Professional Documents
Culture Documents
A JÁNOS-EVANGÉLIUM (HAMBURG)
1. A Logosz-tan
A János-evangéliumról szóló előadásainknak kettős célja lesz. Egyik céljuk az, hogy magukat a
szellemtudományos fogalmakat elmélyítsük és bizonyos irányban kitágítsuk, a másik pedig éppen
az, hogy a János-evangélium fejtegetése közben lelkünkben felszínre kerülő képzetek segítségével
még jobban megközelítsük a János-evangéliumot, ezt a nagy kútfőt. Tartsuk szem előtt, hogy
előadásaink mindkét feladat kielégítésére törekszenek.
Nem csupán arról lesz szó, hogy a János-evangéliumot fejtegessük, hanem arról is, hogy ezzel
kapcsolatban a lét magasabb titkaiba hatoljunk be. Elsősorban azt kell tudnunk, milyennek kell
lennie az igazi szellemtudományos szemléletmódnak, ha a világ különböző vallásai útján hozzánk
jutott nagy történelmi kútfők valamelyikével foglalkozni akar. Könnyen azt hihetnénk ugyanis,
hogy a szellemtudomány a János-evangéliumról szólva a ma szokásos eljárásokat követi: vagyis
egyszerűen belőle magából meríti a szóban forgó igazságokat, és ezeket a vallási kútfők
tekintélyével támasztja alá. A szellemtudományos világszemléletnek azonban egyáltalán nem ezt
kell feladatául tekintenie, hanem teljesen mást. Ha a szellemtudomány a modern emberi szellem
irányában feladatát valóban teljesíteni akarja, akkor meg kell mutatnia, hogy az ember, ha a maga
belső erőit és képességeit - a szellemi észlelés erőit és képességeit - alkalmazza és használja fel,
akkor egymaga is be tud hatolni a lét titkaiba, abba, ami a szellemi világokban a fizikai világ mögött
rejtőzik.
A modern emberiségnek mindinkább tudatosítania kell magában azt, hogy az ember belső
képességeinek felhasználásával el tud jutni a lét titkaihoz, önálló megismerésével pedig a
világmindenség teremtő erőihez és lényeihez. Azt kell mondanunk, hogy a János-evangélium titkait
az ember minden hagyománytól, minden történelmi kútfőfől függetlenül is megtalálhatja. A
világosság kedvéért próbáljuk ezt egészen szélsőséges módon kifejezni, mondjuk talán így: ha
valamilyen esemény következtében a vallásokra vonatkozó összes kútfők elvesznének, és csak a
jelenlegi emberi képességek maradnának meg, az ember akkor is - természetesen mostani
képességeinek megtartásával - el kellene, hogy jusson a lét titkaihoz és a fizikai világ mögött
meghúzódó isteni-szellemi teremtő erőkhöz és lényekhez.
Most pedig világítsuk meg a dolgok lényegét egy más tárgyra vonatkozó hasonlattal is.
Köztudott dolog, hogy a geometria, amit az iskoláztatás bizonyos fokán minden gyerek tanul,
Euklidésztől származik. De vajon kötve van-e egyáltalán a geometria tanulása Euklidész
könyvéhez? Hányan tanulják ma a geometria elemeit anélkül, hogy sejtelmük volna Euklidész első
könyvéről, amelyben ő ezeket megírta. Euklidész könyvétől függetlenül tanulunk geometriát, mert
ez a tudomány ma már az emberi szellem képességeiből fakad. Amikor aztán már így megtanultuk,
és utólag kezünkbe kerül Euklidész nagy könyve, akkor kezdjük csak igazán méltányolni, mert
megtalálva benne azt, ami már korábban tulajdonunkká vált, jobban értékeljük most a forrást,
amelyben ezek az ismeretek először jelentek meg. Ugyanígy találhatjuk meg a János-evangélium
világot átfogó nagy tényeit is tisztán az emberben szunnyadó erők útján, anélkül, hogy bármit is
tudnánk a János-evangéliumról, mint ahogyan a geometriát tanulja a tanuló, anélkül, hogy tudna
valamit Euklidész első geometria könyvéről.
Egy idő óta, de már évszázadokra visszamenően, figyelni kezdtek az evangéliumokban található
ellentmondásokra, aminek következtében, különösen a teológusok, különböző ingadozások után a
következő eredményre jutottak: az evangéliumokban - szerintük - sok az ellentmondás, nem látható
tisztán, miért írja le a négy evangélium négy különböző módon a palesztinai eseményeket. Máté,
Márk, Lukács és János elbeszélései - mondják - igen sok eltérő adatot tartalmaznak az egyes
dolgokról, tehetetlen tehát elhinnünk, hogy valamennyi egyezik a történelmi tényekkel. Lassanként
ez lett azok felfogása, akik a dolgok kutatásával foglalkoztak. Ezek alapján újabban az a nézet
alakult ki, hogy az első három evangélium között megállapítható bizonyos összhang a palesztinai
eseményeket illetően, a János-evangélium azonban lényegesen eltér tőlük. A történelmi tények
szempontjából tehát az első három evangélium több hitelt érdemel, a János-evangélium kevesebbet.
Ezt a véleményt azok, akik elfogadták, így fogalmazták meg: a János-evangélium írója
elsősorban oktató művet szándékozott írni, az apoteózis egy nemét, mondhatnánk, a kereszténység
védelmét az ellentétes áramlatokkal szemben. Nem is gondolt arra, hogy a történelmi tényeket híven
ábrázolja, csak azt akarta elmondani, milyen a viszonya Krisztushoz. Ezért is a János-
evangéliumban sokan csak a vallással áthatott költemény egy nemét látják, amelyet írója Krisztus
iránt érzett lírai vallomásként, ilyen hangulatból írta mások lelkesítésére, és hasonló hangulatok
keltése végett. Talán nem mindenütt vallják be ezt a véleményt ennyire kirívóan. Aki azonban az
irodalmat tanulmányozza, rájön arra, mennyire elterjedt ez a vélemény, milyen közel áll kortársaink
közül sokak lelkéhez, sőt, hogy éppen az ilyen vélekedésben telik kedve korunk felfogásának.
Ezeket mondja: „Minden a „Logosz” által lett, ő mindennek az ősoka”. Aztán így folytatja: Ez a
Logosz testté lőn és miközöttünk lakozék”, ami azt jelenti: ti láttátok őt, hiszen közöttünk lakott, ám
megérteni csak úgy tudjátok, ha ugyanazt a princípiumot látjátok benne, ami körülöttünk
mindennek, növénynek, állatnak, embernek létrehozója. Minden mesterkélt magyarázatot kerülve,
úgy kell ezt értenünk, hogy kútfőnk értelmében a legmagasabb rendű princípium jelent meg
valamikor testben. Mennyire más az, amit az ilyen képzet ébreszt szívünkben - és mennyire más az,
ahogyan ma egyes teológusok beszélnek! Az ő műveikben ezt olvashatjuk, és előadásaikban a
legkülönbözőbb változatokban ezt hallhatjuk: mi nem hivatkozunk semmiféle érzékfeletti
princípiumra, nekünk az a Jézus a leginkább kedvünkre való, akiről a három első evangélium
beszél, mert ő a „názáreti egyszerű ember”, aki a többi emberhez hasonló.
Hogy példát említsünk, beszélünk majd az utolsó vacsora valódi szellemi felfogásáról, a kenyér
és bor hússá és vérré való változtatásáról. Látni fogjuk, hogy e szellemi felfogás valóban mit sem
von le az utolsó vacsora értékéből és jelentőségéből, igaz, hogy amit így megismerünk, az aztán
szellemi szemlélet lesz. A régi keresztény felfogás is ez volt abban a korban, amikor az emberiség
szellemi érzéke még erősebb volt, sőt ez volt érvényben még a középkor elős felében is. Akkor még
sokan úgy értették ezeket a szavakat: „ez az én testem, ez az én vérem” - ahogyan mi értelmezzük
majd. Ez a szellemi felfogás azonban az évszázadok folyamán szükségképpen veszendőbe ment.
Ennek okai a következők. A középkorban igen különös áramlat indult meg, amely mélyebbre
hatolt az emberiség lelkületében, mint hinnénk, mert hiszen a mai történelemből vajmi kevéssé lehet
megismerni a lelkek fokozatos fejlődését, és azt, amit átéltek. A középkor közepe táján ugyanis
Európa kereszténységében mélyreható változásokat idézett elő az, hogy az egyház tekintélye az
egykor szellemi módon értelmezett utolsó vacsorát materialista értelemben kezdte magyarázni. Az
emberek csak úgy tudták elképzelni ezeket a szavakat "ez az én testem, ez az én vérem”, hogy
valami anyagi folyamat megy végbe, a kenyér és a bor anyagi átváltozása hússá és vérré. Amit
korábban szellemileg képzeltek el, azt most durva anyagi értelemben kezdték elgondolni. Így
lopakodott be a materializmus a vallási életbe, sokkal előbb, mint ahogy a természettudományt
meghódította.
Nem kevésbé jelentős egy másik példa is. Téves volna azt hinnünk, hogy a teremtés történetének
A régebbi teológusok másképpen beszéltek az ilyen dolgokról. Elsősorban is azt vallották, hogy
a régi vallási kútfők fontos helyein semmi felesleges soha nincs. Példaképpen felemlíthetjük Mózes
első könyvének második fejezetében a 21. verset, amely így szól: „Bocsát tehát az Úr Isten mély
álmot az emberre, és az elaluvék”. A régi magyarázók ezt a részt különösen fontosnak tartották.
Akik már foglalkoztak kissé az ember szellemi erőinek és képességeinek fejlődésével, azok tudják,
hogy a tudatállapotoknak különböző nemei vannak. Amit ma az átlagembernél alvásnak nevezünk,
az csak átmeneti tudatállapot, s a jövőben - a beavatottaknál már most is így van - olyan
tudatállapottá változik át, amelyben az ember testétől befolyásolatlanul beleláthat a szellemi
világba. Ezért is a magyarázók így értelmezték ezeket a szavakat: Isten Ádámot mély alvásba
merítette, s ebben azt is tudta észlelni, amit fizikai érzékeivel nem tudott volna. Szellemi látásszerű
alvásról van tehát szó, s ezzel kapcsolatban a magasabb tudatállapot tapasztalatairól: ezért merült
Ádám „alvásba”. Ez volt a régi magyarázat. S ehhez még hozzátették: nem is említené a vallási
kútfő azt, hogy „Isten mély alvást bocsátott az emberre”, ha már korábban is alvásba merült volna.
Arra mutattak tehát rá, hogy ez volt az első alvás, mert korábban olyan tudatállapotokban élt az
ember, amelyekben még állandóan észlelni tudta a szellemi dolgokat. Ez volt az akkori magyarázat.
Azt akartuk ezzel kimutatni, hogy régebben még egészen szellemi formában értelmezték a bibliai
kútfőket, és a későbbi materialista szellem plántálta a Bibliába azt, ami ellen a felvilágosult
emberek küzdenek. Az anyagias értelmezés termelte ki azt, ami ellen most ő maga küzd. Látható,
hogy az anyagias szellem a valóságban belenevelődött az emberiségbe, és ennek következtében
ment veszendőbe a vallási kútfők valódi, igazán helyes megértése. Majd amikor a szellemtudomány
betölti hivatását, és feltárja a fizikai lét mögött meghúzódó titkokat, az ember rájön arra, hogy ezek
a titkok benne vannak a vallási kúőtfőkben. A ma oly veszélyesnek elismert köznapi materializmus
csak utolsó állomása ennek a most ismertetett anyagias felfogásnak. A Biblia volt az első, amit
anyagias módon értelmeztek, e nélkül a külső tudományban soha nem jelenhetett volna meg
Képzeljünk el egy hegyet. Fenn a hegy tetején és lejtőjén bizonyos magasságokban emberek
állnak, és ezek - mondjuk hárman - lerajzolják azt, amit alul látnak. Mindegyik másképpen rajzolja
le, aszerint, hogy hol áll, de bizonyára mindhárom kép igaz lesz az illető helynek megfelelően, aki
pedig a hegy tetejéről rajzolja le azt, ami lent van, az szintén mást lát és mást rajzol. Ilyen a három
szinoptikus evangélista, Máté, Márk és Lukács szemlélete a Jánoséhoz képest, aki a dolgokat más
nézőpontból írja le. Mi mindent össze nem hordott a sok tudós magyarázó, hogy érthetővé tegye a
János-evangéliumot! Valóban nem egyszer csodálkoznunk kell e szabatos kutatók magyarázatain!
Pedig milyen könnyű volna mindent megérteni, ha nem volna korunkban olyan túlzott mértékben
kifejlődve a tekintélyek tisztelete, ha a csalhatatlan tudományba vetett hit nem hágott volna a
legmagasabb fokára.
Így aztán a János-evangéliumnak mindjárt a kezdete igen nehéz feladat lett a materialista
szemléletű teológusoknak A Logoszról, vagy Igéről szóló tan nagy nehézséget okoz az embereknek.
Olyan jó volna - mondják magukban -, ha minden egyszerű, sima, naiv lenne, és íme itt a János-
evangélium, és magas filozófiai dolgokról kezd beszélni: Logoszról, életről és világosságról! A
filológusok szeretik kikutatni, mi honnét származik, az újabb műveknél sincs ez másként. Csak el
kell olvasni a Goethe Faust-járól szóló műveket, mennyire igyekeznek kimutatni, mi honnan
származik. Évszázadok minden könyvét felkutatták például, hogy lássák, honnan veszi Goethe az
egyik vagy másik szót. Ugyanígy kutatják azt is, honnan vette János a „Logosz” fogalmát. A többi
evangélista - mondják - az egyszerű, szürke emberi értelemhez szól, nem ilyen személyes módon
fejezi ki magát. Aztán meg azt mondják: a János-evangélium írója bizonyára görög műveltségű
ember. Ezt abból következtetik, hogy egy görög író, az alexandriai Philon, ugyancsak a Logoszról
beszél. Szerintük a művelt görög körökben mindig a Logoszról volt szó, amikor valami magas
dologról akartak beszélni. Ezért vette át János is. Újabb bizonyítéknak tekintették ezt arra
vonatkozóan, hogy a János-evangélium írója más hagyományokra épített, mint a többi
evangéliumoké, és átengedve magát a görög műveltség befolyásának, ennek megfelelően gyúrta át a
tényeket. És éppen a János-evangélium kezdő szavai: „Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az
Istennél és Isten vala az Ige” - bizonyítják, hogy Philon Logosz-fogalma hódította meg a János-
evangélium szerzőjét, befolyásolta előadását.
Íme, Lukács mindjárt az első sorokban azt mondja, hogy amiket elbeszélni akar, azoktól
származik, akik szemtanúi és szolgái voltak a „Igé”-nek! Különös, hogy János ezt állítólag a görög
műveltségből merítette, Lukács pedig aki az ő felfogásuk szerint az egyszerű emberekhez tartozott,
ugyancsak a Logoszról beszél! A ilyen dolgoknál még a tekintélytisztelő embereknek is figyelnie
kellene arra, hogy ezekre az eredményekre voltaképpen nem is határozott okok, hanem előítéletek
vezettek. A materialista szemüveg az előidézője annak a felfogásnak, amely a János-evangéliumot a
jelzett módon szembeállítja a többi evangéliummal. Ez egészen egyszerűen abból következik, hogy
a Lukács-evangélium is a Logoszról beszél. Ez pedig azt mutatja, hogy a régi időben a Logoszról,
mint valami jól ismert dologról beszéltek, ami nem volt idegen az emberek előtt. Ezt kell most
különösen szem előtt tartanunk, hogy a János-evangélium első mondataiba jobban
belemélyedhessünk. Miről beszél a mi értelmezésünk szerint a János-evangélium, amikor a
„Logosz”, a „Ige” szót használja?
Elméleti magyarázat, elvont fogalmi fejtegetés nem értheti meg a Logosz képzetét, azok érzelmi
életében kell egész lelkünkkel belehelyezkednünk, akik a Logoszról beszéltek. Ezek a emberek is
látták a környező világot, de nem elég egyszerűen látni azt, ami körülöttünk van, az a fontos,
hogyan kapcsolódnak hozzájuk szívünk és kedélyvilágunk érzései, hogyan tartjuk a egyiket vagy
másikat többre vagy kevesebbre aszerint, amit bennük látunk. Előttünk a természet birodalmai:
ásványok, növények, állatok, emberek. A embert tartjuk a legtökéletesebbnek, az ásványt a
legtökéletlenebbnek. A természet egyes birodalmain belül aztán megint magasabban és
alacsonyabban álló lényeket különböztetünk meg.
A emberek ezt más és más módon érezték a különböző időkben. A János-evangélium értelmében
gondolkodók egy dolgot láttak különösen jelentősnek: végigjáratva tekintetüket a legalacsonyabb
rendű állatoktól kiindulva egészen az emberig, a fejlődésnek ebben a sorában valami teljesen
határozott képet láttak. A Logosz-tan híve ezt így fejezte ki: a magasabb rendű lény fölényét az
alacsonyabb rendűvel szemben az mutatja a legszembeszökőbb módon, hogy szavakban tud hangot
adni annak, ami belsejében él, hogy gondolatait szavakban tudja a külvilággal közölni. Nézd az
alacsonyrendű állatot - így szólhatott a Logosz-tan vallója - néma. Örömét, fájdalmát nem tudja
kifejezni. Igaz, hogy az alacsonyrendű állatok is ciripelnek, hangokat adnak, de ezt fizikai szerveik
külső dörzsölése, súrlódása idézi elő, amit akár a rák is meg tud csinálni. Magasabb fokon egyre
inkább megvan az a képesség, hogy hangban találjon kifejezést az, ami a belsőben él, hogy a lélek
hangban fejezze ki azt, amit átél. Ezért áll éppen az ember - mondták - olyan magasan a többi lény
felett, mert nem csupán az a képessége van meg, hogy örömét és fájdalmát szavakkal jelezze,
hanem azt is szavakba tudja foglalni és gondolatokban kifejezni, ami a személyes vonatkozás fölé
emelkedik, ami tehát szellemi, személytelen.
Előttem ez a kis virág, mi volt ez azelőtt? Kicsiny mag volt, de megvolt benne ennek a fehér
virágnak a lehetősége. Ha nem lett volna meg benne lehetőség formájában, ki sem fejlődhetett volna
belőle. És honnan van a mag? Megint egy ugyanilyen virágból. A magot megelőzte a virágzás, és
ahogy a virágzás megelőzi a termést, úgy az a mag is, amiből ez a virág kinőtt, hasonló növényből
fejlődött ki. A Logosz-tan vallója így látta az embert, és ezt így magyarázta: a fejlődés korábbi
korszakaiba visszamenve, az embert még némának látjuk, a szó még nem volt hatalmában. De
ahogy a mag a virágból ered, úgy a néma ember-mag, a beszélő, a szó birtokában lévő Istentől vette
ősi eredetét. Ahogy a virág a magot, a mag pedig a virágot, úgy hozta létre az isteni teremtő Szó a
néma ember-magot - és amikor az isteni teremtő szó belopózik a néma ember-magba, és azt betölti,
az ember-magból kicsendül az ősi isteni teremtő Szó hangja.
A emberiség fejlődésében visszamenve tökéletlen lény az, akire ott akadunk. A fejlődésnek
éppen az az értelme, hogy végezetül virágként kiviruljon a Logosz, a Szó, a lélek belsejének
feltárója. A Logosz birtokában lévő emberből kezdetben csak a magva volt meg a néma ember
képében, ez pedig a Logosz birtokában lévő Istentől ered. A ember a Szóval meg nem ajándékozott,
néma embertől származik, de legelől, ősi kezdeténél ott a Logosz, az Ige. A Logosz-tan a régi
szellemében értve elvezet az isteni teremtő Szóhoz, ami a lét ősi kezdete: erre mutat rá a János-
evangélium írója mindjárt az első sorokban. Hallgassuk meg, mit mond ott: „Kezdetben vala az Ige,
és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige”.
Aztán tovább kérdezi: hol van ma az Ige? Ma is itt van, az embernél van: emberré vált az Ige!
Így fűzi a János-evangélium írója az embert Istenhez - és olyan tan csendül ki egyszerre a János-
evangélium elejéből, amelyet valóban minden szív könnyen megérthet.
Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy az éjszaka folyamán - elalvástól a reggeli ébredésig -
az ágyban maradó fizikai és étertest egyáltalán nem tudna magában megmaradni az őket nappal
betöltő asztráltest és én nélkül. Ennél a gondolatnál kissé jobban bele kell mélyednünk a világ
titkaiba. A ember fizikai testét magunk előtt látva, tisztában kell lennünk azzal, hogy e mögött a
szemünkkel látható és kezünkkel érzékelhető fizikai emberi test mögött Földünk fejlődésével
kapcsolatos hosszú fejlődési folyamat áll. Akik már kissé foglalkoztak ezzel a tárggyal, azok előtt
ismeretes, hogy Földünk eddig több fejlődési fokon ment át. Ahogy az ember egyik
megtestesülésből egy másikba megy át, folyton újabb földi életbe, ugyanúgy Földünk is különböző
állapotokon ment át, mielőtt a maiba jutott. A planétáknak éppúgy megvannak a korábbi
megtestesüléseik, mint az embernek. A nagy világban, éppúgy, mint a kicsiben, minden az új
megtestesülés törvényének van alávetve, Földünk is, mielőtt ezzé a Földdé vált volna, a „régi
Hold”-nak nevezett állapoton ment át. (A mai Hold ennek a régi égitestnek csak egy lehasadt
darabja.) Amikor a régi Holdról beszélünk, nem a mai Holdat gondoljuk, hanem a mai Földhöz
hasonló planéta-állapotot.
Fizikai emberi testünk a régi Szaturnuszon kapta legelső adottságait. Ott alakult ki a mai emberi
testnek - természetesen a maitól teljesen eltérő - első alapja. A régi Szaturnuszon még semmi sem
volt meg az emberből fizikai testén kívül. Csak amikor átalakult Nappá, tehát Földünk második
megtestesülése alatt, akkor járult a fizikai testhez az étertest, átitatta és áthatotta azt. És mi lett
ennek a következménye? Az, hogy az ember fizikai teste megváltozott, átalakult, másféle létformát
vett fel. Földünk Nap-inkarnációja alatt fizikai testünk létének második fokára jutott. Hogyan jutott
ide? Úgy, hogy a Napon eleve bensőségesebb testté vált az, ami a Szaturnuszon még gépszerű,
automatikus volt. Az étertest, amely a Napon beléje húzódott, átalakította a fizikai testet.
A Holdon a fizikai és étertest együtteséhez az asztráltest csatlakozott. A fizikai test ekkor újból
átalakult, immár harmadik alakjává, az étertest még csak másodszor. A Földön végül a fizikai
testhez, étertesthez és asztráltesthez hozzákapcsolódott az én, és az én belekerülve ebbe a
hármasságba, újból átalakította a fizikai testet, úgyhogy végül a mai komplikált összefüggés jött
létre. Mostani fizikai testünk tejhát négyszeresen átalakított lény, amelynek bonyolultságát az
okozza, hogy már négy fejlődési állapoton ment keresztül. Bár mai fizikai testünk ugyanazokból a
fizikai és kémiai anyagokból és erőkből áll, mint a kozmoszban az ásványok, mégis tisztában kell
lennünk a fizikai embertest és az ásvány közt fennálló óriási különbséggel. Az ember fizikai teste és
az ásvány - mondjuk a hegyi kristály - fizikai teste közti különbséget egészen elemi módon azzal
emelhetjük ki, hogy a hegyi kristály megtartja alakját, hacsak el nem pusztítjuk, az ember fizikai
teste azonban nem tudja alakját önmaga megtartani: csak azáltal és addig marad meg az alakja,
amíg benne van az étertest, az asztráltest és az én. Mihelyt az asztráltest és az én elszakad tőle, a
fizikai test egészen más lesz, mint amilyen a születés és a halál között: követi a fizikai és kémiai
anyagok és erők törvényeit, felbomlik, az ásvány fizikai teste azonban megmarad.
Teljesen hasonló az étertest esete is. Amikor közvetlenül a halál után az étertest az asztráltest és
az én elszakad a fizikai testtől, egy idő múlva az étertest is kiválik az asztráltest és az én
kapcsolatából, feloldódik a világéterben, úgy, ahogy a fizikai test a földben. Az étertestnek azután
csak a többször említett kivonata marad vissza - ez együtt marad a emberrel. Azt mondhatjuk tehát,
hogy bár az ember fizikai teste bizonyos vonatkozásban ugyanolyan értékű, mint a körülöttünk lévő
ásványvilág, mégsem szabad szem elől tévesztenünk a köztük fennálló nagy különbséget. Erre
ugyan azt lehetne mondani: hiszen éppen most volt szó arról, hogy a Szaturnuszon fizikai testünket
még nem hatotta át az étertest, sem az asztráltest, sem az én, mert ezek csak a Napon, illetve a
Holdon és a Földön kapcsolódtak hozzá, az ember fizikai teste tehát akkor tényleg úgyszólván
ugyanolyan értékű volt, mint az ásvány. Említettük azonban, hogy a Szaturnusz-korszak óta fizikai
Még az ásvány, a holt ásvány sem létezhet pusztán fizikai testtel. Tisztában kell lennünk azzal,
hogy bár fizikai világunkra nézve tényleg áll az, amit mondanunk kell és mondunk is, hogy az
ásványnak csak fizikai teste van - természetesen ez kizárólag a fizikai világra vonatkozik -, ám ez
mégsem teljesen helytálló. Ahogy az előttünk álló emberi testnek megvan a hozzá tartozó éterteste,
asztrálteste és énje, ugyanúgy az ásványnak is fizikai testén kívül szintén megvan a maga éterteste,
asztrálteste és énje, azzal a különbséggel, hogy lényének ezek a magasabb részei magasabb
világokban vannak. A ásványnak is van éterteste, csakhogy az úgynevezett asztrális világban, van
asztrálteste, de az úgynevezett devacháni vagy mennyei világban, és van énje, csak a még magasabb
szellemi világban. Az ember fizikai teste tehát abban különbözik az ásványtól, hogy éber
állapotában itt a fizikai világban magában hordja étertestét, asztráltestét és énjét, az ásványban
ellenben a fizikai síkon nincs sem étertest, sem asztráltest, sem én.
Tudjuk, hogy más világok is vannak a mienken kívül. Ezt a világot, amit megszokott módon
érzékeinkkel észlelünk, áthatja az asztrálvilág, emezt pedig a devacháni világ, amely viszont alsó és
felső devachánra oszlik. A ember fölénye az ásvánnyal szemben az, hogy nappali éber állapotában
lényének másik három része is benne van. Az ásványnál ez nincs így, az ásványt úgy kell
elképzelnünk, hogy a fizikai síkon egyáltalán nem teljes lény. Képzeljünk el egy emberi körmöt,
ugye a természetben sehol sincs meg különállóan, hiszen növekedésének előfeltétele a hozzá tartozó
emberi szervezet, ami nélkül egyáltalán nem is létezhetne. Egy olyan lény, amely a körmön kívül
semmit sem tudna látni, szervezetünk többi részéből semmit sem tudna észrevenni. Az ásványok
olyanok, mint ezek a körmök, szintén csak úgy látjuk őket teljes mivoltunkban, ha magasabb
világokba hatolunk fel, ott megtalálhatjuk étertestüket, asztráltestüket és énjüket, itt lent csak fizikai
részük van meg. Mindezt alaposan szem előtt kell tartanunk, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a
magasabb szellemi valóság szempontjából egyáltalán nincs olyan lény, amelynek valamilyen módon
ne volna éterteste, asztrálteste és énje. Fizikai lény egyáltalán nem létezhet, ha nem tartozik
valamilyen étertesthez, asztráltesthez és énhez.
A most elmondottakban azonban van bizonyos ellentmondás. Azt mondtuk, hogy az alvó ember
éjjel egészen más lény, mint nappal, éber állapotában. Nappal jól megértjük az embert a maga négy
részével. Nézzük azonban az alvó embert fizikai mivoltában. Fizikai és étertestét az ágyban,
asztráltestét és énjét pedig rajtuk kívül találjuk. A ellentmondás az, hogy íme egy lény, amelyet
asztrálteste és énje elhagyott. A kő nem alszik, őt úgyszintén nem hatja át az étertest, az asztráltest
és az én, ezek azonban állandóan ugyanolyan kapcsolatban maradnak vele. A embernél az asztráltest
és az én minden éjjel eltávozik, nem törődnek a fizikai és étertesttel, magukra hagyják őket. Ezt a
tényt nem gondoljuk át mindig a kellő alapossággal. A emberrel minden éjjel végbemegy az az
átváltozás, hogy tulajdonképpeni szellemi része búcsút vesz a fizikai és étertesttől, magukra hagyja
őket. Ezek azonban nem tudnak meglenni magukban, a fizikai test és az étertest nem állhat meg
magában, még a kőnek is szüksége van arra, hogy magasabb részeinek hatása alatt álljon. Könnyen
Ebben a keresztény-ezoterikus iskolában is azt tanították, hogy éber nappali mivoltában az ember
fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll (hogy nem pontosan a mai kifejezéseket
használták, ez nem fontos). Aztán rámutattak arra, hol tart az ember ma a fejlődésben, hogy
tudniillik a ma négy részből álló ember egyáltalán nem volt mindig ilyen alkatú. Ha az embert
pusztán a négy részből felépítve akarjuk látni, nem jelenlegi mivoltában kell néznünk, hanem
messze vissza kell mennünk fejlődésünkben, egészen a lemuriai korig. A lemuriai korban
kapcsolódott az akkor még fizikai testből, étertestből és asztráltestből álló emberhez az én. Helyesen
tehát azt mondhatjuk, hogy az ember ekkor fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből állt.
Azóta azonban minden ember sok megtestesülésen ment keresztül. Mi az értelme annak, hogy a
fejlődés megtestesülések sorozatán át megy végbe? Az, hogy az én mindig újból és újból dolgozzon
önmagán, és hogy lényének többi három részét átalakítsa.
A asztráltest átalakításával kezdte. A mai átlagember sem olyan már, amilyen volt, mielőtt az én
az első megtestesülés alkalmával dolgozni kezdett rajta. Már az első földi megtestesülésben
Engedjük tekintetünket a távoli jövőbe kalandozni, amikor a Föld újabb planéta-formákat ölt,
újabb megtestesüléseken megy keresztül, okkult elnevezésekkel a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-
korszakon át. A ember akkor majd lényegesen magasabb fokon áll, egész asztrálteste átalakult már
manasszá, szellem-énné, egész éterteste budhivá, élet-szellemmé, és egész fizikai teste atmává,
szellem-emberré.
Hasonlítsuk össze ezt a Földünk pályájának végén álló embert azzal, amilyen a pálya kezdetén
volt. Kezdetben csak fizikai teste volt meg. Ezt a fizikai testet étertest, asztráltest és én hatották át,
de ezek isteni, magasabb lényekhez tartoztak, és csak lakóhelyük volt az ember. A Föld pályájának
végén az embert már teljesen áthatja énje, ez az én lakik asztráltestében, amikor mint manaszt, mint
szellem-ént hatja át. Azután az étertestet hatja át, ezt teljesen budhivá, élet-szellemmé alakítva át. A
fizikai testen pedig az atma, a szellem-ember vonul át teljesen: valamennyi az én terméke. Milyen
óriási a különbség a fejlődés kezdetén és végén álló ember között! Viszont éppen e különbség
figyelembe vételével lesz magyarázható az, amit szándékosan hoztam fel, mint ellentmondást: az
alvás állapota. Éppen ez a mód, ahogyan a keresztény ezotéria a dolgokat magyarázza, teszi mindezt
érthetővé. Mert legyünk tisztában azzal, milyen lesz fizikai testünk akkor, amikor a Föld elérkezik
fejlődése céljához. Olyan, mint a mai fizikai test? Egyáltalán nem, olyan lesz, amilyenné az én
alakítja át. Mai fizikai testünket akkor teljesen a szellem hatja majd át, és ugyanúgy étertestünket és
asztráltestünket is. A embernek ezeket a részeit még mielőtt az én dolgozott volna rajtuk, már
áthatotta a szellem, hiszen mondtuk, hogy még a követ is áthatja szellemmel az étertest, az
Így értjük meg a keresztény ezoteria igazságait, amely azt tanítja, hogy az ember ma még nem
ura fizikai testének, mert még nem érte el fejlődésének végét, amikor énjének munkája már a fizikai
testre is kiterjed. Étertestének sem ura még, csak Földünk Vénusz-korszakában lesz az. Ma az
ember még nem tud énjével fizikai és étertestén uralkodni, csak akkor lesz úr felettük, ha más a
budhit és az atmát is kifejlesztette. A fizikai és étertest felett azonban csak szellemi úton
uralkodhatunk. De már most is benne kell lennie a fizikai és étertestben mindannak, amit maga az
ember adhat egykor nekik: az éntől származó szelleminek - ez már most is megvan bennük. Mindez
benne volt a fizikai testben már kezdetben, a Szaturnusz-korban is, benne volt a Napon is és benne
marad továbbra is. Ezért joggal mondhatja a keresztény ezotéria: már ma is benne van az ember
fizikai testében mindaz, ami fejlődése tetőpontján egykor benne lesz, ma azonban még isteni atma,
isteni-szellemi valóság. És ugyanígy benne van az étertestben a budhi, de mint isteni élet-szellem. A
emberi asztráltestről pedig már elmondtuk, hogy két részből áll: abból a részből, amelynek máris
ura az ember, és abból, amely felett ma még nem uralkodik. Mi van hát abban a részben, aminek ma
még nem ura? Szintén szellem-én - de isteni szellem-én. A ember tulajdonképpeni szellemi élete
asztráltestének csak abban a részében van, amelyben az én már az első megtestesülés óta
tevékenykedett. Így van ma megalkotva az ember.
