Carl Gustav Jung:

Mélységeink ösvényein
Az élet delén

A személyiség kialakulása

A komplexus elméletről általában

A kollektív tudattalan archetípusairól

Az anyaarchetípus lélektani aspektusai

Általános szempontok az álom lélektanához

Az álom funkciói elemei

A gyermekarchetípus lélektanához

A mesebeli szellem fenomenológiájához

Az élet delén:

A kultúrember élete tele van problematikával, lelki folyamatainak nagy részét fontolgatások,
kételyek, próbálkozások teszik ki – csupa olyan dolog, amelyet a primitív ember tudattalan
ösztönös lelkével úgyszólván egyáltalán nem ismer. Hogy a problematika egyáltalán létezik,
azt a tudat növekedésének köszönheti, ez a kultúra trójai falónak beillő ajándéka.
Az ösztöntől való eltérés és az ellenszegülés alkot tudatot.
Az ösztön természet és természetet akar. Ellenben a tudat csak kultúrát
akarhat, vagy annak tagadását.
Amennyiben még természet vagyunk, tudattalanok vagyunk és a
problémátlan ösztön biztonságában élünk. Minden, ami bennünk még
természet, berzenkedik a problémától, mint hogy ennek kétség a neve, s
mindenütt, ahol kétség uralkodik, ott bizonytalanság van és többfelé
nyílnak válaszutak. Csak ahol különböző utak látszanak lehetségesnek, ott
eltértünk az ösztön biztos vezetéséről és ki vagyunk szolgáltatva a
félelemnek.
Minden probléma lehetőséget nyújt tudatunk kifejlesztésére, ugyanakkor
arra ösztökél, hogy búcsút mondjunk minden tudattalan
gyermekbetegségnek és természethez tapadásnak.
Ez a késztetés olyan fontos lelki tény, hogy a keresztény vallás
legfontosabb tantételeinek egyikét képezi, pedig csupán a természeti
ember feláldozása - ama bibliai bűneset átoknak tünteti fel a tudatosodást.
Vágyunk az egyszerű és sima élet, ezért minden ami kérdéses TABU. Vakok
vagyunk arra, hogy csak kérdések által juthatunk bizonyosságra és
eredményekhez csak kísérletezéseken át vezet az út.
Az ember önmagából és a maga sajátos minőségéből szülte
tudományait - azok az ő lelkének tünetei. Tudat nélkül nincsenek
problémák. A felismerés a tudat forrása.
Akkor beszélünk felismerésről, ha sikerül valami új érzékelést egy már
fennálló összefüggéshez csatolni, mégpedig úgy, hogy nem csak az új
érzékelés, hanem egyidejűleg a már meglévő tartalmak is ott vannak
tudatunkban.
A felismerés alapja tehát az, hogy pszichikus tartalmak összefüggése
jelent meg képzeletünkben. Úgy látszik tehát, hogy megfigyelésünk és
felismerésünk számára hozzáférhető első tudatforma két vagy több
pszichikus tartalom puszta összefüggése. - Tudat szigetek, elképzelt
tartalom összefüggések, harmadik személyben beszél önmagáról. - Csak
később, amikor az én-sorozat vagy az úgynevezett én-komplexus saját
energia birtokába jut, áll elő az az érzés, hogy én alany, illetve én vagyok.
Ezen a szinten veheti kezdetét az emlékezet kontinuitása.
A tudat gyermeki foka még nem ismer problémákat, mert még semmi nem
függ szubjektumától, minthogy a gyermek maga teljesen a szülőktől függ.
A pszichikus megszületés és ezzel a szülőktől való tudatos különbözőség
általában csak serdülőkorban következik be a szexualitás betörésével.
Ezzel a pszichológiai forradalommal a szellemi is együtt jár. A testi
jelenséggel ugyanis az én oly nagy mértékű hangsúlyt kap, hogy gyakran
aránytalanul érvényesül.
Eddig a korszakig az egyén pszichológiája ösztönszerű, s ennél fogva
problémátlan. Még nem ismeri a problémás állapot belső hasadtságát.
Ilyen helyzet akkor kezd kialakulni, amikor a külső korlát belsővé válik,
vagyis az egyik belső késztetés a másik ellen lázad. - A problematikus
állapot akkor keletkezik, amikor az én-sorozat mellett egy hasonló
intenzitású második tartalmi sor keletkezik.

A gyermeki psziché fejlődése:

 anarchikus kaotikum állapota

 én-komplexum megjelenése
 a kettősség dualisztikus állapotának tudata

Az ifjúkor problémája / serdülőkortól 35-40 évesig /:

Csak a felnőtt embernek lehetnek kétségei önmaga felől, s kerülhet így önmagával ellentétbe.
Problémák: az élet külső nehézségei /egzisztencia/ belső nehézségek: szexuális ösztön okozta
zavarok, kisebbrendűségi érzés. Tapasztalatok szerint azok a fiatalok, akiknek az élet külső
nehézségeivel keményen meg kell küzdeniük, nem kénytelenek bajlódni belső problémákkal,
míg azok, akiknek a külső alkalmazkodás ilyen-olyan okból könnyen megy, vagy szexuális
problémákat, vagy kisebbrendűségi konfliktusokat fejlesztenek ki.
A neurotikus beteg, mert nincs tudatában problémájának, a problémás
ember viszont tudatos dimenziójától szenved, ám anélkül, hogy beteg
volna.
Az ifjúkori problémák közös vonása:
Többé kevésbé jól megkapaszkodnak a gyermekkor tudati szintjén,
berzenkednek a bennük és körülöttük ható sorshatalmak ellen, amelyek
bele akarnak vezetni minket a világ forgatagába. Van ebben valami a
keverő anyag lustaságából, megmakacsolják magukat az eddigi
állapotukban, amelynek tudatossága csekélyebb, önzőbb, szűkebb a
dualisztikus fázis tudatosságánál, amelyben az egyén szembekerül azzal a
szükségszerűséggel, hogy azt, ami más, ami idegen szintén énjéhez
tartozónak ismerje fel és fogadja el. Ez az ellenállás gátat akar vetni az
élet kitágulásának, amely ismertetőjele ennek a fázisnak.
Aki az újtól s idegentől félve az elmúlthoz regrediál, az ugyanabban a
neurotikus állapotban leledzik, mint az, aki az újjal azonosítja magát,
elmenekül a múlttól. Alapjában véve ugyanazt teszik: mentik
tudatszűkületüket, ahelyett, hogy ellentétektől hajtva szélesebb és
magasabb rendű tudatállapotot építenének fel. Ezek a tények egy
bizonyos fajta megoldást erőszakolnak ki, mégpedig az elérhetőre való
korlátozódást, bizonyos képességek differenciálódását, ami a
társadalmilag teljesítő képes egyén tulajdonképpeni lényege.
Teljesítmény hasznosság stb. azok az eszmények, amelyek látszólag kiutat
mutatnak a problémák zűrzavarából - ám nem igazítanak el emberi
tudatunk további fejlődésére, vagyis arra nézve, amit kultúrának
nevezünk. Mindamellett ifjúkorban ez a döntés normális és okvetlenül
jobb, mint elakadni a puszta problematikában.
A probléma tehát úgy oldható meg, ha azt ami a múltból adódik,
hozzáigazítjuk az elkövetkezendő lehetőségeihez és követelményeihez. Az
elérhetőre szorítkozunk, ami lélektanilag azt jelenti, hogy lemondunk
minden más lelki lehetőségről.
A problémák értelme és célja nem a megoldásban rejlik, hanem
abban, hogy szüntelen munkálkodjunk rajtuk. Madách: „Az ember
célja a küzdés maga.”
Csak ez óv meg az elbukástól és megkövüléstől. Minél közelebb kerülünk
életünk közepéhez, s minél jobban sikerült személyes beállítottságunkban
és szociális helyzetünkben megerősödnünk, annál erősebb a látszat, hogy
felfedeztük a helyes életirányt s a magatartás igazi eszményeit és
alapelveit. E közben szem elől veszítünk egy lényeges tényt, hogy a
társadalmi cél elérése a személyiség teljességének rovására
megy.

35-40 között:

Jelentős változás készülődik az emberi lélekben a tudattalanból kiindulva. Vagy karakter

változás lép fel, vagy az eddigi meggyőződések és alapelvek kezdenek megkeményedni,
különösképpen az erkölcsiek - ezek 50 felé fanatizmusig fokozódhatnak.
A felnőttkor igen gyakori neurotikus zavarainak megvan az az egy közös
vonásuk, hogy az érintettek ifjúságuk pszichológiáját át akarják menteni
abba a korba, amikor már elharangozták életükben a delet.
A férfi élete első felében a maga férfiszubsztanciájának nagy részét
felemészti, s aztán már csak a női szubsztancia kisebb kvantuma van neki
hátra, a nőknél ugyanez fordítva történik /anima - aminusz előretörés/.
Életünk délutánján nem élhetünk ugyanazon program szerint, mint
délelőtt, mert a mi délelőtt sok, az délutánra megfogyatkozik, s ami
délelőtt igaz, az este már nem az. Ha a fiatal túl sokat foglalkozik
önmagával, az csaknem bűn, vagy legalább is veszély, az öregedő
embernek viszont kötelessége, hogy szükségszerűen komoly figyelmet
szenteljen legbelsőbb önmagának.
A 40 éven felüliek iskolája a vallás lehet optimális esetben.
Pénzszerzés, társadalmi egzisztencia, család, utódok - ez még
merő természet, nem kultúra. A kultúra a természeti célon túl
található. Tehát a kultúra lehetne az élet második felének az értelme és
célja?
Primitív törzseknél azt látjuk, hogy csaknem mindig az öregek a
misztériumok és törvények letéteményesei, s elsősorban ebben fejeződik
ki a törzs kultúrája.
Lélekgyógyászati álláspontból nézve is jó volna, ha úgy tudnánk gondolni,
hogy a halál csak átmenet, része egy ismeretlen nagyságú és hosszúságú
életfolyamatnak. Csupán azt a gondolkodást értjük, ami semmi más, mint
egyenlet, amelyből soha ki nem jön több, amit belevittünk. Ez az
intellektus, ám rajta túl létezik egy olyan gondolkodás, amely ősi
képekben, szimbólumokban megy végbe, s ezek régebbiek a
történeti embernél, ősidők óta vele születetek, végeláthatatlan
generációkon át fennállnak, s örök elevenen betöltik lelkünk
mélységes alapjait.
Teljes élet csak velük összhangban lehetséges, a bölcsesség a hozzájuk
való visszatérés. Valójában nem hitről, nem tudásról van szó, hanem
gondolkodásunk megegyezéséről tudattalanunknak ezen ősképeivel,
amelyek minden gondolat elképzelhetetlen anyjai, bármilyet képes is
kiokosodni tudatunk. S ezeknek az ősgondolatoknak egyike a halálon túli
élet eszméje. Az ősképek olyan „lelki szervek”, melyeknek gondját kell
viselni.

A személyiség kialakulása:

Egyes nézetek szerint minden emberi lény végső célja és leghőbb óhaja ama teljesség
kibontakozása, amelyet személyiségnek neveznek.
Nevelési problémánk az a mindentől beteg ügy, hogy egyoldalúan
hangsúlyozzák: a gyereket nevelni kell, miközben szem elől vesztik a
felnőtt nevelők neveltetési deficitjeit.
Amit úgy minden további nélkül személyiségen értünk, az valami
meghatározott, ellenállóképes és erővel felruházott lelki
teljesség, a felnőtt eszmény.
Minthogy a felnőttben ott rejlik a gyermek, egy örök gyermek, aki
szüntelen formálódik, sosincs kész, s állhatatos gondozásra, figyelemre és
nevelésre volna szüksége. Ez az emberi személyiségnek az a része, amely
a teljességre szeretne felnőni.
A gyermekben nem hozhatok létre olyan hibát, amit magam is még mindig
elkövetek. Mindaz, amit meg akarunk változtatni a gyermekben, ajánlatos
előbb magunkban megvizsgálni.
A személyiség a gyermekben csírázó mag, amely csak az élet
hatására és sodrában fejlődik ki fokozatosan. Meghatározottság,
teljesség és érdeklődés nélkül egyetlen személyiség sem léphet
elő. Ezt a három tulajdonságot nem lehet és nem is szabad
gyermekre alkalmazni.
Senki sem képes személyiséggé nevelni, aki maga nem az.
És nem a gyerek, hanem a felnőtt érheti el a személyiség szintjét, mint az
e célra irányuló élet teljesítményének érett gyümölcsét. Mert a
személyiség elérése nem kevesebbet tartalmaz, mint egy különleges
egyedi lény teljességének a lehető legjobb kibontakozását. Egy teljes
emberélet kell ide, összes biológiai, szociális és lelki aspektusával. A
személyiség speciális élő teremtés veleszületett sajátosságának
legmagasabb szintű megvalósulása.
A személyiség legemelkedettebb életkedvnek, az individuálisan
létező abszolút igenlésnek s az univerzálisan adotthoz való
legeredményesebb alkalmazkodásnak bátor tette, amely a saját
döntésnek a lehető legnagyobb szabadságával párosul. Csak amit
teszünk mutatja meg, hogy kik vagyunk.
A személyiség, mint lényünk teljességének maradéktalan megvalósítása
elérhetetlen eszmény. Ám az elérhetetlenség sosem érv az ideállal
szemben, mert az eszményképek csakis útjelzők és sohasem célok.
Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az embert is.
Nyomós segítség nélkül semmi sem változik meg, legkevésbé az emberi
személyiség. A személyiség fejlődése nem engedelmeskedik holmi
óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek, nem
nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét. „Sokan vannak
az elhívottak, de kevesen a választottak.”
A személyiség kifejlődése csíra építményéből teljes tudatosságra
kegyelmi ajándék, s egyben átok: első következménye az egyedi lény
tudatos és elkerülhetetlen elkülönülése a csorda tudattalanságának
egybemosódásától. Ez az elmagányosodás.
A személyiség fejlődése azonban többet jelent puszta félelemnél, mely
attól tart, hogy ennek abnormis szüleményei lehetnek vagy miatta
elmagányosodnak. Jelenti azt is: hűek maradunk saját törvényünkhöz.
A saját törvény iránti hűség bizalmat jelent e törvény iránt, lojális kitartást
és csupa bizalom reményt, ennél fogva olyan lelkületet, amilyennel a
vallásos embernek Isten iránt kell viseltetnie. A személyiség soha ki nem
bontakozhat a nélkül, hogy saját útját ne választaná tudatosan, világos
morális döntéssel.
Ha a veszedelem hiányzik, akkor az úgynevezett fejlődés puszta akarati
akrobatika, ha meg a tudatos döntés hiányzik, akkor a fejlődés elakad a
tompa, tudattalan automatizmusban. Morálisan saját utat választani csak
akkor lehet, ha azt tartjuk a legjobbnak, ha más utat választunk, nem
önmagunkat fejlesztjük, hanem egy módszert, s ezzel valami
kollektívumot, a saját egész-ség rovására.
Az egyéb utak a morális, szociális, politikai, filozófiai és vallási természetű
konvenciók. - Ha alávetjük magunkat neki, az mindig azt jelenti, hogy
lemondunk a teljességről, és menekülünk az önmagunkra vonatkozó végső
konzekvenciák elől.
Személyiségfejlődésre / tudatosan / vállalkozni valójában népszerűtlen
merészség, ellenszenves letérés az útról, különc remeteség – ahogy
éppen azt a kívülállónak képzelni tetszik.
A személyiség hegycsúcsként magasodik ki a kollektív félelemhez,
meggyőződéshez, törvényekhez és módszerekhez tapadó tömegből és a
maga útját járja.
A közönséges ember számára a kiemelkedő személyiség úgyszólván
természetfeletti jelenség, amire nincs más magyarázat, mint hogy
démoni / ill. varázsló / tényező társul hozzá.
Mi az ami a személyiség megvalósítását, a külön utat elindítja??? - Az
irracionális faktor, aminek rendeltetés a neve. Ez a küldetés Isten
törvényeként hat, amelytől nincs menekvés. Kénytelen engedelmeskedni
saját törvényének, mintha az valami démon volna, amely új, különös
utakat sugall neki.
Akinek rendeltetése van, hallja a belvilág hangját, ő elhivatott. / Ezért hiszi
a monda is, hogy privát démona van pl. Faust és Szókratész démonja./
Primitív törzsi gyógyítóknak megvannak a kígyószellemeik, amiképpen,
Aszklépioszt, az orvosok patrónusát is az epidauroszi kígyó képviselte.
A rendeltetés és elhivatottság nem a nagy személyiségek előjoga, hanem
a kicsiké is, le egészen a legszerényebb formátumig, csak épp ahogy
csökkennek a fokozatok, úgy lesz a küldetés fátyolosabb és tudattalanabb.
Olyan ez, mintha a belső démon hangja egyre messzebb távolodnék, s
ritkábban és elmosódottabban szólnék.
Ugyanis minél kisebb a személyiség, annál meghatározatlanabb és
tudattalanabb lesz, és végül elúszik a közösség
megkülönböztethetetlenségében, ezáltal átadva magát saját
teljességének, s ennek jegyében feloldódva a csoport egészében. A belső
hang helyébe a társadalmi csoportnak és a konvenciónak a hangja lép, a
rendeltetés helyébe pedig a kollektív szükségletek. Közben
megfeledkeznek a fő dologról, hogy a pszichikum a legkevésbé sem
azonos a tudattal s annak varázstükreivel, hanem túlnyomórészt
tudattalan tény, amely gránitkeménységgel és súllyal mozdíthatatlanul és
hozzáférhetetlenül honol felettünk, s bármikor, mihelyst ismeretlen
törvényeknek úgy tetszik, ránk zuhanhat. / iszonyatos mértékben
fenyegetnek háborúk és forradalmak, amelyek nem mások, mint
pszichikus járványok (Jung ezt 1932-ben írta, Hitler 1933-ban került
hatalomra, 1929-33 nagy gazd. világválság)/
Vadállatok sziklák, gátat építő vizek helyett az ember most saját elemi
erejű lelki hatalmainak van kitéve.
A pszichikum nagyhatalom, amely sokszorosan erősebb a föld összes
birodalmánál. A felvilágosodás, amely a természetből és az emberi
intézményekből eltávolította az isteneket, nem vette észre, a rettenetnek
azt az egy Istenét, aki a lélekben lakozik. Az istenfélelem, ha valahol,
hát a pszichikum túlerejének színe előtt helyénvaló.
Ám ez mind puszta absztrakció. Mindenki tudja, az intellektus nevű
fenegyerek mondhatja ezt így is, meg amúgy is. Ellenben, ha a
gránitkemény ólomsúlyú pszichikum azt mondja: „Ez így lesz, így kell
lennie.” Akkor az ember elhivatott.
Nem véletlen, hogy éppen a mi korunk az, amely kiáltva keresi a megváltó
személyiséget, vagyis azt, aki nem adja be a derekát a kollektivitás
elkerülhetetlen hatalmának és ezzel legalább némileg megszabadítja
magát, a többieknek pedig reményteljes jelzőtüzet gyújt, amely hírül adja,
hogy legalább egyvalakinek sikerült kiszabadulnia a csoportlélekkel való
végzetes azonosulásból. - A csoport ugyanis tudattalansága miatt nem tud
szabadon dönteni, aminek következtében a pszichikum kihatása gáttalan
természeti törvényként érvényesül benne.
A konvenciók önmagukban véve lélek nélküli mechanizmusok,
amelyek sohasem képesek többre, mint az életrutin
megszerzésére.
Az alkotó élet mindig a konvenciókon túl található. Ha a puszta életrutin
uralkodik az ős - hagyományos konvenciók formájában, akkor be kell
következnie a termelőerők pusztító kitörésének. Ám ez a kitörés csak
tömegjelenségként katasztrofális, az egyénnél azonban soha, amennyiben
az tudatosan alárendeli magát ezeknek a magasabb erőknek és
képességét azok szolgálatába állítja.
Akárcsak az állatnál, a rutin által tudattalanságban tartott embereknél is
pánik tör ki minden beláthatatlan következményével együtt, ha olyan
helyzetek állnak elő, amilyenekkel a régi konvenciók nem számolhatnak.
A személyiségen azonban nem fog a felriadók vakrémülete, mert azon ő
már átesett. Ő már felnőtt az idők változásához, s ha nem tudja és akarja,
akkor is vezér.
Az emberek lelki alépítménye hasonló, így tudják megérteni egymást. Az
egyediség csak a személyiség individualitását illetően érvényes. Az
élettörvény mindig az individuálisan megélt életre irányul.
A tárgyi pszichikum univerzális és egyazon jellegű adottság, ugyanazt a
lelki előfeltételt jelenti minden ember számára, mégis egyéniesednie kell,
mihelyst meg akar jelenni, lévén hogy nem marad más választása,
minthogy egyedi individuumként fejeződik ki. Hacsak csoportot nem kerít
hatalmába, ahol természetszerűen katasztrófához vezet, azon egyszerű
oknál fogva, hogy tudattalanul hatott: nem asszimilálta semmiféle tudat,
amely besorolta volna az összes többi, már meglévő életfeltétel közé.
Csak az lesz személyiség, aki tudatosan igent tud mondani arra a
rendeltetésre, mely bennsejéből, mintegy elébe lép, aki viszont ebben
kudarcot vall, azt magával rántja az események vad sodra és
megsemmisül.
Minden igazi személyiségnek ez a nagy és megváltótartalma: önkéntes
döntéssel hozza magát áldozatul rendeltetésének, s ennek tudatában
alkalmazza ezt saját egyéni valóságára, ami csak romlást okozna akkor, ha
a csoport élné meg tudattalanul. / A személyiség legragyogóbb
példája Krisztus / Krisztus tárta elénk, ahol a hatalom uralkodik
ott nincs szeretet, ahol viszont a szeretet kormányoz, ott érvényét
veszti minden hatalom.
A kereszténység a szeretet vallása volt. A személyiségeszmény az emberi
lélek kiirthatatlan szükséglete, amelyet annál kevesebb fanatizmussal
védelmez, minél elhibázottabban választotta meg tárgyát.
Az emberi személyiség problémája irracionális elemeket is tartalmaz és az
emberen kívüli térségbe is átcsap, amit ősidők óta valamilyen istennév
jelez.
A rendeltetés mögött a sors és személyiség kialakulása búvik meg, az
indivídummal születet életszándék teljes megvalósulása. Az ember olyan
mértékben hibázza el életét, amennyire hűtlen saját törvényéhez, s így
nem válik személyiséggé. /Kutatni kötelesség - mi az életünk értelme!/
A primitíveknek a belső hanghoz sokkal különb érzékszervük van, legalább
is a varázsló gyógyítóknak, minthogy egyenest a szakmai eszköztárukhoz
tartozik, hogy szellemekkel, fákkal és állatokkal beszéljenek, vagyis
ezekben az alakokban lép elébük a tárgyi pszichikum, a lelki nem-én.
Ami bensőnkből szól, az egy teljesebb élet, valami kiterjedtebb tágasabb
tudat hangja, a személyiség kialakulása a tudat gyarapodással
egyértelmű.
A személyiség születésének pillanatát megvilágosodásnak
nevezik.
A belső hang azt akarja tudatni, amitől szenved az Egész, vagyis a nép,
amelyhez tartozunk, vagy az emberiség, amelynek része vagyunk. Ám ezt
a rosszat egyénre szabottan mutatja be úgy, hogy eleinte azt hihetnénk:
mindez a rossz csak individuális jellemvonások összessége. A belső hang
kísértően meggyőző módon hozza közel a rosszat, azt akarván elérni, hogy
az ember áldozatul essék. Ha részben nem történik meg az „elbukás”,
akkor ebből a látszólag rosszból–gonoszból semmi sem hatol belénk, s így
megújulás, gyógyulás sem lehet belőle. Ha az én teljesen behódol a belső
hangnak, akkor annak tartalmai megannyi ördögként hatnak, ami kész
katasztrófa. Ha viszont az én csak részint marad alul és meg tudja menteni
magát és meg tudja védeni magát a teljes elnyeletéstől azzal, hogy
helytáll és nem adja fel magát, akkor képes asszimilálni a hangot, s
rögvest kiderül, hogy a gonosz csak rossz látszat volt, valójában azonban
üdvöt és megvilágosodást hozott. Lucifer: Fényhozó, a belső hang
jellege a szó legsajátabb és a legkevésbé sem kettős értelmében s ezért
készteti az embert végső erkölcsi döntésekre – aki éppen ezek nélkül nem
juthat soha tudatosságra, s nem lehetne személyiség.
Valami jó dolog sajnos nem örökké jó, különben nem léteznék semmi ami
jobb. S ha jön a jobb, menni kell a jónak. Ezért mondta Eckhart mester:
„Isten nem jó, hiszen akkor lehetne jobb is.” A személyiséggé válás
merészség és tragikus, hogy éppen a belső hang démona egyszerre jelent
igen komoly veszélyt és nélkülözhetetlen segítséget.
Az önmagunkban felfedezett út olyan, mint egy pszichikusan eleven dolog,
amelynek a klasszikus kínai filozófiában tao a neve, s olyan vízfolyáshoz
hasonló, amely kérlelhetetlenül igyekszik céljához. A tao-ban lenni azt
jelenti: tökéletesedés, teljesség, betöltött rendeltetés, kezdet és a cél, a
dolgokkal velük született létértelem maradéktalan megvalósítása. A
személyiség a tao.

A komplexus elméletről általában:

Minden komplexus konstelláció megzavarja a tudatállapotot. Áttöri a tudat egységét, s többé

kevésbé megnehezíti, vagy akár lehetetlenné is teszi az akarati intenció érvényesítését.
Egy működésben lévő komplexus időlegesen tényleg rabul ejthet, olyan
gondolkozást és cselekvést kényszeríthet ránk, amelynek megjelölésére
használható a „korlátolt beszámíthatóság”.
A komplexus egy bizonyos pszichikus helyzet képe, amely élénken
emocionális színezetű, s hozzá még összeférhetetlennek is
bizonyul a habituális tudati helyzettel és beállítottsággal. Ezt a
képet erős belső zártság jellemzi, önmagában kerek egész, de
még nagyfokú autonómiája is van, azaz csak kevéssé van
alárendelve a tudati diszpozíciónak, s így aztán életre kelt idegen
testként viselkedik a tudat terében.
Intenzitás és aktivitás görbének karaktere hullám formájú, hullámhossza
pedig órákban, napokban vagy hetekben fejezhető ki. Ha
személyiséghasadás lép fel, a résszemélyiségeknek kétség kívül saját
tudatuk van, de nincs még válasz arra a kérdésre, hogy olyan kis
pszichikus töredékek, mint a komplexusok, lehet-e saját tudatuk.
Az álomlélektan kimutatja, hogyan lépnek fel a komplexusok
megszemélyesítetten, ha gátló tudat nem nyomja el őket, pontosan úgy,
ahogy a folklór a jótékony manókat ábrázolja, amelyek éjszaka a házban
zsivajognak.
Valószerű hipotézis szerint a komplexusok lehasadt lélekrészek, mivel
eredetük általában egy trauma vagy sokk, melynek következtében a lélek
egy darabja lehasad. Ha a komplexus a tudattalanban van, még az ént is
asszimilálhatja, amiből egy tudattalan személyiségváltozás következik be,
ennek komplexusazonosság a neve, ezt a fogalmat a középkorban
megszállottságnak nevezték, démonként fogták fel. Alighanem a
félelem motiválja a tudatot arra, hogy a komplexusokat önnön
tevékenységeként magyarázza.
A neurózis kitörésének nevezik azt a pillanatot, amelytől fogva nem lehet
már elintézni az apotropeikus gesztus és az eufemizmus primitív mágikus
eszközeivel az aktív komplexust. Ettől kezdve a komplexus berendezkedett
a tudat felszínén, megkerülni már nem lehet, és lépésről lépésre
asszimilálja az én-tudatot, amint az korábban vele próbálta ugyanezt.
Végül ebből áll elő a személyiség neurotikus disszociációja.
A félelem az éjszaka beálltával kezdődik, mivel a komplexusokat elfedik a
nappali ingerek, éjjel viszont nem hagynak elaludni, vagy legalábbis rossz
álmokat okoznak.
Az általánosan elterjedt szellemhit a tudattalan komplexus-felépítés
direkt kifejezése.
A tudattalanhoz vezető királyi utat nem az álmok képezik, hanem a
komplexusok, amelyek az álmok és a tünetek okozói. Komplexusok mindig
és mindenütt vannak, csak az ember nem képes rávenni magát, hogy
normális életjelenségnek tekintse őket. A tudattalan felé két útjelző
mutat: a félelem és az ellenállás.
A komplexuszóna a lelki nyugtalanság tulajdonképpeni tűzfészke. Ahol a
komplexus területe kezdődik, ott megszűnik az én szabadsága, mert a
komplexusok olyan hatalmak, amelyek természetét még nem fürkészték
ki. / Bokorlélek: a primitívek gyakran több, akár 6 lelket tételeznek fel. /
Jung szerint az autonóm komplexusok a normális életjelenségekhez
tartoznak, és a tudattalan psziché struktúráját alkotják.

