Kakucs András

ÁRAMLÁSTAN
( jegyzet )

– 2006 –
 Tartalom
1. FOLYADÉKOK ÉS GÁZOK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE .................................................................................4
1.1. AZ ÁRAMLÁSTAN TÁRGYA .......................................................................................................................................4
1.2. A FLUIDUMOK TULAJDONSÁGAI ...............................................................................................................................4
1.2.1. A fluidumok sőrősége.......................................................................................................................................4
1.2.2. A termikus együtthatók ....................................................................................................................................4
1.2.3. Felületi jelenségek ...........................................................................................................................................7
1.2.4. Viszkozitás .....................................................................................................................................................12
2. HIDROSZTATIKA ....................................................................................................................................................15
2.1. A HIDROSZTATIKAI NYOMÁS ..................................................................................................................................15
2.2. A NYUGALOMBAN LEVİ FLUIDUM EGYENSÚLYA ...................................................................................................16
2.2.1. Az összenyomhatatlan folyadék nyugalmi egyensúlya ...................................................................................19
2.2.2. Az összenyomott gáz izoterm nyugalmi egyensúlya .......................................................................................22
2.2.3. Az összenyomott gáz adiabatikus nyugalmi egyensúlya ................................................................................24
2.2.4. Az összenyomott gáz politropikus nyugalmi egyensúlya................................................................................25
2.2.5. Pascal törvénye és annak technikai alkalmazásai .........................................................................................26
2.2.6. A hidrosztatika alaptörvényének alkalmazásai..............................................................................................29
2.2.7. A hidrosztatika alaptörvényének energetikai értelmezése .............................................................................34
2.3. A NYUGALOMBAN LEVİ FLUIDUM FALAKRA KIFEJTETT HATÁSA ...........................................................................35
2.3.1. A nyugalomban levı fluidum sík felületekre kifejtett hatása..........................................................................35
2.3.2. A nyugalomban levı fluidum görbült felületekre kifejtett hatása ..................................................................40
2.3.3. A nyugalomban levı fluidum zárt felületekre kifejtett hatása........................................................................43
2.4. TESTEK ÚSZÁSA .....................................................................................................................................................44
3. A FLUIDUMOK KINEMATIKÁJA.........................................................................................................................49
3.1. A LAGRANGE-MÓDSZER ÉS AZ EULER-MÓDSZER ...................................................................................................49
3.2. A FLUIDUMOK KINEMATIKÁJÁNAK ALAPFOGALMAI...............................................................................................53
3.2.1. Az áramlást jellemzı görbék és felületek .......................................................................................................53
3.2.2. A hozam .........................................................................................................................................................54
3.2.3. Stacionárius és nem stacionárius áramlások.................................................................................................54
3.2.4. A folytonossági tétel.......................................................................................................................................55
3.2.5. Örvénylı és örvénymentes áramlások ...........................................................................................................57
3.3. A FLUIDUM ALAKVÁLTOZÁSI ÁLLAPOTA ...............................................................................................................58
4. A FLUIDUMOK DINAMIKÁJA ..............................................................................................................................63
4.1. AZ IMPULZUSTÉTEL ÉS AZ IMPULZUS-NYOMATÉK TÉTELE .....................................................................................63
4.2. A FLUIDUM MOZGÁSEGYENLETE ............................................................................................................................66
4.2.1. A fluidum feszültségi állapota........................................................................................................................66
4.2.2. A viszkozitási törvény általánosítása .............................................................................................................70
4.2.3. A Navier-Stokes egyenlet ...............................................................................................................................73
4.3. BERNOULLI EGYENLETE .........................................................................................................................................74
4.3.1. Az energia megmaradásának tétele ...............................................................................................................74
4.3.2. Bernoulli egyenletének egyszerősített formái ................................................................................................75
4.3.3. A Hagen-Poiseuille sebességprofil ................................................................................................................77
4.3.4. A Coriolis-együttható ....................................................................................................................................79
4.3.5. Bernoulli egyenletének gyakorlati alkalmazásai ...........................................................................................80
4.3.6. A kavitáció jelensége .....................................................................................................................................84
4.4. A TERMODINAMIKAI ÁLLAPOTVÁLTOZÁST SZENVEDİ FLUIDUM ESETE .................................................................85
4.5. AZ ADIABATIKUSAN ÁRAMLÓ GÁZRA FELÍRT ENERGIAEGYENLET ..........................................................................86
4.6. SZAKADÁSI FELÜLETEK..........................................................................................................................................89
4.7. HUGONIOT TÉTELEI ................................................................................................................................................92
5. A HIDRAULIKA ALAPJAI ......................................................................................................................................98
5.1. LAMINÁRIS ÉS TURBULENS ÁRAMLÁS ....................................................................................................................98
5.2. A CSİSÚRLÓDÁSI VESZTESÉG ..............................................................................................................................100
5.3. HELYI VESZTESÉGFORRÁSOK ...............................................................................................................................104

2
 5.4. GÁZVEZETÉKEK ...................................................................................................................................................107
5.5. CSATORNÁK .........................................................................................................................................................110
5.6. SZIVÁRGÁS PORÓZUS KÖZEGEKBEN .....................................................................................................................113
5.7. A KÖZEGELLENÁLLÁS ÉS A HATÁRRÉTEG ............................................................................................................115
5.8. NEM PERMANENS ÁRAMLÁSOK ............................................................................................................................125
5.8.1. Folyadéklengés egy U-csıben .....................................................................................................................125
5.8.2. Hidraulikus vezetékekben fellépı átmeneti jelenségek ................................................................................127
5.8.3. Az elektromos analógia................................................................................................................................130
6. DIMENZIÓANALÍZIS ÉS HIDRAULIKAI MODELLEZÉS .............................................................................134
6.1. A DIMENZIÓANALÍZIS ÉS A MODELLEZÉS SZÜKSÉGESSÉGE ...................................................................................134
6.2. A DIMENZIÓANALÍZIS ELEMEI ..............................................................................................................................134
6.2.1. Dimenziók, mértékegységek.........................................................................................................................134
6.2.2. A Rayleigh-módszer.....................................................................................................................................136
6.2.3. A Buckingham-módszer ...............................................................................................................................137
6.3. ÁRAMLÁSOK HASONLÓSÁGA ...............................................................................................................................140
7. HIDRAULIKUS ÉS PNEUMATIKUS GÉPEK.....................................................................................................145
7.1. A HIDRAULIKUS ÉS PNEUMATIKUS GÉPEK OSZTÁLYOZÁSA ..................................................................................145
7.2. AZ ELTERJEDTEBB GÉPTÍPUSOK ÁLTALÁNOS ISMERTETÉSE..................................................................................146
7.2.1. Hidrosztatikus gépek....................................................................................................................................147
7.2.2. Turbinák, turbókompresszorok, turbószivattyúk..........................................................................................159
7.2.3. Vízkerekek és egyéb gépek ...........................................................................................................................167
7.3. A HIDRAULIKUS ÉS A PNEUMATIKUS GÉPEK MÉRETEZÉSE ....................................................................................169
7.3.1. Az energiaátalakítókat jellemzı mennyiségek .............................................................................................169
7.3.2. A turbógépek rotorjának hidraulikája .........................................................................................................178
7.3.3. Az energiaátalakítók jellemzıinek kísérleti meghatározása ........................................................................182
7.3.4. Turbógépek hidraulikai modellezése ...........................................................................................................190
7.3.5. Turbógenerátorok munkapontjának meghatározása ...................................................................................196
8. HIDRAULIKUS ÉS PNEUMATIKUS IRÁNYÍTÁS ............................................................................................202
8.1. A HIDRAULIKUS ÉS PNEUMATIKUS IRÁNYÍTÁS ALAPELVEI ...................................................................................202
8.2. A HIDRAULIKUS ÉS PNEUMATIKUS IRÁNYÍTÓRENDSZEREK FELÉPÍTÉSE................................................................204
8.2.1. Generátorok és motorok ..............................................................................................................................206
8.2.2. Visszacsapó-szelepek, lábszelepek...............................................................................................................208
8.2.3. Útváltó-, irányváltó- és indítószelepek ........................................................................................................209
8.2.4. Biztonsági- és túlfolyó-szelepek ...................................................................................................................214
8.2.5. Elıfeszítı- és ellenállás-szelepek.................................................................................................................216
8.2.6. Nyomáscsökkentı szelepek ..........................................................................................................................217
8.2.7. Nyomásnövelık............................................................................................................................................218
8.2.8. Nyomáskiegyenlítık .....................................................................................................................................219
8.2.9. Tehermentesítık...........................................................................................................................................220
8.2.10. Sorrendszabályzók .....................................................................................................................................220
8.2.11. Fojtószelepek és elzárószelepek.................................................................................................................221
8.2.12. Áramállandósítók.......................................................................................................................................223
8.2.13. Áramelosztók .............................................................................................................................................224
8.2.14. Áramláskorlátozók.....................................................................................................................................225
8.2.15. Tartályok....................................................................................................................................................226
8.2.16. Vezetékek ...................................................................................................................................................230
8.2.17. Szőrık ........................................................................................................................................................231
8.2.18. A munkaközeg minıségét befolyásoló egyéb eszközök ..............................................................................235
8.2.19. Mérımőszerek............................................................................................................................................237
8.2.20. A munkaközeg ............................................................................................................................................238
8.3. A HIDRAULIKUS ÉS PNEUMATIKUS IRÁNYÍTÓRENDSZEREK MŐKÖDÉSE ................................................................239
F. SKALÁR- ÉS VEKTORTEREKKEL LEÍRHATÓ MENNYISÉGEK ..............................................................244

KÖNYVÉSZET.............................................................................................................................................................250

3
 1. FOLYADÉKOK ÉS GÁZOK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE

1.1. Az áramlástan tárgya

Az áramlástan, másképpen a fluidumok mechanikája a folyadékok és gázok mechanikájával

foglalkozó tudományág. A kétfajta közeg sok szempontból azonos tulajdonságokat mutat és
ugyanazok az összefüggések állapíthatók meg rájuk nézve. Emiatt a folyadékokat és a gázokat
összefoglaló néven fluidumoknak nevezik; e szó eredeti latin jelentése „folyadék”.
A nyugvó folyadékok (és általában a fluidumok) egyensúlyi feltételeit tanulmányozó
tudományágat hidrosztatikának nevezik, míg mozgásukkal a kinematika és a hidrodinamika
foglalkozik. A gyakorlati szempontokat is figyelembe vevı, folyadékokat tanulmányozó mőszaki
tudományágat hidraulikának nevezik. Mindhárom elnevezésében a görög „víz” szó található meg.
Hasonló módon, a nyugvó gázok egyensúlyi feltételeit az aerosztatika, a mozgásban levı
gázokat pedig az aerodinamika tanulmányozza. Elnevezésük alapja a görög „levegı” szó. A
gyakorlati szempontokat is figyelembe vevı mőszaki tudományág a pneumatika (a görög „szellı”
szóból).
A hidrosztatika a hidrodinamika egyedi eseteként fogható fel. Az összenyomhatatlan
fluidumokra (folyadékokra) felírt összefüggések ugyanakkor az összenyomható fluidumokra
(gázokra) felírt összefüggésekbıl származtathatóak, ezért az áramlástan elnevezésen általánosan a
folyadékok és gázok mechanikáját értik.

1.2. A fluidumok tulajdonságai

1.2.1. A fluidumok sőrősége

A fluidum sőrősége az egységnyi térfogatú fluidum tömege (a fajlagos tömeg):
m kg
ρ= . (1.1)
V m3
A folyadékok sőrőségét piknométerrel vagy areométerrel mérik. A piknométer egy pontosan
ismert térfogatú edény, amelynek a tömegét megmérik amikor folyadékkal van tele és üres
állapotában is. A tömegek különbségét a piknométer térfogatával elosztva az adott folyadék
sőrőségét kapjuk. Hasonló eljárással lehet egy gáz sőrőségét is meghatározni, ekkor azonban
figyelembe kell venni a légköri levegıbe merülı edényre ható hidrosztatikai felhajtóerıt is.
Az areométer egy, a folyadék felszínén úszó test, amelynek a folyadék felszíne fölé emelkedı
magassága a folyadék sőrőségével arányos. Ezt a magasságot az areométer tömegének
szabályozásával lehet egy állandó értéken tartani és ekkor a folyadék sőrőségét e tömeg és a
folyadékba merülı rész térfogatával határozzuk meg, vagy pedig egy skálán olvassuk le, melyet
általában közvetlenül sőrőség-egységekben adnak meg. Ez utóbbi típust denziméternek is nevezik.
A pontosabb areométereket hımérıvel látják el.
A sőrőség reciproka a fajlagos térfogat, amely az egységnyi tömegő fluidum térfogata A
fajlagos térfogat jelölése v vagy υ . A fajsúly az egységnyi térfogatú fluidum súlya:
G N
γ= = ρ⋅ g , (1.2)
V m3
ahol g a gravitációs gyorsulás.

1.2.2. A termikus együtthatók

Egy fluidum térfogata a hımérsékletétıl és a nyomásától is függ. A térfogat
hımérsékletfüggését az

4
 1  ∂V  1
α= ⋅   (1.3)
V  ∂T p K

izobár hıtágulási együttható jellemzi, mely szilárd testekre köbös hıtágulási tényezı, folyadékokra
pedig általában hıtágulási tényezı nevet viseli.
A térfogatot az elıbbi összefüggésbıl kifejtve a sőrőség hımérsékletfüggésére izobár
körülmények esetén a
m ρ0
ρ(T ) = = (1.4)
V0 ⋅ [1 + α ⋅ ∆(T − T0 )] 1 + α ⋅ ∆T

képletet kapjuk, ahol V0 a T0 referenciahımérsékleten, például 0 °C -on mért térfogat, ∆T pedig a

T0 -hoz viszonyított hımérsékletkülönbség.
α értéke kisebb-nagyobb mértékben függ a hımérséklettıl. Amennyiben a hıtágulási
együttható egy adott hımérséklet-intervallumon állandónak tekinthetı úgy a hımérséklet
megváltozását követı relatív térfogatváltozást a
∆V
= α ⋅ ∆T (1.5)
V
egyszerő összefüggéssel számíthatjuk.
A nyomás változása szintén térfogatváltozáshoz vezet, mely gázok esetében
kihangsúlyozottabb. A folyadékok (és a szilárd testek) esetében a nyomásváltozás okozta
térfogatváltozás általában elhanyagolható. A hıtágulási tényezıvel analóg módon meghatározott, a

1  ∂V  1
χ=− ⋅   (1.6)
V  ∂ p T Pa

összefüggéssel megadott izoterm kompresszibilitási tényezıvel a sőrőség nyomásfüggését is

kiszámíthatjuk egy állandó hımérsékleten:
m ρ0
ρ( p ) = = . (1.7)
V0 ⋅ [1 − χ ⋅ ∆( p − p0 )] 1 − χ ⋅ ∆p
A kompresszibilitási tényezı reciproka az ε izoterm térfogati rugalmassági modulusz:

1 ∂ p
ε= = −V ⋅   Pa . (1.8)
χ  ∂ V T
A kompresszibilitási tényezı értéke nem állandó, hanem bizonyos mértékben függ a
nyomástól. Ha a kompresszibilitási tényezı egy adott nyomástartományon állandónak tekinthetı,
akkor a térfogat változását a
∆V
= − χ ⋅ ∆p (1.9)
V
kifejezés adja. A negatív elıjel a nyomás növekedésével járó térfogatcsökkenésre utal.
A fluidumok a kompresszibilitási tényezı értéke szerint osztatók fel összenyomható
(kompresszibilis) és összenyomhatatlan (inkompresszibilis) fluidumokra. Az összenyomhatatlan
fluidum idealizált fogalom mivel a kompresszibilitási tényezı még a szilárd testek esetén is zérónál
nagyobb szám.

5
 A folyadékok összenyomhatósága két nagyságrenddel nagyobb a szilárd testek
összenyomhatóságánál, azonban elhanyagolhatóan kicsi a gázokéval szemben. Éppen ezért a
gyakorlatban a folyadékokat általában összenyomhatatlannak, inkompresszibilis fluidumoknak
tekintik, kivéve a nagynyomású hidraulikai rendszereket és azokat a jelenségeket, amikor
nyomáslökések lépnek fel.
Állandó térfogat mellett a nyomás és a hımérséklet változása között a

1 dp 1  ∂ p  1
β= ⋅ = ⋅  (1.10)
p dT p  ∂ T V K

izochor feszültségi tényezı (a nyomásváltozás hımérsékleti együtthatója) teremt kapcsolatot.

A fluidumok kisebb-nagyobb mértékben összenyomhatók és a térfogatváltozást elıidézı hatás
megszőnése után visszanyerik eredeti térfogatukat, tehát rugalmas közegek. Ez a tulajdonság
mechanikai rezgéseknek nyomáshullám, például hang formájában történı terjedését teszi lehetıvé.
A nyomáshullám (hanghullám) a közeg nyomásának változása, mely a rezgés forrásából
kiindulva a közegben pontról pontra terjed. A terjedés véges sebességő, egy bizonyos idıre van
szükség ahhoz, hogy a hullám egy adott távolságot megtegyen. Ez a sebesség a c hangsebesség (a
rövidítés a latin celeritas szóból ered), mely a közeg anyagától és állapotától függ és amelyet
Newton képletével adhatunk meg:
ε ad
c= , (1.11)
ρ

ahol ε ad az adiabatikus térfogati rugalmassági modulusz. Összenyomhatatlan fluidumokra a

térfogati rugalmassági modulusz végtelen nagy ( ε a χ = 0 kompresszibilitási tényezı reciproka),
tehát a nyomáshullám terjedési sebessége is végtelen nagy lenne. A folyadékok és a szilárd anyagok
is – bár kis mértékben – összenyomhatók, emiatt a nyomáshullámok terjedési sebessége bármely
közeg esetében egy véges érték. Mivel az összenyomhatóság a gáz–folyadék–szilárd halmazállapot
sorrendjében csökken, a nyomáshullámok terjedési sebessége ugyanebben a sorrendben növekedik.
Az izoterm térfogati rugalmassági modulusz definíciójához hasonlóan az adiabatikus térfogati
rugalmassági modulusz:
∂ p
ε ad = −V ⋅   . (1.12)
 ∂ V  ad
E mennyiség ideális gázok esetében az adiabatikus állapotváltozás egyenletének (a Poisson-
egyenlet: p ⋅ V κ = konst. ) logaritmálásával határozható meg:

ln (p ⋅ V κ ) = ln p + κ ⋅ ln V = ln konst. , (1.13)
ahonnan, a kapott összefüggés differenciálásával:
dp dV
+ κ⋅ = 0. (1.14)
p V
A tagok átrendezésével
dp
κ ⋅ p = −V ⋅ , (1.15)
dV
amelyet az 1.12. egyenlettel összevetve megkapjuk a keresett moduluszt:

6
 ε ad = κ ⋅ p . (1.16)
Megjegyzendı, hogy a Boyle-Mariotte törvény felhasználásával az elıbbi eljárással az ideális
gáz izoterm térfogati rugalmassági moduluszára az ε = p összefüggést kapjuk, az izobár hıtágulási
együttható és az izochor feszültségi tényezı pedig egyaránt az abszolút hımérséklet reciproka lesz
( α = β = 1 / T ).
Az adiabatikus térfogati rugalmassági modulusz és a sőrőség kifejezésével a hullámok
terjedési sebességét egy ideális gáz esetében

κ ⋅ R ⋅T
c= (1.17)
µ
formában kapjuk.

1.2.3. Felületi jelenségek

A különbözı halmazállapotú fázisokat elválasztó határfelületeken végbemenı jelenségeket
felületi jelenségeknek nevezzük.
Számos ilyen jelenséget figyelhetünk meg:
- egy vékony csıbıl lassan kiáramló folyadék cseppenként távozik és nem folyamatos sugárban
folyik ki;
- egy folyadék szabad felszíne olyan tárgyakat is megtarthat, melyek egyébként nagyobb
sőrőségük miatt elsüllyednének (ilyen például az óvatosan a víz felületére fektetett borotvapenge
vagy pénzérme, bizonyos rovarok);
- a folyadékok a szilárd felületekhez hozzátapadhatnak (nedvesítik azokat);
- egy szők csıben (kapillárisban) a folyadék szintje „magától” felemelkedhet vagy lesüllyedhet;
- a lyukacsos szerkezető anyagok folyadékokat vagy gázokat köthetnek meg.
A felületi jelenségek azt mutatják, hogy a folyadékok szabad felszíne egy kifeszített
membránként viselkedik. Ez a tapasztalat könnyen magyarázható a molekulák között ható erıkkel
(1.1. ábra): míg a folyadék belsejében levı molekulákra a közöttük fellépı vonzóerı a hatásgömbön
belül minden irányban egyformán hat, addig a folyadék szabad felszínén és annak közelében a
vonzóerık eredıje a folyadék felületére merıleges és befele mutat.

1.1. ábra. A felületi feszültség magyarázata

A befele mutató erık miatt a hatásgömb sugarával egyenlı vastagságú felületi réteg nyomást
gyakorol a folyadék belsejére – ez a belsı nyomás.

7
 A felületi rétegben található molekulák közötti vonzóerı a folyadékfelszín felületét igyekszik
csökkenteni, ezt a jelenséget az 1.2. ábrán látható kengyeles eszközzel lehet tanulmányozni.

2⋅σ⋅l σ
σ

F
l G F = G⋅cos α

1.2. ábra. A felületi feszültség mérése

Az ábrán egy drótkeret látható, melynek az alsó része a keret síkjában szabadon elmozdulhat.
A keretet vékony folyadékfilm, például szappanos vízbıl elıállított hártya tölti ki. A hártya
vastagsága ugyan csekély, de a molekulák méretéhez viszonyítva jelentıs és egy olyan
folyadékrétegnek tekinthetı, melynek mindkét szabad oldalát egy-egy felületi réteg alkotja. A keret
mozgó részét a felületi feszültséget kiegyensúlyozó F erı tartja (ezt az erıt a kengyel
megdıltésével lehet szabályozni, mivel F a mozgó rész súlyának a membrán síkjára esı vetülete):
F = 2⋅σ⋅l , (1.18)
ahol a σ arányossági tényezı az adott határfelület felületi feszültsége, mely az egységnyi
hosszúságon ható erıvel azonos, így N / m -ben fejezhetjük ki. A képletben szereplı 2-es a
folyadékhártya két oldala miatt került be. σ az egymással határos közegek anyagától függ, de
értékét ugyanakkor a nyomás és a hımérséklet is befolyásolja. Felületaktív anyagok hozzáadásával
(például az elıbb említett szappan) jelentısen megváltoztatható.
A felszín növeléséhez a befele mutató erıkkel szembeszegülve további molekulákat kell a
felületi rétegbe juttatni. Az ekkor végzett mechanikai munka arányos lesz a felületváltozással. Ha a
mozgó oldalt dx távolsággal mozgatjuk lefele, akkor az F erı által végzett elemi munka
dL = F ⋅ dx = 2 ⋅ σ ⋅ l ⋅ dx = σ ⋅ dS (1.19)
lesz, ahol
dS = 2 ⋅ l ⋅ dx (1.20)
a felületi réteg felületének megnövekedését jelenti (mindkét oldal felülete megnövekedik). A
felületi feszültséget az elıbbi összefüggés alapján fajlagos felületi energiaként is definiálhatjuk:
dL J
σ= . (1.21)
dS m2
Megjegyzendı, hogy amíg egy rugalmas szilárd anyagból készített membrán kifeszítésének
esetében a benne fellépı feszültség megnövekedne, a határfelület kiterjedésének ellenére a felületi
feszültség értéke állandó marad.

8
 A befektetett mechanikai munka a felületi réteg potenciális energiáját növeli meg. A
nyugalomban levı rendszer stabil egyensúlyának feltétele a potenciális erı minimuma, tehát a
folyadék felszíne igyekezik a minimális felületetnek megfelelı formát felvenni. Külsı erıterektıl
mentes állapotban nyugvó homogén folyadékokra ez a minimum a gömb felszínének felel meg.
A folyadék belsı nyomását a görbült felületen kijelölt elemi tartomány tanulmányozásával
határozhatjuk meg, ezért azt még görbületi nyomásnak is nevezik. Ezt a nyomást közvetlenül
megmérni nem lehet, mivel a folyadék határfelülete a bemártott mérıeszköz körül is folyamatos
lesz.
A kijelölt felületelem (1.3. ábra) a reáható erık hatására egyensúlyban kell legyen. Ezek az
erık a felületi feszültségbıl, a külsı és a belsı nyomásból erednek. A függıleges vetületekkel:
σ ⋅ [2 ⋅ dx ⋅ sin (α y / 2) + 2 ⋅ dy ⋅ sin (α x / 2)] = ( pb − pk ) ⋅ dx ⋅ dy . (1.22)

αx
Rx

σ·dy αy σ·dy
σ·dy·sin (αx/2) σ·dy·sin (αx/2) σ·dy
σ·dy
Ry dx αx/2
dy σ·dy·cos (αx/2)
pb·dx·dy
pb·dx·dy
αx/2 σ·dy·cos (αx/2)

dx pk·dx·dy σ·dy
dy pk·dx·dy
σ·dx

1.3. ábra. A görbületi nyomás meghatározása

Az ívelemek hossza a görbületi sugarakkal és a nyílásszögekkel is kifejezhetık:

dx = R x ⋅ α x , dy = R y ⋅ α y , (1.23)

a szögek kicsinysége miatt pedig sin α helyett α -t írhatunk (radiánban kifejezett kis szögek esetén
sin α ≈ α ). Ekkor az erık egyensúlyából a belsı nyomást a következıképpen lehet meghatározni:

 1 1 
pb = p k + σ ⋅  + , (1.24)
R 
 x Ry 
mely formulát Laplace-képletnek neveznek.
A folyadék felületi rétege rendszerint egy másfajta közeggel érintkezik, ez lehet például egy
másik folyadék, az edény szilárd fala vagy a felszín feletti gáz. Ezeknek az anyagoknak a molekulái
kölcsönhatásba lépnek a folyadék felületi rétegében található molekulákkal és ezáltal módosítják a
folyadék σ felületi feszültségét. Éppen ezért szigorúan véve a felületi feszültséget ilyen esetben
határfelületi feszültségnek nevezik, a felületi feszültségrıl pedig a saját telített gızeivel érintkezı
folyadék esetében beszélünk. Az 1.1. ábrán látható eset idealizált, ugyanis a párolgás miatt a
folyadékfelszín felett tökéletes vákuumot elıállítani nem lehet.
A folyadék (és általában bármely anyag) molekulái között ható összetartó erıket kohéziós
erıknek nevezik, míg két különbözı anyag molekulái között ható kötéserıket adhéziós erıknek
hívják.

9
 a. θ b.
θ

1.6. ábra. Felületet nem nedvesítı (a.) és felületet nedvesítı (b.) folyadék cseppje

Ha az adhéziós erı nagyobb, mint a kohéziós, az illetı folyadék nedvesíti az adott felületet
(ugyanez gázokra is fennállhat, ilyenkor adszorpcióról beszélünk). Ellenkezı esetben a felület
nedvtaszító, nem tudja megkötni az adott folyadék molekuláit.
Az 1.4. ábra egy vízszintes szilárd felületre helyezett folyadékcseppeket mutat be. Mindkét
cseppet a gravitáció egy kissé ellapítja. A jobb oldali cseppet alkotó folyadék nedvesíti a felületet,
ezért az szétterül a felületen. A bal oldali cseppet alkotó folyadék viszont nem nedvesíti a felületet,
alakja a gömbhöz közelít.
A folyadék felszíne és a szilárd felület által bezárt θ szög az illeszkedési szög. Ha a folyadék
nem nedvesíti a felületet (mint például a higany az üveget) ez a szög derékszögnél nagyobb,
ellenkezı esetben, nedvesítı folyadékoknál (például víz és üveg) pedig θ a derékszögnél kisebb.
Az illeszkedési szöget az adhéziós, a kohéziós és a gravitációs erık egyensúlya adja (1.5.
ábra). Az ábrán a három közeg közös határát jelentı pontban levı részecskére a határfelületi
feszültségekbıl származó erık hatnak: a folyadék és a gáz határfelületén fellépı FFG erı, a
folyadék és a szilárd anyag határfelületén fellépı FFS erı és a gáz és a szilárd anyag határfelületén
fellépı FGS erı (ha közegek közös érintkezési vonalának egységnyi hosszára írjuk fel e
mennyiségeket akkor a megfelelı σ FG , σ FS és σGS felületi feszültségekkel is dolgozhatunk.). Ha a
részecske saját súlyát elhanyagoljuk, akkor e három erıvel az Fa adhéziós erı tart egyensúlyt.

FGS

Fa gáz

FFG
szilárd FFS
anyag

θ folyadék

1.5. ábra. A meniszkusz és az illeszkedési szög egy felületet nedvesítı folyadék esetén

Az 1.5. ábrán a folyadék hozzátapad az edény falához és felszíne a fal közelében homorú – ez
a meniszkusz. A meniszkusz θ szögét a feltüntetett erık egyensúlyából határozhatjuk meg. A

10
folyadék és az edény határfelületén a folyadékrészecskékre ható kohéziós erı az adhéziós erınél
ezen esetben kisebb.
Nem nedvesítı folyadék esetében a meniszkusz görbülete fordított, a folyadék felszíne
domború, a kohéziós erı pedig nagyobb az adhéziósnál. A derékszögő θ szög határeset: az adhézió
és a kohézió éppen kiegyenlítik egymást, a meniszkusz pedig ilyenkor eltőnik (például víz és ezüst
esetében).
Még feltőnıbb az adhéziós és a kohéziós erık hatása kis átmérıjő hajszálcsövek esetén (1.6.
ábra). A hármas kontaktvonalon ható határfelületi feszültségek az Fk kapilláris erıt eredményezik.
A felszín görbületének ismeretében a Laplace-képlettel a szabad felszínen meghatározott nyomást
ez esetben kapilláris nyomásnak nevezik.

Fk

G
σ

G
σ

Fk

1.6. ábra. Hajszálcsövesség

A kapilláris erı nedvesítı folyadékok esetén felfele (pontosabban: a folyadékfelszíntıl kifele)

mutat. A kapillárisban folyadék felszíne homorú és a szabad felszín fölé emelkedik. A kapilláris
emelkedés mértéke a kapilláris erı és a folyadékoszlop súlyának egyenlıségébıl adódik.
Nem nedvesítı folyadékok esetében a kapilláris erı lefele (a folyadék belseje fele) mutat. A
kapillárisban a folyadék felszíne domború és a szabad felszín alatt van. A kapilláris erı ekkor a
„hiányzó” folyadékoszlop súlyával egyenlı.
Ezen egyenlıségekbıl a kapilláris magasság jó közelítéssel:
2 ⋅ σ ⋅ cos θ
h= , (1.25)
ρ⋅ g ⋅r
ahol ρ a folyadék sőrősége és r a kapilláris sugara (a képlet azért közelítı, mert elhanyagolja a
meniszkusz térfogatának megfelelı folyadékmennyiséget). Ez az összefüggés Jurin törvénye,
melyet az irodalom néha „tökéletesen nedvesítı” folyadékra ad meg ahol θ = 0 .
A felületi feszültséget különbözı eljárásokkal, például a hajszálcsövekben fellépı
szintkülönbség meghatározásával (Jurin törvényének alkalmazása) vagy pedig az 1.2. ábrán látható
elven alapuló kengyeles módszerrel mérik. Értéke a hımérséklettıl függ és ezt a függıséget
empirikus képletekkel szokták leírni. Ilyen például az Eötvös-képlet: σ ⋅ vm2 / 3 = k ⋅ (T − Tk ) , ahol vm
az illetı folyadék móltérfogata (moláris térfogata: 1 mólnyi anyag térfogata) és Tk annak kritikus
hımérséklete, k pedig az adott anyagra jellemzı állandó.

11
1.2.4. Viszkozitás
Az áramlás során a fluidumok belsejében és az áramcsı határán fellépı súrlódás
következtében egy bizonyos ellenállás lép fel, melyet viszkozitásnak neveznek. Ez az ellenállás
nem azonos a szilárd testek súrlódásával. A jelenség magyarázata folyadékokra és gázokra eltérı:
folyadékok esetében a viszkozitás forrása a molekulák között ható összetartó erı, míg gázok
esetében az eltérı sebességő molekulák ütközése során fellépı impulzuscsere jut fı szerephez.
A folyadékok viszkozitása a hımérséklet növekedésével csökken, mivel a molekulák növekvı
hımozgása miatt a közöttük fellépı kohéziós erı hatása is csökken. A gázoknál viszont éppen
fordított a helyzet: a hımérséklet növekedése a viszkozitás növekedéséhez vezet, mivel a molekulák
ütközéseinek száma és ezzel az impulzuscsere intenzitása a hımérséklet növekedésével együtt
növekszik.
A nyomás viszkozitásra gyakorolt hatása csekély, a tapasztalat szerint a nyomás növekedése a
viszkozitás enyhe csökkenéséhez vezet. A nyomás változásának hatása a folyadékok viszkozitásra
azért csekély, mert a folyadékok gyakorlatilag összenyomhatatlanok és így a külsı nyomás belsı
szerkezetüket csak igen kis mértékben befolyásolja. Gázok esetén a nyomás növekedése nem
változtatja meg a molekulák impulzusát, tehát a viszkozitás ez esetben sem mutat lényeges
változást.
Nyugalmi állapotban, a szilárd testekkel ellentétben, a fluidumok súrlódása zéró. E
kijelentésnek a következménye az, hogy a nyugalomban levı fluidum által kifejtett nyomásnak csak
normális (a felületre merıleges) összetevıje van.
Amikor a fluidum áramlási sebessége nem halad meg egy bizonyos mértéket, akkor a
tapasztalat szerint áramlás lamináris vagy réteges: a részecskék az áramlás irányában, egymással
párhuzamosan mozognak. Az 1.7. ábra egy ilyen esetet mutat be: a két sík felület v sebességő
relatív elmozdulása a közrezárt fluidumban egy lamináris áramláshoz vezet (ez a Couette-áramlás).
A két felület közvetlen közelében a fluidum molekuláinak átlagos sebessége megegyezik az
adott felületek sebességével. Ez részben az adhézió hatása (folyadékok esetében
kihangsúlyozottabb), de a molekulák rendezetlen mozgása is szerephez jut: a molekulák a falnak
ütközve felveszik annak sebességét s így azzal együtt mozognak – ez a kísérletileg észlelt tapadási
törvény. Az elmozduló réteg a szomszédos rétegen csúszva a kohézió és a molekulák ütközése
folytán azt is mozgásba hozza. A fluidumréteg vastagságában, az áramlás keresztmetszetén, ha
eltekintünk a molekulák diffúziós mozgásától a sebességek eloszlása (vagyis a sebességprofil) a
Couette-áramlás esetében lineáris lesz.
v

1.7. ábra. Lamináris áramlás: a folyadékrétegek elmozdulása és a sebességprofil

Az egyenletes sebességő mozgás fenntartásához egy bizonyos erı kifejtéséhez van szükség,
mely a folyadék áramlása közben fellépı belsı súrlódási erıt kell legyızze. Ennek a viszkózus
erınek nagyságát Newton kísérletileg megállapított viszkozitási törvénye adja:

12
 dv
F = S ⋅ τ = −S ⋅ η ⋅ , (1.26)
dl
ahol τ az egységnyi felületen ható tangenciális igénybevétel (nyírófeszültség), S a két sík
egymással szemben álló közös felülete, a dv / dl arány pedig a sebesség gradiensét (változását) adja
a fluidumréteg vastagságában. A súrlódási erı a fluidum természetétıl függ, melyet az η,
dinamikai viszkozitásnak (vagy dinamikai viszkozitási együtthatónak) nevezett mennyiség vesz
figyelembe. Mivel a súrlódási erı iránya ellentétes a sebesség irányával, a viszkozitás képletébe egy
mínusz elıjelet is be kell vezetni.
η anyagi jellemzı, mely a hımérséklet és – rendszerint elhanyagolható mértékben – a
nyomás függvénye, mely függıséget empirikus, például η = k ⋅ T n alakú képletekkel szoktak
megadni. A viszkozitás reciproka az inkább csak a mérnöki tudományokban használt fluiditás vagy
folyékonyság: ϕ = 1/ η .
Az ideális fluidum viszkozitása nulla, fluiditása végtelen, tehát az súrlódás nélkül áramlik.
Ilyen anyag azonban nem létezik: még a szuperfolyékony anyagok esetén is a viszkozitás egy
zérónál nagyobb szám (a szuperfolyékony anyagok gyakorlatilag ellenállás nélkül áramlanak, a
szilárd felületeken vékony folyadékfilmet képezve az edény falán felkúsznak és így
szintkülönbségeket is kiegyenlítenek).
A dinamikai viszkozitás mértékegysége Pa ⋅ s . A nemzetközi mértékegységén kívül gyakran
találkozhatunk CGS (centiméter–gramm–szekundum) rendszerben használt mértékegységével, a
Poise-zal: 1 P = 0.1 Pa ⋅ s .
A dinamikai viszkozitás és a sőrőség arányát kinematikai viszkozitásnak nevezik:
η m2
νk = , (1.27)
ρ s

CGS mértékegysége a Stokes: 1 St = 10 −4 m 2 / s .

A viszkozitási törvény tehát a súrlódási erı nagysága és a deformáció sebessége között állapít
meg összefüggést. Ha a τ csúsztatófeszültséget a sebesség gradiensének függvényében ábrázoljuk,
akkor Newton viszkozitási törvényének megfelelıen egy η dıléső egyenest kapunk. A lineáris
Newton-törvény azonban nem általános érvényő. Azokat a fluidumokat, melyekre az említett
összefüggés igaz, newtoni folyadékoknak nevezik. A nem newtoni fluidumok esetében az
összefüggés nem lineáris, például a sebesség gradiense valamilyen hatványon szerepel vagy η nem
állandó. Ekkor τ -t a sebesség gradiensének függvényében ábrázolván egy görbét kapunk: ez a
folyási görbe. A nem newtoni folyadékokkal a reológia foglakozik. Nem newtoni folyadék például
a vér.
A viszkozitást különbözı viszkoziméterekkel mérik, mint például a rotációs Couette-féle
viszkozitásmérı. Mőködési elve az 1.8. ábrán látható: két koncentrikus hengerbıl áll, melyek közti
térfogatot a mérendı folyadék tölti ki. A külsı henger rögzített, a belsı pedig állandó
fordulatszámmal forog. A sebesség gradiensét a forgó felület kerületi sebességének és a két
hengerfelület közötti távolságnak a hányadosa adja. A forgó henger felületén fellépı τ
nyírófeszültség egy fékezı nyomatékot fejt ki, mely a hengert forgató M nyomatékkal van
egyensúlyban. A mérés elvégzésekor a forgó henger alaplapjára kifejtett fékezı hatást is figyelembe
kell venni.
A gyakorlatban több egyéb fajta viszkozitásmérı is elterjedt, melyek például elıírt
körülmények között mérik egy bizonyos folyadékmennyiség kiáramlásának idejét (például az
Engler, Ostwald és Ubbelohde viszkoziméterek) vagy egy rögzített mérető és tömegő golyó
süllyedési sebességét (ilyen a Höppler viszkoziméter).

13
 G

1.8. ábra. A Couette-viszkozitásmérı mőködési elve

Ezek közül a mőszaki gyakorlatban elterjedtebb az Engler-viszkoziméter, mely egy állandó

hımérséklető termosztát-edénybıl áll, amelynek alján egy kapilláris van. A viszkoziméter felépítése
és a mérés folyamata szabványosított. A mérés során a kapillárison keresztül egy adott térfogatú
folyadékmennyiséget hagyunk kifolyni. A viszkozitást a folyadék kifolyási idejének és az azonos
térfogatú 20 °C hımérséklető desztillált víz kifolyási idejének hányadosa adja, melyet Engler-
fokban ( °E ) adnak meg. Ez a hányados tulajdonképpen a relatív viszkozitást adja, melyet át lehet
számítani a tulajdonképpeni viszkozitásra.
A Höppler-viszkoziméter egy enyhén megdöntött üveghengerbıl áll, amelyet a mérendı
folyadék tölt ki. Mőködési elve a Stokes-kísérleten alapul: a hengerbe egy kalibrált golyót ejtünk,
mely esési sebességét a közegellenállás hamarosan állandósítja. A viszkozitás megállapítása az
állandósult sebesség mérésével történik (tulajdonképpen azt az idıt mérik meg, amely alatt a golyó
megteszi a henger falán levı két bekarcolt jel közötti ismert távolságot). Az üveghenger enyhe
megdöntése az átlátszatlan vagy sötét folyadékok tanulmányozásakor szükséges.

14
 2. HIDROSZTATIKA

2.1. A hidrosztatikai nyomás

A fluidum a kontinuumok egyike, melynek tanulmányozásakor eltekintünk annak molekuláris

szerkezetétıl. Mechanikája egy infinitezimális térfogatelem tanulmányozásán alapul: a vizsgálat
célja a feszültségi és az alakváltozási állapot meghatározása.
A nyugalomban levı (tulajdonképpen: a nem áramló) fluidumokban a Newton-féle
viszkozitási törvény értelmében csúsztató feszültségek nincsenek jelen, a normális komponensek
pedig a hidrosztatikai nyomást adják. E komponensek meghatározásához a fluidum térfogatából
annak az adott tanulmányozott pontja körül egy olyan, tetraéder alakú végtelen kis térfogatelemet
különítünk el, melynek három oldallapja a koordinátasíkokkal párhuzamos (2.1. ábra), a negyedik
pedig tetszıleges helyzető. Ez utóbbi felületét dA -val jelöljük, a koordinátasíkokkal párhuzamos
oldallapok felülete pedig ennek a dA felületnek a megfelelı vetületei lesznek ( dAx , dAy és dAz ).

dAz
pz
p
px
dA x
dAx
dAy

py

2.1. ábra. A tetraéder alakú térfogatelem egyensúlya

Mind a négy oldallapra a merıleges irányú (az illetı oldallap normálisával párhuzamos)
hidrosztatikai nyomás hat. A négy oldallapra kifejtett erı hatása alatt a tetraéder egyensúlyban kell
legyen, mely feltételt a koordinátatengelyekre esı vetületek egyensúlyaként írhatjuk elı.
Ha a tetszıleges helyzető oldallap normálisának iránytényezıi l , m és n , akkor a
koordinátasíkokkal párhuzamos oldallapok felületeit
dAx = l ⋅ dA (2.1)
formájú összefüggések adják.
Egy adott oldallapra ható erıt a nyomás és a felület szorzataként számíthatjuk ki, például a
dAx felületre azt a

dFx = p x ⋅ dAx (2.2)

szorzat adja.

15
 A tetszıleges helyzető felületre ható erı vetületeit szintén az iránytényezıkkel számíthatjuk
ki, például annak az x tengelyre esı vetülete
dF' x = l ⋅ p ⋅ dA (2.3)

lesz, amely, mivel a tetraéder egyensúlyban van, az elıbb kiszámított dFx erıvel egyenlı kell
legyen.
Így mindhárom irány szerint egy-egy
p x ⋅ dAx = l ⋅ p ⋅ dA (2.4)

formájú egyenletet kapunk. A dAx felületet a 2.1. képlettel helyettesíthetjük, így a 2.4. formájú
egyenleteket egyszerősíthetjük és összevonhatjuk:
px = p y = pz = p . (2.5)

A kapott összefüggés szerint a nyugalomban levı fluidum bármely pontjában a hidrosztatikai

nyomás minden irányban azonos.
A csúsztató feszültségek hiányában a nyugvó fluidum feszültségállapotát a hidrosztatikai
nyomás egyértelmően leírja. Megegyezés szerint a nyomás pozitív értékének megfelelı vektor a
térfogatelem belseje fele mutat (tehát a térfogatot csökkenteni igyekszik, ellentétben a
szilárdságtanban a normális σ feszültségek pozitív irányával, mely kifele mutat):
p = −n ⋅ p , (2.6)
ahol n a felületre merıleges, kifele mutató egységvektor, a felület normálisa az adott pontban.
A nyugvó fluidum hidrosztatikai nyomása manométerekkel vagy piezométerekkel mérhetı, a
mért értékek pedig nem függenek a mérési iránytól.

2.2. A nyugalomban levı fluidum egyensúlya

A 2.5. összefüggés szerint a nyugalomban levı fluidumok belsejében a hidrosztatikai nyomás

értéke nem irányfüggı, viszont ez az összefüggés még nem határozza meg annak értékét.
Akárcsak a szilárd testek esetében, a fluidumok feszültségi állapotát is a felületi és a térfogati
erık határozzák meg, mint például a felületükön ható atmoszférikus nyomás és a térfogatukban ható
saját súlyuk.
A nyugalomban levı fluidum egyensúlyának tanulmányozásához belıle egy téglatest alakú
elemi térfogatot különítünk el (2.2. ábra). Az erre ható felületi erık lehetnek a szomszédos elemi
térfogatokkal közös határfelületen ható feszültségekbıl származó erık (esetünkben tehát a
hidrosztatikai nyomásból eredı erık), a fluidum felszínén ható nyomásnak megfelelı erı vagy
pedig az edény falának reakciója (ha a tekintett elemi térfogat adott oldallapja a fluidum
határfelületén van).
A térfogatelem éleinek hossza rendre dx , dy és dz , tömege pedig
dm = ρ ⋅ dx ⋅ dy ⋅ dz , (2.7)
(ahol ρ a fluidum sőrősége) a reá ható térfogati erı vetületei pedig
dFx = f x ⋅ dm (2.8)

formájúak, ahol f x az egységnyi tömegre ható f térfogati erı megfelelı vetülete; ez utóbbi
gyorsulás jellegő mennyiség.

16
 A térfogatelem középpontjában a hidrosztatikai nyomás értéke p , mely a térfogatelemre ható
erık miatt mindhárom koordinátatengely irányában a távolság függvényében változik. E változás
mértékét a ∂ p / ∂ x formájú parciális deriváltak adják. E deriváltakat az elem kicsinysége miatt
annak tartományán állandónak tekinthetjük. Ekkor például az ábra szerinti jobb oldali lapra ható
nyomás
∂ p dx
p' x = p + ⋅ , (2.9)
∂x 2

lesz, ahol a középpontban ható p nyomáshoz viszonyított különbséget a változás sebességének és a

távolságnak a szorzata adja. Megjegyzendı, hogy az így kiszámított nyomás csupán csak az
oldallap közepén érvényes értékkel azonos, mivel annak értéke e lap mentén is változik. Azonban
mivel ezt a változást lineárisnak tekintettük, a további számításokban a nyomás változó értékét az
imént kiszámított középértékkel helyettesíthetjük.

 ∂ p dy 
y
 p + ⋅  ⋅ dx ⋅ dz
 ∂y 2 

dx  ∂ p dz 
 p − ⋅  ⋅ dx ⋅ dy
 ∂z 2 
dz
fy·dm
 ∂ p dx 
 ∂ p dx 
 p − ⋅  ⋅ dy ⋅ dz
dy  p + ⋅  ⋅ dy ⋅ dz
fx·dm  ∂x 2 
 ∂x 2 
x
fz·dm

 ∂ p dz 
z  p + ⋅  ⋅ dx ⋅ dy

∂z 2  ∂ p dy 
  p − ⋅  ⋅ dx ⋅ dz
 ∂y 2 

2.2. ábra. A téglatest alakú térfogatelem egyensúlya

A térfogatelem egyensúlyát most is a koordinátatengelyek irányában felírt vetületi

egyenletekkel adhatjuk meg. Amennyiben az oldallapokon a nyomást az elıbbi középértékekkel
adjuk meg, az x tengely irányában ható vetületek egyensúlyát a következıképpen kapjuk:
 ∂ p dx   ∂ p dx 
 p − ⋅  ⋅ dy ⋅ dz + f x ⋅ dx ⋅ dy ⋅ dz ⋅ ρ −  p + ⋅  ⋅ dy ⋅ dz = 0 . (2.10)
 ∂x 2   ∂ x 2 

Egyszerősítés után
∂p
= fx ⋅ρ . (2.11)
∂x
Hasonlóképpen eljárva a másik két irány szerint azt kapjuk, hogy

17
 1 ∂p 1 ∂p 1 ∂p
⋅ = fx , ⋅ = fy , ⋅ = fz , (2.12)
ρ ∂x ρ ∂y ρ ∂z
mely három összefüggés a következı vektoriális egyenletben vonható össze:
1
⋅ grad p = f , (2.13)
ρ
ahol f a térfogati erı vektora.
A fenti levezetésben feltételeztük, hogy a fluidum sőrősége állandó. A fluidum sőrősége
azonban megváltozhat, az lehet például a nyomás és a hımérséklet függvénye. Amennyiben ρ csak
a nyomástól függ, akkor e függıséget egy ρ = ρ ( p ) egyenlettel írjuk le s ez esetben a fluidumot
barotrópnak nevezzük. Ez az eset a gyakorlatban inkább gázok esetében fordul elı.
Barotróp fluidumok esetében tehát az elıbbi egyenletben a sőrőség a nyomás, a nyomás pedig
a geometriai koordináták függvénye. Ekkor az összetett függvény deriválására érvényes láncszabály
p
1 1
alkalmazásával (mely szerint grad ∫ dp = ⋅ grad p ) a következı alakot kapjuk:
0
ρ ρ
p
1
grad ∫ dp = f . (2.14)
0
ρ
p
1
A változó felsı határértékő integrált, vagyis a P( p) = ∫ dp mennyiséget nyomásfüggvénynek,
0
ρ
nyomáspotenciálnak szokták nevezni. Az így kapott egyensúlyi egyenlet a hidrosztatika
alapegyenlete vagy alaptörvénye.
Az alapegyenlet az egységnyi tömegre ható térfogati erık f vektorát egy skaláris mennyiség
(például a 2.13. egyenlet szerint a hidrosztatikai nyomás) gradiensével hozza kapcsolatba, ebbıl
következıen a hidrosztatikai egyensúly csak konzervatív erıtérben alakulhat ki. Ez a térfogati erı
egy skaláris U ( x, y, z ) potenciálból is származtatható:
f = −grad U . (2.15)
Ilyen módon az alapegyenletet egy újabb alakra hozhatjuk:
1
grad ∫ dp + grad U = 0 , (2.16)
ρ
melyet egy tetszıleges dr vektorral skalárisan beszorozva annak
1
⋅ dp + dU = 0 (2.17)
ρ
differenciális formájához jutunk. Ez a forma az elıbbivel ellentétben egy skaláris egyenlet. Ez
utóbbi integrálásával a szintén skaláris
1
∫ ρ dp + U = konst. (2.18)

integrális formát kapjuk.

A fluidumok sztatikájának alapegyenletét, annak a gyakorlat szempontjából fontos esetekben
érvényes sajátságos formáit a sőrőség és a nyomás viszonyának bevezetésével írhatjuk fel.

18
2.2.1. Az összenyomhatatlan folyadék nyugalmi egyensúlya
Összenyomhatatlan folyadékok esetében a sőrőség állandó (a P nyomásfüggvény értéke
p / ρ ) így az integrális forma az egyszerő
p + ρ ⋅ U = konst. (2.19)
összefüggéshez vezet. A gyakorlatban az U potenciál az esetek többségében gravitációs:
U = g ⋅ z + konst. , (2.20)
ahol g a gravitációs gyorsulás, amely a mőszaki feladatokban általában a függılegesnek tekintett
z tengellyel párhuzamos és negatív irányban hat. A gravitáció által elıidézett egységnyi térfogati
erı komponensei tehát ennek az egyezménynek az alapján:
f x = 0, f y = 0, f z = −g . (2.21)

A gravitációs potenciál bevezetésével az inkompresszibilis fluidumok (a folyadékok)

hidrosztatikai egyensúlyát az alaptörvény
p + ρ ⋅ g ⋅ z = p + γ ⋅ z = konst. (2.22)
formája adja, amelyet
p = p0 − γ ⋅ z (2.23)

formában is használnak, ahol p0 a referenciaszinten (nulla kótán, z = 0 ) mért hidrosztatikai

nyomás.
Ennek az összefüggésnek egy másik alternatív formája a
p = p0 + γ ⋅ h (2.24)

képlet, ahol h a folyadék felszínétıl mért mélység, p0 pedig a felszíni nyomás – ez lehet például a
szabad felszín feletti gáz nyomása vagy pedig egy dugattyú által gyakorolt nyomás.
Az utóbbi két egyenlet tagjait γ -val elosztva szintkülönbségekkel kifejezett relációkat
kapunk, mivel a p / γ formájú tagok szintén hosszúság jellegőek.
Definíció szerint azok a pontok, amelyekben az U potenciál értéke azonos, egy
ekvipotenciális felületet (sík esetben görbét) adnak. Homogén gravitációs térben levı nyugvó
fluidumokban az elıbbiek szerint az ekvipotenciális felületek egymással párhuzamos síkok.
Megállapítható, hogy a folyadék szabad felülete is egy ilyen sík, „vízszintes” ekvipotenciális felület
lesz. Valójában a Föld gravitációs tere sugaras szerkezető és az ekvipotenciális felületei
gömbfelületekhez közelítenek. A hétköznapi gyakorlatban viszont e felületek nagy görbületi sugár
miatt a síknak tekinthetık.
A hidrosztatikai nyomás értékét egy diagramon szokták ábrázolni, amint az a 2.3. ábrán is
látható. A fentiek alapján esetünkben a diagram lineáris, esetleg konstans lesz. Amennyiben a
nyomás referenciaértéke az atmoszférikus nyomás, mint ahogy az a mőszaki gyakorlatban gyakran
elıfordul, akkor a diagram nullpontja az atmoszférikus nyomásnak felel meg és a diagramból a
tényleges (abszolút) hidrosztatikai nyomás és a légköri nyomás különbsége, a relatív nyomás
olvasható le:
p = γ⋅h (2.25)
A referenciaszint lehet a folyadék szabad felszíne, a legmélyebben fekvı pontjának megfelelı
szint vagy pedig bármely tetszılegesen megválasztott vízszintes sík is.

19
 A 2.3. ábra jobb oldalán a dugattyú a folyadék feletti gázra fejti ki közvetlen hatását. Mivel a
gázok sőrősége jóval kisebb a folyadékok sőrőségénél (például atmoszférikus nyomáson és
szobahımérsékleten a levegı sőrősége 1.2 kg / m3 , ami mintegy ezredrésze a víz sőrőségének),
bennük a nyomás magassággal történı változása kisebb szintkülönbségek esetében elhanyagolható.
Ezért a dugattyú által létrehozott p0 nyomást a gáz belsejében állandónak tekinthetjük.
F
z
referenciaszint
gáz
p0 = 0
h=0
referenciaszint
p0 > 0
p(h) z=0
p(z)

h
folyadék

2.3. ábra. A nyomásdiagram összenyomhatatlan folyadékokra

A hidrosztatikában a „nyugvó” fluidum fogalma azt jelenti, hogy az nem áramlik, például a
tároló edényhez viszonyítva nyugalomban van. Ha ez az edény gyorsuló mozgást végez, akkor a
benne nyugalomban levı fluidumra a tehetetlenségi erı is hat – ekkor a fluidum relatív nyugalmáról
beszélünk, ellentétben az eddig tárgyalt abszolút nyugalomról. A fluidumra ható tehetetlenségi erı a
tartály egyenesvonalú gyorsuló vagy lassuló mozgása mellett az elfordulás (forgó mozgás)
következménye is lehet. Ekkor az egységnyi tömegre esı térfogati erıt a gyorsulásvektor
komponenseivel adhatjuk meg:
f x = ax , f y = ay , f z = az , (2.26)

melyeket az edény mozgástörvényébıl számíthatunk. A megfelelı potenciált ekkor egy

U = − ∫ ( a x dx + a y dy + a z dz ) (2.27)

összefüggés adja.
A gyakorlatban a tehetetlenségi erık hatása rendszerint a gravitációs hatással összegzıdik.
Példaként tekintsünk egy hengeres edényt, melyben egy folyadék van és amelyet függıleges
tengelye körül állandó ω szögsebességgel forgatunk (2.4. ábra). E példában a gravitációs
gyorsulásnak megfelelı komponensekhez a centrifugális gyorsulásból származó összetevıket is
hozzá kell adnunk:
f x = x ⋅ ω2 , f y = y ⋅ ω2 , fz = −g . (2.28)

A teljes potenciál tehát

ω2
U = − ∫ ( x ⋅ ω 2 dx + y ⋅ ω 2 d y − g d z ) = − ⋅ ( x 2 + y 2 ) + g ⋅ z + konst. (2.29)
2
lesz. Az ekvipotenciális felületeket az U = állandó egyenletbıl határozhatjuk meg és
forgásparaboloid felületekhez jutunk. A szabad felszín is egy ekvipotenciális felület, egyenlete tehát

20
 ω2
z− ⋅ ( x 2 + y 2 ) = k1 , (2.30)
2⋅ g

ahol a zárójelben levı tag az adott pont sugarának négyzete ( r 2 = x 2 + y 2 ), k1 pedig egy újabb
konstans.
z

h0

h
2·R

γ·h γ·H

2.4. ábra. Saját tengelye körül forgó hengerben levı folyadék

A k1 paramétert abból a feltételbıl határozhatjuk meg, mely szerint a paraboloid alatti

térfogat a folyadék térfogatával egyenlı kell legyen. Ebbıl a feltételbıl azt kapjuk, hogy k1 a
szabad felszínnek az r = 0 sugarú pontban mért magasságával azonos (a használt jelölések
értelmezése az ábrán látható, h0 a nyugalomban levı folyadék magassága):

ω2 ⋅ R 2
k1 = h = h0 − . (2.31)
4⋅ g
A hidrosztatika alapegyenlete a potenciál kifejezésével
 ω2 ⋅ r 2 
p + ρ ⋅  − + g ⋅ z  = k 2 (2.32)
 2 
lesz, ahol a k 2 állandót az r = 0 sugarú, a szabad felületen levı pontban mérhetı nyomás
elıírásával kapjuk:
k 2 = p0 + γ ⋅ h (2.33)

( p0 a felszínen ható nyomás).

Az így meghatározott k 2 -es állandóval a fundamentális egyenlet végsı soron

 ω2 ⋅ r 2 
p = p0 − γ ⋅  z − h −  (2.34)
 2 ⋅ g 

lesz. Ennek alapján levonható az a következtetés, mely szerint a nyomás a forgástengellyel

párhuzamos irányban lineárisan, sugárirányban pedig parabolikusan változik. Az ábrán a henger

21
palástjára, illetve az edény aljára gyakorolt relatív hidrosztatikai nyomás diagramja látható, ahol a
nyomást az elıbbi képlet adja.
Az említett példákban a térfogati erıt létrehozó U potenciál mechanikai természető volt,
azonban a gyakorlatban elıfordulhat más, például elektromos és mágneses kölcsönhatásból
származó térfogati erı is.

2.2.2. Az összenyomott gáz izoterm nyugalmi egyensúlya

A gázok összenyomhatósága miatt az alapegyenletben szereplı sőrőség általános esetben nem
állandó. A gáz sőrőségét a térfogata határozza meg, mely szoros kapcsolatban áll a nyomásával és a
hımérsékletével. A sőrőség számításakor tehát figyelembe kell venni a gáz összenyomásának vagy
kiterjeszkedésének termodinamikai körülményeit is.
Három idealizált esetet szoktak megkülönböztetni a gáz hıforgalmát tekintve. Amennyiben a
nyomás változása állandó hımérsékleten megy végbe, akkor izoterm állapotváltozásról beszélünk,
mely az elsı idealizált esetet jelenti. Ez például abban a hipotetikus esetben következik be, amikor a
gázt magába foglaló edény és a gáz tökéletes hıvezetı, a környezet hımérséklete pedig állandó.
Ideális gázok esetében az izotermikus állapotváltozás egyenlete (a Boyle-Mariotte törvény) szerint a
p ⋅ V szorzat állandó, avagy a gáz két különbözı állapotára felírva

p0 V
= . (2.35)
p V0
A sőrőség definícióját felhasználva, a jobboldali tört számlálóját és nevezıjét egyaránt a gáz
m tömegével beszorozva
p0 ρ 0
= , (2.36)
p ρ
tehát izoterm körülmények között a nyomás és a sőrőség egyenes arányban állanak (másként
fogalmazva a p / ρ hányados állandó), vagyis e körülmények között a gáz barotróp fluidum. Ebbıl
p -t kifejezve, annak differenciálját képezve a

p0
dp = ⋅ dρ (2.37)
ρ0
összefüggéshez jutunk, mellyel az összenyomható fluidumok izoterm nyugalmának egyenlete (a
2.17. egyenlet újabb formája) a következıképpen írható fel:
1 p0
⋅ ⋅ dρ + dU = 0 . (2.38)
ρ ρ0
E differenciális forma integrálásával
p0
⋅ ln ρ + U = konst. . (2.39)
ρ0
p
Ha a sőrőségek helyett nyomásokkal dolgozunk, akkor a 2.36. képletbıl kifejtett ρ = ρ 0 ⋅
p0
sőrőséggel az alapvetı egyenlet integrális formája
p0
⋅ ln p + U = konst. (2.40)
ρ0

22
lesz (a P nyomásfüggvény értéke a fenti összeg bal oldali tagjával azonos). A 2.39. és 2.40.
egyenletek jobb oldalán két különbözı konstans szerepel, tehát belılük nem következik a p = ρ
egyenlıség.
Az elıbbiekben megállapítottuk, hogy gázok sőrősége elég kicsi és így egyensúlyi
állapotukban kis szintkülönbségek esetében a gravitációs térben nyomásukat és sőrőségüket teljes
térfogatukban állandónak tekintsük. Nagy szintkülönbségek esetén azonban ez az egyszerősítés már
nem alkalmazható. Így például ha a légkör tengerszinten mért nyomása p0 és sőrősége ρ 0 , akkor
egy bizonyos h magasságban nyomása p < p 0 és sőrősége ρ < ρ 0 lesz (2.5. ábra).
Ha feltételezzük, hogy a hımérséklet nem változik a magassággal és a Föld forgásából
származó centrifugális erı hatását is elhanyagoljuk, akkor a légkör egyensúlyát izoterm
körülmények között számíthatjuk. Ekkor a tanulmányozott légtömeget (gáztömeget) különbözı
nyomású rétegek alkotják ugyan, de azok hımérséklete azonos. A légkör nyomása a gravitáció
következménye, tehát az U potenciál gravitációs, amivel a nyomásokkal kifejezett alapegyenlet
p0
⋅ ln p + g ⋅ z = konst. (2.41)
ρ0

lesz. Ha a választott referenciaszint a tengerszint, akkor az integrálási konstans a z = 0 → p = p 0

feltételbıl határozható meg:
p0
konst. = ⋅ ln p 0 , (2.42)
ρ0
amellyel
p ρ
ln =− 0 ⋅g⋅z, (2.43)
p0 p0
vagy
 ρ ⋅g   µ⋅ g 
p = p0 ⋅ exp  − 0 ⋅ z  = p0 ⋅ exp  − ⋅ z . (2.44)
 p0   R ⋅T 

tengerszint

p
0
p0

2.5. ábra. A légnyomás változása a magassággal

Ez az összefüggés a barometrikus magasságformula, mely kis magasságokra a légnyomás jó

közelítését adja (kb. 6 - 7000 m -ig). Nagyobb magasságokra az eltérés a hımérséklet

23
kihangsúlyozottabb változása miatt jelentıs, ugyanakkor a g gravitációs gyorsulás magassággal
való változását és a Föld forgásának hatását is figyelembe kellene venni.
A barometrikus egyenlet a gravitációs térbe helyezett, termodinamikai (izoterm)
egyensúlyban levı kompresszibilis fluidumok nyomását adja, amelyet ábrázolva, az eddigiektıl
eltérıen, egy exponenciális diagramot kapunk. A légköri nyomást ábrázolva a diagram
exponenciálisan, aszimptotikusan csökken a nulla érték fele (2.5. ábra). Ha a nyomás helyett a
sőrőséget számítjuk és ábrázoljuk, akkor az a nyomáshoz hasonlóan szintén exponenciális változást
fog mutatni.
Ha a barometrikus formulából a magasságot a nyomás függvényében fejezzük ki, akkor a
Halley-egyenlethez jutunk:
p0 p
z= ⋅ ln 0 . (2.45)
ρ0 ⋅ g p
A Halley-egyenlet alapján a barométer magasság mérésére is használható, az ilyen célra
készült eszközöket hipszométernek nevezik.

2.2.3. Az összenyomott gáz adiabatikus nyugalmi egyensúlya

A termodinamikai állapotváltozások egy másik idealizált típusa az adiabatikus
állapotváltozás: az összenyomás és a kiterjeszkedés adiabatikus körülmények között, tehát hı
cserélése nélkül megy végbe. Ekkor a nyomás növekedésekor a gáz felmelegszik, kiterjeszkedéskor
pedig lehől.
A gáznemő anyagok hıvezetı képessége alacsony s emiatt elıfordulhat, hogy a mechanikai
egyensúlyban levı gáztömeget elkülönülı, egymással csak csekély mértékben keveredı rétegek
építik fel, melyek között tehát gyakorlatilag nincs hıátadás. Ekkor – bár adiabatikus egyensúlyról
beszélünk – a tekintett termodinamikai rendszer nincs tulajdonképpeni egyensúlyban, mivel a
termikus egyensúly kritériuma nem teljesül: a hımérséklet nem állandó. Ez az eset fordulhat elı a
lassan emelkedı vagy süllyedı légtömegeknél is, éppen ezért a meteorológiában az adiabatikus
egyensúlyban levı légtömeg egy gyakran használt modell.
Az ideális gázok esetében az adiabatikus állapotváltozás egyenlete (a Poisson-egyenlet)
szerint a p ⋅V κ szorzat állandó, ahol κ az adott gáz adiabatikus kitevıje (ezt a termodinamikában
általában γ -val jelölik, azonban mivel γ -val a fajsúlyt jelöltük, most szerencsésebb a κ
használata). A gáz két különbözı állapotára felírva:
p0 V κ
= , (2.46)
p V0κ
vagy, a sőrőségekkel:
p 0 ρ 0κ
= . (2.47)
p ρκ
Mivel a nyomás és a sőrőség között most is egy egyértelmő megfeleltetés írható fel, a gáz
adiabatikus körülmények között is barotróp fluidumnak tekinthetı. Az elıbbi képletbıl a nyomást
kifejezve
p0 κ−1
dp = κ ⋅ ⋅ρ ⋅ dρ , (2.48)
ρ0κ
melyet az alapegyenlet differenciális formájába behelyettesítve, annak integrálásával a sőrőségekkel
kifejezett

24
 κ −1
κ p0  ρ
⋅ ⋅   + U = konst. (2.49)
κ − 1 ρ0  ρ0 
integrális formához jutunk. Innen, a sőrőség és a nyomás viszonyát adó 2.47. összefüggés alapján a
nyomásokkal megadott
κ −1
κ p0  p  κ
⋅ ⋅   + U = konst. (2.50)
κ − 1 ρ0  p0 
egyenlet is megállapítható, mely összeg bal oldali tagja most is a P nyomásfüggvény értéke.
Az elıbbi formulába a gravitációs potenciál bevezetésével a nyomás magassággal történı
változását kapjuk. Ez esetben a fluidum belsejében nemcsak a nyomás, hanem a hımérséklet is
változni fog; a gáz hımérséklete a Clapeyron-Mendelejev egyenlet alapján számítható. A fentieket
a légkörre alkalmazva azt kapjuk, hogy a hımérséklet a magassággal csökken. Nagyobb
magasságok esetén a gravitációs gyorsulás változását is számításba lehet venni, ekkor a potenciált
g 0 ⋅ r02
U= (2.51)
r
formában kell felírnunk, ahol g 0 a tengerszinten mért gravitációs gyorsulás, r0 a Föld sugara és
r = r0 + z a z magasságban levı pont távolsága a Föld középpontjától mérve. E potenciált a 2.50.
képletbe behelyettesítve a nyomás magassággal történı változását kapjuk. A konstans értékét most
a r = r0 ⇒ p = p 0 feltételbıl határozzuk meg, a légtömegek adiabatikus egyensúlyi egyenletét
pedig végsı soron a
κ
 κ − 1 g 0 ⋅ ρ 0 ⋅ r02  1 1  κ−1
p = p 0 ⋅ 1 − ⋅ ⋅  −  (2.52)
 κ p0  r0 r 
képlet fogja adni.

2.2.4. Az összenyomott gáz politropikus nyugalmi egyensúlya

A termodinamikai állapotváltozások harmadik idealizált típusa a politropikus állapotváltozás:
amennyiben a gáz és a gázt magába foglaló edény nem tökéletes hıszigetelı és nem tökéletes
hıvezetı, a összenyomás során a rendszer felmelegszik és hıt ad le a környezetének,
kiterjeszkedéskor pedig lehől és hıt vesz fel a környezetétıl. Az idealizálás abban áll, hogy e
folyamat alatt a gáz hıkapacitását állandónak tekintjük, melynek következtében bármely dt
hosszúságú idıtartam alatt a cserélt hı és a végzett munka hányadosa állandó marad. Ekkor az
ideális gáz viselkedését egy, a Poisson-egyenlethez hasonló egyenlet írja le, mely szerint a p ⋅ V n
szorzat állandó, ahol n az adott gáz politropikus kitevıje, az említett hányados függvénye. Mivel ez
az egyenlet formailag azonos az adiabatikus állapotváltozás Poisson-egyenletével, a hidrosztatika
alapegyenletének erre az esetre megállapított formái is alakilag azonosak lesznek az adiabatikus
körülményekre felírt megfelelı egyenletekkel, csupán az adiabatikus κ kitevıt kell a politropikus
n kitevıvel helyettesítenünk.
A politropikus állapotváltozás hipotézise közelebb áll a valósághoz, mint az izoterm vagy
adiabatikus folyamaté, éppen ezért a politropikus tényezıvel felírt 2.52. egyenlet lenne a
legalkalmasabb a légtömegek egyensúlyának modellezéséhez. A nehézség az n kitevı
meghatározásában áll.

25
2.2.5. Pascal törvénye és annak technikai alkalmazásai
Amikor a szintkülönbségek miatti nyomáskülönbség elhanyagolható a számítások lényegesen
leegyszerősíthetık. Ekkor ugyanis a hidrosztatika alapegyenlete az egyszerő
p = p0 (2.53)
formára hozható, melyet Pascal törvényének neveznek
Ez az eset például akkor fordulhat elı, amikor a p0 nyomás egy hidraulikus berendezés
belsejében uralkodó nagy értékő dugattyúnyomás. Ekkor a folyadék belsejében bármely pontban a
nyomás közel azonos értékkel rendelkezik, mivel annak a szintkülönbségek miatti változása a p0
értékhez viszonyítva elenyészıen kicsi lesz. Egy magasnyomású berendezésben tehát a nyomás
értékét jó közelítéssel mindenütt azonosnak tekinthetjük.
Ez az észrevétel számos gyakorlati alkalmazásban, például a hidrosztatikus gépek
számításában jut fontos szerephez.
Egy dugattyús hidrosztatikus gépben a fluidumnak a dugattyúra kifejtett nyomása egy erı
megjelenéséhez vezet, melynek nagyságát az ismert F = p ⋅ A összefüggés adja ( A a dugattyú
keresztmetszete). Ezt az erıt munkavégzésre használhatjuk, ezen az elven mőködnek például a 2.6.
ábrán látható hidraulikus munkahengerek (hidraulikus aktuátorok). A kar kétirányú mozgatását
gyakran kettıs hatású hengerekkel oldják meg. Kettıs hatású hengert akkor használnak, amikor
mindkét irányba ugyanazt az erıt kell kifejteni vagy amikor a folyadék eltávolításával létrehozható
depresszió (mely legfeljebb az atmoszférikus nyomással egyenlı) és a mőködtetett szerkezet saját
súlya nem tudná a dugattyút eredeti helyzetébe visszahozni.
A hidraulikus munkahengerek alkalmazási köre igen tág, különbözı hidraulikus
szervomechanizmusok felépítésében vesznek részt.

nagynyomású folyadék

2.6. ábra. Egyszerő (balra) és kettıs hatású (jobbra) hidraulikus henger

Vegyük további példának a 2.7. ábrán látható hidraulikus sajtót. E sajtó két, különbözı
átmérıjő, dugattyúval ellátott hengerbıl áll, melyeket hidraulikus olaj tölt ki. A bal oldali, kisebb
átmérıjő dugattyú lenyomásával bizonyos térfogatú olaj az A hengerbıl a B hengerbe jut át az
sz 2 szelepen keresztül, melynek szerepe az olaj visszafolyásának meggátolása. Az átmérık
különbsége miatt a jobb oldali dugattyú elmozdulása sokkal kisebb lesz, mint a bal oldalon levıé,
az elmozdulások a keresztmetszetekkel fordított arányban állnak (amennyivel csökken a bal oldali
henger térfogata ugyanannyival növekedik a jobb oldali hengeré). Az A dugattyú felfele
mozgatásával a C tartályból a bal oldali hengert a szintén egyirányú sz1 szelepen keresztül fel lehet

26
tölteni, így a kisebb átmérıjő dugattyú ismételt le-fel mozgatásával a nagyobb átmérıjő dugattyú
kívánt elmozdulása elérhetıvé válik.

FA

DA DB

FB B
A
sz3

sz2
sz1

2.7. ábra. Hidraulikus sajtó elvi vázlata

Ha az A hengerre gyakorolt erı FA , akkor a kisebb átmérıjő dugattyú által létrehozott

nyomás
4 ⋅ FA
p= (2.54)
π ⋅ D A2
lesz. Pascal törvényének alkalmazásával a B hengerben a nagyobb átmérıjő dugattyúra gyakorolt
nyomás ugyanekkora lesz, tehát ez a dugattyú egy
p ⋅ π ⋅ D B2
FB = (2.55)
4
nagyságú erıt fog kifejteni az összepréselendı tárgyra.
A nyomás behelyettesítésével az erık aránya (az elért növekedés mértéke, az erıáttétel) a
dugattyúk keresztmetszetének arányával lesz azonos:
FB DB2
= . (2.56)
FA DA2
A nagyobbik átmérıjő hengert eredeti helyzetébe visszaállítani a B henger kiürítésével lehet,
a megnyitott sz 3 szelepen a hidraulikus olaj a C tartályba áramlik vissza.
A hidraulikus sajtó elvének, a hidraulikus áttétel alapján számos szerkezet mőködik. A
gyakorlati megvalósításnál a kisebbik átmérıjő dugattyút sokszor egy egykarú emelıs szerkezettel
mozgatják (ilyen például a nehezebb jármővek felemelésére használt hidraulikus emelı vagy a
hidraulikus fék) – ekkor a szerkezetet mőködtetı emberi erıt az egykarú emelı is megnöveli –,
vagy pedig egy szivattyúval (például egy fogaskerekes szivattyúval) helyettesítik.
Pascal törvényének egy másik alkalmazása a hidraulikus akkumulátor (nyomástároló), melyet
a nyomás- és a hozamfluktuációk kiegyenlítésére használnak. A nyomástárolókat olyan hidraulikus

27
berendezésekben alkalmazzák, amelyek egy szakaszosan mőködı hidraulikus gépet foglalnak
magukba. Ez utóbbi gép lehet például egy hidraulikus prés, amelynek mőködtetéséhez szükséges
pillanatnyi hozam nagyobb annál, mint amelyet szivattyú folyamatosan továbbítani tud. A hiányt a
tároló pótolja. Míg a prés szakaszos mőködése közben áll, a folyamatosan járó szivattyú a
nyomástárolót újra feltölti.
A szakaszosan mőködı gép a nyomást létrehozó szivattyú is lehet: ilyenkor a fogyasztás
kisebb mint az a hozam, melyet a szivattyú gazdaságos üzemmódban biztosítana. A
folyadéktöbbletet átmenetileg a nyomástárolóban raktározzák, tehát az egy adott pillanatban
megtelik. Ekkor a szivattyút megállítják és csak a tároló kiürülésekor indítják újra.
A hidraulikus akkumulátor tehát egy olyan tárolóedény, mely egy bizonyos mennyiségő
folyadékot raktároz el állandó vagy közel állandó nyomáson (2.8. ábra).

G
a. b.

p = p(h)

FB FB
h
D

2.8. ábra. Állandó (a.) és nem állandó (b.) nyomású hidraulikus tárolók

Az állandó nyomású tároló egy D átmérıjő, dugattyúval ellátott hengerbıl áll, melynek a
dugattyúját egy nehezék terheli. Ha a dugattyú és a nehezék együttes súlya G , akkor a dugattyú
által létrehozott nyomás
4⋅G
p= (2.57)
π ⋅ D2
lesz. Ez a tartály a szivattyú által nyomott folyadékot tárolja: ahogy az telik, úgy a dugattyú
felemelkedik s így a henger belsı térfogata megnövekszik. Amikor a fogyasztás nagyobb, mint a
betáplálás, a tárolóból a p nyomású folyadék ürül és közben a dugattyú a súly hatására lefele
mozog.
A nyomástároló egyszerőbb formája a hidrofor, mely egy olyan merev falú tartály, amelyet
kezdetben levegı vagy valamilyen más gáz tölt ki. A folyadék tárolásakor a levegı a tartály
feltöltésének mértékében összenyomódik, tehát a tartályban a nyomás megnı. A folyadék
elfolyásakor az elıbbiek fordítottja játszódik le, a levegı kiterjeszkedik és a tartályban a nyomás
csökkenni fog. Ez a típusú tároló tehát nem biztosítja a nyomás állandóságát, az bizonyos
határértékek között fog változni.
Pascal törvényének alkalmazásával mőködik a hidraulikus nyomásnövelı (illetve a
nyomáscsökkentı) is, melyet hidraulikus erısítınek is neveznek. Ez a szerkezet két különbözı
átmérıjő, dugattyúval ellátott hengerbıl áll, melyek dugattyúi egy közös testet alkotnak (2.9. ábra).
A nyomásnövelı mőködése közben a bal oldali, nagyobb átmérıjő hengerbe a p A nyomású
folyadék kerül. E folyadék a nagyobb átmérıjő dugattyúra egy

28
 π ⋅ D A2
F = pA ⋅ (2.58)
4
erıt gyakorol. Mivel a két dugattyú egy közös testet alkot ez az erı a kisebbik átmérıjő dugattyún
keresztül átadódik a jobb oldali hengerben levı folyadéknak, ennek nyomása pedig
4⋅ F
pB = (2.59)
π ⋅ D B2
lesz.

DB
DA
F -F
pB
pA

2.9. ábra. Hidraulikus nyomásnövelı elvi vázlata

A nyomás növekedése a dugattyúk keresztmetszetével (az átmérık négyzetével) fordítottan

arányos:
pB DA2
= . (2.60)
p A DB2

Az átmérık D A > DB viszonya miatt a kimeneti p B nyomás nagyobb lesz, mint a bemeneti
p A érték. Mivel a két dugattyú elmozdulása egyenlı, a nyomásnövelıt a magasnyomású oldalon
kevesebb folyadék hagyja el, mint amennyit az alacsonynyomású oldalon betápláltunk.
A fordított irányú berendezés nyomáscsökkentıként mőködik.

2.2.6. A hidrosztatika alaptörvényének alkalmazásai

A gyakorlat szempontjából sokszor hasznosabb a hidrosztatika alapegyenletét a már említett
magasságokkal kifejezett formájában használni. E formát a nyomásokkal felírt alapegyenlet
tagjainak γ -val való beosztásával kapjuk, például
p
+ z = konst. (2.61)
γ
alakban. Mivel a kapott egyenlet tagjai mind hosszúság-jellegőek, azt geometriai megközelítésben
is értelmezhetjük. A baloldali összeg elsı tagja a nyomás és a fajsúly hányadosa:
p
h= . (2.62)
γ
Ez a mennyiség annak a folyadékoszlopnak a magassága lenne, melynek hidrosztatikai nyomása
éppen a megadott p nyomással egyenlı. Megjegyzendı, hogy amikor a p nyomás a folyadék
felszínére gyakorolt nyomást is magába foglalja h a folyadékoszlop tényleges magasságánál
nagyobb. Amennyiben a p nyomás a légköri nyomáshoz viszonyított relatív nyomás, akkor h -t

29
piezometrikus magasságnak nevezünk, ha pedig p a fluidum abszolút nyomása, akkor h a
barometrikus magasság nevet viseli.
A 2.61. egyenletben szereplı összeg második tagja a viszonyítási szinttıl számított z
geodéziai magasság, mely a hidrosztatika alapegyenletének kiindulási formájában is szerepelt.
Az egyenlet jobb oldalán szereplı konstansnak szintén magasság jellege kell legyen.
Amennyiben az atmoszférikus nyomáshoz viszonyított relatív nyomásokkal dolgozunk, úgy a 2.61.
összeg a folyadék szabad felszínének a kiválasztott referenciasíkhoz viszonyított magasságával
egyenlı, ez a H rel piezometrikus szint. Ellenben, ha abszolút nyomásokkal dolgozunk, akkor a
H abs összeg a barométercsıben levı folyadék felszínének felel meg és barometrikus szintnek
nevezik.

légüres tér
z légnyomás
pa

p=0 p = – pa
(p3 – pa)/γ

(p4 – pa)/γ

pa/γ
-
p = pa p=0
p1/γ

p2/γ

p = p0 p0 p = p0 – pa
abszolút 3
nyomás 1
Habs

relatív
Hrel
+
nyomás
2 +
4
z3
z1

z2

z4

2.10. ábra. A hidrosztatika alaptörvényének geometriai értelmezése

A különbözı szintek, magasságok és nyomások viszonyát a 2.10. ábra szemlélteti. Az ábrán

egy zárt tartály látható, amelyet részben egy homogén folyadék tölt ki. A folyadék felett valamilyen
gáz helyezkedik el, melynek p0 nyomása nagyobb a légköri nyomásnál ( p 0 > p a ). A tartályba két
zárt és két nyitott csı nyúlik be.
A zárt csövek barométer-csövek, bennük a folyadék felszíne felett légüres tér van. (Ezt a teret
tulajdonképpen a folyadék telített gızei töltik ki. Mivel a folyadékok gıznyomása
szobahımérsékleten általában nem túl jelentıs, a barométercsıben levı teret légüresnek
tekinthetjük).
A nyitott csövek piezométer-csövek, bennük a folyadék felszíne felett pa nyomású légköri
levegı van. A belsı p0 nyomás és az atmoszférikus pa nyomás közötti különbség hatására e
csövekben a folyadékszint magasabban van, mint a tartályban levı folyadék felszíne.
A barométer-csövekben a p0 nyomást a folyadékoszlop magassága egyenlíti ki, melyhez a
piezométer-csövekben a légköri nyomás is hozzáadódik.
Az abszolút nyomásra a magasságokkal felírt alapegyenlet a következı lesz:

30
 p1 p p p
+ z1 = 2 + z 2 = 3 + z 3 = 4 + z 4 = H abs , (2.63)
γ γ γ γ
mely a relatív nyomásokkal a
p1 − p a p − pa p − pa p − pa
+ z1 = 2 + z2 = 3 + z3 = 4 + z 4 = H rel (2.64)
γ γ γ γ
formát ölti.
A nyomás diagramja a folyadék összenyomhatatlansága miatt lineáris változást mutat. Az
abszolút nyomás diagramja csak pozitív értékeket tartalmaz, a nyomás zéró értékét a barometrikus
szinten éri el (ez a barométer-csövekben levı folyadék felszíne). A barométer-csövekben a
folyadékszint minden csıben azonos, függetlenül attól, hogy a csı milyen mélyen merül bele a
tartályban levı folyadékba (tehát független a csı alsó végének geodéziai magasságától). A
barometrikus szint magassága a folyadék felszínére ható p0 nyomástól és a folyadék fajsúlyától
függ.
A relatív nyomás diagramján a zérus érték a folyadék szabad felszínének felel meg (a szabad
felszín nem azonos a tartályban levı folyadék felszínével, mivel ott az nyomás alatt van). A szabad
felszín feletti tartományban a nyomás értéke negatív, amit depressziónak vagy vákuumnak
neveznek. Ez a negatív nyomás a barometrikus magasságban éri el a teljes vákuumnak megfelelı
minimumát, alatta a vákuum részleges. Minden piezométer-csıben a folyadék ugyanaddig a szintig
emelkedik fel. A piezometrikus szint magassága a folyadék fajsúlya és a p0 nyomás értéke mellett
a légköri pa nyomástól is függ.

2.11. ábra. Közlekedı edények

Megállapítottuk, hogy a nyugalomban levı homogén folyadékban a vízszintes síkok izobár

felületek. E kijelentés következménye a közlekedı edények elve. A közlekedı edények különbözı
alakú és keresztmetszető, felül nyitott, alul pedig egymással kapcsolatban levı edények, melyek
nagy átmérıje meggátolja a hajszálcsövesség megjelenését. Amikor a közlekedı edényekben levı
egynemő folyadékra csak a nehézségi erı hat, nyugalmi állapotban a folyadékszint minden ágban
azonos lesz, függetlenül annak alakjától és térfogatától (2.11. ábra).
Ha a közlekedı edények ágaiban különbözı fajsúlyú folyadékok vannak, akkor a
folyadékszintek különbözıek lesznek. A folyadékoszlopok nyomása egy bizonyos vízszintes síkban
a különbözı ágakban egymástól eltérı lehet.

