Bagdy Emőke: Mi a boldogság titka?

Már óvodás és iskoláskorban fontos lenne a stresszkezelés - vallja Bagdy Emőke kilinikai
szakpszichológus. AZ egyetemi tanár az Inforádió Aréna című műsorában párkapcsolati kérdésekről,
családról, és ennek folyományaként a boldogságkeresésről és a boldogságról is szót ejtett. Az
alábbiakban olvashatják a teljes beszélgetés szó szerinti, szerkesztett változatát.

Ismét napirendre került az iskolai stresszkezelés vagy az iskolai relaxáció ügye. Ez a kérdés már
korábban, 2-3 évvel ezelőtt is napirenden volt, és azt tervezték, hogy a nemzeti alaptantervbe
majd integrálódik valamilyen formában. De azért nagyon érdekes talán arról is beszélni, hogy
mit is jelent voltaképpen a stressz kisiskolások, 6-7 éves gyerekek vonatkozásában. Mert azt
gondolnánk, hogy ez amolyan felnőtt tünetegyüttes.

Először is tisztelettel és szeretettel köszöntöm a rádióhallgatókat, és örülök, hogy ezt a témát ilyen
módon most műsorra tűzik. Beérett az idő, ezt tudom mondani. Igen, nekünk az, hogy milyen
stresszben élünk, rossz stresszben élünk, már szinte szállóigeként hangzik újra és újra. Közben
tehetetlenül állunk, mit tehetünk saját egészségünk érdekében, hogy megelőzzük azokat a
károsodásokat, amelyekről most már statisztikák tömege szól. Nevezetesen arról, hogy belebetegszünk
az életünkbe, jönnek a szív- és keringési zavarok, a daganatos betegségek, az addikciók, mint a drog, a
gyógyszerszedések tömege és az alkoholizmus. És hát végül is aztán a depresszió is milyen magas
arányban fordul elő a magyar népességben. Szembe kell néznünk azzal végre már, hogy keresni kell
azokat az utakat, amikkel egy kicsit ebből kiszabadíthatjuk magunkat. Nem münchauseni módon, saját
hajunknál fogva, hanem valami rendszerbe foglaltan. Tisztelettel fogadjuk el, hogy mi most kollektíve,
mindannyian teszünk annak érdekében, hogy tanuljunk meg önszabadító eszközöket. Ez persze
egyedül nem megy, mármint megtanulni valamit, kell, hogy legyen ennek egy elfogadottsága. Most
induljunk ki a stresszből. Hát állandóan úgy beszélünk a stresszről, mintha az egy féle lenne, hogy az
valami olyan, ami ártalmas. De ha belegondolunk egy boldog pillanatunkba az életünkben, hát akkor
is gyorsabban dobog a szívünk, akkor is van egy szimpatikus idegrendszeri izgalom.

Ez a pozitív stressz.

Hát ez a pozitív eustressz. Ugye az eu egy görög szóösszetétel szerint helyeset, jót jelent, tehát vannak
jó stresszek. Vajon ebben a stress balance-ban nem arra kellene-e törekedni, hogy csökkentsük a
negatív, károsító stresszeket, és növeljük az eustresszeket, a jó stresszeket? Tehát itt kétoldalú az, amit
tehetünk önmagunk és egymás érdekében. És mivel általában egyedül nem megy, ezért csak egy
példát mondok. Amikor az északi sétálás például bevezetésre került, sokan kifejezetten kinevették
ezeket a bottal...

...ez a nordic walking...

Nordic walking, igen. Hát kinevették ezeket az embereket, hogy mit csinálnak. Magam is emlékszem
rá, hogy volt egy ilyen élményem, úgy rácsodálkoztam erre és egy kicsit furcsálltam. Amit nem
ismerünk, azt valahogy előbb elítéljük, eltávolítjuk, félünk tőle. Valahogy ezért azokat a segítő
módszereket is, amiket a tudomány szolgáló módon ajánl, visszautasítjuk, mert félünk, mi történik.
Miért nyúlnak bele a mi saját, kicsi rendszerünkbe? Örüljünk már, hogy élünk. Tehát van egy
védekező és elutasító attitűd bennünk az új dolgokkal kapcsolatban. De hogyha a stresszekre
visszatérek, szeretném azt hangsúlyozni, hogy a stressz maga önmagában se jó, se rossz. Van az
életünkben.

Nem nagyon tudjuk kiiktatni.

Nem hát. De az, hogy mi lesz jó, hogy én mit ítélek meg jónak, az a saját értékelő rendszeremtől függ.
Van, ami másnak rossz, az én értékelő rendszerem meg azt mondja, ez nagyon jó. És ez az előzetes
tapasztalatokon múlik. Nagyon fontos, hogy olyan élményekkel töltsük meg a „tárat”, hogy úgy

1
mondjam, hogy legyen sok pozitív viszonyítási alap is, hogy könnyebben tudjak bizalommal lenni a
másik ember iránt. Egy helyzetet tudjak például nem szorongással, félelemmel elfogadni, nyitottabb
legyek. Tehát tulajdonképpen egy általános szemléletformálás is feladatként ott van előttünk, hogy
másként tanítsuk a gyerekeinket a saját magukhoz való viszonyra. És akkor hát tényleg szívesen
rátérek arra, hogy teljesen jogos volt, amikor ez a téma felvetődött a nemzeti alaptanterv korábbi,
kialakult rendszerében. Magam is bekapcsolódtam ebbe, mint Hoffmann Rózsa által felkért résztvevő,
közreműködő, különösképpen mivel gyógytornász is voltam és szívesen foglalkoztam a testnevelés
területével is. Úgy éreztem, na, itt van a pillanat, hisz szakembereket már évtizedek óta tanítunk
különböző stresszkezelő módszerekre, aktív, progresszív relaxációra, mentális relaxációra, amik
hoznak egy jobb állapotot. Na most van a pillanat, akkor vigyük be mindezt az iskolába – gondoltam
én, elég naiv módon. Egy dologgal nem számoltam, ezt teljesen személyes hibámnak tudom be: hogy
az én lelkes naivitásom azzal találkozott, hogy az emberek nem tudják, miről van szó. És mi az első
reakció? Elutasítás és félelem. Különösképpen, mikor elhangoztak bizonyos szavak, mint a meditáció.
Ugye ez egy nagyon különös dolog, hogy milyen hozott és betöltött jelentéstartalom van a fejünkben
erről. A meditációról mondjuk egy hívő embernek az a belső tudásanyaga, úgy tudja, úgy érti, úgy
véli, hogy az valahogyan talán nem is a mi kultúránkból való, hanem mondjuk a buddhista
kultúrából...

Valami keleti.

Keleti.

Okkult.

Okkult. Én teljesen megértem ezeket a félelmeket.

És a relaxáció, ahhoz is ilyen jelentéstartalmak tapadnak? Mert ugye a relaxáció francia eredetű
szó, és azt jelenti, hogy elengedni a rabot.