A kollektív tudattalan archetípusairól:

A tudattalan Freudnál az elfelejtett vagy elfojtott tartalmak állapotának megjelölésére
korlátozódott, kizárólag személyes természetű.
A tudattalan személyes rétege alatt húzódik a kollektív tudattalan, mely
az egyéni pszichével ellentétben olyan tartalmakat és magatartásmódokat
rejt magába, melyek mindenkinél azonosak, személyfölötti természetű
általános lelki alap. A személyes tudattalan főként az úgynevezett
érzelmileg hangsúlyos komplexusokat foglalja magába, amelyek a lelki
élet személyes intimitását alkotják. A kollektív tudattalan tartalmai az
archetípusok. Az „archetypus” a platóni eidosz magyarázó leírása ősidők
óta meglévő általános képek. Az archetípusok jól ismert kifejeződése a
mítosz és a mese. / titkos tanok /
Az archetípus lényegileg olyan tudattalan tartalmat jelenít meg, amelyet
tudatosítása és érzékelése megváltoztat, éspedig annak az esetenkénti
egyedi tudatnak az értelmében, amelyben felbukkan. Az összes titkos
tanok a lélek láthatatlan működését próbálják megragadni, s mindahány a
legfőbb tekintélyt igényli magának, ez a nagy világvallásokra nézve
fokozottan igaz. Minél szebb, minél nagyszerűbb, minél átfogóbb a
kialakult és hagyományozott kép, annál messzebb esik az egyéni
tapasztalattól, az ősélmény elveszett.
A tapasztalat azt tanítja, hogy az „oltalmazó kör”, a mandala ős-
hagyományos ellenszere a kaotikus lelkiállapotnak.
A dogmaszimbólum egy épp oly hatalmas, mint amilyen veszélyes- döntő
lelki élményt, amelyet elsöprő ereje miatt joggal neveznek
„istentapasztalásnak”, az emberi felfogóképesség számára elviselhető
módon s jelleggel fogalmaz meg, anélkül, hogy az átéltek hatalmas voltát
lényegileg kisebbítené, vagy azok óriási horderejét csorbítaná.
Az őstapasztalás alapján kialakuló istenkép, még szét nem vált
ellentéteket hord magában. / melyet még semmilyen vallási tanítás nem
szűrt meg, nem torzított el. / Akik őstapasztalásukat megjelenítik, az
Istenség lényegét egy sötét és egy világos részre bontva ábrázolják.
Pl. a Yin-Jang jel
A dogma pótolja a kollektív tudattalant, amennyiben azt szélesen
felölelve megfogalmazza. A kollektív tudattalan élete csaknem
beömölhet a dogmatikus, archetípikus képzetekbe, s megfékezett
folyamatként hömpölyög a credo és a rituálé szimbolikájában. Élete a
katolikus lélek bensőségében nyilatkozik meg. Az emberiség sohasem
szűkölködött erőteljes képekben, amelyek mágikus védelmet kölcsönöztek
a lélek mélyének hátborzongató elevenségével szemben. A tudattalan
alakzatai mindig oltalmazó és gyógyító képekben fejeződtek ki, ami
kirekesztette őket a kozmikus, lelkeken kívüli térségbe.
A protestantizmus története krónikus képrombolás, melynek
következtében állt elő a most uralkodó, ijesztő
szimbólumszegénység.
Az egyház romjain csírázó felekezetek százai bizonyítják, hogy a „józan
ész” nem hozott lelki megoldást és a nyugtalanság tovább tart. A
felvilágosult tudat mindenesetre tudni sem akar erről, ám nagy csöndben
másutt keresi, ami Európában veszendőbe ment. Kutatják, hol vannak
hatóerővel bíró képek, olyan szemléleti formák, amelyek megnyugtatják a
békétlen szíveket és értelmet, s rátalálnak a Kelet kincseire.
A komoly kereső kényszerítve látja magát arra, hogy azt, amit Istenbe
vetett bizodalmának nevez, komolyan valósággá élje, miközben azért
jobbára az derül ki, hogy a szorongás még meggyőzőbb. Ez mindenesetre
nem jogosulatlan, mert ahol Isten a legközelebb van, a veszély ott látszik a
legnagyobbnak.
A lelki szegénység beismerése ugyanis nem ártalmatlan dolog,
hiszen aki szegény, abban kívánság támad, ezzel pedig sorsot von
magára.
Amiképp a kereszténységben a szegénységi fogadalom az elmét elterelte
a világi javakról, úgy akar a lelki szegénység is lemondani a szellem hamis
kincseiről, hogy visszavonuljon - nem csak egy nagy múlt szegényes
maradványaitól, amelyek magukat protestáns „egyházaknak” nevezik, /
Jung édesapja protestáns lelkész volt. / hanem az egzotikus illat minden
csábításától is, hogy magába térjen, ahol a tudat hideg fényében a világ
letaroltsága a csillagzatokig tágul.
Bárki választotta is a lelki szegénység állapotát, elérkezik a lélek útjára,
amely a vízhez vezet. Ez a víz nem holmi metaforikus szóbeszéd, hanem a
homályos psziché eleven szimbóluma. A víz a tudattalan leggyakoribb
jelképe. A víz a „völgy szelleme”, a tao vizisárkánya, amelynek természete
a vízhez hasonló, amolyan yinben foglalt yang. Ezért a víz lélektanilag azt
jelenti: szellem, mely tudattalanná vált.
A mélybe való alászállás mindig megelőzi a fölemelkedést.
A tudattalan az a psziché, amely a szellemileg és erkölcsileg tiszta
tudat napvilágától leér egészen addig az idegrendszerig, amelyet
régtől fogva szimpatikusnak nevezünk és nem érzékelést és
izomműködést tart fenn, ezzel a környező teret uralva, mint az
agyi gerincvelői rendszer, hanem érzékszervek nélkül az élet
egyensúlyát biztosítja, s titkos utakon ingereket - rezdüléseket
átvéve nemcsak ismereteket közvetít valamilyen másmilyen élet
legbensőbb lényegéről, hanem maga is belső hatást sugároz ki
ezekre.
Aki a víz tükrébe pillant, egy idő után a maszk mögötti valódi arcát látja
meg.
Bátorságunknak ez az első próbája a belső úton, olyan próbatétel, mely
elég a többség elrettentésére, minthogy az önmagunkkal való találkozás /
kapuőr /a legkellemetlenebb dolgok egyike, ami elöl kitér az ember, amíg
csak minden rosszat a környezetére lehet kivetíteni. Aki képes elviselni
saját árnyékának látását és tudatát, az a feladatnak még csak egy kis
részét oldotta meg: legalább a személyes tudattalannal szembenézett. Ám
az árnyék eleven része a személyiségnek, s íj módon valaminő formában
részt igényel az életből. A számlát előbb utóbb ki kell egyenlíteni.
Akkor aztán meg kell vallanunk magunknak: vannak problémák,
amelyeket saját erőnkből egyáltalán nem tudunk megoldani. - Az
ilyen beismerésnek megvan az az előnye, hogy becsületes, őszinte és
valós, s akkor meg van vetve az alapja a tudattalan kiegyenlítő
reagálásának, azaz immár hajlik az ember arra, hogy ne eressze el füle
mellet, ha mentő ötlete támad és fogjon fel olyan gondolatokat és
álmokat, melyeket korábban elfojtott. Ha ilyen lelkületre tesz szert az
ember, akkor a mélyebb természetében szunnyadó segítő erők
ébredhetnek föl és avatkozhatnak be, mert a gyengeség és tehetetlenség
az emberiség örök élménye és örök kérdése, arra pedig van örök válasz is,
különben már rég tönkrement volna.
Mint ismeretes az imádsághoz igen hasonló mentalitás szükséges, így
aztán hatása is ennek felel meg.
A kollektív tudattalan szükséges és nélkülözhetetlen reakciója
archetípikusan formálódott képzetekben fejeződik ki.
Önmagunkkal először saját árnyékunkban találkozunk. Az árnyék
mindenesetre amolyan hasadék, keskeny kapu, / kapuőr /
amelynek keserves szorongását senki sem kerülheti el, aki
alászáll ama mély kútba. Ám elengedhetetlen megismerni
önmagunkat, hogy tudjuk kik vagyunk, mert ami a halál után
következik, az váratlanul valami határtalan messzeség, csupa
hallatlan meghatározottság, látszólag sem belső, sem külső, sem
fönt, sem lent, nincs itt vagy ott, nincs enyém, sem tiéd, nincs
sem jó sem rossz. A víz világa ez, amelyben mindaz ami él,
felfüggesztve lebeg, ahol a „sympathicus”-nak minden élő
léleknek birodalma kezdődik, ahol elválaszthatatlanuk vagyok ez
és amaz, ahol a másikat magamban élem meg, a másik pedig
énként engem él meg.
Az ember a tudattalanban legközvetlenebbül s oly mértékben kapcsolódik
az egyetemes világhoz, hogy könnyen elfelejti hogy ki is ő valójában -
önmagában elveszhet ? ezért kell az embernek feltétlenül tudnia kicsoda,
mert ha ennek nincs tudatában, a tudattalan bekebelezi - megszállott
lesz.
Az ember minden korszakban törekedett tudata megtisztítására. E célt
szolgálták a rítusok, dogmák ? gátak és falak voltak ezek, melyeket a
tudattalan veszélyeinek elhárítására emeltek.
A primitív rítus ezért szelleműzésből, boszorkánytalanításból,
rossz ómen semlegesítéséből, kiengesztelésből, megtisztításból
és a segítségül szolgáló történés analóg, azaz mágikus
előidézéséből áll.
Ezen ősidők óta emelt falak lettek később az egyház fundamentumai.
Ugyanezen falak omolnak be, ha a szimbólumok öregkori gyengeségben
szenvednek.
Akár primitív, akár nem, az emberiség mindig ama dolgok határán
áll, amelyeket maga hoz mozgásba, s amelyeknek mégsem ura.
Pl. háború. Az emberiség semmire sem képes az emberiséggel szemben és
mint mindenkoron, istenek mutatják meg neki a sors útjait. - Ma az
isteneket „faktoroknak” nevezik.
Tudatunkban magunk is urai vagyunk, látszólag mi magunk vagyunk a
„faktorok”. Ám, ha átlépünk az árnyék kapuján, rémülten döbbenünk rá,
hogy tárgyai vagyunk a faktoroknak, lévén hogy semmi sem ábrándít ki
annyira, mint önnön elégtelenségünk fölfedezése. Némileg javít a
biztonságon, ha tudunk fenyegetettségünkről, még ha nem is örömest
nyílik rá a szemünk.
A bennünket fenyegető legnagyobb veszély a pszichikus reakció
beláthatatlanságából ered.
Mélyre látók megértették, hogy ilyen vagy olyan jellegű történelmi
feltételek csupán az indítékai voltak az igazi létet fenyegető veszélyeknek
a politikai - szociális rögeszmék képződésének. /Ezek a tudattalan
döntései./
A megelőző korok még istenekben hittek - a szimbolika példátlan
elszegényedésére volt ahhoz szükség, hogy az isteneket, mint pszichikus
faktorokat, vagyis mint a tudattalan archetípusait fedezzük fel újra!!!
A víz a tudattalan szimbóluma, amelyben az animát a mitológiák
hableánynak, sellőnek, szirénnek, nimfának látnak.
Lélek lakja az élőlényt. A lélek az, ami eleven az emberben, ami magától
él, és oka az életnek. A lélek ravaszul és játékos ámítással rászedi az
életkedvnek híján levő, renyhe anyagot arra, hogy élen. Lélekkel bírni: az
élet merészsége, mert a lélek életadó démon, amely tündéri játékát az
emberi egzisztencia felett és alatt űzi, ezért is fenyegetik a dogmán belül
egyoldalú büntetések s engesztelgetik áldások, melyek mesze
meghaladják mindazt, amit az ember megérdemelhet. Menny és Pokol a
lélek sorsa, s nem a gyarló emberé.
/A lélek és a szelem összehasonlítása Dienes Valéria írásában olvasható a
vallási részben./
Anima: egy természeti archetípus / a sok közül /, amely kielégítő módon
foglalja össze mindazt, amit a tudattalan, a primitív szellem, valamint a
nyelv és vallástörténet kinyilvánít. Faktor. / mozgató / Önmagából él és
éltet minket, tudat mögötti élet, mely ahhoz nem integrálható
maradéktalanul. / megelőzi a tudatot / Hiszen a pszichikus élet tudattalan,
s a tudatot minden irányból körülveszi. Az anima archetípusával az istenek
birodalmába lépünk, illetve arra a területre, amelyet a metafizika tart fenn
magának.
Amihez csak hozzányúl, az feltétlen, veszélyes, tabuizált, mágikus. Ő a
jámbor ember paradicsomában a kígyó, de megjelenhet a világosság
angyalaként, mint lélekvezető is és a legmagasabb értelemig vezethet.
Ha az árnyékkal való tusakodás az iparossegédi vizsgára készített
„remek”, akkor az animával folytatott küzdelem mestermű. Mert az
animakapcsolat szintúgy a bátorság próbája, mely a férfi szellemi és
morális erőit istenítélet szerű próbának veti alá. /magasabbik kapuőr,
ezoterikus megfogalmazásban/
Az anyának a fia feletti hatalmában ott lapul az anima, ami néha egy
életre szóló szentimentális kötődést hagy maga után, s a férfi sorsát a
legsúlyosabban befolyásolhatja, vagy éppen megfordítva: merészségét a
legszárnyalóbb tettekre serkentheti.
Az antik férfinak az anima istennőként vagy boszorkányként jelenik meg, a
középkori ember ezzel szemben az istennőt a menny királynőjével és az
anyaszentegyházzal pótolta.
A protestantizmus szimbólumtalanított világa a morális konfliktus
kiéleződéséhez vezetett. ? A civilizált centrumokban a házasság
fokozódó bizonytalanságában nyilvánul meg ez az állapot, mivel
most az anima a másik nemre vetül ki. ? ez hívta létre a
pszichológiát / mivel a problémák megoldására már nincs elég élő
szimbólum / ugyanis a tudat olyan helyzettel és feladattal
konfrontálódott, amelyhez még nem nőtt fel.
Sem az árnyék, sem az anima esetében nem elég, ha ismerjük ezeket a
fogalmakat és el-elgondolkodunk róluk. Az archetípusok
élménykomplexumok, amelyek sorsszerűen lépnek akcióba,
tevékenységük pedig legszemélyesebb életünkben kezdődik. Akkor
aztán már nem istennőként lép elénk az anima, hanem netalán
legszemélyesebb félreértésünkként vagy legragyogóbb
merészségünkként.
A tudattalannal való szembenézés az integrációs folyamat nagy feladata.
Aki szembenéz az animával lassan felismeri, mi van a gonosz játszadozás
mögött, amit az emberi sorssal művel, valami titkos szándék féle lappang,
amely mintha csak az élet törvényeinek fölényes ismeretét tükrözné.
Éppen az, ami eleinte váratlanul érint, a szorongást keltő kaotikum tár fel
mély értelmet. S minél jobban felismerik ezt, annál jobban veszít az anima
szorongató és kényszerítő erejéből. Lassacskán gátak emelkednek a káosz
árja ellen, az értelmes elkülönül ugyanis az értelmetlentől és azáltal, hogy
aminek értelme van, már nem egy azzal, aminek nincs értelme, gyengül a
káosz ereje, hiszen már különvált a kettő, s az egyik az értelem erejével
van felruházva a másik az értelmetlenség erejével. Ezzel új kozmosz áll
elő. Az élettapasztalatok teljességéből származik ama tanítás, amelyet az
apa továbbad fiának.
A bölcsesség és bolondság a koboldi lényben nemcsak azonosnak
tűnik, hanem valójában egy és ugyanaz, amíg ezeket az anima mutatja be.
Az animának van értelmezhető lényege, mert minden káoszban ott a
kozmosz, és minden rendetlenségben titkos rend lappang, minden
önkényben állandó törvény, minthogy minden ható erő az ellentéten
alapszik. Ennek a felismeréséhez megkülönböztető emberi értelemre van
szükség.
A megismerés útja: a dolgok céltalan, puszta átélésébe tévetegen
belebonyolódik az ember, s az ítéletalkotás összes kategóriájával együtt
tehetetlennek bizonyul. Az emberi értelmezés elakad, mert örvénylő
élethelyzet áll elő, amelybe semmiféle hagyományos megoldási kulcs nem
akar beleilleni. ? Ez az összeomlás pillanata: nem holmi mesterséges –
akaratlagos, hanem természetes módon kikényszeríttet lemondás ez arról,
hogy „majd én megmutatom”, nem valami morálisan kifényezett,
önkéntes alávetettség és megalázkodás, hanem teljes, félreérthetetlen
vereség, melyre a demoralizáltsági pánik teszi fel a koronát. Ekkor az
animából ill. annak hátteréből előlép a dolgok értelmének archetípusa,
amiképpen az anima általánosságban az élet archetípusát jeleníti meg. Ha
a dolgok értelmét kutatjuk, bármerről nyúlunk is ehhez a témához, minden
felől a nyelv és motívum történetébe torkollunk, ez meg nyílegyenesen a
primitív csodavilágba vezet vissza.
Egyetlen olyan tényleges eszme vagy nézet sincs, amelynek ne volnának
meg történelmi előzményei. Végső soron mindegyik alapját archetípikus
ősformák vetették meg, amelyek szemléletessége olyan korban alakult ki,
amikor a tudat még nem gondolkodott, hanem észlelt.
A gondolat a belső észlelés tárgya volt, amelyet nem „gondoltak”, hanem
jelenségként érzékeltek, szinte láttak vagy hallottak. A gondolat
lényegében kinyilatkoztatás volt, nem holmi kitalált dolog, hanem olyasmi,
ami rákényszeríti magát az emberre, vagy közvetlen tényszerűségével
meggyőz. Ennek megélésekor a modern kor a gondolkozás legősrégibb
formáját autonóm tevékenységként tapasztalja meg, amelynek maga az
ember a tárgya.
Ekkor lép elő a kinyilatkoztató és megvilágosító, mint a lélek beszélő
forrása az öreg bölcs archetípusa, illetve a dolgokban lakozó belső
értelem ősképe. /ennek is van pozitív és negatív aspektusa/
E processzus folyamán álmokban és fantáziákban cselekvő
személyiségekként lépnek fel az archetípusok. Maga az esemény viszont
más archetípikus formában jelenik meg, amelyet általánosságban a
változás ősképének tekinthetünk. – Ez a szimbolikus folyamat, melyet az
alkimista képsorozatok a tantrikus csakrarendszer, a Tarot képsorozatai a
változási archetípusok leszármazottainak tekinthetők.
A szimbolikus eseménysor: az, hogy átéljük a képben a képet. Ennek a
folyamata rendszerint enantiodromikus felépítésű, akárcsak a I Csing
szövege, miért is ritmusát a negáció és pozíció, a veszteség és nyereség, a
világos és a sötét jellemzik. Tipikus kezdete szinte mindig valamilyen
zsákutca vagy egyéb lehetetlen helyzet, célja - általánosan szólva - a
megvilágosodás vagy fokozottabb tudatosság, amelynek segítségével
magasabb szinten legyőzhető a kiindulási helyzet. A processzus időileg
sűrítve, egyetlen álomban vagy rövid élménymomentumban is
megmutatkozhat, vagy pedig hónapokra sőt évekre is kiterjedhet a
formálódó esetenkénti egyén kiindulási helyzetének s az eltérő célnak
jellegétől függően. A szimbolikus átéléskor semmiképpen sem holmi
papírfigurák ijesztgetik itt az embert, hanem nagyon is valóságos
kockázatok, amelyektől bizonyos körülmények között a sorsa is függhet. A
fő veszély az, hogy rabjául eshet az archetípusok lebilincselő–megigéző
befolyásának, ami a leghamarabb akkor következik be, ha az archetípus
képet nem tudatosítja. Az is megeshet, hogy a bizonyos autonómiával
rendelkező archetípikus képek maradéktalanul lerázzák magukról a tudati
ellenőrzést és teljes önállóságra jutnak.
Ami az elmebetegségekben brutális nyíltsággal napfényre lép, az a
neurózisban még meghúzódik a háttérben, ahonnan befolyásolja a
tudatot.
Az elmebetegség akkor lép fel, ha a tudat disszociálódik és már nem
képes féken tartani a tudattalant.
Az individuációs folyamat a disszociáció ellentéte a tudattalan
integrálása a tudatba. Szintézis. A komplex lélektan gyógymódja ennek
megfelelően a konstellálódott tudattalan lehetőleg teljes tudatosítása,
valamint ennek szintézise tudattal a felismerési aktus révén. A felismerés
csak akkor lesz hatásos, ha azonnal alkalmazásra kerül.
Mivel az archetípusok viszonylag autonómok, mint minden numinózus
tartalom, egyszerű ésszerűséggel nem integrálhatók, hanem dialektikus
eljárást kívánnak meg, amikor voltaképpen meghányják - vetik a dolgokat
a pácienssel, gyakran párbeszéd formájában, abból a célból, hogy – tudtán
kívül – a meditáció alkimista meghatározása valósuljon meg, nevezetesen
a „colloquium cum suo bono angelo”, belső dialógus a saját jó angyalával.
Ez rendszerint drámaian folyik le, s fordulatokban gazdag.
Álomszimbólumok fejezik ki vagy kísérik, melyek rokonai ama
„representazions collectives”- nek, melyek régtől fogva mitológiai
motívumok formájában szemléltetnek lelki változásokat.
Az anyaarchetípus lélektani aspektusai:

1. Az archetípus fogalmáról: Az archetípus a platóni idea szinonimája. Filozófiai

megfogalmazásban valahol a „mennyben”, van egy anyaőskép, amely minden
anyaszerű jelenséget megelőzően létezik s annak fölötte áll. A mai kor az idea „régi”,
vagyis metafizikai létét a hit és a babona ellenőrizetlen területére söpri át, vagy
részvéttel a költőkre bízza.

Minden emberi tevékenyégnek van priorija, ez pedig a psziché

velünk született, s ezzel a tudat előtti és tudattalan egyéni
struktúrája.

A tudat előtti psziché, tehát az újszülötté, semmiképpen sem valami

tartalmatlan űr, amibe bármit be lehetne juttatni, kedvező
körülmények esetén, hanem egy hallatlanul bonyolult és
individuálisan a legélesebben determinált előfeltétellel, amely csak
azért tűnik sötét semminek, mert nem látjuk közvetlenül.

Az archetípusok öröklött funkcióformák – ősképek. A „kép” nem csak

az elvégzendő tevékenység formáját fejezi ki, hanem egyben azt a
tipikus helyzetet is, amely azt a tevékenységet kiváltja. Ezek a képek
annyiban „ősképek”, amennyiben a fajra teljességében jellemzőek
és ha egyáltalán valaha „keletkeztek”, ennek ideje legalább is
egybeesik a faj kezdetével. Ez az ember emberi jellege,
tevékenységének specifikusan emberi formája, mely már a csírában
ott van.

Preformált minden, ami pszichikus, ilyenek annak egyes funkciói is,

különösképp azok, amelyek közvetlenül a tudattalan készségekből
lépnek elő. Mindenekelőtt ide tartozik az alkotó fantázia. A
képzelet produktumaiban „ősképek” válnak láthatóvá, és itt talál
speciális alkalmazásra az archetípus fogalma.

Az archetípusok semmiképpen sem pusztán hagyomány, nyelv és

migráció révén terjednek el általánosan, hanem bármikor és bárhol
spontán módon felbukkanhatnak, éspedig olyan úton – módon,
amelyet semmi külső közvetítés nem befolyásol.

Az archetípusok nem tartalmilag, hanem csak formailag

meghatározottak, mégpedig csak nagyon feltételes módban. Egy
őskép tartalmilag csak akkor bizonyíthatóan meghatározott, ha
tudatosan, s ezért tudatos tapasztalat anyagával töltötték ki.
Formája azonban, egy kristály tengelyrendszerével hasonlítható
össze, amely az anyalúgban történő kristályképződést valamelyest
preformálja, anélkül, hogy magának anyagi léte volna. Utóbbi majd
csak az ionok s azután a molekulák csatlakozásának révén jelenik
meg.
 Az archetípus önmagában véve üres, formális elem, amely semmi
más, mint valami „facultas praeformandi”, a képzeletformának priori
adott lehetősége. Nem a képzeteket öröklik, hanem a formákat,
amelyek e tekintetben pontosan megfelelnek a szintén
meghatározott ösztönöknek. Csak a tengelyszisztéma konstans,
alapelvileg változhatatlan geometriai viszonyulásaiban. Az
archetípus elvben megnevezhető, s jelentésmagva irracionális, mely
mindig csak alapelvileg és sohasem konkrétan szabja meg
megjelenésmódját.

2. Az anyaarchetípus:
Miként minden archetípusnak, az anyáénak is szinte beláthatatlan tömegű aspektusa
van: a személyes anya és a nagyanya, a mostohaanya és az anyós, valamilyen nő,
speciálisan az Isten anyja, a szűz mint megifjult anya, például Démétér és Korél,
Sophia / mint anya szerető, esetleg Kübelé – Attisz – típus is, avagy valakinek
megifjult anyja – leánya – szeretője /, a megváltásvágy célja / paradicsom, Isten
országa, mennyei Jeruzsálem /, tágabb értelemben az egyház, az egyetem, a város, az
ország, az ég, a föld, az erdő, a tenger és az állóvíz, az anyag, az alvilág, és a Hold,
szántóföld, kert, szikla, barlang, fa, a forrás, a mély kút, a keresztelő medence, a virág
mint kehely, / rózsa, lótusz /, mint varázskör / mandala, padmaként / vagy mint
cornucopiatypus, legszorosabb értelemben az anyaméh, minden üres forma /
anyacsavar, sütőkemence, fazék / állatként a tehén, a nyúl, s a segítő állat általában.

Mindezek a szimbólumok lehetnek pozitív, kedvező vagy negatív,

baljós értelműek. Az ambivalens aspektusú a sorsistennő / párkák,
graiák, normák /, vészes boszorkány, a sárkány / minden elnyelő és
körülfogó állat, mint a nagy hal és a kígyó /, a sír, a koporsó, a víz
mélye, a halál, a lidércnyomás stb.

Az anyaarchetípus tulajdonságai „anyaiak”: egyenesen a nőiség

mágikus tekintélye, a bölcsesség és az értelmen túli szellemi
magasság, a jóságos melengető, hordozó, növekedést,
termékenységet és táplálékot adó elem, a mágikus átváltozás helye,
az újjászületés, a segítő ösztön vagy impulzus ami titkos, rejtett,
sötét, túlnyomó mélység, a halottak birodalma, az elnyelő csábító és
megmérgező s aki elől nincs menekvés.

A Sâmkhya-filozófia az anyaarchetípust a prakriti fogalmával

formálta ki, s ennek a három gúnát osztotta ki alaptulajdonságként:
jóság, szenvedély, sötétség – sattvam, rajas, tamas. Ezek az anya
három lényeges aspektusa, mármint csillapítgató és tápláló jósága,
orgiasztikus indulatvilága és alvilági homálya.