Nézzük először is éber állapotában: mit mondhatunk róla? A fizikai test, amit látunk, csak a
külső, belülről atmikus lény az ember, isteni-szellemi, magasabb rendű lény, belül magasabb rendű
isteni-szellemiség hatja át. Ugyanígy az étertestet is: kívülről a fizikai test összetartója, belülről
isteni élet-szellem. Végül pedig az asztráltestet is áthatja az isteni szellem-én, az én pedig csupán
annyit hódított meg ebből az egész összefüggésből, amennyit maga alakított át belőle.
Ha ezután az alvó embert figyeljük meg, azonnal eltűnik ez az ellentmondás. Azt látjuk, hogy az
ember - az asztrálest és az én - kívül van, éjjel mindig nyugodtan elhagyja fizikai és étertestét. Ha
azonban úgy hagyná el a fizikai testet, hogy valami isteni-szellemi nem gondoskodna róla, reggelre
elpusztulva találná. De az isteni-szellemi fizikai és az isteni-szellemi éteri benne van, benne is
marad azalatt, amíg a fizikai és étertest alszik, az asztráltest és az én pedig rajtuk kívül van. A fizikai
és étertestet ilyenkor áthatja az isteni atmikus ás az isteni budhikus lény.
Tekintsünk vissza ezek után Földünk fejlődésének kezdetése, amikor az én még semmit sem
hódított meg az emberből. Legelső megtestesülésünket megelőzően az én még nem kapcsolódott a
másik három részhez, a fizikai, az éter- és az asztráltesthez. A Holdról vettük át a fizikai testet, az
étertestet és az asztráltestet, az én csak a Földön járult hozzájuk. Bennük volt viszont akkor az isteni
én, nem is tudtunk volna létezni, ha ez nem hatja át őket egészen. A asztráltestet átjárta az isteni
szellem-én, az étertestet az isteni élet-szellem, a fizikai testet az isteni atma, a szellem-ember.
Tekintsünk most még messzebbre vissza, a Hold-, Nap- és Szaturnusz-korszakra A Szaturnuszon ott
A ember fizikai testének itt további változásokon kellett átmennie, hogy a korábbinál
tökéletesebb legyen. De valami hiányzott még belőle. Mi nem kapott meg még az ember? Mit tartott
meg magának az isteni szellem? Mi az, amit még egyáltalán nem bízott az emberi testre? Az a
képessége hiányzott, hogy lelkiségének hangja szólaljon meg belső világából. A emberi test a
Holdon állatfokon állt, néma volt. Még Istennél volt az a képessége, hogy belső világa kifelé
megszólalhasson, még nem volt ez lényére bízva. Hogy vannak állati lények, amelyek már most is
tudnak hangot adni, az egészen más, más körülmények között élnek, és amikor hangot adnak, az
istenség hangja ez bennük. A embernek is csak a Földön jutott osztályrészül az, hogy belső lelkisége
szavakban szólalhasson meg. Korábban ő is néma volt. A emberi lény a földi léttel kapta meg a szó
képességét.
Foglaljuk most össze mindazt, amit ma lelkünk elé idéztünk. A egész emberi fejlődés iránya ez
volt: a beszéd lehetősége, a szó eredetileg Istennél volt, Isten először az előfeltételeit teremtette meg
annak, hogy a fizikai szervezetben meglegyen az a képesség, hogy szó hangozzék ki belőle. Ebbe az
irányba vezettek és irányítottak mindent. Mint a virág a magban, úgy volt meg csírájában már a
Szaturnuszon a hangot adó szó, a beszélő ember, a szóval, a Logosszal felruházott ember. De a hang
még csíraképpen volt csak meg, ki kellett előtt bontakoznia, mint a növénynek a magból, amelyben
rejtőzik. Visszatekintve az ember fizikai testének szaturnuszi állapotára, feltehetjük most a kérdést:
honnan származik az ember fizikai teste? Hol van ősi oka? Mi az, ami nélkül fejlődése lehetetlen
lett volna?
A Logoszból származik, a Szó-ból. Mert már a Szaturnuszon minden arra irányult, hogy az
ember fizikai teste később beszélni tudjon, hogy a Logosz tanúja lehessen. Emberi testünk mai
alkata onnan ered, hogy teremtésünk egész tervének alapját a Szó képezte. A Szó alapul vételével
rendeződött az egész emberi test, már kezdettől fogva olyan adottságot kapott, hogy végül
kibontakozhatott belőle a szó. Ha tehát az ezoterikus keresztény az ember fizikai testére
vonatkozóan azt kérdezi, mi az eredeti őskép, és mi a képmás, akkor a felelet ez: az ember fizikai
testének ősképe a Szó-ban a Logoszban van. A Logosz, a Szó működött kezdetteől fogva az ember
fizikai testében - és a Logosz működik ma is, amikor az ember fizikai teste a éntől elhagyottan a
ágyban fekszik: a isteni Logosz működik ilyenkor az elhagyott részekben. Ha tehát a fizikai test ősi
eredetét keressük, azt kell mondanunk: a kezdet a Logosz, a Szó.
Kísérjük most tovább a fejlődést. A Szaturnusz átment a Nap-állapotba, a ember fizikai testébe
A Szaturnuszon a fizikai test gépszerű, automatához hasonló volt, amit azonban teljesen áthatott
és fenntartott a Logosz. A Napon ebbe beletagolódott az étertest, amiben az isteni élettest működött.
A Szaturnuszon az emberi test - így mondhatjuk - a Logosz kifejeződése, a Szaturnusz-kor
elmúltával azután az emberi test újból megjelenik a Napon, és beletagolódik az élettest, amit áthat
az élet-szellem. A Napon a Logosz életté vált, azáltal, hogy az embert magasabb fokra emelte. A
Napon a Logosz életté vált! De menjünk még tovább. A Holdon az emberbe beletagolódik az
asztráltest. Mi az asztráltest? A szellemi tudat ma is az embert körülvevő aurának látja, fénytestnek.
Fénytest, amit csak mai tudatállapotunkban nem láthatunk, a szellemi látás számára azonban
világosság, szellemi fény. A fizikai fény sem egyéb átalakult szellemi világosságnál, a Nap fizikai
fénye is a szellemi-isteni aurikus világfény testetöltése - ez képezi az alapját. Mai világunk csak ezt
a fényt ismeri, amelyet a Nap áraszt rá. Van azonban emellett egy másik fény is, az, ami mint belső
világosság belőlünk árad. A emberi asztráltest a Holdon bevilágította környezetét. Ez az asztrális
fénytest a Holdon kapcsolódott fizikai és étertestünkhöz.
Most pedig a fejlődés egész folyamatát teljes összefüggésében tekintsük át. A Szaturnuszon
megjelenik a fizikai test, mint a Logosz kifejeződése. A Napon csatlakozik hozzá az étertest, mint az
élet-szellem kifejezője: a Logosz életté vált. A Holdon hozzájön a fénytest: az élet világossággá
vált. Íme az emberi fejlődés folyamata. Amikor az ember a Földre lépett, az isteni szellemi lények
teremtménye volt. Létezését annak köszönhette, hogy fizikai testében, étertestében és
asztráltestében benne élt a Logosz, ami élet volt és világossággá vált. És mi történt most a Földön?
A ember mindezekhez megkapta énjét önmagában. Annak következtében azonban, hogy
hozzákapcsolódott az én, nemcsak azt a képességet szerezte meg, hogy benne éljen a világosságban,
az életben, hanem azt is, hogy mindezeket kívülről tudja szemlélni, hogy szemtől szembe állhasson
a Logosszal, az élettel, a világossággal. Ezáltal alakult át szemében minden anyagivá, így ismerte
meg az anyagi létet.
Ha most már gondolatban eddig eljutottunk, akkor nagyjából lerögzíthetjük azt a pontot, ahol a
legközelebb folytathatjuk, és bemutathatjuk, hogyan lett tulajdonképpen az istenségből kiszakadt
emberből az énnel felruházott mai ember. Az énnel felruházott mai ember előtt ugyanis már megvolt
az isteni ember-előd, ezt már az eddigiekből is láthattuk. Amit az ember énje segítségével szerzett
meg, az éjjelente mindig kiválik fizikai és étertestéből. Ami ellenben mindig benne volt, az benne is
marad, az gondoskodik a fizikai és étertestről, amikor az ember, nem törődve velük, hűtlenül
elhagyja őket. Bennük rejtőzik ilyenkor az ősi isteni-szellemi lény.
A lét e mély titkai, amiket a keresztény ezotéria kifejezéseivel igyekszünk feltárni, s amiket jól
ismertek azok, „akik kezdettől fogva szolgái voltak a Logosznak”, azok vannak nagy, súlyos
Kezdetben volt a Logosz, mint az ember fizikai testének ősképe, minden dolog ősoka. Állatok
növények, ásványok későbben keletkeztek, a Szaturnuszon mindezekből ténylegesen csak az ember
volt meg. A Nap hozta meg az állatvilágot, a Hold a növényvilágot, a Föld az ásványvilágot. A
Napon a Logosz életté vált, a Holdon világossággá - ebben a mivoltában jelent meg az énnel
felruházott ember előtt. Az embernek azonban el kellett jutnia annak felismeréséhez, hogy mi a
Logosz, és milyen formában jelenik meg végezetül. Legelőször volt a Logosz, azután életté vált,
aztán világossággá: ez a világosság él az asztráltestben. Az emberi bensőbe, a sötétségbe, az
ismeretlenbe belevilágított a világosság. Éppen az emberi lét értelme, hogy belső világunkban
legyőzzük a sötétséget, hogy felismerjük a Logosz világosságát.
A János-evangélium első szavai súlyos, talán sokak szerint nehezen érthető szavak. De vajon
kifejezhető-e köznapi szavakkal az, ami a világon a legmagasztosabb? Nem különös felfogás-e,
szinte szentségtörés, hogy a zsebóra megértéséhez értelmünk teljes belemélyedésére van szükség,
ellenben a világban működő isteni megértéséhez az egyszerű, szürke, egészen naiv emberi értelem
is elegendő? Nagy baj az, hogy a vallási kútfőkről beszélve így gondolkodik a mai ember: mire
valók ezek a bonyolult boncolgatások? Legyen minden sima, egyszerű. Csak akiben megvan a
jószándék és igyekezet, hogy a mindenség nagy tényeibe belemélyedjen, a foghatja fel a
legmagasabban szárnyaló evangélium, a János-evangélium kezdő szavainak értelmét, amelyek
voltaképpen a szellemtudomány körülírásának felelnek meg.
Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten (vagyis isteni) vala az Ige. Ez vala
kezdetben az Istennél. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az
élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség
nem fogadta be.
Láttuk tegnap, milyen mély tartalom rejlik a János-evangélium első szavaiban. Eddigi
fejtegetéseinket a következőkben foglalhatjuk össze.
Földünk fejlődésének volt egy korszaka, a régi lemuriai korszak, ekkor jelent meg az ember
legelőször mai alakjában. Az én, az ember tulajdonképpeni legbelsőbb lénye, a régi lemuriai korban
öltött első ízben testet az asztráltest, étertest és fizikai test hármasságában. Ezt követte az atlantiszi
korszak, amikor az ember legnagyobb részben a régi atlantiszi kontinensen élt, azon a területen,
amely ma az Atlanti-óceán fenekét alkotja. Ide süllyedt a nagy atlantiszi áradat következtében,
aminek emléke majdnem minden nép özönvíz-mondájában fennmaradt. Az atlantiszit követő
korszakban az ember legbelsőbb lénye mindig újabb és újabb megtestesüléseken ment keresztül,
egészen napjainkig. A valóságban tehát lelkeink legelőször a lemuriai korban öltöztek a fizikai
testből, étertestből és asztráltestből álló, ma ismert hármas testiségbe. (Ami ezt megelőzte, arról
majd máskor beszélünk.) Messzire kell tehát visszamennünk, ha figyelemmel akarjuk kísérni a
fejlődés menetét, mert az ember csak lassan és fokonként jutott el mai létéhez. Mit nevezünk az
okkultizmusban szellemtudományos értelemben „mai létünknek”?
Mai létünknek a reggeli ébredés és az esti alvás közötti tudati állapotot nevezzük. Ez alatt az idő
alatt fizikai érzékszerveinkkel látjuk a körülöttünk lévő dolgokat, amiket estétől reggelig, elalvástól
felébredésig nem látunk. Mi az oka ennek? Tudjuk, ez azért van, mert az én és az asztráltest - mai
Annak következtében azonban, hogy az én és az asztráltest hosszabb ideig volt fizikai testén
kívül, és rövid ideig tartó éber állapotában volt csak fizikai testében, teljesen más volt a lemuriai kor
élete. Csak egészen lassú fokozatossággal állt elő a mai állapot, az éjszakának teljes tudattalansága -
feltéve, hogy az ember nem álmodik. A lemuriai korban a nappali és éjszakai tudat megoszlása még
egészen más volt. Az embereknek akkor még volt valami homályos szellemi látó tudatuk. Amikor
éjszaka fizikai testükön kívül voltak, a szellemi világban, akkor - ha nem is olyan tisztán, mint
ahogyan most látjuk nappal a fizikai dolgokat - észlelni tudták a körülöttük lévő szellemi világot.
Ne gondoljuk ezt az észlelést egyszerűen a mai álmodáshoz hasonlónak. Mai álmunk csak utolsó
elkorcsosult maradványa ennek a régi szellemi látásnak. Igaz, hogy a látott képek hasonlítottak
ahhoz, amit most álmunkban látunk, de ezeknek a képeknek megvolt a maguk valósággal teljes
jelentősége. Lássuk, mi volt a jelentőségük.
A régi időkben, amikor az ember a 24 óra rövid, a mainál jóval rövidebb részében nappali
tudatban élt, a külső fizikai tárgyakat egészen elmosódottan, szinte ködbe burkolva látta. Csak igen
lassan bontakoztak ki előtte a fizikai dolgok mai formájukban. Akkor az ember a fizikai testeket
nappal sejtésszerűen, mintegy ködbe burkolva látta, úgy ahogyan ma egy ködös nap estéjén
ködfátyolban, mint valami fényaurától körülvéve látjuk az utcai lámpákat. Természetesen ez csak
látszólagos kép volt, de akkor így látta az ember a fizikai tárgyakat. Amikor pedig elaludt, nem
süllyedt teljes tudattalanságba, ilyenkor képek merültek fel tudatában, színekbe és formákba öltözött
képek. Olyan világot látott maga körül, aminek mai legélénkebb áloméletünk is gyönge, ködszerű
mása csupán. Ezek a képek akkor a környezet lelki és szellemi mivoltát mutatták.
Ha a Föld-korszak e kezdeti időszakában az ember éjszakai útján valami kártékony lény közelébe
jutott, nem úgy látta azt, mint ma látnánk - a közeledő oroszlánt nem oroszlán alakjában -, hanem a
felvillanó kép színe és formája ösztönszerűen megmutatta, hogy ott valami kártékony állat van, amit
ki kell kerülnie, különben felfalja. Minden történésben a körülötte végbemenő szellemi-lelki
folyamat valóságos képmását érezte meg. A szellemi-lelki dolgokat viszont éjjel látta. Csak egészen
lassan és fokozatosan fejlődött odáig az ember, hogy fizikai testébe hosszabb időre merüljön bele,
hogy rövidebb lett az éjszaka és hosszabb a nappal. Minél inkább beleszokott fizikai testébe, annál
inkább tűntek el előle az éjszakai tisztánlátás képei, annál jobban kialakult mai nappali tudata. Ne
A Földnek azonban három korábbi fejlődési foka, a Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotok után -
ahogy ezt egyre inkább meg fogjuk érteni - egészen különleges hivatást szántak. Ne higgyük, hogy
Földünknek ezek az egymást követő megtestesülései teljesen azonos értékűek. A isteni teremtésben
sohasem lehet szó arról, hogy valami a korábbinak puszta megismétlése, így minden állapotnak
megvan a maga meghatározott feladata. Földünk hivatása az, hogy azok a lények, amelyeket
fejlődésük ideköt, a szeretetet a legmagasabb fokra fejlesszék. Mire a Föld eljut fejlődésének
végéhez, teljesen át kell, hogy hassa a szeretet. Világítsuk meg, mit jelent az, hogy a Föld-állapot a
szeretet kifejlesztésének az állapota.
A szellemtudomány tanítása szerint a Földet a régi Hold előzte meg. A régi Holdnak, mint
fejlődési fokozatnak szintén megvolt a maga hivatása, még nem a szeretet kifejlesztése, hanem az,
hogy a bölcsesség csillagzata, kozmosza legyen. A Föld-állapotot megelőzően bolygónk a
bölcsesség fokozatán ment át. Egészen egyszerű, mondhatni, logikus elgondolás szemléletessé
teheti ezt. Nézzünk körül a természetben, annak lényei között. Ha nem értelmünkön, hanem a szív
és kedély erőin át nézzük a dolgokat, mindenben bölcsességet láthatunk, ez szövi át az egész
természetet. Úgy kell értenünk ezt a bölcsességet, amiről itt szó van, mint valami szubsztanciát, ami
mindennek az alapját képezi.
Vegyünk szemügyre bármit is a természetben, például felső combcsontunk egy darabját. Ha jól
szemügyre vesszük, nem masszív tömegnek látjuk, hanem gerendaszerű képződmények finoman
ide-oda ágazó sorozatának, amelyek csodás szerkezetté rendeződnek. Ha aztán felépítésének
természetét tovább figyeljük, azt a nagy törvényszerűséget láthatjuk benne, miképpen fejthető ki a
legkevesebb anyag felhasználásával az a nagy erő, ami a combot az emberi test felső részének
hordozójává teszi. Mérnöki tudásunk még igen messze van attól, hogy olyan művészi alkotást
tudjon létrehozni, amilyet itt a mindent átható bölcsesség teremtett meg. Az emberben ilyen
bölcsesség csak a későbbi időkben lesz meg. Ma az egész természetet isteni bölcsesség hatja át,
amelynek nyomába az emberi bölcsesség csak fokozatosan jut el. Idők múltával az emberi
bölcsesség is eléri majd azt a fokot, amit az isteni bölcsesség a Földön mindenbe belerejtett. És
ahogy a bölcsességet a Holdon készítették elő, úgy, hogy a Földön most mindenben megtalálható,
ugyanígy a Földön jelenleg a szeretet készül elő.
Ha szellemi látásunkkal vissza tudnánk tekinteni a régi Holdra, azt láthatnánk, hogy akkor még
Ezt követően Földünknek egy újabb megtestesülése következik, az, amit Jupiternek nevezünk.
Azok a lények, amelyek egykor a Jupiteren élnek majd, mint mi emberek most itt a Földön, minden
létezőből a szeretet illatát érzik majd ki, amelyet mind emberek ők maguk oltottak bele a Föld-
korszak alatt. Ahogy az emberek mostani feladata a bölcsesség kifejlesztése, ugyanígy bontakozik
ki akkor belső világukból a szeretet. Az a nagy, kozmikus szeretet, aminek léte most kezdődik a
Földön, áraszt el majd akkor mindent. Az anyagias gondolkodás nem hisz a kozmikus
bölcsességben, csupán az emberiben. Pedig a fejlődés folyamatát elfogulatlanul szemlélve, könnyű
volna belátni, hogy a kozmikus bölcsesség már kezdetben olyan előrehaladott fokon volt meg,
amilyet az emberi bölcsesség csak a Föld-korszak végén ér el. Azokban az időkben, amikor az
elnevezések a maiaknál pontosabbak voltak, az emberben működő személyes bölcsességet
intelligenciának nevezték, megkülönböztetésül a tárgyi kozmikus bölcsességtől. A ember egyáltalán
nem veszi figyelembe azt, hogy az isteni-szellemi lények már a Hold-korszakban megszerezték és
beoltották a Földbe azt, amire az ember csak a Föld-korszak folyamán jön rá. Világítsuk meg ezt
egy példával.
A iskolás gyerekek fejébe szinte beleverik, milyen nagy emberi haladás például a papír
feltalálása. Nos, hát a darazsak már évezredek óta csinálnak papírt, fészküket ugyanis az emberi
papírral teljesen azonos anyagból építik fel, ugyanúgy is állítják elő, csak saját életfolyamatuk által.
A darázs-szellem, a darazsak csoportlelke, amely az isteni-szelleminek egy része, a papírt már
sokkal korábba feltalálta. Az ember tulajdonképpen mindig csak a világ-bölcsesség mögött botorkál.
Amit az ember a Föld fejlődésének folyamán valaha is feltalál, az a természetben elvben már
megvan. Van azonban valami, ami az emberre vár, amit valóban ő adhat a Földnek: a szeretet,
mégpedig legérzékibb formájától kezdve egészen a szellemmel teljesen áthatottig. Ez a feladata a
Föld-fejlődésnek. A Föld a szeretet kozmosza.
Kérdezhetjük azonban, mi kell a szeretethez. Mi szükséges ahhoz, hogy az egyik lény a másikat
szeresse? Az kell, hogy teljesen önálló legyen, hogy meglegyen a teljes öntudata. Igazi értelemben
véve nem szeretheti az egyik lény a másikat, ha ez a szeretet nem szabad adomány a másik
irányában. Kezem nem szeretheti a szervezetemet. Csak az a lény szeretheti a másikat, amely
Képzeljük el egy ilyen ember lelkét, aki a régi korban még nem emelkedett fel a teljes öntudat
magasságára. Este elaludt, de az átmenet az ébrenlétből a alvásba nem volt egészen éles. Képek
merültek fel előtte, eleven álomképek, amelyek azonban élő vonatkozásban voltak a szellemi
világgal: elalvás előtt beleélte magát a szellemi világba. Ebbe a ködös tudatába csepegtette bele az
isteni szellem a szeretet megnyilvánulásának első csíráit. Az ősi korokban az éjszaka folyamán áradt
bele az emberbe az, aminek hivatása volt, hogy a Föld-fejlődés folyamán a szeretet formáját vegye
fel. Az Isten, akitől a Föld tulajdonképpeni hivatását kapta, a régi időkben éjnek idején nyilatkozott
meg az ember korábbi ködös tisztánlátó tudata előtt, még mielőtt azt a világos nappali tudat előtt
megtehette volna. Azután lassan és fokozatosan rövidebbek lettek ködös, tisztánlátó tudatának
időszakai, hosszabb lett nappali tudata, a tárgyak auráinak szélei mind élesebb körvonalakat kaptak.
Az ember akkor a Napot és a Holdat hatalmas udvarral körülvéve látta, mindent szinte ködtömegbe
ágyazva. Csak lassan tisztult fel ez a kép, kibontakoztak a tárgyak szilárd körvonalai.
Ebbe az állapotba lassú átmenettel jut el az ember. A Földet megvilágítja a Nap, fényében látható
lesz az egész földi lét, ásványok, növények, állatok, mindezekben az isteninek a külvilágban való
megnyilvánulását érzi az ember. Hogyan nevezi a keresztény ezotéria azt, amit világos nappali
tudatunkban látunk? Mi az, amiből a egész világ létrejött? A isteni erők megnyilvánulása, a belső
szelleminek külső anyagi megnyilvánulása minden! Bármerre tekintünk is, akár a Napra, akár a
Földön lévő dolgokra, minden az isteni-szellemi megnyilvánulása. Ezt az isteni-szellemit a világos
nappali tudatunk előtt feltáruló mindenség alapját, a nappal látható mögött meghúzódó láthatatlan
világot - ezt nevezi a keresztény ezotéria „Logosz”-nak, vagy „Szó”-nak. Mert ahogy végül is oda
jutottunk, hogy az ember a szót ki tudja mondani, ugyanúgy mindennek a kezdete, állatnak,
növénynek, ásványnak, a Logosz volt. Minden a Logosz testetöltése.
A napfényben lévő szellemi megismeréséhez ugyanolyan szemlélet vezet, amilyen az, amikor az
ember lelkét testi oldalról akarjuk megismerni. Amilyen viszonyban van testünk lelkünkhöz,
olyanban van a napfény a Logoszhoz. A napfényben szellemi elem árad a Földre. Ez a szellemi
pedig - feltéve, hogy a Napnak nemcsak testét, hanem szellemét is fel tudjuk fogni - a szeretet, ami
a Földre leárad. A fizikai napfény nem csupán a növények élesztője, amelyek elsorvadnának
nélküle, a napfénnyel együtt az istenség meleg szeretete árad a Földre. Az ember hivatása az, hogy
az istenség meleg szeretetét befogadja, tovább fejlessze és viszonozza. Ehhez azonban öntudatos
én-lénnyé kellett válnia, csak így tudja viszonozni a szeretetet.
Kezdetben, amikor a nappal még rövidebb ideig tartott, az ember még nem tudhatott a
világosságról, ami egyben a szeretet felgyújtója is. A világosság belevilágított a sötétségbe, de a
sötétség még nem tudott semmit felfogni belőle. Ha a világosság, ami egyúttal a Logosz szeretete is,
csak a rövid nappali órákban nyilvánult volna meg, az ember a szeretet világosságát nem fogadhatta
volna be. Ebben a régi korban azonban a szeretet a tompa tisztánlátó álomtudatban áradt bele az
emberbe. Hogy ezt megértsük, vessünk egy pillantást a lét mögé, a világ egyik nagy, igen nagy
misztériumába.
Tudnunk kell, hogy világunkat úgy irányították, hogy az emberbe a szeretet egy ideig ködös
szellemi látó tudatán át tudattalanul áradt be, előkészítve őt belsőleg arra, hogy majdan teljes
világos nappali tudatába is be tudja fogadni. Láttuk, hogy Földünk fokozatosan lett az a kozmosz,
amelynek hivatása a szeretet megvalósítása. A Földet ma a Nap világítja meg. Az ember a Föld
lakója, itt sajátítja el fokozatosan a szeretetet, a Nap, minthogy magasabb létfokra emelkedett,
magasabb lények lakóhelye lett. A ember a Föld lakója. Föld-lakó olyan lényt jelent, amelynek
feladata a szeretet elsajátítása a Föld-korszak folyamán. Nap-lakó alatt pedig korszakunkban olyan
lényt értünk, amely felgyújtja, beleárasztja a szeretetet. A Föld lakói nem fejleszthetnék ki, és nem
fogadhatnák be a szeretetet, ha a Nap lakói nem küldenék le fénysugarakban az érett bölcsességet.
Azáltal, hogy a Nap fénye a Földre árad, kifejlődik rajta a szeretet. Ez teljesen reális igazság. Azok
a lények, amelyek olyan fejlettek, hogy szeretetet tudnak kiárasztani magukból, a Napot
választották lakóhelyül.
Amikor a Hold fejlődésének végére ért, hét olyan magas lény volt, akik fejlettségüknél fogva
A éjszaka a Holdé, de még fokozottabb mértékben az övé volt abban a régi időben, amikor az
ember még nem kapta meg a Naptól a szeretet erejét, mert akkor nem áradt le közvetlenül a Nap
fényében. Abban az időben az érett bölcsesség visszavert erejét kapta a Hold fényében, ez áradt
feléje éjszakai tudata idején. Ezért nevezik Jahvét az éj uralkodójának. Ő készítette elő az embert a
szeretetre, úgyhogy ez azután teljes nappali tudatában is megszülethetett. Ez volt az emberiség
állapota ebben a régi korban. Az akkori szellemi folyamatokat úgy fejezhetjük ki jelképesen az
égitestek állásával, hogy a Napot és a Holdat egymással szemben képzeljük el (lásd az ábrát). A
éjszaka bizonyos időszakában a Hold visszaveri a Nap erejét, a Hold fénye ugyanaz, mint a Napból
kisugárzó fény. Jahve-Jehova így sugározta vissza a régi időkben az érett bölcsesség erejét, a hat
Eloha erejét. Ez az erő áradt be az emberekbe éjszaka, az alvás ideje alatt, ez késztette őket arra,
hogy majd éber nappali tudatukban is fokozatosan fel tudják venni a szeretet erejét.
A mellékelt rajz az embert nappali éber állapotában jelképesen ábrázolja, amikor fizikai és
éterteste az istenitől függött, énje és asztrálteste pedig a fizikai síkon, fizikai és étertestében volt. Az
embert ilyenkor egész teljességében megvilágította a Nap. Tudjuk, hogy az éj az őskorban sokkal
hosszabb volt és sokkal erősebben hatott. A asztráltest és az én éjszaka a fizikai és étertesten kívül
volt, mégpedig az én egészen a asztrálvilágban, az asztráltest pedig, bár kívülről a fizikai testbe
merült, mégis egész mivoltában bele volt ágyazva az isteni-szellemibe. A Nap így nem
sugározhatott közvetlenül az ember asztráltestére, nem gyújthatta fel benne a szeretet erejét. Ekkor
kezdődik Jahvén, Jehován át a Hold hatása, a Nap fényének visszaverése. A Hold Jahve-Jehova
jelképe, a Nap pedig a Logoszé, aki a többi Eloha összessége. A rajz mindezt csak jelképesen tünteti
fel, de érdemes tanulmányozni és meditálni rajta, ekkor megtalálhatjuk benne azt a mély
misztériumi igazságot, hogy Jahve hosszú időn át tudattalan formában oltotta bele az ember éjszakai
tudatába a szeretet erejét. Ez készítette elő az embert arra, hogy magát a Logoszt, és az ő
szeretetének erejét is fokozatosan meg tudta érezni. Hogyan volt ez lehetséges? Hogyan történhetett
ez? Most következik a misztérium másik oldala.
Ki tehát az a lény, aki időszámításunk kezdetén, mint Krisztus-Jézus jelent meg? Nem más, mint
a Logosznak, a többi hat Elohának megtestesülése, akiket - mint előkészítőjük - a hetedik, a Jahve-
Isten előzőtt meg. A názáreti Jézus alakja tehát, akiben Krisztus, vagyis a Logosz testet öltött, az
hozta az emberiség életébe, az emberiség történetébe azt, ami korábban csak a Napról áradt a
Földre, ami csak a napfényben volt meg. „A Logosz tessté lett!” Ez az, amit a János-evangélium a
legfontosabbnak tart, ezért is kellett írójának ezt a tényt a legerősebben hangsúlyoznia. Az igazság
ugyanis az, hogy Krisztus beavatott tanítványai közül néhányan megértették, miről volt szó, de
voltak olyanok is, akik nem tudtak mindent teljesen felfogni. Mert bár teljesen megértették, hogy
minden materiális, minden anyagban megjelenő dolognak a lelki-szellemi az alapja, azt azonban
mégsem tudták felfogni, hogy egy emberben maga a Logosz öltött testet a fizikai érzékelhető világ
számára látható formában. Ezt sehogyan sem tudták megérteni. Ebben különbözik a kereszténység
első századainak „gnózisa” az igazi ezoterikus kereszténységtől.
A Ótestamentum hívője a maga személyiségét még nem érezte annyira elhatároltnak, mint az
Újtestamenumé. Az Ótestamentum hívője még nem mondta a maga személyiségéről: én „én”
vagyok. Benne érezte magát az ősi zsidóság összességében, még a „csoport-nép énjét” érezte.
Helyezkedjünk bele kellő elevenséggel az ilyen ótestamentumi hívő tudatába. Még nem érezte az
„én vagyok”-ot úgy, ahogyan az igazi keresztény érzi, s a jövőben még inkább átérzi. Ő még az
összesség tagjának érezte magát, maga felett pedig a csoport-lelket látta, s ezt így fejezte ki:
„Tudatom felnyúlik népem atyjáig, Ábrahámig, mi - én és Ábrahám atya - egyek vagyunk. Közös
én ölel át mindnyájunkat, akkor vagyok biztonságban a világ szellemi mivoltának az ölében, ha
érzem, hogy benne nyugszom az egész nép összességében.” A Ótestamentum hívője Ábrahám
atyáig tekintett fel, és ezért mondta: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk. Ereimben ugyanaz a vér
folyik, mint az övében!” Úgy érezte, hogy Ábrahám atya az a gyökér, amelyből minden Ábrahám-
sarj fakad.
Akkor beszélt Jézus tanítványaihoz, és így szólt: „én vagyok” a világ világosságának ereje. Aki
engem követ, a világos, tiszta, nappali tudatában láthatja azt, amit a sötétben járók nem látnak.
Akik azonban ahhoz a régi hithez ragaszkodtak, hogy a szeretet világossága csak éjszakai
formájában oltható bele az emberbe, akiket farizeusoknak neveztek, ezt felelték: te a te „én
vagyok”-odra hivatkozol, mi pedig Ábrahám atyára hivatkozunk. Ő benne érezzük azt az erőt,
amely jogot ad nekünk arra, hogy öntudatos lényeknek érezzük magunkat. Akkor érzünk
magunkban erőt, amikor a közös én-talajba merülhetünk, ami felvisz egészen Ábrahám atyáig.
Jézus pedig szólt: ha olyan értelemben szól a ember a énről, ahogyan én beszélek róla, akkor igaz
a tanúbizonyságom, mert én tudom, hogy az „én” az Atyától jön, a világ közös ős-okától, és hogy
újból őhozzá megy vissza.
