John Jackson Miller

Az elveszett Sith-törzs
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: STAR WARS: LOST TRIBE OF THE SITH by John Jackson Miller
Del Rey, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc., 2012
Copyright © 2015 by Lucasfllm Ltd. & ® or TM where idicated. All Rights Reserved. Used Under Authorization.
Cover art copyright © 2015 by Lucasfllm Ltd. – Translation copyright © 2015 by Szukits Könyvkiadó
Fordította HABONY GÁBOR
ISBN 978-963-497-327-0 – Szaklektor: Szente Mihály – Lektor: Pető Bálint
Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella Színre bontás, tipográfia: EzDesign Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

Jacknek és Josie-nak, az én kis Törzsemnek

Köszönetnyilvánítás
A Fate of the Jedi sorozat kilenc regényében Aaron Allston, Christie Golden és Troy Denning megismertette velünk
a Kesh bolygóra vetődött, elveszett Sith-törzset, amelyet Luke Skywalker ideiében fedeztek fel. Az elveszett Sith-
törzs címen egybegyűjtött novellák ennek a Sith-közösségnek a történetét mesélik el, és egy újabb írás is követi őket,
amely ebben a kötetben jelenik meg először. Köszönettel tartozom Shelly Shapirónak, szerkesztőmnek a Del Reynél,
és Sue Rostoninak, aki korábban a Lucasfilm fikciós szerkesztője volt, mert elhozták nekem ezt a projektet. Hálás
vagyok Aaronnak, Christie-nek és Troynak, amiért megalkották ezeknek a történeteknek a hátterét. Elismerésem
David Pomericónak, Frank Parisinek, Eroch Schoeneweiss-nek, és mindenki másnak a Random House-nál, aki
segített életre kelteni az elveszett törzset elektronikusan és papíron. Az elveszett törzs tagjainak további kalandjait a
Fate of the Jedi regényekben, illetve a Dark Horse Comics Lost Tribe ofthe Sith képregénysorozatában olvashatjátok.

Tartalomjegyzék
Szakadék Megmentő Panteon
Égjárók Purgatórium Titkok
Eszményképek Őrszem Minden démonok összessége

Réges-régen, egy messzi-messzi Galaxisban…

Szakadék
Első fejezet
5000 évvel a Yavlni Csata előtt
– Lohjoy! Mondj valamit! – szólalt meg Korsin kapitány, miközben talpra kászálódott a félhomályban. A nyakát
nyújtogatva kereste a hologramot. – Fúvókák, helyzettartó rendszer? Legalább a fékező hajtóművek jeleznek valamit?
Egy vén hajós szólás szerint a csillaghajót, mint fegyvert csak a személyzete teheti halálossá. Bármilyen
elcsépeltnek is tűntek, ezek a szavak még mindig parancsoltak egy kis tekintélyt. Néha még Korsin is használta őket,
bár ez nem az a nap volt. Az ő halálos hajója magára maradt, a személyzet csak utazhatott rajta.
– Semmi, kapitány – válaszolta a kígyóhajú mérnök. A holo-képe vibrált és életlen volt. Korsin jól tudta, hogy ha
már a mindig őszinte és örökké tettre kész gépészzseni, ho’Din is elveszítette a hidegvérét, akkor az alsó fedélzeten
tényleg rosszul alakultak a dolgok. – A reaktorok leálltak. A hajótestben szerkezeti hibák jelentek meg, a tatnál és…
Lohjoy felsikoltott fájdalmában, a fején tekergőző csápok lángsörénnyé változtak, és a gépész kizuhant a képből.
Korsin alig bírta elfojtani meglepett nevetését. Békésebb időkben – például alig fél órával korábban – azzal
viccelődött, hogy a ho’Dinok félig fák. Persze, nem lett volna helyénvaló előhozni ezt, amikor az egész gépház leállt,
és a hajótest is megsérült. Már megint. A hologram eltűnt, és a köpcös kapitány körül minden vészfény pislákolni
kezdett, majd kialudt. Az imént Korsin megtalálta az ülését, most belehuppant, és megkapaszkodott a kartámaszban.
Elhessegette az ironikus gondolatot, hogy legalább az ülés még működik, és ismét felkiáltott:
– Valaki? – Csak a csend válaszolt. És a távoli, tompa fémcsikorgás.
– Csak mutasson rá, és lelövöm! – szólalt meg a fegyvertiszt, Gloyd a közelben. A fogai szinte ragyogtak a majdnem-
sötétben. A maradandó félvigyort az a Jedi hagyta emlékül az arcán, akinek a fénykardja majdnem levágta a houk
fejét. A halálközeli élmény hatására Gloyd a parancsnokáéhoz hasonlóan csípős humort fejlesztett ki, bár aznap nem
volt min élcelődnie. A nagydarab fickó szeme csillogott a félhomályban, és a kapitány kiolvasta a tekintetéből, hogy
mire gondol: harcban elesni egy dolog, de ez így nem helyénvaló! A parancsnoki híd másik oldalára Korsin már oda
sem pillantott. Adottnak vette, hogy onnan csak jeges pillantásokat kaphat. Még most is, amikor az Omen
irányíthatatlanná vált.
– Bárki? – Még most is – gondolta Korsin. Bozontos szemöldöke összeugrott. – Mi a fene lehet a bajunk? Igaz a
mondás, hogy minden hajónak olyan legénységre van szüksége, amely egyazon célért küzd – csakhogy az egyetlen
közös céljuk Sith létükből eredt, és nem más volt, mint mindenki más fölébe helyezni önmagukat. Mindenki a saját
birodalma teljhatalmú császára. A riválisok minden hibája egy-egy lehetőség. Íme, egy lehetőség – gondolta a
kapitány. – Valaki oldja meg ezt a helyzetet, és megkapja a legkényelmesebb ülést a hajón. Sith hatalmi játékok.
Ebben a helyzetben nem sokat értek, legalábbis az erőszakos gravitációval szemben nem. Korsin felpillantott az
ablakra. A korábban látott, roppant nagy és elképesztően kék gömb már eltűnt a látóterükből, a helyét fény, gázfelhő
és törmelék vette át. Az utóbbi kettő a hajóból származott, amely lassan elveszítette a küzdelmet az idegen légkör
ellen. Bármilyen bolygó is volt ez, megkaparintotta az Oment. Az irányíthatatlan zuhanás hosszúnak tűnt, meglepően
hosszúnak. Hagyott elég időt elmerengeni a pusztuláson, ahogyan Korsin apja mondta volna. Csakhogy az őrült
rázkódás még ettől a kétes előjogtól is megfosztotta a kapitányt és a személyzetet
– Emlékezzetek! – kiáltotta Korsin, és a katasztrófa kezdete óta először nézett végig a parancsnoki híd teljes
személyzetén. – Ti is ide akartatok jönni!
Valóban oda akartak menni, legalábbis a többségük. Az Omenre esett a választásuk, amikor a Sith-bányászflotta
összegyűlt a Primus Goluudnál. A raktérben állomásozó massassi csapatok nem törődtek vele, hogy hová vitték őket.
Egyébként is, ki tudja, mit gondol egy massassi, feltételezve, hogy képes egyáltalán a gondolkodásra. Viszont az
intelligens személyzet az Oment választotta, már akinek volt választási lehetősége. Saesről, a Harbinger kapitányától
mindenki tudta, hogy bukott Jedi, tehát ismeretlen tényező az egyenletben. Nem bízhatsz meg olyasvalakiben, akiben
a Jedik sem bíznak meg, merthogy ők majdnem mindenkiben megbíznak. Vele szemben ott volt Yaru Korsin, akit a
személyzet jól ismert. A gyakran elmosolyodó kapitány ritka madárnak számított Sith-körökben, és sokan találták
gyanúsnak. Csakhogy Korsin már húsz standard éve volt a szakmában, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy aki valaha is
alatta szolgált, az elterjessze a hírét. A Korsin-vezette hajók könnyű utat ígértek. Egyszer el kellett jönnie a napnak,
amely rácáfol erre a hírnévre. Lignan-kristályokkal telerakodva a Harbinger és az Omen éppen készült elhagyni a
Phaegon III-at, hogy visszatérjenek a frontra, amikor felbukkant egy Jedi-vadászgép, hogy próbára tegye a
bányászflotta védelmét. Amíg a félhold alakú Blade-ek elszórakoztak a betolakodóval, az Omen személyzete
előkészületeket tett a hiper-űrugráshoz. A rakomány védelme mindennél fontosabb volt, és jól jött volna, ha sikerül
leszállítaniuk még az előtt a köpönyegforgató Jedi előtt. A kirepült Blade-ek visszatérhettek a Harbingerre is.
Rosszul alakultak a dolgok. A Harbingert robbanás rázta meg, azután még újabb követte, és a felőle érkező
szenzorjelek teljesen értelmetlenné váltak. Azután a Harbinger irányt változtatott, és veszélyesen közel került az
Omenhez. Megszólalt egy riasztó, és Korsin navigátora már reflexszerűen beindította a hiper-hajtóművet. Alig
kerülték el az összeütközést… – …vagy nem kerülték el. Ez már nyilvánvaló volt a kárbecslés alapján és abból
következtetve, hogy a hajó nem adott többé életjelet. A kapitány tudta, hogy összeütköztek. A telemetrikus rendszer
alátámasztotta volna a feltételezését, ha működött volna. A becsapódás csupán egy csillagászati hajszállal térítette le
őket a számított pályáról, de ez is több volt a kelleténél. Korsin és az alárendeltjei még sohasem tapasztalták meg,
hogy milyen találkozni egy saját gravitációval rendelkező testtel a hiper-űrben. Történeteket sem hallottak róla; a
szóbeszédekhez túlélők kellenek. A kapitány úgy érzékelte, mintha maga a mély-űr tátotta volna rá hatalmas száját
az elhaladó Omenre, és a fogai közé kapva masszává gyűrte a hajó felépítményét. Ha létezett idő a hiper-űrben,
akkor az egész csak egy másodperc töredékéig tarthatott, és az elszakadás rosszabb volt, mint a találkozás. Egy
émelyítő csattanást követően a teljes pajzsrendszer összeomlott. Válaszfalak adták meg magukat, azután következett
a fegyverraktár.
A fegyverraktár felrobbant. A műszerek egy része akkor még működött, és a hajó hasán tátongó lyuk egyértelművé
tette ezt bárki számára, aki ismerte a Sith-csatahajók felépítését. Az, hogy ez a hiper-űrben történt, pusztán
következtetés volt abból, hogy életben maradtak. A valós űrben a Kirrekre szánt massassi fegyverek, gránátok,
bombák és egyéb nyalánkságok magukkal vitték volna az egész hajót, de csak a fegyverraktár tűnt el nyomtalanul az
Omen legénységi szállásainak java részével együtt. A fizika kiszámíthatatlanul működött a hiper-űrben; a robbanás
helyett csak egy szeizmikus lökést érzékeltek, amikor az elpusztult rész elhagyta a hajótestet. Korsin egy pillanatra
elképzelte, ahogy az összes lőszer tűzvirággá lobban valahol a mély-űrben, fényévekkel a hajó mögött. Lehet, hogy
csak a semmit verte szét, de az is meglehet, hogy valakinek igen rossz napja volt. A miénk sem a legjobb.
Az Omen rázkódva tért vissza a valós térbe, őrülten lassított, és telibe kapott egy kék bolygót, ami egy villódzó
csillag előtt lebegett. Vajon a planéta gravitációja szakította meg az utazást? – kérdezte magában a kapitány, azután:
– Ki tudja? Kit érdekel? Az út véget ért, és néhány másodpercig a hajó tehetetlenül bukdácsolt a levegő
kristályóceánjának felszínén, azután süllyedni kezdett. A gépész – talán minden gépész – életébe került, de a
parancsnoki híd még egyben volt. Vagy talán a mesteri szintű tapani hajóépítészetnek köszönhették, hogy még
mindig életben voltak.
– Miért nem halt meg? – Korsin a hajótest körül csapkodó tűzcsóvákban gyönyörködött, már amennyit látott
belőlük, és örült, hogy legalább nem fejjel lefelé zuhannak. Csak halványan fogta fel, hogy az imént valaki
megszólította.
– Nem kellett volna ugrani! – szólalt meg újra a fiatal hang. – Miért nem halt meg?
A kapitány kihúzta magát az ülésében, és hitetlenkedve a féltestvérére meredt.
– Tudom, hogy nem rólam beszélsz – mondta. Egyik kesztyűs ujjával Devore Korsin elmutatott a bátyja mellett. Egy
törékeny férfit nézett, aki hiábavalóan verte a billentyűket az előtte lévő vezérlőpanelen, és nagyon elhagyatottnak
látszott.
– Ez a te navigátorod! Miért nem halt meg?
– Lehet, hogy a fedélzetnek nem azon a részén volt, ahol meg szoktak halni.
– Yaru! – A kapitány is tudta, hogy a viccelődéssel nem mentheti meg Boyle Marcom életét. A navigátor Marka
Ragnos uralkodásának közepe óta vezetett át hajókat a hiper-űr káoszán. Talán nem volt a korszak legjobbja, de Yaru
Korsin úgy vélte, hogy érdemes maga mellé vennie az apja volt kormányosát. Az idős férfinak ez lett a veszte; bármi
is történt, azért elsődlegesen őt fogják vádolni. Csak Devore volt képes arra, hogy vádaskodni kezdjen egy tűzvihar
kellős közepén.
– Később foglalkozunk vele – jelentette ki a parancsnoki székben ülő, idősebbik Korsin testvér. – Ha lesz egyáltalán
később. – A Devore tekintetében felizzó harag nem kerülte el a férfi figyelmét, bár nem emlékezett rá, hogy látta-e
valaha is az öccsét másnak, mint haragosnak. A sápadt és magas Devore nem igazán hasonlított köpcös és vörhenyes
bőrű bátyjára, inkább az anyja vérét örökölte. Ám a szeme és a vonásai… akár át is ültethették volna az apjuk arcát.
Na igen, az apánk. Neki nem kellett ezt átélnie. Soha egyetlen hajót sem veszített el. Tizenévesen Yaru mellette
tanulta ki a szakmát, készült a jövőre, amelyben már nem kellett az apja nyomdokába lépnie. Ez a jövő pedig Devore
érkezésekor kezdődött el. A fiú feleannyi idős volt, mint a bátyja, az anyja ott maradt valamelyik bolygó valamelyik
kikötőjében. A vén Korsin gondolkodás nélkül maga mellé vette az idősebb fiát, Korsin kadét pedig nem akarta
megvárni, míg kiderül, hogy az apja hány fattyat állít még a parancsnoki híd különböző posztjaira, ezért másik
megbízatást kért a Sith-nagyuraktól. Nem tévedett, amikor külön ösvényen indult tovább: öt éven belül kapitány lett,
tíz év múlva pedig elnyerte az újonnan elkeresztelt Omen kapitányi ülését egy nála sok évvel idősebb riválisa elől.
Az apja nem örült ennek. Még sohasem veszített el hajót. Csak a fiával szemben. Csakhogy az Omen elvesztése
kezdett családi hagyománnyá válni. A híd teljes személyzete, még a kívülálló Devore is visszatartotta a lélegzetét,
amikor páralecsapódás vette át az ablakot körülölelő lángok helyét. A hajó anélkül lépett be a légkörbe, hogy
kigyulladt volna, és lassú forgással átzuhant az esőtől nehéz felhőrétegen. Korsin hunyorogva nézett ki az ablakon.
Víz? Szárazföld is lesz? Miközben a páncélüveg ablak buborékszerűen felfúvódott előttük, a hídon lévő hét Sith
elméjén egyszerre villant át a rémisztő gondolat: Gázóriás? A zuhanás túl sokáig tartott, és ki tudja, meddig
tarthatott még, ha nem volt felszín, ami megállítsa? Korsin babrálni kezdett az ülése kartámaszába épített
vezérlőgombokkal. Biztosra vette, hogy az Omen darabokra fog szakadni, ismeretlen gázok hegynyi tömege temeti
maga alá. Mind ugyanerre gondolhattak, és mintegy válaszképpen a megfeszülő ablakon keresztül látott légkör
elsötétedett.
– Mindenki! – kiáltott fel a kapitány. – Fejet le! Kapaszkodni! – Ezúttal mindenki engedelmeskedett. Egy Sith bármit
megtett volna a saját életéért. Ez még erre a társaságra is igaz volt. Korsin belekapaszkodott az ülésébe, tekintete az
ablakra szegeződött és az árnyékra, amely átsuhant rajtuk. Nedves test csapódott neki a hajótestnek, átbucskázott az
ablakon, és néhány pillanatra megkapaszkodott, mielőtt eltűnt a Sithek elől. A kapitány kétszer pislogott, és az a lény
eltűnt. Korsin csak abban volt biztos, hogy nem a hajóról származott. Szárnya volt. Yaru Korsin meglepetten ugrott
talpra, és az ablakhoz rohant. Ezúttal ő hibázott; az amúgy is megfeszült páncélüveg szétrobbant az iménti ütéstől, a
zuhanó hajó szilánkokat sírt. Az egyetlen tömegként kisuhanó levegő leverte a kapitányt a lábáról, és majdnem
magával vitte a vén Marcomot, aki elveszítette a fogást a navigációs konzolon. Megszólalt egy sziréna – hogyhogy
még működik? –, azután a lárma elült. Korsin óvatlanul felsóhajtott, azután meglepetten kiáltott fel:
– Levegő! Van légkör!
Elsőként Devore reagált: felállt, és az erős szél miatt megkapaszkodva kinézett az ablak helyén. Az üveg java része
eltűnt, kifelé robbant szét, és nem befelé, s az így támadt lyukon sós, párás levegő áramlott be. Bár Devore a bátyja
mellett haladt el, a kapitánynak egyedül kellett visszaküzdenie magát az üléséhez. Kösz a segítséget, testvérem!
– Átmeneti haladék – jegyezte meg Gloyd. Még mindig nem látták, mi rejlett alattuk. Korsin csinált már öngyilkos
merülést egy bolygó légkörébe, de akkor bombázót vezetett és tudta, hol a talaj. Ott volt talaj. A kapitány elméjét
korábban elfojtott kételyek öntötték el, és Devore azonnal reagált:
– Elég ebből! – kiáltotta, azzal ingatagon elindult a rázkódó fedélzeten a féltestvére ülése felé. – Engedj oda a
kormányhoz!
– Neked ugyanúgy nem működik, mint nekem!
– Majd meglátjuk! – felelte Devore, és a kartámasz felé nyúlt, de a keze beleütközött Korsin vaskos csuklójába.
A parancsnok összeszorított fogakkal nézett fel rá. Ne csináld ezt! Ne most! Egy csecsemő sírt fel mögöttük. Korsin
meglepetten bámult az öccsére, azután az ajtó felé fordult. Seelah állt ott egy karmazsinpiros csomaggal a kezében,
amelyből gyereksírás hallatszott. A mindegyiküknél sötétebb bőrű Seelah a kristályvadász Devore bányászcsapatához
tartozott. Korsin egyszerűen csak Devore nőjének tekintette, ha finoman akarta megfogalmazni. Fogalma sem volt
róla, hogyan találkoztak, de nem is érdekelte. Az ajtófélfába kapaszkodó, karcsú alak egészen megviseltnek tűnt. A
hagyományok szerint bepólyált gyermek kiszabadította az egyik apró karját, és a zilált, aranybarna haj felé kapott.
Anyja látszólag észre sem vette a tincseibe kapaszkodó ujjakat. Devore tekintetén is meglepetés – vagy inkább
ingerültség? suhant át.
– Ha jól emlékszem, elküldtelek a mentőkabinokhoz! – ripakodott rá a nőre. Bátyja egy pillanatra összevonta a
szemöldökét. A mentőkapszulákkal nem volt érdemes foglalkozni. Mármint, szó szerint. A műszerek még
közvetítették, amikor az első kapszula megrázta a gyenge felfüggesztést, és felrobbant a dokkolóállásában. A többiről
már nem kaptak hírt, de mivel a hajó gerince is megsérült, feltehetőleg elveszítették az összes mentőkapszulát.
– A… raktérben voltunk – magyarázta a nő bizonytalanul. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor Devore
odalépett hozzá, és megragadta a karját. – A szállásunk mellett – tette hozzá Seelah. A kristályvadász a nő mögött
húzódó folyosóra pillantott.
– Devore! A kapszulákhoz már nem… – kezdte a kapitány.
– Te maradj ki ebből! – kiáltott rá az öccse. Seelah összeszorította ajkát, és kihúzta magát.
– Elég! – szólt rá a férfira. – Föld van alattunk! – Amikor Devore értetlenül rámeredt, megismételte: – Föld!
Korsin összekötötte a szálakat: a kibányászott kristályt az elülső raktérben halmozták fel, ahol eddig biztonságban
átvészelte a katasztrófát. Annak a helyiségnek az ablakai lefelé néztek. Tehát mégiscsak volt valami szilárd anyag a
sztratoszféra alatt. Ez pedig esélyt jelentett a túlélésre.
– A bal oldali fúvókákat még be lehet gyújtani – mondta a nő.
– Nem hinném – válaszolta Korsin. Legalábbis a hídról nem lehetett életre kelteni a vezérlést, de… – Úgymond,
manuálisan kell leszállnunk – tette hozzá, azzal felállt, és a magába roskadt navigátor mellett ellépve a jobb oldali
ablakhoz ment, ahonnan belátta a test egy részét, egészen a tatig. A hajó mindkét oldalán négy-négy félgömb jelezte
a nagy torpedócsöveket, amelyeket lefelé és felfelé is el lehetett forgatni a vízszintes síktól. Légkörben sohasem
nyitották ki a torpedófedeleket, mert jelentősen befolyásolták a hajó egyensúlyát. Jelen esetben ez a tervezési hiba
megmenthette őket. – Gloyd? Szerinted működne?
– Egy nyitás. De energiaellátás nélkül, kézzel kell feloldanunk a zárakat, hogy a fedelek kinyíljanak.
Devore ostoba képet vágott.
– Nem mehetünk ki oda! – mondta. Még mindig gyorsulva zuhantak.
Korsin válasz nélkül hagyta öccse ellenkezését, átsietett a bal oldali ablakhoz, és kiadta a parancsot:
– Mindenki álljon valamelyik oldalra! – Seelah gondolkodás nélkül a jobb oldalra állt egy másik személyzeti taggal.
Devore vonakodva követte őket. A bal oldalon egyedül maradva Yaru Korsin végighúzta tenyerét a hideg párát izzadó
ablakon, és néhány méterrel arrébb megpillantotta az egyik torpedófedelet. A tövében látott egy kis dobozt, amely
nem lehetett nagyobb a hajó folyosóin elhelyezett kommunikációs egységeknél. Nagyobbra emlékezett. De hol lehet
a mechanizmus? Ott van! Kinyúlt az Erővel, és megragadta a szerkezetet. Óvatosan kell…
– A legfelső fedelek! Mindkét oldalon! Most! – Akaratának egyetlen elszánt lökésével Korsin kioldotta a zárat. A
méretes retesz robbanásszerű gyorsasággal húzódott félre, és a torpedó hatalmas, félgömbszerű fedele megmozdult,
elfordult egyetlen sarokpántján. A folyamatosan rázkódó hajó felnyögött, amikor a fedél elérte a végpozíciót, és az
egyik fele méretes csűrőkormányként meredezett a test oldalán. A kapitány reménykedve hátrapillantott, és Seelah
tekintete elárulta, hogy a másik oldalon is sikerrel jártak. A fedélzetre került Sith-hívek sokaságához hasonlóan
Korsin is Erő-érzékeny volt, ennek megfelelő kiképzést kapott, de a hajó kormányzása egészen új alkalmazási
területnek számított. Egy pillanatra eltűnődött a lehetőségeken… Ekkor az Omen hatalmasat rándult, majdnem
leverte a lábáról az egész személyzetet, és lefelé fordította az orrát. Nem lassult le, ahogyan Korsin várta, de
végeredményben nem is ez volt a lényeg. Legalább már látták, mi van alattuk. Feltéve, hogy ezek az átkozott felhők
eltakarodnak előlünk…
Hirtelen meglátta. Valóban volt odalent talaj, és még több víz. Sokkal több víz. Tépett fogazatra emlékeztető
hegycsúcsok emelkedtek ki a zöldes tajtékból, sziklacsontvázra hasonlítottak a lenyugvó nap fényében. Sebesen
zuhantak az éjszaka felé. Nem sok idejük maradt döntéseket hozni… Csakhogy Korsin tisztában volt vele, hogy nincs
alternatíva és nem hozhat döntéseket. Bár a legénység java része túlélné, ha vízre szállnak le, a feletteseik nem
sokáig hagynák őket életben, amikor kiderül, hogy az értékes rakomány egy óceán fenekén végezte. Jobb, ha az
összeégett tetemek közül szedegetik össze a kristályokat. Egy kelletlen grimasz kíséretében utasította a jobboldalt
felsorakozott Erő-használókat, hogy nyissák ki a lefelé néző torpedófedeleket. Egy újabb erőszakos rándulás után az
Omen a bal oldalára fordult, és elkanyarodott egy dühös kinézetű hegyvonulat felé. Hátul egy mentőkapszula lőtt ki a
hajóból, és egyenesen nekicsapódott a legközelebbi gerincnek. A nyomában felcsapó lángcsóva egy másodperc
törtrésze alatt tűnt el a kapitány látóteréből. Gloyd torpedósai most irigykednének – gondolta Korsin –, ha látták
volna ezt a találatot. Nagy levegőt vett, és lassan fújta ki. Még életben vagyunk. Még próbálkozunk.
Az Omen elsuhant egy hóborította csúcs közelében, ami száz méterre sem lehetett. Sötét vízfelület jelent meg
alattuk, de egy újabb korrekciót követően ismét szárazföldet vett célba. Lassan kifogytak a zárt torpedófedelekből.
Ismét kilőtte magát egy mentőkapszula, ezúttal szerencsésebb ívben távolodott. A pilóta – ha ült benne egyáltalán
valaki, és nem csak az automatika irányította – csak akkor kapcsolta be a hajtóművet, amikor az apró jármű már
megközelítette a habokat. A fúvókák teljes erővel beletolták a kabint az óceánba. Korsin kipislogva szeméből az
izzadságot, végignézett a személyzeten.
– Mélységi bombát! – jegyezte meg. – A legjobb pillanat egy közös hadgyakorlathoz!
Ezúttal még Gloyd sem nevetett a poénon. Nem tűnt megfelelőnek a hely és az idő, és ezt a kapitány is belátta,
amikor ismét kipillantott az ablakon. Újabb éles hegyvonulatok meredeztek előttük, és közöttük ott állt az a hegy is,
amelyet nekik szánt a sors. Korsin visszament az üléséhez.
– Mindenki az állomáshelyére!
Pánikba esve Seelah majdnem elejtette Jariadet. Neki nem volt munkaállomása a hajón, sem harcálláspontja.
Tétován Devore termináljához lépett. Már nem maradt idejük semmire. Yaru megragadta és lenyomta a nőt a
kapitányi ülés mögé, de így ő maradt védtelen. Az Omen ferdén csapódott neki egy gránit hegygerincnek, elveszítette
a lendületét és a teste még néhány darabját. A becsapódástól Korsin kapitány előrerepült, az ablak alatti, derék-
magas fal állította meg, és a keretben maradt páncélüveg szilánkok majdnem felnyársalták. Gloyd és Marcom a
segítségére indult volna, de a hajó még mozgott; nekicsapódott egy másik sziklás hegytetőnek, és forogva zuhant
tovább. Valami felrobbant, és a hatalmas jármű lángoló roncsokat szórt maga köré. A hajó végül nem forgott tovább,
előredőlve csúszott lefelé az egyik oldalán, a zuhanás közben kormányként használt torpedófedelek leszakadtak róla.
Köveket lökött le, földcsuszamlást indított a lejtőn. Korsin érezte, hogy a homlokán vér csorog egy sérülésből.
Felnézett…
Semmit sem látott. Az Omen előtt még mindig beláthatatlan mélység tátongott. Kifogyott a hegyekből, amelyek
megállíthatták volna. Állj! Állj!
– Állj már meg!
Csend. Korsin felköhögött, azután kinyitotta a szemét. Még mindig életben voltak.
– Nem – mondta Seelah. Térdelt és a csecsemőt szorongatta. – Már halottak vagyunk.
Magának köszönhetően. A nő nem mondta ki, de a kapitány érzékelte az Erőn keresztül feléje áramló gondolatot.
Seelah tekintete sokat elárult.

Második fejezet
Az Omen állandó személyzete ugyanabból az emberállományból származott, mint Korsin: egy nemesi ház
lemorzsolódott törmelékéből. A Ház évszázadokkal korábban emelkedett fel abban a káoszban, amelynek nyomán
kialakult a Tapani Birodalom. A Sithek rájuk találtak, és hasznosnak találták őket. Képzettek voltak a kereskedelem
és az ipar terén, tehát mindabban, amire a Sith-nagyuraknak szükségük volt, de a nagy világépítő és világa romboló
terveik közepette nem szánták rá az idejüket. Korsin ősei hajókat és gyárakat vezettek, és jól végezték a dolgukat.
Hamarosan keveredtek a sötét Jedikkel, és az Erő-érzékenység megjelent a családban. Ők jelentették a jövőt. Ezt
senki sem ismerte el, de nyilvánvaló volt. A Sith-nagyurak közül még mindig sokan tartoztak azokba a vörös bőrű
fajokba, amelyek a követők magját alkották, de az arányok folyamatosan változtak. Ha Naga Sadow uralkodni akart a
Galaxison, akkor változniuk is kellett. Naga Sadow. Csápos képű Sötét Nagyúr, ősi hatalom örököse. Ő küldte el az
Oment és a Harbingert a lignan-kristályok felkutatására. Neki volt szüksége a kristályokra a Kirreknél, hogy a
segítségükkel legyőzze a Köztársaságot és a Jedijeit. Vagy a Jediket és az ő Köztársaságukat? Már nem számított. A
hajó elvesztéséért Naga Sadow meg fogja ölni Korsin kapitányt és a társait. Ebből a szempontból nézve Seelah-nak
teljes mértékben igaza volt. Ugyanakkor ez még nem jelentette azt, hogy Sadow szükségszerűen elveszíti a háborút.
Korsinnak sikerült megmentenie a kristályokat. Persze, a kristályok egyelőre odafent voltak. Egyetlen éjszaka alatt
háromszázötvenöt főt menekített le a magas fennsíkról. Tizenhat sérült meghalt útközben, és öten megbotlottak,
belezuhantak a sötétségbe a keskeny szirt szélén, amely az egyetlen levezető útvonalat kínálta. Az evakuáció
szükségességét senki sem kérdőjelezte meg. Nem maradhattak az ingatag, lángoló roncs mellett. Korsin utolsóként
hagyta el a hajót, és majdnem maga alá csinált, amikor egy elszabadult protontorpedó kicsúszott az egyik letört
fedelű kilövőcsőből, elgurult mellette, és lezuhant a fennsík széléről. Napkeltére találtak egy nagyobb, füves területet
a hegy dereka környékén. Az élet jelei mindenhol láthatók voltak, még itt is. Ez volt az első jó jel. Odafent az Omen
tovább lángolt. Legalább nem kell azon tűnődnöm, hogy hol lehet a hajó – gondolta a kapitány. Kilométerekről is látni
lehetett a füstöt. Megpihentek, és délután a tömegben, amely inkább volt gyűlés, mintsem tábor, Korsin rádöbbent,
hogy azon sem kell elmerengenie, hogy a népét hol keresse. Bármikor megtalálta volna őket. Szag után.
– Legalább most már tudom, miért tartottuk a massassikat a saját részlegükben – mormolta maga elé.
– Elbűvölő! – jegyezte meg egy hang mellette. – Elárulhatom, hogy ők sem örülnek neked! – Az egyik Vörös Sith
szólította meg, azaz tiszta-vérű, ahogyan ők nevezték magukat. Ravilan a massassik szállásmestereként szolgált a
hajón, és a vad harcosok, a csataterek rémei hallgattak rá. A kényszerleszállás után a massassik nem tűntek annyira
veszélyesnek. Korsin követte Ravilant a vörös bőrű ördögök közé, akiket a szokásosnál is kellemetlenebb társasággá
tett a hányásszag. Az erőszakos ösztönökkel megáldott, két-három méter magas szörnyetegek a földön fetrengtek,
ziháltak és köhögésrohamok törtek rájuk.
– Talán valamiféle tüdővizenyő – mondta Seelah. Tisztított levegővel töltött palackokat osztogatott, amelyeket egy
kimentett készletládában talált. Mielőtt Devore révén helyet kapott a hajó személyzetében, harctéri orvosként
szolgált, bár ahogy a massassikkal viselkedett, abból ez nem derült volna ki. Mintha félt volna megérinteni a
nehézkesen lélegző harcosokat. – Már nem vagyunk olyan magasan, úgyhogy enyhülnie kellene. Lehet, hogy
normális.
A nőtől balra heves köhögésroham rázta meg az egyik massassit, aki ezután némán méregette az eredményt: a
kezéről maroknyi, véres nyálka csorgott le. Korsin a szállásmesterre nézett, és szárazon kérdezte:
– Ez normális?
– Tudod, hogy nem az! – csattant fel Ravilan. Devore Korsin sietett oda a táborhely túloldaláról, és türelmetlenül
odanyomta a flát Seelah-nak, még mielőtt a nő megtörölhette volna a kezét. Megragadta a beteg harcos vaskos
csuklóját, hogy maga is megnézze a felköhögött váladékot, azután a tekintete a testvérére villant.
– De hát a massassik mindenki másnál keményebbek! – csodálkozott.
– Erősebbek mindennél, amit meg tudnak ütni, rúgni vagy fojtani – felelte a kapitány. Csakhogy egy idegen bolygó,
az egy idegen bolygó. A bioszenzorok fent maradtak a hajóban, és egyébként sem lett volna idejük elvégezni a
vizsgálatot. – Devore követte a nőjét, aki elhúzódott a beteg massassiktól. Nyolcvan harcos élte túl a zuhanást. A
kapitány az imént tudta meg, hogy Ravilan segédjei a hegyoldalban égették el a túlélők egyharmadát, miután azóta
megbetegedtek és elpusztultak a légkörtől. A bolygó gyorsan fogyasztotta őket. A szállásmester odavezette Korsint a
bűzlő máglyához.
– Nincs elég messze – mondta a férfi.
– Kitől? – kérdezte Ravilan. – Talán itt szeretnél berendezkedni hosszabb távra? Vagy költözzünk át egy másik
hegyre?
– Elég ebből, Rav!
– Hová lettek a szellemes megjegyzéseid? Meglepsz! Legalább tervezhetnél ennyire előre. – Korsin és Ravilan már
korábban is hajba kaptak egy-egy küldetés során, de ezúttal a kapitány úgy vélte, nincs erre idejük.
– Azt mondtam, hogy elég ebből! – szólt rá a vörösre. – Felmértük az alattunk lévő hegyoldalt. Ott voltál. Te is
tudod, hogy lefelé nem vezet tovább út. – A meredély tövében tengerpartot láttak, amelyet rögtön meg is tört a
következő hegy. Ráadásul a szomszédos hegyoldalakon nagy és erős tüskékkel teli bozót burjánzott. – Nincs szükség
expedícióra. Nem maradunk itt.
– Reméltem is – mondta Ravilan fintorogva a máglyából áradó bűztől. – Az öcséd, mármint Eldrak Korsin másik fia
minél előbb vissza akar térni a hajóhoz. Egyetértek vele. Jelentést kell tennünk Sadow Nagyúrnak.
Korsin megtorpant.
– Csak én ismerem az átviteli kódokat. Ez az én dolgom – mondta. Felpillantott a roncsból felszálló füstfelhőre. – El
is végzem, amint biztonságos lesz.
– Ez csak természetes. Amikor biztonságos lesz. – A kapitány nem akarta magával vinni az Öccsét a küldetésre.
Évekkel korábban megkönnyebbülten hallotta a hírt, hogy féltestvére feladta a hadiflottás karriert, és
ásványkutatóként szolgálta tovább a Sith-nagyurakat. Drágakövek és Erővel átitatott kristályok után kutatva sokkal
könnyebben szerezhetett vagyont és hatalmat. Az apjuk támogatásának köszönhetően Devore specialistává
képezhette ki magát a plazmafegyverek és a letapogatóeszközök használata terén. A Jedikkel kialakult konfliktus
miatt hirtelen nagy szükség lett a szaktudására, és a feletteseik az Omenre osztották be. Yaru néha eltűnődött, hogy
ki vehetett ennyire rossz néven valami ugratást vagy tréfát, amiért ezzel büntették? Azt mondták, hogy a
mostohaöccse hivatalosan is az alárendeltje, de úgy tűnt, hogy Devore-t ez nem érdekelte. Ehhez még a Sith-
nagyurak hatalma is kevésnek bizonyult.
– Orbitális pályán kellett volna tartanod a hajót! – hallatszott egy hang egy poros dombocska mögül.
– Sohasem voltunk orbitális pályán! – Korsin felismerte a navigátor, Marcom hangját, és nem kellett gondolkodnia
rajta, hogy kié lehet a másik. Amikor a kapitány felrohant a dombtetőre, a vén Marcom már hiábavalóan próbált
kikeveredni a tömeg fogságából. Devore bányászai nem akarták elereszteni az áldozatukat.
– Fogalmatok sincs a munkámról! – kiáltotta Marcom. – Mindent megtettem, amit csak lehetett! Ó, mi értelme
beszélni nektek!? – Korsin még oda sem ért, amikor a csapat előrelendült, és a következő pillanatban émelyítő
puffanások és reccsenések hallatszottak.
– Ne! – kiáltotta a kapitány. A fénykard a lába elé gurult, amikor szétlökdöste az előtte állókat, és elindult a kör
közepe felé. Apja kormányosa már kibelezve hevert. Seelah és Jariad mellett ott állt Devore bekapcsolt fénykarddal,
izzó pengéje vörösre festette a megnyúló árnyékokat.
– A navigátor támadott először – mondta Seelah. A kapitány tehetetlenül meredt rá.
– Mit számít? – kérdezte, és közelebb lépett, az Erővel a kezébe húzta a földön heverő fénykardot; Devore halvány
mosollyal állt a tetem mellett, fegyverét bekapcsolva tartotta. Sötét tekintetében ismerős eszelősség izzott. Enyhén
reszketett, de nem a félelemtől – nem is olyasmitől, amit Yaru Korsin képes volt érezni. A kapitány tudta, hogy
féltestvérében valami sokkal veszélyesebb érzelem dúl. Lefelé fordította Marcom fegyverét, így jelezte, hogy nem
kívánja használni. Az öklét rázta öccse felé.
– A navigátorunk volt! Arra gondoltál már, hogy mihez kezdünk nélküle, ha a csillagtérképek nem működnek?
– Megtalálom a hazautat – bizonygatta Devore.
– Remélem is! – vágta rá Korsin. Az őket körülvevő tömeg összetétele csak ekkor tudatosult benne: nem csak arany
egyenruhás bányászokat látott, de a híd személyzetét is. Például az egyik vörös képű Sithet Ravilan fajtájából. Jól
láthatóan nem érintették meg az események. – Ez nem vezet semmi jóra! Egyikőtöknek sincs haszna belőle. Mindenki
maradjon itt, amíg nem lehet biztonságosan megközelíteni a hajót! – Seelah felbátorodott a támogatói közelségétől.
– Mikor lesz újra biztonságos? – kérdezte halvány gúnnyal a hangjában. – Meddig várjunk? Napokig? Hetekig? –
Karjában felsírt a gyerek. – Meddig húzzuk? Életben leszünk még, amikor újra biztonságosnak véled a hajót?
Korsin rámeredt, és mély lélegzetet vett. Ledobta Marcom fénykardját a párocska lába elé.
– Szóljatok Ravilannak, hogy őt is égesse el! – utasította őket. – Akkor megyünk, amikor én azt mondom. Ha az a
hajó felrobban vagy tovább zuhan, és az óceánban köt ki, akkor leszünk igazán bajban. Tehát akkor megyünk, amikor
én mondom! – Korsin megfordult, és kilépett az egybegyűltek gyűrűjéből. A tömeg vonakodva vált szét előtte.
Összefutott Gloyddal, aki rosszallóan nézte a morgolódó túlélőket. Lemaradt a műsorról.
– Kapitány! – Elnéztek egymás mellett. A többieket figyelték.
– Nem túl vidám itt az élet, Gloyd – jegyezte meg Korsin.
– Akkor ezt biztosan hallani akarja – mondta rekedtes hangján a houk. – Szerintem három lehetőségünk van.
Elhúzunk erről a szikláról bármivel, ami tud repülni, vagy elbújunk, amíg kinyírják egymást.
– És mi a harmadik? – Gloyd festett homlokán összefutottak a ráncok.
– Nincs. Csak gondoltam, jobban hangzik, ha hármat mondok.
– Gyűlöllek, tudod?
– A gyűlölet, az jó. Egyszer akár még Sötét Nagyúr is lehet magából.
Korsin még az első hajójáról ismerte Gloydot. A houk tipikusan az a fajta tiszt volt, akit minden Sith-kapitány
szívesen látott a hajóján; jobban érdekelte a saját munkája, mintsem elvegye valaki másét, és elég okos volt ahhoz,
hogy távol maradjon a bajtól. Vagy egyszerűen csak túlságosan szeretett felrobbantani dolgokat, és ezt leginkább a
taktikai poszton élhette ki. Tekintve, hogy a munkaállomása fent maradt a hegy tetején, több kilométerrel arrébb,
Korsinnak fogalma sem volt, hogyan lehetne hasznára régi szövetségese. Ugyanakkor, Gloyd legalább ötven kilóval
nehezebb volt a személyzet java részénél, és amíg együtt voltak, feltehetőleg senki sem próbálta megtámadni őket.
Nem is mozdult feléjük senki. Miután eltávolodtak, Korsin megfordult, és a csőcseléket nézte, Időközben Ravilan is
megérkezett. Devore-ral, Seelah-val és néhány alacsonyabb rangú tiszttel beszélgetett. Öccse észrevette, hogy a
kapitány őket figyeli, és elfordította a tekintetét, míg a nője szégyentelenül a képébe bámult. Korsin elmormolt egy
nem túl kedves jelzőt.
– Itt fogunk megdögleni – jegyezte meg. – Nem értem őket.
– Szerintem érti, kapitány – válaszolta Gloyd. – Emlékszik még, mit mondtunk? Maga meg én a munkánkkal
foglalkozunk, de a többi Sithet csak az érdekli, hogy mi legyen a következő lépés. – A houk felvett egy pikkelyesnek
tűnő gyökeret a földről, és megszaglászta. – Inkább az a gond, hogy ez az egész hely sürgeti a következő lépést.
Maga csak próbálja egyben tartani a társaságot, azt kellene megmutatnia nekik, ami a sziklákon túl van. Nincs idő,
hogy megnyerje magának a tiszteket. Válasszon egy ösvényt, és aki nem akar járni rajta…
– Azt lökjem le róla? – vágott közbe Korsin vigyorogva. Ez nem az ő stílusa volt, Gloyd is tudta jól. Viszonozta a
vigyort, azután belemélyesztette fogait a gyökérbe. A következő pillanatban komikusan elfintorodott. Nem fognak a
földből élni, legalábbis ebből a földből biztosan nem. A kapitány azon kapta magát, hogy elnéz a tömeg mellett, és a
roncsból felszálló, egyre ritkásabb füstöt figyeli. Gloydnak igaza volt. Felfelé kellett indulniuk.

Harmadik fejezet
A massassik mind odavesztek a hegyen. A három legegészségesebbet Korsin vitte magával hordárnak; egymásnak
adogatták az utolsó adag tisztított levegőt, így a kis tartály nem tartott ki sokáig. A massassik sem. A bolygó nem
akarta, hogy létezzenek a felszínén. Talán így a legjobb, vélte magában Korsin, amikor otthagyta a vérszínű
tetemeket. Amúgy sem tudta irányítani őket. Rugalmas és engedelmes harcosok voltak, de csak az erőt tisztelték, a
szavakat nem. A jó Sith-kapitánynak mindkét eszközt használnia kellett, de Korsin szívesebben támaszkodott az
utóbbira. Ez jól működött az egész eddigi pályafutása során. Csak itt, a hegyoldalon ér egyre kevesebbet – gondolta.
Egyre romlott a helyzet. Már így is rossz volt. Az éjszaka hidegnek bizonyult, hidegebbnek, mint amire az óceáninak
tűnő éghajlat alapján számítottak. A súlyosabb sérültek egy része odaveszett, ki-ki a hideg vagy a megfelelő orvosi
ellátás hiánya miatt. Később valami állat – Gloyd szerint egy hatlábú emlős, amelynek a fele száj volt – ugrott elő egy
üregből, és belemart az egyik sérültbe. Öt kimerült őr kellett, hogy meg tudják állítani. Devore bányászainak egyike
beledobott a tűzbe egy darabot a dögből, és megkóstolta. Másodperceken belül elkezdett vért hányni, azután
meghalt.
A kapitány örült, hogy éppen akkor nem volt ébren. Nem szívesen nézte volna végig. Bármilyen megkönnyebbülést
is okozott korábban, hogy életet találtak a bolygón, az mostanra elmúlt. Nem maradtak elegen ahhoz, hogy
találgassák, mi ehető és mi nem. A hajó állapotától függetlenül mindenképpen haza kellett menniük. Korsin felnézett
a reggeli égboltra, amelyen már több fodros felhőt látott, mint füstöt. Nem említette meg a többieknek a lényt, amely
zuhanás közben csapódott az ablaknak. Ő maga sem tudta, miféle állat lehetett. Talán egy másik ragadozó faj. Nem
látta értelmét, hogy beszéljen róla. A társaság már így is elég ijedt volt, és a félelem könnyen haragba csaphatott át.
A Sitheknél ez általános volt, ki is használták, de ha irányíthatatlanná vált, akkor semmire sem mentek vele. Még
napnyugta előtt újra előkerültek a fénykardok: egy ételadag felett vitatkoztak össze ketten. Az eredmény eggyel
kevesebb Vörös Sith lett. Még húsz óra sem telt el, amióta lezuhantak a hajóval, és máris kezdtek visszatérni a
gyökereikhez. Kezdtek primitív törzzsé változni. Az idő már elfogyott.
Az Omen végül a gerinc túloldalán pihent meg egy mélyedésben. Az ég és az óceán egyformán végtelennek tűnt a
magasból. A lejtő éppen csak megtartotta a hajót, amelyen egyetlen sima felület sem maradt. A roncs látványa az
idegen sziklákon csak egy kicsit hatotta meg Korsint. Ismert olyan ellenfeleket, főleg a köztársasági kapitányok
között, akik szentimentális érzelmekkel viseltettek a hajóik iránt. A Sithek máshogy gondolkodtak. Yaru Korsin
számára az Omen csak egy eszköz volt – sugárvető, fénykard, hajó –, amit használt, és ha elromlott, eldobta. És bár a
jármű végeredményben megmentette az életét, előtte elárulta, amit a kapitány megbocsáthatatlannak tartott.
Mindenesetre, még jó szolgálatot tehetett. Kétségtelen volt, hogy repülni már nem fog, de a fémtorony a
parancsnoki híd mellett még okot adott a reményre. A rendszer könnyedén megtalálhatta a Köztársaság hiper-űri
jeladóit, így a hajótöröttek betájolhatták magukat. Ezután az adóállomás segítségével értesíthették a Sitheket a hajó,
illetve a lignan hollétéről. Talán a kirreki ütközetről már lemaradtak, de ettől még Sadow biztosan meg akarta kapni
a szállítmányt. A légzsilip maradványain átlépve Korsin próbálta kizárni a másik lehetőséget a gondolatai közül. Ha
az Omen és a gyomrában felhalmozott kristályok nélkül Sadow elveszíti a kirreki csatát, akkor őt halálra fogják ítélni
a saját társai. De legalább úgy hal meg, hogy előtte teljesíti a küldetését.

Az üvegcse üresen várta további sorsát Devore remegő kezében. A fiatalabbik Korsin előbb odaért, és
elhelyezkedett a kapitányi ülésben. Bátyja szerint inkább beleroskadt az ülésbe.
– Láttam, hogy a kabinotok érintetlen maradt – jegyezte meg. Mielőtt elhagyták a roncsot, Seelah visszament a
szállásokra, hogy sietve összeszedjen néhány szükséges dolgot a kis Jariadnek. Mégsem lehet annyira elveszett az,
aki vészhelyzetben is csak a szeretteire gondol.
– Nem oda mentem először – felelte Devore. Ernyedten hagyta az apró üvegcsét a padlóra esni az ülés mellett. A
kis tartály elgurult, és egy hasonmása mellett állt meg, amelynek a falára csillámló por maradéka kenődött. Itt lehet
egy ideje – gondolta a kapitány. Úgy sejtette, a narkotikum lehetett az egyik fő oka, hogy öccse a bányászatot
választotta: a kis üvegecskék jelentősen lerövidítették a hadiflottás pályafutását. – Nem mentem be a kabinomba…
mármint nem oda mentem először – ismételte meg Devore. Gyengén felmutatott a mennyezetre. – Először az adó-
vevőt néztem meg. – Kívülről úgy tűnik, hogy egészben maradt.
– Kívülről – hagyta helyben Devore. Elterült a kapitányi ülésben, és csak nézte a testvérét, aki a parancsnoki híd
romjain átmászva végül eljutott a felvezető létrához. Yaru már a meglazult mennyezeti burkolóelemek között is látta,
mi várja a kommunikációs toronyban: az elektronika szétolvadt, amikor a légkörbe lépve a keletkező hő bejutott egy
sérülésen keresztül. Kívülről valóban egészben maradt, de a torony már csak emlékműve lehetett egykori létének.
Korsin lemászott, és odament a kommunikációs vezérlőpanelhez. A gombokat próbálgatta, de nem kapott választ.
Felsóhajtott. A hídon minden mással is ugyanez volt a helyzet. A kapitány még elidőzött egy kapcsolónál, többször is
fel– és lekattintotta, azután magára hagyta a pultot, és a törmeléken át hátrébb lépett. Az Omen odaveszett.
Csakhogy a Sithek túlélték, és a hajó még elég alkatrésszel szolgálhatott egy szervátültetéshez. Korsin elnézett a híd
bejárata felé, mintha innen láthatta volna a műhelyrészleget…
– A fegyverraktárral együtt szállt el – jegyezte meg öccse. A robbanás kiürítette a rakterek többségét. Devore a
kezébe temette az arcát, jól láthatóan lemondott minden reményről Korsin nem volt hajlandó feladni.
– A hangár! A Blade-ek!
A vadászgépek kirepültek, mielőtt az Omen elindult, de még maradhatott a hangárban valami használható.
– Felejtsd el, Yaru! Az a szekció landoláskor zúzódott össze. Be sem tudtam menni!
– Akkor feldaraboljuk a hajót, és ha kell, egyenként készítjük el a szükséges alkatrészeket!
– Mivel? Fénykarddal? – kérdezte Devore. Felállt, de meg kellett kapaszkodnia a kartámaszban. – Vége, érted? –
Hisztérikusan felnevetett, de rátört egy köhögésroham. A lignan-kristályok hatalmat adtak a Sitheknek, de mire
mentek ezzel, ha nem lehetett vele megjavítani a vészjeladót, az adó-vevő-tornyot vagy a csillagtérképet. – Itt
vagyunk! Itt vagyunk, és kifogytunk a lehetőségekből! Nem vehetünk részt a háborúban! Eltűntünk! Elmentünk, és
nem tértünk vissza!
– Az eszed, az ment el!
Korsin kimászott a folyosóra, és kotorászni kezdett a faliszekrényekben. Keresett valamit, bármit, ami a
hajótöröttek segítségére lehetett. Sajnos, az Oment mély-űri küldetésre készítették fel, és a Sith-ellátmányosok
mindig is szűkmarkúan osztogatták a felszerelést. A kapitány nem talált sem hordozható generátorokat, sem más
hasznos eszközöket. Csak ruhákat, amelyek védelmet nyújtottak az éjszakai hideggel szemben, de ő nem akart sokáig
maradni.
– Maradnunk kell – mondta Devore, mintha olvasott volna a testvére gondolataiban.
– Tessék?
– Maradnunk kell – ismételte meg az öccse. Úgy állt a folyosó félhomályában, mint egy magányos sírkő, és
reszketeg hangon beszélt: – Már két nap is eltelt. Nem érted? Már két nap is eltelt!
Korsin nem hagyta abba a keresést. Egy másik ajtóhoz lépett, amely megsérült és beszorult.
– Két nap, Yaru! Naga Sadow azt hiheti, hogy elszöktünk. Hogy meg akarjuk tartani a kristályokat magunknak!
– Saest fogja vádolni – válaszolta a kapitány. Az emlékei szerint Naga Sadow sohasem tudott teljes mértékben
megbízni a bukott Jediben. Személyesen kérte meg Korsint, hogy tartsa szemmel és tegyen róla jelentést. A kapitány
el is tűnődött rajta egy pillanatra, hogy amikor sor kerül erre, ha egyáltalán sor kerülhet rá, valamiképpen meg kell
magyaráznia, hogyan vált irányíthatatlanná a Harbinger, és hogyan ütközhetett az Omennek. Ha szerencséjük van,
akkor a Harbinger már visszakerült Sadowhoz… A kapitány elengedte az ajtónyitó kart. Nem látta, mi történt a
Harbingerrel az ütközést követően, de akár fogadott is volna rá, hogy Sadow már megtalálta a roncsot. Saes csak a
lignan-rakomány felével rendelkezett, és nem tudta megmagyarázni, hová lett a másik fele. A túlélés érdekében
bármit mondhat róla és az Omenről. Úgy énekelhet, hogy arra még egy khil is büszke lenne. Korsin végignézett a
folyosón.
– Még a Primus Goluudnál – kezdte –, az állomáson, ugye, találkoztál Sadowval?
Devore tétován arrébb csosszant.
– Csak hogy megbeszéljük a lignan-műveletet – felelte.
– Másról nem beszéltetek? Például arról, hogy kinek kellene vezetnie a küldetést? – Öccse kivörösödött szemmel
meredt rá. Megint azzal a nézéssel. – Megbeszéltétek, hogy ki legyen a parancsnok – erőltette Korsin. Ő maga is
meglepődött rajta, hogy mennyire nyugodt maradt. – Mit mondtál, amikor Sadow elutasította, hogy te vezesd a
küldetést? – A kapitány vére megdermedt. Tudta jól, hogy áll a helyzet a féltestvérével, vagy legalábbis, hogy mentek
ezek a dolgok. Sadow elutasította a kérelmét, és Devore mondott valamit. De mit? Valamit, ami nem lehetett elég
ahhoz, hogy Sadow elutasítsa őt, hiszen felkerült az Omenre, és ott állt a testvére előtt a roncsban, nehézkesen véve
a levegőt. Sőt ez azt is jelentette egyben, hogy valamely okból Sadow megbízott Devore Korsinban, rábízta a
kristályait. Ezzel szemben Yarunak csak jó hírneve volt, ám azóta kiderült, hogy nem volt teljes mértékben ura a
hajójának. És ha Sadow valóban így gondolta… Devore keze megremegett, és fénykardja a markába ugrott.
Bekapcsolta a Boyle Marcom halálát okozó fegyvert.
– Emlékszel még, mit mondtam? – kérdezte Korsin, miközben elindult az öccse felé. – Nincs játszadozás a hajómon!
Öccse összerezzent, azután megfordult, és elmenekült a parancsnoki híd felé. Korsin követte, közben folytatta:
– Devore! Csak úgy jöhetünk ki jól ebből, ha teljesen tiszták vagyunk. Sadow nem feltételezheti, hogy szándékosan
tettük – magyarázta meg. Közben elérte az ajtót. – Szóval, nincs játszadozás a hajómon!
Törmelékhurrikánba lépett ki a folyosóról. Devore a kapitányi ülésen állt, a körülötte kavargó roncsdarabokkal
együtt egy hegyi istenség képzetét keltette, amely a kövek erejét hívja segítségül ellenségével szemben. Korsin
azonnal oldalra vetődött, közben páncélüveg-szilánkok martak az arcbőrébe és tépték meg az egyenruháját. Gloyd
munkaállomása mögött lekuporodva Korsin pajzsot vont maga köré, Erő-burokba bújt a támadás elől. Devore is volt
olyan erős, mint bárki más a családjukban, és olyan szer hatása alatt állt, amit a kapitány nem ismert. Egy
elszabadult tartógerenda nekicsapódott a falnak, és az Omen megrázkódott az ütéstől. Hamarosan egy második
követte az elsőt, és a parancsnoki híd előrebillent, Devore kiesett kényes egyensúlyi helyzetéből. Bátyja nem hagyta
még egyszer felkelni. Amint a feje felbukkant a kapitányi ülés mögül, Korsin támadásba lendült, és az Erővel
kihajította a kiszakadt ablakon. Ha folytatják is, ki kellett vinnie a küzdelmet a hajón kívülre, mielőtt még a roncsot is
elveszítik.
A kapitány magában zúgolódva rohant fel a lejtős folyosón a légzsiliphez. Egy imbolygó halálcsapdában küzdök egy
befűszerezett támadóval! Lehet, hogy én vagyok az őrült – gondolta, de nem vesztegetett több energiát a dologra.
Inkább kiugrott, mintsem kilépett a zsilipből, bakancsa belesüppedt egy felpuhult talajrészbe, és a leérkezés
lendülete megcsavarta a bokáját. Korsin lejjebb gurult a kavicsos lejtőn, ajkába harapva próbált visszamászni az
Omen megtört orrához. Árnyék vetődött rá, és a kapitány bekapcsolta a fénykardját… Hirtelen meglátta, és a lény is
meglátta őt. Egy szárnyas ragadozó körözött a közeli hegygerinc felett, és Korsint figyelte. A kapitány kipislogva a
port a szeméből, mereven nézte a szárnyaló lényt. Ugyanúgy nézett ki, mint amit korábban látott. Vagy majdnem
ugyanúgy. A különbség… Korsin hirtelen elemelkedett a talajtól, és még mielőtt felfogta volna, mi történik,
nekicsapódott a hajóroncsnak. Devore jelent meg a látóterében, és amikor közelebb lépett, kavicsok repültek
szerteszét a lába elől, mintha mágnesesség taszította volna el őket az öccse közeléből. A kapitány a meggyűrődött
burkolatnak támaszkodva felállt. Féltestvére szemében kifejezéstelen üresség vette át apjuk tekintetének helyét.
– Vége, Yaru! – szólalt meg Devore, és magasra emelte a fénykardját. – Már rég el kellett volna ezt intéznünk
egymás között. Ez előre elrendeltetett. Én vagyok az a Korsin, aki parancsnoklásra született!
Elrendeltetett? A gondolat ugyanabban a pillanatban villant át Yaru Korsin elméjén, amikor a fénykard pengéje
elsuhant a füle mellett. Az izzó energianyaláb szikrát vetett az Omen megviselt páncélján. A kapitány felemelte saját
fegyverét, és kivédte a következő támadást, azután a következőt és az utána következőt is. Devore csak csapkodott.
Stílustalanul, dühből. Bátyja kényszerűen hátrált, de nem volt hová mennie, csak a hajóburkolat mentén haladhatott,
oldalazni kezdett a bal oldali torpedóvetők felé. A zuhanás során háromnak kinyitották a fedelét, de a negyedik…
A vezérlődoboz ott árválkodott a jellegzetes félgömb tövében, akárcsak az összes többi torpedófedélnél. Miközben
lebukott egy vágás elől, Korsin kinyúlt az Erővel, és kinyitotta; a biztosítószeg úgy találta el Devore jobb vállát, mint
egy lövedék. A nehéz torpedófedél megpróbált kinyílni, de helyzetéből adódóan belecsapódott a talajba, és port,
kavicsokat szórt maga köré. Egy másodpercre még az Omen is kibillent kényes egyensúlyi helyzetéből, megcsúszott
a lejtőn, a plató széle és az óceán felé lökte a sérülésétől megtántorodó fiatalabbik Korsint. A kapitánynak beletelt
egy percbe, amíg lerázta magáról a rémület merevségét, és hunyorogva körülnézett a lassan leülepedő porfelhőben.
Az Omen meglepően szilárdan és nyugodtan feküdt; orrát belefúrta egy kiemelkedésbe a hegyoldalon, alig néhány
méterre a meredély folytatásának szélétől. Devore félig a törmelék alá temetve hevert előtte, aranyszín egyenruhája
cafatokra szakadt, a válla vérzett. Még mozgott, előrevergődve kiszabadította a lábát, és feltérdelt. Baljával elkezdte
leveregetni magáról a port, de a következő másodpercben ismét összerogyott. Még mindig a fénykardját szorongatta,
bár Korsin elképzelni sem tudta, hogy nem veszítette el a fogást a markolaton, miközben a világ összeomlott
körülötte. A kapitány felcsatolta a saját fegyverét az övére.
– Yaru? – kérdezte Devore nyögve. – Nem látok! – Az arcát könnyek mosták. Azután a fénykard kigurult a kezéből,
felfedte az olajos fényű, rózsaszín foltot tenyerén. Vörös Harag. Ez volt hát az üvegecskékben – gondolta Korsin. Ez
adott akkora hatalmat az öccsének, és ez rabolta el az erejét, miután elmúlt a hatása. Amikor talpra segítette
testvérét, Korsin látta, hogy a vállseb nem súlyos. Devore fiatal volt még, ha Seelah gondozza és képes narkotikumok
nélkül élni, akkor túlélheti a sérülését. Csakhogy… mi lesz, ha felépül? Mit mondhatnak még egymásnak, amit eddig
nem mondtak el? Elrendeltetett. Korsin támaszt nyújtó keze rászorult Devore karjára. A kapitány szembefordította
féltestvérét az óceán felett lenyugvó nappal.
– Teljesítem a küldetésem – mondta a végtelennek tűnő messzeséget nézve a hegyoldal tövében ásító óceán felett. –
És megvédelmezem mindazokat, akiket vezetnem kell. Azzal elengedte a fivérét.

Negyedik fejezet
Már majdnem beesteledett, mire Korsin visszatért. Egy szánt húzott magával, amelyet egy tanácsterem asztalából
tákolt össze. Alaposan megpakolta termál-takarókkal és a talált élelmiszercsomagokkal, ezért időnként az Erő
segítségére volt szüksége, hogy lehozza a hegyről. A vállpántnak használt kábelek belevágtak a vállába és a nyakába,
csúf nyomokat hagytak. A kapitány örömmel látta, hogy az egyetlen tábortűz mellett már több másikat is gyújtottak.
Úgy tűnt, az első, meglepett reakciót követően Ravilan örült az érkezésének.
– A jeladó! Működik?
– Személyesen nyomtam meg a gombot – jelentette be Korsin.
– És?
– És várunk. – Ravilan összehúzott szemmel nézett rá.
– Tudod, hol vagyunk? Beszéltél valakivel? – kérdezte, de a kapitány már elkezdte kiosztani a csomagokat a
hajószemélyzet türelmetlenebb tagjainak. Ravilan halkabban kérdezett újra: – Hová lettek… a massassik?
Korsin oda sem fordult.
– Meghaltak. Ugye, nem gondolod, hogy egyedül akartam iderángatni ezt az egészet?
A vörös bőrű szállásmester elsápadt.
– Nem… kapitány, persze, hogy nem – felelte. Felnézett a csúcs amelyet lassan elfedett az éj sötétje. – Talán van
köztünk valaki, akinek érdemes lenne ránéznie az adó-vevőre. Esetleg…
– Ha fel akarsz menni, hát tedd! A helyedben én összeszednék ehhez egy csapatot komolyabb felszereléssel, mert
ha nem támasztjuk alá a hajót, akkor könnyen elindulhat az utolsó útjára a – mondta Korsin. Miután kiosztotta az
utolsó csomagokat is, a nyakát nyújtogatva körülnézett. – Hol vannak az itt maradt massassik?
– Meghaltak. – Korsin szó nélkül hagyta. Kibújt a hevenyészett hámból, és a vállát dörzsölgetve a hívogató
tábortüzeket nézte. Rendellenes mértékben fázott. Hirtelen megértette, miért.
– Üdv, Seelah!
– Hol van Devore? – A kapitány hűvös tekintettel nézett farkasszemet a nővel. Seelah aranyszínű egyenruhája már
megfakult valamelyest, de még mindig szikrázott a lángok fényében. – Hol van Devore? – ismételte meg a kérdést a
kapitány.
– Felment… – kezdte Seelah, de hirtelen elhallgatott. Parancsot kaptak, hogy ne hagyják el a tábort. Yaru Korsin
tekintetét látva inkább nem folytatta. Magához szorította Jariadet. A baba felsírt.
 Korsin ugyanúgy kezdte a buzdító beszédet, mint sok másikat: összefoglalta a mindenki által ismert tényeket.
Ezúttal változtatnia kellett a mondandóján, mivel számos dolgot ő maga sem tudott. Biztosította az egybegyűlteket,
hogy Naga Sadow számára még mindig értékes a rakományuk, és bár egyértelműen távol voltak mindentől, bárki
könnyen elképzelte, hogy a Sith-nagyúr minden követ megmozgat majd a lignan-kristályokért. Arra Korsin sem
szívesen gondolt, hogy Sadow miként vélekedhet róluk, de teljes meggyőződéssel állította, hogy valaki kutat utánuk.
Azt nem kellett tudniuk, hogy ez meddig tarthatott. Korai volt foglalkozni ezzel. Később még aggódhatnak eleget
Sadow miatt. Ez a hely nem arról szólt, hogy megtervezzék a következő lépést, hanem a jelenről. A beszéde végére
Korsin filozofikus hangulatba került.
– Az volt a sorsunk, hogy ezen a kődarabon kössünk ki, és el kell fogadnunk a sorsunkat. Úgy tűnik, egy időre
kénytelenek vagyunk ezen a kődarabon maradni – mondta. – Hát legyen! Sithek vagyunk! Uralkodjunk rajta!
Elpillantott egy a többitől valamivel távolabb eső tábortűz felé, amely mellett Gloyd és a tüzérek maradéka
didergett az egyre hidegebb széltől. Odaintette őket a középen álló máglyához. Újabb nehéz éjszaka elé néztek, és a
kapitány tudta, hogy hamarosan kifogynak a készleteik. De valami mást is tudott. Valamit, amit csak ő látott, más
nem. A szárnyas szörnyetegen ült valaki. Az Erő velük volt.

Seelah a fiát ölelgetve nézte, ahogy az egybegyűltek köre felbomlik. Az ember Sithek bólogatva mentek a dolgukra,
elléptek Ravilan, a massassik nélkül maradt gazda mellett. Zárkózottá vált, hallgatással fejezte ki együttérzését a
túlélő Vörösökkel és más Sithekkel. A kapitány a korábbinál láthatóan energikusabban állt a máglya mellett és
Gloyddal tárgyalt; szokás szerint csak a hatalmas termetű idegenben bízott meg. A tüzértiszt túl erős volt, hogy
legyőzzék, és túl ostoba, hogy elárulja. Az Erő használata terén sem emelkedett ki. Tökéletes szövetségesnek
számított. Korsin megérezhette, hogy figyelik, mert elfordulva a houktól egyenesen a nőre nézett. Elmosolyodott,
mint aki egy újabb meghódítandó földterületet méreget. Seelah úgy sejtette, senki sem maradt, aki a férfi útjába
állhatna. Hűvösen viszonozta a nézést. Devore-ra és a kezében tartott csecsemőre gondolva gyorsan döntésre jutott.
Hagyta előtörni minden haragját és minden gyűlöletét, összeszedte minden akaraterejét és… Visszamosolygott.
Devore alábecsülte a bátyját, de Seelah úgy vélte, bármi történjen is, ő nem fog ebbe a hibába esni. Türelmesen
kivár. Volt rá ideje.

Égjárók
Első fejezet
5000 évvel a Yavlnl Csata előtt
– Eretnek!
– Anya! Én is örülök, hogy látlak! – válaszolta Adari. – A gyerekek rendesen viselkedtek?
Az ajtó még be sem csukódott mögötte, amikor Eulyn máris Adari kezébe nyomta a kisebbik gyermeket. Az
idősebbik berontott a helyiségbe, és átölelte anyja lábát. A négy lila kar támadásától Adari megtántorodott, azután az
egyensúlyát visszanyerve körülnézett, hol tehetné le élettelen rakományát. A vászonzsák puffanva landolt a
kőpadlón.
– Eretnek! A bácsikád szerint így neveznek – mondta Eulyn. – Itt járt. És Wertram szomszéd is, a szabó. És a
felesége is, aki sohasem jön ki a kunyhójukból. Csak ma nyolcan jöttek ide!
– Inkább ne is nézz ki! – jegyezte meg Adari. – Még többen követtek hazáig. – Térdével óvatosan eltolta magától
idősebbik gyermekét, azután megpróbálta kiszabadítani ezüstös haját a kisebbik szájából. A rövid haj egyébként sem
volt divatos a keshiri nők között, de Adari esetében önvédelemnek számított. Kisebbik gyermeke közelében
semmilyen frizura sem lehetett elég rövid. – Felraktad a ragut?
– A ragut? – kérdezte Eulyn meglepetten. Visszakapta kisebbik unokáját, és a lánya máris kisietett a konyhába. Az
idősebb nő bőre olyan mély lila lett a bosszúságtól, ami hasonlított Adari bőrének színárnyalatára. – Csak a vacsora
miatt aggódsz? Ugye, fogalmad sincs, mi folyik itt?
– Vacsoraszünet van. És dolgoztam.
– Nem dolgoztál te semmit! Tudom, hol jártál!
Adari belenézett a cserépedénybe, amelyben hús rotyogott zöldségdarabokkal. Felsóhajtott. Persze, hogy az anyja
tudta, merre járt. Mindenki tudta. Adari Vaal kövek és sziklák gyűjtője volt; vagy inkább a vitéz uvak-lovas özvegye,
kinek férjében oly sokan reménykedtek. Adari Vaal, a rend és az igazság ellensége, hanyag anya és mások
gyermekeinek félrevezetője. Aznap volt a neshtovarik előtti tanúságtételének harmadik napja, és minden ugyanúgy
zajlott, mint az előző két nap során.
– Mi ez a zaj?
– Kövekkel dobálják a házat – válaszolta Adari. Egy gőzölgő tálkával tért vissza, letette az asztalra. Az ajtóhoz
lépett, kinyitotta, és hátrébb állva figyelte, ahogy a közösség néhány ajándéka a küszöb körül koppan. Gyorsan
becsapta az ajtót. Megpillantott egy szemcsés kődarabot a már nem használt bölcső alatt, és egyik inas, heges
karjával lenyúlt, hogy felvegye és megnézze. – Egészen szép darab – jegyezte meg. Körbeforgatta a követ a kezében.
– Nem a környékről van. – Úgy tűnt, már messzebbről is idevonzotta a gyűlölködőket. Elhatározta, hogy később
körülnéz.
Minek indulnék felfedezőutakra, ha a dühös tömeg házhoz hozza a mintákat? Adari eltette a kődarabot az
erszényébe, a mindenféle színű és formájú többi kő tetejére. Odakint a kopogás egyre hevesebbé és hangosabbá vált.
A fiatalabbik gyermek felsírt. Eulyn nagy, sötét szeme elkerekedett a félelemtől.
– Adari! Hallgasd csak! – mondta ijedten. – Már a tetőt dobálják!
– Ez mennydörgés volt.
– Bizonyíték, az volt! Már az Égjárók is elfordulnak tőled!
– Nem, anya, ez annak bizonyítéka, hogy a védelmükbe vesznek – válaszolta Adari. Sietősen evett, le sem ült. – Ha
elered az eső, a csőcselék nem tudja felgyújtani a házunkat. – Egyébként sem volt valószínű, hogy idáig fajulnak a
dolgok. A neshtovarik özvegyei védetteknek számítottak. Adarinak attól kellett tartania a legkevésbé, hogy a
felbőszült tömeg öli meg. Viszont, ha idáig nem is mehettek el, az nem ütközött törvénybe, hogy megkeserítsék az
életét, főként mert a neshtovarik ellen követett el bűnt. Sőt az ilyen kis lázongások jót tettek a közrendnek segítettek
levezetni a gőzt. Adari kinézett a hátsó udvarra. Nem látott odadobált köveket, csak az uvak pihent ott. Tette, amit
egész évben: elfoglalta a rendelkezésére álló hely javát és szaglott. Smaragdszínű hüllőszeme elég hosszan nyílt ki
egy rosszalló pillantáshoz. Megmozdította bőrszárnyát, surrogó hangot keltve végighúzta a karám oldalán. A hűvös
eső nem zavarta az állatot, csak az utcáról beszűrődő lármától volt rossz kedve. Lovas nélkül minden uvak a lustaság
és a rossz modor iskolapéldája lehetett volna, de Nink még a lovasát sem kedvelte. Adari részéről kölcsönös volt ez
az érzés, de az állat a házhoz tartozott, sőt bizonyos értelemben a ház tartozott a gyíkszerű lényhez.
A régi időkben egy neshtovari, azaz egy uvak-lovas halálakor a közösség megölte a családját is. A szokást már nem
követték, de talán ez az egyetlen példa, amikor a gyakorlatiasság felülemelkedett a neshtovari hagyományokon. Az
uvakok értékes, de szeszélyes állatok voltak, amelyek kötődtek a lovasaikhoz, és beleőrülhettek a veszteségbe.
Kezelhetőség és tenyésztés szempontjából az bizonyult a leghatásosabbnak, ha a halott lovas családtagjai gondozták
tovább. Adari mindig szívesen hozzátette, hogy a hagyomány megtörése nagy szolgálatot tett a neshtovari
tenyészetnek is. Amíg a halál lehetősége is benne volt a pakliban, az uvak-lovasoknak nem jutott sok társaság, de a
gyilkos szokás feladása óta ők lettek a legkeresettebb férjek. Adari egyáltalán nem kereste Zhari Vaalt. Őt csak a
kövek érdekelték, és Zhari alig beszélt többet a gyűjteményénél. Kilenc év alatt született két féleszű gyermekük, bár
a nő inkább anyai könyörületességgel gondolt erre a jelzőre, mintsem megvetéssel. Szerette őket, de a gyerekek nem
mutatták jelét, hogy egy szikrával is kedvesebbek vagy okosabbak lennének néhai apjuknál. Az ostobaság öröklődött;
ő ostoba volt, hogy nem menekült el időben, míg a férje… nos, ő egyszerűen csak Zhari Vaal volt.
A „Vitéz, ifjú neshtovari, akiben oly sokan reménykedtek” – ezt írták a fejfára – kifejezetten rosszul bánt a
hátasával. Egy szép napon az állat kirepült Zharival az óceán fölé, és teketória nélkül ledobta. Adari hitte, hogy az
elégedettség csillanását látta a visszatérő bestia élénkzöld szemében. Személy szerint ő maga sohasem jött ki jól
Ninkkel, de megtanulta tisztelni. Zharival kapcsolatban a ló értelmesebben cselekedett, mint ő. Ugyanakkor, Adari
azzal is tisztában volt, hogy nem az ő hibájából alakult így az élete. Eulyn évekig kereste a megfelelő férjet, hogy
megszilárdítsa a család jövőbeni pozícióját. Csak a férfiak lehettek lovasok, de a tulajdonjog anyai ágon öröklődött.
Így Adari és az anyja már rendelkeztek az uvakkal és a zömök vosso-kéreg-házzal, míg a szomszédok még mindig
egymáshoz kötözött hejarbo-ágakból készült kunyhókban laktak. Eulyn szinte öröm mámorban úszott emiatt, és Adari
szívesen hagyta nála a gyerekeket is. Végeredményben teljesítette a kötelességét: a Vaal-vér tovább öröklődött általa.
A nő szívesebben foglalkozott a gyereknevelésnél fontosabb dolgokkal. Ha hagyták.
– Vissza kell mennem – szólt, miközben felemelte és arrébb tette a kisebbik fiát, hogy megmentse a vacsorára
megterített asztalt. A délutáni meghallgatás is hosszú volt, de példátlan módon még várt rá egy este is.
– Tudtam, hogy csinálni fogsz valami ilyesmit! – mondta Eulyn a lánya hátának. – Mindig is mondtam, hogy az a sok
turkálás a koszban nem vezet semmi jóra. És hát vitába keveredni a neshtovarikkal! Muszáj mindig erőltetni az
igazad?
– Nem tudom, anya, de úgy látszik ezzel együtt kell élnem – felelte Adari eltartva magától a ragutól csöpögő
totyogót. A felsőjén már így is maradt egy zsíros kézlenyomat, és nem volt ideje átöltözni. – Próbáld meg rávenni
Tonát és Finnt, hogy ma éjszaka aludjanak is valamennyit! Visszajövök. – Óvatosan kinyitotta az ajtót. Az eső
szétoszlatta a tömeget, a kényelem fontosabbnak bizonyult a hitnél. Csak a kövek maradtak ott, mint kis, ironikus
megjegyzések, szétszórva a bejárat körül. Ha még sokáig zajlanak a meghallgatások, akkor ebben az évszakban már
nem kell többet kimennie terepre a kutatásaihoz. A gyűlölködők házhoz vitték a mintákat. Lehet, hogy minden évben
meg kellene sértenem valamivel az Égjárókat?

– A lángkövekről beszéltünk – emlékeztette Adari a neshtovarik főnökét.

– Te beszéltél róluk – Válaszolta Izri Dazh. – Én nem ismerek el ilyen fogalmakat – Az idős lovas és főtanácsos
bicegve lépett közelebb az Örök Kör szélén. A középen álló, magas oszlop egyetlen roppant nagy napórává
változtatta az egész teret, Adari körülnézett. Újabb kellemes este készülődött egy olyan helyen, amely nem ismert
másfajtát. Minden nap egyforma volt: a pontosan érkező, rövid délutáni esőt hűs szellő követte, amely egész éjjel fújt.
Aznap is csak annyi változott, hogy a városka fele feladta szokásos szórakozását, mert meg akarta hallgatni, amint
egy vértelen, kopasz vénember zaklat egy fiatal nőt.
– Nem léteznek lángkövek! – mondta az öreg. Intett egy talapzat felé, amelyen két karmazsinvörös szikladarab
hevert. – Én csak egyszerű köveket látok, amilyet bármelyik hegyoldalon lehet találni. – Adari köhintett.
– Mondani akarsz valamit?
– Inkább nem – válaszolta a nő. Ültében végignézett az őt bámuló hallgatóságon, és azon tűnődött, hogy mi értelme
ennek az egésznek? Úgysem hallgatta meg senki. Csak rontott a helyzeten… Ismét Izrire nézett. Ez a halványlila
kísértet dicsőítette a férjét is. Mit tud bármiről is? Egyébként is, miért mondhatják meg a neshtovarik bárkinek is,
hogy mit gondoljon? Csak mert rá tudtak venni néhány lusta állatot, hogy vigyék őket a hátukon? Jól van hát –
gondolta Adari –, ez is kettővel kevesebb kő, amivel megdobhatnak. Felállt, és a talapzathoz lépve elvette az egyik
szikladarabot. – Rendelkezem… – kezdte, azután meggondolta magát, és máshogy folytatta: – Kesh tudósai gyűjtöttek
már köveket a kontinens minden részéről. Feljegyzéseket készítünk a leletekről. Összehasonlítjuk őket egymással.
Ezek a Sessal-orom lábánál voltak, a déli parton. – A tömeg mormolt. A civilizáció szélén morgolódó és füstölgő
Sessal-csúcsot mindenki ismerte. Őrültnek kellett lenni, hogy valaki odamenjen köveket gyűjteni. – Ezt a követ a
csúcs alkotta meg, a benne tartott lángokból – folytatta Adari, azután kézbe vette, felmutatta a másik követ is. – És
ezt itt találtam a város mellett, a folyómederben. – A két kő teljesen egyforma volt. – A fennsíkunk körüli hegyek nem
füstölögnek, nem tartjuk őket vulkánoknak. Legalábbis most nem, de az itt talált kő arra utal, hogy valaha azok
lehettek. Akár az egész kontinenst is létrehozhatták.
– Eretnek!
– Anyám is itt van? – kérdezte Adari a nyakát nyújtogatva. Valaki felkuncogott. Izri elvette tőle a köveket, és a
hallgatóság körének szélére ment.
– Azt állítod, hogy ezek a kövek… lentről jöttek – kezdte, de csak nehezen tudta kimondani a borzalmas szót. A
folytatás még nehezebben jött ajkára: – És hogy ezek alkották egész Kesht.
– És még mindig zajlik a folyamat. A füstölgők egyfolytában új földeket építenek.
– De hát te is tudod, hogy Kesht az Égjárók teremtették! – ellenkezett Izri a lány felé bökve a botjával. – Keshen
semmi sem születik újonnan! – Persze, hogy tudta. Minden gyerek tudta. Az Égjárók nagy hatalmú lények voltak
odafent, úgymond istenségek. Bár Keshnek voltak ennél közelebbi isteneik is: a neshtovarik, akik az Égjárók fiainak
kiáltották ki magukat, és amennyire a kontinensen tudták, akár ők lehettek volna maguk az Égjárók.
A keshiri hit függőleges volt: ami fent van, az hatalmas és tiszteletre méltó. A teremtés nagy csatájának
bölcsességét Izri uvak-lovasai hozták le a magas óceáni csúcsok közül, még nemzedékekkel ezelőtt. Az Égjárók
kolosszális kristály-uvakokon lovagolva harcoltak a Túloldal ellen a csillagok között. A küzdelem korszakokon át
tartott, és veresége előtt a Túloldalnak sikerült megsebeznie az Égjárókat. Az Égjárók vére a hömpölygő, fekete
tengerbe cseppent, és talajjá szilárdult, amelyen megszülettek a keshirik. Adari már korábban is elcsodálkozott rajta,
hogyan létezhet egy gigantikus, homokvérű faj, de a neshtovarik alá tudták támasztani a történetet. Keshtah, a nagy
kontinens térképe mindig is úgy nézett ki, mintha egy gyerek ráöntött volna valamit a lapra. A fennsíkok körül
hosszú hegygerincekkel díszített félszigetek nyúltak az óceánba minden irányban, gyakran járhatatlan
partvonalakkal és elegendő öböllel ahhoz, hogy a keshirik soha ne fogyjanak ki a tenger adományaiból. A fennsíkokat
felszabdaló folyók között gazdag talaj kínálkozott megművelésre, így a keshirik sokan voltak és nem szűkölködtek
élelemben.
Ami a Túloldalt illette, a neshtovarik végletes közönyt mutattak iránta. Ha nem vett fel halandó alakot a
mesemondó kénye-kedve szerint, akkor magába foglalta a halált, a betegséget, a tüzet, lázadást, tehát
megfogalmazott sorrend nélkül mindent, ami az Égjárók nagyszerűségének ellentéte lehetett. Mi több, a függőleges
hitből adódik, hogy a Túloldal odalent van, és ennyit elég is volt elmondani róla. Tekintve az öregek elkötelezettségét
az Égjárók felé, Adari meglepőnek tartotta, hogy nem támadták folyton, ami vagy aki a Túloldalhoz tartozott. Vagy ha
mégis, hát jól titkolták. Mindez nem akadályozta meg Izrit abban, hogy folyton felemlegesse ezt a rejtélyes
ellenséget:
– Adari Vaal! Szavaid a Túloldalt dicsőítik. Ezért vagy hát itt. Azért járultál elénk, hogy prédikálj…
– Tanítsak!
– Hazugságokat taníts az akolitusaidnak a Nagy Csatáról!
– Akolitusok? Egyszerű tanulók! – ellenkezett a nő. Ismerős arcokat keresett a tömegben. Amikor kezdtek
eldurvulni a dolgok, a tanítványai elhagyták a terepet, de a szüleik egy része még maradt. – Te ott! Ori Garran! Azért
küldted el a fiad a tudósokhoz, mert nem vetted hasznát a malomban. És te is, Wertram! Hozzánk küldted a lányodat.
És mindenki más Tahvban! Szerintetek a várost elnyeli valami lyuk, csak mert kövekről beszélek a gyermekeiteknek?
– Nagyon is lehetséges! – vágta rá Izri a botját rázva. – Ez a föld valaha az élő Égjárók része volt. Azt hiszed, talán
nem hallják, amit beszélsz? Amikor a föld megrázkódik, amikor a füstölgők fellángolnak, az mind-mind az Öntudatuk
megnyilvánulása, amely a kívánságaiknak megfelelő cselekvésre ösztönzi testük egykori részét. A kívánságuk pedig
az, hogy tiszteljük őket és gyűlöljük a Túloldalt!
– Tudom, hogy ezt gondolod – válaszolta Adari. Az Öreg már megint ugyanazzal jött, és ő csak annyit tehetett, hogy
nyugodt, egyenletes hangon beszélt. – Sohasem színleltem, hogy tudnám, miféle erők működtetik a világot…
– Ezt elismerem.
– … de ha a tiszteletlen szavak képesek lennének megrengetni a földet, akkor Kesh mindig táncra perdülne, amikor
férjek és feleségek pörölnek egymással – fejezte be a mondatot a nő. Mély levegőt vett. – Biztos vagyok benne, hogy
az Égjáróknak sokkal fontosabb dolguk is van, mint bíráskodni a mi kis nézeteltérésünk felett. Fogadni mernék rá.
Csend telepedett az egybegyűltekre. Adari körülnézett. Az imént még rászegeződő, sötét keshiri pillantások ezúttal
kerülték a tekintetét. Nyert magának néhány támogatót. Talán annyit nem, hogy megtartsa a munkáját, de a gyűjtést
még folytathatta… Hirtelen hatalmas dörej hallatszott. A lilás arcok egyként fordultak nyugat felé, a Cetajan-hegység
felé. A Lángok Tengerének nevezett vizekből kinyúló nyugati vonulat a legszebb naplementéket biztosította Thav
lakóinak, de ezúttal magából az egyik hegycsúcsból csaptak fel a lángok. Szikrákkal telt füstfelhő emelkedett a hegy
fölé. Az egész jelenségnek nem volt semmi értelme. Adari felsegítette az öreget, akit a rengés levert a lábáról.
– Az ott egy gránitcsúcs – mondta, amikor a dörgés visszhangja is elhalt. – Nem vulkanikus.
– Most már az!

Második fejezet
Egy kődarab egyszerű dolognak számított, de ahogyan a nagyapja mondta, a világot egyszerű dolgokon keresztül
ismerhetjük meg. Adari sohasem bánta meg, hogy annyi órát töltött a patakok medreiben kutatva, vagy hogy
érdekesebbnek talált egy sziklaszilánkot a gyermekei első szavainál. Ő tanította meg nekik az első szavakat, neki
pedig a sziklák tanítottak. Egyetlen egy kőnek köszönhetően többet látott a világból, mint előtte bármikor; magasan
odafentről Nink széles hátába kapaszkodva. Egyiküknek sem tetszett a dolog, de a nő felkészülésre szánta az előző
éjszaka és a nappal java részét. Mégiscsak az első uvak-lovaglása volt, és nem a saját szabad akaratából indult el. A
robbanást követő órák nem mentek olyan rosszul, mint amire számított. A közönség hazamenekült a meghallgatásról,
és Adari ugyanígy tett, miután Dazh és társai holmi jelekről és ómenekről hadoválva távoztak.
Másnap reggelre megváltozott a kisváros hangulata. A távoli Cetajan-csúcs még mindig füstölgött, de látszott, hogy
nem jelent veszélyt Tatha vagy a többi helyiségre. Biztonságosan ki lehetett lépni a kunyhókból, ki lehetett menni
Adariék háza elé, hogy kifejezzék az érzelmeiket a nő szavaival és a láthatáron felszálló füsttel kapcsolatban. Az
Égjárók biztosan hallották őket. Miféle bizonyítékra lett volna még szükségük? Ha a keshirik nem is tudták
elhallgattatni Adari Vaalt, legalább túllármázták. Jól csinálták. Adari elküldte anyját és gyermekeit a nagybátyjához,
hogy ott húzzák meg magukat, amíg elül a vihar, és a házat kövekkel dobáló tömeg kettévált előttük, utat adott az
ártatlanoknak.
Ám ezúttal még a délutáni eső sem tudta eloszlatni a csőcseléket. Mi több, napnyugtára már a neshtovarik is
odagyűltek, uvakjaikat biztonságos távolságban hagyták. Mire Izri Dazh odabicegett az ajtóhoz, és bedörömbölt, az
első fáklyák is felbukkantak. Adari ekkor elégelte meg az egészet. A fáklyákkal világítani lehetett, és sokkal rosszabb
dolgot is lehetett tenni velük. Úgy tűnt, már nem számíthat az uvak-lovasok feleségének járó védelemre. A keshirik
nem voltak erőszakos népek, de nem is rendelkeztek árnyalt társadalmi büntetőrendszerrel. Az özvegy úgy látta,
hogy a tömeg nem száműzni készül őt, ezért egy kétségbeesett ötlettől vezérelve kisietett a hátsó udvarra, öröksége
legkevésbé kedvelt részéhez, Ninkhez. Felbukkanása a tetők felett és távozása ugyanúgy meglepte a tömeget, mint a
manőver sikere őt magát. Talán az uvak lepődött meg a legjobban. A gazdája meghalt, így joggal gondolhatta, hogy
többé nem ül rá senki. Az uvakok olyan ritkán fogadtak el új lovast, hogy a keshirik inkább kivonják őket a
forgalomból, mintsem időt és energiát szánjanak a felesleges próbálkozásokra. Nink arra ébredt, hogy Adari
megpróbált felmászni a hátára, és valójában nem kellett volna tennie semmit. Meg sem kellett volna mozdulnia.
Felszállt.
Az éjszaka hátralévő részében Adari hol sikoltozva kapaszkodott, hol összeszedte magát és megpróbálta elkerülni
az üldözésére indult neshtovarikat. Ez utóbbit megkönnyítette, hogy Nink messzire kirepült az óceán fölé, de a
hátasállat múltját ismerve ezek voltak a legrémisztőbb részei az utazásnak. Végül talán a kíváncsiság vagy valami
más visszatartotta a szárnyas gyíklényt attól, hogy Zhari sírjába küldje új lovasát, és amikor hajnal előtt talált egy
pihenőhelyet a tengerparti hegyek között, Adari kimerülten rogyott össze mellette. Amikor felébredt, elcsodálkozott
rajta, hogy az uvak még nem hagyta magára, sőt békésen legelgette azt a kevéske lombot, amit a kis fennsíkon talált.
Valamiért már ő sem találta vonzónak az otthonukat.
Ekkor, a robbanást követő második reggelen Adari felfedezte, hogy céltalan éjszakai menekülése közelebb vitte a
nyugtalanság forrásához. A Cetajan-hegyvonulat óriási szirtek láncolatát alkotta, amely levált a kontinensről. A
falvakból nézve jellegzetes csúcsok tették egyedivé a láthatárt, de ugyanolyan elérhetetlen volt, mint szinte minden
hegylánc a nyugati partvonalon. Amennyit a nő erről a helyről tudott, azt egy másik kővadász gyűjtéséből ismerte
meg, akinek találnia kellett egy rokonszenves neshtovarit, hogy köveket hozasson vele. Ilyen közel kerülve a
kérdéses csúcshoz, Adari leküzdhetetlen kényszert érzett, hogy kiderítse, mi történt. Ha a robbanás nem vulkanikus
eredetű volt, akkor még beforraszthatta a közte és a közösség között kialakult szakadékot. És ha a hegy hirtelen
vulkanikussá vált, annak oka nagyon kíváncsivá tette a köveket jól ismerő nőt. Meg akarta érteni, hogyan lehetséges
ez.
Talán a tudósok tévedtek a hegylánc összetételét illetően. Vagy az uvak-lovas keverte össze a mintákat?
Valószínűleg így történt, gondolta Adari. Fel is bosszantotta magát, és minél magasabbra szálltak fel, annál jobban
feldühödött. Miközben Nink egy széles ívvel felkészült, hogy az óceán felől közelítse meg a hegyláncot, lovasa arra
gondolt, hogy a tudósok egyetlenegyszer bíztak meg a neshtovarikban, és akkor is hibás információkat kaptak. Az az
idióta valószínűleg csak felkapott néhány követ az ösvényről! A nő megborzongott, de nem csak a hűvös levegőtől.
Tovább bosszankodott azon, hogy neki kellett szenvednie egy kolosszális ostobaság…
Amint a robbanás helyszíne elébe tárult, azonnal elfelejtette dühét, és majdnem leesett az uvak hátáról. Félig-
meddig arra számított, hogy kaldera-medencét talál, amelynek gőzét messziről vulkáni füstnek vélték. Délen már
látott ilyesmit. Csakhogy a hegy tengerparti oldalán hatalmas, csillámló kagyló hevert egy mélyedésben. Kagyló. Ez a
szó ötlött fel Adariban a dolog láttán, holott a méretek teljesen mást sugalltak. A recézett gerincek a tengeri
leletekre emlékeztették, csakhogy ez a kagyló nagyobb volt, mint az Örök Kör! Ráadásul nem gőzölgött, hanem
számos hasadékon keresztül öklendezte ki a csípős füstöt. A mögötte húzódó vájat arra utalt, hogy ferdén érkezett a
hegyoldalra, és csúszott rajta valamennyit. A robbanást a becsapódása okozhatta, és a füst azért ritkult, mert a
benne égő tüzek már majdnem teljesen kihunytak. Becsapódás? Adari ezen a szón kezdett tűnődni, amikor mozgás
vonta magára a figyelmét. A kagylóhéj egyik nyílásából kiesett valami, ami azonnal el is tűnt egy porfelhőben. A nő
közelebb repült az uvakkal; a kis porfelhőt vörös fény világította meg, amelyet valami mozgatott… Egy férfi!
Az idegen felnézett a lovasra, bőre sápadtabb volt a legbetegebb keshiri arcszínénél. Bal kezétől vörös fénysugár
indult ki, nagyjából olyan hosszú, mint Izri botja. A kezében tartja… vagy a keze része? Adari megrémült, menekülni
akart, és Nink határozottan egyetértett a szándékkal. Elkanyarodott, azután egy erőteljes légáramlattal úszva, ismét
kirepültek az óceán fölé. A nő a fejét rázta és csukott szemmel kapaszkodott. Nem volt biztos benne, hogy mit látott.
Egy férfit, de a haja sötétebb és a bőre világosabb volt bármelyik keshiri hajánál és bőrénél. És mi volt az a fény?
Még valami mozgott a hegyoldalon, de ezt Adari csak a szeme sarkából látta, nem volt ereje ahhoz, hogy levegye a
tekintetét a férfiról, és odapillantson. Lehet, hogy a kagyló valamiféle fészek? Nagyot nyelt, torka kiszáradt a széltől
és az izgatottságtól. Az élete hátborzongató fordulatot vett. Előbb a nagy felfedezése, azután a neshtovarik
kérdezősködése, végül a kagyló. Nem rendelkezett olyan tapasztalattal vagy ismerettel, amelynek a segítségével
magyarázatot találhatott volna a látottakra. Kinyitotta a szemét és megfordította az uvakot, hogy a fogazatként
felmeredő hegyekkel párhuzamosan repüljenek. A kagyló egy hatalmas meredély legszélén hevert. Adari és Nink
ezúttal lentről közelített, és óvatosan emelkedtek, amíg nem láttak rá jobban arra az ismeretlen dologra. Adari hamar
rájött, hogy bár a terve ésszerű, egyáltalán nem egy kezdő uvak-lovasnak való. Nink ellenállt, spirálisan indult el a
csúcs felé, és ez felkavarta a nő gyomrát. Szédülve, küszködve próbálta a hegyormon tartani a tekintetét. Az alak
még mindig ott volt, de a vörös fénysugár eltűnt. Valami mást tartott a kezében… Valami elsurrogott mellettük, de
olyan gyorsan, hogy ijedtében Nink behúzta a szárnyát. Adari elveszítette a fogást, hátrabucskázott és kapálózva
zuhanni kezdett. Egyik kezével sikerült belekapaszkodnia az állat karmos lábába, és a másik karjával is gyorsan
átölelte.
– Nink! – Fel akart nézni, de az uvak gyorsan elvitorlázott a szikláktól, hogy olyan sebesen távolodjon a különös
események helyszínétől, ahogy csak a hüllőszárnya bírta. Az állat lábán himbálózó nő látta, hogy a korábbi
pihenőhelyük felé tartanak, amely feljebb helyezkedett el a hegyvonulaton. Ninknek elegendő volt ennyi meglepetés
egy napra. Adarinak is, de ő már kezdett hozzászokni a meglepetésekhez. Vagy legalábbis ezt hitte magáról.