Elengedni a rabot, szabaddá válni, valamitől megszabadulni, és valamire szabaddá tenni magunkat.
Mindazonáltal érdekes, ahogy a köztudatba valahogy becsempésződik valami, és ahogy elterjed. Ha az
egyik ember azt mondja a relaxációra: ez valami nagyon gyanús dolog, akkor a másik ember is
csatlakozik hozzá, tényleg, hát nem is tudom mi ez, na, akkor utasítsuk el. És így lesz egy általános
elutasítás belőle.

Mi a tapasztalat egyébként, hogy már a gyerekek is küzdenek stresszel?

Sajnos.

Beszéljünk a kisiskolásokról. Hát lehet, hogy valakinek nem felhőtlen az, hogy óvodás létből
vagy az óvodás évekből átkerül az iskolába és az iskolapadba beül, ez már eleve lehet egy
stresszes helyzet vagy egy stresszes szituáció. És aztán sajnos az a tapasztalat, hogy már
általános iskolában bejön egyfajta teljesítménykényszer. Versenyezni kell egymással, egyfajta
versenyistálló van. Majd kilenc-tíz éves gyerekek, mondjuk, akik nyolcosztályos gimnáziumba
felvételiznek, komoly felvételit tesznek.

Annyira örülök, hogy ezt a gondolatot így behozta, hiszen mi egy nagyon különleges kultúrában
élünk, ahol a racionalitás nagyon nagy hangsúlyt kap az életünkben, minden olyan materiális,
racionális. Tehát tulajdonképpen minden, ami az emocionális oldal, az meglehetősen háttérbe szorul,
előtérbe kerül a teljesítményközpontúság. De engedje meg, hogy visszatérjek arra, amikor a felhőtlen
óvodáskorról beszélt - hát nem felhőtlen.

Az sem felhőtlen.

2
Van egy jó néhány barátom, köztük óvodapedagógusok is. Én olyan tapasztalatokat szereztem tőlük,
ami megrendített. A gyerekeknek olyan kötődésigényük van, amit otthon nem kapnak meg, mert nincs
idő semmire. Az a bizonyos sokak által emlegetett minőségi idő, hogy ott vagyok lelkemmel,
figyelmemmel, szeretetemmel a gyermek mellett, hogy valóban ő van a középpontban - hát erre nincs
idő, de hát nincs idő semmire sem. Nincs idő például a fájdalomra, azt halljuk csak, hogy vedd be
gyorsan azt a gyógyszert, és akkor jön kémiai kényszerzubbony, nincs tehát idő semmire. Na most
ebben a zaklatott és fölgyorsult életidőben nagyon fájdalmas dolog kimondani, de már az óvodásaink
is érzelmi hiányosságokkal küzdenek. Már szoronganak például a beiskolázás körül is. Természetes,
hogy a váltás félelmekkel jár. Azt mondja a pszichológia: ilyenkor jön a regresszió, visszacsúszás egy
korábbi fejlődési szakaszra. Aztán bekerülnek az iskolába. Hiába az iskolaérettségi vizsgálat és a
hasonlók, mégis látjuk már, hogy a szorongásos tünetek kialakulnak, és ez csak fokozódik, ahogy
jönnek a teljesítményi követelmények. Ehhez társul még a pedagógiai attitűd, amit én nem győzök
hangsúlyozni. Tisztelt pedagógus barátaim, van egy olyan szabály, hogy hat és tíz éves kor között
erősödik meg az önbizalmi rendszer, aminek persze az alapjai már megszületnek a gyermek születése
és az anya-gyerek kapcsolatban is, de tulajdonképpen itt rögzül az, hogy fogok tudni bízni magamban,
de csak akkor, ha valaki egyszer már bízott bennem, mert le kell töltenem a bizalmat is. Tehát ezért a
jó pedagógia az elfogadó és támogató, bátorító. Van is egy ilyen pedagógiai irányzat, az
individuálpszichológiai rendszer dolgozta ki. Világsikere van, mert bejön. De hát az úgynevezett
behaviorizmus, a viselkedéstudomány is állítja, hogy a pozitív megerősítéseknek hatalma van, míg a
negatívak, az elmarasztalástilalmak, az olyanfajta tilalmak, amik nem is átláthatók a gyerek számára,
büntetések, nem viszik előre sajnos a személyiséget. Nos, tehát nagyon fontos, mit teszünk ebben a
kettős szorítottságban. Kettős, mert már szorongó vagyok, félek, hogy megfelelek-e. Megfelelek-e, és
akkor beszorongok. Akkor már van eleve egy félelem a félelemtől, hogy jaj, teljesítek-e, és akkor jön a
teljesítménykudarc. Baj, ha nem jön rá a felmentő megerősítés, hogy jól van, ez most nem sikerült,
nem baj, bízom benned. Én bízom benned, mert tudom, hogy benned van a képesség arra, hogy te
sokkal jobban teljesíts. És akkor a teljesítménygörcsöket ki lehet oldani a gyerekből, és fölbátorítani,
és minden kicsi előrelépésnél már egy kis dicséretet valahogy betenni.

Tehát a pedagógusnak is vagy nekünk, szülőknek többet kéne dicsérni a gyerekeinket?

Hát a pedagógusnak, szülőknek igen, ez világos, de nem mindig. Tehát ez nem azt jelenti, hogy
szüntelenül. Indokolt esetben álljon ott a megerősítés, és ez nem szuperlativuszokban körülömlengést
jelent, hanem egy pozitív megerősítést, hogy látod, bíztam benned, és tudom, és a jövőt illetően is
tudom, hogy te meg fogod tudni oldani - körülbelül ez a lényege.

Az iskolai stresszkezelésnek, az iskolai relaxációnak milyen pozitív hozadéka lehet? Mi lehet az

eredménye, és egyáltalán hogyan nézne ki ez a gyakorlatban? Ugye korábban is már szó volt
arról, hogy ez valamilyen formában a mindennapos testnevelés része lenne, tehát a heti öt
testnevelésórából valamilyen formában egyet erre áldoznának, vagy ebbe integrálnák be.

Hivatalból a Diáksport Szövetség kapta azt a megbízást, hogy a heti ötórás testnevelés egész
rendszerét dolgozzák ki, és nézzék meg, mi az, ami beférhet a testnevelési órákba, hogy az
személyiségformáló hatású legyen. Csak egy példát mondok: milyen legyen az értékelő rendszer? Az a
fajta, amikor azt nézzük, a gyerek megugorja-e a 160 centit vagy azt az akármilyen teljesítményt, ahol
a mérce meg van szabva, vagy pedig azt értékeljük, amikor a saját előzetes teljesítményéhez képest
egy jobbat produkál? És ez nagyon jelentős szempont, amikor valaki esetleg fizikailag kicsit
ügyetlenebb.

Egyébként most pont ez jutott eszembe az iskolai stressz, meg stresszkezelés kapcsán, hogyha én
visszagondolok az általános iskolai éveimre, akkor nekem például a tornaóra vagy a testnevelés
volt a legstresszesebb. Az, ahogy viszonylag ügyetlen, lecsúszott zoknis kisgyerekként azon
izgultam, hogy na most akkor azt a hátrabukfencet vagy a gyűrűgyakorlatot, vagy a kézenállást
meg tudom-e csinálni. Emlékszem, még otthon is gyakoroltam kézenállást.