Nem csak az anyából árad ki a gyermeki pszichére mindama hatás,

amelyet az irodalom ecsetel, hanem sokkal inkább az anyára kivetült
archetípus ad ennek mitologikus hátteret és kölcsönöz neki ezzel
tekintélyt sőt numinozitást. Az archetípus, ha megfelelő helyen van,
kincs, ha nem káros - a projekciókat föl kell oldani, hogy tartalmaikat
visszaszolgáltassuk annak, aki azokat spontán módon
elidegenítéssel elvesztette.
3. Az anyakomplexus:
Az archetípus képezi az úgynevezett anyakomplexus alapját.
a. A fiú anyakomplexusa:
Homoszexuális esetben a heteroszexuális komponens tudattalan formában
megtapad az anyán, a donjuanizmusban tudattalanul „minden nőben” az anyát
keresi. A fiú esetében az anyakomplexus annyiban nem tiszta, amennyiben
nem azonos neműről van szó. Ez a különbözőség adja okát annak, hogy miért
játszik jelentős szerepet minden férfi anyakomplexusában az anyaarchetípus
mellett a szexuális partner, nevezetesen az anima archetípusa is. / A Kübelé –
Attisz – típus megmutatja, hogyan hat az anyakomplexus a fiúra: önkasztrálás,
őrület és korai halál. / A fiúnál az azonosság vagy az önmegkülönböztető
ellenállás egyszerű kapcsolatait állandóan keresztezik az erotikus vonzás és
taszítás tényezői. Az anyakomplexus a lány női ösztönét vagy túlzottan
előtérbe tolja, vagy ugyanilyen mértékben gátolja, a fiú férfiösztönét viszont
természetellenes szexualizálásal sebzi.

Az anyakomplexus pozitív hatásai: kifejlődhet az ízlés és

esztétika, továbbá nevelői kvalitások, melyeket egy kis nőies
beleérzőképesség nemritkán a legteljesebb kibontakozáshoz
segít, konzervatív történelmi szellem, mely hűségesen őrzi a
múlt értékeit, barátság érzék, vallásos érzelmi gazdagság,
szellemi befogadóképesség.

Ami negatívumként donjuanizmus, pozitívként merész,

kíméletlen férfiasságot jelenthet, a legmagasabb célokra
irányuló becsvágyat, kemény erélyt mindenféle ostobasággal,
csökönyösséggel, igazságtalansággal és lustasággal szemben,
hősiességgel határos áldozatkészséget azért, amit helyesnek
ismert meg, kitartást, hajthatatlan és szívós akaratot, olyan
kíváncsiságot, amelyet a világrejtély sem rettent vissza, s
végül forradalmi szellemet, amely embertársainak új házat
épít, vagy világának más arculatot kölcsönöz.

b. A leány anyakomplexusa:
 Az anyai elem hipertrófiája / túltengése /:
A nőiesség felfokozása az összes női ösztön, elsősorban az anyai
túlerősítést jelenti. Ennek negatív aspektusát az az asszony képviseli,
akinek egyetlen célja a szülés. A férj nyilvánvalóan mellékes,
lényegileg nemzési eszköz, s ellátandó tárgyként a gyerekek, szegény
rokonok, macskák, baromfik és bútorok sorában a helye. A saját
személyisége sem számít soha, sőt gyakran többé – kevésbé tudattalan,
minthogy az életet a többiekben és őáltaluk éli, lévén ezekkel azonos
annak következtében, hogy saját személyiségének nincsen tudatában.
Előbb ő hordozza a gyerekeket, aztán rájuk alkalmazkodik, mert
nélkülük létének semmi értelme. Az Erósz nála csak anyai
viszonyulásként fejlett, személyesként tudattalan. A tudattalan erosz
mindig hatalomként nyilvánul meg.
 Az erosz túlfokozása:
A túltengő anya lányaiban az anyai ösztön szinte kialszik, ehelyett
fokozottan jelenik meg az erosz, ami csaknem szabályszerűen az
 apához fűződő tudattalan incesszusviszonyhoz vezet. Fokozott erosz
következtében abnormis hangsúlyt kap a másik ember személyisége.
Későbbi vállalkozásainak vezérlő motívumai lesznek, hogy anyjára
féltékeny és le akarja főzni, ami gyakorta katasztrofális hatású. Szeret
elcsábítással házasságokat szétrombolni. Ezt a típust figyelemreméltó
tudattalanság jellemzi.
 Azonosság az anyával:
Ha a női anyakomplexusnál nem fokozódik fel az erosz, akkor a lány
azonosul az anyjával és saját női vállalkozó szelleme megbénul. Önnön
személyiségét anyjára vetíti ki, minthogy nincs tudatában saját
ösztönvilágának, anyai ösztönének, valamint eroszának. Az anyát
önkéntelenül bámulja. Miközben ő mindent előre „leél” előle. Ez meg
beéri azzal, hogy önfeledten csüngjön szülőjén, s ugyanakkor
tudattalanul azon fáradozik, úgyszólván akarata ellenére, hogy
apránként saját anyja zsarnokának nője ki magát, mindenesetre eleinte
tökéletes lojális és önmegadás maszkjában.
Olyannyira ügyes, hogy egy férfi az égvilágon bármit sejthet benne,
továbbá annyira híján van a tudatosságnak, hogy a tudattalanja
számtalan polipkart nyújt ki és minden férfiprojekciót felszív, ami
módfelett tetszik a férfiaknak. Jellemző belső részvétlenségük és
kisebbrendűségi érzéseik, melyek folyvást egy megbántott ártatlanság
látszatát keltik, a férfiakra azt az előnyös szerepet róják, hogy fölényes
és mégis elnéző módon, mintegy lovagiasan szabad legyen elviselnie az
ismert női elégtelenségeket.
 Az anyával szembeni védekezés:
A túlerős anyával szemben alakul ki. Ösztönei elhárító állásban mind
az anyára szegeződnek, s ezért nem alkalmasak saját élet felépítésére.
Minden ösztönös folyamat és szükségszerűség váratlan nehézségekbe
ütközik nála, vagy a szexualitás nem funkcionál, vagy a gyerekeknek
nem örül stb. Számára mindez kiüresedett, mert egyetlen életcélja az
anyai hatalom mindenformában való elhárítása. Olyan szférákban
fejleszti magát, melyekben az anyja gyenge. Az észnek arra kell
szolgálnia, hogy intellektuális kritikával megtörje az anya hatalmát. Az
értelem kifejezésével kéz a kézben jár bizonyos férfisajátságok előtérbe
kerülése.
c. Az anyakomplexus pozitív aspektusai:
- Az anya: az anyai ösztön túltengésének pozitív oldala az anyai szeretet. A
hozzáértő tudja, hogy az anya hordozza a mater natura és a mater spirituális
velünk született képét, a mindent felölelő életet – az ő gondjára bízottak s
egyben kiszolgáltatottjai lettünk.
Az archetípus első renden korántsem annyira tudományos probléma, mint
inkább a lelki higéné közvetlenül sürgető kérdése.
Az archetípusok világa az ember tudatában kell hogy maradjon, akár felfogja
azt, akár nem, mert abban még természet az ember, s összeköttetésben van
saját gyökereivel. Egy olyan világnézet vagy társadalmi rend, amely az
embert elvágja életének ősképeitől, nemcsak hogy nem kultúra, hanem
fokozott mértékben tömlöc vagy istálló. Ha az ősképek valamilyen formában
tudatosak maradnak, akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az
emberhez. Ám ha már nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot akkor a
tudattalanba hanyatlik az az energia, amely beleszüremlik mint csaknem
ellenállhatatlan, hátulról jelentkező erő minden nézetbe, eszmébe vagy
tendenciába, amelyet az értelem csábító célként mutogat mohó kívánságnak,
valamint infantilis szülőkomplexus rabul ejtő bűvöletét okozza.
A férfi anyakomplexusa sohasem „tiszta”, vagyis folyton keveredik az anima
archetípussal, aminek az a következménye, hogy a férfinak az anyjára
vonatkozó kijelentései többnyire emocionálisan, azaz „animózusan”
prejudikáltak.
- A fölfokozódott erosz: ez a típus, egy merőben ösztönszerű, csupa természet s
ezért mindent elnyelő anya által kiváltott ellenhatásból származik. Ez az
anyatípus kész anakronizmus, visszaesés valami sötét matriarchátusba, ahol a
férfi semmi más, mint megtermékenyítő, a szántóföld jobbágya, s így tengeti
életét. A lány eroszának relatív felerősödése olyan férfit vesz célba, akit ki kell
vonni a túlzott anyai-női befolyás alól. Az ilyen nő ösztönszerűen mindig ott
fog közbelépni, ahol ezt a házastárs tudattalansága provokálja. Megzavarja azt
a férfiszemélyiségnek oly veszélyes kényelmességet, amelyest örömest vél
hűségnek. ? / a férfi személyiséget a tudattalanba tolja. /
Minden csekélyke előrelépés a tudatosodás ösvényén világot alkot. Nincs
tudatosság ellentétek megkülönböztetése nélkül. Ez a logosz
atyaprincípiuma, amely végtelen küzdelemben szabadítja ki magát fokról
fokra az anyaöl ősmelegéből és őshomályából, amely éppenséggel a
tudattalanság.
A logosz számára a tudattalanság az ősbűn, a bűn egyáltalán. Világteremtő
felszabadító tette azonban anyagyilkossá és a szellem, amely minden
magasságba és mélységbe elmerészkedett, kénytelen is – mint Syneus
mondotta – elszenvedni az isteni büntetéseket a Kaukázus szikláira bilincselve.
Mert egyik sem lehet meg a másik nélkül, hiszen kezdetben egyek voltak és
végül ismét eggyé váltak.
A tudat csak úgy létezhet, ha szüntelen elismeri és tekintetbe veszi a
tudattalant, amiképpen minden életnek sok halálon kell átmennie.
A konfliktus kirobbanás a szó voltaképpeni értelmében luciferi erény.
Összeütközés hozza létre az affektusok és emóciók tüzét, s mint minden
tűznek, ennek is két aspektusa van, úgymint a megégetésé és a felgyújtásé. Az
emóció egyrészt az alkimista tűz, amelynek melegétől minden kipattan, heve
pedig „omnes superfluitates comburit”, minden fölöslegességet elhamvaszt –
másrészt az emóció olyan pillanat, amikor az acél rávág a kőre és szikrát
csihol: az emóció ugyanis minden tudatosulás fő forrása. Nem változhat
sötétség világosságra, lustaságból sem lehet mozgás emóció nélkül.
Az a nő, akinek sorsa, hogy zavarjon, csak patologikus esetben kizárólagosan
destruktív. Általában magát a zavarkeltőt sem kíméli a zavar,
megváltoztatóként maga is változik, s az általa lobbantott tűz fénye a
bonyodalom minden változatát be – és megvilágítja. Ami értelmetlen
zavarásnak tűnt, tisztító folyamat lesz – „s így ami semmiség, mindenestől
elég”. Ha az ilyesfajta nő később sem ébred tudatára funkciójának, vagyis nem
tudja, hogy része „amaz erőnek, mely folyvást a rosszat akarja, s ebből lesz
folyvást a jó”, akkor a maga hozta kard által vész el. A tudatosság viszont
megoldóvá és megváltóvá formálja át.
- Aki csak anyja lánya: A harmadik típust képviselő nő, vagyis aki azonosul az
anyjával, miközben saját ösztönei bénaságában vesztegelnek, semmiképp sem
kényszerül arra, hogy mindig csak holmi reménytelen nulla legyen. Sőt
ellenkezőleg: a normalitás széles sávjában fennáll annak a lehetősége, hogy az
 üres edényt éppen egy intenzív anima projekció töltse meg. A férfi nélkül nem
tud magához térni, szabályosan el kell rabolni az anyjától. Ám ezek az
asszonyok értékes tehetségek birtokában is lehetnek, amelyek csak azért nem
jutottak soha fejlődéshez, mert a saját személyiségük egyáltalán nem volt
tudatos. Ez esetben aztán a tehetség kivetítése az ilyesminek híjával levő férjre
esik, minek nyomán azt látjuk, mily hirtelen lebeg föl mintegy
varázsszőnyegen a legfelsőbb ormokra egy igencsak jelentéktelen, sőt
éppenséggel valószínűtlen férfiú.
d. A negatív anyakomplexus:
patologikus jelenségként ez a nő kellemetlen, igényes és kevéssé kielégítő
élettársa a férfinek, minthogy törekvéseinek összessége egyetlen berzenkedés
minden ellen, ami a természetes ősforrásból bugyog elő. A legjobb esetben is
ellensége lesz mindannak, ami homályos, kusza, kétértelmű, ápol viszont és
előtérbe helyez mindent, ami biztos, világos, értelmes. Egy komplexus csak
akkor szenved vereséget, ha az élet folyamán legvégső mélységig kimerítik.
Amit a komplexus alapjaiból távol tartottunk magunktól, azt a seprejével
együtt kell majd visszainnunk, ha túl akarunk jutni rajta.
Aki az anyja ellen hadakozik, azaz ösztönkárosodás kockázatával magasabb
tudatosságra juthat, mert az anyjában saját lényének minden sötétségét,
ösztönkésztetését, kétértelműségét és tudattalanságát tagadja. Világossága,
tárgyilagossága és férfiassága révén éppen ez a nőtípus található gyakran
fontos állásokban, ahol későn fölfedezett anyai nőiessége, melyet hűvös
értelem vezet, áldásos tevékenységet fejt ki.