Nem sokkal azelőtt, hogy a nap elsüllyedt a nyugati óceánban, Adari a hegycsúcsról felszálló utolsó
füstfoszlányokat figyelte. Úgy vélte, Nink nem fog még egyszer odarepülni vele, és a vizes-tömlője is egyre csak
ürült. Az otthon gyorsan bedobált szárított brekka-répa már elfogyott; olyan gyorsan kellett távoznia, hogy nem volt
ideje ellátmányt csomagolni. Adari egy párkányon ülve nézte a naplementét. A kontinens térképét a térdére
rajzolgatva azon tűnődött, milyen messzire kellene repülnie, hogy olyan települést találjon, ahol még nem hallottak
róla. Valószínűleg nem volt ilyen hely. A neshtovarik nemcsak békefenntartóként és törvényhozóként tevékenykedtek,
de a híreket is ők hozták-vitték Kestah egyetlen kontinensnyi világán. A Körök lovasai már elvihették a híreket
Tahvból minden más település időseinek. Elszökhetett, de a szabadság nem hozott számára megszabadulást.
Megszabadulás.
A szó a széllel érkezett. Valójában nem is szó volt, legalábbis nem olyan szó, amelyet korábban hallott volna.
Hangok különös, dallamos összességeként jelent meg a gondolatai között, és a fülének nem is jelentett volna semmit,
de elméje felismerte a tartalmát: megszabadulás. Ösztönösen a rejtélyes csúcs felé pillantott. A hegy széles tövének
közelében fények pislákoltak az egyre sűrűbb sötétségben, de nem olyan uralhatatlan és véletlenszerű tüzek, mint
amilyenek a csúcson lobbantak fel, két nappal korábban. Ezeket a tüzeket szándékosan gyújtották.
Adari olyan hirtelen ugrott talpra, hogy beleejtette a vizes-tömlőjét az előtte tátongó szakadékba. Rögtön a
neshtovarikra gondolt, akik feltehetőleg vadásztak rá, és a hegyoldalon táboroztak le éjjelre. Reggel hamar
megtalálhatják, és akkor nem fogják megvárni, amíg beszél nekik a csúcson látottakról. Hiszen a bűneihez már Nink
meglovaglása is hozzátartozott. A hegy felől szellő fújdogált. Hűs, megnyugtató légáramlat. Megszabadulás. Megint
ez a szó bukkant fel Adari gondolatai között. Ezúttal egy újabb, Összetettebb érzés követte, amely megnyugtató
szavakká formálódott az elméjében: A tiéd vagyunk és a miénk vagy. Kipislogta a szeme sarkába gyűlt, kétségbeesett
könnyeket, és elindult az alvó uvak felé. Ismét megérezte a hűvös szellőt. Jöjj el hozzánk!

Tévedés volt odamennie. Az ég sugalmazta, hogy menjen el szavak forrásához, de közelről már nem érezte olyan
jónak az ötetet. Elfintorodott a szagtól. A vízmosásban vaksötét volt, de egyértelműen valami borzalmas égett benne
korábban. Még a kénes vermek sem voltak ilyen büdösek a déli vidékeken. Adari hátrapillantott: Nink ásítozva
lecövekelt, és nem volt hajlandó követni őt. Bölcs állat. Látta a tüzeket maga előtt, a fák mögött és a dombon túl.
Amikor felóvakodott a dombtetőre, a lentről felszálló szagok egyértelműen arra utaltak, hogy a tisztáson nem azt
égették, amit a vízmosásban. Már látta is őket. Tábortüzek köré gyűltek, és annyian lehettek, amennyien az utolsó
meghallgatására eljöttek. Adari ismét arra gondolt, hogy a neshtovarik várják ott, és akkor jól tette, hogy gyalogosan
közelítette meg a tábort. Feszülten hallgatózott, de hiába ismerte fel a beszédhangokat, nem értette a szavakat.
Közelebb lopakodott… Mindkét lába megcsúszott, kapálózva esett neki egy kemény fatörzsnek. Az ütődéstől benne
szakadt a levegő, és összerogyott a fa tövében. Az árnyékok közül alakok váltak ki, feléje rohantak, a kezükben vörös
fénysugarak jelentek meg, amelyek megvilágították a testüket. A nő talpra szökkent és menekülni akart, de már az
első lépésnél megbotlott egy kiálló gyökérben.
– Ne! – kiáltott fel. Ennyire futotta, mielőtt elakadt a hangja a meglepetéstől. Nem ért földet; láthatatlan erő
rántotta magával, elhúzta az izzó fénysugarakat tartó alakok között, odarántotta a központi, nagy máglyához. Adari a
lángoknak háttal tápászkodott fel, és rémülten bámulta a feléje siető alakokat. Nem az ő népéhez tartoztak.
Egyiküknek sem volt lila a bőre, inkább halványsárga, vörös, barna és más színekben pompáztak. Néhányuk még
csak nem is hasonlított a keshirikre. Az egyikük vörös állából apró csápok nőttek ki, egy másik kövérnek tűnt, kétszer
nagyobb volt a többieknél, ráadásul foltos bőre hasonlított Nink pikkelyeihez. Ő nem közelítette meg Adarit, csak
megállt a többiek mögött, és torokhangon morgott valamit. Adari felsikoltott. Figyeltek rá. Körbeállták a férfiak, a
nők és szörnyetegek, és érthetetlen nyelven kiáltoztak. Adari a fülére szorította kezét, de semmit sem ért el vele. Az
idegenek szavai áthatoltak a kezén, át a fülén, és belefúródtak az elméjébe. A gondolatai közé fúródó idegen
szögekből késpengék lettek, Adari összerándult. Az idegenek nem csak testi valójukban közelítették meg, de
befurakodtak a tudatába, összenyomták a lelkét, kifürkészték. Képek villantak fel Adari elméjében a gyermekeiről, a
házáról, a népéről és minden másról, ami az élete részét képezte vagy Keshhez tartozott. Még mindig látta a mozgó
szájakat, de a lárma már a fejében szólt. A szavaknak nem volt jelentésük számára… – …de lassan összekapcsolódtak
az ismerős benyomásokkal. Akárcsak korábban a szellőben, a hangok idegenek maradtak, de az érzetek lassan
értelmes gondolatokká kristályosodtak.
– Itt vagy.
– Mások is vannak. Mások.
– Hozd ide őket!
– Vigyél oda minket!
– Hozd ide őket! – Adari körbefordult, vagy lehet, hogy az egész Kesh fordult egyet körülötte. Az idegenek két
oldalra húzódtak előtte, utat nyitottak egy sötétebb bőrű nőnek, aki egy vörös szövetbe csomagolt kisbabát hozott a
karján. Anya, gondolta Adari, miközben kavarogtak a gondolatai. A remény jele, és a kegyelemé.
HOZD IDE ŐKET HOZD IDE ŐKET HOZD IDE ŐKET! Adari ismét felsikoltott, összeesett, és a földön vonaglott,
teste ösztönösen próbálta elkerülni a feléje nyúló, láthatatlan karmokat. A többiek visszahúzódtak, csak a nő maradt
ott előtte a gyerekkel. Egy pillanatra Adari úgy hitte, Nink alakját látta odafent, amint elszárnyal az égen. Az anya
vállát egy kéz fogta meg hátulról. A lárma elcsitult Adari elméjében, és felnézve a nő… Zhari Vaal? Amikor sikerült
fókuszálnia a könnyein keresztül, rájött, hogy tévedett. A különös öltözékű idegenek egyike állt felette, de alacsony
volt és zömök, mint a néhai férje. Egyszer elképzelte Zharit az óceán fenekén, bőrének élénk mályvaszínét kiszívta a
víz. Ez a férfi annál is sápadtabbnak tűnt a tűz fényében, de sötét haja és vörösesbarna szeme magabiztos, meggyőző
külsőt kölcsönzött neki. Adari őt látta korábban a hegyoldalon, a kagyló mellett. Őt hallotta a szélben suttogni.
– Korsin – szólalt meg a férfi egyszerre Adari elméjében a nagyapjáéhoz hasonló, megnyugtató hangon. Saját
magára mutatott. – Korsinnak hívnak.
Adarit magához ölelte a sötétség.

Harmadik fejezet
Az újonnan érkezettek között töltött harmadik napon Adari megtanult beszélni. A rémisztő találkozást követő első
napot átaludta, ha ez a megfelelő szó, bár talán pontosabb kifejezés, hogy lázálmok között vergődött, és időnként
nyugalmat talált a rövid ideig tartó delíriumban. Többször is kinyitotta a szemét, hogy gyorsan be is csukja, mert
csak idegeneket látott maga körül. Csakhogy nem bántották, hanem gondoskodtak róla. Adari a második napon jutott
erre a következtetésre, amikor felriadt egy a elképzelhetetlenül puha takaró és a kemény föld között. Az idegenek
találtak neki egy száraz helyet némileg távolabb a saját fekhelyeiktől, és többen is őrködtek felette. Megitta a
felajánlott vizet, de a hangja nem tért vissza tőle. A füle még mindig csengett, tudata nem épült fel a korábbi
támadás okozta sérülésekből. Egyetlen szó sem jutott eszébe. Elfelejtett beszélni. Amikor végül sikerült
visszaemlékeznie, Korsin mellette ült. Odahívta Hestust, egy rozsdavörös bőrű alakot, akinek tükröző álarc takarta
savmarástól sebhelyes arcának egy részét. Majdnem úgy nézett ki, mintha az álarc arca része lenne: egyes részei
befúródtak a bőre alá.
Adari összerezzent ijedtében, de Hestus csak nyugodtan leült, és csendben figyelt, miközben Korsin beszélgetni
próbált vele. És akkor elkezdtek beszélgetni. Eleinte még esetlenül, Hestus újra meg újra közbevágott és
megismételt egy-egy új keshiri szót, azután hozzátette a jelentését a saját nyelvén. Adari elcsodálkozott a férfi
képességein; a keshirí szavak pontosan ugyanúgy hangzottak az idegen szájából, ahogyan ő maga mondta ki őket.
Ráadásul az ő hangján beszélt. Korsin elmagyarázta, hogy Hestus füle különleges, így képes felgyorsítani az
információcserét. Adari szívesen résztvett volna ebben, de az információk többsége tőle származott. Ő csak annyit
tudott meg, hogy a Korsin által vezetett nép valóban az ezüstös színű kagylóból jött, amely valahogyan lezuhant az
égből. Az is egyértelműnek tűnt, hogy lehetett az idegeneknek bármilyen nagy hatalmuk, egyelőre nem találtak
módot a hegyoldal elhagyására, a víz és a megmászhatatlan terep elszigetelte őket a kontinenstől. Korsin
érdeklődéssel hallgatta, amikor Adari a Keshről és a keshirikről, az uvakokról és a falvakról beszélt. Csak egyszer
említette meg az Égjárókat, és rögtön utána el is hallgatott zavarában. Fogalma sem volt, kik lehetnek az újonnan
érkezettek, és valamiért zavarta, hogy felhozta ezt. A megérkezése utáni harmadik délutánon Adari elbeszélgetett az
idegenekkel, sőt még a nyelvükből is megtanult néhány szót. Valamiféle „Sith”-nek nevezték magukat, és Korsin
„ember” volt. A nő elismételte a szavakat.
– Figyelmes vagy – dicsérte meg Korsin. Ezután elmondta, hogy amíg ő aludt, a többiek közül néhányan dolgoztak
vele, hogy javítsák a kommunikációs képességeit. A Sith azt nem említette, hogy ez mit jelenthet, mindenesetre
gyorsan haladtak, és ebben Adarinak is része volt. Elméje még a sokk ellenére is éles maradt.
– Adari Vaal! – szólította meg Korsin. – Amit a leginkább szeretnénk – mondta, miközben egy csillámló erszényből
valamiféle port öntött neki egy pohárba –, az a szárazföld, amelyet most nem érünk el. – Már korábban elmondta,
hogy a hegyi tisztáson nem találnak elegendő élelmet vagy megfelelő menedéket, és alattuk csak járhatatlan
meredélyek húzódnak. Az uvak kiutat jelenthetett volna egyvalakinek, de Nink ugyanúgy félt az idegenektől, mint a
hegyvidék őshonos vadjaitól, és az utóbbi néhány napot távolabb töltötte. A nő megitta a porból készült levest, és
arra gondolt, hogy sokkal inkább jóllakott tőle, mint az anyja ragujától. Eltűnődött a problémán. Nink talán közelebb
jönne, ha ő hívná, de csak ha nyílt téren állna és láthatóan egyedül lenne. Visszarepülhetne a kontinensre, és
hozhatna segítséget.
– Senkit sem tudok magammal vinni – mondta. Tudta, hogy Nink nem jön közelebb, ha idegent lát mellette,
ráadásul egy kezdő lovasnak egyébként sem szabad utast vinnie magával. – Egyedül kell mennem, de amint tudok,
visszajövök.
– Nem jön vissza. – Adarinak fel sem kellett néznie, felismerte a hangot. A kisgyermek anyja lépett oda a parázsló
tábortűzhöz, és hozzátette: – Magunkra hagy minket. – Korsin felállt, félrehúzta az anyát, és hevesen vitatkoztak,
ismeretlen szavakat használtak. Adari csak akkor értette, mit mondott a férfi, amikor elküldte a nőt:
– Mi vagyunk az ő megszabadítói, és ő a miénk. – Adari az anyát nézte, aki továbbra is őt figyelte a távolból.
– Nem kedvel – mondta.
– Seelah? – kérdezte Korsin, és vállat vont. – Aggódik a párja miatt, aki odafent tűnt el, a becsapódás helyszínén. És
a gyermek miatt nyugtalanítja, hogy mi várhat még ránk a hegyen túl. – Mosolyogva a kezét nyújtotta, hogy segítsen
a keshirinek felállni. – Magad is anya vagy, biztosan megérted.
Adari nagyot nyelt. Nem mondta, hogy vannak gyermekei. Sőt rádöbbent, hogy alig gondolt rájuk, mióta a
jövevények közé került. Bűntudatosan megrázta a fejét és motyogott valamit: a keshirik meg sem hallgatnák. Korsin
nem tűnt meglepettnek, de még izgatottnak sem a hír hallatán.
– Okos vagy, Adari – válaszolta. – Rá tudod venni őket, hogy meghallgassanak. – Óvatosan a nő vállára terítette a
kék takarót. – Tartsd magadon! A nap hamarosan lenyugszik, és hideg lesz.
Adari körülnézett. Seelah dühös tekintettel meredt rá, tapodtat sem mozdult arrébb korábbi helyéről. A többiek,
akiket Korsin eddig bemutatott a keshiri nőnek, nyugtalanul figyelték a vezetőjüket. A vörös bőrű, áll-csápos Ravilan
aggódva nézett össze Hestusszal. Még a hatalmas termetű Gloyd is nyugtalanul toporgott, pedig állatias külseje
ellenére egyértelműen ő volt a parancsnok legfőbb szövetségese és támogatója. Senki sem akadályozta meg Adarit
abban, hogy elhagyja a táborhelyet. Amikor a tisztás szélén mégis megállította egy erős kéz, meglepetten látta, hogy
Korsin jött utána.
– A keshirikről szeretnék kérdezni – kezdte. – Beszéltél nekünk Tahvról, és egészen nagy városkának tűnik, de
mennyien vannak a keshirik? Úgy értem, az összes keshiri? Mennyien vannak?
– Számtalan van belőlünk – válaszolta Adari azonnal.
– Ó! – mondta Korsin, és levette kezét a nő válláról. – Úgy értve, hogy még sohasem számoltátok meg?
– Nem – felelte Adari. – Úgy értve, hogy nem ismerünk olyan nagy számot. – Korsin ledermedt, az izmai láthatóan
megfeszültek. Sötét tekintettel nézte az erdőt. A keshiri nő még nem látta a parancsnokot ilyen nyugtalannak. Ha
nyugtalanság volt egyáltalán. Mindenesetre, alig egy másodpercig tartott, azután a férfi hátrébb lépett.
– Mielőtt elindulsz – szólt még Adari után egy fának dőlve –, mondd el, amit az Égjárókról tudsz!

Korsin Omen-nek nevezte a járművet, amelyen népével a kontinensre érkezett. Ez a szó nemcsak hogy létezett
keshiri nyelven is, de a neshtovarik előszeretettel használták. Az Orök Körnek nevezett téren történteket látva Adari
úgy sejtette, hogy még az uvak-lovas főnökök is felismerték a szóban rejlő iróniát. Egyetlen nap elteltével visszatért
Korsinhoz, egy héttel azután, hogy az Omen becsapódott egy hegybe és az életébe. Könnyen odavonzotta az uvak-
lovasokat: miután egy járőr meglátta Nink hátán, egészen a Cetajan-vonulatig üldözték. A hegyoldal számos
meglepetés helyszíne volt az utóbbi időben, de egyik sem múlhatta felül azt a pillanatot, amikor a neshtovarik
kétszáznegyven idegen között találtak rá az eretneknek tartott nőre. A látogatók majdnem mindegyike izzó, vörös
fénysugarat tartott a kezében, és Adari úgy érezte, az eszközök ragyogása benne tükröződik. Adari Vaal, kőgyűjtő és
a rend ellensége felfedezővé és megmentővé vált. Adari Vaal válaszolt a hegy hívására. Miközben az Örök Körbe lépő,
többtucatnyi látogatót nézte, akiknek egy részét már kezdték megtörni a megpróbáltatások, Adari azon
gondolkodott, hogy mindehhez hozzá lehetne tenni a „próféta” szót is. Áthaladtak a száját tátó, csendes keshiri
tömegen, amelynek egy része egy hete még a házánál üvöltözött. A Körben a vidék összes uvak-lovasa egybegyűlt,
hogy találkozzon az idegenekkel.
Többen voltak, mint amennyit a nő valaha is együtt látott. Három napig tartott, mire minden látogatót lehoztak a
hegyoldalról, és ez alatt a három nap alatt hírük ment Kesh-szerte. Az Égjárók leszálltak a kontinensre. Ennél kisebb
ok nem lett volna elegendő, hogy a neshtovarik szolgálatkészen kihúzódjanak az Örök Kör szélére. Korábban, Adari
meghallgatásai során a helyiek álltak ott, most az uvak-lovasok figyelték, ahogy a keshiri nő bemasírozik a Körbe,
Korsin mögött. Mögötte berajzottak az újonnan érkezettek, felállították a saját belső körüket, amelyen a neshtovarik
a nyakukat nyújtogatva próbáltak átlátni. A nála háromszor magasabb oszlop a napóraként is szolgáló Kör
mutatójaként meredt a magasba, mellette állva Izri Dazh egészen kicsinek tűnt. Máskor általában nagyobbnak
látszott az oszlop mellett, de ezen a napon a méretkülönbség bicegő törpévé változtatta. A lovasok főnöke émelyítő
megalázkodással üdvözölte a parancsnokot és társait, azután a közönséghez fordult. Ő sem látott át a látogatók
körén, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hivatalossá tegye a híreket. Égjáróknak nevezte az idegeneket, akik
ugyanarról a hegyről jöttek, amelyről szolgái lehozták a törvényt évszázadokkal ezelőtt. Adari tudta, hogy ez nem
igaz, talán később majd a szövegeket is meg fogják változtatni, egyelőre azonban Izri figyelmen kívül hagyta ezt az
apró részletet. Kijelentette, hogy a látogatók érkezése a neshtovarik nagy megelégedésére szolgál.
 – Amikor a botodat lebegtették, még nem hittél bennük – suttogta Adari. Képtelen volt ellenállni a kényszernek,
hogy közbeszóljon.
– Azóta hiszek bennük, amióta engem is lebegtettek! – csattant fel Izri fojtott hangon. Hátat fordított a nőnek, hogy
fogadja a keshirik éljenzését, amely valójában nem neki szólt, hanem Yaru Korsinnak, az Égjárók Nagyurának, aki
ekkor szó szerint felugrott a Kör közepén álló oszlop tetejére. Amikor az éljenzés alábbhagyott, Korsin elismételte a
keshiri szavakat, amelyeket közvetítője, a tiszteletre méltó Adari Vaal, az Égjárók Leánya tanított neki aznap reggel:
– Fentről jöttünk, ahogyan szóltál! – mondta, mély hangja bezengte a teret. – Azért jöttünk, hogy meglátogassuk a
földet, amely tőlünk lett, és az e földet lakó népet. És a Kesh szívesen fogadott minket.
Újabb éljenzést követően így folytatta:
– Alapítunk egy… templomot a találkozás hegyén. Sok hónapnyi munkát kell ott elvégeznünk, hogy gondozzuk a
járművet, amellyel érkeztünk, és beszéljünk az éggel. Ez idő alatt itt, Tahv-ban találunk új otthonra, a gyermekeink
között. A neshtovarik lesznek segítségünkre, akik kiváló gondnokokként vigyáztak rátok a távollétünkben. Ma
elrepülnek, elviszik az érkezésünk hírét a Kesh minden szegletébe, és ide hívják azokat a mestereket, akikre
szükségünk lesz. – Hatalmas tapsvihar kelt, de Korsin hangja túlzengte: – Mi vagyunk az Égjárók! Idővel vissza kell
térnünk a csillagok közé! – Boldog hisztéria tört ki. Adari fiatalabbik gyermeke, Tona odanyomakodott az
édesanyjához. Finnel együtt megtisztelő helyről, közvetlenül a Kör széléről figyelhették az eseményeket. Mindketten
vidáman vigyorogtak. Adari felpillantott a parancsnokra, is nagyot nyelt. Minden tökéletesnek tűnt. Túl tökéletesnek.

Negyedik fejezet
A keshirik lelkesedése a költözködés napjáig tartott. Az Égjárókat elszállásolták a neshtovarik kényelmes házaiban,
maguk a lovasok pedig útra keltek, hogy hírét vigyék a látogatóknak. Amikor egyenként visszatértek, vendégeik
egységesen bejelentették, hogy a viszonylag fényűző szállásokon kívánnak maradni. Amikor már a hatodik lovas
esdekelt Izrinek emiatt, a főnök közölte, hogy minden lovasnak szerényebb házakba kell költöztetnie a családját,
ezzel is kifejezendő elkötelezettségüket az Égjárók felé. Korsin és Seelah az első naptól kezdve Izri házában lakott.
Adari kivételével mindenkinek költöznie kellett. Az Égjáróknak tett szolgálatáért megengedték, hogy Zhari házában
maradjon. Így ráadásul Korsin közelében lehetett, akit követként és segédként szolgált nap mint nap. Gyakran
találkozott a jelentősebb Égjárókkal. A zsémbesen barátságos Gloyddal, akit valami houknak neveztek; a keshiri
szókincset folyamatosan feltérképező Hestusszal és a rozsdavörös bőrű Ravilannal, aki gyakran tűnt némileg
elveszettnek, afféle kisebbségnek a kisebbségen belül. Seelah-t is sokszor látta Korsin szállásán, és megtudta, hogy a
gyermek a parancsnok unokaöccse. Korsin közelében Seelah mindig mogorván nézett Adarira. Aznap is, amikor
Adari a parancsnok mellett állt egy építkezésen a Cetajan-hegység szélén, kilátással az óceánnak arra a részére,
amerre az uvak-lovasok elől menekült egy hónappal korábban. Az Égjáróknak különféle építményekre volt szükségük,
hogy stabilizálják az Oment és megvédjék a további sérülésektől, de mindenekelőtt szárazföldi átjárót hoztak létre a
félszigetre.
Mint kiderült, az Égjárók között bányászok is voltak, akik részt vettek az út kialakításában. Fénykardjaikkal nagy
darabokat vájtak ki a kemény sziklákból.
– A kardok is hasznosabbak lesznek, ha összeszedünk hozzájuk néhány lignan-kristályt – jegyezte meg Gloyd.
Korsin mutatott Adarinak egy szikladarabot. Gránit. Nem miatta vájták ki a köveket, de az asszony mindig is tudni
szerette volna, hogy miből vannak ezek a hegyek. Megtudta.
– Igazad volt – mondta a parancsnok, miközben a nő a követ vizsgálgatta. Adari nem beszélt a látogatóknak a
vitájáról a neshtovarikkal, de szívesen megosztotta az elméletét valakivel, aki tudta is ezeket a dolgokat. A vulkánok
valóban új földeket hoztak létre, és a Cetajan-vonulat hegyei nem voltak vulkanikusak. Elmondták neki, hogy a gránit
is a magmából származik, de hosszú korszakok alatt alakul ki, mélyen a föld alatt. Ezért különbözött a láng-kőtől.
Korsin így folytatta: – A felét sem értem annak, amit a bányászaim mondanak, de azt állítják, hogy segíthetnél nekik.
Ha nem nekem segítesz éppen. – Ezután a parancsnok Gloydhoz fordult, és beszélgetni kezdtek a következő
tervezetről. Ásni akartak, hogy fémeket találjanak, amelyek kellettek az Omen megjavításához. Adari csak akkor szólt
hozzá a beszélgetéshez, amikor látta, hogy Seelah közelít hozzájuk. Muszáj volt megmutatnia, hogy hasznos segítség,
és megborzongott, amikor a nő kikerült a látóteréből. Azon tűnődött, vajon mivel válthatott ki ilyen túláradó
gyűlöletet?
Nem is engem nézett – döbbent rá hirtelen. – Korsint figyelte!
– Láttam! – mondta. A szó hirtelen szakadt ki belőle, félig-meddig akaratlanul.
– Tessék?
– Láttam magát odafent, a hegyen. Ledobott valamit a szakadékba. – Korsin odafordult. Intett egyet, és Gloyd
arrébb sétált. – Láttam, amikor ledobott valamit a szakadékba – ismételte meg Adari, és nagyot nyelt félelmében. Az
óceán magára vonzotta a tekintetét, a sziklának csapódó hullámokat nézte odalent. – Nem láttam, hogy mi volt az,
amíg vissza nem küldött a városba. – Korsin kiismerhetetlen arckifejezéssel lépett közelebb, de a nő már nem tudta
abbahagyni: – Lerepültem oda. Láttam őt odalent, a sziklákon. Egy férfi volt az. Ugyanolyan, mint maga.
– Mint én? – kérdezte a parancsnok megvető hangon. – És… ott van még? – Adari megrázta a fejét.
– Megfordítottam, hogy megnézzem – felelte. – Azután a víz elvitte. – Korsin ugyanolyan magas volt, mint ő, de
Adari összehúzta magát félelmében, így a parancsnok szinte fölébe tornyosult.
– Láttál, és mégis elhoztad a neshtovarikat, hogy ránk találjanak. – A nő dermedten állt, képtelen volt megszólalni.
Elpillantott a távoli sziklák felé, azután fel a hegycsúcsra. Korsin feléje nyúlt… – …azután leeresztette a kezét.
Amikor újra megszólalt, a hangja ellágyult: – A néped ellened fordult, hogy megvédje a közösséget. Veszélyt
jelentettél rájuk? – Honnan tudja? Adari meglepetten bámult a parancsnokra, aki egyre kevésbé hasonlított Zharira.
– Olyasmiben hittem, amiben ők nem – válaszolta végül. Korsin elmosolyodott, és finoman megfogta a nő kezét.
– Ezt a fajta küzdelmet az én népem is jól ismeri. A férfi, akit odalent láttál… Nos, ő ránk jelentett veszélyt.
– De hát a testvére volt! – Korsin egy pillanatra megszorította Adari kezét, azután elengedte.
– Valóban figyelmes vagy – mondta. Nem volt nehéz levonni ezt a következtetést. – Igen, a testvérem volt – folytatta
a parancsnok –, de veszélyt jelentett, és nélküle is elég veszélynek voltunk kitéve. – A nő szemébe nézett. – Szerintem
ez olyasmi, amiről te is tudsz valamit, Adari. Ugyanaz a tenger tőled is elvett valakit, s nem? – A keshiri nő szája tátva
maradt a csodálkozástól. Nem értette, hogy a parancsnok honnan tudhatott erről. Zhari valóban ott halt meg, de a
neshtovarik nem mondhatták ezt el Korsinnak. Egy lovas lezuhanásáról beszélve megszegték volna a legnagyobb
tabut; a zuhanás a Túloldal művének számított. Csak Nink volt ott… és a mindent látó Égjárók. Korsin vagy
gondolatolvasó volt, vagy az volt, akinek mondta magát. Adari alig bírt megszólalni:
– Ez… nem ugyanaz. Maga lökte le azt a férfit. Nekem nincs közöm ahhoz, ami a férjemmel…
– Persze, hogy nincs. Történnek balesetek. De nem bánod, hogy meghalt – mondta a parancsnok. – Látom benned,
Adari. Veszélyes volt! Mellette nem lehettél volna az, aki vagy. – A férfi bozontos szemöldöke kérdő ívbe emelkedett. –
Örülsz, hogy megszabadultál tőle – tette hozzá. Adari lehunyta a szemét. Korsin átkarolta a vállát, és a nap felé
fordította. – Semmi baj – mondta halkan. – A Sithek között ez nem szégyen. Ha tovább uralkodott volna rajtad, nem
válhattál volna azzá, aki lettél. Ugyanúgy, ahogy sohasem lehetnél az, akivé válni fogsz, ha Izri Dazh uralkodik
feletted. – A név hallatán a nő meglepetten nyitotta ki a szemét. A napfény elkápráztatta, de Korsin nem hagyta, hogy
elforduljon. – Féltél tőlünk – szólalt meg újra. – És még jobban féltél, amikor megláttad a testet. Ugyanakkor tudtad,
hogy ha nem hozol segítséget, akkor ott halunk meg, azon a hegyoldalon. Odahoztad a neshtovarikat, mert úgy
gondoltad, hogy a segítségedre lehetünk ellenük.
Elengedte Adarit, aki még egy pillanatig üres tekintettel bámult a napba, mielőtt elfordult. Mögötte Korsin
ugyanazon a megnyugtató hangon kezdett beszélni, amelyet akkor használt, amikor először szólította meg a nőt a
széllel:
– A keshirikkel kapcsolatban nyújtott segítséged nem csak arról szól, hogy nekünk segítesz. Közben olyan dolgokat
tudsz meg Világodról, amit nem is képzeltél volna – mondta, miközben megfogta a nő kezét a kővel együtt, és
megfordította, odamutat neki. – Nem tudom, meddig leszünk még itt, de megígérem, a következő néhány hónapban
többet tanulhatsz, mint nélkülünk az egész életedben. Többet, mint bármely más keshiri.
Adari megborzongott.
– Mit… mit fog…?
– Csak egy egyszerű kis dolgot. Segítek elfelejteni, amit aznap láttál.

Korsin tartotta a szavát. Az Égjárókkal töltött első hónap során Adari sokat megtudott az otthonáról, de arról is
megtudott néhány dolgot, hogy ők honnan érkeztek és kik voltak. Valóban nagyon figyelt. A világot egyszerű
dolgokon keresztül ismerhetjük meg. A Sithek fentről jöttek, de nem a keshiri legendák istenei voltak. Nem pont
azok. Csodálatos hatalommal rendelkeztek és a csillagok között éltek, de nem folyt a testükben vér helyett homok, és
messze nem voltak tökéletesek. Vitáztak, irigykedtek, öltek. Egy bizonyos fokig képesek voltak a gondolatolvasásra.
Korsin ezt a képességét használta, hogy közelebb hívja Adarit, miután meglátta a levegőben. Csakhogy a Sithek
nem voltak mindentudók. Erre Adari egy egyszerű, titkos kísérlettel jött rá, amelyet Ravilan öntudatlan segítségével
végzett el. Javasolta a férfinak, hogy látogasson el egy kifőzdébe Tahv egyik zsúfoltabb részén, ahol ő maga mindig
eltévedt. A vörös bőrű idegen sem találta az utat. A Sithek csodálatos módon fel tudták javítani az érzékelésüket is,
de a tudást ők is másoktól szerezték meg, így az csak annyira lehetett pontos, ahogyan kapták.
Adari megpróbálta a lehető legpontosabb tudást nyújtani, miközben Korsinnal ellátogatott a különféle munkálatok
helyszínére. Többnyire csak a keshirik dolgoztak, és mivel tökéletesnek vélték az Égjárókat, derűsen végezték a
munkájukat. Yaru Korsin annyival értelmesebb volt Zhari Vaalnál, amennyivel Adari okosabb volt az általa
tanulmányozott köveknél, és amíg vigyázott, hogy elkerülje a másik lezuhant férfi Özvegyét, addig egyre több
tudásra számíthatott a parancsnoktól. Miközben a keshiri nő tudása egyre csak növekedett, Izri hite is egyre nőtt.
Adari kevés örömet talált ebben, bár időnként el kellett fojtania a nevetését, amikor arra gondolt, hogy ő sokkal több
szerepet kapott a legendákban, mint a tiszteletben megvénült vezető. Ő volt a Felfedező, akire a keshirik társadalma
örökké emlékezni fog, míg Izri emléke nem marad fenn. Miközben egy újabb kőfejtő kialakítását figyelte, Adari azon
tűnődött, miféle társadalom lesz az. Tudott valamit, amit a Sithek nem: a látogatók még sokáig velük fognak
maradni. Egyszer megemlítette ezt az egyik bányásznak, aki csak egy tudatlan teremtmény szavainak tekintette a
mondandóját.
Ám Adari biztos volt benne, hogy jól tudja. A Kesh talajában nem rejtőztek olyan fémek, amilyeneket a Sithek
kerestek. A tudósok már átkutatták az egész kontinenst, és feljegyzéseket készítettek mindenről, amit találtak. Ha a
Korsin népe által keresett anyagok mégis ott rejtőztek a földben, akkor mélyen a felszín alatt lehettek, ami azt
jelentette, hogy több időbe került megtalálni őket. Sokkal több időbe. A Sitheknek volt rá idejük. De közben –
kérdezte magában Adari – mi marad a keshiriknek?

Eszményképek
Első fejezet
4985 évvel a Yavini Csata előtt
A márvány csaplyukból Seelah testére csorgó víz ugyanolyan meleg volt, mint minden másik napon. A tizenöt éve a
Keshre vetődött Sitheknek nélkülözniük kellett a jól felszerelt fürdőszobát és más modern, kényelmi eszközöket, de
megtanulták használni azt, ami megadatott. A fél kontinenssel arrébb lévő gleccserből származó olvadékvíz cseppjei
csillogva tapadtak a nő barna bőréhez. A keshiri uvak-lovasok az állataikra erősített hordókban szállították a vizet a
Sithek hegyvidéki lakhelyére. A tetőkön dolgozó munkások Seelah igényei szerinti hőmérsékletre melegítették,
azután átcsorgatták a naponta alaposan megtisztított csatornarendszeren. A csaplyuk alatt a nő alaposan
végigdörgölte magát a Sessal-orom lábától hozott tajtékkővel. A keshiri iparosok neki tetsző formákra faragták az
anyagot.
Az őslakosok egyértelműen többet adtak a külsőre, mint a funkcióra, de ez esetben szövetségesre találtak. Seelah
szinte undorodott a katonásan egyszerű szobától, melyet Sith-testvérei alakítottak ki neki, amikor beköltözött Korsin
parancsnok szállására. Az egész hely inkább volt templom, mintsem otthon. De hát nem kaphatott meg mindent.
Legalábbis, itt nem. Tizenöt év. A keshiri naptár szerint, bár az nem tűnt megbízhatónak. Seelah kilépett a zuhany
alól, közben azon tűnődött, hová lett ez a sok idő? A testében talán el sem telt, ezt a hatalmas tükör is igazolta. A
keshiri iparosok az üveggel is jól bántak. Kétszeres anyaként és olyan ételekkel táplálkozva, amelyekkel otthon a
tanyasi állatokat etették, egészen jó eredménynek tűnt, hogy ilyen jól karban tudta tartani a testét. Meg kellett
dolgoznia érte, de kétségtelenül volt rá ideje.
– Tilden? Tudom, hogy itt vagy – szólalt meg. Keshiri segédje, Tilden Kaah mindig távol maradt a tükörtől, és sosem
emlékezett arra, hogy Seelah érzékeli őt az Erőn keresztül. Ezúttal az ajtóban állt, oldalvást nézett nagy, opálos
szemével, és reszkető kézzel odanyújtott egy tiszta köntöst. Ő sem változott az elmúlt tizenöt év alatt, gondolta a nő,
és akaratlanul elmosolyodott, miközben elvette a ruhadarabot. De miért nem néz rám? Azzal a tompán lilás bőrével,
amit egyenesen hízelgés lett volna levendulaszínűnek becézni, és az őszes hajával a férfi túl koros és
hasznavehetetlen volt. Ha a keshirik korábban szépnek találták egymást, az csak azért lehetett, mert még nem látták
a Sitheket.
Egyébként is, Tildennek csodálnia és imádnia kellett őt, ez hozzátartozott a munkájához. A keshiri hit a
mennyekből alászállt, ősi istenségeknek tartotta a Sitheket, és mint a főpapok egyike, Tilden csak azért élt, hogy őt
szolgálja. Seelah szerette a meztelenségével kínozni; a férfi számára ő maga volt a reggeli imádság és szentségtörés
egy személyben.
– A fia a lovasokkal vadászik. Egészen estig távol lesz – jelentette be a szolga. – A lánya Tahvba ment a nevelőkhöz,
akiket a népe odaküldött.
– Jól van – válaszolta a nő, miközben félretette a korábban kikészített ruhát, és elővett egy szebbet. – Mondj valami
fontosabbat!
– Délután várják úrnőmet a gondozóházban a szokásos szemlére – válaszolta a férfi felpillantva a kezében tartott
pergamenről. Elmosolyodott, amikor látta, hogy Seelah már teljesen felöltözött és a nagy ablak előtt áll. – Más nincs
mára – tette hozzá.
– És az uralkodó?
– Őméltósága, fentről érkezett megmentőnk megkezdte találkozóit a tanácsadókkal. A szokásos nemesen
születettekkel, mint amilyen úrnőm is. Óriás barátja szintén vele van – felelte Tilden a jegyzeteit nézve. – Ó, és a
vörös férfi kihallgatást kért!
– A vörös férfi? – kérdezte Seelah az óceán habjait nézve messze alattuk. – Ravilan?
– Igen, úrnőm.
– Akkor mennem kell – mondta a nő. Hatalmasat nyújtózkodott, mielőtt keresni kezdte a cipőjét. Tilden hozta be. Ez
volt az öltözéke egyetlen olyan darabja, amelyet sikerült megmenteni az Omenből, és még mindig használta. A
keshiriknek valahogy nem sikerült normális lábbeliket készítenie.
– Nem… nem úgy értettem, hogy ilyen korán máris dolgoznia kell – hebegte a segéd, miközben bekötötte a nő
cipőjét. – Bocsásson meg, úrnőm! Befejezte a tisztálkodást? Szólok a kezelőknek, hogy forgassák vissza a vizet…
– Nyugalom, Tilden! Ki akarok menni – válaszolta Seelah. Egy faragott csonttűvel feltűzte a haját. A tűt valamelyik
helyi nemestől kapta, már nem emlékezett a nevére. Kifelé tartva megállt a csiszolt ajtónyílásban, onnan szólt vissza:
– Viszont a vízhordóknak szólj, hogy dolgozzanak gyorsabban, és a hegyvonulat másik oldaláról hozzák a vizet! Az
ottani jobb a bőrnek.

Seelah ásított. A nap még nem volt elég magasan, de már belekezdtek a szokásos, mindennapos színjátékba. Yaru
Korsin kapitány, a keshirik megmentője a régi ülésében helyezkedett el, amelyet a hajója parancsnoki hídjából
szereltek ki, és ugyanúgy hallgatta tanácsadóját, mint amikor még a hajót irányította. Csak-hogy a roncs ezúttal nem
körülötte volt, hanem mögötte hevert egy zömök építményben, amelyet nem használtak lakóhelyként, és a megviselt
parancsnoki ülést berakták egy több száz méteres, márványoszlopos csarnokba, ahová semmiképpen sem illett.
Korsin itt, a drága, édes anyukája – bárhol legyen is – után átnevezett Takara-hegység oldalában alakította ki a
tróntermét.
A helyszín és a környezet egyformán a keshiriknek szólt, akiknek esetenként fel kellett repülniük ide, ugyanakkor a
trónterem elég nagy volt ahhoz is, hogy minden ostoba kérelmező elférjen bent, akinek az ügyét Korsin belesűrítette
a mai napba. Gloyd, a tüzértiszt, őméltósága „óriás barátja” szokás szerint a sor elején állt. A göröngyös fejű houk
tokája rezgett, miközben előadta legújabb őrült ötletét, mely szerint használhatnák az egyik épségben maradt
bányászlézert, amelyikben még maradt töltet, hogy tűzjeleket küldjenek vele az űrbe. Seelah szerint a
leghelyénvalóbb válasz az „unalmas” szó lett volna, és Korsin sem tűnt lenyűgözöttnek. Gloyd még azelőtt kezdte,
hogy ő odaért, és a nő azon tűnődött, hogy vajon mióta jártathatta a száját.
– Ezúttal működni fog – bizonygatta a houk, foltos bőrére izzadságcseppek ültek ki. – Elég felkeltenünk egy
elhaladó teherhajó figyelmét. Vagy obszervatóriumét. Bárkiét. – Megtörölte a homlokát. Seelah mindig is úgy vélte,
hogy a houkok nem kaptak szerencsés géneket a sorstól, de lassan kezdett úgy tűnni, hogy az öregedés és a nap
együtt előbb-utóbb leolvasztja a bőrt Gloyd koponyájáról.
– Az erősség a Keshtől mért távolság négyzetének az ellentettjével csökken – szólt közbe egy emberi hang Korsin
mögül. Parrah, az Omen helyettes navigátora, illetve jelenleg a fő tudományos tanácsadó előrébb lépett. – Az így
leadott jel másodpercek alatt kozmikus háttérzajjá válna. Hát semmit sem tanítanak ott, ahonnan jöttél?
Ez elég valószínű – gondolta Seelah, és elfojtott egy gúnyos mosolyt. Gloyd már azelőtt is kitaszítottnak számított,
hogy csatlakozott az Omen személyzetéhez. Míg más kívülállók elkerülték a Stygiai Caldera nevű felhőt, Gloyd
banditái úgy vélték, lehet ott valami igazán lenyűgöző dolog. Volt is: a Sith Birodalom. A társai közül csak kevesen
maradtak életben, de – mint tüzér és gyalogos katona – Gloyd több alkalommal is küzdött Jedik ellen az élete során,
így Naga Sadow hasznosnak találta és életben hagyta. Később Yaru Korsin összebarátkozott vele. Csakhogy az utóbbi
időben a houk sokat veszített a hasznosságából.
– Nem hiszem, hogy működne, öreg barátom – mondta Korsin. Szeme sarkából Seelah-t nézte, és mintha aprót
kacsintott volna – És azt sem kockáztathatjuk meg, hogy kifogyasszuk a berendezéseinket. Tudod, mi forog kockán!
Mindenki tudta. Egy kőépítménnyel megvédték az Oment, és idővel a személyzet mindent kihozott belőle. A
berendezések egy része használható volt, és használták is őket, a többiről pedig remélték, hogy maguk készítette
alkatrészekkel újra életre kelthetik. Tévedtek. Később kiderült, hogy a Keshen nincs semmiféle fém. A Sithek
belemartak a felszínbe, és feleslegesen elhasználták a rendelkezésükre álló muníció javát. Fentről nézve a bolygó
kellemes látványt nyújthatott, de a mélyére ásva nem bizonyult többnek egy sárgolyónál. A saját energiaforrással
rendelkező eszközök többsége idővel kimerült és hasznavehetetlenné vált. Ami még rosszabb volt: ennek a
sárgolyónak az elektromágneses terében valami mindent megbolondított, a rádióhullámoktól kezdve az
elektromosságig. A lignan-kristályoknak köszönhetően a fénykardok még működtek, de a hajótöröttek – lehettek
bármilyen elszántak – nem tudtak mindent újra feltalálni. Egyszerűen nem voltak hozzá megfelelő eszközeik.
– Értem – mondta Gloyd, és mintha kissé összement volna. – Ismersz. Harcra születtem. Ez a békés kis paradicsom
megőrjít…
– Tudok valamit, amivel megküzdhetsz – szólt közbe Seelah. Kaftánja csillámlott a napfényben, amikor felállt, és a
parancsnokhoz lépett, hogy átkarolja a nyakát. – Úgy vélem, bőséges ebédet készítenek a nagyteremben.
Korsin elmosolyodott. Gloyd néhány pillanatig csak bámulta a párt, azután öblös nevetésben tört ki.
– Mit mondhatnék? – válaszolta a pocakját paskolgatva. – Az úrnő jól ismer.
Korsin egy másik ismerős alakot pillantott meg félrevonuló, nagydarab barátja mögött.
– Ravilan! És mi a te nagyszerű terved arra, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a kődarabot?
– Nincs semmi ilyesmim – válaszolta a vörös bőrű Sith. Előrelépett, és tisztelettudóan nézett vezetőjére. – Ma nincs.
– Valóban? Úgy tűnik, öregszünk. Az elme felejt.
– Ez az elme nem – felelte Ravilan, és egyik ujjával végigsimított a jobb szélső áll-csápján. A tűnődés gesztusa a
Vörös Sithek között. Seelah megborzongott tőle. Szorosabban átkarolta Korsint. Ravilan az Omen fedélzetére rendelt
massassi harcosok szállásmestere volt, de munka nélkül maradt, miután a Kesh levegője halálosnak bizonyult az
alárendeltjei számára. Azóta különféle szokatlan feladatokat vállalt, amelyek között a legfontosabbként az
Ötvenhetek szószólója lett. A hajótörést túlélő személyzetben ötvenheten voltak azok, akik a Vörös Sithek
vérvonalába tartoztak, és Gloydhoz hasonlóan legszívesebben maguk mögött hagyták volna a bolygót. Csakhogy a
tüzértiszttel ellentétben az Ötvenhetek egyre zordabbak lettek. Már nem is voltak ötvenheten, tucatnyian szenvedtek
balesetet vagy estek áldozatul a szaktudás hiányosságainak. A gyermekeik pedig nem élték túl az életük első napját.
A Kesh nem részesítette egyenlő bánásmódban a vendégeit. Ha sorba kellett volna állítani, hogy kinek a legfontosabb
eltűnni a bolygóról, Ravilan és társai minden bizonnyal az első helyre kerülnek. Úgy tűnt, aznap nem emiatt járult a
kapitány elé.
– Másról van szó – kezdte a Vörös Sith Seelah-ra pillantva. – A… feleséged szolgálatában állók próbálják feljegyezni
a hajó személyzetének származását. Az utóbbi időben egyre állhatatosabbak – tette hozzá összevont szemöldök-
kocsánnyal. Korsin érezte, hogy Seelah még szorosabban öleli, és inkább felállt, kibontakozott a nő karjából.
– A népednek nem kell aggódnia emiatt – válaszolta. – Csak az emberi személyzet származását követik nyomon.
– Ez igaz, de sokunkban van valamennyi emberi vér – mondta Ravilan, miközben a parancsnok oldalán elindult az
oszlopok között. A tömeg kettévált előttük, utat adott nekik. Seelah óvatosan követte őket. A vörös bőrű férfi így
folytatta: – Az emberek között is sokaknak kevert a vérvonala. A sötét Jedik és a Sith-ősök találkozása és egyesülése a
történelmünk, úgy értem, a közös történelmünk egyik olyan szakasza, amelyre büszkén tekintünk. A gondolat, hogy
valaki megpróbálja elválasztani egymástól…
Korsin szótlanul ment tovább, élvezte a kilátást az óceánra. A hajába font ezüstszálak csillogtak a napfényben.
Seelah felbátorodott, és felvette a férfiak lépéseinek ritmusát, hogy közelebb kerüljön hozzájuk.
– Ez a bolygó még mindig idegen számunkra – szólalt meg végül a parancsnok. – Nem tudjuk, mi ölte meg a
massassikat, miután lezuhantunk. Ugyanígy azt sem tudjuk, mi történik a… tudod…
– Valóban – értett egyet Ravilan. Ő is a végtelennek tűnő óceán felé fordította tekintetét, de nem úgy tűnt, mint aki
látja is, amit néz. A Kesh napja sötétebbre, szinte gesztenyebarnára festette a bőrét az eltelt évek során, és az
ékszereitől csak még fénytelenebbnek tűnt a színe. – Korsin! Ez a világ tragikus! Mindannyiunk számára az. Ha
megengednéd, hogy az egyikünk gondozóként dolgozzon a neveldében a kicsikkel, talán jobban megérthetnénk, hogy
a gyermekeink miért…
– Ne! – szólt közbe Seelah, és közéjük is lépett. – Egyikőtök sem ért a gyógyászathoz. A jelen körülmények között
kézben kell tartanunk az irányítást! – Ravilan elhúzódott a közeléből.
– Nem akartalak megbántani, Seelah – mondta. – Kiváló munkát végeztek, mióta a küldetésünk… elhúzódott. A
Sithek gyarapodnak. – Homlokán összefutottak az aggodalom ráncai, hangja elhalkult, amikor hozzátette: – Így
kellene lennie minden Sith számára. – Seelah kérdő tekintettel nézett Korsinra, aki elutasítóan intett. A nő először
arra gondolt, hogy mindkettejüket el akarja küldeni.
– Később még beszélünk erről – mondta a parancsnok. – Van még valami?
– Igen – felelte Ravilan, de rögtön el is hallgatott. Hezitálva folytatta: – Lemegyek délre, ahogy kérted,
meglátogatom a Ragnos-tavak városait. – Seelah is ismerte a tervet: a keshirik valamiféle fluoreszkáló algát szednek
arrafelé, és Korsin megbízta Ravilant, hogy nézze meg, használhatnák-e fényforrásként a Sith-építményekben. –
Összesen nyolc település helyezkedik el a különféle vizeken, és mindegyikben más-más fajokat kell megvizsgálnom.
– Nagy területnek tűnik – jegyezte meg Korsin. – Egyedül leszel?
– Ahogyan kívántad – felelte Ravilan. – Tetsubalban kezdek, a legtávolabbi településen.
Seelah elfojtott egy kárörvendő mosolyt. Ez pont olyan agyatlan munkának tűnt, amivel az őrületbe lehetett
kergetni az egykori szállásmestert.
– Vigyél kíséretet! – mondta Korsin a Vörös Sith vállára téve a kezét. A kapitány külseje nem sokat változott a
kényszerű száműzetés ideje alatt, de úgy járt-kelt közöttük, mint aki legalább Gloyd termetével rendelkezik. – Fontos
az ügy, és gyorsabban haladtok, ha felosztjátok a területet magatok közt. Arról nem is beszélve, hogy néhány napra a
néped elszabadulhat a hegyről. – Közelebb húzta magához Ravilant, és halkabbra fogta, szinte a fülébe súgta: – És…
tudod, Seelah szeretné, ha felségnek szólítanál…
– Ez a cím a keshiriknek szól!
– Itt is vannak körülöttünk keshirik. Ez parancs, Rav! Jó repülést!
Ravilan szó nélkül elbicegett. A második Keshen töltött évben történt, hogy a Vörös összekapott egy uvakkal, és az
megharapta. Amúgy is mindig rájárt a rúd a férfira, és Seelah sem hagyta, hogy Ravilan bármikor érvényesítse az
akaratát a trónteremben. Félrehúzta Korsint, és halkan így szólt:
– Ne merészeld beengedni őket a gondozómba!
– Jó látni, hogy így véded a területed!
– Korsin! – A férfi szúrósan nézett rá.
– Már nem a Rhelgen vagy! Mikor fogod elengedni a múltat? – kérdezte. Seelah tekintete dühtől parázslott, de a
parancsnok nem törődött vele. Megpillantott valakit a nő mögött, és szélesen elmosolyodott, azután a várakozó
tömeghez fordulva így szólt: – Bocsássatok meg, hogy abba kell hagynunk, de úgy látom, megérkezett az ebédre
hívott asztaltársam!
Seelah megfordult, hogy megnézze, kiről beszél a kapitány. Az oszlopcsarnok szélén Adari Vaal várakozott.

Második fejezet
Seelah fiatalkorában a Sith Birodalom csillagrendszerek csoportja volt, amelyeket közös örökség, ambíció és
kapzsiság kötött össze. Bizonyos értelemben egyfajta fekete lyuk is volt, amelyből szinte semmi sem szökhetett meg.
A Stygiai Caldera aránytalan gátló hatást fejtett ki a hiper-űrben, így a balszerencsés külvilágiak sokkal könnyebben
jutottak be, mint a Sith-nagyurak ki. Aki megtalálta az utat befelé, az ritkán tért vissza, általában egyik vagy másik
hercegecske rabszolgája lett. Nemzedékek alatt gyakran kerültek egyik kézből a másikba, és idővel megfeledkeztek
az otthonaikról. Némelyikük maga is Sith lett. Néhány Sith-nagyúr, mint Naga Sadow is, értékesnek vélte az eredeti
tapani menekültek emberi leszármazottainak munkáját. Míg a Sith-ősökre visszavezethető vérvonalú, csápos arcú
mestereket jobban érdekelték a misztikumok, Seelah népe a tudományban jeleskedett. Amikor csak tehették, a
tudományokat gyakorolták, ipari és orvosi infrastruktúrákat építettek ki számos nagyúrnak.
Néhányan végül már a fénykard-kristályok létrehozásával és energiaellátásával kapcsolatos problémákra is
megoldást találtak, pedig a Köztársaság Jedijeit még kínozták ezek a gondok. Az effajta eredményeket nem verték
nagydobra, a Sith-nagyurak nem osztották meg egymással az új fegyvereiket. A Sith-gondolkodásmódban ha a bukás
volt az árva, akkor a siker a titkos szerelemgyerek. Seelah-nak már gyermekkorában része volt sikerekben, amikor
családjával együtt Ludo Kressh erőinél szolgált a Rhelgen. Tizenhárom évesen már tehetséges gyógyítónak tartották,
aki egyformán tudta használni az Erőt és az előtte járók orvosi ismereteit. Elkötelezettsége hamar gyümölcsözővé
vált.
– Mindig egyre előrébb jutunk – mondta az apja. – Jól csináltad, és megérdemelted a jutalmat. Becsületben a
dicsőség, Seelah, ez a legnagyszerűbb dolog, amiben a mi fajtánk részesülhet.
Ezt azután mondta, hogy a lánya sikerrel ápolta Kressh Nagyúr lábát.

Ismét egész délután távol voltak. Korsin és az a keshiri nő. Tilden mondta, de más megbízható források is
rendszeresen jelentettek Seelah-nak. A férje és ez az úgynevezett „nagykövet”, Adari együtt járták az egykor oly
álnok hegyoldalba vájt ösvényeket, és ki tudja, miről beszélgettek. Seelah el tudta képzelni, mi lehetett a
legfontosabb témájuk.
Adari és Korsin sétái egy időben kezdődtek Seelah és a parancsnok kapcsolatával. Akkoriban még szükség volt a
találkozókra. Az a Vaal nő találta meg őket a hegyoldalon, azután közvetített köztük és a keshirik között. Csakhogy az
évek során egyre kevésbé volt szükségük nagykövetre, ám a közös séták nemcsak folytatódtak, de egyre hosszabbak
is lettek. Seelah és Korsin lánya, Nida születése után a séták naponta ismétlődtek, időnként uvak-lovaglással tarkítva.
Seelah eleget tudott meg a forrásaitól, hogy ne gyanakodjon hűtlenségre, bár pont ez nem igazán érdekelte. Az
őslakos nő lépéseket tett, hogy javítson egyszerű külsején. Az utóbbi időben vor’shandi arcfestéssel jelent meg, amit
keshiri uvak-lovas özvegye még sohasem viselt. Ugyanakkor, a hallgatózók megerősítették, hogy a parancsnok és a
nagykövet beszélgetései ugyanolyan értelmetlenek maradtak, mint amilyenek kezdetben voltak. Hová tűnik a nap
éjszaka? A levegő része az Erőnek? Miért nem ehetőek a kövek? Ha Adari kém volt, hát nem remekelt, mégis
rendelkezett az uralkodó idejének egy jelentős részével, sőt többel ennél.
– Nem semmi ez a nő – jegyezte meg egy óvatlan pillanatban Korsin, miután Adari visszarepült Tahvba.
– Szerintem nagyot zuhant az igényszinted a játszótársak terén – válaszolta Seelah.
– A hajómmal együtt.
És az igazi férjemmel együtt – gondolta a nő, de inkább nem mondta ki. Tizenöt évet töltött el szeretett férje gyűlölt
bátyjával, aki valószínűleg félárvává tette a fiát. Minél kevesebbet látta Yaru Korsint, annál jobban elviselte a
mindennapokat. Korsin nem sokáig csábítgatta Seelah-t, csak amíg a nőnek sikerült meggyőznie, hogy nem fogja
leszúrni. A viszonyuk közös megegyezésre épült: a parancsnok rajta keresztül szilárdította meg a kapcsolatát a
nyugtalan és türelmetlen bányászokkal, ráadásul megszerzett valamit, ami korábban az utált mostohaöccséhez
tartozott. Cserébe Seelah hagyta, hogy azt higgye, mindez az ő ötlete volt, ámbár eleinte még véresre harapdálta a
száját dühében.
Természetesen, ő is nyert a kapcsolattal: hatalmat és befolyást kapott az új rendben, és ez messze túlmutatott
azon, hogy minden reggel lezuhanyozhatott. Bárhová vetődtek a kontinensen, mindig a legjobb szállást kapták. A kis
Jariad a legjobb körülmények között nevelkedhetett, akár Tahv fallal körülvett városában voltak, akár a hegyoldalon
kialakított táborhelyen. Ráadásul, sok más társával ellentétben Seelah-nak munkája is volt. Tekintve a Sithek szinte
kikezdhetetlen egészségét és hogy a keshirik állandóan kényeztették őket, a beteg- és gondozóház igazgatása
értelmetlen és kényelmes hivatalnak tűnt. Egy meghódítandó világon vesztegelve és menekülési terveken dolgozva
senki sem vállalta volna fel ezt a pozíciót. Mindemellett, a vitákban megsérült Sithek többsége nem jutott el egy
gyógyítóig. Csakhogy így Seelah sokkal többet tudott meg a Keshen ragadt Sithekről, mint bárki más, beleértve az
Omen parancsnokát is, aki rendet tartott a hajótöröttek társaságában. A nő mindig tudta, hogy kinek kije született és
mikor, s ez is hozzátartozott a hatalmi egyensúlyhoz. A többség nem is törődött ilyesmivel. Az eget fürkészték és azon
merengtek, hogyan juthatnának túl az atmoszférán. Úgy tűnt, csak Korsin értette meg, hogy talán örökre itt ragadtak
– bár a parancsnok egyértelműen azért dolgozott, hogy a többiek ezt ne érzékeljék. A nő nem értette, hogy a
parancsnok neki miért engedett bepillantást ezekbe a gondolataiba. Talán Yaru Korsin felesége nem szolgált rá a
reményre.
De ez már nem számított. Nem volt szüksége reményre. Látta a jövőt, ott, a gondozóház mögötti gyűléshelyen,
miközben a szokásos délutáni szemléjét tartotta. A Sithek gyermekei itt gyűltek össze, hogy találkozzanak vele. Vagy
inkább, hogy Seelah megnézze őket magának.
– Ő itt Ebya T’dell, a bányász Nafjan és Kanika parancsnoki kadét lánya – olvasta fel egy pergamenről Orlenda,
Seelah karcsú segédje egy komoly tekintetű, rózsaszín bőrű gyermek mögött állva. – A mi időszámításunk szerint a
következő hónapban lesz nyolcéves. Nem beteg.
Seelah két kezébe vette a lány állát, azután jobbról-balról megnézte, mint egy haszonállatot.
– Jó magas arccsont – mondta, miközben egyik mutatóujjával végigsimított a lány arcán. A gyermek rezzenéstelen
tekintettel nézett rá. – Ismerem a szüleidet. Sok gondot okozol nekik?
– Nem, Seelah úrnő.
– Jó. Mi a dolgod?
– Hogy olyan legyek, mint te, úrnőm.
– Nem pont erre a válaszra számítottam, de nincs okom ellenkezni – mondta Seelah. Elengedte a gyereket, és
Orlendához fordult: – Nem látok elváltozást a koponyán, de aggódom a színe miatt. Túl élénk. Ellenőrizd le újra a
származását! Ha jól választunk, még lehet családja.
 Orlenda vállon paskolta a kislányt, és a nyolcéves Ebya visszament a külső udvarra játszani azzal a biztonságot
nyújtó tudattal, hogy az élete nem egy genetikai zsákutca. Ez fontos, gondolta Seelah, miközben a hejarbo-botokkal
gyakorló fiatalokat figyelte. Minden gyermek ott volt, aki a kényszerleszállás óta született. A gyerekek születését
leszámítva úgy tűnt, nem sok változás történt a Sithek közösségében. Az Omen személyzetében jelen volt minden
emberi bőrszín, és ez egyáltalán nem változott az eltelt tizenöt évben. A néhanapján előforduló párzás a keshirikkel
nem eredményezett utódokat, és Seelah hálás volt ezért a sötét oldalnak. Főleg Ravilan népével adódott probléma.
A viszonylag tiszta vérű emberek száma lassan növekedett, ezzel együtt a vérük is tovább tisztult. Seelah ennek
érdekében tevékenykedett, és Korsin jóváhagyta. Volt értelme. A Kesh megölte a massassikat. Ha az embereket nem
ölte meg, akkor a Sitheknek emberekre volt szüksége. Alkalmazkodás vagy halál, ahogy Korsin mondta.
– Sok más fiatal is elő volt jegyezve erre a hétre – mondta Orlenda. – Meg akarja őket nézni ma, úrnőm?
– Nincs kedvem. Más?
Orlenda feltekerte a pergamenjét, és kiküldte a többi gyereket a gyakorlótérnek kialakított udvarrészre.
– Nos – kezdte –, szükségünk lesz egy új keshiri gondnokra az étkezőbe.
– Mi történt a legutóbbival? – kérdezte Seelah tudálékosan mosolyogva. – Csak nem megölted a kedvességeddel?
– Nem, de valóban meghalt.
– Az a nagydarab? Gosem?
– Gorem – helyesbített Orlenda egy apró sóhaj kíséretében. – A múlt héten halt meg. Ravilan csapata vitte magával,
hogy segítsen lebontani az egyik emeletet az Omen fedélzetén. Kerestek valamit, amit szoktak. És hát Gorem… nos,
olyan erős volt…
– A lényeget, Orlenda!
– Gondolom, nehéz dolgokat kellett mozgatnia, és odafent a tetőn elég meleg lehetett. Kiesett a hajóból – fejezte be
a segéd.
– Hm… – mondta Seelah. Azt hitte, a keshiriket keményebb fából faragták. Mindenesetre, az eset lehetőséget adott,
hogy ugrassa egy kicsit a barátját: – Képzelem, hogy zokoghattál a máglya mellett!
– Á, csak ledobták a szakadékba! – felelte Orlenda. Végigsimított lenszőke haján. – Azon a napon történt, amikor az
az erős szél fújt.

Mielőtt bealkonyodott, Seelah az udvaron talált rá Korsinra. A parancsnok keshiri játszótársa már elment, és a férfi
önmagát nézte, nagyon rossz másolat formájában. A tahvi kézművesek aznap hozták fel megmentőjük négy méter
magas és nem túl pontos szobrát, amelyet egyetlen hatalmas üvegdarabból faragtak ki.
– Afféle… bemutató darab – jegyezte meg Korsin, amikor a nő odalépett hozzá.
– Rögtön gondoltam – jött a válasz. A nő szerint a szobor még az Ashas Ree csataterén maradt tetemeknél is
rondább volt, de keshiri segédje szerint csodálatos mű készült. Sőt szó szerint felmagasztalta.
– Határozottan állíthatom, hogy fantasztikus, úrnőm! – mondta Tilden. – Igazán méltó az Égjárókhoz! Mármint, a
Védelmezőkhöz – helyesbített gyorsan, amikor meglátta a Nagyurat. Láthatóan nehezen nyelte le a születése óta
ismert vallás effajta változásait.
Ravilan rokona, a kiborg Hestus évekig dolgozott az Omen többi életben maradt nyelvészével, hogy felderítsék a
keshirik szájhagyomány útján megőrzött történelmét. Azt keresték, hogy volt-e valaha is olyan látogatója ennek a
népnek, aki visszatérhet, és segíthet a Sitheknek újra kijutni a csillagok közé. Nem sok erre utaló jelet találtak. A
hajótörés előtt a neshtovarik uralkodtak a bolygón, ráhúzták a maguk Égjárós-Túloldalas vallását a keshirik ősibb
hitére Védelmezőkről és Pusztítókról. Eszerint a Pusztítók rendszeresen visszatértek, hogy a nevüknek megfelelően
pusztulást hozzanak a Keshre, és a Védelmezők dolga volt megállítani őket. A keshiri hit gyújtópontjába került Korsin
ezekre alapozva kinyilatkoztatást tett, és visszaállította a régi megnevezéseket. Ez is Seelah ötlete volt, akárcsak sok
másik az évek során. A neshtovarik az Égjárók gyermekeinek tartották magukat, de egyik keshiri sem vállalhatott
rokonságot az ősidőkből származó Védelmezőkkel. Az őslakosok öröklött rangjai semmivé foszlottak, és a keshirik
most elkezdték dülledt szemű üvegszobrokkal kimutatni a tiszteletüket. Jobban teszik, ha megtanulnak normális
arcokat faragni, mielőtt engem is „tisztelni” kezdenek – gondolta Seelah.
– Nem mintha rosszul nézne ki – próbálta finoman előadni a véleményét, amikor Tilden magukra hagyta őket. –
Inkább csak nem illik ide.
– Megint arra gondolsz, hogy költözzünk le a hegyről? – kérdezte Korsin mosolyogva. Széltől cserzett arcán
árnyékokat vetettek a ráncok az alkonyi fényben. – Amikor először beköltöztünk Tahvba, majdnem kimerítettük a
helyiek türelmét.
– Mit számít?
– Nem számít – válaszolta a parancsnok. Meglepve a nőt, megragadta a kezét. – Figyelj, el akarom mondani, hogy
milyen nagyra értékelem a munkádat a gondozóházban! Mindenre képes vagy, amit csak remélhettem… amiről úgy
gondoltam, hogy rád bízhatom.
– Ó, szerintem nem tudod, mi mindenre lennék még képes! – Korsin felpillantott a szoborra, és elnevette magát.
– Ebbe az irányba inkább ne menjünk most el! – javasolta. – Mit szólnál egy vacsorához? – A tekintete ragyogott, és
Seelah felismerte ezt az arckifejezést. Korsin mindig is egyszerre több vasat tartott a tűzben.
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, kiáltást hallottak fentről. Korsin és Seelah egyszerre pillantott fel az őrtoronyra.
Nem támadták meg őket, amúgy is évekkel ezelőtt kitakarították a ragadozókat a környékről. Az őrszemek meditatív
pózban ültek, az Erőn keresztül tartották a kapcsolatot a kontinens különböző szegleteibe utazó Sithekkel.
– Ravilan! – kiáltott le egy fiatal, vörös képű őrszem. Még gyerek volt, amikor az Omen lezuhant. – Valami történt
Tetsubalban! Valami rossz! – Korsin bosszús képet vágott. Ő is érezte a változást az Erőben, kaotikus változást
érzékelt, de nem tudta azonosítani az áramlatokat. Pont az ilyesmi miatt nem kellett volna lemeríteniük az adó-
vevőiket az első szökési terv félresikerült kivitelezése során. Seelah is a fiatal őrszemet nézte.
– Ravilan… meghalt? – kérdezte.
– Nem – felelte az őrszem riadtan. – De… mindenki más igen.

Harmadik fejezet
A Sithek mindig is hittek önmaguk dicsőítésében és mások behódoltatásában. Ráadásul ennek volt is értelme,
legalábbis az ifjú Seelah így látta Ludo Kressh palotájában. Annak viszont nem látta értelmét, hogy népe, mi több, a
családja miért hódolt a Sith-tanításoknak, ha reménye sem lehetett az előmenetelre? És miért kellett rabszolgaként
élniük, ha ők is Sithek voltak? Volt, akinek más sors jutott. A nagy terv szerint a Sith Birodalom nyugalomban
maradt, de a Sithek birodalma mindig is a kis tervek birodalma volt. Fiatal felnőttként Seelah nem egyszer látta
Kressht dühöngeni Naga Sadow vakmerősége miatt. Sadow rendszeresen felbukkant a palotában, de a találkozásai
Kressh-sel szinte mindig dühkitörésekhez vezettek. A két vezér bármin össze tudott különbözni. A Sith Birodalom
jövőjének kérdésében már jóval a Köztársaság szívébe vezető űrútvonal felfedezése előtt is szembekerültek
egymással. Sadow látomásokat kergetett. Ugyanakkor, jól tudta, hogy egy ilyen sok csillagrendszerből és lehetséges
hiper-űr-útvonalból álló birodalomban gyakorlatilag lehetetlen örökre elszigetelődni. A Stygiai Caldera fátyol volt
csupán, nem fal, és Naga Sadow látta a mögötte rejlő lehetőségeket. A kíséretében pedig emberek és más fajok
tagjai is rangokat kaphattak.
Seelah még Korsin apjával is találkozott egyszer. Sadow egyenesen vágyakozott arra, hogy új felfedezéseket
tegyen, és felismerte, hogy a külvilágiak ugyanúgy lehetnek Sithek, mint a Birodalom szülöttei. Vele ellentétben
Kressh csatákban töltötte a napjait, és éjjelente egy mágikus eszközzel bajlódott, amellyel meg kívánta védeni fiatal
gyermekét minden ártalomtól. Szerinte nem létezett rosszabb sors, mint kívül kerülni a Sithek kozmikus bölcsőjén.
– Tudod, miért teszem mindezt? – kérdezte Kressh egy este. Részeg haragjában végigverte az egész háztartást,
Seelah sem maradt ki. – Láttam a holokronokat, és tudom, mi vár ránk odakint! A fiam rám hasonlít, ahogyan a
Sithek jövője is!
– De csak amíg itt maradunk… – köpte a szavakat Sadow két ütés között. – Mert odakint a jövő úgy néz ki, mint te!

Egyszer Adari Vaal azt mondta Korsinnak, hogy nem ismernek olyan nagy számot, mint amennyien a keshirik
vannak. Az első években az Omen személyzete még megpróbálta megbecsülni a népességet, de amint eljutottak a
láthatárra, mindig csak újabb falvakat és kisvárosokat találtak. A tizennyolcezer lakossal bíró Tetsubal a
népszámlálás utolsó települései közé tartozott, mielőtt a Sithek feladták. Ismét fel kellett adniuk. Tetsubal falai
között tetemek töltötték meg az utcákat, olyan sokan, hogy nem tudták megszámolni őket. Amikor Seelah és Korsin
uvak-háton megérkezett, a keshiri hullák úgy hevertek szerte a kisvárosban, mint a letört ágak, melyeket a vihar
szétszór a házak között. Néhányan a hejarbo-fából épített házuk ajtajában estek össze, és mint kiderült, az
épületekben is ugyanaz történt, ami az utcákon. Túlélőt egyetlenegyet sem találtak. Ha voltak is, jól elbújtak. A
halottak számát illetően jó becslésnek tűnt a tizennyolcezer. Bármi is történt, gyorsan kellett történnie. Egy dajka a
rábízott csecsemővel együtt esett össze. Az utcákat árkok csipkézték, amelyeket csatornarendszer látott el friss
vízzel; számos keshiri hevert ezekben a kis patakokban, a kezükből kihullott favödör mellett. Ravilan életben volt,
magányosan állt, és belülről zörgette a település még mindig zárt kapuját. Este már ott volt, látta az egészet. Korsin
leszállt a hátasáról, és odasietett hozzá.
– Rögtön azután kezdődött, hogy találkoztam az itteni kapcsolattartómmal – mondta Ravilan. – A keshirik
összeestek a piacokon és a kifőzdékben. A pánik csak ezután kezdődött.
– És te hol voltál mindeközben? – Ravilan a városka főterére mutatott, az Örök Körre, amelynek közepén
ugyanolyan napóramutató állt, mint Tahvban. A folyamatos vízszolgáltatást biztosító, uvakokkal mozgatott
csigarendszer állványzatát leszámítva a tér közepén álló oszlop volt a legmagasabb építmény a településen.
– Nem találtam a segédemet, akit magammal hoztam. Felugrottam az oszlopra, hogy onnan kiáltsak neki. És hogy
jobban átlássam, mi történik.
– Remélem, jól átláttad! – acsargott Seelah. Ravilan dühösen fújt egyet, mielőtt válaszolt:
– Igen, próbáltam távol maradni! Ki tudja, miféle járvány végzett velük? Órákig álltam odafent, közben egyre
többen estek össze. Hívtam az uvakomat, de már az is megdöglött.
– A mieinket a falakon kívül kössétek ki! – adta ki a parancsot Korsin azonnal. Izgatottnak tűnt, elővett egy
szövetdarabot az egyik zsebéből, és a szájára tapasztotta. Észre sem vette, hogy a csapatából ő volt az utolsó, aki ezt
tette. Seelah-hoz fordult: – Biológiai anyag lehetett?
– Nem tudom – felelte a nő. A Sithekkel dolgozott, nem a keshirikkel. Fogalma sem volt, hogy az őslakosok mire
lehettek érzékenyek. Korsin intett Gloydnak.
– A lányom Tahvban van! – kiáltott oda neki. – Vidd vissza a hegyre! Most! – Rá nem jellemző módon még a houk is
megdöbbent a pusztulás mértékétől. Merev tartással sietett vissza a hátasához.
– Terjedhetett levegő útján – találgatott Seelah a tetemek között járva. Ez megmagyarázta volna, hogyan eshettek
ennyien áldozatul rövid idő alatt. – De ránk nem hatott… – Kiáltás hallatszott. Az egyik felderítő megtalálta Ravilan
eltűnt segédjét egy hulla alatt. A nő a negyvenes éveiben járt, akárcsak Seelah. Ember volt, és meghalt. Seelah még
szorosabban tapasztotta a szájára az imént előkapott gézdarabot. Ostoba vagyok! – gondolta. – Talán máris késő!
– Késő bánat – mondta Ravilan. Elkaphatta a védtelenül hagyott gondolatot. Korsinhoz fordult: – Tudod, mit kell
tenned.
– Felégetjük a várost – válaszolta a parancsnok színtelen hangon. – Persze, hogy felégetjük…
– Nem elég, kapitány! Ki kell zárnunk őket!
– Kit kell kizárni? – csattant fel Seelah.
– A keshiriket – válaszolta Ravilan a körülöttük heverő testekre mutatva. – Valami öli őket, és minket is megölhet!
Egyszer és mindenkorra távol kell tartanunk őket magunktól! – Korsin egészen megdöbbent.
– Ne hallgass rá! – mondta Seelah megragadva a vállát. – Hogyan élhetnénk nélkülük?
– Mint a Sithek! – kiáltott rá Ravilan. – Nem így szoktuk, Seelah! Te is és mindenki túlságosan függ már ezektől a
lényektől, pedig ők nem Sithek!
– A néped szerint mi sem vagyunk azok!
– Ne politizálj! – szólt rá Ravilan. – Csak nézz körül! Bármi is ez, már minket is meg kellett volna ölnie. Ha nem öl
meg, akkor viszont meg kell értenünk, mint a sötét oldal figyelmeztetését!
Seelah leesett állal bámult rá. Korsin sokkal gyorsabban visszatért a valóságba, mint a nő.
– Várj! – mondta, és karon fogta Ravilant. – Beszéljük ezt meg!
Elindultak a kapu felé, amelyet Korsin segédei addigra már kinyitottak. A kapunyitással mintha a levegő is tisztább
lett volna – mintha a kisváros fellélegzett volna. Ezúttal Seelah nem ment utánuk, a körülötte heverő testek
lenyűgözték. A halott keshiriket teljesen egyformának látta. Lila arcok és kék nyelvek, fuldoklástól eltorzult
arckifejezések vették körül. Csak akkor torpant meg, amikor odaért Ravilan segédjéhez. Mi is volt a neve? Yilanna?
Illyanna? Meglepte, hogy nem emlékszik. Egy nappal korábban még ismerte a családfáját. Most pedig, amikor a nő
ott hevert előtte a földön felpuffadt és elkékült nyelvvel… Seelah letérdelt a tetem mellé, de vigyázott, hogy ne érjen
hozzá. Előhúzta a shikkart, az üvegpengét, amelyet a keshirik neki készítettek, és óvatosan felnyitotta vele a nő
száját. A nyelve kékre színeződött, a véredények addig duzzadtak, amíg ki nem fakadtak. Seelah látott már ilyet
embereknél, valahol az emlékei mélyén…
– Vissza kell mennem! – mondta, amikor kirohant a kapun a parancsnok után. – Haza kell mennem! A
gondozóházba! – Korsin meglepetten nézett rá.
– Seelah! Nem lesznek túlélők. Mi vagyunk a túlélők. Legalábbis reméljük. – Ravilan a nyugtalankodó uvakokat
próbálta kordában tartani, de nem nagy eredménnyel. A beszélgetés hallatán riadtan fordult meg.
– Nehogy bevidd ezt a betegséget a menedékünkbe! – mondta.
– Nem akarom – válaszolta a nő. – Egyedül megyek. De ha mi megfertőződtünk, akkor már semmi sem számít –
tette hozzá, miközben elvette az egyik uvak kantárját Ravilantól. A hatás kedvéért rávillantott a Vörösre egy minden
lelkesedéstől mentes mosolyt. – Ha pedig mégsem fertőződtünk meg, akkor neked van igazad, és ez figyelmeztetés.
Korsin figyelte, ahogy a nő felszáll, és hátasával elrepül, azután folytatta a település leégetésének megszervezését.
Seelah hátra sem nézett, csak a lehető leggyorsabban elszárnyalt a sötét égen. Nem sok ideje maradt. Össze kellett
hívnia a személyzetet a gondozóházban. Beszélnie kellett a leghűségesebb segédeivel. És látni akarta a fiát.

A következő reggelen a Takara-hegységben Tilden Kaah nem a fürdőben talált rá úrnőjére, aki sohasem gondolta
volna, hogy ennyire hiányozhat a reggeli zuhany. Aznap éjjel Seelah egyáltalán nem aludt. Amikor hajnalban Korsin
és Ravilan is visszatért, a menedék krízisközponttá változott. A kommunikáció komoly problémát jelentett. A névtelen
keshirik halála nem sok zavart okozott az Erőben azok számára, akik nem törődtek velük, ellenben a lehetőségektől
való félelem annyira zaklatottá tette a Sithek többségét, hogy az üzenetküldés még a legtapasztaltabb hírnököket is
próbára tette. Korsin nem akart mindenkit egyszerre visszahívni a keshiri falvakból és városokból; Tahv és a többi
nagy település még nem hallott a katasztrófáról, és a tömeges visszahívás felkeltette volna az őslakosok gyanakvását.
A parancsnok végül utasította a távol lévő Sitheket, hogy alkalomadtán vonják ki magukat a személyes jelenlétet
kívánó ügyekből és térjenek vissza. Bár Tetsubal sorsának híre még nem érte el a nagyobb városokat, a környéken
járó felderítők felfedezhették. Korsin abban reménykedett, hogy mire ez megtörténik, a Sithek már biztonságban
lesznek a saját erődjükben. Seelah számos alkalommal látta Korsint aznap reggel, miközben a dolgára sietett. A
segédeivel karantént akart felállítani a visszatérőknek. A Tetsubalt felégető Sithek még nem mutatták a tüneteket, de
nagy kockázatnak voltak kitéve. Seelah-nak megvoltak a maga feladatai a gondozóházban, és a segédei közül is alig
néhányan mutatkoztak.
– Dolgozunk a problémán – mondta a nő a parancsnoknak. Legközelebb délben találkoztak. Ravilan ott állt Korsin
mellett, és a jelentéseket olvasták. A kapitány elgyötörtnek tűnt, az aggodalom és a kialvatlanság megkérte a maga
árát. Aznap még a kis lila játékára sem számíthatott, hogy betoppan, és segít abban, hogy a parancsnok kivonja
magát a feladatai alól. Ugyanakkor Ravilan még az átéltek ellenére is energikusnak tűnt, kopasz feje egészséges
bíborvörös színt vett fel.
– Korsin! Jobb a helyzet, mint amitől tartottunk! – mondta a Vörös Sith. Seelah felfigyelt a megszólításra. Nem
felség. Még csak nem is kapitány.
– A néped minden tagja visszatért? – morogta Korsin.
– Azt az információt kaptam, hogy az utolsók nemrég érkeztek meg az istállókhoz. Nem éppen egy nyaralás –
válaszolta Ravilan, áll-csápjai enyhén begöndörödtek –, de még sok munkánk van. Természetesen, az új prioritásaink
szerint. – Seelah felnézett az égre. Hamarosan…
– Lovas! – A hírnök jóval azelőtt megérezte a közeledő uvakot, mielőtt meglátta volna a déli horizonton. Az uvak-
lovas egyenesen az oszlopcsarnokot célozta meg, és amint az állat leszállt vele, leugrott a simára faragott kövekre.
Seelah kivételével mindenki a jövevényt figyelte.
– Felség! – kezdte a hírnök levegő után kapkodva. – Megint… megtörtént. Rabolow-ban!
Korsin visszatartotta a lélegzetét, és Ravilan sárga szeme kidülledt. Egy egész másodpercbe is beletelt, mielőtt az
egykori szállásmester lerázta magáról a döbbenetet.
– Rabolow?
– Az is a Ragnos-tavaknál van, nem? – kérdezte Seelah. Erőltetett mosolyt villantott Ravilanra. – Nem oda mentek
az embereid tegnap? A Ragnos-tavaknál lévő falvakba?
A Vörös Sith bólintott. Mindhárman ott voltak, amikor Korsin odaküldte őket. Ravilan megköszörülte a torkát.
– Talán… az lesz a legjobb, ha beszélek azzal, aki ott volt – mondta bizonytalanul. Elbicegett Seelah mellett, azután
megfordult, és meghajolt. – Talán tényleg ez lenne a legjobb, kapitány – tette hozzá.
– Menj! – vágta rá Seelah. Korsin nem szólt egy szót sem, láthatóan még mindig a hír hatása alatt állt. Csak nézte,
ahogy Ravilan elindul az istállók felé.
– Lovas! – Korsin felnézett az égre, és Seelah szerint már-már úgy tűnt, fél a várható hírektől. A hírnök pedig egy
másik település halálhírét hozta, szintén a Ragnos-tavak környékéről. A harmadik lovas ugyanilyen hírekkel érkezett,
és hamarosan a negyedik is befutott. Százezer keshiri pusztult el aznap.
– A tavakkal lehet valami? – kérdezte Korsin mereven. – Lehet, hogy az alga okozott valamit, amit Ravilan
tanulmányozott volna? – Seelah karba tett kézzel állt, és a parancsnokot nézte. Korsin válla megereszkedett, egészen
megtörtnek tűnt, és a nő eltűnődött, hogy meddig érdemes élveznie ezt a pillanatot… Csakhogy dolga volt. Szólította
segédjét, Tildent. Az aggódó szolga a gondozóház felől érkezett, egy kis fiolával a kezében. Seelah elvette tőle, és
elküldte Tildent.
– Korsin! – szólította meg az egykori kapitányt. – Tudod, mi ez? – Korsin megforgatta kezében az üres üvegcsét.
– Kék-szilikát? – kérdezte. A nő gyógyszerraktárából származott, az Omen fedélzetéről, és Ravilan is rendelkezett
készletekkel, mert ő felelt a gondjaira bízott lények esetleges gyógyításáért is. Szilárd formában a massassik
gyógyítói a sebek kiégetésére használták, Ludo Kressh szolgálatában Seelah számos alkalommal látta ezt a módszert.
Minden gyengébb anyag hatástalan maradt a harcias faj bőrének keménységével szemben.
– Önmagában is elég erős – mondta a nő –, de ha nedvesség éri, lebomlik, és ezerszer hatásosabbá válik.
Milliárdszoros hígításban már bármire képes. – Korsinnak villámlott a tekintete a bozontos szemöldöke alatt.
– Mire lenne képes egy tóban? Vagy egy csatornarendszerben?
 – Arra, ami Tetsubalban történt – válaszolta a nő, és dacosan farkasszemet nézett a parancsnokkal. Ezután Seelah
elmondta, mi történt a gondnokával, aki csatlakozott Ravilan csapatához, és segített az Omen egyik összetört
részének átvizsgálásában. Úgy tűnt, a massassik gyógyszerraktárát bontották, és a szerencsétlen fickó belenyúlt egy
koszfoltba. Azután halt meg, hogy megmosta a kezét. Nem érte gyorsan a halál, de nem is jutott messzire. – Ravilan
láthatta Gorem halálát – magyarázta a nő. – Rájöhetett, hogy van eszköze a keshirik ellen. Van olyan fegyvere,
amellyel rávehet téged és az embereket, hogy ne építsétek tovább ezt a világot, hanem csak a meneküléssel
foglalkozzatok. És az Ötvenhetek által meglátogatott városok sorban Tetsubal sorsára jutnak. – Korsin felkapta a
parancsnoki hídról odavitt ülését, és földhöz vágva összetörte a márványpadlón. Nem használta az Erőt. Nem kellett.
– Miért tennének ilyet? – kiáltott rá Seelah-ra, vállon ragadva a nőt. – Miért tennének ilyet, ha ennyire nyilvánvaló,
hogy csak ők tehették? Milyen ostoba dolog ez? Mennyire kétségbeesettnek kellett lenniük ehhez?
– Igen – mondta Seelah közelebb lépve. – Mennyire kétségbeesettnek kellett lenniük ehhez! – Korsin felnézett a
napra, amely már a hegycsúcsokon ült. Ezután végignézett a döbbenettől néma tanácsadói arcán.
– Hívjatok össze mindenkit! – utasította őket. – Mondjátok meg nekik, hogy eljött az idő!

Negyedik fejezet
Seelah már azelőtt eldöntötte, hogy el fogja hagyni Ludo Kressht, mielőtt a Nagyúr kivégeztette a családját. Egy
teljesen jelentéktelen ügy miatt tette: a bokája megsérült egy csatában, és a lánynak nem sikerült megakadályoznia,
hogy a seb elfertőződjön. Az első éjjelen a Nagyúr megölte Seelah apját, és ezzel nagy mértékben csökkentette a lány
csodálatát önmaga iránt. Néhány nappal később Sadow egyik bányászcsapata megállt a Rhelgen, hogy feltöltse a
készleteit, és Seelah lehetőséget kapott, hogy elszökjön a palotából. Végeredményben, már senkit sem kellett
elhagynia. Korsin féltestvére segítette a szökésben. A lány felismerte Devore éretlenségét és hanyagságát, és azt,
hogy könnyen befolyásolhatja. A fiú is a törekvéseit akadályozó, láthatatlan láncok ellen küzdött. Könnyen
szövetségesre találtak egymásban, és Sadow szolgálatában új lehetőségek nyíltak meg a lány előtt. Legalábbis, amíg
Devore tönkre nem tette őket. De ha Devore el is cseszte, még mindig ott volt a fiuk…

Fénykardok villantak fel éjjel a hegyen, de nem a főtéren. Seelah nyugodtan végigment a sötétbe borult
oszlopsorok között, amelyeket az utóbbi órákban gondosan feldíszítettek az Ötvenhetek csáp-állas fejeivel, karókra
tűzve, az oszlopok között. A fiatal őrt a toronyban ejtették csapdába és ölték meg. Nem hagyta el a szolgálati helyét.
A fejétől jobbra Hestus, a tolmács feje kapott helyet; Seelah személyesen is ott volt, amikor elintézték. Korsin azt
mondta, hogy reggel visszamennek a testéhez, és kiszedik belőle a kibernetikus beültetéseket. Ki tudja, talán
találnak valami használhatót. A nő megérezte a parancsnok és főhadnagya jelenlétét a külső fal mögött. Egészen
addig a szakadékig üldözték az utolsókat, amelybe az Omen majdnem belezuhant tizenöt évvel korábban. Nem
kínáltak nekik kegyelmet: aki megadta magát, az is a szakadékban végezte. Ebben már van gyakorlata – gondolta
Seelah.
A nő kilépett az udvarra, és elindult az istállómester kősilója felé. A központi helyiségből uvak-karámok nyúltak
minden irányba, ahol a keshirik mosták a bűzlő állatokat. A körkörös terembe lépve Seelah látta, hogy aznap este
nem maradt ott egyetlen őslakos sem. Középen ott függött az ernyedt, de még lélegző Ravilan, aki mellé csupán
egyetlen őrt állítottak – ő is behúzódott az árnyékokba. A Vörös Sith kificamított karját keshiri kötelek rögzítették a
belső párkányzathoz, amelyet arra terveztek, hogy akár a fürdetéskor nyugtalankodó uvakokat is visszafogja, ha
megugranának. Ravilan esetében ugyanezt a célt szolgálta, de ő nem tarthatta a lábát a padlón. Néhány
centiméterrel magasabban rögzítették, és időnként fuldokolva kellett küzdenie a levegőért, amikor vízzel öntötték le
a torony magasan kialakított csapnyílásaiból. Az erős és hideg zuhany mindig csak egy percig tartott, de a kimerült
fogolynak több idő kellett ennél, hogy felfedezze látogatója jelenlétét.
– Mind meghaltak? – kérdezte zihálva.
– Mind – válaszolta Seelah a Vörös elé lépve. – Már csak te maradtál.
Ravilant hamar elfogták, a rossz lábával nem tudott elmenekülni. Gyengén megrázta a fejét.
– Csak egyszer tettük meg – mondta halkan. – Tetsubalban. A többi település… nem tudom. Nem terveztük, hogy…
– Ti nem is! – jegyezte meg Seelah. Miután Tetsubalban rájött Ravilan tervére, meglepően egyszerű volt az egész.
Egyedül az időzítés számított. Aznap este visszarepült a gondozóházba, és magához szólította leghűségesebb
segédeit. Nem sokkal éjfél után a szolgái már a levegőben voltak, és állataikkal a délvidéki tó körül fekvő települések
felé tartottak. A gondozóházban tartották a kék-szilikát maradékát, ami azon az éjjelen belekerült a Ragnos-tavak
falvainak és kisvárosainak vízrendszerébe – azután a keshirik szervezetébe. Az időzítés kulcsfontosságú volt, de
Seelah segítséget kapott a művelet koordinálásához.
– Te voltál? – kérdezte Ravilan. Felköhögött, azután sikerült kierőszakolnia magából egy gyenge nevetést. – Ez az
első eset, hogy megtetszett egy ötletem…
– Csak elvégeztem a munkát.
– Miféle munkát? – kérdezte Ravilan, megtört mosolya lehervadt. – A népirtást?
– Hirtelen aggódni kezdtél a keshirik miatt?
– Tudod, hogy értem! – kiáltott fel a Vörös Sith, és megrángatta a köteleit. – A saját népemről beszélek!
Seelah a szemét forgatta.
– Semmi sem történt itt, ami ne történt volna meg végül a Birodalomban is. Tudod, hogy mennek ezek a dolgok.
Nem emlékszel, kit szolgáltál?
– Naga Sadow nem ezt akarta! – zihálta Ravilan. – Sadow értékelte a hatalmat. Értékelte a régit és az újat is.
Értékesnek tartott minket… – Seelah biccentett az őrnek, mire újabb erőteljes vízesés zúdult a Vörösre. Ezúttal
tovább tartott, mire magához tért. – Működött volna – mondta még mindig fuldokolva. – Együtt… mint régen a Sithek
és a bukott Jedik. Ha a gyermekeink… a mi gyermekeink is életben… – Ravilan nehézkesen felemelte a fejét,
tekintetében a hirtelen megértés döbbenete ült. – Te! – morogta. Seelah szótlanul felpillantott a csaplyukakra. Még
mindig csepegett belőlük a víz. – Te! – kiáltotta dühösen Ravilan. – Te igazgatod a gondozót! Te és az embereid! – Az
arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált előtte, hogy népe jövője már rég elrendeltetett. –
Mit tettél? Mit tettél velünk?
– Semmi olyat, amit te ne tettél volna meg végül velünk – válaszolta a nő, és közelebb lépett az árnyékban várakozó
őrhöz. – Mi nem ugyanazok a Sithek vagyunk, mint ti. Mi vagyunk a lehetőség, hogy helyretegyük, ami elromlott. Mi
egy új törzs vagyunk.
– Újszülöttek voltak! – nyögött fel Ravilan, és dühében ismét a köteleit kezdte szaggatni. – Miféle anya vagy te?!
– Egy egész nép anyja – válaszolta a nő, és az őr felé fordult: – Most, fiam!
Az őr előrelépett, és Ravilan felismerte Jariad Korsin állatias alakját, apja vad tekintetét a szénfekete haj alatt. A
tízes évei közepén járó fiú egy fogazott élű vibro-pengét tartott a kezében, de a fogoly elé lépve meggondolta magát.
Fénykard vöröse izzott fel, azután két villanás következett, amikor Jariad levágta Ravilant.
– Ma megváltoztattad a világot – mondta Seelah. Odalépett, átkarolta fia és bűntársa vállát. Jariad segített
levezényelni az előző éjjelen végrehajtott hadműveletet, és úgy volt helyes, hogy a győzelem beteljesítéséből is
kivette a részét. A fiú dühösen sziszegve fújta ki a bent tartott levegőt.
– Nem őt akartam megölni – felelte.
– Légy türelmes! – kérte anyja végigsimítva a haján. – Én is az voltam.

Tilden Kaah csendben járta Tahv sötét utcáit, amelyeket csak nemrégiben köveztek ki. Aznap reggel, amikor a nagy
izgatottság kezdődött, a Sithek elküldték keshiri segítőiket, és Tilden az utolsók közt távozott. Az általában még
ebben az órában is vidám népekkel teli utcák riasztóan üresek voltak. Seelah segédje egyetlen középkorú
neshtovarival találkozott, az is őrt állt az egyik kereszteződésben. Évekkel korábban megfosztották az uvakjától, és
egészen unottnak tűnt. Tilden odabiccentett az őrnek, és továbbment a csatornarendszer melletti egyik tér felé. A
friss hegyvidéki víz széles sávban csorgott le a magasan elhelyezett kiömlőnyílásokból, hűsítő jelenlétével enyhítette
a meleg éjszakát. A vízfalhoz érve Tilden összekötötte derekán a köpenyt, felhajtotta a csuklyát, és belépett a
vízesésbe. Vagy inkább átment rajta. Csöpögő ruhával ment be az aláhulló víz takarásában megbúvó, sötét
kőalagútba. Fojtott hangokat követett, azok elvezették a járat végéig, ahol fény még mindig nem, de élet annál több
volt. Minél közelebb ért, az úrnő segédje annál jobban érthette a fájdalmas hangsúlyokkal tűzdelt beszélgetéseket,
amelyek mind a délről jövő, szörnyű hírekről szóltak. Valaki megjegyezte, hogy a babonás keshiriktől talán azt várják,
csendben viseljék a borzalmakat. Erre egy másik hang azt válaszolta, hogy a Sithek nyilvánvalóan a Pusztítókat
okolják a tömeges pusztításért.
– Vége – jelentette be Tilden a sötétségnek. – Seelah megszabadította az Égjárókat az Ötvenhetektől. Minden
olyantól, aki nem hasonlít rájuk. Csak a göröngyös bőrű Gloyd maradt életben.
– Seelah nem gyanakszik rád? – kérdezte egy rekedtes női hang bal felől. – Nem olvas a fejedben?
– Nem tart méltónak arra, hogy törődjön vele, mit gondolok. Egyébként is csak a régi legendákról beszélek neki.
Bolondnak hisz.
– Nem képes megkülönböztetni a nagy tudósainkat a bolondjainktól – jegyezte meg egy férfihang.
– Egyikük sem – válaszolta egy másik. – Jól van ez így, maradjon is így. Seelah szívességet tett nekünk azzal, hogy
csökkentette a számukat. Talán még folytatja is.
Egy lobbanás elvakította a sötéthez szokott szemeket. Csak az egyik idős keshiri gyújtott meg egy lámpást. Sokan
voltak a szűk helyen, egymáshoz nyomódtak. Nem Tildenre figyeltek, hanem a mögötte az árnyékok közül kilépő
alakra. Tilden odafordult, és felismerte a nőt, aki először megszólította.
– Maradj erős, Tilden Kaah! A segítségeddel és mindannyiunk segítségével a keshirik befejezik majd a megkezdett
munkát – jósolta Adari Vaal. A lámpás fénye haragos izzásként tükröződött a szemében. – Én hoztam ránk ezt a
csapást, és én is fogok véget vetni neki!

