vendég –, ennek így is kell lennie. Te vagy Fantázia emlékezete,
és tudsz mindent, ami eddig a pillanatig történt. De nem tudsz előrelapozni a
könyvedben, hogy megnézd, ami majd ezután történik? – Üres oldalak! - volt a
válasz. – Csak arra tudok visszatekin¬teni, ami megtörtént. Mialatt írtam, el
tudtam olvasni. És azért tudom, mert elolvastam. És azért írtam, mert megtörtént.
Így írja magamagát a Végtelen Történet a kezem által. – Tehát nem tudod, miért
jöttem hozzád? – Nem – hallatszott a mély hang az írás közben –, és azt szerettem
volna, ha nem teszed meg. Általam minden megvál¬toztathatatlan és végérvényes lesz
– te is, Kívánságok Aranysze¬mű Királynője. Ez a tojás a sírod és koporsód.
Beléptél Fantázia emlékezetébe. Hogy akarod valaha is elhagyni ezt a helyet? –
Minden tojás – felelte ez – új élet kezdete. – Igaz – írta és mondta az öreg –, de
csak akkor, ha felnyílik a héja. – Te fel tudod nyitni – kiáltotta a Kislány
Királynő –, hiszen te voltál, aki beeresztettél ide! Az öreg megrázta a fejét és
felírta. – A te erőd művelte ezt. De azzal, hogy itt vagy, nincs meg többé ez az
erőd. Mindörökre be vagyunk zárva. Igazán nem lett volna szabad idejönnöd! Ez a
Végtelen Történet vége. A Kislány Királynő mosolygott, és a legkevésbé sem látszott
nyugtalannak. – Te meg én – mondta – semmit sem tehetünk többé. De van valaki, aki
tehet. – Új kezdetet teremteni írta az öreg csak emberfia tud. – Igen – felelte a
Kislány Királynő –, egy emberfia. A Vándorló Hegy Öregje lassan felemelte a
tekintetét, és most először nézett a Kislány Királynőre. Mintha a világegyetem
másik végéről jött volna ez a tekintet, olyan távoli volt és olyan

sötét. A Kislány Királynő aranyló szeme állta és viszo¬nozta ezt a pillantást.
Olyan volt ez, mint valami néma és mozdulatlan küzdelem. Végül az öreg ismét a
könyve fölé hajolt és ezt írta: – Őrizd meg a határt, amely téged is korlátoz. –
Ezt teszem – felelte a Kislány Királynő –, de az, akiről beszélek és akire várok,
már régen átlépett rajta. Olvassa ezt a könyvet, amit te írsz, és hall minden szót,
amit beszélünk. Tehát itt van velünk. – Valóban – hallatszott az öreg hangja,
mialatt írt –, ő is visszavonhatatlanul hozzátartozik a Végtelen Történethez, mert
ez már az ő saját története. – Meséld el nekem! – parancsolta a Kislány Királynő. –
Te, aki Fantázia emlékezete vagy, meséld el nekem – elejétől fogva és szóról szóra,
úgy, ahogy megírtad! Az öreg keze, amellyel írt, reszketni kezdett. – Ha ezt
megteszem, mindent újra le is kell írnom. És amit írok, újra megtörténik. – Így
legyen! – parancsolta a Kislány Királynő.
Barnabásnak rossz sejtelmei támadtak. Mi lehet a szándéka? Valami vele kapcsolatos

dolog lesz. De ha magának a Vandorló Hegy Öregjének is reszketni kezdett a keze . .
Az öreg írta és mondta: Ha magát zárja önmagába történetem, mely végtelen, romlást
hoz a világra! És a Kislány Királynő ráfelelte: De hogyha győz értünk a hős, új
csírát bont az élet. Csak döntsön, ez a lényeg! – Valóban rettenetes vagy – mondta
és írta az öreg –, ez a vég nélküli véget jelenti. Be fogunk lépni az örök
visszatérés körébe. Abból pedig nincs menekvés. – Számunkra nincs – felelte a
Kislány Királynő, és hang¬ja már nem volt szelíd, hanem kemény és tiszta, mint a
gyé¬mánt –, de az ő számára sincs – hacsak nem ment meg mind¬nyájunkat. – Igazán
mindent egy emberfia kezébe akarsz letenni? – Ezt akarom. S ezután halkan
hozzátette: – Vagy van valami más tanácsod? Hosszú csend állt be, mielőtt az öreg
mély hangja megszólalt: – Nincs. Mélyen a könyv fölé hajolt, amelyben írt. Arcát
eltakarta a csuklya, úgyhogy nem lehetett látni többé. – Akkor tedd meg, amire
kértelek! A Vándorló Hegy Öregje alávetette magát a Kislány Király¬nő akaratának,
és elkezdte elejétől fogva mesélni neki a Végte¬len Történetet. Ebben a pillanatban
a könyv lapjairól sugárzó fény színe megváltozott. Olyan rőtszínű lett, mint azok
az írásjelek, me¬lyek most előbújtak az öreg írószerszáma alól. A barátcsuha és a
csuklya is rézszínűre vált. És miközben az öreg írt, mély hangja is megzendült
egyidejűleg: Barnabás szintén egészen világosan hallotta. Ennek ellenére az első
szavak, amelyeket az öreg mondott érthetetlenek voltak a számára. Ilyesféleképpen
hangzottak: “Muirávkitna dárnok zlorák idnárok sonodjalut.”

Érdekes, gondolta Barnabás, mért beszél az öreg egyszerre idegen nyelven. Vagy ez
talán valami varázsszöveg lenne? Az öreg hangja folytatta, és Barnabásnak követnie
kellett.
„Ez a felirat egy kis üzlet üvegajtaján állt, de így, természete¬sen, csak akkor
volt olvasható, ha az ember a homályos helyiség belsejéből az üvegen át az utca
felé nézett. Kinn szürke, hideg novemberi reggel volt, és ömlött az eső. A cseppek
végigszaladtak az üvegen és a kacskaringós betűkön. Mást nem lehetett látni az
ablakon keresztül, mint egy esőfoltos falat az utca másik oldalán."
Ezt a történetet egyáltalán nem ismerem, gondolta Barnabás kissé csalódottan, sehol
sem fordul elő a könyvben, melyet idáig olvastam. Hát igen, most derül ki, hogy
egész idő alatt tévedés¬ben voltam. Már valóban azt hittem, hogy az öreg most
elkezdi elejétől fogva mesélni a Végtelen Történetet.
„Egyszerre csak feltépték az ajtót, de olyan hevesen, hogy a felette lógó

rézharangocskák fürtje izgatottan kezdett csilingel¬ni, s jó időbe telt, míg meg-
nyugodott. A lárma okozója egy kis kövér, tíz-tizenegy év körüli fiú volt.
Sötétbarna haja csapzottan lógott az arcába, átázott kabátja csöpögött az esőtől, a
vállán átvetett szíjon iskolatáskát viselt. Kicsit sápadt volt, levegő után
kapkodott, de előbbi sietségével ellentétben úgy állt a nyitott ajtóban, mintha
gyökeret eresztett volna a lába . . . "
Miközben Barnabás ezt olvasta és ugyanakkor a Vándorló Hegy Öregjének mély hangját
hallgatta, a füle zúgni és a szeme káprázni kezdett. Amit itt elmondtak, az az ő
saját története! És benne van a Végtelen Történetben. Ő, Barnabás, úgy jelenik meg,
mint a szereplője egy könyvnek, amelyről eddig azt hitte, hogy az olvasója! És ki
tudja, milyen más olvasó olvas róla éppen most, aki szintén azt gondolja magáról,
hogy csak olvasó – és így tovább a végtelenségig! Barnabást most már elfogta a
félelem. Hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. Az volt a benyomása, mintha egy
láthatatlan börtönbe lenne zárva. Abba akarta hagyni az egészet, nem akart tovább
olvasni.
De a Vándorló Hegy Öregjének mély hangja csak folytatta az elbeszélést,
és Barnabás nem tehetett ellene semmit. Befogta a fülét, de nem használt, mert a
hang a belsejében zengett. Noha régóta tudta, hogy nem így van, végül is abba a
gondolatba kapaszkodott, hogy ez a saját történetével való egyezés talán mégsem
egyéb, mint valami őrült véletlen,
de a mély hang kérlelhetetlenül tovább beszélt, és
Barnabás egész világosan hallotta:

„ ... modorod aztán két krajcárt érő sincsen, másképp először legalábbis
bemutatkoztál volna." „– Barnabásnak hívnak – mondta a fiú –, Bux Barnabás
Boldizsár vagyok."
Ebben a pillanatban Barnabás súlyos tapasztalatra tett szert: az ember eltökélten

kívánhat magának valamit – esetleg éveken keresztül –, amíg tudja, hogy az a
kívánság teljesíthetetlen. Ha viszont egy szép napon az előtt a lehetőség előtt
áll, hogy a vágyálom valóra válik, akkor már csak egyet kíván: bárcsak soha ne
kívánta volna azt a valamit. Barnabással mindenesetre ez történt. Most, mikor a
dolog könyörtelenül komollyá vált, a legszíve¬sebben elfutott volna. Csakhogy ebben
az esetben nem létezett többé az „el". És ezért azt cselekedte, ami természetesen
semmit sem használt: holtnak tettette magát, mint egy bogár, mely a hátán fekszik.
Úgy akart viselkedni, mintha nem is lenne a világon, csendben akart maradni és
olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehet.
A Vándorló Hegy Öregje folytatta az elbeszélést, és egyidejűleg újból feljegyezte,

hogyan lopta el Barnabás a könyvet, hogyan menekült az iskolaépület lomtárába és
kezdett ott olvasni. És Atráskó még egyszer megkezdte a Keresést, eljutott a
Vénséges Morlához, és rátalált Fuhurra Igramul hálójában a Mély Sza¬kadéknál, ahol
meghallotta Barnabás rémült kiáltását. Még egyszer meggyógyította őt az öreg
Urgula, és kioktatta Szűk¬mók. Keresztülment a Három Mágikus Kapun, belelépett
Bar¬nabás képmásába és beszélt Jajulálával. Azután a szélóriások következtek – és
Kísértetváros – és Gomor – és Atráskó megsza¬badítása és visszatérése az
Elefántcsonttoronyba. És eközben megtörtént az is, amit Barnabás átélt, a gyertyák
meggyújtása és az, hogy meglátta a Kislány Királynőt, és ahogy az hiába várta a
jövetelét. És a Kislány Királynő még egyszer útnak in¬dult, hogy a Vándorló Hegy
Öregjét megkeresse, még egyszer felkapaszkodott a betűlétrán, belépett a tojásba,
és még egyszer szóról szóra megismétlődött a beszélgetés, amit egymással
foly¬tattak, és ami azzal végződött, hogy a Vándorló Hegy Öregje elkezdte írni és
mesélni a Végtelen Történetet. És itt újrakezdődött az egész – változatlanul és
változtatha¬tatlanul –, és megint ott végződött, amikor a Kislány Királynő
találkozik a Vándorló Hegy Öregjével, aki újfent belekezd a Végtelen Történet
írásába és mesélésébe.
. . . és ennek így kell folynia örökkön-örökké, mert hát teljesen lehetetlen, hogy
a dolgok menetében valami változás álljon be. Egyedül ő, Barnabás tudott volna
közbelépni. És meg kellett tennie, ha nem akart maga is ebben a körforgásban
bezárva maradni. Úgy tűnt neki, mintha már ezredszer ismétlődött volna a történet,
dehogyis, mintha nem is létezne Ezelőtt és Azután, hanem minden mindig egyidejűleg
lenne jelen. Most fogta fel, mért reszketett az öreg keze. Az örök visszatérés
körforgása volt a vég nélküli vég! Barnabás nem is érezte, hogy könnyek folynak
végig az arcán. Egyszer csak szinte önkívületben felkiáltott: – Holdgyermek!
Megyek! Ebben a pillanatban több dolog történt egyidejűleg.
A nagy tojás héja valami szörnyű erő hatására darabokra esett, miközben tompa
mennydörgést lehetett hallani. Azután szélvi¬har zúgott elő a messzeségből,

és kicsapott a Barnabás térdén fekvő könyv lapjai közül, úgy¬hogy azok vadul
verdesni kezdtek. Barnabás a hajában és az arcában érezte a viharos szelet,
amelytől szinte elállt a lélegzete. A hétágú gyertyatartó lángjai táncba fogtak és
vízszintesen elnyúltak. S akkor egy második, még erősebb szélvihar csapott a
könyvbe, és a fények kialudtak. A toronyóra tizenkettőt ütött.

XIII. Perelin, az Éjvadon
Még egyszer halkan beleszólt Barnabás a sötétbe: – Holdgyermek, megyek! – Úgy

érezte, hogy e névből valami leírhatatlanul édes, megnyugtató erő árad, amely egész
valóját eltölti. Ezért nyomban még néhányszor elmondta: – Holdgyermek! Holdgyermek!
Megyek, Holdgyermek! Már ott is vagyok. De hol is volt tulajdonképpen? Parányi
fénysugarat sem látott, de ami most körülvette, már nem a lomtár fagyos sötétje
volt, hanem valami bársonyos, meleg homály, amelyben biztonságban érezte magát és
boldognak. Minden félelme és szorongása lefoszlott róla. Csak mint rég¬múlt
dolgokra emlékezett vissza rájuk. Olyan derűs és könnyed hangulatban volt, hogy még
halkan kuncogott is. – Holdgyermek, hol vagyok? – kérdezte. Testének súlyát nem
érezte. Maga körül tapogatózva, tuda¬tára ébredt, hogy lebeg. Eltűntek a pokrócok s
a szilárd talaj. Csodálatos, soha nem ismert érzés volt ez, a kötetlenségé és
határtalan szabadságé. Semmi sem férkőzhetett már hozzá, ami valaha is nyomasztotta
és szorongatta. Netán valahol a világmindenségben lebeg? De hát a minden¬ségben
csillagok vannak, s ő nem látott semmi ilyesmit. Nem létezett más, csak ez a
bársonyos sötét, s olyan jól, de olyan jól érezte magát, mint soha még eddig az
életében. Meghalt talán? – Holdgyermek, merre vagy? És most egy madárhangszerű
hangocska válaszát hallotta, ki tudja, talán már nem is először, anélkül hogy
tudatára ébredt volna. Egészen közelről szólt, de nem tudta volna megmondani,
melyik irányból: – Itt vagyok, Barnabásom. – Holdgyermek, te vagy? A hang különös,
dallamos kacagást hallatott. – Ugyan ki más lehetnék? Hiszen te adtad épp az imént
ezt a szép nevet nekem. Köszönöm. Légy üdvözölve, én Hősöm és Megmentőm. – Hol
vagyunk, Holdgyermek? – Veled vagyok és te énvelem. Mintha álomban beszélgettek
volna, Barnabás mégis egészen biztosan tudta, hogy ébren van és nem álmodik. –
Holdgyermek – suttogta –, ez most a vég? – Nem – felelte ő –, ez a kezdet. – Hol
van Fantázia, Holdgyermek? Hol vannak a többiek? Hol van Atráskó és Fuhur? Minden
megsemmisült? És a Ván¬dorló Hegy Öregje a könyvével? Nem léteznek már? – Fantázia
a te kívánságaidból támad újra, Barnabásom. S általam lesz valósággá. – Az én
kívánságaimból? – ismételte csodálkozva Barnabás. – Hiszen tudod – hallotta az édes
hangot –, hogy engem a Kívánságok Aranyszemű Királynőjének hívnak. Mit kívánsz
magadnak? Barnabás gondolkozott, majd óvatosan megkérdezte: – Hány kívánságom
lehet? – Ahányat csak akarsz – minél több, annál jobb, Barnabá¬som. Annál gazdagabb
és sokszínűbb lesz Fantázia.

Barnabást lenyűgözte a meglepetés. Ám éppen mert végtelen sok lehetőséggel találta
szemben magát, egyetlen kívánság sem jutott az eszébe. – Nem tudok egyet sem –
mondta végül. Kis ideig csend volt, majd megszólalt a madárkahang: – Ez bizony baj.
– Miért? – Mert akkor nem lesz többé Fantázia. Barnabás zavartan hallgatott.
Korlátlan szabadságának ér¬zését feszélyezte kissé, hogy minden őtőle függ. – Miért
van olyan sötét, Holdgyermek? – kérdezte. – A kezdet mindig sötét, Barnabásom. –
Szeretnélek még egyszer újra látni, Holdgyermek, tudod, úgy, mint abban a
pillanatban, amikor rám tekintettél. Ismét azt a halk, dallamos kacagást hallotta.
– Miért nevetsz? – Mert boldog vagyok. – Mitől vagy boldog? – Mert épp most
hangzott el az első kívánságod. – És teljesíted? – Igen, nyújtsd ki a kezed!
Barnabás úgy tett, és érezte, hogy a Kislány Királynő vala¬mit a tenyerébe helyez.
Kicsi volt az a valami, de furcsamód mégis súlyos. Hidegség áradt belőle, és
kemény, halott tapintá¬sú volt. – Mi ez, Holdgyermek? – Egy homokszem – hangzott a
válasz. – Ez az egész, ami határtalan birodalmamból megmaradt. Neked ajándékozom. –
Köszönöm – mondta Barnabás ámulva. Valójában nem tudta, mit kezdjen ezzel az
ajándékkal. Ha legalább valami eleven dolog lenne! Miközben azon gondolkozott, hogy
mit vár tőle Holdgyer¬mek, egyszer csak gyengéd bizsergést érzett a tenyerében. Jól
megnézte, mi az. – Nézd csak, Holdgyermek! – suttogta –, hisz ez parázslani és
villogni kezd! És itt – látod – picurka lángnyelv csap ki belőle. Ó, hiszen ez egy
csíra! Holdgyermek, ez nem homokszem! Ez egy fénylő magszemecske, mely hajtani
kezd! – Jól van, Barnabásom! – hallotta a szavát. – Látod, milyen könnyen megy. A
Barnabás tenyerén pihenő pontocskából alig észrevehető fény szüremlett ki, gyors
növekedésnek indult és ragyogón emelte ki a bársonyos sötétből a két, egymástól
olyannyira elütő gyermekarcot, mely együtt hajolt a csoda fölé. Barnabás lassan
visszahúzta a kezét, és a fénylő pont kis csillagként táncolt kettejük között a
levegőben. A csíra szemmel látható gyorsasággal nőtt. Leveleket és szá¬rakat
hozott, bimbókat hajtott, melyekből sokféle színben pa¬rázsló, foszforeszkáló
virágok nyíltak. És már kis gyümölcsök képződtek, melyek, ahogy megértek, mint
miniatűr rakéták pattantak szét és új magszemecskék szikraesőjét permetezték szét.
Az új magszemecskékből ismét növények támadtak, de más formájúak, páfránylevelekhez
vagy kis pálmákhoz, kaktuszgömbökhöz, zsurlókhoz vagy göcsörtös fácskákhoz
hasonlók. Mindegyik más és más színben izzott és csillogott. A Barnabást és
Holdgyermeket körülölelő bársonyos sötétséget felülről, alul¬ról és minden oldalról
csupa sarjadzó és burjánzó fénynövény töltötte be egykettőre. Egy ragyogó, színes
gömb, egy új fénylő világ lebegett a Seholban, és nőtt és nőtt, s a legbelsejében
ott ült Barnabás és Holdgyermek kéz a kézben, és ámuló szemmel nézték a csodálatos
színjátékot.

A növények fáradhatatlannak tűntek az újabb és újabb ala¬kok és színek
létrehozásában. Egyre nagyobb bimbók pattan¬tak fel, egyre gazdagabb virágernyők
záporoztak szét. És ez a növekedés teljes csendben ment végbe. Egy idő után egyes
növények már a napraforgó magasságát is elérték, sőt némelyek már gyümölcsfa
nagyságúra nőttek. Voltak köztük hosszú smaragdzöld levelekből álló legyezők vagy
pamacsok és pávafarokhoz hasonlító virágok, szivárvány¬színű szemekkel teleszórva.
Más növények kifeszített és egymás¬ra helyezett lila selyemesernyőkből álló pagodák
formáját öltöt¬ték magukra. Egy-egy vastagabb törzs varkoccsá fonódott ös¬sze.
Mivel átlátszók voltak, úgy tetszett, mintha belülről megvi¬lágított rózsaszínű
üvegből lettek volna. És olyan virágcsomók is akadtak, melyek kék és sárga
lampionfürtökre emlékeztettek. Néhány helyen ezüstös vízesésként csillogó
csillagvirágok ezrei, másutt pedig hosszú, bojtszerű porzótokokkal díszelgő
harang¬virágok sötétarany függönyei lógtak. És egyre bujábban és dúsabban
tenyésztek ezek a világító éji növények, s enyhe fényből álló pazar szövedékké
fonódtak lassanként össze. – Nevet kell adnod neki! – suttogta Holdgyermek.
Barnabás bólintott. – Perelin, az Éjvadon – mondta. Barnabás a Kislány Királynő
szemébe nézett – és újra meg¬történt vele az, ami akkor, mikor először váltottak
pillantást. Úgy ült ott, mint akit megbabonáztak, csak nézte őt, és nem tudta többé
levenni róla a szemét. Annál az első találkozásnál halálosan betegnek látta, de
most még sokkal, sokkal szebb volt. Szakadt ruhája olyan volt, mint új korában,
hosszú hajának és köntöse selymének makulátlan fehérségén játékosan verődött vissza
a sokszínű lágy fény. Barnabás kívánsága teljesült. – Holdgyermek – dadogta
kábultan –, újra egészséges vagy? Ő mosolygott. – Hát nem látod, Barnabásom? –
Szeretném, ha minden örökre így maradna, mint most – mondta Barnabás. – A pillanat
örök – volt a válasz. Barnabás hallgatott. Nem értette a választ, de most nem volt
kedve töprengeni rajta. Nem akart mást, mint ülni előtte és nézni őt. A
fénynövények burjánzó sűrűje lassanként szoros rácsozatot alkotott körülöttük, izzó
színű szövedéket, mely úgy zárta ma¬gába őket, mint egy varázsszőnyegekből álló
nagy kerek sátor. Így Barnabás nem figyelt arra, ami kívül történt. Nem tudta, hogy
Perelin tovább és tovább növekedett, az egyes növények pedig egyre nagyobbak
lettek. És még mindig fényszikrácska nagyságú magszemek záporoztak szét mindenfelé,
hogy újabb csírák sarjadjanak belőlük. Barnabás elmerült Holdgyermek nézésében. Nem
tudta volna megmondani, hogy sok vagy kevés idő telt-e el, amikor Holdgyermek keze
egyszer csak eltakarta a fiú szemét. – Miért várattál magadra olyan sokáig? –
hallatszott a kér¬dése. – Miért kényszerítettél, hogy a Vándorló Hegy Öregjéhez
menjek? Miért nem jöttél, amikor hívtalak? Barnabás nyelt egyet. – Azért,
mert . . . – nyögte ki zavartan – azt gondoltam .. sok mindent éreztem, félelmet is
. . . de igazából szégyelltem magam előtted, Holdgyermek. Amaz visszahúzta a kezét,
és csodálkozva nézett rá. – Szégyellted magad? Ugyan miért? – Hát – habozott
Barnabás –, azt hiszem, olyasvalakit vártál, aki illik hozzád. – És te – kérdezte
–, te nem illesz hozzám? – Az úgy van – dadogta Barnabás és érezte, hogy elpirul –,
azt akartam mondani, hogy olyat vártál, aki bátor, erős és szép – egy herceget vagy
hasonlót –, semmi esetre sem olyat, mint én vagyok. Barnabás lesütötte a szemét, és
megint azt a halk dallamos kacagást hallotta.

– Látod – mondta –, ráadásul még ki is nevetsz. Hosszú csend állt be, és amikor
Barnabás végre erőt vett magán és feltekintett, azt látta, hogy Holdgyermek egész
közel hajol hozzá. Arca komoly volt. – Mutatni akarok neked valamit, Barnabásom –
mondta –, nézz a szemembe! Barnabás szót fogadott, bár a szíve dobogott. és egy
kicsit szédült is közben. És ekkor Holdgyermek szemének aranytükrében egy alakot
látott, mely először még kicsinek és nagyon távolinak tűnt, de fokozatosan egyre
nagyobb lett és egyre világosabban körvona¬lazódott. Nagyjából vele egyidős fiú
volt, de karcsú és csoda¬szép. Tartása büszke és egyenes, arca nemesen keskeny és
férfias, egy festett, mint egy ifjú napkeleti herceg. Turbánja kék se¬lyemből volt,
és ugyanolyan ezüsthímzéses, térdig érő köntöst viselt. Lábán finom puha bőrből
készült magas, piros csizma feszült, melynek orra felkunkorodott. Válláról földig
érő, ezüs¬tösen csillogó, magas gallérú köpeny hullott alá. Az ifjún a keze volt a
legszebb, finoman tagolt és előkelő, ugyanakkor mégis szokatlan erőt sejtető.
Elragadtatva és csodálattal telve nézte Barnabás a képet. Nem győzte bámulni. Éppen
meg akarta kérdezni, kicsoda ez a szép királyfi, amikor villámcsapásszerűen hatolt
a tudatába, hogy ő maga az. A saját tükörképe nézett rá Holdgyermek aranyszeméből!
Szavakkal nehezen kifejezhető, hogy mi ment benne végbe ebben a pillanatban.
Ájulásszerű révület ragadta ki messzire önmagából, s amikor ismét teljesen magához
tért belőle, ama szép ifjúként látta magát viszont, akinek a képét megismerte.
Ahogy végignézett önmagán, minden ugyanolyan volt, mint Holdgyermek szemében, a
finom puha bőrcsizma, az ezüsttel hímzett kék köntös, a turbán, a hosszú csillogó
köpeny, az alakja – és amennyire érezte –, az arca is. Álmélkodva pillantott a
kezére. Odafordult Holdgyermek felé. Ám az eltűnt! Barnabás egyedül volt az izzó
növényszövedék alkotta kerek térségben. – Holdgyermek! – kiáltotta minden irányba.
– Holdgyermek! De nem kapott választ. Tanácstalanul ült le. Mihez kezdjen most?
Miért hagyta egyedül Holdgyermek? Hova menjen most – ha egyáltalán mehet valahova
és nem kalitkába zárva ül itt? Mialatt üldögélt és megpróbálta megérteni, mi
indíthatta Holdgyermeket arra, hogy minden magyarázat és búcsúszó nélkül otthagyja,
ujjai a nyakában láncot lógó aranyamulettel játszadoztak. Jobban megnézte és
meglepetésében felkiáltott. AURIN volt, az Ékszer, a Fény, a Kislány Királynő
jelvénye, mely képviselőjévé tette azt, aki hordta! Holdgyermek ráruház¬ta Fantázia
összes lénye és dolga feletti hatalmát. És mindad¬dig, amíg ezt a jelet viseli,
olyan lesz, mintha vele volna. Barnabás hosszasan szemlélte a két kígyót, a
világosat és a sötétet, melyek, egymás farkába harapva, ovális keretet képez¬tek.
Ekkor megfordította a medaliont, és hátlapján nagy csodálkozására feliratot talált.
Négy rövid szó volt, sajátságosan összefonódott betűkkel: Tedd Azt Amit Akarsz
Eddig erről soha nem volt szó a Végtelen Történetben. At¬ráskó vajon nem vette
észre a feliratot? Ez azonban most nem volt fontos. Egyedül az volt a fontos, hogy
a szavak engedélyt, nem, egyenesen felszólítást tartalmaz¬tak, hogy bármit
megtegyen, amihez kedve van. Barnabás az izzó, színes növénysűrűség képezte falhoz
lépett, hogy megnézze, hol, merre tudna átcsúszni rajta, de örömmel állapította
meg, hogy az fáradság nélkül, mint valami függöny, félrehúzható. Kilépett.

Közben szakadatlanul folytatódott az éji növények szelíd, de ugyanakkor őserejű
burjánzása, és Perelin olyan erdővé vált, amilyet emberszem Barnabás előtt még nem
látott. A legmagasabb törzsek már templomtorony-magasságúak és -vastagságúak voltak
ennek ellenére csak tovább nőttek, nem hagyták abba a növekedést. Egyes helyeken
olyan szorosan álltak egymás mellett ezek a tejszerűen csillogó óriási oszlopok,
hogy képtelenség volt átsiklani közöttük. És még mindig új magszemek hullottak alá,
mint szikrazápor. Barnabás az erdő fénydómjában haladva nagyon vigyázott, hogy
egyetlen izzó csírát se taposson szét a földön, de igyekezete csakhamar
hiábavalónak bizonyult. Hisz nem volt már egy talpalatnyi föld sem, ahol valami ne
sarjadzott volna. Így azután végül is gondtalanul ment tovább, amerre az óriási
törzsek szabadon hagyták az útját. Barnabás élvezte, hogy szép. Egyáltalán nem
zavarta, hogy senki sincs, aki megcsodálja. Ellenkezőleg, örült, hogy örömével
egyedül lehet. Teljességgel semmibe vette azoknak a csodálatát, akik eddig
kigúnyolták. Nem törődött velük. Majdhogynem részvéttel gondolt rájuk. Ebben az
erdőben, melyben sem évszakok nem voltak, sem a nappalok és az éjszakák váltakozása
nem létezett, az idő érzete is valami egészen más volt, mint ahogy Barnabás
észlelte különben. Így azután nem tudta, hogy mennyi ideig sétálga¬tott. Szépségén
érzett öröme lassanként másnak adott helyet: természetesnek találta. Nem mintha
kevésbé boldogította vol¬na, de úgy érezte, mintha sohasem lett volna másképp.
Ennek okáról, amit Barnabás csak sokkal-sokkal később ér¬tett meg, most a
leghalványabb sejtelme sem volt. Az adomány¬ként kapott szépség elfeledtette vele,
hogy valamikor kövér és iksz-lábú volt. Még ha tudatában lett volna is a
változásnak, bizonyára nem ragaszkodik különösebben az emlékeihez. Ám a felejtés
teljesen észrevétlenül ment végbe benne. És amikor emlékei teljesen elenyésztek,
úgy tetszett neki, mintha mindig is olyan lett vol¬na, mint most. És éppen ezáltal
elégült ki a szépség utáni vágya, mert olyasvalaki, aki mindig szép volt, nem
vágyik azzá lenni. Alig jutott el eddig, amikor szinte bizonyos elégedetlenséget
érzett, és új kívánság ébredezett benne. Csak szépnek lenni, tulajdonképpen nem is
az igazi! Erős akart lenni, erősebb min¬denkinél. A létező legerősebb! Amint
Perelin Éjvadonában tovább sétálgatott, megéhezett. Letépett itt-ott néhányat a
különös alakú fénylő gyümölcsök¬ből, és óvatosan megkóstolta, ehetők-e vajon.
Elégedetten állapította meg, hogy nemcsak ehetők, hanem rendkívül ízletesek is,
egyik fanyar, másik édes, némelyik kicsit kesernyés, de mind fölöttébb kívánatos.
Egyiket a másik után eszegette mendegél¬ve, és érezte, amint csodálatos erő árad
szét a tagjaiban. Eközben az erdő izzó aljnövényzete olyan sűrű lett körülötte,
hogy mindenfelé elzárta előle a kilátást. Ráadásul liánok és léggyökerek is kezdtek
nőni lefelé a magasból, s a sűrű növény¬zettel áthatolhatatlan bozóttá szövődtek
össze. Barnabás a te¬nyere élével vágott magának ösvényt, és a sűrűség úgy nyílt
szét, mintha csak machetét, vagyis bozótkést használt volna. Köz¬vetlenül mögötte
ismét összezárult a rés, olyan nyomtalanul, mintha soha nem létezett volna. Tovább
ment, de egy faóriásokból álló fal útját állta, a törzsek ugyanis úgy lapultak
egymáshoz, hogy semmi rés nem volt köztük. Barnabás két kézzel látott neki és
szétválasztott két fatör¬zset! Háta mögött ismét zajtalanul csukódott össze a
nyílás. Barnabás vad örömrivalgásban tört ki. Ő volt az őserdő ura! Egy darabig
abban lelte kedvét, hogy a dzsungelben utat nyisson magának, mint egy elefánt,
amely a Nagy Hívást hallja. Ereje nem gyengült, egy pillanatra sem kellett
megállnia, hogy levegőhöz jusson, nem szúrt az oldala, nem kalapált a szíve, még
csak nem is izzadt. De végül is kitombolta magát, és kedve támadt, hogy
biro¬dalmát, Perelint egyszer már a magasból is áttekintse, hogy meglássa, milyen
messzire terjedt ki már. Vizsgálódva nézett felfelé, a markába köpött, elkapott egy
liánt és kezdett rajta felhúzódzkodni, egyszerűen úgy, hogy csak a két kezét
használta, a lábait nem, amint azt a cirkuszi

artis¬táktól látta. Mint régmúlt napok sápadt emlékképét látta egy pillanatra
önmagát a tornaórákon, amikor az egész osztály csukladozó gyönyörűségére a
mászókötél legalján kalimpált, mint egy liszteszsák. Mosolyognia kellett. Bizonyára
tátva ma¬radna a szájuk, ha most látnák őt. Büszkék lennének rá, hogy ismerik. Ő
azonban ügyet sem vetne rájuk. Anélkül, hogy egyszer is megállt volna, végül elérte
azt az ágat, amelyről a lián alácsüngött. Lovagló ülésben helyezkedett el rajta. Az
ág olyan vastag volt, mint egy hordó, és belülről rőten foszforeszkált. Barnabás
felállt, és a fatörzs irányában egyensúlyozott. Itt is sűrű indabozót zárta el az
utat előle, de fáradság nélkül teremtett átjárót magának. A törzs még ebben a
magasságban is olyan vastag volt, hogy öt ember sem tudta volna átfogni. Egy másik
oldalág, amely valamivel magasabban és más irányban nyúlt ki a fatörzsből, Barnabás
helyéről nem volt elérhető. Egy ugrással átlendült tehát egy léggyökérhez, és addig
hintázott ide-oda, míg a ma¬gasabb ágat, ismét egy merész ugrással, meg nem
ragadta. Innen azután egy még magasabb ágra tudott felhúzódzkodni. Most már nagyon
magasan volt az ágak között, legkevesebb száz méterre a földtől, de az izzó levél-
és ágtömegtől nem látott semmit. Csak mintegy még egyszer ilyen magasra érve fel,
akadt itt-ott egy-egy kis szabad részre, ahol körbetekinthetett. Ám mégis itt
kezdett nehézzé válni a helyzet, éppen mert egyre fogytak az ágak és a gallyak. És
a végén, amikor már majdnem egészen fent volt, meg kellett állnia, mert már nem
talált sem¬mit, amiben megkapaszkodhatott volna, csak a csupasz, sima fatörzset,
amely még mindig telefonpózna-vastagságú volt. Barnabás feltekintett és azt látta,
hogy ez a törzs vagy szár mintegy húsz méterrel magasabban egy óriási, sötétvörös
fény¬ben ragyogó virágban végződik. Nem tudta elképzelni, hogy jut fel oda, pedig
fel kellett jutnia, mert ott, ahol volt, nem akart maradni. Átkarolta hát a
fatörzset, és az utolsó húsz méteren úgy kúszott fel, mint egy akrobata. A fatörzs
ide-oda ingott és meghajlott, mint fűszál a szélben. Végre ott lógott közvetlenül a
virág tövében, amely felfelé nyílt szét, mint a tulipán. Sikerült fél kezét a
sziromlevelek közé csúsztatnia. Így meg tudott kapaszkodni, széjjelebb nyitotta a
szirmokat és felhúzódzkodott. Egy pillanatig fekve maradt, mert azért egy kicsit
mégis elakadt a lélegzete. De rögtön fel is kelt, és a pirosan izzó óriási virág
peremén át, mint egy árbockosárból, minden irányban széttekintett. Szavakkal
kifejezhetetlen nagyszerű látványban volt része! A növény, melynek virágjában állt,
a legmagasabbak egyike volt az egész dzsungelben, és így igen messzire elláthatott.
Feje fölé még mindig a bársonyos sötétség borult, mint csillagtalan éjszakai
égbolt, de alatta Perelin fasudarainak végtelenje olyan színjátékban nyújtózott el,
hogy szeme csaknem könnybe lá¬badt tőle. És Barnabás sokáig állt ott és itta magába
e képet. Ez az ő birodalma! Ő teremtette! Ő Perelin ura. És újabb vad örömkiáltása
messze szárnyalt a fényben úszó dzsungel felett. Az éji növények burjánzása közben
csendben, szelíden és feltartóztathatatlanul folyt tovább.

XIV.
Góba, A Színek Sivataga
Nagyot és mélyet aludt Barnabás a pirosan izzó óriási virágke¬helyben, s amikor

szemét kinyitotta, még mindig a bársonyfeke¬te éji égbolt borult fölé. Nyújtózott
egyet, és elégedetten érezte tagjainak csodálatos erejét. És anélkül, hogy bármit
észrevett volna belőle, ismét változás történt benne. Az a kívánsága, hogy erős
legyen, teljesült. Amikor most felállt, és az óriási virágkehely pereméről
körbe¬kémlelt, megállapította, hogy Perelin fokozatosan abbahagyta a növekedést. Az
Éjvadon már nem nagyon változott. Barnabás nem tudta, hogy ez is kívánságának
teljesülésével függött össze, és hogy gyengeségének és ügyetlenségének emléke
egyúttal ki¬hunyt benne. Szép volt és erős, de ez valahogy mégsem elégítet¬te ki,
sőt mintha még némi elpuhultságot érzett volna benne. Szépnek és erősnek lenni csak
akkor értékes dolog, ha az ember egyszersmind edzett, szívós és spártaias. Olyan,
mint Atráskó. De itt, a világító virágok között, ahol csak a kezét kellett
kinyújtania a gyümölcsök után, erre nem volt alkalom. Kelet felől Perelin
látóhatárán a hajnal első gyengéd gyöngy¬házfényei kezdtek játszadozni. És minél
világosabb lett, annál inkább halványodott az éji növények foszforeszkálása. –
Végre – mondta magában Barnabás –, már azt hittem, itt soha nem virrad meg. A
virágkehely tányérjában ült, és azon gondolkozott, hogy most mitévő legyen. Megint
lemászni és tovább sétálgatni? Mint Perelin ura, biztosan tudna magának utat vágni,
ahol csak kedve tartja. Napokig, hónapokig, esetleg évekig bolyong¬hatna benne. Az
őserdő már túl nagy volt ahhoz, hogy valaha is kitaláljon belőle. Akármilyen szépek
is az éji növények, hos¬szabb időre ez már nem igazán felelt meg Barnabásnak.
Egé¬szen más volna például egy sivatagban vándorolni – Fantázia legnagyobb
sivatagában. Igen, ez olyasvalami lenne, amire az ember csakugyan büszke lehetne!
És ebben a pillanatban érezte, amint az egész óriási növény hevesen megrázkódik. A
fatörzs meghajolt és pattogó, ropogó hangot hallatott. Barnabásnak erősen meg
kellett kapaszkod¬nia, nehogy kiguruljon a virágból, amely egyre mélyebbre hajolt
és már vízszintes helyzetben volt. Perelin, innen nézve, ijesztő látványt nyújtott.
A nap időközben feljött és a pusztulás képét világította meg. A hatalmas éji
növényekből alig maradt valami. Sokkal gyor¬sabban, mint ahogy keletkeztek, porrá
és finom, színes homok¬ká mállottak szét a nap tűző fényében. Csak itt-ott
magasodott még egy-egy faóriás csonkja, majd szétmorzsolódott, mint mi¬kor egy
homokvár tornyai kiszáradnak. Az utolsó növény, amely láthatóan még szilárdan
tartotta magát, az volt, amely¬nek virágkelyhében Barnabás ült. Amikor azonban meg
akart kapaszkodni a virágszirmokban, azok is szétporlottak az érintésétől és
homokfelhőként szálltak tova. Most, amikor lefelé már semmi nem takarta el előle a
kilátást, azt is meglátta, hogy milyen szédítő magasságban ül. Ha nem akarta magát
kitenni a lezuhanás veszélyének, meg kellett kísérelnie, hogy amilyen gyorsan csak
tud, lemásszék. Óvatosan, nehogy felesleges rázkódást okozzon, kilépett a
virágkehelyből, s lovagló ülésben a horgászbot módjára meg¬hajlott növényszárra
ült. Alighogy ezt véghezvitte, máris levált mögötte az egész virág, hulltában piros
homokfelhővé szóródva szét. Barnabás a legnagyobb elővigyázatossággal haladt
tovább. Más talán nem bírta volna elviselni a félelmetes mélység látvá¬nyát, amely
felett lebegett, és pánikba esve lezuhant volna, de Barnabás egyáltalán nem
szédült, idegei vasból voltak. Tudta, hogy egyetlen meggondolatlan mozdulata
eltörheti a növényt. Nem engedhette, hogy a veszély oktalan lépésre ragadja.
Las¬san

tovább kúszott, és végül elérte azt a helyet, ahol a törzs ismét meredekebb és
végül függőleges lett. Átkarolta és centi¬méterről centiméterre csúszott lefelé.
Többször is nagy színes porfelhő borította el felülről. Oldalágak nem voltak már,
és ahol egy csonk még kiállt, azonnal szétporlott, amint Barnabás megpróbálta
kapaszkodónak használni. Lejjebb a fatörzs egyre vastagabb lett, és már nem
lehetett átkarolni. És Barnabás még mindig toronymagasságban volt a talajtól.
Megállt, hogy meg¬fontolja, miként juthatna tovább. Ám az óriási törzsön végigfutó
újabb rázkódás fölmentette minden további fontolgatás alól. Ami még a törzsből
megma¬radt, önmagába csúszott össze és kúp alakú, meredek hegy lett belőle,
amelyről Barnabás vad örvényléssel szánkázott le, mi¬közben jó néhány bukfencet
vetett és végül is elterült a hegy lábánál. Az utána csúszó színes por már kezdte
betemetni, de kiszabadította magát, kirázta a homokot a füléből és a ruhájá¬ból és
jó nagyokat köpött. Ezután körülnézett. A színjáték, mely elébe tárult, rendkívüli
volt: a homok mindenfelé lassú, folyamatos mozgásban volt. Sajátos módon kavarogva
áramlott erre-arra, a legkülönbözőbb kiterjedésű és magasságú dombokba és dűnékbe
halmozódott, de mindig valamely pontosan meghatározott színben. A világoskék ho¬mok
világoskék halomba gyűlt össze, a zöld zöldbe és a lila lilába. Perelin feloszlott
és sivataggá változott, de milyenné! Barnabás felmászott egy bíborvörös
homokdűnére, és nem látott maga körül mást, mint az összes elképzelhető színű
dom¬bok egymásutánját. Mert minden domb más és más, sohasem ismétlődő
színárnyalatot képviselt. A legközelebb fekvő kobalt¬kék volt, a másik
sáfránysárga, amögött egy kárminpiros ragyogott, majd indigókék, almazöld,
égszínkék, narancsszín, őszibarackrózsaszín, mályvaszín, türkizkék, orgonalila,
moha¬zöld, rubinpiros, umbrabarna, indiai sárga, cinóbervörös és lapislazuli-kék.
És így ment ez egyre tovább, az egyik látóhatár¬tól a másikig, míg a szem már nem
volt képes befogadni. Arany és ezüst homokpatakok húzódtak a dombok között és
elválasz¬tották egymástól a színeket. – Ez itt – mondta Barnabás hangosan – Góba, a
Színek Sivataga! A nap egyre magasabbra emelkedett, és gyilkos lett a hőség. A
levegő villódzani kezdett a tarka homokdűnék felett, és Bar¬nabás tudatára ébredt,
hogy helyzete most már valóban súlyos¬sá vált. Ebben a sivatagban nem maradhat, ez
biztos. Ha nem sikerül kivergődnie innen, rövid időn belül elpusztul. Akaratlanul
is a Kislány Királynő jelvényéhez kapott a mellén, abban a reményben, hogy talán
vezetni fogja őt. Aztán elszántan útnak indult. Egyik dűnét a másik után mászta
meg, egyiken a másik után gázolt lefelé, óráról órára ekképpen küzdötte magát
előre, anél¬kül hogy a dombok egymásutánján kívül egyebet is látott vol¬na. Csak a
színek váltakoztak folyton. Mesés testi erejének itt már nem vette hasznát, mert
egy sivatag távolságait erővel nem lehet legyőzni. A levegő a pokol lobogó
lánglehelete volt, me¬lyet már alig bírt belélegezni. Nyelve a szájpadlására
tapadt, és arca izzadságban fürdött. A nap tűzörvénnyé vált az égbolt közepén. Már
hosszú ideje egy helyben állt ott, és mintha soha többé nem akart volna elmozdulni.
Ez a sivatagi nappal éppolyan hosszú volt, mint az éjszaka Perelin felett. Barnabás
csak ment tovább, egyre tovább. Szeme égett, és a nyelvét száraz bőrdarabnak
érezte. De nem adta fel a küzdel¬met. Teste kiszáradt, és ereiben a vér olyan sűrű
lett, hogy szinte már alig akart folyni. De Barnabás csak ment tovább, lassan,
egyenletes lépésekkel, sietség és megállás nélkül, úgy, mint a tapasztalt sivatagi
vándorok. Nem törődött a szomjúság kínjá¬val, mely a testét gyötörte. Olyan
vaskemény akarat ébredt benne, hogy sem fáradság, sem nélkülözés nem tudta őt
legyőz¬ni. Arra gondolt, hogy azelőtt milyen könnyen elcsüggedt. Száz dologba
belefogott, de a legkisebb nehézség esetén abbahagyta mindet. Állandóan a tápláléka
miatt aggodalmaskodott, és nevetségesen félt a betegségtől vagy attól, hogy
fájdalmat kell¬jen elviselnie. Mindez a régmúlté volt.

Erre az útra, melyet most a Góba színsivatagban megtett, rajta kívül még soha senki
sem mert vállalkozni, és őutána sem lesz senki, aki elszánja magát, hogy
nekivágjon. És valószínűleg soha senki sem fog valaha is tudomást szerez¬ni róla.
Ez az utóbbi gondolat sajnálkozással töltötte el Barnabást. De tántoríthatatlan
volt. Minden amellett szólt, hogy Góba olyan elképzelhetetlenül nagy, hogy a
sivatag szélét soha nem fogja elérni. Az a gondolat, hogy minden kitartása ellenére
előbb vagy utóbb el kell pusztulnia, nem keltett benne félelmet. Nyugodtan és
méltósággal fogja elviselni a halált, ahogyan az Atráskó népéből való vadászok
szokták. Minthogy azonban senki nem merészkedik a sivatagba, senki nem lesz, aki
Barna¬bás halálhírét valaha is elterjessze. Sem Fantáziában, sem oda¬haza.
Egyszerűen eltűntnek fogják nyilvánítani, és olyan hely¬zet áll elő, mintha soha
nem jutott volna el Fantáziába és a Góba sivatagba. Míg továbbmenve ezen tűnődött,
hirtelen egy ötlete támadt. Eszébe jutott, hogy hiszen egész Fantázia megtalálható
abban a könyvben, amelyet a Vándorló Hegy Öregje ír. És ez a könyv a Végtelen
Történet, amelyet a lomtárban ő maga is olvasott. Talán mindaz, amit most átél,
szintén benne van a könyvben. És könnyen meglehet, hogy egy szép napon valaki majd
olvassa vagy talán éppen most, ebben a pillanatban olvassa. Tehát az a lehetőség is
fenn kell hogy álljon, hogy ennek a valakinek valami jelet adjon. A homokdomb,
amelyen Barnabás éppen állt, ultramarinkék volt. Kis völgy választotta el a
következő, tűzpiros dűnétől. Barnabás átment oda, mindkét kezével merített a piros
homok¬ból és visszament vele a kék dombhoz. Azután hosszú vonalat szórt az
oldallejtőre. Ismét átment újabb piros homokért s ezt többször megismételte. Rövid
idő alatt három óriási piros betűt szórt ki a kék alaptalajon: BBB Elégedetten
szemlélte művét. Ezt a jelet senki nem hagyhatja figyelmen kívül, aki a Végtelen
Történetet olvassa. Bármi tör¬ténjék is vele ezután, tudni fogják róla, hogy hová
lett. Leült a tűzpiros hegy csúcsára, és kis időre megpihent. A há¬rom betű
fényesen ragyogott az éles sivatagi napsütésben. Ismét elhomályosult emlékezetének
egy darabkája, amely az emberi világ Barnabására vonatkozott. Nem volt többé
tudo¬mása arról, hogy egyszer régen érzékeny, sőt néha szinte kényeskedő volt.
Szívós keménysége büszkeséggel töltötte el. De máris új kívánság jelentkezett
benne. – Bár nem félek – mondta, ahogyan szokta, maga elé –, de az, ami hiányzik
belőlem, az az igazi bátorság. Nélkülözést kibírni, fáradságot elviselni nagyszerű
dolog. De a merészség és a bátorság mégiscsak valami egészen más! Azt szeretném, ha
igazi kalandban lenne részem, amihez őrült bátorság kell. Itt a pusztában senkivel
nem találkozik az ember. De mesés lenne valami veszélyes lénnyel találkozni – nem
kell éppen olyan förtelmesnek lennie, mint Igramul volt, de legyen még ijesz¬tőbb.
Legyen szép és ugyanakkor Fantázia legveszélyesebb teremtménye. És akkor
szembeszállnék vele és .. . Tovább nem jutott Barnabás, mert abban a pillanatban
azt tapasztalta, hogy megremeg alatta a sivatag talaja. Mintha valami moraj jött
volna olyan mélységből, hogy inkább érezni, mintsem hallani lehetett. Barnabás
megfordult, és a távoli sivatagi látóhatáron egy olyan jelenséget látott, amelyre
nem tudott azonnal magyará¬zatot találni. Valami tűzgolyószerűség száguldozott
hihetetlen sebességgel hatalmas kört írva le a körül a hely körül, ahol Barnabás
állt, azután hirtelen egyenesen feléje vette az útját. Ebben a hőségtől szikrázó
levegőben, mely minden körvonalat lobogó lánggá változtatott, olyan volt ez a lény,
mint egy táncoló tűzdémon.

A félelem torkon ragadta Barnabást, és mielőtt még igazából meggondolta volna, már
lenn is volt a piros és kék dűnék közötti völgyben, hogy a rárohanó tűzlény elől
elrejtőzzön. De alig ért le, máris elszégyellte magát és legyűrte félelmét.
Megragadta a mellén lógó AURIN-t, és érezte, mint áramlik a szívébe és mint tölti
meg színültig az a bátorság, amit éppen az imént kívánt magának. Ekkor újból
hallotta azt a mély morajt, amelytől a sivatag talaja megremegett, ezúttal azonban
közvetlen közelről. Felpil¬lantott. A tűzpiros dűne ormán egy óriási oroszlán
magasodott. Ép¬pen elállta a napot, így arcát lángkoszorúként lobogta körül
hatalmas sörénye. De sem sörénye, sem szőre nem volt sárga, mint az oroszlánoké
általában, hanem ugyanolyan tűzpiros, mint a homok, amelyen állt. Úgy látszott,
hogy az oroszlán nem vette észre a hozzá képest aprócska fiút, aki a két dűne közti
völgyben állt, sokkal inkább a szemben fekvő domboldalt beborító három piros betűt
nézte. És megint hatalmas, morajló hangot hallatott: – Ki tette ezt? – Én – mondta
Barnabás. – És mit jelent? – Ez a nevem – válaszolta Barnabás – Bux Barnabás
Boldi¬zsár. Az oroszlán most először fordította tekintetét Barnabás felé, s a
fiúnak az volt az érzése, mintha lángköpenybe burkolná őt, amelyben azonmód hamuvá
ég. Ám ez az érzése nyomban elmúlt, Barnabás állta az oroszlán tekintetét. – Én –
mondta a hatalmas állat – Szörszörény vagyok, a színsivatag ura, de úgy is hívnak,
hogy a Tarka Halál. Még mindig farkasszemet néztek, és Barnabás érezte az állat
szeméből áradó halálos erőt. Mintha láthatatlan erőpróba folyt volna köztük. És
végül az oroszlán lesütötte a szemét. Lassú, fejedelmi léptekkel lejött a dűnéről.
Amint az ultramarinkék homokra lépett, az ő színe is megváltozott, úgyhogy szőre és
sörénye szintén kék lett. A ha¬talmas állat egy pillanatra megállt Barnabás előtt,
akinek úgy kellett felnéznie rá, mint az egérnek a macskára, majd Szörszö¬rény
váratlanul lefeküdt a földre és fejét a fiú lába elé hajtotta. – Uram – mondta –,
szolgád vagyok és várom parancsaidat! – Ki szeretnék jutni ebből a sivatagból –
jelentette ki Barna¬bás –, ki tudsz engem vezetni? Szörszörény megrázta sörényét. –
Uram, erre én nem vagyok képes. – Miért nem? – Mert én a sivatagot magammal hordom.
Barnabás nem értette az oroszlán szavait. – Nincs valami más teremtmény – kérdezte
ezért –, aki kivezethetne engem? – Hogy lehetne, uram – felelte Szörszörény –, ahol
én va¬gyok, ott közel s távolban nem létezhet élőlény. A puszta jelen¬létem elég
ahhoz, hogy ezer mérföldes körzetben a legerősebb és legfélelmetesebb lény egy
marék hamuvá égjen. Ezért nevez¬nek Tarka Halálnak és a színsivatag királyának. –
Tévedsz – mondta Barnabás –, nem minden lény ég el a birodalmadban. Én például,
amint látod, ellenállok neked. – Mert a Fényt viseled, uram. AURIN megvéd téged –
még tőlem is, aki Fantázia minden lénye közt a leggyilkosabb va¬gyok. – Azt akarod
ezzel mondani, hogy ha nem lenne rajtam az ékszer, nekem is egy marék hamuvá
kellene égnem? – Így van, uram, még akkor is így lenne, ha magam is fájlalnám. Mert
te vagy az első és egyetlen, aki valaha beszélge¬tett velem. Barnabás megérintette
a Jelvényt. – Köszönöm, Holdgyer¬mek! – mondta halkan. Szörszörény most ismét
teljes nagyságúra egyenesedett ki, és úgy tekintett le Barnabásra.

– Azt hiszem, uram, hogy van egymás számára mondaniva¬lónk. Talán olyan titkokat
fedhetek fel előtted, amiket nem ismersz. Te meg talán megfejtheted az én létem
talányát, amely rejtve maradt a számomra. Barnabás bólintott. – Ha lehetséges,
mindenekelőtt inni szeretnék valamit. Na¬gyon szomjas vagyok. – Szolgád hallja
szavadat és engedelmeskedik – válaszolta Szörszörény kegyeskednél a hátamra ülni? A
palotámba viszlek, ahol mindent megtalálsz, amire szükséged van. Barnabás az
oroszlán hátára lendült. Mindkét kezével erősen megkapaszkodott a sörényében,
melynek fürtjei szórólángként lobogtak. Szörszörény Barnabás felé fordította a
fejét. – Fogódzkodj erősen, uram, mert sebes futó vagyok. És még egyet kérek tőled,
uram: amíg csak a birodalmamban vagy éppen velem vagy –- ígérd meg, hogy semmilyen
okból, a leg¬kurtább pillanatra sem teszed le az Ékszert! – Megígérem - mondta
Barnabás. Ekkor elindult az oroszlán, először lassan és méltóságteljesen, azután
egyre gyorsabban és gyorsabban. Csodálkozva állapí¬totta meg Barnabás, hogyan
változott az oroszlán szőrének és sörényének színe minden új homokbuckánál, mindig
a bucka színének megfelelően. Szörszörény végül már hatalmas szöké¬sekkel ugrott
egyik dombtetőről a másikra, s száguldása közben erős mancsai alig érintették a
talajt. Szőrének színeváltozása is egyre gyorsabban ment végbe, mire Barnabás szeme
káprázni kezdett, és minden színt egy időben érzékelt, mintha az egész óriási állat
egyetlen irizáló opálkő lett volna. Le kellett hunynia a szemét. A pokolian forró
szél a füle mellett süvített és lebegő köpenyét tépdeste. Barnabás érezte, mint
dolgoznak az orosz¬lán testének izmai, és beszívta a bozontos sörényből kicsapó
vad, izgató szagot. Éles, győzelmes kiáltásban tört ki, amely úgy hangzott, mint
egy ragadozó madáré, és Szörszörény olyan ordítással válaszolt, hogy megremegtette
a sivatagot. Ebben a pillanatban ugyanazok voltak mindketten. bármekkora volt is
egyébként közöttük a különbség. Barnabás szinte kábulatban ringott, melyből csak
akkor tért magához, amikor Szörszörény hangját meghallotta: – Megérkeztünk, uram.
Kegyeskednél leszállni? Barnabás egy ugrással a homokon termett. Előtte egy fekete
sziklakőből álló, repedezett hegy emelkedett – vagy netán vala¬mi épület romja?
Nemigen tudta volna megmondani, mert a mély repedések és hasadékok szabdalta kövek,
amelyek a tarka homokkal félig betemetve szanaszét hevertek, vagy roskadozó
kapuíveket, falakat, oszlopokat, teraszokat alkottak, olyan ala¬kúak voltak, mintha
a homokvihar ősidők óta minden szögletü¬ket és egyenetlenségüket lecsiszolta volna.
– Ez, uram – hallotta Barnabás az oroszlán hangját a palotám – és a sírom. Lépj be
és légy üdvözölve, mint Szörszö¬rény első és egyetlen vendége. A nap elvesztette
már perzselő erejét és nagyra nőve, sápadt-sárgán állt a látóhatár szélén. Nyilván
sokkal tovább tartott a vágta, mint Barnabás gondolta. Az oszlopcsonkok vagy
szikla¬tűk, vagy bárminek nevezzük is, már hosszú árnyékot vetettek. Közeledett az
este. Mikor Barnabás követte az oroszlánt egy sötét kapuboltoza¬ton át, mely
Szörszörény palotájába vezetett, úgy tetszett neki, mintha az állat léptei
erőtlenebbek, sőt kifejezetten fáradtak és nehézkesek lennének. Egy sötét folyosón,
majd különböző le- és felvezető lépcsőkön végighaladva nagy ajtóhoz értek, melynek
szárnyai mintha ugyancsak fekete sziklából lettek volna. Mikor Szörszörény eléje
lépett, magától kinyílt, és miután Barnabás is belépett, újra bezárult mögötte.
Tágas teremben, jobban mondva barlangban álltak, melyet ámpolnák százai
világítottak meg. Tüzük Szörszörény szőrének táncoló lángjátékához hasonlított. A
terem közepén a tarka csempékkel borított padló lépcsőzetesen vitt fel egy kerek
emel¬vényre, melyen egy fekete sziklatömb nyúlt el. Szörszörény lassan Barnabás
felé fordította tekintetét, melyben most mintha minden élet kialudt volna.