És most következik az a fontos mondat, a 8. fejezet 15. verse, amit szó szerint a
következőképpen kell fordítanunk:
Ti mindent a test szerint ítéltek. Én azonban nem ítélek az után az értéktelen után, ami a testen
van. És ha ítélek is, az én ítéletem igaz. Mert akkor az én nincs magában egyedül, hanem egyesül az
Atyával, akitől az én származik.
Az elmondottakban a keresztény ezoterikus iskolák tanítását kell látnunk, így jegyezte fel ezeket
a később megbeszélendő szellemben a János-evangélium írója is, örökségképpen az utókornak,
mindazoknak, akik megértésére igazán törekszenek.
Gondoljunk vissza ezért a János-evangéliumban a 10. fejezet végének egyik mondatára, s tartsuk
meg jól emlékezetünkben. A 41, vers így hangzik:
És sokan menének őhozzá, és mondják vala: János nem tett ugyan semmi csodát, de mindaz,
amit János erről mondott, igaz vala.
Vagyis a 10. fejezetnek ez a verse arra utal, hogy János bizonyságtétele a Krisztus-Jézusról igaz.
Még külön ki is fejezi, hogy igaz ez a bizonyság. Ha aztán a János-evangélium végére érünk, ott
egy ezzel egyező verset találunk. A 21. fejezet 24. verse így szól:
Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, s aki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő
bizonyságtétele igaz.
Az egésznek a végén tehát újból van egy adat arra nézve, hogy aki megírta, annak
bizonyságtétele igaz. A régi írásokban az ilyen egyezések és egybevágások, amikor különböző
helyeken ugyanaz a szó szolgál valami kiemelkedő dolog kifejezésére, soha nem jelentőség nélkül
valók, sőt, éppen az ilyen dolgok mögött rejlik rendszerint valami igen jelentőségteljes. Rá kellett
Felhívom a figyelmet arra, hogy a Lázár feltámasztásáról szóló elbeszélés után egy látszólag
rejtélyes mondatot találunk. Képzeljük el az egész helyzetet. Krisztus-Jézus véghez visz valamit,
amit közönséges értelemben csodának neveznek, amit maga az evangélium „jel”-nek nevez, véghez
viszi Lázár feltámasztását. Ezt mindjárt követi néhány mondat, köztük ez: „ez az ember sok jelet
tesz”. Mindaz, ami ezután következik, azt bizonyítja, hogy vádlói semmi közösséget nem vállalnak
vele ezek miatt a jelek miatt. Aki ezeket a szavakat olvassa - bármilyen fordításban is - (erre
különben már utaltam „A kereszténység mint misztikus tény” című könyvemben), annak fel kell
vetnie ezt a kérdést: mi voltaképpen ennek a dolognak a háttere? Egy ember feltámasztása az, ami
fellépésre bírja Krisztus-Jézus ellenfeleit. Miért izgatja fel őket éppen Lázár feltámasztása? Miért
éppen ez indítja meg az üldözést?
Aki tud olvasni, annak látnia kell, hogy e fejezet mögött misztérium rejtőzik. És ez a misztérium
adja a kulcsot ahhoz, ki tulajdonképpen a János-evangélium szerzője, ki az, aki az abban foglaltakat
elmondja. Hogy ezt megérthessük, vessünk egy pillantást arra, amit a régi misztériumokban
beavatásnak neveztek. Hogyan ment végbe a beavatás a régi misztériumokban?
Tudjuk, hogy fejlődésünk mai korszakában a közönséges értelemben alvásnak nevezett idő alatt
A beavatás összes előkészületei arra irányultak, hogy az ember megfelelő belső folyamatok
segítségével átszervezze az asztráltestet. Valamikor fizikai testünkből is hiányzott szemünk és
fülünk, helyükön közömbös szervek voltak. Az olyan állatoknak, amelyeket soha nem ér fény, ma
sincs szemük. A fény alakítja ki a szemet, a hang a fület. A meditáció és koncentráció
gyakorlatainak és belső átéléseinek azonban ugyanolyan hatása van az emberre, mint a fénynek a
szemre, a hangnak a fülre: átalakítják az asztráltestet, kifejlesztik a megismerő szerveket,
amelyekkel látni lehet a magasabb világban, a asztrálvilágban. Az így szerzett benyomások azonban
még nem rögződnek eléggé az étertestben, szükség van arra, hogy minden belevésődjék, ami
előzőleg az asztráltestben kialakult. Ez azonban addig nem történhet meg, amíg az étertest szorosan
beékelődik a fizikai testbe. Ezen a korábbi időkben úgy segítettek, hogy az étertestet kiemelték a
fizikai testből. Ha azután a halálszerű alvás állapotában a fizikai testből három napra kiemelték az
étertestet, ebbe benyomódhattak az asztráltestben előkészített élmények.
Az ember ily módon átélte a szellemi világot, s amikor a pap-iniciátor újból visszahozta a fizikai
testbe, saját bizonyságtétele alapján tanúságot tehetett a szellemi világok történéseiről. Ezt az
eljárást Krisztus-Jézus megjelenése feleslegessé tette: a három és fél napos halálszerű alvást azóta a
Krisztusból kiáradó erő helyettesítheti. A János-evangéliumban ugyanis - mint meg fogjuk látni -
olyan erők rejlenek, hogy az asztráltest ma már a fizikai testben benne lévő étertestbe is bele tudja
vésni azt, amit előzőleg előkészített. Ehhez azonban Krisztus-Jézus eljövetelére volt szükség.
Korábban az emberek még nem voltak annyira fejlettek, hogy a leírt eljárás nélkül is belenyomódott
volna az étertestbe az, amit a meditáció és a koncentráció előzőleg kifejlesztett. Igen gyakori eljárás
volt ez a misztériumokban. A beavató pap a beavatandót halálhoz hasonló alvásba merítette,
átvezette a magasabb világokon, majd visszahozta fizikai testébe, és most már azon keresztül, amit
átélt, tanúja lehetett a szellemi világoknak.
Mindez a legnagyobb titokban folyt le, a külső világ semmit sem tudott arról, ami a régi
misztériumokban történt. Ezt a régi beavatást Krisztus-Jézus újjal helyettesítette, azoknak az
erőknek a segítségével, amelyekről még szólnom kell. A beavatás régi formájának meg kellett
szűnnie, de átmenetet kellett teremteni a régi korszakból az újba. Még utoljára valakinek,
átmenetként, a régi módon kellett a beavatásban részesülnie, de már a keresztény ezotériában. Ezt
A leírás erősen fátyolozott formája mellett is mindenki előtt világos lehet a dolog beavatás
jellege, csak ki kell hámoznunk a fátyolosságból. Lázárnak beavatásban kellett részesülnie, hogy a
szellemi világok tanúja lehessen. Közben pedig egy olyan mondat hangzik el, amelynek a
misztériumok nyelvében igen nagy jelentősége van, azt halljuk, hogy „az Úr Lázárt szereti vala”.
Mit jelent a misztériumok nyelvén ez a szó: „szeretni”? A tanítvány viszonyát fejezi ki mesteréhez.
Akit „az Úr szeret vala”, az a legközelebb álló, a legbeavatottabb tanítványa. Maga az Úr avatja be
Lázárt, s ő, mint beavatott lép ki sírjából, a beavatás helyéről. És ugyanezeket a szavakat: "„kit az
Úr szeret vala”, mondja később Jánosról, pontosabban a János-evangélium írójáról, mert magáról a
„János” névről sehol sincs említés. Ő az a kedvelt tanítvány, akit a János-evangélium szerzőjének
kell tartanunk, ő maga a feltámasztott Lázár.
A János-evangélium írója ezt akarta kifejezni: ami mondanivalóm van, azt annak a beavatásnak
köszönhetem, ami magától az Úrtól jutott osztályrészemül. Ezért tesz különbséget a között, ami
Lázár feltámasztása előtt volt, s ami utána történt. Lázár feltámasztása előtt még egy régi
beavatottra hivatkozik, aki szellemi megismeréshez jutott, ezért is emeli ki, hogy bizonyságtétele
igaz. „Ami mondanivalóm azonban a legmélységesebb dolgokról van, a palesztinai misztériumról,
arról én magam beszélek, én a feltámasztott, de erről csak a feltámasztás után szólhatok!” - Ezért
van a János-evangélium első részében a régi János bizonyságtétele, a másodikban pedig az új
Jánosé, akit maga az Úr avatott be, mert ő a feltámasztott Lázár. Csak így érthetjük meg helyesen
ezt a fejezetet. Ez van benne, ezt akarta János mondani: érzékfeletti szerveim, szellemi megismerő
erőim tanúságtételére hivatkozom, amiket elbeszélek, azokat nem a közönséges fizikai világban
láttam, hanem a szellemi világban, oda pedig úgy jutottam, hogy magától az Úrtól kaptam
beavatásomat.
Igaz, hogy erre azt lehet mondani: de hiszen éppen ezekből az előadásokból hallottuk, hogy már
az első fejezetek milyen mély értelmű szavakban szólnak Krisztus-Jézusról, hogy már ott van szó a
testet öltött Logoszról, a világ világosságáról. Ne csodálkozzunk azon, hogy ezek a szavak már az
első fejezetekben elhangzanak. Krisztus-Jézus, illetve a jövőben eljövendő Krisztus nem volt
ismeretlen lény a régi misztériumokban. Valamennyi misztérium rámutat az Egyre, az Eljövendőre.
Azért nevezik prófétáknak a régi beavatottakat, mert előre megjövendölték az elkövetkezendőket. A
beavatások éppen azt akarták világosan megértetni, hogy Krisztus a jövőben az egész emberiség
Milyen szerepet játszik a maga korában a Keresztelő? Kicsoda ő voltaképpen? Olyan embert
látunk benne, aki tudott az eljövendő Krisztusról. Mások is hallottak ugyan róla a beavatások
alkalmával, azonban őt tekinthetjük az egyetlennek, aki előtt a Krisztus-Jézusra vonatkozó titok
teljes egészében feltárult: az, hogy aki eljött, az Krisztus maga. Már most azok, akiket
farizeusoknak vagy hasonlóknak neveztek, Krisztus-Jézusban tulajdonképpen régi beavatási
módszerük megtagadóját látták, aki szerintük olyasmit vitt véghez, amit maradi felfogásuk nem
tartott megengedhetőnek. Maradiak voltak, és azt hangoztatták, hogy a beavatás régi elveinél kell
megmaradni. Éppen abban az ellentmondásban nyilvánult meg maradiságuk, hogy folyton beszéltek
az eljövendő Krisztusról, de soha nem hitték, hogy itt a ideje az eljövetelének. Amikor tehát
Krisztus-Jézus Lázárt beavatta, ezt természetesen a régi misztériumi hagyományokkal való
szakításnak tekintették: ez az ember sok jelet tesz, ezzel mi nem tarthatunk közösséget. Az volt a
véleményük, hogy elárulta a misztériumokat, nyilvánossá tette azt, aminek a misztériumi titkok
mélyén rejtve kellett volna maradnia. Megérthetjük tehát, hogy ezt árulásnak tekintették, és ez
szolgáltatott okot arra, hogy fellépjenek ellene. Ezzel megkezdődik a hangulatváltozás, Krisztus-
Jézus üldözése.
Láttuk, mit jelentenek a János evangélium legelső szavai. Figyeljük most meg, mit mond
magáról a Keresztelőről. Olvassuk át még egyszer, lehetőleg helyes fordításban, hiszen eddig csak
az első szavakat hallottuk.
Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige. Ez vala kezdetben az Istennél.
Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az
emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Vala
egy Istentől küldött ember, kinek neve János. Ez jött tanúbizonyságul, hogy bizonyságot tegyen a
világosságról, hogy minden higgyen ő általa. Nem ő vala a világosság, hanem jött, hogy
bizonyságot tegyen a világosságról. Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely
megvilágosít minden embert. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.
Azt mondja: „Én a magánosságban kiáltónak hangja vagyok” - ezek a szavak vannak ott. Ott áll
a magányosságban, a szó szoros értelmében véve. A görög nyelvben az „eremit” szó jelentése: a
magányos. Helyesebb tehát így fordítani: „én a magányosságban kiáltónak hangja vagyok”, mint
így: „kiáltó szó vagyok a pusztában”. De még jobban megértjük mindazt, amiről a János-
evangélium szavai szólnak, ha magunk elé idézzük János önjellemzését. Miért nevezi magát „a
magányosságban kiáltó hangjának”?
Régi népekre, régi fajokra visszatekintve, mindenütt azt látjuk, hogy az emberek eredetileg kis
csoportokat alkottak. A germán népeknél is így volt, még nem is nagyon régen. Tacitus írásaiban
tisztán látjuk, hogy az egyes germán többre tartja törzsének összességét a maga egyéniségénél.
Inkább érzi magát a keruszk vagy szigamber törzs tagjának, mint külön személyiségnek. Ezért is
száll síkra az egyes ember az egész törzs sorsáért, teljesen mindegy, ki torolja meg a sértést, ha a
Még azoknál a népeknél is azonban, amelyek a saját én bizonyos fokú megértéséig már
eljutottak, még mindig volt egy olyan én, amely nem csupán a térbelileg elhatárolt, egyidejűleg élő
csoportokat ölelte fel, hanem az időbelileg elválasztott csoportokat is. Jelenleg emlékező
tehetségünk olyan, hogy csak a magunk múltjára emlékezünk. Volt azonban olyan korszak, amikor
az emlékező tehetség még egészen másfajta volt, amikor az ember nemcsak a maga cselekedeteire
emlékezett, hanem apja, nagyapja tetteire is éppen úgy emlékezett, mint a sajátjaira. Az emlékezés
túlért születésen és halálon, egészen addig terjedt, ameddig a vérrokonságot követni lehetett. Az ős
vérével, amikor az úgyszólván végigfolyt a nemzedékeken keresztül, évszázadokon át fennmaradt
az emlékezet is, az unoka vagy a törzs későbbi sarja éppen úgy „én”-t mondhatott elődei
cselekedeteihez, gondolataihoz, mint önmagához. Az ember nem érezte magát élet és halál közé
zárva, hanem a nemzedéksor egyik láncszemének. A nemzedékek e sorozatának középpontját pedig
az ős képezte. Az én összetartója az volt, hogy az ember visszaemlékezett apja, nagyapja és a
többiek cselekedeteire.
A régi időkben mindez már külsőleg is megnyilvánult a nevek adásában. A fiú nem csupán a
maga tetteire emlékezett, hanem apja, nagyapja tetteire is. Az emlékezés messze túlért a
nemzedékeken, ezért a régi időkben például a „Noé” vagy az „Ádám” nevet mindazok viselhették,
akikre a rájuk való emlékezés kiterjedt. Az egyes nevek alatt nem az egyes embert értették, hanem
mindazokat az „én”-eket, amelyek évszázadokon át megőrizték az emlékezést. Ez a titok rejlik a
pátriárkák neve mögött is, ez a titka hosszú életüknek. A régi időkben senkinek eszébe sem jutott
volna, hogy minden élő embert külön névvel jelöljön. Az „Ádám” név megmaradt közös
emlékezésként, mert a térbeli és időbeli elhatárolás egyáltalán szóba sem jöhetett a régi névadás
szempontjából.
A János-evangélium ilyen módon megtanít bennünket arra, hogy Krisztus a nagy impulzus-adó,
Ő adja meg az embernek azt, amire szüksége van, hogy most már örökké külön egyéni énjében
érezze magát. Az Ószövetségben mindig volt valami a csoport-lelkiségből, az egyik én a többiekhez
kapcsolódva látta magát, sem önmagát, sem mások énjét nem érezte át teljesen, hanem ehelyett
egynek tudta magát a nép-énnel, vagy a törzs-énnel, amibe mindnyájan be voltak ágyazva.
Mit érezhetett tehát az olyan én, amely annyira megérett, hogy már nem érezte az összefüggést a
csoport-lélek többi egyéni személyiségével? Milyen érzése lehetett az ilyen elszigetelt énnek ebben
az időben? Mert erről a korról joggal el lehetett mondani, hogy annak valódi életigazsága már nem a
másokkal, az úgynevezett csoport-lékhez tartozó többi énnel való összetartozásban van, de azt is
elmondhatta, hogy még csak ezután jön el az, ami meghozza a léleknek a szellemi élet kenyerét, az
egyes én táplálékát. Az ilyen egyes én magányosnak érezhette magát, és Krisztus előfutára joggal
elmondhatta: én olyan „én” vagyok, aki kibontakozva a közösségből, magányosnak érzi magát.
Mivel pedig magányos voltomat teljesen átérzem, prófétának érzem magam, akinek a „én” a
magányosságban adja meg igazi szellemi táplálékát.
Akik viszont így beszélnek, azok az a evangéliumokból nem értenek meg semmit. Maga a
jelképes magyarázat nem teszi kérdésessé a történelmi valóságot. Az ezoterikus magyarázat pedig -
és ezt különösen ki kell emelnünk - mindkét vonatkozást felöleli: egyrészt a tényeknek történelmi
tényekként való felfogását, másrészt történelmi voltuk mellett a nekik tulajdonított értelmezést is.
Természetesen, aki csupán a durva külső tényeket látja, csak annyit, hogy valamikor valahol
született egy ember, az nem tudja megérteni, hogy ebben az emberben nemcsak egy életrajz tárgyát
lehet látni. A szellemi összefüggések ismeretében meg lehet érteni, hogy valaki születése és élete
külső körülményein túl szimbóluma is lehetett korának, és hogy neve kifejezheti jelentőségét az
emberiség fejlődése szempontjából. Ugyanaz a dolog lehet jelkép is és történelmi tény is egy
időben, nem külön egyik vagy másik: az igazi evangélium-magyarázatnál mindig így kell látnunk a
dolgokat. Ezért van az, hogy János, illetve a János-evangélium írója, aki tulajdonképpen érzékfeletti
szemléletben lát, csaknem az összes eseményekben és utalásokban nem csupán magukat a tényeket
látja, hanem egyben mély szellemi igazságok megnyilvánulását is: előtte áll a Keresztelő történelmi
alakja, annak is látja őt.
Ugyanakkor azonban ezt a valóságos történelmi alakot mindazok jelképének is érzi, akik a régi
időkben, bár hivatva voltak már az én felvételére, egyelőre csak az ehhez vezető úton voltak,
akiknek egyéni énjébe a világ világossága tehát már beküldhette sugarait. Nem tekintette azonban a
Keresztelőt azok jelképének, akik a világ világosságát még nem tudták befogadni a maguk
sötétségébe. Ami Krisztus-Jézusban mint élet, világosság és Logosz jelent meg, az mindig ott
fénylett a világban, csak nem ismerték fel azok, akik még az érés útján voltak. A világosság mindig
megvolt, mert ha nem lett volna meg, nem fejlődhetett volna ki az adottság sem az énhez.
A Holdon a mai emberből csak a fizikai teste, éterteste és asztrálteste volt meg, én még nem volt
benne. Csak amióta a világosság olyan lett, ahogyan most világít ránk, azóta van meg az ereje az
egyes én felgyújtására és lassú megérlelésére. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség
nem fogadta be azt.” Eljutott az egyes emberekhez, behatolt az én-emberekbe, mert én-emberek
egyáltalán nem is lehettek volna, ha a Logosz nem árasztotta volna beléjük a világosságot. A én-
emberek azonban nem fogadták be, kivéve egyeseket, a beavatottakat. Ezek felemelkedtek a
szellemi világokba, ezért nevezték őket „Isten gyermekei”-nek, mert felismerték a Logoszt, a
világosságot, az életet, és erről mindenkor tanúságot tehettek. Ők mindig tudtak a régi misztériumok
révén a szellemi világokról.
Ezt a tanítást csak attól kaphatta az ember, aki a testté lett Igét képviselte. Ő általa lett általános
ez a tanítás, az Atya egyszülött Fiáról szóló tanítás, „aki teljes vala odaadással és igazsággal”. Ezen
a helyen a „odaadás” szó jobb fordításra szorul, mert bár az istenségből születéssel van itt dolgunk,
egyben azonban a vele együtt maradással is, és minden illúzió félretevésével, ami a kettőből való
születésből fakadhat, és ami az embert érzéki csalódásokkal veszi körül. Ezzel ellentétben az Isten
egyszülött fiáról szóló tan a Krisztus-Jézusban való igazságot foglalja magában, azt, hogy Ő itt élt,
itt lakott az emberek között, mint a testet öltött Logosz. Az Ő előhírnökének, előfutárjának - ez a
szószerinti jelentés - nevezte magát János, mert megelőzte Őt, hogy hirdetője legyen az én-nek.
Jánosnak - saját jellemzése szerint - kettős hivatása volt: tudta, hogy az én-nek önállóvá kell válnia
az egyes emberben, emellett pedig tanúságot kellett tennie a Eljövendőről, mindezek
véghezvivőjéről.
János világosan hirdette: „az aki eljövendő, az az „én vagyok”, Ő az, aki örök, és aki joggal
elmondhatja magáról: mielőtt Ábrahám volt, megvolt a „én vagyok”. János elmondhatta: a „én”,
Menjünk most vissza a csoport-lélek korszakába, amikor az ember még csoport-énként érezte a
maga énjét. Nézzük, milyen szociális rend élt a csoportokban. A emberek mind külön lények éltek.
Ők ugyan még a csoport-ént érezték, de kifelé, a világ szeme előtt külön emberekként szerepeltek.
Ezt a külön emberi voltukat azonban nem tudták átérezni, és ezért a szeretet sem lehetett meg még
belső világukban teljes mértékben. A emberek azért szerették egymást, mert vérrokonságban voltak
egymással, a szeretet alapja a vérrokonság volt. Először csak a vérrokonok szerették egymást, és a
vérrokonságból fakadt a szeretet, amennyiben nem nemi szeretet volt. Ettől a csoportlélek-
szeretettől kell az embereknek mindinkább megszabadulniuk, mert a szeretetnek az én szabad
adományaként kell jönnie. A Föld-fejlődés végén eljön majd az a kor, amikor az önállóvá vált én
belső világában a teljes odaadás megszüli az indítékot a helyes, a jó cselekedethez. Az én azért teszi
majd a helyeset, a jót, mert megvan benne ez az indíték. Ha a szeretet annyira szellemivé válik,
hogy mindenki csak ezt az indítékot követi, akkor teljesedik be az, amit Krisztus-Jézus a világnak
hozni akart.
A beavatás előtt álló ember napról-napra új igazságokat lát maga előtt (a fontos igazságok
mindig harmadnapra tárulnak fel). Ilyen igazság annak teljes megértése is, hogy van egy időpont a
Föld fejlődésében, amikor a vérhez fűződő anyagias szeretet mind szellemibbé válik. Krisztus-Jézus
jelentős szavakkal mutat rá erre: eljön az az idő, és ez lesz az én időm, amikor a legfontosabb
dolgokat olyan emberek viszik véghez, akiket már nem a vérrokonság fűz egybe, hanem akik már
különálló emberek. Ennek az időnek azonban még el kell jönnie.
Maga Krisztus volt az, aki ehhez az első indítékot megadta. A egyik fontos alkalommal kijelenti,
hogy ez az eszménykép egyszer beteljesül, de az ideje még nem érkezett el. Prófétailag akkor mutat
rá erre, amikor édesanyja felszólítja, hogy tegyen meg valamit az emberiség érdekében, szinte
Valóban sok esetben fel kell vetni a kérdést olyan emberekkel kapcsolatban, akik
keresztényeknek vallják magukat, és az evangéliumra hivatkoznak: vajon értik-e egyáltalán az
evangéliumot? Mert mégis csak az volna a fontos, hogy az evangéliumot megértsük. Ezért van az,
hogy egy olyan mélyen járó kútfőnél, amilyen a János-evangélium, valóban azt kell lényegesnek
tartanunk, hogy előbb minden szót a legfinomabban mérlegeljünk, mert csak így tudjuk teljes
értelmében felfogni.
A János-evangéliumot fejtegetve sehol sem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tegnap
hangoztatott elvi szempontot, hogy szerzőjének személyében Krisztus-Jézus kedvelt tanítványát kell
látnunk, akit Ő maga avatott be. Természetszerűleg felmerülhet az a kérdés, hogy az okkult tudáson
kívül van-e más bizonyíték is, ami rávezet arra, hogy a János-evangélium szerzőjének a
feltámasztás, az úgynevezett lázári csodatételben leírt beavatás szerezte meg a Krisztusra vonatkozó
magasabb tudást.
Ki nem tekintené például áldásnak, hogy az olcsó irodalom, amilyen a Reclam-féle „Universal
Bibliothek” is, a legkülönbözőbb fajta tudást terjeszti a nép körében. Legutóbb a „Biblia eredete”
címen jelent meg egy ilyen füzet. A címlapon teológiai doktornak nevezi magát a szerző, tehát
teológus. Az ő véleménye az, hogy a János-evangéliumban az első fejezet 35. versétől kezdve az
összes fejezetekben mindenütt maga a szerző, János szerepel. Amikor ez a kis könyv a kezembe
került, valóban nem hittem a szemeimnek. Azt mondtam, itt valami egészen különös dolog lehet,
ami teljesen felborítja azt az eddigi okkult felfogást, amely azt tanítja, hogy a János-evangélium
Lázár feltámasztása előtt sehol sem említi a kedvelt tanítványt. Teológustól elvégre elvárná az
ember, hogy ezt tudja. Nehogy azonban elhamarkodottan ítélkezzünk, vegyük elő a János-
evangéliumot, halljuk, mit mond erről. „Másnap ismét ott állt vala János és kettő az ő tanítványai
közül”. Keresztelő Jánosról van itt szó, és az ő két tanítványáról. Még a legkedvezőbb, amit
teológusunk szempontjából feltételezhetnénk, az volna, hogy nem tud szabadulni attól a régi
exoterikus hagyománytól, amely e két tanítvány egyikében Jánost látja. Ez a hagyomány Máté 4,21.
versére támaszkodik, de a János-evangéliumot nem szabad más evangéliumokkal magyarázni. Egy
teológusnak köszönhetjük tehát, hogy a népszerű irodalom ilyen egyenesen káros könyvvel
Vegyük most már figyelembe azt, hogy bár Lázár feltámasztását megelőzően is igen súlyos
dolgokról ír a szerző, mégis a Lázár feltámasztását követő fejezetekre tartotta fenn a legmélyebbre
ható közlendőit. Mindenütt arra akart rámutatni, hogy evangéliuma tartalmában csak az ismerheti ki
magát, aki maga is bizonyos mértékig beavatott. Ezért van több helyen is utalás arra, hogy az első
fejezetekben még csak bizonyos fokú beavatással van dolgunk. A beavatásnak ugyanis különböző
fokai vannak. A keleti beavatás egyik formájánál például hét fokozatot különböztettek meg, és
ezeknek mindenféle jelképes nevet adtak. Az első fok volt a „holló”, a második az „okkult”, a
harmadik a „harcos”, a negyedik az „oroszlán”. A ötödik fokot a különböző népeknél, amelyek
bizonyos fokú vérségi kapcsolatot éreztek csoportlelkükhöz, magának a népnek nevével jelezték, a
perzsáknál például a ötödik fokú beavatottnak „perzsa” volt a neve. Világítsuk meg e nevek
jelentését, és akkor majd indokoltnak érezzük az egyes elnevezéseket.
Első fokú beavatott az, aki az okkult és a külső élet között közvetít, akit ide-oda küldözgetnek.
Ezen a fokon az ember még teljes odaadással szenteli magát a külső életnek, értesüléseiről azonban
be kell számolnia a beavatási helyeken. Hollókról tehát ott van szó, ahol szavakkal kell valamit
közvetíteni a külvilágból befelé. Csak Illés próféta hollóira gondoljunk, vagy Wotan, de akár még a
Barbarossa-monda hollóira is: ezektől várták a hírt, itt van-e az ideje annak, hogy elő lehessen
jönni. A második fokon beavatott már teljesen benne élt az okkult életben. A harmadik fokon már
síkra is szállhatott érte, a harcos nem olyan embert jelent, aki harcol, hanem olyat, aki képviseli az
okkult tanokat. Aki oroszlán, az már meg is valósítja önmagában az okkult életet, nem csupán
szavakkal száll síkra érte, hanem tettekkel is, a mágikus tettek egy nemével. A hatodik fok a „Nap-
hős” foka, a hetedik a „Atya”. Bennünket most az ötödik fok érdekel.
A ember, különösen a régi korokban, közössége keretein belül élt. Ilyenkor magát - énje
átérzésének szempontjából - inkább a tömeglélek tagjának érezte. Aki azonban ötödfokú beavatott
volt, az meghozta azt az áldozatot, hogy a maga személyiségét levetkőzve a nép lényét vette fel
magába. Más ember a saját lelkét a néplélekben érezte, ő a néplelket vette fel magába, nem a saját
személye, hanem az általános népszellem lett a fontos számára. Az ilyen beavatottat éppen ezért az
illető nép nevén nevezték.
Tudjuk most már a János-evangéliumból, hogy Krisztus-Jézus első tanítványai között volt
Náthánáél is. Elviszik Krisztushoz. Még nincs olyan magas fokon, hogy Krisztust fel tudná ismerni.
Krisztus természetesen a mindent átfogó tudás szelleme, Őt tehát Náthánáél, egy ötödfokú beavatott
még nem tudja felismerni. Krisztus ellenben tekintetével teljesen belé tud hatolni. Ezt két dologból
látjuk. Hogyan jellemzi őt Krisztus? „Íme egy igaz izraelita” - vagyis a nép nevén nevezi. A
Ami ezután következik, arra már tegnap rámutattunk: a kánai menyegző Galileában. Krisztus-
Jézus első csodájának szokták nevezni, helyesebben a „első jel”-nek. Hogy az ebben rejlő hatalmas
Az első az, hogy menyegzőről van szó - de miért éppen galileai menyegzőről? Mindjárt
megértjük, mihelyt újból lelkünk elé tárjuk Krisztus hivatását. Az Ő hivatása az, hogy az emberi
léleknek meghozza az én teljes erejét, belső önállóságát, hogy az egyes én teljesen önállónak,
önmagában lezártnak, egészen önmagára utaltnak érezze magát, s a szeretet szabad adományként
fűzze egymáshoz az embereket. A Krisztus-princípiumnak kellett a Föld hivatásába azt a szeretet
beoltani, amely az anyagi fölé emelkedve, mindinkább felhatol a szellemibe.
Az emberi fejlődés legelső korszakaiban általában csak teljesen szűk körökön belül, teljesen a
vérrokon családok körében házasodtak a Földön az emberek, és a „közeli házasságokhoz”
ragaszkodtak. A vérrokonság szűk keretei aztán mindinkább kitágultak, később kezdtek már a
törzsön kívül is házasodni, de még nem idegen népbe. Az Ószövetség népe szigorúan ragaszkodott a
vérrokonság fenntartásához: zsidó az, aki vére szerint az.
Krisztus-Jézus nem erre az alapelvre épít. Ő azokhoz fordul, akik a szigorú vérrokonság
gondolatát áttörik, ezért is nem Judeán belül, hanem Galileában mutatja be azt a fontos dolgot, amit
be akar mutatni. Galilea volt az a vidék, ahol a népek minden elképzelhető törzsből keveredtek
össze, „galileai” egyértelmű volt a keverék-néppel. Krisztus-Jézus ezekhez a galileaiakhoz megy,
mert a keveredés náluk volt a legerősebb Az ilyen keveredés útján létrejött szaporodásból
bontakozik ki az, aminél a szeretetnek már nincs anyagi alapja. Ezért megy el a menyegzőre. Miért
éppen oda? Mert a menyegző utalás az emberi fajfenntartásra. Nem ott mutatja be tehát azt, amit be
akar mutatni, ahol a házasságokat tisztán belső keretek közt, a vérségi köteléken belül kötik, hanem
ahol nincsenek már meg ezek a vérségi kötelékek. Ezért is mondja el, amit akar, egy menyegzőn,
mégpedig galileai menyegzőn. Hogy megérthessük, amit ezzel be akar mutatni, vessünk újból egy
pillantást az emberiség egész fejlődésére.
Gyakran hangsúlyoztuk, hogy az okkultista semmit sem tekint pusztán külsőséges, csupán
Így is történt ez az emberi fejlődés folyamán. Nyomon követhetjük a fizikai test előkészítésének
útját, amíg az öntudattal, az „én vagyok”-kal felruházott ember hordozója lett. A Biblia is rámutat
erre: Noé, az Atlantisz utáni kornak bizonyos tekintetben ősatyja, az első borivó, ő az első, aki az
alkohol hatását átéli. Ez a tény sok embert nagyon megdöbbenthet. Az Atlantisz utáni kor
különleges szertartása volt a Dionüzosz kultusz, amelyről tudjuk, hogy a borivással függött össze.
Ezt a különös italt tulajdonképpen csak az Atlantisz utáni korban ismerte meg az ember, és azóta
mindig éreztette hatását. Minden anyagnak van valamilyen hatása az emberre, az alkohol azonban
egészen különleges módon hat a szervezetre. Ezért is - bármilyen különösen hangozzék is - az volt a
hivatása az emberiség fejlődésében, hogy az emberi testet úgyszólván előkészítse a istenihez való
kapcsolat megszakítására, és a személyes „én-vagyok” kibontakoztatására. Az alkoholnak ugyanis
az a hatása - s ez ma is megvan - hogy az embert elszakítja a szellemi világtól, amelyben korábban
élt.