Megmentő
Első fejezet
4975 évvel a Yavini Csata előtt
– Kesh gyermekei! A Védelmezők ismét eljöttek hozzátok! – Korsin várta, hogy a tömeg lármája alábbhagyjon.
Hiába várt. Yaru Korsin kapitány, a Keshre vetődött Sith-törzs Nagyura a márványozott emelvényen állt, és a szinte
eksztázisba esett lila arcok tengerét nézte. Mögötte új otthonának oszlopai és kupolái magasodtak. Az őslakosok
egykori kisvárosa a Sithek fővárosa lett. Az épületeket a régi Örök Kör helyén emelték, minél gyorsabban, hogy
készen álljanak erre a napra. A Sithek pontosan negyedszázaddal ezelőtt érkeztek meg a Keshre. Korsin célul tűzte ki
maga elé, hogy inkább ünnepnappá teszi ezt az évfordulót, mintsem gyásznap legyen belőle. Az új palota
felszentelésével kinyilatkoztatta, hogy népe örökre a keshirik között akar élni. Ennyi évvel a hajótörés után már
mindenki elfogadta, hogy nem képesek megjavítani az Oment. Nem maradt rá okuk, hogy a hegyoldalra épített
templomban lakjanak, ha lent még annyi minden várt rájuk. Korsin felnézett a nyugati hegyek felhőktől takart
csúcsaira. Néhány Sith még ott maradt egy keshiri munkáscsapattal, hogy összecsomagolják a dolgaikat. Az Oment
biztonságosan lezárták a neki emelt kegyhelyen; a hajó ott fogja várni őket, ha bármikor szükségük lesz még rá.
Korsin úgy sejtette, hogy többé már nem lesz rá szükségük. Egy ideig még tartotta a reményt a Sithekben, de már
biztos volt, hogy senki sem fog értük jönni.
Korsin már akkor tudta ezt, amikor az első napon meglátta a kommunikációs torony összeolvadt belsejét. A Kesh
bolygó valahol a semmin is túl lehetett, különben Naga Sadow már rájuk talált volna. Már rá kellett volna találnia az
elveszett Sithekre és az értékes lignan-kristályokra. Néha még eltűnődött Saes kapitány és a Harbinger sorsán. Vajon
túlélték az ütközést, amely kitérítette a pályájáról az Oment? Az a bukott Jedi megszerezte a Sithek dicsőségét a
Primus Golouudnál aratott győzelemmel? Vagy Naga Sadow megölte az alkalmatlansága miatt? El még egyáltalán
Sadow? Felesleges találgatás, gondolta Korsin. Ám a követői fejében fenn kellett tartania ezeket a kérdéseket.
Legalább addig, amíg bárki emlékezett még rá, hogy honnan jöttek. Erre is szükség volt a szilárd lelkiállapot
fenntartásához.
A parancsnoknak óvatosan kellett egyensúlyoznia. Ha a Sithek jövőjét csak a Kesh jelentette, akkor állandó
pozícióharcba kezdenek, és ez egyre több olyan párviadalhoz vezetett volna, mint ami az első napon lezajlott közte és
Devore között. Korsin a Sithekre nézett, akik vigyázzban álltak az emelvényről levezető, széles lépcső két oldalán.
Mindegyiküket más-más ambíció vezérelte, és neki kellett kordában tartania őket. Ezért hitette el velük, hogy az első
napon sikerült aktiválnia a vészjelzőt, és a berendezésben lévő energiatartalék csak később merült ki. A távozás
reménye összekovácsolta népét, akárcsak az a hit, hogy odakint egy megtorlásra kész, felsőbbrendű hatalom keresi
őket.
Ugyanakkor, Korsin folyamatosan biztosítani próbálta, hogy a szökés reménye mindig másodlagos legyen az igazi
tennivalójukkal szemben: Sith-világgá kellett tenniük a Kesht. Ami Ravilannal és társaival történt, azért Korsin csak
saját magát okolhatta. Nem sikerült visszafognia a vágyaikat. Ámbár… a végeredményt nem bánta annyira. A
feleségével ellentétben neki nem volt semmi baja a vörös bőrű Sithekkel, de a pártoskodás veszélyeztette a rendet.
Az egységes népet könnyebb volt irányítani. A felesége. A házasságuk is a rend megszilárdítása érdekében történt.
A parancsnok így épített hidat a hajó irányítószemélyzete és a csupán utasnak számító bányászok között. A nő ott
állt az emelvény másik oldalán, és egyenként üdvözölte azt a néhány keshirit, akik különböző méltóságokat kaptak.
Üdvözölte, de meg nem érintette őket. Seelah-t már Korsin sem érintette meg. Szégyenletes dolog: a nő egyre
gyönyörűbb lett a Keshen töltött negyed évszázad alatt. Göndör, gesztenyebarna haja kis gyűrűkben vette körbe
hibátlan, barna arcát. Ki tudja, miféle sötét mágiát használtak a szakértői, de alig nézett ki harmincötnek. A
költözködést is Seelah sürgette a legjobban. Gyűlölte a hegyi menedék sterilitását, és az új otthonuk barátságosabb
volt mind hőmérséklet, mind külsőségek tekintetében. A Sith-tervezők és a keshiri kézművesek egyformán sokat
tanultak egymástól. Az épületek kőből készültek, de a külső falakat a dalsa-virág tüskés folyondárjai borították. Itt-ott
kertek terültek el a bugyborékoló csapnyílásokból táplált tavacskák körül. Olyan helynek készült, ahol akár az egész
életet is le lehetett élni. Erről Korsinnak eszébe jutott, hogy nem minden keshiri település alkalmas az élet
fenntartására.
Miközben sorban köszöntötte az elöljárókat, azon tűnődött, hogy évekkel ezelőtt akár örökre elveszíthette volna az
őslakosok támogatását. A tömeges haláleseteket a Ragnos-tavi falvakban és kisvárosokban végül sikeresen ráfogták
a helyiek hitetlenségére, még bemutatót is tartottak: behajtottak egy közismerten kételkedő keshirit az Örök Kör
közepére, hogy mondja el a véleményét az „úgynevezett Védelmezőkről”. A férfi végül összeesett és fuldokolni
kezdett, mint akinek a saját szavai akadtak a torkán. Maga a parancsnok eljátszotta, hogy mennyire megdöbbent, de
az üzenet így is tisztán érthető volt: aki tagadja a Törzs isteni mivoltát, arra betegség és halál vár.
Ezt a kis trükköt Gloyd agyalta ki. A jó öreg Gloyd. Inkább volt már öreg, mint jó. A komor houk fénykarddal a
kezében állt Korsin mögött, mint őfelsége személyes testőre. Az egykori tüzér lassan kezdett úgy kinézni, mintha
neki lenne szüksége védelemre. A személyzet utolsó olyan tagja volt, akinek az ereiben nem emberi vér folyt. Egy
korszak tűnik majd el vele, ha egyszer bevégzi.
– Az Égjárók leánya, Adari Vaal! – jelentette be Gloyd. A parancsnok rögtön megfeledkezett az építészetről és houk
barátjáról: Adari, egykori megmentőjük lépett elébük és hajolt meg. Korsin figyelte, amint Seelah hűvösen üdvözli, és
jól tudta, hogy ha nem a Kesh lakosságának a fele előtt állnának, az üdvözlet még hidegebb lenne. A férfi mindig
csodálkozva figyelte őket. Ha egymás mellett álltak, jól látszottak a különbségek közöttük. Seelah szépséges volt,
ráadásul tudta ezt magáról, ezért nem hagyta, hogy bárki is megfeledkezzen isteni felsőbbrendűségéről. Rondáknak
látta a keshiriket, és Korsint ez arra emlékeztette, hogy sohase bízzon meg a nő ítéleteiben. Keshiriként Adari sokkal
kevesebb volt Seelah-nál, ugyanakkor elképzelhetetlenül több is egyben. Az Erő nem érintette meg, de az elméje
fürge volt, könnyedén megértett olyan dolgokat is, amelyeket a népe – a nyilvánvaló értelmi korlátai miatt – nem
látott.
Ráadásul, a Sithekre jellemző akaraterővel bírt, ha a hitüket nem is osztotta. Korsin csupán kétszer látta, hogy
elhagyja az ereje: az első alkalommal megígérte, hogy titokban tartja Devore halálát. Akkor és ott a kapitány
megsejtette, hogy számtalan lehetőség nyitva áll előttük. Mindkettejük előtt. Adari az uralkodó elé lépett, és sötét,
fürkész tekintettel nézett rá, melynek mélyén értelem és titokzatosság rejlett. Korsin megfogta a kezét, és
rámosolygott a nőre. Felejtsük el Seelah-t! Ők ketten pontosan huszonöt évvel ezelőtt mentették meg Korsin népét.
Az egy jó nap volt.

Tudsz olvasni a fejemben. Hát nem érted, mennyire kellemetlen ez nekem? Vagy csak nem érdekel? Adari kihúzta a
kezét Korsin kezéből, és az arcára kényszerített egy mosolyt. Seelah fagyos „üdvözletétől” csupán megborzongott, de
Yaru Korsin mindig úgy nézett rá, mint egy szekérre, amit féláron készült megvenni. Meg akart fordulni, hogy
csatlakozzon a népéhez visszatérő, idős elöljárókhoz, de Korsin utána nyúlt, és megfogta a karját.
– Ez a te napod is, Adari – mondta. – Állj mellénk!
Csodás! – gondolta a nő. Próbálta elkerülni Seelah tekintetét, és nem volt biztos benne, hogy az nem hatol át Korsin
testén is. De legalább ez olyan kényelmetlenség volt, amellyel naponta találkozott, és már megtanult együtt élni vele.
Az ilyen ünnepélyes színjátékokhoz azonban sohasem tudott igazán hozzászokni. Pedig – korától és rangjától
függetlenül – számára mindig is jól sültek el ezek az alkalmak. Valaha régen eretnekség vádjával állt ott, ahol
napokkal később hősnek kijáró tiszteletet kapott, mert akkor még senki sem tudta, hogy a Sithek személyében
inkább hozott csapást a népére, mintsem áldást. A régi közteret eltemették az új építmények, de ő ismét ott állt, ahol
egykor az Örök Kör hevert, és ismét tudatlanok serege vette körül. A keshirik boldogan ünnepelték a
rabszolgaságukat, megfeledkeztek róla, hogy a Sithek érkezése óta számtalan testvérük és nővérük lelte halálát.
Sokuk a tóvárosi katasztrófa során vesztette életét, de nagyon sokan hajszolták agyon magukat nehéz munkával,
csak mert kedvében akartak járni az égből jött vendégeiknek. A Sithek addig torzították a keshiri hiedelmeket, míg
végül már ez sem számított.
A tömeg folyton hiú reményeket táplált a jövevényekkel kapcsolatban, de végül mindent elhitt nekik. Még Adari
sem volt immúnis az idegenek hazugságaival szemben. Eszébe jutott a fia, Finn összetört és véres holtteste.
Tizenéves korában mindenáron csatlakozni akart a munkásokhoz. Az Égjárók lánya által szült gyermekeknek nem
kellett dolgoznia, de Zhari Vaal fia fellázadt ez ellen, és elszökött egy csapat munkással. Egy sebtében felépített
állvány összedőlt. Aznap Adari szíve összetört, és kétségbeesésében a nő felrepült a templomhoz, Korsin lába elé
helyezte gyermeke tetemét. A parancsnok letérdelt Finn mellé, és megpróbálkozott a Sithek mágiájával, és egy
pillanatra Adari őszintén reménykedett, hogy képes lesz visszahozni a fiát az életbe. Természetesen nem volt rá
képes.
Adari akkor értette meg, hogy a Sithek nem istenek. Korsin aznap összeveszett Seelah-val, mivel a gyógyítás a nő
dolga volt. Persze, Adarinak meg sem fordult a fejében, hogy hozzá és a medikusaihoz vigye a fiát. A Sith-orvosokat
csak addig érdekelték a keshirik, amíg kiderítették, hogy a betegségeik nem jelentenek veszélyt az emberekre, és
nem eshetnek teherbe egymástól. Feltehetőleg ez utóbbi volt az egyetlen oka, amiért Seelah eltűrte Adari és Korsin
barátságát. Csakhogy attól a naptól kezdve már ez a barátság sem maradt a régi. Adari mindig szívesen tanult
Korsintól, de Finn halála magához térítette. Korábban a népe nagykövete volt, ám attól a naptól kezdve ez is
megváltozott. Titkos szervezetet alakított az ellenállókból – mindazokból, akik hozzá hasonlóan észhez tértek. És
tucatnyi év elteltével, ezen az úgynevezett ünnepnapon, már készen álltak a cselekvésre.
Dél felől mennydörgő robaj hallatszott. A vulkanikus Sessal-orom az utóbbi időben kezdett ébredezni, és Tahv-
közeli rokonai is felmordultak válaszképpen. Bár mind biztonságos távolságban voltak, ennek ellenére szétzavarta a
ceremónia felett szoros alakzatban lebegő uvak-lovasokat. Adari felnézett rájuk, azután visszafordult a palaszürkére
őszült parancsnokhoz. Már rég megtanulta, hogyan rejtheti el a gondolatait a férfi elől és tarthat fenn egyfajta
higgadt, közönyös modort. Ezúttal erre volt szüksége, és talán jobban, mint bármikor. Elmosolyodott. Sok-sok évvel
ezelőtt Korsin magához szólította, hogy megszabadítsa őket a hegyről. Adari ismét arra készült, hogy megszabadítsa
a Sitheket, ám ezúttal a maga módján. Nem az vagyok, akinek hiszel. És a Kesh sem az.

Seelah a tisztásra leszálló uvak-rajt figyelte. A lovasok ügyetlenül ereszkedtek le, de az ünnep fényét nem tudták
tompítani, csupán több figyelmet vontak magukra feleslegesen, mint amennyit megérdemeltek. A lovasok vezetője
eleve nem érdemelt figyelmet, pedig minden szem rászegeződött, amikor leszállt a hátasáról, és elindult az emelvény
felé. Yaru Korsin azzal ajándékozta meg a fattyú lányát a huszonegyedik születésnapján, hogy kinevezte egy nem
létező pozícióra: az Égjárók Felderítőinek vezetőjévé. Az egész banda nem volt több maroknyi Sithnél, akik hobbiból
uvak-lovagoltak, és csak az ilyen eseményekre gyakoroltak be valami bemutató-félét, néhány alakzatot, és azt is
hanyagul. Nida Korsin sohasem volt jó ebben. Azt, hogy Nida az ő lánya is egyben, Seelah csupán egy adatnak
tekintette a sok közül. A kölyök ruházata a stílusérzék arculcsapásának számított. Feltehetőleg úgy képzelte, hogy az
uvak-bőr mellény és nadrág vadnak, elevennek mutatja, de a kis Nidán egészen komikusan hatott. Seelah látta a
saját szemét és arccsontját a lánya arcán, de több hasonlóságot nem fedezett fel. A haj lerövidítése és a színes
arcfestés elbánt minden természetes szépséggel, amit a lány tőle örökölt. Ha más az anyja, soha nem ment volna át
Seelah szemléjén.
– Az uralkodó gyermeke! – súgta oda a nő Korsinnak. – Mit gondoljanak róla a keshirik?
– Mióta érdekel ez téged?
Nida felcsoszogott az emelvény tetejére. Korsin csak odabiccentett. Eljött az igazi bemutató ideje. Előbb meglepett,
azután vidám kiáltások hallatszottak a tömegből. A sokaság számos pontján hagyományos keshiri álarcokat viselő
jelmezesek ugrottak magasra, és a levegőben dobták le magukról köpenyeiket. Leérkezve óvatos Erő-lökésekkel
csináltak helyet maguknak. A feketébe öltözött akrobaták a Szablyák voltak, a Törzs legújabb osztaga, szintén ünnepi
alkalmakra. Vörösen izzó pengékkel a kézben a Szablyák bonyolult gyakorlatokat mutattak be, melyeket a keshirik
biztató és örömteli kiáltásokkal jutalmaztak. Végül Gloyd bejelentette:
– Jariad Nagyúr, a Korsin-házból! – A Szablyák vezetője kihúzta magát, és felment a kőemelvény középső
lépcsősorán. A parancsnok lélegzet-visszafojtva nézte a határozott lépteket, az álarc alól kibukkanó, tökéletesre
fazonírozott fekete hajat és szakállat, az izmos alkatot. Devore Korsin és Seelah fia, Jariad immáron felnőtt, és
minden egyes mozdulatával az utókornak pózolt. Bekapcsolt fénykarddal állt meg bácsikája és mostohaapja előtt,
akinek szó szerint fölébe magasodott – és tett is róla, hogy ez senkinek se kerülje el a figyelmét. A két férfi jeges
pillantást váltott, azután Jariad letérdelt, pengéjét szertartásosan alig néhány centiméterre tartotta bronz-barna
tarkójától.
– Életem és halálom egyformán a tiéd, felség!
– Állj fel, Korsin Nagyúr! – válaszolta a parancsnok. Seelah megkönnyebbülten látta, hogy fia felkel, és
engedelmesen tűri az apai ölelést. A tömeg imádta a jelenetet, pedig rangja és családi kötelékei ellenére Jariad csak
annyira volt Yaru Korsin jogos örököse, mint maga Seelah. Az egykori kapitány titokban tartotta, hogy halála esetén
kire szállna a hatalma; még az általa kijelölt hét főnemes is csupán tanácsadói szerepet tölthetett be az udvarban.
Persze, ha Jariad közkedveltté válna, akkor a Sithek és a keshirik is elfogadnák, mint trónkövetelőt. Így vagy úgy, de
elismernék. A nő örült, hogy fia a megbeszéltek szerint viselkedett. Yaru Korsin bukásának napja egyre közeledett,
ám még nem érkezett el. Jariad sorban üdvözölte a többieket, közben külön figyelmet szentelt Adarinak.
A keshiri nő hátrahőkölt és lesütötte a szemét. Seelah jól tudta, hogy Adari nem szerénységből reagált így, pedig az
elviselhetetlen kis féregnek lett volna oka visszafogni magát. Amióta Jariad az apja hasonmásává változott, Seelah
rendszeresen rajtakapta a ronda kis ringyót, hogy a fiú közelében elmereng. Seelah-t elgondolkodtatta a dolog.
Lehet, hogy Korsin eldicsekedett neki Devore megölésével? Ennyi elég lenne egy ilyen erős reakcióhoz? Végül Seelah
mélyen a saját gondolatai között találta meg a választ. Negyedszázaddal korábban, amikor először találkoztak azon a
hegyoldalon, Seelah átvizsgálta Adari elméjét. Akkor még a menekülési lehetőségre utaló jelet kereste, de a keshiri
nő tudatában rejlő kövek és lila arcok tengere mögött valami egészen mást talált. Valamit, amit Adari csak félig-
meddig látott, mégis végtelenül megdöbbent tőle: egy test zuhant le egy szakadék széléről, bele a dühöngő tengerbe.
Adari Vaal látta, amikor Yaru Korsin megölte a féltestvérét. Így végül Seelah is látta. Jariad odaállt Seelah mellé, ám
előbb még kérdő pillantást vetett anyjára.
– Hamarosan – súgta a nő válaszképpen. Óvatosnak kellett lenniük. A kapitány barátainak többsége az Omen
állandó személyzetéhez tartozott, de még mindig sokan álltak Devore pártján. Suttogva elmondott történetek szóltak
arról, hogy a parancsnok információkat tart vissza a helyzetükkel kapcsolatban, és ez újabb szövetségeseket hozott.
Seelah-nak arra kellett ügyelnie, hogy a megfelelő pillanatban mindenki a megfelelő helyen legyen. Korsin megfogta
a nő kezét, és a lépcső felé fordulva elindult vele, hogy bevezesse új otthonukba. A tömeg üvöltve ujjongott mögöttük,
és Seelah elmosolyodott. Huszonöt évig tartotta kordában a gyűlöletét. Közeledett a pillanat, amikor szabadon
ereszthette.

Második fejezet
Korsin azonnal felismerte a zajt. Az irodájához vezető folyosó előtt, a főépület központi csarnokában fénykardok
csattantak egymásnak. A fényesre csiszolt padlón Jariad rohamozta meg három támadóját, akik a Szablyák fekete
öltözékét viselték, ám ezúttal a pengék nem ártalmatlan köröket írtak le a levegőben. Jariad támadói előrelendültek,
de a fiatal férfi dühös riposztja meghátrálásra kényszerítette őket. Jariad egyesével győzte le az ellenfeleit. Az elsőre
rádöntött egy szobrot, a másodikat átdobta egy újonnan készült füstüveg lapon. A harmadik végignézhette, ahogy a
fénykardja arrébb gurul a folyosón, miután ellenfele elválasztotta a fegyvert fogó kezet a karjától. Korsin kilépett az
előtérből, egyik kezében a kikapcsolt fénykardot, a másikban a levágott kezet tartotta.
– Biztos, hogy Szablyáknak akarod nevezni a csapatodat? – kérdezte. – Az egyikük mintha elveszítette volna a
kardját… – Jariad kikapcsolta a fegyverét, és mély levegőt vett.
 – Pontosan ezt akartam mutatni neked, felség – mondta. – Túl gyorsan le lehet fegyverezni őket.
– Nem kellene ennyire szó szerint venned ezt a lefegyverzés-dolgot! – jegyezte meg Korsin, és odadobta a kezet a
padlón nyöszörögve ülő tulajdonosának. – Nincs ennyire modern orvosi laborunk.
– Nincs hely a tehetségteleneknek.
– Csak gyakorlás volt, Jariad, nem a Nagy Szakadás! Lihegd ki magad, és gyere ki inkább! – javasolta a parancsnok
egy sóhajjal kísérve szavait. Néhai féltestvére iránti ellenszenve nem akadályozta meg abban, hogy megpróbáljon
utat mutatni mostohafiának, de nem igazán tudott hatni rá. Jariad túl sokat örökölt abból az önteltségből, ami
tönkretette az apját. Csak két eset volt lehetséges: vagy semmit sem tett, vagy túlzásokba esett. Még jó, hogy a
Keshen nincsenek narkotikumok, gondolta Korsin. Jariad ugyanúgy rászokna, mint az apja. A parancsnok kilépett a
lenyugvó nap fényébe. Az utóbbi időben a vulkánok sok szép napot elrontottak. Keshiri szolgák bukkantak fel a
frissítőkkel.
– Nem jó itt – szólalt meg Jariad, amikor kilépett apja után. – A városban túl sok minden tereli el a figyelmet.
– Valóban elterelik a figyelmet – válaszolta Korsin az udvart nézve. Adari Vaal megérkezett. Jariad nem törődött az
őslakos nővel.
– Felség! Engedélyt kérek, hogy elvigyem a Szablyákat az északi félszigetre kiképző küldetésre. Jóval túl az
Orregen, a sivataghoz, ahol semmi sem tereli el a figyelmüket. Ott majd jobban összpontosítanak.
– Hm? – kérdezte Korsin ismét Jariad felé fordulva. – Ó, hát persze! – mondta ezután, és elvett még egyet a felkínált
frissítőkből. – Most pedig, ha megbocsátasz! – Korsin azt hitte, hogy Adari őhozzá jött. A kertben találkoztak, ahol a
nő egy domborművet nézett az egyik épület egy háromszög alakú oromfalán.
– Az ott mi akar lenni? – kérdezte Adari. A parancsnok hunyorogva pillantott fel a szobrászmunkára.
– Ha nem tévedek, azt a pillanatot ábrázolja, amikor megszülettem – felelte, és ivott egy kortyot. – Nem vagyok
biztos benne, hogy tudom, hogy jönnek hozzá a csillagok és a nap. – Bárhová nézett ebben a palotában, a keshirik
mindent teleraktak az istenítése képeivel. Igazán jól eladtuk magunkat! – gondolta, és elmosolyodott.
– Nem számítottam rá, hogy ma is eljössz – jegyezte meg.
– Szomszédok lettünk – felelte a nő, és oda sem nézve elvette a felkínált poharat.
– Egy ekkora helyen a fél Kesh a szomszédunk.
– A másik fele pedig bent takarítja a padlót – vágta rá Adari, és a férfi szemébe nézett. Ismét a határokat
feszegette, mint korábban is számos alkalommal. Korsin felnevetett. A nő mindig meg tudta nevettetni. Amikor
bőrszárnyak suhogása hallatszott fentről, Korsin rájött Adari látogatásának okára. A nő életben maradt fia, Tona
sietett ki egy díszes melléképületből, hogy átvegye a leszálló uvak kantárját. Nida Korsin tért vissza a reggeli
lovaglásból. A parancsnok személyesen nevezte ki Tonát a lánya csapatának utazó istállómesterévé. A fiú kedves
alaknak tűnt, még ha értelem terén messze el is maradt anyjától. Ráadásul, Nida is kedvelte. Adari odament,
félrehívta a fiát, és halkan beszélgetni kezdtek. Csupán néhány mondatot válthattak, mert Adari hamar visszament
Korsinhoz.
– Bocsáss meg, de dolgom van a városban – mondta.
– Látlak még?
– Mármint ma?
– Nem, úgy értem, valaha is? – válaszolta Korsin nevetve. Nyugtalan – gondolta –, de miért? – Persze, hogy ma.
Most már ugyanabban a városban lakunk. – Adari felnézett a mögöttük lévő, gigantikus épületre.
– Jó nagy erőfeszítést tettél, csak hogy közelebb legyél hozzám – jegyezte meg egy bocsánatkérő mosollyal.
– Jobb, ha tudod, hogy én viszont nem leszek itt holnap – folytatta a férfi. – Seelah gyógyközpontja is leköltözik a
templomból. Reggel odamegyek felmérni az egész helyet, mielőtt teljesen lezárjuk. De nem tart tovább egy napnál.
– Mennem kell – mondta Adari válasz helyett, és megérintette a parancsnok kezét. Amikor a nagykövet elindult,
Korsin ismét a lányára nézett. Nida Jariadet és társait figyelte, akik határozott léptekkel masíroztak oda a saját
hátasaikhoz. Tona pedig szintén a lányt nézte.
– A fiad jobban tenné, ha vigyázna, Adari – szólt Korsin a távolodó nő után. – Túl sok időt tölt Nidával. Talán a
Korsinok természetes bája tart a közelünkben titeket, Vaalokat? – kérdezte ismét elmosolyodva.
– Ma még az sem, Nagyuram – válaszolta a nő, és intett a fiának. – Tona velem jön. Családi ügy.
– Értem – mondta a parancsnok. Családi ügy. Felnézett a társaival északnak induló fiúra, és azt kívánta, bárcsak
kevesebb családi ügye lenne.

Évekkel azelőtt, hogy kínozni kezdte volna, a neshtovarik inkvizítora, Izri Dazh eretneknek bélyegezte Adari Vaalt,
mert meg merte kérdőjelezni a Kesh teremtésének legendáját, és abban az istenek, az Égjárók szerepét. Dazh már
rég eltávozott, de fia és unokái csendben ültek Adarival szemben a gyertyákkal megvilágított nappaliban. Az utóbbi
évek során az ellenállási mozgalom különféle helyeken tartott találkozókat, többek közt a csatornarendszer egyes
részein és a Tona által karbantartott istállók mögött. Ilyen kényelemben ritkán részesülhettek – vagy legalábbis
azelőtt még kivételes fényűzésként értékelték volna a szobát, mielőtt Adari a keshirikre hozta a magát istenségeknek
kikiáltó népet, amely átformálta az ízlést és a mércéket. A házban, amely valaha maga az uralkodó, Korsin szállása
volt, ezúttal neshtovarik és eretnekek együtt döntöttek a keshiri nép további sorsáról.
– A terv működni fog – jelentette ki Adari. – Mindazok alapján, amit az uvakokról tanítottatok nekem, és a
tennivalóinkat átgondolva, együtt működni fog.
– Remélem is! – mordult fel egy idősebb férfi. – Sok áldozatot kell hoznunk a sikerért!
– Máris túl sok áldozatot hoztunk. Ez az egy lehetőségünk maradt.
Adari nagy kockázatot vállalt, amikor felfedte a neshtovarik előtt az ellenállást, de meg kellett tennie, és addig,
amíg az idősek még életben voltak és emlékeztek rá, hogy mi mindent vettek el tőlük a Sithek. A régi keshiri
társadalomban az uvak-lovasok igazságtalan előjogokat élveztek, amelyek emléke ezúttal segített meggyőzni őket az
együttműködés szükségességéről. Adari nemrég jött rá, hogy a siker kulcsát az uvakok jelentik. A Sithek valóban
nagy hatalommal rendelkeztek. Egyetlen Sith önmagában legyőzhetett többtucatnyi keshirit egyszerre, talán képes
lett volna kiirtani egy egész falut is. Csakhogy ehhez előbb el kellett jutniuk a falvakba, és ezen a téren a kontinens
hatalmas mérete ellenük dolgozott. A Sithek már közel hatszázan voltak, kétszer annyian, mint amikor megérkeztek.
Csakhogy a keshiri településekből is volt elegendő. A rend fenntartása érdekében a Sitheknek rendszeresen el kellett
látogatniuk a távoli vidékekre. Mielőtt lezuhantak az égből, a neshtovari uvak-lovasok már legyőzték a természetes
akadályokat és egyesítették Keshtah kontinensét – a Sithek pedig ugyanezt a taktikát alkalmazták. Maguk mellé
vettek néhány neshtovarit, mindig másokat, és körbejártak, hogy megmutassák magukat, és beszéljenek a helyi
hatóságokkal.
Bár a neshtovarik a Sithek közvetlen szolgái és végrehajtói lettek, ez együtt járt azzal, hogy lekényszerültek a
hátasaikról. A Sithek elvették tőlük a legerősebb uvakokat, a többi, többezernyi megszelídített bestiát pedig főként
igásállatnak használták. Csak azoknak a neshtovariknak engedték meg a repülést, akik hozzájuk tartottak a hegyi
templomba, vagy valamilyen hivatalos ügyben jártak el. A tavaknál történt katasztrófa véget vetett ennek. A
hagyomány szerint az uvak-lovasok voltak a keshirik hírvivői, de a Sithek azt akarták, hogy csak az ő szavaik
terjedjenek. A nem hatósági munkát végző neshtovarikból istállófiúk lettek, hogy azokat a lényeket gondozzák,
amelyeknek többé nem ülhettek a hátára. Az uvakok egy része már olyan Sithek tulajdonában volt, akik még ki sem
keltek a bölcsőből. Adari volt az egyetlen, aki a Korsinnál tett rendszeres látogatásai miatt megtarthatta Ninket.
– Korsin holnap felmegy a hegyi templomhoz – mondta a nő.
– Seelah most is ott van, és Jariad elment északra. – A neshtovarik összenéztek, és bólintottak.
– Nagyon jó – mondta a legidősebb közöttük. – Ha jól számoltál, elég nagy számban vagyunk jelen mindenhol.
– Jól számoltam – szögezte le Adari. Már a fontosabb Sithek mellett szolgáló keshiri segédek közül is sokan a
mozgalomhoz tartoztak. Tilden Kaah tartotta a kapcsolatot Seelah kíséretével, de voltak ellenállók Korsin és Jariad
közelében is. Adari fia személyesen figyelte Nida Korsint és társait. – Holnap délben – mondta a nagykövet. –
Sikerülnie kell. – Miközben kilépett az épület mögötti, fáklyákkal megvilágított sikátorba, Adari a parancsnokon
gondolkodott. Ha hívják, akár ha Seelah hívja is, Korsin nem ment volna fel a templomhoz holmi hétköznapi ügy
miatt. A nő kétszer is ellenőrizte a kezére rótt számokat, és az ellenállásnak elég tagja volt már az esti zárásnál
dolgozó istállófiúk között is. Tona bukkant fel a sötétségből.
– Vártalak!
– Bocsáss meg! – felelte Adari. – Újra át akarták venni az egészet. – Látta fia tekintetében a csalódottságot. Adari
mindig is azt hitte, hogy mindkét gyermekében erősebb az apjuk vére, de Tona meglepte azzal, hogy a húszas évei
második felében már sokkal inkább hasonlított őrá, mint Zharira.
– Veled kellett volna mennem, anya. Én is neshtovari vagyok.
– Csak óvatosan! Minél kevesebben tudják a részleteket, annál biztonságosabb.
– Veled akarok lovagolni holnap – mondta Tona.
– Dolgod van itt – válaszolta az anyja. – Találkozunk, miután sikerrel jártál. – Megsimogatta fia arcát. – Nem szabad
sokáig távol maradnod Nidától és a társaitól. Holnap sok dolgunk lesz. Aludj is valamennyit!
A fiú megfordult, és elment, Adari hosszan nézett utána. A kedves, egyszerű Tona – gondolta. Nem mondott el neki
mindent, de hogy is tehette volna? A saját anyja sem értette meg, amikor eretneknek nevezték, és még kevésbé,
amikor beiktatták a kánonba. Hogyan érthetné meg a fia, hogy mártírrá kell lennie?

A saját üres gardróbszobája láttán Seelah arra gondolt, hogy végre elérkezett az aranykor. És ez az ő érdeme volt.
Jó munkát végzett, mióta ő irányította az orvosi személyzetet. Minden helyi betegséget azonosítottak és ellenőrzés
alatt tartottak. A keshirik segítségével a biológusok felmérték a vidéket, és katalogizálták az emberek számára
hasznos gyógynövényeket. Ráadásul, az Erő-gyógyítás terén nemhogy romlottak volna a képességeik, de fejlődtek, és
ezzel együtt nőtt az amputálást túlélők aránya. Seelah odafigyelésének köszönhetően a Törzs vére tisztább lett.
Már látta, hogy alig néhány generáción belül a Keshre vetődött Sithek mind emberek lesznek. Csak azt sajnálta,
hogy ő ezt már nem láthatja majd. Vagy mégis? Szívesen eljátszott ezzel a gondolattal. Mindenesetre, máris sokkal
jobb volt ránézni a népére, mint korábban. A gondozóházban arra nevelték a fiatalokat, hogy tiszteljék a külsejüket
és törekedjenek a testi tökéletességre. A hátrahagyott Sith-nagyurak otromba példaképek voltak: többségük barbár
ékszerekkel és harci festéssel díszítette a testét. Seelah Törzsében ez nem lehetett divat. Tetoválással csak a
rabszolgákat jelölték meg; Kestah kontinensén a Sithek eleve remekműveknek születtek. A tisztogatás során
elszenvedett veszteségeket követően a Törzs lélekszáma gyorsan növekedésnek indult. A tengerszint-közeli,
melegebb otthon ígérete elegendő volt, hogy a legfüggetlenebb Sithek is elgondolkodjanak a családalapításon. Mire
befejezték az építkezést odalent, még az élvhajhász Orlenda is teherbe esett.
– Ez minden – mondta Orlenda egy roskatag szekérnek támaszkodva, amelyet ellátmánnyal raktak meg, és már
csak azt várta, hogy elhúzzák Tahvba. A nő nyugtalannak tűnt, Korsin bármelyik percben megérkezhetett. – Akarod…
hogy itt legyek? Nem repülhetek, de lemehetek ezzel a szekérrel. Legalább vigyáznék a törékenyekre.
Seelah beszívta az ajkát. Orlenda jelenléte óvatlanabbá tette volna a parancsnokot, de ha valami rosszul alakul,
éppen Orlenda tudná továbbvinni az elveit.
– Menj! – döntött végül. Felsóhajtott. – És siess! Mindjárt ideérnek!
Orlenda felmászott a keshiri hordárok mögé. Az uvakokat leszámítva az egész kontinensen csak őket lehetett
igásállatnak használni. Ideje volt! – gondolta Seelah. Kisietett a lakóépületek és az Omen kegyhelye által közrefogott
térre. Korsin és kísérete ekkor szállt le a tér távolabbi szélén, készen az ismeretlen sorsra, amelyet Seelah szánt
nekik. A parancsnok és Gloyd négy testőre őrt állt, amíg a keshiri szolgák elvezették az uvakokat. Az istállók lesznek
az utolsó épületek, amelyeket lezárnak. Korsin végignézett a téren.
– Á, Seelah! – kiáltott fel, és elindult a nő felé. – Hát itt vagy? – kérdezte. Kilépett az épületek árnyékából.
– Igen – válaszolta a felesége. – És te is itt vagy – mondta, azután lehunyta a szemét, és összpontosított.
Jariad! Most!

Harmadik fejezet
Korsint nem a rárohanó támadók lepték meg, hanem az, hogy honnan jöttek. A feketébe öltözött Sithek a
lakóépületekből rohantak ki a térre; kifutottak az ajtókon és kiugráltak az ablakokon. Egy kisebb részük az Omen
többemeletes templomának falairól ugrott le. A parancsnok bekapcsolta fénykardját, és készen állt az ellenfelei
fogadására. Azonnal felismerte Jariad Szablyáit. Gloydra pillantott, a tekintetük találkozott. A testőreik körbevették
őket, négyszeres túlerővel kellett szembenézniük.
– Maradjunk együtt! – adta ki a parancsot Korsin. Maga Jariad is megérkezett, céltudatosan lépett ki a templom
ajtaján, kezében bekapcsolt fénykardját tartotta. – Jariad! – üdvözölte a mostohaapa. – Mintha nem egészen északon
lennénk! – Unokaöccse nem válaszolt. Tekintetében őrület csillogott. Devore tekintetére emlékeztetett. – Azért
hagytam, hogy összerakd a kis csapatodat, mert valamivel el kellett foglalnod magad! – kiáltott oda Korsin, azután
Jariad komor követőit szólította meg: – Szégyelljétek magatokat! Jobban tennétek, ha visszamennétek Tahvba!
– Én nem vagyok olyan, mint Nida! – felelte Jariad. Továbbra is egyenletes léptekkel közeledett. – Nincs szükségem
hobbira. Elég időt pocsékoltunk már el! – Elérte társait, akik időközben fénykardoktól izzó kört formáltak leendő
áldozataik körül. – Ideje számot vetni, Korsin kapitány! Te magad is ezt mondtad. Új kor hajnalán járunk. Eljött az
ideje, hogy véget vessünk a katonai fennhatóságnak. Öröklésről van szó, és arról, hogy ki vezetné jobban a Törzset.
– Miért? Talán magadra gondolsz? – kérdezte Korsin színlelt meglepetéssel, azután felnevetett. – Ó, Jariad! Tényleg
nem lehetsz ilyen ostoba! Menj inkább haza, jó? – Jariad döbbenten torpant meg. Egyértelműen tudatában volt a
saját társai figyelő tekintetének. Gloyd értette, mire játszik a parancsnoka, és támogatta benne:
– Kapitány! Ha akarja, kiganéztatom vele az uvak-istállókat!
– Én vagyok a jövő! – üvöltött fel Jariad. – Én vagyok a legfiatalabb az odakint születettek között! Utánam mindenki
a Keshen született! – Magasra emelte a fénykardját, úgy fejezte be: – A Sithek vezetőjének kivételesnek kell lennie!
Korsin rámeredt, és felmordult:
– Nem vagy te kivételes! Már láttam a fajtádat! – Női hang hallatszott a támadók mögül:
– Mondd csak el! – kiáltott oda Seelah. Róla Korsin nyilvánvalóan megfeledkezett. A nő a tér másik szélén állt
hűséges csatlósai társaságában, akik mind felfegyverkeztek. – Mondd el, hogyan halt meg az apja! Te láttad, Yaru!
Ott voltál! Megölted, és lelökted a sziklákról, csak hogy tovább uralkodhass felettünk!
Korsin már válaszolt volna, de Jariad hátrébb lépett, és a Szablyák megindultak a parancsnok és társai felé.
Vezetőjük egyértelműen arra játszott, hogy a csapat megdolgozza kicsit az ellenfelet, mielőtt ő is kiveszi részét a
küzdelemből. Korsin megacélozta akaratát, és felpillantott a felhős égre. Dél van. Hirtelen árnyalakok suhantak el
felettük. Öt, tíz, nagyjából tucatnyi lény szállt fel a templom mögül. Uvakok! A mi uvakjaink!
– Mi a fene? – kérdezte Jariad meglepetten, és az anyjára nézett. Úgy tűnt, erről Seelah sem tud többet a
többieknél. Végül a nő egyik segítőjétől kaptak választ, aki sebtében rohant oda:
– Az istállósok! A keshirik! Ellopták az uvakokat! – A Szablyák közül is sokan néztek fel meglepetten, és Korsin
kihasználta az adódó alkalmat. Egyszerre mozdult Gloyddal, mindketten megtámadták a hozzájuk legközelebb lévő
fekete ruhásokat, és halálos ösvényt vágtak maguknak a legközelebbi építmény felé. Testőreik szorosan a nyomukban
voltak, próbálták visszatartani az üldözőket. A parancsnok és a houk átrohant az épületen, Szablyák csapata követte
őket. Korsin a lépcső felé indult, és intett társának, hogy kövesse.
– Ügyes trükk, kapitány – mondta Gloyd de ennél többre lesz szükségünk!
– Nem az én trükköm – felelte Korsin –, de igazad van.
Elért egy ablakot, kipillantott az égre, és az Erőhöz folyamodott, de hiábavalóan. Negyedszázaddal korábban
sikerült megszabadulnia a hegy fogságából, de megszabadítója ezúttal jóval messzebb járt, mint akkor.

Az első kétségbeesett lovaglása óta Adari nagy gyakorlatot szerzett Nink irányításában. Ügyesen repültek, a tépett
szélű partvonalat követték a több mint száz másik uvakkal: a hegyi menedék istállóinak teljes népességével, amelyet
keshiri istállósok, munkások és háziszolgák vezettek. Mindannyian Adari mozgalmába tartoztak, és mindegyiküknél
gondoskodtak róla, hogy ezen a napon a megfelelő helyen legyenek. Ha maradt is hátas a Sitheknél, egyelőre senki
sem követte őket. A keletről érkező raj is hozzájuk tartozott, és még többeket is vártak. Kontinens-szerte minden
településen ugyanannak kellett történnie: az uvakok gondozására kijelölt neshtovari ellenállók felszálltak az
állatokkal.
Egyet sem hagytak hátra. Persze, a lovasok önmagukban nem lettek volna elegen, de ez nem okozott gondot. Bár
eredetileg az uvakok nem voltak csordaállatok, az idősebb hímek hangos rikoltásaira még a vadon élők is válaszoltak,
és a neshtovarik ezt mindig is kihasználták a gondozásuk során. Valaha így terelték őket a levegőben, egy-egy lovas
kisebb csapatot gyűjtött maga köré a repülő hüllőkből. A terv szerint Adari vezeti a szárnyas sereget, amely egyetlen,
egyre dagadó hullámként söpör végig a vidéken, végül a füstölgő Sessal-csúcs felé fordul minden olyan uvakkal,
amelyet nem kötöttek ki. A krátertől biztonságos távolságban a lovasok vezetői csak annyi időre szállnak le, amíg
leugranak a hátasaikról. Adari a levegőben marad és utasítja Ninket, hogy az uvakok fészekre hívó kiáltását hallassa,
amely hallótávolságon belül minden fajtársát arra kényszeríti, hogy kövesse. Nink már negyven körül járt, így talán a
legidősebb hím volt a hátasok között. Fajtársai vakon követték a parancsait, legalábbis egy rövid ideig. Adari úgy
vélte, ez is elég lesz ahhoz, hogy felrepüljenek a füstölgő kráter felett lebegő felhőkig, és eltűnjenek szem elől.
Nem öngyilkosság lesz, hanem megszabadítás. A Sithek sokat utaztak uvakháton, de a Kesh légáramlatainak
ismerete nemzedékeken keresztül hagyományozódott a neshtovarik között. Azt is tudták, hogy amikor a Sessal-orom
nyugtalankodik, erőteljes szélcsatorna keletkezik felette, amely sodort már ki óvatlan lovast messzire a nagy keleti
tenger fölé, a láthatáron túlra. Adarinak csak elég magasra kellett repülnie, hogy a szél magával vigye az egész
uvaksereget. Bár valaha egyáltalán nem kedvelte ezeket a hátasállatokat, azóta egészen máshogy vélekedett róluk,
nehezen fogadta el, hogy tömegesen kell elpusztítania őket. A rémült sereg megpróbál majd küzdeni a légörvények
ellen, de abban a magasságban már tehetetlenek lesznek a természet erőivel szemben. Amennyit megértett a
parancsnok elbeszéléseiből, annak alapján Adari arra gondolt, hogy talán pont egy hasonló jelenség tette tönkre a
Sithek hajóját.
Nem tudhatta biztosan, de abban nem kételkedett, hogy mire a szelek gyengülni kezdenek, addigra az uvakok
eléggé elfáradnak már, hogy mind a hullámok között végezzék. Akárcsak a férjem – jutott eszébe. Az ellenálló
neshtovarik szerették a hátasaikat, de eléggé gyűlölték a Sitheket ahhoz, hogy feláldozzák az állatokat. Sokszor
átbeszélték, hogy ezután mi fog történni. A Sithek vezetői le tudnak jönni a templomból, de gyalogolniuk kell, ami
sokáig fog tartani.
Ez az idő elég lesz ahhoz, hogy az ellenállók lecsapjanak a főbb Sith-szimpatizánsokra a keshiri településeken. Nem
fognak nyíltan fellépni, csak a shikkar-pengék kerülnek elő az éjszaka közepén. Maguk a Sithek is büszkék lennének
rájuk. Valójában a Sithek bosszút fognak állni rajtuk. Tahv minden bizonnyal megszenvedi majd a haragjukat, de
gyalogosan kell üldözőbe venniük az őslakosokat, mert a hátasaik szó szerint lekerülnek a térképről. A keshirik
könnyen elintézhetik azt a néhány elkóborolt uvakot, ami még a kontinensen marad. Könnyebben, mint a Sitheket.
Csakhogy a Sitheknek is születtek gyermekeik, akiket meg akarnak védelmezni. Remélhetőleg egyszerűen csak
kijelölnek maguknak egy területet, és felosztják a kontinenst a két faj között. Vagy, ami még jobb lenne, akár vissza is
vonulhatnak a hegyoldalon kiépített menedékükbe, hogy örökre ott maradjanak. A keshirik többsége még mindig
bálványozta ezeket az úgynevezett „Védelmezőket”, de amíg néhányan bármikor készen álltak megmérgezni az
uraikat, addig az őslakosok egyértelműen veszélyt jelentettek a látogatókra. Feltéve, hogy találnának olyan mérget,
ami megöli a Sitheket. A folytatást illetően Adari sohasem osztotta a többi összeesküvő lelkesedését. Tudta, mire
képesek a Sithek. Egyetlenegy megöléséhez is ezer keshirire lett volna szükség, de egyelőre még nekik kedveztek a
körülmények. Később már nem így lesz, ez egyértelműen látszott. Ezért kellett aznap cselekedniük. Mielőtt késő lesz.
Keshtah tele volt élettel, és már maga a gondolat is tragikusnak tűnt, hogy az egyik fajnak el kell pusztulnia a
hasznossága miatt. Csakhogy a keshirik már kamatostól megfizettek azért, mert hasznosnak bizonyultak a Sithek
számára. Véget kellett vetniük ennek. A keletről érkező raj beolvadt a főseregbe, és Adari a szülővárosa felé fordult
hátasával. Tahv felől egy nagyobb hullámnak kellett volna érkeznie. Hol lehetnek?

Seelah átsietett előző otthonának tetején. Élete felében minden reggel ugyanarra a tengerre látott ki az ablakból,
amely elnyelte a szerelmét és gyermeke apját. Lepillantva a tető széléről végre azt is végignézhette, ahogyan az
ebben szerepet játszó férfi megfizet tettéért. Nem látta, hogyan, de Korsin és Gloyd eltávolodott egymástól. A nő
hűséges segítői az épületegyüttes egy másik részére üldözték a hatalmas termetű houkot, és még nem végeztek vele,
de úgyis Korsin volt a fontosabb. Jól megválogatta a testőreit: a négyből ketten még életben voltak, és a sérüléseik
ellenére hatékonyan védelmezték urukat. Ellenben Jariad Szablyáin meglátszott, hogy nem kaptak rendes kiképzést.
A fiú egyedül akarta kitanítani őket, így csak az utóbbi hetekben kezdtek komolyabb harci képzésbe, miután Seelah
döntött a támadás időpontjáról. Jariad egyre jobban hasonlított néhai apjára, idővel Devore Korsin gyermetegsége és
hanyagsága is előbújt belőle. Az uvakok eltűnése nem várt fordulatot jelentett, de legalább igazságos vágásnak
bizonyult, amely mindenkit egyformán megfosztott a szökési lehetőségtől. A keshirik eltakarították az állatokat a
környékről. Seelah azon tűnődött, hogy talán Jariad rendezte így, és nem szólt róla, de ezt egészen valószínűtlennek
tartotta. Mindenesetre, Korsin reményeire hatással volt a veszteség: a parancsnok egyre többször pillantott fel, és
Seelah biztos volt benne, hogy nem őt nézi. A nőnek tetszett a műsor. Jariad sarokba szorította Korsint. Kiképzéstől
függetlenül a Szablyák legalább sokan voltak, és idővel legyőzhették a testőröket, egyre közelebb üldözték a
parancsnokot annak a szakadéknak a széléhez, amelybe belelökte a féltestvérét. Micsoda igazságszolgáltatás! Jariad
tekintetén látszott, hogy minden pillanatot kiélvez. Újra meg újra Korsin felé sújtott, pengéje időnként el is találta a
parancsnokot, aki már súlyos sérüléseket szerzett. Egyre csak hátrált. Mégis újra meg újra felpillantott az égre. Mire
vár?
Hangos recsegés vonta magára a figyelmét, és Seelah odafordult: az egyik segédje kirepült egy tetőablakon, és
lezuhant az épület mellé. Gloyd! Távol kell tartanunk Korsintól! A nő dühösen gondolt arra, hogy a nagydarab houk
megfoszthatja a bosszúja beteljesítésétől, és a kitört tetőablak felé fordult… A következő pillanatban hatalmas
szárnycsapások keltette légáramlat verte le a lábáról. Seelah oldalra gurulva elkerült egy feléje kapó, karmos lábat.
Az uvakok visszatértek! A nő fél térdre emelkedett, és máris a tetőablak felé vetődött, négykézlábra érkezett a lenti
helyiségbe. Gloyd a szomszéd szobában küzdött az életéért, de Seelah nem vele foglalkozott. Az ablakhoz sietett.
Látnia kellett, mi történik odakint. A keshirik tértek volna vissza? Kinézett az ablakon, és meglátta, ki támadta meg
az imént. Nida!

Negyedik fejezet
Korsin kijátszotta a legfőbb ütőkártyáját. Tudta, hogy Nida annak köszönheti a puszta létét, hogy Seelah és a fia
közel akart maradni a trónhoz. Seelah számára jól jött, hogy szülhetett neki egy lányt, de maga Nida alaposan
megszenvedte a rokonságot. Seelah mindig „gondosan” megválogatta a lányának szánt keshiri nevelőket, egyik
faluból a másikba küldte őt. Hivatalosan az uralkodói család ezzel fejezte ki a keshirikbe vetett bizalmát, de a
neveltetésnek ez a módja valójában azt a fekete lyukat tükrözte, amely mindig is ott rejlett a parancsnok feleségének
szívében.
Ennél több is történt. Seelah nem csupán távol tartotta Nidát a palotától, de arról is gondoskodott, hogy csupán
felszínes oktatást kapjon a Sithekről. Seelah ellenőrizte a népességet, így mindig tudta, hogy hol vannak a lányának
megfelelő mentorok. Csakhogy a hajó személyzetéből is sokan hűségesek maradtak egykori kapitányukhoz, és
szívesen szolgálták, bármilyen szerepet is rótt rájuk az élet. Gloyd segítségével Korsin megrendezte a halálukat a
kontinens viszonylag elszigetelt vidékein, ahol azóta is rejtőzködtek. Látszólagos száműzetésének idején Nida
titokban megismerte a sötét oldalt, ráadásul összebarátkozott a keshirikkel, és informátorok egész hálózatát építette
ki. Ennek fenntartását segítette az is, hogy a megfelelő korba lépve a Sithek légi nagykövetévé vált, amely rang
ugyan semmit sem jelentett, de kivételes mozgékonyságot tett lehetővé. Miközben Seelah azért küzdött, hogy ő
legyen a Sithek mintapéldája a Keshen, Korsin új vezetőt faragott a lányából, olyasvalakit, aki harcolni és irányítani is
tud.
Örököst a trónra, és megmentőt az ilyen támadások esetére. Az előző este Nida egyik keshiri segítője elárulta, hogy
az őslakosok el fogják hajtani az uvakokat, amikor a Sithek vezetői felmennek a hegyre. Korsin emberei és az Égjárók
Felderítői egész délelőtt azon ügyködtek, hogy enyhítsék az ellenállók által okozott károkat, azután a templomhoz
repültek, hogy csatlakozzanak a parancsnokhoz. Nem elég korán, de még időben odaértek, és kevesen is elegen
voltak ahhoz, hogy meglepetést okozzanak az ellenségnek. Nida leugrott a hátasáról, kezében azonnal megjelent a
fénykardja, és az első mozdulatával felnyársalta Jariad egyik emberét. Ketten ugrottak elesett társuk helyére, de
félbevágva végezték. Egy harmadik hátulról támadott, de Nida egy Erő-lökéssel nekipasszírozta a templom falának.
A szakadék szélén nem sok helyük volt a küzdelemhez, de a lány máris uralta a terepet. Még Jariad is elhátrált
Korsintól, hogy segítsen a Szablyáknak legyőzni az új ellenfelet. Tompa robbanás hallatszott a palota felől. Gloyd!
Korsin összeszorította a fogát, és rászánt egy másodpercet, hogy megnyomkodja a mellkasán ejtett sebet. Tudta,
hogy ebből nem fog felépülni, már kezdett szédülni, és nem sok maradt hátra az életéből. De Nida… Olyan erős! A
lány az ő jövője volt, amelynek össze kellett csapnia Seelah jövőképével. És nyerésre állt. Korsin ellépett a szakadék
szélétől, és a mozdulat közben felszisszent a fájdalomtól. A zajra a sérült és már védekezni is alig bíró Jariad
meglepetten pillantott hátra.
– Igazad volt – mondta a mostohaapja vértől gurgulázó hangon. – Letelt az időm! Távozom, de előbb még
megteszem az utolsó hivatalos bejelentést. Már régóta esedékes…

Adari nem lepődött meg. Mire beesteledett, több mint ezer keshiri érkezett a Sessal-csúcs lábához, ötször annyi
lovas nélküli uvakot vezetve. Az állatok tömege odafent körözött, a hegyből előtörő füstfelhő körül, mint egy élő,
bőrből készült háló. A látvány egyszerre volt felemelő és lehangoló; ez a sereg legfeljebb a déli dombságok karámjait
töltötte volna meg. A társai még a láthatárt vizslatták, de a nő feladta. Éjfél előtt nem sokkal fáradt és rémült lovas
érkezett Tahvból, egyedül. A jelentése igazolta Adari gyanúját: Tona nem tudta legyőzni a Nida iránti érzelmeit, és
felfedte tervüket a lány előtt. Kezdettől fogva reménytelen volt az egész, valaki úgyis elárulta volna őket. Tona
bizonyult a leggyengébbnek. Adari végig sem hallgatta a hírnököt, nem érdekelte, hogy Nida megjutalmazta vagy
megölte a fiát.
Már semmi sem számított. Csak az lepte meg, ami ezután történt. Azt hitte, mindenki magára fogja hagyni, elrepül,
elengedi az uvakokat, és ismét beleolvad a keshiri társadalomba, mielőtt a Sithek kiderítik, hogy milyen szerepet
játszottak az ellenállásban. Ehelyett, amikor a nő Nink hátán felszállt, és elindult a gonosz légáramlat felé, a többiek
követték a példáját. Elaludt, már nem érdekelte semmi. Megszokásból kapaszkodott és feltételezte, hogy Nink előbb-
utóbb behódol a gravitációnak és a hullámsírba zuhan, ahogyan máris oly sokan mögöttük. Valamikor az ő idejének is
el kellett jönnie. Ám újabb meglepetésre ébredt. Fentről a szárazföld nem tűnt többnek egy csíknál a hullámok
között, zátonyok láncolata egy nyálkás földdarab mellett, amely nem lehetett sokkal nagyobb a tahvi háza
környékénél.
Semmi sem utalt arra, hogy a terület menedéket nyújthat, de az óceán fölé sodró légáramlat már kimerült,
akárcsak Nink. Már csupán háromszáz lovas maradt Adari mögött, így ez a földdarab volt az egyetlen lehetőségük a
túlélésre. Majdnem semmi – gondolta a nő a tengerpart sós sarában állva. Kestah mindent megadott, ami a keshirik
gyarapodásához kellett, de itt mindent össze kellett kaparniuk maguknak. A rendszertelen esőzés édesvízzel töltötte
meg a zátonyok közti medencéket, és meg kellett ritkítaniuk a haszontalanná vált uvakokat, hogy adjanak egy esélyt
a gyér növényzetnek az életben maradásra. A húsuk éppen csak ehető, és a tetemeik jelentették az egyetlen
építőanyagot. Adari tudományos munkája szempontjának terén a sziget semmit sem kínált. A parttól a középen
magasodó hegyekig, mindenhol ugyanazt a vulkanikus szemetet találta. Úgy tűnt, nem elég, hogy éveket kell
eltöltenie a saját maga alkotta börtönben, ráadásul halálra unhatja magát. Az egyetlen érdekesség egy ősi keshiri
tetem, az óceánra kifutó légáramlatok egy régebbi áldozata volt. Miért nem itt szálltak le a Sithek? Tudta a választ.
A Sithek ott is csapdába estek, ahol negyed évszázaddal korábban földet értek. Ahhoz, hogy megmentse magát a
saját népe haragjától, Adarinak ki kellett szabadítania őket. Korsinnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy mindenki
azt teszi, amit tennie kell. A zátonyszigeten is azt tették, amit kellett. A nő a hátasára nézett: Nink a parton hevert, és
haldoklott a kimerültségtől. Karmos lába már alig rezzent meg, amikor egy-egy kifutó hullám elérte. Ha az állat
esetleg tényleg kiszenved, Adari még csak el sem temethette. Szükségük lesz a tetemére, akárcsak a többiekére. Az
uvakok szükségesek voltak a keshirik túléléséhez, ám szükség esetén megszabadultak tőlük. A Sithek pont ugyanígy
tekintettek a keshirikre. Adari némán dolgozott a szigeten, közben a társait tanulmányozta. Mind arra számítottak,
hogy egy évig sem maradhatnak életben. Mi több, ha bárki keresi őket és rájuk talál, az nem a megmentőjük lesz.
Korsin szavaiból Adari úgy vette ki, hogy a Sithek is valami hasonló dolog miatt aggódtak. Talán az ősi történetek
igazak voltak, és az Égjárók, az igazi Védelmezők mégis léteztek. Lehet, hogy csillagról csillagra jártak odakint, és
Sithekre vadásztak. Jobban belegondolva, a nő nem tudott hinni ebben. Végül is, sohasem a hite vezérelte.

Seelah a régi gondozó- és betegház egyik asztalán ébredt fel. A betegek ágyai és a halottasház asztalai nem
különböztek egymástól: hideg márványból készültek, mint minden abban az átkozott templomban. Seelah mozogni
próbált, de a lába nem engedelmeskedett. Eszébe jutott, mi történt. Nida érkezése után alig néhány másodperccel
Gloyd átküzdötte magát abba a helyiségbe, ahol ő volt. A houk mindig azzal kérkedett, hogy bárki is fogja legyőzni,
az nem fog ünnepelni. Amikor Seelah és társai sarokba szorították, Gloyd olyan lapot kapott elő, amelyet a hajótörés
óta szó szerint az ingujjában tartott, mint egy hamiskártyás. A protondetonátor ráomlasztotta a fél épületet a
támadóira.
Seelah az Erő segítségével szabadult ki a törmelék alól, amely összezúzta mindkét lábát. Lehetetlennek tűnt, hogy
valaha is újra járjon, és ennek a megállapításához nem volt szüksége az orvosi képzésére. Fáradhatatlanul dolgozott
azon, hogy az emberiség tökéletes példánya, egyúttal a Törzs példaképe is legyen. Felülve és a saját sérüléseit látva
el kellett fogadnia, hogy soha többé nem érhet fel korábbi önmagához.
– Felébredtél? – kérdezte egy női hang. Seelah odafordította a fejét, és a lányát pillantotta meg az ajtóban. Nida az
uvak-bőr öltözékét viselte, és láthatóan nem akart beljebb lépni. Anyja a fájó karjai segítségével fordult szembe vele.
– Érdemes gyakorolnod – jegyezte meg Nida. – Még sokszor kell majd ezt csinálnod. – Mégis belépett, és belemerített
egy poharat az egyik vizes tálba, amelybe egy napja még egy csaplyukból csorgott a friss víz. Nagy kortyokban ivott,
azután hangosan fújta ki a bent tartott levegőt. – Gondolom, te is érzed, hogy apa meghalt – mondta.
Seelah megnyalta kiszáradt ajkát, és érezte a saját vérének ízét.
– Igen – válaszolta. – Jariad?
– Apa megpróbálta az Erővel letaszítani a szakadékba. Megpróbálta, de nem bírta, úgyhogy én tettem meg
helyette. – Seelah kifejezéstelen tekintettel nézett a lányára. – Utáltam így kihasználni szegény Tonát – mondta Nida
–, de azt hitte, hogy van valamije, amire szükségem lehet. – Ismét ivott, ezúttal lassabban. – Tudod, volt bennünk
valami közös. Az anyánknak nem volt szüksége az apánkra.
Tona elmondta, hogy az összeesküvők a Sessal-oromhoz akarták vinni az uvakokat, de csak ennyit tudott.
– Nincs nyomuk a hegynél – mondta Nida. – Úgy sejtjük, hogy belevetették magukat a lávakatlanba. Gyűlöletből
vagy félelemből, de ez nem számít. – Csak az számított, hogy a Sithek között ugyanúgy felszámolták a széthúzást,
mint a két faj között. Termékeny nap volt. – Csak azért jöttem, mert felolvastuk apa végakaratát – folytatta a lány. A
végrendeletet Korsin az ő gondjaira bízta. – Átruházta az örökségét rám, és a három életben maradt főúr jóváhagyta.
Gratulálok, te vagy az új uralkodó anyja! – tette hozzá Nida vigyorogva. Amilyen fiatal volt, számíthatott rá, hogy
évtizedeken át uralkodhat a Kesh felett, vagy amíg a Sithek végül rájuk találnak és megmentik őket.
Seelah megvetően grimaszolt.
– Csak egy gyerek vagy – felelte. Megpróbált lekászálódni az asztalról, de a karjával kellett tartania magát, mert a
lába nem működött. – Magadra maradtál. Senki sem jön értünk, és ezt az apád is tudta.
– Elmondta, de nem érdekel. Lesz, ahogy lesz.
– Így van – mondta Seelah, és megpróbálta kihúzni magát. – Ha elmondom az embereknek odakint…
Nida visszatette a poharat a tál szélére, és elindult az ajtó felé.
 – Senki sincs odakint – válaszolta. – Talán meg kellene hallgatnod apa végakaratának végét is. Idézem: „Ezentúl, az
uralkodó halála esetén hitvese és háztartása feláldozandó.” Volt egy ilyen keshiri szokás, onnan vehette az ötletet.
Technikailag az uralkodó tiszteletéről van szó, de szerintem mindketten tudjuk, miért rendelkezett így. – A lány
megállt egy nagy tükör előtt, és kesztyűs kezével megigazította a haját. – A társas kapcsolataim jól megsínylik ezt, de
valahogy majd csak elviselem. – Seelah lélegzete elakadt.
– Csak nem akarsz…
– Nyugalom! – szólt közbe Nida. – Ezentúl. Többféleképpen is értelmezhető. Megparancsoltam a Sitheknek, hogy
apa szándékainak tiszteletére teljesen vonuljanak ki a hegyi menedékből. Amíg én élek, senki sem fog visszatérni ide.
Ez itt az új otthonod – fejezte be, azzal kiment az udvarra. Seelah-nak hosszú, fájdalmas percekbe került, mire a
padlón vonszolva magát kiért. Nida az uvakja hátán ült, körülöttük hejarb-ocserjéből készült ládák álltak tele
gyümölcsökkel és zöldségekkel. Nida elmondta, hogy az anyja rendszeresen kap majd a friss termésből, lovas nélkül
áthaladó, idomított uvakok dobják le neki. Emellett az Omen kegyhelyét lezárták, és a hegyre vezető, nehezen kivájt
utat eltorlaszolják. Seelah számára csak a hideg templom maradt, amelyet sohasem kedvelt. Istennőhöz méltó
lakhely. Üressége is illett az istennő magányához.
– Nida! – kiáltott a lánya után, de az uvak annyira felkavarta a port a szárnyával, hogy Seelah köhögni kezdett. – A
lányom vagy! – mondta, amikor ismét levegőhöz jutott.
– Igen, mondtak valami ilyesmit is. Viszlát!

Purgatórium
Első fejezet
3960 évvel a Yavini Csata előtt
A délután úgy kezdődött, mint mindig. A gereblye rendezett csíkokat húzott a földbe. Gazdája felemelte és újra
letette, egy húzással szépen átvágta az iménti barázdákat. Ori Kitai a sövény túloldaláról figyelte. A fiatal munkás
nagyon lassan haladt. A hejarbo-fából és kovás kövekből készült gereblye viszonylagos könnyedséggel vágott bele a
talajba, de a marisotai Jelph egyáltalán nem sietett a munkával. Mással sem. Milyen egyhangú lehet! – gondolta Ori.
A férfi a szalma-karimájú kalapban mindennap anélkül végezte a dolgát, hogy lettek volna helyek, ahová érdemes
elmennie, vagy barátai, akikkel találkozhatott volna. A tanyája magányosan állt a Marisota-folyó kanyarulatában,
távol a Sith-kultúra központjaitól. A folyón felfelé csak vulkánok és őserdők álltak, lefelé pedig csak a Ragnos-tavak
szellemvárosai hevertek. Nem embernek való élet volt ez.
– Orielle úrnő! – üdvözölte Jelph megemelve a kalapját. Homok-szőke haja hosszú fonatban lógott izzadt inge
hátára.
– Csak Ori – válaszolta a nő. – Már vagy egy tucatszor kértelek.
– Ami tucatnyi látogatást jelent – válaszolta a férfi azzal a különös tájszólásával. – Megtisztelő.
A karcsú, gesztenyebarna hajú nő elindult a sövény mellett, közben többször is oldalvást a munkásra pillantott.
Nem kellett titkolnia, hogy miért járt ki a tanyára; így nem, hogy a családja Jövője biztosítva volt. Ori azt csinált, amit
akart. Mégis, amikor belépett a kavicsos ösvényre, ismét szende tizenévesnek érezte magát, nem pedig huszonöt
éves Szablyának, aki valójában volt. Barna szemét lesütötte, és megmosolyogta magát. Nem volt oka szerénységre.
Hivatalának fekete egyenruháját viselte, míg Jelph csak szakadt rongyokat húzott magára a munkához. Ori a palota
udvarán vizsgázott, ott, ahol még az első uralkodó, Korsin mondott beszédet több mint ezer évvel ezelőtt. Ezzel
szemben Jelph lakhelye egy szegényes kunyhó volt, és nem is annyira tanyát gondozott, mint inkább csak egy
lerakatot, ahol újra termékennyé tette a talajt a városi kertészek számára. Mégis volt benne valami, amit Ori még
sohasem látott más emberben: nem kellett bizonyítania, és nem is akart bizonyítani. Tahvban senki sem mert
egyenesen a nőre nézni, mert beszélgetés közben mindenki azon gondolkodott, hogy mit jelenthetnek számára az
elhangzott szavak, vagy hogy az anyja, hogyan lehetne a segítségükre? Jelph nem törődött ilyesmivel. Mert hát, mire
kellenének effajta gondolatok egy rabszolgának? Jelph letette a gereblyét, és kijött a sárból. Előhúzta az övébe tűrt
törülközőt.
– Tudom, miért szokott idejönni, úrnőm – kezdte a kezét törölgetve –, de nem tudom, hogy ma miért jött el hozzám.
Mire ez a nagyszerű esemény?
– Donellan napja. – Jelph értetlenül pislogott.
– Az valami Sith-ünnepnap? – Ori félrebillentett fejjel figyelte a férfit, miközben bementek a kunyhó mögé.
– Valaha te is Sith voltál, emlékszel?
– Beszélnek ilyesmit – válaszolta Jelph. A törülközőt beledobta egy vödörbe. – Attól tartok, itt a végeken nem igazán
őrizzük meg az ősi emlékeket. – Ori elmosolyodott. A társadalmi rangjához képest Jelph kifejezetten művelt volt, és
több mindennel foglalkozott, mint amennyi az ösvényről látszott, ahol a nő hagyta az uvakját, hadd legeljen, amíg
nincs szüksége rá. A ház és a keshiriktől vett folyami agyag kis dombjai mögött hat lugasnyi dalsa-virágot
termesztett, de a legszebbeket, amelyeket Ori valaha is látott. Akárcsak a kunyhó és a gereblye, a lugasok
alapanyaga is a hejarbo-cserje volt, de szépség dolgában a palotaudvar kertészeti csodáival vetekedett. A semmi
közepén, egy rabszolga szegényes lakóhelye mögött. A világosbarna szemű munkás elfogadta az odanyújtott
kristálykést, és lemetszette a nő által kiválasztott szálakat. Mint mindig, ezúttal is az anyja erkélyén lévő
virágtartókat fogják díszíteni az ünnepség alatt. – Szóval, mi is ez az ünnepnap? – kérdezte a férfi. – Már ha meg
akarja mondani egyáltalán…
– Holnap lesz ezer éve, hogy Nida Korsin elsőszülött gyermeke megszületett.
– Ó! – Jelph csak ennyit mondott, mielőtt lemetszett egy újabb szálat. Azután: – Belőle is uralkodó lett, vagy valami
hasonló? – A nő megmosolyogta ezt a tudatlanságot.
– Dehogy! – felelte, és elmondta, hogy Nida Korsin uralkodásával elkezdődött a Sithek dicsőségének kora. Donellan
tudta, hogy Nida halálakor az apját, az uralkodói ágyast is meg kell ölni, mert ez állt Nida apja, Yaru Korsin
végrendeletében. Csak-hogy Donellan túl sokáig várt a cselekvéssel; öregen halt meg még mindig arra várva, hogy
hatalomra kerülhessen. Ezzel véget is ért a családalapú uralkodás rendszere, és örökös nélkül maradva Nida úgy
döntött, hogy ezentúl a trón érdemek alapján örökölhető.
– Szóval, ez a fickó nem járt sikerrel, mégis kapott egy saját napot?
Ori mosolyogva magyarázta el, hogy a Sithek szeretik a történetben rejlő üzenetet. Sok Sith türelmesen tervezgette
az előmenetelét, de Donellan megmutatta, hogy lehetséges túl türelmesnek lenni.
 – Donellan napját a kisemmizettek napjának is nevezik – mondta a nő, miközben az ingujj alól kidomborodó izmokat
csodálta. – Egyébként meg, gondolj csak bele! Szerinted kellett valaha is ok a Törzsnek az ünneplésre?
A férfi torokhangú nevetésétől Orinak is nevethetnékje támadt.
– Gondolom, nem igazán – felelte Jelph. – De legalább van kereslet a munkámra.
Az ilyen ünnepek alkalmával a hét főúr és háztartása a dekorációk terén is próbálta felülmúlni egymást. Ori nyolc
hónapja vette át anyjától ezt a feladatot, és az egyik tahvi keshiri virágárustól tudomást szerzett Jelph titkos
kertjéről. Valójában megérezte a hazugságot, amikor a fickó azt állította, hogy ő maga nevelte a virágokat, és egy nap
Ori követni kezdte uvak-háton. Mivel a keshirik számára tilos volt felülni a repülő állatokra, a virágárus gyalogosan
indult el, hogy találkozzon a Marisota-folyó mellől friss talajt hozó szekérkaravánnal. A nő végül rátalált a kis
tanyára, és azóta tucatszor találkozott a munkással. Csak akkor kerülték el egymást, amikor a férfi felevezett a folyón
az őserdőbe. Az őserdőbe… – gondolta Ori, és akaratlanul is elpillantott a lugasok mögött emelkedő, lankás
domboldalak felé, amelyek mögött parázsló hegycsúcsok álltak. Még a Törzs tagjai sem szoktak felmenni az
egymásba fonódó lomboktól félhomályos, sűrű aljnövényzettel borított területre. Értelmes ember nem megy oda,
mondta egyszer Jelph.
Csak-hogy kertészkedésének titka pontosan az volt, amit onnan hozott le a kis csónakján, és ezzel segítette sikerre
a vásárlóit is. Akkor elmagyarázta, hogy mire az áramlat leér hozzá, addigra sok tápanyag elvész az üledékből.
Ezután Ori számtalanszor elképzelte, ahogy a férfi derékig egy sötét vizű hegyi patakban áll, és sarat lapátol a
kikötött csónakba. Butaságnak tűnt ez az egész virág-ügy. Hedonista megnyilvánulásnak. De Ori is Sith volt, ki
másnak kellett volna örömet okoznia, ha nem önmagának? Jelph letérdelt, és elrendezte a lemetszett szálakat egy
kiterített szövetdarabon. Nagy, koszos ujjai meglepő finomsággal érintették meg a virágokat, óvatosan tördelték le a
felesleges vagy kevésbé esztétikus irányban növekedett hajtásokat. A férfi felnézett.
– Tudja, úrnőm, megadhatom a vásárlóim nevét, akik közelebb vannak Tahvhoz – jegyezte meg. – Ugyanebben a
talajban nevelik a növényeiket.
– A tieid jobbak – válaszolta Ori, és ez igaz is volt. Lehet, hogy a virágok jobban szerették az ottani levegőt. Vagy
lehet, hogy az emberi kéz munkáján múlott a dolog. Vagy inkább csak e miatt az ember miatt járt oda. Amikor először
találkoztak, Ori még azt hitte, hogy Jelph csak nemrégiben lett rabszolga. Még sohasem találkozott olyan kétkezi
munkással, legyen az ember vagy keshiri, aki ilyen bőséges szókinccsel rendelkezett volna. Ennek a férfinak lennie
kellett valakinek korábban, valamelyik Sith-városban. Csakhogy, amikor ezt szóba hozta, a munkás habozás nélkül
válaszolt:
– Nem vagyok én senki sem. Maga előtt nem is ismertem senkit, aki fontos lett volna. – Rabszolgának született, és
ez volt a sorsa egész életében. Neki és a gyermekeinek is. Az emberi rabszolgaság a Korsin család uralkodása után
fejlődött ki. Míg az Omen személyzetének leszármazottai többnyire Erő-érzékenyek voltak, akik nem születtek ilyen
tehetséggel, azok külön társadalmi réteget képeztek az uralkodói osztályt kiszolgáló réteg alatt. A Törzs szabad
tagjaiként ezek az alacsonyabb rangú Sithek segítettek kordában tartani a keshiriket, akik mindig is a társadalmi
rend alapját képezték, a termelőerőt. Csakhogy, ha egy nagyúr valamiért bevádolt és elítélt egy Sith-polgárt, akkor az
az illető örökre elveszítette minden születési előjogát. Marisotai Jelph azért nem kapott vezetéknevet, mert már az
apja sem rendelkezett ilyesmivel. Ember lévén a munkást többnek tekintették egy keshirinél, hiszen egy lila bőrű
őslakos csak azonnali halálbüntetés terhe mellett nevezhette volna a keresztnevén a nőt. Jelph örökös hűséggel és
szolgálattal tartozott a Sitheknek, de úgy tűnt, hogy egyedül Ori vásárolt tőle közvetlenül. Micsoda pazarlás! –
gondolta mindig, amikor alkalma adódott megcsodálni a tökéletes külsejű munkást és még tökéletesebb munkáját.
– Ugye, tudod, hogy az anyám főnemes? – kérdezte.
– Említette, úrnőm.
– Nagy hatalma van, de erősek a hagyományok – folytatta Ori. – Szégyen, hogy nincs lehetőséged visszatérni
közénk.
– Soha nem is voltam ott – válaszolta Jelph. – Egyébként is, mit csinálnék én Tahvban? Nem is illenék azok közé a
szép emberek közé. – A napfénytől hunyorogva nézett a nőre. Az arcától a nyakáig futó, hosszú heg egészen
kivörösödött a melegben. Ori el tudta képzelni, hogy a férfi részt vett egy nagy csatában, de állítólag egyszerűen
csak baleset érte a tanyán. Sajnos, igaz volt, hogy még ha nevet kapott volna, a Törzs akkor is biztosan kiközösíti a
sebhely miatt.
Jelph hirtelen felállt.
– Nem tekered fel? – kérdezte Ori. Biccentett a virágok felé.
– Előbb adni szeretnék valamit – válaszolta a rabszolga hanyagul maga mögé mutatva az egyik hüvelykujjával. – A
kisemmizés napjára.
– Kisemmizettek…
– Bocsánatáért esedezem, úrnőm! – mondta Jelph. Minden korábbi alkalomnál mélyebbre vezette a tanyán, míg
végül eljutottak egy olyan épülethez, amelyet Ori eddig csak fentről látott. A folyópart közelében álló kunyhó
nagyobb volt, mint a munkás szállása, és nagyjából kétszer olyan magas lehetett. Ori egészen elsápadt a szagtól.
– Mi ez itt? – kérdezte. – Nagyon büdös!
– A trágya általában büdös. Az uvakok nem a legtisztábbak a világon – válaszolta a férfi, miközben odament a
rúddal lezárt, kétszárnyú ajtóhoz. Az épület valaha a birtok előző tulajdonosának istállója lehetett, de hátas nélkül
Jelph arra használta, hogy szélmentes helyen tárolja az állatok ürülékét, amelyet a talaj trágyázásához használt. –
Gondolom, nem szívesen lett volna itt, amikor behordtam – jegyezte meg, és kinyitotta az ajtót.
– Biztosan nem ez az ajándékod – mondta Ori befogott orral.
– Hát, az már biztos – értett egyet Jelph. Az ajtó belső oldaláról levett egy furcsa kinézetű járomot. – Ezt találtam ki
– kezdte. – Megnyújtottam néhány vizes-tömlőt, és hozzárögzítettem őket egy olyan hámhoz, amilyet az uvakokra
tesznek. – A szíjak közepén fogta az eszközt, úgy fordította meg, hogy a nő mindkét oldalról megnézhesse. – Mindig
nedves rongyban viszi a dalsákat, de ezekkel nem kell annyira óvatoskodnia. Csak beleállítjuk a szálakat, és nem is
áztatnak el semmit, mire hazaér velük.
Ori szeme elkerekedett. Még akkor is csodálkozott, amikor a férfi már visszacsukta a trágyatároló ajtaját.
– És ezt tényleg nekem készítetted? – Jelph vállat vont és körülnézett, mielőtt válaszolt:
– Nem látom itt a Nagyurat, úgyhogy csak maga maradt, úrnőm.
A folyóparton mentek vissza, elhaladtak a kikötött kis gornk-héj csónak mellett. Shyn, Ori uvakja repült oda
hozzájuk és szállt le egy tisztáson előttük. Láthatólag befejezte a legelést. Jelph kényelmesen odaballagott az
állathoz, és felcsatolta rá a hámot. Nemcsak tökéletesen illett rá a szerszám, de az általában mindenkitől ódzkodó
hátas is nyugodtan tűrte az idegen közelségét. Ezért járok ide – gondolta Ori. Az udvarban az élet mindig is kimerítő
volt, de az utóbbi hónap során szinte gyilkosnak bizonyult. A Sithek többségét nem a hatalomvágy motiválta, hanem
a félelem, hogy elveszíthetik a már birtokolt kis hatalmukat. Ennek a férfinak nem volt hatalma, de nem is féltette
semmijét.
Az anyja úgy emlegette az ilyesmit, hogy a „zsákutcába kerültek magabiztossága”. Jelph vizet töltött a tömlőkbe,
azután belerakosgatta a virágokat a felső részbe szúrt lyukakba. Így feldíszítve Shyn akár parádéra is indulhatott
volna. Egyszer még előfordulhat – gondolta Ori –, de nem holnap. Nézte, ahogy Jelph lerögzíti a virágok fejét, nehogy
letörjenek útközben.
– Így – mondta. – Az uralkodó is megirigyelhetné! – Felsegítette a nőt a hátasra.
– A keshiriket kellene tanítanod, hogyan kell növényeket nevelni – jegyezte meg Ori. – Jobb lenne, mint földet
árulni.
– Óvatosan! – figyelmeztette a férfi még egyszer végigsimítva a virágok fején, azután legyintett a trágyatároló siló
felé. – Az a föld az életem! – Megpaskolta Shyn hosszú pofáját, azután a csónakja felé mutatott. – És lehet, hogy nem
vagyok Sith, de legalább van egy saját hajóm – mondta nevetve. – Legalábbis, ahogy nézzük… – tette hozzá.

Második fejezet
Ori úgy tudta, hogy a Sitheknek is volt hajójuk, bár még sohasem látta. Senki sem látta. Utolsó rendelkezéseinek
egyikeként Yaru Korsin mindenkit leköltöztetett a magasan fekvő menedékből Tahvba, ahol a Sithek hatalma és
száma szabadon növekedhetett. A szent és tiltott templomot légi őrség vigyázta folyamatosan, és a hegy mindig
látható volt Tahv feleslegessé vált védőfala felett, egyfajta emlékeztetőül arra, hogy a csillagok közül jöttek. Anyja új
luxuslakosztályából Ori tisztán látta a hegycsúcsot. A Korsinata többszintes épülete ötszögű teret vett körül, és Ori
családjának lakhelyénél csak az uralkodóé emelkedett magasabbra. A fiatal nő anyja aznap reggel kapta meg az
annyira vágyott lakrészt, amelynek erkélye a hegy felé nézett.
– Közelebb kerültünk a csillagokhoz – suttogta Ori. – Felfelé tartunk.
A láthatárt fürkészte. Az Omen ott hevert kilométerekkel arrébb, a köré épített kegyhely védelmében, és várta,
hogy a Sithek eljöjjenek az elveszett törzsért. Mostanra a legendás Sith-nagyúr, Naga Sadow rájuk kellett volna
leljen. Feltéve, hogy megnyerte a háborút. Ha a Sithek és a Jedik kiirtották egymást, akkor senki sem fog eljönni
értük.
És ha a Jedik győztek? Ori ugyanúgy elfintorodott a gondolattól, mint a farmon a bűztől. Csak a tanítóitól tudta, kik
azok a Jedik, de ez is elégnek bizonyult, hogy gyűlölje őket mindennel együtt, ami mellett kiálltak. Gyengeség,
szánalom, önmegtagadás. Igazán kegyetlen csapás lenne a sorstól, ha a Jedik találnának rájuk. De a történet
legrosszabb része mégis inkább az volt, hogy az ezer évvel ezelőtt idevetődött úttörők a menekülési
próbálkozásaikkal kimerítették a rendelkezésükre álló nyersanyagokat, amelyek ma nagy segítséget jelentettek volna
a Sitheknek. Az Omen rakteréből származó lignan-kristályokból még sok maradt, de szinte csak a fénykardokhoz
lehetett használni őket.
Az űrhajó működésével kapcsolatos tudás pedig teljesen elhalványult, csak olyan tudósok ismerték az elméleteket,
akik nem kaptak hozzáférést a járműhöz. Korsin tilalmát csak az uralkodó oldhatta volna fel, hogy ezzel ismét a
csillagokra emelje a Törzs tekintetét. Csakhogy az aktuális uralkodótól ezt hiába várták. A banya a legnagyobb senki
volt, aki valaha is birtokolta ezt a rangot. Ori vére felforrt a haragtól, amikor megpillantotta azt az összeaszott
vénasszonyt a díszes fülkéjében. Lillia Venn dülöngélve ücsörgött a trónon, szélütötten reszkető keze teljesen
ritmustalanul próbálta követni a zenészek játékát. Kompromisszumos megoldásként került uralomra, amikor a hat
főrend nem tudott megegyezni a trónöröklés kérdésében. Ő volt köztük a legidősebb, így már senki sem tartott tőle;
senki sem képzelte, hogy még sokáig uralkodhat. A rivális politikai pártok, amelyek vörös és arany övekkel
különböztették meg magukat egymástól, hűséget esküdtek a vénasszonynak, de természetesen az addigi terveikről
sem mondtak le. Már csak arra vártak, hogy Venn mikor fordul le végre a párnázott székről.
– Ne felejts el tisztelegni, kedvesem! – Ori és anyja, a legújabb főnemes, Candra Kitai sötét tekintete találkozott egy
pillanatra. Az ötvenes évei ellenére is életerős asszony az erkély korlátjához lépett, és meghajolt az uralkodói fülke
felé. Amikor az uralkodó nem reagált, Candra arcvonásai úgy megmerevedtek, hogy Ori egy pillanatra azt hitte, a
bőre mindjárt bereped és lemállik, mint egy gipsz álarc.
– Nyugalom, anyám! – szólt Ori. – Ahogy mondtad, ez a mi nagy napunk. – Hónapokkal az ünnepnap előtt Ori anyja
vette át Venn helyét a főnemesek között, egy csapásra a Törzs második legfontosabb embere lett. Candra viszont
titokban tartotta a rivális pártokkal kapcsolatos véleményét, így mindenki azt várta, hogy melyik oldalra áll majd –
azaz melyik párt javára dönt majd, ha meg kell választani az agg vezető utódját. Venn is felismerte a nemesasszony
fontosságát, ezért az uralkodói lakosztályhoz közeli szállást adományozott neki, ahol még az ő gyenge látásával is
szemmel tarthatta. Úgy vélhette, hogy ha jól tartja, Candrán keresztül befolyásolhatja a többi főurat is, és kivédheti
az esetleges kihívásokat. Azután… ki tudja? Ori fejében még az is megfordult, hogy a következő Donellan-napi
ünnepségen talán már ők integethetnek majd le a legmagasabb erkélyről. Neki is megvoltak a maga vetélytársai,
akik a Szablyák vezetői posztjára törekedtek: a Luzo testvérek az uralkodó mellett álltak kétoldalt. A hordó mellkasú
páros egy emberként figyelte Orit, tekintetükben ott rejlett az alig leplezett megvetés. Ori arra gondolt, hogy talán
csak azért olyan rosszkedvűek, mert az ünnepség alatt nem tervezgethették a félreállítását. Hónapok óta figyelték és
próbáltak hasznot hajtani minden egyes apró hibájából. Viszont egy kis szerencsével Venn uralkodásának vége
erősen korlátozza majd a Luzók lehetőségeit is.
– Nyugalom, kedvesem! – szólt oda Candra elkapva a lánya gondolatait. – Ma mind barátok vagyunk – tette hozzá,
és egyenként meghajolt a két rivális párt vezetői felé, akik a hagyományos vörös és arany fülkékben ültek. Dernas és
Paliima ugyanolyan fontos szerepet játszott Ori anyjának politikai tevékenységében, mint az uralkodó. És ez a
kapcsolat kölcsönösnek bizonyult.
– Igen – válaszolta a fiatal nő. – Barátok.
– De legalább a mi erkélyünk a legszebb. Szép munka! – Ori gondolatai rögtön a dalsa-virágok körül kezdtek
forogni, amelyek frissen és illatosan borították be a korlátot élénk színeikkel. Marisotai Jelph sohasem fog feljutni
erre az erkélyre, de munkája révén részben mégis ott volt velük. Mennydörgő tapsvihar támadt lent, és Ori kihajolt a
korláton, hogy megnézze, mi történik a téren. Uvak-lovasok érkeztek a Nida Korsin által alapított Égjárók
Felderítőinek hagyományos öltözékében, és egy megnyomorított hátast hoztak magukkal. Keshtah kontinensének
legdurvább sportját eleve kegyetlenség előzte meg: elvágták a fiatal uvakok szárnymozgató izmait, hogy ne
repülhessenek, de azért még képesek legyenek mozogni. A kemény szárnyszélekhez üvegből készült lándzsahegyeket
rögzítettek, így tették halálos fegyverré az állatokat. Ori hunyorogva próbálta azonosítani a lovasokat. Dernasnak és
a Vöröseknek ugyanúgy voltak köztük kedvenceik, mint Paliimának és a másik pártnak. Venn két versenyzőt indított,
akiket a Luzo testvérek javasoltak neki. Utoljára Ori kedvence, Campion Dey lépett be a térre, a délvidéki uvak-
tenyésztő, akit Candra nevezett be az eseményre. Dey az erkély felé fordult, és tisztelgett a két nőnek.
– Szerintem jól teljesít majd – jegyezte meg Ori.
– Meg fog halni – mondta Candra.
Ori meglepetten nézett az anyjára, aki már a kényelmes székén ült, és láthatóan nem érdekelte a dobok dübörgése
és a lárma. Candra tekintete láttán Ori hirtelen rádöbbent az igazságra: ezek a sportnak álcázott események
valójában ugyanúgy a hatalom megszerzéséről szóltak, mint minden más a Sith-politikában. Az egymással vetélkedő
pártok talán megpróbálják elnyerni Candra kegyeit azáltal, hogy hagyják győzni az általa benevezett lovast, de
újonnan kinevezett főnemesként Ori anyja nem dühíthette fel az uralkodót. Egyelőre még nem.
– Márpedig valamikor nyernünk kell! – morogta Ori.
– De nem ma – válaszolta Candra nyugodtan. Campion Dey akár ott helyben felvághatta volna az ereit, a sorsa már
úgyis eldőlt. A kagylókürt hangjára a tér azonnal véres porfelhőbe burkolózott. A pengelovaglásban nem volt
stratégia vagy helyezkedés. A lovasok magukkal vihették a fénykardjaikat, de akinek volt egy kis esze, az csak az
uvakja irányításával foglalkozott. Mint minden más Szablya, Ori is kedvelte a harcot, de ezt nem tekintette másnak,
mint állatok verekedésének. A termetes hátasokat megőrjítették, hogy széttépjék egymást. Ráadásul a bajnokuk
szerepe egyedül a részvétel volt. Csak ott kellett lennie, mint a virágoknak az erkélyen.
– Nézzétek! – Az egyik erkélyről szólt a kiáltás, de már minden tekintet Campion Dey felé fordult. A férfi uvakja
felágaskodott a hátsó lábára, azután előrerontott. Ám ahelyett, hogy a kitárt szárnyának végére erősített
üvegpengékkel belemart volna áldozatába, ugrott egyet… – … és felrepült. A szabályok szerint az állat nem lett volna
képes erre, mégis – a lovasával együtt – kilépett a lenti küzdelemből, és felfelé indult, az erkélyek felé. Dey felállt a
nyeregben, és vörösen izzó fénykarddal a kézben kiáltott valamit. Egyértelműen látszott, hogy uralja a hátasát. A zaj
miatt Ori nem értette, de nem is törődött vele; saját fegyverét bekapcsolva felugrott a korlátra, hogy lecsapjon a
férfira, ha az uvak a közelébe kerül, de a bestia balra kanyarodott, más irányból közelítette meg az uralkodó erkélyét.
Lillia Venn felállt, és rezzenéstelen tekintettel várta támadóját, akinek hátasa ekkor kapaszkodott bele karmos
lábaival a korlátba. A vénasszony felemelte reszkető kezét, és a sötét oldal energiáját zúdította a férfira. Kék tűz
nyalta körbe a meglepett állatot, amely ijedtében ledobta lovasát, és hátrazuhanva egy alacsonyabban lévő erkélyen
kötött ki. A két Luzo kitört őrhelyéről, kezükben elmosódott fényfoltokká vált fegyverekkel támadtak az orgyilkosra.
– Anya! Menj be! – kiáltott fel Ori. Odaát, az uralkodói erkélyen egy keshiri szolga becsukta a spalettákat. Ori
ugyanezt tette, siettében fel is borított néhány vázát Jelph virágaival. Anyja csak állt dermedten, lebénította a
látvány. – Anya? Mi történt? – kérdezte a fiatalabbik nő. Évek óta ismerték Campion Deyt, támogatták a kiképzését.
Mi vehette rá erre az őrültségre? Candra csak megrázta a fejét. Az imént még fiatalosnak látszó arcából kifutott a
vér.
– Inkább… inkább menj, Ori!
– A Szablyák elintézik Deyt – válaszolta a lánya, és felkészült a lakosztályuk ajtajának őrzésére.
– Nem így értettem. – Ori meglepetten nézett az anyjára.
– De hát nem mi csináltuk! Nem kell aggódnunk emiatt. Ugye, nem? – kérdezte. Karon ragadta az idősebb nőt. –
Anya! Ugye, nem? – Valamely ismeretlen forrásból erőt merítve Candra kihúzta magát, és szembefordult a lányával.
– Nem tudom, mi történt – válaszolta. – De valahogy meg fogom tudni. – Kihúzta karját a lánya kezéből, ellépett
mellette, és kinyitotta az ajtót. Mögötte keshirik és Sithek rohangáltak eszeveszetten a Korsinata belső rámpáin.
– Anya! – Candra szomorúan nézett a lányára.
– Ori! Most nem beszélhetek erről. Menj el a birtokunkra, és tudasd a szolgákkal, hogy ma nem megyek haza!

Ártalmatlan csillag zuhant le az égből, leszállt egy dombra, bevilágította az éjszakát, soha nem látott színekbe
öltöztette Keshtah kertjeit. Azután ismét felemelkedett, és mindent lángra lobbantott, forró szélként omlasztotta
porrá Ori otthonát, hogy lángok martalékává tegyen mindenkit odabent. A fiatal nő összeégett testtel üldözte a
csillagot az őserdőkig, hogy megkérdezze tőle, miért pusztította el a világát. A csillag így felelt:
– Mert a barátodnak hittél. – Az Erő-látomás a második napon érkezett, amelyet Ori a Törzs hierarchiájának legalját
jelentő Tyro rangban töltött. Semmit sem jelentett számára, meg is feledkezett róla. Csak akkor jutott eszébe újra,
amikor a Donellan-napi események után megérkezett anyja vidéki birtokára, amely Tahvtól délre terült el. Keshiri
munkások menete lépett ki a márvánnyal borított épületből, ingóságokat hordtak az udvaron rakott máglyára. Az ő
munkásai. Az ő ingóságait hordták ki. Shynt a bevezető úton hagyva Ori a máglyához rohant, és bekapcsolt
fénykarddal egy törékeny alkatú, lila bőrű alak elé állt, aki gondnokként dolgozott az anyjának.
– Mi folyik itt? – kiáltott rá a férfira. – Ki parancsolta ezt?
A keshiri felismerte úrnője lányát, és alaposan körülnézett, mielőtt suttogva válaszolt:
– Maga az uralkodó parancsolta, úrnőm, órákkal ezelőtt. – Órákkal ezelőtt? Ori megrázta a fejét. A gyilkossági
kísérlet alig két órája történt. Hogyan lehetséges ez? A gondnok a főbejárat felé mutatott. Az ajtóban a Luzo
testvérek két tanítványa állt, a bútorokat hordó munkásokat figyelték. Még nem vették észre a fiatal nőt, de Ori úgy
döntött, hogy változtat ezen. Az idős keshiri karon ragadta úrnőjét, megpróbálta visszatartani.
– Bent is vannak – mondta, és berángatta a nőt a tűz mögé, hogy ne legyenek szem előtt. – Az anyja dolgait is ki kell
hoznunk.
– Még mindig a főnemesek közé tartozik? – kérdezte Ori. A gondnok oldalvást pillantott, nem mert a lány szemébe
nézni. Orinak eszébe jutott még valami. – És én? Én Szablya vagyok még?
A lángokba bámulva megpróbált visszaemlékezni rá, hogy mit látott és hallott, miközben maga mögött hagyta a
Korsinatát. Tombolt a káosz. Másodpercekkel a sikertelen gyilkossági kísérletet követően Campion Deyt megölték, és
a tettéről pletykáltak mindenfelé. A Vörösök szerint Ori anyja mocskos alkut kötött az Arany-párttal, amelynek hívei
ugyanezt beszélték, csak fordítva. Néhányan még azt is állították, hogy Venn belehalt az erőfeszítésbe, míg mások
szerint még ott helyben kivégeztette Dernast és Paliimát. A szóbeszédek teljesen értelmetlennek tűntek. Csak
egyetlen dologban egyezett meg minden rossz nyelv: a Kitai család hozta az orgyilkost a palotába. Vissza kellett
mennie Tahvba, hogy beszéljen azokkal a hűséges tanítványaival, akik közel álltak a trónhoz. Ők már korábban is a
családja érdekeit védelmezték, és tudhatták, hogy mi történt. Fontos volt, hogy ne hódoljon be a máglya miatt érzett
haragjának. Ez csak egy átlátszó próbálkozás volt a Luzók részéről, hogy provokálják őt, és a reakciójától függően
bebizonyíthassák a család hűtlenségét. Az épület felé nézve Ori megvetően grimaszolt. Candra Kitai páratlan
jártasságokkal rendelkezett a politika terén. Ennyi idő alatt könnyedén elháríthatta a családot ért vádakat, és
kitalálhatta, hogy ki akarta bemártani őket. Mire Ori visszaér Tahvba, Candra minden bizonnyal ott fog ülni a régi
vagy az új uralkodó jobbján. Nem volt értelme beleesni a Luzo testvérek csapdájába.
– Helyretesszük a dolgokat – mondta a nő a gondnoknak, és elindult az uvakjához.
– Viszlát, Ori! – szólt utána a keshiri. A nő már fellépett a kengyelbe és kézbe vette a kantárt, amikor hirtelen
rádöbbent a szavak jelentésére.
– Várj! – kiáltott az idős férfi után, aki lesütötte a szemét és elfordult. – Hogy szólítottál?
A sötét oldalra! – gondolta Ori. – Bármit, csak ezt ne!