– Közeledik az órám, uram – mondta, és hangja tompa mormolásnak tetszett –, nem
marad már időnk a beszélgetésre. De ne nyugtalankodj és várd a nappalt. Ami mindig
megtör¬tént, most is megtörténik. És talán meg tudod nekem mondani majd, hogy
miért. Azután fejével a barlang másik végében álló kis ajtóra muta¬tott. – Lépj be
azon, uram, bent mindent készen találsz. Az a helyiség rád vár időtlen idők óta.
Barnabás az ajtóhoz ment, de mielőtt kinyitotta volna, vis¬szanézett. Szörszörény
leereszkedett a fekete sziklatömbre, és most ugyanolyan fekete volt, mint a szikla.
Szinte már csak suttogva mondta: – Figyelj, uram, lehetséges, hogy olyan hangokat
fogsz halla¬ni, amelyek megrémítenek. De ne aggódj! Nem történhet semmi bajod, amíg
a Jelvényt viseled. Barnabás bólintott és belépett az ajtón. Pompásan feldíszített
helyiségben találta magát. A padlót pazar színezésű, puha szőnyegek borították. A
karcsú oszlo¬pokat, melyek többszörösen ívelt boltozatot tartottak, arany¬mozaik
díszítette, mely ezerszeres fénytörésben verte vissza az – emitt is felfüggesztett
– teljes színgazdagságban ragyogó ám¬polnák fényét. Egyik sarokban széles dívány
állt puha takarókkal és párnákkal, mely fölé azúrkék selyemsátor volt kifeszítve. A
másik sarokban, a sziklapadlóba vájt nagy úszómedencében valami aranyszínben
világító folyadék gőzölgött. Alacsony asz¬talkán ételekkel megrakott tálak és
csészék álltak, valamint egy üvegpalack rubinpiros itallal töltve és egy aranyos
serleg. Barnabás törökülésben az asztalkához telepedett, és nekilá¬tott az evésnek,
ivásnak. Az ital fanyar és vad ízű volt, de csodálatosan oltotta a szomját. Az
ételek mind ismeretlenek voltak a számára. Még azt sem tudta volna megmondani, hogy
pástétomot, hüvelyes borsót vagy diót evette. Akadt, ami tökre vagy dinnyére
emlékeztette, de mindegyik íze egészen más volt, erős és fűszeres.
Ínycsiklandozónak és pompásnak találta őket. Barnabás addig evett, míg jól nem
lakott. Akkor levetkőzött – csak a Jelvényt nem vette le magáról és belépett a
fürdőmedencébe. Egy darabig ide-oda lubickolt a tüzes folyadékban, mosakodott,
alámerült és úgy prüszkölt, mint egy rozmár. Majd a medence peremén különös
üvegeket fedezett fel, melyekben fürdősókat gyanított. Mindegyikből öntött egy
keveset a vízbe, minden aggály nélkül. Néhányszor zöld, piros és sárga láng
sistergett ide-oda a felszínen, és némi füst szállt fel belőlük. Gyanta és
kesernyés füvek illata terjen¬gett. Barnabás végül kilépett a fürdőből, és az
odakészített puha törülközőkkel leszárítkozott, azután felöltözött. Eközben úgy
tűnt neki, mintha az ámpolnák fénye hirtelen elhalványodott volna a helyiségben.
Ekkor olyan hang ütötte meg a fülét, amelytől hideg borzadály futott végig a hátán:
valami recsegés, ropogás, mintha jég repesztett volna szét egy nagy sziklát, majd
mindez nyöszörgésbe ment át és fokozatosan elhalkult. Barnabás dobogó szívvel
figyelt. Szörszörény szavaira gon¬dolt, melyek nyugalomra intették. A hang nem
ismétlődött. De a csend talán még félelmetesebb volt. Meg kell tudnia, hogy mi
történt! Kinyitotta a hálóhelyiség ajtaját, és kinézett a nagy barlang¬ba. Először
nem vett észre semmi változást, azon kívül, hogy az ámpolnák komorabban
világítottak, és fényük úgy kezdett lüktetni, mint az egyre lassuló szívdobogás. Az
oroszlán ugyan¬abban a helyzetben ült a fekete sziklatömbön, és szemmel látha¬tóan
Barnabást nézte. – Szörszörény! – szólította halkan Barnabás –, mi történik itt?
Micsoda hang volt ez? Te voltál? Az oroszlán nem válaszolt és nem is mozdult, de
ahogy Barnabás közeledett hozzá, követte a szemével. Barnabás habozva nyúlt felé,
hogy a sörényét megsimogassa, de alig érintette, ijedten hőkölt vissza. A sörény
kemény és jéghideg volt, mint a fekete szikla. Ugyanilyennek érezte az arcát és a
mancsát is.

Barnabás nem tudta, mitévő legyen. Látta, amint a nagy ajtó fekete kőszárnyai
lassan kinyílnak. Csak amikor már a hosszú sötét folyosóra ért és felment a
lépcsőn, akkor tette fel magának a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is keres
odakint. Hiszen a sivatagban nem talál senkit, aki Szörszörényt meg tudná men¬teni.
Ám a sivatag eltűnt! Az éjszakai sötétség mindenfelé izzani és villogni kezdett.
Milliónyi kis növénycsíra sarjadzott a homokszemekből, ame¬lyek újra magszemekké
váltak. Perelin, az Éjvadon újból növe¬kedni kezdett. Barnabás hirtelen
megsejtette, hogy Szörszörény dermedtsé¬ge valamiféle összefüggésben van mindezzel.
Visszament a barlangba. Az ámpolnák fénye már csak na¬gyon gyengén pislákolt.
Odalépett az oroszlánhoz, átkarolta hatalmas nyakát és arcát az állat képéhez
szorította. Most már az oroszlán szeme is fekete és halott volt, mint a szikla.
Szörszörény kővé vált. A fények utolsót lobbantak, majd olyan sötét lett, mint a
sírban. Barnabás keservesen zokogott, és a megkövült oroszlánarc nedves lett a
könnyeitől. Végül az óriási mancsok közé fészkelte magát, és ebben a helyzetben
aludt el.

XV.
Szörszörény, A Tarka Halál
O,uram! – szólt a dörgő oroszlánhang –, így töltötted az egész éjszakát? Barnabás

felegyenesedett és megdörzsölte a szemét. Az orosz¬lán mancsai között ült, a nagy
állatfej fentről hajolt le hozzá, és Szörszörény tekintetében csodálkozás
tükröződött. Bundája még mindig fekete volt, mint az a sziklatömb, amelyen ült, de
a szeme ragyogott. A barlang ámpolnái megint világítottak. Ó – dadogta Barnabás –,
én ... én azt hittem, kővé váltál. Így is volt – válaszolta az oroszlán. –
Mindennap megha¬lok, mikor eljön az éj, és minden reggel újra ébredek. – Úgy tűnt,
mintha örökre szólna – magyarázta Barnabás. – Minden alkalom örökre szól – mondta
Szörszörény rejtélye¬sen. Felállt, nyújtózkodott, majd oroszlánszokás szerint fel-
alá futkosott a barlangban. Lángbundája egyre fényesebben kez¬dett csillogni a
tarka csempék összes színében. Egyszer csak megállt a futásban és ránézett a fiúra.
– Csak nem hullattál könnyeket is értem? Barnabás némán bólintott. – Akkor – mondta
az oroszlán – nemcsak az egyetlen vagy, aki a Tarka Halál mancsai között aludt,
hanem az egyetlen, aki valaha is megsiratta a halálát. Barnabás elnézte az
oroszlánt. ahogy ismét fel-alá lépkedett, és végül halkan ezt kérdezte: – Mindig
egyedül vagy? Az oroszlán újból megállt, de ezúttal nem nézett Barnabásra. Fejét
félrefordítva, morogva ismételte: – Egyedül .. . A szó visszhangot vert a
barlangban. – Az én birodalmam a sivatag – és az a művem is. Bárhova megyek,
körülöttem minden szükségszerűen sivataggá lesz. Magammal hordom a sivatagot.
Halálos tűz a lényem. Mi más lehetne a sorsom, mint az örökké tartó egyedüllét?
Barnabás megdöbbenve hallgatott. – Te, uram folytatta az oroszlán, miközben a
fiúhoz lépett és izzó szemmel nézett az arcába –, aki a Kislány Királynő jelvényét
viseled, képes vagy nekem választ adni arra, hogy miért kell meghalnom, mikor
beköszönt az éjszaka? – Azért, hogy a Színek Sivatagában Perelin, az Éjvadon
növekedhessék – mondta Barnabás. – Perelin – ismételte az oroszlán –, mi az?
Barnabás ekkor az élő fényből álló dzsungel csodáiról kezdett mesélni. Miközben
Szörszörény mozdulatlanul és álmélkodva figyelt, leírta neki az önmaguktól
szaporodó, izzó és foszforesz¬káló növények pompás sokféleségét,
feltartóztathatatlan, hang¬talan növekedésüket, álomszerű szépségüket és
nagyságukat. Lelkesülten beszélt, és Szörszörény szeme egyre fényesebben ragyogott.
– És mindez – mondta befejezésül Barnabás – csak azalatt mehet végbe, mialatt te
meg vagy kövülve. De Perelin mindent elnyelne és önmagába fúlna, ha nem kellene
mindig újból meghalnia, porrá szétesnie, amint te felébredsz. Perelin és te,
Szörszörény, összetartoztok. Szörszörény sokáig hallgatott.

– Uram – mondta aztán –, látom hát, hogy a halálom életet ad és az életem halált,
és mind a kettő jó. Most értem meg, hogy mi a létezésem értelme. Köszönöm. Lassan
és ünnepélyesen a barlang legsötétebb sarkába ment. Barnabás nem láthatta, hogy mit
művel ott, de valami fémes csörrenést hallott. Szörszörény, visszatérve, a szájában
hozott valamit, amit mély főhajtással tett le Barnabás lábához. Egy kard volt. Nem
volt éppen pompás külsejű. A vashüvely, melyben nyu¬godott, rozsdás volt, és a
markolata majdhogynem olyan, mint valami öreg fából való gyermekkardé. – Tudsz neki
nevet adni? – kérdezte Szörszörény. – Kamonda! – mondta a fiú. Ebben a pillanatban
a kard sisteregve pattant ki a hüvelyé¬ből és szó szerint a fiú kezébe repült. Most
látta csak, hogy pengéje merő vakító fény, amelyre alig lehet ránézni. Kétélű volt
és olyan könnyű, mint egy kézben tartott toll. – Ez a kard – mondta Szörszörény –
öröktől fogva rád várt. Mert csak az érintheti veszélytelenül, aki ült a hátamon,
aki evett és ivott a tüzemből és megfürdött benne, mint te. De csak azáltal lett a
tiéd, hogy az igazi nevén tudtad nevezni. – Kamonda! – suttogta Barnabás, és
elragadtatva szemlélte a szikrázó fényt, miközben a kardot lassan meglengette a
levegőben –, ugye, varázskard? – Se fém, se szikla – felelte Szörszörény –, semmi
sincs Fan¬táziában, ami képes lenne ellenállni neki. De nem szabad erő¬szakot
alkalmaznod vele szemben. Csak akkor használhatod, ha úgy, mint most, a kezedbe
ugrik, akármi fenyegessen is. Ő vezeti majd a kezedet és saját erejéből teszi azt,
amit tennie kell. De ha valaha önkényesen húzod ki a hüvelyéből, nagy bajt zúdítasz
saját fejedre és egész Fantáziára. Soha ne feledd ezt. – Soha nem fogom elfelejteni
– ígérte Barnabás. A kard visszarepült a hüvelyébe, és megint kopott és értékte¬len
külsőt öltött. Barnabás a derekára kötötte a bőrszíjat, me¬lyen a hüvely lógott. –
És most, uram – javasolta Szörszörény vágtassunk egyet a sivatagban, ha kedved
tartja. Ülj fel a hátamra, mert nekem most mennem kell! Barnabás felpattant a
hátára, és az oroszlán kiügetett a szabadba. A reggeli nap a sivatag látóhatára
fölé emelkedett, az Éjva¬don már régen újra színes homokká porlott szét. Úgy
söpörtek végig a dűnéken, mint táncoló tűzvész, mint izzó szélvihar. Barnabás úgy
érezte magát, mintha egy lángoló üstökösön száguldana fényen és színeken keresztül.
És megint elfogta a vad szédület. Délfelé Szörszörény hirtelen megállt. – Ez az a
hely, uram, ahol tegnap találkoztunk. Barnabás még kicsit bódult volt a vad
vágtától. Körülnézett, de sem az ultramarinkék, sem a tűzpiros homokdombot nem
találta. A betűk sem látszottak. A dűnék most olajzöldek és rózsaszínűek voltak. –
Minden egészen más – csodálkozott. – Igen, uram – válaszolta az oroszlán –, így van
ez mindennap – mindig más. Eddig nem tudtam, miért van így. De, mert elmesélted,
hogy Perelin a homokból növekszik, most már ezt is értem. – De miről ismered meg,
hogy ez a tegnapi hely? – Érzem, ahogyan a testem valamely részét érzem. A sivatag
egy darab belőlem. Barnabás leszállt az állat hátáról, és az olajzöld dombtetőre
ült. Az oroszlán melléje telepedett és ugyancsak olajzöld színű lett. Barnabás az
állát tenyerébe támasztotta, és elgondolkozva nézett a látóhatár felé. –
Kérdezhetek tőled valamit, Szörszörény? – törte meg végül a hosszú hallgatást. –
Szolgád figyel rád – válaszolta az oroszlán. – Igazán öröktől fogva itt vagy?

– Öröktől fogva – erősítette meg Szörszörény. – És a Góba sivatag is mindig
létezett? – Igen, a sivatag is. Miért kérdezed? Barnabás elgondolkozott. – Nem
értem – vallotta be végül. – Fogadni mertem volna, hogy csak tegnap óta létezik. –
Hogy érted ezt, uram? Ekkor Barnabás elmesélte neki mindazt, ami Holdgyermek¬kel
való találkozása óta történt vele. – Mindez olyan különös – fejezte be beszámolóját
–, eszembe jut egy kívánság, és nyomban történik valami, ami egybevág vele és a
kívánságot teljesíti. Nem én találom ki, elhiszed? Nem is tudnám. Soha nem tudtam
volna kitalálni azt a sokféle éji növényt Perelinben. Vagy Góba színeit – vagy
téged! Minden sokkalta nagyszerűbb és valóságosabb, hogysem el tudtam vol¬na
képzelni. És mégis, minden csak akkor jön létre, ha valamit kívántam. – Ez azért
van, mert AURIN-t, a Fényt viseled – mondta az oroszlán. – Más az, amit nem értek –
próbálta megmagyarázni Barnabás. – Minden csak akkor jön létre, ha valamit kívánok?
Vagy már előbb is létezett, és én valahogy kitalálom? – Mind a kettő igaz – mondta
Szörszörény. – De hogy lehet ez? – kiáltotta szinte türelmetlenül Barna¬bás. – Te
már, ki tudja, mióta élsz a Góba színsivatagban. A palotádban lévő szoba kezdettől
fogva rám várt. Kamonda, a kard elgondolhatatlan idők óta nekem volt szánva –
hiszen te magad mondtad! – Így van, uram. – De én, én csak tegnap éjszaka óta
vagyok Fantáziában! Ezek szerint nemcsak azóta léteznek ezek a dolgok, mióta én itt
vagyok! – Uram – válaszolta nyugodtan az oroszlán -, nem tudod, hogy Fantázia a
történetek birodalma? Egy történet lehet új és mégis ősidőkről mesél. A múlt vele
együtt születik meg. – Akkor Perelinnek is kezdettől fogva léteznie kellett – vélte
tanácstalanul Barnabás. – Attól a pillanattól fogva, hogy nevet adtál neki, uram –
válaszolta Szörszörény –, kezdettől fogva létezett. – Azt akarod ezzel mondani,
hogy én teremtettem? Az oroszlán hallgatott egy ideig, csak azután felelte: – Ezt
csak a Kislány Királynő tudja megmondani. Tőle kaptál min¬dent. Felemelkedett. –
Itt az ideje, uram, hogy visszatérjünk a palotámba. A nap már hanyatlóban van, és
hosszú az út odáig. Ezen az estén Barnabás Szörszörénynél maradt, aki ismét
letelepedett a fekete sziklatömbre. Nem sokat beszéltek egymás¬sal. Barnabás enni-
és innivalót hozott át magának a hálókam¬rából, ahol az alacsony asztalka, mintha
szellemkezek tették volna, újból terítve állt. Vacsoráját a sziklatömbhöz felvezető
lépcsőn ülve fogyasztotta el. Mikor az ámpolnák fénye halványulni kezdett és a
lassuló szívdobogáshoz hasonló lüktetésbe fogott, felállt és némán átka¬rolta az
oroszlán nyakát. A sörény kemény volt, és megdermedt lávának látszott. És akkor
megint felhangzott az a rémes hang, de Barnabás nem ismert már félelmet. Újra
könnyet csalt azon¬ban a szemébe a szomorúság, melyet Szörszörény szenvedései¬nek
megváltoztat-hatatlansága miatt érzett. Később, az éjszaka folyamán Barnabás újból
kitapogatózott a szabadba, és hosszasan szemlélte a világító éji növények hangtalan
növekedését. Majd visszament a barlangba és me¬gint a kővé vált oroszlán mancsai
közé kuporodott aludni. Sok napon és éjen át volt Barnabás a Tarka Halál vendége,
és barátokká lettek. Órákat töltöttek vad játékokkal a sivatag¬ban. Barnabás elbújt
a homokdűnék között, de Szörszörény mindig megtalálta őt. Versenyt futottak, de az
oroszlán ezerszer gyorsabb volt nála. Tréfából még meg is vívtak egymással,
birkóztak és hancúroztak – és ebben Barnabás egyenrangúnak bizonyult

az oroszlánnal. Jóllehet természetesen csak játék volt az egész, Szörszörénynek
mégis minden erejét össze kellett szed¬nie, hogy a fiúval szemben megállja a
helyét. Egyik sem tudta a másikat legyőzni. Egyszer, miután így tomboltak, Barnabás
némileg kifulladva leült az oroszlán mellé és ezt kérdezte: – Nem maradhatnék
örökre nálad? Az oroszlán megrázta a sörényét. – Nem, uram. – Miért nem? – Itt csak
élet és halál van, csak Perelin és Góba, de semmifé¬le történet. Neked végig kell
élned a történetedet. Nem szabad itt maradnod. – De hiszen nem tudok elmenni –
jegyezte meg Barnabás. – A sivatag sokkal nagyobb annál, hogysem valaki kijuthasson
be¬lőle. És te nem vihetsz el, mivel magaddal hordod a sivatagot. – Fantázia útjait
– magyarázta Szörszörény – csak kívánsá¬gaidon keresztül találod meg. És mindig
csak kívánságról kí¬vánságra haladhatsz. Amit nem kívánsz, az elérhetetlen a
szá¬modra. Ezt jelentik itt a „közel" és „távol" szavak. És az sem elég, ha csupán
el akarsz menni valahonnan. Valami más hely felé kell törekedned. Engedned kell,
hogy a kívánságaid vezes¬senek. – De én egyáltalán nem akarok innen elmenni –
válaszolta Barnabás. – Meg kell találnod a következő kívánságodat – felelte
majd¬nem szigorúan Szörszörény. – És ha nem találom – kérdezte Barnabás –, akkor
hogy tudok majd innen elmenni? – Hallgass ide, uram – szólt halkan Szörszörény –,
van Fan¬táziában egy hely, ahonnan mindenfelé vezet út, és amely mindenhonnan
elérhető. Ezt a helyet a Tízezerajtajú Temp¬lomnak hívják. Senki sem látta még
kívülről, ugyanis nincsen külseje. Belseje azonban maga az ajtók útvesztője. Aki
meg akarja ismerni, be kell merészkednie oda. – Hogy lehetséges ez, ha kívülről meg
sem közelíthető? – Minden ajtó – folytatta az oroszlán –, minden ajtó Fantá¬zia-
szerte, még a legközönségesebb istálló- vagy konyhaajtó is, sőt még egy
szekrényajtó is, adott pillanatban a Tízezerajtajú Templom bejárati ajtajává
válhat. Ha e pillanat elmúlt, ugyan¬az lesz ismét, mint ami annak előtte volt.
Ezért nem mehet senki kétszer ugyanazon az ajtón keresztül. És a tízezer ajtó közül
egyetlenegy sem visz oda vissza, ahonnan érkeztél. Nincs visszatérés. – De ha
egyszer bent van az ember – kérdezte Barnabás valamerre csak kijut megint? – Igen
válaszolta az oroszlán –, de nem olyan egyszerű a dolog, mint a közönséges épületek
esetében. Mert a tízezer ajtó útvesztőjén csak igazi kívánság tud átvezetni. Akinek
ilyen nincs, annak addig kell bolyongania, míg rá nem eszmél, hogy mit kíván. És ez
néha sokáig tart. – És hogy lehet megtalálni a bejárati ajtót? – Kívánni kell.
Barnabás sokáig gondolkozott, majd így szólt: – Különös, hogy az ember nem
kívánhatja egyszerűen azt, amit akar. Tulajdonképpen honnan jönnek az ember
kívánsá¬gai? És egyáltalán mi az, hogy kívánság? Szörszörény nagy szemeket
meresztett a fiúra, de nem vála¬szolt. Megint néhány nappal később még egy nagyon
fontos beszélgetés zajlott le közöttük. Barnabás megmutatta az oroszlánnak az
Ékszer hátlapján lévő feliratot. – Mit jelenthet ez? – kérdezte. – TEDD AZT AMIT
AKARSZ, hiszen ez azt jelenti, hogy mindent tehetek, amihez csak kedvem van, nem
gondolod? Szörszörény arca ijesztően komoly lett, és szeme villogni kezdett. – Nem
– mondta azon a mély, morgó hangon –, azt jelenti, hogy a Valódi Vágyadat kell
követned. És ennél semmi sem nehezebb. – A Valódi Vágyamat? – ismételte Barnabás
megilletődve. – Hát az mi? – A saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.

– De hogy ismerek rá? – Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz, egyiktől a
másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet aztán a Valódi Vágyadhoz. – Tulajdonképpen
nem is tűnik olyan nehéznek – vélte Barnabás. – Ez minden utak legveszélyesebbike –
mondta az oroszlán. – Miért? – kérdezte Barnabás –, én nem félek. – Nem erről van
szó – morogta Szörszörény –, igen nagyfokú igazságszeretet és figyelem kell hozzá,
mert nincs még egy út, amelyen igen könnyű végérvényesen eltévedni. – Úgy érted
nemcsak jó kívánságai vannak az embernek? – firtatta Barnabás. Az oroszlán
csapkodni kezdte a farkával a homokot, amelyben feküdt. Felmeresztette fülét,
összeráncolta az orrát, szeme tüzet lövellt. Barnabás önkéntelenül behúzta nyakát,
mikor olyan hangon, melytől újfent remegés futott végig a földön, így kiáltott: –
Mit tudod te , mi az, hogy kívánság? Mit tudod te, mi az, hogy jó! Barnabás az
elkövetkezendő napokban sokat gondolkozott mindazon, amit a Tarka Halál mondott. De
vannak dolgok, amiket nem lehet gondolkozással kideríteni, csak tapasztalat útján.
Ezért volt aztán, hogy csak sokkal később, miután sok mindent megélt, gondolt
vissza Szörszörény szavaira és kezdte megérteni őket. Ebben az időben újra változás
ment végbe Barnabás lelké¬ben. Azokhoz az adományokhoz, amelyeket Holdgyermekkel
való találkozása óta nyert, most már a bátorság is csatlakozott. És mint minden
alkalommal, ezúttal is cserében elvesztett vala¬mit, mégpedig korábbi félénkségének
emlékét. És minthogy már nem volt semmi, amitől félt volna, először észrevétlenül,
majd egyre határozottabban egy új kívánság kezdett testet ölteni benne. Nem akart
tovább egyedül lenni. Hiszen bizonyos értelemben a Tarka Halál társaságában is
egyedül volt. Képességeit másoknak is meg akarta mutatni, csodálatot akart
ébreszteni és hírnevet szerezni. És egyik éjszaka, amikor megint Perelin
növekedését szemlél¬te, hirtelen úgy érezte, hogy elérkezett az utolsó alkalom, és
búcsút kell vennie a világító Éjvadon nagyszerűségétől. Egy belső hang új utakra
hívta. Még egy utolsó pillantást vetett az izzó fénypompára, azután lement
Szörszörény síri barlangjába, és a sötétben leült a lép¬csőre. Nem tudta volna
megmondani, mire vár, de azt tudta, hogy ezen az éjszakán nem szabad aludnia.
Ültében kicsit mégiscsak elbóbiskolhatott, mert hirtelen fel¬riadt, mintha valaki a
nevén szólította volna. A hálóhelyiségbe nyíló ajtó felpattant. A nyíláson át
hosszú pirosas fénycsík vetődött a sötét barlangba. Barnabás felállt. Az ajtó netán
erre a pillanatra változott át a Tízezerajtajú Templom bejáratává? Tétovázva lépett
a nyílás¬hoz és megpróbált bekémlelni. Nem látott semmit. Ekkor a nyílás lassan
csukódni kezdett. Mindjárt elszalasztja az egyet¬len alkalmat, hogy elmehessen! Még
egyszer visszafordult Szörszörény felé, aki mozdulatla¬nul, halott kőszemmel ült a
talapzatán. A fénysugár az ajtón keresztül egyenesen rávetődött. – Ég veled,
Szörszörény, és köszönök mindent! – suttogta Barnabás. – Visszajövök, egész biztos,
hogy visszajövök. Ezzel kisurrant az ajtó résén, amely nyomban összecsukódott
mögötte. Barnabás nem tudta, hogy ígéretét nem fogja megtartani. Csak sokkal-sokkal
később jön a nevében valaki, hogy azt helyette beváltsa. Ez azonban már más
történet, és elbeszélésére más alkalom¬mal kerül majd sor.

XVI.
Amargant, az Ezüstváros
Pirosas fény öntötte el lassú hullámokban a helyiség padlóját és falait.

Hatszögletű szoba volt, akár egy hatalmas lépsejt. Min¬den második falból ajtó
nyílt, s a közbeeső falakra különös képek voltak festve. Álombeli tájak és olyan
figurák, amelyek félig növényekre, félig állatokra emlékeztettek. Az egyik ajtó az
volt, amelyen Barnabás belépett, a másik kettő tőle jobbra és balra nyílt. Az ajtók
alakra nézve teljesen egyformák voltak, csakhogy a bal oldali fekete volt, a jobb
oldali pedig fehér. Barnabás a fehér mellett döntött. A következő szobában sárgás
fény uralkodott. A falak ugyan¬olyan elrendezést mutattak. A képek itt mindenféle
eszközöket ábrázoltak, melyeken Barnabás nem tudott eligazodni. Szerszámok voltak
vagy fegyverek? A két ajtó, mely balra és jobbra vezetett, egyforma sárga színű
volt, de a bal oldali magas és keskeny, a jobb ezzel szemben alacsony és széles.
Barnabás a bal oldali ajtón ment be. Az a szoba, amelybe most belépett, ugyanúgy
hatszögletű volt, mint a két előző, de kékes fény világította meg. A falra festett
képeken egymásba fonódó díszítmények voltak láthatók vagy esetleg egy idegenszerű
ábécé jelei. Itt az ajtók egyformák voltak, de más-más anyagból készültek, az egyik
fából, a másik fémből. Barnabás a faajtót választotta. Képtelenség volna minden
ajtót és szobát leírnunk, melyen Barnabás a Tízezerajtajú Templomban való
vándorlása köz¬ben átment. Voltak ajtók, amelyek nagy kulcslyukhoz, s voltak,
melyek barlangbejárathoz hasonlítottak, akadtak aranyló és rozsdás ajtók,
párnázottak és szögekkel kivertek, papírvékonyak és olyanok, melyek vastagok
voltak, akár a trezorajtók, volt, amelyik úgy festett, mint egy óriás szája, s egy
másikat pedig úgy kellett lenyitni, mint egy felvonóhidat, volt fül formájú,
mézeskalácsból való, kályhacsappantyú alakú és olyan, melyet ki kellett gombolni.
Az egyes szobákból nyíló két-két ajtóban mindig volt valami közös vonás – az
alakjuk, az anyaguk, a nagyságuk vagy a színük –, ugyanakkor valami alapvetően meg
is különböztette őket egymástól. Barnabás sok hatszögletű helyiségből lépett tovább
a következőbe. Minden döntés, melyre el kellett magát szánnia, újabb döntéshez
vezetett, s ez megint döntést vont maga után. De mindezek a döntések nem
változtattak azon, hogy még mindig a Tízezerajtajú Templomban volt és úgy tetszett,
hogy ott is fog maradni. Miközben egyre tovább ment, azon kezdett gon¬dolkozni,
hogy mi lehet ennek az oka. Kívánsága, noha megfe¬lelő volt ahhoz, hogy az
útvesztőbe vezesse, nyilván nem volt elég pontos, hogy a kivezető utat is felfedje.
Azt kívánta, hogy társak közé kerüljön. Ám most ébredt tudatára, hogy erről
egyáltalán semmi szabatos elképzelése sincs. S így a legkevésbé sem segítette annak
eldöntésében, hogy üvegajtót vagy ves¬szőfonatú ajtót válasszon-e. Eddig kedve és
hangulata határoz¬ta meg a választását, anélkül hogy sokat töprengett volna rajta.
Tulajdonképpen kiszemelhette volna minden alkalommal a másik ajtót is. Így azonban
aligha fog innen kijutni. Éppen egy zöldes megvilágítású szobában állt. A hat
falfelü¬let közül háromra felhőalakzatok voltak festve. A bal kézre eső ajtó fehér
gyöngyházból volt, a jobb oldali fekete ébenfából. És egyszerre csak tudta, hogy mi
az, amire vágyik: Atráskó! A gyöngyház ajtó Barnabást Fuhurra, a szerencsesárkányra
emlékeztette, melynek pikkelyei fehér gyöngyházfényben csil¬logtak, tehát ezt az
ajtót választotta. A következő helyiség két ajtaja közül az egyik fűből volt fonva,
a másik vasrácsos volt. Barnabás a fűből fonottat válasz¬totta, mert Atráskó
hazájára, a Füves-tengerre gondolt.

A következő helyiségben olyan két ajtó előtt találta magát, melyek csak abban
különböztek egymástól, hogy az egyik bőr¬ből, a másik nemezből készült. Barnabás
természetesen a bőraj¬tón ment át. Ismét két ajtó előtt állott, és itt megint csak
gondolkoznia kellett. Az egyik ajtó bíborvörös volt, a másik olajzöld. Atráskó zöld
bőrű volt, és bíborbivalyprémből készült köpenyt viselt. Az olajzöld ajtóra néhány
egyszerű, fehér színű jel volt festve, amilyen Atráskó homlokát és arcát
díszítette, amikor az öreg Chairon állított be hozzá. Csakhogy ugyanilyen jelek
álltak a bíborvörös ajtón is, és arról, hogy Atráskó köpenyén ilyen jelek lettek
volna, Barnabásnak nem volt tudomása. Tehát olyan útról lehet itt szó, amely nem
Atráskóhoz, hanem valaki máshoz vezet. Barnabás kinyitotta hát az olajzöld ajtót –
és egyszerre kint állt a szabadban! Nagy csodálkozására azonban nem a Füves-
tengerre jutott, hanem egy ritkás tavaszi erdőbe. Napsugarak törték át a fiatal
lombozatot, fény- és árnyjátékuk villódzott a mohos talajon. Föld- és gombaillat
terjengett, és a langyos levegőt betöltötte a madarak csipogása. Barnabás
megfordult, és látta, hogy egy kis erdei kápolnából lépett ki, melynek ajtaja erre
a pillanatra tehát a Tízezerajtajú Templom kijárata lett. Barnabás még egyszer
kinyitotta az ajtót, de csak egy szűk kis kápolnabelsőt látott maga előtt. A tetőt
már csupán néhány korhadt gerenda jelezte, mely az erdei égboltra meredezett, a
falakat pedig moha borította. Barnabás elindult, anélkül hogy egyelőre tudta volna,
merre. Nem volt kétsége afelől, hogy előbb vagy utóbb Atráskóba ütközik. És szinte
féktelen örömmel készült a találkozásra. Füttyentett a madaraknak, akik
visszafeleltek neki, hangosan és túláradó jókedvvel énekelt mindenfélét, ami éppen
az eszébe jutott. Rövid vándorlás után egy tisztáson táborozó kis csoportot
pillantott meg. Közelebb érve látta, hogy pompás fegyverzetű férfiak. Egy szép
hölgy is volt a körükben, aki a fűben ült és lantot pengetett. A háttérben néhány
ló álldogált, pazarul felnyergelve és felszerszámozva. A fűben fekvő és társalgó
férfi¬ak előtt kibontott terítő fehérlett, mindenféle ételekkel és ivóedényekkel
telerakva. Barnabás közelebb lépett a csoporthoz, de előzőleg az inge alá rejtette
a Kislány Királynő amulettjét, mert úgy hozta a kedve, hogy először ismeretlenül és
különösebb feltűnés nélkül lépjen érintkezésbe a társasággal. Amikor a férfiak
megpillantották, felálltak és udvarias meg¬hajlással köszöntötték. Nyilván-valóan
napkeleti hercegnek vagy valami hasonló személynek gondolták. A szép hölgy is
mosolyogva hajtott fejet előtte és tovább pengette hangszerét. Az egyik férfi
különösen magas volt és különösen díszes öltöze¬tű. Fiatal volt még, és szőke haja
a vállára omlott. – Nevem Hős Hibor – mondta –, e hölgy Oluda hercegnő, Alun
királyának leánya. A férfiak barátaim: Hirót, Hiszár és Hikar. És mi az ön neve,
fiatal barátom? – Nem mondhatom meg a nevem, még nem – válaszolta Barnabás. –
Fogadalomhól? – kérdezte Oluda hercegnő kissé gúnyo¬san –, ilyen fiatal és máris
fogadalmat tett? – Bizonyára messziről jön? – tudakolta Hős Hibor. – Igen, nagyon
messziről – felelte Barnabás. – Hercegi származású? – érdeklődött a hercegnő, és
kedvtel¬ve mustrálta a fiút. – Ezt nem árulom el – mondta Barnabás. – No hát,
mindenesetre szívesen látjuk asztaltársaságunk¬ban! – kiáltotta Hős Hibor –
megtisztelne bennünket azzal, hogy helyet foglal és velünk lakomázik, ifjú ember?
Barnabás köszönettel fogadta a meghívást, leült és hozzálá¬tott az evéshez. A hölgy
és a négy úr beszélgetéséből megtudta, hogy a közelben van a gyönyörű, nagy
ezüstváros, Amargant, ahol állítólag valamiféle versenyre készülnek. Közel s
távolból a legmerészebb hősök, a legjobb vadászok s a legbátrabb harco¬sok
gyülekeznek, de mindenféle kalandorok és vakmerő fickók is, hogy ezen az ünnepségen
szerepeljenek. Úgy hírlik, hogy csak az a három legbátrabb és legkiválóbb személy,
aki az összes többit legyőzi, részesül majd abban a megtiszteltetésben, hogy tagja
lehet egy bizonyos kutatóexpedíció-szerűségnek. Valami igen

hosszú és kalandosnak ígérkező utazást emleget¬tek, melynek célja az, hogy
rátaláljanak egy bizonyos személyi¬ségre, aki jelenleg Fantázia számtalan
országának egyikében tartózkodik, és akit a Megmentőnek neveznek. Nevét még senki
sem tudja. Mindenesetre neki köszönhető, hogy a fantáziai birodalom újból, illetve
még mindig fennáll. Valaha, régmúlt időkben ugyanis iszonyú katasztrófa tört
Fantáziára, amely hajszál híján a teljes pusztulását okozta. Ezt a vészt az
említett Megmentő az utolsó pillanatban elhárította, azáltal hogy eljött és a
Kislány Királynőnek a Holdgyermek nevet adta, amiként őt ma Fantázia minden
teremtménye ismeri. A hős azonban azóta ismeretlenül tévelyeg országról országra,
és a kutatóexpe¬díciónak éppen az lenne a feladata, hogy kinyomozza hollétét, majd,
hogy mintegy testőrségként kísérje őt, nehogy valami baj érje. Erre a feladatra
azonban csak a legügyesebb és legbátrabb férfiak jöhetnek számításba, mert
előfordulhat, hogy közben elképzelhetetlen kalandokat kell kiállniuk. Noha a
versenyt, melyen a válogatásnak meg kell történnie, Querdobán, az Ezüstagg szervezi
– Amargant városában ugyan¬is mindig a legöregebb férfi vagy legöregebb asszony
uralkodik, és Querdobán százhét éves –, nem ő az, aki a versenyzők kiválasztását
intézi, hanem egy Atráskó nevű ifjú vadember, a zöldbőrűek népéből, aki
Querdobánnál, az Ezüstaggnál vendé¬geskedik. Ez az Atráskó lesz később az expedíció
vezetője is. Ő ugyanis az egyetlen, aki a Megmentőt felismerhetné, mert látta
egyszer egy varázstükörben. Barnabás hallgatott és figyelt. Nem volt éppen könnyű
hall¬gatnia, mert igen hamar felfogta, hogy a Megmentő elnevezés rá vonatkozik.
Amikor azután még Atráskó neve is elhangzott, szíve kacagott örömében, és a
legnagyobb fáradságába került, hogy el ne árulja magát. De elhatározta, hogy
egyelőre megőrzi inkognitóját. Egyébként Hős Hibort az egész dologban nem annyira a
kutatóexpedíció és annak célja érdekelte, mint az, hogy meg¬nyerje Oluda hercegnő
szívét. Barnabás azonnal észrevette, hogy Hős Hibor fülig szerelmes a fiatal
hölgybe. Sóhajtozott, amikor semmi oka nem volt a sóhajokra, és újra meg újra
szomorúan pillantgatott imádottjára. A hölgy úgy tett, mintha nem venné észre.
Ugyanis, mint kiderült, valamilyen alkalom¬ból megfogadta, hogy csak a hősök hősét
választja férjül, azt, aki mindenkit le tud győzni. Éppen ez volt Hős Hibor gondja,
mert hogyan bizonyítsa be, hogy ő az a bizonyos leghősiesebb. Végtére is nem üthet
agyon valakit, aki nem ártott neki. És háború már régen nem volt. Szívesen küzdött
volna szörnyek¬kel és sárkányokkal, s ha tőle függ, minden reggel egy véres
sárkányfarkat tett volna a reggelizőasztalra, de közel s távolban nem voltak
szörnyek és sárkányok. Amikor az Ezüstagg követe felkereste a versenyre szóló
meghívással, természetesen rögtön elfogadta. Oluda hercegnő azonban ragaszkodott
hozzá, hogy vele menjen, mert saját szemével akart meggyőződni róla, hogy mire
képes. – Tudvalevő – mondta mosolyogva Barnabásnak –, hogy a hősök beszámolóiban
nem lehet bízni. Mind hajlamosak az események kiszínezésére. – Színezés ide,
színezés oda – vetette közbe Hős Hibor – mindenesetre százszor többet érek, mint az
a legendás Meg¬mentő. – Ön vajon miből gondolja ezt? – kérdezte Barnabás. – Hát –
kezdte Hős Hibor –, ha a fiú csak félig lenne olyan legény a talpán, mint én, nem
lenne szüksége testőrségre, mely óvja és ápolja őt, mint egy bébit. Az a gyanúm,
hogy elég szánalmas fickó ez a Megmentő. – Hogy mondhat ilyet! – kiáltotta Oluda
felháborodva. – Végtére is a végromlástól mentette meg Fantáziát! – És aztán –
mondta becsmérlő hangon Hős Hibor. – Ehhez ugyan nem volt szükség valami különleges
hőstettre. Barnabás elhatározta, hogy megfelelő alkalommal úgy ellát¬ja a baját,
hogy megemlegeti. A három másik úr csak véletlenül, útközben csatlakozott a párhoz.
Hirót, aki vad, fekete bajuszt viselt, kijelentette, hogy ő a legerősebb és
legkiválóbb kardforgató egész Fantáziában. Hiszár, a vörös hajú, aki a többiekkel
ellentétben finom testal¬katú volt, leszögezte, hogy senki nem bánik ügyesebben és
fürgébben a pengével, mint ő. És végül Hikar arról volt meg¬győződve,

hogy szívósság és kitartás terén senki meg sem közelí¬ti a harcban. Külseje
megerősítette kijelentését, mert magas volt és sovány, mintha csupa ínból és
csontból állt volna. Miután befejezték az étkezést, felkerekedtek. Az edényeket, a
terítőt és az élelmiszerkészletet egy málhás állat nyeregtáskáiban helyezték el.
Oluda hercegnő felszállt fehér hátaslovára és szó nélkül elügetett, anélkül hogy a
többiekre visszanézett vol¬na. Hős Hibor szénfekete ménjére pattant és
utánavágtatott. A másik három úr felajánlotta Barnabásnak, hogy a málhás állat
hátán, az elemózsiás táskák között foglaljon helyet. Barna¬bás felült az állatra,
az urak pedig pazarul felszerszámozott lovaikra, s így ügettek azután Barnabással,
mint sereghajtóval, az erdőn keresztül. A málhás állat, egy korosabb szamáröszvér,
egyre jobban lemaradt, és Barnabás megpróbálta sietésre ösztö¬kélni. Ám ahelyett,
hogy gyorsabban poroszkált volna, az ösz¬vér megállt, fejét hátrafordította és így
szólt: – Nem kell, hogy siettess, szándékosan maradtam le, uram. – Miért? –
kérdezte Barnabás. – Tudom, ki vagy, uram. – Honnan tudhatnád? – Ha valaki csupán
félig szamár, mint jómagam, és nem egészen az, megérzi az ilyesmit. Még a lovak is
észrevettek valamit. Nem kell semmit mondanod, uram. Milyen örömmel mesélném a
gyerekeimnek meg az unokáimnak, hogy hordoz¬tam a Megmentőt és elsőként üdvözöltem.
Sajnos, a magunk¬fajtának nincs gyereke. – Hogy hívnak? – Nyiha a nevem, uram. –
Hallgass ide, Nyiha, ne rontsd el a tréfát, és egyelőre tartsd meg magadnak, amit
tudsz. Jó? – Igen, uram. Ekkor az öszvér ügetésbe fogott, hogy utolérje a
többieket. A csapat az erdőszélen várakozott. Mindnyájan ámulva tekin¬tettek le
Amargant városára, mely előttük csillogott a napfény¬ben. Az erdő egy magaslaton
végződött, ahonnan tágas kilátás nyílt egy szinte ibolyakék színű, nagy tóra,
melyet minden oldalról hasonló, erdő borította dombok vettek körül. És e tó közepén
terült el Amargant, az Ezüstváros. A házak hajókra épültek, a nagy paloták
teherladikokra, a kisebbek bárkákra és csónakokra. És minden ház s minden hajó
ezüstből volt, fino¬man cizellált, művészien díszített ezüstből. A kis és nagy
paloták ablakai és ajtói, a tornyok és balkonok olyan csodálatos ezüstfiligrán
munkával készültek, hogy egész Fantáziában nem volt hozzájuk fogható. A tavon
csónakok és bárkák úsztak fel-alá, ezek vitték a látogatókat a partról a városba.
Hős Hibor és társasága tehát a part felé igyekezett, ahol egy pompásan ívelt orrú
ezüstkomp várakozott. Az egész társaság lovastul s a málhás állattal együtt elfért
rajta. Barnabás útközben megtudta a révésztől, aki mellesleg ezüst¬ből szőtt ruhát
viselt, hogy a tó ibolyakék vize olyan sós és keserű, hogy bomlasztó hatásának az
ezüstön kívül semmi sem tud hosszabb ideig ellenállni. A tó neve Szumru vagy a
Kön¬nyek Tava. Régmúlt időkben költöztették ki a várost a tó közepére, hogy
biztosítsák minden támadás ellen. Aki ugyanis fából készült hajón vagy vascsónakon
kísérelt meg odajutni, elsüllyedt és odaveszett, mert a víz a hajót a rajta
levőkkel együtt rövid idő alatt szétmarta. Most viszont más oka van annak, hogy
Amargantot a tó közepén hagyták. A lakosok ugyanis előszeretettel csoportosítják át
hébe-hóba házaikat és új utakat s tereket képeznek ki. Ha például két család, mely
eddig a város két ellentétes szélén lakott, összebarátkozik, vagy rokonságba kerül
egymással, mivelhogy fiataljaik összeháza¬sodtak, egyszerűen elhagyja eddigi helyét
és ezüsthajóit egy¬más mellé állítja, miáltal szomszédja lesz egyik a másikának. Az
ezüst, mellesleg szólva, különleges fajta és éppoly egyedülál¬ló, mint
megmunkálásának semmihez sem hasonlító szépsége. Barnabás szívesen hallott volna
még többet is ezekről a dolgokról, de a komp megérkezett a városba, és útitársaival
együtt ki kellett szállnia.

Legelőször is fogadó után néztek, hogy maguknak és állataik¬nak szállást
szerezzenek. Nem volt könnyű dolog, mert Amar¬gantot valósággal megszállták az
utazók, akik közeli és távoli vidékekről érkeztek a versenyre. Végül mégis találtak
helyet egy vendégfogadóban. Mikor Barnabás a szamáröszvért az istállóba vezette, a
fülébe súgta: – Ne felejtsd el, amit ígértél, Nyiha. Hamarosan látjuk egy¬mást.
Nyiha csak biccentett egyet. Ekkor Barnabás bejelentette útitársainak, hogy nem
akar tovább a terhükre lenni, hanem szeretné saját szakállára megte¬kinteni a
várost. Megköszönte szíves barátságukat és elbúcsú¬zott tőlük. Valójában, persze,
égett a vágytól, hogy Atráskóval találkozzék. A nagy és kis hajókat pallók kötötték
össze, egyesek keske¬nyek és kecsesek voltak, úgyhogy mindenkor csak egy személy
mehetett át rajtuk, mások szélesek és pompásak, mint az utcák, ezeken hullámzott a
tömeg. ív formájú hidak is akadtak, tetővel fedve, és a palotahajók közötti
kanálisokon százával siklottak fel s alá a kis ezüstbárkák. De bárhol járt vagy
állt is az ember, mindenütt érezte talpa alatt a talaj könnyű emelkedését és
süllyedését, amely arra emlékeztette, hogy az egész város a vízen úszik. A
látogatók tömege, amely majd szétvetette a várost, olyan tarka és sokféle volt,
hogy leírásuk külön könyvet töltene meg. Az amargantiakat könnyű volt felismerni,
mert valamennyien ezüstből szőtt ruhát viseltek, majdnem olyan szépet, mint
Bar¬nabás köpenye. Hajuk is ezüstös, alakjuk magas és arányos volt, szemük pedig
olyan ibolyakéken csillogott, mint Szumru, a Könnyek Tava. A látogatók nagyobb
része nem volt éppen ilyen szépnek mondható. Akadtak például csupaizom óriások,
hatalmas válluk között alma nagyságú kis fejjel. Sötét és vad külsejű éjjeli
vagányok kóboroltak erre-arra, magányos fickók, akikről lerítt, hogy nem nagyon
ajánlatos velük egy tálból cseresznyézni. Voltak fürge szemű és fürge kezű
nyikhajok és pökhendi kiállású kötekedők, akik szájukból és orrukból füstöt
eregettek. Szemfényvesztők nyüzsögtek eleven pörgettyűként és bütykös lábú erdei
manók baktattak, vállukon vastag bunkóval. Egy sziklaevőt is látott Barnabás, kinek
fogai acélvésőkként álltak ki a szájából. Az ezüstpalló meghajlott a súlya alatt,
ahogy végigdöngött rajta. De még mielőtt Barnabás megkér¬dezhette volna, hogy
véletlenül nem Pörtarkreccsnek hívják-e, eltűnt a tolongásban. Barnabás végre a
város központjába ért. Ez volt az a hely, ahol a versenyeket tartották. Már javában
folytak. Óriási cir¬kuszi arénához hasonló, nagy kerek téren versenyzők százai
mérték össze erejüket és mutatták be tudásukat. A széles porond körül nézők tömege
tolongott és biztató kiáltásokkal tüzelte a küzdőket. A környező hajópaloták
ablakai és erkélyei is majd leszakadtak a nézőktől, sőt némelyeknek még az
ezüstfiligrán¬nal díszített tetőkre is sikerült felmászniok. Barnabást azonban
egyelőre nem annyira a versenyzők kí¬nálta látványosság érdekelte, Atráskót
kereste, aki valahonnan biztosan figyeli a játékokat. Ekkor észrevette, hogy a
tömeg újra meg újra várakozással tekint egy bizonyos palota felé – főként olyankor,
ha valamelyik küzdő félnek egy-egy különösen hatá¬sos remeklést sikerült
véghezvinnie. De Barnabásnak előbb át kellett furakodnia az egyik ívelt hídon, majd
fel kellett másznia egy lámpaoszlopfélére, hogy egy pillantást vethessen arra a
palotára. Tágas erkély tűnt a szemébe, melyen két magas ezüstszék volt felállítva.
Az egyikben egy igen öreg ember ült, kinek ezüstös szakálla és haja egészen az
övéig hullámzott alá. Ez lehetett Querdobán, az Ezüstagg. Mellette egy körülbelül
Bar¬nabással egyidős ifjú foglalt helyet. Puha bőrből készült hosszú nadrágot
viselt, felsőteste meztelen volt, így jól lehetett látni bőrének olajzöld színét.
Keskeny arcán komoly, sőt majdnem szigorú kifejezés ült. Hosszú, kékesfekete haját
bőrszíjjal össze¬kötött csomóban viselte a tarkóján. Vállára bíborvörös köpeny
borult. Nyugodtan és mégis egyfajta feszültséggel nézte a küz¬dőteret. Úgy tűnt
fel, hogy sötét szemének figyelmét semmi nem kerüli el. Atráskó! E pillanatban a
nyitott erkélyajtóban Atráskó mögött megje¬lent még egy hatalmas arc is, mely
oroszlánéra hasonlított, csak éppen bunda helyett fehér gyöngyházpikkelyek
borították, és hosszú fehér bajusz lógott le kétoldalt a szája mellett.
Szemgo¬lyója rubinpiros fényben szikrázott,

és mikor fejét Atráskó fölött magasra emelte, látható lett hosszú, sima, ugyancsak
gyöngy¬házpikkelyekkel borított nyaka, melyről sörénye, mint fehértűz, omlott le.
Fuhur volt, a szerencsesárkány. Valamit súgha¬tott Atráskó fülébe, mert a fiú
bólintott. Barnabás lecsúszott a lámpaoszlopról. Eleget látott. Figyel¬mét most a
versenyzők felé fordította. Alapjában véve nem annyira igazi és valóságos
küzdelmekről volt itt szó, mint inkább valami nagyméretű cirkuszi előadásfé¬léről.
Jóllehet éppen birkózás folyt két óriás között, akiknek teste egyetlen ide-oda
görgő hatalmas csomóba fonódott össze, s akadtak itt-ott hasonló vagy különböző
összetételű párok, akik kardvívásban vagy buzogány-, illetve lándzsaforgatásban
mutatták be művészetüket, ezek a küzdelmek természetesen mégsem mentek életre-
halálra. Sőt a játékszabályok szerint azt is bizonyítani kellett, hogy valaki
milyen szabályos és tisztessé¬ges módon versenyez és mennyire tud magán uralkodni.
Azt a versenyzőt, akit haragja és hiúsága odáig ragadott volna, hogy ellenfelét
komolyan megsebezze, mindenképpen azonnal alkal¬matlannak nyilvánították volna.
Legtöbben a nyíllövészetben ügyeskedtek, vagy szörnyű súlyok emelésével tettek
tanúságot erejükről, mások akrobatamutatványokban vagy különféle bá¬torsági
próbákban fitogtatták tehetségüket. Ahány jelölt akadt, annyiféle volt, amit
bemutattak. Egy-egy vesztesnek mindig el kellett hagynia a teret, így lassanként
egyre kevesebben maradtak. Barnabás ekkor azt látta, hogy Hirót, az Erős, Hiszár, a
Fürge és Hikar, a Szívós lép a küzdőtérre. Hős Hibor és imádottja, Oluda hercegnő
nem volt velük. E pillanatban még mintegy száz mérkőző tartózkodott a porondon.
Minthogy ekkor már a legjobbak kiválasztása folyt, Hirótnak, Hiszárnak és Hikarnak
nem is volt olyan könnyű ellenfeleikkel szemben helytállani, mint esetleg
képzelték. Egész délutánba telt, míg Hirót az Erősek leghatalmasabbjának, Hi¬szár a
Fürgék legügyesebbjének és Hikar a Szívósak legkitar¬tóbbjának bizonyult. A
közönség ujjongott és lelkesen megtap¬solta a három bajvívót, ők pedig meghajoltak
annak az erkély¬nek irányába, ahol Querdobán, az Ezüstagg és Atráskó ült. Atráskó
már éppen szólásra emelkedett, amikor hirtelen újabb versenyző lépett a térre.
Hibor volt. Feszült csend állt be, és Atráskó visszaült a helyére. Mivel csupán
három kísérőre volt szüksége, a lent állók most eggyel többen voltak a kelleténél.
Egyiküknek vissza kellett lépnie. – Uraim – szólt fennhangon Hibor, úgy, hogy
mindenki hallhatta –, nem hinném, hogy képességeiteknek az a kis köz¬szemlére
bocsátása, amin az imént túlestetek, megviselte volna erőiteket. Ugyanakkor nem
lenne méltányos a részemről, hogy ilyen körülmények között egyenként hívjalak ki
titeket párvia¬dalra. Minthogy ez idáig egyetlen hozzám mérhető ellenfelet sem
láttam a versenyzők között, nem vettem részt semmiben és ezért még friss vagyok. Ha
bármelyikőtök túlságosan kimerültnek érezné magát, önként visszaléphet. Ellenkező
esetben kész vagyok egyszerre mindhármatokkal felvenni a küzdelmet. Van valami
kifogásotok ellene? – Nincs – felelték mind a hárman, mintha egy torokból szólt
volna. Ekkor olyan harc vette kezdetét, hogy csak úgy szikrázott. Hirót ütései a
legkevésbé sem vesztettek erejükből, de Hős Hibor erősebb volt, Hiszár villámként
rontott rá minden oldal¬ról, de Hős Hibor gyorsabb volt. Hikar megpróbálta
kimerí¬teni, de Hős Hibor kitartóbb volt nála. Az egész küzdelem nem tartott tíz
percig sem, s a három lovag lefegyverezve hajtott térdet Hős Hibor előtt. Ő maga
büszkén tekintett szét és szem¬mel láthatóan hölgyének csodáló pillantását kereste,
aki nyil¬ván valahol a tömegben állt. A nézőközönség ujjongása és
tetszésnyilvánítása orkánként zúgott át a téren. Talán még Szumrunak, a Könnyek
Tavának legtávolabbi partjáig is elhal¬latszott. Amikor ismét csend lett,
felemelkedett Querdobán, az Ezüst¬agg és hangosan kérdezte: – Van még valaki, aki
ki merne állni Hős Hibor ellen? És az általános hallgatást egy fiúhang törte meg: –
Igen, én! Barnabásé volt. Minden arc feléje fordult. A tömeg utat nyitott neki, és
ő kilépett a térre. Az ámulat és aggodalom felkiáltásai fogadták.

– Nézd csak, milyen szép! – De kár érte! – Ne engedjétek! – Ki vagy te? – kérdezte
Querdobán, az Ezüstagg. – Nevemet csak később mondom meg – válaszolta Barnabás.
Látta, hogy Atráskó szeme összeszűkül és kutatva, de még a legteljesebb
bizonytalanságban tekint rá. – Ifjú barátom – szólt Hős Hibor –, együtt
üldögéltünk, lakomáztunk, iszogattunk. Miért akarod, hogy megszégyenítse¬lek?
Kérlek, vond vissza a szavad és távozz. – Nem – felelte Barnabás –, állom, amit
mondtam. Hős Hibor habozott egy pillanatig. Ekkor a következőt java¬solta: – Nem
volna helyes, ha harci játékban mérném össze magam veled. Lássuk előbb, hogy
melyikünk lövi fel magasabbra a nyilát. – Benne vagyok! – felelte Barnabás. Egy-egy
erős íjat és nyilat hoztak mindkettőjüknek. Hibor megfeszítette a húrt, és olyan
magasra lőtte nyilát az égbe, hogy szem nem tudta követni. Szinte ugyanabban a
pillanatban feszítette meg Barnabás is a maga íját és küldte nyilát a másik után.
Kis időbe telt, míg a nyilak visszatértek és a két vadász között a földre estek. És
ekkor kiderült, hogy Barnabás piros tollú nyila Hős Hibor kék tollú nyilát, nyilván
a legmagasabb ponton, olyan erővel találta el, hogy hátulról kettéhasította. Hős
Hibor meredten bámult a két egymásba ékelt nyílra. Kissé elsápadt, csak arcán
jelentek meg piros foltok. – Csupán véletlen lehetett – mormogta. – Lássuk,
melyikünk bánik ügyesebben a tőrrel. Két tőrt és két csomag kártyát kért. Azonnal
hozták. Gondo¬san megkeverte mindkét kártyacsomagot. Ekkor az egyik csomagot
magasra dobta a levegőbe, villám¬gyorsan kivonta pengéjét és szúrt. Mikor a többi
kártya a földre esett, kitűnt, hogy a piros ászt találta el, méghozzá a kártyán
látható egyetlen szív közepén. Ismét hölgyet kereste a tekintete, mialatt a
vívótőrt a kártyával körbemutatta. Most Barnabás dobta magasba a másik
kártyacsomagot, s pengéjét megsurrogtatta a levegőben. Egyetlen kártya sem hullott
a földre. A kártyacsomagnak mind a harminckét lapját felnyársalta, pontosan a
közepüket találva el, ráadásul a helyes sorrendben – jóllehet Hős Hibor alaposan
megkeverte. Hős Hibor megvizsgálta a dolgot. Nem szólt semmit, csak ajka remegett
egy kicsit. – De erőben nem múlsz felül – bökte ki végül kissé rekedten. A
küzdőtéren fekvő súlyok legnehezebbikét ragadta meg és nyomta ki lassan a magasba.
De mielőtt letehette volna, Barna¬bás őt magát ragadta meg s a súllyal együtt
emelte fel. Hős Hibor olyan zavart képet vágott, hogy néhány néző nem tudta a
nevetését visszatartani. – Eddig – mondta Barnabás – ön szabta meg, hogy miben
mérkőzzünk. Egyetért azzal, hogy most én javasoljak valamit? Hős Hibor némán
bólintott. – Egy vakmerőségi próbára gondolok – folytatta Barnabás. Hős Hibor még
egyszer összeszedte magát. – Nincs olyan, amitől megrettennék! – Akkor – felelte
Barnabás – azt javaslom, hogy ússzunk versenyt a Könnyek Taván. Aki előbb partot
ér, az nyert. Halálos csend ülte meg az egész teret. Hős Hibor felváltva pirult és
sápadt. – Ez nem vakmerőségi próba – szólalt meg –, ez őrültség. – Magam részéről –
mondta Barnabás – készen állok rá. Menjünk! Ezzel aztán vége lett Hős Hibor
önuralmának. – Nem! – kiáltotta és dobbantott egyet –, ön éppoly jól tudja, mint
én, hogy Szumru vize mindent szétmar. A biztos halálba mennénk.

