ö

szekerünket megrakhatjuk, sőt még további

szekereket is kell vásárolnunk. Amikor egy korsó sör
mellett találkoztunk Noviomagus egyik ivójában,
elmesélte, hogy az egész keleti országrészt felforgatta
azért a háromszáz fontnyi áruért. Amikor azonban
meglátta a zsák aranyat, amivel ki akartam fizetni,
elkerekedett a szeme, és hirtelen biztos lett benne,
hogy még egyszer ennyit tud szerezni, sőt talán
többet is, ha adok neki elegendő időt.

– Mennyi időre van szükséged? – kérdeztem.

Elvégzett néhány gyors számítást, és megegyeztünk,

hogy júniusban újra találkozunk. Közöltem, hogy a
szekereimre akár ezer font vas is felfér, és hogy
ötezer font fölött minden újabb száz fontért dupla
árat fizetek, amennyiben átadja a lovakat és a
szekereket is. Sikerült megegyeznünk, így amikor
másnap elváltunk, Statius meg volt győződve róla,
hogy megtalálta a birodalom legnagyobb bolondját.

Hazafelé a déli, parti utat választottuk, hogy

elkerüljük a városokat. A távolság így csaknem a
duplájára nyúlt, de jó okom volt a kerülőre: nem
akartam, hogy az értékes szállítmány felkeltse
valakinek a figyelmét. Útközben vásároltunk két
szekérrakomány sót, és a hajnal előtti sötét órákban,
néma csendben vonultunk el Durnovaria mellett. A
település után az út több mérföldön át a tengerpart
mentén futott. A távoli nyugaton fekvő Isca
kivételével nem kellett több várost érintenünk, és
ezen az úton alig jártak, amit a kövek között növő fű
és gaz bizonyított.

Lassan haladtunk. A szekerek tele voltak rakva, és

még a lovakat is terelnünk kellett, amelyek legtöbbjét
útközben vásároltuk; az arany nagy meggyőző erő.
Némelyiket csak úgy találtuk, és voltak köztük
vadlovak is.

Egy ponton, ahol az út nagyon közel futott a

tengerhez, a lovak hirtelen megmakacsolták
magukat, és megálltak. Miközben megpróbáltuk újra
mozgásra bírni őket, az egyik emberem rájuk
ijesztett, mire szétszóródtak. Nagy nehézségek árán
újra összetereltük mindet, de aztán az egyik állat, egy
hatalmas, fekete herélt, mindegyik közül a
legpompásabb, úgy döntött, ellenszegül az
akaratunknak, és elvágtatott nyugat felé. Hárman
vettük üldözőbe. A vizes fű miatt veszélyes
vállalkozás volt, és mire sikerült beérnünk, messze
eltávolodtunk az északra kanyarodó úttól.

Rátettem egy kötőféket a fejére, és átadtam a kötelet

Bassusnak, legfiatalabb katonámnak. Éppen
visszafordultunk az út felé, amikor kiáltást
hallottunk, amit hirtelen mintha elvágtak volna.
Mozdulatlanná dermedtünk, feszülten hallgatóztunk,
de a csendet ezúttal már csak a köves partot ostromló
hullámok zúgása és az időközben valamelyest
csendesedő eső susogása törte meg. Egy füves
mélyedésben álltunk, körülöttünk tüskés bozótos. Az
ifjú Bassusra néztem.

– Honnan jöhetett ez? Bizonytalanul rázta a fejét.

– Mintha abból az irányból jött volna – mutatott

végül a tenger felé.

– És hol van a társad, aki velünk jött? – Csak most

jöttem rá, hogy sehol nem látom a másik emberemet.
– Mi is a neve? Anicius. Mi történt vele?

Bassus megvonta a vállát.

– Amikor utoljára láttam, még mögöttem vágtatott.

Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy bizonyára

leesett a lóról, de ez még szerintem is hazugságnak
tűnt.

– Kösd meg a lovakat, és gyere utánam! – suttogtam,

mert hirtelen rájöttem, hogy tanácsos lenne csendben
maradnunk. – És ne csapj zajt!

Kimásztam a mélyedésből, óvatosan elindultam a

part felé. A pázsit alatt göröngyös és köves volt a
talaj, átkoztam a sántaságomat, amiért sokkal
lassabban és ügyetlenebbül kell mozognom, mint
szeretném.
Izzadt a tényerem, ami azt jelentette, hogy az elmém
mélyén éreztem, valami nagyon nincs rendben.
Visszanéztem, és láttam, hogy az ifjú Bassus fürge
léptekkel követ. Intettem, hogy lassítson le.

Jobbról barna villanást láttam. Anicius lova

legelészett a fűben. Nagyon óvatosan elindultam felé,
amikor hangokat hallottam balról: egy mordulást,
majd fém csendülését.

Egy ugyanolyan mélyedésben voltak, mint mi, mikor

meghallottuk a kiáltást. Anicius teste a fűben hevert,
sisakos feje körülbelül öt lábbal odébb, arcán
meglepett kifejezés. A felette térdelő férfi gyors
mozdulatokkal csupaszította le a holttestet. A fiú feje
és teste között vér borította a talajt.

Az égi kőből készült tőröm után kaptam, és arra

gondoltam, a gyilkos hátába hajítom, amikor
sziszegő zajt hallottam a fülem mellett, majd az
összetéveszthetetlen, tompa puffanást, ahogy a
nyílvessző egy emberi testbe fúródott. Az idegen
lapockái között megvillantak a sárga tollak, ahogy a
háta ívben megfeszült, amint a nyílvessző után
kapott. Majdnem sikerült is elérnie, ám végül
fájdalmas hörgéssel rázuhant Aniciusra.

– Szép volt, kölyök – mormoltam, és óvatosan

leereszkedtem a mélyedésbe.

A lábam csúszkált a nedves füvön, hallottam, ahogy

Bassus öklendezik a hátam mögött. Valószínűleg
most ölt először embert, és első alkalommal látott
erőszakos halált. Pontosan tudtam, hogyan érez.

Lehajoltam, legördítettem a gyilkost Aniciusról, és

átfordítottam a hátára. Hatalmas termetű férfi volt.
Nem messze tőle kerek pajzs és véres fejsze hevert, a
pajzsot jellegzetes mintázat borította. Kelta lehetett,
bár nem Britanniából. Legalábbis nem Britanniának
ebből a részéből, mert az itteni kelta motívumokat
ismertem. Felemeltem a pajzsot, két kézzel magam
elé tartottam. Bassus is csatlakozott hozzám.

– Ki volt ez, Varrus parancsnok?

– Nem tudom, de fogadni mernék, hogy nincs
egyedül. A ruhája és a pajzsa alapján nem a
környékről származik. Szerintem skót.

– Hiberniából? Hogy került ide?

– Ahogy máshová is eljutnak, fiam. Hajóval.

– Gályával? – Bassus körülnézett, mintha arra

számítana, hogy megpillantja a bokrok közé kikötött
hajót.

– Igen, és ha jól sejtem, nem is lehet messze.

Nézzünk szét, de ügyelj minden lépésedre, mert
ezektől nem kapsz kegyelmet vagy második esélyt! –
Jobbra mutattam. – Te arra mégy, nyugat felé. Enyém
a bal oldal. Légy óvatos!

Nem sokkul később – elveszítettem az időérzékemet

– sárga tollú nyílvessző fúródott a lábam előtt a
talajba, kis híján halálra rémítve. Bassus körülbelül
hatvanlépésnyire állt tőlem, és hevesen integetett,
hogy csatlakozzam hozzá. Visszavittem neki a
nyílvesszőjét.
– A hajó a földnyelv alatt kötött ki, parancsnok!
Három embert láttam, az egyik majdnem észrevett!

– Biztos vagy benne, hogy nem látott meg? –

Átnyújtottam neki a vesszőt.

– Nem – csóválta a fejét, és elvette a nyílvesszőjét. –

Köszönöm, parancsnok. Nem akartam kiáltani.

– Jól tetted. Menjünk, nézzük meg őket.

A földnyelv alatt húzták partra a gályájukat, a szirt

takarásában, ahol egyaránt biztonságban volt a
kíváncsi tekintetektől és a kitartó hullámoktól. Első
pillantásra három őrt számoltam meg, aztán gyorsan
vissza is húztam a fejem, miután felmértem a terepet.
Másodszorra már alaposabban is körülnéztem, és
olyan közel húzódtam a szirt széléhez, amennyire
csak tudtam. A nedves fűtől a csontom velejéig
átfagytam. Ezúttal már hat embert láttam, a másik
hármat az előző helyemről nem pillanthattam volna
meg. Hat ember megfelelő számnak tűnt a hajó
őrzésére, melyen körülbelül harmincan férhettek el. A
mögöttünk
lévő mélyedésben azonban feküdt egy halott, vagyis
összesen heten őrködtek. Vagy többen? Sejtettem,
hogy nincs sok időm, mert valaki felfigyel a hiányzó
őrszemre.

Visszakúsztam, és fejemmel a lovaink irányába

böktem.

– Menjünk, de tartsd nyitva a szemed! A hajón még

vagy két tucat embernek van hely. Isten a tudója,
merre járnak, de bármikor beléjük futhatunk.

Zúgott a fejem, miközben visszamentünk a

lovainkhoz, melyek ugyanott vártak ránk a bozótban,
ahol Bassus kikötötte őket. Hányan lehettek még a
parton? És hol vannak a többiek? Hány emberre van
szükségem, hogy komolyabb veszteségek nélkül
legyőzzem őket? Az átkozottak! Már egyetlen ember
elvesztése is túlságosan nagy ár! Vágtában
távoztunk, magunk után vezetve Anicius lovát és a
fekete heréltet.

Csapatunk ott várt ránk, ahol az út északra

kanyarodott. Severus, a hadnagyom nyilvánvalóan
pihenőt engedélyezett az embereknek, mert kisebb
csoportokba verődve, a szekerek fedezékébe húzódva
próbáltak védelmet találni a szél és az eső elől.

Nem kellett sok idő, hogy rájöjjenek, valami nincs

rendben. Jó százlépésnyire jártunk tőlük, amikor
talpra ugrottak, és mire odaértünk, már csendben és
éberen álltak a helyükön. A lovam még meg sem állt,
amikor elkezdtem a parancsok kiadását. Severus és
ötven ember ott maradt a szekerek őrzésére, míg a
többiek visszatértek velem a partra. Bassus a
szekerek és a lovak mellett maradt.

A hajó fölött tucatnyi íjászt helyeztem el a szikla

tetején, huszonnégy embert pedig leküldtem a partra
a földnyelvtől nyugatra, és figyelmeztettem őket,
hogy csendben mozogjanak, az őrök látómezőjén
kívül, és maradjanak rejtve, amíg meg nem hallják a
jelemet. A maradék tizennégy katonát a földnyelv
túlsó felén helyeztem el, hogy megakadályozzák az
ellenség menekülését. Végül, amikor megfelelőnek
találtam az időt, belefújtam a kürtömbe.
A meglepetés tökéletes volt. A szikla alatt őrködő
három skót azonnal rohanni kezdett a földnyelv
csúcsa felé. Egyiküket leterítette egy nyílvessző,
mielőtt öt lépést tehetett volna, de a másik kettő
eljutott a partig, ahol levágták őket az ott lesben álló
embereim. A hajón tartózkodók látták, hogy túlerővel
kerültek szembe, és mivel rómainak hittek minket,
letették a fegyvert. A rajtaütés néhány pillanat alatt
véget is ért.

Mire leértem a partra – nyomorék lábam miatt csak

lassan haladhattam a meredek, nedvességtől csúszós
domboldalon –, az embereim már kiterelték a három
foglyot a szárazföldre, és összekötözték őket.
Tudomást sem vettem róluk, egyenesen a hajót
vettem célba, felkapaszkodtam a durva létrán, melyet
valamelyik katonám támasztott az oldalához.

Erős és ellenálló hajónak látszott, a belseje

csontszáraz volt, csupán az eső nedvesítette be. Nem
római építésűnek tűnt, ahhoz túlságosan kicsi, karcsú
és könnyű volt, egyértelműen gyors rajtaütésekre
tervezték. Katonáim a zsákmányt már felhalmozták
az árboc tövében. Volt ott négy hordó is, azonnal
utasítást adtam, hogy törjék fel az egyiket. Tele volt
olajjal, akárcsak a többi. Összetörtük mindegyiket és
felgyújtottuk a hajót. A száraz fa jól égett, de
hamarosan fekete füst emelkedett az égre. Túl későn
jutott eszembe, hogy ezt nagyon messziről
megláthatják. Ha a legénység maradéka a közelben
tartózkodik, valószínűleg már rohannak is visszafelé.

– Rendben, fiúk! – kiáltottam. – Vissza a tetőre,

amilyen gyorsan csak tudtok! Tullus, te és a társad itt
maradtok velem! A többiek futás, gyerünk! Odafent
rendeződjetek két sorba, és tartsátok nyitva a
szemeteket! Lehet, hogy hamarosan társaságot
kapunk.

Mire befejeztem, már félúton jártak felfelé. Jól

képzett katonák voltak. Tullus és barátja a három
foglyot szemlélve várták a parancsokat. Most először
léptem oda a skótokhoz. Rossz külsejű trió volt, és
tudták, hogy a kezemben tartom az életüket.
Elgondolkodtam, hogy vajon a korai időkben a nem
keresztény parancsnokoknak is el kellett-e
számolniuk a lelkiismeretükkel hasonló helyzetben,
de tudtam, hogy ez
ostobaság.

Ha elengedem ezeket az embereket, ha találok rá

módot, hogy elengedhessem őket, Isten a tudója,
mennyi ideig fogják rettegésben tartani a partvidéket.
Hiszen semmi mást nem tehettek. Felgyújtottam a
hajójukat, maradniuk kellett. Aztán ha maradnak, és
életben hagyom őket, újra csatlakoznak a társaikhoz.
Vagyis végeznem kellett velük, vagy fogságban
tartani őket. Ha megölöm őket, keresztényként
gyilkosságot követek el, viszont ha megkímélem az
életüket, ugyancsak gyilkos leszek, mert további
embereket fognak megölni, ez olyan biztos, mint
ahogy lélegzem. Ők voltak az ellenség. Behatolók.
Kalózok. Felnéztem a szikla tetejére, az íjászokat
vezető decurio visszanézett rám. Tullushoz és a
társához fordultam.

– Meggondoltam magam. Csatlakozzatok a

többiekhez.

– De…

– Hallottad, mit mondtam!

Elsétáltak, azonban a válluk felett még hátranéztek a
három hibernre. Figyeltem, ahogy elérik az ösvényt a
szikláknál, és kapaszkodni kezdenek felfelé, majd
visszafordultam a foglyokhoz, és sorban
mindegyiknek a szemébe néztem. Leolvasták a
szándékomat az arcomról, és egymáshoz kötözve
megpróbáltak futásnak eredni a part mentén. A húsba
csapódó nyílvesszők szisszenése és puffanása nagyon
hangosnak tűnt. Egyikük sem adott ki hangot,
csendben haltak meg. Ketten még rángatóztak,
amikor elvágtam a torkukat.

Miközben lassan én is felkaptattam a sziklára, azon

tűnődtem, mihez kezdjek a többiekkel. Legalább
további kéttucatnyian lehettek valahol a közelben. Ha
meglátták az égő hajó füstjét, és idejönnek, a
probléma megoldódik. Ha viszont megpillantották a
csapatomat az úton, el fognak rejtőzni a
távozásunkig, és Isten segítsen a szegény lelkeken,
akik néhány nap járóföldön belül élnek.
Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem az
én dolgom, pedig az volt. Azzá tettem, amikor
felgyújtattam az átkozott hajójukat. Csapdába estek,
többé nem hajózhattak el. Átkoztam a dühömet,
amely miatt elpusztítottam a járművet, mielőtt még
gondolkodtam volna. Amikor megláttam a törött
hordóból kiömlő olajat, csak arra tudtam gondolni,
megakadályozhatom ezeket a vadállatokat abban,
hogy elhajózzanak, és megöljenek még néhány fiatal
fiút a ruhájáért, ahogy Aniciusszal is tették.

Mire felértem, erősen lihegtem. Az íjászokat vezető

decurio várt rám, s karját nyújtotta az utolsó
lépéseknél, amiért nagyon hálás voltam.

– Nos, fiatal barátom – ziháltam, miután köszönetet

mondtam –, van itt egy probléma, ami magától nem
fog megoldódni.

– Mi lenne az, Varrus parancsnok?

– A többiek, fiam, a többiek.

– Úgy érted, az embereink az úton?

Elképedve néztem rá, alig tudtam elhinni, hogy nem

érti, mire gondolok.
– Nem, kölyök, nem az embereink. A többi martalóc.
Nem lehetnek messze.

– Nem, parancsnok, természetesen nem.

Ez már jobb volt, de üres tekintete elárulta.

Megráztam a fejem.

– Ne játssz velem, fiam! Nem tudsz te semmit, mert

nem tudhatsz! A tűz, amit az őrszemek raktak a
parton, nem régóta égett. Alig volt hamu, ami azt
jelenti, hogy kora reggel szállhattak partra. Hét
embert hagytak a hajójuk őrzésére, és elindultak a
szárazföld belseje felé. Még nincs dél, legalábbis
szerintem nincs, vagyis nem távolodhattak túl
messzire. Tudsz követni? Érthető, amit mondok?
– Igen, parancsnok, értem. – Ezúttal valóban értette,
eltűnt az arcáról az üres kifejezés.

– Helyes. Gyere, segíts fel a lovamra. Átkozottul fáj

a lábam.

Miközben a lovamhoz sétáltunk, folyamatosan

beszéltem; nem emlékeztem a nevére, hiába
gyötörtem az elmémet. Megbocsáthatatlan bűn, ha
egy parancsnok nem ismeri az emberei nevét. Hála
istennek a „kölyök” és a „fiam” mindig bevált.

– Úgy látom – folytattam –, nem sok lehetőségünk

maradt, mert nekik sem nagyon hagytam. Nem
hajózhatnak el, ezért meg kell találnunk őket, és meg
kell szabadulnunk tőlük, különben rettegésben fogják
tartani az egész átkozott vidéket! Egyébként honnan
tudtad, hogy meg akarom ölni azokat az embereket a
parton? – kérdeztem a szemébe nézve.

Habozás nélkül válaszolt.

– Te magad mondtad, parancsnok: választási

lehetőségek. Elkötelezted magad abban a pillanatban,
amikor felküldted Tullust és a fivérét a sziklára.
Egyedül maradtál. Nem engedhetted el, és nem is
próbálhattad felhozni őket. Vagyis három lehetőség
maradt. Magad végzel velük, ott hagyod őket élve,
vagy szólsz az embereidnek. Bármelyiket választod,
ránk volt szükséged hozzá. Mi pedig cselekedtünk.

Újonnan kelt tisztelettel néztem rá.

– Ilyen egyszerű volt?

– Igen, parancsnok. – Meglepettnek tűnt.

Felmordultam, nem akartam, hogy tudja, mekkora

veszélybe sodortam magam, amikor elküldtem
Tullust és „barátját”, aki valójában a testvére volt.
Gondolatban adtam magamnak egy pofont, amiért
nem fedeztem fel a hasonlóságot.

– Milyen idős Tullus testvére?

– Mint Tullus, parancsnok. Féltestvérek.

Újra felmordultam, és ekkor eszembe jutott a decurio
neve.

– Apád újra megnősült, igaz? Meglepetten pislogott.

– Igen, parancsnok. Múlt évben.

– Úgy van. Jó ember és kiváló katona volt. Tudtad,

hogy ő volt az első centurióm, amikor csatlakoztam a
legióhoz?

– Igen, parancsnok, elmondta. – Büszkeség csendült

a hangjában.

Odaértünk a lovamhoz, segített felszállni.

– Köszönöm, kölyök. – Összeszedtem a

gondolataimat. – Most pedig erőltetett menetben
vezesd vissza az embereidet az úthoz. Ott
találkozunk.

Tisztelgett, aztán már futott is vissza az íjászaihoz.

Megfordítottam a lovam, és intettem a
gyalogosoknak, hogy szintén erőltetett menetben
siessenek vissza. Az eső közben ismét rázendített,
jeges cseppek záporoztak az égből. Lépésre
ösztökéltem Germanicust, közben figyeltem a bokrok
közt botorkáló embereimet. Az Úrra, kezdek öreggé
és figyelmetlenné válni! Itt voltam több
szekérrakomány értékes áruval és lovakkal, alig
négynapnyira az otthonomtól, négyhetes távollét
után, és ahelyett, hogy a dolgommal törődtem volna,
ostoba kölyök módjára cselekedtem. Felgyújtottam
egy hajót, amit nem kellett volna felgyújtanom, és
olyan helyzetbe hoztam magam és az embereimet –
akik közül néhányan bizonyára meg fognak halni –,
hogy kénytelenek legyünk felvállalni a felelősséget,
és felkutatni egy csapatnyi tomboló hibern skótot.
Feltettem magamnak a kérdést, hogyan cselekedne
Britannicus hasonló körülmények között, és
megpróbáltam elhitetni magammal, hogy másképpen
döntött volna. Csakhogy pontosan tudtam, hogy ő is
ugyanazt tenné, amit én. Kivéve, hogy Britannicus
lévén, mindent alaposan átgondolt volna, beleértve a
tette következményeit is, mielőtt magát vagy az
embereit beleártja az ügybe.

Germanicus lassú léptekkel haladt, és hamarosan

észrevettem, hogy lemaradtam az erőltetett menetben
száguldó gyalogosoktól. Ügetésbe váltottam, így
mire az oszlop elérte az utat, már én is elöl voltam.
Severus és katonái fegyelmezetten őrködtek a
szekerek körül.

– Négy sorba rendeződni! – adtam ki a parancsot.

Megvártam, hogy alakzatba álljanak. – Van köztetek
valaki, aki ismeri ezt a vidéket?

– Igen, parancsnok! – emelte fel ökölbe szorított

kezét az egyik legfiatalabb katona.

– Mennyire jól ismered, kölyök?

– A közelben születtem, parancsnok.

– Pontosan hol? – Nagyon szerettem volna, ha eláll

ez az átkozott eső.

– Körülbelül hat mérföldnyire innen, parancsnok. Az

apám egy villagazdaságban dolgozott a dombok
között, ott. – A fiatalember, vagy inkább fiú a hátam
mögött emelkedő magaslatokra bökött.

– Van valami város a közelben?

– Csak egy falu, parancsnok.

– Milyen messze?

A fiú a homlokát ráncolta, és átázott köpenye alatt

megvonta a vállát.

– Hat vagy talán hét mérföldnyire, parancsnok.

– Hányan lakják?
Ismét vállat vont, láthatóan fogalma sem volt róla.

– Nem tudom, parancsnok. Évek óta nem jártam arra,

talán harmincan-negyvenen.

– Mindegyik földműves? – Bólintott. – Rendben,

köszönöm. Oda tudsz vezetni minket?

– Igen, parancsnok. – A tágra nyílt szemben

meglepődést láttam.

A többiekre néztem.

– Rendben, mindenki nagyon figyeljen! – A

tengerpart felé mutattam. – Nemrég felgyújtottunk
egy gályát a parton. Heten őrizték, és egyikük
megölte Aniciust, aki velünk együtt lovagolt el. Az
ifjú Bassus végzett a gyilkossal, aztán megkerestük a
gályát, felgyújtottuk, és megöltük a maradék hat őrt.
– Szünetet tartottam, hogy a következő szavaim
tisztán szóljanak. – Azon a hajón legalább harminc
ember számára volt hely! Heten már halottak, vagyis
valahol a környéken húsz-huszonöt hibern skót
garázdálkodik. Csak ma reggel érkezhettek, mert a
tüzükben alig volt hamu. – Ismét hagytam, hogy
elgondolkodjanak a hallottakon. – Ezek nem
barátságos népek. Ha bementek a szárazföld
belsejébe, elképzelhető, hogy rátaláltak a falura, még
ha nem is azt keresték. Ebben az időben valószínűleg
ott találtak menedéket. Ugye, értitek, mire célzok? –
Értették, ezért folytattam. – Miután megtalálják a
hajójuk hamvait, nagyon boldogtalanok lesznek, és
Krisztus kegyelmezzen annak, akivel
összetalálkoznak. Ha haza is akartak menni, már nem
tudnak. Itt maradnak, majd gyújtogatni,
erőszakoskodni, gyilkolni fognak, aztán amikor
elteltek, megpihennek, odébb vonulnak és kezdik
újra. Nem is tehetnek mást, nem maradt más
lehetőségük.

Az embereim komoran hallgattak, egy pillanat alatt

megfeledkeztek az eső okozta kellemetlenségről.

– Ha sikerül elkapnunk a faluban, talán elsöpörhetjük

őket, mielőtt egyáltalán rájönnek, mi történik velük.
Nem számítanak katonákra. Ezek az emberek
rendszerint nőkkel, gyerekekkel, öregekkel, időnként
földművesekkel kerülnek szembe. Komisz
vadállatok, és bár a bátorság talán nem hiányzik
belőlük, nem szoktak hozzá a fegyelmezett
ellenálláshoz, mert maguk sem ismerik a fegyelmet.
Ha sikerül meglepetést okoznunk, elsöpörhetjük
őket, akár a lehullott faleveleket. – Ismét rövid
szünetet tartottam. – Természetesen lehetséges, hogy
nem találták meg a falut, vagy hogy már rég itt
vannak, és az őrszemek egyszerűen csak sokáig nem
gyújtottak tüzet. Lehet, hogy sokkal keményebb
ellenfelek lesznek, mint amire számítok. Bárhogy is
legyen, van rá esély, hogy visszatérnek ide, míg mi
úton vagyunk a falu felé, ezért a haderőnk felét itt
hagyjuk a szállítmány őrzésére. Ötven önkéntest
kérek, akik velem tartanak a faluba!

Százan léplek előre. Elmosolyodtam.

– Sejtettem, hogy így lesz. Nagyszerű! Első és

harmadik sor, a bal oldalon állótól számolva minden
második ember velem jön. Második és negyedik sor,
ugyanez jobbról. Állj! – Lépés közben
mozdulatlanná dermedtek. – Severus, te itt felügyelsz
a védelemre! Háromórás menetelés vár ránk. Mire
végzünk, besötétedik. A hajnal első fényére
visszatérünk. Építsetek tábort árokkal és kerítéssel.
Gondosan alakítsátok ki a táborhelyet!

A hátramaradók keservesen felnyögtek.

Elvigyorodtam.

– Elég legyen ebből! A munka elvonja a

figyelmeteket az időjárásról és a mókáról, amiből
kimaradtok… és most a dagonyára gondolok a
vízben és a sártengerben. – Még egyszer
körülnéztem. – Az indulók vételezzenek két napra
való élelmet a szekérről. Félórán belül indulunk.
Oszolj!

Késő délután pillantottuk meg a falut. Még ebből a

távolságból is nyilvánvaló volt, hogy helyes volt a
sejtésem. Néhány épület a sűrű eső ellenére lángolt,
és fél mérföldről is láttuk a mozgó alakokat. A
martalócok itt kerestek menedéket a szél és a zivatar
elől.

Gondosan kiterveltem minden lépésünket, és

sötétedéskor támadtunk.
És most itt feküdtem ezen a fakeretes ágyon, és azon
gondolkodtam, milyen régóta lehetek itt. Legalább az
eső elállt. Kinyitottam a szám, hogy kiáltsak, de nem
jött ki hang a torkomon, és hirtelen rettenetes
szomjúságot éreztem – mintha száraz faleveleket
nyeltem volna. Arra gondoltam, megpróbálok
felállni. Elhatároztam, hogy tízig számolok, aztán a
sebesült karomat kímélve a bal oldalamra fordulok,
majd magam alá húzom a lábam és felkelek.

Tíznél rájöttem, hogy lekötöztek, és semerre sem

tudok mozdulni. Az ajtóban egy árny állta el a
napfény útját – Severus lépett be a helyiségbe.

– Parancsnok! Hát felébredtél! Hogy érzed magad?

– Rettenetesen. Mindenem viszket. Mit keresel itt? A

szekereknél hagytalak. Lemosolygott rám.

– Nos, legalább az elméd még működik, parancsnok.

A szekerek biztonságban vannak, idehoztam őket
magammal.
– Idehoztad őket? Hm, értem. Mióta vagyunk itt?

– Kilenc napja, parancsnok.

– Kilenc napja! Isten a mennyben, ember, miért?

– Nos, uram, féltünk megmozdítani.

– Akkor itt kellett volna hagynotok egy tucat

emberrel, a többieket pedig visszaküldeni a
kolóniára! Hát semmi kezdeményezőkészség sem
szorult beléd?

– De igen, parancsnok.

– Akkor az Úr nevére, miért… eh! – Rájöttem,

mennyire hiábavalóan próbálom meggyőzni, ezért
témát váltottam. – Hány embert vesztettünk a
harcban?
– Három halottunk és öt sebesültünk van. Közülük az
egyik meghalt, három visszatért a szolgálatba, és te
vagy az ötödik.

– A skótok?

– Mind a huszonhárom meghalt. A legtöbbet a

kunyhókban kaptuk el az első rohammal, de kilencen
együtt voltak a fő szénapajtában. Ők kirohantak az
utcára, és megpróbálták riadóztatni a többieket,
csakhogy akkor már késő volt. A többiek addigra
meghaltak.

– Vagyis nincsenek foglyok.

– Nincsenek, parancsnok.

– Hány falusi maradt életben?

– A nők többsége, és néhány férfi. Körülbelül

huszonnyolcan, a nőket és a gyerekeket is
beleszámolva. Hat férfi távol volt, ők később tértek
vissza.
– Hogy állnak élelemmel?

– Elég jól, parancsnok. Ideértünk, mielőtt a

martalócok bármit megsemmisíthettek volna. Csak a
nőkön osztozkodtak.

– Hány emberünk van most itt?

– Tíz, parancsnok, téged is beleszámolva.

– Tíz? – Kiült az arcomra a döbbenet. – De azt

mondtad… hol vannak a többiek?

– Előreküldtem őket a kolóniára, parancsnok. Mint

mondtam, nem akartam megkockáztatni a
mozgatásodat, ezért itt tartottam néhány jó embert,
hogy segítsenek gondoskodni rólad, amíg fel nem
épülsz annyira, hogy szállítani tudjunk.

Nem mondott többet, én pedig éreztem, hogy az

arcomat és a nyakamat elönti a pír. Megköszörültem
a torkom, hogy bocsánatot kérjek.
– Bolond vagyok, Severus, mégpedig egy vén
bolond. Tudnom kellett volna, hogy helyesen
cselekszel. Miért viszketek ennyire?

Elmosolyodott.

– Mert koszos vagy, parancsnok, és egy

borotválkozás is rád férne.

– Az Úrra, mennyire igaz! Meg gőzre és illatos

olajokra! – Ismét megpróbáltam megmozdulni. A
karomat szorosan a mellemhez rögzítették. – Miért
van lekötözve mindkét karom?
– Hogy ne tudj hánykolódni. Mindjárt kioldozlak.

– Megköszönném. Aztán tegyetek fel egy szekérre,

és vigyetek vissza a kolóniára. Először azonban
hozass vizet! Hideget inni, meleget tisztálkodáshoz!

Két nappal később hazaértünk. Akármi is gyengített

le, alapos munkát végzett. Annyira gyenge és
tehetetlen voltam, hogy segítség nélkül felülni sem
tudtam a szekéren. Az állandó zötykölődéstől
folyamatos rosszullét gyötört, és kocsonyává váló
izmaimmal még az egyensúlyomat sem tudtam
megtartani, így hiába kötöztek ki, csak vergődtem,
akár egy partra vetett hal, és teljes mértékben az út
bukkanóinak kegyelmére kellett bíznom magam.
Tisztában voltam vele, mennyire ostoba dolog, hogy
mindenáron ülve akarok maradni, de csak nagyon
hosszú szenvedés után voltam hajlandó beleegyezni,
hogy fekve utazzam egészen a Britannicus-villáig. A
szekér aljára terített bőrökön heverve nem tehettem
mást, mint a fejem fölött vonuló felhőket figyeltem.
Kitörő örömmel fogadtam, amikor közölték, hogy
már csak órákra, aztán később pillanatokra vagyunk
végcélunktól.

Elkerültük Britannicust és az orvosokat, akik közben

elindultak hozzám. Másnap értek vissza, addigra
már kezdtem visszanyerni emberi formámat – szerető
feleségem gondoskodása révén kaptam illatos
olajokat, gőzfürdőt, masszázst, kényeztetést és
pihenést.

II.

Amikor másnap reggel felébredtem, sokkal jobban

éreztem magam. Reggelire forró fűszeres levest
ettem, és délre ismét megéheztem. Vacsoraidőre már
farkaséhes voltam, de a levesem mellé kaptam egy
nagy szelet kenyeret és egy kisebb darab húst is, bár
Luceiia úgy vélte, korai még szilárd táplálékot
magamhoz vennem, miután oly hosszú ideig nem
ettem semmit. Valahogy azonban legyűrtem az ételt,
és onnantól felgyorsult a gyógyulásom. A
tüdőgyulladás kétségtelenül végighaladt az összes
megszokott szakaszon, de úgy éreztem – és ezt a
feleségemnek is megmondtam –, nagyon sokat
segített, hogy otthon, a szeretteim körében lehetek.

A visszatérésem utáni harmadik napon már felkeltem

az ágyból, és rövid sétákat tettem. Rengeteg súlyt
veszítettem betegségem rövid időtartamához képest,
és ennek a nagy része izom volt, így olyan gyenge
lettem, akár egy csecsemő, és bosszúsan morogtam,
amikor a háziorvosunk rámutatott, hogy középkorú
embereknél ez természetes hatás. Luceiia
tyúkanyóként sürgölődött körülöttem, bár be kell
vallanom, még soha nem láttam ilyen gyönyörű és
figyelmes tyúkanyót, aki ragaszkodott hozzá, hogy
időm nagy részét – amikor nem az ágyat nyomtam –
egy kényelmes karosszékben töltsem takarókba
burkolózva, közel a hordozható parázstartóhoz,
melyben saját faszenem égett nagy hővel.

Néhány nappal később így ültem Caiusszal szemben,

és éppen olvastam valamit, de hogy mi volt az, arra
már nem emlékszem. Valamilyen könyv volt, de
mindössze ennyit tudok, mert soha többé nem
olvastam bele, miután Caius felnézett, és azt mondta:

– Ó, tudom már, mit felejtettem el említeni neked,

miután elindultál a legutóbbi utadra.

Testhelyzetet váltottam, kényelmesebb ülést

kerestem, és hiábavalóan megrángattam a takaróm
szélét, hogy ne lógjon annyira ki alólam.
Feleslegesen erőlködtem, és végül undorodva
felhagytam a próbálkozással. Ingerültségem a
hangomon is hallatszott, amikor rákérdeztem:

– Mit?

Meglepetten nézett rám, nyilvánvalóan azt találgatta,

vajon az ő mondata váltott-e ki belőlem ilyen
reakciót. Patríciusi szemöldöke olyan magasra
emelkedett, hogy jobb szeme fölött teljesen
összeráncolódott a homloka. Meglehetősen ostobán
éreztem magam.

– Bocsáss meg, Cai – mentegetőztem. – Nem

akartam ilyen goromba lenni. Az ingerültség nem
neked szólt, hanem a helyzetemnek.

– Ingerültség? – A szemöldök nem ereszkedett

vissza. – Mi miatt?

Önkéntelenül is elnevettem magam saját gyerekes

dühömön és az ő arckifejezésén.
– Ez az átkozott takaró! Rajta ülök, és szeretném
kihúzni egy részét magam alól, hogy a vállamra
terítsem, de meg sem tudom mozdítani, és fel sem
állhatok, Luceiia úgy rám tekerte ezt a rongyot!

Azonnal talpra ugrott, odahajolt hozzám, és

kinyújtott kézzel felsegített. Álló helyzetben már
gyerekjáték volt eligazgatni a takarót úgy, ahogy
nekem tetszett. Miután mindent tökéletesen
elrendeztem, mindketten visszaültünk.

– Tehát, mi volt az? – kérdeztem újra.

– Mi mi volt?

– Amit elfelejtettél említeni, mielőtt elindultam a

vasért.

Láthatóan elvesztette minden érdeklődését saját

mondanivalója iránt, mert már újra a könyvét nézte,
belemerült az olvasásba.

– Ó, az! – Hangja jól tükrözte lanyhuló érdeklődését.

– Semmi fontos, csak egy érdekesség. Levelet
kaptam Marcellus Prellótól, egy galliai barátomtól.
Istennek hála, a birodalmi postahajók némelyike még
át tud jutni ide. Azt írta, hogy néhány hónappal
korábban Rómában járt, és látta az utcán régi
nemezisünket, Claudius Senecát. Nem ismered
Marcellust, de egyike volt azoknak a barátaimnak,
akiknél érdeklődtem Senecáról, miután megérkeztél
hozzánk. Milyen régen is volt? – Költői kérdés volt,
mert már választ is adott saját magának. – A
mennyekre, Publius, tudsz róla, hogy már több mint
tíz éve élsz itt?

– Igen, tudom – bólintottam. – Majdnem tizenegy

éve vettem el a húgodat. Viszont a barátod bizonyára
tévedett.

Caius szemöldöke ismét megemelkedett.

– Hogy érted?
– Ahogy mondtam – vontam meg a vállam. – A
barátod bizonyára tévedett. Az nem lehetett Claudius
Seneca.

Elnevette magát.

– Ne beszélj butaságot, persze hogy lehetett!

Rómában volt, Publius! Újra megráztam a fejem.

– Nem, az nem ő volt. Talán egy másik Seneca,

hiszen magad mondtad, mennyire szaporák. De
biztos, hogy nem Claudiust látta.

Rögtön megbántam a szavakat, amint kimondtam.

Caius elcsodálkozott a reagálásomon, én pedig
rájöttem, hogy taktikai hibát vétettem. Egyszerűen
szó nélkül kellett volna hagynom a megjegyzését.
Egyetlenegy titkom volt előtte, mégpedig pontosan
ez. Most viszont már szagot fogott, felkeltettem a
kíváncsiságát.

– Ezt nagyon határozottan állítottad, Publius. Mitől

vagy ennyire biztos benne? – Szünetet tartott, de nem
olyan hosszút, hogy legyen időm kitalálni valami
hazugságot. Gyanakvó hangon folytatta. – Mióta
vagy ennyire frissen tájékozott Claudius Seneca
hollétéről és tevékenységéről?

– Nem vagyok – feleltem tömören. – Egyszerűen

csak tudom, hogy a barátod téved. Nem azt az embert
látta, ennyi az egész.

Apró ránc jelent meg Britannicus szemöldökei közt.

– De honnan tudod, Publius? Biztos vagy benne,

hogy Claudius Seneca a kérdéses időben nem lehetett
Rómában?

Egy hang a fejemben azt sikoltotta, hogy nagyon jól

gondoljam meg, mit válaszolok. Végül úgy
döntöttem, maradok az eredeti állításom mellett.

– Igen – feleltem, és már bántam, hogy egyáltalán

válaszoltam az eredeti megjegyzésre. Kis híján talpra
ugrott a válaszom hallatán, árgus szemmel vizslatott.
– Értem. Akkor hol volt, Publius? És mikor volt az a
bizonyos időpont? Mikor járt Marcellus Prello
Rómában?
Egyre növekvő pánikot éreztem, és féltem, hogy
hazugságon kap, ezért inkább a mellettem égő
parázstartó lángjába néztem, nehogy lássa
szememben a gondolataim tükröződését. Csakhogy
most már nem eresztett.

– Publius, hallasz engem?

– Hallak. Eltökélted, hogy kicsikarsz belőlem

valamilyen választ, igaz? Miért? Miért olyan fontos
ez,
Cai?

Kérdésem meglepte, arcán jól látszott a hitetlenkedés

és a döbbenet. Amikor végül válaszolt, olyan hangon
tette, mint egy tanító, aki elmagyaráz valami magától
értetődőt a nehéz felfogású tanulónak.

– Pontosan amiatt fontos, amit mondtál, és a tény

miatt, hogy egyáltalán kimondtad, Publius Varrus. Te
egyenes ember vagy. Azt is tudom, miként érzel
Claudius Seneca iránt, de már évek óta nem
említetted a nevét. Most pedig mintegy mellékesen
közöltem, hogy egy barátom látta valahol, te pedig
azonnal és ellentmondást nem tűrően kijelented,
hogy az nem történhetett meg. Az az érzésem, hogy
valami itt nincs rendben, és veterán katonaként
megtanultam bízni az ösztöneimben az ilyen
kérdésekben.

Hatalmas sóhajjal adtam meg magam.

– Rendben, Cai, elmondom a titkomat. A barátod

nem láthatta Claudius Senecát, mert Claudius Seneca
halott.
Most Caiuson volt a sor, hogy némán meredjen rám,
majd a tűzbe. Állát egyik kezébe támasztotta,
mutatóujjával elgondolkodva dobolt az arcán.
Színtelen hangon szólalt meg.

– Azt mondod, halott? Feltételezem, tökéletesen meg

vagy győződve ennek igazáról. Teljesen biztos vagy
benne, ugye?

Bólintottam.

– Igen, amennyire csak lehet.

– Vagyis mennyire?

– Tökéletesen, a kétely legcsekélyebb nyoma nélkül.

– Az hogy lehet? Kitől hallottad? És hogy lehetsz

ennyire biztos az igazában?

– Senkitől nem hallottam, Cai. És azért vagyok

ennyire biztos benne, mert én öltem meg. Caius
felszisszent, felállt, sarkon fordult, és eltávolodott
tőlem. A válla fölött szólt hátra.

– Mikor?

– Öt évvel ezelőtt, amikor szövetséget kötöttünk

Ullickal és a keltáival, és megérkezett a hír, hogy
Theodosius legyőzte és kivégeztette Magnus
Maximust.

Visszafordult felém, a szoba másik végéből nézett

rám.

– Öt évvel ezelőtt? És nem szóltál egy szót sem?

Miért? Hogyan ölted meg? És mikor? Soha nem
távoztál a kolóniáról hosszabb időre, Seneca pedig
sosem járt errefelé. Egy ilyen gyilkosság gondos
tervezést igényel, és hosszabb távollétet, ami
magyarázkodással jár, vagy éppen ellenkezőleg, egy
hirtelen és váratlan találkozást. Arra még csak
gondolni sem merek, hogy lesből mészároltad le.
Biztos vagyok benne, hogy megadtad neki a
tisztességes halál lehetőségét, annak ellenére, hogy a
szemedben annak az embernek már nem maradt
becsülete. Folyamatosan azt kérdezem magamtól,
hogyan oldottad meg anélkül, hogy Luceiia vagy én
bármit észrevettünk volna, és miért nem szóltál
egyikünknek sem ilyen hosszú ideig?

Bólintásommal elismertem mindannak az igazát,

amit elmondott, és a szavai közt rejtőző másodlagos
jelentést is.

– Miután megtettem, úgy döntöttem, senkinek sem

szólok – feleltem a torkomat köszörülve. – Úgy
véltem, minél kevesebbet mondok, annál jobb, és
nem akartalak veszélybe sodorni titeket azzal, hogy
tudomásotokra hozom a tettemet, bár… – Tenyérrel
előre felemeltem a kezem, nehogy félbeszakítson. –
Bár meg voltam győződve róla, hogy amit tettem, az
helyes és jó dolog volt, és nem műveltem semmi
szégyenleteset. Az igazság eszközének szerepét
játszottam, de nem akartam kérkedni vele.

– Értem. – Caius visszajött és leült a székére. –

Legjobb lenne, ha mindent elmondanál, ami aznap
történt, Publius. Gondold át alaposan, és ne hagyj ki
semmit. Tételezzük fel, hogy semmit nem tudok
arról,
amit mondani fogsz. Tegyünk úgy, mintha soha nem
is hallottam volna Senecáról. Ez most nagyon fontos
lehet.

Látható komolyságáról és aggodalmától

megszeppenve egy ideig csendben ültem, és a
gondolataimat rendezgettem, mielőtt belevágtam a bő
lére eresztett történetbe. Elmondtam neki mindent,
amire vissza tudtam emlékezni a Claudius Seneca
halálához vezető eseményekből. Én magam
szerveztem meg Seneca megölését, és saját kezűleg
végeztem vele, hogy elégtételt nyerjek múltbéli
cselekedeteiért és két legközelebbi barátom haláláért.

Első találkozásunkkal és összecsapásunkkal kezdtem

a történetet, melyre tizenöt évvel korábban került sor,
amikor jó barátom, a colchesteri helyőrség első
centuriója, Plautus társaságában ültem egy fogadó
asztalánál, és a végső találkozással fejeztem be,
amikor kényszerítettem Senecát, hogy aláírjon egy
pergament, melyben elismerte bűneit, aztán adtam
neki egy kardot azzal, hogy végezzen velem, ha tud.
Kudarcot vallott. Én vittem be a halálos szúrást, és
olyan helyen hagytam a vallomását, ahol biztosan
megtalálják, majd elhagytam a helyszínt még a
katonai keresőcsapat érkezése előtt, akiket az egyik
emberem hívott a helyszínre.

Hosszú és cseppet sem szép mesém közben Caius

csendben ült, és az izzó széndarabokat bámulta.
Egyszer sem emelte fel a tekintetét, hogy rám
nézzen. Amikor befejeztem, egyre hosszabbra nyúlt
közöttünk a csend. A faszén lágy pattogással és
sercegéssel füstöt és hamut bocsátott ki magából.
Caius végül megmozdult, rám nézett, és hatalmasat
sóhajtott.

– És mind ez idő alatt egyetlen szót sem szóltál.

Megvontam a vállam.

– Mint mondtam, nem láttam értelmét beavatni

titeket. Nem voltam rá büszke.

– Hiszek neked, de vajon kielégített a bosszú? Újabb

vállvonással feleltem.

– Nem is tudom. Örömet nem találtam benne, ezt

biztosan mondhatom.
– És biztos vagy benne, hogy megölted.

– Persze, hogy biztos vagyok! Miféle kérdés ez?

Nem sok emberrel végzek, de ha megteszem,
általában tisztában vagyok vele, mit teszek!

Enyhe ingerültséggel rázta meg a fejét.

– Nem erre gondoltam. Úgy értettem, biztos vagy

benne, hogy halott volt, amikor otthagytad?

– Olyan biztos, mint ahogy te élsz. Ott tartottam a

szukafattyát kartávolságra, a kardom pengéjén, és
éreztem, ahogy kiszáll belőle az élet. Le akartam
vágni a fejét, talán hogy rendes kivégzésnek nézzen
ki a dolog, de túlságosan undorodtam, ezért csak ott
hagytam. De halott volt, Caius!

– Hmm… és ott hagytad az aláírt vallomást is?

– Pontosan ott, a karja alá tűztem.

– Soha nem hallottál semmit arról, amit tettél?

– Nem, semmit.

– Nem találtad ezt furcsának vagy különösnek?

– Nem, miért találtam volna? Tudtam, amit tudtam.

Tudtam, mit tettem, és azt is, minek kell történnie,
miután rátalálnak. A családját értesítik a
megszégyenüléséről, és lépéseket tesznek, hogy az
igazság ne váljon közismertté. Megvásárolták
mindenki hallgatását, hogy védjék saját magukat és a
család nevét.

– Erre számítottál? Tehát nem akartál nyilvános

megszégyenítést?
– Nem, dehogy! Mire lett volna az jó? Mindössze azt
akartam, hogy meghaljon, és csak az érintettek
tudjanak a megszégyenüléséről.

– Hmm. – Caius ismét felállt, megigazgatta

klasszikus tógára emlékeztető, de annál könnyebb és
praktikusabb köpenyének szárnyait. A ruhadarab elöl
nyaktól bokáig nyitott volt, apró kapcsokkal és egy
bőrövvel lehetett összefogni. Britannicus enyhén
előredőlve rendezgette öltözékét, és szorosabbra
húzta derekán a bőrövet. Tudtam, hogy erősen
gondolkodik, és a pótcselekvéssel csak töprengését
leplezi. Végül, az eredménnyel elégedetten a
parázstartó felé fordult, és szórakozottan kinyújtotta
a kezét. Vártam, hogy megszólaljon, és végül sikerült
meglepnie egy kérdéssel.

– Publius, emlékszel a beszélgetésünkre az első

találkozásunkkor, az afrikai sivatagban?

– Természetesen. Sok mindenről beszélgettünk aznap

éjjel.
– Valóban, egyebek közt valami olyasmiről is, amiről
nem akartam hallani. Emlékszel? Elmosolyodtam.

– Tisztán és pontosan. A szívességről, amit a

legatusomnak tettem, ami miatt elnyertem a jogot a
kontinensek és legiók közti utazásra, ahogy te
fogalmaztál. Először azt hitted, valami törvénytelen
susmusban vettem részt.

– De tévedtem. Pusztán ezért jutalmaztak meg, mert

megpróbáltad megnevelni a parancsnokod tékozló
fiát, az ifjú Senecát. Mi is volt a neve?

– A fiúnak? Jacobus, de én csak Jacobnak hívtam.

– Jacobus. Így hívták a testvéremet is. Nem tudod, mi

lett vele a távozásod után?

Megráztam a fejem.

– Fogalmam sincs. Mióta aznap éjjel beszéltünk róla,

nem is gondoltam rá. Ő volt a legjelentéktelenebb
Seneca. Feltételezem, hogy felnőtt és tribunus lett
belőle; a családneve ellenére úgy tűnt, jó tisztté
válhat. Ne feledd, akkoriban ugyanolyan embereknek
tartottam a Senecákat, mint bárki mást.

– Emlékszem – sóhajtott mélyet. – Mindannyian az

életünk során tanulunk.

Az ezt követő csend olyan hosszúra nyúlt, hogy azt

hittem, befejezte a beszélgetést, ám amikor szóra
nyitottam a számat, folytatta.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, ő is itt van,

Britanniában?

Most rajtam volt a homlokráncolás sora, azon

töprengtem, hová akar kilyukadni.

– Jacob? Meglepne, hogy egyáltalán tudsz róla, és

nem szóltál nekem. Mosolyogva válaszolt.

– Még akkor is, ha úgy gondoltam, hogy a hír

tökéletesen érdektelen számodra?

– Honnan tudhattad biztosan? Régen a barátom volt.

Tehát idejött?
– Igen, Publius, ide. Azzal a hadsereggel érkezett,
amelyiket Theodosius küldött ide rendet tenni
Magnus Maximus lázadása után. – Cai arcán már
nyoma sem volt mosolynak. – Jelenleg a Venta
Belgarum-i helyőrség helyettes parancsnoka. Mint
látod, rajta tartottam a szemem, elvégre ő is Seneca.
Jacobus századparancsnokként kezdte britanniai
pályafutását, mégpedig itt, Aquae Sulisban, és az
egyik legelső feladata az volt, hogy reagáljon egy
gyanús üzenetre, amely kapcsolatban állt a dél-
britanniai procurator eltűnésével.

– Tessék? – Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból,

és a fülemben morajló dobolás kezdődött. – Jacob?
Egy Senecát küldtek egy másik Seneca után? Honnan
tudod? És miért nem szóltál róla eddig?

Felemelte a kezét, hogy elcsendesítsen.

– Azonnal elmondtam volna, ha bármiféle
jelentőséget tulajdonítok a dolognak, de nem tettem.
A részleteket egy levélben olvastam, melyet egy
glevumi barátom, Decius Lepido küldött nekem.
Találkoztál már vele? – Megráztam a fejem, mire
folytatta. – Nos, most már ülőmunkát végez, mint a
legtöbb öregedő katona, közel áll a visszavonuláshoz,
és adminisztratív teendőket lát el. Lepido szerint az
egy téves riasztás volt. Jött egy rejtélyes üzenet az
aquae-i helyőrségparancsnoknak, melyben tudatták
vele, hogy az eltűnt procurator, Claudius Seneca
testét egy bizonyos helyen találják meg. Még egy
kézzel rajzolt térképet is mellékeltek. Azonnal
kiküldtek egy keresőcsapatot, de mindössze a helyet
találták meg és három testet. Az egyikük még élt, de
a procurator nem volt köztük. A hivatalos jelentés a
következő hónapban átment Lepido asztalán. A
második levelében, néhány hónappal később
megemlítette, de csak mert a keresőcsapat vezetője
Jacobus Seneca volt, a procurator unokaöccse. Azt
mondta, eszébe jutott a régi mondás arról, hogy egy
tolvajt legkönnyebben egy másik tolvaj tud elkapni.

Újabb rövid szünetet tartott.

– Többször is gondoltam rá, hogy esetleg érdekelhet
téged régi, afrikai védenced feltűnése, talán még a
Senecával kapcsolatos hírektől függetlenül is, de a
levél megérkezésekor éppen úton voltál, és nem tűnt
annyira fontos dolognak. Mire visszaértél, meg is
feledkeztem róla. Amikor jóval később újra eszembe
jutott, már nem tartottam említésre méltónak, hiszen
láthatóan te is elfeledkeztél a Senecákról, és úgy
véltem, jobb nem bolygatni a múltat, így nem
szóltam semmit. Most már látom, hogy rosszul
tettem.

Magyarázatának második felét úgy hallgattam végig,

hogy szinte fel sem fogtam, mit mond. Elmémet
betöltötte mondandójának egy nagyon fontos
részlete: „Azonnal kiküldtek egy keresőcsapatot, de
mindössze a helyet találták meg és három testet. Az
egyikük még élt, de a procurator nem volt köztük.”

– Ez lehetetlen! – kiáltottam fel fojtott hangon. Caius

felvont szemöldökkel nézett rám, nem mondott
semmit. Megköszörültem a torkom, és újra kezdtem.
– Azt mondtad… a barátod azt írta, hogy nem volt
köztük Seneca. – Caius várta, hogy folytassam. – De
ez nem igaz! Biztosan tévedett!

Britannicus kurtán megrázta a fejét.

– Nem. A hivatalos jelentésből idézett, Publius.

Lepido nem tévedhetett. A hivatalos jelentés ipso
facto a hivatalos igazság.

– Három halott maradt a tisztáson, Cai! Senki nem

maradt életben! – Hirtelen eszembe jutott valami. –
És mi van a vallomással? Arról nem írt?

– Miféle vallomással? A hivatalos jelentésben nem

említettek semmiféle vallomást.

– A disznó karja alatt hagytam!

– Hiszek neked, de hivatalosan semmiféle vallomás

nem létezik, és nem is létezett.

Képtelen voltam tovább ülve maradni, a dühtől

fortyogva felpattantam és járkálni kezdtem a
szobában, bal kezemmel jobb öklömet dörzsölgetve.
Caius a tekintetével követett, nem szólt egy szót sem,
hagyta, hogy rendezgessem kaotikusan örvénylő
gondolataimat. Végül megálltam és szembefordultam
vele.

– Tehát végül Jacob is valódi Senecává vált. – Caius

a már jól ismert mozdulattal, cinikusan felvonta a
szemöldökét, én pedig folytattam. – Azt hittem, ő
más… azt hittem, rendes emberré válik… de
ugyanolyan torz és gonosz, mint a rokonai!
Megtalálta a holttestet, eltette a vallomást, és
elsimította az egész ügyet. De hogyan? Hogyan
rejthette el Seneca kilétét? Ennek semmi értelme!

Caius széttárt ujjakkal végigsimított rövidre nyírt,

acélszürke haján, és újra felsóhajtott.

– Dehogy nincs. Nagyon is van, Publius. Gondold át

újra, és ne feledkezz el róla, miféle emberekkel van
dolgunk. Magnus lázadása véget ért. Mindenhol új
csapatok hemzsegtek, természetesen Theodosiushoz
hű katonák, is mindannyian a tengeren túlról
érkeztek. Valószínűleg egyetlen lélek sem volt az
Aquae Sulis-i új helyőrségben, aki valaha is látta
Claudius Senecát, így amikor az áldozat saját
unokaöccse azt vallotta, az nem az ő nagybátyja, ki
mondott volna ellent neki? Jacobus Seneca
hivatalosan valami névtelen túlélőt hozott vissza,
aki…

– Ez lehetetlen! Mondtam már, Cai, rajtam kívül nem

volt más túlélő! Értetlenül nézett rám.

– Akkor miért tagadja olyan hevesen a holttest

azonosságát?

– Ezt hogy érted? Természetesen, hogy védje annak a

disznónak a jó hírét!

– Mi ellen, Publius? Jacobnak mindössze annyit

kellett volna tennie, hogy megsemmisíti az írott
vallomást, és Seneca máris tiszta, mint a hó. Egy hős
tragikus végzete: a nemes procuratort meggyilkolják
elrablói, miután titáni küzdelmet folytatott a
szabadulásáért. Ezzel szépen feloldották volna az
eltűnése körüli rejtélyeket, és rajtad kívül mindenki
nyugodt lenne.
– A fenébe is, ez nem elég, Cai! – Képletesen
megvetettem a lábam, pedig tudtam, hogy igaza van.
– Kell lenni egy másik magyarázatnak! Az a fattyú
halott volt, amikor ott hagytam, megesküszöm rá!

Caius lassan csóválta a fejét, képtelen volt elfogadni

az állításomat.

– Miféle másik magyarázat lehet, Publius?

Öklömmel a tenyerembe csaptam.

– Nem tudom, nem tudom! De kell lennie valaminek,

valami ördöginek, aljasnak és visszataszítónak!
Valaminek, ami csak egy átkozott Senecának juthat
eszébe, és mi nem látjuk!
Caius döntésre jutott. Láttam a tekintetén, és egy
pillanattal később határozottan, kurtán bólintott.

– Rendben. Elismerem, hogy igazad lehet.

Szerencsére mi sem vagyunk teljesen tehetetlenek és
vakok. Az igazság ellenőrizhető, bár nem azonnal.
Ma éjjel levelet írok Marcellus Prello barátomnak, és
megkérem, hogy pontosítsa a megfigyelését Claudius
Seneca római jelenlétével kapcsolatosan. Eltelhet egy
hónap, vagy több is, mire kiegészíti az eredeti
jelentését, de akkor legalább majdnem teljes
bizonyossággal tudni fogjuk, hogy Prello az előző
levelében meggyőződéssel írta, amit írt, vagy csupán
pletykálkodott.

Máris jobban éreztem magam.

– Legyen hát! De biztosan halott, Cai, és a barátod

összekeverte valakivel, ezt le merném fogadni. Nem
tudom, mi késztette Jacob Senecát, hogy eltitkolja
fertelmes nagybátyja halálát, de biztos vagyok benne,
hogy ezt tette. Claudius Seneca… átkozza meg a
héberek ősi istene… halott, és Hádész tüzében ég.

Erről a témáról a továbbiakban nem volt mit

mondanunk. Magabiztosságom ellenére úgy éreztem,
hogy felborult a lelki békém, és a délután nagy részét
átaludtam, elringatott Caius orvosának főzete.

Alig néhány napon belül azonban olyan események

történtek, melyek maradéktalanul kisöpörték a
fejemből a Claudius Senecával kapcsolatos
gondolatokat.
III.

Minden élő emberben ott rejtőzik egy szörnyeteg,

amely benne született, és ott is lakik egész életében,
folyamatos küzdelmet folytatva a lelke feletti
uralomért. Ezt teljes bizonyossággal mondom, mert
nekem is megegyezésre kellett jutnom saját
szörnyetegemmel, mely most nyugodtan pihen
valahol odabent. Pihen, de nem halott. Időnként
megmoccan, és emlékeztet a jelenlétére, a mérgére.

Az én szörnyetegem láncai erősek. Olyan erősek,

amilyenre én, a vasláncok avatott készítője
kovácsolni tudtam őket. Ám saját példámon tanultam
meg, mennyire törékenyek ezek a láncok.
Nem mindig voltam tisztában ezekkel a dolgokkal,
mivel természetemtől fogva nem foglalkozom
olyasmivel, amit nem tudok megfogni vagy alakítani
a kalapácsommal. Csak akkor lettem tisztában az
ember belső szörnyetegével, amikor már felnőtt férfi
voltam. A barátomtól, Alaric püspöktől hallottam
róla, miután szemtanúi voltunk, milyen pusztítást
végzett egy szerencsétlen ember szörnyetege –
ámokfutásba kezdett saját barátai és szomszédjai
között, többeket megnyomorított, mielőtt sikerült
legyűrni. Alaric akkor azt mondta erről a közös
ismerősünkről, „megszállta a szörnyeteg”. Amikor
hallottam ezeket a szavakat tőle, Isten emberétől, azt
hittem, a szörnyetegre gondol, a Sátánra, és ezt meg
is mondtam neki. Alaric azonban gyorsan
felvilágosított.

Azzal az egyszerűséggel, amit mindig is annyira

bámultam nála, elmagyarázta, hogy nagyon könnyű
minden emberi kórt és gyászt Luciferre fogni. Ezzel
áthárítjuk saját tetteink felelősségét, miközben a
hibákért valójában egy kisebb, sokkal emberibb
szörnyeteg okolható, amely hol békésen szendereg,
vagy éppen vadul tombol mindenkiben, férfiben és
nőben egyaránt. Hogy mennyire tudjuk elnyomni
saját belső szörnyetegünket, az attól függ, mennyi jó
és nemes dolgot cselekedtünk életünkben.

Ez teljesen új gondolat volt számomra, egy felkavaró

és kényelmetlenséget okozó gondolat, mellyel,
bevallom, nem könnyen birkóztam meg. Ám
akkoriban még egyszer sem csaptam össze
komolyabban saját belső szörnyetegemmel, és
leginkább csak a háborúban, a gyilkolás hideg
örömét élvezve néztem a szemébe, vagy éreztem meg
a jelenlétét. Pontosan tudtam, mivé változtatott
olyankor – ismertem a csata vadállati örömét, és az
azt követő rosszullétet. Ám az egészet nem holmi
szörnyetegnek, hanem a bűntudatomnak tudtam be.

Sok évvel később egy felhős, esővel fenyegető nyári

délutánon, amely sötét volt a legyektől és terhes a
baljós előjelektől, történt valami. Máig élesen
emlékszem arra az alkalomra és arra a beszélgetésre,
mert rémült döbbenettel néztem végig egy szörnyeteg
győzelmét, és akkor ismertem fel a sajátom ijesztő
ábrázatát is.
Ahogy felidézem az eseményt, újra érzem a rám
nehezedő terhet és az aggodalmat, mert az emberben,
így a bennem is lakozó szörnyetegről kell írnom.
Félek és undorodom a feladattól, de a szándékom
egyértelmű: nem írok más emberek hibáiról, amíg
töredelmesen és maradéktalanul be nem vallom
sajátjaimat. Így most beszámolok a barátomról,
Domitius Titensről, és arról, hogyan viszonoztam
árulással a barátságát.

Domitius Titens a szomszédunk volt, Caius

Britannicushoz hasonlóan a kolóniánkat alkotó villák
eredeti építőinek egyik leszármazottja – ezenkívül a
barátom, és a vasművesmesterség lelkes tanulója.
Soha nem lett belőle valódi fegyverkovács, de
gyorsan elsajátította azokat a művészi fogásokat,
amikkel a kovácsoltvasat szépséges, erős és díszes
formákká tudta hajlítani.

Ugyanakkor szolgált a legióban, amikor Cai és én,

azonban ideje nagy részében a birodalom keleti
határvidékén állomásozott. Évekig tartózkodott Kis-
Ázsiában, és végül Konstantinápolyban, a császári
udvarban kötött ki, ahol megismerte és feleségül
vette vörös hajú párját, Cyllát. Szolgálati ideje lejárta
után visszahozta az asszonyt hatalmas britanniai
birtokára.

Cylla Titens hosszú ideig képezte életemnek egy

olyan részét, melyet a mai napig nem nagyon tudok
hová tenni. Mindig is „Szküllaként” emlegettem
magamban, és úgy képzeltem, a mitológiai
szörnyeteg minden képességével rendelkezik. Az
évek során megkeserítette az életemet, de valahogy
soha nem tudtam igazán hibáztatni érte. Én voltam a
hibás; Cylla pusztán önmagát adta. Bármilyen
hatalmat is gyakorolt felettem, jót vagy gonoszat,
csak azért tehette, mert én odaajándékoztam neki, és
emiatt soha nem tudtam kielégítő módon elbánni
vele. Egy despota kitartásával szőtte hálóját, és soha
nem tudtam igazán elszakadni tőle.

Cylla és én sosem háltunk együtt. Soha. Ha csak

egyszer is lefeküdtem volna vele, mindörökre
lemondtam volna a feleségemről és becsületemről,
legalábbis saját magam számára. Határozottan
állíthatom, hogy Luceiia megbocsátott volna nekem,
mert ezt meg is mondta, és tudom, hogy igazat
beszélt.
Önmagamnak viszont soha nem néztem volna el egy
ilyen felháborító cselekedetet.

Cylla Titens rendelkezett mindazzal, amit nem

szerettem, sőt megvetettem egy nőben, ráadásul egy
olyan testbe rejtve, amit a legtöbb normális férfi
csodált volna.

Cylla mindig is elképesztett. Tökéletesen el volt telve

saját gyönyörűségével, így az életében nem jutott
hely senkinek és semminek. A teste volt az ő
temploma, és hosszan, keményen dolgozott érte,
hogy jó formában tartsa. A szépség volt számára az
élet értelme, és mindent megtett a megőrzéséért.
Soha nem sétált vagy üldögélt a napon, mert hitte,
hogy attól kiszárad és ráncossá válik a bőre. Cyllát és
a gyerekeket soha senki nem említette egy
mondatban. Saját maga volt az egyetlen személy,
akihez hűséges tudott lenni, és mélységesen
elkötelezte magát emellett.

Nagyon jól ismertem Cylla hitetlenségét; jó okom

volt rá. Ő pedig tudta, hogy szégyentelen
nőszemélynek tartom. Soha nem tett rá kísérletet,
hogy véleményem megváltoztatására vagy
finomítására késztessen. Nem érezte szükségét.
Vágytam rá, ő pedig bátorította vágyamat,
szándékosan hergelte bennem a szörnyeteget, saját
vonakodó beleegyezésemmel csalogatta egyre
közelebb a felszínhez.

Személyiségemnek egy mocskos oldala nagyon is

élvezte a folyamatot, akármilyen kínokkal is járt, és
bizonyos közös élményeink emlékének felidézésekor
még ma is elkap a fojtogató vágy, bár már több mint
húsz éve láttam őt utoljára. A nő maga volt a
megtestesült kísértés, és minden hízelgésében ott
rejlett egy kihívás, amivel próbára tette erkölcsi
állhatatosságomat. Legalábbis ezt mondogattam
magamnak. Arroganciámban abba a hitbe ringattam
magam, hogy tökéletesen ellen tudok állni a
kísértésnek, de mindig volt némi esély, hogy
elcsábulok.

Furcsa kapcsolatunk mindvégig a mi titkunk maradt

– az én bűntudatom keveredett Cylla harsány, izgató
testiségével. Amikor magunk voltunk, soha nem
színleltünk. Cylla motivációi a sajátjai voltak,
akárcsak a tagadhatatlan elégedettség, amit az egész
helyzet miatt érzett. Én is megtartottam magamnak
az indítékaimat. Soha nem beszéltünk róluk,
legfeljebb általánosságban, nagy vonalakban, ahogy
az adott körülmények engedték. Ezen alkalmakkor
Cylla rendszerint cselekedett – bár talán a „színjáték”
megfelelőbb kifejezés volna rá –, én viszont nem
tettem semmit, csak néztem és reagáltam, időnként
fájdalmas önmegtartóztatással. Kapcsolatunkat az
általam felállított korlátok között tartottuk, és csak
azért nem léptük át őket, mert én határoztam meg a
nyitószabályait ennek a kifinomult, hosszúra nyúló
játéknak.

Első találkozásunkkor kezdődött, amikor első

éjszakámat töltöttem a Britannicus-villában, amikor
megláttam és megszerettem Luceiiát. Cylla aznap
éjjel bemászott az ágyamba, és felébresztett vágyteli
álmomból. Ha a Cyllát jól ismerő Luceiia nem siet
azonnal a segítségemre, magamévá tettem volna őt,
mit sem törődve vele, ki lehet az. Ám így nem történt
semmi. Luceiia csírájában fojtotta el a dolgot, és
csaknem egy évig nem láttam újra Cyllát.
Legközelebb egy baráti összejövetelen, az egyik
betakarítás hálaadó ünnepségén találkoztunk. Cylla
szavak nélkül ismét a tudomásomra hozta, hogy
potenciális hálótársnak tekint, akit nemsokára
birtokba is vesz. Ez alkalommal elkerültem, és
nagyon hosszú ideig nem hagytam, hogy kettesben
maradjunk, így telt el ismét több mint egy év, mialatt
mi négyen – Luceiia, Cylla, Domitius és én –
legalább öt alkalommal találkoztunk hasonló
összejöveteleken.

Már említettem, de talán nem árt egyértelművé

ennem, hogy Cylla Titens nem egyszerűen csak
vonzó nő volt. Gyönyörködni lehetett benne, és olyan
testi kisugárzással rendelkezett, aminek minden férfi
a tudatában volt, és azonnal reagált is rá – kivételt
csak a férje, Domitius jelentett.

Kevésbé vonzó tulajdonságai csak közelebbi

kapcsolat során váltak felismerhetővé, és lehet, hogy
ezek közül jó néhány csak rám hatott; a férfiak
többsége észre sem vette a hibáit, és csak a lába
között melengetett édes mézre koncentráltak. A
hangja például nélkülözött mindenfajta harmóniát.
Amíg halkan beszélt, könnyen lehetett figyelni rá, ám
amint belelendült, bántó élt kapott. Viselkedése
kellemetlenné vált akkor is, amikor olyan
emberekről, eseményekről és témákról kellett
beszélnie, melyek nem érintették
őt közvetlenül, vagy nem remélt hasznot tőlük.
Gyakran veszekedett, becsmérelt másokat, vagy
vitatkozott mindenen, ami az eszébe jutott, pedig
legtöbbször azt sem tudta, miről van szó. Cylla
megalapozatlan felsőbbrendűséggel ismertette
álláspontját mindennel és mindenkivel kapcsolatban.
Röviden összefoglalva, igen kellemetlen természettel
rendelkezett, ezért ha tehettem, tartottam tőle a
távolságot.

Domitius ezzel szemben gyakorlatilag istenítette a

feleségét. Szinte csókolgatta a földet, ahol járt, és egy
pillanatra sem jutott eszébe, hogy Cylla talán nem a
legtökéletesebb lény a világon. Hithű keresztény volt,
mentes minden rosszindulattól vagy
bizalmatlanságtól, és végtelen jóindulattal viseltetett
mindenki iránt. Persze ő is tisztában volt felesége
hiúságával, látta, mennyire fontosnak tartja a
megjelenését, és azt is, hogy milyen felháborító
összegeket költ tökéletes kinézetének fenntartására.
Ám mindezen csak nevetett, és szerencsésnek tartotta
magát, amiért képes eleget tenni Cylla minden
igényének. Cylla szerencséjére Domitius elfogadta az
élete és a boldogsága részének, hogy felesége minden
három hétből egyet Aquae Sulis fürdőiben tölt. Cylla
legnagyobb, ám gondosan titkolt ingerültségére
időnként ő is csatlakozott hozzá, de többnyire otthon
maradt, igazgatta a birtokot, kedvenc időtöltéseivel
múlatta a napot, és hagyta, hogy asszonya is hódoljon
saját visszafogott örömeinek.

A Britannicus-villában töltött harmadik évem

tavaszán, amikor megtettük az első, óvatos lépéseket
kolóniánk megalakítása felé, Domitius Titens
meglátogatta a kovácsműhelyemet, és lelkesen
figyelte a munkámat.

Eredetileg azért jött a birtokra, hogy családi ügyekről

beszéljen Caiusszal, és pusztán udvariassági
látogatást tett nálam, hogy teljen az ideje.
Megkérdezte, min dolgozom, én pedig megmutattam,
aztán újabb és újabb kérdéseket tett fel, őszinte
érdeklődést mutatott. Lelkesen felelgettem, ahogy a
mesteremberek szokták, és ez eredményezte, hogy
egyetlen rövid délután alatt szereztem magamnak egy
gazdag, elkötelezett tanoncot, aki csak nevetett,
amikor összekormozódott hófehér köpenye.
Gyakran gondolkodtam, miként alakult volna
kolóniánk sorsa, ha aznap egyszerűen csak
udvariasan felelek neki, és beletemetkezem a
munkámba, hogy elkerüljem a további kérdéseket.
Természetesen az ilyen múltidézésnek semmi
értelme.

Mindenesetre Dom hónapokon belül felállította saját

kovácsműhelyét a villagazdasága területén. A történet
szempontjából nem fontos, hogy soha nem lett belőle
jó kovács, mivel ez csupán időtöltés volt számára; a
lényeg, hogy éveken át örömét lelte a mesterség
gyakorlásában, közeli barátokká váltunk, és egyre
több időt töltöttem az otthonában. Így keveredtem
bele azokba a bizarr, groteszk helyzetekbe, melyek
Cylla játszmájának részét képezték.

Mindig Cylla játszmájaként gondolok rá, bár sok

tekintetben én is ugyanolyan aktív játékos voltam,
mint ő. Pontosan emlékszem, hogyan alakultak ki a
játék finom lépései, de az előzetes manőverek és
felmérések mind Cylla művei voltak; nekem
fogalmam sem volt róluk. Mielőtt még rájöttem
volna, hogy egy játék részese lettem, mindig
gondosan ügyeltem rá, hogy soha ne maradjunk
egyedül, mindig legyen valaki hallótávolságon belül.
Cylla gyorsan elfogadta ezt az alapszabályt, és a
következményét is, amit akkor még nem ismertem
fel: nem számít, ki van körülöttünk, mindig lesznek
olyan rövid időszakok, amikor senki sem figyel ránk.
Erre a megfigyelésre építette fel stratégiáját, és
eszerint mozgatta bábuit. Hamar megtanulta, mi az,
amit még eltűrök tőle, és mi az, amit már nem. A
játék szigorú szabályain belül mindent elviseltem.

Cylla komoly munkát fektetett bele, hogy vonzónak

mutatkozzon számomra – személyesen, meghitten,
vendégszeretően vonzónak. És nyilvánvaló
elutasításom ellenére sikerrel is járt. Felesleges
leírnom, mi mindent művelt; bevetette azoknak a
nőknek a teljes fegyvertárát, akik kiszemeltek
maguknak egy férfit. Aki felnőtt, az ismeri a
módszereket. Cylla azonban különleges finomsággal
kezelte ezeket a fegyvereket, elképesztő
hatékonyságú eszközökké élezte őket, és a
leglehetetlenebb pillanatokban, hihetetlen
pontossággal döfte őket áldozatába. Egy külső
szemlélő azt mondta volna, hogy az idő nagy
részében
tudomást sem vesz rólam, ám amikor hozzám szólt,
feltűnően kedves, meleg és barátságos volt. Publius
Varrusnak soha nem jutott a zsémbeskedésből! Senki
nem gyanította, micsoda kötelék és vonzódás alakult
ki köztünk.

Anélkül, hogy ellentmondanék korábbi szavaimnak,

meg kell említenem, hogy Luceiia az elején rövid
ideig gyanakodott, de ez még azelőtt volt, hogy
felépítettük a szabályokat, és rájöttem, miben
mesterkedik Cylla. Nőként és feleségként felfigyelt
rá, hogy az átalakulás szexuális ragadozóból
elbűvölő baráttá túlságosan is teljesre sikeredett, és
egy alkalommal, amikor kettesben vacsoráztunk, ezt
szóvá is tette. Csupán érdekességként említette meg,
nem vádaskodott, a válaszom pedig tömör, elutasító
és a valóságnak tökéletesen megfelelő volt:

– Tudja, hogy nem kedvelem.

Luceiia elfogadta ezt a választ, és soha többé nem

hozta fel újra a témát, amiért különösen hálás voltam
neki.
Cylla tehát oly mértékben lefegyverzett, hogy kezdett
alábbhagyni az éberségem. Egyre kellemesebben
éreztem magam a társaságában. Ellazultam, kezdtem
elhinni, hogy nem fog rám támadni vagy zavarba
ejteni a viselkedésével. Akkoriban csupán egy volt
azok közül az emberek közül, akiknek a társaságában
továbbra is tudatában voltam nyomorék lábamnak.
Ez az érzés azonban lassan halványult, mivel
folyamatosan törődően, kedvesen és tisztelettel bánt
velem. Megnyugodtam a közelében, amit ő is
megérzett, és sort kerített a következő lépésre.
Nagyon lassan, fokozatosan, hónapok alatt behozta a
játékba az érintést. Nem köztünk, eltekintve egyetlen
alkalomtól. Cylla soha nem érintett meg, kivéve
akkor egyszer. Saját magát viszont igen, és csak az
én szememnek szánta, amikor látta, hogy figyelem.

Első alkalommal meglepett egy rejtett mozdulattal, a

reakcióm pedig akaratlan volt, mivel azt hittem,
valami olyasmit láttam, amit nem lett volna szabad.
Dom elvitt a villába, hogy megmutassa az egyik
készülő munkadarabját, és egyenesen a lépcső alatti,
elfüggönyözött raktárhelyiséghez sétált, előszedni a
tárgyat. Amikor beléptünk az előtérbe, Cylla éppen
átvágott a helyiségen a lépcső felé. Elmosolyodott,
mondott valamit anélkül, hogy megállt volna, majd
elindult felfelé. Én a folyosón vártam Domra.

Cylla mindig fejedelmien öltözött, erről volt híres.

Jól szabott ruhái gondosan eltakarták, mégis
kiemelték testének formáját: keblét, lapos hasát,
combját, csípőjét, fenekét és hosszú, szép vonalú
lábát. A lépcsőt jól megvilágította a mennyezeten át
beeső napfény, és Cylla nyolc lépés után megtorpant,
hogy emlékeztesse Domot, délután vendégeket
várnak. Amikor megállt, jobb lába két lépcsőfokkal a
bal fölött pihent, és enyhén előre és balra hajolva
szólt le férjének, aki szinte pontosan alatta matatott.
Nem kerülte el a figyelmemet ruhájának redője
felemelt combján, amely tisztán kirajzolódott a
szövet alatt. Még jobban előrehajolt, hogy hallja
Dom válaszát, és ügyet sem vetett rám, de ahogy ott
állt néhány szívverésnyi ideig, jobb keze a combjára
csúszott, és végigsimított a borostyánszín szöveten.
Önkéntelen mozdulatnak tűnt, de egy lélegzetelállító
pillanattal tovább tartott a kelleténél. A szórakozott
simítás így egyértelmű cirógatássá vált, mintegy
felhívást intézett hozzám, hogy nézzem és csodáljam;
egy apró, kéjes kis titok, amit magammal vihetek,
miután szemtanúja voltam, ahogy az ujjak buja
mozdulattal rásimítják a ruhát a lábára, a térdétől
egészen a combja tövéig. Aztán Dom válaszolt
valamit, és Cylla újra elindult anélkül, hogy egyetlen
pillantásra méltatott volna. Ágyékom
megkeményedett, fülemben dübörögve áramlott a
vér, és reméltem, hogy Dom nem veszi észre
nyilvánvaló merevedésemet.

Ez volt az első egyértelmű lépés Cylla játszmájában,

és innentől minden felgyorsult. A második lépésre
nem sokkal azután került sor. Dom mellett állt, és
egymásba karolva néztek le az asztalra, ahová
kiterítettem a magammal hozott pergament. Egyik
hüvelykujjával szórakozottan megvakarta a mellét, és
elképesztően nagy mellbimbója alig karnyújtásnyira
tőlem láthatóvá vált a ruha alatt. Figyeltem keble
érett, puha teltségét, a merev bimbót, ő azonban
továbbra is úgy tett, mintha nem érzékelné magán a
tekintetemet. Dom természetesen semmit nem vett
észre.
Egy másik alkalommal körülbelül kéttucatnyian
lehettünk egy összejövetelen – köztük Luceiia –, a
ház fő fogadótermében. Addigra már számítottam rá,
Cylla megtalálja a módját, hogy tegyen valamit, és
laza, könnyű köpenyt vettem, amely reményeim
szerint elfedi esetleges izgalmamat. Vártuk, hogy a
szolgálók a vacsoraasztalhoz hívjanak minket. Az
ünnepség nem hivatalos jellegű volt, és mindenki
nagyon élvezte a társalgást.

Luceiia elmélyült beszélgetést folytatott Dom idős

rokonaival, akik Sorviodunumból jöttek el
látogatóba, és akiknek a jelenléte okot adott az
összejövetelre. Kissé eltávolodtam tőlük, hogy az
egyik szolgálónál töltsek magamnak még egy
kupával Dom kiváló germán borából, amikor
észrevettem, hogy Cylla engem figyel. Egy mély,
magas támlájú székben ült, és néhány fiatal lánnyal
társalgott, akik most elindultak a helyiségen át Dom
felé. Amint észrevette, hogy az ő irányába nézek,
elkapta a tekintetét és körülnézett a szobában, hogy
lássa, figyele minket valaki. Ebben a pillanatban az
egyik szolga megütötte a rézgongot, és bejelentette,
hogy a vacsora tálalva van. Rajtam kívül mindenki a
hang forrása felé fordult, Cylla pedig felállt.

Bárcsak érzékletesen le tudnám írni, hogyan tette! Az

időzítése tökéletes volt, és olyan előkelően, mégis
gyorsan mozdult, hogy úgy éreztem, mintha ágyékon
rúgtak volna. Kevesebb idő alatt, mint ahogy ezt
leírom, széttárta a lábát, hogy köpenyének redői
behulljanak közé, és előrecsúsztatta a testét, hogy
aztán feltolja magát. Egy pillanatig ott állt, ruhája a
bokája körül örvénylett. Atletikus mozdulat volt, de a
láb széttárása és az előrecsúszás meglepett, ahogy
általában minden manővere. Egy pillanatig semmi
más nem létezett számomra, csak a széttárt combok
sürgető követelése, és az az előretolt női has, aztán
eszméletre tértem, és bűntudatosan körülnéztem,
hogy lássam, észrevette-e valaki a reakciómat. Senki
nem figyelt ránk, és a sokaság egy emberként
mozdult a fő étkezőhelyiség, a triclinium bejárata
felé.

Forrongó vérrel csatlakoztam az exodushoz,

próbáltam csillapítani vérem lüktetését a fejemben,
de mielőtt sikerült volna, Cylla, akire nem mertem
újra ránézni, beállt közvetlenül elém a sorba.
Azonnal megtorpantam, felkészültem rá, hogy
elhátráljak tőle, ám ebben a pillanatban hozzám ért,
kézfejének hátát merev falloszomhoz nyomta. Kis
híján hátraugrottam, de Cylla nem érintett meg újra,
és az este hátralévő részében ügyet sem vetett rám.
Lassan megnyugodtam, de még órákkal később is
buja képek kavarogtak a fejemben.

Cylla most már tudta, hogy beválnak a

mesterkedései. És azt is ugyanolyan jól tudta, hogy
számíthat a hallgatásomra, valamint
közreműködésemre a játékban, amely egyre
komolyabbá vált.

Emberként soha nem tartottam nagyra Cyllát, és ez

még ma is elszomorít. Egyszerű szajhának
tekintettem – mint mindenki, kivéve Domot –, és
arroganciámban komolyan hittem, hogy nem érdekli
a véleményem. Valójában azonban szenvedett attól,
hogy nem kedvelem őt, talán mert tudta, hogy ennek
ellenére újra és újra visszamegyek hozzá. Számomra
úgy tűnt, a szimpátiának vagy az ellenszenvnek
semmi köze a játékhoz.
Abban azonban soha nem kételkedtem, hogy élvezi a
játékot; és ő sem abban, hogy én is ugyanúgy
élvezem. Ám Cylla előnyt élvezett velem szemben:
tudta, hogy bűntudatot érzek, mert arrogáns, önámító
gőgömmel előidéztem kéjes viselkedését, és képtelen
voltam uralkodni vágyamon. Tudta, hogy ha más
testrészemet nem is, a szememet fogva tartja buja
combjai közében; élvezte kínlódó bűntudatom
mélységét; és örömet talált a tudatban, hogy
viselkedése miatt önkezemmel vagyok kénytelen
kiengedni magomat, mivel torz becsületem nem
engedte, hogy a Cylla utáni vágyamat hazavigyem
Luceiiához.

Milyen gyávák vagyunk mi, férfiak! Itt írok Cylla

züllöttségéről, miközben mindaz az enyém volt!
Végül, mielőtt olyan irányt vettek volna a dolgok,
amit elképzelni sem mertem, kiszálltam a játékból,
mégpedig az őrülettel határos módon, és a későbbi
években gyakran gondoltam arra, hogy eszeveszett
vágyam olyan viselkedésre késztetett, amit legfeljebb
Claudius Senecáról hittem volna el – attól az
emberről, akit a világon mindenkinél jobban
megvetettem.
Az elkövetkező években alig váltottunk szót
egymással. A játszma folytatódott, Cylla
kezdeményezett, én reagáltam, és mindezt némán.

A következő szakasz vége egy őszi reggelen

következett be, amikor átvittem néhány szerszámot
Domnak, és meghívtak az asztalukhoz reggelizni.
Mindhárman letelepedtünk egy asztal köré, a saját
szobájukban. Csipegettük az ételt, és semmiségekről
fecsegtünk, amikor megéreztem, hogy Cylla valami
veszélyes és meggondolatlan dologra készül. Amikor
izgatottá vált, mindig csillogott a szeme. Nem tudok
jobb szavakat ennek érzékeltetésére; tekintete
ilyenkor szinte vakítóan ragyogott, szemét elfutotta a
könny, szinte mintha sírni készülne, persze semmi
szomorúságot nem lehetett felfedezni rajta. Táncoló
fényekkel telt meg a szeme, és sugárzott a jókedvtől.

Ez alkalommal Dom is észrevette. Előrehajolt, és

szeretettel megsimogatta felesége arcát. Cylla édesen
rámosolygott, majd továbbra is mosolyogva felém
fordult.
– Hát nem ragyogó, Publius? – lelkendezett Dom. –
Minden nap hálát adok az Úrnak ezért a kincsért,
amit nekem juttatott! Ritkán látszik ennyire
boldognak, bizonyára a te jelenléted is közrejátszik
benne. Gyakrabban kellene átjönnöd. Nincs igazam,
kedvesem?

Cylla nem válaszolt, csak nézett rám azzal a ragyogó,

sziporkázó mosolyával, én pedig kényelmetlenül
fészkelődni kezdtem, mert egyik kezét sem láttam az
asztal szélétől, és tudtam, hogy saját magát
simogatja.

Elvörösödtem a bűntudattól és a félelemtől,

rettegtem, hogy Dom esetleg megpróbálja megfogni
a kezét. Gyorsan felálltam, hogy elbúcsúzzak.

– Ne! – Cylla kezei megjelentek az asztal fölött. –

Még nem mehetsz el, Publius! Dom meg akar
mutatni neked valamit. – Dom arca kifejezéstelenné
vált. – Nem igaz, kedvesem? – A férfi pislogott,
felesége pedig folytatta, mintha egy kisfiúhoz
beszélne. – Az új mozaikos padló tervei.
– Ó, hát persze! Milyen ostoba vagyok! – Dom
arcára újra üres kifejezés költözött. – Hol is van,
kedvesem? Nem tudod véletlenül?

– Ó, Dom, természetesen vagy a cubiculumodban,

vagy az egyik ládában a hálószobádban. Hozd ide,
kiterítjük a másik asztalon!

– Igen, máris. Bocsáss meg, Publius, azonnal jövök.

Cylla keze újra eltűnt az asztal alatt, és amint Dom

távozott, olyan mozdulatot tett, amiből rájöttem,
hogy félrehúzta a ruháját, és szabaddá tette a lábát.

– Nézd!

– Nem, a pokolba is! – Dühösen távolabb sétáltam az

asztaltól, haragudtam rá és magamra is. – Cylla, hogy
teheted ezt Dommal?

– Dommal? Semmit nem teszek Dommal. Ezt veled

teszem, nézd!
Odanéztem. Meztelen lábát szélesre tárta az asztal
alatt.

– Krisztus szerelmére, egy napon rajta fog kapni!

– Talán. De nem ma. Jól elrejtettem azokat a

terveket, rengeteg időnk van.

Hátat fordítottam neki, küszködve próbáltam

visszatartani áruló ágyékom merevedését. Hallottam,
hogy feláll és elindul felém, majd odaállt elém, akár
az illedelmes, kötelességtudó római feleség
mintaképe. Végül az ajtóhoz lépett, kinézett a
folyosóra, aztán megállt köztem és a nyitott kertajtó
között, hogy teste vonala tisztán kirajzolódjon a
reggeli napfényben a köpeny vékony anyaga alatt.
Szétvetett lábbal állt ott.

– Nézd, Publius! – Emlékezetemben mindig is

csábító suttogással beszélt. – Csak ennyit akarsz, hát
figyelj és vágyakozz! Érezd, ahogy egyre merevebbé
válsz, és képzeld el, mit tennél, ha bennem volnál,
hogyan lövellnéd belém a magodat, ha a vasakaratod
engedné! – Félrehúzta köpenyének alját, láthatóvá
téve meleg, lágy, feszes húsának szépségét, első
alkalommal villantva fel előttem lélegzetelállító,
aranyvörös, dús szőrzetét. Csak bámultam, és
miközben éreztem a merevedésemet, fülem Dom
visszatérésének hangjai után kutatott. Cylla szeméből
egy pillanatra sem tűnt el a csillogó vidámság.

– Akármennyire szeretnéd, soha nem fogod belém

csúsztatni azt a kemény kovácsfalloszt, igaz Publius?
Hiszen azzal bűnt követnél el a feleségeddel
szemben. Csakhogy a feleséged már évek óta
megvan. Gyönyörű teremtés, de már ismerős terület,
igaz?

El akartam mondani neki, hogy ne vegye a mocskos

szájára a feleségemet, de Isten bocsásson meg
nekem, csak bámultam szótlanul, ahogy az egyik
ujját magába csúsztatja, megmozgatja, majd kihúzva
felém nyújtja, hogy lássam rajta a csillogó
nedvességet.
– Ezt viszont nem ismered, Publius. Ez tilos terület.
Ez a nedv, amire vágyakozol, ez a tiltott gyümölcs,
ami fiatalon tartja a férfiakat. – Szájába vette az ujját,
lassan leszopogatta, majd újra előrenyújtotta. – Ezért
bámulsz engem, Cyllát… mert én meg tudom
mutatni neked a földi gyönyöröket, mindazt a bűnös
élvezetet, amit a feleségek nem tudnak megadni.

– Mutasd meg a férjednek! – krákogtam elszoruló

torokkal.

Felvonta a szemöldökét, de nem gúnyosan, nem is

derűsen.

– Őt nem érdekli. – Nem feleltem semmit,

elmosolyodott. – Nem hiszel nekem, ugye? Miért
hazudnék? Mi hasznom lenne belőle? Kevésbé hinnél
tőle erkölcstelennek? Azt sehogy nem tudnám elérni,
nem igaz? Csakhogy ez az erkölcstelenség hozott
téged ide, így elfogadom a helytelenítésedet. Tetszik?
– Végigfuttatta ujjait az aranyvörös szőrzetben.

– Ismételd meg! – suttogtam elfúló hangon.

– Mit? Ezt? – Megismételte, ezúttal hosszabban
elidőzött, ujját ismét magába csúsztatta, majd
odakínálta nekem megkóstolásra. Miközben
megráztam a fejem, meghallottam Dom közeledését.
Figyeltem, ahogy újra tisztára nyalja az ujját, és
pontosan tudtam, milyen érzés lenne, ha az a forró
száj körülölelne. Aztán Dom belépett a szobába,
lehajtott fejjel, a kezében tartott dokumentumot
tanulmányozva. Cylla könnyed léptekkel odébb sétált
a kertajtótól, én pedig az asztalra terített tervrajz fölé
hajoltam, de nem láttam semmi mást, csak az ujját
szopogató Cylla képét.

Ez a kép, és vöröses ágyékának emléke még napokig

elkísért.

A játék utolsó lépése, a züllöttség végső epizódja

késő tavasszal zajlott le, abban az évben, amikor a
rajtaütést vezettem a martalócok ellen, néhány héttel
azután, hogy Caius beszámolt nekem Claudius
Seneca római felbukkanásáról. Cylla egy reggel
megjelent kovácsműhelyem ajtajában, és
megkérdezte, beszélhetne-e velem négyszemközt.
Erre eddig még nem volt példa. Korábban soha nem
közelített meg ilyen nyíltan. Beleegyezően
felmordultam, és kiléptem a ragyogó napfénybe,
hogy beszéljek vele, ám ő csupán a kezembe nyomta
az olvasztókemence rajzait, melyeket nem sokkal
azelőtt adtam kölcsön Domnak, és a mai napra ígérte
a visszajuttatásukat.

– Dom megkért, hogy adjam vissza ezeket. Elutazott

Aquae Sulisba. Pislogtam, szememet még bántotta az
éles napfény.
– Aquae Sulisba? Miért nem mentél vele? Általában
együtt utaztok, nem?

– Ezúttal nem. Nincs rá szükségem. – Ránéztem, de

nem láttam csillogást a szemében.
Megkönnyebbültem, ám ő folytatta. – Publius, van
egy javaslatom. Tudom, hogy nem akarsz túllépni a
bámuláson. Élvezed, ha nézhetsz, ezzel mindketten
tisztában vagyunk. Most szeretném, ha kicsit
másként néznél rám. Szeretnéd? Szerintem igen.

Összevontam a szemöldököm, elléptem a műhely

ajtajától, és a könyökét megfogva a sarok mögé
vezettem, a raktárépületek közti keskeny, kövezett
átjáróba. Amikor biztos voltam benne, hogy senki
nem hallhat minket, halkan megkérdeztem:

– Cylla, miről beszélsz? Hogyhogy másként? Mit

nézhetnék még? Ismerlek, ahogy egy férfi csak a
szemével megismerhet. Hogyan szárnyalhatnád ezt
túl?

– Cylla.

– Tessék?

– Cylla. A nevem. Kimondtad. Soha nem szoktad.

– Valóban.

– Mondd ki újra!

Elmosolyodott, de különös mosoly volt ez. Ha nem

ismertem volna olyan jól, talán bizonytalan, esetleg
félénk mosolynak hiszem. Nem szóltam semmit, ő
pedig folytatta.
– Most itt vagyunk a te területeden, Publius, és nem a
játékot játsszuk.

– És? – Összezavarodtam, nem tudtam, mit akar

mondani.

– És miután hét éven át nem mondtad ki a nevem,

ezen a szép nyári napon megörvendeztetnél vele,
hogy ismét így nevezel? Csak még egyszer?

Meglepődtem, és talán ennek köszönhető, hogy

sokkal kegyetlenebbül válaszoltam, mint szerettem
volna.

– Hm! – Felmordultam, kényelmetlenül éreztem

magam attól, hogy nem a megszokott módon
viselkedett. – Ha már a bámulásról beszéltünk,
Cylla… nos, már láttam, ahogy a legkülönfélébb
módokon szereted magad, mindenféle eszközzel, a
zöldségektől a legfinomabb méhviasz gyertyákig. Mi
látnivaló maradt még?

Hosszú pillanatokig meredt rám csendben,

megpróbáltam kiolvasni a gondolatait különös
arckifejezéséből, de végül elnevette magát a jól
ismert, régi nevetéssel, és felcsillant a szeme.
– Rosszallást hallok, Publius? Undort? Ugyan már,
mindegyik tetszett! Cylla, a te feslett Cyllád sokkal
jobban felizgat, mint amennyire taszít. Nem igaz?
Nem – válaszolt gúnyosan saját kérdésére. – Nem,
talán nem sokkal jobban, de sokkal vadabbul, sokkal
kielégítőbben. Láttam, hogy az undorod ellenére
merevvé válsz, Publius, akármennyire is utáltad
magad a gyengeségedért. És figyeltem, ahogy a
kezeddel segítesz magadon, mert a magodat
semmilyen más módon nem adod nekem. Csakhogy
ez még nem minden!

– Hogy érted? Mi lehet még ez után?

– Gyere el hozzám ma, és meglátod.

– Nem. Amíg Dom nincs otthon, nem megyek.

– Azon gondolkodom, vajon rájössz-e valaha, milyen

ostobán viselkedsz, Publius. Nem fogod elárulni a
barátodat a távollétében. Jobban szereted, ha ő is a
közelben van.
– Elég, Cylla! Elég!

Rövid hallgatás után bólintott.

– Rendben, akkor találunk más helyet. Valahol kint,

az erdőben.

– Nem! Az nem fér bele a szabályokba. Egyedül nem

lehet! – Küzdöttem a kísértés ellen.

– Én nem leszek egyedül, csak te.

– Tessék? Mit akarsz ezzel mondani?

– Amit mondtam. Társaságom lesz.

– Az Úrra, te megőrültél! Ki lesz a társad? És miből
gondolod, hogy egyáltalán fontolóra veszek ilyesmit?

– Egy férfi. Egy bájos fiatalember, aki süketnéma, de

egyébként semmiben sem szenved hiányt.

– Te valóban őrült vagy!

Újra felnevetett.

– Őrült? Miért? Mert meghívlak, hogy nézd végig?

Imádom, amikor nézed a játékaimat, Publius! Senki
nem néz nálad áthatóbban, éhesebben. Komolyan
hiszem, hogy élvezettel nézed végig, amint valaki
más szerzi meg magának az örömöt, amit te
megtagadsz magadtól. Nem fenyeget a veszély, hogy
rájönnek. Ha akarod, végignézheted úgy, hogy rejtve
maradsz. Gondolj bele, Publius! A fiú süket, nem
hallja a közeledésedet a bokrok között, és nem ad ki
hangot, a szemét pedig bekötöm, így semmit nem fog
érzékelni, csak azokat az örömöket, melyekkel a te
kedvedért elhalmozom. – Elhallgatott, figyelmesen
szemügyre vett, és amikor nem reagáltam, folytatta. –
Ő csak egy fiú, Publius, bár úgy teljesít, akár egy
csődör. Az örömöm eszköze lesz, nem több… süket,
vak és néma eszköz, ugyanolyan irányítható, mint a
többiek, akiket eddig használtam. Kivéve, hogy
kancaként fog bánni velem, és a végkimerülésig
kihasználom az erejét. Képzeld el, Publius! Nem fog
látni téged, de én igen. És végre végignézheted,
ahogy szajhaként bánnak velem, hiszen annak
tartasz… zilált leszek és kimerült, fáradt és
összekarmolt, izzadok és lihegek, ott térdelek majd
egy igazi fallosz fölött, felnyársalom magam,
miközben a feje fölött téged nézlek majd, és
mindketten azt kívánjuk, bárcsak te lennél bennem! –
Ellágyult a hangja. – Nem szegjük meg a
szabályokat, Publius, nem térünk el a játéktól.
Továbbra is csak mi ketten leszünk benne. Szorosan
bekötöm a fiú szemét, mert azt akarom, Publius
Varrus, hogy legalább egyszer végignézd, amint egy
férfi magja csorog a játszópajtásod testén! Gondold
meg, Publius! Csak a te szemednek és vágyadnak, és
senki nem fog róla tudni rajtam kívül!

– Drága Krisztus!
– Semmi ima, Publius! – vágott közbe gyorsan. – Én
ott leszek a fiúval, dél után három órával. Tudod, hol
van az a menhir a földetek délkeleti szegletében. Az
erdőből vezet oda egy ösvény. Számold a lépéseidet,
és fogd őket olyan rövidre, mint az enyém. Az erdő
szélétől százhúsz lépésnyire, az ösvény bal oldalán
látsz majd egy üreges fát. Közvetlenül a fa mögött,
az ösvénytől úgy negyvenlépésnyire van egy tisztás,
a puha mohaszőnyegen még egy isten is szívesen
hálna bárkivel. Ne félj, hogy zajt csapsz. Ne feledd, a
fiú süket és néma. Figyelni fogom a közeledésed, de
nem várok sokáig. Egy meztelen ifjúval és egy
hosszú, kemény fallosszal a közelemben hamar
benedvesedem, és csillapítanom kell a bizsergést! –
Elhallgatott, közelebb hajolt hozzám és
beszippantotta a testszagomat. – Kormos vagy, izzadt
és büdös. Szeretem ezt a szagot. Most is folyik a
nedvem a combomon. Neki akarok dőlni valaminek,
vagy leülni, és elszórakoztatni magunkat. Tudsz egy
jó helyet a közelben?

– Az Isten szerelmére, nem!

– Nem, inkább a vágy szerelmére. Mi van a
műhelyeddel? Ott jó sötét van.

– Megőrültél? Equus odabent van, és vagy tucatnyi

más ember is!

– És ott? – bökött az egyik ajtóra.

– Az egy raktár.

– Mutasd meg!

– Nem! Cylla, a…

– Akkor megnézem magam.

Odasétált, és kinyitotta az ajtót. Az apró helyiségben

ahhoz is alig volt elég hely, hogy egy ember elférjen
a falnál sorakozó polcok előtt. Belépett,
szembefordult velem, és gyönyörű, világoskék
ruhájának
alját felhúzta formás, izmos lábán. Felnyögtem a
kétségbeeséstől és az izgatottságtól. Ezúttal valóban
túlságosan messzire ment, de már láttam vágyának
csillogó bizonyítékát a combja belső oldalán; nem
hazudott. Ujjai azonnal munkához láttak, térde
megroggyant, ahogy lejjebb csúszott a polcos fal
mellett. A helyiség félhomályában fátyolosnak tűnt a
tekintete, annyira felizgatta magát. Saját testnedvétől
csatakos kezét felém nyújtotta. Soha nem találkoztam
még nővel, aki ilyen gyorsan ennyire benedvesedett.
Rettegve néztem szét, de senki sem közeledett. Cylla
mély torokhangon nyögdécselni kezdett, amit eddig
még soha nem csinált.

– Hagyd abba! – sziszegtem.

– Nem tudom! – nyögte. – Az, hogy itt vagyok, olyan

közel a te helyedhez… gyere közelebb! Hadd
érezzem a füstszagot!

Rettegtem, hogy valaki felfedezhet minket, de

képtelen voltam ellenállni, ezért engedelmeskedtem,
ő pedig behunyta a szemét, mélyeket lélegzett, és
torokhangon nyöszörögve átadta magát az
élvezetnek. Fél térdre ereszkedtem, többé már nem
törődtem vele, mi történhet.

– Mutasd meg! Mutasd meg, milyen nedves vagy!

– Milyen nedveset akarsz?

– Amilyet csak lehet!

Ajkai közt kidugta a nyelvét, elmosolyodott, majd

még mélyebbre ereszkedett, és vastag sugárban
vizelni kezdett a kunyhó kőpadlójára. Miközben
elképedve bámultam, a ruháját dereka fölött
összefogva lassan felállt, és hagyta, hogy a
vizeletsugár végigfolyjon a lábszárán és átáztassa
szandálját.

– Ez elég nedves? Látod, vannak még új dolgok,

amiket nézhetsz. Add ide a kezed! – Megráztam a
fejem. – Akkor adj valamit, egy rongyot!

Felálltam és odaadtam neki a nyakam köré tekert

ruhadarabot. Megtörölte vele a combját, alaposan
felitatta vele a nedvességet, mielőtt visszaadta. Az
arcomhoz emeltem és megszagoltam, ő pedig kilépett
a kunyhóból.

– Te jössz. Csak csináld, és én majd figyellek. Ha

valaki jön, figyelmeztetlek, és úgy teszel, mintha
levennél valamit nekem a polcról. – Tekintete az
ágyékomra tapadt. – Gyerünk, Publius! Most!

Megtettem, éhes tekintete és az iménti események

hatására nagyon rövid ideig tartott. Amikor
végeztem, bólintott.

– A harmadik órában, egy pillanattal sem előbb. Nem

lenne jó, ha összetalálkoznál velünk az ösvényen.
Figyelni foglak. Ne feledd: negyven lépéssel az
üreges fa mögött.

Azzal megfordult, és már el is tűnt, magamra hagyva

a gondolataimmal. Megpróbáltam magamban újra
összerakni a napomat, és küzdöttem a kísértés ellen,
amit aznap délutánra felvillantott előttem.

IV.
Lóhalálában vágtattam a Cylla által megjelölt helyre
aznap délután, miközben folyamatosan átkoztam
magam, és megkérdőjeleztem saját józan eszemet
lovam patájának minden csattanásánál. Utam végén
kikötöttem a hátast egy facsemetéhez az erdő
szélénél, a fák takarásában, körülbelül ötvenlábnyira
a tisztáshoz vezető ösvénytől. A nap a dél utáni
negyedik órába ért, az árnyékom közvetlenül a lábam
elé vetült. Addigra teljesen eltompultam, csak annyit
tudtam, hogy elvesztem a vadonban, valahol a józan
ész és az önuralom határán túl, de ez a csüggedt
gondolat volt végül az, ami megszilárdította a
gerincemet, és erőt adott, hogy megálljak és
visszaforduljak. Tudtam, ha továbbmegyek a
tisztásra, ha még egy lépést teszek az ösvényen,
feladom méltóságom és büszkeségem maradékát is;
ha olyan mélyre süllyedek, hogy
meglessem Cyllát egy másik férfival, nem csak a
családomat árulom el és mindazt, amit kedvesnek
tartok az életben, hanem saját férfiasságomat is, és
átadom halhatatlan lelkem irányítását Cylla
szörnyetegének – valamint a sajátomnak.

Lovam ugyanott ropogtatta a füvet, ahol hagytam, és

egy pillanatra teljes súlyommal nekidőltem az
oldalának, beszívtam tiszta, állati illatát. Lószaga
volt, ahogy annak lennie kellett, izzadt és egészséges,
nem volt benne semmi hamis vagy megtévesztő.
Mert egy ló volt, ereje teljében. Semmit nem
találhattam volna rajta, ami ne illene egy lóhoz.
Amikor párzott, azt egyenesen, félrevezetés nélkül
tette, és csak sárló kancával; egyébként pedig úgy
viselkedett, mint a lovak általában.

Felsejlett előttem a képtelen jelenet, ahogy elképedve

figyelem, amint egy másik csődör párzik egy
kancával, és nevetni kezdtem, először csak halkan,
aztán egyre jobban belefeledkezve, mind kevesebb
öntudattal, ahogy ráébredtem képzelődésem
nevetséges voltára, és végre magam is észrevettem,
mivé váltam.
Végül ott ültem a földön, lovam lábai között,
harsogva kacagtam, aztán váratlanul sírva fakadtam;
hátasom pedig, érzékeny állat lévén, arrébb lépdelt,
zavartan szemlélt, amitől még erősebben sírtam és
nevettem egyszerre.

Egy idő után magamhoz tértem, és sokkal jobban

éreztem magam, mint hosszú idő óta bármikor.
Tökéletes tisztasággal láttam, hogy Cylla játszmája
véget ért. Évek óta tartó bolyongás után végre ismét
irányt találtam magamnak, és ezt az irányt egy ló
mutatta meg! Hány alkalommal hívott engem Equus
lóseggnek? Most már tudtam, hogy Equus tévedett,
de egy lónak kellett megmutatnia, mi vagyok, vagy
minek kellene lennem: férfinak, fegyverek
készítőjének, kovácsnak és katonának. Semmi közöm
az alávaló, férfiatlan dolgokhoz, és ettől a naptól
kezdve elkerülöm őket, visszaszerzem férfierőmet.

Megláttam a kidőlt, rothadó fát, amely már korábban

is felkeltette a figyelmem – éppen amiatt kötöttem ki
ide a lovamat. Ha az embernek nyomorék a lába,
mindig keresi a helyeket, ahol könnyebben lóra
szállhat. Odavezettem a hátasomat, felkapaszkodtam
a hátára, és eltávolodtam az erdőtől, elindultam a
völgy alján csörgedező patak felé. Itt csak kisebb
facsemeték nőttek, azok is ritkásan, szinte ügetni
lehetett volna köztük.

A patak partján, egy ősöreg, mohás tuskó mellett újra

leszálltam, levettem a szandálomat és könnyű
lábszárvédőmet, és letelepedve az örvénylő vízbe
lógattam meztelen lábamat. Figyeltem a halakat az
egyik csendesebb öblöcskében, és hagytam, hogy a
hideg víz susogása és érintése tisztára mosson.
Amikor felöltöztem és hazafelé indultam, a
legcsekélyebb sajnálatot sem éreztem Cylla és a kis
játéka miatt.

Hazafelé tartva fokozottan tudatára ébredtem a nap

és a táj szépségének magam körül. A sarjadó, alakuló
levelek még nem vesztették el törékeny
újdonságukat, a téli és tavaszi moha nedves volt és
élénkzöld; a fűben virágok nyíltak mindenfelé, a
levegő megtelt pillangókkal és méhekkel. Egyszer
csörtetést hallottam a bozótban, és a lovam idegesen
megrezzent, ahogy megérezte a menekülő medve
szagát. Megnyugtattam és ügetésre váltottam, hogy
minél előbb elhagyjuk a területet, ne zavarjuk
szegény vadat. Aznap nem akartam összetűzésbe
kerülni semmilyen állattal. Emiatt a hazaút sokkal
tovább tartott.

Éppen le akartam szállni a lóról a kovácsműhely

mellett, amikor valaki a nevemet kiáltotta. Az egyik
háziszolga futott felém hevesen integetve. Fent
maradtam a lovon, és megvártam, hogy odaérjen.
Levegő után kapkodva közölte, hogy Luceiia már
„órák óta” keres, és őt küldte a műhelyhez, hogy
várjon rám, és azonnal irányítson a feleségemhez.

Fogalmam sem volt róla, mi történhetett, de a villába

lépve Luceiia sietett elém sápadt arccal.
Felkészültem, hogy rossz híreket hallok a
gyerekekről vagy Caiusról.

– Hála Istennek, hogy itt vagy! Találkoztál

Domitiusszal?

Ez készületlenül ért.
– Domitiusszal? Dommal? Nem, Aquae Sulisba
ment, ma reggel. Miért? Luceiián volt a sor, hogy
értetlenül összevonja a szemöldökét.
– Hogyhogy Aquae Sulisba ment? Alig egy órával
ezelőtt itt járt, és téged keresett. A szívem kihagyott
egy ütemet.

– Dom? Ő nem lehetett, hiszen elment!

Luceiia kezdett méregbe gurulni, bosszantotta

keményfejűségem.

– Publius, figyelj rám! Meg kell találnod! Nagyon

rossz állapotban van, valami rettenetes dolog történt!
Nem tudom, mi az, de aggódom Domért! Olyan volt,
mint egy vadállat, és vérfoltokat láttam a ruháján!

– Vért? – Alig tudtam követni a mondandóját. –

Hogyhogy vért? Mennyi vért? És kiét? Az Úr nevére,
beszélj már, Luceiia!

Tehetetlenül tárta szét a karját.

– Nem tudom, Publius! Nem tudok semmit, csak
annyit, hogy valami nagyon, nagyon rossz dolog
történt, és nem tehetek érte semmit! Nem volt
hajlandó beszélni velem, csak téged akart, senki
mást. Teljesen magánkívül volt, Publius… nem
ismertem rá! Berontott a házba, és hallottam, hogy a
te nevedet kiabálja. Amikor kijöttem a zajra, már az
emeleten volt, egyik szobából a másikba rohant, és
utánad kiabált! Közöltem vele, hogy elmentél, de
nem hiszem, hogy felfogta. Félelmetesen festett,
Publius! A haja összekuszálva, és a szeme… –
Elhallgatott, és a szájához kapta a kezét, mintha félne
kiejteni a szavakat. – Ó, Publius, még soha nem
láttam ilyen szempárt… tele volt fájdalommal,
haraggal és gyásszal!

Kiszáradt a szám, szívem hevesen dübörgött,

gyomrom összeszorult a rémülettől.

– Aztán mi történt? Mit mondott?

– Semmit… vagy majdnem semmit. Abbahagyta a

kiabálást, körülnézett, és úgy pislogott, mintha nem
tudná, hol van. Aztán rám nézett, és az arca… nem is
tudom megfogalmazni… elsötétült, ahogy
megkérdezte: „Te tudtad?” Újra körülnézett, majd fel
az égre, azzal lerohant a lépcsőn, és a nevedet
kiabálva távozott.

– Senki nem ment utána? Hagytátok elmenni?

– Először igen. Mindannyian megdöbbentünk, és

odakint várta egy ló. Amint távozott, visszanyertem
az önuralmam, és utána küldtem Pault, az istállófiút,
de addigra már túl késő volt; Paul nem találta meg.

– A vér, Luceiia! Azt mondtad, véres volt. Hol és

mennyire? A saját vére volt?

Tanácstalanul rázta a fejét.

– Nem tudnám megmondani. Köpenyt viselt, a

nyakánál összefogva, az mindent eltakart. Egy
pillanatra láttam a tunikáját, és az feketének tűnt.
Csak amikor kiment a napfényre, akkor jöttem rá,
hogy vért látok a lábán. Publius, az egész lábát vér
borította!
– Hol volt ez idő alatt Cai? És hol van most?

Újabb fejrázás.

– Nincs itt. Még korábban elment egy régi barátjával,

aki dél körül érkezett. Nem tudom, ki volt az. El
voltam foglalva a gyerekekkel, nem is láttam. A
szolgálók azt mondták, valami idegen, de Cai jól
ismerte még régről. Együtt mentek el valahová, és
még nem jöttek vissza.

– Drága Krisztus! – Már bicegtem is az ajtó felé,

amilyen gyorsan csak tudtam, a vállam fölött
kiáltottam hátra: – Szólj Equusnak, szedjen össze egy
lovascsapatot, legyen velük szekér és orvos is!
Mondd meg nekik, hogy jöjjenek minél gyorsabban a
Titens-villához, te pedig maradj itt!

Lovam még mindig ugyanott állt az udvaron, ahol

hagytam. Felugrottam a hátára, és már vágtattunk is,
mielőtt még rendesen elhelyezkedtem volna. Erős
állat volt, készen állt az újabb futásra. Gyors
vágtában, a legrövidebb úton közelítettem meg Dom
és hitetlen felesége otthonát.

Teljes sebességgel körülbelül félórába telt, hogy

odaérjek, és már nem törődtem szegény párával
alattam, félelmemben kegyetlenül meghajtottam.
Útközben saját képzelgésem ellen harcoltam, azt
hajtogattam némán, hogy biztosan nem olyan rossz a
helyzet, mint először gondoltam.

A tragédia első jelei a villa kapujánál fogadtak:

Carlos, aki már hosszú évek óta szolgálta Domot,
szétvetett tagokkal, kibelezve hevert az úton.
Mögötte néhány lépésnyire ismeretlen holttest
feküdt. Amikor jobban körülnéztem, még négyet
találtam a külső udvarban. Rajtaütésnek tűnt, és azzal
áltattam magam, hogy Dom megijedt, amikor
hazatérve ez a kép fogadta, de miközben
megformálódott bennem a gondolat, már tudtam is,
hogy csupán áltatom magam. Dom, az én szelíd
barátom művelte ezt az őrület szorításában.
Az utolsó holttest, egy fiatal nőé mozdulatlanul
hevert egy megszáradt vértócsában, a ház oszlopos
előcsarnokába vezető lépcsőn. Egy pillanatra
megálltam odakint, rettegtem belépni, féltem attól,
amit bent találhatok. Ahelyett, hogy alaposabban is
szemügyre vettem volna a lábamnál fekvő nőt,
inkább felnéztem az égre. Közeledett az éjszaka,
vastag, esőt ígérő felhők érkeztek nyugat felől.
Tökéletes, gondoltam.
Rengeteg esőre lesz szükség, hogy elmossa a vért.
Előhúztam a kardom, belöktem az ajtót és beléptem
Hádészba.

Egy katona általában hozzászokik a vér látványához.

Ez az élete része, kiontása a feladata, és rendszerint
elfogadja, akárcsak a bűzt és a mocskot, amely kéz a
kézben jár az élet brutális, váratlan és erőszakos
kioltásával. Megtanulja elfogadni és figyelmen kívül
hagyni a kiürülő belek és hólyagok szagát, nem
igazán veszi észre a zsigerek fehéres-kékeslilás
csillogását, és a testnedvek éles, szúrós bűze is csak
egy pillanatig bántja az orrát. A katona ugyanúgy
hozzászokik ehhez, ahogy a vas megedződik: tűzbe
tartják, aztán erős kalapácsütésekkel kikovácsolják.
Az ő edződése a harc dühe és félelme, ahol semmi
nem maradhat meg az elméjében, ami elvonná a
figyelmét legszentebb, legfontosabb feladatától: a
túléléstől.

Azonban amint kivesszük a képből az elkeseredett

küzdelmet, és a férfit a csatatér zűrzavaros
mészárlásával együtt áthelyezzük egy csendes,
ízléses, jól megvilágított családi otthon belsejébe,
rögtön tízezerszeresére erősödik mindaz a borzalom,
amit egész életében megtanult figyelmen kívül
hagyni. Az eredmény pedig egy rettenetes,
leírhatatlan, éber rémálom.

Minden tapasztalatom ellenére sosem tudtam igazán,

mennyi vér képes kifolyni egy emberi testből. Úgy
tűnt, mintha a ház összes belső fala véres lett volna:
ott volt mindenhol, szétmázolva és kifröccsenve,
sűrű, sötét foltokban, melyekből gyászos patakok
folytak a padló felé, ahol már szintén tócsákban állt,
a belső szervekről nem is beszélve. Tartaroszi kép
volt, csak a gúnyolódó, visongó démonok hiányoztak
belőle. Nem is lettem volna meglepve, ha látok
néhányat. Kerestem őket, de csak a szolgáikat
találtam, a legyeket. Maga Belzebub, a Legyek Ura
szintén ott járhatott nemrég, de már távozott, és csak
a híveit hagyta hátra, zümmögésük megtöltötte a
levegőt, az elkínzott lelkek jajongására emlékeztetve.

Ott álltam a nyitott ajtóban, a vérben tocsogva,

mintha gyökeret eresztettem volna a talajba.
Viszketett a fejbőröm, és ahogy lassan felfogtam a
szemem elé táruló képet, lélegezni is nehezemre
esett. Hét testet számoltam meg, mindegyik házi
szolga volt, és mindegyiket kegyetlen módon
mészárolták le. Az emeletre vezető széles lépcsőn,
ahol először láttam Cyllát magához érni, megszáradt
vérpatak folyt le. Komoly erőfeszítések árán sikerült
ellazítanom ujjaimat, melyek fájdalmas erővel,
görcsösen szorították kardom markolatát, aztán
elindultam a lépcső felé, gondosan ügyelve, hová
teszem a lábam. Megpróbáltam kizárni a tudatomból
a mészárszéket.

A lépcső tetején újabb fiatal nő feküdt. Szinte

teljesen lefejezték, az ő vére ömlött szét a lépcsőn.
Cylla hálószobája a jobb oldali folyosóról nyílt,
Domé a bal oldaliból. Először Dom szobájához
mentem, és a
lábammal óvatosan kinyitottam az ajtót. Lassan tárult
ki, felfedve az üres, tiszta, csodálatos módon teljesen
vérmentes szobát.

Éveknek tűnt, mire visszatértem a halott lányhoz, és

elindultam Cylla szobájához, melynek nyitva
találtam az ajtaját. Az ajtóval szemben nyitott ablak
volt, a megszáradt vértől nehéz függöny lustán
imbolygott a kintről befújó szélben. Beléptem, és
azonnal öklendezni kezdtem, mert a látvány, ami
fogadott, a lelkem mélyéig megrázott.

Cyllát és a másikat – feltételezhetően a süketnéma

fiút – az ágyban ölték meg, szinte a
felismerhetetlenségig összekaszabolták őket, majd
egyetlen halomba rendezték a lefejezett testeket. Az
első pillantásommal levágott végtagokat láttam, egy
kibelezett férfitorzót, valamint Cylla fejét. Szeme
kerekre tágult, arcán sikoly, haja a koponyájára
tapadva a vértől, ajka hátrahúzva véres fogairól,
ahogy ráébredt, mi történik vele. Mindezt láttam, és a
következő pillanatban már előrehajolva öklendeztem,
de a kardomat még ekkor sem eresztettem el. A
rosszulléttől támolyogva léptem hátra, féltem, hogy
belezuhanok a vérbe. Próbáltam találni valamit,
aminek nekitámaszkodhatok, és meg is találtam
Domot. Kezem megérintette meleg és élő arcát, és
rémült sikollyal hőköltem hátra, kardforgató kezem
megemelkedett, hogy lesújtson rá.

Mégsem bántottam. Megláttam a tekintetét, aztán az

arcát, aztán az állapotát. Térdére hajolva, félig ülő
helyzetben kuporgott az ajtó mögötti sarokban, és
haldokolt. Bal keze csupán egy bőrdarabon lógott a
csuklójáról, vérének jó része már elfolyt. Szeme
üveges fehérséggel meredt elő arcából, mégis értelem
csillant benne. Felismert. Érzésem szint nagyon
hosszú ideig meredtünk egymásra szoborrá
dermedve, mielőtt leeresztettem a kardom. Dom
pengéje, egy kiválóan megmunkált, éles fegyver,
melyet én készítettem neki, a lábánál hevert. Amikor
megmozdultam, ő is tétován az ágy és a borzalmas
mészárszék felé intett groteszk módon leffegő
kezével. A mozdulattól újabb adag vér fröccsent
felém, és eszembe jutott egy másik kézfej nélküli kar,
amely oly sok idővel azelőtt megmentette az
életemet, lehetővé téve számomra, hogy ha
megnyomorodva is, de tovább éljek.
– Cylla… – Hangja alig volt több halk susogásnál. –
Gúnyolódott rajtam, Publius… – Mozdulatlanul
vártam, hogy folytassa. – Szidalmazott… nevetett…
megütött… megpróbált megölni! – Tekintete újra az
ágyra tévedt, majd vissza rám. – Azt mondta,
mindenki tudott róla, Publius… mindenki tudta… a
szolgálók… a barátok… mindenki. Te… – Elernyedt
a teste, aztán összeszedte magát, nagy erőfeszítés
árán felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Te
is…? – Ereje elhagyta, összeroskadt előttem, akár
egy esdeklő. Aztán kifordult a szeme és arcra zuhant.
Nem kellett lehajolnom, hogy kitapogassam a
pulzusát. Dom meghalt, és talán így volt a legjobb.

Emlékszem, tökéletes nyugalomban sétáltam ki a

házból, ügyeltem a lépteimre, hogy lehetőség szerint
elkerüljem a vért. Átvágtam az udvaron a kapuhoz,
ahol a lovam várt rám elég távol ahhoz, hogy ne
érezze a vér szagát, de még így is idegesen toporgott.
Megérkeztek az első, súlyos esőcseppek, és
hamarosan eleredt a zápor, miközben én a szörnyű
helyszín külső falánál, a sarkamra ereszkedve
várakoztam. Lelki szemeimmel mit sem láttam a
mészárszékből, csak barátom, Dom nézett rám a
befejezetlen kérdéssel az ajkán: „Te is…?”

A pincében találtunk egy hisztérikusan zokogó

túlélőt, egy nőt, akinek sikerült egy kisebb vágással
megúsznia a tombolást. Beszámolt Dom
őrjöngéséről. Minden esetben feltette a kérdést – „Te
is tudtál róla?” –, mielőtt lesújtott, és amikor már
nem talált több élő embert, sikoltozva rohangált a
villában.

Porig égettük a Titens-villát és mindent, ami odabent

volt, széthordtuk a köveit és felszántottuk a hamut,
hogy nyoma se maradjon a birtokunkon.

Csak nagyon hosszú idő után jutott eszembe, hogy

Cylla azon a délutánon nem lehetett az erdei
tisztáson.
V.

A Titens-ügy mindenkit mélyen érintett a kolónián,

felhőt vont apró közösségünk fölé, és ez a fátyol még
nagyon hosszú ideig befolyásolta életünk minden
szegmensét. Ma már különösnek tűnik, hogy Caius
és én alig beszéltünk róla az első döbbenet múltán. A
borzalmas délutánt követő napokban persze alaposan
beszéltünk minden részletről, de aztán
hallgatólagosan úgy döntöttünk, nem bolygatjuk a
múltat. Rengeteg más dologgal kellett foglalkoznunk,
és mindegyik kapcsolódott a körülöttünk zajló
élethez, melyért felelősséggel tartoztunk.

Luceiia fejéből azonban nem ment ki a Titens-ház,

illetve az ott kialakult helyzet, és miután mindent
alaposan, logikusan és részletekbe menően átgondolt,
olyan következtetésre jutott, melyet mindenképpen
meg akart osztani velem. Ebből egy éjszakába nyúló
beszélgetés lett, és csak a hajnal előtti órákban ért
véget. A szobánkban ültünk az izzó parázstartó
mellett, miközben a házban mindenki más aludt.
Főleg Luceiia beszélt, én hallgattam, és
megpróbáltam ellenkezni vele néhány ponton, de
könyörtelen és támadhatatlan érvekkel zúzta össze
kevés ellenvetésemet. Végül rájöttem, hogy okosabb,
ha csendben maradok, és megemésztem a
mondanivalóját. Mire ágyba kerültünk, sikerült
meggyőznie arról, hogy minden tekintetben helytálló,
amit gondol, még akkor is, ha nem voltam vele
kibékülve. Nézetei elfogadásának egyik egyenes
következménye volt a ritka viták egyike, melyet
bátyjával valaha folytattam.

Váratlanul kezdődött, éppen beszámoltam neki a

feleségemmel folytatott hosszú beszélgetésről.
Luceiia mondanivalójának néhány részlete, illetve a
felvetett kérdések némelyike komolyan
foglalkoztatott, és azt hiszem, zavarom és
aggodalmam világosan felismerhetővé vált Caius
számára. Először szokás szerint udvariasan
hallgatott, figyelte, amit mondok. Aztán ahogy egyre
jobban belelendültem, láthatóan mind ingerültebbé
vált, míg végül már képtelen volt tovább hallgatni, és
felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. Meglepetten
haraptam el a mondatot.

– Mondani szeretnél valamit? Haragosan meredt rám.

– Nem most. Addig nem, amíg rendet nem teszek a
gondolataimban, és alaposan át nem gondolom, amit
mondtál. Nem értettem.

– Akkor mi a baj? Úgy néztél rám, mintha élve meg

akarnál nyúzni.

Hirtelen dühösen az asztalra csapott, és olyan hévvel

ugrott fel, hogy a széke hátrarepült és eldőlt.

– A pokolba, Publius, nem hiszek a fülemnek!

Felfogod, amit mondasz? Hallod saját magad?
Figyelsz saját szavaidra? – Sarkon fordult és
átrobogott a szobán, kezét többször is indulatosan
ökölbe szorítva, míg én elképedve meredtem rá.

Nekem is voltak aggályaim, de hosszan és alaposan

átgondoltam mindent, mielőtt úgy döntöttem,
beszélek Caiusszal, és megpróbálom a lehető
legnyugodtabban előadni neki a dolgot. Reakciója
véleményem szerint egyáltalán nem állt arányban
mondandóm súlyával, főként, mivel be sem
fejezhettem, amit elkezdtem. Visszafordult felém,
arcát olyan düh torzította el, amit már évek óta nem
láttam rajta. Összevontam a szemöldököm, és azon
töprengtem, mivel válthattam ki ilyen indulatot. Nem
hagyott sokáig találgatni, és következő szavai úgy
értek, akár a jeges víz.

– Hová a Hádészba tűnt a kiképzésed? Elvesztetted a

férfiasságod? Te egykor katona voltál, Varrus! Tiszt!
Értelmes parancsnok! Ne kényszeríts, hogy
kételkedni kezdjek benned! Az asszonyi szavak,
asszonyi vélemények és asszonyi könyörgések nem
illenek hozzád! Több időt kellene a bajtársaiddal
töltened, és kevesebbet a nők között régi meséket és
asszonybeszédet hallgatva! Egyre jobban elpuhulsz
és elnőiesedsz!

Szavainak igazságtalansága feldühített; vörös

ködként tört elő belőlem az indulat, és azon kaptam
magam, hogy elindulok felé, készen rá, hogy
megüssem. Azonban fél lépés után megállított a több
évig belém nevelt fegyelem. Kényszerítettem
magam, hogy legyűrjem fortyogó haragomat, lassan
lehajoltam és felállítottam a feldöntött széket.
Gondosan, két kézzel fogva visszatettem a helyére,
és csak azután néztem újra Caiusra. Arcán továbbra
is harag ült, mint ahogy minden bizonnyal az
enyémen is. Ajka mozgott, új szavakat formált, de
ezúttal én szakítottam félbe egy kézmozdulattal, és
bármit is akart mondani, örökre benne maradt.
Hallottam, hogy a vér dobol a fejemben, és
megvártam, hogy alábbhagyjon a dübörgés, mielőtt
megszólaltam. Hosszú ideig tartott, és közben
egyikünk sem mozdult. Végül, amikor úgy éreztem,
kiabálás vagy remegő hang nélkül is képes vagyok
beszélni, nagyot nyeltem és azt suttogtam:

– Nem ezekre a szavakra számítottam tőled, barátom.

– Azzal megfordultam, és kisétáltam a helyiségből,
magára hagyva oktalan haragjával.