3
Igen, annyira örülök, hogy ezt említette, mert nagyon nehéz a szemléletformálás. A testnevelő tanárok
nevelésében, hivatás, személyiségalakításában az egyetemen mégiscsak ez a rendszer dívik. Nagyon
nehéz ezt a szemléletet megváltoztatni, hogy te a gyermeket a saját magához való teljesítményben,
előrejutás alapján ítéld meg. És ezért ha egy futó gyerek nem a három kört tudja megfutni, mert esetleg
egy kicsit kövérke vagy nehezebben mozog, vagy ügyetlenebb, akkor, ha megfutja az egy után a másik
kört is, akkor dicsérd meg. Nem baj, hogy ő az előírásos ötöt nem fogja tudni megfutni, de ha
megbiztatod, és azt mondod, látod már, hogy milyen jó, amit elértél, milyen ügyes vagy, ügyesedsz,
tudod, már tudom a következő alkalommal te már a három kört is megfutod, akkor az a gyerek
összetöri magát az igyekezettől, hogy megfeleljen, mert én megdicsértem, és ő meg akar felelni
nekem. Ezt nem értik valahogy a szülők. Nem megyünk vissza a gyerekoptikába, és nem tudjuk átélni
azt, hogy milyen, amikor a gyerek annyira szeretne megfelelni, hogy „szeress engem, fogadj el engem,
értékelj engem, én is csak egy lény vagyok ebben az univerzumban, valaki számára szeretnék fontos
lenni”. Ha mi ezt fölfognánk, hogy ez így van, máshogy viszonyulnánk saját gyerekeinkhez is, és
máshogy viszonyulnánk a pedagógiai szerepünkben is a gyerekhez.

Térjünk még vissza arra: mi lehet az eredménye vagy mi lehet a hozadéka, ha ez tényleg beépül
az iskolai oktatásba?

Igen, letértem picit a saját vágányomra. A Diáksport Szövetség tehát kidolgozta azt a rendszert,
amiben nemcsak a stresszkezelés, relaxáció, meditáció, imagináció, tehát belső képekkel való munka
kerülhet be a testnevelő órákba, hanem mellette meg kellene tanítani arra a pedagógus társakat, hogy
ők egy bizonyos szemléletváltással, saját maguk egészsége érdekében is tanuljanak relaxációt,
tanuljanak belső képekkel való munkát, tanulják az úgynevezett mentális relaxációt. Na most ezzel én
semmi olyat nem mondtam, ami megbotránkozásra ad alapot, mert a mindfulnesst Kabat-Zinn
kidolgozta. Tudományosan bizonyította, hogyha én irányítom a figyelmem befelé, és ezáltal egy
módosult figyelmi vagy tudatállapotot hozok létre, bent olyan folyamatok indulnak automatikusan,
amik csökkentik az idegrendszer feszültségterheltségét, és átprogramozzák szép lassan az
idegrendszert egy nyugalmi működésre. Egy kisiklott, túlizgatott idegrendszer, ami más működésre,
hibás működésre állt át, visszarendezhető, hogy fölülírjuk a hibás működést egy pozitív
megtanulásával. Jót tesz a pedagógusoknak, jót tesz mindenkinek. Ezt mentális relaxációnak hívjuk.

Gondolom, az eleve, önmagában jó, ha kevésbé stresszes állapotú a pedagógus.

Hát persze. Ezt indítottuk mi el, és ezt most már évek óta csendben csináljuk. Mikor visszautasításra
került a bevezetés, az, hogy az iskolákban legyen a tanrend része a relaxáció, tulajdonképpen csak a
Diáksport Szövetség révén került be a rendszerbe a mozgásalapú relaxáció, ami részét képezheti a
testnevelő órának. Azt gondoltuk, akkor mi meg megépítjük azt az utat és elmegyünk az iskolákhoz.
Van nekünk egy diák relax csapatunk. Arra vállalkoztunk, kidolgoztuk a nagycsoportos óvodás kortól
egészen a közoktatási rendszer teljes területére, életkori sajátosságoknak megfelelően, hogy mikor,
milyen relaxációs, meditációs és imaginációs módszert ajánlunk. Ezt egymásra lehet építeni. Mi
bizony a mentális típusút - amit hát a közvélemény nagy riadalommal elutasított, és így kizáródott - mi
bizony azt is tanítjuk. De hogy? Tudományosan megalapozottan. Én sosem dicsekedtem saját
munkáimmal, de azt a tudományos munkát, amiért tudományos fokozatot kaptam, száz ember
relaxációs hatásvizsgálatával értem el. Tudományosan bizonyítható az az út, amit én tanítok
másoknak, és amit mi tanítunk, vagyis a mentális típusú relaxáció, autogén tréning. Egy olyan tanulási
programról van szó, amit a befelé fordulással, befelé figyeléssel érünk el. Tudja, mi ez? Olyan,
minthogy úszni, biciklizni is megtanulunk. Ugye, hogy automatikus? Ha egyszer én már megtanultam
biciklizni, nem potyogok le a bicikliről. Ha egyszer megtanultam a belső szabályozás folyamatát, azt
magától csinálja, automatizáltan a szervezet. Óriási kincset ér.

Van itt öt kulcsszó, ami szerintem a stresszoldásban, vagy a stresszkezelésben is kulcsszó lehet,
és egyúttal utal az egyik korábbi hangos könyvének a címére is. Ugye ez az öt kulcsszó: kacagj,
kocogj, lazíts, érints és segíts. Ez öt, akár tudatos cselekvést is jelenthet az életünkben?

4
Igen.

Amitől kevésbé leszünk stresszesek és hát úgymond talán boldogabbak lehetünk?

Igen. Ugye abból indultunk ki, hogy nemcsak rossz stressz van, bár a közhiedelem ilyen értelemben
használja, hanem van jó stressz is. Hát ez az öt szó, kulcsszó azokat a tudományosan bizonyított
területeket fogja át, ahol a rossz stresszekkel megküzdhetünk. A mi belső erősítésünkre is rátanít, az
eustressz összes területét behozva. Eszméljük, mit idéz elő bennünk, ha elmosolyodunk, azzal, hogy a
mosolyizmokat aktiváljuk. Egy Echmann nevű kutató igazolta, hogy harminc másodperc után az
agyunk, ez a hatalmas automatizmus, az örömközpont, nukleosakumbens értesül róla, hogy mosoly
van, és akkor öröm van. Mert ez a pályarendszer azt a kapcsolatot alakította ki, hogy általában
normálisan akkor mosolygunk, ha jól érezzük magunkat, vagy éppen valamilyen kapcsolatba akarunk
kerülni a másikkal. Tehát pozitív pályákat indít be a szervezetben a kacagás. Ez egy interaktív
feszültségelvezetés, hiszen ha én egymagam sétálva magamban nevetgélek, akkor bolondnak néznek,
tehát a kacagás igazi társas tevékenység. És hogy mit csinál a kacagás? Csak egy példát mondok: az
egész szervezetünk feszültségeit ki tudja oldani, például megszüntetni az obstipációt. Ezt igazolták
Kolumbiában egy egyetemen végzett kísérlettel: székszorulásban szenvedőket reggel éhgyomorra
nevettettek, úgy, hogy nem volt szabad a saját technikákat alkalmazni, és az ötödik napra a
legellenállóbb is megadta magát. Mert annyira tudja a beleket masszírozni a rekeszizom, ami ugye
ezzel a ha-ha-ha típusú hangkiadással rezegteti a rekeszizmot és a beleket masszírozza, hogy azt
mondjuk, a kacagás zsigeri kocogás. Nagyon jó.