Jelph megbillentette az ingatag kézikocsit, újabb adag földet borított az árokba. A nyári melegben a halmok
kiszáradtak, savasabbá váltak, és a lúgos átmosás segített megőrizni a talaj minőségét. A hidrogénionok semmit sem
jelentettek a keshiri vásárlók számára, de attól még fontosak voltak. Jelph zajt hallott. Leállította a kézikocsit, és
átment a kunyhó másik oldalára. Az egyre gyengülő esti napfényben az előző napi látogatója hátát pillantotta meg; a
nő a kantárt markolva állt az uvakja mellett.
– Meglep, hogy itt látom – kezdte a férfi. – Talán történt valami a dalsákkal?
A nő elengedte a kantárt, és megfordult. Ragyogó, barna szeméből sütött a sértődött harag.
– Elítéltek! – kiáltotta tehetetlenül. – Rabszolga lettem!

Harmadik fejezet
Jelph öntött még a sűrű keverékből a táljába. A férfi keze alatt még a szegényes keshiri étel is megváltozott, az
ízetlen gabonát a kertből származó friss fűszerekkel és apró, de annál fontosabbnak bizonyuló sózott húsdarabokkal
javította fel. Orinak sejtelme sem volt, hogy milyen állatot evett, de nem is törődött vele, csak befalta. A büszkesége
két napig tartotta a frontot az éhséggel szemben, azután veszített. Még mindig furcsa volt, hogy nem a mezőn
találkoztak. A férfi mindkét reggelen a nap előtt kelt fel, korán elvégezte a házimunkát, hogy több időt tölthessenek
együtt. Megmosakodott a folyóban, még mielőtt Ori felkelt, és amikor a nő következett, szó nélkül elvonult a
konyhába, hogy magára hagyja. Igazi egyedüllétben nem is reménykedhettek, de ez a különös szerénység és
alázatosság mindig meglepte Orit. Jelph nem keshiri volt, hanem ember, még ha rabszolga is. Ahogyan most már ő
maga is.
Az első este semmit sem mondott el a férfinak. Olyan keveset tehetett, és már nem volt befolyása az eseményekre.
Csendben leült a kunyhó ajtajába, és csak bámult kifelé a világba, amíg el nem aludt. Másnap reggel bent ébredt fel
a férfi szalmaágyán. Fogalma sem volt, hogy Jelph hol aludhatott aznap éjjel, ha aludt egyáltalán valahol. A második
este, az érintetlenül hagyott vacsora felett mindent kiadott magából; mindent, amit a Tahvba vezető útja során
megtudott. A két párt vezetői, akik soha semmiben nem tudtak megegyezni, valóban áldozatául estek a
vénasszonynak. A történtek okot adtak Venn szolgáinak, hogy szó szerint fejét vegyék az ellenségeskedésnek.
Ori anyja még élt, bár a bosszúszomjas uralkodó fogságába esett. A rangját már nem menthette meg, csak az
életét, ha a megfelelő szavakat mondta bizonyos személyekről. Akárcsak Donellan, ő is túl sokáig várt a cselekvéssel,
így lemaradt a trónöröklésről. Egy év nem számított soknak egy uralkodó életében, de a vénséges Venn számára már
az is csoda volt, hogy még lélegzik egyáltalán, így kimagasló teljesítmény lett, hogy túlélte a vetélytársait. Amikor
megtudta, hogy rabszolgaságra ítélték, Ori visszasietett elrejtett hátasához, és egyenesen az egyetlen olyan hely felé
vette az irányt, amelyet biztonságosnak gondolt. Egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanatig Jelph habozott, végül
befogadta, bár arról fogalmuk sem volt, hogy mit kezdjenek Shynnel. Rabszolgákként nem birtokolhattak uvakot.
Mivel a trágyatároló valaha istálló volt, végül ott rejtették el az állatot, a bűzlő halmokkal teli karámok mögött. A
kezdetben bizonytalan férfi vonakodva, de engedett a nyomásnak. Ori annyira rosszul volt az eseményektől, hogy az
épületből áradó szagtól felfordult a gyomra. Legközelebb akkor volt hányingere, amikor a második este mindent
elmondott, amit tudott az ő kicsi, de annál fontosabb családjának bukásáról. Jelph segítőkész és gondoskodó volt, de
a harmadik este a nő feszegetni kezdte a vendégszeretet határait. Akkor már jobban érezte magát, de egész nap csak
mászkált a tanyán és a történteken töprengett, a családja hatalmának visszaszerzését tervezgette, ámbár ez a család
szinte már egyedül csak őt jelentette. A vacsora mellett egyszerre tette próbára Jelph tudását és türelmét.
– Nem értem – mondta a férfi, miközben lassan kikapargatta az étele utolsó falatjait az orojo-héj tányérból. – Azt
hittem, a Törzs elvárja a tagjaitól, hogy egymás munkájára vágyakozzanak.
– Igen, ez így van – válaszolta Ori. Keresztbe tett lábbal ült a padlón. – De nem ölünk érte. Azért viszont ölünk is,
hogy megtartsuk a sajátunkat.
– Mi a különbség? – Ori letette az üres tányérját maga mellé. Kellene egy asztal – gondolta.
– Ugye, tényleg nem sokat tudsz a népedről? – kérdezte. – A Törzs érdemek alapján működik. Aki a legjobb egy
dologban, az megszerezheti a hozzá tartozó pozíciót. Ha el kell vennie, azt nyilvános kihívás útján teheti. Dernas és
Paliima nem intézett kihívást az uralkodóhoz.
– Ahogyan az ön anyja sem, úrnő – jegyezte meg Jelph. Lehajolt, hogy felvegye a tányért, és meglepődött, amikor a
nő odalebegtette azt az Erővel. – Köszönöm!
– Pedig ez egyszerű – magyarázta tovább Ori, miközben felállt, és hiábavalóan próbálta lesöpörni a port az
egyenruhájáról. – Ha sikerül elkapnod a vetélytársad, mielőtt ő felkészülne erre, akkor bármit megtehetsz. Akár meg
is öletheted. – Jelph szemöldöke összeszaladt.
– És nem lesz ebből vérfürdő?
– A rend kedvéért általában visszafogottan intézzük az ilyesmit. Mérgezés, egy gyors szúrás egy shikkar-pengével.
– A rend kedvéért… – A nő megállt az ajtóban, és dühösen meredt a férfira.
– Csak kritizálsz, vagy segíteni is fogsz?
– Bocsásson meg, úrnőm! – kérte Jelph. – Nem akartam feldühíteni. – Megrázta a fejét. – Csak arra gondoltam, hogy
milyen különös dolog ez. Szabályozni a szabályok megszegését.
Ori kiment a folyópartra, és elnézett nyugat felé. A nap mintha a folyóba süllyedt volna bele, narancssárgára
festette a vizet. Korábban többször is elképzelte, hogy éjjel kilopakodik erre a gyönyörű helyre… de elképzelni sem
tudta volna mindazt, ami vele történt. Tudta, hogy erről a mindentől elszigetelt helyről nem tudja kivitelezni a
visszatérése tervét, és több segítségre lesz szüksége egy művelt rabszolgánál.
– Vissza kell mennem – mondta, amikor Jelph is kijött utána. – Anyámat csapdába csalták. Bárki tette is ezt velünk,
meg fog fizetni érte. Vissza kell szereznem a nevemet! – A férfira nézett, aki valami fűszálfélét rágcsált. – Vissza kell
mennem!
– Én nem tenném – válaszolta Jelph. – Gyanítom, hogy az uralkodó maga intézte az egészet.
Ori csodálkozva meredt rá.
– Mit tudsz te? – kérdezte megvetően.
– Hát, nem sokat – válaszolta a férfi a fűszál mellől. – Csak arra gondoltam, hogy ha az anyja dönthetett volna Venn
utódjáról, akkor leginkább a vénasszony érdeke lehetett, hogy félreállítsa.
Ori hitetlenkedve figyelte a gyorsan növekvő árnyékokat.
– Maradj a földnél, Jelph!
– Máshogy is nézhetjük – folytatta a munkás. – Ha tényleg nem Venn rendezte meg a gyilkossági kísérletet, és az
anyját tartja felelősnek, akkor magát sem ítélték volna rabszolgaságra. Már halott lenne. De az uralkodónak nem kell
megölnie magát, mert tudja, hogy nem tett semmit. Viszont így még jól szolgálhat. – Kivette szájából a megrágott
fűszálat, és beledobta a folyóba. – A főnemesből és a családjából lett rabszolgák élő elrettentő példák mindenki
számára. – Ori döbbenten gondolta végig, hogy ennek tényleg van értelme. Dernast és Paliimát nyilvánosan
kivégezték, és a Kitai-birtokon gyújtott máglya az emberek és a keshirik figyelmét is magára vonta. Ha Tahvban
maradt volna, már minden bizonnyal valami alantas munkát végezne, és valószínűleg nagy nyilvánosság előtt.
– Akkor mit tegyek? – Jelph elmosolyodott, az arcán a heg annyira elhalványult, hogy szinte eltűnt.
– Hát, azt én nem tudom. De az jutott eszembe, hogy amíg nem érzi az Erőn keresztül, hogy az anyja szenved,
addig úgy akadályozhatja a legjobban Vennt, hogy… nem jelent példát. – Nem mondta ki teljesen, de Ori értette, mit
jelentenek a szavai. Nem jelent példát, ha nincs ott. A férfira nézett, akinek tiszta tekintetében megcsillant az előbújó
csillagok tükörképe.
– Hogyan tudhat egy rabszolga mindezekről?
– Látta a munkámat – felelte Jelph, és barátságosan a nő vállára tette a kezét. – Sokat foglalkozom büdös dolgokkal.
Orinak egyáltalán nem volt kedve nevetni, de nem bírta megállni. Amikor megfordult, hogy visszamenjen a házba,
megbotlott a puha talajon. A férfi elkapta, és ő hagyta.

Éjfél után Jelph a kunyhó ajtajában állt, és a szalmaágyon alvó nőt nézte. Arra gondolt, hogy nem lett volna szabad
hagynia Orit, hogy ennyi ideig nála időzzön, és egyáltalán nem lett volna szabad ilyen messzire menniük ez alatt a
kilenc nap alatt. Már azt sem lett volna szabad hagynia, hogy olyan gyakran ellátogasson hozzá a tanyára. A férfi
kiment, és összébb húzta magán szakadt köpenyét. A fülledt napok után az évszakra nem jellemző hirtelenséggel
lehűlt a levegő, de ez illett Jelph hangulatához. Ori jelenléte mindent veszélybe sodort, ráadásul a nő számára
elképzelhetetlen módon. Sokkal több forgott kockán egy Sith-család vagyonánál. Ő mégis befogadta. Aki kilenc
nappal ezelőtt eljött hozzá, már egy másik Ori Kitai volt. Olyan nő, akinek nem tudott ellenállni. Korábban a nő
mindig túl büszke volt, tele gőggel és a népe által belé oltott státuszkülönbségek biztos tudatával. Ezek egyikének
elvesztésével elveszítette a másikat is, bizonytalan és kísérletező személyisége kibukkant a megrepedt máz alól.
Amellett, hogy dühítették a történtek, saját jövőképének elvesztése szomorúvá tette. Végül a szomorúság győzött a
harag felett. Egész nap csak sétálgatott a kertben. Alázat egy Sithben. Már maga a gondolat is különlegesnek tűnt,
de látni maga volt a megtestesült lehetetlen. A felsőbbrendűség páncélja lefoszlott, a tisztátalanság elpárolgott.
Hirtelen lehetségesnek tűnt, hogy a Keshen nem minden Sith született haszonlesőnek. A kisemmizettség felett érzett
harag teljesen normális volt.
Hasonló helyzetben Jelph maga is így érzett volna, maga is így érzett. Nem az a fajta őrjöngő düh volt ez, amely
civilizációkat pusztíthat el. Nem Sith-harag volt. Az is elhibázottnak tűnt, hogy az Orit ért csapás csak még vonzóbbá
tette számára a nőt. Azon az estén a folyóparton minden erőfeszítése hiábavalóvá vált, amelyet az évek során tett,
hogy magányos menedéket építsen ki magának. A nőnek szüksége volt rá, és Jelph már nem is emlékezett rá, hogy
utoljára mikor kellett ő ennyire valakinek. A jelentéktelenségre nem volt túl sok kereslet a vadonban, de máshol sem
– viszont a kockázat mindig együtt járt a boldogsággal. Elpillantott észak felé, ahol halvány fénycsík húzódott a
felhők és a dombok között. Sarki fény. Még néhány nap, és északon az ég lángra lobban. Lassan eljön az idő. Jelph
elnézett a trágyaraktár felé, és eltűnődött, hogy mennyi ideig lesz majd távol a tanyától. Nem volt biztonságos, hogy
a nő szabadon járkáljon, amíg ő nincs ott. Orinak mennie kellett. Csakhogy a férfi nem tudta elengedni.

Negyedik fejezet
Napkeltekor indult el, kezében hejarbo-bottal tolta egyre feljebb a csónakját a folyón. Ori elveszítette a nyugalmát
és egyfolytában ellenkezett, hogy mit számít, mire lesz szüksége a vásárlóknak ősszel, és mivel tartozik Jelph
bárkinek is? A munkájáért sohasem kapott többet néhány olyan tárgynál, amit nem tudott elkészíteni magának. De a
férfi egyre csak az őserdővel borított felföldek felé pillantgatott és az eget figyelte. Azt válaszolta, hogy több
felelőssége van, mint azt a nő gondolná, mire Ori gúnyolódni kezdett, hosszabban és hangosabban, mint kellett
volna. Már bánta, és ezen tűnődött, miközben elment az erdő szélén a rágcsálóknak felállított hurokcsapdákért. Jelph
nem tűnt dühösnek, amikor elment, de Ori minden szava ellenére mégis elment. A nőnek ez rosszulesett. Jelph
jelenléte balzsamként, gyógyírként hatott, amelyre szüksége volt, hogy csillapítsa szívfájdalmát. Rájött, hogy mindig
függött valakitől: előbb az anyjától és az általa kapott státusztól, most pedig szívesen a férfi kezébe tette volna a
sorsát.
Távozásával Jelph egyértelműen megmutatta, hogy bármikor elutasíthatná. Orinak már nem volt hatalma mások
felett. És úgy érezte, nem tud élni nélküle. Jelph nélkül nem volt senkije. Illetve, Shyn ott maradt vele. Ori visszaért a
házhoz, és újra meg újra kiment, hogy a silót bámulja. Jelph lyukat vágott a kétszárnyú ajtóra, hogy szellőzést
biztosítson a trágyának, de még egy uvaknak sem szabad ilyen helyen élnie. Még ha a bűz a saját fajtájától
származott is. A nő erőt vett magán, mélyet lélegzett, és közelebb ment. A nap java részében a csapdákat ellenőrizte,
összeszedte azt a néhány kisállatot, amelynek a húsával Jelph kiegészítette a főként magvakból álló étrendjét. Arra
gondolt, hogy az uvak láttán majd emlékezni fog egykori szabadságára, és arra, hogy még van lehetősége…
Hirtelen megérzett valamit. Valami megváltozott az Erőben. Odarohant a kétszárnyú ajtóhoz, nyögve kinyitotta az
ajtót, és benézett. Shyn már halott volt. A termetes állat a saját vérében hevert a döngölt padlón, arany-pikkelyes
nyakán mély sebek húzódtak. Ori azonnal felismerte a sérüléseket. Bekapcsolta a fénykardját, védekező állást vett
fel, és fürkészni kezdte az épület belsejét.
– Jelph! – kiáltotta. – Jelph! Itt vagy? – kérdezte, de nem kapott választ. Nem volt ott más, csak a döglött uvak, a
trágyahalmok és a falra akasztott szerszámok.
– Mondtam, hogy itt lesz – szólalt meg egy fiatal férfihang kintről. – Csak a szagot kellett követni.
Ori magasra emelt fegyverrel lépett ki a tárolóból. A Luzo testvérek, az ősellenségei várták odakint, mögöttük az
uvakjaik álltak. Flen, az idősebbik Luzo gúnyosan elmosolyodott.
– Kétségtelenül a bukás szaga – jegyezte meg.
– Meg akartok halni? – kérdezte Ori előrébb lépve. A páros nem mozdult. A fiatalabbik, Sawj Luzo felhorkant.
– Nemrég öltünk meg két főnemest. Nem hiszem, hogy egy rabszolgával mocskoljuk be a kezünket.
– Megöltétek az uvakomat!
– Az más – mondta Sawj. – Lehet, hogy nem tudod, de a Szablyákat bízták meg a rendfenntartással. És egy
rabszolga nem tarthat uvakot! – Ori érezte, hogy a gyűlölet elárasztja a tagjait. Tett még egy lépést a páros felé.
Készen állt a harcra, de Flen Luzo egyszerűen csak hátat fordított neki.
– A kereskedők mondták, hogy gyakran jöttél el ide – mondta a férfi az uvakjához lépve. Kinyitotta az egyik
nyeregtáskáját. – Cserélni jöttünk – tette hozzá, és két tekercset dobott a nő lába elé. Ori lepillantott a viaszpecsétre.
Meglátta rajta az anyja jelét, amelyet csak a család közeli tagjai ismertek. És csak a végrendeletek eredetiségének
bizonyításához használták. A nő kikapcsolta fénykardját, lehajolt a tekercsért, és kitekerte.
– Azt írja az anyám, hogy összeszövetkezett Dernas pártjával az uralkodó ellen! – olvasta meglepetten.
– A másik pedig ugyanezt tartalmazza, csak Pallimával – mondta Flen vigyorogva. – És amint láthatod, mindkét
vallomást aláírta.
– Ki is kényszeríthették tőle!
– Persze – vágta rá Flen. Ori átfutotta az iratot, amely szerint Candra Kitai örök hűséget esküdött Lillia Venn-nek,
és az uralkodó életben hagyta, mint rabszolgáját. Flen elmondása szerint Venn arra készült, hogy kinevezzen három
főnemest az elbukottak helyére. Természetesen, a megfelelő emberek kinevezésével végső csapást mérne a
riválisaira. Ahogy a testvérek beszéltek, abból Ori leszűrte, hogy a Luzók nyilvánvalóan emelkedni fognak rangban.
– Ahogy mondtam, cserélni jöttünk – ismételte meg az idősebbik testvér. – Kérem a fénykardodat!
Ori félredobta a tekercseket.
– Vegyétek el, ha tudjátok! – kiáltotta, és bekapcsolta a fegyvert. Flen csak karba tette a kezét.
– Anyád azt mondta, számíthatunk az együttműködésedre. Biztos vagyok benne, hogy nem akarsz okot adni neki a
szenvedésre.
– Máris szenved! – acsargott Ori, és még közelebb lépett.
– Akkor majd a Szablyák eljönnek, és felégetik ezt a tanyát. A kis rabszolga barátodat is szívesen elintézik – mondta
Flen gonoszan villogó tekintettel. – Már parancsot kaptak rá. Csak akkor nem jönnek el, ha visszaviszem a
fénykardodat. – Ori dermedten állt. Ijedten pillantott a folyó felé. Jelph hamarosan hazajöhet. Flen tudálékosan
vigyorgott.
– Nem érdekel, hogy egy rabszolga kivel mit művel. De amíg nem kapjuk meg a fegyveredet, nem vagy rabszolga.
Szóval, mi legyen? – kérdezte. A két testvér egyszerre kapcsolta be a fénykardját. Ori lehunyta a szemét. Nem
érdemelte ki, ami vele történt, de Jelph sem érdemelte meg, hogy miatta szenvedjen. És neki nem maradt más.
Kikapcsolta és ledobta fénykardját a testvérek elé.
– Jó döntés – jegyezte meg Sawj Luzo. Ő is kikapcsolta a fegyverét, és felvette a másikat.
A két testvér felült a hátasaikra.
– Még valami! – szólalt meg Flen, mint aki fontos dologról feledkezett meg. Lenyúlt, és leakasztott egy hosszúkás
tárgyat a nyereg oldaláról. – Ajándék őfelségétől. Segíteni fog az új hivatásod gyakorlásában… – Ledobta a tárgyat a
földre. Egy ásó volt az, de fémpengéje igazi kinccsé tette. Mivel a kontinens talajában évszázadokon keresztül sem
találtak fémeket, nyilvánvalóan az Omen lezuhanásakor szétszóródott törmelékből kovácsolták, amit újra meg újra
feldolgoztak. Ez volt hát Ori előző életének utolsó jutalma: egy értékes szerszám és a Luzo testvérek távolodó
röhögése. Ori körülnézett. Ott maradt a kunyhóval, a tárolóval, az újratrágyázott földhalmokkal és dalsa-virágokkal
telt lugasokkal, amelyek miatt először odament…
– Nem! – Dühe felforralta a vérét, felkapta az ásót és lecsapott vele a törékeny faszerkezetekre. Az első erőteljes
suhintás összetört egy keretet és virágokat szakított le. A nő Erő-lökéssel robbantott szilánkokra egy másik lugast.
Őrjöngve rohant végig a tanyán, darabokra törte Jelph roskatag kézikocsiját. Túl sok harag gyülemlett fel benne és
túl kevés összetörni való dolgot talált. Megfordult, és megpillantotta kisemmizettsége szimbólumát, a trágyatárolót.
Addig ütötte az ajtókat az ásóval és az Erővel, amíg azok le nem szakadtak, azután berontott. Örvénylő Erő-
csapásokkal verte le a szerszámokat a falakról, tehetetlenségében belevágta az ásót az egyik trágyahalomba…
Hangos pendülés hallatszott. A fémlap eltalált valamit az ürülékben, hirtelen megakadva kiesett a kezéből, és Ori
elcsúszott a bűzös rakás körül terjengő tócsán. Dühe azonnal elpárolgott. Talpra kecmergett, és csodálkozva nézett a
trágyadombra. A bűzölgő rétegek egy nagy, fémes tárgyat őriztek. A nő megkereste az ásót, és dolgozni kezdett vele.

Jelph rosszul érezte magát, amiért magára hagyta Orit, egy egész napos munkával, de neki is meg kellett néznie
egy csapdát, amelyet az egymásba fonódó lombok alatt helyezett el. Még sohasem fogott semmit, de a sarki fény
idején mindig szerencsésebbnek tűnt a próbálkozás. Egy magányos dombon megtalálta a kincsét az óriási
páfránylevelek alatt. Még a lélegzete is felgyorsult az izgatottságtól; az utóbbi napok kavarodásában szinte előre
érezni lehetett, hogy történni fog valami. Sőt talán pont erre a napra várt, annyi időn át… Jelph megtorpant. Tényleg
történt valami, de nem ott. Elnézett nyugat felé, és csak az őserdő zöldjét látta, de ismét elfogta az iménti, zsigeri
érzet. Biztosan történt valami. Futva indult vissza a csónakjához.

Ori egy kátrányos szövetet talált a trágya alatt, a szövet alatt pedig valami egészen mást, mint amit el tudott volna
képzelni. Valójában nem is volt rajta olyan sok ürülék, éppen csak annyi, hogy jó nagy halomnak tűnjön. És ami alatta
rejlett, az nagy volt, akár két-uvaknyi hosszú is lehetett. Egy nagy fémkés, amelyet vörösre és ezüstszínűre festettek,
a hátulja tetején pedig különös üvegbuborék ült. Hátrafelé szárnyféleségek álltak ki belőle, amelyeknek a végéből a
fénykardokra emlékeztető, lándzsaszerű rudak meredeztek. Ori már teljesen megfeledkezett a szagról, hitetlenkedve
simított végig a rejtélyes fémdolog felületén. Az érintése hideg volt, és horpadásokat, valamint égésnyomokat talált
rajta. Csakhogy az igazi meglepetés még arrébb várta. Hátrament, nekinyomta arcát a fekete üvegnek tűnő
buboréknak, hogy belenézzen, és a hihetetlenül szűkös belső térben egy ülést látott. A fejtámasz hátuljára kis
lemezlapot rögzítettek, amelyen felirat állt, a tanítóitól ismert betűkkel:
AUREK-OSZTÁLYÚ TAKTIKAI CSAPÁSMÉRŐ VADÁSZ
KÖZTÁRSASÁGI FLOTTARENDSZEREK – MODELL: X4A; SOROZAT: 35-C
Ori szeme elkerekedett. Azonnal felismerte, amit látott. A lehetőséget a visszatérésre.

Jelph Marrian egész életében félt a Sithektől. A Nagy Sith Háború már a születése előtt véget ért, de szülőbolygója,
a Toprawa romjait látva sok társával együtt Jelph is annak szentelte az életét, hogy minden erejével megakadályozza
a Sithek visszatérését. Túl messzire ment. Elidegenedett a Jedi-rend konzervatív vezetőitől, és száműzték, de ő
továbbra is ugyanazért a célért küzdött. Belépett a Jedi-lovagok titkos mozgalmába, amelynek célja a Sithek
visszatérésének megakadályozása volt. Négy éven át a Galaxis árnyai között tevékenykedve próbált gondoskodni
róla, hogy a gonoszság nagyurai csak emlékek maradjanak. Azután ismét minden elromlott. Három évvel ezelőtt
küldetésben járt a Galaxis egy mindentől távol eső szegletében, amikor meghallotta, hogy a Jedik titkos szövetsége
széthullott.
Félt visszatérni, ezért inkább a feltérképezetlen régiók felé vette az irányt. Biztos volt benne, hogy a Renden belül
már örökre elveszítette a jó hírét. A Keshen olyasmit talált, amit röviden csak úgy jellemzett volna, hogy a
legrosszabb rémálmának megvalósulása. A bolygó egyik kolosszális csillaghullása elkapta, és hajója hullócsillagként
zuhant le egy őserdőben. A Kesh bizarr mágneses tere miatt a Jedi nem tudott segítséget hívni, ezért elindult a
horizonton látott fények felé. Egy sötétségbe borult civilizáció fényeit találta a távolban.

Még méterekre volt a parttól, de kiugrott a csónakból.

– Ori! – kiáltotta. – Ori! Visszajöttem! Hol… – Az összetört lugasok láttán elhallgatott. Néhány gyors pillantással
felmérte a károkat, és rohanvást a tároló felé indult. Az ajtó leszakadt, a bevetülő alkonyi fényben ott állt a
vadászgépe, amelyet nagy kínnal úsztatott le az őserdőből, szinte alkatrészenként. De talált mellette még valamit:
egy félredobott fémásót. – Ori? – Beljebb lépve megtalálta az uvak tetemét is, amelyből máris kis termetű dögevő
madarak lakomáztak. Az épület előtt ott hevertek a csapdák, amelyekért reggel elküldte a nőt. Tehát Ori ott járt, de
már elment.
Jelph talált más nyomokat is. Uvakok karmos lábnyomát és a lovasaik széles csizmájának lenyomatát. Ori kisebb
lábnyomai is ott voltak a porban, kivezettek a tanyáról a Tahv felé tartó szekérútra. A férfi benyúlt a mellénye alá,
kihúzta a csomagot, amelyet mindig magával vitt az őserdőbe. Kék fénysugár izzott fel a kezében. Jediként
magányosan vesztegelt egy Sithekkel teli bolygón, akikre már a puszta léte is fenyegetést jelentett. Csakhogy a
Sithek léte is fenyegetést jelentett mindenre és mindenkire. Meg kellett állítania Orit. Bármi áron. Jelph futni kezdett
a szekérúton, bele a sötétségbe.

Őrszem
Első fejezet
3960 évvel a Yavini Csata előtt
– Azt hiszem… tönkretettem az életem.
– Ez úgy hangzott, mintha találkozott volna egy nővel – jegyezte meg a lila képű csapos, miközben töltött. – Itt
hagyjam az üveget? – Csak ha szétverhetem a fejemen – gondolta Jelph Marrian. Úgyis csak víz volt benne, semmi
olyasmi, ami segített volna felejteni. Szőke hajáról izzadság csepegett, és nagy kortyokban ivott. Az üres pohár
csillogott, szépen formált oldalai visszatükrözték a tűz fényét. A férfi megforgatta a kezében, tekintetével követte a
csiszolt felületek között ugráló csillogást. Amióta a Keshre érkezett, csak orojo-héjból ivott, még ha a keshirik olyan
csodálatosan is bántak az üveggel. Még ezen a szegényes karavánállomáson is szép poharakból szolgálták ki a
vendégeket. A csapos hozott egy tányér zabkását.
– Úgy néz ki, barátom, mint aki futva jött idáig Dél-Talbusból – jegyezte meg.
– Messzebbről – válaszolta Jelph, és inkább nem tette hozzá, hogy az előző este óta megállás nélkül futott. Csak
akkor állt meg, amikor a nap ismét lebukni készült a nyugati láthatáron, tikkadtan talált rá erre a poros lyukra a
főváros falának árnyékában. Biccentve megköszönte az ételt a kedves, öreg keshirinek, és visszavonult a tányérjával
az egyik sarokba. A keshirik mindig is könnyebben szót értettek az ember rabszolgákkal, mint a Sithekkel. Jól
látszanak a különbségek – gondolta Jelph, amikor lepillantott átizzadt ingére és szakadt nadrágjára, amely
egyértelműen bizonyította, hogy a gazdája nem tartozik a fentebb születettek közé. Valójában az egész bolygón Jelph
volt az egyetlen olyan élőlény, aki ténylegesen „odafent” született. Az űrből érkezett, bár már nem talált volna olyan
bolygót a Galaxisban, amelyet szívesen nevezett az otthonának. Az a három év, amelynek során az egykori Jedi-lovag
egy kis tanyán élt a Marisota-folyó kanyarulatában, volt a leghosszabb idő, amelyet egyazon helyen töltött.
Néhány nappal az őserdei kényszerleszállás után az éhség eléggé felbátorította, hogy felfedezőútra induljon, és
nagy szerencséjére rátalált az elhagyatott tanyára. A környékbeliek szerint a Marisota-folyón átok ült, és a helyiek
talán emiatt hagyták el a vidéket. Jelph érezte maga körül a sötét oldal hatalmát, és kezdte elfogadni, hogy talán
lehet valami igazság a szóbeszédekben… ám amikor elindult északnak, hamar rá kellett döbbennie, hogy nem csak a
folyón, de az egész bolygón átok ült. A Kesh a Sithek bolygója volt. Mióta felnőtt, Jelph annak szentelte az egész
életét, hogy megakadályozza a Sithek visszatérését a Galaxisba. A Jedik háborúja Exar Kun ellen lerombolta a
Toprawát; Jelph egy olyan világon született, amely már minden reményt elveszített. Apa nélkül nevelkedett, és anyja
csak rémtörténeteket mesélt a Sith-megszállásról. Egy reggelen ő is eltűnt, és soha többé nem tért vissza. Az ifjú
Jelph is elveszítette volna a reményt, ha nem találkozik a Jedi-felderítőkkel, akik elvitték egy nőhöz, és ezzel az életét
mentették meg. Krynda Draay szintén a Toprawán veszítette el Jedi férjét, és olyan Jedi-lovagokkal akart szövetkezni,
akik bármit megtettek volna a Sithek visszatérésének megakadályozása érdekében. A szövetség felett őrködő
látnokokat az Árnyak segítették, akik Krynda fiát, a szintén nagy terveket dédelgető Jedit szolgálták.
Lucien mester közbenjárásával Jelph valahogyan kiléphetett a Rend soraiból, így teljes mobilitást kapott. Éveken át
ő volt a tökéletes titkos ügynök, aki beutazva a Külső Gyűrűt mindenhol a Sithektől eredő veszélyek után nyomozott.
Mindeközben a Jedi-rend kevésbé fontos dolgokkal foglalkozott, és Jelph elégedett volt a sikereivel. A Köztársaság
háborúja a mandaloriak ellen mindent megváltoztatott. Jelph sohasem tudta meg, hogy pontosan mi történt, azon
kívül, hogy valamiféle pártszakadás következtében a Jedik szövetsége megszűnt, és többek közt az ő létezése is
napvilágra került. A Rend törvényen kívülinek nyilvánította, és a szökés maradt az egyetlen lehetősége.
Az elmúlt három év során sokszor eszébe jutott, hogy milyen ironikus helyzetbe került: a Jedik elől menekülve a
Keshen szállt le, ahol Sithek vették körül. Megtalálta, ami ellen felesküdött. Befejezte az evést, és megdörgölte a
szemét. Egészen mostanáig mindent jól csinált. Miután egy ideje Árnyékként ügyködött, nem jelentett problémát
titokban tartani a kilétét a Sithek előtt. Tudta, hogyan rejtheti el a jelenlétét az Erőben, és az emberi senkik
társadalmi osztálya kiváló lehetőséget kínált arra, hogy észrevétlenül beolvadjon. Legalábbis, amíg az elmaradott
vidéken élt és minimálisra redukálta a kapcsolattartást. Gyorsan kitanulta a helyi tájszólást és akcentust, így
könnyen megszerzett mindent, ami elengedhetetlen volt az élethez. Ahhoz az élethez, amelyet nappal a tanyán,
éjjelente pedig a vadászgépe javításával töltött. Már sikerült kijavítania a meteorvihar okozta sérülések többségét.
Csak annyi maradt, hogy a helyére tegye a kommunikációs konzolt, és kiválassza a távozás időpontját. Azután
tényleg az az őrszem lehetne, aki mindig is lenni akart, és figyelmeztethetné a Köztársaságot a Sithek jelenlétére.
Ezzel talán még a nevét is tisztára mosná. Csakhogy találkozott azzal a nővel. Ori Kitai a Sithek közé tartozott, és
minden ésszerűség ellenére túl közel kerültek egymáshoz. Jelph hagyta, hogy a nő elvonja a figyelmét a küldetéséről,
mi több, beengedte az otthonába.
Ori megtalálta az űrhajót, és eltűnt, feltehetőleg figyelmeztetni akarta a Sitheket. De vajon valóban erre készült?
Jelph gyorsan elhagyta a tanyát. Nem volt más lehetősége. A kommunikációs rendszert még egy hétig tartott volna
beépíteni, és anélkül nem szívesen szállt volna fel. Legalább meg kellett próbálnia, hogy elkapja Orit, de már átkozta
magát, amiért nem nézte meg a nyomokat alaposabban. Valaki járt a tárolóban, megölte a nő uvakját, és felfedezte a
vadászgépet. Ám az nem volt tiszta, hogy melyiket ki tette. Ori eltűnt, és a nyomai kivezettek a tanyáról az útra,
csakhogy jártak ott más uvaklovasok is. Márpedig csak az arra feljogosított Sithek lovagolhattak a szárnyas
gyíkokon, akik jelenleg a rabszolgaságra ítélt Ori ellenségeinek számítottak. Megváltozhatott valami? Mindenesetre,
a nő nem a lovasokkal ment el a tanyáról. Mindez arra engedett következtetni, hogy a Törzs még nem tudott Jelph
titkáról.
Ha az uvak-lovasok fedezték volna fel a hajót, akkor otthagytak volna valakit, hogy őrizze. Mivel nem maradt ott
senki, csak Ori találhatta meg az Aureket. Az előző napon, amelyet Jelph az őserdőben töltött, az Erő az árulás kínzó
fájdalmát közvetítette Ori felől. Amikor a férfi visszatért, őrjöngő pusztítás nyomai és a főváros felé vezető lábnyomok
fogadták. Ori olyan tudással hagyta el a tanyát, amely galaktikus mértékű pusztításhoz vezethet. Csak így
történhetett. A nő nyomai elhalványultak a keményre járt földúton, Jelph már az első kereszteződés előtt elveszítette
őket, de nem kételkedett az irányban. Keletre csak vad dzsungel nőtt, és a folyón lentebb, a Ragnos-tavak körüli
szellemvárosokban senki sem lakott, akinek Ori elmondhatta volna, mit talált. A monszunesők miatt a néhány
délvidéki település felé vezető gázlók járhatatlanná váltak a Marisota-folyón, így csak Tahv maradt. Jelph még
sohasem járt a Keshen megtelepedett gonoszság fővárosában, az uralkodó székhelyén, a korcs Sith-törzs
központjában. Kinézett az ablakon, megbámulta a feleslegessé vált városfalat. Hol lehet Ori? Hová mehetett?
– Nem tűnik vidámnak, barátom – mondta az idős keshiri, miközben elvette az üres tányért. – Mindig próbálok
tartani itt valamit, amit odaadhatok a szegényeknek. Sajnálom, ha nem ízlett.
– Nem az étel a baj – válaszolta Jelph magához térve merengéséből.
– Akkor hát a nő – mondta az öreg, és visszament a pult mögé. – Lehet, hogy nem tartozom a fajtájához,
fiatalember, de tudok olyat mondani, ami mindenkire igaz. Ha beenged egy nőt az életébe, akkor bármi
megtörténhet.
– Én is ettől tartok – válaszolta Jelph. Felállt, a helyi szokás szerint meghajolt, azután kiment.

Az utolsó látogatók is kimentek az állatkertből. Ori mindig így nevezte a helyet, amelynek az igazi neve sokkal
többet jelentett. Eredetileg a parkot Nida Korsin emlékének és az Égjárók Felderítőinek szentelték, és azóta
mellécsapták két vagy három másik uralkodó nevét is, bár Ori szerint ez nem tűnt nagy megtiszteltetésnek. Valaha
vadállatokat, a Kesh ragadozó fajainak utolsó tagjait tartották bent, de a Sithek már rég kihajtották és levadászták
őket.
Most a létesítmény a pengelovagláshoz használt uvakok nyilvános istállójaként szolgált, és azt a kevés hátast
szállásolták itt el, amelyek túlélték a véres sporteseményeket. Sithek és keshirik egyformán bejártak megcsodálni az
erős állatokat, amelyeket itt készítettek fel a közeli arénában tartott összecsapásokra. Az utóbbi időben más
látványosság vonzotta a bámészkodókat. Ori ott talált rá az anyjára, ahol gondolta. Candra az uvak-istállókat
takarította. Jelph ráhibázott: az uralkodó látványossággá tette a Kitai család bukását. A rangját vesztett főnemes a
termetes éjjeliőr éber tekintete előtt folytatta a munkát, amellyel egész nap szórakoztatta a nézelődőket. Még mindig
a Donellan-napi ünneplőruháját viselte, amely az elmúlt másfél hét viszontagságai alatt elkoszolódott, és kezdett
elrongyolódni. Candra lábujjhegyen állva, egészen óvatosan lapátolta az ürüléket. Ori az egyik tetőről figyelte, és
megvárta, hogy az elhaladó éjjeliőr pontosan alákerüljön. Leugrott, és egy rúgással kiütötte a férfit, azután
berángatta az egyik istálló mögé, és elvette a fénykardját. Candra fáradtan, a bűztől könnyező szemmel nézett rá.
Csak ennyit tudott kinyögni:
– Visszajöttél.
– Igen.
– Hetek teltek el.
– Még kettő sem – válaszolta Ori, miközben végigmérte az idősebb nőt. Ilyen rövid idő is elég volt, hogy alig ismerje
fel. A keshiri szépészek mindig gondosan elrejtették ősz tincseit, amelyek most szétzilálva meredeztek, és Candra
mindentől bűzlött, amivel eddig dolga volt. A keze mégis tiszta maradt, és Ori látta is, hogy miért: amikor az anyja
gépiesen visszatért a munkához, egészen óvatosan fogta meg a lapát nyelét. Nem is haladt igazán.
– Moslékkal etetik őket, hogy elrontsák a gyomrukat – mondta méltatlankodva. – Tudom, hogy szándékos.
– Ha így lapátolsz, sohasem fogsz végezni – jegyezte meg Ori. Odalépett, és megfogta a szerszámot, de azután
eszébe jutott, hogy egyikük sem erre született, és félredobta. – Végig itt voltál?
– Néha megengedik, hogy aludjak egyet odabent – felelte Candra az egyik üres rekeszre mutatva. Kimerülten
nézett a lányára. – Fáradtnak tűnsz, drágám. Pihentél rendesen? – Ori hangosan fújt egyet. Jelph farmjától az
állatkertig, egy éjszakán és nappalon át futott, hogy minél előbb Tahvba érjen. Odaért, és olyan titokról szerzett
tudomást, amivel alkut köthetett. Valójában fogalma sem volt róla, hogy Jelph ki vagy mi lehetett, és honnan jött.
KÖZTÁRSASÁGI FLOTTARENDSZEREK. Ez állt régi betűkkel azon a lemezlapon. Ori a tanítóitól hallott a Köztársaságról,
amely a Jedik eszköze volt, bábkormányzat, amelyen keresztül a Jedi-lovagok uralkodtak a Galaxis gyenge népe
felett. Ezt az információt érdemes volt megosztania valakivel. Csak azt nem tudta, hogy kivel.
– Kiviszlek innen – mondta az anyjának.
– Nem mehetek el – ellenkezett Candra. – Megtalálnak, bárhová megyünk, és akkor mindketten itt végezzük. – Ori
gyorsan körülnézett a karámon kívül, és amikor senkit sem talált a közelben, magával húzta anyját az árnyak közé.
– Nem megszöktetni akarlak – magyarázta. – Felfedeztem valamit. Valamit, ami visszaadja a nevünket.
Visszaadhatja a neved. Csak be kell juttatnod a főnemesekhez. – Candra zavaros tekintettel nézett a lányára, azután
bűntudatosan a félredobott lapátra pillantott.
– Jobb, ha visszamegyek dolgozni, mielőtt valaki jön ellenőrizni… – Ori vállon ragadta az anyját.
– Anya! Tudnom kell, kivel beszélhetek! – Candra megrázta a fejét. Kerülte a lánya tekintetét.
– Nem, Ori! Nem tudom, mit hiszel, hogy milyen fontos dolgot találtál, de már semmi sem segíthet. Elvesztünk.
– Ez segíteni fog! – ellenkezett Ori, és nem kételkedett benne, hogy igaza van. Gyorsan elmagyarázta, hogy van
még egy csillaghajó a Keshen, amely nem az Omenhez tartozik, hanem egy farmon rejtették el, a Marisota-folyó
kanyarulatában. Akaratlanul is hangosabban suttogott az izgatottságtól. – Nem csak a családunkról van szó! Újra
egyesíthetjük a Törzset a Sithekkel! – Candra hitetlenkedve bámult rá.
– Megőrültél – mondta. – Kitaláltad ezt a mesét, hogy visszakerülj…
Ori meghallotta az imént leütött őr mocorgását, és leintette az anyját.
– Te ismered a politikát. Tudnom kell, hogy mit tegyek. Kihez mehetek el ezzel?
A „politika” szótól az idősebbik nő szeme mintha ismét felcsillant volna. Azután gyászos tekintettel ismét a lapátra
nézett, és halkan válaszolt. Elmondta, hogy a hét főnemes közül három az uralkodó újonnan kinevezett bábja, de a
másik négy még meghallgathatta Orit. Mind a korábbi Vörös és Arany pártokhoz tartozott, így egyensúlyban
tartották a hatalmat, és jó eséllyel meg is jutalmazhatták a Kitai családot, mert először őket keresik meg a hírrel.
– Ha igazat beszélsz, akkor rá kell venned őket, hogy menjenek oda, és nézzék meg a saját szemükkel – tette hozzá
Candra. – Küldj nekik üzenetet Gadin Badolfán keresztül. Építész. Mindegyikükkel találkozik, és benne még
megbízom. Ne mondd meg, hogy mit találtál, így még inkább találkozni akarnak majd veled.
Ori eltűnődött a hallottakon. Badolfát sokan keresték a tudásáért, a lehető legerősebb kapcsolatokat építette ki,
amilyeneket egy hierarchián kívüli személy csak elérhetett. Ugyanakkor meglehet, hogy a főnemesek nem hiszik
majd el a meghívás valódiságát, még ha az a család egyik megbízható barátján keresztül is érkezik. Csakhogy a fiatal
nőnek nem maradt más lehetősége. Kirángatta az őr testét az istálló mögül. Még korábban elment egy szép árok
mellett, amely megfelelő alvóhelynek tűnt egy fáradt éjjeliőr számára, és a társai akár még azt is hihetik, hogy
részegen állt szolgálatba. Ori elhúzta az eszméletlen férfit ehhez az árokhoz, viszont a fénykardot megtartotta. A
Luzo testvérek csak egy napja vették el a sajátját, és még nem szokott hozzá a hiányérzethez.
– Anya! – szólt oda a karámnál ácsorgó idősebb nőnek. – Biztos, hogy nem jössz velem?
Candra kezében ismét ott volt a lapát nyele, de ezúttal a régi, határozott tekintetével nézett a lányára.
– Most itt a helyem – felelte. – Csak lelassítanálak. – Lepillantott az ürülékkel borított padlóra, és fintorgott. – És ha
nem működik a terved, ne törődj többet velem! Már amúgy sem leszek sokáig életben.

Második fejezet
Tahv élő emlékműve lehetett volna a színtiszta, elnyomó gyűlöletnek. Jelph ezt érezte minden úton és minden
sarkon. Az Erő sötét oldala jobban átjárta a települést, mint bármelyik másik helyet, ahol a Jedi valaha is járt. Még
gyerekkorában a Toprawán azt hitte, meg fog őrülni. Folyton fájt a feje, minden ébren töltött perc fárasztotta. Csak
később tudta meg, hogy ezt az egyre jobban kifejlődő Erő-érzékenysége okozta, amely miatt a teste így reagált az
Exar Kun és fajtája által a világán hagyott pszichikai sérülésekre. Csakhogy az ő gonoszságuk már a múlté volt, míg
Tahvban a savszerűen maró mentális energiák nagyon is éltek. Mindent elárasztott a sötét oldal. Az épületben, amely
mögött Jelph rejtőzött, egy vén Sith éppen erőszakosan megbüntette keshiri szolgáját. A szemben lévő házban egy
fiatal pár a szomszédok halálát tervezgette. A járdán végigsétáló városőr emlékei között olyan képek rejlettek,
amelyek túlmutattak Jelph legrosszabb rémálmain is. Jelph próbálta úgy kizárni az Erőn keresztül rátámadó
benyomásokat, hogy közben ne fedje fel a jelenlétét. Ez szinte lehetetlennek bizonyult: a Sithek úgy sugározták a
gyűlöletet és a haragot, ahogyan a vadállatok üvöltenek a holdra éjjelente. A férfi összegörnyedt egy fal mellett. Túl
későn jött rá, hogy nem volt jó ötlet enni, mielőtt belépett Tahvba. Levegő után kapkodva egyenesedett fel újra,
letörölte az izzadságot a homlokáról, és azon gondolkodott, hogy mennyi Sith élhet ezen a bolygón. És ebből mennyi
lakhat a fővárosban?
Úgy sejtette, hogy ezt sohasem fogja megtudni. Egyértelműen a Jedik felderítőjévé vált, még ha a Rend nem is
ismerte volna el. A visszatérésekor teljes körű jelentést akart tenni. Csakhogy az utóbbi három évben bármennyiszer
próbált megközelíteni egy-egy nagyobb települést, mindig megbetegedett. Most is, amikor a legnagyobb szüksége
lett volna a képességeire. Azért is külön meg kellett küzdenie, hogy összeszedje a gondolatait. Ori! Meg kellett
találnia Orit. A nő miatt jött ide, az ő nevét és arcát használta kötélnek, hogy kikapaszkodjon a mentális
emésztőgödörből, amelybe a Sithek fővárosa taszította. Miatta nem hagyta maga mögött a bolygót már napokkal
ezelőtt. Jól ismerte Ori jelenlétét az Erőben, de nem is remélhette, hogy rátalálhat a Tahv nevű gyűlölettengerben.
Jelph csodálkozott, hogy a nő képes volt itt élni. Bármennyire próbált Ori pózolni, természetének sötétsége sohasem
tűnt egyenrangúnak más Sithek gonoszságával. Büszke volt, de nem kapzsi, és könnyen fel lehetett ingerelni, de nem
gyűlölködött.
Ha nem így lett volna, a Jedi undorodott volna az érintésétől. Nem tévedhetett ekkorát. De mi van, ha mégis?
Egyáltalán visszajött a fővárosba? Jelph már majdnem behódolt a mindent elárasztó kétségbeesésnek, amikor valami
felébresztett egy emléket. Még az első találkozásaik egyike alkalmával Ori azzal dicsekedett, hogy egyik Szablya sem
ismeri nála jobban a város vízvezetékrendszerét. Gyakran kellett ott járőröznie a tanítványaival. A Jedi felnézett, és
megkereste az egyik magas kőépületet, amelyik a város fölé tornyosult, és lejtést adott a felvidékekről származó
víznek. A keshirik által feltalált vízvezetékrendszert már az első Sithek továbbfejlesztették, például több tucat
méterrel a talajszint felett lévő víztározókkal. Orinak igaza volt, amikor azt mondta, hogy egy-egy ilyen torony
tetejéről egész Tahv belátható. Es remélhetőleg nem érezhető – tette hozzá Jelph gondolatban. Behúzódott a
vízvezeték egyik hatalmas, szinte háztömbnyi széles tartóoszlopának árnyékába. Itt a sötét oldal érzete gyengébb
volt, és Jelph mászni kezdett felfelé. Vigyázott, hogy mindvégig sötétben maradjon, amíg felér az oszlop tetejére.
Utcányi széles csatorna tárult elébe tele folyóvízzel, és kétoldalt széles párkánnyal. A párkányon heverve a Jedi
elcsodálkozott rajta, hogy a keshirik már a Sithek érkezése előtt képesek voltak folyómedreket építeni a településeik
fölé. Vajon mi mindent érhettek volna el, ha nem zavarják meg őket? A férfi megrázta a fejét, és egy makrotávcsövet
vett elő a tarisznyájából.
A környéket tanulmányozva felfigyelt egy hegyvonulatra nyugaton, amely rémülettel töltötte el. Azt hallotta, hogy a
Sithek ott tartották az összetört hajójukat egy templomban. Gondolni sem mert rá, hogy a vadászgépe alkatrészei
alapanyagokat kínálhatnak a megjavításához. A másik lehetőség sem tűnt jobbnak: egy Sith megpróbálhat elrepülni
az Aurekkel, hogy később visszatérjen a többiekért. Mindkét változat egyformán fontossá tette, hogy a Jedi
megtalálja Orit. Ismét a város felé fordította figyelmét, bekapcsolta az éjjellátót a távcsövön, és végignézte a
palotához vezető utakat. Vajon Ori a palotába indulhatott azok után, amit az uralkodó tett a családjával? Jelph felállt,
hogy még távolabbra lásson.
– Hol vagy, Ori? – mormolta maga elé. Hirtelen egy láthatatlan kéz lökte hátra, belezuhant a száguldó vízfolyamba.
A makrotávcső kifordult az ujjai közül, és egy márványtetőn végezte valahol odalent, valószínűleg össze is tört. A
csatorna legfeljebb egy méter mély lehetett, és amint leért az aljára, Jelph felrúgta magát, szinte kirobbant a vízből…
csak hogy ismét kapjon egy durva Erő-lökést, és egyensúlyozásra képtelenül elsodródjon a vízzel. Az áramlat
lelassult, és amikor ismét felállt, Jelph egy víztározóban találta magát, a csatornánál lentebb, de még mindig jóval a
háztetők felett. Kiküzdötte magát a vízfelület sekélyebb végéhez, leakasztotta az övéről és bekapcsolta a fénykardját.
A penge kék izzással vágott bele az esti félhomályba. Jelph megvetette lábát a derékig érő vízben, és keresni kezdte a
támadóját.
– Hazug! – A kiáltás fentről jött, és odapillantva a férfi női alakot látott a csatorna szélén. Ellenfele vörös
fénykardot emelt a magasba, és támadásba lendült. A Jedi két kézre fogta fegyverét, és részben hárította a csapást,
részben kitért előle, így támadóját továbbvitte a lendülete. Bár a vízbe csapódott, Ori egy pillanat alatt visszanyerte
az egyensúlyát, és ismét lecsapott. – Hazug! – kiáltotta ismét, barna szeme narancssárgán lángolva tükrözte a
pengéje izzását.
– Megtaláltad – mondta Jelph, miközben fénykardjaik recsegve feszültek egymásnak. Csak ennyi jutott eszébe
mindabból, amit mondani akart. Ori csak vicsorgott, talán mondott is valamit, de a két energiapenge sistergése
elnyomta a hangját. A nő előrerúgott a vízen keresztül. Jelph oldalra tért ki, amitől mindketten elvesztették a talajt a
lábuk alól, de a Jedinek még volt ideje, hogy egy gyors rántással kiragadja a fénykardot ellenfele kezéből. Az
automatikusan kikapcsoló fegyver a medence egy mélyebb részén sülylyedt el. A nő keresni kezdte, kétségbeesetten
csapkodta a vizet, és a Jedi félreállt, hogy helyet adjon neki.
– Megtaláltad – ismételte meg, amikor kikapcsolta a fénykardját. – Megtaláltad és szétverted a kertet. Nem
hibáztatlak érte.
– Hát én hibáztatlak! – vicsorgott Ori ismét felállva. Két kezét tehetetlenül hagyta a vízbe lógni. – Hazudtál! Jedi
vagy!
– Az voltam – felelte Jelph. Nem látta értelmét, hogy letagadja. – Az én űrhajómat találtad meg. Az Erőnek hála nem
próbáltál beleülni…
– Miért? Azt hiszed, nincs elég eszem? – kérdezte a nő megvetően. Ázottan és dühösen meredt a férfira. – Neked
biztosan csak egy ostoba kis idegen vagyok, aki még sohasem látott űrhajót. Nem jobb a keshiriknél…
– Nem így értettem!
– Te is tudod, hogy az űrből jöttünk. És vissza is megyünk! Talán ettől félsz?
– Igen. Többek közt – válaszolta Jelph. Hirtelen eszébe jutott, hogy hol vannak, és nyugtalanul pillantott fel. Túl
magasan voltak ahhoz, hogy lentről hallják a beszélgetésüket, de korábban látott légi járőröket a város felett.
Legalább Orit megtalálta. – Mit keresel te itt? – Ori ismét csapkodni kezdte a vizet. Dühítette, hogy nem találja a
fénykardját.
– Azért jöttem Tahvba, hogy figyelmeztessem a többieket! Hogy elmondjam nekik, mit találtam és ki vagy!
– Idefentről? – kérdezte a Jedi. Azt hitte, a nő keres egy fontos személyiséget, akivel beszélhet. Miközben nézte,
ahogy Ori kicsavarja a vizet a hajából, hirtelen megértette. – Várjunk csak! Meglátogattál valakit, ugye? Az anyádat…
– A Sith-nő szótlanul meredt rá. – Azt hittem, anyádnak már nincs hatalma…
– És ez meg fog változni! – kiáltotta Ori haragosan. – Amit megtudtam, azzal visszatérhet! Én biztosan
visszatérhetek! – Jelph akaratlanul is tett egy lépést hátrafelé, mintha a nő dühe kényszerítette volna rá.
– Ez nem te vagy! – mondta hitetlenkedve. – Az, akivel az utóbbi napokat töltöttem, nem csak a hatalommal
törődött. Aki a tanyán voltál…
– Az nem én voltam! – köpte Ori a szavakat. – A vereség beszélt belőlem!
– Kedveltem azt a másik énedet. Mindegy, hogyan nevezed, az is te voltál.
– Az, akivel voltál, nem Sith volt! – jelentette ki a nő gyűlölettől csöpögő hangon. Felmutatott a felhők mögül
kikukucskáló csillagokra. – Azok ott valaha hozzánk tartoztak! Nem csak rólam van szó! Ezer évig éltünk itt arra
várva, hogy visszatérhessünk a csillagok közé! Hogy visszakapjuk, ami a miénk!
Jelph válaszolni akart, de inkább nem tette. Elgondolkodott, fejben számolt.
– Igaz is… – suttogta végül. A Törzs még a nagy hiper-űr háborúból származott, több mint egy évezrede vetődött a
Keshre. Ori nem tudhatta, mi minden történt. A Jedi rájött, hogy van még egy fegyvere. A történelem.
– Már nincsenek Sithek – mondta.
– Tessék? – kérdezte a nő dermedten.
– Már nincsenek Sithek – ismételte meg Jelph. – Kihaltak.
– Hazudsz! – vetette oda Ori, és elindult a medence széle felé. – Egy hadihajót rejtegetsz. Azok a nagy… nyúlványok
a szárnyain. Csak nem azt akarod mondani, hogy dísznek vannak rajta? – Jelph megrázta a fejét.
– Vannak ellenségeink – felelte. – Sőt még a Sithek emléke is él. Egy Jedi, Exar Kun engedett a sötét oldal
csábításának, és újjáélesztette a mozgalmat. De végül elsöpörték a követőivel együtt. A túlélőket egyesével vadászták
le. – Óvatosan elindult a nő után. – Amennyire én tudom, már csak itt vannak Sithek. Érzékelnéd, ha hazudnék.
Tudod, hogy igazat mondok. – Ori zihálva fordult meg. Dühe elszállt, fáradtan felült a medence szélére, és lehúzta a
csizmáját, hogy kiöntse belőle a vizet.
– Újra felemelkedünk majd – válaszolta nyugodtan. – Egyetlen vagy egymilliárd Jedi ellen, nincs különbség.
Ugyanúgy vállaljuk a kockázatot.
– A Jedik szétzúzzák a néped.
– Tud bárki is a létezésünkről? – kérdezte Ori. – Ha a Sithek nem kerestek, akkor kétlem, hogy a Jedik kerestek
volna.
– Engem keresnek – mondta a férfi. – És hidd el, hogy a Jedik titeket is keresnek. – Nem tudta, mi történt a
szövetség tagjaival az utóbbi három évben, de abban biztos volt, hogy amíg Lucien Draay életben volt, addig valaki
figyelte a Sitheket. Ori elkeseredetten megdörgölte a homlokát.
– Ha nem menthetem meg a családom és nem menthetem meg a népem, akkor mit kellene tennem?
– Kellene tenned? – kérdezte Jelph nevetve. – Hát nem te mondtad mindig, hogy a saját utad követed? – Közelebb
ment a nőhöz. – Csak el kell döntened, hogy mit akarsz – mondta. Ori hosszan nézett rá, ahogy ott állt a csillagfényes
tavacskában. Végül lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.
– Sohasem lennénk képesek megbízni egymásban – válaszolta. Jelph a nő arcát fürkészte a sötétben. Ori kinyitotta
a szemét, és rámeredt. – Érzem a gondolataidat – mondta. – Szépnek tartasz. Azt gondolod, hogy akarsz, és bízni
akarsz bennem. De mindig mögé akarsz látni minden szavamnak, próbálsz kitalálni, próbálsz csapdába ejteni. Csak
azért, mert az vagyok, aki. – Jelph lesütötte a szemét. Egészen idáig ő maga sem értette, hogy miért jött el ilyen
messzire, amikor annyi minden forgott kockán.
– Azt hiszem, már ismerlek, Ori – válaszolta. Odalépett, és a nő vállára tette a kezét. Ori összébb húzta magát az
érintésétől.
– Jelph! – szólította meg, és megfogta a kezét, de nem lökte el. – Nem lehetek az, aki a tanyán voltam. Ha csak úgy
lehetek veled, hogy gyenge leszek, akkor nem választhatlak téged.
– Lehetsz erős is – mondta a férfi. Felnyúlt, és két kézzel lehúzta magához Orit a vízbe. – Erős vagy – folytatta. –
Ehhez nem kell uralnod a Galaxist.
– Erre születtünk. Uralni a Galaxist.
– Akkor az egész Törzs megtévesztés áldozata. Mindenki olyasmiért harcol, amit csak egyvalaki érhet el.
Egyetlenegy. Ez pedig azt jelenti, hogy Sithnek lenni egyenlő a majdnem biztos bukással. Aki a törvényeiteket követi,
az kezdettől fogva bukásra ítéltetett – magyarázta Jelph, és örömtelenül elmosolyodott. – Miféle élet ez? – A nő
szemébe nézett. – Ne hagyd, hogy megtévesszenek! Ha nem veszel részt a játékban, akkor nem veszíthetsz. –
Megcsókolta Orit, és nem törődött vele, hogy a légi őrség megláthatja őket. A nő viszonozta az ölelését, de azután
elhúzódott.
– Várj! – mondta komolyan. – A játszma már elkezdődött. Már nem tudom leállítani.
– Hogy érted ezt? – Ori összevont szemöldökkel röviden elmagyarázta, hogy mit javasolt az anyja.
– Már üzentem a főnemeseknek – fejezte be. – Találkozni fogok velük a tanyán, hogy megnézzék az űrhajót.
A döbbenet visszarántotta a Jedit a valóságba. Elengedte a nőt, és kábultan kimászott a medence szélére.
– Mit üzentél nekik? – kérdezte tétován. Ori követte. Elmondta, hogy az anyja megadott neki egy kódot, amelyet a
főnemesek kis közössége a világot megrázó fontosságú felfedezések megjelölésére használt.
– Nem említettem meg az űrhajót, de tudják, hogy fontos – magyarázta. – Holnap napnyugtakor kellene
találkoznunk.
– Napnyugtakor! – ismételte Jelph meglepetten. A válla egészen megereszkedett. Gyalogosan egy egész nap és egy
éjszaka kellett, hogy eljusson a fővárosba. – Hogyan akartál visszamenni?
– Ellopok egy uvakot – válaszolta Ori. Felmutatott egy sötét alakra az égen. – Ezért jöttem fel ide. Ismerem a
csatornarendszert, le tudom csalni ide az egyik őrszemet. – Sértődötten nézett a férfira. – Persze, akkor még megvolt
a fénykardom.
– Szerencsére, szert tettél egy barátra – mondta a Jedi a lebegő légi őrt figyelve. Hirtelen elmosolyodott, és így
szólt: – Tudod, Ori, te vagy az első Sith, aki ellen harcoltam…
– Talán még keményebben kell küzdened – jegyezte meg a nő, miközben társa bekapcsolta a fénykardját. – Nem
mindenkit ilyen könnyű elcsábítani.

Harmadik fejezet
Jó érzés volt újra repülni. Ori az uvak verdeső szárnyai alatt elsuhanó tájat figyelte, de gyakran felpillantott Jelph-
re, aki belekapaszkodott a derekába, és még mindig mosolygott. A repülés élménye nem volt új a férfinak, de mivel
három éve csak a földről figyelhette a szárnyaló Sitheket, nyilvánvalóan örült a változatosságnak. Ori eltűnődött,
hogy milyen lehet űrhajóval repülni. Azt már tudta, hogy miért vesztegelt a gép a tárolóban, de most, hogy egymásra
találtak, már semmi sem kötötte őket a Keshhez. Kettejüknek biztosan kényelmetlen lenne az együléses hajó, és még
valami kommunikációs rendszert is bele kellett szerelni. Bár nem beszéltek róla, a nő őrjítően sóvárgott a
menekülésnek e módjáért. Vajon milyen élete lenne neki, a Törzs gyermekének egy Jedik által uralt Galaxisban?
Talán pont olyan, amilyet Jelph élt az elmúlt néhány évben. Kezdett így gondolkodni, és ez új volt számára. A Sithek
szerint az empátia csak az ellenség megismerésére volt jó, nem ismerték el más gyakorlati hasznát. Ori már kezdte
máshogy látni a dolgokat. Vegyük például az anyját. Orinak számos oka lett volna, hogy visszaállítsa anyja egykori
pozícióját, de az okok többségét vissza lehetett vezetni a büszkeségre, a bosszúvágyra és a saját rabszolgasága miatt
érzett szégyenre. Sokkal fontosabbnak tűnt azáltal javítani Candra életkörülményein, hogy kiszabadítja Venn karmai
közül.
A négy főnemes közbenjárhatott az érdekében, erről Gadin Badolfa is biztosította Orit, amikor felvette vele a
kapcsolatot. Már csak azt kellett kitalálniuk, hogy mit mutassanak nekik az űrhajó helyett? Jelph a négy
működőképes sugárvetőt javasolta, amelyeket elrejtett otthon; a nő mondhatta, hogy egy sírban találta őket. Az
Omen személyzetének egykori fegyverei már mind kimerültek, így ez a néhány feltöltött fegyver jelentős erőt
képviselt a főnemesek erőszakos politikájában.
– Nem érünk oda időben – mondta Jelph. Az uvak nem igazán akarta vinni a két idegent, és egész úton le akarta
dobni őket. – Mi az ott? – kérdezte a férfi felmutatva. Ori odanézett, és V-alakban repülő uvakokat látott. A középen
lévő, magányos vezetőt három-három lovas kísérte mindkét oldalon. Magasan felettük jártak, és többnyire
vitorláztak.
– A francba! Találtak egy erős áramlatot! Előbb fognak odaérni!
– Nyugodj meg! – mondta Jelph, és a nő érezte, hogy a Jedi szorosabban fogja a derekát. – Csak gyorsíts!

Ori már a tanya előtt lentebb ereszkedett, hogy Jelph leugorhasson; a férfi ügyesen érkezett le, és rögtön
fedezékbe gurult. Meglepő volt, hogy ugyanolyan jó fizikummal és reflexekkel rendelkezett, mint egy Sith Szablya. És
ugyanolyan jól lopakodott. A kunyhó mögött leszálló főnemesek semmit sem láttak. Ori nagy levegőt vett, és leugrott
a hátasáról. A zsákba dugott fegyverek pontosan ott voltak, ahol Jelph mondta: a keverőárok mögött. Nagyon
hasonlítottak azokra, amelyeket a nő a múzeumban látott. Ori remélte, hogy segítenek kiszabadítani az anyját, és a
látogatók is megelégszenek ennyivel. Miközben megkerülte a kunyhót, és elhaladt a szétvert lugasok mellett,
gondolatban még egyszer elpróbálta, mit fog mondani. Tudta, mely főnemesekre számítson, és a sötét jelenlétet
megérezve odakiáltott:
– Nagyuraim! Nálam van, amit keresnek!
– Rögtön gondoltam. – Ori elsápadt a rekedtes hang hallatán. Az uralkodó… A sápatag és görnyedt Lillia Venn
lépett az istálló elé, és egyik májfoltos kezét felemelve megragadta Orit az Erővel. Négy hűséges őre bukkant fel
mögötte, hogy közelebb lépve lefogják a fiatal nőt. A Sithek vezetője felkiáltott:
– Luzo Nagyurak! – Ori dermedten nézte, ahogy Flen és Sawj belülről kilöki a tároló két ajtaját. Amelyiket ő maga
szakította le, az recsegve dőlt ki, míg a másik nyikorogva fordult el a sarokpántokon. Felfedték a bent pihenő Aurek
fémes tömegét. Badolfa elmondta Orinak, hogy hűségükért Venn nagyúri ranggal ajándékozta meg a Luzo
testvéreket, akik most visszatértek a tanyára, és magukkal hozták anyja legnagyobb ellenségét.
– Hogy lehet ez? – kérdezte a fiatalabbik nő döbbenten. Küszködve próbálta kiszabadítani karjait az őrök fogásából.
– Badofa elárult?
– Dehogyis! Hagytuk, hogy Badolfa átadja az üzeneted – válaszolta Sawj Luzo. A káröröm még ellenszenvesebbé
tette magas fejhangját. – Viszont anyád kötött egy másik alkut.
– Micsoda?
– Bizony! – mondta Venn. Megfordult, és betámolygott a tárolóba, közben folytatta: – Anyád nem hitte, hogy létezik
a nagy felfedezésed, és azt sem hitte, hogy a főnemesek eljönnének. Szólt a találkozóról. – Ori elborzadva hallgatta.
– Mit kért cserébe? – kérdezte halkan. Venn visszafordult, megnyalta száraz ajkát.
– Mondjuk úgy, hogy javítani szerette volna a munkakörülményeit. Megjegyzem, ha bármelyik főnemes idejött
volna, kivégeztetem árulásért – tette hozzá. Legyintett az űrhajó felé. – De ez a fejüknél is többet ér.
Ori ismét megpróbált kiszabadulni a fogva tartói kezéből, és a vergődés álcája alatt körülnézett. Jelph ott volt
valahol, de ennyi ellenféllel szemben… Ráadásul az idősebbik Luzo éppen közelebb segítette Vennt a hajóhoz, a
részben ellapátolt trágyán keresztül.
– Nekem sikerült hát! – kiáltott fel a vénasszony diadalittasan. – Az én életemben és uralkodásom idején jött el ez a
nap! – Elengedte kísérője karját, és megtámaszkodott a vadászgép oldalán. – Az élet egy kegyetlen tréfa, Luzo
Nagyúr – mondta. – Éveket töltesz el azzal, hogy feljuss a ranglétrán, mintha egy hatalmas hegyet másznál meg. De
csak arra jó az egész, hogy mindenki a halálodat akarja.
– Mi nem, felség.
– Hallgass! – szólt rá az uralkodó. Végigsimított a jármű hideg fémburkolatán. – Lillia Venn élete még nem ért
véget! Van egy másik hegycsúcs, amelyet meg lehet hódítani. Odafent, a csillagok között. – Szövetségesei lépéseinek
zajára hozzátette: – Természetesen, magammal viszlek titeket. Odafent is szükségem lesz rátok.
– Köszönjük, felség! – Odakint két őr, valaha Ori társai a Szablyák között, elengedte foglyát, és közelebb ment a
tárolóhoz. A felfedezés izgalma teljesen lekötötte a figyelmüket. Sem ők, sem másik két társuk nem vette észre, hogy
Ori hátrahagyott zsákja lebegve elindul a kunyhó melletti bokrok felé. Egyedül Ori figyelt fel a dologra, és azonnal
mozdult, amint a gondolatai között megjelent Jelph mentális üzenete: Bukj le! Ori abbahagyta a küszködést, és teljes
súlyával a földre vetette magát. A mozdulat annyira meglepte a karját tartó őröket, hogy majdnem elengedték,
mindenesetre eléggé elterelte a figyelmüket, és Jelph cselekedhetett. Kiugrott a bokrok mögül, és tüzet nyitott. A
Keshen a megszállás első évszázada óta nem látott, fényes sugárnyalábok csapódtak a két őr hátába. Előttük a másik
két Szablya döbbenten fordult meg. Odabent a vén Venn szinte új életre kelt.
– Biztosítsátok a helyet! – parancsolta az újdonsült Nagyuraknak. Jelph előrerontott, közben folyamatosan tüzelt. A
Szablyák még sohasem térítettek el sugárnyalábokat fénykarddal, most eszeveszetten csapkodva próbálkoztak meg
vele. Ori arrébb gurult a földön, és az elesett őrök fénykardjait kereste. Megpillantotta az egyik Luzo testvért a tároló
ajtajában, míg odabent az uralkodó valahogyan felmászott az űrhajó tetejére. Döbbenten látta, hogy Venn már nem a
vadászgép tetején volt, hanem benne. Jelph felé fordult, aki ekkor ért oda hozzá, ó is látta. Egy pillanatra még lőni is
elfelejtett, azután ismét megmozdult, egyik kezével felsegítette Orit a földről. Ismét lőni kezdett az őrökre, közben
rántott egyet a nő karján.
– Gyere! – mondta, és futni kezdett, magával húzta szerelmét. Ori meglepetten nézett rá. A férfi láthatóan nem
értette, mi történik.
– Nem! – kiáltott rá. – Mit csinálsz? Az uralkodó már… – Jelph következő rántásától elakadt a szava. A Jedi nem
válaszolt, csak húzta magával a folyó felé, el a tárolótól.

A vénasszony gyorsan áttanulmányozta a vezérlést, és egy karért nyúlt, amely feltehetőleg a tolóerőt állította.
Vékony hang szólalt meg a szűkös fülkében:
– Az automatikus navigációs rendszer bekapcsolt. Lebegésüzemmód. – Venn szeme elkerekedett, amikor a gép
emelkedni kezdett vele. Odakint a Luzo testvérek megparancsolták a két életben maradt Szablyának, hogy akár az
életük árán is őrizzék a bejáratot, ha Ori és ismeretlen védelmezője visszatérne. A hátsó ajtószárnyak nagyobbak
voltak az elsőknél, hogy akár a termetesebb uvakoknak is elég helyet kínáljanak a kirepüléshez, így a lebegő űrhajó
is kifért a nyíláson.
– Micsoda hatalom! – hüledezett Sawj Luzo, amikor látta felemelkedni a fémszörnyeteget. – Az uralkodó olyan erős,
hogy eltépi a pányvákat is.
 – A pányvákat? – kérdezte Flen a vadászgépet bámulva. Hirtelen meglátta a leszállótalpakat rögzítő mono-szálas
köteleket. Miközben a vékony rögzítések egyre jobban megfeszültek, a fiatal Nagyúr tekintete akaratlanul is
végigfutott a szálak mentén a rögzítőpontokhoz, amelyeket még mindig trágya borított. Azután két apró csap ugrott
ki a helyéből apró kattanással, és örökre összezúzták az uralkodó álmait. Jelph először a biztonsági rendszert építette
ki a tárolóban, még mielőtt lehozta volna az űrhajója darabjait az őserdőből. Az Aurek viaszos ponyva és egy halom
uvakürülék alatt bújt meg, de alatta ott rejtőzött még valami: a hajó két protontorpedója, körülvéve nagyjából
egytonnányi ammónium-nitrát alapú robbanóanyaggal. A lopásvédelem kialakításához sok türelem és munka kellett,
de a trágyából kinyert gázokkal Jelph nem csak a talajt javította fel. Az ötlet működőképesnek bizonyult: a felrántott
kábelek kibiztosították a torpedókat, amelyek berobbantak, és felgyújtották a körülöttük lévő robbanószert.
Fülsiketítő robajlás kíséretében a trágyatároló egyetlen hatalmas tűzgolyóvá változott, amely kitépte a falakat a
környező agyagból, és a másodperc törtrésze alatt elnyelte a Sitheket. Odakint Jelph belelökte Orit a vízbe, és utána
ugrott, az utolsó pillanatban, mielőtt a lökéshullám feldúlta mögötte a talajt. A siló teteje eltűnt, és a vadászgépet
hőgejzír lökte ki rajta a robbanás erejével. A pilótafülkében ülő nő egy pillanatig a gépezet erejének
megnyilvánulásaként értékelte a mozgást, és efelett érzett öröme csak akkor foszlott semmivé, amikor – lévén a pajzs
kikapcsolva – a másik négy torpedó is berobbant a kilövőcsőben. Még a Tahvban dolgozó éjszakai munkások is látták
az alig néhány szempillantásnyi időre felemelkedő csillagot, amely ugyanennyi idő alatt ki is hunyt, de közben
kísérteties fénybe vonta az ég alját. Lillia Venn megtalálta a csillagok felé vezető utat.

Negyedik fejezet
A kis kunyhó kezdett kialakulni. Az uvak-lovas járőrök elől sűrű lombok alá rejtőzve az új építmény egy viszonylag
száraz dombon állt a bozótos mélyén. Odafent, az őserdőben a hejarbo-cserjék sokkal erősebbre növekedtek, Jelph
fénykardja nélkül Ori sohasem tisztította volna meg a helyet. Nyolc hét telt el, amióta a robbanás elpusztította a
tanyát. Azóta Jelph és Ori csak egyszer ereszkedett le a folyón, hogy az éj leple alatt felmérje a károkat. Nem nagyon
volt mit nézni: egy egész partszakasz beleomlott a folyóba, és a robbanás után maradt kráterben sötét víz kavargott.
A tanyából csak egy dudvával benőtt ösvény maradt, amely a folyó partján megszakadt. Aznap éjjel a páros azzal a
biztos tudattal tért vissza az őserdőbe, hogy a Keshen már senki sem szerezhet tudomást az űrhajó létezéséről.
Napok óta először Ori felnevetett, amikor eszébe jutott anyja egyik kedvenc mondása.
– A zsákutcába kerültek magabiztossága – mondta ki hangosan is.
Azóta egyedül azzal foglalkoztak, hogy titokban megtisztítsanak maguknak egy kis földterületet. Ori rádöbbent,
hogy nincs lehetősége a visszatérésre, az anyja árulása után nem maradt semmije. Az Erőben örvényt keltett Venn
halála, és az életben maradt főnemesek valószínűleg ismét azonnal egymásnak ugrottak. A játszma kezdődhetett
elölről, talán még Candra is kap majd benne valamilyen szerepet. Orit ez már nem érdekelte. Lezárta magában a
múltját.
Abban reménykedtek, hogy ha az uralkodót senki sem gyászolta, akkor senki sem kereste őket. Mi több, az utóbbi
hetekben a szokásosnál is kevesebb Sithet és keshirit láttak a környező vidékeken. A Ragnos-tavak vidékének
kísérteties híre félelemmel töltötte el a helyieket, és Venn rejtélyes eltűnése talán a Sitheket is meggyőzte, hogy nem
érdemes odamenniük. Orinak ez teljes mértékben megfelelt így. Már másképpen nézett önmagára.
Egy régi keshiri legenda szerint nem sokkal a Sithek érkezését követően őslakosok egy csapata kiszökött az óceán
fölé, hogy a Törzs szolgálata helyett a saját kezébe vegye a sorsát. Az egyirányú utat választották, amely minden
valószínűség szerint a halálba vezetett. Az elhivatottabb keshirik manapság tanmeseként mondták el a történetet, és
arra hegyezték ki, hogy csak a Védelmezők választhatják meg a saját sorsukat, a szolgáik nem. Egy szolga számára
ez a fajta arrogancia csak elszigeteltséghez és magányos halálhoz vezethetett. Ori másképp gondolta. Ha tényleg
megtörtént ez a kivonulás, akkor a rabszolgákat vezető keshirik a fajuk legnagyszerűbb tagjai közé tartozhattak.
Dacoltak a nekik szánt sorssal. És Jelph-nek igaza volt: a szabályozott viszálykodáson túl is kellett lennie életnek.
Kellett lennie egy olyan életnek, amelyben a feltételezett szövetséges nem fog megmérgezni vagy hátba szúrni. Ori
egyszer eltűnődött rajta, hogy Venn boldog lehetett-e, amikor az utolsó dicsőséges pillanataiban porrá égett?
Kívülről nézve úgy tűnt, hogy a Sithek ugyanolyan reménytelenül járták a saját ösvényeiket, mint a keshirik, akiket
a rabszolgáikká tettek. És még azt hitték, hogy fejlettebbek az őslakosoknál! A fák között lassan eltűnő nap fényében
Ori lemetszett egy újabb cserjét, amely majd az oldalajtó részeként fog szolgálni. Szokatlan érzés volt egy Jedi
fegyverét használni. A Keshen minden Sith-fénykard pengéje pirosan izzott, de az első száműzöttek magukkal hoztak
néhány Jedi-fegyvert, amelyet a korábbi győzelmeik során szereztek. A Korsin Múzeumban kiállítottak egy zöldet.
Ennek a pengéje olyan halvány, mégis élénk kéken ragyogott, amilyen szín nem létezett a természetben. Ez a tárgy
volt Jelph idegen származásának egyetlen bizonyítéka. Azaz, mégsem az egyetlen, gondolta a nő, és kikapcsolta a
fegyvert. Tudta, hová ment a társa. Mint mindig, aznap is korán kelt, hogy kivegye a csapdákból a reggelit és
gyümölcsöket gyűjtsön. Bár a maguk termelte ételekről le kellett mondaniuk, az erdő egész évben kínált táplálékot,
és ezen a szélességi fokon még a téltől sem kellett tartaniuk. A nap nagy részét Jelph a kunyhó építésével töltötte, és
alkonyattól őrködni kezdett az eszköz, az űrhajója utolsó darabja felett, amelyet korábban nem vitt le a tanyára.
Ori közelebb ment a fákhoz, amelyek alatt a férfi egy tönkön ülve bámulta a fekete fémdobozt és a rajta lévő
műszerekkel babrált. Nem tartotta titokban a lány előtt, pedig a Sithek számára az úgynevezett „adó-vevő”
ugyanolyan kivételes felfedezés lett volna, mint amilyen az űrhajó volt. Jelph csak azért tartotta meg, mert ez a
szerkezet jelentette az utolsó lehetőséget a bolygó elhagyására. Elmondása szerint még sohasem sikerült üzenetet
kijuttatnia az űrbe, mert valami a Kesh változó mágneses terében megakadályozta a jelátvitelt, és feltehetőleg a Sith-
hajótöröttek is emiatt nem tudtak üzenni a Birodalomnak. Ez nem lehetett állandósult állapot, de akár évszázadok is
eltelhettek, a megfelelő együttállásig. A Jedi egyelőre jelfogóként használta az eszközt, és esténként visszahallgatta a
napi felvételeket, hátha egy űrutazó elég közel jön a bolygóhoz, és üzenetet küldhet neki. Ori már értette, miért járt
fel a Jedi olyan gyakran az őserdőbe, amikor még a tanyán dolgozott: hangokat próbált csapdába ejteni. Általában
nem fogott mást, csak statikus zörejt, de bármit is hallott az imént, attól teljesen megváltozott.
– Nem mehetek vissza – mondta kifejezéstelen tekintettel bámulva a szerkezetet. Ori nem értette. A villogó
fényeket nézte az eszközön.
– Mi történt? – kérdezte.
– Fogtam egy jelet – felelte a férfi némi tétovázás után. Nehezen folytatta: – A Jedik egymás ellen háborúznak.
– Hogyhogy?
 – Van egy Revan nevű Jedi – magyarázta Jelph. – Amikor még odakint voltam, Revan olyan volt, mint a mi
szövetségünk vezetői. Megpróbálta összefogásra bírni a Jediket, egy nagy ellenséggel szemben. – A férfi nagyot
nyelt, megnyalta kiszáradt ajkát. – A hallottakból ítélve valami rosszul sülhetett el. A Jedi-rend szétszakadt, és
háborút vív saját maga ellen. – Lejátszotta az üzenetet a nőnek. A Köztársaság egyik tábornokának töredékes
figyelmeztetése hallatszott, mely szerint senki se bízzon meg a Jedikben. A Köztársaság és a Jedik közti, korszakok
óta fennálló egyezség felbomlott. Csak a háború maradt. – Az üzenet véget ért. Jelph komoran kikapcsolta az adó-
vevőt.
– Ez… – kezdte – a mi hibánk. A szövetségé.
– A Jedi-szektáé, amelynek a tagja voltál?
– Igen – felelte a férfi. Felnézett, de a sűrű lombokon keresztül csupán az alkonyi ég szilánkjait láthatta. – És pont
ez a baj. Semmiféle Jedi-szektának nem kellene léteznie. A Rend meghasadt, de először mi osztottuk meg. – Megrázta
a fejét. – Az Erő segítse meg őket! – A fák közé meredt, és Ori hagyta, hogy csak üljön ott csendben. Az jutott eszébe,
hogy ő nemrég még egy világ elvesztése felett bánkódott, miközben Jelph egy egész Galaxis elvesztésével élt együtt.
Azután ismét elveszítette. Végül a férfi felállt, és így szólt: – Nem tudom, mit tegyek. Megakadályoztuk, hogy a Törzs
kijusson a Keshről, de élt bennem a remény, hogy egy nap üzenhetek valakinek az adó-vevővel. – Orit nézte. – Azért
akartam üzenni, hogy elmehessünk innen.
– És hogy figyelmeztesd a Jediket a népemre – tette hozzá a nő. Nem volt értelme letagadni.
– Igen – felelte Jelph lesütött szemmel. Ori megérintette a vállát.
– Így igazságos. Én is figyelmeztetni akartam a népemet rád.
– Hát, most már nincs értelme – mondta a férfi, és lehajolt, hogy felvegyen egy nagyobb követ a leendő
előkertjükhöz. – A Jedik közti szakadás után, vagy ami még rosszabb, ha valamelyikük engedett a sötét oldal
kísértésének, felhívni a figyelmet egy bolygónyi Sithre, a lehető legrosszabb lenne a Galaxis számára.
– Ezt nem tudhatod – ellenkezett Ori. – Tévedhetsz is. A Jedik eljöhetnek, és felszabadíthatják a bolygót.
– Igazad van. Tévedhetek – válaszolta Jelph, azután felnevetett. – Tudod, te vagy az első, akinek ilyet mondok.
Talán, ha otthon többször mondtam volna ezt ki, most nem lennék itt. – Arrébb vitte és ledobta a követ. Visszament
egy másikért, közben így folytatta: – Egész életemben azt hittem, tudom, mit kell tennem. Most fogalmam sincs.
Ori ugyanazt a kifejezést látta Jelph arcán, mint amikor a tanyán meglátogatta. Ott a földet túrta és mindent
megtett, amit meg kellett tennie annak érdekében, hogy a kertje virágozzon és a vásárlói elégedettek legyenek.
Puszta kötelességtudatból. Kötelességtudat. A kifejezés nem ugyanezt jelentette a Sithek számára. A Szablyák
kötelékében Orinak is voltak megbízatásai, de azokat úgy teljesítette, mint személyes kihívásokat, és nem a hűség
vagy az engedelmesség vezérelte. Úgy vélte, hogy a Galaxisnak nincs joga alantas munkát adni neki. A szabad
lényeknek élete volt, a rabszolgáknak pedig kötelességei. Jelph attól szenvedett, hogy volt egyfajta kötelessége,
amelyet érzett ugyan, de nem tudta, pontosan mi lehet az. Vajon miféle szolgálattal tartozott a Galaxisnak? Annak a
Galaxisnak, amely egyszer már száműzte?
– Lehet… – szólalt meg Ori óvatosan. – Lehet, hogy a Sithek filozófiája adhat választ.
– Hogyan?
– Minket arra nevelnek, hogy énközpontúak legyünk. Nem úgy kell gondolkodnunk, hogy vagyunk „mi” és „ők”.
Csak „én” vagyok mindenki más ellen. Mások nem számítanak – magyarázta a nő. Hátulról átkarolta szerelmét, és a
patakot nézte, amely halkan csobogott le a domboldalon, hogy táplálja a Marisota-folyót. – A Sithek száműztek,
ahogyan téged is a Jedik. Talán egyik oldal sem érdemli meg, hogy megmentsék.
– Csak magunkat kellene megmentenünk? – kérdezte Jelph szembefordulva vele. Ori mosolyogva nézett fel rá.
Örült, hogy kezdettől fogva igaza volt a megérzéseinek, és a férfi sokkal többnek bizonyult egy rabszolgánál.
– Csak próbáld ki, Jedi! Ha én tudok önzetlen lenni, akkor talán ideje lenne tenned valami önzőt.
Jelph hosszan nézett rá, tekintetében különös csillogás ült. Ezután szó nélkül kibontakozott az ölelésből, és az adó-
vevőhöz lépett. Vigyorogva ölbe kapta a szerkezetet.
– Szerinted? – kérdezte. Beletelt néhány pillanatba, mire Ori rájött, hogy mire vonatkozik a kérdés. Mosolyogva
odalépett, és segített elvinni az eszközt a patak partjáig, ahol egyetlen nagy lendítéssel beledobták a vízbe. A
készülék hangos reccsenéssel tört darabokra a sekély folyó kövein. A pár együtt figyelte az áramlattal sodródó
burkolatszilánkokat, csak akkor fordultak vissza a házukhoz, amikor teljesen rájuk sötétedett. Elvágták a
köldökzsinórokat. Eljött az ideje, hogy önálló életet kezdjenek.

Panteon
Első fejezet
3000 évvel a Yavini Csata előtt
Ahogy a régi mondás tartja: az idő olyan, mint egy szerető. Egy Sith-szerető. Örökké kísért, azután hátba szúr, és
hagyja, hogy magányosan haldokolj. A tóba bámulva Varner Hilts a tükörképét – az egyetlen és leghosszabb
kapcsolata az idő okozta legújabb sebhelyet vizsgálgatta. Ezt nem foghatta a fénytörésre vagy a víz
szennyezettségére. Bal szemétől friss repedés futott a halántéka felé. A férfi elfordította a fejét, és közelebb hajolt a
víztükörhöz, azután elmormolt egy szitkot. Arra gondolt, hogy legalább lehetne egy hasonló ránc a másik oldalon is.
Az idő nem remekelt a szimmetria terén. Hilts jó úton járt afelé, hogy a Galaxis leghaszontalanabb teremtményévé
váljon, azaz megöregedjen egy Sith-társadalomban. Ez volt a Keshen élő Törzs nagy iróniája. Akinek nem volt
ellensége, az sokáig élhetett, de nem volt jövője. Egyedi elhivatottságából adódóan Hilts a zűrzavaros évtizedeket is
túlélte, ámbár értelmetlenül.
Azért, hogy amikor munkába indul, még harminc éven át valami medence partján sétálgatva figyelje a saját
leépülését? Végül is, a hagyományok fontosak, gondolta Hilts. Még mindig a tükörképe felett térdelt, kelletlenül
fintorgott, és egyik ujjával óvatosan megérintette az új ráncot… Hatalmas reccsenést hallott, ősi kövek törtek szét.
Hilts meglepetten pillantott fel. Magasan felette Tahv egyik felfüggesztett csatornája megmozdult, és lassan
elszabadult magasra nyúló támasztékától.
– Figyelő! – Mielőtt Hilts felállhatott volna, lilás folt bukkant ki a szomszédos sikátorból. A keshiri férfi a vállával
csapódott neki Hilts pocakjának, hátralökte az embert. Körülöttük óriási kőtömbök zuhantak az utcára, az egyik
porrá zúzta a medence szélét, ahol Hilts térdelt az imént. A hátán fekve a férfi az Erőhöz fordult, eltérítette a
lezuhanó, kisebb kődarabokat önmaga és megmentője fölül, csakhogy a lezúduló víztömeget semmilyen hatalom nem
állíthatta meg. Amennyire csak tudta, a keshiri a testével védelmezte az embert, míg végül a víz- és kőzuhatag
alábbhagyott. Hilts köhögve próbált feltápászkodni, közben felismerte a megmentőjét.
– Próbálsz jó pontokat szerezni, Jaye? – kérdezte. Végül sikerült felállnia, és megpróbálta kirázni a porral
keveredett vizet gyér, ősz hajából.
– Bocsásson meg, hogy meglöktem, Hilts gazda! – esdekelt a keshiri. – Épp erre jártam, és…
– Nyugalom! – parancsolta a Sith, bár tudta, hogy ez a leghaszontalanabb utasítás a világon. Még ha a
holdvilágképű őslakos közvetlenül őt is szolgálta, nem volt több esélye arra, hogy megnyugodjon, mint Hiltsnek
uralkodóvá válni. – Ez is csak egy nap a sok közül Kesh Koronájában.
– Az együttállás napja van! – válaszolta Jaye, miközben maga is felállt, és megpróbálta lesöprögetni a gazdája
köpenyét. Fekete szeme nyugtalanul méregette a főváros egének megtört látképét. – A jóslat, amiről beszéltem!
– És amiről folyton-folyvást beszélsz – mondta Hilts. A vízvezeték maradványai körül gyülekező embereket figyelte.
Úgy tűnt, Tahvban egyedül a vádaskodás számít fejlődő iparágnak. Karon fogta segédjét. – Menjünk be az irodába,
mielőtt valaki kitalálja, hogy túl nagy levegőt vettünk, és attól szakadt le a csatorna!