31
 Például a 2.12. ábrán látható U alakú csı esetében azonnal észrevehetjük, hogy míg a
jobboldali ágban levı folyadék felszínén a nyomás az atmoszférikus nyomással azonos, addig
ugyanazon a szinten a baloldali ágban levı nyomás a ρ1 ⋅ g1 ⋅ (h1 − h2 ) mennyiséggel lesz nagyobb.
Ekkor azonban a két ágban levı folyadékoszlop egyensúlyban kell legyen egymással, a nyomás az
edény mélypontjában mindkét ágra kiszámítva azonos lesz.
pa pa

ρ1
h1 ρ2
h2
p = pa + ρ1⋅g⋅h1 = pa + ρ2⋅g⋅h2

2.12. ábra. Nyitott U-csı két, egymástól különbözı sőrőségő folyadékkal

A közlekedı edények elvének alapján mőködik a piezométer is (2.13. ábra). A piezométer egy
nyitott csı, mely a megmérendı, ismeretlen nyomású folyadékba merül. A csıben felemelkedı
folyadékoszlop hidrosztatikai nyomásának a mérendı nyomás és a légnyomás különbségével kell
egyensúlyban lennie, következésképpen a folyadékoszlop magasságának mérésével az ismeretlen
nyomás meghatározhatóvá válik.
pa

2.13. ábra. Nyitott piezométer

A folyadékoszlop h magasságát megmérve a hengeres vezeték tengelyében a relatív

hidrosztatikai nyomás a
p = γ⋅h (2.65)
képlettel számítható, ahol γ a folyadék fajsúlya. Az abszolút nyomás kiszámításához ehhez az
értékhez még hozzá kell adni a légköri nyomás értékét is.
A közlekedı edények elvét hasznosítja a folyadékmanométer is (2.14. ábra). Az U alakú csı
egyik ága a mérendı nyomású edényhez csatlakozik, a másik ága pedig nyitott. A mérendı p
nyomás általában egy gáz nyomása, vagy legalábbis az összekötı vezetékben levı levegın
keresztül adódik át.

32
 Az U alakú csı két ágában levı folyadék felszínének szintkülönbségébıl az ismeretlen p
nyomás meghatározható, így például az abszolút nyomás:
p = p a + γ ⋅ ∆h (2.66)

lesz, ahol γ a manométerben levı folyadék fajsúlya.

Ha a manométer másik ága nem a szabadba nyílik, hanem egy második tartályhoz csatlakozik,
akkor a manométer a két tartály közötti nyomáskülönbséget fogja mutatni.

p pa

∆h

2.14. ábra. Nyitott folyadékmanométer

A piezométereknek és a manométereknek több változatuk is van. Pontosabb mérésekhez vagy

kis nyomásváltozások megállapításához a mérıcsövet elforgatják, amely a vízszintessel egy
derékszögnél kisebb α szöget fog bezárni. Így a ferdecsövő piezométer vagy a manométer
skálájának beosztásai közötti távolság a függıleges csövő eszköz beosztásainak 1 / sin α -szorosa,
tehát nagyobb lesz, ami pontosabb leolvasást tesz lehetıvé. A 2.15. ábra bal oldalán egy ferdecsövő
manométert láthatunk.

p
pa pg
p

∆h h0 V0
∆l = ∆h/sin α ∆V
∆h

α a. b.

2.15. ábra. Ferdecsövő (a.) és zártcsövő (b.) folyadékmanométer

A nyitott piezométerek és manométerek nyomáshatárát a mérıcsı magassága határozza meg:

túl nagy nyomás mérésekor a folyadékszint a csı pereméig emelkedve abból kifolyna. Ennek
elkerüléséhez zárt csöveket használnak: ekkor a mérendı nyomással a folyadékoszlop ∆h
magassága által adott hidrosztatikai nyomás és a zárt csıvégben levı összenyomott gáz p g
nyomása tart egyensúlyt. A 2.15. ábrán látható zártcsövő manométerre például

33
 p = p g + γ ⋅ ∆h . (2.67)

Feltételezvén, hogy a csı zárt végében levı gáz nyomása a kiindulási állapotban a pa légköri
nyomással volt egyenlı és hogy izoterm összenyomása alatt kezdeti V0 térfogata ∆V -vel csökkent
(hımérséklete tehát nem változott meg), a mérés elvégzésekor a zárt csıvégben a nyomás
p a ⋅ V0
pg = (2.68)
V0 − ∆V
lesz. A ∆V térfogatváltozás a ∆h szintkülönbségbıl számítható. Ha a csı S keresztmetszete
állandó, akkor
∆h
∆V = S ⋅ . (2.69)
2
Így a zártcsövő manométer által mutatott nyomás a ∆h szintkülönbséggel
V0 h0
p = pa ⋅ + γ ⋅ ∆h=pa ⋅ + γ ⋅ ∆h (2.70)
∆h ∆h
V0 − S ⋅ h0 −
2 2
lesz. Észrevehetjük, hogy ha a manométer skáláját nyomás-egységekben adjuk meg, akkor a nyitott
csövő változat skálája egyenletes lesz, a zárt csövő változat beosztásai pedig felfele sőrősödni
fognak.

2.2.7. A hidrosztatika alaptörvényének energetikai értelmezése

A hidrosztatika alapegyenletét energetikai szempontból is lehet értelmezni. Ezt az értelmezést
úgy tekintik, mint az energiamegmaradás törvényének hidrosztatikai alkalmazását. Ekkor az
alapegyenletet a tekintett fluidumrész
m G
V = = (2.71)
ρ γ
térfogatával beszorozva egy
p ⋅V + G ⋅ h = E (2.72)
formájú egyenletet kapunk. Itt a p ⋅ V szorzat a nyomással szemben kifejtett térfogatváltozás
energiája (ez annak a mechanikai munkának felel meg, melyet az adott p nyomáson végez a
fluidum, miközben térfogata nulláról az adott V értékre növekedik), mely a H entalpia egyik
komponense (a másik az U belsı energia). A G ⋅ h szorzat az m tömegő fluidum gravitációs
térben számított helyzeti energiája. E két tag E összege a fluidumrész összes potenciális energiáját
adja.
Ez az E energia, ha a kiragadott részt a fluidum tömegében bármilyen irányban mozgatjuk, a
2.72. egyenlet értelmében állandó marad.
Amikor egy homogén fluidum belsejében elkülönített a V térfogatú rész egy ∆h
mennyiséggel magasabbra kerül, akkor a nyomása ∆p = γ ⋅ ∆h mennyiséggel lesz kisebb, vagyis az
elsı tag ∆p ⋅ V = G ⋅ ∆h mennyiséggel csökken. A második tag ugyanekkor a G ⋅ ∆h mennyiséggel
növekszik, tehát az összegük végsı soron állandó marad.
A vízszintes irányú elmozdulás során az összeg mindkét tagja változatlan marad, mivel a
vízszintes síkokban sem a nyomás, sem a gravitációs potenciális energia nem változik

34
2.3. A nyugalomban levı fluidum falakra kifejtett hatása

Definíciója szerint a nyomás az egységnyi felületre merılegesen ható nyomóerıvel azonos. A

sík A felületre ható p hidrosztatikai nyomás által kifejtett erı nagysága e meghatározás szerint
F = p⋅ A. (2.73)
Ha a hidrosztatikai nyomással terhelt S felület nem sík és/vagy a nyomás értéke nem állandó,
akkor ennek az erınek a nagyságát az infinitezimális dS felületelemekre ható elemi dF erık
eredıjeként számítjuk. A dS felületre ható elemi erı vektoriális mennyiség, mely a felület n
normálisának irányában hat és azzal ellentétes irányítású, amint azt a 2.6. összefüggés is leszögezi:
dF = − p ⋅ n ⋅ dS (2.74)
(az n ⋅ dS vektort néha dS -sel jelölik). Ilyen módon a teljes S felületre ható hidrosztatikai erı

F = − ∫ p ⋅ n dS (2.75)
S

lesz, ahol az integrált a hidrosztatikai nyomással terhelt S felületen számítjuk.

Az elemi dF erınek egy tetszılegesen megválasztott O pontra vonatkoztatott nyomatéka
dM = r × dF , (2.76)
ahol az r vektor a dF erı támadáspontjának az O pontból húzott helyzetvektora. A teljes S
felületre számított nyomaték a dF elemi erı behelyettesítésével az elemi nyomatékok integrálja,

M = − ∫ p ⋅ r × n dS (2.77)
S

lesz. Varignon tétele szerint ez a forgatónyomaték azonos az F rezultáns O pontra vonatkoztatott

nyomatékával:
M = rc × F , (2.78)

ahonnan M és F ismeretében a hidrosztatikai erı támadáspontjának (a nyomásközéppont) rc

helyzetvektora meghatározható.
A továbbiakban az eddig bemutatott általános összefüggéseket néhány sajátságos esetre
fogjuk alkalmazni.

2.3.1. A nyugalomban levı fluidum sík felületekre kifejtett hatása

Ebben az esetben az elemi dS felületekhez húzott n normális vektorok egymással
párhuzamosak, így kihozhatók az integrál alól. A hidrosztatikai erıt adó összefüggés tehát
F = − n ⋅ ∫ p dS (2.79)
S

lesz, nyomatékának képlete pedig

M = n × ∫ p ⋅ r dS (2.80)
S

formára hozható (a vektoriális szorzás antikommutatív tulajdonsága miatt a mínusz elıjel eltőnik).
Vegyük példának a 2.16. ábrán látható sík tartályfalat, amely a vízszintessel egy adott α
szöget zár be és amelyet egy γ fajsúlyú folyadék hidrosztatikai nyomása terhel. A számítások
megkönnyítéséhez célszerő a vonatkoztatási rendszert a fal síkjához igazítani. Ennek z tengelye a

35
terhelt felület G geometriai középpontján megy át, az y tengely pedig a fal síkjában van, az ábra
síkjára merıleges irányba kifele mutat. A terhelt felületet annak merıleges vetületével az yz síkban
ábrázoljuk.
Mivel a légköri nyomás a fal mindkét felületén hat, elegendı lesz a folyadék által gyakorolt
relatív nyomást számításba venni. Mivel a z tengely most nem függıleges, a hidrosztatikai
nyomást a
p = γ ⋅ h = γ ⋅ z ⋅ sin α (2.81)
összefüggés fogja adni, ahol h -t a folyadék felszínétıl lefele, függıleges irányban mérjük. A falra
ható hidrosztatikai erı nagysága ekkor

F = ∫ p dS = γ ⋅ sin α ⋅ ∫ z dS = γ ⋅ sin α ⋅ S y (2.82)

S S

lesz, ahol a második integrálban a terhelt felület y tengelyre vonatkoztatott S y sztatikai

nyomatékát ismerhetjük fel ( S y geometriai mennyiség, mely elsırendő nyomaték néven is
ismeretes). Mint tudjuk, ez a sztatikai nyomaték egyenlı a terhelt felület nagyságának és a
geometriai középpont megfelelı koordinátájának z G ⋅ S szorzatával.

My
0
x
0
zc
H/sin α y
H
F
z = h/sin α
α
G

dS
z
h
z

2.16. ábra. Folyadék hidrosztatikai nyomása által terhelt sík tartályfal

A hidrosztatikai erınek a választott koordinátarendszer y tengelyéhez viszonyított

forgatónyomatéka a 2.80. képletben szereplı vektoriális szorzat kifejtésével
M y = ∫ p ⋅ z dS (2.83)
S

lesz, mivel az r helyzetvektor és a felület n normálisa egymásra merılegesek. A hidrosztatikai

nyomás behelyettesítésével

M y = γ ⋅ sin α ⋅ ∫ z 2 dS = γ ⋅ sin α ⋅ I y , (2.84)

S

ahol az integrál ezúttal a terhelt felület y tengelyre vonatkoztatott I y tehetetlenségi (más néven
másodrendő) nyomatékával azonos, mely szintén egy geometriai mennyiség.
Az elıbbi észrevételekkel az F erı támadáspontjának z koordinátáját a

36
 ∫z
2
dS
My Iy Iy
zc = = S
= = (2.85)
F ∫ z dS
S
Sy zG ⋅ S

hányadosként állapíthatjuk meg.

Amennyiben a választott koordinátarendszer z tengelye nem megy át a terhel felület
geometriai középpontján, úgy az elıbbi, y tengely körül forgató nyomaték mellett egy z tengely
körül forgató
'

M z = ∫ p ⋅ y dS = γ ⋅ sin α ⋅ ∫ x ⋅ z dS = γ ⋅ sin α ⋅ I xz (2.86)

S S

komponens is megjelenik, ahol az integrál most a terhelt felület xz síkra vonatkoztatott I xz

centrifugális (másodrendő) nyomatéka (ez is egy geometriai mennyiség). Az F erı
támadáspontjának y koordinátája

M ∫ x ⋅ z dS I xz I
yc = z = S
= = xz (2.87)
F ∫ z dS
S
S y zG ⋅ S

lesz.
Az elıbbi, „nehéz” fluidumokra (folyadékokra) megállapított összefüggések „könnyő”
fluidumokra (gázokra) is felírhatók. Ekkor a nyomásnak a magasság szerinti változása
elhanyagolható (tehát p állandó), a hidrosztatikai erıt

F = − n ⋅ p ⋅ ∫ dS = − p ⋅ n ⋅ S , (2.88)
S

az erı nyomatékát pedig

M = p ⋅ n × ∫ r dS (2.89)
S

formában kapjuk. Vegyünk például egy sík falakkal rendelkezı tartályt, melyet egy p nyomású gáz
tölt ki (2.17. ábra). A vonatkoztatási rendszer megegyezik az elıbbi példában használttal.
A falra ható erı nagysága p változásának elhanyagolása mellett

F = ∫ p dS = p ⋅ ∫ dS = p ⋅ S , (2.90)
S S

annak nyomatéka pedig

M y = p ⋅ ∫ z dS = p ⋅ S y , (2.91)
S

ahol az utolsó integrál a terhelt felület y tengelyre vonatkoztatott sztatikai nyomatéka. A

támadáspont z c koordinátája ekkor

My p ⋅ Sy
zc = = = zG (2.92)
F p⋅S

37
lesz. Hasonló módon levezethetı, hogy y c = y G , tehát a hidrosztatikai erı a terhelt felület
geometriai középpontjában (súlypontjában) hat.

My
0
x
0
zc
F y

p
α
G

z dS
z
2.17. ábra. Gáz hidrosztatikai nyomása által terhelt sík tartályfal

Észrevehetjük, hogy úgy a könnyő mint a nehéz fluidumokra megállapított képletek alapján a
támadáspont koordinátái függetlenek a fluidum fajsúlyától, illetve annak nyomásától.
A terhelt felület gyakran négyszög alakú, ami további egyszerősítésekhez vezet. Ekkor az
elemi felületet
dS = b ⋅ dz (2.93)
formában írjuk fel, ahol b a terhelt felület szélessége. Az elemi felület e kifejezését a 2.79. képletbe
behelyettesítve a hidrosztatikai erıt a nyomásdiagram területének és a terhelt felület szélességének
szorzataként kapjuk, támadáspontja pedig a terhelt felület függıleges középvonalában, a
nyomásdiagram súlypontjának megfelelı magasságban lesz (2.18. ábra).

h/2
2⋅h/3
h h F = p·b·h
F = γ·b·h/2 M = F·h/2 =
F M = F·h/3 = F
= p·b·h2/2
= γ·b·h2/6
h/3 h/2

γ·h M p M
a. nehéz fluidum esetén b. könnyő fluidum esetén

2.18. ábra. Függıleges téglalap alakú felületek hidrosztatikai terhelése

Amennyiben a hidrosztatikai nyomással terhelt felület vízszintes, a fenék- és fedélnyomásból

származó erı és annak nyomatéka a nyomás állandósága miatt a gázok esetében megállapított
összefüggésekkel számítható. Folyadékok esetében az edény fenekére ható erı a folyadékoszlop
magasságával arányos és nincs közvetlen kapcsolatban az edényben levı folyadék mennyiségével –
ez a megállapítás a hidrosztatikai paradoxon (2.19. ábra).

38
 h F F F F

S S S S

2.19. ábra. A hidrosztatikai paradoxon (a fenéknyomás nem függ az edény alakjától)

A hidrosztatikai nyomás által elıidézett ( F , M ) vektorkettıs (dinám) tagjai általános esetben

térbeli vektorok, amelyeket vetületeikkel határozunk meg. Így a hidrosztatikai erı vetületeinek
nagyságát a következı mennyiségek adják:
Fx = F ⋅ i = − ∫ p ⋅ (n ⋅ i ) dS = ∫ p dS yz ,
S S yz

Fy = F ⋅ j = − ∫ p ⋅ (n ⋅ j ) dS = ∫ p dS xz , (2.94)
S S xz

Fz = F ⋅ k = − ∫ p ⋅ (n ⋅ k ) dS = ∫ p dS xy ,
S S xy

ahol i , j és k a koordinátatengelyek egységvektorait jelölik. Az n ⋅ i formájú skaláris szorzatok

az S felület normálisának iránytényezıit adják, a S xy formájú tagok pedig az S felületnek a
koordinátasíkokra esı vetületei.
a terhelt felület a terhelt felület
a terhelt felület függıleges vetülete
Fv = G vízszintes vetülete
vízszintes vetülete
Fv = – G

Fh Fh
G
G
a terhelt felület
a terhelt felület
a terhelt felület
függıleges vetülete

2.20. ábra. A hidrosztatikai erı vetületei

A mőszaki gyakorlatban a z tengely általában függılegesen felfele mutat. Ekkor a fenti

három összefüggés szerint az oldalirányú (vízszintes) Fx és Fy komponenseket úgy számítjuk,
mint a terhelt felület függıleges síkokra esı S xz , illetve S yz vetületeire ható erıket. A harmadik,
függıleges Fz komponens nagysága a terhelt felület és a szabad felszín közötti térfogatot kitöltı
folyadék súlyával egyenlı: ezt rögtön belátjuk, ha a nyomást a γ ⋅ h szorzattal helyettesítjük (2.20.
ábra).

39
 Az ábrán két esetet is látunk. Ha a folyadék a terhelt felület alatt van, akkor a függıleges
összetevıt a folyadékfelszín meghosszabbításával kapott sík és a terhelt felület közötti térrészt
kitöltı folyadék súlyaként kapjuk.
Gázok esetében a nyomás állandósága miatt a komponenseket p ⋅ S yz formájú szorzatokként
(az állandó nyomás és a terhelt felület vetületeinek szorzataként) állapíthatjuk meg.

2.3.2. A nyugalomban levı fluidum görbült felületekre kifejtett hatása

Görbült felületek esetében az elemi dS felületre ható dF erı vetületeit a 2.94. képleteknek
megfelelıen
dFx = dF ⋅ i = − p ⋅ (n ⋅ i ) ⋅ dS = p ⋅ dS yz ,
dFy = dF ⋅ j = − p ⋅ (n ⋅ j ) ⋅ dS = p ⋅ dS xz , (2.95)
dFz = dF ⋅ k = − p ⋅ (n ⋅ k ) ⋅ dS = p ⋅ dS xy

formában számítjuk (2.21. ábra).

A hidrosztatikai erı vetületeit az elemi mennyiségek integrálásával kapjuk. Az integrálokat az
S felület vetületein kell számítani, nagyságuk

Fx =
S yz
∫ p ⋅ dS yz ,

Fy =
S xz
∫ p ⋅ dS xz , (2.96)

Fz = ∫
S xy
p ⋅ dS xy ,

elıjelük „+” vagy „–” a felület orientációjától függıen (az elıjelet az n ⋅ i formájú szorzatok adják).

F dS n

rcy y

Mx Fz
k
rcx dSxy

x
Sxy

2.21. ábra. Hidrosztatikai nyomásból származó erı és annak egy vetülete

A hidrosztatikai erı nyomatékát szintén a vetületekkel adhatjuk meg. Az elemi erık tengelyek
körül forgató nyomatékai rendre

40
 dM x = dFz ⋅ y − dFy ⋅ z = p ⋅ (dS xy ⋅ y − dS xz ⋅ z ),
dM y = dFx ⋅ z − dFz ⋅ x = p ⋅ (dS yz ⋅ z − dS xy ⋅ x), (2.97)
dM z = dFy ⋅ x − dFx ⋅ y = p ⋅ (dS xz ⋅ x − dS yz ⋅ y ),

ahol a számítások elvégzésekor az elemi erıket és az erıkarokat elıjelükkel kell behelyettesíteni. A

tengelyek körüli forgatás pozitív iránya a fúrószabállyal állapítható meg. Az elemi mennyiségek
integrálásával
Mx = ∫
S xy
p ⋅ y dS xy − ∫ p ⋅ z dS
S xz
xz ,

My = ∫
S yz
p ⋅ z dS yz − ∫
S xy
p ⋅ x dS xy , (2.98)

Mz = ∫ p ⋅ x dS
S xz
xz − ∫
S yz
p ⋅ y dS yz .

A nyomásközéppont koordinátáit a Varignon-tétel alkalmazásával határozzuk meg, a

nyomatékokra felírt
M x   0 − zc y c   Fx 
    
M y  =  z c 0 − xc  ⋅  Fy  (2.99)
 M  − y xc 0   Fz 
 z  c
egyenletrendszer megoldásával.
A kapott egyenletek most is felírhatók „nehéz” vagy „könnyő” fluidumokra.
Alkalmazásként számítsuk ki a 2.22. ábrán látható szektor alakú zárószerkezetre ható F
hidrosztatikai erıt és annak a szerkezet tengelyére vonatkoztatott M nyomatékát. A szektor egy b
magasságú és r sugarú henger palástjának negyede.
Minden vízszintes irányú komponens úgy számítható, mint a terhelt felület megfelelı
vetületére ható hidrosztatikai erı. Az F y erı nyilvánvalóan nulla lesz, ugyanis a terhelt felület
palástjának vetülete az xz síkra egy körív, melynek nincs területe.
A függıleges irányú komponens számításakor észrevehetjük, hogy az annak a
folyadékmennyiségnek a súlyával egyenlı, amely a szabad felszín és a terhelt felület közötti térrészt
töltené ki, esetünkben felfele irányul és pozitív mennyiségnek tekinthetı.
Mindhárom komponenst a p = γ ⋅ ( H − z ) nyomás behelyettesítésével kapjuk, nagyságuk:
r r
Fx = ∫
S yz
p ⋅ dS yz = ∫ γ ⋅ ( H − z ) ⋅ b dz = γ ⋅ b ⋅ ∫ ( H − z ) dz,
0 0

Fy = ∫
S xz
p ⋅ dS xz = 0, (2.100)

( )
r r
Fz = ∫
S xy
p ⋅ dS xy = ∫ γ ⋅ [ H − z ( x)] ⋅ b dx = γ ⋅ b ⋅ ∫ H − r + r 2 − x 2 dx.
0 0

E képletekbıl

41
 γ ⋅ b ⋅ r ⋅ (2 ⋅ H − r )
Fx = − ,
2
Fy = 0, (2.101)
 r2 ⋅ π 
Fz = γ ⋅ b ⋅  ( H − r ) ⋅ r + ,
 4 

melyek tehát a kért F erı vetületei.

r
γ·(H – r)
H

S, Sxz Fx

My x

γ·H Syz
Sxy

Fz

2.22. ábra. Szektor alakú zárószerkezet hidrosztatikus terhelése

A hidrosztatikai erınek a koordinátatengelyekre vonatkoztatott nyomatékainak

kiszámításakor megfigyelhetjük, hogy a terhelt felület és a terhelés szimmetriája miatt csak az y
tengely körül forgató nyomaték lesz nullától különbözı ( M x = 0, M z = 0 ).
A zárószerkezet tengelye körül forgató nyomatékot a mechanikából ismert
M = My + R×F (2.102)

képlet alkalmazásával számíthatjuk, ahol R a zárószerkezet tengelyének helyzetvektora az xz

síkban és

( ) ⋅ x ⋅ b dx + ∫ γ ⋅ (H − z) ⋅ z ⋅ b dz . (2.103)
r r
My = ∫ p ⋅ x dS xy - ∫ p ⋅ z dS yz = ∫ γ ⋅ H − r + r − x 2 2

S xy S yz 0 0

Az integrált ki lehetne számítani, azonban észrevehetjük, hogy az elemi dS felületre ható

elemi nyomóerı a zárószerkezet felületének bármely pontjában annak tengelye fele mutat, tehát
nincs arra vonatkoztatott nyomatéka ( n minden pontban sugárirányú). Ilyen módon Varignon
tételének alapján, a hidrosztatikai erınek nincs nyomatéka a zárószerkezet tengelyére nézve, tehát

42
ha eltekintenénk a szerkezet saját súlyától és a súrlódási erıktıl, akkor a szerkezet nyitásához
szükséges erı vagy nyomaték zéró lenne.

2.3.3. A nyugalomban levı fluidum zárt felületekre kifejtett hatása

A zárt felületekre ható hidrosztatikai erıt és annak nyomatékát az elıbbi fejezetben
megállapított 2.96, illetve 2.98. egyenletekkel számíthatjuk ki.
A gyakorlatban a „zárt” felület a fluidumba merülı test felületéneknek a fluidum által
nedvesített része, mely felület a felszínen úszó testek esetében a folyadék felszínén záródik. Ekkor
észrevehetjük, hogy a nedvesített felület bármely függıleges síkra esı algebrai vetülete nulla, mivel
az egymással szemben levı oldalak geometriai vetületei takarják egymást (2.23. ábra). A zárt felület
két szemben fekvı oldalára ható erıvektorok nagysága azonos, ugyanazon a tartóegyenesen
vannak, de ellentétes irányításúak. Az oldalirányú erık eredıje ezek szerint bármilyen irányban
nulla lesz. Ha ez nem így lenne, akkor léteznie kellene egy olyan testnek, melyet ha valamilyen
fluidum vesz körül csupán alakjának köszönhetıen oldalirányú elmozdulásra törekedne.

–F

S
γ·H

H S
F

γ·H

2.23. ábra. A zárt felületre ható oldalirányú hidrosztatikai erı

A vízszintes irányú erıkkel szemben a függıleges irányú erı zérótól különbözik. Az elıbbi
fejezetben elmondottak alapján a függıleges irányú erı a terhelt felület és a szabad felszín közötti
térfogatot kitöltı folyadék súlyával azonos. A zárt felület alsó fele fölött levı térfogat nyilvánvalóan
nagyobb, mint a felsı fele fölötti térfogat, így a zárt felületre egy függılegesen felfele irányuló erı
fog hatni, melynek nagysága megegyezik a zárt felület által kiszorított fluidum súlyával (2.24.
ábra). Ez a megállapítás Archimédesz törvénye, a felfele ható erıt pedig felhajtóerınek nevezik. Ha
a fluidum „könnyő” és a test „nehéz” ( ρ fluidum << ρ test ), akkor a felhajtóerıt zérónak lehet tekinteni.
A felhajtó erı nyomatékát az alsó és a felsı felületekhez tartozó, a vízszintes síkban egymást
fedı vetülető felületelemekre ható elemi erık nyomatékainak eredıjeként számíthatjuk (2.25. ábra).
Az elemi dF1 és dF2 erık eredıje ( dF ) a zárt felület által lehatárolt folyadék dS
keresztmetszető, h magasságú elemi térfogatrészének súlya, melynek egy bizonyos dM = r × dF

43
nyomatéka van a kiszorított folyadék cG súlypontjára vonatkoztatva. (Mivel a folyadék
összenyomhatatlan és homogén ez a pont a test geometriai középpontjával azonos). Ha ezeket az
elemi forgatónyomatékokat a test egészén összegezzük, akkor a zárt felület által lehatárolt folyadék
súlyának a súlypontra vonatkoztatott nyomatékát kapjuk, mely definíció szerint nulla.
Következtetésképpen kijelenthetjük, hogy a felhajtóerı a kiszorított folyadéktérfogat
súlypontjában hat. Megjegyzendı, hogy annak ellenére, hogy a felhajtóerıt a kiszorított térfogattal
hoztuk összefüggésbe, az nem térfogati, hanem felületi erı.

G2
cG2
cG1 F2 = G2

F = F1 + F2 = – G
G1
cG cG cG

G = G1 – G2
F1 = – G1

2.24. ábra. Az Archimédesz-féle felhajtóerı

dF1 = γ·dS·h1
h1

h2
h
dS cG x

dF = γ·dS·h

dF2 = γ·dS·h2

2.25. ábra. A felhajtóerı forgatónyomatéka

2.4. Testek úszása

Egy nyugvó fluidumba merülı nyugalomban levı testre a gravitációs térben két erı hat: a
saját súlya, melyet átlagos γ m fajsúlyának és V térfogatának szorzataként számíthatunk ki:

G = γ m ⋅V , (2.104)

44
valamint az elıbbi fejezetben ismertetett felhajtóerı, melyet a fluidum γ fajsúlyának és a kiszorított
fluidum Vk térfogatának szorzataként határoztunk meg:

F = γ ⋅ Vk . (2.105)
Ha a testre nem hat más erı, akkor három lehetséges eset állhat elı a súly és a felhajtóerı
viszonyától függıen (2.26. ábra).
F=–G
Vk F>–G

F=–G
G
F<–G
V G
G

a test süllyed a test lebeg a test a felszínen úszik a test emelkedik

2.26. ábra. A felhajtóerı és a súly viszonya

Az elsı eset az, amikor a test súlya nagyobb, mint a felhajtóerı ( G > F ) – ekkor a test a
lefele mutató G − F eredı erı hatására lesüllyed.
A második lehetséges esetben a kétfajta erı egymással egyenlı ( G = F ), ekkor a test nem
mozdul, a fluidum belsejében lebeg vagy annak felszínén úszik. A test lebegése akkor állhat elı,
amikor átlagos fajsúlya egyenlı a folyadék fajsúlyával ( γ m = γ ), ugyanis ekkor a kiszorított
fluidum térfogata éppen a test térfogatával egyenlı ( Vk = V ). A test akkor úszik a felszínen, ha
átlagos sőrősége kisebb, mint a folyadék sőrősége. Ekkor a test folyadékba merülı részének
térfogatát (a kiszorítását) a kétfajta erı egyenlıségébıl határozhatjuk meg:
γm
Vk = V ⋅ . (2.106)
γ
Végül a harmadik lehetséges esetben a test súlya a felhajtóerınél kisebb ( G < F ), tehát a test
a felfele mutató eredı erı miatt a felszín fele emelkedik.
A test emelkedésének vagy süllyedésének a sőrőség magassággal történı változása szabhat
határt: ha egy bizonyos magasságban (mélységben) a fluidum fajsúlya egyenlıvé válik a test átlagos
fajsúlyával, az emelkedés, illetve a süllyedés az adott szinten megáll.
A lebegı vagy a felszínen úszó test stabilitásának tanulmányozásakor a két erı egyensúlyán
kívül meg kell vizsgálni a nyomatékaik egyensúlyát is. Az F felhajtóerı a kiszorított fluidum
térfogatának geometriai középpontjában hat (ez a kiszorítási középpont), amely még a teljesen
elmerülı testek esetében is csak sajátságos esetekben azonos a test súlypontjával, mely a G súlyerı
támadáspontja (például ez akkor fordul elı amikor az illetı test homogén; ekkor a test súlypontja
egybeesik a geometriai középpontjával).
Amennyiben G és F támadáspontja azonos, a fluidumba merülı test egyensúlya indifferens,
azaz bármely elforgatott helyzetében egyensúlyban marad.

45
 Amikor a súlypont és a kiszorítási középpont nem esik egybe az egyensúly feltételét az
M = 0 egyenletbıl állapíthatjuk meg: a két erıvektor ugyanazon a függılegesen kell legyen. Ez az
egyensúly csak akkor stabil, amikor az egyik erı a másik támadáspontjával ellenkezı irányba
mutat – ekkor az egyensúlyi helyzetébıl kibillentett testre egy olyan nyomaték fog hatni, mely az
egyensúlyi helyzetet visszaállítani igyekszik.
Ellenben amikor a két erı egymás fele mutat az egyensúlyi helyzet labilissá válik. Ilyen
esetben az elfordulás után fellépı nyomaték a kibillentés irányában hat és egy új, stabilabb
egyensúlyi helyzetbe forgatja a testet (2.27. ábra).

α
F F F F F F

cg
ck cg ≡ ck
ck
cg G G
M
M G G
G G
α

Stabil egyensúlyi helyzet Labilis egyensúlyi helyzet Indifferens egyensúlyi helyzet

2.27. ábra. A lebegı test egyensúlyának stabilitása

A felszínen úszó testek esetében az egyensúly stabilitásának vizsgálata bonyolultabb, ugyanis

a test elfordításakor a kiszorított térfogat alakja megváltozhat és a kiszorítási súlypont
áthelyezıdhet.
Tekintsük a 2.28. ábrán látható, egyensúlyban levı úszó testet. A testnek a szabad felszín
síkjában levı metszete az úszási felület ( S ), melyet a vízvonal határol le. A test súlypontja ( c g ) és
kiszorítási súlypontja ( ck ) ugyanazon a függılegesen, az úszási tengelyen van.
Ha ezt a testet egy bizonyos, nem túl nagy α szöggel elfordítjuk, akkor az úszási felület a
dıléstengely körül ugyanezzel a szöggel fog elfordulni. A kiszorítási súlypont az eredeti ck
helyzetébıl egy újabb c' k helyzetbe kerül, mivel egy bizonyos kiszorított V1 folyadéktérfogat az
dıléstengely egyik oldaláról a másikra kerül ( V1 = V2 ). A kiszorított össztérfogat nem változik,
hiszen a felhajtóerı most is a test súlyával egyenlı, de a súly és a felhajtóerı vektorainak
tartóegyenese ekkor már nem azonos.
Az úszási tengelynek és a felhajtóerı támadóvonalának cm metszéspontját metacentrumnak
nevezik. A metacentrum és a súlypont távolsága a h -val jelölt metacentrikus magasság, a súlypont
és a kiszorítási súlypont e távolsága az excentrikusság, a metacentrum és a kiszorítási súlypont
távolsága pedig a metacentrikus sugár ( r ).
A számítások elvégzésének céljából egy olyan koordinátarendszert veszünk fel, melynek x
tengelye az úszási felület síkjában van, y tengelye a dıléstengellyel egybeesik, z tengelye pedig
az úszási tengellyel párhuzamos.
A dıléstengelytıl jobbra és balra fekvı V1 és V2 térfogatok egyenlık egymással:

V1 = ∫ (x ⋅ tg α) dS = ∫ ( − x ⋅ tg α) dS = V2 , (2.107)
S1 S2

46
melyeket az elemi dS alapfelülető és x ⋅ tg α magasságú dV elemi térfogatokkal számítottunk ki
(a 2.28. ábra jobb oldalán). Az S1 felület az ábrán az úszási felületnek a dıléstengelytıl balra, S2
pedig a jobbra esı része. Az egyenletbıl, tg α -val való egyszerősítés után

∫ x dS + ∫ x dS = ∫ x dS = 0 .
S1 S2 S
(2.108)

A két integrál összege az úszási felületnek a dıléstengelyre vonatkoztatott sztatikai

nyomatékát adja. Mivel e nyomaték a fenti összefüggés értelmében zéró, következik, hogy a
dıléstengely az úszási felület c f geometriai középpontján megy át. Ez a pont általános esetben
nincs rajta az úszási tengelyen.

z
metacentrum
úszási tengely
dıléstengely
úszási felület vízvonal
V1 cm
y
G2 z
r h V2
cf dy
cf dV
α
cg F x
G1 e cg
dS
ck dx x
ck c'k
G úszási tengely ≡ z
dıléstengely ≡ y

S1 x
S2
vízvonal úszási felület

2.28. ábra. Az úszó test egyensúlyának stabilitása

A V1 térfogat áthelyezıdése miatt létrejövı forgatónyomaték

M y = γ ⋅ ∫ x ⋅ ( x ⋅ tg α) dS , (2.109)
S

melyet a dV térfogatelemek súlyának rezultáns nyomatékaként számítunk ki. Ez a nyomaték az

áthelyezıdött térfogatnak megfelelı G1 és G2 erık által alkotott erıpár nyomatékának felel meg (e
két erı nagysága a térfogatok egyelısége miatt ugyanakkora). Az összefüggést továbbalakítva
észrevehetjük, hogy az integrál végsı soron az S úszási felületnek a dıléstengelyre vonatkoztatott
I y tehetetlenségi nyomatékát adja, tehát:

M y = γ ⋅ I y ⋅ tg α . (2.110)

Ezt a forgatónyomatékot az F felhajtóerı támadáspontjának áthelyezıdése folytán létrejövı

nyomatékkal azonosíthatjuk:
M y = F ⋅ r ⋅ sin α = γ ⋅ Vk ⋅ r ⋅ sin α , (2.111)

47
ahol az r ⋅ sin α erıkar a metacentrikus sugár vízszintes vetülete. A felhajtóerıt a folyadék
fajsúlyának és a Vk kiszorított térfogatnak szorzata adja.
Az M y nyomaték nagyságára kapott két egyenletbıl

γ ⋅ I y ⋅ tg α = γ ⋅ Vk ⋅ r ⋅ sin α , (2.112)

ahonnan a metacentrikus sugár az

Iy
r= (2.113)
Vk ⋅ cos α
egyenlet formájában határozható meg. Mivel kiindulási feltételként megszabtuk, hogy az α
dılésszög kicsi, cos α ≈ 1 és a koszinuszos tag a fenti formulából elhagyható:
Iy
r= , (2.114)
Vk
ez az összefüggés Bouguer-formula néven ismeretes.
Az ábrát szemrevéve megállapítható, hogy amíg a cm metacentrum a test cg súlypontja felett
van, az elforgatást követıen fellépı M nyomaték az elfordítás ellen hat, tehát az úszó test
egyensúlya stabil. Képletileg a stabil egyensúlyi helyzetet a h > 0 vagy a r > e relációkkal
adhatjuk meg, ahol h = r − e .
Ellenben, ha a metacentrum a súlypont alatt van, az M nyomaték a kibillentés irányába fog
hatni és az úszó test felborul, egyensúlya tehát instabil volt. Ekkor h < 0 , illetve r < e .
A h = 0 (vagy r = e ) határeset az úszó test indifferens egyensúlyát írja le: a kibillentett test
az új helyzetében marad.
A testet visszaforgató vagy felborító M nyomaték nagyságát a felhajtóerı és a súlyerı által
alkotott erıpár nyomatékaként határozhatjuk meg:
M = γ ⋅ Vk ⋅ h ⋅ sin α . (2.115)
Megjegyzendı, hogy az úszó test elbillenésekor az úszási felület geometriája általában
megváltozik. Éppen ezért a Bouguer-formula és az M nyomaték nagyságára kapott 2.115. képlet
rendszerint csak igen kis α szögekre használható és csak az úszás stabilitásának felmérésére valók.

48
 3. A FLUIDUMOK KINEMATIKÁJA

3.1. A Lagrange-módszer és az Euler-módszer

A kinematika (mozgástan) a testek mozgását tanulmányozza anélkül, hogy a mozgást okozó

erıket vagy a jelenségek energiaviszonyait figyelembe venné. A kinematika célkitőzése a testek
pályájának, sebességének és gyorsulásának tanulmányozása és e felsorolt mennyiségek közötti
kapcsolat megállapítása.
A fluidumok kinematikája a tanulmányozott folyadékot vagy gázt igen nagy számú, anyagi
pontnak tekinthetı részecskékbıl álló közegnek tekinti, e részecskékre pedig az anyagi pont
általános kinematikájában megállapított összefüggéseket alkalmazza. E részecskék infinitezimálisan
kicsinyek ugyan, de kellıképpen nagyok ahhoz hogy eltekinthessünk a fluidum molekuláris
szerekezetétıl. Tisztán geometriai szemléletmódja miatt a fluidumok kinematikájának eredményei
egyaránt igazak ideális és nem ideális fluidumokra is.
Az anyagi pontokból álló rendszerek kinematikájában a részecskék mozgását általában egy
rögzítettnek tekintett vonatkoztatási rendszerhez viszonyítjuk. Egy részecske pillanatnyi helyzete a
mozgás t 0 kezdetén mért koordinátáktól ( x0 , y0 és z0 ), valamint az idıtıl ( t ) függ. A helyzetet
megadhatjuk a koordinátákkal:
x = x( x0 , y0 , z0 , t ),
y = y ( x0 , y0 , z0 , t ), (3.1)
z = z ( x0 , y0 , z0 , t ),
vagy, tömörebben, az anyagi pont helyzetvektorának segítségével:
r = r ( x0 , y 0 , z 0 , t ) = x ⋅ i + y ⋅ j + z ⋅ k , (3.2)

ahol i , j és k a koordinátatengelyek egységvektorai. A kezdeti x0 , y0 , z 0 koordinátákat és a t

idıt Lagrange-féle változóknak is nevezik, melyek független mennyiségek.
A koordinátákat leíró skaláris függvények által alkotott 3.1. egyenletrendszer, illetve a
helyzetvektor 3.2. egyenlete a részecske pályáját adja meg. E pálya a kiszemelt pontszerő
fluidumrészecske egymást követı pillanatokban elfoglalt helyeit összekötı görbe (3.1. ábra).

a részecske pályája
M'(x, y, z, t)

v
r
M(x0, y0, z0, t0)
y

3.1. ábra. A Lagrange-féle ábrázolási mód

49
 A helyzetvektor idı szerinti deriváltja a sebességvektor:
∂r
v= = vx ⋅ i + v y ⋅ j + vz ⋅ k (3.3)
∂t

(e derivált parciális, hiszen r az x0 , y0 és z 0 koordinátáktól is függ), vetületeinek nagysága:

∂x
vx = ,
∂t
∂y
vy = , (3.4)
∂t
∂z
vz = .
∂t
A sebességvektor idı szerinti deriváltja (vagy a helyzetvektor második deriváltja) a
gyorsulásvektor:
∂ v ∂ 2r
a= = = ax ⋅ i + a y ⋅ j + az ⋅ k , (3.5)
∂t ∂ t2
mely komponenseinek nagysága:
∂ vx ∂ 2 x
ax = = 2,
∂t ∂t
∂ vy ∂2 y
ay = = , (3.6)
∂t ∂ t2
∂ vz ∂ 2 z
az = = 2.
∂t ∂t
E lépéseket folytatva magasabb rendő deriváltakat, gyorsulásokat is kiszámíthatunk, azonban
ezeket a mennyiségeket csak ritkán használják.
A 3.1. vagy a 3.2. függvényekkel tehát a részecskék kinematikai jellemzıi egyértelmően
megállapíthatók. A fluidum kinematikus elemzésének ezen eljárása, a Lagrange-módszer az egyes
fluidumrészecskék mozgását írja le. A sebességen és a gyorsuláson kívül a minket érdeklı egyéb
fizikai mennyiségeket is, mint a amilyen a nyomás és a hımérséklet, a részecske pillanatnyi
helyzetéhez kötve a fenti négy független változó függvényeként adhatjuk meg. Mivel e módszer a
tanulmányozott mennyiségeket a kiemelt részecskéhez köti, „anyagi leírás”-nak is szokták nevezni.
Ez a leírási módszer kényelmetlennek bizonyult, mivel a tanulmányozott fluidumot általában
nem a pontszerő részecskék egyéni mozgásával, hanem az áramlási állapottal szokták jellemezni.
Legtöbbször ugyanis nem a részecskék egyéni sorsa érdekel, hanem az, hogy mi történik a tér
bizonyos pontjaiban (az áramló fluidum belsejében).
A fluidumok kinematikájában hasznosabbnak bizonyult tehát Euler módszere, amely a
tanulmányozott tér rögzített pontjaiban írja le a különbözı mennyiségeket. Így a sebesség
pillanatnyi értékét a hely és az idı függvényeként (3.2. ábra) a
vx = vx ( x, y, z , t ),
v y = v y ( x, y, z , t ), (3.7)
vz = vz ( x, y , z , t )
skaláris összefüggésekkel adja meg, melyet vektoriálisan is felírhatunk

50
 v = v ( x, y , z , t ) = v ( r , t ) (3.8)
formában.
Az x , y és z koordinátákat és a t idıt Euler-féle változóknak is nevezik, melyek e
módszerben független mennyiségek.

M2(x2, y2, z2, t) pillanatnyi áramvonal

v1
v2
M1(x1, y1, z1, t)
y

3.2. ábra. Az Euler-féle ábrázolási mód

A 3.7. - 3.8. összefüggésekkel meghatározott lokális sebesség annak a részecskének a

pályamenti sebessége, amely az adott t pillanatban éppen az adott, x , y és z koordinátájú helyen
található. Ugyanebben a pontban egy dt idıvel késıbb mért v sebesség már nem az elıbbi
részecske, hanem a t + dt pillanatban éppen itt áthaladó részecske pályamenti sebességét jelenti.
A lokális sebesség egy vektorteret alkot. A fluidum mozgásának teljes leírásához a részecskék
sebességét bármely pillanatban, a tanulmányozott tartomány bármely pontjában ismernünk kell.
Az Euler-módszerben tehát a fizikai mennyiségek nem az anyaghoz, hanem a térhez kötött
jellemzık s emiatt ezt a tárgyalási módot „térbeli leírás”-nak is nevezik. Euler módszere Lagrange
módszerével szemben könnyebben használható, mivel a vektorterek tanulmányozásának
matematikai módszereit alkalmazza. Ezen kívül megemlíthetı, hogy az Euler-féle tárgyalásmód
közelebb áll a kísérleti módszerekhez mivel az áramló közegben a fizikai jellemzıket rendszerint
rögzített pontokban mérik. A gyakorlati fontosságú esetek jelentıs részében a lokális sebességek
állandók, ami az Euler-módszer használatában további egyszerősítéseket tesz lehetıvé.
Euler módszerében a koordináták független változók (a kiszemelt pont helyzetét adják), míg
Lagrange módszerében a koordináták függvények (a kiszemelt részecske pillanatnyi helyzetét
adják). A sebesség és a gyorsulás mindkét módszerben függı változó.
Akárcsak a Lagrange-módszerben, Euler módszerében is a sebesség az út idı szerinti
deriváltja, de mivel a koordináták független változók, ez a derivált a Lagrange-módszerben
érvényes 3.3. összefüggéssel szemben teljes és nem parciális:
dr
v= = vx ⋅ i + vy ⋅ j + vz ⋅ k . (3.9)
dt
A tér egy rögzített pontjában, egy adott pillanatban a lokális sebesség az éppen ott áthaladó
részecske pályamenti sebességével azonos. A sebességet adó 3.9. képletbıl az elemi út vetületeit (a
helyzetvektor dr változásának vetületeit) a

51
 dx = vx ⋅ dt,
dy = v y ⋅ dt, (3.10)
dz = v z ⋅ d t
összefüggések adják. E mennyiségek integrálásával a részecskék pályáját, vagyis a Lagrange-
módszer 3.1. függı változóit kapjuk, ahol az x0 , y0 , z 0 koordináták mint integrálási konstansok
szerepelnek. A 3.10. összefüggések tehát a kétfajta szemléletmód változói közötti kapcsolatot adják.
Az Euler-módszerben a részecskepályák helyett egy másfajta görbesereget használnak. A
fluidum egy áramvonala egy olyan görbe, amelyet a lokális sebességvektor egy adott pillanatban
minden pontjában érint; vagy más szavakkal: az áramvonal a sebességvektorok burkológörbéje (3.2.
ábra). Az áramvonal nem feltétlenül azonos a részecske pályájával.
Az áramvonal egyenletét definíciójából eredendıen a
v × dr = 0 (3.11)
összefüggés adja, ahol dr az áramvonal egy elemi darabját jellemzi: nagysága az elemi út
hosszával egyenlı, a pályához érintıleges és az elmozdulás irányába mutat. A két vektor ( v és dr )
minden pontban kollineáris, vektoriális szorzatuk tehát zéró. Párhuzamosságuk feltételét az elıbbi
vektoriális egyenletnél könnyebben kezelhetı egyenletrendszer formájában is felírhatjuk:
dx dy dz
= = . (3.12)
v x ( x, y , z , t ) v y ( x, y , z , t ) v z ( x, y , z , t )

Az áramvonalak érinthetik, de nem metszhetik egymást (elméleti kivételek lennének a nulla

vagy a végtelenül nagy sebességő szinguláris pontok). Két egymást metszı áramvonal esetén a
sebességvektor az illetı pontban mindkét görbéhez érintıleges kellene legyen, ez azonban véges és
zérótól különbözı sebességek esetén nem állhat fenn.
Egy részecske gyorsulását a helyzetvektor második idı szerinti deriváltjaként határozzuk
meg. Akárcsak az elsı derivált (a 3.9. sebesség) ez is teljes. A gyorsulás ugyanakkor a sebesség elsı
idı szerinti deriváltjával azonos, mely utóbbi mennyiség az Euler-módszerben egy helytıl és idıtıl
függı négyváltozós függvény. A gyorsulás tehát

d 2 r dv  ∂ v ∂v ∂v ∂v  1
a= = =  ⋅ dt + ⋅ dx + ⋅ dy + ⋅ dz  ⋅ (3.13)
dt 2
dt  ∂ t ∂x ∂y ∂z  dt
lesz. A zárójelben a sebességvektor teljes dv differenciálját látjuk. dt -vel beosztva a gyorsulásra
az
∂v ∂v ∂v ∂v
a= + ⋅ vx + ⋅ vy + ⋅ vz (3.14)
∂t ∂ x ∂y ∂z

összefüggést kapjuk, amelyet az

∂v ∂v v ⋅v
a= + (v ⋅ ∇ ) ⋅ v = + grad + rot v × v (3.15)
∂t ∂t 2

x2
formákban is felírhatunk (a grad = ( x ⋅ ∇) ⋅ x + x × rot x képletet felhasználásával).
2
A gyorsulás, mint látható, két tag összegébıl áll: az elıbbi kifejezésekben szereplı összeg
elsı tagját lokális gyorsulásnak nevezik, a további tagjai pedig a konvektív gyorsulást adják.

52
 A lokális sebesség ∂ v / ∂ t deriváltja (a lokális gyorsulás) nem azonos a kiszemelt ponton
áthaladó részecske pillanatnyi gyorsulásával, mivel az csak a lokális sebesség idıbeni változását
adja – ezért nevezik e mennyiséget „lokális gyorsulás”-nak, bár definíciója különbözik a lokális
sebességétıl. A konvektív gyorsulás a lokális sebesség térbeli változása egy adott pillanatban. E két
tag összegét „szubsztanciális” gyorsulásnak nevezik – ez az összeg adja a részecske pillanatnyi
gyorsulását.
Megjegyzendı, hogy a fluidumok kinematikájában a 3.13. - 3.14. relációkban is szereplı
∂ / ∂ t+v ⋅∇( ) alakú deriváltakat szintén a „szubsztanciális” jelzıvel látják el és néha „D”-vel
jelölik „d” helyett. A lokális összetevıket adó idı szerinti parciális deriváltakat „lokális”, a
konvektív tagoknak megfelelı derivált kifejezést pedig „konvektív” deriváltaknak nevezik.
A továbbiakban csak az Euler-féle ábrázolási módot fogjuk használni.

3.2. A fluidumok kinematikájának alapfogalmai

3.2.1. Az áramlást jellemzı görbék és felületek

Az elıbbi fejezetben bevezettük a pálya és az áramvonal fogalmait: a pályához a kiszemelt
részecske sebességvektora bármely pillanatban érintıleges, az áramvonal pedig a pillanatnyi
sebességvektorok burkológörbéje. Ha kísérletileg szemléltetni szeretnénk ezeket a görbéket, akkor
ezt a feladatot az áramló fluidum belsejébe helyezett parányi lebegı testekkel oldhatjuk meg. A
pályát egy ilyen lebegı test helyzetének követésével határozhatjuk meg, míg az áramvonalat a
pillanatnyi sebességvektorok irányába rendezıdı hosszúkás részecskék rajzolják ki.
A fluidumok mozgásának tanulmányozásában egy újabb fontos fogalom a nyomvonal. A
nyomvonal a tér egy adott pontján egymás után áthaladó részecskéket összekötı görbe (3.3. ábra).
Ilyen például az áramlástani kísérletekben az áramló folyadékba fecskendezett színes tinta vagy a
szélcsatorna-kísérletekben a létrehozott füstcsík. Megszerkesztéséhez azoknak a részecskéknek kell
meghatároznunk a t k pillanatban érvényes helyzetét, melyek egy adott n ponton haladtak át.

a nyomvonal

t = tj = ti + ∆t t = tk = tj + ∆t az elsı részecske
v(xm', ym', zm', tj) pályája
v(xn, yn, zn, ti) m'
a harmadik részecske t = ti l v(xl, yl, zl, tk)
pályája v(xn, yn, zn, tk)
n t = tk = tj + ∆t a második részecske
v(xn, yn, zn, tj) pályája
m v(xm, ym, zm, tk)
t = tj = ti+ ∆t
t = tk = tj + ∆t

3.3. ábra. A nyomvonal grafikus értelmezése

Az áramfelületet egy kijelölt görbére támaszkodó áramvonalak alkotják. Mivel a

sebességvektor az áramvonalhoz, így az áramfelülethez is érintıleges, ezeken a felületeken
keresztül nincs átáramlás. Az áramcsı az áramfelület egy különleges esete, amikor az áramvonalak
támasztógörbéje zárt (3.4. ábra). Áramcsövet alkotnak a mőszaki gyakorlatban alkalmazott csövek
és csatornák, hiszen felületükön nem lép fel anyagátlépés.

53
 z

áramvonalak

3.4. ábra. Áramcsı

3.2.2. A hozam
Egy adott felületen idıegység alatt áthaladó fluidum mennyiségét hozamnak (áramnak)
nevezzük:
∆m kg
Qm = lim = ∫ q m dS = ∫ ρ ⋅ v ⋅ n dS . (3.16)
∆t →0 ∆ t S S
s

Az elıbbi mennyiség a tömeghozam (tömegáram), ahol q m az egységnyi felületen mért

fajlagos tömeghozam. Inkompresszibilis fluidumok esetében az anyag mennyiségét a térfogata
egyértelmően meghatározza, mivel ρ sőrősége állandó. Ilyenkor gyakran kényelmesebb a
térfogatokkal dolgozni, a térfogathozamot (térfogatáramot) pedig
∆V m3
QV = lim = ∫ qV dS = ∫ v ⋅ n dS (3.17)
∆t → 0 ∆ t S S
s

formában definiálhatjuk. E definíció szerint a térfogathozam a sebességvektor fluxusa az adott

felületen. A qV = q m / ρ mennyiség a fajlagos térfogathozam.
Megjegyzendı, hogy a magyarországi szakirodalomban általában a „hozam” megnevezés
helyett az „áram” megnevezést használják.

3.2.3. Stacionárius és nem stacionárius áramlások

Az áramlás igen fontos sajátossága az idıfüggése: valamely pontban mért jellemzıi (például a
sebesség, a nyomás és a sőrőség) lehetnek idıben változó vagy idıtıl független, állandó
mennyiségek.
A stacionárius (permanens vagy idıálló) áramlásban a jellemzık nem függenek az idıtıl, így
a sebességteret a
v = v ( x, y , z ) = v ( r ) (3.18)
vektortér írja le. Ekkor a paraméterek között az idıtıl függı vektortérrel leírt instacionárius esettel
ellentétben (3.8. képlet) a t idı nem jelenik meg.

54
 Stacionárius áramlás esetében a fluidum bármely pontjában bármely jellemzı idı szerinti
parciális deriváltja zéró. Ilyen módon a lokális gyorsulás is nulla:
∂v
= 0, (3.19)
∂t
mely azonban nem jelenti azt, hogy az áramló fluidum részecskéinek gyorsulása zéró lenne (az
most a konvektív komponenssel lesz azonos).
Belátható, hogy stacionárius áramlás esetében az áramvonal, a pálya és a nyomvonal
egybeesik és rögzített. Ez az egybeesés ad lehetıséget arra, hogy a stacionárius áramlásba
bevezetett füst- vagy tintacsíkkal (ami tulajdonképpen egy nyomvonal) a bennünket leginkább
érdeklı áramvonalakról kapjunk felvilágosítást.
Megjegyzendı, hogy egyes áramlások attól függıen lehetnek stacionáriusak vagy nem
stacionáriusak, hogy milyen koordináta-rendszerbıl vizsgáljuk azokat. Például egy tavon egyenletes
sebességgel haladó csónak körüli áramlás egy nyugvónak tekintett rendszerbıl (a tópartról) nézve
instacionárius, mivel a korábban nyugvó folyadékrészek a csónak közeledtére mozgásba jönnek. Ha
viszont az áramlást a csónakhoz viszonyítjuk, akkor a csónakhoz kötött mozgó koordinátarendszer
egyes pontjaiban a relatív sebesség idıben nem változik, azaz az áramlás stacionárius.
Vannak olyan áramlások, amelyeknél a tér különbözı pontjaiban a fizikai jellemzık egy
idıben állandó középérték körül véletlenszerően ingadoznak. Ezeket kvázistacionárius
áramlásoknak nevezzük.

3.2.4. A folytonossági tétel

A stacionárius áramlás fontos jellemzıje a tömeghozam állandósága: ekkor egy áramcsı
bármely két keresztmetszetén idıegység alatt azonos tömegő fluidum áramlik keresztül:
Qm1 = Qm 2 . (3.20)
A teljes keresztmetszeten átáramló hozamot a fajlagos hozamokkal számíthatjuk:

∫q
S1
m dS = ∫ q m dS ,
S2
(3.21)

ahol q m a keresztmetszet valamely pontjában mért fajlagos tömeghozam. Ugyanezt kifejezhetjük a

qV fajlagos térfogathozamokkal is:

∫ρ⋅q
S1
V dS = ∫ ρ ⋅ qV dS ,
S2
(3.22)

mely összenyomhatatlan fluidumokra ( ρ = konst. ) a térfogathozamok egyenlıségét adja:

QV 1 = QV 2 . (3.23)

Ez utóbbi négy összefüggés az áramcsıre felírt folytonossági egyenlet (kontinuitási tétel) egy-
egy sajátságos formája.
A folytonossági tétel általánosításához tekintsünk az áramló fluidum belsejében egy rögzített
zárt felületet (3.5. ábra). E felületen egységnyi idı alatt átáramló fluidum tömege
Q m = ∫ ρ ⋅ v ⋅ n dS , (3.24)
S

mely csak akkor lehet nullától különbözı, ha az S felület által lehatárolt térfogatrészben a fluidum
tömege megváltozik.

55
 Mivel a felületre állított n normális kifele mutat, az integrál pozitív értéke a tömeg
fogyatkozását jelenti:
∂ρ
∫ ρ ⋅ v ⋅ n dS = −∫ ∂ t
S V
dV , (3.25)

a kapott összefüggés pedig az általános kontinuitási tétel integrális alakja. Itt V a zárt S felület
által lehatárolt térfogatot jelenti.
dS
n

3.5. ábra. Zárt felületen keresztüláramló fluidum

Az elıbbi összefüggés bal oldalán a sőrőséggel megszorzott sebességvektor fluxusát találjuk,

az adott zárt S felületen keresztül. Ezt a felületi integrált a Gauss-Ostrogradsky képlet segítségével
térfogati integrállá lehet átalakítani, a kontinuitási tétel pedig a
∂ρ
∫ div ρ ⋅ v dV = −∫ ∂ t
V V
dV (3.26)

alakra hozható. Innen

∂ρ
div ρ ⋅ v = − , (3.27)
∂t
ez pedig a kontinuitási tétel differenciális alakja. A jobb oldali parciális derivált a sőrőség lokális
változását jelenti, mely stacionárius körülmények között zéró. A bal oldal a sőrőség konvektív
változását adja.
Ha a vizsgált térben az anyag mennyisége megváltozik, azaz „források” vagy „nyelık”
vannak jelen, akkor a kontinuitási tételbe ezek hatását is be kell vezetni. A differenciális alak
teljesebb kifejezése tehát
∂ρ ∂ ρ dρ
div ρ ⋅ v + = v ⋅ grad ρ + ρ ⋅ div v + = + ρ ⋅ div v = q (3.28)
∂t ∂ t dt
lesz, ahol q a forráserısség. E differenciális alak integrálásával a jobb oldalon a V térfogatrészben
idıegység alatt megjelenı vagy az onnan eltávozó anyag mennyiségét (tömeghozamát) kapjuk:
∂ρ
∫ div ρ ⋅ v dV + ∫ ∂ t
V V
dV = Q . (3.29)

A folytonossági tételnek ez utóbbi, teljesebb integrális és differenciális alakja egyaránt igaz

stacionárius és nem stacionárius áramlásokra.

56
 A kontinuitási egyenlet a tömeg megmaradásának elvét fejezi ki: a források és a nyelık
hozama valamilyen fizikai folyamat (fázisátalakulás, kémiai reakció) következményeként jelenik
meg, azonban az egymásba átalakuló anyagok össztömege nem változik meg.
A 3.28. reláció alapján a sebességvektor divergenciájának fizikai értelmét is megadhatjuk: a
div v mennyiség értéke az áramlási tér egy adott pontjában megmutatja, hogy egységnyi idı alatt az
egységnyi térfogatból mennyivel több fluidum lép ki a belépınél: ennek a zérótól eltérı értéke
valamilyen forrás vagy nyelı jelenlétét, illetve a sőrőség megváltozását jelenti.
Az áramlási teret többnyire áramvonalakkal szoktuk jellemezni: a sebességtér forrásossága az
áramvonalak számának megváltozásával jár.

3.2.5. Örvénylı és örvénymentes áramlások

A fluidumrészecske mozgása két egyszerő mozgásforma eredıjeként fogható fel: az egy
elmozdulás (transzláció) és egy elfordulás (rotáció) együttes eredménye. A részecske
elmozdulásának sebességét a lokális v sebességvektorral adtuk meg, elfordulásának sebességét
pedig az ω szögsebességvektor írja le. A szögsebességvektor a v sebességvektor Ω rotorjának
(rotációjának) fele:
1 1
ω= ⋅ rot v = ⋅ Ω (3.30)
2 2
(ezt majd késıbb fogjuk levezetni).
Amikor egy vektortér Ω rotorja zéró, akkor az illetı vektorteret örvénymentesnek nevezik.
Ha a lokális sebességek örvénymentes vektorteret alkotnak, akkor örvénymentes áramlásról
beszélünk. Ebben az esetben a sebességvektor egy potenciálfüggvény gradienseként adható meg, a
vektorteret és az áramlást pedig potenciálosnak is nevezik. Ellenkezı esetben, örvénylı áramlásban
a lokális sebesség nem származtatható egy skaláris potenciálfüggvénybıl, a vektortér és az áramlás
tehát nem potenciálos.
Az ω szögsebesség a fluidumrészecske elfordulását jellemzi és nem a pályáját. Elképzelhetı
egy olyan mozgásfajta is, amikor a fluidumrészecske egy zárt pályán mozog anélkül, hogy közben a
rögzített koordinátarendszerhez viszonyítva elfordulna. A szemlélı az ilyen áramlást örvénylınek
látja, viszont a v sebesség Ω rotorja zéró – az ilyen áramlásformát potenciálos örvénynek nevezik.

z egy részecske pályája

M2(x2, y2, z2, t) pillanatnyi örvényvonal

ω1
ω2
M1(x1, y1, z1, t)
y

3.6. ábra. Örvényvonal

A szögsebesség ω vektora és az Ω rotor a lokális sebesség vektorához hasonlóan egy-egy

vektorteret határoz meg, amelyeket a v vektortérhez hasonló módon jellemezhetünk. Így az

57
áramvonallal analóg örvényvonal egy olyan görbe, amelyet az ω szögsebességvektor és az Ω rotor
egy adott pillanatban minden pontjában érint és melynek egyenlete
dx dy dz
= = (3.31)
ω x ( x , y , z , t ) ω y ( x, y , z , t ) ω z ( x , y , z , t )

(az ω szögsebesség komponensei helyett használhatjuk az Ω rotor komponenseit is).

A szögsebességvektor tartóegyenese a részecske pillanatnyi forgástengelye, tehát az áramló
fluidum molekulái az örvényvonalak körül forognak (3.6. ábra).
Az örvényfelület és az örvénycsı az áramfelülettel és az áramcsıvel analóg fogalmak.
Az áramcsövekre felírt folytonossági tételnek is van analóg párja: az Ω rotor fluxusa az
örvénycsı bármely keresztmetszetén állandó ( div ω =div (rot v ) = 0 , Helmholtz tétele). E tétel egyik
következménye az, hogy az örvénycsı nem végzıdhet az áramló fluidum belsejében: az
örvénycsövek vagy győrőszerően zártak (ilyen például egy füstkarika), vagy az áramló fluidum
felületén végzıdnek (ez lehet a fluidum szabad felszíne vagy a vezeték fala). Egy másik fontos
következmény szerint az örvénylı áramlás mindvégig megtartja örvénylı jellegét.
Ez a tétel a sebességvektor cirkulációjának felírásával igazolható, amikor a cirkulációt a két
keresztmetszet kerületén és egy azokat összekötı örvényvonal mentén számítjuk. A v
sebességvektor G zárt görbe menti cirkulációját a

Γ = ∫ v dl , (3.32)
G

integrál adja, ahol a dl vektor a görbe egy elemi szakaszát jellemzi:

dl = dx ⋅ i + dy ⋅ j + dz ⋅ k . (3.33)
Fontos következtetésre vezet Thomson tétele is, amely a sebességvektor cirkulációjának
idıbeni változására vonatkozik. Ha a zárt G görbe egy folyékony vonal, amelyet az áramló fluidum
mozgásban levı részecskéi rajzolnak ki és azzal együtt mozdul el, akkor a cirkuláció változási
sebessége barotróp fluidum súrlódásmentes áramlása esetén, konzervatív erıtérben
dΓ
=0 (3.34)
dt
lesz. Thomson tétele önmagában nem tőnik különösen hasznosnak, viszont van egy fontos
következménye: a barotróp fluidum súrlódásmentes áramlása potenciálos erıtérben potenciális
marad, azaz benne örvények nem keletkeznek. Ez a következmény Lagrange tétele.

3.3. A fluidum alakváltozási állapota

A kontinuumok mechanikája az alak megváltozásával járó jelenségeket három egyenlet-

csoporttal írja le, amelyek e jelenségek geometriai, sztatikai és fizikai aspektusait célozzák meg.
Ezek közül a geometriai aspektus egyenletei az elmozdulás és az alakváltozás közötti kapcsolatot
állapítják meg.
Helmholtz elve szerint a kontinuum kiragadott térfogatelemének mozgása két komponensre
osztható: merevtest-elmozdulásra és alakváltozásra, mely utóbbi a térfogatelemet alkotó anyagi
pontoknak (molekuláknak) az elem középpontjához viszonyított elmozdulásából ered (3.7. ábra).
A merevtest-elmozdulás egy eltolás (transzláció) és egy elfordulás (rotáció) eredıje, az
alakváltozás pedig a térfogatváltozás és az alak torzulásának (a forma megváltozásának) együttes
hatása.

58
 Amennyiben egy tetszıleges P ( x, y, z ) pontban a v lokális sebesség vetületei vx , v y és vz ,
akkor a közeli P' ( x + dx, y + dy, z + dz ) pontban a v' sebesség vetületeit a
∂ vx ∂v ∂v
vx' = vx + ⋅ dx + x ⋅ dy + x ⋅ dz,
∂x ∂y ∂z
∂ vy ∂ vy ∂ vy
v y' = v y + ⋅ dx + ⋅ dy + ⋅ dz, (3.35)
∂x ∂y ∂z
∂ vz ∂v ∂v
vz' = vz + ⋅ dx + z ⋅ dy + z ⋅ d z
∂x ∂y ∂z
összefüggésekkel lehet megadni, ahol a parciális deriváltak a sebességkomponensek térbeli
változását adják a koordinátatengelyek irányában (azt, hogy milyen mértékben változnak e
komponensek a távolság függvényében).

dx

dz

dy
0 y

3.7. ábra. A térfogatelem elmozdulása és alakváltozása

Ha egy x tengellyel párhuzamos, kezdetben dx hosszúságú szakasz két végpontjának kis

elmozdulását tanulmányozzuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az A és a B végpontok x irányban
mért sebességének különbsége miatt a szakasz hossza az elmozdulás során megváltozik (3.8. ábra).

vx A B B' v x'
dx
0 x

3.8. ábra. Sebességkülönbség által elıidézett lineáris alakváltozás

A végpontok sebességei közötti különbséget a következı kifejezés adja:

∂ vx
∆vx = vx' − vx = ⋅ dx . (3.36)
∂x
Az x tengely irányában mért fajlagos lineáris alakváltozást a szakasz megnyúlásának (vagy
megrövidülésének) és kezdeti hosszának hányadosa adja:

59
  ∂ vx 
 vx + ⋅ dx  ⋅ d t − v x ⋅ d t
BB'  ∂x 
εx = = . (3.37)
AB dx
E törtet egyszerősítve
∂ vx
εx = ⋅ dt . (3.38)
∂x
A fajlagos lineáris alakváltozás tehát egy idıben változó mennyiség, változási sebessége az
elıbbi összefüggés alapján
∂ vx
εɺ x = = sx . (3.39)
∂x

Hasonló módon kapjuk a másik két irányban mért fajlagos lineáris alakváltozásokat ( ε y , ε z )
és azok változási sebességét is ( s y , sz ).
A térfogatelem éleinek megnyúlása vagy rövidülése a térfogatának megváltozásához vezet.
Az élek hosszának megváltozását ismerve a térfogatváltozást
dV = (1 + ε x ) ⋅ dx ⋅ (1 + ε y ) ⋅ dy ⋅ (1 + ε z ) ⋅ dz − dx ⋅ dy ⋅ dz (3.40)

formában kapjuk. A fajlagos térfogatváltozás a térfogatváltozás és az eredeti térfogat aránya:

dV  ∂ v ∂ v y ∂ vz 
εV = ≈ (εɺ x + εɺ y + εɺ z ) ⋅ dt =  x + +  ⋅ dt = div v ⋅ dt , (3.41)
dx ⋅ dy ⋅ dz  ∂x ∂y ∂z 
a térfogat változásának sebessége pedig
εɺ V = div v (3.42)
lesz.
y
D'
v y"
C'' C'
D
C v x"

dy

β2 α
v y'
vy β1 B'
B''
A vx dx B v x'

0 x

3.9. ábra. Sebességkülönbség által elıidézett torzulás

A térfogatelem formájának megváltozását oldallapjainak egymáshoz viszonyított elfordulása

okozza, melyet szintén a térfogatelemet alkotó részecskék sebességének különbözıségének

60
tulajdoníthatunk. Egy oldallap teljes β elfordulását két összetevı adja: a merevtest-elmozdulásból
adódó α elfordulás és az alakváltozásból származó γ szög.
A 3.9. ábrán egy négyszög alakú oldal elfordulásának és torzulásának együttes hatását látjuk.
Az AB oldal z tengely körüli elfordulásának szöge:
 ∂ vy 
 vy + ⋅ dx  ⋅ d t − v y ⋅ d t
∂ vy
B'B''  ∂x 
tg β1 = = ≈ ⋅ dt . (3.43)
AB''  ∂ vx  ∂x
dx ⋅  1 + 
 ∂x 

Kis, radiánban mért szögekre tg β ≈ β , tehát ennek az oldalnak az elfordulása

∂ vy
β1 = ⋅ dt . (3.44)
∂x
Az AC oldal elfordulását hasonlóan kapjuk:
∂ vx
β2 = ⋅ dt . (3.45)
∂y
A két él által bezárt szög a kezdetben derékszög volt és annak megváltozása tehát
 ∂ v y ∂ vx 
γ xy = γ yx = β1 + β 2 =  +  ⋅ dt (3.46)
 ∂x ∂y 
lesz. A derékszög megváltozása is idıben változó mennyiség, változási sebességét a következı
módon írhatjuk fel:
∂ vx ∂ v y
γɺ xy = γɺ yx = + = 2 ⋅ s xy = 2 ⋅ s yx . (3.47)
∂y ∂x
A másik két koordinátasíkkal párhuzamos oldallap szögeinek változását és a megfelelı
változási sebességeket hasonló módon kapjuk.
Amint az a 3.9. ábrából is kiderül, a részecskék sebességkülönbsége miatt a térfogatelem a
saját tengelye körül elfordul. Az AB oldal β1 és az AC oldal β2 elfordulása a térfogatelem α
elfordulásának és a derékszög γ megváltozásának együttes eredménye:
β1 = γ1 + α,
(3.48)
β 2 = γ 2 − α,

ahol γ1 és γ 2 összege γ xy -t adja, α pozitív értéke pedig a pozitív forgatási iránynak felel meg. Az
α elfordulást a CAB szög felezıvonalának elfordulásával azonosíthatjuk. A derékszög
torzulásának szimmetriája miatt γ 1 = γ 2 (mindkettı a derékszög felének a torzulása). A második
egyenletet az elsıbıl kivonva a térfogatelem z tengely körüli elfordulásának szögét

β1 − β 2 1  ∂ v y ∂ v x 
α= = ⋅  −  ⋅ dt (3.49)
2 2  ∂x ∂y 
alakban kapjuk.

61
 A szögsebesség a szögváltozás idı szerinti deriváltja. A térfogatelem szögsebességének ωz
vetülete az elıbbi képlet alapján

1  ∂ v y ∂ vx 
ω z = αɺ = ⋅ −  (3.50)
2  ∂ x ∂ y 
lesz, mely mennyiség az Ω rotor megfelelı vetületének fele, ahogyan azt 3.30. összefüggésben már
elızıleg használtuk. Hasonló módon kapjuk a szögsebesség másik két vetületét is.
A sebességvektor vetületeinek az elıbbi összefüggésekben szereplı parciális deriváltjait egy
matrixba rendezhetjük:
 ∂ vx ∂ vx ∂ vx 
 ∂x ∂y ∂z 
 
∂ vy ∂ vy ∂ vy 
[ D] =  . (3.51)
 ∂x ∂y ∂z 
∂ v ∂ vz ∂ vz 
 z 
 ∂ x ∂y ∂ z 

Ez egy szimmetrikus és egy antiszimmetrikus matrixra bontható fel:

 sx s xy s xz   0 − ωz ωy 
   
[ D] = [ S ] + [ A] =  s yx sy s yz  +  ω z 0 − ωx  , (3.52)
 s zx s zy s z  − ω y ωx 0 

ahol a szimmetrikus komponens az alakváltozás sebességének tenzora, míg az antiszimmetrikus
komponens az örvénytenzor.
Az alakváltozás sebességének tenzorával a fajlagos alakváltozás [εε] tenzorát

 εx 1 / 2 ⋅ γ xy 1 / 2 ⋅ γ xz   s x s xy s xz 
   
[ε ] = 1 / 2 ⋅ γ yx εy 1 / 2 ⋅ γ yz  =  s yx sy s yz  ⋅ dt = [εɺ ] ⋅ dt (3.53)
1 / 2 ⋅ γ zx 1 / 2 ⋅ γ zy ε z   s zx s zy s z 

formában kapjuk, mely összefüggés a fluidumok alakváltozásának geometriai aspektusát írja le.
Megjegyzendı, hogy mivel az [εε] tenzornak csak hat egymástól különbözı eleme van, azt
gyakran az
 εx 
ε 
 y
 ε 
{εε} =  z  (3.54)
γ xy 
γ yz 
 
 γ zx 

vektoriális formában írják fel.

62
 4. A FLUIDUMOK DINAMIKÁJA

4.1. Az impulzustétel és az impulzus-nyomaték tétele

Míg a kinematika (a mozgástan) a mozgást geometriai szempontból vizsgálja, addig a

dinamika (az erıtan) már a mozgás okát is tanulmányozza. A newtoni mechanika a mozgást a
kölcsönhatásokból származó erıkkel és a potenciális energia segítségével írja le. A fluidumok
dinamikája a newtoni mechanika eredményein alapul, amelyek alkalmazását a közeg leírásához
igazítjuk.
A fizika (és azon belül a mechanika) alapvetı tételei között szerepelnek a különbözı
megmaradási elvek, így a tömeg (az anyag), az impulzus, az impulzusmomentum és az energia
megmaradásának tételei.
A fluidumok mechanikájában a tömeg megmaradásának elvét az elıbbi fejezetben bemutatott
kontinuitási tétel fogalmazza meg. Az impulzus- és az impulzusmomentum megmaradásának
tételeit alkalmazva olyan összefüggésekhez jutunk, melyek az áramló fluidum által kifejtett erık és
nyomatékok határozhatók meg.
Egy anyagi pont impulzusán a
P = m⋅v (4.1)
szorzatot értjük, ahol m az anyagi pont tömege, v pedig a sebessége. E mennyiség változási
sebessége (idı szerinti deriváltja) az anyagi pontra ható erık eredıjét adja:
dP d ( m ⋅ v )
F= = ; (4.2)
dt dt
ez az összefüggés az impulzustétel (Newton második axiómája, melyet állandó tömegő rendszerekre
F = m ⋅ a formában szoktak felírni).
A P impulzusvektor valamely ponthoz viszonyított nyomatéka definíció szerint az
N = r × P = r ×m⋅v (4.3)
impulzusnyomaték (vagy impulzusmomentum), melynek idı szerinti deriváltja az anyagi pontra ható
erık forgatónyomatékainak rezultánsát adja:
dN d ( r × m ⋅ v )
M= = = r×F ; (4.4)
dt dt
ez utóbbi összefüggés pedig az impulzusnyomaték tétele.
Ha az anyagi pontra ható erık rezultánsa nulla, akkor az impulzustétel értelmében annak P
impulzusa állandó: ez az észrevétel az anyagi pontra felírt impulzus-megmaradás tétele.
Az elıbbiekhez hasonló módon, ha az anyagi pontra ható erıknek valamely pontra
vonatkoztatott eredı nyomatéka zéró, akkor az impulzusnyomaték tételének értelmében annak az
adott pontra vonatkoztatott N impulzusnyomatéka állandó, ez pedig az impulzusnyomaték
megmaradásának a tétele.
Egy anyagi pontrendszer impulzusa és impulzusnyomatéka definíció szerint egyenlı a
rendszert alkotó anyagi pontok impulzusainak, illetve impulzusnyomatékainak összegével. Ha
ezeket az összegeket kifejtjük, akkor a fenti definíciókkal megegyezı formulákhoz jutunk, ahol
most m a rendszer össztömegét, v a tömegközéppontjának sebességét, r pedig a tömegközéppont
helyzetvektorát jelenti.
A rendszert alkotó anyagi pontok kölcsönhatásban lehetnek, ekkor közöttük páronként
bizonyos Fij = − F ji belsı erık hatnak. Egy ilyen erıpárból származó eredı erı és azok eredı
nyomatéka egyaránt nulla, tehát az anyagi pontrendszerre felírt impulzustétel és impulzusnyomaték-

63
tétel bal oldalán szereplı F erı, illetve annak M nyomatéka a rendszerre ható külsı erık
rezultánsát, illetve azok rezultáns nyomatékát jelentik. Ezek alapján az impulzus és az
impulzusnyomaték megmaradás törvényeit a következıképpen fogalmazhatjuk meg: a zárt anyagi
pontrendszer impulzusa és az impulzusnyomatéka nem változik.
A szilárd testek és a fluidumok mechanikájában az impulzust és az impulzusnyomatékot egy
V térfogatú anyagra kell felírnunk:
d
dt V∫
F= ρ ⋅ v dV , (4.5)

d
dt V∫
r×F = M = r × ρ ⋅ v dV . (4.6)

E képletekben az F erı az adott fluidumrészre ható térfogati és felületi külsı erık rezultánsa,
illetve azok rezultáns nyomatéka.
Ha az impulzustételt és az impulzusnyomaték tételét stacionárius áramlás esetén egy
áramcsıre írjuk fel (ez a gyakorlatban legtöbbször elıforduló eset, 4.1. ábra), akkor a feladat
lényegesen leegyszerősödik. A 4.1. ábrán a két ellenırzı keresztmetszet közötti fluidum
mennyisége és impulzusa idıben nem változik, mivel az áramlás stacionárius. Egy rövid dt idı
alatt az 1 − 1 keresztmetszeten a
dm = Q m ⋅ dt
(4.7)
tömegő fluidum áramlik keresztül és a 2 − 2 keresztmetszeten keresztül ugyanannyi fluidum hagyja
el a tanulmányozott áramcsı-szakaszt. A dt idı alatt belépı fluidum impulzusa
dP1 = dm ⋅ v1 , (4.8)
míg az ezalatt távozó fluidum impulzusa
dP2 = dm ⋅ v 2 . (4.9)

t t + dt
t + dt t 2' Fp2
1
Fp1 2
1' dm
2'
dm
1 Qm 2
v 2, p 2, S 2
1'
v 1, p 1, S 1 Fl

G
R

4.1. ábra. Az impulzus-megmaradás törvényének alkalmazása

A dt idı alatt tehát az impulzus változása az elıbbi két mennyiség különbsége lesz, amely
egy
dP dP2 − dP1 v − v1
F= = = dm ⋅ 2 = Q m ⋅ (v 2 − v1 ) (4.10)
dt dt dt

64
erı megjelenését jelenti.
Amennyiben az áramcsı rögzített, a reá ható erık egyensúlyban vannak. Ezek az erık a
következık: az 1 − 1 és a 2 − 2 keresztmetszetre ható hidrosztatikai erık, melyek nagysága
F p1 = p1 ⋅ S1 , illetve F p 2 = p 2 ⋅ S 2 , (4.11)

az áramcsı fala által a folyadékra gyakorolt Fl laterális erı (ez a nyomásból és a csısúrlódásból
eredı visszaható erı), valamint az áramcsıben levı fluidum saját súlya. Ekkor tehát
Qm ⋅ (v2 − v1 ) = Fl + Fp1 + Fp 2 + G , (4.12)

ahonnan az ismeretlen laterális erı könnyen meghatározható. Ezáltal az áramló folyadék által a
csıre kifejtett erı, a hatás-ellenhatás elvének alkalmazásával
R = − Fl (4.13)
lesz. A gyakorlatban rendszerint a csı rögzítéséhez szükséges erı kiszámítása a cél, a csı saját
súlyának elhanyagolásával ez Fl -lel azonos. Ennek az erınek a támadáspontját az
impulzusnyomaték tételének segítségével kapjuk.
A dt idı alatt be- és kilépı fluidumnak egy rögzített O pontra vonatkoztatott
impulzusnyomatékát
dN 1 = dm ⋅ (r1 × v1 ) , (4.14)
illetve
dN 2 = dm ⋅ (r2 × v 2 ) (4.15)

formában kapjuk, ahol r1 és r2 a kontroll-keresztmetszetek geometriai középpontjának a tekintett

O pontból húzott helyzetvektorai.
E mennyiségek különbsége a külsı erık (az elıbb felsorolt mennyiségek) eredı nyomatékát
adja:
dN 2 − dN 1
M= = Qm ⋅ (r2 × v 2 − r1 × v1 ) . (4.16)
dt
A csıre ható erık nyomatékával tehát:
rR × R = − rR × Fl = r1 × F p1 + r2 × F p 2 + rG × G − Qm ⋅ (r2 × v 2 − r1 × v1 ) , (4.17)

ahonnan, az elızetesen kiszámított R ismeretében annak támadáspontja (az rR helyzetvektor)

meghatározható. A csı rögzítéséhez ezt a nyomatékot (és a csı saját súlyának nyomatékát) kell
kiegyensúlyozni.
Az egyenleteket egy alkalmasan megválasztott koordinátarendszer tengelyeire esı
vetületekkel írhatjuk fel a legegyszerőbben.
Ugyancsak az impulzustételt és az impulzusmomentum tételét használjuk az áramló fluidum
vagy a szabad fluidum-sugarak szilárd felületre gyakorolt hatásának kiszámításakor. Legyen
például a 4.2. ábrán látható eset, ahol a függıleges sík felületre egy fúvókából kiáramló sugár hat.
A fúvókát a kiáramló fluidum visszafele löki. Ha a fluidumot összenyomhatatlannak
tekintjük, elhanyagoljuk a csısúrlódást és a gravitáció hatását, akkor ennek az erınek a nagysága
p1 ⋅ π ⋅ D12 p 2 ⋅ π ⋅ D22
F1 = Qm ⋅ (v 2 − v1 ) − + (4.18)
4 4

65
lesz, mely összefüggést az impulzustételnek az 1 − 1 és a 2 − 2 keresztmetszetek közötti
fluidumrészre való alkalmazásával kapjuk.