Azért is érdekes ez, mert amikor legutóbb beszélgettünk ugyanebben a műsorban éppen az
akkor megjelent Ma még nem nevettem című könyv volt a témánk. Akkor arról volt szó, hogy
mennyire keveset kacagunk, mennyire keveset nevetünk, és szerintem ez a helyzet azóta sem
változott. Azért is hozom ezt szóba, mert én nyáron - ha előhozakodhatok egy személyes
élménnyel vagy személyes emlékkel - Dél-Olaszországban jártam, egészen a csizma csücskében
vagy a csizma sarkában. Számomra először az volt a meglepő, de aztán abszolút megszokottá
vált, hogy ott a kamaszgyerektől kezdve az idősekig mindenkinek valahogy derű és mosoly ül az
arcán. Csúcsforgalomba kerülve is ugyan néha átkiabálnak az autóból egymásnak, de az is
valami nevetéssel párosul, és valami jókedvvel. Na most lehet a mediterrán életérzésre fogni,
meg hogy többet süt rájuk a nap, de nem hiszem, hogy csak erről van szó.

Nem bizony. A szocializáció egy nagyon nagy, hatalmas eszköz. Letöltjük a családi fészek
atmoszféráját, azt, amit otthon tapasztalunk. És ha otthon kedélytelenség van...

Bocsásson meg, de az az érdekes, hogy én is letöltöttem ezt az atmoszférát, és két nap után
úgymond a történelmileg búskomor budapesti férfiemberből hirtelen derűs olaszországi vendég
lettem.

Hál' istennek, mert ezzel kimondta a varázsszót, azt, hogy az ember rendkívül tanulékony és nagyon
befolyásolható, ami jó, mert az pozitív megerősítés, hogy rám úgy hat a másik derűje, hogy átveszem.
De hát ez a világ és cselvetése, hogy Hegellel fogalmazzak, hogy hatunk egymásra, átveszem a
másiktól, szinte úgy töltöm le, magától értetődően veszem át azt a mintát. Ez bizonyított például a
derű pszichológiájában. Mondjuk megköszönöm magának, hogy most tényleg kaptam egy pohár vizet.
Köszönöm szépen. Az, hogy én megköszönöm, az magára derűfokozó hatással lesz, és már a
következő interakciójában, ha valakihez szól, már ezzel a derűs alapállással szól. A nevetés ragályos,
azt tudjuk. Olyan mértékig ragályos, hogy valóban, néha egészen örvényszerű állapotok állhatnak elő.
Ez nagyon jó, mert például minden derűfokozás az immunrendszerre is nagyon jól hat. Ahogy a
depresszió immunszupresszióval, immungyengüléssel jár, úgy a jókedv, a humor, a derű, a pozitív
lelki állapot immunerősítő és hormonműködéseket indít el a szervezetben, saját gyógyító, kedélyjavító
hormonokat termel a szervezet. Kötődéshormont, szeretethormont, oxitocint, endorfint, női nemi
hormonokat, xerotonint, és így nem kell csokoládétáblákat megenni ahhoz, hogy egy kis xerotonin
pótlás legyen, mert egymásra hatással is el tudjuk ezt érni. De ez azt kívánja, hogy elinduljon egy

5
láncreakció. Hogy belássuk, lehetetlenség, hogy komoran egymásra tekintünk és továbbadjuk a
komorság hangulatát. Ilyenkor az atmoszféra rögtön végtelenül alacsonnyá válik, vagy nagyon
dekompenzáltakká válunk. Az amerikai kultúrában például egy eladó nem állhat úgy a pult mögött,
hogy ne mosolyogjon, hogy ne legyen kedves, hogy ne legyen udvarias. Na most kedvesség,
udvariasság, egymás iránti tisztelet, kedélyfokozók, ezt igazolta a tudomány. De miért kell
tudományosan igazolni azt, ami egy normális emberi tapasztalat? Ha hozzám egy eladó, mikor
bemegyek és keresek valamit, kedvesen szól, hogy mivel szolgálhatok, mit szeretne? - akkor
kapcsolatba kerül velem az illető. Abban a pillanatban jobb a kedélyállapotom, és ezt adom tovább.
Hát ez olyan, mint a hólabda, hogy tovább gurul. És ugye itt járt Sonja Lyubomirsky Magyarországon,
aki az első lefordított magyar nyelvű könyvet, a Hogyan legyünk boldogok-at írta. Ő számolt be a több
mint tizenkét országban végzett összehasonlító vizsgálatáról, hogy ilyen végtelenül egyszerű dolgok,
mint amit Ön is említ, hogy magára ragadt a jó kedély, vagy ha például a hála kifejezése, a
köszönetmondás, az egymás iránti ilyen figyelmes tisztelet a mindennapi életünkbe betelepül, akkor
fokozódik, stabilizálódik az egészségi állapotunk, jobb kedélyűek leszünk. Másrészt pedig a humor
hatalmas eszköz. A humor nem az érzelmi agynak, hanem a bal agyféltekének, a mi okos agyuknak a
furfangja, olyan különleges helyzeteket teremt, amin akarva-akaratlanul kibuggyan belőlünk a
nevezés. Ugye paradoxon, amire az értelmes agy a meghökkenés révén azzal válaszol, hogy egyet
kacagunk. Na most hát a humorról kimutatták, hogy a feszültségkezelés szempontjából az egyik
legmagasabb szintű, mert fölülemelkedünk valamin. És ha mi fölülemelkedünk a hétköznapi élet
egyébként fájdalmas, néha megoldhatatlan konfliktushelyzetein úgy, hogy mintegy önmagunkat
kinevetjük, vagy a helyzetet tudjuk fölülemelkedéssel kikacagni, akkor olyan oldódás történik, ami
öngyógyító és egymást gyógyító...

ár óvodás és iskoláskorban fontos lenne a stresszkezelés - vallja Bagdy Emőke kilinikai

szakpszichológus. AZ egyetemi tanár az Inforádió Aréna című műsorában párkapcsolati kérdésekről,
családról, és ennek folyományaként a boldogságkeresésről és a boldogságról is szót ejtett. Az
alábbiakban olvashatják a teljes beszélgetés szó szerinti, szerkesztett változatát.