Ma, amikor az ember újból a szellemi felé vezető utat keresi, amikor az én már annyira
kifejlődött, hogy ismét megtalálhatjuk kapcsolatainkat az isteni-szellemi hatalmakhoz, most már -
bár kezdetben tudattalanul - bizonyos ellenhatás állt be az alkohollal szemben. Ez azért van, mert az
emberek kezdik megérezni, hogy aminek valamikor megvolt a maga különleges jelentősége, annak
nincs meg minden időben a jogosultsága. Ne értsük félre: nem az alkohol érdekében említettük az
elmúlt korokra vonatkozó hivatását. Éppen ellenkezőleg, azt akartuk megvilágítani, hogy az
alkoholnak ez a hivatása betelt, mert különböző koroknak különböző dolgok valók. Szerencsére
amikor az alkohol a legmélyebben húzta le az emberiséget az önösségbe, akkor jelent meg a
leghatalmasabb erő, a legerősebb indíttatás ahhoz, hogy az ember újból megtalálja a kapcsolatát a
szellemi egyetemességgel. A egyik oldalon az embernek le kellett szállnia a legmélyebb fokra, hogy
önálló lehessen, a másik oldalon pedig meg kellett jönnie a legnagyobb erőnek, ami újból
megadhatta az indíttatást ahhoz, hogy megtalálja útját vissza az összességhez. Ezt a hivatását akarta
bemutatni Krisztus az első jelben. Először arra kellett rámutatnia, hogy az énnek önállóvá kell
válnia, azután pedig arra, hogy azokhoz fordul, akik már elszakadtak a régi vérségi kapcsolatoktól.
Olyan menyegzőt kellett keresnie, ahol a testek a bor hatása alatt álltak, mert ezen a menyegzőn
bort ittak. Ott aztán bemutatta, milyen vonatkozásban áll az Ő hivatása a Föld különböző
korszakaival.
A víz borrá változtatásának jelentőségét egészen különös módon szokták értelmezni. Még
szószékről is hallhatjuk azt a magyarázatot, hogy az Ószövetség vizét az Újszövetség erős borának
kell felváltania. (Valószínűleg szerették a bort e magyarázat hívei.) A szimbólumok talán mégsem
ilyen egyszerűek. Figyeljük csak meg, mit mond Krisztus: az én hivatásom a legtávolabbi jövőbe
mutat, az emberek akkor, mint önálló lények, újból megtalálják kapcsolatukat az istenséggel a
szeretet útján, az istenség irányában önállóvá vált én szabad adományaként. Ez a szeretet szabadon
fűzi majd az embert az istenséghez, nem úgy, mint korábban, amikor a csoport-lélek belső
kényszere kapcsolata vele egybe.
Nézzük most a hangulat oldaláról, mit élt át e kor embere, hogyan gondolkodott. Azt mondták:
az ember valamikor a csoport-lélekkel függött össze, ezen át érezte kapcsolatát az istenséggel.
Később fejlődése lefelé vezetett. Ezt úgy fejezték ki, hogy behálózta az anyag, elfajult, elszakadt az
istenitől. Feltették tehát a kérdést: mi hozta létre eredetileg az embernek ezt az állapotát? Mi az,
amitől elszakadt? Visszamenve a Föld fejlődésében, a mai szilárd anyagokat a hő hatása alatt
fokozatosan folyékonyabbnak találjuk. Azt is tudjuk azonban, hogy a Föld e folyékony állapotában
is megvolt már az ember, mégpedig kevésbé elszakadva az istenségtől, mint később. A Föld aztán
Ezért az ember szilárd anyagba való öltözését így fogták fel: az ember akkor született a Földre,
amikor a még vízből állt. Akkor azonban teljesen össze volt kötve az istenséggel, s ami őt az
anyagba vitte, az tisztátalanná is tette. Akinek ezt emlékezetükbe akarták idézni, azokat
megkeresztelték vízzel. Ennek azt kellett jelképeznie: maradjon meg tudatotokban régi
kapcsolatotok az istenséggel, egyben pedig az is, hogy ide süllyedve tisztátalanok lettetek. A
Keresztelő is így keresztelt, hogy az ember megértse az istenséghez való kapcsolatát. Ez volt a
keresztség értelme a régi időkben, radikális kifejezési mód, de legalább ráeszméltek értelmére.
A kánai menyegzőben azonban egy nagy elv fejeződik ki, a pedagógiai fejlődési elv. Mert
vannak ugyan általános érvényű igazságok, ezek azonban nem válhatnak bármikor örök
érvényűekké. Minden kor megkívánja a maga kifejezési lehetőségét, a maga külön igazságait. Miért
lehetséges az, hogy ma reinkarnációról és más effélékről beszélhetünk, hogy összegyűlhetünk a
szellemtudomány ápolására? Azért mert lelkeink már nem először és nem első testben jelentek meg
itt a Földön. Sokan vannak közülünk, akiknek lelke valamikor a germán vidékeken élt, ahol druida
papoktól kapta meg a szellemi igazságok ismeretét mítoszok és mondák alakjában. Hogy a lelkek
akkor mindezt befogadták, ez adta meg számukra azt a képességet, hogy most más alakban, az
antropozófia formájában tudják birtokukba venni, akkor képekben fogadták be, ma az antropozófia
formájában. Abban az időben még nem lehetett volna az igazságot a mai formában tanítani, tehát a
régi druida pap sem tudta volna ezt megtenni.
A antropozófia a mai és a közvetlenül utánunk jövő kor emberének megfelelő forma. Valamikor
a jövőben, későbbi megtestesüléseinkben megint egészen már alakban fogjuk hirdetni az igazságot,
másként fogunk dolgozni érdekében, s akkor az antropozófiáról éppen úgy beszélnek majd, mint ma
a régi emlékekről, mondákról és regékről. Esztelenség volna, ha az antropozófus azt mondaná, hogy
a régi korok nézetei bárgyúságok, és gyerekségek voltak, és „csak mi vittük ilyen csodásan
Láthatjuk mindebből, hogy az igazság formája nem örökérvényű, mindenkor azt ismerjük el
igaznak, ami az illető kornak megfelel. Azokban az időkben is a legmagasabb impulzus a kornak
megfelelő életformákig kellett, hogy leszálljon. A legfőbb igazságot is a kor számára megérthető
szavakba és formákba kellett öltöztetnie. Ezért Krisztus is a Dionüzosz- vagyis a bor-áldozat egyik
nemén keresztül közölte az emberiséggel, hogyan emelkedhet fel újból az istenséghez. Ne
kérdezzük tehát vakon, miért változtatja Krisztus borrá a vizet, hanem vegyük tekintetbe a kort, azt
hogy a Dionüzosz-áldozat egy nemével kellett Krisztusnak előkészítenie az elkövetkezendőket.
Krisztus elmegy a Galilea-beliekhez, akik mindenféle nemzetekből verődtek össze, tehát nem
kötötte őket egybe a vérségi kapcsolat. Itt viszi végbe küldetésének első jelét, beleilleszkedik
életmódjukba, vizüket borrá változtatja. Szögezzük le, mit akar ezzel tulajdonképpen mondani: meg
akarom szerezni a szellemi kapcsolatot azoknak is, akik már egészen a borivással jelképezett
anyagiság fokáig süllyedtek. Nem csupán azokért volt ő itt, akik a vízkeresztségben látták
felemelkedésük jelképét. Az is igen jelentőségteljes dolog, és egyenesen felhívja a figyelmünket,
hogy hat tisztálkodási veder állt ott (a vedrek számára még visszatérünk). A keresztség hatása a
„tisztulás” volt. Azokban az időkben, amelyekből az evangélium származik, a keresztség tényét úgy
fejezték ki, hogy a „keresztelés”-ről mint tisztulásról beszéltek. Tulajdonképpen nem is használták a
„keresztség” szót, hanem „megkeresztelés”-ről beszéltek, s annak eredményét „tisztulás”-nak
nevezték. A János-evangéliumban az ennek megfelelő szó, vagyis a „baptidzo” mindig csak ige
formájában található. Amikor azonban főnévként használja, mindig a tisztulást, a hatást fejezi ki,
hogy az ember visszaemlékezzék a tisztaság állapotára, az istenséggel való kapcsolatára.
Ezekben a tisztulási áldozatot jelképező vedrekben viszi tehát véghez Krisztus-Jézus azt a jelet,
amivel - az akkori korszaknak megfelelő módon - küldetését jelzi, s amivel legmagasztosabb
hivatásából be akar mutatni valamit a kánai menyegzőn. Így beszélt ott: eljön majd az én időm, ma
azonban még nincs itt. Itteni tennivalóm részben még azzal függ össze, amit éppen az én
küldetésemnek kell megszüntetnie. - Ott áll abban a korban, de egyben a jövőre utal, ezzel mutatva
meg, hogy koráért nem abszolút, hanem kultúr-pedagógiai értelemben működik. Amikor anyja
felszólítja, és azt mondja: „nincs boruk”, akkor ő azt feleli: amit most véghez kell vinnem, az még a
régi időkkel függ össze, a „veled és velem”-mel, mert az én igazi időm, amikor a bor visszaváltozik
vízzé, még nem jött el. - Egyáltalán nem is lehet értelme ennek a mondásnak: „asszony, mi közöm
hozzád?”, hiszen mégis megteszi azt, amit anyja kíván tőle. Csak úgy lehet ezt megérteni, ha
Volt egy ember a farizeusok között, név szerint Nikodémus, egy magas rangú a zsidók közt, ez
odajött Jézushoz éjszaka...
Szokjuk meg a szavak finom mérlegelését. Azzal, hogy Nikodémus „éjszaka” jön, azt akarja
jelezni, hogy fizikai testén kívül veszi át azt, amit Krisztus-Jézus vele közölni akar. „Éjszaka” jön,
vagyis akkor, amikor szellemi érzékszerveit használja. Éppen úgy, ahogyan Náthánáél és Krisztus-
Jézus, mint beavatottak, a fügefáról beszélve értetik meg magukat, úgy ezekben a szavakban is a
megértő-képességre történik utalás.
A másik dolog pedig, amit itt láthatunk, az, hogy Krisztus mindig azt tekinti hivatásának, hogy
túltegye magát a tisztán vérségi kapcsolatokon. Egészen világosan látható ez ott, amikor a kútnál
odamegy a szamaritánus nőhöz, és azt a tanítást adja neki, amit csak olyanok kaphatnak, akiknek
énje már elszakadt a vérségi közösségtől.
Megy vala azért Szamáriának Sikár nevű városába, annak a teleknek szomszédjába, amelyet
Jákob adott vala az ő fiának, Józsefnek. Ott vala pedig a Jákob forrása. Jézus azért az utazástól
elfáradva, azon mód leüle a forráshoz. Mintegy hat óra vala. Jöve egy Szamária-beli asszony vizet
meríteni. Monda néki Jézus: adj innom! Az ő tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy
ennivalót vegyenek. Monda azért néki a szamáriai asszony: hogy kérhetsz inni zsidó létedre
éntőlem, aki szamáriai asszony vagyok? Mert a zsidók nem barátkoztak a szamáriaiakkal.
A királyi emberről szóló elbeszélésből azután még más is látszik: az, hogy Krisztus a vérségi
kapcsolatokat nem csupán a nép keretein belül való házasság, hanem az osztályokba különülés terén
is áttöri. Azért jön azokhoz, akiknek énje úgyszólván gyökerét vesztette: meggyógyítja a királyi
ember fiát, aki a zsidók felfogása szerint tulajdonképpen idegen. Mindenütt az világlik ki, hogy
Krisztus a minden egyéniségben felfogható önálló én misszionáriusa. Ezért is mondhatja: amikor
magamról szólok, magasabb értelemben véve egyáltalán nem a bennem lévő énről beszélek, hanem
amikor az „én vagyok”-ról szólok, akkor arról a lényről beszélek, akit mindenki megtalál
önmagában. A én lényem egy az Atyával, egyáltalán minden én, bármely személyiségben él is, egy
az Atyával. - Ez egyben mélyebb értelme annak a tanításnak, amit Krisztus a szamáriai asszonynak
ad a kútnál.
Különösen egy mondásra szeretném itt felhívni a figyelmet, ami helyesen felfogva mély
megértéshez vezethet: a harmadik fejezet 31-34. verseire, amiket természetesen úgy kell olvasni,
hogy tisztában legyünk azzal, hogy ezeket a szavakat Keresztelő János mondta:
Aki felülről jött, feljebb való mindenkinél. Aki a Földről való, földi az, és földieket szól. Aki a
mennyből jött, feljebb való mindenkinél, és arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott, és az ő
bizonyságtételét senki sem fogadja be. Aki azonban az ő bizonyságtételét befogadja, az
megpecsételte, hogy az Isten igaz. Mert akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja, mivel hogy
az Isten nem mérték szerint adja a szellemet.
Szeretném látni azt az embert, aki ezeket a szavakat ebben a fordításban igazán megérti. Mert
miféle ellentét ez: „aki Istentől jött, az Isten beszédeit szólja, mivel hogy az Isten nem mérték
szerint adja a szellemet”. Mi az értelme ezeknek a szavaknak?
Krisztus ezt akarja mondani számtalan beszédében: amikor az énről szólok, az emberben lévő
örök énről beszélek, ami egy a világ szellemi ősokával. Amikor erről az énről szólok, arról beszélek,
ami az emberi lélek legbelső mivoltában lakik. Aki engem meghallgat - most csak az alsóbb énről
beszél, ami az örökkévalóból semmit érez meg -, az nem fogadja el a én tanúbizonyságomat,
egyáltalán meg sem ért engem. Hiába is beszélnék olyasmiről, amit ő befogadna tőlem, hiszen
akkor nem volna önálló lény. Az Istent, akit én hirdetek, mindenkinek önmagában kell megtalálnia,
mint saját örök ősokát! - Néhány verssel előbb pedig ezt olvassuk:
Amikor ezek között az emberek között ilyen kérdések vetődtek fel, mindig az istenivel való
kapcsolatról és az embernek az anyagba való merüléséről beszéltek, valamint arról, hogy a régi
Isten-eszme értelmében az istenivel való kapcsolatot a csoport-lélek közvetítette. Jöttek azután a
többiek, és azt mondták Jánosnak: Jézus is keresztel! Jánosnak akkor meg kellett magyaráznia, hogy
Jézus valami egészen különleges dolgot hozott a világnak, s ezt a következőképpen világította meg:
Jézus nem azt a kapcsolatot tanítja, amit a régi keresztség jelképez, hanem azt, hogy az ember
vezetője a maga önállóvá vált és szabad adományként kapott énje. Mindenkinek önmagában kell
felfedeznie az „én vagyok”-ot, az Istent, csak így találhatja meg magában az istenit. Aki így olvassa
ezeket a szavakat, az meglátja, hogy ő maga az „én vagyok”, az Isten küldötte. S akit így Isten küld,
akit azért küld, hogy ilyen formában gyújtsa fel az Istent, az aztán helyes értelemben hirdeti, már
nem a vérrokonságon át. Fordítsuk le most már ezt a részt úgy, ahogyan valóban értenünk kell.
A adatokat megkapjuk hozzá, ha tisztán áll előttünk, milyen művészien jegyezték fel tanításaikat
könyveikben a régi írók. Gondoljunk csak a zsoltárokra, milyen szépen megszerkesztett
mondásokban hirdetik az isteni-szellemit az Ószövetségben. Itt azonban csak a régi vérségi
kapcsolatokat említik az istennel való összefüggésben. Ennyit meg lehetett belőlük tanulni, de ennél
többet nem, csak azt, hogy az embernek kapcsolata van ezzel a régi istenséggel. Aki azonban
Krisztust akarta megérteni, annak nem volt szüksége mindezekre a régi törvényekre, ezekre a régi
mesterfogásokra. Amit Krisztus tanított, azt mindenki meg tudta érteni olyan mértékben, amilyen
mértékben felismerte a szellemi ént önmagában. Bár teljes tudást az istenségről ezzel még nem
lehetett szerezni, de meg lehetett érteni azt, ami Krisztus-Jézus ajkairól elhangzott, megvolt ennek
az előfeltétele. Nem volt aztán már szükség a zsoltárokra, sem a művészien megszerkesztett
tanításokra. Csak a legegyszerűbbre volt szükség: együgyű, dadogó kifejezésekre. Csak dadogó
szavakban kell szólnia az embernek, és ezzel tanúságot tesz Istenről. A legegyszerűbb dadogó
szavak is elegendőek voltak, nem kellett más, csak egyes szavak, amelyekben még „mérték” sem
volt. Aki csak dadogott, de érezte énjében, hogy őt Isten küldte, az meg tudta érteni, amit Krisztus
mondott.
Aki csak a földi kapcsolatot ismeri Istennel, az a zsoltárok versmértékében beszél, de minden
versmérték csak a régi istenekig vezet el. Aki azonban érzi, hogy létének alapja a szellemi
világokban van, az felette áll mindezeknek, mert tanúságot tehet arról, amit a szellemi világokban
látott és hallott. Tanúságát azonban nem fogadják el azok, akik csak a megszokott formában ismerik
el a tanúbizonyságot. De akik elfogadják, azok bizonyságát adják ezzel, hogy Istentől küldötteknek
érzik magukat. Nem csupán hiszik, de meg is értik, amit mondanak nekik, és azzal, hogy megértik,
maguk pecsételik meg szavaikat. „Aki érzi az ént, az dadogva is, de Isten szavait szólja”. Ez ennek
a versnek a jelentése. Mert a szellemnek, amiről itt szó van, nincs szüksége arra, hogy metrummal, a
Igaz, hogy az ilyen kijelentést könnyen fel lehet használni arra, hogy a bölcsesség hiányára
mentséget találjanak. Vannak, akik a bölcsességet visszautasítják, mert véleményük szerint a
legmélyebb titkokat a legegyszerűbb formában kell kifejezni. Az ilyen emberek ezt - mindenesetre
gyakran tudattalanul - csak a lelki kényelmesség iráni hajlamból teszik. Amikor arról van szó, hogy
„Isten nem mértékkel méri a szellemet”, akkor annak csak az az értelme, hogy a „mérték” nem segít
hozzá a szellemhez, de ahol a szellem valóban jelen van, ott mindjárt jelentkezik a „mérték” is.
Nem mindenkinél van meg a szellem, akinél megvan a „mérték”, de akinél jelen van a szellem, a
bizonyára eljut a „mérték”-hez. Természetesen vannak dolgok, amelyeket nem szabad megfordítani.
Az, hogy valakinél nincs meg a „mérték”, még nem jele annak, hogy megvan a szellem, noha
megfordítva is, a szellem létének sem jele az, hogy valahol megvan a „mérték”. A tudomány
bizonyára nem jele a bölcsességnek, de a tudatlanság egészen bizonyosan szintén nem az.
Láthatjuk mindebből, hogy Krisztus a mindenki lelkében lévő, önállóvá vált énhez fordul. A
„mérték”-et itt olyan értelemben kell venni, mint „versmérték”-et, mint művészien felépített
beszédet. Az idézett mondat szószerinti értelme tehát az, hogy aki Istenben megérzi az „én vagyok”-
ot, az dadogva is isteni nyelvről, Isten nyelvéről tesz tanúságot, és megtalálja az utat Istenhez.
Monda néki Nikodémusz: mi módon születhetik újjá az ember, ha vén... Felele Jézus: Bizony,
bizony mondom neked, ha valaki nem születik víztől és szellemtől, nem mehet be Isten országába.
Nem egyszer mondtuk, hogy minden szót igen finoman kell mérlegelnünk, egyáltalán elvként
tekintve azt, hogy egyrészt ezeket a vallási kútfőket betű szerinti értelemben kell vennünk, másrészt
pedig, hogy ezt a betű szerinti értelmet előbb meg kell találnunk, fel kell ismernünk. Gyakran idézik
ezt a mondást: „a betű öl, a szellem az, ami éltet”. Akik idézik, egészen különös módon szokták
alkalmazni. Ürügyül használják arra, hogy saját fantáziájukat, amit ők a „tárgy szellemének”
neveznek, olvassák ki a szavakból, annak pedig, aki fáradságot vett magának, hogy megismerje a
betűt, mielőtt eljut a szellemhez, ezt mondják érvéként: „mit érdekel bennünket a betű, a betű öl, a
szellem éltet”. Aki így beszél, ugyanolyan joggal mondhatná azt is, hogy „a szellem éltet, a test
maga halott, üssük agyon a testet, akkor megelevenedik a szellem”. Aki így beszél, az nem tudja,
hogy a szellem csak lépésről-lépésre fejlődik ki, s hogy az ember fizikai testének szervei nélkül nem
veheti birtokába, és nem fogadhatja be szellemébe azt, amit a fizikai világban tapasztalt. A betűt is,
mielőtt megölnénk, meg kell előbb értenünk, úgy, ahogy az emberi test is csak akkor hagyja el a
szellemet, amikor az már mindent kivett belőle.
A János-evangéliumnak éppen ebben a fejezetében valami különösen mély értelem rejlik. Csak
úgy lehet azonban megközelíteni, ha az ember fejlődését még messzebbre követjük visszafelé, mint
amennyire fejtegetéseink során már eddig is tettük. Földünk fejlődésének még sokkal előbbi
korszakaiba kell követnünk az embert.
Nehogy azonban a korábbi állapotok leírása már eleve túlságos meglepetést okozzon, kezdjük
még egyszer a régi atlantiszi korszakkal. Ismételten említettük már, hogy Földünk nagy átalakulása
A atlantiszi kort megelőzően az ember a Lemuriának nevezett vidéken élt, amely ugyancsak
Földünk hatalmas átalakulása következtében pusztult el, s amely körülbelül Dél-Ázsia, Afrika és
Ausztrália között terült el. A lemuriai ember alakja a tisztánlátó szemével nézve a mai emberi
formától már lényegesen eltérő képet mutat. A lemuriai kor és a legrégebbi atlantiszi kor emberi
alakjának további részletezésére nincs is szükség, mert a régi lemuriai ember alakját a maitól
teljesen eltérő mivoltában még azok is teljesen valószínűtlennek tartanák, akik a szellemtudomány
leírásaiból sok minden elfogadnak. Hogy azonban megértsük azt a változást, amelyen az ember a
Föld fejlődése folyamán átment, bizonyos vonatkozásban mégis csak le kell írnunk a lemuriai
embert, ha csak egészen külsőségesen is.
A könnyebb megértés kedvéért tegyük fel - bár ez a valóságban teljesen lehetetlen - hogy mai
érzékszerveinkkel, amelyek akkor még természetesen nem voltak meg, bele tudnánk látni a lemuriai
kor utolsó és az atlantiszi kor első időszakába, és a Föld felületének egyes pontjait meg tudnánk
figyelni. Ne higgyük, hogy ezzel az érzéki szemlélettel meg tudnánk találni az embert a Földön. Az
ember akkor még nem volt meg mai érzékszerveinkkel látható formában. Az a látvány tárulna
elénk, hogy Földünk felületének egyes részei szigetek formájában már nagyjából kiemelkedtek az
egyébként még folyékony és helyenként a tenger vizétől körülvett, máshol pedig gőzbe burkolt
Föld-tömegből. De még ezek a kiemelkedő szigetek sem voltak a mai szárazföldhöz hasonló szilárd
területek, hanem lágy földtömegek, amelyek között a tűz erői működtek, és hol felbukkantak, hol
újból elsüllyedtek az akkori vulkanikus erők működése következtében.
Röviden: akkoriban volt még a Földön egy tűz formájában működő elem, amelynek eleven
áramlása folyton váltakozó alakzatokat teremtett. Egyes helyeken, amelyek már kiformálódtak és
bizonyos mértékig lehűltek, itt-ott mai állatvilágunk elődeit is láthatnánk, furcsa alakokat, a mai
csúszó-mászók és kétéltűek elődeit. Az emberből azonban még semmit sem lehetne látni, mert még
egyáltalán nem volt sűrű, szilárd fizikai teste ebben a korban. Egészen másutt kellene keresnünk: az
ember akkor a víz- és gőz-tömegekben beágyazva élt, és környezetétől alig lehetett
megkülönböztetni, mint ahogyan ma is alig tér el a tenger vizétől az ott élő alacsonyabb rendű
állatok lágy, nyálkás teste. Minél távolabbi korba megyünk vissza, annál hígabb anyagú az ember,
és annál hasonlóbb gőzszerű, nedves környezetéhez. Csak az atlantiszi kor alatt lesz teste egyre
sűrűbb.
Ha szemmel végig kísérhetnénk az ember kialakulásának egész folyamatát, azt látnánk, hogy
Tekintsünk most vissza Földünk kezdeti korszakára. Tudjuk, hogy a Föld a régi Holdból
származott, amelyet a „bölcsesség kozmoszának” neveztünk. A régi Holdon a fejlődés akkori fokán
még nem volt meg a mai szilárd talaj. Világegyetemünknek a Föld-korszakot megelőző
inkarnációjában - legyünk ezzel tisztában - egészen mások voltak a fizikai feltételek. A régi
Szaturnusz-állapotot pedig távolról se képzeljük mai Földünkéhez hasonlónak, ne gondoljuk, hogy
például sziklák voltak rajta, amelyeken járni, vagy fák, amelyekre felmászni lehetett - mindezekből
ott semmi sem volt meg. A régi Szaturnuszt, fejlődésének középső korszakában - valahonnan a
távoli világűrből nézve - még csak külön égitestnek sem láthatnánk, legfeljebb valamilyen sajátos
érzés jelezné a létezését: közelében mintha kemencébe jutottunk volna. A Szaturnuszon az egyetlen
valóság az volt, hogy hőállapota eltért környezetétől. Ez volt az egyetlen, ami által tudomást lehetett
szerezni róla.
Amikor a Föld fejlődése megindul, először meg kell ismételnie a korábbi állapotokat. Minden
test, minden lény a kozmoszban mindig megismétli korábbi állapotait, amikor új fejlődési fokra
érkezik. Földünk is végigfut a Szaturnusz-, Nap és Hold-állapoton. Amikor a Hold-állapotot ismétli
meg, vízgőzzel kevert vízből áll, nem a mai vízből, hanem vízszerű, vagyis folyékony anyagból, a
folyékonynál sűrűbb halmazállapotig nem jut el. Vizes gömbként lebeg ekkor a világűrben, de nem
a mai vízből áll, hanem a víz és vízgőz keverékéből: tehát gáznemű és folyékony anyagok
összevisszasága, és benne van már az ember. Minthogy a szilárd anyagok még nem ülepedtek le, az
ember még ebben a vizes gömbben él, de úgy, hogy a mai emberből csupán az én és az asztráltest,
A rajz a külső szemlélet számára láthatatlan asztráltestet és ént ábrázolja a vizes Föld-golyóba
beágyazva. Ezek termelik ki magukból az ember fizikai testének első csíráját, amely az étertesttel
együtt még igen-igen híg állapotban van meg. Szellemi látással követve ezt a folyamatot, ezt a
kezdeti állapotban lévő fizikai és étertestet az ábrán feltüntetett módon az asztráltesttel és énnel
szinte körülvéve látnánk. Fizikai és étertestünk, az, ami belőlünk alvás közben az ágyban van, a
Földnek ebben az állapotában kezdeti mivoltában első embercsíraként van meg, az asztráltest és az
én még teljesen beburkolja őket. Amikor aztán a vizes gőztömeg sűrűsödni kezd, az asztráltest és az
én idézik elő annak lehetőségét, hogy az embernek ez az első adottsága mindenütt beletagolódjék az
eredeti víz-Földbe. (A állatok és növények fejlődési folyamatát itt nem követjük.) Az ezt követő
állapot az, hogy a víz megsűrűsödik, a levegő és a víz bizonyos vonatkozásban egymástól
elkülönülten jelenik meg, a gőz és a víz most már nincs egymással összekeverve, szétválnak
egymástól. Ennek az a következménye, hogy az emberi test - a fizikai és étertest - újból valamivel
sűrűbb lesz. Mivel pedig a levegő már elvált a víztől, az emberi test maga is levegőszerű lesz, és
felveszi magába a tűz-elemet, vagyis ami korábban vízszerű volt, az most légnemű lesz. A fizikai és
étertest tehát most levegőből áll, amelyen tűz áramlik át, mindez pedig most - az asztráltesttel és
énnel körülvéve - ide-oda mozog abban, ami a vízből megmaradt, felváltva vízben és levegőben.
Ilyen lény volt tehát egykor az ember. Ami ma belőlünk alvás közben az ágyban marad, az a
fejlődésnek ebben az állapotában a levegő-szerűségig jutott már el, egyben pedig tűz hatja át.
Minden ilyen tűz-emberhez egy asztráltest és egy én tartozik, ezek azonban teljesen be vannak még
ágyazva az istenség ölébe, és nem is érzik még magukat külön énnek.
A ilyen dolgokon mélyen el kell gondolkodnunk. Ezek az állapotok annyira különböznek a Föld
mai állapotától, hogy megdöbbentőek, és érthetetlennek látszanak. Felmerülhet ezek után a kérdés:
mi ez a tűz, amit itt a levegőbe berajzoltunk? Ez a tűz, az akkori tűz, ma is él bennünk, ez az a tűz,
ami áthatja a vérünket, a vér melege. Ugyanígy az akkori levegő maradványai szintén élnek
szervezetünkben. Amikor ki és belélegzünk, levegő van egyébként szilárd testünkben: állandóan ki-
és beáramlik. Amikor mélyet lélegzünk, levegőt veszünk fel vérünkbe, így keletkezik bennünk a
meleg levegő. Képzeljük most el, hogy ez a belélegzett levegő teljesen elárasztja testünket. Ha
testünkből minden szilárdat és folyékonyt el tudnánk távolítani, úgyhogy csupán alakunk maradna
meg, amit a belélegzett levegő teljesen kitölt, akkor az emberhez teljesen hasonló, de levegőből álló
alakot kapnánk, az embert kitöltő levegő teljesen felvenné testünk alakját. Egy árny-test maradna,
Abban az időben még nem volt meg mai alakunk, de már a maihoz hasonló emberek voltunk,
annyiban, hogy fizikai és étertestünket az énnel felruházott asztráltest burkolta be. Ez az állapot
még az atlantiszi korba is belenyúlt. Téves volna az a feltevés, hogy a atlantiszi kor első
időszakaiban az ember már úgy járt-kelt, mint ma. A ember akkoriban szállt még csak le a
levegőből a sűrűbb anyagi régiókba. Legfeljebb az állatok voltak a Földön, amelyek nem tudtak
várni a fizikaiba való megtestesülésükkel, ezért is állt meg a fejlődésük. A Föld akkor még nem volt
elég érett arra, hogy az ember megtalálja rajta azt, amire szüksége volt. Az állatok azért maradtak a
fejlődés alacsonyabb fokán, mert leszállásukkal nem tudtak várni.
A következő lépés az volt, hogy az ember fizikai teste levegőre, hőre és folyékony alkotórészekre
tagolódott: okkult értelemben víz-emberré vált. Az az ellenvetés, hogy hiszen már korábban is víz-
ember volt, nem egészen helytálló. Igaz, hogy a Föld már korábban is víz-golyó volt, de abban
csupán szellemileg volt benne az asztráltest és az én: vízben úszva, mint szellemi szubsztanciák,
tehát nem elkülönült lények formájában. Csak most kezd a fizikai test kocsonyaszerű állapotot
felvenni a vízben. Most már láthatnánk a vízből megsűrűsödött még átlátszó alakot az akkori
őstengerben. Ilyen volt akkor az ember. Kezdetben még víz-teste volt, asztrálteste és énje pedig még
be volt ágyazva az isteni-szellemi lényekbe.
Amikor ez a víz-teste volt, tudati állapotának váltakozása is egészen más volt, mint később.
Akkor még nem volt meg a mai tudattalan éj és tudatos nappal. Éjszaka ennek az isteni-szellemi
lényekbe beágyazott embernek tompa asztrális tudata volt. Az igazi éjszaka azonban az volt, amikor
nappal folyékony fizikai testébe merült, amikor pedig újból kint volt fizikai testéből, felgyúlt előtte
a vakító asztrális fény. Amikor reggel fizikai testébe merült, elhomályosult és elborult előtte
minden, és valami tudattalan állapot kezdődött. Fizikai testében azonban mindinkább kifejlődtek
mai fizikai szervei. Megtanult lassanként látni. Nappali tudata így mindig világosabb lett, és ezáltal
lefűződött az istenség öléből. Az atlantiszi kor közepe felé már annyira megsűrűsödött, hogy hús és
csont lett, a porcok megkeményedtek, a csontok fokozatosan kifejlődtek. A Föld is egyre szilárdabb
lett körülötte: az ember leszállt a Föld felszínére. Ennek során egyre inkább eltűnik az a tudata,
amely az isteni-szellemi világokban volt sajátja, szemlélője kezd lenni a külső világnak, és
előkészül arra, hogy valóban a Föld polgára legyen. Az atlantiszi kor utolsó harmadában az emberi
testalkat egyre hasonlóbb lett a maihoz.
Így száll le az ember a szó szoros értelmében véve azokból a szférákból, amelyeket víz-, vízgőz-,
végül pedig víz- és levegő-szféráknak nevezünk. Amíg a víz-levegő-szférában volt, tudata a világos
asztrális érzékelő képesség volt, mert valahányszor elszakadt fizikai testétől, fent volt a isteneknél.