Valaha a Keshen élő Sithek a hatalomszerzésnek szentelték az idejük java részét, időlegesen követték mások
parancsait annak érdekében, hogy egy nap hasznot húzzanak ebből. Azokban az egyszerűbb időkben a többség
számára megfelelt Yaru Korsin rendszere uralkodóval, főnemesekkel, nagyurakkal és a Szablyákkal. A hierarchia
fennmaradt, mert elegendő ember céljait szolgálta; azoknak a céljait, akik a hatalmuknál fogva megvédhették ezt a
rendszert mindazoktól, akik fel akarták számolni. Több mint ezer évvel az alapító halála után a Törzs még mindig
gyarapodott.
Ám a második évezred könyörtelen csapásokkal sújtotta a Sithtársadalmat. Lillia Venn, az egyik uralkodó a helyiek
által a Felszálló Csillag Éjjelének nevezett éjszakán tűnt el, és az esemény kétségtelenül megjósolta a látogatók
leszármazottainak sorsát. Amikor Venn eltűnése kitudódott, a vetélytársai megtámadták a támogatóit, azután
egymást is. Az életben maradt vesztesek elszöktek a fővárosból, és elrejtőztek vidéken, ahol sokan közös célokra
leltek a rabszolgaságra ítélt fajtársaikkal. Az egyre nagyobb számban jelen lévő Sithek seregeket gyűjtöttek a
békeszerető keshirikből, szövetségeket kötöttek a főváros leigázására, és eléggé megerősödtek ahhoz, hogy megöljék
az aktuális uralkodót – csak hogy győzelem esetén rögtön egymásnak essenek. Mindez évszázadokon keresztül
tartott, közben a lázadókat is újra meg újra megosztotta a kapzsiság. A hatalom mindenkit megmérgezett, aki
megízlelte.
Negyed századdal ezelőtt elkezdődött a rothadás kora. Hilts találta ki ezt az elnevezést, de nem kellett hozzá túl
nagy képzelőerő. Mindenhol látszott. A sikeres ostromok sorozata alatt Tahv utcái pusztulni kezdtek. A gondozatlanul
maradt csatornarendszer eltömődött és túlfolyt, de már az aznap reggeli katasztrófa sem számított szokatlannak.
Messze délen a Sessal-csúcs olyan hevesen dühöngött, hogy arra nem találtak példát a keshirik emlékezetében, és az
egyik mennydörgő kitörésével úgy megrázta a kontinenst, hogy a Korsinata egyik fala összedőlt. Mintha maga a
bolygó próbálta volna lerázni a hátáról a csillagok közül érkezett látogatóit. Csak egy kis épületről feledkeztek meg
az omladozó márványPalota egyik sarkában: a Figyelő irodájáról. A mindenféle uralkodók, főnemesek és lázadók
közti harcok során ez érintetlen maradt. Nem azért, mert a Sithek szentségtöréstől tartottak volna. Varner Hilts
hivatala nem képezte részét a hatalmi struktúrának. A posztot még Nida Korsin idején hozták létre, hogy legyen, aki
követi az idő múlását és feljegyzéseket tesz a történelmi eseményekről. Akit kineveztek Figyelőnek, az rendszerint
egész életében ezt a munkát végezte, és részben azért, mert igen kevesen éreztek magukban effajta elhivatottságot.
Senki sem akarta igazán a Figyelő hivatalát; követők tekintetében csupán egy szobányi keshiri írnokra
számíthatott, akik alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy bárkinek a seregében szolgáljanak. Hiltsnek még az elején
mondta valaki, hogy az írott történelem ismerőjeként és őreként az ő fénykardvívási tudományával sohasem kell majd
áruló szövetségestől tartania. Azután az illető hozzátette, hogy a közelében az ember okkal retteghet a
szándékolatlan csonkítástól. Az előszobából a belső terembe lépve Hilts meghallotta a kattogást, ami minden reggel
fogadta, immáron élete felében. A barnába öltözött, félkörben térdelő keshirik folyamatosan dolgoztak hejarbo-
ágakból és tengeri kagylókból készült kézi számolóeszközeiken. Hilts félredobta átázott köpenyét, és átvonult a
helyiségen, még az is alig érdekelte, hogy a szolgái min dolgoznak aznap. Többnyire Jaye osztotta ki a számolók
feladatait, akik általában dátumokat próbáltak kiszámítani az információmorzsákból, amelyeket a Figyelő gyűjtött ki
a feljegyzésekből.
Hilts gyakran elcsodálkozott a szolgái pontosságán. Amikor az Omen lezuhant, ez a faj még a matematika alapjait
sem ismerte, de tagjai ugyanolyan hévvel vetették bele magukat a számolás tudományába, mint minden más
művészetbe és szakmába. Jaye elvette az abakuszt az egyik számolótól, és követte gazdáját a napsütötte átriumba.
Majdnem két évezreddel korábban az első uralkodó, Yaru Korsin itt figyelte unokaöccse párbaját az első Szablyákkal,
és Hilts szerint talán már akkor is tudta, hogy Jariad el fogja árulni. Most a homokcsövek uralták a helyiséget, és
sárgásbarna öltözéket viselő keshiri lányok gondoskodtak róluk, miközben a porral töltött üvegedények toronyszerű
hálózata egyre csak mérte a Törzs idejét. Mintha be lehetne palackozni az időt, gondolta Hilts az állát vakargatva.
– Látni akarom a tükörképem azokban a csövekben! – parancsolta. – Ugye, nem kell elmondanom, milyen nagy
napunk lesz? – Nem kellett. A munkások sietősen fényesítették a gépezetet, de óvatosan is, hogy ne befolyásolják a
működését. Még fiatalok voltak, az ő életükben először történt meg, hogy látogatók érkeztek a munkahelyükre. A
palotában már hatszáz éve nem lakott uralkodó vagy trónbitorló, mivel Korsin építészei a szépséget tartották szem
előtt, és nem a védhetőséget. Az épületben egyedül a Végrendelet Napján jártak látogatók. Huszonöt évente, Korsin
halálának napján mindig felolvasták az első uralkodó végrendeletét. Ötven évvel ezelőtt Hilts még kisfiú volt és nem
engedték be a palotába, de a múlttal való érintkezés puszta gondolata is beindította a képzeletét. Szorgalmasan
tanult és egyre csak azon fáradozott, hogy a következő Végrendelet Napján már ő maga szervezhesse az eseményt.
Akárcsak egy visszatérő üstökös, a nagy nap ismét eljött. Csakhogy a palota már sokkal elnyűttebben várta a
látogatókat; Hilts-nek nem voltak meg a szükséges forrásai, hogy elvégeztesse a javításokat. A füstüveg tetőablakok
repedései láttán a Figyelő egyszerűen nem tudott idegeskedni. Jaye-nek láthatóan nem volt gondja ezzel.
Zaklatottságában fejhangon kiabált, megrázta a kezében tartott abakuszt.
– Figyelő! A többiek igazolták! A számításaim a homokcsövekkel kapcsolatban…
– Most nem fontosak – szólt rá Hilts –, hacsak nem akarsz fogni egy rongyot, és segíteni a lányoknak a
fényesítésben. – A fiatal keshiri nők munkáját figyelve arra gondolt, hogy legalább a helyiség egy része jól fog
kinézni. – Van még tizenkét napunk. Fel fogunk készülni rá. – A segéd beharapta az ajkát.
– Fel tudunk készülni rá? – kérdezte. – Ez… misztikus együttállás! Nem is… inkább egy szent együttállás!
Hilts a szemét forgatta. Jaye nemcsak imádta a számokat, de egyben félt is tőlük. A Törzs életében először fordult
elő, hogy a Végrendelet Napja nem az egyetlen fontos megemlékezés volt az év során. Merthogy Yaru nem az
egyetlen Korsin volt, aki uralomra került, és a lánya, Nida hetvenkilenc évig ült a trónon. Uralkodóvá válásáról egy
hónapon át tartó ünneppel emlékeztek meg minden hetvenkilencedik évben. A legutóbbi ilyen ünnepség idején Hilts
még meg sem született.
– Hát nem érti, Figyelő? – kérdezte Jaye, és hangos kopogással számolni kezdett az abakuszon. – Korsin őfelsége
ezerkilencszáz-hetvenöt éve távozott és hagyta a trónt Nidára! Ez pedig pontosan hetvenkilencszer huszonöt! Ez az
első olyan alkalom, hogy a Végrendelet Napja és Nida felkenése ugyanarra az esztendőre esik! – Tekintete sebesen
körbejárt, azután suttogva tette hozzá: – Ilyen még sohasem volt!
– Sohasem! – ismételte meg Hilts, és színlelt komolysággal vállon ragadta sápatag segédjét. Ijedtében Jaye elejtette
az abakuszt. – Szóval, azt mondod… hogy idén takarékoskodnunk kell a borral? – kérdezte a Sith, azután
elmosolyodott, és atyáskodva megpaskolta a keshiri férfi arcát. – Jaye, Jaye! Nincs szükségünk több ómenre. Már van
egy odafent a hegyen, emlékszel? És nem megyünk bele. – Hilts elfordult, és elindult a saját irodája felé. Mögötte a
segédje üres tekintettel bámult a padlón heverő abakuszra.
– De… Figyelő!
– Túlreagálod, Jaye!
– De mi van azzal, amit a homokcsövekről tanultam?
– Ne gyere megint ezzel! – kiáltott hátra Hilts, azután belépett az irodájába, becsukta az ajtót, és
megkönnyebbülten nézett a székére. Pontosan erre volt szüksége. A reggeli események után már a gondolat is
jólesett, hogy csak csendben ücsörögjön és megigyon egy pohárkával. Hamarosan zavaró hangok szűrődtek be az
átrium felől. Hilts megvető grimasszal csapta le félig kiürült poharát az asztalra, és hátra sem fordulva kikiabált:
– Jaye! Mondtam, hogy csendet kérek!
– Én is valami hasonlót mondtam neki – szólalt meg egy rekedtes női hang az ajtó felől. Odafordulva Hilts egy
feketébe öltözött nőt látott, aki legfeljebb a húszas évei végén járhatott, és izzó, vörös fénykardpengét tartott a
segédje nyakához. Aranybarna szemében intelligencia csillogott. – Beszélnünk kell – mondta. – És utálom, ha
félbeszakítanak!

A nő két méter magas lehetett, mindenesetre magasabb volt a Figyelőnél. Világos vörös haját szorosan összefogva
viselte, arcbőre hibátlan volt és élénk rózsaszín. Évszázadokkal korábban gond nélkül átment volna Seelah Korsin
felülvizsgálatán, gondolta Hilts. És pont ez volt a lényeg. A betolakodó visszavezette a Figyelőt az átriumba, ahol fél
tucat hasonló öltözéket viselő és hasonlóan tökéletes nő tartotta sakkban fénykarddal az alkalmazottakat.
– Gondolom, ismer – mondta a vörös hajú.
– Csak hírből – felelte Hilts olyan kiszáradt torokkal, mintha bele sem kóstolt volna az italába. – Nem sokat járok
odakint.
– Látszik – jegyezte meg a nő egy mesterkélt mosoly kíséretében, és kikapcsolta a fénykardját. – Iliana Merko. Ők
pedig a társaim, Seelah Nővérei.
– Nem hinném, hogy Seelah Korsinnak volt testvére – felelte Hilts. A keshiriket őrző nőket nézte.
– Szellemiségünkben vagyunk testvérek – magyarázta meg Iliana röviden, azután magabiztosan előrelépett, és
véletlenül rátaposott Jaye abakuszára, de egy pillanatra sem torpant meg. A matematikus keshiri a padlón hasalt a
társaival, de legalább biztonságban volt. A márványpadlón kopogó sarkával a nő körbejárt, és végignézte az átriumot
szegélyező üvegszobrokat. Mindegyik Yaru és Nida Korsint ábrázolta, ami egyáltalán nem volt Iliana kedvére.
– Bocsássanak meg! – kérte Hilts. – Seelah szobrait kivitték, miután… megtörtént mindaz, ami történt. – A Figyelő
feltételezte, hogy a nővérek tudtak Seelah és Jariad sikertelen puccskísérletéről. Egy ilyen szövetségnek mindez
bizonyára az élő emlékek közé tartozott. – Nem hinném, hogy bárhol is megtartották volna a szobrait – tette hozzá a
férfi tétován.
– Nem lep meg. Senki sem adta meg az Úrnőnek azt a tiszteletet, amely megillette. Nyilvánvalóan ön is tudja, hogy
ő alapította a Törzset, és nem ezek az árulók – mondta Iliana. Csodálkozva méregette Yaru Korsin egyik üvegszobrát.
– Tényleg így nézett ki?
– Akkoriban a keshiri szobrászok még nem igazán tudták megformázni az emberi szemet – válaszolta Hilts.
Óvatosan közelebb lépett. Úgy tűnt, hogy a Nővérek egyáltalán nem sietnek, és a férfi ezt jó előjelnek vélte a túlélése
szempontjából. Ugyanakkor, nyilvánvalóan nem fogják rájuk törni az ajtót. Mégis, ki jönne ide?
Iliana visszafordult hozzá.
– Tudja, miért jöttem – mondta.
– A végrendelet felolvasása csak tizenkét nap múlva esedékes. Miért jött most?
– Beszélgetnünk kell Korsin végrendeletének tartalmáról – válaszolta a nő. – Még mielőtt a többiek megérkeznek.
Hilts nem tehetett róla, nevetnie kellett.
– Tudja, mi áll a végrendeletben! Mindenki tudja. Sokszor lemásolták már… – Iliana előrelépett, közben
bekapcsolta és meglendítette a fénykardját. Az izzó penge hegye a Figyelő szőrös álla alatt állt meg.
– Természetesen tudom. De ez most más. A Végrendelet Napja és a felolvasás most bensőségesebb lesz.
Hilts összevonta a szemöldökét.
– A Panteon Békéje – mormolta.
– Pontosan. – A látogatás hirtelen értelmet nyert. Évszázadokon keresztül a Végrendelet Napja és a felolvasás volt
az egyetlen alkalom, amikor a Törzs hierarchikus rendszerének minden jelentős alakja békében az átriumba gyűlt,
hogy meghallgassa az egykori alapító utolsó szavait. A nagy vezetők tisztelete még a Sithek közti viszályoknál is
erősebb volt, így huszonöt évente itt találkoztak a különböző pártok vezetői. Senki sem merte vérontásra használni
ezt az alkalmat; néhányan szinte mágikus lényként tekintettek Korsinra, aki a síron túlról is képes befolyásolni az
eseményeket. Elvégre, az ősök valóban a csillagok közül érkeztek erre a bolygóra.
– Minden riválisom itt lesz – mondta Iliana. A fénykard hegye még mindig a Figyelő torkára mutatott. – Egyesek
szerint a végrendelet támogatja a céljaikat. Jóváhagyásként tekintenek rá. – A nő felpillantott Korsin szobrára,
megvetően legörbítette a száját. – Nos, persze, mindenki tudja, hogy mi a végrendelet valójában. Egy unalmas, régi
szöveg, amelyben az öreg megjutalmazta a szövetségeseit, mert segítettek neki elgáncsolni Seelah-t.
Hilts nyugtalanul nyelt egyet. Iliana és társai nyilvánvalóan nem kedvelték a végrendeletet, amely csak azért
említette meg Seelah-t, hogy száműzze. Néhány párt valóban a saját hatalmi törekvéseinek megerősítésére lelhetett
a szavak mögött, de a Nővérek biztosan nem találtak ilyen tartalmat a szövegben.
– És emiatt, öreg, szeretném, ha a végrendelet ezúttal kicsit másképpen hangzana – fejezte be Iliana. Kardját
visszahúzva közelebb lépett a Figyelőhöz, és lemosolygott rá. – Változtassa meg, hogy nekünk kedvezzen!
Hilts állta a tekintetét.
– Komolyan beszél – jelentette ki.
– Halálosan komolyan – válaszolta a nő. Megfordult, és ismét a szobrokat nézte, a fénykardját kikapcsolta. –
Ismerem magát, Wilts…
– Hilts!
– A kis munkásaival értéktelen és jelentéktelen adatokat ásnak elő a feljegyzések mélyéről. Ideje előhozakodnia
például azzal, hogy megtalálta az igazi végrendeletet. Azt, amely szerint Seelah és tanításainak követői a helyi
hatalom jogos örökösei. Az egyik Nővér elővett egy tekercset, és odanyújtotta a Figyelőnek. Hilts elvette, de nem
tekerte ki.
– Nem hiszem, hogy ez működni fog – jegyezte meg komoran.
– Ó, dehogynem! – vágta rá Iliana. – A többiek mind babonásak. Folyton meg akarják idézni a történelem egyik vagy
másik alakját. Csodálják és rettegik az odafent született ősöket, és jól is teszik. Csak nem azt tisztelik, akit kellene. –
Intett a férfi kezében lévő pergamen felé. – Ez meg fog változni, amikor a Korsin-féle végrendelet helyett azt olvassa
fel. Az ostobábbak elhiszik majd, és mögém állnak. Ennyi elég is lesz. – Hilts lassan fújta ki a levegőt, alig bírta
elfojtani előtörni kívánó nevetését. A nőt méregette, akiből áradt az energia és az intelligencia. Kár, hogy hiábavaló
célokra pocsékolta az adottságait. Persze, hogy nem tudja – gondolta a Figyelő. – Még túl fiatal. Iliana rámeredt.
– Tessék? – kérdezte.
– Bocsánat! – válaszolta Hilts, és a tekercsre mutatva így folytatta: – Csodálom a kezdeményezést, Iliana Merko
úrnő. Csakhogy oka van annak, hogy eddig még senki sem próbálkozott ezzel. Nem is tudhat róla, hiszen még
egyszer sem lehetett jelen a végrendelet felolvasásán. Gondolom, nem is nagyon beszélt senkivel, aki ott volt.
– Mi a fenére akar kilyukadni? – Lassan, hogy ne higgyék fenyegetőnek a mozdulatait, Hilts odament egy letakart
talapzathoz a homokcsövektől jobbra.
– A helyzet az, hogy nem én olvasom fel a végrendeletet – mondta. – Sohasem a Figyelők olvassák fel.
Iliana csodálkozva figyelte, ahogy a férfi a talapzat oszlopa mögül előhúzott egy tárgyat, amelyet gazdagon díszített
szövetbe bugyoláltak.
– Akkor ki olvassa fel? – kérdezte alig palástolva meglepetését.
– Maga Yaru Korsin – felelte Hilts, és lehúzta a szövetet a kis, piramis alakú tárgyról. Egy készülékről. Egy olyan
városban, ahol állítólag egyetlenegy sem volt…

Második fejezet
– Csodálatos!
– Ez nem jó, Figyelő!
– Nem, de attól még csodálatos – válaszolta Hilts a segédjének. Miközben a Kesh napja szétszórta első sugarait a
város felett, a Figyelő és Jaye a palota környékét nézte az egyik erkélyről. Még sohasem látták Tahvot ennyire élőnek.
Az egykori Örök Kör területét emberek és keshirik hullámzó szőnyege borította, és a tömegben többfelé is
hordozható féltetőket állítottak fel, hogy védekezzenek a vulkanikus eső ellen. Az ünneplők már Iliana és társai
felbukkanásának másnapján gyülekezni kezdtek. Mindenki a lehető legjobb helyeket kereste Nida Felkenésének
Ünnepére. A hétköznapi polgárok közül senkit sem engedtek be a végrendelet felolvasására, de úgy tűnt, a tömegnek
ez egyáltalán nem számít. – Ennek a bolygónak már nagyon szüksége van az ünneplésre – jegyezte meg Hilts.
– Vezetőt akarnak – mondta erre Jaye. Sötét tekintetével a gazdája arcát fürkészte. – Úgy hallottam, hogy Iliana ezt
mondta. Az emberek mind abban reménykednek, hogy útmutatást kapnak az első uralkodó szavaiból.
Hilts felkuncogott.
– De legalább tényleg az ő szavai lesznek – mondta, és óvatosan vetett egy pillantást a palota belső terébe, ahol a
Nővérek tanácstalanul ácsorogtak a kis, díszes piramis körül. – Sohasem fognak rájönni, hogyan kell bekapcsolni –
tette hozzá a férfi, és igaza volt. Huszonöt évvel korábban ő maga is alig bírt életet lehelni a szerkezetbe a
végrendelet-napi felolvasáshoz. Az elődje felvevő szerkezetként emlegette az eszközt, és átadta a bekapcsolás ősi
titkát, de a kijelölt napon Hiltsnek négyszer kellett próbálkoznia, mire sikerült beindítania. Már akkor is csak
reménykedni tudott abban, hogy nem romlott el, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy idén sikerül megtartani a
felolvasást.
Ez sem számított. Legalább én szépen játszottam az elmúlt négy nap során – gondolta Hilts. Időt akart nyerni, ezért
azt hazudta Ilianának, hogy a szerkezet magától kapcsol be a Végrendelet Napján. Ez nem tántorította el az arrogáns
nőt attól, hogy hiábavalóan babráljon vele, de legalább elfoglaltságot adott neki, és nem a Figyelőt zaklatta.
Időközben az ünneplőkkel együtt Iliana vetélytársai is eljöttek Tahvba, meglehetősen korán, talán mert a kémeik
jelentették Seelah Nővéreinek betörését a palotába. Odakint már felemelkedtek a Korsiniták, az Arany Végzet, az
Ötvenhetek Ereje és számos másik párt lobogói. A Nővérek őrizni kezdték a palota bejáratát, de az egyre növekvő
számú riválissal szemben úgysem tarthatták volna sokáig. Nyolc napjuk maradt a felolvasásig, és az esküdt
ellenségek egyelőre tartózkodtak a vérontástól, ámbár a gyülekező tömeg kiváló lehetőséget kínált a térítésre. Nida
felkenése a szócséplés ünnepévé változott.
– Ebben a bandában kellene vezetőt találni? – kérdezte Hilts csak úgy, önmagától. – A sötét oldal mentsen meg
tőlük!
– Az együttállás – mondta Jaye. A Figyelő már kezdett aggódni, hogy megint végig kell hallgatnia segédje elméletét
az elkövetkező napok valódi jelentéséről, de a keshiri csak felsóhajtott és ránézett. – Figyelő! – szólította meg. – Nem
értem, hogy gazdám miért nem jelentkezett a Törzs irányítására! Mindenkinél jobban ismeri az ősi Védelmezőket.
– Túl jól ismerem őket – válaszolta Hilts elcsodálkozva a kérdésen. – Az égbekiáltó ostobaság napjait éljük,
barátom. A hozzánk hasonló tudósok nem juthatnak sokra.
– De hát a Törzs tanai szerint bármely szabad férfi vagy nő uralkodóvá válhat!
 – És jól is teszem, ha hiszek benne – mondta Hilts. – Csak-hogy, ha te hiszel benne, az nem olyan jó. És ha azok a
bolondok odakint ugyanígy hisznek benne – folytatta intve a tömeg felé az egyenesen borzalmas. A te lehetőségeid az
én bukásomban rejlenek – tette hozzá, azután gúnyosan elmosolyodott. – És mi ez, hogy a „Törzs tanaira” hivatkozol?
Mára eljutottunk odáig, hogy nincs két egyező vélemény a Törzs lényegi mibenlétéről. Az iskolarendszer szintén
áldozatul esett az utóbbi évszázadok káoszának. Korsin és az örökösei alatt az emberek még összedolgoztak, de
amikor már szinte mindenki le akarta rövidíteni a nagyobb hatalomhoz vezető utat, a Sith-társadalom – már ha volt
ilyen valaha is – teljesen szétforgácsolódott. – Túl késő már – mondta Hilts némi töprengést követően. – Eljárt
felettem az idő, akárcsak Donellan felett.
– Ezzel nem értek egyet…
– Na, ide figyelj, Jaye! Ha egy idősödő férfi azt állítja valamiről, hogy igaz, akkor vagy hidd el neki, vagy legalább
bólints udvariasan! – mondta a Figyelő, és ellépett a korláttól. – Az a legrosszabb, ha megrengeted az illető hitét a
saját mindentudásában.
– Még ha téved is?
– Főleg, ha téved – válaszolta Hilts, és bement az átriumba. Közben halkan mormolt az orra alatt: – És ha már a
bolondokról beszélünk… – Odabent Iliana egyfolytában a kis piramist babrálta. Csak két társa maradt mellette, a
többiek a bejáratot őrizték.
– Ha ez valami felvevőeszköz – mondta Iliana –, akkor kell legyen valamilyen energiaforrása. Talán egy lignan-
kristály.
– Ha kitalálja, hogyan működik, akkor a neve bekerül a történelmi feljegyzések közé – jegyezte meg Hilts
savanyúan. Elballagott a homokcsövekig, és letörölt némi port az egyikről. A Nővérek a közelükben tartották őt és a
segédjét, de a többi munkást bezárták egy másik helyiségbe. Hilts elfogadta a helyzetét; az egész egy szórakoztató
előadáshoz hasonlított, amelyben a színészek őszinte beleéléssel játszottak. Az egyébiránt elragadó Iliana
egyértelműen hataloméhes és megbízhatatlan volt. Hilts sohasem keresett párt magának, részben zsákutcára
emlékeztető munkája miatt, és részben azért, mert lói tudta, hogy a Sithek nem szeretnek osztozkodni. Talán nem is
értették meg igazán ezt a fogalmat. Legalábbis a történelem sokszor bizonyította az ellenkezőjét azzal a
végeláthatatlan irigykedéssel és áskálódással, amely még családokat is szétzilált. Nem csoda, hogy Yaru Korsin
elrendelte az elhunyt uralkodók ágyasainak halálát. A hálószobában nincs helye a méregnek. Nem mintha Iliana
ismerte volna ezt az alapigazságot. Akárcsak az előző napon, ezúttal is odalépett a férfihoz, a szemébe nézett, és
szokatlanul lágy hangon így szólt:
– Figyelő! Teljesen biztos benne, hogy most nem játszhatjuk le és változtathatjuk meg a felvételt?
Kesztyűs kezével finoman végigsimított a férfi karján.
– Gloyd vérére! Legalább kétszer annyi idős vagyok, mint maga! – kiáltott fel Hilts hitetlenkedve. – Ráadásul Seelah
Nővérei közé tartozik!
– Maga egy idegesítő, vén hülye! – válaszolta a nő, és hátrébb lépett.
– Na, ez már jellemzőbb! Rátérhetünk a tényekre? Még ha akarnám, sem lennék képes megváltoztatni az üzenetet.
De egyébként nem is akarom – mondta Hilts. Elfordult a nőtől, és intett az átrium falán lévő festmények felé, amelyek
az égből jött utazók érkezését ábrázolták. – Ez a szerkezet az egyetlen kapcsolatunk a múlttal, és a származásunk
része. Akkor sem piszkálnék bele, ha az életem múlna rajta.
– És ha másnak az élete múlik rajta? – Iliana fénykardja éles szisszenéssel kapcsolt be. Odafordulva Hilts látta,
hogy két Nővér Jaye karját fogja két oldalról.
– Ez szükségtelen – jegyezte meg a Figyelő.
– Nagyon is szükséges. Ideje szétszedni a szerkezetet – válaszolta Iliana. – Amíg ezzel foglalja el magát, mi
szétszedjük a segédjét. Ha elég gyorsan dolgozik, talán még marad belőle valami használható.
Hilts tekintete hol a kis, csillogó piramisra, hol a rémülten vonagló szolgára ugrott. Fogalma sem volt, hogyan
fogjon hozzá, de tennie kellett valamit. Vonakodva kézbe vette a díszes szerkezetet… Azután majdnem elejtette
ijedtében, amikor a tetőablakok üvege betört, és alakok zuhantak le a szilánkokkal együtt. Az Égjárók felderítőinek
ősi, uvak-bőr egyenruháját viselő támadók Jaye fogva tartói mögött érkeztek le a márványpadlóra, és bekapcsolt
fénykardokkal lendültek előre. Ugyanebben a pillanatban Iliana őrködésre rendelt harcosai is berontottak a bejárat
felől, pontosabban bemenekültek zord külsejű támadóik elől. Seelah Nővéreinek vezetője azonnal a társai segítségére
indult, kísérői pedig elengedték a keshiri matematikust, aki a padlóra vetette magát, és kúszni kezdett a gazdája felé.
– Gyerünk, fiú! – kiáltott rá Hilts. Egyik kezében a felvevővel lehajolt, hogy a másik kezével megragadja segédje
felsőjét, azután kettesben bukdácsoltak a homokcsövek felé, hogy eltávolodjanak a harcolóktól. Mögöttük izzó, vörös
energiapengék villantak fel és martak bele a Sithek húsába. A Figyelő hirtelen rádöbbent, hogy a Nővéreknek
egyszerre két másik támadó csapattal kell szembenézniük. Hilts felismerte a pártokat, és máris tudta, mit kell tennie.
– Söpredék! – kiáltott fel Iliana dühösen, miközben pengéje nekifeszült egy nagydarab, sebhelyes nő pengéjének.
– Áruló ringyó! – üvöltötte egy kopasz és dühös, hegyomlás méretű férfi a fentről jött bőrruhások közül. Az
összecsapó ellenfelek látszólag ugyanúgy osztogatták a sértéseket, mint a vágásokat, így aztán az utóbbiak között
meghallhatták Hilts szavait:
– Hé, emberek! – A tekintetek az északi fal mellett tornyosuló üvegszerkezet felé fordultak. Az utóbbi napok során
hiányzó higiénia miatt kissé gyűrött Figyelő egy karbantartólétráról kiáltott le a homokcsövek mellől, alatta ott
kapaszkodott rémült képet vágó segédje. Hilts felmutatta a kezében tartott felvevőeszközt, nagyot nyelt, és beszélni
kezdett: – Kesh pártjai! Meghívott vendégeink! Üdvözlöm önöket! Kissé korán érkeztek…

Harmadik fejezet
Persze, be kellett törniük az ablakokat – gondolta Hilts. Harminc éve próbálta megakadályozni, hogy a
palotaépületnek ez a része is szétessen. Az egymással hadakozó pártok tagjai újabb harminc évre elegendő munkát
adtak. Feltéve, hogy túléli ezt a délutánt.
– Bevallom, meglep, hogy mindenkit itt láthatok ma – folytatta a Figyelő. Az imént lemászott a létráról, és már a
helyiség közepe felé tartott, közben megpróbált átlépni néhány nagyobb üvegszilánkot. A küzdő felek eltávolodtak
egymástól, de készenlétben tartották a fénykardjaikat. Éppen csak annyi helyet hagytak, hogy Hilts és Jaye
elhaladhasson közöttük. – Még van nyolc napunk a Végrendelet Napjáig, de ugyebár nem kell emlékeztetnem önöket,
hogy egy palotában vagyunk! Mindenkinek jut szálláshely…
 – Fogd be a szád, vén bolond! – kiáltott rá a nagydarab, fekete hajú nő, akit sebhelyek borítottak. Előrelépett, és
Ilianára mutatott. – Tudni akarjuk, hogy ők miért vannak itt!
Hilts végignézett a vegyes társaságon. Néhány sebesült Nővér egészen a homokcsövekig hátrált, és felkészült rá,
hogy talán az utolsó csepp vérig kell küzdeniük. Vezérük tekintetében megvetés csillogott.
– Figyelő! Ne válaszoljon ennek a kreténnek! – parancsolta.
– Ne merészeld felemelni a hangodat ebben a palotában, asszony! – szólt rá a hatalmas, kopasz, fekete bajszos
férfi, előrelépve bőrruhás társai közül. – Seelah-nak nem volt helye Korsin házában, és neked sincs itt helyed!
Iliana mögött a Nővérek izmai megfeszültek. Felkészültek a harc folytatására. Hilts gyorsan közéjük és az óriás
közé lépett.
– Maguk a Korsinita Szövetség, ugye? – kérdezte.
– Bentado korsin vagyok – válaszolta a kopasz, mély hangja mennydörögve töltötte be a termet. Két oldalra maga
mellé mutatott, és így folytatta: – Ő itt Vandoz korsin, ő pedig Immera korsin, akit már ismerhet a legutóbbi
felolvasásról. Azért jöttünk, hogy Yaru és Nida Korsin életét ünnepeljük ebben a mennyei időszakban. Reménykedünk
benne, hogy minden készen áll…
– Készen fog…
– … és reméljük, hogy a jelen lévő megtévelyedettek is megismerik a végrendelet igazságát. Azt, hogy a Vezér
odafentről érkezett, és a Törzs az ő teste, így aki a testet veszélyezteti, nem érdemli meg a kegyelmünket vagy akár a
saját életét – fejezte be Bentado, miközben mélységes tisztelettel a tekintetében felpillantott a szoborra, amelyen
Iliana gúnyolódott néhány napja. – Egy mindenkivé lesz, míg mindenki eggyé lesz – tette hozzá szinte kántálva. –
Most és mindörökké Korsin!
– Ahogy mondja! – vágta rá Hilts. Lopva a segédjére pillantott, és a fejét ingatta. Túl jól ismerte ezeket az
embereket. A Korsinita Szövetséget egy kiemelkedett rabszolga alapította egy évszázaddal ezelőtt, és felvette a
Korsin nevet rangként, hogy így különböztesse meg a saját rendszerét a Nagyurak hierarchiájától. Felszabadítva a
férfi azoknak az életmódját próbálta utánozni, akik az első uralkodót és a lányát szolgálták, mi több, kijelentette,
hogy bárki felemelkedhet és méltó lehet a korsin címre, akárcsak ő maga. A követői szó szerint vették a szavait, és
mivel mind Sithek voltak, úgy döntöttek, hogy automatikusan méltók erre a rangra. A mozgalom alapítójának
ellenkezésével mit sem törődve fel is vették a címet, és végül félre is állították a szerencsétlent. Azóta százával
teremtek az önjelölt korsinok nemtől és származástól függetlenül, kántálták a szövegeiket és rendszeresen
bejelentették a birodalmuk eljövetelét. Aki beszédbe elegyedett egy korsinitával, az megkockáztatta az agymosás
általi halált.
– Én még mindig tudni akarom, hogy miért engedte be azt ott, azt a nőt! – mondta a sebhelyes képű nő. Vállon
ragadta a Figyelőt, és maga felé fordította. Hilts meglepetten vette észre, hogy a nő kezén csak három ujj van, és
úszóhártya feszül közöttük.
– Az Ötvenhetek Erejétől, ha jól sejtem? – kérdezte.
– Ennyire nyilvánvaló? – kérdezett vissza gunyorosan Neera, a Vezér, mire a bandája állatias hangon vihogott és
morgott. Valójában ő volt a legkevésbé ijesztő alak a társaságban. Senki sem tudott sokat az eredeti ötvenhetekről,
mert Seelah Korsin gondoskodott róla, hogy lehetőleg még a faj emlékét is eltörölje. Ám a keshiri mesékben még
szerepeltek az Omen eredeti személyzetének deformált tagjai, akik értelemszerűen az ellentétei voltak Seelah
emberi tökéletességről alkotott elképzeléseinek. Az Ötvenhetek Ereje viszont messze több tagot számlált
ötvenhétnél, és az egybegyűlteket látva Hilts már arra gondolt, hogy talán a Keshen élő minden eltorzult ember
megtalálta a szervezetet. Könnyen felismerhetőek voltak: még a természet által legkevésbé megcsúfoltak is tele
voltak rituális sebhelyekkel. Feltehetőleg pontosan ötvenhét heget viseltek, de Hiltsnek sohasem volt alkalma vagy
kedve megszámolni.
– Seelah száműzte a fajtánkat, hogy hódolhasson a saját romlott tökéletességének! – kiáltott fel Neera, és a falakra
mutatott. – Ez a hely undorító! Látjátok, ki hiányzik a festményekről? Hol van Ravilan, a Mások Vezére? Gloydot
miért nem ábrázolják? Pedig őt Korsin életben hagyta, mintha csak a kedvenc háziállata lett volna! – Köpött egy
nagyot a márványpadlóra. – Hiányoznak néhányan a kis panteonotokból!
– Te is jobban tennéd, ha eltűnnél! – dühöngött Iliana. – Seelah jól tette, hogy kipurgálta a fajtátokat! Mi is
megtesszük! – Egy intésére a Nővérek előretörtek, de Hilts megállította őket.
– Emberek! Emberek! – kiáltotta. – A palotában nincs helye viszálynak!
– A Figyelő igazat szólt – helyeselt Bentado korsin, miközben szorosabbra húzta a kesztyű szíját a fegyverforgató
kezén. – A palota megszentségtelenítői meg kell bűnhődjenek. Itt és most befejezzük ezt a csatát, azután odakint is
lezárjuk a vitáinkat az összes többi párttal! A Korsinita Szövetség diadalmaskodni fog, és nyolc nap elteltével egyedül
hallgatja meg Yaru Korsin áldását.
– De hát ezrek vannak odakint! – nyöszörögte Jaye. A gazdája ruhájába kapaszkodott.
– Ha így kell lennie, hát legyen!
– Nem kell így lennie! – ellenkezett Hilts. Eszébe jutott a kezében tartott felvevőszerkezet, és gyorsan feltartotta. –
Mind a felolvasás miatt jöttek. Most is meghallgathatjuk!
– De hát – kezdte Iliana meglepetten – azt mondta, hogy csak a Végrendelet Napján lehet bekapcsolni!
Hilts vállat vont.
– Sith vagyok. Hazudtam.
– A Szövetség egyedül az évforduló napján fogadja el a végrendelet felolvasását! – jelentette ki Bentado,
aranysárga szeme szinte villámlott vastag, fekete szemöldöke alatt. – Talán eretnekké akar válni, Figyelő, mint ez a
söpredék?
Az utolsó szóra a sorok ismét megindultak, de Bentadónak még volt annyi ideje, hogy elkiáltsa:
– Nyolc nap múlva egyedül mi hallgatjuk meg az alapító szavait! – Az esküdt ellenségek ismét egymásnak rontottak,
és Hilts érezte, hogy segédje még erősebben kapaszkodik a ruhájába. A Figyelő hirtelen rádöbbent az események
közti kapcsolatra. Nyolc nap!
– Jaye! A számításaid! – kiáltott rá. Maga elé rángatta a keshirit, és a vállánál fogva megrázta. – A számításaid a
homokcsövekről! – A lila bőrű férfi döbbenten nézett rá, arcát a félelem könnyei áztatták.
– Most? De hát azt mondta, hogy senkit sem érde…
– Most, Jaye! – kiáltott rá Hilts ismét. – Mondd el nekik!
 Rettegve-reszketve a kis keshiri elengedte gazdája ruháját, és megszólította az egybegyűlteket:
– Bocsánatukért esedezem, Nagyurak…
– Itt nem mindenki úr! – Jaye majdnem összeroskadt, amikor Neera ráüvöltött. A keshiri fekete tekintete a
Figyelőre ugrott, aki hang nélkül formálta szájával a szavakat: Mondd már!
– Bocsánatukért esedezem, de amikor a Védelmezők leszálltak, magukkal hozták a standard naptárat, amelyet mi,
keshirik is átvettünk, annak ellenére, hogy a napjaink és az éveink hosszabbak… – Az imént megtorpant tömegből
fénykard bekapcsolásának zaja hallatszott. – Ennek megfelelően a homokcsöveket hozzáigazítottuk a varázslatos
időmérő szerkezethez, amely az Omen fedélzetéről származott. Amikor a hegyi templom lezárásra került, a hordárok
leszállították a homokcsöveket ide, ahol azóta is méri… – Újabb sziszegő csattanások hallatszottak, és néhányan
nyugtalanul mozgolódni kezdtek. Jaye hangja elfulladt egy pillanatra, de összeszedte magát, és folytatta: – Csakhogy
felfigyeltünk rá, hogy idelent a homok nem ugyanazzal a sebességgel áramlik a csövekben, mint odafent – mondta, és
amikor vörös energia világította meg az arcát, nagyot nyelt félelmében. – Lassabban halad – tette hozzá majdnem
elfulladó hangon.
– Mennyivel lassabban? – kérdezte Bentado felemelt fénykarddal és szemöldökkel.
– Egy másodperccel – válaszolta Jaye rekedtes hangon. – A Védelmezők standard napja egy másodperccel rövidebb
a Kesh napjánál. – Neera és az ötvenhetek türelmetlenül morogtak.
– Mi a fenét számít ez? – kiabálta be valamelyikük. Hilts ökölbe szorított kézzel nézett a segédjére.
– Mondd el nekik! – parancsolt rá.
– Kétezer év alatt összeadódik, és nyolc nap különbséget okoz. Ami pedig azt jelenti…
– Ami pedig azt jelenti – vette át a szót a Figyelő –, hogy az alapítók időszámítása szerint a Végrendelet Napja ma
van. Így tehát Nida ünnepe is ma kezdődik. – Ilianára pillantott, és valamivel halkabban, de hozzátette: – Persze, Yaru
napja fontosabb. – Bentado toporzékolt dühében.
– Esztelenség! – kiáltott fel. Megragadta Jaye csuklóját. – Azt akarja mondani, hogy ez a bolond keshiri megszámolt
minden egyes másodpercet, amióta az Omen leszállt? Az lenne vagy tízmillió…
– A maguk nyelvén milliárd – nyöszörögte a kis matematikus és több mint hatvan…
Iliana leeresztett fénykarddal lépett közelebb.
– Igazat mond – szólalt meg. – Nem érzékelek megtévesztést a szavai mögött. Őszinte.
Bentado a szövetségeseihez fordult. Néhányan szótlanul bólintottak. Még az Ötvenhetek Ereje is megtorpant. Hilts
le volt nyűgözve. Jól csináltad – üzente gondolatban –, de most hallgass!
– Kezdődjék a felolvasás! – kiáltott fel. – Itt és most bejelentem a Panteon Békéjét! – Magasra tartotta a felvevőt, és
végignézett a pártok vezetőin. – Kapcsolják ki a fegyvereket, és hívják be a többieket is! – mondta. – Én nem
mondhatom meg, hogyan rendezzék az ügyeiket, de talán Yaru Korsin igen!

Negyedik fejezet
– … amikor földet értünk. Kevesen maradtunk, és a túlélésünk bizonytalan volt. A Törzs, amellyé váltunk,
szükségszerűen jött létre. Amikor kiderült, hogy a Kesh nem jelent ránk veszélyt, már csak a saját társainktól kellett
tartanunk… – A csillaghajó kapitánya a parancsnoki ülésben ült, láthatóan a halálán volt, és bár nem tudott róla, de
népének számos leszármazottjával nézett farkasszemet. Yaru Korsin villódzó képe a levegőben lebegett, és kísérteties
árnyakat vetett az elsötétített átrium falaira. Nem hasonlított a későbbi festmények robusztus alakjaira, sem az első
keshiri üvegszobor dülledt szemű istenségére. Egyszerűen csak egy zömök testalkatú ember volt, harcos király, aki
mellkasát fogva az utolsó üzenetét küldte az utókornak. – … és ahogyan titokban képeztettelek ki, Nida, jól jegyezd
meg, mindig lesznek titkok, amelyeket jobb megőrizni! Az igazi hatalom a trón mögött rejlik. Ha bármilyen
katasztrófa sújt le, emlékezz erre… – Az uralkodó közhelyek sorát mondta el gyermekének a régmúltban. Hilts annyi
éven keresztül tanulmányozta a szavait, hogy számára már elveszett a varázs. Negyed századdal korábban, amikor
először látta megelevenedni az alapítót, a felvétel felizgatta a fantáziáját. Ezúttal mást érzett. Az enyhén vibráló kép
mögött állva nem az első uralkodót nézte, hanem az egybegyűltek tekintetét. A délután során kivitték a halottakat és
kiparancsolták az életben maradottakat; a sötétség leszálltával csak a pártok vezetői maradhattak bent, beleértve azt
a tucatnyi Sithet, akiket kintről hívtak be. A Figyelő egyesével fürkészte az arcokat. Némelyiküket ugyanúgy
lenyűgözte a felvétel, mint őt magát az első alkalommal. Egészen idáig a többség elképzelhetetlennek tartotta azt az
alázatot, amelyet az ősi alak jelenlétében éreztek. A többieket látszólag nem érintette meg az esemény.
Hilts ismét a képre figyelt. Korsin már haldoklott, amikor a felvételt készítette, összevérezte az ülőalkalmatosságot,
amely valaha az Omen kapitányi üléseként szolgálta, és sietve üzent a lányának, aki ekkor az utolsó lázadók
kivégzésével foglalatoskodott valahol a hegyen. A köhögésrohamok között az alapító atya szellemszerű képmása a
Törzs hierarchiájáról beszélt, és arról, hogy ez a hatalmi szerkezet elejét veheti az olyan lázadásoknak, mint amelyik
az ő vesztét okozta. Az imént elmondta a jól ismert részletet az elhunyt uralkodó ágyasának megöléséről és Seelah
száműzéséről. Hilts megérezte az Iliana felől áradó haragot.
– … így a Törzs sokáig fennmaradhat, de a nemesek közé be kell vezetned a saját embereidet. Van néhány
javaslatom attól függően, hogy ki fogja ezt túlélni…
– Unalmas! – csattant fel Iliana. Hilts lesütötte a szemét, és a csizmája orrát nézegette. A nőnek igaza volt. A
felvétel iránt érzett minden tisztelete ellenére el kellett ismernie, hogy a logisztikai részletek egyáltalán nem
izgalmasak. A vezetők egy része elbűvölten figyelt, hallgatta Korsin szavait a befogadott intellektuális ősökről, de a
többiek tekintetében csak unalom tükröződött. A türelmetlenebb Sitheket látva Hilts azon tűnődött, mi legyen a
következő lépése.
Egyedül maradt: Jaye-nek ugyanúgy ki kellett mennie, mint a többi segédjének és szolgájának. Nekik is jobb volt
így, mivel a felvétellel együtt a Panteon Békéje is véget ér, és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy az elhangzó szavak
megnyugvást hoznak az egybegyűlteknek. A Figyelőt aggasztotta a kérdés, hogyan marad majd életben, ha a
felolvasás semmit sem old meg? Mit érdekel engem a Törzs jövője – gondolta –, ha én már nem vehetek részt benne?
Újabb percek elteltével Korsin beszéde lelassult. Ahogy a vérveszteség miatt egyre közeledett a halál, a végrendelet
egyre személyesebbé vált. Hilts egy pillanatra elcsodálkozott rajta, hogy képes együtt érezni a kétezer éve elhunyt
uralkodóval.
– … Nida! Leányom! Nem csupán az egyetlen jó dolog vagy, ami Seelah-tól származott! A Sithek jövője vagy ezen a
bolygón! Nem mi… döntöttünk úgy, hogy itt fogunk élni. De dönthetünk úgy, hogy… nem itt halunk meg. Ezt a
döntést… neked kell meghoznod… – Korsin ernyedten ült, képe kimerevedett.
– Ennyi? – kérdezte Iliana. A Figyelőt nem lepte meg, hogy a Nővérek vezetője nyerte a türelmetlenségi versenyt.
– Ennyi – mondta a felvevőszerkezethez lépve.
– Ennyi is elég – jegyezte meg Bentado korsin tiszteletteljes hangon. – Hallhattátok, a nagy uralkodó maga mondta,
hogy csak egyféle hatalmi rend létezhet. Az, amelyet ő alapított. Az, amelyet mi képviselünk. Nincs helye
ellenvetésnek.
– Tévedsz! – szólalt meg az Arany Végzet vezetője. A szervezet a Törzs eredetének égi aspektusát hirdette. – Én egy
nagy hódítót hallottam egy hatalmas népről szólni. Nem állt szándékunkban idejönni, mégis azonnal behódoltunk
ennek a világnak. A Galaxisban minden embernek meglehet a maga királysága, egy-egy bolygó, amely felett
uralkodhat! Abba kell hagynunk a viszálykodást! Nyissuk meg a templomot, és térjünk vissza a csillagok közé!
A vita megújult, és Hilts csak a fejét rázta tehetetlenségében. Egyelőre még senki sem kapta elő a fénykardját,
mindenkit túlságosan lefoglalt, hogy elmagyarázza a végrendelet saját értelmezését. Csak idő kérdése volt, hogy
mikor durvul el a helyzet. A Figyelő szórakozottan babrált a felvevővel. Aznap sokkal könnyebben bekapcsolta, mint
az előző alkalommal, de mintha a szerkezet nem állt volna le teljesen. Statikus vibrálás jelent meg, azután még
valami. Képek sorjáztak egymás után, de az elhunyt uralkodó mása is ott maradt rajtuk.
– Van itt még valami – mondta Hilts a szerkezetet állítgatva. Lefedés… A keshiri művészek így nevezték, amikor új
képet festettek egy régi, már használt vászonra. A szobrászat esetében az elvnek nem volt értelme, de mi a helyzet
egy élő szobor vetített képével? Mindenesetre, valami volt még ott. Talán, amikor Korsin felvette az üzenetét, már
volt valami a szerkezetben. Hilts végignyomkodta azokat a gombokat, amelyekről már tudta, mire valók. Hirtelen egy
szörnyeteg jelent meg az eszköz felett.
– Yaru Korsin! Urad és parancsolód, Naga Sadow beszél!
A pártok vezetői azonnal elhallgattak. A recsegő, tekintélyt parancsoló hang félbeszakította a vitájukat, a Sith-
uralkodók öltözékét viselő, nem egészen emberi lény magára vonta a figyelmüket. Sadow vöröses arcán két hegyes
csáp vonaglott, miközben beszélt, és kopasz koponyáján hegyvonulatokként dagadtak ki az erek. És ugyancsak
beszéd közben gesztikulált a kezével, melynek végén az uvakokéhoz hasonló karmok meredeztek. Az Ötvenhetek
Erejének Vezére, Neera talált rá a hangjára elsőként:
– Mi ez a lény?
– Elrendelem, hogy a Saes irányította Harbinger mellett az Omennel vidd el testvéred, Devore bányászcsapatát a
Phaegon-hoz, ahol lignan-kristályokat termeltek ki, és azután visszatértek hozzám a Kirrekre!
Hilts a szemét dörgölte. A lény az ő nyelvükön beszélt, még ha idegen akcentussal is. Na de amiről beszélt! A
keshiriken kívül nem tudtak más intelligens lényről az univerzumban. Olyanról pedig végképp nem hallottak, amely
parancsokat osztogat az embereknek.
– E küldetésre elküldöm veled egyikünket, akivel már dolgoztál együtt. Ravilan Wroth és massassi harcosai a
rendelkezésedre állnak. – A kép megváltozott, és bár Naga Sadow külseje meglepte az egybegyűlteket, a Ravilan
nevű másik lény és kísérete láttán többeknek is elakadt a lélegzete. A bőre élénkvörös volt, és az állából kinövő
csápokkal még kevésbé látszott emberhez hasonlónak, mint Sadow. Csápban végződő szemöldöke ugyanúgy nem
segített ezen, mint a vérszínű szörnyetegek serege, amely mögötte állt és leírhatatlanul torz volt. A kép vibrált egyet,
és ismét Naga Sadow jelent meg. így folytatta: – Küldettem az öcsédért, és tudattam Devore-ral, hogy te parancsolsz.
Ám ne feledd, hogy mindkettőtöknek engedelmeskednie kell az én törvényeimnek és akaratomnak! Több szabadságot
kaptatok, mint amennyit más Sithek adnak a rabszolgáiknak, de az emberek nálam sem érhetnek el többet, mint
hogy alkalmasnak tartom őket a szolgálatomra. Pontosan ezt kérem tőletek. A munkátok elősegíti a dicsőségem.
Fogjatok hozzá az előkészületekhez és járjatok sikerrel a nevemben! A bukás halált érdemel! – A kép eltűnt, és az
átrium szinte teljes sötétségbe borult. Csak a csillagfény ragyogott be a törött tetőablakokon. Iliana hangja
hallatszott:
– Mi volt ez?
– Egy üzenet – válaszolta Hilts, és óvatosan ismét babrálni kezdte a felvevőt a sötétben. – Egy korábbi üzenet. Úgy
vélem, Korsin erre vette rá a végrendeletét, és nem kellett volna látnunk. – A szerkezet próbára tette a Figyelőt,
amikor negyed századdal korábban be kellett kapcsolnia, és talán mostanra hibásodott meg annyira, hogy többé ne
hódoljon be az első uralkodó akaratának. Hilts nagyot sóhajtva pillantott fel a tetőablakokra. – Azt hiszem, ez a lény,
ahogyan mondta is, maga a legendás Naga Sadow volt.
Az egybegyűltek egyszerre adtak hangot hitetlenkedésüknek, de a leghangosabb talán Bentado volt:
– Naga Sadow csak a népmesékben szerepel, mint „Korsin mennyei szövetségese”. Az a… lény… úgy tett, mintha
az övé lett volna az Omen és a személyzete!
– Nem hódítók voltak – jegyezte meg Iliana gúnyosan. – A porban kapartak, mint a kutyák. És a nagy Yaru Korsin
sem volt több holmi kifutófiúnál. – Úgy tűnt, az ötvenhetek leszármazottai borzadtak el a leginkább. Az imént
megpillanthatták Ravilan és társai igazi arcát.
– Ez… nem lehet Sith – mondta Neera szinte suttogva. – Ez őrület!
Hilts nem találta a szavakat. A történelem kis rejtélyei, a szövegek kiemelt részei hirtelen értelmet nyertek, már ha
ezt értelemnek lehetett nevezni. Yaru Korsin és az egész alapító panteon annak a lénynek a rabszolgája volt?
– Nem csoda, hogy Seelah meg akarta tisztítani a fajunkat – szólalt meg ismét Iliana, és kiállt a többiek elé. – Ezzel
tette szentté a vérünket.
– Ez lehetetlen – válaszolta Bentado, és nyugtalanul járkálni kezdett. – Lehetetlen. – Hirtelen megtorpant, és Hiltsre
nézett. – Figyelő! A Nővérek voltak itt először. Megpiszkálták az eszközt?
– Azt sem tudom, hol kezdenék hozzá – válaszolta a történész. Tétován visszatette a vetítőt a letakart talapzatra.
– Akkor… mit jelent ez az egész?
– Azt jelenti, hogy nemcsak Törzs vagyunk – felelte Hilts –, hanem Elveszett Törzs. – Szinte megvetően kiköpte a
melléknevet. Egyáltalán nem az a szó volt, amelyre büszkék lehettek. – Eltűntünk. Nem magunktól jöttünk, hanem
küldtek minket, és még csak nem is ide. Miután lezuhantunk, Korsin itt maradt, mert nem akart szembenézni… azzal,
amit láttunk. – A mormolás felhangosodott. Ki vádolná Korsint ezért? Csakhogy… ugyanakkor ettől megváltozott a
státuszuk is. Szökött rabszolgákká váltak. Iliana váratlanul bekapcsolta a fénykardját, és előrelendült. Hilts
botladozva lépett hátrébb. Meg volt győződve róla, hogy a nő őt akarja megtámadni, de a fegyver a vetítőt szelte
ketté az alatta lévő talapzattal együtt. A Figyelő egy régész rémületével ugrott oda, hogy összekaparja az ereklye
maradványait.
– Ezt meg miért tette? – kérdezte hebegve.
– Nem hagyhatjuk, hogy kitudódjon – válaszolta a nő, de szavait a többieknek címezte. A hangja komor volt. – Az
alapítók sem akarták, hogy ezt megtudjuk. Seelah bizonyára betiltotta a Ravilant és népét ábrázoló képeket, és
Korsin is ezért vette rá a végrendeletét a másik felvételre. Nekünk is titokban kell tartanunk. – Hilts felpillantott rá.
– Nem értem, hogyan…
– A keshirik sohasem tudhatják meg! – értett egyet Bentado. Az eleinte hidegvérűnek tűnő óriás most olyan
idegesnek látszott, mint Jaye az utóbbi napok során. – Ha megtudják, hogy a Védelmezőik felett ilyen lények
uralkodhatnak…
– Nem fogják megtudni – sziszegte Neera. – Előbb ölöm meg mindet!
– Nem szükséges – válaszolta Iliana, és rátaposott néhány kiesett alkatrészre, amelyeket Hilts még nem vett
magához. – Már vége. – A Figyelő szomorúan nézett a szerkezet maradványaira. Valóban vége volt.

Előre látható volt, hogy nem fog menni. A Sithek képtelenek osztozkodni, legyen szó akár javakról, akár a közös
titoktartásról. Valaki elmondta. Talán a gyötrődő pártvezetők egyike egy ittas estén felfedte, amit az Elveszett
Törzsről tudott. És érthető módon sokan kíváncsiak voltak rá, hogy mi történt a felolvasáson. Odakint Keshtah
kontinensének minden részéről jött emberek táboroztak, hogy megünnepeljék Nida felkenését. Sokan uvakokon
érkeztek, és gyorsan hírét vihették a hallottaknak. Az emberek nem voltak különlegesek. Az eredmény hamar
megmutatkozott. Keshtah városai eddig csak omladoztak, ám a hír hatására lángba borultak. Ami hír eljutott Tahvba
a kontinens más részeiről, annak alapján nem sok település maradt ki. Mire elérkezett a Végrendelet Napjának
eredetileg gondolt időpontja, azaz alig nyolc nap alatt az igazság rákos daganatként terjedt szét, és mindenhová
eljutott, ahol emberek éltek.
Nem voltak felsőbbrendűek. Hilts a segédje hejarbo-cserje kunyhójából nézett ki az éjszakai utcákra. Az épület
túlélte az első tűzvihart, de a gyújtogatók ismét támadásba lendültek, és a Figyelő nem számított rá, hogy hosszan
nyugta lehet Jaye lakhelyén. A keshirik rejtekhelyekről figyelték az embereket, részben félelemmel telve, részben
lenyűgözve a gazdáik viselkedésében beállt változástól. A harag elszabadult, amikor egy egész faj próbált meg
öngyilkosságot elkövetni. Nem érdemelték meg, hogy bárkinél magasabbra emelkedjenek.
– Eljött az idők végezete, gazdám – mondta Jaye. Az ajtó mellett kuporgott, rettegve ölelgette magát. Ijedten nézett
fel, amikor egy rikoltást hallott: őrjöngő uvakok köröztek a város lángjai felett. Hilts csak bólintott. Segédjének ő
maga beszélt az üzenet mögötti üzenetről. Már nem számított, hogy ki tudja meg. A belső harcok miatt a bolygó
emberi népessége máris alig néhány ezerre csökkent, és nem lehetett tudni, hogy mennyien maradnak a végére.
Mióta megkezdődött a forrongás, a Figyelő nem találkozott egyik pártvezetővel sem. Még Ilianával sem, aki pedig
meg volt győződve róla, hogy a szerkezet elpusztításával elhárította a veszélyt. Hatalmasat tévedett. És már nem
tarthatott sokáig. Mégis… Korsin mondott még valamit. Az igazi hatalom a trón mögött rejlik. Különös állítás. Hilts
hallott egy keshiri kifejezést, amely arra vonatkozott, hogy a házastárs is részt vesz a tevékenységekben, de Seelah
férje biztosan nem erre gondolt. A nagy alapítónak találkoznia kellett volna Ilianával, a szellemi leszármazottjával.
Hilts szerint a nő megbízhatatlan volt, és könnyen el lehetett volna képzelni róla, hogy még a hullákat is kirabolja, ha
az érdekei ezt kívánják. A Sithek sohasem bízhatnak meg a szeretőikben, különösen nem az olyanokban, mint Seelah.
Hilts az ajtóhoz ment, és kinézett rajta.
– Figyelő! Meg fogják látni! – Az ősz hajú férfi nem törődött a figyelmeztetéssel. A távolban magasodó palotát
nézte. Amikor elmérgesedett a helyzet, mind eljöttek, de Hilts gondolatai nem a forrongás körül jártak. Olyasvalamin
töprengett, ami sohasem került be a palotába. A trón! A Figyelő lobogó köpönyeggel sietett ki az utcára. Jaye riadtan
követte, csak arra vigyázott, nehogy rálépjen, illetve rá se nézzen a szomszédai szerteszét heverő tetemeire.
– Figyelő! Hová megyünk? – kérdezte.
– A trón az, Jaye! A trón! – A keshiri ismerte a fogalmat. Valaha régen az idős neshtovarik használták.
– De hát Korsinnak nem volt trónja! – ellenkezett Jaye.
– A palotában nem is, fiam, de nézz csak oda! – válaszolta az idős férfi, és vállon ragadva nyugat felé fordította
segédjét. A Takara-hegység felhők borította csúcsai felé. Hilts egészen felélénkült a felfedezéstől, és fejből idézte az
évtizedekkel korábban bemagolt sorokat: – Mindig lesznek titkok, amelyeket jobb megőrizni. Az igazi hatalom a trón
mögött rejlik. Ha bármilyen katasztrófa sújt le, emlékezz erre! – A város épületeiből felszálló füst eltakarta a hegyet,
de Hilts így is tudta, hová mutasson. – Korsin trónja nem más volt, mint az ülése az Omenből. És az még ott van, fent.
– Nem… nem értem… – dadogta Jaye.
– Nem kellett volna látnunk Sadow üzenetét, de nem is ez Yaru Korsin öröksége. Kell lennie még valaminek, amit
meg is említett a végrendeletében. Valami olyasminek, ami megmentheti a Törzset önmagától.
A Figyelő mély levegőt vett, évtizedek óta nem érzett ilyen izgatottságot. Egész életében azt hitte, hogy ismeri a
népe történelmét, és megértette Korsin mondandóját, de vajon az uralkodó hátrahagyott egy utóiratot is?
– Csak egy dolgot tehetünk – mondta Hilts. Összefogta magán a köpenyét, és magabiztosan elindult a tomboló
káosz nyomai között. – Fel kell nyitnunk a templomot. Felszállunk az Omen fedélzetére!

Titkok
Első fejezet
3000 évvel a Yavini Csata előtt
Mint a rothadás idejében minden Sithnek a Keshen, a Hilts-családnak is voltak ambíciói. Csakhogy a családtagok
sohasem jeleskedtek a terveik kivitelezésében. Varner Hilts apja éveket töltött azzal, hogy kiérdemelje a pártja helyi
vezetőjének bizalmát. Nagy gonddal választotta ki a shik-karpengét, amelyet ura hátába szánt, de valahogy a hüvely
rögzítésére már nem jutott a figyelméből, és az üvegtőr nem csupán kiesett az övéből, de beleállt a bokájába. Egy
hónapig kínlódott az elüszkösödött sebbel, mielőtt belehalt a sérülésbe. Csak ennyi ideig kellett elviselnie a különféle
gúnyneveket, amelyeket ráragasztottak. Megözvegyült felesége nem esett zavarba, rögtön a következő héten
megpróbálta elcsábítani a kérdéses vezetőt. A szolgái óvatosan letették őt egy hatalmas urnában a vezető
lakosztályában. Sajnálatos módon az edény teteje igen nehéznek bizonyult, és azt senki sem említette meg az
özvegynek, hogy célpontja egy teljes hónapot tölt a felvidéken. A nőnek így is sikerült meglepetést okoznia, már ha a
takarítószemélyzet rémülete is számít. Varner Hilts hosszabb életnek örvendhetett, mint a szülei. Nyugalomban nőtt
fel, és felelős pozícióba került a Törzsön belül. Mindennap a kontinens legnagyobb palotájában dolgozott, és nem is
egyszer, de kétszer is meghallgathatta Yaru Korsin végrendeletét. Ezután közelebb ment a templomhoz, mint bárki
más az elmúlt évek során. Mindenkinél közelebb jutott a kegyhelyhez, amely otthont adott az Omennek; a hajónak,
amely a Kesh-re hozta Korsint és az Elveszett Törzset. És éppen egy növény akarta megölni.
– Jaye! Jaye! – kiáltozott Hilts fejjel lefelé vergődve a tüskés indák fogságában. Mintha a szárak minden
mozdulatára még jobban megfeszülnének. Az öreg hirtelen megpillantotta a segédjét az egyik indákkal benőtt fal
tetején. – Jaye! Vágj le innen! – A keshiri nagyokat pislogott fekete szemével.
– Mivel, gazdám?
– Bármivel!
– Ó! – csodálkozott el a parancson a kis termetű férfi, azután eltűnt, és egy táskával tért vissza. – A fénykard, amit
ön talált!
– Ne, ne, ne! – ellenkezett Hilts, szabad kezével ijedten hadonászott. Segédje eleve rosszul fogta meg a fegyvert. –
Megölöd magad, ha úgy kapcsolod be! – Jaye letérdelt, hogy közelebb legyen a növényzetbe szorult férfihoz.
– Akkor adjam oda? – kérdezte.
– Ne! Csak keress egy éles követ! – felelte Hilts, és amennyire tudott, megpróbált ellazulni indabörtönében. – Addig
én elleszek itt valahogy. – Hallgatta a keshiri motoszkálását, és némán átkozta magát az őrült terve miatt.
Évszázadok óta egyetlen élő lélek sem közelítette meg a hegyi templomot, csak ő – egy hatvanéves levéltáros – és a
keshiri segédje. Ráadásul pont akkor, amikor az önmaguk ellen fellázadó emberek lángba borították Keshtah minden
települését. Hilts megrázta a fejét, és megpróbált nem törődni a mozdulat okozta újabb karcolásokkal. Őrültnek
érezte magát, amiért egyáltalán elindult erre az útra. Maga az utazás is őrjítő volt. Hilts először visszament a
múzeumba a fővárosban, ahol többek közt az Omen templomának térképéből is tartottak egy másolatot. Csakhogy a
fosztogatók szétverték a helyet, elégettek minden pergamenfoszlányt, amit csak találtak, és összetörtek mindent, ami
törékenynek bizonyult. A szétzúzott homokcsövek láttán Jaye elsírta magát. Hilts felkészült a látványra. Az önpusztító
rombolás azóta tartott, amióta a Törzs felfedezte őseinek eredetét. Merthogy a Kesh nem veszteglő hódítóknak adott
otthont, hanem idegenek rabszolgáinak. Az utcákon heverő emberi tetemek nem érdekelték; a Sithek nem tartottak
értékesnek egy-egy életet, csak a faj egészét. Az Omen katasztrófájának túlélői kevesen voltak, és megteremtették
maguknak a gyarapodás feltételeit, de ezúttal számos nemzedéknyi utód veszett el, alig egy hét alatt.
Felgyógyulhatunk még ebből valaha? A megoldást a tiltott templom őrizhette, csakhogy Hiltsnek előbb el kellett
jutnia odáig. Ehhez elsősorban el kellett kerülnie az őrjöngve a saját fajtáját gyilkolászó Sith-bandákat, és emiatt
hozta magával a segédjét. A valaha az embereknek hódoló keshiri családok most rettegtek mindenkitől, akinek nem
lila volt a bőre, és egy a közismerten szelíd Jaye Vuhld társaságában utazó Sith nem lehetett tomboló őrült. Nappal
behúzódtak a keshirik kunyhóiba, és éjjel haladtak tovább nyugat felé. Az út hosszú volt, de szükséges; a templom a
Takara-hegységben állt, a kontinenssel párhuzamosan futó, hosszú félsziget északi csúcsán. Egy uvakkal csak egy
ugrás lett volna, csakhogy Hilts semmi pénzért nem ült volna fel egy repülő bestia hátára. A hosszú úton délnek
indultak, mielőtt széles ívben rákanyarodtak az ellenséges területre. Itt már nem találtak sem menedéket, sem
élelmet.
Hilts egyébként is alig evett valamit, amióta megkezdődtek a lázongások. Végül megérkeztek a barikád lábához,
ahol Nida Korsin követői hatalmas gránittömböket ékeltek a keskeny hágóba, mert meg akarták akadályozni, hogy
bárki gyalog eljuthasson a hegyi menedékhez. Minden egyes kőtömb tíz méter magas volt, és az egész úgy nézett ki,
mint egy lépcső az isteneknek. Mindenképpen erős és látványos akadályt képezett. Valamikor az évszázadok során
szívós növényzet vert gyökeret a gránit repedéseiben, így az indák mégiscsak nyújtottak egyfajta felvezető utat. Vagy
legalábbis módot arra, hogy fejjel lefelé lógj, amíg bele nem halsz a vértolulásba – gondolta Hilts. Felnézett. Hol a
fenében lehet az a francos keshiri? Fény villant az égen. A fáradt szempár a forrását kutatta. Tükörfény csillanhatott?
De miről?
– Így! – hallotta Jaye hangját. Rögtön a következő pillanatban Hilts erőteljes rántást érzett, és a lábánál fogva
emelkedni kezdett.
– Jaye! Mit művelsz? – A keshiri nyögve húzta a vékony ujjaival összemarkolt indákat. A tömb tetejénél Hilts
megkapaszkodott a peremben, és felmászott, azután rászánta az időt, hogy kifújja magát. A hátára fordulva pihent,
közben Jaye megmutatta a lyukak sorozatát, amelyet a kőtömbök oldalában talált. Valami ősi állványzat helye
lehetett, de mindegyik elég nagy volt ahhoz, hogy a keshiri lába elférjen benne, így a kerek képű, törékeny
matematikus kitámaszthatta magát, amíg felfelé húzta a gazdáját.
– Ez… volt az utolsó torlasz-sor! – zihálta Jaye, miközben egy szövetdarabba csavargatta vérző kezét. Mögöttük egy
szerény kapaszkodó után ösvény nyílt a sziklák között. Ösvény, amely egyenesen a hegyi menedékhez és a
templomhoz vezetett. Csakhogy Hilts magasabbra nézett.
– Nézd! – mondta segédjének, és kelet felé mutatott. Egy uvak csapkodott ott a szárnyaival, és széles ívben a
templom felé kanyarodott. A Figyelő hunyorogva nézte, és egy lovas alakját látta az állat hátán. Ismét megcsillant
valami: a fémben szegény bolygón ez általában egy fénykard markolatát jelentette. Hilts összevont szemöldökkel
pillantott a templom felé. – Jobb, ha megyünk – mondta, és felállt, lerángatta magáról az indákat. Megújult
elszántsággal indult az ösvény felé… És egyenesen belelépett az egyik lyukba.
– Figyelő! – A hideg gránit megsebezte az arcát, és Hilts csak ennyit tudott kinyögni:
– Úgy döntöttem… hogy jobb lenne… előbb pihenni itt egy kicsit… – Jaye nem ellenkezett.

– Neked kell befejezned a Törzs leköltöztetését a hegyről. Mostantól kezdve egy ideig az a sorsunk, hogy a
kontinens élő részén uralkodjunk… – Yaru Korsin így utasította lányát a végrendeletében, aki teljesítette apja
parancsait. Követték és tisztelték őt, egy olyan nép uralkodóját, amely senkit és semmit sem tisztelt. Hilts ezen
tűnődött, miközben a sziklás ösvényről belépett a menedék szél söpörte kövekkel kirakott területére. A Sithek mindig
lecsaptak minden lehetőségre, ami előnyt jelentett a viszályaikban, de ide egyikük sem tért vissza. Legalábbis, a
Figyelő tudomása szerint tiszteletben tartották a hely szentségét. Vagy babonásak voltak. De Hilts szerint inkább
csak tudták, mennyire hiábavaló lenne visszajönni. Nem reméltek olyan előnyt a helytől, amit Korsin és az Omen
eredeti személyzete még nem használt ki. Ám a Figyelőnek ez lett a küldetése. Kilométerekkel arrébb, a kontinens
egy másik részén, a civilizációja megpróbálta kivégezni önmagát. A húsz egymással viszálykodó párt már rég
lerombolta a Sith-államrendet, de közös és alacsony származásuk napfényre kerülésekor minden ember kétségbe
esett, és végképp magára maradt.
A Sith-szervezet csontjai évezredeken keresztül meszesedhettek, de ez túlélhető betegségnek bizonyult. Az
öncsonkítás viszont halálos lehet. Hilts azon tűnődött, mit találhat odafent, amit más még nem talált meg?
Megpillantotta az uralkodói rezidenciát két oldalról közrefogó tornyokat. Egyértelműen a hiúsága vezette oda, de
talán mégsem csak egy őrült álmot kergetett. Mindenki más fegyvert keresett volna a hegyi menedékben, vagy egy
gépezetet, a csillagok közül lehozott, ősi technológiát. Ellenben a Figyelő egy üzenetet keresett. Valamit, amire
Korsin csak utalt, amikor a halál közeledtekor felvette a végrendeletét egy szerkezettel. Valamit, ami
visszavezethette a Törzset az igaz ösvényre. Korsin szavai szerint „Az igazi hatalom a trón mögött rejlik. Ha
bármilyen katasztrófa sújt le, emlékezz erre…” Jaye félénken lépett a szent hely déli teraszára. Kétoldalt omladozó
kőépületek álltak; a szél, a nap és az elhanyagoltság lassan lerontotta az állapotukat.
– Nagyobb, mint képzeltem – suttogta a keshiri áhítatosan.
– És ez így is van jól – válaszolta Hilts. Magabiztosan elindult, még sajgó bokájával sem törődött. – Tudom, hol
vagyunk. – Valóban tudta. Nem voltak nála a térképek, de mit számított ez, ha előtte évekig tanulmányozta őket? A
Sithek történetének megfigyelőjeként az volt a dolga, hogy emlékezzen erre az alsó teraszra, ahol a kiszolgáló-
személyzet lakott. Északra, az uvak-istállók mellett vezetett fel a lépcsősor a középső teraszra, ahol a gyakorlótér, a
fiatalok szállásai, a raktárépületek és a gondozóház kapott helyett. A következő lépcsősor a nyitott oszlopcsarnokba
vezetett, ahol Yaru Korsin a nyilvános meghallgatásokat tartotta. Azon túl hevert a zárt, négyszögletes főudvar,
amelyet nyugatról az uralkodói rezidencia, keletről az őrtorony és az őrház, illetve északról a templom kupolás
épülete határolt.
Ez utóbbinak képezte részét a kegyhely, amelyet az Omen köré építettek, hogy védelmezze a sérült csillaghajót. Az
Omen közelségének gondolata ismét új erőt adott Hilts lépéseinek. Fájós lába ellenére arcizma sem rezdült, amikor a
középső teraszra vezető lépcsőkhöz ért, pedig messziről nézve úgy látszott, hogy az építők szerettek sokat mászni.
Persze, de inkább a ranglétrán – gondolta a Figyelő.
– Gyerünk, fiam! – szólt hátra segédjének. – Tartsd a lépést!

Nemrég lelte halálát. Egyetlen gyors, minden kecsességtől mentes vágással elmetszették a torkát, és az uvaknak
vége volt. Hilts érdeklődve nézett végig a déli napon száradó, büdös bestián. Csak az az állat lehetett, amelyet látott
megérkezni kelet felől, és ott ölték le, a terasz kelős közepén.
– Úgy sejtem, az istállók nem tetszettek a látogatónak – jegyezte meg a Figyelő. Jaye összehúzta magát mögötte.
– Nem… nem akarja a fegyvert? – kérdezte remegve. Hilts körülnézett, közben az Erőt fürkészte. Valaki vagy
valami volt a közelben.
– De igen – válaszolta. – Add ide! – A keshiri beletúrt a kis hátizsákba, és elővette a talált markolatot. Figyelőként
Hiltsnek nem volt saját fegyvere, de Tahvból kifelé tartva elvette egy halottól abból a megfontolásból, hogy ki tudja,
mikor lehet szüksége rá.
– Tudja, hogyan kell használni? – kérdezte Jaye.
– Persze. Ha ellenséggel találkozunk, intézd úgy, hogy közvetlenül elébem álljon, és akkor bekapcsolom.
A tréfálkozás nem csillapította a nyugtalanságukat. Hilts nemcsak gyakorlatlan kardforgatónak számított, de az
Erőt sem tudta volna védekezésre használni. Gyerekkorában megkapta ugyanazt a kiképzést, amit a többi Sith, de
gyakorlatilag semmire sem használta évtizedekig azon kívül, hogy egyszer a vízvezeték-hálózat egy része majdnem
rázuhant, és ő megpróbálta eltéríteni a feléje hulló kődarabokat. Ugyanakkor, a rossz előérzetet még gyakorlat nélkül
is felismerte, mi több, amit a teraszon állva érzett, annak a forrását is tudta.
– A gondozóban van – mondta elgondolkodva. A segédjéhez fordult, és így szólt: – Maradj kint! Ha úgy hallod, hogy
baj van, akkor fuss el, és sohase térj vissza ide!
A Tahvban álló palotában nem állt szobor Seelah Korsinról, de a kórház homlokzatára faragott domborművet nem
lehetett nem felismerni. Yaru Korsin feleségeként Seelah volt a Törzs anyja, ám a Törzs megalapítása előtt Devore
Korsin felesége volt, és árulót nevelt a fiából. Hilts még sohasem látta a nő képét, de a márványba vésett tökéletes
alakot, szép arcot és befont hajat mintha csak az utóbbi napokban mintázták volna meg egy másik nőről…
– Iliana Merko! – kiáltott be az idős férfi, miközben átlépte a gondozó- és betegház küszöbét. – Hilts Figyelő
vagyok! Tudom, hogy itt van! Azt hiszem, beszélnünk kellene!

Második fejezet
– Iliana? Iliana? – Hilts eltátotta a száját, amikor meglátta az alakot az árnyak között.
Az elmúlt két hét mindenkit megviselt Keshtah kontinensén, de Seelah Nővéreinek vezetője szinte
felismerhetetlenül megváltozott. Iliana egy hideg, egykor raktárnak használt helyiség sarkában kuporgott és egy
koponyát simogatott. Halkan zokogott, észre sem vette a belépő férfit. Hilts nyugtalanul nézett ki a külső helyiségbe,
ahol márvány műtőasztalok sorai álltak, azután lepillantott a kezében tartott fénykardra. Felakasztotta a markolatot
az övére. Iliana Merko az egyik párt veszélyes vezetője volt, de a Figyelő egy egészen más alakot látott maga előtt.
Valaha fényes és gondosan befont haja elkoszolódott és összekócolódott, hibátlan bőrét mocsok és vér keveréke
borította. Ám ami a leginkább megdöbbentette a férfit, arról sohasem képzelte, hogy Iliana arcán láthatja egyszer: a
valaha haraggal telt szempárból könnyek csorogtak.
– Itt halt meg – motyogta a nő. Tétován felemelte a koponyát. – Egyedül.
Hilts lenézett a padlóra; a hideg sötétségben egy csontvázat pillantott meg összeroskadva a sarokban. Hirtelen
rádöbbent, kinek a tetemét láthatja.
– Honnan tudja, hogy Seelah volt az? – kérdezte.
– Tudom – suttogta Iliana. Kinyitotta egyik kesztyűs kezét, és odamutatta a tenyerét, amelyen a Korsin család
pecsétgyűrűje hevert. Tapani eljegyzési gyűrű volt.
– Itt hagyták – mondta Hilts. Letérdelt, hogy megnézze a csontvázat. A combcsontok sértetlennek tűntek, de
alattuk csak szilánkos végek meredeztek. Egyáltalán nem az idő művének tűnt, és a közelben heverő mankó segített
helyére tenni a történelmet. A Figyelő tudta, hogy Seelah árulása lelepleződött, és Nida Korsin megtorolta az anyja
bűnét. Csak az hiányzott a feljegyzésekből, hogy mi lett a sorsa, száműzetés vagy halál? Így már a tilalomnak és a
torlasznak is volt értelme: bent tartotta a megnyomorodott Seelah-t. – Száműzték – tette hozzá a férfi halkan.
– Elárulták! – kiáltott fel Iliana dühösen. – Ennél jobbat érdemelt!
 – Akkor is halott lenne, ha máshogy emlékeznénk rá – válaszolta Hilts. Amikor a nő óvatosan letette a koponyát, a
Figyelő felállt, és elővigyázatosan hátrébb lépett. – Egyedül jött – mondta. – Mi történt…
– Seelah Nővéreivel? – fejezte be a kérdést Iliana. A falat nézte, amíg teljesen összeszedte magát. – Amikor a pártok
egymásnak estek, keményen küzdöttünk. Azután ugyanúgy széthullottunk, mint a többiek. – Megrázta a fejét, és a
férfira nézett. Aranybarna szeme kivörösödött a sírástól. – Nem volt kit vagy mit követni. Seelah is rabszolgának
született!
– Gyanítom, így lehetett.
– Tudom! – vágta rá a nő, dühösen ökölbe szorította kesztyűs kezét. – Még gyerekkoromban volt egy Erő-
látomásom Seelah-ról. Arra kért, hogy bosszuljam meg. – Hiltsnek eszébe jutott a dombormű az épület homlokzatán.
– Akkor hát innen tudta, hogyan hordta Seelah a haját – jegyezte meg.
– Csak azt nem mondtam el soha senkinek, hogy mit csinált Seelah a látomásban – folytatta Iliana. – Ott volt ez a
szörnyeteg, ez a vörös szörnyeteg. Úgy nézett ki, mint Ravilan az üzenetben. Seelah a lábát mosta! – Az utolsó szónál
a nő odacsapott az Erővel az értékes csontoknak, amelyek magatehetetlenül repültek szét a sarokból. – Azt a büdös,
undorító lábát! – Hilts bólintott. Ha ilyet kellett volna tennie, ő is kinyúlt volna akaratával a síron túlról, hogy
bosszúra késztessen valakit a nevében. Iliana a férfi felé lépett, de nem támadott rá, csak félretolta, hogy
kitrappoljon mellette a külső helyiségbe. – Úgy tűnik, más Nővéreknek is ugyanez a látomása volt – mondta, és
letörölte szeméről a pillákon csüngő könnycseppeket. – Amint ez kiderült, már nem maradhattunk együtt.
A nő megállt a márványasztalok között. Egyetlen szemvillanásnyi idő alatt a kezébe kapta a fénykardját.
– Van valaki odakint! – csattant fel az ajtóra meredve. – Itt vannak! – Hilts kisietett, hogy közbelépjen.
– Semmi gond, velem van! – nyugtatgatta Ilianát. Kikiáltott a segédjének, mire Jaye óvatosan beoldalgott. A nő
leeresztette a fénykardját, és a szemét forgatta.
– A számolós? Ez a világ tényleg megérett a pusztulásra!
– Kell valami, amiről gondoskodhatom – válaszolta Hilts. – Amúgy is ez a dolgom. – A nő és Jaye közé állt, úgy
kérdezte: – De mit értett azalatt, hogy itt vannak?
– Engem keresnek.
– Kik?
– Mindenki. Bentado korsin. Az Ötvenhetek maradéka. Még azok az őrültek is az Arany Végzetből. És mindenki
más, aki még megmaradt. Mindenki ki akarja egyenlíteni a számláit, mielőtt bevégzi.
– Követték?
– Meg fognak találni – felelte Iliana. – Megsebesítettem közülük néhányat, mielőtt eljöttem. Amikor utoljára láttak,
nyugatnak tartottam, és semmi sincs nyugatabbra a menedéknél.
Hilts vállon ragadta a segédjét, és megfordította, az ajtó felé lökdöste, közben sürgetni kezdte:
– Nem sok időnk maradt. Kövessen! – szólt hátra a nőnek. – Útközben elmagyarázom.
A magas asszony dacosan meredt rá.
– Miért követném magát bárhová is? – kérdezte. – Nem vagyok a kis szolgája!
– Mert segítségre lehet szükségünk, hogy megtaláljuk, amit keresünk – válaszolta a Figyelő komoran. – És mert
egyébként is zsákutcába került, maga mondta! – Intett a kijárat felé. – Egyébként pedig van egy tervem.
Iliana mély levegőt vett, és elindult a két férfi után.
– Biztos vagyok benne, hogy az a terv valami ostobaság lesz – mormolta elég hangosan, hogy a többiek is hallják.
– Magában aztán van mit utálni! – jegyezte meg Hilts. – Így született?
A nő megtorpant, féloldalasan rámosolygott a Figyelőre.
– Seelah szellemiségében fejlesztettem ki ezt magamban – válaszolta. Hilts meg akarta kérdezni, hogy arról beszél-
e, akinek a koponyáját az imént csókolgatta, azután összetörte a csontjait a falon, de inkább csak önelégülten
elvigyorodott. Iliana bálványozta Seelah-t, ami sokat elmondott a jelleméről. Az idős férfi sohasem bízott volna meg
benne – persze, egyetlen Sithben sem lehetett megbízni –, ámbár kezdte megérteni őket.
– Menjünk fel a kapuhoz! – mondta. – Legalább látunk valamit, amit élő Sith még nem láthatott.

Hilts a nőt nézte, aki végigsimított ujjaival a sötét fém körvonalain. Mégiscsak létezett valami, ami lenyűgözte
Ilianát. A Végzet Hajója.
– Csodálatos! – mondta a nő. A hatalmas csillaghajó elterpeszkedve hevert a templom boltozatos mennyezete alatt,
a Jaye által hozott izzórudak lágyan világították meg a felületét. A feljegyzések szerint az Omen egy lanvarokra
hasonlított, azaz egy ősi Sith-fegyver alakjára, csakhogy a Keshen még soha senki nem látott lanvarokot. A hajót sem
látták évszázadok óta. Az alapítók minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megvédjék az állapotromlástól. Csak jól
illeszkedő, csiszolt köveket használtak, és egyetlen egy bejáratot hagytak, a járművet mégis vastag porréteg fedte.
Szakértelem nélkül is könnyen meg lehetett állapítani, hogy az Omen borzasztó állapotban van. Ütött-kopott
burkolata helyenként felhasadt, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is a csillagok között szárnyalt, sőt védelmet
nyújtott a benne lévőknek. A külsejéről hiányzó lemezek helyén látszott, hogy vaskos rétegek szolgálták a személyzet
biztonságát. És mennyi fém! Közel két évezrede senki sem láthatott ennyit egy helyen. Elképzelni sem lehetett, pedig
a Keshen használatban lévő, kevés fémtárgy is az Omen darabjaiból készült, amelyek a kényszerleszálláskor
szóródtak szét a hegyen. Micsoda csapás lehetett! – gondolta Hilts, miközben ámulva nézte a sérüléseket a hatalmas
járművön. Csodának tűnt, hogy a hajó és a hegy is túlélte.
Iliana lépett be először, és a Figyelő nem is próbálta maga mögé utasítani. Sőt megelégedett azzal, hogy izzórúddal
a kézben követi a nőt. A kis keshiri ijedten reszketett a templom márványpadlóján. Hilts intett neki, hogy kövesse.
– Szentségtörés idejönni – hebegte Jaye. – Keshiri vagyok, nem lenne szabad…
– Felejtsd el! – szakította félbe Hilts. – Több fényre van szükségünk. – Mire rávette a segédjét, hogy kövesse, Ilianát
már csak a hajó elülső részében érték utol. Itt ugyanúgy a katasztrófa nyomai uralkodtak, mint mindenhol máshol: a
mennyezet behorpadt és megsüllyedt, az ablakok kirobbantak. A kifelé hajló tartóelemek láttán Hilts eltűnődött, hogy
mi üthette ki az üvegtáblákat ilyen erővel? Fogalma sem volt a válaszról. Arra sem volt ötlete, hogy mi micsoda.
Egészben maradt, sima felszínű panelek váltakoztak darabokra töröttekkel. Az utóbbiak alól előbújtak a hajó
megégett, drótszerű zsigerei. A Figyelő megnézte az egyiket, azután a másikat, felismerte a Sithbetűket, de a szavak
semmit sem jelentettek számára: Telemetria, Hiper-űr, Asztrogáció. Varázsszavaknak tűntek. A Törzs tudósai
megpróbálták életben tartani az űrutazással kapcsolatos tudást, de ez ugyanúgy elhomályosult az évszázadok során,
mint minden más. Iliana újra meg újra megbabrálta egyik vagy másik panelt, mintha abban reménykedett volna,
hogy ha erősebben nyomkodja a gombokat, azzal életre keltheti a hajót. Máris kiutat keres a bolygóról – gondolta
Hilts –, akárcsak az alapítók. A nő végül ököllel rácsapott az egyik panelre, el is törte.
– Semmi sem működik! – mondta vicsorogva.
– Tévedés – válaszolta a Figyelő. – Egyvalami még működik. – A parancsnoki híd hátsó részén Jaye térdelt, és
áhítatosan meredt egy lágy fénnyel izzó képernyőre. Sith-számok sorai jelentek meg a képen, felvillantak és
elhalványodtak, harmóniában a másodpercek múlásával. A keshiri matematikus imádott homokcsövei ennek a
szerkezetnek a működését utánozták; Jaye élőben láthatta az Omen időkijelzőjét.
– Tényleg működik – suttogta Iliana döbbenten. Hilts vállat vont. A járműben mindenhez kellett valamilyen energia,
talán az időmérő eszköz nem használt annyit, hogy kimerítse a tartalékait. A Figyelő odament hipnotizált segédjéhez,
és a vállára tette a kezét.
– Nagy nap ez a mai, ugye? – kérdezte. A keshiri kinyitotta a száját, de nem bírt megszólalni. Végül száraz, rekedt
hangon így válaszolt:
– Igen. A homokcsövek nyolc napot késtek. Ahogyan az elméletem… – Hilts meghatottan nézett a szolgájára.
– Szép munka volt, Jaye! – dicsérte meg. – Igazán lenyűgöző! – Egész életükben nagyon fontos kérdésekkel
foglalkoztak, miközben tudták, hogy talán sohasem találhatnak bizonyítékot a megoldásaikra. Végül Jaye számításai
beigazolódtak. A Figyelő különösnek találta ezt az egészet. Nem tűnt helyesnek, hogy Sith és keshiri ugyanazért a
célért küzdjön, ráadásul az utóbbi kapja meg előbb a választ. Az embert hirtelen elfogta az irigység, és el kellett
fordulnia. A helyiség közepét nézte. Ő nem találta meg, amit keresett.
– Itt volt az a parancsnoki ülés, amit meg akar találni? – kérdezte Iliana egy csupasz felületre mutatva.
– Mindig is tudtam, hogy nem lehet az Omen belsejében – felelte Hilts közelebb menve az emelvényhez. – Csak arra
gondoltam, körül akar nézni idebent. – A keshiri festményekről egyértelműen kiderült, hogy Korsin kivitette a
kapitányi ülést, és trónnak használta, amikor a kérelmezőket fogadta az oszlopcsarnokban. Csakhogy már ott sem
volt, és a hajóba sem került vissza. – Iliana zavarodottnak tűnt.
– Nem értem – mondta. – Miért költöztetett le Korsin mindenkit Tahvba, ha volt egy ilyen hajója? – Még
megereszkedett vállával is Hilts fölé magasodott, amikor odaállt mellé. – Lehet, hogy az ő nemzedékük még nem
tudta megjavítani, de miért hagyták abba a munkát és mentek el? Igazam volt, amikor bolondnak tartottam Korsint.
– Azt akarta, hogy a Törzs az itteni életnek szentelje magát – válaszolta a Figyelő. – Mindenkinél jobban tudta, hogy
milyen állapotban van a hajó. Nem tudtak volna elmenni vele. Látta a templomot. Az Omen nem is szállhatna fel, csak
ha teljesen szétszednék a falakat és a mennyezetet. Felépítették a hajó köré ezt a menedéket… – Odament az ablakok
helyén tátongó lyukhoz, és kinézett a kőfalakra. – Ez nem olyan, mint egy istálló – mondta. – Inkább tűnik kriptának.
Jól emlékezett az uralkodó arcára a felvételről, és elképzelte, amint Korsin összefoglalja a stratégiáját.
Nyilvánvalóan azt akarta, hogy az épület megvédje a hajót az elemektől, és a többiek egyetértettek vele. Ám amint
mások, Ravilan népe már nem jelentett akadályt, Korsin egyre inkább a Kesh uralma felé fordította a túlélők
figyelmét. Ez volt a legtöbb, amit remélhettek. Azzal, hogy leköltöztek a hegyről és lezárták a felvezető utat, véget
vetettek a kísértésnek. Egészen idáig. Hilts mozgást látott.
– Van kint valaki! – Lebukott a törött ablak kerete mögé. Odakint fények vetettek hosszú árnyékokat az íves falakra,
mire Iliana a padlóra lökte a keshiri matematikust, és előrerohanva maga is lehúzódott a Figyelő mellé. Mindketten
óvatosan kukucskáltak ki. Izzórudakat tartó alakok léptek be a templomba. Hilts nyolc főt számolt, de ennél több
hangot hallott. Ott volt köztük a termetéről, kopaszságáról és hangjáról jól felismerhető Bentado, a Korsiniták
vezetője, ámbár az elmúlt hét őt is megviselte. A harcok során elveszítette a bal kezét. A kíséretéből hárman az
Arany Végzet valaha ragyogó egyenruháját viselték, amely már elveszítette fényét. Ők a Törzs űrbéli eredetében
hittek. És az egyikük nagyon ismerősnek tűnt.
– Azt ott ismerem – súgta Hilts a nőnek, és egy fiatal, szőke harcosra mutatott. Edell Vrai valaha a múzeum
rendszeres látogatói közé tartozott. Lenyűgözte a Korsin-korabeli építészet és az Omen legendája, amelyről órákig
kérdezősködött. Boldognak kellett volna lennie, amikor teljes életnagyságban megpillantotta a hajót, de a férfi arcán
csak komor fintor ült.
– Émelyít! – mondta Bentadónak. – Ez… ez a dolog itt nem más, mint egy tároló, amelyben az a rém a
vagyontárgyait tartotta. – E szavak hallatán Hilts majdnem felpattant, hogy válaszoljon, de Iliana visszarántotta maga
mellé. Tovább hallgatták, ahogy a kintiek megpróbálják kifejezni és a hajón kitölteni a csalódottságukból származó
haragjukat.
– Vagy inkább odadobta a férgeknek – szólalt meg egy másik hang.
– Ezzel kezdődött a népünk bebörtönzése – tette hozzá Bentado. – Valóban ómen, előjel, de a kétségbeejtő fajtából.
– Igazad van – vágta rá Edell. Szavai visszhangot vertek a hatalmas csarnokban: – El kell pusztítanunk!
Hilts és Iliana kábultan nézett egymásra. Kintről egyetértő kiáltások hallatszottak olyan emberektől, akik máskor
semmiben sem tudtak megegyezni.
– Így van – dörgött Bentado mély hangja. – Meg kell mutatnunk, hogy még tudunk dacolni. A népünknek
bevégeztetett, de legalább úgy távozunk, hogy ököllel csapunk a sors képébe!
– Azt is tudom, hogyan – vette át a szót ismét Edell. – Most utoljára kell együttműködnünk, és sikerrel fogunk járni.
A Figyelő rémülten hallgatta a lépések zaját, azután rájött, hogy kifelé tartanak. Azt hitte, hogy hozzájuk hasonlóan
felmennek az Omen fedélzetére, de valami másra készültek. Hilts arra gyanakodott, hogy teljesen elment az eszük.
Nyilvánvalóan, gondolta.
– Nem tudnak elpusztítani valamit, ami ekkora – suttogta Iliana A hangja rekedtes volt. – Nincsenek már
robbanóanyagaink. Mit akarnak ezek? Feldarabolják fénykarddal? – Hilts sem tudta a választ, de abban biztos volt,
hogy komolyan kell venniük az elhangzott szavakat.
– Találnak rá módot – mondta teljes meggyőződéssel. Felállt, és karon fogta a nőt. – Siessünk! Meg kell találnunk
Korsin örökségét, mielőtt túl késő lesz!

Harmadik fejezet
Miközben a kupolás épület egyik keskeny ablakán keresztül a társaságot nézte, Hilts rájött, hogy Edell már
gondolkodhatott egy ideje a tervén. A templom felső részéről jól rá lehetett látni a négyszögletű főtérre, és az idős
férfi csodálkozva figyelte a lenti tevékenységet. Miközben a nap lenyugodott a végtelennek tűnő nyugati óceán
mögött, odalent a Sith-harcosok megállás nélkül dolgoztak. Legalább harmincan voltak, és sokan a különböző pártok
öltözékeit viselték, de már senki sem foglalkozott az egyenruhákkal és a megkülönböztetéssel. Miközben a Figyelő és
két társa az alkalomra várt, hogy észrevétlenül elhagyhassa az Omen kegyhelyét, újabb emberek érkeztek, és mind
segítettek a terv kivitelezésében. Harcosok másztak fel a magas őrtoronyra, és köteleket kötöttek a támasztékokra. A
torony építészeti csodának számított a Keshen: karcsúsága ellenére széles őrállásnak adott helyet a magasban, és
úgy tűnt, nem lesz nehéz ledönteni. Hilts már azt is látta, hova akarták dönteni. Edell lent állt a téren, onnan
irányította a harcosokat, hogy hová helyezkedjenek az uvakjaikkal. Ha a lenti és a levegőben lévő állatok egyszerre
húzzák meg a köteleket, rádönthették az őrtorony kiszélesedő tetejét az űrhajót őrző terem kupolájára.
– Annak idején jól megépítették – jegyezte meg Iliana. – Beszakadhat ennyitől?
– Feltörik, mint uvak-tojás a kalapácsütéstől – mormolta Hilts. Ismerte Edellt: a fiatal férfi élénk volt, de megfontolt
is egyben. Ismerte a klasszikus építészetet, és az imént közelről is megnézhette az Omen kegyhelyét. – A hajót nem
robbanthatják fel, de minden bizonnyal be fogják temetni.
– Már így is el van temetve – mondta a nő megvetően. A Figyelő nem válaszolt, csak megrázta a fejét, és nézte a
jelenetet. Sokan voltak kint, és mind összedolgoztak, hogy elérjék közös céljukat. Az Ötvenhetek Erejének vezetője,
Neera is felbukkant, roppant izmaival hathatós segítséget nyújtott a munkában.
– Azok ott mellette nem Seelah Nővérei? – kérdezte Hilts. Már hunyorognia kellett az alkonyi félhomály miatt. –
Nem maga vezeti őket? Már nem követik a parancsait?
– Nem látta, mi megy manapság? Már senki sem követ senkit – felelte Iliana egy vállvonás kíséretében. – Persze,
most összedolgoznak. Az embereknek kell a közös cél.
Hilts pislogva tűnődött a szavakon. Ebben az egységben reménykedett, de nem annak kellett volna
összekovácsolnia a Sitheket, hogy minden reményt összezúzzanak. Ilianára nézett, és így szólt:
– Életben maradhatna. Csak csatlakoznia kellene.
– Nem valószínű, hogy hagynák. Maga szerint mi történt Bentado kezével?
Mögöttük hangos kattanás hallatszott. Az előtérből jött.
– Figyelő! – szólalt meg odakint a kis keshiri segéd. – Sikerült kinyitnom a zárat! – A rotundába vezető, hatalmas
belső ajtó nyögve ébredt fel több mint másfél ezer éves álmából.
– Kicsi ujjak – jegyezte meg Hilts. – Azért mégiscsak nagy segítség lehet, ha valaki követi az embert…
Jaye megvárta, amíg a gazdája és Iliana belép, és a kezében egy izzórúddal követte őket. Míg a kinti teremben egy
hatalmas űrhajó hevert, addig ebben a kis, körkörös szobában csupán egy szék állt egy parázstartó mögött. A Figyelő
mohón lépett közelebb, hogy szemügyre vegye a tárgyat a gyenge fényben. Megtalálták a parancsnoki ülést. Az első
uralkodó trónját. Hilts megállt mellette, és körülnézett. Különös helyen állt, egyedül a templom legfelső kis
szobájában… amely így is elég nagy volt, hogy egyetlen izzórúd ne tudja bevilágítani.
– Lehet még valami odafent? – kérdezte a Figyelő.
– Mindjárt kiderül – válaszolta Iliana, azzal megragadta Jaye vállát, és letépte a felsőt a meglepett matematikusról.
Minden további szó nélkül összegyűrte a szövetet, és beledobta a parázstartóba, azután egy odarögzített, kovaköves
eszköz segítségével meggyújtotta. Hamarosan füst szállt fel a mennyezeten kialakított szellőzőrések felé. Jaye
fázósan dörzsölgette a karját.
– Megláthatják a füstöt! – mondta ijedten.
– Nem érdekel – válaszolta a nő. – Már úgyis csak harc árán juthatok ki.
Hilts a segédjére nézett, és vállat vont. Odafent meglepően hideg volt.
– Csak maradj a tűz közelében! – javasolta a keshirinek, azután ismét felpillantott. Egy pillanatra azt hitte, hogy a
csillagokat látja – azután rájött, hogy valóban, csak nem az igaziakat. – Planetárium! – mormolta meglepetten. A
körkörös helyiség mennyezetébe vörös köveket illesztettek, amelyek meleg izzással tükrözték vissza a tűz fényét.
Alakzataikban Hilts felismerte a Kesh nyári egének csillagképeit, de talált olyan köveket is, amelyek ismeretlen
csillagokat jelképeztek.
– Azok ott lignan-kristályok? – kérdezte Iliana. Hilts felnevetett. Végül is, a kő elég nagy mennyiségben állt az Omen
személyzetének rendelkezésére. Ismét a trónhoz, a csillaghajó parancsnoki hídjának hiányzó darabjához fordult. Nem
volt nehéz elképzelni Yaru Korsint, amint benne ül éjjelente és azon tűnődik, hogyan térhetne vissza a népe a
csillagok közé. A Figyelő elhessegette a gondolatot, és inkább felidézte az uralkodó mondatát a végrendeletből. Mi
rejtőzhetett a trón mögött? Nem látott ott mást, csak az üres falat. Talán a csillagtérkép rejtette a megoldást? Az
felette volt, és nem mögötte. Ilianát láthatóan nem nyűgözte le a kövekből kirakott csillagos ég, és valószínűleg más
sem, mert elhelyezkedett a parancsnoki ülésben, csizmás lábát feltette a kartámaszra.
– Csak úgy ott fog ülni? – kérdezte Hilts döbbenten.
– Nem fogok. Már ott ülök – válaszolta a nő, és unalmában lecsatolta a fénykardját, dobálni kezdte egyik kezéből a
másikba. – Azok ott kint vagy ránk omlasztják a templomot, vagy bejönnek és megtalálnak. Ha várnom kell, legalább
ülve várjak.
– Ahogy gondolja.
– Tudja, ez a szoba elég haszontalan – jegyezte meg Iliana az ujjait ropogtatva. – Az ég csak az év egy részében
ilyen. – Hilts bólintott. Valóban inkább dísznek tűnt, mintsem bármi haszna lett volna. Még mindig az ülésen és
Korsin végrendeletén tűnődött.
– Van egy kése? – kérdezte.
– Persze – felelte Iliana, és az Erő segítségével előugrasztotta az üvegpengét a csizmájára csatolt hüvelyből. A
fegyver megállt a levegőben, megfordult, és Hilts arca felé indult.
– Köszönöm! – mondta a férfi, miközben elvette a kést a levegőből. Letérdelt az ülés mögé. A trón mögött. Hilts
óvatosan, szinte félve szúrta bele a shik-kar hegyét az ülés hátulját borító vastag bőrbe. Az látszott, hogy a kényelem
nem volt elsőrendű szempont a Sithek hajóján, de az üvegpengének még a parancsnoki ülés szívós burkolata sem
állhatott ellen. Óvatosan, hogy ne vágjon többet a kelleténél, a Figyelő felmetszette a kárpitot, és kihúzta a pengét,
azután szabad kezével benyúlt a bútordarab belsejébe. Iliana ülve figyelte a céltalannak tűnő halászatot. A kar
könyékig eltűnt az ülés hátuljában.
– Elég ostobán néz ki – jegyezte meg a nő. Hilts úgy is érezte magát, és már majdnem feladta, amikor a keze elérte
a kartámasz magasságát.
– Van itt valami – mondta. – Belevarrták… – Kihúzta a kezét, és most már tudván, mire vigyázzon, még jobban
felvágta az ülés bőrborítását. A kiszabadított üvegcsövecske belsejében egyetlen összetekert és átlátszó lapot talált,
amely vékonyabb volt, mint a keshirik által készített pergamenek bármelyike. A tűz felé tartva betűk látszottak rajta.
– Az meg miféle írás? – kérdezte Iliana. Hirtelen újra feltámadt az érdeklődése.
– Ősi tapani. A Sithek uralma alatt álló emberek nyelve – felelte a Figyelő. – Korsin anyjának nyelve – tette hozzá.
– Honnan tudja?
– Tanulmányoztam. És azért említettem Korsin anyját, mert ő írta – válaszolta Hilts, és lelökve Iliana lábát a
kartámaszról olyan közel vitte az űrpapírt a tűzhöz, amennyire csak merte. – Takara Korsin – olvasta. – Korsin apja
elhagyta őt Devore anyjáért. – Tekintete végigfutott a sorokon. Nemrég egy teljes évet töltött el egy szöveg
tanulmányozásával, amely ezen a nyelven íródott. Lassan, de biztosan megértette a szavakat és a köztük lévő
kapcsolatokat.
– Személyes iratként lett megjelölve – mondta. – Egy megbízható futár hozta el Korsinnak – tette hozzá, azután
nagyot nyelt, és felolvasta:

– Fiam! Tudom, hogy már fáraszt, ha a látomásaimról van szó. Ha úgy teszel, ahogy mindig, akkor úgy sejtem, nem
fogod ezt elolvasni, amíg el nem indultál a küldetésedre. Örülök, hogy Naga Sadow ilyen fontos feladattal bízott meg,
még ha el is szomorít, miként mindannyiunkat, hogy a sikered egyedül az ő dicsőségét szolgálja.
– És igen, újabb látomásom volt. Láttam a leszármazottainkat uralkodni egy nagyszerű nép felett, Vörös Sithek
nélkül. Ez egyszer lesz valamink, ami csak a miénk. A megfelelő irányítással új horizont tárul fel, meghódítható
helyekre lelhetünk.
– Yaru! Csak te vagy elég bölcs a népünk vezetéséhez. Devore tönkre fogja tenni magát, és bár választott párjában,
Seelah-ban érzek erőt, ez nem lesz elég. Egyedül te tudod, hogyan tereld megfelelő mederbe a sokaság törekvéseit.
Te képes vagy irányítani és az előtted álló célnak megfelelően formálni a haragod.
– Tudom, hogy mindig kitűzöl magad elé egy célt. Légy óvatos! Ha jól vezeted őket, akkor mindig lesz közös cél,
amelyért összefoghatnak.