– Én nem félek – válaszolta Barnabás nyugodtan –, én végig¬jártam a Színek
Sivatagát, ettem és ittam a Tarka Halál tüzé¬ből, és meg is fürödtem benne. Én
ilyen vizektől többé nem félek. – Hazudik! – bömbölte a haragtól pulyka-vörösen Hős
Hibor. – Fantáziában senki sem élheti túl a Tarka Halált, ezt minden gyerek tudja!
– Hős Hibor – mondta Barnabás lassan –, ahelyett, hogy hazugsággal vádol, vallja be
inkább, hogy fél. Ez már túl sok volt Hős Hibornak. Haragtól elvakulva rán¬totta ki
hüvelyéből nagy kardját és Barnabásnak rontott. A fiú visszalépett és még egy
figyelmeztető szót akart mondani, de Hős Hibor nem hagyott rá időt. Barnabásra
csapott, s ez már vérre ment. Ebben a pillanatban Kamonda, a kard mint a villám
pattant ki rozsdás hüvelyéből és táncolni kezdett. Ami most történt, olyan
elképesztő volt, hogy aki látta, nem felejtette el, amíg élt: Barnabás szerencsére
nem tudta elengedni a kardmarkolatot, így minden mozdulatot követnie kellett,
ame¬lyet Kamonda magától végbevitt. Először is cafatokra szaggat¬ta Hős Hibor pazar
öltözékét. A rongyok csak úgy röpködtek szerteszét, de bőrét még csak karcolás sem
érte. Hős Hibor kétségbeesetten védekezett és mint az őrült vagdalkozott maga
körül, de Kamonda villámló tűzforgatagként cikázott körülötte és úgy elvakította,
hogy egyetlen vágása sem talált. Amikor már végül is alsóneműben állt ott és még
mindig nem hagyta abba a vagdalkozást, Kamonda szó szerint kis szeletekre
szab¬dalta a kardját, méghozzá olyan gyorsasággal, hogy pengéje, mely az egyik
pillanatban még egésznek látszott a levegőben, a következő pillanatban mint egy
halom ércpénz hullott cseng¬ve-bongva a földre. Hős Hibor tágra nyílt szemmel
bámulta a kezében maradt hasznavehetetlen markolatot. Leejtette, és fe¬jét
lehorgasztotta. Kamonda visszaszökkent rozsdás hüvelyébe, és Barnabás elengedhette.
A lelkesedés és csodálat hatalmas kiáltása csapott fel a nézők sokezres tömegéből.
Megrohanták a teret, megragadták és ma¬gasra emelték Barnabást és diadalmenetben
vitték körül. Az ünneplésnek nem akart vége szakadni. Barnabás a magasból Hős Hibor
után fordult. Néhány engesztelő szót akart mondani neki, hiszen tulajdonképpen
sajnálta szegényt, és nem is akarta ennyire megszégyeníteni. De Hős Hibor már
eltűnt. Ekkor hirtelen csend lett. A tömeg visszahúzódott és helyet csinált. Ott
állt Atráskó és mosolyogva nézett fel Barnabásra. Barnabás is mosolygott.
Lecsúszott az ünneplők válláról, és most ott állt a két ifjú egymással szemben, és
hosszan hallgatva nézték egymást. Végül Atráskó kezdett beszélni. – Ha még
szükségem lenne kísérőre Fantázia Megmentőjé¬nek felkutatásához, megelégednék ezzel
az eggyel, mert többet ér, mint száz más együttesen. De már nincs szükségem
kísérőre, mert a kutatóexpedícióra nem kerül sor. A csodálkozás és csalódás moraja
hallatszott a tömegből. – Fantázia Megmentőjének nincs szüksége a védelmünkre –
folytatta Atráskó emelt hangon –, mert jobban meg tudja védeni magát, mint mi
valahányan. És nem is kell őt többé keresnünk, mert már megtalált minket. Nem
ismertem fel rög¬tön, mert amikor a Déli Jósda Varázstükör Kapujában
megpil¬lantottam, más volt, mint most – egészen más. De tekintetét nem felejtettem
el. Ugyanaz, mint amely most szegeződik rám. Nem lehet szó tévedésről. Barnabás
mosolyogva rázta meg a fejét és ezt mondta: – Nem tévedsz, Atráskó. Te voltál az,
aki a Kislány Király¬nőhöz vittél, azzal, hogy új nevet adjak neki. S köszönöm ezt
neked. Hódolatteljes moraj futott végig, mint a széllökés, a nézők tömegén. – Azt
ígérted – válaszolta Atráskó –, hogy elárulod a saját nevedet is, amelyet a
Kívánságok Aranyszemű Királynőjén kívül még senki sem ismer Fantáziában. Megteszed?
– A nevem Bux Barnabás Boldizsár.

A nézősereg most már nem tudott uralkodni magán. Ujjon¬gása ezer és ezer
éljenkiáltásban robbant ki. Sokan táncra perdültek lelkesedésükben, úgyhogy a
pallók és hidak inogni kezdtek, sőt még az egész tér is. Atráskó nevetve nyújtotta
a kezét, Barnabás belecsapott, és így – kéz a kézben – mentek a palotába, amelynek
bejárati lépcsőjén Querdobán, az Ezüstagg és Fuhur, a szerencsesár¬kány várt rájuk.
Ezen az estén Amargantnak a legszebb ünnepben volt része, amelyet valaha is megült.
Akinek lába volt, akár kurta, akár nyurga, görbe vagy egyenes, az mind táncolt, s
akinek hangja volt, akár szép, akár csúnya, mély vagy magas, az mind énekelt és
nevetett. Amikor besötétedett, az amargantiak tarka lámpások ezreit gyújtották az
ezüsthajókon és a palotákon. És éjfélkor tűzijáté¬kot rendeztek, olyat, amilyet még
Fantáziában sem láttak soha. Barnabás Atráskóval az erkélyen állt, balról és
jobbról Fuhur és Querdobán, az Ezüstagg állt mellettük, s együtt nézték, mint
tükröződik Szumrunak, a Könnyek Tavának sötét vizében az égen szétnyíló sok tarka
tűzkéve és az ezüstváros ezernyi fénye.

XVII.
Sárkány Hős Hibornak
Querdobán, az Ezüstagg elaludt ültében, mert már késő éjszaka volt. Így
elmulasztotta azt az eseményt, amely pedig százhét éves életének legnagyobb és
legszebb élménye lehetett volna. Így járt sok más amarganti is, bennszülöttek és
vendégek egy¬aránt, akik az ünnepségtől kimerülve nyugovóra tértek. Csak kevesen
voltak ébren, de ezeknek a keveseknek olyasmi jutott osztályrészül, ami szépségében
mindent felülmúlt, amit valaha is hallottak vagy még hallani fognak. Fuhur, a fehér
szerencsesárkány énekelt. Magasan körözött Ezüstváros és a Könnyek Tava felett az
éjszakai égbolton, és hangja úgy zengett, mint a harang. Szöveg nélküli dalt
énekelt, a tiszta boldogság egyszerű, hatalmas dal¬lamát. És aki hallotta, annak
tágra nyílt a szíve tőle. Ilyen érzés töltötte el Barnabást és Atráskót is, kik
egymás mellett ültek Querdobán palotájának tágas erkélyén. Ők is először hallottak
életükben szerencsesárkányt énekelni. Észre sem vették, hogy megfogták egymás kezét
és úgy figyeltek néma elragadtatással. Mindegyik tudta, hogy a másik ugyanazt érzi,
mint ő: a barátra találás örömét. És óvakodtak attól, hogy ezt az érzést beszéddel
megzavarják. A nagy pillanat véget ért, Fuhur éneke lassanként elhalkult és végül
elhallgatott. Mikor csend lett, Querdobán felébredt, felemelkedett helyé¬ről és
mentegetőzve mondta: – Egy Ezüstaggnak, mint én, szüksége van az alvásra. Vele¬tek,
fiatalokkal más a helyzet. Ne haragudjatok, de most le kell feküdnöm. Jó éjszakát
kívántak neki, és Querdobán kiment. A két barát jó darabig ismét szótlanul üldögélt
és az éjszakai mennyboltot nézte, ahol a szerencsesárkány még mindig lassú, nyugodt
hullámzással rótta a köröket. Időnként fehér felhőcsík¬ként lebegett el a telihold
előtt. – Fuhur nem alszik? – kérdezte végül Barnabás. – Már alszik – mondta halkan
Atráskó. – Repülés közben? – Igen. Nem szívesen tartózkodik épületben, ha mégoly
nagyról van is szó, mint Querdobán palotája. Korlátozva és bezárva érzi magát, és
igyekszik a lehető legnagyobb óvatosság¬gal mozogni, nehogy leverjen vagy fellökjön
valamit. Egyszerű¬en túl nagy. Ezért alszik jobbára fenn a levegőben. – Gondolod,
megengedi egyszer nekem is, hogy a hátára üljek? – Biztosan – vélekedett Atráskó –,
de persze, nem olyan egyszerű a dolog. Meg kell előbb szokni. – Szörszörény hátán
már utaztam – közölte Barnabás. Atráskó bólintott és csodálattal nézett társára. –
Igen, ezt már mondtad Hős Hibornak a vakmerőségi pró¬bán. Hogyan gyűrted le a Tarka
Halált? – AURIN van rajtam – mondta Barnabás. – Ó – lepődött meg Atráskó, de nem
szólt többet. Barnabás az inge alól előhúzta a Kislány Királynő jelvényét és
megmutatta Atráskónak. Atráskó egy ideig nézegette, majd azt mormogta: – Tehát most
te viseled a Fényt. Arca kissé zárkózottnak tűnt, úgyhogy Barnabás sietve mondta:

– Újra magadra szeretnéd venni? Már nyúlt, hogy levegye a láncot a nyakáról. – Nem!
Atráskó hangja szinte élesen csengett, és Barnabás megrökö¬nyödve hagyta félbe a
mozdulatot. Atráskó bocsánatkérőn mo¬solygott és lágyan ismételte: – Nem, Barnabás,
elég sokáig viseltem. – Ahogy akarod – mondta Barnabás. Ekkor megfordította a
Jelvényt. – Nézd csak! Láttad a feliratát? – Látni láttam – felelte Atráskó –, de
nem tudom, mit jelent. – Hogyhogy? – Mi, zöldbőrűek nyomokat tudunk olvasni, de
betűket nem. Ezúttal Barnabás volt az, aki egy meglepett „ó"-t hallatott. – Mit
mond a felirat? – tudakolta Atráskó. – TEDD AZT, AMIT AKARSZ – olvasta Barnabás.
Atráskó mereven nézte a jelvényt. – Tehát ezt jelenti? – mormogta. Arca semmit sem
árult el az érzéseiből, és Barnabás nem tudta kitalálni, hogy mire gon¬dol. Ezért
megkérdezte: – Ha tudtad volna a jelentését, másképpen alakult volna valami veled?
– Nem – mondta Atráskó –, azt tettem, amit akartam. – Ez igaz – jegyezte meg
Barnabás és bólintott. Ismét hallgattak mind a ketten. – Még valamit meg kell
kérdeznem tőled, Atráskó – vette fel újra Barnabás a beszélgetés fonalát. – Azt
mondtad, hogy más voltam, amikor a Varázstükör Kapuban láttál. – Igen, egészen más
voltál. – És milyen? – Nagyon kövér voltál és sápadt és egész más ruhát viseltél. –
Kövér és sápadt? – kérdezte Barnabás és hitetlenkedve mosolygott. – Igazán biztos
vagy benne, hogy én voltam? – Hát nem te voltál? Barnabás elgondolkozott. – Te
láttál engem, azt tudom. De én mindig ilyen voltam, mint most. – Igazán? –
Emlékeznem kellene rá, nem? – kiáltotta Barnabás. – Igen – mondta Atráskó és
elgondolkozva nézett rá –, emlé¬kezned kellene. – Nem torzító tükörben láttál?
Atráskó megrázta a fejét. – Nem hiszem. – Mivel magyarázod akkor, hogy olyannak
láttál? – Nem tudom – ismerte el Atráskó. – Csak annyit tudok, hogy nem tévedtem.
Ezután ismét hosszan hallgattak, és végül aludni mentek. Mikor Barnabás már az
ágyában feküdt – amelynek fej- és lábtámlája természetesen a legfinomabb
ezüstfiligránból ké¬szült –, még mindig az Atráskóval folytatott beszélgetésen járt
az esze. Valahogyan az volt a benyomása, mintha a Hős Hibor felett aratott
győzelme, de még Szörszörénynél való tartózko¬dása is kisebb hatást tett volna
Atráskóra, mióta megtudta, hogy Barnabás a Fényt viseli. Talán úgy gondolja, hogy
ilyen körülmények között semmi különös nincs az egészben. Barna¬bás azonban ki
akarta vívni Atráskó korlátlan nagyrabecsülé¬sét. Sokáig törte a fejét. Kell
valaminek lennie, amihez Fantáziá¬ban senki sem ért, még a Jelvény birtokában sem.
Valaminek, amit csak ő, Barnabás tudhat. És egyszerre eszébe jutott: történeteket
kitalálni!

Többször is hallotta, hogy Fantáziában senki sem tud újat létrehozni. Még Jajulála
hangja is erről beszélt. És éppen ez az, amihez ő egész különlegesen jól ért.
Atráskónak meg kell tudnia, hogy ő, Barnabás milyen nagy költő! Szerette volna, ha
minél hamarabb alkalom kínálkoznék, hogy ezt barátjának bebizonyítsa. Talán már
holnap. Például költői ünnepet lehetne rendezni Amargantban, amelynek során
Barnabás mindenki más hírnevét elhomályosítaná az ötleteivel! Vagy még jobb lenne,
ha minden, amit el akar mesélni, valósággá válna! Nem azt mondta-e Szörszörény,
hogy Fantá¬zia a történetek birodalma, és ezért még régmúlt események is új életre
támadhatnak, ha egy történetben előfordulnak? Akkor nézne csak nagyot Atráskó! S
míg Barnabás Atráskó ámuló csodálatát színezgette magá¬nak, elaludt. Mikor másnap
reggel a palota dísztermében a kiadós reggeli¬nél ültek, Querdobán, az Ezüstagg így
szólt: – Elhatároztuk, hogy vendégünknek, Fantázia Megmentőjé¬nek, valamint a
barátjának, aki őt elhozta hozzánk, ma valami egész különleges ünnepséget
rendezünk. Talán nincs róla tudo¬másod, Bux Barnabás Boldizsár, hogy egy régi
hagyománynak megfelelően mi, amargantiak Fantázia dalnokai és mesemon¬dói vagyunk.
Gyermekeinket is erre a művészetre oktatjuk már kiskoruktól fogva. Amint nagyobbak
lesznek, sok éven át kell országról országra vándorolniuk, hogy hivatásukat
mindenki hasznára és javára gyakorolják. Ezért fogadnak minket minde¬nütt
megbecsüléssel és örömmel. De van egy bánatunk: dal- és mesekészletünk – őszintén
szólva – nem túlságosan nagy. És ezen a kevésen sokunknak kell osztoznia. Az a hír
járja azonban rólad – nem tudom, így van-e –, hogy te a magad világában történetek
kitalálásáról vagy nevezetes. Igaz ez? – Igen – mondta Barnabás –, még ki is
nevettek érte. Querdobán, az Ezüstagg meglepve húzta fel szemöldökét. – Azért
nevettek ki, mert olyan történeteket tudsz mesélni, amiket még soha senki nem
hallott? Hogy lehet ez? Közülünk senki sincs ilyen képesség birtokában, és mi
mindnyájan, jóma¬gam és polgártársaim, kimondhatatlanul hálásak lennénk, ha néhány
új történettel ajándékoznál meg bennünket. Kész vol¬nál rajtunk segíteni
lángelméddel? – Örömmel! – válaszolta Barnabás. Reggeli után kivonultak Querdobán
palotájának lépcsőfeljá¬ratára, ahol Fuhur már várta őket. A téren ezalatt nagy
tömeg gyűlt össze, ezúttal azonban már csak kevesen képviselték azokat a
vendégeket, akik a harci játékokra jöttek a városba. Főként amargantiak jelentek
meg, férfiak, nők, gyermekek, akik mind szép alakúak és kék szeműek voltak és mind
díszes ezüstöltözéket viseltek. Legtöbbjük ezüst¬ből való húros hangszert hozott
magával, hárfát, lírát, gitárt vagy lantot, amellyel előadását kísérni óhajtotta,
mivel mind abban reménykedett, hogy módja lesz művészetét Barnabás és Atráskó előtt
bemutatni. Megint székeket hoztak, Barnabás Querdobán és Atráskó között foglalt
helyet. Fuhur mögöttük helyezkedett el. Azután Querdobán összeütötte tenyerét, és a
beállt csendben a következőt mondta: – A nagy költő teljesíti kívánságunkat. Új
történetekkel aján¬dékoz meg bennünket. Ezért, barátaim, nyújtsátok tudásotok
legjavát, hogy megjöjjön a kedve! A téren levő összes amarganti mélyen és csendben
meghajtot¬ta magát. Ekkor előlépett az első és előadta műsorát. Utána újabbak és
újabbak következtek. Mindnek szép, csengő hangja volt, és mind jól értette a
dolgát. A mesék, versek és dalok, melyeket előadtak, váltakozva voltak izgalmasak,
vidámak vagy szomorúak, de részletezésük túl sok időt venne igénybe. Majd inkább
egy más alkalommal essék szó róluk. Mindössze csupán mintegy száz különböző darab
hangzott fel, azután ismétlődni kezdtek. Az újonnan fellépő amargantiak nem tudtak
mást előadni, mint amit az előttük járók már bemutattak.

Barnabás mégis egyre izgatottabb lett, mert arra a pillanatra várt, amikor ő kerül
sorra. Tegnap esti kívánsága hajszálponto¬san teljesült. Alig tudta kivárni, hogy
minden egyéb is valóra váljék. Szeme sarkából Atráskót nézte, de az mozdulatlan
arc¬cal ült és figyelt. Semmiféle kedélyváltozást nem tudott róla leolvasni. Végül
Querdobán, az Ezüstagg megálljt intett polgártársai¬nak. Sóhajtva fordult
Barnabáshoz és így szólt: – Mondtam neked, Bux Barnabás Boldizsár, hogy
készle¬tünk, sajnos, elég csekély. Nem a mi bűnünk, hogy nincs több történetünk.
Amint látod, megteszünk minden tőlünk telhetőt. Megajándékoznál most bennünket
eggyel a tieid közül? – Nektek adom minden történetemet, amit csak kitaláltam –
mondta Barnabás nagyvonalúan –, ugyanis annyi újat találok ki, amennyit csak
akarok. Sokat közülük egy Krisz Ta nevű kislánynak meséltem, de a legtöbbet csak
saját magamnak. Tehát még senki más nem ismeri őket. De hetekig, hónapokig tartana,
ha mindet egyenként elmesélném, és annyi ideig nem maradhatunk itt nálatok. Ezért
egy olyan történetet mesélek nektek, amelyben az összes többi benne van. A címe „Az
amar¬ganti könyvtár története" és egész rövid. – Kicsit gondolkozott, azután
találomra elkezdte: „A homályos előidőkben élt Amargantban egy Ezüstagg-asszony,
akit úgy hívtak, hogy Quana, s a város felett uralko¬dott. Ama régmúlt napokban nem
létezett még Szumru, a Könnyek Tava, de Amargant sem volt még abból a különleges
ezüstből, amely ellenáll a víz hatásának. Egész közönséges város volt, kő- és
faházakkal. És erdővel borított dombok között feküdt egy völgyben. Quanának volt
egy Quin nevű fia, aki nagy vadász volt. Quin egy napon megpillantott az erdőben
egy egyszarvút, amelynek szarva hegyén ragyogó drágakő ült. Megölte az álla¬tot és
a drágakövet hazavitte. Ám ezzel nagy bajt zúdított a városra. A lakosságnak egyre
kevesebb gyermeke született. Úgy festett a helyzet, hogy ha nem találnak
segítséget, kihalásra vannak ítélve. Az egyszarvút azonban nem lehetett életre
kelte¬ni, és mindenki tanácstalan volt. Ekkor Quana, az Ezüstagg-asszony követet
küldött a Déli Jósdába, amely akkoriban még működött, hogy tudakolja meg
Jajulálától, mitévők legyenek. De a Déli Jósda nagyon messze volt. A követ ifjúként
indult útnak és aggastyán volt, mire visszatért. Quana, az Ezüstagg-asszony már
régen meghalt, és fia, Quin lépett időközben a helyére. Természetesen már ő is
élemedett korú volt, valamint a többi amarganti is. Csupán egyetlen gyermekpár volt
még közöttük, a fiút Aquilnak, a lányt Muquának hívták. Közhírré tette hát a követ,
amit Jajulála hangja nyilatkozta¬tott ki: Amargant csak abban az esetben maradhat
fenn, ha Fantázia legszebb városává teszik. Csak ily módon tehetik jóvá Quin
vétkét. Ezt az amargantiak csak az aharárik segítségével vihetik végbe, akik
Fantázia legrútabb teremtményei. Örök¬síróknak is nevezik őket, mert saját rútságuk
feletti bánatukban szüntelenül ontják a könnyeket. De éppen ezzel a könnyözönnel
mossák ki a föld mélyéből a különleges ezüstöt, és értik a módját, hogyan kell
belőle a legcsodálatosabb filigránmunkát készíteni. Elindult hát az összes
amarganti, hogy megkeresse az ahará¬rikat, de egyiküknek sem sikerült megtalálni
őket, mert ezek a lények mélyen a föld alatt élnek. Végül már csak Aquil és Muqua
volt hátra. A többiek már mind elhaltak, ők ketten pedig időközben felnőttek. És
kettejüknek közösen sikerült az aharárikat megtalálni és rábeszélni, hogy
Amargantot Fantá¬zia legszebb városává tegyék. Az aharárik először is egy
ezüstcsónakot építettek és arra egy kis filigránpalotát emeltek, s a kihalt város
piacterére állították. Akkor könnyözönüket úgy vezették a föld alatt, hogy mint
forrás törjön napvilágra az erdő borította dombok közötti völgyben. A völgy megtelt
a keserű vízzel, és Szumru lett belőle, a Könnyek Tava, amelyen ott úszott az első
ezüstpalota. Abban lakott Aquil és Muqua. Az aharárik azonban feltételt szabtak az
ifjú párnak, éspedig azt, hogy ők maguk és utódaik az éneklésnek és mesemondás¬nak
szenteljék magukat. És ameddig ezt teszik, az aharárik

segítenek nekik, mert így nekik is részük van benne, és csúfságuk így segít
létrehozni valami szépet. Aquil és Muqua könyvtárat alapított hát Amargant híres
könyvtárát –, amelyben összegyűjtötték az én összes meséimet. Ezzel kezdték,
amelyet éppen most hallottatok, de lassanként az összes többi is hozzákerült, amit
valaha is meséltem, és végül annyi lett belőle, hogy sem ők ketten, sem nagyszámú
utódaik, akik ma az Ezüstvárost benépesítik, nem érnek soha a végére. Hogy
Amargant, Fantázia legszebb városa még ma is fenn¬áll, azért van, mert az aharárik
és az amargantiak kölcsönösen megtartották ígéretüket – jóllehet, egyikük sem tud
már a másikról. Csupán Szumrunak, a Könnyek Tavának neve emlé¬keztet még a homályos
előidők ama eseményére." Miután Barnabás befejezte elbeszélését, Querdobán, az
Ezüstagg lassan felemelkedett székéről. Arcán üdvözült mosoly ömlött el. – Bux
Barnabás Boldizsár – szólt –, többet adtál nekünk, mint egyetlen történetet, és
többet, mint akár az összes történet. Saját eredetünkkel ajándékoztál meg
bennünket. Most már tudjuk, honnan származik Szumru és honnan ezüsthajóink,
valamint ezüstpalotáink, amelyeket a tó hordoz. Most már tudjuk, miért vagyunk
időtlen idők óta dalnok- és mesemondó nép. És mindenekelőtt megtudtuk, hogy mit
tartalmaz váro¬sunknak az a nagy kerek építménye, amelybe még senki közü¬lünk soha
be nem lépett, mert ősidőktől fogva zárva van. Legnagyobb kincsünket tartalmazza,
amiről eddig nem volt tudomásunk. Amargant könyvtárát tartalmazza! Barnabást magát
is lenyűgözte, hogy mindaz, amit az imént elbeszélt, valósággá vált (vagy talán
mindig is az volt? Szörszö¬rény bizonyára azt mondta volna: mind a kettő!).
Mindeneset¬re saját szemével akart meggyőződni róla. – Hol van az az épület? –
kérdezte. – Megmutatom – mondta Querdobán, és a tömeghez fordul¬va így kiáltott: –
Jöjjetek mind! Talán még más csodában is lesz ma részünk! A hosszú menet, melynek
élén az Ezüstagg haladt Atráskó és Barnabás között, átvonult az ezüsthajókat
összekapcsoló pallókon és végül egy hatalmas építmény előtt állt meg, amely egy kör
alakú hajón emelkedett és olyan volt, mint egy óriási ezüstszelence. Külső falai
simák és dísztelenek voltak, s ablak sem nyílt rajtuk. Egyetlen nagy kapuja zárva
volt. A sima, ezüst kapuszárny közepében, gyűrű alakú foglalat¬ban egy áttetsző
üvegdarabnak látszó kő ült. Felette a követke¬ző felirat volt olvasható: „Ültem az
Egyszarvú szarván. Kihunytam aztán, az ajtót zárva tartván, míg nem ragyogtat fel,
aki nevem meg tudja mondani. Világítok neki századévig, s Yor Tárnódjának sötét
mélyeiben leszek a vezetője. De ha nevemet még egyszer kimondja, végétől elejéig,
százévnyi fény, mit szétsugárzok egy pillanat alatt." – Egyikünk sem képes ezt a
feliratot megfejteni – mondta Querdobán. – Egyikünk sem tudja, mit jelentenek a Yor
Tár¬nódja szavak. Senki nem talált eddig nevet a kő számára, pedig mindnyájan újra
meg újra kísérletet tettünk rá. Mi azonban csak olyan neveket használhatunk,
amelyek már előfordultak Fantáziában. És mivel ezek egyéb dolgok nevei, egyik sem
tudta a követ ragyogásra bírni és ezáltal az ajtót kinyitni. Tudsz nevet találni,
Bux Barnabás Boldizsár? Várakozásteli, mély csend állt be. Minden amarganti és nem
amarganti visszafojtotta a lélegzetét. – Al' Csahir! – kiáltotta Barnabás.

Ebben a szempillantásban élesen felragyogott a kő, kiszök¬kent a foglalatából,
egyenesen Barnabás kezébe. Az ajtó kitá¬rult. Az ámulat kiáltása tört fel ezer
torokból. Barnabás, kezében a csillogó kővel, nyomában Atráskóval és Querdobánnal,
belépett az ajtón. A tömeg utánuk nyomult. A nagy kör alakú helyiségben sötét volt,
és Barnabás magasra emelte a követ. Fénye, jóllehet erősebb volt a gyertyáénál, nem
tudta az egész teret megvilágítani. Csupán annyit lehetett látni, hogy a falak
hosszában, több emelet magasságban könyvek és megint csak könyvek sorakoznak.
Lámpákat hoztak, és hamarosan az egész, hatalmas teremben világos lett. Ekkor
kitűnt, hogy a könyvespolcok körös-körül sok különböző részlegre voltak osztva,
melyeken útmutatók függtek. Például „Vidám történetek" vagy „Izgalmas történe¬tek"
vagy „Komoly történetek" vagy „Rövid történetek" és így tovább. A kör alakú terem
közepén feltűnő, nagybetűs felirat volt a padlóba vésve: BUX BARNABÁS BOLDIZSÁR
ÖSSZEGYŰJTÖTT MŰVEINEK KÖNYVTÁRA Atráskó csak állt és tágra nyílt szemmel nézett
körül. egy elfogta az ámulat és a csodálkozás, hogy lelkiállapota szinte túlzottan
kiütközött az arcán. És Barnabás örült ennek. – Ezek mind – kérdezte Atráskó és
ujjával körbemutatott ezek mind olyan történetek, amelyeket te találtál ki? – Igen
– mondta Barnabás és Al'Csahirt a zsebébe dugta. Atráskó zavarodottan nézett rá. –
Ezt nem érem fel ésszel – ismerte el. Az amargantiak természetesen már rég tüzes
buzgalommal vetették magukat a könyvekre, lapozgatták őket, kölcsönösen felolvastak
egymásnak belőlük, egyesek minden teketória nél¬kül letelepedtek a földre és
bizonyos részeket már elkezdtek kívülről tanulni. A nagy esemény híre, persze,
futótűzként terjedt szét az egész Ezüstvárosban, odavalósiak és vendégek közt
egyaránt. Barnabás és Atráskó éppen kilépett a könyvtárból, amikor a három lovag,
Hirót, Hiszár és Hikar jött velük szembe. – Barnabás úr – mondta a rőt hajú Hiszár,
aki nyilvánvalóan nemcsak a penge-, hanem a nyelvforgatásban is a legfürgébb volt
–, hallottuk, hogy milyen páratlan képességekről tett tanú¬bizonyságot. Ezért
szeretnénk önt megkérni, vegyen fel minket a szolgálatába és engedje meg, hogy
további útja során önnel tarthassunk. Mindhárman arra vágyunk, hogy saját
történe¬tünk legyen. És még ha természetesen nincs is rászorulva a védelmünkre,
akkor is hasznát vehetné, ha három ilyen derék, ügyes lovag áll a szolgálatára,
mint mi vagyunk. Hajlandó rá? – Szívesen – felelte Barnabás –, ilyen kísérőkre
mindenki büszke lenne. A három lovag ekkor fenntartás nélkül és ott helyben le
akarta tenni a hűségesküt Barnabás kardjára, de ő visszatartot¬ta őket. – Kamonda –
magyarázta nekik – varázskard. Életveszélyes bárkinek megérintenie, aki nem evett,
nem ivott a Tarka Halál tüzéből és nem fürdött benne. Így meg kellett elégedniük
egy barátságos kézszorítással. – És mi van Hős Hiborral? – tudakolta Barnabás. –
Teljesen össze van törve – mondta Hirót. – A szíve hölgye miatt – tette hozzá
Hikar. – Felkereshetné, uram – mondta végül Hiszár.

Útnak indultak hát – immár öten – a fogadó felé, ahova a társaság eredetileg
beszállásolta magát, és ahol Barnabás az öreg Nyihát az istállóban elhelyezte.
Amikor az ivóba léptek, csupán egyetlen férfi ült ott. Kezét szőke hajába
mélyesztve borult az asztalra. Hős Hibor volt. Nyilván hozott magával tartalék
öltözetet az úticsomagjá¬ban, mert most egy valamivel egyszerűbb gúnya volt rajta
annál, amely Barnabással vívott harcában az előző napon ronggyá ment szét. Mikor
Barnabás jó napot kívánt neki, felszökött és a két ifjúra meredt. Szeme vérben
forgott. Barnabás megkérdezte, hogy szabad-e mellé ülniük, mire megrándította a
vállát, bólintott és visszarogyott a helyére. Előtte az asztalon papírlap hevert,
mely úgy hatott, mintha többször összegyűrték és újra kisimították volna. –
Szeretnék a hogyléte felől érdeklődni — kezdte Barnabás. – Sajnálom, ha
megbántottam volna. Hős Hibor megrázta a fejét. – Nekem végem – tört ki rekedt
hangon. – Itt van, olvassa! Barnabás elé tolta a papírlapot: „Csak a
legtökéletesebb kell nekem – állt rajta –, és az nem ön, így hát éljen boldogul!" –
Oluda hercegnőtől kapta? – kérdezte Barnabás. Hős Hibor bólintott. – Közvetlenül a
viadalunk után a partra vitette magát hátas¬lovával együtt. Ki tudja, hol van most?
Soha nem fogom vi¬szontlátni. Mi célja van még az életemnek? – Nem tudná utolérni?
– Minek? – Talán még jobb belátásra bírhatja. Hős Hibor keserű nevetésben tört ki.
– Akkor ön nem ismeri Oluda hercegnőt. Több mint tíz évig gyakoroltam, hogy mindazt
tudjam, amit tudok. Mindenről lemondtam, ami testi állapotomra káros lett volna.
Vasfegye¬lemmel tanultam a legkiválóbb vívómesterektől a vívást, a legerősebb
birkózóktól a birkózás minden válfaját, egész addig, míg mindnyájukat sikerült
legyőznöm. Gyorsabban futok, mint egy ló, magasabbra ugrok, mint egy szarvas,
mindent a leges¬legjobban tudok, vagy inkább — tudtam, a tegnapi napig. Eleinte
soha egy pillantásra sem méltatott a hercegnő, de aztán irántam tanúsított
érdeklődése képességeim arányában fokozatosan nőni kezdett. Már reménykedhettem,
hogy választása rám esik – és most minden örökre kárba veszett. Hogy élhetek remény
nélkül? – Talán – vélte Barnabás – nem kellene ekkora esetet csinál¬nia Oluda
hercegnőből. Biztosan akadna más is, aki éppúgy tetszene önnek. – Nem – válaszolta
Hős Hibor – Oluda hercegnő éppen azért tetszik nekem, mert csak a legkiválóbbal
elégszik meg. – Ahá – mondta Barnabás –, így persze nehéz. Mit lehetne tenni? És ha
valami más módon próbálkozna nála? Például mint énekes vagy mint költő? – De hát én
hős vagyok – válaszolta Hibor kissé ingerülten –, nem tudok és nem is akarok más
hivatást választani. Olyan vagyok, amilyen vagyok. – Igen – mondta Barnabás –, ezt
belátom. Mindnyájan hallgattak. A három lovag részvétételi pillantá¬sokat vetett
Hős Hiborra. Megértették, hogy mi megy benne végbe. Végül Hiszár torkát köszörülve
halkan Barnabáshoz fordult: – Az ön számára, Barnabás úr, tulajdonképpen nem
jelente¬ne különösebb gondot, hogy segítsen rajta. Barnabás Atráskóra nézett, de az
újra kifürkészhetetlen arcot öltött. – Egy ilyen hős, mint Hibor – folytatta Hikar
valóban kárát vallja, ha közel s távolban sehol sem akad szörnyekre, érti?

Barnabás még mindig nem értette. – Szörnyekre végül is szükség van — szólt Hirót és
megpödör¬te tekintélyes fekete bajuszát – ahhoz, hogy egy hős hőssé váljék. –
Közben Barnabásra kacsintott. Most értette meg végre Barnabás, hogy miről van szó.
– Hallgasson rám, Hős Hibor – mondta –, azzal a javasla¬tommal, hogy szívét más
hölgynek adja, csak az állhatatosságát akartam próbára tenni. A valóságban ugyanis
Oluda herceg¬nőnek már most szüksége van az ön segítségére, és önön kívül senki nem
mentheti meg őt. Hős Hibor felfigyelt. – Komolyan beszél, Barnabás úr? – A
legkomolyabban, egyébként azonnal meg is győződhet róla. Oluda hercegnőt ugyanis
néhány perccel ezelőtt megtá¬madták és elrabolták. – Kicsoda? – A legrémesebb
szörny, amely valaha is létezett Fantáziá¬ban. A Szemerd nevű sárkányról van szó. A
hercegnő éppen egy erdei tisztáson lovagolt keresztül, amikor a rémség
megpil¬lantotta őt, a magasból rávetette magát, felkapta lova hátáról és magával
ragadta. Hibor felugrott. Szeme felragyogott, arca kipirult. Örömé¬ben összeütötte
a tenyerét. De azután kialudt tekintettel vissza¬ült. Ez, sajnos, nem lehet igaz –
mondta szomorúan –, sehol a világon nincsenek már sárkányok. – Hős Hibor, ön
elfelejti, hogy én nagyon messziről jövök, sokkal messzebbről, mint ahol ön valaha
is járt – világosította fel Barnabás. – Ez igaz – erősítette meg Atráskó, aki első
ízben avatkozott a beszélgetésbe. – És valóban az a szörny rabolta el? – kiáltott
fel Hős Hibor. Két kezét a szívére szorította és így sóhajtott: – Ó, imádott
Oludám, hogy szenvedhetsz. De ne félj, lova¬god közeleg, már útban van feléd!
Mondja meg: hova kell mennem? Miről van szó voltaképpen? – Messze-messze innen –
kezdte Barnabás – van egy ország, a neve Morozóna vagy a Hideg Tűz Országa, mert
ott a lángok hidegebbek, mint a jég. Hogy hogyan juthat ebbe az országba, nem tudom
megmondani, ezt önnek kell kitalálnia. Az ország közepében van egy megkövesedett
erdő, neve Vadgoboly. És ennek a megkövesedett erdőnek a közepében áll a Ragóc nevű
ólomvár. Három várárok veszi körül. Az elsőben zöld méreg folyik, a másodikban
füstölgő salétromsav, a harmadikban pe¬dig skorpiók nyüzsögnek, akkorák, mint az ön
lába. Híd vagy palló nem vezet át rajtuk, mert Ragóc ólomvárának ura nem más, mint
ama Szemerd nevezetű szárnyas szörnyeteg. Nyálkás bőrszárnya kiterjesztve
harminckét méter széles. Ha éppen nem repül, úgy áll, mint egy óriási kenguru.
Teste ótvaros patkányé¬hoz, farka pedig skorpióéhoz hasonlít. Mérges fullánkjának
legkisebb érintése is feltétlenül halálos. Hátsó lábai óriási szöcs¬kelábak, a
mellsők azonban, amelyek aprók és csenevészek, egy kisgyermek kezének felelnek meg.
De ez ne tévessze meg önt, mert éppen ezekben a kezecskékben rettenetes erő lakik.
Hosszú nyakát be tudja húzni, mint a csiga a tapogatóit, és rajta három fejet
visel. Az egyik nagy és krokodilfejhez hasonló, ennek torkából jeges tüzet tud
lövellni. Azon a helyen azonban, ahol a krokodil szeme van, két kinövés látható,
mely nem más, mint a sárkány két további feje. A jobb oldali olyan, mintha egy
öregemberé volna. Ezzel hall és lát. Beszédhez azonban a bal oldalit használja,
mely egy öregasszony képére emlékeztet. Hős Hibor kissé elsápadt ettől a leírástól.
– Mi is a neve? — kérdezte. – Szemerd – ismételte meg Barnabás. – Ezer éve
garázdálko¬dik, minthogy ennyi idős. Időről időre magával ragad egy szép szüzet,
akinek azután a háztartását kell vezetnie, amíg csak él. Ha meghalt, másikat rabol
a helyébe. – Hogyhogy nem hallottam róla soha?

– Szemerd elképzelhetetlenül messzire és hihetetlen gyorsan tud repülni. Eddig
mindig Fantázia más országait választotta rablóhadjárata céljául. Egyébként is
csupán minden fél évszá¬zadban egyszer jelenik meg. – És eddig egyetlen foglyát sem
sikerült kiszabadítani senkinek sem? – Nem, mert ehhez egész kivételes hősre van
szükség. Ezekre a szavakra Hős Hibor orcái újra kipirultak. – Van Szemerdnek
valamilyen sebezhető pontja? – kérdezte szakszerűen. – Ó – mondta Barnabás –, a
legfontosabbat majdnem elfelej¬tettem. Ragóc várának legmélyebb pincéjében egy
ólombárd fekszik. Meg fogja érteni, hogy Szemerd ezt a bárdot úgy őrzi, mint a
szeme világát, ha elmondom önnek, hogy ez az egyetlen fegyver, amellyel meg lehet
őt ölni. A két kisebb fejét kell vele levágni. – Honnan tudja mindezt? – kérdezte
Hős Hibor. Barnabásnak nem kellett felelnie, mert ebben a pillanatban rémült
kiáltások hallatszottak az utcáról: – Sárkány! – Egy szörny! – Nézzétek, ott,. ott
fenn az égen! – Rettenetes! A városra támad! – Meneküljön, aki tud! Nem, nem, már
meg is van az áldozata! Hős Hibor kirohant az utcára, a többiek követték, legvégül
Atráskó és Barnabás. Az égen óriási denevérféle röpdösött. Amikor közelített,
mintha egy pillanatra hideg árny vetődött volna az egész Ezüst¬városra. Szemerd
volt az, és pontosan olyannak festett, ami¬lyennek Barnabás az imént kitalálta. És
csenevész, ám fölöttébb veszélyes kezecskéi között egy ifjú hölgyet tartott fogva,
aki teljes erejéből kiáltozott és kapálózott. – Hibor! – hallatszott egyre
messzebbről –, segíts, Hibor! Ments meg, én hősöm! Azután eltűnt. Hibor már hozta
is fekete csődörét az istállóból és már ott állt az egyik ezüstkompon, mely a
szárazföld felé tartott. – Gyorsabban! – kiáltotta a révésznek. – Annyit adok,
amennyit csak akarsz, de vigyél gyorsabban! Barnabás utánanézett és ezt mormogta: –
Csak azt remélem, hogy nem tettem túlságosan nehézzé a dolgát. Atráskó a szeme
sarkából nézte. Majd halkan megszólalt: – Talán mi is jobban tennénk, ha
felkerekednénk. – Merre? – Általam jöttél Fantáziába – mondta Atráskó -, s úgy
gon¬dolom, a visszaút megtalálásában is segítségedre kell lennem. Hiszen valamikor
biztosan vissza szeretnél térni a világodba, így van? – Ó – mondta Barnabás –, erre
eddig még egyáltalán nem gondoltam. De igazad van, Atráskó. Igen, persze, teljesen
iga¬zad van. – Megmentetted Fantáziát – folytatta Atráskó –, és azt hi¬szem, sokat
kaptál érte cserébe. Úgy képzelem, hogy mindezzel most haza szeretnél térni, hogy
meggyógyítsd vele a saját vilá¬godat. Vagy van esetleg valami, ami visszatart? És
Barnabás, aki elfelejtette, hogy nem volt mindig erős, szép, bátor és hatalmas, így
felelt: – Nem, nem tudom, mi lenne az. Atráskó ismét elgondolkozva nézte a
barátját, és az előbbiek¬hez hozzátette: – És talán hosszú és nehéz is az út, ki
tudja? – Igen, ki tudja? – helyeselt Barnabás. - Ha akarod, rögtön indulhatunk is.
Ezután rövid, barátságos vita zajlott le még a három lovag között, mert nem tudtak
megegyezni abban, hogy melyikük bocsáthatja Barnabás rendelkezésére a lovát.
Barnabás azonban röviden elintézte a kérdést, amennyiben azt kérte, hogy Nyihát, a
szamáröszvért adják neki. A lovagok ugyan Barnabás úr méltóságán alulinak ítélték,
hogy ilyen hátaslovat használ¬jon, de minthogy ő ragaszkodott hozzá, végül is
engedtek.

Mialatt a három lovag az utazás előkészületeivel foglalatos¬kodott, Barnabás és
Atráskó visszament Querdobán palotájá¬ba, hogy köszönetet mondjanak az Ezüstaggnak
vendégszerete¬téért és búcsút vegyenek tőle. Fuhur, a szerencsesárkány a palota
előtt várta Atráskót. Nagyon elégedett volt, amikor meghallotta, hogy indulnak.
Városban nem érezte igazán jól magát, még ha olyan szép volt is, mint Amargant.
Querdobán, az Ezüstagg mélyen elmerült egy könyv olvasá¬sába, melyet a Bux Barnabás
Boldizsár Könyvtárból vett ki magának. – Szerettem volna, ha még sokáig vendégül
láthatlak benne¬teket – mondta kissé szórakozottan –, ilyen nagy költőnek nem
mindennap ad szállást az ember. Vigaszul viszont itt vannak a művei. A két ifjú
elbúcsúzott és kilépett a palotából. Amikor Atráskó Fuhur hátára szállt,
megkérdezte Barnabást: – Nem akarnál te is Fuhur hátán utazni? – Majd később –
válaszolta Barnabás –, most Nyiha vár rám, s én ígéretet tettem neki. – Akkor
megvárunk a szárazföldön – kiáltotta Atráskó. A szerencsesárkány a levegőbe
emelkedett, és a következő pilla¬natban már látótávolon kívül volt. Mikor Barnabás
visszaért a fogadóba, a három lovag már útra készen várta az egyik kompon a
lovakkal és a szamárösz¬vérrel együtt. Nyiháról levették a málhanyerget és helyette
egy gazdagon díszített lovaglónyerget adtak rá. Hogy miért, azt csak akkor tudta
meg, mikor Barnabás hozzálépett és a fülébe súgta: – Te most hozzám tartozol,
Nyiha. És miközben a bárka elindult és egyre távolodott az Ezüstvá¬rostól, sokáig
hangzott az öreg szamáröszvér örömkiáltása Szumrunak, a Könnyek Tavának keserű vize
felett. Ami egyébként Hős Hibort illeti, valóban sikerült eljutnia Morozónába, a
Hideg Tűz országába. Behatolt Vadgobolyba, a megkövesedett erdőbe, és átküzdötte
magát a Ragóc várát körülvevő három árkon. Megtalálta az ólombárdot, és legyőzte
Szemerdet, a sárkányt. Azután hazavitte atyjához Oludát, pedig az most már szívesen
feleségül ment volna hozzá. De Hibor¬nak most már nem kellett. Ez azonban már más
történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

XVIII. Az aharárik
Rettenetes eső szakadt az utasokra a fejük felett tovasöprő sűrű, sötét felhőkből.
Azután nagy tapadós pelyhekben esni kezdett a hó, és végül egyszerre havazott és
esett. A szélvihar olyan erős volt, hogy még a lovaknak is oldalvást kellett
szembeszegülniük vele. A lovasok köpenye súlyos volt a nedvességtől és csattogva
verte az állatok hátát. Már sok napja voltak úton és az utolsó három alatt ezen a
felföldön át lovagoltak. Az idő napról napra romlott, és az iszap s metsző élű
kőtörmelék keverékévé vált talaj egyre fáradságo¬sabbá tette előrehaladásukat. Itt-
ott bokorcsoportok vagy szél görbítette, alacsony cserjések nőttek, ezenkívül semmi
változa¬tosság nem kínálkozott a szemnek. Barnabás, aki Nyiha hátán legelöl
lovagolt, csillogó ezüstkö¬penyében viszonylag még jól bírta. Kiderült, hogy a
köpeny, noha könnyű és vékony, kitűnően melegít és lepergeti magáról a vizet.
Hirótnak, az Erősnek köpcös alakja szinte eltűnt vastag kék gyapjúkabátjában. A
finom csontú Hiszár rőt hajára húzta barna lóden átalvetőjének nagy csuklyáját.
Hikar ösztövér tag¬jaira rátapadt a szürke vitorlavászon körgallér. Ennek ellenére
a három lovag a maga nyers módján egész jókedvű volt. Nem számítottak arra, hogy
utazásuk Barnabás úrral valami kéjutazás lesz. Olykor-olykor hangosan beleénekeltek
a viharba, inkább elszántan, mint szépen, hol egyenként, hol pedig kórusban.
Kedvenc daluk nyilván az volt, amely így kezdődik: „Mikor én még gyerek voltam, Zúg
a zápor, hujjahaj ... "* Úgy nyilatkoztak, hogy ez a dal egy réges-régen
Fantáziában járt utazó szerzeménye, akit Sexpirnek vagy valami hasonlónak hívtak. A
csoport egyetlen tagja, akire látszólag semmi hatással nem volt sem a nedvesség,
sem a szél, Atráskó volt. Mint az utazás kezdete óta általában, most is messzire
előrevágtatott a felhők között vagy felettük, hogy a terepet felderítse és azután
vissza¬térve, jelentést tegyen a többieknek. Mindnyájan úgy gondolták, még a
szerencse* Shakespeare: Vízkereszt, V. felvonás záróénekéből Rónay György). sárkány
is, hogy azt az utat keresik, amely Barnabás világába visz vissza. Barna¬bás is így
hitte. Maga sem tudta, hogy Atráskó javaslatát tulajdonképpen csak barátságból és
jóakaratból fogadta el, de valójában egyáltalán nem ezt kívánta. Ám Fantázia
földrajzát a kívánságok határozzák meg, akár tudatosak, akár nem. És mivel Barnabás
volt az, akinek el kellett döntenie, milyen irányban haladjanak tovább, az történt,
hogy útjuk egyre bel¬jebb vitte őket Fantáziába – vagyis a felé a központ felé,
amelyet az Elefántcsonttorony képezett. Hogy ez mit jelentett a számára, csak
később tapasztalhatta meg. Egyelőre sem neki, sem útitársainak sejtelme sem volt
róla. Barnabás gondolatai mással voltak elfoglalva. Mindjárt az Amargantból való
elutazásukat követő második napon Szemerd sárkány világosan kivehető nyomaira
bukkan¬tak a Szumrut környező erdőkben. Az itt álló fák egy része megkövesedett. A
szörny nyilvánvalóan leereszkedett ezen a helyen és a torkából kiáradó jéghideg
tűzzel végigsúrolta a fákat. Óriási szöcskelábainak lenyomatát könnyű volt
felismer¬ni. Atráskó, aki értette a módját, további nyomokat fedezett fel, mégpedig
Hős Hibor lováéit. Tehát Hibor a sárkány sarkában volt. – Egészen elégedett azért
nem vagyok a dologgal – mondta Fuhur félig tréfásan, miközben rubinpiros
szemgolyóit forgatta –, mert akár rémség ez a Szemerd, akár nem, ha bármily
távolról is, mégiscsak rokonom.

Nem követték Hős Hibor nyomát, hanem más irányt válasz¬tottak, hiszen a céljuk
Barnabás hazavezető útjának felkutatása volt. Azóta Barnabás elgondolkozott rajta,
hogy mit csinált volta¬képpen, amikor sárkányt talált ki Hős Hibor számára. Igen,
Hős Hibornak kellett valami, amiben helytállhasson, ami ellen a harcot felvehesse.
Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy győzni is fog. Mi történik akkor, ha Szemerd
megöli? Azonkívül Oluda hercegnő is rémes helyzetbe került. Igaz, hogy
meglehe¬tősen elbízta magát, de volt-e Barnabásnak joga, hogy ilyen
szerencsétlenségbe taszítsa? És végül is mindezektől eltekintve, ki tudja, mit
művel még Szemerd Fantáziában. Barnabás, anélkül hogy alaposabban átgondolta volna,
olyan beláthatat¬lan veszélyt teremtett, ami most már nélküle is fennmarad, és
esetleg sok ártatlan lényre zúdít kimondhatatlan szerencsétlen¬séget. Hold-gyermek,
ezt tudta, nem tesz birodalmában különb¬séget rossz és jó, szép és csúnya között.
Szemében Fantázia minden teremtménye egyenlő jogú és egyformán fontos. De neki,
Barnabásnak – szabad-e ugyanígy néznie a dolgokat? És mindenekelőtt akarja-e
egyáltalán? Nem, mondta magában Barnabás, semmi esetre sem akar szörnyek és
rémségek teremtőjeként bevonulni Fantázia törté¬netébe. Sokkal szebb lenne, ha
jósága és önzetlensége által válna híressé, ha fénylő példaképül állna mindenki
előtt, ami¬kor mint a ‚Jó Ember"-t emlegetik vagy mint a „Nagy Jótevő"-t tisztelik
majd. Igen, ez az, amire vágyik. A táj időközben sziklássá vált, és Atráskó, aki
Fuhur hátán visszajött felderítő repüléséből, azt jelentette, hogy néhány
mér¬földdel előttük egy kis völgykatlant kémlelt ki, amely viszonylag megfelelő
védelmet nyújthatna a szél ellen. Sőt, ha jól látta, néhány barlang is akad ott,
ahol az eső és hó ellen is menedéket találhatnának. Már késő délután volt és
legfőbb ideje, hogy alkalmas tábor¬helyet keressenek éjszakára. Megörültek hát
Atráskó híreinek és sietésre ösztökélték lovaikat. Az út egy egyre magasodó sziklák
közé zárt völgy – talán valami kiszáradt folyómeder – fenekén vezetett. Mintegy két
óra alatt elérték a katlant, és körös-körül a sziklafalban valóban több barlangot
találtak. Kiválasztották a legtágasabbat, és amennyire lehetett, kénye¬lembe
helyezték magukat. A három lovag száraz rőzsét és vihartól levert ágakat gyűjtött a
környéken, és hamarosan pompás tűz lobogott a barlangban. A nedves köpenyeket
kiterí¬tették száradni, a lovakat és a szamáröszvért beterelték, lenyer¬gelték, és
még Fuhur is, aki pedig jobban szeretett a szabadban éjszakázni, a barlang mélyén
tekeredett össze. Szálláshelyük, alapjában véve, nem is volt olyan kellemetlen.
Mialatt Hikar, a Szívós, nagy darab húst vett elő úti elemó¬zsiakészletükből és
hosszú kardjára tűzve sütögetni próbálta a tűzön, a többiek pedig várakozásteljesen
figyelték, Atráskó Barnabáshoz fordult és így szólt: – Mesélj még nekünk Krisz
Táról! – Kiről? – kérdezte értetlenül Barnabás. – Krisz Ta barátnődről, arról a
kislányról, akinek a történe¬teidet mesélted. – Nem ismerek semmiféle kislányt,
akit így hívnak – felelte Barnabás –, és honnan veszed, hogy történeteket meséltem
neki? Atráskó ismét azzal az elgondolkozó tekintettel nézett rá. – A te világodban
– mondta lassan – sok történetet meséltél neki is meg magadnak is. – De miből
gondolod, Atráskó? – Magad mondtad Amargantban. És még azt is mondtad, hogy sokszor
kinevettek érte. Barnabás a tűzbe bámult. – Igaz – mormogta –, ezt mondtam. De nem
tudom, miért. Nem emlékszem. Ő maga is furcsának találta a dolgot. Atráskó
pillantást váltott Fuhurral és komolyan bólintott, mintha valami, amit ketten már
megtárgyaltak, most beigazo¬lódott volna. De nem szólt többet. Nyilván nem akart a
három lovag előtt beszélni róla. – Kész a hús – jelentette Hikar.

Késével mindenkinek vágott egy darabot, és mindnyájan ettek. Hogy a hús valóban
kész volt-e, a legjobb akarattal sem lehetett megállapítani – mert kívülről némileg
elszenesedett, belül pedig még nyers volt –, ám az adott körülmények között nem
lett volna helyénvaló a finnyáskodás. Egy darabig rágták a húst, majd Atráskó ismét
megszólalt: – Meséld el nekünk, hogy jöttél hozzánk! – Hiszen tudod – felelte
Barnabás –, te vittél engem a Kis¬lány Királynőhöz. – Úgy értem, azelőtt – mondta
Atráskó – hol volt a helyed a te világodban, és hogyan történt ez az egész? És
Barnabás elmesélte, miként lopta el Korándi úrtól a könyvet, hogyan menekült vele
az iskola lomtárába és fogott neki az olvasásnak. Amikor Atráskó Nagy Kereséséről
kezdett volna beszélni, emez leintette. egy látszott, nem érdekli, mit olvasott
róla Barnabás. Ehelyett nagyon is szeretett volna vala¬mi közelebbit megtudni
arról, hogyan látogatta meg Barnabás Korándi urat és hogyan menekült az iskola
lomtárába. Barnabás erősen gondolkozott, de emlékei között semmi töb¬bet nem talált
ezekről a dolgokról. Mindazt, ami összefüggött velük, azt, hogy félénk volt, kövér
és gyönge meg érzékeny, elfelejtette. Emlékezete töredékessé vált, és ezek a
töredékek olyan messzinek és homályosnak tűntek, mintha nem is róla, hanem valaki
másról lett volna szó. Egyéb emlékeiről is faggatta Atráskó, és Barnabás mesélt
neki azokról az időkről, mikor még élt az édesanyja, mesélt az apjáról, otthonáról,
az iskoláról, szülővárosáról – amire még éppen emlékezett. A három lovag már álomba
merült, és Barnabás még mindig mesélt. Csodálkozott, hogy Atráskó éppen a
mindennapi dol¬gok iránt mutat ilyen nagy érdeklődést. Talán az a mód okozta, ahogy
Atráskó odafigyelt, hogy lassan-lassan neki magának sem látszottak többé olyan
hétköznapiaknak a legközönsége¬sebb és leghétköznapibb dolgok, sőt inkább úgy tűnt
fel, mintha mind valami titkot hordozna, amit ő eddig soha nem vett észre. Végül
már nem jutott semmi az eszébe, már nem tudta, mit meséljen. Késő éjszaka volt, a
tűz kialudt. A három lovag halkan hortyogott. Atráskó mozdulatlan arccal ült, mint
aki gondolataiba mélyedt. Barnabás elnyújtózott, ezüstköpenyébe burkolózott és már
az elalvás határán volt, mikor Atráskó halkan megszólalt: – AURIN miatt van.
Barnabás fél kezébe támasztotta fejét, és álomittasan nézett barátjára. – Hogy
érted? – A Fény – folytatta Atráskó, mintha magában beszélne – a mifajtánkra
másképpen hat, mint egy emberfiára. – Hogy jössz erre a gondolatra? – A Jelvény
nagy hatalmat ad neked, minden kívánságodat teljesíti, ugyanakkor azonban elvesz
tőled valamit: a világodra vonatkozó emlékeidet. Barnabás elgondolkozott. Nem
érezte, hogy hiányozna vala¬mije. – Szörszörény azt mondta, hogy a kívánságok útját
kell jár¬nom, ha a Valódi Vágyamat meg akarom találni. És ezt jelenti az AURIN-on
látható felirat. De ehhez az egyik kívánságtól a következőig kell mennem. Egyet sem
ugorhatok át. Másképp egyáltalán nem tudok előrejutni Fantáziában, így mondta. És
ezért van szükségem az Ékszerre. – Igen – mondta Atráskó –, megmutatja az utat, de
ugyan¬akkor elveszi előled a célt. – Hát – mondta Barnabás könnyedén –
Holdgyermeknek tudnia kellett, hogy mit tesz, amikor a Jelvényt nekem adta.
Felesleges gondjaid vannak, Atráskó. AURIN biztosan nem csapda. – Nem – mormolta
Atráskó –, ezt én sem hiszem. Kisvártatva hozzátette: – Mindenesetre jó, hogy már a
világodba visszavezető utat keressük. Ugye, azt keressük? – Persze, persze –
válaszolta Barnabás már félig alva.