Mit jelent ez? Azt, hogy úgy, ahogy az ember valamikor nem húsból és földből született, hanem
levegőből és vízből, ugyanúgy kell egykor újraszületnie levegőből és vízből. A evangéliumok
korának nyelvhasználata, amit szintén nem árt tanulmányozni, a vizet „víz”-nek nevezi ugyan, a
„pneuma” szót azonban „levegő”-nek vagy „gőz”-nek, nehogy félreértés keletkezzék. A
Nikodémusszal való beszélgetésnek ez a mondata tehát helyesen így hangzik: „Ámen, ámen, azt
mondom néked, ha nem születik valaki vízből és levegőből, a nem jut be a mennyek országába”.
Ezzel Krisztus arra az állapotra mutat, ahová az embert jövőbeli fejlődése el kell, hogy vezesse.
Fejlődésünk mély titkát tartalmazza ez a beszélgetés, csak helyesen kell a szavakat értenünk és
magyaráznunk az antropozófia alapján. (A német nyelvben a mindennapi beszédben az illékony
anyagokat még ma is „Geist”-nek, szellemnek nevezik.) A „pneuma” szó eredeti jelentése tehát:
levegő. Látható ebből, milyen sok fordul meg azon, hogy a szavakat teljesen pontosan, szabatosan
fogjuk fel, és hogy igen finoman mérlegeljük őket. De akkor aztán a betű szerinti értelemből a
legcsodálatosabb szellemi jelentés bontakozik ki.
Fordítsuk most szellemi tekintetünket kissé a fejlődés egy másik ténye felé. Tekintsünk még
egyszer vissza, messzire, egészen addig, amikor az ember asztrálteste és énje még az egyetemes
isteni asztrális elem ölében nyugodott. Kialakulásukat - a fejlődés folyamatát követve - vázlatosan
így írhatjuk le. Asztráltestünk az egyetemes asztrális elembe volt akkor beágyazva. A vázolt
folyamatok által kialakult körülötte burokként a fizikai és étertest. Mint amikor kanállal meregetünk
ki valamilyen folyadékot, úgy szakadtak ki az egyes emberek külön részekként az egyetemes
A mai ember fizikai és éterteste, ami alvás közben az ágyban marad, tartalmazza azt, ami az idők
folyamán kialakult burokból sűrűsödés útján jött létre. Ami pedig az általános asztrális elemből
korábban kivált, az minden éjszaka visszatér az egyetemes isteni szubsztanciába, hogy új erőt
merítsen belőle. Természetesen nem oldódik fel benne annyira, mint valamikor, hiszen akkor ma is
volna még szellemi látás. Megőrzi önállóságát: ez az önálló egyéniség tehát a Föld-fejlődés
következménye.
Minek köszönheti létét eszerint az önálló egyéni emberi benső, amely megerősödését éjszaka a
fizikai és étertesten kívül keresi? A Föld-fejlődés folyamán fokozatosan kifejlődött fizikai és
étertestünknek. Ezekből született meg az, ami nappal, a fizikai érzékekbe belemerülve szemlélője a
fizikai világnak, éjszaka pedig tudattalan állapotba süllyed, mert elszakadt korábbi állapotától. Az
okkult nyelvhasználat az ágyban maradó részt nevezi tulajdonképpen földi embernek, ez volt „az
ember”, azt pedig, ami az ént nappal és éjszaka magában foglalja, de ami fizikai és étertestből
született meg, azt „az ember gyermekének” vagy „az ember fiának” nevezték. A ember fia tehát a
Föld fejlődése folyamán a fizikai és étertestből megszületett én és asztráltest. Ennek technikai
elvezése „az ember fia”.
Miért jött Krisztus-Jézus a Földre? Mit kellett a Földnek a Ő impulzusa révén kapnia?
Ezt fejezi ki Krisztus a Nikodémusszal való beszélgetés további folyamán, amikor azt mondja:
„amint egykor Mózes által a kígyó felmagasodott, úgy kell az ember fiának felmagasodnia”.
Teljesen az akkori idők technikai kifejezéseit használja, csak ki kell kutatnunk szavainak betű
szerinti értelmét, és akkor megértjük a valódi lényeget, ami teljesen megegyezik az antropozófia
tanításával. Éppen ezért a régi időkben az „én vagyok”-tannak is csak előre jelzéséről lehetett szó.
Egyelőre csak a beavatottak külső tekintélyére támaszkodva hallhattak a népek az „én vagyok”
erejéről, addig, amíg majd minden ember fiában felgyúlhat. Erről később még majd fogunk hallani.
Láttuk, mit jelent a János-evangéliumban a „én vagyok”. Kérdés, hogy fokozatosan jutott-e el az
ember ehhez az „én vagyok”-hoz is, és kapott-e róla időnként híradást? Utalnak-e és előkészítenek-
e a próféták az Ótestamentumban arra az indíttatásra, amit a megtestesült „én vagyok” leszállása
hozott az embernek?
Emlékezhetünk arra, hogy minden lassan és fokozatosan készül elő az idők folyamán. Amit
Krisztus-Jézus hozott, annak - mint anyaméhben a gyermeknek - lassan kellett megérlelődnie a régi
misztériumokban, az Ótestamentum hívei körében. Ami pedig az ő korukban készült elő, az már a
régi egyiptomiaknál érlelődött. Az egyiptomiaknak nagy beavatottjaik voltak, akik előre tudták az
eljövendőket. Később majd meghalljuk, hogy az Atlantisz utáni faj harmadik alfajánál alakult ki
fokról-fokra az „én vagyok” teljes impulzusa. Ők szolgáltatták úgyszólván az anyaméhet, a külső
szervezetet az „én vagyok”-hoz, de nem jutottak annyira, hogy belőlük születhetett volna meg a
Krisztus-princípium. Az ő körükből vált ki aztán a régi héber nép. Hallottuk, hogy Egyiptomban
kapta Mózes azt a hivatást, hogy előhírnöke legyen Istennek, aki a testet öltött „én vagyok”, hogy
hirdesse őt azoknak, akik meg tudtak érteni belőle valamit. Neki kellett hirdetnie, hogy ezt a
mondást: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, egy másik váltja majd fel, az, hogy „én és az Atya
egyek vagyunk” - vagyis, hogy én és a világ szellemi ősoka közvetlenül egyek vagyunk. Az
Ótestamentum vallóinak nagy része a nép csoportlelkére emelte fel tekintetét, benne érezte magát
biztonságban, mint valami isteniben. De Mózes, ez a régi értelemben vett beavatott, már korábban
hirdette Krisztus eljövetelét, vagyis más szavakkal azt, hogy van egy isteni princípium, amely
magasabb, mint a nemzedékeken át lefolyó véré. Bár Isten Ábrahám óta a vérben működik, ez a
vér-atya azonban csupán külső megnyilvánulása a szellemi atyának.
Mózes pedig monda az Istennek: kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kihozzam az
Izrael fiait Egyiptomból? És felele Isten: én veled leszek! És a lesz a jel, hogy én küldöttelek téged,
hogy amikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek. Mózes
pedig mondá az Istennek: ímé én elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nékik: a ti atyáitok Istene
küldött engem tihozzátok. Ha azt mondják nekem, mi a neve, mit mondjak nekik?
És mondá Isten Mózesnek: én vagyok az „én vagyok”. Íme, előre hirdeti, mint mély igazságot, a
Szót, ami később Krisztus-Jézusban megtestesülve jelenik meg. És mondá: így szólj az Izrael
fiaihoz: az „én vagyok” tanított meg erre!
Így mondja szó szerint. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a „név”, az a név, amelyen a vér-név
alapul, az „én vagyok”. És ugyanez jelenik meg testet öltve a János-evangélium Krisztusában.
És ismét mondá Isten Mózesnek: így szólj az Izrael fiaihoz: az Úr, a ti atyáitoknak Istene,
Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene, Jákobnak Istene küldött engem tihozzátok.
Vagyis, amit eddig csak külsőségesen láttatok, ami eddig a véren át jutott el hozzátok, az
mélyebb értelemben az „én vagyok”. Ez a bejelentése annak, ami Krisztus-Jézussal jött a világba.
Szinte halljuk a Logosz nevét, halljuk, amint Mózesnek kiáltja: én vagyok az „én vagyok”! A
Logosz kiáltja oda a nevét, azt kiáltja, amit az értelem, az intellektus egyelőre meg tud érteni belőle.
Amit odakiált, az jelenik meg testben Krisztus-Jézusban, mint testet öltött Logosz.
De külső jelét is láthatjuk annak, hogy a Logosz leáradt az izraelitákra, már amennyire tisztán,
fogalmilag, gondolatokban fel tudták őt fogni. Ez a külső jel a sivatag "mannája". Manna a
valóságban - a szellemtudomány ismerői jól tudják - ugyanaz a szó, mint a „manasz”, vagyis a
„szellem-én”. Így árad be az emberiségbe, amely fokozatosan megszerezte az én-tudatot, a szellem-
én első lehelete. Ezt, ami a manaszban él és leárad, másképpen is nevezhetjük azonban: de ekkor
már nemcsak tudást, hanem erőt is ad az embernek. Mert amikor a Logosz testté lesz, és megjelenik
az emberiség körében, akkor már nem csupán tanítás, nem fogalom formájában él a világban, mint
amikor még csak a nevét kiáltotta oda, hanem mint erő-impulzus, amiben része lehet az embernek.
Ekkor azonban már nem „manna” a neve, hanem „az élet kenyere”, ami a budhi, a élet-szellem
technikai kifejezése.
A szellem által átváltoztatott víz, amit jelképként a szamaritánus nőnek nyújt, és az élet kenyere,
ezek az első híradásai annak, hogy a budhi, az élet-szellem beáramlik az emberbe. Ennek
tárgyalásával folytatjuk holnap.
A golgotai esemény - mint fizikai történés - annak a szellemi folyamatnak a kifejezője, külső
megnyilvánulása, amely a Föld minden történésének a középpontjában áll. Aki ezt a mai anyagias
világszemlélet értelmében fogja fel, az valóban vajmi keveset képzelhet el róla. El sem tudja
gondolni. Hogy ezzel az egyedülálló eseménnyel olyasmi történt a Golgotán, ami eltér minden más,
fizikai tekintetben talán hasonló vagy egyező eseménytől. Hatalmas különbségek vannak a földi
történések két csoportja között, azok között, amelyek megelőzik a golgotai eseményt, és azok
között, amelyek utána történtek.
Hogy mindez részletesen álljon lelkünk előtt, tudnunk kell - s ezt előző előadásainkban már
különböző vonatkozásban vázoltuk is -, hogy nem csupán az egyes embernek vagy más lénynek van
fizikai teste, éterteste és asztrálteste. Az égitest sem csupán az a fizikai anyag, aminek a csillagászok
és a fizikusok képzelik, az égitesteknek is van éterteste és van asztrálteste is. Földünknek szintén
van éterteste és van asztrálteste is. Ha nem volna saját éterteste, nem létezhetnének rajta növények,
ha nem volna saját asztrálteste, nem élhetnének rajta állatok. A Föld étertestét úgy kell
elképzelnünk, hogy középpontja egybeesik Földünk fizikai középpontjával. Földünk fizikai teste be
van ágyazva étertestébe, mindkettő pedig asztráltestébe. Ha valaki a Föld asztráltestét a Föld
fejlődése folyamán szellemi látással megfigyelte volna, azt láthatta volna, hogy a Föld asztrálteste
és éterteste nem maradt mindig olyan, amilyen egykor volt, hanem időközben megváltozott.
Hogy erről képet alkothassunk, képzeljük magunkat szellemileg a Földön kívül valamelyik
csillagon, és gondoljuk azt, hogy onnan tekintünk szellemi látással Földünkre. Ilyen látással nem
pusztán fizikai égitestként látnánk a Földet: aurát látnánk körülötte, s ez a fény-aura nem más, mint
a Föld éterteste és asztrálteste. Ha valaki azon a távoli csillagon olyan sokáig tudna időzni, hogy
Azt mondtuk, hogy amit Logosznak nevezünk, az a hat Eloha összessége, akik a Naphoz
tartoznak, és onnan küldik le szellemi adományaikat, amikor a Nap fizikailag is lesüt a Földre. A
Nap fényében tehát az Elohák, vagyis a Logosz szellemének és lelkének külső fizikai testét
láthatjuk. A golgotai esemény pillanatában az az erő, az az impulzus, amely korábban csak a Napról
áradt le annak fényében, most egyesülni kezdett a Földdel: ez változtatta meg a Föld auráját.
Volt tehát egy idő, amikor a Nap, a Hold és a Föld egyetlen égitest volt, mintha ezt a hármat
összegyúrnánk, és hármukból csinálnánk egyetlen nagy égitestet. Ilyen volt egykor Földünk, ilyen
volt akkor, amikor asztráltestünk és énünk még vízgőzszerű képződményben lebegett benne, és
ilyen volt ezt megelőzően is. Nap, Hold, Föld akkor még egy test volt. Azok a szellemi és fizikai
erők tehát, amelyek ma a Napban vannak, akkor Földünkhöz tartoztak. Azután következett az az
idő, amikor a Nap kiszakadt a Földből. A fizikai Nappal együtt azonban nemcsak fizikai fénye vált
ki belőle, együtt távoztak vele azok a szellemi lények is, akiknek élén az Elohák állnak, a
tulajdonképpeni fény-szellemek, a Nap lakói. Csak a Föld és a Hold együttes tömege maradt vissza,
mert a Föld ugyan már különvált a Naptól, de egy ideig még egy testet alkotott a Holddal. Maga a
Hold csak a lemuriai korban szakadt el a Földtől, akkor keletkezett szükségszerűen a három égitest,
a Nap, a Hold és a Föld egymás közti viszonya. Így az Elohák egyelőre csak kívülről tudtak hatni.
Egyikük aztán a Hold ura lett, s onnan sugározta vissza a többi Eloha hatalmas erejét. Így lett
Földünk ez a mostani sziget a világűrben, amikor elszakadt Naptól és Holdtól. Eljön majd azonban
az az idő, amikor újból egyesül a Nappal, és egy testet alkot majd vele. Akkorra az embereket már
Ha a golgotai esemény nem történt volna meg, a Föld és a Nap soha nem egyesülhetne. Mert az,
hogy a golgotai esemény a Napon lévő Elohák erejét, a Logosz-erőt, a Földdel egybefűzte, ez adta
meg a indíttatást ahhoz, amely Logosz-erőt Logosz-erőhöz terel, és így a Napot és a Földet újra
egyesítheti. A szellemi tekintet látja, hogy a golgotai esemény óta a Földben benne van az az erő,
amely őt ismét egyesítheti a Nappal. Ezért mondhatjuk, hogy a golgotai esemény behozta a Föld
szellemi létébe azt, ami azelőtt kívülről áradt feléje: a Logosz erejét. Mi élt azelőtt a Földben? Az az
erő, ami a Napról sugárzik a Földre. És mi él benne azóta? Maga a Logosz, aki a Golgotán keresztül
a Föld szelleme lett.
Testünkben lelki-szellemi mivoltunk él. Ugyanígy Földünk testében - ami kőből, növényből és
állatból áll, s amin ide-oda járunk - a Föld lelki-szellemi mivolta lakik. Ez a lelki-szellemi, a Föld
szelleme, nem más, mint Krisztus. Krisztus a Föld szelleme. Amikor tehát Krisztus legmeghittebb
tanítványaihoz szól, még hozzá olyan alkalommal, amely a legbizalmasabbak közé tartozik, mit
mondhat nekik? Miféle titkot bízhat rájuk?
Azt mondhatja: „Ha magatokba tekintetek, testetekben lelketeket láthatjátok. Ugyanígy van, ha a
Földkerekséget nézitek. Énbennem is, akit most itt egyelőre magatok előtt testben láttok, ne csupán
a testben jelenleg lakozó szellemet lássátok, az egész Föld szelleme az, és mindinkább az lesz a
jövőben”. A Földet mondja igazi testének. „Itt a fűszál, és itt ez a kenyér, ami benneteket táplál. Mit
esztek valójában ebben a kenyérben? A én testemet eszitek! A növénynek nedve pedig, amit isztok,
az ugyanaz nekem, ami a vér a ti testetekben. A Föld vére az, az én vérem!” - Szó szerint ezt mondta
Krisztus legmeghittebb tanítványainak, és ezeket a szavakat valóban betű szerint kell vennünk.
Amikor összehívja őket, és jelképesen megismerteti velük a keresztény beavatást, igen
figyelemreméltó kijelentést tesz, ugyanakkor, amikor azt is bejelenti, hogy egyikük árulója lesz. A
János-evangélium 13. fejezetének 18. versében ezt mondja: „Aki a kenyeremet eszi, lábbal tapos
engem”.
Ezt a kijelentést szó szerint kell vennünk. A Föld kenyerét esszük, lábaink a Földön járnak. Ha a
Föld a Föld-szellem teste, vagyis Krisztus teste, akkor az, aki a Föld testén járkál, lábával tapossa
annak testét, akinek a kenyerét eszi. Az utolsó vacsora eszméjének végtelen elmélyítéséhez jutunk,
ha a János-evangélium értelmében veszünk tudomást ezekről a dolgokról, Krisztusról, a Föld
szelleméről és a kenyérről, amit a Föld teste ad nekünk. Erre mutat rá Krisztus is ebben a
mondásában: „Ez az én testem!” Úgy, ahogy az ember húsa a lélek testéhez tartozik, ugyanúgy a
kenyér a Föld testéhez, Krisztus testéhez. A növényeket átható, a szőlőben pezsgő nedveket pedig az
Csak aki nem akarja ezt megérteni, sőt az ehhez való képességet sem akarja megszerezni, az
gondolhatja, hogy az utolsó vacsora ezzel a valóságnak megfelelő értelmezéssel bármit is veszíthet
szentségéből. Aki azonban meg akarja érteni, az kénytelen elismerni, hogy ez a magyarázat semmit
sem vesz el belőle, sőt általa magát a Földet is megszenteltnek kell éreznünk. Milyen hatalmas
érzések járják át lelkünket, amikor az utolsó vacsorában a Föld legnagyobb misztériumára
eszmélünk rá, a golgotai esemény összefüggésére a Föld egész fejlődésével: ha át tudjuk érezni
benne azt, hogy a Megváltó sebeiből hulló vérnek nem csupán emberi, hanem kozmikus jelentősége
van, mert belőle fakad az erő a Föld további fejlődéséhez!
Ha tehát fel tudjuk fogni a János-evangéliumnak ezt a mélyreható értelmét, akkor nem csupán
fizikai testünknek a Föld fizikai testével való kapcsolatát érezzük át, hanem azt is, hogy mint
szellemi-lelki lények is szoros kapcsolatban vagyunk a Föld szellemi-lelki lényével, aki nem más,
mint maga Krisztus - hogy tehát Krisztus, mint a Föld szelleme áramlik át testünkön. Ha ezt így
átérezzük, felmerülhet a kérdés: mi villanhatott fel a János-evangélium írójának lelkében, abban a
pillanatban, amikor ráeszmélt a Krisztus-Jézusra vonatkozó mély titokra? Azt felelhetjük erre:
abban a pillanatban meglátta a Krisztus-Jézusban működő erőket is impulzusokat, meglátta, hogy
mindezek az indíttatások benne működnek az emberiségben, csak fel kell őket vennünk.
Hogy mindezt világosan áttekinthessük, jelenítsük meg még egyszer magunk előtt, miképpen
megy végbe tulajdonképpen az emberiség fejlődése. Az ember fizikai testből, étertestből,
asztráltestből és énből áll. Miképpen megy végbe fejlődése? Oly módon, hogy énje fokozatosan
átdolgozza, áttisztítja és erővel hatja át másik három részét. Az én hivatása, hogy az asztráltestet
lassanként megtisztítsa, megnemesítse, magasabb fokra emelje. Amikor majd megtisztul az egész
asztráltest, és áthatja az én ereje, akkor szellem-én, manasz lesz belőle. Amikor majd az egész éter-
vagy élettestet átdolgozza, áthatja, budhi, vagyis életszellem lesz belőle. Amikor végül az én a
fizikai testet is teljesen hatalmába keríti és legyőzi, akkor atma, vagy szellem-ember lesz. Ez az az
időpont, amikor az ember elérte jövendőbeli célját, természetesen csak a távoli jövőben. Amellett
pedig azt, hogy az én négy részből - fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből - álló ember
három másik részét szelem-énné, élet-szellemmé és szellem-emberré dolgozza át, úgy kell értenünk,
hogy mindezek az én teljesen tudatos munkájának a következményei, ami azonban a mai embernél
jórészt még egyáltalán nincs meg.
A mai ember alapjában véve csak most kezdi teljesen tudatosan kissé kidolgozni asztráltestében
a manaszt, egyelőre még csak itt tart. Ellenben tudattalanul, magasabb lények segítségével már
dolgozott három alsó részén a Föld fejlődése folyamán. Régi időkben tudattalanul dolgozott
asztráltestén, és ennek következtében hatotta át asztráltestét az érzőlélek. Tudattalanul dolgozott
Mai korunk hivatása az, hogy a manasszal, vagy szellem-énnel fokozatosan kiegészítsük azt,
amit már korábban tudattalanul felvettünk. Azoknak az erőknek a segítségével, amelyeket az ember
azáltal szerzett meg, hogy most már fizikai teste, éterteste, asztrálteste, érzőlelke, értelmi lelke és
tudati lelke van, ki kell alakítania a manaszt, ezen felül pedig ha kezdetlegesen is, az adottságot az
élet-szellemhez, a budhihoz. Atlantisz utáni jelenlegi korunkra vár tehát az a nagy, jelentőségteljes
feladat, hogy az ember tudatos munkájával kifejlessze magában lényének ezeket a magasabb
részeit, a manaszt, vagyis a szellem-ént, a budhit, vagyis a élet-szellemet, és a atmát, a szellem-
embert, bár ez a végső cél csak a későbbi jövőben lesz elérhető. Az embernek azonban már most
kell ezeket az erőket fokozatosan kifejlesztenie, hogy alacsonyabb részeiből majd kialakíthassa a
magasabbakat.
Ezek után felmerül a következő kérdés: minthogy az ember ezeket a magasabb részeket még nem
fejlesztette ki, mi van meg már most is benne, és mi lesz még benne a jövőben? Mi lesz a különbség
a ma és a jövő embere között?
Amikor majd a magasabb rendű ember teljesen kifejlődik, egész asztrálteste annyira megtisztul,
hogy egyben manasz, vagyis szellem-én lesz, éterteste annyira áttisztul, hogy egyidejűleg élet-
szellem, vagyis budhi is lesz, fizikai teste pedig annyira átalakul, hogy ugyanúgy lesz szellem-
ember, vagyis atma is, mint fizikai test. A legalsóbb test legyőzéséhez lesz szükség a legnagyobb
erőre, s ezért a fizikai test legyőzése és átalakítása jelenti majd az ember legnagyobb diadalát. Ha az
ember ezt egészen véghez viszi, akkor a fizikai ember szellem-emberré, atmává válik. Ma mindezek
csak adottságokként vannak meg az emberben, valamikor azonban teljesen meglesznek benne.
Ehhez az átalakuláshoz a képességet az neveli belénk, ha Krisztus személyére, a krisztusi
indíttatásra függesztve szemeinket, átitat és erővel tölt el bennünket a Ő impulzusa.
Mi következik abból, hogy az ember egyelőre még nem vihette véghez ezt az átalakulást? A
szellemtudomány ezt egyszerűen így fejezi ki: mert asztráltestünk még nem tisztult át, még nem
alakult szellem-énné, azért van önzés és egoizmus, mert az étertestet még nem hatotta át az én ereje,
ez hozza létre a hazugság és tévedés lehetőségét, és mert az én erői még nem járták át a fizikai
testet, azért lehet betegség és halál. Nem lesz önzés a teljesen kifejlődött szellem-énben, nem lesz
betegség és halál, hanem csak üdv és egészség a teljesen kifejlődött szellem-emberben, vagyis a
teljesen kifejlődött fizikai testben. Mit jelent tehát az embernek a Krisztus-impulzus felvétele? Azt,
Képzeljük el, hogy valaki teljesen fel tudná venni magába a krisztusi indíttatást, s ez teljesen
áthatná őt, úgy hogy Krisztus maga közvetlenül állna a ember előtt, és indíttatása közvetlenül járná
őt át - mit jelentene ez? A vak látóvá válna a Krisztus-impulzus közvetlen hatása folytán, mert a
fejlődés végső célja a betegség és a halál legyőzése. Amikor a János-evangélium szerzője a vakon
született meggyógyításáról szól, akkor az ilyen misztériumok mélyéből merít, ilyen példán mutatva
be azt, hogy ha a krisztusi erő a maga teljes hatalmában jelenik meg, akkor gyógyító erő. Hol van ez
az erő? Krisztus testében, a Földben. Csak valóban át kell itatódnia a Földnek a Krisztus-
szellemmel, a Logosszal. Lássuk, hogy érti-e ezt a János-evangélium írója, amikor erről beszél?
Hogyan mondja el ezt?
Ott áll a vak: Krisztus földet vesz a kezébe, benyálazza, és ráteszi a vak ember szemére,
szellemével átitatott testét teszi rá. A János-evangélium írója ebben az elbeszélésben olyan
misztériumot mutat be, amit jól ismer. Tegyünk most félre minden előítéletet, és beszéljünk
alaposabban Krisztus-Jézusnak erről a nagy jeléről, hogy e tény természetét pontosan megismerjük.
Ne törődjünk azzal, hogy bölcs kortársaink őrültségnek, bolondságnak tartják azt, amit elmondunk.
Vannak ugyanis a világon nagy, hatalmas titkok, amik még nem valók a mai embernek, mert ha
mégoly fejlett is, nincs még elég ereje ahhoz, hogy az ilyen nagy misztériumokat ő maga vigye
véghez. Lehet róluk tudomása, szellemi átéléssel beléjük is láthat, de az anyagba oly mélyen leszállt
ember fizikai történéssé változtatni még nem tudja őket.
Minden élet tulajdonképpen ellentétekből, szélsőségekből áll. Ilyen szélsőségek az élet és a halál
is. Valami egészen sajátságos jelenség az okkultista érzése és érzülete számára például egy holttest
és egy élő ember egymás mellett. Az élő emberben, tudjuk, hogy lélek és szellem lakik, bár ezek az
ébrenlét állapotában úgyszólván teljesen elvesztik kapcsolatukat a szellemi világgal, ezért is nem
látunk bele a szellemi világba. Egy holttest esetében pedig az az érzésünk, hogy a hozzá tartozó
szellem és lélek most a szellemi világok felé halad, ott ébred majd fel számára a tudat, a szellemi
világ fénye. A holttestben tehát a szellemi világok történéseinek jelképét láthatjuk.
A fizikai dolgokban is megtalálható azonban a szellemi folyamatok képe, csak egészen különös
formában. Minden új születésnél fel kell építeni a testet, s ehhez az anyagnak úgyszólván egybe kell
áramlania. Az anyagnak ezt az egybeáramlását viszont a tisztánlátó a szellemi tudat halálának érzi a
szellemi világban. Ott meghal valami - itt lent életre kel. Az anyagnak fizikai testté való
tömörülésében bizonyos tekintetben a szellemi tudat elhalását láthatjuk, a fizikai test felbomlásakor
vagy elégésekor, az egyes részek szétesésekor, feloszlásánál pedig szellemi téren az ellenkező
folyamat megy végbe: szellemi tudat keletkezik. Fizikai feloszlás: szellemi születés. Ezért is a
feloszlás, a bomlás folyamata a puszta bomlásnál többet jelent az okkultistának. A temető, ahol a
Képzeljünk el - természetesen nem tanácsként mondjuk ezt, mert mai testünk ilyesmit semmi
esetre sem bírna el - egy olyan iskolázást, melynek segítségével az ember arra tudná begyakorolni
fizikai testét, hogy bizonyos ideig tudatosan rothadási levegőt szívjon be, és ezáltal az előbb leírt
szellemi folyamatot hozhassa létre. Ha ezt megfelelő módon teszi, akkor - mindenesetre csak egy
későbbi inkarnációban, mert egy megtestesülés ehhez nem elegendő - éltető és gyógyító
impulzusokat adó erők birtokában születik majd meg. Halotti levegő rendszeres belélegzése
lassanként megadja a nyálnak azt az erőt, hogy földdel keverve ugyanolyan hatású legyen, mint az
volt, amit Krisztus a vak ember szemébe dörzsölt. Erre a misztériumra, amelynél az ember a halált
eszi, a halált fogyasztja vagy lélegzi be, így szerezve meg a gyógyítás erejét, erre a titokra mutat rá
a János-evangélium írója a vakon született ember gyógyításában. Ahelyett, hogy az emberek
folyton-folyvást arról szónokolnának, hogy így vagy úgy kell-e az ilyen dolgot érteni, sokkal
helyesebb volna, ha megtanulnák, hogy a vak gyógyítása szó szerint úgy történt, ahogy le van írva.
S akkor tisztelet támadna bennünk az olyan személyiség irányában, amilyen a János-evangélium
írója, és nyíltan hangoztatnánk: „íme egy ember, aki ezekbe a misztériumokba be volt avatva,
igyekezzünk mi is azok megértésére.”
Megérthetjük ezek után, hogy mindezek tudása milyen szorosan egybeforraszt bennünket a ma
tárgyalt gondolattal, azzal, hogy Krisztus a Föld szelleme, és a Föld az Ő teste. Láttuk egy példán,
hogy Krisztus szellemmel telíti a Földet, önmagából ad hozzá. És így viszi végbe azt, amiről itt szó
van. Menjünk ezek után tovább, és fűzzük a ma elmondottakhoz Krisztus tanítását: lényem
legmélyebb titka az „én-vagyok, és az „én-vagyok”-nak, vagyis az „én” igazi és örök hatalmának
bele kell áradnia a emberekbe, mert abban van az az erő, ami az ember másik három részét át tudja
hatni. A Föld szellemében van ez az erő. - Gondoljuk át ezt, és vegyük egészen komolyan, hogy
Krisztus azért akarja az embernek megszerezni az én-t, hogy mindenkiben életre keltse a istenit, és
fokozatosan felgyújtsa az urat és királyt.
Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére. Jó reggel azonban ismét ott vala a templomban, és az
egész nép hozzá méne, és leülvén tanítja vala őket. Az írártudók és a farizeusok pedig egy asszonyt
vivének hozzá, kit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, mondának neki: Mester,
ez asszony tetten kapatott, mint házasságtörő. A törvényben pedig megparancsolta nekünk Mózes,
hogy az ilyenek köveztessenek meg. Te azért mit mondasz? Ezt pedig azért mondták, hogy
megkísértsék őt, hogy legyen mivel megvádolniok. Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a
földre. De mikor szorgalmasan kérdezék őt, felegyenesedve monda nékik: aki közületek nem bűnös,
az vesse rá először a követ. És újra lehajolván ír vala a földre. Azok pedig ezt hallván és a
lelkiismeret által vádoltatván, egymás után kimenének, a vénektől kezdve mind az utolsóig. És
egyedül Jézus maradt vala és az asszony középen állva. Mikor pedig Jézus felegyenesedék és senkit
sem láta az asszonyon kívül, monda neki: asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem
kárhoztatott-é téged?
Ezt mondja, hogy minden külső ítélkezést elhárítson felőle, és a belső karmának engedje át.
Átengedte már karmájának, és most egyedül az a teendő, hogy ne gondoljon többé a büntetésre,
ami a karmában úgyis be fog teljesülni, és javuljon meg.
Jézus pedig monda neki: én sem kárhoztatlak, eredj el, és többé ne vétkezzél!
Látjuk, mint árad be a Földbe az első indíttatás a felsőbbrendű ember kifejlődéséhez az Atlantisz
utáni korban. Holnap majd meglátjuk, hogyan függ össze az ember fejlődése a Krisztus-
princípiummal ebben az Atlantisz utáni korszakban, hogy innen kiindulva bemutassuk, hogy mivé
lesz Krisztus a jövőben.
Már többször említettük, hogy elődeink messze a távoli időkben odaát nyugaton, azon a területen
éltek, amelyet ma az Atlanti-óceán borít el, ott éltek elődeink Atlantiszon. Tegnapelőtt rámutattunk
már atlantiszi elődeink külső testi mivoltára is. Láttuk, hogy fizikai testünk, külső érzékeink előtt
megjelenő formájában tulajdonképpen csak lassan és fokozatosan érte el jelenlegi hús-szerű
sűrűségét. Azt is elmondtuk, hogy csak az atlantiszi kor utolsó részében kezdett az ember némileg
hasonlóvá válni mai alakjához. Még az atlantiszi kor utolsó harmada felé is lényegesen más volt az
ember, bár az érzékelhetőség szempontjából már nem volt nagy a különbség. Legjobban a világítja
meg az ember fejlődését, ha összehasonlítjuk a ma élő állatok valamelyikével. Már az eddigiek
alapján is láthatjuk, mi a lényeges különbség az ember és akár a legmagasabb rendű állat között is.
Az állat lénye a fizikai síkon fizikai testből, éter- vagy élettestből és asztráltestből áll, ez a három
alkotórész teljesen kimeríti az állat lényét a fizikai világban.
A fizikai világban azonban nem csupán fizikai dolgok léteznek, nagy tévedés volna minden éteri
vagy asztrális elemet az érzékfeletti világban keresni. Természetesen fizikai érzékeinkkel a fizikai
világban csak a fizikai dolgokat láthatjuk meg, ám ez korántsem azért van, mert a fizikai világban
csak fizikai dolgok vannak. Az állatnak is a fizikai világban van az éterteste és asztrálteste,
tisztánlátó képességgel mindkettőt látni is lehet. Csak amikor az állat tulajdonképpeni énjére kerül
sor, akkor már nem maradhatunk a fizikai világban, akkor már fel kell menni az asztrálvilágba. Ott
van az állat csoport-lelke vagy csoport-énje. Az ember éppen abban különbözik az állattól, hogy az
embernél az én is a fizikai világban van. Az ember tehát a fizikai világban fizikai testből,
étertestből, asztráltestből és énből áll, noha három magasabb részét az étertesttől kezdődően csak a
tisztánlátó tudat ismerheti fel.