Hilts befejezte az olvasást, és tűnődve bámult a tűzbe. Észre sem vette, hogy Jaye óvatosan, tiszteletteljesen
közelebb lépett mögötte.
– Figyelő! – szólította meg a didergő keshiri. – Nézze meg a dátumot is! – A lap szélén sorakozó számokra mutatott
Hilts karja mellett. – Az uralkodó azelőtt kapta ezt, hogy elindult az Omennel a Phaegonhoz.
A férfi csak bólintott. Az olvasottakon tűnődött. Biztos volt benne, hogy Korsin senkinek sem akarta megmutatni ezt
a szöveget, amíg Naga Sadow megbízását teljesítette, nyilvánvalóan ezért rejtette el. Azután negyed évszázadon
keresztül mindig a közelében tartotta.
– Sohasem értettem, miből merített erőt – mormolta Hilts.
– Ez csak a leépülőfélben lévő, vén trotty anya elfogultan dicsérgető halandzsája – jegyezte meg Iliana. – Maga
Korsin sem hihetett ebben az ostobaságban.
– Ó, fogja már be! – szólt rá Hilts. – Ezek egy bölcs asszony szavai, aki előre látta, mit fogunk itt felépíteni.
Ráadásul annak a bizonyítéka, hogy a népünk sorsa nem az örök rabszolgaság volt. Mindig is volt, és most is van
jövőnk! – Hirtelen kihúzta magát, és elindult a kijárat felé. – Ha felolvashatnám azoknak, odakint…
– Nem fogják meghallgatni – mondta Iliana. – Már túl késő. Én biztosan nem hallgatnám meg.
A Figyelő megtorpant, és összevont szemöldökkel, elgondolkodva nézte a levelet. A nőnek igaza volt. Az
érzelmekkel telt üzenet gyógyír lehetett a léleknek, de a Sitheknek közös cél kellett. Mint amilyen egy torony
ledöntése, az űrhajó elpusztítása érdekében.
– Van olyan cél, amelyért őszintén küzdene? – kérdezte Dianától, miközben feltekerte a levelet, és visszatette a kis
tárolócsövecskébe. A nő gondolkodás nélkül válaszolt:
– Önmagam.
– Hm…
Odakint felerősödtek a kiáltások, a harcosoknak feltehetőleg már majdnem sikerült ledönteniük a tornyot. Hilts és
társai nem maradhattak bent, és semmiképpen sem maradhattak ott, az Omen kriptája feletti helyiségben.
– Várjunk csak! – szólalt meg a Figyelő. Jaye már a parázstartó mellett is reszketett.
– Miért, Figyelő? – kérdezte.
– Ez az üzenet… Korsin nem erre gondolt – válaszolta Hilts. Ilianára nézett. – Emlékezzünk vissza a végrendeletre!
Az igazi hatalom a trón mögött rejlik. Nem a trónban, és nem is a mögött, aki beleül.
– Ugye, nem akarunk szavakon vitatkozni? – kérdezte Iliana a fejét rázva. – Na, nem, ne keressünk pontosságot egy
haldokló bolond szavaiban…
– Az a bolond elég okos volt, hogy meghódítson egy bolygót, közben mindenki előtt titokban tartva kiképezze a
lányát harcra és uralkodásra – ellenkezett a Figyelő. Lenézett a kezében tartott üzenetre. – Ez a levél elég fontos volt
Korsinnak, de a végrendeletében nem erre utalt. – Ismét felpillantott a mennyezetre, az ismeretlen csillagokra. –
Semmi sincs a helyén… – mormolta. A nő fészkelődni kezdett az ülésben.
– Ezt meg hogy érti?
– Ez a hely. Nem hiszem, hogy Korsin itt töltötte volna az idejét. Igaza van, ez a csillagtérkép sem elég gyakorlatias.
Inkább csak dísz. Korsin birodalmat épített itt, a Keshen, és nem a csillagokat bámulta! Mindamellett, emlékszik
még, hogy nézett ki a felvételen? – Úgy tűnt, a Figyelő izgatottsága ragadós volt, mert Iliana egyre nagyobb
érdeklődéssel figyelt rá.
– Igen. A vérveszteségbe halt bele.
– A legenda szerint Korsin odakint, a nyugati lejtőn kapott halálos sérülést, és visszatért a trónjához, hogy
elkészítse a felvételt a végrendeletéről.
– Ide – helyeselt Jaye.
– Nem! Pont ez a lényeg! – ellenkezett Hilts. A felvétel háttér nélkül készült, csak az ülés és Korsin volt rajta. –
Csak azóta hisszük, hogy itt készült a felvétel, mióta megtaláltuk itt a parancsnoki ülést. Csakhogy elég magasan
vagyunk, és még maga Yaru Korsin sem lett volna képes feljutni ide egy nyílt mellkasi sebbel. Még én is alig bírtam
feljönni, pedig sértetlen vagyok. – Iliana felállt, és az ülést nézte.
– Nem értem. Korsin halála után hozták fel ide? Miért? – kérdezte, azután vállat vont. – És hol volt előtte?
 Hilts tűnődve méregette a bútordarabot, de a parázstartó mellett didergő segédje vékony hangja megzavarta a
kialakulóban lévő gondolatmenetét:
– Talán van valami az Omen alatti helyiségben is.
– Alatta? – kérdezte csodálkozva a Figyelő. – Az Omen alatt nincs semmilyen helyiség. A templomot fölébe
építették, és oda, ahol a hajó végül megpihent.
– De hát a hajó egy lejtőre érkezett, és most nem lejtőn fekszik! – ellenkezett a keshiri. – Alátámasztották kövekkel!
– Gyorsan kiszámolt valamit az ujjain, mielőtt ismét felnézett és folytatta: – A templomba egy nyitott átjárón keresztül
léptünk be, a középső terasz huszonharmadik lépcsőfokáról. Viszont a hetedik lépcsőfoknál elhaladtunk egy zárt ajtó
mellett. – A kis termetű matematikus elégedetten tette karba a kezét. – Annak az ajtónak egy másik helyiségbe kell
vezetnie az Omen alá épített támaszfalak között – következtetett.
– Megszámolta a lépcsőfokokat? – kérdezte Iliana. A szemét forgatta.
– Megszámolta a lépcsőfokokat – ismételte Hilts vigyorogva. A férfi pillanatnyi jókedve gyorsan elpárolgott, amikor
a padló enyhén remegni kezdett alatta. Az odakint dolgozó, rögtönzött Sith-szövetség lassan elérte célját.
– Mire várunk még? – szólt rá a többiekre a Figyelő. – Menjünk már!

Negyedik fejezet
Közel két évezrede nem járt ott senki, de úgy tűnt, hogy a hely korábban sem bővelkedett a látogatókban. Az Omen
végső nyughelyét a kupolával egyértelműen kegyhelynek tervezték, míg ez az alsó helyiség nem a nagy
nyilvánosságnak készült. A szűkös folyosóra nem szereltek tartókat az izzórudaknak, és a palota többi átjárójával
ellentétben a nyolcszögletű szoba ajtaja határozottan dísztelen volt. Hilts és társai ellopakodtak a téren uralkodó,
egyre nagyobb zűrzavar mellett, és bementek a katakombákba. Edell tervének kivitelezését egyelőre hátráltatta
néhány elszakadt kötél, de csak idő kérdése volt, hogy a harcosok előálljanak valami megoldással. A Figyelőnek még
előttük ki kellett találnia, hogy mire utalt Korsin a végrendeletében. Amire a vaksötétben nem sok esélyt látott.
– Találj még izzórudakat! – parancsolta meg segédjének, és Jaye kisietett. A náluk lévő két izzórúd és a fénykardjaik
halvány fényében már megtalálták a helyiség legfőbb jellegzetességét: egy dombormű-térképet a kontinensről,
amelyen a kőbe foglalt lignan-kristályok jelölték a településeket, akárcsak a csillagokat a kupola alatti szobában. Az
egyik falban az ajtó állt, amelyen bejöttek, míg a maradék hat falat sima felületű kőlapok borították, akkorák, mint
Keshtah térképe.
– Nem tetszik ez nekem… – jegyezte meg Iliana a fénykardját szorongatva. – Zsákutca.
– Inkább sírbolt – mondta Hilts. – Yaru Korsin itt halt meg. Érzem.
A nő összehúzta a szemöldökét, egy pillanatig összpontosított.
– Én is érzem – válaszolta. – És jó érzés. – Hilts nem törődött a megjegyzéssel. A helyiség közepén fél térdre
ereszkedett, és fénykardjával megvilágította maga előtt a padlót.
– Bemaródás – mondta. – Négy nyom. Itt tartották Yaru Korsin trónját éjjelente. – Felpillantott a térképre. – És arra
nézett. – De miért nem hagyták itt, miután meghalt?
– Biztosan Nida vitette át. Így olyan, mintha Yaru Korsin a kozmoszon és a visszatérésen elmélkedett volna.
– Esetleg üttethetett volna néhány ablakot a falakra a hajó körül is – jegyezte meg Iliana megvetően.
A Figyelő felállt, és a térképhez ment. Kezdtek összeállni a részletek. Ez a helyiség dolgozószoba lehetett, ahol Yaru
Korsin a Törzs irányításának módját tervezte meg. Feltehetőleg csak a legmegbízhatóbb keshiri segédeit engedte be,
hogy kifaragják neki a térképet. Hilts megfordult, és hunyorogva nézte a sötétségbe vesző szemközti falakat. Nagy,
fekete kőlapok borították őket, amelyeket nyilvánvalóan az Omen anyagából készített fémszegekkel rögzítettek fel.
Az idős férfi el tudta képzelni, hogy az uralkodó ott ült középen, és a Törzs jövőjét tervezgette. Ha a kapitány ülése
mindig a térkép felé nézett, akkor „a trón mögött” csak sima kőlapok voltak. Hilts kikapcsolta a fénykardját, és a
sötétségbe bámult. Mire utalhatott Korsin? Támadt egy ötlete. Ellépett a térképtől…
Kapálózó alak repült be a helyiségbe, Erő-lökéssel indították útnak a folyosóról.
– Jaye! – kiáltott fel a Figyelő, amikor látta, hogy segédje alig egy méterrel a fal előtt ér földet. Odaugrott, és
megfordította az ernyedt testet. A keshiri mellkasán sebek éktelenkedtek, fénykarddal vágták őket. Lehet, hogy
többel is egyszerre.
– Bocsásson meg, gazdám! – kérte Jaye elhaló hangon. Kis köhintések kíséretében szállt ki belőle az élet. – Csak
kerestem… az izzórudakat… – Hilts kábultan nézett oldalra. Iliana már védekező állásban várta az ellenfeleit. Az
Omenből látott alakok egyesével rontottak be a helyiségbe, mindegyikük bekapcsolt fénykardot tartott a kezében.
– Nocsak, nocsak! – szólalt meg Bentado korsin. A hangjából gúny csepegett. – Szóval, ide fészkelte be magát a
Nővérek főnöke? – Felmutatta megcsonkított balját. – Pont téged kerestelek!
– Nem csak te! – acsargott mögötte Neera, akit Edell és az Arany Végzet több tagja kísért. Nem hagytak
menekülési lehetőséget. – Eljött a leszámolás ideje
– Zárjuk be a toronyba, és döntsük le vele együtt! – javasolta Bentado.
– Nem! – ellenkezett egy másik férfi, akit feltehetően szintén a nő csúfított el. – Inkább kössük ki a kupola tetejére,
ahová a torony zuhan!
– Azt leshetitek! – fröcsögte Iliana. – Fejezzük be itt és most!
– Állj! – A Figyelő kiáltása visszhangot vert a falakon, és az öreg magára vonta vele a harcosok figyelmét. Halott
segédjét a karjában tartva ismét felkiáltott: – Melyikőtök tette ezt?
– Nem mindegy? – kérdezte Bentado. Fogai vörösen csillogtak a fénykardok izzásában. – Keshiri volt. A puszta
jelenléte is megszentségteleníti a helyet!
– Hogyan? – üvöltött fel az öreg, és eleresztve Jaye testét a nagydarab Sith elé állt. Olyan dühöt érzett, amilyet
ifjúkora óta nem tapasztalt. – A keshirik építették ezt a helyet! És megszentségteleníti? Talán ő próbálja lerombolni a
templomot?
– Minden élet mentes a szentségtől – jegyezte meg Neera. Szerzett néhány friss sebhelyet, mióta utoljára
találkoztak. – Ott volt. Látta az idegen gazdáinkat. Jól tudja, hogy az életünk megvetendő.
Hilts villogó tekintettel nézett szembe a társasággal. Edell lépett oda hozzá.
– Figyelő! – szólította meg. – Tudom, mit érez ezzel a hellyel kapcsolatban, de csak egy goromba tréfa az egész.
Mindannyiunkat megtréfáltak vele. Minden hazugság, amit valaha is mondtak nekünk a Törzsről. De már vége, és
többé nincs értelme ragaszkodni az olyan helyekhez, mint ez. Ez is csak egy a felszámolandó dolgok közül.
Leromboljuk, azután megyünk a következőhöz.
– Még nincs vége! – morogta Hilts. – Még semminek sincs vége!
– Tévedés – válaszolta Edell hűvös hangon. – Már rég túl vagyunk a végén. Csak még nem tudtunk róla.
Mintegy végszóra a társai előrerontottak. Ilianát támadták, a veszélyesebb célpontot, az öreg történészt
egyszerűen csak félrelökték az útból. Hilts elterült a padlón, tekintete a falra szegezett, sima kőlapokra esett, és a
tudat valamely bizarr, halálközeli tisztaságában ismét eszébe jutott a gondolat, amelyet közvetlenül Jaye halála előtt
próbált megformálni. Miért pocsékolták szegekre az értékes fémet, ha csak rajztáblákat rögzítettek fel velük?
Hirtelen rádöbbent a válaszra. Megacélozta akaratát, és az Erővel kinyúlt a szegek felé, kitépte őket a falból. A szoba
hat falán a nehéz kőlapok egyszerre lazultak meg, leestek, és összetörtek a padlón. Hiltsnek még arra is jutott ereje,
hogy Ilianát elrántsa az Erővel az egyik lezuhanó tábla elől. A kőtáblák döngése és recsegő pusztulása a végzet
lármájába forrt össze. A harcosok döbbenten álltak, eleinte nem értették, hogy mi történik körülöttük. A Figyelő
kihasználta a hirtelen beállt csendet és a szünetet a káoszban, felkapott egy izzórudat, és közelebb lépett a falhoz.
Már sejtette, mit fog látni. A világ többi része tárult elébük. Edell Vrai meglepetten nézte a hozzá legközelebb eső
falat.
– Ez meg mi? – kérdezte.
– A Kesh térképe – válaszolta Hilts. Az izzórúddal a kezében közelebb hajolt az egyik domborműhöz. A Keshtah
kontinensét ábrázoló térkép mellett a falak üresen ásítoztak, de a másik négy falon egy másik, jóval nagyobb
kontinens domborzata látszott, amelyhez képest eltörpült az általuk ismert világ. – A Kesh másik oldala. A világ többi
része.
Iliana levegő után kapkodva ellenkezett:
– De hát… nincs ott más, csak az óceán! Miután lezuhantak, mindent bejártak.
– Csak ameddig uvak-hátról elláttak. És csak oda mehettek el, ahová az uvakok el tudták vinni őket – magyarázta a
Figyelő. Izgatottan simított végig a térkép egy részén. A másik kontinensen is kristályok jelölték a településeket, és
jóval több volt belőlük, mint a Sithek által is ismert területen. Tapani betűkkel is megjelölték őket. – Ez volt hát a trón
mögött! – suttogta Hilts áhítatosan, azután a többiek felé fordulva hangosan is kimondta: – Erre utalt Korsin a
végrendeletében!
A harcosok már szétszéledtek a helyiségben, fénykardjuk izzó fényénél tanulmányozták a térképrészleteket.
– Mik ezek az írások? – kérdezte Edell bosszankodva. – Itt egész sok van belőle.
– Egy pillanat! – szólt Hilts, és közelebb ment. Sajátos stílusban vésték bele a feliratot a kőbe, és a Figyelő azonnal
felismerte. Eleget tanulmányozta már az irattárban. – Ez Korsin kézírása! – mondta. Mindenki csendben várakozott,
amíg az öreg az írást tanulmányozta. Talált néhány új szót, amelyeket úgy értelmezett, hogy a Kesht és a keshiriket
jelentette. Ezeket a fogalmakat az eredeti tapani nyelv még nem ismerte, Korsin találta ki őket. Az uralkodó
nyelvészkedett is, sok egyéb mellett. Végül, amennyire pontosan csak tudta, Hilts felolvasta az írást:

– Nida! Ismerned kell ezt a nyelvet a tanulmányaidból, amelyekre köteleztelek, de nem ismerheted a térképet.
Senki sem ismeri. Az utolsó adatokon alapul, amelyeket az Omen kamerái felvettek, miközben áthaladtunk a Kesh
sötét oldala felett. Találtam egy kamerát működő kijelzővel, és elrejtettem. Hosszú évek alatt faragtattam fel a
látottakat a falakra, míg végül a berendezés energiatartalékai kimerültek.
– Népünk és a keshirik egyformán azt hiszik, hogy a bolygón csak ez az egy kontinens létezik, és a többi csak
egyetlen hatalmas óceán. Keshtah meghódítása elegendő küldetést adott a Sitheknek, de valójában ez csak a
kisebbik földrész itt. A térkép egy nagyobb földtömeget mutat a déli féltekén, amely jóval messzebb van annál,
ameddig az uvakok el tudnak repülni, de jóval többen is laknak rajta.
– És igen, laknak rajta. A kristályok fényeket jelképeznek. Fényeket, melyeket a bolygó sötétbe borult oldalán
láttunk! Ott városok állnak, egy másik civilizáció. Valószínűleg keshirik, de talán jóval fejlettebbek, és nem tartanak
az Égjáróktól. A segítségünkre lehetnek, de akár az ellenségeinkké is válhatnak.
– Éveken át jegyzeteltem a térképre mindazt, amit a felvételeken láttam, míg végül a képek elvesztek. Odaát egy
egészen más világ kell legyen. Megtettem minden tőlem telhetőt, és keshiri segédeim lezárják a térképeket, mielőtt
leköltözünk Tahvba.
– De neked vagy talán az örököseidnek egyszer szüksége lesz egy közös célra, amely egyesíti népünket. A tudás,
melyet itt hagyok, valódi hatalmat képvisel. Az irigység nagy tettekre sarkallta a Sitheket, de el is pusztíthatja őket,
ha hagyod, hogy belülről rágja a társadalmat, mint féreg a gyümölcsöt. Íme, ezután sóvároghatnak. Talán elérhetővé
is válik, ha megfelelően…

Miután Hilts abbahagyta az olvasást, hallgatósága egy ideig még szótlanul állt. A Figyelő a szöveget nézte, azután
a félhomályba vesző dombormű-térképre pillantott, és aprót sóhajtott. Esetlenül tapogatózni kezdett az egyik zsebe
után, végül elővette belőle a kis üvegtárolót.
– Van itt… még egy levél is az anyjától – mondta.
– Ugyanez az írás van mindenhol – jegyezte meg az Iliana mellett ezúttal minden gyilkos szándéktól mentesen
ácsorgó Bentado. – Ismertek ennek a nyelvnek a szabályai?
– Azok voltak – felelte Hilts nyugtalanul toporogva –, amíg maguk fel nem égették az irattárat. Már csak én
ismerem. – A saját szavai újdonsült önbizalommal töltötték el, és kihúzta magát. – Már csak én ismerem!
– Ez… elképzelhetetlen – hüledezett Iliana. – Miért nem mondta el Korsin senkinek?
– Volt egy meghódítandó kontinense – válaszolta a Figyelő. – Ráadásul személyes ellentéteik voltak Seelah-val és
Jariaddel. Őket ez nem motiválta volna. – Végignézett az egymás mellett álló vetélytársakon. – Ámde minket
megsegíthet. Ha azt akarjuk, hogy a Sithek összefogjanak, adjunk nekik közös ellenséget! – Kihasználva a
töprengéssel telt csendet, Hilts kitekerte a levelet, és felolvasta Takara Korsin üzenetét a tapani emberek sorsáról,
akik Sith-területre tévedtek, és rabszolgaságba vetették őket. Felolvasta, hogy a jövőjük a saját világuk uralma,
amelyet újabb és újabb világok meghódítása követ majd.
– Ha jól vezeted őket, akkor mindig lesz közös cél, amelyért összefoghatnak. – Edell elképedve bámulta a térképet.
– Hogyan jutunk át oda? – tette fel a mindenkiben ott bujkáló kérdést. A keshirik nem értettek a tengerészethez.
Ráadásul a helyi fafajták mind vagy túl nehezek voltak ahhoz, hogy fennmaradjanak a vízen, vagy túl gyengék a
terheléshez.
 – Ez a legnagyobb feladat, amelyet valaha is végre kellett hajtanunk – mondta Hilts. – Széthúzással sohasem
leszünk képesek teljesíteni. Mindenkire szükségünk lesz. – Biccentett a torz külsejű Neera felé, és megismételte: –
Mindenkire! Ez rendet és fegyelmet igényel, hogy összefoghassunk… – Egy másodpercre elhallgatott, mielőtt
kimondta, mire gondolt: – Mint régen. – Edell hirtelen kikapcsolta a fénykardját.
– Újra felépítjük a régi társadalmi rendet – mondta. Hilts elé lépett, és fél térdre ereszkedett. – Figyelő! – szólította
meg. – Egyedül te ismered a régi nyelvet, és bárki másnál jobban ismered a régi módokat! Neked kell vezetned
népünket! – Az idős férfi döbbenten meredt az előtte térdelő, fiatal harcosra. Edell társai, az Arany Végzet tagjai
szintén letérdeltek. Hiltstől balra Bentado előbb csak bólintott kopasz fejével, de némi habozást követően maga is fél
térdre ereszkedett. Halkan szólalt meg:
– Helyreállítottad a Korsinba vetett hitünket, Figyelő. – Még Neera is letérdelt.
– Egyikünk sem látta az ösvényt, de te találtál egy széleset, amelyen mind elférünk – mondta. – Elnyerted a
bizalmam, Figyelő! – Hamarosan már csak Iliana maradt állva, döbbenten meredt ellenségeire, akik mind térdet
hajtottak a döbbent múzeumgondnok előtt. Valaki felkiáltott:
– Éljen Varner Hilts! Éljen az új uralkodó!

Ötödik fejezet
Hilts nevet adott az előző korszaknak, és a rothadás korának végével nevet kellett adnia a következőnek is. A Hilts-
féle Helyreállítás Kora. Tetszett neki a hangzása. A két hétig tartó káoszt az Arany Végzet élte túl a legtöbb életben
maradt taggal, ami végeredményben azt jelentette, hogy jól alakultak a dolgok. Vetélytársaihoz hasonlóan ez a párt is
magának akarta a hatalmat, de mindig is többet akart Keshtah kontinensének uralmánál. Kifelé vágyakozott, és bár
Hilts nem adhatta meg a csillagokat, mindenesetre talált egy meghódítható világot. Bentado, Neera és a többiek
társaságában visszatértek a fővárosba, és bejelentették az új szövetséget, az új államrendet és az új célt.
Hilts nem aggódott a másik kontinensre való átjutás miatt. Mint főmérnök, Edell ígéretet tett, hogy minden
erejével ezen a problémán fog dolgozni, és máris elkezdte tanulmányozni a módját, hogyan lehet nagyobb
távolságokat áthidalni, mint amilyen messzire egy uvak repülhet vagy egy vízi jármű eljuthat. Évekig eltarthat, sőt
akár évtizedekig vagy évszázadokig is, de mindenki úgy vélte, hogy a Törzs sikerrel jár majd. Az új uralkodó inkább
azon töprengett, mit fognak majd találni odaát? Vajon Korsin beszélt Adari Vaalnak a másik kontinensről? Igen vagy
sem, ha az egykori nagykövet eljutott odáig a lopott uvakokkal, akkor a helyiek már tudnak a Sithek létezéséről.
Korsin jegyzetei feltehetőleg helyesek voltak, és a hódítás nem lesz olyan egyszerű, mint a Keshtah feletti
hatalomátvétel.
A kihívás ígéretétől Hilts újra fiatalnak érezte magát. Maradt még valami, ami szinte csak utólag jutott eszébe.
Amikor Edell és társai bejelentették, hogy új uralkodót választottak, a volt Figyelő látta a haragos villanást Iliana
tekintetében. Végeredményben ő vágyott jobban a hatalomra, nem az idős történész, akit végül a pártvezetők
kijelöltek. A kezdeti döbbeneten túl, és látva, hogy Bentado és a többiek még mindig bosszút akarnak állni a
sérelmeikért, az idős férfi csak egyet tehetett.
– Ha uralkodó leszek, akkor szükségem lesz egy feleségre – jelentette be még a dolgozószobában. Nem Iliana
lepődött meg ezen a legjobban; Hilts maga sem gondolta volna, hogy kimondja ezt a különös gondolatot. Azt sem
tudhatta meg, hogy a nő mit gondolt erről, egészen addig, amíg ott nem álltak a napfényes oszlopcsarnokban a hegyi
templom mellett. A magas és nemes tartású Iliana aranyszínben csillámló öltözéket viselt, amely a legjobb keshiri
kézművesek tudását dicsérte. A Törzs tagjai számára az esküvők csak alkalmat adtak az ünneplésre, a hűség nem
sokat jelentett a Sithek között. Viszont a tulajdonjog nagyon is fontos volt, és Iliana épp az imént szerzett
tulajdonjogot egy egész kontinensre. A korábbi Seelah Nővérei közül is sokan megtisztelték a párt a jelenlétükkel. Az
uralkodói házasságkötésnek be kellett temetnie az évszázadok alatt kialakult szakadékokat. Seelah ősi eljegyzési
gyűrűjével az ujján Iliana óvatosan rámosolygott az egybegyűltekre, azután Hiltsre pillantott.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nevetséges! – súgta oda. – Ha azt hiszed, hogy hálás leszek, mert megmentettél…
– Eszembe se jutott ilyesmi.
Ez láthatóan elégedettséggel töltötte el a nőt, legalábbis néhány másodpercig. Ám miközben a Törzs különféle
vezetői elhaladtak előttük és egyesével üdvözölték az uralkodói párt, Ilianának újabb gondolata támadt.
– Várjunk csak! – súgta. – Ha visszaállítjuk a régi viszonyokat, akkor nem úgy van, hogy az elhunyt uralkodó
ágyasát megölik? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Benne van a végrendeletben, nem?
– Ó, valóban? – csodálkozott el Hilts. – Erről megfeledkeztem.
Iliana tekintete parázslott dühében. Az idős férfi mosolyogva fürkészte ifjú felesége arcát. Amíg ő él, addig azért
küzd, hogy bölcsen vezesse a Sitheket, és minden bizonnyal elélhet még vagy negyven évig, hiszen van mellette
valaki, akinek érdekében áll életben tartani őt. Iliana erős volt, fiatal, elkötelezett, és megvívhatta Hilts csatáit.
Néhányan biztosan csak azért egyeztek bele az uralkodóvá választásába, mert könnyű célpontnak tartották, de a
nővel az oldalán ez már korántsem volt igaz. Iliana csak úgy védhette meg a saját életét, ha védelmezte az uralkodót.
A volt Figyelő felpillantott a mindkettejük fölé magasodó szoborra. Yaru Korsint ábrázolta, az első uralkodót, aki
minden dologban bölcsen járt el. Még a házasság kérdésében is. A szobor mögött a Törzs tagjai álltak, szépen
felöltözve várták, hogy vezetőik után ők maguk is az új vezető és menyasszonya elé járulhassanak. A káosz minden
túlélőjét meghívták. Néhányan elég rossz állapotban voltak, de eljöttek, hogy egyszerre ünnepeljék az új uralkodót, a
házasságkötést és Nida felkenését, amelynek ünnepe még mindig tartott. Hilts arra gondolt, hogy az elmúlt hónap
minden bizonnyal emlékezetes marad. Az oszlopcsarnok két oldalán keshirik százai álltak, ujjongva ünnepelték
uraikat. Hilts odaintegetett nekik, mire a visító hangú ünneplés újult erővel hangzott fel. A keshirik még nem váltak a
Törzs részévé, de az új uralkodó változtatni akart ezen. Sokan rendelkeztek hasznos tudással vagy tehetséggel, és a
Törzsnek szüksége lesz rájuk, ahogyan eddig is szüksége volt. Hilts egy pillanatra elképzelte, hogyan nézne ki
szegény Jaye Szablya-egyenruhában, és a gondolat megmosolyogtatta. Beletelik némi időbe, de el fogja érni, hogy a
Törzs befogadja az őslakosokat. Egész életében a múltat tanulmányozta. Ettől a naptól kezdve ő maga írhatta a
történelmet.
A Törzs legendája folytatódott.

Minden démonok összessége

Első fejezet
 2975 évvel a Yavini Csata előtt
– Vigyázz! Kész! Tűz! – Tucatnyi fa nyílvetőt sütöttek el egyszerre, a szerkezetek recsegése és a kattanások
visszhangot vertek az erőd falai között. A kezelők egyetlen másodperc alatt újratöltöttek, és a zaj ismét felhangzott.
Az elmúlt negyedórát ez jellemezte a kis faluban, de a kontinens nagyobb városaiban is. Valaki megjegyezte, hogy
akár ez lehetne a himnuszuk, pedig már épp elég hazafias dalt találtak ki Alanciar területén. Ügyesek az itteni
lövészek – gondolta Quarra. A gyakorlóteret nézte, miközben bevezette muntokját a táborba. A hatlábú hüllő és
keshiri lovasának érkezése nem vonta el a kadétok figyelmét a lövészetről. A kézi nyílvetők lövései közötti egy
másodperces újratöltési időt bármelyik felvidéki nagyváros lövészei megirigyelték volna. A nő eltűnődött, hogy a
fegyverek vagy a harcosok teszik-e ezt lehetővé, és végül arra jutott, hogy talán mindkettő kell hozzá. Az ő területe,
Uhrar beljebb hevert a kontinensen. Viszont a Garrow’s Neck erődben szolgálatot teljesítő keshiriknek muszáj volt
jobban teljesíteni; a nyugati tengerbe hosszan benyúló félszigetek egyikét védelmezték, és a veszély erről érkezett.
Bár Quarrának joga volt ott lenni, mégis kényelmetlenül érezte magát. Ahonnan jött, ott szoros kontyba fogott,
ezüstös haja és barna-szürke mellénye megszokott katonai viseletnek számított, de ez itt munkatábor volt. A nő is
ismerte a nehéz munkát, csak az utóbbi időben alakult másként a sorsa…
– Állj! – kiáltott rá egy vöröses képű, félszemű kapitány a gyakorlótér mellől. Belefújt a sípjába, és odasietett hozzá.
Quarra meghúzta a gyeplőt, és megállította hátasát. Előrehajolt, és megpaskolta az állat pofáját.
– A muntokok csak hatlábú homokfelhők – jegyezte meg, de a kapitánynak nem volt kedve nevetni.
– Iratokat!
– Már megmutattam őket a keleti kapunál. Maga szerint hogy…
– Iratokat! – parancsolta újra a férfi, és az oldalfegyverére tette a kezét. Feltehetőleg széthulló szilánklövedékekkel
volt megtöltve, nem az újoncok olcsó üvegrudacskáival.
– Jól van, na! – dohogott a nő. Ezek itt nyugaton túl merevek – gondolta magában, miközben benyúlt az egyik
nyeregtáskába, és elővett egy bőr irattartót. – Áthaladási engedély és a megbízatásom.
Az újoncok abbahagyták a lövöldözést, és őket figyelték. A fiatal keshiri férfiak és nők tizenöt és húsz év között
lehettek, nemrég sorozhatták be őket. Quarra csendben végigmérte őket, közben arra gondolt, hogy egy év múlva
már a legidősebb lánya is egy lőtéren fog gyakorolni. A kapitány átfutotta a papírjait. Lehet, hogy a szeme miatt egy
újoncot vittek ki helyette a frontra. Vagy mégsem; túl öreg volt ehhez a szolgálathoz, tehát jónak kellett lennie benne.
Egyetlen értelmes tiszt sem rendelne ki egy tehetséges lövészt Garrow’s Neckből. Itt a legjobbakra volt szükség.
Legalábbis elméletileg.
– Quarra Thayn őrségmester… – nyögött fel a férfi a pecsét láttán, amely feltehetőleg elrontotta az étvágyát egy
időre. – Megállítottam egy őrségmestert! Bocsásson meg, asszonyom!
Quarra leküzdötte a kényszert, hogy rendre utasítsa az alacsonyabb rangú tisztet. Nem ezért jött.
– Nem gond, kapitány – válaszolta.
– Ruehn. Délnyugati járás, a 108-asok kiképzőosztaga.
– Ne bánja, Ruehn! Maguk itt elég közel vannak a tűzhöz. Jobb az óvatosság! – A megbízatása szerint Quarra a
félsziget nyugati csücskébe, a Dac-fokra tartott. Alanciar legnyugatibb pontjainak egyikeként a gránitkúp jelezte az
erődön túli földnyelv végét. Sokak szerint a kontinens egy muntok lábára hasonlított. A népesség java és az ipar
innen keletre, a magasabb régiókban kapott helyet. A Lábszárként emlegetett, csatornáktól szabdalt terület ebből
nyúlt nyugat felé, és az úgynevezett Hat Karomban, majdnem párhuzamos, hegyekkel borított félszigetekben
végződött, amelyek benyúltak a nyugati tengerbe. Minden karom végén jelzőállomás állt előkészületképpen a
rettegett nap eljövetelére. A kapitány megköszörülte a torkát, és összehajtogatta a pergamenlapokat.
– Meglep, hogy nem hátul van a többi fejessel. Most, hogy közeleg az Éberség Napja – jegyezte meg.
– Megfelelő időpontnak tűnt, hogy kilátogassak a frontra. – A fickó szemhéja megrebbent.
– Front az a kis lila hátsóm! Azzal telik a napom, hogy a falakon belül tartom az újonnan besorozottakat. A parti
őrség mindenkit lever, aki kimegy. Az utóbbi harminc év során nem láttam még másik csatát, de ezt mindennap meg
kell vívnom. – Quarra újra elcsomagolta az iratokat. Felmutatott a magas kapura.
– Arra? – kérdezte.
– Ha nem akar úszni, akkor igen – felelte a kapitány. Az uvaknak nevezett repülő hátasokat itt csak a parti őrség
használhatta, és a Hat Karom közötti, kelet-nyugati irányú fjordokban a vízi utazást is erősen korlátozták. A Dac-
fokra csak Garrow’s Neck katonai táborán keresztül lehetett kijutni. – További szép napot! És mindig legyen éber!
– Legyen éber! – válaszolt a hagyományos katonai köszönéssel Quarra, és ismét kézbe vette a gyeplőt. Ügetésre
fogta a muntokját, és a nyugati barikád felé vette az irányt, amelyet évszázadokig építettek és javítgattak. A nő
figyelmét mégis inkább a jelzőtorony vonta magára, ahogy ott állt magasan kiemelkedve az erőd gyűrűiből. A
toronysapka alól élénk színű fények villantak ki, jól látszottak ebben a késő délutáni időpontban. Quarra a villogást
nézte, és ismét emlékeztetnie kellett magát, hogy miért jött.
Az egész három évvel ezelőtt kezdődött, az ezen a jelzőállomáson keresztül érkező üzenetekkel. Felnézve a nő
először pillanthatta meg az üzenetek forrását. A hatalmas kapu kinyílt előtte, felfedte a mögötte rejlő, sziklás
ösvényt. A Dac-fok félig vízpára felhőjébe burkolózva állt ki a haragos tengerből. A hegyfokon egyetlen magányos siló
állt, és apró fényeket villogtatva kommunikált az erőddel. Egy pillanatig Quarra arra gondolt, hogy visszafordul. Ha
még az éj leszállta előtt eljut egy uvak-istállóig, akkor hazaérhet, még mielőtt bárki felfigyelne a távollétére.
Csakhogy nem haza vágyott férjéhez és három gyermekéhez, hanem egyszerűen csak máshol szeretett volna lenni.
Hivatalosan és Uhrar egyik fő katonai hivatalnokaként Alanciar északi lejtőire indult, hogy ellenőrizze a
csatavértgyárakat. Az Erőnek nevezett misztikus hatalom oly ritka keshiri hordozóinak egyikeként viszont titkos
találkozója volt a semmi közepén valakivel, akit még sohasem látott. Mögötte a lövészek folytatták a gyakorlatozást,
fegyvereik recsegése-kattogása majdnem átvette a villódzó fények ritmusát. A zaj és a látvány együttes, szinte
hipnotikus hatása alatt Quarra érezte, ahogyan kitárul előtte a jövő, és ezzel együtt megérezte a bizonyosságot is,
hogy ezt kell tennie. Mély levegőt vett, és futásra ösztökélte a hátasát. Csak remélhette, hogy megéri titkos
találkozót tartani.

A nap már alacsonyra ereszkedett a nyugati óceán fölött, de Quarrát nem tévesztette meg. Ragyogásával csak
elfedte a sötétséget, amely abban az irányban terjengett. A Hírnök is nyugatról érkezett, akárcsak a tengeri és légi
áramlatok ezen a déli szélességi fokon. Nyugaton megtévesztés és árulás uralkodott, gyűlölettel és félelemmel telve.
 Ám az Alanciart és a Kesh egészét megteremtő Védelmezők megsegítették népüket. A hat félsziget karmos
mancsként nyúlt a tengerbe, sziklás hegyfokok formájában kínált kiváló helyet a rájuk emelt védműveknek. A köztük
lévő fjordok évszázadokig szolgálták a parti őrséget, forgalmas öblökként nyújtottak védelmet a járőrhajóknak, amíg
a figyelők uvak-háton repülték körbe a környéket. Idővel mind a hat félszigetet megerősítették és folyamatosan
szemmel tartották. A Dac-fokon még látszottak a korábbi építmények szél söpörte maradványai. A romok a
jelzőtornyon túl hevertek, ahol az erőd felépítése után a katonák robbantási gyakorlatokat tartottak az épületekben.
Ebből az előretolt helyőrségből azután költöztek ki, hogy az északabbra eső földnyelveken is kiépítették a védelmet.
Bár egyik sem nyúlt ki annyira nyugatra, mint a Dac-fok, volt néhány olyan félsziget, amelynek a sziklái
magasabbra nyúltak, így jobb védelmet nyújtottak az öblöknek, jobb megfigyelőpontokként szolgálhattak, sőt –
északibb elhelyezkedésükkel – jobb őrhelyeket kínáltak Alanciar védelméhez. Az új építmények elkészülte óta a
tengeri és légi járőrök is közelebb húzódtak a partvonalhoz. Nagy hiba lett volna egy rejtőzködő néptől, ha azzal
ébresztik fel a Pusztítókat, hogy túl messzire merészkednek a tengeren. Quarra közelebb ért a jelzőállomáshoz. A
fallal körülvett udvar közepén magasodó, alabástromfehér henger felső részén korláttal ellátott erkélyek néztek
minden irányba, ezek közül a keleti oldalon álltak a mindennél fontosabb tűzgömbök állványzatai. A nő leszállt a
falon kívül, és kikötötte a muntokot egy oszlophoz. A kapun belül a hatvanas éveiben járó, foghíjas keshiri férfi
fogadta.
– Ködösödik – mondta. – Vihar is lehet belőle. – Quarra döbbenten meredt rá. A fickó ősz haja egészen sajátos
helyeken ritkult meg, és egyenruhája gombjai majdnem lepattantak az alattuk domborodó hasról.
– Ugye, maga nem Jogan Halder? – kérdezte a nő.
– Hála a Védelmezőknek, nem – jött a válasz. – Csak vele dolgozom. Bent van a toronyban.
Magában Quarra megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Akkor maga a gondolatkiáltó?
Igen – válaszolt a férfi az Erőn keresztül. – És te ki vagy?
Quarra lehunyta a szemét és telepatikusan felelt. Amikor ismét kinyitotta, az öreg mosolygott.
– Jó találkozni egy másik tehetséggel – mondta. – Viszont alig hallottalak. Fáradt vagy?
– Hosszú volt az út – felelte a nő némileg feszülten. Már rég kellett munkához használnia az Erőt; az utóbbi időben
főleg a gyerekeit kápráztatta el kisebb trükkökkel, és persze próbált rájönni, hogy ők is rendelkeznek-e ezzel a ritka
tehetséggel. Egyszerű anyai kíváncsiságból tette; a Felmérőtanács tagjai úgyis észreveszik majd, ha a gyerekei Erő-
érzékenyek. Quarra lecsatolta szövettáskáját a muntok nyergéről, azután elővette és odanyújtotta az irattartóját a
férfinak. – Meg akarja nézni? – kérdezte.
– Nincs rá szükség – válaszolta az idős keshiri. – A barátaink az erődben úgysem engedtek volna át, ha nem
lennének rendben az irataid. – Kijött a kapu mögül, szintén utazózsákot tartott a kezében. – Gondolom, minden
kapunál megvárakoztatnak majd, úgyhogy jobb, ha én most elindulok. Hátha elérem a tiszti klubot zárás előtt.
A nő aprót sóhajtva tette el az iratait, azután táskával a kézben bement az udvarra, intett a gondolatkiáltónak, és
becsukta a kaput. Már kezdte úgy érezni, hogy sohasem jut el a találkozó helyére. Óvatosan átment az udvaron a
torony nyitott ajtajához. Énekszót hallott bentről, a dal visszhangot vert a kőhenger belsejében. Táskájának zsinórból
font vállpántját markolva Quarra belépett, és félrebillentett fejjel hallgatózott. Fa csigalépcső vezetett felfelé a fal
mentén, a teteje szinte nem is látszott. A fokok mintázata nem volt egyforma, egy részüket kicserélték az állomás
fennállása óta eltelt évszázadok során, viszont valaki elkezdte kifesteni őket fokozatosan változó színekkel, így
leginkább szivárványra emlékeztettek. A körkörös helyiségből ajtók vezettek az épületegyüttes más részeibe. A kis
konyhából készülő étel illata szállt ki, és két nyitott ajtó egy-egy gyéren bútorozott hálószobába vezetett. Végül még
egy átjáró vezetett lefelé, ahonnan az éneklés hallatszott.
– Hopp, hajjaj, nem veled van a baj – jött egy bariton hang. Az ének egyre közelebbről szólt: – De a tenger az
otthonom, és ha el is hajózok, csak veled…
– Gondolok? – kérdezte Quarra az ajtóban megjelenő férfitól. – Ezt még nem hallottam.
– Tengerészdal. Ez mind az – válaszolta a rövid hajú keshiri, és biccentett a vaskos karjában tartott pergamenköteg
felé. – Quarra?
– Most megfogott – válaszolta a nő mosolyogva. Letette a táskáját. – Segíthetek?
– Nem gond – válaszolta a férfi, és ellépett mellette. Sötétlila arcbőre, gondosan nyírt, ezüstös kecskeszakálla volt.
Az alkatát jól jellemezte, hogy kétszer olyan súlyos lehetett, mint a nő, és elképesztő izomzattal rendelkezett. És
egykorúak lehetünk? Biztosan sokat szaladgál le s föl ezeken a lépcsőkön! – Bocsásson meg, hogy nem üdvözöltem! –
kért elnézést a férfi, miközben letette a hatalmas iratköteget egy hangosan megreccsenő asztalra. – Lent voltam a
könyvtárban. Szeretek olvasni evés közben. – Átment a kő boltív alatt a kis konyhába, és megkeverte az ételt az
üvegedényben, a már alig parázsló szén felett. – Mindig van egy kis ragum a vendégeknek. Nem éhes?
– Köszönöm, nem – válaszolta Quarra. Vállával nekidőlt az ajtófélfának. – Maga…
– Ó! – mondta a férfi. Letette a fakanalat, és gyorsan megtörölgette a kezét. – Bocsásson meg! Jogan Halder! –
mutatkozott be, és kezet ráztak. – Itt nem jellemző a nagyvárosi modor.
– Semmi gond. Tegeződhetünk is – jegyezte meg a nő. Az iménti kézfogás fájt, de azért sikerült elmosolyodnia. –
Tényleg van itt egy könyvtár?
– Persze, hogy van! – felelte Jogan mosolyogva. – Ha el-távom van, akkor lemegyek az erődbe, és az utazók néha
hagynak ott némi olvasnivalót. Amúgy sincs itt sok tennivalóm. – Biccentett a színes lépcsők felé. – Néha, ha nincs
más forgalom, akkor kapok híreket a többi jelzőállomástól, de úgy lassú az olvasás.
Quarra tudta, miről beszél a férfi. Három évvel ezelőtt kezdtek beszélgetni, amikor a nő rutinlátogatást tett
Kerebbában, egy katonai ellátóközpontban feljebb az egyik csatornán, amely a Hat Karom által körbezárt öblök
egyikébe ömlött. Ott találkozott egy rokonával, aki több hónapnyi határvidéki történetet tett neki félre. A meséket
küldő jelzőtiszt ezzel töltötte a szabadidejét. Amikor Quarra átolvasta a feljegyzéseket, lenyűgözte a mesélő
szóhasználata és a civilizáció peremén töltött élet őszinte, kertelés nélküli bemutatása. Amikor ismét a rokona
teljesített szolgálatot, a nő üzenetet küldetett vele az uhrari jelzőállomáson keresztül, és bemutatkozott az ismeretlen
szerzőnek. Ami ezután következett, az megváltoztatta az életét. Több mint ezer üzenetet váltottak. Jogan üzenetei
többnyire éjjel érkeztek, minden reggel ott várták az irodájában, és a nő elkezdte arra használni a jelzőállomásról
kapott szövegeket, hogy a kötelező napi tevékenységei és utazásai során elűzze velük az unalmat. Értelmetlen
találkozók és tárgyalások közepette gondolkodott el a válaszokon, amelyeket el is küldött, mielőtt hazament.
Küszködve próbálta izgalmasnak feltüntetni az életét, de idővel, amikor kialakult köztük a bizalom, Quarra
megosztotta a munkájával és a háztartásával kapcsolatos érzéseit Jogannel. Néha kifejezetten örült neki, hogy csak
korlátozottan fért hozzá a jelzőrendszerhez, máskülönben folyamatosan panaszkodott volna. Csakhogy a férfi mindig
megértő volt és türelmes, megfontolt válaszokat küldött. És végül a nő eljött hozzá. Számtalanszor elképzelte a férfit
a ködbe borult helyőrségen, a biztonságos világ peremén. Nem csalódott, és határozottan úgy tűnt, hogy a férfi figyel
rá. Körülnézve Quarra megkereste a fogast, és felakasztotta a mellényét. Alatta egyenruhát viselt, ami kellett az
utazáshoz, de a jelzéseit az íróasztala fiókjában hagyta. Anélkül is elég esetlennek érezte ezt az első találkozót, hogy
a rangját villogtatta volna a férfi előtt.
– Belmerrel találkoztál?
– Persze – felelte a nő kuncogva. – Először megijedtem, mert azt hittem, hogy te vagy az.
– Nem, de szoktam romantikus üzeneteket küldeni a nevében – mondta Jogan, és felnevetett. – Á, csak viccelek!
Belmer csak az erjesztett dolgokba szerelmes.
– Egy a fronton szolgálatot teljesítő gondolatkiáltó esetében nem pont a legelőnyösebb jellemvonás.
– Természetesen, szolgálat közben nem iszik – mentegette a férfi a társát. Lehajolt a táskáért – Hadd tegyem ezt
félre! – mondta, de nem vitte be a hálószobák valamelyikébe, hanem letette pontosan a két ajtó közé, a fal mellé.
Nem beszélték meg, hogy a látogatása egy hete alatt Quarra hol fog aludni. Egyrészt azzal túlságosan előreszaladtak
volna, másrészt érdekesebb volt helyben kitalálni. – Bocsáss meg a rendetlenségért! Szemrevételezési rutint
tartottunk, és tudod, hogy van ez az agglegényeknél…
– Van három gyerekem. Képzeld el, mi van nálunk, amikor a férjem sokáig dolgozik! – jegyezte meg a nő, de rögtön
meg is bánta.
– A férjed… Brue, ugye? Hogy van?
– Jól – mondta gyorsan Quarra. Sajnálta, hogy egyáltalán megemlítette. Olyan ostoba vagyok! – gondolta, és
akaratlanul is félrenézett, hogy leplezze, mi jár a fejében. – Mi lesz a beígért túrával?
– Ó, hát szívesen körbevezetlek, de nincs itt túl sok látnivaló! De mindent a maga idejében! Előbb kövess!
Látva, hogy a férfi odaint neki, Quarra először habozott, és amikor rájött, hogy Jogan csak felfelé indul a
jelzőrendszerhez, zavarában elpirult a saját gondolataitól. Gyorsan összeszedte magát, és követte a férfit fel, a torony
felső részébe. A csigalépcső fokain lépdelve megrázta a fejét. Mint egy tizennégy éves kis fruska! – korholta magát
gondolatban.

Második fejezet
– És itt történik a varázslat – mondta Jogan körbemutatva, miután felsegítette a nőt a toronysisakba –, már
amennyire varázslatnak számít. – Közvetlenül a feljáró mellett különböző méretű hengerek álltak egy faállványon.
Mindegyik hengerre kőlemezekkel borított kerekeket szereltek egyazon tengellyel, és a kerekek kerületét kis
vonalakkal osztották egyenlő részekre. Jogan kiválasztotta az egyik hengert, és keresztben bepattintotta egy tartóba
a munkapadján. Fogott egy krétát, és gyakorlottságból fakadó gyorsasággal felírt egy üzenetet a hengerre,
beosztásonként egy-egy betűt rajzolt meg, és folyton forgatta a kerekeket, míg be nem telt az egész. Amikor
befejezte, kihúzott egy kis lezárócsapot, és a betűkerekek immáron szabadon foroghattak. A férfi véletlenszerű
helyzetbe pörgette őket, azután visszatette a lezárócsapot, és feljegyzett egy tízjegyű számot, amely a kerekek új
helyzetére utalt.
– Ez nem igényel nagy kódolást – jegyezte meg. Kivette a hengert a tartóból, és kivitte a kelet felé néző erkélyre,
ahol a korlát mellett ott állt a nagy tűzgömbtartó. Egy kivételével minden gömb szája a saját csuklós tartórúdjának
töve felé nézett, ami azt jelentette, hogy most nincsenek használatban. – Esetleg eltakarhatod a szemed – szólalt meg
ismét Jogan. A nő bentről figyelte az erkélyen zajló munkát. A jelzőberendezés kezelője csigákat emelt meg, és a
tűzgömbök ragyogni kezdtek. Felvillant egy narancssárga fény, azután egy másik, és sorban elküldték fénysugaraikat
kelet felé, az egyre sűrűsödő félhomályban. A kezdőjelzések után Jogan keze sebesen ugrált a berendezést vezérlő
karok között, és különböző színű fényeket nyitott meg és zárt el, hogy narancssárga, fehér, aranyszínű és zöld
sugarakat lövelljen a távolba. Quarra megtanulta értelmezni a jeleket, de csak egy gyakorlott szakértő tudta ilyen
gyorsan kezelni a jelzőberendezést. Jogan alig öt másodperc alatt elküldte a célállomás kódját, azután útnak indította
az üzenetét.
– Jól csinálod.
– Csak gyakorlat kérdése – válaszolta a férfi. Munka közben alig nézett rá a hengerre az összezagyvált szöveggel. –
Szörnyen sok munkába kerül megüzenni, hogy Belmer Kattun egy hétig egy ivó padlóján fog aludni, mert
megérkezett a váltása.
– Nem írod meg a nevem?
– Szükségtelen – válaszolta Jogan, és rámosolygott a nőre, de közben a keze egy pillanatra sem állt meg. – Csak egy
névtelen harcos leszel a sok közül, akik a nagy ügyért küzdenek. Persze, lehet, hogy mások a nagy ügyeink – gondolta
magában Quarra, és reménykedett, hogy nem pirult el nagyon. Hátat fordított az erkélynek, és a perzselő
villanásokkal maga mögött végignézett a helyiségen. A jelzőállomások többségén megfigyelők, jeladók és átírók is
szolgálatot teljesítettek, így mindig legalább négy fő dolgozott, sőt több is, ha egynél több irányban kellett kezelni a
forgalmat. Az egykori figyelmeztető rendszer idővel az állam logisztikai gerincévé növekedett, amely mára már
ugyanúgy közvetítette az időjárási viszonyokat, mint a hajózási eseményeket. Miután évtizedek teltek el anélkül,
hogy a várt ellenség megérkezett volna, a magasabb rangban lévők közül egyre többen használták a hálózatot
személyes üzenetek küldésére, akárcsak Quarra és Jogan. A jelzőállomások hálózata a kor egyik legnagyobb
vívmányának számított, de egyre nagyobb terhelést kellett elviselnie, és a hadi-kormányzat bármikor leállíttathatta.
Már mindegy – gondolta –, én ideértem.
– És hol dolgozik a gondolatkiáltó? – kérdezte.
– Néha itt, bent. Máskor az erkélyen, és megint máskor lent, az udvaron – válaszolta Jogan. Befejezhette a munkát,
mert otthagyta a jeladót, és bement, egy nedves ronggyal letörölgette az üzenetet a hengerről. – Van lent egy
meditációs szoba, ott bármikor egyedül lehet, ha akar. Bár úgy tűnik, nektek ez nem olyan fontos.
– Nekünk? – kérdezte a nő, azután megértette. – Ó, bocsánat! Te nem tudod használni az Erőt.
– Nagyon jól elvagyok az üzenetküldésnek ezzel a formájával – hárította el a nő aggodalmát Jogan. Kimutatott a
nyugati erkélyre. – Naplemente? – Kiléptek a mennydörgő hullámverés fölé, és Quarra már nem is értette, hogyan
jutott el idáig. Az élet mintha nélküle ment volna tovább, és már nem hozott tudatos döntéseket. Az alacsony felhők
és a láthatárig nyúló vízfelszín között lángoló, narancssárga gömb látványa lenyűgözte.
– Délen a Korallzátonyok még szebbek – jegyezte meg a férfi. – Van egy csónakunk, reggel kimehetnénk. –
Visszament a toronyba, de egy percen belül újra felbukkant egy pohárral és egy palackkal a kézben. – Belmer
tartalékából – mondta. Töltött a pohárba. – Bocsáss meg, de csak egy poharunk van! Belmer az üvegből szokott inni –
magyarázta, azután kacsintott, és maga is így tett.
– Szóval, ezzel telnek itt a napok? – kérdezte Quarra. – Egész évben kint ücsörögtök az erkélyen, nézitek a
naplementét, iszogattok…
– És férjnél lévő nőknek írogatunk.
– Iszogattok és férjnél lévő nőknek írogattok, miközben a nagy ellenség ott bujkál a hullámok mögött – fejezte be a
nő. Belekortyolt az italba, azután így folytatta: – Őrségmester vagyok, tudod? Jelenthetném!
– Szeretek kockáztatni. – A nap eltűnt a láthatáron, a felhők elfedték az eget, a szél kezdett felerősödni, és a nő
közelebb lépett a korlátnál álló férfihoz.
– Sohasem házasodtál meg? – kérdezte.
– Nem, de ezt már tudod – felelte Jogan. – Váltottunk róla egykét üzenetet.
Quarra elmosolyodott. Ő maga csak a tizenkettedik üzenetben merte felfedni, hogy férjnél van.
– Biztosan nehéz családról gondolkodni itt, a végeken – jegyezte meg.
– A végeken… – ismételte meg a férfi. – Ez tetszik.
– Bocsáss meg! Sértőnek tűnt?
– Nincs abban semmi szégyellni való, hogy itt kell lennem – válaszolta Jogan. – Elvégre, ez itt a front. – Megfogta
Quarra vállát, és elfordította a nőt. Kimutatott a nyílt tengerre. – Látod ott azt a bóját? Kétezer évvel ezelőtt arról jött
a Hírnök. Valahol a mögött rejtőzik a legnagyobb gonoszság, amit a Kesh valaha is látott. Maguk a Pusztítók.
Lehetnék beljebb a kontinensen, és továbbíthatnám az egyszerű, hétköznapi üzeneteket, de nekem jobb itt. Itt
minden egyes éjjel elmondhatom a világnak, hogy még mindig minden rendben van.
– Érthető – mondta Quarra. Felhajtotta az utolsó kortyot, és letette a poharát a korlátra. – Egyszer megírtad ezt. –
Az emlékezete szerint többször is. – Jó ok, hogy itt maradj. – A férfi bólintott. Letette a palackot.
– Akkor most beszéljünk arról, hogy te miért vagy itt! – Quarra felnevetett.
– Besoroztak, mint mindenkit – felelte.
– Ugyan már! – szólt rá Jogan. Maga felé fordította, és a nő tekintetét fürkészte. – Miért vagy itt?
Quarra majdnem hátratántorodott a hangsúlyok hirtelen változásától.
– Ezt meg… hogy érted? – hebegte.
– Úgy értem, hogy egy nőnek a te rangoddal jobb dolga is lehetne, mint hogy kijöjjön a semmi közepére, és
elcsevegjen egy hivatásos jelzőőrrel.
– Talán csak látni akartam az óceánt? – A férfi elmosolyodott, de nem nevetett. Quarra felsóhajtott, és kimondta a
nevet: – Brue.
– Szóval, Brue… Mivel is foglalkozik a férjed? A kiképzőknél van, ha jól emlékszem…
– Üvegfúvást tanít az időseknek.
– Nos, ez… – Quarra félrenézett, mire a férfi újragondolta mondandóját: – Biztos vagyok benne, hogy sokat ad neki
ez a munka.
– A fejfájás számít? Brue gyűlöli. Veteránokkal foglalkozik, akiket mind nyugállományba küldtek, de ugyanúgy
tenniük kell az ügyért, mint mindenki másnak. Szóval, ez a rakás félbolond a gyárakban mind meg van győződve róla,
hogy magasabb rangban áll, mint Brue, és parancsolgathat neki. Ami nem lenne igaz, ha Brue is kapna rangot… –
magyarázta Quarra, de a végén elharapta a mondatot.
– De legalább hasznossá teszi őket. Mind csak ennyit tehetünk, nem?
– Nem – vágta rá a nő a fejét rázva. – Vagy mégis. Ő ennyit tehet. Azt sohasem tudjuk meg, hogy tehetne-e többet
is, mert nem is próbálkozik. Jó apja a gyerekeknek és rendben tartja a házat, amikor én elfoglaltabb vagyok…
– De már nem az a férfi, akihez feleségül mentél.
– De. Sajnos az. Pont ez a baj. Húsz év alatt raktárosból előbb gondolatkiáltó, azután beszerzési felügyelő, végül
őrségmester lettem. A sikeres őrségmesterek előbb-utóbb polgármesterek lehetnek. Én is utálom a munkám, de
mindig megtalálom a jobb lehetőséget. Viszont Brue még ahhoz sem elég bátor, hogy jól lehordja a vén trottyokat,
akiknek a tekintélye már az Őskataklizma előtt elpárolgott! – Egyre gyorsabban beszélt, a végén már alig vett
levegőt. Az üzenetei egy részét is így írta, csak ezúttal nem korlátozta a szavak száma. Nem akart így kitárulkozni,
nem akart panaszkodni Brue-ra. Ez nem volt szép a férjével szemben, ráadásul nem ezért jött. Csakhogy ő maga sem
volt biztos benne, hogy tudja, miért utazott el a Dac-fokra.
– Tudod – kezdte Jogan –, nem olyan rossz az. Csak a megfelelő hozzáálláson múlik. Itt szinte semmi sem történik,
csak szeretem elmondani a többieknek, hogy mit kedvelek és mit nem. Szívesebben írom meg a jelentéseimet kis
történetekként. Ha csak annyi mondatot írhatok, amennyi… – Nem tudta befejezni, mert a nő végre kitalálta, miért
jött el ilyen messzire otthonról. Jogan nem húzódott el a csók elől, és felbátorodva Quarra szinte nekinyomta az
erkélykorlátnak. Túláradó megkönnyebbülést érzett, csak mert annyi hónap elteltével és annyi üzenetváltás után ott
lehetett és ezt tehette. A beszéd ideje letelt. – Quarra! – hallotta a nevét suttogásnál alig hangosabban. Jogan
viszonozta az ölelését. A nő elfordította a férfi fejét, hogy apró csókokat leheljen az arcára, kinyitotta a szemét.
Óriási, repülő gömböt látott kiemelkedni a ködből.
– Jogan! – A férfi ijedten nézett rá, egy pillanatig azt hitte, hogy túlment a határon. Amikor látta, hogy Quarra
másfelé fordul, ő is odapillantott. – Mi a fészkes fene az ott? – Ahogy az alak egyre közeledett az alkonyati
félhomályban, úgy vált egyre jobban láthatóvá. Gömbölyű volt, mint egy túlságosan megkelt fánk, de akkora lehetett,
mint maga a jelzőtorony. Fluoreszkáló díszítés tette vicsorgó, idegen archoz hasonlatossá. Valamit felfüggesztettek
közvetlenül a gömb alá: a félhomályból korláttal ellátott fedélzet bontakozott ki, közel akkora, mint a csatornákon
úszó teherhajók. És volt még valami a test hátsó részén is, kétoldalt, ami szinte élőlényként mozgott előre-hátra a
szélben. Valami élő tényleg lehetett odaát, mert Quarra megérezte az Erő örvénylését, de maga a szerkezet
mesterséges volt.
Léghajó!
– Kettő van belőle! – kiáltott fel a nő, és Jogan felsőjébe kapaszkodva a másik járműre mutatott.
 – Nem! – mondta a férfi döbbenten, és északnyugat felé mutatott. – Ott egy harmadik!
Egy hosszúnak tűnő másodpercig újra átölelték egymást, ezúttal rémülten és védelmet keresve a másik karjában.
– Mit tegyünk? – kérdezte Quarra remegve.
– Amit kell – felelte a férfi, és kibontakozott az ölelésből. Máris bent volt, és a hengerállvány felé tartott.
– Várj! Mire készülsz?
– Küldök egy rövid üzenetet – válaszolta Jogan, és leemelt egy poros hengert, amely addig egyedül ücsörgött az
állvány legtetején. A kora alapján az lehetett az első megírt üzenet, amelyet még akkor készítettek elő, amikor
üzembe helyezték a jelzőállomást. Évszázadok óta egyetlen szót őrzött, és azt sem összekeverve, fölötte a Dac-fok
forrásazonosítójával. Célállomást nem jelöltek meg hozzá. Mindenkinek el kellett küldeni. – Utoljára hat évvel ezelőtt
kellett villámüzenetet küldenem, amikor az a tájfun lecsapott ránk – mondta Jogan, miközben kisietett a keleti
erkélyre. – Remélem, elhiszik! – Máris nekilátott, hogy az emelőkarokkal és csigasorokkal beindítsa a tűzgömböket.
Hátrapillantott a válla felett, és rákiáltott a nőre: – Quarra! Mire vársz még?
– Miért?
– Te vagy a gondolatkiáltó! A jelzőállomások is közvetítik az üzenetet, de neked is el kell küldened!
A nő dermedten állt; csak ekkor döbbent rá, hogy hol van és éppen mit csinált, amikor előállt ez az új helyzet.
Keményen dolgozott, hogy titokban tartsa a látogatását. Rekedten szólalt meg:
– De hát… nem tudják, hogy itt vagyok!
– Quarra! – Nem volt választása. Megtörtént. AZ történt meg. Közben az iménti, kezdődő örvénylés az Erőben
egyre határozottabbá vált, ráadásul romlottságot árasztott magából. Sötétséget. Quarra hirtelen megértette, miért
került éppen akkor éppen oda. Nem volt szükséges az üzenetküldés irányába fordulnia, de megszokásból úgy állt,
hogy a kontinens fő tömege felé nézzen. Lehunyta a szemét, és erősen összepontosítani kezdett. Tőle északkeletre, a
sűrűn lakott területeken elméket érzett, amelyek csak arra vártak, hogy továbbítsák a mentális kiáltását. Egyetlen
szót kellett elküldenie, azt a szót, amelyet kétezer éve minden élő alanciari ismert. Azóta, hogy a Hírnököt partra
mosta egy áramlat egy közeli szigeten. – „Sith!”

Harmadik fejezet
Edell Vrai számtalanszor elképzelte már, hogy mit fog érezni, amikor megpillantja azt a másik partot. Szinte csak a
sajnálatra nem gondolt. Huszonöt évnyi munka vezetett el idáig, a Keshen élő emberek történelmének eddigi
legnagyobb pillanatához. Végezetül Edell Vrai, a Törzs főnemese és a Sith-expedíció kapitánya sikerrel járt, és
felfedezte az újvilágot. Csak azt bánta, hogy oly kevesekkel osztozhatott az élményben. Valakinek fel kellene
jegyeznie ezt – gondolta a kapitány. – Hozhattunk volna magunkkal egy írnokot. Edell a gondola orrában állt és a
korlátot markolta, hunyorogva nézte a gyorsan sötétedő keleti láthatárt. A keshirik által készített távcsövek
haszontalannak bizonyultak, és Edell több fényre számított az új kontinensen, mivel már az Omen kamerája is sokat
látott, amikor a hajó lezuhant a bolygóra. Csakhogy nem látott mást, mint tinta-fekete alakzatokat az ég sötét háttere
előtt, ahogyan a bordák emelkednek ki egy összeaszalódott tetemből.
– Lassítsunk! – adta ki a parancsot. – Még kilométerekre vagyunk, de nem tudhatjuk, milyen lesz a szél a
partközelben!
– Igenis, kapitány! – Edell sajnálkozása elpárolgott. Kapitány! Yaru Korsin rangja is ez volt, amikor megérkezett a
Keshre. Kétezer éve semminek sem volt kapitánya a Sithek között, hiszen irányítható járműként is legfeljebb
szekerek és a folyó menti földművesek gornyk-héj csónakjai jöhettek volna számításba. Mindig is feltételezték, hogy
az fogja vezetni az expedíciót, aki kitalálja, hogyan repülhetnék át az óceánt – csakhogy az ötvenes éveiben járó Edell
már azt is szerencsének tartotta, hogy egyáltalán megélhette az indulás pillanatát. Fiatal volt még, amikor az egész
elkezdődött. Vékony alkatú, sima arcú fiatalember gondosan befont, szőke hajjal. A Válság előtt az Arany Végzet tagja
volt, a Törzs leginkább előretekintő pártjába tartozott. Szerette azt hinni, hogy még mindig fiatal, aki felnőtt a
megbízatásához, és főmérnökként a birodalom egyik legfontosabb emberévé vált. Ám az utóbbi évtized során annyi
minden alakult rosszul, hogy kezdett kétségbe esni, és megfordult a fejében, hogy talán sohasem lesz képes
teljesíteni a küldetését. A távolság jelentette a gondot. A keshirik, akikkel Korsin találkozott, Keshtah kontinensén
éltek, és nem tudtak másik földrész létezéséről. A világnak ezt a részét bejárva a Sithek sem találtak bizonyítékot
ennek az ellenkezőjére.
Csakhogy a térképezés mindig is az uvakok szívósságán alapult. Akárcsak előttük a neshtovarik, úgy a Sithek is
számos alkalommal próbálták felderíteni a környékbeli tengereket ezeknek a repülő bestiáknak a segítségével, és aki
visszatért, az végeláthatatlan óceánról beszélt, bármelyik égtáj felé indult is el. Még szigetet sem találtak, amelyen
megpihenhettek volna egy hosszabb felfedezőút közepette. Láttak zátonyokat nem sokkal a hullámok alatt, és ezek
némelyike akár még szárazföld is lehetett egy régebbi korban, de ha uvak-lovas valaha is átjutott az óceánon,
sohasem tért vissza, hogy elmondja, mit látott. Természetesen a Sithek tudták, hogy a bolygó gömbszerű, sőt erre
még az őslakos keshirik is rájöttek. Ám ez még nem zárta ki, hogy Keshtah legyen rajta az egyetlen kontinens.
Azután az első uralkodó, Yaru Korsin részletes falitérképe nem is egy, hanem rögtön két kétséget oszlatott el.
Nemcsak volt még egy földrész a bolygón, de ráadásul nagyon messzire esett attól, amelyiket meghódították.
Kétségbeejtően távol volt. A rövidebb nyugati szakaszon mind a tengeri, mind a légi áramlatok megakadályozták az
utazást, így a keleti irány maradt az egyetlen lehetőség. Újra uralkodó kormányzott a fővárosban, és Edell már akkor
összebarátkozott vele, amikor az idős férfi még csak Figyelő volt, azaz a palotamúzeum gondnoka, az irattár kezelője
és a történelem ismerője. Maga Varner Hilts nem volt nagy matematikus, de a történelmi feljegyzések pontosításához
jó számérzékkel rendelkező keshiriket alkalmazott, és tizenévesen Edell velük tanulmányozta a különböző korszakok
építési technológiáit. Így, amikor megkezdődött a Sithek uralmának és államrendjének helyreállítása, Hilts uralkodó
őt bízta meg az utazás problémájának megoldásával. Az ezután eltelt évtizedek alatt Edell sokszor érezte úgy, hogy
örökké együtt kell élnie ezzel a problémával. Egyetlen sikeres út nem jelenthetett megoldást, hiszen
megismételhetőnek és tömegesen bejárhatónak kellett lennie. A Korsin által feltérképezett másik kontinens is lakott
volt, tehát a felfedezőutat egyértelműen a megszállásnak kellett követnie. Evekig tartó kísérletezés következett.
A hajózást eleve el kellett vetniük: Keshtah erdői, de még az őserdői sem kínáltak olyan alapanyagot, amely
túlélhette volna a vad hullámokat. Bővelkedtek a hejarbóban, de ez a cserje csak arra volt jó, hogy megvédje a
keshiri parasztokat az esőtől. Nem bírta volna ki azt a nyomást, amely egy hajótestre nehezedik. A vosso és a
kontinensen megtermő, néhány másik keményfa-fajta túl sűrű volt ahhoz, hogy fennmaradjon a vízen. A többi pedig
túl gumiszerű volt. Edell ezeknek az anyagoknak a tanulmányozásával töltötte megbízatása második évtizedét.
Remélte, hogy talál valamit, ami lehetővé teszi az utazást. Egyre-másra sikertelenül járt, segítői közül többekkel is
elmérgesedett a viszonya, és vetélytársakká váltak, saját terveket dolgoztak ki. Hilts a történelem egyik legfiatalabb
főurává tette, hogy semmi se korlátozza a hozzáférését a szükséges forrásokhoz, de Edellnek nem volt ideje az udvari
politikára.
A családalapításra sem. Nem adta fel. Az ősei a csillagok közti távolságokat is bejárták, és az Erő képes volt
meghazudtolni a természet törvényeit. Egy igazi Sithnek át kellett jutnia akár egy bolygónyi méretű pocsolyán is.
Végül eszébe jutott egy megoldás, amely közelebb állt az alkímiához, mint a mérnöki tudományokhoz. A Sessal-csúcs
forró hasadékaiból különféle mérgező gázok törtek elő. Köztük metán is. A keshiri iparosok által készített
üvegedényekkel Edell és csapata metánt gyűjtött, amelyből vízzel hidrogént katalizált, így kinyerte a legkönnyebb
ismert elemet. Felállítottak egy gyártósort, és Edell kifejlesztett egy szerkezetet, amelyet a gáz megemelhetett. A
keshiri kézművesek ismét remekeltek: meglepően vékony és erős szövetet készítettek, amely nemcsak bent tartotta a
gázt, de a nyomást is bírta. Forma tekintetében Edell „harangja” bizonyult a legjobbnak, amely alá rácsszerkezettel
megerősített gondolát rögzítettek a könnyű hejarbo-cserjéből, amely így képes volt megtartani a legénység és az
ellátmány súlyát.
Ami nem lebegett a vízen, az lebeghetett a levegőben. Három év telt el, mióta idáig jutott, és ismét a kétségbeesés
időszaka következett. Nem volt képes irányítani a szerkezetét, így a léggömb ki volt téve a nyílt víz feletti szelek
kénye-kedvének. A Kesh déli félgömbjének erős magaslati áramlatai jó szolgálatot tehettek, de irányítás nélkül délen
csak a Sessal és a többi vulkáni csúcs szeleitől függött, hogy merre terelik a járművet. Az uvak-lovasok ismerték
ezeket az áramlatokat, és elmondták, hogy a déli hegyek időnként csak felfelé visznek mindent, ami repül, végül
ledobják egy gránitcsúcsra. Ezzel szemben az északi egyenlítői területekről induló légáramlatok mind szélcsendes
zónákba vezettek az óceán felett. Legalábbis ezt feltételezték, mert még soha senki nem tért vissza a
próbarepülésekről.
Végül, miközben az ellenségei folytonosan a költekezései ellen ágáltak, Edell újabb felfedezést tett: nem kisebb,
hanem nagyobb járművet kell építeniük. Elég nagyot ahhoz, hogy az eddigiek mellett elbírja legalább két uvak súlyát
is, amelyeket hátul kötöttek ki, a gondola alsó gerince mellé. Egyetlen uvak sem lett volna képes pihenés nélkül
átrepülni az óceánt, de a léghajón ehettek, pihenhettek, sőt akár még aludhattak is. Amikor pedig szükség volt az
erejükre, szárnycsapásaikkal egyszerre tették lehetővé a meghajtást és az irányítást. Feltéve, hogy a léghajósok
megfelelően mérik fel az áramlatokat. Edell átment a gondola jobb oldalára, és a sötétben lenézett a farra szerelt
merev járomban csapkodó állatra. Látszott, hogy még mindig össze van zavarodva az új feladatától, ennek ellenére
teljesítette az utasításokat.
– A jobb oldal teszi a dolgát – szólalt meg a kapitány. – Mi a helyzet a ballal?
– A bal oldal jóllakott és vidám – válaszolta Peppin, a Candra uvak-gondozója és pilótája egy személyben. – Csak
mondja, merre akar menni, kapitány! – Edell elmosolyodott. Végül mégis az uvakok vitték át őket az óceánon, csak
nem pont úgy, ahogy bárki is gondolta volna. Érezte, hogy a szél felerősödött. Mióta néhány perce meglátták a
szárazföldet, azóta – a finoman állítható gázkieresztésnek köszönhetően – lassan ereszkedtek. Északra látta a két
kísérőhajót kibukkanni a felhők közül. A kis flotta minden hajója teljesítette a küldetést. A Candra, a Lillia és a Dann
Itra. Edell a névadással is megkínlódott, végül olyan uralkodók neveit választotta, akik még a rothadás kora előtt
kormányozták népüket. Ez a fajta gondolkodásmód csak az utóbbi években vált divatossá. Két évtizeden keresztül az
alapítókhoz nyúltak vissza, de utóbb Hilts őfelsége elkezdte helyreállítani a történelem más nagy alakjainak a
hírnevét is.
Még azokét is, akik aktívan vagy tehetetlenségükkel, de hozzájárultak a bomláshoz és káoszhoz. Candra Kitai
emléke szinte csak azért maradt fenn, mert ő záratta be az állatkertet, zsírkőből faragott hasonmása mégis rákerült
az egyik gondola orrára. A dekoráció nem volt része az eredeti tervnek, így, ha csökkenteni kellett volna a súlyt, a
tiszteletre méltó asszony dombormű mása lett volna az első dolog, ami a porban végzi. A Lillia és a Dann Itra
fedélzetén kis, vörös fények villantak fel: ki-be kapcsolt fénykardok. Edell válaszolt a jelzésre. Már mindenki látta a
szárazföldet és elkezdett lassítani. Az értelmetlen politikai csatározások eredményeképpen Edell nem igazán ismerte
a másik két kijelölt kapitányt, de legalább követték az utasításait. A hajóik, akárcsak a Candra, tízfős személyzetet
szállítottak: kapitány, pilóta, megfigyelő, öt harcos és két keshiri követ. Az ismerős, lila arcok még jól jöhettek, ha fel
kell venniük a kapcsolatot az őslakosokkal. Persze, a kapcsolatfelvétel nem volt része az útitervnek. Edell csak légi
felderítést tervezett, átrepülést, amely után a kisebb óceáni szakasz felett közelítik meg Keshtah nyugati partját.
A had már készenlétben állt, és ha a felderítők igazolták Korsin térképét, a Sithek viszonylag gyorsan útnak
indulhattak. Edell meg is elégedett ezzel a szereppel. Szívesen másra hagyta a harcot, neki elég volt a feltaláló és
felfedező dicsősége. Ha behajózik Tahvba a szárazföld hírével, minden kétkedő elcsodálkozik majd. Már ideje lenne.
Az uvakok irányítója előtt sötét bőrű nő ült, aki a húszas éveiben járhatott.
– Küldjem a benyomásokat, kapitány? – kérdezte.
– Küldd! – Taymor, egy a gondolatátvitelben tehetséges Sith összpontosított, és az Erőn keresztül érzéseket
sugárzott az otthon maradt társaiknak, a küldetés teljesítésével együtt járó diadalt és sikerélményt. Elméletben a
tehetségeseknek nem nagyon számított a távolság, de még sohasem próbáltak telepátiát használni a bolygó
túloldaláról, és ezért döntöttek gondolatok helyett az erős érzelmek javára. Később még lesz alkalmuk kísérletezni.
– Kész! – jelentette be Taymor, és olyan felsőbbrendűen vigyorgott, mintha ezzel akarta volna emlékeztetni a
többieket, hogy épp az imént hajtott végre egy eddig példátlan tettet. Edell a szemét forgatta, és visszament a
gondola orrába. A Sitheknél ez mindig így ment. Minden egyes találkozó, még a legkisebb is, tehetségkutató
versenyre hasonlított. Yaru Korsin nagyszerű kapitány lehetett, ha ezt kézben tudta tartani egy több száz fős
személyzettel repülő csillaghajón. Kész rémálomnak tűnt. Nem csoda, hogy az Omenen külön kapitányi kabint
találtak. Amióta elindultak, Edell már legalább százszor kívánta, hogy bárcsak neki is lenne egy saját kabinja. Egy jó
figyelőállás is hiányzik, gondolta, miközben belekapaszkodott az erős bőrkötelekbe, amelyek a gondolát a
gázgömbhöz rögzítették. Egy merész Sithnek nem jelentett problémát felkapaszkodni és kiállni a korlátra, ahogyan ő
is megtette már néhányszor, de azért gondolatban hozzáírta a figyelőállást a hiányzó részek felsorolásához. Kesztyűs
kezével megszorította a kötelet, és már kezdte felhúzni magát, amikor egy kiáltás megállította:
– Kapitány! – Edell összevont szemöldökkel nézett hátra, és látta, hogy Taymor mereven, kissé előredőlve ül.
– Mi van? – kérdezte a férfi.
 – Sok minden – válaszolta a nő a halántékára tett ujjakkal. – Ez a hely. Sok érzelem. Sok energia. – Fájdalmasan
grimaszolt.
– Csak minket érzékelsz! – horkant fel Edell.
– Nem, uram, ez onnan jön – felelte a nő, és előremutatott. A férfi hunyorogva nézett ki a sötétbe.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta, és felkapaszkodott a kötélzetre. A keleten emelkedő alakzatok többet
sejtettek szigeteknél, inkább voltak hosszú félszigetek csücskei, közöttük öblök húzódtak. Egyes kiálló csúcsokon
épületek váltak láthatóvá, egyenes vonalakként meredtek fel a ködtől sűrű sötétben. Edell előrehajolt, és a nyakát
nyújtogatta. Kis, színes fényeket látott felvillanni abban az irányban, amerre a nagyobb földtömeget sejtette. A
fények pislákoltak, változtak, azután hirtelen kialudtak. Edell azon tűnődött, hol lehetnek azok a kivilágított városok,
amelyekről Yaru Korsin írt. A szél miatt két kézzel kapaszkodott, és megpróbált az Erőre összpontosítani, hátha
megérzi azt, amit Taymor. Csak feszültséget érzett, várakozást, nyugtalanságot és izgalmat, de ezek akár a többi
léghajóstól is jöhettek.
Ismét a személyzetre nézett.
– Nincs miért agg… – Hatalmas dörej szakította félbe a mondatot, és egy kilométerrel északabbra a Lillia
tűzgolyóvá változva felrobbant. Edell egy pillanatra még kapaszkodni is elfelejtett, de a kötelek után kapott, és
sikerült megtartania magát. Hunyorogva próbált belenézni a tűzbe; a Lillia gömbje lángokban állt, és a gondola
egyáltalán nem látszott. – Állj! – Ugyancsak a bal oldalon, de közelebb a Candrához, a Dann Itra bizonytalanul
fordulóba kezdett. Edell megérezte, hogy a saját uvakjaik is rángatni kezdték a jármot – szívesebben lettek volna
valahol máshol.
– Peppin! Uralkodj azokon az állatokon! – A léghajó megremegett. A többiek mind a szerencsétlenség után maradt
parázsesőt bámulták. Edell feszülten gondolkodott. – Csak egy villámlás volt! – kiáltotta végül. Mindenki tudta, hogy
milyen gyúlékony anyaggal repülnek, és az elektromos töltés veszélyét is ismerték. Ugyan a szél nem utalt készülődő
viharra, de ez lehetett a szárazföld közelségétől vagy a helyi időjárás jellegzetességeitől. Éppen ezért jöttek három
hajóval. Amint ezt végiggondolta, Edell máris jobban érezte magát. Amíg lenézve meg nem látta a tüzes lövedéket,
amelyet lentről indítottak útjára. A három méter hosszú, lángoló végű gerely egyenesen a Dann Itra felé tartott.
Ujabb robbanás következett. Ezúttal Edell lehunyta a szemét, de a lökéshullám letépte a kötélzetről. A főnemes
elterült a gondola fedélzetén, jobb térde beszakította a gyenge hejarbo-deszkákat. A Candra forogni kezdett, a
kötélzet recsegve feszült meg a terheléstől. Miközben feltápászkodott, uvakok rikoltását hallotta, de nem a hajó
mögé kötött állatok hangját. Kihajolva a korláton meglátta a Dann Itra bukdácsolva zuhanó gondoláját, amely
magával rántotta a két uvakot és a gázgömb egy leszakadt részét. Edell már félig kihajolt a korláton, az Erőn
keresztül kiáltott le a hajósoknak, hogy ugorjanak ki. Ebben a pillanatban újabb dárda tört elő a sötétségből, és telibe
találta, darabokra törte a zuhanó gondolát. Társai halála mellett Edell valami mást is érzékelt. Az Erőt használták
ellenük! Ekkora lövedékekkel csak így lehetett ilyen pontosan célozni. De ki hallott már Erő-használó keshiriről?
– Kapitány! Ránk is lőnek! – Odalent mintha maga a puszta levegő sikoltott volna fel. Edell a korlátba kapaszkodva
szitkozódott. Elete során immáron nem az első történelmi pillanatot élte át. Akárcsak annak idején Yaru Korsin, Edell
Vrai és a Sithek is felvették a kapcsolatot egy ismeretlen kontinens őslakosaival. Csakhogy ezúttal az őslakosok
bizonyultak erősebbnek.

Negyedik fejezet
Az Éber-fokon felállított, zömök dárdavető hangos reccsenéssel-csattanással indította útjára a következő lövedéket.
A mechanikus zaj visszhangja még a Dac-fok jelzőállomásán is hallatszott.
– Ez az! – kiáltott fel Jogan izgatottan, még ugrott is egyet. Mozdulataival jobban megrázta a keleti erkélyt, mint az
iménti robbanás. – Kapjátok el őket! – Quarra úgy kapaszkodott a korlátba, hogy kifehéredtek a bütykei. Az
északnyugaton lejátszódott jelenet egyszerre lenyűgözte és megrémítette. Az első léghajó helyén már csak egy
füstfelhő lebegett, és az Erőben az egész ég a rosszindulat és a harag ködébe borult. A második után már egy egész
füstoszlop maradt, miközben lángolva-forogva a tengerbe zuhant. Sithek! Quarra átkozta magát, mert nem érzékelte
a gonosz jelenlét közeledését. A munkája, sőt az egész civilizációjuk folyamatos éberségre rendezkedett be, de ő
hagyta, hogy elterelődjön a figyelme. A Sithek az ő hibájából jutottak ilyen közel! De… honnan tudhatta volna, hogy
mire figyeljen?
Alanciaron még soha senki sem tapasztalta meg a Sithek gonoszságát. Egészen néhány perccel ezelőttig, amikor
Quarra megnyitotta elméjét, hogy elküldje a figyelmeztetést a többi gondolatkiáltónak. Azóta egyfolytában érezte
őket: sötétségből született csápok tekergőztek a tudata peremén, feléje nyúltak, felsőbbrendűségük és sikerük
rendíthetetlen bizonyosságával támadtak rá. Siker! Érezte, ahogy a szó megformálódik a gondolatai között, de
idegen ajaktól származott. Ezután két léghajó esett áldozatul a dárdavetőknek, de ki tudja, mennyi volt még a
Sitheknek? A Keshtah Krónikák nem említettek léghajókat, pedig abban a könyvben minden le volt írva, amit tudni
lehetett a világ sötét oldaláról. Ha a Sitheknek voltak léghajóik, akkor eddig miért nem használták őket? Vagy ez volt
a próba? Ha igen, akkor Alanciar védelme jól vizsgázott. Az öblön túl újabb fegyverből lőttek, és lángoló fejű dárda
repült ki az éjszakába.
– Úgy van! Ez az! – kiabálta Jogan. – Ezt vigyétek haza! – Quarra felfigyelt az utolsó szóra. Haza! Ezzel a
gondolattal sietett vissza a toronysisakba. Rögtön nekiütközött valami nagyon keménynek. Az előírás szerint
eloltották bent a lámpákat, és a nő megfeledkezett a munkapadról, amely így ráborult, vagy ő borult a padra. Quarra
arrébb gurult, megpróbálta számba venni és újra használni a végtagjait, de közben Jogan szerszámai leborultak, és
szétszóródtak mellette a padlón. A nő átkozódni kezdett, de a szavait elnyomta egy újabb lövés hangja, azután a férfi
ujjongása:
– Ez az! Nyírjátok ki őket! – Quarra valami sokkal csúnyábbat gondolt, miközben a fogait összeszorítva lerúgta
magáról a padot. A szanaszét heverő tárgyak között mászni kezdett arra, amerre a lépcsőt sejtette. – Quarra! Ezt
látnod kell! – Jogan bedugta a fejét, de semmit sem látott. Nem tudta, hogy a nő már elindult lefelé a lépcsőn. –
Quarra?

A gondola reszketegen repült valamerre a sötétben.

– Siessetek, bolondok! – kiáltotta a kapitány. A Candra teljes személyzete mozgásban volt, kétségbeesetten
próbáltak magasabbra emelkedni, hogy eltávolodjanak a lenti dárdavetőtől. Az öblökre néző erődök nyilvánvalóan
tele voltak ostromfegyverekkel, de kellett legyen egy maximális hatótávolságuk. A tűzhalál elkerülése érdekében sok
mindent bevállaltak volna. Mindenesetre, a Törzsnek tudnia kell a történtekről. – Taymor! Küldj riadóüzenetet!
A telepata a farban térdelt, és lehetetlennek tűnt, hogy összpontosítson, legalábbis amíg a Candra újra meg újra
rándult egyet, amikor az őrjöngő uvakok megpróbálták lerázni magukról a jármot. Ennek ellenére a nő mindkét
kezével belekapaszkodott a korlátba, és csukott szemmel próbált üzenetet küldeni, ám a következő pillanatban fehér
gejzír csapott fel a lába alatt, s darabokra tépte a fedélzet egy részét. Edell látta, hogy Taymort hátrazuhan.
Megvárta a következő rándulást, azután gyorsan átvetette magát az imént támadt lyukon. Már semmit sem tehetett:
a nő testét kis kristálydarabok százai fúrták át. A kapitány döbbenten ismerte fel a lövedékeket. Gyémántok! Uvak
rikoltása hallatszott, és a sötétben Edell látta is a közelben elhaladó állatot. Először azt hitte, hogy az egyik állatnak
sikerült elszabadulnia, de az oszló felhőzet mögül kibukkanó csillagos ég háttere előtt az uvak sziluettje
visszafordult. A kapitányban felmerült a gyanú, hogy az iménti támadás felelősét látja, azután meg is pillantotta a
vékony alkatú keshiri lovast, amint a vállához emel egy hosszú csövet.
– Vigyázz! – kiáltott fel Edell, és átvetődött a fedélzeten tátongó nyílás másik oldalára. Csillogó kövek felhője zúgott
el mögötte, egy részük belefúródott a gondola deszkáiba, de a lövedékek többsége elszáguldott a jármű mellett. A
Candra egyfolytában rémülten rikoltozó uvakjainak egyike hirtelen elhallgatott. Felpillantva a kapitány látta, amint a
lovashoz két hasonlóan felszerelkezett társa csatlakozik. Edell szeme elkerekedett: a keshirik légierővel várták őket!

Lefelé sietve a lépcsőn Quarra minden második fokot kihagyta, végül egyszerűen átugrotta a korlátot. Az Erő
segítségével biztonságosan leérkezett a torony földszintjére, és berohant a konyhába, bár arra már nem emlékezett,
hogy mit keres. Jogan lerohant utána a lépcsőn.
– Quarra? – kiáltotta a sötétben.
– Mennem kell! – szólt vissza a nő, miközben helyiségről helyiségre járt. Már eszébe jutott, hogy a csomagját
keresi. – Hol van a táskám? – Jogan meglepetten nézte a kintről beszűrődő csillagfényben és a konyhai tűzhely
parazsának izzásában, azután tétován a két hálószoba ajtaja közti falrészre mutatott. Quarra megtalálta a táskát a
sötétben, de rálépett a zsinórjára, és egy varrás reccsenve szakadt szét. A nő hangos puffanással terült el a saját,
kiboruló ruhadarabjai között. Kintről újabb lármás visszhang érkezett. Jogan felpillantott a torony teteje felé.
Legszívesebben visszament volna az erkélyre, hogy tovább nézze az ellenség látványos pusztulását, de az illendőség
nem engedte, hogy magára hagyja összezavarodott vendégét, aki a saját dolgait szétszórva próbált talpra vergődni.
Végül nem várt tovább, leugrott az utolsó lépcsőfokokról, és a nő segítségére sietett. Négykézláb találta Quarrát, aki
hiábavalóan próbálta visszatömködni ruháit a szétszakadt zsákba.
– Nem kell elmenned – mondta a férfi letérdelve mellé. – Elküldtük az üzeneteket. Itt biztonságban vagyunk.
– Te vagy itt biztonságban – válaszolta Quarra az utolsó darabok után kapargatva a döngölt padlót. Végül a
meglepett jelzőtiszt kezében talált meg egy nadrágot. – Én nem lehetek itt biztonságban, mivel itt sem vagyok!
– Hogyhogy nem vagy itt? – kérdezte Jogan értetlenül. A nő kitépte a ruhadarabot a kezéből.
– A férjem azt hiszi, hogy az északi lejtőkön járok!
– Nem sokszor megyek el innen. Mostanában így hívják azt, amit csináltunk? – A nő pillantása még a sötétben is
biztossá tette, hogy nem találta viccesnek a kérdést. Odakint újabb reccsenés adta hírül a világnak, hogy a megszálló
Sitheknek van okuk aggódni. Quarra összehajtogatta a táskája maradékát, hogy átkösse a zsinórral. – Azt mondtad,
Brue nem a katonaságnál szolgál – mondta Jogan. – Nem hiszem, hogy megtudja. – A nő magához ölelte a dolgait, és
felállt. Elfogadta a férfi segítő kezét, és amikor már nem volt rá szüksége, nem engedte el azonnal.
– Jogan! Veled találkozni az egyik legjobb dolog volt, ami valaha is történt velem! – hadarta. – Tele vagy reménnyel
és bizalommal, de… – Elhallgatott, megszorította a férfi kezét. – Odakint népünk történelmének legnagyobb
eseménye zajlik éppen, és együtt néztük az erkélyről! Én küldtem el a gondolatkiáltást! – Elengedte Jogan kezét, és
gesztikulálva folytatta: – Hamarosan nagyon sokan jönnek ide, és mindenki meg fogja tudni, hogy ki volt itt, amikor a
Sithek megérkeztek. El kell mennem!
– De hát a történelem része lettél…
– Tartsd titokban! – Jogan közelebb lépett az ajtó felé hátráló nőhöz.
– De Quarra! Ha ideküldtek, akkor a katonaságnál eleve tudták, hogy…
– Pont ez az! Nem küldtek ide! – szakította félbe a nő, és megfordult, elindult kifelé. Csak a nyitott ajtóban fordult
meg, és folytatta: – Én magam írtam a megbízólevelem. Kölcsönvettem az utazási felügyelő pecsétjét, és
lepecsételtem vele.
– Megteheted?
– Valójában nem. Megkönnyíti a dolgot, hogy a felügyelő hetvenhét éves, és túl jók a kapcsolatai ahhoz, hogy még
dolgozni küldjék… nem is tudom… egy üveggyárba?
– Akkor Belmer sem kapott eltávozási engedélyt?
Belmer! Róla Quarra teljesen megfeledkezett, de az emlékezete szerint nem árulta el a nevét a gondolatkiáltónak.
A férfi máris visszafelé tarthat, ha az erődben nem állították meg. Erről a nőnek eszébe jutott a kapitány és a
gyakorlatozó lövészek. Vajon a tiszt még emlékezni fog a nevére, amikor jelentést kell tennie? Akár már ő is felfelé
tarthat az ösvényen a jól képzett újoncaival. Hogy fogok elmenni mellettük?
– Mennem kell! – mondta hirtelen Quarra, és kirohant a kapuhoz.