Maradjunk még az érintésnél egy kicsit, mert ezek a nem verbális üzeneteink egymás irányába
nagyon fontosak. Talán azért is, merthogy az a tapasztalatom - legalábbis a személyes
ismeretségi körömben –, hogy nagyon keveset öleljük meg egymást vagy keveset érintjük meg
egymást, mintha szégyellenénk ezt.

Sajátosan változott az érintéskultúra. A gyermekeink zsenge, korai életidőszakában a szülők részéről is

természetes még a babusgatás, az ölelés, a simogatás, és nagyon remélem, hogy ez még nem kopott ki
a kultúránkból. Emlékszünk még azokra a természetes boldogságkifejezésekre, örömkifejezésekre,
hogy „ki jön az én házamba?” Amikor totyog a gyerekünk, alig áll a lábán. Ugye milyen boldogan
szalad a gyerek az ölelésért? Mert az érintés nagy hatalom. Mi ilyen reflexekkel születünk,
fogóreflexszel, átkarolási reflexszel, vagyis hozzuk magunkkal életvédelmi okból, hogy bele tudjunk
kapaszkodni abba, aki minket táplál, megtart és életben tart. Ez az anya-gyerek kapcsolat és a szülő-
gyerek kapcsolat alapja, hogy érintem, aki gondoskodik rólam, akibe belekapaszkodhatom, akihez
odafuthatok, akinek a védelmébe tudok bújni. Gondoljunk egy félő gyerekre, mit csinál? Anyja
szoknyájába kapaszkodik, szoktuk mondani. Odafutunk, mert a másik menedék, oltalom. Az érintésről
bebizonyosodott, hogy olyan hatalmas erő, hogy saját hormonokat indít a szervezetben egy egyszerű,
pici simogatás is. Sőt, bebizonyosodott egy csodálatos kísérlettel. Ugye úgy van az észlelése az
érintésnek, hogy egy talamusz nevű érzelmi, agyi rendszer fogja először magát az érzetet, hogy meg
vagyok érintve. És onnan megy tovább a tudatosulásba, a tudatos agy frontális agykéreghez, ahol is az
érintés tudatosul. Igen, hozzám értek, megsimogattak, meg vagyok érintve. Még az az érintés, ami
nem tudatosul - úgy mondjuk, küszöb alatti, tehát nem jut a tudatosulás szintjére - még az is képes
olyan belső változásokat indítani – mert az érzelmi agyat már megérintette –, hogy ezáltal például más
a viszonyom ahhoz az emberhez, aki így megérintett. Bocsánat, de ugye a manipulációs technikákban,
a szociális manipulációs technikákban ismert dolog, hogy egy ujjal ha megérinted, vagy csak a

6
vállához érsz valakinek, az egy hatalmas indítómotorként működik, amivel már jelzed azt, hogy a
másik iránt egy olyan barátságos, jó szándékú viszonyulással vagy, hogy a másik reagálhat rá. Na
most ennek fényében nézzük meg, mivel jár, ha elkezdünk félni egymástól, félni az érintéstől. Le van
tiltva a pedagógiában, hogy a gyerekhez nyúljunk, nehogy félreértelmezze. Mert ugye egy olyan
kultúrában, ahol az erőszak annyira eluralkodott, ha felemeljük a kezünket, a gyerek riadtan
visszahúzódik. Mert ez a gyerek már tudja, hogy egy ütés következik, és ettől fél. És ugye ilyen súlyos
tapasztalatok után van kimondva az, hogy nem érintünk, nem ölelünk.

Na de például az iskolában ha egy pedagógus leckeírás közben megérinti a gyerek vállát, az

bűn?

Hát az volna a természetes! Vagy egy óvodapedagógusnál, hogy ölbe veszi a gyereket – most ne vedd
ölbe? Barátnőm mesélte, aki óvodapedagógus és egy kicsit termetesebb, és ugye hát ez a nagy meleg
puha test vonzó, és a gyerekek, mint a rojt, csüggenek rajta. És ő meg nem is hessegeti el őket, hanem
úgy mesél például, hogy ott vannak ebben a szeretetkapcsolatban, ahol érezhetik az érintést. És akkor
mondja a kis óvodás neki: én úgy szeretlek. Hát persze, merthogy ugye az érintés szeretetkifejező. Na
most hát miért került be az érintés a pozitív stresszek körébe, az öt kulcsszóba? Mert a bizonyítékok
alapján mi az ölelés, a puszi, a csók, a simogatás, a fizikailag kifejezett gyöngédséggel o tudunk
szeretetüzeneteket átadni egymásnak, természetesen tiszteletben tartva a kapcsolati szabályokat. Mert
ha van intim kapcsolat, akkor önfeledten adjuk. Miért ne simogatnám meg a hátát annak, akit szeretek,
ha úgy elmegyek mellette? Ez egy üzenet, hogy fontos vagy nekem, most is rád gondolok, tiéd a
szívem. Miért ne lehetne? Ugyanakkor meg a másik oldal fölerősödése az, ami megriasztott minket.
Nevezetesen a nem kívánatos érintésre olyan izgalomba jön az amigdala nevű agyi mag, az
indulatkezelő agyi mag, hogy úgy érezzük, agresszió történt. És ugye ezt éljük meg ebben a
fölzsúfolódott kultúrában , ahol a buszon, a közlekedési eszközökön nem tudjuk tartani azt a
személyes kapcsolati természetes távolságot, amit kíván az idegrendszerünk. Azt, hogy a személyes
terembe, ami a karom által kinyújtott kör, ne gyere be, csak akkor, ha megengedem vagy hívlak, de
mégis erőszakosan behatol a másik. Nem azért, mert bántani akar, de az én amigdalám meg arra van
programozva, hogy megsértették a személyes teremet. Ezért az érintésnek egy olyan veszedelme jön,
hogy ne gyere közelebb. Ebből is következik, hogy védekezésre beállt kultúrává kezdtünk lenni. Ne
érints meg, ne izgass föl, ne tegyél agresszívvé. Ha valaki leszáll a buszról egy egyórás, nehéz, reggeli
közlekedés után, ingerülten megy be a munkahelyére. És nem tudja szegény, mitől ingerült. Na most
ez az egyensúlybomlás, azáltal, hogy túl sok az érintés negatív konnotációja, jelentése, és
idegrendszerre hatása, azt a védekezést alakította ki, hogy „jaj, ne érj hozzám, ne érj hozzám, ne érints
meg engem”.

Ezek ugye a nem verbális kommunikáció területei vagy részei, üzenetei. De egymás verbális
megértése, a szót értés egymással is nagyon fontos a mindennapjainkban. Eszembe jut az az
anekdota, amikor megkérdezték Sigmund Freudtól, hogy mit szól a kor nagy találmányához, a
drót nélküli távíróhoz. Akkor ő azt válaszolta, hogy hát fantasztikus dolog a távíró, meg a drót
nélküli távíró, de azért mégiscsak az a legfantasztikusabb és az a legcsodálatosabb, ha két ember
távíróval vagy drót nélküli távíróval szót tud érteni egymással.