A mai embernél a fizikai fej és az éterfej fedik egymást, alakjuk és nagyságuk körülbelül egyező
az atlantiszi korszak utolsó harmada óta. Nem volt ez mindig így. A régi atlantiszi embernél az
éterfej erősen kinyúlt a fizikai fej fölé. Az idők folyamán a kettő mindinkább összenőtt, úgyhogy az
atlantiszi kor utolsó harmadában a fizikai és az éterfej már fedte egymást. Az agyban a szemek
közelében van egy pont, ez ma teljesen fedi az éterfej egy meghatározott pontját, ez a két pont a régi
időkben nem esett egybe. Az éterpont akkor az agyon kívül esett, ez a két fontos pont jelenleg
egybetolódott. Amióta ez a két pont egybeesik, azóta nevezi magát az ember énnek, ekkor alakult ki
az, amit tegnap tudati léleknek neveztünk. Az, hogy az éterfej és a fizikai fej fedik egymást, magát a
fejet is igen lényegesen megváltoztatta. A régi atlantiszi ember feje erősen különbözött a mai
emberétől. Hogy ezt a változást megértsük, vegyük ismét szemügyre a régi Atlantisz fizikai
viszonyait.
Odaát nyugaton, a régi Atlantiszon nem volt meg az eső, a köd, a levegő és a napfény olyan
megoszlása, amilyen most van nálunk. Nevezetesen az északi vidéket, Skandináviától nyugatra,
még teljesen köd borította. A mai Írország helyén és attól tovább nyugatra a régi Atlantisz lakói soha
nem látták az eső és a napfény mai megoszlását. Örökké ködben éltek, és csak az atlantiszi áradattól
kezdődött a ködtömegek kiválása és lecsapódása a levegőből. Az Atlantiszon ismeretlen volt a
szivárvány, ez a mindnyájunk előtt ismeretes csodás természeti jelenség, ami tudvalevőleg csak az
eső és a napfény jelenlegi légköri eloszlása mellett lehetséges. Az atlantiszi áradatot megelőzően
nem volt még szivárvány, csak utána jelent meg fokozatosan, illetve akkor vált fizikailag
lehetségessé. Így tanítja ezt a szellemtudomány, és ha elgondoljuk, hogy az özönvízről szóló
mondákban és mítoszokban az atlantiszi áradat emlékei maradtak fenn, és hogy Noé az özönvíz
után a bárkából kilépve lát először szivárványt, akkor fogalmat alkothatunk arról, mennyire igazak,
betű szerint igazak a vallási kútfők. Teljesen igaz, hogy az ember csak az atlantiszi áradat után látott
először szivárványt. Ilyen élményei vannak azoknak, akik átérzik az okkultizmust, s ezek után
ráeszmélnek arra, mennyire betű szerint vehetők a vallási kútfők, és természetesen ezzel együtt arra
is, hogy ezeket a betűket előbb meg is kell érteni.
Az atlantiszi kor vége felé kiderült, hogy Földünk felületének külső és belső viszonyai az ember
számára a mai Írország közelében voltak a legkedvezőbbek. Ezt a területet ma víz borítja, akkor
azonban ott egészen különösen kedvező viszonyok voltak. Ott fejlődött ki az atlantiszi nép
legtehetségesebbje, amelynek leginkább volt meg az adottsága ahhoz, hogy a emberi szabad
öntudathoz fel tudjon emelkedni. Ennek a szellemtudományos irodalomban „Ős-szemitáknak”
nevezett népnek vezetője egy nagy beavatott volt, aki - köznapi kifejezéssel élve - kiválasztotta
Ázsiában a nagy szibériai területeket széltében víztömegek borították még, déli vidékei azonban,
bár eltérő alakban már megvoltak. A kevésbé fejlett néptömegek részben csatlakoztak ehhez a
nyugatról keletre vonuló népáramlathoz, egyes csoportok messze elmentek velük, mások közben
letelepedtek. A régi európai lakosság is jórészt az Atlantiszból jött néptömegek letelepedéséből
keletkezett, ezek népesítették be Európát. Ennél a népvándorlásnál a kivándorlók összetalálkoztak a
már korábban ide telepedett néptömegekkel, részben olyanokkal is, amelyek Atlantisz más
vidékeiről, sőt a régi Lemuriából jöttek át Ázsiába. Ilyen módon különböző tehetségű és szellemi
képességű népek telepedtek le Európában és Ázsiában. A nagy szellemi egyéniség vezetése alatt
álló kis töredék Ázsiában telepedett meg, hogy ott az akkoriban lehetséges legmagasabb
szellemiséget ápolja. Erről a kultúrterületről indultak ki azután az egyes kultúráramlatok a Föld
legkülönbözőbb vidékeire és legkülönbözőbb népei közé.
Az első ilyen áramlat Indiába vonult, ott alakult ki az ősi indiai kultúra a nagy vezető egyéniség
szellemi küldötteinek impulzusa alatt. Nem arról az indiai kultúráról van itt szó, amelynek
maradványait a védák csodálatos könyvei őrzik, sőt arról sem, ami későbbi hagyományként maradt
az utókorra. Ezt a fennmaradt külső kultúrát egy sokkal dicsőbb régi kultúra előzte meg, a régi szent
risik kultúrája, azoké a nagy tanítóké, akik az Atlantisz utáni első kultúra megalapítói voltak az
emberiség igen régi korszakában. Helyezkedjünk bele az Atlantisz utáni korszak első
kultúráramlatának lelkületébe. Ez volt tulajdonképpen az emberiség első vallási kultúrája. A
megelőző atlantiszi kultúrák a szó igazi értelmében nem voltak vallási kultúrák. A „vallás”
alapjában véve az Atlantisz utáni kor sajátossága. Ennek magyarázatául vegyük szemügyre az
atlantiszi ember életét. Éterfeje akkor még kint volt a fizikai fejen kívül, és ennek következtében
régi ködös tisztánlátását még nem vesztette el teljesen. Akkor az ember éjszaka, fizikai testén kívüli
állapotában nagy területekre kiterjedően belelátott a szellemi világba. Nappal, fizikai testébe
merülve a fizikai világban a fizikai dolgokat látta, éjszaka pedig bizonyos mértékig még a szellemi
világ térségeit.
Képzeljük magunkat az atlantiszi kor közepébe vagy első harmadába, és nézzük az akkori emberi
állapotokat. Az ember reggel felébredt. Asztrálteste visszahúzódott fizikai és étertestébe. A fizikai
világ tárgyainak körvonalait azonban akkor még nem látta olyan élesen, mint ahogy ma látjuk.
Amikor a város ködbe van burkolva és a lámpákat este mintegy színes aurával körülvéve látjuk,
ugyanilyen elmosódott körvonalakban és színekben látta az atlantiszi ember a külvilágot A világos
nappali tudat és az éjszakai tudattalanság között sem volt meg az az éles elhatároltság, mint az
Atlantisz utáni korban. Bár éjszaka az asztráltest akkor is elhagyta az étertestet és a fizikai testet, de
mivel az étertest kapcsolata az asztráltesttel részben még megmaradt, a szellemi világ
A germán mítoszokról és isten-mondákról úgy beszélnek a mai tudósok a zöld asztalnál, hogy
azok a népnek, a népfantáziának a szüleményei. Szerintük Wotan és Thor és az istenek
valamennyien természeti erők megszemélyesítői. Egész mitológiai teóriák vannak, amelyek ilyen
módon beszélnek a teremtő népfantáziáról. Ha az ember hallja őket, azt kell hinnie, hogy ezek a
tudósok is - mint Goethe Faustjának homunkulusza - retortából születtek, és soha igazi embert nem
láttak. Mert aki a népet valóban ismeri, annak nem jut eszébe, hogy az alkotó népfantáziáról így
beszéljen. Ezek az isten-mondák nem egyebek, mint tényleges folyamatok maradványai, amelyeket
az emberek korábbi időkben, tisztánlátó állapotukban valóságosan láttak. Wotan tényleg létezett!
Akkor az ember éjszaka a szellemi világban istenek között járt. Wotant és Thort éppen olyan jól
ismerte, mint ma a húsból és vérből való embereket ismerjük. A mítoszok és mondák, így a germán
mítoszok is, azt tartalmazzák, amit a primitív természetű emberek akkor még sokáig láttak
homályos, tisztánlátó állapotukban. Azok az emberek, akik akkor nyugatról keletre, a későbbi
Germániának nevezett vidékekre vándoroltak, még bizonyos mértékig megőriztek valamit szellemi
látásukból, úgyhogy legalább egyes esetekben bele tudtak látni a szellemi világba.
Mert mi a „vallás” szó eredete? A latin „religio” szó eredeti jelentése: összekapcsolás, a fizikai
világ kapcsolata a szellemivel. Akkor nem volt szükség különleges kapcsolatra a szellemi világgal,
hiszen akkor ez volt az ember tapasztalati világa. Ahogyan ma a mező virágainak, az erdő állatainak
létezését nem kell külön bizonyítgatnunk, mert szemünkkel látjuk őket, ugyanúgy az atlantiszi
ember is nem vallásból hitt az istenekben és szellemekben, hanem saját élményei alapján. A fejlődés
folyamán később az Atlantisz utáni korban, az ember megszerezte mai világos nappali tudatát, de
cserébe adta érte a régi tisztánlátó tudatot. A jövőben újból visszakapja majd, mégpedig mai világos
Európai elődeink régi emlékeiből sok minden csak a mondákban és mítoszokban maradt fenn.
Ha azonban azt kérdezzük, mi volt az akkori legfejlettebb emberek lényeges tulajdonsága,
bármilyen különösen hangozzék is, azt kell mondanunk, hogy azok közül, akiket nagy vezetőjük
magával vitt keletre, egészen Tibetig, azok jártak legelől a haladásban, akik már elvesztették régi,
álmatag tisztánlátó tudatukat. Mert az előrehaladást a negyedik fajból az ötödikbe éppen a nappali
éber látáshoz jutás, a régi tisztánlátás elvesztése jellemzi. A nagy beavatott és vezető azért vezette ki
ezt a kis csapatot a többiek közül, hogy kiragadja őket azok sorából, akik még a régi atlantiszi
fejlődési fokon álltak. Csak azokat vezette ki, akiknek mesterséges fejlesztésre és mesterséges
okkult iskolázásra volt szükségük, hogy feljuthassanak a magasabb világokba.
Az Atlantisz utáni kor emberében nem maradt egyéb az isteni-szellemi világgal való
együttéléséből, mint a sóvárgás utána. A szellemi világ kapuja bezárult előtte, de a vágyakozás
megmaradt. Az akkori idők embere körülbelül így érezhetett, hiszen a mondákból és
hagyományokból is ezt tanulta: „a régi időkben elődeink még beleláttak a szellemi világba, együtt
éltek a szellemekkel és istenekkel, benne éltek az igazi szellemi valóságban. Bár mi is ott
lehetnénk!” Ebből a vágyakozásból kiindulva teremtették meg az ősi indiai beavatási módszert, ami
az elveszett utáni sóvárgásból fakadva azon alapult, hogy az ember egy időre elhagyta a magszerzett
világos nappali tudatát, és erőfeszítéseket tett, hogy visszajuttassa magát korábbi tudatállapotába.
Ennek az óindiai beavatásnak a módszere a jóga volt, ami technikája, gyakorlatai által mesterséges
úton állítja vissza azt, amit az ember természetes úton vesztett el.
Képzeljük el a régi atlantiszi embert fizikai feje fölé messze kinyúló éterfejével. Amikor
asztrálteste elhagyta, még kapcsolatban maradt vele az éterfej egy része, és ezáltal az, amit az
asztráltest átélt, belenyomódhatott az étertestbe. Ez tette élményeit tudatosakká. Amikor később, az
atlantiszi kor végén, az étertest fejrésze egészen visszahúzódott a fizikai fejbe, az asztráltest az
éjszaka folyamán egészen elszakadt az étertesttől. A régi beavatásban tehát arra kellett törekedni,
hogy az étertestet mesterségesen kiemeljék, ami úgy történt, hogy az embert három és fél napig
tartó halálszerű állapotba jutatták. Ez alatt az idő alatt az étertest kinyúlt a fizikai testből, kettőjük
kapcsolata meglazult, úgyhogy az asztráltest minden élménye belenyomódhatott az étertestbe.
Amikor aztán az étertestet újból visszajuttatták a fizikai testbe, mindenről tudott az ember, amit a
szellemi világban átélt.
Ez volt a régi beavatási mód, a jóga-beavatás, ami az embert úgyszólván kiemelte új világából,
vissza a régibe, a szellemi világba. A későbbi indiai kultúra csak utórezgése annak a
kultúrhangulatnak, amely ebből a beavatásból eredt. Ez a hangulat azt éreztette, hogy igazság,
valóság, lényszerűség egyedül a szellemi világban van, abban a szellemi világban, amelybe csak a
fizikai-érzéki világtól elfordulva juthat be az ember. A fizikai világban élve az ásvány-, növény- és
A további fejlődés értelme azonban éppen abban áll, hogy az ember lassanként hozzászokjon
ahhoz, hogy értéke és jelentősége szerint tudja megbecsülni a fizikai világot, amely az Atlantisz
utáni kultúrában jutott osztályrészéül. Ezt az óindiai kort egy másik kultúrkorszak követte, szintén
egy történelem előtti kultúra, amelyet a területén később élő népek után ős-perzsa kultúrának
nevezünk. Ismét nem a későbbi perzsa kultúrát értjük alatta, hanem egy másik történelem előtti
korszakot.
Ennek a második korszaknak lelki beállítottsága, érzésbeli tartalma már lényegesen más, mint az
ősi indiai koré. Az étertest kiemelése mind nehezebb lett, de még mindig lehetséges volt, úgyhogy
bizonyos mértékben még ezt a módot használták egészen Krisztus-Jézus idejéig. Az ős-perzsa
kultúra emberei azonban egyet már elértek: kezdték a maját, a káprázatot megbecsülni, értékesnek
tartani. Az indiai akkor érezte jól magát, ha menekülhetett ebből az illúzióból, a perzsának ugyanez
már munkaterülete lett, de még mindig valami ellenségeset látott benne, amit le kell igáznia. Ebből
keletkezett később Ormuzd és Ahriman küzdelme, az ember szövetkezése a jó istenekkel a rossz
istenek anyagban működő hatalma ellen. Ebből a kettősségből táplálkozott ennek a kornak a
hangulata. A perzsának sem volt teljesen kedvére való ez a valóság, de nem menekült előle, mint
ahogyan az indiai tette, hanem megmunkálta, és annak a területnek tekintette, amelyen működnie
lehetett, amelyen volt valami leküzdeni valója. Az ember így egy további lépést tett előre a fizikai
világ meghódításában ezen a második kultúrfokon.
Azután következett a harmadik kultúrfok, és ezzel már közelebb jutunk a történelmi időkhöz. Ezt
a kort „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben káld-babilóniai-asszír-egyiptomi
kultúrának neveztem. Ezeket a kultúrákat a nagy vezetők irányítása alatt kiküldött csoportok
alapították. A első ilyen csoport vetette meg a régi India kultúrájának alapját, a második azét, amit
óperzsa kultúrközpontként jellemeztünk, egy harmadik áramlat pedig még messzebbre ment
nyugatra, és ott a babilóniai-káld-asszír-egyiptomi kultúrának vetette meg a alapját. Ezzel újból
nagy lépéssel haladt előre a fizikai világ meghódítása.
A perzsa a fizikai világban még esetlen tömeget látott, amelyet az igazi szellemi valóság jó
szellemei segítségével meg kell dolgoznia, hogy működni lehessen benne. A harmadik
kultúrkorszakban már családiasabb, meghittebb viszonyba került az ember a fizikai valósággal.
A misztériumi bölcsesség alapján tudták például a római történelem kiindulópontján, hogy eljön
az az idő, amikor majd a legkülönbözőbb események történnek Albalonga vidékén. Aki tud olvasni,
az előtt világos, hogy a jóslat mély jelképes jelentése az, hogy a papi bölcsesség ezzel úgyszólván
lerögzítette a régi Róma kultúráját. „Alba longa” ugyanis a hosszú papi öltözet. Ebben a régi
világban a történelem jövő eseményeit ily módon - technikai műszóval élve - előre „kitűzték”. Azt
mondták: hét korszak fogja egymást váűltani, a jövőt beosztották a hetes szám alapján, és ezzel
előre megrajzolták a történelem alaprajzát. Azt sem volna nehéz kimutatni, hogy a hét római király
mögött, akikről a szibilla-könyvek szóltak Róma történelmének kezdetén, prófétai történelmi
táblázatok titkai húzódnak meg. Akkor azonban tudták az emberek, hogy ami ott meg van írva, azt
le is kell élniük. Fontos események kezdetén mindig áttanulmányozták a szent könyveket. A
szibilla-könyvek szentsége és titokban tartása innen eredt.
Így dolgozta bele az ember a harmadik kultúrkorszakban a szellemet az anyagba, így hatotta át
szellemmel a külső világot. Számtalan bizonyítékát láthatjuk ennek a harmadik kultúráramlat, az
asszír-babilóniai-káld-egyiptomi kultúra korának kialakulása folyamán. A mai kort is csak úgy
érthetjük meg igazán, ha tudjuk, milyen fontos kapcsolatai vannak az akkori időkkel. Egyelőre csak
egy ilyen vonatkozásra szeretnék rámutatni, hogy megvilágítsam a dolgok csodálatos összefüggését.
A dolgok mélyére tekintve láthatjuk, hogy az önzés, a hasznossági elv napjainkban érte el a
tetőfokát. Még soha nem volt a kultúra annyira ösztönös, annyira eszmények nélküli, mint ma. A
Az ember - mint láthatjuk - mind mélyebben szállt le a majába, áthatva a anyagot azzal, amit
addig kiküzdött magának. A negyedik kultúrkorszakban - a görög-latinban - az ember először is
kihelyezi belső lényét a külvilágba. Így láthatjuk, hogy Görögországban az ember tárgyiasítja,
objektiválja magát az anyagban és formákban, saját formáját rejti bele az isten-alakba.
Aiszkhülosznál még a drámából is kicseng, hogy az ember a művészetben is érvényre akarja juttatni
a maga egyéniségét. Kiáll a fizikai síkra, és ott alkotja meg önmaga képét. A római kultúrában pedig
az állami intézményekben alkot képet önmagáról. A legközönségesebb hozzá nem értésből fakad az
a felfogás, amely a mai jogtudományt a római kornál messzebbre vezeti vissza. Ami korábban volt,
az lényegében egészen más, mint a „jus”, mint a jog, mert az embernek, mint külső személyiségnek
A görög-római korszak után mai kultúránk következik, ez a Atlantisz utáni ötödik kor, s ezt a
jövőben egy hatodik, majd egy hetedik kultúrkorszak követi. A negyedik, a görög-római korszak a
középső, és e középső Atlantisz utáni kultúra korszakában jelenik meg Jézus-Krisztus. Ezt az
eseményt már a harmadik korszak előkészítette, mint ahogyan mindenhez előkészítés kell. A
harmadik korszak készítette elő a Föld legnagyobb eseményét, amit a negyedik korszak hozott meg,
amikor a személyiség kérdése már annyira kifejlődött az emberben, hogy magát véve mintául,
isteneit is a maga hasonmására alkotta meg A görög művészet az ember képének tükrében alkotja
meg istenei világát.
Ugyanez ismétlődik meg az államban. A ember teljesen eljutott már az anyag megértéséhez, a
maja és a szellem nászáig, s ez egyben az az időpont is, amikor a személyiség felfogásához is
elérkezett. Érthető tehát, hogy ez volt az a kor, amikor az Istent személyes jelenség formájában
tudta megérteni, amikor a Föld szelleme is személyiséggé válhatott. Maga az Isten is mint ember,
mint személyiség jelenik meg az Atlantisz utáni kultúra közepén. Mintha csak képben jelennének
meg az akkor történtek, amikor az ember a görög műremekekben önmaga mását alkotja meg. S
amikor a görög kultúráról a rómaira térünk át, és a nagy római kor típusait látjuk, az az érzésünk,
mintha a görög isten-szobrok szálltak volna le talapzataikról, és járkálnának tógában a többi ember
között. Szinte látjuk őket!
Ez volt az ember fejlődése: azzal kezdte, hogy az istenség tagjának érezte magát, és végül eljutott
személyisége átérzéséig. Ekkor már magát az Istent is személyiségként tudta felfogni, aki leszállt,
és testet öltve élt az emberek között.
Ezek után arra a kérdésre kell felelnünk, miért az emberi fejlődésnek éppen ebben a korszakában
lépett fel Krisztus-Jézus. Hogy ez a misztérium hogyan fejlődött tovább, hogyan látták előre a
próféták a korábbi fejlődés folyamán, és hogy miképpen fog hatni prófétailag tovább a távoli
jövőben, erről beszélünk legközelebb.
Eddig az emberiség fejlődését mutattuk be az Atlantisz utáni korszakban. Rámutattunk arra, hogy
ez a korszak az atlantiszi áradat után kezdődött az ősi indiai kultúrával. Megemlítettük azt is, hogy
ezt az ősi indiai kultúrát az emberi kedélyek sóvárgása és emlékezése jellemzi. Kifejtettük, miben
állt ez az emlékezés, ez a sóvárgás, hogy ezt az emlékezést az atlantiszi áradatot megelőző korból
fennmaradt élő hagyományok szülték, emlékei annak a kornak, amelyben a ködös tisztánlátás egy
neme, természetéből és lényéből eredően, még megvolt az emberben. Ily módon be tudott tekinteni
a szellemi világba, úgy ismerte ezt a maga élményei és tapasztalatai alapján, mint ahogyan ma
ismerjük a természet négy birodalmát, az ásványok, növények, állatok és emberek világát. Láttuk,
hogy az atlantiszi áradatot megelőző korban még hiányzott a nappali és éjszakai élet
tudatállapotainak mai éles szétválása. Abban az időben éjszaka, alvás alatt nem voltak annyira
tudattalanok és homályosak a belső élmények, mint ma, a nappali élet képei elhomályosultak, az
ember benne érezte magát a szellemi világban, s annak képei kibontakoztak előtte. Reggel pedig,
amikor újból belemerült fizikai testébe, az isteni-szellemi világ élményei és igazságai
elhomályosodtak előtte, de kibontakoztak szemei előtt a mai valóság képei, az ásványok, növények,
állatok világa.
E sóvárgás és emlékezés hatása alatt keletkezett a védák előtti ősi indiai korszakban az a
hangulat, amely a külső valóságban maját, illúziót látott. A emberek úgy érezték, hogy az igazi
valóság a szellemi világban van, ahová csak kivételes állapot, a jóga segítségével lehet visszajutni.
A szellemi lényeknek és folyamatoknak ez a világa a valóság, amit szemünkkel látunk, az nem a
valóság, az káprázat, maja. Ez volt az Atlantisz utáni kor első vallásos alaphangulata, és a jóga
beavatás első formája. Akkor még egyáltalán nem tudták megérteni az Atlantisz utáni kor igazi
hivatását. Hiszen az ember hivatása nem az, hogy az érzékelhető valóságot majának, káprázatnak
tartsa, hogy meneküljön előle, és elidegenedjen tőle. Az Atlantisz utáni emberi fejlődés hivatása
éppen ellenkezőleg az, hogy mindinkább meghódítsa a fizikai világot, hogy a fizikai jelenségek
világának urává váljon. Teljesen érthető azonban, hogy az emberiség, amely akkor lépett ki a fizikai
síkra, kezdetben még majának, csalódásnak tartotta azt, amiről korábban a szellemi valóság körében
élve alig tudhatott, s amit csak most kezdett észlelni. A valóságnak ez az ősi elgondolása azonban
nem maradhatott meg. Az Atlantisz utáni kor életszemlélete nem lehetett az, hogy a fizikai valóság
illúzió, ezért is teremtett az ember mindig újabb és újabb kapcsolatot a fizikai valósággal Atlantisz
után, a különböző kultúrkorszakokban.
A óperzsa kultúra a külső fizikai valóságot már munkaterületnek tekinti. Egyelőre ugyan még az
ellenséges istenség kifejeződését látja benne, de már él a reménység, hogy a valóságnak ezt az
anyagi területét a fény istensége segítségével átváltoztatja, és a szellemi hatalmak és a jó istenek
lényével átitathatja. A perzsa kultúra híve már kezdi érezni a fizikai világ valóságát. Még a sötétség
istenének területeként látja ugyan, de már megvan a reménye, hogy bele tudja oltani a jó istenek
erőit.
Láttuk, hogy az ember tulajdonképpen csak a késő atlantiszi korban kezdte megérezni az ént, az
„én vagyok”-ot. Amíg a szellemi képeket látta, tisztában volt azzal, hogy ő maga is a szellemi
világhoz tartozik, hogy ő maga is egy kép a többi szellemi kép között. Most kezdte csak felfogni,
hogy ez a szellem benne is él.
Eddig a korábban hallottakat ismételtük el, most már vizsgálat tárgyává tehetjük az ember belső
világának fejlődését.
Amíg az ember az atlantiszi korban álomszerű tisztánlátó tudatát a külvilág felé irányította, addig
tulajdonképpen nem figyelte meg saját belső világát. Ez a belső világ, amit az én, az én-vagyok fog
Emlékezzünk vissza arra, hogy az atlantiszi kor és az óindiai kor emberei sóvárogva vágytak az
után, hogy lerázzák személyiségüket. Az atlantisziaknak könnyű volt ez, egészen természetes volt,
hogy személyiségük minden éjszaka kitörlődött, és benne éltek a szellemi világban. Az indiaiaknak
szintén nem volt nehéz, mert beavatási módszerük, a jóga, felvitte őket a személytelenbe. Minden
törekvésük az volt, hogy az általános emberiben nyugodjanak. Ennek az egyetemesben nyugvásnak
a csökevénye maradt meg a nemzedékek összetartozóságának tudatában, abban a tudatban, hogy az
egyes ember a vérén át kapcsolatban áll a nemzedékek sorozatával, fel egészen az ősig. Ez a
hangulat alakult ki abból a korábbi hangulatból, amely szellemileg beágyazva érezte magát az
isteni-szellemi létbe Így történt, hogy a harmadik kultúrkorszakban a normális fejlődésű emberek,
bár már kezdték magukat egyes embereknek érezni, még mindig beágyazva érezték magukat az
összességbe, az isteni-szellemibe. A vérrokonság összekapcsolta őket az ősök hosszú sorával, és a
nemzedékeken át lefolyó vérben érezték istenük létét.
Ezek után feleletre vár az a kérdés: ki volt az, aki Mózesnek akkor prófétai híradásként első
ízben mondta meg a nevét? Íme egy újabb eset, amelynél a János-evangélium magyarázói egészen
felületesen járnak el, mert nem ismerik el, hogy ezeket a kútfőket a lehető legnagyobb alapossággal
kell olvasni. Ki volt az, aki prófétai úton hírül adta nevét, ki volt az, akinek az „én vagyok” nevet
kell adni?
Ézsaiás beszélt vele! Kivel beszélt Ézsaiás? Meg is mondja, hogy Ézsaiás 6. versében beszél
róla:
Láthatjuk tehát, hogy az emberiség fejlődésének rendes menete a tegnap vázolt irányban halad.
Az Atlantisz utáni korban az első kultúra az ősi indiai, a második az ősi perzsa, a harmadik az
asszír-babilóniai-káld-egyiptomi, és ezt követi a negyedik, a görög-latin kor, majd az ötödik, a mi
korszakunk. Mielőtt a negyedik korszak megkezdődik, a harmadik korszakból titokzatos ágként nő
ki hagyományaival együtt az a nép, amely a kereszténység talajául szolgált. Eddigi előadásaink
eredményeit összefoglalva még inkább érthetőnek kell találnunk, hogy Krisztusnak a negyedik
kultúrkorszakban kellett megjelennie.
A negyedik korszakban tehát - amint ezt már eléggé kiemeltük - annyira jutott az ember, hogy
saját szellemiségét, énjét tárgyiasítva, kihelyezi a világba. Látjuk, hogy az ember lassanként áthatja
az anyagot saját szellemével. Itt vannak a görög szobrászok, a görög drámaírók művei, amelyekben
az ember saját lelki tartalmát állítja megtestesítve önmaga elé. Tovább menve, a római világban az
ember már tudatosan látja saját mivoltát, és azt a „jus”-ban, a jogban rögzíti le a külső világ
számára. Bármint igyekszik is elpalástolni ezt a tényt a mai ferde jogtudomány, alapos ismerői előtt
nem kétséges, hogy a tulajdonképpeni jog, amely az embert jogalanynak tekinti, ebben a negyedik
kultúrkorszakban keletkezett. A ember ekkor már annyira tudatában volt személyiségének, hogy
állampolgárnak érezhette magát. Görögországban az egyes ember még a városállam tagjának érezte
magát, egyéni embervoltánál fontosabbnak érezte athéni mivoltát. De egészen más is az, amikor
valaki azt mondta: én római polgár vagyok, mint az, hogy athéni vagyok. Abban hogy „római
vagyok”, benne van az, hogy az embernek, mint egyes embernek az állam szempontjából megvan a
maga értéke, a maga akarata. Könnyű volna azt is bebizonyítani, hogy például a végrendelet
fogalmának keletkezése is csak ebbe a korba eshetett, hogy ez teljesen római fogalom. Csak ebben a
korban tette az ember a maga akaratát annyira egyénivé, hogy azt még a halál utánra is ki tudta
terjeszteni. A szellemtudomány közlései még részletekben is megegyeznek a való tényekkel.
Így jutott el az ember odáig, hogy az anyagot mindinkább áthatotta szellemével, és ez később is
egyre jobban megnyilatkozott. A negyedik korszak az, amikor az ember mindazt, amit szellemével
felfog, maradéktalanul beleviszi az anyagba. Az egyiptomi piramisban még láthatjuk, hogyan küzd
egymással szellem és anyag, még nem tud az anyagban teljesen kifejeződni az, amit a szellem
felfogott. Az Atlantisz utáni kor fordulópontját e tekintetben a görög templom jeleníti meg. Aki
valamit is ért az építészethez, az a görögöknél látja legjelentősebb, legbefejezettebb
megnyilvánulását, ahol a legtisztábban jut kifejezésre a tér belső törvényszerűsége. A görög
Ha a szixtuszi kápolna térhatását akarjuk látni, s a hátsó falhoz állva, ahol a „utolsó ítélet” nagy
képe van, felfelé nézünk, észrevesszük, hogy a hátsó fal ferdén emelkedik felfelé, mert építője a tér-
gondolatot érezte, és nem elvontan gondolta, mint az emberek általában. Ezért áll a fal oly csodásan
szög alatt. Íme ő már nem görög módra érzi a tér-gondolatot. Van olyan művészi érzék, amely
megérzi a térben rejlő méretarányokat. Építészetileg érezni, nem azt jelenti, hogy a szemmel
érzékelhetőt érezni, hanem valami mást. Könnyű ma azt gondolni, hogy jobboldal-baloldal, fenn-
lenn, elől-hátul, teljesen mindegy. Pedig nem kell másra gondolni, csak azokra a képekre, amiken
angyalok lebegnek. Lehet ezeket úgy festeni, mintha le akarnának esni. Ha azonban valakinek
megvan az igazi térérzéke, az úgy festi őket, hogy ez a gondolat fel sem merülhet, érezzük, hogy
nem eshetnek le, mert tartják egymást. Ilyenkor a tér dinamikai viszonyait a festő szemével látjuk.
A görög azonban építész szemmel látott, a vízszintest nem csupán vonalnak érezte, hanem
kiérezte belőle a nyomás erejét, az oszlopot pedig nem közönséges botnak, hanem tartó erőnek. Így
a tér vonalaival együtt érezni azt jelenti, hogy az eleven szellem geometrizálását érezzük. Ezt érezte
Platon ebben a nagyszerű kijelentésében: „Isten folyton geometrizál”. A térben benne vannak a
vonalak, és ezek szerint építették templomaikat a görögök. Hiszen voltaképpen mi a görög
templom? Szükségképpen Isten lakása. Egészen más, mint a mai székesegyház. A mai székesegyház
prédikáló hely. A görög templomban maga az Isten lakott, az emberek nem szükségszerűen voltak
benne, csak amikor éppen Istennél akartak lenni. Aki a görög templom formáit megérti, az megérzi
titkos kapcsolatát a templomban lakó Istenhez, mert az oszlopokban és abban, ami felettük
nyugszik, nem az emberi fantázia művét látja, hanem megérzi azt, hogy Isten is így alkotta volna
meg, ha lakóházat akart volna teremteni magának. Az anyag szellemmel telítése a görög
templomban érte el a tetőfokát.