Éjféltájban különös zajra ébredt. Nem tudott rájönni, hogy mi lehet az. A tűz
kialudt, és tökéletes sötétség vette körül. Ekkor Atráskó kezét érezte a vállán és
hallotta suttogását: – Mi ez? – Én sem tudom – súgta vissza Barnabás. A barlang
bejáratához kúsztak, és arrafelé figyeltek, amerről a zaj jött. Mintha valami
elnyomott csukladozás és sírás hangzott vol¬na számtalan torokból. De nem emberi
hang volt és még állati panaszhoz sem hasonlított. Általános zsongása néha egyetlen
sóhajtássá dagadt, mint felhabzó hullám, majd ismét elapadt, hogy kis idő múlva
újra magasra csapjon. A legsiralmasabb hang volt, amelyet Barnabás valaha is
hallott. – Ha legalább látnánk valamit! – suttogta Atráskó. – Várj! – felelte
Barnabás –, hiszen itt van Al'Csahir. Előhúzta zsebéből a csillogó követ és magasra
tartotta. A fény enyhe volt, mint egy gyertyáé, és a völgykatlant csak gyéren
világította meg, ám ez a derengés elég volt ahhoz, hogy a két barát elé olyan kép
táruljon, aminek láttára libabőrösek lettek az undortól. Az egész völgykatlan
karhosszúságú, formátlan férgekkel volt tele. Bőrük olyan volt, mintha mocskos,
tépett ringy-rongyokba lettek volna burkolva. A ráncok közül valami nyálkás
végtagfé¬lét dugdostak ki, ami polipcsápra emlékeztetett. Testük egyik végén a
cafatok alól két-két szem meredezett, szemhéj nélküli szemek, melyekből szünet
nélkül ömlött a könny. Nemcsak ők maguk, hanem az egész völgykatlan is nedves volt
tőle. Abban a pillanatban, amikor Al'Csahir fénye érte őket, meg¬dermedtek, s így
láthatóvá vált, amivel éppen foglalatoskodtak. A legfinomabb ezüstfiligránból
készült torony emelkedett kö¬zöttük, szebb és pompázatosabb, mint bármely épület,
melyet Barnabás Amargantban látott. Sokan e féregszerű lények közül nyilván épp
ide-oda mászkáltak a tornyon és igyekeztek azt különböző részekből összeállítani.
Most azonban mind mozdu¬latlanok voltak és Al'Csahir fényébe bámultak. – Ó, jaj, ó,
jaj! – hangzott, mint valami iszonyatos susogás a völgykatlanon át –, most kiderült
a rútságunk! Ó, jaj, ó, jaj! Kinek a szeme látott meg minket? Ó, jaj, ó, jaj, hogy
látnunk kell saját magunkat! Bárki vagy is, ádáz betolakodó, légy ke¬gyes és
könyörülj rajtunk, vedd le rólunk ezt a fényt! Barnabás felemelkedett. – Nevem Bux
Barnabás Boldizsár mondta –, és ti kik vagytok? – Mi az aharárik vagyunk – zengett
feléje az aharárik, az aharárik! Mi vagyunk Fantázia legszerencsétlenebb
teremtmé¬nyei! Barnabás hallgatott és döbbenten nézett Atráskóra, aki köz¬ben
szintén felkelt és melléje lépett. – Akkor ti vagytok azok – kérdezte –, akik
Fantázia legszebb városát, Amargantot építettétek? – Így van – kiáltották a lények
–, de vedd el rólunk ezt a fényt és ne nézz ránk! Légy irgalmas! – És ti sírtátok
Szumrut, a Könnyek Tavát? – Urunk – nyöszörögtek az aharárik –, így van, ahogy
mon¬dod. De belehalunk a magunk miatt érzett szégyenbe és irtózat¬ba, ha tovább is
arra kényszerítesz, hogy a fényedben álljunk. Miért növeled ilyen kegyetlenül a
kínjainkat? Ó, hisz mi nem ártottunk neked, és még soha senkit nem sértett a
látványunk. Barnabás visszadugta a zsebébe Al'Csahirt, mire koromsötét lett. –
Köszönjük! – kiáltozták a csukladozó hangok –, köszönjük, hogy kegyes és irgalmas
vagy, urunk! – Beszélni szeretnék veletek! – mondta Barnabás – segíteni akarok
rajtatok. Majdnem rosszul volt az undortól s a részvéttől, melyet a kétségbeesés e
teremtményei keltettek benne. Világos volt szá¬mára, hogy ezek azok a lények,
akikről Amargant

keletkezésé¬nek történetében beszélt, de, mint minden egyéb alkalommal, most sem
volt biztos benne, hogy mindig is léteztek, vagy csak őáltala keltek életre. Az
utóbbi esetben valamiképpen felelős lenne ezekért a szenvedésekért. De akárhogy
álljon is a dolog, elhatározta, hogy változtat ezen a szörnyűségen. – Ó –
vinnyogtak a panaszos hangok – ki tud rajtunk segíteni? – Én – kiáltotta Barnabás
–, AURIN-t viselem! Erre hirtelen csend lett. A sírás teljesen megszűnt. – Honnan
tűntetek fel ilyen váratlanul? – kiáltotta Barnabás a sötétségbe. A föld világtalan
mélyén élünk – morajlott felé, mint egy sokszólamú kórus –, hogy arcunkat a nap
elől elrejtsük. Ott siratjuk szüntelenül a létünket és ott mossuk ki könnyeinkkel
az őskőzetből a kikezdhetetlen ezüstöt, amelyből aztán azt a filig¬ránt szőjük,
amit már láttál. Csak a legsötétebb éjszakákon merészkedünk a felszínre, és ezek a
barlangok a mi kijárataink. Itt fenn illesztjük aztán össze, amit lenn
előkészítettünk. És éppen ez az éjszaka elég sötét volt ahhoz, hogy önmagunk
látványától megkíméljük magunkat. Ezért vagyunk itt. Szeret¬nénk rútságunkat
munkánkkal jóvátenni a világnak, és némi vigaszt találunk ebben. – De hiszen nem
tehettek róla, hogy ilyenek vagytok! – mondta ki véleményét Barnabás. – Ó, többféle
bűn létezik – felelték az aharárik –, a tetté, a gondolaté – a mi bűnünk az, hogy
élünk. – Hogyan segíthetek rajtatok? – kérdezte Barnabás, aki majdnem sírt a
részvéttől. – Ó, Nagy Jótevő – kiáltották az aharárik –, aki AURIN-t viseled, és
hatalmadban áll, hogy megszabadíts minket – csak egyet kérünk tőled: adj nekünk más
alakot! – Megteszem, bízzatok csak bennem, ti szegény férgek! – mondta Barnabás. –
Azt kívánom, hogy most aludjatok el, és ha holnap reggel felébredtek, bújjatok ki
burkotokból és válja¬tok pillangókká. Legyetek színesek és vidámak, mindig csak
nevessetek és szórakozzatok! Holnaptól ne aharáriknak, az Örök-síróknak hívjanak
benneteket, hanem salabókoknak, az Örök-nevetőknek! Barnabás a sötétségbe fülelt,
de már semmi nesz sem hallat¬szott. – Elaludtak – suttogta Atráskó. A két barát
visszament a barlangba. Hiszár, Hikar és Hirót lovagok még mindig halkan horkoltak
és az egész eseményből semmit sem vettek észre. Barnabás lefeküdt. A legnagyobb
mértékben meg volt magával elégedve. Hamarosan egész Fantázia tudomást fog szerezni
az imént végbevitt jótettéről. És cselekedete igazán önzetlen volt, hiszen senki
sem állíthatja, hogy ezzel bármit is kívánt volna önmagá¬nak. Jóságának híre tiszta
fényben fog ragyogni. – Mit szólsz hozzá, Atráskó? – suttogta. Atráskó hallgatott
egy darabig, mielőtt válaszolt volna: – Vajon mi volt az ára? Csak valamivel
később, mikor Atráskó már aludt, értette meg Barnabás, hogy barátja a feledésbe
ment emlékekre cél¬zott, nem pedig Barnabás önmegtagadására. De nem gondol¬kozott
rajta tovább és az öröm előérzetével aludt el. Másnap reggel a lovagok csodálkozó
kiáltozására ébredt: – Nézzétek csak! – Szavamra, még az öreg gebém is vihog! A
barlang bejáratában álltak, mellettük Atráskó. Ő volt az egyetlen, aki nem
nevetett. Barnabás felkelt és hozzájuk lépett. Az egész völgykatlan tele volt
csúszó-mászó, hempergő és röpködő kis figurákkal, melyeknél komikusabbakat az
életben még nem látott. Tarka molyszárnyuk volt, és mindenféle kockás, csíkos,
karikás meg pettyes rongyot viseltek, de minden ruhada¬rab túl szűk vagy túl bő,
túl nagy vagy túl kicsi volt rajtuk, úgyszólván csak találomra összevarrogatva.
Semmi nem illett rájuk, még szárnyukon is foltok éktelenkedtek. Egyik lény sem
hasonlított a másikra, arcuk tarka

volt, mint a bohócoké, orruk tömpe és piros vagy nevetséges krumpli formájú, szájuk
pedig túl nagyra nőtt. Többen különböző színű cilindert viseltek, mások hegyes
sapkát, némelyek fején csupán három jajvörös hajtincs meredezett, egyesek koponyája
pedig tükörsima volt. Legtöbbjük a pompás ezüstfiligránból való díszes tornyon
üldö¬gélt vagy himbálózott, tornázott rajta vagy ideoda ugrabug¬rált és azon volt,
hogy tönkretegye. Barnabás kirohant. – Hé, ti ott! – kiáltott rájuk –, hagyjátok
azonnal abba! Ezt már mégse tehetitek! A figurák megálltak és valamennyien lenéztek
Barnabásra. Az egyik legfelülről megkérdezte: – Mit mondott az ott lenn? Egy másik
felkiabált hozzá: – Ez az izé azt mondja, hogy nem tehetjük, amit csinálunk. – Mért
mondja, hogy nem tehetjük? – kérdezte egy harma¬dik. – Mert egyszerűen nem szabad!
– ordította Barnabás. – Nem tehettek tönkre mindent csak úgy! – Az az izé azt
mondja, nem tehetünk mindent tönkre – közölte az első pillebohóc a többiekkel. –
Dehogynem tehetjük – felelte rá egy másik és egy nagy darabot leszakított a
toronyból. Az első újra lekiabált Barnabásnak, miközben, mint az őrült,
ugrándozott: – Dehogynem tehetjük! A torony megingott és aggasztóan ropogni
kezdett. – Mit csináltok! – ordította Barnabás. Dühös és ijedt volt, de nem tudta,
hogyan viselkedjék, mert ezek a figurák igazán nagyon mulatságosak voltak. Az az
izé – fordult újra társaihoz az első pille – azt kérdezi, hogy mit csinálunk. – Mit
is csinálunk tulajdonképpen? – tudakolta egy másik. – Szórakozunk – jelentette ki
egy harmadik. Erre az összes körülötte levő szörnyű vihogásban és prüszkö¬lésben
tört ki. – Szórakozunk! – kiáltotta le az első pille Barnabásnak, és majd
megfulladt a nevetéstől. – De a torony összedől, ha nem hagyjátok abba! – ordította
Barnabás. – Az az izé – közölte a többiekkel az első pille – úgy gondolja, hogy a
torony összedől. – Na és? – mondta egy másik. És az első lekiabált: – Na és?
Barnabás nem jutott szóhoz és mielőtt megfelelő módon válaszolhatott volna, a
tornyon himbálózó összes pillebohóc táncba kezdett a levegőben, azonban nem egymás
kezét fogva, hanem részben egymás lábába, részben egymás gallérjába ka¬paszkodva,
míg egyesek fejen állva pörögtek, és mindnyájan kurjongattak és kacagtak. Olyan
mulatságos és vidám volt, amit ezek a szárnyas fickók műveltek, hogy Barnabásnak
akarata ellenére velük kellett nevetnie. – De nem szabad! – kiáltotta. – Ez az
aharárik műve! – Az az izé – fordult ismét cimboráihoz az első pillebohóc – azt
mondja, hogy nem szabad. – Nekünk mindent szabad – kiáltotta egy másik és bukfencet
vetett a levegőben –, nekünk mindent szabad, ami nem tilos! És ki tilt meg nekünk
valamit is? Mi a salabókok vagyunk! – Ki tilt meg nekünk valamit is? – kiáltották
kórusban a pillebohócok. – Mi a salabókok vagyunk! – Én! – válaszolta Barnabás. –
Az az izé – szólt az első pille a többiekhez – azt mondja, hogy „én". – Hogyhogy
te? – kérdezték a többiek –, te nem mondhatsz nekünk semmit. – De nem én! –
magyarázta az első –, az az izé mondja, hogy „ő”. – Mért mondja ez az izé, hogy
„ő"? – tudakolták a többiek –, és egyáltalán, kinek mondja, hogy „ő"? – Kinek
mondod, hogy „ő"? – kiáltott le az első pille.

– Nem azt mondtam, hogy „ő"! – kiáltotta oda Barnabás félig mérgesen, félig
nevetve. – Azt mondom, én tiltom meg nektek, hogy a tornyot leromboljátok. – Ő
tiltja meg nekünk – magyarázta az első pille a többiek¬nek –, hogy a tornyot
leromboljuk. – Kicsoda? – kérdezte egy újonnan bekapcsolódó figura. – Ez az izé –
felelték a többiek. És az újonnan jött ezt mondta: – Én ezt az izét nem ismerem. Ki
ez egyáltalán? Az első így kiáltott: – Hé, te izé, kicsoda vagy tulajdonkép¬pen? –
Én nem vagyok semmiféle izé! – kiáltotta Barnabás most már meglehetősen dühösen –,
Bux Barnabás Boldizsár vagyok és én csináltam belőletek salabókokat, hogy többé ne
sírjatok és jajgassatok. Ma éjjel még szerencsétlen aharárik voltatok. Valamivel
több tisztelettel válaszolhatnátok a jótevőtöknek! A pillebohócok egy csapásra
abbahagyták az ugrabugrálást és a táncolást és mindnyájan Barnabásra néztek.
Hirtelen léleg¬zetelállító csend állt be. – Mit mondott itt ez az izé? – suttogta
az egyik pille, aki egy kicsit messzebb ült, de a mellette levő úgy rávágott a
kalapjára, hogy az lecsúszott a szemére és a fülére. A többiek pisszegtek. – Lennél
szíves ezt még egyszer egész lassan és részletesen elmondani? – kérte az első pille
hangsúlyozott udvariassággal. – A jótevőtök vagyok! – kiáltotta Barnabás. Erre
azután valósággal nevetséges izgalom tört ki a pillebo¬hócok között, tovább mondták
egymásnak a hallottakat, és végül mindaz a számtalan figura, amely eddig a
völgykatlan¬ban szétoszolva tanyázott, egyetlen gomolyagba gyűlve kúszott és
röpdösött Barnabás körül, miközben egymás fülébe rikácsol¬ták: – Hallottátok?
Értettétek? Ő a mi Tójövőnk! Úgy hívják, hogy Boldibux Sarnabán! Nem, úgy hívják,
hogy Buxiás Jéto¬vó! Hülyeség, úgy hívják, hogy Buxijó Sarlatán! Nem, Hix Boltizsó!
Szax! Tétova Bábelás! Nix! Kox! Fix! Az egész társaság magánkívül volt a
lelkesedéstől. Egymás kezét rázogatták, kalapjukat dobálták, vállukat, hasukat
vere¬gették, úgyhogy nagy porfelhők szálltak szerteszét. – Micsoda szerencsefiak
vagyunk! – kiabálták. – Éljen soká Buxtevő Zanzibár Babrajó! És szüntelenül
kiabálva és nevetve, az egész óriási raj a magasba szökött és tovaörvénylett.
Lármájuk elhalt a távol¬ban. Barnabás csak állt és szinte már azt sem tudta, hogy
is hívják voltaképpen. Már nem volt olyan biztos benne, vajon valóban jót
cseleke¬dett-e.

XIX.
Az útitársak
Sápadt, ferde napsugarak törték át a sötét felhőtakarót, amikor ezen a reggelen

útnak indultak. Az eső és a szél végre alábbha¬gyott, a délelőtt folyamán két-
háromszor még kaptak a nyakuk¬ba a lovasok egy-egy rövid, heves zuhanyt, de azután
szemláto¬mást javult az idő. Észrevehetően melegebb lett. A három lovag
kifejezetten féktelen hangulatban volt, tréfál¬koztak, nevetgéltek és mindenféle
bolondságot műveltek egy¬mással. Barnabás azonban csendben, magába szállva kocogott
előttük a szamáröszvéren. A három lovag természetesen sokkal jobban tiszteletben
tartotta annál, hogysem gondolataiban megzavarja. A táj, amelyen keresztülvonultak,
még mindig ugyanaz a sziklás fennsík volt, melynek mintha soha nem akart volna vége
szakadni. Csak a fák lettek fokozatosan sűrűbbek és magasabbak. Atráskó, aki
szokása szerint Fuhur hátán messzire előrerepült, és a vidéket a többi irányban is
felderítette, már az induláskor észrevette Barnabás töprengő hangulatát.
Megkérdezte a szerencsesárkányt, mit tehetne, hogy a barátját felvidítsa. Fuhur
rubinpiros szemgolyóit forgatva ezt mondta: – Mi sem egyszerűbb: nem az volt mindig
is a kívánsága, hogy egyszer a hátamon utazzon? Mikor a kis útitársaság rövid idő
múlva egy sziklakiszögellésnél elkanyarodott, Atráskó és a szerencsesárkány már
várt rájuk. Mindketten kényelmesen hevertek a napon és hunyorogva tekingettek az
érkezőkre. Barnabás megállt és végignézett rajtuk. – Fáradtak vagytok? – Egy
cseppet sem – válaszolta Atráskó –, csak meg akartalak kérdezni, hogy nem engednél-
e egy kicsit Nyihán lovagolni. Még soha nem ültem szamáröszvér hátán. Biztosan
remek lehet, merthogy egyáltalán nem akarsz beleunni. Ne sajnáld tőlem ezt az
élvezetet Barnabás. Cserébe kölcsönadom az én öreg Fuhuromat. Barnabás elpirult
örömében. – Igaz ez, Fuhur? – kérdezte. – Felveszel? – Örömmel, nagy hatalmú
szultán! – zengte a szerencsesár¬kány és fél szemével kacsintott. – Szállj fel és
fogódzkodj meg erősen! Barnabás leugrott a szamáröszvérről és egyetlen lendülettel
Fuhur hátán termett. Megkapaszkodott az ezüstfehér sörény¬ben, és a sárkány
felrepült a magasba. Barnabás még jól emlékezett a Színek Sivatagában,
Szörszö¬rényen való utazására. Ám a fehér szerencsesárkány hátán repülni mégis
valami más volt. Ha a száguldás az erős tűzorosz¬lánon olyan volt, mint a kábulat
vagy egy kiáltás, akkor a hajlékony sárkánytestnek ez a lágy fel- és lehullámzása
olyan dalhoz hasonlított, mely egyszer gyengéd és finom, másszor hatalmas és
sugárzó. Különösen akkor tűnt olyannak ez a repülés, mint a szférák zenéje, amikor
Fuhur villámgyors hur¬kot írt le, amitől sörénye, szája körüli bajsza és a
végtagjairól csüngő hosszú bojtok mint fehér lángok villództak. Barnabás
ezüstköpenye csattogva úszott mögötte a szélben és úgy villo¬gott a napsütésben,
mint ezernyi szikra nyoma. Délfelé leszálltak a többiekhez, akik időközben egy zúgó
kis patakkal átszelt napsütötte sziklafennsíkon ütöttek tábort. A tűz felett egy
kondérban már gőzölgött a leves, lepénykenye¬ret ettek hozzá. A lovak és a
szamáröszvér valamivel arrább egy kis réten legelésztek. Ebéd után a három lovag
elhatározta, hogy vadászni megy. Az élelmiszer-tartalék már fogytán volt, főként a
hús. Útközben a bozótban fácánkiáltást hallottak, és valószínűleg nyúl is

akad a környéken. Megkérdezték Atráskót, nem akarna-e velük tar¬tani, hiszen
zöldbőrű lévén bizonyára szenvedélyes vadász. Atráskó azonban köszönettel
elhárította a hívást. Így a vadá¬szok magukhoz vették erős íjaikat, hátukra
csatolták a nyílves¬szőkkel teli tegezeket és a közeli erdő felé indultak. Atráskó,
Fuhur és Barnabás egyedül maradtak. Rövid hallgatás után Atráskó megszólalt: – Mi
lenne, Barna¬bás, ha megint mesélnél egy kicsit a világodról? – Mi érdekelne
benneteket? – kérdezte Barnabás. – Mit gondolsz, Fuhur? – fordult Atráskó a
szerencsesár¬kányhoz. – Szeretnék valamit az iskoládbeli gyerekekről hallani –
felel¬te Fuhur. – Milyen gyerekekről? – csodálkozott Barnabás. – Azokról, akik
kicsúfoltak – magyarázta a sárkány. – Gyerekek, akik kicsúfoltak? – ismételte
Barnabás még job¬ban csodálkozva. – Nem tudok semmiféle gyerekekről – és egész
biztos, hogy egyik sem mert volna kicsúfolni engem. – De azt, hogy iskolába jártál
– vetette közbe Atráskó –, azt csak tudod még? – Igen – mondta Barnabás
elgondolkozva –, emlékszem va¬lami iskolára, igen. Atráskó és Fuhur egymásra
néztek. – Ettől féltem – mormogta Atráskó. – Mit beszélsz? – Már megint kiesett egy
részlet az emlékezetedből – vála¬szolta Atráskó komolyan –, s ezúttal azzal van
összefüggésben, hogy az aharárikat salabókokká változtattad. Nem kellett volna. –
Bux Barnabás Boldizsár – jelentette ki most a szerencsesár¬kány, és szinte
ünnepélyes volt a hangja –, ha súlyt helyezel a tanácsomra, akkor mostantól fogva
nem használod többé azt a hatalmat, amit AURIN ad tenéked. Máskülönben az a veszély
fenyeget, hogy emlékezeted utolsó maradékát is elveszted – és akkor hogy sikerüljön
visszatérned oda, ahonnan jöttél? – Tulajdonképpen – vallotta be némi gondolkozás
után Bar¬nabás – egyáltalán nem kívánom, hogy visszatérjek. – Pedig meg kell
tenned! – kiáltotta ijedten Atráskó. – Vissza kell menned és meg kell próbálnod
rendbe hozni a világodat, hogy megint jöjjenek emberek hozzánk, Fantáziába.
Különben előbb vagy utóbb ismét elpusztul Fantázia, és minden hiába volt! – De
egyelőre még itt vagyok – mondta kissé sértődötten Barnabás –, alig egy kis ideje,
hogy Holdgyermeknek új nevet adtam. Atráskó hallgatott. – Mindenesetre – elegyedett
ismét a beszélgetésbe Fuhur – most már világos, hogy miért nem találtuk eddig a
legkisebb utalást sem arra nézve, hogy hogyan juthat haza Barnabás. Ha egyáltalán
nem kívánja .. .! – Barnabás – mondta szinte kérlelve Atráskó –, nincs semmi, ami
hazavonzana? Nincs ott semmi, amit szeretsz? Nem gon¬dolsz az apádra, aki biztosan
vár rád és aggódik miattad? Barnabás a fejét rázta. – Nem hinném. Talán örül is,
hogy megszabadult tőlem. Atráskó döbbenten nézett a barátjára. – Ha az ember
titeket így elhallgat – mondta keserűen Bar¬nabás –, szinte azt hiheti, hogy ti is
csak meg akartok szabadul¬ni tőlem. – Hogy érted ezt? – kérdezte Atráskó fátyolos
hangon. – Hát igen – válaszolta Barnabás mind-kettőtöknek, úgy látszik, csak egy
gondotok van, mégpedig az, hogy miként tűnhetnék el minél hamarabb Fantáziából.
Atráskó Barnabásra nézett és lassan csóválta a fejét. Hosszú ideig hallgattak mind
a hárman. Barnabás már kezdte meg¬bánni, amit a szemükre hányt. Maga is tudta, hogy
nem volt helyénvaló. – Azt hittem – mondta kis idő múlva halkan Atráskó –, hogy
barátok vagyunk.

– Hát persze kiáltotta Barnabás –, azok vagyunk és azok is maradunk örökké!
Bocsássatok meg, hogy esztelenséget be¬széltem. Atráskó mosolygott. – Neked is meg
kell bocsátanod, ha megsértettünk. Nem volt szándékos. – Mindenesetre – mondta
békülékenyen Barnabás – köve¬tem a tanácsaitokat. Később visszajött a három vadász.
Néhány foglyot, egy fá¬cánt és egy nyulat ejtettek. Tábort bontották és folytatták
az utat. Barnabás megint Nyiha hátán foglalt helyet. Délután egy csupa egyenes,
nagyon magas fatörzsből álló erdőbe értek. Tűlevelű fák voltak, melyek jókora
magasságban olyan sűrű, zöld tetőt képeztek, hogy alig hullt egy-egy fénysu¬gár a
talajra. Talán ezért hiányzott az aljnövényzet. Kellemes lovaglás esett ezen a
puha, sima talajon. Fuhurnak rá kellett fanyalodnia arra, hogy együtt haladjon az
útitársasággal, mert ha Atráskóval a fák teteje felett repül, feltétlenül szem elől
veszti a többieket. Egész délután a sötétzöld homályban vonultak tovább, a magas
fatörzsek között. Estefelé egy dombtetőn álló várromot pillantottak meg, és
felfedeztek a leomlott tornyok s falak, hidak meg épületek között egy boltíves
helyiséget, amely még tűrhető állapotban maradt. Ebben rendezkedtek be éjszakára.
Ezúttal a vörös hajú Hiszár volt a soros szakács, és bebizonyosult, hogy sokkal
jobban ért a dologhoz, mint a társa. A tűz fölött sült fácán kitűnő volt. Másnap
reggel továbbindultak. Útjuk egész napon át az erdőben vezetett, amely minden
irányban egyforma képet mu¬tatott. Csak amikor megint este lett, akkor vették
észre, hogy nyilván hatalmas kört írtak le, mert újra ahhoz a várromhoz érkeztek,
ahonnan felkerekedtek. Csakhogy ezúttal másik ol¬dalról közelítették meg. – Ez még
soha nem fordult elő velem! – mondta Hirót, és fekete bajszát pödörgette. – Nem
hiszek a szememnek! – csodálkozott Hiszár, és vörös fejét csóválta. – Ez nem lehet
igaz! – dörmögte Hikar, és hosszú pipaszárlá¬baival becsörtetett a várromba. Pedig
így volt, az előző napi étkezés nyomai bizonyították. Atráskó és Fuhur sem tudta
magának megmagyarázni, ho¬gyan tévedhettek el ennyire. De hallgattak mind a ketten.
Vacsoránál – ezúttal a Hirót készítette viszonylag ehető nyúlpecsenye volt soron –
azt kérdezte a három lovag, hogy nem volna-e kedve Barnabásnak valamit mesélni
azokból a gazdag emlékeiből, amelyek arra a világra vonatkoznak, ahon¬nan jött.
Barnabás azzal mentette ki magát, hogy fáj a torka. Minthogy egész nap hallgatag
volt, a lovagok igaznak hitték-e kifogást. Néhány jó tanáccsal látták el, hogy mit
tegyen ellene, majd aludni tértek. Csak Atráskó és Fuhur sejtette, hogy mi megy
végbe Barna¬básban.
Kora reggel ismét felkerekedtek, egész napon át az erdőben haladtak és gondosan

ügyeltek rá, hogy egy bizonyos irányhoz tartsák magukat – és amikor eljött az este,
újra a várrom előtt álltak. – Azt az erre meg arra! – pattogott Hirót. –
Megbolondulok! – nyögte Hiszár. – Barátaim – mondta Hikar szárazon –, szögre
akaszthatjuk a tudományunkat. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy ván¬dorlovagok
legyünk. Barnabás már az első estén külön kuckót talált Nyiha számá¬ra, mert a
szamáröszvér szerette, ha hébe-hóba egész egyedül maradhat és átengedheti magát a
gondolatainak. A lovak társasága, akik másról sem beszéltek egymás közt, mint ilyen
vagy olyan előkelő származásukról és nemesi családfájukról, zavarta ebben. Mikor
Barnabás ezen az estén a helyére vezette, a szamáröszvér ezt mondta: – Uram, én
tudom, hogy miért nem jutunk előre. – Honnan tudhatnád, Nyiha?

– Mert a hátamon viszlek, uram. Ha valaki csak felerészben szamár, sok mindenféle
érzése támadhat közben. – És véleményed szerint mi lehet az oka? – Nem kívánsz már
továbbmenni, uram. Felhagytál avval, hogy valamit kívánj magadnak. Barnabás
meglepetten nézett rá. – Te valóban bölcs állat vagy, Nyiha. A szamáröszvér
zavartan billegette hosszú füleit. – Tudod-e egyáltalán, hogy folyvást milyen
irányban halad¬tunk idáig? – Nem – mondta Barnabás –, te talán tudod? Nyiha
bólintott. – Eddig Fantázia belseje felé mentünk. Az volt az irányunk. – Az
Elefántcsonttorony felé? – Igen, uram. És jócskán előrejutottunk, amíg csak
tartottuk az irányt. – Ez lehetetlen – kételkedett Barnabás – Atráskó észrevette
volna, Fuhur nemkülönben. De egyikük sem tud semmiről. – Mi, szamáröszvérek –
mondta Nyiha – együgyű teremtmé¬nyek vagyunk, és egész biztosan nem mérhetjük
magunkat a szerencsesárkányokhoz. De van néhány dolog, uram, amihez értünk. És ezek
közé tartozik a tájékozódás, ami velünk szüle¬tett. Soha nem tévedünk. Ezért voltam
biztos benne, hogy a Kislány Királynőhöz akarsz jutni. – Holdgyermekhez . . . –
mormogta Barnabás – igen, szeret¬ném viszontlátni. Ő megmondja majd, hogy mit
tegyek. Megsimogatta szamáröszvér puha orrát és ezt suttogta: – Köszönöm, Nyiha,
köszönöm!
Másnap reggel Atráskó félrevonta Barnabást. – Figyelj ide, Barnabás, Fuhur és én

elnézést kérünk tőled. A tanács, amit adtunk neked, jó szándékú volt, de téves.
Ami¬óta megfogadtad, utunk nem visz többé előre. Ma éjszaka hos¬szan beszélgettünk
erről Fuhur és én. És mindaddig nem jutsz innen tovább, és veled együtt mi sem,
amíg csak nem kívánsz magadnak újból valamit. Elkerülhetetlen, hogy ezáltal még
többet ne felejts, még sincs más megoldás. Csak abban remény¬kedhetünk, hogy még
időben rátalálsz a hazavivő útra. Hiszen ha itt maradunk, az ugyanúgy nem segít
rajtad. Élned kell az AURIN-ban rejlő hatalommal és valami újat kell kívánnod. –
Igen – mondta Barnabás – Nyiha ugyanezt mondta. És már tudom is a következő
kívánságomat. Gyere velem, mert azt akarom, hogy mindenki hallja. Visszamentek a
többiekhez. – Barátaim – mondta hangosan Barnabás –, mindeddig hiá¬ba kerestük azt
az utat, amely engem a saját világomba vissza¬visz. Attól félek, hogy ha így
folytatjuk, soha nem is találjuk meg. Ezért elhatároztam, hogy felkeresem azt az
egyetlen valakit, aki felvilágosítást tud adni ebben az ügyben. Ez a Kislány
Királynő. Mostantól fogva az Elefántcsonttorony lesz az úticé¬lunk. – Hurrá! –
kiáltotta egy emberként a három lovag. De Fuhur bronzszínű hangja közbezengett: –
Tégy le róla, Bux Barnabás Boldizsár! Lehetetlen, amit akarsz! Hát nem tudod, hogy
a Kívánságok Aranyszemű Ki¬rálynőjével csak egyszer lehet találkozni? Nem láthatod
őt viszont! Barnabás kihúzta magát. – Holdgyermek nagyon sokat köszönhet nekem! –
mondta ingerülten –, nem gondolnám, hogy megtagadja tőlem azt, hogy fogadjon. – Még
megtanulod – válaszolta Fuhur –, hogy olykor nehe¬zen lehet megérteni a döntéseit.

– Te és Atráskó – felelte Barnabás és érezte, amint a harag elönti a homlokát –
állandóan tanácsokat akartok adni nekem. Magatok is látjátok, hova vezetett, hogy
hallgattam rátok. Most magam döntök. S már döntöttem is, és ennél maradunk. Mély
lélegzetet vett és valamivel higgadtabban folytatta: – Azonkívül mindig magatokból
indultok ki. De ti Fantázia teremtményei vagytok, én pedig ember vagyok. Honnan
veszi¬tek, hogy rám ugyanaz érvényes, ami rátok? Amikor Atráskó viselte AURIN-t,
mást jelentett neki, mint nekem. És ki adná vissza Holdgyermeknek az Ékszert, ha
nem én? Azt mondod, hogy nem lehet őt másodszor látni? De hiszen én már kétszer
találkoztam vele. Először egy pillanatra láttuk egymást, amikor Atráskó belépett
hozzá, másodszor meg akkor, amikor a nagy tojás felrobbant. Rám minden másképp
vonatkozik, mint rá¬tok. És harmadszor is látni fogom őt! Mindnyájan hallgattak. A
lovagok azért, mert nem értették, miről is folyik a vita tulajdonképpen, Atráskó és
Fuhur pedig azért, mert valóban elbizonytalanodtak. – Jó – mondta végül halkan
Atráskó –, lehet, hogy úgy van, amint mondod, Barnabás. Nem tudhatjuk, hogy a
Kislány Királynő hogy fog veled szemben viselkedni. Ezután felkerekedtek és már
néhány óra múlva, még ebéd előtt elérték az erdő szélét. Tágas, enyhén lankás
mezőség tárult a szemük elé, melyen egy folyó kígyózott keresztül. Ezt elérve, a
partja mentében haladtak tovább. Atráskó, mint korábban is, Fuhur hátán a lovas
csoport elé repült és széles ívet írt le körötte, hogy az utat felderítse. Ám
mindketten gondterheltek voltak, és röptük nem volt oly kön¬nyű, mint annak előtte.
Amikor egyik alkalommal különösen magasra emelkedtek és messze megelőzték a
többieket, észrevették, hogy a tájat a messzeségben mintha levágták volna. Meredek
sziklafal veze¬tett egy mélyebben fekvő síksághoz, amelyet – ameddig a szem
ellátott – sűrű erdőség borított. A folyó ezen a ponton hatalmas vízesésben zuhant
alá. Azonban a lovasok leghamarább csak másnap érhettek e helyre. Visszafordultak.
– Gondolod, Fuhur – kérdezte Atráskó –, hogy a Kislány Királynőnek közömbös, mi
lesz Barnabásból? – Ki tudja – felelte Fuhur – ő nem tesz kivételt senkivel. – De
akkor ő – folytatta Atráskó – valóban egy... – Ki ne mondd! – vágott közbe Fuhur. –
Tudom, mire gondolsz, de ki ne mondd! Atráskó hallgatott egy darabig, mielőtt
megszólalt: – A fiú a barátom, Fuhur. Segítenünk kell neki. Még a Kislány Királynő
akarata ellenében is, ha úgy kell lennie. De hogyan? – Szerencsével – válaszolta a
sárkány, és először hangzott úgy, mintha hangjának bronzharangján repedés támadt
volna.
Ezen az estén egy gerendákból tákolt, üresen álló kunyhót szemeltek ki éjszakai
szállásul a folyóparton. Fuhurnak termé¬szetesen szűk volt, ezért, mint korábban is
már annyiszor, inkább a levegős magasban való alvást választotta. Nyihának és a
lovaknak is kint kellett maradniuk a szabadban. Vacsora közben Atráskó elmesélte,
amit észlelt, a vízesést és a táj különös leszakadását. Azután mintegy mellékesen
hozzá¬tette: – Egyébként nyomon követnek minket. A három lovag összenézett. –
Éljen! – kiáltotta Hirót és vállalkozó kedvében megpödörte fekete bajszát –, és
hányan vannak?

– A hátunk mögött hetet számoltam – mondta Atráskó –, de reggel előtt nem érhetnek
ide, még akkor sem, ha egész éjszaka lovagolnak. – Fegyveresek? – tudakolta Hiszár.
– Azt nem sikerült megállapítanom – mondta Atráskó –, de többen jönnek már más
irányból is. Nyugat felől hatot láttam, kilencet keleti irányból, és tizenketten
vagy tizenhárman köze¬lednek szemből. – Megvárjuk, mit akarnak – vélte Hikar.
Harmincöt vagy harminchat fő még hármunk számára sem veszélyes, hát még Barnabás
úrnak vagy Atráskónak. Barnabás ezen az éjszakán nem csatolta le az övéről
Kamon¬dát, mint eddig legtöbbször tette. Markolatát öklében szoron¬gatva aludt.
Álmában Holdgyermek arcát látta maga előtt. Biztatóan mosolygott Barnabásra.
Felébredéskor nem emléke¬zett többre, de ez az álom megerősítette abban a
reményében, hogy viszontláthatja. Amikor a kunyhó ajtajából kitekintett, a folyó
felől felszálló reggeli ködben hét alak bizonytalan körvonalát pillantotta meg.
Kettő közülük gyalogszerrel érkezett, a többiek különféle hátasállatokon ültek.
Barnabás halkan felébresztette útitársait. A lovagok felcsatolták kardjukat, majd
mindannyian kilép¬tek a kunyhóból. Amikor a kint várakozó alakok Barnabást
megpillantották, a lovasok leszálltak nyergükből és mind a heten egyszerre bal
térdükre ereszkedtek. Fejet hajtottak és ezt kiáltották: – Üdv és hála Bux Barnabás
Boldizsárnak, Fantázia Meg¬mentőjének! A jövevények meglehetősen furcsán festettek.
Az egyik gyalo¬gos szokatlanul hosszú nyakán olyan fej ült, melyből négy arc nézett
az egyes égtájak felé. Az egyik arc vidám, a másik haragos, a harmadik szomorú, a
negyedik pedig álmos képet mutatott. Mind a négy arc merev és mozdulatlan volt, de
gazdájuk mindenkor azt az arcát tudta előre fordítani, amelyik a pillanatnyi
lelkiállapotának megfelelt. Ez a lény nem volt más, mint a Négy Negyed Rémek
egyike, akiket több helyütt Hangulatnokoknak is neveztek. A másik gyalogos a
Fantáziában kephalopodáknak, vagyis lábasfejűeknek nevezettek közül való volt.
Teste egyetlen, nagyon hosszú és vékony lábakon nyugvó fejből állt, törzs és karok
nélkül. A lábasfejűek folyton vándorúton vannak és nincs állan¬dó lakhelyük.
Legtöbbször sokszázas seregekben kóborolnak, s csak ritkán találkozni egy-egy
magányos példánnyal. Füvekkel táplálkoznak. Emez, aki itt Barnabás előtt térdelt,
fiatalnak és piros-pozsgásnak látszott. A kecskénél alig nagyobb lovakon érkezett
másik három figura egy gnóm, egy árnykópé és egy vadnőcske volt. A gnóm aranyos
abroncsot viselt a homlokán és nyilván herceg volt. Az árnykópét nehezen lehetett
felismer¬ni, mert tulajdonképpen csupán egy senki által sem vetett árnyékból állt.
A vadnőcskének macskaarca volt és hosszú aranyszőke hajfürtjei köpenyként takarták
be alakját. Egész testét ugyanolyan aranyszőke prémbozont fedte. Nem volt na¬gyobb
egy ötéves gyermeknél. Az a látogató, aki egy ökör hátán nyargalt idáig, a
szaxafrá¬nok országából származott, melynek lakói öregen születnek és akkor halnak
meg, mikor csecsemővé válnak. Ez itt hosszú fehér szakállú, kopasz fejű és
csuparánc arcú, tehát – a szaxafrán viszonyokat figyelembe véve – nagyon fiatal
volt, körülbelül Barnabással egykorú. Egy kék dzsinn teveháton érkezett. Hosszú
volt és vékony, és óriási turbánt viselt. Alakja emberére emlékeztetett, annak
ellenére, hogy meztelen, izmoktól duzzadó felsőteste mintha csillogó kék fémből
lett volna. Arcából orr és száj helyett hatal¬mas kampós sascsőr nőtt. – Kik
vagytok és mit akartok? – kérdezte Hirót kicsit nyer¬sen. Úgy látszott, hogy az
ünnepélyes üdvözlés ellenére sem volt meggyőződve a látogatók ártalmatlanságáról és
egyedül ő nem eresztette még el a kardja markolatát. A Négy Negyed Rém, aki idáig
az álmos képét mutatta, most a vidámat fordította előre és Hirótot figyelemre sem
méltatva, ezeket a szavakat intézte Barnabáshoz: – Uram, Fantázia legkülönbözőbb
országainak hercegei va¬gyunk és útra keltünk, hogy köszöntsünk téged és
segítségedet kérjük. Jelenléted híre országról országra száll, a szél és a felhők

nevedet zengik, a tengerek hullámai dicsőséged hírét zúgják, és minden patakocska
hatalmadról regél. Barnabás Atráskóra pillantott, az azonban komolyan és szin¬te
szigorúan nézett a Rémre. Szája körül a legcsekélyebb mo¬soly sem látszott. –
Tudjuk – vette át a szót a kék dzsinn sasrikoltáshoz hasonló éles hangon –, hogy
megteremtetted Perelint, az Éjvadont és Góbát, a Színek Sivatagát. Tudjuk, hogy
ettél és ittál a Tarka Halál tüzéből és meg is fürödtél benne, amit Fantáziában
senki más túl nem élt volna. Tudjuk, hogy keresztülmentél a Tízezer-ajtajú
Templomon, és arról is tudunk, hogy mi történt Amar¬gantban, az Ezüstvárosban.
Tudjuk, uram, hogy mindenre képes vagy. Ha csak egy szót szólsz, meglesz, amit
akarsz. Ezért meghívunk, jöjj hozzánk és részesíts abban a kegyben, hogy saját
történetünk legyen. Mert egyikünknek sincsen. Barnabás elgondolkodott, majd
megrázta a fejét. – Amit tőlem kívántok, most nem tudom teljesíteni. Később
mindan¬nyiótoknak segíteni fogok. Először azonban a Kislány Király¬nővel kell
találkoznom. Ezért segítsetek, hogy megtaláljuk az Elefántcsonttornyot! A figurák
egyáltalán nem látszottak csalódottnak. Rövid egymás közti tanácskozás után
kijelentették, mindannyian fö¬löttébb örülnek Barnabás javaslatának, vagyis hogy
útján elkí¬sérhetik. És röviddel ezután elindult a menet, mely most már egy kisebb
karavánhoz hasonlított. Egész nap újabb jövevények csapódtak hozzájuk. Nemcsak azok
a követek jelentek meg a különböző irányokból, akikről előző nap Atráskó már
beszámolt, hanem még sokkal többen. Kecskelábú faunok és óriási éji manók, tündérek
és koboldok, bogárlovasok és háromlábúak, egy embermagasságú kakas, magas karimás
csizmában és egy felegyenesedve járó, arany¬agancsos szarvas, amely valami
frakkféleséget viselt. Általában rengeteg olyan lény volt az újonnan érkezettek
között, amely semmiféle emberi hasonlatosságot sem mutatott. Voltak közöt¬tük
például sisakos rézhangyák, bizarr formájú vándorsziklák, fuvolaállatok, melyek
hosszú csőrükkel muzsikáltak, és három úgynevezett tócsás is. Ezek elég meghökkentő
módon mozog¬tak, amennyiben – ha lehet így mondani – minden lépésnél pocsolyává
folytak szét és kicsivel távolabb ismét visszanyerték alakjukat. Az újonnan jöttek
legfurcsábbika talán mégis egy kettős lény volt, amelynek mellső és hátsó fele
egymástól függet¬lenül futkározott ide-oda. A vízilóval mutatott valami távoli
hasonlóságot, csakhogy piros-fehér csíkozású volt. Számuk időközben összesen már
megközelítette a százat. És mind azért jöttek, hogy Barnabást mint Fantázia
Megmentőjét köszöntsék és hogy tőle saját történetet kérjenek. Ám az első hét
megmagyarázta az új jövevényeknek, hogy az út először az Elefántcsonttoronyhoz
vezet, és mindnyájan készeknek mutat¬koztak, hogy velük tartsanak. Hirót, Hiszár és
Hikar együtt lovagolt Barnabással az immár meglehetősen hosszú menet élén. Estefelé
elérték a vízesést. És az éj leszálltakor a menet el¬hagyta a magasabban fekvő
síkságot, leereszkedett egy hegyi ösvényen, és egy fa nagyságú orchideákból álló
erdőbe jutott, csupa foltos szirmú és kissé nyugtalanító külsejű óriásvirág közé.
Ezért, mikor tábort ütöttek, elhatározták, hogy minden¬esetre őröket állítanak
éjszakára. Barnabás és Atráskó a mindenfelé gazdagon tenyésző mohá¬ból puha
fekhelyet hordtak össze maguknak. Fuhur a két barát köré tekeredett, fejjel befelé,
úgyhogy magukban voltak és olyan biztonságban, mint egy nagy homokvárban. A levegő
meleg volt és sajátságos illattal terhes, amely az orchideákból áradt és nem volt
túl kellemes. Volt benne valami vészjósló.

XX.
A Látó Kéz
Tündöklött a harmat az orchideavirágokon és -leveleken az első reggeli napsugárban,

amikor a karaván felfrissülve útnak eredt. Éjszaka semmi jelentős nem történt
azonkívül, hogy ismét új küldöttek csatlakoztak hozzájuk, úgy, hogy az egész sereg
lét¬száma közel háromszázra rúgott. Igazán látványos színjátékot nyújtott ez az
annyiféle lényből összetevődő menet. Minél beljebb hatoltak az orchideaerdőbe,
annál hihetetle¬nebb alakú és színű virágokkal találkoztak. És Hirót, Hiszár, Hikar
lovagok hamarosan megállapították, hogy nyugtalanító érzésük, amely őrök állítására
késztette őket, nem volt egész alaptalan. E növények jelentős része ugyanis húsevő
virág volt, s elég nagy ahhoz, hogy akár egy egész borjút elnyeljen. Bár maguktól
nem mozdultak – ennyiben nem volt szükség az őrökre –, mégis, ha valaki
megérintette őket, rácsaptak, mint a csapóvas. S a lovagoknak nemegyszer kardjukat
kellett hasz¬nálniuk, hogy egy-egy útitárs vagy hátasállat karját vagy lábát
kiszabadítsák, miközben a teljes virágzatot ledöntötték és dara¬bokra vágták.
Barnabást, aki Nyiha hátán lovagolt, állandóan sűrű tömeg¬ben vették körül a
legkülönbözőbb fantáziabeli lények és igye¬keztek elérni, hogy figyelmét magukra
vonják vagy legalábbis egy pillantást vethessenek rá. Barnabás azonban hallgatagon
és zárkózott arccal ült a szamáröszvéren. Új kívánság ébredt benne és ez első ízben
volt olyan, hogy megközelíthetetlen, sőt kimondottan komor külsőt kölcsönzött neki.
Ami Atráskó és Fuhur viselkedésében, kibékülésük ellenére is a legjobban
bosszantotta, az a kétségbevonhatatlan tény volt, hogy úgy kezelték őt, mint egy
önállótlan gyermeket, akiért felelősséggel tartoznak s akit vezetgetni és
irányítgatni kell. Ha jobban belegondolt, így volt ez már együttlétük első napjától
kezdve. Hogy jönnek ehhez tulajdonképpen? Nyilván valamilyen okból fölényben érzik
magukat vele szemben – akkor is, ha ezzel jót akarnak neki. Atráskó és Fuhur,
minden kétséget kizáróan, védelemre szoruló, jámbor fiúnak tartják őt. S ez nem
tetszett neki, a legkevésbé sem tetszett! Ő nem jámbor! Majd meglátják! Veszélyes
akart lenni, veszélyes és félelmetes! Olyasvalaki, akitől mindenkinek óvakodnia
kell – még Fuhurnak és Atráskónak is. A kék dzsinn – akit egyébként Iluánnak hívtak
– utat tört a Barnabást körülvevő tömegen, és mellén keresztbe tett karral
meghajolt. Barnabás megállt. – Mit akarsz, Iluán? Beszélj! – Uram – mondta
sashangján a dzsinn érdeklődtem kicsit az újonnan csatlakózott útitársaknál.
Némelyikük azt állítja, hogy ismeri ezt a vidéket és tudja, hogy minek nézünk
elébe. Mind reszketnek a félelemtől, uram. – Miért? Micsoda vidék ez? – Ezt az
erdőt, a húsevő orchideákkal, Oglász kertjének hívják, és a Harók nevű
varázskastélyhoz tartozik, melyet a Látó Kéznek is neveznek. Ott él Fantázia
leghatalmasabb és leggonoszabb varázslónője, Xaida a neve. – Jól van – felelte
Barnabás –, mondd meg az aggodalmasko¬dóknak, hogy nyugodjanak meg. Velük vagyok.
Iluán ismét meghajolt és távozott. Valamivel később Fuhur és Atráskó szállt le
Barnabás mel¬lett, akik időközben messzire előrerepültek. A sereg éppen déli
pihenőt tartott.

– Nem tudom, mire véljem – kezdte Atráskó –, három-négy óra járásnyira az
orchideaerdő közepében egy építményt lát¬tunk, mely olyan, mint egy földből kinövő
kéz. Elég kísérteties hatást kelt. Ha az eddigi irányt tartjuk, egyenesen
nekime¬gyünk. Barnabás elmondta, hogy mit tudott meg időközben Iluán¬tól. – Ebben
az esetben – vélte Atráskó – okosabb lenne irányt változtatnunk, nem gondolod? –
Nem – mondta Barnabás. – De nincs semmi ok, ami arra kényszerítene bennünket, hogy
Xaidával találkozzunk. Jobb lenne őt elkerülnünk. – De van okunk rá – mondta
Barnabás. – Mégpedig? – Az, hogy én így szeretném – mondta Barnabás. Atráskó
elhallgatott és nagy szemeket meresztett. Minthogy megint minden oldalról
fantáziabeliek nyomakodtak köréjük, hogy Barnabásnak legalább egy pillantását
elkapják, a beszél¬getést nem folytatták. Ebéd után azonban Atráskó visszatért és
látszólag könnye¬dén a következő ajánlatot tette Barnabásnak: – Nem volna kedved
repülni egyet velem Fuhur hátán? Barnabás megértette, hogy Atráskó szívét nyomja
valami. Felpattantak a szerencsesárkány hátára, Atráskó előreült, Bar¬nabás mögéje,
és a magasba emelkedtek. Először történt, hogy együtt repültek. Alig kerültek
hallótávolon kívül, amikor Atráskó megszólalt: – Nagyon nehéz most egyedül szót
váltani veled. De okvetle¬nül beszélnünk kell, Barnabás. – Mindjárt gondoltam –
válaszolta Barnabás mosolyogva. – Mi a baj? – Ahova most elérkeztünk – kezdte
Atráskó habozva –, és amerre tartunk, összefüggésben van valami új kívánságoddal? –
Feltehetően – válaszolta kissé hűvösen Barnabás. – Igen – folytatta Atráskó –, így
is gondoltuk Fuhurral. És miféle kívánság lenne az? Barnabás hallgatott. – Ne érts
félre – fűzte hozzá Atráskó –, nem arról van szó, hogy félünk bárkitől vagy
bármitől. De, mint a barátaid, aggó¬dunk érted. – Fölösleges – vetette oda Barnabás
még hűvösebben. Atráskó hosszabb ideig hallgatott. Végre Fuhur feléjük fordí¬totta
a fejét és ezt mondta: – Atráskónak nagyon ésszerű javaslata van, meg kellene
hallgatnod, Bux Barnabás Boldizsár. – Megint valami jó tanáccsal szolgáltok? –
kérdezte Barna¬bás gúnyos mosollyal. – Nem, nem tanáccsal, Barnabás – válaszolta
Atráskó –, egy javaslattal, amely az első pillanatban talán nem fog tetszeni neked.
De gondolkoznod kellene rajta, mielőtt elveted. Egész idő alatt azon törtük a
fejünket, hogy miként tudnánk neked segíteni. Minden azon a hatáson alapszik, amit
a Kislány Ki¬rálynő jelvénye tesz rád. AURIN hatalma nélkül nem folytatha¬tod a
kívánságaidat, viszont AURIN hatalma folytán elveszted önmagad és egyre kevésbé
emlékszel arra, hogy tulajdonképpen mire is törekszel. Ha nem teszünk valamit,
eljön az a pillanat, amikor egyáltalán nem fogod tudni többé. – Erről beszéltünk
már – mondta Barnabás –, mi van még? – Amikor annak idején én viseltem az Ékszert –
folytatta Atráskó –, minden más volt. Vezérelt engem és nem vett el tőlem semmit.
Talán azért, mert nem vagyok ember és nincs elveszteni való emlékem az emberi
világról. Azt akarom mon¬dani, hogy nekem nem volt ártalmamra, sőt ellenkezőleg. És
ezért szeretném azt javasolni, hogy add nekem AURIN-t és bízd magad egyszerűen az
én irányításomra. Meg fogom keresni számodra az utat. Mi erről a véleményed? –
Visszautasítom! – mondta hidegen Barnabás.

Fuhur ismét hátrafordította a fejét. – Nem vagy hajlandó legalább egy pillanatig
gondolkozni rajta? – Nem – felelte Barnabás –, minek? Most először történt, hogy
Atráskó megharagudott. – Barnabás, légy észnél! Be kell látnod, hogy így nem mehet
tovább! Nem veszed észre, hogy teljesen megváltoztál? Mi közöd van még egyáltalán
önmagadhoz? És mi lesz belőled? – Köszönöm szépen – mondta Barnabás –, igazán
köszönöm, hogy szüntelenül az én dolgaimmal törődtök! Őszintén szólva, sokkal
jobban örülnék, ha végül is megkímélnétek ettől. Én – ha netán elfelejtettétek
volna –, én vagyok ugyanis az, aki Fantáziát megmentette, én vagyok az, akire
Holdgyermek a hatalmát ráruházta. És valami oka bizonyára kellett hogy legyen,
amiért így tett, különben nálad hagyhatta volna AU¬RIN-t, Atráskó. Ő azonban
elvette tőled a Jelvényt és nekem adta! Megváltoztam, azt mondod? Igen, kedves
Atráskóm, ebben igazad lehet! Nem vagyok többé az a jámbor, mit sem sejtő fajankó,
aminek néztetek! Megmondjam, miért akarod tőlem AURIN-t megkapni? Mert féltékeny
vagy rám, bizony, féltékeny. Még nem ismertek engem, de ha így folytatjátok – még
egyszer jóindulatúan figyelmeztetlek benneteket –, majd megismertek! Atráskó nem
felelt. Fuhur röpte hirtelen minden erejét el¬vesztette, fáradságosan vonszolta
magát a légen át és egyre mélyebbre hanyatlott, mint egy meglőtt madár. – Barnabás
– tört ki végül nagy nehezen Atráskóból –, amit most mondtál, nem gondolhatod
komolyan. Felejtsük el. Nem mondtál semmit. – Na jó – válaszolta Barnabás –, ahogy
akarod. Nem én kezdtem. De nem bánom: spongyát rá. Kis ideig egyikük sem szólt. A
messzeségben az orchideaerdőből Harók vára tűnt a sze¬mükbe. Valóban, öt magasra
nyújtott ujjával olyan volt, mint egy óriási kéz. – De egyet még egyszer s
mindenkorra tisztázni szeretnék mondta Barnabás minden átmenet nélkül –,
elhatároztam, hogy egyáltalán nem térek vissza. Örökre Fantáziában mara¬dok. Nagyon
jól érzem itt magam. Éppen ezért az emlékeimről könnyen le tudok mondani. Ami pedig
Fantázia jövőjét illeti: ezer új nevet tudok adni a Kislány Királynőnek. Nincs
szüksé¬günk többé az emberi világra! Fuhur hirtelen éles kanyart vett és visszafelé
repült. – Hé! – kiáltotta Barnabás –, mit csinálsz? Repülj tovább! Közelről akarom
látni Harókot! – Nem bírom tovább – válaszolta Fuhur megtört hangon –, igazán nem
bírom tovább.
Amikor később a karaván mellett földet értek, útitársaikat nagy izgalomban

találták. Kiderült, hogy a csapatot megtámadták, mégpedig egy mintegy ötven jól
megtermett legényből álló banda tört rájuk, fekete bogárszemű páncélba vagy
fegyverzet¬be öltözve. Sokan az útitársak közül elmenekültek és csak most kezdtek
egyesével vagy csoportosan visszaszállingózni. Mások bátran védekeztek, de minden
eredmény nélkül. Ezek a páncélos óriások minden ellenkezést meghiúsítottak, mintha
csak gyermekjáték lett volna nekik. A három lovag, Hirót, Hiszár és Hikar hősiesen
küzdött, mégsem sikerült egyetlen ellenfelet sem legyőzniük. Végül is a túlerő
lebírta őket, mindhármukat lefegyverezték, bilincsbe verték és elhurcolták. Az
egyik fekete páncélos sajátságos bádoghangon a követke¬zőt harsogta: – Íme Harók
vár úrnőjének, Xaidának üzenete Bux Barna¬bás Boldizsár számára. Az úrnő azt
követeli, hogy a Megmentő feltétel nélkül adja meg magát és esküdjön meg rá, hogy
egész valójával s mindennel, amije van és amit tud, hű rabszolgaként szolgálni
fogja. Ha azonban erre nem lenne kész, és ha valami cselhez folyamodna, hogy Xaida
akaratát meghiúsítsa, három barátja, Hirót, Hiszár és Hikar lassú, csúfos és
szörnyű kínhalált fog halni. Gyorsan gondolja hát meg magát. mert a határidő holnap
napfelkeltekor lejár. Ez Harók vára úrnőjének, Xaidá¬nak üzenete Bux Barnabás
Boldizsár számára. Tudomásul ada¬tott.

Barnabás ajkába harapott. Atráskó és Fuhur mereven nézett maga elé, de Barnabás
pontosan tudta, hogy mire gondolnak mindketten. És éppen az a tény, hogy ebből
semmit nem árul¬tak el, ingerelte fel még jobban Barnabást. Az időpont azonban nem
volt most alkalmas rá, hogy kérdőre vonja őket. Később lesz még rá megfelelő
lehetőség. – Semmi esetre sem hajlok meg Xaida zsarolásának, ez telje¬sen világos –
mondta hangosan a körülállóknak –, azonnal tervet kell készítenünk, hogyan
szabadíthatjuk ki gyorsan a három rabot. – Nem lesz könnyű dolog – vélte Iluán, a
sascsőrű dzsinn – ezekkel a fekete fickókkal együttesen sem tudunk boldogulni, ez
kiderült. S még akkor is, ha te magad, uram és Atráskó meg a szerencsesárkány
harcoltok az élünkön, sok időbe telik, mire Harók várát bevesszük. A három lovag
élete Xaida kezében van, s amint észreveszi, hogy támadunk, megöli őket. Ezt
biztosra veszem. – Akkor hát nem szabad észrevennie – magyarázta Barnabás –, meg
kell lepnünk őket. – De hogyan? – kérdezte a Négy Negyed Rém, aki most a dühös
képét fordította előre, ami elég ijesztően festett –, Xaida nagyon ravasz és minden
eshetőségre fel fog készülni. – Ettől félek én is – mondta a gnómherceg –, túl
sokan vagyunk ahhoz, hogy ne figyeljen fel rá, ha Harók vára felé tartunk. Ilyen
hadsereg nem maradhat rejtve, még éjszaka sem. Biztosan felderítőket is állított. –
Akkor – fontolgatta Barnabás – éppen ezt használhatnánk fel arra, hogy
megtévesszük. – Hogy érted, uram? – Az egész karavánnal más irányba kell tovább
vonulnotok, azt a látszatot keltve, mintha menekülnétek. mintha letettünk volna a
három fogoly kiszabadításáról. – És mi lesz a foglyokkal? – Ez hármunk dolga lesz,
Atráskóval és Fuhurral. – Csak hármótoké? – Igen – mondta Barnabás –, természetesen
csak akkor, ha Atráskó és Fuhur velem tartanak. Különben egymagam vég¬zem el. Ámuló
pillantásokat vetettek rá. A közelebb állók suttogva közölték a dolgot azokkal,
akik nem hallhatták. – Ez. uram – kiáltotta végül a kék dzsinn –, be fog kerülni
Fantázia történetébe, akár győzöl, akár alulmaradsz! – Velem jöttök? – fordult
Barnabás Atráskóhoz és Fuhurhoz –, vagy van megint valami javaslatotok? – Nincs –
mondta Atráskó halkan –, veled megyünk. – Akkor – adta ki a parancsot Barnabás – a
csapat most induljon el, addig, amíg még világos van. Azt a látszatot kell
keltenetek, hogy menekültök, tehát siessetek! Mi itt megvárjuk, amíg besötétedik.
Holnap reggel újra egyesülünk veletek – a három lovaggal együtt vagy sehogy.
Menjetek! Az útitársak némán meghajoltak Barnabás előtt és útnak indultak.
Barnabás, Atráskó és Fuhur elrejtőztek az orchidea¬bozótban, és mozdulatlanul,
némán várták az éj beálltát. Mikor bealkonyult, hirtelen halk csörrenést hallottak
és lát¬ták, hogy öt óriás, fekete fickó jelenik meg az elhagyott táborhe¬lyen.
Különös, gépies módon mozogtak, mindegyik teljesen egyformán. Minden rajtuk levő
mintha fekete fémből készült volna, még az arcuk is vas álarcnak látszott.
Egyszerre álltak meg és fordultak abba az irányba, amerre a karaván eltűnt, és
anélkül, hogy egy szót szóltak volna egymáshoz, ütemes lépés¬ben követték a nyomát.
Azután minden újra elcsendesedett. – Úgy látszik, beválik a terv – súgta Barnabás.
– Csak öten voltak – válaszolta Atráskó. – Hol a többi? – Biztosan ez az öt hívja
majd őket valami módon – vélte Barnabás.