3
1
2
F1
Qm F2

1 2 D2
D1
3

4.2. ábra. Az impulzus-megmaradás törvényének alkalmazása szabad sugarakra

E képletben az áramlási sebességeket a kontinuitási tétellel határozzuk meg. A kilépési

nyomás p 2 = p a , a belépési nyomást pedig az 1 − 1 és 2 − 2 keresztmetszetekre felírt Bernoulli-
képletbıl kapjuk.
A sík felülettel ütközve a fluidum áramlási sebessége nullára csökken ( v3 = 0 ), majd a
felületrıl távozik. Az impulzustételt most a 2 − 2 és a 3 − 3 keresztmetszetek közötti fluidumra
írjuk fel, ahonnan a sík falra ható erı nagysága:
4 ⋅ Qm2
F2 = Qm ⋅ (v 2 − v3 ) = Qm ⋅ v 2 = . (4.19)
π ⋅ ρ ⋅ D22

4.2. A fluidum mozgásegyenlete

4.2.1. A fluidum feszültségi állapota

Az alak megváltozásával járó jelenségek sztatikai aspektusán a fluidumra ható erık és az
általuk elıidézett feszültségi állapot közötti kapcsolatot értjük.
A fluidumból kiragadott térfogatelemre ható erık kétfélék: a határfelületein fellépı felületi
erık, valamint a külsı erıterek hatásából és a tehetetlenségbıl származó térfogati erık. Mindkettı
fajlagosított: az elıbbit az egységnyi felületen ható erıként (nyomás), az utóbbi pedig az egységnyi
tömegre ható erıként (például a gravitációs gyorsulás) adják meg.
Mivel a hidrosztatikától eltérıen most a mozgásban levı fluidum egyensúlyát
tanulmányozzuk, a viszkozitás miatt a térfogatelem felületére merıleges összetevık mellett az
oldallapok síkjában ható érintıleges komponensek is megjelennek. A normális összetevıket az
oldallap normálisával párhuzamos koordinátatengely betőjével jelöljük, míg a tangenciális
összetevıket kettıs indexszel látjuk el: az elsı index a normális irányát, a második pedig a
komponens irányát jelöli (4.1. ábra).
Minden oldallapon három-három összetevı vehetı fel, amelyeket a térfogatelem
középpontjában mért értékekkel és a növekményekkel adhatunk meg a már ismert módon.
A térfogatelem tömegére ható erıt az f fajlagos térfogati erık és az elem dm tömegének
szorzataként kapjuk. A térfogatelem tömegét az elemi térfogat és a sőrőség szorzata adja
( dm = ρ ⋅ dV , dV = dx ⋅ dy ⋅ dz ). Ezeket az erıket szintén tengely irányú vetületeikkel adjuk meg,
melyek a térfogatelem közepében, a tengelyek irányában hatnak.

66
 A sztatikai aspektus egyenleteit a részecskére ható erık egyensúlya adja. A részecske akkor
van egyensúlyban, ha a reá ható erırendszer rezultánsa zéró és annak a nyomatéka is zéró. A
rezultánsra vonatkozó feltétel kifejtése a tengelyirányú vetületek egyensúlyának felírásával történik.
A nyomatékokra vonatkozó feltételt a vetületek tengely körüli forgatónyomatékainak összegzésével
állapítjuk meg a nyugalomban levı fluidum egyensúlyának tanulmányozásakor alkalmazott
módszer szerint.

y py
pxy

pzy pyx

pyz
px
pxz
x pzx

pz

4.3. ábra. A térfogatelemre ható nyomás tengely irányú összetevıi

Az erırendszer eredıjére vonatkozó feltételek felírásához tekintsük elıször az x irányt. Az

áttekinthetıség kedvéért 4.4. ábra a felületi erıknek csak ebben az irányában ható komponenseit
tünteti fel, valamint a térfogati erık megfelelı vetületét. A másik két tengely irányában ható erıket
a koordináták ciklikus permutációjával írhatjuk fel. Egy felületi erı támadáspontja a megfelelı
oldallap közepe, a térfogati erıé pedig a térfogatelem középpontja.

y
dx  ∂p dy 
 p yx + yx ⋅  ⋅ dx ⋅ dz
 ∂p dz 
 ∂y 2 
 p zx − zx ⋅  ⋅ dx ⋅ dy dz
 ∂z 2  ∂ p dx 
dy  p x + x ⋅  ⋅ dy ⋅ dz
 ∂ p dx 
 ∂x 2 
 p x − x ⋅  ⋅ dy ⋅ dz dm⋅ax dm⋅fx
 ∂x 2  x
 ∂p dy   ∂p dz 
 p yx − yx ⋅  ⋅ dx ⋅ dz  p zx + zx ⋅  ⋅ dx ⋅ dy
 ∂y 2   ∂z 2

4.4. ábra. Az x tengely irányában ható erık

Az elıbbiek alapján az erık x tengelyre esı vetületeinek egyensúlyi egyenlete tehát a

következıképpen lesz felírható:

67
 ρ ⋅ a x ⋅ dx ⋅ d y ⋅ d z = ρ ⋅ f x ⋅ d x ⋅ d y ⋅ d z +
 ∂ p x dx   ∂ p yx dy 
+  px + ⋅  ⋅ dy ⋅ dz +  p yx + ⋅  ⋅ dx ⋅ d z +
 ∂x 2   ∂y 2 
 ∂ pzx dz   ∂ p x dx  (4.20)
+  pzx + ⋅  ⋅ dx ⋅ d y −  p x − ⋅  ⋅ dy ⋅ d z −
 ∂z 2   ∂x 2 
 ∂ p yx dy   ∂ p zx dz 
−  p yx − ⋅  ⋅ dx ⋅ dz −  pzx − ⋅  ⋅ dx ⋅ dy,
 ∂ y 2   ∂ z 2
ahonnan ρ -val beosztva és a dx ⋅ dy ⋅ dz szorzattal egyszerősítve:

1  ∂ p x ∂ p yx ∂ p zx 
ax = f x + ⋅ + +  . (4.21)
ρ  ∂ x ∂y ∂z 
A másik két tengely irányában hasonló módon járván el még két vetületi egyensúlyi
egyenletet kapunk.
Egyensúlyi állapotban a forgatónyomatékok eredıje is zéró kell legyen. Az egyszerőség
kedvéért a forgatónyomatékot a térfogatelem középpontján átmenı, a koordinátatengelyekkel
párhuzamos tengelyek körül forgató komponenseivel adjuk meg.

y  ∂p dx 
 p yx + yx ⋅  ⋅ dy ⋅ dz
 ∂x 2 

 ∂p dy 
 p xy + xy ⋅  ⋅ dx ⋅ dz
 ∂y 2 

dy
x
 ∂p dy 
 p xy − xy ⋅  ⋅ dx ⋅ dz
∂y dz
 2 
dx

 ∂p dx 
z  p yx − yx ⋅  ⋅ dy ⋅ dz
 ∂x 2 

4.5. ábra. A z tengely körül forgató erık

A 4.5. ábra csak a z tengely körül forgató erıket tünteti fel, a másik két tengely körül forgató
erıket szintén a koordináták ciklikus permutációjával kaphatjuk meg. A térfogati erık a részecske
középpontjában hatnak, így nyomatékuk nulla. Az ábrázolt erıknek a z -vel párhuzamos tengelyre
vonatkoztatott rezultáns nyomatéka zéró kell legyen:

68
  ∂ pxy dy  dy  ∂ pxy dy  dy
 pxy + ⋅  ⋅ dx ⋅ dz ⋅ +  pxy − ⋅  ⋅ dx ⋅ dz ⋅ −
 ∂y 2  2  ∂y 2  2
(4.22)
 ∂ p yx dx  dx  ∂ p yx dx  dx
−  p yx + ⋅  ⋅ dy ⋅ dz ⋅ −  p yx − ⋅  ⋅ dy ⋅ dz ⋅ = 0,
 ∂x 2  2  ∂x 2  2

ahonnan egyszerősítés után:

p xy = p yx . (4.23)

Ez utóbbi összefüggés a tangenciális komponensek dualitását fejezi ki. Hasonló módon

kapjuk a másik két tengely körül forgató erık nyomatékainak egyensúlyi egyenleteit is.
A fajlagos felületi erık összetevıit egy mátrixba (tenzorba) rendezhetjük:
 px p xy p xz 
 
[ P ] =  p yx py p yz  , (4.24)
 p zx p zy p z 

amelynek a tangenciális komponensek dualitása miatt a fajlagos deformációk tenzorához hasonlóan
szintén csak hat egymástól különbözı tagja van (ezért ezt is gyakran egy {P} vektor formájában
írják fel). E [ P ] tenzort egy izotróp (szférikus) és egy anizotróp (deviátor) komponensre bonthatjuk
fel. A szférikus tenzor a térfogatelem térfogatának megváltozását, a deviátor pedig annak
alakváltozását idézi elı:

− p 0 0   p' x p xy p xz 
 
[ P ] = [ Pi ] + [ Pa ] =  0 − p 0  +  p yx p' y p yz  , (4.25)
 0 0 − p   p zx p zy p ' z 

ahol
px = − p + p' x ,
p y = − p + p' y , (4.26)
pz = − p + p' z .
Az izotróp p komponens a hidrosztatikai nyomással azonos, az anizotróp tagokat pedig a
viszkozitás által okozott normális és csúsztató feszültségek adják. Ezzel a felbontással az
egyensúlyt leíró 4.21. alakú összefüggéseket a következı formára lehet hozni:
1 ∂ p 1  ∂ p 'x ∂ p yx ∂ p zx 
ax = f x − ⋅ + ⋅ + + ,
ρ ∂x ρ  ∂x ∂y ∂z 
1 ∂ p 1  ∂ pxy ∂ p ' y ∂ pzy 
ay = f y − ⋅ + ⋅ + + , (4.27)
ρ ∂y ρ  ∂x ∂y ∂z 
1 ∂ p 1  ∂ pxz ∂ p yz ∂ p ' z 
az = f z − ⋅ + ⋅ + + .
ρ ∂z ρ  ∂x ∂y ∂z 
E három összefüggés a fluidumok általános mozgásegyenletét alkotja és a fluidum
alakváltozásának sztatikai aspektusát írja le.

69
 Ideális fluidumok esetében a viszkozitás hiánya folytán a zárójelben levı tagok eltőnnek.
Nyugalomban levı fluidumokra a zárójelben levı tagok mellett a gyorsulások (a bal oldali tagok) is
zérók, így visszakapjuk a hidrosztatika 2.12. egyenleteit.

4.2.2. A viszkozitási törvény általánosítása

Az alakváltozás jelenségének fizikai aspektusa a deformációs állapot és a feszültségi állapot
közötti összefüggést írja fel. Fluidumok esetében a fizikai aspektus egyenletei a Newton-féle
viszkozitási törvény általánosításából erednek.
A tangenciális komponensekre a viszkozitási törvény általánosítása nem jelent nehézséget,
ugyanis azt felírhatjuk a csúsztatófeszültségre is (beosztunk az S felülettel), a sebesség gradiense
pedig a derékszög megváltozásának sebességét adja:
τ = η ⋅ γɺ . (4.28)
Általános térbeli esetben hat tangenciális komponensünk (csúsztatófeszültségünk) van,
amelyekre a következı összefüggéseket kapjuk:
 ∂ v y ∂ vx 
pxy = p yx = η⋅  + ,
 ∂x ∂y 
 ∂ v ∂ vy 
p yz = p zy = η⋅  z + , (4.29)
 ∂y ∂z 
 ∂v ∂v 
pzx = pxz = η⋅  x + z  .
 ∂z ∂x 
A normális komponens és a lineáris deformációsebesség ( εɺ ) közötti kapcsolat már nem ennyire
nyilvánvaló. Megállapításához a szilárdságtan módszereihez folyamodunk: egy olyan hasáb alakú
térfogatelemet tekintünk, mely alapjának élhossza a , az ábra síkjára merıleges magassága l és
amelyet csak a p x = − p y = σ feszültségek terhelnek (4.6. ábra).

py = – σ

τ τ τ
δ/2

px = σ px = σ σ

a a

τ τ τ

a⋅ 2/2
δ/2 a

py = – σ

4.6. ábra. A nyújtó- és a nyírófeszültség kapcsolata

70
 A hasáb belsejében egy másik, az elıbbivel π / 4 szöggel elforgatott hasábot különítünk el,
mely tiszta nyírásnak van kitéve: oldallapjain az adott px és p y komponensek által létrehozott
térbeli feszültségnek csak tangenciális komponense van. E komponens nagyságát a belsı hasáb
felezésével kapott háromszög-alapú hasáb egyensúlyának elıírásával határozhatjuk meg:

2 ⋅a 1
l ⋅ a ⋅σ = 2⋅l ⋅ ⋅τ⋅ , (4.30)
2 2
ahonnan
τ = σ. (4.31)
Az ábrázolt irányú px és p y nyomások hatására a külsı hasáb x irányban megnyúlik és y
irányban megrövidül. A px és p y nyomások közötti kapcsolat miatt a méretváltozás mindkét
irányban egyenlı nagyságú, éspedig az
∂ vx ∂ vy
δ = a⋅ ⋅ dt = − a ⋅ ⋅ dt (4.32)
∂x ∂y
lesz (e méretváltozást a ⋅ ε = a ⋅ εɺ ⋅ dt -ként számítjuk).

δ/2

a/2 γ/2
(a – δ)/2

α δ
(a + δ)/2

4.7. ábra. A nyúlás és a torzulás kapcsolata

E méretváltozás a belsı négyzet alapú hasáb torzulását idézi elı, amelyet a τ tangenciális
komponens hatásának is tulajdoníthatunk. A 4.7. ábrán e hasáb torzult alakjának körvonalaiból a két
bal oldali oldallap szöge meghatározható:
a−δ
α a−δ
tg = 2 = . (4.33)
2 a+δ a+δ
2
A két oldallap eredetileg derékszöget zárt be, tehát e szög változása γ -hoz vezet. A 4.7. ábrán
látható háromszögbıl:
δ
1−
π γ a−δ a.
tg  −  = = (4.34)
 4 2 a + δ δ
1+
a

71
 Egy trigonometriai összefüggés alapján a szögek különbségének tangensét a következıképpen
írhatjuk fel:
π γ γ
tg − tg 1 − tg
π γ 4 2 = 2.
tg  −  = (4.35)
 4 2  1 + tg π ⋅ tg γ 1 + tg γ
4 2 2
A két utóbbi összefüggés tagjait egyenlıvé téve:
γ δ
tg = , (4.36)
2 a
ahonnan, mivel γ kicsi tg γ / 2 ≈ γ / 2 és felhasználván δ 4.32. kifejezését:

δ 1 ∂v ∂v
γ = 2⋅ = 2 ⋅ ⋅ x ⋅ a ⋅ dt = 2 ⋅ x ⋅ dt . (4.37)
a a ∂x ∂x
A derékszög változásának sebessége tehát végül is
∂ vx
γɺ = 2 ⋅ = 2 ⋅ εɺ x = −2 ⋅ εɺ y (4.38)
∂x
lesz.
A Newton-féle viszkozitási törvény ismeretében, a 4.18, 4.31. és a 4.38. képletek alapján a
fluidum belsı súrlódása által elıidézett normálfeszültségre a következı kifejezést kapjuk:
∂ vx
px = 2 ⋅ η ⋅ . (4.39)
∂x
Ez az összefüggés ebben a formában csak a 4.6. ábrán feltüntetett terhelésre igaz.
Általánosításakor figyelembe kell venni a térfogatváltozás hatását is. A nyomás tenzorának izotróp
komponense minden irányba azonos ütemő tágulást vagy zsugorodást idéz elı. Miután a fajlagos
térfogatváltozás sebessége (a 3.53. képletbıl)
∂ vx ∂ v y ∂ vz
εɺ V ≈ εɺ x + εɺ y + εɺ z = + + = div v , (4.40)
∂x ∂y ∂z
következik, hogy a szférikus tenzor által okozott, valamennyi irányban azonos méretváltozás üteme
a fenti mennyiség egy harmada lesz. Ez a tágulás nem jár a fluidum áramlásával, tehát nem okozza
viszkózus erık megjelenését. A normális komponensekre tehát a viszkozitási törvény képletébe
nem a ∂ v x / ∂ x formájú mennyiségeket kell beírnunk, mert ezekbıl le kell vonnunk a viszkózus
erık fellépését elı nem idézı div v / 3 mértékő tágulás vagy zsugorodás hatását. E korrekcióval, a
4.26. egyenletek figyelembe vételével a viszkozitási törvény a normális irányú komponensekre a
következı lesz:

72
  ∂ v ∂ v y ∂ vz  ∂ vx
px = − p + λ ⋅  x + +  + 2 ⋅ η⋅ ,
 ∂x ∂y ∂z  ∂x
 ∂ v ∂ v y ∂ vz  ∂ vy
py = − p + λ ⋅  x + +  + 2 ⋅ η⋅ , (4.41)
 ∂x ∂y ∂z  ∂y
 ∂ v ∂ v y ∂ vz  ∂ vz
pz = − p + λ ⋅  x + +  + 2 ⋅ η⋅ ,
 ∂x ∂y ∂z  ∂z
ahol a
2
λ = − ⋅η (4.42)
3
mennyiséget térfogati viszkozitási együtthatónak szokták nevezni.
A viszkozitási törvény 4.29. és 4.41. egyenletei a fluidum alakváltozásának fizikai aspektusát
írják le. A szilárdságtanban használatos jelölések bevezetésével a fenti egyenletek Hooke
általánosított törvényével analóg formára hozhatók:

σ x = k ⋅ (ε x + ε y + ε z ) − ⋅ η⋅ ( εɺ x + εɺ y + εɺ z ) + 2 ⋅ η⋅ εɺ x ,
2
3
σ y = k ⋅ (ε x + ε y + ε z ) − ⋅ η⋅ ( εɺ x + εɺ y + εɺ z ) + 2 ⋅ η⋅ εɺ y ,
2
3
σ z = k ⋅ (ε x + ε y + ε z ) − ⋅ η⋅ ( εɺ x + εɺ y + εɺ z ) + 2 ⋅ η⋅ εɺ z ,
2 (4.43)
3
τ xy = η⋅ γɺ xy , τ yx = η⋅ γɺ yx , τ xy = τ yx ,
τ xz = η⋅ γɺ xz , τ zx = η⋅ γɺ zx , τ xz = τ zx ,
τ yz = η⋅ γɺ yz , τ zy = η⋅ γɺ zy , τ yz = τ zy ,

ahol a k együttható a fluidum térfogati rugalmassági modulusza (például az izoterm vagy az

adiabatikus modulusz, melyet korábban ε -nal jelöltünk). A 4.43. egyenletek a kompresszibilis
newtoni fluidumok reológiai viselkedését írják le.

4.2.3. A Navier-Stokes egyenlet

Az általánosított viszkozitási törvény felhasználásával a fluidum 4.27. mozgásegyenleteit
tovább alakíthatjuk:

1 ∂ p ν k ∂  ∂ vx ∂ v y ∂ vz   ∂ 2 vx ∂ 2 v x ∂ 2 vx 
ax = f x − ⋅ + ⋅ ⋅ + +  + νk ⋅  + + ,
ρ ∂x 3 ∂x  ∂x ∂y ∂z   ∂x
2
∂ y2 ∂ z2 
1 ∂ p ν k ∂  ∂ vx ∂ v y ∂ vz   ∂ 2 vy ∂ 2 vy ∂ 2 vy 
ay = f y − ⋅ + ⋅ ⋅ + +  + ν k ⋅  + +  , (4.44)
ρ ∂y 3 ∂y  ∂x ∂y ∂z   ∂x
2
∂ y2 ∂ z2 
1 ∂ p ν k ∂  ∂ vx ∂ v y ∂ vz   ∂ 2 vz ∂ 2 vz ∂ 2 vz 
az = f z − ⋅ + ⋅ ⋅ + +  + νk ⋅  + + ,
ρ ∂z 3 ∂z  ∂x ∂y ∂z   ∂x
2
∂ y2 ∂ z2 

mely összefüggéseket tömören vektoriális alakban is felírhatunk:

dv 1 ν
a= = f − ⋅ grad p + k ⋅ grad (div v ) + ν k ⋅ ∆v . (4.45)
dt ρ 3

73
Itt ∆ a Laplace-operátor és ν k a kinematikai viszkozitás. ρ és ν k lehet állandó vagy bizonyos
paraméterek függvénye (például barotróp fluidumok esetén a sőrőség a hidrosztatikai nyomástól
függ). A gyorsulást célszerő a sebesség 3.14. szubsztanciális deriváltjával helyettesíteni, ugyanis e
differenciálegyenletek megoldásánál a sebességkomponenseket keressük és a peremfeltételeket is
így könnyebben elıállíthatjuk.
A mozgásegyenletek e formáit Navier-Stokes egyenleteknek nevezik.
Összenyomhatatlan fluidumok esetében a sebesség divergenciáját tartalmazó tag nulla lesz,
súrlódásmentes fluidumokra pedig az utolsó két tag eltőnik ( ν k = 0 ):

dv 1
a= = f − ⋅ grad p . (4.46)
dt ρ
Az így kapott Euler-egyenlet (tulajdonképpen annak differenciális formája) a súrlódásmentes
fluidumok mozgásegyenlete. Ennek integrális formája:

∫ a ⋅ ρ dV = ∫ f ⋅ ρ dV + ∫ p dS ,
V V S
(4.47)

ahol S a V térfogatot határoló felület.

A második fejezetben a hidrosztatika alapegyenletének különbözı formáit használtuk: azok a
most levezetett képletek egyszerősítésébıl származtathatóak, amikor a folyadék gyorsulása zéró
( a = 0 ).

4.3. Bernoulli egyenlete

4.3.1. Az energia megmaradásának tétele

A tömeg, az impulzus és az impulzusmomentum megmaradásának tételeihez hasonló
fontossággal bír az energia megmaradásának elve: Helmholtz megfogalmazása szerint az energia
nem semmisülhet meg és a semmibıl nem keletkezhet, a különféle energiafajták egymásba
kölcsönösen átalakulhatnak, de csak úgy, hogy a zárt rendszer összes energiája állandó marad. Ezt a
megfogalmazást a termodinamikából ismerjük. A fluidumok mechanikájában az energia
megmaradásának törvényét a Navier-Stokes egyenletnek (a 4.45. reláció) egy adott görbe menti
integrálásával írják fel. Az egyenlet a fluidumrészecskék gyorsulását adja, a gyorsulás pedig az
egységnyi tömegre ható erıvel egyenlı. Az integrál tehát végsı soron mechanikai munka jellegő,
amelyet egységnyi tömegő fluidumra számítunk ki. Az ilyen módon felírt megmaradási tétel csak a
mechanikai energiára szorítkozik.
Tekintsük tehát az összenyomható fluidum súrlódásos áramlásának általános esetét, ahol a
Navier-Stokes egyenletbe a gyorsulást annak 3.15. kifejtett formájával helyettesítjük:
∂v v2
a= + grad − v × rot v . (4.48)
∂t 2
Ekkor a következı relációt kapjuk:
∂v v2 1 ν
+ grad − v × rot v = f − ⋅ grad p + k ⋅ grad (div v ) + ν k ⋅ ∆v . (4.49)
∂t 2 ρ 3
Ezt az egyenletet egy görbe két tetszıleges pontja (1 és 2) között integrálva egy meglehetısen
bonyolult összefüggéshez jutunk, mely az általánosabb formájú Bernoulli-egyenlet, az energia-
megmaradás tételének áramló (de technikai munkát nem végzı és termodinamikai állapotváltozást
nem szenvedı, tehát csak a mechanikai energiára vonatkozó) fluidumokra alkalmazott kifejezése:

74
 ∂v
2 2 2
v2
∫1 ∂ t d s + ∫1 grad
2
ds − ∫ v × rot v ds =
1
(4.50)
ν
2 2 2 2
1
=∫ f ds − ∫ ⋅ grad p ds + k ⋅ ∫ grad (div v ) ds + ν k ⋅ ∫ ∆v ds.
1 1
ρ 3 1 1

Ez utóbbi egyenlet bonyolultsága miatt a mőszaki gyakorlatban nehezen használható, de ha a

tagokat külön-külön megvizsgáljuk, akkor a következı egyszerősítési lehetıségek mutatkoznak:
- az elsı integrál stacionárius áramlásokra zéró, mivel ekkor a lokális gyorsulás zéró
( ∂ v / ∂ t = 0 );
- a második integrál értéke minden esetben (v 22 − v12 ) / 2 ;
- a harmadik integrál több esetben is zéró lehet, így: potenciális áramlások esetében a lokális
sebesség rotorja nulla ( rot v = 0 ); vagy, ha ds || v (amikor áramvonal mentén integrálunk – ez a
legtöbbször elıforduló eset), vagy ha ds || rot v (ha örvényvonal mentén integrálunk), vagy
amikor v || rot v (amikor a részecske spirális pályán mozog – Beltrami-áramlás), vagy ha v , rot v
és ds egy síkban van, akkor a vektorok egymáshoz viszonyított sajátságos helyzetébıl eredendıen
a velük végzett mőveletek eredménye lesz zéró;
- ha az f erı potenciális erıtérbıl származik ( f = −grad U ), akkor a negyedik integrál értéke a
másodikhoz hasonlóan − (U 2 − U 1 ) lesz;
- ha ρ állandó, akkor az ötödik integrál a másodikhoz hasonlóan − (p 2 − p1 ) / ρ lesz;
- ha a fluidum összenyomhatatlan, az utolsó elıtti tag nulla (mert div v = 0 );
- ha a fluidum ideális ( ν k = 0 ), akkor az utolsó két tag eltőnik.

4.3.2. Bernoulli egyenletének egyszerősített formái

A mőszaki gyakorlatban legtöbbször elıforduló feladatokban az áramlás stacionárius,
áramvonalon integrálunk, az erıtér a Föld nehézségi erıtere (ami potenciálos), a sőrőség pedig
állandó.
Ha a súrlódási veszteségeket is elhanyagoljuk, akkor az áramvonal két különbözı pontjára
felírt Bernoulli-egyenlet az alábbi, jól ismert egyszerő egyenlıség lesz:
v12 p1 v2 p
+ + U1 = 2 + 2 + U 2 . (4.51)
2 ρ 2 ρ
Ez az összefüggés az egységnyi tömegre vonatkoztatott mechanikai energia megmaradásának
tétele, súrlódásmentes fluidum stacionárius áramlásában.
E Bernoulli-egyenletbıl következik, hogy a stacionáriusan áramló súrlódásmentes fluidum
nem végezhet mechanikai munkát és rajta sem végezhetünk mechanikai munkát a stacionaritás
feltételének betartása mellett.
Ez az egyenlet a gravitációs potenciál behelyettesítésével és g -vel elosztva

v12 p1 v 22 p
+ + z1 = + 2 + z2 (4.52)
2⋅ g γ 2⋅ g γ
lesz, ahol a tagoknak hosszúság-dimenziójuk van (az energia megmaradásának tétele itt egységnyi
súlyra vonatkozik). Ezt az egyenletet
v2 p
H= + + z = konst. (4.53)
2⋅ g γ

75
formában lehet általánosítani, mely az áramlás energiaviszonyainak grafikus ábrázolását teszi
lehetıvé (4.8. ábra), mivel tagjai hosszúság jellegő mennyiségek.
H
hidrodinamikai szint

v12/(2⋅g) v22/(2⋅g)

piezometrikus szint
p2/γ
p1/γ
geodéziai szint

z2
áramcsı
z1

vonatkoztatási szint

4.8. ábra. Bernoulli törvénye ideális folyadék áramlása esetén

A H mennyiség a Bernoulli-összeg, mely az adott referencia-síkhoz viszonyított

hidrodinamikai szint, z pedig a geodéziai szint vagy kóta. A z + p/ρ mennyiség a piezometrikus
szintet adja. A geodéziai szint a tekintett áramvonalnak vagy pedig az áramcsı tengelyének a
viszonyítási szinttıl mért magasságát adja. A piezometrikus szint az áramláshoz csatlakoztatott
piezométercsıben felemelkedı folyadék szabad felszínének magasságában van, a hidrodinamikai
szintet pedig ugyancsak a piezométercsıben felemelkedı folyadék szabad felszíne adja amikor az
áramlást megállítjuk.
Ha Bernoulli törvényének elızı formáját beszorozzuk a ρ sőrőséggel, akkor az összeg
tagjainak nyomás dimenziójuk lesz:
ρ ⋅ v2
pt = + p + ρ ⋅ g ⋅ z = konst. . (4.54)
2
Ez a forma az energia megmaradás tételének az egységnyi térfogatú fluidumra felírt alakja.
Ebben az összegben a p hidrosztatikai nyomás mellett a ρ ⋅ v 2 / 2 hidrodinamikai és a ρ ⋅ g ⋅ z
helyzeti nyomást definiáljuk, a Bernoulli-összeg pedig a pt össznyomást (másképpen:
torlónyomást) adja.
A valóságos folyadékok áramlása nem súrlódásmentes és legtöbbször a súrlódási veszteségek
nem hanyagolhatók el. E veszteséget a 4.50. egyenlet utolsó két integrálja adja, amelyeket
legfeljebb sajátságos esetekben számíthatunk ki analitikusan. Emiatt a veszteségeket általában
mérés útján határozzák meg vagy mérési eredmények alapján megállapított empirikus
összefüggésekkel számítják ki.
Ha szintkülönbségekkel (magasságokkal) dolgozunk, akkor ez a veszteség a két
keresztmetszet között a hr1-2 szintkülönbség (4.9. ábra), nyomások esetén pedig a pr1-2 nyomásesés
lesz. Az elıbbi esetben a két keresztmetszetre felírt Bernoulli-törvény a következıképpen módosul:

76
 v12 p v2 p
+ 1 + z1 = 2 + 2 + z 2 + hr1- 2 . (4.55)
2⋅ g γ 2⋅ g γ

hr1-2

H
hidrodinamikai szint
2
v12/(2⋅g) v2 /(2⋅g)
piezometrikus szint

p2/γ
p1/γ
geodéziai szint

z2
áramcsı
z1

vonatkoztatási szint

4.9. ábra. Bernoulli törvénye valóságos folyadék áramlása esetén

Ez esetben a hidrodinamikai szint hr -rel van alacsonyabban a megállított áramlásba merülı

piezométercsıben mérhetı szabad felszínnél.

4.3.3. A Hagen-Poiseuille sebességprofil

A fluidum viszkozitása miatt fellépı jelenségek következtében a lokális sebességek az
egyenes áramcsı keresztmetszetén is térbeli változást mutatnak és egy bizonyos sebességprofilt
rajzolnak ki.
Lamináris áramlásokra ezt a változást elméletileg is le lehet vezetni a fluidumrészecske
egyensúlyának tanulmányozásával. Gyakorlati szempontból fontos eset a kör keresztmetszető
csövekre érvényes Hagen-Poiseuille képlet, melynek levezetéséhez az áramló folyadék belsejében
egy henger alakú folyadékrészt különítünk el. E folyadékrészre ható erık a henger két alapkörére
gyakorolt nyomásból és a henger palástján a súrlódás miatt fellépı τ nyírófeszültségbıl
származnak (4.10. ábra).
Az elkülönített henger egyensúlyát a következı egyenlet adja:
( p1 − p 2 ) ⋅ π ⋅ r 2 − τ ⋅ 2 ⋅ π ⋅ r ⋅ l = 0 , (4.56)
ahol r a henger sugara, l pedig a magassága. Feltételezzük, hogy a fluidum belsı súrlódását a
Newton-féle viszkozitási törvénnyel írhatjuk le, ekkor a csúsztatófeszültség Newton törvénye
szerint:
dv
τ = −η ⋅ , (4.57)
dr

77
ahol a mínusz elıjel azt mutatja, hogy τ iránya a sebesség irányával ellentétes.
r

v(r) τ(r)
dr
τ
2⋅R vmax x
p1 2·r p2
τ r

4.10. ábra. A Hagen-Poiseuille sebességprofil

A csúsztatófeszültséget az egyensúlyi egyenletbe behelyettesítve egy differenciálegyenletet

kapunk, amelyet a következı formára lehet hozni:
p1 − p 2
dv = − ⋅ r ⋅ dr . (4.58)
2⋅η⋅l
A sebesség kifejezését ennek integrálásával kapjuk (peremfeltételként elıírjuk, hogy a csı
belsı fala mentén az áramlási sebesség nulla). Az integrálási tartomány a tekintett fluidum-henger
palástjától a csı faláig terjed (a sugár alsó határértéke r , felsı határértéke pedig R ), mivel a
kiragadott hengeres folyadékrészt az ebben a csıszerő térfogatban levı, egymáson elcsúszó
koncentrikus rétegek közötti súrlódás fékezi. Az r sugarú körön a sebesség tehát
p1 − p 2
v(r) = ⋅ (R 2 - r 2) (4.59)
4 ⋅ η⋅l
lesz.
Ez utóbbi egyenlet tehát a kör keresztmetszető csıben laminárisan áramló newtoni folyadékok
sebességét adja a sugár függvényében. Az egyenletet szemrevéve megállapítható, hogy a sebesség
maximális értékét a csı tengelyében éri el, ahol r = 0 :
p1 − p 2
v max = ⋅ R2 , (4.60)
4 ⋅ η⋅l
míg a csı belsı fala mentén, ahol r = R , a sebesség értéke zéró. A sebesség maximumának
felhasználásával
 r2 
v = v max ⋅ 1 − 2  , (4.61)
 R 
mely képlet a Hagen-Poiseuille sebességprofil néven ismeretes.
A sebesség 4.59. kifejezését τ 4.57. képletébe helyettesítve a csúsztatófeszültségek
diagramját is meghatározhatjuk:
p1 − p 2
τ( r ) = ⋅r , (4.62)
2⋅l
mely tehát sugárirányban lineáris változást mutat (a 4.10. ábra jobb oldalán).
Amennyiben a keresztmetszeten egy r átlagos sugarú, dr vastagságú győrőszerő elemi
felületet különítünk el, akkor ezen keresztül az elemi

78
 dQV = v ⋅ 2 ⋅ π ⋅ r ⋅ dr (4.63)
térfogathozam fog átáramlani. A csı teljes keresztmetszetén átfolyó hozamot a sebesség
behelyettesítésével, e mennyiség integrálásával kapjuk:
π ⋅ (p1 − p 2 ) R 4
QV = ⋅ ; (4.64)
2 ⋅ η⋅l 4
ez a Hagen-Poiseuille törvény.
E képletet az η dinamikai viszkozitás kísérleti meghatározására is fel lehet használni.
Segítségével az áramló folyadék átlagos sebessége is megadható:
QV 1
v= = ⋅ v max , (4.65)
R ⋅π 2
2

mely tehát a sebesség maximális értékének a fele.

4.3.4. A Coriolis-együttható
A Bernoulli törvényét kifejezı képleteket egy áramvonalra vagy egy elhanyagolható
keresztmetszető áramcsıre (egyenletes sebességeloszlásra) állapítottuk meg. A gyakorlatban
viszont azt olyan áramcsövekre alkalmazzuk, amelyeknél a sebességeloszlást csak ritkán lehet
egyenletesnek tekinteni. Ekkor az energia megmaradás összefüggéseit olyan elemi dS
keresztmetszetekre kell felírjuk, melyeken a sebesség állandónak tekinthetı. Az idıegység alatt
áthaladó fluidum teljes mozgási energiáját az elemi mennyiségek integrálásával kapjuk
( E k = m ⋅ v 2 / 2 ):

ρ ⋅ vl ⋅ vl2 ρ ⋅ vl3
Ek = ∫ dS = ∫ dS . (4.66)
S
2 S
2

Ha a képletekben szereplı, a keresztmetszetre merıleges vl lokális sebességet a

sebességeloszlás fl függvényének ismeretében a v átlagsebességgel fejezzük ki, mint
v( x, y ) = v ⋅ f l ( x, y ) , akkor a keresztmetszeten idıegység alatt átáramló fluidum kinetikus energiája

ρ⋅v3 ρ⋅v3
2 ∫S
Ek = ⋅ f l dS = α ⋅
3
(4.67)
2

lesz. Az integrál elıtti tag az átlagos sebességgel kiszámított kinetikus energia, melyet az integrál α
értéke korrigál. Az α mennyiség a Coriolis-együttható, mely tehát a sebességeloszlás
egyenetlenségének hatását tükrözi. Nagysága a sebességprofil ismeretében határozható meg.
Kör keresztmetszető csövekre lamináris áramlás esetében az f l függvényt a Hagen-Poiseuille
sebességprofil kifejezésébıl írhatjuk fel. Felhasználván azt a tényt, hogy az átlagsebesség ekkor a
maximális sebesség fele (4.65. képlet),
 r2 
f l (r ) = 2 ⋅ 1 − 2  ,
 (4.68)
 R 
melynek integrálásával az α = 2 értéket kapjuk. Turbulens áramlás esetén a sebességeloszlás
ellaposodása miatt a Coriolis-együttható 1.05 fele tartva csökken.
A Coriolis-együttható bevezetésével a Bernoulli-egyenlet a következı lesz:

79
 α1 ⋅ v12 p1 α ⋅ v2 p
+ + z1 = 2 2 + 2 + z 2 + hr1- 2 , (4.69)
2⋅ g γ 2⋅ g γ
ahol v1 és v2 a két keresztmetszeten mért átlagsebesség. Ha a sőrőséget az adott keresztmetszeten
állandónak tekintjük, akkor az átlagos sebességet a hozam ismeretében
Qm Q
v= = V (4.70)
ρ⋅S S
formában határozhatjuk meg.

4.3.5. Bernoulli egyenletének gyakorlati alkalmazásai

Bernoulli törvényének számos gyakorlati alkalmazása van. Tekintsük elsı példaként azt az
esetet, amikor a stacionáriusan áramló fluidum hidrosztatikai nyomása megváltozik és ennek a
változásnak a kiszámítása a kitőzött feladat. Legyen tehát egy változó átmérıjő vízszintes vezeték,
melyben egy ideális folyadék áramlik. A vezetékhez csatlakoztatott piezométercsövekben a
folyadékszint a csatlakozási pontban mért relatív hidrosztatikai nyomásnak felel meg (4.11. ábra). A
folyadék összenyomhatatlan, emiatt annak QV térfogathozama a kontinuitási tétel értelmében a
vezeték bármely függıleges keresztmetszetén azonos. A viszkozitás nulla, tehát a súrlódási
veszteségek által okozott szintkülönbség is nulla lesz.
Tegyük fel, hogy az áramlási állapot a csı hosszában egynemő, például mindenhol turbulens,
és hogy a sebesség változása a csı keresztmetszetén elhanyagolható. Ekkor Bernoulli egyenletét az
1 − 1 és a 2 − 2 keresztmetszetekre felírva a
v12 p v2 p
+ 1 = 2 + 2 (4.71)
2⋅ g γ 2⋅ g γ
egyenlethez jutunk, mivel α1 = α 2 = 1 , z1 = z 2 és hr1- 2 = 0 .

v12/(2·g) 1 2
v22/(2·g)

∆h1-2
h1 = p1/γ
h2 = p2/γ
H
Qm = ρ⋅QV Qm

2
z1 1 z2 S2, v2, α2
S1, v1, α1

4.11. ábra. Bernoulli törvénye vízszintes csıszakaszon áramló ideális folyadékra

80
 A v1 és a v2 átlagos sebességeket a QV térfogathozammal számíthatjuk ki. QV állandósága
miatt a keresztmetszet szőkülésével a sebesség növekedését tapasztalhatjuk: mivel S1 > S 2 ,
következik, hogy v1 < v 2 . A sebességek közötti egyenlıtlenségbıl és a felírt egyenletbıl
következik, hogy p 2 < p1 , vagyis az áramlási sebesség növekedése a hidrosztatikai nyomás
csökkenéséhez vezet.
A két keresztmetszet között a piezometrikus szint különbsége tehát:
v12 − v 22
∆h1- 2 = h2 − h1 = . (4.72)
2⋅ g
Megfelelıen nagy áramlási sebesség mellett egy adott keresztmetszetben a p hidrosztatikai
nyomás az atmoszférikus nyomás alá csökkenhet. Ezt a jelenséget használja fel az Otto-motorok
üzemanyag-porlasztója (karburátora) is: a leszőkített légjáratban uralkodó alacsony nyomás az
üzemanyagot felszippantja, mely az örvénylı áramlatban apró cseppekre bomlik és elkeveredik az
áramló levegıben(4.12. ábra).
p2 < pa
p2 < p1
v2 > v1
levegı keverék
p1
v1

pa

üzemanyag

4.12. ábra. Üzemanyag-porlasztó mőködési elve

Szintén Bernoulli törvényének alkalmazásán alapulnak a különbözı nyomás-, sebesség- és

hozammérı szondák. (4.13. ábra). A 4.8. ábrán a csı falához csatlakoztatott piezométercsı a
hidrosztatikai nyomást méri a csatlakozás helyén. Ha e csı (szonda) végét az áramlás belsejébe, az
áramlás irányára merılegesen helyezzük el, akkor a piezométercsı ott is a p hidrosztatikai
nyomást fogja mérni (4.13.a. ábra).
Ha a csı végét az áramlás irányával szembe fordítjuk, akkor ez az eszköz a pt össznyomást
fogja mérni: ez a készülék a Pitot-csı (4.13.b. ábra).
Egy differenciál-manométerrel az össznyomás és a hidrosztatikai nyomás különbségét, a
hidrodinamikai nyomást mérhetjük. Ez a készülék a Prandtl-csı (4.13.c. ábra). Az ábra csak a
mőködési elvet szemlélteti, a gyakorlatban a szondát U csı helyett koncentrikus csövekkel építik fel
és így a méréseredmények pontosabbá válnak (nem az U két szára között, hanem egy adott pont
közvetlen környékén méri a nyomáskülönbséget).
Ha a differenciál-manométer mindkét vége merıleges az áramlásra, akkor a mért
nyomáskülönbség az áramlási sebességektıl fog függeni. Ilyen készülék a Venturi-csı, mely
tulajdonképpen a hidrosztatikai nyomások különbségét méri (4.13.d. ábra). A nyomáskülönbség az
áramlási sebességektıl függ, a 4.72. képlet alapján
v 22 − v12
∆p = p1 − p 2 = γ ⋅ , (4.73)
2⋅ g

81
ahol γ az áramló fluidum fajsúlya (nem a mérıfolyadéké). Innen az áramlási sebesség és a hozam a
szőkület elıtti keresztmetszet ( S1 ) és a leszőkített keresztmetszet ( S2 ) ismeretében határozható
meg.

pa pa
p pt

∆h ∆h

a. Nyomásmérı szonda (piezométer-csı) a b. Pitot-csı az össznyomás mérésére

hidrosztatikai nyomás mérésére

S1 S2

p2
p
pt p1

∆h ∆h

c. Prandtl-csı a dinamikus nyomás mérésére d. Venturi-csı a áramlási sebesség (hozam)

mérésére

4.13. ábra. Nyomásmérı szondák

Ha feltételezzük, hogy az áramló fluidum sőrősége állandó, akkor a kontinuitási-tétel

értelmében
v1 ⋅ S1 = v 2 ⋅ S 2 , (4.74)
ahonnan v2 -t kifejezve és az elıbbi, ∆p -t adó képletbe behelyettesítve a mérendı áramlási
sebességet kapjuk:

2 ⋅ g ⋅ ∆p
v1 = , (4.75)
  S 2 
γ ⋅ 1 −  1  
  S 2  

82
a térfogathozamot pedig az S1 ⋅ v1 szorzat fogja adni. Így a Venturi-csı az áramlási sebesség és a
térfogathozam meghatározására is alkalmas. A közegben haladó testnek (például egy repülıgépnek)
a közeghez viszonyított relatív sebességét is e készülékkel mérhetjük meg.
Az elıbbi példákban Bernoulli egyenletét vízszintes vezetékekre írtuk fel. Az egyenlet
azonban bármilyen helyzető áramcsıre felírható, így a 4.14. ábrán látható függıleges szabad
vízsugárra is.
Az 1 − 1 keresztmetszetet a szabad vízsugár kilépésénél vesszük fel, ott ahol a folyadék
elhagyja a függıleges csıvezetéket. Itt a hidrosztatikai nyomás a légköri nyomással egyenlı, a v1
áramlási sebességet pedig a kilépés S1 keresztmetszetével és a folyadék QV hozamával
határozhatjuk meg. A vízsugár legmagasabb pontjában (a 2 − 2 keresztmetszeten) az áramlási
sebesség zéró, innen a víz visszaesik a talaj fele.

2 2 v2 = 0, p2 = pa

1 1
S 1, v 1, p 1 = p a

QV

4.14. ábra. Szabad vízsugár

Ha a viszonyítási sík az 1 − 1 keresztmetszet síkja, akkor Bernoulli törvényét a

következıképpen írhatjuk fel:
v12 p p
+ a = a + h, (4.76)
2⋅ g γ γ
ahonnan a vízsugár magasságára a
v12
h= (4.77)
2⋅ g
képletet kapjuk. Észrevehetjük, hogy ez megegyezik a v1 függıleges kezdısebességgel elhajított
test pályájának maximális magasságával.
Ugyancsak Bernoulli törvényének alkalmazásával állapíthatjuk meg egy tartályból távozó
fluidum hozamát. Legyen például a 4.15. ábrán látható szifon. Az elsı keresztmetszetet a tartályban
levı folyadék szabad felszínén, a másodikat pedig a szifon kiömlésénél vesszük fel. Ha a folyadék
ideális és a viszonyítási sík a 2 − 2 keresztmetszet, akkor:
pa v2 p
+h= + a, (4.78)
γ 2⋅ g γ

83
innen pedig v könnyen kifejthetı (a h magasságról szabadon esı test sebességének képletét
kapjuk). A szifon keresztmetszetével annak hozama

QV = S 2 ⋅ v = S 2 ⋅ 2 ⋅ g ⋅ h (4.79)
lesz.

p 1 = p a, v 1 = 0
1 1 QV

h
2 2 S 2, p 2 = p a, v 2 = v

4.15. ábra. Szifon

4.3.6. A kavitáció jelensége

Legyen egy szőkülettel ellátott vízszintes csı, amelyben egy bizonyos folyadék áramlik (4.16.
ábra). Bernoulli törvényét a csı ábrázolt két keresztmetszetére felírva a hidrosztatikai nyomásnak a
szőkületben mért p2 értékét kisebbnek találjuk, mint amekkora az a szőkület elıtt volt ( p1 ):

v 22 − v12
p 2 = p1 − γ ⋅ . (4.80)
2⋅ g

1 2

1 2

4.16. ábra. A kavitáció megjelenése egy szőkületben

Az áramlási sebesség a csı szőkületében megnövekszik és a hidrosztatikai nyomás pedig ott

lecsökken. Ha a csıben áramló hozamot növeljük, akkor egy adott hozamnál a p2 nyomás értéke a
eléri folyadék telített gızeinek nyomását (mely egyébként rendszerint egy igen alacsony érték).
Ekkor a folyadék belsejében kisebb-nagyobb üregek, gızzel teli buborékok keletkeznek. A
folyamatban részt vehetnek a folyadékban oldott gázok is, melyek oldékonysága a nyomás
növekedésével csökken.
A keletkezı buborékokat az áramlás magával sodorja és amikor azok egy eléggé magas
nyomású helyre érnek a bennük levı gız kondenzálódik (vagy a gázok visszaoldódnak) s így
összeroppannak.
Ezt a jelenséget kavitációnak vagy üregképzıdésnek nevezik és bármely olyan esetben
elıfordul, amikor az áramlási sebesség megnövekedése miatt a hidrosztatikai nyomás
megfelelıképpen lecsökken, így például a turbinalapátok felületén.

84
 A buborékok keletkezése és összeroppanása a folyadék belsejében rezgéseket kelt. Ha a
buborékok összeroppanása a folyadékkal érintkezı szilárd felületeken vagy azok közelében megy
végbe, a keletkezı nyomáshullámok ismételt hatása miatt az adott felület erıteljesen roncsolódhat.
A képzıdı buborékoknak egyéb kedvezıtlen hatása is lehet, így például a hajócsavar hatásfokát
csökkenti; következésképpen a kavitáció káros jelenségnek számít.

4.4. A termodinamikai állapotváltozást szenvedı fluidum esete

Az elıbbi fejezetben az energia megmaradásának tételét az áramló fluidum mechanikai

energiájára vonatkoztattuk, a helyzeti és a mozgási energia kapcsolatát tanulmányoztuk a súrlódási
veszteségek figyelembevétele mellett.
Az áramló fluidum azonban mechanikai (technikai) munkát is végezhet és termodinamikai
állapotváltozáson mehet keresztül, így belsı energiája is megváltozhat. Az energia
megmaradásának elvét ekkor e jelenségeket is szem elıtt tartva kell felírnunk, a kapott
megmaradási egyenlet pedig a termodinamika elsı fıtételének nyitott rendszerekre (4.17. ábra)
felírt formája lesz.
A termodinamika nyugvó, zárt rendszerekre felírt elsı fıtétele szerint, ha a rendszer
belsejében nem megy végbe fázisátalakulás vagy kémiai reakció, a rendszer által végzett L munka
a felvett Q hı és a belsı energia ∆U megváltozásának különbségével azonos. Differenciális
formában az elsı fıtétel képletileg:
δL = dQ − δU . (4.81)

2 p2, T2, A2, v2

1
p1, T1, A1, v1 Q (hıforgalom)

Qm = konst.

(munkavégzés) Lt
2
1 z2
z1

4.17. ábra. Nyitott, átáramlott termodinamikai rendszer

A tömegre fajlagosított mechanikai munkát (a mechanikai energia változását), amelyet

valamely tetszıleges görbe két kijelölt pontja között számíthatunk, a 4.50. egyenlet adja. Ezt
bevezetvén az elsı fıtételt kifejezı egyenletbe a következı relációhoz jutunk:

85
 ∂v
2 2 2 2 2
v2 1
∫1 ∂ t d s + ∫1 grad
2
ds − ∫ v × rot v ds − ∫ f ds + ∫ ⋅ grad p ds −
1 1 1
ρ
(4.82)
ν
2 2
− k ⋅ ∫ grad (div v ) ds − ν k ⋅ ∫ ∆v ds + lt1− 2 = q1− 2 − ∆u1− 2 ,
3 1 1

ahol lt , q és u tömegre fajlagosított mennyiségek (a két pont között végzett technikai munka, a
cserélt hı és a belsı energia változása). Ez az úgynevezett energiaegyenlet.
Ezt az egyenletet egy áramcsı két keresztmetszetére, örvénymentes áramlásra és állandósult
állapotra felírván, amikor az f térfogati erı a fluidum saját súlyából származik (4.17. ábra), a
következı egyszerőbb formát kapjuk:

1 p p 
lt1− 2 + ls1− 2 + ⋅ (v22 − v12 ) + g ⋅ ( z2 − z1 ) +  2 − 1  = q1− 2 − ∆u1− 2 , (4.83)
2  ρ2 ρ1 
ahol ls a súrlódási erık munkája.

4.5. Az adiabatikusan áramló gázra felírt energiaegyenlet

Az energiaegyenlet sajátságos esetekben tovább egyszerősödik. Tegyük fel, hogy az

áramcsıben egy ideálisnak tekinthetı gáz áramlik, mely nem végez munkát és nem cserél hıt a
környezetével. Mivel az ideális gáz viszkozitása nulla, ez az adiabatikus folyamat reverzibilis és a
súrlódási erık munkája nulla. A gáz sőrősége alacsony, tehát a gravitációs helyzeti energiájának, a
g ⋅ z szorzatnak változása elhanyagolható. Az energiaegyenlet elıbbi formáját ekkor a
következıképpen egyszerősíthetjük:
v 22 p 2 v2 p
+ + u 2 = 1 + 1 + u1 . (4.84)
2 ρ2 2 ρ1
Mivel az 1 / ρ mennyiség az υ fajlagos térfogattal azonos, az összeg második és harmadik
tagja a
p
h= +u = p⋅υ+u (4.85)
ρ
fajlagos entalpiát adja, amellyel az energiaegyenlet most a
v 22 v2
+ h2 = 1 + h1 (4.86)
2 2
vagy
v2
+ h = konst. (4.87)
2
formákban írható fel. Mivel
h = cp ⋅T , (4.88)

ahol c p a gáz izobár fajhıje, T pedig az abszolút hımérséklet, az energiaegyenletet a következı

módon is kifejezhetjük:

86
 v2
+ c p ⋅ T = konst. . (4.89)
2
Ez utóbbi egyenletet c p -vel beosztva az áramló gáz hımérsékletére kapunk egy újabb
egyenletet, melynek tagjai hımérséklet jellegőek:
v2
+ T = Tt = konst. . (4.90)
2 ⋅ cp

Ebben az egyenletben az abszolút T hımérséklet a „sztatikus” hımérséklet, az elsı tag a

v2
Td = (4.91)
2 ⋅ cp

„dinamikus” hımérséklet, a kettı összege pedig az „összhımérséklet”.

Az energiaegyenlet ez utóbbi formája szerint az áramvonal mentén a levezetés elején felsorolt
feltételek betartása mellett az összhımérséklet állandó.
Alkalmazzuk ezt az egyenletet egy tartályból adiabatikusan kiáramló gázsugárra (4.18. ábra).
Az energiaegyenletet két keresztmetszetre írjuk fel, melyek közül az elsıt a tartály belsejében
vesszük fel, a másodikat pedig valahol a kiömlı vezetéken.
A tartályban a gáz gyakorlatilag nem áramlik, belsejében az összhımérséklet a sztatikus
hımérséklettel azonos, amelyet egy behelyezett közönséges hımérıvel mérhetünk.
Ha a második keresztmetszeten az áramló gáz belsejébe egy közönséges hımérıt helyeznénk,
akkor az itt a T2 sztatikus hımérsékletet mérné, amely a tartályban uralkodó hımérsékletnél
alacsonyabb lenne. Ha ugyanitt a hımérsékletet egy torlóponthımérıvel mérnénk meg (ez a fajta
hımérı az érzékelıjének közelében a gázt megállítja), az ugyanazt az összhımérsékletet mutatná
mint a tartály belsejében elhelyezett hımérı.

1 1
T1 = Tt1 = T0,
v1 = 0 2
v2, T2, Tt2

4.18. ábra. Tartályból kiáramló gáz

Ezen hımérsékletek ismeretében az áramlás v2 sebessége meghatározható:

v 22
T0 = T2 + , (4.92)
2⋅cp

ahonnan
v 2 = 2 ⋅ c p ⋅ (T0 − T2 ) . (4.93)

87
 A gáz termikus állapotegyenletének felhasználásával az energiaegyenlet további ekvivalens
formáit is elı lehet állítani. A termikus állapotegyenletet most a következı alakban írjuk fel:
p R
= ⋅T , (4.94)
ρ µ
(ez az általánosabb p ⋅ V=ν m ⋅ R ⋅ T formának az m tömeggel való beosztásából származik). Az
egyenletben szereplı µ = m / ν m mennyiség a gáz móltömege, az R egyetemes gázállandót pedig a
Robert-Mayer képlet alapján az izobár és az izochor mólhı különbsége adja:
R = C p ' −CV ' . (4.95)

A mólhık és a fajhık közötti kapcsolat, e mennyiségek definíciója szerint:

C p' = µ ⋅ c p ,
(4.96)
CV ' = µ ⋅ cV .
A mólhık, fajhık aránya az adiabatikus kitevı, melyet most κ -val jelölünk, hogy meg tudjuk
különböztetni a γ fajsúlytól:
cp C p'
κ= = . (4.97)
cV CV '
Ha a T hımérsékletet a 4.94. állapotegyenletbıl kifejezzük és azt az energiaegyenlet 4.89.
megfogalmazásába behelyettesítjük, akkor az utóbbi összefüggésekkel az energiaegyenlet újabb
formája
v2 κ p
+ ⋅ = konst. (4.98)
2 κ −1 ρ
lesz. Ha ezt az egyenletet a 4.18. ábrán látható tartályra és a kiömlési keresztmetszetre írjuk fel,
akkor a kiömlési sebességet
κ −1
 
2 ⋅ κ p0  p ρ0  2 ⋅ κ p0   p  κ 
v= ⋅ ⋅ 1 − ⋅ = ⋅ ⋅ 1−   (4.99)
κ − 1 ρ0  p 0 ρ  κ − 1 ρ 0   p 0  
 
formájában kapjuk – ez a Saint Venant-Wantzel képlet.
A hang terjedési sebessége az 1.11. és az 1.16. relációkkal kifejezhetı, mint

κ⋅ p
c= . (4.100)
ρ
Innen a p / ρ hányadost kifejezve és a 4.98. képletbe behelyettesítve az energiaegyenlet
tovább alakítható:
v2 c2
+ = konst. . (4.101)
2 κ −1
Ez a reláció a lokális hangsebességet adja a gáz áramlási sebességének függvényében. Ha
visszatérünk a 4.18. ábrán látható tartályra és ezt az egyenletet felírjuk a két kijelölt
keresztmetszetre:

88
 c12 v2 c2
= 2 + 2 , (4.102)
κ −1 2 κ −1
a fúvókában (a 2 − 2 keresztmetszeten) a hang terjedési sebességét

v 22
c 2 = c02 − ( κ − 1) ⋅ (4.103)
2
formában határozhatjuk meg. Itt c0 a hangnak a nyugalomban levı gázban mért terjedési sebessége
( c1 = c0 ), az áramló gázban pedig a hang terjedési sebességét kisebbnek találjuk, mint amekkora az
a nyugalomban levı gázban volt.
A 4.101. egyenletet 2 / c 2 -tel beszorozva egy további, dimenzió nélküli formát kapunk:
2
Ma 2 + = konst. , (4.104)
κ −1
ahol
v
Ma = (4.105)
c
a Mach-féle szám, mely tehát a közeg áramlási sebességének (vagy a benne haladó tárgy
sebességének) és a hang terjedési sebességének hányadosa.
Megjegyzendı, hogy az energiaegyenletre kapott 4.90, 4.98, 4.101. és 4.104. összefüggések
csak a súrlódásmentesen és adiabatikusan (tehát izentropikusan) áramló gázra érvényesek.

4.6. Szakadási felületek

Az áramlásokat a Mach-szám segítségével jellemezhetjük: ha az áramlás sebessége a hang

terjedési sebessége alatt van, vagyis Ma < 1 , akkor az áramlás szubszonikus. Ha az áramlási
sebesség a hang terjedési sebessége fölött van, akkor a mozgás szuperszonikus vagy hiperszonikus
(ez utóbbi esetben Ma > 5 ).
A hangsebesség a közegben keletkezı nyomáshullámok terjedési sebessége s emiatt ha az
áramló közeg sebessége túllépi ezt a határértéket, az áramlás jellege várhatóan meg fog változni.
A cseppfolyós közeget általában összenyomhatatlannak tekintjük, mert erıteljes
nyomásváltozás alatt is csak elhanyagolhatóan kis térfogatváltozást mutat. Az áramló gáz
tanulmányozásánál is joggal feltételezhetjük a sőrőség állandóságát, amennyiben az áramlási
sebesség a hang terjedési sebességéhez viszonyítva kicsiny és nincsenek nagy sebesség- és
nyomáskülönbségek. Viszont ha e feltételek nem teljesülnek, akkor a vizsgált áramlásban olyan
„szakadási” felületek jelennek meg, amelyen áthaladva a jellemzık (például a sőrőség, a nyomás és
a sebesség) megváltozását tapasztaljuk.
E szakadási felületeket gyengének nevezik, ha az áramlást jellemzı mennyiségek fokozatosan
változnak meg, de e jellemzık deriváltjai nem folytonosak. Az erıs szakadási felületen maguk a
jellemzık változnak ugrásszerően.
A 4.19. ábrán a függıleges vonal egy áramló fluidumban jelentkezı gyenge szakadási
felületet jelképez, mely egy rögzített koordinátarendszerbıl nézve egy bizonyos vsz sebességgel
halad (a szakadási felület terjedési sebességét e felületre merıleges irányban értelmezzük). E
szakadási felület két oldala között a sőrőség dρ , a nyomás dp és az áramlási sebesség dv véges kis
megváltozását észleljük.
A jelenséget könnyebb a szakadási felülettel együtt mozgó koordinátarendszerbıl
tanulmányozni. E felület két oldalán egy olyan ellenırzı felületet jelölünk ki, melynek oldalai a

89
szakadási felülettel, illetve a sebességvektorokkal párhuzamosak. A függıleges belépı és a kilépı
felületek azonos nagyságúak ( A ), a megtört oldalfelületek pedig a sebességvektorokhoz igazodván
áramcsövet alkotnak.

ρ, p
ρ + dρ, p + dp
v
A vsz
v + dv
A

4.19. ábra. Gyenge szakadási felület

A fluidumrészecskék sebességét és a szakadási felület terjedési sebességét egyaránt az álló

koordinátarendszerben vettük fel, a részecskéknek az ellenırzı felülethez viszonyított relatív
sebességét tehát a v sz − v , illetve a v sz − (v + dv ) különbségek adják.
A fluidumrészecskék vektorait a szakadási felületre nézve normális és tangenciális
komponensekre bonthatjuk fel. A felület jobb oldalán a normális komponens vn , míg a bal oldalán
az v n + dv n lesz. E mennyiségekkel kijelölt kontrollfelületen a folytonossági tételt

(v sz − v n ) ⋅ ρ = (v sz − v n − dv n ) ⋅ (ρ + dρ) (4.106)
formában írhatjuk fel, melybıl a másodrendően kicsiny tagok elhagyásával
ρ ⋅ dv n = (v sz − v n ) ⋅ dρ . (4.107)
A kontrollfelület által lehatárolt fluidumra, saját súlyának elhanyagolása mellett, csak a
nyomásból származó külsı erı hat. Az impulzustétel értelmében ez az erı a fluidum impulzusának
megváltozásával egyenlı. A be- és a kilépési keresztmetszeten idıegység alatt átlépı fluidumra
felírva:
A ⋅ ρ ⋅ (v sz − v n − dv n ) ⋅ (v n + dv n ) − A ⋅ ρ ⋅ (v sz − v n ) ⋅ v n = A ⋅ p − A ⋅ ( p + dp ) , (4.108)
ahonnan, a másodrendően kicsiny tagok újbóli elhanyagolásával
ρ ⋅ (v sz − v n ) ⋅ dv n = dp . (4.109)
A 4.107. és a 4.109. egyenletekbıl álló rendszer megoldásával

dp
v sz − v n = , (4.110)
dρ
mely különbség a gyenge szakadási felület terjedési sebességét adja (a haladási sebességbıl
levonjuk a közeg áramlásából fakadó sebességkomponenst). E mennyiség értelmezéséhez az
adiabatikus állapotváltozás egyenletét
p
= konst. (4.111)
ρκ
formában írjuk fel, ahonnan

90
  p
d  κ  = d( p ⋅ρ− κ ) = 0 . (4.112)
ρ 
A differenciál kifejtésével, az egyenletbıl megállapítható, hogy:
dp κ ⋅ p
= = c2 . (4.113)
dρ ρ
E hányadossal a 4.110. relációból az derül ki, hogy a gyenge szakadási felület a hang
sebességével terjed. A hangjelenség nem más, mint a közegben elıálló kis amplitúdójú zavarnak
gyenge szakadási felületek formájában történı tovaterjedése.
Homogén és izotróp közegekben a pontszerő forrásból kiinduló gyenge szakadási felületek
(hanghullámok) minden irányban azonos sebességgel terjednek, így gömb alakúak lesznek (4.20.
ábra). Ha a zavarforrás a közeghez viszonyítva áll, akkor ezek a felületek olyan koncentrikus
gömbök, melyek egybeesı középpontja a zavar forrásával azonos.
Amennyiben a pontszerő zavarforrás a homogén és izotróp közeg belsejében halad, a
szakadási felületek továbbra is megırzik gömb alakjukat és a zavar keltésének helyétıl
sugárirányban egyenletes sebességgel terjednek. E gömbök viszont most már nem koncentrikusak,
hiszen a zavarkeltés helye nem állandó. Ha a zavarforrás sebessége a hang terjedési sebességénél
kisebb ( v < c ), akkor a szakadási felületek a zavarforrás haladási irányában sőrősödnek.
Amikor a zavarkeltı pont a hang terjedési sebességével halad ( v = c ), a gömb alakú szakadási
felületek (a hanghullámok) e zavaró pontban érintik egymást és egy síkhoz illeszkednek. A
felületek közös érintıjén erıteljes energiafelhalmozódás jön létre: ez az oka a hangrobbanás
jelenségének (amikor a repülıgép átlépi a hangsebességet).
Ha a zavarforrás a hang sebességénél gyorsabban halad ( v > c ), akkor a keltett hullámok
lemaradnak a zavarforrás mögött. Ilyenkor a szakadási felületek egy kúp palástjához illeszkednek,
mely kúpot zavarási vagy Mach-féle kúpnak neveznek.

Ma = 0 Ma < 1 Ma = 1 Ma > 1
(v = 0) (v < c) (v = c) (v > c)

c⋅t
α

v⋅t

4.20. ábra. A hanghullám terjedése

Az illeszkedı felületek hullámként jelentkeznek, ezeket fejhullámnak is nevezik. A

fejhullámot lehatároló, igen közeli felületek már erıs szakadási felületek. Keresztmetszetén a
nyomás, a hımérséklet és a sőrőség hirtelen megváltozását tapasztaljuk.
A zavarási kúp fél nyílásszögét az ábra szerint a
c ⋅t 1
sin α = = (4.114)
v ⋅ t Ma
egyenletbıl határozhatjuk meg. Ha v = c , akkor a nyílásszög fele a derékszög lesz, a Mach-féle kúp
ilyenkor egy sík felületté terül szét.

91
 Az erıs szakadási felületek két oldalán a közeg jellemzıi ugrásszerően változnak. E változás
tanulmányozásának egyszerő modellje az adiabatikus egydimenziós áramlás esete, a Rankine-
Hugoniot modell. Ekkor a szakadási felület két oldalára a kontinuitási tételt ( ρ ⋅ v=konst. ), az
energiamegmaradás tételét a 4.98. alakjában ( v 2 / 2 + ( p / ρ) ⋅ κ /( κ − 1) = konst. ) és az
impulzusmegmaradás tételét a már ismertetett formában ( p + ρ ⋅ v 2 = konst. ) felírván, feltételezvén
az izobár fajhı állandóságát az így alkotott egyenletrendszerbıl a nyomás és a sőrőség viszonyára
vonatkozó következtetést vonhatunk le:
p1 ( κ + 1) − ( κ − 1) ⋅ρ 2 / ρ1
= , (4.115)
p2 ( κ + 1) ⋅ ρ2 / ρ1 − ( κ − 1)
mely egyenlıség a Rankine-Hugoniot egyenlet. Levezetése eléggé hosszadalmas, melynek során a
három felsorolt tételt a szakadási felület két oldalára írjuk fel. A kontinuitás tételébıl a v1
sebességet kifejezzük v2 függvényeként, majd azt behelyettesítjük az impulzusmegmaradás
tételébe. Innen v22 -re kapunk egy relációt. A v1 -re kapott összefüggést négyzetre emeljük, majd
behelyettesítjük a v22 mennyiséget, így a sebességek négyzeteit megadhatjuk csupán a nyomásokkal
és a sőrőségekkel. Ezeket behelyettesítve az energiamegmaradás említett formájába, az egyenletet
rendezve kapjuk a Rankine-Hugoniot egyenletet. Ebben, mivel a hányados pozitív kell legyen (a bal
oldalon szereplı nyomás nem lehet negatív), a sőrőségek aránya sohasem lehet ( κ + 1) /( κ − 1) -nél
nagyobb, tehát levegı esetén a ρ2 sőrőség legtöbb mintegy hatszorosa ρ1 -nek (e határérték
végtelen nagy p2 nyomást eredményezne).

4.7. Hugoniot tételei

Tegyük fel, hogy a közeg súrlódásmentesen, egy vízszintes adiabatikus áramcsıben

stacionáriusan halad. Ekkor a folytonossági egyenletet az ismert Qm = ρ ⋅ v ⋅ S = konst. formában
írhatjuk fel, ahol S az áramcsı keresztmetszete. A tömeghozam differenciálját képezve, annak
állandósága miatt
dρ ⋅ v ⋅ S + ρ ⋅ dv ⋅ S + ρ ⋅ v ⋅ dS = 0 , (4.116)
vagy, ρ ⋅ v ⋅ S -sel beosztva:
dρ dv dS
+ + = 0. (4.117)
ρ v S
Euler 4.46. egyenletét egy egyenes áramvonalra (amely az x tengellyel párhuzamos) felírva:
dv ∂ v ∂v 1 ∂p
a= = +v⋅ =− ⋅ , (4.118)
dt ∂ t ∂x ρ ∂x
ahonnan az áramlás stacionaritása miatt a
dp
v ⋅ dv = − (4.119)
ρ
egyenlethez jutunk (a sebesség az idıben állandó). dp -t a hangsebesség 4.116. képletébıl kifejezve
és behelyettesítve:

92
 dρ
v ⋅ dv + c 2 ⋅ = 0, (4.120)
ρ
ahonnan
dρ v ⋅ dv dv
= − 2 = − Ma 2 ⋅ . (4.121)
ρ c v
Ezt a hányadost a folytonossági tételbıl levezetett 4.117. egyenletbe behelyettesítve a
következı összefüggéshez jutunk:
dS dv
= ( Ma 2 − 1) ⋅ . (4.122)
S v
Ezt a relációt megvizsgálván három fontos következtetést vonhatunk le, melyeket Hugoniot
tételeinek is neveznek:
a). Szubszonikus áramlásokra ( Ma < 1 ) a sebesség változása és a keresztmetszet változásával
fordított irányú (szőkülı vezetékben az áramlás gyorsul, táguló vezetékben pedig lassul).
b). Szuperszonikus áramlásokra ( Ma > 1 ) a sebesség és a keresztmetszet változása azonos
irányú: szőkülı vezetékben az áramlás lassul, táguló vezetékben pedig nı.
c). Az áramlás sebessége a hang terjedési sebességét ( Ma = 1 ) csak ott a érheti el, ahol az
áramlási keresztmetszetnek minimuma van.
Szubszonikus áramlásokra az elsı észrevétel szerint a fluidum az inkompresszibilis
folyadékokhoz hasonlóan viselkedik. A gyakorlatban az áramló gázokat összenyomhatatlannak
tekinthetjük mindaddig, amíg az áramlási sebesség nem túl magas ( Ma < 0.7 ).
Szuperszonikus áramlások esetében azonban már más a helyzet, a gáz az összenyomhatatlan
folyadékkal ellentétes viselkedést mutat.
A harmadik észrevétel szerint a szőkülı vezetékben szubszonikusan áramló (gyorsuló) gáz
csak a keresztmetszet minimumán érheti el a hangsebességet. Ettıl a ponttól kezdve a táguló
szakaszon az áramlási sebesség tovább növekszik.
Ugyancsak a harmadik észrevétel szerint a szőkülı vezetékben szuperszonikusan áramló
(lassuló) gáz sebessége szintén csak a keresztmetszet minimumán érheti el a hangsebességet, innen
kezdve a táguló szakaszon az áramlási sebesség tovább csökken.
A táguló vezetékben a szubszonikus áramlás lassul, a szuperszonikus áramlás pedig gyorsul,
tehát a keresztmetszet esetleges maximumán sem érhetné el a hang terjedési sebességét. E
maximumon a szubszonikus áramlás sebességének minimuma, a szuperszonikusnak pedig
maximuma lenne (ekkor a 4.122. relációban a d v mennyiség nulla).
A fent tárgyalt eseteket a következı (4.1.) táblázat foglalja magába.
A nyomás alakulásának tanulmányozásához a 4.119. egyenletet a sebesség négyzetével
osztjuk:
dv 1 dp 1 dp
=− 2 ⋅ =− ⋅ , (4.123)
v v ρ Ma ⋅ c ρ
2 2

ahonnan, a hang sebességének 4.100. kifejezésével

dv 1 dp
=− ⋅ . (4.124)
v κ ⋅ Ma 2
p
Ebbıl az összefüggésbıl is egy fontos következtetést vonhatunk le: bármilyen Mach-szám
mellett a nyomás változási iránya a sebesség változási irányával ellentétes, az áramlás gyorsulása

93
nyomáscsökkenéshez, lassulása pedig nyomásnövekedéshez vezet, függetlenül attól, hogy az
áramlás szubszonikus vagy szuperszonikus-e.

Áramlás a Táguló, majd Szőkülı, majd

Táguló vezeték Szőkülı vezeték
belépésnél szőkülı vezeték táguló vezeték
v v
v
v

Szubszonikus v v

( Ma < 1 )
v<c v=c
dS > 0, dv < 0 dS < 0, dv > 0 dS = 0, dv = 0 dS = 0, dv ≠ 0
v
v v v
Szuperszonikus v
v
( Ma > 1 )
v>c v=c
dS > 0, dv > 0 dS < 0, dv < 0 dS = 0, dv = 0 dS = 0, dv ≠ 0

4.1. táblázat. Hugoniot tételei

Amikor az áramlási sebesség eléri a hang terjedési sebességét azt mondjuk, hogy a közeg
kritikus állapotba kerül, jellemzıit pedig a „kritikus” jelzıvel illetjük (ezek nem azonosak a
fázisátalakulásoknál definiált kritikus mennyiségekkel). E kritikus jellemzıket az
energiaegyenletnek a 4.5. fejezetben megállapított formáiból számíthatjuk ki úgy, hogy elıírjuk a
v = c feltételt. Így például a 4.101. energiaegyenletet a
v2 c2 c2
+ = 0 (4.125)
2 κ −1 κ −1
formában felírva, ahol a jobb oldal a nyugalomban (tartályállapotban) levı közegre érvényes, a
sebesség v = v kr = c elıírásával a kritikus sebességet

2
v kr = c0 ⋅ (4.126)
κ +1
gyanánt kapjuk. Az adiabatikus állapotváltozás 2.47. egyenletének és a hangsebesség 1.17.
képletének felhasználásával a kritikus sőrőség
1
 2  κ −1
ρ kr = ρ 0 ⋅   (4.127)
 κ + 1
lesz. Ezzel, a 2.47. egyenlet újbóli felhasználásával a kritikus nyomás
κ
 2  κ −1
p kr = p 0 ⋅   , (4.128)
 κ + 1
az általános gáztörvénybıl pedig a kritikus hımérséklet
2
Tkr = T0 ⋅ (4.129)
κ +1

94
formában határozható meg, ahol a zérus indexő mennyiségek a tartályállapotra vonatkoznak. Mint
látható Tkr / T0 , p kr / p 0 , ρ kr / ρ 0 és v kr / c0 hányadosok csak a gáz adiabatikus kitevıjétıl függenek.
Ha bevezetjük a
v
M kr = (4.130)
vkr
hányadossal definiált jellemzıt, egyfajta Mach-számot, akkor e dimenziónélküli mennyiséggel az
egydimenziós áramlás valamennyi fontos jellemzıjét meg tudjuk adni a tartályállapot
paramétereinek függvényeként. Ha a kontinuitási egyenlet 4.117. kifejezését végigszorozzuk a
( κ − 1) / c02 kifejezéssel, akkor onnan a hangsebességek arányát
1
c  κ −1 2
= 1 − ⋅ M kr2  (4.131)
c0  κ + 1 
formában lehet kifejezni. Ezt az összefüggést az adiabatikus állapotváltozás
κ 2⋅κ
γ
p  ρ  T  κ −1  c  κ−1
=   =   =   (4.132)
p0  ρ 0   T0   c0 
egyenletének különbözı formáiba behelyettesítve (az elsı két egyenlıség a Poisson-képletbıl, az
utolsó pedig a hangsebesség kifejezésébıl származik) a következı gázdinamikai függvényekhez
jutunk:
1
ρ  κ −1  κ−1
= 1 − ⋅ M kr2  , (4.133)
ρ0  κ + 1 
κ
p  κ −1  κ−1
= 1 − ⋅ M kr2  , (4.134)
p0  κ + 1 
T κ −1
= 1− ⋅ M kr2 . (4.135)
T0 κ +1
A folytonossági egyenletet a kritikus keresztmetszetre is felírhatjuk (stacionárius áramlást
feltételezve):
ρ ⋅ v ⋅ A = ρ kr ⋅ v kr ⋅ Akr , (4.136)
ahonnan a kritikus áramlási keresztmetszetet a gázdinamikai függvények felhasználásával
1
 κ + 1 κ −1  κ−1
Akr = A ⋅ M kr ⋅  − ⋅ M kr2  (4.137)
 2 2 
formában kapjuk. Az A / A0 hányados felírásának nincs értelme, mert a tartályban a gáz
nyugalomban van ( A0 végtelen nagynak tekinthetı), de az Akr / A kifejezést szintén gázdinamikai
függvénynek tekintik.
A 4.125. egyenletbıl a lokális Mach-számot is meghatározhatjuk:

95
 1
−
 κ + 1 κ −1  2
Ma = M kr ⋅  − ⋅ M kr2  , (4.138)
 2 2 
mely kifejezés az ötödik gázdinamikai függvény. Ezt az öt függvényt egy adott gázra, az
adiabatikus κ kitevı megfelelı értékére ábrázolván a 4.21. ábrán látható görbékhez jutunk (a
bemutatott görbék egy kétatomos ideális gázra – pl. oxigén, nitrogén, levegı – érvényesek, ahol
κ = 1.4 ).
Az M kr hányados legnagyobb értéke a legnagyobb áramlási sebességnek felel meg. Ezt a
sebességet a 4.99. egyenlet adja,

2 ⋅ κ p0 2
v max = ⋅ = c0 ⋅ (4.139)
κ − 1 ρ0 κ −1

maximumát vákuumba való kiömléskor érhetné el a gáz, amikor p = 0 . Egy állandó

keresztmetszető vezetékkel a valóságban a nyomás csökkentésével a kiömlési sebesség csak a
lokális hangsebesség kritikus értékéig növelhetı, ezt a határértéket pedig csak egy bıvülı toldat
segítségével lehet meghaladni (Hugoniot tételeinek értelmében).

T/T0 Akr/A
1.0

0.8 0.1·Ma

0.6
ρ/ρ0
0.4
p/p0
0.2

0 Mkr
0 0.4 0.8 1.2 1.6 2.0 2.4

4.21. ábra. Kétatomos ideális gáz dinamikai függvényei

A legnagyobb kiömlési sebesség kifejezésével

vmax κ +1
M kr , max = = , (4.140)
vkr κ −1
a kétatomos ideális gázra értéke kb. 2.45. Ennél az értéknél a Mach-szám végtelen nagynak adódik
(görbéjének függıleges aszimptótája van), a 4.138. kifejezés zárójele ugyanis ekkor nulla.
A kritikus Mach-szám legnagyobb értéke fele tartva a lokális hangsebesség, a sőrőség, a
nyomás és a hımérséklet egyaránt a nulla felé közelít.
Az Akr / A keresztmetszet-függvénynek a M kr = 1 helyen maximuma van; ugyanitt Ma = 1 ,
Hugoniot harmadik tételének megfelelıen (a kritikus keresztmetszetben, ahol A -nak minimuma
van, az áramlási sebesség eléri a lokális hangsebességet).
Hugoniot tételeinek fontos alkalmazása a konvergens-divergens fúvóka (4.22. ábra), melyet
Laval-fúvókának is neveznek (e fúvókát már tulajdonképpen már Lavalt megelızıen ismerték és
használták). Ilyen például a turbinás gızgépek és a rakéták fúvókája. E fúvókába bejutó gız vagy
gáz áramlási sebessége a hang sebessége alatt van. A konvergens szakaszon a sebesség növekedését
tapasztalhatjuk, mely – megfelelı méretezés esetén – a legkisebb keresztmetszeten elérheti a hang

96
sebességét. Ekkor a divergens szakaszon a sebesség tovább növekszik. Helyes méretezés esetében a
Laval-fúvókát elhagyó gázsugár nyomása nagyobb kell legyen, mint a környezet nyomása, ugyanis
ellenkezı esetben a kilépésnél a gáz kompressziója lépne fel. E kompresszió egy visszafele terjedı
lökéshullámot – egy erıs szakadási felületet – hoz létre, az áramló gáz kinetikus energiájának egy
része pedig irreverzibilis folyamatokban vesztıdik el.

4.22. ábra. Laval-fúvóka keresztmetszete

97
 5. A HIDRAULIKA ALAPJAI

5.1. Lamináris és turbulens áramlás

A 3.2.5. alfejezetben említettük az örvénytételeket, közöttük Lagrange tételét, mely szerint a

barotróp fluidum konzervatív erıtérben történı súrlódásmentes áramlása potenciális, örvénymentes
marad. Ez a tétel és annak következményei csak a felsorolt feltételek mellett igazak. A valódi
közegekben a belsı súrlódás miatt mindig fellép az örvényesség, midın a részecskék egymáson
vagy a szilárd falak mentén elgördülnek. Ez az örvényesség gyakorlati szempontból csak egy adott
áramlási sebesség felett lesz számottevı, ezt a tényt Reynolds kísérleti úton támasztotta alá.
A kísérleti berendezés az 5.1. ábrán látható. E berendezés egy átlátszó csıszakaszon
egyenletes, szabályozható áramlási sebességet biztosít. A használt folyadék lehet víz, az áramlást
ilyenkor színes tinta befecskendezése teszi láthatóvá.

színes tinta
betáplálás

szabályozott folyadékszint v1

túlfolyó
v2

szabályozott hozamú
elfolyás
átlátszó csıszakasz

5.1. ábra. Reynolds kísérlete és az örvények kialakulásának magyarázata

A sebesség növelésekor a színes folyadékszál idınkénti véletlenszerő megzavarását

tapasztalhatjuk, helyenként örvények jelennek meg és tőnnek el. Az örvények megjelenése a
sebesség növekedésével egyre gyakoribb lesz, míg végül az áramlás teljes egészére kiterjed és
állandósul. Ez a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az áramlásban ideiglenesen a csı tengelyére
merıleges sebességkomponens is megjelenik, a sebességvektor idıbeli állandósága tehát már nem
áll fenn. Az örvények kialakulásának folyamatát az 5.1. ábra jobb oldalán látható sorozat
magyarázza és az a folyadékrétegek eltérı sebességének következménye (az ábrázolt folyamat
egyébként Helmholtz-Kelvin instabilitás néven ismert).
Még nagyobb sebességnél a csıben áramló folyadékok rövid távolságon belül egyenletesen
elkeverednek. Ezt az örvényekre szétbomló, igen bonyolult áramlást turbulens (örvénylı)
áramlásnak nevezzük. Ha a kiömlı folyadékmennyiség idıben nem változik, az áramlási tér
pontjaiban a sebességvektor iránya és nagysága egy középérték körül ingadozik, az áramlás tehát
kvázistacionárius. Az átlagsebesség profilja ilyenkor jelentısen eltér a Hagen-Poiseuille féle
parabolikus profiltól és általában empirikus képletekkel szokták leírni, vagy pedig jó közelítéssel
egy állandó értékkel helyettesítik. A sebességprofil a turbulencia fokozódásával egyre inkább
ellaposodik (5.2.b. ábra). Ez esetben is megfigyelhetı egy lamináris alapréteg, ugyanis a csı fala
bizonyos mértékben mérsékli a turbulenciát.
Az áramlás jellege a kísérlet szerint az áramlási sebességgel függ össze. Az alacsony
sebességeknél stabil lamináris áramlás a sebesség növelésével fokozatosan válik turbulenssé, ez
utóbbi állapot pedig egy bizonyos sebesség fölött állandósul. Az állapotokat elkülönítı határértékek

98
a folyadék tulajdonságaitól és a csı geometriájától is függenek. Reynolds kísérletei szerint az
áramlási állapot egy dimenzió nélküli számmal jellemezhetı:
v⋅d
Re = , (5.1)
νk
ez a Reynolds-féle szám.

a. b.

vmax Vmax

v v

lamináris alapréteg

5.2. ábra. A sebességprofil lamináris (a.) és turbulens (b.) áramlás esetén

Az elıbbi képletben v a csı keresztmetszetén mért átlagos áramlási sebesség, d a

keresztmetszetet jellemzı hosszúságjellegő mennyiség, ν k pedig a kinematikai viszkozitás. Kör
keresztmetszető csövek esetén d a csı átmérıje, egyéb esetekben pedig a hidraulikus sugár
kétszerese (a d e egyenértékő átmérı). A hidraulikus sugár az A folyadék-keresztmetszet és a K
nedvesített kerület hányadosának kétszerese:
2⋅ A
R= . (5.2)
K
A nedvesített kerület a folyadék-keresztmetszetnek az álló szilárd fallal érintkezı része (5.3.
ábra).

a. b.
A
A

K K

5.3. ábra. A nedvesített kerület csatornák (a.) és csıvezetékek (b.) esetén

Megállapítást nyert, hogy ha a Reynolds-szám értéke 2320 alatt van, a fluidum (folyadék vagy
gáz) áramlása stabilan lamináris. Ha kellıen zavarmentessé tesszük az áramlást, ennél lényegesen
nagyobb Reynolds-szám (50000) mellett is lamináris maradhat az áramlás, de ilyen esetben már egy
kis zavarásra is hirtelen végbemegy az átalakulás. A gyakorlatban 2320 feletti Reynolds-számoknál
turbulens áramlással számolunk.