Az. elkövetkező egy órában egyedül bolyongtam az

erdőben, újra és újra elismételtem magamban, amit
neki mondtam, és próbáltam rájönni haragja okára.
Mit mondhattam? Nyilvánvalóan semmi kényes vagy
kifogásolható dolgot; semmit, ami alapján
férfiatlannak vagy nőiesnek nevezhetne, bár az érvek
kétségtelenül a feleségemtől származtak. Mi
dühíthette így fel Caiust? – kérdeztem magamtól újra
és újra.

Elmondtam neki, Luceiia aggódik amiatt, hogy a

telepeseink elveszíthetik a kapcsolatot a közösségi
élethez elengedhetetlenül szükséges erkölcsiséggel.
Így visszagondolva szerintem is fellengzősnek tűntek
a szavak, de ez hogyan okozhatott volna ilyen heves
dühkitörést? A fellengzősség? Vagy az erkölcs
felemlegetése? Lehet, hogy félreértette, és saját
erkölcse elleni támadásnak vélte mondandómat?
Nem, biztosan nem.

Elmondtam Luceiia aggodalmait. A feleségem

többnyire általánosságokban beszélt, de rámutatott
néhány kiemelt esetre, hogy alátámassza
mondanivalóját. Ezek közül néhányat én is ismertem,
másokról viszont semmit sem tudtam. Mindegyik
aggasztó volt, de némelyik egyenesen megrémített.
Különös módon a Titens család esetét tudtam a
legkönnyebben elfogadni annak ellenére, hogy
magam is szerepet játszottam benne, mert
lekicsinyítve mutatta az egész helyzetet. Luceiia
pedig biztosított róla, hogy az általa említett esetek
csak véletlenszerűen kiragadott példák a
kolóniánkban egyre terjedő kórból.

Ennek egy részét elmondtam Caiusnak, és azt is el

kellett mondanom, hogy Luceiia, és most már az én
véleményem szerint is ránk, mint a kolónia vezetőire
komoly erkölcsi felelősség hárul – nem csak az
emberek fizikai épségével és jólétével kell
törődnünk, hanem az erkölcsi, esetleg szellemi
egészségükkel is. Kényelmetlen felelősség, ez
kétségtelen, de nem térhetünk ki előle.

Aztán közöltem, hogy Luceiia meggyőzött róla,

Róma ősi erkölcsei és törvényei már nem elég
rugalmasak és hajlékonyak ahhoz, hogy a mi időnkre
is alkalmazni lehessen őket. Minden megváltozott,
jelenleg is változások zajlanak, és Luceiiával úgy
látjuk, hogy az általunk felépített társadalom
szabályai sokkal egyszerűbb, személyesebb és
közvetlenebb törvényeket és rendeleteket követelnek
meg.

Caius ennél a pontnál szakított félbe dühösen, de

akárhogy is vizsgáltam, nem találtam semmit, ami
ilyen reakciót válthatott volna ki belőle.

Végül, jó egy óra múlva megnyugodtam annyira,

hogy visszamenjek a villába. Caiusnak nyomát sem
láttam, és nem is tettem kísérletet a megkeresésére.
Kimentettem magam Luceiiánál azzal, hogy
dolgoznom kell, és átmentem a kovácsműhelyembe
egy hideg fácánsülttel, egy karéj kenyérrel és némi
borral. Evés után estig egyedül dolgoztam, majd
visszamentem a házba, ahol a közös helyiségben már
várt rám Caius. Amikor beléptem, felállt, én pedig
megtorpantam a küszöbön, próbáltam felmérni a
hangulatát. Megvonta a vállát, és különös,
szégyenlős tekintettel felemelte mindkét tenyerét.

– Beszélnünk kell, Publius. Barátokként.

Letettem a magammal hozott csomagot, és a tűz

melletti székhez sétáltam. Caius mindvégig figyelt,
ahogy ellépdeltem mellette. A dühöm már rég
eloszlott, a szoba pedig meleg volt és otthonos,
megtöltötték
a táncoló fények és árnyékok.

– Hol van Luceiia? – kérdeztem. Leült velem

szemben.

– A gyerekekkel. Egy ideig nem fog zavarni minket.

Elmondtam neki, milyen durva és erőszakos voltam
veled ma délután, ezért nem jön le, amíg meg nem
főzöm, amit ettem, és bocsánatot nem kérek a…

– Felejtsd el, Caius! – vágtam közbe. Felálltam, és az

asztalhoz léptem, ahová egy bőrrel bevont vödröt
helyeztek sóval, valamint egy kőkorsót a kedvenc
germán borommal. Ullic emberei szekérszámra
hozták nekünk a jeget a hegyekből minden tavasszal,
mi pedig nagyobb tömbökre vágtuk, bebugyoláltuk
szalmával, és gondosan eltároltuk a villa fehérre
festett hűtőszobájában, ahol a legnagyobb nyári
melegben is frissen tartották a húsokat. Ugyanezzel a
jéggel hűtöttük a legjobb borainkat is a különféle
összejövetelekre. – Köztünk nincs szükség
bocsánatkérésre, Cai. Ahhoz túl régóta vagyunk
barátok. Én felmérgesítettelek téged, és te is engem.
Ilyesmi időnként megtörténik. – Felemeltem a
boroskancsót, éreztem jeges hidegségét, és két kupa
után nyúltam. – Miért a legjobb bor van idekészítve?
Ezt ünnepekre tartogatjuk. Mit ünneplünk?

Ferde mosollyal válaszolt.

– A bocsánatkérésemet? Az én drága húgom úgy

gondolja, hogy gyakrabban kellene elismernem a
tévedéseimet. Szerintem azt hiszi, attól sokkal
emberibb leszek.

– Elmondtad neki, min vitatkozunk?

– Igen. Meglep, hogy te még nem.

– Nem álltam rá készen. – Mindkettőnknek töltöttem,

és odaadtam neki az egyik kupát. – Egy idő után
elmondtam volna neki, de még túl korai volt, először
át kellett gondolnom a dolgokat. – Megkóstoltam a
bort. Tökéletes volt, hideg és ízletes. – Mit szólt?

– Először nem sokat. – Rám emelte a kupáját, és

belekortyolt a nedűbe. – Az Úrra, ez aztán a nektár!
Szóval, először nem sok mindent mondott. Tudtam,
hogy szégyenkezik miattam és haragszik rám, amiért
neked támadtam, de figyelemreméltóan türelmesen
viselkedett, és a szokásos béketűrésével kezelte a
helyzetet.

– Igen – mormoltam –, a húgod lenyűgöző nő, de ezt

már sokszor mondtam. Tehát, beszéltél vele a…
következtetéseiről? Kulturált módon?

– Kulturáltan és mélyrehatóan.

– És…?

– És természetesen tökéletesen igaza van. Hatalmas

problémával állunk szemben, amivel bizony
foglalkozni kell.

– Hmm… – Visszaültem kedvenc székembe. – És

kinek kell vele foglalkozni?

– Mindannyiunknak, Publius. Elsősorban neked és

nekem, együttműködve Luceiiával. Előbb vagy utóbb
azonban mindenkit érinteni fog a mi kis
társadalmunkban.
Kényelmesen elhelyezkedtem, óvatosan tartva a
kupámat, nehogy egy csepp is kilöttyenjen.

– Miért lettél rám olyan dühös?

– Nem tudom. – Azonnal elfintorodott, így ismerte el

a hazugságot. – De igen, tudom. Azt hiszem,
megijedtem.

– Megijedtél? – Képtelen voltam leplezni

meglepődésemet.

– Igen, Publius, megijedtem. – Újra leült velem

szemben, és néhány pillanatig a tüzet bámulva
hallgatott, majd folytatta. – Egy ideje már én is
tudatában vagyok, hogy változások zajlanak. Olyan
változások, amiket nem tudunk irányítani, és amik
nem a kedvem szerint valók; változások az emberek
gondolkodásában és viselkedésében. – Újra
elhallgatott, belekortyolt a borba. – A többsége a
felszínen nem tűnik lényegesnek vagy
számottevőnek, pedig az. Az ellenszer pedig
önmagában is nagy veszélyt hordoz.

– Nem tudlak követni. Talányosan elmosolyodott.

– Majd tudsz, ha jobban belegondolsz.

– Mibe? Miféle veszélyről beszélsz? Én nem látok

semmiféle veszélyt.

– Valóban nem, Publius? – Caius kihúzta magát,

előrehajolt, és jobb könyökével a térdén
egyensúlyozva a szemembe nézett. – Akkor tekints
saját fenntartásaidra ebből a szemszögből: a témák,
amiket ma délután felvetettél nekem, a mindennapi
dolgokhoz kapcsolódnak, melyeket az emberek
művelnek. Luceiia felfigyelt egy bizonyos… milyen
kifejezést is használt? Erkölcsi lazulás? Igen, ez volt
az. Egy bizonyos erkölcsi lazulásra az itteni életben.
Te is egyetértesz vele, miután felhívta rá a
figyelmedet. Én is egyetértek. Tökéletesen igaza van.
De nem csak a mi kolóniánkról van szó, Publius,
nem csak a mi villagazdaságunkról. Ott van
mindenütt. A meglátogatott városokban, a falvakban,
és egyre csak terjed. Nos, sikerült már nevet
társítanod hozzá?

Megráztam a fejem. Elképesztett, hogy máris saját

gondolkodásom határain kívülre ragadott. Meg sem
várta a választ, folytatta.

– Ezt anarchiának nevezik, Publius.

Most már válaszoltam, mégpedig hitetlenkedő

nevetéssel.

– Anarchia? Cai, ezt te sem gondolhatod komolyan!

Caius azonban nem nevetett.
– De igen, Publius, és komolyan is gondolom. Persze
jelenleg még csak nagyon kismértékű anarchiáról
beszélhetünk, de úgy fog terjedni, akár a járvány.

Újra felnevettem, próbáltam kizökkenteni ebből a

gondolatfolyamból, de nem hagyta magát, és felemelt
kézzel elcsendesített.

– Kérlek, Publius, hadd fejezzem be. Most, hogy te

és a húgom szembesítettetek vele, már semmi
vicceset nem látok benne.

– Ugyan már, Caius! – Továbbra is megpróbáltam

nevetéssel komolytalanná tenni a felvetését. – Mi
nem beszéltünk anarchiáról, Luceiia csupán aggódott
az egyik iszákos ács miatt, aki rettegésben tartja a
feleségét és a gyerekeit. Te is tudod, mennyire
érzékenyen érintik ezek a dolgok.

Gondterhelt arccal bólintott.

– Igen, tudom – mormolta. Egy pillanat alatt

megváltozott a hangulata, és sajnálkozva csóválta
meg a fejét. – Még mindig nem jött rendbe a
gyerekek halála után, igaz? Mikor is volt már? Négy
éve?

Rövid gondolkodás után válaszoltam.

– Igen, négy éve, és nem, soha nem jött rendbe

teljesen. Mélyen legbelül még mindig bántja, Cai.
Szerintem soha nem is lesz teljesen rendben. Magát
hibáztatja… még mindig azt gondolja, ő volt az oka.
Nem tudja megbocsátani magának, hogy nem látta
előre az eseményeket. Úgy hiszi, megakadályozhatta
volna.

– Ez képtelenség!

– Persze hogy az, én is tudom… mindannyian tudjuk,

még Luceiia is… többnyire. Hála Istennek,
legalább ezért. Néha viszont visszazökken a
gyerekek halála utáni állapotba. Valami visszalöki,
emlékezteti rá, és ez általában akkor történik, ha
meghallja, hogy egy gyerekkel durván bánnak, vagy
megbetegedett.

Hosszú pillanatokig ültünk néma csendben,

mindketten emlékeztünk.

Annak az évnek a hosszú telén, amikor megöltem

Claudius Senecát, súlyos járvány söpört végig a
földünkön. Úgy indult, mint egy szokványos téli
megfázás, csakhogy ez valami gyilkos kór volt,
magas lázzal, tüdővérzéssel, izomrángással és
bénulással járt. A nagyon fiatal gyerekek és az öregek
szervezete nem igazán tudott védekezni ellene, és
csak a mi vidékünkön több tucatnyian haltak meg. A
mi házunkra az elsők között csapott le a járvány, és
Luceiia bebeszélte magának, hogy ő hozta be a kórt
Aquae Sulisból, mert nem sokkal a járvány előtt ott
járt.

Négy lányunkból három megkapta a betegséget, és a

két legidősebb, a mindössze tizenegy hónap
különbséggel született Victoria és Rebecca belehaltak
– Victoria alig néhány nappal a kilencedik
születésnapja előtt. Veronica, a harmadik lányunk
éppen csak elmúlt hatéves, és egy ideig azt hittük, őt
is elveszítjük. Végül életben maradt, és a következő
évben hozzá és húgához, Lucillához csatlakozott még
egy lány, Dorathea, „Isten ajándéka”. A most már
legidősebb Veronicát nagynénjéről, Veronica Varóról
– Quintus Varo, Cai sógorának feleségéről –
neveztük el, ő volt az első nő, aki üdvözölt, amikor
nyugatra menekültem a Senecák haragja elől.

– Lignis nyilvánvalóan rosszul bánik a gyerekeivel –

vettem fel újra a beszélgetés fonalát. – Ez
bosszantotta fel Luceiiát, és természetesen az egyre
gyakoribb lopások miatt is aggódik. Az elmúlt
időszakban nem is hallottunk errefelé lopásról, és
megértem az aggodalmát. Mindez valóban aggasztó,
Cai, de nem mondanám, hogy ezek már az anarchia
jelei.

– Tévedsz, Publius, mert mind az. Mindegyik

pontosan annak a tünete, amit elmondtam. –
Ingerülten horkantott. – Hát nem veszed észre?
Mindez annak a része, ami ellen elméletileg fel
kellene készülnünk: az összeomlásé. A hadseregek
Britannia ezen részén gyakorlatilag dezertáltak. A
helyőrségek elvonultak Londiniumba, Ventába és
Lindumba, mert ott van rájuk szükség, hogy
szembeszálljanak az ellenséggel, akik egyre többen
vannak, és egyre vadabbul támadnak minden
irányból. A tengerentúlról alig érkezik utánpótlás,
minden hadra fogható katona állandó
riadókészültségben van, vagyis éjjel-nappali
szolgálatban. A katonai vezetés nem engedheti meg,
hogy a belföldi erőket kevésbé fontos helyeken
állomásoztassa, ezért a kisebb, helyi és provinciális
helyőrségeket áttelepítették oda, ahol a legnagyobb
hasznukat tudják venni. Mindez jó, logikus és
elkerülhetetlen lépés, de… Publius, van itt egy eddig
példa nélkül álló tény: amikor a helyőrségek
elhagyják a provinciális központokat, valamiért a
rendfenntartó hálózat is távozik velük.

Nem szóltam semmit, csak néztem rá nagyokat

pislogva, ezért folytatta.
– Névleg még a magisztrátus uralkodik, de a
katonaság nélkül nem tudja fenntartani a rendet. Te
ezt nem látod?

Néhány pillanatig fontolgattam a hallottakat, majd

vállat vontam. Úgy tűnt, túl nagy jelentőséget
tulajdonít ennek az átmeneti kényelmetlenségnek, és
nem voltam hajlandó elismerni a problémát.

– Nem, nem igazán. A bűnözőket továbbra is oda

viszik, ahol kiróhatják rájuk a büntetést, ahogy eddig
is történt. Nem így van?

– Bűnözők! – horkantotta megvetően. – Itt nem a

bűnözőkről van szó, Publius, hanem közönséges
emberekről, akik apró kihágásokat követtek el!
Adóelkerülés, polgári engedetlenség, egyszerű
tettlegesség, engedély nélküli gyülekezés, nyilvános
részegség… innen terjed a rothadás! A gyilkosokat és
gyújtogatókat továbbra is őrizet alatt szállítják a
legközelebbi katonai táborba, de a kisebb,
jelentéktelenebb elkövetők büntetlenül maradnak,
mert egyszerűen túl sok problémát jelent a
megregulázásuk.

– Ennek közvetlen eredményeképpen elmosódtak a

jó és a rossz közötti határok. A hangsúly még a
közembereknél is áttevődött, már nem az a vezérelv,
hogy „ne tedd, mert megbüntetnek”, hanem, hogy
„ne kapjanak el, amikor megteszed”. Ez hatalmas
változás az emberek hozzáállásában, Publius, és kéz
a kézben jár a korrupcióval. A bírák és
magisztrátusok vesztegetési pénzeket fogadnak el.
Persze néhányan eddig is megtették, azonban a
hadsereg jelenléte miatt megpróbáltak mértéket
tartani. Kaptam egy levelet ebben a témában egy
Aquae Sulis-i barátomtól. A városban katasztrofális a
helyzet. Több helyen látszólag szervezett, fegyveres
csoportok alakultak, hogy segítsenek a katonai
egységeknek az útonállók jól szervezett bandái elleni
harcban. A banditák mostanában olyan merésszé
váltak, és a városi katonaság annyira gyenge, hogy a
lakosok már az életükért rettegnek. Nem bíznak az
igazságszolgáltatásban. Többé nem kapnak jóvátételt
az őket ért atrocitásokért.
– Várj, Caius, várj! – Az ajkamba haraptam, nagyon
óvatosan válogattam meg a szavaimat. – Nem
kételkedem benne, hogy a barátod igazat mond, de ez
csak Aquae Sulis.

– Máshol is ugyanez történik.

– Biztos vagyok benne, de milyen hatással van ez a

mi kolóniánkra? Nem látom az összefüggést. Nem
ezért vagyunk itt? Hogy elszigeteljük magunkat az
ország többi részétől, valamint a pusztulástól, ami
menthetetlenül bekövetkezik a végső összeomláskor?

– Természetesen ezért, de soha semmilyen

elszigetelődés nem lehet teljes, Publius. Az
embereinknek továbbra is van kapcsolatuk a
külvilággal. Amiről pedig mi beszélünk, az egy
magatartásforma. Elvont fogalom, mégis mindenre
kiterjed, és egyre nagyobb hatással van a mi kis
szentélyünkre is. Kezdünk belesüppedni a
törvénytelenség mocsarába.
Továbbra is azt gondoltam, hogy jobban aggódik,
mint kellene, az őszinteségében viszont nem
kételkedtem.

– Törvénytelenség – mormoltam. – Erős kifejezés,

Cai, és nem hiszem, hogy ilyen súlyos a helyzet. Te
magad mondtad, hogy csak most kezdett el
foglalkoztatni.

– Igen, valóban ezt mondtam. És?

– És mi?

– És mire akarsz ezzel célozni?

Ismét sikerült meglepnie.

– Én? Én nem célzok semmire. Vagy ha mégis, akkor

talán arra, hogy kellene valamit tennünk vele, gátat
kellene szabnunk neki.

– Értem. – Ismét az a titokzatos mosoly. – És hogy

lehet gátat szabni a törvénytelenségnek?
Rámeredtem, hirtelen megértettem, hová vezet ez az
egész, és egyszeriben nagy szükségét éreztem, hogy
alaposan átgondoljam, mit mondok.

– Gondolom, új törvényekkel… amelyek felváltják a

régieket.

– Pontosan. És te nem gondolod ezt veszélyesnek? –

Mosolya kiszélesedett, de semmi jókedvet nem
fedeztem fel benne.

Összezavarodtam, elbizonytalanodtam, tisztában

voltam vele, milyen mély vízbe merészkedem.

– Veszélyesnek? Nem különösebben. Mi lehet ebben

olyan veszélyes?

– Mondd csak, Publius, mi a különbség egy szabály,

egy előírás és egy törvény között?

Sikerült tökéletesen összezavarnia, és nem

válaszolhattam neki, mert nem tudtam a különbséget.
Megvontam a vállam, ő pedig továbbra is örömtelen
mosollyal, kissé szánakozva nézett rám.
– Egyetértesz abban, hogy a szabály egy viszonylag
engedékeny, nem előírásszerű irányvonal, melyet
például egy társadalom vagy céh készít a tagok
irányítása céljából? Nem követel, nem ír elő
szigorúan semmit, legfeljebb annyit határoz meg,
hogy a megszegőit enyhe fegyelmezésben részesítik,
vagy végső esetben felkérik az adott csoportosulásból
való kilépésre?

Egyetértően bólintottam.

– Katonaként bizonyára tudod, hogy az előírás már

egy sokkal szigorúbb szabály, melyet a hadsereg
fektet le, és a megszegése a katonai törvények
értelmében fizikai fegyelmezést vonhat maga után. A
büntetést pedig a birodalmi legiók hatósága szabja ki.
Egyetértesz?

Ismét bólintottam, ő pedig folytatta.

– A törvény azonban egy mindenek felett álló

szabály, az állam hozza létre, és a megszegése újabb
határozott büntetést von maga után, melyet
könyörtelenül végre is hajtanak, mégpedig az állam
teljes hatalmával és szigorával.

– Így van, ez egy jó összefoglalás – feleltem nagyon

halkan.

– Rendben, Publius. Azt mondtad, új törvények

kellenek a kolóniánknak. Maradjunk az előbbi
maghatározásoknál. Tehát akkor végeredményben
szabályokra gondoltál? Vagy előírásokra? Vagy
valóban törvényekről beszéltél? Bármelyik is járt a
fejedben, végiggondoltad, hogyan lehetne felvázolni
őket? Vagy bevezetni? Betartani?

– Istenem, Cai! – suttogtam. – Értem, mire gondolsz!

– Valóban, testvér? – Kortyolt egy nagyot a

kupájából. – Bárcsak én is érteném!

Szintén ittam, de már íztelennek és laposnak éreztem

a bort.

– Nem rendelkezünk ilyesféle hatalommal, igaz?

– Nem, Publius, valóban nem. És szerintem nem is
akarunk. Van némi hatalmunk, amivel birtokoljuk ezt
a földet, közösen a többi villatulajdonossal. Ezáltal
felügyeljük a kolóniát, és az itt élők elfogadtak
minket vezetőiknek, de vajon szeretnénk, ha ez a
hatalom kiterjedne az élet és halál feletti uralomra is?
Feltételezem, hogy sem te, sem én, sem más nem
lenne, nem is lehetne nyugodt, ha ekkora hatalom
birtokosává válna.

– Miért? – kérdeztem ismét meglepetten. –

Mindketten rendelkeztünk már hasonló hatalommal,
a legióban.

– Igen, de csak alárendeltként.

– Ebben igazad van, de tennünk kell valamit, ha igaz,

amit sejtesz. Mit tehetünk? Hol kezdjük egyáltalán?

Caius felkelt, és a parázstartóhoz lépett, hogy rakjon

a tűzre.

– Már el is kezdtük. Jelenleg csak annyit tehetünk,

hogy beszélünk róla, és megpróbáljuk megtalálni a
módját néhány szabály felvázolásának, amelyek
szerint élhetünk. Fel kell vállalnunk a felelősséget,
hogy mi legyünk az átalakulást előidéző erő, mert bár
joggal félek attól, amit tenni készülünk, nincs
kétségem afelől, hogy helyesen cselekszünk. Persze
minderre nem leszünk képesek egyedül, az ilyesfajta
arrogancia önpusztító folyamatot indítana el. –
Visszafordult felém. – A törvények már léteznek,
nincs szükség újakra. Viszont nem rendelkezünk
végrehajtó hatalommal. Kell valami mód, hogy
betartassuk a törvényeket, Publius… ez pedig
félelmetes felelősség, és ijesztő, megterhelő feladat.

– Fel kell állítanunk valamiféle új

kormányzótestületet.

– Pontosan. Ugyanakkor képviselő-testületnek is kell

lennie. Nem állhat csak kettőnkből. A telepesek ezt
sosem fogadnák el, és ezt nem is kívánom tőlük. Ám
a jelenlegi tanács hatalmát kiterjeszthetnénk a
törvényhozásra is.

– Úgy érted, hozzunk létre egy törvényes szenátust,

római mintára?

– Talán – fintorodott el. – Valami olyasmit. Ez volt az

eredeti tervünk is, amikor először beszéltünk róla,
hogy felállítunk egy tanácsot a kolónia vezetésére.

Közelebb húzódtam a tűzhöz, kezemet a hő felé

nyújtottam.

– Emlékszem, de végül úgy döntöttünk, nincs

szükségünk ilyen fokú bonyolultságra és
kifinomultságra. Komolyan azt hiszed, hogy
visszatérhetünk oda? Hatalmas eltérés lenne
mindattól, amit azóta tettünk, Cai. Nagyon nagy
változás. Szerinted képesek lennénk rá?

– Természetesen igen, de mindent jól kellene

intéznünk, megfelelő előkészítéssel és belátással.
– Mi lesz a betartatással? Még mindig szükségünk
lesz valamiféle rendfenntartó erőre. Legyenek saját
katonáink?

– Nem lenne jó ötlet, Publius. Katonai diktatúra?

– Hát akkor?

– Fogalmam sincs. Mint mondtam, ehhez rengeteg

beszélgetés és józan gondolat szükséges… viszont
egy megerősített tanács, felruházva egyfajta szenátusi
jogkörrel talán beválna… különösen, ha valamiféle
törvényszék is támogatja.

Szinte hallottam, ahogy dolgozott az agya, amint

megpróbálta felsorakoztatni az ötlet előnyeit és
hátrányait.

– Igen, talán ez a megoldás… egy törvényszék… egy

módszeres metódus a telepesek hangjának és
véleményének kinyilvánítására, összhangban a
tanáccsal. Nyilvános tárgyalások, a nyilvános vagy
magántermészetű bűnökkel vádolt személyek
elszámoltatása, de semmi uralom az élet és a halál
fölött, és hasonló képtelenségek. És száműzetés, a
legnagyobb büntetés a száműzetés.

Nem sikerült meggyőznie.

– Gondolod, hogy ez elég lesz a bűnözői

magatartással szemben? Rám vigyorgott.

– Ma? Valószínűleg nem. De öt vagy tíz év múlva,

amikor a világ belép a Hádészba, ki tudja? Szóljunk
Luceiiának, jó hasznát vennénk a józan eszének.

Szerintem egyikünk sem gondolta, hogy az aznap esti

beszélgetés lesz az alapja egyre növekvő
birodalmunk jogrendszerének, pedig pontosan így
történt.

Luceiia eloszlatta legtöbb aggodalmunkat azzal

kapcsolatban, hogy korai lenne még a törvényalkotás.
Mint arra rámutatott, Cai a villagazdaság és a
körülötte lévő földek tulajdonosa, vagyis ipso facto
joga van döntenie az itt élőkre vonatkozó
szabályokról, ahogy a többi villatulajdonosnak is. A
tanács még viszonylag új testület volt, és jelenlegi
formájában egészen jól működött. Legjobb, ha
hagyjuk tovább működni, és az idő múltával majd
meghatározza saját jogkörét és rendeltetését. Ahogy
nő a kolónia létszáma, a tanács természetes módon
fog reagálni a változásokra. Cai és én összenéztünk,
és egyetértően bólintottunk; Luceiiának ismét igaza
volt.

Egy ponton hirtelen elhallgatott, és egy ideig a

gondolataiba merülve ült, mielőtt hamiskásan a
bátyjára, majd rám pillantott.

– Mindketten amiatt aggódtok, hogy beleavatkoztok

más emberek jogaiba, igaz? Nem tudjátok, hol
végződik a jó ügy érdekében vett erkölcsi felügyelet,
és hol kezdődik a beleavatkozás. Így van?

Így volt, de amikor megköszörültem a torkom, hogy

válaszoljak, Caius már meg is szólalt.
– Jól látod, Luceiia, mint általában. Különösen zavar
ennek az ácsnak az ügye, akit Publius említett. A
legjobb példa a problémánkra. Te azt mondod,
iszákos. Ő erre valószínűleg azt felelné, hogy
keményen dolgozik, és időnként megiszik egy korsó
sört vagy bort, esetleg mindkettőt, miután végzett a
napi munkájával. Én is azt teszem, akárcsak a férjed.
Egyszerűen csak jobban bírjuk, mini ez az ács. El
kellene ezért ítélnünk? Elítélhetjük? Azt mondod,
veri és rettegésben tartja a családját, és vérfertőző
kapcsolatot tart fenn a lányaival. Az utóbbi csupán
szóbeszéd, nem igaz? Van rá bizonyíték, hogy
valóban azt teszi?

Luceiia a fejét rázta.

– Sejtettem. Vagyis jelen pillanatban semmit sem

tehetünk vele. Nem tehetünk semmit, amíg valaki
panaszt nem emel. Semmit! Ami a verést és a
rettegésben tartást illeti, azt felelné, hogy csupán
fegyelmezi őket. Erre mit felelhetek? – Cai a
homlokát ráncolta, szemöldökei között mély,
függőleges redő alakult ki.
– Hiszek a fegyelemben, és hiszem, hogy erős
fegyelemnek kell uralkodnia, ha eredményt akarunk
elérni. Mi jogon írhatnám elő bárkinek, hogyan
irányítsa saját családját? Megmondhattam volna
Domitius Titensnek, hogy fegyelmezze a feleségét?
Vagy vigyáznom kellett volna az asszony
erkölcseire? Mi jogon tettem volna anélkül, hogy
kotnyeleskedő és udvariatlan szomszédnak tűnnék?
Domitius otthoni élete nem rám tartozott, semmi
közöm nem lehetett hozzá, mert az kizárólag az ő
ügye. Ti is ismeritek a házasságtörésre vonatkozó
törvényeket. Büntetés nélkül véresre korbácsolhatta
volna a feleségét, és senki nem gondolt volna róla
semmi rosszat. Voltaképpen ezt is tette, tombolni
kezdett, és lemészárolta a teljes háznépét.

– Valakinek meg kellett volna őt állítania, Cai.

– Luceiia, ez képtelenség! Valaki bizonyára

megállíthatta volna, ha tudja, mire készül. És mivel
senki nem tudta, még ő maga sem, amíg meg nem
tette, de addigra már elvesztette az eszét.

Luceiia bólintott.
– Pontosan erre akartam kilyukadni. Mindig ott lesz
az ismeretlen tényező, ami túlnyúlik a törvények és
szabályok korlátain. Viszont lesznek jelek is, melyek
az ismeretlen felé mutatnak, Caius.
Figyelmeztetések, csak észre kell őket venni.
Valahogy rájuk kell hangolódnunk. Nekünk…
figyelnünk kell mindenre, ami eltér a normálistól, és
meg kell tanulnunk gátat szabni neki, mielőtt
elmérgesedik a helyzet. Szabályok kellenek, Caius,
és emberek, mint te és Publius, akiknek a feladata,
hogy betartassák ezeket a szabályokat, és nyilvános
döntéseket hozzanak arról, ki mikor és hogyan szegte
meg őket.

– Ez… – Caius határozatlanul elhallgatott, majd

folytatta. – Ez nem férfiaknak való munka, Luceiia!

– Nevetséges! Persze, hogy az! – vágott vissza

megvetően Luceiia. – Nem csak hogy férfiaknak, de
különleges férfiaknak, akik felül tudnak emelkedni
önös érdekeiken! És nagyon is szükséges munka,
bátyám. De igazad van, miért ne végezhetnék nők is?
Különleges nők?
Mindketten rámeredtünk, de végül én kérdeztem
meg:

– Miről beszelsz?

Tágra nyílt szemmel nézett vissza rám.

– Szerinted miről? Engedjetek be nőket is a

tanácsotokba, hadd osztozzanak a feladatokon a
törvények őreivel. Szerintem rá fogtok jönni, hogy
sokkal lelkiismeretesebben és igazságosabban fognak
jelenteni mindazokról a dolgokról, melyek
mindannyiunkat foglalkoztatnak, és nem érintik őket
azoknak a problémáknak egy része, melyek a
férfiakat befolyásolják.

– Mint például? – kérdeztem mosolyogva.

Szórakoztatott a felvetése, de csak megvető
pillantásra méltatott.

– Ugyan már, kedves férjem, gyakran beszéltünk

erről! A nőket valójában foglalkoztató dolgokat egy
világ választja el attól, amelyeket a férfiak fontosnak
tartanak. Az értékrendünk tökéletesen különböző. A
férfiakat a hódítás és a kereskedelem érdekli, a nőket
viszont a családi béke, a takarékosság, a háztartás, és
az, hogy egészséges, erős, értelmes felnőtteket
neveljenek a gyermekeikből. Ha elismeritek, hogy
ezek is értéket képviselnek, akkor bizonyára azt is
belátjátok, hogy a női vélemény jelenléte a kolónia
vezetésében igenis előnyös lehet.

– Húgom – felelte Cai tiszteletteljes hangon –,

szerintem ezt a kezdeményezést nehezen adnánk el a
telepeseinknek, de kétségtelenül érdekes ötletet
vetettél fel. Egyelőre beszéljünk más dolgokról, és
gondolkodjunk el hosszan és alaposan azon, amit
mondtál. Azt hiszem, a te segítségeddel hosszú utat
tettünk meg a problémánk megoldásához vezető
ösvényen. Nem sok embert ismerek, akinek jobban
megbíznék az értékítéletében, mint a tiédben, és
bármikor szembe merném állítani a véleményedet
bármilyen férfiéval. Ha volna három-négy hozzád
hasonló nő, máris jó kezekben lennénk.

– Bátyám, holnap bemutathatok neked tízet, és

örömmel teszem… – Hangsúlyából érződött, hogy a
mondat végén van egy kimondatlan „de”.
– Helyes, tedd azt. Alig várom! – Cai komor arcán
váratlanul vigyor terült szét. – Amíg azonban
összegyűjtőd a jelöltjeidet, talán elmondhatnád,
hogyan győzzük meg a tanácsot az ötleted
hasznosságáról.

– Mi sem egyszerűbb – mosolyodott el eltökélten

Luceiia is. – Ezt csak bízd rám. Megtalálom a
módját… talán nem holnap, de megtalálom. –
Kiürítette a kupáját, és lefelé fordítva jelzett, hogy
kér még. Újratöltöttem mindenkinek az alaposan
megfogyatkozott tartalmú kancsóból, miközben
feleségem folytatta.

– Viszont még nem fejeztem be, amit az előbb

elkezdtem. Szeretnék valamit mondani az ácsról,
figyeljetek jól. – Cai összevonta a szemöldökét, de
Luceiia ügyet sem vetett rá, rendületlenül és
eltökélten beszélt tovább. – Ez egy gonosz ember, és
tudom, hogy nem szerettek rá gondolni, de meg
vagyok győződve róla, hogy különleges esetként
kellene kezelnetek. – Felemelte a kezét, hogy elejét
vegye a közbeszólásnak. – Kérlek titeket, hadd
fejezzem be! Volt egy kisfia, aki időnként együtt
játszott Veronicával és a többi gyerekkel. –
Egyikünkről a másikra nézett, és a tekintete végül a
bátyján állapodott meg, mert tudta, hogy őt kell
meggyőznie. – Caius, a gyerekek mindig együtt
játszanak, akármit is mondunk nekik. És mivel együtt
játszanak, együtt is tanulnak. Ez a gyerekkor és a
természet rendje. – Újra elhallgatott, arca fehér volt a
visszafojtott érzelmektől. – Szeretem a
gyermekeimet, Caius, és szeretem általában a
gyerekeket. – A hangsúly jól felismerhető volt. –
Isten a tudója, a gyermekkor nagyon rövid, és én
szeretném, ha a gyermekeim élveznék, amennyire
csak tudják; életük hátralévő részében végig annak a
világnak a bűneivel és igazságtalanságával fognak
szembesülni, ahol élni kénytelenek. Viszont
rettenetesen feldühít, amikor azt látom, hogy
Veronica rémülten sír amiatt, ami a kis barátjával
történt, akinek a végtagjait összeverte és darabokra
törte ez a vadállat, aki nemzette. A lányomnak nem
kellene ilyen dolgokat látnia, és a többi gyereknek
sem. Azt sem kellene látniuk, hogy egy barátjuk
anyját és nővéreit folyamatosan veri és rettegésben
tartja egy szörnyeteg. – Luceiia rám nézett, majd
vissza a bátyjára. – Nem mondom meg, mit kell
tennetek, de biztosan belátjátok, hogy valamiféle
példát kell statuálni azon az emberen. Biztosan rá
lehet kényszeríteni valahogy, hogy másképp
viselkedjen.

– Hogyan? – kérdezte Caius halk, komor hangon. –

Mit javasolsz? Mit tehetnénk vele? Mihez van
jogunk?

– Jogotok? – kérdezett vissza fagyosan Luceiia. –

Kinek a jogairól beszélünk éppen, Cai? Kinek van
igaza ebben az esetben? Azoknak a gyerekeknek
nincsenek jogaik? És a feleségének?

– Itt most nem erről van szó, Luceiia – vágott közbe

a bátyja. – Azt mondom, én és Publius nem
vállalhatjuk magunkra a felelősséget, hogy
megfegyelmezzünk egy embert azért, ahogy a
családjával bánik. Nincs jogunk ezt tenni!

– Akkor mihez van jogotok? Ő nem az egyik

alattvalód?
– Nem, nem az. Telepes, aki a munkájával járul
hozzá a kolónia építéséhez. Szabad ember.
– Mondd csak, miként cselekednél, ha az egyik
legionáriusod volna, és hasonlóképpen viselkedne?
Cai habozás nélkül válaszolt.

– Megkorbácsoltatnám.

– Akkor korbácsoltasd meg, Caius, különben azt

kockáztatod, hogy mások is követik a példáját!

– Ez nevetséges! Túl sokat látsz bele ebbe az ügybe,

Luceiia!

Ezen a ponton közbeavatkoztam, mert láttam,

mennyi harag gyűlt fel mindkettejükben. Azt
javasoltam, hogy gondoljuk át, amit Luceiia mondott,
és a vádak súlyosságának fényében fontoljuk meg a
lehetőségeinket. Azt is felajánlottam, hogy
meglátogatom az ácsot, és elbeszélgetek vele. Ez
láthatóan mindkettejüket megnyugtatta, és másról
beszélgettünk tovább, míg le nem égett a tűz. Senki
nem mozdult, hogy újra megrakja, így aludni tértünk.
Mielőtt elaludtunk, Luceiia még annyit mondott,
örül, hogy beszélek az áccsal.
VI.

Bár másnap valóban szerettem volna szót váltani

Lignusszal, ahogy azt Luceiiának megígértem, az esti
társalgás hevében megfeledkeztem róla, hogy azt
ígértem Victorexnek, a Terra villagazdaság egyik
telepesének, hogy elutazom vele Aquae Sulisba. Az
ottani piacot akarta meglátogatni, hogy megvegyen
egy tenyészcsődört, amelyet dicsértek neki, én pedig
önként csatlakoztam hozzá. Hosszú és unalmas út lett
volna egyedül, és nekem is volt arrafelé némi
dolgom, amit már régóta halogattam.

Egy gyors, könnyű, kétlovas szekéren utaztunk, és

kellemesen teltek az órák. Szinte végig lovakról
beszélgettünk, mivel Victorexet a jelek szerint semmi
más nem érdekelte. Amikor azonban megérkeztünk,
csalódottan tapasztalta, hogy sehol sem találja a
csődört, amelynek a megvásárlásában reménykedett.
Nem akart hiába jönni, ezért tovább kérdezősködött,
és megtudta, hogy az állat eladását elhalasztották,
mert a tulajdonosa nem ért a városba vásárnapra.
Victorex újonnan kelt eltökéltséggel felkereste a
tulajdonos villáját, hogy megegyezzen vele, míg én
egyedül tértem haza a kolóniára. Azt mondta, majd
az új csődörön lovagol vissza. Együtt töltöttük az
éjszakát Aquae-ben, és másnap reggel, amint a nap
felkelt, elindultam.

Az utazás az egész napot igénybe vette. Az idő

csodálatos volt, és bár jó iramban haladtam, még hét
mérföldnyire jártam a kolóniától, amikor rám
esteledett, így kénytelen voltam visszafogni a
lovakat. Általában jobban szerettem kint aludni, mint
éjszaka utazni, de most fényesen sütött a hold a
felhőtlen égen, és a levegő is kellemesen meleg volt,
ezért úgy döntöttem, hogy mivel már hazai területen
vagyok, folytatom az utamat. További három
mérföldet tettem meg az úton, és már nagyon közel
jártam, amikor hirtelen élesen elkanyarodtam, és még
a korábbinál is lassabban, toronyiránt mentem tovább
ahelyett, hogy a kanyargós úton maradtam volna.

Az elkövetkező egy órában csak a szekér

eresztékeinek nyikorgását hallottam, valamint lovaim
patájának halk dobbanásait, ahogy a bokrok és
facsemeték között haladtam a füves szekérúton.
Amikor megláttam a holdfény tükröződését a
Sárkánytó vizén, tudtam, hogy otthon vagyok.
Fejemet megtöltötték a kellemes gondolatok a meleg
fürdőről és a még melegebb ételről, amikor
kísérteties, éles sikolyt hallottam a part menti sás
közül. Megdermedt a vérem, akár egy gyereké,
amelyik túl sok történetet hallott szellemekről és
szörnyű teremtményekről, tarkómon égnek álltak a
szőrszálak. Sosem tartoztam a babonás emberek
közé, de akadtak olyan pillanatai az életemnek,
amikor könnyen megtérhettem volna, és ez is egy
ilyen volt. Az éjszaka az egyik pillanatban még tiszta
és holdfényes volt, a másikban pedig már elsötétedett
és megtöltötte az ismeretlen fenyegetés.

Még ma este is, amikor ezeket a sorokat írom,

sokévnyire és mérföldnyire a helytől, tudom, hogy a
Sárkánytó még mindig mély és sötét, partját sás,
bokrok és fűzfák övezik, a felszínét pedig
valószínűleg
finom köd takarja. A sötét, téli éjszakákon, a tábortűz
körül elsuttogott mesék azonban továbbra is ősi
mészárlásokról, zűrzavarról és a meggyilkolt,
megfulladt emberek lelkéről szólnak, akik a sötétség
leple alatt partra vonszolják magukat a mélységből,
hogy elveszített életük miatt sikoltozzanak.

Szívem azt közölte kétkedő elmémmel, hogy valóban

egy ilyen hangot hallottam. A lovak is hallották, de a
viselkedésük meglepett: azonnal megtorpantak,
egyikük halkan felnyerített, és a fülét hegyezte,
mintha igyekezne megtalálni a különös hang forrását.
Mozdulatlanul ültem, próbáltam megnyugtatni
hevesen kalapáló szívemet, és azt mondogattam
magamnak, túlságosan öreg vagyok már ahhoz, hogy
éjszakai hangok megrémisszenek, bármilyen
különösek legyenek is. Ám a sikoly újra felhangzott,
és miközben a szívem kis híján kiugrott a helyéről az
ijedségtől, felismertem, hogy a hang teljesen
természetes és emberi: egy nő, esetleg egy gyermek
hangja. Félelmem azonnal elmúlt, mégis haboztam
visszakiabálni, mert nem akartam megtörni a csendet
– vártam az újabb sikolyt.
Meg is jött, feloldva minden feszültségemet. Csak a
víz fölötti párát és a sást láttam, de most már tudtam,
hogy a hang a partról érkezett. Felálltam és
körülnéztem, ám a vastag ködpára korlátozta
látásomat, ezért mielőtt bárhová indultam volna,
elővettem tűzszerszámomat, valamint a mély
agyagkorsót, melybe olajba áztatott rongyokkal
körbetekert botokat tűztem arra az esetre, ha tüzet
vagy fáklyát akarok gyújtani. Pillanatokon belül
meggyújtottam egy kis száraz mohát, és a lángot az
egyik fáklyához érintettem. Csak azután távolodtam
el a szekértől, a lángot magasra tartva közelítettem
meg a partot. A hátam mögül sütő telihold torzan
rajzolta ki árnyékomat a lábam elé. Most nem
hallottam hangot, csak a fáklya sercegését.

– Ki van ott? – kiáltottam. – Hol vagy?

Nem jött válasz, egyetlen nesz sem. Óvatosan

közelebb lépdeltem a vízhez, és arra gondoltam,
hogy talán csak a bolondját járatják velem, mert egy
bajba került ember bizonyára válaszolt volna. Senkit
nem láttam. Egyre növekvő nyugtalansággal vettem
át a fáklyát a balomba, és előhúztam a kardomat.
Megnyugtatott a hüvelyben súrlódó penge hangja.

Kiáltottam még néhányat, minden alkalommal

megálltam, hogy halljam a választ, ám az nem jött. A
lábam most már belesüppedt a parti sárba, tovább
nem mehettem. A derékig érő nád tengerként
hullámzott körülöttem. Ha volt élő lélek előttem,
annak a vízen kellett lebegnie, vagyis nem
segíthettem rajta. Megfordultam, lovaimat és
szekeremet ugyanott láttam, ahol hagytam.
Elindultam visszafelé. Árnyékom most a hátam mögé
esett, és hat lépést sem tettem meg, amikor
megpillantottam valamit, amit idefelé nem vettem
észre. A nádasban ösvény nyílt, valaki vagy valami itt
vonszolta magát végig, balról jobbra mozogva. A
holdfényben meglehetősen tisztán láttam, hol
keresztezte egymást kettőnk csapása. Lenyeltem egy
adag felgyűlt nyálat, megszorítottam kardom
markolatát, és néhány lépésig követtem az ösvényt.
Aztán megláttam fáklyám fényét egy csillogó
szemről visszaverődni, és azonnal harci állásba
kuporodtam. Kardomat széles ívben előrelendítettem,
ugyanakkor a fáklya lángjával lefelé suhintottam
magam előtt. Végre felfogtam, mit látok, és egy
pillanatig csak álltam ott dermedten, tátott szájjal
bámulva az apró, meztelen, koszos és vérmocskos
gyermeket. A fiú egyetlen szemét megtöltötte a
rémület és a halál bizonyossága.

A következő pillanatban már ott térdeltem mellette,

megpróbáltam visszadugni a kardom a hüvelyébe, és
ugyanakkor a sárba döfni a fáklya nyelét. A fiú
elhúzódott tőlem, összeroncsolódott szájából rémült
nyögés szakadt fel, ahogy megpróbált elmenekülni.
Sarkát hiábavalóan vágta bele a csúszós sárba,
megkísérelt újból behúzódni a nád rejtekébe.
Elkaptam a lábát, hogy egy helyben tartsam, és
ujjaim alatt azonnal megéreztem egy törött
combcsont szilánkos, véres végét. Egész testében
vonaglott a fájdalomtól, lélegzete kínlódó hörgéssel
szakadt ki a tüdejéből, és végül ájultan hanyatlott
hátra.

Felkaptam a fáklyát, közel tartottam hozzá, és a láng

fényében alaposan szemügyre vettem. A fiú
legfeljebb hét– vagy nyolcéves lehetett, és láthatóan
brutális módon megverték, voltaképpen már rég
halottnak kellett volna lennie. Ettől a felismeréstől
megborzongva az apró test fölé hajoltam, hogy
meghallgassam a szívverését, de csak a fáklyám
ropogását hallottam. Végül az álla alatt kitapintottam
gyenge, de szabályos pulzusát. A gyermek félig
kihűlt, és teljesen meztelen volt. Hangosan
káromkodva felpattantam, és visszasiettem a
szekérhez, ahol előszedtem a csomagomból új
köpenyemet, és levezettem a lovakat a partra. A még
mindig eszméletlen gyermeket duplán bebugyoláltam
a köpenybe, majd a vízbe vetettem a fáklyát, és
visszacipeltem a kis testet a szekérhez. Kiürítettem a
hosszú szerszámosládát, a földre borítottam belőle
mindent, és kibéleltem az alját az összes kéznél lévő
ruhámmal. A kis csomag tökéletesen illett a dobozba.
Végül visszamásztam a bakra, és a lehető
leggyorsabban elindultam hazafelé anélkül, hogy a
szükségesnél jobban összeráztam volna a ládát és
lakóját.

Egy óráig tartott az út, a fiúval a karomban

berohantam a házba, és teli torokból kiabálva hívtam
a segítséget. A család akkor fejezte be a vacsorát, és
az asztalt letakarítani igyekvő szolgálók éppen
beléptek az étkezőbe, ahol még mindig égett a tűz, a
gyertyák, a lámpások is világítottak. Egyenesen az
asztalra helyeztem szánni való terhemet, a padlóra
söpörve minden edényt és maradékot, és
szétnyitottam a köpenyt, amibe bebugyoláltam. Csak
ott, a fényesen megvilágított tricliniumban láttam
igazán, milyen rossz állapotban van. Tetőtől talpig
vastag, vérrel kevert sár borította, bal lába legalább
két helyen eltörött, jobb karja kificamodott. Bal
mellén leffegett a felszakított hús és bőr, apró bordái
jól látszottak a seb belsejében. Szája
összeroncsolódott, fogai felszakították az ajkát, alsó
ajka szinte kettészakadt. Fejbőrén mély vágások
éktelenkedtek, a megszáradt vér beleragadt a hajába.

Luceiia csak egyetlen pillantást vetett rám az

érkezésemkor, meggyőződött róla, hogy egy apró,
sebesült emberi lényt cipelek, és már el is tűnt a
lakószobáink irányába, útközben kiáltva orvosért,
forró vízért, törülközőkért és tiszta ruhákért. A
szolgálók siettek teljesíteni parancsait, miközben
Caius is odajött az asztalhoz, és némán meredt a
gyermekre. Ilyen döbbenetet még sosem láttam az
arcán. Elsápadt, az asztal szélét markolva bámulta a
fiút, majd megfordult és távozott – tudtam, hogy
öklendezni megy, így adja ki magából
felháborodását. Nekem akkor még nem volt időm
kikelni magamból vagy dühöngeni; túl sok mindent
kellett tenni, ha meg akartuk menteni a gyerek életét,
aki időközben mély öntudatlanságba került. Csak
később kezdtem el fortyogni az indulattól, amikor
nem maradt más dolgunk, mint a várakozás.

Orvosunk, Cletus már hosszú évek óta látott el harci

sérüléseket. Gyenge szappannal és forró vízzel
óvatosan és alaposan lemosdatta a fiút, kitisztította a
sebeket, és behintette a törött végtagokat
gyógynövényekkel, majd összeillesztette a törött
csontvégeket. Az ájult gyermek mind ez idő alatt
egyszer sem mozdult meg. Cletus végül égi kőből
készült tőrömmel, a kolónia legélesebb pengéjével
leborotválta a fiú fejét, hogy hozzáférjen a felszakadt
részhez, és gondosan kitisztította a sebeket. Végül
sort kerített az összeroncsolt szájra, és két rövid
cérnaszállal rögzítette a szétnyílt alsó ajkat. Finoman
dolgozott a varráson, akár egy nő. Csak ezután vette
szemügyre a sebet a fiú felsőtestén, visszahelyezte a
leszakadt bőrdarabot a helyére, és valamivel
vastagabb fonallal rögzítette. Miután mindezzel
végzett, tiszta kötéseket tett betegére, és saját
szállására vitette, ahol az éjszaka hátralévő részében
folyamatosan szemmel tarthatta.

Luceiia mindvégig csendben volt, csupán akkor

moccant, amikor Cletus az orvosi felszerelése
valamelyik eszközét kérte tőle. Nekem sem volt mit
mondanom; minden figyelmemmel a fiúra és az
orvosra koncentráltam. Végül, amikor a gyermek
ágyba került, és körülrakták ruhába bugyolált forró
vizes palackokkal, Luceiiával visszatértünk a közös
helyiségbe. Valaki tudta, hogy még talpon vagyunk,
mert a tűz égett, és a lámpásokat sem oltották el.
Caius lefeküdt aludni. Odamentem a kőhűtőhöz,
mindkettőnknek töltöttem Equus hideg söréből, és
leültem a tüzet bámuló Luceiia mellé. Elvette tőlem a
kupát, de nem is próbált inni belőle. Elhelyezkedtem
mellette, és meghúztam az italt; alig éreztem az ízét,
de hálás voltam hűvösségéért.

Az elmém még mindig nem tudott elszabadulni a ma

látottaktól. Nem voltak illúzióim a gyermekkorral
kapcsolatban; kevés gyermek nőtt fel olyan szerető
és boldog környezetben, mint a mieink. A
gyermekkor
a legtöbb ember számára egyáltalán nem számított
boldog időszaknak. Ezt az időszakot sokan
legszívesebben minél gyorsabban átugrották volna;
kemény fegyelemre oktatás, felkészítés a még
keményebb életre; a férfikor, vagy éppen a nővé
válás kiképzési időszaka. Nehéz leckéket és alapvető
szakértelmeket kellett megtanulni, mégpedig jól és
gyorsan, ha a gyermek fel akart nőni, hogy aztán még
elég fiatalon továbbadhassa tudását saját
gyermekeinek. A gyermekkor fegyelmezési
módszerei és büntetései mindig könyörtelenek
voltak, és annak is kellett lenniük; csak a
leggazdagabbak engedhették meg, hogy még az
élettől is megóvják saját sarjaikat. Akik nem tanultak
meg alkalmazkodni, azok a szó legrosszabb
értelmében kárba vesztek, és ritkán éltek sokáig.

Amit azonban ezzel a gyermekkel tettek, az a

legaljasabb dolog volt. Ha megtudtam volna, hogy
egy felnőtt férfi így elbánik egy másikkal, és ok
nélkül ilyen állapotban otthagyja, biztosan
megkorbácsoltatom. Nem számít, milyen provokáció
történt, ez a tett egy gyermekkel szemben
megbocsáthatatlan bűn. Úgy éreztem, mindent meg
fogok tenni azért, hogy elkapjam az útonállót, aki ezt
elkövette. A lángokba bámulva a fiú összetört arcát
láttam magam előtt.

– Vajon ki lehet? – tettem fel a kérdést hangosan, és

abban a pillanatban éreztem, hogy Luceiia teste
megfeszül mellettem.

– Komolyan azt mondod, nem tudod, Publius? Nem

tudod, ki ez a gyermek?

Csodálkozás és hitetlenkedés volt a hangjában.

Ránéztem.

– Nem, természetesen nem. Honnan tudnám? A tó

mellett találtam rá, valaki otthagyta. Nagyon
szeretném tudni, ki volt az.

Luceiia tágra nyílt szemmel meredt rám, arca

kőmaszkká merevedett. Képtelen módon bűntudatot
éreztem, és valami alaktalan szégyenkezést is.

– Luceiia? Mi az, az Úr nevére? Mondtam, hogy nem

ismerem a fiút! Nem hiszel nekem?
Még mindig csak nézett rám, tekintete szinte a
semmibe révedt, arcára ráfagyott az a különös
kifejezés, és arra gondoltam, valóban azt hiszi, hogy
hazudok neki.

– Luceiia? Mi van veled? Mondom, hogy nem

ismerem! Miért hazudnék neked?

Végül elfordította a fejét, lenézett a sörére, és az

ajkához emelte a kupát, de alig kezdett el inni,
amikor már el is rántotta a szájától, és remegő kézzel,
undorodó fintorral odanyújtotta nekem. Értetlenül
vettem el tőle, figyeltem, ahogy feláll és
szórakozottan az asztalhoz lép, ahol a
legfényesebben világító lámpások égtek. Felemelte
az egyiket, és visszafordult felém.

– Simeon – mondta. – Figyelmeztettelek, hogy ez fog

történni.

– Tessék? – kérdeztem zavartan. Fogalmam sem volt

róla, miről van szó. – Ki az a Simeon? Miről
beszélsz, Luceiia? Mi… senkit nem ismerek, akit
Simeonnak hívnak. Miféle Simeon? És miféle
figyelmeztetés? Figyelmeztettél engem? Mire?

– Az ácsra – suttogta tompa, érzelemmentes hangon.

– Lignusra. Arra a részeges holdkórosra.
Megosztottam veled a félelmeimet. Veled és Caijal.
Megígérted, hogy ellátogatsz hozzá és beszélsz vele.
Mondtam, hogy féltem a családját, hogy mit tehet
velük egy nap. A fiú az ő gyereke, Simeon. Időnként
a te gyerekeiddel játszott, Publius, és most mégis azt
mondod, nem ismered fel?

– Édes Krisztus! – Felálltam, egész testemen

végigfutott a hideg. – Te azt hiszed, tudtam? És nem
tettem semmit? – Körülnéztem a helyiségben,
magam sem tudtam, mit kellene tennem, úgy néztem
otthonom ismerős díszeire és berendezési tárgyaira,
mintha soha nem láttam volna őket, aztán lassan
megint magamhoz tértem, és a haragom új irányba
koncentrálódott. Emlékeztem, hogy befelé jövet
leoldottam a kardövemet, ezért most elindultam érte.
Amikor a szíjjal bajlódva visszatértem, Luceiia még
mindig ott állt, ahol hagytam, a lámpással a kezében.
Zavartan nézett rám.
– Mire készülsz? Kimész?

– Igen. Hol lakik pontosan ez az ács? Megrázta a

fejét, mintha próbálná kitisztítani.

– Az utolsó kőházak mögött, délen, egy erdei

tisztáson.

– Szükségünk van lovakra, vagy gyalog is elérjük?

Milyen messze van? Pislogott, ismét a fejét rázta.

– Nem messze… csak egy rövid séta a falun át, a

túlsó széléig, a hegyi erődünk felé. De sötét van,
most akarsz kimenni?

– Persze, hogy most megyek, és te is! Krisztus a

megmondhatója, milyen hádészi kép vár minket, ha
odaérünk, de te is kellesz, hátha szükség lesz női
kézre. Van egy felesége, és több lánya is, igaz?

Ezúttal már sokkal riadtabban bólintott.

– Helyes – folytattam. – Most pedig mondd el

pontosan, hogy jutok oda, aztán szedj össze némi
segítséget, és ti is gyertek az úton. Nem
vesztegethetem az időt. Neked hosszabb
előkészületek kellenek, de ti is siessetek. –
Elhallgattam, mert eszembe jutott valami. – Először a
barakkokhoz megyek, összeszedek néhány katonát.
Szeretném, ha ez az ügy hivatalosnak tűnne, nem
magántermészetűnek. Az emberünk talán még ott
lesz, és harcolni akar. Nagyon remélem, hogy így
tesz. Keltsd fel Caiust, talán szeretné felügyelni ezt
az egészet. Mondd meg, hogy hívja össze a tanács
fontosabb tagjait, és várjanak itt rám, amíg
visszajövök. Közben te hozd magaddal Gallót és két
másik szolgálót, a legerősebbeket, és a nagy kocsit.
Lehet, hogy embereket kell rajta szállítanunk. Siess,
szerelmem, már így is sok időt elvesztegettünk, és
lehet, hogy későn érkezünk a segítséggel!

Nem sokkal később megtorpantam az ács háza előtt

tizenöt lépéssel, a tisztást körbevevő bokrok és
facsemeték mellett. Jobb kezemmel magasra
emeltem a fáklyát, a ballal pedig megállítottam a
magammal hozott hat katonát, akik éppen kockáztak
a villa melletti barakkban. Menet közben elmondtam,
miről van szó, és hogy nem tudom, mi vár ránk
pontosan. Első pillantásra nem láttunk semmi
rendkívülit. A kunyhó erős építmény volt, amit el is
lehet várni egy ácstól. Sötétnek és békésnek tűnt, a
tetőn vágott lyukon át füst szállt felfelé a kialvóban
lévő tűzből. A két durva ablakot vastag fatáblák
fedték el, az ajtó pedig olyan masszívnak tűnt,
mintha belülről eltorlaszolták volna. Miközben
hosszú pillanatokig az épületet szemléltem, azon
gondolkodtam, mi lehet odabent. Végül az egyik
katona tétován megköszörülte a torkát, amit helyesen
úgy értelmeztem, hogy vagy tegyünk valamit, vagy
engedjem vissza őket játszani. Az egységet vezető
decurióhoz fordultam.

– Maradj itt az embereiddel, és várjatok. Tartsd őket

a bokrok mögött, hogy az épületből ne lehessen látni.
Egyedül megyek oda. Nem tűnik veszélyesnek, de
sosem lehet tudni. Kevés halálosabb helyzet létezik,
mint egy elmérgesedett családi perpatvar. Várjatok,
amíg hívlak benneteket, de akkor gyertek gyorsan, és
készüljetek fel rá, hogy harcképtelenné kell tenni az
emberünket. Megértetted? Csak elfogjuk, akármit is
tesz, akármilyen erőszakosan is viselkedik. Élve
akarom, világos?
Bólintott, én pedig kiléptem az árnyékból és
elindultam a kunyhó felé. Közvetlenül az ajtó előtt
álltam meg, feszülten hallgatóztam, de semmit nem
hallottam odabentről. Vettem egy mély lélegzetet,
fogást váltottam a fáklyán, és bekopogtam. Azonnal
női suttogást hallottam, aztán egy erőteljes, durva
hang rájuk parancsolt, hogy maradjanak csendben,
mire rögtön elnémultak. Újra kopogtam, miközben
meglepő és őszinte megkönnyebbülést éreztem
amiatt, hogy a nők élnek, és csak ekkor jöttem rá,
hogy ugyanolyan mészárszékre számítottam, mint
ami a Titens-villában fogadott Dom megőrülésének
napján. Odabent mozgás támadt, majd hangos
csattanás és káromkodás hallatszott – valaki felrúgott
egy nehéz tárgyat. Néhány pillanattal később fény
gyúlt az ablaktáblák mögött, és ugyanaz a durva
férfihang kiabálva kérdezte, ki vagyok és mi a
Hádészt keresek itt éjnek évadján.
Érzelemmentesen, de elég hangosan feleltem, hogy
odabent jól hallják.

– Publius Varrus vagyok a villából. Lignusszal, az

áccsal akarok beszélni.

Újabb suttogó párbeszéd kezdődött, ismét a férfinak

kellett őket elcsendesítenie. Vártam. Végül kiszólt:

– Mit akarsz tőle?

– Beszélni, és nem egy ajtón keresztül kiabálva.

Nyisd ki! Rövid szünet, majd:

– Lépj hátra az ajtótól! Honnan tudjam, hogy az

vagy, akinek mondod magad? Lépj hátra, hadd
nézzelek meg az ablakból!

Két lépést hátráltam, ösztönösen megfeszített

izmokkal vártam, hogy egy kés vagy nyílvessző
megtaláljon. Az ajtótól jobbra lévő ablak táblája
lassan kinyílt, valaki kinézett rajta, majd halk,
felismerést jelző mordulást hallottam. A férfi még
jobban kihajolt, és mindkét irányban alaposan
körbenézett a tisztáson.

– Egyedül vagy?

– Látsz még valakit?

– Hm. Mit akarsz? Ágyban kéne lenned, mint a többi

becsületes embernek.

– Nemsokára ott leszek, de előbb beszélni akartam

veled, méghozzá fontos ügyben.

– Beszélj hát, hallgatlak.

Tudtam, hogy nagyon óvatosnak kell lennem.

Létfontosságú volt, hogy elmenjen az ablaktól és
kinyissa az ajtót, különben az elfogási kísérlete véres
és hiábavaló öldöklésbe fulladhat. Kihúztam magam,
és következő szavaimmal hangot adtam undoromnak.

– Sürgősen szükségem van egy ácsra, és jó pénzt

vagyok hajlandó fizetni a munkáért. Azt mondták, te
vagy a legjobb. Viszont átkozott legyek, ha innen
fogok kiabálni, mint valami házaló zsibárus, hogy
mindenki hallja a problémám, miközben te lusta
vaddisznóként dőzsölsz a házad melegében! Menj
vissza aludni, Lignus, keresek másik ácsot!

Azzal sarkon fordultam és elindultam, de a hangja

megállított, mielőtt két lépést tehettem volna.

– Várj! Várj, a pokolba is! Kinyitom az ajtót!

Becsukta az ablakot, és egy pillanattal később

hallottam, ahogy elhúzza a nehéz ajtóreteszt. Újra
előreléptem, amikor az ajtó kinyílt, de Lignus csak
résnyire nyitotta, a teljes testsúlyával
megtámasztotta, és kidugta a fejét a nyíláson. Ezúttal
már sokkal halkabban és udvariasabban beszélt.

– Miről van szó? Mi ez a sürgős munka, amit el kell

végeznem? Eddig még sosem hívtál.

Egyből láttam, hogy hatalmas termetű férfival állok

szemben, vagy fél fejjel magasabb lehetett nálam, az
arcát bozontos szakáll fedte, és tekintélyes pocakkal
is rendelkezett. Nem tűnt részegnek, de elég közel
álltam hozzá, hogy megérezzem izzadsága savanyú
szagát, a lehelete pedig mintha halolajtól bűzlött
volna; felfordult a gyomrom, részben az undortól, de
főként az iránta érzett dühtől. Közelebb húzódtam.

– Bejöhetek?

– He? – Láthatóan megleptem a kérdésemmel. Nem

számított rá, hogy bemegyek, vagy hogy egyáltalán
szándékomban áll bemenni. Újra körülnézett a
tisztáson, majd megköszörülte a torkát.

– Nem! Nem, inkább kijövök én. Egy pillanat.

Becsukta az ajtót az arcom előtt, és hallottam, hogy

valakinek emelt hangon magyaráz, majd tompa
csattanás hallatszott és női fájdalomkiáltás. Újra
feltámadt bennem a harag. Kezem a kardom
markolatára csúszott, és feljebb emeltem a fáklyát.
Amikor kinyitotta az ajtót, hogy kijöjjön, fáklyám
lángoló végével
az arca felé döftem, amitől meglepetten felszisszent,
és a kezét az arca elé felemelve hátraugrott.
Vállammal belöktem az ajtót, és menet közben
előrántva a kardomat követtem.

Fullasztó hőség fogadott. Észrevettem a két égő

lámpást, a nagy, izzó tüzet, valamint néhány alakot,
akik ijedten húzódtak el tőlem, de én nem vettem le a
tekintetem az ácsról. Meglepődése csak rövid ideig
tartott, a dühtől elborult az arca, ahogy megfeszültek
az izmai, és felkészült az ugrásra. Mielőtt bármit
tehetett volna, torkához nyomtam a kardom hegyét.

– Ne tedd! – figyelmeztettem, és dühös sziszegésem

meghátrálásra késztette. – Eszedbe se jusson, hogy
kezet emelsz rám, különben a padlóra ontom a
beleidet! – Közelebb léptem, nekiszorítottam a
falnak, és félelmet láttam a szemében. – Őrültnek
gondolsz? – Kérdeztem. – Azt hiszed, a férfi, aki
előtted áll, elvesztette az eszét? Nos, talán igazad is
van. Ma éjjel megtaláltam a fiad a tó mellett, te
részeges fattyú! A kis Simeont. Milyen idős is?
Nyolcéves? Vagy csak hét? A villában fekszik,
mostanra talán már meg is halt. Senki nem
reménykedik, hogy túléli a verést, amit tőled kapott.
A lába több helyen eltört, így ha túl is éli, lehet, soha
nem lesz képes rendesen járni. A karja szintén eltört,
a bordája is, és talán a koponyája. A fogai kitörtek,
valószínűleg az egyik szemét is elvesztette, az alsó
ajka szétszakadt. Hétéves? Nyolc? Méltó ellenfél
volt, te disznó? Alaposan próbára tette az erődet?
Vagy kegyelemért könyörgött? Nézz a szemembe, te
utolsó szukafattya, és kérdezd meg magadtól, látsz-e
benne kegyelmet, aztán tedd fel magadnak azt a
kérdést is, vajon mit fogok tenni, ha csak egy apró
okot szolgáltatsz rá, hogy harcképtelenné tegyelek!

A szemébe nézve elhallgattam, láttam a tekintetében

a félelmet és a kezdődő pánikot. Anélkül, hogy
elfordítottam volna a fejem, odaszóltam a
helyiségben tartózkodó nőknek, akik közül az egyik
hevesen zokogott.

– Menjetek ki, és kiáltsatok a katonáknak, hogy

bejöhetnek! Gyerünk, mozgás!
Senki nem válaszolt, ezért megkockáztattam rájuk
egy pillantást. Hárman voltak, mindannyian egy
hatalmas faágyon, bűzlő ágyneműk közt kuporogtak.

– Nem halljátok? Kifelé!

– Nem tudunk! – Egyikük kinyújtotta a lábát, és

meghallottam a lánc csörrenését.

A hangtól meglepődve elkövettem azt a hibát, hogy

odafordítottam a fejem, és Lignusnak csak ennyire
volt szüksége. Akkora ember volt, mint egy medve,
de rá kellett jönnöm, hogy ugyanakkor gyors is, akár
egy macska. Láttam, hogy oldalra ugrik a fal mentén,
a kunyhó sarkába, és alig maradt időm elfordítani a
kardom, máris az életemet kellett mentenem – a
vastag vasrúd egy pillanat alatt jelent meg a kezében,
és ketté is hasított volna, ha eltalál. Így is kiverte a
kardot a kezemből, elzsibbasztotta az egész karomat,
és ahogy megtántorodtam, átestem egy fapadon,
majd elterültem a szalmával felszórt padlón. Azonnal
továbbgördültem, de hiányzott a lendület, és az óriás
már ott is volt fölöttem, félelmetes fegyverével
lecsapott a fejemre. Elhibázta, és az ütés erejétől
elejtette a rudat. A fáklyával, melyet csodával határos
módon még mindig szorongattam, sikerült egy
visszakezes ütést mérnem a feje oldalsó részére.
Rögtönzött fegyverem kicsúszott a kezemből, de
Lignus a szerencsés ütéstől elszédült, haja és szakálla
meggyulladt az olajos rongyok érintésétől. Üvöltve
próbálta eloltani a lángokat, én pedig tovább
fokoztam a hangzavart, amikor a katonákért
kiáltottam.

Mind a három nő sikoltozott, és miközben talpra

kecmeregtem, arra is rájöttem, miért. Elejtett fáklyám
a szoba másik sarkában, egy szalma– és faforgács
halmon ért földet, és a falak mentén máris hosszú
lángnyelvek csaptak fel. Lignus fejét szintén burokba
zárták a lángok. Felkaptam egy vödör vizet a
kandalló mellől, és éppen akkor locsoltam le vele,
amikor a katonák benyomultak az ajtón. Az első két
embert rögtön a földön heverő óriás felé löktem.

– Ti ketten, vigyétek ki innen és vigyázzatok rá!

Kötözzétek meg! A többiek gondoskodjanak a
nőkről! –
A decurio lekapta a köpenyét, hogy elfojtsa a
sarokban tomboló lángokat, de tudtam, hogy ahhoz
már túl késő. Megragadtam és elrángattam a tűz
mellől. – Felejtsd el, már késő! A nőket az ágyhoz
láncolták! Vigyétek ki őket, különben élve elégnek!
Ha kell, törjétek darabokra az ágyat!

Én is rohantam segíteni, és végül szét kellett

hasogatnunk az ágyat, bár csak két nő volt
hozzáláncolva. A harmadik, aki valószínűleg az
anyjuk lehetett, nem volt leláncolva, de makacsul
kapaszkodott a lányaiba, hogy megóvja őket. Az ágy
masszív, erős és elképesztően nehéz darab volt, jól
megépítette egy olyan ács, aki minden hibája ellenére
kiváló szakember volt, és törődött a kényelmével.
Valaki az egyik ablak alatt talált egy nehéz pörölyt és
egy fejszét, de mire szétvertük az ágy sarokcsapjait, a
kis helyiséget megtöltötték a lángok és a fojtogató
füst, és félő volt, hogy mindannyian bent égünk.
Végül kiszabadítottuk a nőket, és elindultunk kifelé,
de amikor hátrafordultam, hogy megbizonyosodjam
róla, mindenki épségben kiment előttem, valami
villant, és sűrű füst, valamint szikrák csaptak az
arcomba. Éppen levegőt vettem, de mintha színtiszta
tüzet lélegeztem volna be. Görcsös köhögés tört rám,
az égető fájdalom közepette teljesen elvesztettem az
irányérzékemet. Pánikba esve kétszer
körbefordultam, hátha megtalálom az ajtót, de nem
láttam át a kavargó füstön. Ráadásul a térdem is
felmondta a szolgálatot, előrebuktam, és bevertem a
fejem a padlóba – pontosan féllépésnyire az ajtótól,
ahol már dübörögve tomboltak a lángok. Erős kezek
ragadtak meg és rángattak ki a hideg éjszakai
levegőre, ahol utána görcsösen összegörnyedve
mintha egy örökkévalóságig köhögtem és
öklendeztem volna.

Amikor valamelyest összeszedtem magam, és

kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy a fejem és a
vállam a feleségem ölében pihen, aki egy nedves
ruhával törölgeti az arcomat. Zavartan ráztam meg a
fejem, meglepett, hogy nem is emlékeztem rá, mikor
vett kezelésbe.

Aggódva hajolt közelebb.

– Publius! Elájultál. Fáj valamid?

Újra megráztam a fejem, próbáltam megnyugtatni, de
nem találtam a hangom. Egyik könyökömre
támaszkodva feltornásztam magam az öléből, és
körülnéztem. Legalább tucatnyian voltak a tisztáson,
katonák és mindenféle korú telepesek. Mögöttem az
ács kunyhója lángolt, de senki nem próbált harcba
szállni a tűzzel. Tucatnyi szempár szegeződött rám,
ezért ülő helyzetbe toltam magam. Újra köhögtem,
próbáltam kitisztítani a torkomat, Luceiia pedig
odanyújtott egy kupa vizet. Fájt a nyelés, de az
eredmény miatt megérte. Kiürítettem a kupát,
éreztem szétáradni magamban a hűs, gyógyító vizet.

– Köszönöm – mondtam reszelős hangon.

Felálltam, alaposabban is körülnéztem. Luceiia

követte a példámat, és a könyökömet fogva segített,
hogy enyhe imbolygásom ellenére is állva tudjak
maradni.

– Hol van Lignus?

– A katonák őrizetbe vették. Csúnyán megégett és

nagy fájdalmai vannak.
– Mint a fiának. Mi van a nőkkel?

– A szekéren vannak. Hoztam ruhákat és takarókat.

– Ők is megégtek?

– Nem, rendben vannak és foglalkoznak velük, bár a

rémülettől alig vannak maguknál.

– A rémülettől? – néztem rá komoran. – Miért?

Bántódásuk esett?

– Nem, Publius, de a történtek megrémítették őket.

Ezek a nők nem szoktak az ilyen látványhoz, és most
mindenki rájuk figyel. Nagyon össze vannak
zavarodva, és továbbra is attól félnek, hogy holnap,
miután véget ér a felhajtás, újra együtt kell lakniuk
azzal a vadállattal.

– Mondd meg nekik, hogy attól nem kell tartaniuk.

Egyáltalán nem.
– Mondtam, de nem hisznek nekem. Minden túl
hirtelen történt, és már túl régóta éltek félelemben.
Az egyik lány terhes.

Ránéztem feleségem merev arcára.

– Tőle?

– Csak nem lep meg, Publius? Már korábban

beszéltem róla neked, és ez is igazolja a gyanúmat.

Nem nagyon tudtam mit mondani, és azon kaptam

magam, hogy mentségeket keresek az ács számára,
hogy talán valaki másnak a gyereke, és hogy talán
igazságtalanul ítéljük el, de Luceiiának ehhez nem
volt türelme.

– Az Úr nevére, Publius, ki másé lehetne? Az ágyhoz

láncolva tartotta őket! Sóhajtva ismertem el, hogy
igaza van.

– Valóban. Isten a megmondhatója, a vérfertőzés

viszonylag gyakori eset, de hogy megláncolja a
lányait, mint valami háziállatot… azt hiszem,
személyesen fogom megkorbácsolni, mindenki
szeme láttára.

– Nem, semmi ilyesmit nem teszel. A kolónia

törvényszéke elé viszed, és megvádolod. Az elé a
törvényszék elé, amelyiknek a felállításáról annyit
beszéltünk. A többi polgár fogja őt elítélni és
száműzni a kolóniáról, hogy csak halálbüntetés terhe
mellett térhessen vissza. Az ő tárgyalása jelzi majd az
új rendszer megszületését, és a felháborodás olyan
egységet szül majd, hogy gyerekjáték lesz betonba
önteni a törvényeket. Talán még hálásak is lehetünk a
részeges Lignusnak.

– Inkább gyilkos Lignusnak, ha a fia nem jön rendbe.

Hogy van a kölyök?

Luceiia komoran megvonta a vállát.

– Nem tudom. Amikor eljöttem, változatlan volt az

állapota.

– Nos – néztem körül újra –, akkor talán menjünk, és

nézzük meg. Itt hagyunk néhány katonát, hogy a tűz
ne terjedjen szét, de azt hiszem, ettől nem nagyon
kell félnünk. Istennek hála, ma éjjel nincs szél, a fa
nedves az elmúlt napok esőitől, és a közelben
nincsenek más házak. Eléggé biztonságosnak tűnik.
Megszervezem itt a dolgokat, aztán hazaküldöm az
embereket.

Lignust bizonyára szánalmas látványnak találtam

volna, ha marad iránta egy csepp szánalom is a
szívemben. Luceiia nem túlzott, valóban csúnyán
megégett az arca és a feje. Miután visszatértünk a
villába, erős őrizet alatt az egyik kőkunyhóban
helyeztem el, majd elsiettem Cletusért, és közöltem,
hogy egy újabb embernek van szüksége a gyógyító
tudományára. Csak azután kerestem fel Caiust.

A tricliniumban várt rám, a lobogó tűz előtt ült a

huszonkét tanácstag közül tizenkettővel – ennél jóval
kevesebbre számítottam. Éppen élénk beszélgetést
folytattak, de azonnal elhallgattak, amikor
besántikáltam a helyiségbe.

– Végre itt vagy, Publius! – Cai felpattant, és az övé

mellé helyezett üres székre mutatott. Köszöntésének
hangsúlyából megállapítottam, hogy már az
érkezésem előtt ismertette a helyzetet a többiekkel.
Hangja mélyen, öblösen, kissé túlságosan is ércesen
zengett, általában akkor beszélt így, amikor egy
fontos gyűlést ő akart irányítani. – Biztosan
megérezted a főzetet, amit Gallo kevert nekünk. Az
időzítésed kiváló, és valószínűleg jólesne egy forró
ital, ha nem is az íze, de a melegsége miatt.

Miközben helyet foglaltam, két háziszolga

előrelépett, és tálcákon gőzölgő korsókat kínáltak
felém, melyekben Gallo különleges, hosszú és sötét
éjszakákra szánt keveréke lötyögött: forró tej,
bőségesen ízesítve erős mézsörrel. Egyszerre
felhajtottam az egyiket, és rögtön vettem egy másikat
is magamnak, miközben Caius visszaült, és hivatalos
hangon folytatta, amit elkezdett.

– Beszámoltam barátainknak a beszélgetésről, amit

nemrég folytattunk a környezetünkben egyre
gyakoribbá váló törvénytelenségekről. –
Észrevettem, hogy Luceiia szerepét teljesen kihagyta.
–
Bocsánatot kértem tőlük, amiért ebben az istentelen
órában kiugrasztottam őket az ágyukból, bár a ma
éjszakai események kétségtelenül megkövetelték,
hogy így cselekedjem.

Bármivel is akarta folytatni, közbevágtam.

– Ennél jóval többet is megkövetelnek. –

Körbenéztem az arcokon, de Caihoz beszéltem. –
Hogy van a fiú?

Megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, stabil az állapota.

– Semmi javulás? Még mindig eszméletlen?

– Igen, attól tartok. Amennyire én láttam, nincs

javulás.

– Elmondtad mindenkinek, mi történt vele?

– Igen.
– Látták is őt?

– Nem, nem gondoltam, hogy ez szükséges. Semmit

nem nyertünk volna vele, ha megnéznek egy
bepólyált kisfiút.

– Hm. – Látványosan megszámoltam a jelenlévőket,

bár már az érkezésemkor pontosan tudtam, hányan
vannak. – A huszonkettőből tizenkét tanácsnok jött
el, ami elég a határozatképességhez. Azt hiszem, itt
és most sort keríthetnénk egy rendkívüli tanácsülésre.
Mindenkinek szóltunk?

– Igen, de ilyen-olyan okokból nem tudtak jönni. –

Caius szégyenkezve köszörülte meg a torkát. – Be
kell vallanom, az értesítésem nem úgy volt
megfogalmazva, ami tanácsülés összehívására utalt
volna.

– Hogy is lehetett volna? Hiszen senki nem tudta,

hogy ma este sor kerül rá, az ötlet csak most jutott
eszembe. Viszont azt hiszem, szükséges lenne, hogy
most azonnal hivatalosan is összeüljünk. Alapos
okunk van, és az elmúlt óra eseményei kényszerítő
erővel hatnak. Ha még most reagálunk, megfelelő
határozottsággal, amíg a helyzet nem fajul el,
mindent megoldhatunk, és hosszú, fáradságos
feladatoktól kíméljük meg magunkat a jövőben. Van
ellenvetés?

A tanácsnokok csak a vállukat vonogatták és halkan

mormoltak, de befolyásolhatónak tűntek. Annak is
kellett lenniük, mert még nem tudták, mi a tanácsülés
célja. Egyedül Caius tiltakozott.
– Nagyon későre jár, Publius. Lehet, hogy egész
éjszaka itt kell maradnunk.

Ezt puszta formaságnak tekintettem. Azonban nem

tudtam meghatározni a szája sarkában bujkáló
mosoly jelentését, mielőtt elkezdett beszélni, de
magamban feljegyeztem, hogy később rákérdezzek,
mi váltotta ki.

– Kétlem. Szeretném röviden felvázolni a helyzetet,

majd előállni néhány cselekvési javaslattal. Ha a
jelenlévő tanácstagok elfogadják ezeket a
javaslatokat, egy órán belül mindannyian ágyban
lehetünk. Ha valaki komoly ellenvetést fogalmaz
meg, magam is a halasztásra fogok szavazni, amíg
holnap össze nem ül a teljes tanács. Ez esetben
szintén lefekhetünk egy órán belül.

Caius megvonta a vállát.

– Részemről rendben. Van ellenvetés?

Nem volt, és Caius elnökletével azonnal el is kezdtük

a hivatalos ülést. Megadta nekem a szót, én pedig
habozás nélkül elmeséltem Simeon megtalálásának
történetét. Érzékletesen ecseteltem a fiú sérüléseit,
szándékosan megpróbáltam felháborodást és
borzadályt kiváltani belőlük. Aztán, miközben tágra
meredt szemmel, undorodva hallgattak, előadtam az
azt követő eseményeket is: a faluban történteket, az
ágyhoz láncolt nőket, Lignus ellenállását és a tüzet,
ami katasztrofális következményekkel is járhatott
volna a kolóniára nézve, amennyiben az ács közelebb
lakik a többi épülethez.
Miután rögzítettem a lehetséges következmények
képét hallgatóim elméjében, újból felvázoltam a
lassú, de egyre észrevehetőbb süllyedést az anarchia
felé, amely nemcsak a környező városokban, hanem
saját kis kolóniánkban is kezdett eluralkodni.
Ugyanúgy ismertettem velük a dilemmát, amivel
törvényalkotóként és végrehajtó hatalomként szembe
kell néznünk, ahogy Caiustól hallottam, kitérve a
szabályok, rendeletek és törvények közti
különbségekre. Hangsúlyoztam, milyen nagy szükség
volna a tanács befolyására és tekintélyére, hogy a
telepesek elé vihessük ezeket az ügyeket, és
megszerezzük az erkölcsi támogatásukat mindahhoz,
amit tenni készülünk.

Elmondtam, ha beigazolódnak a reményeim, és

osztoznak az aggodalmaimban, továbbá képesek
elfogadni Caius és az én értékelésemet a helyzetről,
és maguk is felismerik a kolónia előtt álló valós
veszélyeket, melyek az erkölcsi hanyatlással
párhuzamosan egyre folyamatosabbá és szélesebb
körűvé válnak, akkor bizonyára azt is látják, hová
vezet ez minket, tanácstagokat. Arra biztattam őket,
hogy az ügyben foglaljanak határozottan álláspontot,
márpedig azonnal, még ma éjjel. Lignus, az ács
tökéletes lehetőséget szolgáltatott, érveltem, hogy
határozott lépéseket tegyünk telepeseink
biztonságának megőrzése érdekében. A mi kolóniánk
jobbára keresztény közösség, mondtam, és a
keresztény törvény egyszerű: valójában csak tíz
parancsolata van, és Lignus szinte mindegyiket
megszegte. Ha a fia meghal, saját gyermekének
meggyilkolásában lesz bűnös. Kegyetlensége annyira
elképesztő, és az alapvető társadalmi törvények iránti
megvetése annyira nyilvánvaló, hogy a viselkedése
mindenkit veszélyeztet a környezetében, még akkor
is, ha egyelőre csupán a családjának okozott károkat.
Ám ha egy ember a családját kínozza,
hangsúlyoztam, öklömmel a szék támlájára
támaszkodva, lehet-e olyan ostoba valaki, hogy azt
higgye, a puszta lelkifurdalás meg fogja akadályozni
abban, hogy másban is kárt tegyen? Lignus nem csak
vétkezett, hanem messze túllépte az emberi tisztesség
határait. A teljes közösség fel fog háborodni a
bűntettei ellen. Mi, a tanács, felhasználhatnánk ezt a
haragot egy soha vissza nem térő lehetőségként arra,
hogy végrehajtsuk tervünket, és megvédjük
polgárainkat, telepeseinket.
Majdnem félórát beszéltem anélkül, hogy bárki
közbeszólt volna, és amikor befejeztem, néma csend
telepedett a szobára. A mézsörös tej ereje
ékesszólóvá tett, gördülékennyé tette mondataimat,
elfojtott haragom pedig harapós élt adott szavaimnak.
Felálltam, és vártam a reakciókat a szónoklatomra.

Vegetius Sulla törte meg a csendet. Ő volt eredeti

tanácsunk őszinte és szókimondó tagja, a néhány éve
eltávozott Tarpo Sulla legidősebb fia. Vegetius
azonban heves vérmérsékletű apjával ellentétben
csak ritkán beszélt, és akkor is alaposan átgondolta
szavait, így az emberek önkéntelenül is nagyon
odafigyeltek
mondandójára.

– Erős érveket hoztál fel, Varrus. Egyetértek veled,

de pontosan mi a javaslatod, mit kellene mondanunk
és tennünk? Kérlek, légy egy kicsit pontosabb, hadd
szavazzunk róla. Abban azonban kételkedem, hogy
ma éjjel ágyba kerülünk. Ha a javaslataid mögé
állunk, akkor elő is kell készítenünk őket, hogy
holnap a teljes létszámú tanács is engedélyezhesse,
ha a teljes kolóniát nem is tudjuk bevonni. Azt
hiszem, a holnapi nap túlságosan fontos lesz a
közösségünknek ahhoz, hogy részletes tervek és
stratégiák nélkül vágjunk neki.

Sulla szavai egyetértő mormolást váltottuk ki a

többiekből, én pedig Caiusra néztem, és egy
pillantással átengedtem neki a szót. Apró
vállrándítással reagált, és egy kézmozdulattal jelezte,
hogy nyugodtan folytathatom. Csakhogy nekem
eszembe sem jutott folytatni. Előkészítettem neki a
terepet, és tudtam, hogy sokkal pontosabban, sokkal
tekintélyt parancsolóbban képes ismertetni korábbi
beszélgetésünket és szándékainkat, mint én.

– Rendben, ez esetben átadom a szót Caius

Britannicusnak. Közben elnézéseteket kérem, de
rövid időre el kell mennem, megnézni a foglyunkat
és a családját. Az ács égési sérüléseket szenvedett, de
remélem, nem súlyos az állapota, és ki tud állni a
bíróság elé, hogy megtárgyalják az ügyét. Amint
megtudom, mi a helyzet, azonnal visszajövök és
beszámolok róla. Caius?
Miközben felállt, elhagytam a helyiséget. Egyenesen
a kőkunyhóhoz siettem, ahol Lignust tartották fogva.
Az épületet szoros őrizet alá vonták és kivilágították.
Cletus éppen akkor lépett ki, amikor megérkeztem;
rögtön félrevontam, hogy az őrök ne hallják, amit
beszélünk.

– Nos, hogy van? Túléli?

– Igen. – Furcsán nézett rám. – Ennyire érdekel,

Publius?

– Igen, Cletus, de csak mert szükségünk van rá, hogy

segítsen a kolónia hatékonyabb kormányzásában. Azt
akarom, hogy fel tudjon állni, hogy mindenki jól
lássa, és hogy egy nyilvános törvényszék ítélje el.

– Ó, értem… – Cletus hangja elhalt, aztán újra erőre

kapott. – Mikor?

– Holnap. Lehetséges?

– Drága Publiusom, a jó Alaric püspök szerint nincs

lehetetlen. A valószínűség azonban már más dolog.
Ennek ellenére úgy vélem, elég jól lesz, hogy egy
rövid ideig segítség nélkül is képes legyen állni
holnap. Aztán mi történik vele?

– Valószínűleg száműzik. Kitiltják a kolóniából, és

halálbüntetés terhe mellett tilos lesz visszatérnie.

– Semmi kivégzés?

Megpróbáltam olvasni az orvos arckifejezéséből, de

túlságosan sötét volt, így csak megráztam a fejem.

– Semmi kivégzés, kivéve, ha a fiú meghal. Akkor az

apának is halnia kell. Meghal a fiú?

– Lehetséges, nem tudom. Ezt csak az idő mondhatja

meg. De ha Lignus nem hal meg holnap, a
törvényszék elé állhat. Ahhoz azonban nem lesz elég
erős, hogy azonnal elhagyja a kolóniát, sőt még egy
vagy két hétig biztosan nem. Kivéve persze, ha
kiviszed a területünk határára, és ott hagyod, ami
viszont azt jelenti, hogy holnap, vagy legkésőbb
holnapután meghal.
Köptem egyet, hiábavalóan próbáltam
megszabadítani a szám a harag fémes ízétől.

– Ő a barbár, Cletus, nem én. Milyen súlyos a

sérülése? Cletus ásított és megdörzsölte a szemét.

– Nem olyan súlyos, mint hittem, amikor először

megláttam. A haja és a szakálla eltűnt, de nem égett
meg komolyabban. Az arca egyik felén
megmaradnak a nyomok. Olaj fröccsent rá?
– Nem, megütöttem egy fáklyával – morogtam. – Az
volt beáztatva olajba.

– Hát persze, az okozhatta. A bal füle nagyon

megégett, talán teljesen el is veszíti.

– Ha csak ennyit veszít, nagyon szerencsésnek

tekintheti magát. Nem tudod, hol van a felesége és a
lányai?

Cletus a fejét csóválta.

– Nem. Luceiiával láttam őket, de az még azelőtt

volt, hogy idejöttem. Szerintem a villában vannak. –
Hatalmasat ásított, és motyogott valamit arról, hogy
még megvizsgálja a fiút, utána megpróbál aludni egy
kicsit reggelig.

Megköszöntem, aztán elindultam megkeresni

Luceiiát, de az én szemhéjam is egyre jobban
elnehezült. Vettem néhány mély lélegzetet a tiszta,
hideg éjszaki levegőből, hogy kitisztítsam a fejem, és
hálát adtam a villa irányából Lignus leégett kunyhója
felé fújó enyhe szellőnek.

Luceiiát a fiú mellett találtam, akinek az állapota

azóta sem változott. Beszámolt róla, hogy az ács
feleségét és lányait megfürdették, majd a szolgálók
lakrészében szállásolták el, ahol Cletus egyik altató
főzetének köszönhetően hamar álomba merültek.

Mások is voltak körülöttük, akik figyeltek rájuk. Én

is elmondtam neki, mi történt a rögtönzött
tanácsülésen a triclinumban, aztán megcsókoltam,
elküldtem aludni és visszatértem a gyűlésre, ahol
időközben véget ért a tanácskozás. Caius javaslatait
ellenszavazat nélkül elfogadták. Az éjszakából még
hátravolt vagy négy-öt óra, így megegyeztünk, hogy
a tizedik órában találkozunk a tanácsteremben.

Eldöntöttük, hogy a következő nap szabadnap lesz;

egyetlen munkáscsapatnak sem kell kimennie
dolgozni, és a délután közepén általános nagygyűlést
tartunk. A tanács új törvényeket jelent be a kolónia
érdekében, és miután sikerült megegyezni az
előkészítésükről és bevezetésükről, nyilvános
törvényszék dönt Lignus, az ács ügyében.

Mire az utolsó vendégünk is elbúcsúzott, már

támolyogtam a fáradtságtól, üresnek és kiégettnek
éreztem magam. Caius odalépett hozzám, és átkarolta
a vállamat.

– Nos, testvér, ez férfimunka volt. Hatalmas lépést

tettünk előre egyetlen ülés alatt. Talán még hálásak is
lehetnénk a mi iszákos ácsunknak.

– Eh! Majd holnap kifejezem a hálámat, amikor arra

szavazok, hogy a halálbüntetését enyhítsék
száműzetésre. – Hirtelen eszembe jutott valami. – Ma
este egy alkalommal elnevetted magad, pontosabban
csak mosolyogtál. Amikor megérkeztem, és mielőtt
beszélni kezdtem. Miért? Mulatságos voltam?

Felnevetett.

– Ó, szóval észrevetted! Nem, egyáltalán nem voltál

mulatságos. Csupán kellemes meglepetést okozott a
változás, amit észrevettem rajtad, Publius, ennyi az
egész.

– Változás? Miféle változás?

– Fejlődés. Amikor besétáltál a tanácsülésre, és

magabiztosan, önbizalommal telve átvetted tőlem a
szót, hirtelen ráébredtem, milyen messzire jutottál
azóta, hogy ideérkeztél. Annak a Publius Varrusnak
sosem jutott volna eszébe, hogy kivegye az irányítást
Caius Britannicus proconsul kezéből. Persze
bármikor megtehette volna, de nem állt rá készen;
még nem békélt meg eléggé önmagával. Az a Publius
Varrus álmodni sem mert volna róla, hogy
szembenézzen a kolónia tanácsának tagjaival, sőt
szónoklatot tartson nekik és erős akaratával
befolyásolja őket. – Újra elnevette magát. – Ma éjjel
első alkalommal láttam, hogy elfogadod saját magad
és a szereped, Publius. Láttam, ahogy érvényesíted a
hatalmad a közösségben, és még büszkébb lettem
rád, mint addig voltam. Ezért mosolyodtam el,
helyeslően és elégedettséggel.

Csak néztem rá, de ahogy hallgattam a szavait,

tudtam, hogy igaza van. Teljes mértékben átvettem a
parancsnokságot, nem mint Varrus, a centurióból lett
tribunus, hanem mint Publius Varrus tanácstag,
polgár és vezető.

– Igen, de dühös voltam és felháborodott – mondtam.

– Most pedig le kell feküdnöm, Caius.

– Tedd azt, barátom. Remélem, kitart még a haragod,

mert ha nem, meg kell találnom a módját, hogy
rendszeresen előidézzem. Tetszik, amit művel veled.

Luceiia valószínűleg már aludt, amikor belezuhantam

az ágyba.
VII.

Lignus, az ács nyilvános megszégyenülésére a

másnap délután harmadik órájában került sor, amikor
két, hozzá hasonlóan hatalmas termetű katona a
Britannicus-kolónia megválasztott törvényszéke elé
vezette. Fejét szinte teljesen eltakarták a kötések, és a
villa fő udvarán összegyűltek – vagyis a kolónia
minden férfija, asszonya és gyermeke – számára
világos volt, hogy nagy fájdalmai vannak.
Szenvedése azonban nem sok szánalmat váltott ki a
nézőkből, mivel egyetlen fia még mindig önkívületi
állapotban feküdt a villa gyengélkedőjében, és
bántalmazott, megalázott feleségének, valamint
összevert és terhes lányainak látványa az egész
közösségben felháborodást keltett.
Gyors és röviden összefoglalható ítélet született.
Bűnösnek találták saját fia brutális összeverésében és
kínzásában, miután megnyomorította és olyan
állapotban hagyta magára őt, ami közelebb állt a
halálhoz, mint az élethez, és azóta is közvetlen
életveszély fenyegette az elszenvedett bántalmazás
hatására; továbbá megláncolta, fogva tartotta és
vérfertőző kapcsolatban teherbe ejtette saját lányát,
és a másikkal is vérfertőző viszonyt folytatott, Isten
és az emberek törvényeit megszegve; ezenkívül
cselekedeteinek eredményeképpen tűz keletkezett,
ami veszélybe sodorhatta volna az egész kolóniát.
Lignust, az ácsot ezért törvényen kívülivé
nyilvánították és száműzték a kolónia földjéről.
Amennyiben a jövőben beteszi a lábát a kolóniára,
illetve a kolónia tulajdonában lévő területre, azonnal
végrehajtandó halálbüntetéssel kell számolnia.
Feleségét és lányait felmentették mindenfajta
bűnrészesség vagy akaratlagos közreműködés vádja
alól, és felkínálták nekik a lehetőséget, hogy a
kolónián maradjanak, és azt a munkát végezzék, amit
a férfi távozása után kapnak. Habozás nélkül
elfogadták az ajánlatot.
Az ítélethez kiegészítés is járult, mert egyértelmű
volt, hogy Lignus az ítélet kihirdetésének
pillanatában nincs olyan állapotban, hogy utazni
tudjon. Legfeljebb huszonegy napig – vagy amíg
Cletus utazásra alkalmasnak nem nyilvánítja –
szigorú őrizet alatt marad a kolónia területén, azután
az Aquae Sulis-i úton elkísérik a határhoz, és
elengedik.

Az egész tárgyalás alig félóráig tartott, és nagyszerű

betetőzése volt a napnak, melyen csodálatos
előrelépéseket értünk el kolóniánk kormányzásának
terén.

A teljes létszámú tanács a tizedik órában ült össze,

ahogy terveztük. Addigra elterjedt a hír a tagok
között, akik éjszaka nem voltak jelen, és az új
elképzelések termékeny talajra találtak. Úgy tűnt,
csak nagyon kevés tanácstag van, aki nem tekint
bizonyos fokú aggodalommal a Britannia délnyugati
városaiban kialakult és egyre romló helyzetre. Egy
heves, kétórás tanácskozáson a tanácstagok
egyöntetűen elfogadták az előző éjszakai, rögtönzött
ülésen hozott döntéseket. Ennél tovább tartott
azonban, hogy beleegyezzenek Caius javaslatának
megvizsgálásába, miszerint a tanácsot ki kellene
bővíteni, és bizonyos területeken a nők javaslatait és
ötleteit is meghallgatni, különösen az erkölcs, a
kormányzás, a telepesek jóléte és a családon belüli
viszonyok kérdésében. A tanácsnokok ezt nehezen
nyelték le, de a többség végül elismerte, hogy ha egy
ilyen lépés alapelveit jól átgondolják és kidolgozzák,
és gondosan betartják, az bizonyos előnyökkel járhat.
Luceiiát és három másik nőt jelöltek ki, hogy
megbeszéljék a tanáccsal ezeknek a dolgoknak a
bevezetését.

Az összegyűlt telepesek lelkesen egyetértettek a

tanács minden aznapi javaslatával, és amikor Caius
jelentést tett Simeon állapotáról, aki még mindig nem
tért magához, hosszú pillanatokra együtt érző csend
telepedett a tömegre. A nyilvános gyűlés
berekesztését követően nagyon kevesen hagyták el a
helyszínt. Mindenki beszélgetni akart a történtekről
és a nap fejleményeiről, és nemsokára már égtek a
tüzek, készültek az ételek, és szinte ünnepi hangulat
uralkodott egészen késő estig.
Az ifjú Simeon napnyugta előtt tért magához –
mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére és
örömére, különösen az anyjáéra –, és Cletus ki merte
jelenteni, hogy a fiú fel fog épülni, bár a törött láb
olyan súlyosan roncsolódott, hogy valószínűleg egész
életében sántítani fog, még nálam is jobban. Aznap
éjjel, a késői vacsora után, miközben Luceiia
legidősebb gyermekünk lefekvését felügyelte, Caius
és én bajtársias csendben üldögéltünk a szobájában
égő tűz két oldalán. Az előző nap érkezett levelet
olvasta, melyet közös barátunk, Alaric püspök írt
Verulamiumból, míg én ugyanennek a levélnek a
tartalmán elmélkedtem. Alaric beszámolt a tartomány
minden részén egyre hevesebbé váló ellenséges
rajtaütésekről. A birodalmi kincstárból egyre
kevesebb pénz és utánpótlás érkezett, ezért a dél-
britanniai provinciális főparancsnokság ismét arra
kényszerült, hogy drasztikus mértékben visszafogja
rendfenntartó tevékenységét. Bár a hír nem volt
meglepő, mégis feldühített. A csapatoknak ez a
nevetséges visszavonása és áthelyezése már évek óta
zajlott, és ennek mindannyian tudatában voltunk. Sok
kisebb erődből visszarendelték a helyőrséget, és
tisztában voltunk vele, hogy bár ezek a hivatalos
magyarázat szerint „csupán átmeneti intézkedések,
amíg diadalmas haderőnk vissza nem tér a
kontinensről”, valójában
nagyon is véglegesek.

Az én szempontomból ebben az egészben az volt a

legrosszabb – persze azon kívül, hogy szentesítették
a törvény végrehajtó ágának elvesztését, ami
rengeteg problémát okozott nekünk –, hogy ezek a
kis erődök stratégiailag fontos helyeken álltak, és
létfontosságú szerepet játszottak a külső területek
védelmében. Amikor a katonákat visszavonták,
semmi nem akadályozta meg a kalózok és
martalócok betörését.

Az egyik legékesebb példa erre a Cambria déli-

középső részén lévő Cicutio fő erődjének bezárása
volt, valamint a csapatok átvezénylése Dolocauthiból
északnyugatra. Dolocauthi volt a nyugati birodalom
legnagyobb aranybányája, és a csapatok kivonásának
híre gyorsan elterjedt. A cambriai félszigeten maradt
még néhány, jó minőségű úttal összekötött erőd,
hogy távol tartsák a tenger felől érkező skótokat
Dolocauthitól, de ez jóval csekélyebb védelmet
jelentett, mint egy erős, helyőrséggel ellátott erőd a
helyszínen.
Dolocauthi önmagában nem nagyon érdekelt volna,
még akkor sem, ha ezerszer nagyobb erőd, de két
dolgot is jelképezett: a főparancsnokság ostobaságát,
amely úgy döntött, hogy visszavonja a helyőrséget
anélkül, hogy bezárná a bányát – nem kétséges, hogy
ezzel a kritikus középszintű kormányzati
hivatalnokokat akarták megbékíteni –, valamint a
hibern skótok végtelen ostobaságát, akik nem tudtak
különbséget tenni az aranybánya és a vasérckitermelő
között.

Caius sóhajtva eresztette le Alaric levelét, és

visszatolta a gyertyát az asztal közepére. Figyeltem
egy kis ideig, mielőtt megzavartam a gondolatait.

– Min töprengsz?

– Ó, nem is tudom. Alaric levele lehangolt. A

helyőrségekre, illetve azok hiányára gondoltam.
Akármennyire jónak tűnik a helyzet, a britanniai
helyőrség gyakorlatilag megszűnt létezni. Soha nincs
elég ember egy bizonyos helyen, és soha nem érnek
oda időben, csak amikor már túl késő. – Rövid időre
elhallgatott. – Tudod, Publius, van valami, amit egy
ideje már meg akarok kérdezni tőled. Emlékszel a
lóra, amelyet Glevumból hoztál?

– Természetesen. – Meglepett a kérdése, és

elképedtem, hogy egyáltalán emlékszik rá.

Öt évvel korábban még évente kétszer az északi

Glevumba küldtük a szekereinket, hogy vasat és
ólmot hozzanak. Glevumból rendszerint Coriniumon
és Aquae Sulison keresztül tértünk vissza a kolóniára,
és olyan luxuscikkekkel egészítettük ki a rakományt,
amiben a kolónián hiányt szenvedtünk. A glevumi
szekérkaraván hazatérése hamarosan ünnepi
eseménnyé vált, amire mindenki készült, ám három
év múlva elterjedt a híre, hogy a belső erődökből
kivonják a helyőrségeket, és a parti erődök létszámát
is csökkentik.

A következő évben hajószámra érkeztek a hibernek

Cambriába, hogy a mesés Dolocauthi aranybányák
után kutassanak. Legjobb tudomásom szerint sosem
találták meg Dolocauthit, de úgy ráijesztettek a vidék
összes bányászára, hogy teljesen megszűnt a vas
beáramlása a glevumi piacara.
Ez komoly csapás volt számunkra, és különösen
nekem. Azt jelentette, hogy máshol kellett vas után
néznem. Körülbelül egy évvel korábban, az utolsó
glevumi utamon találtam a lovat, amelyet Caius
említett.

Glevumtól északra kerestük a vasgyártás gócpontjait,

és egy tavaszi délutánon éppen felhágtunk egy
dombgerincre, amikor megláttuk, hogy az alattunk
húzódó völgyben egy birtokot fosztogatnak. A harc
már véget ért, ha volt egyáltalán. Mindenhol
martalócok hemzsegtek, a lángok kezdtek
szétterjedni az épületeken. Azonnal belefújtam a
kürtömbe, és rohamra vezettem embereimet a lejtőn.
A banditák megláttak és meghallottak minket,
futásnak eredtek. Aznap hárman ültünk lovon, és
üldözőbe vettük őket, lehagyva katonáinkat, akiknek
esélyük sem volt utolérni az ellenséget. Rövid időn
belül nyíllövésnyi távolságra megközelítettük a
menekülőket, és leszedtünk vagy fél tucatot saját
életünk veszélyeztetése
nélkül, mielőtt kifogytunk a nyílvesszőkből, és vissza
kellett fordulnunk.

Az egyetlen életben maradt lény a birtokon egy

csődör volt, egy vérben forgó szemű, fekete ló.
Éppen a vadsága miatt élte túl, két másik lovat
lemészároltak, ő azonban tartotta a távolságot a
támadóktól. Bekerítettük, végül sikerült kötelet vetni
a nyakába, és magunkkal vinnünk.

– Mi történt vele? Egy csődör volt, igaz?

– Igen, nem is akármilyen. Még megvan, de túl vad

ahhoz, hogy rá lehessen ülni.

– Úgy érted, itt van az istállóban?

– Természetesen, hol máshol lenne?

– Hm. – Arcára az a jellegzetes britannicusos

kifejezés költözött, melyet már jól ismertem, és
amely tapasztalatom szerint ahhoz vezetett, hogy
valakinek a munkaterhe jelentősen megnövekedett.
Rendszerint az enyém. Következő szavai hűen
tükrözték az elméjében végbemenő folyamatokat. –
Egy csődör. Publius, mit tudsz a lótenyésztésről?

Ránéztem, felismertem a hangsúlyt, és azon

töprengtem, mi következik ezután.

– Az alapvető dolgokon kívül semmit. Szükséged van

egy csődörre és egy kancára, a többit már ők
elintézik.

– Semmi más?

– Mi más kell, Caius? Ez természetes dolog.

– Publius, ha bolondra lesz szükségem, felbérelek

egyet! – csattant fel ingerülten.

Vigyorogva vontam meg a vállam.

– Bocsáss meg. Mi jár a tejedben?

– Hadrianopolis – felelte, némiképp megbékülve

bocsánatkérésemtől. – Hadrianopolis és a makedóniai
Alexandrosz.
Vártam, hogy folytassa, de nem szólalt meg, így
nekem kellett ösztökélnem.

– Bocsáss meg, de nem tudlak követni. Mi köze

Hadrianopolisnak Alexandroszhoz?

– Semmi, Publius, az égvilágon semmi. Most még.

Mármint a teljesen nyilvánvaló dolgon kívül, amit te
is mondtál. Valami viszont azt súgja, hogy még lehet.
Nem vagy éhes? Én tudnék valamit enni.

– Van néhány körte az asztalon, idehozom. –

Felálltam és odavittem a tálat. Figyeltem, ahogy
kiválaszt egy gyümölcsöt, felvesz egy kiskést, és
hámozni kezdi. Láthatóan elmélyülten gondolkodott,
akárcsak én azon, hogy milyen „nyilvánvaló”
kapcsolat lehet Hadrianopolis és Alexandrosz között,
amiről nem tudok.

– Varrus – kérdezte néhány pillanatnyi csend után

régi, még a hadseregben használt hangsúlyával –, mi
a legnagyobb különbség a lovasságunk és a
gyalogságunk között?
Ezen nem sokat kellett gondolkodnom.

– A sebesség és a manőverezőkészség.

– És szerinted melyik a jobb egység?

– Természetesen a gyalogság. Különös mosollyal

nézett rám.

– Miért? És miért „természetesen”? Azt hittem, csak

ugrat.

– Komolyan kérdezed, Cai? Sokkal rugalmasabbak

és megbízhatóbbak, minden tekintetben.

– Miért?
Értetlenül pislogtam, nem tudtam, hová akar
kilyukadni.

– Több okból is. Mit akarsz hallani, tábornok?

– Csak válaszolj a kérdésre, Varrus. Miért

megbízhatóbbak? Néhány pillanatig a gondolataimat
rendezgettem.

– Nos, először is, a gyalogság sokkal… állandóbb.

Tovább tudnak a terepen maradni, és elő tudják
készíteni saját védelmüket. Erődöt építhetnek.
Stabilabbak. Kisebbek az igényeik. Egy gyalogosnak
csak magáról kell gondoskodnia, a lovasnak a
hátasáról is. És végül, a gyalogság egy szilárd,
egységes haderő. A lovasok különálló egyének.

Alig adott időt, hogy befejezzem.

– De épp most mondtad, hogy a lovasságnál van a

sebesség és a gyors manőverezés előnye.
– Nos… valóban, bizonyos körülmények között.
Dombos vidéken a gyalogosok sokkal
megbízhatóbbak.

– Ha ők vannak a magasabb pozícióban.

– Pontosan – bólintottam.

– Akkor mi van Hadrianopolisszal? Abban a csatában

a nagy tömegben koncentrálódó lovasság egy egész
római hadsereget elsöpört.

Megráztam a fejem.

– Nem, az biztosan valami csel volt, vagy szerencse.

A hadsereg parancsnoka bizonyára figyelmetlenül és
hanyagul tette a dolgát.

Caius összevonta a szemöldökét.

– Biztosak lehetünk ebben, Publius? Teljesen

biztosak? Kétlem. A háborúban nincs szerencse, a
cselvetés pedig a hadviselés elfogadott eszköze.
Megvontam a vállam, kezdett fárasztani a téma.

– Nem látom, hová vezet ez minket.

– Majd meglátod. Szerinted mi a különbség

Alexandrosz lovassága és a miénk között? Ismét
gondolkodtam egy keveset a válasz előtt.

– Ha van valami, akkor a fegyelem. És a taktikai

elhelyezés. Alexandrosz tovább finomította apja,
Philipposz egyébként is kiváló taktikáját. Ettől
eltekintve azonban a fő különbség, hogy a makedón
lovasság nehézlovasság volt, amit ma egyáltalán nem
használunk. Hatalmas lovak jól páncélozott
lovasokkal, akik megtanultak együtt, összhangban
cselekedni.

– Mint a Pörölyök, Varrus?

Ismét sikerült meglepnie. Gondolataim visszaszálltak

több mint húsz évvel korábbra, a „Pörölyök” nevű
különleges egységhez, melyet én és Caius állítottunk
össze, hogy visszaverjük a kaledónokat a 367-es
invázió után. Lassan bólintottam.
– Igen, így is mondhatnánk. Mint a Pörölyök. Vagy
inkább mint egyetlen, nagy pöröly. Széles mosoly
terült szét az arcán.

– Most már érted, mire gondolok, Varrus?

– Azt hiszem, kezdem érteni.

– Képzeld el a hatást, Publius! – suttogta izgatottan.

– Képzelj el egy század, vagy inkább egy cohors
nehézpáncélos katonát, akiket nagy testű lovakra
ültetünk, és megtanítunk egységként lovagolni! Ezek
nem előcsatározók lennének, nem is lovas íjászok,
hanem első vonalbeli csapatok, igazi
rohamegységek!
Képzeld el, amint a lovas dárdások töretlen vonala
rárohan egy hajónyi szászra, akiket a szárazföldön
sikerül meglepni! Látod magad előtt?

Láttam. Nagyon is tisztán láttam, és valami

megmoccant a zsigereim mélyén, de biztosnak kellett
lennem benne, hogy mindketten ugyanazt látjuk.

– Dárdások? Sarissákra gondolsz? A hosszú, tizenhat

láb hosszú dárdákra, amelyeket Alexandrosz lovas
barátai használtak?

– Miért is ne? Vagy csatabárdokra. A lényeg, hogy ki

legyenek képezve rá, hogy egy egységként
harcoljanak, akár egy gyalogsági manipulus.
Szerinted lehetséges lenne?

Elképzeltem a hatalmas méneken dübörgő emberek

szilárd falát.

– Miért ne? Rengeteg gyakorlásra lenne szükségük,

de megoldható. Ha van elég ló. – Elhallgattam, a
csalódottság fájdalmas szúrását éreztem a
mellemben, ahogy hirtelen támadt lelkesedésem
elhalt. – Nekünk sajnos nincs, és főleg nem az a fajta,
amelyikre szükségünk lenne. Nagy, erős hátasok
kellenek, hogy cipelni tudják a páncélba öltözött
lovasokat. A mieink nem elég nagyok, ráadásul
rengeteg kellene belőlük. Több száz.

Nevetve állt fel.

– Lesz annyi, Publius! Kitenyésztjük őket! Hatalmas

lovakat, több százat!

– Nem, Caius, ez képtelenség! – Kötelességemnek

éreztem közbevágni, visszahozni őt a földre. –
Évekbe telne!

– Természetesen, ebben nem is kételkedem. – Hangja

most ádáz volt és diadalmas. – Viszont nekünk
vannak éveink, Publius! Holnap belevágunk, és
rögtön keresünk valakit, aki ért a lovakhoz. Azt
hiszem, ismerek is egy ilyen embert. Emlékszel az
intézőre, aki Terra villáját gondozta, amikor
megvásárolta? Valami Victorex, Victrix, vagy
hasonló nevű férfi volt. Terra egyszer azt mondta, az
apja lóversenypályát vezetett Galliában. A fia már
egészen kicsi korától tanulmányozta a lovakat, és a
végén valami lódoktor lett belőle. Holnap elküldöm
hozzá Terrát, és megkérdezzük, mit tud a
tenyésztésről. Az biztos, hogy nagyon ért a lovakhoz,
és lehet, hogy ő a mi emberünk. Addig te kutass elő
mindent Alexandrosz módszereiről.

– Hogyan lássak hozzá? – fintorodtam el. – Tudok

valamennyit a hadjáratairól és a csatáiról, és egy
keveset a stratégiájáról is, de a könyveinkben semmit
nem írnak a taktikájáról, hogy miként helyezte el és
képezte ki az embereit. Minket, rómaiakat soha nem
érdekelt ez a fajta lovassági harcmodor.

– Egészen mostanáig, barátom. Minket már érdekel.

– Egyébként sem tetszik a sarissa elképzelés –

folytattam. – Ezek a fegyverek túl esetlenek.
Tizenhat láb hosszúak, és az első roham után
használhatatlanná válnak. A katonáknak el kell
dobniuk, és előhúzni a kardjukat. Egyáltalán nem
tetszik.

Bólintott.
– Nekem sem. Találd meg a módját, hogy
megtarthassák a dárdájukat, és az első roham után is
hasznát tudják venni. A katonáinknak újra és újra
ölniük kell vele, annyiszor, ahányszor a győzelemhez
szükséges.

– Hm. Úgy hangzik, mintha rövid dárdát akarnál.

– Nem tudom, mit akarok, de talán igazad van. Rövid

dárda, kétélű pengével. Valami, amivel nem csak
döfni, de vágni is lehet. Valami, amivel a lovasaink
tudnak harcolni anélkül, hogy le kellene szállniuk.
Erre van szükségünk, és ez a te területed. Gondolkodj
rajta, és azonnal szólj, amint megoldottad a
problémát. – Caius Britannicus fejében már meg is
épült a gyalogságtól a lovasságig vezető híd.

– Rendben, szánok rá idő – bólintottam. – Beszélek

Equusszal is, talán együtt kitalálunk valamit.
– Helyes. – Közelebb lépett és egészen fölém
magasodott, miközben elgondolkodva ütögette össze
tenyerét a melle előtt. – Kiváló, kiváló! Most pedig
menj, és keríts még valami ennivalót, de most már
valami húst szeretnék. A gondolkodástól megéhezem.
És közben töprengj azon a dárdán!

Nevetve álltam fel, nyújtózkodtam.

– Rendben. Nem tudom, mivel fogok előállni, de

gondolkodom rajta. Viszont eszembe juttattál még
valamit.

– Mit?

– Nemsokára ismét beszélek Statiusszal, azzal a

kereskedővel, aki északkeleten gyűjt nekem vasat.
Megegyeztem vele, hogy jövő hónapban találkozunk
Noviomagusban, de el is feledkeztem róla. Akkor
jutott eszembe, amikor felhoztad a régi glevumi
utakat.

– Fontos?
– Nagyon fontos. – Elvigyorodtam, mert eszembe
jutott a kereskedő arckifejezése, amikor meglátta az
aranyunkkal teli zacskót. – Látnod kellett volna a
képét, amikor kifizettem! Most, hogy már tudja, egy
őrülttel akadt dolga, aki aranyat ad vasért,
valószínűleg tíz teli szekér vasat fog szállítani.
Legalábbis remélem, és boldogan megszabadítom
tőle.

– Olyan sokat? – komorodott el Caius. – Szükségünk

van annyira?

Hangsúlya újabb mosolyra késztetett, de rendeztem

az arcvonásaimat, mielőtt válaszoltam.

– Amennyit csak szerezni tudunk, Cai, majd utána

még tízszer annyit. Miattad kezdtem el aggódni a
jövőn, most pedig már meg vagyok győződve róla,
hogy a jövendölésed meglehetősen pontos volt. Ha a
helyzet ilyen iramban romlik, a vas nemsokára saját
súlya százszorosát fogja érni aranyban, és nem lesz
időnk vagy lehetőségünk kibányászni,
megolvasztani, majd idehozni a bányákból. Egy
aranyrudakkal teli raktár csak hasfájást okoz, amikor
magadnak kell előállítanod az ételt, mert nem lesz
kitől vásárolni. Viszont ha a raktárunk vassal van
tele, minden szerszámot elő tudok állítani, ami az
élelem megtermeléséhez és betakarításához
szükséges, és a fegyverekkel elkergethetünk bárkit,
aki lopni akar tőlünk.

Egyetértően bólintott, sikerült meggyőznöm.

– Most is igazad van, Publius, mint általában.

Időnként nagyon ostoba tudok lenni.

– Ez nem ostobaság, testvér. Egyszerűen csak nehéz

felfogni, hogy a vas egy napon többet fog érni az
aranynál, ennyi az egész.

– Az Úrra, elhitte ezt egyáltalán valaki?

– Persze, én.

– No igen, tudhattam volna. Tehát, mikor indulsz?

– Körülbelül három hét múlva.

– Akkor magaddal viheted Lignust is.

Undorodva ráztam a fejem.

– Krisztusra, remélem, el tudom kerülni! Persze

valószínűleg igazad van, és ha szükséges,
megteszem. De jobban teszi, ha okosan viselkedik,
amíg el nem tűnik a szemem elől.

– Úgy fog, barátom, ebben biztos vagyok. – Caius

nyújtózkodott és ásított. – Azt hiszem, meg is
feledkeztem az ételről, inkább elmegyek aludni. Múlt
éjjel alig három órát aludtam, és már túl öreg vagyok
ehhez. Jó éjt, és ne feledkezz el a kétélű dárdámról!

VIII.
Rengeteget gondolkodtam a dárdán. Nagyon hosszú
ideig szinte nem is gondoltam másra. Beszélgetésünk
estéje után hónapokig dolgoztam rajta éjjel és nappal,
nem tudhattam, hogy még tíz évnek kell eltelnie,
mielőtt a felfedezés forradalmasítja hadviselésünket,
és még többnek, mire rájövünk, mi is került a
kezünkbe.

Victorex, Terra birtokának intézője rákapott Caius

elképzelésére, mielőtt barátom egyáltalán
befejezhette volna a felvázolását, mivel a lovak
jelentettek neki mindent. Ő maga is úgy nézett ki,
mint egy ló. Magas volt és kopasz, eltekintve egy
sűrű, egyenes szálú, vörösesbarna hajsávtól, amely a
füle fölött vette körbe a fejét, akár egy megnyírt
sörény. Megnyúlt, hegyes füléhez nagy, közel ülő
szempár társult, valamint egy sápadt arc, amely
mintha az egész fejét kitöltötte volna. Orra hosszú
volt és lapos, hatalmas lapátfogai pedig egészen
előreugrottak a szájában. És hiányzott az álla.
Mindent összevetve érdekes külsővel rendelkezett.
Amikor Equus első alkalommal megpillantotta, így
kiáltott fel:
– Istenem! És még ők hívnak engem Equusnak!

Victorex volt a tökéletes ember Caius új tervének

végrehajtására, és egy pillanatig sem vesztegette az
időt. Miután a Terra-villából áthozta a holmiját
hozzánk, első dolga volt ellenőrizni az összes
lovunkat. Egy héten belül szétválogatta őket nem,
súly és szín alapján, és bonyolult terveket, ábrákat
készített a „vérvonalaihoz”, ahogy ő nevezte,
valamint a tenyészistállókhoz. A kolónia összes
villáját is beleszámolva huszonhét csődörrel
rendelkeztünk, körülbelül ötven kancával, valamint
számos herélttel, szamárral és öreg állattal,
melyeknek már nem vehettük hasznát. Victorex
tenyészállománynak kiválasztotta a három legszebb
csődört, valamint a tíz legnagyobb, legerősebb
kancát, ezeket a mi villánkban helyeztük el. A többit
szétosztottuk a kolónia birtokai között. Caius
mindenkit értesített a tervünkről, és ha volt is
valakinek kifogása az állatok átcsoportosítása ellen,
nem adott neki hangot. Mindenkinek szóltak, hogy a
kolóniát elhagyó expedíciók útközben szintén
keressenek használható állatokat. Gebék és csapott
hátú lovak nem érdekeltek, de ha valamelyiket
érdemesnek találtuk a tenyésztésre, azért tisztességes
árat fizettünk, és visszahoztuk a kolóniára.

Az első lehetőség akkor adódott, amikor

Noviomagusba utaztam, hogy találkozzam
Statiusszal, de azon az úton egyetlen lovat sem
szereztünk, eltekintve persze a kilenc, vassal
megrakott szekér elé befogott állattól. Caiusnak igaza
volt, jól időzítettük az utazást. A Lignus számára
meghatározott huszonegy napos türelmi idő éppen
akkor járt le, amikor felkészültünk a kolónia
elhagyására, és el kellett még két napot töltenie a
börtönében, hogy biztonságban kivihessük a kolónia
területéről. Fia, Simeon csak lassan gyógyult, és bár
minden esély megvolt rá, hogy újra egészséges lesz,
a lába annyira megnyomorodott, hogy még Cletus
szakértelme sem bizonyult elegendőnek a
helyrehozásához. Lignus égései ugyanakkor csupán
felületi sérülések voltak, és gyorsan gyógyultak,
kivéve a bal fülét. Fejének többi részén máris nőni
kezdett a haj, amitől mosdatlan és elhanyagolt
kinézete lett – szerintem remekül illett hozzá.
Továbbra is bűzlött, akár egy kecske, ezért
utasítottam, hogy fürödjön meg, mielőtt felengedem
valamelyik szekeremre.

Mindössze két szekeret vittünk magunkkal, a sónak

és az útközben beszerzendő árucikkeknek, Lignus
pedig az egyik szekér aljában kapott helyet,
megláncolva. Senki nem jött ki elbúcsúzni tőle vagy
jó utat kívánni. Jóval a kolónia határán, egy
Sorviodonum nevű kisváros mellett, négy út
találkozásánál szabadítottuk meg láncaitól, és
engedtük útjára.

Miután megváltunk tőle, mindkét irányban

eseménytelenül telt az utunk, próbáltuk elkerülni a
településeket, nehogy felfigyeljenek ránk. Gyorsan
lerendeztük az ügyletünket Statiusszal, és
legnagyobb megelégedésére abban is megegyeztünk,
hogy az új év előtt ismét találkozunk. Miután ismét
bizonyítékot szerzett őrültségünkről és
gazdagságunkról, és a kezében tartotta az újabb
elképesztő fizetséget, Statius boldogan vitte volna a
következő szállítmányt egyenesen a kolóniánkra, de
viszolyogtam a gondolattól, hogy megtudja, merre
lehet megtalálni minket és az aranyunkat. Azt
mondtam, egyébként is kell jönnöm
Noviomagusba, más ügyeket elrendezni.

Öt nappal azután, hogy elköszöntünk Statiustól, már

ismét saját földünkön jártunk, és kellemes
meglepetésként ért, hogy távollétemben régi
barátomat, Alaric püspököt elszállásolták a villában.
Ő volt az első, akit megpillantottam a fogadásunkra
kiszaladó kisebb csoportban, azonnal felismertem
Caius mellett magas termetéről és ősz hajáról. Ezúttal
jó híreket hozott, de akkor még nem említette őket.
Luceiia elmulasztotta az érkezésemet, mert éppen a
villán kívül akadt elintéznivalója az új asszonytanács
ügyében, de Caius biztosított róla, hogy nemsokára
hazaér. Felügyeltem a lerakodást a szekerekről,
valamint az áru szétosztását, majd a fürdőház felé
vettem az irányt, hogy lemossam az út porát.

Amikor visszatértem a házba, Caius a

dolgozószobájában ült az ablak mellett, és egy kupac
szorosan összetekert, viasszal lezárt pergamen fölött
mélázott. Kíváncsian megkérdeztem, mit olvas, mire
egy olyan ember eufóriájával reagált, aki valami
hatalmas kincset talált. A pergamenek mind levelek
voltak a fiától, Picustól – egy év alatt írta, és katonai
futárral küldte őket haza a birodalom különböző
részeiről a colchesteri helyőrségbe, Plautusnak
címezve. Plautust azonban Picus távozása után
áthelyezték Londiniumba, és a colchesteri
postafelügyelőket nem nagyon érdekelte, hogy
továbbítsák neki a leveleket. Végül mégis elküldték
egyben, ő pedig kötelességtudóan továbbküldte
Alaricnak, mert tudta, hogy a pap időnként
meglátogatja Cait. Miután évekig várt rájuk anélkül,
hogy egyáltalán tudott volna a létezésükről, Caius
most elhatározta, vár még egy kicsit, mielőtt
elolvassa őket, kínozza magát az önfegyelemmel, és
nem enged a kísértésnek, hogy feltépje és
végigböngéssze őket. Mostanra azonban eleget várt,
és elolvasta az egyiket. Vigyorogva magára hagytam,
tudtam, hogy később úgyis megmutatja mindegyiket.

Aznap este vacsora után, amikor Luceiia és a két nő,

akik a villában vendégeskedtek, visszavonultak
feleségem új cubiculumába megvitatni tanácsbeli
ügyeiket, Caius, Alaric és én letelepedtünk Caius
dolgozószobájában, és beszámoltak mindenről, ami a
távollétem alatt történt. Cai még nem állt készen rá,
hogy Picus leveleiről beszéljen. Túlságosan új volt az
öröm, túl magántermészetű, túl drága ahhoz, hogy
megossza, és Alarickal tökéletesen megértettük az
érzéseit. Egyikünk sem erőltette a témát, ezért
beszélgetésünk meglehetősen csapongó volt.

– Philippus Ascanus itt volt a villában – mondta

váratlanul Caius, a társalgás egyik hosszabb
szünetében. – Egy nappal azután érkezett, hogy te
elmentél.

– Kicsoda? – Tökéletesen jól hallottam, de a név

olyan idegenül hangzott, hogy meg kellett kérnem,
ismételje meg.

– Philippus Ascanus. Nem emlékszel rá?

– Hogy emlékszem-e? Persze hogy emlékszem!

Hogy felejthetném el? Mi járatban volt?

– Azért jött, hogy bejelentse az igényét az

örökségére. – Caius hangja száraz volt, akár a
sivatagi szél, és egy pillanatig elvesztem az örvénylő
gondolatok között.
– Örökség? Miféle örökség? Beszéltél vele?
Elképesztő, hogy egyáltalán a közeledbe mer jönni
azok után, ahogy a legutóbbi alkalommal elbántál
vele. Mikor is volt? Az Úrra, Cai, húsz évvel
ezelőtt… de inkább közelebb a harminchoz!

Caius felmordult.

– Öregszel, barátom, és ahogy az öreg emberek

általában, te is hajlamos vagy túlzásokba esni. Sajnos
nem tévedtél túl sokat, de az eset nem egészen húsz
éve történt. – Megköszörülte a torkát, és sikerült jó
adag undort csempésznie a hangjába. – A fickó
jelleme semmit sem fejlődött, és attól tartok, újabb
tíz év alatt sem fejlődne. Sarlatán és szélhámos, bár
sokkal merészebb és szemtelenebb, mint húsz évvel
ezelőtt volt. Igaz, merészségnek sosem volt híján.

Alaric kíváncsian nézett egyikünkről a másikra, míg

végül megkönyörültem rajta, és elmagyaráztam neki,
miről van szó.
– Philippus Ascanus a '67-es invázió előtt rövid ideig
velünk szolgált. A legrosszabb fajta tiszt volt, brutális
vadállat, szadista, és a saját nemét kedvelte. Éheztette
az embereit, és elköltötte az élelmükre szánt pénzt.
Caius az egyetlen lehetséges módon bánt el vele:
hadbíróság elé állította, ahol megfosztották a
rangjától és elbocsátották a legióból.

