Bevezető

A gótika az érett középkor művészetének egyik irányzata, de megjelenésének technikai és

társadalmi körülményeit tekintve történelmi korszaknak is tekinthető. Számos vonatkozásban
különbözik a középkor másik stílusirányzatától, a romanikától (román stílustól). Mivel egyes
országokban a gótika eltérő időpontokban jelent meg, sokszor a két irányzat kortársként volt
jelen, lényegében nem egymást váltották fel, még csak nem is átmeneti
stílussal győzedelmeskedett a gótika a romanika felett. A gótikus művészet társadalmi
hátterénél gyakran az egyre erősödő polgárságot, a céheket nevezik meg mint a művészet
fejlődésének fontos tényezőit. Ez azonban csak részben igaz, hiszen a nagyobb megrendelők
továbbra is a királyok, az egyház és az udvarok voltak. Csak ezek után említhető meg a városi
polgárság szerepe. Fontos terjesztője a stílusnak a ciszterci rend, amely Magyarországon is
jelen volt.
A gótikus stílus szülőhazája Franciaország volt. A 12. század derekán bontakozott ki, és
terjedt el egész Európában. Viszonylag lassan alakult ki a német gótika, a leghosszabb életű
azonban az angol gótika (12.-16. század), melynek fő jellegzetessége az óriási méretek. A
tatárjárás után indul el a 15. század végéig. Főbb stílusjegyei: megnő a belső magasság,
vékonyodnak a falak, támfalakat építenek, az ablakokon bibliai történetek, mert nem tudtak
olvasni. Jellemző a nyújtott szentély, magas csúcsíves ablakok, erőteljesen bordázott a
mennyezete (lehet csillagboltozat vagy hálóboltozat). Magyarországon a tatárjárást tekintjük
választóvonalnak a román stílus és a gótika között. A templomoknak két fajtája alakult ki:
egyhajós vagy teremtemplom (magas) és több hajós vagy csarnoktemplom (oszlopai vannak).

1
 A gótikus festészet
A gótika idején a festészet túlnyomórészt még mindig az egyház szolgálatában állt, de komoly
átalakuláson ment keresztül. Hasonló törekvések jelentkeznek a festészetben, mint a
szobrászatban. A semleges, rendszerint arany háttér előtt az eleinte erősen nyújtott alakok
emberibbé válnak, jellemábrázolásra is van már példa. Körülöttük megjelennek a természeti
környezet egyre hívebben ábrázolt elemei, épületek és városok ábrázolásai. Fokozatosan
eltűnt az alakokat szegélyező vastag kontúr, melynek hatására oldódni látszott a képek
merevsége. A mozgás és a drapéria ábrázolása is finom vonalvezetést és lágy festőiséget
igényel. A gótikus festészet legfontosabb alkotásai falfestmények, az oltár díszítését
szolgáló táblaképek, szárnyas oltárok és kódex illusztrációk. A miniatúra festészetben is
lassan kiszorul az arany háttér és valódi teret ábrázolnak. A freskó némileg visszaszorult az
előző korszakhoz képest, helyét az üvegfestészet foglalta el.
Az Alpoktól északra a festői iránnyal szemben erősen hangsúlyozták a tárgy körvonalait
(lineáris gótika). Falfestmények (nedves vakolatra a freskó, száraz vakolatra a szekkó)
táblaképek és kódexillusztrációk, miniatúrák egyaránt nagy számban maradtak ránk.
A középkori kézművesek szakmai, társadalmi szervezetei voltak a céhek. Néha, különösen a
kisebb városokban különböző iparágak művelői egy közös céhben egyesültek. Az önálló
festőcéheket védőszentjükről, Szent Lukácsról szokták elnevezni. Élükön az idősebb
mesterekből választott szeniorátus és az atyamester állt. E szervezetek szigorú szabályzat
alapján működtek, amelynek legfőbb célja a szaktudás elbírálása, a kívülálló „kontárok”
kizárása az iparűzésből és a tisztességtelen verseny megakadályozása volt. A céhek nem
ritkán maguk is mecénásként léptek fel.

A gótikus festészet első nagy mestere a firenzei Giovanni Cimabue, tanítványa a kor
legnagyobb festője, Giotto di Bondone (1267–1337).
Fő művei Assisiben a San Francesco-templom Szent Ferenc életét ábrázoló falkép-sorozata,
a padovai Cappella dell'Arena („Dobozkápolna” 1303–5) Mária életét elbeszélő freskói és a
firenzei Santa Croce templom két kápolnájának falfestményei.
Az 1400-as évek egységes művészi formanyelvét, az internacionális gótikát a lágy festőiség
jellemzi, a finom vonalvezetés, a ritmikus mozgás, részletező hűség a természetábrázolásnál,
a népi alakok idilli ábrázolása. A magánájtatosság céljára megjelenik a kultuszkép, mint új
képtípus (a fájdalmak férfia; Atyaisten ölében Jézus; Mária angyalokkal, szentekkel
körülvéve, fallal elzárt virágoskertben).