99
5.2. A csısúrlódási veszteség

A hidraulikus és pneumatikus berendezések méretezésében fontos feladat a fellépı súrlódási

veszteségek, az áramlással szembeni hidraulikus ellenállás kiszámítása. A Bernoulli-egyenlet
ábrázolási módjaiból következik, hogy e csısúrlódási veszteség kifejezése célszerően a létrejövı
∆p (másképpen: pr ) nyomáskülönbség vagy a hr hidrodinamikai szintkülönbség segítségével
történik.
Hosszú vezetékekre (csövek, csatornák) a súrlódási veszteség a vezeték hosszán oszlik el. Ha
szintkülönbségekkel dolgozunk, akkor az egységnyi hosszra esı veszteség a hidrodinamikai szint
dılése, a hidraulikus gradiens (esés) lesz:
hr
J= . (5.3)
l
A Newton-féle viszkozitási törvény alapján a súrlódási ellenállás a fluidum dinamikai
viszkozitásától függ és az áramlási sebességgel arányosan növekszik. A sebesség és a súrlódási erı
egyenes arányossága csak a newtoni fluidumok lamináris áramlására érvényes. Nagyobb áramlási
sebességeknél a turbulencia miatt a hidraulikus ellenállás a tapasztalat szerint a sebesség
hatványával (körülbelül a négyzetével) növekszik.
A csısúrlódási veszteség a vezeték hosszától is függ: minél hosszabb a vezeték, annál
nagyobb az áramlással szemben kifejtett ellenállása. A hidraulikus sugár csökkenése szintén az
ellenállás növekedésével jár. Kísérletileg megállapították, hogy a vezeték falának érdessége is
fontos szerepet játszik.
A súrlódási veszteséget egyezményesen a mozgó fluidum kinetikus energiájához viszonyítják,
leggyakrabban a
v2
hr = ς r ⋅ (5.4)
2⋅ g
szintkülönbséggel adják meg, de hasonló módon a súrlódás által elıidézett nyomásveszteséget is
meg lehet határozni:
v2
∆p = ς r ⋅ ρ ⋅ . (5.5)
2
E képletekben ς r az ellenállás-tényezı, ami egy dimenzió nélküli szám. A gyakorlatban a
csövek többnyire kör keresztmetszetőek, a keresztmetszetet jellemzı geometriai mennyiségeket (a
nedvesített kerületet, a folyadék-keresztmetszetet és hidraulikus sugarat) pedig a d belsı átmérı
egyértelmően meghatározza. Egy egyenes, hosszú csıszakaszra a ς r tényezıt egységnyi átmérıre
és egységnyi hosszra adják meg. Az ilyen módon fajlagosított a mennyiség a λ csısúrlódási
tényezı, ami szintén egy dimenzió nélküli szám. E mennyiség bevezetését az a már említett
tapasztalati tény indokolta, ami szerint a csıellenállás egyenesen arányos a csı hosszával és
fordítottan arányos a csı átmérıjével:
l
ςr = λ ⋅ . (5.6)
d
A csısúrlódási tényezıvel kör keresztmetszető vezetékekre az 5.4. reláció alapján a súrlódási
veszteséget a Darcy-Weissbach képlet adja:
l v2
hr = λ ⋅ ⋅ , (5.7)
d 2⋅ g

100
mely egy kísérleti úton meghatározott empirikus formula. E képletet kisebb módosítással egyéb
keresztmetszető vezetékekre is lehet alkalmazni, ilyenkor a csı d átmérıje helyett az R
hidraulikus sugár kétszeresét, az egyenértékő átmérıt kell venni.
A csısúrlódási tényezıt newtoni fluidumok lamináris áramlásának esetében elméleti úton is ki
lehet számítani. A Hagen-Poiseuille törvénybıl (4.64. egyenlet) értéke
64
λ= , (5.8)
Re
mely összefüggést Poiseuille-képletnek neveznek.
A fluidum turbulens áramlása mellett viszont már nem ennyire egyszerő a helyzet, a λ értékét
adó összefüggéseket csak félig analitikus, félig empirikus módszerekkel, mérési eredmények
alapján nyert adatok feldolgozásával lehetett megállapítani.
A mért adatok feldolgozásában a vezeték érdessége külön problémát jelentett, mivel a
különbözı anyagú és a különbözı technológiai eljárásokkal gyártott csövek falérdessége más-más
jellegzetességeket mutat. Nemcsak az egyenetlenségek átlagos magassága és szórása, hanem az
egyenetlenségek geometriája is csıtípusonként változhat (5.4.a. ábra).

d d - ke
ke

a. b.

5.4. ábra. Különbözı típusú természetes (a.) és a mesterséges falérdesség (b.)

E probléma megoldása az egyenértékő falérdesség bevezetése volt. Az egyenértékő

falérdességet mesterségesen állítják elı olyan módon, hogy azonos ke átmérıjő, gömb alakú
szemcséket (például homokot) ragasztanak egy sima csı belsı felületére. A szemcsék átmérıjét úgy
kell megválasztani, hogy az így elıállított mesterséges falérdességnek az áramlásra kifejtett hatása a
tanulmányozott vezeték természetes érdességével azonos legyen. Megjegyzendı, hogy mivel
szemcsék szorosan egymás mellé illeszkednek, a mesterséges falérdességgel rendelkezı csı
effektív belsı keresztmetszete ke -vel csökken. A szemcsék felragasztott fele az áramló fluidummal
nem kerül kapcsolatba, ezért a szakirodalom néha az egyenértékő falérdességet a szemcseátmérı
felének tekinti.
A mért adatok alapján egy logaritmikus skálájú Re − λ grafikont lehet megrajzolni, a relatív
falérdesség (a k e / d ) függvényében – ez a Nikuradse-diagram, mely minden newtoni fluidumra
érvényes. E diagram vázlatát az 5.5. ábrán láthatjuk.
A Nikuradse-diagramon a λ csısúrlódási tényezıt kis Reynolds-számokra ábrázolva egy
egyenes szakaszt kapunk, az elméleti 5.8. Poiseuille-képletnek megfelelıen. Ez a szakasz a
lamináris áramlást leíró Poiseuille-egyenes. Észrevehetjük, hogy a különbözı relatív
falérdességekre felrajzolt szakaszok fedik egymást, tehát lamináris áramlásnál λ független a csı
érdességétıl.
Nagyobb Reynolds-számoknál (2320 felett) az áramlás instabillá válik, véletlenszerően
turbulenssé, majd ismét laminárissá válhat. Nyugodt körülmények között (laboratóriumban) mérve

101
λ görbéje egy hirtelen emelkedı szakaszt mutat. A gyakorlatban ilyenkor turbulens áramlással
számítunk.

lg λ
Poiseulle-egyenes

turbulens
áramlás

a relatív érdesség
növekedési iránya
lamináris
áramlás
Moody-görbe
Blasius-egyenes

lg Re
5.5. ábra. A Nikuradse-diagram vázlata

Turbulens áramlás esetében λ grafikonja több görbére szakad fel a relatív érdesség
függvényében. E tényt a lamináris alapréteg és a csıérdesség kölcsönös viszonyával magyarázzák.
Amikor a csıfal egyenetlenségeit a lamináris alapréteg takarja, a csövet hidraulikai (vagy
hidrodinamikai) szempontból simának tekintik. A diagramon is látható, hogy a hidraulikailag sima
csövek esetében λ nem függ a csıérdességtıl. Ekkor λ ábrázolása egy újabb egyenes szakaszt
eredményez, melyet Blasius-egyenesnek neveznek. Hidraulikailag sima csövek súrlódási tényezıjét
adó Blausius-képlet a következı:
0.3164
λ= . (5.9)
4
Re
A simaság nyilván csak a Reynolds-szám egy bizonyos határértékéig tarthat, amikor az
alapréteg elvékonyodása miatt az egyenetlenségek csúcsai már a turbulens áramlás belsejébe
kerülnek. A Blasius-egyenes tehát a relatív csıérdességnek megfelelıen több görbére bomlik fel, λ
grafikonja egy bizonyos
8/7
 d 
Re = 27 ⋅   (5.10)
 2 ⋅ ke 
értéknél válik ismét görbévé.
A Blasius-egyenesen túl egy darabig a csısúrlódási tényezı a Reynolds-számtól is függ,
mivel a sebesség növekedésével egyre több érdességcsúcs kerül ki a turbulens áramlásba a fal
mellett kialakuló viszkózus alaprétegbıl, befolyásolva a csısúrlódási tényezı értékét. Ezt a
tartományt átmenetinek nevezik (a csı félérdes) és felülrıl a Moody-görbe határolja le. A Moody-
görbét az empirikus
191.2 d
Re = ⋅ (5.11)
λ 2 ⋅ ke
egyenlettel adhatjuk meg.
A Moody-görbén túl már minden érdességcsúcs a turbulens áramlás belsejében van, ekkor λ
értéke gyakorlatilag állandó, a Reynolds-számtól független marad. Ekkor a csövet hidraulikai
szempontból érdesnek nevezik.

102
 A tapasztalat szerint tehát egy csı viselkedési tartományait a Reynolds-számnak az 5.6. ábrán
látható értékei határolják le, melyeknek megfelelıen λ -ra különbözı összefüggéseket állapítottak
meg.

turbulens
Az áramlás
állapota
átmeneti
lamináris sima (félérdes) érdes Re
Határértékek 8/7
0 2320  d  191.2 d
⋅
27 ⋅   2 ⋅ ke
λ
λ  2 ⋅ ke 
kiszámítására Prandtl-Kármán, Colebrook-White, Prandtl-Nikuradse,
ajánlott Poiseuille Blasius Schifrinson
Altschul
összefüggések
(Colebrook-White, Altschul)

5.6. ábra. A csısúrlódási tényezı kiszámítására használt képletek

Lamináris áramlás esetében kör keresztmetszető csövekre a Poiseuille-képletet használjuk.

Más alakú keresztmetszetekre elıször meg kell határoznunk az elméleti sebességeloszlást, majd
abból a hozamot, onnan pedig λ -t, a Poiseuille képlet levezetésének menetét követvén.
Turbulens áramlás esetében az általános érvényő összefüggések között a leggyakrabban
használatosak egyike a Colebrook-White összefüggés, mely tulajdonképpen egy λ -ban megoldandó
transzcendens egyenlet:
1  ke 2.51 1 
= −2 ⋅ lg  + ⋅  . (5.12)
λ  3.71 ⋅ d Re λ
Ezt az összefüggést ilyen formában az átmeneti örvényesség tartományán (hidraulikailag
félérdes csövekre) ajánlják. Hidraulikailag sima csövekre a
1
= 2 ⋅ lg ( Re ⋅ λ ) − 0.80 (5.13)
λ
Prandtl-Kármán formula használatos, hidraulikailag érdes csövekre pedig a Prandtl-Nikuradse
képletet ajánlják, amely már egy explicit kifejezés:
1 d
= 2 ⋅ lg + 1.74 . (5.14)
λ ke
A Colebrook-White egyenlet az utóbbi két, levezetett összefüggést interpolálja: észrevehetjük,
hogy a hidraulikailag sima csövekre a zárójelben levı elsı hányadost elhanyagolhatjuk – így a
Prandtl-Kármán formulát kapjuk vissza, érdes csövekre pedig a második hányados lesz
elhanyagolható és így a Prandtl-Nikuradse képlethez jutunk. A Colebrook-White egyenletet a
turbulens áramlás teljes tartományán használhatjuk, hiszen a zárójelben szereplı összeg két tagja
közül, a Reynolds-szám függvényében, mindig csak a megfelelı tagok jutnak szerephez: kis
Reynolds-számok esetében a második tag sokkal nagyobb lesz, mint az elsı, míg nagy Reynolds-
számok esetében az elsı tag lesz a fontosabb.
A Colebrook-White összefüggésbıl λ -t csak a transzcendens egyenlet iteratív megoldásával
lehet meghatározni. Ezt a feladatot kiküszöbölhetjük egy másik gyakrabban használt formula, az
Altschul-képlet használatával, amely a csısúrlódási tényezıt explicit módon

103
 k e 68
λ = 0.11 ⋅ 4 + (5.15)
d Re
formában adja meg. Az így kapott érték és a Colebrook-White egyenlet megoldásával kapott
eredmény közötti különbség általában nem jelentıs, 2 − 3% alatt van.
A hidraulikailag sima és érdes csövekre az Altschul-képlet is egyszerőbb formákra hozható:
sima csövekre az 5.9. Blasius képlethez jutunk, míg érdes csövekre a
ke
λ = 0.11 ⋅ 4 (5.16)
d
Schifrinson-képletet kapjuk.
A felsoroltakon kívül még számos más egyéb képlet és összefüggés létezik. Az 5.6. ábrán is
feltüntetett határértékekhez még egy annyit illik hozzáfőzni, hogy a kézikönyvek egy része a
formulák használhatósági tartományát a gyakoribb relatív érdességnek megfelelı Reynolds-
számmal adják meg.
Megjegyzendı, hogy a gyakorlatban inkább az adott csıtípusnak és fluidumnak megfelelı,
mérések alapján megállapított diagramokat használják, melyeket a gyártott átmérıkre rajzolnak
meg. E diagramokon nem a csısúrlódási tényezıt ábrázolják, hanem az adott hozamnak megfelelı
hidraulikus gradienst ( J ). E mennyiség a Reynolds-kísérletben használt berendezéshez hasonló
eszközzel határozható meg, ahol a vízszintes csıszakasz két pontjához egy-egy piezométert
csatlakoztatunk.

5.3. Helyi veszteségforrások

A hidraulikus berendezések különbözı szerelvényekbıl, idomokból és az azokat összekötı

egyenes csıszakaszokból állanak. Az áramlással szembeni súrlódási veszteségek a szakaszok
hosszán eloszló (lineáris) veszteségek mellett ezeken a szerelvényeken és idomokon fellépı helyi
(lokális) veszteségekbıl tevıdnek össze.
A lokális veszteségek is az 5.4. képlettel számíthatók, ahol ezúttal a ς tényezı az adott
szerelvényt jellemzi. E veszteségeket úgy tekintjük, mintha egy adott pontban lépnének fel.
Egy egyszerősítı elv alapján a veszteségforrások nem befolyásolják egymást (ez egyébként
csak egymástól eléggé távoli szerelvényekre igaz, amikor a közöttük levı távolság az átmérı
harmincszorosánál nagyobb), tehát a ς tényezı csak az áramlási sebességtıl függ. Ekképpen a
vezetéken fellépı veszteséget a csıszakaszokon és a szerelvényeken fellépı veszteségek algebrai
összegeként számíthatjuk:
ζ i ⋅ vi2
hr = ∑ , (5.17)
i 2⋅ g
ahol az i indexő tagok a két kontrollkeresztmetszet közötti egyenes szakaszokra és a lokális
veszteségeket okozó szerelvényekre vonatkoznak.
Az egyenes szakaszokra vonatkozó tagokat az elıbbi fejezetben felsoroltak alapján
számíthatjuk. A lokális veszteségforrásoknál néhány egyszerőbb esetben a ς tényezı elméleti
megfontolások alapján levezethetı, egyébként azt csak kísérleti úton lehet meghatározni. A mérési
eredmények feldolgozásának eredményei az empirikus képletek és a tényezı értékének
megállapítására használható diagramok.
A továbbiakban tekintsünk néhány fontosabb esetet.
A hirtelen keresztmetszet növekedéssel jellemzett Borda-Carnot átmenet (5.7. ábra) esetén
néhány egyszerősítı hipotézis alkalmazásával az elméletileg levezetett veszteségi tényezı

104
 2
 A 
ζ = 1 − 1  , (5.18)
 A2 

ahol A1 és A2 az átmenet elıtti, illetve utáni keresztmetszet.

A Borda-Carnot veszteség egyik speciális formája a kilépési veszteség, amikor az állandó
keresztmetszető csı egy nagy térbe, például tartályba torkollik. Ilyenkor az A2 keresztmetszet az
A1 -hez viszonyítva nagyon nagy, ς értékére tehát 1-et kapunk.

d1 d2

5.7. ábra. Hirtelen keresztmetszet-növekedés (a Borda-Carnot átmenet)

Ha az elıbbiekkel ellentétben a fluidum a fordított irányban áramlik, akkor hirtelen

keresztmetszet-csökkenésrıl beszélünk (5.8. ábra).

d1
dk d2

5.8. ábra. Hirtelen keresztmetszet-csökkenés

A lezajlódó folyamat nem pontosan az elıbbi fordítottja: most az áramlás a keresztmetszet

csökkenése miatt felgyorsul, de amint az ábrázolt áramvonalakból is látszik, az áramlás
keresztmetszetének tényleges beszőkülése nagyobb, mint a csıátmérıkbıl számolható geometriai
keresztmetszet-csökkenés. Ez a beszőkülés a Borda-Carnot átmenetnél hiányzik. Ezt a jelenséget az
elméleti úton levezetett képlet az áramlás összehúzódását adó ε kontrakciós tényezı bevezetésével
veszi figyelembe:
2
1 
ζ =  − 1 , (5.19)
ε 
ahol a kontrakciós tényezı

105
 Ak
ε= , (5.20)
A2
amelynek kiszámítására a szakirodalom néhány elméletileg megalapozott képletet is ajánl. A
gyakorlatban elterjedtebb a
 A 
ζ = 0.5 ⋅ 1 − 2  (5.21)
 A1 

közelítı összefüggés.
A hirtelen keresztmetszet-csökkenés egy sajátságos esete a vezetékbe való belépés, például
amikor a csı egy tartályhoz csatlakozik. Ebben az esetben A1 az elıbbi képletben nagyon nagy, a ς
veszteségi tényezı értéke pedig 0.5 lesz.
A keresztmetszet változásának további esetei a fokozatos átmérınövekedéső diffúzor és a
fokozatos átmérıcsökkenést biztosító konfúzor (5.9. ábra). Esetükben a veszteségi tényezıt
empirikus képletekkel számítják vagy diagramokból olvassák le az átmérık és a kúpos illesztés α
szögének függvényében.

b.
a.

d1 α d1 d2

d2 α

5.9. ábra. Diffúzor (a.) és konfúzor (b.)

A felsorolt esetekben a vezeték átmérıje – és ezzel együtt az áramlás sebessége –

megváltozott. Ekkor az 5.4. képletben szereplı v sebesség egyezményesen a veszteséget okozó
szerelvénybıl kilépı fluidum sebessége.
Az áramlás irányát megváltoztató idomok (csıívek, könyökök), a hozamot szabályozó
eszközök (szelepek, csapok, tolózárak), az áramlásba helyezett rácsok és sziták, a csıtoldatok,
diafragmák stb. veszteségi tényezıjét laboratóriumi körülmények között méréssel határozzák meg
(5.11. ábra).
ς -t a hozamnak (vagy az áramlási sebességnek), az adott idom átmérıjének és egyéb
geometriai jellemzıinek (például az irányváltás szöge, az átmérıcsökkenés mértéke,
hozamszabályzó berendezéseknél az keresztmetszet-beszőkítés foka), a hozamelosztó
berendezéseknél a hozamok arányának függvényében táblázatba foglalják vagy grafikusan
ábrázolják. A hozam elosztását vagy hozamok egyesítését létrehozó elágazások veszteségi
tényezıjét az ágakra külön állapítják meg.
A hozam és az áramlási sebesség e diagramokon nem mindig szerepel. A sebesség figyelembe
vétele azért esetleges, mert a hidraulikus berendezéseket rendszerint az érdes turbulencia
tartományában méretezik, ahol ς független a sebességtıl. Az említett méretezési módszert
gazdasági szempontok indokolják: a kisebb átmérık esetében a veszteségek ugyan növekednek, de
a beruházás költsége csökken. A gazdaságos átmérıt a berendezés terezett élettartamára számított
összköltség (ez a beruházás költségének és a mőködtetés költségének összege) minimuma adja.

106
 Tolózár Szelep Pillangószelep

ζ= 3.9 3.4 2.7 2.5 0 0.6

5.10. ábra. Különbözı idomok és szerelvények

ζ
26

hr 24

20
tolózár 16

12

8
Q d 4

0 a/d
a
0 0.2 0.4 0.6 0.8 1.0

5.11. ábra. Súrlódási veszteség meghatározása méréssel (tolózár)

5.4. Gázvezetékek

Az elıbbiekben feltételeztük, hogy a vezetékben áramló közeg tulajdonságai állandóak, azaz

nem változnak a vezeték mentén. E hipotézisnek a helyessége folyadékok esetén könnyen belátható,
hiszen a folyadékok gyakorlatilag összenyomhatatlanok és a gyakorlati esetek többségében a
hımérsékletük sem változik az áramlás során (a hımérséklet növekedése a sőrőség és a viszkozitás
csökkenését eredményezi, mindkét mennyiség szerepel a veszteségek kiszámításában).
A közeg tulajdonságainak állandóságát az egyébként összenyomható gázok esetében is
elfogadják amennyiben a vezetékben a nyomás, illetve a sőrőség változása nem túl jelentıs: a
szakirodalom a megengedhetı változás felsı határértékét 2...10 % -ban állapítja meg; minél
nagyobb e változás, annál nagyobbak lesznek a számítási hibák is.
A közeg (gáz) jelentısebb állapotváltozását már nem lehet figyelmen kívül hagyni,
szükségessé válik tehát a kompresszibilis fluidum áramlására vonatkozó összefüggések felírása.

107
Tekintsünk egy állandó keresztmetszető vezetéket, amelyben egy gáz áramlik stacionárius
körülmények között (5.12. ábra). Az átáramló gáz mennyiségét a térfogat megváltozása miatt a Qm
tömeghozammal célszerő megadni. Az áramlás során a gáz nyomása megváltozik és ennek a
változásnak a következı okai lehetnek:
- a szintkülönbség (a helyzeti energia megváltozása), melynek hatása elhanyagolható a gáz
alacsony sőrősége miatt;
- a gáz hımérsékletének megváltozása;
- a viszkozitás miatti nyomásesés (ennek során az áramló gáz energiájának egy része hıvé
alakul át, tehát a gáz hımérséklete megváltozhat).
p1, T1, ρ1 p2, T2, ρ2

Qm
d

dx
x
0 x l

5.12. ábra. Gázvezeték

Amennyiben felírjuk a vezeték dx hosszúságú szakaszában levı gázmennyiség egyensúlyát,

akkor a következı egyenlethez jutunk:
ρ ⋅ v 2 λ ⋅ dx d m ⋅ a
− dp = ⋅ + , (5.22)
2 d A
ahol a jobb oldalon az elsı tag a csısúrlódási miatti veszteség (amelyet a folyadékokra
megállapított képlettel adunk meg), a második tag pedig a dm = ρ ⋅ Qm ⋅ dx / v tömegő gáz
gyorsításához szükséges erıbıl származó nyomásváltozást jelenti; A = π ⋅ d 2 / 4 a vezeték belsı
keresztmetszete. Mivel a gáz sőrősége alacsony, a második tagot el lehet hanyagolni és így a
nyomásváltozást teljes egészében a súrlódási veszteségeknek tulajdoníthatjuk. A mínusz elıjel azért
szükséges, mert a veszteségek a gáz nyomását csökkentik.
A fenti képletben az áramlási sebességet (tulajdonképpen annak a csı keresztmetszetén
számított átlagát) megadhatjuk a tömeghozam segítségével:
Qm
v= , (5.23)
ρ⋅ A
a gázt pedig ideálisnak tekintve sőrőségét a Clapeyron-Mendelejev egyenletbıl a nyomás
függvényében fejezzük ki:
µ
ρ = p⋅ , (5.24)
R ⋅T
ahol T a gáz abszolút hımérséklete, µ a móltömege és R az egyetemes gázállandó. Ezen
észrevételekkel és kifejezésekkel a nyomásváltozást adó reláció a következıképpen alakítható
tovább:
Qm2 ⋅ R ⋅ T λ
−dp = ⋅ ⋅ dx . (5.25)
2 ⋅ p ⋅µ ⋅ A2 d

108
 Ez a képlet a dx hosszúságú szakaszon érvényes. A tagok átrendezése után a vezeték teljes
hosszára vonatkozó képletet az elıbbi integrálásával kapjuk:
p2
Qm2 ⋅ R ⋅ T λ
l
− ∫ p dp = ∫ ⋅ dx , (5.26)
p1 0
2 ⋅µ ⋅ A2 d

ahol p1 a vezeték kezdetén, p2 pedig annak végén mérhetı nyomás. Beláthatjuk, hogy ebben az
integrál-kifejezésben nemcsak a nyomás, hanem a hımérséklet és a λ csısúrlódási tényezı is
változó mennyiség lehet. λ az eddigiek alapján a Reynolds-féle szám és a relatív falérdesség
függvénye, a Reynolds-számot pedig a tömeghozam felhasználásával
v⋅d Q ⋅d Q ⋅d
Re = = m = m (5.27)
ν ρ ⋅ A ⋅ νk A⋅η
formában is kifejezhetjük. Az 1. fejezetben leírtak szerint az η dinamikai viszkozitás a hımérséklet
függvénye, a nyomás változása csak elhanyagolható módon befolyásolja annak nagyságát, tehát az
5.26. egyenlıség jobb oldali integrálja alatti kifejezés csak a hımérséklet szerint változik. Ezen
integrál kiszámításával egy
T
p12 − p22 Qm2 ⋅ R ⋅ l 2
2 ⋅µ ⋅ A2 ⋅ d T∫1
= ⋅ T ⋅ λ (T ) dT (5.28)
2

kifejezéshez jutunk. Ha azonban elfogadjuk azt a hipotézist, mi szerint az állandó átmérıjő vezeték
mentén a hımérséklet lineárisan változik és λ egy átlagokkal számolt értékével helyettesíthetı,
akkor egy egyszerőbb egyenlethez jutunk:
p12 − p22 Q2 ⋅ R ⋅ l T +T
= m 2 ⋅λ⋅ 1 2 (5.29)
2 2 ⋅µ ⋅ A ⋅ d 2

( λ -t, jobban mondva a hozzá vezetı 5.27. Reynolds-számot a hımérséklet (T1 + T2 ) / 2 átlagával
számoljuk). A jobb oldalon a számlálót és a nevezıt egyaránt ρ12 -tel beszorozva:

p12 − p22 Qm2 ⋅ R ⋅ l T1 + T2 ρ12

= ⋅ λ ⋅ ⋅ 2, (5.30)
2 2 ⋅µ ⋅ A2 ⋅ d 2 ρ1
az 5.23. és az 5.24. relációk felhasználásával pedig:
p12 − p22 l v2 T + T
= λ ⋅ ⋅ρ1 ⋅ 1 ⋅ 1 2 , (5.31)
2 ⋅ p1 d 2 2 ⋅ T1
mely összefüggéssel tehát a nyomásesés meghatározható.
A gyakorlatban a hımérsékletet jó közelítéssel állandónak tekintik, hiszen a csıfalon
keresztül történı hıátadással az áramló gáz leadja a súrlódás miatt termelıdı hıt. Ekkor a
Reynolds-szám és λ is a vezeték mentén gyakorlatilag állandó értékkel szerepel, az elıbbi egyenlet
pedig tovább egyszerősödik:
p12 − p22 l v12
= λ ⋅ ⋅ρ1 ⋅ . (5.32)
2 ⋅ p1 d 2
Ezen elméletileg levezetett képlethez hasonló a gázvezetékek méretezésére javasolt fél-
empirikus Renouard-képlet:

109
 p12 − p22 = k ⋅ δ ⋅ l ⋅ QV1.82 ⋅ d −4.82 , (5.33)

ahol δ = ρ gáz / ρlevegı a gáznak a standardállapotú levegıhöz viszonyított relatív sőrősége, QV a gáz
standardállapotra átszámított térfogathozama, k pedig a használt mértékegységektıl (valamint a
gáz és a vezeték minıségétıl és a hımérséklettıl) függı együttható.
Ugyancsak az elméleti képlethez hasonló a hazai gyakorlatban használt formula:

( p12 − p22 ) ⋅ d 5
QV = 4.191 ⋅ , (5.34)
T ⋅l ⋅δ⋅λ
ahol a standardállapoton a nyomás p = 1 atm = 0.1013 MPa és a hımérséklet t = 15 °C
( T = 288.15 K ) értékét értjük. A hozamot m / h -ban, a nyomást bárban, az átmérıt centiméterben,
3

a hımérsékletet Kelvinben, a vezeték hosszát pedig kilométerben kell megadnunk. λ -t a

Colebrook-White összefüggéssel számoljuk.

5.5. Csatornák

A csatornákban a folyadék áramlása nyílt, szabad felszínő, a felszín felett rendszerint levegı
van. A csatornák lehetnek nyitottak vagy zártak. Csatornának tekintjük azokat a csöveket is,
amelyeket az áramló folyadék ugyan teljesen kitölt, de a keresztmetszet legmagasabb pontjában a
relatív hidrosztatikai nyomás zéró (amikor a keresztmetszet éppen megtelik, tehát az áramlás nem a
nyomáskülönbség következménye).
A csatornákban a nedvesített kerület a fent említett kivételtıl eltekintve kisebb, mint a
nedvesített keresztmetszet kerülete (5.3. ábra).
Az áramló folyadék nemcsak a csatorna falaival, hanem a felszín feletti levegıvel (vagy
egyéb gázzal) is érintkezik: nyugvó légkörben az áramló folyadék a felszín feletti levegıt is
magával ragadja, áramlási sebességük a folyadék felszínén azonos lesz. A jelenség kölcsönös: a
szabad felszín felett áramló levegı befolyásolhatja a folyadékáramot, így az nyugvó folyadékban is
áramlatot gerjeszthet. A lejátszódó folyamat tehát meglehetısen bonyolult, de a számításokban a
felszín feletti gáz hatásától rendszerint eltekintünk.
A csatornák méretezésének esetében nem a hidraulikai veszteség meghatározása, hanem az
adott dıléső és keresztmetszető csatornában áramló hozam vagy az áramlási sebesség kiszámítása
az elsıdleges cél. E feladatokban a zárt vezetékekkel szemben a nedvesített keresztmetszet a hozam
függvénye.
A legegyszerőbb stacionárius áramlás esetében egy állandó dıléső és keresztmetszető a
csatorna hossza mentén a folyadék mélysége is állandó lesz, tehát a szabad felszín dılése a csatorna
dılésével azonos. Ez esetben az áramlás sebessége a csatorna hosszában nem változik, ezt a típusú
áramlást egyenletesnek mondják (ellentétes esetben a mozgás változó).
A szintkülönbséget és az átlagos áramlási sebességet most is a Darcy-Weissbach képlet köti
össze, ahol a d átmérıt a hidraulikus sugár kétszeresével kell helyettesítenünk. A gyakorlatban
azonban egy másikfajta képlet használata terjedt el, ez pedig a Chézy-formula:

v = C⋅ R⋅J , (5.35)
ahol az ismert jelölések mellett a C Chézy-együttható szerepel. A képletet szemrevéve azonnal
megállapíthatjuk, hogy C , λ -tól eltérıen, nem egy dimenzió nélküli szám.
Ismervén a J hidraulikus gradiens és a hr szintkülönbség közötti

hr = J ⋅ l (5.36)

110
összefüggést, a Chézy-képletbıl a
1 l 2
hr = ⋅ ⋅v (5.37)
C2 R
relációhoz jutunk, amelyet a Darcy-Weissbach képlettel egybevetve (ahol d = 2 ⋅ R ) megállapítható
a C és a λ mennyiségek közötti kapcsolat:

g
C = 2⋅ . (5.38)
λ
A Chézy-együttható meghatározására több képlet is létezik, a legelterjedtebb a Manning-
formula:
1 y
C= ⋅R , (5.39)
n
ahol a hatványkitevı y = 1 / 6 . A képletben szereplı n a csatorna érdességi együtthatója, amely egy
kísérletileg meghatározott érték, nagysága a használt mértékegységektıl is függ.
A Manning-képlet és annak korrigált formái csak a turbulens áramlásokra igazak. Kevésbé
ismert, de általánosabb és pontosabb a Powel-formula, mely a Colebrook-White formulához
hasonlóan szintén egy implicit egyenlet:
∆ C 
C = −23 ⋅ lg  + . (5.40)
 R 3.3 ⋅ Re 
Itt ∆ a csatorna falának érdessége (az egyenetlenségek átlagos magassága). Ez a képlet ebben
a formában általános érvényő, de tulajdonképpen csak félérdes csatornákra javasolják.
Hidraulikailag sima falak esetében az összeg elsı tagját, míg hidraulikailag érdes falak esetében a
második tagját hagyhatjuk el.
Létezik egy C -t közvetlenül megadó, általános érvényő White-Colebrook képlet is:
6⋅ R
C = 18 ⋅ lg , (5.41)
δ
∆+
7
ahol δ a lamináris alapréteg vastagsága:
12 ⋅ ν k
δ= . (5.42)
g⋅R⋅J

Lamináris áramlás esetében λ -t ugyanúgy állapíthatnánk meg, mint a csövek esetében, majd
a 5.38. képlettel C -t is megkaphatnánk. A gyakorlatban viszont csatornákban lamináris áramlással
csak ritkán találkozunk, a lassú áramlás miatt pedig a szabad felszín ilyenkor közel vízszintes lesz.
A csatorna irányváltásai, keresztmetszet változása, a csatornán elhelyezett mőtárgyak (sziták,
rácsok, szabályzó-szerkezetek) helyi szintkülönbség-eséseket okoznak, melyet – akárcsak a nyomás
alatt mőködı vezetékek esetében – empirikus képletekkel vagy mért adatok alapján összeállított
táblázatokkal vagy grafikonokkal lehet megállapítani. A szintkülönbséget a lokális ς ellenállási
tényezıvel is meg lehet adni.
E helyi ellenállások közül különösebb fontossággal bírnak a különbözı mérıbukók és a
Venturi-csatorna, ugyanis a mérhetı szintkülönbségbıl az áramló folyadék hozama közvetlenül
megállapítható.

111
 A Venturi-csatorna (5.13. ábra) egy olyan vízszintes, téglalap keresztmetszető csatorna-
szakasz, melynek keresztmetszete egy adott helyen beszőkül. A szőkületben az áramlási sebesség
megnı és pont úgy, mint a Venturi-csı esetében, a hidrosztatikai nyomás csökkenését tapasztaljuk.
Mivel ez esetben az áramlás szabad felszínő, a nyomáscsökkenést szintváltozásként észleljük. A
∆h szintkülönbséggel a csatorna hozamát egy

Q = µ ⋅ A ⋅ 2 ⋅ g ⋅ ∆h (5.43)

formájú képlet adja, ahol A a duzzasztott oldal felıli nedvesített keresztmetszet, µ pedig a Venturi-
csatorna hozamállandója. Levezetésében a hozamot a keresztmetszet és az átlagos áramlási
sebesség szorzataként számítjuk, mint a szifonok esetében (4.79. összefüggés), mely mennyiséget a
µ tényezıvel korrigálunk.

h1
h2

5.13. ábra. Venturi-csatorna

A bukók az áramlás útjába tett különbözı akadályok, mely felett az áramló folyadék átbukik.
Az akadály formájától függıen több típusukat különböztetjük meg, a mérıbukók azonban az
áramlás útjára merılegesen elhelyezett vékony lapokból állanak (5.14. ábra) – az ilyen típust
élesszélőnek nevezik.

h1 h1 h1 h1

h2 h2 h2 h2

kontrakció kontrakcióval háromszög

nélküli alakú

5.14. ábra. Különbözı típusú élesszélő bukók

A bukó pereme (a bukóél) lehet a bukó alatti folyadékszint (alvízszint) felett vagy alatt, ez
utóbbi esetben a bukó fojtott.
A nem fojtott bukó hozama a bukó feletti folyadékszint (felvízszint) és a bukóél peremének
szintje közötti különbségtıl ( H ) és az átömlés keresztmetszetétıl ( A ) függ. A hozamot adó képlet
a Venturi-csatorna képletével azonos alakú:

112
 Q = µ ⋅ A⋅ 2⋅ g ⋅ H , (5.44)

ahol µ a bukó hozamállandója. E formulát gyakran Poleni - Du Buat képletnek nevezik. A µ

hozamállandót különbözı empirikus összefüggések adják.
Fojtott bukók esetében az alvízszintet is számításba kell venni, éppen ezért hozammérésre a
nem fojtott bukót részesítik elınyben.
H

B(H)

5.15. ábra. Proporcionális bukó nyílása

A hozam képletében az A felületet a H magasság segítségével is kifejezhetjük. Egy téglalap

nyílású bukó esetében így egy olyan összefüggéshez jutunk, mely szerint a hozam H 3/ 2
hatványával arányos. Ez az arányosság a hozam mérésének szempontjából elınytelen, elınyösebb
lenne, ha a hozam a H magassággal egyenes arányban állna, hiszen a hozam nagyságát e magasság
mérésével tudjuk megállapítani:
Q = c⋅ H = µ⋅ A⋅ 2⋅ g ⋅ H (5.45)

(itt c egy arányossági tényezı).

E feltételbıl következik, hogy az A felület H -val kell arányos legyen, innen
megállapíthatjuk, hogy a folyadék felszínén a bukó nyílásának B (H ) szélessége 1 / H -val
arányos. Így egy parabolaívvel lehatárolt felülethez jutunk. A parabolaívet szimmetrikusan
megosztjuk, az így kapott bukót pedig proporcionálisnak vagy lineárisnak nevezzük (5.15. ábra).

5.6. Szivárgás porózus közegekben

A mőszaki gyakorlatban és a természetben gyakran találkozhatunk olyan jelenségekkel,

amidın a folyadékok és gázok egy porózus (szemcsés, likacsos) közegen hatolnak át (5.16. ábra).
Ilyen jelenség játszódik le például a gázok szőrésének folyamatában, amikor port, nedvességet vagy
bizonyos komponenseket kötünk meg egy szőrı segítségével. Hasonló folyamat a víz és a
hidraulikai munkafolyadékok szőréssel történı tisztítása vagy a talajvíz szivárgása.

5.16. ábra. Fluidum szivárgása egy közeg pórusaiban

113
 A pórusos közegen az illetı fluidum át tud hatolni (szivárog), de az egy bizonyos ellenállást
fejt ki az áramlással szemben. Ennek az ellenállásnak, az általa okozott veszteségnek mérésére a
5.17. ábrán látható berendezés szolgál.
A berendezés egy vízszintes csıszakaszból áll, amelyet a tanulmányozott pórusos anyag tölt
ki. A csı két tartály között van, amelyek közül a bal oldaliban a folyadékszint állandó. A pórusos
közegen egy állandó Q hozam szivárog keresztül, amelyet az elfolyócsıre szerelt csap szabályoz.
A kísérlet célja a két tartály közötti H nyomásszint-különbség és a Q hozam közötti összefüggés
tanulmányozása.

túlfolyó
H

porózus közeg
Q
A
betáplálás
L szabályozott elfolyás

5.17. ábra. Darcy kísérlete

A kísérlet eredményei szerint kis szivárgási sebességeknél a

H
J= (5.46)
L
hidraulikus gradiens és a
Q
vs = (5.47)
A
szivárgási sebesség egymással egyenes arányban állanak:
vs = k ⋅ J . (5.48)

A k arányossági tényezı a közeg és az áramló folyadék fizikai tulajdonságaitól egyaránt

függı permeabilitási (vagy szivárgási) együttható, az 5.48. összefüggés pedig Darcy törvénye,
egydimenziós áramlásra megállapított formájában.
A vsz szivárgási sebesség nem a fluidum áramlási sebessége, ugyanis a térfogathozamot az
anyag által részben kitöltött felülettel osztottuk el.
A likacsos közeget jellemzı porozitás (vagy pórusosság) a pórusok térfogatának az anyag
térfogatához viszonyított aránya:
Vp
n= , (5.49)
Vt
amely egy kísérletileg megállapított mennyiség.

114
 A szilárd szemcsék felületén stabilan megkötıdı fluidum miatt a szivárgásban a pórusok
térfogatának csak egy része vesz részt, melyet az effektív porozitás jellemez:
V pe
ne = ≤ n. (5.50)
Vt
Az effektív porozitás ismeretében a fluidum áramlásának valódi sebessége megközelítıleg
vsz
v≈ (5.51)
ne

és mivel ne < 1 , a v áramlási sebesség mindig nagyobb a vsz szivárgási sebességnél. Az áramlási
sebesség az esetek túlnyomó részében igen-igen alacsony, tehát ha a szivárgó fluidum egy
áramvonalára felírnánk a Bernoulli-egyenletet, akkor a kinetikus energiának megfelelı tagot
nyugodtan mellızhetnénk.
Az általánosított Darcy-törvény a fenti hidraulikus gradiens térbeli kifejezésébıl származik:
 ∂H 
vsz = k ⋅  − , (5.52)
 ∂s 
ahol a ds infinitezimális hosszúságú szakasz a szivárgási vonalhoz tartozik. A mínusz elıjel azt
veszi figyelembe, hogy a sebesség a csökkenı gradiens irányába mutat. Mivel a sebességvektor a
szivárgási vonalhoz érintıleges, a fenti összefüggés alapján az általánosított Darcy-törvény
vsz = [k ] ⋅ grad (− H ) (5.53)

lesz, ahol [k ] az arányossági tényezıket magába foglaló permeabilitási mátrix. Darcy törvényének
érvényessége mellett a szivárgás tehát potenciálos.
Ha a porózus közeg permeabilitása irányfüggı (nem izotróp), akkor e mátrixnak hat
egymástól független eleme van (a kettıs indexő tagok páronként egyenlık):
∂H ∂H ∂H
vx = − k x ⋅ − k xy ⋅ − k xz ⋅ ,
∂x ∂y ∂z
∂H ∂H ∂H
v y = − k yx ⋅ − ky ⋅ − k yz ⋅ , (5.54)
∂x ∂y ∂z
∂H ∂H ∂H
vz = − k zx ⋅ − k zy ⋅ − kz ⋅ .
∂x ∂y ∂z
A Darcy-törvény csak a szivárgó newtoni fluidum lamináris áramlásának esetén érvényes,
amelyet a v effektív sebességgel kiszámított Reynolds-szám határoz meg. Turbulens szivárgás
esetén a 5.48. összefüggés helyett a
vsz = k ⋅ J (5.55)
képlet bizonyult helytállónak, tehát a veszteség a sebesség négyzetével arányos – akárcsak a
csıvezetékek esetében.

5.7. A közegellenállás és a határréteg

Az áramló fluidumba helyezett vagy a nyugvó fluidumban mozgó testre a közeg

kétféleképpen hat. A test felületén fellép a fluidum viszkozitásából eredı súrlódási erı (ezt
súrlódási ellenállásnak mondják), de ugyanakkor a közeg nyomásából származó erı is fog hatni

115
reá. Ez utóbbi inkább a test alakjával áll szorosabb összefüggésben, s ezért alakellenállásnak
nevezik.
A test és az áramló fluidum kölcsönhatásából származó erınek két komponensét szokták
megkülönböztetni: a sebességvektorral ellentétes irányba mutató ellenálló erıt és az arra merıleges
irányú komponenst.
A közegnek azt a hatását, amely a test hozzá viszonyított sebességét csökkenteni igyekszik,
közegellenállásnak nevezzük. Amikor a közegellenállást túlnyomó részben a súrlódási ellenállás
teszi ki, akkor az illetı testet áramvonalasnak nevezik.
A sebességvektorra merıleges, felfele irányuló komponens (hidro- vagy aero-) dinamikai
felhajtóerı vagy emelıerı néven ismeretes (ez nem azonos az Archimédesz-féle hidrosztatikai
felhajtóerıvel), illetve, ha az lefele mutat, akkor leszorító erınek nevezik.
Ha néhány hétköznapi példával szeretnénk mindezt szemléltetni, akkor elmondhatjuk, hogy a
közegellenállást bárki észlelheti, ha egy vízzel teli medencében próbál gyalogolni; a szárnyakra
ható felhajtóerıt a repülıgépek, a légterelıkre ható leszorítóerıt pedig a versenyautók hasznosítják.
A jelenség tanulmányozásához tekintsük az 5.18. ábrán látható inkompresszibilis és
súrlódásmentes könnyő fluidum zavartalan párhuzamos áramlásába helyezett testet.
v∞

vk
v∞ v∞
t k

v∞

5.18. ábra. Körüláramlott test

A zavartalan áramlásban, tehát a testtıl nagyon távol, a közeg áramlási sebessége v∞ ,

nyomása pedig p∞ . A test felületének valamely k pontjában a sebességvektor e felülethez
érintıleges lesz, nagyságát pedig jelöljük vk -val. E pontban a nyomás pk .
A Bernoulli-egyenletet a k ponton átmenı áramvonalra felírva a felsorolt feltételek mellet a
következı relációhoz jutunk:
p∞ v ∞2 pk v k2
+ = + . (5.56)
γ 2⋅ g γ 2⋅ g
A t torlópontban a sebesség zéró, a hidrosztatikai nyomás itt éri el legnagyobb értékét. Az
általános helyzető k pontban csupán a Bernoulli-egyenletbıl vk és pk nem határozható meg, azt
viszont már most megállapíthatjuk, hogy a test felületén a hidrosztatikai nyomás az áramlási
sebesség függvénye lesz.
A testre ható erıt egy áramcsıre felírt impulzustétellel határozzuk meg. Az áramcsı felületét
párhuzamos áramvonalak alkotják. A tanulmányozott test az áramcsı belsejében van, felülete része
az áramcsı határfelületének. Mivel az áramcsı két végén a sebesség egyaránt v∞ és a nyomás p∞ ,
az impulzustételbıl az fog következni, hogy az inkompresszibilis közeg súrlódásmentes áramlásába
helyezett testre nem hat semmiféle erı – ez a megállapítás a d'Alambert-féle paradoxon.
A valóságos áramlások esetében a viszkozitás miatt a test közelében levı áramvonalak
mentén az 5.56. Bernoulli-összeg csökken, minek következtében a tekintett áramcsı kijáratánál a
sebesség és elvileg a nyomás is különbözni fog a v∞ , illetve a p∞ értékektıl, más szavakkal egy
áramlási nyom keletkezik. A nyomás változása azonban elegendıen nagy szabad áramlási

116
keresztmetszet mellett elhanyagolható, így a test hatása csak az áramlási sebesség megváltozásában
fog megnyilvánulni. Az impulzustételbıl következıen ekkor a test egységnyi vastagságú
keresztmetszetére a
Fk = ρ ⋅ v∞ ⋅ Γ (5.57)
nagyságú erı fog hatni, ahol Γ a sebességvektornak a keresztmetszet körvonalán számított
cirkulációja. Ez a reláció a Zsukovszkij-féle tétel. E számítási eljárás feltételezi, hogy a test körüli
áramlás lamináris. A valóságban ez a feltétel csak igen kicsi áramlási sebességek esetében teljesül.
Nagyobb sebességeknél az áramlás turbulenssé válik, az áramlási nyomot jól elkülönülı örvények
alkotják és a közegellenállás erıteljes növekedését tapasztaljuk.
A jelenséget a test körül kialakuló határréteg viselkedésével magyarázzuk. E határréteg, amint
már említettük, a szilárd felszín közelében mindig lamináris. Közvetlenül a szilárd felszín felett az
áramlási sebesség zéró (a fluidum hozzátapad a felszínhez), az áramlás belseje fele pedig
fokozatosan növekszik. A test áramlásra kifejtett hatása elméletileg csak végtelen nagy távolságban
szőnne meg, gyakorlatilag azonban az a távolság növekedésével rohamosan csökken. Ezért a
határréteg vastagságának azt a δ távolságot értjük, amelyen az áramlási sebesség lényegesen
különbözik a v∞ értéktıl (egyezményesen a határréteg felületén az eltérés 1%).
Nagyobb áramlási sebességek esetében a lamináris határréteg elvékonyodik és felette egy
örvénylı réteg jelenik meg. A végtelen nagy áramlási keresztmetszet esetén az örvénylı réteg
szintén a v∞ sebesség fele vezetı átmenetet alkotja, tehát az szintén a határréteghez tartozik; a
lamináris réteget ekkor viszkózus alaprétegnek nevezik.
A határrétegben áramló fluidum mennyisége az áramlás irányában folyamatosan nı, hiszen a
viszkozitás miatt egyre nagyobb mennyiségő fluidumra hat a szilárd fal fékezı hatása. E jelenség
következményeként a határréteg az áramlás irányában, a torlóponttól kezdve megvastagodik.
A sebesség és a nyomás határrétegbeni változásának elméleti meghatározásakor a 4.44.
Navier-Stokes egyenletekbıl indulunk ki. Két dimenzióra felírva azok:

∂ vx ∂v ∂v 1 ∂ p ν k ∂  ∂ vx ∂ v y   ∂ 2 vx ∂ 2 v x 
+ vx ⋅ x + v y ⋅ x = f x − ⋅ + ⋅ ⋅ + + ν
 k  ⋅ + 2 
,
∂t ∂x ∂y ρ ∂x 3 ∂x  ∂x ∂y   ∂ x 2
∂ y 
(5.58)
∂ vy ∂ vy ∂ vy 1 ∂ p ν k ∂  ∂ vx ∂ v y   ∂ 2 vy ∂ 2 vy 
+ vx ⋅ + vy ⋅ = fy − ⋅ + ⋅ ⋅ + + ν
 k ⋅ +  ,
∂t ∂x ∂y ρ ∂y 3 ∂y  ∂x ∂y   ∂ x 2
∂ y2 
ahol a következı egyszerősítéseket vezethetjük be:
- az áramlást stacionáriusnak tekintjük, ezért az idı szerinti deriváltak eltőnnek;
- eltekintünk a térfogati erıktıl;
- a sőrőséget állandónak tekintjük, emiatt a jobb oldalon a harmadik tag nulla;
- ha az x irány a zavaratlan áramlás irányának felel meg, akkor lamináris áramlást
feltételezve v y deriváltjai elhanyagolhatók;
- a vx sebesség y szerinti változása sokkal erıteljesebb, mint annak x szerinti változása.
Ezekkel az egyszerősítésekkel a lamináris határrétegre felírt egyenletek a következık lesznek:
∂ vx ∂v 1 ∂p ∂ 2 vx
vx ⋅ + vy ⋅ x = − ⋅ + νk ⋅ ,
∂x ∂y ρ ∂x ∂ y2
(5.59)
∂p
= 0.
∂y

117
 A második egyenletbıl levonható az a következtetés, amely szerint a lamináris határréteg
belsejében bármely keresztmetszeten a nyomás a határrétegen kívüli nyomással azonos.
A határrétegen kívül az áramlás súrlódásmentes, tehát ott a Navier-Stokes egyenletek
egyszerősített formáját, a 4.46. Euler-egyenleteket lehet alkalmazni. Mivel ott az áramvonalak
párhuzamosak, a sebesség v y összetevıje zérus, tehát elegendı csak az egy dimenziós formát, az x
irányú vetületre vonatkozó egyenletet felírni (a második egyenletbıl megint csak az következne,
hogy a nyomás y irányában nem változik):

∂ vx ∂v 1 ∂p
+ vx ⋅ x = f x − ⋅ . (5.60)
∂t ∂x ρ ∂x

A vx komponens most v∞ -nel azonos, az elıbbi feltételezésekkel pedig

∂ v∞ 1 ∂p
v∞ ⋅ =− ⋅ . (5.61)
∂x ρ ∂x
Az 5.61. egyenletet (a nyomás deriváltját tartalmazó tagot) az elsı 5.59. egyenletbe
behelyettesítve egy újabb összefüggéshez jutunk:
∂ vx ∂v ∂v ∂ 2 vx
vx ⋅ + v y ⋅ x = v∞ ⋅ ∞ + ν k ⋅ , (5.62)
∂x ∂y ∂x ∂ y2

amely a határréteg-egyenlet (a jobb oldal elsı tagját, ha v∞ állandó, elhagyhatjuk). Mivel az két
ismeretlent tartalmaz ( vx és v y ), megoldásához az összenyomhatatlan fluidumra érvényes
kontinuitási-tételt is fel kell írnunk:
∂ vx ∂ v y
+ = 0. (5.63)
∂x ∂y
Az 5.62. és az 5.63. differenciálegyenletekbıl álló rendszert numerikus eljárásokkal megoldva
a lamináris határréteg áramképét kapjuk (állandó v∞ -re létezik egy analitikus megoldási eljárás is,
amely Blasius nevéhez főzıdik). Amennyiben elfogadjuk, hogy a határréteg felületén a sebesség
1 % eltéréssel közelíti meg a v∞ értéket, akkor az áramképbıl a lamináris határréteg δ vastagságát
a v x ( x, δ) = 0.99 ⋅ v∞ feltételbıl határozhatjuk meg. Az 5.19. ábrán látható síklap esetében ezt a
mennyiséget a

νk
δ( x ) = 5 ⋅ x ⋅ (5.64)
v∞ ⋅ x

függvény formájában kapjuk.

Örvénylı áramlások esetében a Navier-Stokes egyenletek felírásánál már kevesebb
egyszerősítés vezethetı be. Az egyenletrendszer numerikus megoldása ekkor az idıben változó,
instacionárius áramlási képet fogja kirajzolni. Ez a megoldási módszer azonban nehézkes és
pontatlan lehet. Ehelyett egy közelítı eljárás szerint az áramlást inkább kvázistacionáriusnak
tekintjük, az idıbeni átlagokra felírt határréteg-egyenlet jobb oldalát pedig a látszólagos
csúsztatófeszültségeknek megfelelı taggal bıvítjük:
∂ vx ∂ vx ∂ v∞ ∂ 2 v x 1 ∂ τ xy
vx ⋅ + vy ⋅ = v∞ ⋅ + νk ⋅ + ⋅ . (5.65)
∂x ∂y ∂x ∂ y2 ρ ∂ y

118
 E látszólagos csúsztatófeszültség a lokális sebességek idıbeni ingadozásának hatását veszi
figyelembe, meghatározására több modellt is kidolgoztak. Ezek közül ismertebb a klasszikus
Prandtl-modell, mely a gázok viszkozitását okozó molekuláris impulzuscsere analógiáját
alkalmazta. E modell szerint a turbulens határréteget alkotó fluidumrészek egymással ütköznek és
az ütközések alatti impulzuscsere okozza a látszólagos viszkozitást, az abból fakadó
csúsztatófeszültséget pedig
∂ vx
τ xy = ηt ⋅ (5.66)
∂y

formában állapítja meg, ahol ηt a turbulens viszkozitás. A turbulens viszkozitás nem annyira a
fluidum anyagi minıségétıl, mint az áramlási jellemzıitıl függ, meghatározása pedig
kísérletezéssel történik. A tapasztalat szerint a turbulens viszkozitás nagyobb, mint a lamináris.
A turbulens határréteg vastagsága az örvénylı határréteg sebességprofiljából számítható, a
már példaként felhozott síklapra azt a következı képlettel írhatjuk le:

νk
δ( x) = 0.37 ⋅ x ⋅ 5 . (5.67)
v∞ ⋅ x

A határréteg-egyenletek görbült felületek esetében is mindaddig érvényesek maradnak, míg a

határréteg vastagsága a görbületi sugárhoz viszonyítva megfelelıen kicsiny.
Az eddig elmondottak szemléltetéséhez tekintsük azt az egyszerő esetet, amikor az áramlásba
helyezett test egy elhanyagolható vastagságú lemez, mely élével irányul az áramlattal szembe. A
tapasztalat szerint a síklap felszínén az 5.19. ábrán látható áramlási kép alakul ki, melyet az elıbbi
egyenletek kielégítı pontossággal írnak le.

v∞ y v∞ v∞
örvénylı réteg

δ
x
v∞
lamináris átmeneti turbulens

lamináris alapréteg

5.19. ábra. Síklap felületén kialakuló határréteg

A fal felületén az áramlási sebesség nulla ( v x = 0 , v y = 0 ), az 5.59. rendszer elsı

egyenletébıl pedig egy érdekes következtetést szőrhetünk le: e felületen a sebesség y szerinti
változását a második derivált
∂ 2 vx 1 ∂p
= ⋅ (5.68)
∂y 2
νk ⋅ρ ∂ x

119
értéke is jellemzi, tehát amikor a nyomás az áramlás irányában csökken ( ∂ p / ∂ x < 0 ), akkor a
sebességprofil a fal közelében az y tengely felıl nézve konvex (domború), ellentétes esetben, ha a
nyomás növekedik, akkor konkáv azaz homorú. Ez utóbbi esetben, mivel az y = 0 koordinátájú
pontokban a sebesség zéró, az következik, hogy a sebesség a felület közelében negatív is lehet, tehát
a fluidum a fal mentén visszafele áramlik. Ezt a valóságban is megfigyelt jelenséget a határréteg
leválásának nevezik és ez felelıs az áramlási nyom erıs turbulenciájáért.
Legyen az 5.20. ábrán látható görbült felület, mely fölött egy fluidum áramlik. A fal felülete
mentén kialakuló határréteg-áramlás vx sebességprofilját és nyomáseloszlását tanulmányozva a
következıket tapasztaljuk:
- az 1 − 2 szakaszon az áramlás irányában a nyomás csökken, a sebességprofil domború, a
felület fölött a lokális átlagsebességek x irányú vetülete mindenütt pozitív;
- a 2. ponthoz tartozó keresztmetszeten a nyomásnak minimuma van. A sebességprofil itt még
mindig domború és vx mindenütt pozitív, de a fal felületén egy inflexiós pontja van (a második
derivált itt nulla);
- a 2 − 4 szakaszon a nyomás növekedik, a sebességprofil a fal közelében homorú, inflexiós
pontja eltávolodik a faltól;
- a 4. pontban a falon a sebességprofilnak normális irányú érintıje van (az elsı derivált nulla),
itt van a leválás kezdete;
- a 4 − 5 szakaszon a nyomás tovább növekedik, a sebességprofil a fal közelében negatív
értékeket mutat. Itt tehát a fluidum visszafele áramlik és egy nagyobb örvény alakul ki.
A határréteg leválása tehát akkor történik meg, amikor a fal mentén a nyomás növekedik, a
sebesség pedig csökken. A levált határrétegre az 5.62. és az 5.65. egyenletek már nem érvényesek,
mivel a megállapításukkor tett feltételezések már nem helytállóak.

p 2. 3.
1. 4.
5.
p(x) x

∂ p/∂ x <0 =0 >0 >0 >0

∂ vx / ∂ x >0 >0 >0 =0 <0
∂ 2vx / ∂ x 2 <0 =0 >0 >0 >0

5.20. ábra. A határréteg leválása

Az áramlásba helyezett test mögött a határréteg leválásakor egy nagy kiterjedéső örvényzóna
keletkezik, amelyet empirikus relációkkal lehet leírni. Kezdetben, v∞ kisebb értékeinél az áramlási

120
nyom örvényei stabilak, nem változtatják helyzetüket (az 5.21.a. ábrán ezt a jelenséget látjuk egy,
az ábra síkjára merıleges henger körüli áramlás esetében). Nagyobb sebességeknél a test mögötti
örvények periodikusan változtatják a helyüket, a testtıl távolabb az áramlási nyom vonalai
csapkodó mozgást mutatnak (az 5.21.b. ábrán e periodikus változás egy pillanatát látjuk). Még
nagyobb sebességeknél az áramlás a keletkezı örvényeket magával sodorja, ekkor az áramlási
nyomot a leszakadt örvények sorozata fogja alkotni. Ezt a sorozatot Kármán-féle örvénysornak
nevezik (5.21.c. ábra).

a. b.
c.

5.21. ábra. A Kármán-féle örvénysor kialakulása

A körüláramlott testre a fluidum által kifejtett erı a test felületére gyakorolt hidrosztatikai
nyomás és a súrlódás eredıje. Ennek az erınek a kiszámításához tehát a nyomáseloszlás ismerete
szükséges. A nyomáseloszlás tanulmányozásához egy dimenziótlan nyomástényezıt vezettek be,
amelyet az 5.56. Bernoulli-egyenlet alapján a következıképpen írhatunk fel:
2
p − p∞ v 
cp = k = 1 −  k  . (5.69)
0.5 ⋅ ρ ⋅ v∞
2
 v∞ 
Ez az egyenlet csak az ideális folyadék áramlásakor érvényes. Az áramlásba helyezett
hengerre például az 5.22. ábrán látható eloszlásokat tapasztaljuk ( α a kerületi pont központi szöge,
zérus értéke a torlópontnak felel meg). Mint a grafikonokból is kitőnik, a valódi nyomáseloszlás
erısen különbözik az ideálistól. A legfontosabb észrevétel az, hogy a valódi nyomáseloszlás nem
szimmetrikus, tehát a hengerre egy erı fog hatni (az ideális eloszlás szimmetrikus, tehát a
nyomásból származó erık eredıje zérus).
cp
1 ideális

0
L turbulens

L
-1 lamináris
M

-2
T
M
-3 α
0 90° 180°

5.22. ábra. A nyomástényezı egy henger félkerületén

121
 A görbék minimumpontja ( M ) a felületen mérhetı nyomás legkisebb értékének felel meg. A
növekvı ágak görbülete egy bizonyos L pontban megváltozik, ott következik be a határréteg
leválása. A leválási pont elıtt a valódi görbe alakja követi az ideálisét, a kettı közötti különbséget a
súrlódási erık okozzák. A leválási pont elıtti szakaszon a határréteg a Reynolds-szám egy bizonyos
kritikus értéke felett válik turbulenssé (ez a T pontban következik be).
Következtetésként kijelenthetjük, hogy a nyomáseloszlás az áramlás jellegétıl (a Reynolds-
számtól, amelyet a határréteg δ vastagságával számolunk) függ, a lamináris határréteg pedig
hamarabb válik le (korábban tér el az ideális görbe alakjától), mint a turbulens.
Azt a tényt, hogy a turbulens határréteg késıbb válik le annak tulajdonítják, hogy annak
vastagsága jóval kisebb a lamináris határrétegénél (a sebességprofil sokkal meredekebben
növekszik, ahogyan azt a vezetékek esetében is tapasztaltuk).
Mivel a turbulens viszkozitás nagyobb, mint a lamináris, az átmenet (a T pont) helyének a
közegellenállás csökkentésének szempontjából döntı szerepe van, így a repülıgép-szárnyak
keresztmetszetét igyekeznek úgy megválasztani, hogy ez a pont minél hátrébb legyen.
A közegellenállást (az áramló fluidum által a testre gyakorolt erıt) a tapasztalati
ρ
Fe = ce ⋅ ⋅ v∞2 ⋅ A (5.70)
2
képlettel lehet meghatározni, ahol ρ a fluidum sőrősége, A a test homlokfelülete (az áramlás
irányára merıleges keresztmetszete), ce pedig a test ellenállástényezıje. Ezt a képletet egyébként
néhány igen egyszerő esetben elméleti úton is le lehet vezetni, egyébként ce értékét csak méréssel
lehet meghatározni. Mivel a viszkozitás és a nyomástényezı az áramlás jellegétıl is függ, végsı
soron az ellenállástényezı is a Reynolds-szám függvénye lesz.
Az 5.23. ábra ezt a függıséget egy sima felülető, nagyon hosszú henger esetében mutatja be.
Az ábrázolt görbe elsı szakasza, ahol Re < 1 , lineáris változást mutat, mely jelenséget elméletileg a
lamináris áramlásra érvényes Navier-Stokes egyenletbıl következtethetünk ki. A görbe e szakaszán
tehát az ellenállástényezı a sebességgel fordítottan arányos, az 5.70. egyenletbıl pedig az
következik hogy a közegellenállás ebben az esetben a v∞ sebességgel egyenes arányban áll. Éppen
ezért lamináris áramlás esetén az 5.70. egyenlet helyett gyakran egy
Fe = k e ⋅ η ⋅ v∞ ⋅ A (5.71)

alakú egyenletet használnak, ahol η a fluidum dinamikai viszkozitása, ke pedig a test alakjától
függı alaktényezı ( ce -t az 5.70. képletben Reynolds-szám és egy konstans segítségével fejezzük ki,
innen kapjuk az 5.71. formát).
lg ce
104
103
102
10
1
10-1
lg Re
10-2
10-3 10-2 10-1 1 10 102 103 104 105 106 107

5.23. ábra. Az ellenállástényezı egy sima henger esetében

122
 Nagyobb Reynolds-számoknál egy átmeneti szakaszon a grafikon görbültté, majd közel
vízszintessé válik. E megközelítıleg vízszintes szakaszon az ellenállástényezı inkább csak a test
felületének minıségétıl függ, a közegellenállás pedig az 5.70. képlet szerint a sebesség négyzetével
fog növekedni.
A Reynolds-szám 105 értéke felett a grafikon lépcsıszerő csökkenést mutat. Ennek
magyarázata az, hogy abban a pontban a határréteg hirtelen turbulenssé válik és annak jobb
tapadása miatt a leválási pont hátrább csúszik.
Szögletes, élekkel-sarkokkal rendelkezı testek esetében a határréteg leválása intenzívebbé
válik. Az ilyen testek közegellenállásában a viszkózus erık elhanyagolható részesedésőek, az
ellenállástényezı pedig nem függ a Reynolds-számtól. Az 5.1. táblázat az ellenállástényezı néhány
jellemzı értékét mutatja be, az áramlás iránya felülrıl lefele mutat.
A gömb alakú test egyszerő geometriája miatt az elméleti tanulmányok egyik legfontosabb
tárgya, de emellett gyakorlati fontossággal is bír, mivel például a különféle közegekben lebegı apró
szemcséket is gömb alakúnak tekintjük. Lamináris áramláskor ( Re < 1 ) a gömbre ható
közegellenállásra levezetett Stokes-képlet a következı:
Fe = 6 ⋅ π ⋅ η ⋅ r ⋅ v∞ , (5.72)

ahol r a gömb sugara (ekkor ce = 24 / Re ). Nagyobb Reynolds-számok esetében empirikus

képleteket használnak, így például, ha Re ≤ 500 , akkor a gömb ellenállástényezıre például a
24
ce = ⋅ (1 + 0.15 ⋅ Re 0.687 ) (5.73)
Re
képletet használhatjuk, e tartomány fölött pedig a táblázatban szereplı 0.44-es érték érvényes. A
Reynolds-szám 105 értéke fölött ce újból módosul, hirtelen 0.1 körüli értékre csökken, majd lassan
emelkedni kezd.

sík téglalap sík körlap kúp gömb konvex konkáv áramvona-

félgömb félgömb las test
a/b = 1 1.10
a/b = 2 1.15
a/b = 4 1.19
a/b = 10 1.29
1 0.4 0.44 0.3 1.2 0.04
a/b = 18 1.40
a/b = ∞ 2.01

5.1. táblázat. Az ellenállástényezı néhány jellemzı értéke

Amennyiben a test az áramlás irányához viszonyítva aszimmetrikus (amilyen például egy

repülıgépszárny), akkor a nyomáseloszlást is aszimmetrikusnak találjuk. Az 5.24. ábra a
nyomáseloszlást jellemzı tényezıt egy szárnyprofil két oldalán ábrázolja. Mint látható, a szárny
domború oldalán a nyomás lecsökken (ott az áramlási sebesség megnövekedik), a homorú oldalán
pedig megnövekszik (ott az áramlási sebesség lecsökken), rezultánsának pedig egy felfele irányuló
vetülete is van.

123
 szívott oldal

cp
1
nyomott oldal
0

-1

-2 szívott oldal

-3

5.24. ábra. A nyomástényezı egy szárnyprofil keresztmetszetén

A test körül kialakuló áramlás aszimmetriája miatt az áramló fluidum által a testre gyakorolt
erınek egy, az áramlásra merıleges F f komponense is megjelenik. Ezt a komponenst, akárcsak az
ellenállóerıt, egy 5.70. alakú egyenlettel fejezzük ki:
ρ
F f = c f ⋅ ⋅ v∞2 ⋅ A , (5.74)
2
ahol a c f felhajtóerı-tényezıt kísérletezéssel lehet megállapítani. Megjegyzendı, hogy egy
ugyanilyen összefüggés adja a közegellenállási erı nyomatékát is (egy újabb cm nyomatéki tényezı
felhasználásával), melyet általában a belépési torlópontra vonatkoztatnak. E nyomaték segítségével
meghatározhatjuk az említett erı támadásvonalának helyzetét is.

cf ce cf
1.4 0.28 1.4 18°
15°
1.2 0.24 1.2 12°
Ff β F
1.0 0.2 1.0
cf 9°
0.8 0.16 0.8
6°
0.6 0.12 0.6
v∞ Fe 3°
α 0.4 0.08 0.4 0°
0.2 0.04 0.2 -3°
ce
0 0 0 -6° ce
-10° -5° 0° 5° 10° 15° 0 0.1 0.2
α

5.25. ábra. A felhajtóerı és az ellenállóerı függése az állásszögtıl

Az ellenállóerı és a felhajtóerı a test helyzetétıl, például a szárnysíknak az áramlásirányával

bezárt α állásszögétıl is függenek. Nemcsak a felsorolt tényezık, hanem a képletekben használt A
homlokfelület nagysága is változik α -val. Ezen okok miatt a homlokfelületet gyakran valamilyen
jellemzı keresztmetszettel helyettesítik (például a szárny szélességének és hosszúságának
szorzatával), a dılésszög hatását pedig a ce , c f és a cm tényezıkbe foglalják bele (azokat α
függvényeiként adják meg). Az 5.25. ábrán e függıséget láthatjuk, kétfajta ábrázolási módban
megjelenítve.
Észrevehetjük, hogy ce és c f görbéi nem egyszerre változnak, arányuk α -tól függ:

124
 Fe c
ε (α ) = = e = tg β . (5.75)
Ff c f

Ezt az arányt siklószámnak nevezik, ugyanis a lesikló vitorlázó repülıgép vízszintessel bezárt szöge
az elıbbi képletben szereplı β -val azonos. A jobboldali „polárdiagram” haszna az optimális α
szög meghatározásában jut szerephez: ezt a szöget a diagramnak koordinátarendszerbıl húzott
érintıje adja, ugyanis ott kapjuk a legkisebb ε arányt.

5.8. Nem permanens áramlások

A gyakorlatban számos olyan esettel találkozhatunk, amikor az áramlás idıben változó képet
mutat: bizonyos folyamatok, mint például egy szivattyú megindítása vagy leállása a vezetékekben
nyomás- és hozamingadozást idéz elı, egy zsilip megnyitása egy hullámot indít el a csatornán, a
folyadék felszíne felett áramló levegı hullámokat gerjeszt és így tovább.
A lejátszódó jelenségek gyakran igen bonyolultak, ezért számszerő kifejezésük sokszor csak
modell-kísérletek vagy mérések alapján megállapított empirikus képletekkel, közelítı eljárásokkal
történhet. A továbbiakban példaként két egyszerő esetet ismerhetünk meg és egy egyszerő
modellezési lehetıséggel (analógiával) foglalkozunk.

5.8.1. Folyadéklengés egy U-csıben

Tekintsük az 5.26. ábrán látható, állandó keresztmetszető, mindkét végén nyitott U alakú
csövet, amelyben egy bizonyos γ sőrőségő folyadék van. Kezdetben a folyadékszint a két ágban
nem azonos, de a folyadék nyugalomban van. E szintkülönbség hatására a magára hagyott folyadék
oszcillálni kezd. A folyadékfelszínnek az egyensúlyi szinthez viszonyított eltérését z -vel jelöljük.
A jelenség tanulmányozása végett, feltételezvén, hogy a folyadék áramlása súrlódásmentes,
Bernoulli képletét a folyadék két ágban levı felszínére a következıképpen írjuk fel:
v12 pa v 22 p l dv
+ + z1 = + a + z2 + ⋅ . (5.76)
2⋅ g γ 2⋅ g γ g dt
A fenti egyenletben az utolsó tag a folyadék tehetetlenségének felel meg, mely az általános
Bernoulli-egyenlet elsı integráljának g -vel való elosztásából ered. l a folyadékoszlop hossza (a
meghajlított csıben).

2 2
z
–z
1 1

z2
l
z1

5.26. ábra. Folyadéklengés

A folyadék sebessége a két szárban azonos ( v1 = v 2 = v ), a szintek különbsége pedig

125
 z 2 − z1 = 2 ⋅ z . (5.77)
A folyadék áramlási sebességét a szintkülönbség idıbeli változásaként adhatjuk meg:
dz
v= . (5.78)
dt
Ezekkel az észrevételekkel az 5.76. reláció a következıképen egyszerősödik:
dz 2 2 ⋅ g
+ ⋅z =0 (5.79)
d 2t l
mely a folyadék lengésének mozgásegyenlete, egy lineáris másodrendő differenciálegyenlet.
E differenciálegyenlet megoldásakor e k ⋅t formájú gyököket keresünk, amellyel az egyenlet
karakterisztikus egyenlete
2⋅ g
k2 + =0 (5.80)
l
lesz. A karakterisztikus egyenlet két gyöke

2⋅g
k1, 2 = ±i ⋅ , (5.81)
l
amelyekkel a mozgásegyenlet megoldása
 2⋅ g   2⋅ g 
z = C1 ⋅ cos  t ⋅  + C 2 ⋅ sin  t ⋅
 

 (5.82)
 l   l 
lesz.
A két konstans ( C1 és C2 ) meghatározása a

 dz 
z t =0 = Z ,   = 0 (5.83)
 dt  t = 0
kezdeti feltételek alapján történik, ahol Z a kezdeti kitérés (a folyadék kezdetben nyugalomban
volt, de az egyik szárban a folyadékszint 2 ⋅ Z -vel volt magasabban a másik ágban levı szint felett).
A meghatározott konstansokkal a mozgásegyenlet végleges formája
 2⋅ g 
z = Z ⋅ cos  t ⋅ 
 (5.84)
 l 
lesz. Eszerint az ideális folyadék mozgása egy harmonikus rezgımozgás lesz, melynek amplitúdója
Z , kezdeti fázisa zéró és körfrekvenciája (más néven szögsebessége vagy pulzációja)

2⋅ g
ω= . (5.85)
l
Innen a rezgés egyéb karakterisztikus mennyiségei is meghatározhatók, frekvenciája:

ω 1 2⋅ g
f = = ⋅ , (5.86)
2⋅π 2⋅π l
periódusa pedig az utóbbi mennyiség reciproka:

126
 1
T= . (5.87)
f
A valódi folyadék lengésének tanulmányozásakor figyelembe kell vennünk a viszkozitás
hatását is. Ekkor az 5.76. egyenlet jobb oldalához hozzá kell adnunk a hidraulikai veszteséget
jelentı tagot:
v12 p v2 p l dv l v2
+ a + z1 = 2 + a + z 2 + ⋅ + λ ⋅ ⋅ , (5.88)
2⋅ g γ 2⋅ g γ g dt d 2⋅ g
ahol d az U alakú csı átmérıje. Feltételezvén, hogy lengés közben az áramlás lamináris, a
csısúrlódási tényezıt a Poiseuille-képlettel lehet számítani:
64 64 ⋅ ν k
λ= = , (5.89)
Re v⋅d
ahol v = v1 = v 2 .
Egyszerősítés után Bernoulli egyenlete a
dz 2 32 ⋅ ν k 2 ⋅ g
+ + ⋅z =0 (5.90)
d 2t d2 l
mozgásegyenlethez vezet, amelyet az elıbbiekhez hasonló módon oldunk meg. A
differenciálegyenlet megoldása
 2 ⋅ g  16 ⋅ ν k  
2

z = Z ⋅ exp (−16 ⋅ ν k ⋅ t / d 2 ) ⋅ cos t ⋅ −   (5.91)

 l  d2  
 
lesz, mely egy csillapított harmonikus rezgımozgást ír le. A rezgés frekvenciája most is állandó, de
amplitúdója exponenciálisan csökken a zéró fele. A csillapított rezgés ω körfrekvenciáját most az
2
2 ⋅ g  16 ⋅ ν k 
ω= − 2
 (5.92)
l  d 
mennyiség adja, mely kisebb, mint a csillapítatlan rezgés körfrekvenciája. Megjegyzendı, hogy ha a
csillapítást okozó tag elég nagy (szők csı, viszkózus folyadék), akkor a mozgás aperiodikus lesz.

5.8.2. Hidraulikus vezetékekben fellépı átmeneti jelenségek

A hidraulikus berendezések számításánál az állandósult üzemállapot mellett figyelembe kell
venni az átmeneti jelenségek hatását is: ilyen gyorsan lezajló jelenségek lépnek fel az indításnál,
leállásnál, ugrásszerő terhelésváltozásnál és így tovább. Elméletileg az átmeneti jelenségek hatása
csak végtelen hosszú idı után, aszimptotikusan tőnne el, gyakorlatilag azonban az állandósult
állapot rövid idı alatt beáll. E jelenségek alatt megjelenı nyomáscsúcsok többszörösen
meghaladhatják az állandósult állapot alatt mérhetı üzemi nyomást. Éppen ezért a méretezésnél az
átmeneti jelenségek alatt fellépı maximális nyomás értékét is szem elıtt kell tartani, illetve olyan
mőszaki megoldásokat kell alkalmazni, melyek ezeket a nyomáscsúcsokat hatásosan csillapítják.
Az átmeneti jelenségek közül legkorábban a vezetékekben fellépı vízütés (vízkalapács)
jelenségét tanulmányozták. E jelenség egy olyan vezetékben lép fel, amelyben víz vagy bármilyen
fluidum áramlik egy bizonyos v sebességgel. Tegyük fel, hogy a vezetéket egy olyan tartályból
tápláljuk, amelyben a vízszint állandó. Ha az áramlás útjába hirtelen valamilyen akadály kerül
(például elzárunk egy szelepet), akkor az akadály két oldalán jelentıs nyomásingadozást

127
észlelhetünk. Az akadály az áramló víz mozgását lefékezi, ezáltal kinetikus energiája potenciális
energiává alakul át. Az akadály elıtti a folyadékmennyiség mint egy rugó összenyomódik, nyomása
pedig megnövekszik. A mozgás csak akkor áll meg, amikor a mozgási energia teljes egészében
potenciális energiává alakul át – ekkor lép fel a nyomás maximuma. Ezután a jelenségek fordított
irányban zajlanak le: az akadály felett az összenyomott folyadék, mint a szabadon hagyott rugó
kiterjeszkedik, így potenciális energiája ismét kinetikus energiává alakul vissza. A távolodó
folyadék nyomán az akadály felett a nyomás fokozatosan csökken, akár vákuum is létrejöhet. A
nyomáscsökkenés a fordított irányú áramlást fékezi, majd egy idı után meg is állítja, ekkorra a
kinetikus energia ismét potenciális energiává alakul át. Amikor a folyadék távolodása megáll, az
akadály felett a nyomás eléri a legkisebb értékét, a lecsökkent nyomás miatt pedig a víz áramlási
iránya megfordul, az ismét az akadály fele kezd mozogni. A jelenség tehát periodikusan ismétlıdik,
a csısúrlódás miatt azonban a mechanikai összenergia fokozatosan csökkenni fog (5.27. ábra). Az
akadály után levı csıszakaszon ugyanezek a jelenségek lépnek fel, fél periódusnyi eltolódással.
A jelenség analitikus tárgyalásához egy folyadékrész mozgásegyenletét kell felírnunk. Ezt az
egyenletet az adott részre ható erık dinamikus egyensúlyának felírásával kapjuk (5.28. ábra):
m⋅a = ∑F . (5.93)

Mivel a mozgás egy egyenes csıszakaszon történik, a folyadékrész gyorsulását az

dv ∂ v ∂ v dx ∂ v
ax = = + ⋅ ≈ (5.94)
dt ∂ t ∂ x dt ∂ t
vetülettel is megadhatjuk, az pedig jó közelítéssel a lokális gyorsulással egyenlı, mivel a sebesség
térbeli változását az idıbeli változása mellett elhanyagolhatjuk.
A folyadékrészre ható külsı erık a folyadékrész saját súlya (ennek nincs vízszintes vetülete),
a viszkozitásból származó súrlódási erık (ezeket most elhanyagolunk) és a csı keresztmetszetén
ható hidrosztatikai erı. Tegyük fel, hogy az akadály felıli oldalon a nyomás
∂p
p' = p + ⋅ dx , (5.95)
∂x
ahol p a térfogatelem tartály felıli oldalán levı nyomás.

5.27. ábra. Vízütés

Ekkor a folyadékrészre ható x irányú erı a hidrosztatikai erık eredıje lesz:

 ∂p  ∂p
Fx = A ⋅  p + ⋅ dx  − A ⋅ p = A ⋅ ⋅ dx , (5.96)
 ∂x  ∂x

128
ahol A -val a csı keresztmetszetét jelöltük.

dx
p 0, v = 0 x

p, v p', v'

5.28. ábra. A folyadékrész mozgása

A tekintett folyadékrész tömege:

m = ρ ⋅ A ⋅ dx . (5.97)
Az így megállapított mennyiségekkel a mozgásegyenletet
∂v ∂p
ρ ⋅ A ⋅ dx ⋅ = A⋅ ⋅ dx (5.98)
∂t ∂x
formában írhatjuk fel, ahonnan egyszerősítés után a következı egyenlethez jutunk:
∂v 1 ∂ p
= ⋅ . (5.99)
∂t ρ ∂ x
A mozgásegyenletben tehát két ismeretlen függvény is szerepel, a v lokális sebesség és a p
hidrosztatikai nyomás. A megoldhatóság érdekében e két mennyiség között egy újabb összefüggést
is meg kell állapítani, ezt pedig a folytonossági tétel alkalmazásával kapjuk.
A folytonossági egyenletet egy dx hosszúságú vezetékszakaszra írjuk fel. E szakaszon a
tömeg változását tulajdonképpen két jelenségnek tulajdoníthatjuk: a nyomás növekedése a folyadék
sőrőségét megnövelve fajlagos térfogatának csökkenést idézi elı, ugyanakkor a nyomás növekedése
csı tágulásához vezet s emiatt a dx hosszú vezeték belsı térfogata is megnı. Egyszerősítésként
tegyük fel, hogy a csı merev, tehát átmérıje nem változik, és ekkor a térfogatváltozást egyedül a
sőrőség megváltozása okozza. E mennyiséget a tekintett csıszakaszba be - és kilépı tömeghozamok
különbsége adja. Ez a mennyiség egy plusz
dV = (Qbe − Qki ) ⋅ dt (5.100)
térfogatú kezdeti állapotú folyadék elraktározását jelenti. E térfogathozamokat a sebességekkel
kifejezvén:
 ∂v   ∂v
dV = A ⋅ (v'−v) ⋅ dt = A ⋅  v + ⋅ dx  − v  ⋅ dt = A ⋅ ⋅ dx ⋅ dt . (5.101)
  ∂ x   ∂ x

E térfogatkülönbség a folyadék összenyomásának következtében létrejött

1 1
dV = − ⋅ V ⋅ dp = − ⋅ A ⋅ dx ⋅ dp (5.102)
ε ε

129
hiányt pótolja, ahol ε -t jó közelítéssel az adiabatikus térfogati rugalmassági modulusznak vehetjük.
A két utolsó egyenletet egybevetve a folytonossági egyenlet
∂ v 1 dp
= ⋅ , (5.103)
∂ x ε dt
lesz, mely egy újabb összefüggés v és p között.
Az 5.99. és az 5.103. differenciálegyenletekbıl álló rendszer megoldásához kezdeti- és
peremfeltételeket kell elıírnunk. A kezdetben a folyadék egyenletes v0 sebességgel áramolt, a
nyomás pedig a csı hosszán mindenütt p0 volt (a súrlódási veszteségeket elhanyagoltuk):

t = 0 : v = v0 , p = p0 . (5.104)
Peremfeltételként megállapíthatjuk, hogy a vezeték elzárása után az akadály
keresztmetszetében a sebesség mindig zéró, a tartály felıli végen pedig a nyomás mindig p0 :

x = 0: p = p0 ,
(5.105)
x = l : v = 0.
A két differenciálegyenlet továbbderiválva két különálló egyenlethez jutunk:
∂2 p ρ ∂2 p
= ⋅ , (5.106)
∂ x2 ε ∂ t 2

∂ 2v ρ ∂ 2v
= ⋅ , (5.107)
∂ x2 ε ∂ t 2
amelyek a lökéshullám terjedésének egyenletei (a síkhullám egyenletérıl van szó) és amelyeket a
szokásos eljárással lehet megoldani. A jobb oldal együtthatója ρ / ε = 1 / c 2 .
E problémának van egy egyszerőbb megoldása is, amely a folyamatban résztvevı
folyadékmennyiség impulzusának változásából írja fel a nyomás változását; az így kapott reláció a
Zsukovszkij-formula:
∆p = ρ ⋅ c ⋅ ∆v . (5.108)
Az így bemutatott számítások több egyszerősítést is tartalmaznak. A gyakorlatban a
keresztmetszet elzárása egy idıben lezajló folyamat, tehát az nem hirtelen megy végbe és idıben
változó peremfeltételekhez vezet. A jelenség pontosabb vizsgálata e nehézségek miatt közelítı
eljárások, numerikus módszerek bevezetését igényli.

5.8.3. Az elektromos analógia

Tekintsünk egy egyenes csıszakaszt: a Colebrook-White képlet alapján megállapíthatjuk,
hogy a rajta átfolyó hozam és a két végpontja közötti nyomáskülönbség között a következı
összefüggés áll fenn:
λ ⋅l ⋅ γ
∆p = ⋅ Q 2 = Rh ⋅ Q 2 , (5.109)
2⋅ g ⋅d ⋅S2

ahol Rh a csıszakasz hidraulikus ellenállása. Lamináris áramláskor ez az összefüggés lineáris lesz

( ∆p = Rh ⋅ Q ).