Mikor végre egészen sötét lett, óvatosan előbújtak rejtekük¬ből, és Fuhur két
lovasával hangtalanul a magasba emelkedett. Lehetőleg alacsonyan szállt az
orchideaerdő koronái felett, nehogy felfedezzék őket. Hisz az irány voltaképpen
adva volt, ugyanaz, amit már délután is követtek. Körülbelül negyedórai sebes
siklás után azon kezdtek tanakodni, hogy és mint fogják Harók várát megtalálni. A
sötétség áthatolhatatlan volt. Ám néhány perc múlva feltűnt előttük a vár. Ezer
ablaka fényesen ki volt világítva. Xaida nyilván fontosnak tartotta, hogy jól
látható legyen. Ez persze teljesen érthető volt, hisz Barnabás látogatását várta,
ha nem is ebben az értelemben. Fuhur elővigyázatosan siklott a földre az orchideák
között, gyöngyházfehér pikkelyruhája ugyanis szikrázott és visszaverte a fényt. És
egyelőre senkinek sem volt szabad meglátnia őket. A növényzet védelme alatt
közelítették meg a várat. A nagy bejárati kapu előtt tíz páncélos óriás őrködött.
És minden kivilágított ablaknál állt egy-egy, feketén és mozdulatlanul, mint egy
fenyegető árny. Harók vára kis magaslaton állt, amelyet nem borított be az
orchideák sűrűje. Az épület alakja valóban olyan volt, mint egy földből kinövő
óriás kézé. Minden ujj egy-egy torony volt és a hüvelykujj az erkély, melyen újabb
torony emelkedett. Az épület sok emelet magas volt, minden ujjperec egy-egy szintet
alkotott, s az ablakok világító szemekhez hasonlítottak, amelyek a tájat kémlelték
minden irányban. Joggal nevezték a Látó Kéznek. – Meg kell találnunk azt a helyet –
súgta Barnabás Atráskó fülébe –, ahova a foglyokat rejtették. Atráskó bólintott és
intett Barnabásnak, hogy legyen csend¬ben és maradjon Fuhurral. Azután a legkisebb
nesz nélkül, hason csúszva ott hagyta őket. Sok időbe telt, míg visszajött. – Az
egész várat körülcserkésztem – suttogta –, csak ez az egy bejárata van. De ezt
aztán erősen őrzik. Csak legfelül, a középső ujj hegyén fedeztem fel egy
padlásablakot, melynél mintha nem állna páncélos óriás. De ha Fuhurral felszállunk,
feltétlenül meglátnak minket. A foglyok valószínűleg a pincében vannak,
mindenesetre egy ízben valami hosszú jajkiáltást hallottam, mely mintha nagy
mélységből jött volna. Barnabás feszülten gondolkozott. Azután ezt suttogta: –
Megpróbálok feljutni ahhoz a padlás-ablakhoz. Közben nektek Fuhurral el kell
terelnetek az őrök figyelmét. Tegyetek valamit, hogy azt higgyék, a bejárati kaput
akarjuk megtámad¬ni. Az összes őrt ide kell csalogatnotok. De csak csalogatni,
érted? Nehogy valami harcba keveredjetek! Azalatt én megpró¬bálok hátulról
felmászni a Kézre. Tartsd fel a fickókat, amed¬dig csak lehet. De ne kockáztass!
Hagyj nekem néhány percet, mielőtt elkezded. Atráskó bólintott és megszorította
Barnabás kezét. Ekkor Barnabás levette ezüstköpenyét és elosont a sötétben. Széles
félkörben lopózott az épület körül. Alig érte el a hátsó oldalt, már hallotta is
Atráskó hangos kiáltását: – Hahó! Ismeritek Bux Barnabás Boldizsárt, Fantázia
Meg¬mentőjét? Eljött ide, de nem azért, hogy Xaida kegyéért könyö¬rögjön, hanem
hogy még egy lehetőséget adjon neki a foglyok szabadon bocsátására. Ezzel a
feltétellel megtarthatja nyomo¬rúságos életét! Barnabás még éppen hogy ki tudott
kémlelni a bozótból, a vár egyik sarka mellől. Atráskó magára vette az ezüstköpenyt
és kékesfekete haját turbánszerűen felcsavarta. Annak, aki csak felületesen ismerte
őket, valóban bizonyos hasonlóságot mutat¬tak. A fekete páncélos óriások egy
pillanatig mintha tétováztak volna. De csak egy pillanatig. Ekkor Atráskó felé
rontottak, hallatszott lépteik fémes döngése. Az ablakokban levő árnyak is
megmozdultak, elhagyták helyüket, hogy megnézzék, mi történt. Más részük nagy
tömegben tódult ki a bejárati kapun. Ahogy az elsők már majdnem elérték Atráskót,
az, mint a menyét, siklott ki a kezük közül s a következő pillanatban már Fuhur
hátán ülve tűnt fel a fejük felett. A páncélosok kardjuk¬kal ide-oda hadonásztak a
levegőben és a magasba ugráltak, de nem tudták elérni. Barnabás villámgyorsan a
várhoz suhant és mászni kezdett felfelé a homlokzaton. Helyenként segítették az
ablakpárká¬nyok és kiugró falrészek, de leginkább csak az ujjhegyeivel

tartotta fenn magát. Egyre magasabbra kúszott, egyszer letört egy kis faldarab,
amelyen támaszt keresett a lába, úgyhogy másodpercekig csak fél kézen lógott, de
azután felhúzta magát, kapaszkodót talált a másik kezének is, majd tovább mászott.
Mikor végre elérte a tornyokat, gyorsabban tudott haladni, mert az egymástól való
távolságuk olyan kicsi volt, hogy meg tudta vetni közöttük a lábát és így a magasba
nyomakodhatott. Végül megtalálta a padlásablakot és bebújt rajta. Ebben a
toronyszobában csakugyan nem volt egyetlen őr sem, ki tudja, miért? Kinyitotta az
ajtót, és egy szűk menetű csigalépcsőt látott maga előtt. Nesztelenül indult el
rajta lefelé. Ahogy egy emelettel lejjebb ért, két fekete őrt látott az egyik
ablakban, akik némán figyelték az odalenn történteket. Sikerült a hátuk mögött
észrevétlenül elosonnia. Újabb lépcsőkön, átjárókon és folyosókon lopózott tovább.
Egyvalami biztos volt: ezek a páncélos óriások legyőzhetetlenek lehetnek a harcban,
de mint őrök, nem sokat érnek. Végre a pince szintjére ért. Rögtön megérezte a
nyomasztó dohszagról és a hidegről, amely az arcába csapott. Szerencsére az itteni
őrök nyilván mind felszaladtak, hogy a Bux Barnabás Boldizsárnak vélt személyt
elfogják. Mindenesetre egy sem volt látható közülük. Fáklyák álltak ki a falakból
és megvilágították az utat. Mindig mélyebbre és mélyebbre vitt a lépcső.
Barnabásnak úgy rémlett, mintha a föld alatt ugyanannyi emelet lenne, mint felette.
Végül elérte a legmélyebbet, és akkor meg¬pillantotta azt a börtönt is, amelyben
Hirót, Hiszár és Hikar sínylődött. Siralmas látvány volt. Csuklójuknál fogva
felakasztva, hosszú vasláncokon lógtak a levegőben valami árok felett, amely
feneketlen fekete lyuknak látszott. A láncok a börtön mennyezetéhez erősített
csigákon át egy csörlőhöz vezettek, de ezt egy acélból készült nagy függőla¬kat
zárta le, és mozdíthatatlan volt. Barnabás tanácstalanul állt. A három rab szeme
csukva volt, mintha elájultak volna, de most Hikar, a Szívós felnyitotta bal szemét
és száraz ajakkal ezt mormolta: – Hé, barátaim, nézzétek csak, ki van itt! Erre
fáradságosan felemelte szemhéját a két másik is, s amint Barnabást megpillantották,
mosoly suhant át az ajkukon. – Tudtuk, hogy nem hagy cserben minket, uram –
krákogta Hirót. – Hogy szedhetnélek le innen titeket? – kérdezte Barnabás – a
csörlő le van zárva. – Vegye elő a kardját – tört ki a szó Hiszárból –, és
egyszerű¬en vágja szét a láncokat. – Hogy a mélységbe zuhanjunk? – kérdezte Hirót
–, nem valami jó elgondolás. – Nem is tudom előhúzni – mondta Barnabás Kamondá¬nak
magától kell a kezembe pattannia. – Hm – dörmögte Hikar –, ez a bosszantó a
varázskardokkal. Ha az embernek szüksége van rájuk, megmakacsolják magukat. – Hé! –
suttogta hirtelen Hiszár –, volt ennek a csörlőnek kulcsa is. Hova a csudába
dughatták? – Kell lennie valahol egy laza kőlapnak – tette hozzá Hirót. – Nem
láttam elég jól, amikor ide felhúztak. Barnabás alaposabban körülnézett. A
világítás homályos és vibráló volt, de párszori fel-alá lépegetés után felfedezett
a földön egy kőlapot, mely kissé kiállt. Óvatosan megemelte és valóban ott volt a
kulcs. Most aztán ki tudta nyitni a nagy lakatot és szabaddá tette a csörlőt.
Lassan tekerni kezdte, de olyan hangosan recsegett-ropogott, hogy feltétlenül
hallható volt a pince felsőbb emelete¬in is. Ha a páncélos óriások nem teljesen
süketek, ez felriasztja őket. De most már az sem segített volna, ha abbahagyja.
Barna¬bás folytatta a tekerést, míg a három lovag a mélység peremének magasságába
nem ért. Ekkor elkezdték magukat ide-oda himbálni és végül lábukkal elérték a
szilárd talajt. Mikor ez megtörtént, Barnabás egészen leengedte őket. Kimerülten
ha¬nyatlottak alá és ott maradtak elnyúlva, ahol voltak. S a vastag láncok még
mindig a csuklójukon lógtak.

Barnabásnak nem sok ideje maradt a gondolkozásra, mert fémesen döngő léptek
közeledtek a pince kőlépcsőjén, először csak egy-egy, majd egyre több. Az őrök
jöttek. Fegyverzetük úgy csillogott a fáklyafényben, mint óriási bogarak páncélja.
Kardot rántottak, mindnyájan ugyanazzal a mozdulattal, és Barnabásra rontottak, aki
a szűk börtönajtó mögött állt. És ekkor végre kipattant rozsdás hüvelyéből Kamonda
és Barnabás kezébe ugrott. Mint a villám támadt a fényes kardlap az első páncélos
óriásra, és még mielőtt Barnabás maga is igazából felfogta volna, hogy mi történt,
darabokra vágta. És most derült ki, hogy mi volt a nyitjuk ezeknek a fickóknak:
üresek voltak, csupán páncéllemezekből álltak, melyek maguktól mozogtak és
belsejükben nem volt más, mint a puszta semmi. Barnabás előnyös helyzetben volt,
mert a börtön szűk ajtaján keresztül mindig csak egyesével tudták őt megközelíteni
és Kamonda egymás után ronggyá aprította őket. Hamarosan halomban feküdtek a
földön, mint valami gigantikus madár fekete tojásának héjai. Miután vagy húszan
hevertek közülük darabokban, úgy tetszett, hogy a többiek más tervet eszeltek ki.
Visszavonultak, nyilván azért, hogy Barnabást egy számukra kedvezőbb helyen várják
meg. Barnabás kihasználta az alkalmat, hogy a három lovag csuk¬lóján lévő láncokat
Kamonda pengéjével gyorsan eltávolítsa. Hirót és Hikar nehézkesen felemelkedtek és
megpróbálták kirántani kardjukat, amelyet különösképpen nem vettek el tőlük, de nem
tudtak Barnabás segítségére lenni, mert kezük a hosszú függéstől érzéketlen lett és
nem engedelmeskedett. Hiszár, a legtörékenyebb közülük, még olyan állapotban sem
volt, hogy saját erejéből fel tudjon állni. Két társának kellett őt támogat¬nia. –
Ne aggódjatok – mondta Barnabás – Kamondának nincs szüksége támogatásra. Maradjatok
mögöttem és ne okozzatok külön nehézséget azzal, hogy segíteni próbáltok nekem.
Elhagyták a börtönt, lassan felfelé lépkedtek a lépcsőn, egy nagy, teremszerű
helyiségbe jutottak – és itt hirtelen minden fáklya kialudt. Ám Kamonda ragyogó
fényt árasztott. Ismét sok páncélos óriás fémesen döngő léptének közeledése
hallatszott. – Gyorsan! – mondta Barnabás –, vissza a lépcsőre. Én itt védekezem!
Nem láthatta, hogy a három lovag követte-e a parancsát és nem is volt rá ideje,
hogy meggyőződjön róla, mert Kamonda máris táncolni kezdett a kezében. És a belőle
áradó éles, fehér fény nappali világosságot teremtett a csarnokban. A támadók ugyan
odább szorították Barnabást a lépcsőfeljárótól, hogy minden oldalról neki tudjanak
rontani, mégsem érte őt egyetlen¬egy sem hatalmas csapásaikból. Kamonda oly sebesen
örvény¬lett körülötte, hogy kardok százainak látszott, amelyeket már meg sem lehet
egymástól különböztetni. És végül ott állt Barna¬bás egy összevagdalt fekete
páncélokból álló romhalmaz köze¬pén. Semmi nem mozdult. – Jöjjetek! – kiáltotta
társainak. A három lovag előlépett a lépcsőfeljáróból és nagy szemeket meresztett.
– Ilyesmit még nem láttam soha, szavamra mondom! – mondta Hirót és remegett a
bajsza. – Még az unokáimnak is mesélni fogom – hebegte Hiszár. – És sajnos, el se
fogják hinni – fűzte hozzá sajnálkozva Hikar. Barnabás tétovázva állt kezében a
karddal, de az egyszer csak visszaugrott a hüvelyébe. – A veszély, úgy látszik,
elmúlt – mondta. – Legalábbis az, ami karddal kivédhető –állapította meg Hikar. –
Mit csinálunk most? – Most – válaszolta Barnabás – szeretném személyesen
meg¬ismerni Xaidát. Kis beszélnivalóm van vele. Mind a négyen megindultak hát
fölfelé a pinceemeletekre vezető lépcsőn, amíg a földszintre nem jutottak. Itt egy
előcsar¬nokszerű helyiségben várt rájuk Atráskó és Fuhur. – Derék dolog volt
mindkettőtöktől! – mondta Barnabás és vállon veregette Atráskót. – Mi történt a
páncélos óriásokkal? – tudakolta Atráskó. – Üres dió mind! – vetette oda Barnabás
könnyedén. – Hol van Xaida? – Fenn, a varázstermében – felelte Atráskó.

– Gyertek velem! – mondta Barnabás. Újra magára vette ezüstköpenyét, amelyet
Atráskó odatartott elébe. Azután mindnyájan nekivágtak a széles kőlépcsőnek, amely
a felső emeletekre vitt. Fuhur is velük ment. Amikor Barnabás kíséretével a nagy
varázsterembe lépett, Xaida felemelkedett piros koralltrónjáról. Sokkal magasabb
volt Barnabásnál és nagyon szép. Hosszú, lila selyemruhát viselt, tűzvörös haja
fonadékokból és varkocsokból álló különle¬ges frizurává tornyosult. Arca
márványfehér volt, hasonlókép¬pen hosszú, keskeny keze is. Tekintete talányos és
zavarba ejtő volt, és Barnabásnak némi időre volt szüksége, hogy rájöjjön, mitől:
két különböző szeme volt, az egyik zöld, a másik piros. Reszketett, mint aki fél
Barnabástól. Barnabás farkasszemet nézett vele, mire lebocsátotta hosszú
szempilláit. A helyiség tele volt mindenféle ismeretlen rendeltetésű furcsa
tárggyal, nagy képes glóbuszokkal, csillagórákkal és a magasból függő ingákkal.
Közöttük pazar füstölőedények álltak, melyek¬ből különféle színű, nehéz füstfelhők
gomolyogtak elő és köd módjára kúsztak tova a padlón. Barnabás mindeddig egy szót
sem szólt. S ez, úgy látszik, kihozta a sodrából Xaidát, mert hirtelen odafutott
hozzá és földre borult előtte. Azután megfogta Barnabás egyik lábát és ráhelyezte a
saját tarkójára. – Uram és Mesterem – mondta mély, bársonyos és
meghatá¬rozhatatlanul fátyolos hangon –, senki sem állhat ellen neked Fantáziában.
Hatalmasabb vagy a hatalmasoknál és veszélye¬sebb minden démonoknál. Ha úgy tartja
kedved, hogy meg¬bosszuld magad, mert oly balga voltam, hogy nem ismertem fel
nagyságodat, taposs el engem. Megérdemeltem haragodat. Ha azonban azt a
nagylelkűséget, amiről híres vagy, velem, méltat¬lannal szemben is tanúsítani
kívánnád, tűrd el, hogy mint engedelmes rabszolganőd, alávessem magam akaratodnak
és megesküdjem, hogy téged mindazzal, ami vagyok, amim van és amit tudok, szolgálni
foglak. Taníts, hogy azt tegyem, amit kívánatosnak tartasz, és én alázatos
tanítványod leszek és sze¬med minden rebbenését követni fogom. Bánom, amit ellened
terveztem és kegyelmedért esedezem. – Állj fel, Xaida! – mondta Barnabás.
Haragudott rá, de a varázslónő beszéde tetszett neki. S ha Xaida valóban csak
tájékozatlanságból fordult ellene és ha ezt igazán ilyen keserűen megbánta, akkor
Barnabás méltóságán aluli volna, ha most még meg is büntetné. És minthogy késznek
mutatkozott arra is, hogy megtanulja tőle, mi az, amit Barnabás kívánatosnak tart,
tulajdonképpen semmi oka nem volt rá, hogy kérését visszautasítsa. Xaida
felemelkedett és lehajtott fejjel állt előtte. – Feltétel nélkül engedelmeskedsz
nekem – kérdezte Barnabás –, ha még¬oly nehezedre esik is, amit parancsolok minden
ellentmondás és zúgolódás nélkül? – Így lesz, Uram és Mesterem – válaszolta Xaida
–, és meglá¬tod, minden, amit akarunk, teljesül, ha egyesítjük az én összes
tudományomat a te hatalmaddal. – Jó – felelte Barnabás – szolgálatomba fogadlak.
Elhagyod ezt a várat és velem jössz az Elefántcsonttoronyhoz, ahol Hold¬gyermekkel
szándékozom találkozni. Xaida szeme egy másodperc töredékére pirosan és zölden
izzott fel, de nyomban ismét lebocsátotta hosszú szempilláit és ezt mondta: –
Engedelmeskedem, Uram és Mesterem. Mindnyájan levonultak és kiléptek a várból. –
Először meg kell találnunk többi útitársunkat – rendelke¬zett Barnabás –, ki tudja,
hol vannak most? – Nem túl messze innen – mondta Xaida –, kissé félrevezet¬tem
őket. – De utoljára – mondta Barnabás. – Igen, utoljára, Uram – ismételte a
varázslónő –, de hogyan akarunk odajutni? Gyalogosan menjek? Éjszaka és ezen az
erdőn keresztül? – Fuhur visz minket – parancsolta Barnabás –, elég erős ahhoz,
hogy mindnyájunkat szállítson.

Fuhur felemelte a fejét és Barnabásra nézett. Rubinpiros szemgolyója szikrázott. –
Erősnek elég erős vagyok, Bux Barnabás Boldizsár – zen¬gett bronzhangja –, de ezt a
némbert nem viszem. – De igen – mondta Barnabás –, mert így parancsolom! A
szerencsesárkány Atráskóra nézett, s az észrevétlenül bó¬lintott. Barnabás mégis
meglátta. Mindnyájan Fuhur hátára ültek, aki azonnal a légbe emelke¬dett. – Merre?
– kérdezte. – Egyenesen előre! – mondta Xaida. – Merre? – kérdezte Fuhur még
egyszer, mintha nem hallot¬ta volna. – Előre! – kiáltotta oda Barnabás –, nagyon
jól értetted! – Menj csak! – mondta halkan Atráskó, és Fuhur ment. Fél óra múlva –
már hajnalodott – tábortüzeket pillantottak meg maguk alatt, és Fuhur
leereszkedett. Időközben újabb fantáziabeliek csatlakoztak hozzájuk, és sokan
közülük sátrakat hoztak magukkal. A tábor, mely az orchideaerdő szélén, egy tágas,
virágos mezőn terült el, most egy szabályos sátorvároshoz hasonlított. – Hányan
vannak már? – érdeklődött Barnabás, és Iluán, a kék dzsinn, aki közben a csapat
vezetője lett és most megjelent Barnabás üdvözlésére, elmondta, hogy még nem tudták
pontosan számba venni a jelenlevőket, de biztosan közel vannak már az ezerhez.
Egyébként történt itt még valami egyéb, meglehető¬sen furcsa dolog: röviddel
azután, hogy tábort ütöttek, tehát még éjfél előtt, öt páncélos óriás jelent meg.
Azonban békésen viselkedtek és félrevonultak. Természetesen senki sem mert
közeledni hozzájuk. És egy piros korallból levő nagy gyaloghin¬tót hoztak magukkal,
amely azonban üres. – Ezek az én hordozóim – mondta Xaida kérlelő hangon
Barnabásnak –, tegnap este előreküldtem őket. Ez a legkelleme¬sebb utazási mód. Ha
megengeded, Uram. – Nekem ez nem tetszik – vágott a szavába Atráskó. – Miért nem? –
kérdezte Barnabás –, mi az ellenvetésed? – Úgy utazhat, ahogy akar – felelte
Atráskó élesen –, de az, hogy a gyaloghintót már tegnap este elküldte, azt jelenti,
előre tudta, hogy ide fog jönni. Minden az ő terve szerint ment, Barnabás.
Győzelmed a valóságban vereség. Szándékosan ha¬gyott győzni, hogy a maga módján
megnyerjen magának. – Hagyd abba! – kiáltotta dühtől vörösen Barnabás –, nem
kérdeztem a véleményedet! Örökös oktatásaid a végén még beteggé tesznek! Most a
győzelmemet is elvitatnád, a nagylelkűségemet meg nevetségessé tennéd! Atráskó
válaszolni akart valamit, de Barnabás rákiáltott: – Fogd be a szád és hagyj engem
békén! Ha nem tetszik kettőtöknek, amit teszek és amilyen vagyok, csak menjetek az
utatokra! Nem tartalak vissza benneteket! Menjetek, ahova akartok! Elegem van
belőletek! Barnabás összefonta karját a mellén és hátat fordított Atrás¬kónak. A
körülöttük álló tömeg visszafojtotta a lélegzetét. At¬ráskó egy ideig kihúzott
derékkal, némán állt. Eddig még soha nem utasította őt rendre Barnabás mások előtt.
Torka úgy összeszorult, hogy csak nehezen kapott levegőt. Várt még egy darabig, de
minthogy Barnabás nem nézett újra felé, lassan megfordult és elment. Fuhur követte.
Xaida mosolygott. Mosolya nem sok jót ígért. Barnabásban azonban ebben a
pillanatban kialudt annak az emléke, hogy saját világában annak idején gyermek
volt.

XXI.
A Csillag-kolostor
Új meg új küldöttek csatlakoztak szünet nélkül Fantázia minden tájáról ahhoz a

sokasághoz, amely Barnabást az Elefántcsont¬torony felé tartó útján kísérte.
Hiábavaló volt minden népszám¬lálás, ugyanis alig készültek el vele, ismét újabb
küldöttek jöttek. Egy sok ezer főből álló sereg kerekedett fel minden reg¬gel, és
amikor megpihentek, a tábor az elképzelhető legkülönö¬sebb sátorváros képét
nyújtotta. Minthogy Barnabás útitársai nemcsak alakjukban, de testi nagyságukban is
igen elütőek vol¬tak egymástól, sátraik is nagy változatosságot mutattak, a
cir¬kuszi aréna nagyságúaktól kezdve olyanokig, melyek nem vol¬tak nagyobbak egy
gyűszűnél. Leírhatatlanul sokfélék voltak a kocsik és egyéb járművek is, melyeken a
küldöttek utaztak, az egész közönséges ekhós szekerektől és hintóktól kezdve a
fölöt¬tébb különös guruló hordókig, ugráló gömbökig vagy önműkö¬dően mászó lábas
tartályokig. Időközben Barnabás számára is kerítettek egy sátrat, és ez volt mind
közt a legpazarabb. Olyan volt, mint egy kis ház, és ragyogó, színpompás selyemből
készült, telis-tele hímezve aranyés ezüstképekkel. Tetején zászló lobogott, melyen
egy hétágú gyertyatartó szerepelt címer gyanánt. A sátor belsejét takarókkal és
párnákkal bélelték puhára. Bárhol ütött is a sereg tábort – ez a sátor mindig
középen állt. És a kék dzsinn, aki közben valami komornyik- és testőrféléje lett
Barnabásnak, őrt állt a bejáratnál. Atráskó és Fuhur még Barnabás kísérőinek
seregével tartott, de a nyilvános rendreutasítás óta egy szót sem beszéltek
egy¬mással. Barnabás titokban arra várt, hogy Atráskó engedni fog és bocsánatát
kéri. Ám Atráskó semmi ilyesmit nem tett. Úgy látszott, hogy Fuhur sem hajlandó
Barnabást elismerni. Pedig éppen ezt kellene egyszer már megtanulniuk, gondolta
magá¬ban Barnabás! Ha arra megy ki a dolog, hogy ki bírja tovább, végül is be kell
látniuk, hogy Barnabás akarata hajlíthatatlan. De ha engednének, tárt karokkal
fogadná őket. Ha Atráskó letérdelne előtte, akkor felemelné és azt mondaná: ne
térdelj előttem, Atráskó, mert a barátom vagy és az is maradsz ... Ám azok ketten
egyelőre a sereg végén meneteltek. Fuhur mintha elfelejtett volna repülni, gyalog
kocogott, Atráskó pedig mellette ment, többnyire lehajtott fejjel. Míg korábban
előőrs¬ként mindig megelőzték a többieket a levegőben, most utóvéd¬ként leghátul
kullogtak. Barnabás nem örült ennek, de nem tudott rajta változtatni. Mikor a sereg
úton volt, Barnabás legtöbbnyire az élen lovagolt, Nyiha szamáröszvér hátán. Egyre
gyakrabban fordult elő azonban, hogy ehhez nem volt kedve, és inkább Xaidát
látogatta meg gyaloghintójában. A varázslónő mindig a legna¬gyobb tisztelettel
fogadta, átengedte neki a legkényelmesebb helyet és a lábához telepedett. Mindig
talált valami érdekes beszédtémát és kerülte a kérdezősködést Barnabás múltjáról az
emberi világban, mert észrevette, hogy a fiúnak kellemetlen erről beszélni. Majdnem
szünet nélkül füstölt a mellette álló keleti vízipipából. Ennek csöve olyan volt,
mint egy smaragd¬zöld vipera, és szopókája, melyet a nő hosszú, márványfehér ujjai
között tartott, kígyófejhez hasonlított. Mikor megszívta, mintha megcsókolta volna.
A füstfelhőcskék, amelyeket élvezet¬tel eregetett a száján és orrán át, minden
fújásnál más színűek voltak, hol kékek, hol sárgák, rózsaszínűek, zöldek vagy
lilák. – Egyet szeretnék már régen kérdezni tőled, Xaida – mondta egy ilyen
látogatás alkalmával Barnabás, miközben elgondol¬kozva nézegette a fekete
bogárpáncélos óriáslegényeket, akik tökéletesen egy ütemre lépegetve vitték a
gyaloghintót. – Rabszolganőd figyel rád – válaszolta Xaida.

– Amikor páncélos óriásaiddal harcoltam – folytatta Barna¬bás –, kiderült, hogy
csupán fegyverzetből állnak és belül üre¬sek. Mi mozgatja őket tulajdonképpen? – Az
én akaratom – felelte mosolyogva Xaida. – Éppen azért engedelmeskednek az
akaratomnak, mert üresek. Mindent, ami üres, irányítani képes az akaratom. Kétféle
színű szemével Barnabást méregette. Barnabás meghatározhatatlan nyugtalanságot
érzett ettől a pillantástól, de a nő máris újra lebocsátotta szempilláit. – Én is
irányíthatom őket az akaratommal? – kérdezte Bar¬nabás. – Természetesen, Uram és
Mesterem – adta meg a nő a választ –, százszorta inkább, mint én, aki hozzád képest
semmi vagyok. Megpróbálod? – Most nem – felelte Barnabás, akinek kényelmetlen volt
a dolog –, talán más alkalommal. – Igazán jobbnak találod, hogy egy öreg
szamáröszvér hátán lovagolsz – folytatta Xaida –, mint hogy olyan óriásfigurák
hordozzanak, akiket a te akaratod mozgat? – Nyiha szívesen hordoz engem – mondta
Barnabás kissé rosszkedvűen –, boldog, ha vihet. – Tehát az ő kedvéért teszed? –
Miért ne? – kérdezte Barnabás. – Mi ebben a rossz? Xaida zöld füstöt fújt ki a
száján. – Ó, semmi, Uram. Mi lehetne rossz, amit te teszel? – Hova akarsz
kilyukadni, Xaida? A nő lehajtotta tűzvörös fejét. – Túl sokat foglalkozol
másokkal, Uram és Mesterem – sut¬togta. – De senki sem méltó arra, hogy figyelmedet
elvonja saját magad mindennél fontosabb fejlődéséről. Ha nem haragudnál meg a
merészségemért, ó, Uram, adnék neked egy tanácsot: törődj többet a
tökéletességeddel! – Mi köze van ennek az öreg Nyihához? – Nem sok, Uram, szinte
semmi. Csupán. . . a szamáröszvér nem méltó hátasállat olyasvalaki számára, mint
te. Bánt, hogy téged ilyen . . . közönséges állat hátán látlak. Összes útitársad is
csodálkozik rajta. Egyedül te, Uram és Mesterem, te nem tudod, hogy mivel tartozol
önmagadnak. Barnabás nem szólt semmit, de Xaida szavai mély hatással voltak rá.
Amikor másnap a sereg vele és Nyihával az élen egy csoda¬szép ligetes tájon vonult
át, melyet itt-ott illatos kis orgonaer¬dők szakítottak meg, Barnabás a déli
pihenőt használta fel, hogy Xaida javaslatát megvalósítsa. – Ide figyelj, Nyiha –
mondta és megsimogatta a szamárösz¬vér nyakát –, eljött az ideje: meg kell válnunk
egymástól. Nyiha feljajdult. – Miért, uram? – sírt fel. – Olyan rosszul végeztem a
dolgo¬mat? – Sötét szeme sarkából könnyek csurogtak. – Dehogyis – sietett
vigasztalni Barnabás –, ellenkezőleg, az egész hosszú úton végig olyan gyengéden
hordoztál és olyan türelmes és készséges voltál, hogy köszönetképpen meg
szeret¬nélek jutalmazni. – Nem kell nekem más jutalom – felelte Nyiha –, csak az,
hogy továbbra is vihesselek. Mi jobbat kívánhatnék? – Nem mondtad-e – folytatta
Barnabás –, hogy szomorú vagy, amiért a te fajtád nem szülhet gyermeket? – Igen –
mondta Nyiha bánatosan –, mert szeretnék nekik ezekről a napokról mesélni, ha
egyszer nagyon öreg leszek. – Jó – mondta Barnabás –, akkor most mesélek neked egy
történetet, amelynek valóra kell válnia. S ezt csak neked, egye¬dül csak neked
mesélem, mert neked szól. Akkor kezébe vette Nyiha hosszú fülét és belesuttogta:

– Nem messze innen, egy kis orgonaerdőben gyermeked apja vár rád, egy fehér,
hattyúszárnyú mén. Hosszú sörénye és farka a földet verdesi. Titokban már napok óta
követ minket, mert halálosan szerelmes beléd. – Belém? – kiáltotta csaknem ijedten
Nyiha –, de én csak egy szamáröszvér vagyok és nem is nagyon fiatal! – Szemében –
mondta Barnabás halkan – te vagy Fantázia legszebb teremtménye, éppen mert olyan
vagy, amilyen vagy. S talán azért is, mert engem hordoztál. De nagyon szégyenlős,
és nem mer hozzád közeledni ennyi mindenki előtt. Neked kell hozzá menned, különben
belehal a vágyakozásba. – Ó, egek – tanácstalankodott Nyiha –, ilyen komoly a
do¬log? – Igen – suttogta a fülébe Barnabás –, és minden jót, Nyiha! Siess csak,
meg fogod találni. Nyiha néhány lépést tett, de visszafordult. – Őszintén szólva –
vallotta be – félek egy kicsit. – Bátorság! – mondta Barnabás mosolyogva –, és ne
felejts el a gyerekeidnek és az unokáidnak mesélni rólam. – Köszönöm, uram! –
válaszolta a maga egyszerű módján Nyiha és elindult. Barnabás hosszan nézett utána,
ahogy tovaporoszkált, és nem érezte valami boldognak magát, hogy elküldte. Bement
pazar sátrába, lefeküdt a puha párnákra és a mennyezetet bámulta. Egyre azt
mondogatta magának, hogy Nyiha leg¬hőbb vágyát teljesítette. Ez azonban nem tudta
sötét hangula¬tát eloszlatni. Nagyon sok múlik azon, hogy mikor és miért teszünk
jót valakivel. De ez csak Barnabásra tartozott, mert Nyiha valóban ráta¬lált a
hófehér, szárnyas ménre és nászt ült vele. És később fia született, egy hófehér
szárnyas szamáröszvér, akit Pataplánnak neveztek. Tetteiről még sokat beszéltek
Fantázia-szerte, de ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd
sor. Ettől kezdve Barnabás Xaida gyaloghintóján utazott to¬vább. A varázslónő még
azt is felajánlotta, hogy kiszáll és gyalogosan megy mellette, hogy minden
elképzelhető kényelme meglegyen, de ezt Barnabás nem akarta elfogadni. Így ketten
ültek a tágas korallhintóban, amely a sereg élén utazott. Barnabás még mindig kissé
mogorva volt, Xaidával szemben is, hiszen tőle kapta azt a tanácsot, hogy megváljon
szamár¬öszvérétől. És Xaida ezt nagyon hamar felmérte. A fiú kurta válaszaiból nem
alakulhatott ki igazi beszélgetés. Hogy felélénkítse őt, vidáman így szólt hozzá: –
Szeretnélek megajándékozni valamivel, Uram és Meste¬rem, ha kegyeskednél elfogadni.
Az ülőpárnák alól egy rendkívül pazarul díszített ládikót húzott elő. Barnabás
várakozóan egyenesedett fel. Xaida kinyi¬totta a ládikót és egy keskeny övet vett
ki belőle, amely csukló¬san mozgó szemekből állt, mint valami lánc. Valamennyi szem
és a kapocs is tiszta üvegből volt. – Mi ez? – érdeklődött Barnabás. Az öv halkan
megcsörrent a nő kezében. – Olyan öv, amely láthatatlanná tesz. De nevet kell adnod
neki, Uram, hogy a tiéd lehessen. Barnabás rátekintett. – Özlár, az Öv – mondta
aztán. Xaida mosolyogva bólintott. – Most már a tiéd. Barnabás átvette az övet és
tétovázva tartotta a kezében. – Nem akarnád mindjárt kipróbálni – kérdezte Xaida
hogy a hatásáról meggyőződhess? Barnabás az övet a csípőjére kötötte és úgy érezte,
mintha ráöntötték volna. Valóban csak érezte, mert nem láthatta ma¬gát, sem a
testét, sem a lábát vagy a kezét. Felettébb kellemet¬len érzés volt, és megpróbálta
azon nyomban kinyitni a kap¬csot. De minthogy már sem a kezét, sem az övet nem
láthatta, nem boldogult vele. – Segítség! – kiáltotta elfúló hangon. Hirtelen
félelem támadt benne, hogy soha többé nem tudja levenni magáról Özlárt és örökre
láthatatlan marad.

– Először meg kell tanulnod a vele való bánást – mondta Xaida –, én is így jártam,
Uram és Parancsolóm. Engedd meg, hogy segítsek! Belemarkolt az üres levegőbe, egy
szemvillanás alatt kinyi¬totta az övet, és Barnabás újra látta önmagát.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle. Aztán nevetni kezdett, és Xaida is
mosolygott, és szippantott egyet a kígyószopókájú vízipipából. Mindenestre más
irányba terelte a fiú gondolatait. – Most biztosabban vagy védve minden ártalom
ellen – jegyezte meg gyengéden –, s ez nekem fontosabb, mintsem elmondhatnám, Uram.
– Ártalom? – tudakolta Barnabás még mindig egy kissé za¬vartan –, miféle ártalomról
beszélsz? – Ó, senki nem érhet fel hozzád – suttogta Xaida –, ha bölcs vagy. A
veszély benned magadban rejlik, s ezért nehéz tőle megvédeni téged. – Mit értesz
azon, hogy – magamban? – kérdezte Barnabás. – A bölcsesség annyit jelent, mint a
dolgok felett állni, senkit sem gyűlölni és senkit sem szeretni. Neked, Uram,
azonban még mindig fontos a barátság. Szíved még nem hűvös és részvétlen, mint egy
havas hegycsúcs – és így árthatnak neked. – És ki lenne az? – Az, akihez minden
dölyfössége ellenére még mindig ragasz¬kodsz. – Fejezd ki magad világosabban! – A
pimasz és tiszteletlen kis vadóc a zöldbőrűek nemzetségé¬ből, Uram. – Atráskó? – Ő
és vele együtt az a szemtelen Fuhur. – És ők ártanának nekem? – Barnabásnak szinte
nevetnie kellett. Xaida lehajtott fejjel ült. – Ezt soha, de soha nem fogom elhinni
– folytatta Barna¬bás –, ne halljam többé. Xaida hallgatott és még mélyebbre
hajtotta a fejét. Hosszú szünet után ezt kérdezte Barnabás: – És egyáltalán, mi
lenne az, amit Atráskó tervez ellenem? – Uram – suttogta Xaida –, jobban szeretném,
ha nem mondtam volna semmit! – Akkor mondj el mindent! – kiáltotta Barnabás –, és
ne célozgass! Mit tudsz? – Reszketek haragodtól, Uram – dadogta Xaida és valóban
remegett egész testében –, de ha az életembe kerül is, megmon¬dom: Atráskó azt
forralja, hogy megszerzi tőled a Kislány Királynő jelvényét, titokban vagy
erőszakkal. Barnabásnak egy pillanatra elállt a lélegzete. – Tudod bizonyítani? –
kérdezte rekedt hangon. Xaida megrázta a fejét és ezt mormogta: – Az a fajta tudás,
amellyel én rendelkezem, Uram, nem tartozik a bizonyíthatók közé. – Akkor tartsd
meg magadnak! – mondta Barnabás és arcá¬ba vér szökött –, és ne rágalmazd a
legbecsületesebb és legdere¬kabb fiút, aki csak létezik Fantáziában. Ezzel kiugrott
a gyaloghintóból és elment. Xaida ujjai elgondolkozva játszottak a kígyófejjel és
szeme zöld-piros fényben izzott. Kis idő után újra elmosolyodott, és miközben lila
füstöt eregetett a szájából, ezt suttogta: – Majd elválik, Uram és Mesterem. Özlár,
az Öv be fogja neked bizonyítani. Mikor éjszakára tábort ütöttek, Barnabás a
sátrába ment. Meg¬parancsolta Iluánnak, a kék dzsinnek, hogy senkit ne eresszen be
hozzá, legkevésbé Xaidát. Egyedül akart maradni a gondo¬lataival. Amit a varázslónő
Atráskóról mondott, alig tartotta megfon¬tolásra érdemesnek. De valami egyéb
foglalkoztatta: az a né¬hány szó, amelyet Xaida a bölcsességről hintett el benne.

Annyi mindent élt át, félelmet és örömet, bánatot és győzel¬met, egyik kívánságától
a másikig hajszolta magát, és nem volt egy perc pihenése sem. Mindebből semmi sem
tette nyugodttá és elégedetté. Ám bölcsnek lenni, ez azt jelenti, hogy az ember
fölébe emelkedik örömnek és bánatnak, aggodalomnak és rész¬vétnek, becsvágynak és
sértődésnek. Bölcsnek lenni annyit tesz, mint a dolgok fölött állni, semmit és
senkit nem gyűlölni vagy szeretni, de egyúttal mások elzárkózását vagy rokonszenvét
is tökéletes közönnyel fogadni. Aki valóban bölcs, az semminek sem tulajdonít
jelentőséget. Megközelíthetetlen, és semmi nem árthat neki. Igen, ilyennek lenni
csakugyan kívánatos dolog! Barnabás meg volt győződve róla, hogy ezzel elérkezett
az utolsó kívánságához, ahhoz az utolsó kívánsághoz, amely elve¬zeti Valódi
Vágyához, ahogy Szörszörény mondta. Úgy érezte, hogy végre érti, mit akar ez
jelenteni. Azt kívánta, hogy nagy bölcs legyen, a legbölcsebb bölcs egész
Fantáziában! Kicsit később kilépett a sátrából. A hold megvilágította a tájat,
melynek Barnabás eddig nem szentelt különösebb figyelmet. A sátorváros egy
völgykatlanban terült el, bizarr formájú hegyek széles ívétől körülfogva.
Tökéle¬tes volt a csend. A völgyben még akadtak erdők és bozótosok, de feljebb
teljesen eltűntek. A fölébe emelkedő sziklacsoportok különféle alakzatokat
képeztek, mintha csak egy óriás szobrász keze faragta volna ki őket. Szélcsendes,
felhőtlen éjszaka volt. A csillagok közelebb szikráztak, mint máskor. Fent, az
egyik legmagasabb hegycsúcson Barnabás valami kupolához hasonló építményt fedezett
fel. Nyilván laktak ben¬ne, mert gyenge fény szűrődött ki a belsejéből. – Magam is
észrevettem, uram – mondta Iluán rikoltó han¬gon. Őrhelyén állt a sátor bejárata
előtt. – Mi lehet az? Még be sem fejezte a mondatot, amikor messziről különös
kiáltás hallatszott. A baglyok hosszan elnyújtott „uhuhuhu" hangjához volt hasonló,
de mélyebben és erőteljesebben szólt. Ezután másodszor és harmadszor is felhangzott
a kiáltás, de már több szólamban. Csakugyan baglyok voltak, szám szerint hatan,
amint Barna¬bás hamarosan megállapíthatta. Annak a hegyoromnak az irányából
közeledtek, amelynek csúcsán a kupolás építmény állt. Szinte mozdulatlan
szárnyakkal vitorláztak errefelé. És minél közelebb értek, annál világosabban
látszott bámulatos nagyságuk. Hihetetlen gyorsan repültek. Szemük fényesen
vilá¬gított, pehelypamacs fülük hegyesen meredezett. Teljesen hangtalanul szálltak.
Alig lehetett hallani evezőtollaik surrogá¬sát, amint Barnabás sátra előtt földet
értek. Itt ültek most és egytől egyig nagyobbak voltak magánál Barnabásnál. Kerek
szemüket tágra nyitva, fejüket körbe-körbe forgatták. Barnabás hozzájuk lépett. –
Kik vagytok és kit kerestek? – Uzsdu küld minket, a Sejtelem Anyja – válaszolta a
hat bagoly egyike –, Gigán Csillagkolostor repülő küldöttei va¬gyunk. – Miféle
kolostor az? – kérdezte Barnabás. – A Bölcsesség helye – válaszolta a második
bagoly –, ahol a Tudás szerzetesei élnek. – És kicsoda Uzsdu? – tudakolta Barnabás.
– A három Mélyen Töprengő egyike, akik a kolostort igaz¬gatják és a Tudás
szerzeteseit oktatják – magyarázta a harma¬dik bagoly. – Mi az éj küldöttei vagyunk
és az ő szolgálatában állunk. – Ha nappal volna – folytatta a negyedik bagoly –,
akkor Sikrió, a Látás Atyja küldte volna követeit hozzád, a sasokat. És a szürkület
órájában, mely a nappalt az éjszakától elválaszt¬ja, Jizsóp, az Okosság Fia küldi
övéit, a rókákat. – És kicsoda Sikrió és Jizsóp? – A másik két Mélyen Töprengő, az
elöljáróink. – És mit kerestek itt? – Mi a Nagytudományút keressük – mondta a
hatodik ba¬goly. – A három Mélyen Töprengő úgy tudja, hogy ebben a sátorvárosban
időzik, és megvilágosodást kérnek tőle.

– A Nagytudományút? – kérdezte Barnabás. – Ki az? – A neve – válaszolta egyszerre
mind a hat bagoly – Bux Barnabás Boldizsár. – Akkor megtaláltátok – válaszolta
Barnabás –, én vagyok az. A baglyok hirtelen mozdulattal mélyen meghajoltak, ami
ijesztő magasságuk ellenére is egy csöppet bohókássá tette őket. – A három Mélyen
Töprengő – kezdte az első bagoly – alázattal és tisztelettel kéri, látogasd meg
őket, hogy megoldd azt a kérdést, amelyet ők hosszú életükön keresztül nem tudtak
megoldani. Barnabás elgondolkozva simogatta az állát. – Jó – mondta végül –, de
magammal szeretném vinni két tanítványomat. – Hatan vagyunk – felelte a bagoly –,
ketten-ketten egyesével el tudunk vinni titeket. Barnabás a kék dzsinnhez fordult.
– Iluán, hozd ide Atráskót és Xaidát! A dzsinn elsietett. – Milyen kérdés az –
tudakolta Barnabás –, amelyre vála¬szolnom kell? – Nagytudományú – jelentette ki az
egyik bagoly –, mi csak szegény tudatlan repülő küldöttek vagyunk és nem tartozunk
a Tudás szerzeteseinek még a legalacsonyabb osztályába sem. Hogyan tudnánk veled
közölni azt a kérdést, amelyet a három Mélyen Töprengő egy hosszú életen keresztül
nem tudott meg¬oldani? Néhány perc múlva visszatért Iluán, Atráskóval és Xaidával.
Útközben sietve megmagyarázta nekik, hogy miről van szó. Amint Atráskó megállt
Barnabás előtt, halkan ezt kérdezte: – Miért engem hívtál? – Igen – firtatta Xaida
is –, miért őt? – Majd megtudjátok – válaszolta Barnabás. Kitűnt, hogy a baglyok
előrelátó módon három trapézt hoz¬tak magukkal. Ketten-ketten karmukba ragadták a
trapézok függesztő köteleit, Barnabás, Atráskó és Xaida pedig a rudakra ültek. A
hatalmas éji madarak magasba emelkedtek velük. Csak amikor már Gigán
Csillagkolostorhoz értek, akkor lát¬szott, hogy a nagy kupola csupán legfelső része
egy igen nagy kiterjedésű épületnek, amely sok kocka alakú szárnyból állt.
Számtalan kis ablaka volt, és magas külső fala közvetlenül egy sziklameredélyre
épült. Kéretlen látogatók csak nagy nehezen vagy egyáltalán nem tudták
megközelíteni. A kocka alakú épületszárnyakban voltak a Tudás szerzetesei¬nek
cellái, a könyvtárak, a gazdasági helyiségek és a küldöttek szállásai. A nagy
kupola alatt volt a gyűlésterem, amelyben a három Mélyen Töprengő a tanóráit
tartotta. A Tudás szerzetesei Fantázia legkülönbözőbb alakú és szár¬mazású lakosai
közül kerültek ki. Ha azonban a kolostorba be akartak lépni, minden kapcsolatot meg
kellett szakítaniuk hazájukkal és családjukkal. A szerzetesek kemény és
lemondásteli életet éltek s egyes-egyedül a Bölcsességnek és a Tudásnak szentelték
magukat. A közösségbe távolról sem vettek fel min¬denkit, aki be szeretett volna
lépni. A vizsgák szigorúak voltak, és a három Mélyen Töprengő nem ismert
könyörületet. Így esett, hogy a szerzetesek száma jóformán soha nem haladta meg a
háromszázat, ezáltal viszont Fantázia legokosabb teremtmé¬nyeinek gyülekezetét
képezték. Volt már idő, amikor a barátok és a nővérek közössége mindössze hét tagra
zsugorodott. Ám ez mit sem változtatott a vizsgák szigorúságán. Ez idő tájt a
barátok és a nővérek száma valamivel meghaladta a kétszázat. Mikor Barnabást
Atráskó és Xaida társaságában a nagy gyűlésterembe vezették, Fantázia minden
elképzelhető teremt¬ményének tarkabarka tömegével találta magát szemben, s ez a
tömeg csak annyiban különbözött az ő kíséretétől, hogy vala¬mennyi tagja, alkatától
függetlenül, durva, barnásfekete csuhát viselt. El lehet képzelni, hogy festett ez
például a korábban már említett vándorsziklák egyikének vagy egy fikarcnak az
esetében.

A három elöljárónak, a Mélyen Töprengőknek azonban emberi alakjuk volt. Nem volt
emberi ezzel szemben a fejük. Uzsdunak, a Sejtelem Anyjának bagolyarca volt.
Sikrió, a Látás Atyja sasfejet viselt. Végül Jizsópnak, az Okosság Fiának rókafeje
volt. Magasított kőszékeken ültek, és igen nagynak látszottak. Látványuk
elbátortalanította Atráskót, sőt még Xai¬dát is. Barnabás azonban higgadtan lépett
eléjük. Mély csend ülte meg a termet. Sikrió, aki nyilvánvalóan a legöregebb volt
hármójuk közül és a középen ült, lassú kézmozdulattal egy velük szemben álló, üres
trónszékre mutatott. Barnabás helyet foglalt. Hosszabb hallgatás után Sikrió
beszélni kezdett. Halkan szólt, és hangja meglepően mélyen és telten csengett. –
Ősidők óta világunk rejtélye felett elmélkedünk. Jizsóp másképp vélekedik róla,
mint ahogyan Uzsdu sejti, és Uzsdu sejtése másképp tanítja, mint ahogy én látom, s
én megint más¬képp látom, mint ahogy Jizsóp gondolkozik róla. Ez így nem mehet
tovább. Ezért kértünk téged, Nagytudományú, hogy jöjj hozzánk és taníts minket.
Teljesíted a kérésünket? – Teljesítem – mondta Barnabás. – Halld hát,
Nagytudományú, a kérdésünket: micsoda Fan¬tázia? Barnabás hallgatott egy darabig,
majd ezt válaszolta: – Fantázia a Végtelen Történet. – Adj időt, hogy válaszodat
megértsük – mondta Sikrió. – Holnap ugyanebben az órában itt találkozunk. Némán
állt fel mind a három Mélyen Töprengő, valamint a Tudás összes szerzetese, és
elhagyták a termet. Barnabást, Atráskót és Xaidát a vendégcellákba vezették, ahol
szerény vacsora várt mindegyikükre. Fekhelyül egyszerű fapriccs szolgált, durva
gyapjútakaróval. Barnabásnak és At¬ráskónak ez természetesen nem számított, Xaida
viszont szíve¬sen varázsolt volna kellemesebb ágyat magának, de meg kellett
állapítania, hogy varázsereje nem működik ebben a kolostor¬ban. Következő éjjel a
meghatározott órában ismét összegyűltek a szerzetesek és a három Mélyen Töprengő a
nagy kupolate¬remben. Barnabás megint a trónszékben ült, Xaida és Atráskó a bal és
jobb oldalára álltak. Ezúttal Uzsdu, a Sejtelem Anyja volt az, aki nagy
bagolysze¬mével Barnabásra nézett és így szólt: – Elgondolkoztunk tanításodon,
Nagytudo-mányú. De újabb kérdés merült fel. Ha Fantázia a Végtelen Történet, amint
mondod, hol van ez a Végtelen Történet megírva? Barnabás ismét hallgatott egy
darabig, azután így válaszolt: – Egy rézszínű selyembe kötött könyvben. – Adj időt,
hogy szavaidat megértsük – mondta Uzsdu. – Holnap ugyanebben az órában újra itt
találkozunk. Minden úgy történt, ahogyan az előző éjszakán. És a rákö¬vetkezőn,
amikor mindnyájan újból összejöttek a gyűlésterem¬ben, Jizsóp, az Okosság fia
szólalt meg: – Ez alkalommal is átgondoltuk tanításodat, Nagytudomá¬nyú. És megint
tanácstalanul állunk egy újabb kérdés előtt. Ha a mi Fantáziánk a Végtelen
Történet, és ha ez a Végtelen Történet egy rézszínű könyvben van megírva – hol
található ez a könyv? Rövid hallgatás után Barnabás így felelt: – Egy iskolaépület
lomtárában. – Nagytudományú – válaszolta Jizsóp, a rókafejű –, nem kételkedünk
annak igazságában, amit mondasz. Azt kérjük mégis, engedd látnunk ezt az igazságot.
Meg tudod tenni? Barnabás elgondolkozott, majd ezt mondta: – Azt hiszem, igen.
Atráskó meglepetten nézett Barnabásra. Xaida kétféle színű szemében is kérdés
tükröződött.

– Holnap éjjel ugyanabban az órában találkozunk – mondta Barnabás –, de nem itt a
tanteremben, hanem kint a Gigán Csillagkolostor tetőin. S figyelmesen és szünet
nélkül az eget kell néznetek. A következő éjszakán – mely ugyanolyan tiszta,
csillagos volt, mint az előző három – a rend összes tagja, beleértve a három Mélyen
Töprengőt, ott állt a megadott órában a kolos¬tor tetőin és hátrahajtott fejjel az
éjszakai égboltot kémlelte. Atráskó és Xaida, akik maguk sem tudták, mit tervez
Barnabás, szintén közöttük voltak. Barnabás azonban felmászott a kupola legmagasabb
pontjá¬ra. Mikor felért, messze körbetekintett – és ebben a pillanatban a távoli
látóhatáron végre megpillantotta a hold tündéri fényé¬ben csillogó
Elefántcsonttornyot. Zsebéből elővette az Al'Csahir követ, mely szelíden
világí¬tott. Barnabás visszaidézte emlékezetébe annak a feliratnak a szavait, mely
Amargant könyvtárának ajtaján állt: „ . . . De ha nevemet még egyszer kimondja,
végétől elejéig, százévnyi fény, mit szétsugárzok egy pillanat alatt." Magasra
tartotta a követ, és így kiáltott: – Rihacs'la! Ebben a pillanatban olyan fényes
villám hasított az éjszaká¬ba, hogy a csillagos ég elsápadt, és a mögötte levő
sötét világűr kivilágosodott. És ez a térség nem volt más, mint az iskolaépület
lomtára, öregségtől megfeketült, hatalmas gerendáival. Aztán mindennek vége lett. A
százévnyi fény ellobbant. Al'Csahir maradéktalanul eltűnt. Az egybegyűlteknek –
Barnabásnak is – bizonyos időre volt szüksége, míg szemük újból hozzászokott a hold
és a csillagok gyenge világításához. A látomástól megrendülve, némán gyülekeztek
mindnyájan a nagy tanteremben. Legvégül jött Barnabás. A Tudás szerze¬tesei és a
Mélyen Töprengők felemelkedtek helyükről, mélyen és hosszan meghajoltak előtte. –
Nincs rá szó – mondta Sikrió –, amellyel neked, Nagytudo¬mányú, köszönetet tudnék
mondani a Megvilágosodás Villá¬máért. Mert abban a titokzatos lomtárban egy hozzám
hasonló lényt pillantottam meg, egy sast. – Tévedsz, Sikrió – ellenkezett szelíd
mosollyal a bagolyarcú Uzsdu –, pontosan láttam, hogy bagoly volt. – Mindketten
csalódtok – vágott szavába ragyogó szemmel Jizsóp –, az a lény ott az én rokonom.
Egy róka. Sikrió tiltakozóan emelte fel a kezét. – Most megint ott vagyunk, ahol
annak előtte voltunk – mondta. – Erre a kérdésre is csak te tudsz megfelelni,
Nagytu¬dományú. Hármunk közül melyiknek van igaza? Barnabás, hűvösen mosolyogva,
így szólt: – Mindhármótoknak. – Adj időt, hogy válaszodat megértsük – kérte Uzsdu.
– Jó – válaszolta Barnabás –, annyi időt, amennyit csak akartok. Mert most
elhagyunk benneteket. A Tudás szerzeteseinek és három elöljárójuknak arcán
csaló¬dás tükröződött, ám esdeklő kérésüket, hogy maradjanak hos¬szabb időre vagy
még inkább örökre náluk, Barnabás szenvtele¬nül elhárította. Így azután kikísérték
két tanítványával együtt, és a repülő hírnökök visszaszállították őket a
sátorvárosba. Ezen az éjszakán kezdődött egyébként Gigán Csillagkolos¬torban az
első alapvető véleménykülönbség a három Mélyen Töprengő között, ami sok évvel
később oda vezetett, hogy a rendet feloszlatták, s Uzsdu, a Sejtelem Anyja, Sikrió,
a Látás Atyja és Jizsóp, az Okosság Fia

külön-külön kolostort alapított. De ez már más történet, és elbeszélésére más
alkalommal kerül majd sor. Barnabás azonban ettől az éjszakától fogva minden arra
vonatkozó emlékét elfelejtette, hogy valaha iskolába járt. A lomtár, sőt még a
rézszínű selyembe kötött, ellopott könyv is kiesett az emlékezetéből. És nem
kérdezte többé magától, hogy hogyan is került egyáltalán Fantáziába.