Hasonlítsuk össze a görög templomot egy gót stílusú székesegyházzal, nem bírálatképpen, mert
bizonyos szempontból a gót stílus áll magasabb fokon. A gót templomnál azt látjuk, hogy amit
formái kifejeznek, az tulajdonképpen el nem gondolható és át nem érezhető az áhítatos tömeg
nélkül. A gót stílus csúcsíves formáiban van valami - természetesen csak annak, aki ezt át tudja
érezni - aminél az embernek az az érzése, hogy az egész nem teljes, ha nincs benne az áhítatos
tömeg, és nem kapcsolódnak össze a kezek ív formájában. A gót templom nem csupán Isten
lakóhelye, hanem egyben az Istenhez imádkozó tömeg gyülekező helye is. Itt az emberiség
bizonyos módon már túlment fejlődésének tetőpontján, és már kezd visszafejlődni az, amit a
görögök térérzéke a tér vonalaiban, az oszlopokban és gerendákban oly csodásan megérzett. Azt az
oszlopot, ami nem a terhet hordja, ami csak díszítő motívum, a görög megérzés nem tekintette
oszlopnak. Az emberi fejlődésben minden tökéletes összhangban van. A görög kultúrkorszakban is a
Teljesen értelmetlen dolog, hogy a mai tudósok el akarják homályosítani azt, amit az előző
korokban az emberek átéltek. Mi az Atlantisz utáni időszak negyedik korszakát szellemtudományos
értelemben olyannak látjuk, hogy az ember ekkor teljesen összhangban állt az őt környező világgal.
Csak ez a kor, amelyben az ember szinte összenőtt a külső valósággal, tudta megérteni azt, hogy az
isteni az egyes emberben megjelenhet. Minden előbbi kor bármit inkább megértett volna, mint ezt.
Minden előbbi kor úgy érezte volna, hogy az isteni túlságosan magasztos ahhoz, hogy fizikai
emberi alakban megjelenhessen. Éppen a fizikai emberi alaktól akarták az istenit megóvni. „Ne
csinálj magadnak faragott képet” - ezt a tanítást éppen az a nép kapta, amelynek hivatása volt, hogy
az isten-eszmét szellemi alakjában fogja fel. Ilyen felfogásból fejlődött ki ez a nép, s őbelőle sarjadt
ki a Krisztus-eszme, az az eszme, hogy a szellem testben fog megjelenni. Ez volt e nép rendeltetése,
és ide, az Atlantisz utáni negyedik korszakban kellett esnie a Krisztus-eseménynek.
A keresztény tudat éppen ezért az emberré válás folyamatát a Krisztus előtti és a Krisztus utáni
korra osztja. Az Isten-embert csak egy meghatározott időben érthette meg az ember. Ezért is van az,
hogy a János-evangélium teljesen tudatosan és érzelmileg is, azzal keres kapcsolatot, ami köznapi
kifejezéssel szólva egyenesen időszerű volt, ami közvetlenül a kor tudatából fakadt. Egészen önként
adódott tehát, hogy a János-evangélium írója azoknak a gondolatképeknek a kifejezésére,
amelyekkel a világtörténelem legnagyobb eseményét igyekezett megérteni, szinte belső rokonság
révén a görög gondolat formáit tartotta a legalkalmasabbnak, amiket aztán a keresztény érzés
teljesen átvett. Hogy aztán a fejlődés további folyamán meg kellett születnie a gót stílusnak, annak
okát a kereszténységnek abban a hivatásában kell keresnünk, hogy az embert újból kivezesse az
anyagból. Keletkezése azonban csak arra a korra eshetett, amikor az ember már belemerült ugyan az
anyagba, de azt még nem becsülte többre igazi értékénél, ennek folytán nem süllyedt bele olyan
mélyen, mint napjainkban, s így azt szellemmel meg tudta tölteni, és át tudta hatni.
Már eddig is rámutattunk arra, hogy mindent betű szerint kell vennünk, ezt azonban előbb
valóban meg kell értenünk. Nem közömbös dolog az, hogy a „János” név sehol sem fordul elő,
hanem mindig arról a tanítványról van szó, „akit az Ur szeret vala”. Láttuk, milyen titok rejtőzik e
mögött, és milyen mély jelentősége van ennek a kifejezésnek. Ugyanígy szemügyre kell vennünk
egy másik kifejezést is, amely közvetlenül lehetővé teszi, hogy megtaláljuk a kapcsolatot a
kereszténység fejlődésének következő korszakaihoz.
Világosan és érthetően megmondja, ki állt a keresztnél: ott volt anyja, aztán anyja nővére, aki
Kleofás felesége volt, és akinek Mária volt a neve, és rajtuk kívül még Mgdalai Mária. Aki kissé
elgondolkodik e felett, azt kell, hogy mondja: mégis csak különös, hogy mindkét nővérnek Mária a
neve! Ma az ilyesmi szokatlan dolog volna. - Akkor is a volt. Világos tehát, hogy Jézus anyjának
neve nem lehetett Mária, mivel nővérét nevezi így a János-evangélium írója. A görög szöveg
világosan és érthetően mondja: „Ott állt Jézus anyja és az ő anyjának nővére, Mária, aki Kleofás
felesége volt, és a Mgdalai Mária.” Magyarázatra vár tehát az a kérdés, hogy ki volt Jézus anya. És
ezzel a János-evangélium egyik legnagyobb kérdését érintjük, amikor felvetjük ezt a kérdést: ki
tulajdonképpen Jézus apja és ki az anyja?
Ki az apja? Hát lehet ezt egyáltalán kérdeznünk? Ezt kérdezhetjük nemcsak a János-evangélium,
hanem a Lukács-evangélium szellemében is. Mert egészen különös figyelmetlenség kell ahhoz,
hogy elkerülje a figyelmünket az, amit az angyali híradás mondott:
Még a Lukács-evangélium szerint is a Szent-Lélek Jézus atyja. Ezt betű szerint is így kell
értenünk. Azok a teológusok, akik ezt nem ismerik el, egyszerűen nem tudnak olvasni az
evangéliumban. Fel kell tehát vetnünk azt a nagy kérdést: hogyan függenek össze az eddig
elmondottakkal ezek a szavak: „én és az Atya egyek vagyunk” és „én és Ábrahám atya egyek
vagyunk”, vagy „mielőtt Ábrahám volt, megvolt az én-vagyok”? Hogyan hozható összhangba
mindezekkel az a tagadhatatlan tény, hogy az evangéliumok a Szent-Lélekben látják az atya-
A Lukács-evangélium szerint tehát ugyanolyan viszonyban van Ádám az Istenhez, mint a fiú az
atyjához. Az ilyen kijelentést egészen komolyan kell vennünk! Ezekben foglaltuk össze nagyjából
azokat a kérdéseket, amelyek holnap a János-evangélium középpontjába vezetnek.
Az atlantiszi áradatot megelőző emberi fejlődés, ami nagyrészt a régi Atlantiszon, a mai Európa
és Amerika közötti kontinensen játszódott le, szintén hét egymást követő szakaszra oszlik, ezekre
még érvényes a „fajfejlődés” kifejezés. A régi Atlantiszon ugyanis az emberiségnek ez a hét
egymást követő fokozata testileg, mégpedig mind a belső, mind a külső testiséget illetően (a külső
testhez számítjuk az agy, a vér és az egyéb nedvek belső alkatát is) tényleg még nagyon eltért
egymástól. Ezzel ellentétben Atlantisz után már az első korszak emberei, a régi indiaiak sem
különböztek tőlünk annyira, hogy esetükben külön fajról beszélhetnénk. A régi fajfogalom
használatát sokszor csak a szellemtudományos folytonosság fenntartása teszi szükségessé. A faj szó
azonban könnyen szülhet hamis képzetet, mert ha a mai viszonyokra alkalmazzuk, nem jön
tekintetbe az, hogy az emberiség megoszlása ma már sokkal mélyrehatóbb alapon történik. A
hetedik alcsoport utáni kultúrára pedig, ami jelenlegi kultúránkat váltja majd fel, egyáltalán nem
lehet már a faj kifejezést alkalmazni, mert az emberiség akkor egészen más alapelvek szerint fog
tagolódni.
Nézzük meg ebből a szempontból az Atlantisz utáni kor beosztását: 1. a régi indiai korszak, 2. a
régi perzsa, 3. az asszír-babilóniai-káld-egyiptomi, 4 a görög-latin és 5. a mai kor, ami után még egy
hatodik és egy hetedik fejlődési korszak következik. Jelenleg tehát az Atlantisz utáni ötödik
kultúrkorszakban élünk, a kereszténység pedig teljes mélységében és jelentőségében a negyedik
korszakban jelent meg a emberiség fejlődésében. Azóta olyan mértékben fejtette ki hatását, amilyen
mértékben az ötödik korszak emberét meg tudta hódítani, és - amennyire a szellemtudomány
alapján prófétailag jósolni tudunk - előre megmondhatjuk, hogy ez a hatás miképpen terjed majd ki
a jövőre is. Említettük azonban már tegnap is, hogy a kereszténység hivatását már a harmadik
Tudjuk, hogy az emberi fejlődés útján az ember alkatának részei is folyton fejlődnek.
Emlékezzünk vissza az atlantiszi korszak végére, amelyről elmondtuk, hogy az éterfej akkor vonult
vissza a fizikai testbe, ez tette lehetővé, hogy az ember önmagáról „én vagyok” formájában
beszéljen. Az atlantiszi áradat korában ennek az „én vagyok”-nak az ereje áthatotta már az ember
fizikai testét, vagyis megvolt már az ereje ahhoz, hogy az én-tudathoz, vagyis az öntudathoz
előkészíthette a szükséges fizikai szervet. Az atlantiszi kor közepén ez az öntudat még nem volt
meg, az ember még nem mondhatta el magáról, hogy én egy „én” vagyok. Csak akkor születhetett
ez meg, amikor az éterfej és a fizikai fej említett része egybeesett. Ekkor, egészen Atlantisz
elsüllyedéséig, alakította ki az ember az öntudat előfeltételét: a fizikai agyat, és a test egyéb
megfelelő adottságait. Az atlantiszi áradatig lett tehát a fizikai test érett arra, hogy az én hordozója
lehessen. Arra a kérdésre tehát, hogy mi volt a régi atlantiszi kor hivatása, a felelet az, hogy az
emberbe beoltsa, belevésse az ént.
Ez a hivatása aztán átment az atlantiszi áradaton, az özönvízen túl, mai korunkba. Mai Atlantisz
utáni korszakunknak azonban más valamit is kell hoznia: a manasznak, a szellem-énnek kell
lassanként bevonulnia az emberbe. Az Atlantisz utáni kornak ebben a jelenlegi szakaszában
kezdődik a manasznak, a szellem-énnek beáramlása, úgyhogy mire a hatodik vagy hetedik korszak
különböző megtestesülésein átmegyünk, a manasz, a szellem-én már bizonyos mértékben
besugározza lényünket. Ehhez azonban hosszabb előkészítésre van szükségünk, hogy a manasznak,
a szellem-énnek egyáltalán alkalmas eszköze lehessünk. Ezért kellett már előzőleg, természetesen
évezredekkel korábban a szó valódi értelmében én-hordozókká válnunk, oly módon, hogy nem
csupán fizikai testünket, hanem lényünk egyéb részeit is az én eszközévé kellett tennünk.
Fizikai test
Élet-szellem
Étertest
Atlantisz utáni 1. kultúrkorszak
Érzőtest
Atlantisz utáni 2. kultúrkorszak
Érzőlélek
Atlantisz utáni 3. kultúrkorszak
Értelmi lélek
Atlantisz utáni 4. kultúrkorszak
Tudati lélek
Atlantisz utáni 5. kultúrkorszak
Szellem-én
Atlantisz utáni 6. kultúrkorszak
Élet-szellem
Atlantisz utáni 7. kultúrkorszak
A kultúrkorszakok további fejlődését az emberrel való vonatkozásukban tovább követve a lelki
elemhez jutunk. Ezt a lelki elemet azonban nem szabad felületesen asztráltestnek tekinteni.
Alaposabban kell eljárnunk, és az ember tagozódását „A világ és az ember” című könyvemben
leírtak értelmében kell felfognunk. Tudjuk onnan, hogy nem elegendő az ember lényében egész
általánosságban hét részt különböztetni meg, mert a középső rész ismét tovább tagolódik
érzőlélekre, értelmi lélekre és tudati lélekre, és ezek után következik a szellem-én, az élet-szellem és
a szellem-ember. Rendszerint csak hét részt különböztetnek meg, a negyediket azonban, amelyet az
„én” szóban foglalunk össze, további részekre kell osztanunk, mert az emberi fejlődésben tényleg
ezt a tagolódást látjuk.
A régi perzsák kultúráját már az jellemzi, hogy az én belemerül az érzőtestbe. Tovább menve, az
asszírok, babilóniaiak káldok, egyiptomiak kultúrája abból fakadt, hogy az én egészen az
érzőlélekig jut el. Mi az érzőlélek? Az, ami az érző embernél főleg kifelé irányul, amin az észlelő
ember szemének és egyéb érzékeinek tevékenysége alapul, és amivel a természetben működő
szellemet észlelni tudja. Ezért tekint a szem ebben a korban a világűrt betöltő anyagi dolgok, a
csillagok és azok pályája felé, a térben kiterjedt dolgok hatnak itt az érzőlélekre. Az egyiptomi-káld-
asszír-babilóniai korban már van az emberben valami kevés abból, ami belső személyiségi vagy
értelmi kultúrának volna nevezhető.
A egyiptomi kor bölcsességének igazi mivoltát a mai ember alig tudja helyesen elképzelni. Nem
gondolkodás volt ez tulajdonképpen, nem spekuláció, mint a későbbi korokban, hanem amikor az
ember maga körül széttekintett, készen kapta a törvényt, amit érzékeivel csak leolvasott onnan.
Bölcsessége a törvények leolvasása volt, nem fogalmi tudomány, hanem szemléletből, érzésből
fakadó tudomány. Ha tudósaink elgondolkodnának ezen - kissé súlyosan hangzó kijelentés ez -
szinte ujjmutatást kapnának az imént elmondottakra, mindenesetre szellemi ujjakkal. Mert hogy
akkor az ember nem a tulajdonképpeni belső értelmi erőkkel gondolkodott, ez azt jelenti, hogy az
igazi fogalmi tudomány, a logikus tudomány akkor még nem létezhetett. De nem is létezett! A
történelem tanítja, hogy a logika voltaképpeni megalapítója Arisztotelész. Hiszen ha már korábban
lett volna logika, ha lett volna fogalmi tudomány, akkor nem lett volna nehéz könyvbe is foglalni.
Csak a negyedik kultúrkorszakban születik meg a logika, az énben való gondolkodás, amikor az
ember az énben fogalmakat köt össze és választ szét, tehát az, amikor logikus ítélettel van dolgunk,
nem pedig egyszerűen a dolgok leolvasásával.
Ma pedig már abban a korban vagyunk, amikor az én a tudati lélek fokára emelkedik. Ebbe a
korba a középkor közepe táján léptünk be, a X-XI-XII. századtól kezdődően. Csak ilyen későn,
körülbelül a középkor derekán jutott az én a tudati lélekhez. Mindezt könnyű volna történelmileg is
igazolni, és minden oldalról megvilágítani, ha volna időnk minden ide vonatkozó dolgot vizsgálat
tárgyává tenni. Ugyanakkor az embert egy egészen meghatározott fogalom hatja át: az egyéni
szabadság, az egyéni érvényesülés fogalma. A középkor elején még mindenütt azt látjuk, hogy az
embernél valamiképpen a társadalomhoz való viszonya a mértékadó: állását, rangját, méltóságát
apjától és hozzátartozóitól örökli, és ezek a személytelen dolgok, amelyek énjével nincsenek tudatos
kapcsolatban, vezérlik cselekedeteit és működését. Csak később, a kereskedelem elterjedése, a
találmányok, az újkor felfedezései korában kezd az én-tudat kitágulni. A tudati lélek
megnyilvánulását mutatják Európában a városok alkotmányai, a városok szervezetének bizonyos
formái. Hamburg történelméből például könnyű volna a dolgok történelmi fejlődését igazolni. A
középkori „szabad város” külső kifejezése annak, hogy az én-tudatos lélek előszele már
meglegyintette az emberiséget. A jövőbe tekintve pedig elmondhatjuk, hogy most tartunk ott, hogy
A újabb kor összes követelései onnan erednek, hogy a tudati lélek kívánalmai az emberekből
tudattalanul felszínre törnek. Ha pedig még messzebbre elkalandozunk a jövőbe, egyebet is láthat
szellemünk: azt, hogy a következő kultúrkorszakban a manaszig, a szellem-énig emelkedik fel az
ember. Ez lesz az az idő, amikor az emberekben a mainál sokkal nagyobb mértékben meglesz a
közös bölcsesség, szinte belemerülünk ebbe a közös bölcsességbe. Kezdjük majd megérezni, hogy
ami a legsajátabb az emberben, az egyben a legegyetemesebb érvényű is. Amit az emberben mai
értelemben egyéninek gondolunk, az magasabb fokon nem feltétlenül az. A emberek egyéniségéhez,
személyiségéhez ma még nagymértékben hozzátartozik a vitatkozás, a vélemények különbözősége:
eltérő vélemény nélkül nem is érzik magukat önálló embereknek. Éppen, mert önálló emberek
akarnak lenni, ezért jutnak különböző véleményre, nem látva be, hogy ez alárendelt szempont.
Éppen akkor lesznek az emberek a legbékésebbek és legharmonikusabbak, amikor az egyes ember a
legegyénibb lesz. Amíg az embereket egészen be nem ragyogja a szellem-én, mindig lesznek
egymástól eltérő nézeteik. A vélemények ma még nem az emberi lélek belső átérzéséből fakadnak.
Egyelőre még kivétel a dolgok igazi belső átérzése. Ilyenek például a matematikai, geometriai
igazságok, amelyekről nem lehet szavazattal dönteni. Mondhatja millió ember, hogy kétszer kettő
öt, ha mi belsőleg belátjuk, hogy négy, akkor tudjuk is, hogy így van, és hogy a többiek tévednek,
mint ahogyan az is téved, aki azt állítja, hogy a háromszög szögeinek összege nem 180 fok.
Távoli jövő ez, csak sejtve keresik fel gondolataink, de már most is tudjuk, milyen fontos lesz ez
A héber nép nagy hivatásából látjuk ezt. Mózes, aki beavatását az egyiptomi misztériumokból
szerezte, azt a feladatot kapta a világ szellemi vezetésétől, amit ezek a szavak jellemeznek: „Amikor
törvényeimet adod nekik, mondd, hogy az én nevem az „én vagyok”. E szavakban a következő
utasítást kapta: „Készítsd őket elő, hívd fel a figyelmüket az alak nélküli láthatatlan Istenre. Értesd
meg velük, hogy bár az Isten-atya most még a vérben működik, az ’én vagyok’ már készülődik
azokhoz, akik ezt megértik, és aztán leszáll egészen a fizikai síkig!” A harmadik kultúrkorszakban
szinte beleoltották ezt az emberekbe. A héber népből áradt ki aztán az a hivatás, hogy közvetítője
legyen az Istennek, aki majd leszáll, és testben jelenik meg. Előbb megjövendölték, később
megjelent testben, külsőleg láthatóan. Ez volt az igazi beteljesülése annak, amit Mózes előkészített.
Ha az emberiség a kereszténység nélkül lépett volna be ebbe a leganyagiasabb korba, nem tudta
volna megkapni az indíttatást ahhoz, hogy újból felfelé haladjon. Képzeljük el az emberiséget a
Krisztus által beléoltott indíttatás nélkül: le kellett volna züllenie, örökre egybe kellett volna
kapcsolódnia az anyaggal. Az okkultizmus kifejezése szerint „az anyag súlya ragadta volna meg”,
A kereszténység azonban, minthogy az emberek megértés nélkül vették fel magukba, rendkívül
anyagiassá vált. Teljesen félreértették, anyagiasan fogták fel, és ennek következménye az idők
folyamán kialakult nagyon eltorzított alakja. Ezt a kort, amely egészen napjainkig terjed, a
kereszténység második szakaszának nevezhetjük. Az utolsó vacsora magas szellemi eszméjét
például nem értették meg, egészen anyagiasan fogták fel, durva szubsztancia-átváltozást láttak
benne. Száz és száz példát lehetne felhozni arra vonatkozóan, hogy a kereszténységet, mint szellemi
jelenséget mennyire nem értették meg. Ez a második korszak körülbelül most jár le, és
szükségképpen újból keresnünk kell a kapcsolatot a spirituális kereszténységhez, ahhoz, amivé a
kereszténységnek válnia kell, hogy igazi szellemi tartalma kibontakozhasson. Ennek útja a
kereszténység antropozófiai elmélyítésén át vezet. Csak a történelmi szükségszerűség parancsát
követjük azzal, hogy a kereszténységre az antropozófiát alkalmazzuk. Így kell előkészítenünk a
kereszténység harmadik korszakát, amely elébe megy a manasz beáramlásának a hatodik
kultúrkorszakban. Ez lesz a kereszténység harmadik szakasza.
Az első szakasz az első híradástól egészen Krisztus-Jézus megjelenéséig tartott, kissé még azon
túl is. A második az emberi szellem legmélyebb belemerülése volt az anyagba, és magának a
kereszténységnek anyagivá válása. A harmadik szakasz pedig a kereszténység szellemi felfogása
lesz az antropozófiai elmélyítés segítségével. A teljesen materialistává vált fejlődés következménye,
hogy egy olyan kútfőt, mint a János-evangélium, egészen korunkig nem értettek meg, az idők
folyamán kialakult anyagias kultúra meg sem érthette teljesen. Az antropozófiai mozgalommal
kezdődő szellemi kultúra azonban ezt a kútfőt igazi szellemi mivoltában érti majd meg, egyben
pedig előkészíti az átmenetet a hatodik kultúrkorszakba.
Aki akár a keresztény beavatáson, akár a rózsakeresztes, sőt bármely más beavatáson átment,
Krisztus-Jézus életének volt egy különleges eseménye, amely a fizikai síkon játszódott le. A
János-evangélium úgy írja le ezt az eseményt, ahogyan csak beavatott írhatta meg. Ő ugyanis ebben
az eseményben egyidejűleg a beavatási eljárás alatti észleléseket és folyamatokat is látja. Gondoljuk
csak el a beavatás lezáró jelentét.
Az a három és fél nap, amit a beavatandó a régi időkben halálszerű álmában töltött, ugyanannyi
korszak jelképe. A három nap mindegyikében mást és mást élt át a szellemi világokra vonatkozóan,
élménye minden nap a szellemi világ más és más történését ábrázolta. Első nap voltak bizonyos
élményei, amelyek a szellemi világ történéseiként mutatkoztak, a második napon más élményei
voltak, és harmadnap ismét mások. Akiről itt szó van, az előtt - mint ilyen esetben mindig - feltárult
az emberiség jövője. Márpedig ha a jövő indíttatásait ismerjük, akkor beleolthatjuk őket a jelenbe,
és ezáltal a jelent a jövő felé vezethetjük.
Ahol a régi forrásművekben számokról beszélnek, ott mindig a szám titkáról van szó. Itt is,
amikor ezt olvassuk: „és harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában...”, tudja minden beavatott,
hogy ez alatt a „harmadik” nap alatt valami különleges dolog értendő. Miről is van itt szó? A János-
evangélium írója arra akar rámutatni, hogy nem csupán valóságosan átélt eseményről van szó,
hanem egyben egy nagy, hatalmas prófétai jövendölésről is. Ez a menyegző az emberiség nagy
A Krisztus-impulzusnak várnia kellett a harmadik időpontig, korábban még nem jött el az ideje
annak, hogy hatni tudjon. A János-evangélium rámutat a „nekem és neked” és a „mi ketten” különös
vonatkozására, amit lehetetlen módon így fordítanak „asszony, mi közöm hozzád”. Amikor
Krisztust felszólítja anyja, hogy tegyen jelet, azt feleli „nem jött még el az én időm” - vagyis, hogy
hasson a házasságokra, nevezetesen arra, hogy az embereket egybe vezesse, mert ennek az ideje
csak később jön el. Egyelőre még, és a továbbiakban is, az hat, aminek alapja a vérségi kapcsolat,
ezért is mutat rá a menyegzőn a anya és a fiú közötti viszonyra. A János-evangéliumban ilyen
szempontból minden tényleges külső történés jelentőségteljes szellemi háttérből indul ki. A szellemi
élet örvényszerű mélységeibe látunk be, ha át tudjuk tekinteni mindazt, amit ez a nagy beavatott, a
János-evangélium írója adott az emberiségnek, amit csak azért adhatott, mert Krisztus már beoltotta
impulzusát az emberi fejlődésbe.
Az elmondottak mutatják, hogy ezeket a dolgokat nem üres allegóriákból, nem jelképes
értelmezésből, hanem a beavatott által átélt asztrális valóságból kell magyarázni. Szó sem lehet
egyszerű, jelképes magyarázatról, az elbeszélés azt tartalmazza, amit a beavatott a valóságban átélt.
Ha ezt nem hangsúlyoznánk kellően, jogos volna a kívülállók vádja, hogy a szellemtudomány nem
ad egyebeket allegorikus magyarázatoknál. Ha azonban szellemtudományos alapon a most említett
értelemben magyarázzuk, világosan látjuk, hogy miképpen hat a Krisztus-impulzus három
világnapon át a emberiségben - a harmadik kultúrkorszakból a negyedikbe, a negyedikből az
ötödikbe és az ötödikből a hatodikba. És akkor a János-evangélium szellemében látjuk ezt a
fejlődést, úgyhogy azt kell mondanunk: a Krisztus-impulzus olyan nagy volt, hogy az emberiség ma
még csak egészen csekély részében fogta fel, és teljes megértése a későbbi időkre vár.
Mindenekelőtt meg kell értenünk, mit jelent a magasabb szellemi világokkal való egyesülés, a
készség a magasabb világok befogadására. Ennél a kérdésnél szemügyre kell vennünk a beavatás
lényegét, különös tekintettel a János-evangéliumra. Kit nevezünk beavatottnak?
Az Atlantisz utáni fejlődés minden korszakában azt tekintették beavatottnak, aki fel tudott
emelkedni a külső fizikai érzéki világ fölé, és közvetlen élményekre és tapasztalatokra tehetett szert
a szellemi világokban, aki tehát a szellemi világot úgy élte át, mint ahogyan mi éljük át a fizikai-
érzéki világot szemünkkel, fülünkkel és a többi érzékszervünkkel. Az ilyen beavatott tehát tanúja a
szellemi világoknak és azok igazságainak - ez az egyik oldala a dolognak. A másik lényeges dolog,
amit a beavatott a beavatás folyamán különös tulajdonságként szerez meg, az, hogy fel tud
emelkedni azok fölé az értelmek és érzések fölé, amelyek a fizikai világon belül nemcsak teljesen
jogosultak, hanem alapvető módon szükségesek is, amelyek azonban ugyanilyen formában a
szellemi világban nem jelenhetnek meg.
Ne értsük félre, ne gondoljuk, hogy a beavatottnak, aki a fizikai világon kívül a szellemit is át
tudja élni, le kell szoknia a fizikai világban minden értékes emberi érzésről és érzelemről, cserében
a magasabb világ értékeiért. Nem így van a dolog, nem cserébe kapja egyiket a másikért, hanem
megszerzi egyiket a másikhoz. Igaz ugyan, hogy egyrészt érzéseit szellemi fokra kell emelnie, de
másrészt fokozott mértékben van szüksége azokra az érzésekre, amelyekből erőt meríthet a fizikai
világ munkáihoz. Ebben az értelemben kell felfognunk azt a kifejezést, hogy a beavatottnak
bizonyos tekintetben hontalan emberré kell válnia. Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is el
kellene idegenednie hazájától és családjától, amíg a fizikai világban él, a hontalanság szó e
tekintetben legfeljebb csak azt fejezi ki, hogy a fizikai világra irányuló érzései finomabban és
szebben alakulnak ki, ha a szellemi világ megfelelő érzéseire szert tett.
Milyen ember a hontalan ember? E jelző nélkül a szó igazi értelmében senki sem érheti el a
beavatást. A „hontalan ember” azt jelenti, hogy a szellemi világban nem fejleszthet ki az ember
A emberi fejlődésnek ezt az irányát a beavatottnak úgyszólván előre át kellett élnie, le kellett
bontania, át kellett hidalnia a korlátokat, és ki kellett fejlesztenie a nagy összhangot, a nagy békét, a
testvéri szeretetet. A beavatottnak hontalanságában már előre magába kellett fogadnia a nagy
testvéri szeretet csíráit. Ennek jelképéül írták le a régi időkben azt a sok vándorlást, amelyen a
beavatottnak, például Püthagorásznak át kellett esnie. Ezzel azt akarták kifejezni, hogy a kis
közösségen belül kifejlődött érzelmeik most már mindenki irányában tárgyilagosak lettek. A
kereszténység feladata az, hogy a testvéri szeretetet, ami a beavatottaknál csak egyéni indíttatás
volt, az egész emberiségbe belevigye.
Ezek azok a szavak, amelyek felvilágosítást adnak arról, hogy a Föld a maga egészében, a
levegőréteggel együtt, Krisztus teste, vagy ruhája és köntöse. Krisztus ruháját világrészekre,
országokra osztották fel, köntösét azonban nem. A levegő feloszthatatlan maradt, mindenki közös
tulajdona, külső anyagi jelképe a földkerekséget átható és a jövőben megvalósuló szeretetnek.
Mi teszi képessé az embert arra, hogy betekintsen a szellemi világokba? A fizikai világot azért
tudjuk észlelni, mert fizikai testünknek megvannak ehhez az érzékszervei. Ha az emberiség
fejlődését igen régi korokba követjük, láthatjuk, hogy az ősi időkben a fizikai világban még nem
volt az embernek szeme a látásra, füle a hallásra, mindezek egykor Goethe mondása szerint
„differenciálatlan közömbös szervek” voltak. Gondoljunk ennek bizonyítékául arra, hogy egyes
alacsonyabb rendű állatfajoknak még ma is vannak ilyen közömbös szervei. Csupán bizonyos
pontjaik vannak, amelyekkel megkülönböztetik a világosságot a sötétségtől. Ilyen közömbös
szervekből alakult ki, formálódott ki az idők folyamán mai szemünk és fülünk, beleidomulva a
fizikai test képlékeny anyagába. Csak amikor kiformálódtak, akkor tárult föl előttünk a színek és
hangok fizikai világa.
Nincs jogunk valamely világról azt állítani, hogy az nem valóság, legfeljebb azt mondhatjuk,
hogy mi magunk nem vesszük észre. Mert a világot a maga mivoltában látni egyértelmű azzal, hogy
vannak szerveink az észlelésére. Azt szabad mondanunk: én csak ezt vagy azt a világot ismerem -
de azt nem, hogy nem ismerem el létezőnek azt a világot, amit mások észlelni tudnak. Aki így
beszél, hogy mások se lássanak többet, mint ő maga, az tekintélyi alapon kizárólag annak
érvényességét követeli, amit ő lát. Ha valaki feláll ma, és azt mondja: mindez csak teozófiai
álmodozás, egyáltalán nem is létezik az, amit ezek mondanak - úgy ez csak azt bizonyítja, hogy ő és
a hozzá hasonlók nem tudják érzékelni ezeket a világokat.
Mi igenlő álláspontot foglalunk el a dolgokkal szemben. Mert aki csak a maga észlelését ismeri
Beszéljünk most arról, hogyan lehetne ezeket a szerveket beépíteni az éter-és asztráltestbe.
Említettük, hogy aki a beavatásra törekszik, és azt el is éri, annál kiformálódnak a magasabb
érzékszervek. Mi az útja ennek? A lényeg az, hogy az ember asztráltestére annak szabad állapotában
kell hatni. Éber nappali állapotunkban asztráltestünk belemerül a fizikai testbe, s így annak erői
hatnak rá. Ilyenkor tehát az asztráltest nem szabad, mert a fizikai test akaratát követi, s így
úgyszólván semmit sem lehet vele kezdeni. Csak amikor az alvás állapotában a fizikai testen kívül
van, akkor lehet átalakításához hozzáfogni. Az ember asztráltestében csak úgy alakíthatók ki a
magasabb érzékszervek, ha olyankor véssük őket bele, amikor a fizikai testen kívül van, tehát alvás
közben. Az alvó emberen azonban nem dolgozhatunk. Lehetetlen a mai emberen alvása közben úgy
dolgozni, hogy ezt észre is vegye, hiszen tudattalan állapotban van, tehát nem veheti észre. Ezt a
látszólagos ellentmondást az okozza, hogy az asztráltest az alvás alatt nem tud a fizikai testtel való
kapcsolatáról.
Van azonban egy közvetett mód: az, hogy a fizikai testre nappal, éber állapotban hassunk, de
olymódon, hogy ezek a benyomások akkor is megmaradjanak az asztráltestben, amikor kivonul a
fizikai testből. A fizikai világ benyomásai máskor is bejutnak az asztráltestbe, most azonban a
fizikai testnek valami egészen különleges eljárásra van szüksége, hogy ami az asztráltestbe
benyomódik, az megfelelően ki is alakuljon benne. Ennek útja az, hogy az ember ne a megszokott
A meditációt háromféle módon lehet végezni. Lehet a gondolati anyagra helyezni a hangsúlyt,
arra, amit bölcsesség-elemnek nevezünk. Ez a jóga-iskolázás, ami főképpen a gondolati elemmel, a
kontemplációval dolgozik. Lehet azonban inkább az érzésre hatni, elsősorban ezt kifejleszteni: ez a
specifikusan keresztény irány. De lehet a hatást az érzés és az akarat kombinálásával is elérni: ez a
keresztény-rózsakeresztes módszer. A jóga tárgyalása messzire vezetne, de egyébként sincs
összefüggésben a János-evangéliummal. Meg fogjuk azonban vizsgálni, hogy min alapszik a
specifikusan keresztény beavatás. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a mai társadalom embere
nehezen tudná megszerezni ezt a beavatást, mert e célból időnként teljesen el kellene szigetelődnie a
világtól. A rózsakeresztes beavatási módszer egyenesen arra való, hogy az ember kötelességei
elhanyagolása nélkül fel tudjon emelkedni a magasabb világokba. Elvi oldalát azonban a keresztény
beavatás is tökéletesen megvilágítja.