– Megsérült a gázharang! – Peppin kiáltása nem érte meglepetésként a kapitányt. A hidrogén sziszegve távozott a
kis lyukakon keresztül. Ez sem volt jó, de legalább a három támadó uvak-lovas nem használt tüzet a lövedékeihez, így
nem robbantották fel az egész léghajót. Viszont a Candra már ereszkedett, és hamarosan ismét a dárdavetők
hatótávolságán belülre kerülhetett. Edellnek és társainak nem maradt más lehetősége, mint leereszteni a harangot,
mielőtt valaki más teszi meg. A sötétben a kapitány kapaszkodva kezdte keresni a kötelet, amellyel fokozatosan
kiereszthette a gázt. Feltéve, hogy volt rá ideje. A jármű körül az uvak-lovasok helyezkedni kezdtek egy újabb
rárepüléshez.
– Harcosok a jobb és bal oldalra! – adta ki az utasítást Edell. – A lövedékeket kell eltérítenetek! Ne használjatok
fénykardot, csak az Erőt! – A szivárgó gömb alatt nem akarta kipróbálni, hogy mit okozhat a pengék sűrített
energiája. Mindkét oldalon egy-egy uvak vette fel az ereszkedésük sebességét, lovasaik csillogó lövedékek záporát
zúdították a gondolára. Miközben a Sith-harcosok felemelték a kezüket, hogy az Erővel eltérítsék a lövedékeket,
felbukkant a harmadik repülő hátas, és fejjel előre a jármű felé tartott. A gondola orra szilánkokra zúzódott az
öngyilkos támadástól, Candra Kitai zsírkő domborműve a szerkezet egy részével együtt vált le és zuhant a tengerbe.
A személyzetből ketten vesztek oda, és Edell is éppen csak meg tudott kapaszkodni a hajó közepénél a korlátban,
amikor az elülső bőrkötelek feladták, és elszakadtak. A gondola maradéka lebillent, már csak a farnál rögzült a
hosszan sóhajtó ballonhoz. Egy harcos lezuhant a mélybe, az egyik keshiri követet is magával rántotta.
A Candra maradványai követték a másik két léghajót a mélybe, a harang erőszakosan lengette maga alatt a túszul
ejtett személyzetet. Edell arcokat látott maga fölött, mindenki rémülten kapaszkodott a maradványokba. Alattuk egy
öböl ásított sötéten, száját egyre nagyobbra tátotta, mintha el akarta volna nyelni őket. A kapitány ismét meghallotta
egy lángoló hegyű dárda beszédes fütyülését. Felkiáltott a többieknek, hogy ugorjanak, azután eleresztette a
korlátot, vele együtt az álmait is, amelyeket ragyogó tűzgömb nyelt el a következő pillanatban.

Miközben a legdélebbre eső félsziget tövét békésen nyaldosták a hullámok, északon tovább dühöngött a káosz. A
Hat Karom minden dárdavetőjével tüzeltek a jövevényekre, keresték az utolsó léghajót. Jogan a nyitott kapuban állt,
ismétlő számszeríjat tartott a kezében. A megedzett fából és rugalmas szalagokból készült erős szerkezet
alapfelszerelésnek számított a fronton. Miközben a régóta várt háború első csatája tőlük északra dúlt, Quarra csak
járkált a kerítésként szolgáló fal mellett, közben mindenfelé nézett. Elszakadt utazótáskája a kapu mellett hevert a
földön.
– Mi a baj? – kérdezte a férfi.
– A muntok – felelte Quarra, és felmutatott egy bőrből font kötéldarabot. – Az a dög elrágta a pányvát, és elszökött!
Jogan lehajolt, és megnézte a nyomokat a lilás homokban.
– Megijesztették a robbanások. Tudod hívni?
– Tudnám, ha tudnám a nevét. Nem az enyém, Tandryban kértem ki a szolgálati karámból.
– Nem is kérdezted meg a nevét?
– Úgy volt, hogy csak egy ideig lesz nálam. Te mindig összeismerkedsz a bérelt muntokokkal?
Jogan elképedten nézett a nőre.
– És tényleg az a munkád, hogy megszervezd Uhrar működését?
– Bocs, hogy még csak először lépek félre! – Quarra elfordult, hogy véget vessen az esetleges további vitának, és
hirtelen ismét sötét örvényt érzékelt az Erőben, ám ezúttal közelebbről, mint korábban. Még nem is látta a lezuhanó
árnyalakot, már megérezte, hová fog érkezni, és megpördült, hogy az Erővel félrelökje Jogant. Elkésett vele: valami
nagy, élő dolog zuhant a homokos lejtőre, és vergődve gurult arrébb. A közeli becsapódástól Quarra is elesett, és
fektében egy behemót élettelen, zöld szemébe bámult.
– Egy uvak! – kiáltotta egyszerre meglepetten és rémülten, közben máris talpra kászálódott, és tapogatózva
próbálta megkerülni a tetemet. – Jogan! Jól vagy? – A válla felett, északkeleten, a harmadik léghajó is felrobbant. A
mennydörgő robaj elnyomta a nő következő kiáltását, de a felvillanó fény vetette árnyak között Quarra meglátta a
jelzőőrt. Jogan az állat húsos farka alatt hevert. A férfi kábultan nézett fel rá, ajkai közül vér szivárgott.
– Azt hiszem… – nyögte halkan – megtaláltam a hátasodat. De mintha… – kezdte, de köhögnie kellett. Csak ezután
folytatta: – muntokot mondtál volna… nem uvakot…

Ötödik fejezet
A felhők felszakadoztak, és a nap sugarai megcsillantak Tahv üvegtornyain. Edell egyedül ment fel a palota
márványlépcsőjén. Senki sem kísérte és senki sem fogadta, nem rendeztek ünnepélyt az érkezése alkalmából. Az
átriumban, ahol negyed századdal korábban három nagy párt harcosai csaptak össze, Edell megtalálta a Törzs
vezetőit. Sith-nagyurak és Szablyák tárgyaltak Korsin titkos térképének másolata felett, amelyet hatalmas asztalként
állítottak fel a terem közepén. Miközben az utazását tervezte, Edell számtalanszor végignézte, és most, utazása
befejeztével újra megpillantotta.
– Nagyurak! Szablyák! – szólította meg népe vezetőit. – Visszatértem! – Senki sem fordult meg, még csak meg se
moccantak, hiába kiáltott fel újra meg újra. Végül odaküldtek hozzá egy alattvalót, aki még csak tanítványnak sem
számított, egyszerű tyro volt, és Edell korának a harmadánál sem járhatott.
– Mit akarsz? – horkant rá a fiatal fickó.
– Híreket hoztam – válaszolta a főmérnök. Kihúzta magát. – Az új kontinensen jártam, és győztesen tértem vissza!
– Pontosan miben is rejlik a győzelmed?
– Eljutottam oda három léghajóval, és bebizonyítottam a létezését.
– Ezt már rég tudjuk – mondta a tyro legyintve. – Javában zajlik a hódítás.
Rés nyílt a háttal álló nemesek között, és Edell megpillantotta a térképasztalt, rajta a számos kis zászlóval, amelyek
a Sith-erőket jelképezték. A főmérnök összevonta a szemöldökét.
– Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar támadást indítunk – jegyezte meg. A fickó nem válaszolt. – Jól van hát –
kezdte Edell, és elindult az asztal felé. – Szívesen adok tanácsokat…
– Állj! – parancsolta a kis tyro. Előkapta a fénykardját, és a kapitány elé állt. A nemesek közti rés bezárult, így Edell
már nem láthatta az asztalt.
– De hát én is ide tartozom! – ellenkezett. – Én igazoltam a kontinens létezését!
– És akkor mi van? Valaki mindenképpen megtette volna.
– De én találtam fel a léghajókat!
– Amelyeket már nélküled is meg tudunk építeni.
– De én is a Sith-törzs egyik főura vagyok!
– Egy igazi Sith tett is volna valamit, nemcsak körülnéz – felelte a fiú. – Nem vagy több egy hétköznapi iparosnál!
Edell nem látta, honnan bukkant fel a két termetes őr, akik hátulról megragadták, és vonszolni kezdték kifelé.
– Dobjátok ki! – parancsolta nekik a tyro. – Nem tartozik közénk.

Edell levegő után kapkodva tért magához. Éjszaka volt, kezével nedves homokba markolt, és tengervizet köhögött
fel. Nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen, és ebből meddig tarthatott az álom. Soknak érezte, de nem lehetett
több néhány percnél. Végignézett a partvonalon, és négy társát látta hozzá hasonlóan kimászni a habok közül.
Északkeleten, egy kilométerrel arrébb a Candra maradványai még mindig lángoltak a vízen. A Sithek a
jelzőállomástól északra értek partot, de a gázharang maradéka kelet felé húzta a gondola roncsait. A lángok köröző
uvakokat világítottak meg, és az öböl túlsó partján fények mozogtak. Még nem tudják, hogy itt vagyunk – gondolta a
kapitány. – Még van esélyünk. Reszketegen állt fel, de hamar összeszedte magát. Bőrig ázott, de néhány zúzódáson
kívül sértetlen volt. Botladozva elindult a parton, hogy összeszedje a többieket. Peppint találta meg, az uvak-
gondozót, azután két harcost, Ulbrickot és Jannst. A negyedik túlélő egy keshiri volt, akinek a neve nem számított.
Edell-lel együtt öten maradtak életben a három léghajó személyzetéből. Harmincan indultak el.
– Mászunk! – adta ki az utasítást, és felmutatott egy omladozó meredélyre, amelynek a tetején, a félsziget
csúcsában, fehér fallal körülvett torony állt. Nem tudhatták, hogy menedéket vagy csak még több ellenséget találnak,
de az építmény jóval kisebb volt annál, amit egy északabbra eső félszigeten láttak. Emellett, ha bárki is lőtt innen
rájuk, most nem tette, és ez jó előjelnek tűnt. – Ne használjátok a fénykardokat! – súgta a kapitány a társainak. A
sötétség mindig is a Sithek barátja volt. Először a harcosok jutottak fel. Edell hangos pendülést hallott, azután egy
kiáltást:
– Nagyúr! – Felérve a földön találta Ulbrickot, combsérüléssel. Társa bevetődött egy romos viskó mögé; Janns
éppen csak elkerülte a sötétben megcsillanó szilánkokat, amelyeket egy egyenruhás keshiri nő lőtt ki rá valamilyen
egzotikus fegyverből. A nő egy uvak teteme mellett kuporgott. Edell hallotta a lövedékeket, ahogy széttörtek a viskó
falán. Üveg – döbbent rá –, mint a shikkarkések! Ulbrick nyögése alapján a lövedékek veszélyesebbek is lehettek a
shikkar-pengénél. A nő meglátta Edellt, és ráfordult a fegyverével. A Sith-főnemes oldalra vetődött, alig egy
pillanattal kerülte el a lövedékeket. Mennyi lehet abban a tárban? Nem akarta megtudni. Az Erővel belemarkolt a
talajba, és a keshiri nő felé csapta a homokos földet. Ellenfele felkészülten fogadta a támadást, de fegyvere nem sült
el többet.
Edell a shikkarért nyúlt, amelyet az övére rögzített tokban tartott. A következő másodpercben láthatatlan ököl
ütötte meg olyan erővel, hogy a térde összecsuklott. Hátrazuhant, a kés kiesett a kezéből. A nő máris a közelben volt,
felkapta a pengét, és rávetette magát. Edell elkapta a karját, és egymásnak feszültek, közben megpillantotta a nő
arcát. A két szeme távolabb ült egymástól és kerekebb volt, mint bármelyik keshirié, akit a kapitány valaha is látott.
A tekintetében félelem és harag ült. A nő érzéseiből erőt merítve Edell hátrataszította támadóját. Ellenfele
megbotlott és elejtette a kést, ő maga is elesett a lökéstől. A következő pillanatban már Janns és Peppin hajolt fölé,
kesztyűs Sith-kezek fogták le. Edell feltápászkodott, és odament hozzájuk, lenézett a támadójára. A keshiri nő közel
annyi idős lehetett, mint ő maga, és valami olyan állat bőréből készült mellényt viselt, amilyet a kapitány még nem
látott. Az öltözék szinte bőrvértnek látszott. A mellettük heverő, döglött uvakot mind felismerték: korábban a Candra
jobb oldali kormányaként és hajtóműveként szolgált. Súlyos farka alatt egy eszméletlen keshiri férfi hevert
ugyanolyan egyenruhában, mint amilyet a nő viselt, de mellény helyett vékony szövetkabátban volt. Edell felnézett a
fal mögött magasodó toronyra, és azon tűnődött, hogy láthatta-e valaki az iménti harcot? Intett a magukkal hozott
keshiri követnek, hogy nézze meg Ulbrick sérülését.
– Ezt majd én elintézem – mondta, és megkereste a shikkart, azután elindult a magatehetetlen férfi felé.
– Nehogy hozzá merj érni, te mocskos Sith! – Mind a fogolyra bámultak.
– M-mit mondtál? – dadogta a kapitány. A nő vergődve próbált kiszabadulni, miközben válaszolt:
– Azt mondtam, hogy nehogy hozzá merj érni, te… – Edell intett Peppinnek, hogy fogja be a keshiri száját.
– Hallottam – mondta. – Csak azon lepődtem meg, hogy értettem. – Nem tudták, hogy a másik kontinens őslakosai
milyen nyelven beszélnek. A leginkább egy olyan keshiri tájnyelvre számítottak, amelynek lehet valamilyen ősi, közös
gyökere a keshtahi keshirik nyelvével, és abban reménykedtek, hogy szükség esetén a többféle dialektust is beszélő
nagykövetek képesek lesznek a kapcsolat-felvételre. Csakhogy a nő szavai, bármilyen erős akcentussal beszélt is, az
Omen személyzete által hozott nyelvhez tartoztak. Az ezüsthajú nő végre nyugton maradt. Felnézett Peppinre, és
ismét megszólalt:
– El akarsz engedni. – Peppin hátrahőkölt, de nem engedte el. – Ugye, nem… – kezdte, ám Edell közbevágott:
– De igen. Taymor megérezte. Már odafent is sejtettem, azután láttam, hogyan harcol. Hihetetlen, de a keshirik is
képesek használni az Erőt. Legalábbis ez képes. – A kapitány lenézett a homokban heverő, különös lőfegyverre. – És
egyéb meglepetéseket is tartogatnak – tette hozzá.
– Felkészültünk rátok – mondta a fogoly.
– Felkészültetek? Egyáltalán honnan tudtatok rólunk? – kérdezte Edell. A torony körüli falat méregette a sötétben.
– Van még itt valaki?
– Egy egész osztag!
– Hazudsz! – horkant fel Edell. Végre, gondolta. Kiderült, hogy a nő hiába Erő-használó, az elme védelme
szempontjából egy kezdő tanítvány is lekörözte volna. Jó előjel. – A neved… Quarra, ugye? És egyedül vagy.
A nő megremegett. A sérült keshiri férfi felköhögött az uvak alatt, kezdett magához térni. Quarra oldalra pillantott.
– Nem akarod, hogy meghaljon – mondta Edell. – Jól van, ezt még kihasználhatjuk. Vigyétek be őket a toronyba!
Gyorsan!
– Óvatosan! – kérte Quarra. – Az a francos uvak ráesett, és eltörte a bordáit!
– Miattatok zuhant le – jegyezte meg a kapitány. Az ujjait ropogtatta. – És úgy tűnik, hogy még sok másikat is
szeretnétek látni.
– Ó, gyertek csak! – mondta a nő kihívóan, miközben fogva-tartói talpra rángatták. – Láttátok, mi történt az első
hajóitokkal! Nem juthattok át a védelmen!
– Dehogynem – válaszolta Edell. A torony körüli falon tátongó lyukra mutatott. – Nyitva is hagytátok nekünk a
kaput. – Látta, hogy a termetes sérült őslakost ketten kell majd bevigyék, és eszébe jutott róla a saját sérült harcosa.
Quarra áldozata kábultan támaszkodott félig a falnak, félig a keshiri követ vállára. A combjára rögtönzött kötésen
már átszivárgott a vér.
– Hogy van? – kérdezte a kapitány. – Hogy is hívnak?
– Tellpah, Nagyuram – válaszolta a keshiri tudós. – Ulbrick Szablya lábába számos szilánk fúródott.
– Lehet, hogy gyorsan kell haladnunk. Tud járni? – Ulbrick összeszorított foggal válaszolt:
– Nem könnyen, Nagyuram. Nem hiszem, hogy tudnék sietni. – Edell a fiatal harcosra nézett, azután rávigyorgott
Quarrára. Hirtelen előkapta a fénykardját, és egyetlen vörös villanással lefejezte Ulbrickot. A keshiri segéd elkerülte
a vágást, hiszen a kapitány nem is neki szánta, de nem kerülhette el a kifröccsenő vért.
– Rejtsétek el a testet! – parancsolta Edell, és kikapcsolta a fegyverét. Nem tartott tőle, hogy meglátják: az öböl
felől rejtve voltak, és a bemutató is csak a szűkebb közönségnek szólt. Quarra úgy elborzadt, hogy hadarni kezdett:
– De hát közétek tartozott!
– Igen – értett egyet Edell közönyösen. Miközben bement a kapun, még hátraszólt: – És ezt jól vésd az
emlékezetedbe! – Megtorpant, és kint maradt társaira nézett. – A fickót tegyétek le a földszinten! Én felmegyek, és
körülnézek.
– Hamarosan a nyakunkon lehetnek – jegyezte meg Peppin.
– Akkor csipkedjétek magatokat! – parancsolta a kapitány. – Tudnunk kell, mi van. Kötözzétek meg a nőt! És
hozzátok fel a toronyba! Majd ő elmondja, mit látok odafentről.

Fénykard! Quarra megkötözve ült Jogan felfordított munkapadjánál, és a Sithek vezetőjét figyelte, miközben a férfi
áttúrta a toronysisak berendezését. Az övére csatolt kis, botszerű fegyveren megcsillant a kezében tartott izzólámpa
fénye. A Keshtah Krónikák leírták a fénykardokat. A pletykák szerint Alanciaron is volt egy, amelyet a Hírnök hozott
magával kétezer évvel ezelőtt. Ha a szóbeszédek igazat mondtak, akkor az a fegyver a legtitkosabb föld alatti
archívumban ült a hadi-kormányzat előretolt főhadiszállása mellett, Sus’mintriben. És az sem volt biztos, hogy még
működött, mint az emberek fegyverei. Egy mágikus energiarúd, amely nem hullik szét, ha megütnek vele valamit.
A Sithek egyértelműen a legendák Pusztítói voltak. Vagy a Pusztítók szolgái. Vagy a teremtményeik. A Krónikák
leírták az embereket is, de Quarrát semmi sem készíthette volna fel arra, hogy mekkora különbségek lehetnek ember
és ember között. A hajszínük és a bőrük árnyalata egyformán változatosabbnak tűnt a keshirik általános lilaságánál.
Nehéz volt elhinni, hogy a nap-sárga hajú Edell ugyanazon fajhoz tartozott, mint az a nő, Peppin, a maga
megdöbbentően vörös sörényével. Nem voltak olyan visszataszítóak, mint amennyire szörnyetegekként lenniük
kellett volna, de a Krónikák erre a tényre is figyelmeztették Alanciar lakóit. A Sithek vezetője türelmetlenül kérdezte
segédjétől:
– Tellpah! Találtál már valamit?
– Nem, Nagyuram – válaszolta az idős férfi, a padlón szétrakott jegyzetek között lapozgatva. Quarrát ő zavarta a
legjobban. Keshiri volt, de mégis más, alacsonyabb homlokkal és keskenyebb arccal. Nem a keshiri faj egy távolabbi
ágának tűnt, hanem egy olyan láncszemnek a fejlődéstörténetben, amelyet szándékosan távolítottak el. Vajon az
emberek különböző helyekről származnak, hogy annyira különböznek egymástól? De a legkülönösebbnek az tűnt,
hogy miért segít egy keshiri önszántából egy Sithnek, aki a rabszolgájává tette? Quarra odasúgta a férfinak:
– Nem kell engedelmeskedned neki. Itt a keshirik szabadok!
Tellpah üres tekintettel bámult rá, mintha nem is értette volna a szavakat.
– Ne foglalkozz vele! – förmedt rá Edell. – Tudnom kell, hogyan küldhetem el a megfelelő jelet.
Quarra gúnyosan elmosolyodott. Amikor feljöttek a toronysisakba, a Sith sorban kiment minden erkélyre, hogy
alaposan körülnézzen. Láthatóan nem volt ínyére a látvány. Délen és nyugaton csak fekete óceán, északon az öblök
körül fegyveresek kutattak utánuk, és már keleten is gyülekeztek a csapatok Garrow’s Neck erődjének kapuja előtt,
hogy átfésüljék a félszigetet. Amit Edell mondott, annak alapján minden erődben meggyújtották a tűzgömböket, hogy
segítsék a keresőcsapatokat. A nő ezt jó jelnek vélte. A társai nem tartottak további léghajóktól, és elindultak, hogy
megtisztítsák a környéket az esetleges Sith-túlélőktől. Az egyetlen dolog, ami láthatóan a Sith-vezető malmára
hajtotta a vizet, az két újabb harcos érkezése volt, akik szintén túlélték a léghajók kilövését. Sértetlenül másztak ki
az öböl vizéből a Dac-fok mellett, így a keshiri szolgával együtt már hatan voltak. Viszont, ha meg akarta akadályozni
a keleten gyülekező csapatok érkezését, akkor le kellett adnia egy megnyugtató jelzést a toronyból. És kezdett
kifutni az időből.
– Keresd már, Tellpah!
– Mondtam, hogy ismerem a „minden rendben” kódot – mondta Quarra. Edell a jelzőberendezés mellől meredt rá.
– Nem hinném, hogy meg tudnék bízni az általad küldött jelzésben.
– Ahogy akarod – válaszolta a nő vállat vonva. Azért hozták fel a toronyba, mert úgy vélték, hogy együttműködésre
kényszeríthetik, ha Jogan bántalmazásával fenyegetik. Csakhogy a Sithek még így is végtelenül gyanakvóak voltak.
Edell betrappolt az erkélyről, és dühösen méregette a jelzőhengerek állványát. Hirtelen egy Erő-lökéssel nekivágta
az egészet a kőfalnak. Jó – gondolta a nő –, kezdi elveszíteni a fejét…
– Még nem – mondta a Sith, és megfordult, kinézett dél felé, azután kisietett a déli erkélyre. – Tellpah! – szólt
vissza. – Gyere ide! Te is látod, amit én? – A keshiri rabszolga engedelmesen követte gazdáját.
– Egy hajó, Nagyuram! – hallatszott be a hangja. Quarra vágott egy kelletlen grimaszt. A nyugati öblökben csak a
parti őrség hajói jártak, de a begyűjtőflotta a Déli Átjáró korallzátonyai körül dolgozott. A hajók nagy kőhorgonyokat
leengedve küzdöttek az erős áramlat ellen, és hetekig kint maradtak, mielőtt visszatértek egy kikötőbe. Ennyire
nyugaton nem kellett volna hajónak felbukkannia, de közismert tény volt, hogy ha nem volt elég jó a fogás, egyes
kapitányok lelkifurdalás nélkül megszegték az erre vonatkozó előírásokat.
– Ez jó – mondta Edell, és délkelet felé mutatott. – Látod, hol van? Le merném fogadni, hogy onnan egyáltalán nem
látják a közeli erőd jelzőtornyát. – Megpaskolta Tellpah vállát. – Gyerünk! Vigyétek le a nőt!
A rabszolga felrángatta Quarrát, és megszorította a kötelet a csuklóján, azután a lépcső felé lökte. A nő lepillantott
a korlát mellett tátongó mélységbe, és megpillantott egy lehetőséget. Olyan könnyű lett volna oldalra lépni és halálra
zúzni magát odalent! Csakhogy tisztában volt a borzalmas ténnyel, hogy ő lett a felelős ezért az egészért. Alanciar
egyetlen lakója sem segítette volna a Sithek megszállási tervét, és ő máris túl sokat mondott el nekik. Előbbre lépett.
A mélység hívta, és tudta, hogy meg kell tennie… Eszébe jutottak a gyermekei otthon, és Jogan, aki sérülten hevert
odalent, talán már haldoklott is. Kellett legyen valamilyen oka, hogy pont akkor került a jelzőtoronyba, amikor a
Sithek megérkeztek. Ez nem lehetett véletlen. És még mindig volt remény. A csapatok hamarosan megérkeznek, és
bár a házassága talán nem éli túl a történteket, gondoskodnia kellett róla, hogy a gyilkos emberek se élhessék túl.
Megújult elszántsággal ment le a lépcsőn, Tellpah és gazdája követte. Az utoljára érkezett harcosok feljöttek a
pincéből, tekercseket és könyveket tartottak a karjukban.
– Iratokat találtunk, Nagyúr! – jelentette az egyikük.
– Itt? – kérdezte Edell meglepetten. – Hozzátok őket magatokkal! Még hasznunkra lehetnek.
Quarra majdnem elnevette magát. El tudta képzelni, mi mindent halmozott fel Jogan a kis könyvtárában. A fele
kalandos és romantikus történetek gyűjteménye lehetett. A nő figyelmét a jelzőőr nyögése terelte el a könyvekről.
Jogant az egyik hálószobában fektették le. Edell intett a szoba felé, hogy menjen be.
 – De ne kényelmesedj el nagyon! – tette hozzá. Mint kiderült, Jogan sem részesülhetett kényelemben. Az ágy
helyett a padlóra tették le, de legalább az arca már valamennyire visszanyerte a színét. Amikor az uvak rázuhant, a
férfi nemcsak súlyosan megsérült, de sokkot is kapott. Quarra bevetette minden Erő-gyógyítói tudását, hogy életben
tartsa. Letérdelt mellé, de hátrakötött kézzel csak annyit tehetett, hogy apró csókot lehelt az arcára. Jogan
nehézkesen kinyitotta a szemét.
– Nem egészen így akartalak behozni a hálószobába – mondta halkan.
– Pszt! – A férfi meghallotta az idegen hangokat kintről, és megpróbált felkelni, összeszorított foggal küzdött a
fájdalom ellen. Quarra óvatosan visszanyomta a fejével. Jogan kimerülten zihált.
– A… Sithek? – kérdezte.
– Igen – súgta a nő közel hajolva a füléhez. – De nem túl vidámak. Csak ki kell várnunk, hogy…
– A várakozásnak vége – szólalt meg Edell. Az ajtóban állt, az arcán gonosz vigyor ült. – Kár, hogy félbe kell
szakítanom az enyelgést – mondta –, de megtaláltuk a csónakot odakint, úgyhogy utazni fogunk. Mindenki.

Hatodik fejezet
A felhők felszakadoztak, és a nap sugarai megcsillantak Tahv üvegtornyain.
– Semmit sem látok – mondta az idős férfi. Kezével árnyékolta a szemét. – Nem volt jó ötlet ez a sok üveg.
– Igenis, felség – helyeselt egy nagyon komoly keshiri, azután aprót tapsolt, mire egy másik segéd meghúzott egy
selyemkötelet. A palota tetején várakozó munkások sötét függönyöket eresztettek az átrium felett magasodó
üvegkupolára.
– Túl meleg van itt – morgolódott uruk és parancsolójuk. Letörölte ráncos homlokáról a nem létező
izzadságcseppeket. – Bemegyek az irodámba.
– Igenis, felség – helyeselt a segéd. A legyezőket tartó keshirik beléptek a számukra kialakított fülkékbe, hogy utat
adjanak őfelségének. Varner Hilts, az elveszett Sith-törzs legfelsőbb uralkodója visszatért a kis helyiségbe, ahol élete
felét töltötte. Mert hát miért ne? Figyelő maradt, a történelem őrzője és lejegyzője, amellett, hogy uralkodóvá is vált.
Ez a kis szoba az övé volt… persze, évtizedekkel ezelőtt az összes szoba az övé lett. Mindenesetre, csak akkor érzett
némi nyugalmat, amikor leült a karosszékére az irathalmoktól roskadozó asztala előtt, és magához vett egy pohárka
italt. Az utóbbi időben már nem is vágyott másra, mint ezekre a magányos percekre. Amennyire ő látta, valódi dolga
már nem akadt. Ugyanúgy helyreállította a Törzs belső rendjének szilárdságát, ahogyan a palota egykori állapotát,
fényét és nagyszerűségét. Emellett minden más jelentéktelennek bizonyult. A nyolcvanas éveiben járó férfi
elveszítette az érdeklődését a Törzs irányításával járó, hétköznapi ügyek iránt, ahogyan a nagy, közös küldetés
tekintetében sem maradt már olyan tennivalója, ami legalább egy kis izgalmat okozott volna. Egyébként is voltak
olyanok, akik nála jobban is elvégezhették ezeket az ügyeket. Az ágyasa, a negyvenes éveiben járó Iliana még mindig
ereje és szépsége teljében volt, és kiválóan értett a politikához. A Figyelő és uralkodó Hilts még mindig
köztiszteletben állt, de a Sithek között egy darab kenyér is csakhamar ellenségeket szerzett volna, ha leteszik a
trónra. Senki sem volt olyan tiszteletlen, hogy közvetlen kihívást intézzen ellene, de az uralkodó is tudta, hogy sokan
sóvárognak a hatalma után.
Ámbár néha már úgy vélte, hogy idővel nem lesz képes megkülönböztetni az orgyilkos szúrását a többi fájdalomtól,
amely átjárta tagjait. Ám azok, akik a trónon ülnek, hagyományokat teremthetnek, és Hilts ebben találta meg azt a
lehetőséget, ami miatt még értelmét látta, hogy felkeljen reggelente. Yaru Korsin végrendeletének utolsó felolvasása
óta ismét eltelt egy negyed század, tehát lassan újra elérkezett a végrendelet napja, csakhogy a felvevőszerkezet
elpusztítása óta már nem hallgathatták meg az üzenetet az alapító saját hangján. Annak ellenére, hogy az irattár
komoly károkat szenvedett a nagy válság során, a végrendelet lejegyzett szövege még rendelkezésre állt. Orreg és
Elvarnos könyvtárai túlélték a pusztítást, és ha ott sem maradt volna épségben a szöveg, Hilts eleget tanulmányozta
már, hogy akár fejből felmondja. Csakhogy Korsin eredeti üzenete már rég nem tűnt helytállónak sem az idő, sem a
Törzs tagjai számára. Így tehát néhány írnok segítségével Hilts dolgozni kezdett egy új beszéden. Részben
kiáltványnak szánta, amely emlékezteti a hallgatóságot, hogy mit jelent Sithnek lenni, részben pedig jogi okiratnak,
amely megszilárdítja az uralkodó, a főnemesek és a Szablyák hierarchikus rendszerét, illetve az öröklés menetét.
Mindezek mellett az üzenet lényege, amelynek a megfogalmazása tényleges izgalmat okozott a koros uralkodónak,
nem más volt, mint a Keshre vetődött emberek vérvonalának visszavezetése egészen a Nidantha-ház tapani tagjaiig.
Hilts számára a nevek összegyűjtése egyenlő volt a munkája megkoronázásával, és uralkodóvá választásánál is
fontosabbnak érezte. A Hilts-féle Helyreállítás Korának kezdete után nem sokkal az uralkodó és néhány kutató
dolgozni kezdett az új információk kontextusba helyezésén. Sorra került Naga Sadow parancsa ugyanúgy, mint
Takara Korsin levele a fiának. Az Omen személyzetének ősi feljegyzéseiben mindig is voltak kérdéses utalások,
amelyek ekkor kezdtek értelmet nyerni. A Sith-emberek igenis fontosak voltak a nagy galaktikus terv szempontjából,
és ami még megdöbbentőbb: a nép jóval öregebb volt a Sith-mozgalomnál. A Hiltsnél kifinomultabb stílusú keshiri
írnokok keze nyomán az események rendszerezése végül költeménnyé vált, amelynek a számítások szerint
büszkeséggel kellett eltöltenie a Törzs tagjait. A Tapani-szektorban megakadályozták, hogy hatalmat szerezzenek,
ezért a Nidantha-ház tagjai elindultak, hogy a Galaxis más részein teljesítsék be sorsukat, de végül csapdába estek a
Stygiai Caldera felhőjében, és a Sithek rabszolgaságba vetették őket. Csakhogy a Törzs őseit nem lehetett elnyomni,
főleg nem azután, hogy megismerték a Sithek erőt adó filozófiáját és az Erő sötét oldalának működését. Az Omen
személyzetének megérkezése a Keshre ugyanolyan véletlenszerűnek tűnt, mint az, hogy a tapani elődök betévedtek a
Sith Birodalomba, de valójában semmi sem történt véletlenül. A Keshen töltött első évek a berendezkedéssel teltek,
az emberek váltak urakká és rabszolgatartókká, miközben rövid úton megszabadultak a Vörös Sithektől. Bárcsak a
tapani menekültek ismerték volna az Erőt, amikor megérkeztek a Sith Birodalomba! A történelem egészen máshogy
alakulhatott volna.
Már nem számított, a Törzs a saját történelmét írta. Bármi is lett Naga Sadow-val és a fajtájával az elmúlt kétezer
év során, a Kesht valaha is elhagyó emberek már szabadok lesznek. Egy új Sith-fajjá váltak, amely a régiből fejlődött
ki. Hiltset csábította a gondolat, hogy az igazi végrendeletben nyilvánosan is nidanthaiaknak nevezze a Törzs tagjait,
de végül meggondolta magát. Lehet, hogy egy csillagközi kereskedőház tagjaiként kezdték, de már nem ez határozta
meg az identitásukat. Évekkel korábban az Elveszett Törzs kifejezés még a bukást jelképezte, de az igazi
végrendeletben ezek a szavak már arra kell emlékeztessék a hallgatóságot, amit a Keshen elértek. A Törzs elveszett,
de ezáltal sokkal többet nyert, mint amennyi korábban megadatott neki.
 – Ez így jó lesz – mondta Hilts csak úgy, magának, miközben feltekerte a zizegő pergament. – Elég jó! – Letette a
tekercset az asztal egyetlen olyan pontjára, amelyet még nem borítottak el az iratok. Eszébe jutott néhai segédje.
Kár, hogy te már nem lehetsz itt, Jaye. Mindig szeretted a történeteimet.
– Varner! Úgy nézel ki, mint egy uvak hátsója!
– He?
– Nem értem én ezt – mondta Iliana Hilts berobbanva az apró irodába. A vörös hajú nő ékkövekkel díszített,
selymesen fénylő anyagból készített ruhát viselt. Odahajolt, és játékosan megcsípte a vénember arcát, azután
összevont szemöldökkel méregette.
– A legjobb bőrspecialistákat hívtuk…
– Kitiltottam őket a birodalomból – válaszolta a férje az arcát dörzsölgetve. – Fákat akartak ültetni a pórusaimba.
– Varner! Csak egy organikus pakolást akartak feltenni! Értenek hozzá. Ők gondozzák a nemesek legkiválóbbjait.
– Hát, most már csak a jéghegyeket gondozhatják. – A nő igazgatni kezdte Hilts gallérját.
– És az ingerlékeny uralkodó stílus lenyűgözi a keshiriket? – kérdezte. – Mert nálam nem működik.
– Nálad semmi sem működik, drágám – jegyezte meg az öreg, és kerámiafogait kivillantva elvigyorodott. – Ez az
egyik olyan igazság, amelyre a túlélésemet alapoztam. – Fogalma sem volt róla, hogy Iliana megszerette-e vagy még
inkább meggyűlölte az együtt töltött évek során. Mindenesetre, működött a kapcsolatuk, és ezt nem sok Sith-pár
mondhatta el magáról. Tény, hogy csak a halálos veszély vehette rá őket az együttműködésre; Hilts nem volt jó
harcos, ezért a feleségének kellett megvédelmeznie mindkettejüket, ugyanis a halála esetén a házastársát is
megölték volna. Lehet, hogy a Sithek között csak egy érdekkapcsolat maradhatott fenn ilyen hosszan.
– Gyere! – mondta a nő, és mögé lépve olyan gyorsan húzta el székestől az asztal mellől az uralkodót, hogy
majdnem hanyatt esett. – Szükség van rád a trónteremben.
– Már megint? Szívesebben nyalnám fel a padlót! – válaszolta Hilts. Egy majdnem befejezett szövegrészre mutatott
az íróasztalon. – Itt is szükség van rám. Én itt lehetek igazán hasznos.
– Szavak! – sóhajtott fel Iliana, azután a hóna alá nyúlva talpra rángatta idős férjét. – Téged csak a szavak
érdekelnek. Sosem voltál valami nagy Sith. Hová lett belőled a düh és az irigység?
– Mindig feldühödöm, ha belenézek a tükörbe. És mindig irigykedem, ha meglátok egy legfeljebb hetvenéves férfit.
Iliana megigazgatta Hilts ruházatát, és így folytatta:
– Ezúttal muszáj. A korsinita Bentado Nagyúr kért meghallgatást. – Az uralkodó szenvedő hangon felnyögött.
– Tudtam, hogy máris túl sokáig éltem! – nyavalygott. Sóvárogva a pergamenre pillantott, és arra gondolt, hogy
ezzel a sebességgel sohasem lesz kész. – Inkább küldd el!
– Semmi sem szolgálna nagyobb örömömre – felelte a felesége a szemét forgatva. – Csakhogy őt fogod kinevezni a
megszálló erők élére.
– Miért tennék ilyet?
– Mert azt mondtam. Egy elfoglalt Bentado sokkal jobb egy körülöttünk bóklászó Bentadónál, aki kultuszokat alapít
unalmában – felelte a nő. Vállat vont. – De akkor is, főleg azért, mert azt mondtam.
– Pont Bentadót! – morogta az uralkodó barátságtalanul. Megfájdult az oldala a fickó közelében. – Miért nem Edell
Vrait? Ő legalább okos.
– És elküldted felfedezőútra – mondta Iliana az ajtó felé lökdösve férjét. – Ne kéresd már magad! Minden mást
megcsinálok helyetted, de ehhez te kellesz!

– A sötét oldal áldjon meg téged és családodat, felség! – köszöntötte Bentado, aki az egykori Korsinita párt
vezetőjeként a korsin rangot viselte. Hilts az Omen áthozatott kapitányi ülésében helyezkedett el, és mormolt valami
érthetetlen választ. Mióta osztogat áldást a sötét oldal? Barom! – Megtiszteltetés ellátogatni Tahv legszentebb
épületébe, felség, mint mindig – kezdte Bentado, és megmaradt kezével körbemutatott a trónteremben. Yaru Korsin
meghalt, mielőtt kihallgatást tarthatott volna ott, és a magas mennyezetű helyiség zárva várta, hogy két évezreddel
később Hilts megnyissa. Bentado folytatta: – Álmélkodva csodáltam odakint az új üvegtornyokat. Ékesen bizonyítják,
amit mondtam. A Helyreállítás Kora csak elkezdődik a Keshen, de a csillagok felé tart, ahol uralkodónk egy nap majd
elfoglalja új trónját!
– Rendben. – Bentado Nagyúr nyolc harcos sorfala előtt feszített, mindannyian fekete bőrruhát viseltek. Bár
javában az ötvenes éveiben járt, a főnemes ugyanúgy nézett ki, mint fiatal korában: kopaszságát bozontos,
szénfekete szakállal ellensúlyozta. Hilts gyanította, hogy Iliana „specialistái” rajta is dolgoztak. Miféle férfi az, aki
festi a szemöldökét?
– A hír, amelyre évekig vártunk, végre megérkezett! – jelentette be Bentado. – Köpcös!
Bentado a nagy bejárati ajtó felé fordult, amelyen púpos hátú keshiri szolga csoszogott be egy pergamenlappal a
kezében. Az uralkodó mellett állva Iliana a szemét forgatta.
– Hát – súgta oda férjének –, legalább érthető, hogy évekig tartott, mire ideért vele.
Hilts lepisszegte, és próbált nem nevetni a megjegyzésen. Ez a kettejük kis tréfája volt: öt évvel ezelőtt ők
javasolták Bentadó-nak, hogy vegye maga mellé a púpost. A főnemes színlelt örömmel fogadta a javaslatot, és
készségesen befogadta a torz kis keshirit a tökéletes emberekből álló kíséretébe. Jó néhányszor elcsodálkoztak rajta,
hogy a korsinita meddig bírja még, de meglepő módon azóta Bentado sohasem mutatkozott a satnya szolgája nélkül.
Bentado elvette a pergament, és feltartotta.
– Siker! – jelentette be. – Alig néhány órával ezelőtt a fürkészeink meghallották a kiáltást az Erőn keresztül. Edell
Vrai megtalálta a rejtett földrészt, amelyet Yaru Korsin tárt elénk. Valóban létezik! – Összegyűrte a lapot. – A
felderítők sikerrel jártak. Jöhet a támadás! – Hilts a feleségére pillantott. A nő emberei már értesítették őket a hírről,
de nem gondolták, hogy ez ok az izgalomra.
– Meg kellene várnunk, hogy Edell visszatérjen – javasolta az uralkodó.
– Felség! A léghajók többsége indulásra kész, a személyzetük összeállt, és csak a parancsra vár. Korábban magad is
egyetértettél, uram, hogy ha bármit is találunk, azt megéri meghódítani. – Bentado félig hátrafordulva az embereire
mutatott. – Csak a parancsodra várunk, és elindítjuk a támadást.
– Mert azt mondod? – súgta oda Hilts a feleségének. Iliana az uralkodó vállát masszírozgatva válaszolt:
– A többit nem mondta el. Az én embereim is fürkészték az Erőt, és csak egy tiszta üzenet érkezett. Később újabb
érzelmeket lehetett érzékelni. Meglepetést, döbbenetet, zavart. – Abbahagyta a masszírozást. – Azután a küldöttek
elméje elhallgatott.
Bentado úrnőjére nézett, és felmutatta csonka csuklóját. Negyed századdal ezelőtt Iliana vágta le a kezét.
– A felfedezők egy egész új világot találtak, ágyas! – mondta a főnemes megvetően. – Nyilvánvalóan van min
meglepődniük és megdöbbenniük, sőt kerülhettek olyan helyzetbe, amelyben nehezen döntöttek a továbbiakról. Edell
Vrai nem harcos – tette hozzá. – Kivívta a népünk tiszteletét, ahogyan az egy főnemeshez illik, de ettől még nem lett
több egy tehetséges iparosnál. Arra vár, hogy megérkezzünk, és megkezdjük a megszállást.
Iliana felhorkant a sértés hallatán.
– Arra gondoltál már – kezdte –, hogy Edell őrült szerkezetei bele is zuhanhattak az óceánba?
– Edell nem halt meg – ellenkezett Hilts. – Azt éreztem volna. – A felesége dühösen meredt rá. Azt szokta mondani,
hogy Hilts a vizet sem lenne képes érzékelni egy tó kellős közepén. Bentado szélesen elmosolyodott.
– Osztom a felfedezőkbe vetett bizalmadat, felség! A sereg készen áll. Az első hatvan léghajót felfújtuk és
felszereltük egy várható háborúhoz – mondta. Fél térdre ereszkedett, és mögötte az emberei ugyanígy tettek. A kis
Köpcös későn értette meg, mi történik körülötte, és sietve követte gazdája példáját, amitől majdnem elterült a
padlón. – Az engedélyedet kérem, felség – mondta Bentado –, hogy beteljesítsük a sorsunk!
Hilts pislogott, azután tétován válaszolt:
– Hm… Hát, legyen! – A harcosok kisiettek. A púpos keshiri nehézkesen feltápászkodott, de mielőtt követte a
kíséret többi tagját, meghajolt a trón felé. A mozdulat ezúttal sokkal szabatosabban sikerült, mint korábban. Hilts
megmosolyogta az erőfeszítését. Bentado maradt utoljára, tisztelgett az uralkodónak, azután követte az embereit.
Hilts ismét felpillantott a feleségére, és kérdőn megemelte egyik gyérülő, ősz szemöldökét.
– Csak vesztegetjük rá a léghajót – mondta. – Ez a fickó önmagában is egy felfújt hólyag.
– Nagyon siet – válaszolta Iliana valamelyest csodálkozó hangsúllyal. – Meg kellene várnia, amíg Edell visszatér.
Mind le fognak zuhanni.
– És ez aggaszt?
– Egyáltalán nem – felelte a nő, és elindult a trónterem egyik kijárata felé. Megtorpant, és hátraszólt: –
Személyesen válogatta össze őket, márpedig, akiben Bentado megbízik, az megérdemli, hogy belefulladjon az
óceánba.

Hetedik fejezet
A vitorlást Balszerencsének keresztelték el, és Edell szerint helyesen. A keshirik számára színtiszta balszerencse
volt, hogy aznap éjjel pont arra hajóztak. Személyzetével együtt a kapitány a térkép szerint Dac-foknak nevezett
félsziget déli szélétől indult el egy csónakkal, alig néhány perccel azután, hogy felfedezték a hajót a közelben.
Pusztán csak azért késlekedtek, mert foglyokként magukkal vitték Quarrát és a sérült Jogant. Az előbbi ellenkezett, a
lázas férfi időnként elájult. Csakhogy Edellnek vezetőre volt szüksége, és úgy tűnt, a hitvesével – ha Jogan az volt –
hatékonyan kényszerítheti az Erő-használó keshiri nőt. Jól időzítettek: a keresőcsapat nem sokkal ezután érkezett
meg a közeli erődből, hogy a Sithek belevesztek az éjszakába. A helyi katonák üresen és felforgatva találták a
jelzőállomást. A kapitány emberei a toronyhoz tartozó emésztőbe dobták Ulbrick testét, így nem sok nyoma maradt a
jelenlétüknek, mindenesetre keményen húzták az evezőket az áramlat ellenében, hogy még a sötétség leple alatt
elérjék céljukat. Ahogyan a Sithek gondolták, a keshiri tengerészek nem tudtak a korábbi csatáról, így teljes volt a
meglepetésük. Ennek ellenére vadul küzdöttek. A keleti égen már a hajnal fénye derengett, mire az embereknek
sikerült elfoglalniuk a Balszerencsét, és még ezután is az életben maradt matrózok – egy kivételével – az utolsó
leheletükig harcoltak. Mire a nap a déli pozíciója közelébe került ezen az őszi napon, az utolsó matróz is életét
veszítette, de ő a kínzásba halt bele, miközben kikérdezték. Edell az orrból nézte Peppint, aki kilépett a
kormányosbódéból, és levette a kesztyűjét.
– Megtudtál valamit? – kiáltott oda a kapitány a nőnek.
– Nem sokat. Elég szívósak ahhoz képest, hogy egyszerű gyűjtögetők.
– Helyi jellegzetesség lehet – jegyezte meg Edell, és elgondolkodva pillantott az árbochoz kötözött foglyokra.
– Kagylóféléket szedtek – folytatta Peppin. – Még egy hétig nem számítanak rá, hogy a Balszerencse felbukkanjon
bármelyik kikötőben. – A kapitány a partvonalat fürkészte. Nem látott jelzőállomást a közelben, tehát nem tűnt
valószínűnek, hogy a keshirik megpróbálják visszahívni a hajót. Azt pedig, hogy ki van a fedélzeten, legfeljebb a
levegőből, uvak-hátról nézhették meg.
– Elleszünk itt egy ideig – mondta végül Edell.
– Nem muszáj, Nagyuram! – ellenkezett Peppin döbbenten. – A keshiriknek jó térképeik vannak a környékbeli
áramlatokról. Akár még haza is térhetünk.
– Haza? – kérdezte a kapitány tűnődve. Felnézett a feltekert, szögletes vitorlára a szárnyvitorlafán. Abban biztos
volt, hogy Peppin kitalálja, hogyan kormányozzák a hajót. Évek óta együtt dolgoztak, és a nő szinte szivacsként szívta
magába a mérnöki tudást. Képesek voltak rá, és értelme is lett volna minél gyorsabban hazatérni. Így teljesítették
volna a küldetésüket, és még ez a vacak begyűjtőhajó is elismerést válthatott ki az otthon maradiakból. Nagyobb volt,
mint bármelyik vízi jármű Keshtah kontinensén. Peppin kitalálta vagy olvasta a gondolatait.
– Jó szállítóeszköz lenne – győzködte. – Szerintem több százan is visszatérhetnénk vele. És sokkal könnyebben, mint
repülve. – Pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt hozzátette: – Biztonságosabb is.
Edell értette: a nő arra utalt, hogy a helyiek kirobbantották alóluk a léghajókat. A kapitánynak eszébe jutott az
álom, amelyet partra vetve látott, és rögtön rosszabb kedve lett. Azon gondolkodott, hogy a Balszerencse elég lenne-
e a dicsőséghez. Az otthon zajló ügyekhez viszonyítva nyilvánvalóan nem. Bentado már biztosan felkészült az
indulásra. Az Ében Flottát hússzor akkorára tervezték, mint amekkora a próbarepülést végző felderítőcsapat volt.
Meg kellett kapniuk az üzenetet a sikerről, és még az is lehetségesnek tűnt, hogy Bentado nem várja meg, és útnak
indul a seregével. Sejtette a válaszokat. Azt is sejtette, hogy az ő helyében Bentado még nem vitorlázna haza. De
akkor mit tenne? Ismét a keshiri párra pillantott. A férfiról semmit sem tudott, de a nő egyértelműen fontos személy
volt. A nála lévő iratok ezt mondták, és a viselkedése is alátámasztotta. Egyfolytában csak ez a kontinens, „Alanciar”
járt a fejében. Emellett tudta, hogyan működik a jelzőállomás, értett a különféle helyi fegyverekhez, és bármi is
késztette ezeket a keshiriket ilyen erőteljes ellenállásra, az benne is megvolt. Márpedig ez utóbbit érdemes lett volna
megtudni. Edell visszafordult az embereihez.
– Új parancsaim vannak – mondta. – Hallgassátok és kövessetek!
 Quarra feszülten figyelte a Sithek vezetőjét. Nem hallotta jól a szavait, de a társai köréje gyűltek, és csendben
hallgatták. Fiatalabb alárendeltjeivel ellentétben Edell gyengébbnek tűnt. Vajon hogyan érte el, hogy őt jelölték ki
erre a küldetésre? Arról nem is szólva, hogy hogyan parancsolhatott a többieknek? Végül a nő arra jutott, hogy talán
a kegyetlenségével, amit olyan látványosan bizonyított a jelzőállomás mellett. Már kétszer is hallotta, hogy az
alárendeltjei Nagyúrnak szólították, és a Krónikák szerint ez a rang nagy jelentőséggel bírt közöttük. Az első
alkalommal Quarra még azt hitte, hogy a többiek gúnyolódnak a náluk alacsonyabb férfival, elvégre a Sithek
megvetették egymást. Csakhogy követték a parancsait, és ez az ellenkezőjére utalt. Egy főnemes! De vajon a Sithek
olyan kevesen voltak, hogy az egyik magas rangú elöljárójuk csak ennyi embert tudott összeszedni egy
megszálláshoz?
Quarra reménykedett benne, hogy így van, de aggódott az ellenkezője miatt. Északon még lehettek léghajók,
amelyeket ők nem láttak a Dac-fokról, és lehet, hogy máris a Nyugati Pajzs termékeny tanyavidékét fenyegették.
Vagy, ami még rosszabb, egyszerűen csak elrepültek felettük, és a felvidéket vették célba. Uhrar is arra található a
nő családjával, barátaival, munkatársaival és azok családjaival. Órák óta először jutott eszébe a férje, Brue, aki túl
keveset tudott a háborúról. Még azt sem tudta igazán, hogyan készüljön fel egy háborús helyzetre. Mit fog majd
mondani a gyerekeknek, amikor megszólalnak a riadósípok? Legalább egyvalami miatt nem kellett aggódnia: ha a
félszemű kiképzőtiszt nem emlékezett a nevére, akkor senki sem tud róla, hogy a Dac-foknál járt. Milyen különös,
hogy az elrablásával a Sithek megmentették a házasságát… Kár, hogy nem csak őt vitték magukkal. Jogan ott ült
mellette megkötözve, és bár néha felriadt, többnyire bódult álomba merült. Amikor a döglött uvak rázuhant, a bordái
majdnem átszúrták a tüdejét. Szerencséje volt, hogy túlélte a sérülést, illetve a Sithek minden óvatosságtól és
gondosságtól mentes rángatását. Odakötözték az árbochoz, és Quarra egyszerre érezte a férfi kínjait az Erőn és
egymáshoz nyomódó vállukon keresztül. Minden egyes alkalommal, amikor a Balszerencse megrángatta a
horgonykövet, Jogan megremegett a fájdalomtól. Ismét felébredt.
– Hol vagyok? – kérdezte gyengén.
– Velem – válaszolta Quarra. Kétségbeesetten kereste a szavakat, amelyekkel megnyugtathatta volna a férfit. –
Most nem visznek tovább.
– Nem igaz – szólalt meg a Sithek főnemese elébük lépve. – Legalábbis számodra nem igaz, Quarra Thayn. Te velem
jössz!
– Miért? – kérdezte a nő, és feszegetni kezdte a köteleit. Hirtelen abbahagyta, amikor eszébe jutott, hogy Jogant is
hozzákötözték. Edell összekulcsolta a két kezét maga előtt.
– Ez az… első kapcsolatfelvétel nem ment túl jól – mondta. – Nem fogadtátok megfelelő módon a szomszédaitokat.
– Ó, de sajnálom!
– Később majd helyrerakjuk ezt. Addig is, szeretnélek jobban megismerni.
– Engem?
– Titeket. Alanciart – válaszolta a Sith az északi láthatáron derengő hegycsúcsok felé intve. – Találkozni akarok a
vezetőitekkel, Quarra, és te fogsz elvinni hozzájuk. De úgy és akkor, ahogy és amikor én akarom! – Elvett egy
térképet Peppintől, kitekerte, és a korláthoz lépve intett a szárazföld felé. – Innen északkeletre van egy kis búvóöböl
a hegyek árnyékában, jól elrejtve – folytatta. – Kettesben odaevezünk. E szerint a térkép szerint a katonai
központotok többnapi járóföldre van onnan. A Balszerencse itt marad, amíg jelet nem adok a hegyek közül, hogy
visszatértem.
Quarra döbbenten nézett a férfira.
– Megőrültél, Sith? – kérdezte. – Egyáltalán nem hasonlítasz ránk, és már tudjuk, hogy itt vagytok. Bárki felismer
egy szempillantás alatt.
– Majd kitalálsz valamit – mondta Edell legyintve. Ismét összetekerte a térképet, és visszaadta a vörös hajú nőnek.
– Muszáj lesz, ha szeretnéd, hogy a drága Joganed életben maradjon. Ha nem térek vissza két héten belül szabadon,
akkor követi a begyűjtőket a tenger fenekére. – A nő a másik keshirire nézett. Jogan ismét kezdte elveszíteni az
eszméletét, hiába küzdött, hogy ébren maradjon. Valószínűleg egyetlen szót sem hallott a beszélgetésből.
– Nem akarom itt hagyni! – ellenkezett Quarra.
– Nincs választásod. – A nő a Sithek között ácsorgó Tellpah felé bökött az állával.
– Van saját keshiri rabszolgád! Miért nem használod őt málhás állatnak? Miért én kellek?
– Ne légy ostoba! Helyi vezetőre van szükségem, aki ismeri a területet. A keshiriket azért hoztuk el, hogy
terjesszék a hitüket, amelynek mi vagyunk a központi alakjai. Csakhogy ránk támadtatok. Látni akarom, hogy mit
tartogattok még a számunkra. – Quarra hosszan nézett Joganre, mielőtt ismét az emberre emelte tekintetét.
– Talán lehet rá mód, hogy elrejtselek – mondta. – De van egy feltételem.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj.
– Vegyétek le Jogant az árbocról! Vannak priccsek a kabinokban, hadd feküdjön le! Ha így bántok vele, megölitek,
mielőtt megadhatnám, amit kérsz. – Edell bólintott.
– Meggyőzhető vagyok. Vigyétek! – adta ki az utasítást, és intett a harcosainak. Ketten rögtön odaléptek, hogy
eloldozzák a keshirit az árboctól. Jogan felriadt felszínes álmából, és ködös tekintettel nézett Quarrára.
Megkönnyebbülés ült ki a vonásaira, azután aggodalom követte.
– Quarra! – mormolta gyengén. – Nem tudom, mi folyik itt, de semmit sem kell tenned értem. Nem érek annyit.
– Ezt hadd döntsem el én! – válaszolta a nő. Az emberekre nézett. Nem voltak keshirik, de nem is nevezte volna
őket feltétlenül szörnyetegeknek. Képesek voltak a kételkedésre és időnként rossz döntéseket hoztak, mint bárki
más. – Azt hiszem, tudom, mivel lehet ezeket a Sitheket annyira elijeszteni, hogy visszamenjenek oda, ahonnan
jöttek. – Elpillantott észak felé. – Itt van nekem egész Alanciar…

Nyolcadik fejezet
Keshtah kontinense Sith-tartomány lett, de Edellnek rá kellett döbbennie, hogy Alanciar az igazi birodalom. Otthon
helyenként lehetett titokban utazni a főbb útvonalak elkerülésével. Itt nem. A lombokat – és micsoda fákat látott! –
visszavágták, hogy ne fedjék el a megemelt kőutakat, amelyeket árkok határoltak kétoldalt. Az állomásokról őrség
figyelte a forgalmat, hosszú szakaszokat láttak be mindkét irányban. Edell és Quarra észrevétlenül indult el egy
széles, hegyvidéki főútvonalon az éj leple alatt, de a férfi kételkedett benne, hogy sokáig folytathatják így. Egész
Alanciar éberen figyelt. Éles sípszó kaparta a levegőt a dombok felett, és mintha minden irányból szólt volna. A Sith
nem tudott hozzászokni. A zaj a lakott területekről jött, és hangosabban, mint bármi más. Quarra elmagyarázta, hogy
ez a riadósípok hangja, amelyet óriási üvegcsöveken átfújt gőz kelt. Úgy tűnt, minden faluban tartanak ilyen
gőzsípot.
Már a negyedik reggel telt el, mióta a Sithek léghajói megérkeztek, és a sípok még mindig szóltak. A kontinens
éberen figyelt. Edell megpillantott egy újabb őrállomást, és még jobban az arcába húzta a csuklyát. A tengerjáró
esőköpeny jól elfedte, de még mindig aggódott a külseje miatt. Jogan egyenruhája túl nagynak bizonyult, ezért a
kapitány úgy döntött, hogy tengerészruhát ölt. Ellenben Quarra lebeszélte, és inkább egy esőköpenyt adott neki.
Talált a hajón egy sötétített napszemüveget, amely elrejtette a Sith szemét, és a nő győzködte, hogy némi
arcfestékkel megfelelően kiegészíthetik az álruhát. Edell nehezen hitte el, hogy ennyi is elég lesz. Mégis működött.
Utazásuk első napján és éjjelén senkivel sem találkoztak, miközben elhaladtak a Meori-öböltől északra fekvő, erdős
hegyoldalak között. Ám amióta rátértek az útra, sok keshirit láttak, főleg katonákat, akik nyugat felé tartottak.
Folyton megállították őket, de minden párbeszéd ugyanúgy zajlott. A legközelebbi kereszteződésnél ismét
újrakezdődött a dolog.
– Kit visz? – kérdezte az őr Edellt méregetve, miután megnézte Quarra azonosító iratait.
– Előadót Kerebbába – felelte a nő.
– Most? – csodálkozott a katona. – Biztos nem akarják megszegni a hagyományt. Főleg most – tette hozzá, és
visszament az őrházba, de előbb még odabiccentett Edellnek. – Jól csinálja. Menjenek!
Quarra eltette az iratait, és rámordult a férfira:
– Gyerünk tovább! – A Sith-főnemes elindult a nő után, észak felé haladtak. Amikor hallótávolságon kívülre értek,
Edell megkérdezte:
– Miről beszélt ez a fickó? Miért engednek át mindenhol ilyen könnyen?
– Majd meglátod. – Edell megragadta a nő vállát, és egy rántással szembefordította magával.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy így viselkedj velem, keshiri! – szólt rá mérgesen.
– Te meg nem vagy abban a helyzetben, hogy egyáltalán hozzám érj! – felelte Quarra. Az őrállomás még
látótávolságon belül volt, legalább három-négy őrrel, és egy jelzőállomás is állt nem messze az úttól. – Csak elkiáltom
magam, hogy „Sith”, és halott vagy – tette hozzá a nő hűvösen, azután megtoldotta még néhány szóval: –
Valószínűleg fel is boncolnak. – Edell aranysárga szeme elkerekedett a napszemüveg mögött. Kelletlenül elengedte a
nő vállát, és továbbindultak. A férfi rádöbbent, hogy Quarrában több van, mint képzelte. Egy órával később újabb
bizonyítékot kapott erre. Tűnődései közepette arra jutott, hogy a nő nem csak a történtek miatt ilyen mogorva vele.
Edell nyaggatására végül elmondta:
– Aggódom a családom miatt – válaszolta. Kurtán a férfira pillantott. – Azt csak tudod, hogy mi az a család!
– A családod – mondta Edell. – Gyerekeid is vannak?
– Attól függ, esztek-e gyerekeket. – Edellnek nem sikerült összeraknia a morzsákat.
– A gyerekeid nem voltak ott a jelzőállomáson. Elküldted őket?
Quarra csak komoran rápillantott, azután elfordult. A férfi hirtelen összerakta a részleteket.
– Á, értem! Van férjed, de nem az a megkötözött lila egyed az – mondta, és kuncogott. – Szóval, nem csak engem
kell rejtegetned.
– Nem hiszem, hogy pont egy Sithnek kellene elítélnie ezért – jegyezte meg a nő, de nem nézett Edellre.
– Ó, hát én nem ítéllek el! – mondta a kapitány játékos csillanással aranyszín szemében. – Hacsak nem veszed
ítéletnek, hogy több közös van bennünk, mint gondoltad volna.

A csatornán két sávban haladt a forgalom, ezeket szürkésfehér vontatógát választotta el egymástól középen.
– Nagy – jegyezte meg Edell. – Majdnem akkora, mint egy folyó.
– Valaha az volt. Átalakítottuk. – Kis hajók és uszályok haladtak a sávokban, muntokoknak nevezett igásállatok
húzták őket a partról. A sebességük meglepte a férfit.
– Hogy lehetnek ilyen gyorsak? – kérdezte. Korábban tanulmányozta egy hasonló csatornarendszer kiépítésének
lehetőségeit, hátha a vízvezetékek javításával együtt megoldható a dolog. Végül feladta, mert arra jutott, hogy a
gyors forgalom keltette sodorvíz idővel tönkretenné a falak bélését.
– Nézd meg jobban! – Edell letérdelt, és egyik kezével megérintette a csatorna sima felületét.
– Beton! – mondta meglepetten. A Sithek keshiri szolgái is ismerték a keveréket, amely egyfajta ásványi kötőanyag,
víz és kavicsos üledék keverékéből állt, de ritkán használták. Jobban kedvelték a faragott és csiszolt, pontosan
egymáshoz illesztett kőtömböket, így inkább ebből építkeztek. Amikor mégis betont használtak, mindig ügyeltek rá,
hogy ne nyilvánosan tegyék. Ezzel szemben az alanciari keshirik kibéleltek vele egy egész folyórendszert. – Ez
évszázadokig tarthatott!
– Volt rá időnk. – Átmentek a hídon, és Edell ismét csodálkozva hallgatta végig a beszélgetést a helyi őrrel. Még
mindig fogalma sem volt róla, hogy miről lehet szó, de nem érezte megtévesztés szándékát Quarrában. Arra
utasította őt, hogy vigye el a fővárosukba, ahonnan a vezetők kormányozzák a keshiri népet, és úgy tűnt, hogy a nő
engedelmeskedik. Már a térképen is látszott, hogy a kontinens java része északkeletre feküdt attól a helytől, ahol a
léghajókat kilőtték. Napok óta haladtak, és bár nem egyenesen, de nagyjából abba az irányba. A nő egyre többet
beszélt a világáról, talán azt hihette, hogy a táj látványa mély benyomást tesz a Sithre. A kapitány külön ügyelt rá,
hogy ne adjon alapot ennek a hitnek. Végül is, az ő népe a csillagok közül érkezett. Ugyan az éveken át tartó
tanulmányozás ellenére az Omen nem vitte közelebb Edellt ahhoz, hogy akár egyetlen dolgot is újra megalkosson az
ősi hajóból, de a vízimalmok, téglából épült erődök és kibetonozott folyók nem nyűgözték le. Sokkal inkább
töprengésre késztette az a tény, hogy egyáltalán látja mindezeket. Meglepte, hogy ugyanannak a lila bőrű fajnak a
tagjai alkották meg őket, amelyet ő gyengének, szerénynek és kissé ostobának ismert. Azon gondolkodott, hogy mitől
lehetnek mások az itt élők.
– Megérkeztünk – jelentette be egyszer csak a nő. – Kerebba. Ma idáig jöttünk.
Kerebba a legnagyobb település volt, amelyet Edell eddig látott. Szürkének tűnt és egyáltalán nem volt hívogató.
Az alanciari keshirik nem csak a csatornarendszerhez használták a betont, de az épületeikhez is. Jellegtelen, szürke
kőtömbökben laktak, és amint a nap lebukott a távoli láthatáron, nyomasztó sötétség öntötte el az utcákat. Ráadásul
itt is szólt az az átkozott riadósíp, hangosabban, mint eddig bárhol.
 – Nem akarok lakott területen éjszakázni! – mondta a Sith. Egy nagyobb téren jártak, és a zaj miatt kénytelen volt
felemelni a hangját.
– Nem mehetünk tovább. Lezárják az utakat.
– A múlt éjjel nem zárták le őket! Miről beszélsz? – Edell meglepetten hallgatott el. A csöveket nézte egy közeli
háztetőn. A füttyszó elhallgatott. Megpróbált odahúzódni Quarrához, de az utcára kisiető keshirik tömegében alig
bírt a közelében maradni. A többségük egyenruhát viselt, akárcsak azok, akikkel az úton találkoztak, míg a többiek
mintha ünnephez öltöztek volna. Élénk színű ruhákat húztak, és leginkább a főteret töltötték meg, a főúttal együtt.
Nevetgéltek, beszélgettek, láthatóan jól érezték magukat. Egyszer a kapitány mintha egy embert látott volna egy
pillanatra…
– Itt van az egyik! – kiáltott fel Quarra, és lerántotta Edell csuklyáját. A főnemes döbbenten állt a némán bámuló
keshirik körében, és keze már elindult az övére akasztott fénykard felé az esőköpeny alatt. Elővette a fegyvert, mire
a körülötte állók felnevettek. Nevettek! Körbeállták, huhogtak, kacagtak, csúfolódtak, és az idegen arcára
mutogattak, amely sápadtabb és rózsaszínűbb volt, mint bármelyik keshirié. Korábban Quarra fekete vonalakat
festett az arcára, hogy dühösnek és fenyegetőnek látsszon, most pedig szó szerint lerángatta róla az esőköpenyt. A
szemüveget és az arcfestést leszámítva a Sith úgy állt a keshirik között, ahogyan a kontinensükre érkezett.
– Nagyszerű! – kiáltotta valaki. – Nézzétek a színét!
– Még fénykardja is van! – kiáltott egy másik hang. Ujabb vidám és gúnyos hangok jöttek a tömegből, és nem csak
Edell kárára. A férfi látta, hogy a tömegben több helyen is feketébe öltözött keshirik táncolnak, akik különféle, a
lilától eltérő színekre festették az arcukat.
– A Sithek! A Sithek! – üvöltötte a tömeg szinte őrjöngve. Az álarcosok egy alkonyati félhomályba vesző tér felé
tartottak, ahol nagy színpad állt. A tömeg magával sodorta Edellt, aki nem tehetett mást, mint hogy elindult a
színpad felé. A következő pillanatban ragyogó fény vakította el: magas, háromlábú állványokon hatalmas gömbök
lángoltak. Valamilyen izzó anyaggal lehettek megtöltve, amelynek a fényét tükrök erősítették fel. Hirtelen egész
Kerebba láthatóvá vált, és úgy tűnt, az egész lakosság a főtérre tartott. A fények – gondolta Edell. – Korsin fényekkel
teli kontinenst látott. Körülnézett, és hirtelen rádöbbent, hogy eltávolodott a túszától. Azután meglátta Quarrát; a nő
megpróbált közelebb jutni hozzá a tömegben. És közben önelégülten mosolygott. Az álarcosok gyülekezni kezdtek a
színpadon, valamiféle előadásra készültek.
– Hát ezért neveztél előadónak! – mondta Edell, amikor a túsza odaért hozzá. – Nem megyek fel oda!
– Nem is kell – válaszolta Quarra, és oldalra mutatott. Más „Sithek” is a tömegben maradtak, nagyon dühösnek
tettették magukat és rávicsorogtak a tömegre, mire egyenruhás gyerekek játszották el, hogy mennyire megijedtek. –
Elég, ha magadat adod – tette hozzá a nő. Edell döbbenten figyelte, hogy a keshirik díszletet állítanak fel a
színpadon. Festett falapok ábrázoltak sziklákat, hullámokat és egy nagy hajót, azután még ketten mentek fel az
emelvényre uvaknak öltözve.
– Nem azt hiszik, hogy ostrom alatt állnak? – kérdezte a férfi. – Hogyhogy mégis ünnepelnek?
– Ma van az Éberség Napja. Alanciar minden városában megünneplik, és nem fogják kihagyni holmi Sith-
megszállás miatt – válaszolta a nő nem kevés büszkeséggel a hangjában. – Főleg amiatt nem – tette hozzá.
– Nem nyűgöztetek le – jegyezte meg Edell. A keshirik otthon is díszesen kiöltöztek, hogy pazar pantomim-
előadásokat tartsanak a márványtermekben. Mindig találtak támogatókat, hiszen a Sitheknél hagyománynak
számított a színház, mint propagandaeszköz. A fővárosi társulatok még akkor is minőségi előadásokat tartottak,
amikor a civilizáció kezdett összeomlani körülöttük, és csak a negyed századdal ezelőtti, önpusztító forrongások
miatt zártak be egy időre. Ezután fontos szerepet játszottak a rend visszaállításában, hatékonyan terjesztették a
szavakat, melyeket Hilts fedezett fel a hegyi templomban. Ám ez a rögtönzött szabadtéri színházasdi egészen
amatőrnek tűnt, a jelmezeket és a díszleteket be sem engedték volna Tahvba. A kapitány ki akarta fejteni mindezt a
nőnek, ekkor a színpadon művihar támadta meg a hajót, és nagy kődarab emelkedett fel, hogy az útját állja. Ezután
felbukkant mögötte egy keshiri nő, akit a közönség alaposan megtapsolt. A bőrvértet viselő nő magasra tartott egy
üvegbotot, amelynek a végén fénygömb ragyogott; a teret bevilágító gömbök kicsinyített mása lehetett. A hánykolódó
hajó hirtelen megállt, azután elterült a színpadon, tengerésznek öltözött keshirik bukkantak elő mögüle. A nő láttán
félve bújtak egymáshoz. A tömeg hirtelen elcsendesedett.
– Adari Vaal vagyok, a Kesh Sziklája!
– Adari! – tört ki a szó Edellből. A körülötte lévők meglepetten néztek rá. Quarra figyelmeztető pillantására a
kapitány összébb húzta magát, mire a helyiek figyelme ismét a színpad felé fordult. A férfi nem volt biztos benne,
hogy jól hallotta, de a színpadon folytatódott az előadás:
– Adari vagyok, a Szikla és a Hírnök! Megmentő és Elveszett Leány! Ragyogó Tuash, a könyörület legendás,
szárnyas hordozójának szövetségese! A távolból száműzötten kiemelkedtem a tengerből, hogy beszéljek nektek az
eljövendő áradatról! – Edell döbbenten hallgatta. Adari Vaal az első uralkodó, Yaru Korsin játékszere vagy bizalmasa
volt, attól függően, hogy melyik beszámolónak hiszünk jobban. A nő, aki lázadásra bírta a keshiriket, és amikor terve
megbukott, a halálba menekült társaival. A kapitány óvatosan körbepillantott. A keshirik nyilvánvalóan már hallották
a szöveget, mert néhányan hangtalanul ismételték.
– Alanciar népe! Ellenségek rejtőznek a távolban! – folytatta a színésznő. – Nem láthatjátok őket, mert messzebb
vannak a legtávolabbra úszó hajó vitorláinál. Nem hallhatjátok őket, pedig a széllel suttogják el veszélyes és gonosz
szavaikat.
– Ez így elég jelképes – morogta Edell a túsza fülébe. – Beszélhetne egyértelműbben is!
– Ez egy ünnepség – magyarázta Quarra türelmesen. – Tízévente tartjuk meg. – Hozzátette, hogy Adari tíz éven át
tartotta titokban a Törzs előtt a szerveződő ellenállást. Közben a színpadon a Hírnök a Törzsről és annak
gonoszságáról kezdett beszélni. Sithnek öltözött színészek tűntek fel, a nagy kő mögül jöttek elő, amely elintézte a
hajót. A közönség soraiból haragos sziszegés és mormolás hallatszott. Adari magasra emelte botját.
– Igen, a Sithek azok a Pusztítók, akiknek az eljöveteléről az ősi történetek szólnak. De ne féljetek! Láttam
Alanciart, és láttam, hogy a természet minden adománya terén felette áll Keshtah kontinensének – mondta. Kiment a
színpad szélére, és a tömegre mutatott. – Az erdők jobbat adnak, erős fákat a vitorláshajókhoz. Keshtah erdeiben alig
találunk valamit, ami elbírja a súlyt. Az itteni réteken erősebb lények legelnek, mint amilyen a hatalmas shumshur
vagy a gyors muntok. Az uvakon kívül odaát nincs olyan állat, amely elbírná az igát.
– Megettük őket – szólt közbe egy Sith-tréfamester oldalról, és rövid nevetés formájában meg is kapta a jutalmát a
közönségtől. Karját előretartva úgy tett, mintha nagy hasát fogná, és megvető kiáltásoktól kísérve körbedülöngélt a
színpadon. – Ostobák! Bolondok! – Adari elmosolyodott.
– És igen, Alanciar lakói ész tekintetében is előbbre járnak. Lángoló folyadék és tükrök segítségével megalkottátok
az izzógömböket, amelyek megvilágítják útjaitokat és otthonaitokat. Csatornáitokon szállítotok, így a két kezetek
munkáját szétküldhetitek az egész kontinensen. – Miközben a sikerek felsorolása folytatódott, Edell végignézett a
közönségen. Egészen idáig ellenállt Alanciar látványának, elvégre számított rá, hogy a kontinens fejlettebb, mint
Keshtah. Csakhogy Kerebba főterén, ellenséggel körülvéve hirtelen igen kényelmetlenül érezte magát. Olyan Törzs
nevelte fel, amely elveszítette az ösvényeit. Semmi sem volt biztos. Tizenévesen ez vonzotta az építészetben és a
gépezetekben: a megkérdőjelezhetetlen és változatlan törvényszerűségek. A Helyreállítás Korában sok kárt sikerült
jóvátenni, és a Sithek újra hittek valamiben, de Edell rájött valamire. Az alanciari keshirik sohasem veszítették el a
hitüket, amióta kétezer évvel ezelőtt Adari Vaal eljutott hozzájuk. A főtéren ünneplők arcán bizonyosság ült. Miért
nem ide születtem?
– Megtanítom nektek a gonoszok nyelvét. Úgy fogjátok beszélni, mint az anyanyelveteket, így megismeritek majd
őket, amikor megérkeznek. Kaptok tőlem még egy ajándékot – mondta a színésznő, és a keshiri tengerészek felé
tartotta a fénylő botot. – A Sithek hatalmát az Erő adja, amit néhányan közületek is képesek használni. – Amikor az
izzógömb megközelítette az egyik keshirit, az letépte magáról a tengerészruhát, amely alól fehér, szaténfényű öltözék
került elő aranyos berakással. – Nekem nincs ilyen hatalmam, de köztetek van olyan, aki megismerheti. Most már
tudjátok, hogy mit kell keresnetek. Ti vagytok a Kesh Védelmezői! – Jóindulatúan a közönségre mosolygott. – Ti mind
Védelmezők vagytok – mondta. – Megvívtátok az első csatát – tette hozzá, és ez a nyilvánvalóan új sor hatalmas
éljenzést váltott ki a közönségből. – Győztetek. És újra győzni fogtok. Legyen ez a nap az Éberség Napja! Mindig
legyetek éberek, és egy nap végleg győzelmet arathattok! – A közönség őrjöngve-üvöltve éljenezte önmagát.
Edell döbbent szótlansággal látta, hogy Quarra is átveszi a többség hangulatát, kiabálva tapsol és ugrál. Idősödő
férfi lépett a színpadra, és Kerebba polgármestereként mutatkozott be, azután megismételte az imént elhangzott
szavakat. Így folytatta:
– Mindannyian láttuk már ezt a drámát, de a mai különleges alkalom. Régóta vártuk, és az ellenség megérkezett.
Ma éjjel a csapataink újra átkutatják a félszigeteket a támadók nyomai után. Biztosak vagyunk benne, hogy újra
eljönnek. A hadi-kormányzat további légelhárító erőket küldött nyugatra. Jöhetnek ugyanannyian vagy még többen,
mind meghalnak! A Sitheknek meg kell halnia! – A tömeg kiabálni kezdett, de ezúttal sokkal összeszedettebben.
Egyként emelték fel az öklüket és ütöttek a levegőbe, miközben az utolsó mondatot kántálták:
– A Sitheknek meg halniuk! A Sitheknek meg kell halniuk! – Ez már túl soknak bizonyult. Edell megragadta túsza
karját, és kinyomakodott a tömegből. Annyira még megőrizte a lélekjelenlétét, hogy újra felvegye az esőköpenyt és
fejére húzza a csuklyát, de a legszívesebben felpattant volna a színpadra, hogy feldarabolja az agitátorokat.
Megtehette volna. Mások megtették volna. Ő miért ne tehetné? Harcolt a saját haragja ellen. Még nem jött el az
ideje, és egy vacak kis raktárváros sem számított a megfelelő helynek. Ha tényleg mindenhol az történt, amit az
imént látott, akkor Bentado megszálló erői nagy veszélyben voltak. Talán az egész Törzs veszélybe került?
– Holnap továbbmegyünk, amint újra megnyitják az utakat! – parancsolta Quarrának, amikor kiértek a tömegből. –
Találkozni akarok ezzel a hadi-kormányzattal! Tudnom kell, hogy pontosan mit mondott el rólunk az a keshiri áruló!

Kilencedik fejezet
Quarrát az arcába hulló esőcseppek ébresztették fel. Kinyitotta a szemét, és a napot látta, amint magas, dús
lombozaton süt át. Meleg esőcseppek hullottak le a levelekről.
– Esős évszak az őserdőben – szólalt meg egy mély női hang mögötte. – Amikor már nem esik, a fákon még akkor is
megmarad egy ideig. Nem kellene így heverned idekint. Legalábbis kalap nélkül nem. Quarra megtörölte a szemét,
és pislogva körülnézett. Alanciaron nem voltak őserdők. Ráadásul, biztosan nem ott feküdt le aludni. Hová
kerülhetett? Felült a sárban. Mögötte egy szalmakalapot viselő ember nő dolgozott, virágokat ültetett ki
agyagedényekből. Fiatalabb és barnább volt Edellnél, aranybarna haját rövidre vágta.
– Át kell ültetnem a dalsákat, amíg még nedves a talaj – mondta fel sem pillantva. – Quarra, ugye? Tényleg meg
kellene fontolnod azt a kalapot. És itt a hajadat is érdemes rövidre nyírni. Az arachnoridok elég kellemetlenek tudnak
lenni errefelé. – Quarra meglepődött, hogy a nevét hallotta.
– A Sithek… hoztak ide. Te is közéjük tartozol. – Az ember felnevetett.
– Régebben nem tűrtem, hogy egy keshiri visszabeszéljen – mondta. – Szerencsés vagy, hogy sokat finomodtam,
mióta ideköltöztünk! – Valamivel arrébb, egy tisztáson a fák között Quarra megpillantott egy másik embert is, amint
egy kis, megművelt földdarabot kapált. A lombok árnyéka miatt egy pillanatra azt hitte, Jogan izmos és békés alakját
látja.
– Mindketten Sithek – mondta.
– Semmik sem vagyunk – válaszolta a nő. Felállt a virágágyás mellett, és a keshiri felé fordult. – Mi már semmik
sem vagyunk, amikor te vagy. Orielle vagyok, de hívj csak Orinak! Ő Jelph. A napsugarak áttörtek az őserdő páráján,
és mintha a levegő hullámzott volna tőlük.
– Ez nem igazi – mondta Quarra. – Álmodom. Vagy Erő-látomásom van.
– Mindig úgy véltem, hogy nincs nagy különbség a kettő között.
– Itt éltek az őserdőben?
– Itt. Vagy itt éltünk. Az idő másképp telik az őserdőben és az álmokban.
Quarra meglátott egy embergyereket a sárban totyogni. Mielőtt elérte volna a virágokat, Ori felkapta, és a
csípőjére ültette. A keshiri fiatalok hangját hallotta a közeli kunyhó mögül.
– Gyerekeitek is vannak – mondta.
– Három. Mint neked.
– Igen. – Csak álom lehetett. Egyetlen Sith sem ismert részleteket a családjáról. Nézte, amint Ori elviszi a kicsit a
testvéreihez, akik maguk is a sárban játszottak, de boldogok voltak. Az őserdei tisztáson zajlott az élet. Kicsi, de
teljes élet. – Valaha más kötelességeim voltak – mondta Ori, amikor visszatért a keshirihez. – Végül feladtam őket a
szerelemért.
– A szerelemért? Egy Sith? – kérdezte Quarra, azután észbe kapott. – Bocsáss meg! Mondtad, hogy…
– Csak azt mondtam, hogy most nem vagyok Sith. De gyanítom, hogy korábban nem voltam valami jó Sithnek.
 – Vannak jó Sithek?
– Egyesekkel könnyebb együtt élni, mint másokkal, de talán ez pont azt jelenti, hogy ők sem olyan jók Sithnek –
felelte Ori, és felnevetett. – És nem, nem csak a szerelem miatt jöttem ide. Felelősségem volt és rangom, akárcsak
neked. De láttam, hová vezet az az út, és nem tetszett. – Quarra a szerény lakhelyet nézte.
– Ezt választottad helyette – mondta.
– Ilyen az, ha rejtőzködni kell – válaszolta az ember nő. Elnézett a játszadozó gyerekek felé, és mélyet sóhajtott. –
Csak az a baj, hogy a világ már az én időmben is kezdett kifogyni a rejtekhelyekből. Nem tudom, milyen lesz a jövő.
Quarra érezte, hogy a feszültsége felenged. A gyerekek ricsajozása és az őserdő hangjai zajossá tették a környéket,
a hely mégis a végtelen béke érzetét árasztotta. Uhrarban gyakran vágyott erre.
– El akartam jönni – mondta, szinte csak magának. – Belefáradtam. Körülnéztem, és csak olyan dolgokat láttam,
amit már megtettem. Még a gyermekeim is… már tudom, milyen lesz az életük, pedig még nem is éltek igazán. –
Quarra elhallgatott, azután tétován folytatta: – Gondolom, ezért akartam valami változást. Hogy legyen egy álmom,
amit követhetek. Biztosan rosszul hangzik, de…
– Követheted az álmod – vágott közbe Ori, és a férjére pillantott. Az ember férfi felnézett a munkájából, és
rámosolygott a két nőre. Ori megismételte: – Követheted az álmod. És építhetsz köré egy egész világot. Sokáig
eléldegélhetsz az álmodban, de végül…

– … a világ rád talál – suttogta Quarra. Kinyitotta a szemét. Egy kiszáradt vízelvezető csatornában aludtak a
kerebbai csatornaállomás mellett. Nem lett volna értelme győzködnie Edellt, hogy az ő rangjával egy barakkban is
megszállhatnak éjszakára. Amióta látta az éberség-napi színdarabot, a Sith olyan feszült volt, mint az ideg egy
felhúzott számszeríjon. Quarra nem tudta eldönteni, hogy ez végeredményben jó neki vagy sem. Már látta, mire
képes Edell, de az is jelentett valamit, hogy így elveszítette a hidegvérét. Igaza volt, gondolta Quarra, egész Alanciart
fegyverként használhatta ellene. Minél északabbra vezette a Sithet, annál magabiztosabbá vált. Egyre biztosabbnak
tűnt, hogy csak Edell csapata érkezett a kontinensre, és minél több ipari központot hagytak maguk mögött, az
embert láthatóan egyre jobban aggasztotta, hogy a keshirik milyen fegyvereket vonultathatnak fel a megszállók
ellen. Persze, továbbra is közönyösnek mutatta magát.
– Még egy ronda falu – jegyezte meg Edell, amikor maguk mögött hagyták Minrath-ot.
– Nem tudsz becsapni, Sith! – mondta Quarra. – Érzem, hogy le vagy nyűgözve. – Edell vetett rá egy oldalpillantást.
– El kell ismernem, hogy az itteni keshirik sokkal előbbre jutottak a gyakorlatias eszközök terén, mint a mieink.
– A tieitek?
– Persze. Ki más lenne a gazdájuk? – Quarra bőszen sóhajtott. – Keshtah kontinense szép és… úgymond kellemes –
mondta a férfi. – Feltehetőleg ez fordította a helyi őslakosokat a művészetek felé. Összetett csatornarendszert
építettek a városok vízellátása érdekében, de nagyon ügyeltek rá, hogy szép legyen. – Intett az út mellett húzódó
csatorna felé. – Ha gyakorlatiasabban gondolkodtak volna, a vízvezetékek is tovább tartottak volna.
– Tönkrementek?
– Igen, de megjavítottuk őket. De ha a te néped tervezte volna a csatornákat, valószínűleg sohasem lett volna
gondunk velük. – Félrenézett, mintha a folytatáson gondolkodna. – Úgy gondolom – tette hozzá végül –, hogy az
Omen rossz helyen szállt le. – Quarra megrázta a fejét.
– Hát semmit sem értettél abból, amit Kerebbában láttál? Ti vagytok az oka, hogy Alanciar így néz ki. Ti, Sithek, és
a fenyegetésetek. Kétezer éve készülünk az érkezésetekre – magyarázta. Hátranézett a szürke városra, és hozzátette:
– Egyáltalán nem értettél meg minket. Miattatok lettünk ilyenek!
– És ha azt hiszed, hogy bánjuk, akkor te sem értettél meg minket – felelte Edell gúnyosan vigyorogva.

Délre elérték a Nyugati Pajzs élettel teli vidékét. A vízi utak mellett köztulajdonban lévő gazdaságok terültek el, az
utakon muntokok húzta szénásszekerek gurultak. Az egykor lankásan kelet felé emelkedő területet évszázadokkal
ezelőtt rendezett teraszokká formálták. Közelgett az aratás ideje, a zöldellő és aranyló mezők látványa elterelte a
figyelmet a zord erődökről. Quarra tekintete végigfutott a villogó jelzőállomások során, amelyek híreket közvetítettek
a partról a fennsík nyugati peremén álló főváros, Sus’mintri felé. A Sith és túsza már látta az emelkedőt keleten:
felhőkig nyúló természetes védműnek tűnt, amely a kontinens zsigereit őrizte. A nő sajnálta az itteni jelző-őröket és
gondolatkiáltókat. Jogan élete sem volt tele izgalommal, de legalább nem kellett egész nap gabonamezőket néznie.
A múlt éjjel látott álma óta zavarta, ha eszébe jutott Jogan. A férfi tornya nem volt őserdei menedék, és Quarra
kezdte megkérdőjelezni az egész kapcsolatukat. Jogan elszigetelten élt, és szinte dologtalanul, mégsem
kezdeményezett. Kettejük közül kétségtelenül Quarra volt az elfoglaltabb, de amikor a munkája elszólította, és egy
ideig abbamaradt az üzenetváltás, mindig neki kellett újjáélesztenie a beszélgetést. Úgy képzelte, hogy mivel neki
sokkal több dolga volt, a férfi hozzáigazította a saját menetrendjét. De most felmerült benne a gondolat, hogy Jogant
talán nem is érdekelte annyira ez az egész, mint őt. Egyáltalán, mi érdekelte? És mi jót hozhat egy magas rangú nő
egy megrögzött agglegény jelzőőr életébe? Ilyen kérdések foglalkoztatták Quarrát.
– Már megint az őrszemre gondolsz – jegyezte meg Edell. – Nehezen rejted el. – Beleszagolt a levegőbe. – Én
természetesen sohasem házasodtam meg – tette hozzá.
– Milyen meglepő! Ki tudna együtt élni a fajtáddal? Csoda, hogy még maradtak emberek a Keshen.
Edell felkacagott. Sötét, de szívből jövő nevetést hallatott, amely meglepte a nőt.
– Ezen én is csodálkozom – mondta. – A társasági élet helyett szívesebben készítek és építek dolgokat.
Talán így lett főnemes, gondolta Quarra. Bezárkózott valahová és kimaradt a viszálykodásból. Lehet, hogy a
Sitheknél senki sem él ötven évig, ha kilép a házából. A nő maga is meglepődött azon, hogy mennyire tiszteli Edell
elkötelezettségét, még ha az nem is túl jó irányba vezetett. A színdarab után elcsodálkozott rajta, hogy a férfi miért
nem megy vissza a hajóra és siet haza a megtudott információkkal. Vagy ez még nem volt elég ahhoz, hogy
helyreállítsa a hírnevét, miután lelőtték a léghajóit? Bizonyára voltak vetélytársai, hiszen a Krónikák is hét
főnemesről írnak. Lehet, hogy veszélybe került volna a rangja, ha csak részleges információkkal tér haza.
– Tennem kell valamit – mondta újra meg újra. De mit kellett tennie? Lehet, hogy sok mindent. Az Erő úgy áramlott
Edell és társai körül, ahogyan Quarra még senkinél sem érzékelte Alanciaron. Népe kiképezte az Erő-érzékenyeket a
képességeik használatára, mint mindenki mást, de még mindig csak felszínesen értették meg ezt a hatalmat. Arra
támaszkodtak, amit Adari Vaal el tudott mondani, a Sithek megfigyelése alapján. Csakhogy Edell mögött évezredek
Erő-használó hagyománya állt. Megalapozottnak tűnt a kérdés, hogy miféle ismeretlen hatalma lehetett?
Nyilvánvalóan többféle. Nem csak azért jutottak ilyen messzire, mert Quarra jól blöffölt. Edell csinálhatott valamit,
amivel elfojtotta az őrök kérdéseit, és elterelte a figyelmet. A nő olyannak látta a kapitányt, amilyen volt, de úgy tűnt,
mindenki másnak nehezére esett rátekinteni. Ez néha nekem is jól jönne – gondolta Quarra. Tartott a folytatástól,
hiszen az Éberség Napját követően a Sith-álruhában utazó színész meséje már nem működött. A nő előremutatott az
útra.
– Annál a kereszteződésnél keresünk egy teherhajót, és felmegyünk a csatornán – mondta. – Élvezd ki a friss
levegőt, amíg lehet, mert ládák közt fogsz utazni.
– Mennyi ideig?
– Ez a legegyenesebb út Sus’mintribe. Egy nap. Legfeljebb kettő.
– Egy nap!
– Szerencséd van, hogy ilyen közel van. Mielőtt megépítették a Vaal-termet, a hadi-kormányzat a kontinens beljebb
eső részén ülésezett. Ha meghívtak a gyűlésre, mindig úgy tűnt, hogy örökké tart, mire odaérek. Most alig néhány
napi lovaglásra vannak Uhrartól. Ne aggódj, bőven lesz időnk visszatérni a Balszerencséhez, és teljesítheted az
alkunk rád eső részét! – Edell az egyik uszályt nézte, amely sebesen siklott folyásirányba a muntokok segítsége
nélkül.
– Nem tűnnek kényelmesnek – jegyezte meg. Quarra a szemét forgatta.
– Hát, ne várj luxuskabint! Ha máshogy akarsz utazni, jobb lett volna magasabbra repülni a léghajókkal, és
elkerülni, hogy lelőjenek… – Éles fütty fojtotta bele a szót: a mezőkön álló tornyokban megszólaltak a riadósípok.
Quarra egy jelzőállomásra mutatott, amelynek erkélyén gyors egymásutánban villantak fel a színes izzógömbök.
Nappal valamivel szűkebb volt a lehetőségek tárháza, de ehhez az üzenethez nem kellett sok szín. Ugyanazt
közvetítették, amit Jogan a léghajók megpillantása után: „Sith!” Edell megragadta túsza karját, miközben a másik
kezével lekapta a napszemüvegét. Mereven figyelte az ég alját északnyugaton.
– Ott vannak – mondta halkan.
– Érzem – válaszolta Quarra. A kellemetlen érzet, amelyet először a jelzőállomás toronysisakjának erkélyén állva
tapasztalt, ezúttal tízszeres erővel támadott rá, és a gondolatkiáltók is folyamatosan közvetítették a figyelmeztetést.
Ha Edell érkezése szikrákat vetett a keshirik között, akkor ezúttal tűzvihar közelgett. De ami a legjobban meglepte a
nőt: az ember még nála is kevésbé örült a hírnek.
– Túl korai! Túl korai! – ismételgette. – Túl korai még!