XXII.
Az Elefánttcsont-torony körül vívott csata
Visszatérő felderítők azt a hírt hozták a táborba, hogy az Elefánt¬csonttorony

immár egészen közel van. Két-, legfeljebb három¬napi erőltetett menettel el lehet
érni. Barnabás azonban határozatlannak látszott. Többször ren¬delt el pihenőt, mint
eddig, hogy aztán kapkodó sietséggel megint felkerekedjék. Kísérői seregében senki
nem értette en¬nek okát, de természetesen senki nem merte tőle megkérdezni. A
Csillagkolostorban véghezvitt nagy tette óta megközelíthe¬tetlenné vált, még Xaida
számára is. A sátortáborban minden¬féle találgatások járták, de az útitársak
legnagyobb része enge¬delmesen követte ellentmondó parancsait. Nagy bölcsek – így
vélték – gyakran kiszámíthatatlanok a köznapi lények számára. Atráskó és Fuhur sem
talált többé magyarázatot Barnabás viselkedésére. A csillagkolostorbeli eset
meghaladta mindkettő¬jük értelmét. Ám ettől kezdve csak még inkább aggódtak érte.
Barnabásban két érzés küzdött egymással, és egyiket sem tudta elhallgattatni.
Vágyott a Holdgyermekkel való találko¬zásra. Most már egész Fantáziában híres, és
csodálat övezi, és így egyenrangúként tudna elébe lépni. Ugyanakkor attól tar¬tott,
hogy Holdgyermek visszaköveteli tőle AURIN-t. És azután? Esetleg kísérletet tesz,
hogy visszaküldje abba a világba, amely¬ről már alig tud valamit? De ő nem akar
visszamenni! És meg akarja tartani az Ékszert! – Akkor megint arra gondolt, hogy
egyáltalán nem volt róla szó, hogy a Jelvényt vissza kell adnia. Talán nála
maradhat, ameddig akarja. Talán egyenesen aján¬dékba kapta, és örökre az övé.
Ezekben a pillanatokban alig várta, hogy a Kislány Királynőt viszontlássa. Sürgette
a sere¬get, hogy mielőbb ott legyen nála. De máris újabb kétségek szállták meg,
megálljt és pihenőt parancsolt, tisztázni igyekez¬ve, hogy mire számíthat. Így,
sietős, kapkodó meneteléseket órákig tartó halogatások¬kal váltogatva, végül is
elérték a nevezetes Labirintus külső peremét, azét a tágas síkságét, amely
egyetlen, kanyargós ösvé¬nyekkel és utakkal teli virágoskert volt. A láthatár
szélén, az aranylóan csillogó alkonyati égboltból kiválva, tündéri fehér¬ségben
ragyogott az Elefántcsonttorony. Az egész fantáziai sereg és vele együtt Barnabás
is áhítatos hallgatásba merülve élvezte a látvány leírhatatlan szépségét. Még Xaida
arcán is eddig még soha nem észlelt ámulat tükrö¬ződött, ami azonban természetesen
hamarosan eltűnt. Atráskó és Fuhur, a háttérben állva, arra emlékezett, hogy
mennyire más volt a Labirintus akkoriban, amikor utoljára jártak itt: a Semmi
halálos betegségének martaléka. Most virágzóbbnak, szebbnek és fénylőbbnek tűnt,
mint valaha. Barnabás elhatá¬rozta, hogy ezen a napon már nem mennek tovább, így
hát tábort ütöttek éjszakára. Néhány követet küldött, hogy átadják üdvözletét
Holdgyermeknek és bejelentsék neki, hogy másnap¬ra tervezi bevonulását az
Elefántcsonttoronyba. Azután lefe¬küdt a sátrában és megpróbált elaludni. Ide-oda
forgolódott a párnáin, aggodalmai nem hagyták elnyugodni. Nem sejtette, hogy ez az
éjszaka, még egészen más okokból is, a legkellemetle¬nebb lesz a számára, mióta
csak Fantáziában tartózkodik. Éjfél felé végre könnyű, nyugtalan álomba merült,
melyből a sátor bejárata előtti izgatott suttogás és pusmogás riasztotta fel.
Felkelt és kilépett a szabadba. – Mi baj van? – kérdezte szigorúan. – Ez a követ
itt – válaszolta Iluán, a kék dzsinn – azt állítja, hogy olyan fontos üzenetet kell
átadnia, amivel nem várhat holnapig. A követ, akit Iluán a gallérjánál fogva
magasba emelt, egy kis sürgönc volt, olyan lény, amely bizonyos hasonlóságot
mu¬tatott a nyúlhoz, csakhogy bunda helyett rikító tarka tollruhát viselt. A
sürgöncök Fantázia leggyorsabb futói közül valók, és iszonyú távolságokat képesek
olyan

sebességgel megtenni, hogy közben szinte nem is láthatóak, hanem csak egy kis
felkavart porfelhő nyomaiból lehet következtetni az útvonalukra. Éppen e képessége
miatt használták fel követnek a sürgöncöt. Már maga mögött tudta az
Elefántcsonttoronyhoz vivő és onnan visszavezető utat, és lélegzet után kapkodva
lihegett, amikor a dzsinn Barnabás elé állította. – Bocsásd meg, uram – zihálta és
néhányszor mélyen megha¬jolt –, bocsásd meg, hogy nyugalmadat meg merem zavarni, de
joggal lennél velem elégedetlen, ha nem tenném. A Kislány Királynő már időtlen idők
óta nincs az Elefántcsonttoronyban, és senki sem tudja, hol tartózkodik. Barnabás
egyszerre ürességet és hideget érzett bensőjében. – Biztosan tévedsz. Ez nem lehet
igaz. – A többi küldött, ha majd ideér, meg fogja erősíteni, uram. Barnabás egy
darabig hallgatott, azután színtelen hangon ennyit mondott: – Köszönöm, rendben
van. Sarkon fordult és bement a sátrába. Leült a fekvőhelyére és fejét a két kezébe
támasztotta. Teljes képtelenség, hogy Holdgyermek ne tudott volna róla, mennyi
ideje van úton feléje. Talán nem akarja őt viszontlátni? Vagy történt vele valami?
Nem, az teljesen elképzelhetetlen, hogy vele, a Kislány Királynővel saját
birodalmában bármi is tör¬ténjék. Azonban eltűnt, s ez azt jelenti, hogy AURIN-t
nem kell visszaadnia. Másrészt keserű csalódást érzett afölött, hogy nem láthatja
viszont. Bármi oka lenne is erre a viselkedésre, megfog¬hatatlannak találta, igen,
valósággal sértőnek! Ekkor eszébe jutott Atráskó és Fuhur többször ismételt
meg¬jegyzése, hogy mindenki csak egyetlenegyszer találkozhat a Kislány Királynővel.
Bánata okozta, hogy hirtelen Atráskó és Fuhur társaságára vágyott. Valakivel
szeretett volna beszélgetni, baráti szóra volt szüksége. Az az ötlete támadt, hogy
felveszi Özlárt, az Övet és látha¬tatlanul keresi meg őket. Így velük lehet,
érezheti vigasztaló jelenlétüket, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben elárulná
magát. Sebtiben kinyitotta a díszes ládikát, kivette belőle az övet és a csípőjére
csatolta. Ismét ugyanaz a kényelmetlen érzés fogta el, mint az első alkalommal,
mikor nem látta többé saját magát. Várt egy kicsit, amíg hozzászokott, akkor kiment
és Atráskót és Fuhurt keresve fel-alá kezdett járkálni a sátorvárosban. Mindenütt
izgatott pusmogás és suttogás volt hallható, árnyalakok suhantak ide-oda a sátrak
között, itt-ott többen össze¬dugták a fejüket és halkan tanácskoztak. Időközben a
többi küldött is visszatért, és a hír, hogy Holdgyermek nem tartózko¬dik az
Elefántcsonttoronyban, futó-tűzként terjedt el az útitár¬sak táborában. Barnabás
körbejárt a sátrak között, de egyelőre nem találta, akiket keresett. Atráskó és
Fuhur egészen a tábor peremén helyezkedett el egy virágzó rozmaringfa tövében.
Atráskó maga alá húzott lábbal ült, karját mellén keresztbe fonva és merev arccal
nézett az Elefántcsonttorony irányába. A szerencsesárkány mellette feküdt a földön,
hatalmas fejét a fiú lába előtt nyugtatva. – Utolsó reményem az volt, hogy a
Kislány Királynő kivételt tesz vele, hogy a Jelvényt visszavehesse tőle – mondta
Atráskó – de most minden reményem odalett. – A Kislány Királynő tudja, hogy mit
tesz - felelte Fuhur. Ebben a pillanatban talált rájuk Barnabás és láthatatlanul
hozzájuk lépett. – Csakugyan tudja? – mormolta Atráskó. – Barnabás nem tarthatja
meg tovább AURIN-t. – Mit akarsz tenni? – kérdezte Fuhur. – Nem fogja jószántá¬ból
ideadni. – El kell tőle vennem – felelte Atráskó. Barnabás e szavak hallatán úgy
érezte, hogy megnyílik alatta a föld. – Hogy akarod véghezvinni? – hallotta Fuhur
kérdését. – Persze, ha AURIN már egyszer nálad van, többé nem kénysze¬ríthet, hogy
visszaadd neki.

– Bizony nem tudom – gondolkozott el Atráskó –, az ereje és a varázskardja akkor is
megmaradna. – De a Jelvény megvédene téged – vetette közbe Fuhur – még tőle is. –
Nem – mondta Atráskó –, nem hiszem. Tőle nem. Egyálta¬lán nem. – Mellesleg –
folytatta Fuhur halk, dühös nevetéssel – maga ajánlotta fel neked az első estén
Amarganthan. S te elhárítottad. Atráskó bólintott. – Akkor még nem tudtam, hova
fejlődnek a dolgok. – Mi marad akkor hátra? – kérdezte Fuhur –, milyen módon tudod
elvenni tőle a Jelvényt? – El kell lopnom tőle – válaszolta Atráskó. Fuhur felkapta
a fejét, és rubinpirosan ragyogó szemét Atrás¬kóra meresztette, aki, tekintetét a
földre sütve, halkan ismételte: – El kell lopnom tőle. Nincsen más lehetőség. Kínos
csend állt be, mielőtt Fuhur megkérdezte: – És mikor? – Még ma éjjel – felelte
Atráskó –, mert holnap már talán késő lesz. Barnabás nem akart többet hallani.
Lassan odébbállt. Nem érzett mást, mint határtalan, hideg ürességet. Immár minden
közömbös lett neki – ahogy Xaida mondta. Visszament a sátrába és levetette Özlárt
az Övet. Akkor Iluánnal a három lovagot, Hiszárt, Hirótot és Hikart hívatta.
Mialatt várakozva fel-alá járkált, eszébe jutott, hogy Xaida mindezt megjósolta
neki. Nem akarta elhinni, de most kényte¬len volt. Xaida tisztességes volt vele
szemben, ezt be kellett látnia. Egyedül ő volt igazán odaadó híve. De még
egyáltalán nem biztos, hogy Atráskó csakugyan végrehajtja, amit kiter¬velt. Hátha
csak egy ötlet volt, amit már szégyell is azóta. Ebben az esetben Barnabás egy szót
sem vesztegetne az ügyre – bár a barátságára többé nem tart igényt. Annak vége
mind¬örökre. Mikor a három lovag megérkezett, elmagyarázta nekik, hogy alapos oka
van annak feltételezésére, hogy még ezen az éjsza¬kán tolvaj surran a sátrába. Arra
kéri hát a három lovagot, hogy álljanak őrt a sátor belsejében és a tolvajt, bárki
légyen is, azonnal fogják el. Hiszár, Hikar és Hirót tudomásul vették a
rendelkezést és kényelembe helyezkedtek. Barnabás eltávo¬zott. Xaida korallhintója
felé tartott. A varázslónő mélyen aludt, csak az öt fekete bogárpáncélos óriás állt
egyenesen és mozdulatlanul körülötte. A sötétben olyanok voltak, mint öt
szikla¬tömb. – Azt akarom, hogy engedelmeskedjetek nekem – mondta halkan Barnabás.
Az öt vasarc tüstént feléje fordult. – Parancsolj velünk, Úrnőnk Parancsolója –
felelte bádog¬hangon az egyikük. – Gondoljátok, hogy el tudtok bánni Fuhurral, a
szerencse¬sárkánnyal? – tudakolta Barnabás. – Ez attól függ, milyen akarat irányít
bennünket – válaszolta a bádoghang. – Az én akaratom – mondta Barnabás. – Akkor
mindenre képesek vagyunk – hallatszott a felelet. – Jól van, akkor most
meneteljetek a közelébe! – s kezével mutatta az irányt. – Amint Atráskó otthagyja
őt, fogjátok el! De maradjatok ott vele. Majd hívatlak benneteket, ha elém kell
hoznotok. – Készséggel, Úrnőnk Parancsolója – adta meg a választ a bádoghang. Az öt
fekete legény hangtalanul és egyforma léptekkel elin¬dult. Xaida mosolygott
álmában. Barnabás visszatért a sátrához, ám amikor elébe érkezett, habozni kezdett.
Amennyiben Atráskó valóban megkísérli a lopást, ő nem akar ott lenni, amikor
elfogják. A hajnal már éppen derengeni kezdett az égen, és Barnabás, ezüstköpenyébe
burkolózva, sátrától nem messze egy fa alá ült és várt. Az idő végtelenül lassan
múlt, sápadtan virradt fel a reggel, világosabb lett, és Barnabás reménykedni
kezdett, hogy Atráskó feladta a tervét, amikor

egyszer csak lárma és hangza¬var tört elő a díszsátor belsejéből. Kisvártatva
megjelent Hirót, a hátrakötött kezű Atráskót vezetve ki a sátorból. A másik két
lovag követte őket. Barnabás fáradtan emelkedett fel és a fának támaszkodott. – Hát
mégis! – mormolta maga elé. Aztán odament a sátrához. Nem akart Atráskóra nézni, s
az is lehajtotta a fejét. – Iluán! – mondta Barnabás a sátor bejárata mellett
őrködő kék dzsinnek – ébreszd fel az egész tábort. Mindenki gyülekez¬zék ide. És a
fekete páncélos óriások is hozzák ide Fuhurt. A dzsinn éles sasrikoltásban tört ki
és elsietett. Amerre csak ment, mindenütt mozgás támadt a kis és nagy sátrakban és
egyéb nyugvóhelyeken. – Egyáltalán nem védekezett – dörmögte Hirót és fejével
Atráskó felé intett, aki mozdulatlanul és lehorgasztott fejjel állt. Barnabás
elfordult és egy kőre ült. Mikor az öt fekete óriás meghozta Fuhurt, már nagy tömeg
gyűlt össze a díszsátor körül. Ahogy az egyformán dobogó, fémes lépések közeledtek,
szétváltak a bámészkodók és szabad utat engedtek. Fuhuron sem bilincs nem volt, sem
nem nyúltak hozzá a páncélos óriások, csak kivont karddal kísérték bal és jobb
felől. – Egyáltalán nem védekezett, Úrnőnk Parancsolója – mond¬ta az egyik
bádoghangú Barnabásnak, mikor a menet eléje ért. Fuhur Atráskó elé feküdt a földre
és lehunyta a szemét. Mély csend állt be. Az utolsó táborlakók is elősiettek és
nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi történik. Az egyetlen személy, aki nem
jelent meg, Xaida volt. A suttogás és pusmo¬gás lassanként elhalt. Minden tekintet
Atráskó és Barnabás között vándorolt ide-oda. Mozdulatlan alakjuk a szürke
félho¬mályban olyan volt, mint egy örökre megmerevedett, színtelen kép. Barnabás
végre felemelkedett. – Atráskó – mondta –, el akartad lopni tőlem a Kislány
Királynő Jelvényét, hogy magadnak kaparintsd meg. És te, Fuhur, tudtál a dologról
és részt vettél a kitervelésében. Ezzel nemcsak a köztünk egykor fennállt
barátságot mocskoltátok be, hanem Holdgyermek akarata ellen is a legcsúnyább
árulást követtétek el, minthogy ő nekem adta az Ékszert. Elismeritek, hogy bűnösök
vagytok? Atráskó hosszan Barnabásra pillantott, aztán bólintott. Barnabás
elvesztette a hangját, és kétszer is nekikészülődött, mielőtt tovább tudott volna
beszélni. – Arra gondolok, Atráskó, hogy te voltál az, aki engem a Kislány
Királynőhöz vezettél. És Fuhur amarganti énekére gondolok. Ezért meghagyom
életeteket, egy tolvaj és bűntársa életét. Csináljatok vele, amit akartok. De
menjetek el tőlem, olyan messze, amennyire csak tudtok, és ne merészeljetek soha
többé a szemem elé kerülni. Örökre száműzlek. Soha nem ismertelek benneteket!
Fejével intett Hirótnak, hogy oldja le Atráskó bilincseit, azután elfordult és
visszaült a kőre. Atráskó mozdulatlanul állt hosszú ideig, majd Barnabásra
tekintett. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán mást gondolt. Lehajolt
Fuhurhoz és súgott neki valamit. A szeren¬csesárkány kinyitotta a szemét és
fölegyenesedett. Atráskó a hátára ugrott, és Fuhur a levegőbe emelkedett. Pontosan
az egyre világosodó reggeli égbolt irányába repült, s bár mozgása nehézkes és
fáradságos volt, néhány pillanat alatt eltűnt a messzeségben. Barnabás felállt és
sátrába ment. Fekhelyére dobta magát. – Most érted el az igazi nagyságodat – mondta
halkan egy lágy, fátyolos hang –, most már nem számít neked semmi, és nem érhet fel
hozzád semmi. Barnabás felült. Xaida volt, aki szólt hozzá. A sátor legsöté¬tebb
zugában kuporgott. – Hát te – kérdezte Barnabás –, hogy jutottál be ide? Xaida
mosolygott. – Számomra, Uram és Mesterem, nem létezik őr, aki feltar¬tóztathatna.
Csak a te parancsod tehetné. Elküldesz magadtól? Barnabás visszafeküdt és szemét
ismét lehunyta. Kis idő múlva ezt mormogta:

– Mindegy. Maradhatsz vagy mehetsz. A nő, félig lehunyt szemhéja mögül, hosszan
figyelte Barna¬bást. Azután megkérdezte: – Mire gondolsz, Uram és Mesterem?
Barnabás elfordult tőle és nem válaszolt. Xaida előtt világos volt, hogy most semmi
esetre sem szabad őt magára hagynia. Közel állt hozzá, hogy kicsússzék a kezéből.
Vigasztalnia kell és felvidítani – a maga módján. Rá kell ven¬nie, hogy azon az
úton menjen tovább, amelyet előirányzott a számára – és a saját maga számára. Ám
ezúttal nem lehetett a dolgot egy varázsajándékkal vagy valami egyszerű fogással
elintézni. Erősebb eszközökhöz kellett nyúlnia. A legerősebb¬hez, amely a
rendelkezésére állt, Barnabás legtitkosabb vágyai¬hoz. Barnabás mellé telepedett és
ezt suttogta a fülébe: – Uram és Mesterem, mikor szándékozol az
Elefántcsontto¬ronyhoz vonulni? – Nem tudom – mondta Barnabás inkább a párnáinak –,
mi keresnivalóm van ott, ha Holdgyermek nincs jelen? Egyáltalán nem tudom, mit kell
még tennem. – Odavonulhatnál, hogy ott várd meg a Kislány Királynőt. Barnabás
Xaidához fordult. – Azt gondolod, hogy visszatér? Kérdését meg kellett
nyomatékosabban ismételnie, mielőtt Xaida habozva választ adott volna: – Nem
hiszem. Azt hiszem inkább, hogy mindörökre elhagy¬ta Fantáziát, és te vagy az
utóda, Uram és Mesterem. Barnabás lassan felemelkedett. Xaida kétféle színű szemébe
nézett, és jó időbe telt, amíg teljesen felfogta a mondottakat. – Én? – bökte ki.
Arcán piros foltok gyúltak ki. – Ennyire megrémít ez a gondolat? – suttogta Xaida.
– Neked adta teljhatalmának Jelvényét. Rád hagyta a birodal¬mát. Most te leszel a
Kisfiú Király, Uram és Mesterem. És ehhez minden jogod megvan. Nemcsak hogy
megmentetted Fantáziát, azzal, hogy eljöttél, de te teremtetted meg igazán! Mi
mindnyájan – magam is – csupán a teremtményeid va¬gyunk! Te vagy a Nagytudományú,
miért rettensz vissza most attól, hogy megragadd a teljhatalmat, mely mindezek után
téged illet. És mialatt Barnabás szeme fokozódó hideg lázban kezdett csillogni,
Xaida egy új Fantáziáról mesélt neki, egy olyan világról, amely a legapróbb
részletekig Barnabás tetszése sze¬rint fog alakulni, amelyben kénye-kedvére
teremthet és meg¬semmisíthet, amelyben nincsenek korlátok és feltételek többé,
amelyben minden teremtmény, jó vagy rossz, szép vagy csúnya, bolond vagy bölcs,
kizárólag az ő akaratából születik, és amely¬ben méltóságteljesen és rejtélyesen
trónol mindenek felett és a sorsokat örök játékban irányítja. – Majd csak akkor –
fejezte be végül –, akkor leszel csak¬ugyan szabad, akkor szabadulsz meg mindentől,
ami korláto¬kat szab, akkor tehetsz mindent szabadon, amit akarsz. Hisz meg akartad
találni a Valódi Vágyadat, igaz? Hát ez az! Még aznap reggel felszedték a
sátortábort, és a sokezres sereg, élén Barnabással és a korallhintóban utazó
Xaidával, megindult az Elefántcsonttorony felé. Végtelennek tetsző me¬netoszlop
vonult a Labirintus kanyargós útjain. S amikor az eleje estefelé elérte az
Elefántcsonttornyot, a leghátul haladók csak épp akkor lépték át a virágoskert
külső peremét. Barnabás fogadtatása olyan ünnepélyes volt, amilyent csak
kívánhatott magának. Mindenki, aki a Kislány Királynő ud¬vartartásához tartozott,
talpon volt. Minden tetőn és párká¬nyon koboldőrök álltak és teli tüdőből fújták
csillogó trombitá¬jukat. A bűvészek bemutatták mesterfogásaikat, a csillagjósok
szerencsét és hatalmat jósoltak Barnabásnak, a pékek hegyma¬gasságú tortákat
sütöttek, a miniszterek és tisztségviselők pedig a korallhintó mellett haladtak és
végigkísérték a nyüzsgő töme¬gen keresztül a főutcán, amely egyre szűkülő
csigavonalban tekeredett a kúp alakú Elefántcsonttorony körül, egész addig, ahol a
nagy kapu a tulajdonképpeni palota belsejébe vezetett. Barnabás Xaida és az összes
tisztségviselő társaságában

lépke¬dett felfelé a széles lépcső hófehér fokain, végigment az összes termen és
folyosón, áthaladt a második kapun, egyre feljebb, át a kerten, amelyben az
állatok, a virágok és a fák elefántcsont¬ból voltak, az ívelt hidakon és végül az
utolsó kapun. Fel akart jutni abba a pavilonba, amely az óriási torony csúcsát
képezte és magnóliavirág alakú volt. De kiderült, hogy a virág zárva van, és a
hozzá vezető út utolsó szakasza olyan sima és meredek, hogy senki nem tud rajta
felmenni. Barnabás emlékezett rá, hogy a súlyosan sebesült Atráskó nem tudott annak
idején feljutni, legalábbis nem a saját erejé¬ből – mert senki, aki oda valaha is
felért, nem tudja, hogyan sikerült neki. Ezt mindenki csak ajándékba kaphatja.
Barnabás azonban nem volt Atráskó. Ha van mostantól fogva valaki, aki az utolsó
útszakasz megismerésének kegyét osztogathatja, akkor ő az. S nem volt hajlandó
eltűrni, hogy menet közben még fel is tartsák. – Hívjatok kézműveseket! –
parancsolta –, vágjanak lépcső¬fokokat ebbe a sima felületbe, vagy építsenek
létrát, vagy talál¬janak ki bármi egyebet. Mert odafenn óhajtok lakni. – Uram –
merészelt ellenvetést tenni az egyik legöregebb tanácsadó –, odafenn a Kívánságok
Aranyszemű Királynője lakik, amikor nálunk tartózkodik. – Tegyétek, amit
parancsolok! – förmedt rá Barnabás. A tisztségviselők elsápadtak és elhúzódtak
tőle. De engedel¬meskedtek. Kézműveseket hoztak, akik súlyos kalapácsokkal és
vésőkkel fogtak dologhoz. De bárhogy kínlódtak, nem sikerült egy kis darabot sem
kivágni a hegycsúcsból. A vésők kiugrottak a kezükből és még egy karcolást sem
hagytak a sima felületen. – Találjatok ki valami mást – mondta Barnabás és
kedvetle¬nül elfordult –, mert fel akarok menni oda. De vegyétek észbe, hogy
türelmemnek hamarosan vége. Aztán visszament és udvartartásával, amelyhez
elsősorban Xaida, a három lovag, Hiszár, Hirót és Hikar, valamint Iluán, a kék
dzsinn tartozott, egyelőre birtokba vette a palotanegyed többi helyiségeit. Még
ugyanazon az éjjelen az összes tisztségviselőt, minisztert és tanácsadót, aki idáig
Holdgyermeket szolgálta, gyűlésbe hívta össze abba a nagy kör alakú terembe, ahol
annak idején az orvoskongresszus ülésezett. Tudatta velük, hogy a Kívánsá¬gok
Aranyszemű Királynője rá, Bux Barnabás Boldizsárra hagyta a végtelen fantáziai
birodalom feletti teljhatalmat, és hogy mostantól kezdve ő lép a helyébe.
Felszólított mindenkit, fogadják meg, hogy teljes mértékben alávetik magukat az
akaratának. – Még akkor is, sőt főleg akkor – tette hozzá –, ha elhatározásaim
számotokra néha érthetetlenek lennének. Mert nem va¬gyok hozzátok hasonló. Aztán
kijelentette, hogy pontosan hetvenhét nap múlva Fan¬tázia Kisfiú Királyává akarja
koronáztatni magát. Olyan pom¬pázatos ünnepséget kíván, amilyent még Fantáziában
sem tar¬tottak soha. Hírnökök siessenek nyomban minden országba, mert az az
óhajtása, hogy a fantáziai birodalom minden népe egy-egy képviselőt küldjön a
koronázási ünnepélyre. Ezzel Barnabás visszavonult, és magukra hagyta a
tanácsta¬lan tanácsadókat és tisztségviselőket. Ezek nem tudták, hogyan
viselkedjenek. Mindazt, ami el¬hangzott, olyan szörnyű volt hallaniuk, hogy
először, fejüket behúzva, hosszú ideig csak álldogáltak némán. Azután halkan
tárgyalni kezdtek. És több órányi tanácskozás után megegyez¬tek abban, hogy a
követniük kell Barnabás utasításait, mert hiszen a Kislány Királynő Jelvényét
viseli, és ez engedelmesség¬re kötelezi őket – akár elhiszik, hogy Holdgyermek
valóban minden hatalmát Barnabásra ruházta, akár ismét csak egy számukra
érthetetlen elhatározásáról van szó. A hírnököket tehát kiküldték, és minden egyéb
is úgy történt, ahogy Barna¬bás elrendelte. Maga Barnabás egyébként nem törődött
már az egésszel. A koronázási ünnepségek előkészítésének minden részletét Xai¬dának
engedte át. És ő értett hozzá, hogy miként

foglalkoztassa az Elefántcsonttorony udvartartását – olyannyira, hogy alig jutott
valakinek is ideje a gondolkozásra. Barnabás az elkövetkező napokban és hetekben
többnyire mozdulatlanul ült maga választotta lakosztályában. Csak bá¬mult a
levegőbe és nem csinált semmit. Szeretett volna kívánni valamit, vagy egy
történetet kitalálni, ami elszórakoztatta vol¬na, de nem jutott az eszébe többé
semmi. Tökéletesen üresnek érezte magát. Végül az az ötlete támadt, hogy
idekívánhatná Holdgyerme¬ket. Ha csakugyan mindenható, ha minden-minden vágya
va¬lósággá válik, akkor Holdgyermeknek is engedelmeskednie kell. Fél éjszakákon át
csak ült és ekképp suttogott maga elé: „Hold¬gyermek, jöjj! Jönnöd kell.
Parancsolom, hogy jöjj." És a tekin¬tetére gondolt, mely ragyogó kincsként
fészkelte be magát a szívébe. Ám a Kislány Királynő nem jött. És minél gyakrabban
próbálta erőszakkal megidézni, annál gyorsabban hunyt ki a szívében annak a
bizonyos világosságnak az emléke, míg csak egész sötét nem lett a bensőjében.
Bebeszélte magának, hogy mindent újra megtalál, ha majd a magnóliapavilonban ülhet.
Oda-odaszaladt a kézművesekhez és hol fenyegetésekkel, hol ígéretekkel biztatta
őket, de bármit csináltak, hiábavalónak bizonyult. A létrák eltörtek, az
acélszö¬gek meggörbültek, a vésők elpattantak. A három lovag, Hirót, Hiszár és
Hikar, akikkel Barnabás időnként szívesen elbeszélgetett vagy különféle játékokat
ját¬szott, már csak ritkán voltak valamire használhatók. Az Elefántcsonttorony
mélyebb emeleteinek egyikén felfedeztek egy borpincét. Itt ültek éjjel-nappal,
ittak, kockáztak, ostoba dalo¬kat bömböltek és veszekedtek, miközben nemegyszer még
kar¬dot is rántottak egymás ellen. Olykor tántorogva vonultak végig a főutcán és
zaklatták a tündéreket, villiket, vadnőcskéket és a torony egyéb nőnemű lényeit. –
Mit akarsz, uram – mondták, mikor Barnabás maga elé rendelte őket –, az kellene,
hogy valami tennivalót kapjunk. De Barnabásnak semmi nem jutott az eszébe, és azzal
biztat¬ta őket, hogy várják meg a koronázást, jóllehet maga sem tudta, hogy ez mit
fog változtatni a helyzeten. Lassacskán az idő is borúsabbra fordult. A folyékony
arany¬hoz hasonló naplementék egyre ritkábbak lettek. Az égbolt többnyire szürke
volt és felhős és a levegő fullasztóvá vált. Szellő sem rezdült. Így közeledett
lassan a koronázás kijelölt napja. A kiküldött hírnökök visszatértek. Sokan közülük
képviselő¬ket hoztak magukkal Fantázia legkülönbözőbb tájairól. Néme¬lyek azonban
dolguk végezetlen jöttek meg és azt jelentették, hogy a lakosok, akikhez küldték
őket, kereken megtagadták a ceremónián való részvételt. Egyébként is több helyütt
tapasz¬taltak titkos vagy teljesen nyílt lázadást. Barnabás rezzenéstelenül nézett
maga elé. – Mindezekkel alaposan leszámolsz majd, ha Fantázia kirá¬lya leszel –
vélekedett Xaida. – Azt akarom, hogy azt akarják, amit én akarok – mondta Barnabás.
De Xaida már elsietett, hogy újabb intézkedéseket tegyen. És ekkor elérkezett a
kitűzött nap, amelyen nem történt meg a koronázás, mert ez a nap úgy vonult be
Fantázia történelmé¬be, mint az Elefántcsonttorony körül vívott véres csata napja.
Már reggel vastag, ólomszürke felhő takarta az eget és meg¬akadályozta, hogy igazi
nappali világosság támadjon. Aggasztó félhomály ült mindenen, a levegő teljesen
mozdulatlan volt és olyan súlyos és nyomasztó, hogy alig lehetett lélegezni. Xaida
az Elefántcsonttorony tizennégy ceremóniamesterével együtt rendkívül gazdag ünnepi
programot készített elő, amely¬nek fényűzés és pompa tekintetében minden eddigit
felül kellett múlnia Fantáziában. A kora reggeli órák óta valamennyi utcán és téren
zene szólt, de olyan zene, amilyet eddig a napig még soha nem hallottak az
Elefántcsonttoronyban: vad, rikoltó és mégis monoton. Min¬denkinek, aki csak
hallotta, rángatózni kezdett a lába, és akár akarta, akár nem, táncolnia és

ugrálnia kellett. Senki sem ismerte a zenészeket, akik fekete álarcot viseltek, és
senki sem tudta, hogy Xaida honnan hozatta őket. Az összes épületet és
házhomlokzatot rikítóan tarka lobogók és zászlócskák díszítették, melyek azonban,
minthogy szellő se rezdült, ernyedten lógtak. A főutca egész hosszát és köröskörül
a palotanegyed magas falát számtalan képpel aggatták tele, kicsivel és óriásival,
melyek véges-végig egy és ugyanazt az arcot ábrázolták, Barnabásét. Minthogy a
magnóliapavilon még mindig megközelíthetet¬len volt, Xaida más helyet készített elő
a trónra lépési szertartás céljára. Ahol a csigavonalú főutca a palota falában
nyíló nagy kapu előtt véget ért, ott akarta felállíttatni a trónt a széles
elefántcsont lépcsőkön. Arany tömjéntartók ezrei füstölögtek itt, és a füst, amely
bódító és ugyanakkor izgató illatú volt,lassanként végigfolyt a lépcsőkön, a téren,
a főutcán és behatolt az összes mellékutcába, be minden helyiségbe és kuckóba.
Mindenütt bogárpáncélos fekete óriások álltak. Egyedül Xaida tudhatta, hogyan volt
képes rá, hogy maradék öt testőrét megszázszorozza. De ez még nem volt minden:
mintegy ötve¬nen hatalmas lovak hátán ültek, melyek ugyancsak fekete fém¬ből voltak
és tökéletesen egyformán mozogtak. A lovasok diadalmenetben kísérték felfelé a
főutcán a trónt. Senki sem tudta, honnan került elő. Olyan nagy volt, mint egy
templom portálja, és csupa különböző alakú és méretű tükörből állt. Csak az
ülőpárnája készült rézszínű selyemből. Ez az óriási csillogó tákolmány különös
módon magától siklott felfelé a csigavonalban kanyargó úton, anélkül hogy bárki
tolta vagy húzta volna, egészen úgy, mintha önálló életet élne. Amikor a nagy
elefántcsont kapu előtt megállapodott, Bar¬nabás előlépett a palotanegyed falai
közül és helyet foglalt rajta. Olyan kicsi volt, mint egy baba, ahogy ott ült a
hideg, csillogó pompa közepette. A nézősereg, amelyet a fekete páncé¬losok sorfala
visszatartott, örömujjongásban tört ki, de a hang, ami hallatszott,
megmagyarázhatatlan módon vékony és éles volt. Ezután az ünnepség
leghosszadalmasabb és legfárasztóbb része következett. A fantáziai birodalom összes
követének és képviselőjének egymás mögé kellett sorakoznia, és ez a sor a
tükörtróntól kezdve nemcsak az Elefántcsont-torony csigavonal alakú főutcájának
aljáig, hanem mélyen, mélyen a kertlabirin¬tus belsejéig húzódott, és a kígyózó sor
végéhez egyre újabb küldöttek csatlakoztak. Mindegyiküknek, amikor rákerült a sor,
a trón előtt térdre esve homlokával háromszor meg kellett érintenie a földet, majd
Barnabás jobb lábát megcsókolva a következőt kellett mondania: „Népem és a
fajtámbeliek nevé¬ben kérlek téged, akinek mindnyájan a létünket köszönhetjük,
koronázd meg magad Fantázia Kisfiú Királyává!" Már két vagy három óra telt el így,
amikor váratlanul nyug¬talanság hullámzott végig a várakozók során. Egy ifjú faun
ügetett felfelé az úton. Látszott rajta, hogy ereje végső megfeszítésével fut, mert
támolygott, időnként összeesett, majd feltá¬pászkodva tovább rohant, míg végül,
levegő után kapkodva, Barnabás elé vetette magát. Barnabás lehajolt hozzá. – Mi
történt, hogy zavarni merészeled a szertartást? – Háború, ó, uram! – nyögte ki a
faun. – Atráskó rengeteg zendülőt gyűjtött össze és most három hadsereggel útban
van ide. Azt kívánják, mondj le AURIN-ról, mert ha jószántadból nem teszed, erővel
kényszerítenek rá. Halotti csend lett. A felkorbácsoló zene és az éles
örömujjon¬gás egy csapásra elnémult. Barnabás dermedten nézett maga elé. Elsápadt.
Ekkor futva megérkezett a három lovag is, Hiszár, Hirót és Hikar. Rendkívül
jókedvűnek látszottak. – Végre lesz egy kis tennivalónk, uram! – kiabálták túl
egy¬mást. – Bízd csak ránk a dolgot! Egyáltalán ne zavartasd magad az ünnepségben!
Összeszedünk néhány belevaló legényt és a lázadók ellen vonulunk. Olyan leckét
adunk nekik, hogy még sokáig megemlegetik.

Fantázia sok ezer jelen lévő teremtménye között jó néhányan akadtak, akik
egyáltalán nem voltak alkalmasak háborúzásra. A többség azonban tudott bánni
valamilyen fegyverrel, bunkó¬val, karddal, íjjal, lándzsával, parittyával vagy
egyszerűen a fogával és a karmával. Ezek valamennyien a három lovag köré
gyülekeztek, akik a sereg élére álltak. Mialatt elvonultak, Bar¬nabás a hadra nem
foghatók nagy tömegével visszamaradt, hogy folytassa a szertartást. Ám ettől kezdve
a gondolatai már másfelé kalandoztak. Szeme minduntalan a láthatárra tévedt, ahova
jól odaláthatott ülőhelyéből. Óriási porfelhők sejtették vele, mekkora haddal
nyomul ellene Atráskó. – Ne aggódj – mondta Xaida, aki Barnabás mellé lépett –,
páncélos óriásaim még nem avatkoztak be a küzdelembe. Meg¬védik ők a te
Elefántcsonttornyodat – rajtad és a kardodon kívül senki nem mérkőzhetik meg velük.
Néhány óra múlva megjöttek az első csatajelentések. Atráskó oldalán harcolt szinte
az egész zöldbőrű nép, de mintegy két¬száz kentaur és ötvennyolc sziklaevő is, a
levegőből pedig Fuhur vezetésével öt szerencsesárkány avatkozott egyre-másra a
harci cselekményekbe, ezenfelül egy sereg fehér óriássas, amely a Sors-hegységből
repült ide, és még nagyon sok egyéb lény. Sőt észleltek néhány egyszarvút is. Bár a
Hirót, Hiszár és Hikar vezette sereggel szemben szám¬szerűen messze alulmaradtak,
olyan elszántsággal küzdöttek, hogy a Barnabás oldalán harcoló hadat egyre jobban
visszaszo¬rították az Elefántcsonttorony alá. Barnabás maga akarta kézbe venni
hadserege vezetését, de Xaida lebeszélte erről. – Gondold meg, Uram és Mesterem –
mondta –, új rangod¬hoz, melyre mint Fantázia királya emelkedtél, nem illik, hogy
beavatkozz. Hagyd ezt bizalommal a híveidre. A csata a nap teljes hátralevő részén
át tartott. Barnabás hadserege elkeseredetten védte a kertlabirintus minden
talpa¬latnyi darabját, amely összetiport, véres csatatérré változott. Mikor kezdett
sötétedni, a lázadók eleje már elérte az Elefánt¬csonttorony lábát. És ekkor Xaida
rájuk szabadította lovas és gyalogos páncélo¬sait, akik rettentő tombolásba fogtak
Atráskó hívei közt. Az Elefántcsonttorony körül vívott csatáról lehetetlen pontos
beszámolót adni, ezért itt el is kell tőle tekintenünk. Fantáziá¬ban mind a mai
napig számtalan dal és leírás forog közkézen, amelyek erről a napról és éjszakáról
szólnak, mert mindenki, aki részt vett az eseményekben, mást és mást élt át. Ezek
olyan történetek, melyek elbeszélésére talán majd más alkalommal kerül sor. Egyes
beszámolók szerint Atráskó oldalán is állt egy, sőt talán több fehér mágus, akik
megbirkóztak Xaida varázserejé¬vel. Biztosat nem lehet tudni, de talán ez a
magyarázata annak, hogyan sikerült Atráskónak és társainak a fekete páncélos
óriá¬sok ellenében is bevenniük az Elefántcsonttornyot. Valószí¬nűbb mégiscsak egy
másik ok: Atráskó nem önmagáért harcolt, hanem a barátjáért, akit azért akart
legyőzni, hogy megmentse. Már jó ideje leszállt az éjszaka. Csillagtalan volt, tele
füsttel és lánggal. A tornyot földre zuhant fáklyák, felborult füstölők és
összetört lámpák gyújtották fel számos helyen. Barnabás ideoda rohant a küzdők
között, akik a tűz lobogó fényében kísérteties árnyékot vetettek. Fegyverek zaja és
harci ordítás vette körül. – Atráskó! – kiáltotta rekedt hangon –, Atráskó, mutasd
ma¬gad! Állj ki velem! Hol vagy? Ám Kamonda, a kard hüvelyében rejtőzött és nem
mozdult. Barnabás végigviharzott a palotanegyed minden helyiségén, majd kifutott a
nagy falra, amely itt utcányi szélességű volt, és éppen amikor ki akart rontani a
nagy külső kapun, mely előtt – immár ezer darabra törve – a tükörtrón állt,
megpillantotta Atráskót, aki az ellenkező irányból jött feléje. Atráskó kezében
kard volt. Ezután megálltak egymással szemközt. Kamonda nem moz¬dult. Atráskó
Barnabás mellének szegezte kardja hegyét. – Add ide a Jelvényt – mondta –, a te
érdekedben. – Áruló! – kiáltotta Barnabás. – A teremt-ményem vagy! Mindent én
hívtam életre! Téged is! Ellenem akarsz fordulni? Térdelj le és kérj tőlem
bocsánatot!

– Őrült vagy – válaszolta Atráskó –, semmit nem teremtettél. Mindent a Kislány
Királynőnek köszönhetsz. Add ide AURIN-t! – Vedd el! – mondta Barnabás –, ha tudod.
Atráskó habozott. – Barnabás – mondta –, mért kényszerítesz, hogy legyőzzelek
azért, hogy megmentselek? Barnabás rántott egyet a kardja markolatán és hatalmas
erejével csakugyan sikerült Kamondát kihúznia a hüvelyéből, ahelyett hogy az
magától ugrott volna a kezébe. Ám ugyaneb¬ben a szempillantásban valami olyan
rémisztő hang hallatszott, hogy lenn az utcán, a kapu előtt harcolók is dermedten
megáll¬tak és felnéztek kettejükre. És Barnabás felismerte a hangot. Ugyanaz a
rémes csikorgás volt, amit akkor hallott, amikor Szörszörény kővé vált. És Kamonda
fénye kihunyt. Barnabás fején átvillant, amit az oroszlán közölt vele arra az
esetre, ha saját akaratából húzná ki a fegyvert. De már nem tudott és nem akart
visszakozni. Atráskóra sújtott, aki kardját védekezően emelte maga elé. De Kamonda
kettévágta a fegyvert és mellen találta Atráskót. Mély sebe támadt, melyből vér
buggyant elő. Atráskó hátra¬tántorodott és lezuhant a nagy kapu párkányáról. Ekkor
az éj sötétjén át fehér szúróláng csapott elő a füstgomolyból, felfogta a zuhanó
Atráskót és magával ragadta. Fuhur volt, a fehér szerencsesárkány. Barnabás a
köpenyével törölte le homlokáról az izzadságot. Eközben vette észre, hogy a köpenye
fekete lett, fekete, mint az éjszaka. Még mindig Kamondával a kezében, lejött a
palota faláról és kilépett a szabad térre. Az Atráskón aratott győzelem egyik
percről a másikra meg¬fordította a hadiszerencsét. A lázadók serege, mely már
biztos volt a győzelmében, menekülni kezdett. Barnabás úgy érezte magát, mint
valami rettenetes álomban, amelyből nem tud felébredni. Győzelme epéhez hasonló
keserűséggel töltötte el, ugyanakkor vad diadalmámort is érzett. Fekete köpenyébe
burkolózva, kezében a véres karddal, las¬san haladt lefelé az Elefántcsonttorony
főutcáján, miközben az egész épület már lobogó lángokban állt, mint egy óriási
fáklya. Barnabás azonban továbbment az alig érzékelt zúgó és süvöltő lángok között,
míg a torony lábához nem ért. Itt talált rá serege maradékára, amely a feldúlt
kertlabirintus – most az elesett fantáziabeliek holttestével teli végtelen
csatamező – közepében rá várakozott. Itt volt Hirót, Hiszár és Hikar is, a két
utóbbi súlyosan megsebesülve. Iluán, a kék dzsinn elesett. Xaida ott állt a teteme
mellett. Kezében tartotta Özlárt, az Övet. – Ezt, Uram és Mesterem – mondta –,
neked mentettem meg. Barnabás átvette az övet, markába gyűrte, majd zsebre dug¬ta.
Szemét lassan körbejártatta úti- és harcostársain. Csupán néhány százan maradtak
életben. Kimerültek voltak és feldúl¬tak. A tűz lobogó fényében kísértethad
benyomását keltették. Arcukat mindnyájan az Elefántcsonttorony felé fordították,
mely, mint valami máglya, fokozatosan omlott össze. A tetején lévő magnóliapavilon
fellobbant, szirmai tágra nyíltak, és látni lehetett, hogy üres belül. Aztán azt is
elnyelték a lángok. Barnabás kardjával az üszök- és romhalmaz felé mutatott és
érdes hangon így szólt: – Ez Atráskó műve. És ezért üldözni fogom őt a világ
végéig! Az egyik óriási fekete fémló hátára pattant és elkiáltotta magát: –
Kövessetek! A paripa felágaskodott, de Barnabás engedelmességre kény¬szerítette és
sebes vágtában elszáguldott az éjszakába.

XXIII.
A Régi Királyok Városa
Valküri vágtájában Barnabás már mérföldeket tett meg a szurok¬fekete éjszakában,

mikor a hátramaradt harcostársak végre útnak indultak. Sokan megsebesültek,
valamennyi halálosan ki volt merülve, és egy sem rendelkezett még megközelítően sem
Barnabás mérhetetlen erejével és kitartásával. Maguk a fémlo¬von ülő fekete
páncélos óriások is csak nagy nehezen mozdultak meg, a gyalogos óriások pedig nem
tudták lépteiket a szokásos módon összehangolni. Úgy látszott, hogy még az őket
irányító Xaida akarata is erejének végső határához ért. A korallhintó az
Elefántcsonttorony égésekor a lángok martaléka lett. Ezért mindenféle
kocsideszkákból, törött fegyverekből és a torony elszenesedett darabjaiból új
hintót ácsoltak neki, amely persze inkább valami nyomorúságos kunyhóhoz
hasonlított. A sereg maradéka botorkálva és csoszogva vonszolta magát mögötte. Még
Hirót, Hiszár és Hikar is, akik elvesztették lovukat, egy¬más kölcsönös
támogatására szorultak. Senki nem szólt egy szót sem, de mindenki tudta, hogy
teljes lehetetlenség Barnabást valaha is utolérniük. Barnabás pedig száguldott
tovább a sűrű sötétségen keresz¬tül, fekete köpenye vadul csapkodott a válla körül,
s az óriásló fémtagjai csikorogtak-nyikorogtak minden mozdulattól, mi¬közben
hatalmas patái a földet döngölték. – Gyí! – kiáltotta Barnabás –, hej! hej! hej!
Nem volt neki elég gyors a száguldás. Mindenáron utol akarta érni Atráskót és
Fuhurt, még ha ezt a fém lószörnyeteget tönkrelovagolja is! Bosszúért lihegett!
Ebben az órában már rég elérte volna vá¬gyai célját, Atráskó azonban meghiúsította.
Barnabás nem lett Fantázia királya. Ezért Atráskónak keservesen kell bűnhődnie!
Barnabás még kíméletlenebbül hajtotta fémparipáját. A ló, noha ízületei egyre
hangosabban recsegtek-ropogtak, engedel¬meskedett a lovas akaratának és még
gyorsabbra fogta tébo¬lyult vágtáját. Hosszú órákig tartott ez a vad hajsza,
anélkül hogy az éjszaka világosodni kezdett volna. És Barnabás gondolataiban
folyto¬nosan maga előtt látta az égő Elefántcsonttornvot s újra meg újra átélte azt
a pillanatot, amikor Atráskó a kardját az ő mellének szegezte – míg egyszer csak
fel nem ötlött benne a kérdés: miért habozott Atráskó? Miért nem szánta rá magát, a
történtek után, hogy magsebesítse őt, s így erőszakkal vegye el tőle AURIN-t? És
ekkor hirtelen arra a sebre kellett gondolnia, amelyet ő ejtett Atráskón, és arra
az utolsó pillantására, amikor hátratántorodott és alázuhant. Barnabás visszadugta
rozsdás hüvelyébe Kamondát, melyet még mindig kezében tartott. Hajnalodott, és
Barnabás egyre tisztábban láthatta, merre jár. A fémparipa éppen egy pusztaságon
viharzott végig. A bo¬rókacsoportok sötét körvonalai csuklyás szerzetesóriások vagy
hegyes süvegű varázslók mozdulatlan gyülekezetéhez hasonlí¬tottak. Sziklatömbök
hevertek köztük szerteszórva. S ekkor az történt, hogy a fémparipa a sebes vágta
közben egyszer csak fogta magát és darabokra hullott. Barnabás kábultan terült el
az esés lendületétől. Amikor végre magához tért és összevert tagjait megdörzsölte,
egy ala¬csony borókabokorban találta magát. Kimászott. Nagy terüle¬ten szétvetve
feküdtek a paripa héjszerű roncsai, mintha egy lovas szobor robbant volna fel.

Barnabás felállt, válla köré vetette fekete köpenyét és cél nélkül nekivágott a
világosodó hajnali láthatárnak. A borókabokorban azonban ott maradt egy csillogó
valami, amit Barnabás elvesztett: Özlár, az Öv. Veszteségét nem vette észre, és
később sem gondolt rá soha többé. Iluán hiába mentet¬te ki az övet a lángok közül.
Az övet néhány nap múlva egy szarka találta meg, aki nem sejtette, hogy ez a
csillogó dolog mit rejt magában. Fészkébe vitte, ám ezzel egy másik történet vette
kezdetét, amelynek elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Délfelé Barnabás
egy magas földsánchoz ért, mely keresztbe szelte a pusztaságot. Felnézett rá. A
sánc mögött széles völgy¬katlan terült el, amely – befelé egyre mélyülve – olyan
formát nyert, mint egy lapos kráter. S ezt az egész völgyet egy város töltötte ki –
az épületek tömege legalábbis ezt a meghatározást tette kézenfekvővé, ámbár a
legbolondosabb város volt, ame¬lyet Barnabás életében valaha is látott. Minden
látható terv vagy meggondolás nélkül dobálták egymásra az épületeit, mintha egy
óriási zsákból öntötték volna oda őket, akár egy csomó kockát. Nem volt itt sem
utca, sem tér, sem semmiféle felismerhető rend. De az egyes építmények is
tábolyultan festettek: kapubejárat¬tal a tetőkön, lépcsőkkel ott, ahova nem
lehetett feljutni, vagy olyanokkal, melyeken csak fejjel lefelé lehetett járni, és
amelyek a puszta légben végződtek. Tornyocskák álltak keresztben, balkonok lógtak
függőlegesen a falon, ablakok voltak az ajtók helyén és padló a falak helyén. Volt
olyan híd, melynek íve egyszer csak valahol abbamaradt, mintha építője munka
köz¬ben elfelejtette volna, hogy mit akart vele. Akadt banán formá¬júra hajlított
torony és hegyére állított piramis. Röviden szólva, az egész város az őrület
benyomását keltette. Azután a lakosokat pillantotta meg Barnabás, férfiakat,
as¬szonyokat és gyermekeket. Alakjukat tekintve közönséges em¬berekre
hasonlítottak, de ruházatuk olyan volt, mintha mind¬nyájan megbolondultak volna, és
nem tudnának különbséget tenni olyan dolgok között, amelyek felölteni valók, és
amelyek más célokat szolgálnak. Fejükön lámpaernyőket, homokozóvödröket,
levesestálakat, papírkosarakat, tölcséreket és dobozo¬kat viseltek. Testüket pedig
asztalterítők, szőnyegek, nagy da¬rab ezüstpapírok, sőt hordók vették körül. Többen
talicskákat vagy kocsikat húztak-vontak, melyeken mindenféle kacat volt
felhalmozva, törött lámpák, matracok, edé¬nyek, ócska rongyok és csillogó limlomok.
Mások meg a hátu¬kon cipeltek hasonló ócskaságokat tartalmazó óriási batyukat.
Minél lejjebb hatolt Barnabás a városba, annál sűrűbb lett a nyüzsgés. De úgy
tetszett, hogy tulajdonképpen senki sem tudja, hova is igyekszik. Barnabás több
ízben is megfigyelte, hogy valaki, aki talicskáját fáradságosan húzta az egyik
irány¬ba, kisvártatva az ellenkező irányba ráncigálta, hogy valamivel később megint
egy másik irányt válasszon. De mindenki láza¬san tevékenykedett. Barnabás
elhatározta, hogy megszólítja egyiküket. – Mi a neve ennek a városnak? A
megszólított elengedte a talicskát, kiegyenesedett, egy ide¬ig a homlokát
dörzsölte, mintha feszülten gondolkoznék, majd elment és talicskáját egyszerűen
otthagyta. Mintha megfeled¬kezett volna róla. Ám pár perccel később egy asszony
vette birtokba a kis kocsit és nagy nehezen húzni kezdte valamerre. Barnabás
megkérdezte, hogy övé-e a limlom. Az asszony egy darabig mély töprengésbe merülve
állt, azután elment. Barnabás még néhány kísérletet tett, de egyetlen kérdésére sem
kapott választ. – Hiába kérdezgeted őket – szólalt meg mögötte egy kuncogó hang –,
nem tudnak semmit sem mondani. Úgy is nevezhet¬nénk őket, hogy a Semmitmondók.
Barnabás a hang irányába fordult és egy falkiszögellésen (amely egy megfordított
erkély alsó fele volt) kis szürke majmot pillantott meg. Az állat bojtos fekete
doktori kalapot viselt, és láthatóan azzal foglalatoskodott, hogy a lábujjain
valamit ki¬számoljon. Majd Barnabásra vigyorgott és így szólt:

– Bocsánat, csak valamit gyorsan ki kellett számítanom. – Ki vagy te? – kérdezte
Barnabás. – Nevem Argax, nagyon örvendek! – felelte a majmocska és megemelte a
doktori kalapot –, és kihez van szerencsém? – A nevem Bux Barnabás Boldizsár. –
Persze, persze! – mondta elégedetten a majmocska. – És mi a neve ennek a városnak?
– érdeklődött Barnabás. – Tulajdonképpen nincs is neve – magyarázta Argax –, de
nevezhetnénk – mondjuk – a Régi Királyok Városának. – A Régi Királyok Városa? –
ismételte nyugtalanul Barna¬bás. – Miért? Senkit sem látok, aki régi királynak
látszana. – Nem? – a majmocska kuncogott –, pedig mind, akit itt látsz, valaha a
maga idejében Fantázia királya volt – vagy legalábbis az akart lenni. Barnabás
megijedt. – Honnan tudod, Argax? A majom ismét megemelte doktori kalapját és
vigyorgott. – Én – mondjuk így – a város felügyelője vagyok. Barnabás körülnézett.
Közelükben egy öreg ember gödröt ásott. Mikor elkészült vele, égő gyertyát
helyezett el benne és újra betemette a lyukat. A majmocska kuncogott. – Megfelelne
egy kis városnéző körút, uram? Mondjuk így – első ismerkedésül eljövendő
lakóhelyeddel? – Nem – mondta Barnabás. – Miről beszélsz? A majmocska a vállára
ugrott. – Gyere csak! – suttogta –, semmibe sem kerül. Már megfi¬zetted, ami a
belépésre jogosít. Barnabás elindult, noha tulajdonképpen legszívesebben ke¬reket
oldott volna. Kényelmetlenül érezte magát, és ez az érzés minden lépéssel
növekedett benne. Amint az embereket figyelte, feltűnt neki, hogy maguk között sem
beszélnek. Egyáltalán nem törődtek egymással, sőt mintha nem is vették volna észre
egymást. – Mi bajuk ezeknek – tudakolta Barnabás –, miért viselked¬nek ilyen
különösen? – Semmi különös nincs bennük – kuncogta Argax Barnabás fülébe –, hozzád
hasonlók, mondjuk így, vagy inkább ők is ilyenek voltak a maguk idejében. – Mit
akarsz ezzel mondani? – állt meg Barnabás. – Azt, hogy ezek emberek? Argax a
mulatságtól fel-alá kezdett ugrálni Barnabás hátán. – Így van! Így van! Barnabás az
út közepén ülő asszonyt nézte, amint stoppoló-tűvel borsót próbált kiszedegetni egy
tányérból. – Honnan jöttek ezek? És mit csinálnak itt? – kérdezte Bar¬nabás. Ó,
mindig voltak olyan emberek, akik nem találtak vissza a saját világukba –
magyarázta Argax. – Eleinte nem akartak, és most – mondjuk így – nem is tudnak már.
Barnabás egy kislány után nézett, aki minden erejét megfe¬szítve húzta
négyszögletes kerekű babakocsiját. – Miért nem tudnak visszamenni? – kérdezte. –
Kívánniuk kellett volna. De most már nem kívánják. Utol¬só kívánságukat valami
másra használták fel. – Az utolsó kívánságukat? – kérdezte sápadt ajakkal
Barna¬bás. – Hát nem kívánhat valaki addig, ameddig csak akar? Argax megint
kuncogott. Most Barnabás turbánját próbálta leszedni, hogy tetvészkedjen a fején.

– Hagyd abba! – kiáltotta Barnabás. Le akarta rázni magá¬ról a majmot, de az erősen
kapaszkodott belé és sivalkodott a gyönyörűségtől. – Azt már nem! Azt már nem! –
kaffogta –, csak addig kívánhatsz, amíg emlékszel a világodra. Ezek itt minden
emlé¬küket elherdálták. Akinek nincs már múltja, jövője sincs. Ezért is nem
öregszenek. Nézd csak meg őket! Hinnéd, hogy némelyik már ezer éve vagy még
régebben van itt? De olyanok marad¬nak, amilyenek voltak. Számukra már semmi sem
változik, mert ők maguk sem tudják többé megváltoztatni magukat. Barnabás egy
férfira lett figyelmes, aki tükrét beszappanozta és borotválni kezdte. Ami eleinte
mulatságosnak tűnt neki, attól most lúdbőrözni kezdett a háta. Gyorsan továbbment,
s csak most ébredt tudatára, hogy egyre beljebb hatol a városba. Vissza akart
fordulni, de valami úgy húzta, mint a mágnes. Futni kezdett és megpróbált
megszabadulni a kellemetlen szür¬ke majomtól, de az keményen tapadt rá, mint a
folyondár, sőt még ösztökélte is: – Gyorsabban! Hopp! Hopp! Hopp! Barnabás megállt,
miután belátta, hogy minden ellenkezés hasztalan. – És ezek itt mind – kérdezte
levegő után kapkodva – egykor Fantázia királyai voltak vagy azok akartak lenni? –
Világos – mondta Argax –, aki nem talál vissza, előbb-utóbb mind király akar lenni.
Nem mindnek sikerült, de mind azt akarta. Ezért van itt kétfajta bolond. Az
eredmény minden¬esetre – mondjuk így – ugyanaz. – Mi ez a két fajta? Magyarázd meg!
Tudnom kell, Argax! – Nyugalom! Nyugalom! – kuncogott a majom és még keményebben
kapaszkodott Barnabás nyakába. – Egyesek fokozatosan szórták ki magukból az
emlékeiket, és mikor az utolsót is elvesztették, már AURIN sem tudta többé egyetlen
kívánságu¬kat sem teljesíteni. Ezután – mondjuk így – teljesen maguktól jöttek ide.
A többiek, akiknek sikerült királlyá lenniük, ezzel egy csapásra elvesztették
minden emléküket. AURIN éppúgy nem tudta többé teljesíteni a kívánságukat, mert nem
volt már kívánságuk. Amint látod, az eredmény ugyanaz. Ezek is itt vannak és többé
nem tudnak elmenni innen. – Ez azt jelenti, hogy egykor mindnek birtokában volt
AU¬RIN? – Magától értetődik! – válaszolta Argax. – De már réges-rég elfelejtették.
Ezeken a szegény bolondokon egyébként úgysem segítene semmi. – Vajon – Barnabás
habozott – elvették tőlük? – Nem – mondta Argax –, ha valaki királlyá választatja
magát, AURIN eltűnik a saját kívánsága folytán. Napnál világo¬sabb, mondjuk így,
mert a Kislány Királynő hatalmát nem lehet arra használni, hogy éppen ezt a
hatalmat vegyék el tőle. Barnabás olyan nyomorúságosan érezte magát, hogy
szere¬tett volna valahova leülni, ám a kis majom nem engedte. – Nem, nem, a
városnézés még nem ért véget – kiáltotta –, a legfontosabb csak most jön! Tovább!
Tovább! Barnabás egy fiút pillantott meg, aki nehéz kalapáccsal szö¬geket vert a
földön előtte heverő harisnyákba. Egy kövér ember bélyegeket akart ragasztani
szappanbuborékokra, amelyek, természetesen, mindig szétpattantak. De nem hagyta
abba. Folyvást újabbakat fújt. – Nézd csak! – hallotta Barnabás Argax kuncogó
hangját és érezte, amint a kis majomkezek egy bizonyos irányba fordítják a fejét –,
nézz oda! Hát nem mulatságos? Nagy embercsoport álldogált ott, férfiak, nők,
öregek, fiata¬lok, valamennyien a legfurább öltözékben, de egy szót sem szóltak.
Mind magába merült. A földön töméntelen hatalmas kocka hevert és minden kocka hat-
hat oldalán betűk álltak. Az emberek újra meg újra összekevertek a kockákat és
hosszan bámulták. – Mit csinálnak? – susogta Barnabás –, miféle játék ez? Mi a
neve? Ez a Tetszésszerint-játék – felelte Argax. Odaintett a játé¬kosoknak és így
kiáltott: – Bravó, gyermekeim! Csak így to¬vább! Ne hagyjátok abba!

Azután megint Barnabás felé fordult, és ezt mormolta a fülébe: – Nem tudnak semmit
sem mesélni többé. Elvesztették a beszélőképességüket. Ezért találtam ki nekik ezt
a játékot. Jól leköti őket, amint látod. És nagyon egyszerű. Ha jól belegon¬dolsz,
el kell ismerned, hogy a világ minden története alapjában véve csupán néhány
betűből áll. A betűk mindig ugyanazok, csak az összeállításuk változik. A betűkből
szavak állnak elő, a szavakból mondatok, a mondatokból fejezetek és a fejezetekből
történetek. Nézd csak, mi van odaírva? Barnabás olvasta: HGIKLOPFMVEYUXQ
YXCVBNMASDFGHJKLOÁ QVERTZUIOPÜ ASDFGHJKLÖÁ MNBVCXYLKJHGFDSA ÜPOIUZTREVQAS
QVERTZUIOPÜASDF YXCVBNMLKJ QVERTZUIOPÜ AS DFGHJKLÖÁYXC ÜPOIUZTREVQ ÁÖLKJHGFDSAMNBV
GKHDSRZIP QETUOUSFHKO YCBMVRZIP ARCGUNIKYÖ QWERZUIOPÜASD MNBVCXYÁSD LKJUONGRFGHL –
Igen – kuncogott Argax –, általában így van. De ha valaki nagyon sokáig játssza,
évekig, akkor néha véletlenül szavak lesznek belőlük. Nem éppen szellemdús szavak,
de mégiscsak szavak. „Spenótgörcs" például vagy „Sörtekörte" vagy „Gal¬lérmáz". Ám
ha száz évig, ezer évig vagy százezer évig játssza valaki, akkor minden
valószínűség szerint véletlenül egy vers is kijöhet belőlük. S ha örökké játssza,
minden lehetséges versnek és történetnek létre kell jönnie, azonkívül a történetek
összes történetének, még ennek a történetnek is, amelyben mi ketten most éppen
társalgunk. Logikus, nem? – Ez borzasztó – mondta Barnabás. – Ó – jegyezte meg
Argax –, csak nézőpont kérdése. Ezek ott – mondjuk így – szívesen szorgoskodunk
vele. Azonkívül mi mást kezdhetnénk velük Fantáziában? Barnabás hosszan és némán
szemlélte a játszó embereket, majd halkan ezt kérdezte: – Argax, ugye tudod, hogy
ki vagyok? – Hogyne tudnám? Ki ne ismerné a nevedet Fantáziában? – Egyet mondj meg
nekem, Argax. Ha tegnap királlyá let¬tem volna, már én is itt lennék? – Ma vagy
holnap – válaszolta a majom –, vagy egy hét múlva. Mindenképpen hamarosan
idetaláltál volna. Akkor Atráskó megmentett engem. – Azt nem tudom – felelte a
majom. – S ha sikerült volna elvennie tőlem az Ékszert, akkor mi történt volna? A
majom ismét kuncogott. – Mondjuk így – akkor is itt kötöttél volna ki.