A keresztény beavatási mód kizárólag érzésekkel dolgozik. Hét érzés-élményt kell felsorolnom,
amelyek átélése ténylegesen annyira befolyásolja az asztráltestet, hogy szervei éjszaka
kifejlődhetnek. Lássuk, hogyan kell élnie a keresztény tanítványnak, hogy ezeket a fokozatokat
elvégezhesse. Az első fokozat a „lábmosás”. Ennél a tanító ezt mondja a tanítványnak: nézd a
növényt, gyökerei a földben vannak. Az ásványi talaj alacsonyabb lény, mint a növény. Ha a növény
fel tudná fogni saját mivoltát, azt kellene mondania a talajnak: én vagyok ugyan a magasabb rendű
lény, de nélküled nem tudnék meglenni, mert táplálékom java részét tőled kapom. Ha ezt érzésekbe
tudná önteni, lehajolna a kőhöz és így folytatná: te kő, lehajolok hozzád, az alacsonyabb rendűhöz,
mert neked köszönhetem létemet. Hasonlóan viselkedne az állat a növénnyel szemben, ő is azt
mondaná, hogy bár magasabb fokon áll, mint a növény, létét a természet alsóbb birodalmának
köszönheti. Így tovább menve eljutunk az emberhez. Itt is a magasabb társadalmi fokon állónak le
kellene hajolnia az alacsonyabban állóhoz, és el kellene ismernie, hogy létét annak köszönheti. Ez
az út elvezet egészen Krisztus-Jézusig. Tizenkét tanítványa, akik körülveszik, alatta állnak egy
fokkal, de miként a növény a kőből, Ő ebből a tizenkettőből nő ki. Lehajol hozzájuk, és azt mondja,
hogy létét nekik köszönheti.
Amikor a tanító mindezt elmagyarázta tanítványának, így folytatta: „engedd át magad heteken át
A második fokozat abban áll, hogy a tanítványnak ezt mondják: „most egy másik érzést kell
magadban kifejlesztened. Képzeld el, mi volna akkor, ha a világ összes fájdalmai és szenvedései rád
támadnának. Mit éreznél, ha minden elképzelhető akadály egyszerre rohanna meg, és azt kellene
érezned, hogy közöttük emelt fővel meg kell állnod, ha mindjárt a világ minden nyomorúsága
támadna is rád!” Elegendő gyakorlat után itt is két jelenséget él át a tanítvány: az egyik az, mintha
minden oldalról ütnék, a másik pedig a „megkorbácsolás” asztrális víziója. - Csak azt mondom el,
amit száz és száz ember átélt már, akik ezzel megszerezték azt a képességet, hogy fel tudtak
emelkedni a szellemi világokba.
A negyedik fokozat az, hogy a tanítvány saját testét nem érezte többé énjéhez tartozónak, hanem
épp oly idegennek, mint bármi más tárgyat, például egy darab fát. Annyira érzésévé kellett ennek
válnia, hogy elmondhatta: úgy hordom testemet, mint a kabátomat. Testét többé nem köti össze
énjével, s akkor beáll az, amit vérpróbának neveznek. Más esetekben az ilyesmi beteges állapot
lehet, ebben az esetben azonban, amely minden beteges tünet híján van, a meditáció
következménye. Maga a külső jelenség abban áll, hogy lábán, kezén, jobb mellén úgynevezett
vérjelek mutatkoznak, belső jelenségként pedig asztrális vízióban a „keresztrefeszítést” látja.
Az ötödik, hatodik és hetedik fokot csak röviden vázolhatjuk. Az ötödik az, amit „misztikus
halálnak” neveznek. Aki ezt átérzi, annak olyan élménye van, mintha egyszerre fekete függöny
ereszkedne le a fizikailag látható dolgok elé, mindent eltakarva szemei elől. Ezt az élményt
különösen fontossá teszi egy másik, amit szintén át kell élnie, hogy a szó valódi értelmében része
legyen a keresztény beavatásban. Ez a másik élmény abban áll, hogy bele tud merülni a gonosz, a
A hatodik fok az, aminek neve a „sírbatétel és feltámadás”. Ennél a tanítvány egynek érzi magát
a Föld egész testével, mintha belefektették volna, és az az érzése, hogy egybe tartozik vele. Élete
planetáris életté tágul ki. - A hetedik érzést szavakkal nem lehet leírni, csak az tudná, aki a fizikai
agy műszere nélkül tudna gondolkodni. Ezért nincsenek is rá szavak, mert kifejezéseink csak a
fizikai sík számára vannak. Csak rámutatni lehet erre a fokozatra. Ez felülmúl mindent, amiről
képzetet alkothatunk. „Mennybemenetelnek”, vagy a szellemi világba való teljes felvételnek
nevezzük ezt a fokozatot. Ezzel le is zárul az érzések sorozata, amelybe a tanítványnak, teljes belső
koncentrálás mellett, nappali éber tudata alatt bele kell merülnie. Ha átengedte magát ezeknek az
élményeknek, azok olyan erősen hatnak asztráltestére, hogy belső érzékszervei éjszaka
kifejlődhetnek, és plasztikusan kialakulhatnak. A rózsakeresztes beavatás útja nem ez a hétrészes
érzés-fokozat, de a hatás ugyanaz, mint az előbbinél.
Láthatjuk mindebből a beavatás lényegét: a nappali élmények kerülő útján olyan befolyást kell
gyakorolni az asztráltestre, hogy amikor éjszaka egészen szabaddá válik, új, plasztikus alakot
öltsön. Ha az ember ilyen módon formálható alakot adott saját asztrális lényének, akkor az
asztráltest tulajdonképpen új részünkké vált: teljesen áthatotta a manasz, a szellem-én.
Amikor az asztráltest ezt az új alakját megkapta, a következő teendő az, hogy amit így
formálhatóvá tettünk, az belejusson az étertestbe is. Ahogy a pecsétviasz felveszi a pecsétnyomóba
vésett nevet, ugyanúgy az asztráltestnek is mindazt, ami most már benne van, bele kell nyomnia az
étertestbe. Maga a folyamat belső része, az asztráltest megdolgozása, az összes beavatási módoknál
ugyanaz, csak az étertestre való átvitelben van eltérés közöttük. Erről a különbségről beszélünk
holnap. Bemutatjuk, miben különbözik egymástól a beavatás három módszere, az Atlantisz utáni
kor e legmélyrehatóbb fejlődési impulzusai, és hogy egyáltalán mi a beavatás jelentősége az
emberiség fejlődésében. Akkor majd tisztán látjuk a János-evangélium eddig még nem tárgyalt
részeit is.
Ez a könyv úgy íródott, hogy ha olvasója olyan viszonyba kerül vele, mint amilyenbe például
egy zenedarabot zongorázó virtuóz kerül a zeneszerzővel, azáltal, hogy ez egész darabot újra temeti
magában - természetesen megfelelő módon - akkor e könyv szigorúan tagolt gondolatmenete révén
máris igen nagymértékben létrehozható a katarzis. A ilyen dolgoknál, mint ennél a könyvnél is az a
fontos, hogy a gondolatok fogalmazása és csoportosítása olyan, hogy előidézi ezt a hatást. Sok mai
könyvnél könnyű volna - rendszerüknek némi megváltoztatásával - az egyes részeket előbbre vagy
hátrább tolni. „A szabadság filozófiájá”-nál ez nem lehetséges. Éppen úgy nem lehet a
százötvenedik oldal tartalmát ötven oldallal előbbre tolni, ahogyan lehetetlen a kutya hátsó lábait az
elsőkkel felcserélni. Ez a könyv ugyanis szigorúan tagolt szerkezetű, ezért is gondolatainak
átdolgozása belső gyakorlatozásként hat az emberre. Többféle módja van tehát a katarzis
előidézésének. Aki e könyv átolvasásával ezt nem tudta elérni, ne azt gondolja, hogy a mondottak
nem igazak, hanem azt, hogy a könyvet nem helyesen vagy nem elég erőteljesen és alaposan
tanulmányozta át.
A másik dolog, ami tekintetbe jön, a, hogy amikor a katarzis beálltával az asztrális érzékszervek
A emberi fejlődésben aztán beállt az az időszak, amikor lassanként lehetetlenné vált az étertest
kiemelése a fizikai testből az összes testi folyamatok messzemenő megzavarása nélkül, hiszen az
egész Atlantisz utáni fejlődés célja éppen az volt, hogy az étertest kapcsolata a fizikai testtel minél
szilárdabb legyen. Más módszerek alkalmazására volt tehát szükség, hogy amikor a katarzisban
eléggé kiformálódott asztráltest újból visszatér a fizikai és étertestbe, akkor ezektől el nem
szakadva, és a fizikai test gátlása ellenére is létrejöjjön az étertestben az asztráltest szerveinek
lenyomata. A meditáció és a koncentráció segítségével kellett tehát nagyobb erőket működésbe
hozni, és ezáltal az asztráltestben olyan erős impulzusokat létrehozni, hogy azokkal a fizikai test
ellenálló erejét le lehessen győzni. Erre való volt először a specifikusan keresztény beavatás, amely
a tegnap ismertetett hétfokozatú eljárást tette szükségessé. Ezek az érzések és érzelmek olyan erővel
hatnak az asztráltestre, hogy észlelő szerveit előbb-utóbb, esetleg csak évek múlva alakíthatóvá
tudja tenni, és azokat bele tudja nyomni az étertestbe, hogy ezzel megvilágosodottá tegye az embert.
A specifikusan keresztény beavatási mód kimerítő tárgyalása azonban nem napokba, hanem hetekbe
kerülne, de hiszen most nem is erről van szó. Tegnap csak az volt a szándékom, hogy leírjam egyes
részleteit, mert csupán az elvvel akartunk megismerkedni.
Aki tehát ezen a hét fokozaton átmegy, a három és fél napig tartó halálszerű alvás nélkül is
ténylegesen hozzá tud jutni a beavatáshoz. Csak folytonosan meditálnia kell a János-evangélium
mondatai felett, naponta alávetnie magát az első mondatok hatásának, onnan, hogy „Kezdetben vala
az Ige...”, egészen addig, hogy „aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal”. Rendkívül hatásos
meditációk ezek, nagy erő van bennük. Általában a János-evangélium egész teljességében nemcsak
olvasásra és értelmünknek van szánva, hanem arra is, hogy belsőleg egészen átéljük és átérezzük.
És akkor a benne lévő erő elősegíti a beavatást, dolgozik rajta, és így átéljük a „lábmosást”, a
A rózsakeresztes beavatás bár teljesen keresztény alapon nyugszik, inkább más jelképes
képzetekkel idézi elő a katarzist, nevezetesen imaginációs képekkel. Erre a módosításra azért volt
szükség, mert a emberi fejlődés időközben tovább haladt, a beavatási módnak pedig mindig
alkalmazkodnia kell a fejlődés fokához.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember a beavatáson átmenve egészen megváltozik. Azelőtt
csak a fizikai világ dolgaival érintkezett, most megszerzi azt a lehetőséget, hogy ugyanígy
érintkezzen a szellemi világ folyamataival és lényeivel is. Ehhez azonban a ma szokásos elvont,
prózaian józan megismerésnél reálisabbra van szüksége az embernek. Aki ezt a szellemi
megismerést megszerzi, annak ez még egyebet is hoz, tökéletes megvalósulását ennek a gyönyörű
mondásnak: ismerd meg magad! E mondás helytelen értelmezése azonban, ami napjainkban oly
gyakran megtörténik, nagy veszéllyel jár a megismerés terén. Sokan ugyanis úgy értelmezik, hogy
ne nézzük a külvilágot, hanem csak bensőkbe bámészkodjunk, s ott keressük a szellemieket.
Nagyon félreértett értelmezés ez, mert ennek a mondatnak egyáltalán nem ez a jelentése. Tisztában
kell lennünk azzal, hogy az igazi magasabb megismerés egyben továbbfejlődés is a már elért fokról
egy más, el nem ért magasabb fokra. Ha az önismeretet úgy gyakoroljuk, hogy csak önmagunkba
bámészkodunk, akkor csak azt láthatjuk, ami már eddig is megvolt bennünk. Ezzel azonban semmi
újat nem szereztünk meg, hiszen csak a mai értelemben vett alacsonyabb énünket ismerjük meg. Az
emberi benső csak egyik része annak, ami a megismeréshez kell, van azonban egy másik rész is,
amire szükség van, s ami éppen olyan fontos. Bensőnk segítségével ugyanis csak belső megismerő
szerveink kialakításáig jutunk el. Ahogy azonban a szem, mint külső érzékszerv pusztán önmagába
tekintve soha nem ismerné meg a napot, hanem e célból kifelé kell irányítania tekintetét, éppígy
belső megismerő szervünknek is kifelé, a szellemi értelemben vett külső felé kell tekintenie, hogy
valóban megismeréshez jusson.
Két dolog szükséges ehhez. Az egyik az, hogy az ember a katarzissal és a megvilágosodással
előkészítse önmagát, a másik pedig, hogy belső világát teljesen feltárja a szellemi világ előtt. Ebben
az összefüggésben látva a megismerést, az emberi bensőt a női, a kívülről jövőt pedig a férfi
Aki így megvilágosodott, vagy más szavakkal, aki a keresztény ezotéria szellemében befogadta a
Szent Lelket, az ezentúl más szellemben beszél. Hogyan beszél? Úgy, hogy nem a saját véleménye
az, amit bármiről is mond, a Szaturnuszról, a Napról, a Holdról, vagy az ember lényének részeiről, a
világfejlődés folyamatairól. Saját nézetei már egyáltalán nem jönnek tekintetbe. Amikor a
Szaturnuszról beszél, a Szaturnusz szól belőle, és amikor a Napról beszél, ennek szellemi lénye. Ő
maga csak eszköz, énje elsüllyedt, vagyis az ilyen pillanatokban teljesen személytelenné vált, mert
már a kozmikus világ-én használja őt megnyilatkozása eszközéül. Ezért a valóban ezoterikus
tanoknál, amelyek a keresztény ezotériából erednek, nem lehet nézetről vagy véleményről beszélni,
hiszen itt ilyen már nincs is. A keresztény ezotéria szellemében helyes beállítottsággal így kell
például a külvilág dolgairól beszélni: nem az a fontos, hogy a közül a két dolog közül ott kint az
egyik nem tetszik nekem, mert rossznak tartom, hanem az a lényeges, hogy pontosan a tényeknek
teljesen megfelelően írjam le őket. Mindig az a fontos, hogy amit a szellemi világban megfigyelek,
azt minden személyes vélemény kizárásával írjam le, Minden szellemtudományos iskolázásnak
egyedül a tények sorrendjét kell elbeszélnie, s ahhoz az elbeszélő nézeteinek semmi köze nem lehet.
Két dolog kell ennek megértéséhez. Először is meg kell ismerkednünk egy tisztán történelmi
dologgal, a névadás módjával, ami abban a korban, amikor az evangéliumokat írták, egészen más
volt, mint most.
Ami a názáreti Jézus történelmi személyiségét illeti, abban egy magasan fejlett embert kell
látnunk, aki sok megtestesülésen ment keresztül, és akit, amikor e magasrendű fejlődési periódus
után ismét testet öltött, ez a János-evangélium írója által Szűz Szofiának nevezett tiszta anya
vonzott magához. A názáreti Jézus, tehát egy igen magas fejlettségi fokon álló ember, aki előző
megtestesülésében érte el ezt a fokot, és így ebbe a megtestesülésébe igen magas szellemi fokon
lépett be. A többi evangélista nem olyan magas fokban megvilágosult, mint a János-evangélium
írója, ezért ők inkább az érzékelhetőség külső világát látják benne - a názáreti Jézus képében -
mesterüket és messiásukat. Ezzel szemben a titokzatosabb szellemi összefüggések rejtve maradnak
előttük, legalább is azokban a magasságokban, amelyekbe a János-evangélium írója bele tud
pillantani. Ezért ők elsősorban azt tartják fontosnak, hogy a názáreti Jézusban az az Atya élt, aki
mindenkor benne élt a zsidóságban, és mint a zsidók istene nemzedékről nemzedékre kísérte őket.
Mindkettőnél, Máténál éppúgy, mint Lukácsnál annak a beigazolása a fontos, hogy a korukban
élő názáreti Jézus lényege magára az isteni Atya-erőre vezethető vissza. A János-evangélium írója,
aki a szellemiekbe látott, nem ezt tartotta fontosnak. Ő a lényeget nem az „én és Ábrahám atya
egyek vagyunk” kifejezésben látta, hanem abban, hogy bemutassa: van az emberben mindig valami
örökkévaló, ami megvolt benne már Ábrahám atya előtt is, mert kezdetben volt a Logosz, akinek
neve „én vagyok”, aki megvolt minden teremtett dolognál és lénynél korábban, megvolt már az
őskezdetkor. Akik viszont inkább a názáreti Jézust akarták leírni, és csak őt tudták leírni, azok a
nemzedékről nemzedékre átáramló vérre akartak rámutatni, megmutatni, hogy Józsefben a názáreti
Jézus apjában az a vér élt, ami nemzedékeken át áradt le hozzá.
A palesztinai eseményeknél azonban nem csupán a názáreti Jézus igen fejlett személyiségével
van dolgunk, akinek sok megtestesülése után és a fejlődés igen magas fokára eljutva egy ilyen
kiváló anyára volt szüksége: még egy másik misztériummal is találkozunk itt.
Amikor a názáreti Jézus harminc éves volt, akkori életének élményei következtében olyan
magasra emelkedett, hogy egy egészen kivételes folyamatot vihetett végbe. Tudjuk, hogy fizikai
testből, étertestből, asztráltestből és énből állunk, a mai ember ilyen négytagú lény. Igen magas
fejlődési fokon álló ember képes arra, hogy énjét egy bizonyos időpontban kiemelje három testéből,
amelyeket teljesen épen és sértetlenül hagy vissza. Ilyenkor az én átmegy a szellemi világba, a
három test pedig visszamarad. A világ fejlődése folyamán előfordul ilyen folyamat. Jöhet egy
különösképpen magasztos, átszellemült pillanat - ami esetenként hosszabb ideig is tarthat - amikor
az én eltávozik az emberből, és átmegy a szellemi világba. Minthogy pedig a három test a kivonuló
én munkája folytán igen magas fejlettségi fokot ért el, használható eszköze lesz egy még magasabb
lénynek, amely őket birtokába veszi. Így vette birtokába a harminc éves názáreti Jézus fizikai testét,
étertestét és asztráltestét az a lény, akit Krisztusnak nevezünk. Minthogy a Krisztus-lény még soha
nem élt fizikai testben, nem testesülhetett meg közönséges gyermektestben, hanem csak olyanban,
amelyet egy magasan fejlett én erre előkészített. A názáreti Jézusban tehát harmincadik évétől
kezdődően Krisztussal van dolgunk.
Mi történt ekkor valójában? A názáreti Jézus énjétől elhagyott testi mivolta a valóságban olyan
érett, olyan tökéletes volt, hogy bele költözhetett a Nap-Logosz, az Elohák lénye, amit Nap-
szellemként jellemezhetünk. Három évre testet ölthetett, testté válhatott benne. A Nap-Logosz,
amely a megvilágosodás által besugározhatja az embert, Ő maga, a Szent Szellem költözött belé, a
világ-én, a kozmikus én, és ezentúl, az alatt a három év alatt a Nap-Logosz, Krisztus szólt Jézus
testéből. Az említett folyamatot a János-evangélium és a többiek is azzal érzékeltetik, hogy a
galamb, a Szent Szellem leszáll a názáreti Jézusra. Az ezoterikus kereszténység pedig úgy fejezi ezt
ki, hogy e pillanatban a názáreti Jézus énje elhagyja testét, és ettől fogva a Krisztus-szellem szól
Mi történt a Golgotán? Hogy ezt megértsük, azt a pillanatot idézzük szemeink elé, amely
tulajdonképpen a legfontosabb: amikor a vér folyik a Megfeszített sebeiből. Hogy jobban
megértsenek, egy hasonlattal világítom meg azt, ami ebben a pillanatban történt.
Képzeljünk magunk elé egy edény vizet. A vízben só van feloldva, úgy, hogy a víz meglehetősen
átlátszó. A víz felmelegítése által készítettük ezt a sóoldatot. Most hűtsük le a vizet. A só kiválik,
látjuk, amint alul kicsapódik és kezd lerakódni. Fizikailag ezt a folyamatot látjuk, szellemi szemmel
nézve azonban más is történik. Ahogy a só lent egyre sűrűbbé válik, szelleme a vízben felfelé
áramlik, s azt egészen megtölti. A só sűrűsödésének előfeltétele az, hogy a szellem kiválik a só
anyagából és szétterjed a vízben. Aki az ilyen dolgokat ismeri, az tudja, hogy az anyag
sűrűsödésével mindig szellemiesülési folyamat jár együtt. Lefelé sűrűsödés, felfelé pedig, mint
ellenkép, a szellemi felé irányulás, teljesen úgy, mint ahogy a só szellemének kiáramlása és
szétterjedése kapcsolatban áll a só anyagának leülepedésével és megsűrűsödésével.
Teljesen ugyanígy volt, amikor a kereszten a vér csorgott a sebekből, ez is nem csupán fizikai
folyamat volt, hanem egy szellemi folyamat is kísérte. Ez a szellemi folyamat abban állt, hogy a
Szent Szellem, aki annak idején a keresztségnél leszállt, most egyesült a Földdel: Krisztus maga
áradt bele a Föld lényébe. Ettől a pillanattól kezdve megváltozott a Föld. Ez az alapja a korábbi
előadásokban elmondottaknak: egy távoli csillagról látni lehetett volna, hogy a golgotai esemény a
Földet teljesen megváltoztatta. A Nap-Logosz egyesült a Földdel, szövetséget kötött vele, a Föld
szellemévé vált azáltal, hogy a názáreti Jézus testébe harminc éves korában bevonult Krisztus,
három éven át ott működött, és aztán továbbra is megmaradt a Föld számára.
Az igazi kereszténységben meg kell lennie az esemény hatásának, kell benne lennie valaminek,
ami fokozatosan megadja az adottságot a keresztény értelemben megtisztult asztráltesthez. Kell
benne lennie valaminek, aminek segítségével asztráltestét lassanként hasonlóvá teheti a Szűz
Szofiához, és rajta keresztül felveheti a Szent Szellemet, akit - bár szétárad az egész Földön - csak
az tud befogadni, akinek asztrálteste hasonlóvá vált a Szűz Szofiához. Kellett tehát lennie
valaminek, ami az erőt adja ahhoz, hogy az ember Szűz Szofiává változtassa asztráltestét. Miben
van ez az erő? Abban, hogy Krisztus-Jézus ezt a hivatást hagyta arra a tanítványra, akit szeretett,
tehát a János-evangélium írójára: jegyezze fel a palesztinai eseményeket a valóságnak megfelelően,
és hűen a maga megvilágosodásához, hogy ezek így az emberekre hassanak. Ha az emberek
megfelelő mértékben engedik magukra hatni a János-evangéliumban feljegyzett dolgokat, akkor
asztráltestük lassanként Szűz Szofiává alakul, és fogékonnyá válik a Szent Szellem befogadására.
Fogékonnyá válik a János-evangéliumból kiáradó indíttatás ereje által arra, hogy átérezze, és
Ezt a hivatást, ezt a feladatot adta Krisztus-Jézus a János-evangélium írójának. Csak el kell
olvasni az evangéliumot. Ott áll a keresztnél Jézus anyja, a kereszténység ezoterikus értelmében a
Szűz Szofia, és a keresztről szól Krisztus a tanítványhoz, akit szeretett: „imhol a te anyád!” - és attól
az órától fogva a tanítvány magához fogadta őt. E szavak jelentése ez: rád ruházom azt az erőt, ami
asztráltestemben volt, s ami ezt a Szent Szellem hordozására alkalmassá tette, írd le mivé válhatott
fejlődése által ez az asztráltest! „És ettől az órától magához fogadá őt a tanítvány” - vagyis megírta
a János-evangéliumot. A János-evangélium valóban az az evangélium, amelybe írója belerejtette a
Szűz Szofia kibontakoztatásához szükséges erőket. A keresztről kapta azt a hivatást, hogy fogadja őt
anyjának, és legyen a Messiás valódi, igaz tolmácsolója. Ezeket a szavakat így kell tehát értenünk:
éljétek bele magatokat egészen a János-evangélium értelmezésébe, ismerjétek meg szellemileg,
mert benne van az az erő, ami a keresztény katarzishoz vezet, az az erő, ami meghozza nektek a
Szűz Szofiát is: s akkor a Földdel egyesült Szent Szellem által részetek lesz a megvilágosodásban, a
keresztény értelemben vett „photismos”-ban!
Ezek a palesztinai élmények olyan erős hatást gyakoroltak legbensőbb tanítványaira, hogy attól
fogva megvolt bennük a szellemi látás, legalább is adottság formájában, ezt ők megkapták. A
szellemi látás ugyanis keresztény értelemben abban áll, hogy a palesztinai események ereje által
úgy alakítja az ember asztráltestét, hogy fizikailag érzékelhető módon nem is kell jelen lennie
annak, amit látnia kell, mert van még valami az ember birtokában, amivel a szellemiekbe beleláthat.
Voltak ilyenek Krisztus meghitt tanítványai között, példa erre az a nő, aki őt Betániában megkente.
Ő is a palesztinai eseményekből merítette a hatalmas erőt szellemi látásához, s egyike volt azoknak,
akik elsőként tudták meg, hogy az, ami Jézusban élt, megmaradt a halál után is, hogy feltámadt.
Megvolt benne ez a képesség, és pedig azért, mert megszülettek belső érzékszervei. Van szó erről
valahol? Igen. Olvashatjuk, hogy Magdalai Mária odamegy a sírhoz, a holttest eltűnt, de ő két
szellemi alakot lát. Ez a két szellemi alak mindig látható, amikor a holttest huzamosabb ideig marad
egy helyben. Az egyik oldalon az asztráltest, a másikon a fokozatosan szétfoszló és a világéterben
feloldódó étertest látható. Tekintet nélkül a fizikai testre, két szellemi alak van ott, amelyek a
szellemi világhoz tartoznak.
Látta, mert a palesztinai események ereje és hatása alatt szellemileg látó lett. De még többet is
látott, látta a Feltámadottat. Ehhez pedig szellemi látásra volt szükség. Mert hiszen elképzelhetetlen,
hogy akit néhány nappal előbb fizikai testben láttunk, azt ne ismerjük fel, amikor találkozunk vele.
Sőt, a pontosság kedvéért nem is egyszer van erről szó, hanem így van a Feltámadott másik
megjelenésénél is, amikor a Genezáret tavánál jelenik meg.
Az ezoterikus tanítványok megtalálták Őt. Akiket a palesztinai események teljes ereje áthatott,
azok felismerték a helyzetet, megértették, hogy a feltámadt Jézus az, akit most szellemileg
láthatnak. Ezek a tanítványok és Magdalai Mária látták Őt. Voltak azonban egyesek, akiknek
hiányzott a teljes szellemi látóképességük. Ilyen volt például Tamás. Tudjuk, hogy ő nem volt jelen,
amikor a tanítványok elsőízben látták az Urat, ezért is kívánja, hogy kezét betehesse a sebekbe, és
testileg érinthesse a Feltámadottat. Mi történt most? Segíteni kell rajta, hogy ő is szellemileg látó
legyen. Hogyan történik ez? Úgy, ahogy meg van írva.
Vagyis. Fogsz látni valamit, ha nemcsak a külső látásra bízod magad, hanem áthatod magad
belső erővel!
Ennek a belső erőnek, aminek a palesztinai eseményekből kell kiindulnia, a neve „hit”. Nem
hétköznapi erő ez, hanem belső szellemi látóerő. Engedd, hogy áthasson a belső erő, s akkor nem
A feltámadás teljes valóságát és igazságát ismerhetjük fel mindezekből, de azt is láthatjuk, hogy
a feltámadást csak az értheti meg teljesen, aki előbb szert tesz a szellemi látást adó belső erőre. A
János-evangélium utolsó fejezete érteti ezt meg velünk, amely egyre erőteljesebben mutat rá arra,
hogy Krisztus-Jézus legmeghittebb tanítványai azzal szerezték meg a Szűz Szofiát, hogy ő előttük
játszódott le az esemény. Mégis, amikor először kellett volna helytállniuk, és valóban szellemi
eseményt látniuk, még elvakította őket a jelenség, és magukhoz kellett, hogy térjenek, mert nem
tudták, hogy Azt látják, aki azelőtt velük volt. Ezt csak a legfinomabb fogalmazásban foghatjuk fel,
mert a durva anyagi értelem a feltámadás gondolatának megdöntését látná benne. Pedig a
feltámadás csodáját egészen szó szerint kell vennünk, sőt még azt is, amikor ezeket mondja:
„veletek maradok mindenkor az idők végezetéig”.
Itt van Ő, és újból eljön, nem testi alakban ugyan, de láthatóan azoknak, akik fejlődésüket a
János-evangélium erejének köszönhetik. Ők valóban látják majd, szemlélhetik Őt, és nem lesznek
hitetlenek, ha a látáshoz meglesz a szellemi erejük. Éppen a szellemtudományos mozgalom hivatása
az, hogy Krisztus újbóli földi megjelenésére előkészítse az emberiségnek azt a részét, amelyben
megvan ehhez az akarat. Ez a szellemtudomány világtörténeti jelentősége: előkészíteni az
emberiséget, nyitva tartani a szemeket, hogy amikor Krisztus a hatodik kultúrkorszakban
megjelenik, és újból hatni fog az emberek között, az emberiség nagy része számára teljesüljön az,
amit a kánai menyegző előre jelzett.
Valóban sok esetben így van ez a mai prófétáknál, igazaiknál és hamisaknál egyaránt, mondanak
valamit, s azt mindig újból és újból elismétlik, úgyhogy az emberek lassanként el is hiszik. A
szellemtudománynak azonban nem szabad ilyen prófétaságra törekednie, és nem is törekszik erre,
sőt, egyáltalán nem kíván próféta lenni. Nem érzi magát hibásnak, ha azzal vádolják, hogy ő is
folyton ismételget, sőt, mindig más és más oldalról világítja meg a dolgokat, más és más módon
tárgyalja őket. A próféta azt akarja, hogy higgyenek benne, a szellemtudomány azonban nem a
hithez, hanem a megismeréshez akar elvezetni. Ezért is mi Voltaire mondását megfordítjuk, s ha ő
azt mondja, hogy az egyszerű az, ami hitre vár, és ez a próféták dolga, úgy a szellemtudomány azt
tartja, hogy ami sokoldalú, ahhoz csak a megismerés vezet el. Igyekezzünk tehát mindinkább
Ha ezek után most már megértjük, hogy a „Szent Szellem” néven nevezzük Krisztus-Jézus
atyját, aki Jézus testében létrehozta Krisztust, akkor egész mivoltában könnyű lesz megértenünk azt,
hogy a kevésbé beavatott tanítványok nem is rajzolhattak olyan mélyreható képet a palesztinai
eseményekről, mint az, „akit az Úr szeret vala”. Az emberek ma azért beszélnek mindig a nekik
egyedül és kizárólag mérvadó szinoptikusokról, mert hiányzik belőlük az akarat, hogy a János-
evangélium igazi mivoltának megértéséhez fellendüljenek, mert mindenki ahhoz a szellemhez
hasonlít, amit meg tud érteni. Ha érzéssé, érzelemmé igyekszünk változtatni mindazt, amit a
szellemtudomány a János-evangéliumra vonatkozólag tanít, akkor tapasztaljuk majd, hogy a János-
evangélium nemcsak oktató mű, hanem erő is, ami hatni tud lelkünkre.
Ezeknek a rövid előadásoknak a célját az érti meg teljesen, aki megérezte belőlük, hogy a János-
evangéliumból nemcsak az elmondottakat meríthetjük, hanem a szavakon át azt az erőt is, ami
lelkünket előbbre viszi. Nem is tisztán az értelemnek, az értelmi felfogóképességnek szántuk ezeket
az előadásokat, az volt a távolabbi céljuk, hogy érzésekké és érzelmekké sűrűsödjék az, amit az
értelem felfogott, s ezek az érzések és érzelmek legyenek az előadások végső eredményei. Ezért, ha
helyesen fogjuk fel, világossá válik a szellemtudományos mozgalom igazi hivatása, ami abból áll,
hogy a kereszténységet a bölcsesség fokára emelje, hogy azt a szellemi bölcsesség kerülő útján
helyesen tudjuk megérteni. Így jutunk el annak felismeréséhez is, hogy a kereszténység ma még
hatásának kezdetén áll csupán, és igazi hivatását akkor tölti majd be, amikor az emberek valódi,
vagyis szellemi mivoltában értik meg. Minél inkább ebben az értelemben fogjuk fel ezeket az
előadásokat, annál inkább értettük meg őket az eredeti elgondolás szellemében.