– Jobb lett volna felakasztani – jegyezte meg

keserűen Caius.

– Nem értem – fordultam felé. – Az ősi istenek

nevére, mit keres itt egyáltalán? Miben mesterkedik?
Kérdésem hallatán meglepetten vonta fel a
szemöldökét.

– Mit keres? Természetesen a saját boldogulását.

Valószínűleg szeretne a szomszédunk lenni.

– Komolyan beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

Caius bosszús mordulás kíséretében felelt.

– Úgy tűnik, innen északra az egyik villát egy
nagybátyja vette meg, aki váratlanul elhunyt, és
kedvenc unokaöccsére hagyta a házat.

– Istenem! És Philippus Ascanus most itt van?

– Itt volt. Nem maradt sokáig.

– Melyik villa az? Közel van hozzánk?

– Elég közel. Amikor elmondta, miért van itt, arra

gondoltam, nem ártana megtámadni az igényét, de
aztán meggyőztem magam, hogy az szánalmas lépés
volna. A nagybácsi hivatalosan sosem lett a villa
birtokosa, de kifizette az árát, vagyis a villa és a föld
az egyedüli örökösére száll.

– Philippus Ascanusra?

– Philippus Ascanusra. Ha jól tudom, Glevum

közelében él. A barátodtól, az ottani tribunustól tudta
meg a nagybátyja halálának hírét.
– Scalától? Néhány évvel korábban, egyik glevumi
utazásom alkalmával találkoztam Marius Scala
tribunussal. Kellemes ember volt, és barátságunk
üdítő kapcsolat volt, ha nem is tartott túl sokáig.

– Igen, tőle.

– Szent Isten! – Újabb gondolat jutott eszembe. –

Hogy tudtad meg mindezt? Azt mondod, azért jött
ide, mert tudta, hogy ez a te birtokod?

Apró, fagyos mosoly suhant át Caius arcán, és

arisztokratikus, vontatott beszéde még
hangsúlyosabbá vált.

– Nem, nem egészen. Szerintem őszintén

meglepődött, amikor itt talált. Azt is mondhatnám,
eléggé zavarba jött, és nem találta a szavakat. Úgy
nézett ki, mintha megint rajtakaptam volna valami
tiltott dolgon. Nevetséges látvány lett volna, de az a
baj, hogy a fickón sosem tudtam mulatni. Én voltam
az utolsó ember a világon, akire itt számított, és
alaposan meglepődött, hogy hirtelen az ajtómban
találta magát látogatóként. Azt hitte, veled fog
találkozni. Scala barátod bizonyára azt az érzést
keltette benne, hogy ez a te birtokod.

– Az enyém? Miért tenné ezt Scala? – Elhallgattam,

és jobban belegondoltam. Lehet, hogy Scala tévesen
ezt a következtetést vonta le, elvégre alig egy hetet
töltöttem a társaságában, és rengeteg minden történt,
beleértve néhány hosszabb ivászatot is. Egy
vállvonással túltettem magam a problémán. – Akkor
is meglep, hogy Ascanusnak van képe elém állni,
tudván, hogy mit tudok róla. Miért akart beszélni
velem?

Caius a fejét csóválta, apró mosolya egyre jobban

kiszélesedett.

– Fogalmam sincs, valószínűleg meg akart tudni

mindent a környékről. Egyedül a te nevedet ismerte,
mert a barátodtól, Scalától megkapta. Azt viszont
nem látom be, miért ne merne a szemed elé kerülni.
Szerintem egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy
ismerhet téged, és valószínűleg akkor sem emlékezne
rád, ha odaállnál elé. Ne feledd, Ascanus pocsék tiszt
volt, a legrosszabb fajta. Az ilyen emberek nem
ismerik fel az alattuk szolgáló katonákat, sőt még
emberi lényként sem hajlandóak elfogadni őket. Azt
a tanácsot kapta, keresse meg a villatulajdonos
Publius Varrust. Ha egyáltalán emlékezett erre a
névre a múltjából, a rég elfeledett katonakorszakából,
az az ember csak egy egyszerű centurio volt. A
centurióknak nincsenek villáik, Publius.
Elfeledkeztél róla, hogy amikor együtt szolgáltunk
vele, még nem léptettek elő, és nagyapád vagyonával
sem rendelkeztél. Philippus Ascanus soha nem
találna kapcsolatot egy húsz évvel ezelőtti egyszerű
katona és egy befolyásos, gazdag ember között.
Egyébként most már tudja, ki vagy – folytatta
vigyorogva. – Elmondtam neki mindent rólad, és
figyelmeztettem, hogy nem fogsz örülni, ha újra
meglátod. Tisztában van vele, hogy nem lesz
szívesen látott vendég ezen a vidéken, és hívás nélkül
soha nem fog visszajönni, ezt elhiheted.

Megpróbáltam eltüntetni a ráncokat a homlokomról.

– Ugye nem akarod felvenni a telepesek közé? Újra
elmosolyodott.

– Nem, egyáltalán. Ennek a valószínűsége nagyon

csekély, sőt nem is nevezném valószínűségnek. Azt
hiszem, a vidéki élet csábítása abban a pillanatban
megremegett, amikor szemben találta magát velem,
és végképp elillant, amikor megtudta, hogy te is itt
vagy velem. A gondolat, hogy két olyan ember
közelében fog élni, akik tudják róla az igazságot, és
akik lelkiismeret-furdalás nélkül megbélyegeznék őt,
elviselhetetlen a számára.

– Tehát nem gondolod, hogy a kolónia részévé fog

válni? – Most már én is vigyorogtam.

– Nem, viszont most, hogy le kell mondania az

álmáról, az ügynökeim talán méltányos áron meg
tudják venni a villáját.

– Sosem fogja eladni neked, Cai – csóváltam a fejem.

– Sosem tudja meg, hogy közöm van hozzá.
Megkapja a pénzt, és el is feledkezik erről a helyről.

– Hm. – Eltűnődtem, sikertelenül próbáltam felidézni

magamban a húszéves emlékeket Philippus
Ascanusról, de csak egy kissé pocakos, alaposan
elhasznált testet és egy halvány, tésztaszerű arcot
láttam magam előtt dupla tokával és lebiggyedő
ajakkal. A szemére nem emlékeztem, sem más
jellegzetes ismertetőjelre, még a haja színére sem.
Rájöttem, hogy Cainak igaza van. Ascanus el fogja
adni a birtokot, mi pedig még több földet szerzünk.

– Milyen az a villa?

– Kiváló. Nem túl nagy, de jó a személyzet, és

remekül vezették. Elmentem megnézni, amint
megtudtam, hogy Philippus visszatért Glevumba. –
Caius felállt. – Maradj, csak kinyújtóztatom a
lábamat – mondta Alaricnak, aki szintén fel akart
állni. A pap visszaült, Caius pedig a kandallóhoz
sétált és megrakta a tüzet, mielőtt visszafordult.
– Ennyi az egész? – kérdeztem zavartan. – Nem
mondta meg, miért jött a villánkba?

– Csak annyit mondott, hogy Publius Varrust keresi,

és hogy Scala adta meg neki a neved.

Visszasétált a helyére, az asztal mellé, és útközben

megfogta Alaric vállát. Egyik ujját megnedvesítette,
óvatosan beledugta az asztal közepén álló sótartóba,
majd szórakozottan az ajkához emelte, és lenyalta
róla a sót. Végül a némán figyelő papra nézett.

– Alaric, mit gondolsz erről a beszélgetésről?

A püspök lassan pislogott, és néhány pillanatig

gondolkodott, mielőtt megszólalt.

– Nos, barátaim – mondta visszafogott, kimért

hangon –, ami engem illet, különös, nem várt
szavakat és
keserűséget hallok két olyan ember szájából, akiket
kedvelek és tisztelek. Örök kárhozatra ítélnétek egy
embert, akiről húsz éve semmit nem hallottatok,
miközben mindketten elismeritek egymásnak, és
nekem is, hogy a régi ellenszenven kívül erre semmi
más okotok sincs. Nem látok bennetek könyörületet,
barátaim, és nem hallom a megbocsátást, amiért
áldott Krisztusunk könyörgött nekünk
ellenségeinkkel szemben.

Savanyú képpel néztünk össze Cuiusszal.

– Alaricnak igaza van – mondtam végül. Caius

hatalmasat sóhajtott.

– Tudom – felelte. – Tudom. – Megrázta a fejét, és

újabb sóhaj kíséretében felállt. – Fogadjuk meg
kimondatlan tanácsát, és inkább beszélgessünk
másról. Még egy kupa bort? – Miközben töltött,
szinte csak saját magának dünnyögve folytatta. –
Holnap ettől függetlenül üzenetet küldök londiniumi
és glevumi ügynökeimnek, hogy tisztességes árért
megvenném a villát. – Határozottan letette a kancsót.
– Reggel az lesz az első dolgom, hogy útjára
bocsássam a leggyorsabb futárunkat.

Így történt, hogy kolóniánk megnövelte méretét

Ascanus birtokával, mi hárman pedig kellemes
beszélgetéssel töltöttük az este hátralévő részét.

Másnap reggel megkezdtem szokásos havi körutamat

a kolónia birtokainak területén. A nap lassan és
eseménytelenül telt, egyike volt azoknak a vidéki,
munkás napoknak, melyeket csak a keserves, kemény
munka és a készletek fájdalmasan aprólékos
felmérése tesz emlékezetessé. Listát kellett készíteni
a terményről, a gabonatartalékról és ezer más
dologról, ami életben tart egy gyorsan növekvő
közösséget. Késő délután indultam haza, és nehéz,
nagy cseppekkel éppen eleredt az eső, amikor
átléptem a Britannicus-villához tartozó földek
határát. Felnéztem a hirtelen elszürkült égre, és
áldottam Luceiia előrelátását, aki meggyőzött róla,
hogy magammal vigyem a köpenyem. Szép, derűs
napnak indult, de kora délután tépett felhőfoszlányok
érkeztek nyugat felől, és rájöttem, hogy
feleségemnek igaza volt, amikor előző este záport
jósolt délutánra. Mostanra a felhők közötti rések
összeforrtak, és úgy tűnt, ez az eső nem fog
egyhamar elállni. Szekérrel utaztam, mivel vittem
néhány új szerszámot a külső birtokokra, de Equus
egy nappal korábban eltávolította a bőrponyvát, hogy
megvarrjon rajta egy szakadást, és még nem tette
vissza. Gyorsan előszedtem vastag köpenyem a hátul
lévő ládából, bebugyoláltam magam, fejembe húztam
a csuklyát, majd átbújtattam a kezem a nyílásokon, és
újra megfogtam a gyeplőt. Hideg széllökések
ostromoltak, ám én védve maradtam köpenyem alatt.
Az egyre erősebb eső és szél eredménytelenül
csapkodta a meleg ruha vastag, sűrű szövésű, szél– és
vízálló felületét. Csupasz kezem még így is merevre
fagyott a gyeplő szorításától, mire elértem a villa
kapuját, és hálásan befordultam az udvarra.

Az időjárás miatt gyorsan hajtottam, szegény

lovamat belepte a sár, és gőzölgött, akár egy
sudarium. Az eső közben elállt, a felhőtakaró
felszakadozott, egyre szélesebb sávokban bukkant
elő a kék égbolt. Odadobtam a gyeplőt az egyik
istállófiúnak, nedves köpenyemet pedig Gallónak,
Caius főudvarmesterének, és Caius után kiabálva
befutottam a házba. Nem találtam meg, ahogy
Alaricot és Luceiiát sem. A ház a szolgáktól
eltekintve teljesen üres volt. Ingerülten indultam a
kovácsműhelybe, de Equus is eltűnt, meglátogatta
egy másik villa kovácsát. Csalódottan tértem vissza a
villába, ahol most, hogy már volt időm figyelni,
Gallo udvariasan közölte, hogy Caiusért és Alaricért
szekeret küldtek barátaink, Terrix és Fermax, akiket
mindenki csak Terrának és Firmának hívott.
Vacsorára is az ikreknél maradnak, és másnap reggel
térnek haza. Feleségem más nőkkel együtt
meglátogatta az egyik szomszédunkat, akinek a
felesége nagy fájdalmak közt próbálta világra hozni
negyedik gyermeküket. Még a lányaim is elmentek
egy másik villába a barátaikhoz, dajkájuk, Annika
társaságában. Simeon egyedül maradt? – kérdeztem.
Nem, felelte, átszállították az anyja otthonába, aki a
lányokkal együtt új házba költözött. A fiú túl volt az
életveszélyen. Megsemmisülten indultam a fürdőbe,
és megkértem Gallót, hogy szerezzen valami
ennivalót, azután gyújtson be Cai
dolgozószobájában.
Egy órával később megfürödve, jóllakottan és
kényelmes, meleg ruhában üldögéltem Cai
asztalánál, az
ablak előtt, és türelmesen vártam, hogy valaki
hazaérjen.

Mire meghallottam a gyerekek érkezésének zaját,

már kezdett sötétedni. Eléjük siettem, és magam is
meglepődtem, mennyire lelkesít a gondolat, hogy
eltölthetek velük egy kis időt anélkül, hogy más
feladatok elvonnák a figyelmemet. Luceiiát és engem
a barátaink különös embereknek tartottak, mert
rengeteget foglalkoztunk a gyerekeinkkel, és
élveztük a társaságukat. Ám más ügyek állandóan
közbeszóltak, és manapság már alig jutott időnk rá,
hogy a kicsikkel legyünk. A szokásos elégedettséget
éreztem, amikor láttam, mennyire megörülnek
nekem: a legidősebb, tízéves Veronica, az elbűvölő,
hétéves Lucilla, valamint a lélegzetelállítóan szép,
négyéves Dorathea, aki ma este szipogott, mert egy
kicsit megfázott.

Még akkor is együtt voltunk, amikor Luceiia

hazaérkezett a hírrel, hogy az egyik legújabb
telepesünk, Margaret Lupidus ikerlányoknak adott
életet. Ez nem volt jó hír. Az ikerfiúkat Remus és
Romulus miatt nagy becsben tartották Rómában, de
az ikerlányok csak terhet jelentettek minden
családnak, és nem néztek rájuk jó szemmel. Miután a
gyerekek lefeküdtek, Luceiiával megosztottunk egy
kupa bort, és szánakozva ittunk a Lupidus családra,
ahol hét szülésből öt élő lánygyermek maradt, fiú
viszont egy sem érkezett. Nagyon szerettük a
lányainkat, de nem sok család engedhette meg
magának, hogy annyi lányt tartson el, mint mi. Voltak
időszakok, amikor vágytam egy fiúra, de ezt soha
nem említettem meg Luceiiának.

Amikor kiürült a kupa, felálltam, hogy újratöltsem,

és beszámoltam a földeken töltött napomról. Jól
szórakozott a földművesek megjegyzésein és
észrevételein, akik egészen más szögből néztek a
világra, mint a többi ember, ami gyakran vezetett
mulatságos helyzetekhez. Végül lehajoltam és
megcsókoltam.

– Elég korán van még a bűnbeeséshez. Gyere,

bújjunk ágyba!

– Miért? Tán fáradt vagy? Hangosan felnevettem.

– Nem, de hideg, nedves éjszaka van, és szükségem
van a melegségedre. Elnézően szipogott.

– Melegem az van bőven, de csodálatos ez az

éjszaka, és egyáltalán nincs hideg.

– Hiszen esik az eső!

– Ugyan, egy órával ezelőtt elállt. Szép az idő, és

tiszta az ég. Ma éjjel látni fogjuk a holdat. Ártatlanul
pislogtam.

– Valahol biztosan nedves az idő.

– Csakugyan. Menjünk!

Együtt álltunk fel, torkomat már fojtogatta a vágy, de

az illendőség még mindig megkövetelte a magáét.

– Mi lesz a vacsorával? – kérdeztem rekedten.

– Mi lenne? Csak mi vagyunk itthon, mindenki más

elment. Szóltam Gallónak, hogy a saját szállásunkon
főzök valamit. Mit szeretnél vacsorára? – Ő is halk,
fojtott torokhangon beszélt.

– Téged!

– Nos, uram – felelte mosolyogva –, a vacsora

majdnem kész, csupán az utolsó simítások vannak
hátra.

Nem sokkal később lihegve birkóztunk az ágyunkon,

akár a friss házasok, akik túlságosan türelmetlenek
ahhoz, hogy a ruhák ledobásával bajlódjanak. Készen
álltam, és ahogy behatoltam feleségem testének
szerető melegébe, minden erőmmel arra
koncentráltam, hogy visszafogjam kitörni készülő
magomat. Luceiia lágyan fogadott magába, nekem
pedig ki kellett ürítenem a tudatomat, hogy ellazuljak
és ne mozduljak. Ám tudtam, hogy minden
hiábavaló; testem és elmém összefogtak ellenem, és
éreztem, ahogy növekszik bennem a feszültség,
pusztán a forró és nedves érzés hatására. Ám végül
megmenekültem,
ugyanakkor meg is riadtam, mert a ház mélyéről
keserves gyermeki kiáltás hangzott fel. Luceiia
azonnal mozdulatlanná dermedt, fejét oldalra
hajtotta, az átmenet szeretőből anyába egy pillanat
alatt ment végbe.

– Ez Dora.

– Tudom. – Szerettem volna, ha nem oda figyel. –

Annika majd gondoskodik róla.

– Beteg a gyerek, láza van.

– Megfázott, ennyi az egész. Az én problémám

sokkal sürgetőbb.

Egy pillanatig még ügyet sem vetett rám, feszülten

hallgatózott, de a kiáltás nem ismétlődött meg, így
egy idő után ellazult, és ismét rám összpontosított.

– Probléma? Problémád van? Miféle probléma? –

Kissé megmozdította a testét. – Ó, ez a probléma? –
Éreztem a mosolyát, ahogy a sötétben mozgott
alattam. – Nos, kedvesem, ezen könnyen segíthetünk.
– Lenyúlt a derekához, feljebb húzta a ruháját, aztán
egész testében megfeszült, és szorosan átölelt a
combjaival. Megragadott a fülemnél fogva, közelebb
vonta az arcom, és megtöltötte a szám forró,
kutakodó nyelvével. Éreztem, ahogy az ágyéka
összerándul és megemelkedik, teste megnyílik és
elnyel, akár a forró fürdővíz, én pedig kirobbantam,
elfeledkezve mindenről, kivéve az üvöltő
önkívületről a fejemben. Aztán, miközben kiürülve
ziháltam, Luceiia megmozdult alattam, és
eltávolodott tőlem.

– Ne aludj el, még akarok! – suttogta.

Az oldalamra fordultam.

– Hová mész? – Tudtam a választ, és a következő

pillanatban már el is tűnt. A szerető nem állhatott az
anya elé.

Hosszú ideig feküdtem ott, lassan nyerve vissza

öntudatomat, aztán legurultam az ágyról, és
megigazgattam a ruhám, hogy kényelmesen álljon,
mielőtt az ablakhoz léptem, és kinyitottam a táblákat.
Meleg, lágy késő júliusi éjszaka volt, nyoma sem
maradt a néhány órája még zuhogó esőnek.
Felkaptam a köpenyem, egyik lábamat átvetettem a
párkányon, és élveztem a hideg kő érintését meztelen
bőrömön; hallgattam az éjszaka neszeit, miközben
mindarra a kellemes dologra gondoltam, amit
megtaláltam a nőben, akit feleségül vettem. Az
ágyékom kiürült, szinte sajgott, és lustán élveztem a
kielégültség örömét, próbáltam felidézni az
érzéseket, melyeket vágyam idézett elő bennem nem
sokkal korábban. Természetesen hiábavaló
próbálkozás volt, hiszen testünk és elménk éppúgy
nem képes emlékezni a múló gyönyörre, mint a
hirtelen fájdalomra, és az éjszaka neszei hamarosan
el is vonták a figyelmemet. Hangokat hallottam a
közelben, egy férfi és egy nő beszélgetett, bár a
szavaikat nem értettem. Hamarosan odébbálltak,
hangjuk beleolvadt a hirtelen felriadó kutyák
ugatásába. Valahol messze fülemüle szólalt meg, én
pedig elbűvölve hallgattam a csodálatos éneket,
elveszve egy fantáziavilágban, míg egy durva hang
vissza nem rántott a valóságba. Alattam valaki
részeg, dallamtalan gajdolásba fogott, ami darabokra
törte a csendet, majd egy nehéz test puffanása
hallatszott, és végül csend. A fülemüle újrakezdte, de
most már kényelmetlenül fészkelődtem, áthűlt hátsó
felem tiltakozott a kő ablakpárkány érdessége ellen.

Nem hallottam Luceiia visszatérését, de hirtelen ott

állt mögöttem, beletúrt a hajamba, és rálehelt nyakam
lágy bőrére. A szenvedély, melyet az imént hiába
próbáltam felidézni, egy csapásra visszatért és
magával sodort. Vissza húztam lábam a hűs
éjszakából, és újra az ágy felé indultam. Kezem,
ajkam, tudatom tele volt Luceiia valóságával, és
ezúttal már szántunk rá időt, hogy levetkőzzünk,
mielőtt felajánljuk egymásnak meztelenségünket.
Szeretkezésünk csodálatos volt, tele szerelemmel és
élvezettel – két szerető egyesülése, akik tökéletes
otthonosságot találnak a másik ismerős testében.
Összeolvadtunk, szerető ragaszkodással mozogtunk,
és együtt értünk a csúcsra, ahol a partnerek élet és
halál közt lebegnek, tudván, hogy a boldogság
mindkét oldalon elérhető.

Ám most én voltam az, aki felriadt. Fél könyökre

támaszkodtam, és a fejemet oldalra billentve
hallgattam az idegen hangot, amely visszarántott az
alvás széléről.
– Publius, mi az? Mi baj?

– Csst! Figyelj! Mi ez a zaj?

– Miféle zaj?

Felültem, arcomat a nyitott ablak felé fordítottam.

– Ez a zaj! Figyelj!

Újra hallatszott, egy pánikba esett férfi kiabálása

volt, távoli és elmosódott, de egyre többen
csatlakoztak hozzá, és egyre közelebbről. Kiugrottam
az ágyból, az ablakhoz rohantam, és amikor
kihajoltam, meghallottam a rettenetes szót: „Tűz!”

– Tűz van! – szóltam hátra a vállam fölött

Luceiiának. – Riadót fújtak. – Nem láttam semmit,
füstszagot sem éreztem, de a gyomrom összeszorult
az idegességtől. – Gyorsan, gyújts lámpást! –
Elkezdtem összeszedni a ruháimat a sötétben,
valahogy magamra rángattam őket, és kirohantam a
szobából, mielőtt Luceiia megtalálta volna a
taplósdobozt.
Az udvarban már óriási volt a nyüzsgés, emberek
szaladgáltak mindenfelé, és hirtelen egy lovas
vágtatott be a ház elé, egyenesen felém véve az
irányt. Amikor odaért, leugrott a hátasról, és kis híján
elterült a lábam előtt. Megragadtam a karját, és
segítettem neki felegyenesedni.

– Mi történt, ember? Hol van tűz?

– A magtárakban! – lihegte levegő után kapkodva. –

A magtárakban, fent a dombon! Négy is lángokban
áll!

– Négy! A pokolba! Hol voltak az őrök? Mindenki

megvakult ott fenn?

Egy magtár leégése is tragédia; négy már katasztrófa.

Nehezen fogunk felhalmozni elegendő élelmet a
következő télre. Megfogtam a férfi vállát, és a másik
kezemmel elkaptam a lova kantárját.

– Elviszem a lovad, segíts felszállni, gyorsan!

Könnyedén fellendített, és egy pillanatig küzdenem
kellett az irányításért, mert a hátast megzavarta, hogy
rögtön felpattan rá valaki, miután az előző lovasától
megszabadult. Végül sikerült megfékeznem, és a
kívánt irányba fordítottam.

– Szólj mindenkinek a kolónián! – utasítottam a

lovast. – Minden katonának, minden telepesnek!
Menjenek fel a dombra, amilyen gyorsan csak
tudnak! Ki oltja a tüzet?

– Csak a katonák, akik ott voltak szolgálatban. Senki

más nincs a közelben.

– Ördög és pokol! Azonnal odamegyek, te pedig

küldd a többieket az úton, amilyen gyorsan csak
tudod! Mondd meg, ha késlekednek, szűkös telünk
lesz! – Sarkamat a ló oldalába vágtam, és amint
kiértünk a villa délkeleti végét körbeölelő útra, az
előttem emelkedő domb tetején megpillantottam a
vészjósló, füstös izzást.

A következő órák összemosódnak az

emlékezetemben, olyan megszállottsággal
küzdöttünk a lángok ellen. A tűz dacos haraggal
tombolt, nem volt hajlandó megadni magát, gyökerei
a szárított gabona halmainak mélyére nyúltak. Arra
azonban tisztán emlékszem, hogy már az oltás
kezdetén felfigyeltem valamire: az égő halmokat
olajba áztatták, mielőtt meggyújtották a tüzet; a
lángtenger szélén szétszóródott a gabona – a
katasztrófa felfedezői hordták szét –, de a szemek
összeálltak, egymáshoz tapasztotta őket a ragacsos,
gyúlékony anyag, amelyet a gyújtogató locsolt rájuk.

A gondolatra, hogy van köztünk egy őrült, azonnal

eszembe jutott, hogy egyetlen férfi sem maradt a
villában. Akárki is volt a gyújtogató, szinte biztos,
hogy most nem a tüzet oltja.

Közvetlenül mellettem Erasmus Sita dolgozott, egy

fiatal óriás, a kolónia hadseregének decuriója.
Hatalmas és erős ember volt, legalább egy fejjel
magasabb nálam. Megfogtam a karját és intettem,
hogy
lépjünk hátra a dübörgő lángoktól és a füsttől.
Közelebb hajolt, hogy hallja, amit mondani akarok.
Utasítottam, hogy válasszon ki tíz fiatal, erős katonát,
és amilyen gyorsan csak tudnak, erőltetett menetben
siessenek vissza a villához. Keresse meg Luceiiát, és
győződjön meg róla, hogy nincs veszélyben, aztán az
embereivel maradjanak a villában, és álljanak őrt.
Láttam a zavart és a kíváncsiságot a szemében, ezért
a tűzre mutattam.

– Ez nem véletlen, Sita. Négy helyen gyulladt meg,

és most azzal fenyeget, hogy egyetlen nagy tűzzé
olvad össze. Valaki szándékosan felgyújtotta az
épületeket. Nem tudom, ki, és miért tette, de
szeretnék felkészülni rá, ha az a fattyú valami mást is
tervez ma éjszakára. Siess vissza a villába, de ne a fő
úton, így elkerülheted a felfelé igyekvőket. Ha látják,
hogy visszafelé mégy, az zűrzavarhoz vezethet. A
lényeg, hogy siess! Megértetted?

Válasz helyett futásnak eredt, és már el is kezdte

összeszedni az embereit.
Emlékszem, megpróbáltam vödörláncot szervezni az
erőd befejezetlen ciszternájától, de nem volt elég
ember a munkához. Aztán megérkeztek az első
segítők, és a csermely hamarosan áradattá bővült,
miközben a lángok egyre magasabbra csaptak, és a
feltámadó szél szikraesővel borította el a négy
kisebb, egyelőre még ép magtárat.

A magtárak voltaképpen zömök fadobozok voltak, az

illesztéseknél kőzúzalékkal, és az egészet oszlopokra
emeltük, hogy óvjuk a nedves földtől, majd nehéz,
lankás tetővel fedtük le. Gyomorforgatóan jól égtek.
Nem tudom, mikor jöttem rá, hogy nem győzhetünk,
de azt hiszem, nagyon lassan jött a felismerés. Sűrű,
bűzös füst kavargott mindenhol, obszcén módon
tekeredett felfelé. A gabonahalmok minden részéből
áradt, ehetetlenné tette az élelmiszert, mielőtt még a
deszkák átégtek, és a szemek a földre ömlöttek volna.
Hamarosan minden erőfeszítésünkkel már csak arra
koncentráltunk, hogy megóvjuk a megmaradt négy
tárolót.

Egyszer eltántorogtam a tűz közeléből, hogy szívjak

egy kis friss levegőt, mert az egész belsőm égett a
rengeteg belélegzett füsttől. Találtam egy
fűrészbakot, nekitámaszkodtam, és valaki a kezembe
nyomott egy kancsó vizet. Hosszan ittam, aztán egy
időre leültem, figyeltem a nyüzsgést körülöttem.
Kimerültem, de addigra a többiek sem voltak jobb
állapotban.

Túl fáradt voltam ahhoz is, hogy megmozduljak,

csak figyeltem az embereket, és azon gondolkodtam,
vajon köztük van-e az is, aki a tüzet gyújtotta.
Mindegyiküket ismertem, és el kellett fogadnom a
lehetőségét, de nehezen tudtam elhinni, hogy
bármelyikük szándékosan ilyen pusztítást okozna.
Valaki mégis megtette. Hirtelen recsegő, sikolyokkal
kevert dübörgés hallatszott – az egyik tároló lángoló
rommá omlott össze, égő szikrákat szórva minden
irányba, ami váratlanul érte az egyik tűzoltót. Újból
belevetettem magam a füstbe, és elvesztettem az
időérzékem.

Végül eljött az a pillanat, amikor már nem volt mit

tenni. A tűz a lehető legközelebb állt ahhoz, hogy
határok közé szorítsuk. Esélyünk sem volt rá, hogy
teljesen eloltsuk; a szétszórt gabonakupacok még
napokig izzani fognak, hacsak el nem ered az eső.
Néhány katonának meghagytam, hogy járőrözzenek a
területen, nehogy újra elterjedjen a tűz, és
megígértem nekik, hogy négy óra múlva leváltom
őket. Közben beköszöntött a hajnal, és mindenki más
hazaindult aludni. Felmásztam egy fáradt, kormos és
füstös emberekkel teli szekérre, szemük és foguk
fehérje riasztóan festett a fekete arcokban.
Orrlyukaimat eltömte a hamu és az égés bűze. Nem
tudom, kik utaztak velem a szekéren, vagy kinek a
hátának támaszkodtam. Mielőtt a szekér elérte a
domb alját, már aludtam. Szerintem mindenki más is.

A férfi, akinek nekidőltem, felébresztett, hogy száljak

le, de rövid mocorgás után azonnal visszaaludtam,
aztán valaki megrázta a vállamat, és a nevemen
szólított. Kinyitottam a szemem, és ránéztem
kínzómra. Az arca fekete volt és furcsa, és amint
elkapta a pillantásomat, szótlanul oldalra bökött a
fejével. Keserves nyögéssel feltápászkodtam, és
amikor megláttam, hogy otthon vagyok, merev
végtagokkal elkezdtem lemászni a szekérről. A földre
lépve visszafordultam, hogy köszönetet mondjak a
kocsisnak, és csak ekkor jöttem rá, hogy mindenki a
hátam mögé bámul. Megfordultam, és összeszorult a
gyomrom, amint a hajnal sápadt fényében megláttam
a szétvetett tagokkal, arccal lefelé fekvő testet a
főbejárati lépcső aljában. Az ajtó nyitva állt, egyetlen
hang sem hallatszott. Fáradtságom egy szempillantás
alatt eltűnt, de a lábaim nem akartak elmozdulni
onnan, ahol álltam, és éreztem az elhatalmasodó
félelmet és pánikot.

Valahogy mégis megtettem az első lépést, és ettől

elmúlt a bénultságom. Gyorsan odaléptem a fekvő
alakhoz, de még félúton sem jártam, máris tudtam, ki
gyújtotta a tüzet. Miután azonosítottam, ott hagytam
a földön, és besiettem a házba. Amint az alsó
lépcsőre tettem a lábam, az ifjú Sita bukkant fel az
ajtóban, aki szemlátomást meglepődött hirtelen
felbukkanásomon.

– Parancsnok, nem hallottam, hogy jössz.

– Hol a feleségem?

Felvonta a szemöldökét.
– A szobájában, parancsnok. Megkönnyebbülten
nyeltem egyet.

– És a gyerekeim?

– Alszanak. – A holttest felé biccentett. – Láttad azt?

– Igen. – Visszamentem a halotthoz, és a hátára

fordítottam.

Lignus, az ács nem gyújt több tüzet. Figyelmeztettük,

ha visszajön, meghal, és valóban így történt. A dolog
tragikus része az volt, hogy elég hosszú ideig sikerült
elkerülnie a halált, így végre tudta hajtani tettét.
Átcsapott rajtam a felháborodás, a harag és a mély
gyűlölet hulláma, és vissza kellett fognom magam,
mert erős volt a kísértés, hogy belerúgjak a testbe.
Ekkor vettem észre, hogy csak a hátán láttam vért.
Elöl semmiféle sebesülés nem látszott. Felnéztem
Sitára.

– Te tetted? Megrázta a fejét.

– Nem, parancsnok, de én hoztam ide.

– Honnan?

– Ahol meghalt. A háztól, ahol a felesége és a lányai

laknak. Megpróbálta elkapni őket. – Idegesen
elvigyorodott. – Sikertelenül.

Kavarogtak a gondolataim.

– Honnan tudtátok, hogy ott kell keresnetek?

– Nem tudtuk. Akkor hallottuk meg a zajokat, amikor

átvágtunk a falun. Női sikolyokat és sírást. Úgy
döntöttem, megnézzük, mi történt, és ott találtuk,
holtan.

– Egyedül volt? Bűntársak nélkül?

– Egyedül, uram, nem találtunk cinkosokat, pedig

átfésültük az egész területet.

– Ki ölte meg?
Megköszörülte a torkát.

– A feleséged, parancsnok. Luceiia úrnő. Mire

odaértünk, mindennek vége volt.

– Mit beszélsz? – Újra lenéztem a holttestre, nem

akartam hinni a fülemnek. – Ezt Luceiia tette?

A fiatal decurio bólintott, döbbent meglepődésem

láttán ő sem jutott szóhoz. Megráztam a fejem, hogy
kitisztítsam, aztán eszembe jutottak a szekéren lévő
emberek, akik minket figyeltek. Visszafordultam
hozzájuk.

– Köszönöm, barátaim! – kiáltottam. – Most már

hazamehettek, vége van. – A földön heverő testre
mutattam. – Ez itt Lignus, az ács. Ő gyújtotta a tüzet,
és meg is lakolt érte. – Újból megfordultam, és azon
töprengtem, hogyan volt képes erre az én szelíd
feleségem. – Meg kell néznem Luceiiát. Jól van?

Sita bólintott.

– Tökéletesen, parancsnok, nagyon jól viseli. Semmi

jelét nem mutatja a széthullásnak, és nem sajnálkozik
amiatt, amit tett.

– Hm. – Erre nem volt mit mondanom. Elindultam,

ám útközben eszembe jutott még valami.
Megérintettem Lignus porhüvelyét a lábujjammal. –
Bízz meg valakit, hogy földelje el ezt a hulladékot a
mezőn vagy az erdőben. Nem maradhat itt, amíg
megbüdösödik. Most pedig jó éjszakát, majd holnap
beszélünk… vagyis ma. Minden jót, Sita.
– Jó éjszakát, parancsnok. – Tökéletes, feszes
tisztelgést mutatott be, majd ő is ment a dolgára.

Amint eltűnt a szemem elől, beléptem a házba, és a

hálószobánkba siettem. Valahonnan hátulról női
hangokat hallottam. Luceiiát nem találtam a hálóban.
Egy vészhelyzet közepén bizonyára neki is fontos
tennivalói akadtak. Vissza kellett fognom magam,
nehogy azonnal felkeressem, hogy megtudakoljam
tőle, mi történt pontosan, és hogyan volt képes
megölni Lignust, de tudtam, hogy csak
félbeszakítanék valami nagyon fontos dolgot, amit
ebben az istentelen órában intéz. Majd reggel
megtudok mindent, amit kell. Közben annyira
kivilágosodott, hogy a reggeli fényben láttam magam
Luceiia nagy, fényes bronztükrében; közelebb
hajoltam, hogy jobban ki tudjam venni a tükörképem.
Mocskos voltam, ruhám, bőröm és hajam feketévé
vált, vastagon rakódott rá a korom és a hamu, és az
orrom szerint savanyú füstszagot árasztottam. Nem
voltam olyan állapotban, hogy lefeküdjek a
feleségem ágyára, de ahhoz sem volt erőm, hogy
forró vizet keressek. Elővettem egy gyapjútakarót az
ágy lábánál lévő faládából, és elindultam megfelelő
fekhelyet keresni.

Luceiia éppen akkor nyitotta ki az ajtót, amikor

távozni akartam, és láthatóan meglepődött, hogy ott
talál. Azonnal közelebb lépett, és állapotomra ügyet
sem vetve megölelt, hiába próbáltam megmenteni a
kosztól.

– Hová mész? – kérdezte két csók között.

– Keresek egy helyet, ahol összeeshetek. –

Felemeltem a takarót. – Tiszta helyre így nem
fekhetek. Merre jártál?

Elmondta, hogy összeszedett annyi nőt, amennyit

csak tudott, és utasította őket, hogy készítsenek enni–
és innivalót a tűzoltásból visszatérő férfiaknak.
Ezután meg kellett kérdeznem Lignusról és a
villában történtekről.

Mint kiderült, ösztönösen csatlakozni akart a dombra

induló emberekhez, de aztán rájött, ha ez egy
nagyobb tűz, akkor szükség lesz élelemre, kötszerre
és orvosi segítségre is. Összeszedett néhány asszonyt,
és kiosztotta a feladatokat, melyek közül az első az
volt, hogy szóródjanak szét, és szóljanak minden
nőnek a villa melletti faluban. Ő maga is elindult, és
útba ejtette a házat, ahová Lignus felesége és lányai
beköltöztek. Vele volt két másik nő is, és amikor
közelebb értek, sikolyokat és küzdelem zaját
hallották. Nem tudták, mi történik, és a ház előtti
tisztásra kilépve meglátták Lignus állapotos lányát
vérben fürödve feküdni a kunyhó küszöbén. A
dulakodás hangjai bentről jöttek. Luceiia habozás
nélkül belépett, és megpillantotta Lignust az egyik
sarokban, neki háttal. A másik lányával küzdött, a
feleség véresen nyögdécselt a földön. A férfi eldobta
a kardját, hogy szabaddá tegye a kezét, és brutális
ütést mért a lányára. Luceiia azonnal rájött, hogy ő
gyújtotta a tüzet a dombon, hogy legyen ideje és
módja bosszút állni családján. Annyira dühös lett,
hogy egy pillanatig sem gondolkodott, felkapta a
kardot a földről, mindkét kezével megragadta,
markolatát a mellének támasztotta, és teljes erejéből
az ács hátába döfte a
pengét. A kardhegy pontosan a szívébe hatolt a
bordák között, és Lignus holtan esett össze, mielőtt
ideje lett volna hátrafordulni és megnézni, ki ölte
meg. Néhány pillanattal később megérkeztek Sitáék.

Amikor befejezte, néhány pillanatig csendben

figyeltem, és arra gondoltam, milyen keveset tudunk
azokról az emberekről, akiket szeretünk. Amit tett, az
voltaképpen egyáltalán nem ellenkezett a jellemével,
és talán nem is kellett volna meglepődnöm rajta,
hiszen ő volt Caius Britannicus húga, a régi rend
birodalmi arisztokratája, aki hozzászokott mások
irányításához, a döntéshozatalhoz és ahhoz, hogy
engedelmeskednek neki. Ugyanakkor a feleségem is
volt, akit nőként a legőszintébben szerettem, így
ritkán gondolkodtam a női külső mögött lapuló
acélon.

Nézett rám némán, várta, hogy mondjak valamit.

Végül megcsókoltam az orrát.

– Okos kislány – mondtam. – Hogy érzed magad?

Ujja hegyével megérintette a pontot, ahol
megcsókoltam.

– Hogy érezném? Éhes vagyok és fáradt, de úgy

érzem, az örökkévalóságig fenn tudnék maradni,
vagy legalább addig, amíg el nem takarítjuk Lignus
mocskát. – Sanda pillantást vetett rám. – Ha arra
gondolsz, hogy érzem magam Lignus megölése
miatt, akkor a válaszom: jól. Újra megtenném,
gondolkodás nélkül, ahogy egy állatot is megölnék,
amelyik a családomat vagy a kolóniát fenyegeti.
Lignus nem ember volt, hanem egy szörnyeteg, őrült
és veszélyes. És te? Hogy érzed magad?

– Lignus miatt sehogy. A tűz miatt dühös vagyok és

aggódom. Bár még van időnk, ha idén nem lesz jó az
aratás, akkor hosszú télre számíthatunk. Ami téged
illet, büszke vagyok és ámulok. Ha az alvásra
céloztál, nem érzek semmit. Keresek egy csendes
zugot, ahol a korommal és a hamuval a legkisebb
kárt okozom, aztán összeesek és elájulok.

Arcát a vállgödrömbe temette, és mélyet sóhajtott.

– Elég füstös a szagod. – Eltolt magától és a
szemembe mosolygott. – Tudom, hogy nem akarod
hallani, de sokkal jobban tudnál aludni egy fürdő és
egy masszázs után. Tisztában vagyok vele, milyen
bonyolultnak hangzik, de az élet sokkal szebb lesz
egy kis gőz, némi illatos olaj és masszírozás után.
Hm?

A szememet dörzsölgetve bólintottam.

– Rendben van, kedvesem – mormoltam. – Igazad

van, mint általában. Máris megyek.

Nem emlékszem, hogy beléptem a fürdőbe és

levetettem a ruhámat, de arra már igen, hogy
átsétálok a tepidariumon, ahol hideg vizet locsoltam
magamra, lemosva a hamu egy részét, majd
továbbmegyek a gőzterembe, ahol a következő
negyedórában élveztem az intenzív hőséget, és
éreztem, ahogy a mocsok és a korom saját
izzadságom természetes folyamaiban ázik le rólam.
Többször is megmártóztam a hideg és a meleg
vízben, mielőtt végigfeküdtem a masszőr padján.
Nagyon sajnáltam, hogy nincs ott, elképzeltem,
ahogy könyörtelenül végiggyúrja elhasznált testem.
Ám ő is fent oltotta a tüzet, ugyanolyan keményen
dolgozott, mint bárki más, és bizonyára már az
igazak álmát aludta valahol. Elküldethettem volna
érte – bevallom, megfordult a fejemben az ötlet –, de
végül nem volt szívem megzavarni a pihenését,
akárhol is legyen.

Végül elszunyókáltam, aztán megint felébredtem,

nem találtam kényelmesnek a padot. Sokkal
tisztábbnak és emberibbnek éreztem magam, de
halálosan kimerülten vánszorogtam vissza a
hálószobámba. Luceiia még nem feküdt le, de a mi
kis beteg Doránk, négyéves lányunk békésen aludt az
ágyunkon, hüvelykujját apró szájába dugva.
Odahajoltam és megérintettem az arcát, szokás
szerint elámulva bőrének csodálatos puhaságán és
tökéletes ártatlanságán. Bemásztam mellé az ágyba,
és mielőtt elaludtam, átkaroltam apró testét.
MÁSODIK KÖNYV A régens

IX.

Apám!

Üdvözletét küldi a tékozló fiú, akit valószínűleg már

rég örök kárhozatra ítéltél a gyermeki figyelmesség
hiánya miatt – hacsak nem hittél máris halottnak.

Élek és jól vagyok, és bűntudatos derűlátással

remélem, hogy ti is. Milyen ostobán is kezeljük a
rohanó időt! Mélységesen sajnálom, hogy engedtem
elmúlni ilyen sok évet anélkül, hogy komolyabb
kísérletet tettem volna a levélírásra. Emlékszem,
milyen sokszor mondtad, mennyire nehéz leírni a
gondolatokat, mivel azok az egyén érzéseire
reagálnak egy adott témában, adott időben. Azt
mondtad, a szavak pusztán durva eszközök, nem
komoly, intelligens embereknek valók. Gyakran
gondolok vissza keserű iróniával, hogy ifjonti
mindentudásommal milyen könnyed kételkedéssel
ugrottam át ezeknek a szavaknak a fontosságán.
Most, hosszú órák kísérletezése után már tudom,
hogy a meglátásod tökéletesen pontos volt.

Ez a levél, melyet reményeim szerint valamikor el

fogsz olvasni, kétségkívül lenyűgöz téged
tisztaságával és látszólagos könnyedségével. Nem
szeretném, ha hamis képzetekbe ringatnád magad,
apám; ma is ugyanolyan nehezen írok meg egy
levelet, mint régen. Amit most olvasol, az csupán egy
fáradságos munkával készült másolat az összefirkált,
ezerszer megváltoztatott, izzadságfoltos pergamen–
és papírdarabok legutolsó példányáról, egy sok
éjszakás munka gyümölcse, melyet egy szinte fény
nélküli lámpás rebegő lángjánál készítettem.

Tudom, nem szükséges emlékeztetlek, mennyi

kényelmetlenséggel jár a levélírás egy hadjárat
közben. Most már évek óta folyamatosan hadjáratban
veszek részt, mióta Magnus Maximusszal elhagytam
Britanniát, és mind ez idő alatt túlságosan könnyen
találtam kifogásokat arra, miért nincs időm írni.
Hónapokkal ezelőtt döntöttem úgy, hogy véget vetek
ennek az állapotnak, és mostanra sikerült előállnom
valamivel, amit elég jelentősnek és teljesnek érzek
ahhoz, hogy ilyen hosszú csend után elküldjem
neked.

Konstantinápolyban vagyok, és Flavius Stilicho, a

császári testőrgárda parancsnokának tanácsadói közé
tartozom. Bizonyára mulatságosnak találod, hogy
már több alkalommal találkoztam Theodosiusszal, és
csak megerősíteni tudom Publius Varrus véleményét,
aki azt mondta, Theodosius „minden hibája és
fogyatékossága ellenére” kiváló szervező és jó
katona. Teodosius akkoriban még Britannia
kormányzója volt, most viszont ő a császár, de ismét
csak Varrus szavaival élve még mindig egy
„bosszantó segg”! Ám mindennek ellenére rátermett
uralkodó és jó emberismerő…

Talán abból, hogy ilyen szavakat leírhatok egy

levélben, el tudod képzelni, milyen fontos pozíciót
töltök be, és milyen szabadságot élvezhetünk a
levelezésünkben. Mindez parancsnokom, Flavius
Stilicho személyiségének és befolyásának
köszönhető. Az ő engedélye és személyes pecsétje
lehetővé teszi számomra, hogy nyíltan megírjam,
amit gondolok, és végül ő késztetett rá, hogy levelet
akarjak írni neked, elsősorban, hogy magáról Flavius
Stilichóról beszéljek, valamint mindarról a
megbecsülésről és kivételezettségről, amiben a
közelében részem lehet.

Apám, te biztosan a szívedbe zárnád Stilichót, mert

megtestesíti mindazt, amit becsülendőnek tartasz a
római tradícióban. Félig vandál, az apja alacsony
sorból származó zsoldos kapitány volt. És mindennek
ellenére azzal az akaraterővel és elképesztő
szakértelemmel, amiről rövid pályafutása során
tanúbizonyságot tett (ne feledd, még csak húszéves,
vagyis hét évvel fiatalabb nálam!),
tökéletesen elnyerte Theodosius megbecsülését és
bizalmát, és elvette a császár kedvenc unokahúgát,
Serenát. Stilicho vonzerejének ő sem tudott
ellenállni.

Ha jól sejtem, most horkantottatok fel Publius

Varrusszal, hogy „Nepotizmus és kiváltságok!”, de
jobb lesz, ha gyorsan vissza is vonjátok. Esküszöm,
ez az ember igazi férfi a férfiak között, fiatal kora
ellenére. Egy katonai lángelme, talán csak
Alexandroszhoz tudnám hasonlítani.

Több mint egy éve találkoztam vele, Magnus

hadjáratának második nyarán, Gallia déli részén.
Magnus dolgai jól alakultak (és ahogy hallom, ez
azóta is így van), számos győzelmet arattunk az
ellenünk küldött haderők felett. Azonban nem tudtam
nyugodni, nem tetszett, ahogy a dolgok alakultak
hadseregünkben; az a Magnus, akit észak-
britanniában megismertem és megkedveltem, már
nem az az ember, nem az a császár volt, akit
Galliában követtem. A nagyság jelentős változásokat
idézett elő benne, és amennyire láttam, ezek egyike
sem vált előnyére.
Egy délután, amikor a szokásos őrjáratot vezettem a
hadsereg előtt, csapatommal váratlanul
belebotlottunk egy népesebb ellenséges egységbe,
még tisztek is voltak köztük. Szerencsére mi láttuk
meg őket elsőként, így lehetőségem nyílt csapdát
állítani. A harcban szembekerültem egy fiatal, díszes
egyenruhájú tribunussal, aki még alig nőhetett ki a
kölyökkorból. Megszállott módjára harcolt, de igen
nagy szakértelemmel. A szerencse az én oldalamra
állt, mert megcsúszott a fűben, és a következő
pillanatban már a kezemben volt az élete. Hála
Istennek, nem tudtam rávenni magam, hogy
megöljem, csak lesújtottam rá kardom markolatával,
és ott hagytam. Pillanatokkal később lerohant és
körbevett minket egy nagyobb ellenséges haderő,
amely, mint később kiderült, az első csapat
fogadására és bekerítésére érkezett. Teljes
csapatommal együtt fogságba estem, és elvittek
minket Glaucius Mamilisa proconsul táborába. Mint
bizonyára kitaláltad, a fiú, akinek megkíméltem az
életét, Flavius Stilicho volt.
Később értem küldetett, és alaposan kikérdezett.
Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg, de
bizonyos fajta tiszteletet és vonzalmat éreztem iránta,
fiatal kora ellenére. Elmondta, hogy nemrég tért
vissza Perzsiából, III. Shapur király udvarából, ahol
Theodosius személyes nagyköveteként szolgált.
Amint hazaért Konstantinápolyba, rögtön azt a
feladatot kapta, hogy elemezze a lázadó Magnust és
modus operandiját, majd dolgozzon ki egy módszert
a legyőzésére.

Képzelheted, milyen elképedéssel hallgattam, bár

meg kell mondanom, egy pillanatra sem jutott
eszembe, hogy kételkedjem benne. Nagyon is jól
látszott, mekkora becsben tartják. Még a proconsul is
fejet hajtott a fiatalember előtt!

Flavius Stilicho megköszönte az életét, és felajánlotta

a szabadságot nekem, valamint az összes
emberemnek, ha a továbbiakban őt szolgálom és
hűségesküt teszek. Biztosított róla, hogy a
becsületemen nem esik csorba, mert nem kéri, hogy
bármit is elmondjak neki Magnus terveiről, és nem is
kell harcba szállnom a katonák ellen, akikkel együtt
küzdöttem Galliában. Apám, még csak nem is
tétováztam az ajánlata elfogadása előtt. Valahol a
lelkem mélyén tudtam, arra születtem, hogy Flavius
Stilicho oldalán harcoljak, és már jóval korábban
rájöttem, hogy nem érzem jól magam Magnus
Maximus hadseregében. Úgy döntöttem, Stilicho
embere leszek, a katonáim pedig követtek.

Azóta egyszer sem tekintettem hátra. Felajánlotta a

lehetőséget, hogy máshol, Magnustól távol várjak rá,
ám én mellette maradtam. Három hónappal később
már Kis-Ázsiában jártunk, és a következő kilenc
hónapban oda mentünk, ahol Stilichóra szükség volt.
Aztán három hónapja Theodosius kinevezte a
császári testőrgárda parancsnokává, és azóta
Konstantinápolyban időzünk. Gyanítom, nem
maradunk itt sokáig. Stilicho lóhátra termett, és nem
szereti a város bezártságát, emellett túl sok csatát kell
még megvívni a birodalom területén.

Tökéletes beosztásba kerültem. A lovasság tagja

vagyok, mégpedig meggyőződésből, ám ez egy
másik történet, és már fogalmazok is egy újabb
levelet, mert ez túl hosszúra sikeredett, és abban
majd
beszámolok Stilicho ötleteiről, illetve a sajátjaimról
is.

Minden jót, apám.

Add át üdvözletem Luceiia nagynénémnek és a kis

Varrusoknak, akik bizonyára kitöltik az életeteket.
Ezt a levelet katonai futár útján elküldöm Pontius
Aulus Plautusnak, Publius Varrus colchesteri
barátjának, ő majd gondoskodik róla, hogy
megkapjátok.

Kötelességtudó fiad:

Picus

Picus első levelei egymás után négyszer olvastam el

az elejétől a végéig, miután Cai végre odaadta. Már
nagyon türelmetlenül vártam, hogy megkapjam, de
próbáltam higgadt maradni. Cai nem kevesebb mint
tizennégy levelet kapott, egyik sem volt rövid, és
egyik sem mutatta nyomát semmiféle
rendezettségnek vagy folyamatosságnak. Picus
felettébb lelkiismeretes és ügyes beszámolókat
közölt, viszont kissé hanyag is volt, mert soha nem
dátumozta a leveleit. Ennek eredményeképpen
apjának mindegyiket el kellett olvasnia, mégpedig
véletlenszerű sorrendben, ahogy a kezébe kerültek, és
csak azután tudta sorba rakni őket.

Miután ezzel végzett, egyesével átadta nekem a

leveleket. Elképesztő volt mindegyik. Érzelmileg
természetesen a legelső mozgatott meg leginkább, de
a második is lenyűgözött, mert eszembe jutott róla
Alaric barátunk egyik mondása, miszerint Isten úgy
akarta, hogy a nagy ötletek soha ne egyetlen
embernek jussanak eszébe. Amikor az emberiség
történetében valami igazán jelentős előrelépés
történik, az mintha egyszerre több helyen jelenne
meg, sok intelligens és nagy elme gondolkodásának
eredményeképpen.

Üdvözöllek, Apám!

Az első lépés megtétele után az írás egyre könnyebb

kihívásnak tűnik. Gondolom, ez az első levél
megírásának nehézségei miatt is lehet, amikor az
érinteni kívánt témák száma végtelennek tűnt. Ez a
levél sokkal egyszerűbb, mindössze egy dologgal
foglalkozom benne.

Apám, a lovakról szeretnék írni neked – a lovakról, a

lovasságról és arról, hogyan változtatja meg a
történelmet, ha egy ember észreveszi ezeknek a
fontosságát. Ez az ember természetesen Flavius
Stilicho. Bármit is írok neked a jövőben, az nem lesz
mentes az ő befolyásától, még akkor sem, ha holnap
esetleg meghal, amitől az istenek óvjanak minket!

Tudom, hogy ismered a 376-os hadrianopolisi fiaskó

történetét. Abban az évben csatlakoztam a Sasokhoz.
Függetlenül az esetről alkotott véleményedtől, újra
fel kell hoznom a témát, mivel közvetlenül
kapcsolódik a levél további tartalmához.

Mint bizonyára tudod, a kudarc hivatalos

magyarázata az volt, hogy Valens császár, aki annak
idején társuralkodóként kormányzott Valentinianus
mellett, elővigyázatlanul és ostoba módon
cselekedett, amikor egy nyolc legióból (40 000
emberből!) álló konzuli hadsereget anélkül vezetett át
az ellenséges területen, hogy akár a legalapvetőbb
védelmi intézkedéseket tette volna. A hadsereg
egyetlen hosszú vonalban nyúlt el egy tó partja
mentén, és meglepte őket egy vándorló osztrogót
törzs, akik lóháton érkezve megragadták a
lehetőséget, és fegyelmezetlen, ám halálos rohamot
intéztek a mieink ellen. Együttes, meglepetésszerű
támadásuk úgy göngyölítette fel Valens legióit, akár
egy pergamenlapot, mielőtt egyáltalán eszükbe
juthatott volna hadrendbe fejlődni.

Csupán balszerencse volt, mondták nekünk, olyan

előre nem látható és megjósolhatatlan fejlemény,
amit egy háborúban egyszerűen el kell fogadni.

Flavius Stilicho nem hajlandó elfogadni. Szerinte –

és senki nem képes vitába szállni elméletével és
logikájával – képtelenség, hogy egy fegyelmezetlen
csőcselék ötletszerű támadása, legyenek akármilyen
sokan, és tömörüljenek akármilyen sűrű tömegbe,
demoralizáljon és az utolsó emberig
megsemmisítsen egy 40 000 fős római konzuli
hadsereget a császárral és a vezérkarával együtt.

Ilyesmi egyszerűen elfogadhatatlan. Hogy valóban

mi történt, vagy mi történhetett volna, az a legvadabb
találgatások tárgyát képezi. A valószínű történéseket
azonban lehet tárgyilagosan elemezni, és Stilicho
ezzel kapcsolatban meglehetősen velős véleményt
fogalmazott meg. Az elméletek tanulmányozása után
több következtetésre jutott, és ezek alapján készített
egy elképesztő naptárt a jövőben várható
eseményekről. Mivel a bizalmasa vagyok, és nem
kell félnem a hűtlenségtől vagy a cenzúrától, úgy
döntöttem, beavatlak Stilicho gondolataiba, mert
tudom, hogy számot tartanak az érdeklődésedre, és
azt is, hogy a részletezésük nekem is segít a
megemésztésükben.

Most ismertetem veled felfedezéseit és

következtetéseit, de kötelességemnek érzem
tájékoztatni téged, hogy a nyelvezet és a gondolatok
tisztasága egyedül Stilicho érdeme.
I. Bár Valens és hadserege egyaránt vétkes
gondatlanságot követett el, haderőként egyáltalán
nem tett tanúbizonyságot olyan fokú buta, öngyilkos
nemtörődömségről, mint ami az eset hivatalos
beszámolójában szerepel. Valens kiváló
tábornokokkal, legatusokkal és vezérkari tisztekkel
rendelkezett. Még ha Valens ugyanolyan őrült is lett
volna, mint Nero vagy Caligula, parancsnokai
megőrizték volna katonai rátermettségüket és
felelősségtudatukat.

II. Róma legiói kiválóságának köszönhetően

hódította meg a világot, ez volt a legnagyszerűbb
katonai erő a történelem folyamán. A római
hadseregek – vagyis Róma gyalogosai –
legyőzhetetlenek GaiusMarius és Julius Caesar
korától fogva, azóta csak más római seregeknek
sikerült vereséget mérni rájuk.

III. Ezáltal a hadrianopolisi katasztrófa korszakos

jelentőségű esemény volt: több mint ötszáz éve ez a
római hadseregek legnagyobb veresége egy nem
római hadseregtől. Ha nem szerencsétlen és
sajnálatos véletlenként tekintenének rá, az annak
elismerése volna, hogy a barbár erők a birodalmat
fenyegetik, és akkor ismétlik meg hadrianopolisi
tettüket, amikor csak akarják. Egy ilyen hivatalos
beismerés nyilvánvaló okokból szóba sem jöhet,
ezért folyamatosan azt hangoztatják, hogy ilyen
veszteségeket kizárólag a balszerencsének
köszönhetően lehet elszenvedni – a tény, hogy a
barbárok az incidensnél éppen lóháton voltak, olyan
eshetőség, ami példa nélkül áll a római hadviselés
történetében.

IV. Róma soha nem támaszkodott a lovasságra,

legfeljebb mozgékony elő– és oldalvédeket,
előcsatározókat és lovas íjászokat alkalmazott a
legiók védelmére, míg azok harcrendbe állnak. A
lovassági feladatokat jórészt Róma szövetségesei
látták el Germaniában és Afrikában. A római katonai
gondolkodásban így a lovasság mindig is
alsóbbrendű feladatok ellátására alkalmas egység
maradt, ezek a csapatok a tömeges gyalogsági
formációk vasfegyelme és kiképzése nélkül vonultak
csatába. Róma alapításától fogva a mai napig mindig
is volt valami „kevéssé római” a lovasságban és a
lovas harcmodorban.
Ezek tehát Flavius Stilicho megállapításai, melyekből
több következtetést is levont:

V. Ha valaki méltónak érzi magát a római névre, már

rövid gondolkodás után is fel kell fognia az első négy
pontot, és el kell fogadnia azok igazságtartalmát,
valamint értékelnie a veszélyt, amire utalnak.

VI. Ha egy igazi római a legcsekélyebb katonai

ismerettel is rendelkezik, nem kételkedhet benne,
hogy a barbár földeken is léteznek nagyszerű, tiszta
gondolkodású tábornokok, akik ugyanolyan
alkalmasak a helyzet kiértékelésére és a cselekvésre,
mint a mieink. Ebből logikusan és elkerülhetetlenül
következik, hogy ezek az emberek annak fogják látni
a hadrianopolisi támadást Valens serege ellen, ami
valójában volt: elsöprő győzelem egy
legyőzhetetlennek hitt haderő ellen, amit úgy értek
el, hogy villámgyorsan lecsaptak a római cohorsokra,
és csapdába ejtették őket, mielőtt azok kialakíthatták
volna harcvonalukat, majd az emberek és lovak
puszta tömegével elsöpörték őket.
Amennyiben ezt többen felismerik, biztosra vehető,
hogy ha nem is most, de valamikor a jövőben
Hadrianopolis meg fog ismétlődni, és a jelenlegi
római legiók napjai leáldoztak.

Apám, ez a „jelenlegi” kifejezés mindennek a kulcsa.

Flavius Stilicho gondolatai elébe mennek a
potenciális katasztrófának, majd kicselezik azt.
Következnek a javaslatai:

VII. Ha elfogadjuk egy ilyen fejlemény

elkerülhetetlenségét, akkor a császári vezérkar vezető
legatusaira hárul a feladat, hogy azonnal hatékony
módszereket keressenek a megelőzésére, és ne csak
tátott szájjal bámuljanak a jövőbe, hanem a múltban
is kutassanak válasz után.

VIII. A régi idők legnagyobb katonai lángelméje, a

makedón Alexandrosz, akit a „Nagy” névvel is
illettek, apja, Philipposz, nehézlovassági taktikáját
finomította, és ezzel a nehézlovassággal hódította
meg a világot.
IX. Mivel a mai lovasság jórészt előcsatározókat
alkalmaz, könnyű hátasokkal, és az Alexandrosz
csapatai által használt robusztus lovak ismeretlenek a
római hadseregben, minden erőfeszítést meg kell
tenni – mégpedig késlekedés nélkül – annak
érdekében, hogy begyűjtsük az ilyen lovakat az egész
birodalom területéről, és célirányosan tenyészteni
kezdjük őket, miközben nagy létszámban képezünk
ki és szerelünk fel katonákat arra, hogy a római világ
egy új típusú hadviselésének magját alkossák.

X. Egy, vagy legfeljebb két évtizeden belül minden

birodalmi legio huszonöt százalékának ilyen
fegyelmezett, jó manőverező készségű
nehézlovasságból kell állnia.

Apám, az a megtiszteltetés ért, hogy jelen lehettem,

amikor Stilicho ismertette kutatásait, következtetéseit
és javaslatait a császárral. Theodosius a homlokát
ráncolva nézett rá, és azt kérdezte: „Te komolyan
hiszel ebben?” Stilicho csak bólintott. „Legyen hát –
mondta a császár. – Vágjunk bele!” És az általunk
ismert világ – ezerévnyi katonai történelem és
tradíció – ezzel megváltozott.
Hosszú levél volt, apám, de élveztem a megírását, és
azt hiszem, már nem sokat tehetek hozzá. Tudom,
hogy hosszan el fogsz rajta gondolkodni, és azt is,
hogy átlátod a jelentőségét. Még aznap éjjel
nekiláttunk a lovasság átalakításának, bár most még
jórészt csak papírmunkát végzünk. Teljesen
beletemetkeztem, és máris nagy előrelépést tettünk. A
legnagyobb nehézséget a megfelelő emberek
megtalálása jelentette – veterán, de rugalmas
gondolkodású tiszteké (érdekes, hogy ez a két dolog
milyen ritkán jár együtt), akik el tudják képzelni,
mire gondolunk.

Írok megint, amint lesz miről. Vigyázz magadra,

apám, és add át üdvözletem és jókívánságaim
mindenkinek, akit kedvesnek tartok.

Picus

„Érdekes, hogy ez a két dolog milyen ritkán jár

együtt.” Elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy
Picus mennyire jól láthatóan az apja fia. Ez a
panaszos, ugyanakkor csípős megjegyzés minden
másnál jobban megmutatta számomra, hogy a fiú
gyakorlatias és kissé cinikus fejet visel a nyakán. A
gyakorlatiasság önmagában erény, de túl gyakran
párosul sótlansággal. Amikor azonban megfűszerezik
egy kis finom, egészséges cinizmussal, az eredmény
gyakran humorérzék, éleselméjűség és irónia. Azok
az emberek, akiknek a jellemét ilyen fűszerkeverék
itatja át, sosem unalmasak.

Találkoznom kellett Victorexszel, a lovak mesterével,

de útközben még egyszer elolvastam Picus levelét, és
magamban mosolyogva fordultam be az istállók
előtti nagy udvarra. Olyan látvány fogadott, amitől a
mosolyom még jobban kiszélesedett. Megálltam, és a
kapuoszlopnak támaszkodva figyeltem.

Furcsa kinézete, valamint a többi ember dolgai iránt

tanúsított tökéletes közömbössége miatt (csak a lovak
érdekelték, minden mástól elzárkózott) Victorex nem
sok barátot szerzett a kolónián, és úgy tűnt, ezzel
tökéletesen elégedett. A Britannicus-villában azonban
megérkezése után nem sokkal rögtön szert tett két hű
barátra, akikkel osztozott a lovak szeretetében, és
akik szemlátomást nem törődtek a külsejével.
Az egyik Veronica lányom volt, a másik a feleségem.
A gyönyörű, most már tízéves Veronica azóta imádta
a lovakat, hogy meg tudta különböztetni őket a
kölyökkutyáktól. Mint később kiderült, az anyja is
hasonló szenvedélyt dédelgetett lány korában, de
ahogy nővé érett, lassan elfeledkezett róla. Az elmúlt
néhány évben azonban gyermekkori rajongása lánya
lelkesedése hatására újra visszatért, és mióta Victorex
megérkezett, hogy felügyelje a lótenyésztést,
mindketten vele és a lovakkal töltötték összes
szabadidejüket.

Victorex szinte kivirult gondoskodásuk és figyelmük

hatására. Továbbra is ugyanolyan érdes és
udvariatlan maradt a többi emberrel szemben, a
feleségemet és a lányomat viszont olyan helyre
emelte magában, ahol eddig csak és ő és szeretett
lovai fértek el. Ezzel párhuzamosan ő is gyökeres
átalakuláson ment keresztül, az egész viselkedése
drámai módon megváltozott az érkezése óta eltelt
néhány rövid hónapban. Elkezdett figyelni az
öltözködésre és a tisztaságra, ami nem volt rá
jellemző, mielőtt Veronica és Luceiia napi látogatói
nem lettek. Igaz, hogy továbbra is a lovak közelében
aludt, de már nem árasztott magából olyan átható
istállószagot.

A futtató közepén találtam rá, lassan forgott körbe, és

vezetőszáron futtatott egy gyönyörű, fekete pónit,
hátán a lányommal. Veronica arca ragyogott a
boldogságtól, és Victorex is vigyorogva villantotta ki
hatalmas lapátfogait, ahogy utasításokat kiabált neki.
A lányom maga alá húzta a lábát, és lassan
kiegyenesítette, amíg tökéletesen egyensúlyozva fel
nem állt a póni hátán. A gyeplőt lazán tartotta bal
kezében, a jobbját enyhén oldalra nyújtotta. Nézni is
gyönyörűség volt. Mozdulatai, önuralma és tartása
annyira tökéletes volt, annyira természetes, hogy a
vele járó veszély csak jóval később jutott eszembe,
amikor már arra is rájöttem, hogy ha valóban
veszélyes lett volna, Victorex nem engedi kipróbálni.
Tett két teljes kört a futtatóban, aztán visszaült a lóra,
és könnyedén odavezette hozzám az állatot. Pontosan
előttem megállt, leugrott a földre, egy pillanatra
átölelte a póni nyakát, aztán izgatottan odarohant
hozzám. Felkaptam, ő pedig a fülembe kiabált:
– Apa, hát nem csodálatos? A neve Bucephalus,
ugyanaz, mint Alexandrosz lovának, és Victorex azt
mondta, nekem adja! Hát nem csodálatos?

Az volt, és meglepő is. Akármennyire is szerette a

lovakat, Victorex egynek sem volt a tulajdonosa.
Közös tulajdont képeztek, vagyis nem
rendelkezhetett felettük. Miközben szerető
gondoskodással beszívtam lányom hajának meleg,
tiszta illatát, láttam, hogy Victorex közeledik
félrebillentett fejjel, mintha feszülten figyelne.
Miközben lépdelt, összetekerte a vezetőszárat, és a
hurkokat gondosan a karjára fűzte. Pontosan olvasott
az arckifejezésemből, és megelőzött, mielőtt
szólhattam volna.

– Varrus mester – bólintott köszöntésképpen. –

Csodálatos napunk van.

– Victorex – viszonoztam a biccentést. – Magam is

így gondoltam, amíg meg nem tudtam, hogy
meglepted a lányomat egy közösségi ajándékkal.
Összevont szemöldökkel rázta a fejét, megpróbált
elhallgattatni. Veronica hátralépett, zavart arccal
nézett egyikünkről a másikra.

– Mi a baj, apu? Mi az a közösségi ajándék? Victorex

válaszolt neki.

– Az sok ember ajándéka, kis Szarka.

Szarka? Ez valami új volt számomra, de amikor

rápillantottam fehér bőrű, hollófekete hajú lányomra,
rögtön rájöttem, mennyire illik hozzá a név. Most
egyenesen Victorexhez beszélt.

– De te azt mondtad, tőled kapom!

– Így is van. Most pedig vidd be szépen Bucephalust,

és csutakold le. Beszélnem kell édesapáddal.
Egyetlen részt se hagyj ki, megérdemli a legjobb
ellátást!
– Tudom, és meg is kapja… ő is tudja! Nem igaz,
lovacskám?

A póni felnyerített és megbökdöste az orrával

Veronicát, aki felnevetett, de az arcán továbbra is
zavar tükröződött.

– Tudja, hogy hoztam neki egy kis mézet, de azt

nem, hogy hová tettem. Még itt leszel, amikor
végzek, apa?

– Ne siesd el – bólintottam. – Beszélnem kell

Victorexszel, de ha előbb befejezzük, megvárlak, és
együtt sétálunk haza.

A lovász és én figyeltük, ahogy elvezeti a pónit;

önkéntelenül is megcsodáltam lányom ruganyos
kecsességét, és újra elképedtem, milyen gyorsan nő.

– Bucephalus… szép póni – szólaltam meg végül,

miután eltűnt az istállóban. Victorex horkantott.
Láthatóan nem tartoztam a kedvencei közé.
– Emlékszel a csődörre, amit Terrának akartam
venni, amikor együtt lovagoltunk Aquae Sulisba? –
kérdezte.

Szembefordultam vele.

– Igen.

– Nos, megtaláltam és megvettem, de találtam ott egy

másik lovat is… ugyanott, ugyanakkor. Egy
csodaszép tenyészkancát. Eladó volt, ezért
megvettem a saját pénzemen. Az első saját lovam.
Aztán beleszerettem.

Egyáltalán nem tűnt furcsának, hogy ezt a kifejezést

használja.

– Hol van most?

Az istálló felé bökött.

– Ott, a többivel együtt. – Megköszörülte a torkát. –

Nos, térjünk vissza a kis Bucephalusra. Az a ló
tökéletes. Tökéletes az alakja, a színe, az arányai, a
vérmérséklete. Csodálatos kis állat. Igazából
mindenre tökéletes, kivéve munkára vagy
tenyésztésre. Túlságosan kicsi. Ennek ellenére
tökéletes. És tökéletesen használhatatlan is, kivéve,
ha egy tízéves kislány vagy, akihez tökéletesen illik.
– Még egyet horkantott, én pedig kezdtem
összezsugorodni. Tudtam, mi következik, és egyre
jobban szégyelltem magam.

– A lényeg, hogy megbíztál egy munkával, amit el

kell végeznem, és azt az utasítást kaptam, hogy
legyek könyörtelen. Itt nincs hely felesleges
utasoknak. Ha egy ló nem tud dolgozni, és
tenyésztésre sem alkalmas, meg kell szabadulnom
tőle, értesz engem? Ami azt jelenti, hogy meg kell
ölnöm. – Krákogott és köpött egy nagyot. – Nem
szeretek lovakat ölni. Az emberek nem nagyon
érdekelnek, de a lovakat szeretem. A legtöbbjük
különb az emberek jó részénél. Különösen akkor
tiltakozom, amikor egy szép lovat kell megölnöm. A
kicsi ló nem az enyém, de Szarka már szerelmes lett
belé. Hogy végezhetnék vele? Ezért elcseréltem a
kancámat a pónira, így ő most már az enyém, és
senki nem mondhatja meg, mit tegyek vele. Én pedig
odaadtam Szarkának.

Most rajtam volt a torokköszörülés sora. Ostobának

és nyomorultnak éreztem magam.

– Bocsáss meg, Victorex, rosszul ítéltelek meg. Több

eszem lehetett volna. Elnevette magát.

– Hogyan? Egyáltalán nem ismersz engem, Varrus

mester. A helyedben én is ugyanezt gondoltam volna.
Egyszerűen csak nem szerettem volna felizgatni
Szarkát.

– Szarka – ízlelgettem a nevet. Tökéletesnek tűnt,

akárcsak a „kicsi ló”. Illett az én szépséges
lányomhoz. – Honnan szedted ezt a nevet?
– Nem én adtam. Az összes barátja így hívja, nem
hallottad még? De szerintem…

– Tökéletes.

Mindketten nevettünk.

– Nézd – mondtam –, legalább azt engedd meg, hogy

kárpótoljalak a kancádért. Nem tisztességes, hogy
elveszítetted a pénzed.

Vidám pillantást vetett rám, és következő szavaival

szerzett magának egy harmadik barátot a
Britannicus-villában.

– Elvesztettem a pénzem? Vak vagy, Varrus mester?

A boldogság a kicsi lány arcán máris tízszeresen
visszahozta az árát, pedig még oda sem adtam neki a
lovat! Nem kérek pénzt, és mit kezdenék egy lóval?
Már így is van vagy száz, és még több lesz. –
Megcsóválta a fejét. – Nem, Varrus mester. Tartsd
meg a pénzed, és hagyd, hogy tegyem, amihez a
legjobban értek. Tudom, mennyire szereted azt a
kicsi lányt, de számomra is nagyon különlegessé vált.
Ráadásul nem fél tőlem, és ez sokat jelent.
Meglepődnél, milyen sokan gondolják, hogy
veszélyes vagyok, vagy őrült.

Felemeltem a kezem.

– Nos, egyvalaki biztosan van, aki nem így véli.

Mostantól úgy vezeted az istállót, ahogy akarod, de
hálás lennék, ha tájékoztatnál az eseményekről. Az
én dolgom kiképezni az embereket, hogy megüljék a
lovaidat, így együtt létrehozhatunk valami újat ebben
a provinciában. A legjobb emberek a valaha látott
legjobb lovakon. Tudom, nem akarod megmondani,
hogyan végezzem a dolgom, és én sem fogok
beleszólni a tiedbe. Megegyeztünk?

– Megegyeztünk.

Később, amikor Veronicával sétáltunk vissza a

villába, megkérdeztem az új nevéről. Szégyelltem
magam, hogy eddig nem tudtam róla. Az eddigi évek
során mindig a lányomként gondoltam rá, az apai
szeretet vaksága miatt nem láttam, hogy ugyanakkor
egy külön, kifejlett személyiség is volt.
– Tehát, ifjú hölgy – kérdeztem –, mióta is vagy te
Szarka?

– Mindig is az voltam, apa. Igazából A Szarka, de

egy idő után lerövidült Szarkára.

– És miért „A Szarka”?

– Hát mert csupa fekete és fehér vagyok, szeretem a

zöld ruhákat, és a szemem is zöld és csillogó! És
szörnyű kis tolvaj voltam kiskoromban!

– Tolvaj? Mit loptál el?

– Ó, hát mindent… vagyis mindent, ami fényes volt

vagy csillogott, mint egy igazi szarka. De én mindig
mindent visszaadtam… a legtöbbször azért, mert rám
szóltak.

– Értem. Nem tudtam róla, hogy van egy tolvajunk a

családban.

Felmosolygott rám, amitől szárnyra kapott a lelkem.

– Nem voltam igazi tolvaj. Úgy értem, nem rabló
vagy martalóc. Nem loptam volna pénzt, és
egyébként is mindent csak kölcsönvettem. Amikor
valami csillogó dolog eltűnt, mindenki azonnal tudta,
hol keresse. Nem is tudtam volna semmit megtartani.

– Megpróbáltad?

– Micsodát? Megtartani valamit? – Elhallgatott,

összevonta a szemöldökét. – Úgy érted,
megpróbáltam-e valaha igazából ellopni valamit? –
Határozottan megrázta a fejét. – Nem hiszem. Talán
amikor még egészen kicsi voltam, de arra már nem
emlékszem. Aztán anya egy nap elvette az egyik
legféltettebb kincsemet… a legszebb fésűmet,
aminek színes üveggyöngyök voltak a nyelében.
Egyszerűen csak elvette. Azt mondta, kell neki és
megtartja. Nagyon mérges voltam, aztán később
nagyon szomorú. Rettenetesen
hiányzott… – Elhalt a hangja, megállt, megfogta a
kezem és lehúzott magához, hogy egy szintben
legyen a szemünk. – Aztán a következő nap anya
visszaadta a fésűmet, és azt mondta, ha elveszek
valamit, ami valaki másé, akkor pontosan olyan
szomorú lesz, mint én voltam. – Nagyon komoly és
ünnepélyes arckifejezéssel folytatta. – Soha többé
nem loptam el semmit, és utána nagyon hosszú ideig
nem vettem kölcsön semmit a barátaimtól, még az
engedélyükkel sem.

Megrángatta a kezem, jelezve, hogy folytathatjuk a

sétát, de közben tovább beszélt.

– Azután már nem hívtak A Szarkának, viszont a

Szarka megmaradt, aminek nagyon örülök, mert
szeretem ezt a nevet. Persze csak a legjobb barátaim
hívnak így, a többieknek továbbra is Veronica
vagyok.

Szinte már irigységet éreztem, amiért ki voltam zárva

a körből.
– Sosem hallottam a mai napig – mondtam. – Azt
hiszem, ez azt jelenti, hogy nem tartozom a legjobb
barátaid közé…

– Ó, apa! – Újra megtorpant, és szerető

bosszankodással nézett fel rám. – Te az apám vagy,
az Isten szerelmére! Te vagy a legkülönlegesebb
barátom, még Victorexnél is különb! Akkor hívsz
Szarkának, amikor csak akarsz.

– Köszönöm, Szarka – feleltem. – Úgy lesz. –

Örömmámorban úsztam.

Mire Victorex két évet eltöltött új megbízatásában,

már jó úton haladt az önellátó lótenyésztés. Volt öt
nagyon boldog csődöre, és körülbelül hetven kancája
a vemhesség különböző szakaszaiban, valamint
számos csikója. Elkezdte a jövőbeli tenyészállomány
gondos kiválasztását. Az első generációból csak két
csikót tartott meg tenyésztésre, egy-egyet mindkét
nemből, ezeket ítélte a legjobb példányoknak. A
többi lovat munkára fogták, amint elérték a
megfelelő kort. Victorex úgy becsülte, a tizedik év
végén elkezdhet nagy, erős lovakat tenyészteni, húsz
év múlva pedig már nagy számban fognak
rendelkezésre állni a hátasok.

Pontosan tudta, mit tesz. Mi nem, ezért hagytuk

dolgozni.

Közben azokkal az állatokkal, melyekre Victorex

engedélyt adott, megkezdtem az új kiképzési és
felfejlődési technikák kidolgozását. Könnyűnek
hangzott, amikor csak beszéltünk róla, de átültetni a
gyakorlatba már jóval nehezebbnek bizonyult.

Összeszedtem néhány embert, akiket ki akartam

képezni lovassági harcmodorra, ők alkotják majd az
új haderő magját. Mindegyik fel tudott ugrani a lóra,
még teljes felszerelésben is. Ez akár előny is lehetett
volna, és voltaképpen az is volt, de csak bizonyos
mértékig. Mindössze annyit kellett tennem, hogy
teljesen átképzem ezeket az embereket. El kellett
felejteniük mindent, amit addig tanultak, kivéve azt,
hogyan maradjanak a ló hátán, ha már egyszer
felültek – és még ezt is könnyebb volt elgondolni,
mint megvalósítani.
A katonák, akiket át kellett képeznem, íjászok voltak,
könnyűlovas előcsatározók. Őket kellett
nehézlovassággá alakítanom. Ez azt jelentette, hogy
az addig viselt könnyű bőrpáncél már nem volt
alkalmas a feladatra, ami rájuk várt. Vagyis el kellett
dobni a bőrpáncélt, és a helyére vas– vagy
bronzsisakot, mellvértet, vassal kivert csataszoknyát
kellett ölteni. Gyalogos ellenséggel fognak harcba
szállni, ezért a legsérülékenyebb részük a lábuk volt.
A csupasz lábszárat és a szandált felváltotta a fém
lábszárvédő és a páncélcsizma, amely elég erős volt
ahhoz, hogy ellenálljon egy kardvágásnak vagy
fejszecsapásnak. Minden embernek körülbelül
harminc fonttal kellett nagyobb terhet cipelnie.

A pluszsúlyon kívül azt is számításba kellett vennem,

hogy az akkori lovasok apró, gyenge, keményített
bőrből készült kis pajzsokat hordtak, melyekkel el
lehetett téríteni egy eltévedt nyílvesszőt vagy egy
eldobott követ, de egy erős kardcsapás, egy közelről
kilőtt nyílvessző vagy egy dárda ellen mit sem értek.
Ezért a könnyű tákolmányokat nehéz, kifejezetten
lovasok számára készített pajzsokra kellett cserélni.
Azt is észben kellett tartanom, hogy nagyobb lovakat
tenyésztünk. Nem csak egyszerűen magasabbakat,
hanem nagyobbakat.

Érthetőbben megfogalmazva, a következő

problémával álltam szemben: vennem kellett néhány
egyszerű katonát, akik hozzászoktak, hogy
könnyedén felugranak a lóra, megterhelni őket
további negyven-ötven font holtsúllyal, és rávenni,
hogy szálljanak fel egy olyan hátasra, amelyik
nagyobb és szélesebb, mint bármilyen ló, amellyel
eddig dolguk volt.

És ez még csak a kezdet volt. Meg kellett kérnem

őket, hogy felejtsenek el minden előnyt, ami azzal
járt, hogy egy gyors, fordulékony állaton
száguldanak, amely érzékenyen reagált a
súlypontváltoztatásra vagy a térd apró nyomására, és
szükség esetén azonnal kiviszi lovasát a veszélyes
területről. Ehelyett arra hívtam fel a figyelmüket,
hogy tudatosan váljanak mozdulatlan építőkővé,
manőverezésre képtelen egységgé egyetlen szilárd,
lovakból álló falban. Egy erős szerkezet mozdulatlan
részeiként kellett előrenyomulniuk, kanyarodniuk,
fordulniuk. Egyetlen élő egységként. Nem
egyénként, hanem lovasok falaként. Ez azt jelentette,
ha Caius Britannicust vagy Publius Varrust megöli
egy jól célzott vagy eltévedt nyílvessző, akkor ő
kiesik a sorból, de a lova továbbra is a támadó erő
része marad, mert a szomszédjai mindkét oldalon
tartják a pozíciójukat. Sokan ezt dermesztő és
természetellenes gondolatnak vélték. A szemükben a
lovasok hirtelen feláldozható katonákká váltak, és a
ló lett a legfontosabb elem.

Természetesen ez nem így volt, de az elején így

látták, és nekem ezzel a látásmóddal kellett
felvennem a harcot.

Kitartóan próbálkoztam, és nemsokára észrevettem,

hogy néhány emberem már a folyamat kezdetén kezd
jó vezetői képességeket mutatni az új harci technika
gyakorlása közben. Ha ilyet láttam, ott helyben
előléptettem, és bár akkor még nem tudtam, ezzel a
vezetők új hierarchiáját hoztam létre: a lovassági
tisztekét.
Az ilyen gyökeres változtatásokat persze nem lehet
egyetlen éjszaka alatt végrehajtani, ez a folyamat is
évekig tartott. Az élet a kolónián ez idő alatt
viszonylag csendesen és nyugalomban folyt, csupán
ritkán vetett rá árnyékot a kinti világban uralkodó
zűrzavar – rendszerint Alaric, vagy valamelyik
hozzánk látogató papja hozta a híreket. Így
szereztünk tudomást Valentinianus haláláról, vagy
egy újabb reménybeli császár, Eugenius felkeléséről,
aki szintén a hadsereg soraiból előlépve intézett
kihívást Theodosius ellen. Stilicho – és az oldalán
Picus Britannicus – azonban jól végezte a dolgát, és a
nyugaton összegyűjtött hatalmas hadsereg elsöpörte
Eugeniust.

Aztán két évvel később olyan hír érkezett, ami

mindannyiunkat megdöbbentett. Illő módon Picus
küldte, aki most már rendszeresen írta a leveleket.

Üdvözöllek, Apám!

Remélem, ez a levél hamarabb ér el hozzád, mint a

hír, amit tartalmaz. Belekeveredtem valamibe, amit
egyesek a birodalom két legerősebb, legrátermettebb
embere közötti polgárháborúként írtak le, és a hír,
amit közölnöm kell veled ebben a levélben, minden
bizonnyal elbizonytalanít és megdöbbent majd.
Theodosius halott. Ma éjjel halt meg, és a halála
olyan szakadékba taszította a birodalmat, ami az
egész világot meg fogja rázni.

Előző leveleimben nem említettem, de Stilicho

meteorként felívelő pályafutását nagyban
befolyásolta, korlátok közé szorította, és bár kisebb
mértékben, de lemásolta egy másik Flavius – egy
bizonyos Flavius Rufinus, akiről már valószínűleg
hallottál. Flavius Stilicho és Flavius Rufinus
riválisok, mióta Stilicho megtette első lépéseit az
ismertség felé vezető úton. Addig Flavius Rufinus
élvezte az uralkodó kegyeinek teljes kényelmét, amit
senki sem veszélyeztetett. Rufinus azonnal meglátta
Stilichóban a vetélytársat, és a nyílt ellenségeskedés
kivételével mindent megtett, hogy akadályozza
előrejutását. Néhány hónappal ezelőtt azonban
minden megváltozott. A két férfi közötti rivalizálás
nyílt összeütközésbe torkollt, és Theodosius, a
ravasz, ügyes manipulátor saját előnyére
használta ki a helyzetet. Ez végül, hat nappal levelem
megírása előtt egy olyan birodalmi kiáltványhoz
vezetett, ami villámcsapásként érte az egész római
udvart.

Mivel a fiad vagyok, tudom, kíváncsiságod és

türelmetlenséged ellenére meg fogod bocsátani
nekem, hogy a szónok szerepébe bújok, és csak
később térek rá a kiáltvány tartalmának
ismertetésére. Úgy vélem, sokkal fontosabb, hogy
először megértsd a két Flavius ellenségeskedésének
hátterét.

Stilicho és Rufinus személyisége szinte mindenben

gyökeresen eltér egymástól, és vannak, akik szerint
kettejük közül Flavius Rufinus a jobb ember. Én nem
osztom ezt a nézetet, nem oszthatnám még akkor
sem, ha Stilichót csak hírből ismerném. Míg Stilicho
megragad minden új és idegen ötletet, szinte még
mielőtt teljesen megismerné őket, és felkészül rá,
hogy aszerint cselekedjen, addig Rufinus
hosszadalmas és fáradságos munkával feltérképezi és
a magáévá teszi. Ám amint ezzel végez, ugyanolyan
határozottan és gyorsan cselekszik, mint Stilicho…
egyszerűen csak több időre van hozzá szüksége.
Mindketten kivételes tehetségű emberek, született
vezetők, a katonáik is bálványozzák őket, de míg
Stilicho ravasz, eltökélt, logikus és lelkiismeretes
mindenkivel, rangtól függetlenül, addig Rufinus
lobbanékony, kapkodó, logikátlan és ösztönös vezető.
Minden más különbség eltörpül amellett, hogy
Flavius Stilicho mély igazságérzettel rendelkezik, és
átlagon felüli emberséggel bír – ezek a jegyek
Rufinusból tökéletesen hiányoznak.

A legutóbbi, nagyobb nézeteltérésük okozta a

szakadék elmélyülését, és bár a nyílt ellenségeskedés
kirobbanásának oka aszerint változik, ki számol be
róla, a történetekben van annyi közös elem, ami
alapján sejteni lehet az igazságot.

Mint tudod, Flavius Stilicho vandál származású, apja

a vandál zsoldosok kapitánya, anyja pedig egy
kifogástalan származású római úrnő. Flavius Rufinus
gall, egy ősi országrészből, amit Gallia Cisalpinának
neveznek.
Stilicho apjától tanulta a katonai tudományokat, és
tribunusként kezdte pályafutását a hadseregben.
Rufinus fiúként csatlakozott a praetorianusokhoz,
amikor Stilicho még csecsemő volt, és onnan
dolgozta egyre feljebb magát, amíg praetorianus
prefektus nem lett Illyricumban, az Adria északi
részén. A két Flavius kiemelkedő képességei hamar
felkeltették Theodosius figyelmét… Rufinus
esetében már jóval azelőtt, hogy Theodosius császár
lett.

Rufinus körülbelül egy évvel ezelőtt hírt kapott róla,

hogy a rá bízott körzet egyik zsoldos helyőrsége
fellázadt, és nyílt zendülést robbantott ki a császár
ellen. Ugyanez a hír Stilichóhoz is eljutott több mint
egy hónappal később, de Stilicho változata, amit én is
olvastam, jelentős eltéréseket mutat Rufinus
jelentéséhez képest. A körzet hadbiztosa saját kézzel
írt levelében arról tájékoztatta Stilichót, hogy a
helyőrség – Stilicho egyik legiójával együtt – már
majdnem két éve teljesít szolgálatot anélkül, hogy a
katonák megkapnák a bérüket. Mindez az illyriai
határvidéken történt, ahol gyakoriak voltak a
banditák támadásai. A számvevő szekereit három
alkalommal is elfogták és kirabolták, mielőtt
elérhették volna a helyőrséget, hiába rendelt melléjük
egyre nagyobb védelmet. A zsoldosok végül közölték
a helyi hatóságokkal, hogy amíg ki nem fizetik őket,
nem teljesítenek szolgálatot, nem látnak el katonai
teendőket, és semmilyen árut nem engednek ki a
körzetből. Stilicho azonnal reagált, utasította a
számvevőt, hogy akármilyen áron is, de rendezné a
helyzetet, és fizesse ki a zsoldosokat. Ám sajnos már
elkésett.

A zsoldosok vandálok voltak, és ez nem kerülte el

Flavius Rufinus figyelmét. Ostrom alá vette a várost,
elfoglalta, majd lemészároltatta a teljes helyőrséget
és lakosságot, aztán földig rombolta a települést –
mint mondta, hogy példát statuáljon a potenciális
lázadóknak és támogatóiknak. Nyilvánvalóan nem
hagyta ki a lehetőséget, hogy megszégyenítse
riválisát, és néhány hónappal ezelőtt maga hozta el a
hírt Konstantinápolyba.

Magam is ott voltam a kihallgatóteremben

Stilichóval, amikor Rufinus jelentést tett a
császárnak, és
ekkor hallottunk először az esetről. Apám, elképzelni
sem tudod Stilicho dühét! Soha nem hittem volna,
hogy képes ilyen ádáz, a következményekkel mit sem
törődő viselkedésre, pedig azt gondoltam, jól
ismerem. Úgy kellett lefogni, nehogy nekirontson
Rufinusnak, és mindezt a császár jelenlétében! És
még így, lefogva, a császár haragját kockáztatva,
semmibe véve a Rufinushoz kötődő bajtársi
kapcsolatát, és tudva, hogy az élete egy hajszálon
múlik, azt mondta Rufinusnak, nem méltó az életre
és arra, hogy katonának nevezze magát, és közölte
vele, hogy ő fog végezni vele, bárki vagy bármi is
legyen az eszköz.

Természetesen a császár szigorúan rendreutasította

Stilichót, de a vak is láthatta, hogy Theodosius
valójában nagyon élvezte az összecsapást.
Figyelmeztette őket, hogy tartsák távol magukat a
másiktól, ha nem akarják a haragját kockáztatni, és
véget vetett a kihallgatásnak. Rufinust éppen csak
megfeddte az atrocitások miatt, melyek annyira
felbőszítették Stilichót.
Aztán hat nappal ezelőtt ő császári agyafúrtsága
kibocsátotta a kiáltványát. Theodosius már hónapok
óta nem érezte jól magát, ám ezt eltitkolta mindenki
elől, csak a kiválasztott kevesek tudtak róla. Nem
volt már fiatal, viszont a ravaszságából és a
fortélyosságából mit sem veszített. Bejelentette
részleges lemondását ikerfiai, Honorius és Arcadius
javára. A fiúk persze még csak csecsemők, azonban a
birodalom érdekében Theodosius elrendelte, hogy
halála esetén fiai a birodalom egy-egy felén
uralkodhatnak. Honoriusé lesz a nyugati rész
Rómával, Arcadiusé pedig a keleti
Konstantinápollyal. A fiúk helyett nagykorúságukig
két régenst nevezett ki: Flavius Stilichót Honorius
mellé Rómába, Flavius Rufinust pedig Arcadius
mellé Konstantinápolyba. És amíg azok ketten a
kormányzással lesznek elfoglalva, maga Theodosius
felügyeli az egész birodalmat.

Micsoda elme, apám! Theodosius egyetlen lépéssel

gondoskodott fiai örökségéről, és megduplázta a
birodalom túlélésének esélyét bármilyen támadással
szemben, bár a vészmadarak rögtön a birodalom
pusztulását jövendölték. Sem Stilicho, sem Rufinus
nem fogja cserbenhagyni védencét, és egymásról sem
veszik le a tekintetüket. Természetesen Theodosius
nem akart ilyen hamar meghalni. Csakhogy meghalt,
és most már a lépése következményei
megváltoztathatatlanok.

Jó lenne tudni a véleményed, de megkérlek, hogy ne

válaszolj, vagy ha mégis megteszed, akkor ne írj
semmi olyasmit, amit bárki árulásnak vagy
hűtlenségnek bélyegezhet. A biztonság, amit a
levelezésemben élvezek, már csak kifelé működik.
Lehet, hogy a nekem érkező leveleket átnézik
Stilicho és a nyugati birodalom ellenségei.

Isten veled, nemsokára újra írok.

Picus

X.

A Picustól kapott legfrissebb hírek hatására

felkészültünk, bármi is történjen. Csakhogy semmi
nem történt. Az élet elszigetelt kis kolóniánkon a
maga nyugodt ritmusában folyt tovább, és én is
nyugodtan, aprólékosan építgettem tejfölösszájú
hadseregemet. Aztán a következő évben, 394
tavaszán újra eszünkbe jutott Picus levele.

Ullic királyságából azt az üzenetet kaptuk, hogy

kalózok szálltak partra nagy erőkkel a tőlünk északra
lévő folyótorkolat déli oldalán, és a délre, illetve
nyugatra fekvő városokból, falvakból három
küldöttség is érkezett, hogy a segítségünket kérjék a
partvidéket sáskahadként ellepő szász és frank
haramiák ellen. Alaric püspök és papjai tájékoztattak,
hogy a szász rablók az elmúlt két télen a parton
táboroztak le, még azzal sem törődtek, hogy
hazavitorlázzanak, így a következő tavasszal azonnal
elkezdhették a fosztogatást, köszönhetően a katonai
helyőrségek hiányának a körzetben. A világ egyre
gyorsabban csúszott a Hádész felé, és Britannia
délnyugati részén egyedül mi voltunk képesek
szervezett ellenállásra.
A legnagyobb nehézséget ironikus módon a védekező
szerep fenntartása jelentette. Nagy volt a kísértés,
hogy háborúba vonuljunk, egyedül Caius Britannicus
higgadt gondolkodása tartott minket vissza.
Állandóan emlékeztetett a kolónia rendeltetésére:
önfenntartás és túlélés.

Amikor lehetőségünk volt, még így is kiküldtünk

csapatokat a szomszédjaink megsegítésére, és végül
ez a lépés volt az, amivel felkeltettük a katonai
hatóságok figyelmét.

Már az elejétől fogva tudtuk, hogy egy

magánhadsereg fenntartása – még ha csak félkatonai
szervezetnek nevezzük is – kívül helyez minket a
törvényen. A törvény szerint a birodalom minden
hadra fogható férfija katonának számított, és a
császárnak tartozott hűséggel. A tény, hogy egyszerre
három vagy négy császár is uralkodott, nem
számított, annak nem volt hatása a törvényre. Ebből
következett, hogy ha egy polgár fegyveres
katonákból álló egységet szerelt fel és tartott fenn –
még ha azok független csatlósok voltak is –, azzal
ipso facto elbitorolta az emberek hűségét, amivel a
császárnak tartoztak, és megfosztotta a birodalmat
egy egységtől.

A gazdagok természetesen már évszázadok óta

fenntartottak magán „testőrséget”, ez ismert és
elfogadott tény volt. Csendes kis kolóniánkon
azonban alig néhány év alatt felszereltünk és
kiképeztünk egy csaknem ezer emberből álló
hadsereget. Három dolog tette lehetővé, hogy
mindezt észrevétlenül végrehajthassuk. Az első
természetesen az volt, hogy eredeti tervünket a
britanniai hadseregek legmagasabb beosztású tisztjei
közül többen is ismerték és támogatták. A második
szorosan kacsolódott az elsőhöz, és minden érintett
jól ismerte: „hadseregünk” terv szerint épült fel, nem
akartuk mozgósítani vagy megmutatni, amíg a római
legiókat ki nem vonják Britanniából, már ha ilyen
katasztrófa egyáltalán megtörténik valaha. A
harmadik dolog, ami védett minket, az
elszigeteltségünk volt. Távol estünk minden sűrűn
járt úttól, és az első években nagy erőfeszítéseket
tettünk a titkosság és a biztonság megőrzése
érdekében.
Ahogy azonban múltak az évek, megváltoztak a
körülmények. Keményen képeztük az újoncainkat, és
a kiképzés megkövetelte az egyenruhát, hogy úgy
érezzék, valódi katonai egységhez tartoznak. Aztán
amikor Caius Britannicus diplomáciai gesztusként,
hogy kedvére tegyen Ullic Pendragon királynak,
értékes északnyugati szövetségesünknek, katonai
vörösre változtatta az addig egyszerű, házi szövésű
egyenruhát, hirtelen sokkal láthatóbbá váltunk. Ez a
láthatóság még nagyobb hangsúlyt kapott, miután a
katonai hatóságok elkezdték kivonni a helyőrségeket
a nyugati erődökből, hogy délkeleten, a Szász-parton,
a faltól délre eső területeken és Londinium
körzetében vonják össze őket, amely már hosszú
ideje Dél-Britannia adminisztrációs központja volt. A
helyőrségek eltávolítása a fosztogatások gyakoribbá
válásához vezetett, ami miatt egyre nyitottabb
védelemre álltunk át, kockáztatva, hogy hivatalosan
is „észrevesznek” minket. Előbb vagy utóbb meg
kellett történnie. Végül 396-ban történt meg.

Egy Londiniumban szolgáló fiatal, csillogó szemű

tiszt hallott a tetteinkről, és meglátta a lehetőséget,
hogy hatékonyságával lenyűgözze feletteseit.
Felkészült rá, hogy jelentést tegyen a „nyugaton,
Glevumtól délre garázdálkodó lázadókról és
banditákról”. A jelentését szinte a felettesei előtt
kaptuk meg, köszönhetően Plautusnak, aki éppen
szolgálatban volt, és látta a dokumentumot. A
cambriai helyőrségek egyikéből ideküldtek egy
kisebb egységet, hogy ellenőrizzék a jelentés
valóságtartalmát, de Glevumtól délre nyomát sem
találták szervezett fosztogató csoportoknak.

A balszerencsének köszönhető, hogy az expedíciót

vezető fiatal tiszt együtt vacsorázott a glevumi
magisztrátussal. Az étkezés folyamán meghallott
valamit rólunk és a tevékenységünkről, és ezt a
részletet is belevette a londiniumi feletteseknek
küldött jelentésébe. Ezúttal még azelőtt tudtunk
mindent, hogy elment volna a levél. Alaric egyik
papja szólt nekünk, ő pedig egyenesen az írnoktól
tudta meg, aki lekörmölte a jelentést. Az ifjú tribunus
azt írta, „minden oka meg van feltételezni, hogy a
Glevumtól délre tevékenykedő fosztogatókról szóló
hírek valójában helyi lakosok egy kisebb közösségére
utalnak Aquae Sulistól délre, akik félkatonai
szerveződést hoztak létre, hogy védjék saját magukat
és földjüket a hiberniai banditáktól”. Hozzátette,
semmilyen jel nem utal rá, hogy ezek az emberek
bármilyen
törvénytelen cselekedetben vennének részt, mármint
azon kívül, hogy engedély nélkül felfegyverkeztek. A
csoport létszámáról nem tudott semmit, de a hírek
alapján száz és néhány ezer között lehet. Személyes
véleménye az volt, hogy már a száz is erős túlzás.
Ennek ellenére azt javasolta, hogy a szenátus és
Róma népe érdekében végezzenek vizsgálatot a
területen, amely kívül esett az ő hatáskörén.

Egészében véve kitűnő jelentés volt egy olyan ritka

embertől, aki egyszerre volt a hadsereg tisztje,
ugyanakkor józan gondolkodású, a szolgálatát
lelkiismeretesen elvégző katona. A jelentés híre úgy
csapódott le a kolónián, ahogy az égi kövem fúródott
a földbe. Britannicus azonnal összehívta a tanácsot,
és sor került egy igen viharos ülésre.

Caiusnak volt egy nagyon erős, és rá meglepő módon

egyáltalán nem jellemző meggyőződése, amihez
minden tanácsülésen következetesen ragaszkodott, és
ami a csodával határos módon sosem hagyta cserben.
Őszintén hitte, hogy a tanács a maga módján képes
megoldani minden problémát. Rendszerint hátradőlt,
és nem vett részt a vitában, csupán akkor szólt bele,
amikor a rend megőrzése érdekében szükségesnek
vélte. Fenntartotta, hogy bármi is legyen a probléma,
a tanács képes saját keretei között megoldani. A
végső döntés soha nem tőle származott, de ő
választotta ki a tanácstagokat, és szinte illetlen
örömöt érzett, amikor a különféle képességeket és
szakértelmeket kellett összeegyeztetnie a kolónia
jóléte érdekében. Az ülések egyetlen szabálya az
volt, hogy senki nem távozhat, amíg meg nem oldják
a problémát, és a javaslatot a jelenlévők egyharmada,
plusz egy fő el nem fogadja.

A tribunus jelentése miatt összehívott tanácsülés volt

a leghosszabb, melyen valaha részt vettem: tíz órán
át tartott.

A józan, értelmes javaslatot ezúttal Vegetius Sulla

szolgáltatta, a néhány évvel korábban elhunyt Tarpo
Sulla legidősebb fia. A negyvennyolc éves Vegetius
huszonöt évig szolgált a legióval Galliában,
Afrikában és a germán határvidéken. Halk szavú, de
nagy tudású ember volt, aki csak ritkán szólalt meg a
tanácsban, de amikor megtette, mindenki figyelt rá. A
vita már órák óta folyt, néhányan kis híján ölre
mentek. Magasra csaptak az indulatok, és tökéletes
zűrzavar uralkodott a helyiségben. Több mint hat
órája semmiféle előrelépést sem sikerült tenni.

Láttam, hogy Vegetius feláll a székéről, és az övén

lógó zacskóban matatva a szoba egyik üres sarkába
sétál. Zavartan figyeltem, ahogy előhúz egy
madzagra erősített követ. Kirázta a csomókat a
madzagból, és a végét az egyik kezébe fogva
elkezdte pörgetni a feje fölött. Ahogy a kő
felgyorsult, zúgó, fütyülő hangot hallatott, amely
lassan éles, fültépő sikollyá alakult.

Minden más zaj megszűnt a helyiségben, az emberek

döbbenten, tátott szájjal fordultak felé. Hirtelen
leeresztette a karját, kinyújtotta a másik kezét, és a
kő hangos csattanással állapodott meg a tenyerében.
Azon vettem észre magam, hogy szélesen vigyorgok,
bár fogalmam sem volt róla, mire készül. A szobára
néma csend telepedett.

Vegetius végignézett az őt bámuló arcokon,

kinyitotta az ujjait, és hagyta, hogy a kő lezuhanjon,
amíg a madzag engedi.
– Ezt akkor szereztem, amikor Germaniában
szolgáltam – mondta. – A határon túl élő barbárok
készítik őket, és a gyermekeik ezzel játszanak. Ha
éjjel hatan vagy heten nekiállnak a szabadban, az
emberbe belefagy a vér. Viszont teljesen ártalmatlan.
– Újra megpörgette, egyre gyorsabban és
gyorsabban, amíg néhányan a fülükre nem szorították
a tenyerüket, aztán elengedte. A kő átrepült a szobán,
és a falhoz csapta az asztalon álló vázát. A döbbent
csendben az edény darabjai esőcseppekként
koppantak a padlón. Ebben a csendben szólalt meg
újra.

– Vagy legalábbis ártalmatlannak tűnik. Valójában

ölni lehet vele. Mikor látta bármelyikőtök utoljára
valamelyik hadihajónkat? – Senki nem felelt, így
folytatta. – Tudjátok, azok a kékek. Akárcsak a
legénység egyenruhája. Bizonyos megvilágításban az
ember észre sem veszi őket. Pedig higgyétek el, ott
vannak, és átkozottul veszélyesek.
– Vegetius – szólalt meg halkan Britannicus –,
szerintem rá akarsz vezetni minket valamire. Ha
mindannyian leülünk, elmagyarázod?

Vegetius elmosolyodott.

– Boldogan. – Mindenki leült, ő pedig továbbra is

mosolyogva a helyiség túlsó végébe sétált, és felvette
a követ. Lassan körbenézett a szobában, mielőtt
belevágott. – Van egy problémánk, vagyis igazából
több. Van egy hadseregünk, amit nem volt szabad
felállítanunk és kiképeznünk; egyenruhánk, amit nem
szabadna viselnünk; erődítményeink, amelyek nem is
létezhetnének; lovasságunk, amit nem
birtokolhatnánk; és egy katonai különítmény már
úton van ide keletről, hogy megtudják, kik vagyunk
és mivel rendelkezünk. – Néma csend fogadta
szavait. – A javaslatom a következő. A dolgok nem
mindig azok, aminek látszanak. Ki kellene
használnunk a rendelkezésünkre álló időt a
vendégeink megérkezése előtt, aztán megmutatni
nekik, mink van, és hagyni, hogy maguk is
meggyőződjenek róla: semmink sincs.
A beszéd ideges mozgolódást keltett. Néhányan azt
gondolták, elment az esze, mivel a mondandójában
nem találtak semmi logikát. Aztán valaki
megkérdezte, hogy gondolja végrehajtani a
javaslatát.

– Egyszerűen felelte. – A legnyilvánvalóbbal

kezdjük. Feloszlatjuk és hazaküldjük a hadsereget.

– Ezer embert? – Már maga a kérdés is nevetségessé

tette a felvetést, de Vegetius lecsapott rá.

– Miért ne? Ha most elküldjük őket, mire a

vendégeink megérkeznek, nyoma sem marad, hogy
valaha is léteztek.

– De hová küldjünk ezer embert? – kérdezte

másvalaki.

– Bárhová, ember! De nem egyben. Szétosztjuk őket,

és elküldjük gyakorlatozni. Ullic a hegyek közt
hasznukat tudná venni a hibernek ellen, mondjuk egy
hónapig. Két– vagy háromszáz emberre gondoltam.
Másik kétszáz bevehetné magát a délnyugati
mocsarakba. Másik száz mehetne a Stonehenge-et
körülvevő síkságra.

– Ez még mindig csak öt-hatszáz. Mi van a

többiekkel? – Most már mindenki kérdésekkel
dobálózott. Vegetius undorodva csóválta a fejét.

– Hányan élnek itt közülük valójában? A falvakban

és a gazdaságokban? Százan? Kétszázan? Ez
kevesebb, mint két ember a kolónia minden
négyzetmérföldjére, az pedig nem túl sok. Amíg
ügyelünk, hogy ne legyünk szem előtt, és
megpróbálunk a lehetőségeinkhez mérten
láthatatlanok maradni, négyszáz embert nyugodtan
kint hagyhatunk.

Caius szólalt meg.

– Vagyis marad száz ember, meg a jól látható erőd a

dombtetőn. Vegetius elvigyorodott.

– Igen, Caius… egyelőre. De ne feledkezz meg a

hadigályákról.
– Bocsáss meg, Vegetius, de nem tudom, miről
beszélsz.

– Arról, hogy ha jól csináljuk, el tudjuk rejteni.

– Elrejteni? – kérdezte megütközve Britannicus. –

Mármint az erődöt?

– Miért ne? Ha a haditengerészet képes elrejteni egy

egész flottányi gályát, miért ne rejthetne el a
hadsereg egy erődöt?

– Isten a mennyben! – horkantotta Britannicus. –

Hogy lennénk rá képesek?

Vegetius Britannicusra nézett, de mintha nem is látta

volna; összevonta a szemöldökét, tekintete a távolba
révedt.

– Van egy ötletem, ami talán beválhat… vagyis

biztosan beválik, ha megtalálom hozzá a kulcsot.
Nem
olyan nehéz. Csak egy kis képzelőerő, elkötelezettség
és szerencse kell hozzá. – Hangja egészen elhalkult,
ujja hegyével megvakarta az állcsúcsát. A szobában
mindenki a mozdulatot figyelte, és várta, hogy
folytassa. – Egyszer Galliában egy egész legiót
elrejtettünk fényes nappal, egy hadsereg alig
negyedmérföldnyire vonult el mellettünk, és nem
vettek észre. – Újra elhalkult a hangja, ahogy
tűnődött, végül határozottan megrázta a fejét. – Nem,
ez nem lesz jó. Hálókat használtunk ágakkal és
levelekkel, de ezek a falak túl magasak, ráadásul egy
domb tetején vannak. Caius, a domb másik oldaláról
látni a falakat?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Britannicus. –

Szerintem még sosem jártam a domb mögött. Miért,
fontos lenne?

– Lehet. Tudja valaki?

– Igen – szólalt meg Terra. – Firma és én arra

vadásztunk körülbelül egy hónappal ezelőtt, és a
völgy aljában meg is jegyezte, hogy semmi nem utal
rá, hogy valami épülne a tetőn. Meg is beszéltük,
mennyire nehéz volna felmászni vagy leereszkedni
azon az oldalon. Nem igaz, Firma? – A testvére
bólintott.

– Helyes – mosolygott elégedetten Vegetius.

Kinyitotta a tasakját, beleejtette a fütyülő követ, majd

odalépett az asztalhoz, amelyiken a törött váza
hevert. A mellette lévő, nyitott kódex lapjain
cserepek hevertek. Lesöpörte a törmeléket, és a
többieknek háttal nézte a könyvet. Testtartása
nyilvánvalóvá tette, hogy elmélyülten gondolkodik.
Végül szembefordult a tanáccsal, és az asztal
szélének támaszkodva hátradőlt.

– Andros atya a villában tartózkodik?

– Nemrég még itt volt – feleltem. – Éppen akkor

beszéltem vele, amikor ide indultam, de annak már
több órája. – Töprengtem, mi járhat a fejében.
Andros egy darab pergamennel és egy szénrúddal
csodákat tudott művelni.
– Legalább nincs túl távol. Caius Britannicus, volna
egy javaslatom a tanács számára. Ha elfogadjátok,
azzal precedenst teremtünk. Nem könnyű szívvel
terjesztem elő, de komoly válsággal nézünk szembe.
Az a helyzet, hogy ez az ülés már… mennyi is? Igen,
hét órája tart, és nem sikerült megoldanunk semmit,
csak a helyzet súlyosságát hangsúlyozzuk újra meg
újra.

– Van egy ötletem, ami szerintem beválhat, de

szükségem volna egy kis időre, és Andros atya
segítségére, hogy tisztázza a részleteket. Ezért
javaslom, hogy az ülést függesszük fel, mondjuk…
két órára. Ígérem, hogy amikor újra összegyűlünk,
elmondom az ötletem, és szerintem elég jó esélyünk
lesz rá, hogy meg is tudjuk valósítani.

Kényelmetlen csend támadt, ahogy a másik húsz

ember az ajánlatot mérlegelte, és végül minden szem
Britannicus felé fordult. Még soha nem hallottam
ilyen csendet a tanácsteremben.
Caius megköszörülte a torkát, és a teljes tanács
nevében szólalt meg.
– Vegetius igazat beszél. A javaslata elfogadása
veszélyes precedenst teremtene. Fel kell tennünk
magunknak a kérdést, meg merjük-e szegni saját
szabályunkat, az egyetlen szabályt, amely
jelenlétünket meghatározza. Már a kezdet kezdetén
eldöntöttük, hogy senki nem távozhat az ülésről,
amíg meg nem oldottuk az adott problémát. Ez
lehetővé tette számunkra, hogy elkerüljük a
késlekedés és a halogatás veszélyét. Eddig a
pillanatig eredményesen és sikeresen tettük. El
merjünk térni a rendszerünktől? Ugyanakkor… –
Egy pillanatra elhallgatott, a gondolatait rendezgette.
– Ugyanakkor, amit Vegetius javasol, az nem
gyökeres eltérés ettől a szabálytól. Mindössze időt
kér, és egy kis egyedüllétet, hogy átgondolhassa és
finomíthassa az ötletét, ami teljes mértékben a mai
problémánkra reagál. Nem egy egész éjszakás
halasztást kért, csupán egy kis gondolkodási időt. Hét
óra alatt egyikünk sem állt elő semmilyen értelmes
ötlettel. Nem csupán nincs a kezünkben a megoldás,
hanem ahogy Vegetius oly pontosan megfogalmazta,
még magát a problémát sem sikerült
meghatároznunk. Reményeim szerint Vegetius Sulla
jóval előttünk jár mind a probléma
meghatározásában, mind a kiértékelésében és a
megoldásában. Mindössze annyit akar mondani,
hogy a vitánk akadályozza a gondolkodásban. Az
elkövetkező két órában ehetünk, felfrissülhetünk, és
pihenten térhetünk vissza a tanácsterembe, hogy
megvitassuk a javaslatot, amit elénk tár. Tehát,
miként szavaztok?

A folytatást két órával elhalasztottuk, ellenszavazat

nélkül.

XI.

Vegetius késve tért vissza, és jól mutatta, milyen

megbecsülést vívott ki magának telepeseink között,
hogy huszonegy társa nyugodt maradt, és csendes
beszélgetésbe merülve várta érkezését. Végül,
körülbelül negyedórás késéssel berobogott a szobába,
a nyomában Andros atyával, házi művészünkkel, aki
rajztudományával immár évek óta, újra és újra
ámulatba ejtett minket. Andros egy köteg összetekert
pergament is hozott magával, Vegetius pedig még
oda sem ért az asztalhoz, már beszélni is kezdett.
– Elnézést kérek a késésért, barátaim, de látni
fogjátok, nem töltöttük haszontalanul az időt. Andros
atyával mutatunk néhány képet, de először
szeretnélek emlékeztetni titeket arra, amit korábban
mondtam: a fütyülő kő gyerekjáték, de értő kézben
halálos fegyverré válik; a haditengerészet kékre
festett gályája képes eltűnni a szem elől fényes
nappal; és végül egy római legio, amelyiket
negyedmérföldről sem vesz észre az ellenség, ismét
csak nappali fényben.

Elhallgatott, és mindenki csüngött a szavain, várták a

folytatást.

– Ezeknek a jelenségeknek egyike sem az, aminek

látszik, amennyiben megfelelőek a körülmények, és
itt most az alapos előkészítésre gondolok. A halálos
fenyegetés láthatatlanná válik, nem csak azért, mert
kevésbé fog halálosnak tűnni, hanem mert
átalakítják… álcázzák oly módon, hogy az ember
ránéz, de egyszerűen nem látja meg. – Elhallgatott,
várta a közbeszólásokat, de egy sem érkezett. –
Értitek, miről beszélek?
Torquilius Linus, egy sikeres törvénytudó, a
szobában tartózkodók közül az egyik
legméltóságteljesebb férfiú zavartan köhécselt, és
kellemes, zengő baritonján válaszolt.

– Azt hiszem, én értem, Vegetius. Azt akarod

mondani nekünk, hogy képes vagy elrejteni egy
egész dombot, vagy inkább egy kisebb hegyet az
emberi szem elől. Én pedig azt mondom, hogy ezt
nem hiszem el.

Vegetius hangosan összecsapta a kezét.

– Tökéletesen igazad van, Torquilius. Ez nem

lehetséges. Csakhogy én nem ezt mondom! Azt
mondom, hogy erőfeszítéssel, eltökéltséggel és
gondos tervezéssel megváltoztathatjuk a domb
kinézetét, hogy megtévessze az emberi szemet,
mégpedig azáltal, hogy az erőd körvonalait
feltördeljük, álcázzuk. Legalábbis ha valaki innen,
egy mérföld távolságból nézi. – Andros atyára nézett.
– Megkaphatom az első rajzot? A jelenlegi
helyzetről.
Andros átnyújtott neki egy vastag tekercset. Vegetius
kigöngyölte és felmutatta, hogy mindenki lássa. A
tanácstagok egy emberként szisszentek fel, amint
megpillantották az élethű képet. Tökéletes másolata
volt annak a látképnek, ami a villa udvaráról tárult
volna elénk, ha felnézünk a dombra. Andros
tehetsége már-már a mágia határát súrolta; néhány
szénvonással tökéletesen elkapta a képet, az erőd
falai jól látszottak a domb körvonalai fölött. Alig
néhány pillanatig csodálhattuk, máris elengedte a
pergamen alját, amely így újra hengerré ugrott össze.

Andros szó nélkül átnyújtott neki egy újabb

tekercset, melyet Vegetius hasonlóképpen bemutatott.
Szinte pontos mása volt az előzőnek, azzal az
eltéréssel, hogy több száz függőleges csíkot húztak
rá, és most már rájöttem, mi volt a baj az elsővel.
– Látja valaki a különbséget? – kérdezte éles hangon
Vegetius.

– Igen – bólintottam. – Az elsőről hiányzott az

állványzat. – A gyorsan emelkedő falak mellé nemrég
emelt állványzat gyökeresen megváltoztatta az erőd
kinézetét az előző hónapokban. Haboztam, nem
voltam biztos a dolgomban. – De ez sem pontos.
Mintha valami hiányozna.

– Igazad van, Varrus. De mi az?

– A vízszintes vonalak! – csattant fel Firma hangja a

jobb vállam mögül. – A pallók hiányoznak az
állványokról!

– Pontosan, Fermax! – Vegetius elengedte a

pergamen alját, az összetekeredett, és már nyúlt is
maga mögé a harmadikért, melyet Andros időközben
előkészített. – És most nézzétek ezt!
A pergamenen véletlenszerű mintázatban függőleges
vonalak borították be a domboldalt, jóval lejjebb,
mint az előző képen. Senki nem szólt, a zavar a
szobában szinte tapintható volt.
Vegetius szó nélkül összetekerte ezt is, és elkérte a
negyediket. Ezúttal döbbent suttogás hallatszott. Az
egész kép megváltozott. A domb ugyan ott volt, de
körülbelül a kétharmadától felfelé sűrű erdő borította.
A fák és a bokrok teljesen eltakarták a falakat.

– Látjátok, barátaim? Mágia! Csakhogy minden

római tisztában van vele, hogy mágia nem létezik. –
Újabb tekercsért nyúlt. – Most pedig nézzétek meg
jól! – mondta drámaian elmélyített hangon.

A pergamenen hat hengerszerű tárgy állt,

véletlenszerűen szétszórva. Ennyi. Hat függőleges
henger. Összetekerte a pergament. A következő egy
hengert mutatott közelről, faágakkal és bokrokkal,
melyeket úgy rögzítettek a hengerhez, akár a
vesszőnyalábokat.

– Ez a mi mágiánk, barátaim. – Vegetius hangjából

meggyőződés és elégedettség érződött. Tiszta, csengő
hangja betöltötte a szobát, mintha azzal akarná
meggyőzni hallgatóságát. – Kell elég ember, ág és
kötél, hozzá kell kötözni egy oszlophoz, és ha
távolabbról nézik, erdőt látnak ott, ahol azelőtt nem
volt. Az oszlopok csupaszságát elfedik az előttük
lévő ágak. A legaljára bokrokat teszünk, eltávolodunk
egy merföldnyire, és amíg az ágak el nem halnak,
úgy fog kinézni, mint egy élő erdő.

Elhallgatott, hagyta leülepedni a mondatait. A hosszú

csendet végül Britannicus törte meg.

– Beválhat ez Vegetius? Meddig maradnak zöldek az

ágak? Vegetius vállat vont, és a fejét csóválta.

– Nem tudom, Caius. Talán két napig, legfeljebb

három. Utána már valószínűleg nagyon száraznak
fognak tűnni, de nagyobb távolságból még az sem
lesz feltűnő. Lehet, hogy mind halott, de idelentről
élőnek látszanak majd. Egy hétnél tovább viszont
biztosan nem hagynám fent őket.

Caius összevont szemöldökkel, az állát vakargatva

gondolkodott.

– És mi van a fal tetejével? Ha nem sikerül olyan

magasra raknod a „fáidat”, mint szeretnéd?
– Némi földdel megváltoztatom a fal tetejét is. –
Vegetius körülnézett. – Milyen széles is legfelül? Hat
láb?

– Közelebb van a kilenchez – felelte Tullus, az egyik

kőműves.

Vegetius bólintott.

– Vagyis három jó nagy lépés. Elegendő hely néhány

földhalomnak, amivel megtörjük az egyenes
vonalakat. Ha marad elég időnk, a földet még fűvel is
betemethetjük.

A tanácstagok megilletődött csendben ültek, aztán az

egyik új tag bizonytalanul felemelte a kezét.

Britannicus biccentett neki.

– Beszélj, Horatio.
Horatio megköszörülte a torkát, és erős, határozott
hangon tette fel kérdését.

– Azt hiszem, működhet az elképzelés, de úgy látom,

rengeteg szervezést igényel, és nagyon sok múlik az
időzítésen. Egyetértesz?

– Igen, tökéletesen – bólintott Vegetius. – Én is úgy

látom, hogy az időzítés lehet a buktató. Mit szeretnél
mondani, Horatio?

– A zöld lombok, és az összegyűjtésükhöz szükséges

idő… egy erdő létrehozásához rengeteg fa kell, még
egy hamis erdőéhez is. És azt mondtad, ha levágtuk a
lombokat, nem szeretnéd egy hétnél tovább fent
hagyni. – Végignézett a tanácstagokon. – Arról
beszélünk, hogy elküldjük az embereinket, de
szükségünk lesz rájuk a lombgyűjtésnél, ha el
akarjuk rejteni az erődöt, különösen, ha mindezt
néhány nap alatt kell végrehajtani.

A többiek egyetértően mormoltak, és rögtön

számolgatni kezdtek, de Horatio felemelte a hangját,
és ezzel elcsendesített mindenkit.
– Nem hibát próbálok találni! Hiszem, hogy ez
sikerülhet. Mindössze arra célzok, hogy nagyon
gondosan kell megterveznünk. Sikerülhet, de meg
kell bizonyosodnunk róla, hogy az időzítést mi
határozzuk meg.

– Horatio, gondold át, amit mondtál! Ez lehetetlen! –

csattant fel Varo. – Az időzítésre semmi ráhatásunk
sincs! Arra célzol, kérjük meg a londiniumiakat,
hogy mondják meg, mikor küldik el hozzánk az
ellenőrző csapatot?

Horatio habozás nélkül válaszolt.

– Nem, dehogy! Csupán azt akarom mondani, hogy

Vegetiust is beleértve egyikünknek sem jutott eszébe
megemlíteni, hogy el kell rejtenünk majdnem száz
nehéz lovat, nem csak ezer embert. Azt mondom, az
embereket rejtsük az erődbe, a lovakat pedig
használjuk fel a terveinknél. Egyszerre tudjuk
eldugni és használni őket. – Felém fordult. – Varrus,
volna értelme szétküldeni a lovasokat a kolóniára
vezető utakon, hogy máglyákat rakjanak és figyeljék
a közeledőket?

Semleges arccal bólintottam.

– Érdekes ötlet, megpróbálhatjuk.

– Nos – folytatta egyre nagyobb lelkesedéssel –, csak

három úton lehet idejutni, jól tudom? Északról,
Glevumon és Aquae Sulison át, keletről
Sorviodunum felől, és délről, a parti úton. Ha
kiküldjük a lovasságot azzal az utasítással, hogy
szóródjanak szét az utakon, és rakjanak jelzőtüzeket
olyan távolságban, hogy a következő ember lássa,
akkor felkészülhetünk az ellenőrző csapatra.
Közeledésük híre olyan gyorsan eljut hozzánk,
amennyi idő alatt az ember meglátja a távoli tüzet, és
meggyújtja a sajátját.

– Igen – bólintottam –, ennek van értelme. De miért

lovasokat küldjünk?

– Mert ők tovább maradhatnak itt dolgozni, majd

gyorsan odajuthatnak, ahol őrködniük kell. Aztán
gyorsan el is tudnak tűnni a dombok között, hogy
csak a látogatóink távozása után térjenek vissza. Így
nem kell elrejtenünk a lovakat.

– Héphaisztoszra, Horatio, igazad van! – Talpra

ugrottam, és a szoba elejébe sántikáltam. – A
jelzőtüzek három, talán négy napot is biztosítanak
nekünk, ha elég korán észrevesszük a látogatókat. És
amíg a jelre várunk, a kolónia összes lakója
dolgozhat. Akár itt is tarthatjuk a katonákat, mert ha
nem tudjuk elrejteni az erődöt, akkor őket sem fogjuk
tudni. Ha két napig keményen dolgozunk,
befejezhetjük a munkát, aztán mindenki szétszóródik,
és ártatlanul őgyeleg a domb alatt, amikor a
vendégeink megérkeznek. Vegetius, Horatio, nagyon
szép munka volt!

Izgatottságom másokra is átragadt, mindenki lelkesen

kiabált. Végül Vegetius tett rendet, elővette a fütyülő
kövét, és addig pörgette, amíg a többiek el nem
hallgattak.
– Rendben – mondta, miután csend lett. – Úgy látom,
az elkövetkező hetekben, ha van egyáltalán annyi
időnk, több munka vár ránk, mint eddig bármikor a
kolónia történetében. Rengeteg előkészületet kell
tennünk, ne húzzuk az időt. Britannicus, átadom a
szót.

Britannicus mosolyogva felállt.

– Köszönöm még egyszer, Vegetius Sulla,

mindannyiunk nevében. – Körülnézett a helyiségben.
– Mindenki egyetért Vegetius tervének
elfogadásában?

– Igen! – kiáltottak fel egyhangúan a tanácstagok.

– Abban is egyetértünk, hogy Quintus Horatio

javaslata ésszerű?

– Igen! – Most sem volt ellenszavazat.

– Legyen hát. Most pedig dolgozzuk ki a részleteket.

Éjfél körül befejeztük a tervet. Caius a következő
napra általános gyűlést hívott össze a villa
főépületénél, hogy elmagyarázza a telepeseknek,
miről van szó. Közvetlenül a gyűlés után elkezdődött
a munka. Az emberek rámpákat építettek, hogy a fal
legfelső részeit is el lehessen érni, mások pedig
földet hordtak fel a falakra, hogy eltüntessék az éles
körvonalakat. Voltak, akik füvet vágtak és rászórták a
földhányásokra, megint mások fa méretű oszlopokat
szúrtak le a domboldalban. Akik nem vettek részt a
nehéz munkában – nők, gyerekek, öregek –, azok a
vidéket járták facsemeték és megfelelő fák után
kutatva, melyeket ki lehet vágni anélkül, hogy a
ritkítás feltűnne egy idegennek.

Britannicus úgy számolta, legalább tíz napunk van a

felkészülésre, mielőtt a londiniumi hatóságok
megkapják a jelentést, feldolgozzák, megtárgyalják,
döntésre jutnak, és végül kiküldenek egy ellenőrző
csapatot. Ami azt jelentette, hogy a lovasok egy hétig
dolgozhatnak, mielőtt ki kell menniük őrt állni.

Mint kiderült, a hatóságoknak mindez három hétig

tartott. Az így nyert további két hétben még több
oszlopot ástunk be a dombon. Néhány csapatunk
facsemetéket ásott ki és ültetett át, míg a domb végül
valóban úgy festett, mintha a növényzet most térne
magához egy több évvel ezelőtti erdőtűz után. A
földből kitépett, és lovakkal a domboldalra vontatott
bokrok kezdték megváltoztatni a helyet. Még egy
mérföldön belülről is nehéz lett volna felismerni a
falak tetejét.