Tizedik fejezet
Először kátránypikkelyeknek tűntek az égen, a gonoszság kiütéseinek több ezer méterrel a föld felett. A léghajók
baljós felhőben repültek, sávjuk túlnyúlt a láthatáron, és felette újabb hullám érkezett. A járművek nagyobbak voltak,
mint Edell mozgékony felderítői, egyenként négy uvak hajtotta és kormányozta őket. A gázgömböket festett minták
változtatták szörnyetegekké, amelyek a gondolák lándzsahegyre hasonlító orrával úgy néztek ki, mintha az agyarukat
meresztenék a lenti világra. Bentado Eben Flottája.
– Túl korán érkeztek – ismételte meg Edell. A megszállók járműveinek többsége már készen állt, amikor ő útnak
indult társaival, de akkor még úgy volt, hogy megvárják, amíg visszatér. Társaival három napon át utazott, így Edell
fejben kiszámolta, hogy Bentado akkor indulhatott el, amikor megkapta Taymor üzenetét a sikerről. Meggondolatlan
bolond! Vajon Hilts miért hagyta jóvá az indulást? Edell sejtette a választ: Iliana boldogan megszabadult Bentadótól.
Csakhogy ideát már nem számított a politika. A léghajók elérték a partokat, és ereszkedni kezdtek. Egyszerűen csak
átrepültek a partvonalon felállított dárdavetők felett. Edell kétségbeesetten nézett körül, magaslati pontot keresett,
ahová felmászhatott volna. Már csak a mezőkön álló erődök védelmezték a kontinenst? A férfi hamar választ kapott a
kérdéseire. A léghajók egyike tűzvirággá változott, azután egy másik is felrobbant. Nem látta, hogy mivel lőttek a
járművekre, de az eredményt már ismerte. A robbanások sorozata távoli mennydörgésként érkezett el hozzájuk, és a
nyugati égen füstköd terjengett.
– A fenébe is! – szitkozódott Edell.
– Mennyien vannak? – kérdezte a túsza. A férfi összevont szemöldökkel méregette.
– Az ellenséghez tartozol. Ne hidd, hogy csak úgy kiadom…
– Nem a háború érdekel – vágott közbe Quarra –, hanem a családom. Uhrar napokra van innen, de azok az izék
órák alatt odaérhetnek! – Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, egy muntok-húzta ponyvás szekér robogott el mellettük.
A hajtó hirtelen lefékezett a csatornán átívelő híd előtt, és keshiri katonák szálltak ki a járműből. Miközben az
egyikük lefoglalta az állatokat, ketten gyorsan felhajtották a ponyvát, amely alól hasonló fegyver került napvilágra,
mint amilyet Quarra használt az első találkozáskor, csak sokkal nagyobb méretben. Edell dermedten állt. A tiszta
levegőben már jobban látta az imént füstködnek hitt felhőt: nyugaton dárdák és üvegszilánkok tömege repült felfelé
a hasonló mozgó egységekről, amelyek korábban békés szénásszekereknek látszottak. A híd tövében az egyik muntok
meglepetten bömbölt, amikor a katonák elsütötték a fegyvert egy hangos pendülés kíséretében.
– Siessünk! – szólt oda Quarra, és megindult az őrállomás felé. A mellette álló jelzőtoronyban folyamatosan
villogtak a színes izzógömbök, jelentéseket közvetítettek a megfigyelőktől. Edell szívesen eltűnt a katonák közeléből,
és a nő után sietett, miközben a robbanásokat nézte a láthatáron.
– Átkozott bolond! – sziszegte. – Túl korai!
– Hogy értve?
– Bentado – válaszolta a férfi. – Egy másik főnemes. Nem kellett volna útnak indulnia, amíg nem térek vissza! Akkor
felkészülhetett volna a tüzes fegyverekre és minden másra! – Saját magát is átkozta az ostobaságáért. Már az indulás
előtt is aggódott, hogy Bentado elhamarkodottan fog cselekedni és megpróbálkozik a támadással, és pont ezért nem
sietett haza: hogy minél többet megtudjon Alanciar védelméről. Csakhogy Bentado azonnal elindult, és ami még
rosszabb: az elkészült léghajók többségét elhozta magával. Ezzel a lehető legnagyobb kárt okozta a megszálló
erőknek.
Edell az őrház mellől figyelte, ahogy három hatalmas léghajó ereszkedni kezd, de túl gyorsan tartottak lefelé. A
lövedékek feltehetőleg átszúrták a gázharangjukat. Azután az egyik felrobbant, és egy másik egyre gyorsabban
eresztett le, a gondolája hamarosan előrebukott, utasait leszórta az alatta elterülő szántóföldre. Az északnyugaton
álló erődökből csillámló lövedékek röppentek a harmadik léghajó felé. Edell úgy sejtette, ismét gyémántlövedékeket
lát. A roncs hamarosan becsapódott a talajba, ahol újabb lövedékek fúródtak bele. Az ember férfi mereven bámulta a
pusztítást, történelmi léptékű szerencsétlenség szemtanúja lehetett. Legalább ő még biztonságban volt…
– Vigyázat! – hallatszott egy kiáltás. A közeli szekérről egy dárda indult útnak, és alig kerülte el a jelzőállomást. A
lövedék célba talált, és egy léghajó kezdett zuhanni ferdén, súrolta a toronysisakot, azután az elszabadult gondola a
csatornába zuhant. A súlytól meg szabadult gázgömb bukdácsolni kezdett, azután leeresztve végigterült a
gabonamezőn. Quarra szó nélkül otthagyta a kapitányt, átrohant a csatornahídon. Edell a nevét kiabálva követte, de
a vontatósávon elszabadult muntokok sodorták el, és a főnemes belezuhant a csatornába. Edell a nő nevét kiáltozva
csapkodott az enyhén sós vízben. Elvergődött a csúszós falig, és kimászott, azután felrohant a lépcsőn egy
teherplatformra.
Az eget most már valóban füstköd borította, feketén áradt a teraszos tanyavilágra hullott és a nyugati erdőkben
lángoló léghajók maradványaiból. A láthatáron újabb villanások jelezték, hogy a légvédelem még mindig dolgozik, és
a lezuhant járművek felől fénykardos alakok rohantak a keshiri katonák felé. Edell nem tudta eldönteni, hogy az
emberek támadnak vagy támadás alatt állnak. Az Erő ugyanazokat az érzéseket közvetítette mindkét oldalról.
Alanciar nyugati felén elszabadultak a háború démonai, és mindent felégettek maguk körül.
– Halál rátok! – kiáltotta egy ismerős hang. Edell odafordult, de nem volt veszélyben: a csatorna északi partján, a
betonozott peremen egy fekete ruhás Szablya küzdött a kapitány számára láthatatlan ellenfelével. Edell nem ismerte
a fiatal férfit, és le kellett ugrania a platformról, hogy megpillanthassa a másik küzdőfelet. Quarra egy halott keshiri
felett állt, és nyilakat lőtt a Sithre az elesett katona fegyveréből. A harcos könnyedén hárította a támadásokat a
fénykardjával.
– Tyro! – kiáltott oda Edell, és hátradobta a csuklyáját. – Ide hozzám!
Quarra ugyanúgy meglepődött, mint ellenfele, még támadni is elfelejtett.
– Vrai Nagyúr! – kiáltott fel a Szablya döbbenten.
– Úgy van – válaszolta Edell. Hangosan beszélt, mert arra számított, hogy más Sithek is lehetnek a közelben.
Elindult a páros felé. – Mit műveltek itt? Meg kellett volna várnotok, amíg visszatérek! És amíg az egész flotta
felkészül!
– Bentado Nagyúr parancsolta, hogy… – A fiatal harcos észrevette, hogy ellenfele ráemeli a fegyverét, és nem
fejezte be a választ. Előreugrott, hogy kettészelje az ismétlő számszeríjat, azután visszahúzta a kezét egy második
vágáshoz, de Quarra és Edell egyszerre nyúlt ki az Erővel. A Szablya és a fegyver két különböző irányba repült. A
kapitány dühösen fordult a fegyvere maradványát szorongató nőhöz.
– Mit képzelsz, miért lövöldözöl?
– Végzem a dolgom – válaszolta Quarra, azután félredobta a hasznavehetetlenné vált eszközt, és fél térdre
ereszkedett a halott keshiri mellett. A levendulaszínű katona még nagyon fiatal volt. – Csak veled kötöttem
egyezséget, Sith! – tette hozzá a nő. – Mással nem! – Edell közelebb lépett, de egy robbanás leverte a lábáról.
Felpillantva hatalmas léghajót, az Ében Flotta legnagyobbját látta elúszni maga felett. A Bentado korsin vigyorgó
képével díszített zászlóshajó, a Yaru, a keleten heverő fennsík felé tartott, gondolája füstölögve égett a belefúródott
lángoló lövedékektől. A férfi meglepetten bámulta a hajót, de kétségtelenül a Yarut látta, amint mennydörgő robaj és
egy hatalmas villanás kíséretében becsapódik a fennsík peremén. Megragadta Quarra karját.
– Gyorsan! Utána! – szólt rá a nőre. Quarra kirántotta a karját a kezéből.
– Nem! – ellenkezett.
– De hát keleten vannak! Arra tartottunk!
– Változott a terv – válaszolta a nő, és kihúzta magát. Arcán az aggodalom grimasza ült. – Kitört a háború!
Gondoskodnom kell az enyéim biztonságáról! A gyerekeimről! – Azzal futni kezdett a füstön keresztül a híd felé,
amerről jöttek. Edell fejére húzta a csuklyát, és utána eredt, úgy folytatta:
– Láttam Uhrart a térképen. Két napi járásra délkeletre van a fővárostól, és innen legalább három napra. Nem esik
útba!
– Nem érdekel – felelte a nő. – Haza kell jutnom.
– És mi lesz a drága Jogannel? – A név hallatán Quarra megtorpant. Felnézett a jelzőállomásra.
– Nem tudom – válaszolta, hangja elhalt, amikor meglátta a fényjeleket. Azután erőt vett magán, és így szólt: – Nem
tehetek meg mindenkiért mindent. – Edell nagyot nyelt. A teraszos mezőkön mindenfelé Sithek haltak meg a keshiri
lövészek fegyvereitől. Alanciar korábban sem tűnt olyan helynek, ahol egy ember nyugodtan magára maradhatott, a
háború kitörése pedig csak rontott a kapitány helyzetén. Még jobban előrehúzta a csuklyát, és közelebb lépett a
nőhöz.
– Mindenképpen el kell mennünk innen – mondta. Egyik kezével megfogta Quarra vállát. – Jól van! Legyen, ahogy
akarod! De azután úgy folytatjuk, ahogy én mondom!

Tizenegyedik fejezet
A második riadó három és fél nap alatt sem hallgatott el, és a riadósípok mintha hangosabban sikoltoztak volna,
mint korábban bármikor. Quarra már hozzászokott a fejfájáshoz. A népesség fele vizet forral a sípokhoz, gondolta, a
másik fele meg hallókagylót készít azoknak, akik kezdenek megsüketülni. Csakhogy ezek az ő sípjai voltak. Uhrar
sípjai. Éjfélkor az iparváros egyik sötét utcáján állva a nő büszkeséget érzett, mert minden úgy működött, ahogy
kellett. Éveken át gyakorlatoztak, de mindig kétséges maradt, hogy végül a nagy üvegcsövek kibírnak-e egy valódi
megszállást. A kérdés megválaszolódott. És nem csak a sípok, de egész Alanciar kitartott, legalábbis annak alapján,
amit Quarra a támadás kezdete óta látott. Ő és Edell gyorsan kimenekültek a konfliktusból, de a csata kimenetele így
is nyilvánvalónak tűnt. A Sith-léghajók félkörív-alakzatban közelítették meg a kontinenst, a hatvan jármű széles
területet fedett le. A délnyugaton fekvő Hat Karom közül csak a két legészakibb félsziget felett sikerült átjutnia a
flotta egy részének, így a Nyugati Pajzs területére kevesebb harc jutott. És a vidék is kiérdemelte a nevét. A
tanyavilágban álló erődök és a szekértüzérség dárdavetői még a levegőben elintézték a megszállók többségét. Mások
a földön kényszerültek folytatni a harcot, de hatalmas túlerővel kerültek szembe. A gondolatkiáltók folyamatosan
jelentettek a szabadon járó Sithekkel kapcsolatban, és a jelzőállomások is őrülten közvetítették az üzeneteket.
Valós vagy képzelt bujdosó Sithek őt nem érdekelték. Quarra csak haza akart jutni. Az irataival muntokostól
lefoglalt egy tüzérségi szekeret, és senki sem állított meg sokáig egy a fennhatósága alá tartozó kerületbe tartó
őrségmestert. Edell hátul utazott, nem volt szem előtt, végül három nap és éjszaka elteltével napnyugtára értek
Uhrarba. A nő már attól jobban érezte magát, hogy az ismerős utcákon járt. A gyermekeit ágyban találta, békésen
aludtak a közösségi menhelyen; ott kellett lenniük, és Quarra is ott kereste őket először. A helyi rendfenntartók
csodálatosan végezték a dolgukat. Mindenkit összeszedtek, sőt a nő családja azóta ott töltötte az éjszakákat, amióta
Edell és a felderítők felbukkantak nyugaton. A helyettes őrségmester szinte csalódottan fogadta, hogy Quarra
visszatért. A vészhelyzetben átvehette a parancsnoka helyét, és ez nagyon is megfelelt az elképzeléseinek. Quarra
nem tudott aggódni emiatt, a helyettese ambíciói egyáltalán nem érdekelték. Brue-t sem látta. Mivel a gyermekeik
biztonságban voltak, és sok üveglövedékre volt szükség, feltehetőleg visszarendelték a gyárba. Az őrségmester
kilépett az irodájából, felpillantott a jelzőállomás villogó fényeire, és nagyot sóhajtott. A szekér a közelben állt egy fal
árnyékában, Edell bent ült, és ette, amit Quarra össze tudott szedni neki.
– A családod biztonságban van – jegyezte meg az ember. – Elégedett vagy?
– Igen – válaszolta Quarra.
– Hazudsz – mondta a férfi, és kidobott egy csontot. – Menjünk! Lehet, hogy neked megérte ez a kitérő, de nekem
még sokba kerülhet. Irány Sus’mintri! – Quarra felmászott a bakra, és kézbe vette a gyeplőt. Edell behúzódott a
szekér belső részébe, háttal ült a nőnek, arca és bőrszíne nem látszott a ponyva alatti sötétben. A kőúton zötykölődve
Quarra a sötétbe bámult. Amíg fennállt a légitámadás veszélye, éjjelente csak a jelzőállomásokon maradt fény.
Hosszas hallgatást követően a nő megszólalt:
– Hogy értetted azt, hogy több közös van bennünk, mint gondoltam volna? – Edell eltűnődött, majd így válaszolt:
– Úgy, hogy téged is önmagad jobbá tétele hajt. És nehezen viseled mások gyengeségét. Nem tréfálok. Sohasem
vagy elégedett. Úgy sejtem, hogy pont ettől lettél jó hadmester…
– Őrségmester!
– Jó szervező. Látod, hogy mit kell tenni, és el is várod, hogy elvégezzék. A törekvés hiányát a tisztelet hiányának
tekinted. Az illető önmaga, mások és irántad tanúsított tiszteletének hiányát látod benne. – A nő nem válaszolt. – Ez a
te férjed – folytatta a kapitány. – Szinte látom az arcát, amikor rágondolsz. Ő semmi. Sohasem volt több, és sohasem
akart több lenni annál, ami. Visszafog. Rájöttem, hogy ez vitt el ahhoz az őrhöz, ahhoz a Joganhez. Csakhogy, amíg ő
látszólag talán többet kínál, valójában ugyanúgy csak sodortatja magát az áramlattal, mint a férjed. – A Sith-nagyúr
ivott egy üvegből. – Figyeltem a fickót, amíg a foglyom volt. Egyenruhát visel, és inkább őr, mint színész. A tiéd lehet,
de hamarosan ráunnál. – Quarra mereven bámult a sötétségbe.
– Több van benne ennél – válaszolta.
– Lehet, de benned is sokkal több van ennél. Túlnövekedsz rajta, és csak lehúz, holtsúlyként, mint a döglött uvak a
léghajómat. És akkor majd le kell vágnod.
– Igen. Láttam, hogyan bánsz a tieiddel – mondta a nő, amikor az emlékei között felvillant a hatalmas tetem, amely
az égből hullott le, és egyenesen Joganre esett. – Felejtsd el! Nem fogok ilyen döntéseket hozni.
– Ez a jó hír – szólt Edell. – Mert akárcsak a léghajókra, rád is igaz, hogy minél nagyobbra növekedsz, annál többet
bírsz elvinni magaddal. A hatalom nem csak arról szól, hogy választanod kell. A hatalom lehetővé teszi, hogy
eldöntsd, akarsz-e választani a lehetőségeid közül. Megtarthatod a férjed a kis családoddal együtt, közben a tiéd
lehet az őr is a toronyból. Mindemellett kiterjesztheted a fennhatóságodat, hogy egyre többen engedelmeskedjenek.
– Hogyan? A te szolgálatodban? – kérdezte Quarra hirtelen megértve, mire megy ki a játék.
– Igen – válaszolta a férfi úgy, mintha ez egyértelmű lenne. – De az én szolgálatomban önmagad is szolgálnád.
Lehetnél Sith, Quarra. Csak hit kérdése. Addig nem lehetsz igazi Sith, amíg hagyod magad leláncolni mások által. A
kisebb kötelékeid levetése az első lépés.
– A helyedben én óvatosabb lennék. Ti, Sithek a léghajóitokkal, előszeretettel robbantok fel.
A férfi nagyot ásított, és kényelmesen elhelyezkedett a szekéren. Quarra visszanézett az imént maguk mögött
hagyott városra, és próbált nem gondolni arra, amit az imént tett. Amiről nem beszélt az embernek.

Általános kérdésként küldte el az üzenetet, olyan formában, amely a támadás miatt teljesen érthető és nem kelt
gyanakvást: Mit tegyek, ha elfogok egy Sith-nemest? A válasz szinte azonnal megérkezett Sus’mintriből: Hozd el
hozzánk! Mi tudjuk, mit tegyünk. Az üzenet egyértelmű és parancsjellegű volt, a hadi-kormányzat kódjával együtt
érkezett. Quarra el tudta képzelni, hogy már minden őrségmester megkapta, és eltűnődött rajta, hogy ez mit
jelenthet. Nyilvánvalóan el akarták fogni a Sith-túlélőket, de miért gyűjtik őket a fővárosba? Talán az oly gyakran
kiadott Krónikák titkos mellékletei írnak valamilyen módról, amely által örökre meg lehet szabadulni a Sithektől?
Vagy egyszerűen csak kivégzik és felboncolják őket. Quarra hátrapillantott a válla felett a szekéren alvó férfira. Még
éppen annyi idejük maradt, hogy elmenjenek a Vaal Termébe, bármit is akart ott Edell, azután visszatérjenek a
Meori-öbölbe Joganért. A nő azon gondolkodott, hogy ha csapdába csalja a kapitányt, ő még akkor is megmentheti a
jelzőőrt, hiszen Alanciar egész katonasága mögé állna. Megmentheti Jogant és hős is lehet egyben, csak a munkáját
kell végeznie.
Igazad van, Sith. Többet is kaphatok.

Tizenkettedik fejezet
Évszázadokkal korábban Sus’mintri is csak egy katonai helyőrség volt a fennsík szélén, társaival együtt vigyázott
az óceánig nyúló Nyugati Pajzsra. Elhelyezkedése révén köztes állomást kínált a part menti erődítmények és a
fennsíkon kialakult iparterület között, így az alanciari jelkommunikáció központjává vált. A hadi-kormányzat keresve
sem találhatott volna ideálisabb székhelyet. Egészen tíz évvel ezelőttig a különféle katonai, ipari és oktatási
igazgatóságok vezetői külön-külön találkoztak. Azután a tanácskozás Vaal Termében kapott helyet, ebben a
jellegtelen, földszintes téglaépületben, amely egészen észrevétlen maradhatott volna, ha nem áll mellette egy nagy,
fehér torony a fallal körülvett udvarával. A Dac-fok jelzőtornyával ellentétben itt többemeletnyi jelzőfény nézett
minden irányba. Innen a hadi-kormányzat bárkivel tudott kommunikálni, a saját kapuőreivel ugyanúgy, mint a távoli
északkeleti partok hajóépítőivel. A barna egyenruhás őr felpillantott a jelzőtoronyra, azután ismét Quarrára nézett. A
riadósípok miatt hangosan beszélt:
– Őrségmester! Azt mondják, engedjem be! – mondta, és oldalfegyverével intett a ponyva felé. – Mindkettejüket! –
tette hozzá egyszerre megvetően és némileg nyugtalanul. Quarra behajtott a szekérrel. Még alig csukták be
mögöttük a kaput, Edell kinézett a búvóhelyéről.
– Mindkettőnket? – kérdezte. – Ez meg mit akar jelenteni?
 – Nem tudom – hebegte a nő, miközben megállt, és lemászott a bakról. A kapitány a kezében tartotta fénykardját. A
hosszú út alatt mindketten fáradtak és ingerültek lettek. Quarra abban reménykedett, hogy ha csapda vár rájuk, a
Sith ébersége valamelyest eltompul emiatt. Félig-meddig arra számított, hogy mesterlövész osztag fogadja majd őket,
de az udvar üresen tátongott, csak ők álltak ott a szekérrel. A levegőben kellemetlen szag terjengett, és a jelzőtorony
fényei csendben villogtak odafent. Vaal Termének ajtaja szélesre tárva várta őket.
– Nem tetszik ez nekem… – mormolta a nő.
– Ezzel nem vagy egyedül – mondta Edell, azzal lemászott a szekérről. Vállon ragadta és szembefordította magával
a nőt. – Nem csak téged vártak, ugye? – kérdezte. – Tudják, hogy veled vagyok.
Quarra nem tudta, mit válaszoljon. Mindenhová nézett, csak az emberre nem.
– Nem mondtad el, hogy mit akarsz itt – mondta végül. – Megnézni az országot, elmenni a fővárosba, találkozni a
hadi-kormányzattal. – Vállat vont. – Hivatalnok vagyok, nem küldhetlek be csak úgy az ajtón. Be kellett jelentkeznem.
Edell sötéten méregette egy ideig, azután elmosolyodott.
– Akkor majd én küldelek be téged az ajtón – szólt. Ledobta magáról az esőköpenyt, és bekapcsolta a fénykardját. –
Ahogy eddig is: csak utánad!

Az előtérben heverő keshirik legalább egy napja meghaltak. Quarra az egyenruhájuk alapján határozta meg a
feladataikat; eleinte őröket látott, beljebb hivatalnokokat és segédeket talált. Az épületet nem rohanták le, nyoma
sem volt heves küzdelemnek, mindenhol meglepett, megcsonkított keshirik hevertek. Az égésnyommal szegélyezett
vágások fénykardtól származtak, de nem sok ilyen sérülést találtak. Quarra eltakarta a száját.
– Együtt dolgoztam velük – suttogta döbbenten.
– Hát, már nem fogsz – mondta Edell elsétálva a tetemek között. Körülnézett, színlelt nyugalma ellenére éberen
figyelt. – Ugye, ez az emelet nem nagyon számít? – kérdezte. – A fontos dolgok a föld alatt zajlanak.
– Igen – válaszolta a nő, és azt kívánta, bárcsak kihozott volna egy fegyvert az irodájából Uhrarban. Edell
rosszindulatú jelenlétéhez már hozzászokott, de itt mindent átitató gonoszság vette körül, amely ráadásul mintha
terjedt volna. A lépcső tövében izzólámpák égtek. Beljebb szépen berendezett várótermet találtak egy halott őrrel a
nagy, szőttes falikép alatt. A kép idős keshiri nőt ábrázolt, gyérülő és fehéredő haja fáradt, sápadt arcot keretezett.
– Ronda egy némber! – jegyezte meg Edell a képet nézegetve.
– Csak azért mondod, mert tudod, ki van a képen – válaszolta Quarra. – Adari Vaal. – Sokszor várta ebben a
helyiségben, hogy a hadi-kormányzat elé járulhasson, közben a folyamatos őrizet alatt álló falikárpitot csodálta. Úgy
ábrázolta a nagy keshirit, ahogyan élete vége felé kinézett, és nem a történelmi színdarabok fiatal hőseként. A képből
színtiszta kitartás áradt. Az egyszemélyes díszőrséget ugyanúgy lemészárolták, mint mindenki mást. A hadi-
kormányzat tanácsterme halottasházzá változott, az alanciari politika főbb szereplői mind az asztalon vagy alatta
hevertek. Az érkezők itt sem látták ellenállás nyomát, bárki tette is ezt, teljes meglepetést okozott.
– Nem! – szólalt meg Edell tágra nyílt szemmel. – Nem itt van. Kövess!
– Ki?
– Csak kövess! És maradj a közelemben!

Bentado korsin egy magas támlájú széken ült, és egy az őserdei hálójában ülő arachnoridra emlékeztetett. Háló is
volt; az imént Quarra „világfigyelőnek” nevezte a helyiséget, és Edell eddig is sejtette, hogy kell lennie egy ilyen
helynek. Valahol át kellett irányítani a jelzéseket, hogy eljussanak a célállomásra. Eleinte kis közvetítőközpontokra
gondolt, de látva az alanciari társadalom erősen katonás jellegzetességeit, egyre inkább arra a következtetésre
jutott, hogy mint sok másik dolgot, valószínűleg ezt is központosították. Garrow’s Neck erődje és a Dac-fok
jelzőállomása között közvetlenül is lehetett kommunikálni, de minden távolabbra küldött üzenetnek át kellett
haladnia a központon.
A központ pedig a fővárosban állt, a hadi-kormányzat székháza mellett. Bentado bent ült, és szembetűnő
változásokon ment át az elmúlt néhány nap során. Kopasz fejét többnapos égésnyomok borították, és bár nem
nyomorodott meg tőle, feltehetőleg mélységes fájdalomként élte meg, hogy bozontos szemöldöke teljesen
leperzselődött. Egyenruháját vörös és lila foltok borították.
– Túlélted – jegyezte meg köszönés helyett. Mély hangja rekedtesebbnek tűnt, mint amire Edell emlékezett. –
Gondoltam, hogy téged érzékellek. Gyere csak be, és nézd meg, mit tettünk a hellyel!
Edell belépett a két Sith-őr között. Quarra nyugtalanul várakozott az ajtó előtt.
– Hozd be a vezetődet is! – mondta Bentado. Fájdalmas grimasszal az arcán felállt. – Elvégre, miatta lehetsz itt.
Edell kikapcsolta a fénykardját, azután kiment, és a csuklójánál fogva bevezette a nőt. Valóban abban a helyiségben
jártak, amire számított. A körkörös létesítmény a torony alatt kapott helyet, és az üzeneteket közvetítő személyzet le-
föl szaladgált a lépcsőkön. Egy mennyezeti, rácsos rész mögül fény vetült a terem közepén kialakított emelvényre,
amely Alanciar térképének adott helyet. A térkép megdöbbentően hasonlított a tahvi palotában álló mására, csak
abban különbözött, hogy jelölték rajta a jelzőállomások és erődök összetett hálózatát. Edell meglepetten nézett a
hírvivőkre. Sokan a Yaru nagy létszámú személyzetéhez tartoztak, de néhányan más léghajókról jöttek. A többségük
ember harcos volt, de akadt köztük néhány keshiri követ is, például Köpcös, aki a tőle telhető legnagyobb sietséggel
vitt oda egy pergamenlapot bicegő gazdájának.
– Ne ment simán a leszállás – magyarázta Bentado, amikor megérezte a gondolatokat. – Amint túljutottunk a
peremen, elvágtuk a gondola felfüggesztését. – Elvigyorodott, kivillantak letört fogai. – A hidrogén rossz ötlet volt.
– Eljuttatott idáig – válaszolta Edell. Valami nyugtalanította. Ő is ide tartozott, a többi Sith közé, de valami nem volt
rendben ezzel az egésszel. A térképhez lépett, azután körülnézett a helyiségben. – Az itteniek nagyszerű építészek,
de ez nem lehet minden kommunikáció központja – jegyezte meg.
– Nem is az. Legalább tizenhárom olyan épület van a városban, ahol üzeneteket dolgoznak fel. Leszállás után
találtunk egyet, és ez vezetett el ide. Az épületek egyikében Erő-használók üzeneteit közvetítik. El tudod ezt hinni?
Mindenesetre, a legfontosabb üzeneteket itt másolják le vagy innen indítják. Amint megtaláltuk a helyet, a többi már
csak azon múlott, hogy be tudunk-e jutni észrevétlenül – magyarázta Bentado, és felnevetett. – A ravaszkodást
általában meghagyom másoknak, de végeredményben nem volt szórakozástól mentes a dolog.
Edell a toronyba felvezető lépcsőkre nézett.
– Így szedted össze a flottád túlélőit – mondta.
 – És téged is ide hozattalak – válaszolta Bentado biccentve a keshiri nő felé. – A jelzőállomással mindenfélét
megparancsolhatunk, még a kapukat is kinyitják nekünk. Egy dolog ételt hozatni a keshirikkel, de ezek az ostobák
már a foglyaikat is leszállítják nekünk! – Edell a vezetőjére nézett. Quarra szinte megkövült a döbbenettől. Csak állt
kezével a száján, elkerekedett szemmel. A tekintetében ott rejlett a felismerés, hogy az Alanciar erejét adó szervezet
bizonyult a leggyengébb pontnak. Korábban is volt ilyen előérzete, részben emiatt akart Sus’mintribe jönni.
Csakhogy Bentado megelőzte, és ugyanezt forgatta a fejében. Övé lett a dicsőség.
– Állítsátok le a riadót! – adta ki az utasítást a kopasz férfi. Köpcös elcsoszogott a lépcső felé, azután mászni
kezdett felfelé; alig egy perc múlva a riadósípok elhallgattak Sus’mintriben, és hamarosan az egész kontinensen.
Bentado kiadta a következő parancsot: – Mindenki álljon készenlétben! Bármikor megérkezhet a következő hullám!
– A következő hullám? – kérdezte Edell meglepetten.
– A Sithek következő hulláma. Hagytunk még hátra léghajókat. Gondolom, hamarosan felbukkannak.
Edell furcsálkodva húzta fel a szemöldökét.
– Akkor haza kell szólnunk, mielőtt elindulnak. Lehet, hogy innen parancsolhatsz a keshiriknek, de úgy sejtem,
bármit mondasz is, az alanciariak le fogják lőni a léghajókat.
– Egyetértek – mondta Bentado. Sötéten elvigyorodott. – És pontosan ezt szeretném.

Tizenharmadik fejezet
Edell hátrahőkölt.
– Azt akarod, hogy a keshirik elpusztítsák a hajóinkat? – kérdezte döbbenten.
– Nem a mi hajóinkat – felelte Bentado a nagy térkép felett állva. A kontinens nyugati szélén tucatnyi pici léghajó
ült. – A Törzs hajóit fogják elpusztítani.
– De hát mind a Törzshöz tartozunk! – ellenkezett Edell. Bentado oldalvást felpillantott rá.
– Biztos vagy ebben?
– Életünk felét az újjáépítéssel töltöttük – győzködte Edell nem törődve vele, hogy Quarra feszülten figyelte a
beszélgetést. – Nem látom, mi értelme eldobni mindezt.
– Ne játszd itt nekem az ártatlant! Te meg az Arany Végzet évtizedeken át csak azon ügyködtetek, hogy széthúzás
legyen a Törzsben. És ha már itt tartunk, az enyéim is – tette hozzá Bentado intve a többi Sith felé a helyiségben. –
Kárhozat, Edell! Te is ott voltál a válság idején, és a te ötleted volt a templom tetejének beomlasztása!
– Nem vagyok rá büszke.
– Persze, hogy nem – felelte Bentado. – De én sem azt akarom lerombolni, amit újjáépítettünk. Inkább egy második
Törzsre gondoltam itt, Alanciaron.
– Második… – ismételte Edell meglepetten. Erre egyáltalán nem gondolt.
– Pedig egyszerű – magyarázta a kopasz férfi. – Amíg Hilts életben van, addig senki sem lehet uralkodó. Iliana
pedig – megvetően elnyújtotta a nevet, még csücsörített is hozzá – gondoskodik róla, hogy Hilts életben maradjon,
míg elég öregek leszünk hozzá, hogy már ne érdekeljen a trón. – Körbesántikálva a térképet, púpos szolgája mellé
állva folytatta: – Te magad mondtad, hogy az itteni keshirik felsőbbrendűek, mint az otthoniak, és még csak nem is
erre a természet által elpocsékolt húskupacra gondolok, amit Hilts hozzám vágott – mondta, miközben Köpcös vállára
tette a kezét. – Yaru Korsin szobrászokat és festőket talált, míg mi egy harcos népet. Építészeket, fegyver- és
vértkészítőket!
– Az alanciariak különlegesek – értett egyet Edell. Biccentett Quarra felé. – Igazán lenyűgözőek, de mégiscsak mind
keshiri. Ugyanolyanok, mint a mieink odaát.
– Van kétezer éved, hogy kiképezd őket? – horkantott fel Bentado. Edell az ajtónál álló őrökre pillantott. Mind
hallották, és egyikük sem tett semmit. Bentado emberei voltak, személyesen válogatta össze őket a zászlóshajóra.
Mennyien jöhettek a régi Korsinita Szövetségből? Miért nem figyelt rá jobban az uralkodó? Egyik kesztyűs kezével
Bentado végigsimított a térkép szélén.
– Ez így tökéletes – mondta. – A tökéletes megoldás. A Sithekkel még mindig ugyanaz a baj, ami mindig. Azt
tanítjuk a gyermekeinknek, hogy törekedjenek a felemelkedésre és mindenki mást utasítsanak maguk mögé. Az
egyén csak akkor lehet igazán szabad, ha minden láncot leráz magáról. Ha nem hagyja, hogy bárki is ellenálljon az
akaratának és korlátozza a cselekedeteit. A tökéletes Sithnek uralnia kell mindent és mindenkit. – Az Erő
segítségével felemelte a léghajókat jelképező maketteket. Az apró utánzatok úgy lebegtek, mint az igazi járművek. –
Csakhogy az uralom érvényesítése az, ahol a dolog mindig elbukik. Túl sok az ismeretlen tényező. Túl sok rabszolga
szeretne egészen mást, mint hogy a gazdája előbbre jusson. Túl sok másik Sith dolgozik ellened – folytatta Bentado,
és egy mozdulattal szétszórta a maketteket. – Démonok mind, a káoszt szolgálják.
Edell nem szólt. Bentado mindig így beszélt, akár színpadra is állhatott volna.
– Fiatalkoromban – mondta tovább a magáét a kopasz férfi – azt hittem, Yaru Korsin ismerte a megoldást.
Emlékszel. Rávette a keshiriket, hogy higgyenek benne. Nem hódított, csak besétált, és elfordította a kulcsot a
zárban. A dolog első részét jól csinálta, de azután elhibázta. Belehalt, és mi elveszítettünk egy évezredet. Ám itt… –
Elhallgatott és két ujjal felvett egy jelzőállomást a térképről. – Itt elölről kezdhetem az egészet, és csinálhatom
jobban is. Akárcsak Korsin, én is az égből zuhantam ide. És egy működő államrendet találtam, amelyet kedvem
szerint irányíthatok. Ráadásul nincsenek Sithek, akik ellenem fenekednének. – Edell eltűnődött a hallottakon. Bárkit
is tekintett Bentado a gondolat forrásának, az elképzelés érdekesnek tűnt. Egyetlen Sith-nagyúr talán kevés volt
ahhoz, hogy a sokaság neki dolgozzon, hacsak a sokaság nem dolgozott máris. Alanciar szíve folyamatosan vert,
puszta megszokásból készenlétben tartotta a seregét. Egy Sith-nagyúrnak csak ki kellett tapintania a pulzust, át
kellett vennie az államgépezet irányítását anélkül, hogy jelentősebben befolyásolná a működését.
– Jó ötlet – mondta végül a kapitány. – Sőt nagyon jó. Valaki biztosan emlékezni fog erre, amikor meghódítjuk a
Galaktikus Köztársaságot. – Bentado elmosolyodott. – Viszont Alanciarban van ezzel egy kis gond – tette hozzá Edell.
– Nem te vagy itt az egyetlen Sith.
– Ebben az épületben mindenki hű hozzám – válaszolta Bentado. – Dolgozni fognak értem.
– Meddig, ha itt vannak összezárva? Emberek. Nem mehetnek ki, mert a keshirik azonnal kiszúrják őket.
– Téged sem láttak meg.
– Mert volt segítsége – szólt közbe Quarra. – Olyasvalaki, akinek érdekében állt segíteni. De ha kiderül, hogy itt
vannak, senki sem fog segíteni maguknak. – Válla felett a kijárat felé bökött a hüvelykujjával. – És megölték a
vezetőinket. Bunker ide vagy oda, a keshirik előbb-utóbb keresni kezdik őket. – Edell látta a csalódottságot riválisa
tekintetében. Bentado nem gondolkodott előre, ráadásul ő tudott valamit, amit még Quarrának sem mondott el.
– A következő hullám hamarabb is megérkezhet, mint ahogy számítasz rá – mondta a kapitány. – Ideje
elgondolkodni rajta, hogyan hozzuk ide őket biztonságosan. A terved érdekes, de Törzsként többet érhetünk el.
– Akkor győzzön a jobbik Törzs!
– Nem! – válaszolta Edell. – Nem kezdhetjük ezt el újra! – Quarrára pillantott, intett a tekintetével a kijárat felé.
Amikor a nő megértette és elindult, a kapitány odalépett az őrökhöz, és így szólt: – Bentado Nagyúr átvette az
uralmat a kontinens felett. Az erősítés érkezéséig legyetek a segítségére, azután együtt megszilárdítjuk a hatalmat a
Törzs és Hilts őfelsége nevében! – Bentado bőszen fújt egyet.
– Mindig is csak teher voltál – jegyezte meg, azután intett az őröknek. – Fogjátok el!
Bentado legényei elléptek az ajtótól, de tovább nem jutottak. Edell máris mozgásba lendült, bekapcsolta a
fénykardját, és egy íves vágással megtisztította az utat.
– Quarra! – kiáltotta. – Kifelé!

Quarra kirontott az ajtón, elrohant Edell és a kezében izzó fénykard mellett. A férfi utána fordult, hogy kövesse,
azután felüvöltött. Quarra döbbenten látta, hogy a sötét folyosót villám fénye világítja meg. Bentado határozottan
ellépett a világfigyelő nagy térképasztala mellől, ép kezének ujjaiból kék energiavillámok ugrottak elő. Edell
megvonaglott és ismét felüvöltött, fájdalmában még a fénykardját is elejtette. A nő rohant tovább, egészen a folyosó
végéig, az ott meggyilkolt őrök teteméig. Agya lázasan dolgozott, és hirtelen rádöbbent, mi volt olyan különös a
mészárlásban. A Sithek nem törődtek a leölt keshirik fegyvereivel. Quarra előrevetődött, és felkapta az egyik őr kézi
szilánkvetőjét, azután a hátára fordulva azonnal célzott és lőtt. Az üvegszilánkok zúgva suhantak el Edell felett, és
Bentado felüvöltött, amikor az egyik belefúródott levágott keze csonkjába. A támadás félbemaradt ugyan, de Edell
tagjai körül még mindig villámok pattogtak, viszont visszanyerte annyira a lélekjelenlétét, hogy a padlón a nő felé
guruljon.
Quarra ismét tüzet nyitott, és visszakényszerítette a másik Sith-nagyurat a világfigyelőbe. Amikor a tár kifogyott,
az Erővel magához rántotta Edell leejtett fénykardját. Ezúttal ő vezetett, végigtámogatta-rángatta a sérült embert a
folyosók és termek útvesztőjén. Menet közben odacsapott a fénykarddal az izzógömböknek, hogy kioltsa őket; most a
sötétség lehetett a segítségére. Hallotta, hogy Bentado harcosai felforgatják a helyiségeket mögöttük, de ő maga
még tudta, merre jár. Nem értett mindent a Sithek beszélgetéséből, de abban biztos volt, hogy a keshirik tudtára kell
hoznia a történteket. A rendszer megsérült. Zihálva ért ki a hadi-kormányzat tanácstermének előterébe, amelynek
túloldalán meredek lépcsősor vezetett fel a földszintre. Csakhogy, amikor a lépcsők felé indult, Edell összeesett
mögötte. Még mindig fájdalmak kínozták az iménti támadástól. Quarra nem tudta, mit tett vele Bentado, de az
egyértelmű volt, hogy a felfedezők kapitánya még sohasem élt át ilyesmit. Quarra segíteni akart neki felállni, és
emlékezetébe villant, hogy pontosan ugyanezt tette Jogannel a Dac-foknál. Hirtelen rádöbbent, hogy milyen sok idő
telt el azóta.
– Kifutok az időből! – mondta. – Edell! Mennem kell!
– Miről… beszélsz? – kérdezte a férfi két köhögés között.
– Figyelmeztetnem kell a népem. Ne próbálj megállítani! Azután mennem kell. Tíz napja szálltunk ki a hajóról, és
még uvakháton is két napig tart visszatérni a Meori-öbölbe – magyarázta. Edell megpróbált felállni, és a nő segített. –
Gyere velem, kérlek! Ha nem érünk vissza időben, az embereid megölik Jogant!
A Sith-nemes kétrét görnyedt a fájdalomtól. Quarra megpróbálta állva tartani, de nem bírta.
– Egyedül megyek, ha kell…
– Ne, Quarra, maradj! Ez… fontos… Maradj és segíts…!
– Nem tehetem! – válaszolta a nő. A lépcső felé nézett. – Mennem kell!
Már odaért a lépcsősorhoz, amikor a férfi utána szólt:
– Quarra! Nem lesznek ott!
– Tessék?
– Csak azért mondtam, hogy a Balszerencse ott fog várakozni, mert különben nem hoztál volna ide – válaszolta
Edell. Küszködve ismét felállt. – Hazaküldtem őket.
– Haza? – kérdezte Quarra. Visszament a férfihoz. – Hova haza?
– Keshtahra. A mi kontinensünkre.
– Jogannel?
– Ha még él egyáltalán – zihálta Edell. – Magától biztosan nem ment sehová. A hajó elindult, amint kiértünk a
partra.
– A pusztulásba veled! – Quarra megfordult, és ismét elindult, de a lépcső tövében megtorpant. Lépéseket hallott
fentről. Bentado emberei is elrejtőzhettek a földszinten. Ráadásul már mögöttük is hangok közeledtek a sötétben.
Edell zihálva térdelt a helyiség közepén. A fénykardja még mindig a nőnél volt.
– Quarra! – szólította meg. – Mindkettőnket megölnek, és akkor mindenki veszíteni fog!
A nő tétovázott, nem volt biztos benne, hogy mit kellene tennie. Visszament Edellhez, aki rátámaszkodott. A
kapitány súlya alatt görnyedezve Quarra egyik ajtóról a másikra pillantott, azután tekintete a fali szőttesre esett.
Adari Vaal méltósággal és szótlanul nézett le rá, miközben fent és lent egyformán erősödött a lárma. Az őrségmester
lehunyta a szemét, az Erőhöz fordult, és belekiáltotta üzenetét: „Kesh Sziklája! Mentsd meg a leányod!” Gondolatai
remegést keltettek az Erőben. Quarra enyhe vibrálást érzett a kárpit felől. Tágra nyitotta a szemét. Igen – gondolta –,
ez az! A történelmen átnyúló tiszteletlenséggel mit sem törődve, félrerántotta a faliszőnyeget. Mögötte egy rejtett
szoba bejárata tátongott feketén. Quarra gondolkodás nélkül a nyakába vette Edell karját, és berángatta magával a
Sithet az ismeretlen sötétségbe.

Tizennegyedik fejezet
Két héten belül másodszor kellett egy sérült férfit gondoznia, miközben Sithek jártak a közelben. A helyszín
nehezen lehetett volna ennél eltérőbb. Jogan jelzőállomása vagy egy hajó fedélzete helyett ezúttal Alanciar
legszentebb pontján tartózkodott: Adari Vaal könyvtárában. A Sithek a fali szőttes mögé rejtett bejárat másik oldalán
maradtak, és továbbra is nagy zajt csaptak. Hosszú órák óta mindig legalább három hang hallatszott egyszerre.
Quarra nem tudott kimenni, de még látott rá lehetőséget, hogy figyelmeztesse a népét. Két óra hosszán át
folyamatosan próbálta elérni a többi gondolatkiáltót, és még az sem érdekelte, ha a Sithek megérzik a jelenlétét. Az
Erő legalább olyan kommunikációs rendszert kínált, amelyet nem befolyásolhattak. Legalábbis a nő így hitte. A
Sithekből fojtogató harag áradt, és az utóbbi napokban mérgező félelem fejlődött ki az alanciariakban, így az Erőben
való hosszabb elmerülés leginkább fuldoklásra hasonlított. Valószínűleg senki sem értette, hogy mit akart üzenni,
ráadásul fáradt volt, és ő maga is félt. Dühös is volt. Újabb hosszú órákon át bámulta az alvó Edellt. A férfi végig
hazudott neki. Ismerte a déli partvidéket, arról települések és erődítmények helyett hósapkás hegységek
védelmezték a kontinenst.
A Balszerencse zavartalanul elúszhatott keletnek. Csakhogy a sebes sarkvidéki áramlatok és a gyors jegesedés
miatt ősszel az alanciari tengerészek már elkerülték a Déli Átjárót. Kétségesnek tűnt, hogy a tapasztalatlan
legénység elérheti a keleti óceánt, főleg ha Jogan hallgat és nem figyelmezteti elrablóit a veszélyekre. Vagy ha mégis,
vajon hallgatnak rá? Quarra rádöbbent, hogy nem tudja, mit tenne Jogan. Úgy képzelte, hogy már eléggé ismeri a
férfit, de valójában csak egy halom üzenetre és néhány órányi együttlétre támaszkodhatott. Ennek ellenére majdnem
felforgatta érte az egész addigi életét. És Edell? A Sithek felforgatták az egész világát. Mégis megmentette ezt az
embert, még azután is, hogy fény derült a hazugságára. Miért? Végiggondolta, mi történt a világfigyelőben. Edell
nem különbözött Bentadótól. Gyilkos volt, és… inkább építész, mintsem harcos. Nagyobb léptékekben gondolkodott…
de tekintett-e Sith valaha is bármit nagyobbnak önmagánál? Ez nem ellenkezik a „Sith” fogalmával?
Quarra nem tudott megbízni a férfiban, de magára hagyni sem tudta. Nem értette, mi történik vele. Éberen aludt,
gyakran felébredt a kinti hangokra. Csakhogy azok egyszer sem jöttek közelebb, és reggel fény áradt be a helyiségbe
egy mennyezeti aknán keresztül. A betonalagút túlságosan elkeskenyedett ahhoz, hogy kijáratként szolgáljon, de
legalább a fény lehetőséget kínált, hogy a nő lefoglalja magát, amíg a Sith-nemes alszik. Levett egy könyvet az egyik
polcról. Ő is ugyanazt a Keshtah Krónikákat olvasta, mint mindenki más. A lejegyzett beszélgetéseket a kövek
szabadságharcos tudósával arról, hogy milyen volt az élete és mit tapasztalt odaát, a másik kontinensen. Kötelező
volt: amint egy gyermek megtanult olvasni, meg kellett ismernie ezt a könyvet, amely alapjául szolgált, még ha csak
felszínesen is, az éberség-napi színdarabnak. Emellett köztudott volt, hogy más művek is származtak Adari Vaaltól.
Egy részük életrajzi írás volt a Sithekről, mások leírások a szülőhazájáról. Munkájának javát a két kontinens
ásványainak és köveinek összehasonlítása tette ki, ezeken az írásain még a legelkötelezettebb Vaal-tudósok is csak
nehezen vergődtek át. Végül arra jutottak, hogy ezekben a munkáiban Adari igazolja az elméletet, amely szerint egy
ősi kataklizma választotta el egymástól a két földrészt. A könyv, amelyet Quarra talált, valamelyest különbözött
ezektől.
Az oldalakon nem szépen megformált betűk sorakoztak, hanem valakinek a kapkodva leírt szavai. A nő kételkedett
benne, hogy Adari saját kézírását látja, de akár így volt, akár másolatot tartott a kezében, olyasmit talált, aminek a
létezéséről sem tudott: a Hírnök emlékiratait. Mohón lapozott bele, ugyanazzal az izgatottsággal, amellyel Jogan
üzeneteit olvasta. Adari sokat írt sajnálkozva a fiairól, főleg Tonáról, akit hátra kellett hagynia. Néhány fanyar
hangvételű bekezdés szólt az anyjáról, Eulynról, és még ennél is kevesebb a férjéről, Zhariról. A következő oldalon az
írás felgyorsult, a betűk megdőltek. Ez a szakasz Yaru Korsinról, az Omen egykori kapitányáról, a Törzs első
uralkodójáról szólt. Korsin távolról megérintette Adari elméjét már az első találkozásuk előtt, és a nő többször is
leírta az ezzel együtt járó érzeteket. A beszámoló szerint az első alkalommal és azután is mindig nyugtalanító volt.
Quarra meg tudta érteni, ő is hasonló érzéseket tapasztalt, amikor megpróbált gondolatban kommunikálni olyan
keshirikkel, akik nem voltak ráhangolódva az Erőre. Nem tette ezt gyakran, hiszen úgysem működött mindig,
amellett gyakorlati szüksége sem volt rá. Gondolatkiáltóként úgyis csak más Erő-használókkal kellett kapcsolatba
lépnie, de amikor egyszer-kétszer megpróbált üzenni a férjének, émelyítő érzeteket kapott válaszképpen. Vajon Adari
is ezt érezhette, mint az első keshiri, akivel valaha is megpróbálták felvenni a kapcsolatot az Erőn keresztül? Quarra
el tudta képzelni, mennyire kellemetlen lehetett ez. Ugyanez a kelletlen-kellemetlen érzet itatta át az ezután
következő oldalakat is, amelyeken Adari írt Seelah féltékenységéről, amely a gondolatokba maró savként áradt a
nőből minden alkalommal, amikor a Hírnök az uralkodó közelében volt. Yaru semmit sem tett ez ellen, sőt úgy tűnt,
mintha egyenesen élvezte volna kettejük szótlan csatáját. Adari azt írta erről, hogy ez nem is Sith-viselkedés volt,
hanem egyszerűen csak az uralkodó férfi mivoltából eredt. Viszont amitől Adarit a kétség mardosta, az az a tény volt,
hogy önként vállalta fel ezt a helyzetet, és nem csak kényszerből, mert információkat akart szerezni az ellenállásnak.

Yaru elméje élesebb volt, mint bárki másé, akivel valaha is találkoztam. Szópárbajt vívni vele olyan volt, mint
amikor fénykarddal vívott; közben mindig teljesen élőnek és ébernek éreztem magam. Még most, évtizedekkel
később is emlékszem arra az érzésre, amikor reggelente azzal a vággyal ébredtem fel, hogy minél előbb ismét
beszélgethessek vele. A térdelő Sithek és keshirik között az oldalán sétálni olyan volt, mintha a világ közepén lettem
volna. Ugyanígy nem tudom elfelejteni azt a másik érzést sem. Ahogy az első napon éreztem magam ott, a hegyen,
amikor Seelah és a többiek belemartak az elmémbe. Yaru okos, ravasz és elbűvölő. Ezeket a tulajdonságait a többiek
irányítására használja, és engem is irányít. Ugyanakkor a Sithek vezetője, ami együtt jár a hiúsággal, a
kegyetlenséggel és a szadizmussal. Arról a férfiról van szó, aki puszta kényelmi okokból megölte a saját féltestvérét.
Ha még él, talán ennél borzalmasabb dolgokat is tett már. Mint egy ragadozó, amelyik csak a felsőbbrendűség és
alárendeltség viszonyait képes értelmezni. Fiatal nőként részese lettem egy olyan küzdelemnek, amely az
elsőbbségért folyt. Csakhogy az erőviszonyok kezdettől fogva egyenlőtlenek voltak. Ha bármely nőnek megfordulna a
fejében, hogy egy Sith mellé álljon, mindig jusson eszébe, hogy az erős nők csak pórázzal a kézben maradhatnak a
ragadozó közelében…

Quarra dermedten csukta be a könyvet. Kezdte érteni, hogy miért tartották titokban az emlékiratok létezését,
miközben kötelező olvasmánnyá tették Adari Vaal sok más munkáját. A Sithek vezetője megkísértette, és Kesh
Sziklája megolvadt. A nő Edellt nézte. A kapitány mocorogni kezdett álmában, mintha megérezte volna a rászegeződő
tekintetet. Quarra magánál tartotta a fénykardot, és azon gondolkodott, hogy most megszüntethetne egy
veszélyforrást. Edell személyében veszély fenyegette a népét, és talán őt magát is. Nem szerette, de nem is gyűlölte
a férfit, aki ezt bármikor kihasználhatta. Már el is kezdte, még az utazás során. És Quarra most lehetőséget kapott,
hogy véget vessen ennek a ki tudja, hová tartó folyamatnak. Ugyanakkor, fel kellett tennie egy kérdést.
– Ébredj! – szólt halkan, és megbökdöste az alvó kapitányt.
 – Odakint vannak még? – kérdezte Edell nyögve.
– Hárman vagy négyen – válaszolta Quarra. – El tudnád intézni őket?
Edell felkönyökölt, és grimaszolt a fájdalomtól.
– Nem – felelte. – De együtt sikerülhet. – Megpillantotta a fénykardot a nő kezében. – Ismerkedtek?
– Kérdeznék valamit – mondta Quarra komoran. – Azt mondtad, még többen jönnek. És azt is mondtad, hogy te és
ők mást szolgáltok. Akit te szolgálsz, az ugyanolyan rossz, mint akit Bentadónak hívnak?
Edell meglepődött a kérdésen, de próbálta nem kimutatni.
– Nem – felelte. – Nem, ő nem olyan rossz. Az uralkodó már öreg. És bölcs.
– Kedveled őt – jegyezte meg a nő. Meglepte, amit érzékelt. – A barátod. – Edell gyengén elmosolyodott.
– Igen, azt hiszem, barátok vagyunk – mondta. – Ha már a Sithek uralma alatt kell élnetek, vele és velem jobban
jártok, mint Bentadóval. Hidd el, van rosszabb is!
– A vízvezetékek. Azt mondtad, hogy szétesett. Valamelyik vezetőtök miatt romlott le az állapota?
– Inkább azok miatt, akik vezetőkké akartak válni. Ezer éven át kaotikusak voltak az állapotok. Ha az alanciariak
szívesen építkeznek, akárcsak én, akkor ne hagyjuk, hogy itt is elkezdődjön ez! Segítened kell!
A nő Edell tekintetét fürkészte, és döntésre jutott. Igaza volt Adarinak – gondolta –, de nekem is igazam van.
Vannak szelídebb ragadozók.
– Jól van – mondta, és felállt. – De tisztázzunk valamit! Nem miattad vagy magam miatt segítek. Csak meg akarom
állítani Bentadót. A népemnek segítek.
– Az ugyanaz, mintha magadért tennéd – jegyezte meg a férfi vigyorogva. – De hagyjuk későbbre a Sith-filozófiát!
Dolgunk van. Véget kell vetnünk Bentado kommunikációjának, de a keshirik feldarabolnak, ha elébük állok. Akkor is,
ha egyedül hozol segítséget, és rám találnak. Ha még meglenne az a lőfegyver, kilőhetnénk az izzógömböket a
jelzőtoronyban.
– Az egy évig is eltartana!
– És akkor mindkét fél szívesen feldarabol majd – tette hozzá Edell, és felsóhajtott. – Gondolom, már próbáltál
segítséget kérni az Erőn keresztül… – A nő bólintott. – Ami azt jelenti, hogy Bentado megállításának egyetlen módja
nem más, mint Bentado megállítása – vonta le a következtetést a férfi. Összekulcsolt kézzel és lehunyt szemmel
töprengett. Ő ilyen – döbbent rá Ouarra. – Számít és tervez, nem harcol.
Alig néhány másodperc elteltével az aranyszínű szempár ismét kinyílt.
– Már tudom – jelentette be Edell. – Viszont harcolnunk kell, és csak egy fegyverünk van.
– Nem gond – válaszolta Ouarra körülnézve. – Ha ide hozták Adari Vaal iratait, akkor kell itt lennie még egy
fénykardnak.
– Ha van, akkor Adari ellopta.
– Jól tette – mondta a nő. – Nekünk is jót tett vele. Mindig is ki akartam próbálni.

Tizenötödik fejezet
– Léghajó érkezett – jelentette Köpcös. – A nyugati partra, Melephos kikötője közelébe.
– A következő hullám előfutára – mondta a gazdája. Fehér fogait összeszorítva kihúzta az üvegszilánkokat a
karjából. – A keshirik lőttek rá?
– Nem, Nagyuram – csipogta a segéd. – Még kilométerekre van a parttól. Gyémántvetőkkel felszerelt uvak-lovasok
szálltak fel, hogy semlegesítsék.
– Üzend meg nekik, hogy jelezzenek, ha leszedték! A teljes partvonalon azonnali tűzparancs van érvényben minden
ellenséges léghajóra. Tizenhatot hagytunk otthon. Remélem, Hilts mindet elküldte.
Edell vágott egy grimaszt, amikor Bentado kihúzott még egy szilánkot a karjából. Szinte érezte a másik Sith
fájdalmát, miközben fentről, a világfigyelőbe vezető szellőzőjáratból nézte. A kapitány a titkos könyvtár világítását és
szellőzését biztosító aknából következtette ki, hogy a föld alatti létesítménynek kell legyen valamilyen
szellőzőrendszere. Tekintve, hogy számos helyiséget a fenti téglaépület és a jelzőtorony alatt alakítottak ki, illetve
már Tahv ősi épületeiben is így oldották meg a szellőzést, a járatokban elméletileg bárhová el lehetett jutni a
bunkeren belül. Az alanciariak betont használtak, de nem gondolkodtak nagyon másként, mint Keshtah építészei. A
titkos könyvtárból nem lehetett kijutni a járaton keresztül, mert az felfelé elkeskenyedett, de amikor Edell
felsegítette Quarrát, a nő felfedezett egy egy méter széles járatot. Mint az hamar kiderült, a rendszer leágazásokkal
készült a barakkok és raktárak felé ugyanúgy, mint a már hullabűzt árasztó tanácsterem és a világfigyelő felé.
Bentado szentélye felett mindketten elfértek egy-egy aknában, amelyek egymással párhuzamosan futottak.
– Jött már válasz Melephosból? Mi tart ennyi ideig? – A sebhelyes, kopasz fej pont Edell alatt volt, ahogy Bentado a
térkép fölé hajolt. Nesze, semmi! Edell kitámasztotta magát, azután lenyúlt az Erővel, és feldöntött néhány makettet.
Bentado meglepetten hajolt oda, hogy felállítsa őket. Felette Edell összezárt lábbal nekilökte magát a fából készült
szellőzőrácsnak, és mindkét talpával a másik főnemes kopasz tarkójára érkezett, belenyomta Bentado arcát a kőből
faragott térképbe. A támadó az asztalon maradt, oldalra gurulva felpattant, és bekapcsolta fénykardját. Mindeközben
Quarra is megérkezett a világfigyelőbe, és végtelenül meglepte a kis Köpcöst. Edell oldalra fordult, amerről egy
fekete ruhás nő sietett ura védelmére. A kapitány hátralökte az Erővel, de ennyi figyelemelterelés elég volt ahhoz,
hogy Bentado összeszedje magát. A termetes Sith elkapta Edell bokáját, és kirántotta támadója alól a lábát.
Quarra odalendült oldalról, úgy tartotta maga elé az eltulajdonított fénykardot, mint a bajonettet, amellyel a
közelharcot tanulta. Mire odaért, Bentado is bekapcsolta a fénykardját, és körözve hárított, de közben nekiütközött a
térképasztalnak, amitől a mozdulata megbicsaklott. Edell leugrott az asztalról, és útját állta a másik főnemes egy
újabb védelmezőjének, akit felnyársalt a fegyverével.
– Edell! A torony! – A kapitány hátrapillantott, és látta, hogy Quarra a torony lépcsője felé tart, amelyen Köpcös
sietett felfelé, már amennyire képes volt a sietségre. Már majdnem a földszinten tartott.
– Nem! – kiáltott fel Bentado, és a nő után vetette magát, de sérült lába akadályozta a mozgásban. – Átkozott
némber! – Edell talpra vergődött, hogy utána vesse magát, de előbb meg kellett küzdenie még egy fekete ruhás
férfival. Nem alakult jól a helyzet. Quarra felszabadíthatta a tornyot Bentado uralma alól, de közben keshiri szolgák
seregét szabadíthatta magára.
– Quarra! – kiáltott rá a kapitány. – Ne! – A legalsó toronysisakban érte utol a küzdő feleket. A nő zihálva állt:
Bentado nekilökte a falnak és kiütötte kezéből a fénykardot.
 – Edell! – kiáltott rá a kopasz az érkező főnemesre. – Ne mozdulj! – Izzadtan előrebicegett, és a fénykard hegyével
Quarra nyakára mutatott. – Ha ez a lila dög jelent neked valamit, akkor ott maradsz, ahol vagy!
Edell oldalra pillantott, ahol Köpcös kuporgott a felvezető csigalépcső mögött.
– Nem hiszem, hogy ezt a játékot ketten is játszhatják – mondta, és elindult a torz kis alak felé.
– Köpcösre gondolsz? – kérdezte Bentado nevetve. – Tégy vele, amit akarsz! Bármikor találok magamnak keshiri
szolgákat. Van itt egy egész kontinensnyi! – Rávigyorgott Quarrára. – Ez itt különleges?
– Ne törődj velem! – kiáltott oda a nő Edellnek. – Szúrd le ezt a mocskos állatot!
– Ha közelebb jössz, meghal! – Edell mély levegőt vett, azután hátrébb lépett. Leeresztette a fénykardját, de nem
kapcsolta ki.
– Nagy segítségemre volt – szólalt meg. – A vendégnek nem illik megölni a házigazdát.
– Ostoba! – mondta Bentado, és egy Erő-lökéssel a falnak taszította a másik főnemest. Edell fejjel előre találta el a
betonfalat, fénykardja kiesett a kezéből. A kopasz Sith közelebb lépett, és félrerúgta a fegyvert, azután Quarrát is
odalendítette Edell mellé. Köpcös összeszedte a bátorságát, és előmászott rejtekhelyéről. Bentado utasította, hogy
vegye magához a nő ősi fénykardját.
– Csak tartsd magadnál! – tette hozzá. – Én elintézem ezt a kettőt. – Kezében az izzó energiapengével közelebb
sántikált ellenfeleihez. A lépcső mellett megmozdult egy vékony kötél, és megszólalt egy üvegharang. Köpcös tétován
meredt a régi fegyverre a kezében, azután a gazdájára nézett.
– Üzenet – mondta.
– Menj! – A púpos keshiri elindult felfelé a lépcsőn, de félúton találkozott Bentado másik szolgájával, aki átadott
neki egy pergament.
– A melephosi jelzőőrök jelentése szerint a léghajó leszállt – mondta Köpcös.
– Mármint lelőtték.
– Azt üzenték, hogy leszállt. – Bentado fortyogott haragjában.
– Miről beszélsz? Parancsot adtam a támadásra! – Újabb üzenet érkezett. Köpcös ránézett, azután ismét.
– Az üzenetet Hilts őfelsége küldte. Azt írja, szerencsésen megérkezett.
Edell még mindig szédült az iménti ütéstől, de felfogta a szavak jelentését. Kábultan nézett Quarrára. Bentado
leesett állal bámult a szolgájára, azután felkiáltott a lépcsőn:
– Üzenem, hogy Bentado korsin és az alanciari keshirik üdvözlik! És mondjátok meg a katonáknak, hogy
haladéktalanul végezzék ki a kíséretével együtt! – A következő másodpercekben csak a felső emeleten működő
jelzőberendezés zaja hallatszott. Végül Bentado egyik keshiri segédje jött le a lépcsőn meglepett arckifejezéssel.
– Mi van? – kérdezte a gazdája dühösen.
– Nagyuram! Hilts őfelsége egyetlen szót küldött válaszképpen – válaszolta a szolga, azután kihúzta magát, és úgy
folytatta: – Üdvözlet!
– Üdvözlet? – hápogott Bentado. Edell zavara kiíródott az arcára. A szó hallatán Köpcös összehúzta nagy, kerek
szemét. Gazdája nyakán kidagadtak az erek, a fénykard megremegett a kezében.
– Játszadoznak velem? – morogta dühösen. Megfordult, és a foglyaira nézett. – Ez valami…?
A következő pillanatban sziszegő-csattanó zaj hallatszott, és Bentado szeme elkerekedett. Fekete szívét fénykard
energiapengéje járta át. A termetes férfi először térdre esett, azután elterült a padlón. A púpos kis keshiri lenézett
gazdája mozdulatlan tetemére, azután kikapcsolta a kezében tartott fegyvert, nehézkesen fél térdre ereszkedett, és
magához vette Bentado fénykardját is. Edell alig találta meg a hangját.
– Köpcös? – kérdezte rekedten.
– Biztos vagyok benne, hogy a Hilts család önt egészen máshogy fogja üdvözölni, Vrai Nagyúr – válaszolta a púpos.
Meghajolt, és visszaadta Edellnek a fegyvereket. – És abban is biztos vagyok, hogy személyesen kívánja üdvözölni.

Tizenhatodik fejezet
A fehér léghajó Sus’mintri dísztere felett kötött ki. A Jó Omen csupán a méretében hasonlított a Yarura, de minden
másban különbözött tőle. A gonosz, félelmetes külső helyett a vászon aranyos bélése nagyszerű szárnyas lényre
emlékeztetett, amelynek csőre mosolyra görbült. Kívül ékszerek és rojtok díszítették, a gondolát selyemhuzattal
vonták be. Leginkább kitömött felhőre hasonlított, ahogy ott lebegett néhány méterrel a vigyázzban álló keshiri
hadsereg felett. Quarra a fogadósorban állt Edell mellett, aki álruha nélkül, reménykedve várakozott a város életben
maradt vezetői között. Látható örömmel pillantott fel újra meg újra a léghajóra.
– Ez az uralkodó hajója, amelyet te terveztél? – kérdezte a nő.
– Igen, de megváltoztatták a külsejét – válaszolta a Sith. – Gyorsan dolgoztak.
A jármű először Melephos, egy kikötőváros közelében ereszkedett le a tenger felett, a dárdavetők hatótávolságán
kívül. Egy utas lépett ki az orron kialakított erkélyre, hogy üdvözölje az uvak-lovasokat; ugyanez az utas ezúttal is
ugyanott jelent meg. Quarra már ismerte. Jogan Halder állt a korlátnál alanciari katonai egyenruhájában, és
látszólag felépült a sérüléseiből.
– Alanciar népe! – kiáltott. – Jártam az óceánon túl! Halljátok, mit láttam! – Mormolás futott végig a katonák
rendezett sorain. – Ezek a lények, ezek az emberek, akiket Sithekként írtak le nekünk, elvittek a mi partjainktól. Nem
a saját akaratomból tartottam velük, és bármi is történt, elhatároztam, hogy minden tőlem telhető módon
megvédelmezem Alanciart. – Nem sokkal azután, hogy a Balszerencse legénysége meglátta a szárazföldet,
bekötötték a szemem, de előtte még láttam, hogy növényzetben dús vidék terül el előttem, olyan, amilyenről Adari
Vaal beszélt. Sietve vittek tovább a szárazföldön egy szekérrel, miközben fogva tartóim egy része előresietett, hogy
találkozzon a társaival – mondta Jogan. Megmarkolta a korlátot. – Még mindig nem szándékoztam szólni egy szót
sem, akár a kínzást is vállaltam volna Alanciarért. – A tekintete meglágyult, amikor folytatta: – Ám ezután sima
kőútra értünk, és amikor közeledtünk egy városhoz, elengedtek. Úgy értve, hogy teljesen elengedtek, szabadon
járhattam az utcákon. És micsoda utcák azok! Csodálatos, ragyogó város terült el körülöttem, égig nyújtózkodó
üvegtornyokkal. Szebb volt, mint bármi, amit valaha láttam. És a városban nem lakott más, csak keshirik! – Ismét
mormolás ébredt a tömegben.
– Tudom, mit gondoltok, mert én is ugyanezt gondoltam. Évezredekkel ezelőtt a Hírnök arról beszélt nekünk, hogy
a földet elvették tőlük a szabadságukkal együtt. Csakhogy én sehol sem láttam embereket. Még a fogva tartóim is
hamar eltűntek, miután elengedtek. – Nem akartam beszélni ezekhez a keshirikhez. Olyanok, mint mi, de tudjuk,
hogy zsarnokság alatt élnek. Arra gondoltam, hogy miként lehetnének olyanok, mint mi? – tette fel a kérdést Jogan,
és színpadiasan széttárta a kezét. – Csakhogy nem láttam zsarnokokat. Kézműveseket láttam, akik kemény munka
helyett műalkotásokat készítettek az utcán. Festményeket. Szobrokat. A tereken zene és ének szólt, amit mi az
ünnepnapjainkra tartogatunk. Először azt is hittem, hogy valamilyen ünnep van, amit az emberek rendeztek a
megtévesztésemre. Ám ahogy teltek az órák, rá kellett döbbennem, hogy ők így élnek odaát. – A keshirik szívesen
láttak, az egyenruhámról felismerték idegenségem, és a szülőföldemről kérdeztek. Nem mondtam nekik semmit,
ezért ők kezdtek el beszélni a saját világukról, és kiderült, hogy a hétköznapjaikba csöppentem bele. Megkérdeztem,
hol vannak az emberek, mire a palotának nevezett épületre mutattak, egy üvegtornyos márványpalotára. Azt
mondták, hogy az ott a Védelmezők menedéke! – Ezúttal a tömeg hangosabban reagált. Jogan nyitott tenyérrel
előretartotta a kezét.
– Igen, igen, én is tudom! – mondta. – A Hírnök figyelmeztetett rá. A Sithek elhitették Keshtah népével, hogy ők a
legendás Védelmezők. Ellenkeztem velük, megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy becsapták őket, de nem hittek
nekem. Ennek ellenére hagyták, hogy továbbra is szabadon járjak a városban. Tahvban, amelyről Adari is beszélt.
Szabadon beszélhettem bárkivel. – Meggyőződtem róla, hogy tényleg úgy érzik magukat, ahogyan mondják, és én
megpróbáltam felnyitni a szemüket. Meséltem nekik Alanciarról, és arról, hogy felkészültünk a Sithek fogadására.
Elmondtam, hogyan élünk, és mi mindent tettünk. Szánalommal válaszoltak – mondta Jogan, és elhallgatott. Rövid
hatásszünetet követően felemelt hangon folytatta: – Szántak, mert annyi évet töltöttünk aggodalommal eltelve és
rettegve. Sajnálták, hogy oly sok nemzedék töltötte lélekölő munkával az idejét ahelyett, hogy valóban alkottunk
volna valamit. És szántak minket azért is, mert nem ismertük az embereket és a csillagok közül jött bölcsességüket.
Akikről ők beszéltek, azok az emberek nem uralkodtak a keshirik felett, hanem többnyire a palotában maradtak, és
csendes elmélkedéssel töltötték az idejüket. – Megkértem őket, hogy vigyenek be a palotába, mert a saját
szememmel is látni akartam, amiről beszéltek. Szívesen bevezettek, és odabent szívesen fogadtak. Csakugyan ott
voltak az emberek, akiket Sitheknek nevezünk. Fegyvertelenek voltak, és meditáltak. Bevezettek egy terembe, ahol
az uralkodói kör ült, de egyetlen férfi vagy nő sem állt magasabb rangban a többieknél.
Művészi előadás! – gondolta Ouarra. A férfi ugyanúgy fogalmazott, mint annak idején az üzeneteiben. Elsősorban
ez tűnt kivételesen vonzónak. A hallgatóság figyelmét is magára vonta.
– Nem akartam megszólalni, ezért ők beszéltek – folytatta Jogan. – Üdvözöltek, és sajnálatukat fejezték ki az
érkezésem módja miatt. Ezután elbeszélték többé-kevésbé ugyanazt a történetet, amelyet Adari mondott el, miután
eljutott a partjainkig. Ismerték Adari Vaal nevét, és azt mondták, hogy a Hírnök nem tévedett, amikor figyelmeztetett
minket. Azokban a napokban még valóban voltak köztük gonoszok. A Pusztítók szolgái rejtőzködtek a soraikban.
A tömeg nyugtalanul zúgolódott.
– Tudatában voltak a veszélynek, amelytől Adari tartott, és aznap vetettek véget a romlásnak, amikor a Hírnök
elhagyta őket. Ha Adari várt volna egy napot, csak egyetlen egy napot… – mondta Jogan, de hirtelen elhallgatott,
mintha kiszáradt volna a torka. A tömeg csendben várta a folytatást. – Csak egyetlen nap kellett, és mindazok, akiktől
Adari tartott, elpusztultak! A figyelmeztetése így hiábavalóvá vált!
– Nem! Lehetetlen! – kiáltott fel a tömeg.
– De igen, ezt mondták! Feleslegesen tettünk mindent. Én sem hittem el. Nem akartam elhinni. De többet is
mondtak. Elmondták, hogy most, kétezer évvel később ismét beférkőzött közéjük a Pusztítók gonosz szolgája, hogy az
életet fenyegesse. Elűzték Keshtah-ról, léghajókkal menekült el, hogy keressen magának egy világot, amelyet
meghódíthat.
– A fekete ruhás harcosok! – kiáltott fel valaki a tömegben.
– Igen – felelte Jogan. – Tudom, hogy megtámadtak titeket, amíg én meglátogattam a szomszédainkat. – Szavai
újabb mormoláshullámot keltettek, de a férfi rendületlenül folytatta: – Megkérdeztem őket az első léghajókról,
amelyeket láttunk. Edell Vrai hajóiról, akinek az emberei elfogtak és magukkal vittek. Azt mondták, hogy Edell Vrai
bizalmas jó barátjuk, aki a bűnözők nyomát kutatta. Meglepődtek a védelmünk gyorsaságán és erején, és Vrai attól
tartott, hogy mi is a Pusztítókat szolgáljuk, és végül pontosan emiatt vitetett át a másik kontinensre. Meg akarták
tudni, hogy nem a legendák gonoszai uralkodnak felettünk. – Ekkor beszéltem velük utoljára. Elmondtam nekik, hogy
mi a jó oldalon állunk, és szembeszállunk minden gonoszsággal, amely ránk támadhat. Alanciar nem szolgált rá a
haragjukra!
– Jogan megmentett minket! – kiáltott fel valaki a tömegben.
– És a Sithek, az emberek örültek ennek! Felajánlották a segítségüket! – Heves éljenzés harsant fel, és Quarra
szeme elkerekedett, amikor felismerte, mi történt. Jogan lett az új Hírnök. Azt tette, amit Adari, de ezúttal a Sitheket
éltető mesével állt elő. És a közönség komolyan vette. A nő egyenként nézett végig a közelében lévők arcán, és
mindannyian elhitték a lehetetlen mesét, amelyet egy közülük való férfi mondott el. Csakhogy Quarra is közéjük
tartozott, és neki is volt egy története, amelyet elmondhatott. Lopva Edellre pillantott, azután ismét az erkély felé
fordult.
Azóta érzett egyfajta bénultságot, amióta a jelzőtoronyban Edell átvette az irányítást Bentado emberei és szolgái
felett. A nőnek nem volt lehetősége, hogy bárkit is figyelmeztessen. Azután összegyűltek a téren, és a hadsereg nagy
számban képviseltette magát az emelvény előtt. Talán még nem veszett el minden. Edell megpróbálhatja
elhallgattatni, de azzal is véget vetne az előadásnak, mielőtt minden kétség eloszlik…
– De ezt már nem az én tisztem elmondani – jelentette ki Jogan. Oldalra lépett, és egy alak jelent meg mögötte a
gondola orrára rögzített erkélyen. – Van itt valaki, akivel találkoznotok kell!
Fehér öltözék lebbent, és egy ősöreg ember férfi lépett a korláthoz. A köpönyegét drágakövekkel díszített tollakból
készítették, fején csőrdíszes sisakot viselt. Felemelte két kar-szárnyát, és az égre nézett. A tömeg lélegzete elakadt,
amikor felismerte Ragyogó Tuasht, a legendás madarat. Csak Edell nevetett fel, miután rámeredt a férfira.
– Hilts őfelsége – mondta Quarrának.
– Alanciar népe! Úgy állok elétek, mint Ragyogó Tuash Kesh-szülött szolgálója – szólalt meg a vénember. – Több
mint kétezer éves vagyok. Az emberek ugyanúgy az én gyermekeim, mint ti. A Hírnökötök, Adari Vaal az én keshiri
leányom volt. Jót akart, de hiányzott belőle a türelem és a megértés. – Leeresztette karját, és egyik kezét Jogan
vállára tette. – Alanciar fia igazat szólt. A Pusztítók szolgái beférkőztek közénk, de nem minden ember tartozik
közéjük. Száműztük őket. – Amikor az alanciariak oly kedvesen fogadtak Melephos kikötőjében, a szívem repesett az
örömtől – folytatta a fehér ruhás alak. – Ám azután meghallottam a szomorú hírt, hogy a renegátok előttem értek ide,
és megölték a vezetőiteket. – Szomorúan lehajtotta a fejét. A közönség már ismerte a történteket, és az ember
előadása lenyűgözte a keshiriket. Hilts az emelvény felé fordult, és lemutatott. – Szerencsére – szólalt meg ismét
hangosan –, ügynökeim és egy jól képzett alanciari együttes erőfeszítésének köszönhetően, a gonosz ismét elbukott!
Tekintetek ezrei fordultak Edell és Quarra felé. Bentado bukásának is híre ment már, de embert és keshirit együtt
látni még mindig újdonságnak számított. Még nagyobb döbbenetet okozhatott a gondolat, hogy egy ember titokban
járta a kontinenst, hogy segítsen legyőzni a Pusztítókat.
– Népem felelősnek érzi magát a történtekért – mondta Tuash-Hilts. – A következő napokban fehérbe öltözött
munkások érkeznek, hogy segítsenek helyreállítani az épületeket, és hidakat építsenek a világaink között. – Tapsvihar
támadt, és a szónok ismét kitárta két szárny-karját. – Együtt megérthetjük egymást, és jobbá tehetjük a Kesht
mindannyiunk számára! – A tömeg üvöltve éljenezte. Quarra körülnézett, és látta, hogy a többi jelen lévő Erő-
használó is gyanakodva figyeli az idős embert. Csakhogy senki sem fújt riadót.
– Nem érzékelhetnek benne rosszindulatot – súgta oda Edell. – Hilts sohasem volt rossz szándékkal irántatok.
– Mégis becsapja őket – válaszolta a nő.
– Talán a néped akarja, hogy becsapják. Olyanok vagytok, mint a dárdavetőitek. Túl régóta álltok készenlétben,
felhúzva, megfeszülve. Most, hogy ki kellett oldani, lőni kellett, már készen állnak egy másfajta találkozásra és egy
mesére, amelynek jó a vége. – Quarra felnézett az erkélyre. Edellnek igaza volt. Mit mondhatott volna még ő?
A léghajó ereszkedni kezdett, és a nő egykori szeretője kinyitotta a korlát kapuját.
– Tovább is tart még a történet, de el kell jutnom egy jelzőállomásra. Ezt a történetet mindenkinek meg kell
ismernie – mondta szélesen elmosolyodva. – És ha nem bánjátok, én magam szeretném elküldeni.
Azzal Jogan kilépett a gondolából a tömegbe. Quarra lement az emelvényről, de a férfit annyira körülvették a
kíváncsi keshirik, hogy nem sikerült a közelébe jutnia. Elsodorták, és hiábavalóan próbálta legalább tartani az iramot
az újdonsült Hírnökkel. Végül felugrott egy kőfalra, és onnan kiáltott utána:
– Jogan! – A férfi körülnézett, mielőtt meglátta. Elvigyorodott, egyik kezével a nőre, a másikkal magára mutatott, és
a szájával szavakat formált: Majd beszélünk. Ezután a tömeg magával sodorta a jelzőállomás felé.

– Üdvözöllek, felség! – köszöntötte Edell az uralkodót mosolyogva. Az alanciari közönség már hátrébb húzódott,
nagy csoportokban vették körül a másik kontinens keshiri követeit. Hilts nem hozott magával embereket; ők majd a
többi léghajóval érkeznek Alanciarba. Az uralkodó baráti ölelésbe vonta Edellt, közben odamorogta:
– Ez volt a világ legrosszabb ötlete…
– A jelmez vagy a léghajózás?
– Mindkettő. – Edell felnézett a hatalmas zászlóshajóra, és eszébe jutott, hogy az uralkodó még uvakon sem ült
soha.
– Lehetővé teszi a repülést azoknak, akik nem tudnak lovagolni – mondta. – Sok mindent megtehetünk velük, amit…
– A Kesh népe épp eléggé fel van már fúvódva, fiam – vágott közbe Hilts. – Így nem lehet egyben tartani egy
birodalmat. Sok tengerjáró hajójuk van?
– Az öblökben sok áll. Nem tudjuk, mennyi tudná megtenni a két kontinens közti utat, de csak mert még sohasem
próbálták – válaszolta Edell. – Peppin és a Balszerencse láthatóan képes volt rá.
– Igen. Reméltem, hogy visszatérsz velük, de elmondták, hogy felderítőútra indultál. Jó ötlet volt – mondta az
uralkodó. – És az is jó ötlet volt, hogy elküldted hozzánk ezt a beszédes fickót a kis olvasmánygyűjteményével. A
legtöbb romantikus halandzsa volt csupán, de nála volt ez is. – Azzal előhúzta a köpenye alól a Keshtah Krónikák egy
példányát. – Ebben benne van, hogy mivel kerülhetünk itt szembe. Minden, amit az alanciariak tudnak rólunk.
– Adari Vaal öröksége – szólt Edell a fejét rázva. – Az a szökevény keshiri sok kárt okozott.
– Kevesebbet, mint gondolod – mondta Hilts mosolyogva. – Mindig kinevettetek, mert túl sokat foglalkozom a
történelemmel. Csakhogy a történelem fontos. Még fegyverré is válhat, akár mindkét oldalon. A hadnagyod elolvasta
útközben, és amint partot értek, előresietett vele Tahvba. Ebből jól látszik, hogy valaha az alanciari keshirik is
olyanok voltak, mint a mieink, még a mítoszaik is ugyanazokról a Védelmezőkről és Pusztítókról szóltak. Ez adta az
ötletet, hogy akárcsak Yarunak, nekem is csak meg kell győznöm őket arról, hogy mi a jófiúkhoz tartozunk – tette
hozzá megpaskolva a csőrös fejdíszt. – Sőt ezáltal Bentado is kapott egy hozzá illő szerepet.
– De hát Bentado flottája akkor már nem lehetett ott!
– És vissza sem hívhattuk azt az önfejű barmot. Biztos voltam benne, hogy a megszálló sereg megadja az
alanciariaknak azt a csatát, amelyre oly régóta készültek. És végül még győztek is. Ezt használtuk ki, és azt, hogy a
hajóival együtt a fekete ruhás emberei is úgy néztek ki, mint a megtestesült gonosz szolgálói. Már csak rá kellett
játszani erre. De szerencsére küldtél egy kiváló kísérleti alanyt. – Hilts elmondta még, hogy mire a Jogant szállító
szekér eljutott Tahvba, a Törzs tagjai visszavonultak a közszerepléstől, és a leghűségesebb keshiri segédeket küldték
ki maguk helyett az utcákra. Miután az újdonsült nagykövetet meggyőzték, már egyszerű volt jó színben feltűnni az
alanciariak előtt. – Bentado serege pontosan úgy nézett ki, ahogy a Sitheket elképzelték. Én viszont csak egy kedves
öregember vagyok.
– Aki fehér tollakból készült köpenyt visel.
– Látod, mi mindent megteszek a Törzsért? – válaszolta Hilts, és felsóhajtott. – Megkaptuk a jelüzenetet Bentado
köpönyegforgató terveiről. Nos, megjegyzem, hogy csak idő kérdése volt, mikor vall színt. Örülök, hogy itt voltál, és
megtetted, amit kell.
– Én kezdtem, de Köpcös fejezte be. – Az öreg kisöpört egy csálé tollat az arcából, és ismét elmosolyodott.
– A hűséges kis Köpcös… Ez is Iliana ötlete volt. Adnék egy tanácsot, fiam: amikor a Sithek uralkodója üdvözletét
küldi, jobban teszed, ha menekülőre fogod. – Edell felnevetett, de elgondolkodott a hallottakon, és vidámsága
homlokráncoló komorsággá változott.
– Akár újra is kezdődhet az egész belharc, felség – mondta halkan. – A mi küldetésünknek vége.
– Úgy véled? – kérdezte Hilts. Megrázta a fejét. – Új rabszolgákat fogni nem nagy dicsőség. Egy jó pengével a
kézben bárki képes rá, ahogyan az eredeti Sithek is ezt tették a tapani őseinkkel. Viszont elérheted, hogy
önszántukból álljanak a szolgálatodba. Na, ez már valami. Ehhez mindenkinek erőfeszítéseket kell tennie. Yaru
Korsin is így gondolta, és ez nekem elegendő ok arra, hogy megpróbálkozzam vele.
– Ismét igazad van, felség.
– Persze, hogy igazam van! Én vagyok az öregebb! – válaszolta Hilts nevetve, azután belekarolt védencébe, és így
szólt: – Gyere, beszélgessünk egy kicsit arról is, hogyan lehet történelmet írni!

Tizenhetedik fejezet
Sokan akartak találkozni a félreértett emberek vezetőjével, de Quarra nem maradt ott, hogy üdvözölje az
uralkodót. Edell úgy vélte, Jogan után eredhetett, de hiába kérdezősködött, senki sem látta a dísztéren. Később
megtudta, hogy a nő segített kitakarítani Vaal Termét. A jelzőtornyot Köpcös és Bentado volt keshiri szolgái
működtették Edell irányításával, amíg a fehér ruhás ember tanácsadók meg nem érkeztek. Jogan beszéde után
néhány nappal már gyakori látványnak számítottak Sus’mintri utcáin. Mind kedvesek és segítőkészek voltak. Edell is
szabadon járhatott az utcákon fehér öltözékében; jóindulatú vendégként tekintettek rá, és nem mint rabszolgatartóra
vagy megszállóra.
A Sithek mind nagylelkűnek tűntek, csodálatos ajándékokat hoztak a tengerentúlról. Az alanciariak pedig az egyik
olyan dolgot tették, amihez jól értettek: elterjesztették a hírüket. Elméletileg Edell lett Hilts őfelsége alanciari
kormányzója, de még évekig kellett mosolyogva együttműködni a helyi keshirikkel, hogy teljes mértékben elfogadják
és nyíltan elismerjék az emberek uralmát felettük. A főnemes sok olyan kihívással szembesült, mint az Omen
katasztrófájának túlélői, de bizonyos szempontból még nehezebb is volt a dolga. Minden faluban, sőt minden egyes
tanyán ismeretlen keshiri találmányokkal találkozott, amelyeket fel kellett becsülnie. Néhányat meghonosítottak a
másik kontinensen is, ahová vitorláshajókon jártak át, a veszélyes léghajók helyett. A Kesh nagy területei váltak
elérhetővé ezekkel a hajókkal, például az ismeretlen északi félgömb is, amelyet még Yaru Korsin sem látott. Arrafelé
akár más kontinensek is lehettek más őslakosokkal és újabb rejtélyekkel. Edell egészen izgalmasnak találta a
lehetőségeket.
Szóba került, hogy kialakíthatnának néhány mesterséges zátonyt az óceánokban, pihenőhelyként az uvakoknak,
amelyekkel így szintén át lehetett volna repülni egyik földrészről a másikra. Elvégre, a kontinensek valaha
egybefüggő szárazföldet alkottak, tehát kellett lennie sekélyebb részeknek közöttük. A hajók haszna
megkérdőjelezhetetlen volt, de sok más alanciari találmányt lassan nyugállományba küldtek. Idővel a Sithek rávették
a helyieket, hogy a bizalom jeleként égessék el a dárdavetőket és a kézifegyvereket. Erre nem csak azért volt
szükség, hogy lefegyverezzék Alanciart. A keshiri fegyveresek milliói túl nagy kísértést jelentettek a Sitheknek.
Roppant nagy munka várt rá, és Edell tudta, kire van szüksége ehhez. Valakire, akit rövid idő alatt megtanult tisztelni
és csodálni, de úgy, ahogy otthon senki sem vívta ki ezt. Vaal Termében talált rá a nőre. A takarítók még mindig
küzdöttek, hogy helyreállítsák az épület eredeti állapotát, de Quarra kint állt az udvaron a fal mellett, ahol a szekeret
hagyta a két muntokkal. Az állatokat etette, és a férfi közeledtére felpillantott.
– Kezd itt túl zsúfolt lenni – jegyezte meg.
– Hamarosan még zsúfoltabb lesz. És forgalmasabb is. Találkoztál már a jelzőőr barátoddal?
– Futólag – válaszolta a nő, és letette az etetővödröt. – Elég elfoglalt mostanában.
– Tiszteletbeli helyet kapott a társadalmunkban, mint az első látogatónk Alanciarról – magyarázta Edell. Felnézett a
környező épületek fölé magasodó, fehér toronyra. – Joganben sem bíznak meg vakon, ahogyan annak idején Adarinak
is ki kellett vívnia a bizalmat. Bizonyos értelemben úgy is vehetjük, hogy Jogant kaptuk Adariért cserébe. – Quarra
nem válaszolt. Felerősített egy nyerget az egyik muntokra, azután elkötötte az állatot a szekértől. Edell közelebb
lépett. – Csatlakozhatsz hozzá – mondta de mást is tehetsz. Hilts őfelségére nagy benyomást tettek az itteniek
szokásai és hagyományai az Erővel kapcsolatban. Ez, hogy önerőből tanultátok ki a használatát, meg minden…
Mindig is be akart vezetni a Törzsbe olyan keshiriket, akik a miénkhez hasonló rangokat szerezhetnek. – Odanyúlt, és
megfogta Quarra kezét. Izzó tekintettel nézett a nőre. – Számos út nyílt meg előtted – tette hozzá.
– Nem – válaszolta Quarra. Bizonytalanul elmosolyodott, de elhúzta a kezét. – Csak egy.

Egy nehéz, szinte lehetetlen döntésekkel telt időszak végén, az utolsó döntés bizonyult a legkönnyebbnek. Quarra a
naplementét nézte, miközben muntokjával beügetett a városba. Már értette, mi vezette el a Dac-fokra azon az őszi
napon. Ő maga lett a hajó a pályafutása folyóján, és az elébe kötött igásállatok egy bizonyos irányba húzták.
Bármilyen magasra jutott a ranglétrán, az élete többi része fojtogatóan telepedett rá. Sőt a nő már azt is tudta, hogy
a folyamatosan hadkészültségben lévő államban sok más katonatársát is ugyanez a probléma kínozta. Ám a Sithek
érkezése óta a társadalom mintha felélénkült volna. Rejtélyes módon újabb lehetőségek nyíltak meg mindenki előtt,
és Quarra úgy érezte, mintha egyedül ő látná az egyetlen valós jövőképet. Érthető, hiszen egyedül ő látta, milyenek a
Sithek valójában. Nem úgy, mint Jogan. Egykori, elrejtett szeretője a világ közepévé vált. Azt ígérte, hogy hamarosan
beszélnek, de azóta sem vette fel vele a kapcsolatot, és Quarra sem próbálta elérni. Az egykori elhivatott remete
most városról városra járt a Jó Omennel, hogy mindenhol elmesélje a kalandját. Keshtah-ról áthozott színészek és
énekesek segítségével már fel is dolgozták, hogy Adari Vaal története helyett adják elő. Adari jelentősége
visszaszorult; a Hírnököt egy sziklán találták, azon élt, mielőtt meglátta az igazságot. Jogan Halder lett a Kesh
Sziklája.
Valójában sohasem volt igazi őrszem. A férfi olyan elhivatottságnak engedelmeskedett, amely Adari Vaal érkezése
óta nem volt divatos Alanciar kontinensén. Ez is megváltozott: a Hírnökről szóló, hazafias éberség-napi színdarabok
helyett hétköznapi előadásokat tartottak, pusztán a szórakoztatás kedvéért. Mesemondók, szobrászok, színészek és
szabók jelentek meg az országban. Meglepő sebességgel kezdett minden visszaszivárogni a társadalomba és a
gazdaságba, amit a hosszúra nyúlt készenlét során félretettek vagy elfojtottak. A Sithek pedig támogatták a
folyamatot, közben elültették és táplálták a gondolatot, hogy az elmúlt kétezer év elveszett, egyfajta kollektív őrület
miatt.
Quarra úgy tapasztalta, hogy barátai, szomszédai és munkatársai egyformán készek elfogadni ezt az elképzelést.
Attól tartott, hogy végül már csak ő fog hitelesen emlékezni Adarira. A Sithek gonoszságának jelei egyértelműen
megnyilvánultak Bentado tetteiben, de Varner Hilts erői mindig a legjobb oldalukat mutatták. A két kontinens
folyamatosan a nagy Egyesítés felé tartott, amely ördögi, de észrevétlen alattomossággal terjesztette ki az emberek
uralmát Joganre és egész Alanciarra. Quarra több keshirit is megpróbált meggyőzni erről, főleg vezetőket, de
legfeljebb hitetlenséggel válaszoltak, amelyet jobb lett volna a Sithek felé irányítani. Még azokat sem sikerült
megingatni a Sithek jóságába vetett hitében, akiknek korábban Quarra megbízott az ítéletében. Senki sem akart még
egy Adarit, és a nő végül feladta. Ennek ellenére megfogadta Adari egyik figyelmeztetését, még ha ő is volt az utolsó
keshiri, aki még törődött az első Hírnök szavaival. Adari kifejtette az emlékirataiban, hogy annak reményében
maradt Yaru Korsin közelében, hátha eleget megtud az emberekről, ami által felszabadíthatja a népét. Részben
sikerrel is járt, hiszen a tudását átadta az alanciariaknak. Ugyanakkor, Adari bevallotta, hogy jólesett az első Sith-
uralkodó oldalán a Megmentőként tetszelegni, és tiszteletet kapni azoktól a keshiriktől, akik korábban csak kínozták.
Elhunyt, buta és erőszakos férje helyett pedig rátalált egy jóval fenyegetőbb, ugyanakkor összehasonlíthatatlanul
intelligensebb társra.
Edell Vrai ugyanezt kínálta Quarrának. A nemesnek sok dolga volt még, és ezekhez szüksége lett volna rá. Bizonyos
értelemben Alanciarnak is szüksége volt rá. Jobbá tehette a dolgokat, megkönnyíthette az átmenetet, sőt még az
emberek gyógyászati ismereteiből is átvihetett valamennyit a szülőhazájába. Edell nagy felelősséget hordozott, neki
pedig el kellett döntenie, hogy egy Sith-főnemes társává válik, vagy a keshirik népi hősévé. Az álombéli nő, Orielle
azt mondta, hogy nem futhat örökké az elkerülhetetlen elől, és úgy tűnt, a népe meg sem próbálta elkerülni a
történtek következményeit. Quarrának el kellett fogadnia ezt, ami nem azt jelentette, hogy bele is kellett vetnie
magát. Adari választ adott a kérdéseire, és az emlékiratai azóta ott pihentek a nyeregtáskában, mióta a nő
kimentette a könyvet a titkos könyvtárból. Csak annyival egészítette ki a korábbi gondolatait, hogy bár valóban
vannak szelídebb ragadozók, attól még ezek is ragadozók maradnak, és a legjobb távol maradni tőlük. Brue kint állt a
házuk előtt, és az általa készített izzógömböket törölgette az alkony utolsó napsugarainak fényében.
– Úgy tűnik, mozgalmas volt a szabadságod – jegyezte meg a férfi, és kikapcsolta a szerkezeteket.
– Így is lehet mondani – válaszolta Quarra, miközben leszállt a nyeregből. – Milyen volt a munkahelyeden?
– Egész jó – felelte a férje. Mosolyogva megpaskolta az egyik gömböt. A többi kézműveséhez hasonlóan az ő
szaktudása is keresettebbé vált, mivel a Sithek nagy érdeklődést mutattak az izzógömbök iránt. – A gyerekek már
nagyon várták, hogy itthon lehessenek. Örülni fognak neked.
– Meglepem őket – mondta a nő. Lehajolt, hogy megbéklyózza a hátasát, közben Brue fütyörészve elindult a
bejárati ajtó felé. Quarra felnézett az épületre, azután ki az utcára. Tudta, milyen lesz az élete, és azt is tudta, hogy a
gyermekei élete milyen lesz. Maradhatott, és irányt mutathatott nekik, akárcsak az alárendelt polgároknak,
legalábbis addig, amíg a hivatala létezett. Nem igazán tehetett ennél többet. Felnézett az égen sorban megjelenő
csillagokra. Úgy sejtette, hogy a Sithek uralma alatt valószínűleg a csillagképek is új neveket kapnak majd. Csak
reménykedni tudott, hogy odafent még ott laknak az igazi Védelmezők, készen arra, hogy megmentsék a népét. De
arra is fel volt készülve, hogy ez a reménye nem válik valóra.

Fülszöveg
Ötezer évvel a Yavini csata előtt egy bányászati küldetést végző Sith csatahajó, az Omen lezuhant egy mindentől
elszigetelt, ismeretlen helyen. A hajótörést szenvedett Sitheknek nem volt más lehetőségük, mint felderíteni a
bolygót. Kegyetlen kihívásokkal kellett szembenézniük; halálos járvány és vad ragadozók fogadták őket. Ám ez csak
az első fejezet a Sithek küzdelmeinek történetében. Mindegyikük uralomra született, és kerüljön bármibe, be is
akarta teljesíteni a sorsát. Nem volt kétségük afelől, hogy leigázzák a helyi őslakosokat és visszatérnek a csillagok
közé, ahol a Galaxis uraivá válhatnak. Csakhogy az évek, sőt, az évezredek múlásával kiderült, hogy a Sithek számára
nem a külső ellenségek jelentik a legveszélyesebb fenyegetést…
Digitalizálta: Rolleros – 2015.