Tökéletes. Ettől bölcsebbet ma sem tudunk mondani, mert a kommunikációkutatás kiderítette, hogy a
kommunikáció megvalósult formája interakció, vagyis jelentések cseréje. Amit én mondok, ön
valahogy értelmezi, és én is, amit ön mond, azt megértem. De hogyan? A szubjektív optikámból. Más
a térkép és más a táj. És ezért az, hogy mit értek meg, mitől függ? Hát itt jön a csoda: 7 százalék, amit
a szavaiból, 38 százalék, amit az intonáció, dallam, a beszéd prozódiájából, a hangsúlyból, a ritmusból
és 55 százalék, amit nem verbálisan...

Túlnyomórészt így.

Ugye ez a túlnyomó rész. Hát akkor gondoljuk már el, mi meg beállunk a verbális kultúrára, amiben
lenyesegetjük az üzenőcsatornákat, vagy nagyon megkurtítjuk vagy éppen kizárjuk. Mert ugye a

7
telekommunikációnak az a problémája, hacsak nem a vizuális csatornán közvetítődik, hogy éppen
ezek az érzékeny és nagyon befolyásoló érzelmi hatásokat és jelentésmódosulásokat okozó elemek
vannak kiirtva belőle. És akkor megjön a veszedelem azzal, hogy a vizuális médium képeket küld be,
és a képek ellen nincsen semmi védekezési lehetőség. De bocsánat, azért a hangcsatorna is egy nagyon
fifikás dolog, mert nincs záróizma a fülünknek, tehát nem tudjuk becsukni a kaput. Valahogy mindig
bemegy az információ, ezért tulajdonképpen ez a hang adja a 38 százalékot és a nem verbális
kommunikáció, amiben a szemcsatorna komoly szerepet játszik. Egy Renzolin nevű olasz kutató
felfedezte a tükörneuronokat. Mit jelent ez? Hogy mindünk agyában ott van, programozottan,
majdnem úgy mondhatnám, egy kis leolvasó készülék, amelyben leképezzük, magunkba vesszük az
illetőt, szinte lefilmezzük úgy, ahogyan megjelenik előttünk. Ezután indul egy nagyon érdekes
folyamat, hogy hogyan értem meg őt. Beleélem magam, és az előzetes mintáimmal egyeztetve én
leolvasom, hogy most éppen milyen lelkiállapotban lehet. És a szem ebben egy vezető szerepet betöltő
csatorna. Ezért tud például a vizuális médium befolyásolni. Nem tudom kizárni a hatását, legfeljebb
utólag, tudatosan védem magam a manipuláció ellen.

Öt kulcsszóról beszélgettünk, és tulajdonképpen már azt a területet próbáljuk körbejárni,

amiről egy néhány évvel ezelőtti emlékezetes könyvének a címe is szólt, hogy hogyan lehetnénk,
vagy Hogyan lehetünk boldogabbak? Hát a közvélemény-kutatások akkor is, meg rendre azóta
is azt mutatják, hogy az utolsó helyek valamelyikén vagyunk mi, magyarok, a
boldogságrangsorban. Bár azért, tegyük hozzá, a boldogság értelmezése nagyon relatív. Nem is
tudom, a tudománynak egyáltalán van erre definíciója, hogy mikor vagyunk boldogok? Meg mi
a boldogság egyáltalán? Egyáltalán ez egyfajta mentális állapot?

Hát ez a csodálatos, hogy a pszichológia vette a bátorságot, merészséget, hogy foglalkozzon egyáltalán
az emocionális oldallal, ami ...

Nem egy egzaktan mérhető dolog.

Igen. A boldogság is ide tartozik, és mi több, a hit is ide tartozik. Na most hát a boldogság a
legszubjektívebb dolog a világon. Mindenki maga tudja azt megállapítani, hogy ő hogyan van
önmagával, a világgal, és a kettő kapcsolatával, hogyan vagyunk mi ezen a világon. És ennek a
megállapításában nincs kényszerzubbony, nincs egységesség. Mégis ezért tudjuk kutatni, mert úgy
tűnik, ha nagyon nagy populáción fölméréseket végzünk, hogy milyen komponensek azok, amikre
válaszol az ember, hogy engem is az tesz boldoggá, téged is az, vannak hasonlóságok.

De ugye ez nemcsak egy elégedettségérzet vagy -érzés.

Világos.

Nyilván valami több annál.

Bizony, igen, mert mérhető hormonálisan például. Mérhetjük a belső idegrendszeri és hormonális
folyamatoknak a jellegzetes mintázatával. Van kötődéshormon. Ugye az oxitocin kötődéshormon,
szeretethormonnak is nevezzük. Óriási, ahogy ezeket felfedeztük. Vagy az endorfin, amiről már
beszéltünk, mondtuk ugye, hogy a futásnál szinte magától termelődik és hogy milyen jó, mert
boldogító hatású. A szerotonin is ilyen hormon, nem is sorolom tovább. Tehát tulajdonképpen mikor
ez a boldog állapot bennünk előáll, a szervezet maga is már természetesen reagálva ezt a választ adja,
és ez mérhető. De itt most nem arról van szó, hogy vegyük le a szerotonintöltést és majd abból
megállapítom, hogy ön boldog-e vagy én boldog vagyok-e. Hanem a szociális mezőben, a társas
mezőben kell ezt mondani. Ezért van az érintésnek is akkora szerepe, mi veleszületetten társas lények
vagyunk. Mi nem tudunk egymás nélkül se élni, se halni. Lehet, hogy pusztítjuk, marjuk egymást a
konfliktusokban, de nem tudunk egymás nélkül élni. Ezért oda jutott a tudomány, hogy azok a tételek,
tézisek, hogy mitől, mi által vagyunk boldogok, tehát ezek a hatások, amik minket olyan állapotba
hoznak, hogy valóban akár hormonálisan és idegrendszerileg is követhetők, azok mind társas mezőhöz

8
kötöttek. Én nem önmagamtól önmagamban vagyok, hanem valaki által vagyok boldog. Az
interakcióban valósul meg, hogy átélem azt, hogy fontos vagyok valaki számára. Hogy valaki vagyok
ezen a világon. Pici kortól kezdve azért kiabál az a három-öt éves gyerek, mert ő valaki akar lenni,
jelzi, hogy ő is valaki. Tessék énrám odafigyelni! Innen kezdve a halálunkig fontos, hogy valaki
számára jelentősek legyünk, és ehhez kötődik a szeretet. A szeretet és szerelem, hogy legyek valaki
számára a legeslegfontosabb. Angyal András dolgozta ki, egy Amerikába szakadt, hazánkfia
pszichológus, ezt a furcsa fogalmat: szükségeltségi szükséglet, hogy legyen valakinek énrám szüksége.
Magának legyen valaki olyan, aki azt mondja, nélküled nem tudok boldog lenni, nem tudok létezni. És
akár ha csak segítségért kéri is magának, de azt üzeni, hogy magának muszáj, hogy létezzen, mert
maga nélkül nem megy az élet. Ezek olyan üzenetek, hogy erre mit csinál a maga szervezete? Vitalitás
generátorokat, azaz életerős, serkentő hormonokat, és olyan fizikai folyamatokat indít a szervezeten
belül, hogy maga egészségesebb állapotba kerül. Ha valaki például magányos, ez hiányzik. Negyven-
hatvan éves kor között a férfiak azért halandóbbak, ha magányosak, mert nincs az a kapcsolat, ami egy
férfi számára a nő felől olyan éltető erőket küld, mint szeretet, törődés, gondoskodás, odafigyelés.

Tehát mondjuk a családnak, a kiegyensúlyozott párkapcsolatnak, gyerekeknek gyakorlatilag

immunerősítő hatása lehet?

Boldogító minden szempontból.

Ugye Kopp Mária kutatócsoportjának voltak erre vonatkozó kutatásai.

Hogyne, éppen most a HVG kiadásában megjelent ismét a Boldogságkeresés útja. Kopp Mária általam
nagyon tisztelt, olyan tudósasszony, akinek a tudománya abszolút lement a legalapvetőbb köztudat
szintjére. És például Skrabski Árpáddal, a párjával ők is egy olyan kapcsolatban éltek, egy olyan
mintaházasságban, hogy tényleg bizonyították ezt – és ha már van olyan kapcsolat a világon, amelyik
ilyen hamisítatlanul tökéletes és kiegyensúlyozott, azt mondhatjuk, igen, van boldog párkapcsolat. Na,
én is híve vagyok ennek, igenis van boldog párkapcsolat.

Ezt ugye több alanyon is mérték, nemcsak a saját párkapcsolatukon és házasságukon keresztül.

Hát hogyne. És a Boldogságkeresés útjai című könyvben, amit mindenki figyelmébe ajánlok, tényleg
alapvető kapunyitás történik. Rávilágítanak arra, ami a tény. És mikor? Amikor a könyv első változata,
illetve a könyv egy része – mert itt több minden is van a könyvben –, első része elkészült, akkor még
nem volt divatban annyira a boldogságkutatás. Meg valahogy az egészségpszichológia nem hozta ezt
ennyire előtérbe. Ők már ekkor leírták azt, hogy mi a párkapcsolat, az összetartozás, a szeretet, a
szövetség, az, hogy mi nem érdekszövetségben vagyunk, hanem érzelmi szövetségben és
elkötelezettségben. Hogy felülírja a mi érzelmi összetartozásunk az összes egyéb érdeket, mert az már
abból következik, hogy közös érdek lesz. Mi lesz a közös érdek? Pontosan leírják, hogy a közös
tervek, közös célok, így például a gyermek iránti vágy és a gyermek születése. És ahogy a gyermek
megszületik, hogyan kezd el a férfi szervezetében is egy olyan változás történni, hogy egészségesebb
lesz. Lehet, hogy fáradtabbak vagyunk, de mit ad Isten, mégis a szervezetünkben olyan változások
történnek, hogy például a szült nők hosszabb életűek. A gyermeket nevelőknél

minél több a gyermek, az anya annál hosszabb életű. Bocsánat, ez egy statisztika, bizonyítható, hogy
ez így van.

De ez tulajdonképpen azt támasztja alá, hogy lelki okokra visszavezethetők a betegségeink, a

különböző tüneteink, amik jelentkeznek?

Hát a kérdését nyugodtan fogalmazhatta volna kijelentő módban is, mert tényleg így van. Hogy
hogyan csináljuk a betegségeinket? Ma már annyira követhetővé válik az úgynevezett
pszichoszomatika rejtelme. Még amikor én egyetemre jártam, azt mondta a professzorom, Kulcsár
Zsuzsa, akit egyébként nagyon nagyra becsültem és szerettem, hogy aki a pszichoszomatika rejtélyét,

9
a testből lélekbe, lélekből testbe „ugrás” rejtélyét megfejti, az Nobel-díjat fog kapni. És most már
annyira tudjuk ezt az utat. És majdnem Nobel-díjat kapott Candace Pert, egy kutatónő, biológus, aki
biokémiai kutatásokat folytatott. Ő volt az, aki ezt az egyik oldalról bizonyította. A stresszkutatás
oldaláról rég tudjuk, hogy a distressz, a kártékony stressz a szimpatikus idegrendszeri izgalmat
fölkorbácsolja, és ezáltal olyan hormonok árasztják el a szervezetet, és olyan idegimpulzusokat
kapunk, amiben a szervezet egy ideig küzd, küzd, aztán belefárad, és akkor jön a kimerüléses állapot.
A distressz így megbetegít. De egyben azt is tudjuk, hogyan történik, hogy bizonyos szervek
betegszenek meg. Rég tudtuk már azt, hogy vannak kivételes legyengített szerveink veleszületetten,
örökletesen, vagy én gyengítem őket, például a tüdőmet egy rendszeres dohányzással komolyan tudom
károsítani. Na most ezek lesznek azok a szervek, amik könnyebben megkapják a túlizgatottság
behatására azokat a hatásokat, amikkel már nem tudnak megküzdeni, és megbetegszenek. De mit
bizonyított Candace Pert, ami csodálatos? Hogy minden egyes érzelmi állapotra egy hormonkoktéllal
válaszol a szervezet. Ebben különböző hormonok vannak, nemcsak azok, amik mondjuk az izgalmi
hormonok. Vegyünk egy eustresszt. Abban benne van az izgalmi hormonszint is, tehát a
stresszhormonoknak a szintje is, de benne vannak a szelídítő hormonok is. És ebből egy egyveleg
keletkezik. Minden egyes érzelemnél valami olyan állapotba kerül az egész organizmus, az egész
szerv, hogy minden sejt tud arról, hogy mi van az egész szervezetben. A sejthártyán helyezkedik el a
sejtek memóriája, ezért van sejtemlékezet. Odaszállítódnak a sejtekhez ezek a bizonyos
hormonhatások, és a szervek ezt a memóriában rögzítik. De mi van akkor, ha olyan tömegével
érkeznek negatív érzelmi behatásokra a hormonok, hogy az már-már eléri azt a szintet, hogy a sejt
nem tud megbirkózni vele? Ilyenkor a hálózatban – mert úgy kell elképzelni mindezt, hogy egy óriási
hálózatot –, a hálózatban bizonyos szervekre olyan terhek hárulnak így, hogy ezek megbetegszenek.
Ezért bizonyos típusú érzelmek jellegzetes betegségekkel összefüggenek. Például, ha én hordozok
magamban olyan haragokat, olyan szégyeneket, olyan elfojtott, nem tudatosított és a testemben
lepakolt, hogy úgy mondjam, kártékony érzéseket, amivel gyűlölet, düh, meg nem bocsátás van
bennem vagy ennek hormonmegfelelői, ezzel károsítom magát a testemet. És a daganatos betegségek
keletkezésében kimutatták, hogy a feloldás, megbocsátás, elengedés, a lelki átdolgozás egy módosult
lelkiállapotot, módosult hormonális állapotot teremt, és ezzel például a gyógyuláshoz jelentősen
hozzájárulhatunk.

A beszélgetés végén még kanyarodjunk vissza a boldogsághoz, illetve a boldogságkereséshez.

Többször írt arról és többször beszélt is arról, hogy a mai, modern, fogyasztói szemléletű
világunkban mennyire tulajdonhoz és anyagi javakhoz tapasztjuk a boldogságot és a
boldogságérzést, tehát ahhoz, hogy mink van vagy mit szereztünk meg. De az emberek
többségének szerintem, ha fölteszi magának azt a kérdést, hogy mikor volt a legboldogabb vagy
mikor volt boldog az életében, és visszatekint az életének elmúlt évtizedeire, akkor azért nem
elsősorban lenyitható tetejű sportautók meg egyre többet tudó mobiltelefonok jutnak az eszébe,
hanem talán mondjuk a gyerekének az arca a szülőszobán, egy nyaralás, egy utazás vagy egy
karácsony este. Nem így van?

Annyira igaza van, hogy én sokszor nehezményezem, hogy maga a kérdésfeltevés is hamis, amikor azt
mondjuk, mitől vagy boldog, mitől voltál boldog életedben? A kérdés helyesen talán úgy hangzik:
mikor voltál, milyen élményhez kötötten? Amit maga most elmondott, pontosan erről van szó.
Világszerte csináltak egy felmérést arról, mi az a peek experience, csúcsélmény, amire úgy
emlékszünk, hogy a halálunk pillanatában is elénk idéződik talán. És bizony nálunk, nőknél ez a
gyermekszülés, születés. Amikor a kínból megszületik az a páratlan, egyedi lény, aki egy a
szerelmemből fakadó társamtól. Tehát elmondhatatlan. És a közös élmények, mindig az együttes
élmények azok, amelyek ezeket az élményeket hozzák. Akkor ugye azt kérdezem: hát őrültek vagyunk
mi, hogy annyira hajtunk, hogy legyen még egy forinttal többünk, és közben kiirtjuk az életünkből
azokat a meghittségeket, az együttlétek örömeit? Született a Debreceni Egyetemen már évekkel ezelőtt
egy olyan doktori disszertáció, ami ilyen evidenciákat igazolt. Azok a családok, ahol például
rendszeresen együtt étkeznek, beszélgetnek, esznek-isznak, ünnepeket megülnek, összejönnek, tartják
a kapcsolatokat, baráti kapcsolatot, szeretetkapcsolatokat, ott egyenként a családtagok
egészségesebbek - ugye ezt a stresszszintek mérésével lehetett igazolni -, és a családi kohézió, a
problémákkal való megküzdés ezekben a családokban sokkal jobb. Hát akkor azt kérdem: miért nem

10
tesszük? De még egyet szeretnék elmondani, ami cáfolhatatlan vagy hát mindenesetre nagyon nehéz
volna valamit is ellene szólni. Egy Robert Waldinger nevű professzor a Harvard egyetemen évtizedek
óta vezet egy vizsgálatot, amelyben adatbankot létesítettek a születéstől, bölcsőtől a sírig. Vizsgálják,
mitől függ, hogy a születéstől a halálig milyen hosszú élettartalmú valaki, milyen az egész életút.
Ebben benne vannak a hozott, genetikai handicapek, benne vannak a felmérések, hogy mi történt vele
gyerekkorában, az életesemények, iskolázottság, minden. Egy-egy embernek az adatbankja milliós
számú adatot tartalmaz. Ezt csinálják évtizedek óta, generációkon át, miközben hát a második
világháború is lezajlott, és annyi minden történt a világon körülöttünk. Azt nézték, milyen az
egészségi állapot, mennyire érzi magát valaki jól a bőrében, mennyire tudja megvalósítani azokat a
vágyait, hogy ő legyen valaki a világon. Ezeket a tényezőket mind-mind regisztrálták mindenkinél,
időszakos felmérésekkel. Azt, hogy milyen hosszú életű végül is, ugye eldöntötte a sors. És tudja,
hogy mi a döbbenetes? Hogy minden egyes korosztálynak a külső eseményektől függetlenül ugyanaz
jön ki pozitív korrelációban, de rendkívül magas korrelációban. Nevezetesen, hogy aki inkább
egészséges, inkább boldognak érzi magát, inkább tudja megvalósítani a vágyait, és nyolcvan évtől
hosszabb életű, ezek az emberek jó párkapcsolatban élnek, szeretetkapcsolatban. A családi életük
olyan, amit védelmeznek és nagy hangsúlyt helyeznek rá, hogy a munka és a család kétlábú
életszerkezetében a családnak áldoznak annyit, amennyit a munkának is áldoznak. A munka ezáltal tud
önmegvalósító útra kerülni az életükben. Hát én tisztelettel mondom mindenkinek: meg tudod csinálni
ezt a két lábon állást? Legalább annyit, hogy ugyanannyit áldozol a szeretteidre, a családodra, a
gyermekedre? Én rémülettel gondolok vissza arra, és töredelmesen, szégyenkezve bevallom: mikor a
doktorimat be kellett fejezni, határidő volt, a gyerekeimet otthagytam. És álltak a rácsnál és néztek ki
utánam, és sírtak, és mondták, „mama ne menj el a dolgozóba”, és a szívem szakadt meg. És
elmentem, mert ezt kívánta tőlem az a kultúra, ami rám parancsolt, hogy ezt te tedd meg. Ez az, amit
most, ha megfordíthatnám a dolgokat, ha visszacsinálhatnám, máshogy tennék, de ehhez meg kellett
öregednem, hogy belássam. De most ezerrel ezt mondom az anyukáknak. A kötődésirodalom, ma
attachment kutatás, tudja, mi mellett szól? Benda Józsefnek van egy könyve: A szakadék szélén, ez a
címe. Kimutatta azt, hogy amikor a kötelező munkába állás elindult, a gyermek és az anya
kapcsolatának a legharmatosabb első időszakára esett, amikor az egész élet bizalmi, biológiai mintája
kialakul, hogy hogyan tudok szeretni, örülni, ragaszkodni, hűségesnek lenni, hogy tudok bizalmat
érezni a másik ember iránt. Vagy lesz egy pozitív kötődési minta, vagy lesz egy bizonytalan. És ha
bizonytalan a kötődési minta, húszéves koromban is azzal a kötődési, hát hogy mondjam, félresiklással
élek. Ezért olyan fontos, hogy a szeretetet, a kapcsolatot állítsuk középpontba.

Már óvodás és iskoláskorban fontos lenne a stresszkezelés - vallja Bagdy Emőke kilinikai
szakpszichológus. AZ egyetemi tanár az Inforádió Aréna című műsorában párkapcsolati kérdésekről,
családról, és ennek folyományaként a boldogságkeresésről és a boldogságról is szót ejtett. Az
alábbiakban olvashatják a teljes beszélgetés szó szerinti, szerkesztett változatát.
előző rész

 1
 2
 3

következő rész
előző rész

11