2
A festészet több formában is megjelenik:
A miniatúrafestészet
A 14. századi udvari díszes kódex is igazolja. A kutatók művészet európai színvonalát
több feltételezik, hogy Károly Róbert kisebbik fia, a Nápolyban meggyilkolt Endre herceg
számára készült a Magyar Anjou-Legendárium néven ismert képeskönyv, melyben Vatikán,
Szentpétervár és New York található. Bár a miniatúrás lapokat bolognai mester festette, a
magyar szentek ábrázolásai csak hazai megrendelésre készülhettek. Szintén bolognai
miniátort bízott meg Nekcsei Demeter, Károly Róbert kincstárnoka egy nagyméretű biblia
kifestésével, és Vásári Miklós esztergomi prépost két dekrétumgyűjtemény díszítésével. A 15.
században egyházi használatú kódexek mellett már a városi tanácsok jegyzőkönyveit és a
céhek szertartáskönyveit is igényes miniatúrákkal látták el, és Zsigmond király idejétől
kezdve egyre több munkát biztosított a festőknek a királyi címeradományozó oklevelek
díszítése is.
A Képes Krónika
A magyar középkori kódexfestészet legkiválóbb remeke a Nagy Lajos király könyvtára
számára készült, gazdagon illusztrált magyar krónika. A magyarok eredetétől Károly Róbert
uralkodásáig tartó történet a korábbi krónikák felhasználásával 1358-ban írták. Ez után
készülhetett a könyvet díszítő 147 pompás, aranyhátterű miniatúra, amelyeknek stílusa a
nápolyi udvari művészet és a francia gótikus könyvfestészet hagyományait egyesíti.
Az itáliai trecento és a magyar falképfestészet
A korszak vezető itáliai központjának meghatározó erejű művészeti befolyása nemcsak
kódexeken, hanem falfestészeti emlékeken is megnyilvánul. Az esztergomi várkápolna 1340-
es években készült falképciklusa a Lorenzetti fivérek sienai környezetéből származó festő
munkája. Hasonló tanultságú mesterekkel dolgoztatott ezekben az években Keszei Miklós
zágrábi püspök is. Az új nagyváradi székesegyház 1350 körüli freskódíszének egyetlen ismert
töredékét újabban firenzei festő alkotásának tartják. A főpapi székhelyek festészeti divatját
hamarosan más városokban (Keszthely, Szombathely, Pest), majd a Szépség, Gömör és
Erdély távoli falvaiban is utánozni kezdték.
A táblakép-olajfestészet
Nagy németalföldi mesterei a 15. század első felében a burgundiai hercegi udvarban alkotó
Jan van Eyck és testvére Hubert; fő művük a belgiumi Gent városa székesegyházában az
ún. Genti szárnyasoltár. Rogier van de Weyden (1399–1464), a brüsszeli iskola vezetője viszi
tovább eredményeiket, tájkép előtti emberábrázolásával már az itáliai quattrocentót előlegezi
(Magdolna, Louvre).
A késő középkori képzőművészet leghatásosabb alkotásai kétségkívűl a festők, szobrászok és
asztalosok együttműködésével készült szárnyasoltárok voltak. A templomok szentélyében
sokszor a boltozatig érő, szobrokkal megtöltött, roppant faépítmények mozgatható szárnyai
mindig tartalmaztak evangéliumi eseményeket, vagy a szentek életét ábrázoló festett
táblaképeket is. A kassai Szent Erzsébet templom 1474 és 1477 között felállított főoltárán
negyvennyolc festményt helyeztek el. A legalább három mester által festett képek stílusa nem
a korábbi helybeli művészet eredményeire támaszkodik, hanem a Magyarországgal nyugatról
határos területek emlékeivel hasonlítható össze. Az út valószínűleg Budán át vezetett. A
kassai Szent Erzsébet élete sorozat érzékenyen festett, elegáns képei látva az ország középső
területének elpusztult művészetét képzelhetjük magunk elé.

3
A 15. század második felében és a 16. században tömegesen előállított szárnyasoltárok
átlagos színvonalát kevés festő tudja oly magasan felülmúlni, mint az okolicsnói ferences
templom főoltárképeit készítő, ismeretlen mester. A festő megbízója egyes feltevések szerint
a kolostort alapító Corvin János herceg volt. A Krisztus siratását és a bemutatást ábrázoló
táblája érzékeny és biztos rajztudással, fejlett tájábrázoló képességgel rendelkező, erős
művészegyéniségre vallanak, akit az észak-itáliai reneszánsz festészet vívmányai is
megérintettek.
A francia késő gótikus festészet legnagyobb mestere Jean Fouguet, az arcképfestésben és a
kódexillusztrálásban egyaránt kiváló. Az ő és a Limbourg testvérek miniatúrái számos
franciaországi vár és város korabeli képét őrizték meg számunkra.