Ebben a három hétben telepeseink olyan tettet vittek

véghez, ami már-már a varázslat határát súrolta, és
hatalmas segítséget nyújtottak a kelták is, akik az
őrült terv hírét megneszelve százával érkeztek
megnézni, mi folyik itt. Mindezt átitatta a szinte már
hisztérikus hangulatú várakozás és izgalom amiatt,
hogy talán feleslegesen dolgozunk. Ha a hatóságok
úgy döntenek, nem ellenőrzik a fiatal tiszt jelentését,
feleslegesen roppantottuk meg a gerincünket, és
túrtunk szét egy tökéletesen jó dombot.

Egy este éppen a családommal vacsoráztam,

előkészületeink negyedik hetének kezdetén, amikor
belépett Britannicus intézője, és közölte, hogy a
legközelebbi jelzőtűz kigyulladt, és már el is küldte a
hírvivőket a kolónia többi villagazdaságába.
Embereink aznap éjjel összegyűltek a fő villánál, és
hajnalban elkezdődött a terv megvalósításának utolsó
szakasza. Aki mozogni tudott, zöld ágakat vágott, és
felkötözte a rögtönzött fatörzsekre.

Britannicus ismét felkelt, miután egy túlságosan

nehéz fatörzs megemelésekor meghúzta a hátát, és
több mint egy hétig nyomta az ágyat. Meggyőződtem
róla, hogy mindenki munkához látott, és
visszamentem jelentést tenni neki, de amikor
beléptem az udvarra, patadobogást hallottam, és
hamarosan felbukkant az egyik emberem kimerült
lovával. Amint meglátott, megállította a félholt
állatot, és lepattant a hátáról. Térde a földet éréskor
megbicsaklott, nekem kellett elkapnom, nehogy
elterüljön. Majdnem ugyanúgy zihált, mint a lova,
erősen tartottam, amíg vissza nem nyerte a lélegzetét.

– Mi a baj, ember? Mi történt?

– Lovasság, parancsnok! Nehézlovasság! –

Megborzongott. – Londiniumból jönnek,
nyílegyenesen!
Nem az utat használják, és nagyon gyorsak!

– Milyen gyorsak, ember? Mennyi időnk van?

– Egy nap, parancsnok, talán kettő. Nem több!

Holnapután reggelre biztosan itt lesznek.
Meggyújtottuk a tüzeket, amint megpillantottuk őket,
de a hírt szájról szájra kellett továbbadni. Kis híján
megöltük a lovainkat!

– Milyen sűrűn helyezkedtetek el?

– Három-négy mérföldenként, a tereptől függően.

Látnunk kellett a következő őr tüzét.

Száguldoztak a gondolataim.

– Hány ember volt a láncodban?

– Harminckilenc, én vagyok az utolsó.

– Mennyi időbe került, amíg eljuttatták hozzád a

hírt?
– Nem tudom, parancsnok – csóválta a fejét. –
Néhányan elindultak, amint meggyújtották a tüzet,
ahogy parancsba volt adva. Volt olyan, akinek három
tűz mellett is el kellett lovagolnia, mire talált valakit
pihent lóval. Mindannyian teljes sebességgel
vágtattunk!

– Okosan cselekedtetek. Mi a neved?

– Septimius Severus, parancsnok.

– Mindannyian az adósaid vagyunk, Septimius

Severus. Most pedig pihenj, kiérdemelted. Hol
vannak a többiek?

– Szétszóródtak, ahogy parancsoltad.

– És a többi úton levő őr? Tudsz valamit róluk?

– Nem, parancsnok, de arról volt szó, hogy amint

meglátják a jelzőtüzeket a kolónia felé közeledni, ők
is továbbadják a jelet kifelé. Mostanra mindenki
tudja, mi a helyzet.
– Helyes – bólintottam. – Keress valami fekhelyet, és
aludj egyet. Szólok a munkásainknak, hogy még ma
végezniük kell. Hála az Úrnak, hogy volt még két
hetünk.

Besiettem, hogy közöljem Britannicusszal a

történteket, és üzenetet küldjek a kint dolgozó
embereknek a gyorsan közeledő látogatókról. Egy
hosszú, fárasztó napot töltöttem azzal, hogy a
gyorsaságuk miatt aggódtam, és azon töprengtem,
vajon rendelkezésünkre áll-e elég emberi erő a
munka befejezéséhez. A munkások emberfeletti
teljesítményt nyújtottak, és már jóval alkonyat előtt
elvégezték a halandó varázslat utolsó simításait. A
dombot erdővel ültették be, a villa mögött nyoma
sem maradt emberi beavatkozásnak.

Aznap éjjel egyikünk sem aludt. Az élelmiszerraktár

alkonyattól pirkadatig teljes kapacitáson működött,
és amint a katonáink megkapták az ellátmányukat,
belevesztek az éjszakába, hogy elrejtőzzenek a
frissen álcázott erődben. Hajnalra mindennel készen
voltunk, amivel kész lehetett lenni. Hadseregünk
szétszóródott vagy elrejtőzött, őrült előkészületeink
nyomait eltakarítottuk. Nem maradt más dolgunk,
mint várni, és megpróbálni úgy tenni, mintha mi sem
történt volna.

Elérkezett a reggel, majd a dél is délutánba fordult.

Britannicusszal az udvarban ültünk egy padon,
osztoztunk a délutáni nap melegében, és mindent
megtettünk, hogy könnyednek és gondtalannak
tűnjünk.

Fogalmunk sem volt róla, hol lehetnek a vendégeink,

vagy mikor érkeznek meg. Úgy döntöttünk, az első
észlelést követően már nem kémkedünk utánuk,
mivel úgy véltük, elég, ha azt tudjuk, hogy
közelednek. Victorex késő délelőtt átjött
megkérdezni, mikor akarjuk kihozni a lovakat a
tenyésztelepéről – a munkalovak jó részét oda zártuk
be, hogy az üres állások ne keltsék fel a figyelmet.
Feltételezte, hogy a jövevények majd ott akarják
elhelyezni a lovaikat; elfeledkezett róla, hogy mi
elméletileg nem is tudhatunk az érkezésükről.
Elszégyellte magát, amikor erre felhívtam a
figyelmét, de az érthető hiba
mindannyiunkat rádöbbentett, mennyire könnyen
elárulhatjuk magunkat. Ezért a hosszú délutánt azzal
töltöttük, hogy áttekintettünk mindent, ami balul
sülhet el.

Tudatában voltunk, hogy minden – egész tervünk

sikere vagy kudarca – a küldöttséget vezető ember
képességeitől függ. Arra számítottunk, hogy bárki is
lesz az, alapos vizsgálatot végez, de tudtuk, ha van
egy kis szerencsénk, és belé is szorult egy cseppnyi
jóindulat, akkor jó eséllyel elaltathatjuk a
gyanakvását. Abban is biztosak voltunk, hogy
egyenesen hozzánk fog jönni, mert az úton nem volt
más hely, ahol megállhattak volna. A városok
bizonyára nem érdeklik őket, ráadásul Aquae Sulis
volt a legközelebbi nagyobb település. A környékbeli
falvakat megtöltötték saját embereink, akik az
idegeneket hozzánk irányítják, és a szomszédos
villákat is mi felügyeltük. Látogatóinknak tehát
hozzánk kellett jönniük, hogy Caius Britannicusnak,
Róma szenátorának és proconsuljának tegyenek fel
kérdéseket.
Tudtuk, hogy a környéken élők közül senki nem árul
el minket, mert mérföldeken belül mindenki a mi
jóindulatunktól és támogatásunktól függött. Ha a
birodalom iránti hűség bárkit is arra sarkallt volna,
hogy az erőnkre irigykedve feladjon minket, azon is
el kellett gondolkodnia, mi lesz, ha elveszíti a
segítségünket és katonai jelenlétünket. Legalábbis
ebben reménykedtünk.

A délután közepén Caius kürtszót hallott a távolból,

és a villa főkapujához vezető úton feltűnt egy
csapatnyi lovas. Később elmondta, hogy vett egy
hatalmas lélegzetet, mielőtt elindult eléjük.
Az előreküldött csapatban öten voltak: egy ősz
szakállú centurio, egy kürtös, egy zászlóvivő és két
csatlós. Egészen a kapunkig vágtattak, ahol Caius
már várt rájuk. A centurio nem szállt le; a mieinknél
többtenyérnyivel magasabb lóról nézett le
Britannicusra.

– Caius Britannicus proconsul? – kérdezte

bizonytalanul.
– Én vagyok – bólintott Caius. – Mostanában vált
szokássá, hogy egy centurio fentről nézzen le egy
római szenátorra?

– Elnézésedet kérem, proconsul. – Látszott, hogy a

katona nem akart tiszteletlen lenni. Elvörösödött,
tekintete az embereire siklott, majd vissza Caiusra. –
Kíséret, lóról! – vezényelte, és mind az öten
leszálltak. A zászlóvivőnek nem ment olyan könnyen
a hatalmas, skarlátvörös lobogó mérete és súlya
miatt. Ahogy a férfi újra vigyázzba állt, Britannicus
alaposabban is szemügyre vette a zászlót.
– Miféle címer ez? – kérdezte. – Még sosem láttam.

A centurio tisztelgett.

– Az egész világ számára új, proconsul. Új egység

vagyunk, nehézlovasság. Most érkeztünk
Armoricából, Gallián keresztül.

– Mi az egység neve?

– Első Lovas Cohors, a 34. legiótól választottak le

minket különleges feladatokra, proconsul.
– Első Lovas Cohors, értem. 34. legiót mondtál?
Isten hozott, centurio, mit tehetek érted?

A férfi megköszörülte a torkát.

– Azért küldtek előre, hogy a vendégszereteteddel

éljünk, proconsul. Öt napja jövünk Londiniumból, és
a parancsnokunk szeretne megpihenni itt,
amennyiben felajánlod hajlékodat.
– Öt napja Londiniumból? – Caius meglepettnek
tűnt. – Nagyon gyorsan haladtatok. Hová igyekeztek
ennyire?

A centurio ismét a torkát köszörülte.

– Attól tartok, ezt nem árulhatom el, proconsul.

– Persze, hogy nem. Tehát azt mondod,

nehézlovassági egység? Mióta van Rómának
nehézlovassága?

– Csak nemrég óta, proconsul. Néhány éve.

– Hm. – Britannicus hümmögése teljességgel
érdektelennek hangzott. – Ki a parancsnokod, és
hányan vagytok? Reméltem, nem a teljes cohors.
Mennyi ideig szándékoztok maradni?
– Nem, proconsul, csupán három század jött. A
tribunusunk Marcellus Vicere, százharmincnyolc
embert és lovat hozott magával, proconsul.

– Százhar… – Britannicus később elmesélte, úgy

érezte magát, mint egy szerepet játszó színész.
Elkerekedett a szeme, és őszintének tűnő döbbenettel
nézett a lovasra. – Hoztatok ennivalót a lovaknak?

– Igen, proconsul, az ellátó szekereken. És az

embereinknek is.

– Ó, értem. – Cai nem engedte meg magának, hogy

megkönnyebbültnek tűnjék. – Nos, az nem is olyan
sok, szerintem el tudunk szállásolni titeket. Egy
éjszakára biztosan. – Az egyik fülelő szolgálóhoz
fordult.

– Nestor, keresd meg Gallót, és mondd meg neki,

hogy ma estére százötven emberrel többnek
készíttessen vacsorát. Nem érdekel, honnan szerzi,
felőlem a szomszédoktól is kérhet kölcsön, majd
később visszafizetjük. Mondd meg neki, hogy
társaságot kaptunk Londiniumból, és az embereivel
állíttasson fel asztalokat Terrix és Fermax villája
mögött. – Felemelte a kezét, hogy visszatartsa a
szolgálót, és a centurióhoz fordult. –
Százharmincnyolc lovat mondtál?

A katona egyszerre vonta meg a vállát és bólintott.

– A szekereket húzó lovakkal együtt

száznegyvennégy, proconsul. Britannicus
visszafordult Nestorhoz.

– Üzenj Victorexnek is, hogy szükségünk lesz a

körbekerített legelőjére. Ha vannak ott munkalovak,
vigye ki a földekre, és éjszakára hagyja ott őket.

Nestor meghajolt, és futva távozott.

– Hány tiszt van veletek összesen? – kérdezte Caius a

centuriót.
– Öt, proconsul. Négy szokványos, és egy… vendég.

– Vendég? Egy őrjáraton? Ki az az úriember?

A centurio elvörösödve nézett a távolba.

– Én… nem tudom a nevét, proconsul.

Cai szerint jól láthatóan hazudott, de nem törődött

vele.

– És te? Milyen rangban vagy a lovassági

egységedben? A férfi elmosolyodott, örült, hogy
témát váltottak.

– Ugyanabban, mint korábban, nagyuram. Rangidős

tiszthelyettes. A cohors első dárdája, pilus prior.

– Helyes. Add át üdvözletemet a parancsnokodnak.

Őt és a tisztjeit örömmel látjuk ma éjszakára a tetőnk
alatt, és megtiszteltetés lenne, ha velünk
vacsoráznának. Ha megérkeznek az embereid, a
szolgálóm, Rollo megmutatja a szállásukat. –
Bólintással jelezte, hogy befejezte, és megfordult,
mintha távozni akarna, de hirtelen megtorpant. –
Mikor érkeznek meg?

– Körülbelül egy óra múlva, talán egy kicsit később,

proconsul. Nincsenek messze.

Caius újra bólintott, és ott hagyta a centuriót az úton,

emberei gyűrűjében. Azonban három lépést sem
tehetett, amikor a primus pilus utána szólt.

– Proconsul! Bocsáss meg, uram, de hajt a szükség.

Használhatnám a latrinádat?

Caius szemöldöke felszaladt a homlokára a meglepő

kérés hallatán, de túl udvarias volt ahhoz, hogy
visszautasítsa.

– Természetesen. Rollo, mutasd az utat a

centuriónak.
Miközben Caius átsétált a villa kapuján, némán
gratulált magának, amiért sikerült a beszélgetés
végére érnie anélkül, hogy felkeltette volna a gyanút.
Mint elmondta, úgy érezte, éppen a megfelelő
arányban keverte a meglepődést a közömbösséggel,
megfűszerezve egy cseppnyi jóindulatú
türelmetlenséggel, és úgy vélte, ha mindannyian
tudjuk hozni ezt a színvonalat, akkor a kezünkben
tarthatjuk az eseményeket. Tudta, hogy a pilus
hazudott, amikor a „vendégről” kérdezte, de a
hazugság okát is ismerte, mivel az illető egy
birodalmi ellenőr lehetett. Nem lepte meg, hogy a
centurio azt az utasítást kapta, semmit ne szóljon a
látogatás valódi okáról.

Körülbelül ekkor értem vissza a villába, a keleti erdő

fái közül kibukkanva még éppen láttam, ahogy Caius
eltűnik a villa kapuja mögött. Észrevettem a
vendégeket, de nem siettem. Amikor százlépésnyire
jártam, láttam, hogy a parancsnokuk kisiet a kapun,
felmászik hatalmas lova hátára, és int az embereinek,
hogy indulhatnak. A centurióval az élen távoztak,
észre sem vettek.
Cait a villa bejárati lépcsője előtt találtam, a távolba
bámult, és valamit tartott a kezében. Egy idő után
megfordult, hogy bemenjen az épületbe, de
meglátott, és inkább megvárta, hogy odaérjek.
Lovamat kikötöttem az udvaron. A kezében tartott
tárgy egy vastagon összehajtott papirusz volt,
elgondolkodva ütögette vele bal csuklóját, és még
akkor is szórakozottan ráncolta a homlokát, amikor
odaértem. Állammal a papirusz felé böktem.

– Mi ez? Ők hozták?

– Igen – felelte. – De nagyon különös, és nincs

semmi értelme. Nevettem.

– Annak sem, amit mondtál. Hogy ment?

– Hm? – Úgy nézett rám, mintha görögül beszélnék.

– A találkozás. Hogy ment?

– Ó, szerintem nagyon jól. Fogalmuk sincs róla, hogy

számítottunk rájuk. De ez… – Meglengette az
összehajtott papiruszt. – Nem tudom, mit gondoljak
róla. Felettébb szokatlan.

Vállára tettem a kezem, és az ajtó felé fordítottam.

– Gyere, ki vagyok száradva. Igyunk meg egy kupa

bort, amíg megbeszéljük.

Nem sokkal később, amikor sikerült szomjam

csillapítanom, újratöltöttem a kupámat, és
kényelmesen elhelyezkedtem.

– Az istenekre, micsoda nap! A délután folyamán

bejártam az egész kolóniát. Most pedig meséld el, mi
történt.

Megtette, felidézte a teljes beszélgetést a pilus

priorral. Amikor említette, hogy a katona engedélyt
kért a latrina használatára, felnevettem, de Caius
gyorsan elhallgattatott.

– Nem, Publius. Ez csak álca volt, valami nagyon

rejtélyes okból. Nézd ezt. – Felemelte a papiruszt. –
Rollo elkísérte a latrinához, és amikor visszajött, ezt
hozta. A centurio nekem akarta átadni anélkül, hogy
bárki más meglátná. A benne lévő üzenet zagyvaság.
A pilus prior Rollón keresztül azt üzente, hogy ezt
csak nekem szánja, mondhatni baráti szívességként.
De hogy ki ez a barát, és mit akar, arról elképzelésem
sincs.

– Mi az? – Felálltam és kinyújtottam a kezem a

papiruszért. Széthajtottam, majd hangosan
felolvastam.

– „Amikor a primus pilus Istenről beszél, emlékezz

Istenre, és óvakodj tőle. A pilus priorral lovagol.”

– Az aláírás „PPP” volt, amit jól ismertem, és rögtön

közöltem is a megfejést: – Pontius Plautus, primus
pilus.

Caius értetlenül nézett rám.

– Plautus? De mit akar ez jelenteni? A barátod
rejtvényekben beszél, Publius!

Aztán hirtelen riadtan elkerekedett a szeme, és erősen

megragadott, mert megszédültem, és kis híján
felbuktam. Éreztem, ahogy a vér kiszalad az
arcomból, és hangos morajlást hallottam a fülemben.

Végül, egy örökkévalóság után a forgó, morajló érzés

a szemem mögött megszűnt, és megráztam a fejem,
de amikor beszélni kezdtem, a hangom nem volt több
rekedt károgásnál.

– Az Úr nevére, azt mondod… igazad van, és nem is

tudod! Ezt akarja mondani nekünk Plautus. Isten
ezzel a pilus priorral lovagol. Az az ördögtől született
fattyú még él! A római barátodnak igaza volt!
Seneca! Claudius Seneca! A barátai aznap, amikor
először találkoztunk, Deusnak nevezték! Plautus is
olt volt! Deus! Isten! Így becézték Claudiust, és
Plautus hallotta. Caesarius Claudius Seneca a pilus
priorral lovagol! Ő a birodalmi ellenőr!

Caius villámsújtottan állt.

– Nem, az nem lehet! Hiszen halott! Megölted, és
meggyőztél róla! Lehetetlen, hogy ő legyen! Seneca
itt? Az a vadállat? Nem, biztosan tévedsz, ő nem
lehet!

Megborzongtam, lassan kezdtem magamhoz téri.

– Pedig ő lesz az. Ő kell, hogy legyen, Cai! Plautus

nem valami kifinomult ember, ez az üzenet mégis
egy rejtvény. A fattyú még él! Képtelen voltam
elfogadni a bizonyítékot, hogy életben maradt, mert
nem akartam. Pedig túlélte… hogy miképp, ezt
képtelen vagyok felfogni… és most idejön. Ennek az
üzenetnek nincs más magyarázata, Cai! Plautus
nyilvánvalóan ezzel a katonával küldte el, mert csak
így tudott figyelmeztetni. Senki más nem értené meg
rajtam kívül, és Plautus tudta ezt!

Elkomorodva harapdálta az ajkát, lázasan

gondolkodott, miközben becsukta a dolgozószobája
ajtaját, hogy senki ne zavarjon minket.
– Nos – szólalt meg végül, mintegy elfogadva az
érvelésemet, és közben intett, hogy maradjak
csendben és hagyjam gondolkodni –, azt hiszem,
felesleges vitába bocsátkozni veled. Jobban utána
kellett volna néznem a dolognak, de nem tettem meg.
A pokolba! Át kell gondolnunk mindent, és az
egészre összesen egy óránk van.

Követtem a tekintetemmel, ahogy fel-alá járkált a

szobában. Közben az én gondolataim is
száguldoztak, de felháborodott hitetlenkedésem
ellenében semmire sem jutottak. Caius végül
megtorpant.

– Nincs más választásunk, egyszerűen el kell

rejtőznöd, amíg el nem mennek. Szerencsétlen
fordulat, de alapvetően nem változtatja meg a
helyzetet. Semmit nem kell módosítanunk, csak
éppen nem leszel jelen. Egyedül is el tudok intézni
mindent.

Megráztam a fejem.
– Máris minden megváltozott, Caius. Te nem ismered
ezt az embert.

– Nevetséges! Ez az ember egy Seneca, és sokkal

jobban ismerem a fajtáját, mint te. Lehet, hogy
valamivel veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb, mint
a rokonai, de nem sebezhetetlen a Britannicusok
jelenlétével szemben. Gúzsba kötöm a
vendégszeretet selyemkötelékeivel, amely megfojtja,
mert biztosan nem számít tőlem tisztességes
bánásmódra.

– Nem, Caius! Az egész tervünk azon a feltételezésen

alapult, hogy valami közönséges katonával lesz
dolgunk, valami hivatásos tiszttel, a saját fajtánkkal.
Most viszont már egy őrülttel kell szembenézned,
mert Seneca őrült! Bármire képes. Ha akarja,
kivégeztet, csak hogy kielégítse saját megszállott
bosszúvágyát! Majd meglátod, számára nincsenek
szabályok, csak a sajátjai, és azokat is mindig menet
közben találja ki. Az évek során sok mindent
megtanultam erről az emberről. Megszállott, és
hiányzik belőle minden, ami emberi.
Felemelt kézzel szakította félbe fröcsögésemet.
– Nem számít! Róma proconsulja vagyok, és
rangidős szenátor ezzel a söpredékkel szemben,
legalábbis az életkoromból adódóan. Csak nem
képzeled, hogy meghunyászkodok előtte? Egy
Seneca előtt? Most pedig maradj csendben, kérlek,
gondolkodnom kell.

Újból járkálni kezdett, én pedig kényszerítettem

magam, hogy csendben üljek, és rendellenes
félelmemmel birkózzam. Sokfajta félelmet ismertem,
de ez vízzé változtatta a zsigereimet. Tekintetemet
Caiusra függesztettem, próbáltam kiüríteni az
elmémet, és ahogy figyeltem őt, mintha ledobott
volna magáról néhány évet, és átalakult azzá a
Britannicusszá, akit megismertem.

– Varrus – szólalt meg nagy sokára. Régi nevem

használata mintegy pontot tett az átalakulás végére. –
Van egy tervem, és szerintem jó terv. Kérek egy kis
időt. – Szeme sárgán villogott, és reméltem, hogy
valóban jó terv lesz. Ismét megállt, felém fordult,
tekintete szinte a lelkem mélyig hatolt. – Szerinted
emlékszik rád?
– Hogy emlékszik-e rám? Azonnal keresztre feszíttet,
amint rám pillant!

– Ugyan! – Homlokráncolása és bosszús

arckifejezése semmi kétséget nem hagyott afelől,
hogy Caius Britannicus nem veszi félvállról az ügyet.
– Egy kis komolyságot, Publius! Amit elmondtál a
legutóbbi találkozásotokról, annak alapján zavart volt
és félig vak, miután egy hetet töltött letakart
szemmel, így volt?

Ezen egy-két pillanatig el kellett gondolkodnom.

Tudtam, hogy Caius jól beszél, ugyanakkor az a
kényelmetlen érzésem támadt, hogy azt fogja
javasolni, tegyük valamiféle próbára az elméletét, és
az én életem legyen a tét. Végül igazat adtam neki,
de hagytam, hogy a tétovázásom tükrözze
magabiztosságom hiányát.

– Többé-kevésbé. – Nem akartam túlságosan

lelkesnek tűnni. – De elég tisztán látott, amikor
harcoltunk. Ne feledd, megpróbált végezi velem.
Caius bólintott, láthatóan valami nagy húzáson törte
a fejét. Az ellenérzéseim egyre gyarapodtak, rossz
előérzetem támadt.

– Azt is mondtad, hogy soha nem sikerült megtudnia

a nevedet. Ehhez az állításodhoz továbbra is
ragaszkodsz?

– Igen.

– Biztos vagy benne?

Bólintottam.

– Igen, Cai. Biztos vagyok benne, de abban is biztos

voltam, hogy megöltem.

– Hm. Mindegy, ez már a múlt. – Lebiggyesztette az

ajkát, láthatóan megfontolt, majd el is vetett néhány
dolgot, amit mondani akart, hogy meggyőzzem a
tervéről. Végül határozottan bólintott. – Kiváló! Van
egy ötletem, ami beválhat, feltéve, ha a neved
semmit nem jelent számára.
– Mi lenne az?

– Maga az egyszerűség. Átadunk neki téged.

Éreztem, hogy valamiről lemaradtam, a logika egyik

létfontosságú eleme elkerülte a figyelmem.

– Bocsáss meg – mondtam a tőlem telhető

legsemlegesebb hangon –, de eszedbe jutott, hogy
esetleg rögtön kivégeztethet, amint megpillant?

– Nem, nem jutott eszembe, csupán mert már a

feltételezés is nevetséges! – csattant fel. – Az én
foglyom leszel, így az ő hatáskörén kívül kerülsz.

– A te foglyod? Mit akar ez jelenteni?

Most már mosolygott.

– Gondolj csak bele, Publius! Azért jön ide, hogy
banditák, törvényen kívüliek, fegyveres lázadók után
kutasson. Elméletileg mi semmit sem tudunk a
feladatáról. Mi van, ha… – Elhallgatott, aztán
folytatta, láthatóan egyre jobban tetszett neki az ötlet,
ahogy a lehetőségek mind tisztábbá váltak a fejében.
– Mi van, ha arra ér ide, hogy megoldódtak a
problémák? Itt talál engem, amint éppen
Londiniumba készülök, elintézni az ottani dolgaimat,
és mellesleg elszállítani egy foglyot, egy nagyon
fontos foglyot, egy banditavezért, aki a bandájával
rémületben tartotta az egész vidéket? Te leszel az a
fogoly!

Nem nyűgözött le a terv.

– Cai, nem tudok osztozni a lelkesedésedben.

Számomra Seneca első lépése olyan nyilvánvaló,
hogy már abba is belefájdul a nyakam, ha
rágondolok. Saját felelősségére és hatáskörében
gyorsan megszabadít téged a foglyodtól, aztán itt,
helyben kivégeztet az imént általad felsorolt bűnök
miatt. Az ő helyében én ezt tenném, még akkor is, ha
nem lenne személyes gyűlölet kettőnk között.
– Ez képtelenség, Varrus! Mi is az a hatáskör, amiről
most beszélsz? Honnan jön? Régen birodalmi
procurator volt, és mindketten tudjuk, hogyan töltötte
be azt a posztot. Jelenleg nem több kivételezett
futárnál, akit azért küldtek, hogy elvégezze valaki
más feladatát. Nem hagyom, hogy elbitorolja a
jogaimat, minden tekintetben felülmúlom őt rangban.

Kétkedve csóváltam a fejem.

– Az ő szemében nem.

– A pokolba a szemével! Szeretnélek emlékeztetni

valamire, Publius. – Caius hangja recsegett, akár a
jég. – Az ő szeme Seneca-szem, ami azt jelenti, hogy
korántsem csalhatatlan. A feljebbvalója vagyok
mindenki szemében, akinek van egy kis józan esze, a
pilus priorja pedig egyáltalán nem őrült. Ígérem
neked, Senecának nem lesz választása. Ha kénytelen
leszek kiterjeszteni a befolyásomat az egység
parancsnokára, arra a Marcellus Vicerére, hogy
megkerüljem őt, akkor nem fogok habozni.
Senecának nem lesz más lehetősége, mint felajánlani,
hogy visszakísér engem Londiniumba, vagy
hozzájárulni, hogy egyedül menjek oda a
foglyommal. Én pedig magammal viszem a legjobb
embereinket, akik biztonságban elkísérnek és
visszahoznak. Természetesen a fő feladatuk az lesz,
hogy gondoskodjanak a kényelmedről. Semmi
bántódás nem ér, barátom, ezt megígérem neked.

Ezzel még korántsem nyugtatott meg.

– És mi történik, amikor megérkezünk Londiniumba?

Ne feledd, hogy Aquae Sulisban még mindig
köröznek mint Quinctilius Nesca és verőlegényei
feltételezett gyilkosát. Ha másért nem, azért biztosan
felakasztanak.

– Nevetséges! – legyintett. – Pontosan ez az

egésznek a lényege. Visszük a saját tanúinkat, akik
elmondják, hogy azon az éjjelen Nesca közelében
sem járhattál, és hivatalom minden befolyását
felhasználom a védelmedben, beleértve az összes
személyes ígéretet és fogadalmat, amit szenátorként
és proconsulként begyűjtöttem. Ígérem, az összes
vádat ejteni fogják. Az én szavam és hírnevem
Senecáé ellen. Kételkedsz a végkimenetelben?

Elfintorodtam.

– Cai, nagyon hosszú ideje ismerlek, és eddig

egyetlen fontos dologban sem tévedtél. Eddig.

– Akkor nem most van itt az ideje, hogy kételkedni

kezdj bennem, Publius. A lehetőséget mintha az Úr
küldte volna, az összes problémánkat megoldhatná!
Csak várj és figyelj! Seneca annyira fog örülni a
fogságba esésednek, hogy gond nélkül elhiszi a
történetemet. Fogalma sincs a valódi szándékomról,
és úgy fog elindulni innen hazafelé, hogy sejtelme
sem lesz a várfalakról. Aztán később, ha már
biztonságban leszünk Londiniumban, egyszerűen
hátat fordítok neki, és ott hagyom a döbbenetével.
Mit szólsz hozzá?

Amit gondoltam, azt nem mondhattam ki. Zajosan

kifújtam a levegőt, és lassan csóváltam a fejem.
– Nos? – erősködött. – Megteszed? Az elkövetkező
hetekben durva bánásmódban lesz részed, de
megmented vele a kolóniát, és tisztára moshatod a
nevedet.

Felálltam, töltöttem magamnak egy kupa bort az

asztalon álló kancsóból, és elgondolkodva bámultam
az italt, miközben a hallottakat emésztettem.

– A nevem soha nem sározódott be, Cai, mert az

ellenségeim soha nem ismerték. Mindössze a
személyleírásomat tudták. Megmondom őszintén,
nem tetszik az elképzelésed. Szeretném, ha én is a
tiédhez hasonló önbizalommal tudnék tekinteni saját
sorsomra. – Egyetlen hajtásra kiürítettem a kupát. –
Ugyanakkor, az enyémen kívül minden más
nézőpontból működőképesnek tűnik a terv. Sőt
egyszerűen zseniális. Bárcsak valaki más foglalhatná
el a helyemet, de igazad van, nekem kell ott lennem.
Senki más nem vállalná, hogy megtegye Seneca
kedvéért, amit én… már csak abban reménykedem,
hogy a többi dologban sem tévedsz.

Caius átölelt.
– Nem tévedek, bízz bennem!

– Én bízom benned. – Valahol találtam számára egy

mosolyt. – De a húgod ezért letépi a golyóidat. Apró,
gonosz vigyorral válaszolt.

– Luceiiát bízd csak rám. Ő az én húgom, nagyon jól

tudja, mit jelent a kötelesség, és időnként mivel jár.
Közben nem ártana átöltöznöd valami régi, koszos
ruhába. Olyan undorítóan kell kinézned, amilyen a
híred.

Mosolyogva néztem a szemébe.

– Egy kovácsnál ez nem probléma. Faszén, korom,

füst, hamu és régi, izzadt, büdös ruha. Még te is
becstelen rablónak fogsz látni. – Hirtelen leolvadt az
arcomról a mosoly, összerándult a gyomrom, és a
hangomból minden könnyedség kiveszett. – Ez
valóban durva lesz, igaz?

Megfogta a kezem.
– Igen, barátom, durva, de csak egy ideig.

XII.

Majdnem besötétedett, mire Vegetius Sulla kinyitotta

a börtönömmé vált kőkunyhó ajtaját. A szalmával
felszórt padlón feküdtem, karom és lábam sajgott a
láncoktól. Bedagadt, véraláfutásos bal szememmel
alig láttam – valamivel korábban maga Vegetius ütött
meg a kardmarkolatával. Belépett és lekuporodott
mellém.

– Készen állnak, Publius. A közönség összegyűlt, a

mutatványt előkészítettük. Caius mindent elmondott
nekik rólad és az elfogásodról, valamint a terveinkről
veled. Alig várják, hogy lássanak. Hogy érzed
magad?

Megpróbáltam megnyalni sajgó ajkamat, amelyik az

ideszállításomkor hasadt fel egy visszakezes ütéstől.

– Kérek inni – krákogtam. A vizet nektárnak éreztem.

Lenyeltem néhány kortyot, az utolsót pedig
kiköptem. – Hogy érzem magam? Micsoda ostoba
kérdés! Hogy festek?

Vegetius elfintorodott.

– Borzalmasan, ráadásul bűzlesz, akár egy kecske.

Pontosan, mint egy mocskos, gonosz bandita, akit az
elfogása után tisztességesen megvertek.

– Helyes, így akarok kinézni.

– Fel tudsz állni? Megpróbáltam.
– Nem, segítened kell.

Kurta parancsot vakkantott, mire az egyik fiatal

katonánk belépett a kunyhóba, és elkerekedett
szemmel, elborzadva nézett rám.

– Segítsd talpra a foglyot!

A fiatalember együttérzéssel a szemében lehajolt, és

úgy segített fel, mintha törékeny üvegből volnék.
Amikor már egyenesen álltam, Vegetius átdugott egy
dárdanyelet behajlított könyököm és a hátam között,
és megbilincselt csuklóm láncát áthúzta a hasam
előtt.

A fiatal katona tekintete aggasztott.

– Várj! – Megálltak és rám néztek, én pedig

gondosan megfogalmazott szavakkal fordultam a
katonához.

– Nézd, kölyök, ezt az egészet szándékosan tesszük.

Elmagyarázták neked? – Bólintott. – Helyes. Akkor
töröld le ezt a kifejezést a képedről. Ma meglátják,
mindannyiunkat elárulsz. Mind ez csak színjáték, de
valódinak kell látszania. Ne feledd, most nem
Publius Varrus vagyok, hanem egy elfogott lázadó,
gyilkos és útonálló. Fogoly vagyok, és ha valamit
érzel egyáltalán irántam, az közömbösséggel kevert
harag. Megértetted? – Újra bólintott. – Rendben,
akkor vedd fel az álarcod, és üss meg, keményen.
Aztán szedj fel a földről, és vonszold el a seggemet
Caius Britannicushoz.

Vegetiusra nézett megerősítésért, aki bólintott.

– Tedd, amire kér, és mostantól kezeld állatként. Ha

gyanakodni kezdenek a céljainkat illetően, Publius
halott ember.

A fiatalember megfeszítette az állkapcsát, és

kardlapjának egyetlen ütésével a földre sújtott.

Mire visszanyertem az eszméletemet, már cipeltek

Caiushoz és a látogatókhoz. Két őrt kaptam, kétoldalt
fogták a dárdanyél végeit, és a vállukon cipeltek; a
lábam nem ért le a földre, a teljes testsúlyom
elkínzott vállízületeimre nehezedett. Nem kellett
színészkednem, helyzetem és fájdalmam nagyon is
valóságos volt. Hallottam, hogy valaki megállítja az
őröket, akik leeresztettek a földre. Térdem
megbicsaklott, és össze is estem volna, ha nem
tartanak meg. Nagyot nyeltem, és megpróbáltam
összeszedni magam. Valaki mintha felnyögött volna
a távolban. „Luceiia – gondoltam –, légy erős! Ne
hagyd, hogy lássák a fájdalmad!” Ám a nyöszörgés
folytatódott, és rájöttem, hogy tőlem származik.
Abbahagytam, és csak lógtam az őreim között.

– Ez egy tábornok? – A mély, meglehetősen kellemes

hang tele volt megvetéssel. Nem tudtam
összeegyeztetni azzal a Senecával, akit ismertem.

– Nem – felelte Caius –, nem tábornok, Claudius

Seneca, csupán egy lázadó vezér.

– Nem tűnik vezérnek.

Caius irányából olyan hang érkezett, mintha

kényelmesen hátradőlt volna a székében.
– Elismerem, kissé megviselt, és korántsem olyan
harcias, mint amikor elfogtuk. A páncélja, a fegyverei
és a lázadói nélkül egészen emberinek látszik. Ám
biztosíthatlak, egy héttel ezelőtt még félelmetes volt
a híre, és borzalmas dolgokat cselekedett.

A mély hangból unalom érződött.

– Talán itt, vidéken ő volt a rettegett rablóvezér, de

máshol csak egy szúnyog lett volna, amit bármikor
lecsapnak. A fickó nyilvánvalóan dezertőr. Akaszd
fel, és végezzünk az üggyel.

– Nem – felelte Caius. Meglepett, milyen

könnyedséggel beszél rólam. Nagyon közel álltam az
asztalukhoz. – Mint mondtam, ketrecbe zárva
elvisszük Londiniumba, hogy példát mutassunk.
Lázadó,
tehát nyilvánosan kell megszégyeníteni, nagy
látványosság közepette, hogy elriasszunk másokat a
követésétől. Ha csak felakasztanánk, azzal nem
érnénk el semmit.

– Nem értek egyet. – A mélyebb hangban most

ingerültséget érzékeltem. – Már rég halottnak kellene
lennie. A dezertőröket rögtön ki szokták végezni.

– Ez nem dezertőr, szenátor. Legalábbis én nem

hiszem. Kétségtelenül veterán, de kétlem, hogy
dezertált. A fickó nyomorék, van egy régi és súlyos
sebe, ami bizonyára véget vetett a katonai
szolgálatának.

– Ez nevetséges, Caius Britannicus! Azt a sebet

bármikor szerezhette.

– Ezt biztosan nem, szenátor. Ha dezertőr, akkor

nem, hiszen belehalt volna. Ilyen sérülésből csak
katonai kórházban lehet felgyógyulni.

Hosszú csend következett, éreztem magamon a

vizslató tekinteteket. Aztán újra megszólalt az idegen
hang, kissé sértődötten – mintha egy gyerek beszélt
volna egy felnőtt száján keresztül.
– Az ősi istenekre, Caius Britannicus, te aztán
aprólékos ember vagy! A katonáim átutazták velem
az egész vidéket, hogy egy kis vért ontsanak, te pedig
megfosztottad őket az örömüktől. Hogyan nyerhetted
meg úgy az összecsapást, hogy csak egyetlen foglyot
ejtettél? – Elhallgatott, mintha válaszra várna, de
miután Caius nem szólt, a panaszos, gyerekes, mégis
mély hang folytatta. – Nincs válaszod? Akkor hadd
mondjam el, én mit gondolok. Szerintem sokkal
kevesebb történt, mint amit elmondasz. Megpróbálod
elhitetni velünk, hogy hatalmas győzelmet arattál,
miközben csak egy kisebb csetepatéra került sor.
Holnap kilovagolunk veled megnézni a lázadó tábor
maradványait, megszámoljuk a halott bajtársakat, és
azt hiszem…

– Claudius Seneca! – Caius hangja csattant, akár a

korbács. – Azt hiszem, örömmel megteszem, amit
javasolsz, de azt is hiszem, ideje lenne gondolkodnod
valami illő bocsánatkérésen, amiért megsértetted a
becsületemet! Továbbá azt hiszem, túlságosan
elfáradtál a hosszú és kimerítő utazásban, azt
azonban nem hiszem, hogy szeretnéd, ha azt
gondolnám, megkérdőjelezed a szavahihetőségemet!

A szavakban nem is leplezett kihívás csendült.

Seneca csendben maradt, ezért Caius folytatta.

– És ha már ilyen őszintén kimondjuk, amit

gondolunk, gondolkodj el valamin. Az én embereim
nem Róma katonái. Földművesek és kézművesek,
megbízhatóak és ritkán lobbanékony természetűek.
Ám amikor fenyegetve érzik magukat, visszavágnak.
Amikor megsebesülnek, bosszút állnak. És amikor
annyira feldühítik őket, hogy bosszút akarjanak állni,
nem gondolkodnak a fogolyejtésen! Itt nincs
börtönünk, sem börtönőreink. Egyedül a lázadók
vezérének megkímélésére adtam parancsot. Az
ember, akit magad előtt látsz, az egyetlen foglyunk. A
tábornokuk, ahogy te nevezted. A nyomorék, sánta
istenük, vad, ősz hajú Vulcanusuk! Nemsokára lógni
fog, de Londiniumban, és én magam viszem őt oda!
Vigyétek!

– Az utolsó parancs őreimnek szólt, akik már meg is

fordítottak.
– Várj! – A hang szinte sikoltott. Kivetettük a csalit.
Vettem egy mély, fájdalmas lélegzetet. – Mit
mondtál, Britannicus? Hogy nevezted?

– Hogy neveztem? Vulcanusnak, a sánta isten után.

– Ez a neve? Vulcanus? – A dühösen sziszegő hang

most kígyóra emlékeztetett. – Emeljétek fel a fejét,
látni akarom az arcát!

Éreztem, hogy ujjak markolnak a hajamba, és

fájdalmasan hátrarántják a fejem. A szememet elfutó
könnyeken át láttam, hogy a férfi megközelít, szinte
oldalazva csosszan előre, hogy a veszély legkisebb
jelére azonnal visszaugorhasson a biztonságba. Még
közelebb jött, vértől és sártól maszatos arcomba
bámulva próbálta felidézni az emlékeket.

– Lehetséges! – suttogta. – Lépjetek hátra! –

Parancsolt vékony, éles hangon a katonákra. – Hadd
álljon
meg egyedül! – A támasztékom eltűnt, testsúlyomat
most már csak a lábam tartotta. Seneca hátralépett,
kinyújtotta a kezét, és ujjával intett, hogy lépjek
közelebb. Caius ugrásra készen állt a háta mögött. A
többiek az asztalnál hitetlenkedő képet vágtak.
Tekintetemet Senecára szegeztem, aki égő szemel
suttogta:
– Te! Te vagy az, ugye? Gyere ide hozzám, te fattyú!

Meginogtam, de nem indultam el, mert eszembe

jutottak Plautus szavai az első találkozásunkkor: egy
isten arca, de egy vipera személyisége. A mai
istennek csúnyán össze volt törve az orra. Jobbra
lépett, kikerült a látóteremből, én pedig ügyet sem
vetettem rá, inkább az asztalnál ülő idegeneket
vettem szemügyre. Négyen voltak, mind fiatalok, és
mind úgy nézték Senecát, mint a gyerekek, akik egy
új, csúf gyíkot találtak. Seneca hirtelen megragadta a
dárdanyelet, durván megfordított a tengelyem körül,
és a talpával belém rúgott.

– Sétálj, te fattyú!
Elbotlottam és arcra zuhantam. Ő belerúgott az
oldalamba, és hallottam, hogy Caius a nevét kiáltja.
Elfogott a rosszullét, és kis híján elájultam. Seneca
ott tombolt fölöttem, aztán a két őr újra talpra
rángatott. Ellenfelem háttal állt nekem, vadul
gesztikulálva üvöltözött az asztalnál ülő csoporttal.
Megpróbáltam visszanyelni fájdalmamat.

– Seneca! – Nem kellett hangosan mondanom.

Mozdulat közben dermedt jéggé, és lassan felém
fordult, arcán szinte komikus felismerés látszott,
ahogy meghallotta a hangomat. Kipréseltem
magamból egy mosolyt. – Te szánalmas pederaszta!
Legutóbb engedtem az undoromnak, és ott hagytalak
meghalni ahelyett, hogy azonnal végeztem volna
veled. Legközelebb, amikor a kardom pengéjére
szúrlak, a fejed is levágom, ahogy bármelyik másik
kígyóval tenném!

Megvillant a szeme, felüvöltött, és mintegy

varázsütésre egy kés jelent meg a kezében. Rám
vetette magát, de bármilyen gyors is volt, Vegetius
Sulla még nála is gyorsabban mozdult, és lefogta,
mielőtt a közelembe érhetett volna. A szobában
elszabadult a zűrzavar, hallottam Caius kiáltását:

– Vigyétek ki innen, vissza a cellájába! Láncoljátok a

földhöz!

Elvonszoltak.

Órákkal később, a hajnal előtti sötétségben Caius

meglátogatott és leült mellém a földre. Megsimogatta
a hajam, majd a nyakamra tette a kezét.

– Nos? – krákogtam. – Hogy ment? Megcsóválta a

fejét.

– Jobban nem is mehetett volna, Publius. Csak azt

sajnálom, hogy ilyen szenvedést kell kiállnod.

– Ha ezzel tönkretehetem azt a rühes szajhától

származó veszett fattyút, tízszer ennyit is kiállnék –
morogtam. – Nem megmondtam neked? Hát nem
csodálatos figyelni a viselkedését?
– Mint egy veszett kutya. A katonái rettegnek tőle. –
Megrázta a fejét. – Sokkal rosszabb, mint
amilyennek leírtad, pedig sosem fukarkodtál a
szidalmakkal.

Kinyújtottam a lábam és felnyögtem a fájdalomtól.

– Mi történt a távozásom után? Caius felsóhajtott.

– Végül lehiggadt, de váltottunk néhány éles szót.

Szerencsére oly mértékben a rossz oldalra helyezte
magát, hogy még a tisztjei is mellém álltak.
Meglengettem a proconsuli pálcámat, és idéztem
neki a törvényt. Azt hiszem, most már sokkal jobban
gyűlöl, és nem csak mert Britannicus vagyok.
Majdnem annyira gyűlöl, mint téged.

– Nos, amennyire tudom, nem olyan nehéz kiváltani

ezt a gyűlöletet. Légy óvatos, Cai, nem jó
keresztezni az útját.

– Az enyémet sem, Publius. Nem vagyok ostoba, és

óvatos leszek. Dühösen állt fel a vacsoraasztaltól, de
végül lefeküdt aludni, és nyugodt álma lesz az utolsó
kupa bortól.

– Beadtál neki valamit?

Bólintott.

– Így biztosan nem próbálkozik meg valami

botorsággal. – Megszorította a vállam. – De a jó hírt
még nem is hallottad! Seneca azért jött Britanniába,
hogy előkészítse az utat Stilicho érkezéséhez!
Északról újabb nagy invázió indult, és a fiatal tiszt
elmondta, hogy Stilicho személyesen jön visszaverni
a támadást. Mire Londiniumba érünk, talán már ő is
ott lesz, és vele együtt Picus. Régensként és
főparancsnokként Stilicho meg fogja hallgatni az
ügyedet, ha megkérem rá. Győztünk, mielőtt még
belevágtunk volna, Caius!
Egy újabb mozdulattól ismét fájdalmasan
elfintorodtam.

– Ne igyál előre a medve bőrére, Caius. Először el

kell juttatnotok oda élve. Egyetlen pillanatra se
téveszd szem elől azt a tényt, hogy ez az őrült fattyú
milyen bosszúvágyat táplál irántam… elcsúfítottam a
csinos képét, aztán elraboltam, felfedtem az árulását,
és kényszerítettem, hogy el is ismerje. A beteg
elméjében ezek sokkal nagyobb vétkek, mint az,
hogy meg akartam ölni.

– Életben maradsz, barátom. Most pedig próbálj

aludni. Holnap hivatalosan is magam elé hozatlak,
megvádollak Quinctilius Nesca és az emberei
megölésével, valamint Seneca, mint Valentinianus
követének megtámadásával és megcsonkításával,
továbbá lázadással és útonállással. Ezek közül
bármelyik vád elég súlyos ahhoz, hogy garantálja a
biztonságos elszállításodat Londiniumba, ahol majd
elítélnek és kivégeznek.

– Köszönöm, Caius. Ettől sokkal jobban érzem

magam, most már biztosan nyugodtan fogok aludni.
Hosszú, kegyetlen utazás volt Londiniumig, minden
szemszögből megtapasztaltam a legkellemetlenebb
oldalait.

Seneca kereken visszautasította Caius javaslatát,

hogy szíjazzanak egy lóhoz. Ragaszkodott hozzá,
hogy gyalog menjek, vagy egy ló vonszoljon. Caius
persze tiltakozott, azzal érvelt, hogy az lelassítaná az
egész menetoszlopot, márpedig neki halaszthatatlan
elintéznivalói vannak Londiniumban. Emellett én az
ő foglya vagyok, és azt akarta, hogy megfelelő
egészségi állapotban ítéljenek el és akasszanak fel.
Javasolta, hogy építsenek ketrecet az egyik szekérre,
és ott tartsanak.

Seneca ezt túlságosan kényelmesnek találta

számomra. Elvégre fegyveres őrizet alatt álló bűnöző
voltam, és egyébként is halálbüntetés vár rám. Példát
kell mutatni velem mindenkinek, akivel az úton
találkozunk – itt Caius korábbi érvét hozta fel –, így
semmiféle engedékenységet nem mutathatnak velem
szemben. Caius ezzel nem nagyon tudott vitába
szállni, ezért a végén kompromisszumos
megegyezésre jutottak. Szekéren fogok utazni, de
úgy, ahogy Seneca elképzelte. Caius ezt az
indulásunk előtti estén közölte velem. Láttam rajta,
hogy szörnyen érzi magát a következő hetem miatt,
de én csak megvontam a vállam, és azt mondtam,
verje ki a fejéből az egészet. Legalább nem kell
gyalogolnom. Biztosan kényelmesebb lesz, mintha
lábon kellene megtennem az utat Londiniumig.

Feltehetően nem voltam magamnál, amikor ezt

gondoltam, tudva, hogy Seneca határozza meg
utazásom körülményeit.

Mindenesetre aznap éjjel jól aludtam, mert tudtam,

hogy saját embereim vigyáznak rám. Mindegyik
tudta, mi történik, és egyetlen pillanatnyi habozás
nélkül bármelyikükre rá mertem volna bízni az
életem. Mielőtt elaludtam, eszembe jutott, hogy
végeredményben pontosan ezt teszem.

Még napkelte előtt kivittek, és engedték, hogy hideg

vízben megmosakodjam, mielőtt a szekérhez
vezettek. A félhomályban egy oszlopot láttam, amit a
padlódeszkákba süllyesztettek, és szilárdan
rögzítettek. Csak saját katonáim voltak a közelben,
ők segítettek fel a szekérre, majd tétovázva
megtorpantak. Végül Draco, az őrök vezetője szólalt
meg halk hangon.

– Egy cseppet sem tetszik ez nekem, parancsnok.

Sem nekem, sem a többieknek. Csak add ki a
parancsot, és máris kiviszünk innen.

Rávigyorogtam a reggeli szürkületben, és

kinyújtóztattam a kezemet – nem akartam túlságosan
könnyednek tűnni, hátha valaki figyel minket.

– Ne aggódj, Draco. Jobb, mint gyalogolni, minden

rendben lesz.

– Gondolod? – kérdezte dühös morgással. – Kétlem.

Éppen a láncokra várunk. Az a fattyú azt akarja, hogy
egészen Londiniumig állj.

– És? Akkor állok. A fél életemet állva töltöttem,

általában egy kovácstűzhely mellett.
– Igen, de nem voltál hozzáláncolva semmihez. Itt
viszont hozzá leszel ehhez a póznához, és nem
dőlhetsz le, még akkor sem, ha elájulsz.

– Akkor majd nem ájulok el. Egy héten belül

Londiniumba érünk, utána minden rendben lesz.

– Remélem, igazad van. De egy hét is nagyon hosszú

idő, ha állva kell töltened.

– Kibírom.

Most már egyre tisztábban láttam az arcát. Kétkedést

és aggodalmat olvastam le a vonásairól.

– Remélem, Varrus parancsnok, nagyon remélem. De

már most megmondom, ha elájulsz, vagy valamelyik
lovas fattyú elkezd bántalmazni, véget vetek az
egésznek, és vér fog folyni.

Óvatosan megfogtam a karját.

– Nem, nem fog, de köszönöm az együttérzést,
Draco. Egyedül éjszaka kell aggódnod a biztonságom
miatt, de akkor sem fenyeget nagy veszély.

– Értem. Itt jön a kovácsuk.

Lánccsörgést hallottam és szegecselt szandál

csattogását. Seneca egyik centuriója közeledett, és
fürgén felmászott mellém a szekérre. Kíváncsian
figyeltem a kezében tartott szerkezetet, de a láncok
kivételével nem nagyon láttam, mi lehet az. Nem is
hagyott sok időt gondolkodni, ledobta a láncot a
szekér aljába, és felemelte az ismeretlen eszközt.

– Rendben. Ebből szabadulj ki, lázadó! – vicsorogta.

A szerkezet két vastag, széles bőröv volt – az egyik

hosszabb, mint a másik –, melyeket két rövid lánc
kötött össze. A láncok a bőrbe szúrt karikákon
keresztül csatlakoztak az övekhez. A hosszabbikat jó
szorosan a derekam köré kanyarította, a másikat
pedig a póznához erősítette. Mozdulatlanul álltam,
amíg be nem fejezte, aztán kipróbáltam kötelékem
erősségét. Nagyon jól tartott. Jobbra és balra alig
kéttenyérnyit tudtam elmozdulni, a leülés pedig
lehetetlenné vált. Eszembe jutott, hogy talán mégis
van mód a pihenésre; behajlítottam a térdem, és
hagytam, hogy teljes testsúlyomat a bőröv tartsa.
Kemény volt és merev, fájdalmasan nyomta a
hasamat a bordák alatt. Itt nem fogok sok kényelmet
találni.

– Rendben, vegyétek le a vasakat a kezéről!

Kinyújtottam a karom, Draco pedig leszedte a

könnyű bilincset. A centurio kuncogva ugrott le a
szekérről.

– Ezt imádni fogod, lázadó!

Értetlenül figyeltem, amint felemel egy vastag, nehéz

vasgyűrűt, melyet tőlem jobbra a szekér oldalához
rögzített, és átvezette rajta a hosszú lánc egyik végét.
Hatalmas gyűrű volt. Elég nagy ahhoz, hogy a lánc
végén lévő bilincs könnyedén átcsússzon rajta. És a
bilincs is nagynak és nehéznek tűnt. Sokkal
nagyobbnak, mint amit Draco levett rólam.

– Imádni fogod! – ismételte meg inkább saját

magának, mint nekem, és újra felugrott a szekérre.
Most már zihált kissé. Megnéztem magamnak a
láncot. Csaknem hat lépés hosszú volt, és nagyon
erős. Tudtam, mert én magam kovácsoltam, bár a
bilincset valaki más erősítette hozzá. Lekuporodott a
lábamnál, átnyúlt, hogy a bilincset áthúzza a szekér
túloldalán lévő másik gyűrűn, majd felegyenesedett.
– Most pedig lássuk a csuklódat – mondta olyan
mosollyal, amitől a legszívesebben szétrúgtam volna
a golyóit. – Nyújtsd előre!

Megtettem, nem volt választásom. A bilincs szoros

volt, belevágott vastag csuklómba.

– Egyetlen rossz mozdulat, és megkapod a magadét!

– morogta. Egyik kezével a derékszíjánál kotorászott,
a másikkal a derekamhoz tartotta a csuklós kapcsot.
Előszedett egy hosszú fémdrótot – szintén a sajátja
lehetett –, és a foga közé szorította, miközben
felemelte hosszú nyelű fogóját. A koncentrálástól
egyre gyorsabban lélegezve átfűzte a drótot a bilincs
lyukain, és a fogóval addig tekerte a végüket, amíg
fel nem szisszentem a fájdalomtól. Amikor
meggyőződött róla, hogy elég szoros lesz,
megismételte az egészet a másik kezemen is.
Összeszorítottam a fogam, és tudtam, hogy nagyon
hosszú lesz ez az út.

– Nagyszerű! – Hátralépett, szemügyre vette a

művét. – Most pedig… – Letérdelt elém, megfogta a
láncot, és addig húzta a kétoldali gyűrűkön keresztül,
amíg meg nem feszült a karom. Megnézte, mennyire
feszesek az izmaim, aztán lazított rajta egy kicsit,
hogy legyen némi holtjáték. – Így már jobb! Nem
akarjuk túl feszesre, igaz?

– Nem? – Próbáltam nyugodt hangon beszélni. –

Miért nem?

– Azért, lázadó, mert hagynunk kell egy kis helyet,

hogy követni tudd a szekér imbolygását.

Ezután már nem szólt hozzám, visszatért a

munkájához, és csodálkozva figyeltem, ahogy lassan
végighúzza a láncot a kezei között, gondosan
méregetve és igazgatva, amíg meg nem találta a két
keresett szemet. Ezeket összefogva felemelte, a lánc
többi, középső része a kezei között lógott lefelé.

– Hé, te ott! Gyere, segíts!

Draco mindvégig ott állt a közelben, csendben

figyelt, és láttam az arcán, hogy bármelyik
pillanatban robbanhat. Szigorú pillantást vetettem rá,
elkaptam a tekintetét, és figyelmeztetően megráztam
a fejem, jelezve, hogy tegye, amire a centurio kéri.
Undorodó arccal letérdelt Seneca embere mellé.

– Mi az?

– Tartsd ezeket a láncszemeket, amíg összekötözöm

őket! – Megismételte a trükköt a dróttal, erősen
összekötötte a láncszemeket, de még mindig nem
értettem, miért. A lánc túlságosan hosszú volt.
Egyszerűbb lett volna kimérni a szükséges hosszt, és
megrövidíteni. Draco is ugyanerre gondolhatott.

– Miért nem rövidíted meg a láncot? – kérdezte.

– Ó, először én is arra gondoltam – felelte a centurio
–, de aztán Seneca nagyúr elmagyarázta, mit akar.
Nézd csak meg az összekötött szemeket. Mi van
alattuk?

– A lába.

– Úgy van, kölyök! A lába. De az nem kell oda,

ugye? Meg kell kérnünk, hogy mozdítsa el, nem
igaz? – Azzal deréköve hátsó részéből előhúzott egy
rövid nyelű kalapácsot, és fájdalmas ütést mért vele a
lábfejemre. Ügyetlenül elrántottam a lábam, mert
már alig bírtam mozogni, aztán hitetlenkedve
figyeltem, ahogy bever két hosszú szöget a szekér
padlójába, aztán meghajlítja őket, amíg szilárdan
nem tartották a láncot ott, ahol a lábam volt. Csak
akkor vált nyilvánvalóvá, mire készül, amikor a
maradék lánchalmot belökte alám, újra eltakarítva az
útból a lábfejem a kalapácsával. Összeestem volna,
ha nem tartanak a szíjak.
– Kell valami, amire ráállhat, nem igaz? Nehogy
szálkák fúródjanak a lábába ezekből a durva
deszkákból. Tessék, lázadó, készen is vagyunk.
Élvezd az utazást!

Draco tátott szájjal bámult, csak most kezdte

megérteni, mit tett, én azonban már jóval előtte
jártam. Egészen Londiniumig ezeken a láncokon kell
majd állnom. Már a gondolatra is megsajdult a
talpam.

A villa teljes személyzete kijött megnézni az

indulásunkat, mindenki ünnepélyes csendben
figyelte, ahogy ott állok kikötözve, mocskosabban,
mint eddig bármikor. Felszegtem az állam, és
próbáltam nem nézni senkire. Luceiiát sehol nem
láttam. Fogalmam sincs róla, Caius mivel tartotta
távol.

Britannicus ellenőrizte a láncaimat, ajka egészen

keskeny vonallá húzódott. Féltem, hogy elárulhatja
magát, ezért a szerepemet játszva leköptem, hogy
biztosan hallgatásra bírjam. Az undor apró
kifejezéseként megrázta a fejét, mielőtt odasétált a
saját szekeréhez.

Amikor a szekérhajtó felmászott a helyére, és a

karaván felkészült az indulásra, még egyszer
körülnéztem, tekintetemet az erdővel borított dombra
emeltem. A magaslat tetejét vastag, alacsonyan szálló
felhő takarta el. Fejedelmi látványt nyújtott, és
semmi nem utalt rá, hogy egy erőd áll odafent. És
mivel az „elfogásom” hatalmas kavarodást keltett,
nem is fenyegetett az a veszély, hogy valaki
felfedezi. Kövér vízcsepp csattant szét az arcomon,
és eleredt az eső. Valaki parancsot harsogott az
oszlop elejéről, mire a menet megindult. A kocsisom
megcsördítette az ostorát, és elfoglaltuk helyünket az
oszlop közepén. Előttünk Seneca katonái vonultak,
hátul pedig a mieink. Hangos patacsattogás és
kerékcsikorgás közepette távoztunk, de mindenki
néma maradt. Még Seneca is, pedig számítottam tőle
néhány gúnyos megjegyzésre.

Nem sokkal indulásunk után már éreztem, mekkora

kínszenvedés lesz nekem ez az út. Amíg az út
egyenletes volt, tudtam tartani a testhelyzetemet,
legalábbis kezdetben. Buckás terepen viszont
lehetetlen volt megőriznem az egyensúlyomat. A
lábam alatti láncok keménysége és egyenetlensége
keserves kínokat okozott, és folyamatosan átkozódva
sajnálkoztam, hogy a két lábam nem egyforma
hosszú és erejű. Próbáltam kirúgni magam alól a
láncokat, de nem véletlen szegelték oda őket, így
amikor nagy nehezen sikerült előrébb lökdösnöm a
halmot, a két egyenes lánc jobbról és balról
fájdalmasan feszült a lábfejemnek. Egy idő után
elviselhetetlenné vált a fájdalom megfeszült
karjaimban, az izmaim sikoltoztak a kíntól. Eldőltem,
amennyire a láncaim engedték, de aztán újra fel
kellett állnom. Mindkét csuklóm vérzett, aztán
behegedt, majd megint vérezni kezdett a bilincs
rántásától, ahányszor a szekér megbillent, és
elvesztettem az egyensúlyomat.

Az első két nap és éjszaka szinte szünet nélkül esett.

A póznához láncolva aludtam. Ott vizeltem, ahol
álltam, még a sugarat sem tudtam irányítani. A
beleimet két napig sikerült visszafognom. Valamikor
a harmadik napon, saját bűzömben és fájdalmamban
haldokolva elvesztettem az eszméletemet.
A csuklómba hasító fájdalom ébresztett fel újra,
amikor kinyitottam a szemem, az út mellett
feküdtem, és mellettem állt az az átkozott szekér a
póznával. Nem mozgott, és én sem. Éreztem, hogy
valaki tartja a fejemet, a közelben dühös hangok
kiabállak. Összerándult a gyomrom, és hánytam, de
még arra sem volt erőm, hogy oldalra fordítsam a
fejem. Valaki gyorsan megfordított, és a mozgástól
újra elszédültem. Visszazuhantam a fekete örvénybe.

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem,

börtönben voltam: egy hatalmas, boltíves cellában,
elreteszelt ajtóval, és magasan elhelyezkedő, apró,
rácsos ablakkal, melyen alig szüremlett be némi fény.
Lassan, megfontoltan körülnéztem, nem tettem
hirtelen mozdulatokat. A fejem fölött fáklya lobogott
a tartójában, a lángok vadul táncoltak az
ablaknyíláson befújó szélben. Egyedül voltam a
helyiségben. Vigyázva megmozdítottam a karom,
arra számítva, hogy megérzem a bilincsek rántását,
de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. A tagjaim
szabadok voltak.
Mivel semmi okom nem volt a sietségre, és nem
tudtam, hol vagyok, vagy kik a vendéglátóim, lassan,
kizárólag a kezemmel és a szememmel felfedeztem a
helyet. Egy kőpadon feküdtem, alattam vékony
gyékény. Közvetlenül a fejem felett, mintha csak
gúnyolódni akarnának, bilincsek lógtak a falba vert
karikáról lógó rozsdás láncon. A helyiség másik
végében, az ajtó közelében frissnek tűnő széna hevert
halomban, mellette egy fémtál és egy korsó,
amelyikben akár víz is lehetett. Még több bilincset
láttam a falakról lógni. További hat fáklya
szolgáltatta a fényt, táncoló árnyékokat vetve a
falakra. A lángok ropogásán kívül semmi más zajt
nem lehetett hallani. Mélyet lélegeztem, szagok után
kutattam, de csak a falakba ivódott halovány bűzt
éreztem – mosdatlan testek, illetve végtermékeik
keverékét.

Óvatosan fél könyökre tornásztam magam, de

azonnal rám tört a rosszullét; reszketve,
összeszorított foggal próbáltam megnyugtatni
háborgó gyomromat. Küzdöttem a hányinger ellen, a
szemembe szökő könnyektől elhomályosult a
látásom. Fogcsikorgatva bár, de végül sikerült
uralmam alá hajtanom lázadó testem. Nyilvánvalóan
olyan rossz állapotban voltam, hogy semmit sem
tudtam felidézni a fölém magasodó szekér képén
kívül. Végül, amikor csillapodott a szédülés, sikerült
elfordítanom a fejem. A kőpad, amelyen feküdtem,
körbefutott az egész helyiségen, kivéve azt a falat,
ahol az ajtó is nyílt. Hatalmas terem volt. Nem
tudtam, hol lehetek, de gyanítottam, hogy valahol
Londiniumban. Erőt vettem magamon, és hangos
nyögéssel felültem, amitől újabb gyengeséghullám
söpört végig rajtam, ezúttal dübörgő fejfájással
kísérve. Megpróbáltam letenni a lábam a padról,
hogy hátammal a falnak támaszkodhassak, de azok
egyszerűen lezuhantak, és a hirtelen súlyeltolódás kis
híján kibillentett az egyensúlyomból. Fellángolt
bennem a félelem, akár az életre kapó parázs.
Gyenge voltam, akár egy újszülött.

Tehetetlenül, szaggatottan zihálva ültem a padon,

nem mertem újabb próbák elé állítani magam.
Biztosan tudtam, ha megpróbálnék felállni,
elterülnék a padlón. Elmém hiábavalóan próbált
megbarátkozni testi gyengeségemmel, magyarázatot
találni rá, felidézni a velem történteket. Reménytelen
volt, és csak még jobban ráijesztettem vele magamra.
Annyit tudtam, hogy gyenge vagyok, valószínűleg
közel jártam a halálhoz is. Kényszerítettem magam,
hogy lehunyjam a szemem és mélyen, szabályosan
lélegezzek, próbáltam legyűrni a pánikot és
összeszedni az erőmet. Aztán köhögni kezdtem, és
nem tudtam abbahagyni. A roham fájdalmasan rázta a
testem, szaggatta a tüdőmet és a hasizmomat. Kis
híján leestem a padról, de végül sikerült
kitámasztanom magam fekvőhelyem peremén.
Hatalmas váladékcsomók képződtek a tüdőmben,
majd elindultak felfelé a torkomban, és köpni is alig
marad erőm, a nyál az államról csöpögött. Végül a
roham alábbhagyott, engem pedig semmi nem
érdekelt, csak a szenvedés enyhüléséért hálálkodtam
magamban.

– Tehát felébredtél.

A hang az ajtóból érkezett. Felemeltem a fejem, hogy

lássam, ki beszél, pislogva próbáltam kitisztítani a
látásom. Egy katona volt, nyilvánvalóan az egyik őr.
Idegen. Megpróbáltam az egyenruhájára
koncentrálni, kerestem valamilyen jelet, ami a
kilétére utal, de semmit nem láttam. A helyőrségi
gyalogosok szokványos, dísztelen bőrhámját viselte.
Elindult felém, meg sem próbálta becsukni maga
mögött az ajtót. Körülbelül kétlépésnyire megállt, és
hatalmasnak tűnő magasságból nézett le rám.
Megnyaltam cserepes ajkamat, és beszélni
próbáltam, megkérdezni tőle, hol vagyok. Nem jött ki
hang a torkomon. A katona hangos cuppogással
próbált kiszívni egy fogai közé akadt morzsát.
Türelmesen vártam.

– Lázadó létedre erős madár vagy. Már azt hittük,

elpatkoltál, de te túlságosan szívós voltál, nem igaz?

– Nem várt választ, nem is számított rá. – Nesze. –

Visszament a korsóhoz, és odahozta nekem. –
Próbáld meginni.

Elvettem tőle, és bár csak félig volt, alig bírtam a

számhoz emelni. Borral kevert víz volt benne, de én
nektárnak éreztem. Megforgattam a számban,
éreztem, ahogy megtisztít.

– Elég lesz, nem akarom, hogy végighányd a padlót.

– Elvette a korsót, de csak a földre rakta, ahol
könnyen elérhettem. Most már éreztem, hogy tudok
beszélni.

– Hol vagyok?
– Londinium birodalmi börtönében, a tárgyalásodra
és az akasztásodra vársz. Ez nem volt valami
szívderítő hír.

– Hol vannak a barátaim?

– Miféle barátaid? Neked nincsenek barátaid, bár

némelyik őröd elég sok időt eltöltött itt veled. Úgy
tűnik, igen értékes fogoly vagy, nem akarnak
elveszíteni. Sem betegség, sem Seneca emberei által.

– Seneca itt van? Miért nem vagyok megláncolva?

– Megláncolva? A pokolba is, mi nem vagyunk

barbárok, már nem láncolunk meg hullákat! És nem,
Seneca nincs itt. Ez egy börtön, ha nem hallottad
volna. Seneca egy villában lakik. Aludj, amíg még
tudsz. Az őreid nemsokára visszatérnek, azt mondták,
szóljak nekik, ha életjelet mutatsz. Éhes vagy? –
Megráztam a fejem. – A tálban van étel, ha
megéhezel. Idehozom. – Letette a vizeskorsó mellé. –
Aludj, lázadó. – Egyáltalán nem tűnt ellenségesnek. –
Segítek visszanyerni az erődet, most, hogy
visszatértél az életbe. A szökésről pedig ne is
álmodozz, innen sehogy nem jutsz ki.

Megfordult, hogy távozzon, de megállítottam.

– Mióta vagyok itt? Fintorogva rázta meg a fejét.

– Nem tudom. Már itt voltál, amikor átvettem ezt a

szolgálatot. Annak már egy hete, te körülbelül előtte
egy héttel érkezhettél.

Két hét! Hol lehet Caius? Mi történik itt?

Visszafeküdtem, és próbáltam megfogadni az őr
tanácsát, de nem hittem, hogy el tudok aludni.

Amikor legközelebb felébredtem, Draco nézett le

rám. Mielőtt kinyithattam volna a szám, hogy
köszöntsem, a vele lévő két férfihoz fordult.

– Igazatok volt – morogta. – Él a szajhaivadék. Nem

hittem volna, hogy sikerül neki. – Odaszólt a jobb
oldalon állónak: – Vizsgáld meg, de óvatosan. Caius
Britannicus nem fogja megköszönni neked, ha
megígérted neki a kivégzést, és aztán hagyod
meghalni a disznót.

A férfi, aki a ruhája és a kinézete alapján orvos

lehetett, előrelépett, és vigyázva megtapogatott, majd
óvatosan oldalra fordított, hogy hozzáférjen a
bordáim hátsó részéhez. Kutakodó ujjai hidegek
voltak és nem túl finomak. A vizsgálat végén a
homlokomra fektette tenyerét, majd a szemhéjamat
felhúzva belebámult a szemembe.

– Nos? – Draco hangja türelmetlen mordulás volt. –

Mi az? Az orvos sóhajtva egyenesedett fel.

– Élni fog, hogy a kedvetek szerint meghalhasson.

De még mindig nagyon gyenge. Legalább két napig
ne próbáljátok mozgatni, és mostantól rendes ételt
kell kapnia. Forró levest és gyógynövényekből
készült főzeteket. Majd én hozok növényeket.

– A Hádészba a növényeiddel! Nem lesz rájuk

szüksége!
– De igen. Ha tárgyalást, kivégzést és nyilvános
mulatságot akartok, akkor vissza kell nyernie az
erejét. Próbáljátok csak megmozdítani, vagy tovább
bántalmazni, de én nem vállalom a felelősséget! Már
így is rég halottnak kellene lennie, és az is lesz, ha
nem teszitek, amit mondok. Forró húsleves és
gyógyfőzetek, különben te felelsz érte.

Draco olyan gyűlölködő pillantást vetett rám, hogy

egy pillanatra még én is hittem neki. Az orvos a
másik férfira nézett, egy egyszerű katonára, majd
vissza Dracóra.

– Miért gyűlölöd annyira ezt az embert? – kérdezte.

– Hogy miért? A fattyú megölte a feleségem! Kifelé,
mindketten! Kifelé!

Gyorsan távoztak, Draco pedig ott állt fölöttem, és

bámulta őket, amíg a cella ajtaja be nem csukódott.
Én közben őt figyeltem, megpróbáltam nem
mozdulni, míg a tekintete a távozók hátára
szegeződött. Amikor biztos volt benne, hogy
elmentek, felkapta az ivókorsót, az ajkamhoz emelte,
és kezével megtámasztotta a tarkómat. A víz és bor
keveréke ugyanúgy ízlett, mint első alkalommal.
Miután ittam, finoman visszaengedte a fejem a padra.

– Nagyon tudsz gyűlölni, Draco – mondtam. – Nem

is tudtam, hogy volt feleséged. – A hangom kezdte
visszanyerni az erejét.

Sanda vigyorral megvonta a vállát.

– Britannicust okold, ő tett minket színésszé.

– Miért? Mi történt?
Leült a kőperemre, a derékaljam mellé, nekidőlt a
falnak, és tekintetét a szemben lévő ajtóra szegezve
válaszolt.

– Feküdj mozdulatlanul és csukd be a szemed,

mintha aludnál, de figyelj jól, nem akarok túl
hangosan beszélni. Mennyire emlékszel az
utazásból?

– Az esőre. Az esőre és a fájdalomra. Ez minden.

– Ez minden? Semmire nem emlékszel azután, hogy

leszedtük rólad a láncokat?

– Draco, még arra sem emlékszem – feleltem. – Az

utolsó emlékem, hogy az út mellett fekszem,
felnézek a szekérre és hányingerem van. Utána
semmi, amíg fel nem ébredtem itt.

– Nos, azt hittük, elveszítünk, és kis híján

összeakaszkodtunk Seneca embereivel. Szinte
rohamot kapott, amikor elkezdtünk kihámozni a
láncok közül. Még engem is meg akart ölni. Aztán
felbukkant Britannicus, és majdnem összeverekedtek.
Seneca megpróbált rátámadni, félig már a kardját is
előhúzta.

– Britannicus ellen? Mi történt? Caius megsérült?

– Ugyan! – Továbbra is az ajtót nézve megrázta a

fejét. – Mindjárt jövök.

Felállt, és gyorsan az ajtóhoz surrant. Figyeltem,

ahogy lehajol és ellenőrzi, hogy senki nem
hallgatózik a másik oldalon. Végül visszajött és leült.

– A tiszt, az egység parancsnoka leállította Senecát,

mielőtt előkerült volna a kard, és ezzel megmentette
az életét. Megfogta a karját, és dulakodni kezdett
vele. Megfenyegette, hogy őt fogja a helyedre
láncolni, ha nem viselkedik úgy, mint egy római
tisztviselő és patrícius. Végül kísérettel vezettette
vissza a saját szekeréhez, és bocsánatot kért
Britannicustól.

– Azt mondtad, „megmentette az életet”. Hogyan?

Caius megölte volna?
Draco a fejét rázta.

– Nem, de én igen. Elég dühös voltam, hogy

megtegyem. Mint mondtam, éppen felém jött, amikor
Britannicus közbelépett. Előrántottam a tőrömet,
amint a parancsnok ellen fordult, és egy pillanattal
később már a bordái közé döftem volna, ha az a tiszt,
Vicere tribunus nem lép közbe.

– Értem. – Ezen elgondolkodtam. Emlékeztem a

dühös hangokra, amikor visszanyertem az
eszméletem az út mellett. – Aztán mi történt?

– Akkor kezdtük a színészkedést. Kérsz még inni?

Megráztam a fejem, ő viszont kortyolt a vizezett

borból, majd elmesélte az egész történetet.

Úgy tűnt, Draco hű maradt az ígéretéhez. Végig

szemmel tartott lehetetlen helyzetemben, ugyanúgy
fent maradt, mint én, egy pillanatra sem pihent, és
nem védte magát a két napig zuhogó hideg eső ellen.
Amikor
végül elájultam és összeroskadtam láncaimban, alig
háromlépésnyire volt tőlem, és jól sejtette, hogy
ezúttal nem fogok magamhoz térni. Azonnal felugrott
a szekérre, és nekilátott átvágni a bőrhevedereket,
ügyet sem vetve rá, hogy figyeli-e valaki. Mint
kiderült, senki nem vette észre, amíg az utolsó bőrszíj
is ketté nem szakadt, én pedig eszméletlenül,
összebilincselve, a derekamon láncokkal zuhantam a
szekér aljára. A zaj és a mozgás volt az, ami végül
felkeltette a katonák figyelmét, és ezért akart a
dühöngő Seneca nekiugrani Dracónak.

Először ügyet sem vetett Seneca hőbörgésére.

Felemelt egy nehéz pörölyt a szekér aljáról, és
nekiállt szétverni a kocsi oldalán lévő gyűrűket,
amelyeken átvezették a láncaimat. Amint végzett az
egyikkel, átdobta a pörölyt a szekér másik oldalán
álló emberének, hogy lazítsa meg azt is. Jelenlétének
és hatalmának tökéletes figyelmen kívül hagyása
láttán valami elpattant Senecában, és Draco talán
meg is halt volna, ha Caius nem lép közbe. Senecát
azonban már nem lehetett leállítani. Csak annyit
érzékelt, hogy megakadályozzák a bosszúja
beteljesítésében, márpedig ezt nem engedhette. A
második gyűrű engedett, Draco elvonszolt a kocsitól,
lefektetett az út mellé, és Caius pont akkor állt
közéjük, amikor Seneca bele akart rúgni. A dühöngő
őrült erre elő akarta rántani a kardját, nyilvánvalóan
azzal a szándékkal, hogy rátámadjon Caiusra. A
lovasság parancsnoka, Vicere ekkor avatkozott
közbe, őrizet alá helyezte és elvezettette Senecát. A
dühös szóváltás közben tértem magamhoz egy
pillanatra, hogy aztán rövid öklendezés után rögtön el
is ájuljak.

Úgy tűnt, Marcellus Vicere becsületes,

bosszúszomjtól mentes ember. Miután döntött arról,
hogy időlegesen fegyveres őrizet alá helyezi Senecát,
józanul átgondolta a helyzetemet, és megvizsgálta
Caius szempontjait, aki továbbra is ragaszkodott
hozzá, hogy olyan állapotban kell túlélnem az
utazást, hogy katonai bíróság előtt felelhessek
bűneimért. Megállította a karavánt, és engedélyezte
saját orvosának, hogy megvizsgálhasson, de akkor
már túl késő volt. Az orvos nem tudott eszméletre
téríteni, és be is lázasodtam. Mindössze annyit
tehetett, hogy melegen és viszonylagos kényelemben
tart az utazás hátralévő részében, és reménykedik,
hogy életben maradok.

Két éjszakával később, táborozás közben az egyik

emberünk, aki a szerencsének köszönhetően éppen a
megfelelő időben volt a megfelelő helyen,
megakadályozott egy ellenem irányuló gyilkossági
kísérletet. Visszafelé tartott a szolgálata vége után, és
az én sátram mellett haladt el, amikor látta, hogy
valaki besurran a sátornyíláson. Ő is bement, és
rajtakapta az idegent, aki megpróbált megfojtani.
Dulakodtak, és a merénylőnek sikerült elmenekülnie.
Az engem őrző katonát sehol sem találták, és nem is
bukkant elő többé: másnap reggel hiába kutattak
utána a környéken, így arra a következtetésre
jutottak, hogy ő lehetett a próbálkozó.

Mindenki tudta, ki fizette le az őrt, de bizonyítékot

vagy bárminemű nyomot nem találtak.

Attól a naptól fogva azonban Caius Britannicus

emberei vigyáztak rám. Caius közölte velük, úgy kell
tenniük, mintha gyűlölnének, és csak az iránta érzett
hűségük akadályozná meg őket, hogy végezzenek
velem.

Túléltem a lázat és a tüdőgyulladást, és idehoztak,

ebbe a börtönbe, ahol most már két hete küzdöttem a
halál ellen. Caius szinte belebetegedett a gondolatba,
hogy meghalhatok, és utasította az embereit, hogy
legalább egyikük mindig legyen szolgálatban, és
tartsa rajtam a szemét, bár most, hogy megérkeztünk
Londiniumba, és a birodalom hivatalos foglyának
számítottam, már nem sok veszély fenyegetett
Seneca irányából.

Amikor Draco befejezte a történetét, néhány

pillanatra csend telepedett közénk, és éreztem, hogy
kezd leragadni a szemem, hiába akartam ébren
maradni. Az mondta, aludjak nyugodtan, itt lesz,
amikor felébredek, én pedig engedelmeskedtem.

Valamivel később – fogalmam sincs, mennyi idő

telhetett el – hallottam, hogy valakivel vitatkozik, bár
a szavakat nem tudtam kivenni. Végül visszatért
mellém, és dünnyögött valamit arról, hogy kár az
ételt és
az italt egy ilyen természetellenes fattyúra pazarolni.
Csukva tartottam a szemem, és türelmesen
megvártam, hogy „felrázzon.” Meg is tette. Ismét
egyedül voltunk.

– Idd meg ezt, parancsnok. Odatartom a szádhoz. –

Gőzölgő marhahúslevest hozott, gyógynövényekkel
és fűszerekkel. Az első falatra összefutott a nyál a
számban. Felséges volt. Utána sokkal jobban éreztem
magam, visszatért az erőm egy része. – Később
hozok még. Hogy érzed magad?

– Jobban – feleltem. – Üzentél Britannicus

tábornoknak, hogy magamhoz tértem?

– Igen, de még nem kapta meg az üzenetem. Ma

reggel kilovagolt Stilicho régenssel, és még nem tért
vissza.

– Stilichóval? Stilicho itt van?

Draco elvigyorodott.
– Igen, parancsnok, Stilicho itt van. Itt, ott, és
mindenhol. Azt mondják, két napot sem töltött
Londiniumban, mióta egy hónappal ezelőtt partra
szállt Britanniában. Britannicus tábornok több mint
egy hetet várt a visszatérésére. Stilicho négy napja
jött meg, és a tábornok csak ma reggel tudott bejutni
hozzá. Kora reggel ellátogatott a konzulhoz, három
órát beszélgettek négyszemközt, aztán együtt
ellovagoltak délre. Nem tudom, hová mentek, sem
azt, mikor térnek vissza.

Ezen eltöprengtem egy ideig.

– Rendben – mondtam végül. – Minél tovább

maradnak távol, annál erősebb leszek, mire
visszajönnek.

– Újabb gondolat jutott eszembe, és fel is tettem a

kérdést, amint megformálódott a fejemben. – Mi van
az ügyemmel? Hallottál valamit?

Vigyorogva csóválta a fejét.

– Nem, parancsnok. Senki nem beszél rólad, nem te
vagy a történelem leghíresebb útonállója. Kevesen
tudják, hogy egyáltalán itt vagy, persze rajtunk és
Seneca emberein kívül. És gondolom, most már
Stilicho is.

Körülnéztem a hatalmas cellában.

– Nem tudod, miért vagyok egyedül?

– De igen, tudom. Amikor Stilicho megérkezett, ez a

cella tömve volt, de kiüríttette. Mindenkinek az
ügyében döntést hozott, a legtöbbet felakasztatta, a
maradékot szabadon engedte. Azóta senki nem akarta
próbára tenni a vendégszeretetét.

Mintha hideg árnyék suhant volna át rajtam, egy

pillanatra jeges bizsergést éreztem.

– Milyen ember ez a Stilicho, Draco? Láttad őt?

– Nem – rázta meg a fejét. – Ő a császári régens,

parancsnok. A magunkfajta kisemberek sosem látják
az ilyeneket, még távolról sem. Nincs is ezzel semmi
baj, remélem, nem is látom soha sem őt, sem a
császárt. Csak eszembe juttatná, mennyire gyűlölöm
mások gazdagságát.

Találtam magamban annyi erőt, hogy elmosolyodjak

a tréfa hallatán.

– És most mi fog történni? – kérdeztem. – Szerinted

Caius idejön?

– Abban biztos lehetsz, parancsnok. Az utasításai

egyértelműek voltak. Abban a pillanatban
értesítenünk kell az állapotodról, amint bármilyen
jele mutatkozik, hogy magadhoz térhetsz. Attól a
pillanattól fogva mindig legalább két embernek kell
vigyáznia rád.

– Az ittenieken kívül?

– Igen. Legalábbis egyelőre.

Fel akartam ülni, de még mindig nagyon gyenge

voltam. Tudtam, hogy a legjobb, amit saját
érdekemben
tehetek, hogy pihenek a következő meleg étel
megérkezéséig, tartalékolom és gyűjtöm az erőt.
Megköszöntem Dracónak a kedvességét, és
megkértem, hogy hagyjon egy kicsit aludni.

XIII.

Draco tévedett. Caius nem látogatott meg. Azonban

most, hogy visszanyertem az eszméletem, nagyon
felgyorsult a gyógyulásom. Óráról órára egyre
erősebb lettem, rengeteget segítettek a
gyógynövények, majd később a szilárd táplálék, amit
Draco és a többiek látványos utálattal löktek elém.
Tudtam, hogy Britannicus és Stilicho már az első nap
estéjén visszatértek a városba, mert üzenetet küldött,
és örömét fejezte ki gyógyulásom miatt, de ő maga
nem jött el. Másnap Draco levelet hozott Caius
ismerős írásával. Azonnal elolvastam, most már
erőfeszítés nélkül fel tudtam ülni a padon. A
szűkszavú levelet nem írták alá.

Boldog vagyok, hogy jobban érzed magad, és

gyorsan gyógyulsz. Nagyon megrémítettél
mindannyiunkat. Lehet, hogy nem látogatlak meg,
mert nagyon veszélyes lenne, de ne aggódj, tettem
lépéseket az érdekedben. Rengeteg mindent intéztem,
de van még tennivaló. Nemsokára sor kerül a
tárgyalásodra, végképp leszámolunk a képtelen
vádakkal, és el is felejthetjük az egész ügyet. Rufinus
halott, az ellenségednek már nincsenek barátai a
birodalomban. Eszedbe se jusson megtartani a
levelet, add vissza az üzenetvivőnek, aki majd
visszahozza nekem.

Háromszor is elolvastam a levelet, mielőtt

összetekertem és visszaadtam Dracónak.

– Miféle veszély? – kérdeztem. Megvonta a vállát.

– Seneca. Mindenhol ott vannak az emberei. Ha
Caius Britannicus meglátogatna, jelentenék neki, és
az senkinek sem lenne jó. Szerintünk sikerült teljesen
bolonddá tennünk Senecát. Fogalma sincs róla, hogy
érzünk irántad valójában. Azt hiszi, tényleg az a
lázadó vagy, akinek mondunk.

– Ezt értem, de ki az a Rufinus? A név ismerős, de

nem tudom archoz vagy pozícióhoz társítani.
– Kelet régense, ahogy Stilicho nyugaté.

Amint kimondta, már eszembe is jutott. Picus az

egyik levelében írta, hogyan osztotta meg gyermekei
gyámságát két legjobb parancsnoka, Flavius Stilicho
és Flavius Rufinus között. Oszd meg és uralkodj.
Amíg mindketten éltek, nem fenyegetett az a veszély,
hogy a másik megpróbálja elbitorolni a gyermekek
trónját.

Ezen elgondolkodtam egy darabig.

– És mi köze ennek Senecához? Draco vigyorogva

vonta meg a vállát.
– Semmi és minden. Úgy tűnik, Seneca Rufinus
kéme volt, neki kellett szemmel tartania Stilichót.
Viszont Rufinus meghalt.

– Honnan tudod?

– A tábornok mondta, neki pedig Stilicho.

Nem én voltam az egyetlen Cai veteránjai közül, aki

tábornoknak szólította.
– Stilicho tudja? És nem tesz semmit?

– Nem nagyon tud, inkább kivár. Ha bármit is lépne,

túl sok embernek ártana vele. Ezért inkább
beletörődik, akárcsak Seneca.

– Britannicus azért mondta mindezt el, hogy

továbbadd nekem?
– Mi másért? Nem az én ügyem. – Draco ferde
grimasszal megrázta a fejét, mutatva közömbösségét
és érdektelenségét.

– És Seneca semmit nem tud erről?

– Semmit. Csak Stilicho tudja. Meg Britannicus, én,

és most már te is. Nem értettem.

– Miért akarta ezt közölni velem? Nemsokára bíróság

elé állok. Nem tudod, mikor? – Draco a fejét rázta. –
Britannicus tudja? – Újabb fejrázás. Ingerülten
elküldtem, ő pedig magamra hagyott, hogy
nyugodtan gyakorolhassam a járást, és
megküzdhessek cseppet sem nyugodt
gondolataimmal.

Két nappal később a helyi őrök ébresztettek, és

közölték, hogy reggel katonai bíróság elé kell
állnom. Felsegítettek, járóbilincset tettek a lábamra,
és a kezem is hátrabilincselték. Szinte rosszul lettem
a rémülettől, és kénytelen voltam tudomásul venni
lábam erőtlenségét, miközben felkísértek egy hosszú,
kanyargós lépcsősoron, ahol csak bizonytalanul
tántorogva tudtam felkapaszkodni. A lépcső tetején
egy hosszú folyosó vezetett a belső udvarra, a
megszokott félhomály után a reggeli nap fénye
elvakított. Ám séta közben éreztem, hogy lassan kezd
visszatérni az erőm, és nemsokára már régi
bicegésemmel haladtam. Minden lépésnél éreztem a
lánc rántását, és hallottam a szemek csilingelését.
Egy idő után a látásom is kitisztult, és az első dolog,
amit megpillantottam, saját mocskos tunikám volt.
Aztán a tiszta levegőn megéreztem a testszagomat is,
ami kis híján elég volt hozzá, hogy öklendezni
kezdjek. A törvényszék biztosan le lesz nyűgözve a
megjelenésemtől, gondoltam keserűen.

Azonban meglepetés ért, mert őreim egyenesen egy

fürdőházba vezettek, ahol megszabadítottak a
láncaimtól, valamint ruháimtól, és engedélyeztek egy
hideg vizes fürdőt. Amikor végeztem, a régihez
képest tiszta ruhákat is kaptam. A rám vigyázó hat őr
egy szót sem szólt, és mindvégig rajtam tartotta a
szemét. Miután felöltöztem, újra megbilincseltek, és
folytattuk utunkat a katonai főparancsnokság
központi épülete felé. A fürdő és a tiszta ruha miatt
jobban éreztem magam, mint hetek óta bármikor, és
mondogatni kezdtem magamban, hogy megbízhatok
Caius ítélőképességében. Ennek ellenére nem volt
könnyű meggyőzni magam.

Kétség sem férhetett a császári megbízott londiniumi

jelenlétéhez. Még a sikátorokban és eldugott
utcácskákban is császári testőrök hemzsegtek.
Nagyon ügyeltek a biztonságra. Áthaladtunk több
ellenőrzőponton is, mindegyik szigorúbb volt az
előzőnél, míg végül beléptünk egy épületbe, és
valamiféle váróhelyiségben találtuk magunkat, ahol
az őreim hivatalosan átadtak egy centuriónak és két
testőrnek, akik a császári testőrség bíbor– és égkék
színű egyenruháját viselték. A testőrök közrefogtak,
és végigmentünk egy újabb sötét folyosón, amely
nehéz ajtóban végződött. Őreim ott közelebb léptek
hozzám, megfogták a karomat, a centurio pedig
kitárta az ajtót, és beléptünk.

A tárgyalóteremben voltunk, egy amfiteátrumra

emlékeztető helyiségben; a patkó alakú, lépcsőzetes
padsorok mind az emelvényre néztek, ahol egy
hosszú asztalt és három magas támlájú széket
helyeztek el. A teremben minden fej felém fordult,
amint beléptem az ajtón. Körülbelül ötven tiszt
lehetett jelen, mindegyik díszes egyenruhában,
sisakjukat szertartásosan a bal karjuk hajlatában
tartották. Dél-Britannia hatalmi központjának
tribunusai. Első pillantásra ugyanolyannak tűnt az
arcuk, nem tudtam megkülönböztetni őket
egymástól, de aztán néhányan, főleg az idősebbek,
kezdtek ismerősnek tűnni. Legelöl, az emelvény előtt
számomra fenntartott üres térség szélén ült Caius
Britannicus és Caesarius Claudius Seneca. Ahogy
tekintetem Senecára szegeződött, átcsapott rajtam a
gyűlölet és megvetés hulláma, és egy pillanatra
megfeledkeztem róla, hol vagyok. Különös módon
Caius látványa semmiféle hatást nem tett rám, még
megkönnyebbülést sem éreztem.

Kísérőim megböktek, én pedig a helyiség elejébe

sétáltam. Láncaim hangosan csörögtek a néma
csendben. Ügyet sem vetettem az arcokra magam
körül – az arroganciájukra, kíváncsiságukra,
ellenségességükre és megvetésükre –,
kényszerítettem magam, hogy egyenesen előre
nézzek, tekintetemet a fal egy pontjára szegeztem.
Tisztában voltam vele, milyen látványt nyújthatok
börtönruhámban, ezért
megfeszítettem a vállam és kihúztam magam, hogy
minél magasabbnak tűnjek.

Bizonyára már vártak, mert amint megálltam az

emelvény előtt, velem szemben kinyílt egy ajtó, és
egy csapatnyi díszes öltözékű, idősebb tribunus lépett
be. Fellépdeltek a rostrumra, és hirtelen szemben
találtam magam Flavius Stilichóval, a Romai
Birodalom hadseregeinek főparancsnokával, az ifjú
Honorius császár régensével.

Össze sem lehetett téveszteni senkivel, hiába viselt

ugyanolyan ruhát, mint a társai. Eszembe jutott Caius
egy évekkel korábbi mondása: a ruha a háttérbe
szorul, ha egy nagy ember viseli, ennek az embernek
pedig minden porcikájából valami különlegesség
áradt. Beszéltünk már a nagyságról, és Caius azt
mondta, azok az emberek, akik valamire rendeltettek,
gyakran rendelkeznek annak a ragadozónak a
képességeivel, amelyikre hasonlítanak. Erre létező
példák is akadtak. Theodosius tartása leginkább egy
nagy tigrisre emlékeztetett. Julius Caesart mindig
sassal ábrázolták. Flavius Stilicho pedig egy vandál
héja volt. Azonnal ez jutott eszembe, amint
megpillantottam. Arányos testfelépítése nagy erőről
és mozgékonyságról árulkodott, csupasz alkarja
vastag volt, jól látszottak rajta az izomkötegek.
Komor, keskeny arcában hatalmas, sötét, szinte
fekete szem villant. Szája apró volt és éles vonású, az
ajka határozott és telt az erős, kiugró áll fölött. Arcát
apró, erősen kampós orr uralta. Igazából ez az orr
dominált egész megjelenésében, természetesen a
szemével és magas homlokával együtt. Fiatal kora
ellenére – akkor még csak a huszonkilencedik évében
járt – halántékánál már kopaszodott, csak a homloka
közepén maradt egy sötét, határozott vonalú hegy.
Ahogy kényelmetlenül felnéztem rá, még onnan
lentről is láttam a homlok és a sötét szempár mögött
rejtőző intelligenciát.

A hétfős csoport elrendeződött, négyen karba font

kézzel állva maradtak a három szék mögött. Stilicho
előrelépett és helyet foglalt a középső széken, és
másik két tribunus is leült kétoldalt. Pontosan alatta
álltam, és éreztem, hogy valami nyugtalanítja, bár
nem tudtam volna megmondani, mi az. Hosszan,
kifejezéstelen tekintettel méricskélt, aztán
végignézett a jelenlévőkön, míg végül Senecán és
Britannicuson állapodott meg a tekintete. A hatalmas
teremben egyetlen hang sem hallatszott. Ő ült le
először, majd a többiek, kivéve engem, az őreimet és
a négy tribunust az emelvényen. Stilicho az ajkába
harapott, majd beszélni kezdett, szavait az egész
teremhez intézte.

– Ez egy katonai törvényszék, melyen

főparancsnokként én ítélkezem. Ugyanakkor polgári
törvényszék is, melyen ő császári felsége, Honorius
régenseként szintén én ítélkezem. A mai ügy
bonyolult, és egyaránt érint katonai és polgári
kérdéseket. Az előttünk álló foglyot súlyos bűnökkel
vádolják. – Lenézett az előtte fekvő pergamenre, és
kibontotta. – Most felsorolom mindegyiket.

– Először. Caesarius Claudius Seneca azzal vádolja,

hogy a fogoly, akinek a nevét nem ismeri, tizennégy
évvel ezelőtt egy másik férfival, akinek a neve
szintén nem ismert, provokáció nélkül megtámadta
Claudius Senecát egy nyilvános mansióban,
miközben ő Valentinianus császár ügyében járt el. A
támadás során a fogoly állítólag eltörte a vádló orrát
és megcsonkította a testét oly módon, hogy egy „V”
betűt vésett a mellére.

– Másodszor. Caesarius Claudius Seneca azzal

vádolja, hogy a foglyot, akinek a nevét még akkor
sem tudta, két évvel később felismerték Aquae
Sulisban, és utasították, hogy adja meg magát
Quinctilius Nescának, a vádló nagybátyjának és a
provincia magistrátusának. A vádló továbbá azt
állítja, hogy a fogoly, miközben megpróbálta
elkerülni az őrizetbe vételt, megölte Quinctilius
Nesca két emberét, és magát a magisztrátust is
megfojtotta a következő éjjelen.

– Harmadszor. Caesarius Claudius Seneca azt állítja,

amikor megérkezett Caius Britannicus, Numídia
egykori proconsuljának, Róma szenátorának házába,
ott találta a Vulcanus nevű foglyot, akit a proconsul
fogott el, hogy Londiniumba hozza és bíróság elé
állítsa útonállás és fegyveres felkelés vádjával. –
Felnézett és bólintott Caiusnak. – Caius Britannicus
szenátor jelen van. Ezeket a vádakat terjesztetted a
bíróság elé. Van valakinek hozzáfűznivalója?
– Igen, régens nagyuram! – Seneca vörös arccal,
arrogáns vicsorgassál pattant föl. – Egy apróság, ami
tisztázásra szorul. Elfelejtetted felolvasni, hogy
Britannicus szenátor fenntartja a vádakat.

Stilicho hosszú pillanatokig némán meredt rá, mielőtt

kifejezéstelen arccal válaszolt.

– Nem felejtettem el semmit, Seneca szenátor. – Egy

pillanatra tétovázva lenézett, majd újra felemelte a
fejét. – Nem, ez nem teljesen igaz, bár a hanyagság
nem érinti ezt az ügyet. Elfelejtettem az ülés elején
szólni, hogy nemrég tájékoztattak Flavius Rufinus, a
keleti birodalom régensének váratlan haláláról.
Hiányozni fog.

Egyszerre többen is felszisszentek, és gyorsan

hátrafordultam, hogy megnézzem, milyen hatása van
a bejelentésnek Senecára. Örömmel láttam, hogy az
összes vér kifutott az arcából, és egyre bizakodóbb
lettem a tárgyalás kimenetelét illetően, bár még
mindig sok mindent nem értettem. Stilicho figyelmen
kívül hagyta Seneca döbbenetét, és tiszta, csengő
hangon folytatta beszédét.
– Honorius császár személyes képviselője és
régenseként felhatalmazást kaptam, hogy saját
belátásom szerint mérlegeljek és döntsek az ügyben.
Én azonban nem élek ezzel a lehetőséggel, több
okból is. A jelenlévő Larrens és Titanius legatusokat
jelöltem ki, hogy segítsenek nekem a bizonyítékok és
vallomások értékelésénél, melyek közül némelyik
már nagyon régi. Az elmúlt negyvennyolc órában ezt
tettük, és a következő eredményre jutottunk.

Egy pillanatra elhallgatott, meredten nézte az előtte

heverő dokumentumot, aztán felemelte a fejét, és
folytatta.

– A tizennégy évvel ezelőtti támadás ügyében

Larrens legatus vezette a nyomozást. Legatus?

Larrens felállt, és legnagyobb elképedésemre

felolvasta Plautus részletes tanúvallomását az
összecsapásról, illetve az ahhoz vezető
eseményekről. Seneca mind ez idő alatt kővé
meredten állt. Miután Larrens befejezte, Stilicho
kifejezéstelen arccal Senecára nézett.
– Rendelkezünk még egy tanúvallomással, ami
jelenleg nincs itt, de napokon belül előkeríthetjük,
amennyiben Seneca szenátor kívánja.

Visszatartott lélegzettel vártam, hogy folytassa, és

közben azon gondolkodtam, miféle vallomás lehet
az. Folytatta is, tekintetét egy pillanatra sem vette le
Senecáról.

– A mansio tulajdonosa, a felesége és két gyermekük

még mindig ott élnek. A törvényszék biztos benne,
hogy nagyon jól emlékeznek az itt részletezett
eseményekre. Seneca szenátor, kívánod, hogy
idehozzuk őket sub poena?

Tökéletes csend támadt a teremben. Seneca arca

elszürkült. Végül, hosszú hallgatás után görcsösen
megrázta a fejét.

– Ne! – Jól láthatóan, nehézkesen nyelt egyet. – Én…

elfogadom a törvényszék döntését.
– Legyen hát. A törvényszék ebben az ügyben
minden tekintetben ártatlannak tekinti a vádlottat. A
támadás jogos és kiprovokált volt. Most pedig
következzék Quinctilius Nesca magisztrátus
gyilkosságának ügye. Titanius legatus?

Kis híján összecsuklottam a megkönnyebbüléstől.

Miközben azért küzdöttem, hogy szabályosan tudjak
lélegezni, Titanius legatus felállt, és ismertette
azoknak a tanúknak a részletes vallomását, akiket
otthonról hoztunk magunkkal. Amikor végzett és
visszaült, Stilicho körbenézett a teremben.

– Senki ne feledkezzen meg róla, hogy a fogoly utáni

embervadászat jogtalan volt, mivel semmiféle
bűntettet nem követett el. Az első támadás utáni
évben a vádlott nyugatra utazott és megházasodott.
Az út során háromszor törtek az életére ugyanazok a
felbérelt orgyilkosok. Az utolsó alkalommal a vádlott
foglyul ejtett egy támadót, és átadta az alchesteri
katonai hatóságoknak. A férfi a felakasztása előtt
részletes vallomást tett. Beismerte, hogy Quinctilius
Nesca szolgálatában állt, aki nagy jutalmat ígért
aranyban egy ember fejéért, bármilyen emberéért,
akinek a személyleírása ráillik a vádlottra. A
vallomást felvevő tiszt jelenleg a provincia északi
részén, Arboricumban állomásozik. Seneca szenátor,
kívánod, hogy a törvényszék utasítást adjon a tiszt
idehozására, mielőtt ítéletet hozunk?

Újra az a hosszú, jelentőségteljes csend, majd a

görcsös fejrázás és az elsuttogott „nem”.

– Rendben. A törvényszék ítélete, hogy a fogoly,

Publius Varrus ártatlan Quinctilius Nesca
meggyilkolásában. Ugyanakkor a törvényszék úgy
véli, a fogoly jogosan, önvédelemből vette el Nesca
két emberének életét. Ami pedig az útonállás és a
fegyveres lázadás vádját illeti, Caius Britannicus
szenátort illeti a szó.

Caius felállt, és az őreim nem próbáltak

megfegyelmezni, amikor odafordítottam a fejem.

– Kérlek, ismertesd a fogoly, Varrus elfogásának

körülményeit – mondta Stilicho érzelemmentesen.
Caius tekintete végigfutott az összegyűlt tiszteken,
rajtam és Senecán, mielőtt Stilicho és a két legatus
felé fordult.

– A vádak nem valódiak, régens nagyuram – közölte.

– Nincs semmi alapjuk. Én találtam ki őket Claudius
Seneca megérkezése előtt egy órával. – Tudtam,
hogy Caius szándékosan nem hangsúlyozza Seneca
szenátori rangját. – Értesítést kaptam a közeledéséről,
és tudtam, milyen gyűlölettel viseltetik barátom,
Publius Varrus iránt. Kitaláltam ezt a kis cselt, hogy
őrizet alatt Londiniumba hozzuk Varrust, mert csak
így garantálhattuk, hogy életben marad.

Éreztem magamon Seneca tekintetét, gyűlölete szinte

savként égette a bőröm.

Újra Stilicho szólalt meg.

– Mióta ismered a foglyot, szenátor?

– Majdnem három évtizede, régens nagyuram.

– És mind ez idő alatt becsületes embernek találtad?

– Igen.

– Milyen mértékig?

Caius először rám nézett, majd újra az emelvényre.

– Publius Varrus centurióként szolgált mellettem a fal

elleni első támadásnál, régens nagyuram. Az invázió
után tribunusi rangra emeltem a harcmezőn nyújtott
teljesítményéért. A lábát megnyomorító sebet
Theodosius császár hadjáratának vége felé kapta,
mert meg akarta menteni az életemet a hegyek
között, egy rajtaütésben. Amióta csak ismerem,
becsülettel, tisztességgel és hűséggel szolgált, és
rendelkezik mindazokkal az erényekkel, amiért
büszkék lehetünk rómaiságunkra.

– Köszönöm, proconsul. – Caius leült, Stilicho pedig

felállt, és elefántcsont pálcájával megkocogtatta a
rostrumot. – Hallja hát mindenki! Honorius császár
nevében a törvényszék kijelenti, hogy a vádlott,
Publius Varrus minden vádpontban ártatlan, Isten és
ember színe előtt. Úgy legyen! Vegyétek le a fogoly
láncait, adjatok neki enni, engedjétek fürdeni, és
lássátok el olyan ruhával, amely illő rangjához és a
vele történt igazságtalansághoz! A törvényszéket
ezennel feloszlatom! Seneca tribunus, a szállásomra,
ha megkérhetlek. Most!

Körös-körül mindenki beszélni kezdett, én pedig ott

álltam egyedül, és nagyon jól tudtam, hogy akárhány
ellenséget is szerzett Caius, összesen nem táplálnak
iránta tizedannyi gyűlöletet sem, mint ami aznap
áramlott felé Caesarius Claudius Senecától. Egészen
addig a napig én voltam Seneca életének egyik
legfontosabb pontja – persze a pénz harácsolásán
kívül –, de most már másfelé is összepontosította
gyűlöletét. Caius Britannicus felé. És a zsigereimben
éreztem, hogy Claudius Senecában bőven van két
emberre elegendő gyűlölet.
XIV.

Még akkor is rosszul voltam és reszkettem, amikor a

bilincsek lehullottak a csuklómról és a bokámról.
Számításaim szerint huszonegy napot töltöttem
láncra verve egy ketrecben vagy egy cellában, és a
tudat, hogy mindez csak félrevezetésből történt, nem
okozott sok könnyebbséget. Sőt semmit.
Lélekromboló élmény volt, és a végén, amikor őrizet
alatt álltam a törvényszék előtt, és hallgattam, ahogy
Stilicho felolvassa a vádakat, valóban azt hittem, itt a
vég. Azok a vádak nagyon komor képet festettek, és
meg voltam győződve róla, hogy Senecának
tizennégy év után végre sikerül megszabadulnia
tőlem. A felmentés hallatán azt hittem, elájulok vagy
öklendezni kezdek, esetleg mindkettő; zúgott a
fülem, és utána már nem ismertem fel egy arcot sem,
nem hallottam a nekem címzett szavakat.

Elvittek egy kovácsműhelybe, levették a láncaimat,

aztán a fürdőházba kísértek, ahol lemostam,
legőzöltem és levakartam magamról a három hét
szennyét, végül a tiszti étkezdében megetettek.
Mindvégig beszéltek hozzám, én pedig
válaszolgattam, de semmire nem emlékszem. Az
elmémben, a lelkemben úgy éreztem, megfosztottak
emberi mivoltomtól.

Másnap reggel, ébredéskor azonban már várt rám a

jóvátétel. A katarzis, a léleknek ez a nehezen
megfogható megtisztulása rendszerint a nézők
érzelmeit manipuláló tragédia– és drámaírók
szakértelmén keresztül hat. Az én esetemben azonban
Plautus testesítette meg. Amikor kinyitottam a
szemem, karba tett kézzel, hátát az ajtófélfának
döntve állt az ajtóban, és engem figyelt.

– Mindig is csúf egy fattyú voltál, Varrus, de most

már el is lustultál. Egész nap itt akarsz izzadni ebben
a bolhafészekben?

Nagyokat pislogva felültem, egész lényemmel

mosolyogtam, és nagyon jól éreztem magam!

Félóra múlva már az étkezőben ültünk, egymást

méregettük, és ügyet sem vetettünk a jövés-menésre
körülöttünk.
– Tehát, hogy találtad ezt a beosztást? – kérdeztem. –
Jó társaságba kerültél, itt ez a rengeteg birodalmi
katona.

– Mit értesz jó társaság alatt? – morogta komor

arccal. – Gúnyolódsz, ugye? Miféle beosztás? Nézz
rám, az Isten szerelmére! Polgár vagyok! Kitették a
szűröm!

– Kitettek? – Észrevettem a polgári ruhát, de azt

hittem, nincs szolgálatban, mert tudtam, hogy önként
soha nem jelenne meg egyenruhában a törzstisztek
területén. – Mit értesz az alatt, hogy kitettek? Az nem
lehet, még van hátra öt éved!

– Nem – csóválta a fejét. – Harmincöt év, az a

legtöbb. Ötvenhárom éves vagyok.

Elképedve meredtem rá.

– Az Úrra, Plautus, fogalmam sem volt róla! Miért

nem mondtad? Tudtad, hogy találhatsz meg! Ha nem
küldöd ezt a figyelmeztetést, valószínűleg már halott
lennék. Szépen kisétáltam volna, hogy fogadjam azt
az istentelen Senecát, és pillanatokon belül tálcán
vitték volna elé a golyóimat.

Lemondóan legyintett.

– Felejtsd el. – Nem mondott mást, és ez szöget ütött

a fejembe.

– Még nem válaszoltál. Miért nem mondtad el, hogy

visszavonultál? Hangjának keserű éle sokkal többet
elárult, mint a szavai.

– Mire lett volna jó? Mit kellett volna mondanom?

Hogy végeztek velem? Hogy mehetek legelészni a
mezőre? Hogy a hadseregnek már nincs rám
szüksége? Hogy túl öreg vagyok? Nem, egyszerűen
csak távoztam, és úgy döntöttem, itt maradok még
egy darabig… amíg vége nem lesz.
– Amíg minek nem lesz vége? Az életednek? –
Hitetlenkedve néztem rá, ezt az oldalát eddig még
nem ismertem. – Plautus, vannak más lehetőségek is,
mint ez a sodródás a latrinában! Mihez fogsz most
kezdeni?

Horkantott.

– Emlékszel az aranyra, amit adtál? Végül mégis fel

tudtam használni. Vettem itt egy kocsmát, közösen
egy cimborámmal, akit ugyanakkor tettek ki, mint
engem.

– Kocsmát? – Meglepődtem, bár örültem is. – És jól

megy? Élvezed a munkát?

– Patkánylyuk, mint a többi – mondta undorral. –

Mindig azt mondtam, ha egyszer kocsmát nyitnék,
nem engedném be a polgárokat. Nos, rájöttem, hogy
ezt nem tehetem meg. Nem létezhetsz a hadseregen
kívül, ha nem támaszkodsz mindenben a polgárokra,
mert abban a pillanatban, ahogy utoljára kisétálsz
innen egyenruha nélkül, már te is közéjük tartozol.
Úgy beszélsz, úgy viselkedsz és gondolkozol, mint
egy katona, de polgár vagy. Vége a történetnek, vége
a jó életnek.

Felzaklatott, amit hallottam. Nem tudtam, mit

mondhatnék a nyilvánvaló dolgokon kívül.

– És mi van a kolóniával, Plautus? Te oda tartozol!

Ott voltál a kezdeteknél, az esküvőmön!

– Igen, és ha öt éve a hosszabbítás helyett

odamegyek, nem is lenne semmi baj. Most már
viszont túl késő.

Ingerülten csattantam fel.

– A lószart, Plautus! Miről beszélsz? Egy legyintéssel

közbevágott.
– Nincs értelme vitatkozni, Varrus. A hadsereg nem
ostoba! A hadsereg pontosan tudja, mit csinál.
Minden értékes dolgot kikapar az emberből, amíg
van valamije, amit oda tud adni, aztán amikor már
nem tudja használni, amikor kiszipolyozott belőle
mindent, eldobja! Ez a katonai élet alapja. Ha
használhatatlan vagy, kitesznek, és ha kitesznek,
használhatatlan vagy!

– Te ostoba… – Elharaptam a mondatot,

körülnéztem, hogy megbizonyosodjam róla, senki
nem hall minket. – Plautus, már sok éve ismerlek, és
azt hittem, tudok az összes hibádról. Tudom, hogy
egy züllött, rossz természetű, mocskos szájú
szajhafattya vagy, aki szívesebben verekszik, mint
paráználkodik, és szívesebben iszik, mint
gondolkodik, de ilyen ostobának, mint amilyennek
most mutatod magad, még sosem láttalak! „A
hadsereg nem ostoba! A hadsereg tudja, mit csinál.”
Drága Krisztusom, mióta? Miféle ökörség ez? A
hadsereg a birodalom legnagyobb emésztőgödre, ezt
te is tudod! Az egész főparancsnokságnak összesen
nincs annyi esze, hogy megtervezzen egy menetet
egyik pontból a másikba, egyenes úton! Ha a
hadsereg valaha is tudná, mit csinál, a felét szélnek
lehetne ereszteni! Úgy nyavalyogsz, mint valami
beteg birka! Sajnáltatod magad, ez az egyedüli
problémád!
Elkerekedett szemmel meredt rám, meglepte
kitörésem hevessége. Nem hagytam neki időt, hogy
megtalálja a hangját, folytattam.

– Akarsz valami értékeset tenni? Adok valamit, ami

értékes! – Gondosan lehalkítottam a hangom. – Van
otthon egy hadseregem, és normális kiképzésre lenne
szüksége. Kis hadsereg, de napról napra egyre
nagyobb lesz. Saját módszereinket alkalmazzuk, új
elképzeléseket próbálunk ki, amikkel még sosem
kísérleteztek, és egyetlen gyenge láncszem sincs az
egész parancsnoki láncolatban! Olyan újoncaim
vannak, akik még nem hallottak a katonák jogairól.
Megerősített táborokat építenek, úgy menetelnek és
gyakorlatoznak, ahogy a legiósok ezer évvel ezelőtt,
és azt gondolják, erről szól a katonaság! Szerinted
nem tudnám használni a segítséged? Hogy nem
venném hasznát a tapasztalatodnak? Valóban azt
hiszed, ennyire öreg vagy? Hogy használhatatlanná
váltál?

Elhallgattam, haragosan meredtem rá. Nem tudott

mit mondani.
– Adok valamit, amin elgondolkodhatsz, Plautus.
Néhány nap múlva hazaindulunk. A kolónián nem
használunk pénzt, nincs rá szükségünk, és neked sem
lesz. Nem tűnsz valami boldognak
kocsmatulajdonosként, ezért gondolkodj el az
ajánlatomon: ajándékozd oda a részed a társadnak, és
tarts velünk. Olyan gyorsan találok neked munkát,
hogy pillanatnyi időd sem lesz azon gondolkodni,
milyen öreg és használhatatlan vagy!

Rám nézett, és reményt láttam felcsillanni a

szemében.

– Komolyan mondod, Varrus? Sajnálkozva csóváltam

a fejem.

– Ha ezt meg kell kérdezned, te beszélő segglyuk,

akkor sokkal reménytelenebb vagy, mint hittem. Nos,
mit mondasz? Van primus pilusunk?

Nagyon lassan bólintott, aztán fokozatosan széles

vigyor terült szét az arcán, és egy csapásra
megfiatalodott.
– Felteheted rá a golyóidat, Publius Varrus. Van
primus pilusotok. – Izgatottsága láthatóan
fokozódott, egyik pillanatról a másikra. –
Ptolemaiosz heréire, mikor indulunk?

Elégedetten mosolyogtam.

– Nem igazán tudom. Talán holnap, vagy azután.

Nemsokára. Caius biztosan kitalálta már, de még el
kell rendeznie ezt-azt Stilicho embereivel, valami
ilyesmit mondott tegnap este. Amint végzett,
indulunk. Most már biztos vagy benne, hogy jönni
akarsz? Nem sajnálod a kocsmádat?

Előrehajolt az asztal fölött, megragadta a csuklómat,

és őszintén meghatottak a szemében csillogó
könnyek.

– Nem sajnálom, barátom, egyáltalán nem. Soha! Az

élet túl rövid. – Vidám redők gyűltek a szeme
sarkába. – A társam, Dindi, rohamot kap, ha
elmondom neki. Nem fogja elhinni. Azt gondolja
majd, elvesztettem az eszem. Imádja az üzletet, de a
pénz az enyém. A munka nagyját ő végzi. Összefossa
magát, ha elmondom neki! Gyere, menjünk el hozzá!
Alig várom, hogy lássam a képét!

Rávigyorogtam, és megittam a gyümölcslevem

maradékát.

– Rendben, úgysincs más dolgom. Menjünk,

mondjuk el neki.

Ugyanaznap délután Caius meglátogatott, és órákig

beszélgettünk, jórészt a betegségemről és az előző
hetek eseményeiről. Természetesen nemsokára
Stilichóra terelődött a szó, és róla is mindent tudni
akartam.

– Hogy találtad meg? – kérdeztem. – Nem volt nehéz

meghallgatást kérni tőle? Elvigyorodott.

– Nem, éppen ellenkezőleg. Azonnal elküldetett

értem, amint megkapta az üzenetemet.

– És?

– Örömmel fogadott.
– Ennyi az összes mondanivalód? Hogy örömmel
fogadon? Hogyan? Mit mondott? Te mit mondtál
neki?

Caius megjátszott unottsággal felelt, tenyerét

bágyadtan végighúzta arca két oldalán.

– Nos, ha annyira akarod hallani, éppenséggel

megpróbálhatok visszaemlékezni. – Összevonta a
szemöldökét. – Viszont most nincs rá időnk, mert ma
délután beszélni akar veled. Jelenleg a főtisztjeivel
tárgyal, utána vár minket.

– Hol?
– A szállásán, hol máshol?

Éreztem, hogy a szemöldököm felszökik a

homlokomra.

– Ki lesz még ott?

– Nem tudom. Gondolom, Picus, te meg én. Talán

még néhányan. Nem hivatalos alkalom. Kedvelni
fogod… mármint Stilichót.

– Már most is kedvelem. Megkedveltem, amikor

tegnap kihirdette az ítéletet.

Caius elmosolyodott.

– Be kell vallanom, én is. Elkerekedett a szemem.

– Azt akarod mondani, hogy meglepődtél? Nem
tudtad, mi lesz az ítélet? Újra az a mosoly.

– Nem, őszintén megmondva nem tudtam, bár

gyanítottam, sőt fogadtam is volna rá. Teljes
bizonyossággal azonban nem tudtam.
Nem szóltam semmit, Caius pedig beszámolt első
találkozásáról Stilichóval, amikor elmondta neki,
hogy Londiniumban vagyok, és milyen bűnök
elkövetésével vádol Seneca. Mint mondta, az a
határozott benyomása támadt, hogy Stilicho nem
kedveli túlságosan Senecát, bár a régens erről semmit
nem mondott. Amikor elárulta, ki vagyok valójában,
Caius döbbenten tapasztalta, hogy Stilicho Picusnak
köszönhetően már ismeri a híremet.

Caius azonnal megkedvelte Stilichót, és ez az érzés

kölcsönös volt. Caius nagy vonalakban ismertette a
régenssel az ügyemet, Stilicho pedig két
legmegbízhatóbb segédjére bízta a tanúvallomások és
bizonyítékok összegyűjtését a tárgyalásra. Valójában
Stilicho ragaszkodott az álca fenntartásához, hogy
Seneca ne tudja, milyen kapcsolatban állok a többi
„vádlómmal”. Caius gyanította, hogy Stilicho meg
akarja izzasztani Senecát, de ebben a témában inkább
nem akart véleményt nyilvánítani.

Mire Caius befejezte a beszámolóját, indulnunk

kellett Stilichóhoz, és ismét tudatára ébredtem a
Római Birodalom jelenlétének. Egyszerű
látogatásunkat is komoly külsőségek, szertartások és
biztonsági intézkedések kísérték.

A Britannia provinciát kormánytó legatus és

birodalmi régens belső szentélyébe vezető út utolsó
szakasza egy márványfolyosón vezetett keresztül,
amely visszhangzott a lépteinktől. Hárman kísértek
minket, egy ember elöl, a másik kettő kétoldalt. A
folyosó mindkét oldalán huszonöt katona állt őrt,
egymástól háromlépésnyi távolságban,
díszegyenruhában, a birodalom vörös köpenyében,
tolldísszel, égkék tunikában és bronzfénnyel csillogó
páncélban. A folyosó végén lévő nagy ajtónál újabb
négy őr állt, vállt vállnak vetve. Végül átjutottunk az
ajtón, és ott voltunk a leghatalmasabb ember előtt,
akivel valaha találkoztam.

A roppant méretű termet gazdag pompával díszítették

fel, a frissen vágott virágok összekeveredő illata
betöltötte a levegőt. Rögtön keresni kezdtem a
fényáradat okát, és megláttam a hatalmas ablakokat a
többféle árnyalatú, színezett üvegekkel, melyek
könnyen átengedték a fényt. Ezek voltak az első
benyomásaim, de rögtön meg is feledkeztem róluk,
mert az ablak elé helyezett, hosszú asztal körül
összegyűlt, díszesen öltözött tisztek mind engem
figyeltek. Első pillantásra hetet számoltam meg, de a
másik hat rögtön a háttérbe szorult, amikor
megpillantottam azt az embert, aki miatt idejöttünk:
Flavius Stilichót, a Római Birodalom hadseregeinek
főparancsnokát, az ifjú Honorius császár régensét.

Csend ereszkedett a helyiségre, amikor Caiusszal

beléptünk az ajtón. A minket kísérő centurio feszesen
tisztelgett, majd sarkon fordult és távozott. Stilicho
udvarias biccentéssel vette tudomásul jelenlétünket,
és két ujját felemelve kis türelmet kért. Visszafordult
a tisztjeihez, és megkérdezte, minden érthető volt-e,
amit elmondott. Azok egy emberként kapták magukat
vigyázzba, és biztosították, hogy tökéletesen értettek
mindent, mire elégedetten bólintott, jelezve, hogy a
gyűlés véget ért. A távozók tisztelegtek, és elvonultak
mellettünk az ajtóhoz. Mindegyik szánt rá egy
pillanatot, hogy a maga módján végigmérjen.

Mielőtt az ajtó becsukódott volna mögöttük, Stilicho

már el is indult felém, héjaszerű szeme rám
szegeződött. Mereven álltam, és azon gondolkodtam,
mi az illő megszólítása egy olyan embernek, aki
minden hatalmat a kezében tart, mégsem császár.
Korábban eszembe sem jutott megkérdezni Caiust,
hogy szólítsam, amikor szembekerülök vele. Megállt
előttem, és mintha gúny csillant volna a szemében.
Nem szólt semmit, és a közeledésétől eltekintve nem
tett semmilyen köszöntő mozdulatot. Zavartan és
feszengve megköszörültem a torkom, meghajoltam,
és közben lázasan kutattam az udvarias szavak után,
melyektől nem fogok tökéletesen bolondnak tűnni.

– Nagyságos uram – kezdtem –, kérlek, bocsáss meg,

de nem vagyok tisztában az itteni formaságokkal.
Nem számítottam rá, hogy személyesen fogadsz, és
őszintén szólva azt gondoltam, majd megfigyelem
mások viselkedését.

Megrándult a szája sarka, és lassan kinyújtotta felém

jobb kezét. A gyűrűsujján jól látszott a birodalmi
pecsétgyűrű. Lehajoltam, hogy megcsókoljam.

– Ne! Kezet nyújtottam, nem csókot kértem!

Meglepetten ráztam kezet vele, éreztem ujjai erejét a

csuklómon. Bal kezével megfogta a könyökömet,
amin még jobban elképedtem. El sem engedett,
inkább közelebb hajolt, és jellegzetes pillantásával a
szemembe nézett.

– Azon gondolkodom, Publius Varrus, vajon

tisztában vagy-e vele, milyen ritka, hogy valakiről
már az első találkozáskor tudjam, feltétel nélkül
megbízhatok benne? Hidd el, nagyon ritka. És most,
néhány héten belül kétszer is abban a szerencsében
részesültem, hogy megtapasztalhattam.

Értetlenül pislogtam.
– Nagyságos uram?

– Nagyságos uram! – Elmosolyodott, és az arca teljes

átalakuláson ment keresztül. Megjelent rajta a
vidámság, a megértés és az a nyíltság, amiről
ösztönösen tudtam, hogy csak nagyon kevesen
láthatják. – Még a kifejezés is idegen a nyelvednek!
Nagyságos uram! Hívj csak tábornoknak, elvégre az
vagyok, egyszerű katona, akárcsak te és a barátod,
vagy a fia.

– Picus.

– Igen, Picus Britannicus. – Caiusra nézett. – Ő a

napfény a borúsabb napjaimon. – A sötét tekintet
visszatért rám. – Sokat mesélt rólad.

Büszke voltam Caiusra, de tudtam, hogy ez semmi

ahhoz képest, amit ő érez a fia miatt.

– Ezek szerint jól szolgál, tábornok?

– Hogy jól szolgál? Igen, azt hiszem, így is

mondhatjuk. Rá merem bízni az életem, és a
császárét is. A legjobb lovassági parancsnokom és a
legbizalmasabb barátom. – Megfordult, és egy nagy,
díszesen faragott paravánra mutatott. – Gyertek, ott
leülhetünk. Szakítottam rátok időt, mert sok
mindenről kell beszélgetnünk. Közben ihatunk egy
kis bort, de később el kell mennem ügyeket intézni.
Ha akartok, velem tarthattok, amennyiben addig nem
fejeznénk be a beszélgetést.

A paraván mögött egy kényelmes, szőnyeggel és

bútorzattal ellátott cubiculumba jutottunk, ahol egy
ezüstkancsóból bort töltött mindenkinek.

– Britannicus szenátor, őszinte leszek veled, és

ugyanezt várom el viszonzásképpen. A fiadtól is évek
óta őszinteséget kapok, és már nagyon hozzászoktam
a friss gondolkodás és a józan ész oázisaihoz, amivel
ő szolgál nekem nap mint nap. – Helyet foglalt, és
kupáját néma köszöntésre emelte, mielőtt beleivott.
Én
is megkóstoltam a bort. Kiváló volt, de nem is
vártam kevesebbet egy birodalmi kancsóból. Stilicho
enyhén oldalra biccentette a fejét. – A kolóniádról
akarok beszélni veled, de mielőtt elkezdenénk, nem
árt, ha tisztában vagy vele, hogy mindent tudok.
Évek óta tudom. Természetesen törvényt sért, de
tudok a létrejötte okairól, illetve a színre lépés
időpontjáról. Vagy változott valami? Még mindig
meg akarod várni Britannia kiürítését, mielőtt
kinyilvánítod a terület függetlenségét?

Láttam, hogy Caius nagyot nyel.

– Igen, tábornok, ez a célunk.

– Helyes. Később erről még beszélünk, de most

nézzük a legfőbb akadályozó tényezőt. Claudius
Seneca. Mennyit tudsz valójában erről az emberről?

Caius megfontolta a kérdést, aztán őszintén válaszolt.

– Tudom, hogy nincs hitele a birodalomban,

tábornok. Igazság szerint megdöbbentem, amikor
egyenruhában láttam. Azt gondolnám, Rómának van
elég problémája anélkül is, hogy egy ilyen embert
felelős pozícióba ültetne.

Stilicho rágcsálta az ajkát, méricskélő tekintettel

figyelte Caiust.

– Flavius Rufinus? Róla mit tudsz?

– Nem sokat – csóválta a fejét Caius. – Csak, hogy ti

ketten nem voltatok a legjobb barátok, és osztoztatok
a kormányzáson: övé volt kelet, tiéd nyugat.

Stilicho szemében mosoly villant.

– Szép megfogalmazás. Rómában azt beszélik, én

ölettem meg. Pedig nem, ez nem az én módszerem. A
lényeg azonban, hogy halott, és nem sírok miatta.
Seneca az ő egyik talpnyalója, vagyis csak volt.
Rufinus azzal bízta meg, hogy figyeljen engem.

Meg kellett szólalnom, elfeledkeztem

megilletődöttségemről.
– Tudtad, és mégis elviselted? Miért nem szabadultál
meg tőle, tábornok? A fogait kivillantva rám
vigyorgott.