Összefoglalás:
A mitológia kijelentései a tudattalanra vonatkoznak. Hiszen valamely tárgy szellemi
megragadása eredendően csak részben származik a dolgok tárgyi viselkedéséből, minthogy
másrészt sokszor nagyobb mértékben az esetenkénti intrapszichés tényállásból ered, amelynek
csak a projekció következtében van egyáltalán köze a dologhoz.
Ez egész egyszerűen abból adódik, hogy a primitív még nem tapasztalta
meg a szellem szkézisét, nevezetesen a felismerés kritikáját, hanem csak
általános jelenségként, mintegy félhomályban éli meg a világot, az őt
betöltő fantáziaáramlás közepedte, amelyben szubjektív és objektív
tényezők összekeverednek, s kölcsönösen áthatják egymást.
/„Minden kinti egyben benti”: Goethe/ Ez a „benti” saját struktúrával
rendelkezik, amely megelőz prioriként minden tudatos tapasztalatot.
Hogy a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán
keletkezte-e valaha, metafizikai kérdés, s ennél fogva
megválaszolhatatlan. A struktúra az, amire adott esetben rálelünk, azaz:
amely, bár mindenkor ott volt, az előfeltétel. Ez az anya a forma, amelybe
belefoglaltatik mindaz, amit megél az ember. Ezzel szemben az atya az
archetípus dinamikáját képviseli, minthogy az archetípus mindkettő, forma
és energia.
Az archetípus hordozója elsősorban a személyes anya, mivel a gyermek
először vele érintkezik, vele él kizárólagos partícióban, vagyis tudattalan
azonosságban. Az anya nem csak fizikai, hanem pszichikai előfeltétele a
gyermeknek. Ahogy az én-tudat ébredezik, úgy oldódik lassanként a
participáció, s a tudat kezdi tudattalannak, önnön előfeltételének
ellentétévé nőni ki magát.
A tudatos szándékainkat úgyszólván szüntelen zavarják és keresztezik
kisebb nagyobb méretű tudattalan behatások, amelyek okai számunkra
eleinte idegenek.
A psziché megközelítőleg sem képez egységet, sőt ellenkezőleg:
egymással ütköző impulzusok, gátlások és indulatok zubogó keveréke s
konfliktus állapota sok embernek annyira elviselhetetlen, hogy már a
teológia által felmagasztalt megváltást óhajtják. Megváltást a fölöttébb
kérdéses pszichikus állapottól. A tudat illetve az úgynevezett személyiség
egysége nem valóság, hanem óhaj. Az embert képzelt egységében idegen
hatalmak fenyegetik. Ez az állapot karnyújtásnyira sincs az újszövetségi
megszállottakétól. Hogy a lég birodalmának valamely démonában hiszünk,
vagy egy tudattalan tényezőben, mely ördögi tréfát űzhet velünk, az
teljesen lényegtelen.
Amiképp az istenlegendák számos esetben ellentmondásosak, ugyanúgy
alakjaik erkölcsi karaktere is. A nyugati antik világban az istenek
paradoxiája és morális kétértelműsége, már korán megütközést keltett,
ennek megfelelő kritikával, ami végül egyrészt az olimposzi istenkompánia
leértékelődéséhez vezetett, másrészt filozófiai értelmezésekre indított.
Legvilágosabban alighanem a zsidó istenfogalom keresztény
reformációjában fejeződik ki ez: a morálisan kétértelmű Jahvéból egy
kizárólag jó Isten lett, akivel szemben az ördög egyesített magába minden
rosszat.
Úgy tűnik, mintha a nyugati embernél valami erősebb érzelmi fejlődés
kényszerítette volna ki azt a döntést, amely az Istenséget ketté vágta.
Ellenben Keleten a túlnyomórészt intuitív – intellektuális beállítottság nem
foglal állást a morális értékek tekintetében, miért is az istenek
zavartalanul megtarthatták eredeti morális paradoxiájukat. Így Káli a Kelet
számára reprezentatív, a Madonna pedig a Nyugat számára. Ez utóbbinak
az árnyéka teljesen odalett. Elnyelte a vulgáris pokol, amelyben alig
észlelhető létét „az ördög öreganyja” gyanánt tengeti. Az érzelmi értékek
fejlődésének köszönhetően a világos és jóságos Istenség fénye a
mérhetetlenségig emelkedett, a sötét viszont, melyet az ördögnek kellene
megjelenítenie, az emberben lokalizálódott. Ezt a sajátos fejlődést főként
az okozta, hogy a manicheista dualizmustól megrémült kereszténység
mindenképpen meg akarta őrizni monoteizmusát. Ám mivel a sötét és a
gonosz erők valóságát nem lehetet tagadni, nem volt más hátra, minthogy
az embert tegyék ezért felelőssé. Sőt még az ördögöt is majdnem – ha
ugyan nem egészen – felszámolták, ami ezt a metafizikai alakot, amely
korábban az istenség integráns részét képezte, belevetítette az emberbe.
Ez a folyamat újabban pokolian megfordul, amennyiben a báránybőrbe
bújt farkas szerte kószálva azt sugdossa a fülekbe: a gonosz voltaképpen
nem más, mint a jó félreértése, s a haladás alkalmas eszköze. Azt hiszik,
ezzel véglegesen kioltották a sötét világot, és nem gondoltak arra, hogy az
embernek micsoda lelki megmérgezését indították ezzel útnak. Hisz ezzel
ő maga teszi magát ördöggé, mert ez egy olyan archetípus fele, amelynek
ellenállhatatlan hatalma a hitetlen európaiból is az „Istenem!” felkiáltást
csalja ki.
Ha egyáltalán cselekedhet az ember másként, soha nem volna szabad egy
archetípussal azonosítania magát, mert annak következményei, mint a
pszichopatológia és bizonyos korjelenségek mutatják, rémítők. A Nyugat
lelkileg annyira tönkretette magát, hogy tagadnia kell az ember által soha
nem uralt és fékezhetetlen lelki hatalom összfogalmát, mármint az
Istenséget magát, hogy a már felhörpintett gonosz mellé még a jó is
megkaparintsa.

Általános szempontok az álom lélektanához:

Az álom pszichikus képződmény, amely forma és jelentés tekintetében szembetűnően eltér a

tudati tartalmak összefüggő rendezettségétől. Keletkezési módja egyéb tudati tartalmaktól
eltérően, az élmény nem belátható, logikus vagy emocionális összefüggésből ered, hanem az
alvás közben fellépő, sajátos lelki tevékenység maradványa. Az álomnak visszafelé, de előre
is megvan a kontinuitása.
Az álombeli képzetkapcsolódás lényegileg fantasztikus, a
képzettársításnak ez a neme olyan összefüggéseket szolgáltat, amelyek a
valós gondolkodásnak rendszerint teljesen idegenek.
Tudjuk, hogy kauzális szempontból minden pszichikus képződmény
megelőző pszichikus tartalmak eredményé. Tudjuk továbbá, hogy finális
nézőpontból minden pszichikus képződmény valami rá jellemző
értelemnek és célnak felel meg az aktuális lelki történésben. Ha tehát az
álmot lélektanilag kell megvilágítanunk, akkor elengedhetetlen először is
azt tudnunk, hogy milyen megelőző élményekből tevődik össze. Minthogy
a lélekben végső soron minden pontból kiindulva felgöngyölíthető az illető
életének egész tartalma, elméletileg minden álomhoz föl kell mérni az
egész addigi életpályát.
A tudattalan kiegyensúlyozó funkcióját ismerhetjük fel ebben az álomban,
amely abban áll, hogy az emberi személyiségnek azok a gondolatai,
hajlamai és tendenciái, amelyek a tudatos életben túl kevéssé jutnak
érvényre, sejtésszerűen funkcióba lépnek alvás közben, amikor a tudati
folyamat nagymértékben ki van kapcsolva.
A pszichológiai elem kettős szemléletmódot követel meg, a kauzálist és a
finálist. Freud kauzális szemléletmódja a kívánságból indul ki, vagyis az
állomban jelentkező elfojtott vágyakból. A finális alapállásból kiindulva
az álombeli jelkép inkább példázat értékű, nem elpártolás amit
művel, hanem tanítás. Ha az egyéniséget önállóságra és teljességgel
óhajtjuk elsegíteni, szükségünk van mindazon funkciók asszimilálására,
amelyek addig túl kevéssé vagy egyáltalán nem bontakoztak ki tudatosan.
E cél elérésére gyógyászati okból mindent meg kell tennünk az
álomasszociációk szolgáltatta elemek minden tudattalan aspektusának
kimunkálására.
Az álmok osztályozása:
A tipikus álommotívumok összehasonlítása a mitológiaiakkal valószínűsíti
az álombeli gondolkozás és észjárás filogenetikailag fajtájaként fogható
fel. Az álom jellemző módon szinte sohasem fejezi ki magát logikus
absztrakt nyelven, hanem mindig példázatszerűen vagy hasonlattal. Ez a
sajátosság egyszersmind a primitív nyelv karakterisztikuma is, amelyek
világos fordulatait mindig is szembetűnőnek érezzük. Ha a régi irodalom
kiemelkedő alkotásaira gondolunk, például a bibliai hasonlatok nyelvére,
akkor úgy találjuk, hogy amiről ma az absztrakciók segítségével
gondolkodunk, azt hajdan példázatokkal érték el.
Amit teszünk magán viseli filogenetikus fejlődése nyomait, úgy az emberi
szelem is. Ezért nincs semmi meglepő abban, hogy álmaink
példázatnyelve ősi maradvány. Az álom lélektana az általános
összehasonlító pszichológiához nyit számunkra utat, mint amilyenben az
összehasonlító anatómia az emberi testre vonatkozóan részesített
bennünket.
Az álom tehát a példázatok nyelvén, azaz érzékletes – szemléletes
ábrázolással közvetít nekünk olyan gondolatokat, értékeléseket,
felfogásokat, direktívákat, tendenciákat, amelyeknek elfojtás vagy puszta
nem tudás miatt híjával volt a tudatunk. Mivel ezek a tudattalan tartalmát
képezik, az álom természetesen olyasmit mutat be, ami a tudattalanból
jön. Ám nem általában tárja elénk tudattalanunk világát, hanem csak
bizonyos tartalmakra vet fényt, amelyeket a pillanatnyi tudati helyzet
választott ki és vonzott színre képzettársításos alapon.
Ha egy álmot helyesen akarunk értelmezni, tisztában kell lennünk azzal,
hogy az álmodó milyennek látja önmagát és helyzetét, minthogy ennek a
tudattalan kiegészítését tartalmazza az álom, mármint mindazt, amit az
adott tudati helyzet a tudattalanban összehozott.
Az álom kiigazítja a szituációt. Kiegészítésül hozza, ami még odatartozik, s
ezzel javít a beállítottságon.

Az álom funkciói, elemei:

 Kompenzáció
Az álomnak is része van a lélektani önszabályozásban, amennyiben automatikusan
előhoz mindenfélét, amit az illető elfojtott, figyelmen kívül hagyott vagy nem tudott.
A kompenzációs tartalom akkor különösen intenzív, ha a tudatos tájékozódás számára
létfontosságú. / célra irányuló tudattalan impulzusok / Hangsúlyozni kell azonban,
hogy a tudattalan finális orientációja semmiképp sem párhuzamosítható a tudatos
szándékokkal, sőt a tudattalan tartalom rendszerint kontrasztját képezi a tudati
állapotnak, ami főleg akkor van így, ha a tudatos beállítottság túl kizárólagosan egy
bizonyos irányban mozog, ami már-már az egyén vitális szükségleteit fenyegeti. Minél
egyoldalúbb a tudatos beállítottság, s minél jobban eltávolít az életlehetőségek
optimumától, annál közelebb áll a lehetősége annak, hogy erősen kontrasztikus, de
célszerűen kiegyensúlyozó tartalmú, élénk álmok lépjenek föl az egyén lélektani
önszabályozásának kifejeződéseként.
Ebben a tudattalan képződményben vannak mindazon asszociációk, amelyek elegendő
hangsúly híján tudattalanok maradnak, ám mégis van annyi energiájuk, hogy alvó
állapotban észrevetessék magukat.
A kompenzáció a tudattalan – a tudatoshoz viszonyított relativitását nézve –
odasorolja a tudati helyzethez mindazon elemeket, amelyek az előző nap
folyamán nem érték el a tudatküszöböt, mégpedig azért, mert elfojtásba kerültek
vagy egyszerűen nem voltak elég erősek a tudat elérésére.
 Prospekció: /építő, előkészítő szintézis/
A tudattalan fellépő előrevetítése jövőbeli tudatos teljesítményeknek, amolyan
előgyakorlat vagy előzetes vázlatféle, terv, a valószínűségek előzetes kobinálása.
 Hogy az álom prospektív funkciója netalán jóval különb a tudatos kombinálásánál, z
annyiban nem csodálnivaló, amennyiben az álom küszöb alatti elemek
összeolvadásából jön létre, tehát mindazok az észlelések, gondolatok és érzések
kombinációja, amelyek annyira hangsúlytalanok voltak, hogy nem jutottak el a
tudatig. Ezenkívül még az álomnak még azok szublimális emlékezésnyomok is
segítségére sietnek, amelyek a tudatot már nem tudják hatékonyan befolyásolni.
Előrejelzés kényszerítés dolgában ezért az álmok sokkal kedvezőbb helyzetben
vannak, mint a tudat.
A tudattalan jelentősége megközelítőleg azonos a tudatéval. Csak nyilvánvalóan
elégtelen és hibás beállítottságú tudat esetén jogos a tudattalannak nagyobb értéket
tulajdonítani. Ha tehát a tudatos életstílus megközelítően kielégítő, akkor az álom
kiegyenlítő funkciójára korlátozódik.
Ha az eset eltér a normától abban az értelemben, hogy a tudatos mentalitás objektíve
és szubjektí-ve egyaránt rosszul alkalmazkodik, akkor a tudattalan általában csupán
kompenzáló funkciójának megnő a fontossága és vezető prospektív funkcióvá
emelkedik, amely képes arra, hogy a tudati beállítottságnak egészen megváltozott s a
réginél sokkal jobb irányt adjon.
 Redukció: /szétszed, bomlaszt, rombol, leránt/ Sok olyan ember van, akinek tudatos
életstílusa és alkalmazkodási teljesítménye meghaladja egyéni lehetőségeit, azaz
jobbnak és értékesebbnek látszanak, mint amilyenek. /Nem csak saját forrásból,
hanem a kollektív szuggeszció dinamikus tartalékaiból/
Az ilyen emberek magasabb csúcsot másznak meg, mint amekkora lényüknek
megfelel, például egy közösségi eszmény csábításának engedve, a kollektív előítélet
miatt, netán a közösség támogatásának nem tud ellenállni. Alapjában véve nem nőttek
föl belsőleg külső magasságukhoz, amiért minden ilyen esetben a tudattalan funkciója
negatívan kompenzáló vagy redukáló.
A kutatások hidat vertek a tudattalanban lévő archaikus elemekhez, vagyis a
személyfölötti, történelmi filogenetikus funkciómaradványokhoz is. Ezért ma biztosan
állíthatjuk, hogy az álom redukáló funkciója olyan anyagot hoz össze, amely első
renden személyes infantilis – szexuális vágyak elfojtásából /Freud /, infantilis hatalmi
igényekből /Adler/ és személyfölötti archaikus gondolat - érzelem és ösztönelemekből
tevődik össze.
Minden csalóka nagyság és látszatfontosság szétmállik a redukáló álom láttán, amely
kegyetlen bírálattal elemzi a tudatos beállítottságot, megsemmisítő anyagot vonultatva
föl, aminek derékhadát kínos tények és gyengeségek kimerítő felsorolása képezi.
 Reaktív álmok:
Bizonyos objektív folyamatok pszichikus traumát hagynak maguk után, amelyek
formái nem csak pszichések, hanem egyben az idegrendszer fizikai bénulását is
jelentik. Nemritkán különös belső jelképes összeköttetést létesítenek az álmok egy
kétségkívül testi betegség és egy bizonyos lelki probléma között, miközben a fizikai
zavar egyenest a pszichikai helyzet mimikai kifejezésének látszik.
 Telepatikus álmok:
Előfordul, hogy igen lényeges / ritkán teljesen közömbös / eseményt előre megérzünk.