„A tanácsosok Madonnája", Lluís Dalmau munkája 1445-ből. Flandriában tanult, ez az

alkotása, mely Jan van Eyck stílusára emlékeztet, Barcelonában készült, a városháza
kápolnája része.
Érdekesek és jelentősek a szárnyasoltárok és a kódexek illusztrálása, de a miniatúra-művészet
is.

Canterbury zsoltároskönyv illusztrációja

Utóbbiban az arany háttér kiszorulásával, a környezet előbb jelzésszerű, majd valódi
térábrázolását látjuk, a 14. században fantasztikus növényi-állati alakzatokból alkotott
díszítéssel (groteszkekkel) vagy valós növényi és állati díszítésekkel. Kedvelik a
hónapábrázolást. Eljutnak a sokszorosító grafika első kísérleteiig, pl. Martin Schongauer fa-
és rézmetszetei.
Az üvegfestészet
A gótikus képzőművészet egyik jelentős ága az üvegfestészet. A gótikus templomépítészet
törekvése – hogy a bevilágítást fokozza és ezért növelje az ablaknyílásokat – vezet a műfaj
virágzásához. A hatalmas ablaknyílásokat színes üvegelemekből, ólompálcákkal összefogott –
mozaikszerűen összeállított, vallásos tárgyú nagy méretű képek (a Ó- és Újszövetség
párhuzamos ábrázolásai), ill. dekoratív üvegfelületek zárják el.

4
A sokszínű üvegen át beeső fény a belső térben különlegesen szép hatású. A Franciaország,
Németország és Anglia számos templomában megőrzött üvegablakok közül kiemelkednek a
franciaországi chartres-i székesegyház, a párizsi Notre Dame és Sainte-Chapelle csodálatos
kompozíciójú és színű, nagyméretű üvegfestményei.

A gótikus festészet néhány kiemelkedő alakja:

Aquila János
A 14. század utolsó évtizedeiben működött a Dunántúl délnyugati részén a stájerországi
Radkersburgból származó festő, Aquila János. A veleméri templomot 1378-ban, a bántornyait
1383-ban festette ki. Mártonhelyen a kilencvenes évek elején dolgozott. Művészetében felső-
itáliai és cseh hatások érvényesülnek. A figurális képsorok perspektivikus hatású, térbeli
illúziót keltőépítészeti díszletekkel vegyülnek. Szokatlan újdonság, hogy a mester
rendszeresen szignálta és dalolta műveit. Veleméren és Mártonhelyen öntudatos művészi
gesztussal önarcképét is megörökítette. Az önarcképek nemesemberként magyaros ruhában,
kucsmában, oldalán szablyával mutatják a festőt.
Kolozsvári Tamás és a nemzetközi gótika
1400 körül a formákat és a vonalakat lágyabbá, hajlékonyabbá tevő, szelíd érzelmekkle
töltött, lírai kifejezésmód terjedt el az európai művészetben, „lágy stílusnak” és
„internacionális gótikának” is nevezik e stílusirányzatot. Közvetlen előzményeit a francia
udvari művészetben ugyanúgy megtalálhatjuk, mint a sienai festészetben vagy IV. Károly
prágai udvarában. A garamszentbenedeki apátság 1427-ben készült Kálvária-oltárának
mestere, Kolozsvári Tamás nemzetközi mércével márve is e korszak egyik legejelentősebb
festője. Az oltár passiójelenetei, valamint Szent Benedek, Szent Egyed és Szent Miklós
legendájának képei izzó színekkel és fénnyel festett költői művek.
M. S. Mester
A művészettörténet e titokzatos alakját, akiről néhány fennmaradt alkotásán kívül semmit sem
tudunk, próbálták már – eredménytelenül – az M. Z. monogramot használó német
rézmetszővel és Martin Schongauerrel is azonosítani. Kétségtelen, hogy az 1506-os
selmecbányai oltártáblákat és a Lilleben őrzött Királyok imádása képet festő M. S. Mester
Mantegna, Dürer és mások metszetei mellett Schongauer lapjait is felhasználta
kompozícióihoz a kor gyakorlatának megfelelően. Az Erzsébetet meglátogató Máriát és a
Passió megrázó jeleneteit ábrázoló táblaképek a magyar művészettörténet főművei, és az 1500
körüli európai művészet legkiválóbb egyéniségeihez társítják a mestert.