– Politika, Publius Varrus. Van, amit nincs időd

elintézni, és igazából szükséged sincs rá. Amíg
Rufinus élt, több okból sem lett volna könnyű
dolgom. Most viszont már el tudom távolítani, és el
is szándékozom, csak van itt ez a kis probléma. –
Egy pillanatra elhallgatott, ránk nézett. – Meg kell
értenetek, mi történt Senecával. Ő nem az a fajta
ember, aki önként jelentkezik aktív szolgálatra.
Theodosius döntött úgy, hogy katonát csinál Claudius
barátunkból, mégpedig két okból: demonstrálni
akarta hatalmát Valentinianusnak, Seneca
mentorának és pártfogójának, és meg akarta mutatni
Senecának, hogy egyáltalán nincs megelégedve azzal
a teljesítménnyel és hűséggel, amit britanniai
procuratori szolgálata és a feltörekvő Magnus
Maximus lázadása idején tanúsított. A jelentések
arról, hogy Seneca pénzelte a lázadást birodalmi
aranyból, elég meggyőzőek voltak, és megbízható
forrásokból származtak. Soha nem sikerült ellenük
meggyőző érveket felsorakoztatni… mármint azon
kívül, hogy Seneca visszatért a halálból, a könyvei
tökéletesen rendben voltak, és minden pénzzel el
tudott számolni… – Elhalkult a hangja, függőben
hagyta az utolsó gondolatot, majd folytatta. –
Theodosiust azonban nem sikerült meggyőznie, és
nem is próbálta leplezni kételkedését. Választás elé
állította Claudius Senecát: aktív szolgálat a
hadseregben tíz évig, vagy minden vagyona
elkobzása. Igazából ez nem is volt választási
lehetőség. Seneca fejet hajtott a császári parancs
előtt, és ide helyezték mellém. Ám Seneca és Rufinus
között volt valami rejtélyes kapcsolat, aminek a
kiderítésével nem igazán foglalkoztam, mert nem
nagyon érdekelt. Seneca egyébként befolyásos
ember, sok úgynevezett baráttal. Ezek egyike
javasolta nekem, hogy vezényeljem át Rufinus mellé,
én pedig örömmel megtettem, hogy levakarjam végre
magamról. Öt évig ott maradt Rufinusnál, amíg
Theodosius ki nem jelölt Honorius fia gyámjává, és
hirtelen nagy nyomás alatt találtam magam: át
kellett helyeznem Senecát a saját
parancsnokságomba. Természetesen kémként
érkezett, de a színfalak mögötti politikai alkuk miatt
nem szabadulhattam meg kellemetlen jelenlététől
anélkül, hogy nagy fájdalmat és szomorúságot
okozzak néhány barátomnak. Ezért eltűrtem, és
gondoskodtam róla, hogy semmiféle kárt ne
okozhasson a terveimben.

Rövid ideig csendben bámult a kupájába, mielőtt az

ajkához emelte és beleivott. Utána gondosan
megtörölte a száját egy összehajtott kendővel, és a
kendőt a kupával együtt az asztalra helyezte. Újra
felnézett, ezúttal rám, és hűvös volt a tekintete.

– Valentinianus meghalt, Theodosius meghalt, és

Rufinus is meghalt. Nálam összpontosul a hatalom,
legalábbis egy ideig. – Újra elhallgatott, de nem vette
le rólam a tekintetét, és magamban hálát adtam az
égieknek, amiért nem kíván nekem semmi rosszat. –
Miután megjelentél a törvényszék előtt, váltottam
néhány szót Claudius Senecával, Varrus uram. A
viselkedése azóta jelentős változáson ment át, én
pedig rájöttem, hogy tudok neki egy kis munkát adni
az északi határvidéken. Bizonyára üdítőnek fogja
találni a tapasztalatszerzést. Hidd el nekem, még ha
foglalkoztatja is az ügy, a jövőben nem sok ideje lesz
a kis személyes bosszújára gondolni.

– Köszönöm, tábornok – mosolyogtam rá. – Ezt nagy

megkönnyebbüléssel hallom.

Kacsintott, de olyan gyorsan, hogy később abban

sem voltam biztos, jól láttam-e, aztán minden
figyelmével Caiusra összpontosított.

– Britannicus proconsul, Picus azt mondta, jobban

szereted ezt a földet, mint bármely másikat a világon.
Most, hogy magam is láttam a tartományt, meg
tudlak érteni. Azt hiszem, ennél zöldebb zöldet még
sosem láttam.

Caius udvariasan elmosolyodott, semmit nem kellett

mondania. Stilicho újra felállt, megtöltötte a
kupáinkat, én pedig elgondolkodtam elbűvölő
személyiségén. Mindenhol hemzsegtek a szolgák,
akik csak azért éltek, hogy lessék a parancsait, ezen a
beszélgetésen mégis ő volt a mi szolgálónk.
Miközben ezen elmélkedtem, újra témát váltott.

– Te gyalogsági parancsnok vagy, proconsul. Mit

gondolsz a lovassági szemléletváltásomról? Caius
elismerően belekortyolt a borba, a válaszon
töprengett. Végül bólintott.

– Úgy vélem, pont megérett rá az idő. Az ellenség

lóra szállt és elsöpört egy római hadsereget. Újra
meg fogja próbálni.

– És? – Stilicho arca feszült érdeklődést tükrözött.

Caius válasza egyértelműen nagyon sokat jelentett
számára.

Caius megvonta a vállát.

– Készen fogsz állni rájuk. Sőt láthatóan már készen

is állsz. Mivel ezt tudják, kisebb az esély a
provokációra.

Stilicho rám nézett, bár a gondolatai láthatóan

máshol jártak.
– Hatalmas vállalkozás megváltoztatni a birodalom
hadviselési szokásait, proconsul.

– Így van, Stilicho tábornok, néhányan talán

lehetetlennek is tartanák. Pedig nem az, és szerintem
igazad van, ha megpróbálkozol vele. – Caius halkan
beszélt, Stilicho pedig árgus szemmel figyelte az
arcát, mintha hízelgés jelei után kutatna.

– Úgy gondolod? Ez meglep.

Caius elmosolyodott.

– Miért, tábornok? Mert ismertem a régi gyalogsági

legiókat? Ez nem tesz vakká a változás
szükségességével szemben.
– Hmm – morogta Stilicho. – Bárcsak elmondhatnám
ugyanezt a társaid többségéről, proconsul. Kitalálod,
miért jöttem Britanniába?

– Könnyedén! – felelte nevetve Caius. – Azért vagy

itt, hogy olyan ellenféllel szemben képezd ki a
csapataidat, amelyiknek esélye sincs veled szemben a
szárazföldön. – Stilicho arcán mosoly terült szét,
miközben Caius folytatta. – A szászok soha nem
rendelkeztek fegyelmezett lovassággal, mint ahogy
az északról érkező támadók sem. Semmiféle
védelmet nem tudnak kiállítani a haderőd ellen.
Könnyen és gyorsan szétzúzod őket, hozzászoktatod
a harchoz a csapataidat, és megmutatod az egész
világnak stratégiád és taktikád értékét.

– Az Úrra, Caius Britannicus, bárcsak húsz évvel

fiatalabb volnál! Azonnal visszavennélek a legióba,
és adnék neked néhány hadsereget! Pontosan úgy
gondolkodsz, ahogy én! Ha lenne ötven hozzád
hasonló parancsnokom, megfordíthatnám a
történelem árját, és semmissé tehetném az elmúlt
kétszáz évben elszenvedett károkat!
Összeszorult a gyomrom Caius kockázatos válasza
hallatán.

– Nekem már van hadseregem, Stilicho tábornok.

Kicsi, de nagyszerű hadsereg. Rendelkezésedre áll
most, vagy a jövőben bármikor.

Stilicho elkomorodott.

– Mit értesz az alatt, hogy van hadsereged? Úgy

érted, a telepeseid?

– Igen, tábornok, a telepeseink – bólintott büszkén

Caius.

– Hányan éltek ott?

Caius rám nézett, én vállat vontam.

– Körülbelül ezer egyenruhás katona – feleltem.

– Egyenruhás? Úgy érted, ez egy valódi hadsereg?

Bólintottam.
– És van száz nehézlovasunk, hasonlóak a tieidhez.

– Nehézlovasság? Honnan szedtétek a lovakat?

– Saját állományunkból tenyésztettük őket, tábornok.

– És a lovasokat? – kérdezte rezzenéstelen arccal.

– Magunk képeztük ki őket.

– Ki az a „magunk”?

Caiusra pillantottam, mielőtt válaszoltam.

– Tulajdonképpen én. Az elképzelések az enyémek,

minden erényükkel és hibájukkal. Az utasításaimat
továbbadom a többi kiképzőnek.

– Hogyan képzitek az embereiteket? Milyen

módszert használtok?

Újra megvontam a vállam, még mindig azon

csodálkoztam, hogy semmiféle elmarasztalást nem
kaptunk.
– Voltaképpen ötletszerűen dolgozunk, tábornok.
Mindazonáltal tanulmányoztuk a makedóniai
Alexandrosz hadjáratait, és megpróbáltuk
feleleveníteni az ő módszereit. A proconsul ötlete
volt.
– Istenem, én is ott kezdtem! Mióta gyakorolnak az
embereitek?

– Körülbelül tíz éve.

– Ez hihetetlen! És van a lovakra nézve tenyésztési

tervetek?

– Van, de a lovaink nem olyan nagyok, mint a tieid.

Még nem.
Felállt és járkálni kezdett, ujjait lazán összefűzte a
háta mögött, és egy ideig csend uralkodott a
helyiségben.

– Mesélj erről a nyugati vidékről, proconsul! –

mondta végül. – Miféle problémákkal kell
szembenéznetek?

Láttam, hogy Caius megértette a kérdés mögötti

okokat, ezért óvatosan felelt, gondosan
megválogatott szavakkal.

– Nem sok problémánk van, Stilicho tábornok, ha a

tartomány többi részéhez képest nézzük. A
legnagyobb nehézséget jelen pillanatban az okozza,
hogy a provincia más részeinek megerősítése miatt
felszámolták a nyugati helyőrségeket a Szász-parton
és az északi határvidéken.

Stilicho figyelmesen hallgatta Caiust, aki beszámolt a

szövetségünkről Ullic keltáival, valamint az egyre
több igényről, hogy megvédjük a szomszédjaink
földjeit a kolónia körül. Amikor Britannicus
befejezte, Stilicho elgondolkodva hümmögött, és
visszaült a helyére. Elkaptam Caius pillantását,
barátom a jellegzetes britannicusos
szemöldökfelvonással nézett rám. Végül újra Stilicho
szólalt meg.

– Ami a helyőrségek kiürítései és elhagyását illeti,

sajnálattal kell közölnöm, hogy nem sok mindent
tehetek. Minden emberre szükségem van az északi
invázió visszaveréséhez, majd a védelmi vonal
megerősítéséhez, miután távoztam.

Caius meglepetten pislogott.

– De csak most érkeztél, tábornok! Máris elmész?

– Nem – rázta a fejét Stilicho, és csippentett egy falat

kenyeret. – De nem maradhatok túl sokáig. A
világnak felügyeletre van szüksége. Elindítom a
hadjáratot, és amikor már jó úton haladunk a
győzelem felé, a fiadra bízom a befejezést. Egy éven
belül vissza kell térnem Rómába, nem merek tovább
távol maradni. A távollétemben a feleségem vigyáz a
császárra, vagyis az egész birodalomra, és bár nincs
kétségem az alkalmasságát illetően, mégiscsak nő,
egy nő erős és gyenge pontjaival. – Őszinte
melegséggel elmosolyodott. – Seren nagyszerű
asszony, de bizonyos dolgokban hajlamos a
naivitásra, illetve a tétovázásra. Példának okáért
börtönbe vet bárkit, aki megérdemli, de ha
halálbüntetésről van szó, akkor már
elbizonytalanodik. Minden alkalommal, amikor
hazamegyek, zsúfolásig tele vannak a börtönök.

– Vigyorogva nézett rám. – Biztos megértitek, ez

nagyon kellemetlen helyzet, ami azonnali orvoslást
igényel.

Mosolyogtam, de nem szóltam semmit, ő pedig

visszafordult Caiushoz.

– Tehát, proconsul, mint mondtam, nem maradhatok

sokáig Britanniában, és nem is helyezhetek új
helyőrséget a nyugati erődökbe. Egyvalamit azonban
megtehetek… amennyiben elfogadod a javaslatomat.

– Elhallgatott, várta a reakciót. Nem tudtam, mi jár a

fejében, és láttam, hogy Caius is ugyanezen
gondolkodik.
Britannicus végül megköszörülte a torkát.

– Hallgatlak, tábornok. Örömmel megfontolok

bármilyen javaslatot, amennyiben az növeli a
biztonságunkat.

Stilicho felállt, ellépett az asztaltól, és felemelt egy

összetekert pergament a fal melletti kis asztalon lévő
halomból. Csendben figyeltem, ahogy visszasétál, és
egyik lábát a székére helyezi. Elgondolkodva
támasztotta meg könyökét felemelt térdén, a
pergamennel másik kezének tenyerét ütögette. Végül
csettintett, és fogai között hangosan beszívta a
levegőt.

– Egy egyezségen gondolkodom, Britannicus

proconsul, amiből mindketten hasznot húzhatnánk.
Már korábban megfogalmazódott bennem az ötlet, de
most már sokkal jobban szeretném megvalósítani,
mint eddig bármikor. Hivatalosan és törvényesen
elismerem a kolóniádat, ha elfogadod a megbízatást,
és az én
legatus emeritusomként fogsz szolgálni, mint a dél-
britanniai szabadcsapatok parancsnoka. – Látta a
döbbenetet a tekintetünkben, és folytatta. – Az imént
már mondtam, túl kevés jó ember van körülöttem,
akiben megbízhatok, és túl sok a Seneca. Olyan
embereknek a megkérdőjelezhetetlen támogatására és
hűségére van szükségem, amilyen te vagy. Cserébe
feloldozást kapsz a birodalmi törvények áthágása
alól. Ez nagyon sokat jelentene a kolóniádnak:
kezdetben törvényes státuszt, vagyis a jövőben nem
kellene ellenőrzéstől és nyomozástól tartanod.
Ezenkívül az embereimen keresztül hozzájuthatnátok
kiváló vérvonalú tenyészlovakhoz a saját
állományomból.

A szívem majd kiugrott a helyéről, akkorát dobbant.

Ez sokkal több volt, mint amiben valaha is
reménykedni mertünk. Sehol semmi hátulütőt nem
fedeztem fel. Tudtam, hogy Caius is ezen
gondolkodik, mert mély levegőt vett.

– Stilicho tábornok – felelte –, nem fogok hazudni

neked. Az ötletet nagyszerűnek tartom, csakhogy
nekem elsősorban a saját embereim felé vannak
kötelességeim. Te kölcsönösen előnyös
megegyezésről beszélsz, de eddig bármit mondtál, az
a mi előnyünket szolgálta. Mit vársz tőlünk
viszonzásképpen?

Stilicho elmosolyodott, kivillantotta fehér fogait.

Barátságos mosoly volt, de az az érzésem támadt,
hogy csak egy nagyon kis változtatás kellene, hogy
fagyossá váljon.

– Az érdekeim védelmét, támogatást, hűséget, illetve

a kiállást Britanniára vonatkozó terveim mellett.
Caius egy darabig bent tartotta a levegőt, majd
hangosan kifújta.

– Bocsáss meg a kérdésemért, tábornok, de mik a

Britanniára vonatkozó terveid?

Stilicho még mindig mosolygott.

– Gyarapodás, béke, a törvény és a rend folyamatos

jelenléte. Mint tudjátok, most az északi invázióval
kell foglalkoznom, valamint a keleti, délkeleti és
északkeleti fosztogatásokkal. Északnyugaton nincs
különösebb probléma, az ottani részen szinte alig
élnek. A többi területen viszont szükségem van a
britanniai hadseregek összes katonájára, ami azt
jelenti, hogy a többi nyugati helyőrségre is. Ki fogom
üríteni azokat is, csupán jelképes jelenlétet tartunk
fenn, és itt szeretném a segítséged kérni. Lehet, hogy
a hadsereged kicsi, de meg merem kockáztatni, hogy
kitűnően képzett. És nekem szükségem van rá,
mégpedig pontosan ott, ahol most is van. A
megállapodás rád eső része annyi lenne, hogy tovább
folytatod, amit elkezdtél, csak nagyobb mértékben.
Ha van elég embered, én el tudlak látni lovakkal, és
kapsz egy írott meghatalmazást az aláírásommal. Mit
mondasz hát?

Mindketten árgus szemmel figyeltük az ajánlatot

mérlegelő Caiust. Rám nézett, mintha segítséget
várna, pedig ezúttal nem adhattam, mindössze annyit
tehettem, hogy vigyorogva bólogatok. Csodálatosnak
tartottam az elképzelést. Caius egy ideig az alsó ajkát
rágcsálta, majd megvonta a vállát, és közölte
Stilichóval a véleményét.
– Nehéz döntés ez, tábornok, és a kolóniámra nézve
messzire nyúló következményekkel járhat. Igazából
meg kellene beszélnem a tanácsommal, de tudom,
hogy erre nincs idő, így az én kezemben van a
döntés. Tetszik az ötlet, tisztességes és gyümölcsöző
megállapodásnak vélem. Nem látom, hogy egy ilyen
megegyezés miként hátráltatná jövőbeli terveinket,
mivel mi csak túl akarjuk élni a seregek kivonulását.
Az együttműködés csökkenti ennek a kivonulásnak
az esélyét. Rendben, benne vagyok az egyezségben.

Stilicho az asztalra csapott.

– Kiváló! Az írnokaim azonnal megfogalmazzák.

Szükségetek van még valamire az engedélyen és a
lovakon kívül? Tudom, hogy pénzt nem használtok a
kolónián, vagy mégis?

Caius a fejét csóválta.

– Nem, nem használunk, próbálunk önfenntartóak

lenni. Egyelőre semmi nem jut eszembe, de nem is
szeretnék ennél többet kérni, tábornok.
Stilicho kurta vigyorral felelt.

– Dehogynem, de mivel az vagy, aki vagy, nem

kérsz. Rendben, legyen. Nekem most el kell
mennem, de ti maradhattok. Picus nemsokára
megérkezik, biztosan lesz miről beszélgetnetek.
Mielőtt távozott, kezet fogott velem.

XV.

Mint kiderült, Picus aznap este mégsem csatlakozott

hozzánk, a szolgálat máshová szólította. Nem sokkal
a birodalmi régens távozása után azonban hírvivő
érkezett Caius fiától, hogy tolmácsolja a fiú
bocsánatkérését, és megkérjen minket, hogy másnap
reggel találkozzunk a városházán, a város főterén,
ahol Stilicho helyetteseként fog elnökölni egy polgári
tárgyaláson. Aztán amint vége az ülésnek, elvisz
minket szemleútra a lovassági táborba, a várostól öt
mérföldre délre.

Visszaüzentünk, hogy már korán ott leszünk – a

magisztrátusok megérkezése után be szokták zárni az
ajtókat –, majd elindultunk valami ennivalót keresni.
Ám valahogy ma ebben sem jártunk sikerrel. Az
étkező felé tartva elénk állt egy császári írnok, és
közölte Caiusszal, hogy másnap reggel néhány órára
szüksége lesz rá, hogy megfogalmazzák Stilicho
felhatalmazását és engedélyét. Caius feltett neki
néhány kérdést, majd savanyú képpel felém fordult,
megvárakoztatva a hivatalnokot.

– Bocsáss meg, Publius, de kénytelen leszel egyedül

elkölteni a vacsorádat az első szabad estéden. Tudod,
hogy mennek ezek a dolgok. Amit ezek az emberek
„néhány órának” mondanak, az könnyen napokig is
eltarthat, és lehet, hogy még akkor is itt leszünk,
amikor már rég hazafelé szeretnénk tartani. Jobb, ha
rögtön elkezdjük, amíg még itt van a fejemben
minden.

Bólintottam.

– És mi lesz a reggeli találkozóval? Szégyenlős

mosollyal csóválta a fejét.
– Kizárt, hogy ott legyek, egyedül kell menned. Picus
biztosan örömmel lát majd, és szívesen megmutatja a
táborát. Nagyon büszke rá.

– Abban biztos vagyok. És mi van veled?

– Hogyhogy mi van velem? A múlt héten órákat

töltöttem a fiammal, de ti húsz éve nem láttátok
egymást.

Csak most döbbentem rá, milyen gyorsan telik az

idő.

– Hogy néz ki, Cai? Sokat változott?

Caius elvigyorodott, arca csak úgy ragyogott a

büszkeségtől.

– Az én fiam, hogy kéne kinéznie? – Kihallgatott, és

újra kezdte. – Nem, inkább őszintén válaszolok,
Publius. Ő egyszerűen… elképesztő! Ha az utcán
találkozom vele, biztosan nem ismerem fel, de te
sem. Ennél többet azonban nem mondok,
megérdemled ugyanazt a kellemes meglepetést, amit
én át éltem. Régen mindig azzal bosszantottam a
feleségemet, Heraclitát, hogy az egyik nagyanyja
egyszer bizonyára nagyon közel került egy északi
rabszolgához. Az első pillantás a fiamra húsz év után
meggyőzött róla, hogy a tréfa közelebb állt az
igazsághoz, mint gondoltam. – Újra elmosolyodott,
és búcsúzásképp megszorította a karom. – Add át
neki az üdvözletem, és érezzétek jól magatokat.
Amikor visszaérsz, itt leszek, és remélem, nemsokára
elindulhatunk haza.

Ismét bólintott, és további késlekedés nélkül elindult

a várakozó írnokkal, hogy lejegyezzék a Stilichóval
megbeszélt részleteket. Egyedül mentem vacsorázni,
és korán nyugovóra tértem.
Másnap reggel már két órával napkelte előtt
felébredtem, a nyirkos, fagyos sötétség és a fájdalom
sziszegő moraja nem hagyott aludni. Nagyon
sajnáltam magam amiatt, amin a közelmúltban
keresztülmentem. Hideg vizet locsoltam az arcomra,
és kimentem az étkezőbe, ahol többen már elkezdték
a napot, és egyikük sem tűnt boldogabbnak, mint én.
Ám letelepedtem a konyha közelében, és hamarosan
kezdtem jobban érezni magam. A pékek szokás
szerint egész éjjel dolgoztak, a konyhát
átmelegítették a kőkemencék, és mindent megtöltött
a frissen sült kenyér illata.

Ropogós, meleg kenyeret és sűrű zabkását

reggeliztem friss, krémes tejjel, aztán átvonultam a
fürdőházba, ahol a sudarium már tele volt
emberekkel. Megpróbáltunk ügyet sem venni a
többiekre, miközben fokozatosan emberi lénnyé
gőzöltük magunkat. Az eső reggelre elállt, és mire
kiléptem a fürdőből, a nap keleten már kezdett
átragyogni a felhőtakarón.

Alig egy órával később a városháza előtt

jelentkeztem a szolgálatban lévő helyőrségi
katonáknál, és kértem, hogy beszélhessek az
ügyeletes tiszttel. Azt mondták, még nem érkezett
meg, és egy várószobába küldtek a főbejárat mellett.
Azon gondolkodtam, hogy kihúzom magam, és
közlöm velük, ki vagyok és kihez jöttem, de végül
inkább lemondtam róla és úgy tettem, ahogy kérték.
Ezek a katonák nem császári testőrök voltak, csak
átlagos gyalogosok, akik unalmas és cseppet sem
irigylésre méltó munkájuk mellett is megpróbáltak
barátságosak lenni. Köszönetképpen bólintottam,
odamentem, ahová mutatták, és a küszöbön megállva
körülnéztem.

Hosszú, keskeny, gyengén megvilágított helyiség

volt – húsz lépés hosszú lehetett és hat lépés széles –,
az egyetlen fényforrást a dupla boltíves, üveg nélküli
ablak szolgáltatta az ajtóval szembeni falon. A bal
oldali, dupla szárnyú ajtót két merev tartású legiós
őrizte, tőlük jobbra unatkozó hivatalnok ült, asztala
telerakva írott feljegyzésekkel. Mögöttük emberek
töltötték meg a termet, láthatóan mindegyikük várt
valakire, és egyértelműen előttem érkeztek.

A hivatalnok ingerülten felnézett, amikor közelebb

léptem az asztalához, és megkérdezte a nevem, de azt
nem, hogy mi járatban vagyok, majd megkért, hogy
üljek le. Újra a nyelvembe haraptam, és
engedelmesen megfordultam, de a két hosszú pad a
falak mellett már tele volt, akárcsak a rövidebb,
egymás mellé helyezett padok a szoba közepén. Nem
láttam szabad ülőhelyet, ezért a helyiség végébe
sétáltam, óvatosan lépkedve a kinyújtott lábak között,
és az ablak előtt, az egyik szabad részen a falnak
vetettem a hátam. Innen meg tudtam számolni az
előttem lévőket, és alaposabban megnézhettem őket
magamnak.

Semmi különöset nem láttam rajtuk, hacsak nem azt,

hogy észrevehetően mindegyikük szeretett volna
valahol máshol lenni. Én is így voltam vele, de én
tudtam, hogy el is fogok menni, amint Picus
megjelenik. Ha nem jönne, akkor kiszámoltam, hogy
huszonnegyedik vagyok a sorban. Ám amint jobban
megnéztem a sokaságot, ezt felül kellett bírálnom.
Néhányan nyilvánvalóan egyedül jöttek, saját
problémájukba burkolózva, de a többség párosával
érkezett és volt két hármas csoport is.
Elgondolkodtam, vajon miféle nézetkülönbségeket és
vitákat kell itt megoldani, és milyen ítélethozónak
fog tűnni Picus azoknak az embereknek a szemében,
akik igazságért jöttek hozzá, mint a régens
megbízottjához.

Jobbára csendben voltak, nem figyeltek fel

vizsgálódásomra, egymás tekintetét is kerülték,
egykedvűen tűrték a várakozást. Amikor valaki
megszólalt, az is suttogva tette, és rájöttem, hogy a
legtöbben – ha nem mindannyian – félnek és
kényelmetlenül érzik magukat, ami egyáltalán nem
volt meglepő, tekintve, hogy hol voltak, és milyen
ügyekben érkeztek a londiniumi polgári és katonai
hatóságokhoz. A legtöbbjüket egyszerű városlakónak
néztem, durva, fakó ruháik a barna és a szürke
különböző árnyalataiban játszottak. A helyiség túlsó
végében csoportosuló három férfi egyértelműen
földműves volt, két másik pedig, akik tőlem jobbra
kuporogtak a padon, és éles, suttogó vitát folytattak,
jobb minőségű ruhája alapján talán kereskedő
lehetett. Egyikük sem nézett rám, és hamarosan
eluntam magam.

Egy idő után zavarni kezdett bal kezem kisujjának

berepedt körme, amelyik bosszantó módon állandóan
beleakadt ruhám ujjába. Hogy eltöltsem az időt,
kényelmesen nekidőltem a falnak, elővettem égi
kőből
készült késemet, és elkezdtem kiegyenesíteni a
körmömet. Éreztem, hogy valaki közeledik felém,
ezért felnéztem. Az egyik férfi volt, aki eddig
egyedül ült a padon, a két őr közelében. A
megtermett, izmos fickó közel ülő, erősen kancsal
szeméhez kilapított orr társult. Lábát vastag, nehéz
nemezcipőbe burkolta, és mindössze egyetlen vastag
köpenyt viselt, amit a bal válla fölött hátravetett, így
a karja takarásban maradt. Tekintete a késemre
tapadt, valószínűleg a penge fényes ragyogása miatt,
de amikor látta, hogy észreveszem, gyorsan elkapta a
fejét az ablak felé. Semmit nem tudtam leolvasni az
arcáról. Körülbelül egylépésnyire állt meg az
ablaktól, közvetlenül előttem, egy kicsit jobbra, és a
testszagától egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Ügyet sem vetettem rá, de kissé kinyitottam a szám,
hogy azon keresztül lélegezzek, és ne kelljen
éreznem a bűzt. Ujjam hegyével ellenőriztem a
simává varázsolt körömélt, és visszacsúsztattam a
kést a tokjába. A férfi időközben hátralépett, hogy az
ablakív árnyéka az arcára essen. Lustán, kissé
érdektelenül ellöktem magam a faltól, megfordultam,
és követtem a tekintetét az udvarra, hogy lássam, mit
néz. Reméltem, hogy bármi is az, elég unalmas
ahhoz, hogy az idegen visszavigye magát és a szagát
a helyiség másik végébe.

Az udvar közepén négy rab ült láncra verve és

megbilincselve. Karjukat a hátuk és behajlított
könyökük közé dugott botok tartották mereven. A
lábbilincsükön lévő karikákon át láncot fűztek át,
hogy egymástól se távolodhassanak el, és hat katona
vigyázott rájuk. Mind a tízen mozdulatlanok voltak.
Éreztem, hogy a mellettem álló férfi ismeri őket, és
ezért jött az ablakhoz.

– Kik ezek? – kérdeztem.

A különös, felemás szempár rám villant, majd vissza

az udvarra, mintha meg sem szólaltam volna. A futó
pillantástól eltekintve tökéletesen figyelmen kívül
hagyta a kérdésem. Dühösen elléptem mellette az
ablak másik feléhez, és a párkányra támaszkodva
kihajoltam, nemcsak a friss levegőért, hanem további
látnivalóért is. Éreztem, hogy megrezzen a hátam
mögött, de nem mozdult.
Az egyik őr az udvaron érzékelte a mozgást az
ablakban, és felnézett rám. A férfi a hátam mögött
még hátrébb húzódott, alig fél lépéssel, de ez is
felkeltette a figyelmemet. Ez az ember nem akarta,
hogy meglássák. Közömbösen intettem az őrnek,
majd visszafordultam a terem belseje felé.
Nekitámaszkodtam az ablak szegélyének, és
gondosan ügyeltem rá, hogy ne nézzek senkire, bár
semmi okom nem volt ilyen elővigyázatosságra,
csupán a katonaösztönöm figyelmeztetett. Hallottam,
hogy az udvaron nyílik, majd csukódik egy ajtó,
katonás léptek csattantak a köveken, majd egy
centurio összetéveszthetetlen hangja csattant fel.

– Rendben, emberek! Állítsátok talpra ezeket a

vadállatokat, és vegyétek le a bilincseket! A tribunus
látni akarja őket, gyerünk, mozgás!

Mozgolódás támadt, többen káromkodtak, láncok

futottak végig a vasgyűrűkben. A mellettem álló férfi
megfordult, visszatért a helyére, és ahogy lépdelt,
láttam, hogy négy szempár figyeli minden
mozdulatát. Ha nem néztem volna, biztosan nem is
látom meg az apró bólintást. Mögöttem újra
szegecselt szandálok csattantak. Fogalmam sem volt
róla, mi folyik itt, de minden ösztönöm azt sikoltotta,
hogy valami baj készülődik.

Új hang vonta magára a figyelmem, ezúttal a szoba

melletti folyosóról: sebes léptek közeledtek.
Megfordultam, és a vállam fölött lenéztem az
udvarra. Egy kifogástalan kinézetű centurio
közeledett az ablakom felé, mögötte kissé lemaradva
a hat őr, akik a négy rabot fogták közre. Valószínűleg
az ajtó felé tartottak, ahonnan a centurio kilépett az
udvarra. A szobában felélénkülő zajongás hallatán
visszafordultam. Az ajtóban három tiszt állt – az
egyik valóságos óriás, egy fejjel emelkedett társai
fölé –, és kissé meglepetten nézte az összegyűlt
tömeget.

– Mi a…? – A magas tiszt hangja bábeli hangorkánt

szabadított el a helyiségben, az addig csendes
emberek most egyszerre indultak meg az ajtó felé. A
két kereskedő kezdte, de egy pillanattal később már
mindenki talpon volt, és a zajban semmit nem
lehetett meghallani, mert mindegyikük megpróbálta
magára
vonni a tiszt figyelmét.

A verekedés szinte gyorsabban alakult ki, mint ahogy

le tudom írni. Láttam, hogy a megtermett,
kellemetlen szagú, kancsal fickó megpróbál utat törni
magának, és ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy
a magas tiszt nem más, mint Picus. Miközben
feltettem magamnak a kérdést, hogy józan eszemnél
vagyok-e, odaugrottam a hirtelen üressé vált, hosszú
padhoz, és megpróbáltam megtalálni a másik négyet,
akik a kancsalhoz tartoztak. Az egyik már nagyon
közel járt Picushoz.

– Picus! – üvöltöttem a félhomályban. – Orgyilkosok

mögötted!

Meghallotta, és azonnal cselekedett. Előrevetette

magát, kinyújtott karjával elsodorta két társát, de
miközben azok előretántorodtak, már elő is rántotta
pengéjét. Kés villant ott, ahol egy pillanattal
korábban még a nyaka volt, aztán arra is rájöttem,
milyen veszélybe kerültem. A négy idegen férfi közül
három felém csörtetett a sokaságban, mohó
tekintettel lökdösték félre az útjukba kerülőket. Az
emberek most már riadtan kiabáltak, nem értették, mi
történik körülöttük, de tudták, hogy halálos
veszélyben vannak.

Gyorsan körülnéztem, felmértem a lehetőségeimet.

Nem voltak. A folyosón lévő őrök ott ragadtak, az
ajtóban tülekedő, pánikba esett tömeg miatt nem
juthattak be a szobába. A kihallgatóterembe vezető
ajtó előtt álló őröket szintén odaszegezte a sokaság,
egyetlen lépést sem tehettek előre. Egyedül Picus
tudott mozogni, és még fegyvere is volt. A támadóit
most nem láttam.

A hozzám legközelebb álló gyilkos egy gadiusszal

ugrott felém, én pedig átkoztam magam, amiért nem
hoztam saját kardomat.

Pengéje kis híján elért, miközben behúztam a hasam,

és tőrömmel az arca felé döftem – mindössze ennyire
volt időm, és már arra sem emlékszem, mikor
rántottam elő a kést. A hegy mélyen behatolt a jobb
szemébe, a férfi üvöltve kapott az arcához, és térdre
rogyott.
Ahogy az első elesett, közvetlenül mögötte érkező
társa beleakadt egy szintén elzuhanó ember lábába,
aki a földön fekve küzdött a szabadulásért. A
második orgyilkos káromkodva szúrt az őt
akadályozó kérelmező felé. Ép lábammal felléptem a
padra, amelyiknél álltam, egy pillanatig ott
egyensúlyoztam rajta, és onnan vetettem magam a
harmadik, utolsó támadómra. Láttam, hogy a
kardtartó keze felemelkedik, de már rajta is voltam,
mire meglendíthette volna, és együtt zuhantunk a
vonagló, kapálózó testek közé. A zűrzavarban aztán
el is vesztettem, majd hallottam, ahogy valaki
felkiált:

– Kifelé, kifelé innen!

Amikor sikerült felülnöm, láttam, hogy az öt támadó

közül három – köztük az, akire ráugrottam – sietve
távozik az ablakon át. Követtem őket, amilyen
gyorsan csak tudtam, kivetettem magam az udvarra,
de a rossz lábammal értem földet, és fájdalmasan
elterültem a kockaköveken.
Mielőtt összeszedhettem volna magam, máris a
hátamon feküdtem, és a centurio kardja szegeződött a
torkomnak. Az ajtó, ahol be akart lépni, alig
háromlépésnyire volt az ablaktól. Megpillantottam a
négy foglyot, akiket az őrök éppen elrángattak a
csetepaté helyszínéről, miután rájöttek, hogy valami
nincs rendben, aztán minden figyelmemmel a
megölésemre készülő centurióra összpontosítottam.

– Ne engem, azokat ott! – üvöltöttem. – Azt a

hármat, akik előttem jöttek ki! A bírát akarták
elkapni, a régens megbízottját! Hívd az őrséget!

Szerencsére gyors észjárású fickó volt. Szeme az

ablakra villant a fejem fölött, felmérte a zűrzavart és

tülekedést.

– Lószar! – sziszegte, azzal talpra segített és

odahúzott az ajtó mellé. – Kik voltak?

– Nem tudom, csak véletlenül csöppentem bele. De

még nincs vége!
Az orrfacsaró szagú idegen éppen akkor ért földet
mellettem. Biztosan látta, hogy kiugrom, és ennyi
ideig tartott, hogy átverekedje magát a zsúfolt
helyiségen. Hosszú köpenye eltűnt, egyik kezében
fejszét, a
másikban kardot tartott, és ez okozta a vesztét.
Meglendítette a fejszét, de a centurio karja addigra
már lesújtott a bordáira. Üvöltve tántorodott hátra, a
penge nem hatolt át a tunikája alatt viselt
páncélingen. Oldalra pördültem, és megpróbáltam
visszanyerni az egyensúlyomat, miközben az egyik
őr futva indult az orgyilkos felé, ám félúton
nyílvesszővel a nyakában zuhant el. Láttam a vessző
villanását, és megfordultam, hogy lássam, ki lőtt. Két
íjász állt az udvar bejáratánál, az egyik éppen rám
célzott. Oldalra vetettem magam, a nyílvessző pedig
elsuhant mellettem, és telibe találta a centurio bal
könyökhajlatának belső felét. A katona a becsapódás
erejétől megpördült és elesett. Fentről, az ablakból
üvöltéseket hallottam, ám ezt hamarosan elnyomta a
patacsattogás – négykerekű szekér fordult be az
udvarra a most már nyitva álló kapun, és elcsapta az
egyik íjászt, mielőtt a kocsis visszanyerte az uralmát
a lovak fölött az éles kanyar után, és teljes
sebességgel elindult felém. Megfordultam és
feltéptem az épületbe vezető ajtót. A foglyokat őrző
katonák tágra nyílt szemmel figyelték az
eseményeket, nem nagyon tudták, mit kellene
tenniük.
– Vigyétek be őket! – üvöltöttem rájuk. – Aztán
torlaszoljátok el az ajtót, és hozzatok segítséget!

Betuszkolták a foglyokat az épületbe, én pedig rájuk

csaptam az ajtót, és csak utána gondolkodtam el rajta,
hogy talán nekem is velük kellett volna tartanom. A
szekér már csaknem odaért, ezért gyorsan
hátrafordultam. Ketten ültek hátul, és ketten a bakon
– az egyik a gyeplőt markolta, a másik egy hatalmas
szekercét lengetve próbálta megőrizni egyensúlyát az
imbolygó tákolmányon. Az első lovak alig tizenkét
lépésnyire voltak tőlem, és egyértelmű volt, hogy a
hajtó megpróbál odaszorította a falhoz. Bal
kezemmel felkaptam a centurio kardját, az égi kő tőrt
feldobtam a levegőbe, a hegyénél fogva elkaptam, és
teljes erővel elhajítottam, a kocsis torkát célozva.
Elhibáztam. A markolat a homloka közepén koppant,
amitől hátravágódott a feje, miközben én gurulva
oldalra vetődtem a fal mellől, kis híján a pánikba
esett lovak patái alá, és alig valamivel kerültem el a
szekér masszív kerekét. Hallottam a reccsenést,
ahogy a kocsi oldala a falnak csapódott, aztán már
talpon is voltam, és bicegve futottam a kapu és az
íjász felé. Elvesztettem a kardot, amikor a földre
estem, így fegyvertelenné váltam, és könnyű
célpontot jelentettem a megmaradt íjásznak.

Az íjász azonban eltűnt, nyomát sem láttam. Csak a

társa feküdt a földön, ahová esett, és körülötte hét
nyílvesszőt láttam szétszórva. Gyorsan
összekapkodtam és a tízlépésnyire fekvő íjhoz
siettem. Egyelőre senki nem törődött velem. Vesszőt
helyeztem az idegre, és körülnéztem. Katonák
jelentek meg mindenfelől, ablakokon ugráltak ki, és
kettős sorba rendeződve futottak az udvar túlsó
végébe. A centurio mozdulatlanul feküdt a
váróhelyiség ablaka alatt, és még ebből a távolságból
is láttam, hogy vér borítja a testét. Valószínűleg
áthajtott rajta a szekér, és miközben ezen
gondolkodtam, észrevettem, hogy a kocsi ismét
mozgásba lendül. A négy reménybeli orgyilkos
időközben felszállt, és voltak ott vagy további
féltucatnyian, akik eddig a szekér hátuljában lehettek.
A kocsis – nem ugyanaz, akit fejbe dobtam – vadul
csépelte ostorával a lovakat, és széles ívben
körbefordult velük, miközben egyre jobban
felgyorsult, és magát a szekeret használta
fegyverként a most már mindenfelől közeledő
katonák ellen. Dárdák hasították a levegőt és
hullottak hasztalan a földre, aztán a hajtó befejezte az
ívet, és a lovak dübörgő vágtában indultak a még
mindig nyitva álló kapu felé – vagyis felém.

– Kaput becsukni! – kiáltottam, de senki nem

hallotta.

A kapuban legiósok egysoros vonala fejlődött fel, de

láttam, hogy a kocsi egyszerűen át fog gázolni rajtuk.
Aztán eszembe jutott egy hátborzongató gondolat, és
tudtam, mit kell tennem.

A fülemig húztam az ideget – sokkal könnyebb volt,

mint saját nagy íjamét –, és célba vettem a
legközelebbi ló nyaka és válla közötti pontot. A lövés
pontos volt, az állat lépés közben térdre roskadt,
holtsúlya magával rántotta párját, és kibillentette
egyensúlyából a mögötte futót. A szekér olyan
hirtelen lassult le, hogy több utasa is kirepült.
Második nyílvesszőm pillanatokkal később a másik
vezérlovat találta el, amelyik nyerítve próbált
felágaskodni. A szekér az oldalára dőlt, és azonnal
körbevették a
katonák, akik rövid úton elintézték a túlélőket. Túl
messze voltam ahhoz, hogy megakadályozhassam a
mészárlást.

Megvártam, hogy kissé lenyugodjanak a kedélyek,

aztán elindultam a szekér roncsai felé. Amikor
odaértem, az egyik katona éppen lehajolt, és felvett
egy fényes tőrt.

– Az az enyém lesz – mondtam –, köszönöm. Komor

pillantást vetett rám.

– Hogy érted, hogy a tiéd? – kérdezte ellenségesen.

– Nézd meg a keresztvasat. – Most már egészen

közel értem hozzá. – Bele van vésve egy „V”, vagyis
Varrus. Az volnék én.

A katona megnézte, de még mindig kételkedett.

– Akkor mit keres itt? És egyáltalán, ki vagy te?

– Én fújtam riadót, és azért van itt, mert megdobtam
vele a kocsihajtót. A nyelével találta el, és beleesett a
szekérbe. A centurio meghalt?

– Miféle centurio?

Nagyot sóhajtottam, és újra próbálkoztam.

– Hallottál valaha a császár régenséről, Stilichóról?

– Természetesen. Miért? És ki akarja tudni?

Megint sóhajtottam. Gyengének éreztem a lábam, és

különös dobolás kezdődött a fülem mögött.
Összeszorítottam a szemem, aztán kinyitottam, és
nagy nehezen uralkodtam magamon.
– Én akarom tudni. A nevem, a teljes nevem Gaius
Publius Varrus, és dolgom van Stilicho
megbízottjával, Picus Britannicusszal. Most pedig
vigyél oda hozzá, és hozd a késemet is!

Még egy hosszú pillanatig csak meredt rám, aztán

végül úgy döntött, talán mégis jobb, ha rám hallgat.
Visszaadta a kést, aztán intett, hogy kövessem.
Visszadugtam a pengét a helyére, és mentem utána.

A városháza mögötti udvaron most már valóságos

tömeg gyűlt össze, mindenfelé katonák futkostak.
Ahogy az ajtó felé közeledtünk, láttam, hogy négy
ember hordágyra emeli a centuriót. Intettem a
kísérőmnek, hogy teszek egy kis kitérőt. Meglepődve
láttam, hogy a centurio nem csak hogy él, de
eszméletén is van. Azonnal felismert, és erős hangon
megszólalt.

– Mi a neved?

– Varrus. Publius Varrus. – Tompának tűnt a hangom.

– Hogy vagy?

– Megmaradok. – Felmordult, és összerándult az ajka

a fájdalomtól, de folytatta. – Lehet, hogy soha többé
nem harcolhatok. Ellőtték a könyökömet, és a lábam
is eltört. Te sem nézel ki valami jól. Az a te véred?

– Vér? Miféle vér? – Kezemet a fejemhez emeltem,

ujjaim ragacsossá váltak. – Uh, azt hiszem. – Ekkor a
moraj a fülem mögött felerősödött, megbicsaklott a
térdem, és rázuhantam a sebesültre. Éreztem, hogy
felkapnak és visznek valahová, aztán elvesztettem az
eszméletem.

Felébredve egy tiszta ágyban találtam magam,

bekötött fejjel, és egy fiatal katona tartott szemmel,
aki rögtön megkérdezte, hallom-e, amit mond, és a
válaszom után távozott is.

Egy ideig mozdulatlanul feküdtem a hátamon, aztán

erőt gyűjtöttem és felálltam. Különös zajokat
hallottam a fejemben, és néhány pillanatig riasztó
módon mozgott velem a szoba, de a szédülés
hamarosan elmúlt. Óvatosan átlépdeltem a
helyiségen, ott megpihentem, és felkészültem rá,
hogy visszafelé is megtegyem az utat. Ám mielőtt
belevághattam volna, lépteket hallottam, kinyílt az
ajtó, és Picus nézett le
rám.

A fiú, akire emlékeztem, már rég eltűnt ebből az

emberből. Hatalmasra nőtt! Mindkettőnknek
alkalmazkodnia kellett a másikban végbement
változásokhoz. Több mint fél fejjel tornyosult fölém,
és testének többi része tökéletes arányban állt a
magasságával. Kétszer belefértem volna a
mellvértjébe, és amikor megölelt, attól fértem,
összeroppantja a bordáimat karjának erejével.
Örömteli találkozás volt. Most már értettem, miért
volt annyira büszke Caius erre az ifjú óriásra, akit ő
nemzett.

– Varrus nagybácsi! – morogta vastag, mély hangon.

– Köszönöm, az életemmel tartozom neked! Hogy
érzed magad?

Elfintorodtam, magam is ugyanezen töprengtem.

– Nem tudom, Picus. Azt hiszem, semmi gond, de

feleolyan jól sem vagyok, mint ahogy te kinézel.
Kimehetek innen?
Picus a mellette álló férfira nézett, aki a külseje
alapján orvos lehetett.

– Nos? Szabad neki?

Az orvos összehúzott szájjal csóválta a fejét.

– Én nem engedném ki, de látom, hogy nagyon

menni akar.

– Jól vagyok – nyugtattam meg. – Fáj a fejem, de

egyébként semmi bajom, nézd! – Mély lélegzetet
vettem, és lehajoltam, hogy megérintsem a
lábujjamat, de a szoba hirtelen megperdült
körülöttem, és vissza kellett ülnöm az ágy szélére.

Picus és az orvos figyeltek, egyikük sem szólalt meg.

A helyiség néhány pillanat múlva megpihent, és
máris kezdtem jobban érezni magam. Kezem a
fejemet és arcomat takaró kötéshez emeltem.

– Mi történt velem? Nem sebesültem meg a harcban,

a közelembe se jött senki!
– Felhasadt a fejbőröd – tájékoztatott az orvos. –
Nem tudom, hogy szerezted, de nagyon erősen
vérzett, ahhoz képest, hogy csak egy apró seb.
Nagyon kemény fejed van.

Ezúttal sokkal finomabban, az ujjaim hegyével

tapogattam meg, és találtam egy sajgó pontot
koponyám jobb oldalának legvastagabb részén.
Bevillant a kép, ahogy a dübörgő, vasalt kerekű kocsi
elszáguld mellettem. Ezek szerint közelebb volt, mint
gondoltam. A kerék bizonyára horzsolta a fejemet.

Az orvos elment a dolgára, Picus pedig átvezetett a

rendelkezésére bocsátott szobákba, ahol
mindkettőnknek töltött egy kupa bort.

– Nos, szerinted mi volt ez az egész? – kérdezte.

Óvatosan leraktam a kupámat.

– Seneca.

– Tessék? – Szemöldöke ugyanúgy szaladt fel, ahogy

az apjáé szokott.
– Claudius Seneca. Megkérdezted, mi volt ez, én
pedig válaszoltam.

– Ez lehetetlen!

– Nem – csóváltam a fejem –, ez teljességgel

bizonyos, de sosem fogod tudni bizonyítani, kivéve,
ha a kínzómestereid kicsikarnak egy vallomást a
fickóból, akit megsebesítettem.

– Az nem fog sikerülni. – Most Picus csóválta a fejét.

– A nagydarab megölte, mielőtt elhagyhatta volna a
helyiséget.

Hangos sziszegéssel szívtam be a levegőt a fogaim

között.

– Vajon miért nem lep meg? Nincsenek tanúk…

először azt hittem, az udvaron lebzselő foglyok miatt
jöttek. Mielőtt megérkeztél, láttam, hogy négyen a
vezetőjüket figyelik. Az ablaknál állt és kifelé nézett,
én
azt hittem, a foglyokat lesi. Viszont így utólag
belegondolva, valószínűleg a menekülési utat mérte
fel. Ránk vadásztak, rám és rád, és el is kaptak volna,
ha a szajhafattya nem olyan büdös. Sokkal több
figyelmet fordítottam rá, mint egyébként tettem
volna, csak mert annyira bűzlött. Tudtam, hogy
készülnek valamire, de csak akkor riadóztattam,
amikor láttam, hogy ketten elindulnak feléd.

Ivott még egy kis bort.

– Hála az isteneknek, hogy megtetted, különben

végeztek volna velem. Semmit nem gyanítottam.

– Tudom. Én sem, csak amikor már benne voltam a

sűrűjében, és magam is célponttá váltam. Biztos,
hogy Seneca volt. Megtudta, hogy ma itt leszel, és
hogy én is csatlakozom hozzád. Tökéletes helyzet
volt, távol a praesidiumtól, és tökéletes bosszú is lett
volna… rajtam, apádon, rajtad és Stilichón. Hol van
most Seneca?

– Eltűnt. Múlt éjjel Stilichóval együtt távozott, és

nem jött vissza. Stilicho lefokozta. Megtarthatja a
rangját, és legatus is maradhat egy legio élén, de
alantas szolgálatra osztják be a határvidékre, a fal
mögötti területekre. Ott távol lesz mindentől, nem
tud bajt keverni. Nem lesz ideje bosszút forralni
ellened, vagy bárki más ellen. Stilichóval együtt
mennek Pontesig, ahonnan Seneca továbbmegy a
falhoz, a Galliából most érkezett új egységgel együtt.
– Rövid gondolkodás után folytatta. – Nem, az Úrra,
ezt nem engedhetem! Vissza kell rendelnem a fattyút!

Felemeltem a kezem, hogy megnyugtassam.

– Ne törődj vele, Picus. Hagyd főni a saját levében.

Mi élünk, ő elment, és ha van egy kis szerencsénk,
valami északi pikt nemsokára a dárdájára tűzi a fejét.
Ha viszont túléli, és elég ostoba lesz hozzá, hogy
visszajöjjön, én tűzöm fel egy dárdára. Egyelőre
azonban azt mondom, semmit sem tehetünk,
legfeljebb felhozhatunk ellene néhány vádat, amit
nem tudunk kellőképpen alátámasztani. Semmit nem
bizonyíthatunk. Most legalább azt hiszi, halottak
vagyunk.

Picus elvigyorodott.
– Jó újra látni téged, Varrus nagybácsi. Már el is
felejtettem, milyen hideg fejjel tudsz gondolkodni.

– Azért ne ringasd magad tévképzetekbe, Picus. Ha

esélyt kapok rá, puszta kézzel tépem le annak a
féregnek a fejét.

Felállt.

– Gyere, menjünk ki sétálni. Hogy érzed magad?

– Jól, de mi lesz a te meghallgatásaiddal?

– Elhalasztottam. Ráérek.

– Akkor menjünk.

XVI.

Nem sokkal később magunk mögött hagytuk

Londiniumot, és alig öt mérföld megtétele után már a
gyakorlótér döngölt földjén lovagoltunk, a nagy
lovassági tábor bejárata előtt, amelyhez hasonlót még
sosem láttam. Katonai tábor lovasoknak! Mindenfelé
lovakat láttam, több ezret. Elképedve nézelődtem,
meg sem próbáltam leszállni, és ámulatomat látva
Picus a sorok között elvezetett oda, ahol hatalmas,
fekete-fehér zászló jelezte a szállásává kinevezett
nagy, kényelmes sátor helyét. A zászló felé
biccentettem.

– Gondolom, ez a tiéd.

– Igen. Mit szólsz hozzá?

– Elég nagy – mordultam.

– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte nevetve. – Nem

tetszik?

Próbáltam kimagyarázni magam, hogy leplezzem

kényelmetlen érzésemet, mert amit mondott, az a
valódi helyzet alapos alábecsülése volt.

– Nos, ha már így megkérdezted, kissé hivalkodónak

tűnik.

– Persze, szándékosan ilyen. Ez az egészben a

lényeg, nagybácsi. Elég nagy ahhoz, hogy jó
messziről is lehessen látni, és felismerni. Nézd meg
az alját!

A zászlórúd alja széles, kipárnázott villában

végződött. Picus lelkesen bólintott.

– Ez a villa pontosan illik a ló nyakára, így a súlya

nem akadályozza a zászlóvivőt. Stilicho félig vandál
származású, ez az új zászló az ő ötlete volt. Saját
népe használ hasonlót, tőlük vette az ötletet, valamint
a gótoktól és a hunoktól. – Valamit észrevett, és
nekem is megmutatta. – Azt nézd!

Lovasok falanxa tartott alaki kiképzést. Egy ideig

lóháton ülve figyeltük őket, aztán Picus újra elindult,
és amikor megint megszólalt, sem a hangja, sem a
szavai nem álltak semmiféle kapcsolatban azzal,
amiről korában beszélgettünk.

– Apám öregszik, nagybácsi. Ferde oldalpillantást

vetettem rá.
– Valóban? Jobban teszed, ha ezt neki nem említed. –
Meglepődést és védekezést hallottam saját
hangomban, és rájöttem, hogy hazudok magamnak.
Én is észrevettem a változást Britannicuson, de úgy
döntöttem, figyelmen kívül hagyom, amit a szemem
lát. Caius már valóban nem volt fiatal. Súlya, ereje,
ellenállása és egészsége egyaránt megfogyatkozott.
Persze mindezek csupán testi jellemzők. Az elméje
élesebb volt, mint valaha. Hirtelen elszégyelltem
magam. – Nos – ismertem el vonakodva –, most,
hogy említed, valóban nem az a fiatalember, akivel
először találkoztam. És nem is az, aki akkor volt,
amikor elmentél otthonról. Viszont még nem agg,
szenilis vagy ütődött.

– Nem, azt én is tudom! – tiltakozott Picus. – Nem is

így értettem. Isten a tudója, még mindig elég erős,
talán erősebb is, mint amikor húsz éve visszaértünk
Afrikából, de akkor is öregnek látszik, nagybácsi.
Sok éve hordoztam magammal a róla őrzött képet a
fejemben, és az a kép egy sokkal fiatalabb embert
ábrázol.

– Néhány pillanatra csend ereszkedett közénk, majd

folytatta. – Boldog ember, Publius Varrus? Élvezi az
életet?

Ezen elgondolkodtam néhány pillanatig a lovam fülét

bámulva.

– Mit akarsz hallani, Picus? Ezek nagyon erős

kérdések. Lehet boldog egy ember ezen a világon?
Egyébként is, mi az a boldogság? Mindenkinek mást
jelent. Az ember minden nappal egyre öregebb lesz,
és figyeli, ahogy a barátai sorban meghalnak. Az
illúzióit elfújja a szél. És mégis, minden nap egyre
jobban… nem is tudom, mi a megfelelő szót, talán
méltányolja? Igen, minden nap egyre jobban
méltányolja mások ostobaságát és gyengeségeit, akik
ugyanolyan átlagos emberek, mint ő maga. A
boldogságnak nincs módszere, Picus. Nem
mondhatom, hogy az apád boldog. Ő Caius
Britannicus. Egész nap elfoglalja magát, jól él és
elégedettnek tűnik. Nem tudom.

– Nincsenek nőismerősei? Társai?

– Nem, egy sincs – csóváltam a fejem. – Kivéve a

húgát, és persze néhány barátunk feleségét, de azok
nem társak, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy
szerintem te gondolod. Ha azt kérded, hódol-e a női
nemnek, akkor a válaszom: nem. Soha. Ebben a
tekintetben apád a legvisszafogottabb ember, akit
csak ismertem. Nem foglalkozik a nőkkel, szerintem
még csak nem is gondol rájuk. De az biztos, hogy
sosem beszél róluk.

– Tehát magányos?
– Magányos? – A szó valamiért meglepett, ezért meg
kellett ismételnem, és jól átgondolnom, mielőtt
válaszolok. – Magányos… azt hiszem, igen. De ki
nem az? – nevettem el magam. – Picus, magányos
világban élünk. Néhányan sokat megteszünk érte,
hogy ezt elkerüljük, de nem tudjuk, mert a fejében,
vagy inkább a lelke mélyén minden ember
magányos. Te még nem vetted észre? Szerintem ezért
használjuk a „minden egyes ember” kifejezést.

Picus összevonta a szemöldökét.

– Igen, talán igazad van. Soha nem gondoltam bele,

de igaz. Még a csatában is minden ember egyedül
van.

Bólintással jeleztem, mennyire egyetértek a

megállapítással.

– Különösen a csatában, fiam, nekem elhiheted. Még

a legvadabb összecsapás közepén is olyan egyedül
vagyok, mintha kívülről nézném, mit művelek. És
amikor az egésznek vége, elmúlik a veszély, csak
nagyon lassan szivárog vissza saját világom. Aztán
jön az öklendezés. Minden egyes alkalommal ki kell
adnom magamból a magányt, az elszigeteltséget.

Picus közelebb húzódott hozzám nagy lovával, és

amikor ránéztem, láttam az arcán az aggodalmat.

– Te valóban keresztény vagy, Publius Varrus?

Váratlanul ért a kérdés, sikerült is kizökkentenie.

– Mi köze van ennek bármihez?

– Nagyon sok, nagybácsi – mosolyodott el. –

Elkezdhetnék neked prédikálni arról, hogy az ember
soha nincs egyedül, ha Isten ott van a szívében. De
nem erre gondoltam. Tehát, keresztény vagy?

Megvontam a vállam, kissé szégyelltem magam a

téma kényessége miatt.

– Azt hiszem. – Válaszom félszeg volt, szinte csak

érthetetlen dünnyögés. – Nem mindenki az?
Megkereszteltek, mielőtt átgondolhattam volna.
Keresztényként nőttem fel, a legiós eskümet a
keresztény kereszt előtt tettem le. Miért kérded?
Nem tágított, hangja most már szinte parancsoló volt.

– Hiszel Istenben? A létezésében?

– Persze, hogy hiszek… legalábbis azt hiszem. –

Egyre jobban zavarba jöttem. – Mi bajod? Te talán
nem hiszel?

Az arcára kiülő kételkedés máskor talán

mulatságosnak tűnhetett volna, de azon kaptam
magam, hogy ismét hatalmas testméretét csodálom,
ahogy feszít abban a nagyszerű egyenruhában, és
valamiért egyáltalán nem tartottam furcsának, hogy
egy ilyen hatalmas és nyilvánvalóan rátermett ember
Isten létezésén elmélkedik.

– Azt hiszem, néha igen – felelte. – Időnként nem

nehéz. Aztán vannak időszakok, amikor nem. Ha
Isten olyan volna, amilyennek a papok el akarják
hitetni velünk, akkor ez a világ sokkal jobb lenne.
Csakhogy én láttam dolgokat, és katonaként tettem is
olyan dolgokat, amit Isten nem engedne. Akkor
biztosan nem, ha valóban olyan jó, igazságos és
könyörületes, amilyennek lefestik.

Elgondolkodva rágtam az ajkam.

– Azt mondják a papok, Picus. De időnként többet is

mondanak, nem csak imádkoznak, és még soha nem
találkoztam egy olyannal sem, a mi jó Alaric
püspökünket is beleértve, aki bizonyítani tudja, hogy
személyesen és közvetlenül, szemtől szemben beszélt
Istennel. Mindazonáltal – tettem hozzá sietve, mert
kicsit úgy éreztem, elárulom régi barátomat –, Alaric
soha nem is álmodna olyasmiről, hogy létezik
valamiféle kivételezett kapcsolat a Teremtővel. Kár,
hogy csak néhány hozzá hasonló pap van. –
Áthelyeztem a lábam, és még inkább hátrafordultam
a lovam hátán, hogy jobban lássam Picust. – Hány
éves is vagy, Picus? Harminchat?

– Igen.

– Nos, akkor a szent vagy nem szent Krisztus nevére,

más dolgokkal kellene inkább foglalkoznod! Isten az
öregemberek témája, nem a katonáké.

Picus harsányan nevetett, majd szólt néhány kedves

szót Alaricról, ami eszembe juttatta, hogy ő is
tiszteletre méltó korban járt, a szó legnemesebb
értelmében. Erről pedig saját éveim jutottak eszembe,
amire általában alig gondoltam.

– Ő egy valódi szent, nem igaz? – kérdezte Picus.

– Ki, Alaric? – Megköszörültem a torkom, és csak

néhány pillanat után válaszoltam. – Igen, Picus,
szerintem az. Ő a legjóságosabb, leggyakorlatiasabb,
legigazabb keresztény, akivel valaha találkoztam. Azt
hiszem, a mi jó Alaric barátunk valóban Isten
embere, ellentétben sok társával, akik csak annak
vallják magukat. Ő az egyedüli pap az ismerőseim
között, aki Krisztus tanításai szerint éli az életét.
– Ezt gondolod? – Furcsán nézett rám. – Mármint a
papokról?

– Megfogalmaztam volna véleményt a papokról

általában?

– Nem – vigyorodott el –, de mintha nem nagyon

dicsérted volna őket.

Közben mindkettőnk lova megállt, ezért most újra

elindítottam az enyémet.

– Picus, nekem nincs időm a papokra, soha nem is

volt. – Lova magától követte az enyémet, szorosan
egymás mellett baktattunk. – Sokat beszéltem erről
Alarickal, és a véleménye alakította a gondolataimat,
bár valószínűleg belehalna az önvádba, ha tudná,
hogyan alakítottam át a szavait a magam ízlésére. –
Köptem egyet, mert hirtelen keserű lett a szám íze.

– A papok is csak emberek, Picus – folytattam. – És

az emberek többsége a határozott külső alatt is csak
esendő lélek. Az emberek Krisztus ideje óta veszik
magukhoz a tanításait, és formálják át őket a maguk
kedvére. Az egyház elbitorolta Isten hatalmát.
Tisztségviselőik, mert mi egy püspök, ha nem az
egyház tisztségviselője, megrontották a Megváltó
tanításait, és arra használták őket, hogy világi
hatalmat szerezzenek maguknak. Amikor más papot
hallok beszélni, csak bűnről és kárhozatról szónokol.
A papokban nincs semmi öröm, és a tanításaikban
sem. Engedelmességről és bűnbánatról prédikálnak,
és ez egyre rosszabb lesz, ahányszor csak hallom
őket. Te nem vetted észre? Biztosan nem kerülte el a
figyelmed.

Picus csak megvonta a vállát, láthatóan nem akart

félbeszakítani, ezért folytattam.

– A papok között mostanában divatossá vált a nők

pocskondiázása, még pedig teljesen nyíltan. Minden
nőé! Olyanoké, mint Luceiia nagynénéd! Ez nem
mindig volt így, Picus. Amikor én kisfiú voltam, még
nem. Lehet, hogy Rómában már akkor is ez ment, azt
nem tudhatom, de itt, Britanniában biztosan nem. És
Alaric azt mondja, a helyzet egyre romlik. Hallottál a
szerzetesekről? – Némán bólintott, de én nem
hagytam annyiban. – És mit hallottál?
Ám Picust nem lehetett provokálni. Megrázta a fejét
és visszakérdezett:

– Te mit gondolsz róluk, nagybácsi?

– A pokolba, Picus, fogalmam sincs, mit gondoljak!

Az egész bűzlik a rothadástól! Amit hallottam, annak
alapján egész kolóniák léteznek, melyek elzárják
magukat a világtól a rendháznak nevezett helyeiken,
és megtagadják maguktól a legkisebb örömöket is az
életben. Egész nap és egész éjjel imádkoznak,
sanyargatják magukat, ostorral verik saját hátukat,
hogy kiűzzék az elméjükből a tisztátalan
gondolatokat. Nos, számomra ez a rendellenes!
Alarickal már többször is beszéltünk róla. Nem
hajlandó egyértelműen elítélni a mozgalmat, mert
úgy gondolja, minden embernek meg kell találnia a
saját útját a túlvilágra, és szeretné azt gondolni, hogy
mindenhol titokzatos és isteni erők munkálkodnak,
de neki sem
tetszik a dolgok alakulása. Azt mondja, az egész
Egyiptomban kezdődött, körülbelül száz évvel
ezelőtt, és hogy a szerzetesi út lényege Szent Pál
azon kijelentésében rejlik, hogy ha egy férfi nem
képes megtagadni nemiségét, inkább házasodjon
meg, semmint hogy elhamvadjon a vágytól.

– És mi a te válaszod erre?

– Az én válaszom csak a sajátom, és én nem vagyok

tudós.

– De?

– Igen, de! Az én egyszerű katonai logikám azt súgja,

hogy az áldott Pál jobban szerette a férfiakat a
nőknél!

– Úgy érted…

– Hogy máshogy lehet érteni?

– Vagyis azt akarod mondani, hogy a szerzetesek

saját nemüket kedvelik?
Akármilyen dühös is voltam, elnevettem magam.

– Ugyan, dehogy, Picus! Azt mondom, mindannyian

rendellenesek abban, amilyen gyűlölettel viseltetnek
a nők irányában. Krisztus életében és tanításaiban
nyoma sincs a nőgyűlöletnek, igaz? Éppen
ellenkezőleg. Csakhogy a papok ma sokkal inkább
gyűlölettel, mint szeretettel fordulnak feléjük.
Félelemről, kárhozatról, büntetésről, bűntudatról és
bűnről beszélnek, nem szeretetről, együttérzésről és
megbocsátásról. Bürokratákká váltak, a bürokraták
kicsinyes, beszűkült látásmódjával és lelkével. A
római egyházukat és a teljes hierarchiájukat a Római
Birodalom polgári szolgálatának mintájára
alakították ki, méghozzá Krisztus nevében.
Palotákban élnek és elvárják, hogy a nyáj mindennel
ellássa őket, amit megkívánnak! Eh, ne is beszéljünk
tovább a papokról, mert hányingerem támad!

Picus megköszörülte a torkát, és egy darabig nem

mondott semmit. Csendben lovagoltunk, a tábor
mindennapi életét figyeltük.
– Hallottál már Pelagiusról, nagybácsi? – szólalt meg
egy idő után.

A semmiből érkező, egyenes kérdés hallatán azonnal

tudtam, hogy ez valamiért nagyon fontos Picusnak.

– Nem – feleltem szándékosan semleges hangon. –

Ki ő?

– Egy jogtudós Britanniából, de már régóta Rómában

él. Odaát nagyon nagyra tartják.

– Akinek van egy kis esze, az nem tart nagyra

semmilyen jogtudóst, Picus – morogtam. – Kivéve,
ha egy másik jogtudós az, de akkor is csak
irigységből.

Ezúttal nem nevetett, még csak el sem mosolyodott.

– És mit tudsz az eredendő bűnről?

Megrántottam a kantárszárat, és térdeim nyomásával

vezetve a lovamat megkerültem egy munkáscsapatot,
amelyik fegyvereket cipelt valahová, egyebek közt
rövid, kétélű, veszélyes kinézetű dárdákat. Addig
figyeltem őket, amíg el nem tűntek a tábor egyik
útkereszteződésénél, aztán visszafordultam Picushoz,
és felvettem a beszélgetés elejtett fonalát.

– Mit tudok az eredendő bűnről? Annyit, amit

mindenki más: semmit. Ez túl bonyolult téma egy
egyszerű katonának, Picus. Azt mondják, vele
születtem, és azért kereszteltek meg, hogy
kigyógyítsanak belőle, így már nincs bennem többé.
Egy embernek elég ennyit tudnia. – Újra elindultam a
lóval, Picus követett, úgy válaszolt.

– Pelagius azt mondja, ez nem így van. Szerinte az

egész elmélet bűzlik. Úgy véli, az egyház azért találta
ki ezt az eredendő bűn dolgot, és azért híreszteli,
hogy az embereket a bűntudat posványában tartsa,
mert elhiszik magukról, hogy már a születésük előtt
bűnösök voltak.
Bólintottam.

– Okos embernek tűnik, az ilyet mi barakkjogásznak

neveztük. Milyen idős?

– Fiatal, és valóban nagyon okos.

Még mindig a tábor főútján haladtunk, beszélgetés

közben tekintetemmel folyamatosan méricskéltem
mindent, semmi nem kerülte el a figyelmemet.

– És mit javasol a barátod? Tagadjuk meg a bűnt?

– Nem, Varrus nagybácsi, ez nem ilyen egyszerű.

Mindennek a kegyelemhez van köze.

Éles pillantást vetettem rá, attól tartottam, hogy ez a

fiatalember túl mélyen belebonyolódott az élet
vallásos oldalának spirituális részébe.

– A kegyelemhez! – horkantottam gúnyosan. – Úgy

érted, az isteni kegyelemhez? Krisztusom! –
Ingerülten emeltem fel a kezem. – Az Úr nevére, mit
tudhat a halandó ember a kegyelemről? Én már
kölyökkoromban lemondtam róla. Végtelen
gabonafolyamnak láttam, amit a lelkem tölcsérébe
töltenek, amikor egy angyal megránt egy zsinórt! Ne
próbálj nekem kegyelemről beszélni, fiam, vagy
egyáltalán megérteni! Ezt hívják a papok isteni
misztériumnak. Vagy úgy is mondhatnám, átkozottul
semmi közöd hozzá!

Úgy tűnt, Picusnak nincs gondja a nézőpontommal.

– Egyetértek, nagybácsi, de kérlek, várd meg, amíg

végigmondom, rendben?

– Figyelek. Mit akarsz mondani?

– Csak azt, hogy… – Elhallgatott, összeszedte a

gondolatit, majd újrakezdte. – Múlt évben eltöltöttem
néhány napot Pelagiusszal, és hosszú órákat
beszélgettem vele. Lenyűgöző ember, de mégiscsak
ember.

– És? Ez meglepett?
– Nem, de gondolkodj el rajta, mit jelent ez. Ember,
és nem több, mint ember. Akárcsak az
anyaszentegyház püspökei és papjai. Az emberek
pedig hibáznak. És az emberek képesek a
legszentségtelenebb dolgokra, hogy elérjenek
valamit, ha meg vannak győződve róla, hogy az ő
módszerük a jó, és csak az a módszer létezik.

Felismertem az állítás igazát, és tökéletesen

egyetértettem vele.

– Igen, igazad van, Picus. Isten a megmondhatója. –

Átköptem a lovam füle fölött. – Az ég óvjon az ilyen
jó emberektől.

– Téged, és mindannyiunkat.

Most már a bekerített legelők mellett lovagoltunk;

végtelenül nyúltak el minden irányban, és tele voltak
gyönyörű hátasokkal. Szorosabbra fogtam a
kantárszárat.
– Felkeltetted az érdeklődésem, Picus. Mesélj még
erről a Pelagiusról. Mit tudott mondani neked, ami
még ilyen hosszú idő után is felzaklat?

Megrázta a fejét.

– Nem, nagybácsi, nem zaklatott fel… legalábbis

nem ott, nem rögtön. Hosszú időnek kellett eltelnie,
és rengeteget gondolkodtam azon, amit mondott.
Hallottál már a hippói Augustinus püspökről?

Ismét éreztem, hogy valami nagyon fontos dologról

van szó.

– Nem, soha. Mesélhetsz róla is.

– Nos – kezdte jól felismerhető tétovázás után, amit

még jelentőségteljesebbé tett rövidsége –, Augustinus
egyike az egyház legnagyobb tiszteletnek örvendő
tudósainak. Bölcs és tanult ember, Isten szavának
híres értelmezője.
– Ó, szóval egyike. Elég baljóslatúan hangzik.
Folytasd!

– Augustinus, akit a legtöbben felettébb ájtatos

embernek tartanak, összetűzésbe került Pelagiusszal,
vagy inkább fordítva, Pelagius különbözött össze
Augustinusszal.

– És? Mi a probléma az ájtatos Augustinusszal?

– Pelagius álszentnek és hazugnak tartja.

Elismerően füttyentettem.

– Ő maga mondta?

– Az egész világnak híreszteli.

– Miért? Mi okból? – Annak ellenére, hogy semmit

nem tudtam erről a Pelagiusról, Picus utolsó mondata
megdöbbentett. – Ha amint mondod, Augustinust
mindenki istenfélő embernek ismeri, Pelagius azt
kockáztatja, hogy őrültnek, esetleg bajkeverőnek
fogják tekinteni.
Addigra majdnem megtettünk egy teljes kört a
táborban, és láttam, hogy Picus nagy zászlaja ismét
feltűnik a távolban.

– Igen, valami hasonló – felelte továbbra is nagyon

komolyan –, de ennél sokkal többről van szó.
Augustinus az isteni kegyelem elméletének bajnoka.
Isten embere. Püspök. Fiatalkorában viszont
állandóan a nők után futkosott.

– Nőfaló volt? Valóban? – Ezt érdekesnek találtam,

de nem túl meglepőnek. – Akkor már pap volt?

– Nem, nem hiszem – csóválta a fejét Picus. –

Egyébként volt egy hírhedt imája. Azért
fohászkodott, hogy Isten részesítse őt abban a
kegyelemben, hogy rátaláljon az erkölcsösségre… de
majd csak később!

Nevettem, de Picus zavartalanul folytatta.

– Augustinus úgy véli, az ember isteni segítség

nélkül képtelen meglelni vagy elnyerni a megváltást.
Szerinte mindenki átkozottan, halálos bűnben
fürödve jön a világra. Ezt a bűnt csak a keresztség
moshatja le, és utána csak az isteni kegyelem képes
távol tartani az embert a bűntől. Hiszi, hogy az egész
élet kísértés, és az embernek imával kellene töltenie
az életét, Isten könyörületére bízva, hogy
megváltásban részesíti-e.

Bólintottam.

– Ez az eklézsia nézőpontja is, fiatal barátom. Ezt

prédikálja az összes pap. Semmi újat nem mondtál,
talán csak az ájtatos püspök saját példáját. És
Pelagius ebben hibát talált? – Bólintott. – Mifélét?

– Alapvetőt. Pelagius szerint az egész

kegyelemelmélet emberi találmány, amit az egyház
vezetett be, hogy kötöttségek alatt tartsa a nyájat.

– Hah! A te Pelagius barátod kezd olyannak tűnni,

mint azok a vénasszonyok, akik minden bokor
mögött erőszakoskodót sejtenek. Hogyan tarthatná az
embereket kötöttség alatt az isteni segítség?
– Elfeledteti velük, hogy Isten a saját képmására
teremtette őket, vagyis képesek különbséget tenni jó
és rossz között.

Azonnal észrevettem a hibát.

– De ez nem lehetséges! Az az ember őrült! Az

emberek azóta képesek különbséget tenni, mióta Éva
megette az almát. A jó és a gonosz tudása. Az
emberek mindig is tudták a különbséget!

– Pontosan, nagybácsi. Pelagius is ezt mondja. –

Kezdtem összezavarodni, de Picus folytatta. –
Pelagius azzal érvel, hogy az Isten képmására
teremtett ember tudja, mi a különbség jó és rossz
között, és képes dönteni közöttük, sőt képes volt már
Krisztus előtt is. Még a barbároknak is vannak
erkölcsi törvényeik, ha nem is írták le őket. Pelagius
azt mondja, az isteni kegyelmet az ember hozta létre,
hogy
mindenki le legyen kötelezve az egyháznak, mint az
Isten és ember közötti egyetlen kapocsnak. Szerinte
az eredendő bűn fogalmát emberek erőszakolták rá
más emberekre, hogy eleve bűnösnek higgyék
magukat, és már a kezdetektől megfosszák őket a
szabad választástól. Ha már születésünk előtt is
bűnösök vagyunk, hogyan élhetnénk szabadon,
szabad akarattal?

Visszatartottam a lélegzetem, kezdtem megérteni

ellenérzésének mértékét.

– Várj egy pillanatot, Picus – emeltem fel a kezem,

hogy gátat szabjak szavainak és lelkesedésének. – A
túl sok abraktól még egy ökör is megbetegszik.
Hagyj egy kicsit gondolkodni, kölyök. – Közben
odaértünk a sátrához. – Esetleg töltenél egy italt öreg
nagybátyádnak?

Leszálltunk a lóról, és besétáltunk a sátor hűvösébe.

Rögtön elküldte az egyik emberét borért. Amikor
kényelmesen elhelyezkedve hátradőltünk, ott
folytatta, ahol abbahagyta.
– Most már érted, mire gondolok, nagybácsi? Hogy
miért foglalkoztat ez a kérdés? Az egész dolog
túlmutat az eredendő bűn és a keresztség kérdésén.
Sokkal mélyebbre nyúlik, egészen a személyes
felelősségig. A logikus következtetés pedig az, hogy
az isteni kegyelem elmélete szétrombolja a törvény
alapjait. Ki ítélhetne el egy bűnözőt, ha az csak azért
tért le a becsületes útról, mert Isten nem részesítette
abban a kegyelemben, hogy ellenálljon a
kísértésnek? Persze ez képtelenség, de a végén
mindig ide lyukadunk ki. Ha elfogadjuk az isteni
kegyelem elvét, egy csodálatos és szomorú képet
festhetünk szegény emberiségről, valamint
könyörületes és nagylelkű istenéről. Viszont ha ezt
elfogadjuk, el kell fogadnunk teljes egészében.
Vagyis bele kell nyugodnunk, hogy a törvény, az
emberi törvény ostobaság, és eleve kudarcra van
ítélve, mivel kegyelem hiányában voltaképpen csak
Istent okolhatjuk a bűnök létezéséért.

Újra megráztam a fejem, miközben idegesen

szívogattam a fogam; tudtam, hogy ez az egész
beszélgetés meghaladja a képességeimet.
– Kölyök, túlságosan belemelegedtél, attól tartok, én
ehhez nem vagyok elég okos – kérleltem.

– Ugyan már, nagybácsi!

Valami elpattant bennem.

– Az Isten szerelmére, ne szólíts már nagybácsinak!

Úgy érzem magam tőle, mint egy fogatlan vénember!

– Sajnálom. – De nem úgy hangzott, mintha

sajnálkozott volna. – Azt viszont nem hiszem, hogy a
téma meghaladja a felfogóképességed. Pelagius hiszi,
hogy miként a Szentírásban is szerepel, Isten a saját
képmására teremtette az embert, és ha az ember
rendelkezik Isten képességeivel, akkor szüksége van
a szabad akaratra. Az emberek többsége tudja, hogy a
társadalom megkövetel bizonyos szabályokat a
tulajdonlás, a józanság, a tisztesség és a méltóság
jegyében. Ezek a szabályok alkotják a törvényt.
Pelagius szerint minden ember egy isteni szikrával
születik, ami lehetővé teszi, hogy szabadon válasszon
jó és gonosz között, ahogy azt az egyház és a
társadalom meghatározza. Ha úgy dönt, ellenszegül a
törvénynek, legyen az isteni vagy emberi törvény, az
a saját döntése, és vállalnia kell a döntésével járó
felelősséget Isten szemében és embertársaiéban
egyaránt.

Elhallgatott, csend ereszkedett közénk, amit csak egy

közelben éneklő katona hangja tört meg.
Elgondolkodtam a hallottakon. Sok mindent
mondott, de találtam benne értelmet.

– Tehát azt mondod, ez az ember egy jogtudós? –

Bólintott. – Hiszel neki? Vagy inkább Augustinusnak
és az egyháznak?

Az ajkába harapott.

– Pelagiusnak hiszek.

Megpróbáltam kiszívni a fogaim közül egy

beleragadt szőlőmagot.

– Nem kis bátorság kell szembemenni az egyházzal.

Ma reggelig soha nem hallottam erről a
Pelagiusról, de van logika a mondandójában. Milyen
messzire ment ez a vita kettejük között?

– Messzire. Hiszen Rómáról beszélünk.

– Lehet, hogy nemsokára az egész világ erről fog

beszélni. Azt mondod, ez a püspök nagy hatalmú
ember?

– Elképesztően. Erős barátai vannak, komoly

befolyása, egy nap még pápa is lehet belőle.

– Úgy tűnik, a te Pelagius barátod a széllel szemben

vizel. Egyezségre juthatnak valaha? Valamiféle
megállapodásra?

– Képtelenség. Olyanok, mint a nappal és az éjszaka.

– Igen, és úgy látom, az éjszaka gyorsan közeledik.

Pelagiusnak vannak támogatói az egyházban? Vagy
mindenki meg van győződve róla, hogy gonosz
szellem szállta meg?
– Rengeteg a támogatója. A legbefolyásosabbak
közül is sokan támogatják.

– Hányan? Vagy inkább milyen arányban?

Körülbelül egyenlők az erőviszonyok?

– Körülbelül, ha csak a számokat nézzük.

– Hogy érted?

– Nagybácsi… bocsánat, Publius, így megfelel?

– Sokkal jobb.

– Rendben. A kérdés itt az alapvető irányvonal. Ha

egy katona fellázad, talán bizonyos mértékig igaza
van, ha megnézzük, milyen körülmények és
események vezettek a lázadásához. Ennek ellenére
meg kell halnia, nem számít, mennyire voltak
érthetőek az indokai, és mennyire tudunk együtt
érezni vele. A lázadás nem tolerálható, tekintet nélkül
a motivációra. Ha egyetlen esetben
megbocsátanának, azzal gyakorlatilag előidéznék az
összes hadsereg pusztulását. Ugyanez a helyzet
Pelagiusszal. Végül veszítenie kell, különben
összeomlik az ötszáz éves egyház, amit maga
Krisztus hozott létre, az összes szabályával és
rituáléjával. Pelagius ezt jól tudja, Publius, mert nem
ostoba ember. Nem Krisztus egyháza ellen intézett
kihívást, hanem az emberek romlottsága ellen, mégis
tudja, hogy túl késő megváltoztatni, amit mások, nála
erősebb emberek évszázadok alatt felépítettek azzal a
céllal, hogy örökkévalóvá tegyék. Pelagius elmélete,
ha szabad így nevezni, megszüntetné az egyház
szükségességét, miközben Augustinus elmélete a
törvény szükségességével teszi ugyanezt. Pelagius
azt mondja, minden ember a szívében hordozza az
egész egyházat, és egyszerű elmélkedéssel is képes
kapcsolatot teremteni Istennel. Augustinus szerint az
ember semmi a keresztény egyház nélkül, ami
gyakorlatilag a mennyei királyság kulcsát
szimbolizálja. Az egyház Istenért emel szót, Pelagius
az emberekért. Így Pelagiusnak végül buknia kell.

– És ha elbukik? Utána mit fogsz tenni?

Picus megvonta hatalmas vállát.

– Az ő szabályai szerint élem tovább az életemet.
Hiszem, hogy igaza van, akármilyen bizonyítékokat
is sorakoztatnak fel ellene. Úgy fogok Isten elé állni,
ahogy éltem, és ha tévedtem, azt legalább őszintén, a
legjobb akarattal tettem. Olyan szabályok szerint
éltem az életemet, amelyekre fiatal koromban
megtanítottak. Nem hiszem, hogy különösebben
vétkes volnék.

Megkönnyebbülten elmosolyodtam, mert éreztem,

hogy a beszélgetés a végéhez közeledik.

– Én is úgy gondolom. – Felálltam és a vállára

csaptam. – Elég lesz ennyi Istenről és emberről,
sétáljunk egyet, és élvezzük ezt a napot, amit Isten
küldött a szórakoztatásunkra… bárhogy is szeretné,
hogy higgyünk.

– Ámen! – Rám mosolygott, és ebben a csillogó,

bronzbőrű mosolyban ismét megláttam azt a fiút, akit
ismertem.
Az oldalán lógó kardra mutattam.

– Ismerősnek tűnik.

Elővonta a pengét a bronzzal bevont hüvelyből.

– Nem csoda. Mióta ideadtad, állandóan magam

mellett tartom. Találtam Ibériában egy kovácsot, aki
értette a dolgát, és ünnepi alkalmakra készített hozzá
egy aranyhüvelyt. De arany vagy bronz a hüvely, a
kard mindig velem van.

Elindult a sátor kijárata felé, de megragadtam a

karját.

– Egy pillanat, Picus. Láthatóan nagyon foglalkoztat

ez a Pelagius-dolog. Mondd csak, miért velem
beszéltél róla? Azt hiszem, apádtól sokkal
értelmesebb válaszokat kaptál volna.

Elfintorodott.
– Ez nem az a dolog, amin szívesen vitatkoznék
apámmal. Attól tartok, szószéknek használtalak.
Sajnálom, ha untattalak.

– Untattál? – Hangosan felnevettem. – Picus, soha

nem álltam ilyen távol az unalomtól. Lehet, hogy
felettem állt a téma, de egyetlen pillanatig sem
unatkoztam. Menjünk, még sok mindent nem láttam,
és szeretnék megnézni mindent, mielőtt
hazaindulunk.

Mosolyogva nézett rám.

– Haza? Úgy érted, a hatalom londiniumi légköre

nem felel meg az ízlésednek? Inkább
visszamenekülnél vidékre?

– Pontosan – bólintottam. – Luceiia nagynénéd és én

nem törődünk vele, ki nevet ki minket ezért.

– Nagybácsi – mondta Picus még mindig

mosolyogva –, tőlem nem fogsz sem gúnyos
nevetést, sem kritikát kapni emiatt.
HARMADIK KÖNYV Genezis

XVII.

Nincs is jobb érzés annál, mint hazaérkezni egy

hosszú és kimerítő távollét után. Nagyszerű
hangulatban indultunk el Londiniumból, feldobott
minket Stilicho megbízatása, és biztosak voltunk
benne, hogy valóságos diadalünnep vár az út végén.
Az utolsó szakaszon választhattunk, hogy
továbbmegyünk, és az éjszaka közepén érünk a
villába, vagy megállunk aludni az erdőben, és csak
másnap érkezünk meg. Az utóbbit választottuk, és
még sötétben, a pacsirtákkal együtt ébredtünk, majd
azonnal elindultunk, amint a fény elkezdett
beszüremleni a fák közé. A villagazdaságot így pont
akkor pillantottuk meg, amikor a nap fölötte állt, és
felnőtt életem során először éltem át a valódi
hazaérkezés örömét.

A villára és a környező földekre néző délnyugati

domb tetején kirajzolódtak új erődünk még mindig
befejezetlen falai, körvonalai jól látszottak az éles
napfényben. Az ideiglenesen odatelepített erdőnek
nyoma veszett, és jó érzés volt arra gondolni, hogy
soha többé nem kell elrejtenünk alkotásunkat.
Plautus, akinek elmeséltük az erőd álcázásának
történetét, most szemügyre vette a helyet, és
kijelentette, hogy csak ugrattuk. Most, hogy saját
szemével is látta, képtelen volt elhinni, hogy
elrejtettük az épületet, és ha jobban megnéztem a
dombot, valamint a tetejét koronázó erődöt, el tudtam
fogadni kételkedését. Összemosolyogtunk Caiusszal,
és hagytuk, hadd gondoljon, amit akar.

Caius észak felé mutatott, ahol sűrű felhők

hömpölyögtek.
– Úgy tűnik, éppen csak sikerült megelőznünk a
vihart. Jó lesz megpihenni a lobogó tűz mellett, míg
másokat odakint áztat az eső.

Tökéletesen egyetértettem vele, és az út hátralévő

részét vágtatva tettük meg – alig vártuk már, hogy
otthon legyünk.

Zűrzavaros és lelkes fogadtatásban részesültünk.

Luceiia leplezetlenül zokogott a
megkönnyebbüléstől, miközben elém rohant, nem
érdekelte, ki láthatja. Testének formája, ahogy a
nyakamat átkarolva megölelt, eszembe juttatta
mindazt az élvezetet, amiben osztoztunk még a
legrövidebb elválás után is házasságunk első
időszakában, és olyan sürgető vágyat éreztem, hogy a
sürgölődésre ügyet sem vetve azonnal
visszavonultam vele a szobánkba. Rögtön egymásnak
estünk, akár a felajzott állatok, mégsem siettünk el
semmit, hiszen jól összeszokott pár voltunk. Később
csatlakoztunk a többiekhez, kéz a kézben, egymás
újbóli megismerésétől kipirultan.
A kolónia minden lakója összegyűlt a villában, az
emberek utazásunkról és kalandjainkról beszélgettek.
Caius kénytelen volt rögtönzött beszédet intézni az
egybegyűltekhez, elmondta, hogy hivatalosan is
elismertek minket kolóniaként, katonai
erőforrásainkat pedig „irreguláris hadseregként”
sorolták be. Másnapra összehívta a tanácsot, hogy
részletesen megbeszéljük, új megbízatásunk miféle
változásokkal fog járni jövőnkre nézve.

Aznap nem sok munkát végeztünk a kolónián.

Spontán szabadnapot tartottunk, és az ebéd
nagyszabású ünnepséggé fajult, amely a
folyamatosan szemerkélő eső ellenére bőven
belenyúlt a délutánba. Amikor leszállt az este, az
utolsó, legelszántabb ünneplők fedél alá húzódtak, és
mintha a kolónia összes gyertyáját és lámpását
meggyújtották volna, hogy tovább folytathassák az
éneklést, a táncot és a játékokat. Mire Luceiiával
ágyba kerültünk, olyan fáradtak voltunk, hogy kis
híján azonnal álomba merültünk egymás karjaiban.
Kis híján.
A másnapra összehívott tanácsgyűlés csak a reggel
tizedik órájában kezdődött el, és öt órán át tartott.
Nem volt kimerítő ülés, mivel kizárólag pozitív és
előnyös dolgokról kellett tárgyalnunk, amitől az
összes tanácstag felszabadultan és jókedvűen
viselkedett, Caius mégis fáradtnak tűnt, mire
végeztünk. Átsétáltam vele a nappali szobájába, ahol
megállt, szeretettel végigsimított a dolgozóasztalán
heverő kódexen; még akkor tette oda, mielőtt
elindultunk Londiniumba Senecával.

– Jó újra itthon lenni, Publius – mondta. – Azt

hiszem, most egy darabig írni fogok, amíg még van
fény. Tudod, egyre rosszabb a szemem. Fáj, amikor
lámpafénynél kell írnom, pedig nem olyan régen még
egész éjjel képes lettem volna írni a legkisebb
fáradtság nélkül.

– Ez senki szemének nem tenne jót, Caius –

mutattam rá. – Szerintem is jó ötlet nappal írni, ha
van időd és lehetőséged. Habár még most sem értem,
miért akar valaki olyan sokat írni, mint te. –
Elmosolyodott, de nem válaszolt. – Egyébként mit
írsz? – kérdeztem. – Úgy értem, már évek óta napi
több órát töltesz írással, de soha nem mutatod meg
senkinek. Legalábbis szerintem nem, vagy tévednék?

Mosolya kiszélesedett.

– Nem, Publius. Igazság szerint még soha senki nem

látta, mit írok. Senki nem mutatott érdeklődést iránta,
kivéve Luceiia. Ő tudja, mi az, bár sosem olvasta. És
azt is tudja, hogy ha meghalok, az övé lesz az egész.

– Nos, ha nem bánod, én is megkérdezem.

– Egyáltalán nem, főként, mivel te ösztönöztél rá.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Én? Mivel?

Caius felnevetett.
– Mivel, Publius? Nem is emlékszel? Hiszen te
támadtál rám, amiért meg akartam írni a katonai
emlékirataimat! Semmi nem rémlik? Azt mondtad,
inkább saját leszármazottaimra kellene gondolnom,
és nekik írnom valamiféle útmutatást a jövőre nézve.
– Valóban, valami kezdett derengeni. – Nos, azért
írok azóta is. Egy személyes história a kolónia
gyarapodásáról azoknak a szórakoztatására és talán
okítására, akik egy nap vezetni fogják ezt a helyet.

– História? Ezt hogy érted?

Caius vállat vont, és látható kimerültsége ellenére

elvigyorodott.

– Nagyon egyszerű – mondta halkan. – Rávettem

magam, hogy minden nap leüljek, és a napirendem
részeként írjak.

– Tehát egy krónika lesz? Mint Luscar feljegyzései

az inváziós hadjáratról?

– Hm. – A torkából előtörő éles hang nemleges

választ sejtetett. – Nem egészen, Publius, nem
egészen… sokkal inkább beszámolóféle, nem
hivatalos dokumentum. Benne lesznek a saját
gondolataim és megfigyeléseim is. A véleményem és
a meglátásaim bele lesznek keverve az események
leírásába. Mint mondtam, egyfajta személyes
história, és néhol szégyentelenül önző.

– Ezért nem mutattad meg senkinek? Mert annyira

személyes?

– Részben. – Ismét elmosolyodott, mintha azon

mulatna, milyen nagy jelentőséget tulajdonít saját
fontosságának az irományában. – És mint mondtam,
soha senki nem akarta megnézni.
Bólintottam.

– Ha megkérlek, elolvashatom?

– Természetesen. Sőt, nagy örömet okoznál vele. –

Még mindig mosolygott.

– Akkor megkérlek.
– Rendben, Publius – biccentett. – Szívesen
odaadom. Tiéd a kézirat, amikor csak kéred.

– Akkor ma éjjelre kérem.

Ezúttal felnevetett, és megcsóválta a fejét.

– Elkezdheted ma éjjel, Publius, de nem fogsz a

végére érni. Rájöttem, hogy elég terjengősen írok.
Szeretem saját szavaim hangzását, ha szabad
egyáltalán ezt mondani egy olyan foglalatosságra,
ami nem jár hanggal. Majdnem tíz éve írom, az
rengeteg olvasnivaló.

– Helyes! – Lelkesedéssel és elszántsággal telve

pattantam fel. – Akkor ma éjjel legalább elkezdem.
Már alig várom! Addig viszont lemegyek a
műhelybe, hetek óta nem jártam ott. Equus már el is
felejtette, hogy nézek ki kormos arccal. Gyere,
meggyújtom a tüzed és gondoskodom róla, hogy elég
fa és tinta legyen melletted.
– Nem, nem teszed meg! – Szinte felháborodott az
ajánlatomon. – Gallo majd mindent elintéz, és ezt te
is tudod. Menj csak a műhelyedbe, Publius.

Ügyet sem vetettem rá, tettem, amit jónak láttam, és

csak akkor szólaltam meg újra, amikor már égett a
tűz.

– Néha Gallo is elfelejt dolgokat, mint mi

mindannyian. Tudod, ő sem lesz már fiatalabb.

Az íróasztalát a délutáni napfénybe húztam, és

gondosan eligazgattam. A vasszobor, amit
Coventinának, a Tó Hölgyének neveztem el, egy
másik asztalon állt egymagában. Megcirógattam,
mint mindig, ujjaimat szeretettel húztam végig a
gömbölyded íveken.

– Türelmes hölgy, Publius – jegyezte meg Caius. –

Figyel és vár rád, akár egy szűz menyasszony, és
azon töpreng, mit akarsz vele kezdeni.
Kezemet a fejére helyeztem, éreztem a tenyeremben
a fémkoponya egyenetlenségeit.

– Tudom, Caius – feleltem szinte suttogva. – És ezzel

nincs egyedül. Én is ugyanazon töprengek.

Magára hagytam Britannicust, és lesétáltam a

műhelybe. Útközben meghallottam a kalapácsok
csilingelését. Az ajtón belül megálltam, hogy
szemem hozzászokjon a félhomályhoz, és
megtöltöttem a tüdőm a füstös, vasszagú levegővel.
Minden alkalommal szinte testi vágyat éreztem,
amikor visszatértem erre a helyre. Equus a központi
kemencénél dolgozott, én pedig a kötényemet
felkapva csatlakoztam hozzá.

– Min dolgozol?

Színpadiasan ugrott egyet, mintha valami nagyon

megriasztotta volna.

– Boudica hátsójára! Szellemeket látok? Mit keresel

te itt, a mocskos kovácsműhelyben? Azt mondták,
meghaltál, amikor egy kancát gyömöszköltél, hogy
megpróbáld javítani a vérvonalat!
– Nem, az Victorex volt – vigyorogtam rá. – Én
jobban kedvelem a birkákat.

– Ó, értem – bólogatott bölcsen. – A birkákat. Akkor

dugd bele ezt a tűzbe. – Átadott egy keskeny
vasdarabot, ami mintha kardpenge lett volna, de
kétszer olyan hosszú, és másfélszer olyan széles volt.

– Mi ez?

– Amin dolgozom.

Előrenyújtottam, éreztem, ahogy billeg a fogók

között.

– Akár egy kardpenge, de túl hosszú és nehéz.

– Pontosan az: egy túl hosszú és túl nehéz kardpenge.

Megjátszott döbbenettel csóváltam a fejem, és

belenyomtam a fémet a faszénbe. Ismerősen
kellemes érzés volt a fogókat tartani a kezemben.
– Komolyan beszélek, Publius. – Equus szeme
csillogott a tűz fényében. Ez az, amit mondtam. Van
egy ötletem, és szeretném kipróbálni.

Még mélyebbre nyomtam a fémet.

– Mesélhetnél róla. Honnan jött az ötlet?

– Természetesen a fejemből. Honnan jöhetett volna?

– Nem, Equus, úgy értem… eh, hagyjuk. Mi ez az

ötlet?

– Gyere ide, és nézd meg. Készítettem néhány rajzot.

– Rajzot? – nevettem. – Túl sok időt töltesz

Androsszal, Equus. Egy nap majd benézek, és itt
talállak térden állva, amint éppen imádkozol!

– Bah! – horkantotta megvetően. – Ne hidd, Publius

Varrus! Ne hidd, hacsak nincs előttem egy asszony a
földön! Ezt nézd!
A falapú munkaasztalhoz lépett, megragadott egy
halom különféle méretű pergament, és kiterítette őket
maga előtt. Amikor megtalálta, amit keresett,
megkopogtatta az ujjával, én pedig előreléptem, hogy
megnézzem. Nagyobb darab pergamen volt,
dárdahegyeket, gerelyeket, fejszéket és kardokat
ábrázoló rajzokkal. Mindegyiket megnéztem, de nem
tudtam, mit kellene látnom. Egyik sem tűnt furcsának
vagy újnak.

– Nos? – vontam fel a szemöldököm. – Nézem. Mit

olyan érdekes rajtuk?

– Egyelőre semmi, de engedd, hogy elmagyarázzam.

Olyan fegyvert akartál, amit egy ember lóhátról is
tud használni. Rengeteget dolgoztam rajta, de
Bacchus golyóira esküszöm, már kezdtem kételkedni
benne, hogy ez lehetséges. – Vártam, nem szóltam
semmit, ő pedig állával a rajzokra bökve folytatta. –
Ezek gyalogosoknak való fegyverek, és a kard
közülük a legjobb. Egyaránt használható támadásra
és
védekezésre. Meg tudod állítani egy másik ember
csapását, és könnyedén meg is ölheted vele. A
dárdának vannak korlátai. Ha eldobod, vagy
rohamozol vele, elhasználódik, ezért jobb, ha van
nálad tartalékként egy kard is. A fejsze még rosszabb.
Ha jól meglendíted, védtelen maradsz egy karddal
vagy dárdával szemben. Ha támadsz vele, jobb, ha
eltalálod az ellenfeled, mert ha egy kicsit is ért a
harchoz, több lehetőséged nem lesz.

Eszembe jutott, hogy soha nem hallottam Equust

ennyit beszélni egyetlen témáról, és még messze járt
a végétől. Tekintete felélénkült, keze folyamatosan
mozgott egyik rajztól a másikig, hogy hangsúlyt
adjon a szavainak, és terelgesse gondolataimat.
Érdeklődve hallgattam.

– Tehát, amikor egy embert lóra ültetünk, a lovakat

pedig szoros alakzatba tömörítjük úgy, ahogy te
képzeled, jó mélyen elmerülünk a szarban. Ilyen
helyzetben a fejsze annyit ér, mint vadkanon az emlő,
mert ha meglendíted, eltalálod a melletted lovaglót,
vagy a saját lovadat mészárolod le. A kard ugyancsak
használhatatlan, mert túlságosan rövid. Még ha
marad is helyed meglendíteni, nem érsz el egy
térdelő vagy fekvő embert. Marad tehát a dárda, de a
dárdák hegyes fegyverek, csak döfni lehet velük,
vágni nem. Ráadásul a pilumot úgy alakították ki,
hogy a nyele meghajoljon. Nagyon jó, ha az ellenfél
pajzsába kell hajítani, és ezzel akadályozni, de
számunkra ez mit sem ér.

Tenyerével rácsapott a rajzokra, eltakarva őket

hatalmas mancsával.

– Ezért egy újfajta dárdán kezdtem gondolkodni.

Rövid, merev, körülbelül három láb hosszú nyéllel,
hogy azért meglegyen a súlya, és lapos, kardszerű, de
kétszer olyan hosszú pengével, amelyik dupla élű és
élesebb, mint egy szajha nyelve. – Miközben beszélt,
egy darab szénnel gyors vonalakat húzott a papírra.

– Egy ilyen fegyver sokféle előnyt biztosít a

lovasnak. Le tud nyúlni vele a lovak között, ha a
nyelet a hóna alá fogja, és elég könnyen kezelhető
ahhoz, hogy vágásra és szúrásra is használhassa.

Le voltam nyűgözve.
– Igazad lehet – dünnyögtem, miután alaposan
átgondoltam a hallottakat. – Viszont csak az egyik
oldalon lehetne használni.

– Mire gondolsz? – Összevonta a szemöldökét, nem

értette, mit akarok, de aztán hirtelen rájött, és a
következő szavaiból kiderült, hogy én értettem félre
őt. – Nem, dehogy, Publius! A pokolba is, ezt
kétoldali használatra terveztem! A rövid nyél miatt a
lovas könnyedén átemelheti a lova feje fölött, és ott
is támadhat vele.

– Szerintem nagyon jó ötlet, és egy próbát

mindenképpen megér. Készíts nekem egyet, és
kipróbáljuk.

– Készítsek egyet, és kipróbáljátok! Krisztus

keresztjére, ember, nem azt teszem éppen?

A faszénből kiálló hosszú vasra nézetem.

– Mikor lesz kész?

– Ha nem akadályozol tovább a munkámban,
reggelre megkapod.

– Teljesen készen?

– Teljesen készen, és megélezve. Most pedig

megengednéd, hogy folytassam?

A következő két órában a műhelyben tébláboltam, az

inasokat ellenőriztem és leltárt készítettem a
készleteinkről, a szegektől a hordóabroncsokig.
Időnként visszamentem Equushoz megnézni, hogy
halad. Végül sikerült annyira felbosszantanom, hogy
nevetve kergetett ki a műhelyből.

Különös hangulatban voltam azon a délutánon. Nem

volt kedvem semmi hasznos munkát végezni, és
komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ágyba viszem
a feleségemet, egy kis nappali hancúrozásra. Évek
óta nem éreztem magamban ennyi ifjonti energiát, de
mint kiderült, nem vezethettem le a kívánt módon,
mert Victorex a nevemet kiáltozva integetett az
istálló mellől. Odamentem, ő pedig azonnal hosszas
litániába kezdett arról, hogy a lovakat sokkal
gyakrabban és rendszeresebben kellene patkolni.
Udvariasan
bólogattam, becsuktam a fülem és hagytam, hadd
mondja a magáét. Végül feladta és eltűnt az istálló
sötétjében – magában motyogott, és bizonyára
mindenféle csúf nevekkel illetett.

Hirtelen jellegzetes, halálos szisszenést hallottam a

fülem mellett, és miközben lebuktam, már meg is
hallottam a hosszan rezgő puffanást, ahogy egy
nyílvessző az egyik ajtóba fúródott mellettem.
Méltóságomra ügyet sem vetve megperdültem,
tekintetem a támadót kereste, de senkit sem láttam.
Beugrottam az istállóajtó fedezékébe, és ebben a
pillanatban újabb nyílvessző vágódott a fába,
könnyedén átfúrva a két hüvelyk vastag tölgyet.

– Varrus! Gyere elő, római! – Megkönnyebbültem,

ahogy felismertem a mély, erős hangot. – Ha
rosszabb lövész lennék, most halott volnál!

– Ullic! – kiáltottam vissza. – Te félnótás kelta

megszállott! Tedd le azt a fegyvert, mielőtt
megsebesítesz valakit! – Újabb nyílvessző fúródott a
fába, majd még egy és még egy. Láttam, hogy
Victorex felém rohan az istálló félhomályában, és
intettem neki, hogy maradjon a helyén.

– Hagyd abba, Ullic! Valaki megsérül! – Egy hatodik

nyílvessző is érkezett válaszként, aztán csend lett.

– Befejeztem, római! Gyere elő, és nézd meg a

mintát!

Kiléptem az ajtó mögül. Még mindig nem láttam

sehol, ezért úgy tettem, ahogy mondta, és megnéztem
a fából kiálló vesszőket. Tökéletes kört alkottak, és
hatalmasok voltak. Akkorák, mint a saját
nyílvesszőim. Mindegyik teljesen átvitte a keményfa
deszkákat.

Anélkül, hogy megfordultam volna, hátraszóltam a

vállam felett:

– Ullic, egy keményfejű kelta hol talál olyan nagy és

erős íjat, amiből ilyen vesszőket lehet kilőni?

– Például készíthet magának, római.

– Ki van zárva, hacsak az egész törzs eszét nem
egyesíti egy mesteremberben, aki elég okos ahhoz,
hogy egy római segítségét kérje.

– Állj félre! – Engedelmeskedtem, és egy hetedik

vessző fúródott pontosan a kör középpontjába. –
Most pedig nézd meg az én csodálatos fegyverem, te
arrogáns latin bugris, és ámulj!

Hallottam a közeledő lépteket, és hátrafordultam.

Hatalmas fogai villogtak, ahogy gonoszkodó
mosollyal lépdelt felém, és amikor elég közel ért,
odadobta nekem az íját. Jobb kézzel kaptam el.
Hatalmas fegyver volt, talán még hat lábnál is
hosszabb, ínnal megfeszítve, de egyetlen darabból
állt, nem rétegelték, mint az én fából, szaruból és
ínból készült fegyveremet. A legömbölyített fa
megtöltötte a tenyeremet középen, ahol fogtam, és a
végei felé fokozatosan keskenyedett. Méricskéltem a
súlyát, jó fogás esett rajta. Átvettem a bal kezembe,
és kipróbáltam a húrt. Erős volt, akár a sajátomé.
Ullic némán figyelt, meg sem mozdult, amíg
óvatosan vissza nem engedtem a húrt. Aztán a hátán
függő tegezhez nyúlt, és adott egy nyílvesszőt is.

Kifeszítettem az íjat, megcéloztam az egyik

kerítésoszlopot, és lőttem. Csodálatos fegyver volt.

– Nos? – kérdezte halvány mosollyal.

– Nem rossz. – Lehajtott fejjel nézegettem az íjat,

próbáltam nem mutatni, mennyire tetszik. – Honnan
loptad?

– Bah! Egy kelta királynak nem kell lopnia. Az

emberei harcolnak, hogy ajándékokkal lássák el!

– És ki harcolt kivel, hogy ezt megszerezzék neked?

– Felegyenesedtem, és mosolyogva visszadobtam
neki az íjat. – Ettél már?

– Hogy ettem volna? Három napja úton vagyok, azért

jöttem, hogy lenyűgözzelek az új játékszeremmel.
Mostanra már ehetnék, ha valaki felajánlotta volna a
vendégszeretetét, még ha az római vendégszeretet is.
– Római-briton. Jól nézel ki, Ullic, az asszonyaid
bizonyára nagyon keményen munkálkodnak.
Öblös nevetéssel átkarolt, és alaposan
megszorongatott. Victorex az istálló biztonságából
figyelte, ahogy elindulunk a ház felé. Soha nem
tudott megbízni Ullicban és az embereiben.

– Nos, barátom – kérdeztem, miközben

összekapaszkodva sétáltunk –, mesélj szépen erről az
íjról. Honnan szerezted?

– A saját földemről, az egyik fámról. – Hangja sokkal

áhítatosabb volt, mint korábban bármikor.

– Miféle fa az? – érdeklődtem mohón.

– Mi tiszafának hívjuk. Örökzöld, alacsony és

terebélyes. Lassan nő, de erős, rugalmas, és tökéletes
az íjkészítéshez.

– Ki készítette?

– Természetesen Cymric. – Ullic kinyújtott kézzel

maga elé tartotta a fegyvert, és megcsodálta íveit. –
Már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy készít valami
hasonlót. Megpróbálta lemásolni a te afrikai
szörnyetegedet, de a szaru kifogott rajta, ezért
feladta, és inkább különféle fákkal próbálkozott.
Végül kikötött ennél. Két évébe került, hogy
elkészüljön vele.

– Egyetlen íjjal?

– Igen, Varrus, egyetlen íjjal, de esküszik rá, hogy ez

csak az első a több ezerből. Cymric nagyon büszke
az íjára.

– Lehet is. Miért adta neked?

Ullic meglepetten nézett rám.

– Kénytelen volt. Én vagyok a király.

– Lószart! Beszéljünk komolyan, Ullic! A te néped

körében ez semmit sem jelent, legalábbis ha
tulajdonról van szó.

Újra elnevette magát.

– Szegény Cymric! Kénytelen volt nekem adni,
miután elkészült vele, mert kiderült, hogy nem elég
erős hozzá, én vagyok az egyetlen, aki ki tudja húzni.

Vigyorogva elvettem tőle az íjat, és újra a fülemig

húztam a húrt.

– Nem az egyetlen, Ullic.

– Eh! – Fejedelmien intett a kezével, mintha még a

gondolatát is elutasítaná, hogy valamiben egyenrangú
lehetek vele. – Te nem számítasz. Idegen vagy, egy
átkozott római.

– Ez igaz – mosolyogtam. – És mint ilyen, kivételt

képezek a szabályod alól… – A szemöldökét
összevonva nézett rám. – Örülök, hogy végre
elismered a felsőbbrendűségünket.
Utánam vetette magát, és minden bizonnyal le is
teper a földre, ha Luceiia nem ezt a pillanatot
választja, hogy észrevegyen minket, és
odaköszönjön. Ullic Luceiia jelenlétében hatalmas
birkává változott, a feleségem tökéletesen elbűvölte a
királyt. Egy pillanat alatt megfeledkezett rólam, és
inkább Luceiia sugárzó szeretetében fürdőzött, aki
persze tisztában volt vele, milyen hatással van
Ullicra. Amint közelebb értünk a házhoz, Veronica is
előkerült, és kiszaladt elénk köszönni – ő is nagyon
kedvelte vendégünket.

Ullic is hallott a látogatók érkezéséről, és jelentős

haderővel indult el otthonról, készen rá, hogy ha a
szükség úgy hozza, harcba szálljon értünk. Ám még
félúton sem járt, amikor hírt kapott róla, hogy
elindultunk Londiniumba, ezért visszafordult, és
őrszemeket hagyott hátra, hogy jelentsék neki, ha
megérkeztünk. Ezeket az embereket most a dombok
között hagyta, ezért Britannicus küldött nekik
szekéren egy hordó sört. Egészen a villáig hallatszott
az örömujjongásuk, amikor a szállítmány odaért, és
nemsokára felizzottak az első tábortüzek odafent,
megvilágítva az éjszakát, és hallottuk a kelta
énekeket.
A mi esténk jóval visszafogottabbra sikeredett, és
rajtam kívül mindenkinek korán véget is ért.
Ahelyett, hogy a többiek példáját követve lefeküdtem
volna aludni, kölcsönkértem Caius művének első két
kötetét, és letelepedtem olvasni.

Az az esti olvasás fordulópontot jelentett az

életemben, mert az olvasottaktól annyira izgatottá
váltam, hogy elkezdtem elmélkedni saját
gondolataim papírra vetésén. Lenyűgözött az a
látszólagos könnyedség, amivel Britannicus átadta
magát az oldalaknak, és elhatároztam, hogy én is
valami hasonlót fogok tenni. Az elkövetkező
hónapok során azonban rá kellett jönnöm, hogy ez a
fajta írás korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek
látszik. Legalább ezerszer adtam volna fel undorral,
ha maga Caius nem bátorít. Egyszerűen nem engedte
meg, hogy abbahagyjam. Megmutatta, hogy megéri
az erőfeszítést. Beszélt saját nehézségeiről, amikor
belevágott, és megmutatta korai próbálkozásait,
melyek nem sokkal voltak jobbak az enyémnél.
Meggyőzött róla, hogy ha elég elszántan
próbálkozom, és nem adom alább, egy nap le tudom
írni a pergamenre, amit érzek. És az idő
bebizonyította, hogy igaza volt. Ám az első néhány
hónapi munka a legnehezebbek közé tartozott, amit
valaha valaminek a megtanulásával töltöttem.
Először úgy tűnt, semmit nem csinálok helyesen,
amíg el nem jött a nap, amikor leírtam valamit, és
legnagyobb meglepődésemre rájöttem, hogy
majdnem pontosan azt jegyeztem le, amit gondoltam.
Ez volt a valódi kiindulópontom. Ami előtte történt,
az csak az alapok elsajátítása volt.

Az olvasás és felfedezés első éjszakáján még akkor is

izgatottan járt az agyam, amikor befeküdtem az
ágyba. Később ki kellett mennem kiüríteni a
hólyagomat, és örömmel bújtam vissza feleségem
selymes melegsége mellé.

XVIII.

A következő nap nem indult szerencsés előjelekkel.

Kora hajnalban a szakadó eső zúgására ébredtem, és
úgy döntöttem, forró fürdővel és masszázzsal
kezdem a napot, de rá kellett jönnöm, hogy a
hypocaustumot, központi fűtőrendszerünket ellátó
kemence megrepedt – emberemlékezet óta először.
Így meg kellett elégednem egy hideg fürdővel és egy
fájdalmas masszázzsal, és az a tudat sem nyugtatott
meg, hogy munkások egész hada próbálja elhárítani a
hibát.

A reggel folyamán fel akartam lovagolni az erődhöz,

ellenőrizni az ott folyó munkálatokat, de a főépület
és a fürdőház közötti rövid távolság megtétele
meggyőzött róla, hogy értelmes ember ilyen időben
inkább odabent keres magának valami tennivalót.
Csakhogy a ház is hideg volt a tönkrement kemence,
vagy a törött fűtéscsövek miatt, bármi is okozta a
hibát. Végül a köpenyembe burkolózva átsiettem a
kovácsműhely barátságos melegébe.

Equus több mint egy órája dolgozhatott, mivel

odakint már világos volt, mégis égtek a lámpások.
Felnézett a munkájából, amikor kiakasztottam
száradni nedves köpenyemet.

– Esik?

Először azt hittem, csak tréfál, de aztán láttam, hogy

nem is igazán érdekli a válaszom.
– Hogy esik-e? Mióta vagy itt?

Nagyon koncentrált valamire a munkaasztal mellett,

és csak a válla fölött szólt vissza, tekintetét egy
pillanatra sem vette le a munkájáról.

– Azt hiszem, egész éjjel itt voltam. Kész akartam

lenni a dárdáddal. – Éppen végzett valamivel,
felegyenesedett, és érkezésem óta először pillantott
az ajtó felé. – Úgy látom, szajha reggelünk van.

Beletúrtam elázott hajamba, majd leráztam ujjaimról

a vizet.

– Elég pocsék, Equus, de miért szajha?

Vigyorogva fordult vissza a munkájához.

– Nedves és bárki megkaphatja, de alapvetően hideg,
kellemetlen és mindenkit megvámol. Viszonoztam a
vigyorát.

– Ilyen korán filozofálsz? Kemény éjszakád lehetett.

Mi a helyzet?

Újra felegyenesedett.

– Nem is tudom – felelte undorral. – Nem vagyok

elégedett ezzel a dárdával.

– Miért nem? Mi baj van vele?

– Átkozott legyek, ha tudom! De valami nincs vele

rendben.

– Hol van? Hadd nézzem meg.

– Ott – bökött hátrafelé a fejével. – A hátsó falnak

támasztottam.

Azonnal meg is pillantottam.

– Innen jónak tűnik… kicsit furcsa a kinézete, de erre
is számítottam.

Odaléptem, és felemeltem az új fegyvert.

Megfelelően nehéznek és jól használhatónak tűnt. A
dupla élű penge három láb hosszú volt, a hegyétől hat
hüvelyken át fokozatosan szélesedett, amíg el nem
érte a két hüvelyket, majd onnan valamivel lassabban
tovább, mintegy négy és fél hüvelykig. Az élek
mindkét oldalon kiválóak voltak, a központi mag
vastagsága körülbelül fél hüvelyk lehetett, és
végigfutott az egész nyélben. Equus a nyélre
vasdrótokkal sima fadarabokat erősített, és így
létrehozott egy erős, két és fél hüvelyk vastag, három
láb hosszú markolatot. Súlyos fegyver volt, de nem
otromba.

– Mi baj van ezzel? – kérdeztem. – Mi nem tetszik

rajta? Equus tanácstalanul és ingerülten csóválta a
fejét.

– Már mondtam, nem tudom. Ráültem arra a

fűrészbakra, és gyakoroltam vele egy keveset. Valami
nincs vele rendben, de átkozott legyek, ha meg
tudom mondani, mi az!

– Esetleg túl nehéz? – Vállmagasságba emeltem,

behajlítottam a karom, próbálgattam a súlyát.

– Arra a feladatra, amire szánjuk, biztosan nem.

– Esetleg az egyensúly? Azzal meg vagy elégedve? –

Miközben beszéltem, két kézre fogtam a markolatot,
és kinyújtott karral magam elé tartottam a dárdát.

– Igen, azt hiszem. Igen, a pokolba is! Vágásra és

szúrásra is tökéletes… – Érezni lehetett a hangján,
mennyire bosszantja a dolog. – Csak… egyszerűen
érzem, hogy valami rossz, Publius! Bár alkalmas
arra, amire kitaláltuk, valami hiányzik. Van ennek
valami értelme?

– Nem, barátom. Semmi értelme. – Ingerülten

horkantott. – Mit akarsz, mit mondjak? Fogalmam
sincs róla, mitől éreznéd jónak. Nekem megfelel, de
nem én terveztem és készítettem.
Sóhajtva visszafordult a vasdarabhoz, amelyet ez
időre bedugott a faszénbe. Figyeltem, ahogy
ráhelyezi az üllőre, és ütni kezdi. Minden csapás után
szikrák röppentek. A negyedik ütésnél megállt,
elgondolkodva leengedte a vállát, és hatalmas
kezében a pöröllyel visszafordult hozzám.

– Szerintem az zavar, hogy ez a fegyver se ló, se

szamár. Dárda, de kardként kell használni.

– Ez egy új fegyver, Equus. Logikus, hogy saját

szabályai vannak. Egyszerűen más.

– Igen, azt hiszem… nos, remélem, hasznát veszed.

Én sosem fogom használni.

Nagyon elkeseredettnek tűnt. Letettem az új fegyvert,

odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezem.

– Majd megszokod, öreg barátom. Ha meglátod,

milyen jó szolgálatot tesz másoknak, büszke leszel
rá.

– Kétlem – morogta.
– Én nem. Britannicus engem bízott meg vele, hogy
találjak ki egy új fegyvert az új taktikájához. Én
továbbadtam neked a feladatot, és ez a végeredmény.

– Nem, Publius, nem ez! – felelte meglepő indulattal.

– Én nem vagyok olyan okos, mint te meg a
tábornok, és nem bánok olyan jól a szavakkal. De
legbelül akkor is tudom, hogy nem ez a fegyver a
válasz! Lehet, hogy egy ideig megteszi, de nem ez
az!

Újra kézbe vettem a fegyvert, méregettem a

kezemben, megnéztem az élét a hüvelykujjammal.

– Meglátjuk, Equus. Túl sok a víz odakint ahhoz,

hogy még ma kipróbáljuk. Ha holnap felszárad egy
kicsit, meglátjuk, mit tud egy lovas kezében.

Szavaim végére csengő kalapácsütéssel tett pontot,

majd az időközben kihűlt vasat káromkodva lökte be
újra a faszéntűzbe. Caius ebben a pillanatban lépett
be a műhelybe, szorosan magára tekert katonai
köpenyében.

– Publius, Equus! Reméltem, mindkettőtöket itt

talállak. Ez az egyetlen hely az egész villában, ahol
el lehet rejtőzni a hideg elől. Mi van a kezedben,
Publius?

Felé nyújtottam a fegyvert.

– Az új lovassági fegyvered. Equus éjjel végzett vele.

– Kiváló! Lássuk csak… – A fegyverért nyúlt, de én

nem engedtem el.

– Majd ha levetted a vizes köpenyed. A te korodban

már végzetes lehet egy tüdőgyulladás, Caius.

– Rosszabb vagy, mint a feleséged – morogta.

Ledobta magáról a köpenyt, én pedig átadtam a

fegyvert, és kiakasztottam a ruhadarabot saját, már
gőzölgő köpenyem mellé, amely a vizes gyapjú
szagával töltötte meg a műhelyt. Mire
visszafordultam, Caius már próbálgatta az új dárdát,
a válla fölé emelve, mint valami gerelyt, a súlyát és
az egyensúlyát méricskélte. Equus Britannicus arcát
figyelte, láthatóan megpróbálta leolvasni róla a
tábornok gondolatait.
– Jó. Hm, igen. Jó lesz, Varrus. Kiváló munka,
Equus. Azt hiszem, ezt kerestük.

– Te igen, tábornok? Mert én nem. – Equus

egyértelműen nem volt elégedett.

– Ezt hogy érted? – kérdezte meglepetten Caius.

– Equus nincs vele megelégedve. Saját találmánya,

de úgy véli, jobbat is készíthetett volna. Caius
megtapogatta a penge élét, mintha felfedezett volna
rajta egy hibát.

– Nos, talán tud is, főleg ha ennyire határozottan érzi.

Lehet, hogy valóban tudsz jobbat készíteni, Equus,
de nem tudhatjuk, amíg meg nem próbálod, igaz?
Addig is azonban azt kell mondanom, kiváló munkát
végeztél. – Közelről is megvizsgálta a pengét. – Igen,
valóban kiváló. Az embereinknek lesz mivel
gyakorolniuk, amire büszkék lehetnek, ami mássá
teszi őket. Nagyszerű fegyver, magammal vihetem?
– Igen, ha akarod – bólintott Equus. – De tartsd
szárazon, nem lenne jó, ha elrozsdásodna még
használat előtt.

– Ne aggódj, vigyázok rá. Mindenesetre a

lelkesedésem ne akadályozzon meg benne, hogy
megpróbáld továbbfejleszteni.

Equus hangosan horkantott, és jelezve, hogy részéről

befejezte a beszélgetést, visszatért a munkájához.

– Publius – fordult hozzám Caius, még mindig Equus

zsémbességén mosolyogva. – Ullic keresett, sikerült
megtalálnia?

– Nem, még nem.

– Nos, ha fontos a dolog, előbb vagy utóbb itt is

biztosan megnéz. Elég jól ismer, hogy tudja, hol talál
meg. Luceiia azt üzeni, hogy neki is szüksége lenne
rád ma. Ebédre valami különlegességet készít neked,
és délben a családi szobában fogtok étkezni. A
helyedben nem felejteném el.

– A családi szobában? Délben? Mi folyik itt, Caius?

Caius őszinte ártatlansággal az arcán rázta meg a
fejét.

– Nos, valami biztosan készül. Valami, amit majd

megtudok, amikor eljön az ideje. Caius bölcsen,
kifejezéstelen arccal bólintott.

– Valószínűleg dél körül.

– Az biztos, barátom. A családi szobát csak itthoni

hadbírósági tárgyalásokra és egyéb fontos
eseményekre szoktuk használni. Ha találkozol a
feleségemmel, kérlek, mondd meg neki, hogy ott
leszek.

Luceiia családi szobája a legszentebb hely volt a

házban. A nagyméretű helyiségben kényelmes
székeket és fekvőhelyeket helyeztek el, és ez volt az
egyetlen szoba a házban, ahová csak a kivételezett
kevesek léphettek be. Amikor családi összejövetelt
tartottunk ott – a családba természetesen Caius is
beletartozott –, akkor egyetlen szolgáló vagy látogató
sem zavarhatott minket. A többi szoba többé-kevésbé
nyilvánosnak számított – kivéve a hálószobákat – de
a családi szobába kizárólag a nagyon közeli barátokat
engedtük be. Luceiia maga takarította a helyiséget, és
voltaképpen kizárólag az övé volt, amiben
különbözött nem csak a ház, de biztos vagyok benne,
hogy a birodalom összes többi szobájától is. Az
összes ismerősünk közül egyedül Ullic Pendragon
rendelkezett azzal az előjoggal, hogy bármikor
beléphessen.

Az eső körülbelül dél előtt egy órával elállt, de a

felhőtakaró nem akart felszakadozni, ezért folytattam
a munkát a műhelyben, amíg el nem érkezett az idő,
hogy elinduljak a rejtélyes „különleges ebédre”.

– Légy óvatos – mormolta Equus, miközben

felhúztam a köpenyem –, az asszonyok, különösen a
feleségek hívása veszélyes lehet. Rá fog beszélni
valamire, és csak remélhetem, hogy túléled.
Nevetve indultam a ház felé, és azon gondolkodtam,
vajon miről lehet szó. Igazából nem aggódtam.
Luceiia előző éjjel nagyon jó kedvében volt. És még
reggel is vidámnak tűnt. Megtanultam még a korai
szakaszában felismerni az asszonyi elégedetlenséget,
így biztos voltam benne, hogy a személyes
horizontomon nem gyülekeznek a viharfelhők.

Az első dolog, amit a házba belépve észleltem, hogy

a fűtés ismét működik. Észrevehetően feljebb kúszott
a hőmérséklet, mióta kora reggel átmentem a
műhelybe. Luceiia öleléssel, csókkal és mosollyal
fogadott az ajtóban, belém karolt, és átvezetett a
családi szobába, én pedig boldogan hagytam magam
vezetni, mert bár biztos voltam benne, hogy nincs
semmi baj, mégis megkönnyebbüléssel fogadtam
derűs viselkedését. A helyiség fényárban úszott és
vidám hangulatot árasztott, mint mindig. A
kandallóban égett a tűz, és meleg fény ömlött be az
átlátszó üvegablakokon keresztül – ez volt Luceiia
egyetlen nagyobb engedménye a fényűzés felé, az
üvegtáblákat Galliából hozatta ijesztő áron. A tűz elé,
a szoba közepére egy kis asztalt helyeztek, a rajta
álló agyagkorsót friss gyümölcs, kenyér, sajt és bor
vette körül.

Luceiia fiatalkori utazásai során rengeteg egzotikus

étel receptjét gyűjtötte össze. Ugyanúgy szeretett
főzni, ahogy én szerettem a vassal dolgozni. A
házasságkötésünk előtt elkészített nekem egy ilyen
ételt, és az lett a mi rituális „boldogság” ételünk,
melyet csak különleges és jelentős alkalmakkor tett
az asztalra. Tudtam, hogy most is az van a korsóban.
Fogalmam sem volt róla, mitől különleges vagy
jelentős a mostani alkalom, de szó nélkül elfogadtam,
ahogy a szobába lépve összefutott a nyál a számban a
borban, fűszernövényekkel sült fácán– és csirkemell,
a hagyma és a gomba illatától. Megálltam az ajtóban,
körülnéztem, és nem kerülték el a figyelmem az
asztalokra rakott vázában álló virágok, mint ahogy a
Konstantinápolyból hozott keleti füstölő könnyű
illata, valamint a jobb oldali falnál álló Ullic sem.

– Mire készülsz, Luceiia? – Tekintetem Ullicra

siklott, majd vissza a feleségemre. – Mi folyik itt?

Szerelmes és hamiskás tekintettel mosolygott rám.

– Folyik? Semmi nem folyik, szerelmem. Ullic a
hegyekből jött idáig, hogy üdvözöljön, és mivel már
nagyon rég járt itt, szégyen lett volna, ha nem
ünnepeljük meg valamilyen módon a jövetelét.
Túlságosan ritkán látjuk.

– Ritkán? – morogtam. – Az az évi két-három

alkalom nagyon is gyakori egy tanulatlan vadember
számára egy ilyen civilizált otthonban. Még a végén
elégedetlen lesz saját rozoga viskójával. Legközelebb
majd furcsa gondolatai támadnak, és azt fogja hinni,
bármikor keveredhet a rendes emberekkel.

Játékosan a vállamba öklözött.

– Viselkedj, és ne morogj, mint egy morcos medve!

Láttam ma reggel, hogy esik, és tudtam, hogy itthon
maradsz, ezért úgy döntöttem, egy kicsit
ünnepélyessé teszem a napodat. És a miénket is.

Magamhoz vontam és megcsókoltam.