130
 Ha e csıszakaszban a nyomás dp -vel nı, akkor e nyomásnövekedés miatt a csıben levı
folyadék mennyisége is megnövekedik. E növekedésnek két oka van: a folyadék összenyomása és a
csı keresztmetszetének megnövekedése. A folyadék összenyomhatóságából eredı térfogat-többlet:
1
dV' = ⋅ V 0 ⋅ dp , (5.110)
ε
ahol V0 a csıszakasz belsejében található folyadék kezdeti térfogata volt.
Tegyük fel, hogy a csı kör keresztmetszető: ekkor az átmérı növekedését a kazán-képlettel
számíthatjuk és a megfelelı térfogat-növekedés
d
dV" = ⋅ V 0 ⋅ dp (5.111)
δ⋅E
lesz, ahol d a csı belsı átmérıje, δ a csıfal vastagsága, E pedig a csıfal anyagának rugalmassági
modulusza (a Young-modulusz).
A térfogat növekedése két összetevıjével
1 d  1
dV =  +  ⋅ V0 ⋅ dp = ⋅ V0 ⋅ dp = C h ⋅ dp (5.112)
ε δ⋅ E  Er

lesz, ahol az Er a redukált rugalmassági tényezı a csövet és az azt kitöltı fluidumot együttesen
jellemzi:
1 1
= . (5.113)
Er 1 d
+
ε δ⋅E
A csıszakasz e folyadékmennyiséget átmenetileg tárolja, a Ch együttható pedig ezt a
tárolóképességet jellemzi és hidraulikus kapacitás nevet viseli. Mivel dV = Q ⋅ dt , az elıbbi
egyenlettel:
t
1
C h ∫0
∆p = ⋅ Q dt . (5.114)

A tanulmányozott szakaszon a változó sebességgel áramló fluidum gyorsításához egy

bizonyos nyomás-többlet szükséges:
dv
A ⋅ ∆p = m ⋅ , (5.115)
dt
ahol A a vezeték keresztmetszete, m pedig a csıben levı fluidum tömege. A sebesség változását a
hozam változásával is megadhatjuk ( dv = dQ / A ), ezért
dv 1 dQ
= ⋅ . (5.116)
dt A dt
A két utóbbi relációból:
m dQ dQ
∆p = 2
⋅ = Lh ⋅ , (5.117)
A dt dt
ahol Lh a vezetékben levı folyadék tehetetlenségét jellemzı hidraulikus induktivitás.

131
 Az elektromos áramkörökkel való analógia nyilvánvaló: az elektromos áram analóg párja a
folyadékáram (a Q térfogathozam) az elektromos feszültségé pedig a nyomáskülönbség ( ∆p ). A
hidraulikus vezetékek bizonyos Rh ellenállást fejtenek ki az áramlással szemben, amelyet lamináris
esetben az u = R ⋅ i Ohm-törvényhez hasonló összefüggés ír le. A gyakrabban elıforduló esetben ez
az összefüggés nemlineáris lesz (5.109). Ugyanakkor a vezetékek bizonyos kapacitással és
induktivitással is rendelkeznek, tranziens körülmények között viselkedésüket pedig ugyanolyan
egyenletek írják le (5.114. és 5.117), mint amilyenekkel az elektromos áramköröknél
találkozhatunk.
Az elektromos áramkörök esetében az ellenállás, a kapacitás és az induktivitás rendszerint
önálló, koncentrált paraméterő áramköri elemekként jelentkeznek. Hidraulikus körök esetében ez
általában nem így van, hiszen az ellenállás, a kapacitás és az induktivitás egyaránt a vezetékek
hossza mentén oszlik el és a kétfajta kör analógiájának alkalmazhatóságáért szükségessé válik a
csıszakasz diszkrét elemekkel való helyettesítése.
Egy egyszerősítı hipotézis szerint a vezeték kapacitását a vezeték közepére koncentráljuk,
ellenállását és induktivitását pedig szimmetrikusan osztjuk el. Így egy T alakú négypólust nyerünk
(5.29. ábra).
E helyettesítı kapcsolás csak akkor használható, ha az adott szakasz l hossza a vezetékben
terjedı nyomáshullám λ hullámhosszához viszonyítva megfelelıen kicsi:
λ
l< . (5.118)
16
A hullámhossz a hang c terjedési sebességének és a gerjesztés f frekvenciájának
ismeretében:
c
λ= , (5.119)
f
ahol a hang sebességét, figyelembe véve a csı rugalmasságát, az 1.11. képletbıl származtatott

Er
c= (5.120)
ρ
összefüggéssel számoljuk.

Q1 Lh/2 Rh/2 Rh/2 Lh/2 Q2

∆p1 Ch ∆p2

5.29. ábra. Csıszakasz elektromos analógiája

Amennyiben az 5.118. feltétel nem teljesül, bonyolultabb helyettesítı áramköröket kell

alkalmaznunk (Π modell, multi-T modell.)
A hidraulikus hálózat csomópontjaira és a hurkaira Kirchhoff törvényeivel analóg
összefüggéséket állapíthatunk meg: a csomóponttörvény szerint bármely csomópontra a be- és a
kifolyó hozamok algebrai összege zéró, a huroktörvény szerint bármely hurkon körbejárva a

132
nyomáskülönbség zéró (ha a hurok egy szivattyút is tartalmaz, a nyomásesés egyenlı a beiktatott
nyomásnöveléssel).
Ilyen módon a vezetékekbıl és a különbözı szerelvényekbıl álló hidraulikus kört analóg
módon egy elektromos áramkörrel helyettesíthetjük és azt az elektromosságtan módszereivel
elemezhetjük.

133
 6. DIMENZIÓANALÍZIS ÉS HIDRAULIKAI MODELLEZÉS

6.1. A dimenzióanalízis és a modellezés szükségessége

A valódi fluidumok áramlása, mint láttuk, bonyolult jelenségeket eredményez, amelyeket

képletekbe foglalni csak egyszerősítı feltételezések elfogadása mellett lehetséges. Az ilyen
egyszerősítések miatt azonban a számított eredmények a valóságtól jelentısen eltérhetnek.
Számos olyan, elsı ránézésre egyszerő folyamat létezik – mint például a folyadék bukók
feletti áramlása –, melyeket ha részleteiben kezdünk vizsgálni kiderül, hogy nagyon sok paraméter
befolyásol. E paraméterek hatását elméleti úton nem mindig tudjuk meghatározni, éppen ezért a
folyamat kvantitatív leírását – példánkban az átbukó folyadék hozamának meghatározását – csak
kísérletek útján, mérések feldolgozásának alapján felállított empirikus vagy félempirikus
képletekkel tudjuk megoldani. Az ilyen összefüggések felírásában a dimenzióanalízis
nélkülözhetetlen segédeszköz.
Elméleti (egzakt) és empirikus összefüggéseinkkel az áramlástani feladatot megoldhatjuk:
megtervezhetünk egy hidraulikus berendezést, egy áramvonalas repülıgép-testet vagy akár egy
völgyzáró-gátat. Számításaink már eleve számos egyszerősítést tartalmazhatnak és a használt
összefüggéseink helyességében vagy érvényességében sem lehetünk mindig 100 % -ig bizonyosak,
éppen ezért tervünk kivitelezése elıtt jó lenne számításainkat a valóságban is, mérésekkel
leellenırizni. Kisebb szerkezetek esetében elkészíthetünk egy 1 : 1 léptékő modellt vagy prototípust,
de nagyobb struktúrák esetében ez igen költséges lenne (gondoljunk például az említett repülıgépre
és gátra). Emiatt az elkészített modell méretei szükség esetén kisebbek a valóságosaknál. A
különbözı fizikai mennyiségek a modell méreteivel arányosan változnak, azonban ez az arányosság
nem mindig lineáris. Annak céljából, hogy a modellen mért mennyiségekkel a valódi szerkezeten
fellépı mennyiségeket felbecsülhessük, ismernünk kell a különbözı mennyiségek között létezı
arányosságot, léptékeket is.

6.2. A dimenzióanalízis elemei

6.2.1. Dimenziók, mértékegységek

Egy fizikai mennyiség dimenziója az illetı mennyiség minıségérıl, fizikai jelentésérıl ad
felvilágosítást. Például egy görbe l hossza, egy kör R sugara és K kerülete, két pont d távolsága
mind hosszúság jellegő mennyiségek és azt mondjuk, hogy azoknak hosszúság-dimenziójuk van.
Ezt a következı módon jelöljük:
[l ] = L ; [ R ] = L ; [ K ] = L ; [d ] = L . (6.1)
Bármely fizikai mennyiséghez hozzárendelhetünk egy dimenziót. A fizikai mennyiségek
között kapcsolat áll fenn s ebbıl következik, hogy az adott mennyiségek dimenziói között is
valamilyen kapcsolatnak kell lennie, így az egyes dimenziók megadhatók más dimenziók
segítségével. Például a téglalap területe két hosszúság (az alap és a magasság) szorzata, a terület S
dimenziója tehát L2 -tel azonos. Felvetıdik tehát annak a lehetısége, hogy a számításokban csak
korlátozott számú, egymástól független dimenzióval dolgozzunk.
A fizikai mennyiségek, így azok dimenziói között meg lehet állapítani egy tetszıleges
készletet, melynek tagjai egymással nem fejezhetık ki, de segítségükkel bármilyen más fizikai
mennyiség, illetve annak dimenziója elıállítható. E készlet tagjai az alapvetı mennyiségek (illetve
dimenziók), amelyek az összes többi belılük átalakítási tényezık nélkül származtatott
mennyiséggel (dimenzióval) egy koherensnek nevezett rendszert alkotnak.
A nem koherens mértékegységrendszerekben e származtatásnál átalakítási tényezıket
használnak, így például az MKfS rendszerben a tömeg az erıbıl származtatott mennyiség, az
átalakítási tényezı pedig a gravitációs gyorsulás reciproka.

134
 Bár az alapvetı mennyiségek és dimenziók megválasztásában tetszılegesen járhatnánk el, a
Nemzetközi Mértékegységrendszerben (SI) egyezményesen a következıket tekintjük alapvetınek:
- hosszúság: [L] , SI mértékegysége: m (méter);
- tömeg: [M ] , SI mértékegysége: kg (kilogramm);
- idı: [T ] , SI mértékegysége: s (másodperc, szekundum);
- az elektromos áram erıssége: [I] , SI mértékegysége: A (amper);
- termodinamikai hımérséklet: [θ] , SI mértékegysége: K (kelvin);
- anyagmennyiség: [M'] , SI mértékegysége: mol (mól);
- fényerısség: [I'] , SI mértékegysége: cd (candela.)
Az alapvetı dimenziók megválasztása és mértékegységrendszer felépítése szorosan
összefügg: az alapvetı dimenziók mértékegysége alapvetı mértékegység.
Az alapvetı dimenziók és mértékegységek ezen megválasztása és száma egyezményes és nem
valami általános érvényő természetes törvényszerőség következménye. Az így megválasztott
alapmennyiségeket megfelelıen megválasztott eljárásokkal kapcsolatba lehet hozni egymással
például a tömeg mértékének eredeti definíciója szerint is az az 1 dm3 térfogatú víz tömegével
azonos, bizonyos elıírt körülmények betartása mellet. Ezek szerint a víz adott körülmények között
érvényes sőrősége mint átalakítási konstans szerepelhet a tömeg és a térfogat, s ez utóbbin keresztül
a tömeg és a hosszúság dimenziója és mértékegysége között. Végletekben beszélve alkothatnánk
egyetlen alapvetı mértékegységgel és dimenzióval rendelkezı rendszert, de alkothatnánk olyant is,
amelyben minden fizikai mennyiség dimenziója alapvetı lenne. Az elıbbit monodimenzionális, az
utóbbit omnidimenzionális rendszernek nevezik. Mindkettı használata kényelmetlen lenne, ezért
lett a SI egy multidimenzionális rendszer
A SI-ben bármilyen más fizikai mennyiség dimenziója és mértékegysége az elıbb felsoroltak
segítségével egyértelmően megadható. A származtatott dimenziójú mennyiségek SI mértékegységei
származtatott mértékegységek, melyeknek esetleg önálló, speciális nevük van. E mértékegységek
szintén koherens rendszert alkotnak.
Például a súly, melynek erı dimenziója van:
[G ] = F , (6.2)
a tömeg és a gravitációs gyorsulás szorzataként számítható:
G = m⋅ g . (6.3)
Az erı dimenziója tehát a tömeg és a gyorsulás dimenzióinak szorzata:
[G ] = [m] ⋅ [a ] ⇒ F = M ⋅ A . (6.4)
Ugyanakkor a gyorsulás is származtatott dimenziójú mennyiség, definíciójából eredendıen
[s]
[a] = 2
⇒ A = L ⋅ T −2 . (6.5)
[t ]
Végsı soron a súly vagy bármely más természető erı dimenziója
[G ] = F = M ⋅ L ⋅ T −2 (6.6)
lesz. SI mértékegysége ennek megfelelıen
<s>
< G >=< m > ⋅ < a >=< m > ⋅ = kg ⋅ m ⋅ s − 2 , (6.7)
<t> 2

135
melyet newtonnak neveztek el és „N”-nel jelölnek.
Megjegyzendı, hogy a szögek és a térszögek fizikai szempontból dimenzió nélküli
mennyiségek, ugyanis definíció szerint egy szög mértéke a szöghöz tartozó körív hosszának és a
sugár hosszának hányadosa. Egységnyinek tekintjük annak a körívnek a középponti szögét,
amelynek hossza egyenlı a körív sugarával. Hasonló módon a térszög is két felület hányadosa;
egységnyi annak a gömbsüvegnek a középponti szöge, amelynek felülete egyenlı a gömbsüveg
sugarának négyzetével. A szög és a térszög azonban önálló SI mértékegységgel rendelkezik, (rad -
radián, illetve sr -szteradián), melyek származtatott mértékegységek (régebben szuplimentárisnak
tekintették ıket).
A fizikai mennyiségek közötti összefüggések alapján a bármely származtatott mennyiség
dimenzióját egy
[x] = Lα ⋅ M β ⋅ T γ ⋅ I δ ⋅ θ ε ⋅ M ' η ⋅I' ϕ (6.8)
formájú reláció (dimenzióformula) fogja adni, ahol a görög betőkkel jelölt kitevık egész (pozitív,
negatív vagy nulla) számok. A képletekben szereplı konstansok dimenzió nélküli mennyiségek kell
legyenek (ellenben azok valamilyen változó rögzített értékét jelenthetik). A hatványkitevık és a
transzcendens függvények argumentumai is csak dimenzió nélküli számok lehetnek. A zérus értékő
mennyiségek is rendelkezhetnek dimenzióval.
A fizikai relációkban csak azonos természető mennyiségeket lehet összeadni, kivonni,
egyenlıvé tenni vagy összehasonlítani. Ennek az észrevételnek az alapján mondható ki a
dimenzionális homogenitás (egynemőség) elve, mely a dimenzióanalízis alapját képezi: egy fizikai
mennyiségek közötti összefüggésnek csak akkor van értelme, ha minden tagjának dimenziója
azonos. Példaként megállapíthatjuk, hogy a különbözı formájú Bernoulli-egyenletekben szereplı
összeg tag mind azonos dimenzióval rendelkezik. Ennek az elvnek a teljesítése önmagában nem
feltétlenül jelenti azt, hogy az összefüggés helyes is.

6.2.2. A Rayleigh-módszer
A Rayleigh-módszert egy ismeretlen fizikai törvényszerőség (képlet) megállapítására
használhatjuk feltéve, hogy ismerjük az adott jelenséget meghatározó paramétereket,
mennyiségeket. A dimenzionális egynemőség elve alapján tudjuk, hogy a meghatározandó képlet
mindkét oldalán azonos, egy 6.8. formájú egyenlettel megadott dimenziójú mennyiség kell álljon –
e feltételbıl annak kitevıi meghatározhatók vagy legalábbis bizonyos összefüggéseket lehet
megállapítani közöttük.
Például tudjuk, hogy egy vékony tartályfal kör alakú nyílásán átömlı folyadék Q
térfogathozama függ a nyílás d átmérıjétıl, a nyílás két oldalán levı ∆p nyomáskülönbségtıl, a
folyadék ρ sőrőségétıl és annak ν k kinematikus viszkozitásától:
δ
Q = Q(d , ∆p, ρ, ν k ) = k ⋅ d α ⋅ ∆p β ⋅ ρ γ ⋅ ν k , (6.9)

ahol k egy dimenzió nélküli arányossági tényezı. Ezt az egyenletet dimenzionálisan is felírhatjuk,
a benne szereplı mennyiségek dimenziójának kifejezésével:
L3 ⋅ T −1 = Lα ⋅ (L−1 ⋅ M ⋅ T −2 ) β ⋅ (L−3 ⋅ M ) γ ⋅ (L2 ⋅ T −1 ) δ , (6.10)
vagy a tagokat összevonva
L3 ⋅ T −1 = Lα −β−3⋅γ + 2⋅δ ⋅ M β+ γ ⋅ T −2⋅β−δ . (6.11)
A két oldal dimenziója ugyanaz kell legyen, tehát az alapvetı dimenziók kitevıi a két oldalon
azonosak kell legyenek:

136
 α − β − 3 ⋅ γ + 2 ⋅ δ = 3

 β+γ = 0 . (6.12)
 − 2 ⋅ β − δ = −1

Négy ismeretlenünk, de csak három egyenletünk van. E három egyenletbıl tehát nem
határozható meg mind a négy kitevı, az egyenletrendszert megoldva hármat a negyedik
függvényében fejezünk ki:

α = 2 − δ
 1− δ
β = . (6.13)
 2
γ = δ −1
 2
A hozam képlete a meghatározott kitevık behelyettesítésével
1− δ δ −1
δ
Q = k ⋅ d 2−δ ⋅ ∆p 2
⋅ρ 2
⋅ νk (6.14)
lesz, amelyet
−δ
∆p  d ∆p  ∆p  d ∆p 
Q = k ⋅d ⋅
2
⋅  ⋅  = d2 ⋅ ⋅ ϕ ⋅  (6.15)
ρ  νk ρ  ρ  νk ρ 

formára hozhatunk. Észrevehetjük, hogy a zárójelben levı tagnak, így a ϕ mennyiségnek nincs
dimenziója. A ϕ tényezı mibenléte kísérletek útján dönthetı el. A kapott képletben a hidraulikában
tárgyalt kiömlı és átbukó hozamokra megállapított
Q = µ ⋅ A ⋅ 2 ⋅ g ⋅ ∆H (6.16)

formát ismerhetjük fel (felhasználjuk, hogy a nyílás keresztmetszete A = π ⋅ d 2 / 4 és hogy

∆p = ρ ⋅ g ⋅ ∆H ). E képlet egyébként fél-empirikus: az elméleti hozamot egy kísérletileg
megállapított µ tényezı korrigálja. µ -re a szakirodalom számos képletet ajánl.
A két utóbbi reláció egybevetésével a µ hozamtényezı és az ismeretlen ϕ függvény között a

 d ∆p  2 ⋅π
ϕ ⋅  = µ⋅
 (6.17)
 νk ρ  4

kapcsolatot állapíthatjuk meg.

6.2.3. A Buckingham-módszer
Amikor a paraméterek száma jóval nagyobb a független dimenziók számánál a Rayleigh-
módszer alkalmazása nehézkessé válik, s ekkor inkább a Buckingham-módszer alkalmazását
javasolják.
A Buckingham-módszert szintén egy ismeretlen fizikai törvényszerőség megállapítására
használhatjuk a meghatározó paraméterek ismeretében. Feltételezzük, hogy az a fizikai
mennyiséget n egymástól független ai mennyiség határozza meg. Ugyancsak feltételezzük, hogy e
mennyiségek kapcsolatát leíró függvény egy olyan fizikai törvény, mely nem függ a választott
mértékegységrendszertıl:

137
 a = f (a1 , a 2 ,..., a k , a k +1 ,..., a n ) . (6.18)

Tegyük fel, hogy az elsı k ≤ n mennyiség dimenziója egymástól független, melyeket

alapvetı mennyiségeknek tekinthetünk. Ekkor az a és az a k +1 ,..., a n származtatott mennyiségek
lesznek, melyek dimenzióját az a1 ,..., a k mennyiségek dimenzióival adhatunk meg:
A = A1m1 ⋅ A m2 2 ⋅ ... ⋅ A mk k ,
(6.19)
A k +1 = A1p1 ⋅ A 2p2 ⋅ ... ⋅ A kpk , ..., A n = A1q1 ⋅ A 2q2 ⋅ ... ⋅ A qk k .
E mennyiségek mértékegységeit az alapvetı mennyiségek mértékegységeivel fejezhetjük ki.
Legyenek az alapvetı mértékegységek:
< a1 >= α 1 , < a 2 >= α 2 , ..., < a k >= α k , (6.20)

a származtatott mértékegységeket ekkor < ak +1 >= α1p1 ⋅ α 2p2 ⋅ ... ⋅ α kpk formájú kifejezések fogják adni.
Tegyük fel, hogy az alapvetı mértékegységeinket megváltoztatjuk, a megfelelı
alapmennyiségek mértékegységei ekkor:
< a1' >= α1 ' = k1 ⋅ α1 , < a2' >= α 2 ' = k2 ⋅ α 2 , ..., < ak' >= α k ' = kk ⋅ α k , (6.21)

ahol k1 , k 2 ,..., k k konstans szorzók. Származtatott mértékegységeink az új alapmértékegységekkel

most < ak +1' >= α'1p1 ⋅ α'2p2 ⋅ ... ⋅ α'kpk = k1p1 ⋅ k2p2 ⋅ ... ⋅ kkpk ⋅ α1p1 ⋅ α 2p2 ⋅ ... ⋅ α kpk formájúak lesznek. Új
mértékegységeinkkel a 6.18. reláció az
a' = f (a1' , a 2 ' ,..., a k ' , a k +1' ,..., a n ' ) . (6.22)
alakot ölti (de matematikai formája nem változik), amelyet a 6.21. mértékegység-átalakításokkal
k1m1 ⋅ k 2m2 ⋅ ... ⋅ k kmk ⋅ a =
(6.23)
= f (k1 ⋅ a1 , k 2 ⋅ a2 ,..., k k ⋅ ak , k1p1 ⋅ k 2p2 ⋅ ... ⋅ k kpk ⋅ ak +1 ,..., k1q1 ⋅ k 2q2 ⋅ ... ⋅ k kqk ⋅ an )
formában is felírhatunk.
Buckingham módszerében a ki szorzókat úgy választhatjuk meg, hogy az alapvetı
mennyiségek értéke az új mértékegység-rendszerünkben egységnyi legyen:
1 1 1
k1 = , k2 = , ..., k k = . (6.24)
a1 a2 ak
Az így megválasztott szorzókkal a 6.23. függvény a következıképpen módosul:

a  a a 
= f 1,1,...,1, p1 p2k +1 ,..., q1 q2 n  , (6.25)
a ⋅ a ⋅ ... ⋅ ak
m1
1
m2
2
mk
 a1 ⋅ a2 ⋅ ... ⋅ akpk
a1 ⋅ a2 ⋅ ... ⋅ akqk 
amelyet
π = f (1,1,...,1, π1 ,..., π n − k ) = f' (π1 , π 2 ,..., π n − k ) (6.26)
alakban is felírhatunk. Az alapvetı és a származtatott mennyiségek dimenziói közötti 6.19.
összefüggésekbıl következik, hogy az utóbbi kifejezésben szereplı π hányadosok dimenzió nélküli
számok. Ilyen módon az n + 1 dimenzióval rendelkezı fizikai mennyiség közötti összefüggés
n + 1 − k dimenzió nélküli

138
 a a a
π= , π1 = p1 p2k +1 ,..., π n− k = q1 q2 n , (6.27)
am1
1 ⋅ a ⋅ ... ⋅ a k
m2
2
mk
a1 ⋅ a 2 ⋅ ... ⋅ a k
pk
a1 ⋅ a 2 ⋅ ... ⋅ a kqk
mennyiség között fennálló relációra vezethetı vissza, mely eredmény Buckingham π-tétele.
Az ismeretlen mi kitevık, amelyek az a mennyiség és az alapvetınek tekintett a1 ,..., a k
mennyiségek közötti kapcsolatot fogják megadni, az elsı 6.19. egyenlet alapján a π hányados
dimenziónélküliségébıl állapíthatók meg. Hasonlóképpen kapjuk a függı mennyiségeket adó pi ,
qi stb. kitevıket is.
Tekintsünk egy példát: kísérletek alapján megállapítást nyert az a tény, hogy egy egyenes, kör
keresztmetszető csıszakaszon fellépı nyomásveszteség az áramló közeg ρ sőrőségétıl és η
dinamikai viszkozitásától, az áramlás v sebességétıl, a csı belsı d átmérıjétıl, l hosszától és a
csıfal k érdességétıl függ:
∆p = f (ρ, η, v, d , l , k ) . (6.28)
E mennyiségek dimenziói a következık:
[∆p ] = L−1 ⋅ M ⋅ T −2 ,
[ρ] = L−3 ⋅ M, [η] = L−1 ⋅ M ⋅ T −1 ,
(6.29)
[v] = L ⋅ T −1 , [d ] = L,
[l ] = L, [k ] = L.
Ezek alapján alapvetı mennyiségnek például ρ , v és d választható (a többi dimenziója kifejezhetı
e három mennyiség dimenziójának segítségével). Segítségükkel a származtatott mennyiségekre
felírhatjuk a következı, dimenzió nélküli π hányadosokat. Kezdjük a ∆p függı mennyiséggel:
∆p
π= . (6.30)
ρ ⋅ v m2 ⋅ d m3
m1

Ennek dimenziója:
L−1 ⋅ M ⋅ T −2
[ π] = −3 −1 m2
= L( −1+3⋅m1 −m2 −m3 ) ⋅ M (1−m1 ) ⋅ T ( −2+ m2 ) . (6.31)
( L ⋅ M ) ⋅ ( L ⋅ T ) ⋅ ( L)
m1 m3

π dimenzió nélküli mennyiség kell legyen (másként: [π] = 1 ), tehát L , M és T kitevıje

egyaránt zéró kell legyen. E feltétel a következı egyenletrendszerhez vezet:
− 1 + 3 ⋅ m1 − m2 − m3 = 0

1 − m1 = 0 , (6.32)
− 2 + m = 0
 2

amelynek megoldása:
m1 = 1, m2 = 2, m3 = 0 . (6.33)
Az így meghatározott kitevıkkel:
∆p
π= , (6.34)
ρ ⋅ v2
mivel d kitevıje nulla.

139
 Hasonló módon járunk el a
η l k
π1 = , π2 = , π3 = (6.35)
ρ ⋅v
p1 p2
⋅d p3
ρ ⋅v ⋅d
q1 q2 q3
ρ ⋅ v r2 ⋅ d r3
r1

hányadosok esetében is, a számláló és a nevezı dimenziójának azonosságából a kitevıket

meghatározván a
η ν 1 l k
π1 = = k = , π 2 = , π3 = (6.36)
ρ ⋅ v ⋅ d v ⋅ d Re d d
kifejezésekhez jutunk.
A nyomásesést tehát végsı soron egy
 1 l k
∆p = ρ ⋅ v 2 ⋅ f  , ,  (6.37)
 Re d d 
függvény adja, ahol a zárójelben levı paraméterek hatását további kísérletezéssel lehet eldönteni.
Kísérletek alapján megállapítható, hogy a nyomásesés az l / d hányadossal egyenesen arányos, a
másik két mennyiséget pedig a csısúrlódási tényezı különbözı körülmények között érvényes
képleteiben láthatjuk viszont (a kapott összefüggést szintkülönbségekre átírva a Colebrook-White
képlethez jutunk).

6.3. Áramlások hasonlósága

A hidraulikai modellezés során egy bizonyos geometriai léptékő modell áramlástani

viselkedése a prototípus viselkedéséhez hasonló kell legyen. A hasonlóság legegyszerőbb formája a
mértani (geometriai) hasonlóság. A modell és a prototípus geometriai szempontból akkor hasonlóak
egymással, hogy ha a megfelelı hosszúságok között ugyanaz az arány áll fenn és a megfelelı
szögek egyenlık. Ekkor a modell és a prototípus pontjai között bijektív leképzés van: a modell
bármely pontjának a prototípus egyetlen pontja, és fordítva, a prototípus bármely pontjának a
modell egyetlen pontja felel meg. E pont-párost homológ pontoknak nevezik.
A homológ pontok homológ görbéket, felületeket és térfogatokat határoznak meg.
Megállapítható, hogy ha a homológ szakaszok és görbék hossza között egy kl arányosság létezik,
akkor a felületek és a térfogatok közötti arányosság mértéke e mennyiség négyzetével, illetve
köbével egyenlı (a felületet két, a térfogatot pedig három hosszúság szorzata adja).
Ahhoz, hogy a modellen lezajló folyamatok a valóságos folyamatot reprodukálják, a modellen
mérhetı skálázott fizikai mennyiségek között ugyanolyan matematikai formájú összefüggéseknek
kell érvényben lenniük, mint amilyenek a prototípuson mérhetı mennyiségek között léteznek. Ez az
észrevétel nemcsak a geometriai mennyiségekre vonatkozik.
A modellen és a prototípuson érvényes relációk között tehát arányosság kell létezzen. Ennek
az arányosságnak a tanulmányozásával a hasonlóság elmélete foglalkozik, mely tulajdonképpen a
geometriai hasonlóság fogalmának a fizikai mennyiségekre való kiterjesztésébıl áll.
Az elıbbiek szerint az idıben változó jelenségek modellezéséhez a geometriai hasonlóság
biztosítása nem elegendı, be kell vezetni a homológ idı fogalmát is. Ha egy folyamat egészét
alkotó részfolyamatok lezajlásának a modellen és a prototípuson mért idıtartama között bármely
részfolyamat esetében ugyanaz az arányosság áll fenn, akkor ezek lezajlásának idejét homológnak
mondjuk.
Ha a geometria és az idı hasonlósága biztosított, akkor a modell és a prototípus kinematikai
hasonlóságáról beszélhetünk: így a megtett utak, az eltelt idık, a sebességek és a gyorsulások között
minden esetben arányosság van, a pályák, az áramvonalak és a nyomvonalak homológ görbék
lesznek és így tovább.

140
 A dinamikai hasonlóság a homológ pontokban további mennyiségek (tömeg, tehetetlenségi
nyomaték, impulzus, impulzusnyomaték, erı, erınyomaték, energia, mechanikai munka stb.)
arányosságát is feltételezi.
Kényelmetlen lenne annyi léptéktényezıvel dolgozni, ahány fajta mennyiség szerepel a
tanulmányozott folyamatokat leíró összefüggésekben, ezért csak bizonyos, egymástól független
mennyiségek léptékét írjuk elı, a függı mennyiségek léptéktényezıjét pedig ezekbıl származtatjuk.
Független mennyiségeknek tekinthetjük például az alapvetı mennyiségeket, ekkor az alapvetı
léptéktényezık a
l' m' t'
kl = , km = , k t = , stb. (6.38)
l m t
arányok lesznek, ahol a számlálóban a modellen, a nevezıben pedig a prototípuson mért homológ
mennyiségek szerepelnek. A származtatott mennyiségek léptéktényezıit e mennyiségekkel
határozhatjuk meg, például a sebesség, a gyorsulás és az erı léptéke rendre
v' l' / t' l' / l kl
kv = = = = = kl ⋅ kt−1 ,
v l / t t' / t kt
a' l' / t' 2 l' / l k
ka = = 2
= 2
= l2 = kl ⋅ kt−2 , . (6.39)
a l /t (t' / t ) kt
F' m' ⋅ l' / t' 2 (m' / m) ⋅ (l' / l ) km ⋅ kl
kf = = = = = kl ⋅ km ⋅ kt−2 .
F m⋅l / t 2
(t' / t ) 2
kt2

A modell viselkedését ugyanolyan formájú egyenletek kell leírják, mint a prototípus

viselkedését. A fluidumok mozgását például a 4.44. Navier-Stokes egyenletek írják le. Ha a
prototípusra felírjuk az x tengelyre vonatkozó egyenletet:
∂ vx ∂v ∂v ∂v
+ vx ⋅ x + v y ⋅ y + vz ⋅ z =
∂t ∂x ∂y ∂z
(6.40)
1 ∂ p ν k ∂  ∂ vx ∂ v y ∂ vz   ∂ 2 vx ∂ 2 vx ∂ 2 vx 
= fx − ⋅ + ⋅ ⋅ + +  + νk ⋅  + + ,
ρ ∂x 3 ∂x  ∂x ∂y ∂z   ∂x
2
∂ y2 ∂ z2 
akkor a fluidum mozgását a modell esetében is egy ezzel azonos formájú egyenletnek kell leírnia:
∂ vx' ∂v ' ∂v ' ∂v '
+ vx' ⋅ x + v y' ⋅ y + vz' ⋅ z =
∂ t' ∂ x' ∂ y' ∂ z'
(6.41)
1 ∂ p' ν k' ∂  ∂ vx' ∂ v y' ∂ vz'   ∂ 2 vx' ∂ 2 vx' ∂ 2 vx' 
= f x' − ⋅ + ⋅ ⋅ + + + ν
 k  ' ⋅ + + .
ρ' ∂ x' 3 ∂ x'  ∂ x' ∂ y' ∂ z'   ∂ x'
2
∂ y' 2 ∂ z' 2 
A megfelelı léptéktényezıkkel a modellen érvényes egyenletet a következıképpen hozzuk
kapcsolatba a prototípusra vonatkozó egyenlettel:
kv ∂ vx kv2  ∂v ∂ vy ∂v  kp 1 ∂ p
⋅ + ⋅  vx ⋅ x + v y ⋅ + vz ⋅ z  = k f m ⋅ f x − ⋅ ⋅ +
kt ∂ t kl  ∂x ∂y ∂z  kρ ⋅ kl ρ ∂ x
(6.42)
k ν k ⋅ kv  ν k ∂  ∂ v x ∂ v y ∂ v z   ∂ 2 vx ∂ 2 vx ∂ 2 vx  
+ ⋅ ⋅ ⋅ + +  + νk ⋅  + +  .
kl2  3 ∂ x  ∂ x ∂ y ∂ z   ∂x
2
∂ y 2 ∂ z 2 

A dinamikai hasonlóság feltétele az, hogy a modellre és a prototípusra vonatkozó

differenciálegyenletek ne legyenek lineárisan függetlenek. Azok tehát csak egy konstans

141
szorzótényezıben különbözhetnek egymástól. Ebbıl következik, hogy a 6.40. és 6.42. egyenlet
megfelelı tagjai elıtt álló együtthatók meg kell, hogy egyezzenek:
k v k v2 kp kν ⋅ kv
= = k fm = = k 2 , (6.43)
kt kl kρ ⋅ kl kl

mely arányosság bizonyos hasonlósági kritériumokhoz vezet. Összesen tíz ilyen kritériumot
írhatunk elı, amelyek közül csak négy lehet független egymástól.
Így a második és az ötödik tag egyenlıségébıl
k v2 k ν k ⋅ k v k ⋅k
= 2
⇒ v l = 1, (6.44)
kl kl k νk

a Reynolds-kritériumhoz jutunk:
v ⋅ l v' ⋅l'
Re = = = Re' , (6.45)
νk νk'
mely szerint a modellezett áramlás ugyanazzal a Reynolds-számmal kell rendelkezzen, mint amely
a modellen érvényes. Mivel a Reynolds-szám az áramlás aspektusával szorosan összefügg, ez az
azonosság az áramlás jellegének azonosságát is jelenti (például ha a prototípuson az áramlás
lamináris, akkor az a modellen is lamináris kell legyen).
Az elsı és a harmadik tag egyenlıségébıl
k v2 k v2
= k fm ⇒ = 1, (6.46)
kl k fm ⋅ kl

vagy
v2 v' 2
Fr = = = Fr' . (6.47)
g ⋅ l g' ⋅l'
E kritériumot Froude-ról nevezték el (a hányados a Froude-féle szám). A Froude-szám
például a keverékáramlásokban mérvadó kritérium (a szemcsék vagy a buborékok átmérıjére,
süllyedési vagy emelkedési sebességére vonatkozik), de a közegellenállás és a szabad felszínő
áramlások tanulmányozásában is fontos.
A gravitációs gyorsulás rendszerint a modell esetében ugyanaz, mint a prototípus esetében (de
például a centrifugális gyorsulás segítségével, megfelelı laboratóriumi eszközökkel g
megnövelhetı). Ekkor a Froude-kritériumból következik, hogy a modellen mért sebesség kl
négyzetgyökével arányos ( v' = v ⋅ k l ). A Reynolds-kritérium szerint viszont e két mennyiség
között fordított arányosság kell legyen ( v' ~ v / k l ), következésképpen ugyanazzal a fluidummal
mindkét kritériumot egyszerre megvalósítani nem lehet.
A második és a negyedik tag egyenlıségébıl
k v2 kp kp
= ⇒ = 1, (6.48)
kl kρ ⋅ kl k ρ ⋅ k v2

mely a Mach-kritériumot adja:

v v'
Ma = = = Ma' (6.49)
c c'

142
(e megfeleltetés a hangsebesség 4.100. képletébıl ered, a hányados pedig a Mach-szám). E
kritérium a fluidum összenyomhatósága miatt fellépı jelenségek hasonlóságát írja elı.
Ugyancsak a második és a negyedik tag egyenlıségébıl állapíthatjuk meg az elıbbivel
egyenértékő Euler-kritériumot is:
p p'
Eu = = = Eu' , (6.50)
ρ⋅v 2
ρ' ⋅v' 2
mely a nyomásváltozásnak a kinetikus energiával összevetett értéke. Nyomás alatti áramlások,
például a kavitáció jelenségének tanulmányozásában használják.
Az elsı két tag egyenlıségébıl egy újabb kritérium írható fel:
k v k v2 k ⋅k
= ⇒ v t = 1, (6.51)
kt kl kl
ahonnan
v ⋅ t v' ⋅t'
Sh = = = Sh' . (6.52)
l l'
Ez a Strouhal-kritérium, a hányados pedig a Strouhal-szám. E kritérium az idıben lejátszódó
folyamatok hasonlóságát biztosítja (számlálójában megjelenik az idı).
Az elıbbiekhez hasonlóan más törvényszerőségek felhasználásával más kritériumokat is elı
lehet állítani, így Newton-kritérium ( Ne ) az erık, a Weber-kriterium ( Wb ) pedig a felületi
feszültségek között állapít meg arányosságot.
A legáltalánosabb esetben a modellezés során minden kritériumot teljesíteni kellene, de
bizonyos, sajátságos esetekben azonban elegendı egy csökkentett készlettel dolgoznunk.
E kritériumok alapján, miután megválasztottuk a modell geometriai léptékét, ki kell számítsuk
a különbözı fizikai mennyiségek léptékét. Például, ha a geometriai lépték k l = 1 / 25 , akkor a
felületek léptéktényezıje k l2 = 1 / 625 , a térfogatok léptéktényezıje k l3 = 1 / 15625 lesz. Ha a
gravitációs gyorsulást nem változtatjuk (az a modell esetében is g marad), akkor a Froude-
kritériumból:
l'
v' 2 = v 2 ⋅ , (6.53)
l
tehát az áramlási sebesség skálatényezıje k v = k l = 1 / 5 kell legyen. A modellen tehát a folyadék
gyorsabban teszi meg két homológ pont közötti távolságot, mint a valóságban. A Strouhal-
kritériumból meghatározhatjuk az idı léptéktényezıjét is: k t = k l / k v = 1 / 5 .
A Reynolds-kritériumból a modellezı fluidum kinematikai viszkozitása
v'⋅l '
νk' = νk ⋅ (6.54)
v⋅l
kell legyen, tehát a viszkozitási együttható skálatényezıje k ν k = k v ⋅ k l = 1 / 125 . Ha a prototípuson
áramló folyadék víz, akkor e kritérium teljesítése nehéz feladat elé állít. Kiválasztván a megfelelı
viszkozitású modellezı fluidumot annak sőrőségével és az Euler-kritériummal meghatározhatjuk a
nyomások léptékét, melybıl meghatározhatjuk a az erık léptéktényezıjét is. Hasonló módon
számítjuk ki minden minket érdeklı mennyiség léptékét.

143
 E léptékek segítségével kell meghatározzuk a modell kezdeti és peremfeltételeit is. Ez
utóbbiak lehetnek idıben változó mennyiségek, ekkor gondoskodni kell arról, hogy ezek saját
idıléptékükben hasonlóan változzanak.
A kezdeti és a peremfeltételek biztosítása után a modellen lezajló folyamat során
megmérhetjük a minket érdeklı mennyiségeket, majd léptéktényezıjükkel kiszámíthatjuk a
prototípuson várható értékeket.

144
 7. HIDRAULIKUS ÉS PNEUMATIKUS GÉPEK

7.1. A hidraulikus és pneumatikus gépek osztályozása

A hidraulikus és pneumatikus gépek energia-átalakító szerkezetek, melyek az energia-

átalakítás iránya szerint – akárcsak az elektromos gépek – három nagy kategóriába sorolhatók:
• generátorok, melyek a primer mechanikai energiát szekunder hidraulikai, illetve
pneumatikai energiává alakítják át;
• motorok, melyek egy folyadék hidraulikai vagy egy gáz pneumatikai primer energiáját
mechanikai szekunder energiává alakítják át;
• transzformátorok, melyek egy adott természető primer energiát ugyanolyan természető
szekunder energiává alakítják át, azonban e folyamat alatt ennek valamely paramétere
(például a nyomás, fordulatszám vagy forgatónyomaték) megváltozhat. Ha a primer és a
szekunder energia mechanikai, akkor az energiaátvitel pedig valamilyen folyékony vagy
gáznemő közegen keresztül megy végbe. Ugyanebbe a kategóriába tartoznak azok a
gépek, amelyeknél a primer energia hidraulikai, a szekunder pedig pneumatikai, illetve
amelyeknél a primer pneumatikai és a szekunder hidraulikai.
Az említett hidraulikai és pneumatikai energia (másképpen folyadékenergia, illetve
gázenergia) a közeg munkavégzı-képességét jelenti. A gyakorlatban e mennyiségeket legtöbbször
úgy tekintjük, mint a közeg mozgási és helyzeti energiáinak összegét (tehát ekkor az
tulajdonképpen szintén mechanikai energia), termodinamikai átalakulást szenvedı gázok esetében
azonban a belsı energia változásával is számolnunk kell. Megjegyzendı, hogy a pneumatika
tárgyköre nem terjed ki a ki az erıteljes termodinamikai állapotváltozást mutató gépek (például
gız- és gázmotorok, hőtıgépek) tanulmányozására.
Ha néhány példával szeretnénk szemléltetni e három típusú szerkezetet, akkor generátorként
megemlíthetjük a folyadék nyomásának növelésére használt szivattyúkat és a gáz sőrítésére használt
kompresszorokat, melyekben a gépet hajtó motor primer mechanikai energiája a közeg szekunder
hidraulikai, illetve pneumatikai energiájának növelésére fordítódik. Megjegyzendı, hogy a
folyadékok nyomását növelı gépeket általában szivattyúnak, a gázokét pedig kompresszornak (vagy
légsőrítınek) nevezzük. Mindkét géptípust a megvalósított nyomásnövekedés szerint osztályozzák,
a kompresszorokat pedig külön nevezik meg. Így a gáznemő anyagok sőrítésére használt gépek
lehetnek:
• ventilátorok, az általuk létrehozott nyomásnövekedés legtöbb 10 %
• fúvók, melyek esetében a kilépı és a belépı nyomás aránya 1.1 és 3 között van;
• tulajdonképpeni kompresszorok, amikor a nyomásarány 3-nál nagyobb.
A szivattyúkat az általuk létrehozott nyomáskülönbség szerint
• alacsony ( ∆p < 1 MPa ),
• közepes ( ∆p = 1...10 MPa ) és
• nagynyomású ( ∆p > 10 MPa )
szivattyúk kategóriájába sorolják. A nyomáskülönbséget a mőszaki gyakorlatban atmoszférában,
bárban vagy vízoszlop-magasságban adják meg, ez utóbbi esetben a nyomást az 1 m magas
vízoszlop hidrosztatikai nyomásához viszonyítják (ezek nem SI egységek).
Motorként példának említhetjük a vízerımővek turbináit, amelyek a víz primer energiáját
tengelyüknek forgó mozgása révén szekunder mechanikai energia formájában adják át az
áramfejlesztınek. Hasonló elven mőködnek a különbözı forgó mozgást végzı pneumatikus
szerszámgépek, amelyeket sőrített levegı hajt.

145
 Ha a motort valamilyen természetes energiahordozó mőködteti (például a szél), akkor
elsırendőnek vagy primernek is szokták nevezni, ellenben a motor másodrendő vagy szekunder
(ilyen például a sőrített levegıvel mőködtetett motor).
Elméletileg a legtöbb hidraulikus és pneumatikus gép megfordítható: az mőködhet
generátorként is és motorként is. A gyakorlati célokat szolgáló megfordítható gépek speciális
tervezésőek, ugyanis például egy turbinaként használt közönséges szivattyú hatásfoka túl alacsony
lenne.
Egy generátor (például egy szivattyú) és egy motor (például egy turbina) összekapcsolásával
egy transzformátort kapunk: a generátor tengelyérıl a forgatónyomaték a motor tengelyére a
munkavégzı közegen keresztül kerül át, így a gép két tengelye között nincs közvetlen merev
mechanikai kapcsolat. Ezen az elven alapul például a hidraulikus tengelykapcsoló mőködése.
A transzformátorok közé sorolhatjuk a már tanulmányozott hidraulikus prést (a reáható erıt
növeli meg), a nyomásnövelıt és a nyomáscsökkentıt is.
A felsorolt három nagy kategóriába tartozó gépek tovább osztályozhatók. Így szerkezeti
felépítésük és mőködésük szerint lehetnek:
• hidrosztatikus gépek,
• turbógépek (turbinák, turbókompresszorok, turbószivattyúk) és
• egyebek, például vízkerekek, vízkiemelı szerkezetek stb.
A szóban forgó hidraulikai vagy pneumatikai energia tulajdonképpen mechanikai energia, az
lehet kinetikus, a gravitációs térben fellépı helyzeti vagy a közeg nyomásából származó potenciális
energia. Az energiaátalakításban megjelenı mechanikai energia fajtája szoros kapcsolatban áll az
átáramló közeg hozamával és nyomásával s ezzel az adott géptípus szerkezetével is. Az elıbbi
felsorolás tehát tulajdonképpen a hasznosított energia típusa szerinti osztályozást is jelenti.
A hidrosztatikus gépek hozama alacsony, de közeg nyomása rendszerint magas. Ilyen gépek a
térfogatkiszorítású szivattyúk és kompresszorok, valamint azok megfordításából származó motorok.
Ezek a szerkezetek a közeg hidrosztatikai nyomását növelik meg, illetve a nyomáskülönbség miatt
fellépı hidrosztatikai erıt, a nyomásból származó potenciális energiát hasznosítják.
Ugyanolyan teljesítmény mellett a turbógépeken átáramló közeg hozama az elıbbiekénél
nagyobb, a nyomás pedig alacsonyabb. Ezeknek a szerkezeteknek az energia-átalakító gépeleme a
lapátokkal ellátott járókerék. A turbógépek mőködése az áramló közeg sebességének
(impulzusának) megváltozásával magyarázható. Az akciós turbinák az áramló közeg mozgási
energiáját alakítják át, esetükben a nyomáscsökkenéssel együtt járó sebességnövekedés (tehát a
mozgási energia növekedése) még a turbinán kívül, az injektorokban történik. Ez a gépfajta nem
fordítható meg. A reakciós turbinákban és a megfordításukból származó turbógenerátorokban az
energia átalakítása a járókerék lapátjai között történik, így például a reakciós turbina a nyomásból
származó helyzeti energiát is hasznosítja a kinetikus energia mellett.
A harmadik kategóriába tartozó gépek, mint például az elevátorok és a vízkerekek, légköri
nyomású folyadékmennyiséget emelnek nem túlzott magasságba, illetve csekély eséső vízfolyás
energiáját (többnyire a szintkülönbség helyzeti energiáját) alakítják át.
Megjegyzendı, hogy a gázok összenyomhatósága miatt a pneumatikus gépekben végbemenı
folyamatok termodinamikai jelenségek, éppen ezért e gépeket inkább a mőszaki termodinamika
keretén belül tárgyalják.

7.2. Az elterjedtebb géptípusok általános ismertetése

Az alábbiakban néhány gyakrabban használt géptípus szerkezetét és mőködési elvét
ismertetjük.
A kétfajta közeg eltérı fizikai tulajdonságai miatt a hasonló elven alapuló gépek szerkezete
különbözhet attól függıen, hogy hidraulikus vagy pneumatikus géprıl van-e szó.

146
 A gázcseppfolyósító berendezésekben használt szerkezetek (kompresszorok, expandırök) és a
nagyon magas nyomású kompresszorok, a közeg megnövekedett viszkozitása és a folyadékfázis
megjelenésének veszélye miatt inkább a hidraulikus gépekhez hasonlítanak.

7.2.1. Hidrosztatikus gépek

7.2.1.a. A lengıdugattyús szivattyú

A térfogat-kiszorítású szivattyúk és kompresszorok egyik alapvetı típusa a lengıdugattyús
gép: ez egy szelepekkel ellátott hengerbıl és a hengerben mozgó dugattyúból áll (7.1. ábra).
Amikor a dugattyú az alsó holtpont fele mozog, tehát a hengerfejtıl távolodik, a gép belsı térfogata
megnı és azt a beömlıszelepen (szívószelepen) keresztül beáramló közeg tölt ki. Ezalatt a
kiömlıszelep zárva van. A második ütemben, amikor a dugattyú a felsı holtpont fele mozog, a
belsı térfogat csökken, a kiömlıszelepen (nyomáskibocsátó szelepen) keresztül pedig a
megnövekedett nyomású közeg távozik; a bebocsátó szelep ekkor zárva van.
A szelepeket rendszerint valamilyen rugós vagy ellensúlyos szerkezet tartja zárva, a szelepek
nyitását és zárását ekkor a nyomáskülönbség vezérli. A meghajtó motor tengelyének forgómozgását
a dugattyú oda-vissza mozgatásához valamilyen mechanizmus alakítja át. Kompresszorok esetében
ez általában egy forgattyús-hajtórudas mechanizmus, míg folyadékszivattyúk esetében, a nagyobb
igénybevétel miatt ez egy bütykös tengelyes-tapogatós, excenteres vagy valamilyen bonyolultabb
szerkezet.
Kompresszorok esetében a dugattyút rendszerint győrők tömítik és a súrlódás csökkentésének
érdekében olajjal kenik. A szivattyúk esetében a tömítés és a kenés szerepét a továbbított folyadék
látja el.
A dugattyúk elrendezése szerint a szivattyúk (és a kompresszorok) lehetnek
• axiáldugattyús,
• radiáldugattyús és
• soros dugattyús
gépek.

beömlıszelep kiömlıszelep

p1 p2 > p1

a. b.

7.1. ábra. Dugattyús szivattyú elvi vázlata (a.) és egy megvalósítása (b.)

147
 A 7.1. ábra jobb oldalán egy axiáldugattyús szivattyút láthatunk A szivattyút a bal oldali,
csapágyazott bordástengely mőködteti amelyhez a dugattyúk egy tárcsán keresztül gömbcsuklóval
illeszkednek. A hengereket egy, a tengellyel együtt forgó testben (rotorban) körkörösen kiképzett
furatok alkotják. A forgómozgást a meghajtó tengelyrıl a rotorra maguk a dugattyúk viszik át. A
hengerek (az említett furatok) a bordás hajtótengelyhez viszonyítva egy bizonyos szögben, a rotor
tengelyétıl bizonyos távolságra állnak, így annak körbefordulása során a dugattyúk ki-be
mozognak. E mozgás amplitúdója a rotor dılésszögétıl függ, azt pedig a gép jobb oldalán látható
mechanizmussal állíthatjuk be. Ha a dılésszöget csökkentjük, akkor a szivattyú hozama is
csökkenni fog, ha pedig a hengerek párhuzamosak lesznek a hajtótengellyel, akkor a ki-be mozgás
megszőnik és a szivattyú hozama nullára esik vissza.
Az elıbbiekben alkalmazott mőködési elvre támaszkodva más elrendezéső dugattyús
szivattyúkat is alkottak. Vannak olyan szivattyúk, amelyeknél a hengerek párhuzamosak a
hajtótengellyel, a ki-be mozgást pedig egy ferdén elhelyezett tárcsa hozza létre. E tárcsa lehet
rögzített (a 7.2. ábra bal oldalán, ekkor a hengerek forognak), vagy pedig foroghat (a 7.2. ábra jobb
oldalán, ekkor a hengerek rögzítettek). Ha a tárcsa dılésszöge állítható, akkor azzal a szivattyú
hozama szabályozhatóvá válik.

a. b.

7.2. ábra. Rögzített- (a.) és forgótárcsás (b.) axiális dugattyús szivattyú

A 7.1.b. és a 7.2.a. ábrákon látható elrendezéseknél nincsenek tulajdonképpeni szelepek, a

folyadék ki- és beáramlása az állórészben kialakított csatornákon keresztül történik. Amíg egy
henger belsı térfogata növekszik, addig az illetı henger a forgórész furatán keresztül a szívócsonk
fele vezetı csatornával áll összeköttetésben. Miután a forgórész átfordul és a henger belsı térfogata
csökkenni kezd, a henger kivezetı furata a nyomócsonk fele vezetı üregbe fog torkollani.

a. b.

be ki

7.3. ábra. Rögzített- (a.) és forgóhengeres (b.) radiális dugattyús szivattyú

Az elızıekben bemutatott dugattyús szivattyúkat a hengerek elrendezése miatt axiálisnak

vagy axiáldugattyúsnak nevezik. Léteznek azonban radiális gépek is, ahol a hengerek

148
elhelyezkedése a meghajtó tengelyre merıleges és sugárirányú. A 7.3. ábrán két ilyen gép vázlata
látható. A bal oldali ábrán látható gép hengerei rögzítettek, a dugattyúkat egy, a hajtótengelyre
erısített bütyök vagy excenter mozgatja. A jobb oldali ábrán látható típus hengerei a hajtótengelyre
rögzített rotor radiális furatai, melyek tehát forgó mozgást végeznek, a dugattyúk mozgását pedig az
állórész excentrikus belsı palástja idézi elı. Ez utóbbinál a szelepek szerepét a rotor tengelyében
levı álló (a szivattyú állórészéhez rögzített) vezérlıtengely végzi, amely a rotor belsı üregét két
részre osztja. Az ábrázolt forgásirány mellett a hengerek a bal oldali üregbıl szívják és a jobb oldali
üregbe nyomják a szivattyúzott folyadékot.
E radiális gépek hozama az excentrikusság szabályozásával állítható. Az excentrikusság
csökkentésével a szivattyú hozama is csökkenni fog.
A lengıdugattyús szivattyúk harmadik típusa a soros dugattyús gép. Ezek egy vagy több
sorban elhelyezett dugattyúkkal készülnek. A szivattyút egy bütykös-tengely vagy excenter
mőködteti, a tömör dugattyúk mint tapogatók dolgoznak (7.4.) ábra.

7.4. ábra. Soros dugattyús szivattyú egy hengerének keresztmetszete

A soros dugattyús szivattyú hozama egyes elrendezéseknél pontosan állítható, emiatt

elterjedten használják belsıégéső motorok üzemanyag-befecskendezı szivattyújaként. A hozam
beállításának érdekében a henger falán egy nyílást képeznek ki, amelyen a felfele mozgó dugattyú
elıl a folyadék visszaáramlik. Amint a dugattyú elhalad a nyílás elıtt a visszaáramlás megszőnik (a
dugattyú elzárja a nyílást), onnan kezdve a szivattyú a folyadék a kibocsátószelepen keresztül
távozik. A szivattyú által továbbított folyadék mennyisége a nyílás helyzetétıl függ, azt pedig
valamilyen mechanizmussal lehet beállítani.
A lengıdugattyús szivattyúk dugattyúi a nagy igénybevétel miatt valamilyen kemény acélból
készülnek (például krómacél vagy csapágyacél) és felületüket rendszerint cementálják. A rotort,
amelyben a hengereket képezik ki, valamint a súrlódásnak kitett alkatrészeket kopásálló fémbıl
öntik (például foszforbronzból vagy hıkezelt öntöttvasból), a szivattyúház pedig szürkeöntvény
vagy dúralumínium-öntvény. A hajtótengely acélból készül. A dugattyú és a henger fala közötti
játék a kielégítı tömítettség érdekében eléggé kicsi kell legyen ( 5...10 µm ).
A lengıdugattyús szivattyúk által létrehozható nyomás felsı határa 100 MPa , hatásfokuk
pedig 90 % körül van. Hozamuk rendszerint nem túl magas. Az axiáldugattyús szivattyú a
radiálisnál a kedvezıbb tömeg/teljesítmény aránya miatt elterjedtebb. Legfıbb hátrányuk a
szivattyúzott hozam és a létrehozott nyomás lüktetése, amelyet a hengerek számának növelésével
lehet csillapítani. Hátrányaik között szokták felsorolni még a bonyolult szerkezetüket és azt, hogy a
szállított folyadékban levı szennyezıdések korai tönkremenetelhez vezethetnek.

149
7.2.1.b. A lengıdugattyús kompresszor
A dugattyús kompresszor mőködési elve a dugattyús szivattyúéhoz hasonló, a továbbított
közeg tulajdonságai miatt felépítése azonban attól különbözı. A legegyszerőbb dugattyús
kompresszor felépítésében a 7.1.a. ábrán látható vázlatot követi. Egy klasszikus szerkezető
kompresszor hengere egy kopásálló fémbıl (például gömbgrafitos öntöttvas) készült hüvelybıl áll,
melyet felülrıl a hengerfej zár le és valamilyen hıcserélı vesz körül. A hıcserélı a gáz
összenyomásakor felszabaduló hıt kell elvezesse; az lehet egy alumínium hőtıborda (ekkor a
hengert és a hengerfejet a körülötte áramló levegı hőti), vagy pedig egy hőtıfolyadékos köpeny. A
hengerfej többnyire alumíniumötvözetbıl készül (könnyő és jó hıvezetı), benne foglalnak helyet a
szelepek. A dugattyú anyaga valamilyen könnyő és kopásálló ötvözet, rendszerint acél
dugattyúgyőrők tömítik. A meghajtó könyökös tengely (forgattyú) forgómozgását egy hajtórúd
alakítja át a dugattyú oda-vissza mozgásává. Egy ilyen kompresszor metszete látható a következı
(7.5.) ábrán.

7.5. ábra. Dugattyús kompresszor

Az ábrázolt egyhengeres dugattyús kompresszor által szolgáltatott hozam igencsak lüktet,

mivel a gép csak az egyik üteme alatt bocsát ki sőrített gázt. Ennek elkerülése végett és a hozam
növelésének céljából különbözı megoldásokat vezettek be. Az egyik ilyen megoldás a kettıs hatású
hengerek alkalmazása (7.6.a. ábra): ekkor a henger belsı tere a dugattyú mindkét oldalán
munkavégzı térré változik, mialatt az egyik oldalon a dugattyú szív, a másik oldalon a gáz sőrítése
megy végbe.
A hozam kiegyenlítésének és növelésének második lehetséges útja a két vagy több,
párhuzamosan használt, egyforma henger alkalmazásával kialakított kompresszor. A hengerek
elhelyezkedése többnyire soros (ekkor a hengerek egy sorban állnak), de léteznek másfajta
megoldások is, például szemben, V vagy W alakban (két, illetve három sorban), valamint csillag
alakban (egy síkban, radiálisan) elhelyezkedı hengerekkel. A 7.6. ábrán kéthengeres
kompresszorok vázlatai láthatók, amelyeknél míg az egyik henger szív, addig a másik hengerben a
második ütem, a sőrítés zajlik le. A b. ábrán a hengerek egy sorban, a c. ábrán egymással szemben
helyezkednek el.
Amint az a 7.6. vázlaton látható, a kettıs hatású hengernél a dugattyú egy rúddal kapcsolódik
a hajtókarhoz: az illesztést keresztfejnek, a rudat keresztfej-vonórúdnak, a dugattyút pedig
keresztfejesnek nevezik. Az ilyen dugattyú alakja egy tömör hengerhez hasonló és mindkét oldala a
munkavégzı térrel határos.

150
 A hajtórúdhoz csapszeggel csatlakozó dugattyútípus kiképzése fazékszerő (mint a 7.5. ábrán)
és csak az egyik oldala határos a munkavégzı térrel, a másik a környezettel áll kapcsolatban. Ez a
fajta búvárdugattyú néven ismeretes.
Az egyszeres hatású egyhengeres kompresszorokat (és szivattyúkat) szimplex, míg a
többhengereseket pedig duplex, triplex, quadruplex névvel illetik a hengerek számának
függvényében.

b.
a. c.

7.6. ábra. Kettıshatású (a.), soros (b.) és ellendugattyús (c.) kompresszor

A bemutatott kompresszorokban, függetlenül a hengerek számától, a gáz nyomásának a

növelése egyetlen ütem alatt megy végbe, ezért ezt a típust egylépcsısnek nevezik. Az egylépcsıs
dugattyús kompresszor által létrehozott nyomásnövekedés eléggé nagy lehet, azonban az nem
mindig éri el a kívánt értéket. A technikai szempontok mellett termodinamikai megfontolások
alapján is a nagyobb nyomásnövekedés elérése céljából érdemesebb többlépcsıs kompresszorokat
tervezni.

a.
b.

7.7. ábra. Kétlépcsıs kompresszorok

A kétlépcsıs kompresszor (7.7.a. ábra), akárcsak a duplex kompresszor, két hengerbıl áll, de
ezek a hengerek nem egyformák. Az elsı henger belsı térfogata nagyobb, a benne összenyomott
gáz, gyakran annak visszahőtését követıen, a második, kisebb belsı térfogatú hengerbe jut, ahol a
nyomása a következı ütemben növekedik tovább. A lökettérfogatok aránya az elsı lépcsıfok által
létrehozott kompressziótól függ.

151
 A kétlépcsıs kompresszor megvalósítható egy olyan kettıs hatású géppel is, ahol a dugattyú
két oldalán a lökettérfogat nem azonos (7.7.b. ábra). Az alkalmazott dugattyútípust lépcsıs vagy
peremes dugattyú néven említik.
A lengıdugattyús kompresszorral létrehozható nyomásnövekedést és a gép hatásfokát
termodinamikai számításokkal lehet meghatározni.
A megvalósított kompresszorok hatásfoka magas, viszont a porral szennyezett gáz a gép korai
kopásához vezet. A nyomásnövekedésnek határt szabhat a gáz cseppfolyósodása is, a hengerben
megjelenı folyadék tönkreteheti a gépet. A gáz összenyomásakor felszabaduló hı miatt a dugattyú
súrlódásának csökkentésére használt olaj kenıképessége csökken, a túlzott felmelegedés miatt akár
el is éghet. E kompresszortípus hátrányai között szerepel az a tény is, hogy a továbbított gáz a
kenıanyaggal szennyezıdik.

7.2.1.c. A forgódugattyús szivattyú és kompresszor

A forgódugattyús gépben a dugattyú a hengerben forgómozgást végez. A dugattyú
excentrikus, palástja a henger belsı falát érinti. A dugattyú két alapköre a hengert lezáró fedelekhez
illeszkedik. A térfogat-kiszorítás az érintkezı felületek és a dugattyú palástjához illeszkedı lemez
által lehatárolt térrészben megy végbe (7.8. ábra). A lengıdugattyús gépeknél alkalmazott
mozgásátalakító mechanizmusokra most nincs szükség, viszont a dugattyú megfelelı tömítése
nehézsége jelent. A viszkózusabb folyadékok esetében maga a szivattyúzott folyadék tömít,
gáznemő anyagok esetében a tömítést a hengerbe juttatott sőrő olajjal oldják meg.
Ezt géptípust többnyire vákuumszivattyúként használják.

7.8. ábra. Forgódugattyús kompresszor

7.2.1.d. A fogaskerék-szivattyú és motor

A fogaskerék-szivattyú (fogaskerekes szivattyú) szintén térfogat-kiszorítású gép, amelynek
mozgó része két egymással kapcsolódó fogaskerékbıl áll. A fogaskerekeket magába foglaló
szivattyúház be- és kimenete közötti szabad átfolyást a fogaskerekek megakadályozzák. A
fogaskerekek oldal- és homlokfelülete és a ház között keskeny rés van, emiatt a gép tömítése
viszonylag gyenge és csak viszkózus folyadékokkal használható gazdaságosan. A szivattyúzott
közeg a szomszédos fogak közötti szabad teret kitöltve jut át az alacsony nyomású térrészbıl a
másik, magasabb nyomású térrészbe. Ez a szabad tér a kapcsolódó fogak között beszőkül – itt
történik meg a térfogat kiszorítása.
A fogaskerekek gyakran evolvens fogazatúak, ugyanis ezek könnyebben kivitelezhetıek, de
találkozhatunk például ciklois profilú fogaskerekekkel megvalósított gépekkel is. A ciklois fogazás
elınye az, hogy a kerekek kapcsolódásánál nem marad holt tér és a fogak közötti szabad tér sokkal
nagyobb lehet. A két fogaskerék közül az egyiket valamilyen motor, a másikat pedig az elıbbi
fogaskerék hajtja meg.

152
 A fogaskerekek egyike lehet belsı fogazású. A 7.9. ábrán két példát láthatunk, a baloldali egy
külsı, evolvens fogazású, a jobboldali pedig belsı, ciklois fogazású kerekekkel rendelkezı változat.
A külsı fogazású gépekben a két fogaskerék általában azonos, a belsı fogazásúaknál pedig a belsı
fogaskerék átmérıje nyilván kisebb, mint a külsıé.

b.
a.

7.9. ábra. Fogaskerék-szivattyú külsı (a.) és belsı (b.) fogazású kerékkel

A bemutatott belsı fogazású változatnál a ciklois alakú fogak alul-felül zárnak. Evolvens
fogak esetében ez nem történik meg, ekkor az alacsony és a magas nyomású ágat a két fogaskerék
közötti őrt kitöltı, a szivattyúházhoz tarozó kifli alakú darab választja el.
E géptípust inkább szivattyúként használják, a hidrosztatikus körökben ez a legelterjedtebb
szivattyúfajta. A fogaskerék-szivattyúk hatásfoka kisebb, mint a dugattyús szivattyúké, felépítésük
viszont jóval egyszerőbb és kevésbé érzékenyek a szállított folyadékban levı apróbb
szennyezıdésekre. Robusztus felépítésük miatt megbízhatóak, üzembiztosak, emiatt elıszeretettel
alkalmazzák kenıolaj- és üzemanyag-szivattyúként is. A fogaskerék-szivattyú által létrehozható
nyomás kisebb, mint a dugattyús szivattyú esetében, többlépcsıs fogaskerék-szivattyúkkal
megvalósítható nyomásnövekedés több tíz MPa is lehet.
Habár hatásfoka nem túl magas, motorként való felhasználása mellett szól kis mérete és az
egyszerő szerkezete.

7.2.1.e. Forgólapátos szivattyú, kompresszor és motor

A forgólapátos szivattyú egy olyan térfogat-kiszorítású gép, amelynél a közeg kiszorítása egy
excentrikus rotor sugárirányú lapátjai között beszőkülı térfogatban történik. A lapátok a rotorban
kiképzett résekben elmozdulhatnak és a reájuk ható centrifugális erı és esetleg egy nyomórugó
hatására az állórész hengeres falához szorulnak.

7.10. ábra. Forgólapátos szivattyú

153
 A forgórész excentrikussága miatt a körbefordulás során a két szomszédos lapát közötti
térfogat folyamatosan változik, a szívócsonk felıl nézve kezdetben növekszik, majd csökken (7.10.
ábra). Amennyiben a rotor excentrikussága változtatható, a szivattyú hozamát szabályozni tudjuk.
E géptípust, felépítésének lényeges megváltoztatása nélkül, egyaránt alkalmazzák folyadékok
és gázok nyomásának növelésére. A rotor és a sztator (az állórész) öntéssel készül, a forgólapátok
által súrolt felületeket cementálják. A lapátok anyaga acél. A lapátok játéka a forgórészben
kiképzett résekben a kellı tömítés kedvéért minimális kell legyen, de ugyanakkor lehetıvé kell
tegye a lapátok szabad ki-be mozgását.
A forgólapátos kompresszor lapátjait olajozni, kenni kell, minek következményeként az
összenyomott gáz kenıanyaggal szennyezett. Csendes mőködése miatt gyakran használják olyan
szerkezetekben, amelyek nem kelthetnek erıs zajt (például légkondicionáló berendezések
kompresszoraként).
A tapasztalat szerint az enyhén hátrafele döntött lapátokkal elkészített gép hatásfoka
kedvezıbb.
Ha a forgólapátos gépet magasnyomású közeggel tápláljuk, az motorként fog mőködni.

7.2.1.f. A csavarszivattyú
A csavarszivattyú (csavarorsós szivattyú) a hidrosztatikus gépek egy újabb típusa. Két fı
változata van: vannak egycsavaros és vannak többcsavaros szivattyúk.
Az egyetlen csavarral felépített szivattyú egy lekerekített, nagy lépéső (az emelkedése kb.
60°), egybekezdéső menettel ellátott tengelybıl áll, mely egy kétszer olyan nagy lépéső, két
bekezdéső belsı menettel ellátott sztatorban forog. Mindkét rész menetiránya azonos. A forgórész
cementált acélból, az állórész menetes része pedig gumiból készül (7.11.a. ábra). A két menet
alakváltozás nélkül nyilván nem illeszkedik egymáshoz, a kisebb lépéső külsı menet a nagyobb
lépéső belsı menetben üregeket különít el. Ezeknek az üregeknek a geometriája a tengely
körbefordulásakor nem változik, de a tengely egyik vége felıl, bennük a szivattyúzott folyadékkal,
a másik vége felé mozognak. A nyomásnövekedés a nyomócsonk felıli üregben jön létre.
Ezt a szivattyútípust pasztaszerő vagy nagyobb mérető szennyezıdéseket tartalmazó
folyadékok esetében használják, például szennyvízszivattyúként. Hátránya a gumi alakváltozásából
fakadó energiaveszteség és az éles szennyezıdések által okozott korai tönkremenetel.

a. b.

7.11. ábra. Csavarszivattyúk

A kétcsavaros szivattyú két azonos geometriájú, de ellentétes menetirányú csavarból áll. A két
menet egymáshoz kapcsolódik, a csavarok ellenkezı irányba forognak. A kapcsolódó, cementált
acélból készült menetek és a merev szivattyúház között zárt üregek alakulnak ki, amelyek, akárcsak
az egycsavaros szivattyú esetében, a tengely egyik végétıl a másik vége fele mozognak.
Megvalósítását tekintve két mőszaki megoldás terjedt el: az egyszerőbb felépítéső
szivattyúkban az egyik csavar közvetlenül (a kapcsolódó menetorsókkal) hajtja a másikat, mint a

154
7.11.b. ábrán, míg egy másik, bonyolultabb megoldásban a két csavar egy fogaskerék-áttétellel
kapcsolódik egymással.
Az egyszerőség mellett az elsı megoldás elınye az érintkezı menetek által létrehozott jobb
tömítés. A fogaskerekes szerkezetnél a menetek között rés van, ezért szokás még „vízzáró”, illetve
„nem vízzáró” jelzıvel ellátni e kétfajta gépet. E rés miatt a fogaskerekes típus által létrehozott
nyomás néhány MPa , míg a vízzáró változattal tízszer nagyobb nyomásnövekedést is el lehet érni.
A nem vízzáró változat hatásfoka a szivárgás miatt, a vízzáró változat hatásfoka viszont az
egymással érintkezı, súrlódó csavarok miatt csökken. A hatásfok mindkét esetben 85 % körül van.
Bár a csavarszivattyú elvileg megfordítható és motorként is használható lenne, a gyakorlatban
ilyen felépítéső motorral nem találkozunk.
Megjegyzendı, hogy léteznek többcsavaros és több lépcsıs csavarszivattyúk is.

7.2.1.g. Membrános szivattyú, kompresszor és motor

A membrános gépek esetében a térfogat-kiszorítás egy szelepekkel ellátott, rugalmas
membránnal lezárt szelencében történik (7.12. ábra). Amikor a membránt felfele mozgatjuk, akkor a
szelence belsı térfogata megnı, a szívócsonk felıl fluidumot szív be. Amikor a membránt lefele
mozgatjuk, akkor a szívószelep lezár és a megnövekedett nyomású fluidum a kibocsátó szelepen
keresztül távozik.
A membrános szivattyú és a membrános kompresszor egymással érintkezı mozgó alkatrészek
nélkül dolgozik. Szerkezete teljesen zárt. Az egymással súrlódó alkatrészek hiánya miatt nem
igényel kenést, a továbbított közeg tehát nem szennyezıdik. E tulajdonságai miatt olyan helyeken
használják, ahol a szállított fluidum nem érintkezhet a környezı levegıvel (például a vér), nem
szivároghat (veszélyes anyagok) vagy nem szennyezıdhet a mozgó alkatrészek kopásából származó
anyagokkal. E szerkezet mőszaki alkalmazásai között találjuk például a régebbi típusú
benzinmotorok üzemanyag-szivattyúját. Membrános szivattyúnak tekinthetı a szív is.

7.12. ábra. Membrános szivattyú

A membrános szivattyúhoz hasonlít a tömlıs szivattyú. Itt a membrános szelence helyét egy
rugalmas tömlı veszi át, a folyadék továbbítását pedig a tömlın végigguruló görgı végzi el. E
szerkezetnek szelepei sincsenek, a folyadék visszaáramlását a tömlı összenyomott keresztmetszete
akadályozza meg. Ezen az elven alapszik a bélrendszer mőködése is (ott a görgık szerepét a bél
falának izmai veszik át).
A membrános szivattyú fordítottja a membrános lineáris motor: a szelencét lezáró membrán
két oldalán fellépı nyomáskülönbség annak elmozdulásához vezet, mely elmozdulás a
nyomáskülönbséggel arányos. E tulajdonsága miatt e készüléket gyakran használják nyomásmérı
jelátalakítókban (traduktorokban) és nyomásszabályzó berendezésekben. A 7.13. ábrán egy ilyen
nyomásszabályzó elvi vázlatát láthatjuk: amennyiben az átáramló közeg nyomása ingadozik, úgy a
membránhoz kapcsolt tőszelep a beömlés keresztmetszetét automatikusan megváltoztatja. Például,
ha a nyomás megnövekedne, úgy a szelep jobban zárul s így az nagyobb hidraulikus ellenállást
okozván a nyomás csökkenését idézi elı. A kiáramló közeg nyomása tehát bizonyos határok között
tartható.

155
 7.13. ábra. Membrános nyomásszabályzó

7.2.1.h. Lengıdugattyús hidraulikus motorok

Bármely térfogatkiszorítású szivattyú és kompresszor – legalábbis elméletileg –,
megfordítható, azaz motorként is mőködtethetı. Például ha egy szivattyút a nyomócsonk felıl
magasnyomású folyadékkal táplálunk, akkor e folyadék a szerkezetet mozgásba hozza s így az
munkát végez. A csökkent nyomású folyadék a szivattyú szívócsonkján távozik.
Gyakorlati szempontok miatt a motorok szerkezeti felépítése némileg különbözhet a
szivattyúk szerkezetétıl, így például nyilvánvaló, hogy a szelepek vezérlését most már nem lehet a
közeg nyomásával megoldani.
A motorok többsége (beleértve a termikus és az elektromos motorokat is) rotációs, azaz forgó
mozgást végez. A hidraulikus és pneumatikus motorok között azonban gyakran találkozhatunk
lineáris (oda-vissza mozgást végzı) és oszcilláló (lengı mozgást végzı) motorokkal is. Mindhárom
típus megvalósítható dugattyús hidraulikus motorként is.
A leggyakrabban használt lengıdugattyús hidraulikus rotációs motor a rögzített tárcsás axiális
szivattyú megfordításából származik, amelynek felépítése a lengıdugattyús szivattyúéval azonos. A
mozgó alkatrészek súrlódása miatt e géptípus hatásfoka nem túl jó.
Gyakrabban találkozhatunk a 2.2.5. fejezetben már ismertetett hidraulikus munkahengerekkel,
melyek tulajdonképpen lineáris motorok. E gépeket a hidraulikus hajtású szerkezetek,
szervomechanizmusok és vezérlırendszerek felépítésében alkalmazzák. Több változatuk is
elterjedt, álljon itt elsı példaként a teleszkópos megoldás (7.14. ábra).

7.14. ábra. Teleszkópos hidraulikus munkahenger két szélsı állapotában

A hidraulikus munkahenger az erıt általában egy dugattyúrúdon keresztül adja át a

mőködtetett mechanizmusnak. A dugattyúrúd lehet egyoldali vagy kétoldali, de léteznek olyan
munkahengerek is, ahol a dugattyúrúd hiányozhat (7.15. ábra).
A dugattyú a löket végén beleütközhet a hengert lezáró fedılapba. Az ütközés csillapítása
végett a dugattyúra egy rugalmas toldalékkal is ellátott fékdugattyút szerelhetnek. A dugattyú
löketvégi lefékezéséhez a fékdugattyú elzárja a munkafolyadék szabad kiáramlásának útját, amely
csak egy leszőkített keresztmetszeten (fojtószelepen) keresztül távozhat, a dugattyú pedig a löket
végén a rugalmas toldalékkal támaszkodik a fedılapra (7.16. ábra). A fékezés lehet egyoldali vagy
kétoldali, lehet állítható vagy állandó hatású.
A hidraulikus munkahengerek elınyei a kifejthetı erı nagyságában és a beállítható
elmozdulás pontosságában állanak. Hátrányuk az esetleges folyadékszivárgás.

156
 munkahenger kétoldali dugattyúrúddal munkahenger egyoldali dugattyúrúddal

munkahenger differenciáldugattyúval munkahenger búvárdugattyúval

7.15. ábra. Különbözı munkahenger-típusok

7.16. ábra. Fékdugattyús hidraulikus munkahenger

Oszcilláló hidraulikus motorokat olyan helyeken használnak, ahol valamilyen alkatrészt egy
bizonyos szögben kell elfordítani. A lengıdugattyús oszcilláló motor tulajdonképpen egy
módosított lineáris motor, amelynél az egyenes vonalú elmozdulást valamilyen mechanizmus,
például egy fogasléces-fogaskerekes áttétel alakítja át elfordulássá (7.17. ábra). A hajlítóerık
megjelenésének meggátolásának céljából e motortípust két azonos, párhuzamosan szerelt, ellentétes
irányba ható hengerrel látják el. A két henger által kifejtett erıpár egy forgatónyomatékot hoz létre,
azonban rezultánsuk zéró lesz.

7.17. ábra. Oszcilláló hidraulikus motor

7.2.1.i. Lengıdugattyús pneumatikus motorok

A lengıdugattyús kompresszor megfordításával egy kétütemő pneumatikus motort kapunk. A
kompresszor szelepeit a nyomáskülönbség vezérelte. Míg az elsı ütem alatt a szívócsonk felıli
nyomás nagyobb volt, mint amekkora a hengerben uralkodott, addig a szívószelep nyitva állt. A

157
második ütem alatt, ha a hengerben a nyomás a nyomócsonk felıli oldalon mért érték fölé nıtt,
akkor a nyomószelep nyílt meg. A pneumatikus motornál a folyamatok éppen fordított sorrendben
játszódnak le: az elsı ütemben a beömlıszelepen keresztül sőrített levegı (vagy más gáz) jut a
hengerbe, amely a dugattyút maga elıtt tolja, majd az alsó holtpont elérésekor, amikor a
beömlıszelep már zárva áll, a megnyíló kiömlıszelepen keresztül a felfele mozgó dugattyú a
lecsökkent nyomású levegıt kitolja a hengerbıl. A dugattyút a gép lendkereke vagy egy
ellenütemben mőködı második henger mozgatja felfele. A gáz be-és kibocsátását rendszerint a gép
tengelyével együtt forgó vezérlıszelep oldja meg.
Az egyetlen, egyszeres hatású hengerrel megoldott pneumatikus motor egyenetlen járású,
hiszen csak egy ütem, azaz fél fordulat alatt végez munkát. A motor járása egyenletesebbé tételéhez
kettıshatású hengereket vagy több egyszerő hengert alkalmaznak, így a 7.18. ábrán például egy
öthengeres csillagmotort láthatunk. Az ábrázolt motornál a levegı a motorblokk és az abba
becsavart hengerek furataiban jár ki-be, e csatornákat a tengelyre szerelt (az ábrán nem látható)
vezérlıszelep rendre a préslevegı-vezetékhez, illetve a levegıelvezetı-nyíláshoz csatlakoztatja.

7.18. ábra. Pneumatikus motor

A lineáris és az oszcilláló pneumatikus motor felépítése az azonos típusú hidraulikus

motoréval azonos. A hidraulikus motorokkal szemben a kiszivárgó sőrített levegı nem okoz
szennyezıdést, viszont a közeg összenyomhatósága miatt az elmozdulás egyenetlenebb és beállítás
is sokkal pontatlanabb. Amennyiben a dugattyú elmozdulását valami megakadályozza, a hengerben
felgyőlı sőrített levegı hirtelen, ütésszerő mozgást válthat ki.

7.2.1.j. Forgódugattyús motorok

A forgódugattyús szivattyúk és kompresszorok megfordításából forgómozgást végzı
motorokat kapunk. A gyakorlatban azonban ez a motortípus nem terjedt el.
E kategóriába sorolhatók a korlátozott elfordulású motorok, ahol a forgatónyomatékot a gép
tengelyéhez erısített dugattyúra ható nyomás idézi elı (7.19. ábra). E szerkezet lehet hidraulikus
vagy pneumatikus motor. Akárcsak a hidraulikus munkahengerek esetében, a folyadékkal
mőködtetett motor nagyobb beállítási pontosságot tesz lehetıvé, mint a pneumatikus változat.
Az így megvalósított korlátozott elfordulású motorok hátránya az elfordulás szögének
alacsony értéke: az elérhetı legnagyobb elfordulás kisebb, mint egy teljes kör, míg a 7.17. ábrán
látható fogasléces elrendezés akár több fordulat megtételére is alkalmas lehet.

158
 7.19. ábra. Korlátozott elfordulású motor

7.2.2. Turbinák, turbókompresszorok, turbószivattyúk

E gépeket még turbógépeknek is nevezik és az áramlás irányától függıen tovább
osztályozzák,
• tangenciális,
• radiális,
• axiális és
• diagonális
gépeket különböztetünk meg. A turbinákat szokás még
• akciós vagy szabadsugár és
• reakciós vagy túlnyomású
turbinákra is felosztani. Az akciós turbinák az áramló közeg mozgási energiáját hasznosítják, a
nyomáscsökkenés még a turbinán kívül, a sugárcsövekben (injektorokban) megy végbe. A reakciós
turbinákban a helyzeti energia a turbinán belül alakul át, tehát az túlnyomó részben a helyzeti
energiát hasznosítja.

7.2.2.a. Tangenciális vízturbina

A tangenciális turbinákban a beáramló közeg a kerékre érintıleges irányban jut a
turbinalapátokra. A legelterjedtebb tangenciális vízturbina az 1880-ban kifejlesztett,
vízerımővekben használt Pelton-turbina (7.20. ábra). E turbina kereke egy tárcsa kerületére
felszerelt serleg formájú lapátokból áll (a). A turbinát hajtó vizet egy vagy több injektor (sugárcsı)
juttatja a lapátok felületére (b). A nyomócsıben (c) a víz nyomása magas, de a turbinakerékre jutó
vízsugár nyomása már a légkörire csökken. A kerék tehát nem a víz nyomásából fakadó potenciális
energiát, hanem a vízsugár kinetikus energiáját hasznosítja: a Pelton-turbina tehát akciós turbina.
A serleg formájú lapátok általában kettısek, a közöttük levı taréj a vízsugarat kettévágja és
visszafordítja. A jól megtervezett Pelton-turbina serlegeirıl a víz egyszerően lefolyik.
A turbina fordulatszámát a terhelés függvényében a turbinakerékre jutó víz hozamának
beállításával szabályozzák (a sugárcsı szabályzótőjével). E fordulatszám-szabályozás igen fontos,
hiszen a turbina által meghajtott generátor által leadott áram frekvenciája rögzített kell legyen.
A nagyobb teljesítményő turbinák injektorát a vízkalapács jelenségének fellépése miatt nem
lehet hirtelen lezárni, emiatt az injektorokat vízsugárelterelıvel (deflektorral) látják el (d): a
vízsugár eltérítésével a turbina elég gyorsan megállítható a hozam gyors csökkentésének igénye
nélkül. A Pelton-turbina gyors lefékezéséhez néha féksugárcsöveket (fékezıinjektorokat) is
használnak, ezek a serlegek hátoldalára juttatják a vizet.