Az álmok a tudattalan aktuális helyzetének spontán önábrázolása szimbolikus kifejezési

formában. Az olyan ember, akit főként kivetítéseimmel érzékelek imágó vagy imágó –
illetve szimbólumhordozó.
Tudattalanunk minden tartalma szüntelen kivetül környezetünkre
és csak annyira sikerül ezeket amazok valóságos tulajdonságaitól
megkülönböztetni, amennyiben rájövünk, hogy megfigyelésük
tárgyainak bizonyos sajátságai a saját projekcióink és imágóik.
Összes emberi kapcsolataink nyüzsögnek az efféle projekcióktól,
a saját el nem ismert hibáinkat mindig az ellenfélben vesszük
észre. Aki nem jutott el az öneszmélés magas fokára, nem lesz
képes fölötte állni projekcióinak.
Ameddig az eleven érdeklődés, a libidó ezeket a kivetítéseket a
világgal összekötő kellemes és hasznos hidakként használja,
addig ezek a projekciók megkönnyítik az életet. Mihelyt azonban a
libidó másfelé akar utat törni, s emiatt a korábbi projekcióhidakon
elkezd visszafelé áramlani, a kivetítések az elképzelhető
legnagyobb akadályokká válnak, mert eredményesen gátolnak
minden igaz kiszabadulást a korábbi tárgy hatalmából. Akkor
aztán fellép az a jellegzetes tünemény, hogy az ember a korábbi
tárgy lehetőég szerinti leértékelésére, lehúzására törekszik
avégett, hogy függetlenítse tőle a libidót. Mivel azonban az előbbi
azonosulás szubjektív tartalmak kivetítésén alapszik, csak akkor
következhet be teljes és maradéktalan eloldódás, ha az az imágó,
amely a tárgyban öltött alakot, jelentőségével együtt hazakerül a
szubjektumhoz. Ez a visszatérülés a proíciált tartalom tudatos
felismerése, azaz a korábbi tárgy „szimbólum értékének”
elismerése útján történik.
Imágóink szellemünk alkatrészei és ha álmunk valamilyen képzeteket
reprodukál, akkor ezek első renden a mi képzeteink, amelyek képződésébe
lényünk összessége beleszövődött, ezek a szubjektív tényezők, amelyek
az álomban nem külső okból, hanem lelkünk legbelsőbb rezdüléseiből
adódóan csoportosulnak így, vagy úgy, hogy ezzel ilyen vagy olyan
értelemet fejezzenek ki.
Az álom ama színház, amelyben az álmodó jelenet, színész, súgó, rendező,
szerző, közönség és kritikus. Alanyi szintű álomértelmezés: minden elem
az álmodó személyiség egy darabját szimbolizálja /141.o./
Ha egy álom rámutat valamilyen hibára, ezzel megadja a
lehetőséget beállítottságom kijavítására, ami mindig előnyös. A
másik embert mindig olyan módon értjük, ahogyan önmagunkat,
vagy amiként magunkat igyekszünk megérteni. Amit magunkban
nem értünk, azt a másikban sem érjük. Ez aztán rendszerint
nyomósan tesz róla, hogy az embertársakról alkotott kép
nagyobbrészt szubjektív legyen.
Mentalitásunk még olyan primitív, hogy egyelőre csak bizonyos
funkciókban és területeken szabadult ki a tárggyal való primer misztikus
azonosságból. Az öneszmélés minimális szintjén álló primitív maximálisan
kötődik a tárgyhoz, amely akár közvetlen mágikus kényszerrel is
hatalmába vonhatja. Az egész primitív mágia és vallás ezen a mágikus
tárgyviszonyuláson alapszik, amelyek semmi másból nem állnak, mint
abból, hogy tudattalan tartalmaikat kivetítik a tárgyra.
Ebből a kezdeti identitás állapotból fejlődött ki fokozatosan az önmagára
eszmélés, ami kéz a kézben jár az alany és a tárgy megkülönböztetésével.
E különbségtétel kíséretében jelent meg az a belátás, hogy bizonyos,
ennek előtte naivul a tárgy sajátságának vélt tulajdonságok valójában
alanyi tartalmak.
A projekció szerepe az, hogy a libidó hídjaként megkönnyebbítően hatnak
a pozitív tulajdonságokat a környezetükre, a negatívat pedig bensőséges
kapcsolatokon kívülre vetítjük. /Ezzel teremtünk magunknak egy pozitív
bázist, negatív tulajdonságainkat látszólag sikeresen külső szemetesbe
dobjuk/
A neurotikus tudatosan, vagy tudattalanul oly intenzív a legszűkebb
környezetéhez fűződő kapcsolata, hogy vele szemben sem tudja
megakadályozni zavarkeltő projekciói behatolását, ami aztán
konfliktusokat okoz.
A tudatos embernél a kivetítések tudatosodnak / megszűnnek a
libidóhidak, feltorlódik a libidó, ezáltal pedig tudatosodnak a nem éppen
jótékony projekciók.
Ekkor aztán az a feladat magasodik az alany elé, hogy mindazon
gyalázatosságot, illetve ördögi gonoszságot, amelyet gátlástalanul a
másiknak tulajdonított, s amin egy életen át nem győzött megbotránkozni,
átvegye saját számlájára. A neurotikust rákényszeríti erre neurózisa, a
„normális ember” pszichikus zavarát szociálisan és politikailag
tömeglélektani jelenségekben éli meg, például háborúkban és
forradalmakban.
A lelkiismeret felismerhetetlen megkönnyebbülését jelenti, ha valóban
létezik egy ellenség, amelynek minden gonoszság nyakába varrható.
Minél szubjektívabb és indulatibb egy tárgyról érkező benyomás, annál
biztosabb, hogy kivetítés. A jellemvonások, pillanatnyi hajlamok szokások
kivetítésére gyakran a projekció tárgya is alkalmat nyújt, sőt egyenest
provokálja, főként akkor, ha a sajátság magának a tárgynak is tudattalan.
Minden kivetítés viszontkivetítést idéz elő akkor, amikor a tárgy mit sem
tud arról a jellegzetességéről, amelyet az alany proíciál rá.
A viszont-indulatáttétel – akárcsak az indulatáttétel – valami kényszeres
dolog, megkötöttség, mert „misztikus”, vagyis tudattalan azonosságot
teremt a tárggyal. Az ilyen tudattalan kötődésekkel mindig is ellenállások
szegülnek szembe: tudatosak, ha az alany olyan beállítottságú, hogy
libidóját csak önként hajlandó adni, ám csalogatásnak vagy
kikényszerítésnek ellenáll, s tudattalanok ha az alany mindenekfölött azt
kedveli, hogy libidóját úgy vegyék el tőle. Emiatt produkál az indulatáttétel
és a viszont-indulatáttétel amennyiben tartalmuk továbbra sem
tudatosodik, abnormis kapcsolat, amelyek saját szétrombolásukra
irányulnak.
Még ha a tárgyon kivetített tulajdonság valami nyoma megtalálható is, a
projekció gyakorlati jelentősége akkor is tisztán szubjektív és az alanyt
terheli, minthogy az ő kivetítése kölcsönzött túlzott értéket annak, amiből
csak valamicskét vehetett észre a tárgyon.
A tárgyimágó az objektum észlelésétől különböző pszichológiai nagyság,
lévén olyan kép, amely minden érzékelés mellett és mégis az összes
érzékelés alapján létezik, s amelynek önálló elevensége / viszonylagos
autonómiája / addig tudattalan, amíg teljesen egybeesik a tárgy valóságos
elevenségével. Ennélfogva az imágó önálló voltát a tudat nem ismeri el,
hanem tudattalanul belevetíti a tárgyba, vagyis összekeveri a tárgy
önállóságával. Ezzel a tárgy az alanyra nézve egyenesen kényszerítő
valóságjelleget ölt, tehát aránytalanul felértékelődik. Ez a túlzott érték a
projekción alapszik, illetve az imágónak a tárggyal való priori
azonosságán, aminek révén a külső tárgy belső is lesz. Ily módon
gyakorolhat a külső tárgy tudattalan úton egyenes közvetlen hatást az
alanyra amennyiben annak imágóazonossága által az egyik kezét bizonyos
fokig benne tartja az alany lelki forgatagában. Ezzel tehet szert a tárgy
„mágikus” hatalomra az alany felett. Erre találó illusztrációkat
szolgáltatnak a primitívek, akik pl. gyermekeiket vagy egyéb „lélektől
áthatott” tárgyaikat úgy kezelik, mint a saját lelküket. Semmit sem mernek
ellenük tenni, mert attól félnek, hogy megsértik a gyermek, vagy
tárgylelket. Ezért a gyerekeket csak annyira nevelik, amennyire okvetlenül
szükséges, amit aztán hirtelen vált fel a gyakran kegyetlen pótlólagos
nevelés /iniciáció/.
Az individuális differenciálódás iránya semmiképp sem tartható, ha külső
tényezők „mágikusan” belenyúlnak a szubjektív lelki működésbe. Ám ha
leváltják az imágókat, amelyek a tárgyaknak ama túlontúl nagy
jelentőséget kölcsönzik, akkor ezzel visszajuttatják az alanynak azt az
elkallódott energiát, amelyre sürgősen szüksége van a fejlődéséhez.
Az erkölcsi törvény és az Istenség eszméi kiirthatatlan tartalmai
az emberi léleknek.

A gyermekarchetípus lélektanához:

Szinte sohasem megformált mítoszokkal van dolgunk, hanem inkább mítoszalkatrészekkel,