– Éppen ideje volt. Esküszöm, mostanában csak
akkor kapok megfelelő bánásmódot, amikor ez a
kelta bugris erre jár.

Lemondóan csóválta a fejét, és az asztalhoz sétált;

még mindig úgy mozgott, akár a fiatal lány, pedig
már egy ötgyerekes matróna volt.

Ullic nem reagált a csipkelődésemre, amit kissé

furcsának találtam, ezért alaposabban szemügyre
vettem a kelta királyt.

– Mi van veled? – kérdeztem.

Ostoba vigyorral megvonta hatalmas vállát, de nem

szólt semmit. Luceiia közelében az ostoba vigyor
volt a megszokott arckifejezése, de a hallgatása akkor
is különös volt. Nem hagytam annyiban.

– Nem jól érzed magad? Sosem láttalak még ilyen

csendesnek és illedelmesnek. – Most sem jött válasz,
ezért Luceiiára néztem. – Hol vannak a gyerekek?
– Ma a konyhában esznek. Túlságosan lármásak
voltak reggel, így száműztem őket.

– Helyes, ezt imádni fogják.

– Valóban. Néha azt gondolom, jobban kedvelik

Gallót és a szolgálókat, mint minket.

– Ha evésről van szó, akkor így is van, kedvesem. Ha

a konyhában esznek, mindenki dédelgeti,
körülugrálja és kényezteti őket, tőlünk viszont csak
fegyelmezést kapnak.

– Gyertek, üljetek le mindketten.

Az étel csodálatos volt, a burgundiaiak világossárga

bora tökéletesen passzolt hozzá. Miután helyet
foglaltunk, Ullic megtalálta a nyelvét, és az étkezés
folyamán semleges témákról csevegtünk. Amikor
végeztem az utolsó darab kecskesajttal és a frissen
sütött kenyérrel, eltoltam magam az asztaltól.

– Rendben… Luceiia, nagyszerű volt az ebed,

mondhatnám mennyei, a váratlansága miatt még
inkább. Jóllaktam, elzsibbasztott a bor, átmelegített a
fény és a tűz, a füstölők és a virágok illata. Tehát, mit
tartogattok számomra?

Ullic olyan neheztelve nézett rám, akár egy

rajtakapott besurranó tolvaj, aztán Luceiiára
pillantott.

– Semmi különlegeset, kedvesem – felelte Luceiia. –

Ullic beszélni akart veled, de nem tudta, hogyan
fogjon hozzá. Ti ketten állandóan olyan neveletlenül
társalogtok egymással, hogy félt tőle, nem veszed őt
komolyan, ezért inkább hozzám fordult tanácsért.

– Te pedig kitervelted ezt a színjátékot, hogy

megpuhíts! Nem kis szívességről lehet szó,
Pendragon!

– Látod, miről beszélek? – csattant fel Luceiia élesen.

– Máris bizonyítottad, hogy igaza volt. Ullic nem
akar tőled szívességet kérni, és nincs szüksége a
gúnyolódásodra.
– Ez nem igazság, asszony! Nem volt itt semmiféle
gúny!
– Pedig nagyon úgy hangzott.

Megadásom jeleként tenyérrel kifelé felemeltem a

kezem.

– Bocsáss meg, Ullic. Komolyan meghat, ahogy

megközelítetted ezt a problémát, bár egyelőre
fogalmam sincs, miről lehet szó. Viszont bánt kissé,
hogy ennyi idő után azt gondolod, érzéketlen lennék
az iránt, amit mondani akarsz, és ami szemlátomást
oly sokat jelent számodra.

Megköszörülte a torkát.

– Nem szeretnélek megbántani, Publius. – Ez

meglepett. Sosem hívott Publiusnak. – Egy pillanat,
és ha meghallgatod a mondandómat, magad is
megérted, miért közeledtem ezen a módon.

Vártam. Láthatóan nagyon erősen gondolkodott.

Luceiia furcsa félmosollyal nézett bennünket.

– A legidősebb lányodról van szó.

– A lányomról? Veronicáról? – kérdeztem értetlenül.
– Mi van vele?

– Hozzá akarom adni a fiamhoz, Urichoz.

– Hogy mit akarsz? – kérdeztem döbbenten.

– Azt akarom, hogy Uric fiam elvegye a lányodat,

Veronicát.

Még másodszorra sem hittem a fülemnek.

– Veronicát? Hiszen ő még csak gyerek! Csecsemő!

Teljes csend fogadta kifakadásomat. Ullic

kényelmetlenül fészkelődött, tekintetét az asztalon
összekulcsolt kezére szegezte. A meglepődéstől
tökéletes zűrzavar uralkodott a fejemben. Veronicát?
A Szarkát? Ez lehetetlen! Belekapaszkodtam
felháborodásomnak ebbe a részletébe, és éles
szavakkal hangot adtam véleményemnek.

– Szó sem lehel róla, erről még csak ne is beszéljünk!

– Természetesen amint kimondtam, tudtam, hogy
túlságosan durva voltam, mert valamikor férjhez
kellett adnunk a lányunkat. – Ha a gyermek megnőtt,
lesz időnk visszatérni erre.

Luceiia szelíden korholó hangon szólalt meg.

– Publius, ez nem tisztességes. Hová tetted a

szemed? A lányunk már majdnem felnőtt!

– Ne szólj bele, asszony! – ripakodtam rá. – Ez nem

a te dolgod! Elfintorodott, mintha megütöttem volna,
és voltaképpen azt is tettem.

Amikor újra megszólalt, olyan hangon beszélt, amit

korábban még sosem hallottam tőle.

– Sajnálom, férjuram, de ez az én ügyem is. Veronica

az én lányom, és semmivel sem szeretem kevésbé,
mint te. A nekem és Ullicnak adott válaszod
túlságosan indulatos és illetlen. – Félbe akartam
szakítani, de megelőzött. – Hadd fejezzem be!
Veronica tizenkét éves, és testileg máris kész nő.
Ullic a családon kívüli legjobb barátunk. Nem azt
mondja, hogy még ma, vacsora előtt küldjük el a
gyereket. Azt javasolja, szervezzük meg a
házasságot, amelyre nem kerül sor, amíg Veronica fel
nem nő, és készen nem áll a feleségszerepre.

Majdnem megbékéltem, de csak majdnem. A

reakcióm miatti bűntudat még saját magam számára
is túlságosan érdessé tette a hangomat.

– Akkor miért ez a titkolózás?

– Miféle titkolózás? Ullic attól tartott, hogy úgy

fogsz viselkedni, ahogy meg is tetted. Tudja,
mennyire szereted Veronicát. Ő a te napod, holdad és
csillagod.

Ezen el kellett mosolyodnom, és máris távozott

belőlem a mogorvaság.

– Nem, asszony. Te vagy az én holdam és csillagom.

– Tehát szegény Ullic hozzám fordult, abban a
reményben, hogy segíthetek tompítani a haragodat.
Nézz rá! Ő a legjobb barátod, a vendéged, egy király,
és most itt ül egészen kicsire zsugorodva az
asztalodnál!

Ullicra néztem, a bűntudat és a szégyenkezés most

teljes súlyával nehezedett rám.

– Bocsáss meg, barátom. Túlreagáltam a dolgot, most

már én is látom, de nagyon érzékeny pontot találtál
meg. Veronicát egyszer már majdnem elveszítettük…
ő nagyon értékes számomra. Az én szememben
mindig is kislány lesz, az én kislányom. A gondolat,
hogy elveszíthetem, hogy akár egy remek férj elveszi
tőlem, ellenérzéssel tölt el, miközben tudom, hogy ez
mekkora ostobaság. Lassanként felnőtt, ezt én is
látom, de nem akarom elfogadni. Az ajánlatod
váratlanul ért, én pedig túl indulatosan válaszoltam.
Bocsáss meg nekem!

Mosolyogva megvonta a vállát.

– Publius, barátok vagyunk. Nincs a világon semmi
más, amit haboztam volna megkérdezni tőled, de
tudom, milyen nagy becsben tartod őt, ezért a
feleségedhez fordultam. És igazam volt, ugye?
Ahogy neki is.

Törtem egy darab kenyeret, és elgondolkodva

morzsolgattam hüvelyk– és mutatóujjam között.
Magam előtt láttam lányom szépséges, mosolygó,
ártatlan arcát.

– Mesélj nekem a fiadról, akit férjül szánsz

Veronicának – mondtam végül.

– Találkoztál vele, amikor két évvel ezelőtt

meglátogattál. Olyan idős volt, mint most Veronica.

– Vagyis most tizenöt éves?

– Majdnem. Még nem töltötte be.

– Mikor szeretnéd a házasságot?

– A fiam tizennyolcadik születésnapján. – Ez már
jobban hangzott. Veronica addigra kész nő lesz,
majdnem tizenhat éves.

– És miért Veronicát?

– Ezt komolyan kérded? – kérdezett vissza széles

mosollyal. – Az anyja lánya! És persze a tiéd, bár ez
egy olyan hátrány, amivel megtanult együtt élni.
Tudom, hogy a fiam nem is kaphatna jobbat.

– De ő római.

Széles vigyorral, ravaszul csillogó szemmel

válaszolt.

– Nem annyira, inkább briton, Publius. Nem

emlékszel? A britonok újjáéledtek Stonehenge-nél, a
találkozásunk éjszakáján.

– Tehát úgy gondolod, egy kelta-briton keveredés

szerencsés lenne?
Mosolya egy pillanat alatt eltűnt, helyére olyan
kifejezés költözött, amiben már nyoma sem volt
komolytalanságnak.

– Igen, barátom, úgy gondolom. Jó lenne a

fiataloknak, és jó lenne nekünk. Mindketten királyok
vagyunk a magunk módján, Publius. Te Britannicus
örököse vagy, ha úgy tetszik, a szellemi örököse, a
királyságtól való római félelmed és Picus jövőbeli
visszatérése ellenére. Esküszöm, sosem láttam
fejedelmibb férfiakat, mint ti ketten.

– Hízelegsz, Ullic. – Persze nem esett rosszul. – Erre

nem számítottam tőled.

– Én senkinek nem hízelgek, barátom. Ez az igazság,

sem több, sem kevesebb.

Egy ideig egyikünk sem beszélt, mindannyian a

gondolatainkba merültünk. Végül Luceiia törte meg a
csendet azzal, hogy kezét gyengéden az enyémre
helyezte.
– Beleegyezel, szerelmem? Úgy látom, nincs
ellenedre a dolog, de még nem mondtál semmit.
Egyikükről a másikra nézetem.

– Van még bor?

– Rengeteg.

– Akkor tölts, hogy megpecsételhessük a

megállapodásunkat, asszony! Ha már a keltákkal
keverjük a vérünket, akár le is ihatjuk magunkat!

Ullic hátravetett fejjel, örömmel és

megkönnyebbülten nevetett, aztán talpra ugrott, és
mindkettőnket megölelt. Ittunk a gyermekeinkre és
az ő gyermekeikre, akiknek a gyermekei majd
összekötik a népeinket jóval azután, hogy mi már
nem leszünk.

XIX.

Stilicho kétéves britanniai hadjárata alatt szerencsére

többször is találkozhattunk Picusszal annak ellenére,
hogy mindvégig nagyon heves és zűrzavaros harcok
folytak. Ő árulta el, hogy Stilicho erőinek fő
problémája az elhelyezkedés volt, mivel jórészt
tengerről érkező, fegyelmezetlen ellenséggel
harcoltak, és a szász betörések mögött nem létezett
átfogó terv. Picus kitartott amellett, hogy terv és
ellenséges vezér híján nem beszélhetünk invázióról.
Bár a támadások gyakoriak és jelentősek voltak, a
népes szász, hibern, skót, kaledóniai pikt és Gallia
déli részéből érkező frank csapatok figyelmeztetés
nélkül csaptak le, így Stilicho seregei soha nem
kezdeményezhettek, mindig reagálniuk kellett. Ez
egy újfajta háború volt; nem szilárd állásokkal
rendelkező ellenséget kellett legyőzni.

A két év folyamán Stilicho legjelentősebb fegyvere

az új nehézlovasság volt. Már a hadjárat elején
nyilvánvalóvá vált, hogy a sereg gyorsasága és
manőverezőképessége fejlesztésre és finomításra
szorul, de Stilicho ragyogó hadvezér volt, aki a
legtöbbet tudta kicsikarni a rendelkezésére álló
eszközökből. Hónapokon belül hajószámra érkeztek
a Szász-part erődjeibe a lovak – a legpompásabb
hátasok, amelyeket csak a birodalom területén fel
lehetett lelni.
A fiatal Quintus Flaviust, Picus egyik legközelebbi
barátját tábornokká nevezték ki, és az ő feladata lett
felügyelni a britanniai hadseregek tenyésztelepeit.
Egyáltalán nem volt véletlen egybeesés, hogy
ahányszor ők ketten meglátogatták a kolóniát,
Flavius egy pompás ménen lovagolt, és az
állományunk minden alkalommal gyarapodott egy
pompás példánnyal.

398 augusztusának végén Picus kis létszámú

fegyveres kísérettel érkezett meg hozzánk.
Gondoskodott a lovak elhelyezéséről, majd Caiust és
engem behívott apja dolgozószobájába. Éreztük,
hogy valami fontos történt, de nem tudtuk, mi az,
vagy mi módon hathat ránk. Picus mindent
elmondott, amint Gallo bort és mézes
gabonasüteményt tett elénk az asztalra, és felszította
a tüzet a parázstartóban. Miután az ajtó becsukódott
az öregember mögött, Picus kinyitotta az erszényét,
és átadott belőle egy összetekert pergament
Caiusnak. A birodalmi pecsét jelezte, hogy fontos
iratról van szó.

– Olvasd fel hangosan, apám.

Caius feltörte a pecsétet, gyorsan átfutotta a
pergament, majd megköszörülte a torkát és olvasni
kezdett:

– „Caius Britannicusnak, Róma proconsuljának,

Flavius Stilichótól, a birodalmi hadseregek
főparancsnokától.

Ő császári felsége, Honorius, Róma császára nevében

emlékeztetlek annak a megbízatásnak a részleteire,
melyet Britanniába érkezésem évében kaptál tőlem.

Most, hadjáratunk második évében úgy tűnik,

hadseregeink visszaverték az inváziót, és
visszaállították a római erők hatalmát a provinciában.
Ő császári felsége megparancsolta, hogy vonjam
vissza legióimat, és a birodalom más részein vessem
be őket. Azonnal távozom, amint meggyőződtem a
britanniai katonai lépések megfelelő lezárásáról.
Picus Britannicus legatus a megbízottamként
Britanniában marad lovasságával, amíg a
birodalomnak szüksége nem lesz rá máshol, vagy
amíg fel nem állít egy saját igényeinek megfelelő
lovassági haderőt Britanniában, és úgy nem dönt,
hogy átruházza a felelősséget helyettesének, és
önként visszatér parancsnokságom alá.

Ezen levél mellé, melyet Britannicus legatus juttat el

hozzád, csatolok egy megbízólevelet, melyben
Honorius, nyugat császára nevében megerősítelek
posztodon, mint a délnyugat-britanniai
szabadcsapatok legatus emeritusát. Ebben a
minőségben a rendelkezésedre álló haderőt
felhasználva meg kell védened a mellékelt, saját
kézjelemmel ellátott és Honorius pecsétjével lezárt
térképen jelölt területet.

Stilicho főparancsnok, Honorius császár nevében.”

Amikor befejezte az olvasást, mindketten Picusra

néztünk.
– Mit jelent ez valójában? – kérdezte Caius. –
Mármint azon kívül, ami nyilvánvaló. Stilicho
távozik, te pedig még itt leszel egy ideig. Meddig
maradsz Britanniában?

Picus mosolyogva vállat vont.

– Ki tudhatja, apám? Lehet, hogy jövő hónapban

értem küldet, bár ezt kétlem. Szerintem ezúttal
hosszú ideig maradok. Stilichónak jelenleg három
lovassági parancsnoka is van Britanniában, nem
számolva Flaviust. Én vagyok a rangidős, és azért
hagy hátra, hogy megszervezzem a védelmet
Britanniában. Lehet, hogy komoly vállalkozás lesz.

– Lehet? – kérdezte élesen Caius. – Lehet? Nem vagy

benne biztos?

Picus szégyenkezve csóválta a fejét.

– Hadd fogalmazzam át, ezúttal hamis szerénység

nélkül. Nagy felelősség, Stilicho hatalmas
megtiszteltetésben részesített.
– Így már jobb.

Elkaptam Picus tekintetét, és halvány mosollyal az

arcomon nyugtáztam, ahogy a lelkiismeretes apa
visszafogott kritikával illeti kedvenc fiát. Picus
azonban ezt észre sem vette, elgondolkodva meredt a
tűzbe egy ideig, mielőtt újra megszólalt.

– Nem lesz könnyű állandó lovassági helyőrséget

kiépíteni itt, vagy felállítani egy önellátó
parancsnokságot, amelyet nyugodt szívvel
hátrahagyhatok. A reguláris hadsereg tisztjeiben túl
sok az ellenérzés.

– Hogyhogy? – Caius árgus szemmel figyelte fiát,

miközben a fiatalember ismertette velünk a
problémát.

– Azt hiszem, irigykednek – mormolta végül, és

ismét megvonta a vállát. – Miután Róma négyszáz
évig megszállva tartotta Britanniát, úgy látják,
fennhatóságukat most elorozza tőlük egy elitista
hadsereg, amelyet ráadásul olyan tisztek vezetnek,
akiknek a jó része még huszonöt éves sem múlt.
– A pokolba velük! – csattantam fel. – Ez mindig is
így volt! A történelem összes nagyszerű katonája
felfegyverzett gyerek volt!

Rám nézett, és úgy éreztem, mintha csak egy arra

repülő szúnyogról venne tudomást.

– Igen, de ők többnyire gyalog harcoltak, Varrus.

– Ez nem érv, fiam – szólt közbe Caius. – A négyszáz

éves megszállás alatt a római katonai elmék végre
előhozakodtak valamivel, ami segíthet visszaállítani
a római uralmat. A hadsereg tisztjei ezt nem látják?

Picus feje megrándult, ezzel a befejezetlen

mozdulattal jelezte, hogy apja érvelése nem győzte
meg.

– Talán látják, apám, de ez nem jelenti azt, hogy

tetszik is nekik.
– Igaz, de Stilicho akaratát el kell fogadniuk.

– Ebben nincs vita. – Picus felemelte a sisakját, és

tunikája ujjával megtörölte a merev, skarlátszín,
lószőrből készült sisakdíszt. – Csakhogy az
elfogadáshoz akarat is szükségeltetik. A
változásokkal szembeni ellenállás egy belső emberi
hiba. Emlékszem, kölyökkoromban mindig azt
mondtad, hogy az igazi, maradandó változások csak
lassan következnek be. A britanniai katonai
parancsnokság torkán gyökeres változtatásokat
nyomtunk le alig két év alatt. A lovasságomnak
nincsenek hagyományai, nincs történelme, és te
igazán tudhatod, mit jelent a római tiszti kar számára
a hagyomány és a múlt.

Apja felé nyújtotta a sisakját, melynek

homlokrészére nehéz fémből készült arcmaszkot
erősítettek, és úgy alakították ki, hogy a szélei az
arccsonthoz lapuljanak, majd kiszélesedjenek.
Egyértelműen a lövedékek eltérítése volt a fő
rendeltetése.
– Vegyük például ezt. Ragaszkodtam hozzá, hogy az
összes emberemnek legyen a sisakhoz kapcsolt
arcvédő maszkja. – Cai elvette a sisakot, gondosan
megvizsgálta, többször is felnyitotta és lecsukta az
arcvédő lemezt.

– A gyorsaságunk miatt nagyon hamar az ellenséges

íjászok hatótávolságába kerülünk, és az arcunk
védtelen marad. Ez egy új körülmény volt, és nagyon
sok emberemet vesztettem el ilyesfajta sérüléssel. A
katonáim arca most már védve van, a büszkeségük
viszont csorbát szenvedett a veterán gyalogoskatonák
és tisztek gúnyolódása miatt, akiknek soha nem volt
szükségük hasonló védelemre.

Britannicus hosszú ideig gondolkodott a válaszon.

– Tudod, fiam – mondta végül –, most rámutattál

valamire, amit nekem is el kell ismernem, és ki kell
hangsúlyoznom. Az öregség egyik előnye annak a
lenyűgöző képességnek a fejlődése, hogy az ember
képes elfogadni, hogy tévedhet, és gyakran téved is
legmélyebb meggyőződésében. Életem során sok
mindenben tévedtem, de az ellentmondás ott van,
hogy akkor és ott mégis igazam volt. – Elhallgatott,
lenézett a levélre. – A változások korát éljük, olyan
változásokét, amelyek elképzelhetetlenek lettek
volna ötven vagy száz évvel ezelőtt, amikor a világ
egyenes úton haladt. Manapság el kell fogadnunk az
ilyen változásokat, és meg kell szoknunk őket…
hirtelen, gyökeres változásokat, az alkalmazkodást az
új és váratlan körülményekhez. És amikor azt
mondom, „nekünk”, úgy értem, nekünk,
telepeseknek a birodalom eme apró szegletében. A
birodalom többi része nem tud, és nem is fog
alkalmazkodni, és ezért vannak megszámlálva a
napjai. Ezért vagyunk mi itt. A te lovasságod egy
ilyen alkalmazkodás a változó körülményekhez. Ha a
parancsnokság tunyasága, a sekélyes katonai
gondolkodás nem fogadja el ennek szükségességét,
az tragédia.

Közben töltöttem bort, megízleltem a mézes

süteményt, és most tele szájjal szóltam közbe.

– Talán tragédia, de egyáltalán nem szokatlan. –

Mindkettejüknek adtam egy-egy kupa bort. Caius
belekortyolt, csak azután válaszolt.
– Nem, Varrus, egyáltalán nem szokatlan. Mi
eltökéltük, hogy alkalmazkodni fogunk, és így
életben maradunk. A lányod és az ifjú Uric
Pendragon házassága jövő tavasszal hivatalosan is
összeköti a két népet, és ennek a köteléknek a
gyümölcse egy új kezdetet jelent Britannia
szigetének történelmében. Az unokáid egy új
vérvonalat fognak képviselni, Publius.

– Nem gyakran vitatkozom veled, Cai – ellenkeztem

–, de azt hiszem, ezúttal túlzol egy kicsit. A rómaiak
azóta házasodnak briton nőkkel, mióta itt vannak
Britanniában.

Bár láthatóan egyetértett azzal, amit mondok, mégis

elutasítóan csóválta a fejét.

– Ez így van, barátom, mindannyian tudjuk. De ilyen

szinten még soha nem került rá sor. Ez egy hatalmas
jelentőségű lépés, nem látod?

– Nem, Caius. Miféle „szintről” beszélsz?

– A legmagasabbról.

– Az Úr nevére, mi a különbség? Két fiatal ember,

akiket a szüleik összeadnak. Nem különböznek
semmiben a többi fiataltól, akikkel ugyanez történt,
ugyanígy.

– Publius Varrus! – Türelmetlenül rázta a fejét, és

ingerült kifejezés költözött az arcára. – Hát nem
látod, mi történik? Tudtommal nincs a családomban
kelta vér, és a tiédben sincs. Igaz?
Megráztam a fejem, és grimasszal jeleztem, hogy ez
a téma teljességgel közömbös számomra.

– Amennyire tudom, nincs, bár nem néztem utána.

Ennyivel megelégedett.

– Erről van szó! Britanniában születtünk, de a vérünk

tiszta római. Makulátlan római vér, Publius.
Köztársasági vér. Ullic barátunk pedig hallatlanul
büszke rá, hogy a vére nem szennyeződött be holmi
római tisztátalansággal. Ő királyi családból
származik, Varrus. Hamisítatlan kelta. A népe
évszázadokig uralkodott itt, már jóval azelőtt, hogy
Caesar hatalomra került. És mégis azt mondod, nem
látod, mit jelent ez?

– Amikor a lányod feleségül megy Ullic fiához, az

egy új vérvonal kezdetét jelenti… ugyanez hozza
izgalomba Victorexet is a lovak tenyésztésénél. És
most a fajtákról beszélünk, ezt ne feledd el! Egy új
emberfajtát hozunk létre, amikor Veronica tiszta
római vérét keverjük Uric tiszta kelta vérével.
Felejtsd el a többieket, az egyszerű fajkeveredés! A
római legionáriusok már évszázadok óta nem tiszta
rómaiak. A birodalom kevert faja… talán rómaivá
tették őket, de soha nem voltak valódi rómaiak. –
Fiához fordult, aki ugyanolyan kifejezéstelen arccal
nézett, mint én. – Picus, ne mondd, hogy te sem látod
ennek a jelentőségét!

Picus elképedve csóválta a fejét.

– Nem, apám. Igazából egyáltalán nem gondoltam rá,

ebből a nézőpontból pedig különösen nem.
– Akkor most gondolj! És mostantól mindig gondolj!
A frigyből születő unokatestvéreid egy egyedi
származású, nemes ház alapítói lesznek!

Picus ajka felfelé görbült.

– Nos, feltételezem, hogy így is meg lehet

fogalmazni.

– Ne feltételezz! Ez így lesz! – Caius újra rám nézett,

és felemelte a kupáját. – Most pedig igyunk a még
meg sem születettekre! Veronica és Uric fiaira, a
kolónia és az egész vidék jövőbeli uralkodóira, mert
olyan hatalmat, örökséget és szabadságot adunk a
kezükbe, amilyet ember már évszázadok óta nem
látott! Az utódainkra!

Pompás és felkavaró tószt volt, elégedetten ittunk rá,

bár magamban még mindig a fejemet csóváltam saját
vakságomon. Caius Britannicus időnként tett róla,
hogy tökéletesen félkegyelműnek érezzem magam.

– Miért állunk még mindig, mint a munkakerülők az

utcasarkon? – kérdezte végül Caius. – Foglaljunk
helyet, és élvezzük a tüzet. Van valami ma a
levegőben, amitől fokozottan érzem az éveim számát.
– Leült a tűz mellé, és mi is közelebb húztunk két
széket.

– Beszéljünk a stratégiáról – mondta Caius, miután

elhelyezkedtünk. – Valóban sikerült visszaverni az
inváziót?

– Igen – bólintott Picus. – Úgy hisszük, legalábbis

minden jel erre utal. A rajtaütésekről szóló jelentések
az utóbbi hónapokban megfogyatkoztak.

– Mennyire észrevehetően? – kérdeztem.

– Nagyon. Az utolsó két hétben egyetlen támadás

sem volt. Előtte mindössze három, három hét alatt.
Az előző három hónapban csupán tizenkettő, és
ebből hat az első hónapban volt.
– Ez még mindig rengeteg – csóválta a fejét Caius. –
Szerinted ez valóban jelentős mértékű visszaesés?
Picus előrehajolt, és tenyerét néhány pillanatig
melengette az izzó faszén körül, mielőtt válaszolt.

– Igen, apám, szerintem az. Határozottan

mondhatom. Múlt évben ugyanebben az időszakban
több mint negyven rajtaütés történt. Ez minden
nyelven jelentős különbségnek számít.
– Igen, talán igazad van. – Britannicus hosszú szünet
után szólalt meg újra. – Hogyan fejlődött a taktikátok
itt, Britanniában?

– Nem értem pontosan, mire gondolsz, apám. Milyen

szempontból?

– Milyen fejlődés történt az utóbbi két évben? Mit

tanultatok? Mit tettetek? Milyen kezdeményezések
voltak?

– Rengeteg – mosolyodott el Picus. – Mindhárom

tekintetben, apám. Talán az első dolog, amit
megtanultunk, az volt, hogy egy olyan ellenséggel
szemben, amelyiknek a támadásait nem lehet előre
kiszámítani, nem működnek a hadviselés megszokott
szabályai. Nem is, ezt inkább másként fogalmazom
meg. – Beszéde lelassult, ahogy megpróbált
pontosabban fogalmazni. – Nem reménykedhetünk
benne, hogy az elfogadott, hagyományos
módszereket és eljárásokat alkalmazva felvehetjük
velük a harcot. Azok ugyanis nem működnek. –
Elhallgatott, hosszan ivott, mielőtt folytatta. – Már a
hadjárat elején el kellett fogadnunk, hogy ilyen
fajtájú ellenséges betörésekkel szemben soha nem
reagálhatunk elég korán ahhoz, hogy megelőzzük a
bajt. Új taktikát kellett kidolgoznunk az új
körülményekhez, ezért ötfelé osztottuk a lovasságot,
öt helyi központi táborral: egy volt Eboracumban,
egy Glevumban, egy Verulamiumban, egy Dubrisban
és egy Noviomagusban. Ezek a táborok alkották a
kerék tengelyét, és gyalogsági őrposztokból álló
vonalakat hoztunk létre, jelzőtüzekkel. Amint a
vonalak létrejöttek, a rajtaütések híre gyorsan eljutott
a központi táborba. Néha az ősi módszerek a
legjobbak. Egyszerűen saját igényeinkhez igazítottuk
a jelzőtüzeket, és a szokásosnál jóval többel
alkalmaztunk belőlük. A tüzekkel együtt
váltóállomásokat is telepítettünk ugyanazokon a
vonalakon, teljes legénységgel és friss lovakkal.
Csapatainkat önellátó egységekre osztottuk,
mindegyikben egy centurióval, két decurióval és
negyven lovassal. Úgy gondolkodtunk, hogy egy
hosszúhajóban harminc-ötven ember fér el. Két hajó
ennek a dupláját hordozhatja, és így tovább.
Számításaink szerint egy századnyi fegyelmezett
lovasság legyűr kéthajónyi fosztogatót, ezért minden
állomáson nyolcvannyolc lovat tartottunk állandó
készenlétben.

– Mindegyik állomás ötös jelzőtűzcsoportok

létrehozásáért és őrzéséért felelt, melyeket egy
vonalban állítottak fel, egymástól olyan távolságra,
hogy ne okozzanak zűrzavart. Egy tűz egy hajót
jelentett, négy tűz több mint három hajót, ami már
nagyszabású rajtaütésnek számított. Ha mind az öt
tüzet meggyújtották, akkor tudtuk, hogy több mint
hat hajó jön, vagyis egy inváziós flotta. A rendszer
nagyon jól működött, az egész taktikánkat arra az
előnyre alapoztuk, amit egy dupla század
nehézfegyverzetű, fegyelmezett lovas katona
jelentett, kétszer annyi gyalogossal megtámogatva.
Például amikor négy tüzet gyújtottak, három század
indult visszaverni a támadást. Kettő olyan
sebességgel haladt, hogy a szárazföldön érje el az
ellenséget, és megakadályozza a visszavonulását a
hajókhoz, míg a harmadik jóval lassabban nyomult
előre, egy erőltetett menetben vonuló gyalogsági
cohorssal együtt.

– Jól hangzik – bólintott Caius. – Bevált a módszer?

– Ahogy reméltük. Kezdetben az volt a leggyengébb

pontunk, hogy nem rendelkeztünk elegendő jó lóval.
Egy ilyen terv végrehajtásához rengeteg hátasra van
szükség. Először minden területen csak feleakkora
erővel őrködtünk, mert nem tehettünk mást. Nem
hagyhattunk figyelmen kívül bizonyos területeket
mások kedvéért, mivel nem tudhattuk, hol zajlik a
következő partraszállás. A jelzőtüzek viszont sebesen
vitték a hírt, és mindig villámgyorsan reagáltunk.
Ahogy a módszerünk kezdte igazolni a
várakozásainkat, Stilicho minden követ
megmozgatott, hogy még több lovat kapjunk. Mindig
azzal tréfálkozott, hogy megfosztja a birodalmat az
összes lótól, csak hogy etethesse Britannia népét, és
voltak időszakok, amikor úgy tűnt, nagyon is igaza
van. Mintha minden második érkező római gálya
lovakkal lett
volna tele.

– Lenyűgöző – mondtam. – Az érkezésed után

mennyi idővel vezettétek be ezt a rendszert?

– Hónapok alatt. Amint belefáradtunk, hogy mindig

későn értünk a helyszínre, amikor már megtörtént a
kár, a fosztogatók pedig távoztak.

– Gyakran történt ilyen?

– A „mindig” valamivel közelebb áll az igazsághoz.

– Értem. És mióta átálltatok az új taktikára, minden

megváltozott? Kinek az ötlete volt a területi táborok
felállítása?

– Senkié és mindenkié – ingatta a fejét. – Az ötlet

egy tiszti gyűlésen merült fel. Megemlítettem, hogy
szétoszthatnánk az erőinket a nagyobb
mozgékonyság érdekében, és innen forrta ki magát az
elképzelés. Mire véget ért a gyűlés, lefektettük a terv
alapjait, és elkezdtük áttanulmányozni az ellátási
igényeket. Onnan már csak idő kérdése volt, hogy az
egységeket elhelyezzük, és készen álljanak az
indulásra a jelzőtüzek meggyulladásakor. Amint a
csapatokat szétosztottuk, csak feszesebbé kellett
tenni a folyamatot, tanulni a hibáinkból, és
alkalmazkodni a változó körülményekhez.

Felállt, nagyot nyújtózkodott.

– Hogy ez mit jelent pontosan, arra is tudok példát

mondani. Az egyik legelső dolog, amit megtanultunk,
az volt, hogy amikor csupán egyetlen hajó vett részt a
rajtaütésben, akkor az ellenség szinte mindig eltűnt,
mire megérkeztünk, akármilyen gyorsan is
reagáltunk. Lecsaptak, összeszedték a zsákmányt, és
már távoztak is. Ha azonban két vagy több hajóval
érkeztek, jelentős mértékben lelassultak. Nem tudjuk,
hogy ez miért volt így, de valószínűleg a martalócok
nagy létszáma miatt. Úgy tűnt, sokkal
magabiztosabbak voltak és bemerészkedtek a
szárazföld belsejébe. Természetesen kétszer annyi
ember esetén kétszer annyi zsákmány is kellett, hogy
ugyanolyan sikeresnek mondhassák magukat. A
lényeg, hogy gyorsan kialakult egy mintázat, és
annak alapján arra a megállapításra jutottunk, hogy
egyetlen hajó ellen nem éri meg kiküldeni a
csapatokat.

– Tudom, vannak emberek, akik szerint ez érzéketlen

döntés, de csak így határozhattunk, csak ennek volt
értelme. Amikor a legsűrűbbek voltak a rajtaütések,
az első év nyarának elején négy alkalommal történt
meg, hogy nem volt elég emberünk lecsapni néhány
nagyobb fosztogató csapatra, mert az egységeket
elküldtük a kisebb rajtaütésekhez, és a katonáink a
négy alkalomból egyszer sem találkoztak az
ellenséggel. Visszahúzódtak a tengerre, mielőtt a
mieink egyáltalán a közelbe érhettek volna. A
továbbiakban az volt az utasítás, hogy jelezzék az
egyhajós támadásokat, de csak a két vagy több
hajóval végrehajtott ellenséges rajtaütésekre
reagáljanak.

– Ennek van értelme – bólintottam. – Ha igaz, amit

mondasz, márpedig én egyetlen szavadban sem
kételkedem, akkor a parti falvakban és
gazdaságokban élő embereken, akik ezeknek a
rajtaütéseknek az áldozatai voltak, egyébként sem
lehetett volna segíteni.
– Pontosan. Ám két év múltán érdekes dolog történt.
Tudtok róla, hogy Dél-Britannia partja mentén
jelenleg egy szinte teljesen lakatlan, tíz-tizenkét, de
néha tizenöt mérföldes sáv húzódik?
– Nem – csóváltam a fejem. – Úgy érted, az emberek
elvándoroltak?

– Igen, a legtöbben beljebb költöztek. Néhányan

maradtak, ők túlságosan makacsak voltak ahhoz,
hogy otthagyják az otthonukat és a megélhetésüket…
többnyire halász emberek. De a többség, a
földművesek és a gazdaságok dolgozói mindent
hátrahagytak, és beköltöztek a biztonságba.

– Hogyan hatott ez a fosztogatókra és a

módszereikre? – Britannicus árgus szemmel figyelte
a fiát, szemöldökei között apró ránc jelent meg.

– Egyelőre túl korai lenne bármit biztosan mondani,

de meg vagyunk győződve róla, hogy kedvező
hatással van a rajtaütések számára és természetére.
Az egyhajós fosztogatások mostanra szinte teljesen
megszűntek. Nagy bátorság kell hozzá, hogy
harminc-egynéhány ember behatoljon a szárazföld
belsejébe abban a reményben, hogy talál egy falut, és
még ki is tudják fosztani, mielőtt a katonáink
odaérnek. Túlságosan messzire kellene távolodniuk a
hajójuktól.

– De azt mondtad, nem reagáltok az egyhajós

rajtaütésekre.

– Most már fogunk, mert tudjuk, hogy az ellenségnek

harminc mérföldet kell gyalogolnia. De mint
mondtam, ezek a támadások megszűntek.

– Vagyis nagyobb fosztogató csapatok jönnek?

– Igen, és jóval kevesebb.

– Ha a rajtaütések ezt a mintázatot követik, milyen

fejleményt jósolsz a jövőre nézve?

Picus rávigyorgott szigorú arcú apjára.

– Abban reménykedünk, hogy egyszer mind partra
szállnak, és végképp elsöpörhetjük őket, de ez csak
álom. Ha folytatódik ez a tendencia, ami most még
csak feltételezett tendencia, és majd az idő dönti el,
hogy valós-e vagy sem… tehát ha folytatódik, akkor
jövő évben nagyobb létszámú, sokkal
módszeresebben dolgozó csapatokra számíthatunk.

– És hogyan hat ez a lovasságod taktikájára?

– Sehogy, legalábbis nem számottevően, mert már

felkészültünk rá. Készen állnak a tervek az
összeköttetési vonalak megszilárdítására. Egyszerűen
csak megerősítjük a tartalékainkat, és még nagyobb
erővel fogunk kivonulni.

– Nyilvánvalóan úgy gondolod, ez fog történni. – Cai

hangsúlya inkább kérdő volt, mint kijelentő.

– Nem, én csak remélem, hogy ez fog történni.

Éppen most vetettem el, mint álmot, de az
kétségtelen, hogy minél nagyobb flottával és
emberrel jönnek, annál nagyobb az előnyünk. Csak
egyszer gyűljenek össze egy helyen, és úgy
összezúzom őket, hogy soha nem térnek magukhoz.

– Hm. – Caius mintha kételkedett volna. – Még ha

csak álom is, elegendő erővel rendelkezel hozzá?

– Igen, ráadásul a gyorsaság és a nyers erő is az én

oldalamon van. Te is tudod, apám, mennyire vadak
ezek az emberek. A fegyelemnek, szervezettségnek
még a leghalványabb jelét sem mutatják. Önálló
egységként tevékenykednek, minden hajó legénysége
csak saját magának van elkötelezve. Ha több hajó
egyszerre száll partra, vademberek félelmetes seregét
kapjuk, de ez csak csőcselék. Amennyiben ezt teszik,
könnyedén megsemmisíthetném őket, de
büszkeségükben és arroganciájukban ezt nem
hajlandóak elismerni. – Csapott egyet az arca előtt,
mintha egy legyet próbálna elkapni, és ökölbe
szorította a kezét. – Csupán egyetlen esélyt kapjak,
hogy nagy számban lecsaphassak rájuk a
szárazföldön! Nem kell egy egész hadsereg, csak egy
jó nagy tömeg, amelyen rendesen rajtaüthetek!

Apja beszívta a levegőt összezárt fogai között.

– És hogyan látod a mi szerepünket itt a kolónián,
most, hogy én lettem délnyugat-britannia
szabadcsapatainak legatus emeritusa? Mellesleg még
mindig nem adtad át a hivatalos megbízatást. Vagy
szándékosan tartod vissza?

– Ó, bocsáss meg! Tessék! – Picus előhúzott egy

másik tekercset, jóval nagyobbat, mint az előző. Apja
elvette, feltörte a pecsétet, és gyorsan átfutotta,
mielőtt továbbadta nekem. Egyértelmű és pontos
utasítás volt, Stilicho aláírásával és pecsétjével,
valamint Honorius császári pecsétjével. Gondosan
átolvastam, majd visszaadtam.

– Szólíthatlak újra tábornoknak? – kérdeztem.

– Újra? Hiszen sosem hagytál fel vele. – Caius a fiára

nézett. – Nem válaszoltál a kérdésemre, Picus.
– Miféle kérdésre, apám? Olvastad a parancsot,
különleges helyzetben vagy. Birodalmi pecsét alatt
kaptál teljes önállóságot. Nem mondhatom meg, mit
tegyél, és senki más sem.

– De ha megkérlek, adhatsz tanácsokat.

Picus mosolyogva bólintott.

– Ez igaz.

– Nos, éppen az imént kértem. Hogyan látod a mi

szerepünket?

– Ha nincs ellenedre, apám, szeretném, ha komoly

előrelépések történnének. Hány lovatok van?

– Kiképzett lovassági hátasokra gondolsz? – Picus

bólintott, Caius pedig megcsóválta a fejét. – Nem
tudom pontosan. Victorex biztosan tudja, de
szerintem körülbelül százötven lehet, esetleg
százhetvenöt. Nem több.
– Hm, az nem elég. – Picus a gondolataiba merült,
hüvelykujja körmével a fogát pöckölgette. – Adok
most még százat, és hat-tizenkét hónap múlva még
egyszer ugyanennyit.
– Az Úrra, meg tudod tenni? – Újra bekapcsolódtam
a beszélgetésbe. – És hogy számolsz el a
feljebbvalóid felé?

Kisfiús mosollyal nézett rám.

– Miféle feljebbvalók, nagybácsi? Stilicho távozása

után egy sem marad Britanniában. Nem, ez így nem
teljesen igaz. Marcus Tella, a dél-britanniai provincia
főparancsnoka névleg a felettesem, de Stilicho
részletesen elmagyarázta neki, hogy valójában
mekkora halalommal rendelkezik fölöttem.
Rendszeresen továbbítja a jelentéseimet Stilichónak,
segít megerősíteni a parancsnokságomat, és nem
engedi, hogy bárki is beleszóljon a munkámba, de
ezeken kívül hagyja, hogy azt tegyek, amit akarok.
Nekem nem kell senkinek megindokolnom semmit.
Úgy döntöttem, ellátlak titeket a szükséges lóval,
hogy segíthessetek a feladatom elvégzésében. Ha az
embereitek elég jó lovasok, járőrözhetnek a területen,
illetve őrposztokat és lovassági állomásokat
építhetnek ki az egész partvidéken, melyet Stilicho
rátok bízott.

– Észak vagy dél felé?

– Egy idő után mindkét irányban, de jelenleg észak a

fontosabb, hogy őrizni tudjátok a Glevumba vezető
folyó torkolatát, és mentesítsétek az ottani
embereimet, akik így át tudnak menni délkeletre. És
ezzel meg is van a szükséges indoklás, amennyiben
valakinek szüksége lenne rá.

Britannicus talpra ugrott és összecsapta a tenyerét.

– Kiváló! Legyen így, együtt fogunk működni! – A

tapsra kinyílt az ajtó, és Gallo lépett be a helyiségbe.

– Gallo, Picus tábornok szobája készen áll?

– Természetesen, uram. – Az öregember hangjában

csupán enyhe rosszallás érződött.

– Rendben, nagyszerű. Mikor lesz kész a vacsora?

– Amikor akarod, uram. A hölgyek már várnak.

– Akkor mi is végeztünk. Publius, Picus, menjünk

enni. A nagynénéd örülni fog neked, kölyök.

– Remélem, és én is örülök, hogy láthatom. Hónapok

óta nem jártam itthon.

Elindultunk az étkező felé, miközben Picus arról

érdeklődött, hogyan oldjuk meg az embereink
felfegyverzésének problémáját.

– Tettünk bizonyos előrelépéseket – feleltem –, de

semmi átütőt nem sikerült elérni. A forradalmi áttörés
egyelőre várat magára. Ha holnap még itt vagy,
megmutatom, mire jutottunk. Itt leszel?

Vigyorogva beletúrt rövidre nyírt hajába.

– Itt. Dolgos hetek állnak mögöttem, rám fér egy kis

pihenés. Holnapután hajnalban indulok vissza.
– Rendben. – A vállára csaptam. – Most már ne
beszéljünk háborúról és fegyverekről. A nagynénéd
és az unokahúgod belemerültek a jövő tavaszra
tervezett esküvő előkészületeibe. Mióta Veronica
„nővé vált”, ahogy ő mondja, az anyjával
összeesküvést szőttek, hogy megszelídítsék a ház
férfitagjait. Nagyon határozottan támogatják, hogy az
asztal mellett ne beszéljünk munkáról. Apáddal úgy
döntöttünk, legalább az esküvőig a kedvükre teszünk.
Mostanában általános témákról cseverészünk az
asztalnál, ami valójában azt jelenti, hogy
végighallgatjuk a nász tervezésének legújabb
fejleményeit.

Harsányan nevetett.

– Úgy tűnik, nagyszabású ünnepség készülődik.

– Nézőpont kérdése – felelte az apja. – Valóban az

lesz, és nem nagyon bánom. Ne feledd el, amit
mondtam korábban ennek a frigynek a valódi
jelentőségéről. Minél emlékezetesebbé tesszük, annál
jobban szolgálja a céljainkat.
– Úgy érted, mindez csak politika? Két dinasztia
egybekelése? – tréfálkozott Picus.

– Igen, pontosan úgy. A fiatalok persze kedvelik

egymást, ami kellemes adalék, de ez a házasság
mindenekelőtt politikai jellegű. Ha én terveztem
volna meg, akkor sem találok jobb párosítást, de mint
kiderült, nem kellett közreműködnöm. Varrus és
Ullic megegyeztek egymás közt, miközben
Varrusnak fogalma sem volt az egész dolog
jelentőségéről. Ullic persze pontosan tudta, mit tesz.

Közbevágtam.

– Egyébként mi van Senecával? Még mindig

Britanniában szolgál? Picus vakkantva felnevetett.

– Ó, igen, még itt van. Ő az északi parancsnokom, és

állandóan rajta tartom a szemem. Ezt tudja is, ezért
nagyon vigyáz, hogy tiszta maradjon a keze.

– Mi lesz, ha Stilicho elmegy? Számítasz valami

problémára miatta?
– Mármint Senecától? Egyedül azzal okozhatna
problémát, ha fellázadna, de ha megpróbálkozik vele,
keresztre feszíttetem, amivel tisztában van. Nem,
nem fog gondot okozni. A birodalmi rendelet
értelmében még két évet kell szolgálnia. Ha lejár az
ideje, esetleg megpróbálhat keresztbe tenni nekem,
de ez a kilátás nem rémít meg igazán.

Megérkeztünk az étkező ajtajához, és Britannicus az

ajka elé tette az ujját.

– Csst! – Jobb szemöldöke jellegzetes módon

megemelkedett, és Picusszal még akkor is
vigyorogtunk, amikor bevezetett minket a hölgyek
társaságába.

XX.

Aznap éjjel rosszul aludtam, és már jóval azelőtt fent

voltam, hogy keleten feltűntek volna a hajnal első
fényei. Meglepetten tapasztaltam, hogy Picus még
nálam is előbb ébredt, és már hozzá is látott a
reggelihez. Együtt ettünk, aztán beszélgettünk egy
darabig, és végül azt javasolta, lovagoljunk ki.
Örömmel beleegyeztem, és tréfásan megjegyeztem,
hogy siessünk, mielőtt Luceiia felkel, és talál nekem
valami munkát. Nemsokára már a lovon ültünk, és a
villa mögött elterülő síkság felé tartottunk, ahol
nekieresztettük a lovakat, és addig vágtáztunk, amíg
alaposan el nem fáradtak. Az én lovam, Germanicus
négytenyérnyivel alacsonyabb volt Picus hatalmas,
fekete ménjénél, mégis ő volt a legnagyobb állat az
istállónkban. Éppen elismerően szemléltem a fekete
hátast, amikor Picus megzavarta a gondolataimat.

– Luceiia nagynéni valóban megakadályozta volna,

hogy kilovagolj? Elképedve néztem rá.

– Dehogy, csak tréfáltam! Eszébe sem jutna ilyesmi.

Miért kérded… túlságosan hihetőnek hangzott?
Zavartan ráncolta a homlokát.

– Nem is tudom. A nők rejtélyesek számomra. Sosem

érzem magam felszabadultnak a társaságukban, nem
tudom, mit tegyek vagy mit gondoljak. Nem tudom
elképzelni, hogy valaha is megházasodjak.

Elvigyorodtam.

– Isten hozott a férfiak világában! Ha már

megházasodtál, és csendes, békés életet akarsz
magadnak, meg fogsz tanulni látszólag úgy
gondolkodni és cselekedni, ahogy elvárják tőled.
Cserébe hosszasan panaszkodhatsz majd arról,
amennyire nehéz ilyen áldottnak és szerencsésnek
lenni… persze ez is csak tréfa!

Kiérdemeltem egy bizonytalan, nem túl meggyőző

mosolyt.

Addigra több mint három mérföldnyire eltávolodtunk

a villától, és felfelé kaptattunk az egyik dombtetőre,
ahol szívesen töltöttem az időt magamban vagy
Luceiia társaságában.
– Kanyarodjunk balra, arra! – mutattam, Picus pedig
kérdés nélkül engedelmeskedett.

Felkapaszkodtunk a domb gerincére, és megálltunk

egy erdős mélyedésnél, amely alulról teljesen
láthatatlan volt.

– Majd én megyek előre, már jártam itt.

Egy alig látható ösvényen bevezettem Picust a

bokrok közé. Ahogy ereszkedtünk, a bokrok mind
magasabbak és sűrűbbek lettek körülöttünk, ágaikkal
végigsimítottak minket, miközben a domb közepe
felé tartottunk. Germanicus jobbra fordult, és hirtelen
egy apró mélyedésben találtuk magunkat, egy
természetes amfiteátrumban, melyet három oldalról
sziklafal határolt, a negyedikről pedig sűrű növényzet
– innen érkeztünk mi is. Az egész hely alig lehetett
szélesebb ötven lépésnél. Pontosan az ösvénnyel
szemben mély tavat táplált a mohos sziklákon
lecsorgó, halkan csobogó vízfolyás. A víz az utolsó
három lábon szabadon zuhant egy kiugró
sziklapadra, amely szivárványszínben csillogott a
verőfényes napsütésben. Tőlünk jobbra mohaszőnyeg
terült el, legalább olyan hívogatóan, mint egy
párnázott fekhely.

– Hogy találtál rá erre a helyre, Varrus nagybácsi?

– Véletlenül. Tetszik?

– Mindig is tetszett. Az enyém volt. – Döbbent arcom

láttán szélesen elmosolyodott. – Itt nőttem fel. Itt lett
az enyém az első lány, azon a mohaágyon. Aztán
még több is.

Meglepetten vontam fel a szemöldököm.

– Valóban? És én még azt gondoltam, hogy ez a hely

szűz, rólad nem is beszélve! Öblös hangon
felnevetett.

– Tizenhat éves voltam! Ne feledd, katona akartam

lenni, nem pap.

– Nos, akkor újra légy üdvözölve itthon. Pihenjünk

le.
Leszálltunk a lóról, és leheveredtünk a fűre. Picus
úgy nézett körül, mintha keresne valamit az apró tó
partján.

– Mit keresel?

– Hamut, de nem látok. Mintha senki nem járt volna

itt évek óta.

– Nem is járt, kivéve engem és a családomat. Miért

keresel hamut? Meglepetten nézett rám.

– Sosem horgásztál itt?

Most rajtam volt a meglepődés sora.

– Horgászni? Nem, soha. Miért tettem volna?
Pihenni jöttem ide, nem enni.

– Ó, Varrus nagybácsi! – Gúnyosan csóválta a fejét. –

Életed egyik legnagyobb élményét hagytad ki.
Amikor kölyök voltam, néha egész napokat töltöttem
itt. Elhoztam a legiós bőrsátramat, és itt vertem fel,
ahol most ülünk. Velem volt az íjam és a parittyám,
néhány horgászhorog és zsinór, kenyér, só és
tűzszerszám. Teljesen önellátó voltam. Itt helyben
fogtam ki az ételem, és saját tüzemen sütöttem meg.
– Milyen halat?

– Pisztrángot. Zamatos, gyönyörű pisztrángot.

– Nehéz megfogni őket?

– Néha, de nem lehetetlen.

– Valóban? Mit fogtál még? A hal elég egyhangú tud

lenni.

Picus lemondóan csóválta a fejét, és ujjait a tarkója

mögött összefonva hátradőlt a fűben.
– De nem a pisztráng, Varrus nagybácsi! A pisztráng
soha nem unalmas. Időnként nyulat is lőttem, vagy
fácánt, esetleg kacsát. De főként nyulat.

– Hogy lőtted le őket? Íjjal vagy parittyával?

– Attól függ, milyen messze voltak. Nyílvessző vagy

kő, a távolságtól függően.

– Elhibáztad valaha?

– Kezdetben majdnem mindig. – Nevetve ült fel. –

De az éhség csodákat tud tenni a célzással.

Én is ledőltem a fűre.

– Engem a lovam hozott ide egyszer. Úgy tűnt, tudja,

hová akar menni, ezért hagytam, és kellemes
meglepetés ért.

– Szürke ló volt? Öreg?

– Igen. A tiéd volt?

Mosolyogva bólintott.

– Gyakran jöttünk ide együtt. Cupidónak hívták.

Ostoba név egy lónak. Már biztosan nem él.

– Öt vagy hat éve pusztult el, télen. Emlékszem rá,

mert egy reggel kimúlva találtam az istállóban.
Sajnálkozva felmordult.

– Már kölyökkoromban is öreg ló volt. Nagy kár,

hogy a lovaknak is meg kell halniuk. Ha a
természetüket nézzük, gyakran többet érnek az
embereknél.

– Néha én is így látom. – A hátasa felé biccentettem,

amely a közelben ropogtatta a füvet. – Remek állat.
Észrevettem, hogy az összes emberednek kiváló lova
van. Ezek honnan származnak? Jó négy tenyérrel
nagyobb az enyémnél, pedig az is nagynak számít.

Szakértő szemmel szemügyre vette Germanicust,

aztán a saját lovát.
– Galliából származik, jó vérvonalból… azt is
mondhatnám, kiválóból. A gallok nagy lovakat
tenyésztenek, germán fajtát. A földeken használják
igavonóként. Nem hiszem, hogy van a világon
nagyobb náluk. Bozontos óriások hosszú, durva,
szinte kifésülhetetlen sörénnyel, de hihetetlenül
erősek, és meglepően szelídek ahhoz képest, hogy
vadon szaladgálnak az erdőben. Most már a
birodalom egész területén tenyésztjük őket. –
Elhallgatott, láthatóan eszébe jutott valami. –
Pontosan mikor kezdtétek a tenyésztést a kolónián?

Felültem.

– Pontosan? Nem emlékszem, de úgy tíz éve lehetett.

Az ötlet természetesen apádtól származott.
Beszélgettünk a hadrianopolisi mészárlásról,
Alexandrosz lovas barátairól, és természetesen a
szász fosztogatókról. Apád úgy vélte, érdemes lenne
kiképezni embereket nehézlovassági taktikára is, nem
csupán lovas íjásznak. Mint látod, bevált.

Velünk szemben örvös galamb robbant ki a fák

közül, valami felzavarhatta. Felnéztem az égre.

– Úgy tűnik, ma távol marad az eső. Ideje lenne

visszamenni a villába, már késő délelőttre jár.

Jó egy órával később összegyűltünk a

kovácsműhelyben, hogy megvizsgáljuk legújabb
fejlesztéseinket a fegyverzet területén. Picus kézbe
vette Equus legelső kísérletét, megsuhintotta,
kipróbálta a súlyát és a súlyelosztását, ám ekkor
észrevett néhány rozsdafoltot a pengén, és felhívta rá
a figyelmem.

– Ez meglehetősen szokatlan, Varrus nagybácsi. Egy

rozsdás penge itt, a fémes tökéletesség
templomában?
– Equust hibáztasd – morogtam. – Rá sem tud nézni,
nemhogy még jó állapotban is tartsa.

– Nem kedveli? Ezt? Az Úr nevére, miért nem?

– Nem tudom, kölyök. Az ő műve, kérdezd őt. Már

akkor sem tetszett neki, mielőtt befejezte, és azóta
sem készített semmi hasonlót.

– Pedig ez csodálatos fegyver! Nézd csak meg,

mennyire sokoldalú… egyszerre lehet vele vágni és
szúrni! A hosszú penge… még sosem láttam
hasonlót. Varrus nagybácsi, ez működik!
– Ezt mondd el Equusnak. Szerinte katasztrófa.

– De miért? Nehéz, ám rendelkezik valamivel,

amivel a többi dárda nem. A nyél erős, talán egy
kicsit túl hosszú. Ha egy kicsit rövidebb volna, és az
ember szabadon mozgathatná át a melle előtt,
egyenesen tökéletes volna. Egy lovas bármikor kezet
válthatna, minden nehézség nélkül. Nekem tetszik! –
Equushoz fordult. – Equus, szerintem az ötlet
nagyszerű, ezen a vonalon kellene továbbhaladnod!
– Ne beszélj bolondságokat! – morogta Equus. –
Azért gondoltam meg magam, mert láttam, milyen
ostoba ötlet. Hogy rakosgathatná egy lovas a dárdáját
egyik kezéből a másikba? Mihez kezd addig a
pajzsával? Ráakasztja az orrára?

Picust azonban nem lehetett ilyen könnyen

eltántorítani. Lassan mozgatta a maga elé tartott
fegyvert, figyelte a fény játékát a pengén.

– Equus, ha nekem lenne valami hasonló, ugyanilyen

súlyelosztással, amit mindkét kézzel lehetne
használni, erős lenne a kísértés, hogy eldobjam a
pajzsom!

– Bah! – horkantotta undorodva Equus. – És mit

érnél vele? Az első lándzsás felnyársalna, mint
valami nyulat.

– Nem hiszem, és ezt komolyan mondom. Nehezebb

mellvértet vennék, és az, hogy meg tudnám lendíteni
a fegyvert, ellensúlyozná a pajzs hiányát. Apám, te
mit gondolsz? – Beszéd közben támadást mímelt,
előredöfött a fegyverrel, hatalmas, izmos karjában
szinte nevetségesen könnyűnek tűnt a dárda.

Britannicus tekintete végigfutott Picus kinyújtott

karján, majd a hét láb hosszú dárdán.

– Fogalmam sincs, fiam. Azt hiszem, beválhat.

Mennyit vágnál le a nyélből?

– Körülbelül a felét.

– Ti mindketten megőrültetek! – zsémbelődött

Equus. – Ha levágjuk a felét, vagy bármennyit
belőle, már búcsút is mondhatunk a szükséges
súlynak, nem beszélve az egyensúlyról. Tudjátok,
egy fegyvert arányosra kell tervezni. Nem azért
toldjuk meg a hosszát, mert úgy szebb a szemnek.

Figyelmesen hallgattam őket, bár nem vettem részt a

beszélgetésben, de valami most mocorogni kezdett az
elmém hátsó szegletében.
– Egy dárdáról beszélünk! – vitatkozott Equus. –
Boudica hátsójára, úgy hadonászol vele, mintha egy
fejsze lenne!

– De hát majdnem az is, Equus, legalábbis a penge

alakja és súlya alapján.

Equus ingerülten csapott a munkapadra.

– Így van, ember! Sem ez, sem az! Ez egy fattyú, egy
pillanatnyi őrültség szüleménye! A penge
súlyelosztása rossz, ezért nem lehet rendesen
meglendíteni. Az összes súly a végénél
koncentrálódik, túlságosan közel a markolathoz. Ha
rácsapsz vele valami kemény dologra,
összemorzsolódik, akár egy darab pergamen. Hidd el
nekem, Picus!

Picus sajnálkozva elhúzta a száját.

– Nos, ha valóban így gondolod, és mivel te

készítetted, hinned kell nekem. Mindenesetre nagy
kár, mert bármit is mondasz, tudom, hogy valami
rendben van vele! – Rám nézett. – Varrus, nem
szóltál egy szót sem. Mit gondolsz?

Kinyújtottam a kezem, és odaadta a dárdát. Nagyon

nehéz volt.

– Equusnak igaza van – mondtam. – Túlságosan

nehézkes. Az átlagos katonák nem tudják úgy
használni, ahogy te szeretnéd, és gyanítom, hogy
csatában még te is nagyon hamar elfáradnál vele. A
súlyelosztása valóban rossz, és a nyél
megrövidítésével ezt csak még tovább fokoznád. –
Visszaadtam neki a fegyvert, és csüggedt
arckifejezését látva elmosolyodtam. – Ennek ellenére
egyetértek veled, van benne valami jó. Jó lenne
kideríteni, mi az. Majd dolgozom rajta.

– Helyes! Ha megoldottad a problémát, százszámra

fogom rendelni tőled!

A beszélgetés azután más témára terelődött, de

innentől már nem nagyon figyeltem a társalgásra.
Valami zavart, valami, ami kis híján
megfogalmazódott a fejemben Picus és Equus vitáját
hallgatva. Természetesen minél elszántabban
próbáltam megragadni, annál jobban kicsúszott a
markomból.

Kevés bosszantóbb dolog van, mint megpróbálni

felidézni egy illékony, félig megfogalmazott
gondolatot. Még azt is megpróbáltam elhitetni
magammal, hogy nem fontos, de tudtam, hogy az,
különben nem foglalkoztatott volna. Végül azonban,
amikor a többiek már elmentek, és magamra hagytak,
a szökevény gondolat hirtelen a felszínre bukkant, és
már átkoztam is magam, amiért olyan elkeseredetten
próbáltam rábukkanni. Súlyról és súlyelosztásról
beszélgettek, és Picus azt mondta, hogy a penge
súlya és alakja miatt majdnem olyan, mint egy fejsze.
Erről szembe jutott egy gyermek valamelyik távoli
afrikai faluban, amint fát aprít egy nehéz, levél alakú
pengével ellátott, ősi bronzkarddal. A fegyver nagyon
öreg és viharvert volt, a pengéje már rég kicsorbult.
A fiú mégis fát vágott vele, és a bennem lakozó
fegyverimádó elszomorodott a gondolatra, hogy
ilyesmire használnak egy fegyvert, amely egykor
gazdája legbecsesebb tulajdona lehetett. Szerettem
volna megvásárolni, de a fiú elfutott, és magával vitte
a kardot is.

Ez izgatott fel annyira, most pedig már bosszantott,

mert nem láttam a jelentőségét. Miért jutott ez
eszembe több mint harminc év után? Miféle
kapcsolatot talált az elmém a mai beszélgetés, illetve
a koszos észak-afrikai falu főutcáján látott kép
között? A közös pont nyilván a penge formája volt,
de miért? Semmi értelme nem volt Equus dárdáját
elképzelni levél alakú pengével, hiszen akkor teljesen
használhatatlanná válna. Egyre dühösebb lettem
magamra – felismertem a jeleit –, ezért
kényszerítettem magam, hogy kiürítsem az elmémet,
és elindultam vissza a házba. Útközben bólintottam a
szembejövőknek, és próbáltam nem gondolni
semmire. Tudtam, hogy meg fogom kapni a választ,
egyszerűen csak gyűlöltem volna ülni és várni rá.

A ház sarkánál Picus négy kísérője kuporgott.

Amikor megláttak, gyorsan elrakták a kockát, és
vigyázzállásba merevedve fogadtak. Tisztelgésükre
válaszul biccentettem, és megkérdeztem, hol találom
a legatusukat. A négy közül a legidősebb kinevezte
magát szóvivőnek.
– Mi is őt várjuk, uram. Bement a házba a
proconsullal, és azt mondta, itt várjunk rá.

– Rendben, akkor én is itt várok veletek, ha nincs

ellenvetésetek. – Természetesen nem volt.

Elbeszélgettünk, amíg Picus vissza nem tért.

Ugyanolyanok voltak, mint a többi katona: pimaszok,
magabiztosak, büszkék elit egységükre, és ámulattal
vegyes tisztelettel fogadták, hogy egy főtiszt – még
ha visszavonult is – megáll és szóba elegyedik velük.

– Itt jön a legatus, uram.

Felnéztem, és Picust láttam közeledni a kapu felől.

Ugyanakkor pillantott meg ő is, és elmosolyodott.

– Varrus parancsnok, jó orrod van a titkokhoz, és

mindig elvezetnek a megfelelő helyekre. Pecula,
mutasd meg a kardod a parancsnoknak! – A négy
katona közül a legfiatalabb elvörösödött, amikor a
tábornoka a becenevén szólította, ami tolvajt vagy
zsebmetszőt jelentett, és félszeg vigyorral húzta elő a
kardját, majd markolattal előre felém nyújtotta.
Közönséges római gladius volt, vagyis rövid kard,
egyetlen lényeges különbséggel, amit rögtön meg is
éreztem, amint ujjaim a markolatra fonódtak.
Azonnal szorosabbra fogtam a fegyvert, és a
fiatalember szemébe néztem.

– Mi ez? Honnan szedted?

– Mit, uram?

– A markolat borítását. Miből van?

Picus intett a katonának, hogy ne szóljon semmit, és

ő maga válaszolt.

– Szerinted mi az, Varrus parancsnok? Anélkül, hogy

megnéznéd.

Odafordultam hozzá, erősen ráfogtam a markolatra,

megfeszítettem a csuklóm, próbálgattam a fogását.

– Fogalmam sincs, de tudni szeretném.

– Mire emlékeztet a fogása? Gondolkodj!

Az érzésre koncentráltam, miközben harcoltam a
késztetés ellen, hogy lenézzek.

– Nem hasonlít semmire, amit eddig éreztem. Nem

bőr, ahhoz túl durva. Nem fém, csont vagy fa. Olyan,
mint… – Újra megszorítottam, próbálgattam a
tenyeremmel. – Mintha finom homokkal borított bőr
volna…

– A közelében sem jársz, és akkor sem találnád ki, ha

egész nap próbálkoznál. Nézd meg inkább.

Lenéztem. A markolatot olyan anyag borította, mely

nem volt sem fekete, sem szürke, sem ezüstszínű,
hanem az összes keveréke. Tapintásra durva volt,
akár egy ráspoly. Tudtam, hogy ez az anyag nem
csúszik meg egy izzadt vagy véres kézben. Bármi is
volt, szorosan bevonták vele a markolatot, és vékony
fémdróttal rögzítették.

– Feladom. Mi ez?

– Halbőr.
– Hogy mi?

– Halbőr.

Eszembe jutott, hogy nem sokkal korábban a

pisztránghorgászattal ugratott, ezért mélyen a
szemébe néztem, hogy megállapítsam, nem
tréfálkozik-e, de komoly volt az arca. Újra a fiatal
katonára, Peculára néztem.

– Miféle hal bőre?

A fiatalember bocsánatkérő arckifejezéssel vállat

vont.

– Nem tudom, uram. Kockán nyertem a kardot. Az

előző gazdája mondta, hogy halbőr, állítólag az apja
készítette, aki halász volt.

– Ki volt ez az ember?

– Nem tudom, uram. Egy helyőrségi katona

Londiniumban.

– Mikor történt ez?

– Körülbelül egy hónapja, uram.

– Láttad azóta azt az embert? Megismernéd?

– Igen, uram, de azóta nem láttam.

Alaposabban megvizsgáltam a markolatot, és tudtam,

hogy valami nagyon értékes dolgot tartok a
kezemben. Egy mérföldkőnek számító felfedezést.
Újra Picusra néztem, majd vissza a katonára.

– Sosem láttam még ehhez hasonlót, pedig gyűjtöm a

fegyvereket. Jó pénzért hajlandó lennél megválni
tőle? Esetleg egy új kardért?
Tekintete a tábornokára villant, aztán újra rám.

– Nem is tudom, uram. Nem tudtam, hogy értékes.

– Nem az, kölyök, csak nekem. A penge teljesen

átlagos vacak. A halbőr az értékes, de csak ha
rájövünk, milyen hal bőre, és hogy hozzá lehet-e
jutni itt, Britanniában. Mennyit ér neked?
Zavartnak tűnt. Tudta, hogy bármilyen árat
megnevezhet, de nem akarta megsérteni a tábornokot
azzal, hogy hasznot húz az egyik barátjából. Úgy
döntöttem, kisegítem.

– Adok érte kéthavi zsoldot, és választhatsz egyet a

kardjaim közül. Elkerekedett a szeme a döbbenettől.

– Megegyeztünk, uram!

– Jó fiú! Menj be a házba, és keresd Gallót, ő a

főintézőm. Mondd meg neki, hogy Varrus
parancsnok értékelné, ha megmutatná neked a
fegyverszobát. Ott találsz elegendő kardot, válassz
egyet közülük. Mindegyiket saját kezemmel
készítettem, biztosan lesz olyan, amelyik megfelel az
ízlésednek.

Picus a saját kardját előhúzva közbeszólt.

– Varrus parancsok a birodalom egyik legjobb

fegyverkovácsa, Pecula. Ezt ő készítette nekem,
amikor beálltam a legióba. Menj, hátha találsz egy
még jobbat. De nem akarom, hogy olyat válassz, ami
akár egy császárhoz is illene. Valami egyszerűt nézz
ki magadnak.

– Igenis, tábornok! – Pecula tisztelgett, félig

elfordult, majd habozva megtorpant. – Varrus
parancsnok, a hüvelyre is szükséged van?

Elmosolyodtam.

– Igen, Pecula, a legjobb lesz, ha azt is nálam

hagyod. Az új kardodnak lesz saját hüvelye.

Izgatottan matatott a derékszíjánál, és átadta a

hüvelyt. Egyszerű, régi, de gondozott tok volt.
– Köszönöm – bólintottam. – Egyébként Gallótól
kapod meg a kéthavi zsoldod is, ne felejtsd el elkérni
tőle.

– Igen, parancsnok! – Tisztelgett, és társai irigykedő

pillantásától kísérve távozott.

Visszacsúsztattam a kardot a hüvelybe.

– Picus tábornok, szeretnék szót váltani veled.

Sétálunk egyet? Amint a többiek hallótávolságán
kívülre értünk, megszólalt.
– Gondoltam, hogy elnyeri a tetszésed, de kéthavi
zsold és egy valódi Varrus-kard? Nem gondolod,
hogy kissé túlfizetted?

– Ismersz már, Picus. Lelkes vagyok, de sosem

hagyom, hogy a lelkesedésem eltompítsa az
ítélőképességemet. Ha rájövök, milyen hal ez,
valószínűleg a kolónia teljes vagyona sem fog annyit
érni, mint ez a felfedezés, ezt elhiheted nekem. Tudni
akarom, milyen hal és honnan származik. Ha ezt
kiderítem, akár a birodalom túlsó feléből is hozatok
belőle, de szükségem van a segítségedre. Találd meg
nekem azt a katonát, akitől az ifjú Pecula elnyerte a
kardot. Kérdezd ki, tudj meg mindent az apjáról… ki
ő, hol él, hogy fedezte fel a bőrt. Ha mindezt
megtudtad, értesíts. Megteszed?

– Természetesen.

– Helyes. Egy nap készítek neked egy halbőr

markolatú kardot.

– Gusztustalanul hangzik, de már alig várom.

Egyébként érzed a szagát a kezeden?
Vigyorogva megszaglásztam a tenyerem.

– Nem érzek semmit.

– Megnyugtató. Biztosan pisztráng.

A ház közelébe érve szembetalálkoztunk az ifjú

Peculával, aki széles mosollyal, büszkén viselte új
kardját. Megálltunk megcsodálni a fegyvert – jól
választott, az egyik legkitűnőbb kardomat vette
magához. Minden jót kívántam a használatához,
Picus pedig a négy katona kíséretében távozott az
istálló felé. Bevittem a kardot a házba, kerestem neki
egy helyet a fegyverszobában, és ott maradtam még
egy órán át, játszogattam a fegyvereimmel, hagytam,
hogy átitasson a helyiség légköre.

Két órával később már újra a kovácsműhelyben

voltam, Andros egyik pergamenjére rajzolgattam egy
darab faszénnel. A lap minden hüvelykjét
megtöltöttem kardok, dárdák, fejszék és Equus új
dárdájának vázlataival. Némelyik kardnak levél alakú
pengéje volt, de a legtöbb egyenes maradt. Equus
figyelt, éreztem a tekintetét a hátamon. Végül
megszólalt.

– Van valami probléma?

– Nem több, mint általában. Állandóan az jár a

fejemben, amit Picus mondott a dárda nyelének
lerövidítéséről. Igaza van, beválhat.

– Boudica hasára, Varrus, elképesztesz! Egész

életedben fegyverekkel dolgoztál, te is tudod, hogy
nem lehetséges! Készíts neki egy hosszú nyelű
buzogányt, mint amilyet a barbárok használnak, vagy
egy fejszét… valamit, aminek a súlya a végén van,
hogy meg lehessen lendíteni. De nem rövidítheted
meg egy dárda nyelét, hogy megmaradjon az
egyensúlya, mint ahogy egy kard pengéjét sem
hosszabbíthatod meg!

– Tudom, Equus, tudom! Mégis, ha volna valami

módja…
– Lószart! Ha volna rá mód, hogy almává
változtassuk a lócitromot, soha senki nem lenne éhes!
Lehetetlen!

Egy ideig még firkáltam, aztán megfordítottam a

pergament, hogy a másik oldalán folytassam.
Lerajzoltam egy gladiust, a valaha tervezett legjobb,
leghatékonyabb fegyvert. Aztán fogtam a faszenet, és
duplájára hosszabbítottam a pengét. Milyen kár, hogy
nem működhetett! Egy ilyen hosszú karddal még
Picus is elérne egy gyalogost a ló hátáról. Csakhogy
baj volt az alakjával. A kétszeresére nyújtott gladius
penge elveszítené a szilárdságát, és túl nehéz lenne.
Aztán hirtelen rájöttem, mit akart mondani nekem az
elmém a levélpengéjű kard felidézésével. Nem a fiú
kardjának a formája volt fontos, hanem az elv, ami
alapján működött! Picus a dárda és a fejsze
kombinálásáról beszélt – szilárdság és lendület. Nem
működhetett; alma és lócitrom, ahogy Equus oly
ékesen megfogalmazta. De egy kard, olyan
hosszúsággal, mint Equus új dárdája…!

Valójában nem is tudtam, miért váltam annyira

izgatottá, de felugrottam, kézbe vettem a fegyvert, és
alaposan szemügyre vettem a pengét. Dárda alakú
volt, fokozatosan vastagodott a hegyétől az alapjáig,
majd újra a nyél vastagságához idomult, akár egy
egyik oldalán rendellenesen megnyújtott rombusz. A
penge három láb hosszú volt a legszélesebb pontjáig.
Gondosan megvizsgáltam, hogyan erősítette meg
Equus. A keresztmetszete ugyancsak rombusz alakú
volt. A faszenem újra munkához látott, felvázolta a
pengét, a hegy arányait, és végül megkaptam, amit
kerestem. Nem tudtam volna megmondani, mi az, de
biztos voltam benne, hogy majdnem tökéletes.

– Equus, idejönnél egy pillanatra? – Hallottam, hogy

leteszi a munkáját, és megéreztem magam mellett a
jelenlétét.

– Itt vagyok. Mire jutottál?

Nem emeltem fel a fejem; olyan erősen

koncentráltam az ötletemre, hogy éreztem a
feszültséget a két szemöldököm között.
– Szeretném, ha megnéznéd ezt, azután megtennéd,
amire kérlek anélkül, hogy kérdéseket tennél fel vagy
vitatkoznál. Rendben?

– Hallgatlak.

– Helyes. Gondold végig a kard részeit: penge,

markolattüske, markolat, markolatborítás,
markolatgomb. A markolat ráillik a tüskére, így súlyt
ad a forgáspontnak, és megtámasztja a borítást. A
borítás rásimul a markolatra, és az egészet a gomb
tartja egyben.

– Mi ez, fegyverkészítési alapismeretek?

– Csend, és figyelj! Nézd meg a dárdádat. Nehéz,

erős penge, dárdafej alakú, de három láb hosszú,
ugyancsak három láb hosszú tüskével, a nyél pedig
fával van beburkolva. Azért vitatkoztunk a
súlyelosztáson, mert dárdaként tekintettünk rá.

– És? Mert az is, egy dárda.

– Tudom, de figyelj! Azt akarom, hogy a kedvemért
megpróbálkozz valami mással, valami különbözővel,
és a legkevésbé arra van szükségem, hogy felsorolj
ezer okot, miért nem lehetséges. Azt akarom, hogy
elkészítsd, még akkor is, ha valami olyasmi jön ki
belőle, amit felemelni sem tudok a földről. Értesz
engem?

– Persze. Mire gondolsz?

– Erre. – Megmutattam neki. – Azt akarom, hogy

készíts egy pengét, amelyik egynegyeddel hosszabb
az eredetinél, a legszélesebb pontja pedig feleolyan
keskeny. Tudsz követni?
Bólintott, szemében újonnan kelt érdeklődés gyúlt
rögtönzésem láttán.

– A legnehezebb rész az elkeskenyedő hegy lesz –

folytattam. – Azt akarom, hogy a penge kétélű
legyen, és a lehető legegyenesebb, de a legszélesebb
részétől feleolyan szélesre keskenyedjen az utolsó
tenyérnyi szakaszon, a hegy alatt. – Láttam, hogy
alig tudja türtőztetni magát. – Meg tudod csinálni?
A szózuhatag elmaradása meglepett. Az alsó ajkába
harapva nézte a pengét, aztán felkapta a faszenet, és
gyors, biztos mozdulatokkal felvázolta a szükséges
változtatásokat.

– Igen – bólintott végül –, meg tudom. De ez az

elkeskenyedés aggaszt. Lehet, hogy csak az időnket
vesztegetjük. – Legalább nem azt mondta, hogy
biztosan.

– Mert?

– Te is ugyanolyan jól tudod, mint én. A szélesség és

a hosszúság aránya. – Megfogta a dárda pengéjét.

– Ez a holmi olyan erős, amilyenre csak készíteni

tudtam, de a markolattól nézve a fele után túlságosan
keskeny arra a feladatra, amire szántam, a
legszélesebb pontjánál viszont nem kap elég
támogatást az élek mentén a központi tüskétől. A fém
túlságosan vékonnyá válik. Olyan, mint egy kasza…
nagyszerű a fű
levágására, de ezzel sokkal erősebb, vastagabb
dolgokat kellene vágnunk.

– És? Van jobb ötleted?

– Talán. Tegyük fel, hogy megcsináljuk, amit

javasolsz. Megnyújtjuk a pengét a negyedével, de a
szélességét csak a harmadával csökkentjük a fele
helyett. Aztán megnyújtjuk az elkeskenyedő részt,
hogy egészen a széles alaptól, folyamatosan menjen
össze majdnem a végéig, majd onnan hirtelen
átalakul heggyé. Így az egész penge erősebb lenne,
bár a nyél felől érkező emelőerő alatt így is
meghajolna.

– Miféle nyél? Én nem akarok nyelet. – Úgy nézett

rám, mintha elment volna az eszem. – A nyél most
egyébként sem fontos – folytattam gyorsan,
lehetőséget sem hagyva neki a válaszra. – Először a
pengét oldjuk meg. Tetszik az ötleted, így erősebb
lesz a penge, de még mindig tovább kell erősítenünk.
Hogy tudjuk ezt megoldani?
– Ugyanúgy, mint a dárdahegynél. A gerinc egy
vasrúd legyen.

– Nem, az nem jó. Te magad mondtad, hogy akkor a

penge nem kap megfelelő támaszt. Mi lenne, ha
egyszerűen vastagabbá tennénk a pengét?

– Hogy gondolod?

Gyorsan lerajzoltam.

– Így. Téglalap alakban kezdődik, aztán átmegy

lekerekítettbe. Alaposan megnézte a rajzom.

– Boudica hasára, Varrus, ez pontosan olyan, mint

egy gladius!

Elvigyorodtam.

– Lerajzolva olyan, és akkor is olyan lesz, amikor

készíted. Kivéve, hogy sokkal hosszabb, és teljesen
más. Komolyan beszélek, Equus. Mások az arányok.
A markolattól számított egyharmadánál a penge már
vékonyabb lesz, mint a gladius. A kétharmadánál
még vékonyabb.

Összehúzta a szemét.

– Kétirányú keskenyedést akarsz?

– Pontosan – bólintottam. – Mondtam, hogy nem lesz

könnyű.

– Igen, mondtad, és igazad is volt, de korántsem

lehetetlen. Mi legyen a penge vastagabbik végével?
Milyen meredeken keskenyedjen?

– Függőlegesen. Azt akarom, hogy teljesen lapos

legyen a vége, mint egy gladiusnak, kéttenyérnyi
markolattüskével.

– Markolattüskével? – hördült fel. – Vagyis egy

kardot készítünk! Elmondanád, hogyan hozunk létre
forgáspontot, ami kiegyensúlyozza az egészet?
– Van ötletem, Equus, de nem lehetek biztos benne,
amíg ki nem próbáltam. Eszembe jutott valami, ami
talán működhet. Mikor tudsz hozzákezdeni?

Nem tudott válaszolni, mert kinyílt az ajtó, és az

egyik háziszolga bukott be a műhelybe.

– Varrus parancsnok! Megtámadtak minket!

XXI.

Tudom, milyen sokáig szokott tartani az út a

műhelytől a házig, de most mintha kétszer annyi
ideig tartott volna, hiába sántikáltam a tőlem telhető
leggyorsabban. Mindenfelé emberek rohangáltak, de
pániknak nyomát sem láttam. A távolban trombiták
szóltak, és az alkonyati sötétben megpillantottam az
egyik centuriónkat. Láthatóan nem ismert fel, ezért
megragadtam a karját és megkérdeztem, mi történt.
Meglepetten nézett rám.

– Parancsnok? Sajnálom, uram, nem láttalak.

Vegetius Sulla, uram. Megtámadták a házát.

– Megtámadták? Kik?

– Bocsánat, uram, nem tudom. Szerintem senki más

sem.

Vegetius Sulla háza! Ez készületlenül ért. A kolónia

összes villája közül az övét tartottuk az egyik
legbiztonságosabbnak, mivel egészen délnyugaton
helyezkedett el, és a hátát magas, nehezen járható
hegyek védték, délre és keletre pedig harminc
mérföldön át nem volt semmi, csak a Stonehenge-ig
nyúló, enyhén hullámos magasföldi síkság.

– Ki fújt riadót?

– Saját őrjáratunk, uram. Füstöt láttak, és odamentek

megnézni, de belefutottak a támadókba. Egyetlen
embernek sikerült megmenekülnie, aki elhozta a hírt,
bár szerintem ő sem fogja túlélni.
– Nem mondta, hányan vannak a fosztogatók?

– Nem tudja, parancsnok. Nem jutottak elég közel,

már útközben rajtuk ütöttek.

– Hogy tudsz ilyen sokat és ilyen keveset egyszerre,

ember?

– Én voltam szolgálatban a kapunál, amikor

megérkezett, uram. Felvittem a főépületbe.

– Rendben, menj a dolgodra! – Sebesen sántikáltam

tovább, évek óta először átkoztam nyomorék lábam.

A ház és az udvar fényárban úszott, mindenfelé

emberek szaladgáltak fáklyákkal. Az istállófiúk
lovakat készítettek elő, a kövezett udvar
bolondokházává változott. Picus kíséretének négy
katonája a ház főbejáratánál várakozott, a
mozdulatlanság apró szigetét alkották a zűrzavarban.
Egyenesen hozzájuk mentem.
– Picus legatus itt van?

– Odabent, parancsnok.

Magukra hagytam őket, a tolongáson átvágva

beléptem a házba, és az első ember, akivel
találkoztam, a feleségem volt. Sápadt arca ellenére
nyugodtnak tűnt, bár a szemében aggodalmat láttam.
Ez volt az első alkalom, hogy valódi veszély
fenyegette. Elindultunk egymás felé, és a karomba
zártam. Reszketett. Megcsókoltam és erősen
magamhoz öleltem, nem érdekelt, ki láthatja.

– Ne aggódj! – suttogtam. – A közelben sincsenek, ez

a hely nincs veszélyben. Hol vannak a többiek?

– Caius nappali szobájában. Mire van szükséged?

– A páncélomra, és némi élelemre. Az elkövetkező

napokban nem biztos, hogy sok időm lesz enni, ezért
viszek magammal némi kenyeret, sajtot és bort.
– Gallo mindent elintéz, rögtön munkába állította a
konyhai személyzetet, amint megérkezett a hír. A
páncélodat éppen most készíti elő.

– Helyes. Fel is veszem, amíg még ott van, sokkal

egyszerűbb, ha segít. Aztán csatlakozom a
többiekhez. Hol vannak a gyerekek?

– A gondozójukkal, Annikával. Vigyáz rájuk, hogy ne

legyenek útban.

– Rendben. Most mennem kell. – Újra

megcsókoltam, és elindultam a szobánk felé.

– Publius! – Visszafordultam. – Légy óvatos! Ne

sebesülj meg, rendben?

– Nem, nem fogok – kacsintottam rá. – Viszem az

íjamat, így senki nem kerülhet közel hozzám.
Gallo segítségével gyorsan magamra öltöttem a
páncélomat. A kíméletlen szíjak alatt kényelmetlenül
éreztem csípőm és derekam vastagságát. Valamivel
később, bal karom alatt a sisakommal csatlakoztam a
haditanácshoz. Amint beléptem Caius szobájába,
abbamaradt a beszélgetés.

– Bocsánat a késésért. Amint meghallottam a hírt,

jöttem, amilyen gyorsan tudtam. Mi történt? –
Tekintetem végigsöpört a szobán. Ott volt Caius,
Picus, néhány főtisztünk… és Vegetius Sulla.
Meglepetten vontam fel a szemöldököm.

– Varrus – biccentett fáradt mosollyal. – Ma délután,

Aquae Sulisból hazafelé tartva megálltam nálatok.
Éppen induláshoz készülődtem, amikor megtudtam,
mi történt. Caius Britannicus nem engedte, hogy
egyedül elinduljak.

– Jól tette. Egyedül semmit sem tehetnél, és ha

velünk lovagolsz, legalább egy darabban odaérsz. A
feleséged veled van?

– Nem, otthon hagytam. A fiaimmal együtt.

– Reméljük, jó egészségben találjuk őket. Mi történt
eddig?

Picus válaszolt.

– Nem tudunk biztosat. Az egyik járőrünkön

rajtaütöttek…

– Azt hallottam – vágtam közbe. – Valószínűleg

óvatlanok voltak, nem számítottak támadásra. Nem
tudjuk, hányan vannak a fosztogatók?

– Nem, de feltételezzük, hogy nagy erővel érkeztek.

Csak a déli part felől jöhettek, a szárazföldön
keresztül. Bármelyik másik úton megláttuk volna
őket. És mivel ilyen mélyen behatoltak a szárazföld
belsejébe, biztosan sokan vannak.

– Az nagyon hosszú menetelés. Igazad van, egy

kisebb hadsereg lehet. Milyen lépéseket tettünk?

– Általános gyülekezőt rendeltem el – felelte Plautus.

– Ha ugyanolyan jól megy, mint a gyakorlatok
alkalmával, az embereink félórán belül felsorakoznak
a gyakorlótéren.

– Mostantól félóra?

– Nem, a parancs kiadásától.

– Aztán?

– Sulla háza délnyugatra van, éjszakai erőltetett

menetben körülbelül háromórányira.

– Picus?

Amint kimondtam a nevét, felém fordult.

– Te vagy a parancsnok, Varrus.

– Képtelenség! Te vagy a legatus. Elég hosszú ideig

harcoltam apád mellett, hogy megbízzam a fiában.
Vezeted a lovasságunkat?

– Örömmel! – Apjára nézett, aki beleegyezően

bólintott.
– Tábornok? Van valami javaslatod, hogyan
oldhatjuk meg leghatékonyabban ezt a problémát?

Csak a fejét csóválta.

– Nincs, Publius. Az embereinket évek óta erre

képezzük, most meggyőződhetünk a módszerünk
hatékonyságáról. Picus, a gyalogság erőltetett
menetben fogja követni a lovasaidat. Nem lesznek
messze lemaradva tőled, mire odaérsz. Hogyan
akarod elhelyezni őket?

Picus elmélyülten gondolkodott, és közben Vegetius

Sullát figyelte, aki a tenyerét dörzsölgette, mintha
kezet mosna – láthatóan már alig várta, hogy
induljunk.
– Vegetius – szólalt meg végül –, nem láttam a házad
kölyökkorom óta, de emlékszem egy nyílt mezőre a
főépületektől északkeletre. Még mindig ott van? –
Vegetius bólintott. – És északról az a kis erdő és a
folyó határolja? – Újabb bólintás. – Nagyszerű. –
Picus újra ránk nézett. – Varrusszal északra visszük a
lovasságot, és elvágjuk az utat, ahonnan a támadók
érkéztek. Aztán a hajnal első fényénél támadunk, és
északra űzzük az ellenséget, minél távolabb a
villától. Vegetius, te a legrövidebb úton elvezetsz
minket az otthonodhoz, aztán ott hagyunk, hogy
megvárd Plautust és a gyalogságot. Gondoskodj róla,
hogy jól elrejtőzzenek a fák között, és maradjanak is
rejtve, amíg a karjaikba nem kergetjük a
fosztogatókat. Amikor elérkezik a megfelelő pillanat,
fejlődjetek csatarendbe a nyílt mezőn, és
összezúzzuk őket a pöröly és az üllő között.

A helyzet komolysága ellenére elmosolyodtam a

hasonlaton. Régi emlékeket idézett fel bennem. Picus
közben tovább beszélt.

– Uraim, rögtönöznünk kell a rendelkezésünkre álló

eszközökkel. Amíg nem ismerjük az ellenség pontos
erejét, nem tudjuk megfelelően elhelyezni az
egységeinket, de akkor is van egy lovassági
pörölyünk és egy gyalogsági üllőnk, és bármilyen
erős is az ellenség, nem tud a létezésünkről. Menjünk
hát, és mutatkozzunk be nekik.

Britannicus megállított, amikor elindultam kifelé.

– Egy szóra, Varrus.

– Tábornok?

Szomorúan elmosolyodott.

– Már nem, barátom. Hiába Stilicho kinevezése,

megöregedtem, méghozzá egyik napról a másikra.
Túl öreg vagyok már a háborúhoz.

– De a tervezéshez nem.

– Nem, abból sosem öregszem ki. Figyeld a fiamat a

kedvemért, Publius. Hiszem, hogy valóban van olyan
jó, mint mondják. Te leszel az ítészem.
– Ne aggódj, Caius, egy valódi uralkodót nemzettél.
Látszik a szeme csillogásán. Ugyanolyan, mint te
voltál harminc évvel ezelőtt. – Tisztelegtem, és nehéz
szívvel magára hagytam.
Pokoli út állt előttünk délnyugatra. Ha Vegetius Sulla
nem vezetett volna az erdős vidéken, kénytelenek
lettünk volna a hosszabbik utat választani az éjszaka
közepén. Így viszont megtaláltuk a viszonylag nyílt
területeket. Felhős éjszaka volt erős, meleg széllel és
teliholddal. Amikor nyílt terepre értünk, a hold fénye
beragyogta a mezőt, ha éppen nem takarta el felhő,
de a fák között valóságos rémálom volt a haladás, a
láthatatlan ágak rendszeresen leverték az embereket a
lovak hátáról. Több mint két órába telt, mire elértük
Sulla birtokát. A távolban vöröses izzás derengett.
Vegetius felemelt kézzel megállította a menetet, majd
Picushoz és hozzám fordult.

– Körülbelül két mérföldnyire vagyunk a háztól.

Valószínűleg az lángol ott balra. – Fakónak tűnt a
hangja, de magamban elismeréssel adóztam
nyugalma és önuralma előtt, amiért nem követelte,
hogy azonnal rohanjuk le a helyet. Következő szavai
azonban megmutatták, mi jár a fejében. –
Valószínűnek tartom, hogy a feleségem és a fiaim
halottak. Ha így van, én akarok bosszút állni a
gyilkosaikon. Mindegyiken, nem csak azokon, akiket
elkaphatnánk, ha azonnal rohamot indítanánk. Ha
viszont a családomat fogva tartják, akkor viszonylag
biztonságban vannak, és valószínűleg alszanak. Ha
valami bajuk esett, az már rég megtörtént, és azért is
bosszút fogok állni. – Elhallgatott, rövid ideig némán
ült a lován, mielőtt folytatta. – Közvetlenül előttünk
van egy keletről nyugatra vezető szekérút. Ha keletre
viszitek az embereiteket, körülbelül két mérföld
múlva elágazáshoz értek. Válasszátok a déli utat, ez
felvisz egy hegyi legelőhöz. Az út a rétnél véget ér,
de ha a jobb oldalon maradtok, és követitek a fák
vonalát, körülbelül három mérföld után újabb
mezőkre értek. Ott felfejlődhettek, alig két
mérföldnyire
lesztek az épületektől, és semmi nem gátolja az
előrenyomulásotokat.

– Ha Plautus gyalogsága megérkezik, ezen az úton

nyugatra vezetem őket. Innen körülbelül egy óra kell,
hogy elfoglalják a helyüket, és ha jól számolom, bő
egy órával lehetnek mögöttünk. Vagyis nagyjából
hajnal előtt egy órával készen állunk, és addigra ti is
a helyeteken lesztek, az emberek és a lovak kipihenik
magukat. A támadás időpontját ti választjátok meg,
mi várni fogunk.

Picus lova idegesen toporgott, ráijesztett az enyémre,

amitől felágaskodott és kis híján levetett a hátáról.
Határozott mozdulattal megnyugtattam. Vegetius a
lovakra nézett.

– Még valami. Nem vagyok jó alvó. Gyakran sétálok

odakint, amikor mindenki más alszik, és észrevettem,
ha egy róka ugat vagy egy bagoly huhog a keleti
dombok között, ahová most ti is mentek, az úgy
hangzik, mintha közvetlenül az épületek mögül
jönne. Nem tudom, miért van így, de a hang nagyon
jól terjed odafentről, ezért legyetek óvatosak.
– Köszönjük a figyelmeztetést – mondta Picus. –
Vigyázunk, hogy ne csapjunk zajt.

– Ma este egyébként sem hallana minket senki –

tettem hozzá, de legszívesebben azonnal el is
haraptam volna a nyelvem.

– Valóban – bólintott Vegetius kifejezéstelen arccal. –

A lángok ropogása mindent elnyom, de nem érdemes
kockáztatni.

– Igazad van, vigyázni fogunk. – Pocsékul éreztem

magam, némán átkoztam azt a nagy számat. –
Vegetius, bárcsak tudnék valamit mondani vagy
tenni…

– Mit mondhatnál? Mit tehetnél, Varrus? Mi

változtatna bármin is? – Keserűen elmosolyodott,
arca kísérteties volt a holdfényben. – Mit tudtam
volna tenni én, ha otthon vagyok? Halott lennék, a
családommal együtt. Így legalább van lehetőségem
bosszút állni.
Megszorítottam a vállát, aztán Picushoz fordultam.

– Indulnunk kellene.

– Igen. Sulla barátom, nem tudok mit mondani,

amivel enyhíthetem a fájdalmad, de bármily keveset
ér is, felajánlhatom a megtorlás lehetőségét. Isten
veled.

Továbbítottam a parancsot a hátsó soroknak, és

elindultunk. Negyed mérföld után megtaláltuk a
szekérutat, és azt követtük az elágazásig. Ott délnek
fordultunk, és a keréknyomok mentén haladtunk,
amíg el nem értünk az emelkedőig. Ahogy egyre
feljebb értünk, fokozatosan elállt a szél. Picus
megállított, és intett az egyik emberének, aki
közvetlenül mögöttünk lovagolt. A katona mellénk
léptetett.

– Tábornok?

– Elállt a szél. Eddig jobbról fújt és elvitte a zajunkat

az ellenség felől. Bármelyik pillanatban
megérezhetjük az égő épületek füstjét. Nem lesz
kellemes. Add tovább, hogy mindenki fogja be a lova
orrát. Nem szeretném, ha a nyerítésükkel bárkit is
felriasztanának. És mondd meg mindenkinek, hogy
lassan mozogjanak. Nem akarunk zajt csapni,
megértetted?

– Igen, tábornok!

– Helyes. Gondoskodj róla, hogy mindenki más is

megértse.

Kettes oszlopba rendeződve újra elindultunk, elég

lassan ahhoz, hogy lovaink könnyedén vegyék a
kaptatót. Germanicus orrára egy kendőt terítettem,
Picus egy sálat használt saját hátasánál. Csendben
lovagoltunk, amíg Picus újra meg nem szólalt.

– A szívem vérzik szegény Sulláért. Nem tudom, én

is ilyen nyugodtan viselném-e a várakozást, alig két
mérföldnyire az otthonomtól, azt sem tudva, hogy a
szeretteim élnek vagy halnak.

– Egyetértek – bólintottam. – Hasonló körülmények

között nem tudom, hogy viselkednék, de már az is
szétszaggat belülről, hogy megpróbálom elképzelni.
Az Úr a tudója, min kell keresztülmennie.

Egy ideig ismét némán haladtunk, és újra Picus törte

meg a csendet.

– Szerinted honnan jöttek, Varrus?

– Magam is ezen gondolkodom már egy ideje. Csak

délről érkezhettek.

– De akkor harminc vagy negyven mérföldet kellett

megtenniük.

– Talán még többet is.

– A szárazföldön, Varrus? Ennek semmi értelme.

Miért jöttek ilyen messzire? A parttól húsz mérföld
távolságra szinte mindenhol találhattak volna várost
vagy falut. A vezetőjüknek vasból lehetnek a golyói.
Negyven mérföld ellenséges területen óriási
kockázat.

– Talán nem a tenger felől jöttek.

Rám nézett.

– Mire gondolsz?

– Lehet, hogy törvényen kívüliek.

– Lázadók? De az Úr nevére, honnan? Megvontam a

vállam.

– Fogalmam sincs, Picus, de tudom, hogy körös-

körül vannak kisebb törvényen kívüli csapatok.
Amikor először jöttem apád villájába, még a kolónia
megalapítása előtt, én is belefutottam egybe. Nagyon
rég volt, azóta talán erősebbek és szervezettebbek
lettek.

– De honnan jöttek?

– Honnan jönnek a kétségbeesett emberek? Lehet,

hogy dezertőrök. Vagy földművesek, akik
elvesztették a földjüket, esetleg falusiak, akiknek
leégett az otthonuk. Ki tudja?
– Az élő Krisztusra, ha ezek dezertőrök, keresztre
feszíttetem mindegyiket, élve vagy halva!

– Az is lehet, hogy északnyugatról jöttek, át a

hegyeken a torkolatvidékről, de ezt nem tartom
valószínűnek. Az Ullic területe, az ő emberei pedig
sasszemmel figyelik a partot. Nem tudom elképzelni,
hogy észrevétlenül átjutottak Ullic földjén, még
akkor sem, ha jórészt mocsárból és sűrű erdőből áll.

– Nos, néhány óra múlva megtudjuk.

Elértük a tisztást a dombtetőn, és innen már tisztán

láttuk az égő épületeket odalent a völgyben. Komor
csendbe burkolózva néztük a füstöt árasztó romokat.

– Sulla azt mondta, maradjunk jobb oldalon, és

kövessük a fák vonalát. – Picus elfordult a lovával, és
levezetett minket a domboldalon, amíg a sötétségből
elő nem tűntek a fölénk tornyosuló fák, eltakarva
előlünk a lángokat. A csípős, olajos füst egyre
sűrűbbé vált.
Az emberek lovaglás közben felkészültek az előttünk
álló eseményekre. A csata időpontja egyre közeledett.

Alig egy órával később elértük az erdő végét, és

ismét nyílt mezőn találtuk magunkat. Valamikor
magunk mögött hagytuk a gomolygó füstöt, a villa
most jobb kéz felől esett. Picus vezetésével
kilovagoltunk a legelőre, amíg egy vonalba nem
értünk az épületekkel, ahol egy kézjellel ismét
magához hívta az emberét.

– Mondd meg mindenkinek, hogy szálljanak le a

lóról, nyújtóztassák ki a tagjaikat, és itassák meg az
állatokat. A hajnal alig egyórányira van, akkor
fogunk támadni. Addig egyetlen hangot sem karok
hallani! Semmit! Nincs beszéd! Lehet, hogy őröket
állítottak, és nem szeretnék kockáztatni, érthető?
Szólj mindenkinek, aztán gyere vissza ide!
A katona ezüst alkarvédője nekicsattant a
mellvértjének, ahogy tisztelgett.

– Igenis, tábornok!

– Rendben. Legközelebb halkan tisztelegj.

– Igenis, tábornok!

Amint a katona eltűnt, Picus átvetette a lábát a lova

leje fölött, és leugrott a földre. Én is ugyanezt tettem,
de hátrafelé, rossz lábamat Germanicus fara fölé
emelve, és a ló sörényébe kapaszkodva. Nem
ugrottam, inkább csak leereszkedtem, hogy kíméljem
a lábam. Jó volt pihenni egy kicsit, már sajgott az
ülepem.

– Velünk együtt száztizennégyen vagyunk, Varrus.

Hogyan használhatjuk fel őket a legjobban?

– Ahogy akarod. – Elégedetten láttam, hogy ő is

fájdalmasan tapogatja a hátsóját. – Előttünk két
mérföld sík terep van a villáig, ezért szerintem jobb
lenne minél nagyobb számban rohamozni, hogy
lássák, milyen sokan vagyunk. Halálra rémülnek,
mielőtt egyáltalán odaérnénk. Az a célunk, hogy
nekikergessük őket a gyalogságunknak. Azt
javaslom, két hatvanas, vagy három negyvenes
sorban támadjunk. A három sor talán jobb lenne. Tíz
lépés a lovasok és a sorok között egyaránt. Így bárki
lát, úgy tűnik majd, mintha több százan lennénk.

– Igazad van. Erről a taktikáról beszéltünk legutóbb,

amikor a kolónián jártam. Az embereim gyakorolták,
de még soha nem próbáltuk ki.

– Mi sem, de elméletileg működik. Elég nagy a hely.

– Tehát három sor, amelyik három ékké alakul. Meg

tudják csinálni az embereid?

Elmosolyodtam.

– Tudnak repülni a varjak?

– Ki vezeti a harmadik sort?

– Bassus. Ő a legjobb parancsnokom.

– Hívjuk ide.

Negyedórán belül készen álltunk, az emberek

továbbadták egymás között a parancsokat. Vadonatúj
taktikát próbáltunk ki, melyet egy hideg, téli estén
dolgoztunk ki Picusszal és Titus Harmennel, pont az
ehhez hasonló helyzetekre: nyílt térség, rengeteg hely
a manőverezésre, a meglepetés előnye, illetve olyan
ellenség, amelyik még soha nem találkozott
lovassággal. Három, egyenként negyven lovasból
álló sorral fogjuk nyitni a támadást. A sorok szellősek
lesznek, hogy az ellenség jól lássa a második és a
harmadik sort is. Először csak léptetünk a lovakkal,
majd ügetésre fogjuk őket, és így kezdjük el a
manőverezést, mielőtt könnyű, majd gyors vágtába
váltunk. Az első sor a bal oldalon haladó lovas, ez
esetben Bassus mögé zárkózik. Ugyanakkor a
második sor a jobb oldalra, vagyis mögém húzódik.
Ellentétes irányú mozgást hajtunk végre, jobbról
balra, illetve balról jobbra, miközben a hátsó sor a
középső ember, Picus mögött vesz fel alakzatot.
Ezután a két szélső alakzat még mindig ügetésben
lassan befelé húzódik úgy, hogy a vezérek mögött két
ember lovagol, mögöttük három, majd négy, és így
tovább; egyedül a hátsó sor, vagyis Picus egysége
fejlődik fel úgy a vezér mögött, hogy mindvégig
egyenesen halad.

Az ellenség széles lovassági sorokat fog látni,

melyek egymás előtt mozognak, majd a
nehézlovasok hirtelen három ékbe tömörülnek,
melyek könnyedén áthatolnak a gyalogosok
sokaságán. Tudtuk, hogy a terv jó, egyedül amiatt
aggódtunk, hogy még soha nem próbáltuk ki valódi
csatában. Minden a manőverek időzítésén múlt, és
Picus hátsó alakzatának kellett az egész támadás
súlypontjának lennie. A század alakzat felvétele után
szinte rögtön előre kellett jönnie, hogy szilárd falat
mutassunk az ellenségnek, három
lovassági ékkel.

Úgy véltük, ha ezt sikerül végrehajtani, a nyílhegy

alakzat már tökéletes rugalmasságot nyújt a
gyalogság ellen. Könnyű volt fenntartani, a szélen
lovagló katonának csak annyit kellett megjegyeznie,
hogy ha az alakzat bal oldalán halad, akkor az előtte
lévőnek tőle jobbra kell lennie, ha pedig a jobb
oldalán, akkor balra. A belül lévők előre és jobbra,
illetve balra húzódnak, attól függően, hol dől ki az
alakzatból egy ember. Ebben a formációban
mindenkinek elég helye maradt harcolni, és
megfelelő védelmet is kapott a többiektől.
Egyszerűen csak a lovakhoz kellett igazítani, vagyis
megnégyszerezni a római legióknál megszokott
térközöket.

Mint mondtam, tudtuk, hogy működnie kell. Azon

gondolkodtam, a mögöttem lévők közül vajon
hányan tudják, hogy magam is most első alkalommal
szállok harcba lovas katonaként.

A következő negyedórában koromfekete volt az ég,

nem láttunk semmit.
– Varrus, látlak! – szólalt meg hirtelen Picus.

Kinyitottam a szemem, és már meg tudtam

különböztetni a lovak és emberek alakját. Ahogy a
fény egyre erősebb lett, Picus utasítást adott a lóra
szállásra és a három sor kialakítására. Valaki
felsegített Germanicusra, és elfoglaltam a helyem a
második sor jobb szélén. Aztán figyeltük a hajnal
közeledtét, és vártuk, hogy Picus kiadja a jelet az
indulásra – az öldöklés megkezdésére. Valahol balra
halkan felnyerített egy ló, amire egy másik felelt
elölről. Germanicus nyugtalankodott, gyengéden
megsimogattam a nyakát. Nem messze megszólalt
egy pacsirta a hajnali szürkületben, majd csatlakozott
hozzá egy másik, és még egy, amíg a levegőt be nem
töltötte a madárdal.

XXII.

Óráknak tűnt, mire kivilágosodott, de végül alig két

mérföldnyire, a nyílt térség túloldalán
megpillantottuk a villa épületeit. Haderőnk
mozdulatlanul várakozott. Hallottam egy ló
közeledését, és Germanicus hátán megfordulva
Picust pillantottam meg, aki a sora mellett léptetett
felém. Fenséges látványt nyújtott fekete-fehér-ezüst
ruhájában, hatalmas, fekete lova hátán, és hirtelen
tudatára ébredtem, milyen színeket is viselünk. Saját
hat embere a hátsó sorban az ő színeibe öltözött –
fekete páncél, fehér tunika –, és mind a hatan nagy
fekete lovon ültek. Az én katonáim lovai különfélék
voltak, de így is nagyszerűen festettek skarlát,
bronzszín és barna bőrruhájukban.

Picus mellém húzódott.

– Jól néznek ki az embereid, Varrus. Nem szeretném

hiábavalóan elvesztegetni az első rohamot. Azt
akarom, hogy azok a vadállatok alaposan
megnézhessék a rohamozó római lovasságot, ezért
várunk egy kicsit, hogy biztosan jól lássanak.

– Római-briton lovasság, Picus, de értem, mire

gondolsz.
– Római-briton, persze. Egyébként azt hiszem, most
már elég világos van. Visszamegyek a helyemre, és
jelt adok az indulásra. Hol vannak a kürtöseid?

– Az egyik itt, a balomon, a másik Bassus mellett, az

első sor túlsó oldalán.

– Nagyszerű. Az embereid továbbítják a jelem?

– Igen, már alig várják.

Lassan visszaporoszkált az utolsó sor közepére,

útközben egy-két szót váltva a katonákkal, és amikor
elfoglalta a helyét, ismét minden figyelmemmel a
villára koncentráltam, mozgás után kutattam.

Érces, rezes hangon felharsant a jel, a hangot átvették

saját kürtjeink. Figyeltem, ahogy az előttem lévő
sorban az egyik katona elindul a lovával, és amikor
tizenöt lépésnyire becsültem kettőnk között a
távolságot, én is mozgásra ösztökélem Germanicust.
Oldalra néztem, hogy megbizonyosodjak róla, senki
sem vágott elém. A sorok közötti térköz létfontosságú
volt; ha túl közel vannak egymáshoz, az alakzatba
álló sorok összekeveredhetnek. Az embereim
kiválóan tartották a helyüket.

Körülbelül egy nyolcad mérföld után ügetésre

váltottam, és láttam, hogy az előttem lévő katona
lassan balra húzódik. A patadobogás egyre
hangosabbá vált, ahogy fokozódott a tempó. A jobb
vállam fölött hátranézve láttam, hogy a kürtösöm, aki
eddig a bal oldalamon lovagolt, pontosan mögöttem
jön, ahogy elő volt írva, és pillanatokkal később az ő
jobb oldalán is felbukkant egy lovas. Eddig jó. Ékünk
a terv szerint formálódott, ahogy oly sokszor
elpróbáltuk a gyakorlótéren. Újra előrenéztem. Az
első sor hibátlanul balra húzódott. Most a bal oldalon
néztem hátra, és ellenálltam a kísértésnek, hogy
felgyorsítsak. A sorom másik vége most már az
előrenyomulás vonalának közepén járt, határozottan
zárkózott felém, és láttam Picus fekete-fehér ékét
előretörni. Ideje volt növelni a sebességet. Kicsit
megeresztettem a gyeplőt, és Germanicus máris
könnyű vágtába váltott.

A villa most már egy mérföldnyire sem volt,

embereket láttam szaladgálni, remélhetőleg a
pániktól. Kiszáradt szájjal nagyot nyeltem, és újra
hátrapillantottam. Az alakzatom tökéletes volt;
emberek és lovak rendíthetetlen éke dübörgött
mögöttem. A bal oldalon Bassusék is felfejlődtek. A
paták dübörgése most már fülsiketítő volt, Picus
teljes vágtában zárkózott fel az ékével a mieinkhez.
Térdem szorítására és a gyeplő meglazítására
Germanicus is felvette Picus fekete csataménjeinek
tempóját, és most már mindhárom nyílhegy alakzat
együtt száguldott. Erősen megmarkoltam a pajzsom,
könyökömet a mellem elé húztam, és gondolatban
feljegyeztem, hogy át kell alakítani a pajzs formáját.
Könnyedén lovagoltam, fellelkesített a ló kirobbanó
ereje alattam, élveztem közeledésünk
mennydörgésszerű robaját, és nagyon könnyűnek
éreztem a bőrsisakot a fejemen. Szerettem volna a
kezemben tartani Equus dárdáját, amit úgy gyűlölt,
de meg kellett elégednem a vesszőkkel teli tegez
csapkodásával a hátamon.
Előrébb emberek rohantak mindenfelé, de főként a
másik irányba. Aztán teljesen váratlanul
megpillantottam egy csapatnyi lovast kivágtatni az
egyik fel nem gyújtott épület mögül.

Körülbelül tízen lehettek, és kelet felé menekültek.

Hátranéztem Picusra, hogy látja-e őket. Látta, és egy
intéssel már utánuk is küldte az egységemet.
Dárdatartó kezemet a fejem fölé emeltem, és
elkanyarodtam jobbra. Hallottam, hogy a századom
követ, megpróbáltuk beérni a menekülő ellenséget.
Körülbelül negyedmérföldnyi előnyük lehetett,
ráadásul pihent lovaik voltak, míg a mieink egész
éjjel mentek, és másfél mérföldet vágtáztak. Ennek
ellenére lassanként beértük őket, a két csapat közötti
távolság alig egy mérföld alatt száz lépésre csökkent.

Hátrapillantva csalódottan láttam, hogy alakzatom

messze elnyúlt mögöttem, és a szökevények is éppen
ekkor tűntek el egy dombgerinc mögött. Germanicus
megingott, és tudtam, hogy az ereje végére ért.
Magamban tombolva lelassítottam, és hagytam, hogy
a neki kényelmes tempóra váltson. Mire elértem a
dombtetőt, nehezen zihálva léptetett, az oldala úgy
emelkedettsüllyedt, akár egy fújtató. A fosztogatók
már a távoli erdő védelme felé tartottak, és kis híján
elsírtam magam haragomban és csalódottságomban.

Zajt hallottam alulról, és lenézve egy lovas nélküli

lovat pillantottam meg, amelyik ágaskodva és
rúgkapálva igyekezett kiszabadulni az egyik kidőlt fa
ágaira tekeredett kengyeléből. A lovast sehol sem
láttam. Az embereim lassan felzárkóztak mögém, de
intettem nekik, mire megálltak. Alaposan
végignéztem a domboldalt. Semmi nem mozdult,
kivéve a csapdába esett lovat. Először azt hittem,
beakadt a fába és levetette a lovasát, de aztán
találtam valami furcsát a külsejében, és rájöttem,
hogy ez egy málhás állat lehet. Legalábbis
valamilyen csomag volt felkötve a hátára. Ezért nem
találtam a lovast – mert nem is volt.

Intettem a mögöttem érkezőknek, hogy jöjjenek

előrébb, aztán gyalog leküldtem egyiküket a domb
aljába, hogy hozza fel a pórul járt állatot. A katona a
lótól kis távolságra megállt, megnézett valamit a
fűben, aztán felegyenesedett és visszafordult felénk.
– Itt egy halott, parancsnok!

Leküldtem még két embert a holttestért. Meglepően

könnyen felcipelték, miközben az első katona
megnyugtatta a lovat, kiszabadította, és visszavezette
a dombtetőre.

A halottat minden ceremónia nélkül ledobták a ló

mellé, az állat riadtan hátrált el tőle.

– Csak egy fiú.

– Igen, parancsnok. Méghozzá egy gazdag fiú, akárki

is volt. Nézd meg a ruháit.

– Nézem. Fogd meg ezeket! – Odaadtam neki a

pajzsomat és a dárdámat, majd az íjamat is. Immár
minden tehertől megszabadulva leereszkedtem a
földre, és odatérdeltem a halott fiú mellé. Az arca
csúnyán összekarmolódott, de nem láttam sok vért,
és a feje természetellenes szögben billent oldalra.

– Eltört a nyaka.
– Igen, parancsnok, mi is láttuk. Néhány nagyobb
kőre esett odalent.

A szőke fiú valamilyen finom, kék anyagból készült

tunikát viselt, arany gallérral és erős bőrcipővel. A
tunikájára több ezer apró, egymást átfedő
láncszemből álló páncélinget húzott. Kioldottam a
páncélt a nyakához rögzítő szíjat, és benyúltam a
láncing alá. Lágy, puha bőrrel bélelték, erre varrták
rá a láncszemeket. Sokkal kifinomultabb páncél volt,
mint amit Varrus nagyapám hagyott rám a kincsei
között. Lenyűgöző kézművesmunka.

Felegyenesedtem.

– Nem lehet több tizennégy évesnél, de ahhoz már

elég idős volt, hogy háborúba vonuljon, és ahhoz is,
hogy meghaljon. Vegyétek le róla az inget és a
tunikát, a testet pedig dobjátok vissza oda, ahol volt.
Nem volt keresztény, és az az érzésem, Sulla házánál
rengeteg sírt kell ásnunk. – Az idegen lóra
pillantottam. – Hozzátok ide!
Jó csontozatú állat volt, kis termetű, jól illett egy
gyerekhez, de engem elsősorban a rajta lévő málha
érdekelt. Körülnéztem, mindenki a különös tárgyat
bámulta. Előreléptem, és erősen megrántottam
magam felé. Valamiféle nyereg lehetett, mert erősen
rögzítették a ló hasánál, meg sem moccant.

– Tudja valaki, mi ez? – Nem jött válasz. – Látott

már valaki hasonlót? – Ismét csak csönd.

– Valamilyen nyeregnek nézem, de inkább székre

hasonlít, nem? – szólalt meg valaki, nyilvánvalóan a
szerkezet magas hátrészére célozva.

– Akkor ez egy átkozottul kis szék – mondta egy

másik hang.

– Igen, Brutus, a te kövér seggedhez biztosan kicsi! –

Harsogó nevetés csapott fel, amit egy éles
kézmozdulattal elhallgattattam.

– Elég! Ma reggel nincs min nevetnünk. Valaki

segítsen fel a lovamra, azt pedig hozzátok –
mutattam a másik lóra. – Később majd alaposabban
is megvizsgálom. Eltettétek a ruhákat? El ne
veszítsétek azt a páncélinget, mert megnyúzlak
benneteket! – Éppen akkor végeztek a holttest
vetkőztetésével, amely fehérnek és szánalmasnak
tűnt a hideg földön, de nem éreztem sajnálatot
egyetlen fosztogató iránt sem csak azért, mert fiatal.
Mint mondtam, ha elég idős ahhoz, hogy háborúba
menjen, akkor elég idős a halálhoz is. –
Szabaduljatok meg tőle – böktem a halottra. –
Indulás!

Beleléptem a segítségemre siető katona összekulcsolt

kezébe, ő pedig felemelt olyan magasra, ahonnan
már át tudtam vetni a lábam Germanicuson. Szűk
ívben megfordítottam a lovam, és elindultam vissza,
Vegetius villájához. Mielőtt odaértünk, hátranéztem
kettős oszlopban lovagló embereimre.

– Rendben, fel a fejjel! Nem értük utol az ellenséget,

de ez nem jelenti, hogy ilyen szerencsétlenül kell
kinéznünk! Felzárkózni! – Ügetésre váltottam
Germanicusszal, és mire a villához értünk, már
kezdtünk hasonlítani egy katonai egységre.
A hely teljesen elhagyatott volt, eltekintve néhány
szétszórt holttesttől. Mindent betöltött az égett fa
szaga. Körülnéztem, de nem láttam női vagy
gyermek holttesteket. Aztán megpillantottam
Vegetiust. Először elnéztem mellette, mert nem
ismertem fel, mivel az egész arcát vér borította, de a
páncélját ismerősnek találtam. Az egyik kőfal
tövében kuporgott, egy halom széna fölött.
Leszálltam a lóról, és elindultam felé. Azt hittem,
meghalt, de amikor megérintettem, már tudtam, hogy
él. Kapott egy csúnya ütést, amely lenyúzta a bőrt a
homlokáról, és a lebeny most rálógott a szemére.
Tenyeremmel óvatosan felemeltem, és
visszatapasztottam a helyére, amitől máris sokkal
jobban festett. Vér borította a szemét is, de
eszméleténél volt.

– Cato! – kiáltottam. – Hozd ide a kölyök kék

tunikáját! – Az emberem futva jött a ruhadarabbal. –
Tépj le belőle egy csíkot, és kösd Vegetius homloka
köré, gyorsan! – Úgy tett, ahogy utasítottam. – Így
jobb. Most pedig segíts felfektetni a szalmára! –
Közben azon gondolkodtam, miért nem gyulladt meg
a szalma, és csak most néztem körbe először
figyelmesebben. Az épületek többsége sértetlen
maradt, mindössze három égett le: a villa és két
másik. Az istálló megkímélésének volt értelme,
hiszen a fosztogatók is lovakkal érkeztek.

– Itt jönnek a többiek, parancsnok – mondta Cato.

Az udvar hátsó részét övező erdőből Picus és Bassus

bukkantak elő, őket követték az embereik. Ahogy
megláttak minket, azonnal elindultak felénk.

– Vegetius? – kérdezte Picus a fal tövében

sürgölődőkre mutatva.

– Igen. Nem halt meg, csak eszméletlen.

– Hol volt? Hol találtatok rá?

– Itt, a fal mellett, de ne kérdezd, hogy került ide.

– Nem is kell. Egyedül jött, mindenki más előtt.

Elvezette a gyalogságot a helyére, azután eltűnt.
Biztosan megpróbálta megkeresni a családját.
– Valószínűleg. Nos, nem találta meg őket.

– És te szerencsével jártál? Utolérted őket?

Undorodva horkantottam.

– Nem, lehagytak minket. A lovaik pihentek voltak.

Nálatok volt valami probléma? Jókedv nélkül
elvigyorodott.

– Úgy működött minden, akár a varázslat. A hátsó

erdőn át menekültek, akár a lábasjószágok, mert azt
hitték, oda nem tudjuk követni őket, és egyenesen
belerohantak a gyalogságunk dárdáiba. Igazi
mészárlás volt, egyetlen embert sem vesztettünk.
Néhány gyalogos megsebesült, de egyik sem
súlyosan.

– Foglyok?

– Tizenhét.

– Hányan voltak összesen?

– Körülbelül kilencvenen.

– Van valami ötleted, kik lehettek?

– Igen, a jelek szerint frankok.

– Frankok? – hökkentem meg.

– Igen, vagy burgundok.

– És a lovak?

– Mi van velük? Magukkal hozták őket.

– Hajókon?

– Úgy tűnik, hacsak nem úsztatták őket. – Picus

leszállt a lováról, és megmasszírozta az ülepét. – Az
Úrra, saját súlyomat meg tudnám enni!

– Hogy a Hádészba lehetsz éhes, amikor ennyi vér

van körös-körül? Engem inkább az foglalkoztat, hová
tűnhetett Vegetius családja. Nincsenek itt. Kiadtál
valamilyen utasítást a gyalogosoknak a halottakra
vonatkozóan?

– A foglyok gödröt ásnak, ahová eltemethetjük őket.

– Jó mély gödör kell kilencven holttesthez.

– Ez az ő bajuk. Egyébként sincs jobb dolguk.

Bassushoz fordultam.

– Válaszd ki a húsz legjobb emberedet, és menjetek a

szökevény lovasok után. Jól látható nyomokat
hagytak. Öljétek meg őket, aztán térjetek vissza a
villába, amilyen gyorsan csak tudtok.
Tisztelgett és távozott, én pedig magára hagytam a
még mindig a fenekét dörzsölő Picust, és kiosztottam
a feladatokat az embereimnek. Minden csata után
hajlamosak voltak eltunyulni. Mire megszerveztem
az étkezés előkészítését és a romok eltakarítását,
Picus is munkára fogta saját katonáit. Visszamentem
Vegetius Sullához, akit időközben kezelésbe vett az
egyik orvosunk. Ahogy meghallotta a lépteimet,
kinyitotta a szemét, és láttam, hogy felismer. Ajkával
némán formázta a nevemet, ahogy letérdeltem mellé.

– Hogy érzed magad? – Átkozottul ostoba kérdés

volt, de mi mást kérdezhettem volna, még akkor is,
ha tudom a választ?

Megrebbent a szemhéja, lecsukódott, majd újra

felemelkedett. Pontosan rám nézett. Figyeltem,
ahogy fény csillan a szemében, majd
elhomályosodik. Ez volt a legkülönösebb dolog, amit
valaha láttam. Végül kimondta a nevem, de alig
hallottam valamit. Közelebb hajoltam hozzá.

– Mit mondasz?
– Az istálló alatti pince… megpróbáltam oda… –
hangja kásássá vált, de végre megoldotta családja
hollétének rejtélyét.

Megfogtam a kezét.

– Ne aggódj, Vegetius. Biztonságban vannak,

kihozzuk őket.

Ujjai hirtelen görcsbe rándultak, összezárultak a

kezemen, és az egész test megvonaglott a
fájdalomtól. Előrehajoltam, hogy bátorítóan
megszorítsam a vállát, de már nem sikerült elérnem,
mert vér buggyant ki a füléből és a szájából, és az
élet egy pillanat alatt távozott belőle. Mozdulatlanná
dermedtem a döbbenettől, halálának váratlansága
lebénított. A másik oldalon térdelő orvos előrehajolt,
és lezárta a tágra nyílt, szenvedő szempárt.

– Mi történt? – tudakoltam. – Nem volt ennyire

súlyos a sebesülése!
– Valami bizonyára elpattant a fejében, parancsnok.
Láttam már ilyet a nagyobb fejsérüléseknél.

Óvatosan visszahelyeztem Vegetius Sulla kezét a

mellére, és próbáltam imát mondani érte, de egy sem
jutott eszembe; kiürült a lelkem. Hirtelen nagyon
öregnek éreztem magam. Sóhajtva talpra álltam, és
az istálló bejárata felé néztem. Stella és a gyermekei
nemsokára kilépnek a napfényre a pince sötétjéből.

– Cato, válassz ki két embert, és gyertek velem!

Bevezettem őket az istállóba, és elkezdtem

félrerugdosni a földre szórt szalmát.

– Mit keresel, parancsnok?

– Egy csapóajtót a földön.

– Itt van, uram! – A kiáltás szinte azonnal érkezett, és
összeszorult a gyomrom az ijedtségtől a gyors válasz
hallatán. Az egyik fiatal katona egy négyszögletes,
megtisztított területre mutatott a földön. Lassan
odasétáltam.

– Nyisd ki!

Mindannyian halottak voltak. Körülbelül húszan, nők

és gyermekek. A nőket jól láthatóan
megerőszakolták, tekintet nélkül az életkorukra. A
fiúgyerekek hevertek a halom legalján. Megölték és
bedobták őket a lyukba, aztán miután használták a
nőket és a lányokat, velük is végeztek, és rájuk
hajigálták őket. Sulla felesége, Stella a halom
legtetején feküdt meztelenül, véresen és összeverve,
mégis könnyen felismertem. Meredt, halott tekintete
vádlón mélyedt az enyémbe. A domb aljában talált
halott fiú képe rémlett fel előttem, és azon
töprengtem, vajon ő is részt vett-e ebben.

Hányingeremmel küzdve elhátráltam a borzalmas

látványtól, amíg a csapóajtó széle el nem takarta a
hádészi képet. Az elmémben újra lejátszódtak a
valószínű történések. Talán nem maradt odakint
senki, aki betakarhatta volna szalmával a csapóajtót.
Vagy valamelyik gyermek zajt csapott, és
meghallották. Vagy meglátták, amikor az utolsó
ember elrejtőzött. Most már soha senki nem tudja
meg, de megtalálták őket, és a menedékük lett a
sírboltjuk.

Hallottam, ahogy az egyik emberem öklendezik, és

csak most jöttem rá, hogy jó ideje már hallom a zajt,
de ahelyett, hogy az én gyomrom is felkavarodott
volna, a hang furcsa módon megacélozott. Sarkon
fordultam és kisétáltam a mészárszékből, nagyokat
pislogtam a reggeli napfényben. Odahívtam
magamhoz az első katonát, akit megláttam, és
utasítottam, hogy azonnal kerítse elő Picus legatust,
aztán hunyorogva körülnéztem az udvaron – szemem
az istálló félhomálya után még nem szokott hozzá a
verőfényes napsütéshez. Elvesztettem az időérzékem,
annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is
láttam Picus közeledését, és összerezzentem, amikor
megszólalt mellettem.

– Mi a gond, Varrus?
Vállam fölött az istálló bejáratára böktem a
hüvelykujjammal.

– Nézd meg magad, de légy erős. Nem lesz szép

látvány. Amikor kijött, hófehér volt az arca.

– Sulla felesége is köztük van?

– Ő van a halom tetején. Utolsóként halhatott meg.

Láthatóan megviselte a látvány, egy ideig egyikünk

sem szólt. Egy csapatnyi katona közeledett az
istállóhoz, vödörrel a kezükben. Picus megállította
őket.

– Hová mentek?

– A centurio küldött, hogy vigyünk zabot az

istállóból, tábornok.

– Te! – bökött rá Picus arra a katonára, aki válaszolt.

– Menj vissza, és mondd meg a centuriódnak, hogy a
csapatot különleges szolgálatra rendeltem. A többiek
tegyék le a vödröt, és oszoljanak két csoportra. Az
egyik az első, a másik a hátsó ajtót őrzi. Senki nem
léphet be az istállóba, csak ha engedélyt kap rá tőlem
vagy Varrus parancsnoktól. Mozgás! – Visszafordult
hozzám. – Sétáljunk egyet.

Átvágtunk az udvaron, jelenlétünk látható hatással

volt azokra, akik észrevettek minket. Hirtelen
mindenki nagyon lelkesen kezdte végezni a feladatát.
Ügyet sem vetettünk rájuk, csendben sétáltunk, amíg
Picus meg nem szólalt.

– Azt hiszem, el kellene temetnünk őket. Nem

vihetjük vissza őket magunkkal.

– Miért vinnénk egyáltalán, Picus? Halottak.

Megrázta a fejét.
– Ez nagy megdöbbenést fog kelteni a kolónián. Ez
az első alkalom, hogy közvetlen támadás ért titeket?

– Nem, a második. De ez az első eset, hogy ilyen

keményen lecsaptak ránk. És ebből az irányból.

– Mit lehet tenni? – Volt valami különös a hangjában,

ami arra késztetett, hogy ránézzek. Észrevette az
arckifejezésemet, és folytatta. – A helyzet egyedisége
foglalkoztat, nagybácsi. Ez nem katonai ügy,
legalábbis nem a szokványos értelemben. Ezek az
emberek egyszerű polgárok voltak. Ráadásul az én
polgáraim, pontosabban az apámé és a tieid.
Megtanultam távolságtartóan kezelni a
veszteségeket, de ők Luceiia nagynéném barátai
voltak. A háború hirtelen nagyon közel került az
otthonomhoz.