159
 Vízerımővekben ezt a turbinafajtát akkor használják, amikor kis hozamú, de nagy nyomású
energiahordozó áll rendelkezésre, például nagy eséső hegyi patakokra telepített erımővekben.
Nagyobb teljesítményekre állótengelyő kivitelben készül el.
A Pelton-turbina nem fordítható meg, azaz nem mőködtethetı szivattyú gyanánt.

b
a

d
c

7.20. ábra. A Pelton-turbina vázlata és a turbinakerék fényképe

7.2.2.b. Radiális vízturbina

A radiális turbinákban a munkavégzı közeg sugárirányban halad át. A közeg haladási iránya
szerint megkülönböztetünk
• centripetális és
• centrifugális
gépeket. A centripetális turbinákban a közeg a turbinakerék külsı kerületén lép be, a kilépés pedig a
tengely irányában történik. A centrifugális turbinákban a közeg fordított irányban halad: a tengely
irányából érkezik és a kerületen távozik.

d
b a

e
c

7.21. ábra. A Francis-turbina vázlata, a csigaház és a turbinakerék fényképe

A legelterjedtebb radiális vízturbina az 1849-ben megjelent Francis-turbina (21. ábra), mely

egy centripetális gép. A Francis-turbina járókereke (a) egy görbült lapátok által elhatárolt
csatornákkal ellátott korong. Az átáramló víz e csatornákban irányt vált, a kereket pedig az

160
irányváltás miatt fellépı erı (impulzusváltozás) hajtja: a Francis-turbina tehát reakciós turbina. A
vizet egy álló lapátokból álló koszorú, a vezetıkerék tereli a járókerékre (b). Az álló lapátok
általában elfordíthatók, ezzel a hozam és a fordulat szabályozása oldható meg. A vezetı- és a
járókereket a kerékszekrénynek nevezett burkolat borítja (c). E burkolathoz csatlakozik a víz
bebocsátását szolgáló csigaház (d), valamint a vizet elvezetı szívócsı (diffúzor, e) is.
A turbinaházhoz csatlakozó nyomócsı, amelyen keresztül a víz érkezik, a turbinakerékhez
érintıleges irányú. A turbinaház tulajdonképpen ennek a csınek a folyamatosan leszőkülı
meghosszabbítása, amely köralakban, csigaház-szerően veszi körül a kerékszekrényt. A turbinaház
a vizet a turbinakerék kerületén egyenletes hozammal vezeti be, átmérıjének csigaházszerő
csökkenése pedig a hozam csökkenésének következménye.
A folyamatosan táguló szívócsı a turbinát az alvízszinten levı elvezetı csatornával köti
össze. A turbina mőszaki okokból az alvízszint felett helyezkedik el, egyébként a víz elárasztaná az
álló turbinát, így karbantartása nehézkessé válna. A szívócsı ennek a szintkülönbségnek megfelelı
helyzeti energia hasznosításához szükséges, a felsı végében, a turbina kimeneténél mért nyomás a
légköri nyomás alatt van. Ha a turbina szívócsı nélkül bocsátaná ki a vizet, akkor kimeneténél a
nyomás a légköri nyomással lenne azonos, tehát a turbinát mőködtetı nyomáskülönbség kisebb
lenne.
A Francis-turbinát közepes eséső és hozamú, dombvidéki folyókra telepített erımővekben
használják elsısorban, nagyobb teljesítményő berendezésekben állótengelyő kivitelben. Vannak
megfordítható, szivattyúként is üzemeltethetı Francis-turbinák.
Centrifugál radiálturbina a ma már nem használt Fourneyron-turbina, amely egyébként a
legrégebbi reakciós turbina (1831). Felépítésében a Francis-turbinára emlékeztet, de a víz
bevezetése a tengely felıl történik. A vizet itt is egy vezetıkerék irányítja a turbinalapátokra,
azonban ez a kerék most a turbinakerék belsı pereménél helyezkedik el.

b.
c.

a.

7.22. ábra. A Zuppinger- (a.), a Schwamkrug- (b.) és a Bánki- (c.) turbina vázlata

Szintén történelmi jelentıségő a radiális Zuppinger-turbina (7.22.a. ábra, az akciós turbinák

legrégebbi képviselıje, 1844-ben jelent meg) és a Schwamkrug-turbina is (7.22.b. ábra, 1848).
Mindkettı parciális beömléső, vagyis a vizet csak a turbinakerék kerületének egy részén,
vezetıcsatornákon bocsátják a forgórész lapátjaira, a csigaház tehát hiányzik. A Zuppinger-turbina
centripetális (külsı beömléső), a Schwamkrug-turbina pedig centrifugális (belsı beömléső) turbina.
E kétfajta turbina javított változataként fogható fel a Bánki-turbina (7.22.c. ábra, 1917), melynek
egyedi tulajdonsága az, hogy a lapátsor által eltérített vízsugár másodszor is átjut a lapátok között, s
ezzel a víz maradék kinetikus energiáját is hasznosítja. E turbinák inkább egy módosított
vízkerékhez hasonlóak (annak helyettesítésére szolgáltak), amelyekbe a víz ferde szög alatt lép be.
A szívócsı hiányzik, víz be- és kilépése közötti nyomásesés csekély, ezért ezek a gépek az akciós

161
turbinák közé sorolhatók. E turbinákat alacsonyabb hatásfokuk miatt a többi típus kiszorította a
használatból.

7.2.2.c. Axiális vízturbina

Az axiális turbinákban a munkaközeg a gép tengelyének irányában halad át. Leggyakrabban
az 1912-ben szabadalmaztatott reakciós Kaplan-turbinával és annak különbözı változataival
találkozhatunk.
A Kaplan-turbina kereke (a) néhány, egy áramvonalas palástra szerelt nagymérető lapátból áll
(b), az energia átadása pedig a Francis-turbinához hasonló módon, az áramlás irányának
megváltoztatásával történik (tehát ez is reakciós turbina). Felépítése, a rotor kivételével, a Francis-
turbináéhoz hasonló. Itt is megtalálható a csigaház (c) és a vezetıkerék (d). A rotorra felszerelt
turbinalapátok szöge is állítható, tehát a Kaplan-turbinának kettıs beállítási lehetısége van. A víz
elvezetése ez esetben is egy szívócsövön keresztül történik (e).
Ezt a turbinafajtát kis eséső és nagy hozamú, síksági folyamokra telepített erımővekben
használják. Ha a rendelkezésre álló szintkülönbség azt megengedi, akkor állótengelyő gépként
szerelik fel, ellenben fekvıtengelyő megoldással, a spirális nyomócsı kiiktatásával egy vízszintes
csıszakaszba építik be a turbinát (ez utóbbi típust csıturbinának is nevezik, 7.24. ábra). A Kaplan-
turbina megfordítható, szivattyúként is lehet mőködtetni.
Felépítésében a Kaplan-turbinához hasonló a propeller-turbina és a Thomann-turbina: az
elıbbi típusnál csak az állókerék, a második típusnál pedig csak a járókerék lapátjai állíthatók.

e
a
7.23. ábra. A Kaplan-turbina vázlata és a turbinakerék fényképe

7.24. ábra. Csıturbina vázlata

Történelmi jelentıségő az axiális reakciós Henschel-Jonval-turbina (1837) és az akciós

Girard-turbina (1854). Mindkettı turbinakereke két koncentrikus hengerpalást közé illesztett

162
görbült lapátokból állt. A Henschel-Jonval-turbinában a vizet a járókerék teljes kerületén, egy
vezetıkerék segítségével bocsátották be, míg a Girard-turbinában a vizet néhány pontban
vezetıcsatornák juttatták a turbinakerékre.

7.2.2.d. Diagonális vízturbina

A diagonális turbina a radiális és az axiális turbinák közötti átmenetet képezi, a turbinakerék
csatornáiban a munkaközeg áramlási iránya kb. 45° -os szöget zár be a gép tengelyével. A
diagonális turbinák képviselıje a Dériaz-turbina (7.25. ábra).
Az elsı Dériaz-turbinát 1955-ben állították üzembe. Felépítésében a Kaplan-turbinához
hasonló, a forgórész állítható lapátjai azonban egy kúpos paláston találhatók. E típust reverzibilis
gépként tervezték meg, két vízgyőjtı tóval rendelkezı vízerımővekben használják. A nappali
csúcsfogyasztás idején, amikor az állandó üzemő hıerımővek által termelt energia nem elég, az
erımő áramfejlesztıként dolgozik, amelyet a felsı győjtıtóból leáramló víz energiáját hasznosító
gép (turbina) hajt. Az éjjeli alacsony fogyasztású periódusban az erımő szivattyúállomásként
dolgozik, a hıerımővek által termelt energiafölösleggel az alsó tóból ugyanazzal a géppel (mely
most szivattyúként mőködik) visszaszivattyúzzák a vizet a felsıbe.

a
b

7.25. ábra. A Dériaz-turbina vázlata

7.2.2.e. Légturbinák
Elméletileg bármelyik bemutatott vízturbina-típust légturbinaként is lehetne alkalmazni, a
gyakorlatban azonban inkább csak a tangenciális akciós és az axiális reakciós légturbinát
használják. A gızgépek esetében más a helyzet, ott a különbözı turbinatípusok széles skálájával
találkozhatunk – azonban e gépek tanulmányozása inkább a termodinamika feladata.
Pneumatikus szerszámgépek, fogászati fúrók meghajtása sőrített levegıvel mőködtetett
tangenciális turbinával történik (7.26. ábra). A sőrített levegıt néhány fúvóka (a) juttatja a
turbinakerék kerületére (b), a kiterjeszkedett levegıt pedig a gép házának nyílásain keresztül
bocsátják ki.
E pneumatikus motorok egyszerő felépítésőek és kisméretőek, az elérhetı fordulatszám pedig
a forgórész kis tömege és az súrlódások alacsony értéke miatt igen magas lehet ( 200000 - 500000
fordulat/perc).
Pneumatikus axiálturbinaként említhetı a szélerımőként használt fekvıtengelyő gép, a
szélkerék, amelyet a szabad légáramlat hajt. E gépnél nincs állókerék sem kerékszekrény. A
szélmalmokat is egy ilyen szélkerék mőködteti. E típus modern változata néhány repülıgépszárnyra
emlékeztetı, nagyobb gépeknél állítható szögő turbinalapáttal rendelkezik. A 7.27. ábrán egy kis
teljesítményő gépet láthatunk, amelynek lapátjai rögzítettek; a vízszintes tengely végén levı
háromszög alakú felület a kerék szélirányban tartását szolgálja.

163
 b
a

7.26. ábra. Tangenciális légmotor

7.27. ábra. Szélkerék

7.2.2.f. Centrifugálszivattyúk és -kompresszorok

A turbószivattyúk és turbókompresszorok a reakciós turbinák fordítottjaként tekinthetık (az
akciós turbinákat nem lehet megfordítani).
Ilyen módon a centrifugálszivattyút például a Francis-turbina vagy a Dériaz-turbina
megfordításából származó gépnek képzelhetjük el (az elsı esetben egy radiális, a másodikban pedig
egy diagonális szivattyúhoz jutunk): a gép tengelye felıli konfúzoron keresztül a szívócsıbıl
alacsony nyomású folyadék jut annak belsejébe, amelyet a külsı erıvel forgatott járókerék magával
ragad. A járókerék (rotor) csatornáiban az áramló közeg részecskéinek sebességvektora most is
megváltozik, tehát ismét az impulzus megváltozását tapasztaljuk. Ez a változás azonban most
fordított irányú: a szivattyúkban a kerék fejt ki erıt a folyadékra és nem fordítva, ahogy az a
turbináknál történt. A hatásfok javításának érdekében a járókerékre ez esetben is egy vezetıkerék
terelheti a folyadékot, mely most a gép tengelye felıl helyezkedik el és kisebb teljesítményő
szivattyúknál hiányozhat. A járókerékrıl a folyadék a csigaházba jut, a nagyobb gépeknél egy
második vezetıkerék segíti annak áramlását. A csigaház egy diffúzorral csatlakozik a
nyomócsıhöz. A 7.28. ábrán a centrifugálszivattyú vázlatát és egy kisebb, vezetıkerekek nélküli
diagonálszivattyú metszetét láthatjuk.
A szívócsıben fellépı nyomás elegendı kell legyen ahhoz, hogy a folyadék a szivattyú
turbinakerekéhez el tudjon jutni, ellenkezı esetben a szivattyúházban létrejövı vákuum a gép
mőködését meg fogja akadályozni. Amikor a centrifugálszivattyú indításakor a szivattyúházat

164
levegı tölti ki, a létrejövı szívóhatás rendszerint nem elegendı a folyadék felszippantásához.
Emiatt indításkor a szivattyúházat valamilyen módon folyadékkal kell feltölteni, például a
levegınek egy vákuumszivattyúval történı eltávolításával.

diffúzor
rotor (járókerék)

az ábra síkjára merıleges

konfúzor terelılapátokkal
sztator (kerékszekrény)

terelılapátok

7.28. ábra. Centrifugálszivattyú vázlata és metszeti képe

Az egy járókerékkel rendelkezı szivattyú által létrehozható nyomás értéke nem túl magas,
ezért a nagyobb nyomáskülönbséget biztosító szivattyúk többlépcsıs kivitelőek. A többlépcsıs
centrifugálszivattyú néhány, egy közös tengelyre felszerelt, többnyire egyforma járókerékbıl áll, a
rotort körülvevı turbinaház kiképzése pedig olyan, hogy a megelızı lépcsıfok peremérıl ismét a
tengely irányába terelje a folyadékot. Az elsı lépcsıhöz a szívócsonk konfúzora, az utolsóhoz pedig
a nyomócsonk diffúzora csatlakozik. A többlépcsıs szivattyú több, sorosan kötött szivattyúból álló
gépnek tekinthetı. A 7.29. ábrán egy többlépcsıs szivattyú metszetét és fényképét láthatjuk.

7.29. ábra. Többlépcsıs centrifugálszivattyú vázlata és fényképe

Amennyiben a centrifugálszivattyú hozama nem éri el a kívánt mértéket, úgy a hozam

növelését a szivattyúk párhuzamos kapcsolásával lehet elérni. Egybeépített, párhuzamosan mőködı
szivattyúk összekapcsolásának tekinthetı a kettıs áramú szivattyú (7.30. ábra). E gép járókereke a
korong felezısíkjához viszonyítva tükörszimmetrikus, mindkét oldala aktív (mindkét oldalán
lapátok vannak). A szívóág ez esetben spirális, csigaház alakú, mely a szívócsonk után kettéoszlik s
így a folyadék a járókerék mindkét oldalához eljuthat. A nyomóágon a rotor mindkét oldala
ugyanabba a csigaházba nyomja ki a folyadékot.

165
 7.30. ábra. Kettıs áramú centrifugálszivattyú metszete és fényképe

A centrifugálszivattyúk által elérhetı nyomásnövekedés és a szállított hozam tág határok

között változik. Általánosságként el lehet mondani, hogy közepes nyomásértékek mellett a hozam
nagyságrendje 0.001 m 3 / s és 10 m3 / s között lehet. A szállított folyadék igen változatos, a maró,
forró vagy a nagyobb mérető szennyezıdéseket tartalmazó folyadékok (szennyvíz) szivattyúzására
különleges kiképzéső szivattyúkat fejlesztettek ki.
Ha a korrózió veszélye nem lép fel, akkor a szivattyú álló- és forgórésze öntöttvasból készül.
A szivattyú tengelyét tömíteni kell, e célból többnyire tömszelencét alkalmaznak.
A centrifugálkompresszorok felépítésükben és mőködésükben a centrifugálszivattyúhoz
hasonlítanak, tanulmányozásukban azonban a gáznemő közeg termodinamikai állapotváltozását is
figyelembe kell venni. A létrehozható nyomásnövekedés szerint a centrifugálkompresszorok
többnyire a fúvók kategóriájába sorolhatók.

7.2.2.g. Axiálszivattyúk és -kompresszorok

Az axiálszivattyúk és az axiálkompresszorok az axiális turbinák megfordításából
származtathatóak. Ugyancsak axiális generátornak tekinthetı a hajócsavar és a légcsavar (angol
eredető szóval „propeller”) is. E típust gyakran nevezik propellerszivattyúnak is.

7.31. ábra. Axiálszivattyú

Az axiálszivattyúk nagy hozamú (a hozam nagyságrendje akár 100 m3 / s is lehet) és alacsony

nyomású gépek, amelyek egyetlen járókerékkel készülnek (7.31. ábra). Az áramlási keresztmetszet

166
végig csıszerő, vezetılapátokat pedig gyakran csak a kiömlı ágban helyeznek el. A nagyobb
hatásfok elérésének érdekében a forgórész és esetleg az állórész lapátjai is állíthatóak.
Akárcsak a centrifugálszivattyú, az axiálszivattyú is csak elárasztott forgórésszel indítható.
Mivel a csıszerő sztator keresztmetszete általában igen nagy, a forgórész elárasztását az alvízszint
alatti elhelyezéssel szokták megoldani.
E szivattyútípust többnyire hajózási csatornák és öntözıberendezések vízellátására, ipari
berendezésekben szokták alkalmazni.
Az axiálkompresszorok legegyszerőbb típusa a hétköznapi ventilátor, amely egyetlen, néhány
rögzített (nem állítható) lapáttal ellátott forgórészbıl, propellerbıl áll. E géptípust szellıztetésre,
légtömegek megmozgatására használják. A levegı vagy valamilyen gáz eltávolítására szolgáló
ventilátorokat exhauszternek, gázelszívónak nevezik.
Az egylépcsıs axiálkompresszor által létrehozott nyomáskülönbség igen kicsi, emiatt
nagyobb nyomás elérésére többlépcsıs kompresszorokat építenek. A többlépcsıs axiálkompresszor
fı szerkezeti eleme egy hengeres vagy csonka kúp alakú forgórész, amelyen a lapátok körkörösen,
több sorban helyezkednek el (7.32. ábra). A forgórész kúpossága a gáz összenyomhatóságának
következménye; hengeres rotor alkalmazásakor a sztator belsı átmérıje szőkül a nyomóág fele. A
forgó lapátsorok közé egy-egy vezetıkereket helyeznek, melyek szerepe ez esetben is az áramló
közegnek a forgó lapátokra való irányítása. A lapátok rögzítettek, beállítási lehetıség nélkül. A
közeg összenyomása közel adiabatikus, mely állapotváltozást e gépek tanulmányozásakor
figyelembe kell venni.

7.32. ábra. Többlépcsıs axiálkompresszor

7.2.3. Vízkerekek és egyéb gépek

Osztályozásunk harmadik kategóriájába olyan gépeket sorolunk, amelyek jelentéktelen szint-
vagy nyomáskülönbség mellett mőködnek. Ilyenek a ma már inkább csak érdekességszámba menı
vízkerekek, az ezek megfordításából származó hajókerekek és a különbözı vízkiemelı szerkezetek,
mint például az archimédeszi csavar, de ugyanide sorolható egy ventilátor-típus, mégpedig a
tranzverzális ventilátor is.

7.2.3.a. Vízkerekek
A vízkerekek kis szintkülönbséget hasznosító tangenciális turbináknak tekinthetık, ezek
tulajdonképpen a mai turbinák ısei. Többnyire fából készült szerkezetek voltak, ugyanis széleskörő
alkalmazásuk idején a fa volt a legmegfelelıbb rendelkezésre álló anyag. A vízkerék tengelye
vízszintes, lapátjai két korong tartja. A kereket meghajtó vizet egy csatornán vezetik be, a
rendelkezésre álló szintkülönbségnek megfelelıen felülrıl, oldalról vagy pedig alulról. Ezek szerint
megkülönböztethetünk

167
 • felül,
• hátul vagy középen és
• alulcsapott
vízkerekeket. A vízbevezetés módja egyúttal az energia hasznosításának módját is meghatározza.
A felülcsapott vízkerék (7.33.a. ábra) esetében a vízbevezetés a kerék kerületének felsı részén
(az ábrán a jobb felsı negyedében) történik. Ez a gép inkább a víz potenciális energiáját hasznosítja,
a hajtóerıt többnyire a lapátokon levı vízmennyiség súlya jelenti. A potenciális energia jobb
hasznosításának érdekében a lapátok kiképzése olyan, hogy azok megtartsák a reájuk jutó vizet
(vályúszerőek vagy görbültek).
A hátulcsapott keréknél (7.33.b. ábra) a víz a kerék vízszintes átmérıjének tájékán jut a
lapátokra. Ebben az esetben a potenciális energia mellett az áramló víz kinetikus energiája is
szerephez jut. Ez esetben is a lapátok többnyire görbültek.
Végül, az alulcsapott kerék (7.33.c. ábra) kerületének alsó részén merül a vízáramba és a víz
mozgási energiáját hasznosítja. E szerkezet lapátjai többnyire sugárirányú sík felületek.

c.

a. b.

7.33. ábra. Vízkerekek

A felülcsapott vízkerék fordítottja egy vízkiemelı szerkezet (elevátor): ekkor a kerék alsó
része vízbe merül, a lapátok által a magasba emelt víz pedig a kerék felsı részén egy csatornába
ömlik át.
Az alulcsapott vízkerék fordítottja a régi gızhajókon látható hajókerék (ezeket a hajókat
egyébként kerekes gızhajóknak nevezték, megkülönböztetvén a késıbb megjelent, propellerrel
hajtott csavargızösöktıl).

7.2.3.b. Az archimédeszi csavar

Az archimédeszi csavar a még Archimédeszt megelızı idıkbıl ismert vízkiemelı berendezés,
amelyet még napjainkban is használnak és „csigás elevátor” elnevezéssel illetnek.

7.34. ábra. Csigás elevátor

A gép egy ferde tengelyő csavarból áll, amelyet egy hengeres ház vesz körül. A csavar egy
hengeres tengely köré spirális alakban felcsavart vékony lemez, amely az ıt körülvevı (a rajzon
nem ábrázolt) hengerben egy spirális üreget alkot. A tengely megdöntése miatt a csavarmenet a

168
hengeres házat olyan üregekre tagolja, amelyeket részben víz tölt ki és amelyek a tengely megfelelı
irányba való forgatása során felfele haladnak (7.34. ábra).A visszaáramlás meggátolásának
érdekében a csı alakú ház közös testet alkothat a csavarral és azzal együtt foroghat.
E gépet ma már inkább csak erısen szennyezett, iszapos víz, pasztaszerő és szemcsés anyagok
(pl. gabona, főrészpor) nem túl nagy magasságba való emelésére használják.

7.2.3.c. A tranzverzális ventilátor

A tranzverzális ventilátor felépítését és mőködését tekintve leginkább az említett
hajókerékhez hasonlít. Bár a közeg beömlése tangenciális irányú, a tranzverzális ventilátor nem
származtatható a bemutatott reakciós turbinák egyikétıl sem, mivel a levegı nem halad át a lapátok
között. Egy lehetséges változatát a 7.35. ábra mutatja; e gépnél a hatásfok javításának céljából a
lapátok görbültek.

7.35. ábra. Tranzverzális ventilátor

A forgó lapátok a levegıt magukkal ragadják, a kilépésnél pedig a forgómozgásra

kényszerített közegre ható centrifugális erı miatt annak egy része a lapátok közül távozik.
E ventilátor-típust háztartási gépekben, főtı-szellıztetı-berendezésekben használják. Az
általa létrehozott nyomásnövekedés alacsony, viszont nem kelt erıs zajt.

7.3. A hidraulikus és a pneumatikus gépek méretezése

7.3.1. Az energiaátalakítókat jellemzı mennyiségek

7.3.1.a. Az energiaátalakítók hozama

A hidraulikus és pneumatikus gépek tanulmányozásában a szem elıtt tartott mennyiségek a
közül a legfontosabbak a gépen áthaladó közeg hozama (motorok esetében e hozamot nyelésnek
nevezik) és a közeg be- és kilépési nyomása, illetve azok különbsége. A mőszaki gyakorlatban e
hozam a tulajdonképpeni térfogati hozamot jelenti.
A szivattyúk és kompresszorok hozamán azt az áramló fluidummennyiséget értjük, amelyet
az illetı gép egységnyi idı alatt szállít. Ezt a hozamot a kilépésnél, a nyomócsonkon mérjük.
A hidraulikus és pneumatikus motorok nyelésén szintén az egységnyi idı alatt áthaladó
fluidum mennyiségét értjük, de viszont azt a belépésnél mérjük.
A hozam mérési helyének elıírása a gép mőködése közben fellépı veszteségek (a szivárgás)
miatt történik: például egy centrifugálszivattyú esetében a tengely tömítésein elszivárgó hozam
miatt a nyomócsonkon át kevesebb folyadék hagyja el a szivattyút, mint amennyit a szívócsonkon
keresztül az beszívott, egy dugattyús hidraulikus motor esetében pedig a dugattyúk mellett
elszivárgó olaj miatt a bemeneten több folyadék lép be a motorba, mint amennyi azt a kimeneten
elhagyja. Egyébként a szivárgás a gép belsejében, annak magas- és alacsony nyomású része között
is felléphet, például fluidum szivároghat át a turbinakerekek mögött vagy a rosszul záró szelepeken.
Más szavakkal: a gépek hasznos hozama a belépı folyadékmennyiségnél kisebb, a különbség
pedig a szivárgásokból és a hőtésre-kenésre szánt közeg hozamából adódik ki (7.36. ábra). E

169
különbséget térfogati vagy volumetrikus veszteségnek nevezik. Ez a veszteség az ideális gépre
számított elméleti és a valódi gép tényleges térfogati hozamának különbsége, mely generátorok
esetében a
∆Q g = Qideális − Qtényleges , (7.1)

motorok esetében pedig a

∆Qm = Qtényleges − Qideális (7.2)

különbségként számítandó (a valódi generátor kevesebbet nyom, a valódi motor pedig többet nyel
az ideális gépnél).

Motor Generá-
bemeneti ág kimeneti ág szívóág tor nyomóág

szivárgó ág szivárgó ág

∆Qm ∆Qg

Qtényleges Qtényleges

Qideális Qideális

a. motor b. generátor

7.36. ábra. A hozam mérlege

A hozamok ismeretében kiszámíthatjuk a gép térfogati (volumetrikus) hatásfokát. A hatásfok

definíciója szerint a haszon és a ráfordítás hányadosa. Motorok esetében a haszon a munkát végzı
elméleti ideális hozamból származik, a ráfordítás pedig a motort tápláló tényleges hozam:
Qideális
ηvol,m = , (7.3)
Qtényleges

míg generátorok esetében a haszon a tényleges nyomott hozam, a ráfordítás pedig az elméleti,
szívott hozam:
Qtényleges
ηvol,g = . (7.4)
Qideális
Az energiaátalakítók térfogati veszteségének mértéke több paraméter függvénye, de jó
közelítésben a nyomással arányosnak tekinthetı:
∆Q = k vol ⋅ p , (7.5)

ahol kvol az egységnyi nyomáskülönbség hatására fellépı hozamveszteség.

170
 A hidraulikus és pneumatikus gépek forgómozgást vagy pedig periodikusan ismétlıdı
lengımozgást végeznek. Az egy fordulat vagy az egy ciklus alatt áthaladó fluidum mennyisége a
gép q munkatérfogatával egyenlı.
A térfogatkiszorítású gépeknél a q munkatérfogatot a térfogatkiszorítást megvalósító üregek
össztérfogata adja, mint például a dugattyús gépek hengereinek hasznos térfogata, a csavarszivattyú
menetei közötti üregek vagy a fogaskerék-szivattyú fogai között levı hézagok összes térfogata.
Lengıdugattyús gépek esetében a q munkatérfogat a hengerek z számától, d átmérıjétıl és
az l lökethossztól függ:
π⋅d 2
q = z⋅ ⋅l , (7.6)
4
a lökethossz pedig a gép konstruktív méreteibıl adódik (7.37. ábra). Axiális gépeknél azt a
hengereknek a tengelytıl számított távolsága (a hengerek osztókörének R sugara) és a tárcsa α
dılése adja:
l = 2 ⋅ R ⋅ tg α , (7.7)
radiális és soros gépeknél az az e excentrikusság kétszerese:
l = 2⋅e , (7.8)
vagy a bütyök legnagyobb és legkisebb sugarának különbsége:
l = Rmax − Rmin . (7.9)

d
d
e d
R

Rmax
Rmin
α

7.37. ábra. A lengıdugattyús gépek munkatérfogata

A külsı evolvens fogazású fogaskerekes gép munkatérfogata a hajtókerék fogai között levı őr
térfogatával egyenlı, leszámítva a lábhézagnak megfelelı holt teret. E munkatérfogat jó közelítéssel
azonos a fogak térfogatával. A munkatérfogat tehát a játék nélkül illeszkedı fog h magasságával és
b szélességével megrajzolt győrő térfogatának fele, a két fogaskerékre:

1  D 2f Dl2 
q = 2⋅ ⋅π⋅ − ⋅b , (7.10)
2  4 4 
 
ahol D f a játék nélküli fogaskerék fejkörének, Dl pedig a lábkörének az átmérıje (a győrő külsı,
illetve belsı átmérıje). E két átmérı között két összefüggést is ismerünk:
D f − Dl
= h = 2⋅m, (7.11)
2

171
illetve
D f + Dl
= Dg = m ⋅ z , (7.12)
2
ahol m a fogaskerék modulja, Dg a gördülıkör átmérıje, z pedig a fogak száma. E két
összefüggéssel a külsı fogazású fogaskerekes gép munkatérfogatára a
q = 2 ⋅ π ⋅ m 2 ⋅ z ⋅ b = 2 ⋅ π ⋅ m ⋅ Dg ⋅ b = π ⋅ h ⋅ Dg ⋅ b (7.13)

képleteket kapjuk. Alkalmazásuknál figyelnünk kell arra, hogy a modult milliméterben adják meg.
Ha a két fogaskerék nem azonos (így a belsı fogazású kerék esetében is), a munkatérfogatot a
szivattyút mőködtetı motor által meghajtott fogaskerék gördülıkörének átmérıjével számítjuk.
A forgólapátos gép munkatérfogata, feltételezvén, hogy a lapátok vastagsága elhanyagolható,
a 7.38. ábrán látható félhold alakú területnek felel meg. E felületet két kör határolja le: a rotornak a
sztator tengelyéhez viszonyított legtávolabbi pontja által leírt r2 sugarú kör és a rotor r1 sugarú
keresztmetszete. A gép geometriája szerint e két sugár különbsége a rotor excentrikusságával
egyenlı:
r2 − r1 = e . (7.14)
A munkatérfogat tehát a félhold területének és a lapátok b szélességének szorzata:
q = (r22 − r12 ) ⋅ π ⋅ b = π ⋅ e ⋅ b ⋅ (2 ⋅ r2 − e) . (7.15)

Látható, hogy a sztator belsı r sugara és az r2 sugár közötti térfogat holt tér, amely nem vesz
részt a térfogat kiszorításában.

r r2

r1 e

7.38. ábra. A forgólapátos gép munkatérfogata

A csavarszivattyúk munkatere megközelítıleg a két szomszédos csavarmenet közötti térrel

azonos. Feltételezvén, hogy a menetek közötti őr térfogata a menet térfogatával egyenlı és hogy a
menetek szorosan illeszkednek egymáshoz, két csavarra számítva
π
q= ⋅ ( Dk2 − Db2 ) ⋅ l , (7.16)
4
ahol l a menet emelkedése, Dk a külsı és Db pedig a belsı átmérıje (a magátmérı). E képlet a
több kezdető menetek esetében is érvényes.
Amennyiben a gép fordulatszámát vagy az idıegység alatt elvégzett ciklusok számát n -nel
jelöljük, akkor az illetı gép hozamát vagy nyelését a munkatérfogat ismeretében

172
 Q = n⋅q (7.17)
formában határozhatjuk meg. Gázok esetében azok kompresszibilitását is számításba kell venni, a
hozam a munkaközeg termodinamikai állapotváltozásának figyelembe vételével határozható meg.
Néha még egy q f fajlagos hozamot vagy nyelést is szoktak definiálni, amely a forgómozgást
gépeknél az egységnyi (1 radián) elfordulás, a lineáris gépeknél pedig az egységnyi (1 méter)
elmozdulás alatt áthaladó fluidum mennyiségével azonos. E fajlagos hozamot csak olyan gépek
jellemzésére használhatjuk, amelyek hozama vagy nyelése az elfordulással, illetve az elmozdulással
legalább megközelítıleg arányos (például egy egyhengeres dugattyús kompresszor esetében e
fajlagos hozam nem definiálható).
A térfogatkiszorítású gépek munkatérfogatát alkotó üregek periodikusan telnek meg és
ürülnek, emiatt a gép hozama idıben változik, pulzál. A hozam egyenetlenségének mértéke a
Qmax − Qmin
δ= (7.18)
Q
hányados, amelyet a hozam pulzációjának neveznek. E hányados számlálójában szereplı
mennyiségek az idıben változó Q(t ) hozam legnagyobb ( Qmax ), illetve legkisebb ( Qmin ) értéke, a
nevezıben pedig Q a gép átlagos hozama, a Q(t ) függvénynek a gép egy T periódusára számított
idıbeni átlaga.
A dugattyús gépeknél a hozam pulzációját több henger párhuzamos kapcsolásával lehet
csökkenteni (7.39. ábra). Az egyszerő egyhengeres gép ciklusa két ütembıl áll: az elsı alatt a
fluidum beáramlása, második ütem alatt pedig annak távozása történik meg. Ha ez a gép motor,
akkor a számításba vett nyelés a belépı fluidum árama, ha pedig generátor, akkor a távozó fluidum
hozama a minket érdeklı mennyiség. Bárhol is mérjük, a folyadékszállítás erıs lüktetést mutat,
hiszen fél periódus alatt nem történik semmi, majd a másik fél periódus alatt a hozam növekedését
majd csökkenését észlelhetjük. A párhuzamosan kötött hengerekben a folyamatok bizonyos
eltolódással (fáziskülönbséggel) követik egymást, emiatt a gép összes hozamának a lüktetése kisebb
lesz, mint amekkora a hengereké volt külön-külön. Ekkor a Q átlaghozam elméletileg az egy
hengeres gép átlagos hozamának z -szerese, ahol z a hengerek száma.

Q(t)
b.
Q(t) a.
Qmax
Q
Qmax Qmin

Q t t
Qmin
T T

7.39. ábra. A hozam pulzációja egy- (a.) és négyhengeres (b.) dugattyús gépnél

7.3.1.b. Az energiaátalakítók nyomása

A hozam mellett a hidraulikus és pneumatikus gépek fontos jellemzıi a bemeneti és a
kimeneti nyomások, illetve azok különbsége: generátoroknál a nyomásnövekedés, motoroknál
pedig a nyomásesés. E nyomásértékeket gyakran szintekkel és szintkülönbségekkel adják meg.
A gépeken keresztüláramló fluidum útjában a gép belsı vezetékei, csatornái, szelepei és
egyéb szerelvényei egy bizonyos hidraulikus ellenállást jelentenek, amely a motorok rendelkezésére

173
álló nyomáskülönbséget, illetve a generátorok által létrehozott nyomásnövekedést csökkentik (7.40.
ábra).
A generátorok hidraulikus veszteségét az ideális kimeneti nyomás és a valódi gép tényleges
kimeneti nyomása közötti különbség adja:
∆p g = p ideális − p tényleges , (7.19)

míg motorok esetében ez a mennyiség a tényleges bemeneti nyomás és a motor mőködtetéséhez

szükséges elméleti ideális nyomás közötti eltérés:
∆p m = ptényleges − pideális . (7.20)

Az ideális nyomás az ideális gépek be-, illetve kilépési nyomásának felel meg.

∆pm ∆pg
ptényleges pideális
pideális ptényleges
pbe
pki

pki pbe

a. motor b. generátor

7.40. ábra. A nyomásviszonyok

A gép belsı ellenállását úgy tekinthetjük, mint az ideális géppel sorosan kötött hidraulikus
ellenállást. Ez az ellenállás a motoroknál a gép elıtt van, csökkentvén a hasznosítható
nyomáskülönbséget, míg a generátoroknál a gép után van és a létrehozott nyomásnövekedés
ellenében hat.
A nyomás csökkenése mindkét esetben káros jelenség, ugyanis az energiaveszteséget jelent. E
veszteség mértékét a gép hidraulikus hatásfoka adja, amely motoroknál az ideális és a tényleges
nyomás aránya:
p ideális
η hidr,m = , (7.21)
ptényleges

generátoroknál pedig a tényleges és az ideális nyomás hányadosa:

p tényleges
η hidr,g = . (7.22)
pideális
A nyomásveszteség turbulens áramlás esetében a hozam négyzetével arányos, s ezzel az
észrevétellel ez a mennyiség
∆p = k hidr ⋅ Q 2 (7.23)

formában közelíthetı, ahol khidr a gép belsı hidraulikus ellenállása.

174
 Az ideális gép hozama és a nyomáskülönbség közötti viszonyt elméleti úton az adott gép
típusának megfelelıen lehet tárgyalni. Pneumatikus gépeknél a munkaközeg termodinamikai
állapotváltozását is számításba kell venni.
A szivárgási veszteségek is kapcsolatban állnak a munkaközeg nyomásával, nagyon nagy
nyomáson a szivárgás annyira megnövekedhet, hogy a gép hozama (a volumetrikus hatásfoka)
nullára esik vissza.
A hidraulikus gépeknél külön meg kell vizsgálni a kavitáció fellépésének lehetıségét: a
szivattyúk pbe bemeneti és a motorok pki kimeneti nyomása valamivel a munkafolyadék
gıznyomása felett kell legyen. Ha e feltétel nem teljesül, akkor a gép belsejében gızzel telt
buborékok keletkeznek, melyek annak hatásfokát jelentısen rontják vagy mőködését meggátolják.
A 7.41. ábra egy általánosított esetet mutat be: a szivattyú két tartály közötti csıvezetéken van
elhelyezve. A nyomásviszonyokat egy tetszılegesen megválasztott referenciaszinthez viszonyított
szintekkel ábrázoljuk.
hr2

v22/(2·g)
vny2/(2·g)

H p2/γ
2
v1 /(2·g) pny/γ
p2
hr1
pg/γ
vsz2/(2·g)
Hny
NPSH psz/γ
H1 p1/γ
z2 H2
Hsz
p1

zsz z zny

z1

7.41. ábra. Egy szivattyú nyomásviszonyai

Az ábrán látható jelölések értelmezése a következı:

- z1 az alsó, z2 pedig a felsı tartályban levı folyadék szabad felszínének a geodéziai
magassága;
- z a szivattyú tengelyének geodéziai magassága (nagyobb gépeknél szokás még a
szívócsonk zsz és a nyomócsonk zny magasságát is ábrázolni);
- H sz = z − z1 a geodéziai szívó, H ny = z 2 − z pedig a geodéziai nyomómagasság. Ha a szívó-
és a nyomócsonk közötti szintkülönbség jelentıs, akkor e két mennyiséget a zsz , illetve a zny
magasságokkal kell meghatározni;

175
 - p1 az alsó, p2 pedig a felsı tartályban, a folyadék szabad felszíne fölötti abszolút
hidrosztatikai nyomás (magába foglalja az atmoszférikus nyomást is);
- p1 / γ az alsó, p 2 / γ pedig a felsı tartályban uralkodó nyomásnak megfelelı piezometrikus
szintkülönbség;
- v12 /(2 ⋅ g ) az alsó, v 22 /(2 ⋅ g ) pedig a felsı tartályban áramló folyadék kinetikus
energiájának megfelelı tag (e mennyiségek általában elhanyagolhatók, mert a tartályban a folyadék
eléggé lassan áramlik);
- H 1 = z1 + p1 / γ + v12 /(2 ⋅ g ) az alsó, H 2 = z 2 + p 2 / γ + v 22 /(2 ⋅ g ) pedig a felsı tartályban
levı folyadék hidrodinamikai szintje, a kettı különbsége a nem ábrázolt H g geodéziai
nyomómagasság;
- hr1 a szívó-, hr 2 pedig a nyomóvezetéken fellépı hidraulikus veszteség (beleértve a be- és a
kilépési veszteséget is);
- vsz2 /(2 ⋅ g ) a szívó-, vny2 /(2 ⋅ g ) pedig a nyomóvezetékben áramló folyadék kinetikus
energiájának megfelelı tag;
- p sz / γ a szívócsonknál, p ny / γ pedig a nyomócsonknál mért hidrosztatikai nyomásnak
megfelelı piezometrikus szintkülönbség;
- H a szivattyú által létrehozott nyomásnövekedésnek megfelelı hidrodinamikai
szintkülönbség, a nyomómagasság;
- p g / γ a munkafolyadék pg gıznyomásának megfelelı piezometrikus szintkülönbség;
- NPSH a szivattyú nettó pozitív szívómagassága. E jelölés az angol „net positive suction
head” kifejezés nemzetközileg használt rövidítése.
A szivattyú biztonságos mőködtetéséhez NPSH pozitív mennyiség kell legyen, vagy más
szavakkal: a szivattyú szívócsonkján (tulajdonképpen a tengely magasságában) mérhetı
össznyomás nagyobb kell legyen a folyadék gıznyomásánál.
A szivattyúkra vonatkozó sémához hasonlóan rajzolhatjuk fel a hidraulikus motorok
(turbinák) nyomásviszonyának ábráját is. Ez esetben a folyadék áramlása fordított irányú, a
hidrodinamikai szint dılése is tehát fordított irányú lesz. Az NPSH mennyiséget a gép kilépésénél
(például a turbinák szívócsövének felsı keresztmetszetén) számítjuk.

7.3.1.c. Az energiaátalakítók teljesítménye

Az ideális gép teljesítményét a hozam és a nyomásváltozás függvényeként kapjuk. Az ideális
gép teljesítményét a fluidum energiájának idıegység alatti megváltozásaként számítjuk. Ha a
fluidumot összenyomhatatlannak tekintjük , akkor ezt az energiát mint helyzeti energiát adhatjuk
meg. Bernoulli törvénye alapján az össznyomás változásának megfelelı szintkülönbség
p v2  p v2 
∆H =  2 + 2 + z 2  −  1 + 1 + z1  , (7.24)
 γ2 2⋅ g   γ1 2 ⋅ g 
a potenciális energia változását pedig az m ⋅ g ⋅ ∆H szorzat adja. E mennyiséget egységnyi idıre
számítva a gép teljesítményét kapjuk:
m ⋅ g ⋅ ∆H
P= = ρ ⋅ g ⋅ Q ⋅ ∆H = γ ⋅ Q ⋅ ∆H = Q ⋅ ∆p . (7.25)
t
Az energia változását egységnyi tömegre is ki lehet számítani (tömegre fajlagosítani):
m ⋅ g ⋅ ∆H ∆p
Y= = g ⋅ ∆H= , (7.26)
m ρ

176
mely mennyiséget J / kg -ban mérik.
Egy ideális generátorban a 7.25. teljesítmény a nyomás növelésére fordított teljesítménnyel,
míg az ideális motorban a motor által leadott teljesítménnyel azonos.
Egy forgómozgást végzı gép esetében ezt a teljesítmény a tengelyen átadott M nyomaték és
a tengely ω szögsebességének vagy n fordulatszámának segítségével is megkaphatjuk:
P = M ⋅ω = M ⋅2⋅π⋅n. (7.27)
E képlet alkalmazásánál SI egységeket használván a fordulatszámot másodpercenként kell
megadjuk, a mőszaki gyakorlatban pedig annak mértékegysége legtöbbször fordulat/perc. Éppen
ezért azokban a gyakorlati hasznú képletekben, ahol a fordulatszám is szerepel találkozhatunk
mértékegység-átalakító tényezıkkel is.
Lineáris elmozdulást végzı gépeknél a kifejtett F erıvel és az elmozdulás v sebességével
P = F ⋅v . (7.28)
A teljesítmény áramlástani és mechanikai kifejezéseinek egyenértékőségébıl a nyomaték,
illetve az erı meghatározható:
γ ⋅ Q ⋅ ∆H
M = , (7.29)
2⋅π⋅n
illetve
γ ⋅ Q ⋅ ∆H
F= . (7.30)
v
Amennyiben a ∆p = γ ⋅ ∆H nyomáskülönbséggel dolgozunk, úgy a fenti formulák más
alakjához jutunk:
Q ⋅ ∆p
M = , (7.31)
2⋅π⋅n
illetve
F = ∆p ⋅ A , (7.32)
ahol A a lineáris gép munkavégzı terének a keresztmetszete.
Mindkét mennyiség tehát végsı soron a nyomáskülönbség lineáris függvénye, ahol az
arányossági tényezıt nyomatéki, illetve erı-állandónak nevezik. E két mennyiség
Q
kM = , (7.33)
2⋅π⋅n
illetve
kF = A , (7.34)

ahol a nyomatéki állandóban az egységnyi szögelfordulásra fajlagosított q f hozamot ismerhetjük

fel, az erı-állandó pedig az említett keresztmetszettel azonos.
A motorok és a generátorok mozgó, egymással érintkezı alkatrészei között súrlódási erık,
nyomatékok lépnek fel, amelyek legyızése egy bizonyos teljesítményveszteséget okoz. Egy
generátor esetében a gép tengelyén vagy hajtórúdján átadott tényleges energia egy része elvész, a
súrlódási nyomaték vagy erı munkájaként hıvé alakul át, így az a nyomás növelésére használt
elméleti (ideális) energiánál nagyobb kell legyen. A veszteség tehát

177
 ∆Pg = Ptényleges − Pideális , (7.35)

ahol az ideális teljesítmény az ideális generátor meghajtásához szükséges teljesítmény.

Motorok esetében a gép tengelyén vagy hajtórúdján átadott hasznos teljesítmény lesz kisebb
az elméleti ideális értéknél, a különbséget ez esetben is a súrlódás okozza:
∆Pm = Pideális − Ptényleges . (7.36)

E veszteségeket a gép mechanikai hatásfokával jellemezzük, ez motorokra

Ptényleges
η mech,m = , (7.37)
Pideális
generátorokra pedig
Pideális
η mech,g = . (7.38)
Ptényleges

Az energiaátalakítók veszteségei azonban nemcsak mechanikai jellegőek, számításba kell

venni az elıbbiekben tárgyalt volumetrikus és hidraulikus veszteségeket is. Az összteljesítmény
tehát a Ph hasznos teljesítmény mellett mindhárom veszteségforrás által okozott Pv mennyiséget is
kell fedezze, amelynek összetevıit a Pvol , Phidr és a Pmech jelölésekkel látunk el:

P = Ph + Pv = Ph + Pvol + Phidr + Pmech . (7.39)

Hasonló mérlegegyenletet írhatunk fel az energiák segítségével is.
Egy generátor esetében a befektetett P összteljesítmény a generátor tengelyén felvett
mechanikai teljesítményt jelenti, amelynek hasznos részét a hidraulikus energia növelésére fordítja.
Egy motor esetében a befektetett összteljesítmény a fluidum által leadott hidraulikai
teljesítménnyel azonos, amelynek hasznos része a motor tengelyén vagy rúdján leadott mechanikai
munka formájában jelenik meg.
Az energiaátalakító összhatásfoka a hasznos és a befektetett teljesítmények aránya, motorokra
és generátorokra egyaránt a három rész-hatásfok szorzatát kapjuk:
Ph
η= = η vol ⋅ η hidr ⋅ η mech . (7.40)
P

7.3.2. A turbógépek rotorjának hidraulikája

A térfogatkiszorítású gépek hozama és nyomása a munkatérfogatuk ismeretében határozható
meg, a kompresszibilis közegek termodinamikai állapotváltozását is figyelembe véve. E
munkatérfogatot geometriai összefüggések alapján állapíthatjuk meg. A turbógépek esetében
azonban az energia átalakításának folyamatában az áramló közeg és a gép járókereke közötti
kölcsönhatást kell tanulmányozzuk, s ez nem vezethetı vissza pusztán geometriai adatokra.
A turbógépekben végbemenı folyamatok igen bonyolultak és emiatt elméleti
tanulmányozásukban bizonyos egyszerősítı feltételezésekkel élünk. Így feltételezzük, hogy:
- a rotor két szomszédos lapátja között levı tér áramcsınek tekinthetı;
- a tekintett áramcsövekben az áramlás stacionárius;
- az áramcsı bármely keresztmetszetén a sebesség állandó;
- a fluidum áramlása súrlódásmentes.
Egy gyakran elfogadott hipotézis szerint a rotorban a fluidum nem szenved állapotváltozást.

178
 Ezen feltételezések mellett a rotor belsejében a fluidum áramlásának tanulmányozásában
egyetlen, a lapát felületéhez illeszkedı áramvonalra szorítkozhatunk. Ezt az áramvonalat az áramlás
irányának megjelölésével a 7.42. ábrán szaggatott vonal jelöli. Az ábrán egy centrifugálszivattyú,
illetve egy centripetálturbina rotorjának egy lapátja látható.
Az ábrán Rb és Rk a rotor belsı, illetve külsı kerületét jelöli (pontosabban: e mennyiségek a
turbinalapát két végpontja által leírt körök sugarát jelentik). A forgásirány megjelölése mellett ω a
rotor szögsebességét mutatja.
A fluidum a lapátok közötti áramcsıben halad, mely a fenti hipotézisek szerint párhuzamos
áramvonalakból áll. Az áramcsövet a lapát felülete határolja le, tehát a rotorhoz viszonyítva a
folyadék vr sebességvektora a lapát felületét ábrázoló görbéhez bármely pontban érintıleges. A
centrifugálszivattyú esetében ez a vektor az áramlás irányának megfelelıen kifele, a
centripetálturbina esetében pedig befele mutat.
A rotor ω szögsebességgel forog, emiatt az elıbb említett vr sebességvektor az áramló
fluidumnak a rotorhoz viszonyított relatív sebességét jelenti. A rotor valamely R sugarú pontja a
sztatorhoz képest egy
vk = ω ⋅ R (7.41)

nagyságú kerületi sebességgel rendelkezik, a vk vektor pedig az adott pont kör alakú pályához
érintıleges.
A vk vektor a rotorban áramló fluidum transzportsebessége (az áramcsı sebessége), a fluidum
va abszolút sebességét pedig a transzportsebesség és a relatív sebesség vektoriális összegzésével
kapjuk:
va = vk + vr . (7.42)

vr2 va2 va2 vr1 va1

vr2
vr1
va1
vk1 vk2
vk2 vk1
2 vk1 vk2 1
va2
vr2
vr1 vr2 vr1 va1

va1 va2
1 Rk 2 Rk
vk1 a. vk2 b.
ω Rb ω Rb

7.42. ábra. Turbógépek sebességháromszögei (a. - szivattyú, b. - turbina)

A relatív sebesség vr nagyságát az áramcsıben áramló fluidum Q / z hozamának és a rotor

lapátjai közötti áramcsı A keresztmetszetének függvényében kapjuk:
Q
vr = . (7.43)
z⋅ A

179
E képletben Q a gép hozama vagy nyelése, z pedig a rotor azon csatornáinak száma, amelyeken
keresztül a fluidum egyidejőleg áramlik (példaként: egy Francis-turbinánál z a lapátok számával
azonos, de egy Zuppinger-turbinánál annál jóval kisebb). A Q hozam térfogathozam, szükség
esetén (pneumatikus gépeknél) a fluidum állapotváltozását is figyelembe kell venni.
Amint a fluidum részecskéi a rotor csatornáin végighaladnak az abszolút sebességük
megváltozik, a va sebességvektor iránya és nagysága egyaránt változik. E változás a fluidum
impulzusának és mozgási energiájának módosulását vonja maga után.
Az impulzus megváltozása azt jelenti, hogy az áramló fluidum és a rotor lapátja egymással
kölcsönhatásban vannak. A szivattyú rotorjának belsejében a folyadék sebessége és mozgási
energiája megnövekszik, a turbina rotorjában pedig e jelenség fordítottja történik, a két említett
mennyiség csökken. A szivattyú rotorja erıt fejt ki a folyadékra, a turbinában pedig a folyadék fejt
ki erıt a rotorra. Az áramló fluidum és a turbógép rotorja között energiaátadás történik.
A szivattyú rotorjának belsejében az abszolút sebesség nagysága megnı, tehát az átáramló
folyadék kinetikus energiája a kilépésnél nagyobb lesz, mint amekkora a belépésnél volt. A turbina
belsejében az abszolút sebesség csökken, tehát az áramló folyadék kinetikus energiája is csökkenni
fog. E változás szemléltetéséhez a va vektorokat adó háromszögeket, amelyeket a be- és a
kilépésnél szerkesztünk meg, egymásra csúsztatjuk. Egyezményesen a kerületi sebességeket
ugyanazon a tartóegyenesen helyezzük el, mintha a belépési és a kilépési pont ugyanazon az
átmérın lennének: így kapjuk meg a 7.42. ábrán látható sebességháromszögeket. Mint látható, a va
sebességvektor bizonyos szöget zár be a sugáriránnyal – a vezetıkerekek álló lapátjainak fı szerepe
a fluidumnak az adott irányba való terelésében áll.
Az áramló fluidumra felírt energiamegmaradás tétele a Bernoulli-egyenlet. Mivel a fluidum
áramlása nem tisztán gravitációs térben történik (az áramvonalhoz kötött vonatkoztatási rendszer
forgó mozgást végez), nem alkalmazhatjuk a nyugvó vezetékekre megállapított egyszerősített
egyenleteket és az energiamegmaradás tételének teljesebb, 4.31. megfogalmazásából kell
kiinduljunk.
Az általános Bernoulli-egyenletet most is egyszerősíthetjük, mert az áramlást stacionáriusnak,
örvény- és súrlódásmentesnek tekintjük. Ezen kívül, ha feltételezzük, hogy a fluidum barotróp
(annak ρ sőrősége a nyomás függvénye), akkor a következı formához jutunk:

v r22 − v r21 2 p p 
= ∫ f ds −  2 − 1  . (7.44)
2 1  ρ 2 ρ1 
A jobb oldali integrál alatt a fluidum egységnyi tömegére ható erık szerepelnek, ezek a
gravitációs erı (a fluidum súlya) és a tehetetlenségi erı. Ez utóbbi a forgó rendszerben elmozduló
testre ható Coriolis-erı és a centrifugális erı rezultánsa.
A Coriolis-gyorsulást a mechanikából ismert
ac = 2 ⋅ v r × ω (7.45)
összefüggés adja, a centrifugális gyorsulást pedig
a f = ω2 ⋅ R . (7.46)

A gravitációs gyorsulás hatása a rotor magas fordulatszáma miatt a másik két összetevı
mellett elhanyagolható, így Bernoulli egyenlete a következıképpen írható fel:

v r22 − v r21 2 p p 
= ∫ (2 ⋅ v r × ω + ω 2 ⋅ R) ds −  2 − 1  . (7.47)
2 1  ρ 2 ρ1 

180
 Mivel áramvonal mentén integrálunk, v r || ds , az integrál elsı tagja zéró lesz. A centrifugális
erıtér potenciálos:
a f = grad U cf , (7.48)
ahol
R 2 ⋅ ω2
U cf = . (7.49)
2
A két utóbbi megjegyzéssel

v r22 − v r21 ω 2 ⋅ ( R22 − R12 )  p 2 p1 

= −  −  , (7.50)
2 2  2 ρ1 
ρ

s ezt átrendezve Bernoulli törvényének újabb formáját kapjuk:

v r21 p1 ω 2 ⋅ R12 v r22 p 2 ω 2 ⋅ R22
+ − = + − , (7.51)
2 ρ1 2 2 ρ2 2
vagy, a kerületi sebesség kifejezését figyelembe véve:
v r21 p1 v k21 v r22 p 2 v k22
+ − = + − . (7.52)
2 ρ1 2 2 ρ2 2
A sebességvektorok háromszögeibıl, az általánosított Pitagorász-tétel (koszinusz-tétel)
alkalmazásával
v a2 = v r2 + v k2 − 2 ⋅ v r ⋅ v k ⋅ cos α , (7.53)

ahol az α szög a vr és a vk vektorok által bezárt szög, mely a rotor lapátjának dılése (a
sugárirányhoz viszonyítva, 7.43. ábra). Az α szög a rotor geometriájának jellemzıje, a relatív
sebesség a gép hozamának és geometriájának, a kerületi sebesség pedig a gép fordulatszámának
ismeretében számítható. E mennyiségekkel tehát az abszolút sebességet is megkapjuk.

vr
2 va va2 vr2
α
vr1
α
va1
vk
β1
α1 α2
1 Rk β2
R vk1 vk2

Rb

7.43. ábra. A rotor lapátjának dılése

Ugyanezekbıl a háromszögekbıl
v r2 = v a2 + v k2 − 2 ⋅ v a ⋅ v k ⋅ cos β , (7.54)

181
ahol a β szög a va és a vk vektorok által bezárt szög. E szöget a három sebesség ( va , vr és vk )
ismeretében
 v 2 + vk2 − vr2 
β = arc cos  a  (7.55)
 2 ⋅ v a ⋅ v k 
formában kapjuk. E szög va -tól is függ és lapátok dılésszögével szoros kapcsolatban áll.
Bernoulli egyenlete a relatív sebesség behelyettesítésével tehát a következı alakra hozható:
va21 p v2 p
− vr1 ⋅ vk1 ⋅ cos β1 + 1 = a 2 − vr 2 ⋅ vk 2 ⋅ cos β 2 + 2 , (7.56)
2 ρ1 2 ρ2

ahonnan az össznyomás (amely a hidrosztatikai p és a hidrodinamikai ρ ⋅ v 2 / 2 nyomás összege)

változása:
 v a22   v2 

∆p =  p 2 + ρ 2 ⋅  −  p1 + ρ1 ⋅ a1  = (ρ 2 ⋅ v r 2 ⋅ v k 2 ⋅ cos β 2 − ρ1 ⋅ v r1 ⋅ v k1 ⋅ cos β1 ) , (7.57)
 2   2 

ez az összefüggés pedig Euler turbinaegyenlete.

A nyomás változásának és a hozamnak ismeretében a gép teljesítménye a már ismert módon
számítható:
P = Q ⋅ ∆p . (7.58)
A teljesítménnyel a gép tengelyén ható nyomatékot is meghatározhatjuk:
P
M = , (7.59)
ω
ahonnan a rotor lapátjait terhelı erı is kiszámítható. Ezt az erıt az impulzusmegmaradás, a
nyomatékot pedig az impulzusnyomaték megmaradásának törvényének alkalmazásával is
kiszámíthatjuk, a turbinaegyenlet ezen az úton járva is levezethetı.
Euler turbinaegyenlete úgy turbószivattyúk, mint turbinák esetében is alkalmazható. A
bemutatott példák radiális gépek voltak, de ugyanígy felírhatjuk diagonális, axiális vagy
tangenciális gépekre is.
A diagonális gépek esetében a kiszemelt áramvonal nincs az ábra síkjában, tehát a relatív
sebesség vektora nem merıleges a gép tengelyére.
Az axiális gépeknél a be- és kilépési pontok sugara azonos, emiatt a kerületi sebességek
nagysága nem változik az áramvonal mentén.
A tangenciális gépeknél az abszolút sebesség vektora a be- és kilépésnél érintıleges irányú,
tehát a β szög értéke zéró.

7.3.3. Az energiaátalakítók jellemzıinek kísérleti meghatározása

Amikor a hidraulikus és pneumatikus gépek jellemzıit elméleti úton próbáljuk levezetni, a
számítások során egyszerősítı feltételezéseket vezetünk be. Az egyszerősítések miatt a számított
hozamok, nyomások és teljesítmények várhatóan különbözni fognak a mért mennyiségektıl. A
gépek jellemzıinek meghatározását tehát nem lehet pusztán elméleti alapokra fektetni, végsı soron
az csak kísérleti úton, mérések alapján történhet meg.
A mérések, kísérletek során a kismérető gépeket laboratóriumban, próbapadon, a nagyobbakat
pedig a helyszínen, üzemeltetésük közben lehet tanulmányozni. A nagy gépek prototípusának
legyártása elıtt csökkentett léptékő modellen lehet kísérleteket végezni.

182
 A továbbiakban példaképpen egy szivattyú és egy turbina laboratóriumi vizsgálatának
menetérıl olvashatunk.

7.3.3.a. Egy szivattyú kísérleti tanulmányozása

A laboratóriumi mérések elvégzéséhez szükséges kísérleti berendezés elvi vázlata a 7.44.
ábrán látható. Ez a vázlat magába foglalja a szivattyút, amely a szívó- és a nyomócsonkon keresztül
csatlakozik a próbapad vezetékeihez, az alsó és a felsı folyadéktartályt, a mérıeszközöket és a
szabályzószerveket is.
A szívó- és a nyomóág egy-egy tartályba torkollik, melyekben a folyadékszint állandó és az
áramlási sebesség alacsony. E feltétel biztosítja a hozam és a nyomáskülönbség állandóságát.
A szivattyú által létrehozott nyomáskülönbség meghatározásához a szívó- és a nyomócsonk
közelében levı egyenes vízszintes csıszakaszokra egy-egy manométert csatlakoztatunk, de
használhatunk egy differenciál-manométert is, az közvetlenül a nyomáskülönbséget méri. A
nyomóágon egy hozammérıt is elhelyezünk (ez például egy diafragma két oldalán csatlakoztatott
Venturi-csı is lehet).
A szivattyú fordulatszámát egy tachométerrel (fordulatszámmérıvel) mérjük. A meghajtó
motor által átadott teljesítmény meghatározásához a tengelyen átadott nyomatékot is meg kell
mérnünk. E nyomatékot a tengely elcsavarodásából is számíthatjuk, amelyet például feszültségmérı
bélyegekkel határozhatunk meg.

p2
p1 Q

7.44. ábra. Szivattyú kísérleti tanulmányozása

Amikor a szivattyú és a meghajtó elektromos motor együttes hatásfokát szeretnénk

meghatározni elegendı a felvett elektromos teljesítményt rögzíteni, például az áramerısség és a
feszültség mérésével.
Az átfolyó hozamot egy, a nyomóágra szerelt eszközzel (szeleppel vagy tolózárral)
szabályozzuk. A centrifugálszivattyúkat indítás elıtt fel kell tölteni, ezért a berendezés az ehhez a
mővelethez szükséges csapokat és vezetékeket is magába kell foglalja.
A mérés során a szivattyú Q hozamát, egy-egy rögzített n fordulatszám mellett, a
nyomócsıre szerelt szabályzó szelep megnyitásával fokozatosan emeljük. Minden egyes beállított
hozamértéknél (annak állandósulása után) leolvassuk a nyomásértékeket és a teljesítmény
meghatározásához szükséges mennyiségeket is. A méréssorozatot más fordulatszámok mellett is
megismételhetjük.

183
 A kapott adatokkal minden mért (Q, n) adatpárra kiszámítjuk a nyomómagasságot. Ehhez a
szívócsonknál és a nyomócsonknál meghatározzuk a hidrodinamikai szint magasságát. A
szívócsonknál
p1 v2
H1 = + 1 + z1 , (7.60)
γ 2⋅ g
a nyomócsonknál pedig
p2 v 22
H2 = + + z2 , (7.61)
γ 2⋅ g
ahol z1 és z2 az illetı csonknak egy megfelelıen megválasztott referenciaszinthez (például a padló
szintjéhez) viszonyított geodéziai magassága. E képletekben v1 és v2 a folyadék áramlási
sebessége, p1 és p2 pedig annak a hidrosztatikai nyomása. Amennyiben a szivárgás
elhanyagolható, mindkét sebességet a mért Q hozam és az adott vezeték keresztmetszetével
számíthatjuk, ellenben a hozamot a szívóágon is mérni kell:
Q1 4 ⋅ Q1 4⋅Q
v1 = = ≈ , (7.62)
A1 π ⋅ D12
π ⋅ D12
illetve
Q2 4 ⋅ Q2 4⋅Q
v2 = = = . (7.63)
A2 π ⋅ D2 π ⋅ D22
2

A szivattyú nyomómagasságát a hidrodinamikai szintek különbségeként kapjuk:

H = H 2 − H1 . (7.64)
A szivattyú Ph hasznos teljesítményét ekkor a

Ph = γ ⋅ Q ⋅ H (7.65)

szorzattal határozzuk meg. Hatásfokának kiszámításához a Pb befektetett mechanikai teljesítményt

is meg kell adnunk, azt pedig a tengelyen átvitt M nyomatékkal és az n fordulatszámmal
határozzuk meg:
Pb = M ⋅ ω = M ⋅ 2 ⋅ π ⋅ n . (7.66)
A hatásfok a haszon és a befektetés hányadosa, tehát az
Ph γ ⋅Q ⋅ H
η= = (7.67)
Pb 2 ⋅ π ⋅ n ⋅ M
lesz. E mennyiség a szivattyú összhatásfoka.
Amikor a szivattyú és a meghajtó elektromos motor egy gépegységet alkot, akkor hasznosabb
az együttes hatásfokuk ismerete. E hatásfok a szivattyú ηsz összhatásfokának, az erıátvitel ηm
mechanikai hatásfokának és az elektromos motor ηe hatásfokának szorzata lesz:

ηt = ηsz ⋅ ηm ⋅ ηe . (7.68)

184
 Ez a hatásfok is a haszon és a befektetés hányadosa, de itt a befektetett teljesítmény a felvett
elektromos teljesítmény jelenti:
Ph γ ⋅ Q ⋅ H
ηt = = . (7.69)
Pb U ⋅I
Ha egy rögzített n fordulatszám mellett a szivattyú nyomómagasságát, a felvett teljesítményt
és a hatásfokot a hozam függvényében ábrázoljuk, akkor a szivattyú H (Q ) , Pb (Q) és η(Q)
karakterisztikus görbéit kapjuk (7.45.a. ábra). A nyomómagasság helyett néha a nyomásnövekedés
∆p (Q) és/vagy az egységnyi tömegő folyadék energianövekedésének Y (Q ) görbéit ábrázolják,
ahol Y = g ⋅ H .
Az ábrán látható görbék a turbószivattyúkra megállapított karakterisztikák általánosításából
származnak. E görbéket szemrevéve a következıket tapasztaljuk:
- a nyomás egy rövid emelkedı szakaszt mutat (ez bizonyos szivattyútípusoknál hiányozhat),
majd meredeken lejt;
- a teljesítmény a hozammal növekszik, majd a nagyon nagy hozamok tartományában
visszaesik (e visszaesı szakasz szintén hiányozhat);
- a hatásfok a nullából indul ki, egy darabig növekedve eléri maximális értékét majd a nulla
fele csökken.

a. Hmax
b.
H, Pb, η H, Pb
Pn η3
Pmax n3 η2
H η1 n3
Hn n2 n2
n1 Pb
n1
Pb
ηmax
η
H
n1 < n2 < n3
η1 > η2 > η3 Q
Q
Qmax
Qn

7.45. ábra. Turbószivattyú karakterisztikus görbéi

A szivattyú Qn nominális hozamát, pn nominális nyomását és Pn nominális teljesítményét a

maximális (nominális) hatásfoknak megfelelı értékekként adják meg. A szivattyú gazdaságos
felhasználásának feltétele az, hogy munkapontja e nominális hozam- és nyomásértékek közelében
legyen. Emiatt a gyakorlati igényeket kielégítı karakterisztikák a görbéknek csak a nominális
hozam közelébe esı részét ábrázolják.
E görbéket más fordulatszámon is lehet ábrázolni, így görbe-családokat kapunk. Ekkor
azonban a hatásfok-görbéket nem a hozam függvényében rajzolják fel, hanem a hatásfok állandó
értékeinek megfelelı pontokat kötik össze (7.45.b. ábra). A hatásfok értéke a koncentrikus görbéken
befele növekedik, értékét az adott H görbével alkotott metszéspontnál kell leolvasni.
Ha a szivattyú fordulatszáma változtatható, akkor a nominális értékeket a nominális
fordulatszám függvényében adják meg.

185
 A nagy szivattyúk álló- és mozgó lapátjai a nagyobb hatásfok elérésének érdekében állíthatók,
elfordíthatók: ekkor az elıbbi görbéket a lapátok különbözı elfordítási szögének megfelelıen
rajzolják meg.
A megállapított mennyiségek a folyadék tulajdonságaitól is függenek, tehát a karakterisztikus
görbék csak a méréskor használt folyadékra érvényesek. Nem lehet egy olaj szivattyúzására
használt gépet vízre megállapított görbékkel méretezni.
A folyadék fizikai tulajdonságai, így a fajsúly és a viszkozitás kisebb-nagyobb mértékben
változnak a hımérséklettel, így a görbék felhasználásánál e körülményt is figyelembe kell venni,
például nem lehet egy forróvíz-szivattyút hideg vízre felvett görbék alapján számítani.
Megjegyzendı, hogy a kompresszorok jelleggörbéit hasonló módon szerkesztjük meg, ekkor
azonban a H nyomómagasság helyett a ∆p nyomásnövekedéssel dolgozunk.

7.3.3.b. Egy turbina kísérleti tanulmányozása

A hidraulikus turbinák laboratóriumi vizsgálatáról egy kísérleti Pelton-turbina példáján
keresztül alkothatunk fogalmat. A berendezés vázlata a 7.46. ábrán látható. Ez egy vízszintes
tengelyő turbinakerékbıl áll, amelyre egy tőszeleppel ellátott injektor (sugárcsı) juttatja el a vizet.
Ez az injektor a laboratórium vízvezeték-hálózatához csatlakozhat. A víz nyomását egy
nyomásszabályzó tartja állandó szinten. Az elhasznált víz egy csatornán folyik el.

r fékezı nyomaték
a M = (F2 – F1)·r

F1 F2
p1
Q

nyomásszabályzó

7.46. ábra. Kísérleti Pelton-turbina vázlata

A turbina hozamát és a víz nyomását a betápláló vezetékre szerelt mérıeszközök mutatják,

fordulatszámát pedig a tengelyére csatlakoztatott tachométer méri.
A turbinák a víz hidraulikus energiáját mechanikai energiává (munkává) alakítják át,
hatásfokának kiszámításához pedig ez utóbbi mennyiséget kell meghatározni. E célból a turbina
tengelyén leadott nyomatékot is meg kell mérnünk. A mérések elvégzésének érdekében a turbinát le
kell terhelni, a keletkezı mechanikai energiát át kell adni valaminek. Ezt a turbina fékezésével
oldják meg. Ez a fék lehet egy mechanikus, hidraulikus vagy elektromos berendezés, amely végsı
soron a mechanikai energiát hıvé alakítja át. Fontos, hogy a fékezı hatás a mérés során ne
változzon meg – ezzel az átalakított teljesítmény idıbeni állandóságát biztosítjuk. A 7.46. ábra jobb
oldalán egy egyszerő mechanikus szalagfék vázlatát láthatjuk: a fékezı erıt a dinamométerek által
mutatott erık különbsége adja, annak nyomatékát pedig a fékdob sugarával számítjuk. A fék
nyomatékát a szalag feszítésével állíthatjuk.
A mérések során a víz nyomását a nyomásszabályzóval, hozamát pedig az injektor
tőszelepével állítjuk be. Az injektor megnyitásának állapotát (a turbina szabályozását) egy a
paraméter nagysága jellemzi.

186
 Esetünkben a tanulmányozott gép egy akciós turbina, ahol a nyomáscsökkenés az injektorban
történik meg. Emiatt e turbina hozama nem függ a fordulatszámtól, vagyis a Q hozam csak az a
paraméter és a p1 nyomás függvénye.
A kísérletek során a víz nyomását és hozamát állandó értékeken tartva, a fék szabályozásával
különbözı fordulatszámokat állítunk be és megmérjük a turbina fordulatszámát és nyomatékát.
Ezután a nyomást továbbra is állandó értéken tartva a mérések sorozatát a hozam más értékei
mellett is megismételjük.
Végül a nyomást megváltoztatva, annak egy-egy állandó értéke mellett különbözı hozamok
és fordulatszámok beállításával további méréseket végzünk.
A méréssorozat eredményeinek feldolgozása most bonyolultabb, mint amilyen az a szivattyú
esetében volt. A turbina karakterisztikus görbéit a ∆p nyomáskülönbségnek megfelelı H
nyomómagasság rögzített értékeire ábrázoljuk. Ezek a nyomaték M (a, n) , a hasznos teljesítmény
Ph (a, n) , a hozam Q(a, n) és a hatásfok η(a, n) görbecsaládjai; az egyes görbéket az a paraméter
különbözı (de állandó) értékeire szerkesztjük meg.
A H nyomómagasságot a szivattyúknál használt eljárással határozzuk meg. A turbináknál a
p2 nyomás a légköri nyomással azonos, mivel a víz nyomása az akciós turbináknál az
injektorokban, a reakciós turbináknál pedig a szívócsıben a légköri nyomásig csökken. A Pelton-
turbinánál a v2 sebesség és a z 2 − z1 geodéziai szintkülönbség elhanyagolható.
A befektetett teljesítmény a víz hidraulikus energiájából származik:
Pb = γ ⋅ Q ⋅ H , (7.70)
a hasznos teljesítményt a fék által egységnyi idı alatt hıvé alakított energia jelenti:
Ph = 2 ⋅ π ⋅ n ⋅ M , (7.71)
a turbina hatásfoka pedig, mint a haszon és a ráfordítás hányadosa most
Ph 2 ⋅ π ⋅ n ⋅ M
η= = (7.72)
Pb γ ⋅Q ⋅ H
lesz.
A mért és a számított eredményeket ábrázolva a 7.47. ábrán látható karakterisztikus görbéket
(jelleggörbéket) kapjuk. Az ábrázolt karakterisztikák általánosítottak, az elıbbiekben leírt Pelton-
turbina esetében néhány különbséget fogunk észlelni.
• A turbina fordulatszám-karakterisztikáit a H nyomómagasság és az a paraméter állandó
értékeire ábrázoljuk (7.47.a. ábra). E karakterisztika négy görbét tartalmaz:
- a teljesítménygörbét, amely a nullából indul ki, egy adott fordulatszámon eléri a maximumát
majd megint nullára esik vissza (e második zérus értéknek megfelelı fordulatszámon a turbina
megszalad);
- a hatásfok-görbét, amely a teljesítménygörbével együtt változik;
- a nyomatékgörbét, amely a fordulatszámmal csökken;
- a hozamgörbét, amely általában csökkenı tendenciát mutat.
A Pelton-turbinánál a hozamgörbe egy vízszintes egyenes.
H és a nagyságát változtatva, egy bizonyos beállításnál és nyomásesésénél a hatásfok egy
adott fordulatszámon a lehetı legnagyobb értékét veszi fel. Ez az érték a turbina nominális
hatásfoka ( ηn ). E nominális beállítás ( an ), esés ( H n ) és fordulatszám ( nn ) mellett mért és

187
számított további mennyiségek a turbina nominális hozama ( Qn ), nyomatéka ( M n ) és teljesítménye
( Pn ).

M, Q, M, a,
H = konst. H = konst.
P h, η P h, η
a = konst. n = konst.
Ph

Ph a
η
η
M
Q
M
n Q
nn Q0 Qn
a. A fordulatszám-karakterisztika b. A hozam-karakterisztika

M, Q, M, Q,
a = konst. H = konst.
P h, η a, η
n = konst. n = konst.
Ph Q

Q
η η
M M
a

Q0
H a0 Ph
H0 Hn Pn
c. A nyomómagasság-karakterisztika d. A teljesítmény-karakterisztika

7.47. ábra. Egy turbinát jellemzı karakterisztikus görbék

• A turbina hozam-karakterisztikái a H nyomómagasság és az n fordulatszám állandó

értékeire megrajzolt görbék (7.47.b. ábra). E karakterisztika is négy görbét tartalmaz:
- a teljesítménygörbét, amely folyamatosan növekszik;
- a hatásfok-görbét, amelynek egy maximuma van;
- a nyomatékgörbét, amely a teljesítménygörbével együtt változik;
- az a paraméter görbéjét, amely a turbina beállítása és hozama közötti kapcsolatot adja.
Megfigyelhetı, hogy Ph , η és M görbéje nem a (0, 0) ponttól, hanem a hozam valamely Q0
értékétıl kezd növekedni (az ábrán a jobb láthatóság miatt ez az eltérés eltúlzott nagyságú). Ennek
magyarázata a turbina-tengely súrlódásából származó nyomatékban áll: a turbina csak akkor kezd
forogni, amikor a tengelyére ható M nyomaték legyızi a súrlódási erık ellenállását (a turbina
mechanikai hatásfoka η mech < 1 ).

188
 • A nyomómagasság-karakterisztika (7.47.c. ábra) az elıbbihez hasonló, a következı négy
görbébıl áll:
- a teljesítménygörbébıl, amely most is folyamatosan növekszik;
- a hatásfok-görbébıl, amelynek egy maximuma van;
- a nyomatékgörbébıl, amely ebben az esetben is a teljesítménygörbével együtt változik;
- a hozamgörbébıl, amely emelkedik.
Az elıbbi karakterisztikánál is említett három görbe ( Ph , η és M ) most a nyomásesés
bizonyos H 0 értékétıl kezdenek növekedni, mely jelenséget szintén a turbina mechanikai
hatásfokával tudunk magyarázni.
A Pelton-turbinánál a hozamgörbe tulajdonképpen az injektor karakterisztikája.
• Végül, a teljesítmény karakterisztikát (7.47.d. ábra), amelyet rögzített H és n értékekre
ábrázolunk, a következı négy görbe alkotja:
- a hatásfok-görbe, amelynek a nominális teljesítménynél van a maximuma;
- a lineáris változást mutató nyomatékgörbe (ez tulajdonképpen egy egyenes;
- az a paraméter görbéje;
- a hozamgörbe, mely emelkedik.
A Pelton-turbinánál az a paraméter görbéje a fordulatszámtól független.
Az erımővekben használt turbinákat állandó fordulatszámon kell mőködtetni, hiszen a termelt
elektromos áram frekvenciája állandó kell legyen. Ilyenkor egy adott nyomómagasság és rögzített
fordulatszám mellett a hasznos teljesítmény és az elérhetı legnagyobb hatásfok viszonyának
ismerete fontos. E viszonyt a turbina üzemi karakterisztikája adja, amely az elıbbi jelleggörbék
alapján építhetı fel (7.48. ábra). E diagramon a hatásfokot az állandó értékeket összekötı
vonalakkal ábrázoljuk. Az elméletileg megszerkesztett diagramon az üzemeltetéskor számításba
vehetı tartományt a turbinához kapcsolt generátor maximális teljesítménye ( Pmax ), a
vízszintingadozás lehetséges H min − H max intervalluma és a gazdasági megfontolások alapján
meghatározott megengedhetı hatásfok legkisebb ηmin értéke határolja le.

H
Hmax ηmin

ηmax

Hmin

Ph

Pmax

7.48. ábra. Egy turbina üzemi karakterisztikája

189
7.3.4. Turbógépek hidraulikai modellezése

7.3.4.a. Általános összefüggések

A turbógépek elméleti tanulmányozása az Euler turbinaegyenletére alapoz. Ezt az egyenletet
egy sor egyszerősítı feltétel bevezetésével állapították meg, s emiatt a valóságos folyamatokat csak
megközelítıen írja le. A turbógépen átáramló közeg valódi, pontos mozgásegyenletének felírása és
integrálása az áramlás bonyolultsága miatt nem lehetséges, ezért a turbógépek tervezését nem lehet
teljes egészében elméleti alapokra helyezni. Az egyszerősítı feltételeken alapuló tervezés, mint
amilyen a turbinaegyenlet alkalmazása lenne, csak egy elıméretezésre alkalmas, az optimális
paraméterek megállapítása csak kísérleti úton történhet meg.
A kísérletsorozatot végezhetjük egy prototípuson vagy pedig egy csökkentett léptékő
modellen. A modellezés a nagyobb gépek esetében válik szükségessé, például egy több száz
megawatt teljesítményő turbina kísérleti prototípusának elıállítása és tesztelése meglehetısen
költséges feladatnak ígérkezik.
A tervezés támaszkodhat a már kivitelezett és üzembe helyezett gépekkel való
összehasonlításra is: bizonyos feltételek mellett a már megvalósított szerkezet a tervezett gép
modelljének tekinthetı, tehát viselkedésének tanulmányozásával a tervezett gép várható
tulajdonságaira következtethetünk.
A hidraulikai modellezés alapja a megfelelı mennyiségek hasonlósága. A modell a prototípus
bizonyos léptékő, nagyított vagy kicsinyített mása, ahol a megfelelı hosszúságok közötti arány
állandó, a megfelelı (homológ) szögek pedig egyenlık. A geometriai hasonlóság értelmében
például a prototípus és a modell rotorjának külsı átmérıi között levı arány egyenlı a belsı átmérık
között fennálló aránnyal:
Dk , m Db ,m
= = kl , (7.73)
Dk , p Db, p

a lapátok dılésszöge pedig a két rotoron a homológ pontokban azonos.

A geometriai hasonlóság mellett a kinematikai hasonlóságot is elı kell írnunk s eszerint a
megfelelı sebességek közötti arány is állandó kell legyen:
vm
= kv . (7.74)
vp

E feltétel értelmében a prototípus sebességháromszögei geometriailag hasonlóak a modell

megfelelı pontjában megrajzolt homológ sebességháromszögekkel.
A hasonlóság elmélete szerint a prototípuson és a modellen érvényes összefüggések között
arányosság kell létezzen: a turbógépek elméletileg megállapított egyenlete (a turbinaegyenlet) a
modellen is érvényes kell legyen. Ez az egyenlet a 7.57. formájában a teljes nyomáskülönbséget
adja, de azt átírhatjuk a turbógép nyomómagasságát adó egyenletre is. Feltételezvén, hogy a
rotorban nem megy végbe termodinamikai állapotváltozás a turbinaegyenletet most
1
H= ⋅ (vr 2 ⋅ vk 2 ⋅ cos β 2 − vr1 ⋅ vk 1 ⋅ cos β1 ) (7.75)
g
formában kapjuk. Ez az egyenlet az elméleti nyomómagasságot adja amelyet a hidraulikus
hatásfokkal korrigálunk. A kiigazított egyenlet a prototípuson is és a modellen is helyes kell legyen.
Mivel a gravitációs gyorsulást nem változtatjuk meg, a prototípusra a
ηhidr , p
Hp = ⋅ (vr 2, p ⋅ vk 2, p ⋅ cos β 2 − vr1, p ⋅ vk1, p ⋅ cos β1 ) , (7.76)
g

190
illetve a modellre a
η hidr , m
Hm = ⋅ (v r 2,m ⋅ v k 2,m ⋅ cos β 2 − v r1,m ⋅ v k1,m ⋅ cos β1 ) (7.77)
g
egyenleteket írjuk fel. A homológ szögek egybevágóak, ezért a β1 és a β2 mennyiségeket nem kell
indexszel ellátni. E két egyenletben szereplı egyéb mennyiségek között arányosság áll fenn, a jobb
és bal oldalak hányadosa tehát egyenlı. Ezt a hányadost felírván és az egyenleteket átrendezve, a
sebességek és a hosszúságok léptékével a hidraulikus hatásfokok arányát (léptékét) a
következıképpen kapjuk:
η hidr,m kl
k η hidr = = . (7.78)
η hidr,p k v2

Ha a sebességek arányosságát a kerületi sebességekre alkalmazzuk, akkor a fordulatszámok

léptéktényezıjéhez jutunk:
nm k v
kn = = . (7.79)
n p kl

A felületek léptéktényezıje kl négyzete. A sebességek és a felületek arányával a térfogati

hozamok aránya is meghatározható:
k Q = k v ⋅ k l2 . (7.80)

A turbógép teljesítményét az összhatásfokkal korrigált elméleti képlettel írjuk fel:

Ph = η ⋅ γ ⋅ Q ⋅ H . (7.81)
Ez az összefüggés is a modellre és a prototípusra egyaránt igaz kell legyen és a tagok között
arányosság kell létezzen. A gyakorlatban a modell munkafluiduma a prototípuséval azonos, tehát a
két γ azonos. Ekkor a teljesítmények aránya

k P = k η ⋅ k v ⋅ k l3 , (7.82)

ahol kη az összhatásfokok léptéktényezıje. Ha a két munkaközeg nem azonos ( γ m ≠ γ p ), akkor e

formulában a tömegek km léptéktényezıje is megjelenik.
A léptéktényezık között tehát bizonyos összefüggések léteznek és közülük csak néhány,
egymástól független tényezıt választhatnánk meg tetszılegesen. A független változókat azonban
nem mindig lehet önkényesen megválasztani, hiszen például amikor egy üzembe állított gépet
tekintünk modellként a geometriai lépték már eleve adott és általában a hatásfokok arányait sem
tudjuk elıírni.
A hatásfokok léptéktényezıit mérési eredmények statisztikus feldolgozásával nyert empirikus
képletekkel lehet meghatározni, például
1 − ηm
= k la (7.83)
1− ηp

formájú összefüggésekkel, ahol a egy, a gép típusától és teljesítményétıl függı kitevı. E képletbıl
az összhatásfokok kη léptékéhez jutunk. A hidraulikus hatásfokok kη hidr léptékét szintén empirikus
összefüggések adják.

191
 A sebességek kv léptéktényezıje kl és kη hidr ismeretében a 7.78. összefüggésbıl következik,
majd annak segítségével kn és kQ is meghatározható. Végül kη -val k P is kiszámítható.
Természetesen egyéb fizikai mennyiségek léptéktényezıit is kiszámíthatnánk, a turbógépek
tanulmányozásában azonban elegendı a felsorolt mennyiségekre szorítkoznunk.
A modellen mért adatokból az így meghatározott léptéktényezıkkel a prototípuson várható
homológ mennyiségek egyszerően számíthatók.

7.3.4.b. Gyakorlati alkalmazás

A turbógépeket két hosszúság-dimenziójú adattal jellemezhetjük: a rotort jellemzı D
átmérıvel és a H nyomómagassággal. Éppen ezért a modellezés során az elméleti egyetemes kl
léptéktényezı helyett inkább e két mennyiség Dm / D p , illetve H m / H p hányadosának használatát
részesítik elınyben. Ekkor az elıbbi fejezetben foglaltak alapján, a prototípuson és a modellen
érvényes adatok között a következı három reláció állapítható meg e két arány függvényében:

Dm η hidr ,m H p
n p = nm ⋅ ⋅ ⋅ , (7.84)
Dp η hidr , p H m
2
 Dp  η hidr ,m H p
Q p = Qm ⋅   ⋅ ⋅ , (7.85)
 Dm  η hidr , p H m
2
 Dp  H p ηp η hidr ,m H p
Ph,p = Ph,m ⋅   ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ . (7.86)
 Dm  H m ηm η hidr , p H m

7.3.4.c. A jellemzı fordulatszám

A hidraulikus modellezés nem csak a prototípus megtervezésében hasznos, hanem a
turbógépek osztályozásában is segítséget nyújt. Tekintsük valamely géptípusnak egy olyan elméleti
modelljét, amely egységnyi nyomómagasság mellett (például H m = 1m ) egységnyi hasznos
teljesítménnyel (például Ph,m = 1 W ) és a prototípussal azonos hatásfokkal mőködik, fordulatszáma
pedig nm . E mennyiségeket a 7.84. és a 7.86. képletekbe behelyettesítve és az egyenletrendszerbıl
az átmérık arányát kiküszöbölve a modell fordulatszámára az
1/ 2
Ph, p
nm = ns = n p ⋅ (7.87)
H 5p / 4

mennyiséget kapjuk.
Tekinthetünk egy olyan elméleti modellt is, amely egységnyi nyomómagasság mellett
(például H m = 1 m ) egységnyi hozammal (például Qm = 1 m3 / s ) és a prototípussal azonos
hatásfokkal mőködik. A 7.84. és a 7.85. képletekbıl a modell fordulatszámát most
Q 1p/ 2
nm = ns = n p ⋅ (7.88)
H 3p/ 4

formában határozhatjuk meg.

192
 E két fordulatszámot a modellezett géptípus „jellemzı” (vagy specifikus) fordulatszámának
nevezik és általában ns -sel jelölik. Mint látható, két fajta jellemzı fordulatszám definiálható: az
elsı a teljesítményre, a második pedig a hozamra fajlagosított jellemzı fordulatszám.
Megjegyzendı, hogy a jellemzı fordulatszámot a gép legmagasabb hatásfokú
munkapontjában értelmezik.
Mindkét jellemzı fordulatszám csak a gép típusától függ (a méretaránytól független), így a
gépek osztályozásához használható.
A jellemzı fordulatszám értéke n , H , Ph és Q mértékegységétıl is függ, mivel a fenti két
formulával megadott ns mennyiségek, bár értékük után nem írnak ki mértékegységet, nem
dimenziónélküli számok. A régebbi szakkönyvekben a teljesítményt lóerıben adták meg
( 1 LE = 735 W , a lóerı angol nyelvő rövidítése „HP”), a jellemzı fordulatszámot pedig az egy
lóerı teljesítményő modellre határozták meg. A mértékegységek változatossága miatt egy gép ns
szerinti besorolásakor tehát tekintetbe kell venni a mértékegységeket is.
Újabban a jellemzı fordulatszámokat dimenzió nélküli formában fejezik ki olyan módon,
hogy a Q hozam mellett a H nyomásesés helyett az Y fajlagos energiát használják a gép
jellemzésére. Ekkor a hidraulikai modellezés során a fajlagos fordulatszámot Ym egységnyi értékére
határozzuk meg, egységnyi teljesítménnyel az
Ph1,p/ 2
n = np ⋅
*
s (7.89)
ρ1p/ 2 ⋅ Y p5 / 4

egységnyi hozammal pedig az

Q 1p/ 2
n = np ⋅
*
s (7.90)
Y p3 / 4

formulákat kapjuk. Ha e képletekben szereplı mennyiségeket SI-egységekben fejezzük ki, akkor

azok ugyanazt a jellemzı fordulatszámot adják.
A gyakorlatban a turbógépek lehetı legnagyobb hatásfokának elérésére törekszünk. A
különbözı jellemzı fordulatszámú turbószivattyúk rotorjának a tapasztalat szerinti optimális alakját
a 7.1. táblázat sorolja fel. E táblázat elsı négy oszlopa a különbözı formulákkal kiszámított
jellemzı fordulatszámokat tartalmazza.
Az elsı oszlopban a jellemzı fordulatszámot egy olyan szivattyúmodellre számították ki,
amely egy köbméter folyadékot egy méter magasságra emel fel és amelynek a fordulatszámát
percenként mérjük.
A harmadik oszlopban levı a jellemzı fordulatszámok egy lóerı teljesítményő és egy méter
nyomómagasságú vízszivattyúra adottak; a fordulatszámot itt is percenként mérjük.
A második és a negyedik oszlop a dimenzió nélküli jellemzı fordulatszámokat adja, ahol a
képletben szereplı mennyiségek mind egységnyiek és a nemzetközi mértékegységrendszerben
vannak kifejezve, s ebbıl következıen a két oszlopban szereplı számok azonosak. A
fordulatszámot itt tehát másodpercenként mérjük és Hz-ben adjuk meg.
A különbözı szivattyútípusokra jellemzı fordulatszám-tartományok némileg átfedik egymást,
a táblázat az átlagos értékeket sorolja fel.
A táblázatot a tervezett szivattyú típusának meghatározására használhatjuk, például a
következıképpen: a tervezett hozamot, nyomómagasságot és fordulatszámot a 7.88. képletbe
behelyettesítve kiszámítjuk a jellemzı fordulatszámot és azt összehasonlítjuk a táblázat elsı
oszlopában levı határértékekkel.

193
 ns ns* ns ns*
H =1m Y = 1 J / kg H =1m Y = 1 J / kg
Q = 1 m3 / s Q = 1 m3 / s Ph = 1 LE Ph = 1 W A rotor alakja
n ford./perc-ben n Hz-ben γ = 9810 N / m 3
ρ = 1 kg / m 3

n ford./perc-ben n Hz-ben

30·10-3... 30·10-3...
10...30 36...110
...90·10-3 ...90·10-3
(centrifugálszivattyú)

90·10-3... 90·10-3...
30...80 110...295
...240·10-3 ...240·10-3
(centrifugálszivattyú)

240·10-3... 240·10-3...
80...150 295...550
...450·10-3 ...450·10-3
(diagonálszivattyú)

450·10-3... 450·10-3...
150...320 550...1200
...960·10-3 ...960·10-3
(axiálszivattyú)

7.1. táblázat. Turbószivattyúk osztályozása a jellemzı fordulatszám szerint

Példaként, ha a tervezett mennyiségek rendre Q = 0.05 m 3 / s , H = 55 m és

n = 3500 fordulat / perc , akkor a jellemzı fordulatszám n s = 38.75 lesz. A táblázatból az derül ki,
hogy a tervezett szivattyú egy centrifugálszivattyú kell legyen, a második ábrázolt rotor-alakkal.

Turbina: Pelton Francis Dériaz Kaplan Csı

ns
Ph = 1 LE
< 60 80...350 300...500 300...1000 600...1600
H =1m
n ford./perc-ben
ns
Ph = 1 kW
< 50 70...300 260...430 260...860 520...1370
H =1m
n ford./perc-ben
H (m) 300...2000 100...600 50...150 10...70 < 10

7.2. táblázat. Vízturbinák osztályozása a jellemzı fordulatszám szerint

194
 A turbószivattyúkhoz hasonlóan a turbina-típusokat is a jellemzı fordulatszám szerint
azonosíthatjuk (7.2. táblázat). A gyakorlatban napjainkban ötfajta vízturbina teszi ki az üzembe
állított gépek túlnyomó részét: a Pelton-, a Francis-, a Dériaz- és a Kaplan-turbina, valamint ez
utóbbi egyik változata, a csıturbina (ritkábban, kisebb eséső és teljesítményő erımővekben még a
Bánki-turbinával is találkozhatunk), éppen ezért a táblázat csak ezeket a magasabb hatásfokú
gépeket sorolja fel, a tipikus nyomómagasság-tartomány megemlítésével.

7.3.4.d. A turbina topogramja

A turbinák jelleggörbéit viszonylag nagy számú paraméter függvényében ábrázoltuk, a
paraméterek lehetséges tartományát lefedı jelleggörbe-sereg igen sok grafikonból áll. E nagy
mennyiségő grafikon használatának kényelmetlenségét a turbina hidraulikai modellezésével
kerülhetjük el.
Tekintsük a turbina azon modelljét, amely rotorjának átmérıje egységnyi ( D1 = 1 m ) és
egységnyi nyomáseséssel ( H 1 = 1 m ), a prototípussal azonos hatásfokkal dolgozik. Ekkor a 7.84.-
7.86. egyenletek a következıképpen módosulnak (az „1” indexő, redukált tagok a modellre, az
index nélküliek pedig a modellezett turbinára, a prototípusra vonatkoznak):

H
n = n1 ⋅ , (7.91)
D
Q = Q1 ⋅ D 2 ⋅ H , (7.92)

Ph = Ph,1 ⋅ D 2 ⋅ H ⋅ H . (7.93)

Ezekbıl az egyenletekbıl a redukált fordulatszám ( n1 ), a redukált hozam ( Q1 ) és a redukált

teljesítmény ( Ph,1 ) ismeretében a turbina D átmérıjével és a H nyomáseséssel n , Q és Ph
könnyedén meghatározható.
A redukált paramétereket a turbina kísérleti tanulmányozása során mért mennyiségekkel
határozzuk meg, az elıbbi három összefüggést felhasználva. A közöttük levı kapcsolatot grafikusan
ábrázolva a turbina redukált jelleggörbéit kapjuk.
A redukált jelleggörbék közül elégséges a turbina topogramjának nevezett n1 − Q1
karakterisztikát megszerkeszteni, amelyen a hatásfokot is fel kell tüntetni, ugyanis ezekkel a
mennyiségekkel a turbina teljesítménye egyértelmően meghatározható. A topogram a turbina
jellemzı fordulatszámát is ábrázolja (7.49. ábra).
A szükségletnek megfelelı turbina típusának kiválasztásakor a tervezett mennyiségekkel
meghatározzuk az ns jellemzı fordulatszámot. A topogram-katalógusból annak a turbinatípusnak a
diagramját választjuk ki, amelynél a legnagyobb hatásfoknak megfelelı jellemzı fordulatszám
közel van a tervezett gép ns fordulatszámához (tehát η koncentrikus görbéinek középpontja ns
vonalának közelébe kell essen).
A kiválasztott típus topogramján a turbina munkapontját a legnagyobb hatásfokok zónájában,
a turbina szabályzószerkezetének nagyobb nyitásának (az a paraméter nagyobb értékeinek)
megfelelıen, az adott ns görbéjén választjuk meg. Az ábrázolt példa-topogramon ez a pont valahol
az n s = 200 és az n s = 250 , illetve az a = 80 % és az a = 90 % görbék által lehatárolt területen
vagy annak közvetlen közelében kell legyen.
A kiválasztott munkapont n1 koordinátája és a tervezett turbina n fordulatszáma közötti
kapcsolatot a 7.91. képlet adja. A H nyomásesés adott és rendszerint az n fordulatszám is rögzített
(a meghajtott áramfejlesztı nominális fordulatszámával kell azonos legyen), ekkor ez a képlet a
rotor D átmérıjét egyértelmően meghatározza.

195
 a = 100%
a = 20%
a = 40%

a = 80%

a = 90%
a = 60%
n1
110
82%η = 80%
84%
86% ns = 350
88%
ns = 300
ns = 250
ns = 200
ns = 150
Q1
40
0.9 1.4

7.49. ábra. Egy Francis-turbina topogramja

A munkapont Q1 koordinátáját, a H nyomásesést és az elıbbiekben meghatározott D

átmérıt a 7.92. képletbe behelyettesítve a turbina Q hozamát kapjuk.
Végül a topogramról a munkapontnak megfelelı η hatásfokot is leolvashatjuk, amely a
tervezett turbina hatásfokával azonos. Segítségével a turbina hasznos teljesítményét is kiszámoljuk:
Ph = η ⋅ γ ⋅ Q ⋅ H . (7.94)
A topogram alapján a turbina üzemi karakterisztikáját is megrajzolhatjuk.

7.3.5. Turbógenerátorok munkapontjának meghatározása

7.3.5.a. Turbógenerátor változó nyomású rendszerben

A turbószivattyúk és a turbókompresszorok munkapontját a H − Q , illetve a ∆p − Q
jelleggörbén, a gazdasági szempontokat is szem elıtt tartva lehetıleg a magasabb hatásfokoknak
megfelelı tartományban választjuk meg. Mivel a turbógenerátorok említett karakterisztikái
görbültek, a munkapont analitikus meghatározása egy nehezebb feladat.
E feladat elvégzéséhez a turbógenerátor jelleggörbéjéhez hasonlóan a kiszolgált rendszer
(vezeték) jelleggörbéjét is megszerkesztjük. A turbókompresszorok és a turbószivattyúk esetében
hasonlóan járunk el, ezért a továbbiakban csak a szivattyúkra szorítkozunk.
A vezeték jelleggörbéjét adó összefüggést a Bernoulli-egyenlet alapján lehet meghatározni, a
7.41. ábrán látható vázlat alapján. Az egyenletet kétszer írjuk fel, külön a szívó- és külön a
nyomóvezetékre:
p1 v12 p v2
+ + g ⋅ z1 = sz + sz + g ⋅ z sz + g ⋅ hr1 , (7.95)
ρ 2 ρ 2

p ny v ny2 p 2 v 22
+ + g ⋅ z ny = + + g ⋅ z 2 + g ⋅ hr 2 , (7.96)
ρ 2 ρ 2

196
ahol zsz és zny a szívócsonk, illetve a nyomócsonk geodéziai magassága. E két egyenletbıl egy
újabbat állíthatunk fel:
pny − p sz vny2 − vsz2
+ + g ⋅ ( z ny − z sz ) =
ρ 2
(7.97)
p2 − p1 v22 − v12
= + + g ⋅ ( z 2 − z1 ) + g ⋅ (hr 2 + hr1 ),
ρ 2
ahol a bal oldalon a szivattyú által bevitt Ysz fajlagos energianövekedés áll, amely a rendszerben
közlekedı folyadék Yv fajlagos energianövekedésével azonos:

Ysz = Yv . (7.98)

Az Yv mennyiség a vezetéken fellépı veszteségeket is magába foglalja. Ezt a veszteséget, a

hıvé alakuló fajlagos energiát a 7.97. egyenlet utolsó zárójele adja.
A gyakorlatban a két tartályban a folyadék áramlása igen lassú, éppen ezért az egyenlet jobb
oldalán a kinetikus tagot el lehet hagyni. A hidrosztatikai nyomásból eredı fajlagos potenciális
energiát át lehet alakítani szintkülönbségbıl származó helyzeti energiává, ekkor az elıbbi egyenlet
jobb oldala a következıképpen módosul:
Ysz = Yg + Yr , (7.99)

ahol Yg egy geodéziai szintkülönbségnek megfelelı fajlagos potenciális energiaváltozás, Yr pedig a

veszteség.
Az egyenleteket szintkülönbségekkel, illetve nyomáskülönbségekkel is felírhatjuk ( g -vel kell
beosztani, illetve ρ -val szorozni). Szintkülönbségekkel:
H sz = H v , (7.100)
ahol
H v = H g + hr . (7.101)

H, η a munkapont
Hsz(Q)
Hv(Q)
Hm
m
Hg
η ηm
hr(Q)
Q
Qm

7.50. ábra. A szivattyú munkapontja

A vezetékre (rendszerre) vonatkozó mennyiségeket a hozam függvényében ábrázolva a annak

jelleggörbéjéhez jutunk. A hidraulikus rendszer H v − Q jelleggörbéjét a veszteségek hr − Q

197
görbéjével kapjuk: a különbözı hozamokra kiszámított hr értékekhez hozzáadjuk a H g
mennyiséget. Mint tudjuk, turbulens áramlások esetén a veszteségek a hozam négyzetével
arányosak, tehát e jelleggörbék a másodfokú parabola alakjához közelítenek.
A 7.98. egyenlet szerint a vezeték és a rákapcsolt turbószivattyú egyensúlyban vannak.
Szintkülönbségekkel felírva:
H sz (Qsz ) = H v (Qv ) , (7.102)
ahol az „sz” indexek a szivattyúra, az „v”-k pedig a rendszerre (vezetékre) vonatkoznak. Mivel
mindkettın ugyanaz a hozam megy keresztül ( Qsz =Q v ) a szivattyú munkapontja a két
karakterisztikus görbe közös (Qm , H m ) pontja lesz (7.50. ábra). Az m munkapont Qm
koordinátájával a szivattyú ηm hatásfokát is meghatározhatjuk.

7.3.5.b. Párhuzamosan kapcsolt turbógenerátorok

Megtörténhet, hogy a tervezett rendszerhez nem találunk olyan szivattyút vagy kompresszort,
amelyet a kívánt hozammal és nyomáskülönbséggel gazdaságosan lehetne mőködtetni. Amikor a
rendelkezésre álló gépek nyomása elegendı, de a hozamuk túl alacsony, a rendszerünket két vagy
több párhuzamosan kapcsolt géppel építhetjük fel.
Más esetben a rendszer hozama annyira ingadozhat, hogy a hozam minimális és maximális
értékei közötti tartomány nem lehet egyetlen, jó hatásfokkal mőködı szivattyúval vagy
kompresszorral lefedni. Ekkor a rendszert szintén párhuzamos gépekkel tervezzük, az egyszerre
üzemeltetett gépek száma pedig mindig a pillanatnyi hozamnak fog megfelelni. E gépek egyébként
nem szükségszerően azonosak.
A párhuzamosan kapcsolt generátorok a nyomómagassága azonos, hozamuk pedig a tervezett
rendszer hozamának egy bizonyos hányadát teszik ki. Az egyedi gépek hatásfoka a gazdaságosság
kritériumának meg kell feleljen.
A párhuzamosan kapcsolt gépek számításának illusztrálására tekintsünk egy olyan hidraulikus
rendszert, amely két különbözı, közös nyomóvezetékre csatlakoztatott szivattyúból áll. A
munkapontok megállapításához egy közös diagramon feltüntetjük a szivattyúk és a vezeték
jelleggörbéit (7.51. ábra).
A párhuzamosan kapcsolt szivattyúk azonos H nyomómagasságon dolgoznak
( H v = H sz = H sz1 = H sz 2 ), a rendszer hozama pedig a két szivattyú hozamának összege lesz
( Qv = Q sz = Qsz1 + Q sz 2 ). A párhuzamosan kapcsolt szivattyúk eredı H − (Q1 + Q2 )
karakterisztikáját tehát a két egyedi szivattyú karakterisztikájával határozzuk meg olyan módon,
hogy a különbözı H értékeknek megfelelı hozamokat összegezzük. Ezt az összegzést H
értékeinek közös tartományán végezzük; a felsı szaggatott vonal feletti tartományban csak az 1.
szivattyú nyom.
A párhuzamosan kapcsolt szivattyúk együttes m1+ 2 munkapontját az elıbbi fejezetben leírtak
alapján az eredı karakterisztikával határozzuk meg. E pont H m ordinátájával a szivattyúk
jelleggörbéin azok m1 és m2 munkapontjai is kijelölhetık, majd a szivattyúk Qm1 , illetve Qm 2
hozama és ηm1 , illetve ηm 2 hatásfoka is leolvasható.
A párhuzamosan kapcsolt szivattyúk diagramjának megszerkesztésekor feltételeztük, hogy a
két szivattyú egymáshoz közel van (a szivattyúk nyomócsonkjait összekötı vezeték rövid és hatása
elhanyagolható). Ha a szivattyúk egymástól távol vannak, akkor a nyomócsonk és a közös
csatlakozási pont közötti vezetéket a szivattyú részének tekintjük. E szakasz egy bizonyos
hidraulikus ellenállással rendelkezik, a szivattyúk jelleggörbéibıl tehát ki kell vonnunk a
nyomócsonk és a közös csatlakozási pont közötti vezetékeken fellépı hr1 , illetve hr 2 veszteséget, és

198
szükség esetén a szívóágakat is ide számítjuk be. A hr (Q ) görbe ekkor csak a közös
nyomóvezetékre vonatkozik.

H, η a munkapontok
Hsz1(Q)
Hv(Q)
Q = Q1 + Q2 m2 m1+2
Hm m1
Hg Hsz2(Q) Hsz1+2(Q)
Q1 Q2 Hg

ηm1
ηm2 hr(Q)
η2 η1 Q
Qm2 Qm1 Qm

7.51. ábra. Párhuzamosan kapcsolt szivattyúk munkapontja

Ezt a szerkesztést a 7.52. ábrán láthatjuk. Az ábra bal oldalán a szivattyúk és a megfelelı
összekötı vezetékek eredı, csillaggal jelzett karakterisztikáit rajzoljuk meg, a jobb oldalon pedig a
párhuzamos szivattyúk m1 * , illetve m2 * munkapontját határozzuk meg a H * −Q jelleggörbék
felhasználásával. A szivattyúk tényleges munkapontját a bal oldali grafikonokkal, az eredeti
jelleggörbékkel állapíthatjuk meg. A szivattyúk tényleges nyomómagassága ( H m1 és H m 2 ) nem
azonos a közös munkapontnak megfelelı H m * magassággal.

H H, η
H*sz1(Q)
Hm1 m1 Hv(Q)
Hm2 m2 Hsz1(Q) H m* m 2* m1+2*
m 2* m 1* H*sz1(Q) H*sz2(Q) m 1* Hsz1+2(Q)
H*sz2(Q) Hg
Hsz2(Q)
η1 ηm2 ηm1
η2 hr1(Q) hr(Q)
η2 η1
hr2(Q) Q
Q
Qm2 Qm1 Qm2 Qm1 Qm

7.52. ábra. Párhuzamosan kapcsolt távoli szivattyúk munkapontja

7.3.5.c. Sorosan kapcsolt turbógenerátorok

A hidraulikus és a pneumatikus rendszerek tervezésénél egy olyan eset is elıállhat, amikor a
rendelkezésre álló szivattyú, illetve kompresszor hozama fedezi a szükségletet, viszont nyomása túl
alacsony. Ekkor a gépek sorbakapcsolásával próbálkozhatunk: minden gépen ugyanaz a hozam
megy keresztül, a nyomás viszont fokozatosan emelkedik.
Amikor a sorba kötött gépek egymáshoz közel lennének a nyomásnövelés ilyen módozatát
inkább többlépcsıs szivattyúkkal és kompresszorokkal érdemes megoldani.
A gyakorlatban azonban néha az egyedi gépek soros kapcsolása válik gazdaságossá, például
hosszú nyomóvezetékek esetében. A hosszú vízszintes vezeték által elıidézett hr veszteséget a
szivattyú kell fedezze. Ha e szivattyút a vezeték kezdıpontjában építjük be, akkor ebben a pontban

199
a nyomást a γ ⋅ hr értékkel kell megnövelni. Hosszú vezetékek esetében ez a nyomástöbblet jelentıs
lehet, melyet a beépített csövek és szerelvények szilárdságtani méretezésénél figyelembe kell venni.
A vastagabb falú csövek és a nagyobb nyomásnak ellenálló szerelvények beépítése a beruházási
költségeket emeli, az erıteljesebb igénybevétel pedig az élettartamot csökkenti. Ebben az esetben
elınyösebb, ha a nyomás növelését a vezeték hosszán, több pontban elhelyezett, sorosan kapcsolt
szivattyúkkal oldjuk meg.
A sorosan kapcsolt generátorok számítását két sorba kötött szivattyú segítségével lehet
bemutatni (7.53. ábra). Ebben az esetben is elsı lépésként a két szivattyú eredı jelleggörbéjét kell
megszerkeszteni.

H, η
Hsz1+2(Q)
m1+2 Hv(Q)
Hm
Hg
Hg = H1 + H2

m1 a munkapontok
Hm1
Hsz1(Q)
Hm2 m2
η1
ηm1 Hsz2(Q)
hr(Q)
η2 ηm2
Q
Qm

7.53. ábra. Sorosan kapcsolt szivattyúk munkapontja

Mivel most a hozamok azonosak ( Qv = Qsz = Qsz1 = Qsz 2 ) és a nyomómagasságok

összeadódnak ( H v = H sz = H sz1 + H sz 2 ), az eredı jelleggörbét az adott Q hozamnak megfelelı
nyomómagasságok összegzésével kapjuk.
A rendszer munkapontja a sorosan kapcsolt szivattyúk eredı karakterisztikájának és a vezeték
jelleggörbéjének metszéspontja. A szivattyúk egyedi munkapontjai a közös hozamnak megfelelı
függıleges vonalon vannak. Az ábrából a hatásfokok is leolvashatók.
A szerkesztés bemutatott menete távoli és közeli szivattyúkra egyaránt helyes.

7.3.5.d. A munkapont stabilitása

A munkapontban a gép és a kiszolgált rendszer között egyensúlyi helyzet áll fenn, amelyet
egy szivattyú esetében például a 7.97. egyenlet ír le. A biztonságos üzemeltetés érdekében ennek az
egyensúlynak stabilnak kell lennie.
Ha ez az egyensúlyi helyzet stabil, akkor a hozam- és nyomásingadozások miatt a munkapont
a jelleggörbén eltolódik ugyan, de az eltolódást kiváltó okok megszőnése után az eredeti helyzetébe
kerül vissza.
Bizonyos esetekben elıfordulhat, hogy a körülmények megváltozása olyan folyamatokat
gerjeszt, amelyek során a munkapont a jelleggörbén egy újabb, stabilabb egyensúlyi helyzetnek
megfelelı pontba kerül. Ekkor az eredeti munkapontban a rendszer instabil volt, stabilizálódása
során pedig a tervezett üzemmódtól jelentısen eltérı állapotba kerülhet.
Példaként tekintsünk egy olyan szivattyút, amelynek kezdeti munkapontja a jelleggörbe
maximumától balra, az emelkedı ágon leledzik. Tegyük fel, hogy egy adott pillanatban a rendszer

200
fogyasztása hirtelen lecsökken. Ekkor a szivattyú által nyomott folyadék a rendszerben
akkumulálódik (például egy kompenzáló tartályban vagy pusztán a táguló vezetékekben), s ezáltal a
rendszerben a nyomás megnövekedik. A nyomásnövekedést, annak dacára, hogy a rendszer
fogyasztása csökkent, a szivattyú hozamának növekedése követi, mivel a munkapont a görbe
maximuma fele tolódik el. Hasonló instabilitást észlelhetünk akkor is, amikor a fogyasztás hirtelen
megnövekedik: ekkor a rendszerben a nyomás csökken, a karakterisztikán pedig a munkapont a
kisebb hozamok irányába mozdul el. Éppen ezért ha a turbószivattyú vagy a turbókompresszor
jelleggörbéje egy maximummal rendelkezik, a stabilitás biztosításának érdekében a munkapontot e
maximumtól jobbra, az ereszkedı ágon kell felvenni.

201
 8. HIDRAULIKUS ÉS PNEUMATIKUS IRÁNYÍTÁS

8.1. A hidraulikus és pneumatikus irányítás alapelvei

Egy folyamat irányításán az illetı folyamat lezajlásába való beavatkozást értjük. Az irányítás
célja a folyamat elindítása, bizonyos paramétereinek megváltoztatása vagy leállítása lehet. Az
irányítás megvalósításának elsı lépése az információszerzés, midın a szabályozandó folyamat
paramétereirıl szerzünk értesülést. Ezt az értesülést jelnek nevezik, mely fogalom valamely jól
mérhetı jellemzı mennyiség nagyságát jelenti (ilyen például egy munkahenger rúdjának
milliméterben mért elmozdulása), de ugyanakkor a szabályozott rendszer valamilyen állapotát is
megadhatja (például azt, hogy az említett munkahenger rúdja szélsı helyzetében van). Az
információszerzés eszközei a mérımőszerek, az érzékelık és a jelátalakítók (traduktorok).
Az információszerzést ítéletalkotás követi, melynek eredményeképpen valamilyen szabályok
alapján a tervezett beavatkozás paramétereirıl készül el rendelkezés. A tulajdonképpeni
beavatkozást a rendelkezés végrehajtását jelenti.
Mechanikai rendszerekben ezt a beavatkozást valamilyen irányítószerkezettel érjük el. Az
irányító- vagy szervorendszerek (szervomechanizmusok) fogalmának meghatározásában az általuk
betöltött szerepkör leírását láthatjuk viszont: egy definíció szerint a szervomechanizmusok olyan
automatikus szabályzórendszerek, amelyeket a szabályozandó mennyiségnek a kívánt értéktıl való
eltérése vezérel. E megfogalmazás szerint a szervomechanizmusok visszacsatolt irányítórendszerek,
ahol a vezérelt mennyiség visszahat a vezérlı rendszerre. Vannak azonban olyan
szervomechanizmusnak tekintett, visszacsatolás nélküli nem automatikus vezérlıberendezések is,
ahol a vezérelt mennyiség változása nem befolyásolja közvetlenül az irányítórendszer állapotát. Ez
utóbbi esetben a szervomechanizmus által végrehajtott folyamatok vagy elıre eldöntött sorrendben
és rögzített paraméterek mellet zajlanak le, a vezérelt mennyiségekben bekövetkezı változásoktól
függetlenül, vagy pedig az információszerzés – ítéletalkotás – rendelkezés láncolatában az ember is
megjelenik.
Az irányítórendszerek, szervomechanizmusok ezek szerint lehetnek zárt hatásláncú
szabályzórendszerek vagy nyitott hatásláncú vezérlırendszerek, a kettı közötti különbséget pedig a
visszacsatolás jelenti (8.1. ábra).

szabályzórendszer vezérlırendszer

információszerzés
információszerzés
+ ítélethozás ítélethozás
–
rendelkezés rendelkezés

beavatkozás beavatkozás

visszacsatolás irányított rendszer irányított rendszer

a. b.

8.1. ábra. A szabályzó- (a.) és az vezérlırendszerek (b.)

202
 Az irányítórendszert fel lehet építeni tisztán mechanikus elemekkel is, viszont nagyobb
lehetıségeket kínál az ítéletalkotás és a rendelkezés mőveleteinek elektronikus elvégzése. A
vezérelt folyamatba való beavatkozás azonban mindig egy gépezet segítségével történik, amelyet
valamilyen energiaátalakító (szervomotor) mőködtet. A szervomotor lehet egy elektromos gép, de
lehet egy hidraulikus vagy pneumatikus motor is, ez utóbbi esetben hidraulikus, illetve pneumatikus
irányításról beszélünk.
Mindhárom megoldásnak megvannak a saját elınyei és hátrányai. A hidraulikus irányítás fı
elınyei az elektromossal szemben a zökkenımentes, gyors és egyenletes mozgás, a nagy erık
átvitele, az egyszerő szerkezet és a magas élettartam. A mozgó-súrlódó alkatrészek kenését a
munkafolyadék végzi. A hidromotorok teljesítmény/önsúly aránya kedvezıbb, a kis tehetetlenség
miatt lehetségessé válik a gyors elindítás, megállítás vagy irányváltás. Magas fordulatszámon
mőködtethetık. A lineáris mozgás egyszerően kivitelezhetı. A túlterhelés elleni biztosítás könnyen,
a motor leállítása nélkül is megoldható. A mozgásában megakadályozott motor nem megy tönkre. A
mechanizmus nyugalmi helyzetben tartása (állandó erı vagy forgatónyomaték kifejtése mellett)
energiafogyasztás nélkül történik. Nedves, korrozív és robbanásveszélyes környezetben is
biztonságosan mőködtethetık. Könnyebben, jobb hatásfokkal, szélesebb tartományban
szabályozhatók.
A hidraulikus irányítás hátrányai a megnövelt nyomású munkavégzı közeg elıállításából és
szállításából fakadnak (magasabb költség, bonyolultabb berendezés, az energiahordozót helyben
kell elıállítani), a nyomófolyadék könnyen elszökik a csatlakozásoknál és a mozgó alkatrészek
tömítéseinél. A folyadékok összenyomhatósága miatt hirtelen nyomásváltozáskor rezgések,
késleltetések léphetnek fel. A rezgések az energia-ellátó hálózaton tovaterjedhetnek. A rendszerbe
bekerülı buborékok és szilárd szennyezıdések komoly zavart kelthetnek. A munkafolyadékok
viszkozitása kisebb-nagyobb mértékben a hımérséklettel változik (a hımérséklet emelkedésekor a
viszkozitás csökken), emiatt a hidraulikus rendszerben az áramlás paraméterei a melegedés miatt
eltérhetnek a tervezettıl. Ez utóbbi hátrányok azonban megfelelı szőrık, ülepítık, légtelenítık és
hőtık-melegítık beépítésével kiküszöbölhetık, a rezgések hatásos csillapítása is aránylag könnyen
megoldható. További hátrányt jelenthet a mőködés közben keltett zaj.
A pneumatikus irányítás a hidraulikussal szemben a levegı összenyomhatósága miatt már
nem biztosítja a szabályozásnak ugyanazt a pontosságát és egyenletességét, a munkaközeg nyomása
és a kifejtett erı is jóval kisebb, viszont a kiszivárgó munkaközeg nem okoz szennyezıdést. A
mozgó alkatrészek kenését a munkaközeg már nem biztosítja, ezért e szerkezetek felépítése
valamivel bonyolultabb lehet, viszont a visszafolyóveztékek hiánya miatt a csıhálózat egyszerőbb.
A levegı alacsonyabb viszkozitása miatt a pneumatikus motorok fordulatszáma a hidraulikus
gépeknél is magasabb (akár 500000 fordulat / perc ), az elmozdulás sebessége is sokkal nagyobb
lehet (1.5 m / s fölött).
A hidraulikus vagy pneumatikus irányítórendszerek beépítése olyan rendszereknél válhat
különösen hasznossá, ahol maga a hajtás is hidraulikus, illetve pneumatikus.
Az elektromos irányítás eszközei gyakorta egyszerőbbek a megfelelı hidraulikus és
pneumatikus szerelvényeknél és az energia szállítására pedig nem szükséges költséges és
komplikált csıhálózatokat kiépíteni. A motoroknál keletkezı mechanikai rezgések az energia-
elosztó hálózaton keresztül nem terjednek tova.
Mindhárom típusú irányítórendszerre egyaránt érvényes az az észrevétel, amely szerint
elemeik egymástól tetszıleges távolságokra helyezhetık el és e rendszerekbıl elmaradnak az
energiát átvivı gépelemek (tengelyek, közlımővek stb.).
Az elmondottak alapján kitőnik, hogy az optimális irányítást gyakran elektro-hidraulikus vagy
elektro-pneumatikus kombinált rendszerekkel érhetjük el, ahol a nagyteljesítményő részt
hidraulikus vagy pneumatikus szerkezetekkel, annak vezérlését pedig elektromechanikus
készülékekkel (elektromágnesekkel, motorokkal) oldjuk meg. Amikor az ítélethozást és a

203
rendelkezést valamilyen elektronikus eszköz végzi (logikai áramkörök, PLC, számítógép), az
irányítószerkezetet mechatronikai rendszernek nevezik.
Az irányítórendszerek és az automatikus szabályozás elméletével a mőszaki tudományok
egyéb ágai foglalkoznak behatóbban, ebben a fejezetben csak a hidraulikus és a pneumatikus
szervomechanizmusok bizonyos, áramlástannal kapcsolatos aspektusairól lesz szó. A továbbiakban
az irányítórendszernek és az alkotó elemeinek fogalmát a hidraulikus és pneumatikus készülékekre
szőkítjük le.

8.2. A hidraulikus és pneumatikus irányítórendszerek felépítése

Az irányított folyamatba való beavatkozást egy szervomotor segítségével érjük el. E

szervomotor felépítését és mőködését tekintve tulajdonképpen egy közönséges motor, a nevében
szereplı jelzı csupán a rendszerben betöltött szerepére utal. Az irányítórendszerek kisteljesítményő
berendezések, éppen ezért a beépített szervomotorok hidrosztatikus, térfogatkiszorítású gépek.
A motorok olyan energiaátalakítók, amelyek egy fluidum energiáját mechanikai energiává
alakítják át (tulajdonképpen azt átadják a motor által meghajtott mechanizmusnak). A motor
meghajtásához tehát egy megnövelt energiájú munkaközegre van szükség, azt pedig egy generátor
(szivattyú, kompresszor) állítja elı.
A generátorok szintén energiaátalakítók, a meghajtásukhoz szükséges energiát egy másfajta
motor (például termikus, elektromos) teremti elı. Mivel a generátor hozama általában nem
követheti hően a motor nyelését, a megnövelt nyomású munkaközeget rendszerint átmenetileg egy
akkumulátor tárolja.
A beavatkozás kívánt mértékét a szervomotor megfelelı vezérlésével lehet elérni, e célból a
munkaközeg áramlását különbözı irányítóelemekkel kell szabályoznunk, amelyeket a generátor és
a motor közötti, a munkaközeget szállító vezetékeken helyezünk el.
Az irányítás folyamatában információszerzésre is szükség van, tehát a rendszer felépítésében
mérımőszerek, jelfogók és jelátalakítók is megjelennek. E szerkezeteket a munkaközeg
tulajdonságait befolyásoló szerelvényekkel (pl. szőrık, ülepítık, légtelenítık, olajozók, hőtık)
együtt „kiegészítı” elemek néven foglalják össze.
Az irányítórendszer felépítését szimbólumokkal, egyezményes jelekkel szokták ábrázolni,
akárcsak az elektromos áramkörök esetében. A manapság használt szimbólumok többnyire erısen
leegyszerősített egyezményes jelek, a régebbi szakkönyvekben azonban az adott szerkezet
felépítésére utaló stilizált jelölésekkel is találkozhatunk.

- Térfogatkiszorítású
- Turbógép
Generátorok
- Állandó áramú
(szivattyúk,
- Megfordítható áramú
kompresszorok)
- Állandó hozamú
- Változtatható hozamú
- Térfogatkiszorítású
Energiaátalakítók - Turbógép
- Állandó áramú
- Forgómozgást végzı
- Megfordítható áramú
Motorok - Állandó hozamú
- Változtatható hozamú
- Korlátozott elfordulású
- Egyenesvonalú mozgást - Egyszeres mőködéső
végzı - Kettıs mőködéső

204
 - Visszacsapó-szelep
- Lábszelep
Az áramlás útját
- Útváltó
irányító elemek
- Indító
- Irányváltó
- Biztonsági szelep
- Túlfolyó-szelep
- Elıfeszítı-szelep
- Ellenállásszelep
Nyomásirányító
Irányítóelemek - Nyomáscsökkentı szelepek
elemek
- Nyomásnövelı (erısítı)
- Nyomáskiegyenlítı-szelep
- Tehermentesítı-szelep
- Sorrendszabályzó
- Fojtószelep
- Elzárószelep
Mennyiségirányító
- Áramállandósító szelep
elemek
- Áramelosztó szelep
- Áramláskorlátozó-szelep
Nyomás alatti - Hidraulikus akkumulátorok
Energia- és tartályok - Préslevegı-tartályok
munkaközeg-tárolók Szabad felszínő
folyadéktartályok
- Szívó
Fıvezeték - Nyomó
- Visszafolyó
Vezetékek - Leürítı
Segédvezetékek - Légtelenítı
- Szivárgó
Irányítóvezetékek
- Szőrık
A munkaközeg
- Ülepítık
minıségét
- Olajozók
befolyásoló
- Szárítók
Kiegészítı eszközök
- Hőtık
szerelvények
- Nyomásmérés
- Hımérsékletmérés
Mérımőszerek
- Hozammérés
- Elmozdulás-mérés, stb.
- Ásványi olajok
Folyékony
- Szintetikus olajok
Munkaközeg halmazállapotú
- Víz, oldatok, szuszpenziók, stb.
Gáz halmazállapotú - Levegı

8.1. táblázat. A hidraulikus és pneumatikus elemek osztályozása

A különbözı hidraulikus és pneumatikus áramköri elemtípusok száma eléggé nagy, gyakran a

két vagy több egyszerő elem összeépítésébıl származó szerelvényeket új elemnek tekintik. Emiatt a
következı felsorolás ezek közül csak az alapvetıbbeket mutatja be.

205
8.2.1. Generátorok és motorok
A generátorok (szivattyúk, kompresszorok) és a motorok felépítését és mőködését az elıbbi
(7.) fejezet tárgyalta. Az irányítórendszerekbe rendszerint térfogatkiszorítású gépeket építenek be,
ugyanis a hozamigény alacsony, de a munkaközeg nyomása magas kell legyen.
A szervomotorok lehetnek forgómozgást, korlátozott elfordulást vagy egyenesvonalú mozgást
végzı gépek (a két utóbbi típust lengımotorok és munkahengerek néven ismerjük).
A forgómozgást végzı gépeket általában a következı ábrán látható szimbólummal jelöljük.
Ezt a jelképet esetleg egy „M” vagy „G” betővel vagy a gép típusára utaló jellel kiegészítve,
rendszerint elektromos motorok vagy generátorok esetében használjuk. Ugyanígy jelöljük a belsı
égéső motorokat is. A két párhuzamos vonal a gép tengelyét jelenti.

8.2. ábra. Forgómozgást végzı gép általános jelölése

Hidraulikus és pneumatikus gépek esetében a fenti szimbólumot a munkaközeg áramlási

irányát mutató kis háromszögekkel egészítjük ki. Hidraulikus gépeknél a háromszög fekete (▲),
pneumatikus gépeknél pedig fehér (∆). A háromszög csúcsa az áramlás irányába mutat. A kifele
mutató háromszög egy generátort, a befele mutató háromszög pedig egy motort jelöl.

generátor motor

8.3. ábra. Forgómozgást végzı hidraulikus gép jelölése

A forgómozgást végzı gépek lehetnek állandó vagy megfordítható áramirányúak (az áramlási
irány megváltoztatása a forgásirány megfordításával érhetı el). E gépek jelölésénél a két lehetséges
irány megjelölésére két háromszöget használunk.

megfordítható megfordítható
generátor motor

8.4. ábra. Megfordítható hidraulikus gép jelölése

Amennyiben a gépen áthaladó munkaközeg hozamát szabályozni lehet, akkor az illetı gép (és
általában bármilyen változtatható paraméterő szerelvény) jelölését egy ferde nyíllal látjuk el.

állítható hozamú állítható nyeléső

generátor motor

8.5. ábra. Szabályozható hozamú (nyeléső) hidraulikus gép jelölése

A lengımozgást végzı motorok jelölése a következı ábrán látható félkör. Bár e motorok
mindig a mindkét irányú elfordulást lehetıvé teszik, két kis háromszöget is rajzolnak erre a jelképre
is.

206
 8.6. ábra. Lengımozgást végzı hidraulikus motor jelölése

A munkahengereket stilizált keresztmetszetükkel jelöljük. E szimbólumból rögtön látjuk,

hogy egyszeres vagy kettıs mőködéső hengerrıl van-e szó. Az áramlási irányt jelölı
háromszögeket el szokták hagyni.

egyszeres mőködéső kettıs mőködéső

8.7. ábra. Munkahenger általános jelölése

A munkahenger jelölésekor azt is feltüntetjük, hogy egyoldali vagy kétoldali dugattyúrúddal

rendelkezik-e. A 8.7. ábrán látható munkahengerek egyoldali dugattyúrúddal rendelkeznek, a
következı ábrán pedig a kétoldali rúddal rendelkezı kettıs mőködéső henger jelképe látható.

8.8. ábra. Munkahenger kétoldali dugattyúrúddal

Az egyszeres mőködéső munkahengernél a dugattyú visszatérítését nem a munkaközeg végzi,

ezt csak egy külsı erıvel érhetjük el. Ha a munkahengert a 8.7. ábrán látható módon ábrázoljuk,
akkor a dugattyú visszatérítését valamilyen, a dugattyúrúdra ható külsı erı (például a mozgatott
szerkezet súlya vagy egy másik munkahenger által kifejtett erı) végzi el. Ez az erı származhat egy,
a hengerrel egybeépített összenyomott rugóból is, ekkor a munkahenger jelölését (hasonlóan az
egyéb, rugóval mőködtetett szerkezetekhez) a rugó ábrájával egészítjük ki.

8.9. ábra. Rugóvisszatérítéső munkahenger jelölése

A fékezett munkahengereknél a féket a megfelelı oldalon jelöljük be. Ha a fékhatás állítható,

akkor azt egy ferde nyíllal juttatjuk kifejezésre.

bal oldalon fékezett mindkét oldalon fékezett jobb oldalon fékezett

8.10. ábra. Fékezett munkahengerek jelölése

Hasonlóképpen, vázlatosan jelöljük a különbözı dugattyútípusokat is.

207
 búvárdugattyús differenciáldugattyús teleszkópos
egyszeres mőködéső

8.11. ábra. Különbözı típusú dugattyúkkal ellátott munkahengerek szimbólumai

8.2.2. Visszacsapó-szelepek, lábszelepek

A visszacsapó-szelep csak egy irányú áramlást enged meg: ideális esetben nyitóirányban
ellenállás nélkül (a valóságban igen kicsi ellenállással) átereszt, záróirányban viszont végtelen nagy
ellenállást kifejtve teljesen megakadályozza a munkaközeg átáramlását. A megnyitáshoz a
nyomáskülönbség le kell gyızze a szelep záróelemének ellenálló erejét, tehát a visszacsapó-szelep
csak egy bizonyos nyitóirányú nyomáskülönbség elérése után nyit. Ideális esetben ez a
nyomáskülönbség zérus.
A visszacsapó-szelep egyik legegyszerőbb típusa a 8.12. ábra bal oldalán látható golyós
visszacsapó szelep, amelyet biztonságosan csak függıleges helyzetben lehet mőködtetni. E típus
záróeleme egy golyó, amely saját súlyánál fogva igyekszik az alatta levı szelepülésre helyezkedni
és így az áramlás útját elzárni. Az alulról ható nyomás a golyót megemeli, így az átáramlás lehetıvé
válik, viszont ha a nyomás felülrıl hat, akkor a szelep lezár. A golyó mozgási lehetıségeit
korlátozni kell: a felfele áramló munkaközeg azt annyira el kell tudja mozdítani, hogy a szelep
hidraulikus ellenállása kellıképpen lecsökkenjen, viszont a golyó elsodródását is meg kell
akadályozni anélkül, hogy a szabad átáramlás útját jelentısen beszőkítenénk.

8.12. ábra. Visszacsapó-szelepek és jelképi jelölésük

Ha e szelepet vízszintes helyzetben szereljük fel, akkor az csak akkor tud zárni, ha a
visszafele áramló folyadék a golyót magával ragadja és a szelepüléshez szorítja. Ennél
biztonságosabban zár a rugós visszacsapó szelep, ahol a golyót nem a saját súlya tartja, hanem egy
gyenge rugó nyomóereje.
A golyó a szelep belsejében igen kicsi súrlódással mozog, s ez rezgések megjelenéséhez
vezethet (ez inkább akkor fordul elı, amikor a nyomáskülönbség a nyitóirányú küszöbértéknél nem
sokkal nagyobb). E rezgések elkerülésének céljából a záróelem mozgását csillapítani kell. A 8.12.
ábra jobb oldalán látható szelepnél e csillapítást a záróelem súrlódása és a mögéje (a rugóházba)
kerülı munkafolyadék viszkozitása együttesen idézi elı. A záróelem itt egy kúpos felülettel
illeszkedı henger, amelynek elmozdulását egy furat vezeti és amelyet a szeleprugó tart záró
helyzetben. A furatban található munkaközeg térfogata a záróelem helyzetétıl függ, a henger falán

208
található nyílások pedig a annak ki- és beáramlását teszik lehetıvé. Ha ezt az áramlást
megnehezítjük, akkor a szelep nyitását és zárását késleltethetjük, illetve simábbá tehetjük, ami által
a hirtelen nyomásingadozások elkerülhetıvé válnak.
Megjegyzendı, hogy léteznek egyéb kialakítású visszacsapó-szelepek is, például amelynél a
záróelem egy lapos korong vagy egy, a szelepülésre szoruló gyenge lemezrugó és így tovább,
melyek mőködésüket tekintve az elıbbi két típus valamelyikéhez hasonlítanak.
A visszacsapó-szelepeknek van azonban két speciális változatuk is. Az egyiknél a visszafele
áramlás kívánt esetekben lehetıvé válik. E vezérelt visszacsapó-szelep zárását vagy nyitását egy
beavatkozó szervvel meggátolhatjuk, ez a szerv pedig egy, a vezérlıágban fellépı nyomással
mőködtetett dugattyú. A 8.13.a. ábrán egy ilyen vezérelt zárású visszacsapó-szelep vázlata látható.
Ha a vezérlıdugattyú nem zár tökéletesen, a kiszivárgó munkafolyadékot szükség szerint el kell
vezetni.
Egy másik speciális változat a vezérelt nyitású visszacsapó-szelep (8.13.b. ábra). Ennek
szerkezete és mőködése az elıbbihez hasonló, de a vezérlés itt a szelep nyitását gátolhatja meg.
A 8.13. ábrán e vezérelt szelepek jelölését is láthatjuk; a szaggatott vonallal rajzolt nyíl a
vezérlést, a vezeték és a tartály pedig a szivárgóágat jelképezi. A szivárgóág pneumatikus
szelepeknél nyilván hiányzik.

vezérlés

szivárgás
szivárgás

vezérlés

a. b.

8.13. ábra. Vezérelt zárású (a.) és nyitású (b.) visszacsapó-szelepek és jelölésük

A visszacsapó szelepek egyik (név)változata a lábszelep. E típus csak megnevezésében tér el

az elıbbiektıl, egy olyan, rendszerint nem vezérelt visszacsapó-szelepet jelent, amely a
munkafolyadéknak a tartályba való visszaáramlását gátolja meg a szivattyú leállításakor (ekkor nem
kell a szivattyút minden indításkor légteleníteni). A lábszelepet a szívóág elején szerelik fel (a
tartályban levı folyadék felszíne alatt), az eltömıdés ellen egy egybeépített ráccsal vagy szitával
(szívókosár) védik.
A körfolyamok tervezésében a visszacsapó-szelepeket tekintve két adat fontos: a nyitónyomás
és az elemen fellépı nyomásesés. Ez utóbbi a hozam függvénye, éppen ezért azt grafikus vagy
táblázatos formában szokták megadni – ez a szelep jelleggörbéje.

8.2.3. Útváltó-, irányváltó- és indítószelepek

Az útváltókkal, akárcsak az irányváltókkal és az indító-szelepekkel, a körfolyamban áramló
munkaközeg irányát változtatjuk meg.
Az irányváltó- és az indító-szelep az útváltók egy-egy speciális típusa. E két szelepfajta
hasonló egymáshoz, az elnevezésük közötti különbség csak a körfolyamban betöltött szerepükre
utal. Mindkét szelepfajta egy bemenettel és két kimenettel rendelkezik, a bemenet mindig csak az

209
egyik kimenettel áll összeköttetésben (azt mondjuk, hogy kétutas vezérlıeszközök). Ilyen módon a
szelep vagy az egyik, vagy a másik irányba engedi át a munkafolyadékot. Az irányváltóval e módon
egy motor mőködési irányát lehet megfordítani, váltani.
Indítószelepként nyomás alatti tároló nélkül felépített körökben szokták beépíteni, amikor a
generátor megindítása és a nominális üzemi nyomás elérése közötti késlekedés zavart okozna a
rendszer mőködésében. Ezekben a körfolyamokban a generátor állandóan mőködik, az irányváltó
szelep pedig kikapcsolt állapotában a munkafolyadékot a nyitott tartályba vezeti vissza, illetve a
préslevegıt a szabadba bocsátja. Bár ez a megoldás a hatásfokot rontja, a mőködtetett körfolyam
ellátásában nem lép fel kiesés.
E szelepek egy jellemzı keresztmetszetét a 8.14. ábra mutatja, mőködésének könnyebb
megértéséhez egy egyszerő hidraulikus körfolyamba beépítve. Az ábrázolt tolattyús indítószelep
beavatkozó szerve (mozgó alkatrésze) a tolattyú. Ez három, egy közös tengelyen kialakított
dugattyúból áll. A tolattyú egy furatokkal ellátott hengerben tud ki-be csúszkálni. A furatok három
különbözı síkban helyezkednek el, az egy síkban levı furatok egy-egy csıtoldattal ellátott üregbe
torkollanak. E síkok távolsága és a dugattyúk közötti szabad tér viszonya olyan, hogy egyszerre
csak két sor furat között lehet kapcsolatot létesíteni. A beömlés középen, a kiömlés a két szélen
történik. A dugattyúkat nem lehet tökéletesen tömíteni, az átszivárgó folyadékot vissza kell vezetni
a tartályba.

nyomóág visszafolyó ág

szivárgóág

nyitott tartály

szívóág

8.14. ábra. Tolattyús indítószelep be- (balra) és kikapcsolt (jobbra) állapotában

Megfigyelhetı, hogy a dugattyúk keresztmetszete azonos, tehát a nyomásból származó erık

éppen kiegyenlítik egymást. Emiatt a szelep könnyen kezelhetı, a nyitva vagy zárva tartásához
pedig nem kell erıt kifejteni.
A nyitásnak és zárásnak megfelelı két szélsı helyzet között a szelep egy rövid idıre a
szivattyú nyomóágát teljesen lezárhatja – az ekkor fellépı túlnyomás lehatárolására egy biztonsági
szelepet is be kell építeni (ez a bemutatott áramkörbıl hiányzik).
E szelepeknek egy másik jellemzı kiképzése a forgatható csapos útváltó. A mozgó és az álló
részeket elválasztó zárófelület ennél a típusnál hengeres, kúpos vagy gömb alakú, az irányváltáshoz
pedig a csap elfordítása szükséges (8.15. ábra).
Ha a munkaközeg nyomása nagy, akkor a tolattyús szivárgása már számottevı lehet, hiszen a
dugattyú és a henger között rés van. Ilyen esetben egy harmadik típusú, ülékes (szelepes, 8.16. ábra)
irányváltót alkalmaznak. Ebben a szerkezetben a beavatkozó szerv egy olyan tengely, amelyre egy
vagy két gömb alakú vagy kúpos záróelemet rögzítünk. A tengely állásától függıen a záróelem

210
jobb, illetve bal oldalon támaszkodik az ülékre, abban az irányban elzárván az áramlás útját. Az
ülék záróéle és a reá támaszkodó elem között nincs rés, így ez a típusú szelep szivárgásmentesen
zár. Hátránya lehet az, hogy a két szélsı helyzet között mindkét kimeneti ág nyitott.

8.15. ábra. Csapos irányváltó

8.16. ábra. Ülékes irányváltó

Az indítók és az irányváltók mőködtetéséhez a beavatkozó szervet mozgatni kell. A mozgatás

történhet közvetlenül, kézi vezérléssel, amikor a szelepet a körfolyamot felügyelı személy kézzel
állítja be, vagy pedig mechanikusan, amikor a szelepet egy kényszerpálya mozgatja (például egy
tengelyre szerelt bütyök vagy egy dugattyúrúdra szerelt végállás-jelzı). Ha a szelepet távolról
akarjuk mőködtetni, akkor több lehetıség is kínálkozik: azt megoldhatjuk hidraulikus vagy
pneumatikus vezérléssel (ebben az esetben a beavatkozó szerv mozgatásához szükséges erıt egy
dugattyús szerkezet állítja elı), vagy pedig villamos készülékekkel (az rendszerint egy
elektromágnes).
Az elektromos mőködtetés nem mindig elınyös, egy bizonyos nagyságú erı kifejtéséhez
szükséges elektromágnes mérete jóval nagyobb, mint a megfelelı dugattyús szerkezeté, ugyanakkor
a kapcsolási sebessége is kisebb lehet. A hidraulikus és a pneumatikus vezérlés viszont egy
bonyolult csıhálózat kiépítését igényli, s ez szintén egy nemkívánatos dolog. A legkedvezıbb
megoldást gyakran a közvetett mőködtetés jelenti: a szelepet egy hidraulikus vagy pneumatikus
szerkezet mozgatja, amelynek vezérlését egy kismérető elektromágneses szeleppel oldjuk meg. A
közvetett mőködtetés bonyolultabb felépítéső körfolyamokhoz vezet, de az elektromágnesek
távvezérléséhez csak egy elektromos vezeték-párosra van szükség és segítségükkel az automatizálás
is könnyebben megoldható.
Az alaphelyzetbe való visszaállítást gyakran egy rugó végzi el (ez az egyik legegyszerőbb
megoldás). Amennyiben a szelep önmagától nem tud alaphelyzetébe visszatérni, azt a mőködtetı
szerkezetnek kell megoldania.

211
 A folyadékáramlás irányát megváltoztató szerkezetek szimbóluma kis négyzetekbıl épül fel.
A négyzetek száma az adott szerkezet kapcsolóállásainak számával azonos. A négyzeteken belül a
munkaközeg áramlási útját vonalakkal és nyilakkal ábrázolják, az eszközhöz csatlakoztatott
vezetékek (csatornák) helyével összhangban elhelyezve. E szimbólumok a mőködtetésre és a
szivárgó folyadék elvezetésére utaló jeleket is tartalmazhatják, erre a 8.17. ábrán néhány példát
láthatunk.

közvetlen kézi közvetett elektrohidraulikus rugóvisszatérítés

mőködtetéső irányváltó mőködtetéső irányváltó jelölése

irányváltó általános közvetlen mechanikus közvetett elektropneumatikus

jelölése mőködtetéső irányváltó mőködtetéső irányváltó szivárgóág
(két különbözı állása)
jelölése

közvetlen pneumatikus közvetett pneumohidraulikus

mőködtetéső irányváltó mőködtetéső irányváltó

közvetlen hidraulikus
mőködtetéső irányváltó

közvetlen elektromos
mőködtetéső irányváltó

8.17. ábra. Irányváltók jelölései

Az útváltók, az irányváltókhoz hasonlóan, a munkaközeg áramlásának útját határozzák meg, a

szelep kapcsolóállásainak száma azonban kettınél több lehet és a hozzá csatlakozó csatornák száma
is háromtól különbözhet.
Az útváltók az irányváltókhoz hasonlóan mőködnek, mozgó elemük (a beavatkozó szerv)
különbözı diszkrét helyzeteiben csak meghatározott csatornák között létesítenek átfolyást. A
beavatkozó szerv ez esetben is legtöbbször egy tolattyú, ritkábban egy csap, nagy nyomások
esetében pedig ülékes útváltókat alkalmaznak. A mőködtetés is a már ismertetett lehetıségek szerint
történik.
Példaként a 8.18. ábra egy kettıs hatású munkahenger mőködtetéséhez használt háromállású
tolattyús útváltót mutat be. Megjegyzendı, hogy mivel az ábrázolt szelep is egy szervomotor
mozgásirányának megváltoztatására szolgál, azt háromállású irányváltónak is szokták nevezni.
Középállásban mindkét kimenet zárt, ami által a munkahenger rúdját egy adott helyzetben rögzíteni
lehet. Léteznek nyitott középállású irányváltók is, amikor a tolattyú középsı helyzetében mindkét
kimenet nyomás alá kerül – ekkor az ábrázolt munkahenger dugattyújának két oldalán ható erı
éppen kiegyenlítené egymást, de egy féloldali rúddal vagy differenciáldugattyúval ellátott
munkahenger esetében a dugattyúra egy bizonyos erı fog hatni.

212
 Az útváltók jelképi jelölésében az irányváltóknál felsorolt elveket kell követni. Az útváltókat
egy törtszámmal szokták jellemezni, amelynek számlálója a csatornák számát, a nevezıje pedig a
kapcsolóállások számát jelenti. Ez a tört azonban nem árul el túl sokat az útváltó szerepérıl,
ugyanis nem tartalmaz semmiféle utalást arról, hogy csatornák között milyen átjárást tesz lehetıvé a
különbözı állásaiban. Ez az információ legvilágosabban az adott útváltó jelképérıl olvasható le
(8.19. ábra).

8.18. ábra. Háromállású útváltó (irányváltó)

két egymással szemben 2/2 (nyitó vagy záró)

levı lezárt csatorna

szabad átáramlás két egymással

szemben levı csatorna között 3/2 (kétállású irányváltó)

szabad átáramlás egymással nem

szemben levı csatornák között
4/2 (párhuzamos vagy keresztezıdı)
áramlás két párhuzamos
csatornán

áramlás két keresztezıdı 3/3 (zárt középállású útváltó)

irányú csatornán

áramlás két összekötött 3/3 (nyitott középállású útváltó)

csatornán

áramlás visszavezetett 4/3 (párhuzamos, záró

csatornán vagy keresztezıdı)

8.19. ábra. Útváltók jelölése

213
 Az útváltó mőködtetésekor a diszkrét kapcsolási helyzetek között bizonyos átmeneti állapotok
léphetnek fel. Ezek az átmeneti állapotok a kapcsolódási túlfedések miatt különböznek a kapcsolási
helyzetekben fennálló állapotoktól, emiatt a körfolyam tervezésében szem elıtt kell tartani ıket.
Például a kétállású irányválónál a két szélsı helyzet közötti átmeneti állapotban a
túlfedésektıl függıen többféle kapcsolási is létre jöhet (8.20. ábra).
Az ábra bal oldalán (a.) az ideális útváltó (tulajdonképpen irányváltó) látható, a tolattyú
hosszmetszetének és az átömlési nyílások vázlatos ábrázolásával. Észrevehetjük, hogy ekkor a
beömlınyílás szélessége azonos a tolattyú ıt fedı dugattyújának szélességével ( t1 = t 2 ), ekkor azt
mondjuk, hogy az útváltónak zérus túlfedése van. Ezt az ideális esetet azonban nem lehet
megvalósítani, tehát az említett két méret ( t1 és t2 ) a gyakorlatban egymástól különbözik.
Amikor a dugattyú szélesebb a nyílásnál ( t 2 > t1 , pozitív túlfedés, b. ábra), akkor a nyomóág
hamarabb záródik el, mint a kimenet. Ennek megfelelıen a kimeneten a váltás ideje alatt nem lép
fel állapotváltozás, a nyomóág viszont teljesen lezárul, ami egy nyomáslökés megjelenéséhez
vezethet.
Ellenkezı esetben, amikor a dugattyú keskenyebb a nyílásnál ( t 2 < t1 , negatív túlfedés, c.
ábra), a nyomóág sohasem záródik el teljesen. A váltás ideje alatt a nyomóág egy rövid ideig
mindkét kimenettel kapcsolatban van (a két kimenet közvetlen összeköttetésbe kerül), ami miatt
mindkettı nyomás alá kerül. Az ülékes útváltók esetében mindig ez a helyzet áll fenn.
Létezik egy harmadik lehetıség is, amikor a kapcsolás ideje alatt a nyomóág lezárul, a két
kimeneti ág pedig közvetlen összeköttetésbe kerül (d. ábra). Ez az állapot a csapos útváltóknál
fordulhat elı.

t1 t1 t1
d.
t2 t2 t2

a. b. c.

8.20. ábra. Kétállású irányváltó lehetséges átmeneti állapotai

Az átmeneti állapotok rendes körülmények között csak rövid ideig tartanak, de a szelepek
meghibásodása miatt esetleg állandósulhatnak. Mindkét esetben zavart okozhatnak a rendszer
mőködésében s emiatt ezeket az átmeneti állapotokat a körfolyam tervezése során pontosan úgy
vesszük figyelembe, mintha az útváltó diszkrét kapcsolási állapotai lennének. A lehetséges
kapcsolások mellett a körfolyamok hidraulikai tervezésében az irányváltó és útváltó szelepek
csatornáin fellépı, hozamtól függı nyomásesés (a karakterisztikus görbék) ismerete is fontos.

8.2.4. Biztonsági- és túlfolyó-szelepek

E két szelepfajta felépítését és mőködését tekintve a rugóterheléső visszacsapó szelepekhez
hasonlít. Az ideális szelep a nyomás kívánt határértékéig tökéletesen zár, azon túlmenıen pedig a
munkaközeget áteresztvén arra a határértékre állítja be a szelep elıtti nyomást. A kiömlıvezeték a
túlnyomás nélküli térhez csatlakozik, így például a szelepen átjutó munkafolyadékot a tartályba
juttatja vissza, a préslevegıt pedig a szabadba bocsátja ki.

214
 A megnevezések közötti különbség megint csak a szelep beépítési helyére és a betöltött
szerepére utal: a túlfolyó-szelep egy olyan biztonsági szelep, amelyet a szivattyú vagy a
kompresszor nyomóágán építenek be, hogy elkerüljék a körfolyam hozamának csökkenésekor
fellépı nyomáslökéseket, illetve hogy az állandó hozamú generátorok által nyomott felhasználatlan
munkaközeget elvezessék (8.21. ábra).
A biztonsági szelep és a túlfolyószelep tehát a vezetékekben a nyomás felsı határát szabja
meg, s ezzel bizonyos káros túlterhelésektıl óvja meg az irányítórendszer elemeit. Ahhoz, hogy
szerepét hiánytalanul betölthesse, képes kell legyen arra, hogy a szivattyú vagy a kompresszor teljes
hozamát áteressze a nyomás veszélyes megnövekedése nélkül.
A biztonsági szelep által beállított nyomást a záróelemre ható nyomóerıvel, például rugós
szelepnél egy állítócsavarral szabályozhatjuk – a visszacsapó-szelepekhez viszonyítva felépítését
tekintve ez a leglényegesebb különbség. A súlyterheléső biztonsági szelepnél a nyomóerıt egy
egykarú emelı gyakorolja a záróelemre, annak állítása a kar hosszúságának vagy a nehezék
súlyának megváltoztatásával lehetséges.
A beállított nyomás értékét valamilyen biztonsági szempont szerint állapítjuk meg, például
úgy, hogy a szelep a rendes üzemi nyomás fölött 10 − 20 % -kal nyisson, vagy pedig
(túlfolyószelepeknél) az üzemi nyomást állítsa be.

8.21. ábra. Rugóterheléső állítható golyós biztonsági szelep és jelölése

A golyós biztonsági szelep, akárcsak a golyós visszacsapó szelep, könnyen berezeg: a

megnyíló szelep mögött a nyomás visszaesik, ami miatt a nyomóerı a záróelemet ismét a szelepülés
felé közelíti, tehát az átfolyási keresztmetszetet csökkenti. A hozam csökkenése miatt a szelep
mögötti nyomás újból emelkedik és kellı csillapítás nélkül ez a jelenség folyamatosan ismétlıdni
fog. A berezgés miatt a golyós megoldás túlfolyóként nem használható, ekkor ugyanis a szelep
huzamosabb ideig nyitott állapotban lehet és a rezgések hatása jobban érvényesül. A berezgés
különösen akkor lehet káros, ha frekvenciáján rezonancia lép fel. E jelenség elkerülése végett
hengeres formájú záróelemeket alkalmaznak.
A jól mőködı túlfolyó- és biztonsági szeleptıl elvárjuk, hogy állandó nyomást biztosítson. A
legtöbb rugós szelep ennek a kívánalomnak nem tesz eleget, ugyanis a szelep nyílásakor a rugó
megrövidül és a nyomóerı megnövekedik, tehát a szelepen keresztülömlı munkaközeg hozamának
növekedésével a szelep elıtti nyomás is növekedni fog. Az ellensúlyos biztonsági szelep ezt a
hátrányt ugyan kiküszöböli, azonban balesetveszélyes lehet. A megoldást általában egy lágy

215
szeleprugó beépítése jelenti, ugyanis hosszának csökkenése nem jár együtt a nyomóerı jelentıs
megnövekedésével. A lágy rugó nyomóereje azonban kicsi, ezért a záróelemnek a munkaközeg
nyomása által terhelt felülete nem lehet nagy: ekkor a záróelem vagy a 8.22. ábrán látható vállas
formával rendelkezik, vagy pedig egy differenciáldugattyút képez. E megoldásoknál a nyomásból
származó erı nem a szelep zárófelületén, hanem attól távolabb keletkezik s emiatt az átömlésnél
fellépı hidrodinamikai jelenségek nem befolyásolják jelentısen annak nagyságát. A záróelemre
ható erık viszonylagos állandósága miatt a biztosított nyomás szők határok között tartható, ilyenkor
a szelepen fellépı nyomásesés az átömlı hozamtól csak kis mértékben függ.

szivárgás

8.22. ábra. Biztonsági szelep lágy rugóval

A túlfolyó-szelepeket, akár a visszacsapó-szelepeket, vezérelni is lehet.

8.2.5. Elıfeszítı- és ellenállás-szelepek

E szelepek (akárcsak a biztonsági szelepek) csak akkor engedik át munkaközeget, ha annak
nyomása egy bizonyos határértéket meghalad. Az elıfeszítı- és az ellenállás-szelepek csak az egyes
vezetékágak nyomását szabályozzák, nem az egész rendszerét. Az elıfeszítı-szelep mindaddig,
amíg a nyomás el nem éri az említett határértéket, csak a szelep elıtti ágakba engedi meg a
munkaközeg áramlását, a szelep utáni ág berendezései tehát csak egy bizonyos nyomás fölött
lépnek mőködésbe. Az ellenállás-szelep szintén csak egy bizonyos nyomásérték fölött nyit, de addig
az elıtte levı ágban nincs áramlás.

1. 1.

szivárgás
2. 2.

a. b.

8.23. ábra. Elıfeszítı- (a.) és ellenállás-szelep (b.)

Az elıfeszítı- és az ellenállás-szelep tehát megint csak az elnevezésében és szerepében

különbözik egymástól és a biztonsági szeleptıl: egy bizonyos nyomás elérése után az elıbbi a

216
szelepet követı, az utóbbi pedig a szelepet megelızı szerelvényeket engedi mőködni. Az elıfeszítı
szelepet követı vezeték annak megnyílása után kerül nyomás alá (ott valamilyen nyomással
mőködtetett eszköz van), az ellenállás-szelep viszont egy alacsony nyomású (például a tartályhoz
vezetı) ághoz is csatlakozhat, mivel a vezérelt eszközök a szelep elıtt vannak (8.23. ábra). E
szelepek jelölése a biztonsági szelepével azonos.
A 8.23. ábrán két munkahengert tartalmazó körfolyamok egy-egy részletét láthatjuk, ahol a
második munkahenger csak akkor kell mőködésbe lépjen, hogy ha az elsı henger lökete már elérte
a végpontját. Ha az elsı henger dugattyújának mozgását meggátoljuk, akkor a baloldali ágban a
nyomás megnövekedik ez a nyomásnövekedés a szelepeket megnyitja. Látható, hogy a kétfajta
szelep csupán elhelyezkedésében különbözik egymástól, az elıfeszítı-szelep a munkafolyadékot
nem engedi be-, az ellenállás-szelep pedig nem engedi kiáramlani.
A hasonló mőködési elv ellenére egy biztonsági szelep csak akkor használható elıfeszítı-
vagy ellenállás-szelepként, ha annak nyitását nem a szelep két oldalán levı nyomáskülönbség,
hanem csak a szelep elıtti nyomás vezérli. Az ábrázolt szelep záróelemének szára henger alakú,
tehát az elvezetı ágban reá gyakorolt nyomásból nem származik tengely irányú erı.

8.2.6. Nyomáscsökkentı szelepek

Nyomáscsökkentıket ott alkalmazunk, ahol a körfolyam valamely részén kisebb nyomásra
van szükség annál amekkorát a generátor létrehoz. Egy nyomáscsökkentıvel két különbözı
nyomású részre bontjuk fel a körfolyamot anélkül, hogy két különbözı nyomású generátort
építenénk be.
A nyomáscsökkentı-szelep vezérlésében a szelep utáni ágban levı nyomás jut szerephez. E
vezérlés szerint kétfajta nyomáscsökkentıt különböztetünk meg:
- állandó nyomást létrehozó szelepeket és
- nyomásejtı (állandó nyomásesést létrehozó) szelepeket.
Az állandó nyomást létrehozó szelepeknél a beállított nyomás ideálisan mindaddig egy
rögzített érték, míg a fıágban a nyomás e határérték fölött van. A bemeneti nyomás tehát itt nincs
közvetlen hatással a kimenetire; e szelepekkel állandó nyomást létesíthetünk még akkor is, ha annak
értéke a fıágban erısen ingadozik (de a szabályozott érték fölött van!). E típust még nyomás-
szabályzónak vagy regulátornak is nevezik.
A következı (8.24.) ábra egy egyszerő felépítéső állandó nyomást létesítı nyomáscsökkentı-
szelepet mutat be. A zárószerkezet kialakításának következtében a nyomórugóval csak a dugattyú
jobb oldalára ható redukált nyomás (a kimeneti nyomás és az atmoszférikus nyomás különbsége)
tart egyensúlyt. Amennyiben a kiömlı ágban a nyomás megnövekedne, a szelep dugattyúja jobban
zár és a beszőkülı keresztmetszet miatt hidraulikus ellenállása megnövekszik. Fordított esetben, ha
a kiömlı ágban a nyomás csökkenne, akkor a rugó a szelepet megnyitja és így a hidraulikus
ellenállása lecsökken. A redukált nyomás nagyságát a rugó feszességével állítjuk.

8.24. ábra. Nyomáscsökkentı állandó nyomás létrehozásához

A nyomásejtı-szelepeknél a beállított kimeneti nyomás követi a fıágban fellépı

nyomásingadozásokat.

217
 A nyomásejtı-szelepek kétfélék: vannak olyan szelepek, amelyek záróelemét egy
differenciáldugattyú mozgatja és nincs bennük nyomórugó, és vannak olyan nyomásejtık, amelyek
rugós kivitelőek.
A rugó nélküli megoldásnál a záróelemre ható erı egy differenciáldugattyú két oldalára ható
erı rezultánsa. Ez az elem csak akkor van egyensúlyban, ha a az említett két erı éppen kiegyenlíti
egymást, vagyis ha a nyomások aránya fordítottan arányos a keresztmetszetek arányával. Ez a fajta
nyomásejtı tehát a nyomások pbe / p ki arányát tartja egy ideális esetben állandó értéken. A szelepen
fellépı pbe − p ki nyomásesés mértéke nem állandó, hanem a bemeneti nyomástól függ.
A rugós megoldású nyomásejtınél a záróelemre ható erı három komponens eredıje: a
dugattyú két oldalára ható erık különbségét a rugó nyomóereje ellensúlyozza. Ha a rugóban fellépı
erı csak kis mértékben függ a szelep nyílásától, akkor a nyomások p be − p ki különbsége egy
bizonyos, ideális esetben állandó értékre fog beállni.
A 8.25. ábra e két típusú nyomásejtı szerkezetét és mőködési elvét illusztrálja. A bejelölt
felületek a bemeneti, illetve a kimeneti nyomással terhelt nettó felületek (a központi henger mindkét
alapkörére ugyanaz a nyomás hat, tehát azok felületeit nem kell számításba venni). Jelölésük a
nyomáshatárolóval azonos, amelyre a vezérlést is berajzoljuk.

Fr
pki
pki
Aki
szivárgás Aki
Abe
Abe
pbe
pbe

pki
pki

pki pki

p ki Abe p ki ⋅ Aki + Fr = p be ⋅ Abe  F

p ki ⋅ Aki = p be ⋅ Abe ⇒ =  ⇒ p be − p ki = r
p be Aki Aki = Abe  Aki

a. b.

8.25. ábra. Állandó nyomásarányt (a.) és állandó nyomáskülönbséget (b.) létrehozó nyomásejtı

A nyomáscsökkentıkön a nyomásesés a szelep hidraulikus ellenállása miatt jön létre, mit

fojtásnak is nevezünk. Ez a folyamat irreverzibilis, mert a munkaközeg energiájának egy része hı
formájában elvész, a fojtásos nyomásszabályozás tehát energiaveszteséget, hatásfokcsökkenést
eredményez.

8.2.7. Nyomásnövelık
Míg a nyomáscsökkentést fojtással könnyen megoldhatjuk, a hidrosztatikai nyomás
megnövelése már nehezebb feladat. Egy erre kínálkozó megoldás a 2.2.5. fejezetben bemutatott
hidraulikus nyomásnövelı (vagy erısítı) lenne, amelyet megfordítva nyomáscsökkentınek is lehet
használni. Jelképi jelölése a következı ábrán (8.26.) látható. Megjegyzendı, hogy a két oldalon nem
kell feltétlenül ugyanannak a típusú vagy halmazállapotú munkaközegnek lennie – ekkor e
készülékeket energiaátalakítónak is nevezik.

218
 a. b.

8.26. ábra. Nyomásnövelı (a.) és pneumatikus-hidraulikus (b.) energiaátalakító jelölése

E megoldás nagyon egyszerő, de van egy lényeges hátránya: a szerkezet által szolgáltatott
megnövelt (vagy lecsökkentett) nyomású munkaközeg mennyisége a dugattyú lökettérfogatával
egyenlı. Ha a kívánt hozam meghaladná e dugattyús szerkezetek kapacitását, akkor a körfolyamba
egy transzformátort kell beépítenünk.

8.2.8. Nyomáskiegyenlítık
A nyomáskiegyenlítı-szelep a körfolyam két pontjában a nyomást egyenlı nagyságúra
szabályozza anélkül, hogy a két pont között átáramlást tenne lehetıvé (a nyomáskiegyenlítés
legegyszerőbb megoldása az lenne, ha a két pontot egy vezetékkel áthidalnánk, de ezzel rövidre
zárnánk a körfolyam két ágát).
A nyomáskiegyenlítı szelep záróeleme egy állandó keresztmetszető dugattyú, amelyet az elsı
ágban levı nyomás egy bizonyos erıvel nyom. A záróelem csak akkor lehet egyensúlyban, ha a
másik felére ugyanakkora erı – a keresztmetszet állandóságából következıen, ugyanakkora
nyomás – hat. Ezt a nyomást a szelep fojtással állítja be, a kiömlı nyílás nagyságának
szabályozásával (8.27. ábra).
Az ábrán látható nyomáskiegyenlítı egy differenciáldugattyús munkahengert tartalmazó
körfolyam részét alkotja: a henger bal oldali terébıl távozó munkafolyadék nyomását szabályozza a
jobboldalon uralkodó, nyomáscsökkentıvel beállított értékre. Ezzel a munkahenger az elmozdulás
sebességétıl független nagyságú erıt tud kifejteni. Ha a nyomáskiegyenlítı hiányozna, a hengerbıl
távozó folyadék nyomását a vezetékek és a szerelvények hidraulikus ellenállása határozná meg. A
hidraulikus ellenállás nagysága az áramlási sebesség, tehát az elmozdulás sebesség függvénye
lenne.

8.27. ábra. Nyomáskiegyenlítı

A nyomáskiegyenlítıt néha egy a nyomáscsökkentıvel építik egybe, ez a szerkezet

egyidejőleg két ág nyomását is ugyanarra az értékre szabályozza.
Elképzelhetı egy differenciáldugattyúval felépített változat is, amely a két ágban levı
nyomások arányát tartaná állandó értéken.

219
8.2.9. Tehermentesítık
A tehermentesítık egyfajta, nyomással vezérelt túlfolyó-szelepeknek tekinthetık, amelyeket
egy szivattyú vagy egy kompresszor túlterheléstıl való megkímélésére használnak. A
legegyszerőbb tehermentesítı egy bemenettel és két kimenettel rendelkezik, ahol a kimenetek
egyikét egy rugóterheléső elem zárja el. Ez a kimenet az alacsony nyomású térhez (például a
tartályhoz) csatlakozik. Ha ezt a záróelemet a vezérlınyomás felemeli, akkor a tehermentesítı az
általa megvédett gépet a túlnyomásmentes térhez csatlakoztatja és így gyakorlatilag üresjáratban
mőködteti.
A 8.28. ábrán a tehermentesítı-szelep egy kétszivattyús körfolyamba van beépítve. A
kisnyomású, de nagy hozamú 1. szivattyú a munkahenger terhelés nélküli gyors mozgatását végzi.
A terhelés megnövekedésekor ez a gyorsmenet-szivattyú már nem tud elegendıen nagy nyomású
folyadékot nyomni, ekkor a henger mozgatását csak a 2. nagynyomású, de alacsony hozamú
szivattyú végezheti el, nyilvánvalóan lényegesen alacsonyabb sebességgel. A 2. szivattyú által
létrehozott nyomás a gépek egyszerő párhuzamos kapcsolásánál az 1. szivattyút túlterhelné, például
motorként mőködtetné. A körfolyamba iktatott visszacsapó-szelep a munkafolyadék
visszaáramlását akadályozza meg a megnyíló tehermentesítın keresztül.

1. 2.

8.28. ábra. Tehermentesítı-szelep

8.2.10. Sorrendszabályzók
A sorrendszabályzó-szelepek a körfolyamba beépített berendezések mőködési sorrendjét
határozzák meg. E szelep úgy szabályozza a sorrendet, hogy bizonyos vezetékekbe csak egy
meghatározott nyomás elérése után bocsátja be a munkaközeget. A szelep mőködtetését elvégezheti
a rajta keresztül áramló közeg nyomása (ekkor az közvetlen mőködéső), vagy pedig egy kívülrıl
bevezetett segédnyomás (ekkor távvezérléső). E szerkezetek tehát tulajdonképpen olyan vezérelt
útváltók, amelyek kapcsolási állapotát a vezérlınyomás nagysága dönti el és csak a betöltött
szerepkörükben különböznek a közönséges útváltóktól.
A 8.29. ábrán egy olyan körfolyam látható, ahol a két henger mőködésének egymásutániságát
egy sorrendszabályzó vezérli. Az útváltó ábrázolt állásánál a szivattyú által nyomott folyadék
elıször a bal oldali henger rúdját mozgatja balról jobbra. A végállás elérésekor a nyomás
megnövekedik, ami a sorrendszabályzó tolattyúját jobbra mozdítja el és ezáltal a folyadék elıtt
megnyitja az utat a jobboldali munkahenger fele; annak rúdja szintén balról jobbra mozog.

220
 Az útváltó átkapcsolása után elıször a jobboldali munkahenger kezdi meg a fordított irányú
mozgást, majd a végállás elérése után a megnövekedett nyomás a sorrendszabályzót a
középállásából kimozdítja és így a baloldali munkahenger is visszajut a kezdeti helyzetébe.
A hengerekbıl a folyadék a tartályba jut vissza. Ahhoz, hogy az összekötött vezetékekben a
nem kívánt irányú áramlást meggátoljuk, visszacsapó-szelepeket kell beiktatni. A két visszacsapó-
szelep lehetıvé teszi azt, hogy a körfolyamot egy egyszerő 4/2-es útváltóval vezéreljük.
Megfigyelhetjük, hogy a sorrendszabályzót a középállásában a két egymással szemben levı
rugó tartja. A tolattyú nyitását a rugók feszességével állíthatjuk, az állítócsavarokat az ábra nem
mutatja.

8.29. ábra. Sorrendszabályzó-szelep

8.2.11. Fojtószelepek és elzárószelepek

A fojtószelepek a körfolyam egyes ágain áramló munkaközeg hozamát szabályozzák. A
fojtószelep egy bizonyos hidraulikus ellenállást képvisel, amelyen egy bizonyos nyomásesés jön
létre. A Q hozam és a ∆p nyomásesés között a Poleni-Du Buat képlettel lényegileg azonos
Torricelli-képlet teremt kapcsolatot:

2 ⋅ ∆p
Q = µ⋅ A⋅ , (8.1)
ρ
ahol A az átömlési keresztmetszet, µ pedig a szelep átfolyási tényezıje (hozamtényezıje). A
hozam szabályozása az átömlési keresztmetszet beállításával történik.
A fojtószelepen áthaladó hozam a szelep geometriájától és a közeg viszkozitásától is függ,
ezek hatását a µ hozamtényezı foglalja magába. Egy adott szelep esetében a Q − ∆p kapcsolatot
kísérletileg határozzák meg (az állítható szelepeknél a különbözı mértékő nyitásoknak
megfelelıen), amelyet grafikusan ábrázolva a szelep karakterisztikus görbéjét kapjuk.

8.30. ábra. Diafragma és a viszkozitás változására nem érzékeny fojtó jelölése

221
 A legegyszerőbb fojtó az áramlás útját részlegesen elzáró diafragma (8.30. ábra). Ezen
adiabatikus körülmények között izentalp kiterjeszkedés megy végbe – ez a termodinamikából
ismert fojtás jelensége. A diafragmán átömlı hozam csak kis mértékben függ a viszkozitástól, az
ilyen fojtók tehát a hımérsékletmódosulással járó viszkozitás-változásra kevésbé érzékenyek. A
diafragmák átmérıje rögzített, így hozamuk sem állítható (legfennebb magát a diafragmát lehet
cserélni).
Ha a viszkozitás megváltozásával járó hozammódosulás érzékenyen befolyásolná a körfolyam
mőködését, akkor olyan fojtókat kell beépítenünk, amelyek a diafragmához hasonlóan viselkednek:
e szelepeknél a fojtórés hossza elhanyagolhatóan kicsi az átömlési keresztmetszet átmérıjéhez
viszonyítva.
A szabályozható fojtók kialakítása igen változatos, a 8.31. ábra csak néhány alaptípust mutat
be.

csap szelep tolózár pillangószelep

tős (zárótolattyús)
(kúpos)

8.31. ábra. Különbözı szerkezető állítható fojtók és elzárószelepek

Az elzárószelepek a fojtókhoz hasonlóak, de a kiképzésük nem teszi lehetıvé a hozam pontos

beállítását. Hirtelen nyitnak és zárnak, a záróelem kis elmozdulásakor az átömlési keresztmetszet
nagymértékő megváltozását tapasztalhatjuk. Így például a hozamot a 8.31. ábrán látható kúpos
záróelemő csappal a hozamot sokkal pontatlanabbul szabályozhatjuk, mint a tős szeleppel; a
pillangószelep fojtását is csak akkor tudjuk pontosan beállítani, ha a tengelyének elfordítását egy
reduktorral oldjuk meg.
Az elzárószelepeket vagy teljesen kinyitott, vagy teljesen elzárt állapotukban használjuk és
így egy kétállású kétcsatornás útváltóknak tekintjük és aképpen jelöljük. E szelepeknek van egy
másik, általánosabb jelölésük is, amelyet azonban a körfolyamok ábrázolásában ritkábban
használnak. Ez a 8.32. ábra jobb oldalán látható jelre alapoz és rendszerint a záróelem típusát vagy
a vezérlıszerkezet kialakítását jelölı szimbólumokkal van kiegészítve. Ugyanezen az ábrán a
viszkozitás megváltozására érzékeny fojtók jelölését is megtaláljuk.

nem állítható fojtó elzárószelep

állítható fojtó

8.32. ábra. A viszkozitásra érzékeny fojtók és az elzárószelepek jelölése

222
 Az elzárószelepeknek gyakran a rendszerben betöltött funkciójukat jelölı elnevezésük van,
ilyenek például a feltöltı- és a leeresztı-szelepek.
A fojtószelepekkel, bár a nyomásviszonyokat is megváltoztatják, a elsıdlegesen a hozamot
szabályozzuk. A szelepen fellépı nyomásesés energiaveszteséget jelent ugyan, de a fojtásos
hozamszabályozás a lehetı legegyszerőbb egyszerőbb megoldás.
Alacsony hozamú szennyezett munkaközeg hozamának szabályozására a fojtószelep nem
alkalmazható, mert a szők átömlési keresztmetszetet a lerakódások igen hamar eltömhetik és így a
hozam stabilitását nem lehet szavatolni. Ilyenkor a szennyezıdés visszatartásához a fojtó elé egy
szőrıt kell beépítenünk.
Megjegyzendı, hogy a fojtószelepeken áthaladó hozam függ a szelep elıtti és a szelep utáni
vezetékekben uralkodó nyomás különbségétıl: a fojtószelepek tehát csak a nyomáskülönbség
állandósága mellett biztosítanak egy beállított, rögzített nagyságú hozamot.

8.2.12. Áramállandósítók
A fojtószelepektıl eltérıen az áramállandósítók olyan berendezések, amelyek a terheléstıl
függetlenül a munkaközeg hozamát egy állandó értékre szabályozzák be. Az áramállandósító
tulajdonképpen egy olyan állandó nyomáskülönbséget létrehozó nyomásejtı, amelyet egy
fojtószelepen létrejövı nyomásesés vezérel. A 8.33. ábrán látható vázlaton a fojtás egy beépített
diafragmán jön létre. A diafragmán átömlı folyadék nyomása lecsökken és ezt a nyomásesést (a p1
és a p2 nyomások különbségét) a nyomásejtı állandó értéken tartja. Mivel a diafragma geometriája
rögzített és a két oldalán a nyomáskülönbség állandó, következik, hogy a rajta átáramló
munkaközeg hozama is állandó lesz, függetlenül a nyomások tényleges értékétıl. A kilépı közeg
p2 nyomása a terheléstıl függ.
A nyomásejtı záróelemét azért nem használhatjuk a fojtás létrehozására, mert az átömlési
keresztmetszet a szelep mőködése közben megváltozik, emiatt a hozam és a nyomáskülönbség
közötti kapcsolatban a nyomás tényleges értéke is megjelenne (a Torricelli-képletben szereplı A
keresztmetszet a nyomás függvénye lenne).

p0

p1

p2
Q = áll.

8.33. ábra. Áramállandósító vázlata és jelölése

Az ábrázolt áramállandósítóba beépített nyomáskülönbség-adó fojtás állandó, így a hozama is

egy rögzített érték lesz. A hozam beállítására két lehetıség is kívánkozik. Amennyiben a diafragma
helyett egy állítható fojtású szelepet alkalmazunk, akkor azzal az áramállandósító hozamát is
szabályozni tudjuk. A hozam szabályozása megoldható a nyomáskülönbség állításával is, ekkor a
nyomásejtı rugójának feszességét kell megváltoztatnunk.

223
 Az áramállandósító gyakorlatilag két fojtóból áll, amelyek közül az egyik a nyomáskülönbség
referencia-szintjét állítja elı, a másikat pedig a beállított nyomáskülönbség vezérli. Jelölése az
alkotó egyszerő szelepek szimbólumaiból épül fel. Amennyiben a fojtás vagy a rugó feszessége
állítható, azt egy ferde nyíllal jelöljük.
E szelepekre például akkor van szükség, amikor egy térfogatkiszorítású motort állandó
sebességgel vagy fordulatszámmal szeretnénk mőködtetni.

8.2.13. Áramelosztók
Az áramelosztók (vagy áramviszony-állandósítók) a munkaközeg hozamát a körfolyam két
ága között, a terheléstıl függetlenül valamilyen rögzített (gyakran fele-fele) arányban osztják el. A
legegyszerőbb áramelosztó egy T vagy Y alakú elágazás lenne, ahol a szárak keresztmetszetének
aránya döntené el a hozamok viszonyát. Az ilyen megoldás azonban csak állandó nyomásviszonyok
mellett állja meg a helyét, változó terhelésnél a hozamok aránya is változni fog.
Egy áramelosztó-szelep (8.34. ábra) mozgó alkatrésze egy olyan üreges tolattyú, amelynek
belsejében két azonos kiképzéső diafragma található. A diafragmákon fellépı nyomáskülönbség a
hozam függvénye. A tolattyú akkor van egyensúlyban, ha a két oldalára ható erı egyenlı nagyságú:
∆p1 ⋅ S1 = ∆p 2 ⋅ S 2 , (8.2)
ahol S1 és S 2 a tolattyú bal, illetve jobb oldali keresztmetszete (a külsı átmérıvel számítva). Az
ábrán látható tolattyú külsı átmérıje állandó, e két keresztmetszet egymással egyenlı. A
nyomáskülönbségek a diafragmák két oldalán ható nyomások különbségeként értelmezendık.
A hozamok aránya a keresztmetszetek fordított arányától fog függeni, a Torricelli-képletbıl
következıen:
Q12 ∆p1 S 2
= = , (8.3)
Q22 ∆p 2 S1
vagyis

Q1 S2
= , (8.4)
Q2 S1

mely ideális esetben a terheléstıl független marad. Az ábrán látható áramelosztónál, mivel S1 = S 2 ,
a hozam felezıdni fog: Q1 =Q 2 = Q / 2 .
A terhelés ingadozásakor a nyomás a tolattyú valamelyik felén megváltozik, ami annak
elmozdulásához vezet. Az elmozdulás következtében a kiömlınyílások fojtása megváltozik (az
egyiké csökken, a másiké pedig megnövekedik), ez a változás pedig az egyensúly helyreállításának
irányában hat.

Q1 Q2

p1

p2

p0 Q

8.34. ábra. Áramelosztó vázlata és jelölése

224
 Az áramelosztó tehát négy fojtó összeépítésébıl áll, amelyek közül kettınek a fojtása rögzített
(ezek a hozamtól függı nyomásesést hozzák létre), kettınek a fojtását pedig a tolattyú állítja be a
változó terheléstıl függıen.
Áramelosztókat például akkor használunk, amikor két térfogatkiszorítású motor mozgását kell
összehangolnunk, például a fordulatszámok egyenlıségét kell biztosítanunk.

8.2.14. Áramláskorlátozók
Az áramláskorlátozó-szelepek az átfolyó munkaközeg hozamát korlátozzák. E korlátozás
célja különféle lehet.
Az áramláskorlátozónak kis hozam mellett gyakorlatilag elhanyagolható nagyságú hidraulikus
ellenállása van, a hozam növekedésekor azonban ez az ellenállás jelentıs mértékben megnövekedik.
Így például egy üresjáratban veszélyesen kipörgı vagy felgyorsuló motor hozamát egy
áramláskorlátozóval szabályozhatjuk: ha a terhelés megszőnésekor a fordulatszám, illetve az
elmozdulás sebessége (s ezzel a hozam) megnövekedne, az áramláskorlátozó e növekedésnek határt
szab és így a motor bármilyen körülmények között biztonságosan üzemeltethetı.
Az áramláskorlátozót biztonsági szelepként is lehet használni. Megtörténhet, hogy a
körfolyam valamely ágában egy vezeték eltörik: ilyenkor a munkaközeg a törött vezetéken keresztül
a szabadba jut. Az adott ágban jelentıs nyomáscsökkenés lép fel és az áramlási sebesség is
megnövekedik. Csıtörés esetén az áramláskorlátozó biztonsági szelep hirtelen lezár s ezzel a
meghibásodott vezetéket elszigeteli a körfolyam többi részétıl.
A legegyszerőbb áramláskorlátozó tulajdonképpen egy közönséges fojtó (8.35.a. ábra),
amelyet a korlátozandó hozamra kalibrálnak. Ezeknek a szelepeknek a hidraulikus ellenállása a
Torricelli-képlettel számítható és a hozam négyzetével arányos, tehát karakterisztikus görbéjük nem
túl meredek. Biztonsági szelepként nem használható mivel nem zárja le a meghibásodott szakaszt.
Vannak olyan áramláskorlátozó fojtószelepek, amelyek geometriája (s ezzel a fojtása is) a
hozam nagyságától függ. Például a 8.35.b. ábrán látható szelep diafragmája rugalmas anyagból
készült. Ha a hozam megnövekedik, akkor a diafragma két oldalán a nyomáskülönbség is
megnövekedik, s ennek következtében a rugalmas elem alakja megváltozik, az átömlési felület
nagysága csökken. E típus jelleggörbéje viszont jóval meredekebb a közönséges fojtóénál.
A 8.35.c. ábrán is egy olyan áramláskorlátozót láthatunk, amelynek fojtása függ a hozamtól.
A keresztüláramló közeg a szelep záróelemére (az ábrázolt példán egy golyó) egy bizonyos erıvel
hat. Ennek az erınek a nagysága az áramlási sebességtıl függ. Ha a sebesség kellıképpen
megnövekedik, akkor a záróelemre ható erı legyızi a rugó ellenállását és így az a szelepet lezárja.
A szelep mindaddig zárva marad míg a két oldalon ható nyomáskülönbségbıl származó erı a rugó
nyomóerejénél nagyobb, tehát ez a fajta megoldás biztonsági szelepként is használható.
Megjegyzendı, hogy egy fordítva bekötött nyomáscsökkentı (8.24. ábra) is betöltheti ugyanezt a
szerepkört.

a. b. c.

8.35. ábra. Áramláskorlátozók

Léteznek a Venturi-csı elvén mőködı áramláskorlátozók is. Ezek olyan vezérelt fojtók
(illetve, biztonsági szelepek esetén útváltók), melyeket egy szőkületen fellépı nyomáscsökkenés
vezérel.

225
8.2.15. Tartályok
A tartályok a munkaközeg tárolásának eszközei: a körfolyamban pillanatnyilag fel nem
használt fluidumot raktározzák el, kiegyenlítik a hozamingadozásokat, csillapítják a
nyomáslökéseket, a nyomás alatti tartályok (akkumulátorok) pedig egyben energiatárolók is,
amelyek rövid ideig jelentıs teljesítmény leadására képesek.
A tartályok lehetnek nyitott (túlnyomás nélküli) és zárt tartályok.
A nyitott tartályokat folyadékok tárolására használják. Ezeket rendszerint a körfolyam
mélypontjában helyezik el, ahova a rendszer leürítésekor a munkafolyadék saját súlyának hatására
visszafolyhat a vezetékekbıl. A szivattyúk ebbıl a tartályból szívják fel a folyadékot. E tartály
egyszersmind ülepítıként is mőködik, emiatt a szívócsı végét a tartály feneke fölött bizonyos
távolságra kell elhelyezni, hogy ne szippantsa fel a leülepedett szennyezıdéseket. A szívócsı vége
nem lehet túl közel a felszínhez sem, mert a keletkezı örvények miatt levegıt is beszippanthat a
szivattyú. A visszafolyó vezeték vége a folyadékszint alá kell merüljön, hogy a vezetékbıl kiáramló
folyadéksugár levegıt ne nyelhessen. Ha a tartály ülepítı és levegıleválasztó szerepet is betölt,
akkor a szívó- és a visszafolyó-vezetékek betorkollása között elég nagy kell legyen a távolság és a
folyadék-keresztmetszet ahhoz, hogy a szilárd szemcsék leülepedhessenek, illetve a buborékok
felszállhassanak. Ekkor a tartályban az áramlást is csillapítani kell, ezt például függıleges
választólemezekkel vagy rácsokkal lehet megoldani.
Nyitott tartályokat használhatunk akkor is, amikor a szükséges folyadéknyomást gravitációsan
állítjuk elı. Ekkor a tartály a szivattyú nyomócsövéhez csatlakozik és a rendszer legmagasabb
pontjában van. Ez a megoldás a hidraulikus vezérlırendszerekre nem jellemzı.
Zárt, nyomás alatti tartályokat (akkumulátorokat) egyenetlen fogyasztású berendezések
kiszolgálására használnak. A gáznemő munkaközeg nyomás alatti tárolására használt tartályok
egyszerő zárt edények. A gáz nyomása és térfogata közötti viszonyt a Boyle-Mariotte törvény
kielégítı pontossággal leírja, hiszen a gáz hımérséklete gyakorlatilag állandó értéken marad.
A folyadékok összenyomhatósága kisebb a gázokénál, éppen ezért nyomás alatti tárolásuk
már nehezebb feladat. E feladatot a hidraulikus akkumulátorokkal oldják meg, amelyek mőködési
elvét a 2.2.5. fejezet mutatta be. Felépítésük szerint ezek lehetnek súlyterhelésőek, rugóterhelésőek
vagy gáztöltésőek.

a. b. c. d. e. f.

8.36. ábra. Hidraulikus akkumulátorok

A súlyterheléső akkumulátor (8.36.a. ábra) elınye az, hogy a folyadék nyomását állandó
értéken tartja. E nyomás nagyságát a dugattyút terhelı súly és a dugattyú keresztmetszetének
hányadosa adja, ebbıl következıen nagyobb mennyiségő magas nyomású folyadék tárolására nem
igazán alkalmas. Másik hátránya a dugattyú tömítetlenségébıl fakadhat. A nyomás értékét a terhelı
súly megváltoztatásával lehet szabályozni.
A rugóterheléső akkumulátorral (8.36.b. ábra) már magasabb nyomású folyadékot is
tárolhatunk, azonban a nyomás a rugó hosszával fordított arányban változik és kemény rugók

226
esetében ez a változás erıteljes lehet. A nyomás szabályozása a rugó feszességének állításával
lehetséges. Akárcsak az elıbbi esetben, a dugattyú szivárgására kell számítanunk.
A gáztöltéső akkumulátoroknál a nyomás a folyadék feletti gáz sőrítésébıl származik,
amelyet ez esetben is a Boyle-Mariotte törvény ír le. Mivel a gázok összenyomhatósága nagy, a
nyomás felsı határát elméletileg tetszılegesen választhatjuk meg. Ezekben a tartályokban a
folyadék nyomása a felette levı gáz nyomásával azonos. Minél nagyobb térfogatú gáz van a
folyadék felett, annál kisebb lesz a térfogatváltozás miatti nyomásingadozás. A legegyszerőbb
gáztöltéső akkumulátornál (8.36.c. ábra) a gáz közvetlenül a folyadék felszíne felett van. A nyomás
alatti gáz jelentıs mértékben oldódik a folyadékban, aminek következtében azt állandóan pótolni
kell (a nyomás csökkenésekor kiváló buborékok pedig máshol okozhatnak gondot). E hiányosság
megszőntetésére olyan akkumulátorokat használnak, ahol a gáz nem érintkezik közvetlenül a
folyadékkal. Az elválasztó felület lehet merev, mint a 8.36.d. ábrán látható dugattyús megoldásnál:
itt a szivárgás nem lép fel, mert a két oldalon a nyomás azonos, viszont hátrányt jelenthet a dugattyú
esetleges beragadása és a komplikált szerkezet. Továbbá, az elválasztó fal lehet rugalmas, mint a
tömlıs (8.36.e.) és a membrános (8.36.f.) akkumulátoroknál. Ez az elválasztó tökéletesen zár, de
élettartama véges.
A gáztöltéső hidraulikus akkumulátorokban használt gáz rendszerint levegı vagy nitrogén. Ez
utóbbit fıleg akkor használják, ha a véletlenül kiáramló magasnyomású levegı a tőzveszélyes
környezetben balesetet idézhet elı; egyébként a palackba zárt nagynyomású nitrogén olcsó és
használatakor az akkumulátor feltöltéséhez nem kell kompresszor.
Mint láthattuk, a súlyterheléső hidraulikus akkumulátort kivéve bármely nyomás alatti
tartályban a nyomás a tárolt közeg mennyiségétıl függ. E nyomásingadozás mértéke az
egyenetlenségi fok:
p max − p min p − p min
δ= = 2 ⋅ max , (8.5)
pk p max + p min

ahol pk a nyomás középértéke. A nyomásingadozás megengedhetı mértékét a körfolyamot felépítı

szerelvények sajátosságai és a mőködés egyenletességével szemben támasztott igény határozzák
meg.
A tartályban tárolt munkaközeg mennyiségét a tartály hasznos térfogata határozza meg,
amelyhez még esetenként hozzáadhatjuk az ülepedésre szánt térfogatot és egy biztonsági tartalék
kapacitást is. A hasznos térfogat a fogyasztás kiegyensúlyozására (kompenzálására) szolgáló Vh
térfogat, amelyet az idıben változó hozam görbéjébıl számíthatunk (8.37. ábra). Az alsó grafikon
az elhasznált térfogat változását adja; a V (t ) görbe a Q (t ) függvény integrálásából származik. A
tartályban tárolt folyadék mennyiségének változása a rendszer mőködésének egy ciklusa alatt
összességében nulla, de a térfogat maximuma és minimuma között van egy Vh különbség – ez a
fogyasztás kiegyensúlyozására szükséges térfogattal egyenlı.
A rugóterheléső akkumulátornál, ha a dugattyú keresztmetszete A , ez a térfogatváltozás a
rugó hosszának
Vh
∆l = (8.6)
A
változását jelenti. A rendszerre felírható egyensúlyi egyenlet:
k ⋅ ∆l = ( p max − p min ) ⋅ A , (8.7)

ahol k a rugóállandó. Az utóbbi két egyenletbıl

k ⋅ Vh = ( p max − p min ) ⋅ A 2 , (8.8)

227
ahonnan a hasznos térfogat és a megengedhetı nyomásingadozás ismeretében a rugóállandó és a
dugattyú keresztmetszete megválasztható.

az átlagos fogyasztás =
= a szivattyú hozama

t
T (a körfolyam egy ciklusának ideje)

Vh
t
T

8.37. ábra. A hasznos térfogat meghatározása

A gáztöltéső akkumulátoroknál a gáz térfogata Vh -val változik. E változást izotermikusnak

lehet tekinteni, tehát
V0 p max
= , (8.9)
V1 p min

ahol V0 a gáz legnagyobb, V1 pedig a legkisebb térfogata. A kettı közötti különbség Vh , tehát

V1 = V0 + Vh . (8.10)
A két utóbbi egyenletbıl
V1 − Vh p
= max , (8.11)
V1 p min
ahonnan a gáz legkisebb (a nyomás felsı határértékének megfelelı) térfogatát kapjuk. Az
akkumulátor teljes térfogata elméletileg V0 lenne, gyakorlatilag azonban a tartály a nyomás
legkisebb értékénél is tartalmaz valamennyi folyadékot, nehogy a gáz véletlenül a vezetékekbe
jusson.
Az elıbbi számítások arra alapoztak, hogy a körfolyam ciklikusan ismétlıdı
munkafolyamatot végez és egy állandóan mőködı, az átlagos igény hozamát biztosító szivattyú
táplálja. Megtörténhet azonban az is, hogy a folyamatok nem követik egymást periodikusan vagy
hogy az egyszerre mőködtetett gépek száma nem mindig ugyanaz. Ekkor az egyik megoldás az
lenne, hogy a szivattyút az átlagos szükséglet maximális értékére méretezzük, a csökkentett
fogyasztású idıszakokban pedig a fölösleget egy túlfolyó-szeleppel visszavezetjük a nyitott
tartályba. Ez a megoldás azonban gazdaságtalan lehet, ilyenkor érdemesebb nagyobb

228
tárolókapacitású akkumulátorokat beépíteni és periodikusan mőködı szivattyúkat használni. Ekkor
a mechanikai igénybevételek csökkentésének érdekében a szivattyú be- és kikapcsolása közötti
idıszakot eléggé nagynak kell venni. A szivattyú két bekapcsolása közötti T periódus két részre
oszlik, egy tsz hosszúságú idıintervallumra, amikor a szivattyú mőködik és egy t f intervallumra,
amikor az áll:
T = t sz + t f . (8.12)

A szivattyú mőködésének idejét a T periódus törtrészeként fejezzük ki, mint

t sz = c ⋅ T , (8.13)

ahol c egy egységnél kisebb együttható.

A szivattyú mőködésének ideje alatt az akkumulátorban felgyőlı folyadék mennyisége a
szivattyúzott és az ezalatt elfogyasztott folyadék térfogatával azonos:
Vh = Qsz ⋅ t sz − Q f ⋅ t sz , (8.14)

ahol Qsz a szivattyú, Q f pedig a fogyasztás hozama (a körfolyam nyelése).

Míg a szivattyú áll, a körfolyamot az akkumulátorban tárolt folyadékkal tápláljuk:
Vh = Q f ⋅ t f . (8.15)

A térfogatok egyenlıségébıl (az utóbbi két képletbıl) a szivattyú hozamát meghatározhatjuk:

t sz + t f T 1
Qsz = Q f ⋅ = Qf ⋅ = ⋅Qf , (8.16)
t sz t sz c

ahol Q f a T idıszakra átlagolt fogyasztás. A továbbiakban Vh -t a 8.15. képlettel kiszámíthatjuk és

a nyomás szélsı értékeinek ismeretében az akkumulátorban levı gáz térfogatát is meghatározhatjuk
a már ismert eljárással.
Az elıbbi számításokat a legnagyobb fogyasztásra végezzük el. Az alacsonyabb fogyasztású
idıszakokban a szivattyú hozama Qsz marad, de a két egymást követı bekapcsolás közötti T
idıszak hossza megnövekedik.
A tartályok jelölését és a körfolyamban elfoglalt helyüket a 8.38. ábra mutatja. A tartályok
jelképein a folyadékszintet nem ábrázoljuk.

nyitott zárt (nyomás alatti) akkumulátor

tartály levegıtartály
akkumulátor

8.38. ábra. A tartályok jelölése és a rendszerben elfoglalt helyük

Azokat a körfolyamokat, ahol a munkaközeg áramlása egy tartályon keresztül történik,

nyitottnak nevezik (ilyen például a 8.38. ábrán látható körfolyam is).

229
 Azokat a körfolyamokat, amelyekben nincs beépített tartály, zártnak tekintjük. Egy zárt
körfolyamban a generátor szívócsonkja közvetlenül a visszafolyóághoz csatlakozik, tehát a szívóág
egyben visszafolyóág is. A rendszerben található munkaközeg mennyisége állandó.
Mivel a különbözı gépek, szelepek és szerelvények szivárognak a zárt körfolyamokban a
munkaközeg-hiányt pótolni kell. E pótlás egy, a szívóághoz csatlakozó tartályból történik. Más
esetben a körfolyamban részt vevı munkaközeg mennyisége változhat (például egy munkahenger
belsı térfogatának változása miatt), ilyenkor a pillanatnyi hiány fedezését vagy a többlet tárolását
szintén egy tartállyal oldjuk meg. Az ilyen felépítéső körfolyamokat félig zártnak nevezik.

8.2.16. Vezetékek
A körfolyam vezetékei a munkaközeg szállítására szolgáló csövekbıl és az azokat
összekapcsoló idomokból állanak. Ezek általában kör keresztmetszetőek.
A körfolyamok rajzán a fıvezetékeket folytonos vonallal, a segédvezetékeket és az irányító-
vezetékeket pedig szaggatott vonallal jelöljük (8.39. ábra), melyeket a jobb áttekinthetıség kedvéért
vízszintes és függıleges irányban rajzolunk. A keresztezıdı vezetékeknél a csatlakozásokat ponttal
jelöljük, a különféle idomokat (könyökök, szőkítık stb.) külön nem ábrázoljuk. A segédvezetékeket
rövidebb vonalkákkal szokás rajzolni. E megkülönböztetés csak a jobb tájékozódást szolgálja, a
vezetékek szerkezeti vagy méretbeli különbségei az eltérı igénybevételbıl fakadnak. Az elektromos
vezetékeket megjelöljük.

fıvezeték
segédvezeték
irányító-vezeték
kitérı vezetékek csatlakozó vezetékek

tömlı (hajlékony összekötıelem)

elektromos vezeték

8.39. ábra. A vezetékek jelölése

Fıvezetéknek nevezzük mindazokat a vezetékeket, amelyek a munkavégzı közeget a

tartályból a motorokhoz juttatják, majd onnan a tartályba vezetik vissza. A szívóág vezetékei a
szivattyú elıtt vannak, bennük a nyomás általában a környezetinél alacsonyabb. A nyomóág
vezetékei a szivattyú és az általa ellátott motorok között vannak, bennük a nyomás magas. A
visszafolyóág vezetékei a motorban elhasznált közeget juttatják vissza a tartályba, bennük a nyomás
a környezetinél valamivel magasabb.
A segédvezetékek szintén a munkaközeg szállítására vannak, de nem szolgálják közvetlenül a
munkavégzés folyamatát. Ilyen vezetékek a szivárgó folyadékokat a tartályba visszajuttató
vezetékek (a szivárgóág vezetékei), a leürítı-vezetékek és a szellıztetı-vezetékek.
Az irányító-vezetékek a hidraulikus vagy a pneumatikus mőködtetéső szabályzószelepeket
ellátó vezetékek.
A vezetékeket alkotó csövek anyaga többnyire réz, alumínium vagy acél, a hajlékony
összekötı elemek esetén vászon- vagy fémszövet-erısítéső gumi. Az alumíniumot alacsonyabb
szilárdsága miatt csak ritkán használják. A rézötvözetek fı elınye az acéllal szemben, hogy
korróziómentesek, viszont annál jóval drágábbak. A rézcsöveket könnyebben lehet hajlítani, mint az
acélcsöveket, így kevesebb idomra van szükség, viszont a réz alacsonyabb szilárdsága miatt
vastagabb falú csövekre lehet szükség. A vörösréz hátrányára válhat a vele kapcsolatban álló

230
acéltárgyak elektrokémiai korróziója és az, hogy mint katalizátor, bizonyos olajfajták oxidációját
jelentısen felgyorsíthatja.
A csöveket és idomokat különféle kötésekkel kötjük össze. A karbantartás igényeinek
megfelelıen e kötések általában oldhatók, így a hosszabb szakaszokat is rövidebb darabokból
szereljük össze, hogy meghibásodás esetén könnyebben végezhessük el a szükséges beavatkozást.
A kötésnek hermetikusnak kell lennie, nem szivároghat és a levegıbeszippantást is meg kell
gátolniuk. Olyan szilárdnak kell lennie, hogy a legnagyobb nyomásnál is üzembiztos legyen.
A 8.40. ábra néhány, a hidraulikus és pneumatikus vezérléseknél gyakrabban használt oldható
kötésfajtát mutat be. A 8.40.a. ábrán a kiperemezett csıvéget egy hollandi-anya szorítja fel a
csatlakozó kúpos felületére. A csatlakozó kemény acélból készül és a jobb tömítés céljából kúpos
menettel illeszkedik a szerelvényhez. A 8.40.b. ábrán látható kötésnél a csıvégre hegesztett
peremes csonkot egy lágy anyagból (fémbıl, mőanyagból) készült győrő tömíti, míg a 8.40.c. ábrán
bemutatott típus esetében a kötés rögzítését és tömítését egy, a csı falra rászoruló kúpos győrő
végzi. Ugyanezen az ábrán látható a tetszılegesen elfordított helyzetben rögzíthetı győrős
csatlakozás (d.) és egy teleszkópos csatlakozás is (e.).

a. b. c. d.

e.

8.40. ábra. Oldható csıkötések

Szerkezetileg a győrős csatlakozáshoz hasonlít a szabad elfordulást lehetıvé tevı csuklós

csatlakozás, amely a teleszkópossal együtt a merev vezetékekkel felépített rendszerekben az
egymáshoz viszonyítva elmozduló alkatrészek összekötésére alkalmasak. A teleszkópos csıkötésnél
a megnyúló vagy megrövidülı vezeték belsı térfogata megváltozik.
Bármelyik vezeték, szerepétıl függetlenül, bizonyos hidraulikus ellenállást képvisel. A
hidraulikus méretezésnél tudjuk, hogy minél nagyobb a vezeték átmérıje, az annál jobb hatásfokkal
dolgozik. A nagyobb átmérıjő vezetékek azonban drágábbak, ezért az átmérık megválasztásánál a
gazdaságosságosságot is szem elıtt kell tartani. A megengedett, gazdasági szempontból is helyes
méretezést adó áramlási sebesség értéke 1.5 ... 5 m / s között van, az alacsonyabb értékek a
szívóvezetékekre vonatkoznak.
A csıfal t vastagságának kiválasztása szilárdságtani számításokon alapszik:
d⋅p
t= (8.17)
2⋅σ
(ez a kazánképlet), ahol d a belsı átmérı, p a szállított közeg hidrosztatikai nyomása, σ pedig a
csıfal anyagának megengedett húzófeszültsége.

8.2.17. Szőrık
A körfolyamban részt vevı munkaközeg fizikai és kémiai tulajdonságai a lezajló folyamatok
alatt megváltozhatnak. E változások kedvezıtlen irányban befolyásolhatják a körfolyam hatásfokát

231
és a rendszer élettartamát, korai kopást, korróziót vagy üzemzavarokat idézhetnek elı. Éppen ezért
a körfolyamba olyan eszközöket kell beépíteni, amelyek ezeknek a káros változásoknak a hatását
csillapítani tudják.
A munkaközeg minıségromlásának egyik leggyakoribb oka a szennyezıdés. A szennyezı
anyagok akár a rendszer belsejében is keletkezhetnek, ilyenek például az egymáshoz súrlódó
alkatrészekrıl lekopó részecskék, a leváló tömítésdarabok vagy az olaj oxidációja folytán
megjelenı besőrősödött anyag. A környezetbıl bejutó szennyezıdések fıleg a levegı por- és
nedvességtartalmából származnak, de a hidraulikus rendszerekben az lehet a vezetékekbe bejutó
levegı is.
Ha a kemény szennyezıdések az egymáson elmozduló alkatrészek közé kerülnek, akkor ott
gyors kopást, berágódást idézhetnek elı. A besőrősödött olajjal együtt a szők átömlınyílásokat
eltömhetik s ezzel üzemzavart idézhetnek elı. A levegıbıl kondenzálódó víz és a kenıolaj a
pneumatikus szerkezetekben okozhat gondot.
A szennyezıdés ellen különbözı eszközökkel védekezhetünk. Ezek mőködési elve többnyire
a munkaközeg és a szennyezıdések közötti halmazállapot-különbségen alapul.
A szilárd halmazállapotú szennyezıdések eltávolításának egyszerő módszere a szőrés. E
folyamat a visszatartott szemcsék legkisebb mérete szerint lehet:
- durvaszőrés, 0.1 mm átmérıjő szemcsenagyság felett;
- normálszőrés, 0.01 mm feletti részecskék visszatartása;
- finomszőrés, 0.005 mm legkisebb szemcsenagysággal;
- különleges finomszőrés, amellyel ezredmilliméteres átmérıjő szemcséket is vissza lehet
tartani.
A szőrıkön átjutó szennyezıdések legnagyobb átmérıje a szőrı szabad átömlı-nyílásainak
átmérıjével azonos. A körfolyamokban rendszerint elegendı a normál- vagy a finomszőrés, az
5 µm -nél kisebb átmérıjő szennyezıdések a legfinomabb berendezéseknél sem okoznak gondot. A
visszatartandó legkisebb szemcseméretet a legkényesebb elemre vonatkozó elıírások határozzák
meg. Ha ezt a szőrési finomságot a körfolyam egészén nehéz vagy költséges lenne betartani, akkor
csak az illetı elem elé kell egy megfelelıen finom szőrıt beiktatni.
A szőrés folyamata során a szőrök eltömıdnek, ezért tisztítani vagy cserélni kell azokat. A
tisztítás többféleképpen történhet, így például valamilyen mosófolyadék fordított irányú
áramoltatásával vagy pedig szétszereléssel és átmosással. Az eltömıdött szőrı hidraulikus
ellenállása jelentısen megnövekszik és ezért a rajta fellépı nyomásesés is növekedni fog. A nagy
nyomáskülönbség a szőrıt tönkreteheti, ekkor vele párhuzamosan egy áthidaló biztonsági- (bypass)
szelepet is beiktatnak, amelyen keresztül a közeg megkerülheti az eltömıdött szőrıt. A növekedı
nyomáskülönbséggel egy jelzırendszert is mőködtethetünk, amely automatikusan jelzi a szőrı
tisztításának igényét.
A szőrı szerkezete szerint lehet egy résszőrı, ahol az elemi átáramlási keresztmetszet egy
keskeny nyílás (a résszőrık tehát igen finom rácsok vagy sziták). Kétfajta megvalósítása van, a
lemezes szőrı és a huzalszövetes szőrı.
Egy másik típusú szőrı a pórusszőrı, ahol a szőrendı közeg egy porózus anyagon halad át,
amely a pórusuk nagyságánál nagyobb méretı szennyezıdéseket visszatartja. Ilyen szőrık a papír-
és a nemezszőrık, valamint a porózus kerámiából vagy porkohászati úton elıállított likacsos fémbıl
készített betéttel ellátott szőrık.
Egy harmadik fajta a mágneses (vagy erıteres) szőrı. Ennek belsejében egy állandó mágnes
van és csak a mágnesezıdı részecskéket tudja visszatartani. Léteznek a gáznemő anyagok
portalanítására használható elektrosztatikus szőrık is, azonban ilyenekkel a szervorendszerek
felépítésében nem találkozunk.

232
 A nedves szőrıket levegı tisztítására használjuk. Bennük valamilyen folyadék (rendszerint
olaj) van, a levegıt pedig keresztülbuborékoltatjuk rajta. A levegıben levı port a folyadék megköti,
de a megtisztított levegıben folyadékcseppecskék jelenhetnek meg.
A továbbiakban lássunk néhány gyakoribb szőrıtípust.
A lemezes szőrı egymásra helyezett lemezekbıl áll, melyek között távolságtartó elemek
vannak. A szőrési finomságot a lemezek közötti rés nagysága adja, ez pedig a távolságtartó elemek
vastagságával azonos (tehát az nem lehet túlságosan kicsi, mintegy 0.05 mm -ig csökkenthetı). A
szőrıt a fennakadó szennyezıdések elég hamar eltömik, emiatt idınként tisztítani kell. Ahhoz, hogy
a körfolyamot a tisztítás idejére ne kelljen megállítani két megoldást alkalmazhatunk: vagy két
párhuzamos szőrıt használunk, amelyek közül egyszerre csak egy mőködik, vagy pedig szétszerelés
nélkül tisztítható szőrıt építünk be. Ez utóbbi típust példázza a 8.41. ábrán látható lemezes szőrı.
Ennek szőrıeleme az 1. tárcsákból és a közéjük helyezett 2. csillag alakú távolságtartó lemezekbıl
áll, melyek egy közös, lelapolt oldalú elforgatható tengelyen vannak elhelyezve. A tárcsák közötti
résekbe a 3. tisztítólemezek nyúlnak be, melyek vastagsága a távolságtartó lemezekével azonos és
azokkal egy szintben találhatók. A tisztítólemezeket négyzet keresztmetszető rudak rögzítik. A
szőrendı folyadék a szőrıelem külsı felülete felıl érkezik és a réseken átfolyva a lemezek közötti
körcikk-alakú üregekbe jut, ahonnan a tengely irányában távozik. A szőrı tisztítását a szőrıelem
körbeforgatásával végezhetjük, amikor a fennakadó szennyezıdéseket a tisztítólemezek kikaparják
a résekbıl. E folyamat a szőrı megállítása nélkül is elvégezhetı, a lehulló szennyezıdés a szőrı
alján győlik össze ahonnan az leengedhetı.

1.

3.

2.

8.41. ábra. Lemezes szőrı

8.42. ábra. Huzalszövetes szőrı

A huzalszövetes szőrıkben a tisztítandó közeg egy fém- vagy mőanyag-szálakból szıtt szitán
folyik keresztül. A szita a szőrık legkezdetlegesebb típusa. A finomabb részecskék kiszőréséhez
igen finom szitát kellene használni, de az hamar eltömıdik és tisztítása nehézkes folyamat. Emiatt a
szitákat inkább durvaszőrıként a nagymérető szennyezıdések visszatartására használják. A

233
huzalszövetes szőrı vázlatos felépítését a 8.42. ábrán láthatjuk. A szőrıtest egy harmonikaszerően
összehajtogatott végtelenített szitából áll, amelyet egy átlyuggatott csı támaszt meg. A szitát azért
kell összehajtogatni, hogy kis térfogatban nagy szőrıfelületet tudjunk létrehozni. A közeg ebben az
esetben is kívülrıl befele halad; az ábrán a golyós bypass szelepet is láthatjuk. A tisztításhoz a
szőrıbetétet ki kell szerelni, azt belülrıl kifele haladó mosófolyadékkal lehet megtisztítani.
A huzalszövetes szőrıvel teljesen azonos felépítéső a papírszőrı: itt a szitát egy lazán
összehajtogatott végtelenített papírcsík helyettesíti. A tisztítandó közeg a papír tömegében levı
pórusokon halad át, a visszatartott szennyezıdés egy része tehát a papír belsejében kötıdik meg.
Emiatt a szőrı tisztításával általában nem foglalkoznak, az eltömıdött szőrıbetétet újjal cserélik ki.
A papír pórusai jóval kisebb átmérıjőek a szita szemeinél, ezért ezzel a típussal a finomszőrés is
megoldható. Hátránya lehet az, hogy a szőrendı közeggel nem keveredı folyadékkal (például olaj
szőrése esetében vízzel) átitatott szőrıpapír a feladatát nem tudja ellátni; egyébként hasonló eset
fordulhat elı az átnedvesedett levegıszőrık esetében is.

8.43. ábra. Nemezszőrı

A nemezszőrı szintén a huzalszöveteshez hasonlít, de a szőrıtest összepréselt

nemezkorongokból áll (8.43. ábra). E típus csak kis mennyiségő folyadék megtisztítására alkalmas,
ugyanis a szőrıfelülete sokkal kisebb az elıbbiekénél. Ha a nemezkorongokat egy porózus
anyagból készített hengerrel cseréljük ki, akkor további szőrıtípusokhoz jutunk.
A szőrıkön átszivárgó közeg viselkedését a Darcy-törvény írja le, azonban a szőrık
méretezésnél egy
Q ⋅ νk
S= (8.18)
α ⋅ ∆p
képletet használnak, amely a szőrıfelület S nagyságát a szőrın áthaladó Q hozam és a rajta fellépı
∆p nyomáskülönbség, valamint a ν k kinematikai viszkozitás függvényében adja meg. A képletben
α a szőrı fajlagos áteresztı képessége, ez a mennyiség az adott szőrıtípust jellemzi. A
nyomásesést a számításokban 0.3 ... 0.7 bar -nak vesszük.
A szőrık a beépítési helyüktıl függıen lehetnek szívóági, nyomóági vagy visszafolyóági
szőrık. A szívóági szőrıkön fellépı nyomáskülönbség nem lehet nagy, mert a generátor vákuumot
hozna létre. E szőrık tehát az eltömıdésre érzékenyebbek, éppen ezért a szívóágra csak a szivattyú
megkímélését szolgáló szőrıt (gyakran egy durvaszőrı is elegendı), kompresszorok esetében pedig
olajfürdıs szőrıt telepítenek.
A nyomóági szőrık esetében a nyomáskülönbség már jóval nagyobb lehet. A megengedhetı
legnagyobb értékét a szőrıbetét mechanikai ellenálló képességének határa jelentené, gyakorlatilag
azonban ha a nyomásesés növekedése eléri a 0.5 bar körüli értéket, akkor a szőrıt kitisztítják vagy
kicserélik.
A visszafolyóági szőrık esetében a nyomásnövekedés megint csak nem lehet jelentıs, hiszen
az a rendszer mőködésében zavart okozhatna (a visszafolyóágban a nyomás alacsony kell legyen).

234
 Ha a számításokból eredı szőrıfelületet egyetlen szőrıvel nem lehet biztosítani, akkor a
szabványos szőrıegységek párhuzamos kapcsolásával lehet a feladatot megoldani. A szőrıket
sorosan is köthetjük: rendszerint a finomszőrést egy durvaszőrés elızi meg.
A szőrık jelölését és a körfolyamban elfoglalt helyzetüket a 8.44. ábra mutatja.

nyomóági szőrı

szívóági szőrı
szőrı visszafolyóági szőrı

8.44. ábra. Szőrık jelölése és helye

8.2.18. A munkaközeg minıségét befolyásoló egyéb eszközök

Az ülepítık és a szeparátorok mőködési elve a munkaközeg és a szennyezıdések közötti
sőrőségkülönbségen alapul. Ezek a készülékek olyan edények, amelyekben a fajsúlykülönbségek
hatására a munkaközegbıl a szennyezıdések ülepedésre hajlamos része kiválik és leülepedik,
illetve felúszik. Például így lehet eltávolítani a munkafolyadékban lebegı nagyobb szemcséket és
gázbuborékokat, az olajba jutott vizet valamint a sőrített levegıbe kerülı nagyobb átmérıjő olaj- és
vízcseppeket. Ahhoz, hogy e folyamat végbe tudjon menni, az áramlási sebességet eléggé alacsony
értéken kell tartani. Legyen például egy egyszerő, téglalap keresztmetszető ülepítı, amelyben Q
hozamú folyadékból szeretnénk bizonyos ρ sőrőségő és d legkisebb átmérıjő szemcséket
leülepíteni (8.45. ábra).

v
beömlés h
w elfolyás
l

8.45. ábra. Ülepítı

Ha a folyadék-keresztmetszet méretei b és h , akkor az áramlási sebesség

Q
v= (8.19)
b⋅h
lesz, a folyadék pedig a belépéstıl a kilépésig az l távolságot

235
 l
t= (8.20)
v
idı alatt teszi meg. Ez az idı elegendı kell legyen ahhoz, hogy a leülepítendı részecske leszálljon
az edény aljára. Az ülepedési sebességnek azt a w határértéket tekintjük, amellyel a részecske
süllyed. A w süllyedési sebesség elérésekor a részecskére ható erık (a saját súlya, a hidrosztatikai
felhajtóerı és a közegellenállási erı) éppen kiegyenlítik egymást. Amennyiben a részecskét gömb
alakúnak tekintjük (általában ez így szokott lenni), akkor a közegellenállási erıt az 5.72. képlettel
határozhatjuk meg. Az erık egyensúlyát az
π⋅d3
⋅ (ρ t − ρ f ) ⋅ g = 3 ⋅ π ⋅ η ⋅ d ⋅ w (8.21)
6
egyenlıség írja le, ahol a bal oldalon a részecske súlyának és a reá ható felhajtóerınek a különbsége
áll, a jobb oldalon pedig az 5.72. képlettel megadott erıt láthatjuk. Innen a w süllyedési sebesség
egyszerően meghatározható. E sebességgel a részecske a t idı alatt a
h =t⋅w (8.22)
mélységig süllyed. Az ülepítı mélysége nem haladhatja meg ezt az értéket, mivel a lebegı
részecskék felszínhez közelibb része nem szállna le az edény aljára.
Megjegyzendı, hogy a vezérlırendszerekben az ülepítı szerepét általában a folyadéktartály
tölti be.
A levegıbuborékokat egy légtelenítıvel győjtik össze, amely lehet kézi vagy automatikus
ürítéső. Az automatikus készülékek ürítıszelepét egy úszóka tarja zárva. Ha az összegyőlı levegı
miatt a folyadékszint lesüllyed, akkor az úszóka is lejjebb ereszkedik és ezzel a szelepet megnyitja
(8.46. ábra).
levegı

beömlés elfolyás

8.46. ábra. Automatikus ürítéső légtelenítı

A sőrített levegıbe került nagyobb folyadékcseppeket az ülepítı elvén alapuló

szeparátorokkal fogják fel, amelyek szintén lehetnek kézi vagy automatikus ürítésőek. A kisebb
mérető cseppek felfogására az ilyen szerkezetek nem alkalmasak, az erre a célra megfelelı
szeparátor felépítése egy papírszőrıjéhez hasonlít.
Amennyiben a sőrített levegıbıl a vízgızöket is el kell távolítani, akkor egy levegıszárítót is
be kell építenünk. A vízgız eltávolításának szükségessége több esetben is felmerülhet, például
amikor a rendszerben kicsapódó víz károsodást okozhat vagy amikor a hidraulikus körfolyamban
egy nedvszívó folyadékot használunk. A levegı szárítását hőtéssel vagy a nedvességnek
higroszkópos anyaggal való megkötésével érjük el.
A munkaközeg minıségét befolyásoló eszközök között találjuk az olajozókat is. Az olajozó
egy olyan készülék, amely az áramló sőrített levegıbe apró olajcseppeket porlaszt a pneumatikus
munkahengerek vagy egyéb, súrlódó alkatrészekkel rendelkezı motorok belsı kenéséhez.

236
 Sok esetben a munkaközeg hımérsékletét is szabályoznunk kell, mivel a folyadékok
viszkozitása a hımérséklettel jelentısen változhat. Leggyakrabban a felmelegedı munkafolyadékot
kell lehőtenünk, ritkábban pedig melegítenünk kell azt. A hőtés és a melegítés hıcserélıkkel
történik, amelyekben a hıcsere két, egymással közvetlenül nem érintkezı közeg között megy
végbe. Az ilyen rekuperátor-típusú hőtık méretezésénél a két közeget elválasztó fal felületét eléggé
nagynak kell megválasztani ahhoz, hogy a kívánt mértékő lehőtéshez vagy felmelegítéshez
szükséges hıáramot az adott hımérséklet-különbségek mellett biztosítani tudja.
A 8.47. ábrán a felsorolt eszközök szimbólumait láthatjuk.

szeparátor szeparátor szőrı- levegıszárító levegıolajozó

(kézi ürítéső) (automatikus) szeparátor

légtelenítı légtelenítı
hőtı melegítı hımérséklet-
(kézi) (automatikus)
szabályzó

8.47. ábra. A munkaközeg minıségét befolyásoló eszközök jelölése

8.2.19. Mérımőszerek
Az irányítás folyamatának elsı lépése az információszerzés, amely alatt a szabályozandó
folyamat paramétereirıl szerzünk értesülést. A hidraulikus és a pneumatikus irányításban a minket
érdeklı fontosabb paraméterek kétfélék: ezek a körfolyamban részt vevı munkaközeg állapotát
leíró mennyiségek (például a nyomás, a hımérséklet, a hozam és az átömlı fluidum térfogata),
illetve a körfolyamba beépített gépek mőködését jelzı mennyiségek (például a fordulatszám, az
elmozdulás és az elfordulás).
Az információszerzés folyamán felfogott jel lehet az adott mennyiség nagysága (például egy
manométerrel mért bárban kifejezett nyomás) vagy pedig az lehet egy bizonyos állapot
bekövetkezésére utaló jel is (például egy bekapcsolt nyomáskapcsoló által jelzett állapot, amely
szerint a nyomás a bekapcsolási érték felett van).
A mennyiségek nagyságát adó készülékek lehetnek egyszerő mérımőszerek, amelyek a
megmért mennyiség pillanatnyi értékét mutatják (ezek neve általában a -méter vagy -mérı
toldalékot kapja, pl. manométer vagy nyomásmérı), vagy pedig lehetnek adatrögzítı szerkezettel
ellátott eszközök, amelyek a mennyiségek idıbeni változását rögzítik (ezek elnevezésében általában
a -gráf vagy -író toldalékot láthatjuk, pl. termográf vagy hımérséklet-író). A grafikus formában
rögzített vagy megjelenített idıbeni változás görbéjét idegen szóval megnevezve az a -gram
toldalékot kapja (pl. akcelerogram vagy gyorsulás-görbe).
A mérımőszerek lehetnek közvetlen leolvasásúak, amikor az operátor a mérés helyszínén
olvassa le az adatokat, vagy pedig távmérık, amikor a leolvasás nem a mérés helyszínén történik. A
távmérık elnevezése általában egy tele- vagy táv- elıtagot kap. A távmérés legtöbbször feltételezi a
mérendı fizikai jelnek egy másik, nagyobb távolságokra továbbítható jellé való átalakítását. Ez
utóbbi az esetek túlnyomó részében elektromos jel, az átalakítást pedig jelátalakítók, traduktorok
végzik el.
A klasszikus adatrögzítı szerkezetek egy állandó fordulatszámmal forgó korongra vagy
hengerpalástra, vagy pedig egy állandó sebességgel haladó szalagra rajzolták fel az idıben változó

237
jel görbéjét. A modern adatrögzítı eszközök már számítógépes adattárolást és feldolgozást tesznek
lehetıvé.

nyomásmérı nyomáskülönb- hımérséklet- áramlás- (hozam-) átáramlott térfogat folyadékszint-

ség-mérı mérı mérı (fogyasztás-) mérı mérı

kapcsolók
fordulatszám- nyomaték-mérı nyomásérzékelı hımérséklet- áramlás- (hozam-) (a mőködtetés
mérı érzékelı érzékelı megjelölésével)

8.48. ábra. Mérı- és érzékelıeszközök jelölése

Az események bekövetkeztét jelölı érzékelı-mőszereknek rendszerint két állapotuk van (ki-

és bekapcsolt), amelyet például egy elektromos érintkezı nyitott vagy zárt állapotaként
különböztethetünk meg. Ezen állapot megváltozása a követett jel valamilyen határértékénél történik
meg. Gyakran egy közönséges billenıkapcsolót használnak, az ilyen eszközöknél a bekapcsolási
érték különbözhet a kikapcsolási értéktıl (az átbillenés ugyanis csak bizonyos távolság megtétele
után történik meg).
A mérıeszközök jelölését a 8.48. ábrán láthatjuk.

8.2.20. A munkaközeg
A munkaközeg az energiaátvitelt megvalósító folyadék vagy gáz. A leggyakrabban és
majdnem kizárólagosan használt gáznemő munkaközeg a levegı, amely jó közelítéssel ideális
gáznak tekinthetı. A folyadékok terén azonban már bıvebb a választék, munkafolyadékként
legtöbbször valamilyen ásványi vagy szintetikus olajat, ritkábban egyéb folyadékokat, például nagy
molekulájú alkoholokat, növényi olajokat, vizet, vizes oldatokat és emulziókat alkalmaznak.
A munkaközeg fontos tulajdonsága a viszkozitás. Minél viszkózusabb egy fluidum, az annál
nehezebben áramlik és annál nagyobb energiaveszteségeket okoz, de a viszkozitás növekedésével
javul a kenıhatás és csökkennek a szivárgás miatti veszteségek.
A munkafolyadék kiválasztásánál fontos szempont a viszkozitás állandósága is. A
hımérséklet megváltozásakor a folyadék viszkozitása jelentıs mértékben változhat s ez zavart
okozhat a körfolyam mőködésében. Ezért a munkafolyadéktól elvárjuk, hogy az üzemi
hımérsékletek intervallumában a viszkozitása csak megengedhetı mértékben változzon.
Szélsıséges hımérsékleti viszonyok mellett a munkafolyadék halmazállapot-változáson
mehet keresztül (megfagy vagy forrásba jön), esetleg a viszkozitása annyira megnı, hogy szilárd
anyagként viselkedik (megdermed). A kiválasztott munkafolyadéknak nem szabad megfagynia
vagy megdermednie a legalacsonyabb üzemi hımérsékleten sem, ugyanakkor nem szabad
felforrania a legmagasabb hımérsékleten sem.
Bizonyos esetekben a kiszivárgó munkafolyadék felmelegedett felületekre juthat: a balesetek
elkerülése végett megköveteljük, hogy a folyadék lobbanáspontja magasabb legyen mint az adott
felmelegedett felület hımérséklete.
Kívánatos, hogy a munkafolyadék ne oldja a gumi- és a mőanyag-alkatrészeket, kémiai
szempontból legyen stabil és ne támadja meg a vele kapcsolatba kerülı tárgyakat. A folyadékok
savas vagy bázikus jellegét általában a pH -val adják meg (a 7-es érték a semleges kémhatást

238
jelenti, az annál kisebb értékek a savak, az annál nagyobbak pedig a lúgok erısségét jellemzik),
azonban a hidraulika-olajoknál erre a célra a savszámot is használják. A savszám tulajdonképpen az
egy gramm tömegő olaj savanyú kémhatását semlegesítı kálium-hidroxid (KOH, egy erıs lúg)
tömegét adja meg mg-ban kifejezve.
A leggyakrabban használt munkafolyadékok a különbözı, adalékokkal feljavított ásványi
hidraulika-olajak. Fıbb elınyeik az alacsony elıállítási költség, a jó kenési tulajdonság, a nem túl
magas viszkozitás és a magas lobbanáspont. Hátrányuk lehet azonban az, hogy a viszkozitásuk a
hımérséklettel erıteljesen változhat, öregednek (oxidálódnak, lebomlanak, paraffinszerő anyagok
válhatnak ki belılük) és környezetszennyezık. Enyhén savas kémhatásuk van.
Kedvezıbb tulajdonságokkal rendelkeznek a szintetikus olajok és a szénatomok helyett
szilíciumatomokkal rendelkezı szilikonolajok, azonban ezeknek az ára is magasabb.
A gépkocsik hidraulikus fékberendezésében olaj helyett fékfolyadékot használnak, amely
tulajdonképpen egy alkohol. Elınye az, hogy viszkozitása még igen alacsony hımérsékleten sem
növekszik meg túlzott mértékben és eléggé magas a forráspontja, nem támadja meg a gumi-
alkatrészeket, hátránya viszont az, hogy higroszkópos (a levegı nedvességtartalmát is megkötheti)
és emiatt korrozív lehet.

8.3. A hidraulikus és pneumatikus irányítórendszerek mőködése

Az elıbbi fejezet szerint az irányítórendszer gépekbıl, különbözı szerelvényekbıl és az
azokat összekötı vezetékekbıl áll. Minden gépre, szerelvényre és vezetékre megállapítható egy-egy
karakterisztikus görbe, amely az átfolyó hozam és a nyomásváltozás közötti kapcsolatot adja. Ezen
észrevétel alapján a körfolyam hidraulikai méretezését a karakterisztikus görbék segítségével
oldhatjuk meg, a 7.3. fejezetben ismertetettek alapján.
A munkapont meghatározásánál megszerkesztjük a generátor (a szivattyú) és a hozzá tartozó
vezetékek, majd a motor és a hozzátartozó vezetékek eredı jelleggörbéjét. A munkapont a két görbe
metszéspontja lesz. Az eredı jelleggörbéket a párhuzamosan kapcsolt távoli szivattyúk esetében
bemutatott eljárás szerint kapjuk. Elıször megszerkesztjük a vezetékek és a rajta levı szerelvények
karakterisztikáját, majd a gépek jelleggörbéibıl kivonjuk azokat (8.49. ábra).

a munkapont

pm(Q) (motor)
m pg(Q) (generátor)
p'm(Q) (motor + vezetékei)
p'g(Q) (generátor + vezetékei)
∆pm(Q) (motor vezetékei)
∆pg(Q) (generátor vezetékei)

8.49. ábra. A körfolyam munkapontjának meghatározása

A munkapont meghatározásával azonban a hidraulikai számítások nem érnek véget, ugyanis

az elıbb bemutatott eljárás csak az állandósult állapotot írja le. A következıkben egy konkrét
példán keresztül a körfolyamok számításának fontosabb aspektusairól lesz szó.
Legyen tehát egy egyszerő körfolyam, ahol egy szivattyú egy differenciáldugattyús
munkahengert táplál (8.50. ábra). Tegyük fel, hogy a szivattyú egy állandó Q hozamot nyom és egy

239
bizonyos p1 nyomást biztosít. A munkahengerbıl a folyadék szabad kiáramlását egy szabályozható
fojtó akadályozza meg, amellyel azon az ágon egy bizonyos p2 nyomást állítunk be. A henger
belsı átmérıje legyen D , a dugattyúrúd átmérıje pedig d . Ismertnek tekintjük a munkahenger
hatásfokait mindkét irányú mozgás esetében.
Elıször számítsuk ki elıször, hogy mekkora erıt fejt ki a munkahenger és milyen sebességgel
mozog a dugattyúrúd! Ehhez kiszámítjuk a dugattyú nyomással terhelt felületeinek nagyságát,
amely a bal oldalon
π ⋅ D2
A1 = , (8.23)
4
a jobb oldalon pedig, ahol a dugattyúrúd csatlakozik,
π ⋅ (D 2 − d 2 )
A2 = , (8.24)
4
ez tehát kisebb az elıbbinél.

8.50. ábra. Hidraulikus körfolyam

Ideális esetben, amikor nincsenek súrlódási veszteségek, az erıket az F = p ⋅ A képlettel

számíthatnánk ki. Ha azonban a súrlódást is figyelembe vesszük (a hatásfokok egységnél kisebbek),
akkor az ideálisnál kisebb erıkre számíthatunk.
Amikor a dugattyú az irányváltó ábrázolt állásának megfelelıen balról jobbra mozog, a
dugattyúrúdra ható erı a bal és a jobb oldalon ható erık különbsége lesz. Mindkét erıt a megfelelı
hatásfokokkal kell korrigálnunk, a súrlódás mindkét oldalon fékezıleg hat (tehát a bal oldalon ható
nyomóerıt csökkenti, a jobb oldalon fellépı ellenállóerıt pedig növeli):
p 2 ⋅ A2
F1 = p1 ⋅ A1 ⋅ η mech,1 ⋅ η hidr,1 − . (8.25)
η mech,2 ⋅ η hidr,2

Hasonlóképpen járunk el akkor is, amikor az irányváltó másik állásában a dugattyú jobbról
balra mozog. Figyelembe véve, hogy a p1 és a p2 nyomás most felcserélıdik:

p 2 ⋅ A1
F2 = p1 ⋅ A2 ⋅ η mech,2 ⋅ η hidr,2 − . (8.26)
η mech,1 ⋅ η hidr,1

240
 Ez a fajta számítási mód a hatásfokokat a dugattyú két oldalára értelmezett mennyiségeknek
tekinti (tehát mintha két egymással szembe kapcsolt munkahengerrıl lenne szó). A valamely oldalra
meghatározott hatásfokot abban a hipotézisben állapítjuk meg, mely szerint a dugattyú másik
oldalára nem hat nyomás.
Ideális esetben, amikor nincsenek volumetrikus veszteségek, a dugattyú elmozdulásának
sebességét a v = Q / A képlettel számíthatnánk. Ha figyelembe vesszük a szivárgás hatását is, akkor
a balról jobbra való mozgásnál a sebesség
Q ⋅ η vol,1
v1 = , (8.27)
A1
a fordított irányú mozgásnál pedig az
Q ⋅ ηvol,2
v2 = (8.28)
A2

lesz. Észrevehetjük, hogy a felületek különbözıségébıl adódóan F1 > F2 és v1 < v 2 .

A továbbiakban számítsuk ki, hogy az irányváltásakor mekkora késlekedéssel kezd mőködni a
terhelt munkahenger! Tegyük fel, hogy az átkapcsolás pillanatában az irányváltó és a dugattyú
között levı folyadéktérfogatot ismerjük, a bal oldalon az V1 , a jobb oldalon pedig az V2 . Ezekben a
mennyiségekben a vezetékekben és a szelepekben levı folyadék térfogata is bennefoglaltatik.
Amikor a dugattyú balról jobbra mozgott, a löket végén a henger jobb oldalát és a hozzá
csatlakozó vezetéket p2 nyomású folyadék tölti ki (ennek térfogata V2 ). Amikor irányt váltunk,
akkor e V2 térfogatú folyadék nyomását p2 -rıl p1 re kell növeljük. A szivattyúnak elıször a
folyadék összenyomásakor fellépı térfogatkülönbséget kell fedeznie, az pedig az ε
kompresszibilitási tényezı ismeretében
V2 ⋅ ( p1 − p2 )
∆V2 = (8.29)
ε
lesz. Ezt a térfogatot a szivattyú
∆V2 V2 ⋅ ( p1 − p2 )
∆t 2 = = (8.30)
Q ε ⋅Q
idı alatt tudja pótolni, tehát ekkora késlekedéssel indul el a dugattyú a másik irányba.
Amikor az irányváltás a túlsó oldalon történik (tehát a dugattyú a bal oldali szélsı helyzetében
van), akkor ezt a késlekedést
∆V1 V1 ⋅ ( p1 − p2 )
∆t1 = = (8.31)
Q ε ⋅Q
gyanánt kapjuk.
Megjegyzendı, hogy nagyobb nyomáskülönbségek és folyadékmennyiségek esetében ez a
késlekedés akár több másodperc is lehet. A számításokban a hengert és a vezetékeket merevnek
tekintettük. Ha figyelembe vesszük azt, hogy azok átmérıje is megnövekedhet, akkor a késlekedés
számított értéke tovább növekedik.
A tanulmányozott körfolyamban a szivattyú állandóan mőködik. Amikor a munkahenger
dugattyúja eléri a szélsı helyzetét, a hozamát a túlfolyószelep vezeti vissza a tartályba. Tegyük fel,
hogy ez a túlfolyószelep eldugult és a szivattyú motorját pedig egy nem ábrázolt biztonsági
nyomáskapcsoló állítja meg. Ha a szivattyú és a meghajtó villanymotor forgó részeinek együttes
tehetetlenségi nyomatéka I , akkor a motor kikapcsolásának pillanatában azok mozgási energiája

241
 I ⋅ ω 2 / 2 lesz ( ω a motor szögsebessége). A tehetetlensége miatt a kikapcsolt szivattyú egy darabig
tovább forog, mialatt a mozgási energiája a nyomás növekedésébıl származó helyzeti energiává
alakul át. Ezt a helyzeti energiát a folyadék összenyomásakor végzett mechanikai munka
formájában számíthatjuk. Ha ez a dugattyú jobb oldali szélsı helyzetében történik meg és a
szivattyútól a dugattyúig terjedı folyadék térfogata V'1 , akkor a kétfajta energia

I ⋅ ω 2 V'1 ⋅∆p 2
= (8.32)
2 2⋅ε
egyenlıségébıl a ∆p nyomásnövekedés könnyen kifejthetı:

ε⋅I
∆p = ω ⋅ . (8.33)
V'1

Ez a nyomásnövekedés veszélyesen nagy lehet s ekkor hasznossá válik például egy biztonsági
szelep beépítése.
Végül számítsuk ki a körfolyam hatásfokát, amikor a dugattyú balról jobbra mozog! Ehhez
elıször ki kell számítanunk a szívó- és a nyomóágon fellépı nyomásesést az ismert
l i ρ ⋅ vi ρ⋅vj
∆p = ∑ λ i ⋅ ⋅ + ∑ς j ⋅ (8.34)
di 2 2
képlettel, ahol az i indexő tagok a tartályt a szivattyúval összekötı szívóvezeték, a szivattyú és az
irányváltó, illetve az irányváltó és a henger baloldali betáplálási pontja között levı nyomóvezeték
csıszakaszaira vonatkoznak, a j -vel jelzett tagok pedig az e vezetékeken levı lokális
veszteségforrásokat veszik figyelembe, beleértve az irányváltó megfelelı átömlési csatornáját is.
Ezt a nyomásesést a szivattyú fedezi, tehát annak nyomása a kívánt p1 értéknél nagyobb kell
legyen:
p sz = p1 + ∆p . (8.35)
A szivattyút meghajtó motor teljesítménye (a befektetett teljesítmény) ekkor
psz ⋅ Qsz
Psz = (8.36)
ηvol,p ⋅ ηhidr,p ⋅ ηmech,p

kell legyen, ahol Qsz a szivattyú hozama.

A munkahenger hasznos teljesítménye:
p2 ⋅ Q
Pm = p1 ⋅ Q ⋅ ηvol,1 ⋅ ηhidr,1 ⋅ ηmech,1 − , (8.37)
ηvol,2 ⋅ ηhidr,2 ⋅ ηmech,2

s ezzel a körfolyam hatásfoka

Pm
η= (8.38)
Psz

lesz. Amennyiben a szivattyú által nyomott Qsz hozam a munkahenger Q hozamánál nagyobb
lenne (például a szivárgó vezetékek és szerelvények miatt, vagy amikor a túlfolyószelepen a
folyadék egy része visszajut a tartályba), akkor az

242
 p1 ⋅ Q
ηv = (8.39)
psz ⋅ Qsz
mennyiséget a vezetékek hatásfokaként foghatjuk fel
Az irányítórendszer ηt összhatásfoka e kiszámított η mennyiségnél kisebb, η-t még a
meghajtó motor és az erıátviteli rendszer hatásfokaival is meg kell szoroznunk:
ηt = η⋅ ηmotor ⋅ ηátvitel . (8.40)

243
 F. SKALÁR- ÉS VEKTORTEREKKEL LEÍRHATÓ MENNYISÉGEK

Az alábbiakban a három tér- és az idı-koordinátával leírható skaláris és vektoriális

mennyiségekre szorítkozunk.
A kinematika Euler-módszere az áramló fluidum különbözı jellemzıit a tér rögzített
pontjaihoz köti. E jellemzık egy része skaláris, másik része pedig vektoriális mennyiség. E
mennyiségeket matematikailag skalár-, illetve vektorterekként (vagy mezıkként) kezelhetjük.

► A skalártér tulajdonképpen egy négyváltozós skaláris függvény, melynek értelmezési

tartományát a tanulmányozott térrész (melyet általában három Descartes-koordinátával írunk le),
valamint az idı alkotja. Skalárteret alkot például a sőrőség: ρ = ρ( x, y, z , t ) , a nyomás és a
hımérséklet. Bizonyos feladatok esetében elegendı két, vagy akár csak egy tér-koordinátával
dolgoznunk.
Az áramlástani jelenségeknél e tér lehet stacionárius – ekkor az illetı skaláris mennyiség
idıben nem változik, illetve, ellenkezı esetben a tér instacionárius.
A skalárterek elméletében az f skalárfüggvény állandó értéke „szintfelületeket”,
kétdimenziós esetben görbéket határoz meg. E felületeket és görbéket instacionárius esetben egy
rögzített t értékre is megadhatjuk. Az áramlástanban ezeket általában valamilyen „izo-” felületnek
(görbének) nevezzük (izoterma, izobár felület), de ilyenek az ekvipotenciális felületek is. Ez utóbbi
megnevezést például az áramlást leíró potenciál-függvény esetében használjuk. A szintvonalakat és
a szintfelületeket az f = konst. egyenlet adja meg.
A tanulmányozott f skaláris mennyiség legnagyobb hely szerinti változása e felületekre
merıleges irányban mérhetı. f irány szerinti deriváltja
df ∂ f ∂f ∂f
= ⋅l + ⋅m + ⋅n, (F.1)
dr ∂ x ∂y ∂z
ahol l , m , n az adott r irány iránytényezıi. E deriváltnak a szintfelület n normálisának irányában
van a legnagyobb értéke. f hely szerinti változásának mértéke a
df
grad f = ⋅n (F.2)
dn
gradiens-vektor, mely értelmezése szerint a skalártér leggyorsabb változásának irányával
megegyezı irányú, a skalártér növekedésének irányába mutat és hossza arányos a hely szerinti
változás sebességével (e „sebesség” értelmezésekor természetesen nem az idıbeni, hanem térbeli
változásról van szó).
Ha a tér két egymáshoz közeli A és B pontját a dr vektor köti össze, akkor a skalártér
változását a tekintett két pont között a
df = f B − f A = dr ⋅ grad f (F.3)
skaláris szorzat fogja adni. f -nek a két pont által adott irány szerinti deriváltja:
df
= r ⋅ grad f , (F.4)
dr
ahol r az adott irány egységvektora.
A gradienst a nabla-operátorral (másképpen: Hamilton-operátor), a következı szimbolikus
vektorral lehet definiálni:

244
 ∂ ∂ ∂
∇= ⋅i + ⋅ j+ ⋅k . (F.5)
∂x ∂y ∂z
Felhasználásával a skaláris f mennyiség gradiensét a
∂f ∂f ∂f
grad f = ∇ ⋅ f = ⋅i + ⋅ j+ ⋅k (F.6)
∂x ∂y ∂z
összefüggés adja.

z = f(x, y) y

y
x

F.1. ábra. Kétváltozós függvénnyel leírt skalártér

Az F.1. ábra egy kétváltozós függvénnyel leírt skalárteret szemléltet. Ha a látottakat konkrét
értelemmel akarjuk ellátni, akkor tekinthetjük azt például egy vékony fémlemez hımérsékletét
megadó függvény grafikus ábrázolásának.
A térbeli ábra a függvény értékét mint geometriai koordinátát értelmezi: a sík fémlemez
pontjait megadó x abszcissza és y ordináta tényleges méterben mért geometriai koordináták, a z
kóta pedig a lemezre merıleges irányban felmért, a hımérséklettel arányos mennyiség, amelyet
például Celsius-fokban adunk meg. E módon a hımérsékleti mezıt egy három dimenziós
felületként ábrázoljuk, e felületet pedig akár domborzati formaként is értelmezhetjük. A felület
legmagasabban fekvı pontjai (a csúcsok) a lemez legmelegebb, a legalacsonyabban fekvık (a
gödrök) pedig a leghidegebb pontjainak felelnek meg. Az állandó hımérséklető pontokat izotermák
(szintvonalak) kötik össze, amelyek az xy koordinátasíkkal párhuzamos (vízszintes) síkokban
fekvı görbék. Az izotermákat egy állandó hımérséklet-különbségnek megfelelı lépéssel rajzolják
meg, két szomszédos izoterma közötti z (függıleges) irányú távolsága állandó. A hımérséklet
valamely irányban mért változását az izotermák távolsága (a felület meredeksége) mutatja: minél
közelebb vannak egymáshoz az izotermák, annál gyorsabban változik a hımérséklet. A leggyorsabb
változás irányát a legmeredekebb vonal mutatja, amelyet az ábrán egy nyíl jelöl. E nyíl a gradiens-
vektorhoz minden pontban érintıleges.
A sík ábra az izotermákkal (szintvonalakkal) segít képet alkotni a tanulmányozott
mennyiségrıl. A jobb oldalon a szintvonalakra merıleges gradiens-vektorokat is láthatjuk.

245
 ► A vektortér szintén egy négyváltozós függvény, mely az elıbbi esettel ellentétben egy
vektoriális mennyiséget ad vissza (tehát vektorfüggvény). Vektorteret alkot például a sebesség:
v = v ( x, y, z , t ) , a gyorsulás, a feszültség, ilyenek a különbözı erıterek és így tovább.
Akárcsak a skalárterek esetében, most is definiálhatunk olyan görbéket és felületeket, ahol a
vektoriális mennyiség moduluszának állandó értéke van.
A vektorteret az F.1. ábra jobb oldalán látható módon ábrázolhatjuk (ahol a gradiens-vektor
szemléltetését oldottuk meg). Ez az ábrázolási mód egy négyszögháló metszéspontjaiban rajzolja
meg a vektorokat, melyek hossza a vektoriális mennyiség nagyságával arányos.
A vektortér egy „vektorvonala” vagy „erıvonala” az a görbe, amelyhez az f vektor minden
pontban érintıleges. Egyenletét, értelmezése alapján az f × dr = 0 vagy a dr = λ ⋅ f összefüggések
adják ( dr érintıleges a görbéhez, λ pedig egy konstans), melyek a következıképpen fejthetık ki
skaláris egyenlet formájában:
dx dy dz
= = . (F.7)
fx fy fz

Ilyen vektorvonal az áramló fluidum lokális sebesség-terének egy áramvonala.

A vektorvonalakat a vektorterek szemléltetéséhez használhatjuk. Az F.2. ábra bal oldalán
ideális fluidum lamináris áramlásába helyezett forgó henger körül kialakuló áramlási képet
láthatjuk, az ábrázolás az áramvonalak segítségével történt. Ugyanennek az ábrának a jobb oldalán
két egyenlı nagyságú, de ellentétes elıjelő ponttöltés között kialakuló elektrosztatikus tér
erıvonalait (és az ekvipotenciális felületek metszésébıl származó görbéket) láthatjuk. A megrajzolt
vektorvonalak száma tetszıleges, sőrőségük a tanulmányozott jelenség minél szemléletesebb
ábrázolását szolgálja.

F.2. ábra. Vektorvonalakkal ábrázolt vektorterek

Az vektorvonalakhoz hasonló módon definiálhatunk olyan felületeket is, amelyekhez az f

vektor minden pontban érintıleges, ilyen például az áramfelület. E felület zárt is lehet, ilyen például
az áramcsı.
Mivel bármely vektort megadhatunk a tengelyekre esı vetületeivel, mint f = f ( f x , f y , f z ) ,
bármely vektortér helyettesíthetı három megfelelıen megválasztott skalártérrel. Emiatt az f
vektor hely szerinti változását e vektor egymástól független f x , f y és f z skaláris vetületeinek hely

246
szerinti változásával, vagyis a grad f x , grad f y és grad f z gradiens-vektorokkal jellemezhetjük.
Az adott tér két, egymáshoz közeli pontja között a vektortér változása matrixos formában
∂ fx ∂ fx ∂ fz 
 ∂x ∂y ∂ x  dx
   
∂ fy ∂ fy ∂ fy   
df =  ⋅ dy  = [ D] ⋅ dr (F.8)
 ∂x ∂y ∂z   
∂ f ∂ fz ∂ f z   dz 
 z 
 ∂ x ∂y ∂ z 

lesz, ahol [ D] a vetületek elsırendő parciális deriváltjait foglalja magába.

Az f vektor legnagyobb hely szerinti változása megint csak a szintfelületekre merıleges
irányban mérhetı. f irány szerinti deriváltja:
df ∂ f ∂f ∂f
= ⋅l + ⋅m + ⋅n, (F.9)
dr ∂ x ∂y ∂z
melyet tömörebben a
df
= (∇ ⋅ r ) ⋅ f (F.10)
dr
formában lehet felírni.
A vektorteret a [ D] matrix invariánsaival szokták jellemezni: a vektortér divergenciájával és
rotorjával.
Az f vektortér divergenciáját az elıbbi nabla-operátorral számítjuk:

∂ fx ∂ fy ∂ fz
div f = ∇ ⋅ f = + + , (F.11)
∂x ∂y ∂z
mely skaláris szorzat egy számot ad vissza. Egy vektor divergenciája tehát skaláris mennyiség.
Fizikai értelmezését tekintve egy vektortér divergenciája egy adott ponton át (az pont körül
felvett infinitezimális felületen) egységnyi idı alatt ki- és belépı mennyiségek (a lokális sebességek
esetében a hozamok) különbségét adja.
Az f vektortér rotorját szintén a nabla-operátor adja:
rot f = ∇ × f =
i j k
∂ ∂ ∂
= = (F.12)
∂x ∂y ∂z
fx fy fz
 ∂ f ∂ fy   ∂ fx ∂ fz   ∂ f y ∂ fx 
= z − ⋅i + − ⋅ j + −  ⋅ k,
 ∂y ∂z   ∂z ∂x   ∂x ∂y 
mely vektoriális szorzat egy vektort eredményez. A vektortér rotorja tehát szintén vektoriális
mennyiség.
Fizikai értelmezését tekintve a rotációvektor a vektortér örvényességét jellemzi, a lokális
sebességvektorok esetében az ω szögsebességgel van szoros összefüggésben (annak kétszerese).

247
 A vektorterek leírásához az elmondottak szerint három darab négyváltozós függvényre van
szükség. Lényeges egyszerősítés lenne, ha a vektorteret egyetlen (skaláris) függvénnyel is le
tudnánk írni. Ez a feladat a skalárterek gradiensével oldható meg (ha megoldható): amennyiben
létezik egy olyan f skalártér, melynek gradiense éppen a tanulmányozott f vektorteret adja,
akkor azt a vektorteret potenciálosnak mondjuk melynek potenciálfüggvénye f .
Bebizonyítható, hogy a potenciálos f vektortér örvénymentes ( rot f = 0 ) és cirkulációja
bármely zárt görbén nulla ( ∫ f dr = 0 ).
C

► A skalár- és a vektortereknek nemcsak deriváltjai, hanem különbözı integráljai is

megjelennek a fizikai egyenletekben.

A görbe vonalú integrálok a gyakorlatban következı a formákban fordulhatnak elı:

a). ∫ f dr = i ⋅ ∫ f dx + j ⋅ ∫ f dy + k ⋅ ∫ f dz ;
C C C C
(F.13)

b). ∫ f dr = ∫ f
C C
x dx + f y dy + f z dz ; (F.14)

c). ∫ f × dr = i ⋅ ∫ f
C C
y dz − f z dy + j ⋅ ∫ f z dx − f x dz + k ⋅ ∫ f x dy − f y dx ,
C C
(F.15)

ahol dr = dx ⋅ i + dy ⋅ j + dz ⋅ k .
C lehet nyitott vagy zárt görbe, ez utóbbi esetben az integrál jelre egy kis kört is
rajzolnak( ∫ ... ). A felsorolt lehetıségek közül a második (b.) kiemelt fontossággal bír, például, ha
f valamilyen erı, akkor az integrál alatti kifejezés elemi mechanikai munka jellegő. Ezt a második
integrált az f vektor C görbe menti cirkulációjának (örvénylésének) nevezik és általában Γ -val
jelölik. Ha a zárt C görbét egy adott pontra zsugorítjuk, úgy a második integrál f rotorját adja az
adott pontban.

Felületi integrálok a következı formákban adódhatnak elı:

a). ∫ f ds = i ⋅ ∫ f dy dz + j ⋅ ∫ f dx dz + k ⋅ ∫ f dx dy ;
S S S S
(F.16)

b). ∫ f ds = ∫∫ f
S S
x dy dz + f y dx dz + f z dx dy ; (F.17)

c). ∫ f × ds = i ⋅ ∫∫ f
S S
y dx dy − f z dx dz + j ⋅ ∫∫ f z dy dz − f x dy dx + k ⋅ ∫∫ f x dz dx − f y dz dy , (F.18)
S S

ahol ds = n ⋅ ds = i ⋅ dx ⋅ ds + j ⋅ dy ⋅ ds + k ⋅ dz ⋅ ds = dy ⋅ dz ⋅ i + dx ⋅ dz ⋅ j + dx ⋅ dy ⋅ k , az S felület
normálisa pedig n = l ⋅ i + m ⋅ j + n ⋅ k .
A felületi integrált kettıs integrál-jellel is szokták jelölni ( ∫∫ ... ), ha pedig az S felület zárt,
akkor egy kis kört is rárajzolnak az integrál-jelre.
A fenti képletek a felületi integrált egyszerő kettıs-integrálokká alakították.
E három típus közül a második bír különösebb fontossággal, ugyanis az f mennyiség
fluxusát (egységnyi idı alatt átáramló mennyiségét) adja az S felületen keresztül (ezt általában Φ -
vel jelölik); ilyen mennyiség például a térfogathozam, mely a lokális sebességek fluxusa.

248
Amennyiben az S felület zárt, akkor a második típusú integrál a zárt felület által lehatárolt
térfogatban elnyelt vagy keletkezı mennyiséget adja. Ha e felületet egy pontra zsugorítjuk, úgy az
f mennyiség divergenciáját kapjuk az adott pontban.

A térfogati integrálok tulajdonképpen egyszerő hármas integrálok:

a). ∫ f dV = ∫∫∫ f dx dy dz ;
V V
(F.19)

b). ∫ f dV = i ⋅ ∫∫∫ f
V V
x dx dy dz + j ⋅ ∫∫∫ f y dx dy dz + k ⋅ ∫∫∫ f z dx dy dz .
V V
(F.20)

A felületi és a térfogati integrálok között nevezetes a Gauss-Ostrogradsky szabállyal leírt

kapcsolat: ha S egy V térfogat határfelülete, akkor egy deriválható f vektorra:

 ∂ fx ∂ f y ∂ fz 
∫S (l ⋅ f x + m ⋅ f y + n ⋅ f z ) ds = ∫  ∂ x + ∂ y + ∂ z  dV .
V
(F.21)

Figyelembe véve a tagok jelentését e képletet vektoriális formában is felírhatjuk:

∫ f ds = ∫ div f dV ,
S V
(F.22)

mely összefüggés a fluxus (a bal oldalon levı integrál) és a divergencia kapcsolatát adja.
A görbevonalú és a felületi integrálok kapcsolatára is van egy nevezetes Stokes-képlet, mely
szerint ha C egy S felület határgörbéje, akkor egy deriválható f vektorra:

∫ f
C
x dx + f y d y + f z d z =
, (F.23)
 ∂ f ∂ fy   ∂ fx ∂ fz   ∂ f y ∂ fx 
= ∫ z −  dy d z + ∫  −  dx d z + ∫  −  dx d y
S
∂y ∂z  S  ∂ z ∂x  S
∂ x ∂ y 
melynek vektoriális formája:

∫ f dr = ∫ rot f ds ,
C S
(F.24)

a cirkuláció (a bal oldali integrál) és a rotor között teremt kapcsolatot.

A Stokes-képletet két dimenzióra átírva a görbevonalú és a kettıs integrál kapcsolatát adó
Green-képletet kapjuk:
 ∂ fy ∂ fx 
∫ f
C
x dx + f y dy = ∫ 
S
−
∂x ∂y 
 dx dy (F.25)

(ekkor C a sík S tartomány pereme).

249
 Könyvészet

1. CIOC, D.
1983 Hidraulică. Bukarest, Editura Didactică şi Pedagogică
2. CZIBERE Tibor
1998 Áramlástan. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó
3. FLOREA, J., PANAITESCU, V.
1979 Mecanica fluidelor. Bukarest, Editura Didactică şi Pedagogică
4. FLOREA, J. et al.
1982 Mecanica fluidelor şi maşini hidropneumatice. Probleme. Bukarest, Editura Didactică şi
Pedagogică
5. HASZPRA Ottó
1993 Hidraulika. Budapest, Mőegyetemi Kiadó
6. IONESCU, D. Gh. et al.
1980 Mecanica fluidelor şi maşini hidraulice. Bukarest, Editura Didactică şi Pedagogică
7. KISELEV, P. G.
1988 Îndreptar pentru calcule hidraulice. Bukarest, Editura Tehnică
8. LÁTRÁNYI J., ZALKA A.
1982 Válogatott fejezetek hidraulikus körfolyamatok tervezésébıl. Budapest, Mőszaki egyetem
9. PAVEL, D.
1969 Maşini şi instalaŃii hidropneumatice. Bukarest, Editura Didactică şi Pedagogică
10. TODICESCU, A.
1974 Mecanica fluidelor şi maşini hidropneumatice. Bukarest, Editura Didactică şi Pedagogică
11. TROFIN, E.
1974 Hidraulică şi hidrologie. Bukarest, Editura Didactică şi Pedagogică
12. VLADIMIRESCU, I.
1974 Maşini hidraulice şi staŃii de pompare. Bukarest, Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó

V: 2006. X. 14.

250