amelyeket típusos természetük alapján „motívumoknak”, „ősképeknek”, „típusoknak” vagy
archetípusoknak lehet hívni.
Az egyénnél az archetípusok tudattalan folyamatok önkéntelen
manifesztációiként jelennek meg, amelyek létezése és értelme csak
indirekt módon hozzáférhető. A kezdetleges szellemi állapot főként abban
különbözik a civilizálttól, hogy a tudat sokkal kevésbé fejlett kiterjedés és
intenzitás tekintetében. Nevezetesen olyan funkciók, mint a gondolkozás,
az akarat stb. még nem differenciáltak, hanem tudat előttiek, ami például
a gondolkodás esetében abban mutatkozik meg, hogy nem tudatosan
gondolnak valamit, hanem a gondolatok csak úgy megjelennek.
A primitív nem állítja, hogy gondolkodik, hanem „valami gondolkodik
benne”. A gondolkodási aktus spontaneitása okilag nem a tudatában
gyökeredzik, hanem a tudatalattijában. Nem is képes tudatos akarati
erőfeszítésre, hanem előbb akarási hangulatba kell hoznia magát. Tudatát
nagyhatalmú tudattalan fenyegeti, ezért fél mágikus befolyásoktól,
amelyek mindenkor keresztezhetik szándékát, s ezért veszik körül
ismeretlen hatalmak, amelyekhez valami módon alkalmazkodnia kell.
Tudatának krónikus homályállapotának következtében gyakran szinte
lehetetlen kibogozni, hogy valamit csak álmodott e, vagy a valóságban
élte át. A tudattalannak és archetípusainak önkinyilvánításai mindenütt
átnyúlnak a tudatba, s az ősök mitikus világa, a materiális természettel
egyenrangú, ha ugyan nem annak fölébe rendelt létet képvisel. Nem az
általunk ismert világ beszél tudattalanjából, hanem a psziché ismeretlen
világa, amelyről tudjuk, hogy csak részben képezi le empirikus világunkat,
amelyet viszont másrészt éppenséggel formál is pszichikus előfeltételének
megfelelően.
Az archetípus nem holmi fizikai tényekből származik, hanem sokkal inkább
azt ecseteli, hogyan éli meg a lélek a fizikai tényt, miközben eme lélek
nemegyszer olyan állításokat képvisel, amelyek a valóságot arcul ütik.
A primitív szellemi állapot a mítoszokat nem kitalálja, hanem átéli. A
mítoszok eredetileg a tudat előtti lélek kinyilatkoztatásai,
önkéntelen kijelentések a tudattalan lelki törekvéséről, s nem
egyebek, mint fizikai folyamatok allegóriái.
Az efféle allegóriák valamely tudománytalan intellektus játékai volnának.
Csakhogy a mítoszok jelentősége vitális. Nemcsak szemléltetik a primitív
törzs lelki életét, de ők maguk ez a lelki élet, mely nyomban szétesik és
elsüllyed, mihelyt elveszti mitikus őseinek örökségét, akárcsak egy lelkét
vesztett ember.
Egy törzs mitológiája: annak eleven vallása, mely ha veszendőbe megy,
az mindig és mindenütt morális katasztrófa, a civilizált embernél is.
A vallás pedig eleven viszonyulás azokhoz a lelki folyamatokhoz, amelyek
nem függnek a tudattól, hanem azon túl a lelki háttér sötétjében zajlanak
le.
A modern lélektan a tudattalan fantázia és álomtevékenység produktumait
úgy kezeli, mint a tudattalanban végbemenő folyamatok kiábrázolódását,
vagy mint a tudattalan psziché kijelentéseit önmagáról.
Személyes tudattalan: személyesen átélt vagy elfojtott dolgok.
Kollektív tudattalan: az archetípusokat tartalmazza, ezeket örökléssel
kapjuk. A tudattalan elemei a tudat csökkent intenzitású állapotában
jelennek meg: álmokban, delíriumokban, látomásokban, éber állapotban
stb.
A tudatkoncentrációnak a tudattalan tartalmakat gátló hatása ilyen
állapotban megszűnik, minek révén ömleni kezd, mintegy felnyitott
oldalajtókon át, az előbb még tudattalan anyag a tudat terébe.
A tudat előtti állapotot a kora gyermekkorban is megfigyelhetjük, s éppen
eme kezdet álmai azok, amelyek nem ritkán fölöttébb érdekes,
archetípikus tartalmakat hoznak felszínre. E mag értelme soha nem volt
tudatos és nem is lesz. Rejtett értelme kezdettől fogva nemcsak abszolút
igazságra és érvényre tart igényt, de egyben mély tiszteletre, és vallásos
áhítatra is.
Az archetípusok lelki élethatalmak, melyek megkívánják, hogy
komolyan vegyük őket, s a legkülönösebb módon tesznek is róla,
hogy érvényre juthassanak. Mindig oltalmat és üdvöt hoztak,
megsértésük azonban neurotikus, sőt pszichotikus zavarok
okozója.
Az archetípusokat nem lehet letagadni vagy másképp ártalmatlanná tenni,
így a kulturális tudatdifferenciálódás minden újonnan kiküzdött magasabb
szintje azzal a feladattal szembesít, hogy új és ennek a színvonalnak
megfelelő értelmezést találjunk, mégpedig avégett, hogy a múlt bennünk
még létező életét összekapcsoljuk a jelenvaló élettel, amely fenyegető
módon már-már elszökött amattól.
A gyermekisten archetípusa rendkívül elterjedt, mely „kisebb a kicsinél
s nagyobb a nagynál”. A folklórban a gyermekmotívum törpe és tündér
alakban rejtett természeti hatalmakat jelenít meg.
A gyermekarchetípus lélektana:
a. Az archetípus mint múltbeli állapot:
Hogy milyen elementáris jelentőségű az összeköttetés ezekkel a gyökerekkel, azt a
primitív szellem elfogultsága mutatja meg, bizonyos „mágikus” tényezőkhöz való
viszonyulásával, melyek nem egyebek mint archetípusok.
A gyermekmotívum a kollektív lélek tudat előtti gyermekségaspektusát reprezentálja.
Aki erőszakosan felmondott eredeti jelemének valami önkényes ambíciójának
megfelelő persona /társadalmi maszk / kedvéért. Ezzel elveszítette gyermekiségét,
mesterségessé és gyökértelenné vált.
A vallási gyakorlásnak, vagyis a mitikus történés újra elbeszélésének és rituális
ismétlésének meg van az a célja, hogy a gyermekségi képet, s ami csak azzal
összefügg, ismételten a tudat elé tárja, mégpedig azzal a szándékkal, hogy az eredeti
feltételhez fűződő kapcsolat meg ne szakadjon.
b. Az archetípus funkciója:
A gyermekmotívum nemcsak a múltat, hanem a jelenvalót is képviseli, mindmáig
funkcionáló rendszer, melynek az a rendeltetése, hogy belső értelemtől vezérelten
kiegyenlítse, illetve korrigálja a tudat elkerülhetetlen egyoldalúságait és
extravaganciáit.
A tudat lényege: koncentrálás viszonylag kevés tartalomra, azokat a lehető
legteljesebb világossági fokra emelve.
A tudat szükséges következménye és előfeltétele, pillanatnyilag ugyancsak tudatképes
más tartalmak kizárása, ami a tudat tartalmát valamelyest elkerülhetetlenül
egyoldalúvá teszi. Minthogy pedig a civilizált ember tudatának az akarat
dinamikájával hatékony eszköz áll rendelkezésére szándékainak kivitelezésére, minél
gyakorlottabb az akarata, annál nagyobb az a veszély, hogy egyoldalúságba téved, s
olyan dologba kalandozik el, amelyeknek se törvényük, se gyökerük. Bár egyrészt az
emberi szabadság lehetősége, másrészt azonban végeláthatatlan ösztönellenességnek is
forrása.
A primitív ember ennél fogva – ösztönösségből, mint az állat – neofóbiával és
hagyományhoz kötöttségével tűnik ki.
A mi ízlésünk szerint kínosan maradi, miközben mi a haladást magasztaljuk.
Progresszivitásunk azonban egyrészt rengeteg gyönyörű vágybeteljesedést tesz ugyan
lehetővé, másrészt viszont valami ugyanily gigantikus prométheuszi vétkesség is
felhalmozódik, amelynek az árát időnként sorsszerű katasztrófákban kell
megfizetnünk.
A differenciált tudatot szüntelen elgyökértelenedés fenyegeti, s ezért rászorul
arra, hogy a még meglévő gyermeki állapot kiegyenlítse. Az akarat
kikényszerítette haladás mindig görcs.
A maradiság közel van ugyan a természetességhez, ám szüntelen fenyegeti a kínos
ébredés.
A lélektan alaptétele, hogy a tudatról lehasadt lélekrész csak látszólag válik
inaktívvá, valójában azonban a személyiség megszállottságához vezet, ami annak
célkitűzését a lehasadt lélekrész értelmében meghamisítja.
Ha tehát a kollektív lélekgyermeki állapotát teljesen kizárjuk, elfojtjuk, akkor a
tudattalan tartalom hatalmába keríti a tudatos célkitűzést, amivel gátolja annak
megvalósítását, azt meghamisítja, vagy egyenesen szétzúzza. Életképes előrehaladás
viszont csak a kettő együttműködése révén jön létre.
c. Az archetípus jövő jellege:
A gyermekmotívum jövő jellege annak lényeges aspektusa. A gyermek
potenciálisjövő. Így hát a gyermekmotívum fellépése az egyén pszichológiájában
rendszerint eljövendő fejlődésnek előrevételezése, még ha első pillanatra úgy látszik,
 hogy retrospektív alakulásról van szó. A „gyermek” a személyiség eljövendő
változását készíti elő. Az individuációs folyamatban azt az alakot anticipálja / sejteti
meg, későbbi dolgokra utal /, amely majd a tudatos és tudattalan személyiség elemek
szintéziséből alakul ki. Ennek folytán ez az ellentéteket egyesítő szimbólum,
közvetítő, üdv hordozó, mely „egész-séget” hoz létre. Ezt a tudatosságon túli
teljességet nevezzük Selbst-nek / mélymagunk, személyiségközpont, „legerősebb
önmagunk” /.
Az individuációs processzus célja mélymagunk szintézise.
d. A gyermekmotívum egysége és sokfélesége:
Ha pl. homunculusról, törpéről, fiúról stb. van szó, amelyek semmi egyéni
jellegzetességet nem mutatnak, akkor valószínűleg disszociáció áll fenn - skizofrénia
a személyiség széttöredezettsége.
Ha normális embernél jelenik meg sokaság, akkor ezt az szemlélteti, hogy a
személyiség szintézise még nem ment végbe.
Ha viszont a gyermekmotívum az egység formájában lép fel, akkor valami tudattalan s
ezzel egyelőre máris bekövetkezett személyiség szintézisről van szó, amely
gyakorlatilag semmivel sem jelent többet lehetőségnél.
e. Gyermekisten és hősi gyermek:
A gyermek azután hol inkább gyermekisten–aspektusú, hol pedig az ifjú hős vonásait
viseli. Mindkét típus születése csodálatos, közösek gyermekkori sorsuk első szakaszai
is, az elhagyatottság és a veszedelmes üldöztetés. Az Isten merő természetfölöttiség, a
hős lénye emberi, ám a természetfölöttiségig felfokozott.
A teljességhez közeledő individuáció potenciális elővételezését jelenti, mikor a hős
bevonja természetfölöttiségébe az emberi lényt, s imigyen ábrázolja az „isteni”, vagyis
a még nem humanizált tudattalan és az emberi tudat szintézisét.
Ennek folytán a „gyermek”-sorsokat úgy tekinthetjük, mint azoknak a pszichikus
eseményeknek bemutatását, amelyek az entelecheiánál vagy a „mélymag” kialakulása
közben lejátszódnak. A „jelentéktelenség”, kiszolgáltatottság, elhagyatottság,
veszélyeztetettség stb. motívuma azt igyekszik kimutatni, hogy milyen nyomorúságos
a teljesség pszichikus „megélhetése”, azaz milyen hallatlanul nehéz kiküzdeni ezt a
legfőbb jót.
Ugyanígy jellemzi ez annak az életkésztetésnek tehetetlenségét és gyámoltalanságát,
amely mindenre, ami növekszik, azt a törvényt rója, hogy a lehető legteljesebb
mértékben töltse be azt, ami belőle kitelhet, miközben a külvilági befolyások a
legváltozatosabb formákban a legnagyobb akadályokat gördítik minden individuáció
útjába.
Különösképpen, ha sárkányok és kígyók fenyegetik a sajátosságot, láthatunk utalást
arra a veszélyre, hogy a megszerzett tudatot visszanyelheti tőlünk az ösztönlélek, a
tudattalan.
Az alacsonyabb rendű gerincesek kezdettől fogva kedvelt jelképei voltak a
kollektív pszichikus alépítménynek, / A magasabb szintű gerincesek főként
indulatokat jelképeznek. / melyek anatómiai lokalizációja egybeesik a
szubkortikális centrumokkal, a kisaggyal és a gerincvelővel. Ezek a szervek
képezik a kígyót. Ezért kígyó álmok rendszerint akkor jönnek, ha a tudattalan
valamerre letér az ösztönalapról.
A hős fő tette a sötétség szörnyének legyőzése: ez a tudat remélt és várt győzelme a
tudattalan fölött. A nap és fény a tudat szinonimái, az éj és a sötét a tudattalanéi.
A mesebeli szellem fenomenológiájához:

a. A szellem fogalma:
o Az a princípium, amely az anyaggal ellentétes.
o Olyan anyagtalan szubsztancia vagy egzisztencia, amely a legmagasabb és
univerzális fokán az „Isten” nevet viseli.
o Inmateriális szubsztancia a pszichikus jelenségek, az élet hordozója.
/szubsztancia: minden létező legáltalánosabb és legbelsőbb lényege, amelynek
oka önmagában van és amely minden átalakulásnál megmarad. /
o Szellem – természet ellentét esetén a természetfölöttire vagy a
természetellenesre korlátozódik, ebben az esetben elvesztette a lélekhez és
élethez fűződő szubsztanciális kapcsolatát.
o A hilozoizmus a szellemet az anyag tulajdonságának tartja.
o Általánosan elterjedt nézet a szellemet magasabb, a lelket pedig alacsonyabb
tevékenységi elvként fogja fel.
o Néhány alkimistánál a szellem a szellem a testet és a lelket spiritus vegetativus
összekötő szalag.
o Vannak akiknél a szellem a racionális gondolkodás, illetve intellektus
jelenségeinek összegzésével azonos, ideértve az akaratot, emlékezetet,
fantáziát, alkotóerőt és eszmei motívumoktól függő törekvéseket is.
o A korszellem bizonyos kollektív természetű felfogások, ítéletalkotások és
cselekvések princípiumát, motívumát képviseli.
o Kísértet azaz egy halott lelke.
o A szellem eredeti széltermészetének megfelelően folyton a tevékeny száguldó
csupa mozgás, ugyanakkor az élettel telítő, indítást adó, izgalomba hozó,
feltüzelő, inspiráló lény is.
o A szellem modern kifejezéssel a dinamika, s ezért az anyag klasszikus
ellentétét formázza, mivel az statikus, renyhe és élettelen.
o A szellem és az anyag alighanem egy magában véve transzcendentális lét
formái.
b. A szellem álombeli önábrázolása:
A szellem pszichikus megjelenése minden további nélkül arra utal, hogy archetípikus
természetű, azaz szellemnek nevezett jelenség egy autonóm őskép létezésén alapul,
amely a tudatot megelőzve univerzálisan megvan az emberi psziché adottságai között.
Az apakomplexus bizonyos fajtája úgyszólván „szellemi” jellegű. A férfiaknál a
pozitív apakomplexus nemritkán oda vezet, hogy valamelyest tekintélyhitűek lesznek,
s kimondottan hajlamosak alávetni magukat minden szellemi tételnek és értéknek.
A szellem mindkét nemnél felléphet egy fiú vagy ifjú alakjában is. Lehet pozitív, s
akkor a „magasabb” személyiségmagunk, lehet azonban negatív is, akkor viszont az
infantilis árnyékot jelenti.
Az öreg bölcs alakja nemcsak álomban, de a meditáció vízióiban is oly plasztikusan
léphet elő, hogy valami guruszerepet vesz át.
Az álomban az öreg bölcs mint mágus, orvos, pap, tanító, professzor, nagypapa vagy
valamely tekintéllyel bíró személy jelenik meg.
A szellem archetípusa ember, gnóm, vagy állat alakban, esetenként olyan helyzetben
lép fel, amelyben igen elkelne a belátás, megértés, jó tanács, döntés, terv stb. ám ez
saját eszköztárból nem teremthető elő. Az archetípus ezt a szellemi szükség állapotot
kompenzálja a hézagot betöltő tartalmakkal.
Csöndes hang, s távolról cseng. Kétértelmű, kétséges és sötét, veszélyt és merészséget
jelent, bizonytalan ösvény, amelyben csak „az Istenért” lehet járni, bizonyosság és
szentesítés nélkül.
Aki ezen az úton jár, annak: árnyaltabb lesz az emberszemlélete, miközben
tisztultabbá válik saját meggyőződése, s mindezek eredményeképpen hitelesebb
személyiség lesz. Ilyen szintre viszont csak az juthat, aki kész ismételten
konfrontálódni legnehezebb ellenfelével: önmagával.