– Miért? – Mert szükséged van AURIN-ra, hogy megtaláld a hazave¬zető utat. Bár,
őszintén szólva, nem hiszem, hogy valaha is sikerül. A majom összecsapta kis kezét,
megemelte doktori kalapját és vigyorgott. – Mondd, Argax, mit kell tennem? – Olyan
kívánságot kell kitalálnod, amely a világodba vis¬szavisz. Barnabás megint sokáig
hallgatott, majd ezt kérdezte: – Argax, meg tudnád mondani, hány kívánságom lehet
még? – Már nem sok. Véleményem szerint legfeljebb három vagy négy. És ennyivel
nehezen boldogulsz. Kissé későn fogsz hozzá, és a visszaút nem könnyű. Át kell
jutnod a Köd-tengeren. Ez máris egy kívánságodba kerül. Hogy mi jön még utána, azt
nem tudom. Senki nem tudja Fantáziában, hogy merre nyílik a ti fajtátok hazavezető
útja. Talán megtalálod Yor Tárnódját, az egyetlen menekvést az olyanok számára,
mint te vagy. Ám¬bár félek, hogy neked – mondjuk így – túl messze van. Hanem a Régi
Királyok Városából ez egyszer még ki fogsz találni. – Köszönöm, Argax! – mondta
Barnabás. A majmocska vigyorgott. – Viszontlátásra, Bux Barnabás Boldizsár! S egy
ugrással eltűnt a bolondos házak egyikében. A turbánt magával vitte. Barnabás kis
ideig még mozdulatlanul állt. Úgy megzavarta és megrázta mindaz, amit tapasztalt,
hogy nem tudott határoz¬ni. Minden eddigi célja és terve egy csapásra összeomlott.
Úgy érezte magát, mintha bensőjében minden a feje tetejére állt volna – mint ott az
a piramis, melynek teteje alulra s a háta előrefordult. Amiben reménykedett, az
lett a romlása, s a menekvése az, amit gyűlölt. Mindenekelőtt egyvalami volt
világos: ki kell jutnia ebből a városnak nevezett bolondokházából! És soha többé
nem akart ide visszatérni! Elindult hát az esztelen házak zűrzavarán keresztül, de
ha¬marosan ráeszmélt, hogy a befelé vezető út sokkal egyszerűbb volt, mint kijutnia
innen. Ismételten meg kellett állapítania, hogy elvétette az irányt és már megint a
központ felé igyekszik. Az egész délutánjába beletelt, míg a földsáncot elérte.
Ekkor futni kezdett a pusztaságban és csak futott, míg az éjszaka –éppoly sötét,
mint az előző – megállásra nem kényszerítette. Kimerülten rogyott egy borókabokor
alá és mély álomba me¬rült. És alvás közben kialudt benne annak az emléke, hogy
valaha történeteket tudott kieszelni. Egész éjszakán át ugyanazt az álomképet
látta, mely nem akart sem eltűnni, sem változni: Atráskót vérző sebével a mel¬lén,
amint csak áll és néz rá némán és mozdulatlanul. Mennydörgésre ébredt és felugrott.
Mélységes sötétség vette körül, de mintha a napok óta gyülekező összes felhő most
egyszerre vad tombolásba fogott volna. Megszakítás nélkül cikáztak a villámok,
mennykövek dörögtek, úgy, hogy a föld remegett belé, a vihar végigüvöltött a
pusztaságon és földig hajlította a borókafákat. Záporok szürke függönye söpört
ke¬resztül a tájon. Barnabás felkelt. Fekete köpenyébe burkolózva állt, s a víz
végigcsurgott az arcán. Egy villám pontosan előtte vágott egy fába, széthasította a
göcsörtös törzset, s az ágak azon nyomban fellángoltak, a szél szikraesőt hajtott
át a pusztaságon, de a vízzuhatag rögtön kioltotta. Barnabást az iszonyú robaj a
térdére vetette. Ekkor mindkét kezével ásni kezdte a földet. Amikor a nyílás elég
nagy volt, leoldotta derekáról Kamondát, a Kardot és belehelyezte. – Kamonda! –
mondta halkan a zúgó vihar közepette –, örökre búcsút veszek tőled. Soha ne
származzék romlás olyas¬valaki miatt, aki téged egy barát ellen akarna kirántani.
És senki ne találjon rád, míg mindaz feledésbe nem megy, ami teáltalad és énáltalam
történt. Akkor befedte a lyukat, és mohát meg ágakat tett rá, hogy senki fel ne
fedezhesse. És Kamonda ma is ott fekszik. Majd csak a messzi jövőben jön valaki,
aki baj nélkül érintheti ismét – de ez már más történet, és elbeszélésére más
alkalommal kerül majd sor. Barnabás elindult a sötétségben.

A zivatar reggel felé alábbhagyott, a szél elállt, a fákról csöpögött az eső, és
minden csendes lett. Ezen az éjszakán kezdődött Barnabás hosszú, magányos
ván¬dorlása. Harcostársaihoz és kísérőihez nem akart visszamenni, Xaidához sem. Meg
akarta találni az emberi világba visszave¬zető utat – csak azt nem tudta, hol és
merre keresse. Létezik-e vajon valahol egy kapu, egy rév, egy mezsgye, amelyen
átkel¬hetne? Kívánnia kellene, ezt tudta jól. De nem volt hozzá ereje. Úgy érezte
magát, mint a búvár, aki a tengerfenéken elmerült hajó után kutat, de mindig a
felszínre vetődik, mielőtt bármit is találna. Azt is tudta, hogy már csupán néhány
kívánsága maradt, ezért gondosan ügyelt rá, hogy ne használja AURIN-t. Azt a kevés
emléket, amely még megmaradt benne, csak akkor áldoz¬hatja fel, ha ezáltal közelebb
kerül a világához, és csak akkor, ha okvetlenül szükséges. Ám a kívánságokat nem
lehet tetszés szerint előhívni vagy elnyomni. A legmélyebb mélységeinkből törnek
elő, mint min¬den szándék, akár jó, akár rossz. És észrevétlenül születnek.
Anélkül, hogy Barnabás észrevette volna, új kívánság éledt benne és öltött
fokozatosan egyre világosabb alakot. A sok napon és éjen át tartó magányos
vándorlás hatására azt kezdte kívánni, hogy bár tartozna valami közösséghez,
fogadná be valami csoport, nem mint uralkodót vagy hőst vagy bármily kivételes
személyt, hanem egyszerűen mint egyet a sok közül, akár mint a legkisebbet, a
legkevésbé jelentőset, de magától értetődően odatartozót, olyat, aki részt vesz a
közösség életében. Egy napon az történt, hogy egy tenger partjára ért. Legalábbis
kezdetben úgy hitte. Meredek sziklaparton állt, szeme előtt te¬rült el a tenger,
fehér, megmerevedett hullámaival. Csak ké¬sőbb vette észre, hogy ezek a hullámok
nem igazából mozdu¬latlanok, mert nagyon lassan ugyan, de mozognak, úgyhogy
áramlások is támadnak bennük, és örvények, melyek oly észre¬vétlenül forognak, mint
az óramutatók. A Köd-tenger volt! Barnabás végigment a meredek parton. A levegő
meleg volt és kissé nyirkos, szellő sem lebbent. Kora délelőtt volt még, s a nap
beragyogta a hófehér ködfelületet, mely a látóhatárig terjedt. Barnabás néhány órai
gyaloglás után déltájban egy kis városhoz ért, amely magas cölöpökön állt, nem
messze a szárazföld¬től, kinn a Köd-tengeren. Hosszú, szabadon lengő függőhíd
kötötte össze a sziklapart egyik kiugró szirtjével. A híd csende¬sen ingott, ahogy
Barnabás végigment rajta. A házak viszonylag kicsik voltak, az ajtók, ablakok,
lépcsők mintha gyermekek számára készültek volna. És csakugyan, az utcai járókelők:
a szakállas, felnőtt férfiak és magasra fésült hajú nők mind gyermekmagasságúak
voltak. Feltűnő volt, hogy alig lehet őket megkülönböztetni, annyira hasonlítanak
egymásra. Arcuk sötétbarna volt, mint a nedves föld, és nagyon szelídnek és
csendesnek látszottak. Mikor Barnabást megpillantották, odabólintottak, de egyikük
sem szólította meg. Általában igen hallgatagnak tetszettek, csak ritkán hangzott
egy-egy szó vagy kiáltás az utakon és az utcákon, pedig élénk sürgés-forgás
ural¬kodott mindenütt. Soha senki nem járt egyedül. Valamennyien kisebb-nagyobb
csoportokban közlekedtek, kart karba öltve vagy egymás kezét fogva. A házakat
jobban szemügyre véve, Barnabás megállapította, hogy mind valami kosárfonadékból
épült, némelyik durvábból, némelyik finomabból, sőt még az utcák burkolata is ebből
állt. Végül azt is észrevette, hogy a lakosok öltözete, a nadrágjuk, szoknyájuk,
kabátkájuk és kalapjuk is az említett fonadékból készült, de természetesen ez
esetben nagyon finom, művészi szövésűből. Nyilvánvalóan kivétel nélkül mindent
ugyanebből az anyagból csináltak. Barnabás be-benézett egy-egy kézműves műhelyébe,
de min¬denütt ilyen fonott tárgyak előállításával foglalatoskodtak, ci¬pőket,
korsókat, lámpákat, tálcákat, esernyőket készítettek – kizárólag ebből a
fonadékból. És senki nem dolgozott egyedül, mert ezeket a holmikat csak többek

közreműködésével lehetett előállítani. Élvezet volt megfigyelnie, hogy milyen
ügyesen dolgoznak egymás keze alá, és hogy az egyik munkája mindig kiegészíti a
másikét. Közben többnyire egy szöveg nélküli egy¬szerű dallamot énekeltek. A város
nem volt valami nagy, így Barnabás hamarosan a másik végére ért. S az itt elébe
táruló látvány félreérthetetlenül azt tanúsította, hogy kikötővárosba jutott, mert
százával álltak itt a különböző formájú és nagyságú hajók. Ám meglehetősen
szokatlan kikötőváros volt, ugyanis a hajók óriási horgászboto¬kon lógtak és lágyan
ringva lebegtek egymás mellett a mélység felett, ahol a fehér ködtömeg hömpölygött.
Egyébként úgy lát¬szott, hogy ezek a hajók is kosárfonadékból állnak, és nem volt
sem vitorlájuk, sem árbocuk, sem evezőjük vagy kormányuk. Barnabás egy korláton
áthajolva letekintett a Köd-tengerre. Hogy milyen magasak a cölöpök, amelyeken a
város nyugszik, azt abból az árnyékból állapította meg, amelyet a napfényben a
lenti fehér felületre vetettek. – Éjszaka – szólalt meg egy hang mellette – a köd
egészen a város magasságáig kúszik fel. Akkor kifuthatunk a tengerre. Nappal a nap
felszívja a ködöt, és a tenger alább száll. Ugye, ezt akartad tudni, idegen?
Barnabás mellett három férfi támaszkodott a korlátnak és szelíden és barátságosan
nézték őt. Beszédbe elegyedett velük, és megtudta, hogy a város az Iskál nevet
viseli, de úgy is nevezik, hogy Kosárváros. Lakosait iskaliótáknak hívják. A szó
körülbelül azt jelenti, hogy „közösségbeliek". A férfiak hivatá¬suk szerint mind a
hárman ködhajósok voltak. Barnabás nem akarta elárulni a nevét, nehogy felismerjék,
s azt mondta, úgy hívják, hogy az Egyik. A három tengerész elmagyarázta neki, hogy
náluk senkinek sincs külön neve, és ezt nem is találják szükségesnek. Mindnyájan
együttvéve az iskalióták, és ez elég nekik. Mivel éppen délidő volt, meghívták
Barnabást, hogy tartson velük, s ő köszönettel elfogadta a meghívást. Egy közeli
vendég¬lőben asztalhoz ültek, és Barnabás ebéd közben mindent meg¬tudott Iskál
városáról és lakóiról. A Köd-tenger, melyet itt Skanidánnak neveznek, nem más, mint
egy fehér gőzből álló óriási óceán, mely Fantázia két részét egymástól elválasztja.
Hogy milyen mély lehet a Skanidán, még soha senki nem kutatta ki, és azt sem, hogy
vajon honnan származik ez a mérhetetlen ködtömeg. A felszín alatt lélegzeni is
lehet, s a partról, ahol a köd még viszonylag sekély, egy darabon be lehet lábalni
a tengerbe, azonban csak kötéllel biztosítva, amellyel az embert vissza lehet húzni
a partra. A ködnek ugyanis az a tulajdonsága, hogy rövid időn belül mindenkit
megfoszt a tájékozódóképességétől. Az idők folya¬mán már sok merész és könnyelmű
lény odaveszett, aki megkí¬sérelte, hogy a Skanidánon egyedül, gyalogosan keljen
át. Csu¬pán néhányat sikerült közülük megmenteni. Az egyedüli mód, amellyel a Köd-
tenger túloldalára juthat valaki, az, amit az iskalióták találtak ki. Ahhoz a
fonadékhoz ugyanis, amelyből Iskál házai, az összes használati tárgy, a ruhák és a
hajók is állnak, azt a bizonyos szittyófélét használják, amely a Köd-tenger
felszíne alatt, a parthoz közel tenyészik, és amelyet – az előbbiek alapján
kön¬nyen érthető módon – csak életveszély árán lehet levágni. Ez a szittyó, noha
rendkívül hajlékony, sőt a közönséges levegőn petyhüdtté válik, a ködben
szálegyenesen áll, mert könnyebb nála és a felszínén úszik. Így úsznak
természetesen a hajók is, hiszen belőle készültek. Az iskalióták ruhája tehát
egyszersmind úszómellényül is szolgál arra az esetre, ha valaki beletéved a ködbe.
De az iskalióták tulajdonképpeni titka még nem is ez, s mindez nem magyarázza azt a
sajátságos közösségi szellemet, amely minden tevékenységüket meghatározza. Amint
Barna¬bás hamarosan megállapította, úgy tetszett, hogy nem ismerik az „én"
szócskát, legalábbis soha nem alkalmazzák, hanem mindig csak úgy beszélnek, hogy
„mi". Csak később jött rá, hogy ennek mi az oka. Mikor a három ködhajós beszédéből
kivette, hogy még ezen az éjszakán kifutnak a tengerre, megkérdezte őket, hogy nem
szerződtetnék-e hajósinasnak. Megmagyarázták neki, hogy a Skanidánon való hajózás
lényegesen különbözik minden más hajóúttól, mert senki sem tudja,

meddig lesz úton és végül is hova érkezik. Barnabás közölte, hogy ez neki éppen
megfelel, így azután a tengerészek beleegyeztek, hogy magukkal viszik a hajójukon.
Az éj beálltával, amint várható volt, a köd emelkedni kezdett és éjfélkor elérte a
Kosárváros magasságát. Az összes hajó, amely előbb még a levegőben lógott, most a
fehér felszínen úszott. A hajó, melyen Barnabás tartózkodott – egy körülbelül
harminc méter hosszú, lapos csónak –, köteleiről eloldva, lassan kiúszott a nyílt
éjszakai Köd-tengerre. Barnabás már az első pillanatban azt kérdezte magától, hogy
mi hajtja vajon ezt a fajta hajót, ha nincs sem vitorlája, sem evezője vagy
hajócsavarja. Mint megtudta, a vitorlát semmire sem tudnák használni, mert a
Skanidán felett csaknem mindig szélcsend uralkodik, evezőkkel és hajócsavarokkal
pedig még¬annyira sem tudnának a ködön átkelni. Egészen más erő volt az, ami a
hajót mozgatta. A fedélzeten egy kör alakú, alacsony emelvény állt, Barnabás már
kezdetben észrevette és parancsnoki hídnak vagy valami hasonlónak tartotta.
Valóban, az egész út tartama alatt leg¬alább két, olykor azonban három, négy, sőt
több ködhajós is tartózkodott rajta. (A teljes személyzet tizennégy főből állt –
természetesen Barnabást nem számítva.) Azok, akik a kör alakú emelvényen álltak,
karjukat egymás vállára tették és a menet¬irányba néztek. Ha valaki csak
felületesen tekintett rájuk, azt hihette, hogy mozdulatlanul állnak. Csak a
figyelmes szemlélő vehette észre, hogy tánchoz hasonló, rendkívül lassú és
tökélete¬sen egybehangolt mozdulatokat végeznek. Közben egy folyton ismétlődő,
egyszerű, igen szép és lágy dallamot énekeltek. Barnabás ezt a sajátságos
viselkedést eleinte valami különös szertartásnak vagy szokásnak vélte, melynek
értelme rejtve maradt előtte. Csak az utazás harmadik napján kérdezte meg három
barátja egyikét, amikor az melléje ült. A tengerész a maga részéről csodálkozott
Barnabás álmélkodásán és megma¬gyarázta neki, hogy a férfiak a hajót a
képzelőerejükkel hajtják. Barnabás először nem értette a magyarázatot, és azt
kérdez¬te, hogy ezzel netán valamiféle rejtett kerekeket hoznak moz¬gásba. – Nem –
felelte a ködhajós –, ha mozgatni akarod a lábadat, neked is elég, ha elképzeled –
vagy a lábadat kerekekkel kell mozgásba hoznod? Az élő test és a hajó közti
különbség pusztán abban áll, hogy legalább két iskalióta képzelőerejét kell
tökéletesen egyesíteni. Mert ebből az egyesítésből jön létre a hajtóerő. S ha
gyorsab¬ban akarnak haladni, több személy együttműködésére van szükség. Általában
hármas csoportokban dolgoznak, a többiek ezalatt pihennek, ugyanis bármilyen
könnyűnek és kellemesnek látszik is, munkájuk nehéz és megerőltető és állandó,
nagyfokú figyelem-összpontosítást kíván. Azonban ez az egyetlen mód, amivel a
Skanidánon hajózni lehet. És Barnabás kijárta a ködhajósok iskoláját és megtanulta
közösségük titkát: a táncot s a szöveg nélküli dallamot. A hosszú átkelés ideje
alatt lassanként ő is közösségük tagja lett. Az önfeledtség és harmónia különös és
leírhatatlan élmé¬nye töltötte el, ha táncolás közben érezte, amint saját
képzelő¬ereje egybeolvad a többiekével és egyetlen egésszé válik. Úgy érezte, hogy
valóban bevették a közösségükbe, hogy közéjük tartozik – és ugyanakkor megszűnt
benne annak az emléke, hogy abban a világban, amelyből származik s ahova a
vissza¬utat kereste, emberek élnek, emberek, akiknek mind saját külön képzelőerejük
és véleményük van. Az egyetlen, amire még homályosan emlékezett, az az otthona volt
és a szülei. Ám szíve mélyén élt még egy másik kívánság is azon kívül, hogy ne
legyen többé egyedül. És ez a másik kívánság halkan megmozdult benne. Ez azon a
napon történt, amikor először vette észre, hogy az iskalióták nem azáltal alakítják
ki közösségüket, hogy különféle elképzelésmódokat hoznak összhangba, hiszen olyan
tökélete¬sen hasonlítanak egymásra, hogy semmi megerőltetésükbe sem kerül, hogy
közösségnek érezzék magukat. Sőt egyáltalán nem volt módjuk egymással veszekedni
vagy más véleményen lenni, mert egyikük sem érezte magát különállónak. Nem kellett
el¬lentéteket áthidalniuk, hogy harmóniát teremtsenek maguk közt, és éppen ez a
fáradság nélkül elért eredmény tette lassan¬ként

elégedetlenné Barnabást. Szelídségük bágyadtnak tűnt, énekük örökösen egyforma
dallama monotonnak. Érezte, hogy valami hiányzik belőle, szomjazott valami után, de
nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Csak akkor eszmélt rá, amikor valamivel
később egy óriási ködholló tűnt fel az égen. Az iskalióták megijedtek és amilyen
gyorsan csak tudtak, lebújtak a fedélzet alá. Ám egyiküknek nem sikerült idejében
eltűnnie, és a szörnyű madár nagy káro¬gással rácsapott, megragadta a
szerencsétlent és a csőrében magával vitte. Amikor a veszély elmúlt, az iskalióták
előjöttek és folytatták az utazást, tánccal és énekkel, mintha mi sem történt
volna. Harmóniájukat nem zavarta meg semmi, nem gyászoltak, nem panaszkodtak, egy
szót sem vesztegettek az eseményre. – Nem – mondta egyikük, akit Barnabás
megkérdezett –, senki sem hiányzik közülünk. Miért panaszkodnánk? Az egyén nem
számított náluk. S minthogy egyformák vol¬tak, egyikük sem volt pótolhatatlan.
Barnabás azonban egyéni ember akart lenni. Valaki, aki nem csupán egy a sok közül.
Azt akarta, hogy azért szeressék, mert éppen olyan, amilyen. Az iskalióták
közösségében harmónia volt, de nem volt szeretet. Nem akart többé a legnagyobb, a
legerősebb vagy a legoko¬sabb lenni. Az már a múlté. Az után vágyakozott, hogy
olyan¬nak szeressék őt, amilyen: jónak vagy rossznak, szépnek vagy csúnyának,
ostobának vagy okosnak, összes hibájával együtt – vagy éppen azok miatt. De milyen
is ő? Már nem is tudta. Annyi mindent kapott Fantáziában, és most a sok ajándék és
erő között nem találta önmagát. Ettől kezdve nem vett részt a többi ködhajós
táncában. Egészen elöl ült a hajó orrában és minden áldott nap, néha éjjel is, a
Skanidánt kémlelte. Végre elérték a túlsó partot. A ködhajó kikötött, Barnabás
köszönetet mondott az iskaliótáknak és a partra lépett. A táj tele volt rózsával,
mindenféle színben pompázó rózsaer¬dővel. És e végtelen rózsaliget közepén
kanyargós ösvény veze¬tett. Barnabás elindult rajta.

XXIV.
Ujuóla asszony
Xaida végét röviden el lehet mesélni, de megérteni nehéz, mert tele van
ellentmondásokkal, mint annyi minden egyéb dolog Fantáziában. Mind a mai napig
törik a fejüket a tudósok és történetírók, hogy miként történhetett, többen
kétségbe vonják a tényeket, vagy megpróbálnak nekik más értelmezést adni. Itt arról
számolunk be, ami valóban megtörtént, és mindenki próbálja úgy magyarázni a
dolgokat, ahogy tudja. Amikor Barnabás Iskál városában rábukkant a ködhajósok¬ra,
ugyanabban az időpontban jutott el Xaida fekete óriásaival a pusztaságnak arra a
pontjára, ahol a fémparipa darabokra hullott Barnabás alatt. Ebben a pillanatban
már gyanította, hogy nem akad többé Barnabás nyomára. Amikor valamivel később
meglátta a földsáncot, melyre Barnabás nyomai felve¬zettek, ez a gyanúja
bizonyossággá vált. Ha Barnabás eljutott a Régi Királyok Városába, akkor az ő
tervei számára elveszett, teljesen mindegy, hogy örökre ott marad-e, vagy sikerült-
e kimenekülnie a városból. Az első esetben a fiú éppoly tehetet¬lenné vált, mint
mindazok, akik ott élnek, és nem tud többé semmit sem kívánni – a másik esetben
pedig nem kívánja már a nagyságot és a hatalmat. Az ő, mármint Xaida számára a
játék mindkét esetben véget ért. Megálljt parancsolt páncélos óriásainak, de ezek
érthetetlen módon nem engedelmeskedtek akaratának, hanem tovább me¬neteltek. Xaida
dühös lett, kiugrott a gyaloghintójából és kitárt karokkal elébük állt. Ám a
páncélos óriások, a gyaloghad épp¬úgy, mint a lovasok, tovább dübörögtek, mintha
úrnőjük ott sem volna, és lábuk és patájuk alá tiporták. És csak amikor Xaida
kilehelte a lelkét, akkor állt meg egyszerre az egész csapat, mint egy lejárt
óraszerkezet. Amikor később Hiszár, Hikar és Hirót a sereg maradékával utolérték
őket, meglátták, hogy mi történt, de nem tudták megérteni, mert hiszen kizárólag
Xaida akarata volt, ami az üres óriásokat mozgatta, s ennélfogva a legázolás is az
ő akara¬tára történt. De a hosszas gondolkodás nem volt különös erőssé¬ge a három
lovagnak, így végül is, vállukat vonva, belenyugod¬tak a dologba. Megtanácskozták,
hogy mi a teendő, és arra az eredményre jutottak, hogy a hadjárat szemmel
láthatólag véget ért. Elbocsátották tehát a megmaradt sereget, és mindenkinek azt
javasolták, hogy térjen haza. Ők maguk pedig, akik Barna¬básnak tett hűségesküjüket
nem akarták megszegni, elhatároz¬ták, hogy egész Fantáziában keresni fogják. Ám a
követendő irány tekintetében nem tudtak egyezségre jutni, ezért úgy dön¬töttek,
hogy mindenki a maga szakállára megy tovább. Elbú¬csúztak egymástól, és mindegyikük
más irányban botorkált tova. Mindhárman még rengeteg kalandot éltek át, és
Fantá¬ziában számtalan beszámoló foglalkozik Kelekótya Keresésük¬kel. De ezek már
más történetek, és elbeszélésükre más alkalom¬mal kerül majd sor. A fekete, üres
fémóriások azonban azóta is azon a helyen állnak a pusztaságban, a Régi Királyok
Városának közelében. Eső és hó veri őket, úgyhogy megrozsdásodtak és lassanként –
ferdén vagy függőlegesen – a földbe süllyedtek. De némelyikük még ma is látható. A
hely elátkozott hírben áll, és minden vándor ívben elkerüli. De térjünk vissza most
Barnabáshoz. Mialatt, a rózsaligeten keresztülhaladva, az ösvény szelíd
ka¬nyargását követte, olyasmit pillantott meg, ami ámulatba ejtet¬te, mert egész
fantáziabeli útja alatt nem látott soha ehhez hasonlót, nevezetesen egy kéz alakúra
faragott útjelzőt, mely egy bizonyos irányba mutatott. „A Változ-lakhoz" – ez állt
rajta. Barnabás sietség nélkül követte a megadott irányt. Beszívta a temérdek rózsa
illatát, és egyre vidámabbnak érezte magát, mintha valami kellemes meglepetés várna
rá. Végül egy gömbölyű fákból álló nyílegyenes fasorhoz ért, mely roskadásig tele
volt pirospozsgás almával. És a fasor legvé¬gén egy ház bukkant fel. Ahogy
közeledett hozzá, megállapítot¬ta, hogy

a legmókásabb ház, amit valaha látott. Magas, csúcsos tető ült rajta, mint valami
bojtos hálósipka. Az épület legin¬kább az óriástökhöz hasonlított, mert gömbölyű
volt, és falán több helyütt dudorok és kitüremlések keletkeztek, valamiféle kövér
pocakok, melyektől jómódú és kedélyes külsőt kapott. Akadt rajta néhány ablak és
egy ajtó, de mind ferde és görbe volt némiképpen, mintha ezeket a nyílásokat kicsit
ügyetlenül vágták volna a tökbe. Mialatt Barnabás a ház felé haladt, észrevette,
hogy az állan¬dó, lassú változáson megy keresztül. Körülbelül azzal a nyuga¬lommal,
amellyel a csiga nyújtja ki a tapogatóit, a jobb oldalán egy kis kinövés képződött,
amelyből lassacskán kis erkélytorony lett. Ugyanakkor a bal oldalán becsukódott egy
ablak és foko¬zatosan eltűnt. A tetőből kémény nőtt ki, és a bejárati ajtó felett
rácsos könyöklőjű balkonocska formálódott. Barnabás megállt és jókedvű
álmélkodással figyelte a folyto¬nos változást. Most már világossá vált előtte,
miért viseli a ház a „Változ-lak" nevet. Mialatt így álldogált, meleg, szép női
hang énekét hallotta bentről: Száz év óta vár e ház, kedves vándorom. Te vagy, ki
előtte állsz jöttödből tudom. Éhet csillapít e hely, oltja szomjadat. Megleled, mit
keresel, béke váltja majd összes kínodat. Rossz voltál, vagy bűntelen, bármilyen
vagy, jó nekem, mert nagy volt utad. – Ó – gondolta Barnabás –, micsoda szép hang!
Szeretném, ha nekem szólna a dal! A hang újból énekelni kezdett: Válj gyerekké,
Nagyuram! Lépj be, ajtóm nyitva van! Ne állj tovább odakint, mert szívesen látlak
itt! Minden elkészítve vár sok ideje már. A hang ellenállhatatlan vonzerővel hatott
Barnabásra. Biz¬tos volt benne, hogy nagyon barátságos személy, aki odabent
énekelt. Kopogott hát az ajtón, mire a hang így kiáltott: – Befelé! Befelé, szép
kisfiam! Barnabás benyitott, és egy kellemes, nem túl nagy helyiséget látott maga
körül, melynek ablakain besütött a nap. Középen kerek asztal állt, megrakva
tálakkal és kosarakkal, melyek Bar¬nabás előtt ismeretlen tarka gyümölcsökkel
voltak tele. Az asz¬talnál egy nő ült, aki maga is némileg almára hasonlított,
olyan piros arcú volt és kerek, olyan egészséges és kívánatos. A legelső
pillanatban Barnabáson majdnem elhatalmasodott a kívánság, hogy kitárt karokkal
feléje rohanjon és így kiáltson: – Mama! Mama! – De uralkodott magán. Mamája
meghalt és egész biztosan nem itt van, Fantáziában. Igaz, hogy az asszony¬nak
ugyanolyan kedves volt a mosolya, és ugyanolyan bizalmat keltően tudott nézni, de
legfeljebb úgy hasonlított az anyjára, mint egy testvér. Az ő mamája kicsi volt, ez
az asszony pedig nagy és valahogy tekintélyes. Széles kalap volt a fején, telis-
teli virággal és gyümölccsel, és ruhája is színpompás virágos anyag¬ból készült.
Csak miután Barnabás jobban megszemlélte, vette észre, hogy valójában a ruha is
levelekből, virágokból és gyü¬mölcsökből állt.

Míg így álldogált és nézelődött, olyan érzés fogta el, amilyen¬ben már réges-régóta
nem volt része. Nem tudott visszaemlé¬kezni, mikor és miképp, csak azt tudta, hogy
néha hasonlóan érezte magát, mikor még kicsi volt. – Ülj már le, szép kisfiam! –
mondta az asszony és szíves mozdulattal egy székre mutatott –, biztosan éhes vagy,
egyél hát először! – Bocsánat – válaszolta Barnabás –, de vendéget vársz. Én meg
csak egész véletlenül vagyok itt. – Csakugyan? – kérdezte az asszony és mosolygott
–, no, nem tesz semmit. Azért még nyugodtan ehetsz, nem? Közben egy kis történetet
mesélek el neked. Láss hozzá és ne kéresd sokáig magad! Barnabás levetette fekete
köpenyét, a székre borította, leült és habozva egy gyümölcs után nyúlt. Mielőtt
beleharapott volna, megkérdezte: – És te? Te nem eszel? Vagy nem szereted a
gyümölcsöt? Az asszony hangosan és szívből nevetett, Barnabás nem tud¬ta, miért. –
Jó – mondta, miután erőt vett magán –, ha nagyon akarod, veled tartok és magamhoz
veszek valamit, de a magam módján. Meg ne ijedj! Ezzel az öntözőkannáért nyúlt,
mely mellette állt a földön, a feje fölé tartotta és megöntözte magát. – Ó –
sóhajtotta –, ez felüdített! Most Barnabáson volt a nevetés sora. Azután
beleharapott a gyümölcsbe és tüstént megállapította, hogy ilyen jót még soha nem
evett. Ezt követően még egyet megevett, mely talán még jobb volt, mint az első. –
Ízlik? – kérdezte az asszony, aki figyelmesen nézte a fiút. Barnabásnak tele volt a
szája, és nem tudott válaszolni, csak majszolva bólintott. – Nagyon örülök –
jegyezte meg az asszony –, különös gond¬dal válogattam őket. Egyél csak, amennyi
tetszik! Barnabás újabb gyümölcsért nyúlt, és ez volt aztán csak a mennyei élvezet.
Elragadtatva sóhajtott. – És most mesélek neked valamit – folytatta az asszony –,
de ne zavartasd magad az evésben. Barnabásnak meg kellett erőltetnie magát, hogy az
asszony szavaira figyeljen, mert minden újabb gyümölcs újabb gyönyö¬rűséget okozott
neki. – Valamikor réges-régen – kezdte a virágokkal ékes asszony – a mi Kislány
Királynőnk halálos beteg volt, mert új névre volt szüksége, és ilyent csak egy
emberfia adhatott neki. De az emberek már nem jöttek Fantáziába, senki sem tudta,
miért. És ha a Kislány Királynő meghal, ez egész Fantázia végét jelentette volna. S
egy szép napon, illetve éjszakán mégis eljött újra egy ember – kisfiú volt, és a
Kislány Királynőnek a Hold¬gyermek nevet adta. Ez ismét egészséges lett, és hálából
meg¬ígérte a fiúnak, hogy birodalmában minden kívánsága valóra válik – mindaddig,
amíg rá nem talál a Valódi Vágyára. Ettől kezdve a kisfiú hosszú utat tett meg,
egyik kívánságtól a mási¬kig, és mindegyik teljesült. És minden beteljesülés újabb
kíván¬ságot ébresztett benne. És ezek nemcsak jó kívánságok voltak, hanem rosszak
is, de a Kislány Királynő nem tesz különbséget, számára minden egyforma, és
birodalmában egyformán fontos minden. S mikor eközben végül is elpusztult az
Elefántcsontto¬rony, még ennek megakadályozására sem tett semmit. A kisfiú azonban
minden kívánságának teljesülésével elvesztett egyet-egyet azokból az emlékekből,
melyek ahhoz a világhoz fűzték, amelyből érkezett. Nem sokat törődött vele, hiszen
úgysem akart visszamenni. Egyre újabb és újabb kívánságokat talált ki, ezáltal
viszont már csaknem minden emlék kiveszett belőle, és emlékek nélkül többé nincs
mit kívánni. Ekkor már alig volt ember, hanem szinte egészen fantáziabelivé vált.
És a Valódi Vágyát még mindig nem ismerte. Most aztán az a veszély fenyeget, hogy
felhasználja az utolsó kívánságait is, anélkül hogy ezt meglelte volna. Ami azt
jelentené, hogy soha többé nem juthat vissza az emberi világba. Útja végül a
Változ-lakba

vezetett, ahol addig marad, míg csak rá nem talál a Valódi Vágyára. Mert a Változ-
lakot nemcsak azért nevezik így, mert önmaga folyton változik, hanem mert azt is
megváltoztatja, aki benne lakik. S ez nagyon fontos a kisfiú számára, mert eddig
mindig csak más akart lenni, mint aki volt, de nem akarta önmagát megváltoztatni.
Ezen a ponton a mesélő megszakította az elbeszélést, mert látogatója abbahagyta a
majszolást. Egy félig elharapott gyü¬mölcsöt tartva kezében tátott szájjal bámult a
virágokkal ékes asszonyra. – Ha nem ízlik – szólt az aggódva –, tedd nyugodtan
félre és végy egy másikat! – Hogy? – dadogta Barnabás –, ó, nem, nagyon jó. – Akkor
minden rendben van – mondta elégedetten az as¬szony. – De elfelejtettem megmondani,
hogy mi annak a kisfiú¬nak a neve, akit már olyan régen vártunk itt a Változ-
lakban. Fantáziában sokan egyszerűen csak a Megmentőnek, mások A Hétágú
Gyertyatartó Lovagjának vagy a Nagytudományú¬nak vagy éppen Úrnak és Parancsolónak
nevezik, a valódi neve azonban Bux Barnabás Boldizsár. Ezután az asszony jó darabig
mosolyogva szemlélte a vendé¬gét. A fiú néhányat nyelt, majd halkan megszólalt: –
Így hívnak engem. – Na látod! – mondta az asszony, és cseppet sem látszott
meglepettnek. A kalapján és ruháján levő bimbók hirtelen mind kipattan¬tak és
virágba borultak. – De száz éve – bizonytalankodott Barnabás – még nem vagyok
Fantáziában. – Ó, a valóságban már sokkal régebben várunk rád – vála¬szolta az
asszony –, már a nagymamám és a nagymamám nagymamája is várt rád. Látod, most olyan
történetet hallasz, amely új és mégis a réges-rég elmúlt időkről beszél.
Barnabásnak eszébe jutottak Szörszörény szavai, akkor még útja legelején állt. Most
úgy rémlett neki, mintha az csakugyan száz éve lett volna. – Egyébként még nem
mondtam neked, hogy engem hogy hívnak. Ujuóla asszony vagyok. Barnabás megismételte
a nevét, és némi fáradságába került, míg helyesen ki tudta ejteni. Azután újabb
gyümölcsért nyúlt. Beleharapott és úgy érezte, hogy mindig az a legfinomabb, amit
éppen eszik. Kicsit aggódva látta, hogy már az utolsó előttit fogyasztja. –
Szeretnél még? – kérdezte Ujuóla asszony, észrevéve a fiú pillantását. Barnabás
bólintott. Az asszony ekkor kalapjáról és ruhájáról gyümölcsöket szedett, míg a tál
ismét tele nem lett. – Ezek a gyümölcsök a kalapodon teremnek? – kérdezte
elké¬pedve Barnabás. – Hogyhogy a kalapomon? – Ujuóla asszony értetlenül nézett a
fiúra. Aztán szívből jövő, hangos nevetésre fakadt. – Ó, nyil¬ván azt véled
kalapnak, amit itt a fejemen hordok! Dehogy, dehogy, szép kisfiam, ez mind
énbelőlem nő ki. Úgy, ahogy neked hajad van. Ebből láthatod, mennyire örülök, hogy
végre itt vagy, ezért borultam virágba. Ha szomorú lennék, minden elhervadna
rajtam. De kérlek, ne feledkezz meg az evésről! – Nem is tudom – mondta Barnabás
zavartan –, az ember nem ehet olyasmit, ami valaki máson terem. – Miért ne? –
kérdezte Ujuóla asszony –, a kisgyermekek is a mamájuktól kapják a tejet. És ez
olyan csodálatos. – Persze – vetette közbe Barnabás, kissé elpirulva –, de csak
addig, amíg egészen kicsik. – Akkor hát – mondta sugárzó arccal Ujuóla asszony –,
most te is újra egészen kicsi leszel, szép kisfiam. Barnabás újabb gyümölcsért
nyúlt és beleharapott, és Ujuóla asszony örült, és még pompásabban nyíltak rajta a
virágok. Kis csend után az asszony megszólalt: – Azt hiszem, szívesen vennéd, ha a
szomszéd szobába vonul¬nánk át. Valószínűleg előkészített neked valamit. – Kicsoda?
– kérdezte Barnabás és körülnézett. – A Változ-lak – jelentette ki magától értetődő
tényként Ujuóla asszony.

Valóban, különös dolog történt. A helyiség átalakult, anélkül hogy Barnabás ebből
bármit is észrevett volna. A mennyezet felcsúszott a magasba, a három oldal pedig
közelebb jött az asztalhoz. A negyedik oldalon még volt hely, ott most egy nyi¬tott
ajtó jelent meg. Ujuóla asszony felemelkedett – most látszott, hogy milyen magas –,
és ezt javasolta: – Menjünk! Roppant makacs feje van. Nincs értelme ellen¬kezni
vele, ha valami meglepetést eszelt ki. Legyen a kedve szerint! Egyébként a
legtöbbször jót akar. A nyitott ajtón át a szomszéd szobába lépett. Barnabás
kö¬vette, de a gyümölcsöstálat gondosan magával vitte. A helyiség akkora volt, mint
egy terem, mégis ebédlőnek látszott, melyet Barnabás mintha valahogy ismert volna.
Csu¬pán az volt idegenszerű, hogy az itt álló bútorok, az asztal és a székek is,
óriási méretűek voltak, sokkal nagyobbak, semhogy Barnabás felmászhatott volna
rájuk. – No nézd csak! – mondta mulatva Ujuóla asszony –, a Változ-laknak mindig
valami új dolog jut az eszébe. Neked most olyan szobát rendezett be, amit a
kisgyerek szokott látni. – Hogyhogy – kérdezte Barnabás –, ez a terem nem volt itt
eddig? – Persze hogy nem – felelte az asszony –, a Változ-lak igen eleven. A maga
módján szívesen részt vesz a beszélgetésünkben. Azt hiszem, mondani akar neked
valamit ezzel. Aztán leült az asztal mellett álló egyik székre, Barnabás azonban
hiába próbált a másikra felkapaszkodni. Ujuóla as¬szonynak kellett segítségére
lennie és felemelnie, és még akkor is csak az orra hegyével érte el az asztal
lapját. Nagyon örült, hogy a gyümölcsöstálat magával hozta, és az ölében tartotta.
Ha az asztalon lett volna, nem érhette volna el. – Gyakran kell így átköltöznöd? –
kérdezte. – Nem éppen gyakran – válaszolta Ujuóla asszony –, legfel¬jebb háromszor-
négyszer napjában. Néha csak tréfát űz a Vál¬toz-lak az emberrel, akkor egyszerre
az összes szoba a feje te¬tején áll, a padló fenn, a mennyezet lenn, vagy más ehhez
hasonló dolog történik. Ám csupán jókedvében teszi, és rögtön észhez tér, ha a
lelkére beszélek. Alapjában véve nagyon kedves ház, és a magam részéről igazán
kellemesen érzem magam benne. Sokat nevetünk együtt. – De nem veszélyes? –
tudakolta Barnabás –, úgy értem, éjszaka például, mikor az ember alszik, és a
szobája egyre kisebb lesz? – Hova gondolsz, szép kisfiam? – kiáltotta Ujuóla
asszony csaknem megbotránkozva –, hiszen szeret engem és téged is. Örül neked. – És
ha valakit nem szeret? – Tudom is én! – felelte az asszony –, de micsoda kérdéseid
vannak! Eddig még nem volt itt senki rajtam és rajtad kívül. – Vagy úgy! – mondta
Barnabás –, akkor én vagyok az első vendég? – Természetesen. Barnabás körülnézett
az óriási helyiségben. – Az ember nem is hinné, hogy ez a szoba egyáltalán belefér
ebbe a házba. Kívülről nem látszott ilyen nagynak. – A Változ-lak – magyarázta
Ujuóla asszony - belülről na¬gyobb, mint kívülről. Eközben bealkonyodott, és a
szobában lassan egyre sötétebb lett. Barnabás hátradőlt nagy székében és
megtámasztotta a fejét. Csodálatosan jóleső álmosság fogta el. – Miért – kérdezte
–, miért vártál rám ilyen sokáig, Ujuóla néni? – Mindig szerettem volna egy
gyereket – válaszolta az as¬szony –, egy kisgyereket, akit kényeztethetnék, akinek
szüksége van a gyengédségemre, akivel törődhetnék – ilyesfélét, mint te vagy, szép
kisfiam. Barnabás ásított. Az asszony meleg hangja ellenállhatatlan ringató
hatással volt rá. – De azt mondtad – felelte –, hogy már a mamád és a nagymamád is
rám várt. Ujuóla asszonynak homály takarta el az arcát. – Igen – hallatszott a
szava –, a mamám és a nagymamám is szeretett volna gyereket. De csak nekem van
most.

Barnabásnak lecsukódott a szeme. Nagy nehezen még ezt kérdezte: – Hogyhogy, hisz a
mamádnak te voltál a gyereke, mikor kicsi voltál. És a nagymamádnak a mamád. Akkor
mégis volt gyerekük! – Nem, szép kisfiam – válaszolta halkan a hang –, nálunk ez
másképpen van. Mi nem halunk meg és nem születünk. Mi mindig ugyanaz az Ujuóla
asszony vagyunk és aztán mégsem vagyunk már az. Mikor a mamám megöregedett,
elhervadt, minden levele lehullott, mint a fáé télen, egészen visszahúzódott
magába. Így maradt hosszú ideig. De aztán egy napon ismét zsenge leveleket kezdett
növeszteni, bimbókat és virágokat és végül gyümölcsöket. És így lettem én, mert ez
az új Ujuóla asszony én vagyok. És éppígy történt a nagymamámmal is, mikor a
mamámat a világra hozta. Nekünk, Ujuóla asszonyok¬nak csak akkor lehet gyermekünk,
ha előbb elhervadunk. De akkor már a saját gyermekünk vagyunk és nem lehetünk
ma¬mák többé. Azért örülök annyira, hogy itt vagy, szép kisfi¬am . . . Barnabás nem
válaszolt. Édes félálomba siklott át, melyben az asszony szavai már csak valami
zim-zümnek hatottak. Hal¬lotta, mikor Ujuóla felállt, hozzálépett és föléje hajolt,
hogy gyengéden végigsimítsa a haját és homlokon csókolja. Aztán érezte, hogy az
asszony felveszi őt és karjában kiviszi a szobá¬ból. Fejét ráfektette a vállára,
mint egy kicsi gyermek. Egyre mélyebben merült az álom meleg sötétjébe. Úgy rémlett
neki, hogy levetkőztetik s puha, illatos ágyba fektetik. Utoljára még – nagyon
távolról – halk dalocskát hallott, melyet a szép hang dúdolt: Aludj, jó éjt,
kedvesem! Átmentél sok mindenen. Légy, Nagyúr, gyermek megint! Aludj, hunyd le
szemeid! Mikor másnap reggel felébredt, olyan jól érezte magát és olyan elégedett
volt, mint még soha. Körülnézett és látta, hogy egy igen barátságos kis szobában
fekszik – méghozzá gyerekágyacskában! Egyébként igen nagy gyerekágyacska volt,
vagyis in¬kább olyan, amilyennek egy kisgyerek szokta látni. Az első pillanatban
nevetségesnek tűnt neki a dolog, hiszen nyilván¬való, hogy nem kisgyerek többé. Még
mindig birtokában volt mindannak az erőnek és adománynak, amit Fantáziától kapott.
A Kislány Királynő Jelvénye is változatlanul a nyakában ló¬gott. De már a következő
pillanatban teljesen közömbös lett számára, hogy nevetséges-e vagy sem, ahogy itt
fekszik. Saját magán és Ujuóla asszonyon kívül nem tudja meg soha senki, ők ketten
pedig tudják, hogy minden úgy jó és helyes, ahogy van. Felkelt, megmosdott,
felöltözött és kiment. Falépcsőn kellett lemennie, hogy a nagy ebédlőbe jusson,
amely az éjszaka folya¬mán egyébként konyhává változott át. Ujuóla asszony már
várta a reggelivel. Ő is rendkívül jó hangulatban volt, összes virága pompázott,
miközben énekelt, nevetett, sőt még körül is táncolta Barnabással a konyhaasztalt.
Az étkezés után ki¬küldte a fiút a szabadba, hogy friss levegőt szippantson. Úgy
tetszett, hogy a Változ-lakot körülvevő rózsaligetben örök nyár uralkodik. Barnabás
ide-oda csavargott, megfigyelte a méheket, ahogy a virágokon lakmároztak, hallgatta
a bok¬rokból felhangzó madárdalt, játszott a gyíkokkal, akik olyan barátságosak
voltak, hogy a kezére kúsztak, és a nyulakkal, akik tűrték, hogy megsimogassa őket.
Hébe-hóba levetette magát egy bokor aljába, beszívta a rózsák édes illatát, a napba
hu¬nyorgott, és anélkül, hogy bármi határozott dologra gondolt volna, egyszerűen
csak hagyta, hogy átcsobogjon felette az idő, mint valami patak. Így teltek el
napok, és a napokból hetek lettek. Ügyet sem vetett rá. Ujuóla asszony boldog volt,
és Barnabás teljesen átengedte magát anyai gondoskodásának és gyengédségének. Úgy
érezte, hogy már régóta szomjazott öntudatlanul valami után, amiben most bőséggel
részesül. És szinte nem tudott betelni vele. Volt egy idő, amikor átkutatta a
Változ-lakot a padlástól a pincéig. Ez olyan elfoglaltság volt, amit nem lehetett
egyhamar megunni, minthogy az összes helyiség folytonosan átalakult és

mindig valami új felfedeznivalóval szolgált. A ház szemláto¬mást mindent
elkövetett, hogy vendégét szórakoztassa. Játék¬szobát, vasutat, bábszínházat és
hullámvasutat teremtett elő, sőt még egy nagy körhintát is. Barnabás néha egész
napos barangolásra indult a környéken. De soha nem ment nagyon messzire a Változ-
laktól, mert rendszeresen megtörtént vele, hogy valóságos kínzó éhség fogta el
hirtelen Ujuóla gyümölcsei után. Ilyen pillanatokban alig tudta kivárni, hogy
visszaérjen hozzá és kedvére teleegye ma¬gát. Esténként gyakorta hosszan
elbeszélgettek. Barnabás sorra elmesélte fantáziabeli élményeit, Perelint és
Szörszörényt, Xai¬dát és Atráskót, akit oly súlyosan megsebesített, sőt talán meg
is ölt. – Mindent rosszul csináltam – mondta –, mindent félreértet¬tem.
Holdgyermektől annyi mindent kaptam, és csak bajt okoz¬tam magamnak és Fantáziának.
Ujuóla asszony hosszasan nézte őt. – Nem – válaszolta –, nem hiszem. Te a
kívánságok útját jártad, s ez soha nem egyenes. Nagy kerülő utat tettél meg, de az
a te utad volt. És tudod, miért? Azok közé tartozol, akik csak akkor térhetnek
vissza, ha megtalálják a forrást, melyből az Élet Vize fakad. És ez Fantázia
legtitkosabb helye. Nem egysze¬rű az út odáig. Majd kis hallgatás után ezt fűzte
hozzá: – Minden út, amely oda visz, végül is az egyetlen helyes út. Barnabást ekkor
elfogta a sírás. Maga sem tudta, miért. Úgy érezte, mintha a szívében kioldódott
volna egy csomó és kön¬nyekben folyna szét. Csak zokogott, zokogott és nem tudta
abbahagyni. Ujuóla asszony az ölébe vette és szelíden simogat¬ta, ő pedig a mellén
nyíló virágokba temette az arcát és sírt, míg csak elege nem lett, és bele nem
fáradt. Ezen az estén nem beszélgettek többet. Barnabásnak csak a következő napon
nyílt alkalma, hogy kereséséről újból szót ejtsen: – Meg tudod mondani, hol
találhatom meg az Élet Vizét? – Fantázia határán – mondta Ujuóla asszony. – De
Fantáziának nincs határa – felelte a fiú. – De igen, csakhogy nem kívül van, hanem
belül. Ott, ahon¬nan a Kislány Királynő összes hatalmát meríti, és ahová ő maga
mégsem juthat el. – És ezt kellene megtalálnom? – kérdezte Barnabás szomorú¬an –,
nincs már túl késő hozzá? – Csak egyetlen kívánsággal találhatsz oda: az utolsóval.
Barnabás megijedt. – Ujuóla néni, minden kívánságommal, amit AURIN teljesí¬tett,
elfelejtettem valamit. Ezzel is így lesz? Az asszony lassan bólintott. – De
egyáltalán nem veszem észre! – Hát a többi alkalommal észrevetted? Amit
elfelejtettél, arról már nem tudhatsz. – És ezúttal mit felejtek el? – Majd
megmondom, ha itt a kellő pillanat. Különben az eszedben tartanád. – Úgy kell
lennie, hogy mindent elveszítsek? – Semmi sem vész el – mondta az asszony –, minden
átala¬kul. – De akkor – mondta Barnabás nyugtalanul – talán sietnem kellene. Nem
volna szabad itt maradnom. Ujuóla megsimogatta a fiú haját. – Ne aggodalmaskodj.
Addig tart, amíg tart. Amikor az utolsó kívánság felébred benned, akkor tudni fogod
és én is. Ettől a naptól kezdve valami valóban változásnak indult, noha Barnabás
maga még semmit sem vett észre belőle. A Vál¬toz-lak átalakító ereje megtette
hatását. Ám ahogyan minden igazi változás, ez is csendben és lassan ment végbe,
mint a palánta növekedése.

Repültek a napok a Változ-lakban, és még mindig tartott a nyár. Barnabás továbbra
is élvezte, hogy Ujuóla asszony úgy kényezteti, mint egy gyermeket. Gyümölcsei is
éppúgy ízlettek neki, mint kezdetben, de mohó éhsége lassanként csillapodott,
kevesebbet evett belőlük. És Ujuóla észrevette ezt, anélkül hogy egy szó is esett
volna róla. Barnabás pedig lassan kezdett betelni az asszony gondoskodásával és
gyengédségével. És amilyen mértékben csökkent erre vonatkozó igénye, úgy nőtt benne
egy egészen másfajta vágy, olyan sóvárgás, amit még soha nem ér¬zett, és ami minden
tekintetben különbözött valamennyi eddi¬gi kívánságától: a vágy, hogy ő maga is
tudjon szeretni. Csodál¬kozva és szomorúan ébredt rá, hogy erre nem képes. Ám egyre
erősebben kívánta. És egy este, mikor megint együtt ültek, beszélt róla Ujuólá¬nak.
Az asszony, miután meghallgatta a fiút, sokáig szótlan maradt. Pillantása olyan
kifejezéssel nyugodott Barnabáson, amit az nem értett. – Most megtaláltad az utolsó
kívánságodat – mondta –, a Valódi Vágyad az, hogy szeretni tudj. – De miért nem
tudok, Ujuóla néni? – Csak akkor tudsz majd, ha ittál az Élet Vizéből – válaszolta
az asszony –, és nem mehetsz vissza az emberi világba anélkül, hogy másoknak is ne
vinnél magaddal belőle. Barnabás zavartan hallgatott. – És te – kérdezte –, te
szintén ittál már belőle? – Nem – mondta Ujuóla asszony –, nálam ez másképp van.
Nekem csak arra van szükségem, hogy adhassak valakinek a fölöslegemből. – Hát ez
akkor nem szeretet volt? Ujuóla asszony elgondolkozott kicsit, majd így válaszolt:
– Az volt, amit kívántál magadnak. – A fantáziabeli lények sem tudnak szeretni,
akárcsak én? – kérdezte szorongva Barnabás. – Az úgy van – magyarázta Ujuóla halkan
–, hogy Fantázia egynémely teremtményének szabad volt az Élet Vizéből innia. De
senki sem tudja, kik azok. És tudunk egy olyan ígéretről – bár csak ritkán
beszélünk róla –, hogy egyszer, a távoli jö¬vőben eljön az idő, amikor az emberek a
szeretetet elhozzák Fantáziába is. És akkor a két világ eggyé lesz. De hogy ez mit
jelent, nem tudom. – Ujuóla néni – kérdezte Barnabás éppoly halkan –, meg¬ígérted,
hogy ha a kellő pillanat itt lesz, megmondod nekem, mit kell elfelejtenem, hogy
megtaláljam az utolsó kívánságo¬mat. Ez hát most a kellő pillanat? Az asszony
bólintott. – El kell felejtened az apádat és az anyádat. Most már nincs egyebed,
mint a neved. Barnabás elgondolkozott. – Apámat és anyámat? – mondta lassan. De a
szavak már semmit sem jelentettek számára. Nem emlékezett rájuk. – Mit tegyek most?
– kérdezte. – El kell hagynod engem – felelte az asszony –, a Változ¬lakban töltött
időd lejárt. – És hova kell mennem? – Az utolsó kívánságod fog vezetni. Ne veszítsd
el! – Máris menjek? – Nem, már késő van. Majd holnap kora reggel. Még egy éjszakád
van a Változ-lakban. Most menjünk aludni. Barnabás felállt és az asszonyhoz lépett.
Csak most vette észre, amint mellette állt a homályban, hogy minden virága
elhervadt. – Ne törődj vele! – mondta az asszony –, holnap reggel se törődj velem.
Menj az utadra! Minden úgy jó és helyes, ahogy van. Jó éjszakát, szép kisfiam. – Jó
éjszakát, Ujuóla néni – mormogta Barnabás. Azután felment a szobájába.

Mikor másnap reggel lement, látta, hogy Ujuóla asszony még mindig ugyanazon a
helyen ül. Összes levele, virága és gyümölcse lehullott róla. Szeme csukva volt, ő
maga pedig egy fekete, elszáradt fához hasonlított. Barnabás hosszan állt előtte és
nézte. Ekkor hirtelen kipattant egy ajtó, mely a szabadba vezetett. Mielőtt
Barnabás kilépett volna, még egyszer visszafordult, s anélkül, hogy tudta volna,
vajon Ujuóla asszonyra vagy a házra vagy mindkettőre érti-e, amit mond, így szólt:
– Köszönöm! Köszönök mindent! Azután kilépett az ajtón. Kint egyetlen éjszaka alatt
tél lett. A hó térdig ért, és a virágzó rózsaligetből csak fekete tüskebozót
maradt. Szél sem mozdult. Keserves hideg volt és igen nagy csend. Barnabás vissza
akart menni a köpenyéért, de a ház ajtóstul, ablakostul eltűnt. Szorosra húzta
magán a ruhát és dideregve útnak indult.

XXV.
A Betemetett Képek Bányája
Yor, a Vak Vájár kunyhója előtt állt és a körös-körül elterülő végtelen hómező felé
hallgatózott. Olyan tökéletes volt a csend, hogy finom füle tisztán hallotta, ahogy
a nagy messzeségben egy vándor léptei csikorognak a hóban. Ám a léptek közeledtek a
kunyhó irányába. Yor magas öregember volt, de sima és szakálltalan arcú. Mindene,
ruhája, arca, haja szürke volt, mint a kő. Ahogy ott állt mozdulatlanul, olyannak
tűnt, mint akit egyetlen hatalmas lávadarabból faragtak. Csak vak szeme sötétlett,
és a mélyén mintha kis láng pislákolt volna. Mikor Barnabás – mert ő volt a vándor
– odaért, így szólt: – Jó napot. Eltévedtem. A forrást keresem, melyből az Élet
Vize fakad. Tudsz rajtam segíteni? A vájár a hang irányába fülelt. – Nem tévedtél
el – suttogta. – De halkan beszélj, mert szétesnek a képeim. Intett Barnabásnak, s
az belépett nyomában a kunyhóba. A kunyhó egyetlen kis helyiségből állt. Dísztelen
és fölöttébb szegényes volt a berendezése: egy faasztal, két szék, egy alvásra
szolgáló priccs és egy élelmiszerekkel és edényekkel megrakott deszkapolc. Kicsiny
láng égett a nyílt tűzhelyen, a fölötte lógó üstben leves párolgott. Yor két
telemert tányért tett maga és Barnabás elé az asztal¬ra, és egy kézmozdulattal
evésre szólította fel vendégét. Némán fogyasztották el az ételt. A vájár aztán
hátradőlt, és miközben szeme Barnabáson keresztül a távoli messzeségbe meredt,
suttogva kérdezte: – Ki vagy? – Bux Barnabás Boldizsárnak hívnak. – Ó, tehát a
nevedet tudod még? – Igen. És te ki vagy? – Yor vagyok, akit a Vak Vájárnak
neveznek. De csak a világosságban vagyok vak. A föld alatt, a bányámban, ahol
tökéletes sötétség uralkodik, látok. – Miféle bánya ez? – Tárnód, a Betemetett
Képek Bányája. – A Betemetett Képek Bányája? – ismételte csodálkozva Bar¬nabás –,
még sohasem hallottam ilyenről. Yor mintha állandóan fülelt volna valamire. – Pedig
– dörmögte – éppen ilyen embereknek való, mint te vagy. Olyanoknak, akik nem
találják az Élet Vizéhez vezető utat. – De milyen képek azok? – tudakolta Barnabás.
Yor, szemét lehunyva, hallgatott egy darabig. Barnabásban felvetődött, nem kellene-
e megismételnie a kérdését. Ekkor a vájár suttogni kezdett: – A világban semmi sem
vész el. Voltál már úgy, hogy álmodtál valamit és ébredéskor nem emlékeztél rá? –
Igen – válaszolta Barnabás –, gyakran.