– Így van, kölyök. Pontosan tudom, mire gondolsz.

De ez ne tegyen vakká az itteni esetre, ami valóban
katonai ügy, akár elfogadod, akár nem. Ez a
legmesszebb fekvő birtokunk, túlságosan messze van
a központi villától. Ez az a tény, ami ma tragikus
módon bebizonyosodott. Villagazdaságként
mostantól teljesen használhatatlan számunkra. Ez egy
másik tény, az elsőből következik. Újra meg kell
rajzolnunk a határainkat, és átszervezni az erőinket,
hogy megvédhessük a legfontosabb földeket. Ez is
egy újabb tény.

– A vadállatoknak, akik ezt tették, volt lovassági

kíséretük. Ez is egy tény, ami megváltoztatja az
ellenünk vonuló erőkről alkotott fogalmainkat. Azt
jelenti, hogy az ellenség, vagy legalábbis egy része
ugyanolyan mozgékony, mint mi. Ettől a pillanattól
kezdve ezt is szem előtt kell tartanunk. Ez rengeteg
tény, Picus, mind katonai természetű, és egyik sem
örvendetes. Minél előbb vissza kell mennünk a
kolóniára, és értesíteni a tanácsot. Új fontossági
sorrendet kell meghatároznunk a kolónia
gyarapodásában és védelmében.

– Mi legyen az áldozatok temetésével? – kérdezte

komoran.

– Már ott vannak a sírjukban, kölyök. Vegetiust a

felesége és a fiai mellé fektetjük, és felgyújtjuk az
istállót. A kolónia mártírjaiként ez illő végtisztesség
lesz számukra.

– Igazad van, nagybácsi, mint általában. Azonnal

intézkedem.

– Várj! Hívd össze az embereinket, gyalogosokat és

lovasokat egyaránt, hogy díszőrséget álljanak.
Tudniuk kell, mit teszünk és miért. És hozasd ide a
foglyokat is. Szembesítjük őket a bűnükkel, és
kivégezzük mindegyiket. – Szóra nyitotta a száját, de
közbevágtam. – Nincs vita, Picus! Meg fognak halni.

Miután néhány pillanatig elgondolkodva nézett,

bólintott.

– Hogyan?

– Legszívesebben keresztre feszíteném a disznókat,

és ha volna időnk, meg is tenném. De nincs.

– Akkor?
– Elégnek ők is. Úgy tűnik, szeretik a tűz istenét,
most találkozhatnak vele szemtől szemben. Tíz
szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul figyelte az
arcomat, végül halk hangon megszólalt.

– Keményebb ember vagy, mint gondoltam, Publius

Varrus.

– Vegetius Sulla a barátom volt – feleltem

visszafojtott dühvel. – A felesége kedves, barátságos
asszony volt, tele méltósággal és békével. Láttad, mit
tettek vele. Égni fognak.

– Legyen hát. Égjenek.

– Még mindig bizonytalannak tűnsz. Bánt a

lelkiismeret?

– Nem is tudom, nagybácsi. Lehetséges.

Megérdemlik a halált, de az élve elégetés nem tűnik
keresztényi cselekedetnek.

– Emlékezz Pelagius barátodra, Picus. A választás

szabadsága és a személyes felelősség. Ahogy látom,
jelenleg ez az egyetlen út az igazán lelkiismeretes
emberek számára. Itt most nem keresztényekkel van
dolgunk. Ha az ilyeneknek odatartod a másik
orcádat, ahogy a papok mondják, akkor egy éven
belül mindannyian halottak leszünk. A héber
testamentum régi istenének „szemet szemért” elve
most jobban
tetszik, mint a megbocsátó Krisztusé. Az ő útját
választottam, és az embereink túlélése érdekében
kész vagyok vállalni a felelősséget.

– Rendben, igazad van. – Most már valódi

meggyőződés csendült a hangjában. – Intézkedem.
Mi legyen a gödörrel, amit a többieknek ástak?

– Hagyd, hadd rothadjanak el a levegőn. Egy

emberünk sem lesz a közelben, hogy érezze a bűzt.
Gyűjts össze mindenkit. El kell sétálniuk a lyuk
mellett, hogy lássák, mi történt itt, aztán
végignézhetik, ahogy a bűnösöknek igazságot
szolgáltatunk az áldozati máglyán.

Így is történt.

XXIII.

Hosszú, csendes lovaglás várt ránk a kolóniáig.

Mindenkinek volt min gondolkodnia, és a Sulla
család máglyájának fekete füstje körbeölelt minket,
bár már rég magunk mögött hagytuk. Amikor
megérkeztünk, Picus és én azonnal felkerestük
Caiust. A nappali szobájában várt ránk Alaric
püspökkel, aki szokásos látogatásainak egyikére
érkezett hozzánk. Amint beléptünk, mindketten
felálltak, az arcunkat fürkészték. Biccentettem, és
elsőként az öreg püspököt szólítottam meg.

– Velünk kellett volna jönnöd, Alaric. Nagy

hasznodat vettük volna.

– Miért? – kérdezte feszült hangon Caius.

– Temetési szertartáshoz.

– Ennyire rossz volt?

– Rosszabb, mint képzelnéd. – Elmondtam nekik, mi

történt, és mit találtunk a pincében. Picus nem
próbált meg hozzátenni semmit, vagy félbeszakítani.
Mire végeztem, mindketten olyan fehérek voltak,
mint Picus, amikor kijött az istállóból.

– Kivégezted a foglyokat? – kérdezte Caius.

– Igen.
A szemembe nézett, és ha nehezére is esett elfogadni,
amit tettem, ennek semmi jelét nem láttam.
Megfordult, néhány lépésnyire eltávolodott a
székétől, válla megereszkedett.

– Ez mindent megváltoztat – mondta. – Nem

számítottunk lovasságra. A védelmünket minden
szempontból át kell alakítanunk.

– Nem lovasság, Caius, csak lovasok. – A

szemöldökét összevonva nézett rám. – Először én is
elkövettem ugyanezt a hibát, de mi nem lovasságot
üldöztünk. Egyszerűen csak lovasok voltak. Viszont
már ez is nagy különbség az ellenség
mozgékonysága szempontjából. Nyilvánvalóan a
lovasok jelentette előny bátorította fel a többieket,
hogy ilyen mélyen bemerészkedjenek a szárazföld
belsejébe.

Alaric püspök eddig egy szót sem szólt, csak ült a

székében, és figyelte a beszélgetésünket. Most
megszólalt.
– De hol találnak itt ezek az emberek lovakat? Ugye
azt mondtad, frankok voltak?

– Nem találtak, Alaric. Magukkal hozták őket

Galliából.

– Galliából? Hogyan?

– Hajón, ugyanúgy, ahogy Picus a sajátját.

– Nem ugyanaz! – szólt közbe Caius. – Picus

birodalmi gályákat használ a szállításhoz. A
frankoknak nincsenek ilyenjeik.

– Nem, valóban nincsenek – feleltem –, de nincs is rá

szükségük. Mindössze tíz-tizenkét lovast láttunk.
Ennyi ló könnyedén elfér két vagy három
hosszúhajón. De nem a szám a lényeges, hanem a
tény, hogy megtették. Meg kell találnunk, hol szálltak
partra, és gondoskodnunk kell róla, hogy a barátaik
ne kövessék őket. Ha ez azt jelenti, hogy állandóan
járőröznünk kell az egész délnyugati partszakaszon,
akkor azt tesszük. Picus egyetért velem, ma reggel
sokat beszéltünk erről.

Caius elfintorodott.

– Tehát szerintetek a déli partról jöttek? Olyan

messziről? Picus bólintott.

– Harminc, negyven, vagy talán ötven mérföld

szárazföldön, attól függően, milyen utat követtek.
Igen, ezt gondoljuk. A lovak megadták nekik a
szükséges védelmet, azt a sebességet és
mozgékonyságot, ami az előttük lévő terület
felderítéséhez kell. Becslésünk szerint három hajóval
jöhettek, minden hajón harminchárom emberrel és
három-négy lóval.

– Értem. És most mi a teendő?

– Holnap reggelre összehívunk egy tanácsülést, és
meghatározunk néhány új irányvonalat.

– Mint például?

– Például eldöntjük, hogy az új körülményekre

figyelemmel mekkora földdarabot kell feladnunk.
Néhány villát teljesen ki kell ürítenünk, még ha a
földet tovább műveljük is. A legtávolabb élő
embereket beljebb kell vonni, ahol már megfelelő
védelmet biztosíthatunk nekik. És mostantól minden
dolgozó csapat mellé fegyveres őrséget kell állítani.

Némán bólintott, minden felsorolt ponttal egyetértett.

– Más?

– Nos, hazafelé egész úton a védelmünkön

gondolkodtam. Amint végzünk a betakarítással,
minden erőfeszítésünket az erődünk befejezésére kell
fordítanunk. Kiépíthetnénk ott egy állandó
főhadiszállást, és fel kellene készülnünk, hogy az
embereinket szükség esetén gyorsan védett helyre
vigyük.

– Ésszerű gondolat. Picus, egyetértesz Publiusszal?

– Igen, apám, de ne feledjétek, hogy meg kell

oldanotok a könnyű ki-be járást. Szükségetek lesz
egy útra, amelyik legalább a domb aljától a tetejéig
vezet.

– Igen, ebben igazad van. Gondoskodunk kell róla,

hogy az emberek gyorsan bejuthassanak, vagy
elhagyhassák az erődöt.

Picus továbbvitte a gondolatot.

– Az emberek is, de főként a katonák, a gyalogosok

és a lovasok egyaránt. Caius visszafordult hozzám.

– Igazad van, Varrus, ez a tanácsra tartozik. A

vészhelyzetre való tekintettel még ma éjjel
összehívom őket.
– Nem, Caius – vágtam közbe. – Ne ma éjjel. Elég
lesz holnap reggel is. Hadd aludjon mindenki egy
keveset. Közben utána kell néznem néhány dolognak,
így ha megbocsátotok, most el is megyek. –
Meghajoltam és magukra hagytam őket. Elindultam
megkeresni Luceiiát, hogy elmondjam a szomorú
híreket a barátairól.

Sokkal jobban fogadta, mint vártam, alig ejtett

könnyeket. Nyilvánvaló volt, hogy felkészítette
magát erre a végkimenetelre, és nem akarta, hogy
túlságosan látható módon hasson rá. Magamhoz
szorítva tartottam, amíg össze nem szedte magát, és
újra a ház úrnőjévé nem vált.

– Biztosan nagyon éhes vagy – mondta az orrát

törölgetve. – Mikor ettél utoljára?
– Múlt éjjel, napkelte előtt. Elrágcsáltam némi sajtot
és kenyeret, amit itthonról vittem. Azóta nem volt
étvágyam. Picus bent van Alarickal és Caiusszal. Ő is
biztosan éhes.

– Eszel most?

– Nem, szerelmem, inkább nem. Gondoskodnom kell

Germanicusról, és beszélni akarok Equusszal.
Indulok is, egy óra múlva jövök.

Lábujjhegyre állt és megcsókolt.

– Menj, és siess vissza. Szólok Gallónak, hogy a

fürdőházi szolgálók álljanak készen, és mire
megfürdesz és átöltözöl, meleg vacsora vár.

Nem sokkal később megtaláltam Victorexet az

istállóban, éppen a különös szerkezetet vizsgálta,
amelyet leszedett a kis frank ló hátáról. A tárgy a
lábánál hevert, ő pedig odakuporodott mellé, tenyerét
végigfuttatta a sima bőrön. Leszálltam
Germanicusról, és átadtam a kantárszárat egy
istállófiúnak, aki elvezette a lovat az egyik állásba.
– Mi ez, Victorex? Láttál már ehhez hasonlót?

– Nem – csóválta a fejét. – Átkozott legyek, ha

tudom, mi ez, bár nyilvánvalóan valamiféle nyereg. –
Újra megtapogatta az ismeretlen tárgyat, bedugta
ujjait az alsó pereme alá, a súlyát méricskélte. – Nem
hasonlít semmilyen római nyeregre… mint tudod,
azok bronzlapokra varrt bőrből állnak, hogy erősen
tartsanak. Könnyűek, de meglehetősen esetlen
holmik, ezért használják olyan kevesen. Ez viszont…
– Megfordította, hogy jól látszódjon a másik oldala. –
Ezt nézd! Ezt fakeretre húzták rá, itt pedig… –
Visszafordította a nyerget. – Nézd meg a formáját, és
ezt a különös dolgot az elején. Ezt nem teherhordásra
tervezték! Olyan az alakja, mint egy ember hátsója.
Viszont ha az ember beleül, és a feneke nekiszorul
ennek a hátsó résznek, onnantól lovasként
használhatatlanná válik. Nem tud együtt mozogni a
lovával, nem tudja irányítani, még az állat törzsét
sem tudja megszorítani. A lovas azonnal leesik róla,
amint… – Elhalt a hangja, majd folytatta. – De nem
is ez a lényeg, igaz? Túl kicsi egy embernek.
– Egy fiú – mondtam. – A lovas egy fiú volt, és
annak ellenére, amit most elmondtál, az gondolom,
hogy ez mégis valamilyen nyeregféle, bár fogalmam
sincs róla, miért volna bárkinek is szüksége egy
ilyen… – Figyelmemet hirtelen két tartozék vonta
magára, melyek a nyereg két oldaláról lógtak. – És
mi van ezzel a két lelógó valamivel? Mik lehetnek
ezek?

Kézbe vette az egyiket, és húzni kezdte maga felé.

Csupán egy széles bőrszíj volt, egyik végén a
nyereghez erősítve, a másikon egyszerű hurokkal. A
hurok aljának belső oldalára lapos fadarabokat
erősítettek, így háromszög alakot vett fel.

Victorex egy darabig elgondolkodva nézte.

– Fogalmam sincs – dünnyögte. – Hacsak nem… –

Elhalkult a hangja, aztán ismét erőre kapott, ahogy a
fával merevített bőrhurokkal megkopogtatta nyereg
hátulját. – Nézd, parancsnok, ha ezen ülnek, vagyis
ha ez valóban valamilyen nyereg, amire a józan ész
ellenére az alakja is utal, akkor kizárt dolog, hogy
egy ember el tudjon helyezkedni benne. Túl magas a
hátsó része.

Bólintottam.

– És?

– Hogy ül fel a lóra? Sokszor láttam, te hogy lendíted

át a lábad, nemegyszer én tartottam bakot. – Az
orrom elé tartotta a hurkot. – Ez a dolog hasonló célt
szolgálhat: egyszerű fellépő.

– Az Úrra, igazad van, Victorex! De miért vállalna a

felszállásért valaki ennyi kellemetlenséget? Kiévé
persze, ha a fiú nyomorék volt.

– Az volt?
Megvontam a vállam.

– Nem tudom. Halott volt, amikor megtaláltuk.

Igazából meg sem néztem. Eltört a nyaka, és a
gerince is. Senki nem figyelte a lábát.

– Vagyis lehetett? Mert könnyen lehet, hogy ez egy

nyomorék fiú hámja. Igen, egyre valószínűbb.
Valószínűleg nagyon ingatagon ült benne, ezért esett
le szinte azonnal.

Most én gondolkodtam el. Miért vinne valaki

magával portyázni egy nyomorék fiút? Még akkor is,
ha a legkedvesebb fia. Mondjuk egy főnök fia, hiszen
a ruha és az aranygallér is arra utalt. Ám más, sokkal
fontosabb dolgok is foglalkoztattak.

– Most nincs időm rejtélyeken töprengeni. Az egyik

embered vigye fel Gallónak a házba, és mondja meg,
hogy tegye az egyik állványra a fegyverraktáramban.
A továbbiakban egy szomorú esemény emléke lesz.

Ott hagytam Victorexet a francia hámmal, és

felkerestem a kovácsműhelyben Equust, aki a késő
délutáni napsütésben odakint dolgozott. Már hallotta
a hírt a Sullákról, és alaposan ki akart kérdezni, de
nem voltam beszélgetős hangulatban.

– Hogy haladsz az új karddal? – kérdeztem.

Bevezetett a műhelybe, és megmutatta a

munkapadon fekvő hosszú vasat. Mellette
papiruszdarab hevert, rajta egy kard rajzával – egy
kardéval, kétszer olyan hosszú pengével, mint a
gladiusé, nagy markolattal és a végén nehéz
gombbal.

– Nem volt sok időm foglalkozni vele, és nem

kezeskedem érte, hogy úgy fog működni, ahogy
elképzelted. – Kétkedve csóválta a fejét. – Tudom is,
mi a probléma. Nagyon súlyosra kell készítenem a
markolatgombot, hogy kiegyensúlyozza azt az
átkozottul hosszú pengét. Ez a holmi előreugrik, mint
Rhea csöcsei, de Rheának ott a nagy segge, hogy
ellensúlyozza, míg ennek nincs.

Elnevettem magam. Rhea volt az egyik

legbőkezűbben megáldott fiatal telepesnő, aki után
Equus titokban már jó ideje epekedett. Ő is velem
nevetett, de közben a fejét csóválta.

– Ó, Rhea! Micsoda kiegyensúlyozottság! Olyan

egyensúlya van, az istenek áldják meg érte, hogy
tollpiheként tud a hátsójára hátradőlni, amikor csak
akar. És akar is gyakran, kivéve az én közelemben. –
Ismét nevetett, leginkább saját magán.

Megveregettem a vállát.

– Legalább elkezdted. Folytasd csak, Equus.

Holnapután már én is segíthetek.

– Rendben, de készülj fel rá, hogy sok időt kell

mellette töltened. Ez a szajha nem adja magát egy
szép mosolyért.

– Felkészültem rá, barátom. Most pedig megyek

fürdeni, borotválkozni és enni. Holnap tanácsülés, és
szeretnék jól festeni.

Hagytam dolgozni és elmélkedni az új fegyver

egyensúlyán.
XXIV.

Másnap elkéstem a tanács üléséről, pedig ott akartam

lenni időben, így nem is tudom, mivel kezdődött a
vita. Csak annyit tudok, hogy mire megérkeztem, az
ülés jó félórája tartott, és már az első pillanatokban
kitört valami nagy vihar. Hallottam a kiabálást,
ahogy az ajtó felé közeledtem, és a hangerő még
engem is meglepett. Megálltam odakint, eszembe
jutott Vegetius és a fütyülő köve, aztán egy hirtelen
ötletnek engedelmeskedve elindultam keresni egy
kürtöst, vagy legalább egy kürtöt. Természetesen
egyetlen katonát sem találtam, ezért meg kellett
elégednem a fegyvertáramból kölcsönvett rézkürttel.
Amint visszaértem a szobához, ahol még mindig
zajlott a vita, a hónom alá kaptam a kürtöt,
kinyitottam az ajtót és beléptem. A hatalmas
helyiségben elviselhetetlen volt a zaj – tökéletes
zűrzavar uralkodott, mindenki egyszerre kiabált és
üvöltözött. Azonnal észrevettem Caiust a szoba túlsó
felében. Egyenesen állt, figyelte a vitát, és mellette
ott állt Alaric püspök. Rajtam kívül csak ők ketten
voltak a szobában, akik nem beszéltek.

Nagyon hosszú ideig szolgáltam Caius Britannicus

mellett, és azt hittem, ismerem minden hangulatát.
Időnként láttam mérgesnek, sőt nagyon ritkán
haragosnak is. Ezen a reggel egyetlen pillantás elég
volt, hogy megállapítsam, ennyire dühösnek még
soha nem láttam. Arca sápadt volt, bőre ráfeszült az
arccsontjára, és olyan szorosan összeszorította az
ajkát, hogy nem is látszott a szája. Ám igazából a
tekintete lepett meg. Olyan volt, akár a kő: kemény,
hideg, hajthatatlan és könyörtelen. A számhoz
emeltem a kürtöt, és a rezes sikoly egy pillanat alatt
elcsendesített mindenkit.
Mindannyian döbbenten fordultak felém, meglepte
őket a váratlan közbeavatkozás. Aztán valaki
kimondta a nevem, és a hangsúlyból kitaláltam, hogy
a tanácstag meg akarja nyerni magának a
támogatásomat. Egy újabb tülköléssel
elhallgattattam, és ezúttal addig fújtam a kürtöt, amíg
bírtam levegővel. A fülsiketítő ricsajban senki nem
beszélt, ám amint elhallgatott, újrakezdték, ezért
kénytelen voltam harmadszor is belefújni. Ezúttal
viszonylag hamar elvettem a számtól a kürtöt, és a
szoba elejébe mutattam.

– Caius Britannicus! – harsogtam.

Minden tekintet rátapadt. Néhány pillanatig mereven

állt a helyén, aztán csak ennyit mondott:

– Talán foglaljunk helyet.

Ismét megszólalt valaki, de Caius előrántotta a

kardját, és a lapjával az asztalra csapott.

– CSEND LEGYEN! – bömbölte.

Tökéletes, tiszteletteljes csend támadt. Egy pisszenés
sem hallatszott.

– Azt mondtam, foglaljunk helyet. – Szinte suttogott.

A szobában felhalmozódott indulat egyszeriben

szégyenérzetbe fordult Caius haragja előtt, és
mindenki leült.

Britannicus felemelte a kardját, fogást váltott, és

mélyen belevágta a hegyét az asztal fájába, így a
fegyver függőlegesen meredt az égnek. Amikor újra
megszólalt, halk, indulatos és undorodó hangon
beszélt.

– Soha az életben, soha nem vettem részt ehhez

hasonló gyomorforgató, szégyenletes gyűlésen!
Hogy mertek előttem, és saját magatok előtt ilyen
visszataszító módon viselkedni? Ti vagytok ennek a
kolóniának a tanácsa! A legbölcsebbek! Elméletileg a
tiétek a bölcsesség hangja! – Tekintete végigsöpört
minden jelenlévőn, sokan kényelmetlenül feszengtek.
Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után folytatta.
– Most pedig nagyon figyeljetek arra, amit mondok.
Azt akarom, hogy mindegyikőtök erőltesse meg
magát, és feledkezzetek el saját személyes
érdekeitekről, igényeitekről, illetve mindarról a
magyarázatról, amit hallottatok, mielőtt idejöttetek. –
Beleharapott a felső ajkába, és haragos tekintetével
magára vonta a figyelmüket, megnyújtotta a csendet.
– Figyeljetek, mert az életetekről van szó! Én, Caius
Britannicus mondom ezt nektek! – Tekintete egyik
arcról a másikra siklott, és ismét hosszú csend
következett, mindenki a következő szavait várta.

– Ez az én házam, ti az én meghívásomra jöttetek ide.

Én hoztam létre ezt a tanácsot! – Várakozó csend
telepedett a szobára. Miután megbizonyosodott róla,
hogy senki nem akar ellentmondani neki, folytatta. A
hangjában csengő magabiztosság és meggyőződés
betöltötte helyiséget, bár nem beszélt hangosan.
Ezúttal senki sem kételkedett benne, hogy
megsértették azt a jelenlétet, azt az erőt, ami maga
volt Caius
Britannicus. Cikázó tekintete senkit nem hagyott ki,
és a jelenlévők tudták, hogy a szavai egyformán
vonatkoznak mindenkire. – Nem tűrök ilyen
felháborító viselkedést a házamban! Érthető? Ha
állatok, vagy utcai zsibárusok módjára akartok
viselkedni, akkor menjetek és vitatkozzatok
egymással az istállóban vagy a piacon, de ne itt! –
Haragjában túlfeszített volt és rideg, és ezáltal
törékeny is. Indulatával küzdve lehajtotta a fejét,
jobb kezének mutató– és hüvelykujjával
megdörzsölte orrnyergét.

Éppen akkor indultam el a szoba eleje felé, amikor a

nálam előrébb, kicsit jobbra álló Lars Nepos, egy
képzett bőrműves oldalra hajolt, hogy mondjon
valamit a szomszédjának.

– Nepos! – dörrentem rá, és keményen a vállára

csaptam. – Csend legyen, még nem fejezte be!

Azonnal elhallgatott, szemlátomást elszégyellte

magát, és folytattam az utam a szoba másik felébe,
ahol megálltam Caius mögött, szembefordultam a
tanáccsal, és végignéztem az arcokon haragot,
neheztelést vagy önhittséget keresve. Mindössze
szégyenkezést láttam, a Caius iránt érzett
aggodalommal keveredve.

Felemelte a fejét, megtornáztatta a vállát, és amikor

újra megszólalt, már a rendes hangján beszélt, de
szónoki hanghordozással.

– Amikor megalapítottuk ezt a kolóniát, elköteleztük

magunkat annak az ügynek, hogy túléljük a
végpusztulást, és megőrzünk mindent, ami valaha
nagy és dicső volt Rómában. Amikor létrehoztuk ezt
a tanácsot, hogy irányítsuk a kolóniát, büszke és
nemes beszéddel oldottuk meg problémáinkat, az
üléseket a közös jó érdekében hívtuk össze, akárcsak
köztársasági ősapáink a szenátusban. Ez a tanács a
mi szenátusunk! – Megint elhallgatott, hogy utolsó
mondata mindenkiben leülepedjen, és ismét
végignézett az egybegyűlteken, nem hagyott ki
senkit.

– Ez a tanács a mi szenátusunk. Ez az igazság, de

még sosem mondtuk ki, mert annyira túlzónak és
félelmetesnek hangzik, bűzlik a mesterkéltségtől és a
ki nem érdemelt, nem helyénvaló hatalomtól. –
Újabb jelentőségteljes, mindent átölelő pillantás
következett, de beszédének ritmusa nem tört meg. –
Pedig ez az igazság.

Hallgatósága megbűvölten bámulta.

– Ti vagytok ennek a kolóniának a szenátorai. Sosem

használtuk ezt a kifejezést, egészen mostanáig, eddig
a sajnálatos alkalomig, de azok vagytok, és ez a
legmegfelelőbb idő, hogy rámutassunk, bevéssük az
elmétekbe és a lelketekbe… ti vagytok ennek a
kolóniának a szenátorai!

Mély, reszkető lélegzetet vett.

– Itt, ebben a tanácsteremben minden ember egyenlő.

Mindenkinek megvan a maga szerepe, amit el kell
játszania. Mindenkinek megvan az értéke, ami csak
az övé, és nem is tudná jobb dologra felhasználni,
mint a közös problémáink megoldására. Egyetlen
ember hangja sem lehet fontosabb, mint a másiké,
beleértve engem is. Az én szerepem csupán az
elnöklés, legalábbis a mai napig az volt. Most
azonban Julius Caesarhoz hasonlóan diktátorként
állok itt, és áthágom a törvényt, mert arra
kényszerítettetek, hogy így beszéljek! Nem vagyok
hálás ezért! – Újra elhallgatott, megfontolt
lassúsággal sorban végignézett mindenkin.

– Nem fogadom el a szerepet, amit rám szabtatok. –

A szobára síri csend borult. – Nem fogok apát
játszani a gyermeteg játszadozásaitok mellett. –
Mélyet lélegzett. – A fiamat, Picust mostanában
nagyon foglalkoztatja a személyes felelősség
kérdése. Amikor legközelebb meglátogat minket,
érdemes lenne felkeresnetek, és elbeszélgetni erről
egy kicsit vele, mert tetszik vagy sem,
mindegyikőtök személyes felelősséget vállalt ennek a
kolóniának a boldogulásáért!

– A mai vita feloldozott engem egy felelősség alól,

ami igazából soha nem is volt az enyém, mégis úgy
gondoltam, az én kötelességem… egy személyes
kötelezettség irántatok, a tetteitek és viselkedésetek,
valamint a kolónia iránt. Ettől a naptól fogva nem
fogok elnökölni ebben a tanácsban. – Gyorsan
felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a szavai
nyomán keletkező mormolást. Én magam is
meglepetten és
helytelenítően mordultam fel.

– Hallgassatok végig! Nem drámára vágyom, teljesen

komolyan beszélek. Kezdek ehhez túlságosan öreg
lenni, és egy ideje már gondolkodom rajta, hogy a
feladatom végére értem. Ma rájöttem, hogy
tévedtem. A munkám koránt sincs elvégezve, de most
befejezem, akár jól, akár rosszul.

– Annak ellenére, ahogy ma reggel viselkedtetek,

mindannyian felnőtt férfiak vagytok. Itt az ideje,
hogy felelősséget vállaljatok saját cselekedeteitekért.
Ma utoljára vezetem az ülést. A köztársasági Róma
szenátusának nem volt elnöke, így ennek a tanácsnak
sem lesz.

– Az utóbbi néhány gyűlésen megéreztem a

kiemelkedettség érzésének légkörét. Azzal vádoltam
magam, hogy kezdek gyanakvó és cinikus lenni, de
most már látom, hogy nem így van. A ma reggeli
fiaskó pontosan abban gyökerezik, amitől tartottam:
az elitizmusban! Nem engedhetjük, hogy tovább
növekedjen, hogy folytatódjon, különben a tanács, és
az egész kolónia pusztulásra van ítélve. – Ismét
elhallgatott, de most sem próbált ellenkezni senki.

– Nemrég vesztettük el a háborúban az első

tanácstagunkat. Megvan az első mártírunk. Vegetius
Sulla becsülettel szolgált közöttünk. Most viszont
meghalt, és valakit a helyére kell állítani.
Tragédiának érzem, hogy miközben egy ilyen ember
meghal, és a pótlásáról kell beszélnünk, olyan
szánalmas jelenetre kerülhet sor, amilyennek az
imént tanúi voltunk. – Hangja ismét felerősödött,
betöltötte az egész helyiséget. – Ilyen körülmények
között hogy mer bárki is saját magával foglalkozni?
Hogy lehetünk olyan szánalmasak, hogy azon
vitatkozunk, ki hol üljön? Mit számít, hogy öregek
vagytok vagy fiatalok? Miért fontos, hogy elöl vagy
hátul ültök? Szégyen, ha valaki úgy gondolja, ez
bármit is számít! Van köztetek valaki, aki azt hiszi,
nagyobb súllyal esik latba a szava, ha közelebb ül
hozzám? Ha igen, ezt könnyen megoldhatjuk, mert
többé nem fogok itt ülni!

– Vagy van valaki, aki azt hiszi, nem figyelnek rá, ha

hátulról jön a hangja? Az ilyen gondolatok szégyent
hoznak erre a testületre! Nem méltóak hozzánk!
Ebben a tanácsban mindenkinek a szava egyformán
fontos, és mindenkinek joga van beszélni és
szavazni! Ez egy tanácsterem! – Hangja ismét
suttogásig halkult. – Nem pedig piactér.

Elhallgatott, ismét elég időt hagyott rá, hogy szavai

leülepedjenek hallgatói fejében, aztán kinyújtott
mutatóujjal felemelte a jobb kezét.

– Az évek folyamán csupán egyetlen szabályt

érvényesítettünk ebben a testületben. Azt hiszem,
eljött az ideje, hogy újabbakat vezessünk be, nem
hatalmi célból, hanem egyszerű, becsületes
útmutatásként, hogy emlékeztetőül szolgáljon arra,
kik vagyunk, és milyen célok lebegjenek a szemünk
előtt. Mi vagyunk annak a tanácsnak tagjai, melyet
azért hoztunk létre, hogy a legjobb tudása szerint
szolgálja az embereket, akiket képviselünk: a
telepeseket, akik osztoznak életünkben és
sorsunkban. Engem és Publius Varrust kivéve
mindenki azért van itt, mert az emberek úgy vélték,
tevékenyen hozzájárulhatnak a tanács munkájához.
Vegetius Sulla volt erre az egyik legjobb példa. A
szükség idejében az ő bölcsessége tette lehetővé
számunkra, hogy megtegyük a védelmünkhöz
szükséges lépéseket, azokat a lépéseket, melyek rajta
kívül senkinek nem jutottak volna eszébe. És ha
emlékeztek, amikor megszólalt, mindig ennek a
szobának a hátsó sarkából tette, csak azután sétált
előre!

Kezét a még mindig az asztallapban álló kardja

markolatára helyezte, és a fegyvert ide-oda mozgatva
kiszabadította a pengét, majd visszacsúsztatta a
hüvelyébe.

– Sértegettelek titeket. Egyeseket azzal vádoltam,

hogy a szem előtt lévő helyek elfoglalásával saját
terveiket akarják előnyben részesíteni. És eszembe
jutott, hogy ezt nagyon könnyű megakadályozni. –
Elhallgatott, mert nyilvánvalóan várt valamire, és
valaki fel is tette a mindannyiuk fejében ott
motoszkáló kérdést.

– Hogyan, Caius?
– Hogyan? Úgy, hogy itt és most elfogadunk egy
szabályt: ezentúl az összes tanácsülésen körben ülünk
le. A székeinket gyűrű alakban helyezzük el, és
vezessük be azt a szabályt is, hogy senki nem ülhet
kétszer ugyanazon tanácstag mellé, legalább a
hetedik gyűlésig. – Ezúttal kísérletet sem tett rá, hogy
elfojtsa a szavai nyomán felcsapó hangzavart. Inkább
felemelte a hangját, és túlharsogta a zajt.
– Gondoljatok bele, barátaim! Gondoljátok át, mit
jelent ez! Minden alkalommal, amikor a tanács
összeül, eszünkbe fog jutni ennek a döntésnek az
oka. – A hangok elhaltak, a szoba újra elcsendesedett,
mindenki hallgatta, amit mond. – Sőt még ennél is
tovább mehetnénk. A szoba ajtaján belül
elhelyezhetnénk egy zsák követ, húsz fehéret és egy
feketét. Amikor valaki belép, húz egy követ, és aki a
feketét húzza, az vezeti le az aznapi ülést. Lehet,
hogy így valaki többször lesz elnök, mint a többiek,
viszont kizárólag a véletlen fog dönteni.

Újból mormolás töltötte be a helyiséget, de ezúttal

egy kéz is a magasba emelkedett: Quintus Secóé.

– Igen, Seco?
Seco felállt, és vörös arccal körülnézett. Aprót
köhintett, és megköszörülte a torkát.

– Caius Britannicus, jogosan bár, de kimutattad

nyelved élét, és minden okot megadtál nekünk a
szégyenkezésre. Nagyon figyelmesen hallgattam a
szavaidat, és azt hiszem, mindenben igazad van. –
Megint a torkát köszörülte. – De azt hiszem, ami a
legkevésbé tetszett, az a legigazabb dolog volt mind
közül. Kezdtünk elfeledkezni róla, miért vagyunk itt.
Saját magunkat éreztük fontosnak. Büszke vagyok rá,
hogy ennek a tanácsnak a tagja lehetek, ám a szavaid
hatására elgondolkodtam rajta, hogy talán túlságosan
is büszke vagyok. A kör alakú ülésrendnek látom
értelmét, akárcsak a minden alkalommal
véletlenszerűen választott elnöknek, bár nem
akarnálak megsérteni azzal, hogy azt sugallom, nem
vagyunk hálásak eddigi közreműködésedért.

Caius csak legyintett.

– Nem sértesz meg, Quintus. Folytasd.

– Nos, azt javaslom, fogadjuk el az általad javasolt
változtatásokat, akár most rögtön. Szerintem mindkét
kérdésben szavazhatnánk, további vita nélkül.

Seco még mindig vöröslő arccal visszaült, és egy

ideig senki nem szólt. Végül Varo, Caius sógora
emelkedett szólásra.

– Az Úr vérére, Quintus, támogatom! Azt mondom,

szavazzunk most azonnal! Caius visszavette a szót.

– Mielőtt szavaznátok, van valaki, aki szólni kíván az

ötlet ellen?

A jelenlévők körbenéztek, és a szoba túlsó végében

egy kéz emelkedett a magasba. Caius kifejezéstelen
arccal nézett a férfira.

– Totius, ellenvéleményed van?

Totius elvörösödve, már-már félszegen állt fel.

– Nem, Caius, de úgy látom, ez a szoba túl kicsi

huszonkét körberakott széknek. Caius elmosolyodott.
– Nem hiszem, Totius. Ha mindent félrehúzunk az
útból, lesz elegendő hely. Bizonyos tekintetben
viszont igazad van, a szoba lehetne nagyobb is.

Totius volt az egyetlen, aki hozzá akart szólni az

elhangzottakhoz, így azonnal szavazásra került sor,
és a javaslatokat ellenszavazat nélkül elfogadták.
Elnökként egyedül Caius tartózkodott.

A szavazás lezárása után Varo újra talpra ugrott.

– Azt javaslom, most azonnal változtassuk meg az
ülésrendet!

Spontán helyeslés csapolt fel, és a helyiségben egy

időre eluralkodott a zűrzavar, amíg az emberek a
széküket maguk után vonszolva kört alakítottak a
szoba közepén. Végül nagyjából helyreállt a rend.
Caius széke mozdulatlan maradt a kavarodás
közepén, akárcsak az enyém. Senki nem próbált
leülni, ünnepélyes csend ereszkedett a helyiségre.

Caius végignézett a körön, és elmosolyodott.

– Mint a régi tanács utolsó elnöke, ezennel

hivatalosan megnyitom a Körtanács első ülését!

A tagok egyetértő kiáltások kíséretében ültek le.

Vettem egy mély lélegzetet, felálltam, Caius pedig
egy intéssel megadta a szót. Jobbra néztem, aztán
balra, majd a kör túlsó részére, és meglepődve
tapasztaltam, mennyire egyszerű így beszélni a
többiekhez.
– Barátaim – kezdtem –, azt hiszem, ez nagyon jól
van így. Amikor majd rátok kerül a sor, ti is észre
fogjátok venni. Azért jöttem ma ide, hogy
beszámoljak az elmúlt két nap eseményeiről, és
megbeszéljük, milyen hatással lesznek ezek további
életünkre. Elkéstem, és felkészültem a
bocsánatkérésre, de úgy tűnik, senki nem vette észre.
– Nevetés csapott fel, megvártam, hogy újra csend
legyen. – Késésemnek több oka is volt, az első, hogy
vártam a jelentést attól a csapattól, amelyiket a Sulla
birtokáról elszökő lovasok után küldtem. A csapat
azonban még nem érkezett vissza. Késésem másik
oka az volt, hogy hosszú beszélgetést folytattam
Picus legatusszal, aki, mint bizonyára tudjátok, ma
reggel távozott. Múlt éjjel elköszöntünk egymástól,
de távozás előtt még volt mondanivalója, és a
lelkemre kötötte, hogy ezt veletek is közöljem.

Elhallgattam, a papiruszdarab után kotorásztam,

amelyre a jegyzeteimet lefirkantottam, a tanácstagok
türelmesen vártak. Lenéztem az írásra, felfrissítettem
az emlékezetemet, és folytattam a beszédem.
– A lényege a következő. A legatus és én is úgy
véljük, hogy kolóniánk többé már nincs olyan
biztonságban, mint azt egykor gondoltuk. Sulla
villáját váratlan irányból érte meglepetésszerű
támadás, de az a villa minden irányból védhetetlen
lett volna egy ilyen rajtaütés ellen. Véleményünk
szerint ugyanez a helyzet az összes többi villával,
beleérte ezt is, ahol most ülünk. Ezek a villák
voltaképpen csak udvarházak, nem arra tervezték
őket, hogy ehhez hasonló támadásoknak
ellenálljanak. Ebben teljes mértékben egyetértünk
Picusszal és Caius Britannicusszal. Mindannyian
katonák vagyunk, és különböző mértékben mind
felelünk a kolónia biztonságáért. Sokkal gyorsabban
változnak az idők, mint gondoltuk volna. Az eddigi
védelmi rendszerünk idejétmúlttá vált. – Elhallgattam
néhány pillanatra, hogy megemésszék, amit
mondtam.

– Ha biztonságot akarunk nyújtani az embereinknek,

két dolgot tehetünk: mindegyik villát fegyveres
erőddé alakítjuk, ami lehetetlen, vagy befejezzük a
dombon álló erődítmény építését, legalább annyira,
hogy kolóniánk tagjai viszonylagos kényelemben
menedéket találhassanak ott egy közvetlen támadás
fenyegetése esetén. – Halk mormolás kezdődött,
ezért felemeltem a hangom. – És még egy dolog: a
Sulla villájára lecsapó frankok lovakkal érkeztek.

Ez elcsendesítette őket. Minden tekintet rám tapadt.

Vártam három szívdobbanásnyi időt, csak azután
folytattam.

– Igen, jól hallottátok. Lovakat hoztak, és ez olyan

gyorsasággal és mozgékonysággal ruházta fel őket,
amit nem múlhatunk felül, mivel nem tudjuk, honnan
jönnek legközelebb. Bár kevés lovasuk volt, de már
azok is hatékony támogatást nyújthatnak egy
nagyobb fosztogató csapatnak. Ráadásul még csak
azt sem tudtuk, hogy egyáltalán Britanniában vannak.

– Vagyis mivel lovas ellenséggel állunk szemben,

sokkal alaposabb védelemre van szükségünk, ami azt
jelenti, hogy a lehető leghamarabb be kell fejeznünk
az erőd építését. Az emberi erő a rendelkezésünkre
áll, és a betakarítás már majdnem befejeződött, így
ha hozzálátunk, még a tél beállta előtt végezhetünk.
A többiek mormolásától kísérve leültem, és
figyeltem, milyen hatást váltottak ki a szavaim. Az
emberek
egymással beszélgettek, senki nem állt fel, hogy
önállóan hozzátegyen valamit. Caiusra néztem, aki
szintén a beszélgetést figyelte. Végül felém fordult,
jellegzetes módon felvonta a szemöldökét, én pedig
újra felálltam.

– Barátaim! – Megvártam, hogy minden szempár rám

szegeződjön. – Ebben a kérdésben most kell
megegyezésre jutnunk, holnap már késő lesz.
Rengeteg tervezés áll előttünk, túl sok részletet kell
megbeszélni, nem kockáztathatjuk, hogy akár egy
napot is elveszítsünk. A legfontosabb tényező az idő.
Azaz, amiből a legkevesebbel rendelkezünk. –
Halkan tízig számoltam, és erőt kellett vennem
magamon, hogy hangomon és tartásomon ne
látszódjék türelmetlenségem. – Hadd mondjak
valamit. Mivel ma mindent újrakezdtünk, azt
javaslom, ebben a szellemben is folytassuk. A falaink
ott állnak a dombon. Nincsenek ugyan befejezve, de
elég magasak ahhoz, hogy szükség esetén már most
is védelmet nyújtsanak. Húzzunk fel ott egy épületet,
a falakon belül, ahol a tanácsüléseinket tartjuk. Ott
könnyebben összpontosíthatnánk erőfeszítéseinket,
és az épület egyéb feladatokat is elláthatna, amikor
nem a tanács ülésezik benne.

A javaslatom kedvező fogadtatásra talált, ezt rögtön

hallottam az elejtett megjegyzésekből. Ekkor Alaric
püspök felállt, és minden hang elhallgatott, ahogy a
tanácstagok tudatára ébredtek a pap jelenlétének. A
püspök hivatalos státusz nélküli vendégként volt
jelen, nem a tanács tagjaként. Caius azonban nem
mutatott meglepődést, egy bólintással szót adott az
öregembernek, aki lassan körülnézett, és beszélni
kezdett.

– Caius Britannicus, tisztelt tanácstagok. Tudom,

nincs jogom szólni ezen az ülésen, de a szívem
mélyén már sok éve úgy érzem, ehhez a kolóniához
tartozom. Itt voltam az alapításánál, és már az ötlet
felmerülése előtt ismertem az alapítóit. Őszinte
elégedettséggel tölt el, hogy az elmúlt pillanatokban
úgy cselekedtetek, ahogy kellett. – Elhallgatott,
kereste a megfelelő szavakat. – Ez az elégedettség
adott bátorságot ahhoz, hogy felálljak. – Állával
felém bökött. – Publius Varrus javaslata kitűnő. Az
épület valóban segítene a munkátokra és az életetekre
koncentrálni. Ha elfogadjátok a javaslatot, és én
imádkozom, hogy így tegyetek, akkor remélem, hogy
az enyémet is meghallgatjátok. Húzzátok fel mielőbb
az épületet, a tanács üléstermét és életetek
központját, de ugyanakkor az legyen Krisztus
otthona is, hogy szellemi szükségleteitek is ott
összpontosuljanak. Hagyjátok, hogy maga Krisztus is
köztetek éljen!

Néma csend fogadta szavait, már-már

ellenségességet olvastam ki néhány tag testtartásából.
Alaric azonban mintha észre sem vette volna,
mosolyogva folytatta.

– Tudom, vannak köztetek, akik azt gondolják, nem

tudnának szabadon beszélni és cselekedni egy olyan
helyiségben, amelyik egyben Krisztus temploma is,
de tévedtek, barátaim. Nem templomról, nem is
eklézsiáról beszélek. Nem szeretném a hit állandó
helyévé tenni a termeteket. Mindössze azt javaslom,
a hely csupán a hit számára kijelölt időpontban
legyen a hit központja, egyébként maradjon meg
világinak. Ne szenteljük fel Isten kizárólagos
használatára. – Bólintott, mintha magában nyugtázna
valami titkos, belső gondolatot. – Öreg ember
vagyok, nemsokára meghalok. Előtte azonban
szeretnék felszentelni egy különleges oltárkövet
nektek és a kolóniátoknak. Egy követ, amelyik itt
marad, és bármelyik püspök használhatja,
amennyiben szükségetek lenne rá. Ez az oltárkő Isten
áldásával lenne felszentelve, és az Úr szentjeinek és
mártírjainak relikviáit őrizné. Egy oltárkő, amelyet
ha bevisznek egy szobába és leraknak az asztalra, a
helyiség Isten házává válik. Ezt az oltárkövet akarom
adni nektek, hogy őrizzétek, és ha a szükség úgy
hozza, a tanácstermeteket Isten szent bizalmába
ajánlhassátok.

A feszültség eloszlott a szobában.

– Ha megtiszteltek egy öregembert, és engeditek,

hogy ennyivel hozzájáruljon az életetekhez, azonnal
ideutazok felszentelni új otthonotokat, és lefolytatni
az első istentiszteletet Krisztus új épületében. – Fejet
hajtott, kezével olyan mozdulatot tett, mintha áldást
osztana, és visszaült a helyére.
Caius felállt, mindannyiunk és a kolónia nevében
megköszönte a felajánlást, majd mosolyogva
folytatta.
– Bocsáss meg, hogy még mindig ezen lovagolok,
Alaric püspök, de jól értettelek? A tanácsterem csak
akkor lesz Isten háza, amikor az oltárkövedet
bevisszük? És ha a követ újra eltávolítjuk, a helyiség
ugyanolyan lesz, mint előtte?

Alaric újra felállt, ünnepélyesen bólintott, és

elismételte ezt a nagyon lényeges pontot.

– Így van, Caius Britannicus. Ez az egyház

hitvallása. Az oltárkő jelenlétében a legutolsó
rabszolgakunyhó is templommá válik, amíg a kő ott
marad. Ha elviszik, a kunyhó újra egyszerű kunyhó
lesz.

– És az emberek újra kiabálhatnak?

– Kiabálhatnak, tivornyázhatnak, még

paráználkodhatnak is, ahogy minden férfi szokott.

Caius drámaian felsóhajtott, és szembefordult a

körrel.
– Legyen hát. Tanácstagok, hogy szavaztok ebben a
kérdésben? Elfogadjuk a püspök ajánlatát?

– Igen! – Egyhangúan elfogadták.

– Akkor ezzel Publius is megkapta a válaszát –

biccentette oldalra a fejét mosolyogva. – Nem igaz?

– Úgy van! – harsant fel egyöntetűen.

Azonnal talpra ugrottam.

– Akkor már csak két dolog van hátra. Az

engedélyeteket kérem, hogy megbízzam a mi kitűnő
építészünket, Tigellinus Coraxot, hogy tervezze meg
az erőd belsejét és a főépületet.

– Megadjuk! – Ezen sokan nevettek, mert Tigellinus

soha semmire nem jelentkezett önként.

– És bele kellene egyeznetek, hogy Marcus Leo és

árkászai elkezdjék az új út építését a síkságtól a
kapuig. Nincs szükségünk teljesen kiépített útra, de
hamarosan jól fog jönni egy járható út felfelé. Leo
emberei képesek rá, hogy megépítsék, és ő maga is
kiváló árkász. Beleegyeztek?

– Igen! – A lelkesedés minden akadályt félresöpört.

Nagyon elégedett voltam. Megfordultam, és

bólintottam Caiusnak.

– Caius Britannicus, engedélyt kérek elhagyni a

tanácsot, hogy azonnal munkához láthassak.

– Köszönöm, Publius – mosolygott Caius. –

Nélküled folytatjuk.

Az idő dél előtt járt egy órával, az udvar elhagyatott

volt. Elindultam az istállók felé, amikor kiáltást és
patadobogást hallottam a kapu irányából. Megálltam,
és figyeltem Bassusék érkezését. Nagyon
csalódottnak tűntek.

Bassus azonnal észrevett, és odalovagolt hozzám.

Tisztelgett, fáradtan lecsúszott a hátasáról, és odaállt
elém.
– Nos? – kérdeztem. Szomorúan csóválta a fejét.

– Elvesztettük őket. Sajnálom, parancsnok.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy üvöltözni kezdjek

vele, visszafogott hangon kérdeztem:

– Elmagyaráznád, hogy lehet elveszíteni tíz vágtató

lovas nyomát? Megvonta a vállát.

– Kemény volt a föld, parancsnok. Belovagoltak egy

patakba, hogy elleplezzék a nyomaikat, és nagyon
sokáig maradtak ott. Ketté kellett osztanom a
századomat, hogy mindkét irányban kereshessük
őket. Aztán átkeltek egy, egy mérföldes nyílt mezőn,
és rátaláltak az észak-déli irányú főútra. Mire mi is
odaértünk, már nem lehetett megmondani, melyik
irányba indultak.
– Megpróbáltátok követni őket?

– Természetesen, parancsnok, és meg is találtuk a

nyomaikat. A hegyek felé tartottak, a Mendipekbe.
Ott vesztettük el őket végleg. A köves talajon nem
maradtak nyomok, amit követni lehetett volna.

– A pokolba! – Visszanyelem ingerültségemet, és

elfogadtam az elfogadhatatlant. – Jól van, Bassus, azt
hiszem, mindent megtettetek, amit lehetett. Vigyétek
be a lovakat az istállóba, és küldd pihenni az
embereidet.

Tisztelgett és távozott. Magamban szitkozódtam.

NEGYEDIK KÖNYV A kard

XXV.

Többet nem hallottunk a frank lovasokról, és mivel

az elkövetkező hónapok lázas munkával teltek, végül
el is feledkeztünk róluk. A terményt sikerült behozni
még a rossz idő beállta előtt, a betakarításra minden
földön fegyveresek felügyeltek. Ahogy közeledett a
tél, Marcus Leo befejezte az erődhöz vezető út
tervezését, Plautus pedig munkába állította az
embereit, kihasználva a nyugalmat és a szokatlanul
enyhe telet. Katonái keményen dolgoztak esőben,
szélben és hóban, így a tavasz közeledtére el is
készültek, és vadonatúj út kanyargott fel az erőd
főkapujáig. Maga a kapu nehéz rönkökből készült, és
masszív vaspántokkal erősítettük meg, melyeket
Equus és én kovácsoltunk. Kőműveseink úgy
építették meg a körkörös alakú falat, hogy a két vége
nem találkozott, hanem átfedte egymást, és így
létrejött egy ötven lépés hosszú, tizenöt lépés széles
átjáró, melyet közvetlen támadás esetén könnyen
meg lehetett védeni, mivel a támadóknak végig
kellett haladniuk a két fal védői között. Az átjáró
belső végénél lévő kaput nem könnyen lehetett
megtámadni.

Közben a falakon belül gyorsan alakot öltött új

otthonunk. Minden ácsnak, építőnek és munkaképes
embernek adtunk feladatot az új tanácsterem
felhúzásánál, melyet máris lehetett használni. A
hatalmas, négyszögletű, vastag gerendákból és
gipszből épített ház két bejárattal rendelkezett,
valamint egy vastag, bár még nem teljesen elkészült,
nádból és gyékényből álló tetővel. Néhány másik
épület felhúzását is megkezdtük. Az új magtárak
teljesen elkészültek, és a nyugati fal tövében már egy
kemence is helyet kapott.

Tigellinus Corax, az építészünk örökre hírnevet

szerzett magának a telepeseink előtt, amikor
megtervezte a hatalmas ciszternát a dombról lefolyó
víz összegyűjtésére, és Marcus Leóval közösen,
Arkhimédész spirális módszerét használva
létrehoztak egy szivattyúrendszert, hogy az
összegyűjtött vizet visszajuttassák a dombtetőre.
Szerencsénk volt a csövek ólombélésével, mert a
tőlünk északra fekvő területek tele voltak érccel, és
ezt a fémet a legkönnyebb megolvasztani. Legiós
mérnökeink rövid idő alatt felépítették a hálózatot.

Építési tervünk a klasszikus, szabványossá vált római

katonai táboron alapult, azzal az eltéréssel, hogy a
szokásos négy helyett mindössze egy kisebb és egy
nagyobb kijárat kapott helyet. Mivel a növekvő
lóállomány miatt egyre nagyobb szükségünk volt új
istállókra, egyszerűen megnöveltük az erre szánt
helyet, és így már négyszáz hátast tudtunk
elszállásolni az erődben.

Emlékszem, egy komor, viharos őszi délutánon

hirtelen rájöttem, abban az évben leszek ötvenöt
éves, és a felismerés megrázott. Egész életemben
öregnek tekintettem mindenkit ötven év fölött, és
most itt álltam, fél évtizeddel még annál is
idősebben, fejben legalábbis életem derekán! A
kovácsolással és katonáskodással töltött éveknek
köszönhetően ugyanolyan kemények voltak az
izmaim, mint egy húsz évvel fiatalabb embernek, és
ez nem üres hencegés. Tudtam, hogy így van, mert
ilyen emberekkel dolgoztam
együtt nap mint nap a kovácsműhelyben és a
gyakorlótéren. Az elmúlt hónapokban, különösen,
amikor magamra öltöttem a páncélom, kezdtem
észrevenni csípőm és derekam megvastagodását, de
ez jórészt izom volt, a hasam pedig lapos maradt.
Testi téren is ugyanolyan aktív és érdeklődő
maradtam. Persze már nem úgy, mint egy üzekedő
mén, de attól is távol álltam, hogy tehetetlen
öregember legyek. A tényt azonban nem lehetett
félresöpörni: ötvenöt éves ettem!

A Tó Hölgye névre keresztelt vasszobor volt az, ami

felhívta a figyelmem a múló évekre. Éppen a szobrot
bámultam a fém korán és származásán merengve,
felidézve a tó leeresztését és az égi kő megtalálását,
amikor hirtelen rájöttem, hogy ezek az események
már húsz éve történtek. Több mint hét évet öltöttem a
fém kinyerésével, és a nyugodt Hölgy már több mint
tizenkét éve ült Caius nappali szobájának asztalán.
Mint írtam, a felismerés megrázott, és egyszeriben
rájöttem, hogy nem hagyhatom így elúszni az időt.
Azonnal felálltam, és a nyitott ablakhoz léptem,
ahonnan az udvaron megpillantottam két beszélgető
katonát. Odahívtam őket magamhoz, és
megparancsoltam, hogy hozzák utánam a szobrot.
Azzal az övembe tűztem égi kő tőrömet, és
elindultam megkeresni Equust.

A munkapadja mellett ült egy magas széken, jobb

alkarját a bal kezében tartva, és merőn bámulta jobb
keze ujjait, időnként megfeszítve és elengedve őket.
Merő vér volt a keze, az egész alkarja vérszennyes
kötésekbe volt bugyolálva. Megmutattam a
katonáknak, hová tegyék a szobrot, azután
elbocsátottam őket és Equushoz léptem.

– Mi történt a karoddal? Vádló pillantást vetett rám.

– Te voltál! Te történtél! Te és a remek ötleteid!
Értetlenül pislogtam rá, és újra a bekötözött karra
néztem.

– Azt mondod, én vagyok a felelős ezért? Miről

beszélsz? Megfordult, és a válla fölött hátrakiáltott.

– Joseph, hozd ide őket!

Az egyik növendék közeledett két hosszú karddal,

Equus a munkapadra bökött a fejével.
– Nos, itt az új kardod – mondta. – Kettő is. Mit
szólsz?

Felemeltem mindkettőt. Csodálatos fegyverek voltak,

pengéjük hosszú és halálos, markolatuk nehéz és
kidolgozott, végükön az egyensúlyt szolgáltató
markolatgombbal. Tökéletesen kiegyensúlyozott
kardoknak tűntek.

– Equus, ezek csodálatosak! – suttogtam. – Hogyan

sikerült kiegyensúlyoznod a markolatot? Így, készen,
már nem is hasonlítanak a gladiusra. Semmi
hasonlóság sincs!

– A markolatgombok ólomból vannak – mormolta. –

És igazad van, valóban nincs hasonlóság. Ezek a
fattyúk olyanok, mint a hálátlan kutyák. Megharapják
a gazdájukat.

A kardokról bekötözött kezére néztem.

– Az egyik ilyennel ejtetted? Hogyan? Sosem bántál
óvatlanul a fegyverekkel. Újra felmordult, és talpra
állt.

– Gyere, megmutatom.

Még mindig a kardokkal a kezemben követtem a

műhely elé felállított gyakorlócölöphöz. Útközben
felkapott egy falnak támasztott, nehéz gyalogsági
pajzsot, és odakint felém fordult.

– Add ide az egyik kardot, és fogd meg a pajzsot.

Szokványos vívásgyakorlás, gyerünk!

Nem tudtam, mit akar ezzel, de elvettem tőle a

pajzsot, és a szokásos módon megálltam a
gyakorlócölöp előtt. A pajzs alját a földre
támasztottam, és a kardot szorongatva mögé
kuporodtam, majd felegyenesedve Equusra néztem,
és nagyon ostobának éreztem magam. Meg sem
emeltem a fegyvert.

Equus csillogó szemmel figyelt, láthatóan remekül

mulatott.

– Igen, én is körülbelül eddig jutottam – bólintott. –

Éppen az imént semmisítettünk meg egy ezeréves
technikát és kiképzési módszert. Ezt a kardot nem
tudod úgy használni, mint egy gladiust. Túl nagy, túl
hosszú. Ha ezzel a kezedben gladius távolságra
megközelíted az ellenfeled, halott vagy. Kettőbe vág,
mielőtt eléggé hátrahúznád a kezed, hogy védekezz,
a támadásról nem is beszélve. – Mondani akartam
valamit, de belém fojtotta a szót. – Igen, tudom, mit
akarsz. Ez lovassági kard, nem gyalogosoknak
tervezték. Mindez szép és jó, amíg lovon ülsz. És ha
leesel? Vagy ha megölik a lovad, és hirtelen a földön
találod magad?

Némán álltam a helyemen.

– És nem ez a legrosszabb az egészben. – Felemelte a
kezét. – Hanem ez. Vagyis a legrosszabb, amire
eddig rájöttem. Szerinted hogy szereztem? Kitalálod?
– Megráztam fejem. – Nos, nem is mondom el,
inkább megmutatom. – Bement a műhelybe, és egy
bőrköténnyel tért vissza. – Tessék, fogd meg az egyik
végét. Jó régi darab. – Megfogtam, ő pedig a
hosszában egészen a közepéig belevágott.
– Tekerd a kardtartó kezedre. – Négyszer is körbeérte
a karom, és Equus két bőrszíjjal rögzítette, majd
fejével a gyakorlócölöp felé intett. – Most kérem a
szokványos mozdulatokat, hárítás és vágás. Kicsit
hátrébb kell lépned az oszloptól.

Megtettem, és végrehajtottam az alapkiképzés

mozdulatait. A befejezéshez teljesen ki kellett
nyújtanom a kezem, és valahogy az egész fegyvert
idegennek éreztem.

– Látod már, mire gondolok? Teljesen másképp kell

egyensúlyoznod. Ezzel nem tudsz kis ívben vágni
vagy közelre döfni. Lehetetlen. Egyenes karral kell
suhintanod, a penge íve körülbelül négyszer olyan
hosszú, mint a gladiusé.

Elképedve néztem a kardot.

– Equus, de hát ez nagyszerű! Éppen ezt kerestük!

Ezzel hihetetlen erővel lehet lesújtani! Krákogott, és
nagyot köpött oldalra.

– Igen, ezt elismerem. És darabokra szabdalhatsz egy

gladiusos ellenfelet, mielőtt hozzád érhetne. De mi
történik, ha olyasvalakivel kerülsz szembe, aki
hasonló fegyvert visel? Nos, velem ez történt.

Újra a karjára pillantottam.

– Hogyan?

Válaszképen elvigyorodott, majd lekuporodott.

– Ezt fogom megmutatni. Támadni fogok, egyenes

támadás, semmi csel. Védd magad, és ne próbálj
visszatámadni.
Felvettük a harci állást, és Equus behajlított karral,
fej fölötti csapással támadott. Könnyedén felemeltem
a kardomat, és magamban ismét ámulattal adóztam a
fegyver tökéletes egyensúlyának. Aztán a penge éles
csattanással az enyémnek vágódott, az ütés ereje
félrelökte a karom, és kis híján kitépte a kardot az
ujjaim közül. Equus továbbvitte az ütést, és a fegyver
felső ívénél egy pillanatra megállt, készen rá, hogy
egy visszakezes suhintással lefejezzen. Könnyedén
megölhetett volna, mivel esélyem sem volt újból
összeszedni magam.

– Egy kicsit más, nem igaz? – Leeresztette a kardját.

– Most, hogy már tudod, mire számíts, próbáljuk
meg még egyszer.

Megismételtük a mozdulatot, de ezúttal már

felkészültem az ütés erejére, és jobban
megtámasztottam
magam, hogy a visszakezes csapást függőlegesen
tartott pengémmel eltérítsem, és csak ekkor vettem
észre, hogy két kézzel markolom a kardot. Equus
kardja újra felemelkedett, majd lezúdult, én pedig bal
kezemmel elengedtem a markolatot, úgy próbáltam
védeni. Hallottam az edzett vas éles csengését, aztán
minden elhomályosult, és a világ vakító, lángoló
fájdalommá robbant szét körülöttem. Nem éreztem,
ahogy a kard kirepül a kezemből, de azt igen, hogy a
térdem az udvar kövének ütődik. A durva talaj
végighorzsolta az arcom, aztán segítőkész kezek
húztak fel.

A fájdalommal teli szédülés hullámai ellen küzdve

kinyitottam a szemem, és nagy nehezen sikerült
magamhoz térnem. A jobb kezemet váll alatt nem
éreztem, de ott is mintha kificamodott volna. A
földön ültem, hátammal a gyakorlócölöpnek
támaszkodva, Equus pedig aggódó arccal térdelt
előttem.

– Mi történt? – kérdeztem.
Ismét köpött egyet oldalra, mintha ízlelgette volna a
választ.

– Ugyanaz, ami velem, csak én erősebbet ütöttem.

Ha Joseph így suhintott volna meg engem, most nem
lenne karom.

– A karom… – Lenéztem. Az alkaromra tekert

köténydarabok még ott voltak, de a merev, koszos
bőr három rétegben felhasadt. Azonnal magam elé
képzeltem, hogy nézne ki a karom, ha a kemény bőr
nem véd, és felfordult a gyomrom. Kellett még egy
kis idő, hogy teljesen magamhoz térjek. Equus
figyelte, ahogy öklendezem, nem mozdult, hogy
segítsen vagy támogasson. Végül visszanyeltem az
epét, és erőt vettem magamon. – Azt hiszem, eltört a
karom.

– Nem – rázta meg a fejét –, de néhány napig nem

nagyon fogod tudni használni. Nem sokkal a
könyököd alatt kaptalak el, ott jó vastagok az izmok.
Számíthatsz egy csúnya zúzódásra, de nem tört el
semmid.
– Mi okozta, Equus? Mi történt?

Kurtán megrázta a fejét.

– Semmi. Ilyenek a kardok. Mások, furcsán

viselkednek. A pengék irányíthatatlanul pattannak
vissza egymásról. Átugranak a markolatvédőn, és a
kart vagy a csuklót találják el.

Megpróbáltam felállni, de még mindig nem éreztem

a jobb karomat. Equus a balomat megfogva
felsegített, és közben tovább beszélt.

– A fém megmunkálása és a csapás ereje, illetve

szöge okozhatja, Publius. De bármi is az okozója,
átkozottul veszélyes. Kizárt, hogy az embereink ezt
használni tudják még egy darabig. Addig biztosan
nem, amíg ki nem találjuk, hogyan ne veszítsék el a
kézfejüket vagy a karjukat gyakorlás közben.

Az egyik új fegyvert a bal kezembe fogtam, és

újonnan kelt érdeklődéssel vizsgáltam meg. Még
mindig jó érzés volt tartani. Megnéztem a pengét, és
csorbulást fedeztem fel rajta.
– Equus, mi ez? Olyan, mint egy csorbulás.

– Mert az egy csorbulás – felelte Equus

mentegetőzve. – Ez a legjobb vasam, de még így is
túl lágy. – Odanyújtotta a másik pengét. Az is
kicsorbult. – Nem tudom, milyen erővel találkozott
ez a két penge, Publius, de nagyon örültem, hogy
nincs köztük az ujjam. Meg soha nem tapasztaltam,
hogy valamelyik új kardunk kicsorbult volna.

– Én sem. – Megfordultam, és az ujjaimat hajlítgatva

visszamentem a műhelybe. Szerencsére mozogtak, de
az egész karom el volt zsibbadva. – Istenem, Equus,
ez a penge visszapattant, mielőtt eltalálta a kezemet!
Képzeld el, mit művelhet egy teljes erejű csapás!

– Igen, képzeld el, mi lett volna, ha a nyakadat

veszem célba.

A szobor felé biccentettem, amelyik még mindig ott

állt, ahová a katonák letették.
– Lehoztam a Hölgyet. Azt hiszem, itt az ideje, hogy
munkába álljon. Ránézett, aztán vissza rám.

– Úgy érted, abból fogsz egy ilyet készíteni?

– Miért ne? Ha az égi kő tőröm is ebből az anyagból

készült, nem fog kicsorbulni. Equus vállat vont, és
megveregette az alak farát.

– Vajon ugyanolyan fényes lesz?

– Az Úrra, mennyire fáj a karom! Hozz nekem egy

kupa bort, aztán megkeresem a legforróbb
gőzhelyiséget a fürdőben. Amint újra tudom
használni a karom, ha valaha képes leszek rá
egyáltalán, megnézzük, hogy fénylik-e vagy sem.

Megfogta a szobor arc nélküli fejét, és az egészet

oldalra döntötte.

– Caius tudja, hogy be fogod olvasztani? Már nagyon

hosszú ideje lakott nála.
– Túl hosszú ideje – mondtam. – Nem, még nem
tudja, de állandóan célozgat rá, hogy fel kellene
használni valamire. – Fájdalmasan elfintorodtam,
ahogy az idegek lassan kezdtek életre kelni a
karomban.

– Egyébként is, később visszakapja, legalább egy

részét. Most csak a felére van szükségem.

Aznap éjjel halálra rémítettem a feleségem, amikor

az éjszaka legsötétebb tájában üvöltve ültem fel az
ágyban. A fájdalomtól kiáltottam, mert sebesült
karom valahogy belegabalyodott az ágyneműbe, de
az elmémben felvillanó kép tiszta volt és fényes.
Claudius Senecáról álmodtam, dühösen izzó
szemmel vetette rám magát, kardja megvillant, hogy
véget vessen az életemnek, aztán jött a megrendítő
erejű ütés, amely nyomán égető fájdalom cikázott
végig a karomon, ahogy a penge éle belemélyedt
Alaric ezüstfeszületének karjába.

Az éjszaka további részében már nem tudtam aludni,

és amikor Equus másnap reggel megérkezett a
műhelyhez, már órák óta ott voltam – felváltva
hevítettem a Hölgy szobrát, és kalapáltam durva,
négyszögletes rúddá, ügyet sem vetve megkínzott
karom fájdalmas tiltakozására.

Attól a naptól kezdve négy hónapon át minden nap a

kardon dolgoztam, minden szabad pillanatomat
rááldoztam, és még annál is többet. Equus ez idő alatt
jórészt békén hagyott, de sokat segített a minden
oldalról elkeskenyedő penge kialakításának és
megnyújtásának aprólékos, időrabló és kényes
feladatában. Ennek a kardnak már a kezdetektől
tökéletesnek kellett lennie. A négy hónap során
elégettem egy erdőre való faszenet, újra és újra
felhevítettem a fémet, miközben durva tömbből
hosszúkás rúddá, majd felismerhető, penge alakú,
fekete vasdarabbá vált. Aztán szinte észrevétlenül
majdnem teljesen elkészült, már csak az utolsó
simítást, keményítést kellett elvégezni rajta.

– Equus – mondtam egy napon –, menj ki, és keress

nekem egy szüzet.

– Egy szüzet? Itt? – Gúnyos hitetlenkedéssel csóválta

a fejét. – Esetleg a lányaid, de ha Veronica férjhez
megy, eggyel kevesebb marad. A katonai táborokban
nem gyakoriak a szüzek. Elmehetek keresni egyet, de
ne maradj ébren, amíg vissza nem térek. Egyébként
is, egy magadfajta vén kecske mit akar egy szűzzel?

Hunyorogva, elismerően vizsgáltam az új penge élét.

– Vér. Nem emlékszel? Az ősi kovácsok szüzek

vérében fürdették meg a pengéiket, hogy
megtisztuljanak.

– Ezt nem tudtam, komolyan beszélsz?

Ránéztem.

– A legendák ezt mondják. Hitték, hogy a vérontás,

természetesen a szüzek véréé adja a fehér vas titkos
esszenciáját.
– Lószar! – horkantotta undorral. – Akinek van egy
kis ész a fejében, az tudja, hogy a faszén jelenti a
különbséget!

Letettem a pengét.

– Te tudod, Equus, és én is tudom, de az ősiek nem

tudták. Évszázadokig nem.

Odalépett mellém, felvette a pengét és kritikus

szemmel megnézte. Kereste a hibákat, de nem voltak.

– Jónak tűnik, Publius. Hogyan teszed rá a

markolatot? Még nem beszéltem neki a
keresztmarkolatos ötletemről.

– Ó, van rá elképzelésem, nem is egy. De először

meg kell edzenem. Vajon ez is fényes lesz?

– Már az is, nézd! Nem látod? – A fény felé tartotta a

pengét.

Bólintottam.
– Igen, valami van ott, de ezt még nem nevezném
csillogásnak.

– Akkor ne tedd, de én mondom neked, ebben a

szakaszban a tőröd is ugyanígy nézett ki, és sosem
láttam még olyan fémet, amelyik így festett volna. Te
igen?

Megráztam a fejem.

– Nem, ezt el kell ismernem.

Hangos csörrenéssel ledobta a pengét.

– Akkor láss hozzá az élezéshez, nem fogja saját

magát megedzeni.

Elsétált, én pedig újra felemeltem a pengét, és

munkához láttam egy reszelővel. Halkan
fütyörésztem a bajszom alatt, kiválóan éreztem
magam. Az ősz folyamán egyetlen útonálló sem
zavarta meg békénket. Erődünk fala néhány helyen
teljesen elkészült, és az új tanácsterem is a
befejezéséhez közeledett, egyedül a tető egy darabja
hiányzott. Az új esztendő Róma
ezeregyszázötvennegyedik éve lesz, illetve a
keresztény kor négyszázadik éve – az újfajta
időszámítás egyre gyorsabban terjedt. Vagyis az új év
vagy egy évszázad zárását jelzi majd, vagy egy új
kezdetét. Mindkettő mellett és ellen hallottam
érveket: a négyszázadik az előző évszázad utolsó,
vagy az új első éve? Ami engem illet, nem törődtem
vele, a lényeg, hogy a következő év szerencsésnek
ígérkezett a kolónia számára.

Hirtelen eszembe jutott valami – fogalmam sincs,

miről –, és benyúltam a tarisznyámba a kagylóért,
amit előző este vettem el az étkezőasztalról. Ujjaim
hamar rátaláltak, és óvatosan a munkaasztalra
helyeztem, finoman összezárva a héjakat. Kifejlett
kagyló volt, egy egész kosárral hozott belőle a fiatal
pap, aki mostanában mindenhová elkísérte Alaric
püspököt. Előző nap érkeztek, és néhány napig itt
szándékoztak maradni.

Magamban elmosolyodtam, amikor eszembe jutott,

hogy még Alaric sem hozott nekünk rossz híreket az
utóbbi hónapokban. Előző éjjel, vacsora közben arról
beszélt, hogy Isten milyen nagy gondot fordított a
részletekre még akkor is, amikor csak egy egyszerű
kagylóhéjat hozott létre a maga tökéletességében.
Akkor vettem fel ezt a kagylót, hogy közelről
megvizsgáljam, és egy hang a fejemben egészen
tisztán azt mondta: „markolatgomb!” A kagyló szép
formájú és tökéletesen szabályos volt, a bordázat
vonala kecses és tiszta, ahogy elindultak a héj vastag
tövéből a fűrészes élű peremig.

Lelki szemeim előtt megjelent a kagyló másolata

tömör aranyból, megnövelve az új kard ellensúlyának
tömegét. Most, nappali fénynél megnézve tudtam,
hogy a megérzésem pontos volt. Arany
markolatgomb. Tömör arany. Elmosolyodtam az
ötleten. Esetleg egy aranymarkolat? Egy arany
keresztmarkolat? Nem, az már túlságosan hivalkodó
volna, és nagyon nehéz is. Emellett az arany
túlságosan lágy fém volt egy olyan markolathoz, amit
elképzeltem. Még közelebb emeltem a kagylót a
szememhez. Nagyobb példány volt, az alapjánál
hüvelykujj szélességű, és feleolyan vastag.
Nagyszerű markolatgomb lehetne belőle. De hogyan
erősítem fel? Rájöttem, hogy ez komoly probléma,
mert az új penge hossza olyan rezgést keltett, ami a
rövid gladiusoknál sosem létezett, ezek a rezgések
pedig azzal fenyegettek, hogy tönkretesznek minden
csatlakozást a fémen, amennyiben az nem teljesen
tömör. Egyelőre nem tudtam, hogyan erősítsek
szilárdan egy keresztvasat az egyenes pengére, és
hogyan tegyek kényelmes markolatot a keresztvas és
a markolatgomb közé. Ezek a rezgések lerombolták
az összes ötletemet.

Visszadobtam a kagylót a tarisznyámba, a pengét ott

hagytam a munkaasztalon, és visszasétáltam a
villába, hogy megkeressem nagyapám tekercsét a
formaöntés ősi művészetéről.

Luceiia a családi szobában ült, és elmélyülten

beszélgetett Veronicával és húgaival, Lucillával és
Dorával – mindketten hallatlanul izgultak amiatt,
hogy nővérük hamarosan kislányból nővé érik. Az ő
szemükben Veronica már felnőtt volt, és messze
maga mögött hagyta őket. Nem mintha féltékenyek
lettek volna rá – legfeljebb egy kicsit irigykedtek,
azon a tágra nyílt szemű, rácsodálkozó, izgatottan
levegő után kapkodó módon, ami mintha minden
fiatal lány sajátja lett volna.

Családom négy nőtagja belemerült a társalgásba –

természetesen a jövő tavaszra tervezett
házasságkötésről volt szó –, és biztos vagyok benne,
hogy észre sem vettek, amikor mentegetőzve
átvágtam a szobán. Magammal vittem Veronica
lányom képét csillogó szemével és magas, büszke
keblével. Ő volt az én gyönyörűségem, az én kis
Szarkám. Még akkor is halkan fütyörésztem, amikor
a tekercset keresgéltem, és közben már vagy
századszor gondolkodtam el azon a mágikus
folyamaton, ami egy gyönyörű, ártatlan kislányt
elképesztően magabiztos, fiatal nővé érlel. A
tekercset ott találtam, ahová legutóbb tettem, és
visszavittem a műhelybe tanulmányozni. Hamarosan
arra a következtetésre jutottam, hogy szükségem lesz
Andros atya segítségére.

XXVI.

Mire a galagonya márciusban virágot bontott, az új

úton minden nap, pirkadattól alkonyatig állandó
forgalom zajlott mindkét irányban. A kolónián
mindenki új szállásaink előkészítésével volt
elfoglalva, kivéve családom nőtagjait, akiknek az
esküvővel is foglalkozniuk kellett. Mindenhol lázas
tevékenység folyt, és még az aktív járőrszolgálatra az
erődből kirendelt katonák – haderőnk mintegy
kétharmada – távolléte sem befolyásolta
számottevően a munka sebességét.

A Picus által ígért lovak – köztük két csodálatos és

nem várt, tenyésztési célokra szánt csődör – március
elején érkeztek meg, és azonnal be is fogtuk őket,
ami jelentősen megnövelte kapacitásunkat.

Egyik telepesünk, egy fehér szakállú veterán

januárban azzal az ötlettel kereste fel Caiust, hogy a
szokásosnál is korábban elkezdené fiataljaink
kiképzését. Azt mondta, készen áll a feladatra, Caius
pedig örömmel engedett. Negyvenöt tizennégy és
tizenhat év közötti fiatal tartozott a keze alá, akik
egész nap meneteltek és gyakorlatoztak,
fegyverhasználatot tanultak, és az új lovassági
taktikákat tanulmányozták.
Meleg, ígéretekkel teli tavasz volt. Átköltözünk egy
új, biztonságosabb otthonba, elkezdünk egy új
évszázadot a keresztény naptár szerint, és bizakodóan
néztünk a jövőbe. Fenyegetésekre és veszélyre
készültünk, de körülöttünk mindenhol békesség
honolt. Azonban készen álltunk rá, bármi is történjen.
Földműveseink katonák éberen figyelő tekintete előtt
szántottak, a Glevumba küldött szekérkaraván pedig
erős fegyveres kísérettel utazott. Elhatároztuk, hogy
egyetlen fosztogatónak sem mutatunk gyenge pontot.

Az esküvőt áprilisra terveztük, egy olyan időpontban,

ami a druida és keresztény naptárban is ünnepnapnak
számított, és március végén már elkezdtek
megérkezni Ullic emberei. A villa körüli mezőkön,
főként az erődbe vezető út mentén felállították
táboraikat, Ullic és a főcsapat pedig húsvét első
napján futott be, vad kelta fényűzés közepette.
Érkezése egybeesett Alaric püspökével, aki
ígéretéhez híven azért jött, hogy lefolytassa a
ceremóniát, és egy különleges istentisztelettel
ünnepelje meg tanácstermünk elkészülését.
Ullic ajándékokkal és barbár ünnepi hangulattal
érkezett, Alaric az új oltárkővel. Ullic szeretetet,
nevetést és dalt hozott, Alaric szeretetet, nevetést és
áhítatot. Ullic szekerén druidák utaztak, Alaric társa
egyetlen pap volt, egy Phonos nevű kedves óriás, aki
még alig nőtt ki a legénykorból. Minden készen állt a
békére vagy a háborúra, amikor a druidák és a
keresztény papok első alkalommal találkoztak
egymással. Én legalábbis így láttam, de mint kiderült,
feleslegesen aggódtam; a két csoport között sem
akkor, sem később nem volt semmi ellenségeskedés.

Aznap este, az ünnepi hangulatú vacsora közben az

ifjú pár jövőjéről volt szó, valamint a másnapra
szervezett nagy vadászatról. Caius valósággal
sziporkázott, a beszélgetést átitatta a vidámság és a
jókedv.

Nem vagyok babonás ember, de emlékszem, akkor

este úgy éreztem, minden túlságosan is simán megy.
Körülnézve az asztalnál, érezve a melegséget és a
szeretetet, hirtelen rám tört, hogy az életünk az
elmúlt nyolc hónapban túl könnyű volt. Mintha
valahol odakint a sötétben ellenséges erők
gyülekeztek volna, hogy véget vessenek
vidámságunknak, ezért a vacsora alatt félig-meddig
számítottam is rá, hogy nemsokára futó lépteket
hallok, és valaki megérkezik a katasztrófa hírével.
Ám nem jött senki, és az este baj nélkül eltelt, ahogy
a rá következő hét is. Az esküvőt húsvét napjára
tűztük ki, a tavasz és a feltámadás, az újjászületés
ünnepére. Így tűnt helyénvalónak, és az ég is áldását
adta rá. A vadászataink minden nap sikerrel zárultak,
rengeteg friss húst hoztunk a konyhára, valamint
tengeri és édesvízi halat.

Ullic csapatában volt egy fiatal nő, akinek minden

férfi utána fordult, még én is. Enidnek hívták, és
Ullic húga volt. Aranyló bőréhez hófehér fogsor és
elképesztően piros ajak társult. Még az én szelíd
Luceiiám is kivillantotta karmait, amikor először
meglátta; félig-meddig tréfásan figyelmeztetett, hogy
ne nagyon meresztgessem a szemem. Meglepett,
mert ez volt az első alkalom, hogy a feleségem ilyen
megjegyzést tett. Később viccelődve megemlítettem
Caiusnak, aki nagyon bölcsen azonnal megértette,
hogy Luceiia valószínűleg úgy érezte, már nem elég
fiatal ahhoz, hogy felvegye a versenyt egy ilyen
kancával, mint Enid.

Valóban pompás példány volt, és ezt minden

rosszmájúság nélkül mondom. Vad volt, ahogy egy
őz vad; karcsú és kecses, láthatóan félénk és ijedős,
ami azt a benyomást keltette az emberben, hogy egy
hirtelen mozdulatra azonnal eltűnik szem elől. Mégis
volt valami ádáz kisugárzása, emlékeztetett az afrikai
nagymacskák elegáns kecsességére. Kékeszöld
szeméhez homokszín hajkorona társult, ami
meglepőnek számított a fekete hajú, kék szemű
kelták között. Formás keble hetykén ágaskodott, és
bár nem éreztem bűnös vágyat iránta, amikor a
közelemben volt, nemegyszer elkapott a kísértés,
hogy hatalmas kezemmel átfogjam vékony derekát.
Természetesen nem volt annyira vékony, de dús
keble és széles csípője között olyannak látszott. Én is
bámultam, mint mindegyik férfi, aki nem tartozott a
rokonságába. A fiatal nő iránti csodálatomat jelentős
mértékben tompította a vágy, hogy ne bántsam meg a
feleségem, és nagyjából ki is merült az
ábrándozásban és a fiatalkor utáni vágyakozásban.
Voltak azonban, akiket a kor és a feleség gondolata
sem riasztott vissza, ők gondoskodtak róla, hogy
Enid soha ne unatkozzon. A kolónia minden
egyedülálló, fiatal férfija csak rá figyelt, és még
néhányan, akik nem voltak sem fiatalok, sem
egyedülállók. Legfiatalabb tanítványom, Josephus,
aki még a tizenhatot sem töltötte be, azonnal
beleszeretett, és úgy követte, akár egy kutyakölyök.
Állandóan a közelében ült le, és néha még enni is
elfelejtett.

Luceiia különös figyelmet fordított rá, hogy

megismerje az új szépséget, és végül úgy döntött,
kedvelni fogja. Ő mesélte el nekem Enid történetét. A
nő gyönyörű, akaratos, makacs teremtés volt,
ugyanakkor nagyon szeretetreméltó, és felkészült rá,
hogy hajadonként fog meghalni. Igaz szerelme
meghalt, amikor meg akarta menteni őt egy óriási
medvétől, és az azóta eltelt évek folyamán nem talált
senkit, aki hozzá fogható lett volna. Közeledett a
harmincéves korhoz, és valójában Ullic féltestvére
volt, a király idősödő apjának második feleségétől.
Ullic már rég feladta, hogy férjhez adja, és Luceiia
szerint Enid tökéletesen elégedett volt ezzel a
helyzettel, nem is akart változtatni rajta.
Az esküvő előtti napot nagyon szerettem volna
átaludni. Valóságos bolondokháza volt a villában.
Megpróbáltam elszökni a kovácsműhelybe, hogy
Equusszal töltsek egy kis időt, de nem jártam
sikerrel. Luceiia a nevemet kiáltotta éppen, amikor
indultam volna, és elküldött valamiért az erődbe.
Attól a pillanattól kezdve belekerültem az általános
zűrzavarba. Egyetlen pillanatom sem jutott saját
magamra aznap, amíg ágyba nem kerültem.

Alaric püspök másnap reggel a villában akarta

felszentelni az oltárkövet, melyet ünnepi menet kísér
majd fel a dombtetőre. Hosszú séta volt az
öregembernek, de elhatározta, hogy végigcsinálja.
Mint mondta, az út több szempontból is szimbolikus
jelentőségű lesz: jelképezi Krisztus útját a
Kálváriára, valamint a mi küzdelmünket, ahogy
kolóniaként haladunk egy jobb, keresztényibb élet
felé. Nem tudom pontosan, mire gondolt ezzel, de
nem akartam vitatkozni vele.

A menyasszonyt, az én kis Szarkámat, Veronicámat –

magamba kellett csípnem, hogy felfogjam, mit is
jelent ez – egy különleges hordszékben viszik fel,
melyet külön neki készített az egyik ácsunk. A
díszőrség hatvan gyalogosból fog állni. Luceiia és a
barátai szintén hordszékeken utaznak, gyalogosok
viszik őket a vállukon. Jómagam, mint a
menyasszony apja, a menetet vezetem lóháton, és a
menet ékét Caius alkotja tíz másik lovassal. Az
időjárás eddig kitűnő volt. Ha holnap esni kezd, az
katasztrófa lesz, de erre inkább nem is akartam
gondolni. Hosszú nap várt ránk. Luceiia hangja
zavarta meg fáradt gondolataimat.

– Picus nem jött el.

– Nem. Mondta, hogy megpróbál ideérni, de a

szászok könyörületére van bízva, szerelmem. Ha
támadnak, reagálnia kell. Meg lennék lepve, ha az
évnek ebben a szakában ide tudna jönni. –
Belezuhantam az ágyba, és magamra rántottam a
prémes takarót, akár egy üregében elhelyezkedő állat.
Luceiia eloltotta a lámpást, és olyan hosszú ideig volt
csend közöttünk, hogy már majdnem aludtam,
amikor megszólalt.
– Belegondoltál, Publius, hogy holnap ilyenkor a mi
kicsi lányunk, Veronica már asszony lesz? A férjéhez
fog tartozni, nem hozzánk.

– Igen. – Szembefordultam vele. – Belegondoltam.

Feleség lesz és asszony, és ha bármelyikben csak
feleolyan kiváló, mint az anyja, akkor nem féltem
sem őt, sem a férjét. – Átkaroltam a derekát, amely
életkorát meghazudtolóan vékony volt még most is.

– Egyáltalán nem tűnsz zaklatottnak.

Ezen meglepődtem.

– Miért lennék az?

– Alig három éve kis híján háborúba vonultál Ullic

ellen, amikor megemlítette ezt a házasságot.

– Ó! – Lázasan gondolkodtam, de tudtam, hogy

ebből nem vágom ki magam. – Értem már, mire
gondolsz. De csend legyen, asszony, annak már
három éve, Veronica akkor még kislány volt! Most
viszont itt az ideje, hogy nővé váljon, és részesüljön
mindazokban az örömökben, amiben te is részesültél.

– Mi ez a múlt idő? Még mindig részesülök,

férjuram!

– Igen, de nem olyan gyakran.

– Nem, nem olyan gyakran. Ez igaz… és szomorú.

– Miért szomorú?

– Mert nem akarom, hogy az emberem

megöregedjen, és a vágyam kielégítetlen maradjon.

Fél könyökre emelkedtem, lenéztem rá a sötétben, és

tudtam, hogy hallja a mosolygást a hangomban.

– Kielégítetlen? Asszony, csak a te előrehaladott

korod miatt fogom vissza magam! A csontjaid egyre
törékenyebbek, nem szeretném eltörni őket a
szerelem hevében!
Keze a tarkómra csúszott.

– Gyere, te vén kecske, és törj össze, ha tudsz!

Másnap reggel tökéletes, aranyló hajnal virradt ránk.

Miközben a fürdőházban gőzöltem magam, hallottam
az előkészületek hangjait, és szokatlanul nagy gondot
fordítottam a tisztálkodásra és az öltözködésre –
olyannyira, hogy Luceiia előbb készült el, mint én.

Az alkalomra tiszti egyenruhámat öltöttem fel, amit

nagyon ritkán tettem. Életem során olyan sok időt
töltöttem katonai felszerelésben, hogy tiszti
öltözékem pompája sem töltött el elégedettséggel;
sokkal jobban öltözöttnek éreztem magam a Luceiia
által készített ruhákban, és kényelmesebbnek is
tartottam őket. Ma azonban, a lányom esküvőjén
készen álltam a szenvedésre. Sisakot viseltem,
mellvértet, hátpáncélt és tömör bronzból készült
lábszárvédőt. A sisak és a vért művészi kivitelezésű
darabok voltak, a legszebb kelta ornamentikákkal
díszítve, amit Andros atya összegyűjtött távoli
utazásai során. Magas sisakdíszem lószőrét
ugyanolyan skarlátvörösre festették, amilyen a
köpenyem volt, melynek vállrészeit finoman
megmunkált bronz-és ezüstszálak szőtték át, így
önmagában is páncélra emlékeztetett. Fehér
vászontunikámat vörös szegély díszítette,
csataszoknyám bőrszíjaira hosszú bronzlemezeket
rögzítettek. A legszebb kardomat kötöttem fel,
bronzmarkolattal és -hüvellyel, és amikor mindennel
elkészültem, tettem néhány lépést a szobában, hogy
biztos legyek benne, tökéletes a súlyelosztás, és
minden kényelmesen áll rajtam. Jobban szerettem
volna régi, jól bejáratott lábbelimet viselni az új,
merev szandál és lábszárvédő helyett, melyek az
öltözékhez tartoztak. Végül már nem húzhattam
tovább az időt; kisétáltam feleségemhez és
gyermekeimhez.

Amikor megpillantottam őket, kis híján földbe

gyökerezett a lábam. A lányomat még soha nem
láttam ilyen gyönyörűnek. Házasságkötése reggelén
szinte ragyogott, fehér ruhája miatt mintha tetőtől
talpig fény áradt volna belőle. Luceiia tíz évvel
ezelőtt vásárolta ennek a ruhának az anyagát;
pontosan tudta, mit vesz, és egy nap mire fogja
felhasználni. Az ismeretlen szövet Afrikából
származott, finomsága és tisztasága lenyűgöző volt.
Amikor először megláttam a ruhát, ami készült
belőle, az egyszerű stolára emlékeztetett, amit a
köztársasági Róma fiatal női hordtak mindennapos
viseletként. Ez azonban csak az első benyomás volt.
Amikor alaposabban is megnéztem, kiderült, hogy
nagyon messze áll az egyszerű stolától, vagy éppen
bármi mástól, ami egyszerű. Az anyag – tudom, hogy
Luceiiának volt rá neve, de képtelen vagyok felidézni
– több rétegből állt, melyeket több ezer apró, áttetsző
héjú kagylóval tűztek egymáshoz. Amikor Veronica
megmozdult, a kagylóhéjak összekoccantak, de
hangjuk elveszett a ruha rétegei közt. Meseszép
ruhaköltemény volt.

A lányom rám mosolygott, és előrelépett, hogy belém

karoljon. Amikor ujjai megérintették alkarom bőrét,
elakadt a lélegzetem, és mellem csak úgy dagadt a
büszkeségtől és az atyai féltéstől; néma esküt tettem,
hogy megnyúzom új férjét, amennyiben nem helyezi
a lába elé a holdat és a csillagokat. Elszorult a
torkom, ahogy együtt indultunk a ház kijárata felé, a
húgaival és az anyjával a nyomunkban. Amikor
kiléptünk a napfényes reggelbe, a ránk váró mintegy
háromszáz ember spontán éljenzésben tört ki. A
menet már sorokba rendeződött. Felsegítettem a
lányomat a hordszékébe, aztán az anyját és a húgait
is a sajátjukba, majd katonás bicegéssel az oszlop
elejére vonultam, ahol a lovam várakozott. Equus
saját kezűleg segített felszállni Germanicusra, és
amint felültem, megfordultam, hogy ellenőrizzem a
díszőrséget. Miután meggyőződtem róla, hogy
pompásabban nem is festhetnének, megadtam a jelet,
és elindítottam Germanicust.

A menet lassan haladt, de nyugodt voltam és remekül

éreztem magam az oszlop elején. Caius a jobbomon
lovagolt, és további tíz közeli barát csatlakozott
hozzánk, de senki nem beszélt. Úgy tűnt, a többiek
szavak nélkül is megértették, hogy most csendben
szeretném élvezni ezt az ünnepélyes pillanatot.

Körülbelül a távolság egyharmadát tettük mag az

újonnan épített úton, amikor balra, a távolban fényes
villanást láttam, és a szívem egy pillanatra megállt.
Senki más nem vette észre, de én rögtön tudtam mi
az:
a kora reggeli nap fémen csillant ott, ahol nem
szabadott volna fémnek lennie. Azonnal felemeltem a
kezem, hogy megállítsam a menetet, és már azon
gondolkodtam, hogy az erődben kellene menedéket
találni, vagy inkább siessünk vissza a villához.
Nagyon is tudatában voltam, milyen sok nő gyalogol
velünk. Aztán eszembe jutott, hogy saját katonáinkat
a birtok mögött vonultattuk fel, és tudtam, hogy nem
fenyeget veszély minket.

Caius megkérdezte, miért álltunk meg, én pedig a

csillanás irányába mutattam, ahol lassan kivehetővé
vált egy gyorsan mozgó lovas alakulat, valamint
Picus Britannicus fekete-fehér lobogója.

Hatásos belépő volt, a tömeg ujjongása és az erőd

kürtjeinek tülkölése közepette, ahol Ullic emberei
várakoztak. Picus maga is kiöltözött az alkalomra:
legszebb, arannyal futtatott páncélját vette fel, és a
hosszú út ellenére az emberei is teljes birodalmi
díszben érkeztek. Ahogy közelebb értek, a
zászlóvivői felfejlődtek mögé, és Róma népének és
szenátusának zászlaja az SPQR felirattal büszkén
lobogott Picusé mellett. Mindegyik zászlóvivő
Picustól húsz lépéssel lemaradva,
negyvenlépésnyivel mellette foglalta el a helyét. A
három századzászló mögöttük érkezett, szintén
negyven lépés térközzel. Picusszal együtt hat főből
álló éket alkottak a három, egyenként negyven
lovasból álló nyílhegy alakzat előtt.

Az esküvői menet még hangosabban éljenzett, ahogy

a büszke lovas felvonulás odaért hozzánk, és
tökéletes alakzatban egyszerre magállt. Picus alig
négylépésnyire torpant meg előttem, és ökölbe
szorított kézzel, feszesen tisztelgett.

– Üdv, Publius Varrus! Feltartottak minket, de most

itt vagyunk, hogy díszkíséretet adjunk egy gyönyörű
hölgynek ezen a gyönyörű napon!

A lovasok érkezése után beállt csendben mindenki

tisztán hallhatta az üdvözlést. Újra kitört az
üdvrivalgás, alig hallottam saját válaszomat.

– Isten hozott, Picus Britannicus. Ha tiszteletedet

tetted atyádnál, Caius Britannicusnál, örömmel
veszem társaságod.
Katonái mozdulatlanok maradtak, miközben Picus
sorban odatáncolt lovával Caiushoz, Veronicához és
Luceiiához. Miután mindenkinek köszönt, széles
mosollyal visszatért mellém az oszlop elejére.

– Le vagyok nyűgözve, Varrus nagybácsi! Ez nem

csak egy esküvő, ez egy eposzba illő felvonulás!

– Így van, Picus – vigyorogtam. – Pontosan az.

Minden álmunk valóra válásának kezdete, elsősorban
az apád álmainak, és ez az első nagyobb ünnepség a
kolónia alapítása óta. Hogyan akarod elhelyezni az
embereidet?

Végignézett a katonáin, aztán felnézett a domb

tetejére és az út végén álló erődre.

– Menet közben ezen gondolkodtam. A te meneted

már elrendeződött és elindult, és bármilyen
változtatás csak zűrzavarhoz vezetne. Mi lenne, ha
felsorakoztatnám őket az út két oldalán? Tíz lépés
térköz, és jó negyedmérföldön át, az erődig lesz
díszőrségetek.
– Kitűnő! – nevettem. – Nagyszerű ötlet, kezdj
hozzá! És ha már nem leszel katona,
meggazdagodhatsz látványosságok szervezéséből a
Circus Maximusban.

Visszament a zászlóvivőjéhez, jelzett a

századparancsnokoknak, és a dombtetőre mutatott.
Nyilvánvalóan ez valami előre megbeszélt jel
lehetett, de akkor is csodálatos látvány volt. A
lovasok megfordultak, könnyű vágtában elindultak,
és közben alakzatot váltottak. Négyes oszlopba
rendeződve gyorsan maguk mögött hagytak minket.
Kezem felemelésével parancsot adtam az indulásra,
és jóval méltóságteljesebb iramban követtük őket.

Amikor meggyőződtem róla, hogy az egész menet

baj nélkül elindult, a balomon lovagló Picushoz
fordultam.

– Nos, kölyök, mi történik odakint, a nagyvilágban?

Be kell vallanom, nem számítottam rá, hogy itt
leszel ma.

– Én sem, nagybácsi. – Hangja meglepően halk és

komor volt, és azonnal Caiusra pillantottam. Láttam,
hogy az ő tekintete is megkeményedik, és közelebb
hajolt, hogy mindent halljon. Picus megvárta, hogy
az apja egészen mellénk érjen. – Északon elszabadult
a Hádész. Ha így folytatódnak a dolgok, nem fogjuk
tudni tartani a falat.

– Az hogy lehet? – kérdezte feszülten Caius. – Miről

beszélsz?

– Odafent teljes a zűrzavar, apám. Múlt október óta

folyamatos, egyre erősödő támadások alatt állunk,
egy pillanat nyugtunk sincs. A fal nyolcvanöt
mérföldjének minden pontján támadnak, általában
egyszerre három-négy helyen, egymástól több
mérföldes távolságokban. Egyszerűen lehetetlen
védekezni ellenük. A lovasságunk használhatatlan,
kivéve, ha a rendes helyőrségek megerősítéséről van
szó. Az áttöréseknél meg tudjuk tisztítani a területet,
de csak akkor kergethetünk vissza mindenkit, ha elég
közel vagyunk, hogy azonnal lecsapjunk.
Caiusszal néhány pillanatig csendben emésztettük a
híreket, aztán szokatlan módon ő szólalt meg
elsőként.

– Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire rossz a

helyzet odafent. Természetesen hallottunk pletykákat,
de azt hittük, az északi ellenséget többé-kevésbé
kordában tartjátok.

– Most még igen. – Picus nem tűnt magabiztosnak. –

De ez nem fog sokáig tartani. Túlságosan jól
szervezettek. Kiváló katonai elme irányítja őket.

Női sikoly hasított a levegőbe mögöttünk, aztán

bömbölő kacagás. Megfordultam, hogy hátranézzek,
de nem láttam a hang forrását, sem az okát. Picus
ügyet sem vetette a sikoltásra.
– De erről majd beszéljünk később, amikor a hölgyek
már ágyba kerültek. Ez a reggel szóljon inkább az
örömről.

Bajtársias csendben lovagoltunk egy darabig,

élveztük ezt a csodálatos napot, és hallgattuk a
hölgyeket szórakoztató kelta muzsikusok játékát.
Picus első lovasa körülbelül félmérföldnyire előttünk
ült a lován, pontosan a domb aljában.

– Nézd – mutatta Picus –, Janus felváltva helyezte el

az embereket az út két szélén. Nagyon jó, szeretem,
ha valakiben van kezdeményezőkészség. Így
majdnem fél mérföld hosszú lesz a díszsorfal.

– A hölgyek nagyra fogják értékelni – morogta Caius

jókedvűen. – Tudod, hogy sokan közülünk a mai
napig nem láttak birodalmi katonákat? Különösen a
fiatalok.

Picus hangja meglepődésről árulkodott.

– Most, hogy mondod, valóban. Tényleg az Isten

háta mögött éltek.

– Igen – bólintottam –, és ezért hálát adunk az Úrnak.

És mi hír a különös gondolkodású ifjú barátunkról?
Mi is a neve? Pelidorus?
– Pelidorus? – kérdezte Picus értetlenül, majd
hirtelen rájött, kire gondolok. – Ó, Pelagius!

– Igen, igen, Pelagius. A teológus. Mi van vele?

– Semmi – csóválta a fejét Picus. – Nincs semmi hír

róla. Évek óta nem hallottam említeni a nevét.
Igazság szerint azóta, hogy beszélgettünk róla.

– Szerinted még él?

– Miért ne élne? – nevetett Picus. – Csak egy

püspököt sértett meg, nagybácsi, nem a császárt. És
ha már a püspököknél tartunk, mikor láttad utoljára,
Alaricot?

– Alaricot? Körülbelül egy órája. Mögötted van, az

oszlop közepén. Egyszerre szentesíti a házasságot, és
áldja meg az új oltárkövünket.
– Oltárkő? Az mi?

– Majd meglátod. A jó püspök rábeszélte a tanácsot,

hogy létesítsenek egy helyet a tanácsteremben, ahol
találkozhatnak papok és hívők.

– Mithrászra, ezt tette? – Volt valami komor

elismerés Picus hangjában. – Hogy sikerült neki?

– Ravasz módon – ismertem el mosolyogva. – És

akkor, amikor a leghatásosabb volt. Ezzel fogja
befejezettnek nyilvánítani a tanácstermet.

Picus az ajkába harapva az apjára nézett, majd újra

rám.

– Azt mondtad, ez a reggel jelzi a kezdetét

valaminek, ami valóra váltja apám álmait. A
házasságot értem, de mi van még?

– Nos, egy új tanácsterem, mint mondtam, és az új

szállásunk. Az erőd mától van teljes használatban. Ez
az első alkalom, hogy a telepesek csoportként
végigmennek ezen az úton. És ez Krisztus urunk új
évszázadának első tavasza. Gondolj csak bele, Picus.
Amit ma látsz, az kicsiben egy új társadalom
születése egy új helyen, körülvéve új falakkal, egy új
kor kezdetén. És mindez, az emberek és az álmaik, a
hely, a katonák és a fegyverzetük, a jövőbe vetett hit,
mind apád álmaiból keltek életre.

Caius halkan köhintett, szerényen megköszörülte a

torkát, és bizonyára tiltakozni is kezd, ha nem vágok
közbe.

– Nem, Caius, nem szólsz közbe, és nem próbálod

jelentéktelenné tenni a mondandómat. Amit mondok,
az mind igaz, és sehová nem szökhetsz a terveid és a
mesterkedéseid miatti megtorlás elől, úgyhogy ne is
próbálkozz vele!

– Publius Varrus – felelte Picus, inkább az apjának és

saját magának –, a szavaiddal elérted, hogy egyszerre
érezzek büszkeséget és alázatot, amiért apám fia
vagyok.
– Helyes, ennek így is kell lennie. A büszkeség az
erős ember kardja, és egy kis alázat még senkinek
sem ártott meg.

Odaértünk Picus első emberéhez, aki merev

vigyázzban ült a lován, erősen fogva a hátast.
Meztelen pengéjén megcsillant a napfény, ahogy
mozdulatlanul meredt egy pontra valahol a
végtelenben. A közelébe érve Picusszal együtt
kihúztuk magunkat, és így is maradtunk egészen a
dombtetőig.

Elképzelhetetlen hangzavar fogadott – kürtök,

füttyök és éljenzés kakofóniája, mindenki a
menyasszonyt és kíséretét éltette. Az erőd belsejét az
ünnepi alkalomhoz illően feldíszítették. A falakról
színes szövetcsíkok lógtak, Ullic szokásosnál is
tarkábban öltözött keltái pedig ünnepi cicomát
öltöttek magukra. Az egész hely színek kavalkádjává
változott. Több helyről is szolt a zene, balra
hatalmas, táncoló medvét láttam. Aztán ahogy a
csapat eleje átlépdelt a kapun, valaki egy kelta harci
dobon rákezdett a lassú üdvözlő ritmusra, és a
többiek is átvették az ütemet. A dobolás egyre
gyorsabbá vált, míg végül már maga a levegő is
ritmusra lüktetett. Ezek a dobok rémítették halálra
Caesar katonáit négyszáz évvel ezelőtt, és hatásuk az
évszázadok folyamán mit sem változott.
Megtévesztően könnyű, törékeny és finom
eszközöknek tűntek, mindössze tenyérnyi mély
fakarikára húzott szárított bőrről volt szó, amit két
merevítővel erősítetek meg, a dobosok ezek
találkozásánál fogták a hangszert. Egy rövid fapálca
két végével ütötték, mégpedig elképesztő
ügyességgel, és hihetetlenül vad, harcias és fenyegető
hangokat tudtak előcsalni belőle.

Ullic, a nagy mutatványos már várt ránk, körülötte

családtagjai, vezérei és druidái – utóbbiak fekete
vagy fehér ruhában, feladatuktól függően. Ullic maga
lenyűgöző látványt nyújtott ékkövekkel díszített,
színpompás öltözékében, fején a királyság
szimbólumával, a hatalmas sas sisakkal, melyet
utoljára első találkozásunkkor, Stonehenge-nél láttam
rajta. Emberei emelvényt építettek neki és
társaságának, így fejük és válluk kiemelkedett a
tömegből. Uric az apja jobbján állt, a büszke
fiatalember egyszerű, kék anyagból
készült tunikát viselt, melyet karmazsin övvel fogott
össze, és a szegélyét arany négyszögekből álló görög
motívum díszítette. Lábán aranyszegecsekkel kivert,
állati prémekből varrt cipőt viselt, fején pedig
ceremoniális sisakot hatalmas, egészen a válláig
hátrakanyarodó kosszarvakkal.

Caius, Picus és én az esküvői menet számára

szabadon hagyott térségre léptettünk, és közvetlenül
Ullic emelvénye előtt álltunk meg oly módon, hogy
Caius és közém beférjen Veronica hordszéke, Picus
és Caius közé pedig Luceiiáé.

A többiek szétszóródtak kétoldalt, így amikor a

menyasszony és kísérete bevonult az erőd udvarára,
akadálytalanul elfoglalhatták a nekik kijelölt helyet.

Körülbelül negyedórába telt, hogy mindenki

megérkezzen, de az emberek végül elhelyezkedtek,
és Ullic felemelt jobb kezével csendet parancsolt.
Minden tekintet rászegeződött. Hagyta, hogy a csend
már-már kényelmetlen hosszúságúra nyúljon, aztán
beszélni kezdett. Mindenkit üdvözölt, külön
kiemelve Caius Britannicust, aki lehetőséget
teremtett rá, hogy itt ünnepeljük meg az esküvőt, és
felsorolta annak az embernek a tetteit, akit a
jelenlévők mindegyike tisztelt és szeretett. A
tapsvihar közepette Caius tiltakozva emelte fel a
kezét, de Ullic rögtön lecsapott rá.

– Beszélni szeretnél, barátom?

Elképesztő, hogy ezer, vagy még több ember

időnként milyen csendben tud lenni. Cai hangja
tisztán és élesen csendült.

– Ullic király, azért vagyunk ma itt, hogy tanúi

legyünk, amint a fiad feleségül veszi az
unokahúgomat. Ez a két fiatal ember az ünnepelt,
dicsőítés kizárólag nekik jár. Nem térhetnénk rá
rögtön a ceremóniára?

Ullic harsogva nevetett.

– Hah! Legyen hát! Igazad van, barátom, egy esküvő

miatt vagyunk itt. Akkor az összes istenre, tartsunk
egyet! Szóljanak a kürtök!
A jelenlévők zajos tetszésnyilvánítása közepette egy
csapat kelta lovas láthatóan előre jól begyakorolt
dallamot kezdett fújni, hat vagy hét különféle méretű
és hangú kürtön. Még sosem hallottam ahhoz
foghatót; a hangokból hiányzott a római trombiták és
cornuák rezes tisztasága, de a hatás bizsergető volt.
Amint az utolsó hang is elhalt, újabb csapat kezdett
rá, ezúttal dobosok ütöttek bonyolult ritmust, majd
újra a kürtök következtek az előző dallammal, csak
most sokkal gyorsabban, és aztán újra a dobok.
Alaric püspök a második dobszakasz tetőpontján
lépett az udvarra a tanácsterem felől, melynek nagy
zsúpteteje uralta az erőd egész belsejét. Vele voltak
társai is, Phonos atya és Andros atya, valamint egy
csapatnyi druida, akik közül az egyik tetőtől talpig
királyi vörösbe öltözött.

A menet megközelítette az emelvényt, majd megállt

pontosan a közepénél, Ullic, Uric, Caius és Veronica
között. Alaric és a vörös ruhás druida felléptek az
emelvényre, és szembefordultak a tömeggel.
Tökéletes csend támadt, és ez jóval több volt, mint a
feszültség és a várakozás keveréke. Mindenki érezte,
hogy itt valami nagy és jelentőségteljes dolog
történik, mert ahogy Caius Britannicus is rámutatott
mindenkinek, aki hajlandó volt figyelni rá, ez nem
egy szokványos házasságkötés volt.

Alaric körülnézett, majd egy gyakorlott szónok

hangján beszélni kezdett, ami meglepett, bár nem
kellett volna, hiszen a püspök Rómában született, és
kitűnő nevelést kapott. Csak most jöttem rá,
mennyire keveset is tudok róla valójában, akármilyen
régi barátom is volt. Miközben elhatároztam, hogy
jobban megismerem, felharsant erőteljes, szónoki
hangja. Szavai tisztán és erősen csengtek, nem
árulkodtak éltes koráról.

– Britannia lakosai – kezdte –, kelták és rómaiak! A

mai napon azért gyűltünk össze itt, mert egy új kor
eljövetelére készülünk. Ez a lehetőségek kora lesz, de
sok helyen ugyanakkor a félelem és a bizonytalanság
kora is.
– Együtt állunk ma itt Isten színe előtt, és sem ő, sem
én nem törődünk vele, milyen néven nevezitek a
szívetekben, amíg elhiszitek, hogy az ő színe előtt
álltok. Ő az egy igaz Isten, aki megtestesíti az összes
többi istent, akikhez az emberek imádkoznak. Ő
Mithrász, a katonák istene; Ő Ámon-Ré, az
egyiptomiak napistene, mert ő maga teremtette a
napot; és ő a kelta istencsalád is, akiknek a jelenléte
megtölti a szent ligeteket. – Hirtelen elhallgatott, és a
mellette álló druidára nézett, aki azonnal megszólalt
a kelták hullámzó, dallamos nyelvén, láthatóan az
eddig elhangzottakat fordítva Ullic keltáinak, akik
nem értették a püspök szavait. Amikor befejezte,
Alaric folytatta.

– A mai nap egy új kezdet, teljes letérés a régi útról,

és mi mégis úgy tesszük meg, hogy közben
megtartjuk a régi dolgok legjobb vonásait, a kelta és
a római hagyományok legnemesebb részeit.

– Ez a két fiatal ember jelképezi vérvonalaink

legjavát. Uric a királyotok fia, és egy nap ő is király
lesz az öröklés jogán. Vére tiszta, ősei több mint húsz
generációra visszamenőleg ismertek. Uric elődei már
hosszú idővel azelőtt saját népük felett uralkodtak a
dombok között, hogy Caesar megpillantotta ezeket a
partokat. Uric kelta, nem szennyezte vagy fertőzte
idegen vér. – Alaric türelmesen megvárta, hogy a
vörös ruhás druida fordítson, és a tömegben álló
kelták bekiabált megjegyzéseinek is hagyott időt.

– Veronica, akit Uric ma, itt, a szemetek láttára

feleségül vesz, hasonlóan nemes ősöket tudhat maga
mögött. Ereiben gazdagon folyik az a patríciusi vér,
amely a régmúltban oly naggyá tette Rómát. És ez is
tiszta vér, tiszta római, Róma dombjairól, nem
keveredett semmilyen más fajéval. – Elhallgatott,
hagyta, hogy szavainak visszhangja elüljön, és
mondandója leülepedjen. Aztán, amikor a csend
szinte már vibrált a feszültségtől, tökéletes
időzítéssel folytatta.

– Egészen máig. Eddig az egyesülésig… eddig a

házasságig. Ennek a két embernek az egyesülése több
egyszerű házasságnál, jóval több. Mert a mai esküvő
egyben két nép egyesülését is jelzi! – Alaric hangja
most élesen, erősen vibrált. – Két népét, a rómaiak és
a kelták népét! – Felemelte a kezét, hogy
elhallgattassa a közbekiabálókat, ám mindenki
csendben maradt, ezért bólintott a druidának, hogy
fordíthat. Utána ismét átvette a szót.

– Itt, ezen a földön, melyet a rómaiak Britanniának

neveznek, sok törzs, sok nép él. Mielőtt a rómaiak
idejöttek, úgy hívtátok magatokat: „a nép”. Az ő
nyelvükön a nevetek durotriges és belgae volt.
Nyugati szomszédjaitoknak a dumnonii nevet adták,
az északnyugati folyótorkolat másik oldalán élőknek
pedig a silurest. Mindannyian tudjuk, hogy ez
ostobaság. Ti voltatok, ti vagytok ennek a földnek a
népe, jóval azelőtt itt voltatok, hogy a rómaiak
rátaláltak ezekre a partokra…

– Most úgy tűnik, a rómaiak visszavonulnak. Ez

Caius Britannicus véleménye, és sikerült meggyőznie
róla a barátait is. Ennek az elméletnek köszönhető a
kolónia létrejötte. A mai Róma, a birodalom olyan,
mint egy buborék a mocsár felszínén. Az idő szelei
megszárították a buborék kérgét, megakadályozták,
hogy tovább növekedjen, vagy akár hogy
kipukkadjon. A buborék így összezsugorodik, lassan
magába omlik, elveszíti az alakját, anyagát és életét.
És miközben összeomlik… – Hangja ismét kiáltássá
erősödött, hogy a képet mélyen hallgatói elméjébe
vésse. – Miközben összeomlik, barátaim, a szélei
visszasüppednek a mocsár felszíne alá, újra elolvad,
a héja összeesik, míg végül csak ráncos, kiszáradt
magja marad meg, amit az emberek csodálkozva
vizsgálhatnak. – Magasba lökte széttárt karját, majd
lassan leeresztette, kezét a melle felé húzva, amíg két
tenyeréből kupát nem formált. A tekintetek követték
a mozdulatot.

– Britanniának ez a szépséges darabja, amit mi oly

nagy becsben tartunk, a birodalom buborékjának
legszélén fekszik. Az első birodalmi területek közé
fog tartozni, amiről lemondanak. Rómának a
központi részeken van elég problémája. Itt nincs. A
földünk gazdag, és bár az itteni háborúk nagynak
tűnnek számunkra, a birodalomnak ez semmiség,
hiszen sokkal nagyobb barbár hordákkal kell
megküzdenie, mint ami itt fel tud vonulni ellenünk.
Róma tehát a sorsunkra hagy minket, talán nem is
olyan sokára, és ránk bízza saját védelmünket.
Miközben a druida fordított, kelta kiáltásokat csalva
ki Ullic embereiből, Alaric figyelte a tömegben az
arcokat, és látta az elképedést a keltákon és a nem
keltákon egyaránt, ahogy a druida szavait hallgatták.
Amikor a vörös ruhás pap elhallgatott, Alaric hangja
ismét a magasba szárnyalt, képzett szónokhoz illő
módon.

– De van okunk az örömre, barátaim, mert a mai

napon sokkal erősebbé válunk! Népeink egyesülve
képesek lesznek ellenállni az inváziónak, és végül
győzni fogunk! Életben maradunk! Ennek a
házasságnak a gyümölcsei a mi gyermekeink
lesznek, a legjobbjaink, akikben egyesül az erőnk!
Egy új nép születik, amelyet mi nevezünk el, nem
idegenek! A gyermekeik, a mi gyermekeink Britannia
gyermekei lesznek. Nem rómaiak, nem kelták, nem
belgaék és nem dumnoniik… hanem BRITONOK! –
Három szívdobbanásnyi szünetet tartott. –
BRITONOK! Mindannyian hallottátok már ezt a
szót. A rómaiak emlegetik a britonokat, és azt a népet
értik alattuk, amely ezen a földön él. De ennek az
egyesülésnek a gyermekei, a mi gyermekeink
egészen másfajta britonok lesznek! Büszke nevük
legendává válik!

Ezúttal amikor elhallgatott, a tömeg spontán

éljenzésben és egyetértő füttyögésben tört ki, még
azok is üvöltöttek, akik a druida tolmácsolására
vártak. Az én szívem is hevesen vert a
mellkasomban, tarkómon és karomon égnek
meredtek a szőrszálak. Végül, amikor a hangzavar
kezdett elcsitulni, az öreg püspök tökéletes
időzítéssel felemelte a kezét, és elcsendesítette a
sokaságot.

– Lépjen előre a menyasszony!

Leszálltam Germanicusról – ez egyszer szinte már

fürgén –, miközben a dobok újra rákezdtek, és
odaléptem a hordszékhez, hogy lesegítsem a lányom.
Egyszerre sírt és mosolygott, bal szeme pilláin
könnycsepp csillogott. Ahogy lelépett mellém,
megcsókoltam a kezét, aztán felvezettem az
emelvényre, hogy odaállhasson a vőlegénye mellé.
Miközben Uric előrelépett, hogy átvegye tőlem
menyasszonyát, az apja odahajolt és a fülembe
suttogott:

– Nos, római, ma sikerült felülmúlnod. Nem tudtam,

hogy ilyen kincset őrizgetsz! – Elmosolyodtam, de
nem válaszoltam. – Gyerünk, most mi jövünk.

Odaléptünk az emelvény széléhez, és egymás felé

fordultunk, így a tömeg az egyik oldalunkra, a
jegyespár pedig a másikra került.

– Publius Varrus! – dörögte Ullic. – A mai napon

átadom a jegyajándékot, amiben előre
megállapodtunk. Lányodért cserébe tiéd családom és
földjeim teljes gazdagsága, a születendő unokánknak
pedig felajánlom apja után a királyi címet.

A tömeg villámsújtottan állt. Ilyet még soha nem

hallottak. Mi van, ha a házasságból nem születik
örökös? Ez járhatott mindenki fejében, aki hallotta
ezeket a szavakat. A történelem során még nem
köttetett olyan házasság, ahol a jegyajándék nem
cserélt gazdát valóságos formájában: ez lehetett
jószág, arany, vagy kincsek. Mielőtt a bénultság
elmúlt volna, és a kétkedők hangot adhattak volna
fenntartásaiknak, gyorsan válaszoltam neki, azokat a
szavakat használva, melyekben Caiusszal előre
megállapodtunk.

– Ullic Pendragon! – harsogtam tiszta, erős hangon. –

Elfogadom az ajándékot, és a népeink közti jó
viszony jegyében itt, ezen a napon, mindenki előtt
felajánlom családom és földjeim minden
gazdagságát, valamint Caius Britannicus földjeit és
vagyonát unokánknak, ezenkívül a hercegi vezéri,
parancsnoki és uralkodói rangot minden birtokunk
felett, majd idővel, és a kolónia tanácsának teljes
támogatásával a királyi címet és nevet Dél-Britannia
ezen vidékén!

Ez az! Kimondtuk! Caius Britannicus legnagyobb

diadala, látomása nagyságának elismerése,
meggyőzőkészségének és személyisége erejének
bizonyítéka. Az, hogy egyetlen ember – legyen az
bármilyen ember – meggyőzte a kolónia tanácsát egy
király megválasztásáról, tökéletesen ellentétben állt
Róma történelmével és szokásaival. Visszatartottam a
lélegzetem, és vártam az elkerülhetetlen reagálást,
felkészültem bármire. De ez volt a megfelelő idő, és
beavattuk az embereket.

– Éljenek a britonok, és a királyuk! Hip-hip-hurrá!

Fogalmam sincs, melyik erős torokból röppent fel

először a kiáltás, de azonnali és lelkes választ váltott
ki a tömegből, és felharsant az éljenzés. Négyszáz
évvel korábban, amikor Caesar először partra szállt, a
különös „hip-hip-hurrá” kiáltás, a vad, kékre festett
klántagok csataüvöltése megrémítette a harcedzett
veteránokat, mert az eddig hallott csatakiáltásokkal
ellentétben ennek a kiáltásnak a természete –
egyetlen hang kezdte, és mindenki egyszerre felelt rá
– vele született, ádáz fegyelemről és közös győzni
akarásról árulkodott.

A kiabálók lelkesedését ma nem lehetett nem

észrevenni. Ullicra mosolyogtam, és a tömeg
egyetértő üdvrivalgása közepette átöleltük egymást.
Aztán hátraléptünk, és ezzel megkezdődhetett az
esküvői ceremónia.
Az eufóriámtól eltekintve valójában semmire nem
emlékszem a ceremóniából. A menyasszony
gyönyörű volt, a vőlegény fiatal, erős és jó kiállású.
A szertartás egy pontján egyetlen, finom szövésű
köpenybe burkolták, és arany szalaggal egymáshoz
kötözték őket; aztán a köpenyt lefejtették a fejük
fölül, és hagyták lógni a szalagon. Ott álltak
egymáshoz szorulva, deréktól felfelé szabadon,
deréktól lefelé a köpenybe csavarva, szemtől
szemben, mell a mellnek, férfi a feleségnek.
Elvégeztetett. Ullic előrelépett és bejelentette, hogy a
falakon kívül, a domboldalon előkészítették a
lakomát, és a még mindig éljenző tömeg szétszéledt.

XXVII.

A friss házasokat elkísérték a tanácsterem irányába,

és láttam, hogy Luceiia hordszékét is arrafelé viszik.
Körbevettek a gratuláló barátok, akárcsak Ullicot és
Caiust, de végül Ullickal sikerült egymás közelébe
jutnunk. Caius alig egylépésnyire állt tőlünk, az
egyik barátjával beszélgetett.

– Nos, római, minden jól sikerült, nem igaz?

– De igen, Ullic. Minden rendben ment.

– A püspök barátod jól beszélt. Örülök, hogy eljött.

– Akárcsak én. Még jobban összefoglalta a dolgokat,

mint ahogy Caius tette volna, és el kell ismernem,
sikerült meglepnie. Sok éve ismerem Alaricot, de azt
hiszem, még soha nem hallottam nyilvánosan
beszélni. Fogalmam sem volt róla, hogy egy szónok
rejtőzik benne. Játszott a tömeggel és velem is, ahogy
a druidáid játszanak a hangszereiken.

– Milyen érzés birtokolni a földjeimet? – kérdezte

halvány mosollyal.

– Nagy felelősség – vigyorogtam vissza rá. –

Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.

Ullic nagyot sóhajtott.

– Ki tudja, barátom? Mi csupán elvetettük a magot,

többet nem tehetünk. Most már minden attól függ,
honnan fúj a szél, és az ifjú Uric hogyan veti el saját
magvait.

Megjátszott komorsággal bólintottam.

– Igen, ez igaz. Más sem hiányzik, mint egy rakás

lánygyermek.

– Hah, attól ne félj! Mi, Pendragonok, mindig erős

fiakat nemzettünk. Csak a gyenge rómaiaknak
születnek állandóan lányaik!

– Amiért hálás lehetnél az isteneidnek, pogány! –

Közben megfogtam Caius karját, elhúztam
beszélgetőtársától, és a vállam fölött szóltam vissza
Ullicnak. – Bőséges talajt biztosítanak a csődör
fiaitoknak, ahol az elkövetkező időszakban
szánthatnak.
Kacsintottam a férfinak, aki mellől elrángattam
Caiust, és közelebb húztam őt magamhoz.

– Bocsáss meg, barátom – mondtam a barátjának,

akinek a nevére már nem emlékszem –, de félbe kell
szakítanom a beszélgetést, és el kell lopnom a
hallgatóságodat, mert ideje, hogy az ünnepi
csarnokba vonuljunk, és csatlakozzunk a
hölgyeinkhez. Ezenkívül innunk kell az elkövetkező
évekre.

Ullic körülnézett a szinte teljesen kiürült udvaron.

– Mindenki elment, már csak ránk várnak. Készen

álltok?

– Nem, még nem – feleltem. – Nagy lesz a tömeg

odabent, és már így is fuldoklom ebben a nevetséges
öltözékben. Le kéne vennem ezt a köpenyt, a
páncéllal együtt. Igazából minél többet gondolok rá,
annál biztosabb vagyok benne, hogy ez a
legértelmesebb dolog, amit tehetek. Hová ment
Picus? A lovát ott látom.
– Valószínűleg a csarnokban van – mondta Caius.

Az egyik háziszolga bukkant elő az ünneplők közül,

és amint meglátott minket, elindult felém.

– Varrus nagyúr, Luceiia úrnő küldött a keresésedre.

Azt kéri, csatlakozz hozzá a tanácsteremben.
Fintorogva néztem Ullicra és Caira.

– Pedig jó ötletnek tűnt. – Újra a szolgálóhoz

fordultam. – Kérlek, mondd meg Luceiia úrnőnek,
hogy Ullic király, Caius Britannicus és én rövidesen
csatlakozunk. Addig is folytassák, mintha ott
lennénk, nemsokára megyünk. – Távozni készült, de
megállítottam. – Várj, Picus tábornok is ott van?

Kifejezéstelenné vált az arca.

– Nem tudom, uram. Nem láttam, de nem is

kerestem.

– Nem számít, majd később megkeresem. – A szolga

ment a dolgára, én pedig visszafordultam társaimhoz.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha mi is csatlakozunk az
ünnepséghez, de arra gondoltam, hogy előtte, amíg
csak hárman, vagy Picusszal együtt négyen vagyunk,
talán szánhatnánk egy kis időt a tervezés és a
stratégia megbeszélésére. Elindítottunk ma valamit,
amit nem hagyhatunk felügyelet nélkül. Uricot is be
kellene vonnunk. Mikor lenne a legalkalmasabb az
idő?

– Neked mikor a legjobb? – kérdezett vissza Ullic. –

Nekem semmi dolgom nincs, amíg itt vagyok. Caius
felvonta a szemöldökét.

– Holnap?

– Rendben, mondjuk délután – bólintottam. – Alaric

reggel imádkozni akar.

Ullic különös pillantást vetett rám.

– Azt mondtad, imádkozni? Miért? Mi történt?

– Ez csak egy keresztény szertartás, Ullic. A

tanácsteremben. Alaric egy különleges oltárkövet ad
át a kolóniának. Holnap fogja első alkalommal
használni. Szeretnél részt venni rajta?
– Lehet róla szó. Azt mondod, egy szent kő? Mint a
mieink?

– Majdnem – feleltem mosolyogva, Caius pedig

hozzátette:

– De nem olyan nagy, és nem olyan fallikus.

– Ezt hogy érted?

Rávigyorogtam.

– Fallikust mondott. Tudod, mit jelent, nem? Olyan,

mint egy fallosz. A néped a régi időkben
előszeretettel emelt hatalmas merevedéseket
mindenhová.

– Merevedéseket? Mármint a templomokra

gondolsz? Mint Stonehenge?
– Nem, Ullic. Stonehenge-nél vannak felső összekötő
elemek, melyek kört alkotnak, de a többi kő, amit
Britanniában mindenfelé láttam, leginkább hatalmas,
égnek meredő péniszre hasonlít.
Ullic idegesen nézett körül.

– Ügyelj a szádra, Publius! – suttogta rekedten. – A

papok nem a béketűrésükről híresek, ha gúnyolódnak
rajtuk.

Válasza meglepett, és egy kicsit el is szégyelltem

magam, mintha valami méltóságomon aluli dolgon
kapott volna. Megköszörültem a torkom, hogy
leplezzem hirtelen támadt zavaromat, és azonnal
mentegetőzni kezdtem.

– Ugyan, Ullic, soha nem gúnyolnám a papjaitokat

vagy a hiteteket. Pusztán azt mondtam el, amire
gyakran gondolok, és azt hittem, majd jót mulatsz
rajta. Most már látom, hogy meggondolatlanság volt
tőlem, ezért bocsánatot kérek.

– Hol találkozunk holnap? – tette fel a kérdést Caius.

– Fontos, hogy magunk legyünk?
– Nem – feleltem –, nem feltétlenül, bár a
beszélgetésünk tartalmát ebben a szakaszban még
nem tenném közhírré.

– Rendben, akkor miért nem lovagolunk le a villába?

Útközben beszélgethetünk, ott iszunk egy kupa bort,
aztán visszajövünk.

– Jól hangzik – egyezett bele Ullic. – De miért pont a

villába? Vihetünk magunkkal borostömlőt, és beljebb
is lovagolhatunk.

– Ez igaz – bólintottam –, de ha jól tudom, Cai le

akar menni a villába, és ha már ott vagyunk,
mutatnék nektek valamit. Ne kérdezzétek, mi az,
mert nem mondom el. Holnap megmutatom. Most
pedig menjünk, és tegyük atyai kötelességünket.

– Vagyis én kimaradok – jegyezte meg búsan Cai.

Nevetve karoltam át a vállát.

– Ne beszélj butaságot, te vagy a mai nap tiszteletbeli
atyja!

Ahogy a tanácsterem bejárata felé közeledtünk,

valaki Ullic nevét kiáltotta. Hátrapillantott a válla
fölött, és megtorpant. Amikor mi is megálltunk,
intett, hogy menjünk csak tovább.

– Menjetek, mindjárt csatlakozom, csak beszélnem

kell Cymrickel.

Folytattuk az utunkat, és közben idegesen rángattam

a vállam, hátha attól kényelmesebben fog állni rajtam
a köpenyem. Úgy éreztem magam, mint egy sétáló
üllő, olyan nehéz volt a rengeteg fém, amit cipeltem.
Már alig vártam, hogy az erős napsütésből beérjek a
tanácsterem árnyékába.

Cai és én a főbejáraton belépve megtorpantunk, a

kinti napfény után pislogva próbáltuk hozzászoktatni
szemünket a benti félhomályhoz. A bejárat előtt volt
egy álfal, vagy elválasztó, amitől az embernek olyan
érzése volt, mintha előtérbe jutott volna, és azt a célt
szolgálta, hogy amikor a főbejárat nyitva áll, ne
lehessen belátni a belső részbe. Picus egyik karjával
az elválasztó falnak támaszkodva állt, közvetlenül
mellette Ullic húga, Enid. Picus még mindig viselte a
sisakját és köpenyét. Nyilvánvalóan észlelték a
belépésünket, de továbbra is csak egymásra figyeltek.
A feszültség kettejük között szinte tapintható volt,
már a testtartásukból is érezni lehetett a vibráló
vágyat. Caiusra pillantottam, de addigra már ő is
engem nézett felvont szemöldökkel. Szótlanul
megkerültük a falat, nem zavartuk a párt. Általában
nem vagyok túl érzékeny a finom részletekre, ahogy
ezt a feleségem is gyakran megállapította, de még én
is láttam, mi zajlik Picus és Enid között. Csak
annyira volt finom, mint egy rúgás a gyomorba.

Ám amint kikerültem a látóterükből, azonnal

eszembe jutott, hogy ha Ullic belép utánunk az ajtón,
és ugyanaz a benyomás éri, ami engem, esetleg
olyasmit tehet, amit minden érintett megbánhat. A két
fiatal
testi vágyának kisugárzását nem lehetett nem
észrevenni. Megfordultam, hogy visszamenjek, de
végül nem tettem. Azok ketten felnőtt emberek, elég
idősek hozzá, hogy azt tegyék, amit akarnak. Picus
birodalmi legatus és lovassági parancsnok, Enid
pedig egy király utódja és érett, felnőtt nő. Bármit is
tesznek, nem rám tartozik. Végül nem szóltam nekik.

Caiusszal csatlakoztunk a sokadalomhoz. Nemsokára

Picus is előbukkant, nem mutatta jelét, hogy bármi
szokatlan történt volna, de láttam, hogy időnként a
terem másik végébe pillant, Enid pedig őt nézi.
Leginkább az képesztett el, hogy szemlátomást én
voltam a teremben az egyetlen ember, aki észlelte a
kettejük közt röpködő szikrákat. Meg is jegyeztem
Luceiiának, de az érdeklődés legkisebb jele nélkül
vette tudomásul. Körülnézett, és meglátta Enidet, aki
néhány asztallal odébb ült, és éppen a szomszédjával
beszélgetett. Picus is valaki mással társalgott, és nem
Enid irányába nézett. Luceiia ingerülten pillantott
rám, és mondani akart valamit, de aztán meggondolta
magát; inkább megszorította a kezem, és elmesélte,
miről beszélgetett az esküvői ceremónia után két
másik tanácstag feleségével. Elég ostobán éreztem
magam, ahogy ott ültem és hagytam, hogy szavai
átvonuljanak rajtam, az egyik fülemen be, a másikon
ki. Arra gondoltam, hogy még a legremekebb
asszonyok is végtelenül vakok tudnak lenni, még
akkor is, ha ők mondják nekünk, mennyire vakok
vagyunk.

Egyéb emlékeim annak a napnak az eseményeiről

olyanok, mintha csatában vettem volna részt;
töredezett, kimerevedő képek: a menyasszony, a
lányom, amint örömtől ragyogva szorítja az
oldalához férje kezét, és belenevet a szemembe; a
nagy, barna hegyi medve, amint csörgődobra táncol;
Ullic emberei, amint pörögnek és forognak, szaltókat
vetnek; egy egészben sült hattyú, melynek tollait
gondosan visszahelyezték, és körberakták sült
kacsákkal és récékkel, ahogy elvonul előttem egy
nagy falapon; és saját kerekre tágult szemem, ahogy
visszabámul a kupám aljából. Életemben talán
harmadik alkalommal történt meg, hogy
eszméletlenül cipeltek az ágyamba. Megengedhettem
magamnak, én voltam a menyasszony apja.
Koromsötétben ébredtem, fogalmam sem volt róla,
hol vagyok; tudtam, hogy ágyban fekszem, de ez volt
minden. A távolból hallottam az emberek részeg
gajdolását, és lassan visszatértek az emlékek. Az erőd
mellett felállított sátrunkban hevertem.
Megpróbáltam kitapogatni Luceiiát, de nem volt a
helyén, ami elgondolkodtatott: vajon hány óra lehet?
Ülő helyzetbe küzdöttem magam, és rögtön azt
kívántam, bárcsak ne tettem volna: a fejemben
mintha Vulcanus műhelyének összes kovácsa
egyszerre dolgozott volna.

Méltóságomat sutba dobva nyöszörögtem, és

rettenetesen sajnáltam magam. Amikor végre
kinyitottam a sátorponyvát, és megálltam a csípős
éjszakai levegőben, rájöttem, hogy a tunikámon kívül
semmi nincs rajtam. Ki vehette le a páncélomat és a
ruháimat? És hogyan?

Visszamentem az ágyammá kinevezett, egymásra

terített bőrökhöz, és addig matattam a sötétben, amíg
meg nem találtam a cédrusfa ládát, amelybe a
ruháimat pakoltam. Luceiia ragaszkodott hozzá, hogy
magammal hozzam báránybőr tunikámat, mert
idefent a dombon hidegek voltak az éjszakák. Jó
darabig tapogatóztam és ügyetlenkedtem a sötétben,
mire ráleltem a nehéz báránybőrre, de aztán gyorsan
magamra öltöttem, és visszamentem a bejárathoz.
Szélesre tártam a ponyvát, hogy beengedjem a
holdfényt. Rögtön sokkal jobban láttam mindent.
Megkerestem a szandálom, és a sátorrúdba vert
szegről leakasztottam gyapjúköpenyem. Odakint, a
sátor előtt leültem a földre, megkötöttem a
szandálom, és közben rá kellett jönnöm, hogy még a
keskeny holdsarló fénye is bántja a szemem. Nem
voltam túl boldog; igazság szerint még soha nem
éreztem magam ennyire nyomorultul, főként egy
kellemesnek ígérkező este eredményeképpen. A föld
hidegen nyomta hátsómat, ezért keserves nyögéssel
felálltam, és visszamentem a sátorba, hogy
magamhoz vegyek néhány bőrt a fekhelyemről. A
pavilontól alig néhány lépésnyire fa állt. Ledobtam a
bőröket a tövébe, és hátamat a törzsnek támasztva
óvatosan leültem rájuk. Köpenyemet szorosan
magamra tekertem, és szememet szorosan összezárva
mélyeket lélegeztem a friss éjszakai levegőből.
Valahol a közelben csaholni kezdett egy kutya, a
váratlan hangtól görcsbe rándult az agyam.
Megesküdtem, hogy ha a dög közelebb merészkedik,
puszta kézzel fojtom meg, hogy csend legyen végre.
Aztán közeledő lépteket hallottam, valaki harsány,
részeg éneklésbe fogott, és csakhamar néhány
hasonlóan ittas cimborája is csatlakozott hozzá.
Talpra kecmeregtem és bemenekültem az éjszakába,
magam után vonszolva a bőrt, amin ültem.

Jó fél mérföldet gyalogolhattam a domboldalon,

párhuzamosan a fölém magasodó fallal, keservesen
egyensúlyozva a jobb felé ereszkedő meredélyen.
Időnként hallottam a kitartóbb mulatózok nevetését
és kiáltásait a falon belülről, de hamarosan elég
messzire eltávolodtam a sátortábortól ahhoz, hogy
minden hangot magam mögött hagyjak – amiért a
fejem igencsak hálás volt.

Végül találtam magamnak egy másik fát, amelynek

nekidőlve leülhettem. Sarkamat szilárdan
megvetettem a lejtőn, könyökömmel felhúzott
térdemre támaszkodtam, tenyeremet pedig lüktető
halántékomra szorítottam. Ugyanolyan betegnek és
nyomorultnak éreztem magam, mint amikor zöldfülű
újoncként először ittam túl sokat a ritkás, savanyú
legiós borból.

Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott. Körülbelül

egy óra lehetett – talán valamivel több vagy kevesebb
–, de végül elbóbiskoltam, és csak akkor riadtam fel,
amikor a fejem lecsúszott a kezemről. Pislogtam
néhányat, és bosszús morgással néztem körül a
sötétségben. Előttem, a horizont fölött a hold már
majdnem lenyugodott. A csontomig átfagytam, de
határozottan jobban éreztem magam, mint korábban.
Magamban szitkozódtam, mert tudtam, hogy rossz
térdem milyen kínokat fog okozni, amikor
megpróbálok felállni. Összehúztam magamon a
köpenyt, egy kis meleget kerestem ott, ahol nem volt.
Túl sokáig ültem egy helyben. Lassan, a fájdalomtól
összeszorított foggal felálltam. Úgy éreztem, mintha
a térdemben egymáshoz dörzsölődnének a csontok,
de kényszerítettem magam, hogy elinduljak.
Bicegtem és tántorogtam, egy ponton szinte már
négykézláb másztam, a meredekebb részeknél egyik
kezemre terheltem testsúlyom egy részét.
A mozgással együtt a vérkeringés is visszatért a
tagjaimba, a fájdalom csökkent, és egyre gyorsabban
haladtam, bár visszafelé sokkal nehezebb volt menni,
mert a meredély miatt végig a rossz lábamra kellett
nehezednem. Semmi értelme nem lett volna
megszidnom magam, amiért idefelé nem gondoltam
erre, mert olyan rosszul voltam, hogy gondolkodni
sem tudtam, és nem törődtem volna vele. Még
erősebben összeszorítottam a fogam, és igénybe
vettem minden fa segítségét. Szinte mindegyiknél
megálltam egy kicsit, pihentetni a térdemet.

Körülbelül félúton járhattam, amikor egy vastag

fának dőlve pihentem, és a hólyagom jelzett.
Miközben a ruhám kioldásával bajlódtam, észleltem,
hogy a vár teljesen elcsendesedett. Ebben a
pillanatban nyögést hallottam magam előtt, és ijedten
összerezzentem. Nem vagyok babonás ember, de ez a
hang az üres, sötét domboldalon vízzé változtatta a
zsigereimet. Hólyagomról elfeledkezve
mozdulatlanná dermedtem és a fülemet hegyeztem a
kísérteties hangot követő csendben. Semmi nem
moccant, aztán újra meghallottam az elnyújtott,
sóhajtásra emlékeztető nyögést. Ezúttal sokkal
halkabb volt, és már korántsem olyan kísérteties.
Felismertem, hogy emberi torokból származik, és
nagyjából az irányát is meg tudtam határozni.
Valamivel lejjebb, tőlem balra bemélyedés volt a
hegyoldalban. Akárki adta ki a hangot, ott kellett lent
lennie. Most, hogy a hangot és a helyet is
azonosítottam, máris sokkal jobban éreztem magam.
Lassan kiléptem a fa mögül, és nagyon óvatosan
megközelítettem a mélyedés szélét. Ott megálltam, és
ismét végigfutott a hátamon a hideg.

Senki nem volt ott. Senki. Csak egy üres, füves,

koromfekete mélyedés. Aztán valami sápadtan
megvillant, és rájöttem, mit látok: két ember feküdt
egy sötét takaró alatt. Az éjszaka sötétjében
tökéletesen láthatatlanná váltak, de valamelyikük
kidugta a lábát, aztán gyorsan vissza is húzta.
Suttogást hallottam, egy férfi nevetését, és
összeszorult a gyomrom.

A sötét takaró valójában egy fekete köpeny volt,

minden bizonnyal Picus Britannicus köpenye, mert ő
nevetett, és nem kellett sokat találgatnom a másik
személy kilétét illetően. A pánikkal küzdve húzódtam
hátra. Mit fognak gondolni, ha itt találnak, amint
bámulom őket? A sarkam ebben a pillanatban
beleakadt egy fűcsomóba, kibillentem az
egyensúlyomból, és képtelen voltam megtartani
magam rossz lábammal. Keményen a fenekemre
estem, mégpedig érzésem szerint egy kisebb
földcsuszamlás zaját csapva. Erre még a halottak is
felébredtek volna, de ők ketten odalent túlságosan
belemerültek az élők dolgaiba ahhoz, hogy
meghallják.

Lassan felálltam, és nagyon óvatosan elsántikáltam.

Szeretkezésük hangjai egyre élesebbé és
szenvedélyesebbé váltak a hátam mögött, amíg
eléggé el nem távolodtam ahhoz, hogy biztosan ne
zavarjam meg őket. Drága Krisztus a kereszten!
Ebből nagy zűr lehet, ha Picus nem megfelelően
kezeli a helyzetet. Fogalmam sem volt, mit kéne
tennem, vagy hogyan hozzam Picus tudomására a
helyzet komolyságát. Enid Ullic húga volt, az egyik
legkedvesebb rokona. Ha megsérti, azzal
jóvátehetetlen bűnt követ el, amin egyáltalán nem
lepődtem volna meg. Bár ugyanannyira volt Ullic
ügye is, mint az enyém, ez nem sokat jelentett.
Gyanítottam, hogy nem csak egyszerűen dühös lesz.

Mindennek ellenére semmi természetellenest nem

találtam az Enid és Picus közötti vonzalomban és
testi vágyban, mint ahogy vágyaik kielégítését sem
tartottam szokatlannak. Miért éreztem mégis olyan
kényelmetlenül magam? Nem tudtam, de az
elmémben egymás után felvillantak a képek, ahogy a
két test egymásba fonódik a köpeny alatt.
Elképzeltem, ahogy Enid arca eltorzul a gyönyörtől,
és hirtelen már én voltam ott fölötte, nem Picus.
Amikor rádöbbentem, min ábrándozok, azonnal
leállítottam magam, és csak akkor jöttem rá, mi
okozza ezt a kellemetlen érzést. Az irigység!
Féltékeny voltam!

Újból megálltam, ezúttal egy kiugró sziklánál, és

megpróbáltam rendszerezni, körbejárni ezt az új
felismerést. Szokatlan volt, mivel nem emlékszem rá,
hogy a házasságkötésem óta más nőkről ábrándoztam
volna, kivéve persze Cylla Titenst. Legalábbis
komoly gondolatot egyiknek sem szenteltem. Persze
egy-egy hatalmas kebel vagy ringó csípő magára
vonta a figyelmem, de ezek csak múló érzések
voltak. És most hirtelen iriggyé váltam? Valahol
találtam magamban annyi erőt, hogy kinevessem
magam, és felismerjem a helyzet humoros és igaz
voltát. Ez a gyönyörű, érett nő egyszerűen elveszett
fiatalságomra emlékeztetett. Ezért nem vette észre
senki a kölcsönös vonzalmukat: annyira természetes,
annyira normális volt, hogy észrevétlen maradt. Csak
én láttam, mert önkéntelenül is kutattam utána, és
zokon vettem.

Rögtön jobban éreztem magam. Megfeledkeztem

fejfájásomról, a lábam is varázsütésre rendbe jött, és
a hólyagom is újra jelzett. Könnyítettem magamon,
majd visszamentem a sátramhoz, ahol a feleségem
már a helyén aludt, és egy lámpás világította meg
nekem az utat az ágyig. Eloltottam a lángot és
bemásztam Luceiia mellé, befészkeltem magam
hívogató melegébe, és elalvás előtt már alig
gondoltam Picusra és Enidre.

XXVIII.
Picus másnap frissnek és kivirultnak tűnt.
Mindannyian hajnalban keltünk, a levegőt belengte a
főzés és a fafüst illata. Alaric püspök az álmélkodó
tekintetek előtt felfedte az oltárkövet, és lefolytatta az
istentiszteletet, Isten és a mennyei szentek áldását
kérve erre a helyre, melyet egy ősi erődre építettünk
fel.

Ullic, a családja és a druidái is megjelentek a

ceremónián, az utóbbiak komoly, higgadt
érdeklődéssel figyelték az eseményt, és amikor véget
ért az istentisztelet, Alaric mindenkinek
engedélyezte, hogy közelről is megnézzék a követ,
mielőtt belehelyezik a külön e célra készült, díszes
tárolóba. Nem tudtam, mire számítsak, soha nem
láttam még közelről oltárkövet, de őszinte csodálattal
adóztam a gondos megmunkálásnak.

Egyetlen tömör márványtömb volt, körülbelül olyan

széles, mint a vállam, a hossza pedig annak a
háromnegyede. Tenyérnyi vastag lehetett, valamivel
vastagabb, mint egy kardpenge szélessége, és a két
rövidebb oldal faragása a hajókat rögzítő kenderkötél
fonatokra emlékeztetett. A felső lapját kelta minta
díszítette, középen a keresztények Chi Rho
szimbóluma látszott. Közvetlenül a szimbólum fölött
négyszög alakú lyukat fúrtak a kőbe, ahová keresztet
lehetett állítani, a Chi Rho alatt pedig egyszerű
kinézetű, négyszög alakú betétet süllyesztettek a
márványba.

– Ez mit jelképez? – kérdeztem Alaricot a

négyszögre mutatva.

– Ez nem jelképez semmit, Publius. Ez annak a

tárolónak a fedele, amelyik egy Krisztus idejéből
származó becses relikviát őriz: az áldott János, az
evangélista ujjcsontját.

Ezzel sikerült elhallgattatnia.

– Csodálatos ajándék, Alaric – mondta Caius. – Jó

hasznát fogjuk venni.
– Biztos vagyok benne, barátom. – Alaric felkapta a
követ, mintha levegőből lett volna, és belehelyezte a
tartójába. – Csupán egyvalamit kérek: a kő
hordozható, a kolónia viszont állandó. Krisztus urunk
elégedettségére válna, hogy ha egyszer lesz időtök és
lehetőségetek rá, építsetek egy állandó otthont a
kőnek. Egy házat, amelyik csak Isten háza lesz.

– Egy templomra gondolsz?

– Templomra. Germániában, Galliában és Itáliában

ma is rengeteg templom épül. Az ima állandó házai.
Boldogan halnék meg, ha tudnám, hogy egy nap itt is
felépül egy.

– Akkor nyugodj békében, öreg barátom –

mosolygott Caius. – Ígérem neked, lesz itt egy ház
Istennek. Az egyik druida, aki hátramaradt még
nézelődni, megkérdezte:

– Mi ennek a kőnek a jelentősége?

Az öreg püspök mosolyogva nézett rá.

– Ugyanaz, mint a ti köveiteknek, melyeket őseitek
emeltek régen. Isten dicsőségét hirdeti. Fel van
szentelve, meg van áldva, és mint mondtam, egy
bölcs és szent ember relikviáját őrzi. Amikor ezt a
követ beviszik egy helyiségbe, hogy imádkozzanak
mellette, magát a szobát is megáldja a kő jelenléte, és
amelyik asztalra a követ ráhelyezik, az oltárrá
változik, ahol a hívek megemlékezhetnek Krisztus
urunk testéről és véréről, mert ő ezt áldozta fel, hogy
feloldozza az emberiséget a bűnei alól.

A druida összevonta a szemöldökét, de nem tett

megjegyzést, Alaric pedig lezárta a fadobozt, elrejtve
a követ az evilági szemek elől, majd Phonos atyával
átvitték a tanácsterem túlsó végébe, ahol egy külön
rekeszt alakítottak ki számára.

Később, a reggeli étkezés után a megbeszéltek szerint

találkoztunk, és lelovagoltunk a villához – én, Caius,
Picus, Ullic, Uric és Equus. Picus és én készültünk el
elsőként, és miközben a többiekre vártunk, kajánul
megjegyezte, hogy mivel tegnap túlságosan részeg
voltam, elmulasztottam az este legérdekesebb részét.
Magamban mosolyogva elképzeltem, milyen képet
vágna, ha elmondanám neki, mit láttam és hallottam
a domboldalban. Természetesen hallgattam, és
hamarosan megérkeztek a többiek is, így véget ért az
ugratás.

Amikor megérkeztünk a villához, egyenesen a

kovácsműhelybe vezettem barátaimat, ami kissé
meglepte őket, és egy-két megjegyzés is elhangzott,
mert útközben éppen arról beszélgettünk, hogy
megérkezésünk után azonnal megbontunk egy
boroskorsót. A műhelyben sötét volt, egyetlen tűz
sem égett. Kitártuk mindkét ajtót, és az ablaktáblákat
is, így a ragyogó tavaszi nap a legsötétebb sarkokon
kívül az egész helyiséget bevilágította.

Picus felült az egyik munkapadra, de előbb gondosan

letisztogatta. Ullic az egyik oszlopnak dőlt, ügyet
sem vetve a koszra, és jelentőségteljes krákogással
jelezte, hogy ki van száradva a torka. Az ifjú Uric
némán megállt az apja mellett, nem szólt semmit.
Mióta elhagytuk az erődöt, alig beszélt néhány szót,
ez
volt az első alkalom, hogy a férfiak társaságában
ment valahová. Természetesen egész úton
könyörtelenül ugrattuk, engem is beleértve, és még
nem volt elég hosszú ideje házas ahhoz, hogy szert
tegyen arra a magabiztosságra, ami szükséges hozzá,
hogy megszégyenülés nélkül tudjon felelni a játékos
gúnyolódásra. Ezzel természetesen csak további
olajat öntött a tűzre, amin kíméletlenül sütögettük.

Letelepedtem az egyik háromlábú sámlira, és

bólintottam Equusnak, aki egy ládához sétált a
műhely hátuljában, és kivett egy hosszú, rongyokba
csavart csomagot.

– Equus valamit szeretne mutatni nektek – mondtam.

Odahozta a csomagot, hangos csörrenéssel ledobta a

padlóra, és kigöngyölt belőle négy hosszú kardot –
két ugyanolyant, és két különbözőt. Szó nélkül
kiosztotta őket, Picus egy enyhén ívelt pengéjű, a
hegy alatt kiszélesedő fegyvert kapott. Ullicnak jutott
a másik egyedi darab, Caius és Uric pedig egy-egy
hosszú, fokozatosan vékonyodó, egyenes pengéjű
kardot kapott nehéz, ólomból készült
markolatgombbal és kétkezes markolattal.

– Már régóta keresünk egy olyan fegyvert, amely

megfelelő lenne a lovasságunknak – kezdtem. – A
régi kardjaink túlságosan rövidek ahhoz, hogy a
nagytestű lovakról használni tudjuk őket. Ezeket a
megoldásokat találtuk ki. Picus, mit gondolsz?

Picus két kézzel felemelte a kardot, jobbjával a

markolatot fogta, baljával megtámasztotta a pengét,
és végigfuttatta a tekintetét a gyenge fényben tompán
csillogó fegyveren. Végül elengedte a pengét, tétován
suhintott egyet, és elégedetten elvigyorodott. Fürgén
leugrott a padról, és előrelépett, hogy jobban
meglendíthesse a kardot, majd előredöfve
megérintette a padlót a fegyver hegyével, és még így
sem kellett teljesen kinyújtania a karját.

– Nekem tetszik, nagybácsi! – Feldobta a levegőbe,

elkapta a markolat alatt, és szemügyre vette a
markolatot a gombbal. – Ezt hogy csináltad? És mi
ez? Ólom?
– Egyelőre igen – bólintottam. – Ólombevonatú vas.

– Hogy sikerült eltalálnod a súlyt?

– Ólomgyűrűket fűzött fel a vasmagra, mint a

gyöngyöket a nyakláncra, aztán felhevítette őket –
árulta el Equus.

– Egyben marad? – Picus ellazította majd

megfeszítette ujjait a markolaton, hogy minél
biztosabb fogást találjon.

– Igen, egyben marad – felelte Equus. – Teljesen

tömör.

Picus folytatta a szemrevételezést a pengével,

kinyújtotta bal karját, és a fegyver hegyét felfelé
fordított tenyerébe helyezte.

– Miért kell a kiszélesedés a hegy alá? Ismerősnek

tűnik, pedig még sosem láttam hasonlót.

– De igen, Picus – mondtam. – Afrikában és Kis-

Ázsiában. A sivatagi emberek hasonló kardot
használnak, íveset, enyhén kiszélesedő heggyel, hogy
nagyobb lendületet adjanak a vágáshoz.
– Ó, hát persze! De ez más… ez a penge nem annyira
ívelt.

– Nem, valóban nem annyira. Ne feledd, Picus, a mi

katonáink lovasok. Megpróbálunk itt valami olyasmit
létrehozni, amivel lehet döfni, akár egy dárdával,
ugyanakkor vágni is, mint egy fejszével anélkül,
hogy túlságosan nehéz lenne meglendíteni.

A kezemben lévő kardra mutatott.

– Az másmilyen. Miért? Megvontam a vállam.

– Mindegyik más. Az Ullicnál lévő sokkal szélesebb
a hegy alatt, mint a tiéd. Azt már elvetettük, mert
túlságosan nehéz, ormótlan. Próbáld ki!

Picus kardot cserélt Ullickal, és egyetlen suhintással

meggyőződött róla, hogy igazam van.

– Egyetértek, túl nehézkes. Az előbbi sokkal jobb.

– Igen és nem. Jobb, de a másik túlságosan könnyű.

Meghajlik a csatában. Az a legszebb, a szemnek
legkedvesebb, de a legkevésbé használható az összes
közül. – Felemeltem a kezemben lévőt. – Ez a
győztes. A legjobb, amit eddig létrehoztunk.

Markolattal előre odadobtam neki, ő pedig eldobta az

előbbi kardot, és ügyesen elkapta az újat a levegőben.
Kinyújtott karral maga elé tartotta, tekintete
végigsiklott egyik végétől a másikig. Hosszú
pillanatokig állt ott mozdulatlanul, aztán, mintha a
fegyver hegye oda lett volna rögzítve egy kör
középpontjához, lassan körbesétált, és figyelte a fény
játékát a fémen. Behajlította a karját, és az arca elé
húzta a pengét, amíg az hozzá nem ért a bőréhez, és a
fejét hátrahajtva felnézett a kardhegyre. Végül
óvatosan előretolta a bal lábát, és meglendítette a
kardot, méricskélve annak súlyát és egyensúlyát az ív
minden pontján.

– Ebben semmi hiba sincs, nagybácsi. Rengeteg

előnyös tulajdonság, semmi hátrány.

– Hadd próbáljam ki! – kérte Ullic elragadtatottan,

Picus pedig átadta neki a fegyvert, majd felém
fordult.

– Azt hiszem, megoldottad a problémát, nagybácsi.

– Mi is úgy gondoljuk – mosolyogtam. – Még

Equusnak is tetszik.

– Eltekintve egyetlen jelentős hibától. – Equus

hangjából csöpögött az irónia.

Megpróbáltam lecsendesíteni, mielőtt többet

mondana, felemeltem az ujjam, és lesújtó pillantást
vetettem rá, miközben reméltem, hogy Picus nem
vesz észre semmit.

Picus természetesen észrevette.

– Mi a baj? Miféle hiba?

Bosszús mordulással elfogadtam az elkerülhetetlent.

– Csak egy kisebb hiba, Picus, egyáltalán nem

megoldhatatlan – feleltem. – A pengék vasát nehéz
irányítani a kard hossza és keménysége miatt.
Lepattannak egymásról, és könnyen megsebesíthetik
az óvatlan használót. De mint mondtam, a probléma
orvosolható, jelenleg is ezen dolgozunk.

– Ezért tűnik olyan elégedetlennek Equus?

– Ugyanaz az oka, mint mindig – mosolyogtam. –

Számára csak a tökéletes megoldás létezik, képtelen
elfogadni bármilyen apró hibát. Viszont az, hogy
Equusszal a probléma megoldásán munkálkodunk,
nem kell, hogy bármiben is hátráltasson téged. Azt
szeretném, ha azonnal megkezdenéd az embereid
kiképzését az új fegyver használatára. Mire elég kard
áll majd a rendelkezésedre a tömeges kiképzéshez, a
keresztmarkolat problémáját is megoldjuk.
– A miét?

– Keresztmarkolat. Ha elkészült, megmutatom, az

sokkal egyszerűbb, mint elmagyarázni. A lényeg,
hogy ne hagyd az embereidet egymás ellen
gyakorolni ezzel a karddal.

– Ahogy kívánod, nagybácsi – egyezett bele kérdés

nélkül, de láttam az arcán az értetlenséget.
Mindenesetre jól türtőztette magát, és Ullicra nézett.
– Te mit gondolsz a kardról?
– Szerintem kiváló kard, Picus, de én inkább
maradok az új íjamnál, a rövidkardomnál és a
fejszémnél.

– Nem tetszik?

– Ó, dehogynem. – Ullic vállvonása egyértelműen

mutatta, hogy nem igazán érdekli az új fegyver. – De
miért lenne szükségem egy ekkora holmira? Én nem
lóhátról harcolok. Gyalog megyek csatába, vagy néha
futva. Egy ilyen hosszú kardon állandóan átesnék, és
azt megszenvedné a királyi méltóságom.

– Ez bizony fontos érv, Varrus nagybácsi. – Picus

vigyorogva nyugtázta Ullic élcelődését, de közben
heggyel lefelé a derekához tartotta a kardot, ahol a
rómaiak viselni szokták a fegyverüket. – Ezt nem
lehet a szokványos módon hordani, leér a földig.

– Igen – bólintottam –, és nem lehet jobb kézzel

előhúzni a jobb oldalról. Az embereinknek a
nyakukba akasztva, a hátukon kell viselniük.

– Hogyan? Hüvelyben?

– Még nem tudom, Picus, de valószínűleg egy

keresztszíjhoz csatolt fémgyűrűn. Rengeteg időnk
van kitalálni. Először el kell készítenünk a kardokat.
Majd utána eldöntjük, hogyan hordjuk őket.

– Mennyi ideig tart kétszáz ilyet elkészíteni?

Mosolyogva néztem Equusra.

– Mennyi ideig, Equus? Két év?

– Körülbelül.

– Két év?– kérdezte Picus fájdalmas hangon. – Két

év? Miért? Miért olyan sokáig?

– Azért, türelmetlen barátom, mert csak most

kezdtünk dolgozni ezen a fegyveren, ezen a
problémán. Ez a vas nincs megfelelően megedzve.
Ebben a szakaszban sokkal nagyobb figyelmet
szenteltünk a súlynak, a formának és az
egyensúlynak, mint a minőségnek. Nagyon sok
időnek kell eltelnie, mire ez a fegyver alkalmas lesz a
gyakorlása, és a harcról még nem is beszéltem.

– Akkor nem zavarna, ha megbíznám saját

kovácsaimat, hogy dolgozzanak rajta?

A kérdés meglepett, és Equusra néztem, hogy a

válaszom előtt lássam a reagálását.
– Ne engem kérdezz – feleltem. – A terv Equusé. Ha
neki nincs kifogása, nekem hogyan lehetne?

– Equus?

Megtermett barátom vállat vont és a fejét rázta.

– Nekem nem gond – mondta. – Ez voltaképpen a

római rövidkard megnyújtott változata. Meglep, hogy
a római fegyverkovácsok még nem álltak elő vele.

– Nem álltak, Equus, mert nem rendelkeztek azzal,

ami benned és Publius Varrusban közös: ti csak
ránéztek valamire, ami már évszázadok óta
változatlan, és kitaláljátok, hogyan lehet
továbbfejleszteni, hogy megfeleljen az igényeinknek.
– Picus hirtelen elhallgatott, Equusra nézett, aztán
rám. – És éppen most győztem meg magam arról,
miért nem szólok erről mégsem senkinek.

– Nem, Picus – vágtam közbe gyorsan és őszintén,

mert tudtam, mit akar mondani, és azt is, hogy téved.
– Ezt nem teheted. Hűséggel tartozol Stilichónak, ha
a császárodnak nem is, és mindenekelőtt a
katonáidnak. Ha ez az új hosszú kard megnövelheti a
harci erejüket, akkor el kell juttatnod hozzájuk,
amilyen gyorsan csak tudod.

Picus bólintott, aztán Ullicra és a fiára pillantott.

– Mit gondoltok? Varrusnak igaza van?

Ullic kifelé fordított tenyérrel felemelte a kezét,

arcán könyörgés keveredett a félelemmel és a dühvel.
Bár egyértelmű volt, hogy csak tréfál, azt is tudtam,
hogy nem minden szava barátságos gúnyolódás.

– Engem ebből hagyjatok ki, semmi közöm hozzá!

Miért részesíteném előnyben a fegyveres rómaiakat
magunkkal szemben? Lehet, hogy ez a döntés
egyszer még visszajár kísérteni minket.

Uric tisztelettel és csodálattal, szemében mosollyal

figyelte az apját, de nem szólt egy szót sem.
Picus visszafordult hozzám.

– Egyelőre nem mondok semmi biztosat, nagybácsi,

de azt hiszem, igazad van: ez jobb fegyver, mint
bármi, amivel jelenleg rendelkezünk, vagy a
közeljövőben rendelkezni fogunk. Talán valóban
kötelességem átadni a kovácsainknak. Az
embereimnek szükségük van rá, mégpedig nagy
számban.

– Rendben, Picus – bólintottam. – Rábeszélted

magad, válaszoltál saját kételyeidre. Most pedig
menjünk át a házba, és nézzük meg azt a bort.

A bor kitűnő volt, és mire megpillantottuk a korsó

alját, elkészültünk egy tervvel a jövőre nézve,
melynek az volt a lényege, hogy egyesített haderőnk
– Ullicé, Picusé és a telepeseinké – az elkövetkező
hónapokban szorosan együttműködjenek.

Ullic elmondta, hogy Cymric és négy másik íjkészítő

folyamatosan dolgozik a nagy íjakon, az eredeti
fegyver egy könnyebb, módosított, de még mindig
hatalmas változatán. Úgy hitte, eljön az idő, amikor
Ullic hosszúíja, ahogy fellengzősen megfogalmazta,
elterjed az emberei között. Úgy döntött, Uric az év
felét a kolónián fogja tölteni, megtanulja a
taktikánkat és a hadviselési módszereinket, a másik
fél évben pedig továbbadja a tanultakat saját
népének. Uric azonban rámutatott, hogy a hegyi
emberek nem lovasságnak valók, és a lovaik sem. A
kelta hegyi pónik nagyszerűen helytálltak saját
terepükön, de lehetetlen lett volna olyan szervezett,
ütőképes lovasságot felállítani belőlük, mint
amilyennel a kolónián rendelkeztünk. Ugyanakkor a
mi lovaink túlságosan nagyok és esetlenek voltak
ahhoz, hogy a hegyek között használjuk őket.

Így abban egyeztünk meg, hogy Uric egy új

nézőpontból fog tanulmányozni minket: összekötő
tisztként, aki összeveti mindkét hadviselési módot, és
gondoskodik róla, hogy a legelőnyösebben
alkalmazzuk azokat, amikor együtt kell fellépnünk.
Félig-meddig tréfásan azonban rámutattunk, hogy
elsődleges feladata továbbra is egy fiú nemzése, aki
élő szimbóluma lesz a népeink közötti kapocsnak.
Uric elvörösödött, de végül összeszedte magát és
mosolyogva bevallotta, hogy már dolgozik a
feladaton.

Mindannyiunk közül Picus nézett szembe a

legkomolyabb problémákkal. Bosszantotta a szerep,
amibe csapatai belekényszerültek északon, Hadrianus
fala mentén. Úgy érezte – nem is ok nélkül –, hogy
katonáit pusztán a morál fenntartása miatt tartják
annak az ellenséges vidéknek a helyőrségeiben.
Csapatai a dél-britanniai, londiniumi központú
hadsereg részét képezték. Politikai harapófogóba
került, amikor az észak-britanniai Arboricum katonai
parancsnoka mozgékony erői segítségét kérte a falon
átjutó fosztogatók ellen. Ez a kérés egy olyan
időszakban érkezett, amikor délen viszonylagos
nyugalom honolt, és Picus vonakodva bár, de
beleegyezett az északi segítségnyújtásba. A
következő három hónapban a fogát csikorgatta
dühében, és a sziklás, mocsaras északi vidéken
kergette a kisebb ellenséges csapatokat, a gyalogos
pikteket, miközben a fal szilárd tömbje
megakadályozta, hogy betörjön az ellenséges
területre, és jelentős mértékben befolyásolja az
eseményeket.
Amikor délen a szászok megkezdték szokásos tavaszi
rajtaütéseiket, azonnal visszahívták, de továbbra is
úgy gondolta, hogy északon a fal, mint határvidék
halálra van ítélve. Nem állomásozott ott elég ember,
hogy ellen tudjanak állni a nyomásnak, és a
helyőrségek morálja is egyre romlott. A szolgálatot
teljesítő katonák tudták, hogy a fal nem sérthetetlen;
'67-ben egyszer már elesett, és azóta is több helyen
áttörték, ha nem is olyan mértékben. A helyőrségi
csapatok úgy érezték, hiábavaló és hálátlan feladatot
teljesítenek, és tisztában voltak vele, hogy a déli,
tengerről érkező rajtaütések miatt nem fognak
állandó erősítést kapni.

Még Stilicho tízezer fős konzuli hadserege sem

segíthetett rajtuk, mert a parti területet kellett
megerősítenie, elsősorban délkeleten, a Szász-part
mentén, illetve keleten.

Picus elmondta, hogy másnap kell visszatérnie a

szolgálatba. Egyenesen Londiniumba megy, onnan
pedig valószínűleg délkeletre küldik.
– Küldenek? – kérdeztem. – Azt gondoltam, a magad
ura vagy.
– Igen, de ahol a legsűrűbbek a rajtaütések, oda
megyek, legtöbbször a katonai főparancsnokság
kérésére. Ez csak formalitás, Varrus, egyébként is
oda mennék.

– Nem kétlem, de nem aggódsz amiatt, hogy

hozzászoknak az irányításodhoz ezeken a kéréseken
keresztül?

Rám mosolygott.

– Nem igazán. Ha ebből konfliktus támadna, azt

tenném, amit a rendelkezésemre álló jelentések
alapján jónak látok, persze a parancsnokom eredeti
utasításával nem ellentmondásban. Utána
panaszkodhatnak Stilichónak, ha akarnak.

– Értem – bólintottam. – Nem akarsz visszatérni

északra?

– Soha, hacsak a sors nem űz velem csúf játékot.

Tudod, nagybácsi, talán különösen hangzik, de az
egyetlen ember, aki élvezi az északi szolgálatot, az
Claudius Seneca.
– Seneca? – hitetlenkedtem. – Te tréfálsz!

Picus azonban a fejét ingatta.

– Esküszöm, nagybácsi, Seneca más emberré vált

odafent, és ezt még a katonái is észrevették.
Megtesznek bármit, amit mond, és olyan dolgokat
művel, amit korábban még soha. Amire soha nem
számítottam volna tőle.

– Mint például?

Alig néhány pillanatig habozott, mielőtt válaszolt.

– Nos, néhány katonájával többször is önként vállalt

éjszakai szolgálatot, mégpedig a legszörnyűbb
időjárási körülmények között. Ezt képzeld el! Nekem
is nehéz volt, pedig ott voltam.

Tátott szájjal bámultam.

– Igaz, nagybácsi, esküszöm! Seneca úgy viselkedett,
mint egy ember. Mint egy hivatásos katona. Mint egy
vezető.

– Vajon mi okból?

– Tessék? – Picus nem értette a kérdésem.

– Azt kérdeztem, mi okból? Ilyen hosszú idő után

miért kezd el Seneca hirtelen felelősségteljes
tisztként viselkedni?

Erre a kérdésre két olyan becsületes, nem túl nagy

képzelőerővel megáldott katona, mint Picus és én,
nem tudtunk felelni, mert nem rendelkeztünk a
politikusi gondolkodású emberek ravaszságával és
éleslátásával. Nem is beszéltünk tovább róla, de a hírt
mindannyian elraktároztuk az elménkben, későbbi
tanulmányozásra.

Picus hamarosan elbúcsúzott tőlünk, még vissza

akart menni az erődbe, ellenőrizni az embereit. Az
apja kisétált vele a lovakhoz. Ullic különös
arckifejezéssel figyelte távozásukat, amire máskor
biztosan tettem volna valami megjegyzést, az előző
éjszaka látottak emléke azonban még nagyon friss
volt a fejemben, így csendben maradtam. Ullicot
viszont semmi nem kötötte.

– Remek ember.

– Kicsoda, Caius?

– Nem, nem Caius. Picus.

– Ó, Picus! Igen, egyike a legjobbaknak. Az apja fia.

Csak most jöttél rá?

Ullic undorodó pillantást vetett rám, és a gyerekek

számára fenntartott hangsúllyal dorongolt le.

– Nem, Publius. Már hosszú ideje tudom. Egyszerűen

csak eddig soha nem jegyeztem meg hangosan.
– Értem. És most miről jutott eszedbe?

– A húgomról. Uric, hoznál nekünk még egy kis

bort? – Figyelte, ahogy Uric távozik, aztán intett a
fejével, hogy kövessem a nagy helyiség túlsó végébe,
ahol biztosan nem hallhatott minket senki.

– Tehát itt van az én húgom, Enid – folytatta. Nem

szóltam közbe, némán figyeltem. – Már nagyon rég
meg kellett volna házasodnia. Kezd túlérett lenni. –
Beleharaptam a nyelvembe, nehogy kimondjam, ami
eszembe jutott. – Csakhogy Enid makacs egy
némber, akinek az igazi emberét megölte egy medve
nyolc vagy kilenc éve, még mielőtt mi ketten
találkoztunk. Meg akarta menteni Enid életét. A
húgom végignézte, ahogy szétmarcangolják, aztán a
karjában halt meg. – Ullic sóhajtott. – Jó ember volt.
Túl jó ahhoz, hogy így menjen el. Enid azóta hozzá
mér minden férfit, akivel találkozik, és eddig még
egyiket sem találta elég jónak. Arra gondoltam, Picus
esetleg megszelídíthetné. Miért nem házasodott még
meg ez a kölyök?

– A hadsereg miatt. Elfelejtetted, hogy katona?

– Az apja is az volt, mégis nemzett egy fiút.

– De idősebb volt, mint most Picus!

Ullic ezen elgondolkodott, rágódott rajta egy darabig,

aztán megszólalt:

– Azt hiszem, igazad van. Caius legalább ilyen idős

volt, amikor a fia született.

– Így van. Mire akarsz kilyukadni, Ullic?

Visszajött az ifjú Uric, töltött az apjának, aztán

nekem. Ullic addig bámulta a borát, amíg a fia vissza
nem vonult.

– Hogyan bírhatnám rá Picust, hogy vegye el a

húgomat?

– Talán említsd meg neki. – Próbáltam semleges

hangon beszélni. – Lehet, hogy nincs ellenére az
ötlet. Ullic a szemembe nézett.
– Úgy gondolod? Még akkor sem, ha Enid ereiben
nem római vér folyik?

– Ullic, ez még tréfának is rossz, különösen most,

amikor azért jött ide önszántából, a szolgálatát
hátrahagyva, hogy megünnepelje véreink
egyesülését.

Ullic az ajkát harapdálva nekidőlt a falnak.

– Tudom, hogy mi a látszat, barátom, de Picus

Britannicus annak ellenére, ami itt történt, még
mindig római tiszt. Az ő egyenruhájukat viseli, az ő
háborújukat vívja. Ízig-vérig római.

– Nem, Ullic – vágtam közbe határozottan. – Ezúttal

te tévedsz. Picus Cai fia. Közénk tartozik. Amíg
egyenruhát hord, hűséggel elsősorban Stilichónak
tartozik, legjobb barátjának és parancsnokának.
Utána azonban hozzánk lesz hű, és csak másodsorban
Rómához, erre meg mernék esküdni.

– Tudom, hogy igazad van, Publius Varrus. Enid

sorsa időről időre sok kellemetlenséget okoz. Látom,
hogy a fiam megnősült, és eszembe jut, hogy az én
kötelességem lenne férjet találni a húgomnak. Ő
pedig semmit nem tesz, amivel megkönnyítené a
dolgom.

– Gyönyörű lány, Ullic.

– Az, és nagyon makacs, akaratos, önfejű,

hajthatatlan és bosszantó. Az őrületbe kerget! Ha rád
hallgatva megkérdezem Picust, és kinevet, hogyan
reagáljak? Komolyan nem tudom, Publius, mit
mondjak akkor.

– Próbáld ki, és meglátod, barátom. Az az érzésem,

nem fog elzavarni. – Éreztem az arcomon lassan
szétterülő mosolyt.

– Miért nem? – Ullic árgus szemmel nézett. – Miért

vigyorogsz? Láttál valamit? Picus mondott neked
valamit?
– Nem, Ullic, semmit. – Most már hangosan
nevettem. – De láttam, hogy Picus észrevette Enidet
tegnap, ha érted, mire gondolok… nagyon is
tudatában volt, hogy a húgod ott van a teremben. És
Enid is figyelte őt.

– Mikor? Észre sem vettem.

– Persze, hogy nem. Miért vetted volna észre? Én is

csak véletlenül figyeltem fel rá. – Ez majdnem igaz
volt.

– Az istenekre, Publius, ez nagyon jó hír! Ma este

majd figyelem őket, és meglátom, hogyan
viselkednek egymással. Ha úgy látom, érdeklődnek,
felhozom a témát Cainak.

– Cainak? Miért tennéd? Miért nem keresed meg

rögtön Picust? Hiszen már felnőtt férfi!

– Igen, valóban, de mégiscsak Cai az apja. – Ullic

hajthatatlannak tűnt, ezért vállat vontam, és annyiban
hagytam a dolgot. Nem akartam a dolgok helyes
menetének útjába állni.
Ám mint kiderült, Picus mindkettőnket kikerült, és
beszélt az apjával, amikor kimentek a lovakhoz.
Kertelés nélkül közölte, hogy feleségül akarja venni
Enidet, amint lehetséges. Valószínűleg ez volt az írott
történelem eddigi legrövidebb házassági alkudozása
– minden érintett egy órán belül áldását adta, és
aznap éjjel a tűz fényénél meg is köttetett a frigy,
mivel minden szükséges kellék jelen volt, és a
férjnek másnap reggel háborúba kellett mennie.
Ismét mindenki leitta magát. Uric és Picus érthető
módon már korán visszavonultak, valószínűleg ők
voltak az egyetlenek a férfiak közül, akiknek másnap
nem fájt a feje.

Picus szeretett volna még egy napot áldozni a

szerelemnek, mielőtt visszaindul, de a
kötelességtudat túlságosan erős volt benne, és már
délelőtt távozott az embereivel; nekivágott a dombról
levezető kanyargós útnak, és egy időre kilovagolt új
felesége életéből. Enid velünk együtt a fal tetejéről
figyelte, ahogy a lovasok eltűnnek a távoli erdőben,
aztán száraz szemmel csatlakozott a többi
asszonyhoz.
– Jó szorosan összekötöttük a népeinket, barátom –
fordultam Ullichoz a húga távozása után.

– Mire gondolsz?

– A húgodra. Ő most már az unokahúgom, mivel a

feleségem a férje nagynénje. A gyermekeik pedig
szintén az unokahúgaim és unokaöccseim lesznek.
Ezenkívül a fiad most már az én fiam is, és az ő fia
az én unokám lesz, ahogy a tiéd is.

– Igaz, Publius. – Ullic a vállamra tette hatalmas

mancsát. – Ha nem gyarapodnak, azt biztosan nem
lehet a vérükre fogni. Csak abban reménykedem,
hogy Picus hamarosan visszajön, és elülteti a magját.

– Még szép! Hiszen ő is Britannicus, Ullic. Nem

arról híres, hogy csak áll és várja, hogy történjen
valami. Tegnap éjjel már el is ültette, ebben biztos
vagyok. – Vagy egy nappal előtte, tettem hozzá
magamban.

XXIX.
A velem szemben ülő Andros szomorúan csóválta a
fejét.

– Sajnálom, Publius, de ez az egyetlen javaslatom.

Nem látok más módot, hogy elérjük, amit akarsz.

Még mindig nem tértem magamhoz. Hónapokon át

újra és újra végigrágtuk magunkat a problémán, és
mindig visszatértünk ehhez a kikerülhetetlen
akadályhoz. Úgy tűnt, sehogy nem tudjuk
kiküszöbölni. Megkértem Androst, hogy segítsen az
új kard keresztmarkolatának megtervezésében. Ki
akartam önteni a markolatot, hogy egyetlen darabból
álljon, és ő tökéletesen megértette, mire van
szükségem. Most pedig arra kért, hogy én is
fogadjam el az ő álláspontját, mielőtt nekiállok az
elkészítésnek. Az új kard tervezésénél elkövettem
egy alapvető hibát, ami valóban nagyon alapvető
volt, tekintve, hogy most mihez akartam kezdeni
vele. Újra lenéztem a rajzokra. Három egyszerű ábra
volt egymás mellett.
Az első azt mutatta, amit Androsnak adtam; a
második azt, amit adnom kellett volna; a harmadik
pedig azt, hogyan kell átalakítani a másodikat, hogy
az öntött markolat váza legyen. Csuklómat a
halántékomra szorítottam.

– A pokolba is, Andros! Ez azt jelenti, hogy újra kell

kezdenem a legelejéről! Nyugodt arckifejezéssel
bólintott.

– Ha jól akarod csinálni, akkor igen. Annyira fontos?

Mármint a keresztmarkolat.

Az új kardhoz készített tervekre gondoltam, és a

kézre, amelyik egy nap használni fogja. Fásultan
bólintottam.

– Igen, Andros, fontos. De így most újabb hónapokat

kell rászánnom.

– Nos, időd van – mosolyodott el. – Most, hogy

lezajlott az esküvő, rengeteg időd lett. Az erődöt
befejeztük, a tanácstermet is. Az út megépült, a nagy
istállók ott állnak a dombon, a falakon belül minden
kész van. Rengeteg idővel rendelkezel, Publius –
Haragosan néztem rá, de zavartalanul folytatta. –
Emellett egyszer már megcsináltad. Másodszor
könnyebb lesz, és ha imádkozol Istenhez segítségért,
talán gondoskodik róla, hogy a következőre még
jobban sikerüljön.

– Most is tökéletes volt!

Andros a fejét csóválta, ajka megértő, szomorkás

mosolyra húzódott.

– Nem, nem volt az, Publius. Ezért kell

újrakezdened. Ennyi naiv becsületesség hallatán a
fogamat csikorgattam.

– Köszönöm, Andros. Most menj.

Amint távozott, odaléptem a munkaasztalomhoz, és

kibontottam a rajta fekvő hosszú csomagot. A
tartalma folyékony ezüstként csillogott a műhely
félhomályában. Lenyűgöző fénye volt. Ez volt a
legtökéletesebb penge, amit valaha készítettem.
Csakhogy hibáztam, elrontottam, és ezért csak saját
magamat okolhattam; ehhez semmi köze nem volt az
égi kőből kinyert fémnek. Kézbe vettem, vetettem
még egy utolsó pillantást a tükröződő felületre, aztán
bedugtam a tűzbe, mélyen az izzó faszéndarabok
közé, és a fogók után nyúltam. Meg kellett
lágyítanom, alaktalan fémtömeggé olvasztanom, és
egy hármas markolattüskével újra elkészítenem.

A műhely kihalt volt, egyedül tartózkodtam a

helyiségben. Equus és a többiek az új
kovácsműhelyben dolgoztak, fent az erődben, így a
villa környéke manapság igencsak csendes volt. A
személyzetet apránként eltávolították, a fenti
szállásról kellett gondoskodniuk. A villát továbbra is
használni fogjuk, de csak mint tartalék lakhelyet. A
család új otthona odafent nem volt ilyen tágas és
elegáns, de ott sem szűkölködtünk semmiben, és
tudtuk, hogy a használattól egyre otthonosabbá válik
majd. Ráadásul most, hogy az erőd elkészült, sokkal
nagyobb biztonságban is voltunk a dombon. A falak
néhol huszonöt láb magasra nyúltak, függőlegesen
emelkedtek ki a meredek hegyoldalból.

Visszamentem a munkaasztalhoz, kerestem egy darab

papiruszt és egy faszén rudat. Tudtam, hogy nem
nagyon fognak megzavarni az égi kő fémével
folytatott második küzdelmemben, ezért szépen
kényelmesen átgondoltam, milyen különbséget fog
jelenteni a hármas markolattüske a penge súlyában,
súlyelosztásában és szívósságában. Nem akartam
megfosztani Caiust az istennő újabb darabjától; a
régivel fogok dolgozni, és erről eszembe jutottak
családom nőtagjai.

Veronica távozása korántsem volt olyan szívszaggató

elválás, mint amire számítottam, elsősorban azért,
mert helyét a háztartásban azonnal átvette Enid, aki
úgy döntött, velünk fog élni, amíg Picus a hadjáratot
vezeti. Luceiia gyakorlatiasan vette tudomásul az új
helyzetet, mint általában, és rámutatott, hogy bár
elveszítettem egy lányt, de nyertem helyette egy
unokahúgot. Elmosolyodtam, ahogy rájuk
gondoltam. Luceiia nem csak unokahúgot, de egy
barátot is nyert. Azt hiszem, azért kerültek olyan
közel egymáshoz, mert mindkettejüket ugyanabból a
fából faragták. Mindketten makacsak voltak,
akaratosak, intelligensek, hajlíthatatlanok,
ugyanakkor hihetetlenül nyugodtak, önállóak és
méltóságteljesek. És persze gyönyörűek. Meglepetten
tapasztaltam, hogy dallamtalanul fütyörészek,
miközben arra vártam, hogy a kard pengéje vörösre
hevüljön.

Az elkövetkező hetekben és hónapokban

szorgalmasan, szinte már vallási hevülettel
dolgoztam, és legnagyobb meglepetésemre és
megelégedésemre kiderült, hogy Andros igazat
beszélt: másodszor sokkal könnyebben ment minden,
és még jobban megismertem a fém tulajdonságait. A
második penge hosszabbra, karcsúbbra és egészében
véve szebbre sikerült elődjénél, így mire hozzáláttam
az utolsó simításokhoz, a keményítéshez és az
élezéshez, nagyon erős, már-már varázslatos
izgatottság vett rajtam erőt, az a fajta félelemmel
vegyes tisztelet, ami arra késztetett, hogy mindenki
elől elrejtsem a munkámat, amíg teljesen el nem
készül. Még Equusnak sem mutattam meg. Csak
akkor hívtam le a műhelybe, és mutattam meg neki a
munkaasztalon fekvő, ruhákba bugyolált pengét,
amikor már biztos voltam benne, hogy nem
javíthatok rajta. A csomagra nézett, aztán rám, és
arcán őszinte mosoly terült szét – nyoma sem volt
rajta neheztelésnek a hosszú hónapok titkolózása
miatt.

– Tehát befejezted. Most már megnézhetem?

Bólintottam, mire kicsomagolta a pengét. Hosszú

ideig csak állt ott háttal nekem, nézett maga elé, és
nem szólt semmit. Végül önkéntelen mozdulattal,
szórakozottan a fenekéhez emelte a kezét, és
megtörölte az ujjait a ruhájában, majd rövid matatás
után előhúzott egy szövetdarabot a köténye zsebéből,
és azzal emelte fel művemet, nehogy rajta maradjon
az ujja nyoma. Amikor végül áhítattal felém fordult,
könnyek csillogtak a szemében. Hevesen megrázta a
fejét, hogy kitisztuljon a látása, és kurtán felnevetett.

– Varrus! – mondta. – Ez egy Varrus-penge! – Újra

megrázta a fejét. – Azért sírok, mert a nagyapádra
gondoltam, és ő is sírna, ha ezt látná. Azt hiszem,
még soha… – Elcsuklott a hangja, meg kellett
köszörülnie a torkát. Amikor újra megszólalt,
megpróbált erőteljesebben beszélni. – Publius, még
soha senki nem készített ehhez hasonlót vasból! Ez
maga a tökéletesség!

Nagyot nyeltem, hogy úrrá legyek a szavai nyomán

feltoluló érzelmeken. Megpróbáltam közömbös
hangon beszélni.

– Nem, Equus. Ez nem tökéletes, még nem.

Markolatot kell tennem rá. Megrázta a fejét, mintha
nem akarna tudomást venni a további nehézségekről.

– Meg fogod csinálni. Ezért van a tripla

markolattüske, nem igaz? Kiöntöd, mint a tőr
markolatát?
– Igen, kereszt formára – bólintottam. – Így
semmilyen penge nem jut át a keresztvason. A külső
tüskéket a megfelelő szögben elhajlítom, és köréjük
öntöm a markolatot.

Még mindig a pengét nézte, képtelen volt abbahagyni

a fejcsóválást.

– Az Úrra, Publius, ez csodálatos! – Valódi ámulat

csendült a hangjában, hasonló ahhoz, mint amit én
éreztem, amikor a nyers vasból létrehoztam a pengét.
– Hosszabb, mint az előző, és jó hüvelyknyivel
keskenyebb. – Oldalra fordította. – És bizonyos
helyeken vastagabb. Ezt nézd! – A megerősített
magot tapogatta, amely végigfutott a penge
hosszában két, hüvelyknyi széles csatorna között. –
Az Úrra, ezt nézd meg! – Felemelte a fejét, rám
nézett. – Megtervezted már a markolatot?

– Igen, megvannak a tervek, és befejeztem az

öntőformát. Andros nélkül nem sikerült volna. Igazi
művész, gyere és nézd meg!
A kovácsműhely hátsó részébe vezettem, ott
meggyújtottam két lámpást, melyek fényénél
megmutattam a befejezett forma két felét, illetve azt,
hogy a három markolattüske hogyan fog illeszkedni
hozzá. Megkérdezte, mennyi idő kell a markolat és a
kard befejezéséhez, mire fejcsóválva csak annyit
feleltem, annyi ideig fog tartani, ameddig szükséges.
Éppen csak eloltottuk a lámpásokat, és elindultunk
kifelé a műhelyből, amikor Ullic hatalmas alakja
torlaszolta el az ajtónyílást.

– Római! – harsogta. – Itt vagy?

Kétlépésnyire álltunk tőle, de a szeme még nem

szokott hozzá a sötéthez.

– Itt vagyok, Ullic – feleltem halkan. – Hogyhogy

ilyen hamar visszajöttél?

– Híreim vannak, öreg barátom! – Belépett az ajtón,

és megragadta a vállam. – Nagyapák leszünk, te meg
én! Veronica gyermeket vár! Nem megmondtam,
hogy a Pendragonok nemzőképessége kiváló?
– Bah! – Én is megöleltem. – És az asszonyaitok is
termékenyek, te kelta bugris! Nagybácsik is leszünk,
mert Enid húgod szintén terhes!

Éreztem, hogy eltol magától, és felvillant a szeme.

– Enid? Máris? A hatalmas napistenre, mikor fog

szülni?

– Újévkor – nevettem. – Picus nem vesztegette a

magját.

– De Uric sem! A két oroszlánkölyök együtt

cseperedhet! Ezt meg kell ünnepelni, Varrus!

Meg is ünnepeltük, és amikor Picus alig egy hét

múlva rövid látogatást tett, újra ünnepeltünk. Az
asszonyok figyelték részeg tobzódásunkat, és sokat
tudóan mosolyogtak egymás közt.
Picus mindössze egy napig maradt velünk. Igazából
nem is lehetett volna itt, de megragadta az alkalmat,
hogy utoljára még hazajöjjön, mielőtt a Hádész
rászabadul a provinciára. A helyzet mindenfelé egyre
gyorsabban romlott. A kémek szerint északon, a fal
mögött ismét valami nagy dolog készülődött, és
kételkedett benne, hogy az északi helyőrségek sokáig
vissza tudnak verni egy általános támadást. A piktek
állítólag hatalmas hadsereget gyűjtöttek, megerősítve
hibern skótokkal és a germán földek vadembereivel a
keleti tengeren túlról. Ezek nem szászok voltak,
hanem egy teljesen más nép, nagyobbak és vadabbak
a szászoknál. Hallottam már ezekről az északiakról,
ahogy saját magukat nevezték. Nem szóltam semmit,
és végül Caius tette fel a kérdéseit. A lovasságról és
Senecáról érdeklődött.

Picus néhány pillanatig gondolkodott, és amikor

válaszolt, abban nem volt semmi reménykeltő.
Elmondta, hogy a lovassága gyakorlatilag
használhatatlan a fal miatt. Ezt már a korábbi
beszámolóiból is tudtuk. Az emberei nem tehettek
mást, mint kelet és nyugat felé lovagoltak a fal
mögött. Theodosius a '67-es invázió után befalaztatta
az átjárókat, így Picus lovassága nem használhatta ki
stratégiai előnyét az elérhetetlen ellenséggel
szemben. A fal, melyet azért építettek, hogy
megvédje Britanniát a piktektől, most a pikteket
védte a római lovasságtól. Seneca még mindig kiváló
munkát végzett odafent, ami azonban nem volt
meglepő, mert Picus nemrég odaküldte néhány
legjobb tisztjét, hogy nézzenek a sértett legatus
körmére. Jelenlétük, illetve Picus iránti
megkérdőjelezhetetlen hűségük hatékonyan
akadályozott meg mindenfajta tunyaságot,
alattomosságot vagy árulást Claudius Seneca
részéről. Seneca kelletlenül viselte a felügyeletet, de
mivel nem volt más választása, jó képet vágott hozzá.
Folytatta a munkáját, és kihozta magából a legjobbat,
időnként meglepő módon megvillantva vezetői
képességeit, amit Picus szerint a rákényszerített
mostoha életmód hozott a felszínre. Mindezt
megjegyzés nélkül hallgattam végig, és
megköszöntem az isteneimnek, hogy a múló évek
rajta is nyomot hagytak.

Másnap, amikor eljött Picus távozásának ideje,

láttam, hogy vonakodik otthagyni feleségét, és teljes
mértékben együtt éreztem vele. Folyamatosan
incselkedtek egymással, amíg el nem jött, majd el
nem múlt a távozás kijelölt időpontja, és amikor
végül mégis elbúcsúzott Caiustól, Ullictól és tőlem,
megígértette velünk, hogy gondoskodunk Enidről,
amikor elérkezik az ideje.
Apja keményen a vállára csapott.

– Ugyan már, legatus! Az még hét hónap, addig csak

találkozunk! Picus nem volt ilyen bizakodó.

– Remélem, apám, de kétlem. Nagyon rossz

előérzetem van a mostani utammal kapcsolatban. A
keleti és a déli part mentén végig erős rajtaütések
zajlanak, ha az északi gond még nem lenne elegendő.
Baljós előjeleket látok mindenhol. Majd gyakran írok
levelet Enidnek. – Szégyenlősen elmosolyodott. –
Megígértette velem. Folyamatosan tájékoztatlak
benneteket a fejleményekről. Ha veszély fenyeget
titeket itt, nyugaton, mindent megteszek, hogy
azonnal megtudjátok. – Azzal tisztelgett és sarkon
fordult.

Amikor ellovagolt, Enid ismét ott állt a falon, Caius

és köztem, tekintete követte férje minden mozdulatát,
amíg el nem nyelte a távoli erdő. Gyönyörű,
egészséges, harmincas évei elején járó nő volt, és
előnyös tulajdonságai még jobban előtérbe kerültek,
ahogy a hasa növekedett.
Ám a hónapok teltek, és Picus nem tért vissza
feleségéhez, bár folyamatosan írta neki a leveleket,
és nekünk is üzent. Így szereztünk tudomást
Hadrianus nagy falának végső elestéről. A helyőrségi
csapatokat visszavonták Arboricumba, a város és a
fal közötti terület elhagyatottá vált. Azt is megtudtuk,
hogy jelentős méretű inváziós erő indult el befelé a
Szász-partról, és a rómaiak kétségbeesett
erőfeszítéseket tettek, hogy visszaszorítsák az
ellenséget a tengerbe. Aztán egyszer csak nem jött
több levél.

Hozzászoktunk, hogy minden héten kapunk egy

küldeményt, és az egyik héten nem jött levél. Aztán a
következőn sem, és a harmadikon már megijedtünk.
További három hét telt el, és Alaric egyik papja hozta
a hírt, hogy Picus él, de súlyosan megsebesült. Az
egyik csatában egy nyílvessző átfúrta az arcát. A
lövedék a nyitott szájon át hatolt be, és oldalt, a jobb
füle mögött jött ki. Senki nem tudta, túl fogja-e élni,
de a pap szerint Lindumtól északra, egy villában
szállásolták el, egy bizonyos Marcus Aurelius
Ambrosianus római magisztrátus villájában. A
legjobb orvosi ellátást kapta, de sorsa Isten kezében
volt.

Enid azonnal oda akart utazni, és csak nagy

nehézségek árán tudtuk visszatartani. A logika nem
hatott rá, de végül sikerült megértetnünk vele, hogy
hiábavaló utazás lenne, és valószínűleg igen
veszélyes is a gyermekére nézve. A pap, aki a hírt
hozta, nagyon sokáig volt úton, és azóta bármi
történhetett. Lehet, hogy Picus meghalt és eltemették
– borzalmas gondolat, de nem lehetett elvetni, mivel
a pap szerint nagyon súlyos volt a sebe. Vagy az is
lehet, hogy máshová szállították. Esetleg eléggé
felgyógyult ahhoz, hogy újra szolgálatba álljon,
egyelőre nem harci beosztásban. Ezenkívül a
kolóniánkon kívüli világban eluralkodott a zűrzavar,
a fosztogató hadseregek miatt nem engedhettük,
hogy egy nő, különösen egy állapotos nő útra keljen,
még fegyveres kísérettel sem.

Amikor egyedül maradtam a gondolataimmal,

megpróbáltam elképzelni a sebet, és egyáltalán nem
tetszett, amit láttam. Még egy nyílvesszőt is
bedugtam a számba, és hozzáérintettem a torkom
hátsó feléhez. Nem volt kellemes érzés. Amikor
belegondoltam, mit okozhat egy kilőtt nyílvessző,
amikor megtalálja azt a lágy pontot, felfordult a
gyomrom. Elhatároztam, hogy megtalálom a módját,
hogyan lehetne megvédeni a lovasokat az ehhez
hasonló, alulról érkező lövésektől.

Nem sokkal később híre érkezett, hogy Picus valóban

túlélte a sérülést, viszont a hírhez egy különös
történet is társult. Ismét egy pap tájékoztatott minket.
Marcus Aurelius Ambrosianus, Picus vendéglátója a
jelek szerint elvesztette az eszét, és egy éjjel,
miközben Picus aludt, rátámadt a legatusra. A
bekötözött arcú Picus nem tudta, ki a támadója, és
megfojtotta a férfit, mielőtt a segítség megérkezett.
Szó sem lehetett előre kitervelt gyilkosságról, vagy
más bűncselekményről, minden egy értelmetlen
tragédiára utalt. A támadó kardja véres volt, mivel
oldalba szúrta az alvó Picust, és amikor az őrök
odaértek, ott találták a legatust félig az ágyneműbe
gabalyodva, ujjaival egy halott ember torkán. Ki
lehetett zárni, hogy Picus tudta volna, ki a támadója.
A szobában sötét volt, ráadásul a sebe miatt be volt
bugyolálva a feje. Az egész ügy talány maradt,
legalábbis amíg Picus haza nem jön, hogy
elmagyarázza nekünk. Reménykedtünk, hogy erre
hamarosan sor kerül, mivel a seb természete miatt
nyilvánvaló volt, hogy jó ideig nem
harcolhat.

Minden reményünk és imánk ellenére azonban Picus

nem tért haza, mire Enid január második napján, a
reggel negyedik órájában világra hozta egészséges,
üvöltő gyermeküket.

Alig három nappal előtte Caius, Enid, Luceiia és én a

tűz mellet üldögélve unokánk közelgő születéséről
beszélgettünk. Ullic királyságából nem érkezett hír
Veronicáról, de úgy véltük, ha nincs hír, az jó hír.

– Hogy fogjátok hívni, ha fiú lesz? – kérdezte Caius

Enidet. Enid belemosolygott a tűzbe.

– Picusszal már beszéltünk erről. Picus Caius

Britannicus lesz a neve.

– Még egy Caius Britannicus? Miért?

Enid felsandított rá, mert Caius valamivel

magasabban ült, a széke karfáján.
– Miért? Természetesen a tiszteletedre. Talán
ellenedre van? Vagy meglep? Caius mosolyogva
simogatta meg fia feleségének haját.
– Nem, kedvesem, természetesen nem. De még
jobban a kedvemben járnátok, ha megváltoztatnátok.
Enid elfordult a székben, így most már apósával
szemben ült.

– Megváltoztatni? A gyerek nevét? Mire?

Caius a fejét csóválta.

– Fogalmam sincs, gyermekem, de gondolj erre a

helyre, és mindarra, amit elértünk. Ez a hely briton.
Az emberek is azok. Egy új nép képviselői vagyunk.
Azt gondolom, az általatok kigondolt név túlságosan
romai, túl régi módi ehhez a helyhez és korhoz. –
Ujjaival megcirógatta a lány arcát. – A fiad ereiben
kelta királyok vére folyik, Enid. Britannia királyaié,
ezért inkább adj neki briton nevet. – Szélesen
elvigyorodott. – De ne valami kelta nyelvtörőt.
Legyen egyszerű név, amit az emberek első hallásra
megjegyeznek. Ehhez a földhöz illő név. Azzal
nagyon megörvendeztetnétek.
Enid hosszú ideig meredt rá, aztán megfogta apósa
kezét.

– Köszönöm, Cai apám – mondta. – Tetszik az ötlet.

Elgondolkodom rajta, és kitalálok egy nevet, ami
mindannyiunknak tetszeni fog.

Merlynnek nevezte el a gyermeket, egy rigófajta

után, melynek mágikus éneke egész Britanniában
megtöltötte a hosszú tavaszi és nyári napokat. Caius
Merlyn Britannicus lett.

XXX.

Nem sokkal később megérkezett a hír saját unokám

születéséről is. Ez esetben szóba sem jöhetett
semmiféle római név; a fiút Uthernek, Uther
Pendragonnak nevezték el. Anya és fia is jól voltak,
és tavaszra ígérték a látogatást, amint a hegyekben
elolvad a szokatlanul vastag hó. Örültem a
gyermekeknek, de egyáltalán nem voltam elégedett
az új kard markolatának kiöntésére irányuló
próbálkozásaim eredményével. A tavaszi olvadásig
kilenc alkalommal tettem kísérletet, és mindegyik
kudarccal végződött. Androsszal meg voltunk
győződve róla, hogy a módszere sikeres lesz, amint
kitapasztaljuk, milyen mennyiségű fémet kell önteni,
milyen sebességgel, és milyen hőmérsékleten. Korai
próbálkozásaink mindenesetre katasztrofálisak
voltak, és gyakran adtam hálát Istennek és a
csillagaimnak, hogy a kard anyaga ennyire kemény,
mert kilenc alkalommal kellett levernem a bronzot és
az aranyat a markolattüskékről, hogy minden
sikertelen kísérlet után megtisztítsam a pengét. A
folyamat egyre költségesebbé vált, mert soha nem
tudtuk visszanyerni az összes aranyat, és minden
alkalommal, amikor
újra próbálkoztunk, újabb aranypénzeket kellett
beolvasztani nagyapám vagyonából.

Talán túl sok minden foglalkoztatott abban az időben,

azért nem éreztem át a jelentőségét annak, amit
Luceiia mondott a két gyermekről. Uther és Merlyn
ugyanakkor születtek, január második napján, a
reggel negyedik órájában. Később is csak nevettem
az idősebb asszonyok mormogásán, akik szerint a
fiúk születésük időpontjának egybeesése miatt az
elkövetkező években nagy hatással lesznek egymás
életére. Mint már említettem, sosem voltam babonás
ember, és bár hajlandó voltam elismerni a különös
időzítést, pontosan tudtam az okát. Ha együtt
születtek volna, egy házban, talán nagyobb figyelmet
szentelek neki, de ennek ma már nincs jelentősége;
egymástól hatvan mérföldre jöttek világra, és már
születésüktől fogva úgy különböztek egymástól, mint
a nappal és az éjszaka. Meg voltam győződve róla,
hogy Caius Merlyn Britannicus és Uther Pendragon
egészen másféle utat fognak bejárni. Természetesen
úgy nőnek fel, hogy ismerik egymást, de egyénként
nem sok befolyásuk lesz a másik életére.
Elhessegettem a gondolatot, és inkább az előttem álló
problémákra koncentráltam.

Március idusának hajnala így egyedül talált a

kovácsműhelyben, éppen arra vártam, hogy a tizedik
öntőforma eléggé lehűljön és széttörhessem.
Csodálattal figyeltem a kard ezüstös pengéjét, amely
folyékony fénycsóvaként állt ki az öntőforma kocka
alakú tömbjéből. Emlékszem, azon elmélkedtem,
vajon a kezemben tudom-e valaha is tartani a teljesen
befejezett kardot. Tétován megérintettem az
öntőformát. Még mindig túl forró volt. Ingerült és
türelmetlen mormogással sétáltam át a villába, hogy
keressek valami ennivalót, amivel véget vethetek
éjszakai böjtölésemnek. Egész éjjel fent voltam, de
szinte észre sem vettem. Túlságosan feszült voltam
ahhoz, hogy aludni tudjak.

Amint beléptem a villába, meghallottam

unokaöcsém, Merlyn üvöltését. Születése után Enid
beköltözött hozzánk, elfoglalta a ház egyik szegletét,
és nem volt hajlandó semmit a szolgákra bízni. Kelta
volt, sosem szerette, ha mások végzik el helyette azt
a munkát, ami véleménye szerint az ő dolga volt.
Ahogy megfogalmazta, nem tudta elviselni, ha
mások élik az ő életét. Mivel láthatóan halálosan
komolyan beszélt, engedelmeskedtünk, és hagytuk,
hogy ő maga lássa el a házi teendőket saját
lakrészében. A szolgák csak heti két alkalommal
jöttek le a dombról, hogy a nagy ház többi részét
rendben tartsák. Arról azonban gondoskodtunk, hogy
valaki közülünk minden éjjel mellette legyen. Előző
este Caius és én is itt maradtunk, ezért nem éreztem
lelkifurdalást amiatt, hogy az egész éjszakát a
kovácsműhelyben töltöttem.

Követtem a gyereksírást a konyhába, ahol Enid

éppen ételt melegített egy serpenyőben. Köszöntem,
felvettem a gyereket, és addig ringattam, amíg
elcsendesedett.

– Éhes? Azért sír?

– Nem, azért sír, mert egy malac – mosolygott Enid.

Merlyn most csendben volt, hatalmas, barna
szemével engem bámult. Anyja odajött, és finoman
belecsípett pufók arcába. – Egy mohó kismalac,
igaz? Ma reggel teljesen szárazra szívott, így most
várnia kell. Tudod, még egy tehenet is ki lehet
üríteni! – Az utolsó mondatot a fiának mondta, aki
ügyet sem vetett rá.

– Mit melegítesz? Jut belőle nekem is?

Bólintott, és megkavarta a serpenyő tartalmát.

– Mindannyiunknak jut, de Cai apám még nem

ébredt fel. – Rövid hallgatás után megkérdezte: –
Publius, milyen idős Caius?

– Cai? Lássuk csak… – Ezen néhány pillanatig

gondolkodnom kellett. – Nos, körülbelül öt évvel
idősebb nálam, vagyis hatvankettő vagy
hatvanhárom, esetleg valamivel öregebb. Miért
kérded?

Összevonta a szemöldökét.

– Nem is tudom. Csak mintha nagyon gyorsan

öregedne.
– Gyorsan öregszik? Úgy gondolod? – kérdeztem
meglepetten. – Én nem vettem észre semmit,
legalábbis mostanában nem. Néhány évvel ezelőtt
volt egy időszak, amikor valóban aggódtam érte, de
átvészelte, és azóta kitűnő egészségnek örvend. Én
legalábbis semmit nem láttam, ami másra utalna, te
viszont ezek szerint igen. Mi az?

– Nem tudom, Publius – csóválta a fejét. – Semmi

nyilvánvaló jel, de valami mégis van. Mostanában
nagyon hamar elfárad, és sokkal többet alszik, mint
régen.

Elnevettem magam, feldobtam a gyermeket, és

gyorsan el is kaptam, mielőtt valójában elhagyta
volna a kezemet.

– Ez azért van, mert ez a kis ördög nagypapává tette

őt. Cai elmúlt hatvanéves, Enid. A legtöbb ember
meg sem éri ezt a kort, aki pedig mégis, az lelassul,
különösen, ha az ideje nagy részét azzal tölti, hogy
gyerekekkel játszik.

– Hm, lehetséges. – Oldalra billentette a fejét, ami

nála azt jelezte, hogy elfogadja a véleményem. –
Talán csak rémeket látok. Tedd le jövőbeli
uralkodónkat, és gyere enni. Ha te nem is, én
farkaséhes vagyok.

Mire végeztünk, Caius is csatlakozott hozzánk, és

gondtalanul csevegtünk, miközben Enid neki is
megterített. Utána visszatértem a kovácsműhelybe.
Amikor kiléptem a házból, összefutottam a
látogatóba érkező Plautusszal, és vele is
elbeszélgettem. Egyike volt azoknak a ragyogó kora
reggeleknek, melyek rendszerint egy csodálatos
tavaszi nap előhírnökei. Megkérdezte, hová megyek,
én pedig elmondtam, hogy tizedik alkalommal fogom
feltörni az öntőformát. Közölte, hogy szeretné
végignézni.

– Biztos vagy benne, Plautus? – A kérdésem csak

félig-meddig volt tréfa. – Nem vagyok a legfinomabb
és legudvariasabb ember, amikor az öntvény nem
sikerül jól.

– És? Faragatlan fattyú vagy, mióta csak ismerlek.

Elvigyorodtam.
– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Andros
bármelyik pillanatban itt lehet, akár meg is várhatjuk.
Legalább olyan keményen dolgozott ezen a kardon,
mint én.

Félórával később Androsnak még nyoma sem volt, és

úgy döntöttem, nem várunk tovább. Plautus a műhely
hátsó részében, a polcok között matatott, és amikor
odahívtam, valamit tartott a kezében.

– Mi ez? – kérdezte.

A kemény, összegöngyölt anyagra pillantottam, és

elmosolyodtam.

– Sosem találnád ki, Plautus, de ugyanaz, mint ez. –

Felkaptam egy kicsi, négyzet alakú, ezüstös
csillogású anyagot, amely tapintásra olyan volt, mint
a legfinomabb bőr, apró homokkal behintve.

Elvette, megdörzsölte az ujjával, hitetlenkedve

vizsgálta a kétféle, mégis azonos tárgyat.

– Mi ez?
– Cápabőr. A hastájékról. Zavartan pislogott.
– Úgy érted, egy cápa hasáról? Arról a nagy halról
beszélsz? Mire való?

– Az tartja össze a cápát, te ostoba! – vigyorogtam rá,

és az öntőformából kiálló kardra mutattam. – Ahhoz
kell. Beborítom vele az új kard markolatát, így soha
nem fog csúszni.

– Hm. – Mindössze ennyit mondott. – Vajon hol lehet

Andros?

Felálltam.

– Nem tudom, de nem várok tovább. Gyere,

segítened kell. Mondom, mit csinálj.

Kellett félóra, mire meglazítottam az öntőformát

rögzítő drótokat. A várakozás izgalmától reszketve
álltam a munkaasztal fölött, kezemmel az öntőforma
két átellenes sarkán, készen rá, hogy feltörjem.
Plautus a másik két sarkot tartotta.

– Nos – sóhajtottam idegesen –, soha nem tudjuk

meg, ha nem nyitjuk ki. Most, Plautus! –
Megcsavartam felfelé, és az öntőforma halk
reccsenéssel szétnyílt. Lassan, alig-alig reménykedve
lenéztem.

– Nos? – csattant Plautus hangja türelmetlenül.

Kissé megkönnyebbültem.

– Ez az oldala jól néz ki. Remélem, a másik is

ugyanilyen.

Felemeltem a pengét, és a markolat jól hallható

pattanással elvált a formától. Hibátlan volt a másik
oldalon is. Lezökkentem a padra, a megkönnyebbülés
teljesen elgyengített, a lélegzet sípolva szakadt ki a
tüdőmből.
– Mi az? – Plautus kis híján rosszul lett az
aggodalomtól. – Mi baj? Megfogtam a karját, és
halkan feleltem:

– Semmi baj. Pontosan ilyennek kell lennie.

Plautus is kifújta a levegőt, és letelepedett mellém.

– Hála Istennek! Egy pillanatra azt hittem, most sem

sikerült!

Egy ideig csendben ültünk, és a markolatot

bámultuk. Poros volt, viaszos réteg borította, és apró
fémgömbök dudorodtak ki belőle több helyen, ahol a
megolvadt fém kitöltötte az öntőformában lévő
lyukakat. Ezeket egy pillanat alatt el tudom
távolítani, amint újra lélegzethez jutok. Kezdtem
érezni a felszabadultságot. A markolatgomb
aranykagylója tökéletes volt, akárcsak az a pont, ahol
a második aranyöntvény az első bronzhoz
illeszkedett.

– És most, Publius?
Újra rámosolyogtam, fáradt voltam, mégis diadalt
éreztem.

– Most megtisztogatom, lecsiszolom, és ráteszem a

cápabőr bevonatot.

– Az mennyi ideig tart? Megvontam a vállam.

– A tisztítás és a csiszolás egy óra, vagy talán még

kevesebb. A markolat körülbelül egy nap.

– Megfoghatom?

– Nem, még nem – csóváltam a fejem. – Még nincs

kész. Adj egy órát, és utána a kezedbe veheted.

Alig egy óra múlva elkészültem, és lélegzetelállító

látvány tárult a szemünk elé. A kagylót formázó
arany markolatgomb tökéletes volt, minden barázda
élesen elkülönült, a vastag keresztvason
kristálytisztán látszott a kelta minta. Végig
elkerültem, hogy megfogjam a markolatot, és a
reszelőt sem húztam végig a felszínén. Miközben a
végső simításokat végeztem egy fényesítő ronggyal,
Plautus a cápabőrrel játszadozott.

– Tudod, nem akarom becsmérelni a munkádat –

mondta –, de ez a bőr majdnem olyan ezüstös, mint a
penge, a markolatgomb pedig arany. Ehhez képest a
keresztmarkolat szinte fakónak tűnik, mivel színtiszta
bronzból van. Erre nem gondoltál?

– De igen. – Felálltam, és megtornáztattam a

derekam. – A keresztmarkolatot ezüstlemezekkel
fogom borítani.

– Mivel?

Az egyik dobozra mutattam.

– Ezüstlemezek, olyan vékonyra kalapálva, hogy
szinte súlytalanok és átlátszóak. A dobozban találsz
néhányat.

Amíg az ezüstlemezeket tanulmányozta, kivettem a

kardot a fogókból, és első alkalommal fontam
ujjaimat a markolatra.

– És most!

Nagyot suhintottam a levegőbe, és a szívem kis híján

meghasadt az örömtől, hogy a kezemben tarthatom
ezt a szépséget. Minden aggodalom, minden félelem
semmivé vált. Hosszadalmas számításaink a súlyról
és az egyensúlyról pontosnak bizonyultak. Ez maga
volt a tökéletesség!

– Excalibur – mondtam.

– Tessék?

– Excalibur. Ez a neve. Így fogom hívni, mert

pontosan az. Plautus értetlenül pislogott.
– Excalibur? Biztosan ostoba vagyok, de még sosem
hallottam.

– Nem, Plautus, nem vagy ostoba. A Calibur, vagy

qualibr az öntőforma afrikai neve, és mivel ez egy
öntőformából született… Excalibur lesz. – Átadtam
neki. – Ne érintsd meg a pengét, ha szükséged van az
ujjaidra.

A hosszú penge mindkét oldalán sűrű hullámvonalak

vonultak végig, a vastag központi magtól az élek
felé, és a fénytörések a mintázat mentén pontosan
mutatták, hol hajtottam vissza a fémet saját magára
számtalan alkalommal, a keményítési folyamat alatt.

Megragadta a markolatot, kipróbálta a fegyvert, és

elkerekedett a szeme.

– Istenem, micsoda fegyver! Az Excalibur! –

Suhintott még egyet, és a mozdulat végén a kard
hegye pont az ajtó felé mutatott, ahol ebben a
pillanatban tűnt fel Andros.
A pap lekuporodott az ajtóban, és vaksin hunyorogva
nézett be a félhomályba.

– Publius, itt vagy? Picus hazajött!

– Picus? – Meglepetten és örömmel néztem

Plautusra. – Itt van? Ez nagyszerű! Láttad őt?

Andros most már beljebb jött, és amint hozzászokott

a szeme a sötéthez, szemügyre vette a kardot Plautus
kezében.

– Felnyitottad! És? Jó lett? Plautus átnyújtotta neki a

kardot.

– Tökéletes – feleltem. – Mesteri munkát végeztünk,

te, Equus és én. Egyébként hol van Equus? És mikor
érkezett meg Picus?

Egészen közelről tanulmányozta a markolatot,

alaposan megvizsgálta a mintázatot és a
kagylóformát.
– Equus fent van a dombon, a másik műhelyben. Egy
ideig én is ott voltam vele, szüksége volt néhány
rajzra. – Alig lehetett hallani a hangját, annyira
belemerült a kard vizsgálatába.

– És Picus? Mikor jött meg?

– Hm? Ó, Picus! Épp az imént – mormolta. – Az út

mentén, az egyik domb mögött láttam a zászlaját, a
villa felé tartott.

– Úgy érted, most? Az előbb?

Szokatlanul türelmetlen pillantást vetett rám,

bosszantotta, hogy megzavarom a szemlélődésben.

– Igen, ezt mondtam. Most, az előbb. Akkor

pillantottam meg, amikor befordultam a kapun.
– Hogy fest?

Még mindig az arany kagylóformát vizsgálva

összevonta a szemöldökét.

– Nem tudom. Picust nem láttam, csak a zászlaját a

gerinc mögött. Ezt mondtam az előbb is.

– Valóban, sajnálom. Elvontam a figyelmed a

diadalodról. Nos, mit szólsz?

– Jónak tűnik. Nagyon jó, meg vagyok elégedve.

Használható is? – Fogást váltott, és úgy nézett körül,
mintha keresne valamit, amin kipróbálhatja. Az
arckifejezése láttán megijedtem.

– Andros, lendítettél már meg kardot valaha?

Szórakozottan pillantott rám.

– Nem, de mit számít az? Még jó öntőformát sem

terveztem soha. – Fürgén odalépett az egyik üllőhöz,
és a kard lapjával rácsapott a szarvra. A fém olyan
élesen és tisztán csendült, akár a madárdal. Plautusra
néztem, és tanácstalanul megvontam a vállam,
miközben Andros újra körülnézett, és tekintete
megakadt a munkaasztalon. Határozottan odalépett,
nekikoccantotta a pengét az egyik asztallábnak, aztán
a fegyver hegyét felfelé tartva a munkapad lapjának
nyomta a markolatgombot. Hirtelen az egész
helyiséget mély, dallamos búgás töltötte be, a hang
egyértelműen a kardból jött. Plautus keresztet vetett,
én pedig a fülemre szorítottam a kezem, olyan erős
volt a zúgás. Hosszú idő után végül gyengülni
kezdett, majd teljesen elhalt. Végtelen csend
következett.

– Mi volt ez? – kérdeztem Androst.

Megszokott, visszafogott mosolyával válaszolt.

– Nem tudom, Publius, de valamikor régen hallottam,

hogy a régi kovácsok így vizsgálták meg a pengéiket.
Minél jobb minőségű volt a fém, annál tisztább
hangot adott ki.

– Erről sosem hallottam – vallottam be. – Hadd

próbáljam ki! – Megismételtem, amit az imént ő tett,
és a műhelyt ismét betöltötte a tiszta, vibráló hang. –
Elképesztő! Mit gondolsz, Plautus?
Plautus a kardra meredve csak a fejét csóválta.

– Excalibur – mormolta. – Az éneklő kard. Sosem

hallottam még ehhez hasonlót! Megpörgettem a
kardot a fejem fölött.

– Mert még soha nem készült ehhez hasonló!

Gyerünk, mutassuk meg Caiusnak és Picusnak, és
persze Equusnak! Dühös lesz, mert elmulasztotta a
születését.

Hunyorogva kisétáltunk a napsütésbe, menet közben

jobbra-balra suhintottam az Excaliburral, nem
győztem betelni látszólagos súlytalanságával. A villa
központi udvara felé menet lecsaptam vele egy
facsemetére, és a penge könnyedén kettévágta.
Tunikámmal éppen a fa nedvét törölgettem a
pengémről, amikor Plautus megszólalt:

– Ez különös.
Valami a hangjában felkeltette a figyelmem, még
mielőtt a könyökömet megragadva megállított.
Zavartan néztem fel.

– Mi az? Mi a különös?

Mozdulatlanul állt, és ahogy a villa felé nézett,

végigfutott a hátamon a hideg. Nem láttam ezt a
tekintetet már évek óta, de azonnal reagáltam rá.

– Mi történt?

A portikusz felé intett.

– Mondd meg te.

Éreztem, hogy előtérbe tolakszik mogorva

katonatermészetem, és követtem a tekintetét. A villa
főbejárata mellett nyolc ló állt. Nyolc ló, mindegyik
lovas nélkül. Őrök sehol, az udvar kihalt volt. Senki
nem várakozott az állatok mellett. Éreztem, ahogy a
tarkómon égnek merednek a szőrszálak a szokatlan
látványtól, és ekkor egy újabb szokatlan jelet
pillantottam meg: egy fekete-fehér foltot a földön.
Picus nagy lovassági zászlaja! Amiről azt mondta,
hogy már nagy távolságból is fel lehet ismerni.
Egyszerűen csak félredobták, mintha a használójának
már nem lett volna rá szüksége. Most már minden
idegszálam riadót fújt.

– Ördög és pokol! – sziszegte Plautus. – És nincs

nálam a kardom!

Gondolatai jóval előttem jártak, de ezek a szavak

végre cselekvésre sarkalltak. Ránéztem, fejemben
ezernyi gondolat kavargott.

– A műhelyben, a bal oldali falnál, ahol az öntőforma

volt… oda van támasztva két hosszú kard, a pulton
pedig találsz tőröket és gladiusokat. Megvárlak! –
Eltűnt, szinte még mielőtt befejeztem volna. Ujjaimat
Andros karjába mélyesztettem. – Andros, meg tudsz
ülni egy lovat?

– Ha muszáj.

– Muszáj! Menj vissza a műhelyhez, és tedd fel a

segged a lovamra! – Végignéztem a völgyön, az új út
aljának irányában. Valami nem volt rendben, de nem
tudtam, mi az. – Andros, itt valami bűzlik! Nem
tudom, hogy mi, de azt akarom, hogy vágtass fel az
erődbe, amilyen gyorsan csak tudsz, de a hátsó úton
menj, hogy elölről ne lássanak. Megértetted?

Bólintott. Nem látta a jeleket, melyeket Plautus és én

észrevettünk, de pontosan olvasott a
viselkedésünkből.

– És aztán? – kérdezte.

– Keresd meg Bassus tribunust. Mondd meg neki,

hogy én küldtelek, és azt is, hogy hol vagyunk.
Mondd meg, hogy valami gyanús. Ha Picus katonái
felbukkannak a völgyben, a kapu alatt, vegyék őket
őrizetbe! És mindenekelőtt küldjön le egy század
lovasságot ide, amilyen gyorsan csak lehet. Mindent
megértettél?

Újra bólintott.

– Mi történt, Publius?

– Nem tudom, Andros, de valami nagy baj van. Siess,

és vigyázz, nehogy valaki meglásson! Nem érdekel,
ha a lóhoz kötöd magad, csak érj oda mielőbb! Meg
tudod tenni?

– Már indulok is, Publius. – Úgy is tett, éppen akkor

tűnt el a műhely irányában, amikor Plautus
előbukkant, egyik kezében egy új hosszú karddal, a
másikban egy gonosz kinézetű tőrrel.
– Rendben – mondta. – Mi a terv?

Egy pillanatig tétováztam, az elhagyatott portikuszt

néztem, és abban reménykedtem, hogy talán tévedek.

– Komolyan azt hiszed, valami nincs rendben,

Plautus?
– Ez itt egy nagy rakás lószar, Varrus. Bűzlik a
lószar? Csak mondd, mit tegyünk. Ennyi elég volt.
Vettem egy mély lélegzetet.

– Mit tennénk? Bemegyünk, de óvatosan.

Megvetően nézett rám.

– Azt hiszed, tréfából hajlandó lennék kockára tenni

a seggem? Az én koromban?

Egymás mellett rohantunk át a nyílt térségen a villa

faláig, lihegve lapultunk a kőhomlokzathoz.
Körülbelül tízlépésnyire lehettünk a bejárattól.
Plautus rám nézett.

– Mi van, ha őrt hagytak az ajtó előtt? Akkor halottak

vagyunk. Ezek a fattyúk nyolcan vannak.

Elfintorodtam.
– Remélem, nem tették. Ha őrt állítottak volna, azt
valószínűleg kint helyezik el, hogy figyeljen a
lovakra.

Elismerően bólintott.

– Tudod, évekig gondolkodtam rajta, miért léptetett

elő téged Britannicus annak idején. Most már tudom:
mert gondolkodsz. Azt hiszem, ez a legfőbb
különbség egy tiszt és egy magamfajta közkatona
között. – Csak azért beszélt, hogy ráhangoljon
minket a feladatra, ám ekkor a ház belsejéből
felhangzott Enid éles sikolya. A hangtól megfagyott
az ereimben a vér.

– Lószar! – sziszegte Plautus. – Ez mindent eldöntött.

Gyerünk!

Együtt lendültünk a bejárat felé, beugrottunk Újabb

sikoly harsant, fájdalmas és gyötrelmes, ezúttal nem
torzította el a távolság és a vastag falak.

Plautus intett, hogy menjek előre, és ismét együtt

rohantunk át a villa előcsarnokán a hátsó lakrészek
felé. Megpróbáltunk minél kisebb zajt csapni
szandáljainkkal a folyosók márványpadlóján.
Bicegésem ellenére Plautus előtt értem el a Caius
nappali szobája előtti mozaikos udvar dupla ajtaját.
Tudtam, hogy ott vannak, és gyorsan jeleztem neki,
hogy húzódjon félre, mielőtt átrobogott volna az
ajtón, és elárulta volna jelenlétünket. Végül ott
álltunk a nyitott ajtó két oldalán, és levegő után
kapkodva néztük egymást. Rám mutatott, jelezve,
hogy nézzek be. Előretoltam a fejem, egyszerre
próbáltam látni, hallani és láthatatlan maradni. A
szobában beszélt valaki, a kis udvar üresnek tűnt.
Összeszorítottam a fogam, és kihajoltam. Az is volt,
Caius szobájának ajtaja viszont félig nyitva állt. Az
ajkamba haraptam. Annyira azért behajtották, hogy
talán elfedje a mozgásunkat.

Plautus árgus szemmel figyelt. Széttárt ujjakkal

felemeltem a tenyerem, és némán suttogtam: „Ötre!”
Bólintott, én pedig sorban behajtottam az ujjaimat.
„Öt… négy… három… kettő… egy… most!”
Egyszerre ugrottunk be az ajtón, és már oldalra is
vetettük magunkat, mindketten a falhoz lapultunk a
saját oldalunkon. Gyorsan és halkan megközelítettük
a félig nyitott ajtót, amely eltakarta előlünk a
bentieket. Miközben hátamat a falhoz szorítva
figyeltem Plautust, meghallottam a szobában beszélő
férfi hangját, és összeszorult a torkom a
felismeréstől. Plautus is rájött, ki az; láttam, ahogy
felvonja a szemöldökét. Odabent Caesarius Claudius
Seneca szónokolt.

– …biztosan azt akarta volna, látogassam meg

szegény öreg apját, és egyetlen fiát, ha már ilyen
súlyosan megsebesült. Bárcsak el tudnám mondani,
mennyire lesújtott a hír! Claudius, mondtam
magamnak, egyértelmű, mi a kötelességed.
Tiszteletedet kell tenned a családodnál, Britannicus
legatus szerencsétlen sorsú rokonainál. Elvégre egy
szenátor fiáról van szó! A tragikus körülményeket
figyelembe véve biztosan örülnének a látogatásnak.
Hogy érezheti magát nemes atyja, kérdeztem
magamtól. És szeretett felesége? Arra gondoltam, a
balszerencsés legatust talán magához hívja a menny
ebből a földi siralomvölgyből, mielőtt alkalma lenne
visszafizetni a tartozását neked, Claudius Seneca,
ezért kötelességed gondoskodni róla, hogy nagyra
becsült fia, egyetlen örököse rendezze apja minden
adósságát, és ő kapja meg apja jutalmát és
járandóságát is, mégpedig a te kezed által. Így hát itt
vagyok, siettem, ahogy tudtam, hogy
emlékeztesselek titeket: Isten útjai
kifürkészhetetlenek!

Gyomrom felkavarodott az undortól, de képtelen

voltam megmozdulni. Közben Caius válaszolt.
Hangja nyugodt volt és visszafogott, szinte már
könnyed, de érződött rajta az undor.
– Publius Varrus egy alkalommal szánalmas
pederasztának nevezett téged, Seneca. Akkor is
undorodtam tőled, és undorodom most is, bár azt
gondolom, azóta még lejjebb süllyedtél. A hangod
borzolja az idegeimet, bűzlik attól az
összetéveszthetetlen nőiességtől, ami az igazi
korcsfajzatok sajátja. A gyomrom felfordul a
gondolatra, hogy Róma szenátora lehetsz. Gyerünk,
láss hozzá és végezzünk! Én nem tudok szerepet
játszani. Értem jöttél, hogy bosszút állj a szégyenért,
amit miattam szenvedtél el Flavius Stilicho színe
előtt. Legyen hát! A nőt és a gyermeket viszont
engedd el. Ők nem ártottak neked, azt sem tudják, ki
vagy.
– Nahát! – rikoltotta Seneca, nyilvánvalóan a saját
embereihez beszélve. – Megszólalt Róma hangja!
Halljátok ezt a tisztaságot? Ezz a zengő tónust? Ez a
hang tette naggyá Rómát! Cicero hangja! Marcus
Antonius hangja! A civilizált hangnem, amitől a
csőcselék elfelejtette, hogy gyűlöli Caesart! A józan
ész hangja! Ha megbocsátotok, most egy pillanatra a
szívem mélyébe nézek, és megtalálom magamban az
emberi jóságot. Utána pedig szépen félreállunk,
hagyjuk, hogy ez a szegény, hangtalan, megtört szívű
özvegy és a fia távozzanak, és érleljék a szívükben az
irántunk érzett gyűlöletüket! – A hangsúlya ismét
megváltozott, hirtelen és drasztikus módon, és
döbbentem vettem tudomásul, amit valójában már
nagyon régóta sejtettem: egy megszállott tombolását
hallgatom.

– Publius Varrus! Hol van? A kis összejövetelünk

díszvendége! Publius Varrus? Itt? Soha nem járt itt,
mondod te. Csakhogy én, aki oly keveset tudok a
kényelmes életetekről a kis kolóniátokon, ennél
okosabb vagyok! Az embereim elmondták. Ha a híres
Publius Varrus nincs a villában, akkor a tűzhely
hamujánál kell keresni, ahol állandóan dolgozik, a
becsületes munkától izzadt homlokkal!

Seneca elhallgatott, és a komor Plautusra néztem.

Megrázta a fejét. Még ne! Csupán egyetlen veszett
kutya tombolását hallottuk, de másik hét józan ember
is volt odabent. Lassan, alig mozdulva benéztem az
ajtórésen.

Caius a bal oldalamon állt, háttal az asztalnak, ahol a

könyveit tárolta. Két ember tartotta lefogva, egyikük,
a közelebbi gladiust nyomott a nyakához. Enid a
szoba közepén térdelt, nekem háttal, lehajtott fejjel.
Őt is ketten őrizték. Balra, látóterem legszélén éppen
csak ki tudtam venni egy másik férfit, aki az ajtó
közelében állt. Amennyire láttam, szabályos katonai
vigyázzba volt merevedve, ezért feltételeztem, hogy
az ajtó másik oldalán áll még valaki, akit nem látok.

Claudius Seneca Caius dolgozóasztalánál ült, de

mivel Enid és az őrei köztünk álltak, csak kinyújtott,
szandálos lába látszott. A nyolcadik férfi volt az
egyetlen, akit tisztán láttam, és fel is ismertem. Több
mint tizenhat éve nem láttam, mióta a mansióban
találkoztunk, de rögtön azonosítottam. A csinos
örömfiú volt, aki fekete szemfestéket kent magára.
Megöregedett, és már csinos sem volt, ráadásul
tribunusi egyenruhát viselt, de az arcán még mindig
ott volt az a jellegzetes, megvető, nőies
ajakbiggyesztés. A távolabbi falnak támaszkodva állt,
velem szemben, összefont karral, tekintete ide-oda
cikázott Caius, Enid és Seneca között.

Seneca elhallgatott, de senki más nem érezte úgy,

hogy meg kellene szólalnia. Maga alá húzta a lábát,
felállt, és egyenesen rám nézett. Egy pánikkal teli
pillanatig azt hittem, meglátott az ajtó mögött, de
ahhoz az emberhez beszélt, akinek a helyét eddig
csak sejtettem, de most már biztosan tudtam. Hangja
ezúttal normálisnak tűnt, ezúttal katonásan,
parancsolóan beszélt.

– Marius és Dedalus, valahol a birtokon találtok egy

kovácsműhelyt. Ott dolgozik Publius Varrus.
Hozzátok ide nekem! – A két férfi elindult, de a
következő szavával megállította őket. – Várjatok!
Nem akarom, hogy gyanút fogjon vagy bántódása
essen. Legyetek vele kedvesek és udvariasak.
Tisztelegjetek, mondjátok meg, hogy Picus legatus
hazatért, és itt van a villában a feleségével és az
apjával. Mondjátok meg, hogy a legatus még
lábadozik, és szeretné látni őt. Nem érdekel, hogy
utána mit mondotok neki, de hozzátok ide, és ne
gyanakodjon! Látni akarom az arcát, amikor
megpillant. Ha csalódást okoztok, felelni fogtok!
Indulás!

Hallottam, ahogy szabályosan tisztelegnek, és

elindulnak a félig nyitott ajtó felé. Ugrásra készen
várakoztunk, számítottunk rá, hogy felfedeznek
minket, de a katonák nem néztek se jobbra, se balra,
amikor kivonultak a szobából, így kissé javultak az
esélyek, de tudtuk, hogy nemsokára visszajönnek.

Dulakodás zaját hallottam, majd újabb sikolyt, és

gyorsan visszadugtam a fejem a réshez. Seneca
odasétált a gyerekágyhoz, és Enid bizonyára
igyekezett megakadályozni, mert most arccal előre
feküdt a földön, és halkan zokogott. Seneca lenézett
rá, és undorodva elhúzta az orrát.
– Tudod, talán én is örülnék egy fiúnak – mondta
csak úgy magának –, de képtelen lennék rávenni
magam, hogy hozzáérjek egy ilyen söpredékhez,
mint te, csak hogy legyen egy! Eh! – Megborzongott.
– Vigyétek a szemem elől ezt a bűzölgő némbert!
Szabaduljatok meg tőle, tapasszátok be a száját,
egyszer és mindenkorra! Ne itt, te ostoba! – Ezt már
az egyik emberének üvöltötte, aki felemelte a kardját.
A katona habozott, nem tudta, mit tegyen, miközben
Seneca a gyerekágy fölé hajolt, és megcsiklandozta a
csecsemő állát. Gügyögve beszélt a gyerekhez,
közben nem nézett sem Enidre, sem a fogvatartóira. –
Nem akarjuk, hogy a mocskos, bűzös nőstényvér
beszennyezze ezt a szép padlót, ugye? Vigyétek el
valahová, és tegyétek, amit tennetek kell! A lényeg,
hogy elhallgasson. – Felegyenesedett és megfordult,
hanglejtése ismét katonássá vált. – Lehet, hogy
megkívánjátok – horkantotta undorral. – Ha így lesz,
végezzetek gyorsan, és utána azonnal gyertek vissza.
De ne kiabáljon, és bizonyosodjatok meg róla, hogy
halott. Emeljétek fel!

Talpra rángatták Enidet, így oldalról láttam rá. Ajka

felhasadt, orrából vér csöpögött. Seneca előhúzta a
kardját, és kényeskedő mozdulatokkal levágta róla a
ruhát, miközben Caius hiábavalóan küzdött az őt
lefogó katonák szorítása ellen. Seneca végignézett a
meztelen nőn, arcát eltorzította az undor. Enid
lenyűgöző szépsége nem volt rá hatással.

– Ezt nézzétek! – Enid megduzzadt melleiből

szivárgott a tej. Seneca kardja hegyével megbökte az
egyik mellbimbót, érintése nyomán vér serkent.
Odafordult a falat támasztó cimborájához. – Egy
tehén. Egy hatalmas, visszataszító, koszlott tehén!
Pfuj! – megborzongott az undortól, Enid pedig
leköpte. Seneca visszafordult, és brutális erővel
gyomron rúgta. Picus felesége felnyögött a
fájdalomtól, és össze is esett volna, ha nem tartják
két oldalról.

Rohadt fattyú! – gondoltam. Már csak ezért is meg

fogsz halni!

– Vigyétek innen a szajhát! Undorodom a látványától

is!
Ahogy a két férfi megfordult, hátrahajoltam és
Plautusra néztem, aki két ujját felemelve bólintott.
Hátunkat a falhoz szorítottuk, és vártunk. Enid erős
lány volt, és a fájdalmai ellenére keményen küzdött.
Hosszú ideig tartott, míg elráncigálták az ajtóig.
Hallottam, hogy Seneca azt mondja, „Csukjátok be
mögöttük az ajtót!”, és reméltem, hogy Plautus is
hallja, és nem siet el semmit. Odaértek a kijárathoz, a
két katona minden figyelmét és erőfeszítését
lekötötte megszállottként küzdő foglyuk. Ahogy
kiértek, valaki rögtön becsukta mögöttük az ajtót.
Plautusszal egyszerre mozdultunk, és a két katona
meghalt, mielőtt egyáltalán felfogták volna, mi
történik velük. Halkan távoztak, de mielőtt a testüket
leereszthettük volna a padlóra, Enid összeesett, a
keresésemre küldött két ember pedig belépett az
udvarra. Most már nem volt értelme csendben
maradni. Elhajítottuk a két holttestet, és a következő
pillanatban felharsant egy hang a szobában:

– Mi volt ez?

– Tiéd Caius, én elintézem ezt a két fattyút! – Plautus

küzdőtartást vett fel, és máris elindult előre. Enid
mozdulatlanul feküdt ugyanott, ahol összeesett. Az
ajtó felé indultam, amikor kivágódott előttem, és az
Excalibur már hasította is a levegőt az első kilépő
felé. A kard hegye úgy metszette át a férfi torkát,
mintha nem is ütközött volna ellenállásba. A katona
szeme és szája kitágult a hitetlenkedéstől, de a
lendülete továbbvitte. Rossz lábamra nehezedve
oldalra léptem, követtem a csapás irányát, és
visszakezes vágással fogadtam második ellenfelemet,
akinek ideje sem maradt felocsúdni meglepődéséből.
Őt is a kard hegye, a penge utolsó hat hüvelykje
kapta el. Majdnem hétlábnyira állt tőlem, és éppen
előhúzta a gladiusát, így a karja felfelé állt, készült a
lecsapásra. Pengém a csuklóján érte el, és lemetszette
a kezét, mielőtt csörrenve a sisakjának ütődött.
Hátam mögül fémes csattanásokat hallottam, ahogy
Plautus harcba szállt a másik kettővel. Berontottam a
szobába, útközben tövig döfve égi kő tőrömet
kezetlen ellenfelem még mindig felemelt karja alá,
majd lendületemet kihasználva ki is rántottam belőle.

A szemem elé táruló kép beleégett az elmémbe, akár

egy mozaikkép. Seneca még mindig a bölcső
mellett állt, a döbbenettől kővé meredve, szeme és
szája is tágra nyílt a dühtől és a meglepődéstől. Kezét
maga elé emelve rám szegezte az ujját. Caius bicegő
futással előrevetette magát, hogy megtámadja
Senecát vagy mentse a gyermeket – nem tudhattam,
mi a célja. Az örömfiú – magamban már csak így
neveztem – tőrrel a kezében megpróbált elé vágni,
bal keze Cai után nyúlt. Miközben mindezt
feldolgoztam, a két test találkozott, és a fiatalabb
férfi súlya hátralökte az egyensúlyát vesztett Caiust.
Az örömfiúban viszont nagyobb erő lakozott, mint
gondoltam. Bal karját Cai nyaka köré fonta, és ott is
tartotta, amíg a lendülettől neki nem ütköztek a
falnak. Mielőtt bármit tehettem volna, az örömfiú a
falhoz szegezte az elkeseredetten küzdő Cait, és
tőrének hegyét a fül alatt Britannicus nyakába döfte.

Tétováztam, és ezzel elveszítettem a

kezdeményezést. Hallottam, ahogy Seneca kardja
szisszenve elővillan a hüvelyéből, és hangja betölti a
szobát.

– Öljétek meg az öreget! Őt keressük!

És Caius ekkor visszaadta nekem az elveszített
helyzeti előnyt. Felrántotta a térdét, és egész
testsúlyát beleadva eltaszította ellenfelét a faltól. Az
örömfiú elém tántorodott, én pedig lecsaptam a
hátára a kardommal, akár egy fejszével. Az ütés a
vállán érte, és könnyedén átvágta a bőrvértet, ám bele
is akadt, a keményített páncél két szívverésnyi ideig
fogva tartotta a pengét.

Fehér villanást láttam a szemem sarkából, és a kardot

egy rántással kiszabadítva a mozgás felé fordultam.
Seneca a ruhájánál fogva kiemelte a gyermeket a
bölcsőből, és Enid, a gyönyörű, meztelen Enid
rávetette magát. Ahogy egymásnak ütköztek,
gondolatban felsikoltottam, mert láttam a felfelé
szúró pengét. Enid görcsösen összerándult, egész
teste vonaglani látszott a szúrás helye körül, aztán
Seneca vadul ellökte magától, és úgy állt ott villogó
szemmel, akár egy Hádészból szabadult démon,
véres pengével az egyik kezében, az anyja vérében
fürdő, üvöltő csecsemővel a másikban. Enid a hátára
zuhant, karját vérző hasára szorította, lába időnként
megrándult. Az örömfiú közben összeszedte magát,
és szinte észrevétlenül elkezdett odébb kúszni a
földön fekvő Caius mellől.

– Hátra! – Seneca tekintetében ugyanazt

gyomorforgató, üres megszállottságot láttam, amire
régről emlékeztem. – Vissza! Vissza, vagy a kölyök
meghal!

– Ha a gyereknek baja esik, hónapokig fogsz

haldokolni, Seneca, az anyja vérére esküszöm!

– Akkor mentsd meg! Mentsd meg a kis fattyút! –

Magasan a feje fölé emelte a kivörösödött arccal
üvöltő Merlynt. Másik kezével a gyerek hasához
nyomta a véres pengét. – Mentsd meg, Varrus, te
rühes szajha ivadéka! Dobd le ezt a kardot! Most!
Ide, mellém! Dobd ide! – Torkaszakadtából üvöltött,
és meg voltam győződve róla, hogy bármit teszek,
végez a gyerekkel.

Nem volt választásom. Enid mozdulatlan testére

pillantottam, a halál valahogy furcsává tette. Caius
nyakából lassan bugyogott a vér az örömfiú tőrének
pengéje mellett. Maga az örömfiú két lépéssel
lehetett mögöttem, fájdalmasan vonszolta magát a
márványpadlón. Arra a rengeteg vérre, pusztításra,
nyomorúságra és fájdalomra gondoltam, amit az a
sok évvel ezelőtti nap váltott ki, és úrrá lett rajtam a
gyásszal keveredő harag. Ezért halt meg annak idején
Phoebe, most pedig Enid és Caius. Mindannyian
ártatlanok voltak. Az égi kő tőr a lábamhoz esett,
ahogy két kézre fogtam a kard keresztmarkolatát, és
a hegyét dárdaként vágtam az örömfiú lapockái közé,
egyenesen a gonosz szívébe.

– Varrus! – A hang egy megszállott sikolya volt. –

Parancsot adtam! Nem hallottad? Parancsot adtam!
Lassan, hitetlenkedve megfordultam, és Seneca
látványára le kellett hunynom a szemem.
– A kardot! Ide vele, most!

Erősen ráfogtam a markolatra, és lassan forgatni

kezdtem jobbra-balra, amíg ki nem tudtam húzni a
testből. Aztán odadobtam neki, már nem törődtem
semmivel. A gyermeknek élnie kellett. Ha átadom
neki, talán még egy ilyen megszállott sem képes
bántani őt… A kard hangos csörrenéssel csapódott a
márványlapoknak, és odacsúszott a lábához. Egyik
kezével továbbra is a gyereket tartva maga mögé
rúgta
fegyvert.

– Most pedig térdre, te nyomorék disznó!

Éreztem mind az ötvenhét évemet, és éreztem, hogy

elszáll belőlem a küzdeni akarás. Egy halk, meglepett
és tiszta hang a fejemben azt mondta, még soha nem
láttam ennyi vért egyetlen helyiségben. Mindenhová
jutott belőle, és egy cseppje sem volt az enyém. Még
a gyermek is vérzett, ahol Seneca megvágta apró
arcát a pengéjével. Láttam Cai vérét, Enid vérét, az
örömfiú vérét és a többi ember vérét, akit megöltem.
És tudtam, nemsokára látni fogom saját véremet is,
mert nem akartam többé harcolni. Azt akartam, hogy
vége legyen. Szemem elhomályosították a könnyek,
és hangosan zokogtam – nem a vereségem miatt,
hanem mert tudtam, hogy meg fogja ölni Merlynt.
Térdre zuhantam. Már nem tudtam, hol vagyok és
miért. Csak a vért láttam, és véget akartam vetni az
egésznek. Aztán Seneca hirtelen felegyenesedett és
hátralépett.

– Vissza! – sikoltotta. – Vissza, vagy megölöm a

kölyköt!
Kábultan néztem hátra, és ahogy megpillantottam
Plautust az ajtóban, egy pillanat alatt magamhoz
tértem. Egyik kezemmel a véres padlóra
támaszkodva talpra álltam.

Plautus még mindig a jobb kezében tartotta a hosszú

kardot, a ballal viszont a melléből kiálló gladius
markolatát fogta. Arca halottsápadt volt, beesett
szeme szinte lángolt. Úgy lépdelt, akár egy részeg,
lassú tántorgással haladt előre. A halál volt az arcán –
Claudius Seneca halála. Seneca félig oldalazva
hátralépett, és ismét azt üvöltötte, hogy megöli a
gyereket.

Plautus imbolyogva megállt.

– Gyerünk! – mondta halk, de tiszta hangon. – Nem

az enyém, mit érdekel engem. Én csak végezni
akarok veled, te bűzlő hányadék!

Égi kő tőröm a lábamnál hevert a földön; Plautus tett

még egy imbolygó lépést; láttam, hogy Caius is
megmozdul, éppen amikor Plautus vért öklendezve
térdre esett.

Seneca képtelen módon nevetésben tört ki, a magas

hangú, éles vihogástól kirázott a hideg. Tett még két
lépést oldalra, hogy minél jobban eltávolodjon a
felkelni próbáló Plautustól, és barátomat figyelve
megrázta magasba tartott kardját és Merlynt. Lába
ekkor beleakadt az Excalibur keresztvasába.
Lepillantott, hogy megnézze, mi az, és újra odébb
rúgta a kardot. A fegyver végigcsúszott a
márványlapokon, és pontosan Caius Britannicus
nyitott szeme előtt állapodott meg.

Plautusnak hihetetlen módon sikerült újra talpra

állnia, és tett még egy tántorgó lépést Seneca felé.
Gyorsan lehajoltam és felkaptam a tőrt. Seneca
vinnyogott, akár egy gyerek, tovább hátrált, aztán
lábujjhegyre emelkedett, és a tekintete ide-oda
cikázott köztünk. Nem vette észre Caiust, aki fekvő
testhelyzetében valahogy meglendítette az
Excaliburt. A fényes penge éle belemart Seneca
térdhajlatába, átvágta a megfeszült inakat, amitől
Seneca hátraesett, és vállával a földnek csapódott.
Merlyn haldokló nagyapjára zuhant. Seneca
sikoltozott, akár egy nő, hevesen kapálózva
vonaglott, és megpróbált felállni, de sokkal
komolyabb sérülést szenvedett, mint én annak idején.
A gyermek üvöltése beleveszett az övébe.

Elindultam felé. Mintha egy örökkévalóságig tartott

volna, mire odaértem. Sikoltozva és köpködve kapott
felém karommá görbített ujjaival. Megfogtam a kard
markolatát, és kihúztam a fegyvert a lába alól,
közben éreztem, hogy a penge ismét húsba vág.
Szenvtelen arccal figyeltem. Caius Seneca mögött
feküdt, bal karjával óvón ölelte át síró unokáját.
Nyaksebéből már nem folyt a vér, teste mozdulatlan
volt. Sápadt arcára néztem, és az idő ismét lelassult,
ahogy a nagy kard markolatára fontam az ujjaimat. A
sikolyokra és az átkokra ügyet sem vetve magasan a
fejem fölé emeltem az Excaliburt, és teljes erőmből
lecsaptam, elválasztva Caesarius Claudius Seneca
fejét a törzsétől.

– Helyes döntés! – hörögte Plautus saját vérétől

fuldokolva, és hallottam, ahogy utoljára összeesik
mögöttem. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam,
az arcára zuhant, illetve a melléből kiálló kard
markolatára.

Lassú léptekkel odasétáltam az Enidről levágott

ruhák halmához, és betakargattam meggyötört,
meztelen testét. Aztán kézbe vettem az
unokaöcsémet, és elhagytam vele a mészárszéket.

Merlyn a meleg, napsütéses udvaron elcsendesedett.

Bal alkaromra fektetve cipeltem, ahogy Caius
nagyapja is szokta, a jobbommal az Excaliburt
markoltam. Valahonnan a távolból csatazajt
hallottam, de nem törődtem vele. A magasban
pacsirta énekelt, a közelben feketerigó trillázott.
Hallottam, hogy a nevemet kiabálják, és lódobogás
közeledett, de az sem érdekelt. A kovácsműhely
csendes és biztonságos hely lesz a gyermeknek, ott
sötét van és meleg. Csak ez számított.

Nekem is szükségem volt egy sötét, biztonságos

helyre, ahol elrejtőzhetek az elmémet marcangoló
iszonyat elől.

EPILÓGUS:
A. D. 401, NYÁR

Ullic a vállamra csapott, felállt a sámliról, és kisétált

a fényes, forró napsütésbe, otthagyva a
munkaasztalon nehéz ceremoniális sisakját. Átfutott
az agyamon, hogy utána szólok, de aztán eszembe
jutott, hogy bár a sisakot sas díszítette, nem fog
elrepülni, és később biztosan visszajön érte.
Elmosolyodtam a gondolatra, és a fényezőolajos
edény után nyúltam, de ujjaim beleakadtak a
peremébe, felborították, és a ritkás olaj végigömlött
az asztalon. Káromkodva próbáltam felkapkodni a
veszélybe került tárgyakat, és belém hasított az
emlékezés fájdalma, amikor megérintettem a
tekercset, amely elfeledve hevert ott hónapok óta.
Néhány pillanatig kővé dermedve álltam a papiruszt
markolva, aztán visszaültem a helyemre, és hagytam,
hogy a kiömlött olaj tegye a dolgát. Másodszor
göngyöltem ki a tekercset, mióta megkaptam.
Üdvözöllek, Apám!

A jóslatod valóra vált, Stilicho visszahívott Rómába.

A barbár Alaric király – mennyire más ember, mint a
mi Alaric barátunk! – és vizigótjai készen állnak az
anyaország megtámadására. Kapkodva készülök az
utazásra, mert a lehető leggyorsabban útra kell
kelnem. Stilicho parancsa egyértelmű volt. „Gyere
azonnal, hozd az embereidet, és minden mást hagyj
hátra!” Ebben az esetben ez a lovakat is jelenti, mivel
ennyi idő alatt nem tudom átszállítani mindegyiket. A
megbízatásod tartalmazza, hogy te vegyél át mindent,
amit itt kell hagynom.

Üzenetet küldtem glevumi, durovernumi és

londiniumi táboraimba, hogy számítsanak az
embereid érkezésére, akik elviszik az összes
hátrahagyott lovat, vagyis mindösszesen
hatszáznyolcvan állatot. Gyűjtsd össze őket minél
előbb. Nekem azonnal indulnom kell, de lesznek,
akik csak később követnek. Tudom, hogy jó hasznát
veszitek a lovaknak. Egy nap majd visszajövök értük.
Rád bízom, hogy meggyőzőerőddel és érveiddel
elmagyarázd a helyzetet Enidnek. Próbáltam írni
neki, de nem találtam a megfelelő szavakat. A sebeim
begyógyultak, de megnémultam és elcsúfultam, így
most egy olyan férjet kell elviselnie, aki nem csak
visszataszító, de még távol is szolgál. Ha gondolod,
magyarázd el neki, hogy ez a kettő kioltja egymást.
Egy nap biztosan visszatérek. Add át szerető
üdvözletem Publius Varrusnak és családjának. Amíg
távol vagyok, gondoskodj a feleségemről és a
fiamról.
Isten veled.

Picus

Utóirat: Mióta megsebesültem, semmit nem

hallottam Senecáról. Lehet, hogy meghalt az északi
harcokban, legalábbis nagyon remélem. Ha még él,
akkor velem együtt el fog hajózni Stilicho
utasítására.

A szavak még most, hónapok után is képesek voltak

fájdalmat okozni. A katona, aki a levelet hozta, a
munkámban zavart meg. Luceiia küldte hozzám az
üzenettel, és miután elolvastam, mondtam neki, hogy
menjen az erőd konyhájára, egyen valamit, mert úgy
gondoltam, azonnal vissza kell indulnia. Ő azonban
közölte, hogy a neve Gwynn, és Britanniában ő volt
Picus istállómestere. Picus azért hagyta hátra, hogy
együttműködjön az időközben nagyon megöregedett
Victorexszel. Meglepetten, és a levél tartalmától még
mindig döbbenten köszöntöttem őt a kolónián, és
értetlenül nézett rám, amikor így neveztem kis
közösségünket. Arra gondoltam, mindent
elmagyarázok neki, de akkor éppen nem volt
türelmem hozzá, ezért csak annyit mondtam, később
meghallgathatja a teljes történetet.

Rám mosolygott, feszesen tisztelgett, én pedig

figyeltem a távozását, és arra gondoltam, milyen
hihetetlenül fiatalon vonult vissza a britanniai
birodalmi hadseregek istállómesteri tisztéről. Az is
eszembe jutott, hogy a történet, amit el akarok
mesélni neki, valójában nem is olyan hosszú.

Caius Britannicus, aki ezt a kolóniát létrehozta,

Britannia legrégebbi római városában született,
melyet egy olyan település helyén építettek fel, ahol
évszázadokon át tisztelték Lodot, a keleten élő
trinovantok hadistenét. Az azóta eltelt négyszáz
évben az emberek Colchesterre változtatták a nevét,
ami „dombon lévő erődöt” jelent, de Caius mindig is
a valódi, ősi nevén, Camulodonumnak hívta. Mindig
is sajnálta, hogy az emberek pusztán a változtatások
kedvéért eszközölnek változtatásokat, ügyet sem
vetve a megváltoztatott dolgok hagyományaira vagy
ősi értékére.
Itt, az általa tiszta szívből szeretett nyugaton, egy
másik dombon felépített egy másik erődöt, aminek
nem volt neve. Ez volt az ő síremléke, ez állt a sírja
fölött. Luceiia húga, az én feleségem az ő emlékére
adott neki nevet, és mivel emlékezett bátyja szavaira,
nem „valami kelta nyelvtörőt”.

Camelotnak hívtuk, Caius Britannicus, az utolsó

dicső római sas emlékére. Amikor mi is meghalunk,
az emberek majd úgy értelmezik, ahogy akarják.

Elengedtem a tekercset, amely halk papírzörgéssel

összeugrott, és azon gondolkodtam, vajon látom-e
még valaha Picus Britannicust. Aztán újra tudatára
ébredtem a hüvelykujjam alatti sima, csiszolt
fafelületnek, és lenéztem a tartóra, melynek
készítésébe oly sok időt öltem. Általában nem
dolgoztam fával, de nem volt más választásom, mint
magam elkészíteni egy sokkal kisebb alapján, amit
még nagyapám hagyott rám az ég ikő tőrrel együtt,
sok-sok évvel ezelőtt. A doboz sima, csiszolt
tölgyfából készült, a tetejébe egy ezüstcsillagot
süllyesztettem, melyet aranycsóva követett. Átvittem
a műhely hátuljába, ahol kinyitottam, és ujjaimat
még egyszer végigfuttattam a belsejét beburkoló
őzbőrön. Megfelelő lesz.

A kard ott feküdt, ahol hagytam, beburkolva egy

selyemruhába – ha Luceiia tudott volna róla, élve
megnyúz. Széthajtottam a szövetet, és kiemeltem
belőle a fegyvert. Excalibur! Tökéletesen illett rá a
név. A tükröződő penge megvillant, a gondosan
kovácsolt él víztükrön táncoló árnyékokra
emlékeztető mintázatán sziporkázva tört meg a fény.
Ez volt életem főműve: egyetlen kard, a penge
hegyétől a kagyló alakú markolatgombig egyedi
darab, királyhoz illő fegyver, egy királyhoz, akinek a
napja csak azután fog eljönni, hogy én már rég porrá
váltam. Akárki is lesz, méltó kard birtokosává válik,
és biztos voltam benne, hogy amíg az Excalibur
létezik, az én nevem is fennmarad. Megemeltem,
csodáltam a fény játékát a méretes keresztvason,
élveztem az óriáscápa bőrével burkolt markolat
fogását. Caius Britannicus sosem adózhatott a csoda
előtt, amivel a Tó Hölgye kedveskedett nekünk. Ám
egy alkalommal ő is meglendítette, mielőtt még a
markolat megkapta volna a cápabőrt, és akkor sem
csúszott ki a kezéből. Óvatosan
belehelyeztem a tartóba, a gondosan a méretére
igazított őzbőr bélésbe, és rácsuktam a tetőt.

Ullic nagy, ceremoniális sisakja még mindig ott

feküdt a munkaasztalon; felvettem, fejmagasságba
emeltem, és belenéztem a masszív ragadozócsőr
fölött villogó ádáz, sárga szempárba. Egy pillanatra
felkeltette a szakmai érdeklődésemet, és
eltöprengtem, hogy a készítő miként tudta megőrizni
ilyen élethűnek az óriási madarat, de a szem hirtelen
eltűnt, és már Caius nézett rám azon a csaknem ötven
évvel korábbi napon, amikor rám talált megbénulva,
a holttestek között. Elszorult a torkom, és halk
mordulással a fejembe nyomtam a sisakot. Vállamra
vetettem az Excalibur dobozát, és visszasétáltam a
házba, szeretett feleségemhez – aki vagy otthon várt,
vagy nem, ha a női tanács egyre hosszabb
gyűléseinek egyikén kellett részt vennie –, valamint
családom többi tagjához, álmaink örököseihez,
legjobb barátom unokájához, és a sajátomhoz.
Azon töprengtem, a két fiú közül melyik fogja viselni
a kardot. Uther, aki már hat hónaposan valóságos
vasgyúró volt, és anyja, a kis Szarka szépségét
örökölte, vagy szelídebb unokatestvére, Merlyn, az
aranyhajú Britannicus? Élvezettel merültem bele a
kérdésbe, és azon kaptam magam, hogy hónapok óta
először fütyörészek, miközben a nyári napsütésben
ballagok. Equus közeledett Josephus, a fiatal tanonc
társaságában, aki a legjobb mesterünkké vált.
Észrevettem, amire korábban nem figyeltem fel –
hogy Josephus már felnőtt férfi –, és mosolyogva
nyugodtam bele egyszer és mindenkorra, hogy a
gyermekek felnőnek, és hogy a saját feladatomat
nagyjából elvégeztem.
Tartalom

A SZERZŐ JEGYZETE

Rangok és címek
Lovasság
A korai keresztények és az ő
Krisztusuk
Helynevek
PROLÓGUS: A. D.387
ELSŐ KÖNYV Telepesek
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
MÁSODIK KÖNYV A
régens
IX .
 X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
HARMADIK KÖNYV
Genezis
XVII.
XVIII.
XIX.
XX.
XXI.
XXII.
XXIII.
XXIV.
NEGYEDIK KÖNYV A
kard
XXV.
XXVI.
XXVII.
XXVIII.
XXIX.
XXX.
EPILÓGUS:
A . D. 401, NYÁR