Yor elgondolkozva bólintott. Aztán felkelt és intett Barna¬básnak, hogy kövesse.
Mielőtt kiléptek a kunyhóból, keményen vállon ragadta a fiút, és ezt dörmögte a
fülébe: – De egy szót, egy hangot se, megértetted? Amit látni fogsz, sokévi munkám
eredménye. Bármily zaj tönkreteheti. Hallgass hát és viselkedj csendesen! Barnabás
bólintott, és elhagyták a kunyhót. A házikó mögött fából készült szállítótorony
állt, mely alatt függőleges akna vitt a föld mélyébe. Elhaladva mellette, kiléptek
a végtelen hómezőre. És Barnabás most megpillantotta a képeket, amelyek úgy
feküdtek itt, mint fehér selyembe ágyazott értékes drágakövek. Valami máriaüveg-
szerű anyagból készült, leheletvékony táblák voltak, átlátszóak és színesek,
mindenféle méretben és alakban, négyszögletesek és kerekek, töredékesek és
sértetlenek, némelyek templomablak nagyságúak, mások olyan kicsik, mint egy
szelence miniatúrái. Nagyjából méret és alak szerint elren¬dezve sorakoztak egymás
mögött, ameddig csak a szem ellátott a fehér síkságon. Hogy mit ábrázoltak ezek a
képek, rejtély volt. Voltak álru¬hás alakok, melyek mintha egy nagy madárfészekben
ringatóz¬tak volna, bírói talárt viselő szamarak, puha sajthoz hasonlóan szétomló
órák, vagy próbababák, melyek élesen megvilágított tereken álldogáltak. Akadtak
arcok és fejek, melyek állati ele¬mekből voltak összeállítva, és olyanok, amelyek
tájképet alkot¬tak. De előfordultak egész közönséges képek is, gabonát arató
férfiak vagy balkonon ülő nők. Akadtak hegyi falvak és tengeri tájképek, harci
jelenetek és cirkuszi előadások, utcák és szobák és megint csak arcok, öregek és
fiatalok, bölcsek és együgyűek, bolondok és királyok, komorak és vidámak. Voltak
ott borzal¬mas képek, kivégzést vagy haláltáncot ábrázolók, és mulatságos képek,
rozmáron ülő ifjú hölgyekkel vagy egy orral, amely sétálgatva fogadta a járókelők
köszönését. Minél tovább járkáltak a képek között, Barnabás annál ke¬vésbé értette,
hogy lényegében miről van szó. Csak egyben volt biztos, hogy az égvilágon minden
látható rajtuk, bár többnyire sajátságos összeállításban. Miközben így hosszú
órákon át sétálgatott Yorral a táblaso¬rok mentén, a végtelen hómezőre leszállt az
alkony. Visszatér¬tek a kunyhóba. Miután becsukták maguk mögött az ajtót, Yor halk
hangon megkérdezte: – Volt köztük olyan, amit felismertél? – Nem volt – felelte
Barnabás. A vájár elgondolkozva csóválta a fejét. – Miért – tudakolta Barnabás –,
miféle képek ezek? – Ezek az emberi világ elfelejtett álomképei – magyarázta Yor. –
Az álom nem semmisülhet meg, ha már egyszer megál¬modták. Ám ha az ember, aki
megálmodta, elfelejti – hová lesz akkor? Itt van nálunk Fantáziában, lenn a földünk
mélyében. Itt vannak elraktározva az elfelejtett álmok, igen finom réte¬gekben,
egymás felett. Minél mélyebbre bányászunk, annál sűrűbben fordulnak elő. Egész
Fantázia az elfelejtett álmok fundamentumára épült – Az enyémek is köztük vannak? –
kérdezte tágra nyitott szemmel Barnabás. Yor csak bólintott. – És úgy gondolod,
hogy meg kell találnom őket? – firtatta tovább Barnabás. – Legalább egyet. Egy elég
– felelte Yor. – De minek? – tudakolta Barnabás. A vájár a fiú felé fordította
arcát, melyet most csak a tűzhely kicsiny lángjának fénye világított meg. Vak szeme
megint át¬nézett Barnabáson, mintha a távoli messzeségbe meredt volna. – Hallgass
ide, Bux Barnabás Boldizsár — mondta –, nem szeretek sokat beszélni. Jobban
kedvelem a csendet. De most az egyszer elmondom neked a dolgot. Te az Élet Vizét
keresed. S mert vissza akarsz találni az emberi világba, azt kívánod, hogy szeretni
tudj. Szeretni – ez csak olyan szólam! Az Élet Vize megkérdi majd tőled: kit?
Szeretni ugyanis nem lehet csak úgy akárhogyan és általában. Te azonban mindent
elfelejtettél a neveden kívül. És ha nem tudsz

válaszolni, nem szabad innod. Ezért csak egy elfelejtett álom segíthet rajtad, amit
viszontlátsz, egy kép, amely a forráshoz vezet. Ehhez pedig el kell felejtened az
utolsót is, amid még van: önmagadat. És ez kemény és türelmes munkát jelent.
Jegyezd meg jól, amit mondtam, mert soha többé nem ismétlem meg. Ezután lefeküdt a
fapriccsre és elaludt. Barnabásnak nem maradt más hátra, mint hogy beérje a kemény,
hideg padló nyújtotta fekhellyel. De ez mit sem számított neki. Mikor másnap
elgémberedett tagokkal felébredt, Yor már elment hazulról. Valószínűleg
leereszkedett a Tárnód Bányá¬ba. Barnabás vett magának egy tányérra valót a forró
levesből, ami átmelegítette ugyan, de nem ízlett neki különösebben. Sóssága némileg
a könnyek és az izzadság ízére emlékeztette. Aztán kiment és sorra járta a végtelen
havas síkság számtalan képét. Figyelmesen megszemlélte egyiket a másik után, mert
hisz tudta már, hogy mi függ tőlük, de egyet sem volt képes felfedezni, amely
valamilyen szempontból közelebbről érintette volna. Mind teljesen közömbös volt a
számára. Estefelé látta, hogy Yor egy szállítókasban feljön a bánya aknájából. A
hátán cipelt rakaszban néhány változatos nagysá¬gú leheletvékony máriaüveg-táblát
hozott. Barnabás szótlanul haladt mellette, amint még egyszer messze kiment a
síkságra s új leleteit az egyik sor végén a legnagyobb óvatossággal be¬ágyazta a
puha hóba. A képek egyike férfit ábrázolt, akinek a mellét madárkalitka
helyettesítette, melyben két galamb ült. Egy másik kép kőből való asszonyt
mutatott, aki egy nagy teknőc hátán lovagolt. Egy csöppnyi képen csak egy lepke
volt kivehető, melynek szárnyait betű alakú foltok borították. Volt még néhány
egyéb kép is, de egyik sem mondott Barnabásnak semmit. Amikor újra a kunyhóban
üldögélt a vájárral, ezt kérdezte: – Mi történik a képekkel, ha a hó elolvad? – Itt
mindig tél van – válaszolta Yor. Ez volt minden, amit ezen az estén egymással
beszéltek. A következő napokon Barnabás tovább keresgélt a képek között, hátha
talál egyet, amelyre visszaemlékezik, vagy amely legalább valami különlegeset
jelent a számára – de hiába. Esténként a kunyhóban üldögélt a bányásszal, és
minthogy az öreg hallgatott, Barnabás is megszokta a hallgatást. Lassanként átvette
Yor mozgását is, az elővigyázatosságot, nehogy zajt üssön, amitől a képek
széteshetnek. – Most már az összes képet láttam – mondta Barnabás egy este –,
egyetlen nekem való sincs köztük. – Baj – válaszolta Yor. – Mit tegyek – kérdezte
Barnabás – várjak az újabb képekre, amelyeket felhozol? Yor egy darabig
gondolkozott, majd megrázta a fejét. – Én a te helyedben – suttogta – személyesen
szállnék le a Tárnód Bányába és lenn a vájatban ásnék. – De nincs olyan szemem,
mint neked – ellenkezett Barnabás nem látok a sötétben. – Hát nem kaptál valami
fényt a hosszú útra — kérdezte Yor és megint keresztülnézett Barnabáson –, esetleg
egy fénylő követ, vagy valamit, ami most segíthetne rajtad? – De igen – válaszolta
szomorúan Barnabás –, de Al'Csahirt másra használtam. – Baj – ismételte Yor kőszerű
arccal. – Mit tanácsolsz? – faggatta Barnabás. A vájár megint sokáig hallgatott,
mielőtt válaszolt volna: – Akkor hát sötétben kell dolgoznod. Barnabáson borzongás
futott át. Bár még mindig birtokában volt minden erőnek és félelemnélküliségnek,
amit AURIN-tól kapott, mégis, amikor elképzelte, hogy ott lenn a föld mélységes
mélyében kell teljes sötétségben feküdnie, megfagyott ereiben a vér. Nem szólt
többet, és mind a ketten aludni tértek.

Másnap reggel a vájár megrázta a fiú vállát. Barnabás felült. – Edd meg a levesedet
és gyere! – parancsolta Yor kurtán. Barnabás szót fogadott. Követte a vájárt az
aknához, beült vele együtt a szállítókasba és leszállt a Tárnód Bányába. Egyre
mélyebbre és mélyebbre ereszkedtek. Már rég eltűnt az akna nyílásán beszűrődő
utolsó kis fénysugár is, és a kosár csak süllyedt lefelé a sötétségben. Egy lökés
jelezte végre, hogy feneket értek. Kiszálltak. Idelenn sokkal melegebb volt, mint
fenn a téli síkságon, és Barnabás testét hamarosan izzadságba borította a
megfeszített igyekezet, hogy az előtte szaporán lépkedő vájárt el ne veszítse a
sötétben. Kanyargós út volt, számtalan tárnán, folyosón és időnként csarnokokon át,
amint erre lépéseik halk visszhangjá¬ból következtetni lehetett. Barnabás többször
igen fájdalmasan megütötte magát egyes kiszögellésekben és támasztógerendák¬ban, de
Yor nem vett róla tudomást. Ezen az első napon és még néhány következőn Yor némán,
csak Barnabás kezének irányításával tanította a fiút arra a művészetre, hogyan kell
a finom, leheletvékony máriaüvegrétegeket egymástól elválasztani és óvatosan
kiemelni. Eszközei is voltak ehhez a művelethez, Barnabás érzése szerint fából és
szaruból készült lapátkák, melyek azonban soha nem kerültek a szeme elé, mert a
napi munka befejeztével ott maradtak a helyszínen. Lassanként megtanult tájékozódni
a lenti teljes sötétségben. Felismerte a folyosókat és tárnákat, valami olyan új
érzék segítségével, amiről nem tudott magának számot adni. És Yor egy napon keze
érintésével tudtára adta Barnabásnak, hogy mostantól fogva egyedül kell dolgoznia
egy olyan alacsony tárnában, amelybe csak kúszva juthat be. Barnabás
engedel¬meskedett. A vájat nagyon szűk volt, és az őskőzet terhe feküdt rajta. Úgy
kuporgott begöngyölve Fantázia fundamentumának sötét mélyén, mint egy még meg nem
született gyermek az anyja testében, és türelmesen bányászott egy elfelejtett álom
után, egy kép után, amely őt az Élet Vizéhez vezetheti. Mivel a föld belsejének
örök éjszakájában semmit sem látott, válogatni vagy dönteni sem tudott a képek
között. Csak abban reménykedhetett, hogy a véletlen vagy a sors irgalma egyszer
hozzásegíti az igazi lelethez. Estéről estére hordta fel a kihunyó¬ban levő
napvilágra mindazt, amit ki tudott fejteni a Tárnód Bánya mélyén. És estéről estére
hiábavalónak bizonyult a mun¬kája. De Barnabás nem panaszkodott és nem zúgolódott.
Min¬den önsajnálat kihalt belőle. Türelmes és nyugodt lett. Noha erői
kimeríthetetlenek voltak, gyakran nagyon fáradtnak érezte magát. Hogy meddig
tartott ez a keserves időszak, nem lehet meg¬mondani, mert az efféle munka nem
mérhető napokkal és hónapokkal. Egyik este aztán olyan képet hozott fel magával,
amely azon nyomban annyira felkavarta, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy
felkiáltson meglepetésében és ezzel min¬dent tönkretegyen. A finom máriaüveg-táblán
nem volt túl nagy, csak akkora körülbelül, mint egy átlagos könyvoldal – nagyon
világosan és élesen egy férfi látszott, aki fehér köpenyt viselt. Egyik kezében
gipsz fogsort tartott. Ahogy ott állt, tartása és csendes, aggódó arckifejezése a
szívébe markolt Barnabásnak. De amitől legin¬kább megilletődött, az az volt, hogy a
férfi be volt fagyva egy üvegtiszta jégtömbbe. Minden oldalról áthatolhatatlan, de
tel¬jesen átlátszó jégréteg vette körül tetőtől talpig. Mialatt Barnabás a hóban
előtte fekvő képet szemlélte, vá¬gyakozás ébredt benne ez után a férfi után, akit
nem ismert. Úgy támadt rá ez az érzés a messzi távolból, mint a szökőár keletkezik
a tengeren, amelyet először alig lehet észrevenni, de amely egyre közelebb érve,
hatalmas, emeletnyi hullámmá nő és mindent magával ragad és tovasöpör a végén.
Barnabás majd megfulladt benne és levegő után kapkodott. Fájt a szíve, nem volt
elég nagy ilyen óriási vágyakozás befogadására. Eb¬ben az árhullámban minden emléke
alámerült, ami még önma¬gára vonatkozott. És elfelejtette az utolsót, amije még
volt: a saját nevét.

Mikor később belépett Yor kunyhójába, hallgatott. A vájár sem szólt semmit, de
hosszan nézett Barnabás felé, miközben szeme mintha megint a távoli messzeségbe
meredt volna, majd, az egész idő alatt első ízben, rövid mosoly futott át kőszürke
arcán. Ezen az éjszakán a fiú, akinek nem volt többé neve, minden fáradtsága
ellenére nem tudott elaludni. Folyton a képet látta maga előtt. Úgy rémlett neki,
mintha a férfi mondani akarna valamit, de nem tud, mert be van zárva a jégtömbbe. A
név nélküli fiú segíteni akart neki, le akarta olvasztani róla a jeget. Éber
álomban látta önmagát, ahogy átkarolja a jégtömböt, hogy testének melegével
olvadásra bírja. De minden hasztalan volt. Ám ekkor hirtelen meghallotta, amit a
férfi mondani akart neki, nem a fülével hallotta, hanem a szíve mélyében. – Kérlek,
segíts rajtam! Ne hagyj cserben! Egyedül nem tudok kijutni ebből a jégből. Segíts!
Csak te tudsz belőle kisza¬badítani – csak te! Mikor másnap kora hajnalban
felkeltek, a név nélküli fiú így szólt Yorhoz: – Ma már nem megyek le veled a
Tárnód Bányába. – El akarsz hagyni? A fiú bólintott. – El akarok indulni, hogy
megkeressem az Élet Vizét. – Megtaláltad a képet, amely vezetni fog? – Meg. –
Megmutatod? A fiú ismét bólintott. Mindketten kimentek a hómezőre, ahol a kép
feküdt. A fiú a képet nézte, Yor viszont a fiú arcára irányította vak tekintetét,
mintha rajta keresztül a távoli messzeségbe meredne. Úgy tetszett, hogy hosszan
fülel valamire. Végül bólintott. – Vidd magaddal – suttogta –, és el ne veszítsd.
Ha elveszí¬ted, vagy összetörik, akkor számodra mindennek vége. Többé semmid sincs
Fantáziában. Tudod, hogy ez mit jelent. A fiú, akinek nem volt többé neve,
lehajtott fejjel állt és hallgatott egy darabig. Majd éppily halkan válaszolta: –
Köszönöm, Yor, mindazt, amire tanítottál. Kezet fogtak. – Jó bányásztanuló voltál –
dörmögte Yor –, és szorgalmasan dolgoztál. Ezzel elfordult és a Tárnód Bánya
aknájához ment. Anélkül, hogy visszatekintett volna, a szállítókasba lépett és
leszállt a mélybe. A név nélküli fiú kiemelte a képet a hóból és nekivágott a
végtelen fehér síkságnak. Már órák óta vándorolt, Yor kunyhója rég eltűnt mögötte a
látóhatáron, és nem látott többé mást, mint a körös-körül elterülő fehér mezőt. De
érezte, hogy a kép, melyet két kézzel fogva óvatosan visz, egy bizonyos irányba
húzza. A fiú elhatározta, hogy követi ezt az erőt, mert tudta, hogy a megfelelő
helyre vezeti, akár hosszú, akár rövid lesz az út. Most már semmi nem tántoríthatja
vissza. Meg akarta találni az Élet Vizét, és biztos volt benne, hogy meg is
találja. Ekkor hirtelen lármát hallott a magasban, sok-sok torokból jövő távoli
kiáltozásnak és csivogásnak hangzót. Ahogy felné¬zett az égre, nagy madárrajhoz
hasonló sötét felhőt pillantott meg. Csak amikor közelebb ért a raj, akkor ismerte
fel, hogy miről is van valójában szó, és a rémülettől szinte földbe gyöke¬rezett a
lába. A pillebohócok voltak, a salabákok! – Jóságos ég! – gondolta a név nélküli
fiú –, remélem, nem láttak meg! Még összetörik a képet a kiabálásukkal. De bizony
észrevették! Iszonyú vihogással és sivalkodással csapott le a csapat a magányos
vándorra és köréje telepedett a hóba. – Hurrá! – rikácsolták, tarka torkukat tágra
tátva –, végre rátaláltunk a mi nagy Jótevőnkre! És hemperegtek a hóban,
hógolyókkal dobálóztak és bukfen¬cet, cigánykereket hánytak.

– Csendesebben! Kérlek, legyetek csende-sebben! – suttogta kétségbeesetten a név
nélküli fiú. Az egész kórus lelkesen üvöl¬tötte: – Mit mondott? – Azt mondta, hogy
túl csendesek vagyunk! – Ezt még nem mondta nekünk senki! – Mit akartok tőlem
kérdezte a fiú –, miért nem hagytok békén? Mindnyájan körülötte örvénylettek és
karattyoltak: – Nagy Jótevőnk! Nagy Jótevőnk! Emlékszel még, hogyan szabadítottál
meg minket, amikor még aharárik voltunk? Ak¬kor mi voltunk a legszerencsétlenebb
lények egész Fantáziában, most viszont torkig vagyunk saját magunkkal. Eleinte
egész mulatságos volt, amit belőlünk csináltál, de most halálosan unjuk magunkat.
Csak csapongunk ide-oda, és nincs semmi, amihez igazodni tudjunk. Még jóformán
játszani sem vagyunk képesek, mert nem ismerünk semmiféle játékszabályt.
Nevetsé¬ges paprikajancsit csináltál belőlünk azzal, hogy megszabadí¬tottál!
Becsaptál bennünket, nagy Jótevőnk! – Jót akartam – suttogta rémülten a fiú. –
Persze, saját magadnak! – kiabálták kórusban a salabókok, –, meg voltál győződve a
nagyszerűségedről. De mi fizettük meg a te jóságod árát, nagy jótevőnk! – Mit
tehetnék? – kérdezte a fiú. Mit akartok tőlem? – Kerestünk mindenfelé – rikácsolták
a salabókok torz bo¬hócpofával –, utol akartunk érni, mielőtt odébbállnál! És most
utolértünk. És nem hagyunk békében, amíg nem leszel a főnö¬künk. Te leszel a fő-
salabók, az első salabók, a vezér-salabók! Amit csak akarsz! – De miért hát, miért?
– suttogta esdekelve a fiú. És a bohócok kara rikácsolva válaszolt: – Azt akarjuk,
hogy parancsokat adj, hogy ide-oda vezé¬nyelj, hogy valamire kényszeríts bennünket,
hogy valamit meg¬tilts nekünk! Azt akarjuk, hogy legyen valami értelme a
létünk¬nek! Erre nem vagyok képes! Miért nem választotok valakit magatok közül? –
Nem, nem, mi téged akarunk, nagy Jótevőnk! Hiszen te tettél minket azzá, amik
vagyunk! – Nem! – zihálta a fiú –, nekem mennem kell innen. Vissza kell térnem! –
Csak ne olyan gyorsan, nagy Jótevőnk! – kiáltozták a bohócszájak –, nem szabadulsz
meg tőlünk. Az kéne neked – egyszerűen eliszkolni Fantáziából! – De én már az utam
végén vagyok! – bizonygatta a fiú. – És mi felelték kórusban –, velünk mi lesz? –
Menjetek! – kiáltotta a fiú –, semmi dolgom veletek többé! – Akkor változtass
vissza minket! – felelték éles hangon –, akkor inkább újból aharárik akarunk lenni.
A Könnyek Tava kiszáradt, és Amargant a szárazföldön fekszik. És senki sem fonja
többé a finom ezüstfiligránt. Aharárik akarunk lenni ismét. – Nem tudlak
visszaváltoztatni benneteket! – felelte a fiú. – Nincs többé hatalmam Fantáziában.
– Hát akkor – bömbölte a csapat, keresztül-kasul kavarogva egymáson – magunkkal
viszünk! Sok száz apró kéz ragadta meg és akarta a magasba rántani. A fiú teljes
erejéből védekezett, mire a pillék szétröppentek. De mint a felizgatott darazsak,
konokul újra meg újra visszatértek. A visítás és rikácsolás közepette egyszer csak
halk és mégis hatalmas hang szólalt meg a messzeségből, akárha valami nagy
bronzharang zengett volna. A salabókok egy szempillantás alatt elmenekültek, és
sötét rajuk eltűnt az égen A fiú, akinek nem volt többé neve, a hóban térdelt.
Előtte porrá zúzva feküdt a kép. Minden elveszett a számára. Nincs már semmi, ami
az Élet Vizéhez vezethetné. Mikor felnézett, nem messze maga előtt a hómezőn két
bi¬zonytalan körvonalú alakot látott könnyein keresztül, egy na¬gyot és egy kicsit.
Megdörzsölte a szemét és még egyszer odané¬zett. Fuhur volt, a fehér
szerencsesárkány és Atráskó.

XXVI.
Az Élet Vize
Zavartan és habozva állt a név nélküli fiú, és néhány lépést tett Atráskó felé.
Aztán megtorpant. Atráskó nem csinált semmit, csak figyelmesen és nyugodtan nézte
őt. Mellén a seb nem vérzett már. Sokáig álltak egymással szemben, és egyikük sem
szólalt meg. Olyan csend volt, hogy hallhatták egymás lélegzetét. A név nélküli fiú
lassan a nyakában lógó aranylánchoz nyúlt és levette magáról AURIN-t. Lehajolt és
az Ékszert óvatosan letette Atráskó elé a hóba. Eközben még egyszer megnézte a két
kígyót, a világosat és a sötétet, amelyek egymás farkába harap¬va, ovális keretet
képeztek. Ekkor elengedte AURIN-t. Ebben a pillanatban AURIN aranyfénye olyan
vakítóan szik¬rázott fel, hogy a mérhetetlen világosságtól le kellett hunynia a
szemét, mintha a napba nézett volna. Mikor ismét kinyitotta, egy kupolacsarnokban
találta magát, mely akkora volt, mint az égbolt. Az épület kövei aranyfényből
voltak. Ebben a mérhe¬tetlen nagy térben pedig, mint valami óriási városfal, a két
kígyó feküdt. Atráskó, Fuhur és a név nélküli fiú egymás mellett állt a fekete
kígyófej oldalán, amely szájában a fehér kígyó végét tartotta. Függőleges
pupillájú, merev szemét hármukra füg¬gesztette. Hozzá képest mindhárman picik
voltak, még a sze¬rencsesárkány is csak akkorának tűnt, mint egy fehér hernyócs¬ka.
A kígyók mozdulatlan hatalmas teste valami ismeretlen fém fényében ragyogott,
éjfekete volt az egyik, ezüstfehér a másik. És a romlás, amit felidézhettek volna,
elhárult, mert kölcsönö¬sen fogva tartották egymást. Ha szétválnának valaha,
elpusztul a világ. Ehhez nem fért kétség. Ám mialatt egymást kölcsönösen fogva
tartották, az Élet Vizét is őrizték. Mert a testükkel körülvett térség közepén
hatalmas forrás tört fel, melynek sugara fel s alá táncolt és esés közben ezerféle
alakzatot hozott létre, majd szétomlott, gyor¬sabban, semmint a szem követhette
volna. A habzó víz finom köddé porlott, melyben az aranyfény a szivárvány összes
színében megtörve csillogott. Az öröm ezer hangja zúgott és rival¬gott, énekelt és
ujjongott, kacagott és harsogott benne. A név nélküli fiú úgy nézte a vizet, mint a
szomjhalállal küzdő – de miként férhetne hozzá? A kígyófej nem mozdult. Fuhur
hirtelen felemelte a fejét. Rubinpiros szemgolyója szikrázni kezdett. – Értitek,
amit a vizek mondanak? – kérdezte. – Nem – válaszolta Atráskó –, nem értem. – Nem
tudom, hogy lehet – dörmögte Fuhur –, de én világo¬san értem. Talán azért, mert
szerencsesárkány vagyok. Az öröm minden nyelve rokon egymással. – Mit mondanak a
vizek? – kérdezte Atráskó. Fuhur figyelmesen hallgatta és lassan elismételte,
szóról szó¬ra, amit hallott: Az Élet Vize vagyunk! Forrás, mely magából ered, s
minél többet iszod,

annál bőségesebb. Megint fülelt egy kicsit és tovább mondta: – Folytonosan így
kiáltanak: Igyál! Igyál! Tedd azt amit akarsz! – Hogyan férhetünk hozzá? – kérdezte
Atráskó. – A nevünket kérdezik – magyarázta Fuhur. – Atráskó vagyok! – kiáltotta
Atráskó. – Fuhur vagyok! – mondta Fuhur. A név nélküli fiú néma maradt. Atráskó
ránézett és kezét megfogva így kiáltott: – Ez itt Bux Barnabás Boldizsár! – Azt
kérdezik – fordította Fuhur –, miért nem ő maga beszél. – Már nem tud – mondta
Atráskó –, mindent elfelejtett. Fuhur egy darabig megint a csobogásra és zúgásra
figyelt. – Emlékezés nélkül – mondják a vizek – nem léphet be. A kígyók nem
eresztik át. – Én mindent megőriztem helyette – kiáltotta Atráskó – mindent, amit
önmagáról és a világáról mesélt nekem! Én helytállok érte. Fuhur fülelt. – Azt
kérdezik, hogy milyen jogon teszed. – A barátja vagyok – mondta Atráskó. Ismét
eltelt egy kis idő, mialatt Fuhur figyelmesen hallgató¬zott. – Nem biztos –
suttogta Atráskónak –, hogy elfogadják. Most a sebedről beszélnek. Azt akarják
tudni, hogyan történt a dolog. – Mindkettőnknek igaza volt – mondta Atráskó –, és
mind¬ketten tévedtünk. De most Barnabás önként levetette AURIN-t. Fuhur figyelt,
majd bólintott. – Igen – mondta –, így már rendben van. Ez a hely AURIN. Szívesen
fogadnak minket, azt mondják. Atráskó felnézett az óriási aranykupolára. – Mind a
hárman viseltük a nyakunkban – suttogta –, még te is Fuhur, egy kis ideig. A
szerencsesárkány egy mozdulattal csendre intette és me¬gint a vizek énekére
figyelt. Azután így fordította le: – AURIN az az ajtó, amelyet Barnabás keresett.
Kezdettől fogva magán viselte. De – így mondják – a kígyók Fantáziából senkit sem
engednek át a küszöbön. Ezért Barnabásnak min¬dent vissza kell adnia, amit a
Kislány Királynőtől kapott. Másképpen nem ihat az Élet Vizéből. – De az ő jegyében
állunk itt – kiáltotta Atráskó –, a Kislány Királynő nincs itt személyesen? – Azt
mondják, itt végződik Holdgyermek hatalma. És ő az egyetlen, aki soha nem léphet e
helyre. Nem mehet be a Fény belsejébe, mert nem vetheti le önmagát. Atráskó
zavartan hallgatott. – Most azt kérdezik – folytatta Fuhur –, készen áll-e
Barna¬bás. – Igen – mondta fennhangon Atráskó –, készen áll. Ebben a pillanatban
nagyon lassan emelkedni kezdett az óriási fekete kígyófej, anélkül hogy elengedte
volna a fehér kígyó végét, amelyet a szájában tartott. A hatalmas testek
felíveltek, míg egy magas kaput nem alkottak, amelynek egyik fele fekete volt, a
másik fehér. Atráskó kézen fogva vezette át Barnabást ezen az iszonyatos kapun a
forráshoz, amely most teljes nagyságában és pompájá¬ban tárult elébük. Fuhur
követte őket. És mialatt haladtak, Barnabásról minden lépéssel lefoszlott egy-egy
csodálatos fantá¬ziai adomány. A szép, erős és félelmet nem ismerő hősből megint az
alacsony növésű, kövér és félénk kisfiú lett. Még ruhája is, mely Yor Tárnódjában
szinte cafatokká rongyoló¬dott, eltűnt róla és végérvényesen semmivé vált.

Így állt ott teljesen meztelenül a nagy aranykörben, melynek közepén az Élet Vize
szökött fel olyan magasra, mint egy fa – csupa kris¬tályból. Ebben az utolsó
pillanatban, amikor már nem volt birtoká¬ban egyetlen fantáziai adománynak sem, de
a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéle¬tes
bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz
tartozik és létezik-e egyáltalán. Ám ekkor fogta magát és beugrott a kristálytiszta
vízbe, meghempergett benne, prüszkölt és fröcskölt és száját kitárta a szikrázó
cseppek zuhatagának. Ivott és ivott, míg szomja nem csillapult. És öröm töltötte el
tetőtől talpig, az élet öröme és annak az öröme, hogy ő önmaga. Mert most ébredt
tudatára megint, hogy ki ő és hova tartozik. Újjászületett. És a legszebb az volt,
hogy most éppen az akart lenni, aki. Ha az összes létező lehetőség közül csak egyet
választhatott volna, nem választott volna mást. Mert már tudta: a világ az öröm
ezer meg ezer formáját kínálja, de ezek alapjában véve mind egyet jelentenek, a
szeretni tudás örömét. A kettő egy és ugyanaz. Sokkal később, mikor Barnabás már
rég visszatért az emberi világba és felnőtt lett, majd végül megöregedett, akkor
sem hagyta el soha ez az öröm. Életének legnehezebb szakaszaiban is megőrizte
szívének vidámságát, amitől mosolyogni tudott és amivel másokat is meg tudott
vigasztalni. – Atráskó! – kiáltotta a barátjának, aki Fuhurral a nagy aranykör
szélén állt –, gyere már! Gyere! Igyál! Olyan csodálatos! Atráskó nevetve rázta a
fejét. – Nem – kiáltotta oda –, mi ezúttal csak kíséretül vagyunk itt! – Ezúttal –
kérdezte Barnabás –, mit akarsz ezzel mondani? Atráskó pillantást váltott Fuhurral,
majd ezt mondta: – Mi ketten már voltunk ezen a helyen egyszer. Nem ismer¬tük fel
rögtön. mert akkor álmunkban hoztak ide minket és álmunkban vittek vissza. De most
emlékszünk rá. Barnabás kilépett a vízből. – Most újból tudom, hogy ki vagyok –
mondta ragyogva. – Igen – felelte Atráskó és bólintott –, most én is
felismerte¬lek. Most olyan vagy, mint akkor, amikor a Varázstükör Kapu¬ban
megláttalak. Barnabás a habzó, szikrázó vizet nézte. – Szeretnék belőle vinni az
apámnak – kiabálta bele a zúgásba –, de hogyan? – Nem hiszem, hogy lehetne –
válaszolta Atráskó –, Fantá¬ziából semmit sem lehet a küszöbön átvinni. – De
Barnabásnak igen – szólalt meg Fuhur, s hangja megint teljes bronzfényében csengett
–, neki lehet! – Te valóban szerencsesárkány vagy! – mondta Barnabás. Fuhur intett,
hogy maradjon csendben, és az ezerhangú csobogásra figyelt. Majd ezt közvetítette:
– A vizek úgy mondják, hogy most indulnod kell, de nekünk is. – Merre van az utam?
– kérdezte Barnabás. – A másik kapun át – tolmácsolta Fuhur –, ott, ahol a fehér
kígyó feje fekszik. – Jó – mondta Barnabás –, de hogy jutok ki? A fehér fej
mozdulatlan. A fehér kígyó feje csakugyan nem mozdult. Szájában a fekete kígyó
végét tartotta, és óriási szeme Barnabásra meredt. – A vizek azt kérdik – tudatta
Fuhur –, hogy befejezted-e az összes történetedet, amelyet Fantáziában elkezdtél. –
Nem – mondta Barnabás –, tulajdonképpen egyiket sem. Fuhur fülelt egy darabig.
Arcára rémült kifejezés ült. – Azt mondják, hogy így nem enged át a fehér kígyó.
Vissza kell menned Fantáziába és be kell fejezned mindet.

– Minden történetemet? – hebegte Barnabás –, hiszen akkor soha nem mehetek el
innen. Akkor minden hiába volt. Fuhur feszülten figyelt. – Mit mondanak? –
tudakolta Barnabás. – Csend! – mondta Fuhur. Kisvártatva sóhajtott egyet és ezt
közölte: – Azt mondják, ezen nem lehet változtatni, hacsak nem akad valaki, aki
átveszi tőled ezt a feladatot. – De számtalan történetem van – kiáltotta Barnabás
–, és mindegyikből újabbak támadnak! Ilyen feladatot senki sem tud átvenni. –
Dehogynem – mondta Atráskó –, majd én. Barnabás szótlanul nézett rá. Azután a
nyakába ugrott és ezt dadogta: – Atráskó, Atráskó! Ezt soha nem felejtem el neked!
Atráskó mosolygott. – Jól van, Barnabás, akkor Fantáziát sem fogod elfelejteni.
Testvériesen megveregette az arcát, majd gyorsan megfor¬dult és a fekete kígyókapu
felé indult, amely még mindig úgy állt ott, magasra ívelve, mint amikor beléptek
rajta. – Fuhur – mondta Barnabás –, hogy viszitek végbe mindazt, amit rátok hagyok?
A fehér sárkány hunyorított egyet rubinpiros szemével és így válaszolt: –
Szerencsével, fiatal barátom! Szerencsével! Ezzel ura és barátja után indult.
Barnabás utánuk nézett, amint átmentek a kapun, vissza Fantáziába. Azok is
hátrafordultak és integettek neki. Ekkor a fekete kígyófej leereszkedett a földre.
Barnabás nem láthatta többé Atráskót és Fuhurt. Most egész egyedül volt. Ekkor a
másik, a fehér kígyófej felé fordult és látta, hogy az egyidejűleg felemelkedik, és
hogy a kígyótestek hasonló módon boltozódnak kapuvá, mint korábban a másik oldalon.
Gyorsan mindkét kezével merített az Élet Vizéből és a kapu felé szaladt, amely
mögött sötétség tátongott. Barnabás belevetette magát – és a semmibe zuhant. –
Papa! – kiáltotta –, papa! – Én – vagyok – Bux – Barnabás Boldizsár!
– Papa! Papa! – Én – vagyok – Bux – Barnabás – Boldizsár! Kiáltozás közben minden

átmenet nélkül az iskolaépület lom¬tárában találta magát, ahonnan valamikor, réges-
régen Fantá¬ziába ment. Nem ismert rá azonnal a helyiségre és a körülötte lévő
csodálatos dolgok, a kitömött állatok, a csontváz és a fest¬mények miatt egy rövid
pillanatig nem volt biztos benne, hogy nem Fantáziában van-e még mindig. De akkor
észrevette az iskolatáskáját és a rozsdás hétágú gyertyatartót a leégett
gyer¬tyacsonkokkal, és most már tudta, hogy hol van. Mennyi idő telt el azóta, hogy
elindult innen a Végtelen Történetben tett nagy utazására? Hetek? Hónapok? Esetleg
évek? Egyszer egy férfi történetét olvasta, aki csak egyetlen órát töltött egy
varázsbarlangban, és mire visszatért, száz év telt el, s azok közül, akiket ismert,
már csak egyvalaki élt, aki annak idején még pici gyerek volt és addigra aggastyán
lett. A padlásablakon szürke nappali fény szűrődött be, de nem lehetett
megállapítani, hogy reggel van-e vagy délután. A lom¬tárban dermesztő hideg volt,
éppúgy, mint azon az éjszakán, mikor Barnabás útra kelt innen. Kigöngyölte magát a
poros katonai pokrócok halmazából, felhúzta a cipőjét és a kabátját és meglepve
állapította meg, hogy nedvesek. akárcsak azon a napon. amikor az a nagy eső esett.
Magára szíjazta a táskáját és körülnézett, hogy hol van az a könyv, amelyet annak
idején ellopott, és amellyel ez az egész dolog elkezdődött. Szilárdan eltökélte
magában, hogy visszavi¬szi

a barátságtalan Korándi úrnak. Akár megbünteti a lopásért, akár feljelenti vagy még
rosszabbat tesz. Aki olyan kalan¬dokat élt át, mint Barnabás, azt nem könnyű
bármivel is meg¬ijeszteni. Ám a könyv nem volt sehol. Barnabás csak kereste,
kereste, feltúrta a takarókat és bené¬zett minden sarokba. Mindhiába. A Végtelen
Történet eltűnt. – Na jó – mondta magában Barnabás –, akkor hát meg kell neki
mondanom, hogy elveszett. Biztosan nem fogja elhinni. De nem változtathatok a
dolgon. Lesz, ami lesz. Persze, ki tudja, emlékszik-e még rá ennyi idő után? Talán
már nincs is meg a könyvesbolt? Hamarosan ki fog derülni, mert először is végig
kell mennie az iskolaépületen. Ha a tanárok és a gyerekek, akikkel találko¬zik,
ismeretlenek lesznek, akkor tudni fogja, hogy mire számít¬son. Mikor azonban
kinyitotta a lomtár ajtaját és az iskola lépcső¬jén lefelé indult, tökéletes csend
fogadta. Úgy látszott, hogy egy árva lélek sincs az épületben. Ám az iskola
toronyórája éppen kilencet ütött. Tehát délelőtt van, és a tanításnak már régen meg
kellett volna kezdődnie. Barnabás bekukkantott egy-két osztály-terembe, de
mindegyik üres volt. Az egyik ablakhoz lépve, kinézett az utcára s néhány járókelőt
és autót látott odalenn. A világ, ezek szerint, legalább nem halt ki. Leszaladt a
lépcsőn a nagy bejárati kapuhoz, megpróbálta kinyitni, de zárva volt. A
házmesterlakás ajtajához ment, csen¬getett és kopogott, de senki nem mozdult.
Barnabás töprengeni kezdett. Nem várhat addig, míg egy¬szer valaki idevetődik. Az
apjához akar menni. Még ha az Élet Vizét ki is loccsantotta közben. Tárja ki az
egyik ablakot és addig kiabáljon, míg valaki meghallja és intézkedik, hogy a kaput
kinyissák? Nem, ezt kicsit szégyellné. Eszébe jutott, hogy ki is mászhatna az egyik
abla¬kon. Hiszen belülről nyílnak. De a földszinti ablakokat rács borítja. Ekkor
eszébe jutott, hogy mikor az első emeletről kiné¬zett az utcára, építőállványt vett
észre. Nyilván újra vakolják az iskola egyik külső falát. Barnabás visszament az
első emeletre, és az ablakhoz lépett. Ki tudta nyitni és kimászott. Az állványzat
csak függőleges gerendákból állt, melyek kö¬zött bizonyos távolságban vízszintes
deszkák voltak keresztbe fektetve. A deszkák meg-meghajoltak Barnabás súlya alatt.
Egy pillanatra szédülés fogta el és félelem vett rajta erőt, de mind¬kettőt
legyőzte magában. Aki egyszer Perelin uralkodója volt, annak ilyesmi nem okozhat
problémát – még akkor sem, ha nem rendelkezik többé olyan mesés testi erővel, és
kövér testé¬nek súlya mégiscsak jelent némi nehézséget. Megfontoltan és nyugodtan
keresett fogást és támaszt a keze-lába számára, és így mászott lefelé a függőleges
gerendákon. Egyszer szálka ment a kezébe, ám ilyen csekélységgel már nem törődött.
Kicsit izzadtan s lihegve, de épségben ért le az utcára. Senki sem vette észre.
Barnabás hazafelé rohant. Iskolatáskájában a tolltartó és a könyvek lépéseinek
ritmusára zörögtek, szúrt az oldala, de csak rohant tovább. Mielőbb az apjánál
akart lenni. Mikor végre a ház elé ért, amelyben lakott, megállt egy percre és
felnézett apja laboratóriumának ablakára. És most hirtelen aggodalom szorította
össze a szívét, mert első ízben jutott az eszébe, hátha az apja már nincs is ott.
De papa ott volt és már biztosan meglátta őt, mert mikor Barnabás a lépcsőn
felviharzott, elébe szaladt. Kitárta a karját, és Barnabás a mellére vetette magát.
Papa magasra emelte, úgy vitte be a lakásba. – Barnabás, kisfiam – ismételgette
egyre –, édes, drága kicsi kölyköm, hol voltál? Mi történt veled? Csak amikor már a
konyhaasztalnál ültek, és a fiú forró tejet kortyolgatott és zsemlét evett hozzá,
amelyre gondos apja jó vastagon kente a vajat és a mézet, akkor vette észre
Barnabás, hogy papa arca milyen sápadt és sovány. A szeme piros volt és az álla
borostás. Egyébként éppolyan volt, mint akkoriban, amikor Barnabás elment. Ezt meg
is jegyezte. – Akkoriban – kérdezte papa csodálkozva –, hogy érted ezt? – Hát mióta
voltam távol?

– Tegnap óta, Barnabás. Azóta, hogy az iskolába mentél. De amikor nem jöttél haza,
felhívtam a tanáraidat és megtudtam, hogy nem is voltál ott. Egész nap és egész
éjjel kerestelek, kisfiam. Már a rendőrséget is mozgósítottam, mert a
legros¬szabbtól tartottam. Ó, istenem, Barnabás, mi volt veled? Majd beleőrültem az
aggódásba. Hol voltál hát? És ekkor Barnabás mesélni kezdett. Részletesen elmesélte
mindazt, amit átélt. Hosszú órák teltek bele. Apja úgy hallgatta, ahogyan még soha
nem figyelt rá és mindent megértett, amit Barnabás elmondott. Délfelé szakította
egyszer félbe, de csak azért, hogy a rendőr¬séget felhívja és közölje, hogy a fia
megkerült, és minden rend¬ben van. Azután ebédet készített kettejüknek és Barnabás
foly¬tatta az elbeszélést. Már alkonyodott, amikor beszámolójában az Élet Vizéhez
ért és elmondta, hogyan akart belőle papának is hozni, de aztán bizony
elloccsantotta útközben. Már majdnem egész sötét volt a konyhában. Papa
mozdulat¬lanul ült. Barnabás felállt és felkattintotta a villanyt. És akkor olyat
látott, amit eddig még soha. Az apja szeme tele volt könnyel. És akkor megértette,
hogy mégis el tudta hozni neki az Élet Vizét. Apja szó nélkül az ölébe vette,
magához szorította, és kölcsö¬nösen megsimogatták egymást. Így ültek sokáig, azután
papa mélyet sóhajtott, Barnabás arcába nézett és elmosolyodott. Ez volt a
legboldogabb moso¬lya, amit Barnabás valaha is látott az arcán. – Mától kezdve –
mondta papa megváltozott hangon –-, mától kezdve minden másképp lesz, nem gondolod?
És Barnabás bólintott. Szíve annyira csordultig volt, hogy egy hang sem jött ki a
torkán.
Másnap reggel leesett az első hó. Puhán és makulátlanul bo¬rította be Barnabás

szobájának ablakpárkányát. Az utcáról tompítottan ért fel a lárma. – Tudod, mit,
Barnabás? – mondta vidáman papa a reggeli¬nél –, azt hiszem, minden okunk megvan
rá, hogy ünnepet üljünk. Ilyen nap csak egyszer fordul elő az életben – sokaknál
soha. Azt javaslom hát, csináljunk valami egészen nagyszerűt. Ma nem dolgozom, és
neked sem kell iskolába menned. Majd írok igazolást. Mi a véleményed? – Az
iskolába? – kérdezte Barnabás. – Van még iskola? Amikor tegnap végigszaladtam az
osztályokon, teremtett lelket sem találtam. Még a házmestert sem. – Tegnap? –
válaszolta az apja –, hiszen tegnap advent első vasárnapja volt, Barnabás. A fiú
elgondolkozva kavargatta a kakaóját. Majd csendesen megszólalt: – Azt hiszem,
eltart még egy darabig, amíg újra hozzászo¬kom a dolgokhoz. – Ez az – mondta papa
és bólintott –, éppen ezért ülünk ünnepet mindketten. Mihez volna leginkább kedved?
Kirán¬dulhatnánk valahova vagy menjünk az állatkertbe? Ebédre a világ
legnagyszerűbb menüjét esszük végig. Délután vásárol¬gathatnánk, megveszünk
mindent, amit csak akarsz. És este – menjünk esetleg színházba? Barnabás szeme csak
Úgy ragyogott. Azután határozottan ezt mondta: – De előbb valamit még el kell
intéznem. El kell mennem Korándi úrhoz és megmondanom neki, hogy elloptam a
köny¬vét és elvesztettem. Papa Barnabás keze után nyúlt. – Figyelj rám, Barnabás,
ha akarod, elintézem helyetted. Barnabás a fejét rázta. – Nem – jelentette ki –, ez
az én ügyem. Én magam megyek. És legjobb lesz most azonnal. Felállt és felvette a
kabátját. Apja nem szólt semmit, de pillantása, amelyet a fiára vetett, meglepett
és elismerő volt. A gyerek eddig soha nem viselkedett így.

– Úgy gondolom – mondta végül –, nálam is eltart egy ideig, amíg ehhez a
változáshoz hozzászokom. – Sietek – kiáltotta Barnabás, már a folyosóról –,
biztosan nem tart sokáig! Ezúttal nem.
Amikor Korándi úr könyvesboltja előtt megállt, kicsit mégis inába szállt a

bátorsága. Bekukucskált az üzletbe az üvegen keresztül, amelyen a kacskaringós
betűk sorakoztak. Korándi úrnál éppen egy vevő volt, és Barnabás inkább kivárta,
míg elmegy. Fel-alá járkált az antikvárium előtt. Megint havazni kezdett. Végre
kijött a vevő az üzletből. – Most! – parancsolta magának Barnabás. Arra gondolt,
hogyan lépett Szörszörény elé a Góba színsiva¬tagban. Határozottan nyomta le a
kilincset. A homályos helyiség másik végét határoló könyvfal mögül köhögés
hallatszott. Barnabás lassan közeledett, majd kicsit sápadtan, de komolyan és
hidegvérrel lépett Korándi úr elé, aki ugyanabban a kopott bőrszékben ült, mint
első találkozásuk alkalmával. Barnabás hallgatott. Azt várta, hogy Korándi úr
dühtől vörösen támad rá, hogy „Tolvaj"-t, „Gazember"-t kiált vagy valami hasonlót.
Ehelyett az öregember körülményesen meggyújtotta hajlított pipáját, mialatt
mulatságos kis szemüvege mögül félig összehú¬zott szemmel mustrálta a fiút. Mikor a
pipa végre meggyulladt, egy darabig élvezettel pöfékelt és csak azután morogta: –
Na? Mi újság? Mit akarsz itt már megint? – Én – kezdte Barnabás akadozva – elloptam
egy könyvet öntől. Vissza akartam hozni, de nem tudom. Elvesztettem, vagy inkább –
minden-esetre eltűnt. Korándi úr abbahagyta a pöfékelést, és kivette a pipát a
szájából. – Milyen könyvet? – kérdezte. – Azt, amelyet éppen olvasni tetszett,
amikor legutóbb itt voltam. Magammal vittem. Hátra tetszett menni a telefonhoz, és
a könyv itt feküdt a széken, és egyszerűen elvittem. – Nocsak – mondta Korándi úr
krákogva –, de nekem nem hiányzik egy könyvem sem. Milyen könyv volt az? – A
Végtelen Történet – mondta Barnabás – rézszínű se¬lyembe van kötve, és csillog,
ahogy az ember ide-oda mozgatja. Két kígyó van rajta, egy fehér és egy fekete,
melyek egymás farkába harapnak. Két különböző színnel van nyomtatva – gyönyörű,
nagy kezdőbetűkkel. – Meglehetősen fura história! – jelentette ki Korándi úr. –
Ilyen könyvem soha nem volt. Tehát el sem lophattad tőlem. Talán máshol emelted el.
– Biztos, hogy nem! – közölte Barnabás. – Emlékeznie kell rá. Az valami – habozott
egy kicsit, aztán mégis kimondta –, valami varázskönyv. Az olvasása közben
belekeveredtem a Végtelen Történetbe és mire kiléptem belőle, a könyv eltűnt.
Korándi úr a szemüvege fölött figyelte a fiút. – Remélem, nem űzöl tréfát velem,
mi? – Nem – felelte szinte rémülten Barnabás –, igazán nem. Úgy van, ahogy mondom.
Hisz önnek tudnia kell! Korándi úr elgondolkodott egy ideig, aztán megrázta a
fejét. – Magyarázz el mindent egész pontosan. Ülj le, fiacskám. Tessék, foglalj
helyet! A pipaszárral egy vele szemben álló székre mutatott, és Bar¬nabás leült. –
Na – mondta Korándi úr –, és most meséld el szépen, mit jelent mindez. De lassan és
sorban, ha szabad kérnem. És Barnabás mesélni kezdett.

Nem mesélt el mindent olyan kimerítően, mint az apjának, de minthogy Korándi úr
egyre nagyobb érdeklődést tanúsított és egyre újabb részleteket akart megismerni,
több mint két óra hosszat tartott, míg mondandójával készen lett. Ki tudja, miért,
de különös módon egész idő alatt egyetlen vevő sem zavarta meg őket. Amikor
Barnabás a beszámolóját befejezte, Korándi úr hos¬szasan pöfékelt maga elé. Szemmel
láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban. Végül krákogott egyet, megigazította kis
szem¬üvegét, egy darabig vizsgálódva nézte Barnabást és azután ezt mondta: – Egy
biztos: a könyvet nem loptad el tőlem, mert ez a könyv sem az enyém, sem a tiéd, de
senki másé sem. Ha nem tévedek, maga is Fantáziából való. Ki tudja, hátha éppen
ebben a pillanatban valaki más tartja a kezében és olvassa. – Akkor hát hisz nekem?
– kérdezte Barnabás. – Természetesen – válaszolta Korándi úr –, minden értelmes
ember ezt tenné. – Őszintén bevallva – mondta Barnabás –, erre nem számí¬tottam. –
Vannak emberek, akik soha nem jutnak Fantáziába – mond¬ta Korándi úr –, és vannak,
akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak
Fantáziába és vissza is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak gyógyulást
mindkét világnak. – Ó – mondta Barnabás és kicsit belepirult –, tulajdonkép¬pen nem
tehetek róla. Egy hajszálon múlt, hogy vissza tudtam jönni. Ha Atráskó nem lett
volna, egész biztos, hogy örökre a Régi Királyok Városában csücsülnék. Korándi úr
bólintott, és elgondolkodva pöfékelt maga elé. – Hja dörmögte –, szerencséd van,
hogy barátod van Fan¬táziában. Isten a megmondhatója, ez nincs mindenkinek. –
Korándi úr – kérdezte Barnabás –, honnan tudja mindezt? Úgy értem – volt netán ön
is már Fantáziában? – Természetesen – mondta Korándi úr. – De akkor – vélte
Barnabás – ismernie kell Holdgyermeket is! – Igen, ismerem a Kislány Királynőt –
mondta Korándi úr –, persze, nem ezen a néven. Én másképp hívtam. De ez nem játszik
szerepet. – Hát akkor ismernie kell a könyvet is – kiáltotta Barnabás – akkor
mégiscsak olvasta a Végtelen Történetet! Korándi úr megrázta a fejét. – Minden
igazi történet Végtelen Történet. – Tekintetét körbejártatta a sok-sok könyvön,
melyek a falak mellett sora¬koztak a mennyezetig, azután a pipaszárral rájuk
mutatva így folytatta: – Egy sereg ajtaja van Fantáziának, fiacskám. Több ilyen
varázskönyv létezik még. Sok ember nem vesz tudomást róluk. Azon múlik, hogy kinek
a kezébe kerül efféle könyv. – Hát akkor a Végtelen Történet mindenki számára más?
– Úgy gondolom – válaszolta Korándi úr – nemcsak köny¬vek segítségével lehet
egyébként Fantáziába menni és visszajön¬ni, hanem vannak más lehetőségek is. Majd
rájössz. – Azt hiszi? – kérdezte reménykedve Barnabás –, hisz akkor újra
találkozhatnék Holdgyermekkel, pedig mindenki csak egy¬szer találkozhat vele.
Korándi úr előrehajolt és lehalkította a hangját. – Engedd meg, fiacskám, hogy egy
öreg, tapasztalt Fantázia¬utazó mondjon neked valamit! Ez olyan titok, amiről
Fantáziá¬ban senki sem tudhat. Ha utánagondolsz, te is meg fogod érteni, hogy miért
van így. Holdgyermekhez nem jutsz el má¬sodszor is, ez igaz – addig, amíg
Holdgyermek a neve. De ha új nevet tudsz neki adni, viszontláthatod. És ahányszor
csak sikerül, minden alkalom az első és egyetlen lesz újra. Korándi úr bulldogképén
egy pillanatra lágy ragyogás öm¬lött el, amely szinte megfiatalította és
megszépítette. – Köszönöm, Korándi úr! – mondta Barnabás.

– Én tartozom neked köszönettel, fiacskám – válaszolta Ko¬rándi úr. – Kedves volna,
ha néhanapján mutatkoznál nálam, hogy kicserélhessük tapasztalatainkat. Nincs sok
olyan ember, akivel ilyesmikről lehet beszélgetni. Kezét nyújtotta Barnabásnak. –
Megegyeztünk? – Örömmel – csapott a tenyerébe Barnabás. – Most mennem kell. Az apám
vár. De hamarosan újra eljövök. Korándi úr az ajtóig kísérte. Odaérve, Barnabás az
üvegtáb¬la tükörképében olvasható feliratán keresztül megpillantotta az apját,
amint az utca túloldalán állva várta őt. Arca sugárzott. Barnabás feltépte az
ajtót, hogy a sárgaréz csengőcskék fürtje vadul csilingelni kezdett, és e sugárzás
felé rohant. Korándi úr gondosan becsukta az ajtót és utánuk nézett. – Bux Barnabás
Boldizsár – dörmögte –, ha nem tévedek, még jó néhány embernek meg fogod mutatni az
utat Fantáziá¬ba, hogy az Élet Vizét elhozza nekünk.
És Korándi úr nem tévedett. De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal

kerül majd sor. VÉGE

Tartalom
[BEVEZETÉS] / 5 I. Fantázia bajban van / 17 II. Atráskó elhivatása / 33 III. A

Vénséges Morla / 49 IV. Igramul, a Tömérdek / 65 V. A Másodmagák / 77 VI. A Három
Mágikus Kapu / 89 VII. A Hallgatás Hangja / 107 VIII. Söpredékországban / 123 IX.
Kísértetváros / 137 X. Repülés az Elefántcsonttoronyba / 153 XI. A Kislány Királynő
/ 167 XII. A Vándorló Hegy Öregje / 181 XIII. Perelin, az Éjvadon / 197 XIV. Góba,
a Színek Sivataga / 211 XV. Szörszörény, a Tarka Halál / 227 XVI. Amargant, az
Ezüstváros / 239 XVII: Sárkány Hős Hibornak / 259 XVIII. Az aharárik / 279 XIX. Az
útitársak / 295 XX. A Látó Kéz / 311 XXI. A Csillagkolostor / 331 XXII. Az
Elefántcsonttorony körül vívott csata / XXIII. A Régi Királyok Városa / 371 XXIV.
Ujuóla asszony / 391 XXV. A Betemetett Képek Bányája / 409 XXVI. Az Élet Vize / 423
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST FELELŐS KIADÓ: OSZTOVICS LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE ÉS
NYOMTA AZ ALFÜLDI NYOMDA RT. FELELŐS VEZETŐ GYÖRGY GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ VEZÉRIGAZGATÓ
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 4078.66-14-1 KÉSZÜLT: DEBRECENBEN 1993-BAN FELELŐS
SZERKESZTŐ LENDVAY KATALIN A SZÖVEGHŰSÉGET ELLENŐRIZTE LISKA ENDRE A BORÍTÓ ÉS A
TIPOGRÁFIA BENKŐ ANNA MUNKÁJA MŰSZAKI SZERKESZTŐ PINTÉR LÁSZLÓ MŰSZAKI VEZETŐ
MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 27,75 (A/5) ÍIV TERJEDELEMBEN, ISBN 963 07 5567 X


A Vegtelen Tortenet Michael Ende PDF

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

A Vegtelen Tortenet Michael Ende PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

MICHAEL ENDE A Végtelen Történet

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

FORDÍTOTTA HÁRS ERNŐ

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1993

MICHAEL ENDE DIE UNENDLICHE GESCHICHTE 1975 by K. THIENEMANNS VERLAG. STUTTGART

HUNGARIAN TRANSLATION HÁRS ERNŐ 1985

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Fantázia bajban van

Az összes állat, Zengerdő minden lakója barlangjában, fészkében és búvóhelyén

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Atráskó elhivatása Bármily tanácskozás folyt Fantázia egészének bújáról-bajáról

Barnabás gondolatai elkalandoztak.

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

– Ha legalább tudná az ember – mondta egy hosszú, sovány szalamandra, akinek

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Barnabás meglepetten hagyta abba az olvasást. Becsapta a könyvet – vigyázva, hogy

Fantázia-szerte mindenki tudta, hogy mit jelent ez a medalion: ezt a jelvényt az

Tehát a könyv is a Kislány Királynő jelét viseli!

Suttogás futott végig a termen, és néhány csodálkozó felkiáltás hallatszott. Már

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Az Ezüst-hegyek mögött elterülő Füves-tenger sok-sok napi járóföldre feküdt az

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

A toronyóra tizenegyet ütött. Most kezdődött a nagyszünet. A folyosókról

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Chairon, az öreg fekete-kentaur, amint Atráskó lovának patkó¬dobogása elhalt,

– Na ugye! – mondta Barnabás – hébe-hóba csak kell ennie valamit az embernek.

Naplementekor az Ezüst-hegyeket már maguk mögött tudták, s ekkor újra megpihentek.

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

A toronyóra tizenkettőt ütött. Barnabás osztálytársai hamaro¬san lemennek az utolsó

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Ugyanebben az órában az az árnyalak, amely az éjszakai pusztaság sötétségéből

Barnabás kezébe támasztotta fejét, és elgondolkozva nézett maga elé. – Különös –

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Barnabás rémületében halkan felkiáltott.

Rémült kiáltás hallatszott a szakadék felett és többszörösen ide-oda visszhangzott.

– Nem az én kiáltásomat hallhatta végül is? – gondolta mélysé¬ges nyugtalansággal

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Barnabás szünetet tartott. Nyomorúságosan érezte magát, mintha az ő testében is

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer