Drábik János

1956 - A magyarok harmadik útja

Kiút a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából

Kinek, s miért volt útjában a magyar nemzet, az ezeréves történelmi Magyarország?

Hogyan akart talpra állni ez a térdrekényszerített nép 1956-ban? Miért nem sikerülhetett ez
neki? Mit köszönhet mégis a világ a magyar nép hősi kiállásának? A kérdéseket még
sorolhatnánk. Először azonban kíséreljünk választ adni arra, hogy miért a XX. század
bizonyult a legtragikusabbnak a magyar nép számára egész történelme során?
A magyar nemzetnek az a történelmi sorsdrámája indult be a XX. század elején, amelynek
napjainkban éljük át a végjátékát. Az első felvonást az I. világháború, és az azt lezáró trianoni
békediktátum jelentette, amelynek a létrehozói nem vették tekintetbe sem a történelmi, sem az
etnikai, sem az önrendelkezési elvet. Saját meghirdetett elveik felrúgásával feldarabolták a
több mint ezeréves államot. Az elszakított országrészek nacionalista és soviniszta rendszerek
uralma alá kerültek. Eme mini-nacionalizmusok vezető csoportjaiban ugyan fontos szerepük
volt a szabadkőműveseknek, elsősorban a francia Grand Orient irányítása alatt álló -
univerzalista humanizmust hirdető - kozmopolita szabadkőműves irányzatoknak, mégis a
kisantant-államok uralkodó rétegei nacionalista, sőt soviniszta nemzetállamokat hoztak létre,
és mindent elkövettek, hogy az uralmuk alá került magyar nemzetrészeket elgyöngítsék,
felszámolják, beolvasszák. Ennek eredményeként a leamputált országrészekben élő magyarok
létszáma csaknem a felére csökkent, miközben a területszerző államok uralkodó nemzeteihez
tartozók létszáma megtöbbszöröződött ugyanezeken a területeken.
A politikai hatalom a maradék országrészben is a nemzetközi elkötelezettségű, zömében a
francia Grand Orient irányítása alatt álló szabadkőműves politikusok kezébe került a Károlyi-
kormány hatalomra jutásával. Ez a nemzetközi elkötelezettségű új vezető csoport tartott a
frontról hazatérő, és a magyar történelmi-osztályból származó tisztek irányítása alatt álló
hadseregtől. Ezért inkább feloszlatta ezt a hadsereget, ahelyett, hogy igénybe vette volna a
gyorsított ütemben fegyverkező kisantant-államokkal szembeni védekezéshez.
Szerencsétlen fordulatot jelentett, hogy a francia Grand Orient vörös elágazásának tekinthető
oroszországi bolsevikok nyomást gyakoroltak a Grand Orient fehér irányzatához tartozó
Károlyi-kormányzatra, hogy adja át a hatalmat a bolsevikok magyarországi megbízottainak.
Az így létrejött rövidéletű Tanácsköztársaság már semmiféleképpen nem számíthatott arra,
hogy a párizsi békekészítők majd megvédelmezik a maradék magyar államot a kisantant-
államok mértéket nem ismerő szerzési vágyától. A magyar nép XX. századi sorstragédiája
első felvonásának a legszégyenletesebb része az volt, amikor a román csapatok bevonultak
Budapestre, és azt gátlástalanul kirabolhatták.
1920-tól 1944-ig a magyar történelmi osztály átmenetileg vissza tudta szerezni a maradék-
országban a politikai hatalmat. A pénzügyi és gazdasági hatalom azonban már ekkor is a
nemzetközi pénzügyi közösség és a nagytőke irányítása alatt állott. A magyar sorstragédia
első felvonásának a végén sikerült az etnikai határt követő területek egy részének a
visszaszerzése, de mivel ezeket a Fejtő Ferenc szerint is igazságosnak tekinthető döntéseket
Németország és Olaszország hozta, ezért a II. világháború győztesei megváltoztatták.
A magyar nemzet sorstragédiájának második felvonása 1945-től 1956-ig tartott. A trianoni
határok közé visszaszorított maradék magyar államban ekkor nemcsak egzisztenciálisan, de
fizikailag is felszámolták a nemzeti tudattal rendelkező történelmi osztályt. A nemzetközi
elkötelezettségű új kommunista vezető-réteg pedig már nem rendelkezett magyar
nemzettudattal, és legfontosabb feladatának a Szovjetunió birodalmi igényeinek, valamint a
saját hatalmi érdekeinek a szolgálatát tekintette. Ez a magyarul beszélő, magyar állampolgár,
de magyar érzés nélküli internacionalista uralkodócsoport nem vállalta többé az elszakított
országrészeken élő magyarok érdekeinek a védelmét. Ezért e nemzetrészek rovására a
vagyontól történő megfosztástól a kitelepítésig, a kisantant államok immár kommunistává vált
vezetői minden bűnt elkövethettek - büntetlenül! Bebizonyosodott, hogy ezeknek az
országoknak a vezetői, legyenek szabadkőművesek, nacionalisták, nemzeti-szocialisták,
kommunisták vagy demokraták, ők elsősorban csehek, szlovákok, románok és szerbek,
másodszor, harmadszor és negyedszer is elsősorban csehek, szlovákok, románok és szerbek,
és csak utána szabadkőművesek, kommunisták vagy demokraták. A nemzetközi politikai
széljárás szerint változik ugyan a meggyőződésük, de népük és nemzetük iránti
elkötelezettségük változatlan.
Egyedül a maradék Magyarországon volt kizárólag internacionalista-kommunistáké a
hatalom, amit továbbadtak mai kozmopolita-globalista-alibidemokrata utódaiknak. Ennek
tudható be, hogy a kommunista diktatúra - ma pedig az agyonprivatizált neoliberális kulissza-
demokrácia - sokkal kegyetlenebbül sújtott le a magyar népre, mint a kisantant országok
esetében. A Rajk-perhez hasonló koncepciós eljárások a szomszéd államokban is folytak, de
az egyházi vezetők olyan meghurcolására már nem találunk példát, mint amilyent ezek az
internacionalista-kommunisták Mindszenty József bíboros esztergomi érsekkel, és a magyar
katolikus egyház többi vezetőjével szemben elkövettek. Az internacionalista kommunisták
könyörtelenül elnyomták a magyar társadalom minden rétegét. Nemcsak az egykori
tőkésosztályt számolták fel, de az önálló mezőgazdasági vállalkozókat is, és szovjet mintára
kolhozokba kényszerítették a magyar parasztságot. Az értelmiséget agymosásnak vetették alá,
és a nemzeti érdekek védelmét nacionalizmus címén nemcsak tiltották, de szigorúan büntették
is. A proletárdiktatúra azonban - a történelem fintoraként - a munkásokat zsákmányolta ki a
legjobban.
A félelem és a terror légköre uralkodott, amikor Budapestre is elérkezett a hír, hogy meghalt a
birodalom teljhatalmú ura, Sztálin. Halálával nemcsak a sztálinista diktatúra legdurvább
kinövéseinek a fokozatos felszámolása kezdődött el, az úgynevezett olvadás, de a hatalomért
folyó küzdelem is az SZKP vezetésében. Az enyhülés azonban egyes vezető csoportok
kemény ellenállásába ütközött. Arra hivatkoztak, hogy a személyi kultusz elleni kampány
destabilizálja a birodalmat, elsősorban Kelet-Európát. Magyarországon 1953-ban azonban
mégis egy olyan Moszkvából hazatért kommunista került a kormány élére, akiben már volt
hajlandóság a nemzeti-kommunista irányvonal érvényesítésére. A Szovjetunióban jelentkező
olvadás új szeleit kihasználva a korábbinál jobban igyekezett képviselni a nemzeti érdekeket,
és figyelembe venni a magyar nemzeti sajátosságokat. Ennek eredményeként mérséklődött a
kényszerkolhozosítás, az erőszakos begyűjtés, a parasztságra nehezedő nyomás. A társadalmi,
politikai és gazdasági élet más vonatkozásaiban is enyhült a kemény diktatúra. A Rákosi
Mátyás által vezetett internacionalista-kommunisták ezt a nemzeti kommunizmus irányába
tett nyitást ellenezték, és mindent megtettek korábbi hatalmi pozíciójuk visszaszerzése
érdekében. Az így kibontakozó hatalmi harc döntő jelentőségű volt az 1956-os események
szempontjából.
A magyar nemzet sorsdrámája harmadik felvonásának az 1956-tól 1989-ig terjedő időszak
tekinthető. Ennek során megtörték a magyar nép gerincét. Az internacionalista kommunisták
elérték, hogy az átmosott tudatú és mesterségesen amnéziássá tett lakosság - kormányzati
támogatással és egészségügyi segédlettel - legyilkolja utódait. Hivatalosan 7,5 millió volt az
abortuszok száma, de ehhez még további egy millió főt hozzá kell adni a statisztikusok
számításai szerint.
A történelmi sorsdráma negyedik felvonása 1989-től 2004. májusáig tartott. Ekkor
átláthatatlan pénzügyi manipulációkkal - folyamatos eladósítással - elvették a magyar
állampolgárok vagyonát, és lényegében ellenszolgáltatás nélkül átjátszották külföldieknek,
illetve a kozmopolita globalistákká átvedlett egykori pártállami nomenklaturistáknak. A
nemzeti vagyonnal együtt elveszett a nemzeti önrendelkezés gazdasági alapja is. A tényleges
hatalom ugyanis azoknál az érdekcsoportoknál van, akik a pénzrendszer monopóliumával és a
termelői vagyonnal tulajdonosként rendelkeznek.
A magyar nép sorsdrámájának ötödik felvonását a magyar állam szuverenitásának az
elvesztése jelenti. A birodalommá átalakított Európai Unió erősen centralizált nemzetek feletti
hatalmi képződmény, amelyben nem érvényesül az államhatalmi ágak következetes
szétválasztása. Az Európai Unió jelenlegi pénzuralmi rendszerében a legfőbb kormányzati
hatalmat jelentő monetáris hatáskör a demokratikusan nem ellenőrzött frankfurti ECB-hez
(Európai Központi Bankhoz) került. Az Unióban piacgazdaság helyett kvótákkal működtetett
monopolista gazdaság működik. Az önálló magyar törvényalkotás helyére pedig a birodalmi
központ jogszabályalkotása lépett, s az Országgyűlés hatásköre egy autonóm tartomány
színvonalára redukálódott. Osztrák és portugál szakembereket kérdeztem meg 2004.
áprilisában, hogy a magyarokra rákényszerített feltételekkel beléptek volna-e az Európai
Unióba? Határozott nemmel válaszoltak. Egy brit szaklap pedig azt is megírta, hogy az EU-
bővítés valójában a legolcsóbb módja volt a birodalmi terjeszkedésnek, az újgyarmatosító
piacszerzésnek. Költséges háború helyett mindössze agymosásra volt szükség ahhoz, hogy
Magyarország ismét függőhelyzetű kvázi-gyarmati státusba kerüljön.
Az Európai Unió veszélyezteti a magyar termőföld megmaradását a magyar természetes
személyek tulajdonában. A magyar nép pedig csak a magyar földdel együtt magyar nép. A
magyar mezőgazdasági gazdálkodók rendkívül előnytelen feltételekkel kényszerültek az uniós
versenybe. Várható, hogy gyors ütemben eladósodnak és földjeiket vagy elárverezik a
bankok, vagy arra kényszerülnek, hogy eladják őket. Már elkészültek az Európai Unió
központjaiban azok a hosszú távú tervek, amelyek lehetővé teszik, hogy külföldi jogi
személyek nagyméretű földbirtokokhoz jussanak Magyarországon. Ezeket a nagybirtokokat
gépi technológiával és nem élő munkaerővel művelik majd. Elsősorban olcsó, génkezelt
alapanyagokat termesztenek. Ezért magyar falvak százai fognak elnéptelenedni, mert lakóikra
már nem lesz szükség.
A magyar sorsdrámának még végjátéka is van. A sorozatos csapásokra a magyar nép rossz
közérzettel, fásultsággal, apátiával és az utódokról történő lemondással válaszolt. Ha az így
előállott demográfiai katasztrófát nem sikerül orvosolni, akkor a pusztuló magyarság helyére -
a nemzetközi finánctőke érdekeinek megfelelően - tömegesen idegeneket telepítenek be. A
magyar nép szórványai pedig megmaradhatnak "indián rezervátumokban" őseik földjén.
E bevezető sorok után térjünk vissza a magyar sorsdráma második és harmadik felvonásának
a részleteihez.
1956 előzményei: Sztálin halála és az SZKP XX. kongresszusa
Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halálával a Szovjetunióban beindult utódai között a
hatalmi harc. Az egykor mindenható diktátor megtagadása már március közepén kiolvasható
abból, hogy Malenkov a nép szükségleteinek a maximális kielégítésére helyezi a hangsúlyt,
ami a szegénység elismerését jelenti. A kollektív vezetés hangoztatása szakítást ígért a
korábbi egyszemélyi vezetéssel. 1953. április 4-én már közlik, hogy az "orvos-összeesküvés"
a korábbi állambiztonsági miniszter által kiagyalt provokáció volt. Ez a bejelentés
következményeit tekintve már nyíltan Sztálin ellenes. Sztálin utódai közül egyesek a régi
gárdához tartoztak, mint Molotov, vagy Vorosilov, mások, Malenkov és Hruscsov Sztálin
neveltjei voltak, ő emelte be őket a teljhatalommal rendelkező kis csoportba. Az utódok
Sztálin utolsó napjaiban olyan légkörben éltek, amikor számolniuk kellett a letartóztatással.
Az úgynevezett "orvos-összeesküvés" erre utalt. Ezért is siettek ennek az ügynek a
lezárásával. De ha a Kreml-orvosok ártatlanok, mi van az előzőleg elítélt sokmillió politikai
áldozattal? Az MKVD-t felügyelő Berijának a likvidálása eltávolította azt a személyt, aki a
kezében összpontosuló hatalom révén Sztálin utódja lehetett volna. Eltávolításával a
biztonsági szervek visszakerültek az SZKP kollektív vezetése alá. A kollektív vezetés csak
annyit jelentett, hogy annak tagjai egyénileg gyengék. Sztálin elítélésekor gondosan ügyeltek
arra, hogy magát a sztálinista rendszert dicsérjék. Sztálin tekintélyének a gyors erodálása
azonban felgyorsította a rendszer rugalmasabbá tételére irányuló törekvéseket.
Az 1953-ban a kommunista világban lejátszódó események már megelőlegezik azt a
forgatókönyvet, amely majd 36 év múlva lejátszódik, és a kommunista birodalom
felbomlásához vezet. Az új szovjet vezetés megkezdte a sztálini rendszer megreformálását.
Először a párton belüli terrort kívánta megszüntetni, másrészt a fegyverkezési kiadásokat
akarta csökkenteni a fogyasztás javára. A kelet-európai csatlós országokban, köztük
Magyarországon, az új kommunista hatalmi csoport csak 5-6 éve gyakorolta a hatalmat. Ezen
új kommunista oligarchia azonban a Moszkvához hű kominternes veteránok kezében volt. E
veteránoknak kellemetlen Sztálin kritikája, és attól tartanak, hogy ez ellenük hangolhatja a
leigázott lakosságot. A helyi Sztálin-epigonok megpróbálják magukévá tenni a Malenkov-
Hruscsov-féle vonalat, azaz lassítani az iparosítás és a kollektivizálás tempóját, többet szánni
a fogyasztásra, enyhíteni a rendőri módszereken, és szabadon engedni, vagy rehabilitálni a
terror áldozatait. Először Csehszlovákiában mutatkoznak meg a válság első jelei. Majd 1953.
júniusában Kelet-Berlin munkásai kelnek fel és szabad választásokat követelnek. Június 18-án
a szovjet tankok eltapossák a lázadást, és másnap kilenc lázadót halálra ítélnek és ki is
végeznek.
A moszkvai sztálintalanítás nehezen irányítható folyamatokat indít be. Az új moszkvai
vezetők a saját embereiket helyezik vezetői pozíciókba. Budapesten félreállítják Rákosi
Mátyást, és Nagy Imrét helyezik úgy a kormány élére, hogy egyúttal a kormány kap vezető
szerepet a pártvezetéssel szemben. Lengyelországban kiengedik a börtönből Gomulkát. A
múlt hibáinak a leleplezése azonban gyengíti a kelet-európai kommunista pártok otthoni
diktatúráját és egyben a moszkvai vezetés ellenőrzését is gyengíti e pártok fölött. A
kommunista diktatúra tömeglélektani alapja a félelem és a vakhit. A félelem gyengülése
megkönnyíti a kommunista hittételek bírálatát. Hruscsov ezen az úton haladva akarja
eltávolítani vetélytársait. 1955. februárjában a "liberális" Malenkovot felváltja Bulganyinnal.
De a sztálini régi gárdát is megalázza, amikor látogatást tesz Titónál, és nyilvánosan
bocsánatot kér Sztálin 1948-as szakításáért. Hruscsov igazi hatalomátvétele azonban az SZKP
XX. kongresszusán következik be.
Ezen a kongresszuson - 1956. februárjában - Hruscsov mondott egy "titkos" beszédet, amely
alapjaiban rázta meg a kommunista eszme hitelét világszerte. Sztálin bűneit ezúttal nem a
Nyugaton, hanem magában a Kremlben leplezték le, és ezt a világ rangban első
kommunistája, az SZKP főtitkára tette. Ez a bíráló Sztálin oldalán élte át mindazt, amit most
megbírál. Hruscsov 1956. február 24-ről 25-re virradóra elhangzott beszédéről először a New
York Times számolt be március 16-án. Az amerikai külügyminisztérium a teljes szöveget
1956. június 4-én adta ki. Amerikába Lengyelországból került.
Hruscsov az akkori szovjet vezetők két nemzedéke között állt. Nem szolgált a polgárháború
idején Sztálin mellett, mint Kaganovics, vagy Molotov, de idősebb annál, semhogy a
sztálinizmus terméke lenne, mint például Brezsnyev. Az új főtitkár számára a legnagyobb
nehézséget az jelentette, hogy megtalálja az arányt, azaz mennyit kell elmondani az
igazságból ahhoz, hogy az se Sztálin utódait, se a pártot, se a rendszert ne kérdőjelezze meg.
Sztálint elsősorban a kommunisták önkényes likvidálásával vádolja, de nem szól a
kényszerkolhozosítást kísérő kegyetlenkedésekről. Nem azzal vádolja Sztálint, hogy halálra
gyötörte a Szovjetunió népeit, hanem azzal például, hogy Kirovot, a leningrádi párttitkárt
meggyilkoltatta.
Sztálin a háborús körülményeket is arra használta fel, hogy elmélyítse zsarnokságát. A kis
népeket tömegével deportáltatta, holott a helyzet ezt egyáltalán nem indokolta. A parasztok
millióinak lemészárlásáról és halálra éheztetéséről, vagy a kalmükök, a csecsenek és más
népek deportálásáról azonban hallgat. Hruscsov a Sztálin által képviselt jelenséget személyi
kultusznak nevezte. Beszédéből nyilvánvalóvá vált, hogy az a szerep, amit a politikai akarat
játszik a bolsevizmusban, nem egyeztethető össze a társadalmi fejlődés objektív törvényeivel.
Arra azonban nem tud választ adni, hogy miként egyeztethető össze a társadalmi
igazságosságra épülő szocialista társadalom, egyetlen ember rendőri erőszakra és terrorra
támaszkodó despotikus hatalmával. A beszédből kiderült, hogy a moszkvai hatalmi utódlási
küzdelem középpontjában a sztálintalanítás, az olvadás, egyfajta "liberalizáció" áll.
A közép- és kelet-európai országokban a Sztálin halála után kilátásba helyezett enyhülés
túlzott várakozásokat ébresztett. Az olvadás a közvéleményben is olyan áramlatokat hívott
életre, amelyek már nem csak a kommunista rendszer módszereit, hanem az alapjait is
kétségbe vonták. A parasztok felléptek a kényszerkolhozosítás, a munkások az állandóan
szigorított normák és az alacsony bérek ellen, az értelmiségiek pedig a külső és a belső
cenzúra ellen.
Lengyelországban és Magyarországon is megtapasztalta a lakosság Sztálin helyi epigonjaitól
a személyi kultusszal együtt járó önkényt és terrort. Ezek a társadalmak még nem
szovjetizálódtak annyira, mint maga a Szovjetunió. A lengyelek például büszkék voltak arra,
hogy az oroszokkal szemben ők védelmezik a katolikus Európa határait. A magyarok is
tudatában voltak, hogy a szláv tengerben mindig is az osztrákok és a németek partnerei
voltak, ehhez a kultúrkörhöz tartoztak. A csehek a Nyugattól kapták vissza Versailles-ban
önálló államiságukat. A közös orosz elnyomás átmeneti érzelmi egységet teremtett ezek
között a népek között. Ezért a sztálintalanítás a szovjet birodalom kelet-közép-európai csatlós
országaiban sokkal veszélyesebb hatást váltott ki, mint a Szovjetunióban. Ezekben az
országokban a társadalmi rendszer és a nemzeti önrendelkezés kérdései kerültek előtérbe.
A szovjet birodalmon belül autonóm közvélemény nem létezett. De Berlinben, Varsóban,
Prágában és Budapesten létezett. Ezért amibe Hruscsov a Szovjetunióban belefogott, annak
ezekben a kelet-európai fővárosokban nagy horderejű következményei lehettek és lettek is.
Az itt működő kommunista rendszert már csak azért is lehetetlen volt megreformálni, mert
sokkal újabb keletű volt és európaibb, mint magában a Szovjetunióban.
Hruscsov többek között a birodalom területi kiterjedésének a védelmére 1955. májusában tető
alá hozta a szovjet tömb politikai és katonai egységét szavatoló Varsói Szerződést. Ami a
kelet-európai csatlós államok belpolitikai helyzetét illeti, Lengyelországban nem volt sem
Rajk-perhez hasonló, sem a Prágában lezajlott Slanszky-típusú kirakatper. A párt nemzeti
kommunista beállítottságú főtitkárát, Gomulkát azonban 1948-ban leváltották, később
kizárták a pártból, majd 1951-ben bebörtönözték. Ez a körülmény tette Gomulkát 1954-ben
mikor kiszabadult a börtönből a szabadelvűbb és egyben nemzeti szellemű kommunizmus
jelképévé. Minthogy a monolitikus kommunista rendszerben az egyedüli párton belül
érvényesülnek a különböző érdekek, így a párton belüli vitákban hangzanak el az addig
tilosnak számító kérdések.
Ehhez hasonlóan alakul a helyzet Magyarországon is. 1953. júniusától Sztálin hűséges
magyar epigonja, az internacionalista kommunisták vezére, rákényszerül arra, hogy
osztozkodjék a hatalomban a nemzeti érdekeket is felvállaló ellenlábasával, Nagy Imrével.
Ezt a kompromisszumot Moszkva kényszeríti rá Rákosira. Mivel Rákosi megmarad a párt
élén, ezzel kettős - egymással rivalizáló - politika érvényesül Budapesten is. Magyarországon
azonban olyan erős volt az internacionalista-kommunista csoport, hogy 1955-ben Rákosinak
sikerült visszaszereznie a kormány feletti hatalmat, és a nemzeti kommunista irányvonalat - a
kormánynak a párttal szembeni elsőbbségét képviselő Nagy Imrét és csoportját -
visszaszorítani. Rákosinak még arra volt szüksége, hogy kivárjon egy olyan helyzetet, amikor
könyörtelenül és véglegesen leszámolhat a nemzeti kommunista irányvonallal és követőivel.
Hruscsov titkos beszédének az elmondásáig még három év sem telt el Sztálin halála óta. A
szovjet birodalomban látszólag minden ugyanúgy megy, mint azelőtt. Továbbra is a Kremlben
dőlnek el az ügyek. Ott születnek a legfontosabb politikai döntések, és ott választják ki a
kulcsfontosságú kádereket. Mivel azonban ebből a sztálinista típusú rendszerből már hiányzik
az a központi személy, aki a személyét övező félelem és abszolút tekintély révén képes volt
azt irányítani, ugyanerre már utódai nem voltak képesek. A sztálini örökség súlyát és
kockázatait nem akarták viselni, de megszabadulni sem tudtak tőle. Többek között ezért is
vált az utódok számára oly fontos kérdéssé a koncepciós perek, a kegyetlen tisztogatások és a
válogatás nélküli terror problémája. Ezeket a kérdéseket a sztálinista rendszer kívülálló
kritikusai korábban is felvetették. Most azonban belülről Sztálin egykori harcostársaitól indult
ki a bírálat.
Hruscsov XX. kongresszuson elmondott titkos beszámolója nem tekinthető mélyre hatoló
politikai elemzésnek. Ugyanakkor egyedülállóvá teszi az a tény, hogy világos nyelvet használ,
s így legalább részben ki tud szabadulni a kötelező kommunista zsargon hazug világából.
Az 1956-os esztendő további részének a főszereplői a lengyelek és a magyarok. E két
nagymultú népnek a világjelentőségűvé növekedett akciói zárják le véglegesen a szovjet
birodalom mitológiájának a korszakát. A két országban párhuzamosan zajló történésekben
nyomon lehet követni miként vált e két ország közvéleménye és népe a nemzeti politika
megfogalmazójává és alakítójává, noha formailag ez még mindig az állampárt egyedüli
privilégiuma volt. Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után mind
Lengyelországban, mint Magyarországon fokozódik a belső feszültség és a lappangó
elégedetlenség rejtett szervezkedésekben ölt formát. 1955-ben az értelmiségiek már elég jól
szervezettek ahhoz, hogy a hivatalos szervezeteket felhasználva váljanak közvélemény
formáló tényezővé. Klubok sokasága születik, közülük kiemelkedik a budapesti Petőfi Kör,
amely végül hadat üzen Rákosinak.
Varsóban az ellenzéki ifjúság a Po Prostu című hetilap körül tömörül, de áprilisban már
létrejön a lengyelországi klubok nemzeti szövetsége. E fiatalok közül sokan, akik korábban
polgári illúzióként ítélték el a polgári demokráciát, most a kommunista diktatúra
demokratizálását követelik. A II. világháború befejezésekor, amely ezekbe az országokba az
orosz bolsevista rendszer győztes bevonulását jelentette, úgy vélték, hogy ez megnyithatja az
utat a társadalmi felemelkedéshez. Ugyanezek a lengyelek és magyarok néhány évvel később
már tudják, hogy Sztálin hadserege leigázta hazájukat és társadalmuk a szovjet politikai
rendőrség ellenőrzése alá került.
Ezek a kommunista ideológia iránt kezdetben illúziókat tápláló lengyelek és magyarok a
Moszkvában beindult olvadásban esélyt láttak egy torzulásoktól mentes, hiteles szocializmus
megvalósítására, amely érvényt szerez a társadalmi igazságosság elnyomó diktatúrától mentes
megvalósítására. Úgy gondolták, hogy ehhez saját országaikban is véghez kell vinni a
sztálintalanítást, és el kell távolítani az ország éléről azokat az embereket és intézményeket,
akik, és amelyek a sztálinizmus szálláscsinálói voltak. Ezek a szervezkedő értelmiségiek és
fiatalok tehát még illúziókat táplálnak a társadalmi igazságosságot hordozó szocializmussal
szemben, amelyet a Szovjetunió sztálinista rendszere válságba sodort.
Lengyelországban a megosztott kommunista párt a soraiban lévő liberális gondolkodásúaknak
köszönhetően nem vesztette el minden kapcsolatát a demokratikus és nemzeti törekvésekkel.
A válság tetőpontján Gomulka képes volt elnyerni a lengyel nép többségének a támogatását és
ezért Sztálin örökösei végül is kisebbik rosszként hajlandóak voltak bizalmat szavazni neki.
Budapesten a Rákosi által vezetett internacionalista-kommunistákból álló vezető réteg teljesen
elszigetelődött a magyar néptől. Júliusban a Kreml Gerő Ernővel, egy másik internacionalista-
kommunistával tudja csak lecserélni a gyűlölt Rákosit. Ez a félintézkedés csak fokozza a
feszültséget és a társadalmi mozgolódásokat. Rákosi áldozatának, Rajk Lászlónak az
újratemetésén október elején a helyzet pattanásig feszültté válik.
Mindez elvezetett az október 23-i tüntetéshez, amely elsősorban az internacionalista-
kommunista vezetőréteg agresszív fellépése miatt fegyveres felkeléssé alakult át. Joggal
feltételezhető, hogy ha a pánikba esett kommunista vezetők nem támadnak fegyveres
erőszakkal a tüntetőkre (például hagyják, hogy azok beolvassák követeléseiket a Kossuth
rádióban és nem akadályozzák meg ezt az államvédelmi csapatok bevetésével), továbbá ha
nem kezdeményezik azonnal az egyébként már készenlétben álló magyarországi szovjet
erőket a fegyveres beavatkozásra, akkor esetleg csak több napon át tartó tüntetések színhelye
Magyarország, de végül is elmarad a sok áldozatot követelő véres harc, majd a szovjet
hadsereg második nagyarányú intervenciója.
Azt is számításba kell venni, hogy lehettek olyan belső és külső erők is, akik a felkelés
kiprovokálásában és a sok áldozattal járó fegyveres harc kirobbantásában voltak érdekeltek.
Így például ez Budapesten végleg eldönthette volna a hatalomért vívott harcot az
internacionalista-kommunista és a nemzeti-kommunista csoportok között. Moszkvában pedig
eldönthette volna a harcot a Hruscsov vezette és a reformokat kezdeményező Sztálin-ellenes
csoport, és a sztálini módszereket folytatni kívánó, a hruscsovi olvadást veszélyesnek ítélő
ortodox-sztálinisták között.
Hruscsov a XX. kongresszuson mondott beszédében "a személyi kultusz" kifejezést
használja és így újabb "szakkifejezéssel" bővítette a kommunista mozgalom elhajlásainak a
minősítéseit. Hruscsov beszámolója szerint a személyi kultusz egyetlen ember paranoiája volt,
aki a hatalom megszállottjaként ezt a kultuszt saját önkényuralmának az egyik eszközévé
tette. A bolsevik rendszer sztálinista vállfajának embertelenségeit a nyilvánvalóan
rendszerben meglévő súlyos fogyatékosságokat egyetlen ember lelki deformációira vezette
vissza. Az SZKP új vezetése, miközben megbélyegezte a személyi kultuszt, nem mérte fel
igazán, hogyan jöhetett létre ez a jelenség. Egy személy istenítése azok műve is, akik
gyakorolják. Sztálin személyi kultuszát azonban úgy állították be, mintha azt kizárólag Sztálin
hozta volna létre és gyakorolta volna. Hruscsov tehát leleplezte az addig titokban tartott, vagy
letagadott szörnyűségeket, ugyanakkor nem gondolta újra a sztálinista rendszer múltját és
jövőjét. Amit feltárt, az elég volt, hogy sarokba szorítsa a kommunizmus híveit és csodálóit,
legalább is a nyugati országokban. Ugyanis a Szovjetunió a munkásosztály állítólagos hazája,
amely tudományos alapokra helyezte történelmét - véletlenül - egy zsarnok véres uralma alá
került. Az a szóhasználat, hogy vissza kell térni a lenini normákhoz, valójában nem old meg
semmit.
Hruscsov titkos beszédének igazi kérdése az, hogyan kellene kormányozni a Sztálin által
felépített és örökül hagyott szovjet birodalmat. Lenin világforradalmat akart, Sztálin viszont
rátért a szocializmus felépítésére egyetlen országban. A Sztálin által létrehozott birodalom
nem volt más, mint olyan védőövként használt országok meghódítása, amelyekben azonos
politikai és gazdasági rendszer van, mint magában a Szovjetunióban. Hruscsov beszéde a
Sztálin haláláig rendkívül erősen centralizált kommunista mozgalmat is gyöngítette. Az olasz
kommunisták Titóval együttműködve egy Moszkvától viszonylag független pólust próbálnak
létrehozni. Azok a pártok, amelyek tartózkodóan reagálnak Hruscsov titkos beszédére, viszont
a kommunista világ meggyöngülésétől és szétesésétől tartanak. Ezek a francia Thores-el és a
kelet-német Ulbricht-tal arra igyekeznek rávenni Hruscsovot, hogy lehetőleg ne mondjon le
azokról a nemzetközi előjogokról, amelyeket még Sztálin vívott ki a kommunista
világmozgalomban a Kreml számára.
A sztálintalanítás folyamata valóban fellazította a nemzetközi kommunista világ túlzott
központosítottságát. Ez viszont felértékelte az egyes kommunista pártokat, mert most már
többet kellett tanácskozni velük és egyeztetni kellett az álláspontokat. Az ortodox-sztálinisták
sajnálkoznak a Kommintern és a Komminform fegyelmének az eltűnésén, ugyanakkor
többletbefolyáshoz jutnak.
Külön érdemes szólni a kínai kommunista pártról, amely az SZKP XX. kongresszusa
folytán jut kiemelkedően fontos szerephez a nemzetközi kommunizmus rendszerében. E
szerint a különleges szerep szerint Kína a világ meghatározó tényezője, az 1949-es kínai
forradalom csak rá jellemző sajátosságokkal bír, és ez meghatározó személyisséggé teszi Mao
Ce-tung-ot. Sztálin a kommunista mozgalom kizárólagos irányítója volt. Ennek ellenére a
kínai párt nem örült a személyi kultusz elítélésének, mert Mao Ce-tung-nak Sztálin idején már
meg volt a maga Kínára érvényes személyi kultusza. Sztálin halála után pedig Kína súlyánál
fogva azt is remélhette, hogy ő léphet Sztálin örökébe, mint a kommunista világmozgalom
első számú vezetője.
A koreai háború befejezése 1954-ben csökkentette Kína függését a Szovjetuniótól, és Mao
Ce-tung és Csou En-laj egyre nagyobb mértékben vesznek részt a kommunista
világmozgalmat érintő kérdések eldöntésében. Hruscsov ezzel tisztában van, és ezért már
1954-ben ellátogat Pekingbe.
A kínaiak magatartása az 1956-os lengyelországi és magyarországi eseményeket illetően
eltérő volt. Peking bátorította a lengyel autonómiát és támogatta Gomulkát. Budapesten
viszont a kínai vezetők a szovjet tankok bevetését sürgették az ortodox irányzatú cseh, román
és bolgár, valamint kelet-német kommunista vezetőkkel egyetértésben.
A magyar forradalom elfojtását követően a kínai párt hivatalos lapja már az imperializmust
nevezi meg a magyar felkelés alapvető okaként. Mao Ce-tung és köre enyhíti Sztálin bírálatát
is: "Ha Sztálinnak volt is hajlama 'a nagyhatalmi sovinizmusra', tehát a szomszédok, sőt a
testvérek fölötti uralom kiterjesztésére, tény az is, hogy 'ha már elkerülhetetlenül
sztálinizmusról kell beszélni, kijelenthető: a sztálinizmus mindenek előtt a kommunizmussal,
azaz a marxizmus-leninizmussal azonos'. " (F. Furet "Egy illúzió múltja", 293. old., ahol Fejtő
Ferencet idézi)
1956. világpolitikai előzményei
A Sztálin utáni szovjet vezetés eredményt akart felmutatni a Nyugattal fennálló kapcsolatok
terén is. Mivel nem sikerült áttörést elérnie a német békeszerződés vonatkozásában, ezért
legalább az osztrák kérdésben akart elérni előrehaladást, és tető alá akarta hozni az osztrák
államszerződést. Ez közelről érintette Magyarország helyzetét is, mert az 1947-es párizsi
békeszerződés értelmében a Szovjetuniónak ki kellett vonnia megszálló erőit
Magyarországról. Ez alól csak egy kisebb szovjet erő kapott mentességet az Ausztriában lévő
szovjet hadseregcsoporthoz való utánpótlási vonalak biztosítására Magyarországon. Ha
viszont Ausztriából kivonulnak a szovjet erők, akkor már nincs szükség többé ezekre az
utánpótlási vonalakra, vagyis Magyarországról is ki kell vonulnia a szovjet hadseregnek.
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO 1949. április 4-én jött létre az Atlanti
Szövetség (ASZ) katonai szervezeteként. 1955-ben a Német Szövetségi Köztársaság is a tagja
lett. A NATO hatásköri területének Nyugat-Európát, az Atlanti-óceánnak az északi
medencéjét és Észak-Amerika térségét tekintették. 1949-ben és 1950-ben létrejöttek a NATO
fegyveres erői, amelyeket 1956-ig továbbfejlesztettek, és gyors ütemben haladt a nyugat-
európai hadszíntér kiépítése.
A Szovjet-birodalom vezérkara úgy döntött, hogy a NATO ellensúlyozására létrehozza a
Varsói Szerződés Szervezetét, amely az európai kommunista államok védelmi, katonai és
politikai szervezete lesz. A megállapodást 1955. május 14-én Varsóban írták alá, és 1955.
június 4-én életbe is lépett. A Varsói Szerződés aláírói Albánia, Bulgária, Csehszlovákia,
Lengyelország, Magyarország, az NDK (Kelet-Németország), Románia és a Szovjetunió. A
Varsói Szerződésnek hivatalosan az volt a feladata, hogy a kommunista internacionalizmus
alapján fejlessze tagjainak az együttműködését, az úgynevezett szocialista vívmányok katonai
védelmét, és erősítse külpolitikai együttműködésüket. Első cikkelyében kimondja: a szerződő
felek tartózkodnak az erőszakkal való fenyegetéstől, vagy annak alkalmazásától és a vitás
nemzetközi kérdéseket békésen oldják meg. A második cikkely szerint a Varsói Szerződés
államai készek részt venni minden olyan akcióban, amelynek célja a nemzetközi béke és
biztonság megteremtése. Itt van szó arról is, hogy elősegítik az atom- és más tömegpusztító
fegyverek betiltását.
Magyar szempontból a negyedik cikkely fontos, mert kimondja: ha a szerződő államok
valamelyikét fegyveres támadás fenyegeti, vagy a szerződő államok bármelyike ellen
Európában fegyveres támadást indítanak, akkor a tagállamok, az ENSZ alapokmánya 51.
cikkelyének megfelelően, az egyéni, illetve a kollektív önvédelem jogával élve, a többi
állammal való megegyezés alapján, minden szükséges eszközzel - beleértve a fegyveres erők
alkalmazását is - azonnal segítséget nyújtanak a megtámadott államnak.
Az osztrák államszerződést a II. világháború győztes nagyhatalmai, az Egyesült Államok,
Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és Ausztria külügyminiszterei 1955. május 15-
én Bécsben írták alá. Az Anschlussal a nemzeti szocialista Németország uralma alá került
Ausztria státusa a II. világháború után, valóban szerződéses rendezésre szorult. A Bécsben
aláírt szerződés újból független és demokratikus államnak ismeri el Ausztriát. (Az aláírást
egyébként megelőzte az 1955. áprilisában Moszkvában megkötött szovjet-osztrák
megállapodás.) Az osztrák államszerződés helyreállította Ausztria függetlenségét és
szuverenitását, és véget vetett a négyhatalmi megszállásnak. A szerződő felek kötelezték
magukat, hogy tiszteletben tartják Ausztria függetlenségét és területi integritását.
A negyedik cikkely megtilt mindennemű politikai és gazdasági egyesülést Ausztria és
Németország között. Katonai vonatkozásban pedig megtiltotta, hogy az egykori nemzeti-
szocialista párt tagjait, és a hitleri hadsereg volt tisztjeit felvegyék az osztrák hadseregbe.
Kötelezték Ausztriát, hogy területén akadályozzon meg mindenféle fasiszta és militarista
tevékenységet. Miután a szerződés érvénybe lépett és a megszálló csapatok elhagyták
Ausztriát, a bécsi parlament 1955. október 26-án törvényben is kimondta Ausztria
semlegességét.
Mint már utaltunk rá, a szovjet hadseregnek az osztrák államszerződés után távoznia kellett
volna Magyarországról az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében. A Varsói Szerződésnek
az osztrák államszerződés aláírását néhány órával megelőző megkötése Varsóban azonban
megteremtette annak a jogi lehetőségét, hogy a szovjet hadsereg jelentős létszámú erőket
állomásoztasson továbbra is Magyarországon. A szovjet hadvezetés csak a Varsói Szerződés
négy államában állomásoztatott nagyobb létszámú haderőt: Kelet-Németországban,
Lengyelországban, Magyarországon és Romániában. Lengyelországban később már csak egy
egész kis létszámú szovjet katonaság volt, valóban az NDK felé tartó hadtápvonalak
biztosítására. Romániából Ceausescu idején távoztak a szovjet csapatok. Ugyanez volt a
helyzet később Csehszlovákiában, Bulgáriában és Albániában is, ahonnan idővel szintén
kivonták a szovjet katonaságot. Természetesen nem volt szovjet erő a sztálini Szovjetunióval
konfliktusba került, és független politikát folytató Jugoszláviában sem.
A szovjet hadvezetésnek tehát különleges érdeke fűződött ahhoz, hogy kellő indokokkal
legitimizálja Magyarország további megszállását nagy létszámú szovjet erőkkel. Amikor
Sztálin meghalt, módosult a szovjet katonai stratégia. A változásokról 1954. májusában
tájékoztatták - egy magyar-szovjet párttanácskozás keretében - a magyar párt és katonai
vezetést. Bulganyin, akkori szovjet hadügyminiszter jelezte, ez után fokozott figyelmet
fordítanak a szövetségesek hadseregeinek a fejlesztésére. Ez már jelezte, hogy a Szovjetunió
megkezdte katonai előkészületeit Nyugat-Németország NATO csatlakozása esetére. A Kreml
Csehszlovákiát és Magyarországot szemelte ki ekkor a kollektív biztonsági rendszer
kérdéseivel foglalkozó nemzetközi tanácskozás összehívására 1954. őszén. A nyugati
elutasítás, illetve a párizsi szerződés ratifikálása után felgyorsult Moszkva csatlósállamai
hadseregeinek a közös katonai parancsnokság alá rendelése. Ez a folyamat vezetett a Varsói
Szerződés (VSZ) aláírásához.
Ez után Moszkva nagy energiával látott hozzá a VSZ-tagállamok hadseregeinek
modernizációjához, létszámuk növeléséhez, harci értékük szovjet szintre emeléséhez, és
integrációjuk fokozásához. Olyan katonai struktúrát akartak rövid idő alatt kialakítani, amely
képes ellensúlyozni a nyugatnémet haderővel kiegészülő NATO szárazföldi erőit, valamint az
Egyesült Államok nyugat-európai hadászati atomfegyvereit. Fokozták a dél-nyugati irányú
bevetésre tervezett szovjet haderők támogatására az őket támogató magyar-román haderők
közti együttműködés begyakorlását is. 1956. nyarán közös, front-méretű gyakorlatot tartottak
Ukrajna területén. A gyakorlat célja az volt, hogy begyakorolják a tömegpusztító fegyverek
figyelembevételével a hadműveleti irányítás legfejlettebb módszereit, amellyel ellensúlyozni
tudják a NATO hadseregek harceljárásait.
Mindebből az tűnik ki, hogy Magyarországon olyan politikai helyzetet kellett kialakítani,
amely nem csak lehetővé teszi nagy létszámú szovjet megszálló haderő hosszú távú jelenlétét,
de ehhez biztosítja a magyar párt és katonai vezetés teljes támogatását, a stabil társadalmi
hátteret. A szovjet katonai tervezők ekkor már azt is számításba vehették, hogy
Magyarországra - a Szovjet-birodalom délnyugati frontvidékére - atomtöltettel is ellátott
rakétákat telepítenek.
Dr. Tamáska Lóránd 1956. előzményeiről
A Pest megyei Hírlap 1992. november 24-i számában interjút közöl dr. Tamáska Lóránd
törvényszéki orvosszakértővel, aki ekkor Németországban, Aachen-ban élt. A professzor
távoli rokonságban állt Kádár János feleségével, Tamáska Máriával. Tamáska Mária 1912.
április 8-án született Budapesten. Első férjétől már 1945-ben különvált, de bontóperét csak
1948-ban indította meg. Munkáslánykért került a kommunista mozgalomba, és 1940. körül
ismerkedett meg Kádár Jánossal. Tamáska Mária később az ÁVÓ-hoz került, és a
levélfelbontó részlegen dolgozott kiértékelőként. Hivatali felettese Farkas Vladimir volt.
1949. júliusában lépett házasságra Kádár Jánossal.
Dr. Tamáska Lóránd 1940-től 1958-ig az Egyetemi Törvényszéki Orvostani Intézetben
dolgozott, amelynek végül is a vezetője lett. Már 1944-ben a budapesti Rendőrfőkapitányság
rendőrboncnoka, később a Fővárosi és a Pestvidéki Törvényszék orvosszakértője. 1958-tól
1961-ig tanszékvezető docens volt a Pécsi Egyetemen. Ebben az évben Nyugat-
Németországba került, ahol 1983. decemberi nyugdíjazásáig Aachenben tudományos
kutatóként, illetve törvényszéki szakértőként tevékenykedett. 1955. januárjában ismerkedett
meg Baljakin szovjet orvos-alezredessel, aki az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok
parancsnokságán Baden bei Wien-ben teljesített törvényszéki orvosi szolgálatot. Amikor Dr.
Tamáskának egy öngyilkos orosz tisztet kellett exhumálnia, akkor a boncoláson Baljakin is
részt vett megfigyelőként. Ezt követően jó kollegiális kapcsolat jött köztük létre. Baljakin
kutatási célból a hétvégeken többször is Budapestre utazott, és Tamáska segítségével itt
tanulmányozta az elérhető szakirodalmat.
Az osztrák államszerződés megkötése nyomán a szovjet csapatok 1955. őszén kezdték meg a
kivonulást Ausztriából. Baljakin alezredes telefonon értesítette Tamáskát arról, hogy
Budapesten halad keresztül a szerelvénye, és arra kérte, hogy legyen a Keleti pályaudvaron.
Azt is közölte, hogy fontos dolgot szeretne vele megbeszélni. Tamáska dr. találkozott
Baljakinnal, majd amikor a szerelvény lassan elindult, az oroszt tiszt a vagon lépcsőjén ált,
váratlanul a füléhez hajolt és a következőket mondta neki:
"Kolléga úr, Ön tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát. Ennek az lesz a
következménye, hogy Magyarországon változások lesznek. Ne higgyen ezeknek az átmeneti
jelenségeknek, és nehogy elgaloppírozza magát, mert annak később igen súlyos
következményei lehetnek."
Tamáska nem pontosan értette, miről beszél neki Baljakin. Néhány hónappal később, 1956.
májusában szakszervezeti kirándulás keretében eljutott Kijevbe, Leningrádba és Moszkvába.
Ismerte Baljakin moszkvai címét és ezért levélben tudatta érkezéséről. Moszkvai napjait végig
az ő társaságában töltötte. Hazatérve Budapesten egyesek tudni vélték, hogy dr. Tamáska
tulajdonképpen álcázott küldetésben járt Moszkvában. Eszerint Kádár Jánostól kapott
megbízást arra, hogy a moszkvai vezetőknél lejárassa Farkas Mihályt és fiát, Vladimirt.
Ennek állítólag személyes okai voltak.
Farkas Vladimir felesége Berei Éva, Berei Andornak és Andics Erzsébetnek volt a leánya.
Andics Erzsébetnek a húgát, Gabriellát pedig Tamáska 1944. nyarán magánórákon készítette
fel az orvosi zárószigorlatra. Andics Gabriellát Tamáska évfolyamtársa, Janikoszky Béla,
ajánlotta neki tanítványként. Később Janikovszky - aki Péter Gábor belső köreihez tartozott -
lett a Rajk-per egyik elindítója. Tamáska már 1945. előtt kapcsolatban volt Kádár Jánossal,
emiatt többen úgy gondolták, hogy ő is Kádár közvetlen környezetéhez tartozik. Dr. Tamáska
azonban azért ment a Szovjetunióban, mert Cserbakov professzornál, a moszkvai
törvényszéki orvostani intézetben szeretett volna egy félévet eltölteni. Így akarta megerősíteni
szakmai pozícióját, és sikeresebben harcolni néhány riválisával.
Érdekes körülmény, hogy Baljakin ekkor megint figyelmeztette Tamáska Lórándot: ne
feledkezzen meg arról, amit tavaly a Keleti pályaudvaron mondott neki.
Tamáska eszmecseréje Kádár Jánossal
Tamáska dr. 1956. július 18-án a Pestmegyei Pártbizottság Arany János utcai székházában
kereste fel Kádár Jánost, aki ekkor már az MDP Politikai Bizottságának tagja és a párt
főtitkárhelyettese volt. Mintegy négy órán át beszélgettek. Tamáska beszámolt arról, hogy
rosszakarói milyen lépéseket tettek vele szemben, továbbá arról, hogy Kelemen Endre
futószalagon gyártotta a hamis szakvéleményeket a politikai perekben. Kádár csak egy-két
szóval válaszolt. Az elégedetlen Tamáska már távozni készült, amikor Kádár utánament és a
következőket mondta neki:
"Ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon nyugodtan, és ezt
mondja meg az egyetemi hallgatóknak is. Elárulom magának, hogy itt ősszel,
októberben forradalmi úton meg fog változni a helyzet."
Tamáska szerint Baljakin figyelmeztetése és Kádár János szavai azt támasztják alá, hogy az
1956. októberében kirobbant forradalomnak volt valami olyan előzménye, amely teljesen eltér
azoktól a céloktól, amelyeket később a forradalom követett. Tamáska professzor úgy véli,
hogy az 1956-os forradalom magvait Párizsban vetették el 1947. februárjában. Ekkor kötötték
meg a magyar békeszerződést a szövetséges és társult hatalmak, valamint Magyarország
között. A magyar békeszerződés csak egyike a párizsi békeszerződéseknek. A Szovjetunió
terjesztette elő a tervezetét Párizsban a szövetségesek részéről. A békeszerződés többek között
visszaállította az 1937. december 31-én érvényes határokat, és kötelezte Magyarországot,
hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden fennhatósága alá tartozó
személy számára biztosítja. Azt is előírta számára, hogy a fasiszta jellegű szervezeteket
oszlassa fel és működésüket a jövőben se engedélyezze, a háborús bűnösöket pedig vonja
felelősségre.
A párizsi békeszerződés megkötésével megszűnt a hadiállapot a szövetséges hatalmakkal,
köztük a Szovjetunióval. A megszálló csapatok elhagyták Magyarország területét, de
visszamaradhattak az úgynevezett útvonalbiztosító szovjet egységek, mivel Ausztria egy része
szovjet megszállás alá került, és e csapatok utánpótlása Magyarországon keresztül történt.
Szovjet részről azonban sem ekkor, sem később nem gondoltak komolyan a kivonulásra. A
megszállás fenntartása érdekében - legalább is Tamáska Lóránd szerint - belecsempésztek a
békeszerződésbe egy paragrafust, amely lényegileg az egész szerződést papírdarabbá
degradálta. Kikötötték ugyanis, hogy amennyiben fennáll a fasizmus visszatérésének a
veszélye,akkor joguk van Magyarországra bevonulni. A veszély megítélése természetesen
tőlük függött. E sorok írója azonban sem a párizsi békeszerződésben, sem más magyar és
szovjet vonatkozású nemzetközi megállapodásban nem talált rá arra a megfogalmazásra,
amelyre dr. Tamáska Lóránd hivatkozik. Magyarországnak valóban előírták, hogy oszlassa fel
a fasiszta jellegű szervezeteket, hogy működésüket sem most, sem a jövőben nem
engedélyezheti, de olyan megfogalmazást, hogy a szovjet megszálló erőknek joga van
Magyarországra bevonulni, ha fennáll a fasizmus visszatérésének a veszélye, nem sikerült
találni.
Az 1947. február 10-én aláírt magyar békeszerződés alapján Magyarországnak 1956. őszéig
ugyancsak megszállástól mentesnek kellett volna lennie. Dr. Tamáska Lóránd úgy véli, hogy
ez azonban nem illeszkedett az orosz stratégiai elképzelésekhez, és ezért az ausztriai
kivonulást úgy kellett megrendezni, hogy az Ausztriából történő kivonulással megnyílott rés
Magyarország megszállásával ismét zárható legyen. Erre adott volna lehetőséget a "fasizmus
visszatérésének a lehetősége" kitétel, amelyet - mint már utaltunk rá - nem sikerült egyik
szerződés szövegében sem megtalálnunk.
Tamáska azonban ezt bizonyítottnak veszi, és erre építi fel azt az elméletét, hogy a szovjet
hadseregnek és a Szovjet-birodalom vezetésének "fasiszta veszélyt" kellett mesterségesen
létrehoznia azért, hogy kellő jogalapot teremtsen Magyarország nagy létszámú szovjet erőkkel
történő további megszállására. A "fasiszta veszély" előállításához természetesen igénybe
vették a KGB-t, amelynek nagy gyakorlata volt a politikai provokációk megszervezésében.
Magyarországon megkönnyítette a KGB helyzetét, hogy csatlós országról lévén szó,
számíthatott a pártapparátusra, a belügyi szervekre, a rendőrségre, az ÁVH-ra, valamint a
hadsereg tisztikarának jelentős részére.
Dr. Tamáska 1992. novemberében még nem tárta fel, hogy milyen forrásokból szerezte
értesüléseit. Csupán azt jelentette ki, hogy hiteles források alapján mond véleményt és
tartózkodásának csupán az az oka, hogy nem szeretne olyan embereket megnevezni, akikhez
családi kapcsolatok is fűzik. Mindenesetre olyan befolyásos társaságba járt, ahol az osztrák
államszerződés megkötése után az volt a beszédtéma, hogy mi lesz, ha a szovjet hadsereg
Magyarországról is kivonul. Tamáska azt állítja, hogy a szovjet csapatok távozásának a
lehetősége egyes budapesti körökben a semlegességi szerződést követően valóságos pánikot
okozott.
Dr. Tamáska ennek kapcsán említi, hogy zsidó származású sógora volt, és 1944. március 19.
után ő maga élete kockáztatásával több üldözött zsidót is megmentett a deportálástól. Utalt
arra is, hogy sok zsidó ismerőse osztja azt a véleményt: nem volt helyes az a törekvés,
amellyel 1945 után "a zsidóság egy része vezető állásokat igyekezett biztosítani a maga
számára a kormányban, a pártban, az államigazgatási szervekben - ezen belül az ÁVH-ban, az
egyetemeken, az akadémiában...". Ezért aggodalmuk érthető volt, különösen azok részéről,
akik a hatalomba beépültek és segédkeztek a diktatúra fenntartásában. Az MDP vezetősége a
folyamatos átmenetben, az átmentésben látta a megoldást.
Ennek kapcsán Tamáska professzor kitért a Petőfi Kör létrehozására és szerepére.
Hangsúlyozta, hogy ez a kommunista pártközpont leányvállalata volt és komoly szerepet
játszott a magyar társadalom áthangolásában. A pártban Kiss Károly, az MDP Központi
Vezetőségének a titkára volt megbízva a Petőfi Kör irányításával. Ő jelölte ki a megvitatandó
témákat, azok előadóit, sőt még közbeszólók személyét is. Tánczos Gábor pedig azt tette,
amire Kiss Károlytól utasítást kapott. A Petőfi Kör működtetésével kapcsolatban az volt a
kommunista párt elgondolása, hogy zárt helyen különböző, főleg értelmiségi csoportok
képviselői félelem nélkül kimondják mindazokat a sérelmeket, csalódásokat, amelyek az évek
során felhalmozódtak. Tehát amolyan gőzkieresztő szerepet is szántak a Petőfi Körnek.
Tamáska professzor belátja: nehéz bizonyítani, hogy az Írószövetség, illetve annak
valamelyik tagja kapott-e utasítást a pártközponttól.
A magyar párt vezetésében is folyt a küzdelem az egykori sztálinista-rákosista,
internacionalista kommunista erők, valamint a hruscsovista-revizionista, a nemzeti
kommunizmus felé hajló csoportok között. Ebben a hatalmi harcban, amely nagyrészt a
Szovjet-birodalom legfelsőbb vezetésében folyó hatalmi küzdelemnek a magyarországi
lecsapódása volt, elképzelhető, hogy az internacionalista kommunista csoport végleg le akart
számolni a nemzeti kommunista törekvésekkel és azok képviselőivel. Ehhez jól jöhetett egy
szimulált "fasiszta" zavargás, amely alkalmat nyújthatott egy álcázott hatalomátvételre.
Ahhoz, hogy egy ilyen "forradalmi", vagy "ellenforradalmi" megmozdulás kellő hatást
váltson ki, szükség lehet némi lövöldözésre is. Dr. Tamáska Lóránd úgy véli, hogy 1956
őszén Budapesten egyesek meg akarták mutatni, hogy "fasizmus", "fehérterror",
"antiszemitizmus" van, és ezért a szovjet hadsereg beavatkozása és Magyarország további
szovjet megszállása jogos. Mivel a magyar lakosság kezében nem volt fegyver, ezért a
forradalmi helyzet kialakításán fáradozóknak gondoskodniuk kellett arról, hogy a fellázított
nép kezébe bizonyos mennyiségű fegyver is kerüljön.
Kopácsi Sándor rendőrezredes, a Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának a vezetője
állítólag olyan utasítást adott a rendőröknek, hogy megtámadásuk esetén ellenállás nélkül
azonnal adják át fegyvereiket. 1956. október 23-án este 8 és 9 óra között dr. Tamáska maga is
látta a Madách körúton, amint a kék-egyenruhás rendőrök puskákat osztogattak a felkelőknek.
Ehhez e sorok írója azt fűzheti hozzá, hogy ugyanennek a Kálvin téren és a Muzeum kőrúton
szintén a szemtanúja lehetett este 9 óra után. Már akkor az első éves joghallgatóban felmerült
a kérdés: miként lehet, hogy ilyen gyorsan ennyi fegyveres található az utcákon és oly sok
helyen teherautókról osztják a kézi lőfegyvereket, amelyekhez bárki hozzájuthat? Ma már
kemény tények bizonyítják, hogy október 23-án délután sem az ÁVH, sem a rendőrség,
sem a többi fegyveres testület nem őrizte a fővárosi és a Budapest környéki
fegyverraktárakat. Ez olyan tény, ami további kutatásra és magyarázatra
szorul. Egyesek szerint a politikai vezetés szétesése zavarodottságot idézett elő a fegyveres
testületek irányítóinál, s emiatt szűnt meg hirtelen a fegyverraktárak őrzése. Más
feltételezések szerint ez tudatos terv szerves része volt, és azt a célt szolgálta, hogy minél
nagyobb legyen a felfordulás, fegyveres harc is robbanjon ki, és ez már indokolhatja a szovjet
fegyveres erők beavatkozását.
Kopácsi Sándor "Életfogytiglan" című könyvében, amely Párizsban 1989-ben jelent meg, a
következőket írja ezzel kapcsolatban: "Az egész világ keresi a választ arra a kérdésre, vajon ki
volt az, aki 1956. október 23-án éjszaka behívta Budapestre a szovjet páncélosokat. Vajon a
közutálatnak örvendő Gerő, a párt főtitkára, Hegedűs miniszterelnök, vagy az éppen
kinevezett új miniszterelnök: Nagy Imre? A nemrégen (1955-ben) megkötött Varsói
Szerződés záradéka értelmében szükség volt hivatalos segélykérésre ahhoz, hogy fegyveresen
beléphessenek egy másik ország területére? A valóságban ez a szovjet páncélos hadsereg
hazánkban állomásozott, a Balaton körzetében. A hívás egyszerűen porhintés a világ
szemében. A szovjet tisztek és katonák laktanyákban és a közelben épített kis falvakban
laktak, a gyermekeik a mieink mellett játszottak a strandokon. Dzsipjeik ott száguldoztak a
környéken és tankjaik keresztül-kasul szántották az erdőket, mezőket. Elég volt a szovjet
vezérkartól egy parancs, hogy a páncélosok meginduljanak Budapest felé." (id.mű 116.old.)
Zsille Zoltán a Szabad Európa Rádió munkatársa 1984-ben interjút készített Hegedűs
András volt miniszterelnökkel, amely "Élet egy eszme árnyékában" címmel 1984-ben
Bécsben jelent meg. Ezek szerint Hegedűs András volt az, aki a szovjet csapatok
beavatkozását kérő okmányt Andropov budapesti nagykövet kérésére október 26-án - három
nappal a páncélosok érkezése után - aláírta. Ez az október 23-ra előredátumozott aláírás
nyújtotta a szovjetvezetésnek a legalitás látszatát hadműveleteik igazolására.
Dr. Tamáska Lóránd 1994. októberében elküldte memoárjainak egy részét Aachen-ból a
Hunnia című folyóirat szerkesztőinek. A kézirat a szerkesztőségből hónapokra eltűnt,
legalább is nem találták, holott felforgattak érte mindent. Később viszont egyszer csak
kezükbe akadt, nem is elrejtve, egy szembetűnő helyen. Nos, ebben a befejezetlen memoárban
olvasható a következő: "Maléter Pál szerepe sem egészen tiszta. Maléter a katonai szolgálatra
behívott "megbízhatatlan" személyekből (paraszt, kulákgyerekek), akiknek a kezébe fegyver
nem adható, megalakított munkás-zászlóaljak parancsnoka volt. Egy ilyen egység a Kilián
laktanyában volt elhelyezve. A laktanyában igen kevés fegyver volt és az is szigorú őrizet
alatt a vasajtós fegyverszobában. Október 23-át megelőzően azonban sok fegyvert szállítottak
a Kilián laktanyába és majdnem hogy őrizet nélkül voltak. Ezért vannak olyanok, akik úgy
vélik, hogy a Kilián laktanyában lévő munkás-zászlóaljnak is fel kellett lázadnia - a tervnek
megfelelően - és az "ellenforradalmárok" oldalára állni. Meg is történt Maléter
jóváhagyásával."
Honnan szerezték a forradalmárok fegyvereiket?
Sok adat utal arra, hogy a fegyvert a munkások, akik értesültek arról, hogy lövik a fiatalokat,
maguk hozták a felkelőknek. Pálóczi szerint a járókelők telefonon értesítették a
fegyvergyárak munkásait. Erre ők teherautókra ültek és máris hozták a fegyvereket. Újpesten,
Csepelen, Kispesten, Rákospalotán, Óbudán és más kerületekben a munkások kijelentették:
Mennünk kell segíteni fiainknak az ÁVH ellen. Gosztonyi Péter szerint jöttek a munkások és
nem üres kézzel. Útközben felkeresték a Lámpagyárat, a Danuviát, a Bányagyutacs-gyárat. A
többi ismert, álcázott fegyver- és lőszergyárba is elmentek fegyvereket szerezni. Tollas
Tibor szerint az ÁVH előbb körülzárta Csepelt és a munkások csak az ő leverésük után tudták
a fegyvereket teherautón beszállítani. Fejtő Ferenc, Pogány és Zinner,
valamint Bain viszont arról írnak, hogy a felkelők megtámadtak egyes fegyverraktárakat és
ott harcot folytattak a védőkkel. Szerintük a támadók egész éjjel járták a gyári kerületeket
fegyverekért. Más szerzők szerint viszont a Rendőrség és a katonaság átadta a fegyvereit a
tüntetőknek.
Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban" című munkájában, amely az
Akadémiai Kiadó gondozásában 1967-ben jelent meg azt írja az 55. oldalon:
"A fegyvergyárak elleni támadás pedig váratlan volt. Ez a magyarázata annak, hogy a
kormányzat csak későn látta be, hogy más megoldás nincs, mint visszalőni a támadókra.
Pedig a Rádió támadói rendkívül türelmetlenül várták, hogy az első lövést a Rádió védői, a
kormány csapatai adják le. Amikor azonban bizonyos véletlenek - az egyik, a bonyolult
helyzetet nem értő tiszt zavaros magatartása; a másik az, hogy állítólag az egyik fiatal
védőnek elsült a géppisztolya - erre alkalmat adtak, a támadók lőttek és nem vártak tovább.
Számukra már minden perc késés nagy veszteséget jelentett... Az első lövéshez elég volt
egyetlen puska is, még inkább azok, amelyeket a Kiliánból hoztak. A többit ott helyben
elvették a Killián-beli fegyvertelen katonák attól az egységtől, amelyik a védők segítségére
érkezett. Ezzel szaporodott a fegyverek száma. De ez még kevés volt. Ezután a felkelők a
Rádiótól és más gyülekezési központokból elmentek és kifosztották a fegyvergyárakat. A fent
említett Killián-laktanyabeli egységnek egy másik egysége a Rádiótól ment el és vezette a
Lámpagyár-elleni támadást. Ez volt az első jelentős eredményt hozó fegyverszerzési akció 23-
án este. Másrészt a Lámpagyár elleni támadás bevezette a gyárak elleni támadásokat, amelyek
23-án éjjeltől kezdve hosszú ideig tartottak."
2003. novemberében Dr. Noszlády Attila orvos, egyetemi tanár elmondta Tőke Péternek, a
Leleplező c. könyvújság főszerkesztőjének, hogy 1956. október 23-át követően - szigorló
orvosként - önkéntes egészségügyi szolgálatra jelentkezett. A sebesülteket látta el a Kilián
Laktanyában. Szem- és fültanúja volt annak, hogy valaki rendszeresen jelentett a Kiliánban
tartózkodó Maléter Pálnak, és csak számokat közölt vele. Egyik alkalommal megkérdezte
Maléter Pált, mit jelentenek ezek a számok? Erre azt a választ kapta, hogy a Kilián
laktanyából lelőtt Corvin-közi ellenállók számát jelöli. Ugyanez az orvos azt is elmondotta,
hogy tudomása szerint Maléter Pál nem csak a magyar kormánnyal, de a szovjet katonai
vezetéssel is folyamatos kapcsolatot tartott.
Visszatérve Tamáska Lórándhoz, memoárjában írja, hogy Maléter tököli tárgyalása is felvet
néhány kérdést. Szerinte józanésszel nem érthető, hogy az országa védekezését irányító
hadügyminiszter személyesen menjen az ellenség táborába tárgyalásra, méghozzá minden
előzetes biztosítás és védelem nélkül! Tamáska megkockáztatja az állítást, hogy esetleg
időben le akart lépni, hogy a meginduló orosz támadáskor ne kelljen intézkednie.
Az "ellenforradalmi" fegyveres zendülés azért nem érhette meglepetésként a pártot és a
kormányt, mert Szűcs Miklós vezérkari ezredes már október 23-án parancsot kapott a
honvédelmi minisztertől, hogy készítsen riadótervet, és gondoskodjék Budapest fontos
objektumainak katonai védelméről, tekintettel egy várható "ellenforradalomra".
A szovjet csapatok behívását illetően Tamáska verziója a következő:
"Október 23-án délután 5 és 6 óra között a Honvédelmi Minisztériumban tanácsadóként
működő orosz altábornagy,Tyihonov, már tudta, hogy Budapesten "ellenforradalom" van,
amelynek leverésére a magyar honvédség képtelen és ezért szovjet csapatok beavatkozása
azonnal szükséges és anélkül, hogy előzetesen bárki magyarral beszélt volna,
felhívtaAntonov hadseregtábornokot, a Varsói Szerződés vezérkari főnökét, és engedélyt
kért tőle a székesfehérvári gépesített hadtest Budapestre való rendelésére, és az
"ellenforradalmi" erők elleni bevetésére. Antonov az engedélyt megadta!"
Ezek szerint nem Hegedűs András, nem Marosán György hívta be, helyesebben vetette be
az orosz csapatokat, hanem Tyihonov, és pedig anélkül, hogy az illetékes magyar vezetőkkel
előzetesen tárgyalt volna, azaz minden magyar kérés és engedély nélkül. Ha ez igaz, akkor azt
is figyelembe kell venni, hogy egy ilyen nagy horderejű, a világpolitikára is kiható intézkedést
még egy orosz altábornagy sem hozhat a saját felelősségére, ha az előzőleg nem lett
megtervezve, és a legfelsőbb illetékes helyről jóváhagyva. Tyihonov altábornagy feladata
valószínűleg csak az akció időpontjának a meghatározása volt.
Az tény, hogy a székesfehérvári szovjet egységek páncélosai megindultak Budapest felé, hogy
kellő időben a kellő helyen legyenek bevethetők az előkészített "forgatókönyv" szerint. Az is
ismeretes ma már, hogy a jelenleg Romániához tartozó Erdélyben már október 20-án
megindultak a szovjet katonai egységek a magyar határ felé.
A memoár arra is kitér, hogy megbízható, és a célkitűzésekbe beavatott elvtársak, főleg DISZ-
tagok, egyetemi hallgatók, Petőfi-körösök munkába kezdtek. Antiszemita feliratokat firkáltak
a falakra. Reakciós, fasiszta szólamokat hangoztattak és tolták az eseményeket a beavatkozás
jogosságát igazoló "ellenforradalom" felé. A kormány gyakori átalakítása is azt a célt
szolgálta, hogy bizonyítani lehessen: a "jobboldali" erők a hatalom megragadására
törekednek. Tamáska úgy véli, hogy Nagy Imre és Kádár szerepe sem teljesen tisztázott.
Elképzelhető az is, hogy összejátszottak kezdettől a pártvezetőséggel és az oroszokkal, hiszen
mindkettőjüknek egzisztenciális érdeke volt, hogy a kommunista párt és a szovjet típusú
rendszer uralmát biztosító orosz katonai megszállás ne szűnjön meg. Szerepüket nem minden
meggondolás nélkül kapták a "rendezőktől". Mindketten hajlottak a nemzeti kommunizmus
felé, így alkalmasak voltak a tömegek megtévesztésére, félrevezetésére, annak az eljátszására,
hogy a párt "reformkommunistái" a Rákosi-klikk, valamint a szovjet megszállók ellen
fordulnak, másrészt az "ellenforradalom" leverése után felelőssé lehetett tenni őket, és így
véglegesen leszámolni a régi ellenfelekkel.
"Ellenforradalmi magatartásuk" bebizonyította, hogy korábbi megítélésük, sőt elítélésük
megalapozott és jogos volt. Ha tényleg ez volt a szándék, akkor az később Nagy Imre
sorsában beteljesült. Kádár Jánost azonban Münnich Ferenc megmentette ettől a sorstól,
mivel Münnich a KGB aktív tábornokaként az egész felülről vezérelt megmozdulás és
államcsíny egyik felügyelője és irányítója volt. A memoár szerint Kádár János - Nagy
Imréhez hasonlóan - a jugoszláv követségre akart menekülni, de Münnich Ferenc - akarata
ellenére - a szovjet nagykövetségre vitte, mert szovjet részről őt találták alkalmasnak, már
csak kora miatt is a megtervezett folyamatok továbbvitelére.
Kádár János 1956. november 1-én rádióbeszédet mondott. Az új párt, az MSZMP
megalakulását követő napon, azaz november 1-én a reggeli órákban került sor arra,
hogy Horváth Mártont és Haraszti Sándort Kádár személyesen felkérte, a beszéd
megírására az ő általa készített tézisek alapján. A beszéd írása közben a kormány a Varsói
Szerződésből való kilépésről tárgyalt, és Kádár az egymástól néhány helyiségnyi távolságra
lévő két helyszín között ingázott. A Szabad Kossuth Rádió parlamenti stúdiójában felvett
beszéd hangvétele kemény. Kádár utalt október 30-i megnyilatkozására, de már megállapítja,
hogy a párt - a sztálinizmus magyar képviselői, Rákosi és klikkje bűnös politikája
következtében - a zsarnokság, a nemzeti rabság eszközévé vált. A szovjet nagykövetséggel, az
Ideiglenes Intézőbizottság (IIB) tagjai közül Münnich Ferenc állt kapcsolatban. Andropov
kezdeményezése nyomán ő javasolta Kádárnak, hogy a szovjet csapatmozgásokra vonatkozó
kérdések tisztázása érdekében tárgyaljanak a szovjet nagykövettel, aki várja őket. Kádár
gyanútlanul úgy hagyta el a parlament épületét, hogy még csak távozását sem tudatta
senkivel, az épületben tartózkodó feleségével sem. Kádár a kínai nagykövet tájékoztatása
közben hagyta el a miniszterelnöki szobát. Ezután autón Münnich-hez ment, aki a
belügyminisztérium épületében tartózkodott. Andropov Kádár odaérkezése után felhívta
Münnich-et, akivel oroszul beszélt, Münnich közölte vele, hogy Kádár nála van, és hogy 10
perc múlva Andropovnál lesznek.
Münnich és Kádár ezután a szovjet nagykövetség épülete elé hajtatott, ott kiszálltak és
mintegy 10 perc múlva egy másik autó is megállt ugyanott. Két orosz szállt ki belőle, akik
arra kérték Kádárt és Münnich-et, hogy üljenek át az ő kocsijukba. Hosszabb beszélgetés után
mindketten azzal mentek át a másik kocsiba, hogy vissza is hozzák őket. Arról is beszámol
többek között Huszár Tibor a "Kádár" című könyve első kötetének a 333. oldalán,
hogy Herpai Sándor szerint (aki a BM forradalmi bizottságának egyik vezetője volt)
"...Kádár elvtárs nem akart átszállni hozzájuk, de aztán mégis csak beszállt a gépkocsiba.
Münnich feleségével beszéltem később és ő is mondta, hogy János nem akart átszállni a
gépkocsiba. És akkor esett le a húsz fillér, mert én emlékeztem rá, hogy mit mondtak a
rendőrök, de ez akkor nem tűnt fel nekem. Azt képzeltem, hogy áthívták őket tárgyalni. Hogy
nem ott tárgyaltak, az nem is tűnt fel akkor."
Nagy Imre november 2-án személyesen találkozott a szovjet nagykövettel és a szovjet
csapatmozgások ellen tiltakozott. Magyarázatot kért Andropovtól Kádár és Münnich
eltűnésére. Andropov visszautasította Nagy Imre gyanúsítgatását, hogy a nagykövetségnek
része lenne Kádár és Münnich eltűnésében. Nagy Imre szerint Kádárt és Münnichet, de
elsősorban Kádárt, az oroszok tőrbecsalták és elhurcolták.
Huszár Tibor már idézett könyvének a 334. oldalán erről így ír: "A tőrbecsalás
kezdeményezője az SZKP KB Elnöksége volt, amely november 1-i ülésén hozott határozatot
arról, hogy 'külön kell választani a becsületeseket' - értsd alattuk azokat a magyar vezetőket,
akiket egy lehetséges ellenkormány tagjaiként vettek számba. A kiválasztott személyek
Moszkvába szállításának akciótervéért Leonyid Brezsnyev KB-titkár volt a felelős, és ő is
irányította a Moszkvába szállításukat szolgáló műveletet. Valerij Muszatov orosz diplomata
közlése szerint Andropov az Elnökség november 1-i határozata alapján, az Elnökség
utasítására hívta Münnich közvetítésével Kádárt a nagykövetség épületéhez, majd vitte már
szovjet rendszámú gépkocsin a tököli repülőtérre. Itt Andropov közölte Kádárral, hogy a
kialakult magyarországi helyzetről kívánnak vele a legmagasabb rangú szovjetvezetők
tárgyalni, de mindennek a legnagyobb titoktartás mellett, s gyorsan kell lebonyolódnia.
Muszatovnak arról már nem voltak információi, hogy Kádár tiltakozott-e, vagy tudomásul
véve a kialakult helyzetet, önként szállt fel a repülőgépre."
Lényegében ezt a verziót erősíti meg Hruscsov is visszaemlékezéseiben. Eszerint a Münnichet
és Kádárt szállító repülőgép Munkácson szállt le, majd innen az Ungváron lévő
pártbizottságra vitték őket, ahol Brezsnyev várt rájuk. Ezután Kádár és Münnich szétválasztva
külön-külön repülőgépen utazott tovább Moszkvába. Brezsnyev 1972. februárjában egy
Moszkva melletti vadászházban tanácskozott Kádárral és ezen Muszatov tolmácsként volt
jelen. Ekkor - Muszatov elmondása szerint - Brezsnyev a következőképpen emlékezett vissza
arra, hogy mi történt 1956. november 2-án:
"Voltunk mi már ketten nehezebb helyzetben - fordult a gondterhelt Kádárhoz. Emlékszel az
1956. november 2-i hajnali repülőútra? Te magadba roskadva ültél magányosan, nem tudván,
hogy milyen sors vár, de én sem voltam könnyebb helyzetben, mert Hruscsov azt mondta,
'fejeddel játszol, ha ez az akció nem sikerül'. De sikerült, mondta elérzékenyülve, majd
könnyel a szemében átölelte az elérzékenyülésre ugyancsak hajlamos másik öregembert."
Egy Nyikolaj Dzuba nevű tolmács írásos feljegyzése szerint Kádár Jánost Moszkvába
érkezésekor a Vnukovói repülőtéren Igor Medvegyev és ő fogadta. Kádár szürke zakóban és
sötét nadrágban volt, más ruhát nem viselt. Tény, hogy egy magasrangú személy fogadásának
nem ez volt a módja.Huszár Tibor meg is állapítja, hogy "Kádár számára a helyzet nemcsak
váratlan volt, de megalázó is. Nem kétséges, tudatosan alakították így: egyidejűleg érezhette
magát potenciális fogolyként és a diktált feltételek elfogadása esetén kijelölt vezetőként."
(id.mű 335. old.).
(Mindehhez a következőket tehetem hozzá: 1965-ben ismerkedtem meg dr.
Szatmári Antallal, aki Budapesten szerzett bölcsész diplomát történelemből és földrajzból,
majd a szabadkőművesek segítségével 1930-ban, orvos öccsével együtt, apjához, Szatmári
Sándorhoz költözött Moszkvába. Dr. Szatmári Antal a földrajztudományok kandidátusa lett,
majd a sztálinista tisztogatások következtében 18 éven át a Gulag foglya volt apjával és
testvérével együtt. A Gulagból Münnich Ferenc - aki ekkor Magyarország moszkvai
nagykövete volt - 1955-ben szabadította ki apjával és családja többi tagjával együtt, kivéve
orvos öccsét, akit 1943. szilveszterén a Gulag őrség tagjai agyonlőttek, mert nem adta oda
nekik meginni az utolsó adag alkoholt, amelyre az életmentő operációk végzéséhez, a tábor
raborvosaként, szüksége volt.
Szatmári Sándor, aki 1878-ban született, magasrangú szabadkőműves volt, a Galilei kör
egyik vezetője, és a Tanácsköztársaság idején a tanítók szakszervezetének főtitkára, majd
pedig a katonai akadémia politikai biztosa. Mindezért hatévi fegyházra ítélték, de a
fogolycsere akció keretében szovjet Oroszországba került. Itt először Lenin könyvtárosa és
közvetlen munkatársa lett, később pedig a Moldvai Szovjetköztársaság egyik népbiztosa. Ő és
családjának a tagjai azért lettek a Gulag foglyai, mert trockistának tekintették őket.
Szatmári Sándor fia, Dr. Szatmári Antal 1900-ban született és anyanyelvi szinten,
folyékonyan beszélt németül és oroszul is. Mivel közel laktunk egymáshoz, ő lett a német
tanárom. Az éveken át tartó tanár-diák kapcsolat barátsággá mélyült. A Szatmári család tagjai
szoros kapcsolatban álltak Münnich Ferenccel, hiszen neki köszönhették kiszabadulásukat a
Gulagból és hazatérésüket Magyarországra. Dr. Szatmári Antal magnószalagra mondta, hogy
Münnich Ferenctől személyesen tudja: Kádár János valóban nem akart Münnich-el menni, és
még fizikai kényszerítést is alkalmazott vele szemben, mert egy ízben megragadta és fenékbe
rúgta, közölve, hogy azt kell tennie, amit ő mond. Így cipelte Münnich magával a vonakodó
Kádárt. Amíg élt Szatmári Sándor Münnich Ferenc, és később Kádár János rendszeresen
meglátogatta őt budapesti otthonában.)
A lengyel események és a magyar 1956
A Szovjet-birodalom külpolitikája és védelmi politikája szempontjából Kelet-Európa az egész
hidegháború során fontos szerepet játszott. A II. világháború után, különösen 1947-től
kezdődően a szovjet hadsereg és a biztonsági szolgálatok együttműködve a helyi kommunista
vezetőkkel jól megszervezett rendszerré integrálódtak. A szovjet pártállami intézmények
építették ki a kelet-európai csatlós országokban a Szovjetunióhoz hasonló katonai és
biztonsági szervezeteket. Ennek az volt a célja, hogy megszilárdítsák azokat a kommunista
rendszereket, amelyek legfőbb feladata, legalább is a Kreml szempontjából az volt, hogy
védelmezzék a Szovjet-birodalom nyugati térségeit. Azért, hogy biztosítva legyen ezen új
rendszerek lojalitása, összeilleszthetősége és minősége, szovjet katonai és biztonsági
tanácsadók irányították a kelet-európai katonai és biztonsági erőket. Ez volt a helyzet
Lengyelországban is.
A II. világháborút követően minden közintézmény - a politikai, gazdasági és kulturális szféra
egésze - a kommunista párt irányítása alá került. Sztálin 1953-ban meghalt, és 1955-ben már
Lengyelországban is az enyhülés bizonyos jelei voltak észlelhetők. A közbiztonsági
minisztérium (a magyar ÁVH lengyel megfelelője) mindenhatósága csökkent, és egyes
nemzeti elkötelezettségű kommunista vezetők követelni kezdték Gomulka visszatérését a
hatalomba. Időközben a lengyel kommunista vezető, a magasrangú KGB-tiszt Boleslaw
Bierut, meghalt Moszkvában. Ez tovább fokozta a lengyel kommunista párton belüli
feszültséget. A kommunisták egy része társadalmi reformokat akart. Liberális jelszavakat
hangoztattak, ellenezték a túlságosan elnyomó sajtócenzúrát. A politikai és a gazdasági
szférában is alapvető változásokat akartak. Ez a csoport felismerte, hogy a sztálinista terror
Lengyelországban is mély szakadékot hozott létre az állampárti hatóságok és a lakosság
között. Ezt a reformer csoportot támogatta az értelmiség és az ifjúság is. Ellenfeleik, az
ortodox sztálinisták, semmilyen változást sem akartak és a Moszkvából érkezett utasítások
maradéktalan végrehajtását szorgalmazták. Mindenben elsőbbséget adtak a Szovjetunióval
eddig fennálló alárendeltségi viszony fenntartásának. Soraikban voltak olyanok is, akik
antiszemita megnyilvánulásokat tettek. Elleneztek minden liberalizációt.
A sajtó cenzúrája ugyan nem szűnt meg, de bizonyos fokig enyhült. Sor került korlátozott
amnesztiára, és azokat, akik Lengyelországot szolgálták a II. világháború során, kiengedték a
börtönökből. A gazdasági válság azonban folyamatosan elmélyült. A közhangulat inkább
optimistának volt mondható, s az emberek reménykedtek, hogy a sztálini kemény diktatúra
felszámolásával életfeltételeik javulni fognak. Egyre többen merték kimondani, hogy
függetlenséget követelnek Lengyelország számára. Ennek Poznanban is hangot adtak
tüntetéseken. 1956. júniusában a munkások az utcákra mentek és magasabb béreket
követeltek. A bérharc azonban hamarosan hatalmas hazafias és kormányellenes tüntetéssé
alakult át. A tüntetők kiszabadították a börtönökből a rabokat, fegyvereket szereztek, és
egyenesen a WUBP (Wojewodzkiego Urzedu Bezpieczenstwa Publicznego - Vajdasági
Közbiztonsági Hivatal) központjához mentek és megindult a fegyveres harc. A kormány
páncélosokat vetett be a fegyveres felkelés leverésére.
1956. június 28-án és 29-én hetvenöt poznani vesztette életét, kilencszázan pedig
megsebesültek. A fegyveres tüntetést leverték. A véres események fokozták a lengyel nép
gyűlöletét a kommunista diktatúrával szemben, amely megtagadta az emberi jogokat és az
alapvető politikai szabadságjogokat. A gyárakban és az üzemekben munkástanácsok
alakultak, és a tanárok is új oktatási programokat vezettek be. Az egész lengyel kommunista
rendszer mély válságba került. Fennállt a reális veszélye, hogy mindez átterjed a többi kelet-
európai országra is. Budapesten is az október 23-i tüntetés egyik célja a lengyel ellenállás
melletti szolidaritás kifejezése volt.
A lengyelországi társadalmi-politikai-gazdasági válság egyik okozója az volt, hogy a
Szovjetunióból érkezett káderek töltötték be a vezető pozíciókat a lengyel fegyveres erőknél,
valamint a politikai és gazdasági intézményeknél. Sztálin halála jelentős változásokat indított
el a Szovjetunión belül. Ezek a változások különböző módon hatottak a kelet-európai vazallus
államokra. A Kreml első számú vezetője, Hruscsov, megpróbálta kézben tartani a változások
ütemét és természetét. 1956. októberében a sztálintalanítási folyamat központi kérdése
Lengyelországban Vladiszlav Gomulkának a hatalomba való visszatérése volt. Gomulka
1956. nyarán megszilárdította helyzetét a lengyel kommunista párt (Lengyel Egyesült
Munkáspárt) Politikai Bizottságában, és bár szovjet részről ezt elfogadták, mégis több
feltételhez kötötték visszatérését a hatalomba. Gomulka makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy
Hruscsov hajtsa végre azt, amit 1954-ben elkezdett, azaz vonja vissza a szovjet tiszteket és
tanácsadókat a lengyel hadseregből, valamint a biztonsági apparátusból. Gomulka követelte,
hogy Rokosszowszkij szovjet marsallt mozdítsák el a LEMP Politikai Bizottságából.
1956. októberében - mindössze három nap alatt - sikerült a Sztálin utáni periódus négy
kiemelkedően fontos konfliktusát többé-kevésbé megoldani Lengyelországban. Rendeződött a
keserű és megosztó küzdelem a politikai hatalomért a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi
Bizottságán belül. A frakciókra bomlott Központi Bizottság csaknem egyhangúlag választotta
meg első titkárának Wladislaw Gomulkát. Másodikként elhárult az a szovjet fenyegetés, hogy
Moszkva katonailag avatkozzon be a lengyel párt ügyeibe. Ebben a kérdésben
kompromisszumos megállapodás született az SZKP és a LEMP vezetősége között.
Harmadikként sikerült a LEMP vezetésének mozgósítania a lengyel társadalom jelentős részét
Gomulka támogatására. A rokonszenv nem a pártnak, hanem személy szerint Gomulkának
szólt. Így átmenetileg csökkenteni lehetett azoknak a befolyását, akik ellenségesen
viselkedtek a kommunista pártállami rendszerrel szemben. A politikai küzdelemben részt
vevő valamennyi frakciónak sikerült arra használnia a szovjet fenyegetést, hogy saját
támogatóit aktivizálja. A nemzeti érdekek előtérbe kerülése, valamint a LEMP demográfiai
összetételének megváltozása, véget vetett Lengyelországban annak a kemény
pártdiktatúrának, amit korábban a lengyel kommunista párt gyakorolt.
A LEMP Politikai Bizottsága 1956. október 1-én és 2-án újra felmérte az országban kialakult
helyzetet, amikor az akkori első titkár, Edward Ochab, visszatért Kínából. Ekkor hivatalosan
is felszólították Ochabot, hogy találkozzon Gomulkával, aki korábban a Lengyel Munkáspárt
vezetője volt. Ezt a lépést megelőzte Gomulka számos hivatalos és titkos találkozója 1956.
áprilisa óta a Politikai Bizottság egyes tagjaival. Gomulka elhatározta, hogy részt vesz a
következő politikai bizottsági ülésen, amelyre 1956. október 12-én került sor. Ez volt az első
ilyen részvétele, amióta 1948-1949-ben megindult a kampány a jobboldali nacionalista
elhajlás ellen. Gomulka hangsúlyozta, hogy a szovjet tanácsadók jelenlétét Lengyelország
állambiztonsági intézményeiben meg kell szüntetni, és a lengyel hadsereg szovjet ellenőrzése
sem tekinthető normálisnak. Hangsúlyozta, hogy a lengyel-szovjet viszony rendezése nélkül
nem lehet megelőzni a szovjetellenes megnyilvánulásokat. A lengyel államrezon azonban
megköveteli a konfliktusok elkerülését a Kreml-el. Gomulka keményen összecsapott
Rokosszowszkij marsallal a szovjet-lengyel viszony helyzetéről Sztálin alatt. Gomulka
hangsúlyozta: senki sem teszi már kérdésessé, hogy ez a viszony igazságtalan volt. Feltette a
kérdést: miért kellett Lengyelországnak kártérítést fizetnie a németeknek? Erre akkor az volt a
magyarázat, hogy Németország egy része Lengyelországhoz került. Lengyelország azonban
nem volt Németország szövetségese. A Sztálin idején hivatalban lévő lengyel kormány olyan
egyezményt írt alá, amihez ő, Gomulka soha nem járult volna hozzá.
A vitákat követően gyökeresen átszervezték a lengyel párt politikai bizottságát és titkárságát.
A Szovjetunió varsói nagykövete, Ponomarenkó, 1956. október 18-án bejelentette, hogy az
SZKP Politikai Bizottsága delegációt küld Varsóba a lengyel helyzet megvitatására.
Ponomarenkó jelezte, hogy Moszkvában mély aggodalmakat keltettek a növekvő
szovjetellenes megmozdulások Lengyelországban. Az SZKP küldöttsége, amelynek tagja volt
Hruscsov, Kaganovics, Mikojan, Molotov, Zsukov marsall szovjet védelmi miniszter és
Konyev marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka, valamint Antonov tábornok, a Varsói
Szerződés csapatainak vezérkari főnöke, október 19-én érkezett Varsóba. Hruscsov
memoárjaiban leírja, "...a helyzet Lengyelországban olyan volt, hogy késznek kellett állnunk a
fegyveres erők bevetésére. Rendkívül sértő módon szidalmazták a Szovjetuniót és a lengyel
kormány közel állt ahhoz, hogy megbuktassák. Olyan személyek kerültek a felső vezetésbe,
akik szovjetellenes beállítódásúak voltak. Ez fenyegethette volna a Németországhoz vezető
lengyelországi kommunikációs vonalainkat. Ezért úgy döntöttünk, hogy megtesszük a
megfelelő lépéseket a Német Demokratikus Köztársaságban lévő csapatainkhoz való
kapcsolat fenntartása érdekében... Elhatároztuk, hogy küldöttséget menesztünk
Lengyelországba, a lengyel vezetéssel való tárgyalás végett. Ők azt ajánlották, hogy ne
jöjjünk. Vonakodásuk még inkább fokozta aggodalmainkat. Ezért mi úgy döntöttünk, hogy
egy nagy küldöttséggel megyünk..."
Hruscsov már a repülőtéren rendkívül agresszív és durva hangon támadt rá az őt fogadó
lengyel küldöttségre. Gomulka erről úgy tájékoztatta a LEMP Politikai Bizottságát, hogy
ehhez hasonló hangnemet még soha nem tapasztalt elvtársak között. A találkozóra a
Belvedere Palotában került sor, ahol szovjet részről szemrehányást tettek, hogy nem akarták
fogadni a küldöttségüket, továbbá, hogy kihagyták a tervezett új politikai bizottságból a
szovjetbarát személyeket. Gomulka erre így válaszolt: "Lehet tárgyalni agresszív hangnemben
is, de ha valaki revolverrel az asztalon tárgyal, akkor azt nem lehet egyenrangú vitának
nevezni. Nem folytathatom ilyen feltételekkel a megbeszéléseket. Beteg vagyok és ilyen
állapotban ezt a feladatot nem tudom ellátni. Meghallgathatjuk a szovjet elvtársak panaszait,
de ha a döntéseket fizikai erőszakkal való fenyegetéssel hozzák, akkor én azt nem fogadhatom
el. Ezért első pártmegbízatásomról, amit hosszú szünet után vállaltam, le kell mondanom.
Nem kívánom megszakítani a lengyel-szovjet barátságot, meggyőződésem, hogy amit
javasolok az erősíteni fogja. Bármely más formája a döntéshozatalnak csak fokozni fogja a
szovjetellenes kampányt."
Zawadzki és Zambrowski támogatta Gomulkát, Rokosszowszkij viszont védelmébe vette
Hruscsov hangnemét, amelyet nagyon is indokoltnak talált. Ez után összeült a LEMP
Központi Vezetőségének plénuma, hogy megvitassa Gomulka visszatérését a vezetésbe.
Hruscsov közben a szovjet nagykövetségen a tábornokokkal találkozott. Memoárjaiban így
emlékezik meg erről: "Konyev marsall és én külön konzultáltunk Rokosszowszkij elvtárssal,
aki engedelmesebb volt, de kevesebb tekintéllyel rendelkezett, mint a többi lengyel vezető.
Elmondta, hogy a szovjetellenes nacionalista és reakciós erők ereje növekszik, és ha
szükségessé válna erővel leállítani ezeknek az ellenforradalmi erőknek a növekedését, akkor ő
rendelkezésünkre áll; számíthatunk rá, hogy minden szükségest megtesz Lengyelország
szocialista vívmányainak a védelmére, és hogy biztosítsa Lengyelország folytatódó hűségét és
barátságát. Mindez szép és jó, de amikor elemeztük részletesebben a problémát, és kezdtük
számításba venni, hogy milyen lengyel egységek engedelmességére számíthat
Rokosszowszkij, a kilátások már meglehetősen sivárnak tűntek. A mi fegyveres erőink
természetesen túlszárnyalták Lengyelországét, de mi nem akartuk a saját csapatainkat
felhasználni."
A katonai kilátások mérlegelésén túl Hruscsovra hatott az is, hogy miután tárgyalt
Gomulkával, rájött, hogy a LEMP élére javasolt személy nem ellenséges a Szovjetunió iránt.
Hruscsov a találkozó során felmérte Gomulka nézeteit. Azt is számításba vette, hogy a varsói
szovjet nagykövetség tájékoztatása szerint küszöbön áll egy igazi lázadás kitörése Varsóban.
A tüntetéseken az új vezetőséget támogatták, élén Gomulkával, akit a szovjetvezetők már
hajlandóak voltak elfogadni, de rendkívül zavarta őket a tüntetések szovjetellenes éle.
Hruscsov már Gomulka pozitívumai közé sorolta, hogy szovjetellenes hullám élén kerül az
ország élére, és így sokkal hatékonyabban tud szót emelni Varsó és Moszkva, valamint a két
párt közti baráti viszony fenntartása érdekében. Feltételezték, hogy Gomulka helyreállítja a
rendet és az is tetszett nekik, hogy a tárgyalások során Gomulka kemény tárgyalófélnek
bizonyult. Különösen tetszett Hruscsovnak, amikor Gomulka kijelentette, hogy
Lengyelországnak nagyobb szüksége van a Szovjetunió barátságára, mint fordítva, mivel a
Szovjetunió nélkül Lengyelország nem lenne képes megtartani nyugati határait. Lényegében
belső problémákról van szó Lengyelország esetében és a Szovjetunióhoz fűződő viszony
változatlan marad. Gomulka mindezt olyan erőteljesen és őszinte hangon mondta, hogy
Hruscsov hitt neki.
A szovjet küldöttség azonban hiába gyakorolt erőteljes nyomást Rokosszowszkij érdekében,
ebben a kérdésben a lengyel vezetés hajthatatlannak bizonyult. Hruscsov maga erről így ír
a "Khrushchev Remembers" (Boston, Little Brown 1970.) 203. oldalán: "Lengyelországgal
különös módon mindig megpróbáltam megértést tanúsítani a szovjetellenes érzések
fellángolásával szemben. Rokonszenveztem velük abban az értelemben, hogy figyelembe
kellett venni a történelmet, és azt, hogy a cári Oroszország egyik résztvevője volt
Lengyelország felosztásának a németek, az osztrákok és az oroszok között. Ez rányomta
bélyegét a lengyel lélekre."
A szovjet-lengyel tárgyalások a Belvedere Palotában október 19-én délelőtt kezdődtek és
október 20-án délután fejeződtek be. Ezeken szovjet részről többek között részt vett Hruscsov,
Mikojan, Molotov, és Kaganovics. Gomulka oldalán ott volt a LEMP 14 tagú Politikai
Bizottsága. Gomulka győzelemnek minősíthető beszédét 1956. október 24-én a varsói
kultúrpalota mellett tartotta. A Szovjetunió által Varsónak ajándékozott és a sztálinista
proletkult dagályos stílusában készült épületnél több mint félmillió ember hallgatta meg az
újdonsült első titkárt. Ekkora tömeggyűlésre egészen II. János Pál pápa 1979-es látogatásáig
nem is volt példa Lengyelországban. A Lengyel Egyesült Munkáspárt történetében egyetlen
pártvezető sem részesült ilyen tömegtámogatásban. Gomulka az új politikai bizottsági tagok
társaságában jelent meg az erkélyen.
Hruscsov ezt követően nem bolygatta a lengyel kérdést, és így utódai időszakában csaknem
25 éven keresztül lekerült a napirendről. 1980-81-ben a Szolidaritás megalakulása ismét
előtérbe helyezte a lengyelországi belső fejlődést, és az ország viszonyát a Szovjet unióhoz. A
lengyel október jelentőségét azonban elhalványította a Sztálin halála nyomán beállott
enyhülés a kelet-nyugati viszonyban, továbbá árnyékot vetett rá a magyar forradalom
kegyetlen vérbefojtása is 1956. novemberében. Magyarország brutális szovjet lerohanása, a
magyar forradalom és szabadságharc könyörtelen elfojtása rendkívül sokat ártott Hruscsov
azon erőfeszítéseinek, hogy a sztálinista elnyomás legdurvább kinövéseit felszámolja.
A sztálintalanítási folyamat eredményeként kibontakozott válság Lengyelországban nem
egyszerűen lengyel belső ügy volt. A LEMP volt az első hatalmon lévő párt a korábbi szovjet
birodalomban, amely mélyreható sztálintalanítási folyamaton ment át. Hruscsov
Lengyelország esetében segítette a sztálinista rendszer átalakulását a kommunista diktatúra
enyhébb változatává. Lengyelország az elkövetkező években is képes volt olyan belső
reformokra, amelyekkel kiemelkedett a Szovjetunió csatlós államai közül. A kommunista
rendszer lebontása is hosszabb idő alatt, fokozatosabban, jobban előkészített módon történt
meg Lengyelországban az 1989-et megelőző és azt követő időszakban, mint a többi kelet-
közép-európai országban. Lengyelországban tehát a Sztálinnal szakító Jugoszlávia után
elsőként került a nemzeti érdekek védelmének elsőbbséget adó nemzeti kommunista vezetés
az ország élére. Ennyiben 1956. lengyel októbere győzelemnek tekinthető, 1956. magyar
novembere pedig súlyos vereségnek.
A Szovjetunió hajlandó volt elfogadni a változásokat Lengyelországban, de nem volt erre
hajlandó Magyarországon. A poznani lázadások sokkot okoztak a Kremlben. A lengyel tisztek
egy része nem akart engedelmeskedni a tűzparancsnak, és vonakodott lőni a tüntetőkre. Az
államvédelmi erők azonban hajlandók voltak erre, és mivel a szovjet parancsnokok töltötték
be a lengyel fegyveres erőknél a kulcspozíciókat, így a fegyveres erők engedelmessége
egyelőre fenntartható volt. A legfelsőbb szovjetvezetőket Moszkvában meglepték a poznani
események. Attól tartottak, hogy ezek újra fellángolhatnak, hacsak nem veszik szigorú
ideológiai ellenőrzés alá Lengyelországot. Hruscsov 1956. június 12-én az SZKP
Elnökségében az imperialista felforgató tevékenységet vádolta, amelynek célja az
egyenetlenség fokozása a szovjet tömbön belül és a szocialista országok egyenkénti
lerombolása. A moszkvai Pravda is hasonló szellemben értékelte a poznani eseményeket és a
lengyelországi válságot. (Pravda 1956. július 1. 6. old.)
A lengyel vezetés nem volt képes a válság elhárítására, a lakosság pedig arra a
meggyőződésre jutott, hogy azért nem lehet kiharcolni a változásokat, mert a sztálinista
csoportok a fegyveres erőszakra támaszkodva ezt megakadályozzák. A fegyveres erők pedig
szovjet parancsnokok irányítása alatt álltak. Ezért vált olyan fontossá, hogy ezek a szovjet
parancsnokok távozzanak Lengyelországból. Már ismertettük, hogy miként zajlott le a szovjet
delegáció és a lengyel vezetők között a tárgyalás október 18. és 20. között. Ezt ki kell még
azzal egészíteni, hogy október 19-én a LEMP Központi Bizottsága tanácskozásra készült.
Napirenden Gomulka főtitkárrá választása és Rokosszowszkij elmozdítása szerepelt. Amikor
a szovjet delegáció október 18-án elindult Varsóba, Hruscsov parancsot adott arra, hogy az
Észak-Lengyelországban és Nyugat-Lengyelországban állomásozó szovjet egységek
induljanak meg Varsó irányába.
Amikor Hruscsov és a lengyel vezetők között szóváltásra került sor, Gomulkát az egyik
munkatársa tájékoztatta, hogy szovjet páncélos és gyalogos egységek közelítenek a lengyel
főváros felé. A szovjet csapatok nagyarányú mozgósítása elsősorban a diplomáciai nyomás
eszköze volt, és nem a közvetlen konfrontációt szolgálta. Rokosszowszkij és a többi szovjet
parancsnok egyelőre még a helyén volt, s bár befolyásuk csökkent, de arra még képesek
voltak, hogy visszatartsák a lengyel tisztikart attól, hogy felkészüljön Gomulka védelmére a
beérkező szovjet csapatokkal szemben.
Rokosszowszkijnak és társainak azonban csak kisebb befolyása volt a lengyel biztonsági
testületek (KBW), és a lengyel belügyminisztérium (MSW) csapatai felett. Ezek a lengyel
erők elfoglalták Varsó körül a stratégiai állásokat, és amikor a szovjet hadoszlopok
közeledtek, újabb megerősítéseket kértek. Ebben a politikai-katonai játszmában benne rejlett
egy katasztrofális összecsapás lehetősége a lengyel KBW csapatok és a szovjet erők között.
Robbanásig fokozta a feszültséget, hogy azok a lengyel katonai egységek, amelyek
Rokosszowszkij parancsnoksága alatt állnak, összecsaphatnak a lengyel biztonsági erők
egységeivel. Lengyelország tehát a polgárháború szélére sodródott, és ez még veszélyesebbé
tette a lengyel-szovjet konfliktust. Ugyanakkor egyik oldal sem akarta a közvetlen
konfrontációt. Ez Hruscsovot és Gomulkát is arra ösztönözte, hogy a békés megoldást
keressék. Gomulka, amikor az említett tájékoztatást megkapta, követelte tárgyaló partnereitől
a szovjet egységek azonnali visszavonását. Hruscsov némi habozás után teljesítette ezt a
kérést, és kiadta a parancsot Konyev marsallnak, hogy állítsa le a csapatokat. Hruscsov ugyan
azt állította, hogy a beérkező szovjet erők csupán egy tervbe vett hadgyakorlatra érkeztek, de
a szovjet hadmozdulatok üzenete egyértelmű volt.
Szándékosan kiszivárogtatták szovjet részről azokat a terveket, amelyek a fontos állami
létesítmények, köztük a katonai támaszpontok és kommunikációs vonalak védelmére
készültek. A szovjet haditengerészet is megjelent a Gdansk környéki környéki vizeken, és
sakkban tartotta a lengyel hadihajókat. A nemzeti-kommunista varsói politikusok dicséretére
váljék, hogy e nagyarányú szovjet nyomás ellenére is kitartottak a lengyel nemzeti érdekek
védelmezése mellett, és nem tettek engedményeket. A hivatalos kommüniké is csak arról
szólt, hogy tárgyalások folytak, és a lengyel vezetők egy később kijelölt időpontban
Moszkvába utaznak.
Hruscsov az SZKP Elnökségének a tanácskozásán nem rejtette véka alá csalódását, és úgy
vélte, hogy a helyzet sokkal rosszabb lenne, ha Rokosszowszkij nem lenne továbbra is
Lengyelország védelmi minisztere. Hruscsov hibáztatta a Szovjetunió varsói nagykövetét,
Ponomarenkót is, aki szerinte "rendkívül tévesen mérte fel" Edward Ochabot és Wladislaw
Gomulkát. Hruscsov természetesen nem említette azt, hogy ő maga is tévesen értékelte a
helyzetet. Az SZKP Elnöksége Hruscsov javaslatára úgy döntött, hogy tanácskozást tartanak
Moszkvában Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Kelet-Németország és Bulgária
vezetőivel, Kínát pedig egy odautazó küldöttség tájékoztatja. Arról is döntöttek, hogy
mérlegelnek további intézkedéseket is, köztük új hadgyakorlatok megtartását és egy átmeneti
forradalmi bizottság létrehozását, amely leváltaná Gomulkát. A sajtóban pedig kampányt
indítanak, amely szembeszáll a lengyel tömegtájékoztatás szovjetellenes propagandájával,
amely aláássa a szocializmust Lengyelországban.
A lengyel-szovjet viszony továbbra is rendkívül feszült maradt, mert lengyelek tízezrei
tüntettek Gdanskban, Sczeczinben október 22-én Gomulka mellett. Még nagyobb tüntetésekre
készültek százezrek mozgósításával október 23-ra Poznanban, Lublinban, Lodz-ban,
Bidgoszcz-ban, Kielce-ben és más lengyel nagyvárosokban. Eközben a munkások és a diákok
közös találkozókat tartottak Lengyelországszerte. A megmozdulások október 24-én érték el
csúcspontjukat, amikor Varsóban félmillió ember vett részt egy nagygyűlésen. Ezeket a
gyűléseket elsősorban azért szervezték, hogy felsorakoztassák a nemzet egészét az új nemzeti-
kommunista lengyel vezetés mögé. Néhány szónok azonban, különösen Wroczlavban,
október 23-án nyílt szovjetellenes nézeteket is hangoztatott.
1956. október 20-án és 21-én szovjet részről több gazdasági szankciót és katonai ellenlépést is
mérlegeltek, de egyik sem bizonyult hatásosnak. Az SZKP Elnökségének az október 21-én
ülésén döntöttek úgy, hogy tartózkodnak a katonai beavatkozástól, és egyelőre mérsékletet
tanúsítanak. Hruscsov ezt azzal indokolta kollégáinak és a kelet-európai vezetőknek október
24-én este, hogy igen könnyű lenne okot találni egy fegyveres konfliktusra, de nagyon nehéz
lenne véget vetni neki, és kiutat találni a konfliktusból. Hruscsov attól is tartott, hogy a
lengyel vezetők készek felfegyverezni a munkásmilícia egységeit, akik segíthetnek
megvédeni a lengyel fővárost. Gomulka később megerősítette, hogy valóban megkezdték a
fegyverek szétosztását.
Hruscsov tehát jobbnak találta, ha megtalálja a modus vivendit, vagyis a különböző
érdekeket áthidaló kompromisszumos megoldást Gomulkával. Lengyelország így nagyobb
mozgásszabadságot nyer, hogy saját lengyel útján haladva építhesse a szocializmust.
Gomulka viszont szövetségi hűségéről biztosította Moszkvát és kötelezte magát, hogy tagja
marad a Varsói Szerződésnek. A szovjetvezetőket azonban továbbra is bosszantotta, hogy
Gomulka ragaszkodott Rokosszowszkij elmozdításához, mind a lengyel fegyveres erők éléről,
mind a politikai bizottságból. Ha nem jön közbe a magyar forradalom kitörése Budapesten
október 23-án, akkor a szovjetvezetők feltehetően keményebb ellenlépésekre szánták volna el
magukat, hogy megtorolják Rokosszowszkij leváltását. Gomulka október 26-án egyre
erőteljesebben követelte Rokosszowszkij leváltását. A súlyos helyzet Magyarországon arra
ösztönözte Hruscsovot, hogy kerülje az újabb konfrontációt Lengyelországgal. Ezért a
szovjetvezető vonakodva ugyan, de végül is beleegyezett a marsall leváltásába. November
közepén Rokosszowszkijt visszahívták Moszkvába, s a szovjet védelmi miniszter helyettese
lett.
Molotov és Vorosilov ellenezte a Lengyelországnak nyújtott nagyobb mozgásszabadságot,
abban azonban az SZKP Elnökségének minden tagja egyetértett, hogy a jelen körülmények
között célszerű mellőzni a katonai intervenciót. Abban sem volt nézetkülönbség az Elnökség
október 23-i ülésén, hogy "alapvető különbség" van a lengyelországi helyzet és a
Magyarországon kibontakozó válság között. Gomulkának az a döntése, hogy fenntartja a
kommunista rendszert Lengyelországban, és hogy országát benn tartja a Varsói Szövetségben,
nagy hatást gyakorolt a magyarországi forradalommal kapcsolatos szovjet döntéshozatalra. A
lengyel válság kimenetele azt bizonyította, hogy Moszkva továbbra is tanúsít bizonyos
rugalmasságot, és az ortodox sztálinizmus nem tér vissza. De arra is példát statuált, hogy hol
vannak a határok, amelyeket nem enged átlépni. Ha Gomulka nem lett volna hajlandó arra,
hogy Lengyelországot benntartja a Szovjet- birodalomban, akkor az valószínűleg katonai
konfrontációt vont volna maga után. Ebben a vonatkozásban szembeötlő a különbség a
magyarországi helyzettel. A magyar forradalom kezdetén a szovjetvezetők abban
reménykedtek, hogy Nagy Imre ugyanazt fogja tenni Magyarországon, mind Gomulka
Lengyelországban. Az SZKP Elnöksége azonban hamarosan úgy látta, hogy a helyzet
jelentősen eltér Magyarországon, mert Nagy Imre valóban szembefordul Moszkvával, és
szakítani akar a Szovjetunióval.
A magyar válság kiéleződése
Magyarországon 1955. tavaszától egyre nőtt a feszültség azt követően, hogy a reformista és a
nemzeti kommunizmus felé irányt vevő Nagy Imrét az ortodox sztálinista Rákosi Mátyásnak
sikerült elmozdítania. Rákosi szovjet nyomásra adta át a kormányfői tisztséget 1953. nyarán
Nagy Imrének. Rákosinak ez a kényszerű engedménye, majd pedig Nagy Imre elmozdítása is
Moszkva hozzájárulásával történt. 1953. júniusában Malenkov és Beríja magához rendelte
Rákosit és néhány más magyar vezetőt Moszkvába egy titkos tanácskozásra. A háromnapos
találkozó során Malenkov megfedte Rákosit önkényeskedő és diktátori vezetési módszerei
miatt, amely számos súlyos hibához és bűnhöz vezetett, Magyarországot pedig a katasztrófa
szélére sodorta. Ezzel indokolták, hogy Rákosi adja át a kormány vezetését Nagy Imrének.
Mindez azonban csak félintézkedésnek bizonyult, mert Rákosinak szovjet főnökei
megengedték, hogy továbbra is a Magyar Dolgozók Pártjának az első titkára maradjon.
Malenkov idején a kormányfői tisztség fontosabbnak számított, mint a párt élén állni.
1955. elejére azonban lényegesen megváltoztak a politikai szempontok mind Moszkvában,
mind Budapesten. Az SZKP élén álló Hruscsovnak fokozatosan sikerült a miniszterelnöki
tisztséget betöltő Malenkov fölé kerülnie, és így újból a párt élén álló személy lett az első
számú hatalmi tényező a szovjet politikában. Hruscsov győzelmét azzal is megtámogatta,
hogy arra ösztönözte a kelet-európai országokat, hagyják abba azt az új politikai kurzust,
amelyet Malenkov kezdeményezett, amikor ő volt az első ember Moszkvában. Ez azt is
jelentette, hogy ismét a kommunista párt feltétlen irányító szerepét kell hangsúlyozni.
Ez az új hatalmi elrendeződés egybeesett azzal, hogy a szovjetvezetők, legalább is állításaik
szerint, egyre inkább aggódtak amiatt, hogy Nagy Imre politikája teret enged a jobboldali
elhajlóknak és opportunistáknak Magyarországon, akik szövetségre akarnak lépni a
Szovjetuniótól elszakadt Jugoszláviával, illetve a Nyugattal. Mindezek eredményeként az
SZKP Elnöksége 1955. márciusában ismételten magához rendelte a magyar vezetőket, köztük
Nagy Imrét és Rákosi Mátyást is, egy titkos megbeszélésre. Ennek lett az eredménye, hogy
Rákosi protezsáltját, Hegedűs Andrást helyezték a kormány élére. Ez a "testvéri beavatkozás
Magyarország belügyeibe példát mutatott arra, ahogyan a szovjetvezetés foglalkozik a népi
demokráciákkal."
Ezek a politikai cikkcakkok és változások társadalmi nyugtalanságot váltottak ki
Magyarországon. Nagy Imre kinevezése miniszterelnökké 1953-ban hozzájárult ahhoz, hogy
elejét vegyék további olyan zavargásoknak, amilyenek előfordultak Csepelen, Ózdon és
Diósgyőrött 1953. tavaszán. Rákosi visszakerülése a legfontosabb hatalmi pozícióba 1955-ben
és 1956-ban újra felszínre hozta a korábbi feszültségeket. Ismét emlékeztetünk rá, hogy a
malenkovi időszakban a miniszterelnök számított a legfontosabb pozíciónak és nem a párt
első titkára. Ez változott meg azzal, hogy Malenkovot 1955-ben leváltották a Szovjetunió
minisztertanácsának az elnöki tisztségéből. (Malenkov, aki Sztálin személyi titkáraként lett
az SZKP fontos személyisége, és Sztálin halála után 1953-tól 1955-ig a szovjet kormány élén
állott, 1957. júniusában minden tisztségét elveszítette és a párt valamennyi vezető
szervezetéből kizárták.) A sztálini korszakban Rákosi tömegterrorral el tudta fojtani a
társadalmi elégedetlenséget. 1956-ban azonban a Sztálin halála után kibontakozó "olvadás" és
a sztálintalanítási kampány, amelyet maga Hruscsov indított el a XX. pártkongresszuson,
sokkal kevesebb mozgásteret biztosított a számára. Az új helyzetben a magyar lakosság
számára több lehetőség nyílott a felgyülemlett sérelmek kifejezésére. Ezt Rákosi is tudta,
ezért döntött úgy, hogy létrehozza a Petőfi Kört 1956. márciusában. Ezt szelepként
működő vitafórumnak szánta a kommunista párt (MDP), valamint a párthoz tartozó ifjúsági
szövetség (DISZ) számára, ahol ellenőrzött körülmények között levezethető a társadalmi
feszültség.
1956. április 30-án a budapesti szovjet nagykövet, Jurij Andropov arról tájékoztatta az
SZKP Elnökségét, és Titkárságát, hogy az SZKP XX. Kongresszusa igen nagy hatást
gyakorolt a magyar közhangulatra, de a magyar vezetők csak élettelenül és kényszeredetten
reagáltak. Szó szerint ezt írta szigorúan titkos táviratában: "Demagógiával és provokációkkal
a jobboldali opportunistáknak és ellenséges elemeknek azt a benyomást sikerült kelteniük (az
egyszerű magyar emberek körében), hogy a Magyar Dolgozók Pártjának a vezetése jelenlegi
formájában nem teszi meg azt, ami szükséges lenne az SZKP XX. Kongresszusa döntéseinek
a végrehajtásához, mert a magyar Politikai Bizottság néhány régebbi tagja ellenáll ezeknek a
döntéseknek, a fiatalabb elvtársak pedig túlságosan tapasztalatlanok ahhoz, hogy elvégezzék a
szükséges munkát. Ez a benyomás nagy kárt okoz a magyar Politikai Bizottság tekintélyének
a pártaktíva és a munkások nagy része szemében." Andropov sürgette az SZKP Elnökségét,
adjon nagyobb támogatást Rákosinak, hogy a vele szembeni erők ne kényszerítsenek ki
további engedményeket a jobboldali és demagóg elemek számára.
Ez a távirat nyugtalanságot keltett Moszkvában. Az SZKP Elnöksége májusban úgy döntött,
Mihail Szuszlovot elküldi Budapestre, hogy mérje fel a helyzetet Andropovval és az MDP
vezetőivel. Szuszlov azonban csak néhány hét múlva, június 7-én érkezett a magyar
fővárosba. Egyhetes tartózkodása során nem sokat tudott változtatni a helyzeten. Visszatérve
Moszkvába, Szuszlov biztosította az SZKP Elnökségét, hogy nincs igazi elégedetlenség
Magyarországon az MDP vezetőségével. Rákosi ellenzéke az MDP Központi Bizottságára
szorítkozik, ahol is a Nagy Imrét támogató csoport szövetségre lépett "politikailag éretlen és
elvtelen tisztségviselőkkel". Szuszlov szerint a problémát meg lehetne oldani, ha "igazi
magyar káderek" kerülnének előléptetésre, hogy csökkentsék a zsidó származású elvtársak
túlsúlyát az MDP Központi Vezetőségében. Szuszlov több intézkedést is tett Rákosi
helyzetének a megszilárdítására azért, hogy megelőzzön bármely komoly kihívást Rákosival
szemben az MDP Központi Vezetőségének július közepére kitűzött döntő fontosságú
plénumára.
Szuszlov Rákosinak nyújtott erőteljes támogatása megfelelt az SZKP Elnöksége akkori
hivatalos vonalának. Később Hruscsov elismerte, hogy súlyos hiba volt "az idióta Rákosira
támaszkodni", de 1956. első hat hónapjában senki nem vonta kétségbe komolyan a szovjet
párt elnökségében a Rákosi által követett politikát. A Kreml-től és Andropovtól kapott
erőteljes és látványos támogatás lehetővé tette Rákosi számára, hogy szembeszálljon
riválisaival az MDP-n belül, és bírálataikat úgy állítsa be, mint ami nem csak ő ellene, de "a
szovjet elvtársak ellen is irányul". Normális körülmények között ez elég lett volna ahhoz,
hogy Rákosit és csoportját több éven át hatalmon tartsa. 1956. júniusában azonban két
váratlan esemény is befolyásolta a kialakult politikai erőviszonyokat. 1956. június 27-én a
Petőfi Körben a sajtó által is részletesen ismertetett bírálatok érték a rendszer politikáját, és
személy szerint Rákosit tették felelőssé az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején
alkalmazott sztálinista elnyomó intézkedésekért. Teljes hangerővel követelték a
sajtószabadságot. Válaszként Rákosi elérte, hogy az MDP Központi Vezetősége 1956. június
30-án határozatot hozzon a Petőfi Kör betiltásáról. A határozat elítélte "a pártellenes
elemeket" és bizonyos Nagy Imre körül tömörülő csoportok "pártellenes nézeteit".
Az MDP Központi Vezetősége megrótta azokat a párttagokat, akik nem tanúsítottak
megfelelő éberséget a rosszindulatú és demagóg támadásokkal szemben. Déry
Tibort és Tardos Tibort kizárták a pártból, mivel burzsoá és ellenforradalmi nézeteket
hangoztattak. Bírálatban részesült a Szabad Nép is, amiért elvtelenül és félrevezető módon
tájékoztatott a Petőfi Kör tanácskozásáról. A párthatározat betiltotta az ellenzéki erők további
gyűléseit. A párthatározat elfogadására szinte órákkal az után került sor, hogy lezajlottak a
már korábban ismertetett véres események Poznanban június 28-án és 29-én. Sok magyar,
különösen az egyetemi hallgatók, az értelmiségiek, de számos párttag is, a Petőfi Kör
tanácskozásait és a poznani felkelést a neosztálinista rendszer gyengeségeként és
sebezhetőségeként értékelte. Rákosi a szocialista ellenes erők elleni szigorú intézkedésekkel
próbálta elhárítani a gyengeség benyomását. Korábban, kényszeredetten ugyan, de a Rákosi-
klikk is próbálkozott valamiféle korlátozott enyhüléssel az SZKP XX. Kongresszusa nyomán.
A budapesti pártaktíva tanácskozásán 1956. május 18-án Rákosi még önkritikát is gyakorolt,
elismerve, hogy neki is szerepe volt a sztálini korszak igazságtalan elnyomó intézkedéseiben.
Ezek a rendkívül korlátolt engedmények is reményt ébresztettek a magyar társadalomban. A
Petőfi Kör növekvő kihívása, nyílt szembeszegülése, valamint a poznani lázadás arra késztette
Rákosit, hogy visszatérjen a "vaskéz" politikájához. Az MDP-n belül számos tisztségviselő,
különösen a központi vezetőségben ellenezte ezt a fordulatot és úgy látta, hogy az igazi
probléma nem a Petőfi Kör reformtörekvéseivel, hanem Rákosival és csoportjával van. Nem
kerülte el Andropov figyelmét, hogy egyre növekszik az elégedetlenség Rákosival szemben és
július 9-i táviratában arról tájékoztatta a moszkvai vezetőket, hogy "ellenséges elemek és a
párton belüli ellenzék nyílt és erőteljes harcot indított Rákosi ellen". Andropov szerint több
jelentős ellenzéki személyiség független nemzeti politikát sürget, és olyan nemzeti
kommunista mozgalmat akar, amely lehetővé tenné a magyarok számára, hogy saját ügyeiket
függetlenül intézzék a szovjet beavatkozástól mentesen. Andropov ebben az SZKP
Elnökségéhez intézett táviratában arra is kitért, hogy Gerő Ernő nem sok lehetőséget lát a
kialakult helyzet kézbentartására. Gerő szerint az MDP Központi Vezetőségének a július 18-i
tanácskozása helyreállíthatja az egységet a párt legfelsőbb szintjén, de számol váratlan
nehézségekkel is.
Andropov beszámolt az ÁVH korábbi főnökének, Péter Gábornak, a börtönből írott
leveléről, amelyben Rákosit a Rajk-perben közvetlen bűnrészességgel vádolta. Ha ezt a
levelet felolvassák a plénumon, akkor Rákosi még szorongatottabb helyzetbe kerülhet. Gerő
Ernő konkrét tanácsokat várt az SZKP vezetőitől. Andropov Gerő aggodalmait
megalapozottnak találta. Azt ajánlotta az SZKP Elnökségének, hogy egyértelműen támogassa
az MDP június 30-i határozatát és azt, hogy a magyar párt egységesen lépjen fel az ellenséges
erőkkel szemben. Az SZKP Elnökségének július 12-i ülésén vitatták meg a legutóbbi
magyarországi és lengyelországi eseményeket. Ekkor Hruscsov és kollégái még nem kívántak
mélyebben beavatkozni a politikai feszültséghez vezető folyamatokba Magyarországon. A
poznani utcai harcok azonban riasztották Moszkvát Magyarországgal kapcsolatosan is, hiszen
"Poznan leckéi után nem akarhatjuk, hogy valami hasonló történjen Magyarországon is",
hangzott el a tanácskozáson. Egyes szovjet vezetők a Petőfi Kör június 27-i ülését "ideológiai
Poznannak" nevezték, azaz fegyveres felkelés nélküli lázadásnak.
A mélyebb okokat feltáró elemzés azonban hiányzik. Hruscsov például a magyarországi (és a
lengyel) válságot kizárólag "az imperialisták felforgató tevékenységének" tulajdonítja, akik
szítják az egyenetlenséget a szocialista táboron belül, és egymás után próbálják lerombolni a
szocialista országokat. Az SZKP Elnöksége utasítására a Pravda hosszú vezércikkben
erősítette meg a kommunista nemzetközi szolidaritást, és adta tudtul, hogy Moszkva elhárítja
az ellenség akcióit. Ezt a vezércikket figyelmeztetésnek szánták azoknak, akik a nemzeti
sajátosságok és a demokrácia kibővítése ürügyén akarják aláásni a szocialista tábor egységét.
Ugyanezen a tanácskozáson megbízták Anasztáz Mikojant, hogy a helyszínen mérje fel a
magyar párt helyzetét és a társadalmi válság okait. Mikojan július 13-án találkozott Rákosival,
valamint Gerő Ernővel, Hegedűs Andrással és Végh Bélával. Mikojan ezeken az előzetes
megbeszéléseken meggyőződött arról, hogy lényeges javulás csak akkor várható, ha Rákosi
félreáll. Mivel teljes felhatalmazást kapott, Mikojan azt is közölhette Rákosival, hogy a
legjobb lenne, ha valaki más venné át az MDP első titkári tisztségét. Rákosi arra számított,
hogy elnyeri Moszkva támogatását a "Nagy Imre összeesküvés szétzúzásához" egyszer s
mindenkorra. E szerint a javaslat szerint Nagy Imrét és több száz "összeesküvő" társát
letartóztatták volna, amit szélesebb körű rendcsinálás követett volna. Rákosit tehát nagyon
meglepte Mikojan döntése, de sok választása nem volt, és így el kellett fogadnia Moszkva
küldöttének "a tanácsát".
Mikojan Gerő Ernőt javasolta Rákosi utódjául, de Gerő kezdetben vonakodott, és úgy vélte,
hogy célszerűbb lenne, ha "magyar tisztségviselő" lépne Rákosi helyébe. Ez a szerénykedő
ellenvetés nem volt teljesen őszinte, amit Mikojan világosan látott, és az utódlás kérdését
gyorsan rendezték az MDP Politikai Bizottságának két rendkívüli ülésén. Mikojan a július 13-
i első tanácskozáson maga is részt vett, és a július 16-i következő tanácskozásról is
részletekbe menően tájékoztatták. Az MDP Politikai Bizottsága Mikojan javaslatának
megfelelően Gerő Ernőt választotta meg első titkárnak. A hatalom átadását formálisan is
jóváhagyta az MDP Központi Vezetőségének a július 18-i ülése, amelyen Mikojan döntő
szerepet játszott.
Miközben Mikojan komoly erőfeszítéseket tett a politikai stabilitás helyreállítására, magas
rangú szovjet katonai vezetők látogattak Magyarországra, hogy ellenőrizzék az ott állomásozó
speciális hadtestek készültségi állapotát. A küldöttség élén Mihail Malinyin tábornok állott, a
szovjet vezérkari főnök első helyettese. Malinyin rájött, hogy a speciális hadtestek
parancsnoksága még nem dolgozott ki tervet nagyobb méretű belső zavargás elfojtására
Magyarországon. Az 1953-as kelet-német felkelés után a Kelet-Európában állomásozó szovjet
csapatok parancsnokai kötelesek voltak terveket kidolgozni a belső lázadások elfojtására.
Amikor Zsukov marsall, szovjet védelmi miniszter megtudta, hogy Magyarország
vonatkozásában nincsen ilyen terv, azonnal elrendelte annak a kidolgozását. A szovjet
tábornokok segítették a Magyarországon állomásozó szovjet erők
parancsnokát,Lascsenkó tábornokot, hogy készítse el "a speciális hadtestek hadműveleti terve
a közrend helyreállítására Magyarország területén" elnevezésű dokumentumot, amelyet 1956.
július 20-án írtak alá. A "Volna" (hullám) elnevezésű haditerv értelmében több tízezer főnyi
szovjet haderő volt mozgósítható néhány óra alatt a közrend fenntartására és helyreállítására.
A terv szerint egy speciális jel ("Kompasz" - iránytű, tájoló) alkalmazására is szükség volt. A
"Volna" tervből azonban az derül ki, hogy a szovjetvezetők számításba vettek egy megbízható
visszavonulási lehetőséget is arra az esetre, ha nem végződne sikerrel a politikai stabilitás
helyreállítása Magyarországon.
A Magyarországgal kapcsolatos moszkvai aggodalmak megalapozottak voltak a szovjet
birodalmi érdekek szempontjából. Rákosi menesztése ugyan elhárította a legközvetlenebb
problémát, de csak arra volt elég, hogy átmenetileg lefékezze a társadalmi elégedetlenség
növekedését. Gerő Ernőt a magyarok többsége ugyanoda sorolta, ahova Rákosi is tartozott.
Gerő Ernőnek nem segítettek a Kremltől kapott "jó tanácsok" sem. E tanácsok szerint a
nemzetközi feszültség enyhülése és a békés egymás mellett élés jelszava nem feltételezi,
ellenkezőleg kizárja az ideológiai engedményeket és az ellenségesnek tekintett nézetek
megtűrését. Ebből az következett, hogy az új vezetőknek fel kellett számolniuk azokat a
tényezőket, amelyek felelősek voltak a párt irányító szerepének a megbénulásáért. Helyre
kellett állítani a fegyelmet a Központi Vezetőség soraiban, a párttagság körében, és
egyidejűleg kemény küzdelmet kellett folytatni az ideológiai fronton. Ezek a moszkvai
ajánlások alkalmatlanok voltak arra, hogy stabilizálják a helyzetet az egyre viharosabbá váló
magyar belpolitikában.
Gerő Ernő 1956. szeptemberében elismerte, hogy rendkívül nehéznek találja az egység
helyreállítását az MDP vezetésében, és nem képes megteremteni az összhangot számos
alapvető kérdésben. Mindez érthetetlenné teszi, hogy Gerő miért volt hajlandó ilyen válságos
helyzetben többször is elhagyni Magyarországot? Szeptemberben és október első hetében a
Krímben üdült. Amikor visszatért Budapestre, Andropovnak elismerte, hogy a helyzet sokkal
rosszabb, mint mielőtt távozott. Gerő erőfeszítései a feszültség enyhítésére inkább a
gyengeség beismerését jelentették. 1956. októberében, miközben Gerő Moszkvában volt,
újratemették Rajk László és három másik magas rangú személy földi maradványait.
Valamennyien a sztálinista tisztogatásnak estek áldozatul. A nemzeti kommunistákhoz
sorolható (azaz nem a Szovjetunióból hazatért moszkovitákhoz tartozó) Rajk Lászlót koholt
vádak alapján 1949-ben koncepciós per keretében halálra ítélték és kivégezték, majd 1956.
márciusában rehabilitálták. Rákosi ezt a lépést kezdetben ellenezte, és amikor március 28-án
bejelentette a rehabilitációt, a saját bűnrészességéről nem tett említést. Gerő Ernő azonban
nem volt közvetlenül felelőssé tehető a Rajk-perért, és ezért hajlandó volt hozzájárulni az
újratemetéséhez. Gerő ezt arra is alkalmasnak találta, hogy közeledjen Titóhoz, akivel a Krím
félszigeten is találkozott október elején. Amit Gerő nem vett számításba az a rendkívüli hatás
volt, amit az újratemetés a magyar társadalom egészére tett. Ezt csak akkor értette meg,
amikor visszatért Budapestre. Október 12-én elismerte Andropovnak, hogy Rajk újratemetése
nagy csapást mért a pártvezetés tekintélyére, amely korábban sem volt túlságosan nagy.
Ehhez hozzátette, hogy a temetés valószínűleg még szemtelenebbé teszi az ellenzéket, amely
most már nyíltan követelni fogja Nagy Imre visszatérését a Politikai Bizottságba.
Gerő rossz előérzete megalapozottnak bizonyult, mert október harmadik hetére általános
válság bontakozott ki a magyar párt és állami gépezet egészében, és a társadalom minden
rétegében. Az MDP Politikai Bizottsága Nagy Imrét október 13-án ismét felvette a pártba, ez
azonban nem leszerelte, hanem inkább felbátorította az ellenzéket. Mit tesz ilyenkor egy
felelős vezető? Gerő Ernő úgy látta, az a helyes, ha megint külföldre utazik. Október 15-től
22-ig Jugoszláviában tárgyalt Titóval, és a hivatalos programját még megtoldotta egy kis
vakációval is a jugoszláv tengerparton. Ez alatt az idő alatt a feszültség - részben a
lengyelországi események hatására - még jobban kiéleződött Magyarországon. Az
elégedetlenség a csúcspontját október 23-án érte el, amikor a budapesti Műszaki Egyetem
diákjai támogatásukról akarták biztosítani a forrongó lengyel társadalmat, és hasonló
reformokat és változásokat akartak Magyarországon is.
Az MDP felső irányító szerveiben is nagy volt a zavarodottság. Kezdetben be akarták tiltani a
tüntetést, majd amikor ez hiábavalónak bizonyult, akkor kényszerűségből engedélyezték.
Többszázezer tüntető vonult Budapesten keresztül a lengyel és a magyar nép közös hősének
számító Bem Józseftábornok szobrához. A tüntetők különböző csoportjai a magyar főváros
kulcsfontosságú helyeire vonultak, és egyre keményebbé váló követeléseket hangoztattak.
Köztük elhangzott: "Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába", valamint az, hogy "Minden
ország katonája menjen saját hazájába". Hatalmas tömeg gyülekezett az ország parlamentje
előtt, a Rádió épületénél, valamint azon a téren, ahol Sztálin bálványszerű szobra állott. A
szobrot hamarosan ledöntötték, a Rádiónál pedig sor került az első fegyveres összecsapásra az
államvédelmi erők és a tüntetők között. Magyarország más városaiban is tízezrek tüntettek és
követelték a kormány lemondását. Az Országház előtt Nagy Imre erősítők nélkül próbált
szólni a tömeghez, de hangja nem jutott messzire. Moszkva magyarországi helytartója, Gerő
Ernő, nem volt képes úrrá lenni a helyzeten. Este állítólag felhatalmazás nélkül dördültek el
az első sortüzek a Rádiónál.
Az első lövéseket újabb összetűzések követték, amelyeken már nem tudtak úrrá lenni az
Államvédelmi Hatóság kommunista párthoz hű erői. A szovjet tanácsadók és katonai
parancsnokok állítólag már október eleje óta arra próbálták rábeszélni a magyar párt és állami
vezetést, elsősorban a biztonsági erőket, és a hadsereget, hogy szigorú korlátozó
intézkedéseket vezessenek be a növekvő nyugtalanság megfékezésére. Az egyik magas rangú
szovjet katonai vezető szerint a magyar pártvezetők és a kormány nem foganatosított
megfelelő intézkedéseket. Állítólag ezen vonakodás volt az egyik oka annak, hogy október
23-án a magyar rendőrség és biztonsági erők nem voltak képesek úrrá lenni a kaotikus
helyzeten.
Ma már ismeretes, többek között Malin feljegyzéseiből, hogy Gerő nem tájékoztatta pontosan
Hruscsovot a budapesti helyzetről, amikor október 23-án este telefonon beszélt vele. Nehéz
megmagyarázni, hogy mi volt Gerő hallgatásának az oka. Ekkorra már sürgős katonai
segítségért fordult a szovjet katonai attaséhoz. Érthetetlen, hogy miért nem beszélt a kialakult
helyzetről közvetlenül Hruscsovval is. Gerő már akkor is furcsán viselkedett, amikor kritikus
helyzetekben elhagyta Magyarországot, de az a magatartás, amit október 23-án tanúsított,
még különösebbnek tűnik. A magyar helyzet válságosra fordulásáról szóló hírek
természetesen Moszkvába is eljutottak, mert a katonai attasé Gerő Ernő kérését nyomban
továbbítottaAndropovnak, aki azonnal felhívta Lascsenkó tábornokot. Lascsenkó állítólag
azt válaszolta, hogy a Kreml legfelsőbb politikai vezetőitől kapott felhatalmazás nélkül nem
teljesítheti ezt a kérést. Andropov ezután táviratot küldött Moszkvába, ennek
nyomán Hruscsov ismét beszélt 23-án este - immáron másodszor - Gerő Ernővel. Hruscsov
sürgette Gerőt, hogy küldjön írásos kérést az SZKP Elnökségéhez. A szovjet pártvezető
azonban hamarosan rájött, hogy Budapesten annyira felgyorsultak az események, hogy nem
várhat a formális segélykérésre.
Az SZKP Elnöksége az időközben kutathatóvá vált dokumentumok szerint 1956. október 23-
án nem tudott egyhangú döntést hozni abban a kérdésben, hogy vajon küldjön-e csapatokat,
vagy sem? Hruscsov és egy kivételével az Elnökség többi tagja erősen támogatta a szovjet
erők bevetését. Aki ezzel nem értett egyet, Anasztáz Mikojan, azzal érvelt, hogy a magyarok
maguk is képesek helyreállítani a rendet. Azt ajánlotta, hogy előbb politikai eszközöket kell
igénybe venni és csak azután parancsot adni a csapatoknak. Mikojan szilárdan kitartott külön
álláspontja mellett, és így az elnökség nem egyhangúlag hozott döntést, ami példa nélkül
állott az ilyen fontos ügyek esetében. Az SZKP Elnöksége ezért úgy határozott, hogy
Mikojant és Szuszlovot azonnal Budapestre meneszti a KGB főnökének, Iván
Szerov tábornoknak a kíséretében, hogy helyszínen mérjék fel a helyzetet és készítsenek
jelentést arról, amit korábban végeztek Magyarországon. Hruscsov egyidejűleg felhatalmazta
Zsukov védelmi minisztert is: csoportosítson át szovjet egységeket, hogy azok segítsék a
magyar csapatokat és állambiztonsági erőket a közrend helyreállításában. Hruscsov utasítását
azonnal továbbította Lascsenkó tábornoknak a szovjet vezérkar főnöke, Vaszilij
Szokolovszkij marsall. Az utasítás szerint a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok
döntő részét igénybe kell venni a főváros rendjének a helyreállítására, és egyidejűleg le kell
zárni az osztrák-magyar határt.
Ezt követően Lascsenkó azonnal elrendelte a parancsnoksága alatt álló csapatok mozgósítását
a már kidolgozott haditerv szerint. A "Volna" tervvel összhangban a Magyarországon
állomásozó szovjet haderő már fokozott készültségbe volt helyezve október közepétől, majd
pedig teljes harci készültségre állt át október 19-én és 20-án. Amikor Moszkvából
megérkezett a mozgósítási parancs október 23-án éjjel, a szovjet haderő nyomban megindult
az erős köd ellenére, amely akadályozta a csapatok mozgását. 1956. október 24-én a kora
reggeli órákban két gépesített szovjet hadosztály több ezer katonája megérkezett Budapestre,
ahol létrehozták a parancsnoki központot a magyar Nemzetvédelmi Minisztérium
főépületében. Ezekhez a szovjet erőkhöz hamarosan csatlakoztak a Romániában állomásozó
gépesített hadosztály egységei, és két további hadosztály, egy gépesített és egy lövész,
mindkettő Ukrajnából, a Kárpáton túli katonai körzetből.
A Magyarországon állomásozó szovjet haderőt Malinyin tábornok parancsnoksága alá
helyezték, aki folyamatos kapcsolatban állt a szovjet tábornoki kar 80 magas rangú tisztjéből
álló "rendkívüli műveleti csoporttal". A mozgósított szovjet haderő 31.500 katonából, 1.130
páncélosból és önjáró tüzérségi fegyverből, 380 páncélozott személyi szállító járműből, 185
légelhárító ágyúból, jelentős mennyiségű más fegyverzetből állott. Ezt a fegyveres erőt a
legrövidebb idő alatt be lehetett vetni Budapesten és más magyar városokban, továbbá fel
lehetett sorakoztatni az osztrák-magyar határon. Két szovjet hadosztály 159 repülőgépe
parancsot kapott, hogy szoros légi támogatást nyújtson a szárazföldi erőknek. Két szovjet
bombázó hadosztály 122 repülőgéppel teljes készültségben várta a bevetést Magyarország és
a Kárpáton túli katonai körzet repülőterein.
A megoldandó feladat szempontjából azonban erre a hatalmas erejű katonai mozgósításra nem
volt szükség. Ez be is bizonyosodott, amikor a magyar fővárosba érkező szovjet erők
célszerűtlennek, eredménytelennek, az elérni kívánt hatással éppen ellentétesnek bizonyultak.
Ezt Gerő Ernő is elismerte, amikor október 24-én telefonon beszélt a szovjetvezetőkkel.
Közölte velük, hogy a szovjet csapatok megérkezése Budapestre igen rossz hatással volt a
főváros lakóira. Az orosz páncélozott járművek és tüzérség megfelelő gyalogsági támogatás
nélkül érkezett Budapestre, és így az ellenálló fiatalok gránátjainak és benzines palackjainak -
a "Molotov-koktéloknak" - könnyű célpontjaivá váltak. A magyar fegyveres erőknek elvileg
együtt kellett volna működniük a szovjet egységekkel, különösen az állambiztonsági
csapatoknak, és a rendőri erőknek. A magyar reguláris hadsereg képtelen volt hatékony
segítséget nyújtani és egyes egységei átálltak a felkelők oldalára. Mindezek együttes
hatásaként a harcok fokozódtak. 24-én a délutáni órákban legalább 25 tüntető meghalt és több
mint 200 megsebesült. A Budapesten tartózkodó Mikojan és Szuszlov növekvő erőszakról
számolt be. Eszerint számos magyar vezetőbeosztású személy földalatti óvóhelyekre
menekült, és együttműködésükre, munkájukra már nem lehet számítani.
A Bessenyei Kör és a Petőfi Kör
Az 1956-os forradalom előzményeihez tartozik, hogy 1954-ben megalakult a Bessenyei
Kör, amely az értelmiségiek vitafóruma volt. Ebből jött létre1955. tavaszán Tánczos
Gábor vezetésével a Petőfi Kör, amelynek az egyre nyíltabb vitái, különösen az SZKP XX.
Kongresszusa után erőteljesen befolyásolták a közvéleményt. Az Irodalmi Újság is egyre
kritikusabb hangot ütött meg. 1955-ben hatvan író tiltakozott a kulturális életben alkalmazott
cenzúra és erőszakos irányítás ellen.
Minőségi változást eredményezett, amikor már a Sztálin által elkövetett bűnökről is beszéltek.
Ez már közvetlenül érintette a szovjet diktátor magyar epigonjának - a moszkovita
internacionalista Rákosi Mátyásnak - a sorsát is, és hozzájárult a menesztéséhez. A Petőfi Kör
június 27-i rendezvényén, a Közgazdaságtudományi Egyetemen már több ezren vettek részt
és forradalmi hangulat uralkodott. Az MDP központi vezetősége június 30-án pártellenesnek
minősítette az ellenzék tevékenységét. Májusban Szuszlov, júniusban
pedig Mikojan látogatott Budapestre. A Magyarországon tartózkodó szovjet különleges
hadtest 1956. júliusában utasítást kapott, hogy készítsen tervet egy esetleges felkelés
leverésére. Augusztusban országos készültségi állapotot, októberben már riadókészültséget
hirdettek ki az itt állomásozó szovjet alakulatoknak. Új szovjet csapatok is érkeztek
Magyarországra. 1956. júliusában Mikojan meneszti Rákosit, és Gerő Ernő kerül a helyére.
A párt második embere Kádár János, a miniszterelnök, pedig Hegedűs András lett.
Tovább mélyítette a válságot, hogy megkezdődött a kivégzett kommunista vezetők
rehabilitálása. Október 6-án, az 1849-ben kivégzett magyar tábornokok emléknapján, újra
temették Rajk Lászlót. A szertartáson százezrek vettek részt.
Október 13-án Nagy Imrét visszavették a kommunista pártba. Október 15-én, majd 17-én
összehívták a magyar értelmiség egyik szervezkedési központjának, az Írószövetségnek
a rendkívüli kongresszusát. Október 16-án Szegeden, a vidéki egyetemi városban
megalakult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ. Ezzel
egyidőben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán, továbbá a Műszaki
Egyetemen is megindult a szervezkedés. Az egyetemi ifjúság követelései a 14, a 16 és a 17
pontban váltak ismertté. 1956. október 22-én a Műszaki Egyetemen éjszakába nyúló
tanácskozás folyt, amelyen Rajk Lászlóné is részt vett. Estére forradalmivá fokozódott a
hangulat, és a követelések közé már bekerül az is, hogy vonják ki a szovjet csapatokat
Magyarországról. A műszaki egyetemisták határozták el, hogy október 23-án
szimpátiatüntetést szerveznek a lengyelek mellett. Az állambiztonsági csapatok készenlétben
álltak a Műszaki Egyetemen, bevetésre várva. A hatalom legfelsőbb szintjén zavarodottság és
bénultság uralkodott.
A forradalom rövid naplója
A belügyminiszter (Piros László) október 23-án délután 1 órakor először betiltotta, majd 1/2
3-kor engedélyezte a tüntetést.
A forradalom kitörésének napján a párt hivatalos lapja, a Szabad Nép vezércikkben üdvözölte
az ifjúság követeléseit. A pártlap közli a lengyel nemzeti reformkommunista pártvezető,
Gomulka beszédét, valamint a Magyar Írószövetség felhívását, amely üdvözli a lengyel
változásokat, de nem támogatja a tüntetést.
Hazaérkezik Jugoszláviából a magyar párt- és kormányküldöttség. Nagy Imre és barátai
Losonczi Géza lakásán tanácskoztak a válságról, és új kormányt tartottak szükségesnek Nagy
Imrével az élén. Nagy Imre ekkor még ellenzi a tüntetést, amely azonban 15 órakor minden
zavaró közbelépés ellenére megkezdődik.
Az egyetemi diákság és oktatóik Pesten Petőfi Sándor szobránál, a budaiak a Műszaki
Egyetemnél gyülekeztek. A két menet innen indult el Bem tábornok szobrához. Bem József a
lengyel és a magyar nép közös hőse, kiemelkedő szerepet játszott a XIX. századi lengyel
függetlenségi küzdelmekben, valamint az 1848-49-es magyar szabadságharcban. A Petőfi
szobornál a rendkívül népszerű fiatal színész, Sinkovits Imre sokezres hallgatóság előtt
szavalta el a Nemzeti dalt, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc zseniális
költőjének a mozgósító erejű versét. Egy diák felolvasta a 16 pontos követelést, és innen a
tömeg a Kossuth Lajos utcán, a Tanács körúton (ma Károly körút), Bajcsy Zsilinszky úton és
a Szent István körúton keresztül jutott a Margit hídhoz és onnan Bem József tábornok
szobrához. Itt egyesültek a budai diáksággal. Az egyetemisták kezdetben rendezett sorokban,
kart-karba fűzve vonultak. Minthogy e sorok írója is a Petőfi szobortól induló csoport első
sorában haladt, jól emlékszik, hogy jobbról is és balról is egy tanársegéd karolt belé. Az volt a
magyarázat, hogy így kell védekezni a provokátorokkal szemben.
A tüntetők nemzeti zászlókat vittek és hazafias dalokat énekeltek. A Bem szobornál Veress
Péter író felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc, egy másik népszerű fiatal színész
pedig elszavalta a Szózatot, Vörösmarty Mihály XIX. századi nagy magyar költő nemzeti
imádsággá vált versét. Végül Z. Herbert, lengyel író is szólt a tüntetőkhöz. Az a tömeg, amely
a Bem szobortól elindult a Kossuth térre az akkor még a Batthyány teret a Kossuth térrel
összekötő Kossuth hídon át, már elkezdte bicskákkal kivágni a kommunista címert a magyar
nemzeti zászlókból. Délután 5 és 6 óra között mintegy kétszázezres tömeg akarta hallani
Nagy Imrét az Országháznál. A tüntetők egy része a Rádióhoz ment a Bródy Sándor utcába,
hogy beolvassák követeléseiket, míg egy harmadik csoport a Városliget mellett lévő
Felvonulási térre indult, ahol a szovjet diktátor bálványszerű szobra állott.
Sztálin szobrának a felállítását megelőzően ezen a helyen állt a Regnum Marianum templom,
a Magyarok Nagyboldogasszonyának a temploma.
(A "Mária országa" (Regnum Marianum) állameszme a XVIII. században kristályosodott ki.
Alapja az a történelmi tény, hogy Magyarország első királya, Szent István, miután fia Imre
herceg 1031. szeptember 2-án vadászat közben meghalt, és az ország trónörökös nélkül
maradt, Szűz Máriának - a Magyarok Nagyboldogasszonyának - ajánlotta fel országát, aki így
Magyarország védnöke, közjogilag pedig az uralkodója lett. Minthogy a magyar királyi
hatalom természetfelettiségét fejezte ki a Regnum Marianum eszméje, és ennek a
természetfeletti királyi hatalomnak volt a tárgyiasult jelképe a magyar szent korona, így
valójában a magyar nép történelmi örökségével, Európában egyedülállónak tekinthető
történelmi alkotmányával függött össze ez a templom. A Regnum Marianum eszméje
hatékonyan járult ahhoz hozzá, hogy a magyar szent korona közjogi fogalommá vált, és a
magyar koronaeszme pedig közjogi tanná. Ez a magyar állam közjogi fejlődésében az egyik
legeredetibb vonás. A magyar történelemben és közjogi felfogásban egyedülállónak
tekintendő az, hogy a király rangban és hatáskörben nem az első, hanem a második személy.
A királynak a felettese a szent korona, amely jogi személyként a magyar államhatalom igazi
hordozója. Európában kötelező erejű közjogi tanná csak a magyar korona eszme vált. A
Regnum Marianum templom valójában a magyar királyok felett is álló közjogi hatalomnak a
tiszteletére épült. Ez az állam felett álló és történelmi alkotmánynak is nevezett sajátos
közhatalom a magyar nép nemzedékei által kifejlesztett legsajátosabb közösségi
szükségleteket, érdekeket és értékeket foglalta magába, és helyezte minden magyar törvény és
a királyi hatalom fölé. Ezért a Regnum Marianum templom annak volt a szimbóluma, ami a
magyar nép fennmaradása szempontjából a legfontosabb. A korai keresztények Máriát Isten
anyjaként tisztelték, és ide vezethető vissza Szűz Mária megkülönböztetett vallásos kultusza.
Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe Mária Isten-anyaságára emlékezik. Még a II. Vatikáni
Zsinat is hivatalosan az egyház anyjának (mater ecclesiae-nek) nyilvánította. Magyarország
számára tehát Szűz Mária az állam felett álló Isteni eredetű törvényeket, egy megszentelt
közjogi rendszert szimbolizált. Ez volt az oka annak, hogy amikor Magyarország 1919-ben
megszabadult a kommunista rémuralomtól, akkor ennek emlékére felépítették a Regnum
Marianum templomot.)
Amikor a kommunisták teljes mértékben átvették az uralmat 1948-ban, úgy döntöttek, hogy
a Regnum Marianum templomot eltörlik a föld színéről. Miután lebontották a templomot,
helyére a Szovjet-birodalom teljhatalmú urának a bálványát állították. Sztálin hatalmas méretű
szobrába sok értékes magyar köztéri szobrot beolvasztottak azzal a nem is titkolt szándékkal,
hogy elpusztítsák a magyar nemzet örökségét képező nemzeti és keresztény értékeket, azok
tárgyi szimbólumait. A monumentális szobortalapzaton rövid kabátban, egyik kezét magasra
tartva állt az a kaukázusi gengszter, aki a történelem sajátos fordulatai következtében egy
világbirodalom diktátorává tudta felküzdeni magát.
A Sztálin szobornál 1956. október 23-án a Bem téri tüntetők egy része, de főleg a környéken
lakók és a külterületekről beérkező munkások gyülekeztek. A tömeggé nőtt tüntetők
követelték a szovjet csapatok távozását, és a bolsevik zsarnokság szimbólumának az
eltávolítását. Így született meg a szobor ledöntésének a szándéka, amely hamar tettekben is
megnyilvánult. Sztálin szobrának a ledöntése azonban igen nehéz feladatnak bizonyult, mivel
a hatalmas csizmákat vasbeton tartotta. Több sikertelen próbálkozás után végül lángvágókkal
oldották meg a dolgot. A szobrot vassodrony kötelekkel és teherautókkal húzták a Gorkij
fasor (Városligeti fasor) irányába. A szobor végül este 9 óra 35 perckor földet ért. Ezt
követően az egybegyűlt hatalmas tömeg elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dalát és együtt
mondta annak esküszövegét: "Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!"
Ezután elénekelték a magyar nemzet imáját, a Himnuszt. A csizmába pedig kitűztek egy olyan
nemzeti lobogót, amelyből a kommunista állami címer már ki volt vágva. Ekkor érkezett a hír,
hogy a Budapest VIII. kerületében lévő Bródy Sándor utcában a Rádiónál az állambiztonsági
erők egységei tüzet nyitottak a tüntetőkre, és már áldozatok is vannak. A Dózsa György útról
a tüntetők egy része teherautókon és gyalog elindult a Rádióhoz. Sztálin ledöntött szobrát a
körút és a Rákóczi út kereszteződéséhez vonszolták, ahol október 24-én kalapácsokkal apró
darabokra verték szét. Egy-egy darabját történelmi emléknek vitték magukkal haza a
budapestiek.
A Magyar Állami Rádió védelmének a megerősítéséről már a kora délutáni óráktól kezdve
könnyfakasztó gránátokkal is ellátott államvédelmi fegyveresek gondoskodtak. Háromnegyed
4-kor megérkezik az első, 5 óra után pedig a második ÁVH-s század is a Rádió védelmére,
tehát még akkor, mielőtt a tüntetők odaértek volna. Mintegy 280 ÁVÓ-s védte a Rádió
épületkomplexumát. Október 23-án délután hat órától kezdve a belügyi egységek
gondoskodtak a középületek védelméről és az egész országban riadókészültségbe helyezték az
államvédelmi alakulatokat, de a néphadsereg egységeit is. A Piliscsabán és Aszódon
állomásozó gépesített ezredet pedig elindították Budapestre.
Este nyolc órakor az MDP főtitkára, Gerő Ernő, beszédet mondott a rádióban azt követően,
hogy tárgyalt Hruscsovval telefonon. Az internacionalista-kommunista vezetés prominens
képviselőjének számító Gerő Ernő sovinisztának, reakciósnak, antiszemita csőcseléknek
bélyegezte a tüntetőket. Arrogáns beszéde csak fokozta a feszültséget. Gerő ezután Andropov
szovjet nagykövet révén katonai beavatkozást kért Moszkvától. A Bem térről is érkeztek
tüntetők a Rádió elé. A diákok be akarták olvasni követeléseiket, hogy azt az egész ország
hallhassa. Benke Valéria, a Rádió akkori elnöke, ellenállt. Kemény alkudozások után a
diákküldöttséget végül is beengedték, de csak néhány pont felolvasását engedélyezték. Ezt az
elégedetlen diákok a Rádió erkélyéről tudatták a tüntetőkkel, akik ragaszkodtak összes
követelésük felolvasásához. Az időközben több ezresre duzzadt tömegből egy újabb 80 fős
csoport megpróbált behatolni a Rádió épületébe. Az ÁVH-s őrség közülük egyet még az
előcsarnokban lelőtt és ezért a többiek visszavonultak. A gyilkosság miatt felháborodott
tömeg megpróbált benyomulni az épületbe. Azokat, akik az ablakon akartak bemászni, az
ÁVÓ-sok elfogták. Az ÁVÓ-sok először könnygázzal próbálták eloszlatni a tömeget, később
azonban tüzet nyitottak rájuk. A rádió adásait ekkor már nem a Bródy Sándor utcai épületből
sugározták, hanem az Országházban lévő rádiósközpontból.
E sorok írója, miután eltöltött bizonyos időt az Országháznál, a riasztó hírek hatására elindult
a Bródy Sándor utca felé gyalog. Amúgy is ebbe az irányba kellett volna mennie, mert ekkor
a IX. kerület Ráday utca 43-45. szám alatt lévő Eötvös Kollégiumnak nevezett diákszállón
lakott, mint első éves joghallgató. A Nemzeti Múzeum előtt már több villamos fel volt
forgatva, és igen sokan igyekeztek a Bródy Sándor utca és a Nemzeti Múzeum felé. A
Múzeum utcán keresztül a Puskin utcába érve egyszer csak azon vette észre magát, hogy a
háta mögött felsorakozott ÁVH-s egységek fegyverüket előre szegezve kioldják
könnygázgránátjaikat, és rátámadnak a tüntetőkre, miközben ő maga egyedül volt a tömeg
felé menetelő ÁVH-sok és a tömeg között lévő területen. Az egyetlen menekülési útvonalnak
a Nemzeti Múzeum kertjébe való átmászás jöhetett számításba. Ezért átjutva a kerítésen és
áthaladva a Nemzeti Múzeum kertjén ismét a Kálvin térre került, ahol több magyar katonai
teherautó állt magyar katonákkal. Egy Csepelről érkezett teherautóra felkapaszkodva elindult
a Dózsa György útra, ahol már le volt döntve Sztálin szobra. A teherautón tartózkodók
közölték vele, hogy aki akar, annak tudnak fegyvert adni valamelyik csepeli fegyverraktárból,
amely akkor már a tüntetők kezén volt. A teherautó ezután visszaindult a Kálvin tér irányába
és útközben több olyan helyen is elhaladt, ahol már osztogatták a fegyvereket a tüntetőknek.
Ezek az események körülbelül este 3/4 9-kor történtek. Azóta már a történészek
megerősítették, hogy a Rádiót védő őrség erősítésére valóban 20 és 21 óra között újabb 96
katonát és 200 ÁVÓ-st rendeltek ki, akiknek átmenetileg sikerült a tüntetőktől a Rádió
környékét megtisztítani, és az épületbe bejutni. Még 21 óra előtt megérkezett a Bródy Sándor
utcába a Petőfi Akadémiáról 150 tiszt, a 20. Hiradóezred 100 katonája, és Pilicsabáról egy
lövész-, és egy harckocsi-zászlóalj. Este 9 órakor a Szentkirályi és Bródy Sándor utca
sarkánál az ÁVÓS katonák láncba fejlődve, a civilekre lövöldözve tisztították meg a Bródy
Sándor utcát. A tüntetők ekkor még nem használtak fegyvert. A piliscsabai katonák is a
Rádióhoz mentek. A tisztek bementek a Rádió épületébe és fegyvertelenül kijőve próbáltak
szót érteni a tömeggel. A Rádióból azonban tüzet nyitottak rájuk. Solymosi János, a
piliscsabai egységek parancsnoka a Rádió épületének erkélyéhez támasztott létra tetején akart
szólni a tömeghez, hogy rábírja őket a távozásra. A Rádió őrségének egyik ÁVÓS századosa
ezt úgy értelmezte, hogy a piliscsabaiak átállnak a felkelőkhöz. Ezért parancsot adott
Solymosi ezredes lelövésére. A Rádió ablakából beosztottjai célba vették, de nem Solymosit,
hanem Szabó századost találták el, aki belehalt a sérülésekbe. A piliscsabaiak elvegyültek a
tömegben, nem lőttek a tüntetőkre, egyesek fegyvereiket is átadták. Amikor kigyulladt a
Nemzeti Múzeum, Solymosiéknak sikerült a tüzet eloltani.
Az 1956. október 23-i tüntetés, amellyel a magyar diákok a lengyel nép iránti szolidaritásukat
akarták kifejezni, néhány óra alatt spontán népfelkeléssé alakult át. Budapesten a lakosság
elfoglalta a telefonközpontokat, nyomdákat, behatolt a fegyvergyártással foglalkozó
üzemekbe és fegyverraktárakba, és fegyvert szerzett magának. Kísérletet tett a hatalom első
számú újságja, a Szabad Nép székházának az elfoglalására.
A forradalmi megmozdulássá átalakult tüntetés futótűzként terjedt az országban. A magyar
kálvinizmus fellegvárában, a tekintélyes egyetemmel is rendelkező Debrecenben a
bölcsészhallgatók és tanáraik, valamint középiskolások már délelőtt 11 órakor tüntettek. Sok
munkás csatlakozott hozzájuk, és délután már mintegy 30.000 emberből álló tömeg gyűlt
össze a belügyminisztérium megyei főosztálya - az ÁVH helyi szervezete - előtt. A debreceni
ÁVÓ-sok sortüzet zúdítottak a tüntetőkre, és három személy meghalt, 30 pedig megsebesült.
Az első puskalövések tehát nem Budapesten a Bródy Sándor utcában, hanem Debrecenben
este 6 és 7 óra között dördültek el.
1956. október 24-én a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok akcióba léptek. Ezek
még olyan egységekből álltak, amelyeknek a katonái tudták, hogy Magyarországon vannak. A
később bejövő szovjet katonák ugyanis azt hitték, hogy a Szuezi csatornánál vetették be őket
és a Duna a Szuezi csatorna. A Magyar Dolgozók Pártja nevet viselő kommunista párt
vezetése október 24-én egyre több magyar katonai alakulatot próbált meg bevetni a tüntetők
és a felkelők ellen. Október 24-re virradóra a Kossuth Rádió, amely a Lakihegyről sugárzott,
ismételten beolvasta a kormány közleményét. Ez akkor Nagy Imre hivatalos álláspontját is
kifejezte:
"Fasiszta reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, megtámadták
karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden
gyülekezés, csoportosulás, felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a
rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel."
Budapesten létrejöttek a fegyveres ellenálló csoportok a Móricz Zsigmond körtérnél, a Széna
téren, az Astóriánál, a Baross téren, a Corvin közben, a Kilián laktanyában, a Tompa utcában,
a Tűzoltó utcában, a Ferenc téren, a Bakáts téren és a Boráros téren, valamint Soroksáron,
Erzsébeten, a Juta dombnál, Kőbányán, Kispesten, Újpesten, Csepelen. Fegyveres harc
bontakozott ki a beözönlő szovjet erőkkel, valamint a vidékről felrendelt katonai egységekkel.
A harcok célja a stratégiailag fontos útszakaszok, hidak elfoglalása, a középületek
megszállása, a Rádió és a telefonközpont visszafoglalása. A szovjet egységeket kőzáporral
fogadó lakosságnak gépfegyverekkel és ágyúkkal válaszoltak a szovjet katonák. Október 24-
én a Honvédelmi Minisztérium előtt volt az első fővárosi sortűz, amelynek számos halálos
áldozata volt. Sokan meghaltak a Roosevelt téren is, akikre a BM-ből nyitottak tüzet az ÁVH-
sok.
Október 24-re virradóra egy szovjet lövészhadosztályt, valamint a Romániából idevezényelt
gépesített gárdahadosztályt vetették be. A magyar fővárosban 20.000 szovjet katona volt.
Ugyanebben az időben Magyarországot megszállta egy gépesített gárdahadosztály, egy
légvédelmi tüzérhadosztály, és megkezdte bevonulását az összfegyvernemi hadsereg is. Az
október 24-én harckészültségbe helyezett öt szovjet hadosztály létszáma 31.500 főre rúgott.
Hatalmas tűzerővel rendelkezett. Kötelékébe tartozott 1130 harckocsi, és önjáró löveg, 615
tüzérségi és 180 légvédelmi löveg, továbbá 380 páncélozott jármű és 3930 gépkocsi. Ezen
túlmenően riadókészültségbe helyezték a különleges hadtest vadászrepülő és bombázó
hadosztályt, és a kárpáti katonai körzet vadász és bombázó hadosztályát. Mindent összevetve
159 vadászrepülő és 122 bombázó állt bevetésre készen.
E sorok írója október 24-én a kora reggeli órákban több diáktársával együtt a Kinizsi utcán
keresztül megközelítette az Üllői út és a Körút kereszteződését és az Iparművészeti Múzeum
árkádjai alól figyelte, miként közelednek a szovjet páncélosok a Kálvin tér felől. Amikor a
páncélosok az Úttörő térhez (most Markusovszky tér) értek, akkor a Kilián és a Corvin köz
felől tüzet zúdítottak rájuk, amelyet némi megtorpanás után a szovjet páncélosok viszonoztak.
Hatalmas tűzpárbaj alakult ki és a kíváncsiskodók közül többen életüket vesztették, illetve
megsebesültek. A heves tüzelés menekülésre kényszerítette a kíváncsiskodókat. E sorok írója
is kúszva igyekezett a Kinizsi utca irányába, majd onnan futva haza a Ráday utcába. Egyelőre
felfoghatatlannak tűnt, hogy miként alakulhatott át egy békés szolidaritási tüntetés páncélos
egységekkel vívott valóságos háborúvá.
Október 25-ét véres csütörtöknek nevezik. Ezen a napon kemény harcok folytak az Illatos
úton, ahol a szovjet rohamlövegekre nyitottak tüzet a felkelők. Harcok voltak a Jászai Mari
téren, ahol szovjet és esztergomi erők csaptak össze a felkelőkkel. Kemény ellenállás fogadta
a szovjet támadókat a Déli vasúti-összekötőhídnál, a Corvin köznél, a Tompa utcában, az
Üllői úton, Soroksáron, Csepelen, és az újpesti rendőrségnél. Tüntetésekre került sor a budai
Zalka Máté laktanya előtt, a Deák téren a BM épülete előtt. A politikai foglyok szabadon
bocsátását követelték. Ezen a napon kapott parancsot Maléter Pál arra, hogy öt harckocsival
és 100 tisztiiskolással foglalja el a Kilián laktanyát és számolja fel a Corvin közi, a Tompa, a
Tűzoltó és a Páter utcai felkelők ellenállását. Malétert a tisztiiskolások cserbenhagyták. A
szovjetek a segítségére siettek, de a Tűzoltó utcai csoport visszaverte őket. Maléter két
tankkal érkezett a Kilián laktanyához, rövid tűzharc bontakozik ki, és ekkor értesül arról,
hogy tűzszünetet hirdettek. Elrendelték a címer nélküli nemzeti zászló kitűzését is. Maléter
ezt a zászlót is kitűzi. Ezt a felkelők úgy értelmezik, hogy Maléter ezredes átállt a
felkelőkhöz. Maléter délután tűzszünetet köt a Corvin közi ellenállókkal.
A legtragikusabb eseményre azonban az Országház épülete előtt került sor, ahol a budapestiek
fegyvertelen tüntetést szerveztek nemzeti követeléseik érdekében.
Orbán Éva történész "Iránytűnk '56" című 2001-ben megjelent történelmi
olvasókönyvében a 24. oldalon így foglalja össze szemtanúk elmondása alapján azt, hogy mi
történt a Parlament előtt:
"Reggel félnyolc tájban a pesti rakparton déli irányból mintegy ötven szovjet páncélos haladt
a Parlament felé. Egyikükön-másikukon magyar zászló lengett. Elfoglalták állásaikat a
Parlamentnél. Féltíz-tíz óra tájban jöttek a tüntetők, az Astoriánál hozzájuk csatlakozó két
szovjet tankkal és két páncélkocsival a Kossuth térre. Itt barátkozni kezdtek a téren
felsorakozó tankokban lévő katonákkal, ennivalóval és cigarettával kínálva őket, miközben
próbálták oroszul megértetni velük, hogy ők nem fasiszták, hanem a magyar szabadságért
harcoló egyszerű, becsületes emberek. Folyt a barátkozás. Küldöttséget szerettek volna
bejuttatni a Parlamentbe. A Parlamentből kijött egy asszony, aki az egyik tankhoz ment,
mondott valamit.
Egyszerre, mint derült égből a villámcsapás, a Földművelésügyi Minisztérium (FM) tetejéről
lőni kezdték a fegyvertelen tömeget. A szovjet tankok tetői becsapódtak és a csövek az FM-re
és a tüntetők felé fordultak. A Kossuth tér két oldalán lévő épület tetejéről is lőtték a téren
összegyűlteket, de máig sem tisztázott, hogy kik. Az Akadémia és a Nádor utca felől egy-egy
szovjet páncélos érkezett, az egyik a házasságkötő terem előtt megállt, és géppuskával lőtte a
tömeget, majd megfordult, és elment. Eszméletlen, őrült menekülés kezdődött, halottak,
sebesültek voltak mindenütt. A menekülőket nem akarták beengedni a Minisztériumba. A szó
igazi értelmében patakokban folyt a vér, amit másnap a tűzoltóságnak kellett eltakarítani. Ott
nem volt segítség. A menekülőkre is lőttek. Az ott lévők szerint legalább 220 halott maradt a
téren, és több száz volt a sebesültek száma. A térről kiszorult tüntetők a Minisztérium és a
Nemzeti Bank közötti részen is szembe kerültek az ÁVÓ-s sorkatonákkal, majd az Amerikai
Nagykövetség elé vonultak és segítséget kértek. Ma már tudjuk, hogy hiába. Az FM tetejéről
a zöld ÁVÓ-s katonák kezükben fegyverrel az FM hátsó kijáratán át a mai Honvéd utcán
futottak a Szabadság tér felé, ahol IFA teherautók várták őket, amelyeken elhajtottak. A
sebesülteket teherautókon, autóbuszokon vitték el. A halottakat katonák szedték össze, a
Parlament Duna parti oldalán a fal mellett oszlopsorokban egymásra rakták a tetemeket, majd
késő délután teherautókkal elvitték."
Ez a mészárlás mélységes felháborodást váltott ki és országszerte ott is szervezett ellenállás
kezdett kialakulni, ahol még nem volt. Ekkor vált szervezett erővé a Széna téri csoport és több
más felkelői közösség is ekkor szilárdult komoly ellenálló erővé, mivel sokan csatlakoztak
hozzájuk. A magyar fővárosban kitűzték a fekete zászlókat és még aznap véres-zászlós
tüntetést szerveztek a szovjet beavatkozás ellen. A kaotikus viszonyokra jellemző, hogy a
Parlament közelében lévő Akadémia utcai Pártközpont körül is volt összecsapás. Tévedésből
tűzharcba keveredtek egymással a Pártközpontot védő kormányőrök és az erősítésükre
érkezett pécsi karhatalmi zászlóalj egyik százada. Az érkezők járművein nemzeti színű zászló
volt kitűzve és ezért az ÁVÓ-sok támadóknak vélték őket.
Október 26-án a Kilián laktanya környékének rendbetételére felrendelt kiskunhalasi
lövészezred katonái a Népligetnél lévő laktanyákhoz tartottak. Az úgynevezett Juta-dombhoz
érve Hodosán Imre őrnagy felszólította a Kálmán Béla vezette szabadságharcos csoportot,
hogy az tegye le a fegyvert. Kálmán Béla elmondása szerint Hodosán őrnagyot a politikai
tisztje megpróbálta lebeszélni az erőszak alkalmazásáról. Erre Hodosán kirángatta a
gépkocsiból politikai tisztjét és agyonlőtte. A szabadságharcosok közül tizenkilencen
meghaltak, akiket aztán később katonai tiszteletadással temettek el. A kiskunhalasiak
visszavonulásra kényszerültek, de a Határ útnál délután ismét összetűzésbe kerültek a
felkelőkkel. A Juta-dombnál, a téglagyárnál és a Soroksári úti vasúti töltésnél elfogott
felkelőket Hodosán a helyszínen agyonlövette. Az őrnagy nem tartotta magára nézve
kötelezőnek a foglyokra érvényes nemzetközi megállapodásokat. Ezen a napon Kőbányán,
Budán a Széna téren, valamint az Üllői út környékén is támadások érték a felkelőket. A
Corvin köznél október 26-án hajnalban támadást indítottak a szovjet erők és ezek többszöri
hullámban megismétlődtek a nap folyamán. A harcok végül is a corvinisták győzelmével
fejeződtek be.
Ezen a napon a Csepel félszigeten a Királyerdőben is voltak összecsapások. Elfogják a
munkáskerület rettegett tanácselnökét és lelövik. A XV. kerületben a tüntetők elfoglalják a
rendőrkapitányságot. Több új felkelő csoport is megszerveződik, többek között a Thököly út
és a Dózsa György út térségében, a Vajdahunyad utcában és a Széna téren. Erzsébeten a
felkelők elfoglalják a tanácsházát, a pártbizottságot, valamint a Danubia Fegyvergyárat.
Kiáltványt tesznek közzé az októberi események előkészítésében fontos szerepet játszó írók és
művészek is.
Október 27-én harcok folynak Újpesten a hadihajós laktanyánál, a Honvédelmi Minisztérium
épületénél. A felkelők megtámadják az erzsébeti és a csepeli pártbizottságot. Csepelen a
katonák és az ÁVÓ-sok visszafoglalják a Vasművet és a rendőrséget. Budapest XIII.
kerületében a Hajógyárnál van tűzharc. Maléter Pál ezredes támogatására a Kilián
laktanyához szovjet segítséget és 100 tisztiiskolást küldenek. Ez utóbbiak megtagadják a
parancsot. A déli órákban a Népligetben állomásozó harckocsizó egység és a tüzértiszti
iskolások egyik százada a Kilián laktanyához indul, hogy a Körút közelében lévő három
szovjet harckocsit kimentse. A tüzértiszti iskola parancsnoka, Koltai Vilmos ezredes ötven
tisztiiskolást küldött a biztos halálba azzal, hogy a szovjet harckocsikra parancsolta fel őket. A
Nagyvárad térnél az Üllői út felől a felkelők tüzet nyitottak a szovjet járművekre. A többi
tisztiiskolás megtagadta a parancs további végrehajtását és visszavonult.
Összecsapásra került sor a szovjet csapatokkal a Széna téren, a VIII. és a IX. kerületben több
helyen is. Pesterzsébeten elfoglalták a felkelők a rendőrséget, a tanácsházát, a pártbizottságot
és a vásárcsarnokot. Csepelen is a felkelők kezére kerül újból a rendőrkapitányság, a
pártbizottság és a Vasmű is. Ugyanezen a napon indult el 380 bányász Tatabányáról, hogy
segítsen a budapesti forradalmároknak. A Bányász mozinál kapcsolódtak be a fegyveres
ellenállásba. A Corvin köznél lévő felkelők felveszik a kapcsolatot a szovjet
parancsnoksággal és közlik, hogy készek letenni a fegyvert, ha a szovjet csapatok kivonulnak
az országból. Az egyetemi zászlóaljak felállítása is elkezdődik Budapesten, elsősorban az
Orvostudományi Egyetemen, de Debrecenben és Miskolcon is megindul a szerveződés. Ezen
a napon érkeznek meg az első nyugati segélyszállítmányok repülőgépen. A Vöröskereszt és a
Kertészeti Főiskola diákjai biztosítják, hogy a segélyszállítmányok a Ferihegyről bejussanak a
városba.
Október 28-án Hodosán Imre őrnagy kiskunhalasi lövészezrede Csepelen a Kvassay zsilipnél
és a Gubacsi hídnál szétoszlatja a tüntetőket. Az ezred ez után elfoglalta a csepeli
szabadkikötőt, átfésülte a Királyerdőt és agyonlőtt két felkelőt. A IX. kerületi Tüzoltó,
Bokréta és Liliom utcában a kiskunhalasiak is támadták a felkelőket. Ezen a napon együttes
szovjet-magyar támadás készült a Corvin-köziek felszámolására. A magyar hadsereg
vezérkara is részt vállalt ebben az akcióban egy hadosztállyal szovjet irányítás mellett. Erre az
akcióra már 27-én este megkezdődtek az előkészületek. Nagy Imre amikor erről tudomást
szerzett, nem járult hozzá és lemondással fenyegetőzött. Nagy Imre tiltakozását elhallgatták a
katonák elől. A Corvin-köziek visszaverték a szovjet páncélosokat és a fegyverletételt újabb
feltételhez kötötték. A rendkívül heves harcoknak fél 2 körül Nagy Imre vetett véget az
azonnali tűzszünet elrendelésével. Délután fél 6-kor hangzik el Nagy Imre beszéde, amelyben
elismeri a forradalom győzelmét, és kilátásba helyezi a szovjet katonaság kivonását, valamint
az ÁVH feloszlatását. Budapest lakói ezt a forradalom győzelmeként ünnepli.
A Corvin köz és a Kilián laktanya az Üllői út két oldalán van, s ezért a lakosság ezt a
környéket egynek tekintette. A laktanya kőrúti szárnya a felkelők kezén volt és ez tápot adott
annak a hírnek, hogy Maléter ezredes állítólag átállt a felkelők oldalára. A felkelő csoportok
vezetői nem tudták, hogy a Kilián laktanya korábbi telefonszáma megváltozott, és amikor
telefonon hívták a laktanyát, valójában a kiegészítő parancsnokság jelentkezett, ahol Maléter
ezredes nevében két elhárító tiszt fogadta hívásaikat. Kikérdezték a felkelőket, majd
ártalmatlanná tették őket. A tájékozatlan tömeg Maléter Pál ezredest éltette, aki pedig a
kormány parancsait követte és harckocsiját virággal borítják be. A csatát a Corvin köziek
nyerték meg, de a zavaros helyzetben ez nem volt nyilvánvaló. A Budapesten tartózkodó
újságírók a forradalom győzelméről tudósítottak.
Az október 28-i eseményekhez tartozik még, hogy Maléter Pálnak ekkor sikerül ellenőrzése
alá vonnia a Kilián laktanya nagykőrúti részét, amely addig a felkelők kezén volt.
Pesthidegkúton és a VII. kerületben újabb fegyveres csoportok alakultak. Ekkor alakult meg
a Budai Forradalmi Bizottság, amely Marián Istvánt választotta vezetőjének.
Megkezdődött a Petőfi Sándor Egyetemi Nemzetőr Hadosztály szervezése, és megalakult
a Magyar Értelmiségiek Forradalmi Bizottsága is.
Fontos esemény még, hogy a Katonai Bizottság szembefordult Nagy Imrével és katonai
diktatúra tervét dolgozta ki. A Katonai Bizottság segítségével a budapesti Pártbizottságon
fegyveres csoportokat szerveznek a forradalom leverésére.
Október 23-án és 24-én a vidéki központok még kaptak Budapestről központi párt és
belügyminisztériumi utasításokat. Október 24-én hajnalban riasztották a BM megyei
főosztályait (akkor így hívták az Államvédelmi Hatóságot). Október 25-től kezdve már a
vidékiekre bízták, hogy mit tegyenek, azaz nekik kellett a saját belátásuk szerint a helyi
körülményeknek megfelelően dönteniük. A katonaság sok alakulata a semlegességet
választotta. A szovjet haderő Kecskeméten és Székesfehérváron is beavatkozott. A magyar
államvédelmisták és pártfunkcionáriusok részben a szovjet alakulatoknál kerestek menedéket,
részben külföldre, Csehszlovákiába, a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátaljára és Romániába
menekültek. Szolgálataikat felajánlották az ottani szovjet erőknek.
A kommunista hatalmi struktúra sajátossága, hogy a pártbizottságok első titkárai rendkívüli
helyzetben a fegyveres erőknek is parancsolhattak. Ezért több vidéki városban is
bevezethették a rendkívüli állapotot. Hirdetményeken a lakosság tudomására hozták, hogy
statáriumot vezettek be. A fővárosi forradalmat pedig már ekkor fasiszta ellenforradalmi
megmozdulásnak minősítették.
A kommunista párt vezetése alatt álló Rádió megtévesztette a közvéleményt, hamisított
táviratokat olvastak be, melyekben a lakosság üdvözölte Nagy Imre miniszterelnökké történő
kinevezését, de elítélték és ellenforradalomnak minősítették a felkelést.
Október 25. és 29. között országszerte tízezrek vonultak ki az utcákra, munkások, bányászok,
de sok földműves is. Követelték a gyűlölt helyi vezetők leváltását, demokratikus forradalmi
szervezetek létrehozását, az ÁVÓ-sok lefegyverzését, a diktatúra emlékműveinek és
szimbólumainak az eltávolítását. De azt is követelték, hogy a magyar katonaság álljon a
forradalom mellé, és engedjék szabadon a politikai foglyokat. Számos helyen fegyvereket is
követeltek. A helyi vezetők közül egyesek parancsot adtak a tüntetők szétverésére és ennek
következtében számos ember meghalt, többek között Kecskeméten, Esztergomban,
Tiszakécskén, Cegléden és Mosonmagyaróváron. Összesen 61 sortűzre adtak parancsot. Az
október 23. és 29. között kiadott sortüzeknek 24 halálos áldozata volt.
Az is előfordult, hogy a helyi vezetők maguk kezdeményezték a forradalmi szervezetek
létrejöttét, és ebben vezető szerepet is vállaltak. A forradalmi megmozdulásoknak hazafias
jellege volt. Beszédeket mondtak, felolvasták a követeléseket, elénekelték a Himnuszt és
elszavalták a Nemzeti dalt. A tömeg gyakran fegyvertelenül rohamozta meg a rendőrségi
épületeket, laktanyákat, pártszékházakat és börtönöket. Ezzel egyidejűleg a fővárosban a
Nagy Imre kormány, valamint a szakszervezetek felszólították a dolgozókat, hogy az
üzemekben alakítsanak munkástanácsokat. Ily módon egyre több demokratikusan választott
szervezet jött létre. Írásba foglalták a követeléseket és azt a helyi módon nyilvánosságra
hozták.
A vidék önzetlenségére jellemző, hogy spontán módon, ellenszolgáltatás nélkül teherautó
számra küldte a falusi lakosság az élelmiszert a felkelő csoportoknak. Olyan időben, amikor
az élelmiszer normális körülmények között is rendkívüli érték volt, a vidéki magyarság nem
pénzért, hanem ajándékba adta azt a szabadságharcosoknak.
Pécs és a "Mecseki Láthatatlanok"
Az előzőekben ismertetet tényekből láthatjuk, hogy a magyar vidék is a kommunistaellenes
felkelés fontos tényezője volt. Pécsett ill. Baranyában, is a budapesti eseményekkel
szinkronban bontakozott ki a forradalom. Október 11-én Örsi Ferenc író javaslatára a "Petőfi
Kör" nevet vette fel egy egyetemistákból, oktatókból és írókból alakuló új egyesület. A
szegedi egyetemisták hoztak hírt pécsi társaiknak a DISZ ellenlábasaként
létrehozottMEFESZ-ről, és személyesen bátorították baranyai diáktársaikat, hogy lépjenek
akcióba a kommunista párturalom ellen.
Október 22-én, hétfőn délelőtt már a helyi párttitkárnak kellett találkozóra hívnia az
orvostanhallgatókat, s nem menekülhetett az egyre nyíltabb, sőt számára egyre provokatívabb
kérdések elől. Egyidejűleg az egyetemi pártbizottság is tanácskozott. Úgy döntöttek: elébe
mennek a diákok követeléseinek, és utasítást adtak arra, hogy még aznap délutánra hívják
össze a "Diákparlamentet" az egyetem udvarára. (Ezt a nyílt és irányított - népítélet számba
menő - gyűlést akkor szokták összehívni, ha kijelölt hozzászólók segítségével magával a
diáksággal akarták elvégeztetni a piszkos munkát, például egy nemkívánatos hallgató
eltávolítását). A megbízott szereplők felszólalásai voltak hivatottak a diákság elégedetlenségét
ígéretekkel lecsitítani, a forrongó hangulatot lehűteni... Ez úttal azonban éppen fordítva
történt. Több elszánt joghallgató összeállította az ifjúság 12 pontos követelését. Az
orvoskariak is megfogalmazták délutánig saját pontjaikat. A vezérszónok a harmadéves
medikus, Péter Károly lett, aki barátai segítségével jól felkészült az eseményre és gyújtó
hangú beszédet mondott ezen a gyűlésen. Nyíltan követelte az MDP és a DISZ hitelüket
vesztett vezetőinek az eltávolítását. A Debreczeni László orvostanhallgató elnökletével
lefolyt gyűlésen nyomban megalakult a pécsi MEFESZ. A marxista tanszék - többnyire
faluról származó - oktatói is egyöntetűen támogatták az orvosi és a jogi kar, valamint a
Pedagógiai Főiskola lelkes forradalmárait. A pártbizottság, amely egész délelőtt tanácskozott,
megbízható gyári dolgozókat akart beszervezni a diákparlament délutáni tanácskozására, hogy
ott titkos karhatalmat alkossanak. Ez az akció azonban nem sikerült, mert a munkások
lélekben ekkor már átálltak a diákok oldalára.
Október 23-án a Dunántúli Napló c. lap nemcsak közölte az előző napi eseményeket, de
lelkesen támogatta is a diákság megmozdulását. Ugyanez mondható el a Pécsi Rádióról is. A
fellázadt MEFESZ-tagok elfoglalták a DISZ irodáját. A helyzet gyors változását jelzi, hogy
most már a megyei és a városi pártbizottságról kértek engedélyt a diákok tanácskozásain való
részvételre. A hatalom azonban még a kommunista rendszer képviselői kezében volt. Több
éjszakán keresztül kijárási tilalmat rendeltek el a megmozdulások elkerülésére. Október 25-én
mégis megalakultak a komlói Béke-aknán és a pécsi Sopiana Gépgyárban az első
munkástanácsok. Tagjaik hamarosan felvették a kapcsolatot a diákokkal, és elkezdték a
Nemzetőrség megszervezését is.
Október 28-án vasárnap megalakult a Baranya Megyei Munkások Nemzeti Tanácsa,
amelyen az ÁVH megyei parancsnoka nemcsak részt vett, de fel is szólalt. Arról
panaszkodott, hogy őket, ávéhásokat, mindmáig megtévesztették és a népszolgálat helyett
népelnyomó szervként kellett működniük... Kérte a Baranya Megyei Munkások Nemzeti
Tanácsát, hogy minél előbb küldjenek karszalagos egyetemistákat és munkásjárőröket az
ÁVH-s járőrök mellé, mert azok - félve a népharagtól - már nem mernek egyedül kimenni az
utcára. Az egyetemisták elutasították ezt az ajánlatot és a pécsi ÁVÓ megsegítéséből nem lett
semmi. Nagy Imre rádióbeszéde után megindult a nagyszabású pécsi tüntetés, eltávolították az
önkényuralom jelképét: a vörös csillagot, és megjelentek az első lyukas zászlók. A megyei
munkástanács vezetőjévé a volt kisgazdapárti politikust, Baranya megye egykori
főispánját, dr. Kertész Endrét választották meg. A gyűlés kinevezte az ellenőrző
bizottságokat a katonasághoz, a rendőrséghez, a pártbizottsághoz, a helyi rádióállomáshoz, a
postához és a sajtóhoz. A katonai csoportok másutt gyűléseztek, s megalakították
a Forradalmi Katonatanácsot a helyőrségből, a munkaszolgálatos bányászzászlóaljból, a
nagyatádi lövészezredből, a rendőrségből és az Egyetem Katonai Tanszékből. Hamarosan
csatlakozott hozzájuk az orvostanhallgatók zászlóalja, a főiskolás-jogász zászlóalj, a
munkások nemzetőrsége. Jellemző a pécsiek jóindulatú magatartására, hogy az ÁVH vezetője
még ekkor is jelentkezett és együttműködéséről biztosította a Katonatanács választott
vezetőjét, a köztiszteletben álló Csikor Kálmán ezredest. Másnap pécsi küldöttség utazott
Győrbe és vett részt az akkor megalakult Dunántúli Nemzeti Tanács gyűlésén.
Október 31-én nemcsak a helyi kisgazdapárt szerveződött ujjá, de Szentágothai
orvosprofesszor vezetésével az Értelmiségi Tanács is létrejött. A rendőrség közben
szervezett keretek között megkezdte a fegyverek szétosztását. Később az ávós laktanya
ellenőrzését is átvették Pécs forradalmi szervezetei.
November 3-án optimista hangulatban vették fel a munkát a bányászok, beindult a vasúti
közlekedés is. Másnap hajnalban azonban a 38. szovjet hadsereg és a 33. gépesített hadosztály
megtámadta Pécset és környékét. A túlerőt látva a zászlóaljak letették a fegyvert, de nem a
Pártbizottság és az ÁVH előtt, hanem ismét az oroszok előtt, ahogyan 1849-ben. Ám hiába
nem vette fel a harcot Csikor ezredes, nem kapott Görgeyként amnesztiát. Életfogytiglanira
ítélték a kommunista hatóságok a megtorlás idején.
A "Mecseki Láthatatlanok" ellenállása külön történet, melyet több könyv is feldolgozott
már. A nagyatádiak, a pedagógiai főiskolások és a munkások egy csoportja csatlakozott a
partizánharcra készülő bányászokhoz a Mecsek hegységben. Utakat aknásítottak el, orosz
fegyvereket, tankokat semmisítettek meg. Az 1956 november 7-i szovjet ünnepségen
lerészegedett és tankjából kiszálló Kornyusin őrnagyot, a pécsi városparancsnokot, lelőtték a
magyar ellenállók, a megszégyenítve a szovjet megszállókat. A pécsi egyetemisták és
munkások tehát nemcsak követték a budapesti társaikat, de többször még meg is előzték őket.
A "Mecseki Láthatatlanok" hősi és véres ellenállása pedig a Corvin-köziek és a Széna-tériek
bátorbátorelszánt küzdelméhez hasonlítható. Csak akkor adták fel bátor ellenállásukat, amikor
megtudták, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete nem fog segíteni a felkelt magyar népnek.
Ők tartottak ki a legtovább a hatalmas túlerővel támadó szovjet hadsereggel szemben: egészen
november 20-ig hősiesen védelmezték állásaikat.
A forradalomnak húsz hősi halottja volt Baranyában. 206 személyt internáltak, és 1382
személyt pedig őrizetbe vettek. Tízezreket mozdítottak el állásukból, tettek megbélyegzetté,
másodrendű állampolgárrá egész életükre, vagy kényszerítettek menekülésre. Mintegy
kétszázan kerültek börtönbe. Három baranyai forradalmárt halálra ítéltek és ki is végeztek a
megtorlás során.
(A forradalom baranyai eseményeiről Dr. Búzády Tíbor orvos, a Münchenben működő
Széchenyi Kör alapitóelnöke számolt be. Búzády doktor ötödéves orvostanhallgatóként a
pécsi események aktív részese volt, akit csak menekülése mentett meg attól, hogy maga is a
megtorlás áldozata legyen.)
A Nemzetőrség létrejötte és működése
Fontossága miatt külön ki kell térni a Nemzetőrség létrejöttére, amelynek a megszerveződése
gyorsan haladt országszerte. Erről dr. Kiss Istvánnyugalmazott rendőr vezérőrnagy
tájékoztatása alapján számolunk be. (Dr. Kiss István volt 1956. október 23-án
Budapest rendőrfőkapitánya.Kopácsi Sándor, aki számos 56-ról szóló könyvben úgy
szerepel, mint Budapest rendőrfőkapitánya, valójában a Belügyminisztérium
BudapestiFőosztályának volt a vezetője, és mint ilyen felettese volt a főváros rendőrségét
irányító dr. Kiss István rendőr vezérőrnagynak, Budapest rendőrfőkapitányának.) Kiss István
a Nemzetőrségnek nevezett karhatalmi egységek megszervezéséről a közrend és a
közbiztonságért felelős rendőri vezető szemszögéből számol be. A budapesti rendőrség
vezetőit 1956. október 23-án az órák alatt fegyveres harccá fejlődött események nehéz
helyzetbe hozták. A rendőrség volt az egyetlen fegyveres testület, amely a forradalom mellé
állt, noha az előírás szerinti rendőri tevékenység megszakadt. A rendőrség nem volt
felkészülve a drámai fejleményekre, a közrend és a közbiztonság összeomlására.
A Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának vezetője, Kopácsi Sándor és közvetlen
munkatársai már 1956. nyarán kapcsolatban álltak Nagy Imrével és csoportjával. Kopácsi
Sándor október 23-án és az azt követő napokban körültekintően reagált a folyamatosan
változó helyzetre. Parancsot adott az államvédelmi és rendőri helyettesének, hogy a békésen
tüntetőkkel szemben ne alkalmazzanak fegyvert. A kerületi kapitányságok egyre több
fegyveres összetűzésről adtak jelentést. Különösen az éjszakai órákban volt nehéz
megkülönböztetni a demokratikus átalakulásért harcolókat a szórványosan megjelenő, és
garázdálkodó fegyveresektől.
Néhány felkelő csoport vezetője október 27-én megkereste a BM Budapesti
Főosztályát. Angyal István, a Tűzoltó utcai fegyveres csoport parancsnoka és Iván
Kovács László, a Corvin-közi csoport parancsnoka vett részt a megbeszélésen. A tárgyaláson
jelen voltak a HM képviselői is. Megállapodás született, hogy az Angyal István és az Iván
Kovács László vezetése alatt lévő felkelő csoportok és a rendőrök nem lépnek fel egymás
ellen. Együttműködnek a rend helyreállításában, és más fegyveres csoportokkal való hasonló
célú kapcsolat felvételében. A megegyezés nyomán csökkentek a fegyveres összetűzések és
fokozódtak a rend helyreállítását célzó együttes fellépések.
A BM és a HM vezetőivel egyetértésben a budapesti rendőrség irányítói úgy látták, hogy a
vállalatoknál alakult csoportokból, üzemőrségekből, az egyetemeken, főiskolákon és
kollégiumokban szerveződött fiatalokból, valamint a honvédség kiegészítő
parancsnokságainál lévő fegyveres karhatalmi szolgálatot teljesítő honvédekből egységes
fegyveres szervezetet kell kialakítani a rendőrség megerősítésére. Ennek feladata a főváros
rendjének és közbiztonságának a helyreállítása. Október 28-án jelentek meg a forradalmi
szervezetek, az egyetemi ifjúság felhívásai, amelyek keresték a kibontakozás, és a
demokratikus átalakulás módját. A szervezés alatt álló karhatalmi
egységeket "Nemzetőrség"-nek nevezték el. A szakszervezetek, az ifjúság és az írók
"Egységfront" című nyilatkozatának a 4. pontja szerint "a rend biztosítása végett a rendőrséget
és a honvédséget munkás- és ifjúsági fegyveres Nemzetőrséggel kell kiegészíteni". Ez
egybeesett Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatával, amelyben bejelentette: "a rend
védelmére és a közbiztonság helyreállítására haladéktalanul megalakul az új karhatalom a
honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett
osztagaiból..." Természetes volt, hogy e feladat végrehajtásának előkészítése és gyakorlatba
történő átültetése Budapesten a rendőrség feladata.
Kopácsi Sándor BM főosztályvezető Kiss István budapesti rendőrfőkapitányt bízta meg a
feladat végrehajtásának a megszervezésével. Ki kellett választani rövid idő alatt a
szakterületek képzett munkatársait, és ki kellett dolgozni a szervezési és ügyviteli
szabályzatot, valamint a gyakorlati végrehajtás módszereit. Így jött létre ideiglenes jelleggel
az a szervezet, amely a kényszerhelyzetben megfelelőnek bizonyult a közrend helyreállítását
célzó fegyveres karhatalmi egységek létrehozására. Három fő munkaterület különült el. Az
első a szervezési és ügyviteli részleg volt. Ennek keretében kialakították az egyetemeken,
üzemekben, intézményekben alakult fegyveres csoportoknak a Nemzetőrség szervezeti
nyilvántartásába történő besorolását. Döntés született arról, hogy az egységek milyen módon
legyenek ellátva Nemzetőr igazolvánnyal, jussanak fegyverhez, és erről vezessék a
nyilvántartásokat, amelyeket a kerületi kapitányságok is megkaptak.
A második munkaterület a karhatalmi részleg volt. A közrendvédelmi terület vezetőjének és
munkatársainak volt a feladata a kerületi kapitányságokon és őrsökön szolgálatot teljesítők
kiválogatása. A kapitányságok közrendvédelmi vezetői utasítást kaptak, hogy vegyék fel a
kapcsolatot a Honvédelmi Minisztérium kerületi parancsnokaival, hogy azok irányítsák át a
náluk jelentkező katonákat a rendőrőrsökre karhatalmi beosztásra. A karhatalmi tisztek
feladata volt a szolgálatra önként jelentkező rendőrök, katonák és civilek megfelelő
kioktatása. Ennek megfelelően a szervezési részlegnél nyilvántartásba vett és önként
jelentkező rendőrökből, honvédekből és civilekből megkezdődött a fegyverhasználatra
jogosító Nemzetőr igazolvánnyal ellátott közös összetételű közbiztonsági járőr
és akciócsoport szervezése.
A harmadik elkülönült részleg volt az anyagellátási. A HM feladata volt a nyilvántartásba vett
és Nemzetőr igazolvánnyal ellátott egységeknél a jelentkezők felszerelésének a biztosítása.
Ebbe beletartozott a fegyverekkel való ellátás és az erre vonatkozó nyilvántartás vezetése.
Ennek megfelelően október 28-án a rendőrség megkezdte a Nemzetőrségnek elnevezett
vegyes összetételű karhatalmi csoportok szolgálatba állítását és ezt a feladatot november 3-ig
megszakítás nélkül végezték. Az idő rövidsége miatt Budapest egész területén nem sikerült
végrehajtani a szervezést, de a folyamat megkezdődött és napról napra több karhatalmi
csoport látta el a közbiztonság és a közrend helyreállítását. Ezt a szervezést a november 4-én
kezdődő szovjet intervenció végleg meghiusította.
Amikor beindult a szervezés, akkor Kopácsi Sándor rendőr ezredes,
BM főosztályvezető aláírásával több ezer fegyverhasználatra jogosító Nemzetőr igazolvány is
elkészült. Október 28-án rendőrtisztek megkezdték a kollégiumokban és az egyetemeken a
fegyveres karhatalmi szolgálatra jelentkező egyetemisták felfegyverzését. (E sorok írója is
ezen a napon jelentkezett az ELTE jogi karán szerveződő Nemzetőr egységbe és kapott
fegyvert, valamint egy őrzést végző egységbe besorolást.) Az Egyetemi Forradalmi
Diákbizottság képviselőinek jelenlétében három rendőrségi tehergépkocsit raktak meg
fegyverekkel egyetemi hallgatók. Ezeket hat kollégiumban osztották ki a jelentkezőknek
megfelelő bizonylatokkal és nemzetőr igazolvánnyal. Ezek közül az egyetemi hallgatók közül
kerültek ki a közintézmények őrzését ellátó fegyveres egységek, majd a hozzájuk csatlakozó
üzemi és honvéd fiatalokból az első fegyveres rendőr-, honvéd-, nemzetőr összetételű
fegyveres karhatalmi szolgálatot végző járőrök és akciócsoportok.
Ezek a vegyes összetételű közbiztonsági feladatokat ellátó járőrök és akciócsoportok voltak
1956. október 28. után a tulajdonképpeni nemzetőrök. Október 30-án már nemzeti színű
szalaggal a karjukon jelentek meg szolgálatteljesítésre Budapest utcáin. Ez volt tehát
Budapesten a ténylegesen működő Nemzetőrség. A Nemzetőrségnek nem volt meghatározó
szerepe a forradalmi események alakulásában, de kezdettől fogva igyekezett segíteni a
forradalmi szervezetek munkáját és a nemzeti ellenállás győzelmét. Október 29-én Király
Béla kijött a kórházból és részt vett a BM Budapesti Főosztálya dolgozóinak azon az ülésén,
amelyen megválasztották a Forradalmi Tanácsot. A Rákosi börtönéből szabadult Király
Bélát lelkesen üdvözölték. Megválasztották tiszteletbeli elnöknek. Király Béla javasolta, hogy
küldöttséggel menjenek fel Nagy Imréhez, és kérjék, hogy bízza meg őt egy forradalmi
szervezet vezetésével.
Nagy Imre Vas Zoltán jelenlétében fogadta a bizottságot. Ezen a találkozón érdemi döntés
nem született. Kopácsi Sándor október 30-án rövid értekezleten bemutatta Király Bélát a
BM Főosztály rendőri vezetőinek. Ezen az értekezleten dr. Kiss István tájékoztatta a
jelenlévőket a karhatalmi egységek szervezéséről és az addig elért eredményekről. Király
Béla is felszólalt, és egy meglepő bejelentést tett. Kiss István tanulmánya szerint: "Kopácsi
Sándor az ő felkérésére vállalta, hogy helyetteseként támogatja őt elképzeléseinek
megvalósításában. Azt nem közölte, hogy milyen szervezetben, mi lesz az Ő tisztsége, de
olyan magabiztosan viselkedett, mintha már ő lenne a Deák téren dolgozó rendőrök
parancsnoka, miután rendelkezett is, hogy vegyük a Nemzetőrség nyilvántartásába a
fegyveres felkelő csoportokat. Kopácsi Sándor helyettesi tisztségéből egyébként is logikusan
következett számunkra, hogy Király Béla magasabb tisztség várományosának tekinti magát."
Király Béla megjelenése és ez a bejelentése új helyzetet teremtett a BM Deák téren lévő
Főosztályán. Kopácsi Sándor nem tájékoztatta munkatársait arról, hogy egy honvéd tábornok
milyen előzmények után, milyen okból, kinek a kezdeményezésére jelenti be, hogy a fővárosi
rendőrséget felügyelő Kopácsi Sándor ezredes lesz az ő helyettese. Kopácsi elzárkózott
minden magyarázattól. Az Országos Rendőr Főkapitányságon sem ismerték, hogy milyen
előzmények után alakult így a helyzet.
Király Béla erről a megbeszélésről Nagy Imréhez ment. Ez volt az első írásba foglalt
döntéssel végződő találkozása a miniszterelnökkel. Király Bélaszéleskörű hatáskörrel
bíró "Forradalmi Karhatalmi Bizottság" megalakítását javasolta a miniszterelnöknek.
Nagy Imre a bizonytalan helyzet miatt nem tartotta időszerűnek egy ilyen parancsnokság
azonnali megszervezését, ezért október 30-án csak egy előkészítő bizottság létrehozását
hagyta jóvá. Ezt szóban közölte, de írásban is megerősítette és a kormánynyilatkozatban is
rögzítette. Ez azt jelentette, hogy a kormány magának tartotta fenn a jogot egy később
létrehozandó, magas szintű parancsnokság megszervezésére.
Az Országházból való visszatérése után Király Béla munkatársaiból egy rögtönzött
"Előkészítő Bizottság"-ot hozott létre. Ennek a Bizottságnak a jegyzőkönyveiből már
érzékelhető, hogy tevékenységét nem Nagy Imre álláspontjával összhangban kívánja végezni.
Érdemes idézni néhány részletet az október 31-i Kilián laktanyai értekezletet előkészítő
jegyzőkönyv tervezett forgatókönyvéből:
"Az ülés megkezdésekor az Előkészítő Bizottság vezetője bejelenti, hogy a gyűlés
elnökéül Maléter Pál ezredes bajtársat kéri fel. Az ünnepi beszédet és az esetleges Nagy Imre
üzenet felolvasását az előkészítő bizottság Kopácsi Sándor ezredes bajtársra bízza.
Az Előkészítő Bizottságbeszámolóját és a határozati javaslatot Király Béla ismerteti... A
vitát Király Béla vezeti... A szünet leteltével Király Béla ismerteti a felszólalások alapján
megváltoztatott határozati javaslatot, amelyet nyomban szavazás követ..."
Az Előkészítő Bizottság jegyzőkönyve alapján Király Béla négy fő feladat megoldására
kívánt javaslatot tenni. Az első a Forradalmi Karhatalmi Bizottság szervezeti felépítése,
működése, feladatai. A második a Forradalmi Karhatalmi Bizottság operatív bizottságának a
feladatai, szervezeti és működési rendje. Harmadikként
a Nemzetőrség megszervezése, negyedikként pedig a határozati javaslat szövegét kívánta
előterjeszteni.
A Forradalmi Karhatalmi Bizottság fő feladatának a győzedelmes nemzeti demokratikus
forradalom minden vívmányának megvédését jelölte meg a restaurációs és reakciós
kísérletekkel szemben. A Nemzetőrséget érintő részlet szerint "a Nemzetőrség a győzelmes
nemzeti demokratikus forradalom vívmányainak restaurációs és reakciós kísérletek ellen való
védésére alakult önkéntes fegyveres szolgálat, illetve fegyveres alakulat, amely a forradalmi
karhatalmi bizottság irányításával, a honvédséggel és a rendőrséggel karöltve az ország belső
békéjének a helyreállítása, illetve fenntartása érdekében katonai szolgálatot lát el. A
Nemzetőrség tagjai a fegyveres szolgálatra ünnepélyes esküt tesznek... A nemzetőri szolgálati
szabályzatot a rendőrségi szabályzat szellemében kell kidolgozni..."
Az előkészítő bizottság azért nem dolgozta ki a fenti elképzelés végrehajtására vonatkozó
javaslatait, mert azokat Király Béla szóban akarta ismertetni. Ezt a jegyzőkönyvet a
Forradalmi Karhatalmi Bizottság előkészítő bizottsága nevében Király Béla írta alá.
A vezető szerepre törő Király Bélának fontos volt, hogy Nagy Imre október 30-i elutasító
döntése után demokratikus választás látszatát keltő szavazással szülessen egy határozat, amely
megalapozza hatalmi törekvéseit. A Kilián laktanyában október 31-én délelőtt 10 órakor
tartott értekezleten jelen voltak a honvédség, a rendőrség, és túlnyomó többségében a Kilián
laktanyához közeli területeken elhelyezkedő fegyveres csoportok tagjai. Az események nem a
tervezett forgatókönyv szerint alakultak. Király Béla beszámolójában elhallgatta a Nagy
Imrével történt előző napi találkozását, és a miniszterelnök döntését a Forradalmi Karhatalmi
Bizottság létrehozásának az elhalasztásáról.
Király beszédét azzal kezdte, hogy a nemzeti demokratikus forradalom győzött anélkül, hogy
egységes központi vezetése lett volna. Nagy Imre álláspontját megváltoztatva közölte:
"A minisztertanács nevében Nagy Imre 1956. október 30-án megbízta a Forradalmi
Karhatalmi Bizottságot, hogy lássa el az új karhatalom egységes központi vezetését..."
"Arról van tehát szó, meg kell alakítanunk a karhatalomnak a központi vezető szervét, a
Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, és létre kell hoznunk az egységes Nemzetőrséget. A
lényeg tehát az, hogy minden fegyveres egység, amely nem tartozik a honvédséghez, vagy
rendőrséghez, a mai napon a Nemzetőrség egységes fegyveres testületévé válik..."
Az idézetekből kitűnik, hogy Király Béla Nagy Imre álláspontjával szemben az
értekezletet nem előkészítő, hanem saját önálló fegyveres szervezetet jóváhagyó
döntéshozó testületnek tekintette. Maléter Pál a beszámoló megkezdése után elhagyta a
helyiséget. Távolléte alatt Pongrácz Gergely súlyos kijelentéseket tett Maléter Pálra. Ennek
nyomán éles vita keletkezett, és a jelenlévők követelték, hogy Pongrácz Maléter előtt is
ismételje meg vádjait. Maléter visszautasította Pongrácz megismételt állításait. Király Béla
folytatta ugyan beszédét, de azt félbeszakították ismételten a fegyveres csoportok tagjai. A
vitatkozók nem a Király Béla által vázolt témához szóltak hozzá, ezért Király még szóbeli
határozati javaslatot sem tudott előterjeszteni. A jelenlévő fegyveres csoportok tagjait nem
Király Béla tervei, hanem saját helyzetükből fakadó problémák érdekelték. Az értekezleten
sem zárszó nem hangzott el, sem szavazás nem volt. A Nemzetőrségnek nevezett fegyveres
testület felállításáról nem hoztak határozatot.
A kudarc az volt, hogy Király Béla nem volt kellően tájékozott a forradalmi harcok során
kialakult tényleges helyzetről. A fegyveres csoportok spontán alakultak, tagjai nem ismerték
egymást, és a forradalmi harc lendülete sodorta össze őket.
A kudarcba fulladt értekezlettel egyidejűleg Maléter Pált vezérőrnaggyá léptették elő, és
kinevezték a honvédelmi miniszter első helyettesévé. Kovács István vezérőrnagy lett a
vezérkari főnök, Király Béla pedig Budapest városparancsnoka. Ezzel Maléter Pál és Kovács
István Király Béla szolgálati felettese lett. Ez fokozta Király Béla sértettségét.
A forradalmi erők megbízottainak és a Néphadsereg Forradalmi Tanácsa megbízottainak az
értekezlete október 31-én éjjel új magyar fegyveres erő létrehozásáról tanácskozott. A vitában
kialakult álláspontot nyilatkozatban rögzítették. Megválasztották a magyar
honvédség Forradalmi Bizottmányát, amelynek tagja lett Király Béla, Kopácsi Sándor,
és Marian István is. A nyilatkozatot és a Bizottmány névsorát a sajtóban is közzétették.
Király Béla, aki nem tudott beletörődni a Kilián laktanyai kudarcba, november 2-án
sajtónyilatkozatot tett közzé, amelyben tényként jelentette be, hogy "Forradalmi
Karhatalmi Bizottság alakult győztes forradalmunk vívmányainak védelmében." Ez nem
igaz, mint ahogy az sem, hogy 1956. október 31-én a nem honvédségi és nem rendőrségi
fegyveres erők képviselői elhatározták, hogy a honvédséggel és a rendőrséggel
egyenjogúNemzetőrséggé egyesülnek.
Kiss István szerint ezzel kezdődött a Nemzetőrség elnevezéssel visszaélő
önkényes történelemhamisítás. A sajtónyilatkozatot a "Forradalmi Karhatalmi
Bizottság" és a "Budapesti Karhatalmi Parancsnokság" nevében Király Béla írta alá.
Ilyen tisztsége nem volt neki. Az aláírásban foglalt cím is hamis. A Kilián laktanyai kudarc
után Király Béla intézkedett, hogy november 2-án a Budapesti Főosztályon újabb értekezletet
hívjanak össze "megfelelő határozatok meghozatalára". Erre az értekezletre nem küldtek
meghívót a fegyveres csoportoknak. Csupán néhányan jelentek meg rajta, amit a felvett
jegyzőkönyv is tanúsít. Újabb értekezletet hívnak össze november 3-án délelőtt 10 órára.
Király Béla ezen a tanácskozáson csak a szovjet csapatmozdulatokról számolt be, és közölte,
hogy "a holnapi közgyűlésen végleges döntést fognak hozni..."
A budapesti rendőrség irányításával megbízott Kiss István tájékoztatást
kért Király Bélától, hogy mi a rendőrség feladata a vegyes összetételű karhatalmi szolgálatot
ellátó Nemzetőr egységek szervezésében, és szolgálatba állításában a főváros területén. A
Budapest különböző pontjain működő fegyveres csoportok teljeskörű összevonására és
egységes fegyveres szervezetté való kialakítására ebben az időben nem volt reális
lehetőség.Kiss István részt vett a november 3-ra kitűzött értekezlet előtt tartott operatív
bizottsági ülésen, amelynek a feladata volt a közgyűlés határozattervezetének a
kidolgozása. Marian István fogalmazta meg a tervezet szövegét, amely szerint: "a bizottság
javasolja, hogy Nagy Imre hazánk súlyos helyzetére való tekintettel vegye kezébe a
Honvédelmi Minisztériumot és a belügyi tárcát, egyben nevezze ki Király Bélát a
magyarországi összes fegyveres erő főparancsnokává és helyettesének Kopácsi
Sándor ezredest és Marian István honvéd alezredest..." Ez a javaslat tükrözte Király
Bélának és környezetének a hatalomra törő szándékát. A javaslat fogalmazásakor Király Béla
és Kopácsi Sándor visszaérkezett az Országházból. Király közölte, hogy a kormány átalakult,
megszűnt a rákosista kormány, Nagy Imre miniszterelnök és külügyminiszter, a honvédelmi
miniszter pedig Maléter Pál. Kiderült, hogy Király Béla kormányszintű tisztséget nem
kapott.
Az operatív bizottsági ülés ekkor kiegészült néhány odarendelt személlyel és most már a 10
órára tervezett értekezletként folytatódott.
Az értekezlet megnyitása után azonnal észlelték, hogy nemzetőrök nincsenek jelen, tehát
nemzetőri értekezletet nem tarthattak. A felvett jegyzőkönyv szerint Kopácsi megnyitója után
Király Béla közölte: ennek az értekezletnek az a célja, hogy véglegesen megválassza
a Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak az elnökét, a Nemzetőrség főparancsnokát, és a
Forradalmi Karhatalmi Bizottság operatív szervezetét. Az új feladat a Nemzetőrség
fegyelmezett, szervezett karhatalmi egységgé tétele, amelyet a nemzetőri alakulatok
bizalmából jelen lévő képviselők által megválasztott Forradalmi Karhatalmi Bizottság vezet.
Király Béla elnökké történő megválasztása esetén a hőn áhított magasabb tisztséget, a
forradalom vezetőjének szerepét kapta volta meg. Ma már nehéz kideríteni, hogy kik voltak
az odarendelt képviselők. Kiss István szerint az azonban biztos, hogy a jelenlévők nem
képviselték a közbiztonsági szolgálatot ellátó nemzetőröket, és a Nemzetőrség nyilvántartásba
vett fegyveres felkelők csoportjait. A nemlétező "Forradalmi Karhatalmi Bizottság" elnökét és
operatív szervezetét ezen a szűkkörű értekezleten sem tudták megválasztani. A jegyzőkönyv
ennek ellenére rögzíti: "A Forradalmi Karhatalmi Bizottság november 3-án tartott közgyűlése
egyhangúan megválasztja a Nemzetőrök főparancsnokává Király Bélát, és helyettesének
Kopácsi Sándor rendőrezredest." Kiss István tényként állapítja meg, hogy Király Bélát nem a
nemzetőr szervezetek, hanem odarendelt személyek szűk csoportja "választotta" meg a
Nemzetőrség főparancsnokának, és Kopácsi Sándort a helyettesének. Ennek az értekezletnek
és a nemlétező Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak nem volt joga megválasztani a
"Nemzetőrség főparancsnokát". Ezt a címet Király Béla önkényesen adományozta
önmagának.
Mivel 1956-ban a Nemzetőrségnek soha nem volt főparancsnoka, ebből következik, hogy
Király Bélának nincs erkölcsi alapja arra, hogy ezt a címet használja. Ezzel a jogtalan
címhasználattal és a hozzáragasztott legendával alapozta meg külföldön a hírnevét és a
karrierjét. Kiss István szerint Király Béla és a körülötte csoportosuló személyek komolyan
tervezték a szovjet csapatok elleni harc felvételét. Király Béla a Mozgó Világ című lapban
1989-ben megjelent nyilatkozatában elmondja, hogy "november 4-én hajnalban a szovjet
támadást elemezte, és arra a következtetésre jutott, 'háborúban állunk'. Ezt a következtetést
Nagy Imrével is el akarta fogadtatni.
Ezért közölte a forradalom miniszterelnökével "kétségtelenül háborúban állunk. Eddig azt a
parancsot adtuk a csapatoknak, hogy nem lőhetnek vissza, nehogy bármi is provokációnak
legyen vélhető. De most kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy háborúban állunk, így minden
korábbi korlátozás értelmetlen." Nagy Imre visszautasította Király Béla nyilatkozat-kiadására
vonatkozó javaslatát: "Erről szó sem lehet." Amikor pedig Király azt kérte, hogy akkor
hatalmazza fel őt ennek a megtételére, akkor Nagy Imre azt is elutasította. Kiss István
elgondolkodtatónak tartja, hogy Király Béla, a képzett vezérkari tiszt, miért akarta Nagy Imrét
a súlyos következményekkel járó bejelentésre rábeszélni. A fegyveres csoportok fiatal tagjai
közül többen érthetően harcolni akartak a várható szovjet támadás esetén. Ők azonban nem
tudták felmérni a szovjet haderő erejét. November 4-én hajnalban is csak az október 23-án
megkezdett harcot akarták folytatni. A tények utólagos ismeretében szinte biztos, hogy ha
Király Béla javaslatait hajtják végre, akkor napok alatt lényegesen több magyar halt volna
meg, több fiatalt deportáltak volna a Szovjetunióba, és sokkal több lakóházat lőttek volna
rommá.
November 4-én hajnalban Kiss István Kopácsi Sándort kereste. Közölték vele, hogy Király
Bélával együtt távozott a Deák téri épületből. November 4-i távozásukkal egyben elfelejtették
az azt megelőző öt nap eseményeit. Többé nem beszéltek róla. Kopácsi Sándor újból
a Budapest rendőrfőkapitánya címet kezdte használni. Kiss István a hivatalban lévőket
felszólította menjenek haza, és ne várják meg az épület elfoglalását. Kiss István az ügyiratok
kezelőjével magához vette a felkelő csoportok parancsnokainak a névjegyzékét, a
fegyverkiadások bizonylatait és más veszélyes dokumentumokat, és azt budai lakására vitte,
és a cserépkályhában elégette. Ennek eredményeként Budapesten egyetlen rendőri vezető és
nemzetőr sem vált a forradalmat követően a megtorlások áldozatává.
Király Béla néhány nap múlva Bécsben, mint "a Nemzetőrség főparancsnoka" kezdte el
építgetni nyugati karrierjét. Ehhez azonban szükség volt néhány fontos esemény
elhallgatására is. Így kezdődött meg a történelemhamisítás külföldön. Király Béla és Kopácsi
Sándor többé nem tettek említést öt napos tevékenységük fontos eseményeiről:
- Király Béla Nagy Imrével történt október 30-i találkozásáról,
- a miniszterelnök álláspontját tartalmazó kormánynyilatkozat kiadásáról,
- a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megszervezésének elhalasztásáról,
- az Előkészítő Bizottság megszervezésének a jóváhagyásáról,
- a kudarcba fulladt Kilián laktanyai értekezlet lefolyásáról,
- a határozathozatal elmaradásáról,
- a kormánynyilatkozattal szemben álló sajtóbejelentésről,
- a "főparancsnok" választásról,
- az odarendelt személyek hovatartozásáról.
Ehelyett olyan legenda született, amely külföldön hihetővé tette a "Nemzetőrség
főparancsnoka" cím használatát, és alkalmas volt a valóság leplezésére, a tények
meghamisítására. Király Béla Nyugaton bekapcsolódott a Kádár kormányt a megtorló
intézkedései miatt erősen bíráló politikai akciókba. Ezzel nőtt tekintélye a közvéleményben és
még az ENSZ-ben is. Király Béla jogosan bírálta a szovjet quislingnek tekinthető Kádár
Jánost, és bábkormányát, de kritikájának értékét gyengítette, hogy nem a forradalom védelme
motiválta elsősorban, hanem személyes karrierérdek. Így történhetett, hogy 1989-ben már a
saját maga által kialakított legenda hőseként érkezhetett haza. A történelmi tényeket
elhallgatásokkal, csúsztatásokkal megváltoztató Király Béla a saját maga köré kiépített
legendát egy kötetben is összefoglalta, amely "Forradalomtól forradalomig" címmel 1990-ben
látott napvilágot. Ebben a kötetben olvasható az "1956-ról a teljes igazságot" című írás, amely
1989. márciusában Bécsben jelent meg. Ez is a "Nemzetőrség főparancsnoka" elnevezésű
legendának megfelelően azt sugallja, hogy "az összes fegyveres erők legfelsőbb ellenőrző
szervének" Király Béla volt a fő irányítója és szervezője.
Király Béla valóban azt szerette volna, ha a Karhatalmi Forradalmi Bizottság az összes
fegyveres erő legfelsőbb ellenőrző szerve lett volna. Azt is szerette volna, ha a Nemzetőrség
főparancsnoksága válik az új karhatalom operációs központjává. A történelmi tények szerint
azonban nem alakult meg egymással összhangban működő központi forradalmi szervezet, és
így nem is vehette kezébe a karhatalom vezetését és irányítását. Ugyancsak nem alakult meg
sem választás, sem kinevezés útján a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, és így az nem lehetett
az összes fegyveres erők legfelsőbb ellenőrző szerve. De nem alakult meg a Nemzetőrség
Főparancsnoksága sem és ilyen szervezet nem működött. A Nemzetőrséget nem honvéd,
hanem rendőrtisztek szervezték. Ami viszont valóban megalakult, az a Köztársaság
Honvédelmi Bizottmánya volt.
Király Béla felhasználva az 1956-os magyar forradalom negyvenedik évfordulóját, újabb
adatokkal gazdagította legendáját. Kezdeményezésére egy New Yorkban készített
domborművet avattak fel a Deák téri főkapitányság épületének falán ezzel a szöveggel:
"Ebben az épületben alakult meg 1956. október 30-án a Forradalmi Karhatalmi Bizottság és
november 3-án a Nemzetőrség főparancsnoksága".
Ezzel a szöveggel csak az a probléma, állapította meg Kiss István, hogy egy szó sem igaz
belőle. Az emléktábla nem a valóságot, hanem Király Béla saját legendáját foglalja össze.
Egy ilyen emléktábla már tudatos történelemhamisításként is felfogható.
2004. november 1.-én a Magyar Televízió "Mindentudás Egyeteme" c, műsorában Király
Béla tartott előadást, akit a közönségnek akadémikusként, továbbá az 1956-os forradalom
idején megalakult Nemzetőrség főparancsnokaként mutattak be. A műsorral kapcsolatosan
észrevételeket tett az illetékes szerkesztőségnek Dr. Bokor Imre nyugállományú mérnök
ezredes, a hadtudományok akadémiai doktora. Ennek szövegét azért ismertetjük teljes
terjedelemben, mert tartalma lényegében megegyezik Dr. Kiss Istvánnak - Budapest 1956-os
rendőrfőkapitányának - az állításaival:
"TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!
A dokumentumokkal és tanúkkal bizonyítható (igazolható) tények alapján, sajnálattal kell
közölnöm Önökkel, hogy Király Béla félrevezette (megtévesztette) a három tévés csatorna
által sugárzott előadását megtekintő nagyszámú (több milliós nagyságrendű) nézőket,
valamint az egyetemen összegyűlt hallgatóságot.
KIRÁLY BÉLA:
(1)nem akadémikus,
(2)nem volt a Nemzetőrség főparancsnoka,
(3)nem volt négy "kulcspozícióban" Nagy Imre miniszterelnöksége alatt (egyetlenegy
"kulcsponti" beosztása volt: a főváros katonai parancsnoka, négy napig),
(4)nem volt Budapesten nemzetőr ezred,
(5)nem vonult a Dunántúlra ilyen ("fantom") ezred,
(6)nem vett részt a Nagykovácsi környékén lezajlott összecsapásban,
(7)nem volt légvédelmi tüzérosztály Nagykovácsiban,
(8)nem volt atomrobbantásra emlékeztető detonáció Nagykovácsinál,
(9)nem győzött a szovjetek ellen Nagykovácsinál,
(10)nem kaphatott olyan utasítást '56 november 4-én (hajnalban), hogy ne lőjenek a
szovjetekre,
(11)pongyola módon definiálta a háború fogalmát, nagyvonalúan átsiklott olyan kérdéseken,
miszerint:
(a)hogyan és milyen eszközökkel vonult el Budapestről egy ezrednyi nemzetőr alakulat,
(b)hol helyezkedett el az ezred, hogyan lett értesítve az elvonulásra,
(c)milyen utasításokat adott ki a nemzetőrség "főparancsnoka" a Budapesten visszamaradt
nemzetőröknek,
(d)milyen utasításokat adott Király Béla, mint a főváros katonai parancsnoka (kinevezve a
NET által, 1956. október 31-én, bejelentve a Szabad Kossuth Rádión aznap 17.00-kor
FONTOS közleményben) a Budapesten lévő fegyveres erőknek, valamint az
alárendeltségében lévő Márton András ezredesnek, Budapest külső védelmi parancsnokának
(Minisztertanácsi kinevezés, 1956. november 1. Rádióközlemény 11.15-kor)
RÖVID ÖSSZEGZÉS:
Király Béla hazugságokkal és valótlanságokkal traktálta a közvéleményt. Kitalált beosztásaira
és tevékenységére hivatkozott. Nem érdemelne figyelmet egy akut amnéziában és krónikus
nagyzási hóbortban szenvedő szélhámos kijelentése, ha nem a történelem meghamisításáról
lenne szó, és nem azokról a névtelen forradalmár hősökről, akiket Király Béla ugyanúgy
cserbenhagyott, mint a Kőszeg városát védő dandárját 1945-ben. Budapestről '56 november 4-
én egy puskalövés nélkül elmenekült, alárendeltjei felé semmilyen utasítást nem adott.
Évtizedek óta egy kreált csatával dicsekszik (Nagykovácsi), ahonnan szintén eligazítás nélkül
távozott attól a néhány tíz forradalmártól, akik a kíséretében voltak. Pályafutása során
mindenkit elárult vagy becsapott!
Kitüntetés kapott Horthytól, Mussolinitől, Hitlertől, Szálasitól, Farkas Mihálytól, Göncz
Árpádtól, Mádl Ferenctől, Medgyessy Pétertől.
Elárulta Horthy Miklóst, Szálasi Ferencet, Beregfy Károlyt, Kozma Istvánt, Berkó Istvánt,
Sólyom Lászlót, Pálfy Györgyöt, Czebe Jenőt és végül cserbenhagyta Nagy Imrét, de
elfogadta folyó év október 23-án a Nagy Imre emlékérmet Mádl Ferenctől! Művészetté
fejlesztette a "magyarázkodást", bizonyítékok nélkül is képes volt meggyőzni beszélgető
partnerét vagy hallgatóságát, hogy Háry János-féle meséit igaznak fogadják el.
Orbán Viktor katonai főtanácsadójaként semmit sem tett, de a kormányváltást követően azt
nyilatkozta, hogy nem vették figyelembe a javaslatait.
Katonai ismeretei rendkívül hézagosak, a jelenlegi tisztiiskolások szintjét sem "ütik" meg,
amely csak akkor nem képezhetné kritika tárgyát (figyelembe véve életkorát és eddigi
másirányú tevékenységét), ha nem tetszelegne permanensen a csalhatatlan hadügyi szakember
szerepkörében.
A "Király meztelen"! Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy nem vádaskodásról, hanem az
igazság feltárásáról van szó! '56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat nem
deformálhatják el kétes múltú karrierlovagok, de nem ronthatják a Mindentudás Egyeteme
renoméját sem!
Tisztelettel:
Prof. Dr. Bokor Imre nyugállományú mérnök ezredes,
az MTA hadtudományi doktora"
Nagy Imre és kormánya tevékenysége október 29-ig
Nagy Imre, aki az események sodrában a magyar forradalom élére került, valójában
csapdahelyzetben volt október 23-t követően. A tüntetéssel szinte egyidőben megindultak
vidékről a szovjet egységek. Éjfélt követően már a 128. lövészgárda hadosztály Kárpátalján és
csaknem azonos időpontban a 33. gépesített gárdahadosztály Románián keresztül átlépte a
magyar határt. Az ország sorsáról nem az Országházban, hanem az Akadémia utcai
pártközpontban folynak a tárgyalások. Ez érthető, minthogy a kommunista pártállamban az
igazi hatalom a kommunista párt központi vezetőségénél és annak irányító szerveinél volt. A
pártközpontban összegyűlt kommunista vezetők tudták, hogy számíthatnak az ÁVÓ-sokra, a
szovjet csapatokra, és bizonyos fenntartásokkal a honvédség egyes alakulataira is.
Október 24-én hajnalban jött létre a Katonai Bizottság, amelynek Czinege Lajos, Fehér
Lajos, Földes Ferenc, Kovács István, Mező Imre, Piros László és Bata István volt a tagja.
A felkelés elfojtásában a szovjet haderőre és az államvédelmi hatóságra kívántak
támaszkodni. A szovjet csapatok feladata az erőfölény demonstrálása és a megfélemlítés lett
volna. De rájuk várt Budapest stratégiailag fontos pontjain szerveződő fegyveres csoportok
felszámolása is a magyar ÁVÓ-sokkal együtt. Az október 24-én létrejött katonai
bizottságKatonai Bizottság azonban magyar honvédségi alakulatokat is számba vett a rend
helyreállításánál. Ezeket meg akarta erősíteni felfegyverzett munkásokkal. A pártközpontban
folyó megbeszéléseken részt vett Malinyin és Tyihonov tábornok, valamint Szerov tábornok,
a KGB akkori főnöke. Ők irányítottak és küldték a jelentéseket Moszkvába. Szerov egyik
jelentéséből derül ki, döntés született arról, hogy a gyűlölt ÁVÓ-sokat szervezett formában
átöltöztetik rendőregyenruhába és rendőrigazolvánnyal is ellátják őket.
A sortüzek csak siettetik a forradalmat
Október 24-én Budapesten, a Honvédelmi Minisztérium előtt és Székesfehérvárott nyitottak
tüzet a tüntetőkre. Ezen a napon reggel statáriumot és kijárási tilalmat rendeltek el. A katonai
bizottságKatonai Bizottság átmeneti időre katonai diktatúrát akart bevezetni, hogy fegyveres
erővel fojtsa el a felkelést. Tyihonov tábornok szovjet tanácsadó is ezt javasolta. Amint már
ismertettük, október 25-én az Országház előtt a Kossuth Lajos téren dördültek el a fegyverek.
Ezen a napon délután Kádár János és Nagy Imre mondott beszédet a rádióban. Kádár arról
beszélt, hogy "a népköztársaságunk ellen irányuló fegyveres támadást minden eszközzel
vissza kell verni". Nagy Imre viszont azt hangoztatta, hogy az új vezetőség alatt álló kormány
el van szánva arra, hogy a tragikus események tanulságait a legmesszebbmenően levonja. Az
Országgyűlésben mindenre kiterjedő és megalapozott reformprogramot fog benyújtani, amely
felöleli nemzeti életünk fontos kérdéseit... Bejelentette azt is, hogy "a magyar kormány
tárgyalásokat kezdeményez... többek között a Magyarországon állomásozó szovjet erők
visszavonásáról."
Az október 25-i értelmetlen vérengzést követően Gerő Ernőt és néhány más, a Gerő
csoporthoz tartozó politikust leváltották. Ekkor lesz a Magyar Dolgozók Pártja első titkára
Kádár János. A forradalmat azonban továbbra is "ellenforradalomnak" minősítik. Nagy Imre
bizonytalan és nem mer, vagy nem tud határozottan az egyik vagy a másik oldalra állni. Az is
elterjedt róla, hogy azért ingadozik, mert fegyveres szovjet, illetve ÁVÓ-s őrök veszik körül.
A forradalom eseményeiből és dokumentumaiból azonban kiolvasható, hogy Nagy Imre
október 23-tól 28-ig folyamatosan közeledik a felkelőkhöz. Ezt a belső átalakulását
felgyorsította a Kossuth téri sortűz, amely rendkívül megrázta. Nagy Imre már október 25-én
ellentétbe került a szovjetvezetőkkel, mert a velük való egyeztetés nélkül tesz említést a
szovjet csapatok visszavonásáról.
Az MDP központi vezetősége október 26-án nyilatkozatot ad ki, amely szerint új kormányt
kell választani, tárgyalásokat kezdenek a Szovjetunióval, helyeslik a Munkástanácsok
megalakulását az üzemekben, amnesztiában részesítik azokat, akik este 10 óráig leteszik a
fegyvert, és egyidejűleg harcba szólítják a kommunistákat, munkásokat és volt partizánokat,
hogy semmisítsék meg azokat, akik nem teszik le a fegyvert. Ezen túlmenően kilátásba
helyezték egy demokratikus, nemzeti, független és szocialista program meghirdetését. Ez után
a nyilatkozat után Nagy Imre felismerte, hogy választania kell, vagy vérbe fojtja a felkelést a
Katonai Bizottság javaslata szerint a szovjet hadseregre támaszkodva, vagy saját
meggyőződésére hallgatva átértékeli az eseményeket. Ennek alapján elfogadja a felkelők
követeléseit és az élükre áll.
Nagy Imre ez utóbbit választja.választotta. Ezt fejezi ki az a tény, hogy október 27-én
kormányában már helyet kapnak a történelmi kisgazda párt egyes vezetői is, így a
Szovjetunióból hazaengedett Kovács Béla, valamint Tildy Zoltán. Nagy Imre ekkor
akadályozza meg a Corvin köz ellen indított támadás befejezését. Október 28-án hajnalban a
Katonai Bizottság a kommunista párt központi vezetősége elé terjeszti a katonai diktatúra
bevezetésére vonatkozó tervét, ez magában foglalja Nagy Imre leváltását, és egészen addig,
amíg nem áll helyre az állam normális működése, katonai diktatúra keretében kormányoznák
az országot. A terv szerint az Elnöki Tanács bízná meg az új kormányt. Döntés nem születik,
mivel Nagy Imrével nem tudják egyeztetni a tervet. A döntés elmaradása azonban nem azt
jelenti, hogy a Katonai Bizottság és a terv készítői elálltak volna szándékuktól.
A Katonai Bizottság nyíltan szembefordult Nagy Imrével és a köré csoportosuló
személyekkel, és megkezdte fegyveres félkatonai csoportok szervezését a Budapesti
Pártbizottság Köztársaság téri székházában. A Katonai Bizottság tagjai Nagy Imre kivételével
a szovjet birodalmi érdekeket képviselték. Mindvégig szemben álltak a felkelőkkel és a
magyar forradalommal. A Katonai Bizottság készítette elő a Corvin köz és más fővárosi
fegyveres csoportok felszámolásának a tervét is.
Október 28-án az események rákényszerítették a kommunista párt központi vezetőségét is
arra, hogy módosítsa korábbi álláspontját és többé ne ellenforradalomról beszéljen, hanem
nemzeti demokratikus mozgalomról. Ezen a napon délután 1 órakor Nagy Imre azonnali
tűzszünetet rendel el. Délután fél 6-kor pedig rádióbeszédben ismeri el a forradalom
győzelmét. Ebben említést tesz arról, hogy a szovjet csapatok kivonulnak a fővárosból és
tárgyalások kezdődnek a Magyarországról történő visszavonásukról is. Ebben a beszédben
Nagy Imre kijelenti: "A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi
hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. Ez a mozgalom célul tűzte ki, hogy biztosítsa
nemzeti függetlenségünket, önállóságunkat és szuverenitásunkat, kibontakoztassa társadalmi,
gazdasági, politikai életünk demokratizmusát..." Nagy Imre azonnali tűzszünetet és teljes
amnesztiát rendel el és bejelenti, hogy a rend védelmére új karhatalom alakult, a
Nemzetőrség, a honvédség és a rendőrség, továbbá a felkelő csoportok tagjaiból. A szovjet
csapatok kivonulnak Budapestről, megszüntetik az ÁVH-t, és az ország címere a Kossuth
címer lesz. Ezzel együtt március 15. pedig ismét nemzeti ünnep. Szól még Nagy Imre arról,
hogy az új kormány felkarolja a népi kezdeményezéseket, leállítja a bér- és normarendezést,
és megszünteti az erőszakos kollektivizálást.
Mindez azt jelzi, hogy az események hatására Nagy Imre azonosul a felkelők követeléseivel,
egyidejűleg pedig szembe kerül a Katonai Bizottsággal és a szovjet tanácsadókkal. Az ország
felső vezetésében tehát két szembenálló csoport jött létre. Az egyik volt Nagy Imre és a
körülötte lévő nemzeti törekvésű csoport, a másik a legfelsőbb pártvezetés és a Katonai
Bizottság. Ez utóbbi csoport az idegen megszállók érdekeit képviselte. E jelentős változás
eredményeként nőtt a Nagy Imrével szembeni bizalom, és október 28-át követően a felkelők
vezetői rendszeresen felkeresik. Az ország különböző részeiből érkező küldöttségek
tájékoztatják, és bizalmukról biztosítják.
Mi történt október 29-től november 3-ig?
Nagy Imre a nép mellé állt, és ezzel átrendeződtek az erőviszonyok. A forradalom
miniszterelnöke az elért eredmények megszilárdítására törekedett, de megkezdte
Magyarországnak a Varsói Szerződésből történő kilépésének az előkészítését is. Ennek
részeként kihirdette az ország semlegességét, és a Szovjetunió nagykövetét, Andropovot is
magához rendelte. Nagy Imre mögött ekkorra már felsorakozott csaknem az egész ország egy
kis létszámú csoport kivételével. Ez a tény is közrejátszott abban, hogy október 30-án
Mikojan és Szuszlov arról adott jelentést, hogy nem bíznak a magyar katonai erőkben és
megromlott velük a kapcsolatuk.
Akik résztvevőként, vagy szemtanúként élték át a magyar forradalomnak ezeket a napjait,
azok jól tudják, hogy a harcok során betört kirakatokból és üzletekből nem vitték el az
értékeket, az árukat. Kis kartondobozok jelentek meg a kirakatokban, vagy melléjük téve,
amelyekbe a hozzátartozók számára gyűjtöttek. Az ott elhelyezett pénzhez nem nyúlnyúlt
senki. Mindenki annyit adott, amennyit tud.ott. A magyar forradalomnak ez az egyedülálló
tisztasága meglepte a külföldi tudósítókat. Ez azt is jelzi, hogy mindaz a rágalom, amit
utólagosan rákentek, és az a történelemhamisítás célját szolgálta.
Október 29-én, hétfőn a hitelüket vesztett kommunista vezetők családtagjaikkal külön
repülőgépen Moszkvába menekültek. A Budapesten tartózkodó Mikojan és Szuszlov Kádár
Jánossal, Münnich Ferenccel, Kiss Károllyal és Szántó Zoltánnal tárgyalt a pártközpontban.
Ekkor határozták el, hogy az Államvédelmi Hatóság személyi állományát más intézményi
keretek között újjászervezik. Noha a kormány a forradalom mellé állt, a szovjet csapatok
mégis megtámadták a felkelőket a Széna téren, valamint a VIII. és a IX. kerületben. A Széna
térnél sikeresen, a VIII. és IX. kerületben pedig sikertelenül. Nagy Imre ezen a napon
költözött át az Országház épületébe, és hozta létre a miniszterelnök munkáját segítő
titkárságot. Ezzel megtette az első lépést az állami kormányzás erősítéséhez, szemben a
pártirányítással. A Kossuth rádióban bejelentik, hogy október 30-án délben megkezdődik a
szovjet csapatok kivonása, és a középületeket nem szovjet katonák, hanem magyar katonák
fogják őrizni.
A főváros II. kerületének a közigazgatási központjában, a Tanácsházán, Dudás József, az
egyik felkelő-csoport irányítója ismerteti 25 pontos követelését, majd megalakul a II. kerületi
Nemzeti Bizottság. A Corvin köznél és környékén nagy létszámú felkelői csoport
szerveződött. A mintegy 1200 főnyi csoport parancsnoka Iván-Kovács László. Sikeres
ellenállásuk következtében nagy a tekintélyük. Még saját parancsnoki bélyegzővel is
rendelkeznek. A központilag kiadott Nemzetőri igazolványokat is felülbélyegzik. Ezen a
napon kezdték meg a környék felkelőinek az egyesítését. Tanácskozást tartanak a VIII.
kerületi Rákóczi téren, és ezen megvitatják a Corvin közi parancsnokválasztást. Itt tudják meg
a felkelők a Baross téri csoportoktól, hogy több járőrüknek nyoma veszett, és ennek a végére
kell járni. Nagy Imre intézkedései nyomán megkezdődnek a felkelők fegyverletételével
kapcsolatos tárgyalások is. Janza Károly honvédelmi miniszter tárgyal a felkelő csoportok
vezetőivel, akik ragaszkodnak a szovjet csapatok kivonulásához. Ezen a napon este 8 óra
körül a Corvin -közi vezetők és Váradi Gyula vezérőrnagy is fegyverszüneti tárgyalásokba
kezd. A felkelő forradalmárok a fegyverletételt ahhoz kötik, hogy a kormány oszlassa fel az
Államvédelmi Hatóságot, mondja fel a Varsói Szerződést, szavatolja a többpárti választások
megtartását, és biztosítson amnesztiát. Késő este újabb fegyverszüneti tárgyalásra kerül sor a
Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának épületében a rendőrség, a katonaság, és a
felkelők képviselői között.
Október 30-án, kedden a Minisztertanács keretében megalakult egy szűkebb testület,
a Kormány Kabinet. Mint már részleteztük, ekkor alakult meg a Forradalmi
Karhatalmi Bizottság Előkészítő Bizottsága, amely a Nemzetőrség megszervezésével
akarta megteremteni a konszolidáció feltételeit. A szovjet csapatok Budapestről történő
kivonulása is elkezdődik. Ezt két ütemben október 30-án és 31-én akarták végrehajtani.
Zólyomy ezredes megállapodott a budapesti szovjet parancsnoksággal, hogy a kivonás első
üteme 30-án 15 órától 24 óráig tart. Ez alatt az egész fővárosból kivonulnak, kivéve az V.
kerületből. A második menetben október 31-én öt óráig az V. kerületből is távoznak. Ezzel
egyidejűleg a 26. magyar lövészezred átveszi a Honvédelmi Minisztérium, az Országház, a
Pártközpont, és a Nemzeti Bank őrzését. Janza Károly honvédelmi miniszter ezt a
megállapodást jóváhagyta. A szovjet csapatok kivonása október 31-én 12 óráig fejeződött be.
A szovjet különleges hadtest a tököli repülőtérhez vonult. A távozó szovjet egységek azonban
15-20 kilométeres távolságból körülkerítik Budapestet. Magyarországról pedig nem kifelé tart
a szovjet haderő, hanem ismét nagy létszámú szovjet katonaság lépi át a magyar határt.
Október 30-án választják meg Pongrácz Gergelyt a Corvin köz parancsnokává. A Széna
tériek ekkor szállják meg a Maros utcai ÁVÓ-s laktanyát. Újpesten megalakul a Nemzeti
Bizottság. A VIII. kerületi rendőrkapitányságon létrejön a Nemzetőr-egység. A IX. kerületi
pártbizottság épületét az orvostanhallgatók lefoglalják kollégium céljára. Kőbányán is
ellenőrzésük alá veszik a felkelők a X. kerületi pártszékházat. Zuglóban Forradalmi Nemzeti
Bizottmány jött létre. Darvas Ivánék pedig kiszabadították a politikai foglyokat a Kozma
utcai börtönből. A Kőbányai Gyógyszergyárban megalakul a Munkástanács. Elkezdődik a
Nemzetőrség szervezése. Az Országházban a kommunista párt vezetői tárgyalnak a IX.
kerületi felkelők vezetőivel. A Magyar Rádió bejelenti, hogy ezután Szabad Magyar
Rádió néven sugározza a híreket. Igen fontos eseménye még a napnak, hogy 22 óra körül
magyar katonák egy csoportja kiszabadítja házi őrizetéből Mindszenthy József esztergomi
érseket, Magyarország egyik közjogi méltóságát. A szovjet hadvezetés távozik
a Honvédelmi Minisztérium épületéből, és a tököli szovjet katonai támaszpontra települ át.
Kiemelt fontosságú a Köztársaság téri pártház ostroma, amely a magyar forradalom egyik
legtragikusabb eseménye. Ez is október 30-án zajlott. A Budapesti Pártbizottság köztársaság
téri székháza a forradalom elleni szervezkedés egyik központja volt. Már október 23. estétől a
kerületi pártbizottságokkal együtt beindult a szervezkedés a felkelés leverésére. A Budapesti
Pártbizottság épületében nem csak az ottani munkatársak, de a kommunista párt központi
vezetőségének a munkatársai is tevékenykedtek, kilenc magas rangú katonatiszttel. Október
29-én az esti órákban Kádár János is felkereste Mező Imrét, a Budapesti Pártbizottság
vezetőjét a Köztársaság téren. A veszélyessé vált helyzetben október 30-ra virradóra
rendőrruhába öltöztették át az őrséget. Mivel a felkelők Rákóczi téri tanácskozásán téma volt,
hogy a Köztársaság tér környékén eltűntek járőrszolgálatot teljesítő felkelők, ezért akció
indult az eltűnt járőrök felkutatására. Amikor a fegyveres nemzetőr felkelők be akartak menni
a Pártbizottság épületébe, lövöldözésre került sor. A különböző felkelő csoportok ekkor
segítséget küldtek társaiknak a Köztársaság térre. A pártházból tűz alá vették a teret, sok volt
a halálos és sebesült áldozat. Mivel a Parlament környékéről a pártháziak megsegítésére
érkező három páncélost is lőtték a Pártházból, ezért azok a felkelők mellé álltak és addig
lőtték a Pártházat, amíg a bent lévők meg nem adták magukat. Ezután elmentek. Ezt követően
jött ki feltartott kézzel néhány rendőrruhába öltöztetett ÁVÓ-s és ekkor szabadult el a
népharag. Néhányat agyonvertek közülük. Vezetőjüket felakasztották. Olyan nagy volt a
felháborodás, hogy még PongrácPongrácz Gergely sem tudta jobb belátásra bírni a felkelőket.
A szovjet-quisling Kádár-kormány csúsztatásokkal és elferdítésekkel a Köztársaság téren
történteket arra használta fel később, hogy az egyébként példa nélkül állóan tiszta magyar
forradalmat a világ közvéleménye előtt befeketítse.
Mindszenty József a mártír főpap színre lép
Mindszenty Józsefet, a magyar katolikus egyház vezetőjét a Rákosi diktatúra 1948-ban
letartóztatta. A diktatúra rendőrsége már korábban hozzáfogott a magyar bíboros és
esztergomi érsek elleni eljárás és a koncepciós kirakatper előkészítéséhez. Az
internacionalista-kommunista magyarországi vezetés úgy látta, hogy amíg ez a sziklaszilárd
jellemű katolikus főpap a helyén van, addig Magyarország legalább is lelkileg és szellemileg
nincs teljesen meghódítva. A Moszkvából érkezett internacionalista-kommunisták szavakban
elismerték a vallásszabadságot. A kommunista párt többször is kinyilvánította, hogy
tiszteletben tartja a lakosság túlnyomó többségének keresztényi meggyőződését. De már
kezdetektől fogva hozzátette ehhez, hogy a feudalizmus és fasizmus maradványaitól azonban
meg kell tisztítani az egyházat. Mindszenty József még veszprémi püspökként szembeszállt a
német nácizmussal, és hazai kiszolgálóikkal, és jelentős érdeme volt abban, hogy a háború
végén a magyar kolostorok az üldözött zsidóság menedékhelyéül szolgáltak. 1945-ben ezek a
kolostorok hasonló szerepet töltöttek be az erőszakosságokat és rablásokat elkövető orosz
katonákkal szembeni védekezésnél. Az ostromlott és kibombázott Budapest megsegítésére
Mindszenty országos és nemzetközi segélyakciókat szervezett.
Tevékenysége eredményeként a vidéki lakosság élelmet szállított és Ausztriából pedig
segélyszállítmányokkal megrakott amerikai vonatok érkeztek Magyarországra. A kommunista
pártnak nem tetszett, hogy a szovjeturalom alá került magyar népet az amerikai imperialisták
segítsék. A kommunista párt közölte, hogy ő kívánja szétosztani a nyugati segélyeket, és
kérdésessé tette az egyház jogát az egyházi adományok kiosztására. Mindszenty ekkor már,
mint esztergomi érsek és bíboros, nem csak a jótékonykodás terén mutatott fel jelentős
eredményeket, de erőfeszítéseket tett a közélet integrációjára és a társadalmi béke
előmozdítására. Tiltakozott a német ajkú lakosság deportálása, valamint a Csehszlovákiához
csatolt egykori magyar országrész magyar ajkú lakóinak elüldözése ellen. Követelte, hogy a
kormány oszlassa fel az internáló táborokat. A kommunisták válasza az volt, hogy
Mindszenty "védi a háborús bűnösöket és a fasisztákat".
A kommunista párt önkénye és Mindszentyre gyakorolt hatása azt eredményezte, hogy egyre
több magyar zárkózott fel mögötte és nem csak katolikusok. A katolikus egyháznak ez az
erőteljes és határozott kiállása egy ideig meghátrálásra késztette a kommunistákat. Az egyházi
iskolák védelmében megmozdult az egész társadalom. Az egyházi iskolák védelmében
felsorakoztak Mindszenty mellé a református és az evangélikus egyház vezetői is. Kampány
indult a népszerű katolikus ifjúsági szervezet, a KALOT ellen. Ez a szervezet hatékonyan
védte az egyházat. Ezért a kommunista párt, amely már kézben tartotta a legfontosabb
kormányzati pozíciókat, úgy döntött, hogy döntő csapást mér a katolikus egyesületekre. Rajk
László kommunista belügyminiszter lefoglaltatta a katolikus egyesületek helyiségeit,
épületeit, vagyontárgyait és többségüket átadta a kommunista vezetésű ifjúsági
szervezeteknek. Hatalmas politikai küzdelem zajlott le a fakultatív hitoktatás körül is. A
püspöki kar és a Vatikán egyaránt támogatta Mindszenty hitvédő politikáját. A Rákosi
diktatúrának erőszakos jogsértéseivel sikerült egységbe kovácsolnia a magyar társadalom
keresztény-nemzeti táborát.
Mindszenty bíboros távol tartotta magát a pártpolitikától, de nem térhetett ki a magyar nemzet
egészét érintő közösségi érdekek védelme elől. A bíborost Magyarország nem katolikus
társadalma is erkölcsi tekintélyként tisztelte. Ezért a kommunista párt lecsapott a protestáns
egyházakra is. A protestáns konventekbe a kommunisták a saját embereiket juttatták be és
ezek a kisebbségi csoportok azután terrorizálni kezdték a többséget.Ordass
Lajos evangélikus püspököt börtönbe vetették. Puccsal eltávolították hivatalából Ravasz
László református püspököt is. Eme elnyomó intézkedések hatására a legtöbb református
lelkész szentbeszédét állami cenzorok írták elő, és a templomokban politikai rendőrök
ügyeltek arra, hogy az előírt beszéd hangozzék el. A református egyházra olyan
kompromisszumot kényszerítettek, amely látszólag biztosította, lényegében azonban
megfosztotta a kálvinista egyházat a függetlenségétől.
A katolikus és a protestáns ellenállást megosztották, és ez már lehetővé tette az egyházi
iskolák államosítását. Ilyen előzmények után került sor 1948. június 3-án a megrendezett
véres drámára Pócspetriben. A falu egész népe az egyházi iskola mellett volt, és a lakosság
hallani akarta a községi tanács határozatát. A rendőrség körülzárta a tömeget, de az emberek
nem távoztak. Az egyik rendőr puskatussal támadt a körülötte állókra, közben elesett,
fegyvere elsült és magát a rendőrt ölte meg.
A kommunisták bizalmi embere, Ortutay Gyula közoktatási miniszterként be sem várta az
ügy vizsgálatát és nyomban durva hangú levelet írt Mindszentynek, és a pócspetri tragédiáért
az egyházat tette felelőssé. A prímás utasítására az egri érsekség vizsgálóbizottságot küldött a
községbe. A rendőrség azonban nem engedte be a faluba. Letartóztattak viszont 48 személyt
és elkezdődött a kínvallatás. Ennek eredményeként a községi írnok "beismerte", hogy ő lőtte
agyon a rendőrt. Ortutay közleménye már azt hangoztatta, hogy a "gyilkost" a község papja
bújtatta fel. A kínzással kicsikart beismerés nyomán az írnokot halálra ítélték és kivégezték. A
község papja pedig életfogytiglani börtönbüntetést kapott. A vádlottak padjára azonban
valójában a katolikus egyházat ültették, hogy így jogcímet teremthessenek a kívánt cél
elérésére, az egyházi iskolák államosítására. Mivel a szociáldemokrata pártra már
rákényszerítették az egyesülést a kommunista párttal, a többi pártot pedig "leszalámizták", így
azok már csak árnyékpártok voltak. Rendületlenül helyén volt még azonban Mindszenty
bíboros, és útjában volt annak, hogy Rákosi Mátyás átvehesse a teljes hatalmat a magyar
társadalom felett. Az elmozdított Rajk László belügyminiszter helyére került Kádár
János megbízást kapott Rákositól, hogy Mindszenty Józsefet távolítsa el a katolikus egyház
éléről.
Szervezett rendőri akciók indultak be Mindszenty bekerítésére és társadalmi
cselekvőképességének a korlátozására. Rákosi ezzel párhuzamosanBarankovics Istvánt, a
Demokrata Néppárt vezetőjét is fel kívánta használni Mindszenty elszigetelésére. Rákosi
sikertelenül próbálkozott azzal is, hogy a püspöki kart Mindszenty ellen fordítsa. 1948.
november 18-án Mindszenty bíboros pásztorlevélben cáfolta az ellene hangoztatott
kommunista vádakat, majd bátran kiállt azok mellett, akiket magatartásuk miatt üldöznek.
Másnap, november 19-én Esztergomban politikai rendőrök elrabolták az esztergomi érsek
titkárát, majd négy nap múlva emberi roncsként visszaszállították. Mindszenty ekkor már
tudta, hogy rajta a sor. Nyomban rövid nyilatkozatot fogalmazott és azt elküldte a rangidős
püspöknek, Grősz József kalocsai érseknek. Egy másolatát Bécsbe is kijuttatta. Ebben csak
annyi állt, hogy "nem vettem részt semmiféle összeesküvésben, nem mondok le érseki
tisztemről, nincs vallani valóm és semmit sem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az
emberi test gyengeségének következménye és ezt eleve semmisnek nyilvánítom." 1948.
karácsonyának másnapján Bécsi Gyula rendőrezredes Esztergomban, a prímási palotában
letartóztatta az esztergomi érseket. A kommunista sajtó másnap erről már azt írta, hogy
"Mindszenty József esztergomi érseket, hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló
bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrhatóság őrizetbe vette.
Néhány napra rá a kormány kiadta az úgynevezett "Sárga Könyvet", "a Mindszenty bűnügy
okmányait". Mindszentyt nem csak durván bántalmazták, de igénybe vették a szovjet politikai
rendőrség által kifejlesztett tudatbefolyásoló drogokat is. Ezen kívül alkalmazták az alvástól
való megfosztás, és más, az akaratot megtörő módszereket.
Az 1949. február 3-8-ig tartó kirakatperben egy testileg, lelkileg agyongyötört embert
állítottak a bíróság elé, akinek az akaratát annyira megtörték, hogy minden nyilvánvalóan
képtelen vádat is beismert. A drogokkal teletömött főpap elismerte, hogy "hazaáruló,
összeesküvő és valutacsempész". A világ ekkor szembesült azzal, hogy a tudatmódosításnak
már milyen hatékony technikái állnak a kommunista diktatúra urainak a rendelkezésére. A
bíboros kirakatpere és életfogytiglani börtönre ítélése sokkolta a világ közvéleményét.
Amikor Mindszenty már nyugati száműzetésben élt, így emlékezett vissza a koncepciós per
előkészítésére: "Hosszú nappalokon és éjszakákon át három orvos bevonásával fizikailag és
pszichikailag oly intenzíven preparáltak, hogy kijelentéseim és úgynevezett beismeréseim
akkor akaratom teljes ellenőrzése nélkül történtek. Csak az ítélet után, amikor már ismét
börtönben voltam tudtam meg, hogy mi mindent vallottam be."
A Mindszenty-ügy kapcsán a világ közvéleménye megértette a kommunista diktatúra
lényegét. A világ tudta, hogy a bíboros letartóztatásának nem volt törvényes alapja, hogy
kegyetlen kínvallatás vetették alá, hogy tudatmódosító technikákat alkalmaztak, hogy a vád
hamis, a per jogi cirkusz, és az ítélet abszurd. XII. Pius pápa erélyesen tiltakozott, de ezt tette
a korszak csaknem minden jelentős államférfia is. A világuralomra törő kommunizmus
tekintélyének sokat ártott a magyar főpap üldözése, kegyetlen megkínzása és elítélése. Ez a
keresztény világot szolidaritásra ösztönözte. Rákosi nem mérte fel, hogy a prímás
kikapcsolása olyan hibás lépés, amely majd bumerángként üt vissza a kommunista rendszerre
és irányítóira.
Mindszenty Józsefet egy kis községben, Petényben, az Almásy kastélyban tartották fogva.
Innen 1956. október 30-án szabadult ki. A rab főpapot először rabtartó őrei, Petényben,
nyilvánították szabadnak. Október 30-án a börtönéhez közeli Rétság honvédtiszti egysége
először átszállítja Rétságra, majd másnap, október 31-én Budára. Szinte diadalmenetnek
minősíthető Mindszenty útja a városokban és falvakban, ahol harangzúgás és éljenzés fogadja.
Útközben értesül arról, hogy a Nagy Imre kormány rehabilitálta. A pápa, XII. Pius távirattal
köszöntötte: "Ami 8 évvel ezelőtt mélyen lesújtotta atyai szívünket érseki székedből való
jogtalan eltávolításod, amely ellen több alkalommal is erélyesen tiltakoztunk, úgy most a
bensőséges vigasztalás érzésével tölt el kiszabadulásod híre.
Mindszenty először tájékozódott, majd november 3-án este 8 órakor rádiószózatában békére,
és munkára szólította fel az ország lakóit. Kijelentette: "Minden néppel és nemzettel
barátságban akarunk élni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása a nemzetek között,
hanem az igazság fundamentumain a békés együttélés záloga... Új, visszaéléstől mentes
választás szükséges... Én párton kívül és állásomnál fogva felül vagyok és maradok. A
magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni.
XII. Pius pápa és a magyarok
XII. Pius pápa ismerte a magyar történelmet és a magyarokat. Budapesten is járt, és ő nevezte
ki Mindszenty Józsefet esztergomi érsekké, bíborossá és végül hercegprímássá. A pápa mint
elődje XI. Pius pápai legátusa - mint Pacelli bíboros - 1938-ban részt vett a Budapesten tartott
Eucharisztikus Világkongresszuson. Pacelli bíboros, amikor 1938 május utolsó napján
távozott Magyarországról, tudta, hogy ez a keletről jött keresztény nép és országa Európa
védőbástyája volt. Azt is tudta, hogy a közelgő európai és világkonfliktusban szükség van
Magyarország és a pápaság szoros együttműködésére.
Amikor 1956. októberében kitört a magyar forradalom, az akkor már pápa Pacelli
nyomatékosan emlékeztetett a nemzetközi együttműködés jogelveire, az elidegeníthetetlen
emberi jogokra és politikai szabadságjogokra, és ahhoz, hogy ezek a sérthetetlen személyiségi
jogok közvetlenül Istenhez kapcsolódnak. Pacelli pápa 1949 és 1956 között minden követ
megmozgatott Mindszenty megmentéséért, és a többi bebörtönzött kelet-európai egyházi
vezetőért, de a jogaiktól megfosztott többi emberért is. Kiállt a személyhez és teljesítményhez
kapcsolt magántulajdonért, mint amely a családi létezés egyik biztosítéka. Támogatta a
családi gazdálkodást a mezőgazdaságban, és síkra szállt az üzemi munkások megfelelő
bérezése mellett. 1956. október 28-án apostoli levélben, november 1-én pedig enciklikában,
november 5-én egy újabb apostoli levélben és november 10-én rádióbeszédben veszi
védelmébe a magyar forradalmat és szabadságharcot. A világ aggasztó állapotában is a fő
problémának a Szuezi-válság ellenére a magyar helyzetet tartja. Kijelenti, hogy "szükségszerű
és sürgető a szabadság helyreállítása a népek számára..." "A keresztény lelkiismeret nem
feledkezhet meg arról az erkölcsi kötelességről, hogy minden lehetséges megengedett eszközt
igénybe vegyen az emberi méltóság megvédésére és a szabadság visszaállítására.
A pápa úgy látta, hogy minden áldozatot meg kell hozni a szolgaságba vetett emberek
megmentéséért. Azokat a magyar várakozásokat támasztotta alá, amelyek bíztak a Nyugat a
kézzel fogható segítségében 1956-ban. XII. Pius síkra szállt azért, hogy a béke és a szabadság
fogalma nyerje vissza eredeti világos tartalmát és egyértelműségét, mert a béke és a szabadság
a "természet alapelveiből, a teremtő kifejezett akaratából származnak".
Mit mondott Mindszenty rádiószózatában?
A Szabad Kossuth Rádió 1956. november 3-án este 8 órakor közvetítette a szabadságát
visszanyert főpap beszédét. Mindszenty utalt rá, hogy nem kell szakítania a múltjával, és azt
se kell mondani, hogy őszintén beszél, mivel Isten irgalmából ugyanaz, aki volt bebörtönzése
előtt és korábban is mindig azt mondta kertelés nélkül, amit igaznak és helyesnek tartott.
Mindszenty mindenek előtt köszönetet mondott a pápának és azoknak az államfőknek,
közéleti személyiségeknek, akik börtönben töltött évei alatt Magyarország és az ő személyes
sorsa iránt is segítő szándékkal viseltettek.
Ez után rátért arra, hogy az egész kultúrvilág osztatlanul a felkelt magyar nép mellé állt.
Mivel a magyar kis nemzet, ezért ez a segítő erő nagyon fontos. "Nincs egy nemzet -
mondotta - amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk,
Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után,
amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám
folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez
megakasztotta a nemzetet, s mindig újra saját erőnkből kellett a felemelkedést keresni." A
magyar főpap ez után hangsúlyozta, hogy a magyar minden néppel és országgal barátságban
kívánnak élni. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne
legyen többé harcok forrása az országok között. Életfeltételeik miatt is a népek egyre inkább
egymásra vannak utalva. Majd így folytatta: "Mi magyarok az európai népek családi,
bensőséges békéjének zászlóvivőjeként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen
hirdetett, de valódi barátsággal, mindegyikkel, sőt még további tájakra is emelve szemünket,
mi, a kis nemzet barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a
nagy Amerikai Egyesült Államokkal, és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt.
Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben
a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri
magatartását már is minden magyar a szívébe zárta."
Mindszenty ez után rátért arra, hogy a jelenben minden azon dől el, hogy mihez kezd a
kétszázmilliós orosz birodalom magyarországi fegyveres erejével. Magyarország semleges
akar lenni, és nem kíván okot adni a vérontásra. Felteszi a kérdést az orosz birodalom
vezetőjének, hogy mérlegelték-e már mennyivel jobban tudnák becsülni a magyarok az orosz
népet, ha az nem igázná le őket. Magyarország nem támadta meg Oroszországot, ezért őszinte
az a remény, hogy az orosz fegyveres erők távoznak.
A magyar belső viszonyokra rátérve hangsúlyozta, hogy egy elszegényedett ország vívja
szabadságharcát, amely ha el akarja kerülni az éhínséget, akkor azonnal helyre kell állítania a
termelést, és fel kell vennie a munkát. 1945-től egy magyarok számára céltalan háború után
erőszakkal épült ki az itteni rendszer. Ezt a rendszert a magyar népre rákényszerítették, és
most a nép elsöpörte. A küzdelem azért folyt, mert a magyar nemzet szabadon akart dönteni
arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, és
munkájának értékesítése felől.
Mindszenty hangoztatta, hogy szükség van új, visszaéléstől mentes választásra, amelyen
minden párt indulhat. A választásnak nemzetközi ellenőrzés alatt kell megtörténnie. Pártok
felett álló személyként a főpap óvott a pártviszályoktól, ma a nemzet léte és a mindennapi
kenyér biztosítása a fő gond. Mindszenty szerint a bukott rendszer felelőseit független és
pártatlan bíróság útján kell elbírálniuk. A magánbosszúkat el kell kerülni. A bukott rendszer
részesei és örökösei viselik a felelősséget saját tevékenységükért, mulasztásaikért, hibáikért.
Mindszenty hangsúlyozta, hogy jogállamot kell létrehozni, osztály nélküli társadalommal, a
demokratikus vívmányokat fejlesztő és a szociális érdekektől helyesen és igazságosan
korlátozott magántulajdon alapján. "Kizárólag kultúrnacionalista nemzet és ország akarunk
lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet." A magyar katolikus egyház fejeként
kijelentette: "Nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás irányával, sőt az egészséges
fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú
és nagy értékű intézményeinkről gondoskodni kell". A főpap ehhez még hozzátette, hogy a
bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát felszámolja a katolikus
egyházban.
Végül feltesz egy rendkívül fontos etikai kérdést: "Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei,
ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e
mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás
szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak,
köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk".
A bíboros most ismertetett november 3-i rádiószózata után alig pihent le budai otthonában,
amikor Tildy Zoltán, aki akkor Nagy Imre helyettese volt, titkára útján visszahívta az
Országházba. A titkár telefonon azt is közölte, hogy a szovjet csapatok megindították a
támadást és tüzet nyitottak a fővárosban. Mindszenty eleget tett a kérdésnek és sofőrjével a
Parlamentbe hajtatott. Ekkor tudja meg, hogy Maléter honvédelmi minisztert, és Erdei Ferenc
államminisztert, továbbá Kovács István vezérkari főnököt és Szűcs Miklós ezredest, akik
Tökölön az orosz vezérkar főhadiszállásán tárgyaltak, csalárd módon letartóztatták. Mindezt
Szerov tábornok személyesen irányította.
Az Országházban Mindszenty találkozott Tildy Zoltánnal, B. Szabó és Bibó
István miniszterekkel. Később Vas Zoltánnal is váltott néhány szót. Ő közölte vele, hogy
továbbra is a magyar nép oldalán marad. Tildy Zoltán Nagy Imrét kereste, de mivel nem
találta, helyette már ő intézkedett. A katonai egységek parancsokat kértek, de már nem volt
vezérkari főnök, vagy honvédelmi miniszter, akiktől megkaphatták volna azokat. Tildy
elküldte őket, majd kitűzette a fehér zászlót a Parlamentre. Látva a fejetlenséget, a főpap
időleges titkárával, dr.Turchányi Egonnal visszaindult budai lakhelyére. Kiderült azonban,
hogy autója idő közben eltűnt. Ekkor gyalog kívánta útját folytatni, de a hidakat lezárták, és
már a Parlament területét és körülvették az orosz egységek. Ekkor kérdezte meg Mindszenty
titkárától, hogy melyik követség van a legközelebb. Kiderült, hogy ez az amerikai. Ezért úgy
döntöttek, hogy odamennek.
Orosz páncélosok között haladtak, télikabátjuk alatt a reverendával a Szabadság térre, ahol az
Egyesült Államok követségének az épülete található. A követ, Edward
Thompson Wailes barátságosan fogadta, és a szabadság jelképeként üdvözölte a magyar
főpapot. Mindszenty "Emlékirataim"című könyvének a 443. oldalán erről így ír: "Így hát
nyolc évi rabság után az USA követség hajófedélzetére léptem... Az elkerülhetetlen lefogás és
a Szovjetunióba hurcolás helyett így reméltem még tartalékolni magamat hazám és egyházam
további szolgálatára... Rövid fél óra alatt már itt is volt Eisenhower elnök engedélye, amely
teljes menedékjogot adott személyemnek. Csodálkoztam a gyors válaszon, de fájt, hogy két
nappal előbb küldött segélykérésemre, amelyet szegény országunk érdekében küldtem én is,
semmiféle válasz nem jött. Röviddel az után, hogy átléptem a követség küszöbét, orosz
ágyukat vontattak a Szabadság térre és azokat mind a követség épületére irányították... Napok
múltán azt olvasom a külföldi sajtóban, hogy előző nap, amikor a helyzet már végzetesnek
kezdett látszani, Nagy Imre maga kérte volna nekem ezt a menedékjogot. Hetek múltán
értesülök arról a követségen, hogy valaki - egy kideríthetetlen valaki Budapestről - november
3-án számomra Washingtontól menedékjogot kért. Hogy ki volt az, később se tudtam
kideríteni, de ha Nagy Imre tette, nemes lelkületét mutatja."
Minthogy Mindszenty titkára, dr. Turchányi is menedékjogért folyamodott, a követség
földszintjén várakoztak, majd amikor a légoltalmi pincébe mentek, ott Mindszenty Kovács
Bélával, a Kisgazdapárt volt főtitkárával találkozott, aki hét évi szibériai fogság után és
súlyos betegen is vállalta a miniszterséget Nagy Imre kormányában. Mindszenty Kovács
Bélát jellemes és áldozatokat vállaló politikusnak tartotta. Amikor másnap kereste, kiderült,
hogy bár ő is kért menedékjogot, azt nem kapta meg, ezért visszaindult baranyai
szülőfalujába. A magyar főpap az amerikai követ hivatali íróasztala mellett mondta el
szentmiséjét. Az amerikai diplomata saját hivatalát ajánlotta fel a bíborosnak. A követségen
éjszakáztak a női alkalmazottak is, mert attól tartottak, hogy ha távoznak, az orosz katonák
elfoghatják őket. Megkezdődött a bizalmas akták elégetése is. Mindszenty külön kiemeli,
hogy mennyire jól esett neki, hogy hosszú követségi tartózkodása alatt egyetlen amerikai
polgár sem tiltakozott az ellen, hogy a kormány menedéket biztosított a számára.
Mindszenty nem ellenezte azt, hogy dr. Turchányi egy másik magyar származású amerikaival
megpróbáljon kijutni az Egyesült Államokba.
Mindszenty bíboros az amerikai követségre érkezése másnapján sajtókonferenciát tartott,
amelyen jelen volt az összes Budapesten tartózkodó külföldi tudósító. Ekkor még
meglepődött azon, hogy ilyen nagy szabadságot élvezhet menedékhelyén. A követség csak
később kapta meg a menedékjogi szabályzatot Washingtonból. Attól kezdve már szigorú
szabályok voltak érvényesek a menedékjogot kapott főpapra. Az említett sajtókonferencián
először a magyarul tudók, majd a németek, végül az amerikaiak, angolok tették fel
kérdéseiket. Első kérdésük így szólt:
"Mit szólok az orosz agresszióhoz?
- A legteljesebb mértékben elítélem.
Melyik kormányt ismeri el Magyarország törvényes kormányának, Nagy Imre kormányát,
vagy a Kádárét?
- Nagy Imre kormányát ismerem el Magyarország kormányának. Kádár Jánost idegen katonai
hatalom erőszakolta az országra. Abszolút törvénytelennek tartom és elutasítom."
A Kádár-kormány erről a sajtókonferenciáról mélyen hallgatott. Mindszenty az amerikai
követségről figyelhette meg, hogyan áll ellen hősiesen a főváros lakossága a rájuk támadt
tanktömegekkel szemben. Nyolcnapi harc után halottak és sebesültek borítják az utcákat.
Ötezerre becsülik a magyar halottak, és húszezerre a sebesültek létszámát. Elindultak a
deportáló vonatok is a Szovjetunióba, magyar fiatalokkal. Emlékiratainak 447. oldalán így ír a
szabadság néhány napjáról Mindszenty:
"Milyen felemelő volt a kis magyar nép erkölcsi ereje, hihetetlen bátorsága, összetartása,
embersége, szívóssága. És vigasztaló volt a nagyvilág millió tisztességes lelkének
együttérzése velünk. Mi lett azokból az ígéretekből, amelyeket a demokratikus hatalmak
ígértek a II. világháború alatt és után? Szabadságot, egyenlőséget, jólétet ígértek a boldogtalan
világ népeinek. S mi valósult meg a világ nagy részében? Bolsevik diktatúrák, deportációk,
terror, nyomor, és vérözön. A nagyvilág együttérzése szabadságharcos népem iránt felemelő
volt. De a hatalmak szófecsérlése és mozdulatlan tehetetlensége szégyene és szomorúsága
marad a történelemnek.
A nagyvilág nagyhatalmai attól a szovjet hatalomtól féltek, amely a kis Magyarország fiatal
iskolásai oly csúffá tettek egy egész héten keresztül a pesti utcákon. S aztán a kétségbeesett
kiáltásokra már semmi visszhang nem érkezett a nagyhatalmaktól... Így a magyar
szabadságharc két vesztese: az erkölcsileg lezüllött világkommunizmus, és a tétlen,
megbénult, erejét vesztett Nyugat lett, az Egyesült Nemzetek Szövetségével az élen.
A Nyugat roppant vak is volt. A bolsevista betyárok - népek kiirtói - nemsokára királyi
udvarokban kezdtek szalonképesek lenni. Nyugat miniszterelnökei és miniszterei tülekedve
vívtak közelharcot, hogy ki jusson előbb Moszkvába. 1955-56 nagy ténye az, hogy amilyen
mértékben megutálták a vasfüggöny népei az orosz kommunista világot, oly fokban
növekedett az elgyengült, lelkét lassan elvesztő Nyugat államaiban a Szovjet befolyása.
Tengernyi magyar vér is folyt azért, hogy a Nyugat vakhályoga leváljon. De minden áldozat
hiába volt."
Mindszenty ezután kiemeli, hogy XII. Pius pápa példát mutatott, amikor minden
rendelkezésére álló eszközzel küzdött, és egyetlen napon háromszor is kiállt a világ elé a
magyar ügy érdekében. 1956. november 10-én a magyar szabadságharc vérbefojtását brutális,
törvénytelen elnyomásnak bélyegzi. Nyíltan kimondja, hogy a védelmi háború az ilyen
embertelen támadással szemben jogos. A pápa azt is kérdezi: "közömbössé válhat-e a világ,
amikor ennyi ártatlan vért ontanak igazságtalanul"? Montini bíboros, milánói érsek
körmeneten a vállán vitte ekkor az újra leigázott Magyarország keresztjét, Olaszország egyik
legnagyobb városának utcáin. A milánóiak százezrei éjjeli fáklyás körmeneten fejezték ki az
egész olasz nemzet együttérzését a leigázott magyar néppel.
Mindszenty kiemeli, hogy hasonló együttérző és bátor magatartást tanúsított Spellman New
York-i bíboros is. Több mint 200.000 New York-i az utcán térdepelve imádkozott egy éjjeli
fáklyásmeneten a távoli szenvedő Magyarországért.
A budapesti amerikai követségen Mindszenty folyamatosan kapta a híreket a hősi halottakról,
sebesültekről, deportáltakról, az éhezőkről, a hajléktalanokról és a menekülők áradatáról. Tud
az akasztófákra került fiatalokról. Megrendítik a rétsági honvédekkel kapcsolatos szomorú
hírek. Ezeknek az volt a bűne, hogy kiszabadították őt felsőpetényi fogságából.
Parancsnokuknak, Pálinkás őrnagynak (Pallavicini őrgróf változtatta így meg a nevét) a
kivégzése ezért rendkívül megrendítette. Mindszenty úgy érezte, hogy érte halt meg, bár az is
lehet, hogy a bosszúállók mindenképpen végeztek volna vele.
Mindszenty Emlékirataiban (455. oldal) két jelentős tömegtüntetésről is, mint szemtanú
számol be: a magyar nők tüntetéséről a követség előtt, és egy Amerika ellenes tüntetésről:
"1956. november 4. után vagy 8-10 napon át a munkások felvonulásukkal tüntettek az ellen,
hogy az ifjúságot a Szovjetbe hurcolják. Az ÁVÓ azonban szétverte a férfiak tüntetését.
Ekkor a tiltakozó munkásság elhatározta, hogy az asszonyok és a leányok fognak felvonulni.
A munkásasszonyok tömegei november 23-án érkeztek meg különböző irányokból
felvonulva. A Szabadság téren a követség előtt folyt le az impozáns tiltakozás, amelynek
során elénekelték - egy a helyszínen és váratlanul kibontott nemzeti lobogó alatt - a magyar
Himnuszt is. Újból és újból felzúgott az ENSZ-hez (a világ Sóhivatalához) intézett harsány
követelés: segítsen az ENSZ! Segítsen az ENSZ! Küldöttségük azután bement az amerikai
követségre, és ott újból kérte az őket fogadó követtől: segítsenek, tegyenek valamit!
Szobámban lehúzott függöny mögött gyötrődtem. Később odakint újra és újra kezdték a
kiáltást, de akkor már felvonult a rendőrség. Elvette zászlóikat és szétzavarták a tömeget.
Kiáltásaik elhaló foszlányait még sokáig hallottam, ahogyan mind messzibbről és
messzibbről, a különböző irányokból szobámig elértek. És az ENSZ nem segített. Az ENSZ
beérte semmit nem jelentő klisék elismétlésével, üres retorikai műveletekkel. Szegény magyar
asszonyok és lányok! Szegény Magyarország!"
Mindszenty Emlékiratában kitér arra, hogy a Kádár rendszer miként próbálta ismét teljes
ellenőrzése alá vonni a katolikus egyházat. A trójai faló a békemozgalom volt. Létrehozták az
Országos Béketanács Katolikus Bizottságát, az Opus Pacis-t, amelynek a vezetőségébe
bekerültek a régi békepapok. Az egyik katolikus pap országgyűlési képviselő, Beresztóczy a
Parlamentben azt állította, hogy a magyar püspöki kar elismeri a Kádár kormányt, annak
munkáját helyesli és támogatja. A Vatikán válaszként kiközösítés terhe mellett megtiltotta,
hogy Magyarországon a papok országgyűlési képviselők legyenek.
A magyar ügy kivizsgálásával megbízott öttagú ENSZ bizottság 1957 nyarán hozta
nyilvánosságra jelentését. A Kádár-kormány elrendelte, hogy az Országos Béketanács
tiltakozzék az ENSZ Bizottság tevékenysége ellen. Az Opus Pacis a nyomásnak eleget téve
aggodalmát fejezte ki az ENSZ Ötös Bizottságának a jelenése miatt, mert az egyoldalúságával
fokozza a nemzetközi feszültséget. A magyar püspöki kar élén Grősz József kalocsai
érsek állott, aki maga is megjárta a kommunista diktatúra börtöneit. Engedékenységének
azonban az volt az oka, hogy így remélte biztosítani az iskolai hitoktatás folytonosságát, s így
próbálta elhárítani a békepapok visszatérését régi állásaikba. A Kádár rendszer azonban
felújította a régi kommunista rendeleteket és a püspök csak az állam hozzájárulásával
nevezhette ki a hitoktatót, akitől viszont az állam bármikor visszavonhatta a működési
engedélyt. A hittankönyveket is az állam hagyta jóvá és a hitoktató az iskolán kívül
semmilyen formában sem érintkezhetett a diákokkal. A Kádár rendszer szigorúan alkalmazta
az egyházi kinevezésekről szóló rendeletet is. A művelődési miniszter hozzájárulásával
lehetett csak a megyés püspökök kinevezésétől függő állásokat betölteni. A püspököknek
tehát attól kellett tartaniuk, hogy a forradalom után állásaikba visszatérő papokat újra el kell
bocsátaniuk, hogy helyükbe visszatérhessenek a kommunista kollaboráns békepapok. E
fenyegetés elhárítására vállalták az ENSZ Ötös-Bizottsága jelentésének a bírálatát. Ilyen
engedményekkel is a kommunista rendszer csak 1958. nyaráig tűrte, hogy a püspöki kar a
Szent Szék akaratának megfelelően mellőzze a régi békepapokat a vezető egyházi állások
betöltésénél.
A katolikus egyház térdre kényszerítését lépésről-lépésre hajtották végre, a Rákosi által
bevezetett "szalámi-taktikának" megfelelően. Ennek eredményeként - állapítja meg
Mindszenty - az Egyházak sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint az 1956-os forradalom
előtti időkben voltak.
A nemzetközi politikában pedig a békés egymás mellett élés (koegzisztencia) és az enyhülés
(detente) lépett előtérbe. A világ közvéleménye által megbélyegzett kommunista
diktatúráknak tekintélyük helyreállítására volt szükségük. E nélkül a nyugati közvélemény
nem járult volna hozzá a gazdasági és a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztéséhez. A Kádár
rendszer megítélése ekkor még mélyponton volt, és az ENSZ ismételten megbélyegezte.
Feltehető, hogy ezért tanácsolták a Kádár kormánynak, hogy javítsa kapcsolatát a Vatikánnal.
Ennek nyomán 1962-ben Agostino Casaroli a Vatikán részéről tárgyalásokat kezdett a Kádár
kormányzattal. Tárgyaló partnerei az Állami Egyházi Hivatal, és a békepapok voltak. Így a
magas rangú vatikáni diplomata fülébe már nem juthatott el a magyar katolicizmus hiteles
szava. Így születhettek olyan megállapodások, amelyek a kommunistáknak előnyöket, a
magyar egyháznak pedig súlyos hátrányokat jelentettek.
Előkészületek a magyar forradalom leverésére
Amikor megszületett a döntés a Kremlben a magyar forradalom elfojtásáról, Hruscsov
Bresztben tájékoztatta Lengyelország és az NDK vezetőit, november 2-án pedig Bukarestben
a román és a csehszlovák vezetőkkel tárgyalt. Délután már Szófiában volt, azt követően pedig
Brioni szigetére utazott Titóhoz. Hruscsov szerint a magyarországi beavatkozás
elkerülhetetlen, mert kommunistaellenes terror alakult ki. Elmondotta tárgyalópartnereinek
azt is, hogy a kínaiak is egyetértenek a katonai megoldással. A szovjet beavatkozást
legerőteljesebben az NDK támogatta, de Románia és Csehszlovákia is helyeselte. Egyedül a
lengyel vezetés hangoztatott különvéleményt.
Hruscsov és Malenkov november 2-án repülőgépen érkezett a jugoszláviai Pulába, és onnan
hajóval mentek tovább Brioniba. Az egyébként fáradt szovjetvezetők nyomban
tárgyalóasztalhoz ültek. A megbeszélések november 2-án este hét órától másnap hajnali öt
óráig tartottak. A jugoszlávok szinte mindenben egyetértettek. Titón kívül Kardelj, Rankovics
és Veliko Micsunovics, Jugoszlávia moszkvai nagykövete vett részt a tárgyaláson. Hruscsov
ismertette a szovjet vezetés álláspontját a magyarországi eseményekről és a jugoszláv vezetők
véleményét kérte. Titó egyetértett a beavatkozással, de szükségesnek tartott valamiféle
politikai előkészítést. Javasolta magyarokból álló forradalmi kormány létrehozását. Hruscsov
erre azt válaszolta, hogy ez már meg is történt: Münnich és Kádár már útban vannak Moszkva
felé. Micsunovics, aki részletesen beszámolt erről a tárgyalásról azt állítja, hogy a
szovjetvezetők Münnich-et részesítették előnyben. A jugoszlávok győzték meg arról, hogy
Kádár előnyösebb lenne, mivel Münnich a bukott Rákosi moszkvai nagykövete volt, Kádár
pedig ebben az időben Rákosi börtönének a foglya.
Az is lehetséges, hogy a Kádár melletti szovjet döntés már előzőleg megszületett. 1956.
október 28-án, amikor Mikojan és Szuszlov leváltotta Gerő Ernőt, akkor Kádárt javasolták az
első titkári tisztségre. Javasolhatták volna Münnich Ferencet is. Hruscsov tájékoztatta Titót,
hogy a románok készek csapatokat küldeni Magyarországra. Titó azonban ezt
szükségtelennek tartotta, és igyekezett lebeszélni róla Hruscsovot. A jugoszláv vezetők
tájékozottak voltak Hruscsov magyarországi terveiről. Micsunovics már 1956. július 15-i
naplójegyzetében leírja, hogy beszélgetésük során Hruscsov megemlítette: Magyarországon
erőhöz fognak folyamodni, ha zavargásokra kerülne sor. Ez arra utal, hogy a magyarországi
forradalmi helyzet, és annak kezelése már korábban is foglalkoztatta a szovjetvezetést. Tervek
készültek a válság kezelésére már 1956. nyarán, esetleg még korábban. Micsunovics például
1956. július 15-én ezt jegyzi fel: "Szuszlov a jelek szerint mindent megtett azért, hogy
mérséklés és megoldás helyett csak jobban elmélyítse és fokozza a válságot. Most minket is a
szovjet hadsereg magyarországi bevetésével fenyegetnek; felszólítják Jugoszláviát, hogy 'jól
értse' őket - és fogja be a száját."
Szuszlov és Mikojan a magyar forradalom napjaiban többször is járt Budapesten. A
Magyarországon folytatott tanácskozásaikból egyértelműen kiderül, hogy meg akarták védeni
a Szovjet-birodalom érdekeit. Ha viszont a Kreml urai már korábban megtervezték a
magyarországi októbert, akkor fel kell oldani azt az ellentmondást, ami aközött van, hogy
ugyanazok készítették elő a tüzet, akik kétségbe esve mindent elkövettek később az eloltására.
Erre az egyik válasz lehet az, amit Hernádi Tibor is elfogad "1956 igaz története" című
könyvében, amely szerint a szovjetvezetés elrettentő példát akart statuálni a vazallus államok
számára. Meg akarta mutatni, hogy ha fellázadnak a Birodalom ellen, akkor könyörtelen
megtorlás lesz a válasz. (id. mű 181. old.)
Brioniban Hruscsov és Titó arról is megegyeztek, hogy Nagy Imrének a jugoszláv
nagykövetségen adnak menedéket. A magyarországi szovjet katonai vezetők ezzel
egyidejűleg a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyaltak az Országházban. A tárgyalások
folytatására november 3-án este 22 órára a tököli főhadiszállásra hívták meg a magyar
küldöttséget, ahol már csak a csapatok búcsúztatásáról és más jelentéktelen kérdésekről kellett
volna megállapodni. Még ma sem teljesen érthető, hogy ilyen másodrangú kérdések
rendezésére miért küldött a magyar kormány olyan küldöttséget, amelynek tagja volt Maléter
Pál honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc államminiszter, Kovács István vezérkari főnök
és Szűcs Miklós ezredes.
Ezt a magas rangú küldöttséget tartóztatta le a KGB parancsnoka Szerov tábornok és a
Moszkvából hazahozott Piros László volt belügyminiszter, valamint több ÁVH-s
tiszt. Malinyin hadseregtábornok, a szovjet tárgyalóküldöttség vezetője - állítólag előre
megbeszélt módon - még tiltakozott is a magyar küldöttség letartóztatása miatt.
November 4-én hajnalban megindult a nagyerejű szovjet támadás a forradalom elfojtására.
Nagy Imre és szűkebb környezete valóban a jugoszláv nagykövetségre távozott, ahogyan
Hruscsov és Titó megállapodott, és ahogyan arról Micsunovics beszámol. Nagy Imre a
Moszkvával összejátszó Jugoszlávia nagykövetsége helyett egy közelebbi követségre is
menekülhetett volna. Ezt tette Mindszenty József esztergomi érsek, aki az Országház
közelében lévő amerikai nagykövetségre menekült. Ide mások is menekültek, de Mindszentyn
kívül csaknem mindenkit elutasítottak. Ez is jelezte, hogy az akkori nemzetközi helyzetben a
Nyugat és annak vezető állama, az Egyesült Államok, a status quo fenntartásában és így a
magyar forradalom elfojtásában volt érdekelt. Kérdés, hogy Nagy Imre milyen védelmet
remélt a jugoszláv nagykövetségen? Nehéz azt feltételezni, hogy nem vette számításba Titó és
Moszkva esetleges együttműködését.
Micsunovicstól tudjuk azt is, hogy Hruscsov már november 6-án követelte a jugoszláv
kormánytól Nagy Imre és társai kiadatását. Egyesek szerint Nagy Imre igyekezett a szovjet
birodalmi igényeknek is eleget tenni, ugyanakkor végleg kegyvesztett lett, amikor utólag nem
írta alá - visszadátumozva október 23-ra - a szovjet csapatok behívását Budapestre. Erre
október 26-án Andropov kérte. Helyette Hegedűs András, korábbi miniszterelnök végezte el
ezt a kényelmetlen aktust. Elképzelhető, hogy ez valóban olyan árulásnak tűnhetett, amely
megpecsételte Nagy Imre későbbi sorsát.
Hatalmi küzdelem a szovjetvezetésben
A Malin-feljegyzések alátámasztják, hogy a Sztálin halálát követő utódlási küzdelem, amely
csak 1957. júniusában dőlt el, nagy hatást gyakorolt a Magyarország irányában folytatott
szovjet politikára. A válság elmélyülésével együtt az SZKP Elnökségében is kiéleződtek az
ellentétek, amelyek végül is szakadáshoz vezettek. A Hruscsovhoz közel álló Mikojan és
Szuszlov jelentések egész sorozatát küldték a Kremlbe attól kezdve, hogy megérkeztek
Budapestre október 24-én. Ezeket hosszan megvitatták az SZKP Elnökségének a tagjai. Az
október 26-án este megtartott ülésen több elnökségi tag bírálta Mikojant, mert úgy látta, hogy
nem jár el megfelelően és a kapituláció felé tereli a Szovjetuniót. Hruscsov kemény vonalat
képviselő ellenfelei, nevezetesen Vjacseszláv Molotov, Kliment Vorosilov és Lázár
Kaganovics kritikájuk élét egyenesen Hruscsov ellen fordították. Hruscsov arra hivatkozott,
hogy "Mikojan azt teszi, amit elvállalt. Mikojan elvtárs a be nem avatkozás álláspontját
támogatta október 23-án". Noha az első titkár személy szerint nem értett egyet Mikojan be
nem avatkozási álláspontjával, nem engedhette meg, hogy ne válaszoljon a támadásokra.
Az 1956. október 28-i elnökségi ülésen Molotov és Vorosilov fokozta kampányát. Utóbbi
azzal vádolta Mikojant és Szuszlovot, hogy nincsenek megfelelően informálva, és nem
képesek megbízatásukat teljesíteni. Molotov azt állította, hogy Mikojan és Szuszlov
"megnyugtatóan biztatgatnak", miközben a helyzet egyre rosszabbodik, és a kapituláció
irányába halad. Más vezetők, köztük Zsukov marsall és Georgij Malenkov, védelmébe vették
Mikojant és Szuszlovot: "nem tehetjük felelőssé elvtársainkat a helyzetért, és nem lenne
helyénvaló most elítélni Mikojant". Ezek az érvek azonban nem akadályozták meg abban
Vorosilovot, hogy még keményebb szavakat használjon: "Az amerikai titkosszolgálatok
aktívabbak Magyarországon, mint Szuszlov és Mikojan elvtársak. Hiába küldtük őket oda".
Bulganyin, aki kezdetben maga is bírálta Mikojant, Hruscsov mellé állt és szemrehányást tett
Vorosilovnak a megjegyzéséért. Bulganyin sürgette kollégáit, hogy Szuszlov és Mikojan
hibáztatása helyett inkább arra koncentráljanak, hogy mi most a tennivaló. Átmeneti feszült
csend állott be, és amikor késő este Szuszlov visszatért Budapestről és beszámolt a helyzetről,
Vorosilov és Molotov tartózkodott a nyílt bírálattól.
Az SZKP Elnökségében kibontakozó nyilvánvaló szakadás egy olyan időszakban, amikor
rendkívül lényeges volt az egységes álláspont kialakítása, korlátozta Moszkva cselekvési
szabadságát és akadályozta a krízis gyors megoldását. Az is nehezítette a döntések
meghozatalát, hogy október 30-án és 31-én mélyen aggasztotta őket, milyen politikai
ellenhatást váltanak ki Magyarországon a Szovjetunió politikai és katonai intézkedései. Malin
feljegyzéseiből tudjuk, hogy az SZKP elnöksége mennyire határozatlan volt, és mennyire nem
tudott válaszolni az egyre válságosabb magyarországi helyzetre. Október 28-án valamennyi
magasrangú magyar vezető követelni kezdte, hogy a szovjet csapatokat vonják ki
Magyarországról. Ez riadalmat okozott Moszkvában. Október 28-án az Elnökség hosszúra
nyúlt ülésén minden résztvevő egyetértett abban, hogy nem kell kivonni a csapatokat
Magyarországról, hanem e helyett döntő csapást kell mérni az ellenállási központokra.
Döbbenetet és rémületet váltott ki, hogy "Nagy Imre is ellenünk beszél". Attól tartottak, hogy
Nagy Imre hamarosan nemcsak a szovjet csapatok visszavonását fogja követelni, hanem a
Szovjetunió teljes kapitulációját és Magyarország kiszakadását a szovjet birodalomból.
A magyar kormány október 28-i közleménye, amely szerint a jelen események sokkal inkább
nemzeti demokratikus felkelésnek tekinthetők, semmint ellenforradalomnak, megdöbbenést
váltottak ki az SZKP Elnökségének tagjaiból. Egyöntetűen megerősítették, hogy "nem
vonulhatunk vissza és nem is fogunk visszavonulni". Ezzel egyidőben Hruscsov és
munkatársai felismerték, hogy az események előrehaladtával egyre szűkebbé vált a lehetséges
válaszok köre. Sok magyar polgári személy és szovjet katona is életét vesztette. Az ország
élére került Nagy Imrének és Kádár Jánosnak még radikálisabb erőkkel kell szembenézniük,
amelyek már a kommunista rendszer egészét akarják megváltoztatni. A szovjetvezetők
szívesen követtek volna kemény vonalat, és Nagy Imre és Kádár János elhajlásainak is véget
vetettek volna, de be kellett látniuk, hogy egyelőre a jelenlegi kormányzatot kell támogatniuk,
s Budapestről ki kell vonni a szovjet csapatokat. A Magyarországról való teljes távozást
azonban ekkor sem mérlegelték.
1956. október 30-án azonban éles fordulat következett be az SZKP elnökségében. Az
elnökség valamennyi tagja, köztük Molotov és Vorosilov is átmenetileg konszenzusra jutott
abban, hogy a Szovjetuniónak meg kell előznie egy nagyméretű katonai intervenciót
Magyarországon. Zsukov marsall úgy látta: a Szovjetuniónak szükség esetén készen kell
állnia arra, hogy kivonja csapatait Magyarországról, és ezt úgy kell tekintenie, mint a katonai-
politikai szférában ráháruló feladatot. Más elnökségi tagok vonakodva ugyan, de
egyetértettek. Hruscsov és kollégái tisztában voltak azzal, hogy a helyzet Magyarországon
tovább rosszabbodott, s erősödtek a szovjetellenes felhangok. Ezért egyhangúlag elfogadták,
hogy választaniuk kell "a békés út - a csapatvisszavonások és a tárgyalások útja", valamint "a
katonai út - a megszállás útja" között.
Ez a döntés azon az elképzelésen alapult, hogy a szovjet kormány október 30-i deklarációja "a
Szovjetunió és a többi szocialista ország közti barátság és együttműködés fejlesztésének és
további erősítésének az elveiről" megteszi a maga kedvező hatását. A nyilatkozatot az SZKP
Központi Bizottságának magas beosztású tagjai készítették, és az SZKP Elnöksége pontosítás
után jóváhagyta. A nyilatkozat elismerte, hogy a Szovjetunió és a kelet-európai országok
viszonyát rendkívül súlyos hibák terhelték a múltban, és hogy Moszkva durván megszegte a
szocialista országok viszonyában az egyenjogúság alapelvét. A Szovjetunió elkötelezte magát,
hogy a jövőben szigorúan tiszteletben tartja valamennyi szocialista állam teljes szuverenitását,
és felülvizsgálja csapatainak állomásoztatását a Varsói Szerződés országaiban, s Kelet-
Németország kivételével megfontolja csapatainak részleges, vagy teljes visszavonását is. Az
Elnökség tagjainak a többsége úgy gondolta, hogy a nyilatkozat megszabadítja őket egy
súlyos helyzettől, és véget vet a vérontásnak. Ezek a remények azonban hamarosan
szertefoszlottak. Ha ezt a nyilatkozatot néhány hónappal korábban adták volna ki, esetleg
megelőzhették volna a zavargások kirobbanását.
Amikor október 30-án a Magyar Rádió sugározta ezt a nyilatkozatot, az események
Magyarországon már kicsúsztak a szovjet ellenőrzés alól. A Kreml szóbeli ígéretei már nem
voltak képesek befolyásolni az országos nyugtalanságot, vagy hatást gyakorolni a Nagy Imre
kormány döntéseire. A szovjet nyilatkozat izgalmat és érdeklődést keltett a kelet-európai
országokban, de Magyarországon csak nagyon korlátozott hatása volt. A felkelők
ragaszkodtak céljaik azonnali eléréséhez, és már nem elégedtek meg az elhúzódó
tárgyalásokkal. A nyilatkozathoz fűzött szovjet remények tehát nem váltak be, de mégis
figyelemre méltó, hogy a Kreml az eseményeknek ebben a szakaszában erőfeszítéseket tett az
intervenció megelőzésére. Úgy tűnik, hogy egy rövid ideig az SZKP Elnöksége tényleg
hajlandó lett volna elfogadni a kommunista rendszer megváltozását Magyarországon. A
katonai erők alkalmazásáról való lemondás kérdésében a rövid egyetértés azon a törékeny
feltételezésen nyugodott, hogy az október 30-i nyilatkozat kedvező hatást vált ki. A
Mikojantól és Szuszlovtól érkező táviratok és titkos telefonüzenetek azonban sokkal
pesszimistábbak voltak, mint előző üzeneteik. Korábban a két magas rangú szovjet pártvezető
abban bízott, hogy rá tudják venni Nagy Imrét a rend helyreállítására és kielégítő politikai
megoldás elérésére. Október végére azonban Mikojan és Szuszlov már sokkal
pesszimistábban ítélte meg a helyzetet. Október 30-i üzenetükben figyelmeztetnek, hogy a
felkelésnek csak fegyveres erővel lehet véget vetni, és hogy erre a feladatra a magyar
hadsereg feltehetően nem alkalmas. Mikojan és Szuszlov ezt táviratozta:
"A politikai helyzet az országban ahelyett, hogy javulna, egyre rosszabbá válik... A
fennmaradó ellenállási központok békés felszámolása gyakorlatilag kizárható. Megpróbáljuk
likvidálni őket a magyar fegyveres erők igénybevételével. Ennek azonban nagy a veszélye: a
magyar hadsereg ugyanis várakozó álláspontra helyezkedett. Katonai tanácsadóink szerint a
magyar tisztek és tábornokok magatartása a szovjet tisztek irányába megromlott az elmúlt
napokban, és már nincs meg köztük az a bizalom, ami korábban létezett. Lehetséges, hogy ha
magyar egységeket vetnek be a felkelés leverésére, akkor azok átállnak a lázadók oldalára, és
ebben az esetben szükségessé válik, hogy a szovjet fegyveres erők katonai műveletekbe
kezdjenek".
Mikojan és Szuszlov ezt követő üzenetei még sötétebbek voltak, és azt tükrözték, hogy
legrosszabb előérzeteik és félelmeik váltak valóra. Az 1956. október 30-án érkezett első
üzenetet követően tudomásukra jutott, hogy a feldühödött tömeg véres támadást intézett a
budapesti Pártbizottság Köztársaság téri központja ellen. A felkelők egy része rátámadt a
fegyvertelen ÁVH-s őrségre. Ez nemcsak Mikojanra és Szuszlovra hatott, de számos magyar,
köztük a felkelést irányító több személy is, erősen bírálta ezt az akciót és nyugalomra szólított
fel. Ami a Köztársaság téren történt Moszkvában is riadalmat keltett. A filmhíradók éppen
akkor számoltak be részletesen az erőszakosságokról, amikor az SZKP Elnöksége október 31-
én ismét összeült. Önmagában az a tény is meghökkentő volt, hogy az ekkor már
csőcseléknek titulált felkelők el tudták foglalni a Budapesti Pártbizottság épületét. Az a három
magyar páncélos, amelyet az épület védelmére küldtek, végül is átállt a felkelők oldalára,
vagyis pontosan az történt, amitől Mikojan és Szuszlov tartott.
Orbán Éva történész "Iránytűnk '56" című könyvében, amely az Összmagyar Testület
Gloria Victis kiadásában Budapesten 2001-ben jelent meg, a következőképpen számol be a
Köztársaság téri Pártház ostromáról, amelyet a forradalom egyik legtragikusabb eseményének
nevez:
"A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri székháza az 56-os forradalom elleni szervezkedés
egyik központja volt. A Budapesti Pártbizottság október 23. estétől már a kerületi
pártbizottsággal összehangoltan szervezkedett a felkelés leverésével kapcsolatos teendőkben.
A PB épületében a munkatársakon kívül mások is tartózkodtak, így a KV vezetőség
munkatársai és a HM kilenc magas rangú tisztje. Az egykori görög partizán hadsereg itt
tartózkodó vezetői is felajánlották segítségüket, és fegyvert kértek 800-1000 görög
partizánnak. A pártház védelmét az e célra felrendelt szombathelyi ÁVH alakulat és három
szovjet tank, valamint ávósok látták el. (Október 24-től a szovjet hadsereg kötelékébe tartozó
páncélosok és más erők részt vettek a magyar főváros legfontosabb középületeinek a
védelmében. A Budapesti Pártbizottság védelmét is szovjet páncélosok segítették egészen
addig, amíg a szovjet erők nem vonultak ki Budapest belterületéről. D. J.)
A PB titkára, Mező Imre egyben a KB-nak is tagja, így kiemelt segítséget kapott az itt folyó -
a forradalom leverésére szövetkezett - fegyveres szervezkedéshez. A K-telefonvonal lehetővé
tette a Rendőr-főkapitányság telefonjainak lehallgatását is. Miután Nagy Imre megszüntette az
ÁVH-t, felgyorsult az itt folyó úgynevezett munkásmilíciák felfegyverzése a 23. előtti állapot
visszaállítása érdekében. Az egyes fővárosi kerületekben 100-400 fős fegyveres egységekkel
rendelkeztek.
29-én az esti órákban Kádár János is felkereste Mező Imrét a Köztársaság téren.
A veszélyessé vált helyzetben 30-án hajnalra az őrséget rendőrruhába öltöztették át. 30-án egy
élelmiszereket szállító teherautóval külön is felhívták magukra a lakosság figyelmét. 29-én a
Rákóczi téren este felkelők tanácskoztak, ahol a Baross tériek elmondták: a Köztársaság tér
környékén eltűntek járőrbe küldött társaik, valamint, hogy felderítésre váró ellenséges
mozgások vannak a székházban, aminek utána kellene járni.
Másnap (30-án) az eltűnt járőrök keresésével kezdődtek az események. A téren a hosszú
sorokban élelmiszerért álltak sorban a közért előtt az emberek, akiknek feltűnt, hogy egy
teherautó élelmiszerszállítmányt, köztük félsertést vittek be a pártháziaknak.
Fegyveres nemzetőr-felkelők 9 óra tájt be akartak menni az épületbe, de a portánál nem
jutottak tovább. Lövöldözés kezdődött, aminek gyorsan híre ment, és a főváros legfőbb
csoportjától segítség érkezett. A pártháziak megsegítésére három T-34-es páncélost küldtek a
Parlament környékéről. A tatai páncélosok a térre érve azt látták, hogy az épületből lövik a
téren lévőket, sőt őket is. Mire az épületre lőttek. Erre a bent lévők fehér zászlót tettek ki az
emeleti ablakba, amit a tér környékén lévők úgy értelmeztek, hogy megadják magukat, és a
tömeg boldogan betódult a térre. (A tatai páncélosok kötelékébe tartozó tankok magyar
páncélosok voltak, feladatuk az lett volna, hogy az eltávozott szovjet tankok helyett védjék a
Budapesti Pártbizottságot. De, mint tudjuk, átálltak a felkelők oldalára. D. J.)
Ezek után a pártházból tűz alá vették a teret. Lőttek mindenkire: nőkre, gyerekekre,
mentősökre. Nagyon sokan maradtak ott holtan és sebesülten. A páncélosok - látva a
becstelen öldöklést - addig lőtték a pártházat, amíg azok meg nem adták magukat, majd
elmentek. Ezt követően feltartott kézzel kijött néhány rendőr ruhába beöltöztetett ÁVÓ-s és
akkor elszabadult a népharag. Puszta kézzel vertek agyon néhányat.
Vezetőjüket felakasztották. Száját a zsebeiben lévő pénzzel tömték tele. Pongrácz Gergely
megpróbálta jobb belátásra bírni őket, de azt kérdezték tőle: 'akkor is az lenne a véleményed,
ha valamelyik öcséd, vagy bátyád ott feküdne a téren holtan?' A téren becslések szerint
minimum 70 halott és rengeteg sebesült maradt, akiket a pártházból lőttek le. A székházban
lévők nagy része 'felszívódott'. Mai napig feltáratlan, hogy hogyan. Mező Imre is áldozat lett,
az épületen belül hátulról érte a halálos golyó akkor, amikor még a felkelők nem hatoltak be a
székházba, de ennek hátterét a mai napig nem fedték fel. Az épületbe bemenő fegyveresek
társaikat próbálták megkeresni. A bent lévő nyilvántartásokat kidobálták a térre. A corvinisták
közreműködésével a sebesülteket, köztük az ÁVÓ-sokat is, a Péterffy Sándor utcai kórházba
szállították.
Az emberek meg voltak győződve arról, hogy a pártház alatt börtöncellák vannak, ahol
sokakat tartanak fogságban, valamint egy alagútrendszer, amely menekülésre is szolgál.
Délután már nagy erőkkel megkezdték az ásatásokat, de eredménytelenül. Ezt a kérdést a mai
napig homály fedi". (Az id.mű 48-49. old.)
Orbán Éva ezt követően idézi Pongrácz Gergelyt, a Corvin-köz parancsnokát:
"Amikor a földalatti börtönök lejáratát kerestük a pártházban, a pincében voltam, ahol
csőtörés következtében térdig érő víz volt. A Lenin-Sztálin Művekből összehozott járdán
közlekedtünk. Ernő bátyám az udvarról kiabált: gyere fel Gergely, azt hiszem megtaláltuk a
lejáratot. Felmentem. Lehetett ott olyan 40 négyzetméteres kis kert, vagy még kisebb. Mondja
Ernő, hogy amikor rálépnek, besüpped a talaj. Én is ráléptem, és ezt tapasztaltam. Szemmel
láthatóan most temették be. Gondoltuk, ez lehet a lejárat, mert amikor az ÁVÓ-sok látták,
hogy vesztettek, hamar elföldelték.
Ásókat, lapátokat kerestünk, hogy szabaddá tegyük a keresett lejáratot. Akkor találtuk meg ott
a pártházba beszipkázott, meggyilkolt felkelőket.
Ameddig én ott voltam, 14-15 fiatal srác tetemét találták meg. Kezük hátul összekötözve,
mint a ...Tarkólövéssel, 2-3 napos, egészen frissen kivégzett személyek voltak, akiket
elkaptak és kivégeztek. Sírógörcsöt kaptam a látványtól. Ernő bátyám és egy utász őrnagy
fogott közre és kivittek a térre".
(Mindehhez e sorok írója azt tudja személyes élményként hozzáfűzni, hogy amikor
nemzetőrnek jelentkezett az ELTE Jogi Karának a nemzetőrségébe, annak parancsnoka
először őrségbe küldte, majd pedig rábízta a nemzetőrök, valamint a Jogi Kar épületében
tartózkodó személyek élelmezését. Erre a célra hozzá irányított négy bölcsészhallgató leányt.
Napokon át az élelmezés úgy történt, hogy a Jogi Karra érkező élelmet át kellett hordani a
Bölcsészkarra, mert ott nagy menza működött, megfelelő méretű konyhával, ezzel szemben a
Jogi Karon csak teakonyha volt. Az élelem áthordására később ez a kis csapat kapott egy
furgon szállítókocsit is. 1956. október 30-án érkezett Dunántúlról egy traktor három
utánfutóval, és mindhárom levágott disznóval, szárnyasokkal, valamint más élelmiszerrel volt
tele. Mivel a Jogi Karnak nem volt hűthető tárolója, csak azt az élelmet lehetett átvenni, ami
nem romlandó. Tehát például a szalonnát, vagy a kenyeret. Ezért telefonon megpróbáltam
olyan más egyetemet találni, ahová ezt az élelmet átszállíthattam. A Jogi Kar mellett lévő
Teológia konyhája átvett 100 levágott libát, amelynek a felét visszaadta a nemzetőrségnek, de
már megsütve.
A többi élelmet pedig - a nemzetőrség parancsnokának jóváhagyásával - elszállítottuk a
Péterfy Sándor utcai kórház konyhája részére október 30-án délután. Én magam ültem fel a
traktorvezető mellé az ülésre és mutattam neki az utat. Amikor elhaladtunk a Köztársaság tér
közelében, ott nagy tömeget láttunk, és egy kiásott gödröt. Ekkor mondták el nekünk, hogy
kazamatákat keresnek, mert azt feltételezik, hogy ott felkelőket tartanak fogva. Minthogy
sietni kellett, sokáig nem maradhattunk a téren, és folytattuk az utunkat a Péterfy Sándor utcai
kórházba, ahol az élelmet átadtuk. Visszafelé jövet már nem ejtettük útba a Köztársaság teret,
tehát személyes élményeim nincsenek, hogy mit történt ott.)
Október 31-én, szerdán, amikor az SZKP Elnöksége újból összeült Moszkvában, Budapesten
hajnalban a HM-ben megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány. Nagy Imre Király
Bélát állítólag a Nemzetőrség főparancsnokává és a főváros katonai parancsnokává nevezte
ki. Maléter Pál ezredes ekkor lett a honvédelmi miniszter első helyettese. Nagy Imre ezen a
napon délután a Kossuth téren bejelentette, hogy tárgyalások kezdődnek a szovjet erők
kivonásáról, és a Varsói Szerződésből való kilépésről.
A nyugat-magyarországi iparvárosban, Győrben, előző nap 30-án alakult meg a Dunántúli
Nemzeti Tanács, amelynek elnöke Szigethy Attilaküldöttség élén felkereste Nagy Imrét és
tájékoztatta a dunántúliak követeléseiről október 31-én. Ezen a napon dél körül az utolsó
szovjet páncélosok is elhagyták Budapest belvárosát. Ugyancsak ezen a napon délelőtt a
Kilián laktanyában katonák, rendőrök, egyetemi nemzetőrségek és szabadságharcos felkelők
küldöttei értekezletet tartottak. Ekkor jött létre a Forradalmi Karhatalmi Bizottság. A
budapesti Karhatalmi Parancsnokság a fővárosban három körzetet alakít ki, ezek
élére Bakonyi Károly és Csémi Károly alezredes, valamint Mecséri János alezredes kerül.
A tanácskozáson Pongrácz Gergely bírálta a távollévő Maléter ezredest, majd amikor ezt
Maléter jelenlétében is megismétli, akkor Maléter felajánlja együttműködését, mert az
egységet tartja a legfontosabbnak. Ezen a napon a Műszaki Egyetemen zászlóaljat hoznak
létre. A Széna téri felkelők elfoglalják a II. kerületi pártházat. A budai üzemek
munkástanácsai is tanácskoznak és megindul a kommunista diktatúra előtti politikai pártok
újjáalakulása. A politikai foglyok szabadon bocsátása is folytatódik. A rákosista MDP
feloszlik, és megalakul utódja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP. A nap
legvésztjóslóbb híre az, hogy az éjszakai órákban újabb szovjet csapatok érkeztek
Magyarországra.
Mark Kramer szerint ("New Evidence on Soviet Decision-Making and the 1956 Polish and
Hungarian Crises - Új bizonyítékok a szovjet döntéshozatalról és az 1956-os lengyel-magyar
válság, (www.gwu.edu/~nsarchiv/CWIHP/Bulletins/b8-9a36.htm) a Budapesti Pártbizottság
ostroma egyrészt egyszeri elkülönült kilengésnek bizonyult, másrészt ténylegesen segítette
stabilizálódni a helyzetet arra ösztönözve mind a kormányt, mind a felkelőket, hogy keressék
a békés kibontakozást. Az általános felfordulás idején a Köztársaság téri események -
legalább is Moszkvából szemlélve - vészjósló hatást tettek, és úgy tűnt, hogy Mikojan és
Szuszlov legrosszabb előrejelzései válnak valóra. Fokozták a moszkvai aggodalmakat a
Közel-Keleten kibontakozó hadműveletek, amelyek keretében Párizs és London - Izraellel
együttműködve - vissza akarta szerezni a Szuezi-csatorna ellenőrzését az azt korábban
államosító Egyiptomtól. Egyre több jele volt annak is, hogy a magyarországi nyugtalanság
átterjed a többi Varsói Szerződéshez tartozó országra is.
A szuezi válság és a magyar forradalom továbbterjedése megnövelte Magyarország
helyzetének a fontosságát a Varsói Szövetségben. Egy esetleges "imperialista" győzelem a
Szuezi csatornánál, valamint a fokozódó belső erjedés a szovjet tömbön belül még
lényegesebbé tette Moszkva számára, hogy Magyarország a szovjet táboron belül maradjon.
Amikor tehát nőtt Magyarország szovjet tömbhöz való tartozásának a fontossága, ugyanakkor
vált világossá, hogy Magyarország ténylegesen ki akar lépni a Varsói Szerződésből. A Nagy
Imre kormány belső kabinetjéhez tartozó Kovács Bélasürgette Magyarország
semlegességének a deklarálását és 1956. október 30-i beszédében síkra szállt amellett, hogy
Magyarország egyik katonai tömbhöz se tartozzon. Ugyanezen a napon maga Nagy Imre is
jóváhagyta a Varsói Szerződésből való kilépés célkitűzését. Ennek érdekében megkezdte a
tárgyalásokat az összes szovjet katona Magyarországról történő kivonásáról Mikojannal és
Szuszlovval. A két szovjet vezető erről haladéktalanul tájékoztatta moszkvai kollégáit.
A moszkvai dokumentumok 1956-ról, amelyek a "Jelcin-dosszié" címen váltak ismertté
(Századvég Kiadó, 56-os Intézet, Budapest, 1993.) azt erősítik meg, hogy Nagy Imrének az a
határozott kívánsága, hogy Magyarországot kilépteti a Varsói Szerződésből, döntően
hozzájárult ahhoz, hogy október 31-én az SZKP Elnöksége megváltoztatta előző nap hozott
döntését. Kétségtelen, hogy Nagy Imre már évekkel korábban is, különösen, amikor hirtelen
leváltották a kormány éléről 1955-ben, gyakran beszélt arról, hogy kívánatos lenne
Magyarország semlegessége. Az a döntése, hogy ezt az akkori kényes helyzetben felvetette
Mikojannak és Szuszlovnak, sokkhatást váltott ki Moszkvában. Amikor szembe kellett
nézniük azzal, hogy Magyarország kiléphet a Varsói Szerződésből, felismerték, hogy milyen
vészes mértékben csökkent a befolyásuk Magyarországra. A felsorolt körülmények egymást
erősítő hatása arra késztette az SZKP Elnökségét, hogy átértékelje az intervenciót ellenző
korábbi álláspontját. Hruscsov később azt állította, hogy ő már akkor sajnálta az október 30-i
döntés elfogadását, amikor az Elnökség az áldását adta rá. Október 31-én rendkívüli
tanácskozást hívott össze, hogy az Elnökség újabb döntést hozzon. A tanácskozásról készült
jegyzőkönyvek szerint nemcsak Hruscsov volt elégedetlen az előző napi döntéssel. Egy
elnökségi tag kivételével valamennyi résztvevő támogatta, hogy felülvizsgálják a Budapestről
és Magyarországról történő csapatkivonást. Most már a rend helyreállítását részesítették
előnyben. Az egyetlen eltérő véleményt Maxim Szaburovhangoztatta. Szerinte az előző ülés
után már nincs értelme a vitának, mert egy nagyarányú katonai intervenció csak a NATO-t
igazolná. Ezzel vitába szállt Molotov, és több más elnökségi tag. Arra hivatkoztak, hogy az
előző napi döntés csak kompromisszum volt. A rábeszélés hatására végül Szaburov is beadta
a derekát és támogatta a katonai beavatkozást. Az SZKP Elnöksége egyhangúlag úgy döntött,
hogy "segíteni kell a munkásosztályt Magyarországon az ellenforradalom leverésében". Ezzel
véget ért a sokáig elhúzódó határozatlanság és habozás a Kremlben.
Vladimir Nikiforovics Malin, az SZKP Központi Bizottsága Általános Osztályának a
vezetője hivatalból volt jelen az SZKP Elnökségének az ülésein. Feladata az volt, hogy
segítsen a határozatok megfogalmazásában. Egyidejűleg feljegyezte azt is, hogy ki volt jelen
és ki mit mondott. Az 1950-es és 1960-as években még nem készültek a teljes szöveget
tartalmazó jegyzőkönyvek az SZKP Elnökségének a tanácskozásairól. Malin minden
Magyarországgal kapcsolatos elnökségi tanácskozáson részt vett 1956. október 23. és
november 4. között. Ezek a ceruzával készült feljegyzések töredékesek, mégis nagyon fontos
adatokat tartalmaznak, amelyek utólag megvilágítják a döntéshozók gondolkodásmódját.
Az egyik legfontosabb tanulság, amit Malin feljegyzéseiből kiolvashatunk, hogy igen közel
volt a Szovjet Birodalom ahhoz a helyzethez, ami végül is 33 évvel később, 1989-ben
következett be. Ha ugyanis az SZKP Elnöksége kitart október 30-i álláspontja mellett, akkor a
szovjet hadseregnek meg kellett volna szüntetnie Magyarország megszállását. Ezt minden
bizonnyal követte volna a többi kelet-európai csatlós országból történő kivonulás is. Ezek
összhatásaként pedig beindulhattak volna olyan politikai változások, amelyekre csak 1989-
ben és az azt követő években volt lehetőség.
A szuezi válság hatása
1956. július 26-án Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök bejelentette, hogy Egyiptom
államosítani kívánja a Szuezi-csatorna Társaságot. A világ egyik legfontosabb viziútja a 171
km hosszú, 100-150 m széles és 11-12 m mély Szuezi-csatorna 1869-ben nyílt meg. A
Földközi-tengert a Vörös-tengeren át az Indiai-óceánnal összekötő csatorna egy angol-francia
tőkével működő nemzetközi társaság tulajdonában volt. Az 1952. évi egyiptomi forradalom
győzelme után továbbra is angol csapatok állomásoztak a Szuezi-csatorna övezetében. A brit
csapatok a kairói kormány erőteljes követelésére csak 1956. júniusában távoztak az országból.
A viziút államosításához az vezetett, hogy Egyiptom az Egyesült Államok és Nagy-Britannia
támogatásával fel akart venni a Világbanktól 270 millió dollár hitelt. Ez lehetővé tette volna a
Nílus vizét hasznosító Asszuáni gát építésének az elkezdését. Egyiptom lakossága a XX.
század első felében megnégyszereződött. Emiatt létfontosságúvá vált a megművelhető
termőterület növelése, és az iparosításhoz szükséges energia biztosítása. Mindezt az Asszuáni
gát és erőmű megépítésétől remélték.
A hitelnyújtást azonban a nyugati hatalmak és a Világbank olyan feltételekhez kötötték,
amelyek révén Egyiptomot politikai, gazdasági és katonai ellenőrzésük alá vonhatták. Az
Egyesült Államok 1956. július 26-án formálisan is elállt korábbi hitelnyújtási ajánlatától.
Nasszer egyiptomi elnök erre válaszképpen 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna
Társaság államosítását. Nasszer elképzelése az volt, hogy a csatorna használati díjából, ami
akkor mintegy 200 millió dollárra rúgott, fedezni tudja az Asszuáni gát építési költségeit. Ez a
gát és az erőmű végül is a Szovjetunió segítségével épült fel.
Párizs és London nem nyugodott bele Nasszer döntésébe. Angol-francia-izraeli közös terv
készült a Nasszer kormány megdöntésére és a Szuezi csatorna visszaszerzésére. A három
hatalom által kidolgozott közös terv alapján Izrael 1956. október 29-én megtámadta
Egyiptomot. 1956. október 31-én angol és francia repülőgépek bombázták az egyiptomi
légitámaszpontokat és a Szuezi csatorna övezetét. Bevetettek angol légi deszant alakulatokat
is. Izrael a katonai támogatás segítségével elfoglalta a Sinai-félszigetet. November 5-én angol-
francia katonai egységek szálltak partra Port Szaid térségében, és hadműveleteket kezdtek az
egyiptomi városok ellen. Az Egyesült Államok későbbi közel-keleti terveit szem előtt tartva,
nem támogatta a három ország katonai akcióját, a nemzetközi közvélemény pedig élesen
elítélte. A saját birodalmában szorongatott Kreml azonban kemény hangú jegyzékben
szólította fel a támadó országokat a hadműveletek azonnali beszüntetésére. A Szovjetunió
kemény katonai ellenlépéseket helyezett kilátásba a béke helyreállítása érdekében.
Eisenhower és Hruscsov nyomására a szembenálló felek 1956. november 6-án
fegyverszünetet kötöttek, és december 22-én az utolsó angol és francia katona is távozott
Egyiptomból. Ebben az időben csaknem 60.000 négyzetkilométernyi egyiptomi terület volt
izraeli megszállás alatt. A Tel Aviv-i kormány vonakodva tett eleget az e területek kiürítését
követelő ENSZ határozatoknak. Csak 1956. december 25-én vonta ki csapatait a Sinai-
félszigetről. Az utolsó izraeli csapatok pedig 1957. március 8-án hagyták el a Gázai-övezetet.
Izrael ugyan kivonult a megszállt egyiptomi területekről, mégis jelentős hadászati
pozíciókhoz jutott. Az aqabai öböl egyiptomi partvidékén ENSZ katonák helyezkedtek el.
Izrael hallgatólagosan használhatta az öblöt és hajói a Tirán-szoroson keresztül kijuthattak a
Vörös-tengerre.
Nyugati szakértők hosszú időn át mérlegelték, hogy milyen szerepet játszhatott a szuezi
válság a Magyarországgal kapcsolatos szovjet álláspont kialakításában. Egészen a Szovjet
Birodalom felbomlásáig erről csak találgatni lehetett, hogy mi történt. A Malin-
jegyzőkönyvek ugyan nem adnak választ számos kérdésre, mégis közelebb visznek a valóság
megismeréséhez. Malin feljegyzései és más dokumentumok is arra utalnak, hogy a szuezi
válság arra ösztönözte a szovjetvezetőket, hogy gyorsan és döntő módon oldják meg a
Magyarországon kialakult kritikus helyzetet. A Szuez körüli diplomáciai civakodás arra
késztette az SZKP Elnökségét, hogy kerülje el a hosszadalmas politikai vitákba való
bonyolódást, amibe a franciák és az angolok belesodródtak. Hruscsov az Elnökség október
28-i tanácskozásán - egy nappal a közel-keleti katonai akciók előtt - kijelentette: "Az angolok
és a franciák nyakig benne vannak a pácban Egyiptomban. Nem kell bekerülnünk ugyanebbe
a társaságba." Valószínűleg arra gondolt, hogy ha az SZKP Elnöksége sokáig leragad a
magyar válságnál, akkor a dolgok rosszabbra fordulnak, és a Szovjetuniónak ugyanolyan
kínos helyzettel - megoldhatatlan dilemmával - kell majd szembenéznie, mint a franciáknak és
az angoloknak.
A harcok beindulása a Közel-Keleten október 29-30-31-én rendkívül veszélyes helyzetbe
sodorta Moszkva politikai szövetségesét, Egyiptomot. Ezt tovább bonyolította a szovjet
vezetők helyzetét. Attól tartottak, hogy ha nem cselekednek határozottan Magyarországon,
akkor az súlyos károkat okoz a szovjet külpolitikának. Ez irányú félelmeiket csak fokozta,
amikor a franciák és az angolok is bekapcsolódtak a katonai műveletekbe október 31-én a
reggeli órákban. Amikor az SZKP Elnöksége később tanácskozásra ült össze, hogy meghozza
végső döntését Magyarországgal kapcsolatosan, a Kremlt valósággal elárasztották a franciák
és az angolok, valamint az izraeli csapatok látványos sikereiről szóló jelentések. Hamarosan
kiderült azonban, hogy a három ország katonai műveletei elakadtak, mivel az Egyesült
Államok nem támogatta, és ez patt-helyzetet eredményezett. Hruscsov és kollégái október 31-
én azonban még a beléjük idegződött ideológiai reflexek következtében úgy gondolták, hogy
az Egyesült Államok támogatni fogja szövetségesei katonai fellépését. Hruscsov a
következőket mondotta:
"Ha kivonulunk Magyarországról, az nagy támogatást nyújtana az amerikaiaknak, az
angoloknak, és a franciáknak, egyszóval az imperialistáknak. Gyengeségként fognák fel a
részünkről, és offenzívába mennének át. Mi úgy tűnnénk, mint akik feltárják a saját gyenge
helyzetüket. Pártunk nem fogja jóváhagyni, ha ezt tesszük. (Az imperialisták) Egyiptomhoz
majd hozzáadják Magyarországot is".
Hruscsov további Szuezre vonatkozó megjegyzései, különösen azok, amelyeket november 4-
én tett, arra utalnak: meg volt arról győződve, hogy a magyarországi beavatkozásra vonatkozó
döntés inkább erősíti, mint gyengíti Moszkva Szuezzel kapcsolatos politikáját. Magyarország
elvonta a figyelmet és ez megakadályozta a Szovjetuniót abban, hogy hatékony
válaszlépéseket foganatosítson a Közel-Keleten. Most, hogy a Szovjetunió szilárdan eltökélte
a magyar felkelés elfojtását, így most már Moszkvának módjában áll aktívabb szerepet
vállalni a Közel-Keleten, és segítséget nyújtani Egyiptomnak.
Más vonatkozásban is kapcsolatban állt a Magyarországgal szemben folytatott szovjet politika
a szuezi válsággal. A közel-keleti hadműveletek elterelték a nemzetközi közvélemény
figyelmét Lengyelországról és Magyarországról. Mivel a választások előtt álló Eisenhower
elnök és az amerikai kormány nem volt hajlandó támogatni az izraeli-francia-brit hármas
agressziót, így a szuezi válság mély hasadást okozott - hacsak átmeneti időre is - a nyugati
hatalmak körében. Erre pontosan olyan időpontban került sor, amikor a leginkább szükség lett
volna arra, hogy egységes választ adjanak a magyarországi eseményekre. A NATO-n belüli
repedés, amit a szuezi válság okozott, nem játszott döntő szerepet Moszkva elhatározása
szempontjából. Amikor az SZKP Elnöksége október 31-én megtartotta sorsdöntő
tanácskozását, a NATO-n belüli nézeteltérés mégis kedvező alkalmat nyújtott arra, hogy a
Szovjetunió nagyszabású katonai műveletbe kezdjen Magyarországon. A francia és a brit
kormány le van kötve Szueznél, jegyezte meg Hruscsov november 2-án, a Szovjetunió pedig
leragadt Magyarországon. Utólag szemlélve a Magyarország elleni inváziót, csaknem biztos,
hogy akkor is jóváhagyták volna, ha a szuezi válság nem éleződik ki. A Kreml félelmei, hogy
"az imperialisták" sikereket érhetnek el a Közel-Keleten, továbbá az a megosztottság, ami
nyilvánvalóvá vált a NATO-n belül, előmozdították Moszkva katonai intervencióra vonatkozó
döntését.
Félelem a zavargások terjedésétől
A Szovjetunió felbomlását követően napvilágra került újabb dokumentumok megerősítik,
hogy a szovjetvezetők tartottak attól, hogy a magyar forradalom átterjedhet a többi kelet-
európai országra, és esetleg magára a Szovjetunióra is. Ez alapjaiban rázkódtatta volna meg az
egész kommunista tömböt. Sok figyelmeztető jelzés érkezett a budapesti szovjet
nagykövetségről és a KGB magyarországi kirendeltségétől, továbbá három magyar
kommunista vezetőtől, Rákosi Mátyástól, Hegedűs Andrástól és Bata Istvántól, akik miután
leváltották őket, Moszkvába menekültek. A Varsói Szerződéshez tartozó többi országból, így
a Magyarországgal szomszédos Romániából és Csehszlovákiából érkező hírszerzői jelentések
a nyugtalanság továbbterjedéséről számoltak be. Hruscsov később elmondotta: KGB
forrásokból szerzett tudomást arról, hogy a Magyarország határvidékein élők kapcsolatot
kerestek a csehszlovák és román határ mentén élő lakosokkal azért, hogy támogatást kapjanak
tőlük.
A Romániából érkezett jelentések szerint a diákok Bukarestben és nagy számban az erdélyi
Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron, Nagybányán, és Nagyváradon tüntetéseket
tartottak a magyar forradalom támogatására. A nyugtalanság egész Romániában érezhető volt.
Már október 24-én a Román Dolgozók Pártjának a Politikai Bizottsága bevezette a rendkívüli
állapotot és megszigorította a vízum szabályokat a magyar határon. Ténylegesen leállították a
teljes közlekedést a két ország között. A román hatóságok szigorúan ellenőrizték a postát, és
valamennyi Magyarországról érkező nyomdaterméket. A Román Kommunista Párt Politikai
Bizottsága elrendelte, hogy a Securitate fokozottan őrizze a kormányzati épületeket, a
közlekedési csomópontokat, a tájékoztatási rendszert, az egyetemi épületeket, valamint a
kommunista párt és a kormányzat helyi hivatalait. A hadseregnél és a biztonsági erőknél
megtiltották a szabadságolásokat. A román vezetők ezzel párhuzamosan lépéseket tettek a
lakosság gazdasági helyzetének a javítása és az életszínvonal növekedése érdekében. A román
kommunista hatalom erőfeszítései azonban túlnyomóan arra irányultak, hogy előkészítsék a
nagyszabású leszámolást minden lehetséges ellenzéki erővel és törekvéssel.
E megelőző intézkedések ellenére kiújultak, sőt erősödtek a különböző diákcsoportok és
"ellenséges elemek" tüntetései az ország számos részén, különösen Erdélyben és a
fővárosban, Bukarestben. Az egykor a történelmi Magyarországhoz tartozó Erdély
fővárosába, Kolozsvárra kiküldött bukaresti megbízottak "tömegméretű nyugtalanságról és
zavarodottságról" számoltak be. Egy hivatalos jóváhagyás nélküli diákmozgalom, amely a
kolozsvári Bólyai János Egyetemen 1956. október 25-én jött létre, sok tagot vonzott, és az
egyetem számos diákjának, sőt oktatójának a támogatását elnyerte, köztük a Román
Munkáspárthoz tartozó személyekét is. A román helyi és központi pártmegbízottak
hangsúlyozták, hogy különösen a "magyar származású párttagok" hagyták magukat
befolyásolni az "ellenséges elemektől" és állítólag a magyar etnikumhoz tartozó diákok
Erdély-szerte "horthysta és soviniszta dalokat énekeltek". A legnagyobb aggodalmat azok a
jelentések keltették, amelyek szerint nagybányai és szatmári fiatalok "csatlakozni óhajtottak a
magyar hadsereghez", és különösen a határ térségeken állomásozó román csapatok és
biztonsági erők kerültek a tüntetők "tendenciózus" és "ellenséges" propagandájának a hatása
alá.
A növekvő nyugtalanság megfékezése érdekében a Román Kommunista Párt Politikai
Bizottsága október 30-án létrehozta a "legfelső irányító vezérkart", amely a Politikai
Bizottság négy tekintélyes tagjából, Emil Bodnaras-ból, Nicolae Ceausescu-ból, Alexandru
Draghici-ból, ésLeontin Salajan-ból állott. Ez a vezérkar rendkívüli felhatalmazást kapott,
beleértve a tűzparancs kiadását és a rendkívüli állapot kihirdetését is. A "legfelső irányító
vezérkar" sikeresen oldotta meg feladatát, de önmagában az a tény, hogy ilyen rendkívüli
intézkedésre volt szükség, arra emlékeztette a szovjetvezetőket, hogy ha kicsúsznak az
ellenőrzésük alól a magyarországi események, akkor azok "járványként fertőzhetik meg" a
többi csatlós országot.
Hasonlóan aggodalomra okot adó jelentések érkeztek Moszkvába Csehszlovákiából is, ahol
diákmegmozdulásokra került sor Pozsonyban és más nagyvárosokban. Valamennyi a
Szovjetunió iránti "bizalmatlanságnak és ellenséges érzületnek" adott hangot. A prágai
hatóságok ugyan cáfolták ezeket a jelentéseket, de elismerték, hogy a magyarországi
események káros lélektani hatást gyakorolnak, és szocialistaellenes hangulatot váltanak ki
azon csehszlovák csapatok körében, amelyeket felsorakoztattak az 560 km hosszúságú
csehszlovák-magyar határon. Néhány magas beosztású csehszlovák katonatiszt
figyelmeztetett, hogy az előállott zavar arra csábíthat egyes ellenforradalmi csoportokat
Magyarországon, hogy behatoljanak Csehszlovákiába, és lázadást robbantsanak ki az ország
szlovákiai részében, különösen annak déli, főleg magyarok által lakott területein. Azt is
veszélyesnek tartották, ha a szovjet és a magyar katonai egységeket visszavonják Észak-
Magyarországból, mivel Csehszlovákia bevethető egységei nem elégségesek ahhoz, hogy
eredményesen elhárítsák az ellenforradalmi csoportok esetleges behatolását.
A Csehszlovákiára való továbbterjedés kockázatát az SZKP Elnökségének tagjai kifejezetten
is megemlítették, amikor jóváhagyták a nagyarányú katonai inváziót: "Ha nem hozunk döntő
lépést, akkor Csehszlovákiában a rendszer összeomlik". Még ma sem világos, hogy a
tényleges veszély valóban ilyen nagy lett volna. Ami fontos az az, hogy ebben az időpontban
így értékelték ki a helyzetet mind Moszkvában, mind Prágában. A csehszlovák és a
szovjetvezetők ekkor úgy érezték, hogy rendkívül súlyos következményekkel járna, ha most
nem cselekednek határozottan. De a magyarországi válság átterjedésétől más kelet-európai
országokban is, így Kelet-Németországban is komolyan tartottak. Az NDK kommunista
pártjának vezetője, Walter Ulbricht attól tartott, hogy Nagy Imrének a visszatérése a
hatalomba hasonló eseményekhez vezethet Kelet-Németországban is. Amikor a magyar
forradalom kitört, rossz előérzet és nyugtalanság volt érezhető egész Kelet-Németországban,
de különösen Kelet-Berlinben. Az egyik kelet-német kommunista vezető, Otto
Grotewohl szerint "a magyar és a lengyel események mutatják, hogy az ellenség megkeresi a
szocialista tábor gyenge pontjait azért, hogy felbomlassza". Grotewohl és a többi kelet-német
kommunista vezető jól tudta, hogy maga az NDK is egy ilyen "gyenge pont". A Kreml urai is
aggódtak azért, hogy a magyarországi fejlemények alááshatják helyzetüket Kelet-
Németországban, amelyet ebben az időpontban Walter Ulbricht már szilárdan az ellenőrzése
alatt tartott. Dimitrij Sepilov szovjet külügyminiszter is aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy
bizonyos erők Kelet-Németországban arra használhatják ki a magyar válságot, hogy
kampányt indítsanak az Ulbricht-csoport ellen.
Eddig csak arról tettünk említést, hogy milyen fenyegetést jelentett a kelet-európai országok
számára a magyar forradalom továbbterjedése. A szovjetvezetők azonban azzal is tisztában
voltak, hogy magában a Szovjetunióban is fennáll ez a veszély. A sztálintalanítási folyamat
beindulása számos helyen nyugtalansághoz és zavargásokhoz vezetett. 1956. márciusában
nagyszabású megmozdulásokra került sor Tbilisziben és más grúz városokban. Diákok,
munkások és értelmiségiek együttesen tiltakoztak amiatt, hogy növekvő bírálatok érik "az ö
nagy vezérüket, Sztálint". (Joszif Viszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin grúz származású
volt. Noha a diktátor saját népét is elnyomta, de azért kedvezett is nekik, például kevesebb
adót fizettek, és több juttatásban részesültek, mint a Szovjetunióhoz tartozó más
tagköztársaságok népei. A tüntetők Sztálin bűneinek az elítélésében azt a veszélyt is látták,
hogy a grúzok ezeket az előjogaikat elveszíthetik.)
Grúzia kommunista uralom alá kerülése óta először fordult elő olyan "szovjetellenes
aktivitás", amelyre Moszkva a rendkívüli állapot bevezetésével válaszolt. A Szovjetunió más
részein az értelmiségiek és más elégedetlen csoportok hosszú idő óta először fejezték ki
nyíltan sérelmeiket. Sztálin és a személyéhez kötődő kultusz bírálata megnyitotta az utat
olyan panaszok számára is, amelyek már a szovjetrendszer lényegét kérdőjelezték meg. A
meglepődött pártvezetők megpróbáltak úrrá lenni a sztálintalanítási kampányon és rendeletet
bocsátottak ki, amely részletesen meghatározta, mi az ami meg van engedve és mi az ami
nincs. De ez a párthatározat nem volt alkalmas arra, hogy véget vessen a hivatalos
pártvonaltól eltérő nézetek hirdetésének és társadalmi mozgolódásoknak. Amikor a
forradalom elkezdődött Magyarországon, Hruscsov és kollégái attól féltek, hogy az
értelmiségiek a Szovjetunióban is hasonló akciókat szervezhetnek. A kommunista
hatóságokat rendkívül aggasztották azok a disszidens (másként gondolkodó) mozgalmak a
Szovjetunióban, amelyek nagyon hasonlítottak a budapesti Petőfi Kör tevékenységéhez. Attól
tartottak, hogy az elnyomó intézkedések nem lesznek elégségesek a szigorú fegyelem
fenntartására, pontosan ahhoz hasonlóan, ahogyan Rákosi Mátyás és Gerő Ernő erőfeszítései
is kudarcot vallottak Magyarországon.
Ezeket az aggodalmakat alátámasztották azok a tiltakozások, amelyekre 1956. november 4.
után került sor a Szovjetunió felsőoktatási intézményeiben, köztük a moszkvai Állami
Egyetemen. Az állambiztonsági csapatok megszállták az egyetemet, és letartóztatták azokat a
diákokat és oktatókat, akik tüntetéseken elítélték a szovjet katonai intervenciót, szovjetellenes
jelszavakat írtak a falakra és plakátokat raktak ki. A KGB keményen lecsapott a tüntetőkre
Jaroszlávl-ban és más városokban, ahol a diákok tüntettek, és transzparenseken követelték a
szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Ezek az incidensek arra késztették az SZKP
Elnökségét, hogy határozatot hozzon a felsőfokú oktatási intézmények nem kívánatos
elemektől való megtisztításáról. Azért, hogy elrettentsék a további tiltakozásokat, a
szovjethatóságok elrendelték más feltételezett "másként gondolkodónak" is az őrizetbe vételét
1956. végén és 1957. elején. Néhány idősebb pártvezető sokkal drasztikusabb intézkedéseket
akart. Olyan típusú leszámolást tartottak szükségesnek, amely a sztálini korszak idején volt
szokásos. Az ő javaslataikat formálisan soha nem fogadták el, de az 1956-os zavargások
meggyőzték az SZKP felső vezetőit arról, hogy Magyarország katonai inváziója az utolsó
pillanatban mentette meg őket attól, hogy a válság a Szovjet Birodalmat elérje.
Számos nyugati elemző, köztük Charles Gáti, már hosszabb ideje hangoztatta azt a
feltételezést, hogy a magyar válság továbbterjedésének a megakadályozása volt az egyik fő
tényezője annak, hogy a szovjet legfelső vezetés végül is a magyar forradalom katonai
elfojtása mellett döntött. Azok az új információk, amelyekre a Szovjetunió felbomlása után
derült fény, megerősítik ezt a feltételezést.
Mikojan egyedül ellenzi a katonai beavatkozást
1956. október 31-én kialakult az SZKP Elnökségében az intervenció tekintetében a
konszenzus. Ebben a döntéshozatalban Mikojan és Szuszlov nem vett részt, mert még mindig
Budapesten tartózkodott. Amikor mindketten visszatértek Moszkvába és előterjesztették
helyzetelemzésüket a helyszínen levont konklúzióikkal, rá kellett jönniük, hogy az ügyben
már megszületett a döntés, nélkülük. Szuszlov nyilvánvalóan egyetértett annak tartalmával,
Mikojannak viszont nagy csalódást okozott. Továbbra is határozottan ellenezte a katonai
beavatkozást, amint azt október 23-án is tette. Megpróbálta Hruscsovot rábeszélni, hogy hívja
össze az SZKP Elnökségének egy újabb tanácskozását a döntés felülvizsgálatára. Hruscsov
azonban ezt a javaslatot elutasította. Emlékirataiban, amely ebben a vonatkozásban hitelesnek
tűnik, megemlíti: Mikojan azzal is fenyegetőzött, hogy tiltakozásból öngyilkoslesz, ha
Hruscsov nem hívja össze újból az Elnökséget. Hruscsov a butaság csimborasszójának
nevezte, ha valaki ilyen irracionálisan viselkedik, és ő maga vette kézbe az invázió végső
politikai és katonai előkészítését.
Ha nem lett volna a Magyarországra vonatkozó végső döntés olyan időigényes és politikailag
költséges, akkor Hruscsov talán hajlandó lett volna teljesíteni Mikojan követelését. Azt
magyarázta Mikojannak, hogy ellenzi a hasztalan vitatkozások újrafelvételét most, amikor
már mindenről megszületett az egyetértés, és végre a menetrendet is kitűzhették. Mindezen
magyarázatok ellenére Mikojant mélyen nyugtalanította a döntés, amint azt ki is fejezte az
SZKP Elnökségének november 1-i ülésén. Hruscsov ezen nem vett részt, mert már Breszt-be
utazott, hogy tájékoztassa a lengyel vezetőket. Mikojan ragaszkodott ahhoz az álláspontjához,
hogy az erő alkalmazása nem fog megoldani semmit, és sokkal helyesebbnek tartotta, ha a
Szovjetunió e helyett komoly tárgyalásokba kezd. Azzal Mikojan is egyetértett, hogy nem
szabad megengedni Magyarország kilépését a Moszkva által vezetett táborból. Ő azonban
meg volt arról győződve, hogy 10-15 nap múlva a helyzet tisztázódik, és amennyiben a
körülmények stabilizálódnak, akkor meg lehet fontolni, hogy vajon kivonják-e az országból a
szovjet csapatokat, vagy se?
Az elnökségi ülés más résztvevői nem értettek egyet Mikojannal, de ő kitartott az álláspontja
mellett azzal érvelve, hogy a katonai invázió nem a megfelelő válaszlépés a jelenlegi
körülmények között. A nyilvánosság előtt azonban Mikojan nem tárta fel aggályait. Egyéni
lázadása és kitartó ellenzése először Hruscsov emlékirataiban volt olvasható. Később mindezt
megerősítették Malin feljegyzései, mert azok teljes összhangban voltak a Hruscsov által
elmondott verzióval. Jellemző a szovjet politikai rendszerre, hogy a későbbi évek során
Mikojan megpróbálta elkendőzni beavatkozást ellenző álláspontját. Csupán annyit
mondogatott, hogy 1956. októberében a szovjet invázióra vonatkozó döntés egyhangúan
született. Technikai értelemben ez a kijelentés helyesnek mondható, mivel az Elnökség
október 31-i ülésen valóban egyhangúlag hagyták jóvá a határozatot. De ez az egyhangú
döntés pontosan azért jöhetett létre, mert Mikojan nem volt jelen. Ha ugyanis jelen van, akkor
ő ugyanúgy ellenezte volna a katonai megoldást, ahogyan azt ellenezte október 23-ról 24-re
virradó éjszaka. Mindez azonban nem von le semmit Mikojan bátorságából,
következetességéből és ma már azt is hozzátehetjük, hogy messzire tekintő realitásérzékéből.
A történelem nem néhány év, de néhány évtized múlva őt igazolta.
Kádár János és Münnich Ferenc Moszkvában
Már volt róla szó, hogy miként vitte magával Münnich Ferenc a vonakodó Kádár Jánost
Moszkvába 1956. november 1-én. Az is ismert tény, hogy Kádárt és Münnichet november 4-
én visszaszállították Moszkvából Magyarországra. Az elsőt azért, hogy ő legyen a Kreml
szolgálatában álló ideiglenes forradalmi és munkás- és parasztkormány miniszterelnöke, és a
másodikat, hogy ő legyen a miniszterelnök helyettes. Sokáig azonban nem volt ismert, hogy
mit tett a két magyar politikus november 2-án és 3-án Moszkvában. Csaknem minden nyugati
értékelés szerint Kádár kétszínű magatartást tanúsított és valójában kezdettől fogva támogatta
a szovjet katonai beavatkozást. A már hivatkozott Malin feljegyzések azonban sokkal
árnyaltabb és összetettebb képet tárnak elénk, és az első megbízható bizonyítékot nyújtják
arról, hogy milyen szerepet is játszott Kádár és Münnich az invázió utáni rendszer
létrehozásában.
Mind Kádár, mint Münnich részt vett az SZKP Elnökségének november 2-i és 3-i
tanácskozásán, de elsősorban Kádár beszélt. A második napi tanácskozáson Kádárhoz
csatlakozott Bata István, aki egyike volt annak a négy magasrangú magyar politikusnak,
akiket már október 28-án a szovjet fővárosba szállítottak. Később csatlakozott
hozzájuk Horváth Imre, aki részletes feljegyzéseket készített az ülésről. November 2-án
Hruscsov és Malenkov a Varsói Szerződés többi vezetőivel tárgyalt, majd Titóhoz utazott
Brioniba. Az SZKP Elnökségének a többi tagja azonban hosszasan tanácskoztak Kádárral és
Münnich-el. Ezekbe a tanácskozásokba Hruscsov és Malenkov november 3-án kapcsolódott
be.
A tanácskozásról készült feljegyzésekből az derül ki, hogy noha Kádár vonakodva ugyan, de
hozzájárult, hogy titokban Moszkvába szállítsák egy kritikus időpontban. Egy nagyarányú
szovjet katonai intervenciót Magyarországon azonban nem támogatott. Elutazásakor az sem
állt szándékában, hogy ő kerüljön az új kormányzat élére. A november 2-i tanácskozáson
Kádár kifejtette, hogy "a katonai erő alkalmazása romboló hatású és vérontáshoz vezet". Egy
ilyen kimenetel - tette hozzá "aláásná a szocialista országok tekintélyét és a magyarországi
kommunisták morálját a nullára csökkentené". A következő nap Kádár hangneme némiképp
enyhült, de nem lényegesen. Megvilágította, hogy a jelenlegi kormány miért nem volt képes
megakadályozni egyes kommunisták megölését, és egyetértett a szovjetvezetőkkel abban,
hogy "nem megengedhető egy szocialista ország kiszolgáltatása az ellenforradalomnak".
Kádár azt is kifejtette, hogy "Magyarországon a cselekvés helyes menete egy forradalmi
kormány megalakítása". De ekkor is jelezte, hogy egy szovjet katonai invázió csak rosszabbá
tenné a dolgokat, és nagyjelentőségű lenne a szovjet csapatok kivonása Magyarországról.
Óvott attól is, hogy a forradalmi kormány ne bábkormány legyen. Szükség van arra, hogy
legyen népi támogatása és a dolgozók mellé álljanak. Ebben a vonatkozásban Kádár nézetei
élesen eltérnek Bata Istvánétól, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a szovjet hadsereg által
bevezetett "katonai diktatúrának kell helyreállítani a rendet".
Kádár János még november 3-án sem beszélt egyértelműen negatív formában a
magyarországi eseményekről. Megfogalmazása szerint Nagy Imre politikájának voltak
ellenforradalmi vonatkozásai és Magyarországon a helyzet óráról-órára jobbra tolódott.
Figyelmeztette Kádár a szovjetvezetőket arra, hogy a felkelés valódi népi elégedetlenségből
származott és a Magyar Dolgozók Pártja kompromittálódott a tömegek túlnyomó részének a
szemében. Azt is hangsúlyozta, hogy a megmozdulásokban az egész nemzet részt vett, hogy
megszabaduljon a Rákosi-klikktől. Kádár szemléletmódja ekkor sokkal árnyaltabb és
mélyebbre hatoló volt, mint a később általa hangoztatott merev formulák. 1956.
decemberében már az egész felkelést ellenforradalomnak minősítette, amelyet a Nyugat
szított és támogatott.
Az is figyelemre méltó, hogy Kádár nem kívánta elkendőzni a saját szerepét, vagy elhallgatni
a szovjet politika negatív befolyását. Részletesen beszámolt a Nagy Imre kormány belső
kabinetjének a november 1-i tanácskozásáról, megjegyezve, hogy ő azt az álláspontot
támogatta: nem szabad intézkedéseket foganatosítani anélkül, hogy azt előzőleg
megbeszélnék Andropovval. Ez az álláspont azonban nem sokkal különbözött Nagy Imre
álláspontjától, aki maga is bekérette a szovjet nagykövetet aznap este, hogy sürgős
konzultációkat folytasson vele a szovjet csapatok mozgásairól. Kádár elismerte, hogy amikor
ezek a megbeszélések véget értek, ő csatlakozott a Nagy Imre kormány többi tagjához és
megszavazta a semlegességre vonatkozó kormánynyilatkozatot. Ebben a Nagy Imre kormány
felkérte az Egyesült Nemzetek Szervezetét Magyarország semlegességének a támogatására és
egyben követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról. November 2-án és
3-án is Kádár kemény szavakkal ítélte el a szovjet politika hibáit Magyarországgal
kapcsolatban, és lényegesen kritikusabb hangon szólt Rákosiról, mint Nagy Imréről. Ebben a
témában Münnich Ferenc is visszhangozta Kádár János nézeteit. Münnich azzal magyarázta a
magyarok szovjetellenes érzelmeit, hogy meg vannak győződve: a kommunista rendszer csak
a Szovjetunió akaratából, és támogatásával létezik Magyarországon.
Ha azonban mélyebben elemezzük Kádár magatartását a moszkvai tárgyalásokon, akkor azt is
megállapíthatjuk, hogy különösebb haszonnal nem jártak Magyarország számára. Kádár
meglehetősen naivnak tűnt, és az, hogy mégis csak hajlandó volt eljönni Moszkvába, azt
sugalmazza: még erőteljesebb szovjet beavatkozást tartott ajánlatosnak. Malin feljegyzéseiből
az derült ki, hogy Kádár nem minősíthető egyértelműen quisling-nek, legalább is nem
tekinthető kezdettől fogva mindent felvállaló, szervilis csatlósnak. Kádár ezt a szerepkört csak
november 4. után vállalta fel, de ez nem az a szerep volt, amit ő akart és elképzelt magának,
amikor Moszkvába érkezett egy olyan "tárgyalásra" amely sokkal inkább kihallgatás volt.
Az SZKP Elnökségének az az október 31-i döntése, hogy a kemény intervenciót részesíti
előnyben, fordulatot hozott a több mint egy hétig tartó habozó, bizonytalan helyzetben.
Rendkívül sok politikai és katonai feladatot kellett igen rövid idő alatt elvégezni. Az Elnökség
találkozóját megelőzően Hruscsov telefonon beszélt Gomulkával, és megegyeztek abban,
hogy november 1-én Breszt-ben, a szovjet-lengyel határnál találkoznak. Hruscsovot
Malenkov és Molotov is elkísérte. Az SZKP Elnöksége felhatalmazta Hruscsovot és
Malenkovot, hogy tárgyaljon Titó marsallal is, hogy legalább hallgatólagos beleegyezését és
passzív támogatását megszerezzék. Azt is elhatározták, hogy tájékoztatják a kínai, a cseh, a
román és a bolgár vezetőket az eldöntött katonai invázióról.
Az elnökségi ülés elnapolásakor Hruscsov felhívta Liu Sao-csi-t, valamint több magasrangú
kínai vezetőt, akik október 23. óta már Moszkvában tartózkodtak. A kínai delegáció szoros
kapcsolatot tartott látogatása egész ideje alatt Mao Ce-tung-gal, és már vissza akart térni
Pekingbe október 31-én. Hruscsov azonban tájékoztatni akarta őket nyomban az elfogadott új
döntésről, mert helyesebbnek találta, ha első kézből kapnak tájékoztatást, s ha így jut
információhoz Kína első embere is, Mao Ce-tung. Az elutazó kínai delegációt a vnukovói
repülőtéren az SZKP Elnökségének valamennyi tagja búcsúztatta. Hruscsov aggódott azért,
hogy Liu Sao-csi-t esetleg kellemetlenül érintette az SZKP Elnökségének hirtelen
megváltozott álláspontja. Moszkvai tárgyalásai során Liu Sao-csi következetesen képviselte
Mao Ce-tung nézeteit, amely szerint Magyarország munkásosztályának meg kell engedni,
hogy visszanyerje az ellenőrzést, és hogy saját maga vessen véget a felkelésnek, minden
további szovjet beavatkozás nélkül.
Október 30-án a kínai küldöttek felszólították a szovjetvezetőket, hogy helyezzék a
Szovjetuniónak a többi szocialista országhoz - köztük Magyarországhoz is - fűződő viszonyát
a Pancsa Síla öt alapelvére. (A Pancsa Síla öt elve először a Kína és India között 1954. április
29-én Tibettel kapcsolatban kötött megállapodásban szerepelt. Ezek a békés egymás mellett
élésnek az elvei, amelyeket Csou En-laj kínai és Nehru indiai miniszterelnök 1954. július
28-i közös nyilatkozata megerősített. Ez az öt elv a következő: 1. A területi épség és a
szuverenitás kölcsönös tiszteletben tartása. 2. Egymás meg nem támadása. 3. Az egymás
belügyeibe való be nem avatkozás. 4. Egyenlőség és kölcsönös előnyök. 5. Békés egymás
mellett élés. E nyilatkozat azt is javasolta, hogy ezt az öt elvet terjesszék ki általában a
nemzetközi kapcsolatokra. A Pancsa Síla elvei később nagy szerepet játszottak az 1955. évi
bandungi értekezleten is. Ezen 29 független ázsiai és afrikai ország vezetői találkoztak, akik
akkor másfél milliárd embert képviseltek. Ezen az indonéziai tanácskozáson kimondták, hogy
meg kell teremteni az ázsiai és afrikai országok gazdasági együttműködését, fel kell újítani a
kulturális kapcsolatokat, véget kell vetni a gyarmati kizsákmányolásnak, s meg kell adni a
népeknek a függetlenséget. A Pancsa Síla pontjait alapul véve, itt már tíz elvet fogadtak el.
Ezek a következők: 1. Az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása. 2. Valamennyi nemzet
szuverenitásának és területi sérthetetlenségének tiszteletben tartása. 3. Valamennyi emberfajta
és nemzet egyenjogúsága. 4. A más nemzetek belügyeibe való be nem avatkozás. 5. Minden
nemzet joga - összhangban az ENSZ alapokmányával - az egyéni, vagy kollektív védelemre.
6. Tartózkodás az olyan kollektív politikai-katonai szervezetekbe való belépéstől, amelyek
egyes nagyhatalmak különleges érdekeit szolgálják. 7. Tartózkodás az agressziótól, az
agresszióval való fenyegetéstől és az erőszaktól. 8. A nemzetközi viszályok békés rendezése.
9. A kölcsönös érdekek és az együttműködés elősegítése. 10. A nemzetközi jog és a
nemzetközi kötelezettségek tiszteletben tartása. A Pancsa Síla öt és a bandungi értekezlet tíz
alapelvét ugyan nem a Szovjetunió dolgozta ki, de nyilvánvaló volt, hogy ezekkel az elvekkel,
legalább is hivatalosan, egyet kellett értenie.)
Miután Mao Ce-tung és képviselői Moszkvában ragaszkodtak a Pancsa Síla öt elvéhez, így
az SZKP elnökségének október 31-i döntése azzal teljesen összhangban állott, és kínai részről
kedvező fogadtatásban részesült. Ezért okozott Hruscsovnak aggodalmat, hogy az október 31-
i hirtelen fordulat, amely felért egy pálfordulással, majd kétségeket ébreszt Pekingben és kínai
részről nem részesül kellő megértésben. Ugyanis nem kevesebbről volt szó, minthogy a békés
egymás mellett élés hirtelen átalakul "békés egymás mellett féléssé", azaz változatlanul
érvényes az, hogy a katonailag erősebb államok továbbra is "egyenlőbbek" a többinél.
A Liu Sao-csi-val történt beszélgetés során kiderült, hogy a kínai magatartás kevésbé
problematikus, mint ahogy arra számítottak. Miután Hruscsov megmagyarázta, miért
változtatta meg a szovjet vezetés az álláspontját, a kínai delegáció ezt a változtatást
jóváhagyta, és megígérte, hogy ennek a szellemében gondosan megtárgyalják a kérdést a
kínai párt legfőbb vezetőjével, Mao Ce-tung-gal. Még a kínai delegáció Kínába való
visszatérését megelőzően Mao Ce-tung nézete a magyarországi helyzetről fokozatosan
változott annak az eredményeként, hogy egy sor újabb jelentés és diplomáciai távirat érkezett
hozzá. Egyelőre nem lehet pontosan tudni, hogy Mao Ce-tung mikor változtatott
egyértelműen az álláspontján és kezdte előnyben részesíteni az inváziót. A vnukovói
repülőtéren az utolsó percekben tartott konzultációk döntőek voltak, és lehetővé tették a
Szovjetunió számára, hogy szilárd kínai támogatást tudjon a háta mögött.
Hruscsov és Malenkov néhány órával később már gyors egymásutánban a legszigorúbb
titoktartás mellett találkozott a Varsói Szerződéshez tartozó többi ország legfelsőbb
vezetőivel. Mint már említettük, az első ilyen találkozó Breszt-ben volt, ahol Hruscsov,
Malenkov és MolotovGomulkával, Jozef Cyrankiewicz-el és Edward Ochab-bal
találkozott. Ezt a tanácskozást azért tekintették rendkívül kényesnek és bizonytalan
kimenetelűnek, mert Lengyelországban még feszült és ingatag volt a politikai helyzet. A
három szovjet vezető úgy gondolta, hogy el tudják hárítani Gomulka ellenvetéseit, de ez
irányú erőfeszítéseik lényegében sikertelenek maradtak. Noha a lengyel vezető egyetértett
abban, hogy az ellenforradalmat el kell fojtani Magyarországon, keményen ellenezte a szovjet
katonai erő felhasználását erre a célra. Hruscsov hamar felismerte, hogy ő nem lesz képes
meggyőzni Gomulkát a katonai intervenció szükségességéről. Még abban sem volt biztos,
hogy a tanácskozás után Gomulka tartózkodni fog-e attól, hogy nagy nyilvánosság előtt
bírálja a tervezett szovjet akciót.
Hruscsov aggodalmai nem voltak teljesen alaptalanok. Röviddel az után, hogy Gomulka és a
többi lengyel vezető visszatért Varsóba, összehívták a LEMP Politikai Bizottságának soron
kívüli ülését, amely nyilatkozatban ellenezte, hogy a Szovjetunió fegyveresen avatkozzon be
Magyarországon. A lengyel Politikai Bizottság jóváhagyta egy olyan nyilatkozatnak a
közzétételét, amely megerősítette, hogy a válságot egyedül a magyar népnek kell megoldania
külföldi beavatkozás nélkül. Ezt a közleményt a varsói pártlap, a Trybuna Ludu másnap
leközölte. Ezen túlmenően november 2-án Gomulka nyilvánosan is ajánlotta, hogy kezdjenek
szovjet-magyar tárgyalásokat Varsóban, amelytől ő és Nagy Imre azt remélte, hogy elvezet a
kétoldalú kapcsolatokban mutatkozó problémák rendezéséhez. Gomulka szinte "az utolsó
leheletéig" harcolt azért, hogy megakadályozza a szovjet beavatkozást. Amikor erőfeszítései
hiábavalónak bizonyultak és az invázió november 4-én megkezdődött, akkor a lengyel
pártvezető a legkomolyabb formában mérlegelte, hogy nyíltan tiltakozik ellene. Némi habozás
után végül is úgy döntött, hogy a nyilvánosság előtt diszkrét magatartást tanúsít, hogy
elkerülje az ellentétek túlságos kiéleződését Moszkvával. Az ő nyomatékos kérésére a LEPM
Politikai Bizottsága azt az utasítást adta Lengyelország ENSZ-nagykövetének, hogy az
Egyesült Államok által benyújtott és a szovjet inváziót elítélő határozat ellen szavazzon.
Gomulka továbbra is rendkívül kényelmetlenül érezte magát, de fenntartásait eltitkolta a
közvélemény elől.
Az ismertetett tények azt mutatják, hogy a Breszt-ben lefolytatott szovjet-lengyel tárgyalások
november 1-én Moszkva szempontjából sikeresek voltak. Ha nem tájékoztatták volna
minderről előre a lengyel vezetőket, akkor azok minden bizonnyal keményebben ellenállnak
és kevésbé alkalmazkodó álláspontot fogadnak el. Breszt után a többi tanácskozás már sokkal
simábbnak bizonyult. Molotov november 1-én visszatért Moszkvába, és tájékoztatta az SZKP
Elnökségét Gomulka válaszáról. Ezzel egyidejűleg Hruscsov és Malenkov Bukarestbe utazott,
ahol nemcsak a román, de az odautazott csehszlovák és bolgár vezetőkkel is találkozott.
Mindhárom kelet-európai kommunista csatlós állam vehemensen támogatta a szovjet
döntést. Antonin Novotny csehszlovák pártvezető és Gheorghe Gheorghiu-Dej román első
titkár megerősítette azokat az aggodalmait, amelyeket már korábban hangoztattak a
forradalom továbbterjedésének a veszélyéről. Todor Zsivkov bolgár pártvezér csatlakozva
hozzájuk hangoztatta, hogy "szükség van minden megfelelő eszköz mielőbbi igénybe
vételére, beleértve a fegyveres beavatkozást is az imperialista intrikák elleni harc és a népi
demokratikus rend megőrzése céljából Magyarországon".
November 2-án Hruscsov és Malenkov Jugoszláviába utazott és Joszip Broz Titóval tárgyalt
annak a Brioni szigetén lévő villájában este 7 órától november 3. reggeléig. A szovjetvezetők
útban Brioni felé attól tartottak, hogy Titó Gomulkához hasonlóan erőteljesen ellenezni fogja
a szovjet döntést. Ez az aggodalmuk azonban alaptalannak bizonyult. A mintegy tíz órán át
tartó tárgyalás során Hruscsov nem közölte Titóval az invázió pontos időrendjét, de
egyértelművé tette, hogy a szovjet csapatok a legrövidebb időn belül beavatkoznak
Magyarországon a "szocializmus védelme" érdekében, és "meg fogják akadályozni a
becsületes kommunisták megölését".
Amikor felmerült az a kérdés, hogy ki lépjen Nagy Imre helyébe - mint már korábban
utaltunk rá - Hruscsov Kádár János és Münnich Ferenc nevét említette, mint akik számba
jöhetnek. Hruscsov elsősorban Münnich Ferencben bízott. Titó és a tárgyaláson részt
vevő Edvard Kardelj,Alekszander Rankovics, és Jugoszlávia moszkvai
nagykövete Veljko Micsunovics viszont Kádár Jánost részesítette előnyben. Azzal érveltek,
hogy Kádár maga is a sztálini tisztogatások áldozata és így inkább számíthat népszerűségre. A
szovjetvezetők ezt az érvet elfogadták. Titó azt is kérte Hruscsovtól és Malenkovtól:
gondoskodjanak róla, hogy az új ideiglenes munkás-paraszt kormány ítélje el a Rákosi-
korszakot, és vezessen be olyan reformokat, amelyek tömegtámogatást biztosíthatnak az új
kormánynak. Hruscsov ezeket a javaslatokat is elfogadta, de elutasította, hogy az újonnan
létesült munkástanácsok Magyarországon továbbra is működhessenek. Titó a maga részéről
arra kötelezte magát, hogy különleges kapcsolatátLosonczy Gézával felhasználja arra, hogy
Nagy Imre önként mondjon le még mielőtt a szovjet csapatok megérkeznek Magyarországra.
Losonczy Géza
Losonczy Géza Érsekcsanádon született 1917. május 5-én és Budapesten a börtönben halt
meg 1957. december 21-én. 1935-től 1936-ig Debrecenben a Márciusi Front egyetemi
csoportját vezeti. 1939-ben belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1940-től a
Népszava munkatársa. 1945. után a Szabad Nép szerkesztőségébe kerül. 1947-ben pedig
miniszterelnökségi, 1949-ben pedig népművelésügyi államtitkár. 1946-tól 1951-ig a Magyar
Kommunista Párt, majd pedig a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének a póttagja.
1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták és elítélték. 1954-ben Nagy Imre
miniszterelnöksége alatt rehabilitálták. 1956-ban a Magyar Nemzet munkatársa, majd pedig
főszerkesztője lett. Jelentős szerepet játszott a magyar forradalom előkészítésében. 1956.
október 30-án Nagy Imre kormányának a tagja lett államminiszterként. A Nagy Imre perben
akarták elítélni, de a börtönben meghalt. Éhségsztrájkot folytatott, ezért mesterségesen
táplálták. Hírek szerint egyik alkalommal tudatosan a tüdejébe irányították a mesterséges
tápláláshoz használt csövet. Így fulladt meg.
Titó tehát Losonczy Gézát akarta felhasználni Nagy Imre gyors és önkéntes eltávolításához.
Azt remélte ettől, hogy a Brioni tárgyalások idején hivatalban lévő magyar kormány Nagy
Imre távozásával magától összeomlik. A szovjet beavatkozás így nem a forradalom által
hatalomra került miniszterelnök és kormánya elleni akciónak fog tűnni. Még ma sem teljesen
világos, hogy Titó képtelen volt-e ígérete teljesítésére, vagy csak nem volt erre hajlandó?
Tény az, hogy Titónak ez a be nem tartott ígérete később Moszkvában nagy méltatlankodást
váltott ki. Brioniban persze Hruscsov még nem láthatta előre, hogy Titó nem tudja teljesíteni a
Nagy Imre lemondatására tett ígéretét. De ha esetleg gondolt is erre, az a tény, hogy a
jugoszláv kommunista vezető is szilárdan támogatta a tervezett szovjet katonai beavatkozást,
már elég volt ahhoz, hogy Hruscsov a Brioni tárgyalásokat "kellemes meglepetésnek"
minősítse.
1956. november 3-án reggel Hruscsov és Malenkov visszatért Moszkvába. Feladatukat
nagyrészt sikerrel teljesítették, mert elhárították a szövetséges kommunista államok esetleges
fenntartásait - Lengyelország kivételével - a tervezett katonai beavatkozással kapcsolatban.
Hruscsovnak tehát volt oka arra, hogy elégedetten számoljon be az SZKP Elnökségének
tárgyalásai eredményéről.
A szovjet invázó katonai előkészületei
Az invázió előkészítése katonai vonatkozásban is gyors léptekkel haladt előre. November 1-
én Konyev marsallt nevezték ki a Magyarországon állomásozó szovjet erők
főparancsnokává. Ugyanezen a napon több tízezer főnyi szovjet katona, akinek állítólag ki
kellett volna vonulnia Magyarországról, arra kapott parancsot, hogy térjen vissza Budapestre
és fojtsa el a felkelést. Ezen túlmenően sok ezer főnyi megerősítést is kaptak a Romániában és
a Kárpáton-túli katonai körzetben felsorakozott szovjet csapatoktól Magyarország déli és
keleti határainál. Mérlegelték azt is, hogy esetleg román és bolgár katonák is csatlakozzanak a
szovjet erőkhöz. Szóba került csehszlovák csapatok felvonultatása is Magyarország északi
határaihoz. A román és a bolgár kommunista vezetők közölték Hruscsovval, hogy készek
rendelkezésre bocsátani katonai egységeiket a magyar ellenforradalom elleni küzdelemben. A
csehszlovák kommunista párt politikai bizottsága is kijelentette, hogy nemcsak támogatja az
intervenciót, hanem kész abban részt is venni. Az SZKP Elnöksége és személy szerint
Hruscsov jobbnak látta, hogy az inváziót kizárólag szovjet egységek hajtsák végre. Konyev
marsall, mint a Varsói Szerződés egyesített erőinek a főparancsnoka, esetleg előnyben
részesíthette volna a kelet-európai hadseregek közös fellépését. De ő is inkább amellett volt,
hogy a magyar forradalom leverését egyedül a Szovjetunió hajtsa végre.
Konyev arra törekedett, hogy az október végi első szovjet katonai beavatkozás során
elkövetett hibákat ne ismételjék meg. A marsall haladéktalanul találkozott Lascsenkó
tábornokkal, aki kezdettől fogva Magyarországon tartózkodott. A második intervenció során a
Szovjetuniónak nagyobb esélye volt a katonai sikerre több okból is, legalább is így látta
Lascsenkó, és a többi szovjet magas rangú katonai vezető. Novemberben a hadműveletek
sokkal jobban ellenőrzött körülmények között zajlottak, mint október végén. A magyar
fővárosban már rendkívüli állapot volt érvényben. A fegyveres csoportoknak kevésbé volt
lehetőségük hirtelen támadások végrehajtására. A szovjet csapatok ellenőrizték a helyzetet
Budapest utcáin. Ezt lehetővé tette, hogy az inváziós erőknek sokkal több ember és felszerelés
álljon a rendelkezésére, mint októberben. Segítette az eredményességet az is, hogy a katonai
műveleteket már nem akadályozták az ellentmondó parancsok, amelyeket korábban a magyar
kormány adott. Így például arról, hogy tüzeljenek, vagy se? Ha igen, akkor mikor, milyen
feltételek mellett, stb. Ezek a bizonytalanságok komoly mértékben akadályozták a szovjet
csapatokat október végén és mindez súlyos veszteségekhez vezetett. Természetesen az is
fokozta a szovjet hadsereg inváziójának eredményességét, hogy vezetői tanultak az október
végi hibák tapasztalataiból.
Az invázió végső terveit rendkívül gyorsan készítették el és Lascsenkó is fontos parancsnoki
szerepet kapott Budapesten. Az ország többi részén végrehajtott katonai műveletekért Mihail
Kazakov tábornok és Mihail Malinyin tábornok felelt.
Kazakov feladata volt gondoskodni arról, hogy elegendő szovjet csapat állomásozzon az
osztrák-magyar határon, és így elejét vegye bármely esetleges nyugati katonai
segítségnyújtásnak. Erre az óvatosságra az késztette a szovjet vezetőket, hogy a Nagy Imre
kormány november 1-én ismét kísérletet tett arra, hogy megszerezze az ENSZ, vagy a NATO
támogatását és ezt az erőfeszítését kiegészítette azzal, hogy deklarálta hivatalosan is kilépését
a Varsói Szerződésből, és kérte Magyarország semlegességének az elismerését az ENSZ
Közgyűlésétől. A nyugati segítséghez fűzött remények azonban hamarosan szertefoszlottak.
Az Egyesült Államok a leghatározottabban megtiltotta a NATO erőknek, hogy olyan
magatartást tanúsítsanak, amelyet provokációnak lehet tekinteni. Amikor világossá vált, hogy
az "imperialista" hadseregek nem avatkoznak be, Konyev marsall és alárendeltjei erőiket
Budapestre és azokra a vidéki nagyvárosokra koncentrálhatták, amelyekben szintén
forradalmi helyzet volt.
A Nyugat vonakodása a Nagy Imre kormány megsegítését illetően reménytelen helyzetet
teremtett a forradalmi Magyarország számára. A magyar hadsereg egységei október 28-tól
kezdve túlnyomórészt a lázadók oldalán harcoltak. Amikor bejelentették a tűzszünetet,
létrejött a nemzetőrség is, mégis a magyar haderő egészében véve már nem funkcionált egy
központból irányított hadseregként. November első napjaiban Maléter Pál, a Nagy Imre
kormány védelmi minisztere megkezdte a felkészülést egy szovjet támadás elleni védelemre,
de a nyugati katonai támogatás elmaradása miatt Nagy Imre tartózkodott attól, hogy elrendelje
a nagyarányú fegyveres ellenállást. Attól tartott, úgy kerül sor tömeges vérontásra, hogy
semmi remény sincs a katonai győzelemre. Nagy Imre azzal is tisztában volt, hogy a
Szovjetunió szisztematikusan behatolt a magyar tisztikarba és katonai vezetésbe már az 1940-
es évek végétől kezdve. Tudta, hogy szovjet ügynökök tucatjai működnek a magyar
tisztikarban, a nemzetvédelmi minisztériumban és segítik a szovjet csapatok helyi
parancsnokait is Budapesten. Ezért Nagy Imre meg volt arról győződve, hogy ezek a szovjet
ügynökök meg fogják akadályozni a magyar hadsereg döntő részét abban, hogy a forradalmi
kormányt védelmezzék. Mindeme megfontolások és bizonytalanságok eredményeként a
magyar csapatok túlnyomó része novembert 4-én a kaszárnyáiban maradt, és hamarosan le lett
fegyverezve a Budapestet elfoglaló szovjet csapatok által. Noha néhány közép és alacsonyabb
beosztású magyar tiszt, besorozott katonák és tartalékosok Király Béla tábornok irányításával
tettek egy utolsó erőfeszítést a felkelés védelmére, ezek az erőfeszítések nem pótolhatták a
magyar hadsereg nagy részének a távolmaradását a küzdelemből.
November 4-én a hajnali órákban beindult a "Forgószél" nevű hadművelet. A harcok
november 4-én, 5-én és 6-án intenzíven folytak Budapesten. Még olyan kisvárosban is, mint
Dunapentele, a védőknek sikerült négy napon át kitartaniuk, noha hatalmas túlerővel kellett
szembeszállniuk. A rendkívül nagy erőket bevető szovjet hadseregnek viszonylag gyorsan
sikerült megtörnie az ellenállást és hatalomra segítenie a szovjetbarát bábkormányt, Kádár
János és Münnich Ferenc irányításával. A moszkvai vezetés Leonyid Brezsnyeven és
Anasztáz Mikojanon keresztül tartotta fenn a közvetlen kapcsolatot az új magyar kormánnyal.
Brezsnyev és Mikojan kifejezetten ebből a célból érkezett november 3-án a magyar fővárosba.
Budapesten és az ország más részein november 11-ig tartottak a harcok, de Pécsett mintegy
kétszáz szabadságharcosnak egészen november 14-ig sikerült tartania magát. A forradalom fő
erőinek a leverésére azonban már november 8.-ra sor került. Október 31-én Konyev marsall
azt közölte Hruscsovval, hogy a mozgósított szovjet erőknek négy napra van szükségük
ahhoz, hogy szétzúzzák az ellenforradalmi erőket és helyreállítsák a rendet Magyarországon.
Konyevnek többé-kevésbé sikerült ezt az ígéretét teljesítenie.
Újabb ellentétek a szovjet vezetésen belül
Az SZKP Elnökségében az október 31-i végső döntés után is folytatódtak a belső viták
Magyarországról. Már említettük, hogy november 1-én Mikojan kísérletet tett az invázióra
vonatkozó döntés megváltoztatására, de ezt megismételte november 4-én és 6-án is, amikor
már az invázió elkezdődött. Molotov és Kaganovics nem értett egyet azokkal az
elképzelésekkel, amelyek az invázió utáni magyar rendszerre vonatkoztak. Molotov azt
akarta, hogy a korábbi miniszterelnök, Hegedűs András, aki október 28-án Moszkvába
menekült, legyen az ideiglenes munkás-paraszt kormány feje. Ez a lépés, érvelt Molotov azt
fejezné ki, hogy visszakerül hivatalába a Hegedűs kormány, mint Magyarország legitim
irányítója. A fiatal Hegedűs András lényegében Rákosi Mátyás káderének számított és ő volt
a forradalmi Nagy Imre kormányt megelőző minisztertanács elnöke. Molotov szerint Kádár
János Nagy Imre titkos támogatója és ezért nem kaphat semmilyen magas pozíciót. Molotov
ugyan változtatott ezen a hajthatatlan álláspontján, de továbbra is állította: helytelen, hogy
Kádár új kormánya elítéli a "Rákosi-Gerő klikket", és hogy új nevet ad az újjáélesztett
Magyar Kommunista Pártnak. Ezek a nézeteltérések keserű szóváltásokhoz vezettek
Hruscsovval és az elnökség többi tagjával. November 4-én Hruscsov kijelentette:
"Egyszerűen nem érti Molotov elvtársat. Mindig a legkártékonyabb ötletekkel áll elő".
Molotov erre azt válaszolta Hruscsovnak, hogy "higgadjon le és hagyja abba a basáskodást".
Még elkeseredettebb szóváltásokra került sor november 6.-án, amikor Molotov keményen
bírálta Hruscsovnak azokat az elképzeléseit, amelyek Kádár János új rendszerére
vonatkoztak. Makszim Szaburov azt vetette Molotovnak és Kaganovicsnak a szemére, hogy
túlságosan merevek és dogmatikusok. Mikojan finomabban fejezte ki magát: "Molotov elvtárs
teljesen mellőzi a konkrét helyzetet és hátrahúz minket". Egy másik elnökségi
tag, Averki Arisztov ehhez hozzátette: "Molotov és Kaganovics elvtársak mindig is a Sztálin-
kultusz rabjai voltak és még ma is azok". A legszigorúbb bírálat azonban magától Hruscsovtól
hangzott el, amikor azzal vádolta Molotovot és Kaganovicsot, hogy "rikácsolásban és az
arculcsapásban" élik ki magukat. Különösen megvetően kérdezte Kaganovicstól, hogy "mikor
óhajtasz megváltozni és abbahagyni a hízelgést Molotovnak?"
1957. júniusában, amikor újból kiújult a hatalmi harc az SZKP Elnökségében, ismét előkerült
a magyar válság kérdése. Molotov és az úgynevezett "pártellenes csoport" többi tagja azzal a
váddal illette Hruscsovot, hogy rosszul kezelte a kommunista tömbön belüli ügyeket. Molotov
szerint Hruscsov veszélyes cikk-cakkokat követett el Kelet-Európával szemben, és figyelmen
kívül hagyta, hogy a Szovjetunió akciói milyen hatást gyakorolnak a többi szocialista
országra. Molotovnak ezek a vádaskodásai alaptalanok voltak. Hruscsovnak sikerült
elhárítania ezeket a vádakat és eltávolítania ellenfeleit az SZKP Elnökségéből. Az 1956-os
események Magyarországon és Lengyelországban felhívták a Szovjet Birodalom irányítóinak
a figyelmét arra, hogy milyen kockázatokkal jár a sztálini diktatúra túlságosan gyors
lebontása. Hruscsovnak sikerült a saját helyzetét megszilárdítania 1957-ben, de ettől kezdve ő
maga is sokkal óvatosabb politikát folytatott a kelet-európai országok vonatkozásában.
A Nyugat üres ígéretei
A forradalom leverése és a szovjet katonai ellenőrzés megszilárdítása Magyarországon még
az 1953-as berlini eseményeknél is drámaiabban bizonyította be, hogy mennyire üres
szavakból állnak a Nyugat ígéretei. A nyugati propaganda retorikájában a "visszaszorítás" és
a"felszabadítás" olyan üres szavaknak bizonyultak, amelyek leleplezték a Nyugatot a világ
közvéleménye előtt. A szovjet invázió lefékezte a szovjethatalom további csökkenését Kelet-
Európában. Az inváziót követően Hruscsov elismerte, hogy valószínűleg feszültebbé válnak
az amerikai-szovjet kapcsolatok egy bizonyos ideig, de azt is jelezte, hogy kész ezt az árat
megfizetni. A Szovjetunió bebizonyította a Nyugatnak, hogy erős és határozott, miközben a
Nyugat gyenge és megosztott. Az amerikai politika irányítói még világosabban látták, mint
1953-ban, hogy milyen kicsi a mozgásterük Kelet-Európában. Az Eisenhower kormányzat
magasrangú képviselői elismerték, hogy a legtöbb, amit a jövőben tehetnek, "a békés, nem
forradalmi változások bátorítása" a térségben. Figyelmeztettek: el kell kerülnie Amerikának,
hogy olyan benyomást keltsen, miszerint akár közvetve, akár közvetlenül katonai segítséget
nyújt a kommunistaellenes erőknek.
Ezzel minden még megmaradó remény arra vonatkozóan, hogy az Egyesült Államok esetleg
változtat Moszkva befolyásán Kelet-Európában, gyakorlatilag véget ért. Ezek kétségtelenül a
szovjet politika hasznára voltak. A lengyelországi és magyarországi felkelések azonban
bebizonyították, hogy számos olyan feszültség van a Szovjet Birodalom kelet-európai
térségében, amelyek komoly fenyegetést jelentenek Moszkva uralma számára. A magyar
forradalom véres leverése, amelyben 22.000 magyar állampolgár és 2.300 szovjet katona
vesztette az életét, vagy sebesült meg, megmutatta az elégedetlenség mélységét és méreteit. A
lázadások egyaránt kétségbe vonták a kommunista uralmi rendszer és a szovjet hatalom
legitimitását Kelet-Európában. Kétévi intenzív "normalizációra" volt szükség a helyzet
stabilizálására. Ez alatt az idő alatt nagyarányú tisztogatásokra, letartóztatásokra,
deportálásokra és kivégzésekre került sor. A megtorlás Nagy Imre miniszterelnök és Maléter
Pál honvédelmi miniszter felakasztásával érte el a csúcspontját 1958. júniusában. A
nyilvánvaló cél az ellenzék teljes megsemmisítése volt. A megtorlás teljes kibontakozása
idején több, mint 100.000 ember volt letartóztatva és 35.000-et állítottak bíróság elé
"ellenforradalmi cselekmények" vádjával. Közel 26.000-et börtönbüntetésre ítéltek és 600-ra
növekedett a kivégzettek száma.
A lengyelországi Poznanban kitört lázadás és a sorozatos tömegtiltakozások, amelyek
követték, elérték ugyan Gomulka visszatérését a hatalomba, de egyben azt is jelezték, hogy
milyen széleskörű az elégedetlenség a politikai berendezkedéssel szemben. Ez az
elégedetlenség tovább növekedett az 1956. utáni években és a rendszer valóságos
elkorhadásához vezetett azzal párhuzamosan, hogy Gomulka fokozatosan felhagyott a
reformista törekvésekkel és visszatért az ortodox kommunista álláspontra. A helyzet iróniája
az, hogy a magyar Kádár János és nem Gomulka volt az, aki végül is egy lényegesen enyhébb
változatú kommunista diktatúrát vezetett be és olyan gazdasági politikát kezdett folytatni,
amely nyitottabb volt a külvilág felé és fogékonyabb a különböző kísérletezésekre,
reformokra. Magyarországon részben e kádárista "gulyás-kommunizmus" eredményeként
további erőszakos megmozdulásokra és tömegzavargásokra nem került sor. Ezzel szemben
Gomulka nem hajtott végre alapvető reformokat Lengyelországban. Ennek eredményeként
Kelet-Európának ebben a legnagyobb államában ismét kiújult a társadalmi feszültség és a
politikai bizonytalanság. Mindennek eredményeként Gomulkának bukott emberként kellett
távoznia a hatalomból 1970. decemberében.
Az 1956-os események meggyőzték a Szovjet Birodalom vezetőit arról, hogy sürgősen
javítani kell a gazdasági helyzeten Kelet-Európában. A társadalmi és politikai nyugtalanságot
Lengyelországban, Magyarországon és három évvel korábban Kelet-Németországban
kezdetben gazdasági okok váltották ki. Az alapvető gazdasági és társadalmi problémák
megoldatlansága volt az egyik fő veszély, amit Hruscsov kezdettől fogva hangsúlyozott
kollégáinak: "Az ideológiai munka egyedül nem elégséges, ha nem biztosítjuk az
életszínvonal növekedését. Nem véletlen, hogy Magyarországon és Lengyelországban került
sor a nyugtalanságra". Hruscsov azt is szükségesnek tartotta, hogy "a testvéri országok
gazdasági viszonyaiban bizonyos egyenlőtlenségeket ki kell igazítani", mert ez a
normalizálódási folyamat kulcskérdése mind Lengyelországban, mint Magyarországon.
A kádári konszolidáció
A magyarországi kommunisták megmaradtak internacionalistának. Kádár János orvosolt
néhány súlyos gazdasági sérelmet, és nekifogott 1968-ban azúj
gazdasági mechanizmus kísérletének. Mindez azonban nem változtatott az állammonopolista
tulajdonviszonyokon és a túlcentralizált gazdaságirányításon. Ez akadályozta a valódi
gazdasági felemelkedést, mert annak elsősorban a túlcentralizált állammonopolista
rendszerben és a tervgazdálkodásban voltak az alapvető rendszerbeli okai. Sem a magyar
kutatók, sem külföldi elemzők nem mutatnak rá a kádári "enyhülés" és "életszínvonal
növekedés", az úgynevezett kádári "kiegyezés" rendkívül káros hatásaira. A reformerként és
nemzeti kommunistaként induló Kádár nemcsak a Szovjet Birodalom könyörtelen bennszülött
helytartójának bizonyult, véres kezű bosszúálló zsarnoknak, hanem a legaljasabb módon
hajtotta végre a magyar nép pacifikálását. Minden bizonnyal az internacionalista
kommunisták jól megszerveződött csoportjának a befolyására is hozzájárult ahhoz, hogy
olyan állami politikát folytassanak, amely lehetővé teszi orvosi segédlettel mintegy nyolc és
félmillió magyar legyilkolását abortusz útján. Ennek egyik hatása a magyar nép kivéreztetése
révén annak elgyengítése, és a családi struktúra, minden egyes ember közvetlen támogató
csoportjának a szétzúzása. Az így ellenállásában meggyöngített népnek pontosan a gyermekei
lemészárlása útján magasabb életszínvonalat tudtak viszonylag rövid idő alatt biztosítani.
Minden egyes gyermek felnevelésének a költsége akkori forintértéken számolva (1 dollár =
17 forint) kétmillió forintjába került a társadalomnak, ami többé-kevésbé fele-fele arányban
terhelte a családot és a társadalmat. Hivatalos statisztikai adatok szerint az elkapart
gyermekek száma 7,5 millió, amihez azonban hozzá kell számolni a szakértők szerint további
1 milliót, akikről nem készült nyilvántartás. Ha ezt a 8,5 milliót megszorozzuk kétmillióval,
akkor hatalmas összeghez jutunk. Ebből lehetett nyomban növelni az életszínvonalat
Magyarországon és egyben a kivéreztetett, elnyomott, eltiport magyarsággal elfogadtatni a
kommunista diktatúrát. Természetesen az uralom stabilizálásához további eszközökhöz is
nyúltak, így a történelmi tudat teljes meghamisításához, illetve megsemmisítéséhez. Ebben
odáig mentek, hogy a Kádár-korszak egy bizonyos szakaszában még az érettségi tárgyak
közül is törölték a történelmet.
A magyar tragédia XX. századi drámájának harmadik felvonása tehát azt eredményezte,
hogy a Trianonban feldarabolt ország és a II. világháború után történelmi vezető osztályától
megfosztott társadalom az 1956-os forradalom leverésével ki lett véreztetve, és egy
demográfiai szakadékba zuhant. Ez a szakadék olyan mély, hogy nyomában
feltartóztathatatlanul fogy a maradék Magyarország lakossága, amely 11 millióról újból 10
millióra, illetve 10 millió alá csökkent. (Az elszakított országrészek magyarjainak az
áttelepülése, és a más országokból történő bevándorlás, valamint a cigánylakosság nagyobb
fertilitása miatt éri el mégis a népességlétszám egyelőre még a tíz milliót.) Felmerül a kérdés,
hogy mire fordították ezzel az állami népírtással "megtakarított" hatalmas összeget?
Magyarország internacionalista kommunista vezetői, akikből 1989. után az új komprádor-
milliárdos osztály lett, gondoskodtak arról, hogy az ország eladósításával ennek a
"megtakarításnak" a jelentős részét le tudja szívni magának a nemzetközi pénzügyi közösség.
Mire ment el az abortusz-pénz?
Itt érdemes megint idézni a Magyar Nemzeti Bank "Külső eladósodás és adósságkezelés
Magyarországon" című kiadványát (MNB Műhelytanulmányok 2., amely 1993. februárjában
jelent meg és amelyet a Nemzeti Bank szakértői, Baárné Nyitrai Ilona, Garbainé dr. Kovács
Katalin, Láng György, dr. Nyers Rezső, Bíróné Szegő Márta, a Közgazdasági főosztály
munkatársai készítettek, és amelyhez az alapanyagot dr. Balassa Ákos ügyvezető igazgató,
Fehér Tibor osztályvezető és dr. Nagy Sándor ügyvezető igazgató szolgáltatta, és amelyhez a
számításokat és az adatok összeállítását Facsády Júlia, Romhányi Balázs, Zsákai Imréné és
Katonáné Mozsár Ilona készítette el). Ennek az 56. oldalán olvasható, hogy
"Az időszak egészét tekintve (az 1973-tól 1989-ig terjedő időszakról van szó. D.J.) mintegy 1
milliárd dollár erőforrásbevonás, viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd
dollár halmozott kamatkiadással járt".
Ehhez még hozzá kell tenni, hogy 1989-ben a kamat formájában tízszeresen visszafizetett
kölcsön dacára 21 milliárd dollár külső adósság terhelte a magyar gazdaságot. Azóta a magyar
állampolgárok tulajdonát képező nemzeti vagyont a magyar kormányok a tulajdonos magyar
állampolgárok hozzájárulása nélkül eladták és a befolyt ellenérték 100 %-át
adósságtörlesztésre fordították. 2004. novemberében a magyar nemzetgazdaság egészét
(termelőszektort, pénzügyi szektort, államháztartást, azaz valamennyi rezidens magyar
gazdasági szereplőt) terhelő adósság meghaladja a 75 milliárd dollárt. Egyedül az
államháztartás eladósodása 26,5 milliárd dollár.
Ebből látható, hogy nem a magyarok fogyasztották el az utódaik legyilkolásából származó
többletjövedelmet. Pontosabban ennek egy részét felélték, mert a kádári "gulyás-
kommunizmus" keretében kicsit magasabb volt az életszínvonaluk, mint a szomszédos
kommunista országokban: többet utazhattak, és jobban étkezhettek. Egyeseknek jutott kisebb
hétvégi házra és autóra is. De a gyermekeik élete árán megtakarított pénz zömét az
internacionalista kommunista uralkodó réteg pénzügyi politikája következtében a nemzetközi
pénzügyi közösség tette zsebre adósságszolgálat és kamatfizetés formájában.
A lengyelek, kommunistaként is lengyelek
Lengyelországban másképp alakultak a viszonyok. Bizonyos könnyítéseket hoztak a
magánvállalkozás elősegítésére, különösen a mezőgazdaságban, a kiskereskedelemben és a
könnyű- és kisiparban. Gomulkának és utódainak a gazdaságpolitikája azonban időről időre
széleskörű elégedetlenséghez vezetett. Az egymást követő lengyel vezetők mind ígéretet
tettek arra, hogy alapvető gazdasági változtatásokkal jelentős javulást fognak biztosítani, de
ígéreteiket nem tudták betartani. Ennek alapvető oka az volt, hogy nem voltak hajlandóak
megfizetni a gazdasági reformok politikai árát, azaz végrehajtani a szükséges változtatásokat
magában a politikai rendszerben. A lengyel elemzők, valamint a nyugati kutatók nem
hangsúlyozzák eléggé azonban, hogy Lengyelországban töretlenül nagy volt a népszaporulat
és ott nem állott elő a magyarhoz hasonló demográfiai katasztrófa. A II. világháború során
kivérzett lengyel nép 16 millióról elérte népességnövekedésben a csaknem 40 milliós
lélekszámot. Ez a lengyel nép nagy demográfiai újjászületésének és a kommunista rendszer
összes nehézségei dacára hatalmas történelmi reneszánszának tekinthető. Ezt még ki kell
egészíteni azzal, hogy Lengyelország is hatalmas kölcsönöket vett fel, elsősorban nyugati
kormányok részéről és csak kisebb részben magánpénzügyi szervezetektől. Mivel
Lengyelországnak mindvégig - kommunista színekben is - nemzeti elkötelezettségű vezetői
voltak, ezért e nemzeti érdekeket védő lengyel elit azt is elérte, hogy a rendkívül eladósodott
Lengyelországnak a hitelezők az adósság túlnyomó részét leírják, elengedjék, illetve
átütemezzék.
Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni arra, hogy Nagy Pongrác nemzetközi pénzügyi szakértő
mit állít erről "Mindenkinek: a rendszerváltás gazdaságpolitikája" című 2001-ben, a CET
Belvárosi Könyvkiadónál megjelent könyvében. Ezt írja a lengyel példával kapcsolatosan:
"A lengyel adósság egy részének 1991-es kormányhitelezők általi, majd egy újabb részletének
bankok általi 1994-es elengedése meglehetősen nagy hullámokat vert fel Magyarországon.
Még az óvatosabb megfigyelők is felvetették a kérdést, kockáztatva a "nemzetietlenség" és
"népellenesség" vádját: 'hát akkor Magyarország miért nem kér adósságkönnyítést?' A kérdés
annál is indokoltabb volt, mert éppen a rendszerváltás legnehezebb éveiben, 1990-ben, 1991-
ben és 1992-ben gazdasági erőforrások beáramlása helyett évi másfél milliárd dollár erőforrás
áramlott ki az országból. Beindult tehát a propaganda gépezet, hogy megmagyarázza a
magyar népnek, hogy az adósság elengedés Lengyelország számára káros, vagy legalább is
közömbös, mert semmiféle megkönnyebbülést sem eredményezett.
Azzal, hogy az adósság elengedés Lengyelország részére káros volt, nem érdemes hosszan
foglalkozni. Ha feltételezzük, hogy dr. Hárshegyi (dr. Hárshegyi Frigyes, a Magyar Nemzeti
Bank akkori alelnöke) nem akarta tudatosan félrevezetni a Kisalföld (egy fontos magyar
vidéki lap) olvasóit, akkor az MNB-nek a külföldi adósság kezelésével megbízott alelnöke
hihetetlen mértékű tájékozatlanságot árult el.
A vágtató infláció Lengyelországban az adósság elengedést megelőzte, nem pedig követte.
1989-ben 248 % volt, 1990-ben 554 %, 1991-ben, az első adósság elengedés évében 77 %-ra
csökkent, 1992-ben 45 %-ra, 1993-ban pedig 37 %-ra. Ezek az adatok dr. Hárshegyi
rendelkezésére álltak, amikor megtette nyilatkozatát a Kisalföldnek. 1997-ben
Lengyelországban az infláció 16 % volt, Magyarországon 18 %. (Az említett Hárshegyi
nyilatkozat, amely a Kisalföld 1994. évi március 7-i számában jelent meg a következő:
'Nézzük csak meg, mi is lett azután azokkal az országokkal, amelyeknek így módon,
úgymond "elengedték" az adósságát. Például Lengyelországban micsoda infláció lett úrrá,
micsoda belpolitikai nehézségek támadtak és ez mily mértékű forráskieséssel járt.')
Meglehetősen erőltetettnek látszik az akkori lengyelországi belpolitikai viszonyokat az
adósságelengedésre visszavezetni. Az ilyesminek a politikára gyakorolt hatása inkább
csillapító, mint felkavaró.
Ami a forrásáramlást illeti, 1990-ben 3,4 milliárd dollárra rúgott a kiáramlás
Lengyelországból. Ez 1991-ben, az adósság elengedés évében 1,5 milliárdos nettó
beáramlássá változott. A nettó forrásbeáramlás 1992-ben 2,1 milliárd, 1993-ban kb. 4,8
milliárd dollár volt. Úgy látszik ezeket a számokat dr. Hárshegyi Frigyes nem ismerte 1994.
márciusában, de a leghatározottabb hangon 'tájékoztatta' homlokegyenest ellenkező
értelemben a Kisalföld olvasóit."
Nagy Pongrác pénzügyi szakértő Baján érettségizett. Franciaországban is először munkásként
dolgozott. Pécsett és Párizsban szerzett államtudományi, illetve jogi doktorátust, majd a
London School of Ecenomics-on közgazdasági diplomát. Az OECD, a Gazdasági
Együttműködési és Fejlesztési Szervezet párizsi hivatalában dolgozott közgazdászként, majd
észak-amerikai nemzetközi bankoknál, továbbá Nemzetközi Valutaalap megbízásából
gazdasági tanácsadóként Zairé-ban, Libériában pedig az ENSZ megbízásából. Öt könyve
jelent meg, továbbá számos tanulmánya magyar, francia, angol, amerikai és kanadai
folyóiratokban.
Nagy Pongrác idézett könyvének 175. oldalán a lengyel példa elemzésekor azt is megállapítja,
hogy Hárshegyi félrevezető kijelentései megtétele idején az MNB közgazdászai köröztek a
Nemzeti Bankon belül egy tanulmányt, amelyből kiderült, hogy a lengyel gazdaság jelentősen
fellendült az adósság elengedés után.
A nemzetközi pénzügyi szakértő ezután kitér a másik érvre, miszerint az adósság elengedés
nem hozott semmiféle könnyítést Lengyelországnak. Ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a
készpénzáramlás szempontjából az 1991-es adósság elengedés valóban nem hozott jelentős
könnyítést, hiszen korábban Lengyelország csak kevés adósságszolgálatot fizetett (és jelentős
hátralékot halmozott fel), utána pedig csak a leszállított adósságszolgálatot fizette, amely
mértékében megegyezett azzal, amit korábban fizetett. Az igazi könnyítést a lengyel
társadalom következő generációi kapták, amelyek jövedelmét kevesebb adósságszolgálat
fogja terhelni, mint amennyi ezen elengedés nélkül terhelte volna.
Magyarország pontosan fizette az adósságszolgálatot, amely nem csak a bruttó hazai
termékhez viszonyítva, de abszolút értékben is a többszöröse volt annak, amit a háromszor
akkora Lengyelország fizetett. Magyarország vonatkozásában jelentős javulást hozott volna
az adósságkönnyítés a készpénzáramlás szempontjából. Az adósságkönnyítésnek éppen az lett
volna a célja, hogy csökkentse a rendkívül nagymértékű készpénz kiáramlást.
Dr. Hárshegyi 1992. március 22-én üzenetet intézett "A nemzetközi adósságválság" című
nemzetközi értekezlethez. Ebben a következőket állítja: "A részletes adósság elengedés
paradox módon az adósságszolgálat terhének megnövekedését eredményezné, hiszen a
csökkentett adósságszolgálatot nem lehetne új hitelekkel finanszírozni. Így forrásbeáramlás
helyett forráskiáramlás terhelné a gazdaságot". Az akkori pénzügyminiszter, Kupa Mihály ezt
a téves álláspontot elfogadta. Valójában azonban az volt a helyzet, folytatja Nagy Pongrác az
elemzést, hogy az adósság elengedés után ugyan megnőtt a nettó forráskiáramlás, de
egyidejűleg megindult a működő tőke nagyarányú beáramlása, s így a gazdaságra nehezedő
teher valójában csökkent.
Még mindig a lengyel példát elemezve Nagy Pongrác megállapítja, hamis volt az az érv, hogy
"a Lengyel példa nem követhető". Ezt a hamis érvet azzal támasztották alá, hogy
Lengyelország adósságának egy részét a kormányok engedték el. Ez ott lehetséges volt, hisz
Lengyelországnak túlnyomóan kormányok hiteleztek. Magyarországnak azonban
kormányokkal szemben úgyszólván nincs adóssága. Így a lengyel út Magyarország számára
járhatatlan. Nagy Pongrác megállapítja, hogy Lengyelország hosszúlejáratú adóssága 1990.
végén tényleg 70 %-ban kormányokkal szemben állt fenn. Magyarországé ugyanakkor csupán
0,9 %-ban. A budapesti kormány adósságának a zöme, közel 60 %-a ekkor még bankokkal és
egyéb magánhitelezőkkel szemben állt fenn, akik a kormányoknál nehezebben ugyan, de
szintén hajlandóak adósságkönnyítést adni. Az az érv tehát, hogy a lengyel példa nem
követhető, 1994-ig tartotta magát. Ezután már ejteni kellett, mert Lengyelország a bankoktól
is nagymértékű adósság elengedést kapott. Ekkor újabb érvet vett elő Magyarország magyar
állampolgárságú, magyar anyanyelvű, de nem a magyar érdekeket, hanem a nemzetközi
pénzügyi közösség érdekét érvényesítő uralkodó elitjének pénzügyi területen működő
csoportja.
A pénzügyi lobby újabb érve az volt, hogy "nem lehet több ezer hitelezővel tárgyalni". Ez
alatt lényegében azt értették, hogy Magyarország külső adósságának a túlnyomó része
kötvényadósság. A kötvények több ezer kisbefektető kezében vannak. Több ezer emberrel
pedig nem lehet tárgyalni. Nem is volt még példa arra, hogy egy adósnak kötvényadósság
esetében sikerült volna adósságkönnyítést kieszközölnie. Nagy Pongrác szerint ebben az
érvelésben van némi igazság, de jó nagy adag tévedés is. Amikor ezt az érvet hangoztatták, a
magyar adósság 65-70 %-a nemzetközi intézményekkel és kötvényhitelezőkkel szemben állt
fenn. Ez utóbbiak részesedése meghaladta az 55 százalékot. Ez a körülmény megnehezítette
ugyan, de nem tette lehetetlenné az adósságkönnyítést. Ennek lehetősége fennállott, csak élni
kellett volna vele.
A magyar érdeket eláruló és a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit érvényesítő
magyarországi pénzügyi lobby további érve az volt, hogy "túl kicsiny ország vagyunk". Ezt az
internacionalista "szakértők" a Horn kormány idején, 1995-ben kezdték hangoztatni, azt
követően, hogy a bankok is elengedték Lengyelországgal szemben fennálló követelésük egy
részét. Mexikó pedig már másodszor részesült nagyarányú segélyakcióban egy 50 milliárd
dolláros csomag formájában. A magyar társadalom érdekeit eláruló kozmopolita "szakértők"
érve az volt, hogy a nagyhatalmak, a nemzetközi nagybankok számára csak a nagy országok,
mint Lengyelország, vagy Mexikó a fontosak és nem foglalkoznak olyan kis országgal, mint
Magyarország. Az sem zavarta őket, hogy ebben az időpontban már több tucat,
Magyarországnál kisebb ország is részesült adósságkönnyítésben, köztük többen is teljes
adósság elengedésben, mint például Costa Rica, Dominika, Jordánia és Uruguay. Alig hogy a
hajánál fogva előráncigálták ezt az "érvet", értesülhetett a magyar lakosság arról, hogy
bankhitelezőivel kötött megegyezés alapján Albánia külső adósságának egy részét
visszavásárolhatja a névérték 20 százalékáért, egy másik részét pedig elengedték neki a
Brady-terv alapján. Ezért a kozmopolita pénzügyi lobby újabb hazugság után nézett.
Ez a hazugság az volt, hogy "elveszítjük a Nemzetközi Valutaalap támogatását". A fenyegetés
nem az, hogy az ország nem kap hitelt a Nemzetközi Valutaalaptól, hanem az, hogy a
Valutaalap valójában katalizátorként, közvetítőként működik. Kormányok és bankok csak
olyan országnak nyújtanak hitelt, amelyeknek a Valutaalap is nyújt, jelezve ezzel, hogy
támogatja az adott ország gazdaságpolitikáját, azaz, hogy a kölcsönt igénylő ország hűen
követi a Valutaalap által előírt gazdaságpolitikát. A Valutaalap támogatásának a hiánya tehát
a hitelképesség gyöngülését, illetve elvesztését jelentené. Itt az a kérdés - hangsúlyozza Nagy
Pongrác - hogy "miért kell óriási áldozatok útján megőrizni a hitelképességét az olyan
országnak, amelynek erre csupán azért van szüksége, hogy kölcsönöket vegyen fel korábbi
hitelek törlesztésére?"
Egy másik ellenérv az, hogy ez az állítás egyszerűen nem igaz. Magyarország ugyanis nem
veszítené el a Valutaalap támogatását, ha adósságkönnyítésért folyamodna. Nem veszítette el
az a 73 ország sem, amelyik 1998-ig kért és kapott adósságkönnyítést, sőt még az a 33 sem,
amelyiknek a bankok leírás, vagy kedvezményes visszavásárlás útján csökkentették az
adósságát.
A magyar társadalom érdekeit eláruló kozmopolita pénzügyi elit további hamis érvelése az
volt, hogy állítólag csökken már az adósságteher. Amikor Magyarország 1991-ben az egykori
szocialista országokkal folytatott kereskedelmében áttért a korábbi rubelelszámolásról a
dollárelszámolásra, ennek következtében a konvertibilis devizákban elszámolt kivitel
növekedett. Ebből a pusztán számítási változásból az MNB akkori elnöke, Bod Péter
Ákos azt a következtetést vonta le, hogy csökken a magyar gazdaságra nehezedő
adósságteher. Tehát nincs szükség adósságkönnyítésre, mert abból több baj származnék, mint
jó, hiszen az adósságprobléma idővel önmagától megoldódik.
Ennek a velejéig erkölcstelen magatartást folytató politikai elitnek elég vastag volt a bőr a
képén, hogy még az erkölccsel is védelmezze velejéig immorális álláspontját. Eszerint csak a
világ legszegényebb országai tarthatnak igényt adósság elengedésre. Magyarország lakossága
ma a világ népességének legjobban élő 20 %-a közé tartozik. Ahelyett, hogy adósság
elengedés formájában támogatást kérne, még Magyarországnak az erkölcsi kötelessége
támogatást nyújtani a nálánál sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben lévő országoknak. Ezt az
álnok és képmutató okfejtést dr. Surányi György, a Horn kormány által ismét az MNB élére
állított bankár mondotta el 1995. szeptember 24-én a Magyar Televízióban. Nagy Pongrác
megállapítja, hogy a szemforgató és álnok nyilatkozat elhangzása idején az akkor
rendelkezésre álló adatok szerint 1994. szeptemberéig 12 ország részesült adósság
elengedésben. Ebből három, Argentína, Uruguay és Mexikó lakossága jobban élt, mint a
magyarok, a másik kettő, Brazília és Costa Rica pedig hasonló életszínvonallal rendelkezett.
A félrevezetést szolgálta az az ugyancsak szemforgatóan hangoztatott elv, hogy a nemzetközi
szerződésben vállalt kötelezettségeket teljesíteni kell. (Pacta sund servanda elve.) Nagy
Pongrác joggal mutat rá, hogy van egy másik alapvető jogi elv is. Eszerint a szerződésben
vállalt kötelezettséget csak addig kell teljesíteni, amíg a körülmények lényegesen meg nem
változtak. (Ez a "rebus sic stantibus" elve) Amikor dr. Kádár Bélaközgazdász, egyetemi
tanár, az Antall kormány nemzetközi kapcsolatok minisztere 1992. márciusában hangsúlyozta
a nemzetközi szerződések betartásának a fontosságát, már tudott dolog volt, hogy a megelőző
két év során az adósságszolgálat miatt 3 milliárd 150 millió dollár áramlott ki az országból.
Ennek következtében a bruttó hazai termék reálértéke 15 %-kal csökkent és megszűnt 693
ezer munkahely. Mindez a körülmények lényeges megváltozásának tekinthető és ezen az
alapon már lehet változtatni a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségek feltételein.
További szemforgató érvelés volt az, hogy az adósságkönnyítés méltánytalan a hitelező,
illetve a kötvényeket forgalmazó bankokkal szemben és nem volna más, mint az országba
vetett bizalom elárulása. Arról nem akartak a magyar érdekeket eláruló pénzügyi vezetők
tudni, hogy a túladósodásért nemcsak az adós felelős, hanem a hitelező bank is, amely nem
mérte fel szakszerűen a kölcsönt kérő ország fizetőképességét.
Ha nem lenne olyan tragikus, akkor csak mosolyogni lehetne azon a gondolatmeneten,
amit Fekete János, az MNB egykori alelnöke, aki személyében is felelős Magyarország
túlzott eladósodásáért, nyilatkozott 1998. első felében a televízióban. Eszerint van
úgynevezett magyar virtus,amely abból áll, hogy Magyarország mindig pontosan és
hiánytalanul megfizeti adósságát. Kifizette utolsó fillérig az I. és II. világháború utáni
jóvátételt. Kártalanította a II. világháború utáni államosítások külföldi kárvallottjait. Nem
fordult elő soha, hogy akár egy nappal, akár egy dollárral is hátralékban legyen az
adósságszolgálat fizetésével. Ezt a nemzetközi tőkepiac tudja és értékeli. Fekete János az
1970-es és 1980-as években irányította Magyarország külföldi adósságának a kezelését. Ő
volt az, aki a pártvezetés és a kormány meggyőzésével felvette azokat a hiteleket, amelyek
Magyarország túladósodásához vezetett. Nagy Pongrác megállapítja, hogy Magyarországon
Fekete Jánosnál jobban senki nem ismeri a nemzetközi tőkepiacot. Ezért különös, hogy nem
veszi észre azt a tényt, hogy ez a tőkepiac egyáltalán nem értékeli ezt az úgynevezett magyar
virtust.
1998. novemberében a világ két legtekintélyesebb hitelintézete közül az egyik csak egy fokkal
értékelte kevésbé kedvezőnek Lengyelország hitelképességét, mint Magyarországét, a másik
pedig egyforma minősítést adott. Tehát valójában nincs különbség az adósságszolgálatot
pontosan fizető Magyarország és ama Lengyelország értékelése között, amely 1981. óta nem
fizeti pontosan az adósságszolgálatot. A varsói kormányzat 1990. decemberéig 14 milliárd
dollárnyi hátralékot halmozott fel, és ebből a hitelezők 13,5 milliárd dollárt elengedtek. A
Nagy Pongrác idézett könyve által eddig felsorolt "érveket" főként vezető pozíciót betöltő
személyek hangoztatták. Az országot irányító uralkodó elitnek nem gazdasági, vagy pénzügyi
szakértői ehhez még további álságos magyarázatokat fűztek. Az egyik ilyen az, hogy
Magyarország kényszerpályán van és létkérdés a számára a nettó erőforrás beáramlás.
Valójában az a létkérdés Magyarország számára, hogy csökkenjen a külföldi hitelfelvétellel és
adósságszolgálattal kapcsolatos nettó forráskiáramlás. Ez egyedül 1989-től 1997-ig terjedő
időszakban 11,1 milliárd dollár forráskiáramlással járt.
A nem gazdasági, vagy pénzügyi szakértőnek számító, de hozzájuk hasonlóan a külföldi
érdekeket érvényesítő magyar politikusok további érve az volt, hogy "a hitelezőknek kell az
adósságkönnyítést felajánlaniuk". Ezt 1992-ben egy olyan személy mondta, akiből később
miniszterelnök lett. Kérdés, hogy miért nem tudta, hogy a kormányokkal szemben fennálló
adósság esetében szinte kivétel nélkül az adós kéri a könnyítést. Előfordul időnként, hogy a
hitelező kormányok ezt felajánlják, de csak a nem fizető adósnak. A bankok pedig sosem
ajánlják fel. Arra pedig talán nem is volt példa, hogy a hitelező megkereste volna a pontosan
fizető adóst, hogy fizessen kevesebbet, mert adósságtörlesztése túl nagy terhet jelent a
számára.
Ismételten elhangzott az az érv is, hogy "elmulasztottuk a soha vissza nem térő alkalmat".
1990-ben a rendszerváltáskor kellett volna az Antall kormánynak adósságkönnyítést kérnie.
De mivel ezt elmulasztotta, hát most már késő... Ezzel kapcsolatban Nagy Pongrác megjegyzi,
hogy az a 73 ország, amelyik korábban adósságkönnyítést kapott, nem a gazdasági
rendszerváltással indokolta több száz adósságkönnyítési igényét. Ilyen adósságkönnyítési
kérelmet bármely ország bármikor előterjeszthet. Nincsenek úgynevezett "soha vissza nem
térő alkalmak".
A nemzeti vagyon kiárusítása és a befolyt ellenérték adósságtörlesztésre fordítása
ellenértékeként 1997-re javultak 1995-höz képest az adósságmutatók. Így a nemzetközi
pénzügyi közösség szolgálatába szegődött és eredetileg a kommunista pártállami
nomenklatúrához tartozó vezető rétegnek az lett az álláspontja, hogy a külföldi adósság
kérdését le kell venni a napirendről, mert az eladósodás problémája jó úton halad a megoldás
felé. Ez a "jó út" az, hogy a magyar nemzetgazdaság eladósodása 2004. őszére soha nem látott
mértéket ért el. A nemzetgazdaság egészére nehezedő adósság 75 milliárd dollár (2004.
augusztusában), az államháztartás adóssága pedig elérte a 26,5 milliárd dollárt. Mindkettő
történelmi rekord.
Magyarország internacionalista kötődésű kozmopolita-globalista beállitodású érdekcsoportjai
- eltérően a nemzeti elkötelezettségű lengyel hatalmi elittől - 1989. után is ugyanazt a
nemzetidegen, magyarellenes politikát folytatták, mint 1956. előtt és után. Ez az
internacionalista csoport kritikátlanul átvett olyan érveket, mint "a katasztrofális
következmények", "elveszítjük hitelképességünket", "elapad a működő tőke beáramlása", és
az ehhez hasonlók. Ezt az általuk tulajdonolt és irányított tömegtájékoztatás útján
belesulykolják a lakosságba anélkül, hogy komolyan megvizsgálták volna, hogy megfelelnek-
e a valóságnak ezek az érvek.
Magyarország régi-új integrált hatalmi elitje, amely zömében az elmúlt kommunista diktatúra
nomenklatúrájából, annak is a pénzügyi technokrata rétegéből származik, a kommunista
dogmatizmusról áttért a szélsőségesen liberális új dogmatizmusra. Nyílt szakmai viták nem
folynak, de hallgatólagosan átvették az uralmat a kétségbevonhatatlan szélsőségesen liberális
neokonzervativ tételek. Ha ezekről a tételekről kiderül, hogy tévesek, akkor arról a szigorúan
kézben tartott elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatás nem ad hírt. A nyugati
demokráciákban felháborodást, de legalább is lekezelő megmosolygást váltana ki, ha valaki a
hitelezőkkel szembeni méltányosságról, az adott szó szentségéről tenne említést, nem is
beszélve az olyan álnok kijelentésekről, hogy a lakosság viszonylag kedvező anyagi helyzete
miatt "erkölcstelenség" adósság elengedést kérni.
A nemzetek feletti háttérhatalom hálózatához tartozó egyik fontos pénzügyi intézmény, a
Nemzetközi Valutaalap szorgalmazta, hogy Magyarország minden áron fizesse
adósságszolgálati terheit. A Valutaalap szándéklevélnek nevezett diktátumai titkosak, de az
mégis kiszivárgott, hogy valamennyiben szerepel az a pont, hogy Magyarország vállalja
"nemzetközi fizetési kötelezettségének pontos teljesítését". Ha mindehhez hozzávesszük azt,
hogy az 1970-es évek második fele óta bevett nemzetközi gyakorlat az átütemezés, majd
1989. óta a leírás, vagy visszavásárlás útján való adósságkönnyítés, akkor világos képet
kapunk arról, hogy a Magyarországot irányító régi-új integrált hatalmi elit a korábbi
kommunista-internacionalista uralkodó osztály magyarellenes gyakorlatát folytatja most már
kozmopolita-globalistaként.
Moszkva nagy árat fizetett
Visszatérve az 1956-os eseményekre, Magyarország szovjet katonai inváziója 1956.
novemberében rövidtávon eredményesnek bizonyult. Hosszú távon azonban a Kreml-nek
nagy árat kellett érte fizetnie és az egész Szovjet Birodalom sorsát meghatározó
következményekkel járt. Ami a fegyveres harcot illeti, a hatalmas túlerővel támadó szovjet
erők viszonylag rövid idő alatt leverték a forradalmat, mivel a magyar hadsereg egységei
különböző okokból nem kapcsolódtak be a küzdelembe és a fegyveres felkelők magukra
maradtak. A forradalom napjai alatt szervezetileg érintetlenül maradt magyar katonai
egységeket a szovjet parancsnokok, de Kádár János is politikailag és katonailag is
megbízhatatlannak tekintette. Amikor a kommunista diktatúra konszolidálódott, több mint
8.000 katonatisztet, köztük azokat is, akiket szovjet katonai akadémiákon képeztek ki,
eltávolítottak a magyar fegyveres erőktől 1956. végén és 1957-ben. A magyar hadsereget
lényegében az alapoktól kellett újra felépíteni. Ez azt jelentette, hogy a Varsói Szerződés
katonai tervezőinek meg kellett oldaniuk annak a résnek a betömését, amely a magyar haderő
kiesésével a Varsói Szerződés katonai rendszerében keletkezett.
Diplomáciai szempontból is a katonai intervenció komoly nehézségeket okozott. A katonai
erő nagyarányú bevetése Magyarországon elidegenítette a Szovjetuniótól a Harmadik Világ
számos országát, amelyeket a Szovjetunió korábban a legkülönfélébb eszközökkel igyekezett
megnyerni magának. A Szovjetunió külügyminisztériumának az egyik magas beosztású
diplomatája, Igor Tugarinov, egy 1956. decemberében készült szigorúan titkos
emlékeztetőjében megállapította, hogy jelentős mértékben növekedtek a Szovjetunióra
vonatkozó ellenséges kijelentések olyan kulcsfontosságú délkelet-ázsiai országokban, mint
India, Pakisztán, Burma, Ceylon (jelenleg Sri Lanka), és Indonézia. Még a baloldali
kommentátorok is párhuzamot vontak az Egyiptom ellen végrehajtott angol-francia-izraeli
hármas agresszió, valamint Magyarország szovjet csapatok általi lerohanása között. Az
említett memorandum idéz az indiai kormány 1956. december közepén tett tiltakozó
nyilatkozatából, amely szerint "a magyarországi események megsemmisítették azon
millióknak a reményeit, akik úgy tekintettek a Szovjetunióra, mint a béke, és a gyengébb
népek jogainak a védelmezőjére".
Tugarinov szerint még zavaróbb volt az, hogy "az Egyesült Államok presztizse jelentősen
növekedett a magyarországi és a közel-keleti események következtében", mert kedvezően
tudta beállítani álláspontját mind Magyarország, mind Szuez vonatkozásában. Tugarinov arra
is felhívta a figyelmet, hogy az indiai vezetők szerint hasznos lenne országuk számára, ha
külpolitikájában közeledne az Egyesült Államokhoz. Egy nagyobb arányú indiai-amerikai
közeledés pedig kihatna India és a Szovjetunió kapcsolatára. Az 1956-os katonai intervenció
negatív hatásai a harmadik világban csak átmeneti jellegűnek bizonyultak. Az viszont
történelmi tény, hogy egy ideig megbénították Hruscsovnak az el nem kötelezett országok
mozgalmával szemben kidolgozott stratégiáját. Hruscsov tisztában volt személyes
felelősségével is. Moszkvában ugyanis nem mérték fel kellően, milyen hatással lehet a kelet-
európai országokra az SZKP sztálintalanítási irányvonala, s ez sebezhetővé tette a szovjet
pártvezetőt. Ezt támasztja alá az is, amit a Brioni szigetén folytatott tanácskozások során
Titónak mondott:
"Ha elmulasztjuk a cselekvést, vannak olyanok a Szovjetunióban, akik azt fogják mondani,
hogy amíg Sztálin parancsnokolt, mindenki engedelmeskedett, nem voltak nagy
megrázkódtatások, de amióta ezek az új "elfajzott alakok" kerültek hatalomra, Oroszország
vereséget szenvedett és elveszítette Magyarországot".
Ehhez hasonló érvek valóban elhangzottak az SZKP Elnökségében folytatott keserű vitákban
1956. novemberében, majd pedig azokban a vádakban, amelyekkel az úgynevezett Pártellenes
Csoport illette Hruscsovot 1957. júniusában. Hruscsov és csoportja úrrá tudott lenni a lengyel
és a magyar válságon, de mindkettő súlyos következményekkel járt a Kelet-Európában
beindult sztálintalanítási folyamatra. Az SZKP vezetőinek be kellett látniuk, hogy a Varsói
Szerződés országai továbbra is ki lesznek téve a kiújuló válságoknak, s ezért elviselhetőbb
kapcsolatra van szükség a Szovjetunió és a kelet-európai országok között, amelyek valamivel
igazságosabbak, jobban figyelembe veszik a kölcsönös érdekeket. Hruscsov elhatározta, hogy
a sztálintalanítási folyamatot sokkal óvatosabban fogja folytatni. Így azok a kelet-európai
kommunista diktátorok, akik valójában szemben álltak a hruscsovi sztálintalanítással és
"olvadással" - Walter Ulbricht Kelet-Németországban, Gheorghe Gheorghiu-
Dej Romániában, Todor ZsivkovBulgáriában, és Anton Novotny Csehszlovákiában - ezen
túl több támogatásra számíthattak a szovjet vezér részéről, mivel meggyőzték: az ő hatalmon
maradásuk teszi lehetővé, hogy ne kerüljön sor a magyarországihoz és a lengyelországihoz
hasonló váratlan eseményekre. Amikor Hruscsovnak választania kellett a kelet-európai
rezsimek "áramvonalasítása" és a Birodalom egységének megőrzése között, akkor Hruscsov -
legalább is 1956. után - következetesen a kommunista tömb egysége megőrzésének adott
elsőbbséget. Ez elodázta azoknak a reformoknak a bevezetését, amelyek eredményeként
megszülethetett volna egy tartósabb politikai és gazdasági uralmi-rendszer Kelet-Európában.
Hosszú távon tehát az 1956-os események, különösen a magyar forradalom véres elfojtása,
olyan csapást mértek a Szovjet Birodalomra, amelyet többé nem tudott kiheverni.
A Nyugat és 1956
Kelet-Közép-Európa sorsát a II. világháború utáni szerződések és hatalmi viszonyok
határozták meg. A befolyási övezetek kérdésében 1945-ben kialakult európai status quo a
kommunista rendszerek 1989. és 1990-ben bekövetkezett összeomlásáig tartott. A II.
világháborút követően kétpólusú világrendszer jött létre, amelyet az Egyesült Államok és a
Szovjetunió vezetett. A két szuperhatalom elismerte és kölcsönösen tiszteletben tartotta a
befolyási övezetek határainak a sérthetetlenségét. Ennek a szigorúan betartott
kötelezettségvállalásnak az eredményeként egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy egy ország
kiszakadhatott volna az adott nagyhatalom érdekszférájából. Az 1956-ot közvetlenül
megelőző három évben - elsősorban Sztálin halála nyomán - enyhült a nemzetközi légkör,
ugyanakkor sem az Egyesült Államok, sem a többi nyugati ország nem vette komolyan
számításba egyetlen egy kommunista uralom alá került országnak sem a felszabadítását.
Propagandájukban ugyan igyekeztek ébren tartani a demokratikus értékek, az emberi jogok és
a politikai szabadságjogok iránti elkötelezettséget, a nyugati értékek és a szabadság ígéretét, a
valóságban azonban semmilyen alapvető változásra nem gondoltak. Ennek megfelelően a
magyarországi felkelés váratlanul és felkészületlenül érte Amerikát és szövetségeseit.
Kifejezetten kellemetlen volt számukra, hogy színt kellett vallaniuk: csak retorikájukban
akarták a változásokat, ténylegesen nem. A nagy nyugati hatalmak elsősorban a Sztálin
halálával megkezdődött enyhülési folyamat továbbvitelét szorgalmazták, és ezt megzavarták a
lengyelországi, de különösen a magyarországi események.
A nyugati demokráciák közvéleménye egyértelműen kedvezően és a legnagyobb
rokonszenvvel fogadta a lengyelországi, és még inkább a magyarországi eseményekről szóló
híreket. Európában és Észak-Amerikában, továbbá a világ szinte valamennyi országában,
kivéve a szovjet tömbbe tartozó államokat, szimpátia tüntetések voltak a magyar felkelés
támogatására. Először fordult elő a történelemben, hogy nyugati tudósítók, fotóriporterek és
operatőrök számolhattak be arról, mi történik Budapesten és Magyarország többi városában.
A világ közvéleménye először hallott közvetlen sajtó és rádiótudósításokat egy fegyveres
lázadásról, amely a Szovjet Birodalomban tört ki. A nyugati emberek félelemmel vegyes
csodálattal figyelték, ahogyan a magyar szabadságharcosok kézifegyvereikkel és házilag
gyártott benzines palackjaikkal felveszik a harcot a világ egyik legnagyobb hadseregének a
páncélosaival szemben.
Figyelemre méltó, hogy a hivatalos nyugati álláspont egészen 1956. október 28-ig negatívan
értékelte a Nagy Imre kormány tevékenységét. A hivatalos Nyugat arra számított, hogy
megegyezés jön létre a kormány, a felkelők és a Szovjetunió képviselői között. Valami
olyasmiben reménykedtek, amit igen sokan lehetetlennek tartottak korábban, azaz hogy egy
megszállt csatlós állam - külső katonai segítség nélkül - kiszakadhat a Szovjet Birodalomból.
A nyugati kormányok, eltérően a közvéleménytől, világosan látták, hogy az 1945. után
kialakult status quo milyen kevés mozgási lehetőséget biztosít a változások számára. Ez volt
óvatosságuk egyik alapvető oka. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy az adott nemzetközi
erőviszonyok között a nyugati katonai beavatkozás nyílt konfliktushoz vezethet a
Szovjetunióval, az pedig atomvilágháborúba torkollhat.
Ebben a kritikus helyzetben az Egyesült Államok vezetése nem adta fel kettős stratégiáját.
Egyrészt megtett mindent azért, hogy ne rontsa el kapcsolatát Moszkvával a beavatkozás túl
kemény elítélésével, másrészt meg akarta győzni az amerikai társadalmat, hogy az Egyesült
Államok nem közömbös a kelet-európai országok szabadságküzdelmével szemben. Ez a két -
egymásnak ellentmondó - politikai törekvés vezetett az Eisenhower kormányzat számos
rögtönzéséhez. A leglátványosabb közülük az a diplomáciai lépés volt, amikor az Egyesült
Államok 1956. október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult. Valódi döntések
meghozatalára nem került sor, mivel a Biztonsági Tanács ülésén elhangzottakat elsősorban a
nemzetközi közvéleménynek szánták. A színfalak mögött azonban az amerikai, az angol és a
francia képviselők titkos megbeszéléseket tartottak. Az együttes fellépés valódi akadálya az
volt, hogy a nyugati nagyhatalmak kapcsolatát megterhelte a szuezi válság, és az ellentétek
tovább éleződtek a fegyveres konfliktus kirobbanásával október végén. Ma már bizonyított
tény, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok egyaránt arra tett kísérletet,
hogy a magyar eseményeket a saját érdekei szempontjából kihasználja.
Ennek ellenére 1956. november 4-én az amerikai diplomácia minden rendelkezésére álló
eszközt felhasznált az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon, hogy elítélje a Szovjetunió
katonai beavatkozását Magyarországon. Eisenhower elnök személyes üzenetet intézett
Nyikolaj Bulganyin szovjet miniszterelnökhöz, amelyben keményen tiltakozott Moszkva
intervenciója ellen. Ugyanakkor az Egyesült Államok nem csak, hogy semmilyen konkrét
segítséget nem nyújtott, de három különböző alkalommal is biztosította Moszkvát: nem kíván
Magyarország segítségére lenni. Az első ilyen megnyugtató üzenet egy nappal az ENSZ
Biztonsági Tanácsának az ülése után hangzott el, amikor John Foster Dulles amerikai
külügyminiszter kijelentette: "Nem tekintjük ezeket a nemzeteket (Lengyelországot és
Magyarországot) potenciális katonai szövetségeseknek".
1956. október 28-án Henry Cabot Lodge amerikai ENSZ nagykövet külön felhívta a
Biztonsági Tanács figyelmét Dulles Texasban elhangzott kijelentéseire. Október 29-én
pedig Charles Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete tudatta a Kreml-el, hogy
Eisenhower megerősítette Dulles álláspontját. Az amerikai elnök, aki választás előtt állt,
1956. október 25-én a következő nyilatkozatot tette:
"Az Egyesült Államok a magyarországi fejleményeket a magyar nép szabadság iránti vágya
újabb kifejeződésének tekinti. A diákok és a dolgozó emberek követelései egyértelműen az
emberi jogok körébe esnek, amelyekre valamennyien fel vagyunk jogosítva, és amelyeket az
Egyesült Nemzetek alapokmánya megerősít, és nevesítve garantálnak a magyar népnek azok a
békeszerződések, amelyeket a magyar kormányok, a szövetséges és társult hatalmak, köztük a
Szovjetunió és az Egyesült Államok aláírtak. Az Egyesült Államok elítéli a szovjet katonai
erők beavatkozását, amelyeknek a békeszerződés értelmében ki kellett volna vonulniuk, és
amelyeknek a jelenléte Magyarországon, ahogyan az most be is bizonyosodott, nem
Magyarország védelmét szolgálja kívülről jövő fegyveres támadással szemben, hanem
Magyarország folyamatos fegyveres megszállásának tekinthető egy idegen kormányzat erői
által a saját célja érdekében. Amerika szíve a magyar néppel érez együtt."
Eisenhower nyilatkozatát a New Yorkban működő Council on Foreign
Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) 1956-os évkönyvének a 257. oldaláról idéztük. Egy
másik dokumentum, amit a hivatkozott kötet tartalmaz, az ENSZ Biztonsági Tanácsának a
határozata a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról. A BT-nek ez a határozata
azért nem lépett érvénybe, mert Moszkva 1956. november 4-én megvétózta. A Biztonsági
Tanács ebben a megvétózott határozatában egyrészt felszólítja a Szovjetuniót, hogy
tartózkodjon a Magyarország belügyeibe való minden további beavatkozástól, különösen a
fegyveres intervenciótól. Másrészt felszólítja Moszkvát, hogy további fegyveres erőket ne
küldjön Magyarországra és a már ott lévő erőit vonja ki. Harmadszor megerősíti a magyar
nép jogát saját kormányzathoz, amely képviseli nemzeti érdekeit, az ország függetlenségét és
jólétét. A BT végül felkéri az ENSZ főtitkárát, hogy mérje fel, milyen segélyszállítmányokra
van a magyar népnek szüksége, és erről készítsen jelentést.
Érdekes az a dokumentum is, amely a CFR 1956-os évkönyvének a 250. oldalán olvasható.
Ez Eisenhower 1956. november 4-i üzenete Bulganyinszovjet miniszterelnökhöz. Az
amerikai elnök többek között a következőket írja:
"Mély aggodalommal vettem tudomásul azokat a jelentéseket, amelyek ma érkeztek hozzám
Magyarországról. A szovjet kormány 1956. október 30-i deklarációját, amely megerősíti a
más államok belügyeibe való be nem avatkozás politikáját, úgy értelmeztük, mint ígéretet a
szovjet erők mielőbbi visszavonására Magyarországról. Közleményében a Szovjetunió
ténylegesen kijelenti, hogy 'a szovjet hadsereg egységeinek a további jelenlétét
Magyarországon úgy tekinti, mint ami okot szolgáltathat a helyzet további romlására'. Az
Egyesült Államok kormánya és én magam is ezt a kijelentést államférfiúi magatartás
megnyilvánulásának tekintettük. Ezt követte a magyar kormánynak az a kérése, hogy vonják
ki a szovjet erőket. Következésképp kimondhatatlanul megrázott minket ennek a politikának a
nyilvánvaló megváltoztatása. Különösen sokkoló, hogy az erőnek ezen újabb alkalmazására a
magyar kormánnyal és néppel szemben akkor kerül sor, amikor tárgyalások folynak Önök és
a magyar kormány képviselői között a szovjet fegyveres erők kivonásáról.
Mint tudja, az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli vizsgálatot rendelt el ebben az ügyben.
Tegnap délutánig a Biztonsági Tanácsot úgy tájékoztatta az Önök képviselője, hogy a
tárgyalások folyamatban vannak Budapesten, és olyan megállapodással végződnek, amely a
szovjet erők Magyarországról történő kivonását eredményezik, a magyar kormány
kívánságának megfelelően. A Biztonsági Tanács ezen az alapon rekesztette be az ügy
vizsgálatát. Felszólítom az emberiség és a béke ügye nevében, hogy a Szovjetunió hozzon
intézkedéseket fegyveres erőinek azonnali kivonása érdekében Magyarországról, és tegye
lehetővé, hogy a magyar nép is részesüljön az emberi jogokban, valamint az alapvető
szabadságjogokban, amelyeket minden nép számára biztosít az ENSZ alapokmánya."
Eisenhower elnök végül reményét fejezte ki Bulganyin-nak, hogy a Szovjetunió megteszi az
előkészületeket katonái kivonására azért, hogy a magyar nép érvényesíthesse jogát a saját
választása szerinti kormányhoz. Bulganyin 1956. november 7-én válaszolt Eisenhowernek.
Ebben leszögezi, hogy a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonása kizárólag a
magyar és a szovjet kormány hatáskörébe tartozó kérdés. Utal arra, hogy az amerikai
elnöknek nyilván volt már alkalma megismerkedni a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt
Kormánynak a magyar néphez intézett Felhívásában közölt programjával. Ez a program
magában foglalja az amerikai elnököt foglalkoztató kérdéssel kapcsolatos információkat.
Bulganyin ezután rátér az 1956. október 30-i, a Szovjetunió és a többi szocialista ország
közötti barátság és együttműködés további fejlesztésének alapjairól szóló nyilatkozatra.
Bulganyin szerint semmi ok sincs kételkedni abban, hogy a szovjet kormány az ebben foglalt
elveket követi és a jövőben is ezt fogja tenni.
A szovjet kormányfő levelet intézett Anthony Eden brit és Guy Mollet francia
miniszterelnökhöz is. Mindkettőt 1956. november 7-én adták át Moszkvában az
Eisenhowernek címzett levéllel együtt a három nyugati nagyhatalom moszkvai
nagyköveteinek. Az Eden-nek szóló levélben Bulganyin kemény hangon bírálja Anglia,
Franciaország és Izrael Egyiptom elleni támadását:
"Angliának a Szuez-i csatornához és a csatorna akadálytalan működéséhez fűződő érdekeire
való hivatkozással sem igazolhatóak az egyiptomi nép és az egyiptomi állam ellen irányuló
területrabló cselekmények." Bulganyin szerint nem meggyőző az az álláspont, hogy Anglia és
Franciaország lépései az Izrael és Egyiptom közötti harci cselekmények megszüntetését, és a
szemben álló felek szétválasztását célozzák. A három ország kormánya ki nem provokált
agressziót követett el Egyiptom ellen. Nyilvánvaló tény az is, hogy az izraeli akciók csak az
Egyiptom elleni tervek egy részét képezik. A Szovjetunió teljes mértékben Egyiptom oldalán
áll, és a nemzetközi közvéleményhez hasonlóan elítéli az Egyiptom függetlensége, területi
épsége elleni támadást. Ezután Bulganyin rátér a magyarországi helyzetre:
"Levelében Ön a magyarországi helyzetet is érinti. Szerintünk ez csak egy fogás, amellyel el
akarják terelni a világközvélemény figyelmét Anglia és Franciaország Egyiptom elleni
kalandor-akciójáról. Ha egyáltalán van kapcsolat az Egyiptom elleni agresszió és a
magyarországi események között, akkor csak az, hogy mindkettő ugyannak a tervnek az
eredménye - nevezetesen annak, hogy visszaállítsák Egyiptomban a gyarmati berendezkedést,
Magyarországon pedig a Horthy-fasiszta rendszert. Mi azonban határozottan állíthatjuk, hogy
- bár a reakció összes sötét erőit mozgósították a magyar népidemokratikus államrend
megdöntésére - ez a tervük csúfosan megbukott, jóllehet a reakciós összeesküvők
tevékenysége folytán a magyar népnek súlyos áldozatokat kellett hoznia és a vérét ontania. A
magyar munkásosztály, a dolgozó parasztság, minden magyar hazafi keményen leszámolt a
reakcióval és becsülettel megvédte a népidemokratikus rend vívmányait.
Az pedig természetes, hogy amikor a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az
országot fenyegető veszély láttán a szovjet kormányhoz fordult segítségért, mi
kötelességünknek tartottuk megadni ezt a segítséget, s erre büszkék is vagyunk.
Az Önök - és bárki más - kísérleteit arra, hogy beavatkozzanak Magyarország belügyeibe és a
Szovjetunióval kialakított kapcsolataiba, a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Nem
kételkedünk abban, hogy amiképpen elbukott a reakciós imperialista összeesküvés
Magyarországon, ugyanúgy elbukik majd a békeszerető egyiptomi nép elleni agresszió is."
Bulganyin végül kemény hangon követeli, hogy a brit kormány azonnal szüntesse be az
Egyiptom elleni agressziót, és a francia és az izraeli csapatokkal együtt a brit haderő is
vonuljon ki Egyiptomból.
Guy Mollet-hoz írott levelét Bulganyin az Egyiptom elleni agresszió elítélésével kezdi. A
Szovjetunió érdeke a többi ENSZ-tagállaméhoz hasonlóan az agresszió azonnali beszüntetése.
Nincs újabb tanácskozásokra szükség, hanem parancsot kell adni a három ország fegyveres
erőinek a harcok beszüntetésére, és ki kell őket vonni Egyiptomból. Ugyanilyen okból nincs
szükség újabb fegyveres erő létrehozására. Egyiptomnak saját magának kell rendelkeznie a
területe felett, és lehetővé kell tenni a Szuezi-csatornán a normális hajóközlekedést.
Magyarország vonatkozásában megismétli, amit Eden brit miniszterelnöknek írt, miszerint a
nemzetközi reakció sötét terve a Horthy-rendszer restaurálására Magyarországon meghiúsult:
"A magyar munkásosztály, a magyar hazafiak nem hagyták magukat becsapni és határozott
intézkedéseket tettek azoknak a reakciós bandáknak a szétzúzására, amelyek terrorakciókat
kezdtek Magyarországon a szocializmus és a demokrácia erői ellen. A Szovjetunió
természetesen kedvező választ adott a magyar demokratikus erők felhívására, amelyben
megfelelő fegyveres segítséget kértek ahhoz, hogy megvédhessék a népi demokratikus rend
vívmányait a belső és a nemzetközi reakció támadásával szemben.
Meg vagyunk győződve arról, hogy a nemzeti függetlenségért harcoló egyiptomi nép elleni
agresszió támogatása épp úgy, mint a feudál-kapitalista restauráció álmait szövögető magyar
és nemzetközi reakció támogatása ellentétes a béke és a szocializmus érdekeivel, márpedig a
béke és a szocializmus eszméit Ön is magáévá teszi.".
Bulganyin reményét fejezi ki, hogy Franciaország kormánya végül is fel fogja ismerni, milyen
súlyos következményekkel járhat a béke ügyére és a népek biztonságára nézve a kialakult
helyzet, és ezért haladéktalanul intézkedik az Egyiptom elleni agresszió beszüntetésére,
csapatainak Egyiptomból történő kivonására és a közel-keleti béke helyreállítására.
Eisenhower amerikai elnök 1956. november 14-én sajtóértekezletet tartott. Ezen többek
között kijelentette:
"Semmi sem háborította úgy fel az amerikai népet, mint a magyarországi események.
Megszakadt a szívünk a magyarokért, és minden lehetségest megtettünk, hogy enyhítsük
szenvedéseiket.
Egy dolgot azonban világossá kell tennem: Az Egyesült Államok sem most, sem korábban
nem támogatta egyetlen védtelen nép nyílt lázadását olyan erő ellen, amely felett
várhatóan nem győzedelmeskedhet. Ugyanakkor mindig azt akartuk, hogy a szabadság
szelleme fennmaradjon; hogy az emberekben éljen a remény. De soha nem sürgettük,
vagy javasoltuk az elmúlt években, amióta ilyen problémákkal küszködünk, olyan
fegyveres felkelés kirobbantását, amely csak katasztrófát hozhat barátainkra."
A magyar eseményekre történő nyugati reagálás hátterét jól megvilágítja Nixon
alelnöknek az a beszéde, amelyet New Yorkban az Autógyárosok Szövetségének a
tanácskozásán 1956. december 6-án mondott, amelyből ugyancsak részleteket közölt a már
hivatkozott CFR-dokumentumkötet. Ennek idézünk az 50-64. oldalig terjedő részekből:
"Vegyük most azokat az eseményeket szemügyre, amelyek Magyarországon történtek. Mivel
szilárdan elleneztük az erő alkalmazását Egyiptomban, erkölcsileg abban a helyzetben
voltunk, hogy elítélhettük ennek a bátor országnak (Magyarországnak) a durva és barbár
szovjet meghódítását. Habozás vagy cinizmus nélkül mozgósíthattuk a világ erkölcsi erejét ez
ellen az égbekiáltó igazságtalanság ellen. Az Egyesült Nemzeteknek nincs olyan hadserege,
amelyet kiküldhetne Magyarország hős szabadságharcosainak a megmentésére. Nem voltak
olyan nemzetközi szerződések, amelyek következtében a szabad nemzeteknek fegyveres
segítséget kellett volna nyújtaniuk. Egyetlen fegyverünk az erkölcsi elítélés volt, minthogy
másik cselekvési lehetőségünk olyan lépés lett volna, amely kirobbanthatja III. és utolsó
világháborút."
Az amerikai alelnök emlékeztet arra, hogy az erkölcsi erő katonai támogatás nélkül gyakran
nem sokat ér. Ennek ellenére nem szabad alulértékelni a világ erkölcsi elítélésének a súlyát.
Még a Szovjetunió is rákényszerült ennek elismerésére. Nixon alelnök ez után feltette a
kérdést new yorki hallgatóságának, hogy milyen hatással lesznek a magyar események a
világon folyó küzdelemre. Így válaszolt a saját maga által feltett kérdésre:
"Sok rövidlátó megfigyelő kapásból mondott véleménye szerint a kommunisták nagy
győzelmet arattak. A józanabbul, reálisabban értékelők azonban úgy látják, a kommunisták
megnyerhették a Magyarország ellenőrzéséért vívott csatát, de elveszítették a világuralomért
vívott küzdelmet, amelyet fanatikusan meg akarnak nyerni. Meg vagyok győződve arról, hogy
a magyar események fordulópontot jelentenek abban a küzdelemben, amelynek célja a
kommunizmus legyőzése háború nélkül."
Nixon olyan fontosnak tartja ezt a célt, hogy többször is megismétli. A
kommunizmust háború nélkül kell legyőzni. Beszédét a new yorki üzletemberek előtt így
folytatta:
"A magyarok által adott lecke bevésődik az egész emberiség tudatába és lelkébe.
Eredményeként megindult a bomlás a kommunista pártok körében. A Szovjetunió többé nem
számíthat egyetlen csatlósának, sőt még a saját csapatainak a lojalitására sem. A semleges
országok megnyeréséért folytatott kampánya kudarcba fulladt. Feltételezhető-e komolyan,
hogy bármely nemzet megbízna Budapest lemészárlóiban? Ami Magyarországon történt az
nyomatékosan figyelmeztet minden vezetőt, hogy akik behívják a kommunistákat, olyan
durva mészárlást kockáztatnak, amilyen a magyar szabadságharcosok sorsa lett. Most már
tudják, hogy a kommunizmus nem függetlenséget, szabadságot, gazdasági felemelkedést és
békét jelent, hanem kommunista gyarmatosítást, szolgaságot, gazdasági függést, és háborút."
Az amerikai alelnök ez után kitér arra, hogy a magyarországi és a közel-keleti események
lehetővé teszik egy olyan új világrend kialakítását, amely a jog uralmán és nem az erőszakon
alapszik, s amely új világrend lehetővé teszi a kommunizmus legyőzését atomháború
nélkül. Nixon idézi végül Eisenhower elnök szavait, amelyek az amerikai nemzethez intézett
1956. október 31-i üzenetében hangzottak el:
"A magyarországi események megmutatták el nem kötelezett barátainknak, hogy miért hisz
oly erősen az Egyesült Államok a kollektív biztonságban. Azért vagyunk katonailag erősek,
mert tudjuk: erre van szükség ma a béke fenntartásához. Miközben ellenezzük a viták erőszak
alkalmazásával történő rendezését, elismerjük az önvédelemhez szükséges erőt, amíg a
kommunista világ el van szánva a világ feletti uralom megszerzésére az erő és az erőszak
alkalmazásával.
Szövetségbe tömörülünk azért, hogy megvédjük a gyengébb nemzeteket attól, hogy
Magyarországhoz hasonló sorsuk legyen. Senki nem állíthatja ma komolyan, hogy
Magyarország, Románia, Csehszlovákia, vagy más szovjet csatlós állam szabad és független.
Ezzel szemben azok a nemzetek, amelyek csatlakoztak az Egyesült Államokkal együtt a
kollektív biztonsági egyezményekhez, megtapasztalhatták, hogy függetlenségük semmilyen
tekintetben sem csökkent e szövetség által.
Ha megvizsgáljuk az elmúlt negyven nap eseményeit a Közel-Keleten és Magyarországon,
akkor csak egyetlen kikerülhetetlen következtetéshez juthatunk: nem kell, nem szabad
egyetlen pillanatig sem alábecsülnünk Magyarország tragédiáját, azt a törékeny helyzetet,
amely még ma is létezik a Közel-Keleten, vagy azt a nagy feszültséget, amely európai
barátainkkal való szövetségünket megterhelte. Miközben elszenvedtünk bizonyos
veszteségeket, lefektettük egy olyan világrend felépítésének a szilárd alapjait, amely a jogon
és nem az erő alkalmazásán nyugszik, és lefektettük az alapjait a kommunizmus háború
nélküli legyőzésének is."
Nixon amerikai alelnök ez után részletesen taglalta, hogy ezeket a célokat csak úgy lehet
elérni, ha szilárd a vezetés és kézben tartja az események irányítását. Ezután így folytatta
előadását:
"Szilárdan hiszem, hogy politikánkat azokra az elvekre kell alapoznunk, amelyeket az elnök
október 31-én fejtett ki a nemzethez szóló üzenetében: 'Az a béke, amire törekszünk, és amire
szükségünk van, sokkal többet jelent, mint a háború hiányát. A jog elfogadását az
igazságosság érvényesítését jelenti az egész világon. Nem lehet béke jog nélkül. És a jog sem
érvényesülhet, ha nem várunk egyforma nemzetközi magatartást azoktól, akikkel szemben
állunk, és azoktól is, akik a barátaink'."
Eisenhower elnök 1956. november 1.-én ehhez a gondolatmenethez még a következőket tette
hozzá Philadelphiában:
"Az elmúlt néhány éven belül elfordultunk az elszigetelődéstől a kollektív biztonság, az
Egyesült Nemzetek szilárd támogatása irányába, a többi nemzettől való elhatárolódástól, és
önelégültségtől, legfontosabb célunk - az igazságos és tartós béke világos felismerése, s ezt a
békét csak az összes többi néppel együtt érhetjük el."
Érdemes idézni a továbbiakat Eisenhower elnök 1956. október 31-én tartott beszédéből,
amelyben még a következő fontos megállapításokat tette:
"Úgy tűnik, hogy új korszak hajnalodik Európában. Ez nem rövid idő alatt és nem könnyedén
virradt ránk. A II. világháború után a Szovjetunió katonai erővel kényszerítette a kelet-európai
népek kormányaira a szovjet döntést, hogy Moszkva szolgái legyenek.
Az Egyesült Államoknak következetesen az volt a politikája, pártokra tekintet nélkül, hogy
erőfeszítéseket tegyen ennek a helyzetnek a megváltoztatására, és érvényt szerezzen az
Egyesült Nemzetek háború idején tett kötelezettségvállalásának azért, hogy ezek a háborús
hadseregek által lerohant országok ismét megismerhessék a szuverenitást és az
önrendelkezést.
Nem érvényesíthettük természetesen az erő alkalmazásával ezt a politikánkat. Az erő nem
szolgálta volna a kelet-európai népek legfontosabb érdekeit, és ellenkezett volna az Egyesült
Nemzetek alapelveivel. De igenis segítettük ébren tartani ezeknek a népeknek a szabadság
iránti reményét. Arra vonatkozóan, hogy mi az értéke a nemzeti függetlenségnek és a
személyes szabadságnak, nem volt szükségük felvilágosításra. Az amerikai forradalom idején
sokan jöttek e térségből országunkba, hogy segítsék a mi ügyünket. Az utóbbi időben a népek
nemzeti függetlenség iránti vágya egyre inkább növekedett. Néhány nappal ezelőtt a lengyel
nép büszkén és a szabadság iránti bátor elkötelezettséggel harcolta ki az átmenetet egy új
kormányhoz. Ez a kormány úgy tűnik, valóban a lengyel nép szolgálatára törekszik.
Az egész világ tanúja lehetett Magyarország drámai eseményeinek. Ezen ország bátor népe,
mint oly sokszor a múltban is, életét áldozta azért, hogy visszaszerezze függetlenségét
külföldi uraitól. Ma úgy tűnik, egy új Magyarország emelkedik ki ebből a küzdelemből.
Szívünkből reméljük, hogy egy olyan Magyarország, amely sajátjának mondhatja majd a
teljes és szabad nemzeti létet. Ezek a történelmi események igaz örömet okoztak nekünk. A
tegnapi napon a Szovjetunió fontos nyilatkozatot tett közzé a kelet-európai országokhoz
fűződő kapcsolatáról. Ez a nyilatkozat elismeri a szovjet politika felülvizsgálatának a
szükségességét, és e politikának oly módon való kiegészítését, amely eleget tesz a népek
nagyobb nemzeti függetlensége és a személyek nagyobb szabadsága iránti követeléseknek. A
Szovjetunió kinyilvánította készségét a szovjet "tanácsadók" visszavonására, akik az uralom
hatékony eszközét képezték a szovjet megszállás alatt lévő országokban. Ugyancsak
mérlegelés tárgyává tette a szovjet csapatok kivonását olyan országokból, mint Lengyelország
és Magyarország. Nem tudhatjuk még, hogy vajon ezek a kinyilvánított célok valóban meg is
valósulnak-e. Két dolog azonban világos: először: Ezen országok népeinek a szabadság iránt
megnyilvánuló szenvedélyes és áldozatkész fellépése önmagában ígéretet jelent arra, hogy a
szabadság fénye hamarosan ismét felragyog ebben a sötétségben. Másodszor: ha a
Szovjetunió valóban szótartóan végrehajtja bejelentett szándékát, akkor a világ tanúja lehet az
igazságosság, a bizalom és a népek közötti megértés terén a legjelentősebb előremutató
lépésnek nemzedékünk életében."
Eisenhower ezután felteszi a kérdést, hogyan reagál az Egyesült Államok kormánya
mindezekre. Válasza a következő volt:
"Az Egyesült Államok kinyilvánította: kész gazdaságilag segíteni ezen országok új és
független kormányait. Néhány nap óta már kapcsolatban állunk Lengyelország új
kormányával e kérdésben. Egyértelműen kinyilvánítottuk, hogy gazdasági támogatásunknak
nem feltétele, hogy ezek a kormányok egy meghatározott társadalmi formát tegyenek
magukévá. Egyetlen feltételünk, hogy szabadok legyenek, mégpedig saját maguk érdekében,
a szabadság érdekében.
A Szovjetunió iránti tiszteletből arra törekedtünk, hogy elhárítsunk minden hamis félelmet
azzal kapcsolatban, hogy a kelet-európai országok új kormányaira, mint lehetséges katonai
szövetségesekre tekintünk. Nincsen ilyen hátsó szándékunk, barátokként tekintünk ezekre a
népekre, és egyszerűen azt kívánjuk, hogy olyan barátaink legyenek, akik szabadok."
Az amerikai elnök beszédéhez két személyes élményt szeretnék hozzáfűzni. Először 1974
végén és 1975 elején jártam az Egyesült Államokban, amikor még nem tudtam, hogy ennek a
nagy országnak egyszer még az állampolgára leszek. Nyugat-Európán keresztülutazva nem
repülőgépen, hanem vonaton tértem haza Budapestre. München és Bécs között egy amerikai
katonatiszttel utaztam együtt. A fülkében, mindössze ketten voltunk. Amikor megtudta, hogy
az Egyesült Államokból térek haza, barátságos beszélgetésbe kezdett velem. Ennek során
elmondotta, hogy mennyire tiszteli a magyarokat azért, amit 1956-ban tettek. Ő a magyar
forradalom idején Münchenben szolgált, mint páncélos tiszt, és a forradalom kitörésekor a
Münchenben állomásozó amerikai egységeket is riadóztatták. Az ő egysége is
riadókészültségben elindult a nyugatnémet-osztrák határ irányába, de rövid idő múlva
megálltak. Több mint hat órán keresztül várakoztak, majd pedig megérkezett a parancs
Washingtonból, a Fehér Házból, személyesen az amerikai hadsereg legfőbb parancsnokától,
az elnöktől, hogy térjenek vissza állomáshelyeikre. A parancsot természetesen azonnal
végrehajtották, de érezhető volt a csalódás a katonák körében.
Egy másik élményem ugyancsak egy beszélgetés, amelyet a Szabad Európa Rádió
tudósítójaként a washingtoni törvényhozás, a Capitólium épületében folytattam Robert
Dornan köztársasági párti kaliforniai képviselővel. Az ír származású Robert Dornan a
magyarok őszinte barátja, és éveken át önzetlenül lobbyzott a washingtoni kongresszusban az
erdélyi magyarok emberi és közösen gyakorolható kollektív jogai érdekében. Robert Dornan
világosan elmondta: az erdélyi magyar közösség autonómiájával kapcsolatban a nyugati
álláspont legfőbb hibája, hogy kettős mércét alkalmaz. Elismeri a nemzeti önrendelkezés
maximumát, sőt még ennél is többet, azaz a nemzeti-etnikai határokon való túlterjeszkedés
jogát a magyarral szomszédos népek javára, de megtagadja a nemzeti önrendelkezés
minimumát, az autonómiát az erőszakkal leszakított magyar nemzetrészektől. Ez a kettős
mérce ássa alá a Nyugat hitelét, mert ellentmond mind a történelmi, mind az etnikai és az
önrendelkezési elvnek. Ezért a Nyugat autonómia-elítélő álláspontja, illetve az autonómiát
nem kellően támogató álláspontja elvtelen és téves álláspont.
Mint az interjú készítője, és mint a Szabad Európa Rádió tudósítója természetesen
egyetértettem Dornan tényekre alapozott álláspontjával. Magyarként azonban tudni akartam,
hogyan lett ez az ír származású amerikai politikus a magyar történelem kiváló ismerőjévé és a
magyar nép őszinte barátjává. Kérdésemre Dornan elmondotta, hogy 1956 októberében az
amerikai légierőnél szolgált és ő volt az egyik ügyeletes tiszt, aki vette a magyar kormány
segélykérő üzenetét. Nem szégyellte bevallani, hogy katonatiszt létére elsírta magát, amikor
ezt a segélykérő nyilatkozatot hallotta, és azonnal jelentkezett önkéntesként harcolni a magyar
szabadságharc oldalán. Rendkívül nagy csalódást okozott neki, hogy erre ténylegesen nem
kerülhetett sor, de ettől a pillanattól kezdve eljegyezte magát a magyar nép sorsának a
tanulmányozásával. Kaliforniában, a választókörzetében számos 1956-os magyar él, akikből
pontosan azért lettek jó amerikaiak, mert hűségesek maradtak magyar gyökereikhez is.
A Nyugat felkészületlen volt
A Nyugatot a Szovjet-birodalmon belül kibontakozó politikai erjedés és az azok által kiváltott
kelet-európai események felkészületlenül érték. A magyar forradalom és szabadságharc
váratlan kitörése arra kényszerítette a Nyugat vezető hatalmát, az Egyesült Államokat, hogy
állást foglaljon. Eisenhower elnök külügyminiszterét, Dulles-t bízta meg álláspontjának a
megfogalmazásával. Az amerikai elnök üzenete úgy szólt, hogy a kelet-európai országok nem
jelentenek veszélyt a Szovjetunió biztonsága számára akkor sem, ha visszanyerik
önrendelkezésüket, mert az Egyesült Államok nem tekinti őket katonai szövetségeseinek.
Függetlenedésük a Szovjet-birodalomtól nem borítaná fel a kényes katonai egyensúlyt. Ezt az
üzenetet a Szovjetunió diplomáciai csatornáin keresztül juttatták el a Kremlbe. Ez a
nyilatkozat jelentősen eltért az Eisenhower kormány korábban tett nyilatkozataitól Kelet-
Európával kapcsolatosan. Ezekben egyértelműen az volt benne, hogy ha ezek az elnyomott
országok egy napon ismét függetlenek és szabadok lesznek, akkor az egyben azt is jelenti,
hogy csatlakozhatnak a nyugati világhoz, és annak katonai-biztonsági szervezetéhez, a
NATO-hoz. A Moszkvába eljuttatott üzenet világosan mutatta, hogy az amerikai vezetés
változtatott ezen a korábbi álláspontján.
A történelmi szempontból korán jött lengyelországi lázadás és magyarországi forradalom
megzavarta az 1953 óta beindult enyhülési folyamatot, de azt nem tudta teljesen leállítani. A
Nyugat elsősorban a saját közvéleményére való tekintettel kénytelen volt szavakban
keményen elítélni a Szovjetunió intervencióját, de ez a szembenállás elsősorban a
propagandában és a retorikában mutatkozott meg. A propaganda harc egyik legfontosabb
világszínpadának az ENSZ bizonyult, ahol látszólag kemény küzdelem volt a demokratikus
országok és a kommunista diktatúrák között. A felszín alatt azonban továbbra is megmaradt
mindkét oldalon a hajlandóság az enyhülés továbbvitelére és a tárgyalások folytatására. Ezért
1957 tavaszától kezdve újból beindult a két szembenálló tábor között a párbeszéd, és komoly
előkészületek folytak egy újabb kelet-nyugati csúcstalálkozó tető alá hozására.
A Szovjetunió brutális katonai beavatkozása Magyarországon sokkhatásként érte azokat, akik
illúziókat tápláltak a Szovjetunióval szemben. Ezek az emberek baloldali beállítottságúak
voltak - köztük számos tekintélyes értelmiségi is - akik a Szovjetuniót a szocialista társadalom
életképes modelljének tekintették. Számukra a magyar forradalom történelmi fontosságú
kísérletet jelentett. A gyakorlatban figyelhették meg, hogy lehetséges-e egy olyan alternatív
szocializmus, amely ötvözi a nyugati típusú demokráciát az egyéni közösségi -
teljesítményhez kötött - tulajdonnal, valamint a szociális igazságon alapuló társadalmi
egyenlőséggel. A Magyarországon alkalmazott brutális katonai elnyomás rendkívül negatív
hatást gyakorolt a nyugat-európai kommunista pártokra is, de elsősorban a baloldali
szocialista és szociáldemokrata pártokra. Az 1956-os eseményeknek - különösen a magyar
forradalom hatásának - is tekinthető, hogy megszülettek az új baloldali törekvések és később
létrejött az eurokommunizmus az 1960-as években. Ezek a demokráciát és a szocializmust
kombinálni akaró irányzatok éles határvonalat húztak a létező kommunizmus szovjet modellje
és a saját törekvéseik közé azért, hogy megtalálják a demokratikus szocializmusnak egy
életképes formáját.
Ami a magyar forradalomnak a nemzetközi életre és a világpolitikára tett hatását illeti, az jól
megmutatkozik abban, ami az Egyesült Nemzetek szervezetében lejátszódott. Amerikai
kezdeményezésre 1956. november 4-re hívták össze az ENSZ közgyűlés II. rendkívüli ülését
a magyar kérdés megvitatására. Ez a rendkívüli ülés, valamint az ENSZ közgyűlés XI.
ülésszaka 1956. novemberében és decemberében számos határozatot hozott, amelyek
felszólították a Szovjetuniót, hogy vonja ki csapatait Magyarországról, továbbá sürgették,
hogy a Kádár-kormány fogadja az ENSZ főtitkárát és a nemzetközi szervezet megfigyelőjét.
A Kádár-kormány azonban a legmerevebben elutasította a helyzet helyszíni felmérését. Ezért
az ENSZ 1957. januárjában létrehozott egy különleges bizottságot azért, hogy készítsen
jelentést a magyarországi forradalom kronológiájáról, valamint az események jellegéről. A
jelentést azoknak a beszámolóira kellett alapozni, akik személyesen részt vettek a
forradalomban, majd pedig nyugatra menekültek, de más elérhető forrásokat is igénybe kellett
venni. Ez a jelentés 1957. júniusában készült el. A dokumentum a magyar forradalmat olyan
elemi erejű, spontán megnyilvánulásnak tekintette, amelyben a magyar nép szabadság iránti
vágya fejeződött ki. Az 1957. szeptemberében összeült rendkívüli közgyűlés nagy többséggel
jóváhagyta a Magyarországgal kapcsolatos határozatokat. Ettől kezdve a magyar kérdés
minden ENSZ közgyűlés napirendjén szerepelt, egészen 1962-ig.
A Nyugat vezető hatalma, az Egyesült Államok - mint ahogy az már az ismertetett
idézetekből is kiderül - levonta a maga számára a megfelelő tanúságokat a magyar forradalom
brutális elfojtásából. A nyugati sajtó gyakran vádolta az Egyesült Államokat azzal, hogy
elősegítette a magyar forradalmat, bátorította a felkelőket, és a végén pedig nem tett semmit,
és magukra hagyta őket. Az első hivatalos amerikai válasz erre a bírálatra már 1956.
november közepén kész volt, és lényegében Eisenhower fogalmazta meg: az amerikai politika
mindig is szívén viselte a rab népek sorsát, de soha sem bátorította a fegyveres felkelést
diktátoraik ellen, mivel ez öngyilkossággal lett volna egyenlő. Ez a magyarázat természetesen
keveseket győzött meg. Az igazi válasz az volt, hogy beindult a fellazítás politikája, amely
növekvő intenzitással egészen az 1980-as évek végéig tartott, és amelynek célja a Szovjet
Birodalom kelet-európai részében a diktatúra felpuhítása és a legdurvább elnyomó módszerek
enyhébbekkel való felváltása volt. A Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok, gazdasági
eszközökkel gyakorolt politikai nyomást ezekre a kelet-európai kommunista diktatúrákra.
Gazdasági, kereskedelmi könnyítésekben, kölcsönökben és kulturális jellegű támogatásban,
valamint az államközi kapcsolatok javításában csak az a kelet-európai állam részesülhetett,
amely hajlandó volt liberálisabb belpolitikát folytatni, külpolitikájában pedig a korábbinál
nagyobb önállóságot tanúsított a Szovjetunióval szemben.
Az amerikai vezetés az ENSZ-el szemben is ezt az irányvonalat követte a magyar kérdéssel
kapcsolatban. Az ENSZ Közgyűlésein évről-évre keményen elítélték a szovjet intervenciót
minden különösebb eredmény nélkül. Végül 1960-ban titkos tárgyalások kezdődtek
az Egyesült Államok és a Kádár-kormány között. Ennek eredményeként a magyar kérdés
lekerült az ENSZ Közgyűlés napirendjéről 1962. decemberében. Ellenszolgáltatásként a
Kádár-kormány általános amnesztiát hirdetett 1963-ban azok számára, akiket az 1956-os
forradalomban való részvételük miatt ítéltek el. Az 1956. miatt bebörtönzöttek többsége ekkor
szabadlábra került. A magyar forradalom véres elfojtása nyomán közel 200.000 menekült
hagyta el Magyarországot. Többségük hosszabb-rövidebb időt töltött el a szomszédos
Ausztria és Jugoszlávia menekülttáboraiban, mielőtt továbbutazhattak azokba a nyugati
országokba, amelyek befogadták őket, és ahol letelepedhettek.
Már 1956. november 4. előtt a nyugati kormányok és civil szervezetek jelentős mennyiségű
élelmiszer- és gyógyszertámogatást indítottak el Magyarországra. E segélyszállítmányoknak
azonban csak egy része érkezett meg Magyarországra és jutott el a címzettekhez, mivel a
második szovjet beavatkozás során lezárták az osztrák-magyar határt. 1956. novemberében az
ENSZ Közgyűlése felszólította a világ országait, hogy támogassák a magyar menekülteket és
segítsék letelepedésüket a nyugati országokban. Az Egyesült Államok irányította ezt a
kampányt és már 1956. november 2-án felajánlott 20 millió dollár gyorssegélyt
Magyarországnak. Ezen túlmenően igen nagyvonalúan bánt a magyar menekültekkel, akiket
nagy számban befogadott és már megérkezésükkor megkapták a végleges letelepedési
engedélyt jelentő úgynevezett zöldkártyát. Az Ausztriában lévő menekülttáborok költségeinek
a jelentős részét is magára vállalta az Egyesült Államok. A menekültek közül nyolcvanezren
Amerikában telepedhettek le. Nagybrittannia 22.000, a Német Szövetségi Köztársaság
12.000, Svájc 14.000, Franciaország pedig 13.000 magyar menekültet fogadott be.
Megtorlás a forradalom résztvevőivel szemben
1956. november 4-én a szolnoki rádióban Kádár János azt állította, hogy kormányának célja
"a testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri, hogy
a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben
részt vettek." Moszkva új budapesti helytartója november 11-én és 26-án, majd pedig
decemberi rádióbeszédeiben a "félelem nélküli életről" beszélt. Megerősítette, hogy egyetlen
dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, hogy részt vett az október 23-án kezdődött
tömegmegmozdulásokban. Ígéretet tett arra is, hogy nem lesz semmilyen bosszúállás.
Kádár János ígéreteiben a társadalom nagy része kételkedett, de voltak olyanok is, akik bíztak
benne. Pontos hírek nem láttak napvilágot arról, hogy a karhatalmisták hány embert vertek
agyon, kínoztak meg, mennyi volt a sortüzek hátba lőtt halottainak a száma, hány gyereket
állítottak falhoz. 1956. december 1-én a megszerveződött kádárista hatalom létszáma
Budapesten elérte a 3949, vidéken pedig az 5907 főt. Ez az immáron jelentékeny rendőri erő
Münnich Ferenc vezetése alatt állt. Helyettese a belügyi vonalat kézben tartó Tömpe
István volt. Tömpe irányította a budapesti és a megyei rendőr főkapitányságokat, valamint a
határőrséget. A honvédség a másik helyettes, Uszta Gyula vezérőrnagy parancsnoksága alatt
állott.
Ez a fegyveres erő december elejére már bevethető állapotba került, és megkezdhette a
forradalom utóvédharcának a leverését, a kettős hatalom felszámolását, és egyidejűleg a
megtorlást a forradalmárokkal szemben. A fegyveres erő alkalmazásának egyik formája volt a
sortüzekkel történő megfélemlítés. A decemberi sortüzek szembetűnő sajátossága - szemben
az október 28. előtti sortüzekkel - hogy kifejezett céljuk a tömeggyilkosság és ennek révén a
megfélemlítés volt.
1956. december 6-án a konszolidálásra törekvő kommunista diktatúra megszervezte a vörös
zászlós tüntetést. Ennek célja a magyarok provokálása volt. A provokáló felvonulók
védelmére aztán a lesben álló karhatalom megkezdte a válaszmegmozdulások véres
szétverését. Így rettegést ültetett be a magyarokba. Fontos cél volt a lakosság viselkedésének a
tesztelése és megfigyelése is. A BM Országos Rendőr Főkapitányság e provokációk
megfigyelésére külön csoportokat rendelt ki. Az egyik ilyen megfigyelő csoport jelentette,
hogy a Nyugati pályaudvarnál tüntetők 200-300 főnyi csoportját szovjet páncélautók és
tankok, valamint a karhatalmi ezred fedezte. A tüntetők röplapokat szórtak az MSZMP IX.
kerületi Intéző Bizottságának az aláírásával. A menet a Nemzeti Színházig zavartalanul
haladt, innentől a felháborodott járókelők szidalmazták a felvonulókat, és el akarták venni a
vörös zászlókat. A tömeggé duzzadt járókelők összetűztek a vörös zászlós tüntetőkkel. A
Nyugati pályaudvaron összevont magyar karhatalom és a szovjet páncélosok tüzet nyitottak,
mire a tömeg szétoszlott. A karhatalmi ezredben szolgálatot teljesítők elfogtak öt személyt, és
azzal gyanúsították őket, hogy kettőjük meg akarta támadni a rendőrt, hárman pedig
kézigránátokat akartak ledobni a Nyugati pályaudvar tetejéről. Az öt személyt minden
vizsgálat nélkül a helyszínen tarkón lőtték.
Ezzel az ötös gyilkossággal kezdődött az a vérengzéssorozat,
amelyet Marosán György jelentett be. December 5.-ről 6.-ra virradóra letartóztattak mintegy
200 értelmiségit és munkástanács-tagot Budapesten. Marosán György ekkor közölte Rácz
Sándorral, a Nagy-budapesti Munkástanács fiatal, de bátor elnökével: "máig tárgyaltunk
veletek, de Ti nem vagytok forradalmárok, Ti ellenforradalmárok vagytok, mától lövünk."
Marosán György államminiszterként a forradalom leverésének és a megtorlásnak az operatív
irányítója volt. Őhozzá futnak be a karhatalom jelentései, valamint a bíróságok és az
ügyészségek jelentései.
December 7-én Tatabányán a pártbizottság épületénél lépett akcióba a karhatalom. Beer
János pártfunkcionárius szervezett egy pufajkás egységetHavasi Ferenc megyei párttitkár
fennhatósága alatt. December 7-én mintegy kétezer fő tüntető követelte a Beér-csoport
feloszlatását, mert kegyetlenkedtek. A Beer-csoport a pártbizottságon tartózkodott. A
pártbizottságot őrző fegyveresek tárgyaltak a tüntetőkkel, de azok nem távoztak. A sötétedés
után a benn tartózkodó fegyveresek az ablakokból tüzet nyitottak. A helyszínen hat ember halt
meg. Sokan megsebesültek, akiket a környékbeli kórházakba szállítottak. Azt ma sem lehet
tudni, hogy közülük hányan vesztették még életüket.
1956. december 8-án Salgótarjánban hajtották végre az új kommunista hatalom legtöbb
véráldozatot követelő tömegmészárlását. Erről így számol be az Igazságügyi
Minisztérium "Sortüzek - 1956" című dokumentum gyűjteményének I. kötete, amely 1993-
ban jelent meg:
"A kirobbant forradalom október 24-én Nógrádban is összeroppantotta a pártállam hatalmát, s
ezt az ÁVH sem tudta megakadályozni. Itt is igaz, hogy a régi hatalom nem szűnt meg, hanem
illegalitásba vonult az ellentámadás megszervezése érdekében. Hajdú József megyei
párttitkár október 28-án még megtartotta az MDP vezetőségi ülését, majd családjával és
néhány munkatársával Besztercebányára távozott... Az ÁVH-s beosztottak nagy része
illegalitásba vonult közvetlenül a határ közelébe, ahonnan rendszeresen átjártak a csehszlovák
oldalra... A Karancslapujtői egységet Darázs Istvánszázados vezette, amely november 5-én
hajnalban megtámadta a megyei tanács salgótarjáni épületében székelő Megyei Forradalmi
Nemzeti Bizottságot, és a Nemzetőrséget lefegyverezték. November 6-án Mrázik
János elnökletével létrehozták a Megyei Munkás-Paraszt Forradalmi Tanácsot. Ugyanezen a
napon Seljupin alezredes szovjet egységei bevonultak a városba, de rövidesen
továbbhaladtak. A forradalom erői azonban nem tették le a fegyvert, Hadady
Rudolfés Hargitay Lajos nemzetőr parancsnokok vezetésével sikeresen visszafoglalták a
tanácsház épületét és szétzilálták a Karancslapujtőn állomásozó pufajkás egységet is. Ennek
hatására Mrázik János és társai visszahívták Seljupin katonáit, akik november 14-én este
megérkeztek Salgótarjánba. E napon a cseh határnál összetűzés volt a nemzetőrök és a
karhatalom között. Takács Andor nemzetőr lelőtte Albert Pál Gyula karhatalmistát.
November 17-től az akkor megalakult MSZMP új Megyei Intéző Bizottsága kapott fontos
szerepet Jakab Sándorvezetésével. Salgótarjánba a Belügyminisztérium két megbízottat
küldött a rendteremtés parancsával. Ladvánszki Károlyalezredest és Koltai őrnagyot.
Ladvánszki nyomban leváltotta a forradalommal szimpatizáló tiszteket. A munkásság a
nógrádi Munkástanács mögé zárkózott fel. November 25-én újabb személy érkezett a
kormány képviseletében, Cser Gyula. Ladvánszki a rendőrséget 47 karhatalmistával
erősítette meg. Ezt követően kezdődött egy sajátos hatalmi erőpróba a kormány és a
Munkástanács között, amelybe Ladvánszki emberei esetenként erőszakkal avatkoztak be.
A nógrádi Munkástanács december 3-ra és 4-re 48 órás figyelmeztető sztrájkot hirdetett, míg
a pufajkások a falvakban provokálták a lakosságot. December 6-án Nógrádmegyer
községben Mákos százados egysége szétvert egy gyűlést. A december 7-re virradó éjszaka a
karhatalom letartóztatta Gaál Lajos és Viczián István Munkástanács tagokat, akiket a BM
Megyei Főosztály fogdájába zártak. Ezzel elindult a folyamat, amelynek végkifejlete a sortűz
lett. December 6-án a hatalom már nem hajlandó szóba állni a Munkástanács küldöttségével,
mert elszánta magát az erőszakos fellépésre. Ladvánszki Károly mellett Salgótarjánban
megjelent Házi Sándor honvéd vezérőrnagy, aki ekkor ugyancsak a megyei főkapitányság
épületében tartózkodott. A tömeg - amelyet a Munkástanács-vezetők letartóztatásával a
főkapitányság előtti térre csaltak - a fegyveresek gyűrűjébe került. Az egyik oldalon a
helybeli, Darázs István vezette karhatalmista szakasz, a másik oldalon a Ladvánszki-Házi
vezette erők, illetve Sucin József egységei álltak fel. A tűzcsapásba bekapcsolódtak Seljupin
szovjet egységei is, amelyek egy kiásott közműárokban foglaltak tüzelőállást.
A kétezer főre becsült tömeg elé Ladvánszki, illetve Házi lépett ki a főkapitányság épületéből,
és beszélt Seljupin alezredessel, valamint az első sorokban álló emberekkel. Házi Sándor
ötfős delegáció beküldését javasolta, amelyet a tömeg nem fogadott el. Ekkor az említett
parancsnokok visszatértek az épületbe, majd egy karhatalmista nyomban sorozatot lőtt a
levegőbe, amit a tűz megnyitása követett. A 11 órakor kezdődő tűzcsapás percekig tartott. A
hatalom katonái kíméletlenül lőtték a menekülő embereket, s így számos halálos lövés és
sebesülés hátulról érte a fegyvertelen tüntetőket, köztük kisgyermekeket is.
A tűzcsapás halálos áldozatainak száma vitatott. A. Varga László a megyében
anyakönyvezett halottak közül 49 főt azonosított, ugyanakkor az anyakönyvvezető
(Faragóné) 131 halottra emlékszik. A sebesültek becsült száma 150 fő.
A hatalom képviselői nyomban a sortűz után a sajtóban, valamint a későbbi propaganda
nyomtatványokban azt a hamis állítás terjesztették, hogy a karhatalmistákat tűzcsapás érte,
amire választ adtak. Ez a híresztelés Ladvánszkitól származik, aki a BM Országos Rendőr
Főkapitányság részére küldött jelentésében állította mindezt.
Ladvánszki 10-12 halottról és 30 súlyos sebesültről írt. Később 'helyesbített' 56 halottra és
száz sebesültre. A jelentés ugyanakkor tartalmazta azt is, hogy 'a karhatalmi egységek tagjai
közül halott, súlyos sebesült nincs, egy bajtárs szenvedett kisebb sérülést' (lövedéktől,
horzsolástól).
A támadásból egyedül egy úgynevezett puffancs "csupán dörrenést előidéző gyakorló gránát
eldobása" igaz. A BM jelentés ugyanakkor egy lényeges megállapítást tartalmaz: 'A lezajlott
véres eseményekkel kapcsolatban a megyei Munkástanácsot feloszlatták, és mint aktív
kezdeményezőket és résztvevőket, egyes tagjait őrizetbe vették'. Hargitay Lajos és Hadady
Rudolf agyonkínzott, majd szitává lőtt tetemét december 10-én fogták ki az Ipolyból."
(Salgótarjánban ma is hallani a magyar nép szellemiségét jól kifejező fekete humort, amely
így idézi fel az ismertetett szörnyű tragédiát: "Miközben Salgótarján központjában a helyi
biztonsági erők éppen békésen lövöldöztek élesre töltött fegyvereikkel, a fasiszta bányászok
aljas módon kenyérvekniket és cipókat dobálva támadtak rájuk.")
Miskolcon, az ország második legnagyobb városában, 1956. novemberében és decemberében
még gyakoriak voltak az összecsapások a forradalom és a kommunista diktatúra erői között.
Így november 17-én, 21-én és 29-én került sor tűzharcra. December 9-én 14 óra után a Petőfi
téren nő-tüntetés kezdődött. Ezt Lőrincz Lóránt és emberei megpróbálták feloszlatni, de a
tömeggel együtt haladó rendőrök és kisegítő munkás rendőrök a karhatalommal szemben
léptek fel. Így a délutáni nő-tüntetést a kádárista karhatalom nem tudta megakadályozni. 18
óra után a tüntetők a megyei és a városi tanács előtt tiltakoztak a Kádár-kormány és a szovjet
megszállás ellen. Reményi József ezredes, a megyei karhatalom parancsnoka egy szovjet
egységgel megkísérelte a tömeg távoltartását. A tüntetők azonban itt is a rendőrök védelmét
élvezték. Ekkor megjelent Lőrincz Lóránt százados egy szovjet harckocsival. A szovjet
parancsnok Reményi ezredes kívánságára azonban nem lövetett.
December 10-én a nyomdánál volt tüntetés, amelyet a karhatalmisták és a szovjet tankok
oszlattak szét. 16 órakor a tömeg benyomult a nyomdába. A kisegítő munkásrendőrök ezúttal
is mellettük álltak. Itt Lőrincz Lóránt tűzparancsot adott az általa vezényelt karhatalmi
egységnek. Nyolc tüntető meghalt, negyven megsebesült. A tömeget védelmező kisegítő
munkásrendőrök visszalőttek a szovjet erőkre. Két szovjet katona meghalt, több megsebesült.
A véres események után a tömeg újra összegyűlt a villanyrendőrnél, majd a Himnuszt
énekelve megindult a karhatalmi laktanyához. Innen a szovjet harckocsi megjelenésére
távoztak. Ennek az összetűzésnek egy halálos áldozata volt, egy őrnagy, akit a felkelők lőttek
le.
Egy másik nagymultú magyar város, Eger, amely érsekségi székhely, hagyományos
keresztény beállítódása miatt került a kommunista diktatúra feketelistájára. A tüntetések
december 10-én délután kezdődtek, 11-én folytatódtak. A nyomdába behatolókra rálőtt a
karhatalom egyik tisztje, többen megsebesültek, az egyik közülük, egy 15 éves tanuló később
belehalt sérüléseibe. A december 12-i események a Dobó laktanyánál kezdődtek,
ahol Gyurkó Lajos vezérőrnagy tartott eligazítást. Egerben december 12-én 48 órás sztrájk
volt. Sokan gyűltek össze a sortűz színhelyén az előző napi lövöldözésről beszélve. Késő
délután Lintallér László, amikor a Csiki Sándor utcához ért, a harci alakzatba állított
karhatalmistáknak tüzet vezényelt. Azok folyamatosan lőtték a menekülőket. Nyolc tüntető
meghalt, köztük kettő fiatalkorú. A halottakat éppúgy hátulról érték a lövések, mint a
sebesülteket, számuk 24 fő volt, Póka doktor visszaemlékezése szerint.
A karhatalom részéről senki nem sérült meg. Az egri kórház orvosai határozottan cáfolták a
karhatalmisták sebesüléséről szóló híreket.
Pécsett 1956. december 5.-én és 6.-án került sor a karhatalom bevetésére. Ebben az
időszakban "a mecseki láthatatlanok" még fegyveres nyomást tudtak gyakorolni a kádárista
karhatalomra. A pécsi december 6-i nő-tüntetésen, amelyen megsérült egy asszony és a karján
lévő kisgyerek, a karhatalmi egység nem volt olyan agresszív, mint ahogy azt elvárták tőle. A
karhatalmi akciókról szóló jelentésekben a tűzkeresztség nem tűzharcot jelent, hanem a
tiltakozó tüntetések szétlövését.
A karhatalmi egységek tüntetést vertek szét Gyomán december 12-
én, Kevermesen ugyancsak december 12-én, Gyulán december 17-
én,Zalaegerszegen december 13-án, Gyülevészen december 29-
én, Hódmezővásárhelyen december 10-én, és Csepelen 1957. január 11-én. Ez utóbbi helyen
a munkásság ellen a gyárkapukon belül intéztek támadást. Marosán György ekkor mondotta:
"Lövünk Csepelen, hogy holnap ne sokkal többre kelljen lőni." A Munkástanács 1957. január
11-én már nem működött. A sztrájkoló csepeli munkások az ellen tiltakoztak, hogy a Kádár-
kormány kiküldöttje Papp Károly és más korábbi vezetők újra átvegyék a gyár irányítását. A
gyár épületébe behatoló karhatalmistákat a tömeg távozásra szólította fel. A karhatalmisták
lövöldöztek, és az egyik munkás meghalt. Ezután egy nagyobb karhatalmi egység érkezett és
géppuskatűz alá vette a gyár területét. Sokan megsebesültek. A szovjet páncélosok a gyár
kapujánál megálltak. A karhatalmisták 16 óra körül abbahagyták a tüzelést. A Csepel Művek
I. II. és III. kapuja el volt torlaszolva. A IV. kapun kijövő munkásokat a karhatalmisták
válogatás nélkül ütlegelték. Ennek során egy karhatalmista is meghalt.
A Munkásőrség felállításáról 1957. január 29-én döntött az MSZMP legfelsőbb vezetése. A
döntés nyomán kiadták azt a törvényerejű rendeletet, amelynek alapján a Munkásőrség a
szovjet erőkkel egyetértésben került megszervezésre. Ezzel létrejött az a párthadsereg, amely
egészen 1989. novemberéig működött. A rendőrségen is alapos tisztogatás kezdődött. A belső
hírszerzés "hálózati munkája" megbénult, mert az ügynökhálózat szétesett. A hálózat
újraszervezése azonban megkezdődött, és a rendőrség 1957. márciusában már olyan állapotba
került, hogy elkezdődhetett a Politikai Nyomozó Főosztály vezetésével a tömeges bosszú
végrehajtása. Ennek a Főosztálynak a vezető beosztásait régi ÁVH-sok töltötték be, valamint
megbízhatónak bizonyult pártmunkások. Az új testület tagjainak többsége elemi, illetve
általános iskolai képzettséggel rendelkezett.
A pártállam viszonyai között összemosódtak a hatalmat gyakorló politikai párt és az állam
feladatai. Így a hadsereggel is közvetlenül a kommunista párt felső vezetői rendelkeztek. Az
1956-os forradalom idején is a helyőrségi parancsnokok utasítást kaptak arra, hogy első
előljárójuknak a megyei pártbizottságokat, illetve annak vezetőjét tekintsék. Ennek a
rendelkezésnek az alapján adott ki Komócsin Zoltán hajdú-bihari, és Németh
KárolyCsongrád megyei titkár olyan tűzparancsot, amelyet a fegyveres erők végre is
hajtottak.
A kommunista restauráció és a legitimitás
A rendszerváltás után napvilágra került adatok szerint 21.668 embert ítéltek el a polgári és
katonai bíróságok azon bírái, akik vállalták "az osztály igazságszolgáltatást".
A 4.961 szerencsésebb felfüggesztett szabadságvesztés büntetést kapott. 16.443-at
végrehajtható börtönbüntetésre ítéltek. Ezek között olyan is akadt, aki 1941-ben született. A
koránt sem pontos hivatalos statisztikák szerint 367 személy ítéltek halálra, közülük 152-t a
katonai bíróságok. 1963-ig a kivégzettek száma megközelíti a 400-at.
Úgynevezett közbiztonsági őrizetbe vettek mintegy 18.000 embert. Az elbocsátások és a
büntetés jellegű hátrányos megkülönböztető intézkedések következtében életsorsok ezrei
jutottak zsákutcába, és életpályák törtek ketté. Értelmiségiek, gyári munkások és
mezőgazdasági dolgozók együtt szenvedtek. Túlnyomó többségük szerint a kommunista
küldetéstudattal és fegyveres erőszakkal uralkodó hatalom se nem népi, se nem demokrata, se
nem munkás, se nem paraszt, hanem kommunista despotizmus, méghozzá idegen érdekek
szolgálatában álló zsarnokság.
Mennyire tekinthető legitimnek az a Kádár-rendszer, amely ilyen véres erőszakkal
kényszerítette rá magát a magyar népre? A kommunista diktatúra november 4-i restaurációja
komoly legitimációs deficittel küszködött. Nincs a világon olyan ország, ahol a kommunista
diktatúra - bármilyen változatában - szabad választásokon a lakosság akaratából került volna
hatalomra. Ugyanakkor ezek a diktatúrák a népakaratból származtatták uralmukat, mondván
csak abban az államban valósulhat meg a népszuverenitás, amelyben valódi demokrácia van,
vagyis ahol az államhatalom a nép kezében van.
Ma már bizonyítható történelmi tény, hogy az 1917-es bolsevik hatalomátvételt a Wall Street-
en, a City of London-ban működő angolszász szuperbankárok, valamint a Németországban
legfőbb pénzügyi hatalomnak számító Warburg-bankházhoz tartozó pénzemberek, vagyis a
leggazdagabb finánctőkések finanszírozták. Ennyiben a bolsevik hatalomátvétel, vagy
"forradalom" külföldi pénzből finanszírozott és az orosz népre kívülről rákényszerített akció
volt, és nem az orosz munkások és parasztok érdekeit szolgálta. A bankár-internacionalisták
segítették hatalomra a proletár-internacionalistákat, minthogy a finánctőkések Kapitalista
Internacionáléjának közösek voltak az érdekeik a monopolhatalomra törő Kommunista
Internacionáléval. A proletárdiktatúra a bankárdiktatúra egyik lépcsőfokának tekinthető,
minthogy lehetővé teszi egy szűk érdekcsoport gazdasági, pénzügyi és politikai
monopóliumát, azaz egy szuperhatalmi monopólium létrejöttét.
A magát proletárdiktatúrának nevező rendszer pontosan eme valódi természete miatt soha
nem volt képes megszerezni magának a munkások és parasztok túlnyomó többségének a
támogatását. Ez nem csak Oroszországban (utódjában Szovjet-Oroszországban illetve a
Szovjetunióban) volt így, de a Szovjet-birodalom hegemóniája alá került kelet- és közép-
európai csatlós államokban is.
Az előzőekben már láthattuk, hogy a magyar munkások 1956. november 4. után szinte
egyöntetűen a Munkástanácsok mögött sorakoztak fel és egységesen és fegyelmezetten léptek
sztrájkba. Ezért érthető, hogy Kádár először a munkásokat akarta megnyerni és velük akarta
kormányát politikailag elfogadtatni. Ennek volt az egyik kísérlete az, hogy a
Munkástanácsokat a saját szolgálatába állítsa. Noha kezdetben Kádár azt hangoztatta (például
a pesterzsébeti munkások küldötteinek), hogy a Munkástanács alapvető intézmény lesz a népi
demokráciában, de mivel nem sikerült a munkásokat a kormányzatnak megnyernie, ezért
azokat feloszlatták, és a gyárakban, üzemekben visszaállították a párt apparátusának
alárendelt gazdasági és szakszervezeti irányítást.
A Kádár-kormányzat szavakban elhatárolta magát a bűnös Rákosi-klikk politikájától, amely
"a népi demokrácia rendszerét a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé züllesztette". A
gyakorlatban azonban mégis a Rákosi rendszer lett az a rend, amelyet az új hatalom is
törvényesnek ismer el, s amelyet véres erőszakkal helyreállít, s amelynek korábbi
intézkedéseire is támaszkodik. Folytatódik az úgynevezett osztálybíráskodás, beleértve a
titkos utasítások rendszerét is. Kádár János rendjét tehát a Rákosi-klikk "törvényes rendjének"
jogfolytonossága legitimálta. A magát Rákosi rendszerének jogfolytonosságával és személy
szerint az ÁVH-saival legitimáló Kádár-kormány ténylegesen a kommunista diktatúra
restaurálójának bizonyult, s mint minden restauráció, szükségszerűen a diktatúra
legkeményebb eszközeit használta.
A megtorláshoz megtorlók is kellettek. Már november 4-én megindult a karhatalom
létrehozása. Az úgynevezett karhatalmista ezredek pártmunkásokból, ÁVH-sokból, és
katonatisztekből álltak. Vidéken a pártbizottságok közül szerveződött a karhatalom. Ezt a
kádárista karhatalmat a kettőshatalom megszűnése után a megtorlás - magát jogon felül
helyező - eszközeként is használták 1957. elejétől. A decemberi sortüzek elsősorban a
kettőshatalom felszámolását, a lakosság megfélemlítését és mindennemű, a forradalommal
való rokonszenvező magatartás megtorlását célozták. A balatonkenesei Honvéd üdülőben
működő halálbrigád, a tatabányai Beer János csoport, vagy a szolnoki kegyetlenkedések a
megtorlás részét képezték ugyanúgy, mint a TSz-ből kilépni akaró parasztok megverése,
esetenként agyonverése.
A katonai bíróság csak abban az esetben marasztalta el a halállal végződő ütlegelések
tetteseit, ha azok nyilvánosságra kerültek és nem lehetett őket eltitkolni. A rendőrség, az
ügyészség és a bíróság állományában végrehajtott tisztogatások alkalmassá tették ezeket az
intézményeket a diktatúra által elvárt megtorlás végrehajtására. Münnich Ferenc és Marosán
György meghirdette, hogy "körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni"
elképzelést. Erről azonban végül is lemondtak, de ez nem változtatott a megtorlás
súlyosságán.
Marosán György, aki a megtorlás egyik legfőbb irányítója volt, a Legfőbb Ügyészségen ezt
mondotta: "a kínai elvtársak azt mondták, hogy itt nem volt proletárdiktatúra. Annak az a
feladata, hogy az ellenforradalmat fizikailag semmisítse meg... Ha 1945-ben nem volt mód,
akkor 1957-ben ezt meg kell csinálni." Münnich Ferenc, aki a KGB aktív tábornokaként
kulcsszerepet játszott Kádár János hatalomra segítésében, ehhez még hozzátette: "a
karhatalom ellen sok panasz fut be, szeretnénk az Ügyészségről is ilyen híreket hallani... Nem
vagyunk hívei a karhatalmi szervek kilengéseinek, de jobb, ha ilyen kemény, mintha
lelkesedik érte az ellenforradalom, mert semmit sem csinált." Az MSZMP felső vezetése
részéről Biszku Béla játszott még fontos irányító és ellenőrző szerepet.
1956. decemberében eltávolították azokat a bírákat, akik nem akartak részt venni a statáriális
ítélkezésben. A Legfelsőbb Bíróságról 26 bíró, a Bírói Karból pedig 136 fő távozott. Az
Ügyészség megtisztítását Szénási Géza hajtotta végre. A megtorlásban a büntetőeljárást
használták fontos eszközként. Hogy ezt a feladatát betölthesse, bevezették
a rögtönbíráskodást, a gyorsított eljárást, létrehozták a Legfelsőbb Bíróságon
aNépbírósági Tanácsot és bevezették a Népbírósági Tanácsokat alacsonyabb szinten is. Első
fokon a Népbírósági Tanács statáriális bíróságkéntjárt el. A szótöbbséggel kegyelemre nem
ajánlott elítéltet két órán belül kivégezték. Eljárási határidőt nem kötöttek ki. E rendelkezés
szövegét Őrsi Gyula és Nagy Miklós készítette el.
A Népbíróságokról szóló tvr. már olyan embertelen rendelkezést is magában foglalt, mint a
cselekmény elkövetése idején 16 életévüket betöltött fiatalkorúak halálra ítélésének a
lehetőségét, amelyet Manszfeld Péter esetében alkalmaztak is. Noha a fentiekből
nyilvánvaló, hogy a forradalom után nem volt Magyarországon olyan független bíróság,
amely előtt a súlyos vádak a törvények keretei között mérlegelésre kerülhettek volna. Kádár
János mégis 1957. április 5-én bírálta a Legfelsőbb Bíróságot, amiért egy kiszabott
halálbüntetést életfogytiglanra változtatott: "a bírósági munka most a népköztársaság létét
jelenti. Aki ellenforradalmár volt, meg kell büntetni. A Népbíróság szervezetét fel kell állítani
úgy, hogy mód legyen bármilyen ügyet tárgyalnia."
A bírói függetlenségről alkotott felfogást jól kifejezi az, ami a Legfelsőbb Bíróság és a
Legfőbb Ügyészség közös pártalapszervezeti ülésén hangzott el ebben az időben: "az igazi
bírói függetlenség egyet jelent azzal, hogy a bírák semmilyen körülmények között sem
befolyásolhatók a munkásosztály érdekei ellen, és mindig a proletár hatalmat szolgálják.
(Idézi Káhler Frigyes: Joghalál Magyarországon című munkájában, 24. oldal) A kommunista
diktatúra nyíltan elutasította a törvény előtti egyenlőséget és visszatért az osztálybíráskodás
sztálinista álláspontjához.
A megtorlás koncepciós pereiben elég volt a bűnösség kimondásához a forradalom szerveiben
való bármilyen részvétel. Katonák esetében pedig főbenjáró bűnnek számított a szovjet
fegyveres erőkkel történő szembenállás, és ezért rendszerint ki is szabták és végrehajtották a
halálbüntetést. A kivégzettek számát úgy tűnik egy Kádár Jánosnak tulajdonított kijelentés
határozta meg. Valerij Muszatov egyik írásában arról számol be, hogy 1985. szeptemberében
Kádár Gorbacsovnak kifejtette, hogy a párt nem avatkozott be közvetlenül a büntető
eljárásokba, "de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben
ártatlanul elhurcoltak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le." Kádárnak ezt az
álláspontját egyes ítéletek, így például a Mecséri és társai perben hozott első fokú ítélet
alátámasztják. A szovjet és magyar államvédelmi erők ellen végrehajtott támadásért ugyanis
pont 11 főt ítéltek halálra, annyit, mint az ütközet szovjet halottainak a száma.
A joggal való visszaélést jelentette a közbiztonsági
őrizetnek elnevezett internálás bevezetése. Ezzel bárkinek elvonhatták a szabadságát
meghatározatlan időig, minden érdemi indoklás nélkül. Több tízezer embert internáltak.
Emberi sorsok ezreit tették tönkre a munkahelyről történő elbocsátások. A fizikai munkások
körében elsősorban a gépkocsivezetők és a vasutasok ellen indult hajsza. A pedagógusok
esetében mintegy háromezer személyt ért súlyos munkajogi hátrány. Azok a honvédtisztek,
akik nem írták alá a hűségnyilatkozatokat, távozni kényszerültek a katonai pályáról. Büntették
a forradalomban részt vettek gyermekeit is. Ennek egyik következményeként ezek a
gyermekek nem tanulhattak tovább, és társadalmi előmenetelük szinte az élet minden
területén korlátozva volt.
A kommunista diktatúra, mint ideológiai hatalom, a vallásosságban ideológiai riválist látott,
akivel versengenie kellett az emberek tudatáért. A vallásos életszemlélet fenntartói az
egyházak, ezért a restaurált kommunista diktatúra idején ismét beindult az egyházak
zaklatása. Ennek egyes részleteit már ennek az üldözésnek az egyik áldozata, Mindszenty
József is feldolgozta, de a katolikus és a református egyházat érintő megtorlás részletei még
feldolgozásra várnak.
A nyugati közvélemény nyomására a nyugati hatalmak és az ENSZ 1963-ban ki tudta
kényszeríteni a közkegyelmet. De ez az általános amnesztia nem engedte szabadon a
forradalom barikád-harcosait. Számuk hatszáz körülire tehető, és nem járt a hatalom őszinte
megbocsátásával és végképp nem járt ezen egyének törvényes rehabilitálásával.
A magyar nép ellenállása folytatódik
A forradalomban és az ellenállásban több író is kiemelkedő szerepet játszott. Közülük néhány
menedéket kapott a budapesti Lengyel Nagykövetségen november 10-én. Három napra rá az
egykori pártellenzék néhány tagja megalakította a Magyar Demokratikus Függetlenségi
Mozgalmat. A XX. kerületi Nemzeti Bizottság azt követelte, hogy küldjenek ENSZ
megfigyelőket Magyarországra, vegyék be az új kormányba is Nagy Imrét és Maléter Pált,
továbbá mondják ki Magyarország semlegességét. Tiltakoztak a tömeges letartóztatások ellen
is. Az Írószövetség november 21-én nyilatkozatban kötelezi el magát a magyar forradalom
mellett.
A legnagyobb tiltakozásra december 23-án, az úgynevezett "Néma tüntetéssel" került sor.
A Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa aKözponti Munkástanáccsal együtt néma
sztrájkot hirdetett. 12 órakor megszólaltak a harangok, üres és néma volt az egész Körút. Az
orosz tankok megindultak a Kőrúton, mert a csendből azt hitték, hogy valami készül. A hatás
döbbenetes volt, amikor harangszó mellett a kihalt város utcáin a megszálló páncélosok
dübörögtek. Ez a "fülsiketítő csend" egy órán át tartó tragikus kiáltás volt azért, hogy
felrázzák a világ közvéleményét.
A kommunista quislingeket zavarta a forradalom szó. Ha ők a Munkás-Paraszt Forradalmi
Kormány, akkor akiket eltipornak, nem lehetnek forradalmárok. Ezért az MSZMP ideiglenes
Központi Bizottsága december 4-én a magyar történelem legtisztább
forradalmát ellenforradalomnakminősíti, és közzéteszik azt a négy okot, amely szerintük
kiváltotta az októberi eseményeket. Első okként a Rákosi-Gerő klikk súlyos hibáit jelölik
meg. A második ok Nagy Imre-Losonczy Géza-féle pártellenzéki csoport tevékenysége már
csúsztatás. A harmadik ok Horthy fasizmusra és a magyar kapitalista-földesúri
ellenforradalomra való hivatkozás pedig üres mellébeszélés. A nemzetközi imperializmus
megjelölése negyedik okként pedig szintén alaptalan.
Az októberi forradalom napjaiban önmagára talált magyar nép nem tudott beletörődni abba,
hogy a forradalom minden eredménye odaveszett. Az emberek nem tudták és nem is akarták
elfelejteni, ami a szabadság néhány napja alatt történt. December 4-én a nők szerveztek
tüntetést a Hősök terére. Anyák, feleségek, leányok virággal a kezükben, karjukon
gyermekeikkel az ismeretlen katona sírjához mentek, ahol kitűzték a forradalom nemzeti
színű lyukas zászlaját. A nők néma tüntetését szovjet katonák oszlatták fel. Ugyancsak
tüntetés volt az Egyesült Államok nagykövetségénél a Szabadság téren. Ennek a
karhatalmisták beavatkozása vetett véget.
December 4-én több száz asszony a Március 15. térre igyekezett, hogy virágokat helyezzenek
el a Petőfi szobornál. Ezt a szovjet páncélosok és gyalogsági egységek megakadályozták.
Ugyanezen nap délután a Szabadság téren mintegy háromezer ember tüntetett. Közülük 39-et
letartóztattak.
Ezen a napon kormányhatározattal elrendelték a Forradalmi Bizottságok feloszlatását.
kétszáz értelmiségit és munkástanács tagot őrizetbe vettek. December 6-án már a quisling
kormány ellentámadásba ment át. A Baross téren, a Kálvin téren, a Nyugati pályaudvarnál és
a Móricz Zsigmond körtérnél kommunista tüntetéseket szervezett. A mai Andrássy úton (az
Andrássy utat a Rákosi diktatúra idején Sztálin útnak nevezték, az 56-os forradalom után
'Magyar Ifjúság útja' nevet kapta, majd pedig a 'Népköztársaság útja' névre keresztelték.) és a
Nagykörúton vörös zászlós tüntetésre került sor, amelyet szovjet katonák és magyar
karhatalmisták biztosítottak. A felbérelt felvonulók Kádárt és az MSZMP-t éltették. A
gyárakból hazafelé tartók összetűztek velük a Lenin kőrúton a Dob utca körül. A tiltakozókat
szovjet páncélautók és gyalogos karhatalmisták oszlatták szét. Az Oktogonnál, amit akkor
November 7 térnek neveztek, tűzharc alakult ki. A Nyugatinál pedig a karhatalmisták az
ellentüntetőkre lőttek, illetve kivégezték az általuk gyanúsnak vélt személyeket. Hatan
meghaltak, egy személy pedig megsebesült.
A hatalom ellentámadását a Katonai Tanács ülésén készítették elő. Ennek tagjai tudták, hogy
azok a tisztek, akik hűségnyilatkozatot tettek a Kádár kormány felé, hajlandók a fegyvertelen
tömegre lövetni. A Kádárhoz csatlakozó Marosán György ekkor jelentette ki: "mától kezdve
lövetünk". Ezért a december 6. és 12. között eldördülő gyilkos sortüzeket szándékosnak kell
tekintenünk. A cél a lakosság megfélemlítése, és a Munkástanácsok felszámolása volt.
Tatabányán, Salgótarjánban, Miskolcon és Egerben számos munkás élt, illetve a lakosság
zöme keresztény nemzeti beállítottságú volt.
A miskolciak a rendőrök mellett tüntettek. Erre a szovjet egységek és a karhatalmisták
sortüzet zúdítottak rájuk, 8-an meghaltak, 40-en megsebesültek. Eger a magyar katolikus
egyház egyik központja. Az itteni lakosság keresztény szellemiségéről is híres. Ezért ebben a
városban ez volt a fő célpont. Egerben december 10-én mintegy négyezren imádkoztak az
áldozatokért, majd elszavalták a Nemzeti dalt. A karhatalmisták letartóztattak néhány tüntetőt.
A tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa őket. December 11-én pedig az egriek a szovjet
parancsnokság előtt elégették a vörös zászlót. Ekkor a tömegbe lőttek, és meghalt egy 15 éves
fiú. December 12-én az Eger belvárosában tüntetőket tőrbe csalták. Elzárták előlük a
menekülési útvonalakat. Kilenc halott és harminc sebesült maradt a helyszínen. A jelenlévő
szovjet páncélos nem avatkozott be a vérengzésbe.
Pest megyében lévő Tinnye községben a szovjet kolhozokhoz hasonló ottani
termelőszövetkezetből a többség ki akart lépni. A kilépni akarók közül mintegy százat a
karhatalmisták jobb belátásra akartak bírni, és ezért fogva tartották őket. A családtagok
követelték a szabadon bocsátásukat. A szót emelő fiatalasszonyt a karhatalmisták fejbe lőtték
és az illető meg is halt. Békés megyében is három sortűz dördült el. Kettőnél - Gyomán és
Gyulán - célzott lövésekkel leterítették a hangadókat. Csepelen a magyar nehézipar egyik
központjában január 11-én géppuskával akartak rendet teremteni a karhatalmisták. A szovjet
tankok felvonultak a gyár bejáratához. Sok volt a sebesült. A karhatalmisták a kijövő
munkásokat válogatás nélkül ütlegelték.
A sortüzek a megfélemlítést szolgálták. Előre megtervezték a menekülési utak lezárását, és
ekkor zúdítottak tüzet a civil tüntetőkre. Az áldozatokat a lövések hátulról érték. A magyar
népnek ezek a mészárosai első alkalommal 1957. augusztus 20-án kapták meg 'a Munkás-
Paraszt Hatalomért érdemérmet', amely számos privilégiummal járt, így például a magyar nép
ezen gyilkosainak a gyerekeit automatikusan felvették az ország egyetemeire.
Felállították az internálótáborokat és december 12-én jogszabályt adtak ki a politikailag
veszélyes személyek őrizetbe vételéről. Az internálásokat a rendőrhatóság rendelte el 6
hónapi időtartamra. Ezt az ügyészség utólag jóváhagyta. Az ügyészségi felügyelet ellenére
számos internáltat hat hónapon túl is fogva tartottak ítélet nélkül, mivel mód volt a hat
hónapos időtartam többszöri meghosszabbítására, minden indoklás nélkül.
Az idegen érdekek szolgálatába szegődött magyar kormányzat december 11-é n hozzá fogott
a bosszú és megtorlás jogszabályi kereteinek a megteremtéséhez. Az Elnöki Tanács hatályba
lépteti a rögtönbíráskodásról szóló törvényerejű rendeletét. 1956. december 15-től 1957.
november 3-ig ennek megfelelően járnak el a katonai bíróságok. Később bevezetik a
gyorsított eljárást, amely lehetővé teszi a 16 év feletti fiatalokra is a halálbüntetés kiszabását.
Ezt Manszfeld Péterrel szemben alkalmazták is.
1957-ben létrehozzák a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, majd ezt a Népbírósági
Tanácsok országos hálózatává bővítik. Az öttagú tanácsokban egy bíró és négy ülnöknek
nevezett politikai megbízott ítélkezett a kommunista párt elvárásainak megfelelően. Ítéleteiket
gyakran két órán belül végrehajtották halálra ítélt áldozataikon.
Az 56-os áldozatok között volt tinédzser korú fiatal, egyetemista, fizikai munkás értelmiségi,
művész és katona, de volt kommunista miniszterelnök, a történelmi osztályhoz tartozó
arisztokrata, polgár, és földműves. A mártírok ezen színes koszorúját az a közös törekvésük
kapcsolta össze, ami már jelen volt a magyar nép legjobbjaiban, az 1948-as 49-es
forradalomban és szabadságharcban is. Akkor is a nemzeti önrendelkezést és a társadalmi
igazságosságot akarták, most is.
A szabadságvesztésre ítéltek összetétele is ehhez hasonló. Voltak köztük vezető
értelmiségiek, gyári munkások, és a magyar földhöz kötődő parasztok. Valamennyien tudták
és a zsigereikben érezték, hogy ez az internacionalista-kommunista hatalom, amely önmagát
fegyveres erőszakkal "legitimálja" se nem népi, se nem demokrata, se nem munkás, nem is
paraszt, hanem csak önkényuralom, amely a magyar nép alapvető szükségleteit, érdekeit és
értékeit megtagadva idegen hatalom szolgálatában áll. A magyar nép vérveszteségéhez kell
sorolni azokat is, akik elhagyták az országot. Számuk kétszázezer körül van.
A szovjet csapatok által kivégzettekről nem rendelkezünk adatokkal. Az orosz katonák
részben az utcákon, tereken is lőttek agyon embereket, de a főváros VIII. kerületében lévő
Ludovika Katonai Akadémia épületében volt egy úgynevezett hadbíróságuk is, ahol tolmács,
és védő nélkül szabták ki és hajtották végre a halálos ítéleteket.
Ma már rendelkezésünkre állnak olyan szovjet dokumentumok, amelyekből tudjuk,
hogy Kárpátaljára is hurcoltak internáltakat. E dokumentumokból kiderül, hogy mintegy 4-5
ezer főt deportáltak a Szovjetunióba. Egyedül az ungvári börtönben november 15-
én 846 magyart tartották fogva, köztük volt 23 nő, 68 kiskorú és 9 kislány. Szerov tábornok a
KGB akkori főnöke Hruscsovnak küldött november 19-i jelentésében közli, hogy a
hadműveletek során 4700 főt vettek őrizetbe, 1400-at letartóztattak, és 860 főt Ungvárra
(Uzsgorodra) és Sztijre szállítottak. Szerov jelentése szerint az őrizetbe vettek és
letartóztatottak útnak indítása során kezdetben előfordultak olyan esetek, amikor a katonai
egységek parancsnokai önállóan szállítottak őrizetbe vetteket Csapra, és a
Belügyminisztérium táborai átvették őket. Ebből megállapítható, hogy a 860 főn túlmenően
további deportálások is voltak, amelyekről azonban a létszám megjelölése nélkül történik csak
említés. Amikor erről a nyugati közvélemény tudomás szerzett, rendkívül erőteljesen
tiltakozott ellene. Ez is közrehathatott abban, hogy a deportálások abbamaradtak.
Az a mintegy kétszázezer magyar, aki elmenekült hazájából, nyugaton még szervezkedett, és
megpróbálta ébren tartani a forradalom és az ellenállás szellemét. Szervezeteiknek
köszönhető, hogy elevenen őrizték 1956 emlékét évtizedeken át, és emlékeztették a világ
szabadabb részét a magyar forradalomra.
Magyarországon, elsősorban Budapesten 1957 elejétől már egyre többször hangzott el
a MUK, azaz hogy Márciusban Újra Kezdjük. Ez azonban csak óhaj, és a quisling hatalom
számára fenyegetés maradt. A hatalom annyira félt az ifjúság 1848-at idéző szellemétől, hogy
eleve meg akarta akadályozni: bármiféle megemlékezésre sor kerüljön 1957. március 15-én.
Ezért a nagy nemzeti ünnepet megelőzően tömeges letartóztatásokat hajtottak végre.
A MUK jelszava 1957. január-februárban tűnt fel, elsősorban Budapesten, de az ország más
településein, sőt még a nyugati emigrációban is. A fegyveres ellenállásban részt vett fiatalok
több kisebb csoportja nem tudott beletörődni a forradalom leverésébe. Ezért legalábbis
szűkkörű megbeszéléseken azt tervezték, hogy 1957. március 15-én fegyveres felkelést
robbantanak ki az elnyomó szovjet quisling kormányzat ellen. Egyes helyeken a korábbi
fegyveres csoportok tagjai felvették a kapcsolatot egymással, elrejtett fegyvereiket is
készenlétben tartották, továbbá mozgósító, harcba hívó röpcédulákat is írtak és terjesztettek.
Az időközben jól megszerveződött államvédelmi elnyomó gépezet, amelyet ekkor belügyi
erőknek neveztek, természetesen tudott a MUK jelszaváról és tagjai tudatosan eltúlozták
annak a jelentőségét, így is alátámasztva saját fontosságukat. Tény az, hogy a MUK-ra
hivatkozva 1957. márciusában nagyarányú letartóztatásokat hajtottak végre, és ennek során
mintegy hatezer személyt, főleg fiatalokat vettek őrizetbe. A kádárista karhatalmi és
rendvédelmi szervek erőfitogtató mozgósítása ellenére számos helyen tiltakozó akciókra
került sor. Ezek nagyrészt röpcédulák elkészítésében és terjesztésében, falfeliratok
mázolásában és sztrájkokban nyilvánultak meg. A MUK-ban való részvétel vádjában sajnos
több halálos ítéletet is hoztak és hajtottak végre. Mint már utaltunk rá, elsősorban a belügyi-
rendvédelmi szerveknek jött jól, mert ezek önbizalmát erősítette és dicsekedhettek azzal, hogy
sikeresen likvidáltak egy "veszedelmes, államellenes akciót".
E sorok írójának fájdalmas kötelessége, hogy itt megemlékezzen arról a két személyről, akik
az ELTE Jogi Kara első éves hallgatóiként a MUK áldozataivá váltak. Két tehetséges és szép
18 éves leányról van szó, név szerint: Komáromi Nelliről és Jekkel Kláráról. Tudomásom
szerint mindketten az ELTE Leánykollégiumában laktak, amely ekkor a Múzeum körút és a
Rákóczi út sarkán volt, az Astoria szállóval szemben. Hírek jártak arról, hogy egyes diákok
élelmiszercsomagjait megdézsmálták. Egyik ilyen alkalommal a károsult a rendőrséghez
fordult, amit házkutatás követett. Az eltűnt élelmiszer-csomag nem került elő, viszont találtak
számos MUK-ra és ellenállásra felszólító röplapot, amelyet Komáromi Nelli fogalmazott, és
Jekkel Klári, valamint több más egyetemi hallgató társa másolt és terjesztett. A két
joghallgató leányt letartóztatták, és hosszú börtönbüntetésre ítélték. Jekkel Klárát, aki
menyasszony volt, majd férjhez ment, a börtönben végzett súlyos fizikai munkától az sem
mentette meg, hogy gyermeket várt. Komáromi Nelli egy ideig a halálra ítélt Wittner
Máriával volt egy cellában. Tőle tudom személyesen, hogy rendkívül bátran viselkedett, és
elítélttársai körében nagy tiszteletnek örvendett. Az eset e sorok íróját különösen azért rázta
meg, mert egyrészt Jekkel Klára a csoporttársa volt, másrészt Komáromi Nellivel volt alkalma
együtt vizsgázni és csak bámulni tudta évfolyamtársa vizsgán tanúsított kiváló teljesítményét.
Az ELTE Jogi Karán számos fegyelmi eljárás folyt, amelynek keretében súlyos büntetéseket
szabtak ki. Ezek az eljárások azonban elsősorban a magasabb évfolyamra járó hallgatókat
sújtották. De az első évfolyamon is dermedt félelem lett úrrá Jekkel Klára és Komáromi Nelli
letartóztatása után. Jekkel Kláriról 1989-ben hallottam újból, amikor is a Szabad Európa
Rádió munkatársa, Láng Júlia, egy hosszabb interjút készített vele. Ekkor tudtam meg, hogy
évfolyam- és csoporttársam milyen erős akarattal viselte el a börtönélet megpróbáltatásait.
Komáromi Nelliről csak annyit sikerült megtudnom, hogy már nem él. Mindkét
évfolyamtársam 1956. névtelen hősei közé tartozik, akikre a legnagyobb tisztelettel gondolok
a mai napig.
A MUK tehát nem sikerült és néhány helyen 1957-ben feltűnt a JUK jelszava, ami azt
jelentette, hogy Júniusban Újra Kezdjük. A JUK-nak azonban már annyi hatása sem volt,
mint márciusban a MUK-nak, és nem is járt annyi megtorlással.
Nagy Imre sorsának alakulása
Az alatt a 22 nap alatt, amíg Nagy Imre munkatársaival a jugoszláv nagykövetség épületében
tartózkodott, a szovjet hadsereg vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Ekkor már csak az
ország hegyes vidékein, a Mecsekben, a Mátrában és a Bükkben volt szórványos ellenállás. A
Kreml által Magyarországra kényszerített quisling kormány kezdetben a magyar történelem
legnépszerűtlenebb és leggyűlöltebb vezetése volt. A lakosság többsége joggal érezte úgy,
hogy ez a kormány se nem magyar, se nem forradalmi, se nem munkás, se nem paraszt.
Minden jelzője hazugság. Kezdetben ugyan megígérte, hogy biztosítja az ország
önrendelkezését, de legfőbb ígéreteit, többek között azt, hogy tárgyal a szovjet csapatok
kivonásáról, megszegte. Mivel a magyar nép a fegyveres harc leverésével az ellenállás új
formáit választotta, és ebben a munkásság járt az élen, ezekben a hónapokban
Magyarországon lényegében kettőshatalom volt. Az egyik a szovjet csatlós
kommunista kormányzat, a másik pedig amunkástanácsok vezette, alulról szerveződött népi
hatalom volt. Kádárék érezvén politikai gyengeségüket, szerepüket ideiglenesnek tüntették
fel, és hajlandónak mutatkoztak tárgyalni Nagy Imrével. Ezért a Kádár kormány először csak
a Nagy Imre kormány gyengeségéről beszélt. November 11-én pedig Nagy Imrét, mint a
kormány egyetlen kommunistáját említi. Kádár ekkor még kijelenti, hogy:
"Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell
mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai
csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni."
Már utaltunk rá, hogy november 13-án munkásküldöttségek keresték fel Kádár Jánost az
Országházban és Nagy Imre felől érdeklődtek. Kádár közölte velük, hogy Nagy Imrét az
események magukkal ragadták. Nem tartóztatták le, hanem önszántából hagyta el a Parlament
épületét. Mozgásszabadságát sem a szovjet kormány, sem a szovjet parancsnokság nem
korlátozza, és egyedül tőle függ, hogy részt kíván-e venni a politikai életben.
November 14-én Kádár a Budapesti Központi Munkástanács küldöttségét fogadta. Itt arról
beszélt, hogy a magyarországi események nem tekinthetők ellenforradalomnak, de a
munkásoknak a múlt bűnei miatti elégedetlensége mellett ellenforradalmi jelenségek is
mutatkoztak. Megerősítette azt is, hogy az utóbbi hetek népi mozgalmában való részvétel
miatt senkit nem érhet bántalom. Kitért a semlegességre is. Ezt érthető kívánságnak nevezte,
de hangsúlyozta, hogy a hatalmi egyensúlytól függ, és olyan nemzetközi helyzetre van
szükség, amely reálissá teszi ezt a követelést. Hozzátette:"többpárt rendszert akarunk és
szabad, becsületes választásokat. Tudjuk, hogy ez nem lesz könnyű dolog, mert a
munkáshatalmat nem csak golyókkal, de szavazó cédulákkal is meg lehet semmisíteni.
Számításba kell vennünk, hogy a választásokon teljes vereséget szenvedünk, de ha felvesszük
a választási harcot, a kommunista pártnak meg lehet a megfelelő ereje ahhoz, hogy
megszerezze a dolgozó tömegek bizalmát."
Nagy Imrével kapcsolatban utalt arra, hogy egy idegen állam követségén tartózkodik, ahol
politikai menedékjogot kért. Ilyen körülmények között nem tárgyalhatnak vele, és nem is
lehet miniszterelnök. Ha azonban Nagy Imre lemond a területen kívüliségről és ismét magyar
területre lép, akkor lehetőség nyílik a tárgyalásokra.
A Kádár kormányzat valóban tárgyalásokat kezdett Jugoszláviával Nagy Imréék további
sorsáról. A magyar miniszterelnökkel együtt a jugoszláv nagykövetségen volt a felesége, a
lánya és a veje, Jánosi Ferenc, két unokája, valamint több barátja és politikai híve. Köztük
volt Szántó Zoltán, a volt varsói nagykövet, Vas Zoltán, aki a forradalom alatt a közellátás
ügyeit intézte, Lukács György, a neves esztéta, aki népművelésügyi miniszter volt Nagy Imre
kormányában, továbbá Losonczy Géza, a politikai megújulási mozgalom egyik
vezetője, Donáth Ferenc, a mezőgazdasági kérdések szakembere, Tánczos Gábor a Petőfi
Kör főtitkára és a kivégzett Rajk László özvegye. Ott volt még Haraszti Sándor az Újságíró
Szövetség elnöke, Szilágyi József, aki a forradalom alatt Nagy Imre titkára
volt, Vásárhelyi Miklós, a sajtóügyek vezetője, Újhelyi Szilárd, Fazekas György és Erdős
Péter újságírók, valamint Nádor Ferenc ezredes, a légierők parancsnoka. Családtagokkal
együtt a csoportban 15 asszony és 17 gyermek is volt.
A Rajk-ügy és a Kádár-ügy kapcsán hosszú éveket töltött Rákosi börtönében Losonczy Géza,
Donáth Ferenc, Rajk Júlia, Haraszti Sándor, Erdős Péter és Újhelyi Szilárd. A forradalom
ideje alatt újjáalakult kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt előkészítő
bizottságának hét tagja közül öt menedékjogot kért. A hatodikat, Kopácsi Sándort az utcán
elfogták, és a szovjet nagykövetségre, majd Sashalomra, egy szovjet laktanyába vitték, és a
KGB főnöke, Szerov tábornok személyesen tartóztatta le. Az MSZMP egész vezetéséből tehát
csak Kádár János volt szabadlábon.
A tárgyalásokon a Kádár kormány részéről felvetették, hogy Nagy Imre néhány személlyel
együtt Romániában kérjen menedékjogot és maradjon ott addig, amíg Magyarországon
stabilizálódik a helyzet. A jugoszláv válasz erre az volt, hogy ha Nagy Imre és a többi
személy erre önként hajlandó, akkor nem ellenzik. Nagy Imréék a legszívesebben
Magyarországon maradtak volna a helyzet mielőbbi rendeződése érdekében, továbbá azért is,
hogy részt vegyenek az ország normális életében. Személyes biztonságukra nézve azonban
biztosítékot akartak kapni. Ha nem kapnak garanciát, akkor Jugoszláviába kívánnak távozni.
A Kádár csoport ragaszkodott Romániához. November 16-án viszont azt közölték, hogy
hajlandók írásos biztosítékot adni Nagy Imrének, és így a Nagy-csoport november 17-én már
el is hagyhatja a jugoszláv követséget. Amikor Szoldatics jugoszláv nagykövet elment Kádár
Jánoshoz, hogy aláírassa vele a biztosítékot, az aláírás helyett új követelésekkel állt elő. Azt
kívánta, hogy Nagy Imre és Losonczy Géza mondjon le miniszteri tisztségéről, ismerje el a
Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt, gyakoroljon önbírálatot, és adjon biztosítékot arra,
hogy nem tesz semmit az új kormány ellen. Ehhez még azt is hozzátette, hogy amíg a helyzet
Magyarországon nem normalizálódik, addig Nagy és társai valamelyik kelet-európai
szocialista országban és ne Jugoszláviában kérjenek menedéket.
Nagy Imréék ezt természetesen visszautasították. Belgrád ekkor Budapestre küldte Dobrivoje
Vidics külügyminiszter helyettest, aki átadta a jugoszláv kormány levelét. Eszerint vagy
elismeri a Kádár kormány Nagy Imréék személyi biztonságát, és szabadon hazatérhetnek,
vagy lehetővé teszik számukra, hogy Jugoszláviába távozzanak. A Kádár kormány november
21-én az első változatot fogadta el. Írásban is megismételte, hogy Nagy Imre és csoportjának
a tagjai ellen nem kíván büntető eljárást alkalmazni korábbi ténykedésük miatt. Eszerint
megszűnik a Nagy Imre csoportnak nyújtott menedékjog, önként távozhatnak a jugoszláv
nagykövetségről, és szabadon hazatérhetnek.
Az írásos biztosíték alapján Nagy Imréék úgy döntöttek, hogy hazamennek. Feltehetően jobb
híján hittek Kádár ígéreteinek. A fegyveres harc véget ért, segítségre nem lehetett számítani.
Az ENSZ ugyan felhívta egy sor határozatban a Szovjetuniót, hogy vonja ki csapatait
Magyarországról, megbélyegezte a fegyveres beavatkozást, de gyakorlatilag nem ért el
semmit. Csupán a deportálást elítélő határozata volt eredményes, mert ezt a szovjet
kormány leállította. Moszkva ignorálta az ENSZ határozatait és azokat Magyarország
belügyeibe való beavatkozásnak minősítette. A magyar kérdésben az ENSZ egyértelműen
kudarcot vallott.
Amerikában idő közben lezajlott az elnökválasztás, és az újraválasztott Eisenhower szavakban
elismeréssel adózott a magyar népnek, de azt is megismételte, hogy Amerika soha sem
bíztatta a rabságban lévő népeket arra, hogy fegyveresen fellázadjanak. Miután nyilvánvalóvá
vált, hogy mindenki magára hagyta a magyarokat, a lakosság számára hosszú távon nem
maradt más, mint a beletörődés, a passzív ellenállás és a túlélés, vagy otthon, vagy
elmenekülve az országból.
A Kádár csoport egyrészt őrizetbe akarta venni Nagy Imrét, és meg akart szabadulni tőle.
Másrészt valamiféle megegyezést akart vele. A harmadik elképzelés az volt, hogy
megkaparintják, és úgy egyeznek meg vele. Az ország lakossága követelte Nagy Imre
visszatérését, és tőle remélte a kibontakozást. A Kádár csoport ekkor még rendkívül
elszigetelt volt, és Nagy Imréék azt hitték, hogy emiatt kénytelen lesz hozzájuk közeledni.
Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy Kádárék megadták a kért írásos nyilatkozatot,
Nagy Imréék pedig azt elfogadták.
Azt is figyelembe kell venni, hogy a jugoszláv nagykövetségen rendkívül nagy volt a
zsúfoltság, szűkös az ellátás, és a kisgyermekek helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált.
Csalódást okozott a belgrádi kormány politikai magatartása is. November 11-
én Tito marsall Pulában beszédet mondott, amelyben kitért a magyar eseményekre is.
Keményen bírálta Rákosit, Gerőt, a magyar sztálinisták bűneit, vezetőik alkalmatlanságát és
becstelenségét. A forradalmi eseményekről viszont ezt mondotta:
"Ha Nagy Imre kormánya erélyesebb lett volna, ha nem ingadozik folytonosan, hanem
határozottan fellép a zűrzavar ellen, az ellen, hogy a reakciósok kommunistákat gyilkolnak, ha
erélyesen szembeszegül a reakcióval, talán helyes vágányra terelődtek volna a dolgok és talán
nem került volna sor a szovjet hadsereg beavatkozására. De mit tett Nagy Imre? Fegyverbe
szólította a népet a szovjet hadsereg ellen és a nyugati országokhoz fordult segítségért.
Nyugaton hatalmas mértékben kihasználták ezt a beavatkozást. Kihasználták az imperialisták,
hogy megtámadhassák Egyiptomot. Éppen ezt a pillanatot, a magyar tragédiának ezt a
szakaszát választották a támadás megindítására, mert azt remélték, hogy a Szovjetunió erősen
el lesz foglalva és nem lesz módjában fellépni az agresszió ellen. Magyarországon akkor
újabb harcokra került sor. A szovjet csapatokat megerősítették. Nagy megszökött és új
kormány alakult..."
Tito ebben a beszédében említést tesz a szovjet beavatkozás előzményeiről is. Elvben
ellenezte, de szükségszerűnek tartotta a "kommunista üldözés" miatt. Tito szerint Nagy Imre
kormánya nem tett semmit ennek a megakadályozására, ehelyett arról tett közzé nyilatkozatot,
hogy szakít a Varsói Szerződéssel a kinyilvánítja semlegességét.
A Kádár kormánnyal kapcsolatban azt mondotta Titó, hogy meg kell védeni, mert
Magyarország legbecsületesebb törekvéseit képviseli. Titónak ezek a megnyilvánulásai
megdöbbentették Nagy Imrét, hiszen a jugoszláv államfő hívta meg őt és barátait a
követségre, és mos ingadozónak, siránkozónak és szökevénynek nevezi. Ha Nagy Imre
november 4-re virradóra tudta volna, hogy Hruscsov már informálta Titót a magyarországi
beavatkozásról, és ha azt is tudta volna, hogy az úgynevezett "munkás-paraszt kormány" és
annak vezetőjére a javaslat Tito ötlete volt, akkor valószínűleg Nagy Imre nem a jugoszláv
nagykövetségen keresett volna menedéket. A pulai beszéd szövegét ismerte és minden
bizonnyal ez is arra ösztökélte, hogy távozzon a jugoszláv nagykövetségről. Döntését
befolyásolta az is, hogy Kádár János sajátkezű aláírásával garantálta az ő és társai biztonságát.
Úgy vélte - tévesen - hogy a Kádár kormány nincs abban a helyzetben, hogy nyíltan
megszegjen egy ilyen kötelezettségvállalást. Mivel a Kádár kormány nyilatkozata a jugoszláv
kormányhoz volt címezve, az ügyet nemzetközi jogi összefüggésekbe helyezte.
Így történt meg, hogy Nagy Imréék november 22-én 18 óra után elhagyták a jugoszláv
nagykövetség épületét. Előzőleg levelet intéztek a belgrádi kormányhoz, és ebben
megköszönték a nekik nyújtott segítséget. Münnich Ferenc, aki ekkor a Kádár kormány
belügyminisztere volt, autóbuszt küldött értük azért, hogy hazaszállítsa őket. A követség
közelében szovjet katonai gépkocsik várakoztak. Ez azért nem volt különösebben feltűnő,
mert már november 4. óta jelen voltak. Meglepetést az okozott, hogy az autóbuszba szovjet
tisztek szálltak fel. Nagy Imre emiatt azonnal leszállt az autóbuszról és társai is követték. Az
utcán Nagy Imre közölte, hogy csak akkor hajlandó távozni, ha a szovjet tisztek elhagyják az
autóbuszt. Erre azok leszálltak. A jugoszláv nagykövet, aki elkísérte Nagy Imrét az
autóbuszig, tiltakozott a szovjet államvédelmi tisztek jelenléte ellen, és felküldte az
autóbuszra a jugoszláv katonai attasét és egy másik diplomatát. Nagy Imre és társai újra
felszálltak. A mozgásban lévő buszra azonban felugrott egy szovjet tiszt. Az autó a Gorkij
fasor felé haladt, mert Haraszti Sándorék erre laktak. A busz azonban nem az ő házuk előtt,
hanem a szovjet városi parancsnokságnál állt meg. Egy szovjet alezredes felszólította Nagy
Imrééket, hogy szálljanak le és jöjjenek be a parancsnokságra. A két tiltakozó jugoszláv
diplomatát egyszerűen lerángatták a gépkocsiról.
A belgrádi kormány tiltakozott a diplomatával szemben tanúsított bánásmód, valamint Nagy
Imréék elhurcolása miatt. Micsunovics moszkvai nagykövet emlékirataiban beszámol arról,
hogy Hruscsov már november 6-án követelte Nagy Imre kiadatását. Hruscsov Nagy Imrét
ellenforradalmárnak, Losonczy Gézát pedig gengszternek nevezte és közölte, hogy a szovjet-
jugoszláv kapcsolatok alakulása a Nagy-ügy kezelésétől függ. November 11-én pedig azt
mondotta Micsunovicsnak, hogy Nagy Imre és társai nem maradhatnak Magyarországon és a
románok hajlandóak segíteni.
November 23-án a budapesti Rádióban este 8 órakor beolvastak egy közleményt, amely
szerint a november 4. óta a jugoszláv nagykövetségen tartózkodó Nagy Imre és társai
engedélyt kértek a magyar kormánytól, hogy egy másik szocialista országba távozhassanak.
Így a román kormány beleegyezésével Nagy Imre és társai november 23-án a Román
Népköztársaság területére távoztak. A belgrádi kormány tiltakozott. Ebből világossá vált,
hogy Nagy Imréék nem önként távoztak, és amíg a jugoszláv követségen tartózkodtak,
visszautasították azt a javaslatot, hogy Romániába menjenek. A hír megdöbbentette a magyar
közvéleményt, és ezért Kádár úgy érezte, hogy meg kell nyugtatnia az embereket. November
25-én egy munkásküldöttség fogadásakor azt mondotta, hogy az autóbusz utasait az ő
biztonságuk érdekében nem szállították otthonaikba. Joggal lehetett feltételezni, hogy az
országban rejtőzködő ellenforradalmi elemek provokációhoz folyamodnak, megölik Nagy
Imrét, hogy aztán a magyar kormányt tegyék felelőssé. November 26-án Kádár a Rádióban is
megszólalt: "Megígértük, hogy Nagy Imre és barátai irányában nem szándékozunk bírói úton
fellépni a múltban elkövetett bűneik miatt még akkor sem, ha utóbb azokat ők maguk is
elismerik. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket, nem tartjuk a távozásukat véglegesnek. De a
jelenlegi helyzetben úgy véljük, hogy Nagy Imre és az övéi számára előnyös, ha egy időre
elhagyják Magyarország területét."
New Yorkban ekkor már tanácskozott az ENSZ Közgyűlése és egy sor delegátus
felháborodottan tiltakozott a Nagy Imrével szemben tanúsított eljárás miatt. December 3-
án Preoteosa román külügyminiszter elmondotta, hogy a magyar kormány kérésére nyújtott
kormánya menedékjogot. Nagy Imréék romániai tartózkodása összhangban fog állni a
vendéglátás minden szabályával, és garantálni fogják személyi biztonságukat.
A magyar sajtó ekkor még csak gyengeséget és puhaságot vetett Nagy Imréék szemére. 1957.
januárjától azonban már árulónak nevezték. 1957. január 1. és 4. között Budapesten
találkoztak a magyar, a román, a cseh, a bolgár, és a szovjet kommunista párt vezetői. Január
6-án pedig a Kádár kormány olyan nyilatkozatot tett közzé, amely szerint "Nagy Imre és
kormánya árulása révén megnyitotta az utat a fasiszta ellenforradalomnak."
1957. január közepén Mao Ce-tung Csou En-lajt küldte a kelet-európai kommunista
országokba, hogy a szovjet vezetés tekintélyét Kína támogatásával megerősítse. Csou En-laj
már arról beszélt, hogy "Nagy Imre klikkje az árulás mocsarába süllyedt". A Magyar
Kommunista Párt Központi Vezetősége decemberben még Nagy Imréék forradalmat
megelőző magatartását pozitívnak értékelte. Február 26-án azonban már az volt az álláspont,
hogy Nagy Imre és társai már október 23. előtt is az ellenforradalom előfutárai voltak,
november 4. után pedig az utóvéd szerepét töltötték be.
1957. elejétől már az is felmerült, hogy Nagy Imrééket perbe fogják. Elsőnek Kiss Károly,
Kádár egyik támogatója beszélt 1957. február 15-én arról egy gyűlésen, hogy "egyszerű
emberek egyre inkább azon a véleményen vannak", miszerint Nagy Imrét bíróságnak kell
átadni. A kommunista manipuláció szokásos fogása "az egyszerű emberekre" történő
hivatkozás. Annak idején ők követelték Rajkék kivégzését, az életszínvonaluk leszállítását, a
normák állandó emelését, és hogy Dunapentelét Sztálinról nevezzék el. Kiss Károly
véleményéhez február 20-án csatlakozott a sztálinista Apró Antal is. Révai József, aki október
23-án lövetni akart a tüntetőkre, 1957. március 7-én elítélte a pártvezetést, amiért túlzott
türelmet tanúsít az áruló Nagy Imre irányában. Kádár János 1957. április 4-én újságírók előtt
kijelentette, hogy "nem lesz Nagy Imre per, mert a helyzete kényes".
1956 hatása a nemzetközi kommunista mozgalomra
Az 1957-es év és 1958-as év első hat hónapja a kommunista mozgalom látszólagos
fellendülését mutatta. Az októberi forradalom 40. évfordulóján a világ kommunista pártjai
találkozót tartottak, amelyen Mao Ce-tung is részt vett, de még a jugoszláv kommunisták
szövetsége is képviseltette magát. Hruscsov is hatalma csúcsára jutott azáltal, hogy ki tudta
kapcsolni a vezetésből Malenkovot, Molotovot, és Kaganovicsot. Mao Ce-tung ugyan
szavakban elismerte, hogy a Szovjetunió a szocialista tábor vezető ereje, de nyilvánvalóvá
vált, hogy az igazi vezető Mao Ce-tung akar lenni. Hruscsov és Mao között azonban eltérés
volt Sztálin megítélésében, és Hruscsov XX. Kongresszusi bírálatát a kínaiak elhibázottnak
tartották. Mao igényt tartott arra, hogy Moszkva adja át az atomfegyver technológiát Kínának.
A III. világháborút ugyanis Mao nemcsak elkerülhetetlennek, hanem szinte kívánatosnak
vélte. Gondoljunk csak arra a kijelentésére, hogy "az emberiség egyharmada, vagy akár csak a
fele elpusztul is, az imperializmus megsemmisül és a világot a szocialista tábor fogja uralni."
Hruscsovot és az SZKP új vezetését meghökkentette ez stratégia, mert ők a békés egymás
mellett élés hosszabb időszakára kívántak berendezkedni. Kételyeik támadtak azt illetően is,
hogy adhatnak-e atomfegyvert egy ilyen stratégia meghirdetőjének a kezébe. Később, mint
látjuk úgy döntöttek, hogy nem adhatnak. 1957-ben azonban még nyíltan nem fordulhattak
szembe Mao Ce-tunggal, hiszen Hruscsov is Mao-ra támaszkodott, amikor Malenkovot
félreállította. Ugyancsak Mao küldte Csou En-lajt 1957. januárjába Kelet-Európába azért,
hogy megerősítse Moszkva és Hruscsov tekintélyét.
Nagy Imréék sorsa kapcsolódik az elmélyülő szovjet-kínai konfliktushoz. Peking az 1953.
október 23-át követő első héten rokonszenvvel figyelte a magyar forradalmat, és Nagy Imre
személyét is. A lengyel és a magyar események kapcsán először bírálták Kínában nyilvánosan
az oroszok nagyhatalmi sovinizmusát. 1956. október 31-én azonban Mao Ce-tung igen
gyorsan megváltoztatta álláspontját, és Lengyelországtól eltérően Magyarországon kemény
közbelépést követelt. Kína álláspontjának a megváltozása döntően hozzájárult ahhoz a
moszkvai döntéshez, amely végül is a forradalom katonai leveréséhez vezetett.
Hruscsovnak látnia kellett, hogy Mao-ék nem tartják elég erőskezű vezetőnek. A kommunista
világmozgalom egysége szempontjából a legegyszerűbb az lett volna, ha Moszkva együtt
menetel Pekinggel egy III. világháború felé. Hruscsovnak azonban kockázatmentesebbnek
tűnt egy olyan "keménykezű és igazi kommunistához méltó" tett, mint például Nagy Imréék
kivégeztetése.
Itt azonban már Jugoszláviával is számolni kellett, mert Hruscsov nagy fontosságot tanúsított
annak, hogy a Sztálin által a Kominternből kiűzött Titóval jó kapcsolatot tartson fenn. 1955-
ös belgrádi látogatása óta a szovjet-jugoszláv kapcsolatok kedvezően alakultak. A jugoszláv
delegátusok megjelentek az 1957. novemberi nagy kommunista találkozón Moszkvában, de a
záró nyilatkozat aláírását megtagadták. Ez visszavágásra ösztönözte Hruscsovot. Nagy Imre
ügye tehát egyrészt jelezhette a kínaiak felé, hogy Hruscsov is kemény kommunista,
ugyanakkor Belgrád irányába is jó eszköz a neheztelés kifejezésére. 1958. január 28-án - tehát
két hónapra a moszkvai kommunista világtalálkozó után - a budapesti ügyészség már vádat
emelt Nagy Imre és csoportja ellen. A bírósági tárgyalás is megkezdődött február 6-án. A
bíróság elnöke, dr. Radó Zoltán a második tárgyalási napon több szünetet is elrendelt. Az
egyik után az ügyész a tárgyalás felfüggesztését javasolta, és bizonyítás kiegészítést
indítványozott. Radó Zoltán a kérésnek eleget tett, és a tárgyalást bizonytalan időre elnapolta.
Utóbb ezt a döntést Radó megbetegedésével indokolták. Hogy többről volt szó, arra Kádár
azon kijelentése is utal, amit az MSZMP központi vezetőségének az ülésén tett. Amikor
megkérdezték tőle, hogy mi lesz Nagy Imréékkel, lesz-e per vagy sem, Kádár azt válaszolta,
hogy nem lesz és még hozzátette, "amikor aktuális volt, nem volt elég erőnk hozzá, most
megvan hozzá az erőnk, de nem aktuális." Ez Méray Tibor véleménye szerint arra utal, hogy
a per megszakításában olyan meggondolások játszhattak közre, amelyek nem csak a bírósági
elnök személyén, de a magyar pártvezetésen is túlmutattak. A legvalószínűbb magyarázat az,
hogy Hruscsov, aki végső soron nehezen törődött bele jugoszláviai politikájának kudarcába,
hirtelen meggondolta magát és nem akarta tovább élezni a helyzetet Titóval. A helyzet
elmérgesítése helyezett - ezt jelentette volna egy Nagy Imre elleni ítélet - inkább a közeledés
tervével foglalkozott. Méray Tibor "Nagy Imre élete és halála" című könyvének a 356.
oldalán arról ír, hogy úgy tűnik, mintha Hruscsov egyik napról a másikra arra az álláspontra
helyezkedett volna, hogy a magyar-jugoszláv viszonyt nem az általános helyzet
súlyosbítására, hanem a megjavítására kell felhasználnia. Ebben szerepe lehet Kádárnak, aki
iránt a jugoszlávok tagadhatatlan rokonszenvvel viseltettek.
Kádár 1958. márciusában felkereste Titót. A találkozás során Kádár ismételten megígérte,
hogy Nagy Imrééknek nem lesz bántódásuk, de elutasította Titónak azt a javaslatát, hogy a
lengyel pártvezetőkhöz hasonlóan folytasson ő is önállóbb politikát, és időnként álljon a
sarkára Moszkvával szemben. E találkozó után néhány napra, Hruscsov Budapestre látogatott.
Végigjárta Magyarországot, "elvegyült a nép közé", meg akarta mutatni a világnak, hogy a
legyőzött Magyarországon minden rendben van. Nemcsak meghunyászkodott a nép, de már
szereti is leigázóit. A konok csenddel fogadott látogató gyűléseiről úgy számolt be a budapesti
rádió, hogy utólag keverték hozzá a stúdióban a viharos tapsokat és éljenzéseket.
Kádár részletesen beszámolt a Titóval folytatott megbeszéléseiről. Hruscsovnak be kellett
látnia, hogy nem sikerült Jugoszláviát visszaterelnie a Moszkva vezette államok tömbjébe.
Moszkvába hazatérve keményen bírálta a jugoszlávokat, és megdicsérte Kádárékat. A magyar
vezetők nem próbálnak "két lovon ülni". Egyszerre kiszolgálni a nyugati imperialistákat, és
barátságba lenni a Szovjetunióval. Méray Tibor úgy látja, hogy ekkor pecsételődött meg Nagy
Imréék sorsa. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a jugoszláv kommunisták új programjukban a
nyugati politika mellett a szovjet politikát is bírálták, és a véleményüket a
pártkongresszusukon is hangoztatták. A Hruscsov-i vezetés erre úgy reagált, hogy a jugoszláv
kommunisták nem is kommunisták, hanem a nyugati imperializmus támogatói, annak a
munkásmozgalmon belüli megbízottai. A régi kominformista bírálatot ismételgették,
mindössze az volt az új, hogy az ellenforradalmár Nagy Imre csoport a budapesti jugoszláv
követségre menekült.
1958. júniusának az elején Hruscsov Szófiában többször is bírálta Jugoszláviát. Mao Ce-tung-
ot ismételve kijelentette, hogy a Tito csoport eléggé el nem ítélhető szerepének egyik
bizonyítéka, hogy "a budapesti ellenforradalmi puccs idején a jugoszláv nagykövetség a
központja lett azoknak, akik elkezdték a harcot a magyar népi demokrácia ellen, a
nagykövetség a menedéke lett a kapituláns és áruló Nagy Imre-Losonczy csoportnak".
Nagy Imre halála
1958. június 17-re virradóra a Kossuth rádió, majd a moszkvai rádió is hírül adta, az 56-os
forradalom miniszterelnökének a kivégzését. A közleményből nem derül ki, hogy milyen
törvények milyen rendelkezései alapján született meg az ítélet. Nem derült ki a közleményből,
hogy kik voltak a vádlók, a védők és a tanúk. Azt sem lehetett tudni, hogy a vádakra mit
válaszoltak a vádlottak. Az sem derül ki, hogy hol és mikor volt a tárgyalás.Dr. Szénási
Géza legfőbb ügyész annyit közölt az újságírókkal, hogy a tárgyalás 12 napig tartott. Egy
hónappal később a budapesti kormány válaszolt a jugoszláv kormány tiltakozására és ekkor
azt közölte, hogy a tárgyalásra június 9. és 15. között került sor és az ítéletet 15-én hirdették
ki. Még ma sem teljesen feltárt, hogy mitől lett olyan sürgős ez a per, amelyre csaknem kétévi
fogvatartás után került sor.
A hivatalos közlemény szerint Nagy Imrét Donáth Ferenccel, Gyimes Miklóssal, Tildy
Zoltánnal, Maléter Pállal, Kopácsi Sándorral, Szilágyi Józseffel, Jánosi Ferenccel és
Vásárhelyi Miklóssal együtt állították bíróság elé. Közülük Donáth, Szilágyi, Vásárhelyi és
Jánosi Nagy Imrével a jugoszláv nagykövetségen kapott menedéket. Később Románia
biztosított számukra menedékjogot. A nemzetközi gyakorlat szerint nem szabad kiadni
azokat, akik menedékjogban részesülnek. Arról, hogy nevezettek hogyan kerültek vissza
Romániából Magyarországra, még ma sem tudjuk a pontos adatokat. Maléter Pált a KGB
főnöke, Szerov tábornok akkor tartóztatta le, amikor a szovjet katonai küldöttséggel tárgyalt.
Egy ilyen letartóztatás, valamint egy parlamenteri minőségben tárgyaló magyar miniszter
kiadása és bíróság elé állítása megszegi a nemzetközi jogi előírásokat. Kopácsi Sándort 1956.
novemberében szovjet katonák fogták el. Gimes Miklóst pedig egy szovjet és magyar
karhatalmista vegyes alakulat. Tildy Zoltán letartóztatására pedig csak az elítéléséről szóló
közleményből szerezhetett tudomást a nyilvánosság.
Ekkor vált ismertté az is, hogy Losonczy Géza, aki a Rákosi rendszerben már több évet töltött
ártatlanul börtönben, s aki a Nagy Imre kormányban államminiszter volt, s akit ugyancsak a
jugoszláv nagykövetségről vittek el, a börtönben "betegség következtében" meghalt. Az
Igazságügy Minisztérium által megfogalmazott közlemény szerint Nagy Imre és társai a népi
demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettét követték el. Nagy
Imrét azonban még hazaárulással, Kopácsi Sándort és Maléter Pált pedig katonai zendüléssel
is vádolja. Nagy Imre és társai állítólag már 1955. decemberében államellenes szervezkedést
hoztak létre a hatalom erőszakos megragadására és a Magyar Népköztársaság megdöntésére.
Nagy Imrét elmarasztalja azokért a tanulmányokért, amelyet annak idején tíz példányban
juttatott el az MDP központi vezetőségéhez és egy példányban a szovjet nagykövetségre. A
közlemény ezeket "titkos okmányoknak" minősíti, amelyekben Nagy Imre kidolgozta a népi
demokrácia-ellenes mozgalom politikai programját, feladatait, módszereit és távolabbi
célkitűzéseit. Az Igazságügy Minisztérium fogalmazványa Nagy Imrét teszi felelőssé a Petőfi
Kör működéséért, amelyről korábban Kádár János is lelkes szavakkal, dicsérőleg emlékezett
meg. Kádár azt mondotta, hogy "mindig büszke lesz a Petőfi Kör fiataljaira". A közlemény
Nagy Imrét teszi felelőssé az 1956. október 23-án "az imperialisták aktív közreműködésével
kirobbantott ellenforradalmi fegyveres lázadásért". Kádár János húsz hónappal korábban még
ugyanezt "népünk dicsőséges felkelésének" nevezte. A közlemény a Varsói Szerződésből való
kilépést is Nagy Imre bűnéül rója fel. Egyetlen szóval sem említi, hogy Mikojan és Szuszlov a
forradalom ideje alatt kétszer is járt Magyarországon és a szovjet kormány 1956. október 30-
án hivatalosan is beleegyezett a Varsói Szerződéssel kapcsolatos tárgyalásokba. 234 védtelen
állampolgár haláláért is Nagy Imrét teszi felelőssé. Arról viszont nem tesz említést, hogy hány
ezer valóban védtelen állampolgárt öltek meg a forradalom leverése során a szovjet fegyveres
erők, és a hozzájuk csatlakozott magyar kommunista karhatalmisták.
Még Mindszenty József bíboros érsek rehabilitálásáért is Nagy Imrét teszi felelőssé. Nem
veszi figyelembe azt a tényt, hogy Mindszenty József esztergomi érsek 1956. november 3-i
beszéde nem a Nagy Imrével való egyetértésről tanúskodik. Nagy Imrét azért is felelőssé
teszi, hogy együttműködött "bizonyos imperialista körökkel, élükön az amerikai
imperialistákkal". A közlemény nem törődik azzal, hogy a müncheni Szabad Európa
Rádió adásai a forradalom alatt sorozatosan támadták Nagy Imrét. Felrója a forradalom
miniszterelnökének, hogy november 4-i segélykérő szózatában "a nyugati imperialistákat nyílt
fegyveres beavatkozásra hívta fel". Aki ismeri Nagy Imrének ezt a segélykérését, ebben
egyetlen olyan szó sem volt, amelyik nyugati, vagy bármilyen más fegyveres segítséget kért
volna.
Az Igazságügyi Minisztérium vádközleménye a tényekkel ellentétesen azt állítja, hogy 1956.
október 23-án délelőtt titkos megbeszélés volt Losonczy Géza lakásán,
amelyen Nagy Imre vezetésével részt vett Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Jánosi
Ferenc, és Haraszti Sándor, és hogy ezen a tanácskozáson kormánylistát állítottak össze. Ezt
a kormányt a törvényes magyar kormány erőszakos eltávolításával akarták hatalomra juttatni.
Ez az állítás már csak azért is abszurd, mivel ebben az időpontban Nagy Imre nem is
tartózkodott Budapesten. Még Lőwenstein hercegnek a kétnapos magyarországi útjáért is,
amelynek során vöröskeresztes segélycsomagokat hozott, Nagy Imrét tette felelőssé.
Ilyen felvezetés után állapítja meg a vádközlemény:
"A bírósági eljárás peranyaga is megmutatta és bebizonyította, hogy Nagy Imre és társai
korábbi revizionista, burzsoá-nacionalista politikai beállítottságuknak megfelelően
törvényszerűen jutottak el a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel való szövetséghez,
a munkáshatalom, a népidemokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szocialista haza
elárulásához... A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa mérlegelve a bűncselekmények
súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává
tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth
Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált
halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi
Ferencet 8 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte."
"Sorsomat a nemzet kezébe teszem."
A fennmaradt dokumentumok és filmfelvételek tanúsága szerint Nagy Imre nyugodtan és
bátran viselkedett a per során. Nyilvánvalóvá vált, hogy mérlegre téve életét, valamint az
internacionalista kommunizmushoz és ideológiájához való viszonyát, egyértelműen a magyar
nemzet önrendelkezése, és a szociális igazságosságra vonatkozó elvei mellett foglalt állást.
Nem volt hajlandó többé a meghunyászkodó és elvtelen megalkuvásra, a szervilis
"forradalmiságra". A somogyi magyar földműves hazaszeretete és önérzete kerekedett felül az
idegen érdekek szolgálatában álló szolgalelkű internacionalista kommunistán. E sorok írója
azonban teljes megértést tanúsít azok iránt is, akik megalázkodva bánták "bűneiket", és sírva
könyörögtek, hogy életben maradhassanak. Nagy Imre azonban ezt a szolgai szerepet már
nem vállalta. Az utolsó szó jogán ezeket mondotta:
"Igen Tisztelt Legfelsőbb Népbíróság Tanácsa, Elnök Úr!
Bűnperemben sajnálatosan elmaradt a bizonyítás-kiegészítés és csak a vád tanúit hallgatták
meg, a vád bizonyítékait vizsgálták. Szerény véleményem szerint a bűnpernek a bűnösség
megállapítása mellett, az igazság felderítése is fontos feladata. A bizonyítás-kiegészítés
elmaradása tükröződik a vádiratban épp úgy, mint a vádbeszédben, amelyek nem az objektív
tények és nem a történelmi igazság szellemében világítják meg tevékenységemet és
felelősségemet.
Ezen az általános megállapításomon túl, részletekbe én nem kívánok bocsátkozni, bízom
abban, hogy a Tisztelt Bíróság az ügy és az anyag ismeretében vizsgálja meg az ellenem
emelt vádakat és a felelősségemet, és ezt a legjobb lelkiismerete szerint teszi.
Igen Tisztelt Népbíróság, igen Tisztelt Elnök Úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a
legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy
a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat tehát a
nemzet kezébe teszem. A védő felszólalása után, az utolsó szó jogával elhangzott
megjegyzéseimen túl, nem kívánok élni, védelmemre semmit felhozni nem kívánok. Várom a
Tisztelt Népbírósági Tanács igazságtételét."
(A Kossuth Rádióban elhangzott 1999. április 18-án, a "Vasárnapi Újság" című műsorban)
A Nagy Imre elleni per befejeződéséről szóló hírt a Kossuth rádió akkor közölte a magyar
lakossággal, amikor a forradalmi kormány miniszterelnöke és honvédelmi minisztere már
nem élt, s kivégezték a rendkívül jellemes módon viselkedő Gimes Miklós újságírót is. Ezt
onnan lehetett tudni, hogy az Igazságügyi Minisztérium által készített hivatalos szöveg ezzel a
két mondattal végződött: "Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották."
A magyar forradalom másik kiemelkedő alakja, akit Tito a szovjetvezetőkkel folytatott brioni
szigeti tárgyalásakor különösen Hruscsov figyelmébe ajánlott - Losonczy Géza - sem élt már
akkor, amikor ezt a hivatalos szöveget beolvasták a budapesti rádióban. Losonczy Gézáról, a
Nagy Imre kormány államminiszteréről utólag kiderült, hogy nem betegség következtében
halt meg. A börtönben politikai okokból éhségsztrájkba kezdett és fogvatartói "mesterséges
táplálással" gyilkolták meg. Losonczy ugyanis nem volt hajlandó a pert előkészítő kádárista
hatóságoknak beismerő vallomást tenni. A sztálinizmus és a Sztálin-epigon Rákosi Mátyás
következetes ellenfelének vallotta magát. Hangsúlyozta, hogy a Rákosi klikkel való
szembenállása nyílt volt és erről a pártvezetés tájékoztatva volt. Elutasította a frakciózás és az
ellenforradalmiság vádját. Méray Tibor már idézett könyvében beszámol róla, hogy a
mesterséges táplálást általában Bencze doktor, a Fő utcai börtön orvosa végezte. Egyik este
azonban nem ő jött be az éhségsztrájkot folytató Losonczy Géza cellájába, hanem a börtön
borbélya, aki a mesterséges tápláláshoz használt gumicsövet a nyelőcső helyett a légcsőbe
dugta. Az egyik közeli cellában raboskodó Kopácsi Sándor még hallotta Losonczy Géza
utolsó, hörgésbe fulladó kiáltását: "Gyilkosok!"
A hivatalos közlemény Szilágyi Józseffel kapcsolatban sem a valóságot hozta a magyarok
tudomására. Ugyanis Szilágyi József nem volt ott a júniusi tárgyaláson 1958-ban, és nem
Nagy Imrével együtt lett halálra ítélve. Szilágyi József Nagy Imre személyi titkáraként nem
játszott döntő szerepet az 1956-os forradalom sorsdöntő napjaiban. Ha meghúzza magát és
csak a szokásos magatartást tanúsítja, valószínűleg elkerülhette volna a halált. Szilágyi József
azonban ezúttal is ugyanúgy ellenállt, mint annak idején Rákosival szemben. Az ismertté vált
tények szerint kihallgatásakor ököllel támadt vallatóira, és azt mondotta kínzóinak: "A
forradalom alatt helytelenítettem a lincseléseket, de most már látom, hogy ebben is a
népemnek volt igaza."
Amikor 1958. februárjában elkezdődött a Nagy Imre per tárgyalása, Szilágyi keményen,
vádlóként lépett fel. Így például, amikor az eljáró bírósági tanács elnöke a személyi adatokat
vette fel, ezt kérdezte tőle: "A vizsgálat során Önök állandóan Nagy Imre-Losonczy
csoportról beszéltek. Nem látom a vádlottak között barátomat és elvtársamat, Losonczy
Gézát. Az a kérdésem: Hol van, és mi van vele?" Ugyanezen a tárgyaláson jelentette ki azt is,
hogy Kádár Jánost a magyar függetlenség árulójának tartja, aki idegen tankok segítségével
döntötte meg a törvényes magyar kormányt. Szilágyi leszögezte, nem Nagy Imre, hanem
Kádár követett el hazaárulást. Majd amikor az elnök azt kérdezte tőle: "Ön tehát gyűlöli az
oroszokat?" Szilágyi szó szerint ezt mondotta: "Nem! A Szovjetunió egyszerű orosz, ukrán,
vagy más egyszerű polgárait szeretem. De gyűlölöm azt az imperialista hatalmat és vezetést,
amely marxista álarcban a rabszolgaságot és a gyarmatosítást valósítja meg."
A Nagy Imre-per elnevezésű színjáték rendezői Szilágyi kemény magatartása miatt úgy
találták jobbnak, ha ezt a szilárd jellemű embert nem engedik többé még saját vádlott-társai
nyilvánossága elé sem. Kopácsi Sándortól tudjuk, hogy ügyét 1958. március 23-án a többi
vádlottól elkülönítve tárgyalták le, és az ítélethirdetés után nyomban felakasztották. Vannak
olyan források is, amelyek szerint minden per és ítélet nélkül egyszerűen agyonverték.
A szovjet sajtó szerint az ítélet szigorú volt, de igazságos. Lengyelországban azonban még a
párttaggyűléseken is felállással fejezték ki tiszteletüket Nagy Imréék iránt. Gomulka csak
hetek múlva foglalt állást az ítélet "helyessége" mellett. Pekingben viszont lelkesen
üdvözölték a Budapestről érkezett "jó hírt".
Hruscsov azonban csak látszólag érte el célját, mert a magyar forradalommal szembeni
kemény fellépése nem javított a szovjet-kínai kapcsolatokon és azok a szembenállás és a
szakítás irányába sodródtak. Ami Jugoszláviát illeti, a belgrádi kormány ugyan tiltakozott a
Nagy Imre ügyben adott ígéretek megszegése miatt, de Tito politikai realizmusból szemet
hunyt az ígéretek megszegése fölött.
1956 világvisszhangja
Már az 1956-os forradalom és szabadságharc idején is érezte a világ közvéleménye, hogy
világtörténelmi esemény zajlik. A nagyhatalmak és a mögöttük álló háttérhatalom által
kiárusított és mellőzött, egykor nagy nemzet tízmilliós maradéka fellázadt a kommunista
diktatúra ellen. A társadalmi igazságosság és az egyenlő elbánás elvei alapján kinyilvánította
szabadságvágyát, és példa nélkül álló bátorsággal felvette a harcot a világ egyik legerősebb
hadseregével rendelkező birodalmával. A világ közvéleménye azonnal a magyar nép mellé
állt. A politikusok, és a diplomaták is arra kényszerültek, hogy dicsőítsék ezt a hősi
ellenállást, mert leplezniük kellett, hogy ilyen-olyan politikai megfontolásokból ők nem
merték vállalni a tényleges segítségnyújtást.
A többi szovjet elnyomás alatt szenvedő nép abban reménykedett, hogy a magyaroknak hátha
sikerül ez a merész vállalkozás, és ebben az esetben náluk is véget érhet a kommunista
diktatúra. A magyar forradalom többet akart elérni, mint a berlini felkelés és a véres poznani
tüntetések követelései. A szocializmus humanizálásán túlmenően, amely később 1968-ban a
Prágai Tavasz idején az emberarcú szocializmus követelésében fogalmazódik meg, a
magyarok az általános szabadságjogokat követelték: az emberi jogokat, és a politikai
szabadságjogokat, valamint a függetlenséget, a semlegességet, és az önrendelkezést a
nemzetállam szintjén.
A magyar forradalom leverésében érdekközösség alakult ki a főhatalmat gyakorló nyugati és
keleti vezetőkörök között. Ez mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy elmaradt a valódi
segítség. A nyugati politikusoknak és diplomatáknak ezért a magyar szabadságharcosok
dicsőítésével és önmaguk szinte szabadsághőssé magasztalásával kellett valahogy elfedniük,
hogy a tényleges támogatást megtagadták.
A világ felett a főhatalmat gyakorló háttérhatalom a status quo fenntartásában volt érdekelt.
Az őt kiszolgáló politikusoknál és diplomatáknál azonban erősebbnek bizonyult a
világközvélemény együttérzése, és a népek szolidaritása. Nemcsak felkarolták, és anyagilag
támogatták a magyar nép elmenekült fiait és lányait, de legjobbjaik a művészetek eszközeivel,
remekművű irodalmi alkotásokkal fejezték ki együttérzésüket a szégyenletesen
cserbenhagyott hagyott magyar néppel. Ezek közül idézzük a Nobel díjas Albert Camus "A
magyarok vére" című drámai írását:
"Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse
magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, a nyugati világ szemeláttára, amely nem
takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi
papucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után.
Túl sokat hallott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar
vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.
Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell
törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint
ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.
A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása
megmaradjon, erősödjön, és a mindenünnen támadó kiáltások visszhangjával elérje a
nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.
És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy
vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás
megmaradjon addig a pillanatig, amíg Keleten az ellenforradalmi állam mindenütt
összeomlik, ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.
A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint
bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét
megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett
kiomlania, s ez a vérfolyam most már alvadt az emlékezetben.
A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol
el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol - még közvetve sem -
igazoljuk a gyilkosokat.
Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat,
revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat, egy végre
egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az
ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, bontakozik az élet és
meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, amelyet kultúrának nevezünk,
s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják
mindezt és ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért a
szerencsétlenségükben osztoztunk, miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és a
száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell
érdemelnünk: aszabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak
nekünk."
Az 1956-os magyar forradalomnak állítottak emléket azok a költők is, akik megváltoztatták a
római hódítók "Vae Victis" ("Jaj a legyőzötteknek") jelmondatát "Glória Victis"-re, vagyis
hogy "Dicsőség a legyőzötteknek"! Ez a magyar forradalomnak emléket állító kötet 1966-ban
jelent meg, amikor az internacionalista-kommunista hatalom Magyarországon azt hitte, hogy
akasztófával és megtorlással kitörölhette 1956 örökségét a magyar nemzet emlékezetéből.
Nyugaton újabb tiltakozási hullámot váltott ki a Nagy Imre perben hozott ítélet. A
felháborodás talán még nagyobb volt, mint 1956. november 4-én, amikor a szovjet csapatok
lerohanták Magyarországot. Akkor még lehetett mentegetni ezt a durva beavatkozást politikai
meggondolásokkal és a világpolitikai erőegyensúly megtartásának a szükségességével. Nagy
Imre és társai kivégzésére azonban nehéz volt mentséget találni. Az olasz szocialista párt
főtitkára, Pietro Nenni elmondotta, hogy tizennyolc hónappal a magyar forradalom után nem
megtorlást, hanem amnesztiát vártak. Tiltakoztak Franciaországban a Szakszervezeti
Szövetség és az Emberi Jogok Ligájának a vezetői is. Angliában mind a konzervatívok, mind
a munkáspártiak, az Egyesült Államokban pedig a demokraták együtt a republikánusokkal. A
felháborodás nem kerülte el a nyugati kommunista pártok tagjait sem. Nem csak a dániai
Koppenhágában verték be a szovjet nagykövetség ablakait, de a távoli Argentína fővárosában,
Buenos Aires-ben is többszáz tüntető máglyát gyújtott a szovjet kereskedelmi kirendeltség
épületében és elégette a Hruscsovot, Szerovot és Kádárt ábrázoló bábukat.
Nehru, India nagytekintélyű miniszterelnöke is tragikusnak nevezte a Nagy Imre kivégzéséről
szóló hírt.
A Nagy Imre per befejeződését követően a magyar kormány Tájékoztatási
Hivatala úgynevezett Fehér Könyvet adott ki "Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi
összeesküvése" címmel. A Mindszenthy perről korábban kiadott Kék Könyvtől és a Rajk-
perről publikált Fekete Könyvtől eltérően ezúttal nem hozták nyilvánosságra a per teljes
anyagát. A tárgyalási jegyzőkönyvből csak kiragadott részleteket közöltek. Ebből a
manipulatív válogatásból is kiderül, hogy Nagy Imre következetesen kiállt a forradalom ügye
mellett. Kétévi fogság után is cáfolt, bizonyított és visszavágott.
Ha a Nagy Imre per vádiratát és a Fehér Könyv részleteit a sztálinista kirakatperek hasonló
okmányaival vetjük össze, azonnal láthatóvá válik az a különbség: míg a sztálini idők
vádiratai elejétől végéig koholmányok voltak, addig a Nagy Imre pernek csak egy része
követte a sztálini hagyományokat. Az egymásra épülő hazugságokon túlmenően volt olyan
ténybeli része, amely megfelelt a valóságnak. Magyarországon tényleg volt fegyveres
forradalom, amelynek az ország függetlenségének és belső demokratikus rendjének a kivívása
volt a célja. Ennek a forradalomnak valóban Nagy Imre állt az élén, aki valóban
kinyilvánította Magyarország semlegességét, és kormányának azt a szándékát, hogy kilépjen a
Varsói Szerződésből. A szovjet birodalmi érdekek szempontjából mindez bűnös
magatartásnak minősíthető. A szovjet birodalmi érdekekkel nem volt összeegyeztethető a
nemzeti szuverenitás, az önrendelkezési jog, a választási szabadság, és a munkástanácsok
önigazgatási hatásköre, de a közösségi tulajdonlás számos hatékony formája sem. Csak a
pártállam tulajdonmonopóliumát fogadta el, és a valódi földreformot is megtagadta a
kolhozrendszer erőszakolásával.
Hruscsov az SZKP XX. Kongresszusán meghirdette a sztálini önkény felszámolását. A Nagy
Imre perrel viszont az ő nevéhez kötődik az az utolsó politikai kirakatper, amelyik halálos
ítélettel végződött. A sztálinista koncepciós perektől eltérően Nagy Imre azonban keményen
visszautasította a hazug vádakat, és tetteit emelt fővel vállalta. Ha hajlandó lett volna
"önkritikát" gyakorolni, és egy miniszterelnökségről való lemondást aláírni, akkor nem csak
szabadságát nyerhette volna vissza, de még állami funkciókat is kaphatott volna. Kumar
Menon, aki 1952. és 1961. között India moszkvai és budapesti nagykövete volt, 1963-ban
megjelent könyvében leírja, hogy búcsúlátogatása alkalmával Kádár János elmondta neki,
hogy "Nagy Imrét megkérték, írjon alá egy dokumentumot, miszerint nem tekinti többé magát
a kormány fejének. Ha ezt aláírta volna, életben maradhatott volna. Azzal, hogy az aláírást
visszautasította, világossá váltak Nagy Imre sötét szándékai. Magatartása megőrizte annak a
lehetőségét, hogy később külföldre szökjék és az emigrációban ellenkormányt alakítson.
Kádár, írja Menon a "The Flying Troika" című könyvében, úgy érezte, el kell fojtania
személyes érzelmeit, és csak a nép érdekeivel kell törődnie. Menon maga is megjegyzi, hogy
"Az volt a benyomásom, hogy tulajdonképpen egy önigazolási kísérletnek vagyok a tanúja
Kádár úr részéről, a saját lelkiismerete előtt is és én előttem is, aki közvetlen tanúja voltam az
1956-os eseményeknek. Olyan erőfeszítésnek vagyok a tanúja, amely érvet szeretne
szolgáltatni amellett, miért is küldte halálba az egykori barátot, annak a kormánynak a fejét,
amelynek a forradalom alatt maga Kádár úr is tagja volt. Kádár úrnak az a közlése, miszerint
Nagy Imrének egy dokumentumot kellett volna aláírnia és ő ezt az aláírást visszautasította, új
volt a számomra. Ezeket a tényeket nem hozták a közvélemény tudomására, kétségkívül azért
nem, mert a tartalmuk különösen kedvező fényt vetett Nagy Imre személyiségére, aki
visszautasította a kompromisszumot és inkább vállalta a hősi halált, semhogy a legkisebb
engedményt is tegye elveiből." (Menont Méray Tibor idézi "Nagy Imre élete és halála" című
munkájának 380. és 381. oldalán.)
Povl Bang-Jensen a magyar forradalom dán hőse
1959. november 24-én az Egyesült Államokban a Hálaadás Napját (Thanksgiving)
ünnepelték. New York Queens városnegyedében, az Alley Pond Park-ban két sétáló rátalált
egy halott férfira, akinek a feje át volt lőve. A rendőrség öngyilkosságnak minősítette az
esetet, és nem vett tudomást azokról a bizonyítékokról, amelyek gyilkosságra utaltak. A halott
férfi, Povl Bang-Jensen dán diplomata volt. Az 50 éves Bang-Jensen halála előtt rendkívül
értékes segítséget nyújtott az Egyesült Államoknak és a Nyugatnak, mielőtt magára vonta
Moszkvának és az ENSZ-ben lévő barátainak és szövetségeseinek a haragját.
Az 1909-ben született Povl Bang-Jensen akkor vált felnőtté, amikor a nemzeti szocializmus
egyre nagyobb befolyásra tett szert Európában. Már egyetemista éveiben meggyőződéses anti-
náci lett. 1939-ben az Egyesült Államokban folytatta tanulmányait. Nemzetközi jogot tanult.
Amikor kitört a II. világháború, akkor csatlakozott a washingtoni dán nagykövetséghez. Innen
segítette a dán ellenállást, és a szövetségesek szolgálatában dán zászló alatt működtette a dán
hajókat. Kulcsszerepe volt annak a megállapodásnak a létrehozásában, amely lehetővé tette,
hogy az Egyesült Államok legyen az akkor Dániához tartozó Grönland protektora, amíg
sikerül Dániát felszabadítani a német megszállás alól. Ez a megállapodás megakadályozta azt,
hogy a náci Németországnak támaszpontjai legyenek az Észak-atlanti térségben. A háború
után közreműködött abban, hogy Dánia a NATO tagja legyen.
Bang-Jensen a szabadságjogokat komolyan vevő liberális volt, és ellenezte a kommunizmust.
Meggyőződéssel támogatta az ENSZ-t, amelyhez 1949-ben csatlakozott, és amelynek
a helyettes főtitkára lett. Rendkívül hatékonyan tevékenykedett, de nem sokat szerepelt a
nyilvánosság előtt. Ez gyökeresen megváltozott, amikor a magyar forradalom kitört 1956-ban.
Az Egyesült Nemzetek Szövetsége elsősorban a szuezi válsággal volt elfoglalva és érdemben
nem sietett a magyarok segítségére. Nagy Imre ez irányú kérését is ignorálta. A világ
közvéleményének a nyomására azonban az ENSZ létrehozott egy különleges bizottságot, és
Bang-Jensen ennek tagjaként Ausztriába utazott, hogy meghallgassa az oda menekült magyar
emigránsokat. 81 magyar menekült nyilatkozott Bang-Jensennek és munkatársainak azzal a
feltétellel, hogy személyazonosságuk szigorúan titokban lesz tartva. A magyar menekültek
attól tartottak, hogy vallomásaikért a kommunista hatóságok Magyarországon élő rokonaikon
hajtanak végre bosszút.
Az ESZ akkori főtitkára, a svéd Dag Hammarksjöld (akiről halála után kiderült, hogy
mélyen hívő misztikus) azt követelte Bang-Jensen-től, hogy hozza nyilvánosságra a
tanúvallomást tévő magyarok neveit. Ha ezt megteszi, akkor megszegi adott szavát, és ezért a
dán diplomata ezt elutasította. Hamarosan álnok és rosszindulatú befeketítő rágalomhadjárat
célpontja lett. Ezt érdekes módon Andrew Cordier, Hammarksjöld amerikai asszisztense
irányította. Kezdeményezésére az ENSZ egyes alkalmazottai Bang-Jensen-t alkoholistaként,
homoszexuálisként és mckartistaként tüntették fel. Egy ENSZ jelentés túlérzékeny, rendkívül
indulatos emberként jellemezte, aki hajlamos hitelt adni a túlzásoknak és hamisításoknak.
Egyensúlyából ugyanis a durva tények és a túlhajszolt munka kibillentették. Ezért - állítja ez
az ENSZ jelentés - Bang-Jensen magatartása jelentősen eltér a normálisnak és racionálisnak
nevezhető magatartástól.
Még az amerikai Nobel díjas Ralph Bunche és Franklin Delano Roosevelt néhai elnök
felesége, Eleanor Roosevelt is támadta a dán diplomatát. De a legdurvább nyomás ellenére
sem szegte meg adott szavát Bang-Jensen, és nem árulta el magyar informátorainak a nevét.
Sőt olyan lépésre szánta el magát, hogy ezt véglegesen lehetetlenné teszi. 1958. január 24-én a
Manhattan-ben lévő ENSZ központ tetején elégette a magyar tanúvallomást tévők névsorát. A
Szovjetunió kelet-európai csatlós államaiból érkező politikai emigránsok ezután bizalommal
fordultak Bang-Jensen-hez, mert tudták róla, hogy jellemes ember és megbízhatnak benne.
Számos olyan adatot közöltek vele, amely arra vonatkozott, hogy a szovjet titkosszolgálatok
hogyan hálózták be az ENSZ intézményeit. Bang-Jensen-re hatalmas nyomás nehezedett,
ennek ellenére azt közölte feleségével, hogy semmilyen körülmények között nem fog
öngyilkosságot elkövetni, mert ez ellenkezne vallásos meggyőződésével. Ha megölnék, és egy
feljegyzést találnának nála, akkor az hamisítvány lesz.
A miszticizmusban mélyen hívő ENSZ főtitkár, Dag Hammarksjöld 1958. július 3-án
elbocsátotta állásából Bang-Jensent. Ekkor a kirúgott főtitkárhelyettes kapott egy nagyvonalú
ajánlatot arra vonatkozóan, hogy írjon egy leleplező könyvet az ENSZ-ről. Jensen ezt az
ajánlatot elutasította, mert abban bízott, hogy a vele szemben hozott igazságtalan döntést
visszavonják és folytathatja munkáját korábbi munkakörében. Ez a várakozása azonban nem
teljesült. Arra kényszerült, hogy egy másik munkát vállaljon, korábbi fizetésének kevesebb,
mint feléért az Európába Történő Amerikai Átutalások Szövetkezeténél, a CARE-nél
(Cooperative for American Remittenses for Europe). Utoljára munkahelyén látták Bang-
Jensen-t és három nappal később már halva találták. Teste arccal lefelé fordítva feküdt, kezei
ki voltak nyújtva és egy pisztoly volt a jobb kezében. Akik megtalálták, elmondották, hogy
úgy nézett ki, mintha a kezébe helyezték volna a fegyvert. Egy öngyilkosságra utaló
feljegyzést találtak a zsebében, Bang-Jensen-nek a kézírásával.
Azok a magyar szabadságharcosok, akiknek a védelmét felvállalta Bang-Jensen, nem
kételkedtek abban, hogy védelmezőjüket elrabolták, kihallgatták, majd arra kényszerítették,
hogy írjon sajátkezűleg egy feljegyzést, végül pedig meggyilkolták. A magyarok meg voltak
róla győződve, hogy ezt a szovjet hírszerzés hajtotta végre, mivel ennek volt kellő oka rá, és
célja végrehajtásához rendelkezett a megfelelő eszközökkel is. Azok a politikai menekültek,
akik a szovjet birodalomból disszidáltak, megerősítették, hogy a színlelt öngyilkosság a KGB
egyik szokásos gyilkolási módszere volt.
Az ENSZ Magyar Jelentése
Az ENSZ Különbizottságot hozott létre a magyar kérdés kivizsgálására. Ennek Ausztrália,
Ceylon, Dánia, Tunézia, és Uruguay képviselői voltak a tagjai. Első titkára B.
M Jordan, másodtitkára pedig P. Bang-Jensen volt. Első ülését már 1957. január 17-én
megtartotta az ENSZ székházában, ahol is a dán Alsing Andersent választotta meg elnökül.
Az ENSZ Közgyűlése azzal bízta meg a Különbizottságot, hogy a lehető legteljesebb és
leghitelesebb tájékoztatással lássa el. A rendelkezésre álló írásbeli értesülések nyomán a
Különbizottság 35 tanút hallgatott ki az ENSZ New York-i székházában. A Különbizottság
ezután Európába utazott, ahol 1957. március 11-től április 16-ig tanúkihallgatásokat eszközölt
Genfben, majd Rómában, Bécsben, Londonban és ismét Genfben. Ezek jelentősen
elősegítették, hogy a Különbizottság jobban megértse a magyarországi eseményeket. Az
előzetes jelentés már 1957. április 8-án elkészült. További tanúkihallgatások után a
különbizottság visszatért New Yorkba, és 1957. június 7-én egyhangúlag elfogadta azt a
jelentést, amelyet az ENSZ illetékes szervei elé tárt.
Az ENSZ jelentésből, amely áttekinti a magyar felkelés történetét, ismerteti az eseményeket a
Szovjetunió és Kádár János szemszögéből, számba veszi az első és a második szovjet katonai
beavatkozás tényeit, ezek politikai hátterét. A továbbiakban a politikai
jogok érvényesítésével, adeportálásokkal, az emberi jogokkal és politikai
szabadságjogokkal foglalkozó részt ismertetjük.
"A Politikai pártok újjászületése" című fejezetben megállapítja a jelentés, hogy a
többpártrendszer bevezetése, amellyel együtt járt a pártok felélesztése, a felkelők egyik
legnépszerűbb követelése volt. A műegyetem diákjainak határozati javaslatában is szerepelt.
Így szinte természetesnek tekinthető, hogy amikor Nagy Imre október 30-án a rádióban
bejelentette, hogy eltörlik az egypártrendszert, több politikai párt is megkezdte működését.
Tildy Zoltán és Erdei Ferenc, akik Nagy Imre után beszéltek, felhívták a Független
Kisgazdapártot és a Nemzeti Parasztpártot, hogy országosan élesszék újra szervezeteiket. Ez a
két párt, valamint a Szociáldemokrata Párt formálisan is újjáalakult és országos központjaik
megkezdték működésüket. A Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt régi
párthelyiségüket is megkapták. November 1-től a pártok napilapjai is újra megjelentek.
November 3-ra ez a három párt már beindította szervezeteit Budapest 22 kerületének a
többségében, valamint a nagyobb vidéki városokban, de több kisebb párt is megalakult.
A múltban a három nagy párt közül a Kisgazdapárt volt a legnagyobb. 1956. október 30-án a
B. Szabó Istvánból és Kővágó Józsefből álló ideiglenes végrehajtó bizottság intézte a párt
ügyeit, és Kovács Bélát választották meg főtitkárnak. A kihallgatott tanúk elmagyarázták az
ENSZ Különbizottságának, hogy a Kisgazdapárt tagjai ellenezték a munkakényszer
alkalmazását, illetve a mezőgazdasági dolgozók kényszerű beléptetését a
termelőszövetkezetekbe. Hangoztatták, hogy a parasztoknak szabadon kell dönteniük arról,
hogy saját földtulajdonukon akarnak-e gazdálkodni, vagy kollektív gazdasághoz csatlakozni.
Kovács Béla a párt október 30-án Pécsen tartott gyűlésén kijelentette, hogy a Kisgazdapártnak
egy új, szabad, független Magyarország megteremtésén kell alapulnia. Kovács Béla azt is
elmondotta: "Amikor a magyar szabadságharcosok az orosz harckocsik ellen küzdöttek, az
ország függetlenségéért harcoltak. Ez azonban nem jelent annyit, mintha az orosz népet
tekintenék ellenségnek, de nem lehet egyoldalú politikát folytatni... Egyenjogúságon alapuló
kapcsolatokat kell létesíteni valamennyi nemzettel, és nem lehet az ország sorsát sem az
egyik, sem a másik katonai tömbhöz kötni. A magyar nép semleges Magyarországot akar.
A Magyar Szociáldemokrata Párt, amelyet 1880-ban marxista programmal alapítottak, az
1945-ös választásokon 69 mandátumot szerzett. Három évvel később a kommunisták
rákényszerítették a kényszeregyesülést. Ezután több vezető tagját bebörtönözték, internálták,
megkínozták.
1956. október 30-án Kéthly Anna, aki a Rákosi korszak alatt több évet töltött börtönben, az
újraszervezett párt alelnöke lett. Főtitkárnak Kelemen Gyulát, helyettesének pedig dr. Révész
Andrást tették meg. A párt végrehajtó bizottsága kijelentette, hogy nem fogadja vissza azokat
a régi szociáldemokrata vezetőket, mint például Szakasits Árpádot, akik 1948-ban támogatták
a szociáldemokraták kényszeregyesítését a kommunistákkal. Kelemen Gyula főtitkár
november 1-én a következőkkel fordult a magyar szociáldemokratákhoz: "Magyarok, munkás
testvéreim! Szervezett munkások százezrei, akik elszenvedték az elnyomás keserűségét, ma
újjáépítik a Magyar Szociáldemokrata Pártot. A legkegyetlenebb tőkés rendszer sem
zsákmányolta ki őket úgy, mint akik az elmúlt nyolc év során hazánk urai voltak. Hazudtak,
amikor azt állították, hogy a dolgozók nevében kormányoztak." Kelemen Gyula kérte, hogy
támogassák a forradalmi tanácsokat és a nemzeti bizottságokat feladataik teljesítésében.
Hangsúlyozta az ifjúsági csoportok és a paraszttagozatok szervezésének a fontosságát.
1956. október 30-án Nagy Imre felkérte a Szociáldemokrata Pártot, csatlakozzék az akkor
létrehozott szűkebb kabinethez. A szocialista vezetők akkoriban még vonakodtak a
kormányba való belépéstől, mivel a szovjet csapatok még magyar területen tartózkodtak.
November 3-án három szociáldemokrata vezető belépett a kormányba, köztük Kéthly Anna is.
Ő Bécsben tartózkodott november 1. óta, és részt vett a Szocialista Internacionálé végrehajtó
bizottságának az ülésén. Amikor november 2-án vissza akart térni Magyarországra, azt
szovjet katonák akadályozták meg az osztrák határon.
A Népszava című lap, amely 76 éven át volt a Szociáldemokrata Párt lapja, a kommunista
korszakban a szakszervezetek szócsöve lett. November 1-én újból, mint szociáldemokrata
újság jelent meg. Az első számban olvasható Kéthly Anna tollából, hogy a Szociáldemokrata
Párt az elmúlt nyolc év alatt "törpék által gúzsba kötött óriás volt", míg vissza nem szerezte
szabadságát egy rendszertől, amely népi demokráciának nevezte magát, amely azonban sem
megjelenésében, sem lényegében nem volt se népi, sem demokratikus. A lap további
számaiban mind Kéthly Anna, mind Kelemen Gyula hangsúlyozták, hogy Magyarországnak
szocialista, demokrata és semleges országgá kell válnia.
A Nemzeti Parasztpártot 1939. júliusában alapította Kovács Imre, Erdei Ferenc, és Veres
Péter, a mezőgazdasági munkások érdekeinek a képviseletére. Az 1945-ös Nemzetgyűlésben
23 képviselője volt. 1948 után számos tagja, köztük a volt elnök, Veres Péter is
együttműködtek a kommunistákkal és 1955-től fogva néhányan az Irószövetségben és a Petőfi
Körben tevékenykedtek. A Nemzeti Parasztpárt 1956. október 30-án alakult újjá, november 2-
án megjelent a párt hivatalos lapja, az Új Magyarország. A párt gyorsan növekedett
Budapesten, valamint Magyarország északi és észak-keleti részén. Október 31-én tartott első
nyilvános gyűlésükön elhatározták, hogy a párt nevét megváltoztatják Petőfi Párttá és 11 tagú
ideiglenes végrehajtó bizottságot választottak. Ebben részt vett Bibó István jogakadémiai
tanár, Szigethy Attila, a Győr-Sopron megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke. Főtitkárnak
Farkas Ferencet választották. Elnöki funkciót egy tizenegy tagú felügyelő bizottság látta el,
tagjai közt olyan neves írókkal, mint Németh László és Illyés Gyula. A párt újjászervezését
Erdei Ferenc kezdeményezte, de a magyar dolgozók pártjával, azaz a Kommunista Párttal
való szoros együttműködése miatt a Nemzeti Parasztpárt tagjai körében nem volt
népszerű. Farkas Ferenc a Petőfi Párt főtitkára a párt lapjában kifejtette, hogy pártja a
parasztság ügyét kívánja szolgálni és a magyarságét általában. Farkas hozzátette: "Amíg
szovjet csapatok vannak Magyarországon, pártjának nincs módjában részt venni a
kormányban." Azt is állította, hogy a felkelés ért el katonai sikereket, politikailag azonban
nem ért el eredményt. Nagy Imre bejelentésére, hogy felmondja a Varsói Szerződést,
népszavazást javasolt a szerződés azonnali érvénytelenítéséről, a semlegesség
kinyilvánításáról, és arról, hogy Magyarország tartózkodik mindenfajta érdekcsoporthoz való
csatlakozástól. Farkas Ferenc kezdeményezte olyan Legfelsőbb Tanács létrehozását a
felkelők, demokratikus pártok és az Irószövetség képviselőiből, (Kodály Zoltán világhírű
zeneszerző elnöksége alatt) amely a forradalmi időszak alatt legfőbb kormányhatalmat és
államfői tevékenységet gyakorolna.
A Petőfi Párt Borsod megyei vezetője a megyei rádióban így fogalmazta meg pártja
programját: "A Petőfi Parasztpárt hisz a magántulajdonban, és a szabad, termelő és piaci
gazdálkodás híve. Vallási téren a teljes lelkiismereti és vallásszabadság, és az egyházi
tevékenységek intézményes védelmének hívei vagyunk." A Petőfi Párt több oktatást igényelt
a paraszt gyermekek számára. Síkra szállt az 1945-ös földreform törvény mellett, amely
szerint a parasztok nem adják vissza azt a földet, amely jelenleg a birtokukban van. A párt
közölte, hogy harcolni fog minden olyan kísérlet ellen, amely kétségbe akarná vonni ennek a
nagy nemzeti vívmánynak az érvényességét. Szükségesnek tartotta viszont felülvizsgálni
azokat a törvénytelenségeket, amelyeket 1948 és 1956 között elkövettek.
Mind a Független Kisgazdapárt, mind a Petőfi Párt támogatta a Magyar Parasztszövetség
helyreállítását. A politikai szabadság gyors kibontakozását jelezte, hogy egyre több szervezet
jött létre október 31. után. Megkezdte működését a Keresztény Ifjúsági Szövetség, amely a
keresztény ifjúságot kívánta tömöríteni a keresztény eszmeiség alapján. Október 31. és
november 3. között jött létre a Kereszténydemokrata Párt, amelyet 1947 nyarán oszlattak fel.
A többi újjá alakult párt között ott volt a Demokrata Néppárt, amely ugyancsak támogatásáról
biztosította Nagy Imre új kormányát, a rend fenntartását, valamint az élet és a tulajdonjog
oltalmát illetően.
Mind a Független Kisgazdapárt, mind a Petőfi Párt támogatta a Magyar Parasztszövetség
helyreállításának gondolatát. Ennek lett volna hivatása a parasztság kulturális és gazdasági
érdekeinek a képviselete és védelme. A politikai szabadság feléledésének jele volt olyan
szervezetek megalakulása október 31. után, mint például a Keresztény Ifjúsági Szövetség,
amelynek célja volt a magyar keresztény ifjúságot egyesíteni, és az ifjúság eszményét
keresztényi alapon képviselni.
Az ENSZ Különbizottságának a jelentése "A politikai jogok érvényesítése" című fejezetében
külön foglalkozik az átalakított koalíciós kormánnyal. A szűkebb kabinet létesítése október
30-án azt eredményezte, hogy a kormány végrehajtó hatalma a szabadságharcosok által
elfogadhatónak ítélt egyének kis csoportjára összpontosult. A többi miniszter jogállása nem
volt tisztázva. Névlegesen hivatalban maradtak, ténylegesen azonban többen ellentétbe
kerültek minisztériumaik alkalmazottaival, akik forradalmi bizottságokat alakítottak. Ezek a
forradalmi bizottságok több esetben nem voltak hajlandóak elismerni a minisztert, vagy
beengedni a hivatalába. Megoldásra várt a Szociáldemokrata Párt részvétele a kormányban.
November 3-án a Népköztársaság Elnöki Tanácsa bejelentette, hogy három elnökhelyettest,
Apró Antalt, Bognár Józsefet, Erdei Ferencet és húsz minisztert, köztük a belügyminisztert
(Münnich Ferencet), a honvédelmi minisztert (Janza Károlyt), a külügyminisztert (Horváth
Imrét) és az igazságügyi minisztert (Molnár Eriket) saját kérelmükre felmentették hivatali
állásukból. Ugyanakkor a nemzeti kormány kiegészítése és megszilárdítása érdekében néhány
kinevezést foganatosítottak, így Maléter Pál tábornok honvédelmi miniszter lett. Nagy Imre a
Minisztertanács elnöke maradt és átvette a külügyi tárcát is. Más tárcákat nem töltöttek be a
kormányban, amely ekkor főleg államminiszterekből állt. Négyen közülük már
államminiszterek voltak az október 30-án alakult kabinetben is, nevezetesen két kommunista,
Kádár János és Losonczy Géza, valamint két Kisgazdapárti, Kovács Géza és Tildy Zoltán.
További hat államminiszter kinevezésére is sor került: a független kisgazda B. Szabó
Istvánéra, a szociálidemokrata Kéthly Annára, Kelemen Gyulára, és Fischer Józsefre,
valamint a Petőfi Párt két tagjára, Farkas Ferencre és Bibó Istvánra. Így a november 3-án
alakult magyar kormány négy kommunistából, három kisgazdából, három
szociáldemokratából és két Petőfi Párthoz tartozó politikusból állt.
Az elnökség úgy döntött, hogy két tárca kivételével, amelyeket ideiglenesen Nagy Imre és
Maléter tábornok látott el, a többit betöltetlenül hagyják, és élükre miniszterhelyetteseket
neveznek ki, akik azonban nem tagjai a kormánynak. A miniszterhelyettesek feladata lett
volna az elgondolás alapján minisztériumaik működtetése, kormányzati és gazdasági
tevékenységük irányítása, a nemzeti kormány által foganatosított határozatok és intézkedések
alapján. A nemzeti kormány később kívánta kijelölni azokat az államminisztereket, akik
minisztériumaik felelős irányítói lettek volna.
Az ENSZ Különbizottsága meghallgatása során a Független Kisgazdapárt egyik vezetője
tanúvallomásában rámutatott, hogy pártja abszolút többséget kapott 1945-ben az utolsó
szabad választáson. Az a döntés, hogy a november 3-i kormányban egyenlő arányban vegyen
részt a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal azt bizonyította, hogy a Kisgazda Pártnak
nem állt szándékában változtatni az olyan szocialista vívmányokon, mint az 1945 utáni
földreform.
A Kisgazda Párt részéről Kovács Béla Pécsett október 31-én kijelentette: "Ne álmodjon senki
arról, hogy visszamehet a mágnások, bankárok és tőkések világába. Annak a világnak egyszer
s mindenkorra vége! Aki igaz tagja a Független Kisgazdapártnak az nem gondolkodhat 1939,
vagy 1945 fogalmaiban."
Ezek a vélemények egybecsengtek a másik két párt vezetői részéről hangoztatott nézetekkel.
November 1-én Kéthly Anna a Szociáldemokrata Párt elnöke ezt mondotta: "A gyáraknak,
bányáknak és a földeknek a nép kezében kell maradniuk." Németh László író ugyanazon a
napon a Petőfi Párt napilapjában azt indítványozta, hogy mind a négy párt közös
nyilatkozatban erősítse meg a szocializmus néhány fontos alapelvét, mint például azt, hogy a
gyárak maradjanak meg az állam kezében. 25-40 hektárnál nagyobb földtulajdont senki se
kaphasson vissza. A munkások vegyenek részt a gyárüzemek vezetésében. Kisebb
szövetkezetek részesüljenek állami, társadalmi, közösségi támogatásban. Németh László
olyan politikai rendszert javasolt, amelyben többpártrendszer működne közös elvi alapon, és
amely egyesítené a szocializmus ideológiai erejét a parlamenti rendszer rugalmasságával.
Farkas Ferenc államminiszter a Petőfi Párt főtitkára kijelentette: a koalíció valamennyi pártja
kifejezte, hogy "azonosítja magát a nemzeti kormány semlegességre törekvő
tevékenységével." Azt is elmondotta, hogy az új kormányt nem osztják meg azok a
nézeteltérések, amelyek az 1945-ös koalíciót jellemezték. Ezúttal teljesen azonos az
állásfoglalásuk a következő pontokban:
1. A szocialista vívmányokból és eredményekből meg fognak őrizni mindent, amit egy
szabad, demokratikus és szocialista országban használni lehet és kell a nép óhajának
megfelelően.
2. A lehető legőszintébb és legbarátibb gazdasági és kulturális kapcsolatokat akarjuk
fenntartani minden szocialista országgal semlegességünk megvalósítása után is. Gazdasági és
kulturális kapcsolatokat akarunk teremteni a világ többi békeszerető országával is.
3. Mi, a nemzeti kormányban résztvevő pártok úgy érezzük, hogy pártérdekeinket alá kell
rendelni a nemzet érdekeinek.
4. Folytatnunk kell igyekezetünket és tárgyalásainkat, amelyeket a Szovjetunióval indítottunk
semlegességünk és függetlenségünk elismertetése és a szovjet csapatok visszavonása
érdekében.
5. Feltétlenül lényegesnek véljük, hogy felhívás intéztessék a nagy baráti szocialista
birodalomhoz, a Kínai Népköztársasághoz, a baráti Jugoszláviához és a szomszédos baráti
Lengyelországhoz, támogatásukat kérve igaz ügyünk békés rendezéséhez.
6. A nemzeti kormány teljesen egyetért a munka és a termelés újrafelvételének szükségességét
illetően, mert ez a lényeges kelléke függetlenségünk békés eszközökkel való
megvalósításának.
7. A kormány ugyancsak egységesen fog eljárni minden fajta anarchista, vagy ellenforradalmi
tevékenységgel szemben, és ha ilyesfajta tüntetések előfordulnak, meg fogja büntetni az
elkövetőiket."
Az ENSZ Különbizottsága jelentésében megállapítja, a november 3-án bevezetett
változtatások révén Magyarország kormánya megszerezte magának a magyar lakosság
minden rétegének a támogatását.
Deportálások 1956-ban
Az ENSZ Különbizottságának a jelentése megállapítja, hogy az 1956-os magyar népfelkelés
és forradalom kevés vonatkozásáról szólt annyi ellentmondó híradás, mint a magyarok
elhurcolásáról a Szovjetunióba. A Kádár kormány magatartása kétértelmű ebben a
vonatkozásban. November 18-án a Kádár kormány hivatalos közleményt bocsátott ki, amelyet
a budapesti rádió is közreadott. Eszerint ellenséges és ellenforradalmi elemek terjesztik azokat
a hamis és provokatív híreket, amelyek szerint letartóztatások lennének folyamatban
Magyarországon, s állítólag fiatalokat és másokat deportálnának a Szovjetunióba. A
kormányközlemény megmagyarázta, hogy a dolgozó nép érdekében a hatóságok kénytelenek
voltak ellenforradalmárokat, terroristákat, antiszociális felbujtókat, fegyveres banditákat,
tolvajokat és másfajta köztörvényi bűnözőket ártalmatlanná tenni. Letartóztatásra sor került,
de egyetlen letartóztatottat sem deportáltak Magyarországról.
1956. november 19-én az ENSZ Közgyűlésének az ülésén a magyar delegátus felolvasta
kormánya közleményét és azt ki is osztotta a delegáció között, hangoztatva, hogy
deportálások nem fordultak elő. A Népszabadságban Münnich Ferenc, a fegyveres erők
minisztere cikket jelentetett meg, amely szerint a magyar kormány felkérte a szovjet katonai
parancsnokságot, adjon át minden letartóztatott személyt a magyar hatóságoknak.
1956. december 3-án nyugati tudósítók jelentették, hogy egy Budapesten elhangzott
interjúban Szirmai István, a magyar kormány sajtóosztályának főnöke bevallotta, "hogy a
november 4. utáni első zavaros napokban voltak elszigetelt esetek, amelyekben az orosz
hatóságok letartóztattak és deportáltak fiatalokat. Mihelyt azonban a kormányzat
megszilárdult, közbenjárt és erre valamennyi elhurcolt személyt visszaküldték." Ez a tudósítás
másnap megjelent több nyugati lapban, így a londoni The Times-ban, a New York Times-ban,
a Le Monde-ban és más lapokban.
Az ellenálló csoportok röplapjai, valamint a Magyarországon megjelent újságcikkek továbbra
is utaltak a folyamatban lévő deportálásokra. November 16-án a Napló című debreceni lap
cikket közölt, amely szerint a közvéleményt felkavarták a hírek, hogy embereket szállítottak
zárt vasúti kocsikban Debrecenen át Záhonyba. A cikk hozzátette, hogy hivatalos részről
közölték, hogy ilyen esetek a jövőben nem fordulnak elő és intézkedés történt a szóban forgó
vagonok azonnali visszaszállítására. November 18-án a "Szabolcs-Szatmár megye népe" című
újság írta, hogy a megyei pártbizottság által a deportálások kivizsgálására létesített
különbizottság megállapította, hogy "november 14-én délután 3 órakor hat vagonból álló
vasúti szerelvény magyar foglyokat szállított a magyar határon túlra." Azt is megírta a lap,
hogy a bizottság érintkezésbe lépett Kádár Jánossal, és megmondta neki: magyar embert ne
deportáljanak Magyarországról akkor sem, ha részt vett a felkelésben.
Budapesti röplapok is beszámoltak deportálásokról. Az egyik szerint, amely Magyar Október
címmel november 15-ről volt keltezve megtudható volt, hogy olyan személyek, akik közel
laktak a budapesti Nyugati pályaudvarhoz, kopácsolást hallottak a tehervagonokból.
Megszökött szabadságharcosok szerint az elfogottak százait gyömöszölték be ilyen vasúti
teherkocsikba. A szovjet határ közelében egy tárcát találtak, amelyet a Szovjetunió felé
haladó vonatból dobtak ki. Ebben névsor volt a Szovjetunióba hurcolt budapesti fiatalok
neveivel.
Az ENSZ Különbizottsága az ellentmondásokkal teli bizonyító anyag nyomán úgy döntött,
hogy tárgyilagosan és minden szenvedélytől mentesen tanulmányozza a deportálásokra
vonatkozó tényeket. 1957. január 14-én a Koncentrációs Táborok Elleni Nemzetközi
Bizottság huszonkét deportálásokról szóló, névvel aláírt tanúvallomást adott át. A
tanúvallomásokat aláíró menekültek egyikét sem vitték a Szovjetunióba, de többen vallották,
hogy olyan vonatokból szabadították ki őket, amelyek keleti irányba, feltevésük szerint a
Szovjetunió felé haladtak. Sem ezek a kijelentések, sem másfajta írásos bizonyíték nem tette
lehetővé a bizottság számára, hogy végérvényesen állást tudjon foglalni a deportálások
megtörténtével kapcsolatosan.
A vizsgálat előrehaladtával a Különbizottság úgy találta, hogy a tanúk szilárdan meg voltak
győződve arról, hogy voltak deportálások. Egyesek rokonokról, barátokról beszéltek, akiket
állítólag elhurcoltak. Szó esett név- és címjegyzékekről, segélykérésekről, amelyeket kelet
felé haladó szerelvényekről dobtak ki és szedtek fel. Diákokról állították, hogy felkeresték a
kérdéses címeket, ahol megerősítették, hogy a család valamelyik tagja eltűnt. Más tanúk
határozottan állították: első kézből származó tudomásuk van a deportálásokról és lezárt vasúti
szerelvényeket láttak útban a határ felé.
Az ENSZ Különbizottságának később alkalma nyílott hét férfit, illetve fiút és egy fiatal lányt
meghallgatnia, akiket az 1956. november 4-i események után ténylegesen a Szovjetunióba
deportáltak. A tanúk egyikének sikerült megszöknie egy orosz börtönből. A többieket
különböző okokból visszaküldték Magyarországra. Több más menekült is felajánlotta, hogy
tanúskodik a különbizottság előtt a Szovjetunióba történt deportálásról. A különbizottságnak
azonban nem volt módjában őket meghallgatnia. A bizottság kihallgatott továbbá több tanút,
akiket már felraktak deportáló vonatokra és tehergépkocsira, útban a magyar-szovjet határ
felé, de aztán magyar vasutasok, vagy szabadságharcosok kiszabadították őket. Más tanúk,
akik részt vettek ilyen kiszabadító akcióban elmondották, miként állították meg ezeket a
vonatokat, illetve teherautókat és szabadították ki a foglyokat.
A tanúkat alapos keresztkérdéseknek vetették alá és vallomásaikat összevetve a többi
bizonyító anyaggal, az ENSZ Különbizottsága arra a következtetésre jutott, hogy a
Szovjetunióba kétségtelenül történtek deportálások, mégpedig jelentős számban. Arról is
meggyőződött a bizottság, hogy a deportálások körülményei megfeleltek a tanúk által tett
vallomásoknak. Azok a hivatalos nyilatkozatok, amelyek tagadják, hogy Magyarországon
deportálások történtek, nem felelnek meg a tényeknek.
Bizonyított tény, hogy a magyar állampolgárok elszállítására a szovjet fegyveres erők
második beavatkozását követően került sor. Különösen nagy számban az 1956. november 4-ét
követő három hétben. November közepe táján egyes napokon több deportáltakkal teli
szerelvény hagyta el Budapestet. Deportáltakat szállító vonatok azonban még december
közepén is érkeztek a Szovjetunióba és állítólag még 1957. januárjában is sor került
deportálásra. A Magyarország keleti részéről érkezett tanúk láttak deportáltakat szovjet
börtönökben Karcagról, Szombathelyről, Győrből, Kecskemétről, Miskolcról, Debrecenből,
Nyíregyházáról és Veszprémből.
Budapesten kezdetben találomra került sor a letartóztatásokra. Az embereket az utcán terelték
össze. Néha öregek és gyerekek is voltak közöttük. A tanúk elmondása szerint az volt a
gyakorlat, hogy egy-egy utcaszakaszt elrekesztettek úgy, hogy mindkét végébe egy harckocsit
állítottak. Akiket a kettő közé eső utcarészben találtak, azokat elvitték. Jelentettek az ENSZ
bizottságnak olyan esetet is, amelyben ötven embert kiszabadítottak néhány tehergépkocsiból,
mire az orosz katonák lefogtak helyettük ötven másikat. Voltak olyanok is, akiket ellenállási
központokban fogtak el például akkor, amikor a felkelők által használt forradalmi laktanyákat
orosz csapatok foglalták el. Másokat orosz katonákból és magyar karhatalmistákból álló
házkutató különítmények fogtak el. Vidéken nagyobb csoportokban fogtak el diákokat,
munkásokat, vagy ellenállókat. Egyes esetekben egy-egy település egész forradalmi tanácsát,
vagy egy gyárüzem teljes munkácstanácsát elhurcolták.
Az elfogottakat szovjet tehergépkocsikba, vagy páncélkocsikba terelték, és onnan politikai
börtönökbe, vagy más gyűjtőhelyekre szállították. Több tanú beszámolt arról, miként tereltek
össze négyszáz-ötszáz főből álló csoportokban embereket Budapesten a Nyugati és a Keleti
pályaudvarok földalatti csarnokaiba. Egyik tanú szerint november 6-án kilencven férfit és
nyolc nőt három napon át tartottak fogva egy budapesti templomban, mielőtt átszállították
őket a kitelepítő vasúti szerelvényre.
Egyeseket a budapesti Kilián és a Petőfi laktanyában tartottak fogva, majd a fővárostól
délkeletre fekvő Vecsés vasúti állomására szállították őket. Mindenkit megmotoztak, és
kihallgattak. Irataikat és náluk lévő holmijaikat pedig elkobozták. Volt olyan, akinek elvették
a felső ruháját és a cipőjét is. Több fogoly a letartóztatása helyén maradt négy napig, esetleg
még tovább is. Ezután őrzött vasúti szerelvényekhez vagy tehergépkocsikhoz vezették őket. A
legtöbb vonat, amelyeken a deportáltakat vitték a Szovjetunióba, Záhonyon a Magyarország
és a Szovjetunió közti határállomáson haladt keresztül. Az ENSZ Különbizottsághoz
eljutottak olyan hírek is, hogy volt olyan deportáló vonat, amely Románián haladt keresztül.
A különbizottság azonban nem rendelkezett olyan meggyőző bizonyítékokkal, amelyek
alátámasztották volna, hogy a magyarokat magába Romániába hurcoltak volna. Ez alól
kivételt képeznek azok, akik Nagy Imre kíséretében voltak.
A Szovjetunióba irányított szerelvények vagy a Cegléd-Szolnok-Debrecen-Nyíregyházi, vagy
a Gödöllő-Hatvan-Miskolci vonalon haladtak. A tanúvallomások szerint ezek a vonatok
lelakatolt teher-, illetve marhavagonokból álltak. Egy-egy ilyen szerelvény rendszerint 20-35
kocsiból állt, néha kevesebből. Ezek a vonatok kizárólag deportáltakat szállítottak. Egy-egy
tehervagonba 30-70 főig gyömöszöltek be embereket. Az úton a foglyok kevés élelmet és
vizet kaptak és testi szükségleteik elvégzésére sem volt kielégítő lehetőség. Férfiak és nők
együtt utaztak. Az egyes vasúti kocsikat szovjet katonák őrizték és a mozdonyvezetők is
oroszok voltak.
Az elhurcoltak közül többen cédulákat dobtak le a vonatról segítséget kérve, megadván
nevüket és címüket, hogy családjaikat értesíteni lehessen. Ezeket az írott üzeneteket vasutasok
és más magyarok szedték fel. A többségük mindent megtett, hogy az üzeneteket eljuttassák a
címzettekhez. Az egyik tanú elmondta az ENSZ Különbizottságának, hogy abból a tizenhét
üzenetből, amit ő dobott ki a vonatból, nyolc jutott el családjához.
Az idők múlásával a szovjet hatóságok nehézségekbe ütköztek a deportáló szerelvények
eljuttatásában a határig, mivel a magyar vasutasok időnként sztrájkoltak, néha pedig a
szabadságharcosok állították meg a vonatokat és szabadították ki a foglyokat. Záhony állomás
közelében november 15-én felszedték a vasúti síneket. Ezért az oroszok inkább
tehergépkocsikat használtak. Az egyik tanú vallomása szerint százötvened magával
Veszprémből hét teherautóban szállították el Oroszországba. Mindegyik teherautót négy
szovjet katona őrzött. Egy másik magyar azt jelentette, hogy nyolcadmagával két orosz
vöröskeresztes kocsiban szállították Nyíregyháza városi börtönéből a Szovjetunióba. Olyan
esetről is tud az ENSZ Különbizottság, hogy deportáltakat erős hidegben felsőkabát nélkül
utaztattak nyitott tehergépkocsikon a Szovjetunióba.
Amikor a szabadságharcosok a síneket felszedve, vagy a szemaforokat tilosra állítva
megállítottak egy deportáló vonatot, rendszerint harcokra került sor, mielőtt a foglyokat
kiszabadították. Volt olyan eset is, amikor a szovjet őrök ellenállás nélkül elmenekültek. Ilyen
kiszabadítási vállalkozást rendszerint akkor hajtottak végre, amikor a szerelvény még
valamelyik budapesti pályaudvaron vesztegelt. Az ENSZ Különbizottság hallott az orosz és a
román határ közelében lezajlott kiszabadításról is. A deportáltak zömét szovjet csapatok
fogták el, de sokat közülük a karhatalmista egykori ÁVH-sok tartóztattak le. Egyes tanúk
elmondották, hogy orosz katonák néhányszor testileg bántalmazták őket, de gyötrésüket
elsősorban a karhatalmisták végezték. Ezek az egykori ÁVH-sok hosszas kihallgatásokat
tartottak, mialatt embertelenül bántak velük. Az egyik tanú elmondotta, hogy mielőtt elvitték
a Szovjetunióba, egy ÁVH tiszt addig verte, amíg nem írt alá egy vallomást, amelyben
ellenforradalmárnak mondta magát.
Akiknél fegyvert találtak, azokat megverték. Gyakran nem kaptak enni, és kivégzéssel
fenyegették őket, úgy tettek, mintha kivégzésük már a küszöbön állna. Vannak
tanúvallomások arról is, hogy asszonyokat meggyaláztak. Figyelemre méltó, amit több tanú is
állított, hogy a Szovjetunióban kevés kivétellel jobban bántak velük az orosz tisztek és a
katonák.
Az ENSZ Különbizottság jelentése ezután összefoglalja annak a nyolc tanúnak a vallomását,
akiket ténylegesen deportáltak. Ez a nyolc magyar először a kárpátaljai Ungvárra került, 25
kilométerre Záhonytól. Más deportáltakat Munkácsott és Kolomeában börtönöztek be. Az
ungvári börtön akkor épült, amikor Kárpátalja még Csehszlovákiához tartozott. A börtön
előző lakóit eltávolították, hogy helyet készítsenek a deportáltaknak, akik közül az elsők
november 7-én érkeztek oda. Az egyik tanú vallomása szerint az ungvári börtön november
10-én már zsúfolva volt. Egy másik elmondotta, hogy negyvenketten voltak egy helyiségben,
amelyben 14 személyre volt férőhely. Volt olyan cella is, ahol helyszűke miatt le sem lehetett
feküdni. Ungvár gyűjtőállomás volt, ahonnan a deportáltakat szállító vonatok kelet felé
továbbhaladtak, az elszállítottak helyére újabb deportáltak érkeztek Magyarországról. A
rendelkezésre álló adatok szerint a börtönben kétezer ember volt, feltehetően valamennyien
magyarok.
Az ENSZ Különbizottság jelentése szerint a deportáltakkal általában jobban bántak a szovjet
fogházakban, mint a magyar börtönökben. Az ungvári fegyintézetben az élelmezés és az
általános viszonyok idővel javultak. A deportáltakat nem kínozták és kényszermunkára sem
fogták őket. Néhány foglyot elkülönítve egyes cellákba zártak. Ezek többnyire diákok és
értelmiségiek voltak, akiknek a befolyását veszélyesnek tekintették. Másokat csoportokba
osztottak be és közös cellákban helyeztek el. A férfiakat és a nőket elkülönítették. Ezekből a
cellákból csak kihallgatásra, illetve a börtönudvarra a sétára vezették ki őket. A szovjet
börtönőrök közül többen beszéltek magyarul, rokonszenvvel és barátsággal viseltettek a
foglyok iránt. A Különbizottságnak azt is elmondták, hogy az ungvári és a stryji börtönökben
alkalmazott oroszok üzeneteket csempésztek be a foglyoknak és bátorító hírekkel látták el
őket a Magyarországon és a Szovjetunióban történtekről.
Több őr továbbította a foglyok leveleit rokonaikhoz és barátaikhoz. E kapcsolat révén tudták
meg, hogy Leningrádban és Kijevben diáktüntetések voltak. Egyes deportáltaknak Stryjben az
őrök elmondták, hogy előttük lengyelek voltak ott. Az egyik tanú elmondta, hogy egy
cellapadba vésve ezt találta: "Poznan 1956."
A foglyokat szovjet tisztek és az NKVD tagjai hallgatták ki. Egyes kihallgatásokat csak a
titkosrendőrség tagjai végeztek. A foglyokat a felkelés alatti tevékenységükről faggatták. Az
ENSZ Különbizottságnak beszámoló tanúk véleménye szerint a kihallgatások fő célja az volt,
hogy értesüléseket szerezzenek a felkelés okairól, szervezetéről, valamint a külföldi
támogatásról. Meg voltak arról győződve, hogy a magyarok kaptak ilyen támogatást. Az is
érdekelte a kihallgatókat, hogy milyenek voltak a viszonyok Magyarországon a felkelés előtt.
A tanúk benyomása szerint a kihallgatásokon nem annyira a foglyok egyéni bűnösségét, vagy
ártatlanságát kívánták megállapítani, hanem azt akarták tudni, hogy a magyarok miért
lázadtak fel fegyveresen és hogy miként sikerült ez nekik.
A fogoly magyarok azt kívánták kihallgatóiktól megtudni, hogy miért deportálták őket és
milyen törvény alapján vitték őket a Szovjetunióba. A válasz mindig az volt, hogy a Kádár-
kormány kérte a szovjet hatóságokat ennek az intézkedésnek a megtételére.
A foglyok között nők is voltak, de a deportáltak többsége fiatal volt, jelentős részük alig több
mint 16 éves, vagy még ennél is fiatalabb. De voltak köztük idős emberek is. Így például egy
62 éves mezőgazdasági gazdálkodó, akinek fogalma sem volt arról, miért hurcolták el.
Megtorlás az erdélyi magyarok ellen
Az 1956-os események romániai hatásának kutatója, Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi
történész "Az 1956 erdélyi mártírjai" című írásában megállapítja, hogy a magyar
forradalom kitörése váratlanul érte a román párt és államvezetést. Először semmilyen
tájékoztatást nem adtak róla. Bukarest joggal tartott attól, hogy a forradalmi események
átterjednek Romániába is, elsősorban Erdélybe. Ezt meg akarták előzni, és ezért 1956.
október 24-én rendkívüli ülésre hívták össze a Román Kommunista Párt Politikai Bizottságát.
Ezen 18 pontból álló határozatot fogadtak el. A határozat kimondta, hogy teljes cenzúrát kell
bevezetni, és meg kell erősíteni a belügyi egységeket, a román-magyar határ szigorúbb
őrzésére. Visszahívták a szabadságon lévő katonákat, szigorúan ellenőrizték a légierő
felkészültségét, a hadsereg gépparkját és fegyverzetét. Kezdeményezték azt is, hogy a magyar
kormány állítsa le a határforgalmat. Utasították a Securitate és a Milicia egységeit a
tartományi, járási és pártbizottságok védelmére. Bevezették a sajtó és rádióadások szigorú
ellenőrzését és a magyar nyelvű Előre és Utunk című lap élére megbízható pártaktivistákat
neveztek ki. A magyar lakosság megnyugtatására pedig különleges intézkedések egész sorát
foganatosították.
Bukarest 1956. október 24-én a legmegbízhatóbb funkcionáriusait helyezte az úgynevezett
veszélyeztetett tartományok élére. Új vezetőt kapott Kolozs, Nagyvárad, Nagybánya,
Temesvár, és Konstanca tartomány, valamint a magyar autonóm terület. Romániában
forradalmi megmozdulásokra nem került sor. A bukaresti kommunista vezetés azonban már
csírájában el akart fojtani minden esetleges rendszerellenes megnyilvánulást. Kolozsvárott
1956. október 24-én még volt olyan elképzelés, hogy a Babes-Bólyai Tudományegyetem
diákjai közösen vonulnak ki az utcára, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a magyar
forradalommal. Október 26-án azonban az egyetem rektora Raluca Ripan azzal fenyegette
meg a román fiatalokat: akkor számolniuk kell azzal is, hogy az egyik követelés az lesz, hogy
csatolják vissza Erdélyt Magyarországhoz.
A világ sorsát irányító Nemzetközi Pénzügyi Közösség és a szolgálatában álló Grand Orient
szabadkőművesség, amely magát mindig a demokratikus elvek, a szociális igazságosság, és a
szabadság-egyenlőség-testvériség hívének tüntette fel, 1919-ben és 1920-ban saját
valamennyi hirdetett elvét megtagadva darabolta fel a történelmi Magyarországot. A határokat
átszabdaló "demokratikus" politikusok félretolták a történelmi elvet, az önrendelkezési elvet,
és az etnikai elvet is. Ez utóbbit csak a Magyarország leamputált országrészeit ajándékba
megkapó kisantant államoknál vették figyelembe. Ez a nemzetközi jogból és minden egyéb
szempontból is destruktív békediktátum a magyar népet egész történelme során sújtó
legnagyobb sorscsapás volt. Ennek ellenére az 1956-os magyar forradalmárok követelései
között nem szerepelt a határok megváltoztatása. Egyedült csak a debreceni egyetemi hallgatók
és gimnazisták követelései között 16. pontként volt olvasható, hogy "Az illetékes nemzetközi
fórumok foglalkozzanak a romániai és a más külföldi államokban élő magyarok ügyeivel."
A szomorú tény az, hogy a romániai koncepciós perekben 1956. után - ennek ellenére - az
egyik fő vádpont éppen az volt az üldözöttekkel szemben, hogy "Erdély visszacsatolását
követelték". A román kommunista párt vezetése szinte naponta kért jelentéseket a tartományi
pártbizottságoktól. Fokozott éberséggel és fegyveres készenléttel is akarták megakadályozni,
hogy Romániában is a magyarországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra kerüljön sor.
A bukaresti pártközpontba befutó 1956. október 26-i jelentésből kiderül, hogy a lakosságot
milyen kérdések foglalkoztatták. Így például: Milyen okok vezettek a felkelésekhez? Kik
biztosították a fegyvert, miért csatlakoztak a munkások? Miért volt szükség a Szovjetunió
beavatkozására? Igaz-e, hogy a magyar ellenforradalmárok azt szerették volna, ha az észak-
erdélyi magyarok csatlakoznak hozzájuk? E témákból, kérdésfelvetésekből kiderül, hogy
Románia lakói, különösen az erdélyiek, tudták mi történik Magyarországon. A román
kommunista hatóságok ezzel tisztában voltak, ezért szoros ellenőrzés alá vonták a magyarok
által nagy számban lakott tartományokat és rajonokat.
Bukarest utasítására a Magyar Autonóm Tartományban számos, a magyarországi
"ellenforradalmat" elítélő gyűlést tartottak. Egyedül Marosvásárhelyen egyetlen nap
délelőttjén tíz ilyen gyűlésre került sor. Mégis az egyik jelentésben ez olvasható: "A rendszer
ellenségei azonban nyíltan dicsőítik a magyarországi eseményeket. Erőszakra buzdítanak." A
jelentést készítők idézik az emberek megnyilvánulásait, miszerint "jobb, ha azonnal
megdöglünk, mint ha éhenhalunk", "a kommunisták a bűnösök a Magyarországon
történtekért", "nálunk is ugyanaz fog történni, mint magyarországi testvéreinknél"!
1956. október 26-án az egyik erdélyi hőerőmű udvarán (Gyulakút) szétverték Sztálin szobrát.
A kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetemen röpcédulákat találtak, amelyek
szolidaritásra hívták fel az egyetemi diákságot. Bukarestben is találtak röpcédulákat, amelyek
a betiltott Nemzeti Parasztpártot és a száműzetésben élő román királyt éltették. A román
kommunista vezetés mindent elkövetett, hogy kézben tartsa a helyzetet. Naponta szinte
valamennyi alapszervezetben ismertették a Központi Bizottság által kiadott körlevelet és az
ahhoz fűzött magyarázatot. Ennek ellenére az elégedetlenség és a feszültség fokozódott. Az
egyik 1956. október 28-án kelt titkos jelentés már arról számol be, hogy Kolozsvárott
letartóztattákBalázs Imre, Tirnován Vid, és Walter Frigyes képzőművész hallgatókat. A
Kolozs tartomány élére kinevezett Miron Constantinescu a diákság követelésére megígéri,
hogy javítják az élelmiszer ellátást, megemelik az ösztöndíjakat. A jelentésekbe mindig
becsempésztek tényekkel alá nem támasztott rémhíreket is, így például azt, hogy egy Des-ről
származó személy arra bíztatta a környékbeli magyarokat, hogy "Erdélyt adják át
Magyarországnak".
A tűzzel-vassal románosító és soviniszta beolvasztó politikát folytató kommunista diktatúra
számára a magyar forradalom jó ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy leszámoljanak a
beolvasztás ellen fellépő magyarokkal. Ezeket a magyarokat, akik csupán a nemzetközi
szerződésekben is rögzített jogaikat kívánták érvényesíteni, amelyeket szavakban a román
kommunista propaganda is hirdetett (pl. teljeskörű anyanyelv használat, magyar nyelvű
oktatás egyetemi szinten is, önrendelkezés és autonómia) most ellenforradalmároknak
minősítették és ezen a címen számoltak le velük. De börtönbe vetették az erdélyi szász, zsidó
és ukrán értelmiség vezetőit is. Elítélték az '56-os magyar forradalom kapcsán
például Schönfeld Miklós aradi főrabbit, és az ugyancsak zsidó származású Blumenthal
Pált is. Lecsaptak a német származásúakra is. A magyarországi forradalommal való
szolidaritás vádjával 1959-ben Brassóban rendeztek koncepciós pert az erdélyi német írók
megbüntetésére.
A Moszkvát mindenben kiszolgáló internacionalista-kommunista vezetés Bukarestben 1955.
december végén egy nemzeti irányvonalat követő román kommunistának adta át a
vezetést Georghiu-Dej személyében. Az új nemzeti-kommunista pártfőtitkár az 1956.
decemberében Marosvásárhelyen tartott párttanácskozáson a magyar forradalmat
ellenforradalomnak nevezte és a Romániában élő magyarokat a román állammal szemben
hűtlenséggel vádolta meg. Ezt a nyíltan magyarellenes vádat a román sajtó nem közölte, de a
konferencia résztvevőit a kommunista színeket öltő román sovinizmusnak ez a durva
megnyilvánulása megdöbbentette.
A nemzeti-kommunista Georghiu-Dej magyarellenes kirohanása jól mutatja, hogy Bukarest
milyen idegesen és kapkodva reagált az 1956-os magyar forradalom nyomán megmutatkozó
romániai elégedetlenségre. A román munkáspárt központi vezetőségének a megbízottai 1956.
október elejétől járták Románia nyugati vidékeit, és ígérgetésekkel próbálták lecsillapítani az
elégedetlenkedőket. Kilátásba helyezték, hogy korábban betiltott könyveket újra
megjelentetnek és enyhítik a cenzúrát lehetővé téve az elhallgattatott írók újra megszólalását.
Kolozsváron megígérték, hogy újra beindul a magyar-nyelvű Ifjúsági, szakszervezeti és
sportlap, valamint a Korunk című folyóirat. Indult egy új lap is, Nyelv és Irodalomtudományi
Közlemények címmel.
A romániai nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás hallgatott arról, ami a magyar
forradalom idején a szomszédos országban történt. Arról a kevés számú kilengésről, amire
mégis sor került, viszont hosszú tudósítások jelentek meg. Jellemző a román kommunista
pártállami vezetés körében uralkodó pánikra, hogy a politikai bizottság naponta elemezte a
helyzetet. 1956. október 30-án ez a testület elhatározta, hogy megszigorítja a román-magyar
határ őrzését, a pártszékházak védelmét és fokozzák az ideológiai felvilágosítást a lakosság
körében. Amikor a politikai bizottság tudomást szerzett arról, hogy a temesvári egyetemi
hallgatók tüntetést szerveztek, akkor kiadták az utasítást, hogy a tüntető műegyetemistákat le
kell tartóztatni, és internáló táborokba kell hurcolni. A Securitate-t, a biztonsági szolgálatot
megbízták azzal, hogy szűrje ki a "rendszerellenes elemeket" és börtönözze be a hangadó
fiatalokat.
A romániai soviniszta-kommunisták tehát külön fejezetbe sorolták az erdélyi magyarságot. Ha
nem volt ürügy a magyarokkal való különleges elnyomásra, akkor a titkosszolgálat kreált
ilyen okokat. A gyanúsítás skálája felölelte a magyar nacionalizmus és sovinizmus,
irredentizmus, a horthysta-hatóságokkal, az egykori magyar polgári pártokkal, a magyar
cserkészmozgalommal való együttműködést. Az erdélyi magyarság keserű kudarcok árán
megtapasztalta, hogy óriási ellentmondás feszül a soviniszta-kommunisták ígérgetései, és a
valóság tényei között. 1956-ra a maradék illúzió is szertefoszlott. Az egykori olyan
meggyőződéses marxisták, mint például Balog Edgár, sem hittek már abban, hogy a
"szocialista demokrácia" majd megoldja a romániai magyar lakosság problémáit. A Georghiu-
Dej vezette román kormány az 1950-es évek közepéig felszámolta a román-magyar-szász-
sváb-szerb-ukrán ellenzéket. A gazdasági szellemi és politikai elit jelentős része a Duna-
csatorna - a baragoni száműzetés - haláltáboraiban pusztult el. 1949-ben beindultak "az
osztályellenség" fizikai megsemmisítését célzó sorozatgyilkosságok. Mindezek ellenére a
bukaresti párt- és államvezetés rugalmasan reagált a Kelet-Európa egészét mozgásba hozó
erjedési folyamatokra. Az 1956. februárjában tartott XX. Pártkongresszuson Románia
küldöttségét Gheorghiu-Dej vezette. Tagjai között már ott volt Nicolae Ceausescu is. A
románokat rémülettel töltötte el Hruscsov titkos beszéde, amelyben a sztálinizmus rémtetteit
tárta fel. Georghiu-Dej 1956. március 23-án már azt próbálta elhitetni, hogy Románia az
összes kelet-európai kommunista pártnál korábban megoldotta a sztálintalanítás problémáját.
Romániában tehát az uralomra került nemzeti-kommunista vonal szavakban a
desztálinizációról beszélt, gyakorlatában pedig kőkemény sztálinista maradt.
Látszateredményekkel próbálták csökkenteni a feszültséget. A korábban szigorúan zárva
tartott határon megindult a turista forgalom és a rokonok, barátok ellátogathattak
Magyarországra.
Kolozsvári, marosvásárhelyi egyetemisták utaztak Debrecenbe és Budapestre. Szegedi
egyetemi hallgatók látogattak Temesvárra. Erdélyi doktorandusok kutathattak Budapesten, és
más egyetemi központokban. Többen közülük részt vettek a Petőfi Kör vitáin és a Magyar
Írószövetség Kongresszusán. A magyar forradalom kitörése azonban olyan váratlanul érte a
román kommunista vezetést, hogy a tömegtájékoztatás két napig semmilyen információt nem
közölt.
A bukaresti vezetés felvette a kapcsolatot Nagy Imre kormányával is. A Budapestről
visszatérő Aurel Málnálan külügyminiszter helyezettes ésValter Roman, a román párt
politikai bizottsága előtt 1956. november 2-án drámai hangon számolt be magyarországi
tapasztalatairól. Valter Roman ezeket mondotta:
"Távozáskor - mindez a legfelsőbb vezetés szintén is észlelhető románellenességet bizonyítja,
és amely felett nekünk soha sem szabad szemet hunynunk - Erdély kérdésben érezhető volt az
alulról jövő nyomás hatása, mivel ezzel kapcsolatosan a legfelsőbb vezetés soha nem mutatott
világos álláspontot, ellenkezőleg, bátorította az ellenséges elemeket. Még ebben a tragikus
helyzetben is Kádár - ahelyett, hogy azt mondta volna nekünk: legyetek erősek! (vagy valami
hasonlót, úgy nyilatkozott, megjegyeztem néhány mondatát) - azt mondta: "Adjatok
autonómiát Erdélynek!" Pontosan így mondta. Hogy mit értett az autonómián, nem tudtuk
megtárgyalni. Tehát még abban a helyzetben is, amikor ott mostantól fogva ellenforradalom
van ahelyett, hogy azt mondta volna: "vigyázzatok Erdélyre", azt mondta: "biztosítsatok
autonómiát Erdélynek".
A román kommunista vezetésnek a legvadabb terrorral sikerült megakadályoznia, hogy
fegyveres harcokra, forradalmi megmozdulásokra kerüljön sor. Egyetlen elfojtott katonai
akciónál érezhető közvetlenül a magyar forradalom hatása. Dézs mellett egy harckocsi
alegység hadnagya azt tervezte, hogy kiszabadítják a szamosújvári börtönből a politikai
foglyokat. A páncélosok el is indultak, de a belügyminisztérium különleges alakulatai
körbevették a laktanyát, a szervezőket letartóztatták és katonai bíróság elé állították. A
kezdeményezőt, Teodor Margineanu hadnagyot 1957. június 26-án a szamosújvári
börtönben kivégezték.
A magyar forradalom vérbefojtása után Romániában sorozatban szervezték a koncepciós
pereket. Az értelmiségi elit egy része mellett bebörtönöztek munkásokat, és a falvak legjobb
földműveseit is. 12-14 éves iskolásokat is börtönnel bűntettek, ha kifejezték együttérzésüket a
magyar forradalommal. A megtorlás a magyar ajkú lakosságot számarányánál jóval nagyobb
mértékben sújtotta. Két nagy magyarellenes koncepciós perre is sor került. Az
elsőben Szoboszlay Aladár római katolikus pap ellen indítottak eljárást. Kétszáz személyt
tartóztattak le, közülük ötvenhatot ítéltek el. Tizenegyen kaptak halálos ítéletet, s közülük
tizet ki is végeztek. A magyar forradalommal való szimpátiájuk miatt elítélt ötvenhat személy
összbüntetése meghaladta az 1300 évet.
A másik nagy koncepciós perben egy 31 tagú érmihályfalvi csoportot vontak felelősségre.
Közülük hármat halálra ítéltek. Az egyik büntetését életfogytiglanira változtatták, de a másik
kettőt kivégezték. Az 1956. miatt kivégzettek romániai tragédiájához az is hozzátartozik,
hogy családjaik ma sem tudják, hol nyugszanak az áldozatok. Az utókor tiszteletadása
jeleként álljon itt azoknak a neve, akik Romániában életüket áldozták az 1956-os magyar
forradalom és szabadságharc támogatásáért:
Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész (Temesvár-Mehalán született 1925-ben, 1958.
szeptember 1-én végezték ki az aradi börtönben.)
Ábrahám Árpád római katolikus lelkész (Sepsibükkszádon született 1914-ben, 1958.
szeptember 1-én az aradi börtönben végezték ki.)
Báró Huszár József földbirtokos (Abafáján született 1912-ben, 1958. szeptember 1-én az
aradi börtönben végezték ki.)
Orbán Károly földbirtokos (Született Mezőmadaras 1888. kivégezték 1958. szeptember 1.
Temesvár)
Dr. Kónya István Béla ügyvéd (Gyergyószentmiklóson született 1915-ben, Aradon végezték
ki 1958. szeptember 1-én)
Dr. Fintinaru Alexandru ügyvéd (1897-ban született Szemlakon, kivégezték 1958-ban.)
Tamás Imre tanító (Született Csiksomlyón 1907-ben, kivégezték 1958-ban Aradon)
Tamás Dezső tisztviselő (1901-ben született Csíksomlyón, Aradon végezték ki 1958.
szeptember 1-én)
Lukács István-József kereskedő (Született Magyarpécskán 1920. Kivégezték Aradon 1958.)
Orbán István tisztviselő és földműves (Született 1907-ben Csikcsomotránban, kivégezték
1958. Arad)
Sass Kálmán református lelkész (1904-ban született Gálospetriben, kivégezték 1958.
december 2-án Szamosújváron)
Dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, (1907-ben Érmihályfalván született, kivégezték
1958. december 2-án Szamosújváron)
Szígyártó Domokos molnár (Született 1933-ban a Háromszék megyei Ozsdolán, kivégezték
1959-ben Szamosújváron)
Moyszesz Márton egyetemi hallgató (1941-ben született Sepsiszentgyörgyön, 1970. február
13-án a brassói pártbizottság előtt felgyújtotta magát, még három napig élt, borzalmas kínok
között hunyt el.)
Bíró Károly földműves (Született Csíkszenttamáson 1941-ben. 1963-ban szökés közben
agyonlőtték Luciu-Giurgeni-ben.)
Az 1956-os magyar forradalom ürügyén futószalagon gyártott romániai koncepciós perekben
is akkor hozták a legsúlyosabb, gyakran halálbüntetéssel járó ítéleteket, amikor felmerült
Erdély önrendelkezésének, autonóm státusának a kérdése. A románajkú román
állampolgároknak a túlnyomó többsége 2004-ben sem tudja, hogy 1958-ban az autonómia
kérdésének a puszta felvetéséért tizennégy személyt ítéltek halálra, és közülük tizenkettőt ki is
végeztek. Az egyikük Fintinaru Alexandru aradi ügyvéd román nemzetiségű volt. A magyar
forradalom leverése után Erdélyben rendezett öt úgynevezett "hazaárulási per" jelzi, hogy
mekkora volt a félelem és a bosszúvágy. Ez az öt per a következő:
"A Szoboszlay" per, az "érmihályfali csoport" pere, az "ENSZ memorandum per", a "Fodor
Pál és baráti köre" per, és a "Borgoprundi tüzérfőhadnagy, Theodor Margineanu" lázadási
ügyének a pere.
Az első négy felsorolt per az "erdélyi kérdés" megoldását tűzte ki céljául. Mi is ez az "erdélyi
kérdés"? Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatására különböző elgondolások
születtek a történelmi Magyarországról - az önrendelkezési, az etnikai és a történelmi elv
megszegésével - leamputált Erdély problémájának a rendezésére. Szoboszlay Aladár
magyarpécskai és temessági plébános egyszerű baráti beszélgetés szintjén - naivul bízva a
hirdetett demokratikus elvekben - felvetette a föderalizmus, a román-magyar konföderáció
gondolatát. Erdély lett volna az összekötő kapocs Románia és Magyarország között. Ezért az
elgondolásáért ötvenhat barátját és ismerősét ítélték el, és mint látjuk tizet ki is végeztek
közülük.
Az első kezdeményezés azonban nem Szoboszlay plébánostól és baráti körétől származott. Az
1950-es évek közepén Temesváron már volt egy kezdeményezés a többpártrendszer
visszaállítására. Ferencz Béla Ervin ferences szerzetes, aki a gyergyószárhegyi rendház
főnöke volt, mondotta, hogy "az 1954-es enyhülés fölcsillantotta a kelet-európai országokban
a többpártrendszer lehetőségét. Mi és mások is készülni akartunk egy ilyen lehetőségre.
Akkor vetődött fel az a gondolat: ha változna itt a rendszer, helyreállna az úgynevezett
demokrácia, a többpártrendszer, akkor jó volna, ha idejében rákészülnénk erre. Szoboszlay
Aladár, akkori temessági plébános, volt az ügy mozgatója. Ő állt elő azzal a javaslattal, hogy
készítsük el a keresztény szolidaritás pártjának a programját. Hallott róla, hogy én
szociológiával foglalkozom. Megkértük a görög-katolikus egyház egyik képviselőjét, dr.
Fintinaru Alexandru aradi ügyvédet, hogy ezt a programot jogi szempontból öntse formába.
Meg is tette. Románul és magyarul is elkészült a program. Lényege az az elgondolás volt,
hogy az erdélyi román-magyar kérdést meg kell oldani! Éspedig egy közös párt, a
Keresztény-Szolidaritás Pártja segítségével." Ezt az interjút Ferencz Béla Ervin Tófalvi
Zoltánnak adta, és őtőle idéztük az ő "A Memorandum vita és előzményei" című írásából,
amelyet Adrian Nastase román miniszterelnök regionalizmust elutasító álláspontjával
kapcsolatosan fogalmazott meg.
Ebben az írásában Tófalvi Zoltán kifejti, hogy a szervezkedési kísérlet felgöngyölítése
könnyű volt, hiszen Szoboszlay Aladár amolyan természetgyógyászként járta az országot, és
báró Huszár Józseffel kísérletet tett a rákbetegek gyógyítására. Az ügyükben csaknem kétszáz
személyt tartóztattak le, a legtöbbjüket ártatlanul. Az ítélet szerint a vádlottak "a népi-
demokratikus rendszer megdöntésére és az elnyomó tőkés-földesúri rendszer visszaállítására
és egy román-magyar konföderáció létrehozására mind a Román Népköztársaságban, mind a
Magyar Népköztársaságban fegyveres lázadást készítettek elő. A vád készítői szerint
Szoboszlay beszervezte Huszár József volt bárót, Kuún Zsigmond volt grófot, valamint
Bethlen Farkas volt bárót, Bánffy István volt bárót, továbbá egykori kapitalista gyárosokat,
mint Reibnágel Istvánt és Pataki Istvánt, valamint a történelmi pártok olyan volt tagjait, mint
Fintinaru Alexandrut, aki a Maniu-féle Nemzeti-parasztpárt egyik vezetőjét, továbbá Dénes
Dávid római katolikus papot és másokat. A felsorolt személyek és társaik összeesküvéseket
szerveztek Románia törvényes kormánya ellen. Az első államcsínyt - áll az összeeszkábált
vádiratban - 1956. augusztus 28-ra tűzték ki, mégpedig este 23 órai kezdettel. A lázadás
kirobbantása, vagyis az "államcsíny" azért nem következett be ebben az oly pontosan
megjelölt időpontban, mert a szervezkedés vezetőinek nem sikerült közvetlen kapcsolatba
lépniükDrágánita Constantin ezredessel, annak a tankezrednek a parancsnokával - aki
állítólag - ígérete szerint bevonult volna Bukarestbe, hogy elfoglalja a kormánypalotát, a
rádiót és a többi fontos közintézményt. A "lázadás kirobbantása" azért nem sikerült a
magyarországi forradalmi események idején sem, mert hogy azt időközben leverték.
Az egyszerre soviniszta és kommunista román diktatúra ügyésze mind az ötvenhat vádlottra
halálbüntetést kért, és a tárgyalás egész ideje alatt Moszkva budapesti bábkormánya által
kiadott úgynevezett "Fehér Könyvet" idézte. 1958. májusában tizenegy vádlottat halálra
ítéltek, és mint már jeleztük tizen végre is hajtották ezt a büntetést. Meg kell még
emlékeznünk Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészről, és dr. Hollós Istvánvolt
hadbíró századosról, tanárról. Kettőjüket az érmihályfalvi csoport perében ítélték halálra, és
mint már említettük, rajtuk is végrehajtották az ítéletet. Ebben a perben 31 partiumi vádlottat
állítottak bíróság elé. Az úgynevezett ENSZ memorandum miatt pedig két szabadságvesztésre
ítélt személyt a börtönben halálra kínoztak.
Draganita Constantin ezredes szerepe tisztázatlan és további kutatást igényel, hogy őt miért
nem végezték ki, de még életfogytiglanra sem ítélték el. A többiekre kiszabott büntetéshez
viszonyítva aránylag "enyhén" bántak vele: 10 év börtönbüntetést kapott. Még a kommunista
román diktatúra történetében is egyedülálló, hogy egy politikai perben ilyen súlyos - tíz
kivégzéssel járó - ítéletet hozzanak. Az egyszerre kommunista és soviniszta bukaresti vezetés
magyarajkú állampolgáraitól kétszeresen is félt. Rájuk kétszeres elnyomás nehezedett:
egyrészt a kommunista diktatúra, amely minden Romániában élő személyt sújtott, másrészt a
nagyromán soviniszta diktatúra, amely a trianoni döntéssel Romániához csatolt Erdély
magyarajkú lakóit sújtotta. Minthogy a román uralkodó elit tisztában volt, hogy példa nélkül
álló bűnöket követett el Magyarországgal és a Magyarországtól Romániához csatolt Erdély
magyar lakóival szemben, ezért rossz volt a lelkiismerete. A kegyetlen ítéletek jól kifejezik,
hogy mennyire félt attól, hogy jogfosztott magyarajkú polgárai egyszer csak számon kérik
azokat az ígéreteket, amelyeket egyrészt maguk a románok tettek ünnepélyesen a
gyulafehérvári gyűlésükön, másrészt olyan nemzetközi szerződések írtak kötelezően elő a
román állam számára, amelyeket a román kormány is aláírt, de soha be nem tartott.
A párizsi Grand Orient szabadkőművesség irányítása alatt álló román szabadkőművesek
1917-től kezdve már tudták, hogy az a háttérhatalom, amelynek a politikáját a Grand Orient
szabadkőművesség képviselte, kedvezően fogja elbírálni Erdély megszerzésére bejelentett
igényüket. Az I. világháború végén a Grand Orientes román vezetők már követelődzően
léptek fel az ugyancsak Grand Orient vezetés alatt álló budapesti vezetéssel szemben. Erdély
vonatkozásában a végleges döntést a román királyi hadseregtől és a béketárgyalásoktól várták.
Ugyanakkor szükségesnek tartották egy olyan gyűlés összehívását, ahol az Erdélyben élő, de
még csak csekély többséggel rendelkező románajkú magyar állampolgárok (mindössze
hatszázezerrel több románajkú élt Erdélyben, mint nem- románajkú) kinyilvánítják, hogy
csatlakozni kívánnak a Román Királysághoz, a jelenlegi dinasztia uralkodása alatt. A
szabadkőművesek és a szociáldemokraták az új államot köztársaságnak képzelték el, és
Erdélynek autonómiát kívántak biztosítani. Azzal minden román irányzat egyetértett, hogy
Magyarország románok által lakott területe Romániához kerüljön. A polgári irányzatok
azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a csatlakozó területek teljes autonómiát kapjanak egészen
addig, amíg a Román Királyság régi területén a demokratikus átalakulás nem meg végbe.
1918. december 1-én került sor arra a nagygyűlésre az erdélyi Gyulafehérváron, amelyre a
magyar kormány utasítására a MÁV külön vonatokon szállította a résztvevőket.
Gyulafehérváron 1228 delegátus elfogadta Erdély román-lakta és a magyar-lakta területeinek
az egyesülését Romániával azzal, hogy Erdély sajátos intézményeinek a működtetésére
fenntartják az autonómiát. A tömeggyűlés színhelyét, a Vármezőt, román katonaság őrizte. A
hagyomány szerint százezren gyűltek össze. A delegátusok által megválasztott Nagy Nemzeti
Tanács pedig másnap már kijelölte azt a kormányzótanácsot, amely delegációt küldött
Bukarestbe az uniót kimondó nyilatkozat átadására. Ki jogosította fel az akkor
Magyarországhoz tartozó Erdély románajkú magyar állampolgárait, hogy a magyar- és
németajkú erdélyi milliók nevében is nyilatkozzanak, és minden emberi jog, önrendelkezési
jog, történelmi alapelv és etnikai alapelv felrúgásával több millió magyart akarata ellenére -
szülőföldje elhagyása nélkül - egy másik állam kényszer-állampolgáraivá tegyenek?
A témáról a Bolognai Egyetem kutatója, Stefano Bottoni is tanulmányt jelentetett meg
a Transindex nevű internetes újság honlapján 2004. január 6-án. Bottoni kifejti, hogy a több
mint negyven évig tartó kommunista diktatúra alatt, nemcsak a romániai magyarság körében,
hanem Románia egészét tekintve is a legkeményebben megtorolt államellenes
ügy Szoboszlay Aladár és társai 1956. és 1957-ben kipattant összeesküvése volt. Szoboszlay
és társai úgy gondolták, hogy képesek egyidőben kirobbantani forradalmat Magyarországon
és Romániában, amelynek révén nemcsak megdöntenék a kommunista rendszert, de
létrehoznának egy új közös román-magyar államalakulatot, amit ők konföderációnak
neveztek.
A román állambiztonsági szervek több évi nyomozást követően Szoboszlay Aladárt, Huszár
Józsefet és Lukács Istvánt 1957. szeptember 10-én őrizetbe vették - először közönséges
bűncselekmények elkövetésének a gyanújával. A temesvári Városi Bíróság szeptember 14-én
már el is ítélte őket. Két nappal később azonban újabb fordulat következett be. Mindhármukat
átszállították a Securitate parancsnokságára, ahol is az általuk létrehozott szervezetről kezdték
őket vallatni. Beismerésük alapján országos akció vette kezdetét és 1958. február 8-áig közel
kétszáz személyt vettek őrizetbe. A később meghozott ítéletekből kiderül, hogy a román
hatalom mennyire fontosnak tartotta ezt az ügyet. A közel kétszáz letartóztatottból 57 személy
ellen emeltek vádat,, és mint már ismertettük, közülük tizet halálra ítéletek és kivégeztek. 47
személyt vagy életfogytiglani vagy több évtizedes szabadságvesztésre, illetve
kényszermunkára ítéltek.
Az olasz kutató szerint Szoboszlay Aladár, aki ennek a lelkesnek és merésznek nevezhető - de
egyáltalán nem reális - kísérletnek a szellemi atyja és fő mozgatója volt - 1925-ben született
Temesváron. A periratból kiderül, hogy több hozzátartozója - így édesapja is Gyöngyösön élt.
1943-ban érettségizett Kolozsvárott, majd 1948-ban pappá szentelték Temesváron. 1952.
novemberéig Magyarpécskán szolgált és ekkor még tagja a kommunista irányítás alatt
létrehozott és működtetett békepapi mozgalomnak. Ettől a mozgalomtól és eszméitől
temesvári káplánsága során távolodott el. Az állambiztonsági iratok szerint azonban már
1950-től kezdődően foglalkozott az államellenes összeesküvés megalapozásával. Stefano
Bottoni is úgy látja, hogy Szoboszlay-ban az 1950. utáni 3-4 évben körvonalazódott
forradalmi küldetése, amelynek célja az erdélyi kérdés megoldása. Olyan új politikai
struktúrát kívánt létrehozni, amely megoldaná a magyar és a román nemzet békés
együttélését.
Szoboszlay-val kapcsolatos kutatásikutatásikutatásai elvezették Bottoni-t Reusz Klára
Erzsébethez is, aki matematika tanárnő volt. A két fiatal 1951-ben ismerkedett meg és igen
eltérő kulturális-társadalmi háttérrel rendelkezett. Politikai nézeteik is erősen különböztek.
Szoboszlay szerénynek mondható családi hátterével szemben az akkor 24 éves Klára apja,
Reusz Miklós, Aradon korábban gyártulajdonos volt. Reusz Klára tagja volt pártnak, és a
Szovjet-Román Baráti Társaságban is aktív volt. A két fiatal között ennek ellenére tartós
barátság és mély szellemi kapcsolat alakult ki. Sokat olvastak és franciául társalogtak,
valamint a politikai helyzetet is alaposan megvitatták. Az olasz kutató szerint Reusz Klára az,
aki 1955-ben legépelte a Keresztény Dolgozók Pártja - a KDP - programját. Klára baloldali
nézetei hatottak a fiatal pap beállítódására, amely ötvözte a katolikus gondolkodást az
amerikai kapitalizmus pozitív értékelésével és a hagyományos baloldali jellegű
társadalomképpel. Szoboszlay nézeteiben a "Rerum Novarum" és a "Quadrigesimo Anno"
elnevezésű pápai enciklikák szelleméből indult ki.
Szoboszlay a "Confederatio" című dolgozatát 1956. májusában és júnisában készítette el.
Ebben az időszakban reményt keltőnek ítélte a nemzetközi helyzetet, mert enyhült a két
szemben álló nagyhatalom közötti feszültség. Szoboszlay látta, hogy az 1950-es évek terrorja
nem járt a sztálinista rendszer megszilárdulásával, és mind Magyarországot, mind Romániát
súlyos gazdasági és politikai válságba sodorta. Magyarországon több korrekcióra is sor került
és már kibontakozóban volt az az erjedés, amely az 1956. októberi eseményekhez vezetetett.
1956. nyarán Szoboszlay úgy érezte, hogy eljött a forradalom pillanata. Rendhagyónak
tekinthető szervezkedése is, mert a zsidó Reusz Klára mellett leghűségesebb társaAlexandru
Fintinaru, a nálánál sokkal idősebb román ügyvéd lett, aki kiválóan beszélt magyarul, s
akivel 1952-ben ismerkedett meg. Fintinaru, aki Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt egyik aradi
vezetője és görög katolikus vallású volt, nem ismerte el egyházának erőszakos beolvasztását
az ortodox egyházba. Tiltakozásul inkább a magyar nyelvű római katolikus istentiszteletre
járt.
A román állambiztonsági tisztek szerint Szoboszlay és Fintinaru épp egy istentisztelet
alkalmával talált egymásra. Mivel politikai nézeteik szinte azonosak, ezért Fintinaru
hamarosan nemcsak egyetértett, hanem részt is vállalt Szoboszlay azon kísérletében, hogy a
KDP Magyarországon és Romániában egyidőben vegye át az irányítást. Fintinaru 1956.
nyarán, a tervezett hatalomátvétel előtt románra fordította a Reusz Klára által legépelt KDP
programot. Ebben a kapitalista rendszer visszaállítását, és egy Arad-központú Magyar-Román
Konföderáció létrehozását tervezik.
Az olasz kutató szerint Fintinaru azt a feladatot kapta, hogy román támogatókat toborozzon.
1955-ben és 1956-ban többször felkereste Cornel Ancakolozsvári ügyvédet, az ugyancsak
ügyvéd Georghe Rusut, és egy brassói mérnököt, Georghe Philipet. Közülük egyik sem
vállalta a közreműködést a veszélyes vállalkozásban. Fintinaru ekkor a saját családtagjaihoz
fordult és a Brassóban élő mérnök fiát szervezte be, akinek az lett volna a feladata, hogy a
Fogaras környékén bujkáló román partizánokkal vegye fel a kapcsolatot. Fintinaru 1956.
augusztusában, vagyis néhány héttel az augusztus 28-ára tervezett akció előtt, Bukaresetbe
utazott és ott élő unokáját, Iris Mária Drágánitát avatta be a szervezkedésbe. A fiatal és
csinos asszony Nagyszalontán született, Mogyorós Mária néven, és Mogyorós Sándornak, a
Román Kommunista Párt Alexandru Moghioros néven ismert és magas beosztást betöltő
politikusának a közvetlen rokonságához tartozott.
Mogyorós Mária férjének, Constantin-nak, Fintinaru még fontosabb szerepet szánt.
A Caracalban szolgáló, egész tankegységet vezénylő katonatisztnek az lett volna a feladata,
hogy alakulatával foglalja el Bukarestben a Belügyminisztériumot, a Rádiót, a Postát és más
kulcsépületeket. Eközben a Szoboszlay által toborzott és a Székelyföldről vonattal érkező
felfegyverzett magyarok a bukaresti "Gara de Nord"-nál (Északi Pályaudvarnál) csatlakoztak
volna a román katonákhoz.
Még mai szemmel is ez az elgondolás igen naiv elképzelésnek tűnik. Constantint, annak
ellenére, hogy ezt a tervet elutasította, mégis 10 év börtönre ítélték, mert nem jelentette fel
feleségét és annak nagyapját. A temesvári tartományi állambiztonsági szervekhez már
hosszabb ideje érkeztek feljelentések a Szoboszlay és társai által létrehozott szervezetről. A
feljelentő a Iosif nevű pécskai magyar ügynök volt, akit 1953. június 17-én szervezett be a
Securitate pszichológiai nyomásgyakorlás útján.
Részt vett Szoboszlay szervezkedésében Tamás Imre tanár, aki Csíkszeredáról származott, és
akivel a mozgalom irányítója Temesváron ismerkedett meg 1954-ben. 1955-ben Szoboszlay
megismertette Tamás Imrét a KDP-vel és megbízta a hozzá hasonló gondolkodású barátainak
a beszervezésével. Így jött létre 1956-ra az a több tucat főből álló "székely-hálózat", amelynek
irányítója a csíkszeredai Orbán-család volt. Orbánék lakásán tartották a szervezet gyűléseit.
Stefano Bottoni szerint Szoboszlay elsősorban a kommunista rendszer által kirekesztett és
megalázott társadalmi rétegek körében talált pozitív visszhangra. Ügyvédek, papok, nemzeti
érzelmű pedagógusok, kisemmizett földbirtokosok, egykori arisztokraták voltak fogékonyak
programjára. Egyfajta kommunista ellenes forradalmat képzelt el, amely képes összefogni
különböző nemzetiségű, de hasonló gondolkodású és társadalmi helyzetű egyéneket.
Ez a szervezkedés tehát nem mítosz, állampárti provokáció vagy diverzió, valamiféle
transzilvániai legenda - hanem megtörtént valóság. Az olasz kutató felveti, hogy lehet-e ezt a
kemény megtorlással végződő romániai konspirációt kizárólag magyar ügyként kezelni? A
per másodrendű vádlottja a román Fintinaru volt és még további román vádlottakat is elítélnek
- köztük Aurel Dan aradi ortodox papot. Bottoninak az a véleménye, hogy a Szoboszlay-ügy
összromániai ügy, "nemzeti ügy", csak még nem lehet pontosan meghatározni, hogy melyik
nemzetnek az ügye. Mi úgy látjuk, hogy mindkét nemzet legjobbjainak a közös ügye volt.
A bolognai kutató elemzésre méltónak tartja Szoboszlay írását, amely pontos és őszinte
diagnózist készít a magyar és a román nemzet beteg és eltorzult kapcsolatáról. A XX.
századot megterhelő feszültség "modern" szülemény - állítja Szoboszlay, a virulens
nacionalizmusok csak a közelmúltban keletkeztek és a megkésett államépítésre, valamint a
földrajzi-gazdasági periférikus helyzetből fakadó frusztrációkra vezethetők vissza. Ezt írja a
kivégzett magyar pap:
"Románia független volt, csak a tenger nem volt az övé, az aranybányák nem voltak az övéi.
A Nemzeti Bank, és minden nagyvállalat külföldé volt. Cserébe ennek szabad volt románul
beszélni, írni és szidni a magyarokat. Vele szemben a trianoni Magyarország Horthy bukásáig
független volt: mert nem volt semmije, határain belül még románjai sem, akikkel
veszekedhetett volna."
Szoboszlay negatívan ítéli meg Horthy Magyarországának és a királyi Romániának a
szerepét:
"Az 'Erdély-kérdést' nincs ember, aki nemzeti alapon megoldhatná. Ezért volt mindkét fél
tudatában annak, hogy a másikat ki kell irtania, ha nemzeti Erdélyt akar. Hogy mire mentek
ezzel a bölcsességgel, jól tudjuk. Egy alkalom volt, hogy a nagyhatalmak alázatos szolgákat
neveljenek maguknak e két népből. Magyarország 20 éven át készült Erdély fegyveres
elfoglalására; de fegyveres erőit Ukrajnában kellett bevesse, hogy fél Erdélyt Hitlertől
megkaphassa. Romániának Transz-Isztriában és Sztálingrádnál kellett harcolnia szintén Hitler
oldalán, hogy Dél-Erdélyt megtarthassa, majd Észak-Erdélyért Sztálin oldalán harcolt
Csehországban."
Szoboszlay arra keresi a választ: Van-e alternatívája az állandó etnikai versengésnek, az
állandó feszültségnek és bizonytalanságnak, amit mindkét nép érzett a történelem során,
mikor arra gondolt, hogy Erdély még nem teljesen az övé. Szoboszlay jóval az 1956-os
magyar forradalmat megelőzően már arra gondolt, hogy az egyetlen megoldás egy
összehangolt felkelés mindkét országban, amelynek során egyrészt megszűnne a kommunista
rendszer, másrészt lehetőség nyílna az erdélyi kérdés rendezésére.
Szoboszlay az Olaszországban meghalt Kossuth Lajos Dunai Szövetségre vonatkozó érveit
használja, de az ő "Dunai Confederatio"-ja olyan többnemzetiségű alakulat, amely nemcsak
Magyarországot és Romániát, hanem Ausztriát is magában foglalja. Szoboszlai felfigyel az
1950-es évek közepétől kibontakozó nyugat-európai gazdasági integrációra is és annak új,
nemzetek fölötti politikai intézményeire. Ő így képzeli el Páneurópát:
"Páneurópát nem lehet megvalósítani oly feltételek mellett, hogy a már rég kialakult határok
mögött élő népek részben lemondjanak nemzeti szuverenitásukról, de a 'Dunai Confederatio'-t
sem. A Confederatioban nem lehetnek határkérdések és határigények. Mind a három
nemzetnek egyszerre kell lemondania egyéni szuverenitásáról és a Confederatiora vonatkozó
szuverenitásáról."
Érdekes az, amit Szoboszlay ír Franciaországnak a Magyarországot érintő béketárgyalásokon
játszott szerepéről:
"Az 1946-os Párizsi Békeszerződésben (1947. február 10-én aláírt - DJ) Amerika Erdélyt
Magyarországnak ítélte, Anglia tartózkodott a szavazástól, Oroszország (a Szovjetunió - DJ)
Romániának ítélte, a kérdést Franciaország szavazata döntötte el annak a tudatában, hogy
Bécstől keletre minden úgyis az oroszoké lesz."
Külön figyelmet igényel az, amit Szoboszlay a két világháború között felbukkant
összeesküvési elméleteknek megfelelően a szabadkőművesség szerepéről ír. E sorok írója is
meg van arról győződve, hogy Franklin Delano Rooseveltnek, az Egyesült Államok
elnökének nagyon is igaza volt, amikor kijelentette:
"A politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami megtörténik, biztosak lehetünk
abban, hogy az így lett eltervezve." Ezt erősíti meg Theodore Roosevelt, az Egyesült
Államok 26. elnöke, aki szerint: "a látható kormány mögött trónol egy láthatatlan kormány,
amely nem tartozik hűséggel a népnek, és nem ismeri a felelősséget. Az államférfi feladata
ennek a láthatatlan kormánynak a megsemmisítése - a korrupt üzlet és a korrupt politika
közötti szövetség széttörése."
Még utalni szeretnék a kiváló amerikai történész, Carroll Quigley véleményére, aki
"Tragédia és remény" című művében bizonyítja, hogy létezik a nemzetközi pénzhatalom
titkos hálózata. Ennek céljáról a Tragédia és a remény című művének a 324. oldalán írja:
"Ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő
világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság
egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban
azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és
konferenciákon fogadnak el."
Azért tértünk ki minderre, mert mi ténynek tekintjük, hogy létezik egy háttérhatalom, amely
pénzmonopóliumára támaszkodva befolyásolja a világtörténelem alakulását. Ez a nemzetközi
főhatalom szövetségre lépett a szabadkőművességgel és annak különösen felsőbb szintű
vezetőit bekapcsolta saját világstratégiájának a végrehajtásába. Nos ilyen bevezetés után
idézzünk Szoboszlay Confederatio című írásából:
"Ne feledjük, hogy a viszály tűzcsóváját a két nép közé a szabadkőművesek vetették. Miután
Kossuthék révén nem tudták Magyarországot a páholynak (szabadkőműveseknek D. J.)
megnyerni, a román néppel próbálkoztak a Monarchiával szemben. Tüzelték a román
sovinizmust, nem azért, hogy Nagy-Romániát létrehozzák, hanem hogy tönkretegyék a
Német-Római Császárságban (Osztrák-Magyar Monarchiában D. J.) Nagy-Magyarországot.
Nagy-Románia csak eszköz volt. A román sovinszta ténykedések az egyházi magyar
intézmények ellen irányultak. E gyilkolásban a nagy tervek szerint elsősorban az Egyházat
kellett ütni, és csak másodsorban a magyart."
A nemzetközi szabadkőművesség és a román páholy nagy tervét azonban a köznép nem
értette. A köznép a magyart ütötte 1918-tól, revánsként az I. Világháború előtti magyar
nemzeti politikáért, amely politika azonban már veszélyeztette a szabadkőművesség és a
mögötte meghúzódó pénzhatalom titkos tevékenységét is, és akadályozta nemzetközi
stratégiájának a megvalósítását. A Confederatio szerzője szerint valójában a
szabadkőművesek szították a sovinizmust a Balkánon, a balkáni népek nem maguktól kezdtek
ebbe a tragikus politikába.
Igen figyelemre méltóak azok a megállapítások, amelyeket Szoboszlay a román és a magyar
nép lelki rokonságáról tesz. Úgy látja, hogy a két nép temperamentuma, életkörülményei,
történelme és keresztényi lelkülete igen közel áll egymáshoz. Ezért van az, hogy kiemelkedő
személyiségű románok táplálkoztak a magyar kultúrából, és kiváló magyar hazafiak pedig
őszinte barátságokat kötöttek románokkal. Ady Endre, Goga Octavián és Szabó Dezső nem
találtak lényeges különbséget a két nép között, pedig valamennyien nagy magyarok, illetve
nagy románok voltak. Szoboszlay a két nép közelségével és egymásra utaltságával igazolja
Confederatiora vonatkozó tervének a létjogosultságát. Ebben a rugalmas államalakulatban
csak a pénzügyek, a gazdaságirányítás, a külpolitika, valamint a hadügy lett volna közös. A
népcsoportok közti versengést a teljes önigazgatás segítségével kívánta feloldani. A
nacionalizmus helyébe a következőt ajánlotta:
"Valósítsunk meg annyit a nemzeti gondolatból, amennyi pozitív. A nemzeti kultúra nem
abból áll, hogy egy másik néppel veszekszem, hanem, hogy a saját kultúrámat tökéletesítem."
A román kommunista hatalom felismerte, hogy a magyarországi 1956-os forradalom leverése
nyomán jó alkalom nyílott a számára, hogy további csapást mérjen magyar etnikumú
közösségeire. Ezért is lépett fel a lehető legnagyobb brutalitással Szoboszlay inkább csak
eszmeinek és naivnak nevezhető kísérlete ellen, amelynek a gyakorlatba való átültetésére
semmilyen reális lehetőség nem volt. A kiszabott és végrehajtott halálos ítéletek, valamint a
hosszú évekre szóló börtönbüntetések mind a megfélemlítést szolgálták. Az eddig
elmondottak azt támasztják alá, hogy 1956 nemcsak a trianoni megcsonkítás után megmaradt
Magyarország ügye volt, hanem az egész magyar nemzet ügye, és a bosszú is az egész
magyar nemzetet sújtotta.
Hogyan alakult az amerikai-magyar viszony 1956 után?
Az előzőekben már kitértünk arra, hogy a magyar forradalom nehéz helyzetbe hozta az
amerikai vezetést, felmerült az a vád is, hogy az amerikaiak által finanszírozott és irányított
müncheni Szabad Európa Rádió bátorította a magyarokat a fegyveres harcra. Dulles
külügyminiszter arra kényszerült, hogy kivizsgáltassa a nemzetközi sajtóban felmerült vádat.
Ez a vizsgálat azzal zárult, hogy a SZER nem buzdított fegyveres felkelésre. E sorok írója a
SZER munkatársaként részletesen ismeri a vizsgálat lefolyását és eredményeit. Az 1956-os
forradalom eseményeit azonban Budapesten élte át. A kettőt egybe kapcsolva csak annyit
mondhat, hogy az október 23-i tüntetésből azért lett elkerülhetetlenül fegyveres forradalom és
szabadságharc, mert a békés tüntetőkre a diktatúra állama durván fegyverrel támadt. Nem
csak saját fegyveres testületeit vette igénybe, de segítségül hívta a megszálló szovjet haderőt
is. Ez a fegyveres erőszak váltotta ki a mélyen megsértett nép fegyveres ellenállását. E sorok
írójának szilárd meggyőződése az, ha sem a kommunista állam, sem a Szovjetunió fegyveres
erői nem alkalmazzák a fegyveres erőszakot, akkor Budapest csupán egy nagyszabású
tüntetés - esetleg ismétlődő tüntetések - színhelye lett volna.
Az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei ébren akarták tartani Kelet-Európa megszállás
alá került népei körében is a szabadság szellemét és azt a reményt, hogy ők is demokratikus
társadalomban, a társadalmi igazságosságot megvalósító szociális piacgazdaság körülményei
között élhetnek majd valamikor. Arra azonban nem gondoltak, hogy a szabadság utáni vágy
váratlanul a szabadság utáni fegyveres harccá alakulhat át, annak minden világpolitikai
következményével együtt. Az Egyesült Államok által vezetett Nyugat természetesen már
szeretett volna megszabadulni a vele szemben konfrontációs politikát folytató sztálinista
szovjet-kommunizmustól, de nem világháború árán. Békés módszerekkel törekedett a
sztálinista diktatúra lebontására.
A washingtoni vezetést a Szovjetunió fegyveres intervenciója és a magyarokkal szemben
alkalmazott terrorja meggyőzte arról, hogy a kommunizmus lebontását nem a lakosság
mozgósításával kell elérniük, azaz nem a Szovjetunió csatlós országainak lakosságát kell
kormányaik és a Szovjet-birodalom ellen fordítaniuk, hanem maguknak a kommunista
kormányzatoknak a természetét kell megváltoztatni. Az Egyesült Államok Teheránban,
Jaltában és Potsdamban másfajta státust igényelt Kelet-Európa számára. Ezért a Sztálin által
kialakított helyzetet Washington nem ismerte el. Eisenhower elnök erről így írt Titónak:
"Legnagyobb nyugtalanságunkat az okozza, hogy a Szovjetunió uralma alá került a térség
(Kelet-Európa) jelentős része, és ezzel a szabadság totalitárius jellegű elnyomása párosult. Az
a tény, hogy a Szovjetunió Európa szívéig terjeszti ki hatalmát, súlyos fenyegetést jelent egész
Európa biztonságára nézve. Az európai feszültség addig nem enyhülhet valóságosan és
tartósan, ameddig a Szovjetunió vissza nem vonul saját határai mögé, és el nem engedi Kelet-
Európát a szorításából. Washington úgy gondolta, hogy a helyzet békés eszközökkel történő
megváltoztatásához kombinálni kell a politikai, gazdasági és lélektani nyomást. E cél
érdekében kapcsolatot kellett teremteni az érintett országok lakosságával, a kommunista és a
szovjetellenes érzelmek, az ellenállás szellemének az ébrentartására, és a demokratikus
nyugati értékek iránti vonzalom felkeltése és ébrentartása céljából. Mivel a lakossághoz a
kommunista kormányzatok útján lehetett közelebb kerülni, ezért Washington normalizálni
kívánta viszonyát a szovjet tömb országaival.
1956-ot megelőzően a megszállt Kelet-Európát egységes tömbként kezelték. 1958-ban már
arra törekedtek, hogy a Nyugat kiaknázza a kelet-európai országok történelmi és kulturális
eltéréseit, a közöttük észlelhető eltéréseket. Már az 1956-os magyar és lengyel események
után észlelni lehetett, hogy az Egyesült Államok kész különállóan kezelni a Szovjetunió által
ellenőrzött országokat. 1957. júniusában írták alá az amerikai-lengyel gazdasági szerződést.
1956. és 1960. között a román-amerikai kereskedelmi forgalom is megháromszorozódott.
Magyarország esetében a Kádár kormány hatalomra kerülése más eljárást igényelt. Biztosítani
kívánták a magyar menekültek visszatérésének a lehetőségét, a magyarországi terror
enyhítését és esetleg a szovjet erők távozását Magyarországról.
Az Egyesült Államok 1957. májusáig 32.000 magyar menekültet fogadott be. Ausztriának és
más szövetségeseinek is támogatást nyújtott a fennmaradó menekültek letelepítésére. Az
amerikai Külügyminisztérium már Nehru indiai elnök 1956. decemberi látogatásakor is
kezdeményezte India közreműködését a szovjet katonai intervenció leállítására és a magyar
semlegesség megvalósítására.
Nyugati ellenállás az ENSZ-ben
A nyomásgyakorlás fontos színhelye az ENSZ volt. A magyar kérdés napirenden tartásával
tettek kísérletet a magyar belpolitika enyhülésének a kikényszerítésére. A Szovjetunió
elnyomó szerepének a hangsúlyozásával Moszkvát le lehetett leplezni az ázsiai országok előtt.
Ennek a politikának a keretében az ENSZ nem fogadta el a magyar delegáció megbízólevelét.
A Kádár kormány ezért arra törekedett, hogy a magyar kérdést levétesse az ENSZ
napirendjéről, és elfogadtassa delegációja megbízólevelét. Washington a normalizálásért
cserébe azt kérte, hogy a Kádár kormányzat tegyen eleget az ENSZ követeléseinek. A
változás első jelei 1957. novemberében mutatkoztak. Hruscsov "békeoffenzívát" indított el.
Ennek részeként kivonta csapatait Romániából és egy hadosztályt Magyarországról. A
magyar-amerikai viszony lassú javulásának Nagy Imre és forradalmár társainak kivégzése
vetett véget. Ez a tény óriási és őszinte felháborodást váltott ki Washingtonban. Az amerikai
diplomácia továbbra is napirenden tartotta az ENSZ-ben a magyar kérdést. Válaszként a
Kádár kormányzat Amerika-ellenes kampányt indított be. Ennek keretében bizonyítani
kívánták, hogy az Egyesült Államok ellenséges propagandát folytat Magyarországgal
szemben. Ugyanakkor a magyar kormány javaslatot tett a kétoldalú viszony rendezésére. A
washingtoni külügyminisztérium a magyar ENSZ küldöttség elutasítását kívánta, és ezzel
akarta a világ figyelmét felhívni a folytatódó magyarországi megtorlásokra.
Bonyolította a két ország viszonyát az is, hogy 1958. októberében elhunyt XII. Pius pápa, és
az Egyesült Államok római nagykövetsége lépéseket tett azért, hogy Mindszenty József
bíborost hívják meg a pápaválasztási konklávéra. A magyar kormány elutasította
Washingtonnak azt az ajánlatát, hogy Mindszenty bíboros kiutazásának az engedélyezése
esetén garanciát ad arra, hogy a főpap nem vállal politikai szerepet. Washington és Budapest
viszonya ezzel ismét feszültté vált és további négy évre volt szükség ahhoz, hogy
meginduljon a javulás.
Az Egyesült Államok illetékesei világosan látták, hogy az 1956-os magyar forradalom
azoknak az eseményeknek a sorába illeszkedik, amelyek Sztálin 1953-ban bekövetkezett
halála után megrendítették a szovjet politikai rendszert Kelet-Európában. A válsághoz vezető
folyamat részét képezték a személyi kultuszt ért támadások, a pártnak a rendőri szervezet
felett gyakorolt fennhatóságának a bírálata, a szocializmushoz vezető többféle út
lehetőségének az elismerése, a gazdasági ösztönzők növekvő használata, valamint a rendőri
önkény, s az adminisztratív erőszak csökkenése. Mindezek nyomán növekedett a
bizonytalanság és a zavar a kommunista párton belül. Ez erősítette azokat a másként
gondolkodókat, akik sikra szálltak a demokratizálásért és a nagyobb mértékű nemzeti
önrendelkezésért. A kommunista párt válsága és a lakosság nyugtalansága Lengyelországban
és Magyarországon érte el a csúcspontot.
Moszkva kemény fellépése nyomán a felszínen helyre állt a stabilitás, de folytatódott a
sztálini korszakhoz képest gyorsabb ütemű változás és belső erjedés. A kelet-európai
forrongás alkalmat nyújtott az Egyesült Államoknak, hogy aktívabban befolyásolja a helyzet
alakulását. Az amerikai kapcsolatok bővítése csak úgy volt elérhető, ha az Egyesült Államok
javítja viszonyát a kelet-európai kormányokkal. A Nyugat azzal érhette el a legnagyobb hatást
Kelet-Európában, ha olyan kelet-nyugati egyezményeket köt, amelyek alapvetően hatnak az
európai helyzetre. Önmagában már az is fontos, hogy tárgyalások folytak a német
újraegyesítéséről és az európai status quo-ról. Ha ezek eredményeként a Nyugat megerősítené
a kelet-európai szovjet hegemóniát, az kedvezőtlen hatást gyakorolna e térség népeire, és a
kommunista pártokon belüli elhajlókra. Olyan tárgyalások, amelyek a szovjet csapatok
kivonásával járhatnak, vagy amelyek meggátolják a szovjet haderő visszatérését, viszont
pozitív hatással lennének. Egy olyan kelet-nyugati megegyezés, amely úgy lenne
értelmezhető, hogy a Szovjetunió elhagyta Kelet-Németországot, szintén jó visszhangot
váltana ki.
Az amerikai elemezők értékelése szerint a magyarországi kommunista rendszer
megszilárdította ellenőrzését a terror és a megfélemlítés politikájával. A magyar nép azonban
továbbra is gyűlölte a rendszert. A Kádár kormány gazdaságpolitikájában érvényesült
bizonyos fokú mértékletesség, de a mezőgazdaság kollektivizálása továbbra is folytatódott. A
kisiparosoknál megtűrték a magánvállalkozást. A magyar gazdaság a vártnál hamarabb
kiheverte a forradalom hatásait, de ehhez jelentős segélyekre és kölcsönökre volt szüksége. A
restaurált kommunista rezsim elszigeteltségének a leküzdése érdekében kereskedelmi
tárgyalásokba kezdett a Nyugattal és hajlandónak mutatkozott bizonyos kulturális
kapcsolatokra a magyarok és a Nyugat között.
Magyarország lélektani tényező a világpolitikában
Magyarország azonban az 1956-os forradalom nyomán fontos lélektani tényezővé vált abban
a világméretű küzdelemben, amelyet a szabad nemzetek folytattak a terjeszkedő szovjet
kommunizmus ellen. Az Egyesült Államok ezért az egyensúly fenntartására törekedett ebben
a térségben: Ugyanazokat a fejleményeket akarta támogatnia Magyarországon is, mint a többi
kelet-európai országban anélkül, hogy lejáratná azt a példamutató szerepet, amit a magyar nép
hősi ellenállásával kivívott magának. Ezért a magyar kommunista vezetéssel
visszafogottabban kellett tartania a kapcsolatokat, mint a térség más országai esetében.
A Nyugat tétlenségének 1956-ban talán az volt a leglényegesebb oka, hogy a magyar
forradalom váratlanul érte Amerikát. Sem politikailag, sem katonailag nem volt egy ilyen
helyzetre felkészülve. Az akkori amerikai elnök, Eisenhower céljaként jelölte meg Közép-
Kelet-Európa népeinek a függetlenség biztosítását. Az Egyesült Államok a teheráni, a jaltai és
a potsdami egyezmények alapján úgy érezte, hogy kötelessége segítenie e térség népei
önrendelkezésének a visszaállítását.
A magyar forradalom kutatói közül többen úgy látják, hogy amerikai katonai beavatkozás
nélkül is eredményesen lehetett volna segíteni Magyarországot, ha erre Amerika elszánta
volna magát. Az Egyesült Államok katonai erejére támaszkodva keményebben léphetett volna
fel diplomáciai téren is a magyar ügy védelmében. Még Henry Kissinger is úgy látja, hogy
1956-ban Amerika katonailag erősebb volt, mint a Szovjetunió, mégis a Szovjetunió
félemlítette meg Amerikát és késztette arra, hogy ne avatkozzék be a magyar nép mellett. A
Kreml-nek sikerült meggyőznie a Fehér Házat, hogy kész minden kockázatra magyarországi
uralma fenntartásáért. Kissinger szerint az tartotta vissza Amerikát, hogy nem volt hajlandó
megfizetni a győzelem árát. Az Egyesült Államok ekkor fölényben volt a Szovjetunióval
szemben és még egy általános háborút is megnyerhetett volna elviselhető veszteségekkel. Sok
múlott tehát azon, hogy Moszkva hatásosabban tudott fenyegetni és ijesztgetni, noha
fenyegetését valójában nem is akarta beváltani. A szuezi válság idején Moszkva késznek
mutatkozott arra, hogy rakétákkal támad a brit és a francia fővárosra, és ezt annak tudatában
tette, hogy tisztában volt vele: egy nyomában kitörő világháborút elveszítene. A Nyugat, noha
erősebb volt, ilyen kemény fellépésre nem tudta elszánni magát.
A Szovjetunióban megszerveződött ellenzékiek egyes tagjai úgy látták, hogy nem tört volna
ki általános háború. Már az is visszatartotta volna Moszkvát, ha a Nyugat félreérthetetlenül
tudtára adja a Kreml urainak, hogy nem tűri Magyarország eltiprását. A.
D. Szinyavszkij orosz író szerint a szovjetvezetés nem kockáztatta volna meg a világháborút.
Azért merte elfojtani a magyar forradalmat, mert biztos lehetett abban, hogy nem lesz belőle
háború. Később, 1968-ban azért szállta meg Csehszlovákiát, mert tudta, hogy ezzel sem
kockáztatja meg az általános háborút. Ezért kijelenthető, hogy ha 1956-ban a Nyugat
aktívabban lép fel a magyar forradalom mellett, az végződhetett volna egészen másként is
anélkül, hogy világháborúhoz vezetett volna. Az is tény, hogy a szovjet vezetőségnek kapóra
jött a Nyugat által előidézett szuezi konfliktus, amely elterelte a figyelmet a magyarországi
eseményekről.
Úgy látjuk, hogy a világháború veszélyére való hivatkozás azt a célt szolgálta, hogy ezzel
igazolni lehessen a nyugati passzivitást, és a szovjet intervenciót. A világot irányító
háttérhatalom szempontjából az adott helyzetben túl korán jött a magyarországi felkelés, mert
még nem volt kész arra, hogy békés módszerekkel bomlassza fel a szovjet birodalmat. Ehhez
még hosszú előkészítő munkára volt szükség. A háttérhatalomnak akkor a status quo
fenntartása volt az érdeke. Azt a feltételezést, hogy a Nyugat határozottabb fellépése
visszatarthatta volna a szovjet intervenciót, alátámasztja az is, hogy 1956-ig a Szovjetunió
még nem heverte ki teljesen a II. világháború pusztításait. 1956-ban Moszkva nem
mozgósíthatta volna a birodalom lakóit, elsősorban az oroszokat, hazafias jelszavakkal, hiszen
a Szovjetunió volt a támadó. És mivel ő volt a támadó, aligha szánhatta el magát egy olyan
világháború vállalására, amit ő maga provokált ki. Egy ilyen háború az egész szovjet rendszer
összeomlásához vezethetett volna. A Kreml urai tehát blöfföltek. Ebben a helyzetben egy
határozott amerikai fellépés eredményes lehetett volna. Amerikának azonban a katonai erőn
kívül egy sor más diplomáciai-katonai eszköz is a rendelkezésére állott ahhoz, hogy a
Szovjetunióra nyomást gyakoroljon. Gondolunk itt az ENSZ akciókon túlmenően nemzetközi
konferencia összehívására Magyarország semlegességi törekvéseinek a támogatására, és
mindezt egybe lehetett volna kötni flottafelvonulással és katonai mozgósítással.
A gyengélkedő, és egyidejűleg újraválasztás előtt álló Eisenhower elnök e helyett
nyomatékosan Moszkva tudomására hozta, hogy nincs mitől tartania. Már idéztük azt az
1956. október 31-én elhangzott beszédét, melyet az amerikai néphez idézett, és amelyben
hangsúlyozta, hogy "Lengyelország és Magyarország nem tekinthető az Egyesült Államok
potenciális katonai szövetségesének." Az amerikai magatartás bírálói szerint az Egyesült
Államoknak látványosan el kellett volna ismernie Nagy Imre kormányát, már az ENSZ-hez
intézett első üzenet után. Ezt követően ENSZ megfigyelőket kellett volna küldeni
Magyarországra, és amíg azok megérkeznek, az ottani Nyugati nagyköveteket kellett volna
megbízni a megfigyelői feladatok ellátásával. Amikor pedig sor került az újabb szovjet
csapatmozdulatokra, Amerikának nyomatékosan ki kellett volna jelentenie, hogy a
magyarországi inváziót és a Nagy Imre kormány elmozdítását az Egyesült Államok rendkívül
súlyos esetnek tekintené, és ebben az esetben Washington a legkeményebb gazdasági és
diplomáciai szankciókat léptetné igénybe. Katonai rendszabályokat is kilátásba kellett volna
helyezni. Ennek keretében az Európában állomásozó amerikai erőket riadókészültségbe
helyezhették volna, és egyidejüleg a NATO is tarthatott volna rendkívüli ülést.
Thomas J. Dodd szenátor, aki bírálta a túlságosan óvatos és habozó amerikai magatartást,
úgy látja, hogy az aktívabb és keményebb amerikai fellépés nem okozott volna háborút, mert
a Szovjetunió tisztában volt azzal, hogy egy ilyen háború súlyos csapást jelentene számára.
Már bemutattuk az 1991. után napvilágra került irattári anyagok alapján, hogy az SZKP
elnökségében néhányan éppen azért ellenezték a szovjet haderő újabb bevetését
Magyarországon, mert tartottak a nyugati válaszlépésektől, ugyanúgy, ahogyan a szovjet
birodalmon belül várható következményektől. A Nyugat tényleges reakciója inkább
felbátorította a szovjet haderő alkalmazásának a híveit, és a habozó Hruscsovot is a kemény
lépések irányába tolta.
Dodd szenátor szerint "a magyar forradalom páratlan lehetőséget kínált a szabad világnak,
hogy visszaállítsa a szabadság határait a háború előtti alapokon. Elmulasztottuk e kínálkozó
alkalom kihasználását, és ezzel elkövettük a háború utáni legsúlyosabb politikai hibánkat."
Titónak is szerepe volt abban, hogy az Egyesült Államokat visszatartsa a Szovjetunióval
szembeni erélyes fellépéstől, és attól, hogy a magyar forradalmat megvédelmezze. Tito
kihasználva azt, hogy a Nyugat járatlan a kommunista világmozgalom belső ügyeiben,
lényegében ijesztgette az amerikai Külügyminisztériumot. Jugoszlávia washingtoni
nagykövete, Leo Mates, aggodalomtól verejtékezve kereste fel többször is a State
Department-et, mindenütt hangoztatva, hogy "Riasztólag hatnak rá azok a hírek, hogy az
Egyesült Államok ellenakcióra készül az oroszokkal szemben. Könyörgött amerikai
partnereinek, hogy efféle provokációra ne kerüljön sor."
Már többször is említettük, hogy az amerikai bénultság egyik legfőbb oka az volt, hogy ezt a
forradalmat nem is sejtették. Ebben az időszakbanRobert D.
Murphy volt Dulles külügyminiszter helyettese. Ő emlékeztet rá, hogy Tito beleszólt a
magyar belügyekbe, követelte Rákosi leváltását. Ugyanakkor alábecsülte a magyar nép
vágyakozását a szabadság visszaszerzésére. Amerikáról pedig ezt írja: "Az Egyesült Államok
kormánya sajnos előzetesen nem rendelkezett információval a felkelésről, és nem volt
semmilyen konkrét terve, hogy mit kellene tennie." Az Egyesült Államok arra szorítkozott,
hogy segítse a magyar menekülteket. Érdemes ezzel kapcsolatban idézni Robert Murphy-
nek a "Diplomat unter Kriegern"(Diplomata a harcosok között) című 1964-ben Berlinben
megjelent könyvének a befejező sorait:
"Visszatekintve az eseményekre ma is csak azt mondhatjuk, hogy a Magyarország elleni
szovjet agressziót a világ nem fogadja el, ez ma is elképzelhetetlen. Álnok hitszegés történt, s
egy szabadságra vágyó nép könyörtelen elnyomása. Magyarország örökre a szabadságvágy
klasszikus szimbóluma lesz. A történelem talán bebizonyítja, hogy a szabad világ igen is
beavatkozhatott volna, s megszerezhette volna a magyaroknak a hőn áhított szabadságot. De
itt nálunk a Külügyminisztériumban senkinek sem volt meg a tehetsége, vagy a fantáziája
ahhoz, hogy utat mutasson."
A nyugati országok közvéleménye egyértelmű lelkesedéssel fogadta a magyar nép
szabadságharcát, és az emberek, köztük vezető politikusok is, a rajongás, az együttérzés és az
őszinte elismerés hangján nyilatkoztak a magyarokról. A nyugati kommunista pártokat
viszont válságba sodorta a brutális szovjet akció. Az értelmiségiek tömegesen léptek ki mind
az olasz, mint a francia kommunista pártból. Olaszországban a szocialista párt a magyar
forradalom leverése miatt szakított addigi szövetségesével, a kommunista párttal. A magyar
forradalom hatására a nyugati államok munkásai szintén elvesztették addigi hitüket a
kommunizmusban. Ami az európai földrészt illeti, a magyar forradalom felgyorsította az
európai egyesülés és összefogás folyamatát. 1956 egyik közvetlen ellenhatásaként hamarosan
aláírták az akkor még tárgyalás alatt álló római szerződéseket. Létrejött a Hatok Európája. A
magyar forradalom és szabadságharc tehát az európai integráció egyik kritikus időszakában
nagy lökést adott az egyesülési folyamatnak.
1956 hatása a kelet-európai társadalmakra
A mai Németország keleti tartományai, az egykori NDK lakossága jól emlékezett arra, hogy
1953-ban hogyan verték le szovjet tankok a berlini munkásokat. Ezért a keletnémetek őszinte
együttérzéssel fogadták a Budapestről érkező híreket. A kelet-berlini kommunista kormány
pedig mindent elkövetett, hogy a budapesti forradalom hatását semlegesítse, és Moszkvát
pedig sürgette a beavatkozásra és a forradalom kemény eszközökkel való eltiprására.
A lengyel és a magyar nép történelmi barátsága közismert. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy
szinte fenntartás nélkül teljes rokonszenvvel fogadta a magyarok felkelését. A lengyelek
tudták, hogy a budapesti megmozdulás a velük való szolidaritás jegyében kezdődött, és a két
népet az évezredes közös sors nyomán bizonyos jellembeli közös vonások is egymáshoz
kapcsolták és kapcsolják a mai napig. Varsóban és Krakkóban a magyar forradalom idején
őszinte meggyőződéssel mondták egymásnak a lengyelek, hogy "a magyarok most úgy
viselkednek, ahogy a lengyelek szoktak." Már a korábbiakban részleteztük, hogy
Lengyelországban milyen eltérő körülmények vezettek ahhoz, hogy végül is Varsóban és más
nagyvárosokban a lengyel nép nem nyúlt a fegyverhez. Tény azonban, hogy a lengyelek
többsége 1956-ban személyes ügyének tekintette a magyar nép sorsát, és még ma is a magyar
1956-ot a lengyel történelem szerves részének tartja. Ez abban is megnyilvánult, hogy 1956.
novemberében az 1956-os magyar harcok halottait ugyanúgy gyászolták, mintha lengyel
halottak lettek volna.
A Csehek és a szlovákok reakciója
A francia Grand Orient szabadkőművesség, valamint a soraik közé tartozó Tomas
Masaryk és Eduard Benes kulcsszerepet játszott abban, hogy az I. világháború során
létrejöhetett az a mesterséges államalakulat, amelyet Csehszlovákiának neveztek, és amely
azóta már felbomlott. Ehhez a Grand Orient által létrehozott államhoz ugyancsak minden
nemzetközi elv megszegésével - akarata ellenére - hozzácsatoltak olyan színmagyar lakta
területeket is az egykori történelmi Magyarországról, amelyen több mint egymillió magyar
anyanyelvű ember élt. Ez az I. világháború után Magyarországtól elszakított egymilliónyi
magyar természetesen szívvel-lélekkel támogatta a budapesti felkelőket. Igaz, hogy az
erőszakos szlovákosítás és kényszer kitelepítés nyomán számuk ekkoriban már néhány
százezerrel csökkent, de még így is jelentős számú közösséget képeztek. A magyar nemzeti
tudaton kívül vonzólag hatott rájuk mindaz, amit a magyarok követeltek: a szólásszabadság, a
vallásszabadság, a demokratikus önrendelkezés, a szabad választások, és a többpártrendszer.
A orosz társadalom magatartása
1956. magában a Szovjetunió központi államában, Oroszországban is a birodalom sorsát
meghatározó erjedést indított be. Azt a XIX. századi jelszót, hogy "küzdelem eredményeként
elnyerheted szabadságodat", fokozatosan felváltotta a bolsevik diktatúra idején az, hogy "az
igazság érvényesítésével lehetsz szabad". 1956. után egyre több orosz értelmiségi és
gondolkodó érezte úgy, hogy a kommunizmus hazugságaitól meg kell szabadulni és így
eljutni a szabadságot hozó igazsághoz. A kommunista rendszer egésze hazugságra épült, és
azért maradhatott fenn, mert képes volt igazságként elfogadtatni a lakossággal ezt a
hazugságot. Olyan körülményeket teremtett, hogy a lakosságnak nem volt más lehetősége,
mint elfogadnia ezt a hazugságot. Amikor azonban olyan helyzet áll elő, mint amilyen az
1956-os magyar forradalom volt, akkor a hazugság, és a hazugság terjedése hatástalanná vált,
és ez felmorzsolódással fenyegette a párt hatalmát. A sztálinista elnyomást túlélő orosz
forradalmi hagyományok lendületet kaptak a magyaroktól. A rendszer bírálói természetesen
nem voltak sokan, de léteztek. Fegyveres ellenállás helyett azonban az igazság terjesztésével
szálltak szemben az elnyomással.
1956. tizedik évfordulóján
1965-ben az Egyesült Államokban bizottság alakult a magyar forradalom és szabadságharc
tizedik évfordulója méltó megünneplésének az előkészítésére. Ennek a bizottságnak az elnöke
az Egyesült Államok akkori alelnöke, Richard M. Nixon lett. Az amerikai törvényhozás
1966. október 10-én emlékezett meg az évfordulóról. Több szenátor és kormányzó is méltatta
a világtörténelmi eseményt és még szobrot is avattak. New York Államban pedig egyenesen
hivatalos ünneppé nyilvánította 1966. október 23-át az állam akkori kormányzója, Nelson
Rockefeller.
Az ünnepi megemlékezések egyértelműen képviselték a Nyugat álláspontját, miszerint 1956 -
Moszkva és budapesti helytartói minden ellenkező állítása ellenére - nemzeti forradalom- és
szabadságharc volt.
1956. világtörténelmi jelentősége már egy évtized múltán is nyilvánvaló volt. Nyomban az
események után sok újságcikk, tudósítás jelent meg róla a világsajtóban. Ezekhez kell sorolni
a fényképeket és filmeket is. Az újságírói tudósítások és beszámolók közül néhány már 1957-
ben és 1958-ban könyv alakjában is megjelent.
Megemlíthetjük Mikes, Scarlett, Fryer és Davidson műveit. Hamarosan a történetírói
kutatás is elkezdődött és tíz év alatt számos tanulmány és könyv dolgozta fel az eseményeket.
Itt megemlíthetjük Bain és Méray munkáját.
Az említett munkák nagyobb része angol, de német és magyar nyelvű is szép számmal akadt
köztük. Az írások jelentős része az Egyesült Államokban és a Német Szövetségi
Köztársaságban jelent meg és a szerzők csaknem fele magyar származású volt. Szinte
valamennyi politikai, ideológiai irányzat követői megpróbálták kimutatni, hogy az 1956-os
magyarországi események az ő politikai, ideológiai, vallási értékrendjük, irányzatuk
helyességét igazolta. Így például a szociáldemokrata irányzat értékelése alig tér el attól, amit a
konzervatív, polgári vagy polgári demokrata irányzat vallott. Azt próbálták bizonyítani, hogy
a magyarországi forradalom lényeges eleme a demokratikus szocializmus volt,
következésképp 1956 egyik tanulsága az, hogy a demokratikus szocializmus a XX. század
második felében megoldást jelenthet a társadalmi problémák számára. Úgy vélték, hogy a
magyar társadalom 56-ban elvetette ugyan a marxizmust, de a szociáldemokratizmust nem.
A katolikus, keresztény irányzat követői XII. Pius pápa 1956. október 31-i üdvözletében
foglaltakhoz igazodtak. Eszerint a magyar forradalomban megnyilvánult az isteni szellem és a
hit győzelme.
A kifejezetten jobboldali irányzatú írásokra az volt a jellemző, hogy hangsúlyozták a magyar
forradalom szovjet-ellenes jellegét. Ezek a cikkek, tanulmányok a forradalom katonai
eseményeit tartották szem előtt, és főleg ezeket dolgozták fel. Az 1960-as években még aktív
trockista irányzat álláspontja szerint 1956 a munkásosztály szocialista forradalma volt, és
mint ilyen, a trockista IV. Internacionálé programjának történelmi igazolása. A
legkülönfélébb művek abban azonban megegyeztek, hogy a magyar nép elutasította a
kommunista diktatúrát. A másik közös vonás pedig a szabadságeszmék, a polgári demokrácia
szerepének kiemelése volt.
Az 1956-ot követő első évtizedben megjelenő művek közvetlenül érintették a politikai
küzdelmeket a szovjet birodalom által uralt Keleten és a demokratikus Nyugaton. Elsősorban
társadalmi szervezetek, tudományos és kutatóintézetek munkatársai készítették a magyar
forradalomról szóló cikkeket, brossúrákat, filmeket és regényeket.
Az Egyesült Államokban ez a munka azokhoz a főként egyetemi intézetekhez kapcsolódott,
amelyek a Szovjetunió és Kelet-Európa történetének kutatásával foglalkoztak. Ezeket a
kutatásokat a Ford, a Carnegie és a Rockefeller Alapítvány finanszírozta, de jutott támogatás a
kormányzati pénzekből is. Az Egyesült Államokban 1957-től kezdve több egyetemen is
tudományos konferenciákat tartottak azokról a kérdésekről, amelyeket 1956 vetett fel. 1959-
ben, pl. megvitatták a kelet-európai nacionalizmus és kommunizmus viszonyát.
A magyar forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos kutatásokban vezető szerepet
vállalt a New York-i Columbia Egyetem, ahol külön Magyarországgal foglalkozó kutatási
program is folyt. Jelentős anyagi eszközök segítségével történészek, szociológusok,
politológusok egész sora készített mélyinterjúkat Amerikába érkezett magyar menekültekkel,
szabadságharcosokkal. Az Egyesült Államokban több olyan egyetem is volt, ahol a Kelet-
Európa kutatás központjában Magyarország állt. Közéjük tartozott az Egyesült Államok egyik
legpatinánsabb egyeteme, a Harvard.
A tekintélyes Rand Corporation is komoly figyelmet szentelt 1956-nak. Ez a kutatóintézet
különösen a Szovjetunió és általában a kommunista világmozgalom kérdéseit elemezte.
Természetesen az európai szocialista országokból elmenekült demokratikus politikusok is
számos publikációt készítettek a magyar forradalomról, amelyből a Szabad Európa
Bizottság több kötetet is megjelentetett.
A belga fővárosban, Brüsszelben Nagy Imre Intézet jött létre. Fennállása idején magyar és
francia nyelven kiadta a "Szemle", illetve "Études"című folyóiratot. Az Intézet közreadott
több könyvsorozatot, bibliográfiákat és dokumentumköteteket, továbbá tudományos
ülésszakot is rendezett a magyar forradalomról. Értékes tudományos munkát végzett a magyar
forradalom tárgykörében a Deutsche Gesellschaft für Osteruropakunde(Kelet-Európa
Ismeretek Német Társasága), valamint a Südosteuropa Gesellschaft (Délkelet-Európai
Társaság). Több tudományos ülésszakot is rendeztek, amelyeken vezető téma volt a magyar
forradalom egy-egy kérdésköre. Az NSZK-ban számos, először csak angolul megjelent
könyvet, németül is kiadtak.
Svájcban, a berni Ost-Institut-ban (Kelet Intézetben) és a Freiburgi Egyetemen folyt az a
kutatómunka, amely az 1956-os magyar eseményekre is kiterjedt. A két svájci központ
kutatóinak a többsége menekültekből tevődött össze. Sok magyar is dolgozott ezeknél az
intézeteknél - köztükGosztonyi Péter, Révész László és mások. Már tíz évvel a forradalom
után megtalálhatóak voltak az Egyesült Államokban és több nyugati országban az 1956-os
magyar eseményekkel foglalkozó rádiónyilatkozatok, újságcikkek, a Szabad Európa Rádió
adásainak anyagai, visszaemlékezések, szemtanú-beszámolók.
Nyugaton tehát már a forradalmat követő első évtizedben több dokumentumkötet is
megjelent. P. E. Zinner könyve (National Communism and Popular Revolt in Eastern
Europe, New York, 1956.) a magyar és lengyel eseményekről elsősorban a hivatalos
okmányokat és határozatokat, valamint beszédeket ismertette. Lasky amerikai szerző közel
400 oldalas összeállítását rádióadásokból, nyugati és keleti tudósításokból állította össze.
1956. tizedik évfordulójára több új könyv is napvilágot látott. A legtöbb Franciaországban
Méray Tibor, Fejtő Ferenc, Brugere-Trélat tollából. A "Tanulmányok a magyar
forradalomról" című müncheni kiadvány széles körképet adott a magyar forradalom
eseményeiről és hatásáról. A Kanadában élő I. L. Halasz de Beky által készített bibliográfia
1956-ról 2136 könyv- és folyóirat címet, 88 rádióadást és 12 filmösszeállítást sorol fel, noha
készítője gyűjtőmunkáját már 1960. decemberében befejezte. Mindez a magyar forradalom
rendkívüli hatásáról tanúskodott.
1976., a magyar forradalom 20. évfordulóján
A magyar forradalom hatása két évtized után is elevenen élt. Magyarországon már egyre
inkább kibontakozott annak az értelmiségi csoportnak a tevékenysége, amelyből később
kifejlődött a demokratikus ellenzék. A kádári diktatúra puhulóban volt minden
ellentmondásosságával együtt. Ekkoriban már egyre többen olvasták az osztrák Ernst
Fischer, a francia Roger Garaudy revizionista elhajlókká minősített egykori kommunista
vezetők könyveit. 1977-ben pedig sor került a Charta '77 kibocsátására. Ez 1956 és 1968
folytatásának tekinthető. Jelezte, hogy az a csapás, amelyet a magyar forradalom mért a
világkommunizmusra, visszafordíthatatlan folyamatokat indított be. Húsz évvel a forradalom
után még látszólag megingathatatlanok voltak a szovjet típusú társadalmi berendezkedés - "a
fejlett szocialista társadalom", vagy a "reálisan létező szocializmus" - alapjai.
Az 1970-es évek közepe a felszínen a kommunizmus külpolitikai sikereit mutatta. A vietnami
kommunisták győztesen fejezték be három évtizedes háborújúkat és hatalmunkat Indokina
egészére kiterjesztették. Afrikában Moszkva megbízottjaként Kuba sikeresen tevékenykedett
a portugál gyarmatokon, és képviselte katonai jelenlétével a szovjet érdekeket. Afrika keleti
részén Szomália "lépett a haladás útjára". Etiópiába is ömlöttek a szovjet fegyverek. De Dél-
Jemen is szövetségre lépett a Szovjetunióval. Közép-Amerikában a Kuba által támogatott
sandinista gerillák harcoltak sikeresen Nicaragua meghódításáért. Növelték a kelet-európai
kommunista országok, így az NDK tekintélyét, az állam által propaganda célokból kiemelten
támogatott versenysportok sikerei. A gazdasági eredményekről is imponáló statisztikákat
lehetett olvasni, de ezeket már világszerte kétkedéssel fogadták.
1968 után különösen a csehszlovákiai helyzet árasztott sivárságot és kilátástalanságot.
Az 1956-hoz hasonlóan eltiport "Prágai tavasz" után Csehszlovákiában kíméletlen
tisztogatásokra került sor, a reform beállítottságú embereket félreállították, a lakosságot pedig
igyekeztek jóléti intézkedésekkel lekenyerezni. A magas műszaki tudás primitív társadalmi
ideológiával és a tudatosan manipulált tömegek közömbös tompaságával párosult.
De a felszín alatt már növekedésnek indultak azok az erők, és beindultak azok a folyamatok,
amelyekben lassan, de feltartóztathatatlanul kibontakozott 1956 és 1968 hatása. A Charta '77-
ben 242 értelmiségi hozta a világ tudtára, hogy elítéli az emberi jogok megsértésének
csehszlovákiai gyakorlatát, és követelték az 1975-ös Helsinki Európai Biztonsági és
Együttműködési Konferencia nyilatkozatában foglalt elveknek a betartását. Óvatosan - a
hatalommal konstruktív párbeszédet akaró állampolgári kezdeményezésként -határozták meg
fellépésüket. A Charta más kelet-európai mozgalmakhoz hasonlóan a másként gondolkodók
bírósági tárgyalásain kovácsolódott ki. A dokumentum kibocsátóinak jóindulatú párbeszédre
való törekvése dacára a Gustav Husak által vezetett rendszer ideológiai, propaganda és
rendészeti közegei félelmet éreztek. Rossz előérzetük nem volt teljesen alaptalan, hiszen a
Charta aláírói között már ott voltak azok, akik az 1989-es úgynevezett "bársonyos
forradalom"irányítói lesznek. De az aláírók között az 1968-as reformkommunisták is jelen
voltak, így Jirzsi Hajek, és Frantisek Kriegel.
A meghatározó személyiségek azonban a cseh kultúra olyan kiválóságai voltak, mint a később
Nobel díjas költő Jaroslav Seifert, az író Václav Cerny és szociológus Rudolf Battek. Ezek
a nagy műveltségű emberek tisztában voltak azzal, hogy ha a társadalom működésének a
normájává válik a tolerancia, a párbeszéd, az emberi és polgári szabadságjogok betartása, a
jogállamiság és a jogbiztonság, akkor a kommunista diktatúra működésképtelenné válik. Ezért
a Moszkva csehszlovákiai helytartójának számító Husak vezette rendszer irányítói
megrágalmazták, megfélemlítették, és részben le is tartóztatták a Charta aláíróit. A
kommunista diktatúra prágai szócsöve, a Rudé Právo a chartásokat a hidegháború
szolgálatában álló idegenlégiónak nevezte. A
gyalázkodást Hajek és Kriegel letartóztatása Ludvik Vaculik és Vaclav
Havel hosszadalmas kihallgatásai követték. Az aláírókat elbocsátották állásukból, renoválás
ürügyén rosszabb lakásokba költöztették, és mindenféle mondvacsinált ürüggyel zaklatták,
így például a sárhányón talált rozsdafolt miatt bevonták autóvezetési jogosítványukat.
A sztálini kirakatperek időszakára emlékeztető propagandafogások sem maradtak el.
Megjelentek az úgynevezett dolgozói kollektívák elítélő táviratai és a derék olvasók
felháborodott levelei. Szinte mosolyt csikar ki, hogy egy cseh édesipari vállalat dolgozói még
több kiváló minőségű csokoládé gyártásával kívántak méltó választ adni a Charta-t aláíró
imperialista ügynökök áskálódásaira. Egyesek azonban Jaroslav Hasek hőséhez, Svejkhez
hasonló fejezték ki véleményüket a Chartáról: "Én ugyanúgy gondolkodom a Charta '77-ről,
mint minden tisztességes és őszinte ember ebben az országban."
Mint már említettük, a Charta '77 valójában 1956 folytatása volt. Ezért nem véletlen, hogy
Budapesten nyomban megszületett egy szolidaritási nyilatkozat, amelyben a magyar
értelmiségiek üdvözölték a prágai kezdeményezést. Ez már jelezte a politikai ellenzék
aktivitását, amely végül is elvezetett 1989-hez. Lengyelországban a politikai harc már élesebb
formában folyt a kommunizmus ellen. Romániából pedig egyetlen hang, Paul Goma író
szólalt meg a Charta '77 mellett.
Húsz évvel a magyar forradalom után a búvópatakként tovább élő magyar forradalom már
úgy is megfogalmazódott, hogy "kísértet járja be a kommunizmust, Európa kísértete." Ez
a Kommunista Kiáltványnak azt a mondatát értelmezte át, amely szerint "kísértet járja be
Európát, a kommunizmus kísértete. Ebben az időben még sok szó esik a kapitalista
piacgazdaság és az állammonopolista tervgazdaság közeledéséről, azaz akonvergencia
elméletről. Eszerint a szociális igazságosság követelményét is felvállaló piacgazdaság jóléti
állama és a demokratikus módszerekkel kiegészített és gazdasági ésszerűséggel feljavított
tervgazdaság közeledhet egymáshoz. Ez adott esetben szintézisükhöz is elvezethet. Ezt a
megtévesztő utópiát az olasz kommunista párt főtitkára, Enrico Berlinguer hirdette. Az olasz
kommunista vezető igyekezett pártját az európai politikai kultúra játékszabályait elfogadó, és
Moszkva utasításaival szemben a saját önállóságát, autonómiáját féltve őrző politikai erővé
átalakítani. Volt tehát már Európában egy olyan, a parlamenti demokrácia rendszerébe
beilleszkedő kommunista párt, amely az olasz belpolitika meghatározó tényezőjévé vált, és
amely felvállalta a nemzeti és demokratikus értékeket, valamint az ezzel járó felelősséget is.
A magyar 1956 és a Csehszlovák 1968 tehát vereségeik ellenére is fenntartották célként a
szocializmus demokratizálását. Mind 1956, mind 1968 eltiprásuk dacára hozzájárultak az
alternatív szocializmus lehetőségének a kereséséhez. Ilyen alternatívára törekedett részben
Jugoszlávia is, amely noha diktatúra volt, mégis felmutatta egy élhető szocializmus és a
különböző nemzetek együttélésének gyakorlati lehetőségeit. A szovjet típusú
kommunizmustól eltérő euró-kommunizmus komoly figyelmet keltett nyugaton és keleten
egyaránt. A Kreml urai a spanyol Carrilló 1977-ben megjelent "Euró-kommunizmus és
állam" című könyvével szálltak vitába. A spanyol kommunista vezető demokráciát és
pluralizmus ígért a szocializmus megvalósításának útján. Brezsnyev és társai nem kívántak
szembesülni ezekkel a nézetekkel az 1917-es bolsevik hatalomátvétel 60. évfordulóján
rendezett ünnepségen. Így Carrillo nem is kapott ezen szót. Berlinguer beszélhetett, de ő is
arról az új szocialista társadalomról szólt, amely garantálja minden egyes ember személyes és
kollektív jogait, beleértve a politikai szabadságjogokat és a vallásszabadságot is. Az olasz
kommunista vezető állástfoglalt a többpártrendszer, valamint a társadalmi és kulturális életben
érvényes pluralizmus mellett.
A szovjet rendszert keményen bírálta a kelet-német Rudolph Bahro is, aki a marxizmus
fogalmait használva írta le a reálisan létező szocializmus anatómiáját. Kelet-Berlin a szokásos
módján válaszolt, Bahro-t letartóztatta, majd kitoloncolta a Német Szövetségi Köztársaságba.
A magyar forradalom 20. évfordulója egybeesik az olyan szélsőbalos terrorszervezetek
aktivizálódásával is, mint a nyugat-német RAF, Rote Armee Fraktion, amelynek a tagjai
1977 szeptemberében elrabolták Hans-Martin Schleyert, a Német Munkaadói Szövetség
elnökét. A RAF tagjai a szociális piacgazdaságra támaszkodó nyugat-német jóléti államot
állammonopolista kapitalizmusnak tartották, erre akartak csapást mérni. Ma már számos
ismert tény igazolja, hogy a RAF mögött ott állt a STASI, a kelet-német kommunista állam
biztonsági szolgálata.
A nyugati polgári demokrácia rendszere ekkorra már bebizonyította, hogy gazdasági és
szociális téren jóval többen tud nyújtani, mint a vele versenyre kelő és szembeszálló
kommunista rendszer. Ebben az időben több sikeres akció is folyt a nemzetközileg működő
terroristák megfékezésére. Köztük most csak a szomáliai fővárosban, Mogadishuban lezajlott
sikeres túszszabadító akcióra utalunk. Bebizonyosodottnak tűnt, hogy a polgári demokrácia
hatékonyan, a polgári szabadságjogok feláldozása nélkül képes úrrá lenni a terrorizmuson. A
diktatúráknak, legyenek azok jobb, vagy baloldaliak, az volt az egyik legtöbbet hangoztatott
érve, hogy a szabadságjogok korlátozása nélkül nem lehet hatékonyan fellépni a bűnözés és a
terrorizmus ellen.
Két évtizeddel 1956 után ilyen volt a világ. Már Magyarországon is beindult a polgárjogi
mozgalom. Kezdetben úgy tűnt, hogy sikerre nem számíthat, és a kommunizmus bukásáról
kár álmodozni, legfeljebb a szocialista rendszerek és a szovjet típusú diktatúra belső
reformjával érdemes foglalkozni. Ehhez a megfontoláshoz igazodott a polgárjogi mozgalmak
taktikája is. Elkezdték számon kérni a fennálló nemzetközi egyezmények és a belső
jogszabályok következetes betartását. Ez a taktika egyre nehezebb helyzetet teremtett azok
számára, akik ragaszkodtak a diktatórikus módszerekhez. A szovjet típusú rendszer alapelve
az önkény, az írott normák felrúgása, azaz a kettősmorál volt. A kommunista diktatúra a többi
diktatúrához hasonlóan nem tűrt meg maga fölött semmilyen törvényi ellenőrzést, mert
önmagát tartotta a legfőbb törvénynek.
Harminc évvel 1956 után
Richard Pipes és Urbán György a magyar forradalomról
A nyugati történészek eltérnek számos kérdésben az 1956-os magyar forradalom
értékelésében, de abban a többségük egyetért, hogy világtörténelmi jelentőségű esemény
zajlott le. Richard Pipes történész professzor, aki Reagen elnök idején az Egyesült Államok
Nemzetbiztonsági Tanácsa kelet-európai és a szovjet ügyekben illetékes részlegének az
igazgatója volt, az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb orosz szakértője.
Urbán György - Richard Pipes beszélgetőpartnere - Budapesten és Londonban végezte
tanulmányait, és hosszabb időn át az angol BBC és a müncheni Szabad Európa Rádió
kommentátora és 1983-tól kezdődően 3 évig ez utóbbi igazgatója is volt. Urbán és Pipes a
magyar forradalom 30. évfordulója alkalmából számos maradandó gondolatot tartalmazó
beszélgetés folytatott 1956 tanúságairól a Szabad Európa Rádióban. Urbán György azt
kérdezte Pipes-tól, hogy orosz szakértőként meglepődött volna-e, hogy ha 1956 elején közlik
vele: a látszólag nyugodt Magyarországon olyan forradalom törhet ki, amelynek során néhány
nap alatt megdől a kommunista rendszer.
Pipes szerint a totalitárius rendszert szilárdnak tekintik, mivel irányítói monopolhatalommal
rendelkeznek, és teljes ellenőrzésük alatt tartják a gazdasági erőforrásokat, és a
tömegtájékoztatást. Ebből a szempontból tekintve meglepődött volna, ugyanakkor a
totalitárius rendszerek rendkívül merevek, és sokkal sebezhetőbbek, ha belső eredetű
sokkhatásnak vannak kitéve, mint a demokratikus társadalmak. Ezért a magyar rendszer -
részben merevsége miatt - nem tudott megbirkózni az őt ért kihívással. Pipes tehát azt
válaszolta, hogy a kommunista államokat nehéz megingatni, de ha bizonyos feszültségek
felgyülemlése következtében sokkhatás éri őket, akkor kevésbé képesek megbirkózni azzal,
mint a demokratikus társadalmak.
A legtöbb amerikai politológus és szociológus ebben az időben sokkal szilárdabbnak vélte a
kelet-európai rendszereket, mint Pipes. A Harvard Egyetem Orosz Kutatási Központjában a
történészek inkább a rendszerek ingatagságát, a szociológusok és politológusok viszont a
stabilizáló tényezőket emelték ki. Urbán "Tizenkilenc nap" címmel könyvet jelentetett meg
1957-ben, amelyhez a neves tudós, Don Salvador de Madariaga írt előszót. Ebben kifejtette,
hogy "a magyar ifjúság fellázadt szovjet elnyomói ellen, noha nem rendelkezett utánozható
szabadság modellekkel. A kommunista tanok közepette nőttek fel, mégis úgy érezték, hogy a
szabadság olyan alapvető feltétele az életnek, hogy érdemes érte meghalni. Vagyis Madariaga
szerint a szabadság szellemét nem lehetett elfojtani.
Valóban nem lehet a szabadság szellemét elfojtani, válaszolta Pipes, mert ez az ember belső
tulajdonságává vált. Az igazi probléma nem a szabadság utáni vágy, hanem az a képesség,
hogy ezt az igényt érvényesíteni és intézményesíteni lehessen. Pipes szerint kétfajta szabadság
van. Az anarchikus szabadság leegyszerűsítve annyi, hogy "azt teszem, amit akarok, és senki
nem állhat az utamba." Ez rendkívül romboló, és rövid ideig tartó erőszakosságban fejeződik
ki. A szabadság másik felfogása a jogban gyökerezik: "Ha szabad akarok lenni, ugyanezt
akarja embertársam is. Az én szabadságom előfeltétele az övé elismerésének, vagyis mindent
alá kell rendelni egy magasabb elvnek, a jog és az igazságosság elvének. Ez a felismerés nem
természeti, biológiai tulajdonsága az élőlényeknek, hanem kulturális jelenség, ami
földgolyónk csak egy kis részére korlátozódik. Általában a zsidó-keresztény vallási
tradíciókon, a sztoikus filozófián és a római jogon nyugvó társadalmakban elfogadott.
A magyar forradalom túlságosan rövid ideig tartott és így nehéz megmondani, hogy milyen
irányban fejlődött volna tovább. Pipes úgy vélte, hogy a kelet-európai országok - kivéve
azokat, amelyek hosszú időn át török uralom alá kerültek - a nyugati szabadság hagyományait
hordozzák, amely felöleli az önrendelkezést, az önkormányzást, és a kisebbségi érdekek
védelmét.
Urbán György irónikusnak találta, hogy a bolsevizmus atyjának, Leninnek a meghatározása a
forradalomról mennyire ráillett a magyar felkelésre. Eszerint az elnyomott és kizsákmányolt
tömegek felismerik, hogy már nem élhetnek a régi módon, és ezért forradalmi változásokat
akarnak. A kizsákmányolók pedig már nem képesek a korábbi módon élni és uralkodni. A
dolgozóknak fel kell ismerniük, hogy a forradalom elkerülhetetlen, és készek legyenek érte
életüket is feláldozni. Az uralkodó osztályoknak olyan válságos helyzetbe kell kerülniük,
amely még a legelmaradottabb tömegeket is bevonja a politikába.
Lenin tehát az állítja, hogy akkor kerül sor forradalmakra, amikor az embereknek elegük van
uraikból, és amikor a hatalmat gyakorlók már nem bíznak abban, hogy joguk van ehhez az
uralomhoz. Urbán azt tudakolta, hogy mi Richard Pipes véleménye ebben az összefüggésben
a magyar 1956-ról, a csehszlovák 1968-ról és a lengyel 1981-ről?
Pipes úgy vélte, hogy Lenin marxizáló formuláiban semmi új nincs. Lenin a feudális és
burzsoá társadalmakban előforduló forradalmakat mindig haladónak nevezte. A kommunista
rendszerben előforduló forradalmakat pedig eleve "ellenforradalmaknak". Ha tehát Lenin még
élt volna 1956-ban, 1968-ban és 1981-ben, akkor a leghatározottabban elutasította volna,
hogy ezekre az eseményekre is alkalmazzák az ő meghatározását a forradalomról. Lenin
életében is volt több antikommunista lázadás, de ezt kivétel nélkül Lenin és kormánya
ellenforradalomnak minősítette, és durván elfojtotta.
Pipes hangsúlyozta, hogy alapvető különbség van aközött, ami 1981-ben Lengyelországban,
és ami 1956-ban Magyarországon, illetve 1968-ban Csehszlovákiában történt.
Magyarországon és Csehszlovákiában a pártállami apparátus került válságba és lázadt fel. A
tömegek - legalábbis kezdetben - alig vettek részt a megmozdulásokban. Magyarországon a
kommunista párt bizonyos irányító csoportjai, elsősorban a kommunista értelmiség lázadt fel
a szovjeturalom ellen. Ezzel szemben Lengyelországban a tömegek magával a kommunista
rendszerrel kerültek szemben, amely kezdetben lojális volt a Szovjetunióhoz. A lengyel
pártvezetésre hatalmas nyomás nehezedett alulról, amelynek engedni kényszerült, és így
került konfliktusba Moszkvával. A lengyel elégedetlenségnek ez a tömegjellege az, ami 1956-
ban és 1981-ben is rendkívül nehézzé tette a Szovjetunió számára a lengyel konfliktus
kezelését.
Magyarországon és Csehszlovákiában viszonylag könnyű volt katonai intervencióval elfojtani
az ellenállást. Lengyelországban a katonai intervenció rendkívül nehéz lett volna. A három
forradalom elsősorban azért különbözik egymástól, mert Moszkva Lengyelország esetében
belső megoldás mellett döntött.
Urbán György annyit tett ehhez hozzá, hogy Magyarországon a pártapparátus és az értelmiség
készítette elő a forradalmat, de a munkások néhány nap alatt döntő erővé szerveződtek. Ők
harcoltak az első sorokban, és a forradalom elfojtása után is ők folytattak sztrájkot,
demonstrálva, hogy Magyarországot ugyan lerohanták, de nem győzték le.
Pipes is úgy vélte, hogy a magyar forradalom nem csupán az elit lázadása volt a
szovjeturalom ellen, de Lengyelországban - Magyarországtól és Csehszlovákiától eltérően -
fokozatosan szerveződött meg keresztény-nemzeti ideológia alapján a népi ellenállás, az
uralkodó elittel szemben. Ebben részt vettek az értelmiségiek, a munkásosztály, és az egyház
is. Ez az ellenzék a párton kívül jött létre és szemben állt a marxizmussal.
A két beszélgető történész természetesen nagyobb figyelmet szentelt 1986-ban a 1980-as évek
lengyel eseményeinek, mint azoknak a lengyel megmozdulásoknak, amelyekre 1956-ban
került sor. Pipes azt hangsúlyozta, hogy amikor 1980 nyarán a lengyel ellenállás kirobbant,
már olyan szervezett infrastruktúrával rendelkezett, amellyel a kommunista pártállami vezetés
nem volt képes megküzdeni. Elsősorban az ellenzékkel való kompromisszumokra törekedett,
miközben a főhatalmat gyakorló Moszkva igényeit is ki akarta elégíteni. Ezért a lengyel
ellenállás alakulása jelentősen különbözik attól, ami Budapesten és Prágában történt. A
lengyel ellenállás sokkal mélyebb gyökerekkel bír és szervezettebb, mint a magyarországi és a
csehszlovák. Nyilvánvaló, hogy a lengyel stratégák levonták Budapest és Prága tapasztalatait.
Urbán ehhez annyit fűzött, hogy a Prágai Tavasz vezetői is hangoztatták, hogy tanultak a
budapesti eseményekből. Levonták a tanúságot, hogy a szovjet rendszert nem lehet frontálisan
támadni. De az ő módszerük is kudarcot vallott 1968-ban.
Pipes megerősítette: a csehek megtanulták a magyaroktól, hogy nyíltan nem lehet
szembeszegülni a szovjet kormánnyal. Ezért is hangsúlyozták, hogy bent akarnak maradni a
Varsói Szerződésben, miközben Nagy Imre 1956. októberében ki akarta léptetni belőle
Magyarországot. Az igazi különbség azonban az, hogy Magyarország és Csehszlovákia
esetében a helybeli kommunista vezetés állt azoknak az erőfeszítéseknek az élére, amelyek
enyhíteni kívánták a szovjeturalmat. Lengyelországban azonban nem a kommunista párt
revizionistái harcoltak ezért, hanem a munkásosztály egésze, több mint tízmillió állampolgár.
A varsói kormánynak Moszkvával együtt kellett megküzdenie az egész lengyel nemzet
szervezett ellenállásával.
Urbán György emlékeztetett arra, hogy a XIX. században a lengyel hazafiak mindig az
önrendelkezést, a keresztény önazonosságot és a felszabadulást hangoztatták. Most viszont
élelmiszerárakról, a húsfejadagról és ehhez hasonlókról volt szó. Pipes elismerte, hogy
valóban az ellátási kérdések kerültek előtérbe, de az ellenállást a KOR vezette, amely világos
politikai célokkal és ideológiával rendelkezett. A közellátási kérdések lehetővé tették, hogy
mindazokat egyesíteni lehessen a mozgalomban, akiket egyébként nem ösztönöznek sem
politikai, sem ideológiai megfontolások.
A KOR (Komitet Obrony Robotnikow - Munkás-védelmi Bizottság) az 1976 júniusában
lezajlott lengyelországi események nyomán szerveződött meg. A KOR legfontosabb feladata
volt, hogy a kommunista elnyomó szervek által zaklatott munkásokat és családtagjaikat
védelemben részesítse. Jacek Kuron egyike volt a KOR legtekintélyesebb vezetőinek. Kuront
1967-ben börtönözték be, mivel kemény kritikát gyakorolt a neosztálinista rendszer felett. A
KOR jelentőségét az is növelte, hogy e tekintélyes ellenállási szervezet keretében szövetség
jött létre a baloldali értelmiség és a lengyel katolikus egyház között. Ez a szövetség 1977.
májusában jött létre, amikor Varsóban nagy éhségsztrájkra került sor. Ezt követően Adam
Michnik közzétette azt a híres írását, amelyben kemény csapást mért az 1968 előtti ellenzékre.
Kuron azt állította, hogy a katolikus egyháznak is szembe kell szállnia a rendszerrel, amely
korlátozta az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat, amelyek a keresztény
értékrendszernek is a szerves részét alkotják. Kuron leszámolt azzal a marxista dogmával,
hogy a munkásosztálynak vezető szerepre kell törekednie és elutasította azt, hogy a
neosztálinista rendszert egy forradalmi szocialista vagy demokratikus munkásállammal
váltsák fel.
1976-tól kezdődően Lengyelországban folyamatosan munkásmegmozdulások zajlottak. A
Lengyel Egyesült Munkáspárt is válságba került és tagsága egyre irányíthatatlanabbá vált.
Tovább erősítette a népi ellenállást, amikor a lengyel főpap, Karol Woytila, II. János Pál
pápaként 1979-ben látogatást tett szülőföldjén. Ezt a látogatást egy éven át tartó harcos
tüntetések követték. A kor tehát a rossz élelmiszer-ellátás és az életszínvonal romlása miatti
tűntetéseket minőségileg átalakította és társadalmi méretű ellenállássá mélyítette ki, amely
végül előkészítette Lengyelországban is a rendszerváltást.
Urbán György ezután az orosz nép magatartására tért át. 1956. novemberében, röviddel a
magyar forradalom elfojtása után Hugh Seton-Watsonmondotta a BBC műsorában, hogy "A
XIX. században Európa-szerte gyűlölték Oroszországot I. Miklós miatt, akit Európa
csendőrének tartottak. A XIX. században a dekabristák és számos forradalmár szenvedett
azért, hogy megvédje Oroszország jó hírnevét... Lesznek-e oroszok, akik bosszút állnak
Budapest legyilkolt munkásaiért és diákjaiért?"
Pipes ezt a kérdést nem tartotta méltányosnak, mivel oroszok ezrei és más, a Szovjetunióhoz
tartozó népek képviselői szó szerint életlehetőségüket és szabadságukat, gyakran az életüket
áldozták azért, hogy tiltakozzanak a kommunista uralom ellen otthon és külföldön. Ami
megváltozott a XIX. század óta, az a küzdelemnek a jellege. A XIX. században forradalmi
hagyomány fejlődött ki. Sokan meg voltak arról győződve, hogy életfeltételeik
megváltoztatásához forradalomra, vagyis a rendszer megdöntésére van szükség. Az ellenállás
ezért gyakran erőszakos formát öltött. Ma már ez nincs így, mivel az 1917-es forradalom nagy
csalódást okozott. Ma kevés orosz véli úgy, hogy a szovjet rendszer megdöntésével az ország
valamennyi problémája egy csapásra megoldható. 1917. előtt egy igaz orosz még hitt ebben.
Meg volt róla győződve, hogy minden rossz a cári rendszer természetéből származik, és ha ezt
a rendszert sikerül megdönteni, akkor minden jóra fordul.
A politikai másként gondolkodók mindig kis csoportot alkottak Oroszországban. Ez igaz volt
a XIX. században és igaz az 1980-as években. Most a tömegek részben tájékozatlanságból,
részben sovinizmusból támogatják a rendszert. Tény, hogy sokan támogatták a
Szovjetunióban a magyar forradalom és a cseh 1968, valamint a lengyel Szolidaritás
elfojtását. Ezek azonban nem értelmiségiek voltak, hanem az orosz nép tájékozatlan és
nacionalista beállítottságú tömegei.
Urbán György ekkor azt kérdezte beszélgetőpartnerétől, hogy hol vannak a szabadság
nyugati támogatói. Ő is Albert Camus-re hivatkozott, akit már mi is idéztünk. Camus számon
kérte a Nyugat elmaradt kiállását a magyar forradalmárok mellett. Pipes válaszában elismerte,
hogy az önkényuralmat elítélő nyugat-európaiak hangja elgyöngült az elmúlt 30 évben, csak a
kelet-európaiaké erősödött. Ennek okait Pipes abban látta, hogy az életszínvonal
emelkedésével az alsó középosztály és a dolgozó osztályok körében is kialakult az a vágy,
hogy megőrizzék ezeket a nehezen megszerzett gazdasági előnyöket. Mindez bizonyos
közömbösséget alakított ki a politikai eszmékkel szemben. Az elmúlt 35 évben (1986-tól
visszatekintve) az életszínvonal növekedése látványos és a tömegek nem készek arra, hogy
veszélyeztessék új státusukat.
Richard Pipes megjegyezte, volt olyan idő Nyugaton is, amikor a lakosság nagy részének
nem volt mit veszítenie. Az 1980-as években azonban már más volt a helyzet. A
passzivitáshoz hozzájárult a nukleáris fegyverektől való félelem is. A szovjet politikai és
katonai vezetés nagyméretű nukleáris fegyverkezésével rá tudta kényszeríteni Nyugat-
Európára a kiegyezés és megalkuvás légkörét. A szovjet propagandának sikerült
szembeállítania a békét és a szabadságot, elhitetve, hogy a béke felette áll a szabadságnak, és
a szabadságért való küzdelem egyenlő a béke aláásásával.
(A "Better red, than dead" - azaz "Jobb vörösnek lenni, mint halottnak" - jelszó valóban
sokszor elhangzott az 1970-es és 1980-as években nemcsak Nyugat-Európában, de az
Egyesült Államokban is. Ez sikeres propagandafogásnak bizonyult, és jelentősen hozzájárult a
Nyugat morális ellenállásának a meggyöngüléséhez. A szovjet propagandának sikerült
meggyőznie sok nyugati polgárt arról, hogy a szembeszállás a Szovjetunióval esztelen,
lényegében abnormális cselekedet. D. J.)
Urbán György, emlékeztetve Albert Camus szívszorongató szavaira, rámutatott: a francia
Nobel-díjas író arra számított, hogy a nyugati író-társai és más értelmiségiek is 1956 után
Magyarországot egyetemes jelképként fogják használni, s így küzdenek majd a kommunista
elnyomás alatt szenvedők szabadságáért. Teszik ezt ahhoz hasonlóan, ahogyan a
spanyolországi Franco-diktatúra ellen tiltakoztak. De Magyarországról és a magyar
szabadságról lényegében elfelejtkeztek. A spanyol polgárháború 50. évfordulójáról
nagyszabású megemlékezéseket tartottak 1986-ban, de a magyar szabadságtörekvések
elfojtásának 30. évfordulója szinte eltűnt a kollektív emlékezetből.
Pipes ehhez hozzáfűzte, hogy Spanyolországban a fasizmus és az antifasizmus csapott össze,
és ekkor még sok antifasiszta vélte úgy, hogy a kommunisták a szabadság barátai. Egész
odáig elmentek, hogy fehérre mosták a példa nélkül álló sztálinista terrort. Választani azonban
Hitler és a Hitler-ellenes erők között kellett. Ma a Nyugaton viszont úgy vélik, hogy egyrészt
a nukleáris háború, másrészt egy kellemetlen, de idővel elviselhetőbbé váló rendszer között
kell választaniuk.
Urbán úgy vélte, hogy 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában a Nyugat
csupán arra látott alkalmat, hogy felpuhítsa az egyetlen véleményt megtűrő, és egyetlen
központból irányított monolitikus Szovjet-birodalmat. Ehhez kész volt erkölcsi támogatást
nyújtani. Mivel Moszkvának a magyar forradalom és a Prágai Tavasz hatását sikerült
feltartóztatni, kialakult az a nézet, hogy a szovjet tömb fellazulásának Oroszországból kell
kiindulnia.
Pipes kétségbe vonta, hogy bárki is manipulálhatna ilyen nagyméretű liberalizációs
folyamatokat. Ezek általában spontán módon alakulnak ki, és a liberalizálódásnak nagyobbak
az esélyei Kelet-Európában, mint a Szovjetunióban. A szabadság hagyományai élnek
Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon, de hiányoznak abban az
Oroszországban, ahol évszázadokon át jobbágyrendszer volt. Kelet-Európában a
kommunizmussal szembeni ellenállás mindig együtt járt a nemzeti érdekek érvényesítésével.
Az ellenállás nemcsak egy bizonyos rendszer ellen irányult, de fellépett minden fajta külföldi
uralom ellen. Az ellenzéket ez mindig erősítette. 1986 Lengyelországában, pl. nehéz
eldönteni, hogy a kommunistaellenesség, vagy az orosz uralommal való szembenállás az
erősebb-e? A Szovjetunióhoz tartozó nem orosz népeknél ugyanez megtalálható. Az
antikommunista liberalizmus ötvöződik az orosz nacionalizmussal való szembenállással. Az
így létrejött erő sokkal nagyobb, mint a politikai önkényuralommal szembeni ellenállás.
Urbán ekkor arra a kérdezett rá, hogy intézményesülhet-e a liberalizálódás egy csatlós
országban, amíg magában a Szovjetunióban előzőleg nem került sor liberalizálódásra? Pípes
Magyarország példájával válaszolt, amely kommunista rendszerű ország maradt, miközben
liberalizálódott. Magyarország gazdasági viszonyai, "a gulyás-kommunizmus" már jelentős
mértékben eltávolodott a merev tervgazdasági rendszertől, amely az 1980-években még
érintetlenül működött a Szovjetunióban. Moszkva fenn akarja tartani az ellenőrzést
birodalmának kelet-európai tartományaiban, de tisztában van azzal is, hogy erős ellenállással
kell megküzdenie. Pípes úgy vélte, hogy Moszkva kész a magyarországihoz hasonló
kompromisszumra másutt is, ha érvényesíteni tudja külpolitikai és katonai célkitűzéseit, és
fenn tudja tartani a kommunista rendszer külső jegyeit, amelyek fontosak a Szovjetunió
számára. Moszkva ilyen keretek között hajlandó megtűrni a nemzeti sajátosságokat mind
Magyarországon, mind Lengyelországban.
Urbán Györgynek arra az ellenvetésére, hogy miért nem tette ezt Csehszlovákiával
kapcsolatban, Pipes azt válaszolta, hogy az ottani reform folyamatokat főleg katonai
megfontolásokból fojtotta el a Szovjetunió. A Csehszlovákiába történő bevonulásra a végső
döntést a szovjet tábornokok kényszerítették ki, akik szerint a Varsói Szerződés egész védelmi
rendszere összeomlik, ha Moszkva nem számíthat többé Csehszlovákiára. 1968. előtt nem
voltak szovjet egységek ebben az országban és ezért az a Varsói Szerződés rendkívül
bizonytalan részévé vált.
Ami az 1956. után Magyarországot illeti, Moszkva viszonylag messzire ment a gazdasági
változások elfogadásában. A Kreml vezetőinek kedvező, hogy Magyarország politikailag
szilárdnak tűnik. Íme itt van egy rendszer, amely a kommunista tömb aktív tagja, elfogadja
külpolitikájában, katonapolitikájában a szovjetvezetést, egypárti uralom alatt áll, és lakói
politikailag passzívak.
A magyar forradalom, majd pedig a Prágai Tavasz elfojtása leleplezte a Nyugat előtt a
Szovjetunió valódi természetét, amelyről bebizonyosodott, hogy ellenforradalmi és nem
tarthat igényt arra, hogy a Harmadik Világ és a Föld hátrányos helyzetű tömegei nevében
lépjen fel. Ennek ellenére mégis a magyar forradalom leverését követően ért el nagy
ideológiai sikereket Hruscsov a Harmadik Világban, jegyezte meg Urbán. Amikor pedig a
szovjet hadsereg bevonult Csehszlovákiába, kezdetét vette az enyhülés, a detente, és beindult
az Európai Biztonsági Értekezletek sorozata. Moszkva morális elítélése helyett a Nyugat vált
egyre megfélemlítettebbé és engedékenyebbé. A készséges alkalmazkodás irányzata győzött.
Urbán ezután azt tudakolta, hogy 1968-tól kezdve a nyugat-európai országok vajon nem
tekintik-e többé hátrányosnak a Szovjet-birodalom belső erózióját, s nem tekintik-e
előnyösebbnek a stabilizálódását?
Pipes elismerte, hogy az emberek nemcsak Európában, de másutt is meghajolnak a hatalom
előtt. Amikor Hitler az 1930-as évek végén hatalmának csúcsán állott, világszerte csodálták,
és hódolatukat fejezték ki. A Vichy-rendszer engedékenysége nem szorítkozik
Franciaországra. Egy szuperhatalom előtti meghajlás indokoltabbnak tűnik a nukleáris
fegyverek miatt. A közvéleménykutatási adatok szerint azok, akik úgy vélik, hogy a
Szovjetunió erősebb, mint az Egyesült Államok, ugyanazok, akik leginkább félnek
Moszkvától. Ők helyeslik a NATO közeledését Moszkvához. Ezek az engedékeny emberek
ugyanakkor nem szeretik a Szovjetuniót, és a kommunista rendszert. Egyidejűleg csökken
azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a Szovjetunió megoldást jelent az emberiség
legfontosabb társadalmi problémáira. A bolsevik rendszer politikai legitimációja azon
nyugszik, hogy képviseli-e a történelem előrehaladásának a szükségszerű irányát. Ez viszont
megköveteli a kommunista hatalom világszintű növelését. Ezt fogalmazza meg a Brezsnyev-
doktrina: Egyetlen olyan ország sem térhet vissza a korábbi állapotába, amely kommunistává
vált. Ha megengednék, hogy a Szovjet-birodalom olyan fontos része, mint Kelet-Európa
visszatérjen más, mondjuk szociáldemokrata rendszerhez, amely szabad piacgazdaságon
nyugszik, az hatalmas csapást mérne a szovjet rendszer legitimációjára és felmorzsolná
hatalmát.
Ez nem azt jelenti, hogy ezek az országok nem kerülhetnek ki a szovjet uralom alól.
Magyarországon az oroszok eltűrtek számos, a kommunista ortodoxiától eltérő fejleményt.
Lengyelországban elfogadták egy független egyház létét, amely nem áll a kommunista párt
ellenőrzése alatt. Elfogadták a családi gazdálkodáson alapuló mezőgazdaságot is. Mindezt
már hosszú ideje akceptálták, mert az egyház és a parasztság nem keltett nagy zajt. Amíg az
ilyen jelentős változások csendben mennek végbe, addig nem jelentenek kihívást a szovjet
rendszer örökkévalóságának a mítoszára.
Urbán György ez után rátért arra, hogy bármi is volt Kádár János szerepe 1956-ban, úgy
tűnik: a magyarok többsége kibékült vele. Sőt Kádáron keresztül valamiféle kiegyezésre is
jutott magával a rendszerrel. Nem tették ezt lelkesen, de elfogadták az előző Rákosi
diktatúrához képest a Kádár-rendszert, mint a kisebbik rosszat. A szomszédos
Csehszlovákiában és Romániában, a Szovjetunióról már nem is szólva, még kemény
kommunista diktatúra van 1986-ban. Ezért a kiegyezésért néhány magyar író és értelmiségi
bírálja honfitársait. Szemükre vetik, hogy eladták örökségüket egy tál lencséért, az
ellenálláshoz való jogukat egy kétévenkénti útlevélért, nemzeti büszkeségüket és becsületüket
a valamicskével kényelmesebb életért. Ennek kapcsán Urbán azt kérdezi Pipes-tól, hogy
miként vélekednek a nyugat-európaiak és az amerikaiak a magyaroknak, lengyeleknek,
cseheknek és szlovákoknak a nemzeti büszkeségéről, integritásáról és európaiságáról?
Az amerikai történész azt válaszolta, hogy ő nem ismer olyan gondolkodó írót, vagy politikust
a Nyugaton, aki a kelet-és közép-európaiaknak ezt a magatartását valamiféle szükségtelen
engedékenységnek, vagy erkölcsi gyávaságnak minősítené. A felelősen gondolkodók
tisztában vannak azzal, hogy milyen nehéz körülmények között élnek ezek a népek. Így
például a Carta-77 mozgalom Csehszlovákiában nagyon fontos jelenség. Férfiak és nők
készek vállalni hosszú börtönbüntetést, állásuk elvesztését egy kormányzatot keményen bíráló
dokumentum aláírásáért.
Az 1956-os forradalom harmincadik évfordulóján már Mihail Gorbacsov állt az SZKP élén.
Urbán György ebben a beszélgetésben, amely a Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió
hullámhosszain került sugárzásra, gondolati kísérletként ajánlotta, hogy a hallgatók képzeljék
el, Gorbacsov is részt vesz ezen a beszélgetésen. Mind ő, mind Pipes felkérik: mondja el saját
változatát az 1956-os magyarországi eseményekről! Előzőleg emlékeztetnék őt a szovjet
kormány első rendeletére, az úgynevezett Béke-dekrétumra. Ebben Lenin az erőszakkal
megszállt országokra és népekre vonatkozóan fejtette ki, hogy ha nem tartanak szabad
választásokat, és nem teszik lehetővé a lakosság számára, hogy az a fegyveres erők
távollétében szabadon döntsön, minden kényszertől és erőszaktól mentesen, akkor ezek a
népek erőszakkal megszállt és meghódított népeknek tekintendőek. Ezért az első kérdés így
hangzana: vajon Leninnek ezek a nézetei érvényesek-e az 1956-os budapesti és az 1968-as
prágai eseményekre is, valamint mindarra, ami 1980. óta Lengyelországban történik?
Pipes újból emlékeztetett arra, hogy Lenin éles különbséget tett azok között az elvek között,
amelyek a kommunista, illetve a nem kommunista társadalmakra érvényesek. Így például a
nemzeti önrendelkezés joga csak a nem kommunista társadalmakban érvényes, ahol egyes
nagyobb államok kisebb népeket akaratuk ellenére magukhoz csatolnak és elnyomnak.
Amikor ezt a dekrétumot 1917-ben kiadták, az ukránok kikiáltották függetlenségüket, és
megalakították kormányukat, Lenin azonnal katonai erővel fojtotta meg a független Ukrajnát.
Amikor meg volt rá a katonai képessége, ugyanezt tette a többi Oroszországgal határos
országgal. Ezért Gorbacsov Lenin szellemében csak annyit mondhatna, hogy aki ilyeneket
kérdez, az kiforgatja Lenin szavainak a valódi jelentését.
A nacionalizmus, vagyis a nemzeti érdekek érvényesítése haladó törekvés a burzsoá
társadalmakban, de ellenforradalmi a kommunista államokban. Lenin a következő formulát
követte: "Amikor gyenge vagyok, akkor a te igazságérzetedre hivatkozom, mert ez a te
alapelved. De amikor erős vagyok, akkor az én hatalmamra hivatkozom, mert ez az én
alapelvem." A kommunisták mindvégig ehhez tartották magukat. (A kommunistákból
reformkommunistává lett politikai erők a jelek szerint még mindig ezt az elvet követik. D. J.)
Urbán György ezután azt kérdezte, hogy mi az amerikai történész véleménye erről a kettős
erkölcsi mércéről? Először is az az erkölcsiség, amely azt állítja, hogy az erkölcsös, amit én
akarok, és az erkölcstelen, amit te akarsz, nem más, mint a dzsungel törvénye és alapjaiban
elfogadhatatlan. Az erkölcsiség a viszonosságon nyugszik, és objektív ismérvei vannak.
Valamennyi érdekelt félre egyformán kell vonatkoznia, és ha nincs egyetértés, akkor lehetővé
kell tenni egy felsőbb elvhez való folyamodást. Másodszor: gyakorlati okokból is tarthatatlan
a kettősmérce, mert csak egy nagyobb hatalommal kényszeríthető ki, azaz erőszak
alkalmazásával, és ez hosszú távon nem járható. Rövid távon kikényszeríthető, de nagyon is
kétséges, hogy erre a kényszerre alapozható-e egy életképes társadalmi rend. A
szovjetrendszer alapvető fogyatékossága, hogy szemben áll az emberi természettel és ezzel
ellenségesen viszonyul az erkölcsi alapelvekhez. A Lenin által tanított erkölcsöt és etikát
képviseli, de ez olyan álerkölcs, amely ellentétes az emberi lény jóról és rosszról való
természetes felfogásával. A szovjetrendszernek itt érhető tetten a legalapvetőbb gyengesége.
Így látta 1956-ot két történész a magyar forradalom harmincadik évfordulóján
Negyven évvel az 1956-os magyar forradalom után
1996. október 23-ra már egészen más viszonyok közepette emlékeztek a Kelet-közép-európai
országokban, természetesen elsősorban Magyarországon. De alapvető változás következett be
magában a szűkebb értelemben vett Szovjet-birodalomban is, mivel 1996-ra már felbomlott, s
helyébe a Független Államok Közössége, a FÁK lépett, amely többek között létrehozta a
független Ukrajnát, Fehéroroszországot, és a még mindig sok népet tömörítő, soknemzetiségű
Orosz Föderációt. De elnyerték függetlenségüket a balti államok, Észtország, Lettország és
Litvánia, valamint a közép-ázsiai térség államai, úgy, mint Kazahsztán, Üzbegisztán,
Türkménia, Kirgízia, és Tadzsikisztán. Független lett a három kaukázusi ország is, Grúzia,
Azerbajdzsán, és Örményország is. Az, hogy ez a folyamat bekövetkezhetett, ahhoz döntő
módon járult hozzá a magyarok lázadása és szabadságharca az elnyomó Szovjet-
birodalommal szemben. A magyar tömegek megmozdulása a csúcspontját jelentette annak az
elégedetlenségnek, amely ekkor felgyülemlett a Szovjet-birodalom kelet-európai régiójában.
Kelet-Közép-Európa évszázadokon át hosszantartó társadalmi feszültségek és háborúk
színtere volt. Ez alól a jelen korszak sem kivétel. A berlini fal 1989. november 9-i leomlását
követően kísérlet történt a kapitalista rendszer helyreállítására ebben a térségben. Már 1996-
ban milliók és milliók tették fel azt a kérdést, hogy a sztálinista nyomort miért a kapitalista
nyomor váltotta fel. A sztálinizmust gyűlölték, mert korrupt és életképtelen elnyomó
rendszernek bizonyult. Az a kapitalizmus azonban, amely ezt a sztálinista rendszert
felváltotta, milliókat sújtott szegénységgel, munkanélküliséggel. Változatlanul az a kérdés
Magyarországon is, hogy létezik-e olyan társadalmi, gazdasági és politikai rendszer, amely
nemcsak egy szűk csoportnak, de a társadalom egészének tud munkát és jólétet biztosítani. A
magyarok még ma is útmutatást keresve tekintenek vissza 1956-ra, amikor a nép soha nem
látott egységben nemes eszméket követve próbálta kivívni magának az egyenlő esélyeket a
gazdasági életben, a szabadságot a politikában, a társadalmi felelősséggel párosuló hatalmat, a
szociális piacgazdaságot. A magyar szabadságot katonailag leverő Szovjetunió propagandája
természetesen mindent elkövetett, hogy befeketítse 1956-ot és emlékét. Ezért mondhatta
joggal Leslie Bain, aki jelenlévő szemtanúja volt az eseményeknek, hogy "nincs még olyan
esemény a történelemben, amelyről oly sokat hazudtak volna, annyira eltorzították és
bemocskolták volna, mint a magyar forradalom.
Célravezetőnek és előnyösnek látszott az igazság elhallgatása arról, hogy egy kis nemzet
felkelt szabadságjogai védelmében, hősiesen harcolt és elbukott. A nyugati demokráciákban
élő kommentátorok számára ez nem volt más, mint kísérlet az orosz elnyomástól és a
kommunista diktatúrától való megszabadulásra. A sztálinista kommunisták számára pedig
fasiszta ellenforradalom volt, amelyet a CIA elősegített és támogatott azért, hogy vereséget
mérjenek a "szocializmusra". Kétségtelen, hogy a szovjet hadsereg egységeinek a kivonása
Magyarországról a magyar ellenállók egyik fontos követelése volt és tény az is, hogy a
sztálinista diktatúrától való megszabadulás a forradalom legfőbb mozgatóereje volt.
Mindazonáltal a magyar felkelés nagyon gyorsan eljutott ezektől az alapvető követelésektől
olyan nagy horderejű változások igényéig, amelyek radikálisan új társadalmi rendet akartak,
amely egyrészt demokratikusabb lesz, mint a kapitalista Nyugat, másrészt társadalmilag
igazságosabb, azaz szocialistább, mint a kommunista Kelet.
Bill Lomax brit történész "Magyarország 1956" című könyvének (Krassó György
fordításában, 1989-ben jelent meg Magyarországon) az előszavában megállapítja: "a benne
résztvevők számára, akiknek személyes élményeik vannak, 1956 sokkal több, mint a gyűlölt,
elnyomó rendszer elleni felkelés. Az emberek sorsuk irányítását kezükbe vették, cselekvően
beleszóltak alakításába, és történelmet csináltak. A forradalom fejezte ki törekvésüket egy
jobb holnapért, és alkotó harcukat egy új világért, így képletesen azt mondhatjuk - az egeket
ostromolták. Ugyanakkor ez olyan forradalom volt, amelynek hatása messze túljutott
Magyarország határain, érdeklődést és csodálatot keltett az egész világon. Döntő lépés volt az
emberiség szabaddá válásának történetében."
Lomax ehhez még hozzáfűzi 1989. áprilisában, hogy: "Az 1956-os forradalom céljaiban és
törekvéseiben sokkal messzebbre ment, mint a kommunista párt akkori, vagy mostani
reformszárnya. Az önfelszabadításért folyt népi harc, a forradalmi bizottságok és a
Munkástanácsok autonóm mozgalmában fejeződött ki. A forradalom nem pusztán a jogállam
megteremtését, és a többpártrendszer bevezetését követelte; ennél jóval többet kívánt
megvalósítani. A társadalmi struktúra olyan intézményes, mély és radikális demokratizálását
célozta meg, amely a nép kezébe helyezi a hatalmat. A forradalmak mindig a valóban szabad
és emberséges társadalom megteremtésére törekedtek. Bár az 1956-os magyar forradalmat
leverték, emléke mindazok számára ösztönző maradt, akik egy jobb világra vágynak és
küzdenek is ezért."
Krassó György, aki a Szabad Európa Rádió külső munkatársaként 1988-tól szoros
munkakapcsolatban is állt e sorok írójával, Lomaxértékeléséhez hozzáfűzi - annak ellenére,
hogy sokszor járt Magyarországon és magyarul is megtanult, továbbá szoros kapcsolatot
tartott fenn a demokratikus ellenzékkel - nem tudta megfelelően ismertetni a forradalomban
harcoló egységek és a forradalomban létrejött népképviseleti szervek tevékenységét. Ennek
oka az volt, hogy az írók, újságírók, diákok kellően dokumentált mozgalmával ellentétben a
felkelőkről, a Munkástanácsokról, a forradalmi bizottságokról, és a vidéki városokban,
falvakban történtekről viszonylag kevés adat állt rendelkezésre.
Lomaxot saját marxista szemlélete is korlátozta, és gyakran tévútra vitte. Így hajlamos arra,
hogy alábecsülje a forradalom demokratikus politikai vívmányait, és túlértékeljen egyes
szocialista beállítottságú csoportokat. Mindszenty bíboros értékelése is egyoldalú. Ami Kádár
Jánost illeti, Lomax túl sok mentséget talált a számára.
Francois Furet 1956-ról
A francia történész "Egy illúzió múltja" című munkájában, amely Párizsban 1995-ben és
Budapesten pedig 2000-ben jelent meg, foglalkozik a levert magyar forradalom tanulságaival
is. A magyar forradalom véres elfojtása a sztálinizmus legsötétebb napjaira emlékezteti. A
forradalom leverését színtiszta Orwell-i nyelvbe burkolják: testvéri segítségnek nevezik. Furet
szerint a látszólag nagyon is eltérő szovjet megoldás a lengyel válság esetében, és a nyílt
erőszak alkalmazása a magyar válság esetében, megtévesztő. Ugyanis mindkét esetben a
szovjet geopolitika sikeréről van szó. A szocialista tábor, vagyis a szovjet birodalom határai
érintetlenek maradtak. Ennél lényegesebb azonban az, hogy a két kommunista rendszer,
amely az 1956-os októberi eseményekből kinő, gyorsan hasonlóvá válik egymáshoz.
Gomulka kevésbé liberálisnak bizonyul, Kádár pedig kevésbé sztálinistának, mint Hruscsov
és köre, amely hatalomra juttatta őket. Gomulka is, Kádár is Sztálin halála után kommunista
meggyőződésüket illetően változatlanul kerülnek ki a börtönből. Egy enyhébb
proletárdiktatúrát akarnak, amely ugyan önkényes, rendőri, fenyegető, de elviselhető. A
társadalom visszaszerzett valamicske mozgásteret a pártállamtól, és ha nyíltan nem lép fel
annak hatalmával szemben, akkor nem kötelező elhinnie azt, amit e pártállam urai mondanak
neki.
Magyarország szovjet lerohanását követően Hruscsov XX. kongresszuson elmondott
beszédének tételeit nemcsak a Nyugaton, hanem a kommunista világban is nyíltan
megkérdőjelezték. A magyar felkelés ugyanis az egész kommunista mozgalmat mind
sztálinista, mind Sztálint bíráló változatában válaszút elé állította. A magyar forradalom
túllépett azokon a kereteken, amelyeket a XX. kongresszus a megreformálandó
kommunizmus számára kijelölt. Ezek a keretek nem engedhették meg egy kommunista
rendszerű ország kilépését a Szovjet-birodalomból. Nagy Imre a semlegesség elfogadásával,
valamint a politikai pluralizmussal, vagyis a többpártrendszer bevezetésével túllépett ezeken a
kereteken. Budapesten jelent meg 1917. óta először az a veszély, hogy a kommunista rendszer
nem irreverzibilis, vagyis egy kommunista országból ismét lehet kapitalista rendszerű polgári
demokrácia. A jugoszláv Titó, akit Sztálin kizárt a Komminformból, soha sem mondott le
például a kommunista vezető réteg hatalmi monopóliumáról. Nagy Imre viszont a jugoszláv
típusú nemzeti kommunizmuson is túltett, megteremtette a kommunista rendszer
önfelszámolásának a lehetőségét.
A kommunista világmozgalom számára az 1956-os események vízválasztót jelentenek. Az
SZKP új vezetői, Hruscsov és társai képtelennek bizonyultak egy új politikának a
megalapozására Sztálin bűneinek a leleplezésével. Kiderült, hogy a sztálintalanitásnak nincs
társadalomfilozófiai alapja, nem nagyívű stratégia, nem is ideológiai eszme, de még csak
politikai program sem. Hruscsov a XX. kongresszuson csak bomlást és zűrzavart okozott
azzal, hogy a szovjet rendszer két alapvető támaszát, az ideológiát és a terroruralmat kétségbe
vonta. Ezzel a Szovjet-birodalmat válságba sodorta, mert a leghűbb támogatóit, a helyi
sztálinista-kommunista vezetőket kiszolgáltatta a közvélemény haragjának. Ugyanakkor
áldozataiknak némi szabadságot engedélyezett. A korábbi áldozatok tehát ismét szóhoz
juthattak, de csak akkor, ha hajlandóak voltak lepaktálni azzal a kommunista hatalommal,
amelynek az áldozatai voltak. Sztálin bírálói tehát nem voltak képesek a kommunista
mozgalom valódi megreformálására. A budapesti felkelés bebizonyította, hogy a
szovjetrendszer kiúttalan zsákutca. Ezért 1956-ban kezdődik meg a monolitikus szovjet tömb
szétesése, és ekkor ér véget a kommunista világrendszer egységének a mítosza.
Hruscsov elképzelésében a sztálinizmus elítélésének és a sztálintalanításnak a szovjet vezetés
erkölcsi tekintélyét kellett volna megerősítenie. A meghirdetett békés egymás mellett élésnek
pedig az volt a feladata, hogy a Szovjet-birodalom a világ fejlődését felgyorsító és az
imperializmus uralma alatt lévő részét az önállósodásában segítő erőközpont legyen. Ez az
elgondolás hibásnak bizonyult. Sztálin leleplezése a vádlottat sújtó gyanút a vádlókra is
kiterjesztette. Másrészt a háborús fenyegetettség csökkenése a túlzott központosítást
megfosztotta egyik legfontosabb indokától. Ezért a magyar 1956 egyik világtörténelmi
következménye, hogy a kommunista világ kettészakadt, a sztálinizmus további híveire, és
ellenfeleire. Ezzel a kommunista országokon belül is az egyközpontúság helyébe a
sokközpontúság lép.
Moszkva abszolút tekintélyét tovább gyöngítette Kína és Mao Ce-tung előtérbe kerülése. Mao
volt Titó mellett az a kommunista vezető Lenin óta, aki saját eszközeivel szerezte meg a
hatalmat, állítja F. Furet. Ehhez csak annyit kívánunk hozzáfűzni, hogy a németek ellen
harcoló kommunista partizán hadsereget - Titóval az élén - a II. világháború során az
angolszász hatalmak nagyarányú fegyverszállításokkal és dollármilliókkal segítették. E nélkül
Titó és kommunistái nem tudták volna a hatalmat megszerezni. A kínai kommunisták
győzelmét is nagymértékben elősegítette az a körülmény, hogy a nyugati hatalmak -
elsősorban az Egyesült Államok - megvonták támogatásuk nagy részét a Csang Kaj-sek által
vezetett Kuomintang-tól és hadseregétől. Ennyiben nem egyedül magának köszönheti Titó
illetve Mao Ce-tung, hogy saját országaikban a hatalom csúcsára kerülhettek. Lenin és
Trockij sem lehet hivatkozási alap, hogy a saját képességeikre és szervezeteikre támaszkodva
szerezték meg a hatalmat, mert ma már kellően bizonyítható, hogy a Wall Street és a City of
London nemzetközi bankárai, valamint a német Warburgok - mai dollárértéken több
milliárdos összegekkel - támogatták a bolsevik hatalomátvételt 1917-ben. A történelem
tanúsága szerint a kommunisták sehol és semmikor nem tudtak külső erők támogatása nélkül
hatalomra kerülni. Visszatérve Mao Ce-tung-ra, őneki sikerült Moszkvától viszonylag
függetlenül irányítania a Kínai Kommunista Pártot.
A Mao Ce-tung vezetette kommunisták azonban jelentős támogatás kaptak Sztálintól a
Kuomintanggal vívott polgárháborúban. Kína méretei alapozták meg ezt a nagyobb
függetlenséget, és már rövid idő után előrevetítették az egység felbomlásának a lehetőségét. A
Sztálin utáni szovjet vezetők nem akartak lemondani a Szovjet-birodalom és a nemzetközi
kommunista birodalom irányításáról. Mao támogatta őket a magyar forradalom elfojtásában,
de ezt feltételekhez kötötte. Kína geopolitikai helyzeténél, valamint népességénél fogva eltérő
módion kívánt a kelet-európai kommunista országokhoz viszonyulni, mint a Szovjetunió. A
kemény sztálini diktatúra megtagadása ehhez megteremtette az ideológiai mozgásteret Peking
számára. Sztálin eltűnése csökkentette a terrort, másrészt nagyobb mozgásteret biztosított
ideológiai téren. Az 1953-tól 1956-ig Kelet-Európában előforduló felkelések maradandó
nyomot hagytak a kommunista birodalomnak ebben a részében, nem csak a lakosságban, de a
rendszernek leginkább elkötelezett kommunista párttagokban is. A nemzeti összetartozás, a
demokratikus szabadságjogok követelése, a magasabb életszínvonal utáni vágy olyan erőket
hozott mozgásba, amelyeket a Kreml csak üggyel-bajjal tudott féken tartani, de elfojtani nem
volt képes.
1960-ban Kína nyíltan is szakít a Szovjet-birodalommal, és Albánia révén Kelet-Európában is
talál szövetségest magának. A Szovjetunió által képviselt kommunizmust a kínaiak balról, a
jugoszlávok és az olaszok jobbról támadják. A Sztálin által felépített szovjet mitológia
fokozatosan felőrlődik és a monolitikus uralom kommunista eszméje alulmarad a
demokratikus pluralizmus eszméjével szemben. Sztálin halála után tehát létrejön a
szovjetellenes kommunizmus is, amelyet Európában Titó, Ázsiában Mao testesít meg. A
kommunista hitvallásnak ekkor már nem a Kreml a Vatikánja.
A Szovjet-birodalom egyik pillére a kommunizmus eszméjének szovjet változata volt. A
revizionizmus elterjedése a kommunista világmozgalomban jelzi a szovjet mítosz végét.
Hruscsov a leninizmushoz való visszatérést állítja szembe a revizionizmussal, vagyis a jelen
problémáit a hagyomány felelevenítésével akarja megoldani. Azzal azonban, hogy
megtámadta Sztálint, a revízióhoz vezető utat nyitotta meg. 1956-ban a lengyelországi és a
magyarországi események megmutatták, hogy nem járható út a múltbeli hibák verbális
kijavítására irányuló törekvés. A lengyelek és a magyarok tartalommal töltötték meg a
kommunista frázisokat, amikor komolyan vették a terror megszüntetését, a munkások
nyomorának az enyhítését.
Igényt tartottak a nemzeti önrendelkezésre, és az internacionalista alárendeltség
megszüntetésére. Valamiféle demokratikus szocializmust akartak a sztálinista terroruralom
helyébe. A magyar nép ez irányú követeléseiben eljutott a szovjet típusú rendszer
megtagadásáig. 1956-ban a szovjet típusú kommunizmusnak ez a revíziója a szovjet
birodalmi érdekek korlátaiba ütközött. Az az elképzelés azonban, hogy a társadalmi
igazságosságot hirdető szocializmus összebékíthető a demokráciával, és a nemzeti
önrendelkezéssel, tovább élt, mert mind Lengyelországban, mind Magyarországon komoly
támogatást kapott a lakosság millióitól. 1956 után a közép- és kelet-európai országokat, de
még a nyugati baloldali értelmiségieket is egyre jobban foglalkoztatta a szocializmus és a
demokrácia valamilyen módon való társítása.
Az ellentétes irányban haladó kínai kommunisták 1956-ban, 1957-ben segítenek az SZKP
vezetőinek elhárítani a közvetlen veszélyt, de ezt követően magukat tekintik a valódi
kommunizmus hiteles képviselőinek. Az ő szemükben Hruscsov maga lett revizionista a XX.
kongresszuson elmondott Sztálin-ellenes beszédével. Ezért őt tekintik a hiteles kommunizmus
sírásójának. A kommunista eszme és állam sztálinista változata nem sokáig élte túl
létrehozójának, Sztálinnak a halálát.
1956. megrendítette a nyugati kommunizmus két nagy pártját, az olasz és a francia
kommunista pártot is. Mindkét párt élén komminternes veteránok álltak, Togliatti és Thores,
akik Sztálin hűséges tanítványai voltak, de utódaikkal már egyenrangúnak tekintették
magukat. Mindkét kommunista vezető még Moszkvában tudomást szerez az 1956. februári
titkos beszámolóról. Nekik is gondot okozott az, hogy leválasszák személyüket arról a
személyi kultuszról, amelynek Sztálin idején egyidejüleg voltak az eszközei és a
haszonélvezői. Aggódva figyelték, hogy Hruscsov milyen nehéz helyzetbe hozza őket. 1956.
júniusában a titkos beszéd széles körben ismertté vált. Togliatti ettől kezdve a Titó nevével
fémjelzett revizionista kommunizmushoz közeledik. Az olasz kommunista vezető át is
értelmezi a személyei kultusz kifejezést, és a szovjetrendszer bürokratikus torzulásait érti
alatta. Ezt követően már a kommunista világmozgalom sokközpontúságát támogatja. A
francia kommunista vezető minél előbb le akarja zárni a Sztálin körül kialakult vitát. Thores
továbbra is kitart a Szovjetunió vezető szerepe mellett a kommunista világmozgalomban.
A két nagy kommunista párt támogatta a szovjet hadsereg magyarországi bevetését. A magyar
forradalomban Thores imperialista összeesküvést lát,Togliatti viszont hangsúlyozza, hogy
milyen súlyos hibákat követtek el az internacionalista-kommunisták Rákosival az élükön
Magyarországon. De Togliatti is elutasítja az úgynevezett burzsoá szabadságjogokat, és
Thores továbbra is kitart a demokratikus centralizmus mellett, amit még Rákosi Mátyás is
fából vaskarikának nevezett. Togliatti azonban mégis csak elkezdi hangoztatni a
"szocializmushoz vezető olasz út" jelszavát, ezt a francia kommunisták oppurtunista
elhajlásnak minősítik. A kommunista világmozgalomban tehát 1956 következménye nem a
sztálini módszerekkel való leszámolás, hanem a sorok újjárendeződése, az új erőviszonyok
hatására. A kommunizmus nem a hazugságaitól szabadult meg, hanem annak a zsarnoknak a
vasmarkától, aki kormányozta.
1956 és következményei bebizonyították, hogy a kommunista rendszer képtelen a lényegét
illető reformra. A kommunista világmozgalom kettészakadt és megosztottsága egyre mélyült.
De továbbra is összekötötte szemben álló részeit, hogy ugyanarra a hazugságra épült.
Ez a közös univerzális hazugság kapcsolta össze a kommunizmus orosz, kínai, kelet-német,
jugoszláv, olasz és francia változatait.
1956 és 1989
Az 1956 évi magyar forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentőségű
következményei fokozatosan bontakoztak ki. Az 1968-as "Prágai Tavaszt" követték 1981
lengyelországi eseményei, a Szolidaritás Mozgalom kibontakozása és a lengyel ellenállás
megerősödése. Az 1980-as évek végén felgyorsultak az események, és 1989. november 9-én
először sikerült áttörni a berlini falat, amely végül képletesen szólva le is omlik, jelezve egy új
világtörténelmi korszak kezdetét.
A berlini fal lebontásában és a németországi változások kikényszerítésében a magyar népnek
ismét kezdeményező szerep jutott. 1989 nyarán tömegesen érkeztek Magyarországra az
egykori Német Demokratikus Köztársaságból olyan németek, akik nem akartak már
visszamenni Németország keleti részébe, hanem a Német Szövetségi Köztársaságban akartak
élni. A Szovjetunió által irányított kelet-európai országoknak elő volt írva az együttműködés,
s így Magyarországnak is kiadatási megállapodása volt Kelet-Berlinnel. Az NDK kormánya
ennek megfelelően követelte a magyar hatóságoktól, hogy tartsa be ezt a megállapodást.
Ennek értelmében a Magyarországon tartózkodó NDK-s német menekülteket vissza kellett
volna toloncolni az NDK-ba. Kelet-Berlin ígéreteket tett arra nézve is, hogy az így visszatérők
- megfelelő eljárások után - akár hivatalosan is áttelepülhetnek az NSZK-ba. A menekültek
azonban nem bíztak a kelet-berlini kormányban és nem tértek vissza az NDK-ba.
A magyar kormány élén ekkor Németh Miklós miniszterelnök állott, a külügyminiszter Horn
Gyula, és a belügyminiszter dr. Horváth István volt. Ez volt az az esztendő,
amikor Pozsgay Imrének, a magyarországi reformfolyamat egyik kezdeményezőjének és
irányítójának különlegesen fontos szerep jutott. Mivel a rendszer legitimitása múlott azon,
hogy 1956-ban ellenforradalom, vagy pedig népfelkelés zajlott, ezért ez a kérdés még 1988
végén és 1989 elején is tabu témának számított. 1988. májusában az állampárt központi
bizottsága Pozsgay Imrét bízta meg a múltat feltáró és átértékelő elemző munka elvégzésével.
A múltfeltárás az új pártprogram előkészítéséhez tartozott. A történelmi albizottság
élére Berend T. Ivánakadémikus került. A történelmi albizottság 1988 végére elkészült egy
új szellemű dokumentummal, amelyben az is szerepelt, hogy szükséges felülvizsgálni az
1956-os események megítélését, mert 1956. október 23-án nem ellenforradalomra, hanem
népfelkelésre került sor.
Pozsgay Imre a pártlevéltár titkos anyagainak az áttanulmányozása után megismerhette annak
a titkos központi bizottsági ülésnek a jegyzőkönyvét, amelyen elhatározták, hogy
megrendezik Nagy Imre perét. Pozsgay ekkor tudta meg, hogy valójában milyen is volt
Kádár János és közvetlen munkatársainak a szerepe az 1957 és 1963 közötti véres
megtorlásokban. Kádárra részben súlyos birodalmi nemzetközi kényszerek hatottak, részben
pedig kicsúszott az ellenőrzése alól a megtorló gépezet, amely így egyéni bosszúk eszközévé
is vált. A nemzetközi nyomás létezett, de a Kádár által is aláírt jegyzőkönyvek arról
tanúskodnak, hogy mindvégig pontos információi voltak a megtorlásokról, és azok
folytatásához konkrét útmutatásokat adott. A kétheteként ülésező politikai bizottság minden
alkalommal megkapta a jelentést: hányan vannak internálótáborokban, politikai elítéltként
börtönben, hány kivégzés történt, és milyen ügyek vannak előkészületben. Pozsgayt
megdöbbentette az a politikai bizottsági jegyzőkönyv, amely a megtorlásokról szóló jelentést
megtoldja azzal a megjegyzéssel, miszerint túlzsúfoltak a börtönök és már lehetetlen lesz
elhelyezni az elítélteket. Kádár János erre cinikusan megjegyezte: "A továbbiakban minőségi
munkát kell végezni, kevesebb börtönbüntetést kiosztani és több halálos büntetést kiszabni."
Kádár a dokumentumok tanúsága szerint olyan profi politikus, aki önmagán is uralkodni tudó,
kérges szívű hatalomtechnikussá vált, s aki pontosan tudta: az 1956-os népfelkelés okait nem
hagyhatja figyelmen kívül. Ezért a forradalom törekvéseiből sok mindent neki kell
megvalósítania. Kádár a szovjet segítséggel levert forradalmat igyekezett eltéríteni a maga
útjáról és egyik-másik követelését a saját maga szekerébe fogta. Kádár Rákositól eltérően, aki
igyekezett óriási tömegeket hosszabb időn át félelemben tartani, rideg számítással pontosan
kimérte a félelem határait. Az 1956 utáni megtorlás iszonyú volt, de Kádár félreérthetetlenné
tette, hogy kinek kell rettegnie, s a büntetésre kijelölt csoportot, mint a társadalom leprásait
mutatta be. Őket a törvényesség látszatával fosztották meg jogaiktól. A nagy többség
biztonságban élhetett, ha politikailag passzív maradt.
Pozsgay úgy látta, hogy 1956 vonatkozásában lépnie kell, de előzőleg tájékozódnia kellett
nemcsak a magyar politika köreiben, hanem a nemzetközi helyzetet is figyelembe véve.
Találkozott Otto Schilli-vel, aki akkor a németországi Zöldek egyik vezetője volt, és aki a
Schröder-kormány belügyminisztere lett. 1989. január 9-én már Pozsgay arról beszélt, hogy
elkerülhetetlen a fordulat, valamint az azzal járó hatalmi átrendeződés: az alkotmányos
jogállam és a parlamentáris demokrácia megteremtése. Az ezen a napon a Sportcsarnokban
tartott nagygyűlésen hangzott el: "Elszámolás lesz, de leszámolás nem."
1989. január 27-én került sor a történelmi albizottság tanulmányának a vitájára. Ezen a
többség jóváhagyta azt a megállapítást, hogy 1956. októberében Magyarországon nem
ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le. Pozsgay ekkor határozott úgy, hogy a
tömegtájékoztatási eszközök útján nyíltan kimondja, amit a magyar nép mindig is gondolt. Az
időzítésbe az is beleszámított, hogy Grósz Károly, az MSZMP akkori főtitkára, a Davosi
Világgazdasági Fórumra utazott. Pozsgayt ekkor már csak Grósz Károly cenzúrázhatta.
Németh Miklós kormányfő a bejelentés megtételében nem akadályozhatta meg Pozsgayt.
Ilyen előzmények után hangzott el a Kossuth Rádióban 1989. január 28-án, majd a
Televízióban a nagy horderejű nyilatkozat. Grósz Károlynak Davosban nem volt ideje a hazai
történésekre figyelni, a nyugati sajtó pedig csak néhány nap múlva reagált a magyarországi
eseményekre. Grósz első reagálása a dühös elutasítás volt, és a hozzá közelállók puccsot
emlegettek.
Pozsgay azonban fordulatot akart elérni. Tudta, hogy aki kijelenti, hogy 1956-ban nem
ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, az ezzel nemcsak a Magyar Kommunista Párt
identitását rombolja le, hanem vele kimondja azt is, hogy törvénytelen, igazságtalan és
becstelen volt a szovjet beavatkozás. Ebben az időpontban még nem lehetett biztosan tudni,
hogy érvényben van-e még a Jaltai Megállapodás, alkalmazzák-e még a Brezsnyev-
doktrinát, és bizonytalan volt, hogy milyen lesz a szovjet reagálás. Pozsgay döntésébe
legközelebbi munkatársait, sőt még a családtagjait sem avatta be.
Grósz Károly pártfőtitkár a párt központi irodájában eléje tárta a közben begyűjtött
hangulatjelentéseket, amelyeket a pártbizottságok titkárai írtak alá. Azt is közölte, hogy a
Politikai Bizottság másnap megvitatja ezt a kérdést. A Politikai Bizottságban nem azt vetették
Pozsgay szemére, hogy nincs igazság abban, amit mondott, hanem hogy nem kellett volna
megtennie. Egyes PB-tagok arról spekuláltak, milyen definíciót lehetne adni 1956-ról úgy,
hogy az mindenki számára elfogadható legyen. Arra hivatkoztak, hogy bonyolult történelmi
jelenségeket és eseményeket nem lehet egyszavas ítéletekkel elintézni.
Visszatérve az NDK-s menekültek kérdésére, a magyar kormányban többen azt az álláspontot
vallották, hogy a kiadatási államközi megállapodásnál fontosabbnak tekintendő az Emberi
Jogok Egyezségokmánya, valamint az 1975-ös Helsinki Megállapodás. Az államminiszteri
funkciót is betöltő Pozsgay azon a véleményen volt, hogy tárgyalni kell az NDK hatóságaival,
de a Helsinki Záróokmány értelmében arra kell törekedni, hogy változtassák meg az
állampolgáraikkal szemben folytatott gyakorlatukat. Mondjanak le arról, hogy a
Magyarországon tartózkodó menekülteket visszaszolgáltassák nekik.
Magyarországon ekkor mozgalom bontakozott ki a német menekültek támogatására. Pozsgay
ebben a kérdésben is - a kormánnyal összhangban - a lakosság törekvéseit támogatta. Kapóra
jött számára, hogy felmerült egy terv. Ennek keretében kiemelkedő személyek védnökségével
- csak néhány órára - megteremtődne a lehetőség arra, hogy magyarok, osztrákok - a
határőrség jóváhagyásával, de közreműködése nélkül - találkozhassanak egymással. A
kezdeményezők Habsburg Ottót és Pozsgay Imrét kérték fel, hogy vállalják fel a
védnökséget a tervezett esemény fölött. Pozsgay felismerve a rendezvényben lévő
lehetőséget, igent mondott és ugyanezt tette Habsburg Ottó is. Mindketten bekapcsolódtak az
előkészítésbe. Pozsgay felkereste a belügyminisztert, aki megfelelő utasításokkal látta el az
állambiztonsági és határőr szerveket. A határmenti-pikniket (páneurópai találkozót) 1989.
augusztus 19-re tűzték ki. Augusztus 20., amely a kommunista rendszerben az alkotmány
napja volt, a magyar nép emlékezetében a magyar államalapító király, Szent István napjaként
él, és így az ő emlékéhez kapcsolódott a határmenti-találkozó.
Az 1989-es év kulcsfontosságú magyar politikusának számító Pozsgay Imre úgy gondolta,
hogy ezt az alkalmat kellene felhasználni ahhoz is, hogy megoldás szülessék a német
menekültek ügyében. Pozsgay javaslatára a Belügyminisztérium, az Állambiztonsági
Szolgálat és a Határőrség vállalta, hogy megnyitja a határt, és távol tartja magát az
eseményektől. Pozsgay és munkatársai pedig megüzenték a Magyarországon tartózkodó
NDK-soknak, hogy ha augusztus 19-én a magyar-osztrák határ közelében tartózkodnak
Sopron környékén, akkor átléphetik a határt. Osztrák részről is felkészültek a fogadásukra.
Pozsgay tisztában volt az akció kockázatával, ezért úgy döntött, hogy mint fővédnök a
háttérben marad. Nyilvánvaló volt, hogy Magyarországra nézve nem lenne előnyös, ha a
kormány második emberét a kitörési pontnál látnák személyesen tevékenykedni. Pozsgay
helyett helyettese, Vass Lászlóment Sopronba, és ő olvasta fel az államminiszter üdvözlő
levelét. Habsburg Ottó is megbízottjával képviseltette magát, és leányát, Walburgát küldte a
helyszínre.
Ami történt, az a történelem része, és a nemzetközi sajtó is részletesen beszámolt róla. Több
száz német menekült futva lépte át az őrizetlenül hagyott határszakaszt, és vette az irányt az
NSZK felé. Bebizonyosodott, hogy Magyarországon keresztül átléphetik a kelet-német
menekültek a vasfüggönyt. Később ezzel a ténnyel már számolni lehetett azokon a
kormányüléseken, ahol sor került azon tárgyalások előkészítésére, amelyeket aztán Horn
Gyula külügyminiszter folytatott NDK-s partnerével. Mivel ez a tárgyalás az NDK-s fél
merevsége miatt kurdarcba fulladt, megszületett az a döntés, hogyNémeth Miklós kormányfő
és Horn Gyula külügyminiszter kezdeményezzenek titkos
tárgyalásokat Helmuth Kohl nyugatnémet kancellárral ésHans Dietrich
Genscher külügyminiszterrel. E tárgyalások titkosságát nem sikerült megóvni, ezért Bonn
javaslatára azokat hivatalossá alakította át a két fél.
Magyarország morális okokból és nem ellenszolgáltatásért kereste a megoldást a német
menekültek problémájára. A vasfüggöny fokozatos lebontása érdekében további lépésekre
került sor a magyar-osztrák szakaszon. A szögesdrót jelképes átvágásánál jelen volt Horn
Gyula magyar, és Alois Mock osztrák külügyminiszter. A 300 kilométer hosszú magyar-
osztrák határon - 70 kilométer kivételével - eltávolításra került a műszaki határzár. Pozsgayt
néhány évvel korábban még vizsgálattal fenyegették, amiért kezdeményezte a vasfüggöny
lebontását, most azonban már nem volt akadálya a vasfüggöny eltávolítására vonatkozó
eredményes tárgyalásnak. A kelet-német kommunista sajtó azzal rágalmazta Magyarországot,
hogy nem az emberi jogoknak szerzett érvényt, hanem üzletet kötött Bonnal az NDK-s
menekültek ügyében. Ez a rágalom még veszélyes volt, hiszen nem lehetett tudni, hogy az
NDK napjai meg vannak számlálva és a berlini fal 1989. november 9.-én leomlik.
Pozsgay Imre és a magyarok harmadik útja
O. A. Platonov orosz egyetem tanár: "Oroszország a szabadkőművesek
befolyása alatt" (Rosszija pod vlasztyju maszonov, Moszkva, Russzkij Vesztnyik, 2000,
110. old.) ezt írja a peresztrojka és a glasznoszty vezérképviselőjéről: "Alekszander
Nyikolajevics Jakovlev 1923-ban született. 1944 és 1991 között a Szovjet Kommunista Párt
tagja. Az ötvenes évek végétől amerikai ügynök. Továbbá párt-propagandista és tagja a
Politbüro-nak (Központi Bizottság, SZKP). Az "Osztankino" Televízió- és Rádiótársaság
elnöke. A "Magisztérium" szabadkőműves páholy tagja s egyik alapítója az "Oroszország
választása" mozgalomnak. Mindemellett külső tanácsadója a Külkapcsolatok Tanácsának."
Viktor Bracsev "Szabadkőművesség és hatalom Oroszországban" (Maszoni i vlaszty v
Rosszii, Moszkva, Algoritm Knyiga, Izdatyelsztvo Ekszmo, 2003) című könyvében pedig ezt
olvashatjuk: "1992-ben, Moszkvában létrejött egy Nemzetközi Orosz Klub. Első tagjai között
volt: M. Bocsarov, P. Vosanov, Sz. Fjodorov, Kobec tábornok - összesen negyven személy.
2001-re csak Moszkvában már négy ilyen szervezet volt. A hazai "rotarisok" keresztapjának
szerepében megjelentek a finn testvérek, majd az amerikaiak vették át a kezdeményezést
tőlük, méghozzá úgy, hogy minden orosz "rotaris" vezetőnek hat hónapos ingyenes amerikai
tanulmányutat ajánlottak. Szintén 1992-ben jött létre a Bilderberg-csoport moszkvai fiókja - a
Magisztérium, amelynek tagjai voltak: A. Jakovlev, Je. Jevtusenko és Sz. Satalin ... Ha a
kommunista rendszer defektjeiről beszélünk, akkor olyanokat kell megemlítenünk,
mint Gorbacsov, Jakovlev és mások, akik a párt közegében nőttek fel, karriert csináltak,
elárulták és eladták a hazájukat és pártjukat."
Az idézeteket egészítsük ki azokkal a megállapításokkal, amelyeket Szemjon
Reznyik ír "Oroszország fasizálódása" (1998-ban jelent meg Budapesten a Hajja és Fiai
Kiadó gondozásában) c. munkájában: Alexander Jakovlev akkor került a figyelem
központjába, amikor 1972.november 15-én a Lityeraturnaja Gazeta-ban közzétett hosszú
cikkében elítélt több fiatal kritikust, amiért nem törődnek a történelem marxista
megközelítésével, valamint a forradalom előtti Oroszországot virágzó, harmonikus
társadalomként tűntetik fel. Ezt az írást Alexander Jakovlev úgy jegyezte, mint történész
doktor. Sokakat elgondolkoztatott, hogy hogyan fordulhatott elő, hogy Alexander
Jakovlev, aki a pártfunkcionáriusok között nőtt fel, ilyen cikket publikálhatott a felső körök
jóváhagyása nélkül. Nem sokkal a cikk megjelenését követően Alexander Jakovlevet, aki 15
évvel később a Glasztnoszty és a Peresztrojka építőmestere lett, eltávolították az SZKP
Központi Bizottságából és Kanadába küldték nagykövetnek.
Nem tekinthető véletlennek az sem, ahogyan élete a továbbiakban alakult. Jurij
Andropov, Brezsnyev utóda a főtitkári tisztségben, visszahívta Jakovlevet 1982-ben
Moszkvába. Gorbacsov hivatalba lépése után pedig visszakerült korábbi pozíciójába, a
Központi Bizottságba, ahonnan 1972-ben, a már említett cikke után eltávolították. Jakovlev
gyorsan lépett előre a ranglétrán és végül Gorbacsov egyik legfontosabb tanácsadójává vált.
1985-ben és 1986-ban, amikor már a "Pamjaty" nevű nacionalista mozgalom tevékenysége
ismertté vált, e mozgalom egyes vezetői élesen bírálták a pártvezetőségen belüli úgynevezett
"titkos cionistákat", többek között az akkor már a Politikai Bizottságba bekerült Alexander
Jakovlevet. Jakovlev volt ugyanis, aki megpróbált szembeszállni az erősödő orosz
sovinizmussal. A párt radikálisai ezért Jakovlevet veszélyes riválisuknak tekintették és
mindent megpróbáltak, hogy közvetlenül vagy közvetve aláaknázzák pozícióját.
1988. márciusában a Szovjetszkaja Rosszija kemény támadást intézett a kozmopolita
liberálisok, valamint a reakciós nemzetiek ellen. A cikket a párthierarchia akkori második
embere, Jegor Ligacsov kezdeményezte, mégpedig akkor,
amikor Gorbacsov és Jakovlev külföldön voltak. Ligacsov utasítására a helyi pártkiadványok
újranyomták a cikket. A Pravda három hétre rá azonban vezércikkben ítélte el ezt az írást és a
peresztrojka-ellenes erők kiáltványának minősítette. Ezt a vezércikket viszont Alexander
Jakovlev kezdeményezte Moszkvába visszatérését követően. Ezután rábeszélte Gorbacsovot,
hogy az az akkor mérvadónak számító központi lapban jelenjen meg. Jakovlev volt az, aki
tudta, hogy mit kell tenni Oroszországban és ezért Gorbacsovnak nagy szüksége volt rá.
Ugyanakkor Gorbacsov középutasként nem akarta magára haragítani a Jakovlevvel szemben
álló csoportokat sem, ezért újra meg újra elhatárolta magát Jakovlevtől.
A berlini fal leomlását követően maga Gorbacsov is a radikális nemzetiek támadásainak a
célpontjává vált, külügyminiszterével Eduard Sevardnadzéval együtt. Mindkettőjüknek azt
vetették a szemére, hogy túlzottan egyoldalú engedményeket tettek a Nyugat számára.
A már idézett Platonov könyv ezeket az adatokat emeli ki Sevarnadzéval kapcsolatosan:
"Eduard Amvroszijevics Sevardnadze 1928-ban született és 1948 - 1991 között volt tagja az
SZKP-nek. Grúzia első titkára volt, majd a Politbüro tagja (Központi Bizottság, SZKP).
Később Grúzia vezetője és a 'Magisztérium' szabadkőműves páholy tagja 1992-től"
Gorbacsov ezután ugyanúgy kezdte elhatárolni magát Sevardnadzétól, ahogyan azt korábban
Jakovlevvel kapcsolatban tette. 1990-ben decemberében a Népi Küldöttek Kongresszusán
Sevardnadze lemondott külügyminiszteri posztjáról. Ezután már csak Alexander
Jakovlev maradt az Elnöki Tanács egyetlen liberális tagja. De befolyása csökkent. Amikor
sor került 1991. június 17-én az emlékezetes kísérletre, hogy Gorbacsovot elmozdítsák, a
Szovjetunió elnöke csak június 21-én jelent meg a Legfelsőbb Tanácsban, miután
figyelmeztetést kapott az akkori amerikai elnöktől, idősebb George Bush-tól. Gorbacsov
ugyanis meglepő közömbösséggel vette tudomásul a történteket, és ez azt a gyanút
ébresztette, hogy az akcióban neki is része volt. Feltételezték, hogy egyet értett azokkal, akik
szerint az egyetlen mód a Szovjetunió felbomlásának elkerülésére az erőszak alkalmazása.
Gorbacsov azonban nem akart személyes felelősséget vállalni az akcióért. Így elképzelhető
volt, hogy lehetőséget akart adni a radikális nacionalistáknak. Amennyiben azoknak sikerül
meggyőzniük a Legfelsőbb Tanácsot, akkor tervük sikerül. A Bush elnöktől érkező
figyelmeztetést követően azonban Gorbacsov valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy
mivel a terv lelepleződött, ezért inkább meghátrál. Alexander Jakovlev ekkor három órán át
beszélt Gorbacsovval. Arról akarta meggyőzni, hogy szabaduljon meg az őt körülvevő
nacionalistáktól és tegyen valamit - ahogy ő nevezte - "ezzel a hitvány csapattal".
A háttérhatalom hálózatában és a még mindig fontos szerepet betöltő szabadkőműves
páholyokban meglévő rivalizálások és konfliktusok valójában leképezik a politika látható
szférájában, az egész profán világban lezajló konfliktusokat. Az úgynevezett világkormányt
alkotó szervezetek - úgy mint a New York-i Council on Foreign Relation (Külkapcsolatok
Tanácsa), a londoni Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Intézet), a
Trilateral Commission (Háromoldalú Bizottság) és a Bilderberg Csoport - oroszországi
kirendeltségeiben, továbbá a különböző zárt társaságok, titkos és féltitkos szervezetek, a
szabadkőműves klánok, a különböző rituálék rendjei, valamint a háttérhatalom regionális
központjai között, szüntelenül folyik a versengés.
Ezt a küzdelmet szemléltetik az elmúlt évtized történései Oroszországban, ahol elkeseredett
összecsapásokban vívtak kemény küzdelmet a Máltai Lovagrend és az
amerikai szabadkőművesség (Jelcin - Berezovszkij - Abramovics), a B'nai
B'rith (Szövetség Fiai) és az illuminátus szabadkőművesség (Guzinszkij - Fridman -
Hodorkovszkij - Javlinszkij), Franciaország Grand Orient-je és
az európai szabadkőművesség(Luzskov - Primakov - Jakovlev). A háttérhatalom itt
felsorolt hálózatának intézményei, a szabadkőművesség különböző irányzatai, mind
érdekeltek voltak az orosz állam meggyöngítésében, az orosz nemzeti vagyon pénzügyi
eszközökkel történő elvételében. Mindennek hatásaként olyan viszonyokat teremtettek
Oroszországban, ahol évente egymillióval csökken a lakosság létszáma. Tervek készültek
Oroszország felosztására és kontrollálására. E folyamatokat Vlagyimir Putyin orosz elnök az
állam megerősítésével, többek között az adózási fegyelem kikényszerítésével, próbálta
megfékezni, illetve leállítani, de eddig csak igen szerény eredménnyel.
Azért tértünk ki Alexander Jakovlevre vonatkozó ismereteink rövid összefoglalására, mert
érzékeltetni kívántuk, hogy Jakovlev a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, a világot kormányzó
globalista főhatalom Szovjetunió-beli képviselője volt, akit erre a feladatra még New York-i
tartózkodása idején, a Columbia Egyetemen, készítettek fel. Ha ehhez még azt is
hozzávesszük, hogy a Szovjetunióban magában is hatalmi küzdelem folyt az atlantista-
irányzathoz és az eurázsista-irányzathoz tartozók között, akkor könnyebben érthetjük meg
Jakovlev ellentmondásos magatartását, tényleges szerepét. Jakovlev ugyanis az
internacionalista-kommunistából kozmopolita-globalistává átváltozó szovjet-, illetve kelet-
európai politikus tipikus képviselője volt a Szovjet-birodalom legfontosabb idegközpontjában.
Jakovlev annak a globalista háttérhatalomnak a stratégiáját, washingtoni
konszenzusként ismert programját képviselte Moszkvában, amelynek a terveibe nem illett
bele a nemzetállamok megerősödése. A Szovjet-birodalomnak és központi államának, a
Szovjetuniónak úgy kellett felbomlania, hogy utódállamai ne nemzetállamok legyenek, hanem
a Nemzetközi Pénzügyi Közösség által szorgalmazott kozmopolita "nyílt társadalomhoz"
tartozzanak.
Itt két megjegyzést teszünk. Az egyik magára a Szovjetunióra vonatkozik. A Kreml-ből
nemcsak a szűkebb értelemben vett Szovjetuniót irányították, hanem az érdekszférájába
tartozó kelet-európai államokat is. Moszkvában dőltek el a kommunista birodalom
legfontosabb külpolitikai, katonapolitikai és gazdasági kérdései. A másik megjegyzésünk a
"nyílt társadalomra" ("open society"-ra) vonatkozik. A "nyílt társadalom" elmélete Karl
Popperosztrák születésű filozófustól származik. Ez az elmélet arra a felismerésre épül, hogy
az igazságot senki sem monopolizálhatja. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség elsősorban azért
karolta fel ezt az elméletet, mert a magánpénz-rendszer világszintű monopolizálásához, a
világ vagyonának a centralizációjához, és ennek nyomán egy Globális Unió létrehozásához,
olyan államokra van szükség, amelyek lemondanak nemzeti érdekeik hatékony védelméről és
készek a Nemzetközi Pénzügyi Közösség irányítása alatt regionális, majd pedig globális
rendszerekbe integrálódni, amelyek lehetővé teszik az egy központból irányított világrendszer
létrehozását.
Pozsgay Imre, nagyformátumú államférfiúi képességei révén reformkommunistából hiteles
patriótává és demokrata politikussá vált. Úgy képzelte az internacionalista-kommunista
rendszerből való kiválást, hogy egyben érvényesíti a magyar nemzet alapvető szükségleteit,
érdekeit és értékeit, kísérletet téve a magyar nép történelmi sérelmeinek az orvoslására
is. Pozsgay Imre - a kozmopolita globalistává váló internacionalista kommunistáktól
eltérően, velük konfliktusba kerülve - a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói
szabadságot, a szociális piacgazdaságot akarta. A társadalmi progresszióból nemcsak
a szabadságot, de a társadalmi igazságosságot jelentő egyenlőséget, és a szolidaritásban
megnyilvánuló testvériséget is szorgalmazta. Vagyis a felvilágosodás hármas jelszavából -
hármas-követelményrendszeréből - mind a hármat érvényesíteni akarta. Ez a hármas-
követelmény ugyanis egymást kölcsönösen feltételezi és kiegyensúlyozza. Így teszi lehetővé
harmonikus társadalom megteremtését. Pozsgay megnyilatkozásaiból egyértelműen
kiolvasható, hogy a szociális piacgazdaságot a nemzeti érdekek és a közjó érvényesítésével
együtt kívánta a bukott diktatúra állammonopolista rendszere helyére bevezetni. Azaz
Pozsgay Bibó Istvánhoz hasonlóan valójában egy harmadik útban gondolkodott: meg akart
szabadulni a bukott internacionalista kommunizmustól, ám azt sem akarta, hogy helyébe a
szélsőséges neoliberális tanokra alapozott pénzmonopolista rendszer lépjen. Pozsgay ezt így -
ezekkel a szavakkal - nem fogalmazta meg, de valójában annak a pénzuralmi diktatúrának is
ellenfele volt, amely a rendszerváltás nyomán ténylegesen berendezkedett Magyarországon,
létrehozva a hárommillió koldus, továbbá a hárommilió szegény, és a kétmillió vagyontalan,
azaz a nyolcmillió függőhelyzetű, kiszolgáltatott magyar Magyarországát.
Az a "nyílt társadalom", amelyet a magyarokra rákényszeritettek, nem tette lehetővé, hogy
Magyarország nemzeti szuverenitására támaszkodva védekezhessen a Nemzetközi Pénzügyi
Közösség pénzügyi- és gazdasági eszközökkel vívott hódító terjeszkedésével szemben. A
"nyílt" jelző az akadálymentességet jelenti a tőke terjeszkedése számára. A tőke szabad
mozgásának a biztosítása nem véletlenül lett az Európai Unió legfontosabb "vívmányává",
minden mást érvénytelenítő legfőbb szabályává. "Nyílt társadalom" tehát az, ahol minden
korlát nélkül garázdálkodhat a nemzetközi finánctőke, és pénzügyi eszközökkel folyamatosan
elvonhatja az adott ország jövedelmét. Az az állam pedig, amely ez ellen különböző
eszközökkel - pénzügyi szabályozással, vámokkal - védekezni kíván, az a pénztőke szabad
garázdálkodása elől elzárkozó, azaz "nem nyílt társadalom", hanem nacionalista, zárt
társadalom, s ezért nemcsak megbélyegzik, de ki is közösítik.
A kozmopolita Jakovlev - a globalista főhatalom Moszkvában működő első számú
ügynökeként - abban volt érdekelt, hogy Magyarországon ne a nemzeti érdeket és a szabad
vállalkozáson alapuló szociális piacgazdaságot ötvöző demokratikus rendszer jöjjön létre. Egy
ilyen modellértékű fejlemény követőkre találhatott volna a többi transzformációs országban
is. Jakovlev tapasztalt globalistaként jól látta ezeket a veszélyeket, s ezért Pozsgayt olyan
ellenfélnek tekintette, akit időben le kell állítania, s lehetőleg háttérbe szorítania.
1989. március 17-én Pozsgay azért ment Olaszországba, hogy az MSZMP-t képviselje az
Olasz Kommunista Párt kongresszusán. Tárgyalni akart a szovjet küldöttséget
vezető Jakovlevvel is, aki akkor már a SZKP Politikai Bizottságának a tagja és Gorbacsov
legfőbb bizalmasa volt. Ugyancsak eszmét kívánt cserélni Stipe Suvarral, a jugoszláv
Kommunisták Szövetségének az elnökével. Találkozott Pozsgay Bettino Craxival is, az olasz
Szocialista Párt főtitkárával. A legfontosabb találkozása azonban II. János Pál
pápával történt. Pozsgay tájékoztatta a pápát Magyarország helyzetéről, a politikai átalakulás
irányáról és külön is szólt az 1956-tal kapcsolatos álláspontról. A lengyel származású pápa
szívesen beszélt 1956-ról. Mély átéléssel emlékezett vissza arra, hogy fiatal krakkói papként
mit érzett és mit tett a magyarországi forradalom elfojtása után. Ebből és a pápa más
megnyilvánulásaiból is egyértelmű volt, hogy mélységes rokonszenvet érez a magyar nép
iránt.
A pápánál tett látogatás után Jakovlev négyszemközti beszélgetésre hívta meg Pozsgay-t, aki
noha jól tud oroszul, Tabajdi Csabát vitte magával tolmácsként. Pozsgay Jakovlevnek
elmondotta, ha a Kreml-ben nem egyetlen forrásból szereznék Magyarországra vonatkozó
információikat, akkor nagyobb biztonsággal dönthetnének, mert nem az a sztalinista gépezet
továbbítaná hozzájuk az értesüléseket, amely évtizedek óta elfogultan és tendeciózusan
működik. Azt is kifejtette, hogy szívesen elutazna Moszkvába, ha Gorbacsovval is
találkozhatna.
Pozsgay beszámolt Jakovlevnek a pápánál tett látogatásáról, kiemelve az 1956-ra és a
koncepciós perekre vonatkozó eszmecserét. Jakovlevazonban minderre nem reagált. Pozsgay
tisztában volt vele, hogy Jakovlev kiemelkedik a többi szovjetvezető közül, és úgy érezte,
hogy hallgatása mögött valami titkos, mégis kimondandó szándék van. Csak a vacsora végén
derült ki, hogy miért akart négyszemközt tárgyalni vele Jakovlev. Parancsoló hangon közölte:
Moszkva, vagyis az SZKP vezetői szerint a magyar elvtársaknak kötelességük Grósz elvtársat
támogatni. Ez a válasz elkeserítette Pozsgay-t, aki a következőket mondta Jakovlevnek: "Ti
megint semmit sem tudtok. Nem tudjátok például azt, hogy Grósz Károly a magyar nép
szemében már régen megbukott." Jakovlev nem nagyon hagyta befejezni Pozsgay-t.
Udvariasan tudtára adta, hogy a találkozónak vége. Megígérte, hogy tájékoztatja Gorbacsovot.
A kézfogásnál Pozsgay még ezeket fűzte hozzá korábbi szavaihoz: "Szomorú látni, hogy még
ti is mennyire fogjai vagytok Bizáncnak, a sztálini birodalom tradíciójának, és szívesebben
dolgoztok ügynökökkel, mint szövetségesekkel." Jakovlev ezekre már nem reagált. Csak
onnan lehet tudni, hogy Pozsgay szavainak mégis volt foganatja, mert néhány hét múlva
megjött Gorbacsovtól a meghívás. Erre a találkozóra azonban mégsem került sor.
Mielőtt összerakjuk a mozaikokból a képet és kiértékeljük annak tartalmát, folytassuk azzal,
hogy hazatérve Pozsgay tájékoztatta a már szerveződőEllenzéki Kerekasztal kulcs
személyiségeit Jakovlev véleményéről, valamint arról, hogy mit mondott Grósszal
kapcsolatosan. Az MSZMP-ben tovább fejlődött a reformköri mozgalom. Az Ellenzéki
Kerekasztalba tömörült politikai pártok és szervezetek meghatározták egy leendő politikai
egyeztető tárgyalás feltételeit. Az ellenzék abból indult ki, hogy a "tényleges hatalommal",
tehát a párttal kell tárgyalni, s nem szükséges a párt fiókintézményének tekintett Kormánnyal
ülni a tárgyalóasztalhoz.
Pozsgay túlhaladottnak és veszélyesnek tartotta az ellenzék által szorgalmazott tervet. Úgy
látta, hogy az 1956-tal kapcsolatos identitászavar, a válság kezelésében tapasztalható
eredménytelenség, és az 1988-as májusi pártértekezlet határozatainak nyilvánvaló
alkalmatlansága megbénította a pártot. Ezért az MSZMP nem volt már az az erős
meghatározó tényező, mint amilyennek az ellenzék feltételezte. De az ellenzéki koncepció
azért is veszélyes volt, mert ha az ellenzék az MSZMP-t jelöli meg tárgyalópartnerként, akkor
azzal megakaszthatja az állampárt felbomlási-folyamatát. Ezzel lényegében megerősíti a régi
pártstruktúrát és megnehezíti, hogy a párton belüli reformerők önállósuljanak. Ezzel
akadályozza azt, hogy az MSZMP reformerői egy új, hiteles baloldalt hozzanak létre, amely
nem tekinthető az egykori állampárt utódjának.
Pozsgay maga is felveti, hogy az ellenzék tudatosan választotta ezt a taktikát. E sorok írója ezt
a feltételezést azért tartja logikusnak, mert összhangban áll a későbbi fejleményekkel.
Pozsgay a másik veszélyt abban látta, hogy ha az ellenzék akarata szerint az MSZMP nem
egyik pártként, hanem a közhatalom megtestesítőjeként vesz részt a tárgyalásokon, akkor
ezzel lefékezheti a kormány függetlenedését. Ebben az időszakban a Németh Miklós vezette
kormány már részben lerázta a pártirányítást.
Arra a hírre, hogy az ellenzék az MSZMP-vel kíván politikai egyeztető tárgyalásokat, Grósz
Károly 1989. április 12-re összehívta a Központi Bizottság ülését. Elkezdődött a párt
felkészítése a politikai egyeztető tárgyalásokra. Az ülésen lemondott a főtitkár és a politikai
bizottság. Ezzel megnyílt az út Grósz előtt, hogy néhány személytől megszabaduljon. A
főtitkár ismét Grósz Károly lett, de Németh Miklós, Nyers Rezső ésPozsgay jelenléte
továbbra is reformeri arculatot adott a vezetésnek. Lehetővé vált az 1988-ban politikai okok
miatt kizárt, illetőleg pártfegyelmivel sújtott személyek rehabilitációja. Ennek
keretében Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán és Lengyel László kizárását
érvénytelenítették.
Az Ellenzéki Kerekasztal hamarosan viszonozta ezt a gesztust. Április 19-i ülésükön
megállapodtak az MSZMP-vel folytatandó tárgyalások konkrét tervéről. Nyilatkozatot adtak
ki arról, hogy készen állnak az MSZMP-vel az érdemi tárgyalásokra. Ezzel eldőlt, hogy a
magyar politikai átalakulásban a veszélyesebb, kockázatosabb álláspont győzőtt. Pozsgay
szerint ez a döntés fatálisan befolyásolta az MSZMP-n belül zajló változásokat.
Fontos eseményekre került sor Kecskeméten is, ahol a reformműhely április 15-re meghívta
az ország minden részéből az MSZMP-reformkörök képviselőit. A kecskeméti találkozó előtt
Pozsgay találkozott a lengyel vezetőkkel, köztük Rakovszki miniszterelnökkel is. A lengyel
vezetőkkel folytatott találkozóból Pozsgay azt a tanulságot vonta le, hogy a lengyel
kerekasztal tárgyalásoknak más volt a tétje, mint a készülődő magyar tárgyalásoké. Ott arról
volt ugyanis szó, hogy legalizálják-e az 1981. december 13-án betiltott Szolidaritást. Úgy
határoztak, hogy egy választási Konvent keretében eleve biztosítják a Lengyel Egyesült
Munkáspárt helyét a törvényhozásban, a Szejm-ben. Ez azt jelentette, hogy legalábbis a
rendszerváltás első szakaszában, Lengyelországban nem lesznek valódi szabad választások.
A másik tanulság, amely Pozsgay szemei előtt lebegett, az Jakovlev Rómában elhangzott, és
Grósz Károly támogatására felszólító megjegyzéseivel kapcsolatos. Pozsgay úgy gondolta,
hogy Jakovlev szavait halálosan komolyan kell venni. Moszkva szándékai kiismerhetetlenek,
a Kreml urainak a reflexiói kiszámíthatatlanok. Varsóból visszatérve megbeszélést
folytatott Bíró Zoltánnal, az MDF ügyvezető elnökével, aki úgy látta, hogy egy pártszakadás
kezdeményezése Kecskeméten beláthatatlan következményekkel járna, mert veszélyeztetné a
békés rendszerváltást. Pozsgay úgy érezte, hogy Bíró Zoltán ezzel akaratlanul is a római és
varsói találkozók tanulságait erősítette meg.
1989. kiemelkedő magyar politikusa ekkor úgy érezte, hogy ismét csapdába került és ebből
már nagyon drága áron szabadulhat csak ki. Ha Kecskeméten pártszakadást kezdeményez,
elviheti a párt reformszárnyának egy részét, a reformköröket, amelyek akkor már képesek
voltak a lázadásra, de a vezetésre, a politikai átalakulás irányítására nem. Az MSZMP maradi
oldala megtartja magának a párt infrastruktúráját, vagyonát, nyilvánosságát és mozgósítja a
hatalmi eszközeit. Pozsgay így fogalmaz erről "1989, Politikusi pálya a pártállamban és a
rendszerváltásban" című munkájának 127. oldalán, amely 1993-ban jelent meg:
"A jó szándékú reformbirkákat pásztoraikkal, bojtárjaikkal és pulikutyáikkal együtt felfalják
az MSZMP posztsztalinista, rendpárti farkasai. Új politikai helyzet keletkezik ezáltal, és ezzel
minimálisra csökkennek a tárgyalásos megoldás, a kiegyezés esélyei."
Pozsgay attól tartott, hogy a szovjet kommunisták - esetleg Gorbacsov ellenére is -nyíltan
Grósz Károly mellé állnak, és az események egészen más irányt vesznek. Utólag persze lehet
azt mondani, hogy nem volt a rendszerváltásnak alternatívája. Pozsgay azonban az ismertetett
előzmények hatására úgy látta, hogy létezik egy másfajta lehetőség is, és neki ezt is
számításba kell vennie. Ilyen bénító gondolatokkal érkezett meg Kecskemétre április 15-én.
Itt a pártszakadásra váró ötszáz ember fogadta.
Az ülés résztvevőinek a többsége azt várta Pozsgay-tól, hogy bejelenti a régi MSZMP-ből
történő kilépést és egy olyan új, immáron demokratikus párt megalakítását, amely képes
megszabadulni a kommunista hagyománytól. Beszéde azonban nagy csalódást okozott mivel
a résztvevőkben az a benyomás alakult ki, hogy támadás helyett visszavonulót fújt. Nem
beszélhetett magatartásának igazi okáról, Jakovlevvel folytatott tanácskozásáról, a
Moszkvából kapott és ukáznak is felfogható üzenetről, Rakovszkij tanácsairól. Ezért az az
átmeneti megoldás született, hogy az MSZMP reformszárnya alkossa meg saját programját,
továbbá, hogy hozzák előbbre a párt kongresszusát.
Az MSZMP konzervatív része - élén Grósz Károllyal - szintén döntésre szánta el magát.
Grósz elejét akarta venni a bomlásnak és ezért azt javasolta a Politikai Bizottságnak, hogy
vezessen be egy gazdasági szükségállapotot. Egy ilyen helyzet a gazdaságban szükségszerűen
magával vonta volna a szükségállapot bizonyos fokú kiterjesztését a politikai és a társadalmi
életre is. Mivel ezt a Politikai Bizottság elutasította, Grósz a nyilvánosság útján kísérelt meg
szövetségeseket szerezni magának. A nyilvánosság megszólítására a KISZ kongresszusát
használta fel. Azt állította, hogy Németh Miklós kormányfő támogatta elképzelését, de a
Politikai Bizottság többsége elutasította. Grósz azonban arra nem számított, hogy Németh
Miklós majd felhívja a televízió Híradójának a szerkesztőségét és megcáfolja Grósz állítását.
A kormányfő hangsúlyozva, hogy semmi köze sincs a gazdaságiszükségállapotról szóló
előterjesztéshez. Ő sem értett vele egyet és ellene szavazott. Ez a hang már jelezte, hogy a
kormány elszánta magát az önálló cselekvésre.
Grósz Károly azonban még mindig nem tett le hatalommentési szándékáról, így az ésszerű
megoldások hívei és a békés átmenet támogatói belátták, hogy a főtitkárt most már nem
szabad teljesen felügyelet nélkül hagyni.
Időközben Pozsgay látogatást tett a brit miniszterelnöknél, akit részletesen tájékoztatott a
magyarországi átalakulási folyamatról. Thatcher asszonyazt tudakolta, hogy a magyar
reformerek által kezdeményezett politikai lépések mennyire vannak összhangban a
Szovjetunió-beli fejleményekkel. Thatcher jól ismerte Oroszország helyzetét és kifejtette,
hogy ott jóval nehezebb lesz az átalakulás. Pozsgay a brit külügyminiszternek elmondotta,
hogy Magyarországgal, mint alakulóban lévő alkotmányos jogállammal kell számolni a
jövőben, amely intézményeit szabad választásokon fogja létrehozni. Ezért máris tekintsék
baráti partnernek, mind a Közös Piacban, mind más fórumokon.
Pozsgay számára fogadást adott a Magyar Napok Előkészítő Bizottsága, s ezen Thatcher
asszony a következőket mondotta: "Tisztelettel és a legnagyobb elismeréssel szólók a kelet-
európai átalakulás két kiemelkedő személyiségéről Mihail Gorbacsovról és Pozsgay Imréről."
Szavait azzal fejezte be, hogy "ami sikerülni fog Mihail Gorbacsovnak, az sikerülhet Pozsgay
Imrének is; s ami sikerülhet Pozsgay Imrének, az sikerülni fog Mihail Gorbacsovnak is".
Fontos esemény történt 1989. április 28-án, amikor jelentősen átalakult a Kormány. Németh
Miklós kezdeményezésére több kormánytagot felmentettek. Ekkor lett külügyminiszter Horn
Gyula is. Május 8-án a Központi Bizottság felülvizsgálta az MSZMP személyi kérdésekben
gyakorolt hatáskörét. Ez azt jelentette, hogy a Központi Bizottság és a pártbizottságok a
jövőben állami- és gazdasági tisztségekről nem, csak a saját hatáskörükbe tartozó
párttisztségek betöltéséről dönthettek. Ugyanekkor hatályon kívül helyezték a Munkásőrség
pártirányításáról szóló korábbi döntéseket is. A kormányfő kapott arra megbízatást, hogy a
Munkásőrségre vonatkozó új jogszabályokat készítse el. Folytatódott Kádár János háttérbe
szorítása is. A Központi Bizottság érdemei elismerése mellett felmentette pártelnöki
tisztségéből és központi bizottsági tagságából.
A Kormány és a Történelmi Igazságtételi Bizottság megállapodása alapján Nagy Imre és a
többi mártír újratemetését kivégzésük 31. évfordulójára,1989. június 16-ra tűzték ki. Ekkor
Grósz Károly olyan sehol nem ellenőrzött "dokumentumokkal" állott elő, amelyeket a KGB-
től kapott, és amelyek szerint Nagy Imrének a Szovjetunió-beli emigrációja idején kapcsolata
volt a KGB-vel, és felelősség terheli egykori magyar emigránsok üldözéséért, sőt haláláért.
Pozsgay könyveiből az derül ki, hogy nem tudja még ma sem, miként jutott Grósz Károly
ezekhez az állítólagos dokumentumokhoz. Az is elképzelhető, hogy Grósz maga kérte a
KGB-től, de az is lehet, hogy provokációs szándékkal juttatták el hozzá azokat. Az ügy
nagyon átlátszó volt és ezért semmiféleképpen nem volt alkalmas arra, hogy fordulatot
idézzen elő a magyarországi átalakulás menetében. A Magyar Tudományos Akadémia is
Közgyűlést tartott. Ezen tudományellenes és törvénysértő lépésnek ítélte, hogy 1973-ban
politikai döntés nyomán megfosztották a tudományos munka lehetőségétől Heller
Ágnest, Hegedűs Andrást, Márkus Máriát, Márkus Györgyöt, Kiss Jánost, Vajda
Mihályt és Bencze Györgyöt. Egy másik döntés az volt, hogy a Közgyűlés kinyilvánította
Nagy Imre akadémiai tagsága soha nem szűnt meg, s így Nagy Imreakadémikusként halt
meg.
Május 23-án Szűrös Mátyás, az Országgyűlés akkori elnöke, bejelentette: Kész
közreműködni az MSZMP és az ellenzék között folytatott tárgyalások lebonyolításában. Az
Ellenzéki Kerekasztal ez után hivatalosan is közölte, hogy az ellenzék Pozsgay Imrét kettős
minőségben is, egyrészt a Politikai Bizottság tagjaként, másrészt államminiszterként kész
elfogadni tárgyalópartnernek. További lépés volt az, hogy május 30-án az Országgyűlés
elfogadta a népszavazásról szóló törvényt. Ezt Pozsgay kezdeményezte. A történelem iróniája,
hogy az ellenzék egy részének a kezdeményezésére pont vele szemben alkalmazták először
1989. november 26-án ezt a törvényt, hogy megakadályozzák a nemzeti érdekeket is
felvállaló rendszerváltás megvalósulását. Ha ugyanis Pozsgay marad továbbra is a
rendszerváltási folyamat meghatározó személyisége, akkor a budapesti neoliberálisoknak
nehéz lett volna Magyarországot Kelet-Európa legliberalizáltabb, legderegularizáltabb,
legprivatizáltabb és legglobalizáltabb országává átalakítaniuk bámulatosan rövid idő alatt. Az
atlantista-kozmopolita ellenzék ekkor már szoros operatív kapcsolatot tartott a nyugati,
elsősorban amerikai szervezetekkel, s tagjai a washingtoni konszenzusban foglalt program
végrehajtására készültek fel. Ezt megnehezítette, esetleg meg is akadályozta volna, ha a
nemzeti érdekeket is őszintén és következetesen érvényesíteni akaró Pozsgay Imre politikai
befolyása továbbra is meghatározó marad.
1989. júniusában megkezdődtek a politikai egyeztető tárgyalások. Az MSZMP-t Grósz
Károly, Fejti György KB titkár és Pozsgay Imre politikai bizottsági tag, államminiszter
képviselte. Az Ellenzéki Kerekasztalban tömörülő kilenc szervezet mindegyikét három-három
személy képviselte. A harmadik tárgyaló felet, a különböző társadalmi szervezetek és
mozgalmak alkották. Itt ültek a szakszervezetek, a Hazafias Népfront képviselői. Ezt a
harmadik oldalt az ellenzék az MSZMP vazallusának tekintette, és csak kompromisszumként
fogadták el részvételüket a tárgyalásokon.
Pozsgay nehéz helyzetben volt, mert őszinte híve volt a rendszerváltásnak, a politikai
intézményrendszer gyökeres átalakításának. Olyan törvényeket kellett előkészíteni, amelyek
formailag is kifogástalanok. Ellentmondás feszült azonban aközött, hogy egy látszólag legális
rendszer tárgyal önjelölt, nem legális szervezetekkel. Ez értetlenséget váltott ki az MSZMP-
ben és az Országgyűlésben. Ez utóbbinak volt alkotmányos jogköre mindazokban a
kérdésekben, amelyekről a Kerekasztalnál folytak a tárgyalások. Az ellenzéki résztvevőknek
formális legitimációja nem volt, mert képviselői nem általános és titkos választásokon jutottak
mandátumhoz. Feltételezhető volt, hogy van szavazóbázisuk, de hogy ez mekkora, az nem
volt ismeretes. Az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőit nem tagságuk, hanem az a küldetéstudat
legitimálta, amelynek jegyében küzdöttek a parlamentáris jogállamért és a szabad választások
megtartásáért. Pozsgay tehát a békés átmenet fenntartása érdekében azon munkálkodott, hogy
azoknak a szervezeteknek a legitimitás-tudatát gyöngítse el, amelyeknek a képviseletében
részt vett a tárgyalásokon. Az Országgyűlés számos tagja vélte úgy, és még egyes miniszterek
is, hogy legitim testületek kényszerültek bizonytalan értékű felhatalmazással bíró, és egyesek
szerint felforgató szándékú politikai csoportokkal együttműködni.
Az MSZMP-ben is tovább folytatódott az erjedés és nőtt az elégedetlenség a főtitkárral
szemben. Grósz Károly szervezeti átalakítással akart a helyzeten változtatni. Pozsgay Imre a
június 23-ára összehívott központi bizottsági ülés előtt felkereste Grószt, és lényegében arra
kérte, hogy mondjon le. Ezt a főtitkár elutasította arra hivatkozva, hogy őt a Központi
Bizottság választotta meg. Pozsgay mérlegelte, hogy esetleg a főtitkár a Központi Bizottságon
kívül még másokat is maga mögött tudhat. Ismét Jakovlev szavai jutottak az eszébe. Ezért
már a Központi Bizottság ülésén a kulisszák mögötti megbeszéléseken elfogadták azt, hogy
jöjjön létre egy 21 tagú Intézőbizottság, amit Grósz akart, de a párt irányítását egy szűk körű
vezetőségre kell bízni. Először egy háromtagú elnökség gondolata alakult ki. Aczél
György és a vele rokonszenvezők Nyers Rezsőt támogatták. Nyers Rezső viszont Pozsgay-t
javasolta a megalakítandó háromtagú elnökség további tagjának.
Ekkor került először hivatalos formában kimondásra az a felvetés, hogy Pozsgay
Imrét tekintik a megalakulandó Magyar Köztársaság elnöki tisztségére a jelöltnek. Ezt
nemcsak a pártban, de a széles közvéleményben is már régóta latolgatták. Ennek egyik
megnyilvánulása volt, hogy a köztársasági elnöki modellt
valamiképpen Pozsgay személyéhez kellene igazítani. Bihari Mihály tudományosan
megalapozott tervet dolgozott ki a köztársasági elnök szerepkörére és funkciójára. Pozsgay
ekkor már maga mögött tudhatta a hazai és nemzetközi közvélemény támogatását. A
magyarországi közvéleménykutatási adatokban pedig már második éve a legjobb eredményt
érte el ismertség és népszerűség tekintetében. Ezért őt tekintették annak a személynek, aki a
legjobb eséllyel indulhatna több jelölt esetén is egy általános, titkos, vagyis nem parlamenti
úton megválasztandó államelnök tisztségéért.
Ennek ellenére a Központi Bizottság ülésén Pozsgay úgy érezte, hogy a többiek ezt fizetségül
szánják neki. Akik számára riválist jelentett, céltáblának szerették volna kitenni a figyelem
elterelésére. Azt sem lehetett kihagyni a számításból - ami egyébként aztán be is következett -
, hogy ezzel a tervvel, ha kudarcot vall, Pozsgay-t félre lehet állítani.
Pozsgay ezen túltette magát és mérlegelte, hogy a megnevezett három személy nem állítja
helyre az igazi egyensúlyt. Nyers Rezső túlságosan hajlamos volt a kompromisszumokra,
ezért Pozsgay negyedik személyként javasolta Németh Miklós miniszterelnök bevonását is a
szűk körű pártelnökségbe. Vele már nemcsak egyetértett, de alapvető kérdésekben együtt is
működött és szövetségesnek tekintette. Sem Pozsgay-nak, sem Németh Miklósnak nem vált
előnyére a pártelnökségi tagság, hiszen az egyre függetlenebbül működő Kormányban e két
politikusnak jobb pozíciója volt, mint bármelyik pártszervben. A döntés végül is megszületett
és Grósz Károly megkönnyebbült.
A politikai megfigyelők tudták, hogy a négy személy három elkülönülő irányzatot képvisel.
Grósz a poszt-sztálinista rendpárti irányt, amely látszólag elfogadja a pluralista
berendezkedés normáit, szavakban már hivatkozik a jogállamra, de mindezt kényszerűségből
és taktikából teszi, s az első adandó alkalommal visszatér a párt vezetőszerepéhez.
Nyers Rezső mérsékelt reformernek számított, aki ellentmondásos életútjának tapasztalatait
hasznosítva elősegíthette a Szociáldemokrata Párt életre hívását, és a történelmi
szociáldemokrácia hagyományainak megfelelően támogathatta az ellenőrzött piacgazdaság
kialakítását.
Németh Miklós és Pozsgay voltak a radikális reformerek, akik alapvető rendszerváltást
akartak, a hatalomátadás békés módját és a válságkezelés korszerű módszereit alkalmazták.
Ezt az irányzatot támogatta Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke; Horn Gyula
külügyminiszter; Horváth István belügyminiszter; Kulcsár Kálmán igazságügyi-miniszter;
Glatz Ferenc művelődési miniszter és mások.
Ezt a megoldást megfigyelők úgy értékelték, hogy a reformereknek nem volt annyi erejük,
hogy leváltsák Grósz Károlyt, ezért pótmegoldásként "fogságba ejtették". Ebből annyi igaz,
hogy Grósz másodosztályú pártfunkcionáriussá vált. Kádár János sorsa is beteljesedett, mert
élete utolsó heteiben elhatalmasodott rajta az elmebaj. Így már nem fogta fel, hogy a magyar
nép ellen elkövetett bűneit a történelem miként orvosolja. 1989. július 6-án távozott az élők
sorából. Temetését a poszt-sztálinista rendpárti erők politikai demonstrációra próbálták
felhasználni. Az egykori pártközpontban felravatalozott koporsójához autóbuszok hozták
azokat, akik benne azt az embert látták, akinek a neve elválaszthatatlanul összekapcsolódott
egy korszakkal. A Kádár-korszaknak és Kádár János személyének a megítélése rendkívül
ellentmondásos. E sorok írója nem talál mentséget arra a véres terrorra, amit a forradalom
leverését követően teljesen értelmetlenül folytatott a megtorlás évei alatt. Ugyanakkor
kétségtelen, hogy a forradalom céljait részben megvalósította, és egy viszonylag elfogadható,
szerény életszívonalat tudott a magyarok többsége számára biztosítani.
A magyarországi reformfolyamat nemzetközi felértékelődését jelzi, hogy idősebb George
Bush elnök 1989. júliusában ellátogatott Budapestre. Pozsgay tájékoztatta az amerikai
elnököt a belső helyzetről, a kiegyezéses megoldás lehetőségeiről, s arról, hogy az Egyesült
Államok miben segíthetne Magyarországnak. Bush elismeréssel szólt a magyar reformerek
szerepéről. és megígérte, hogy támogatni fogja a működő tőke bekapcsolódását Magyarország
gazdasági életébe.
A nyár folyamán folytatódtak az egyeztető tárgyalások, és szeptember 18-ára kitűzték azt a
felső szintű politikai találkozót, amelyen minden tárgyaló fél aláírja a közösen kialakított
megállapodást. A megállapodás szövege szerint a tárgyalófeleknek sikerült egyetértésre
jutniuk a békés átmenet lényegi kérdéseiben. Ez az egyetértés hat törvényjavaslatban
fogalmazódott meg. Elkészült a tervezet az Alkotmány módosítására is, benne a Köztársasági
Elnök intézményéről szóló rendelkezéssel, amely közepesen erős köztársasági elnöki
hatáskört irányzott elő. Az alkotmánymódosítás záradéka mondta ki, hogy amennyiben a
köztársasági elnök megválasztására a parlamenti választások előtt kerül sor, akkor az elnököt
általános, titkos, közvetlen választáson a nép válassza meg. A továbbiakban azonban az
Országgyűlés által választott személy tölti be a köztársasági elnöki tisztséget. Meghatározták
a tárgyaló felek az ország államformáját, és a köztársaság kikiáltásának az időpontját október
23-ára tűzték ki.
Az alkotmánymódosítás ugyan az emberi jogokból és azok biztosítékaiból indult ki, de nem
rögzítették azt, hogy az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyont a
teljesítményhez kötve igazságosan osszák szét. Egy ilyen igazságos vagyonelosztás
alapozhatta volna meg az állampolgárok személyi önrendelkezését, és a politikai közéletben
való ténylegesen egyenjogú részvételük esélyeit.
A magyar közjogban hagyományosan létezett felsőház is. Ennek a funkcióit a felállítandó
Alkotmánybíróságra bízták. Törvényjavaslat készült a pártok működéséről és
gazdálkodásáról, valamint az országgyűlési képviselők választásáról, továbbá a Büntető
Törvénykönyv, valamint a büntető-eljárási törvény szükséges módosításáról.
Az egyeztetések lezárása után mindhárom oldal kinyilvánította egyetértését. Ekkor jelentették
be, hogy szeptember 18-án - a televízió és a rádió nyilvánossága előtt - ünnepélyesen aláírják
az elfogadott megállapodást. Először az MSZMP küldöttsége fejezte ki teljes egyetértését.
Hasonló nyilatkoztatott tett az ún. Harmadik oldal. Kiderült, hogy az Ellenzéki Kerekasztal
résztvevői külön kívánnak nyilatkozni. A Szabad Demokraták képviselője, majd pedig a
Fiatal Demokraták szószólója bejelentette, hogy bár nem vétózzák meg a megállapodást, de
azt nem írják alá.
Erről így ír Pozsgay: "1989. Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban" című
könyvének a 164. oldalán:
"Magatartásukat inkorrektnek és tisztességtelennek tartottam, politikailag pedig
veszedelmesnek, hogy a kezdődő demokrácia viszonyai között éppen a két liberális párt
nyíltan machiavellisztikus és jakobinus típusú magatartást tanúsít. Szószegéssel és a partnerek
iránti teljes megvetéssel fűszerezve, hiszen a tárgyalóasztalnál teljes egyetértésben és az ő
jóváhagyásukkal zártuk le az alapokmányt. Az ünnepélyes pillanatokig semmiféle tanújelét
nem adták annak, hogy megváltozott volna az álláspontjuk. Mint utólag megtudtuk, még az
Ellenzéki Kerekasztalon belüli partnereiket is csak a záróülés előtt tájékoztatták megváltozott
szándékukról."
A két liberális párt képviselői teljes haszonélvezői kívántak lenni a megállapodásnak, de nem
akartak érte felelősséget vállalni. Az érvényes belőle, ami jó nekik - a többi vonatkozásában
pedig szabad kezet akartak biztosítani maguknak. Ismét Pozsgay-t idézzük:
"Döntésük oka perceken belül nyilvánvalóvá vált abból is, hogy az aláírást megtagadók
bejelentették a köztársasági elnök megválasztásának kérdésében és egyéb kérdésekben
népszavazást kezdeményeznek. Vagyis ott helyben igazolták, amit mondtam, hogy a
megállapodás előnyeit élvezni fogják, de mivel nem felelősek érte - azokon a pontokon,
amelyek nekik nem jók - külön kezdeményezéseket tesznek. Ilyen volt például a köztársasági
elnök megválasztásáról szóló megállapodás."
E sorok írójának nincs kétsége afelől, hogy ha a lakosság választhatott volna közvetlenül
köztársasági elnököt, akkor Pozsgay Imrének lettek volna a legjobb esélyei. Ezt kívánták az
immáron nyíltan kozmopolita-globalista útra térő liberálisok megakadályozni a nemzeti
politikát felvállaló Pozsgay félreállításával. A közvetlen köztársasági elnök választás
megakadályozásához egy trükköt alkalmaztak. A politikai egyeztető tárgyalásokon az
alkotmánymódosítás záradékába bekerült, hogy amennyiben a köztársasági elnök választására
a szabad parlamenti választások előtt kerül sor, akkor az elnökválasztást általános, közvetlen
és titkos szavazással kell lebonyolítani. Más szavakkal kifejezve: a magyar nép közvetlenül
választja meg a köztársasági elnököt. Az említett trükk abban állt, hogy az SZDSZ és az akkor
vele még szorosan együttműködő FIDESZ négy kérdésre kértek döntést egyetlen
szavazólapon a választóktól:
1. Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök
megválasztására?
2. Kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről?
3. Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról?
4. Feloszlassák-e a Munkásőrséget?
A szavazók többsége nem tudhatta, hogy ha igennel válaszol, akkor tulajdonképpen azt
mondja ki, hogy nem akarja a köztársasági elnököt megválasztani, hanem inkább ezt a
Parlamentre bízza. A másik három kérdés csak statisztált az igazi fontos kérdés mellett. Az
Országgyűlés ugyanis már elfogadta azokat a törvényeket, amelyek kötelezték az MSZMP-t,
hogy számoljon el a vagyonával (amellyel ténylegesen az óta sem számolt el!) és vonja ki a
párszervezeteket a munkahelyekről. A Munkásőrség feloszlatását is már kimondták. A
statiszta-kérdések funkciója az volt, hogy velük bírják rá a választókat a megfelelő arányú
részvételre a népszavazáson. A lényeg az volt, hogy az első kérdésben elérjék azt, amit
akartak, azaz ne kerülhessen egy nemzeti érdekeket markánsan képviselő politikus az egész
rendszerváltási folyamat élére.
Az internacionalista kommunisták metamorfózisa jól nyomon volt követhető. Első lépésként
el kellett szakadni a Szovjetuniótól, az internacionalista-kommunista birodalomtól. Ebben a
szakaszban még a lakosság megnyerése érdekében hivatkoztak a nemzeti érdekek védelmére,
a nemzeti politika fontosságára. A második lépésben azonban már háttérbe kellett szorítani a
nemzeti érdekeket arra hivatkozással, hogy a nemzetállam történelmileg túlhaladott
képződmény. A nemzeti korlátok, az etnikai nemzet, a provincializmus és partikularizmus
helyébe a kozmopolita "nyílt társadalmat", az alkotmányos hazafiasságot, a politikai
nemzetet, a technikai modernizációt, a neoliberális elvek szerinti progressziót és az euró-
atlanti integrációt ajánlották. Ebben a szakaszban a nemzeti érdekeket ténylegesen képviselő
politikusokat már kikapcsolták, de legalábbis háttérbe szorították.
A harmadik lépés, amikor már újra integrálódni kell egy birodalomba, de nem az
internacionalista keletibe, hanem a kozmopolita nyugatiba. Ezért a hangsúlyt a maximális
liberalizálásra, a reprivatizáció helyett a privatizálásra és a globalizálásra fektették. Gyorsan,
szinte észrevétlenül, létrehozták a magánpénzmonopóliumot, a pénzrendszer és a
bankrendszer egészének a privatizálását, felszámolva az állam monetáris szuverenitását. Ezzel
lehetővé vált az áttérés a neokonzervatív pénzuralmi rendszerre, a termelői gazdaság
elsőbbségén nyugvó közgazdaság lecserélésére krematisztikára, azaz pénzgazdaságra. Ez
utóbbiban már nem a szükségletek kielégítését szolgáló termelőtevékenységen van a
hangsúly, hanem a forgalmon, a fogyasztáson és a pénzzel való spekuláción. A pénzgazdaság
egydimenziós célja a profit, pontosabban a pénzből még több pénz előállítása. Ezzel
Magyarország szuverén nemzetállamból kozmopolita-globalista képződménnyé, egy
nemzetek feletti, túlcentralizált és demokratikusan nem ellenőrizhető globalista főhatalom és
birodalma tartományává lett átalakítva.
Amikor Rómában Jakovlev ráijesztett Pozsgay-ra, valójában a kozmopolita-globalista
stratégiának megfelelően járt el. Az egyes orosz szerzők által "szabadkőműves pátriárkának"
nevezett Jakovlev azért vezette félre a nemzeti irányvonalat követő Pozsgay-t, mert a magyar
politikus össze akarta kapcsolni a szociális piacgazdaságot az önrendelkező demokráciával, s
ezzel veszélyeztette az atlantista-globalista terveket. Ha Jakovlev ezt nem teszi meg, akkor
Pozsgay, ez az egykori állampártból származó, de nemzetben gondolkodó nagyformátumú
politikus, továbbra is meghatározó szerepet játszhatott volna az egész kelet-európai
rendszerváltás menetében. Az ő befolyására győzhetett volna Magyarországon, esetleg másutt
is, egy olyan irányvonal, amely ötvözi a parlamenti demokráciát, a nemzeti önrendelkezést és
a szociális piacgazdaságot. Ha állt volna Pozsgay mögött egy erős reformpárt, méghozzá
megfelelő infrastruktúrával, akkor talán ki lehetett volna kényszeríteni, hogy az
állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyont teljesítményhez kapcsolódóan,
igazságosan osszák szét, s akkor a magyarok tovább haladhattak volna azon a harmadik úton,
amelyről 1956-ban a szovjet páncélos hadosztályok letérítették őket, a Nyugat hallgatólagos
beleegyezésével.
Nagy létszámú vagyonos réteg esetén jelentős számú magyar állampolgár őrizhette volna meg
az önrendelkezését, politikai mozgásszabadságát. Egy teljesen vagyontalan, függő helyzetű
egyén nem képes akaratának politikai érvényesítésére. Ha tehát Jakovlev nem akadályozza
meg Pozsgay-t a megfélemlítéssel egy kellő infrastruktúrával is rendelkező utódpárt
létrehozásában, akkor Pozsgay lehetett volna az a rendszerváltó politikus, akinek az
irányításával a magyarok ismét rátérhettek volna az 1956-ban megtalált harmadik útjukra, s
elkerülhették volna a pénzuralom és a vadkapitalizmus jelenlegi kozmopolita zsákutcáját.
Elképzelhető az is, hogy e megtévesztő manőver megtételéhez a kezdő impulzusokat nem is a
Kreml-ből, vagy a KGB-ből, hanem máshonnan, esetleg Magyarországról kapta Jakovlev. Az
ehhez szükséges nemzetközi kapcsolati-háló ekkor már a helyén volt, és hatékonyan
működött. A Budapestről érkező kérés egyelőre csak feltételezés, de ezt sem lehet kizárni,
hiszen az atlantista szervezetek ekkor már Magyarországon is működtek, és újra szerveződtek
az első szabadkőműves páholyok is.
A fentiekben ismertetett nézeteket részben alátámasztja az a feljegyzés is, amit a Szovjetunió
Tudományos Akadémiája Szocialista Világrendszer Intézete készített 1988. februárjában
Jakovlev részére. A "Kelet-Európában zajló változások és hatásuk a Szovjetunióra" c.
dokumentumban ez olvasható Magyarországról:
"A politikai hatalom békés átadása ellenében meg kell szerezni a gazdasági hatalmat, ezt
külföldi - elsősorban amerikai és nyugat-európai elvtársak pénzügyi bevonásával lehet elérni.
Ez lehetővé teszi, hogy idővel a gazdasági potencián keresztül hassanak a közvéleményre. Ezt
követően - ha elengedhetetlenül szükséges - engedélyezni kell a többpárt-rendszer bevezetését
és az ezen alapuló választások kiírását. A Magyar Szocialista Munkáspártnak ajánlatos
rétegekre tagozódni, létrehozni egy 'reformista szárnyat', és abban tömöríteni azokat az
elvtársakat, akik nem kompromittálódtak. Létre kell hozni továbbá, illetve fel kell eleveníteni
a Szociáldemokrata Pártot, valamint meg kell hagyni az eredeti MSZMP-t is. A magyar
elvtársaknak jelen kell lenniük minden olyan pártban, amely meghatározó politikai erőként
jelenik meg a palettán."
A Jakovlev részére készült feljegyzés ezután összegezi a várható következményeket: "A
Magyar Szocialista Párt reformista szárnyának a helyzete jelentősen megerősödik a
vezetésben és a párt egészében és ismételten magához ragadja a társadalmi, gazdasági és
politikai struktúrák átalakításában a kezdményezést; fokozatosan koalícióra lép a
szociáldemokrata és a hagyományosan kommunista mozgalmakkal, (ami nem zárja ki az
ellenzéki pártokba beépült elvtársak további jelenlétét ezekben a mozgalmakban, mivel
elsődleges törekvésük az ilyen jellegű pártok felbomlasztása, széttagolása). Ha más pártok
befolyása növekszik is rövidtávon, az események nagy valószínűséggel e szerint a
forgatókönyv szerint alakulnak, hiszen egyik mozgalom sem tehet szert akkora és olyan
fegyelmezett erőre és befolyásra, mint az MSZMP reformkörei egyesülve a
Szociáldemokratákkal."
Ezt a szigorúan titkos, 1988. II. / A - 9. jelű feljegyzést, amely lényegében programot
tartalmazó forgatókönyvnek tekinthető, Moszkvában megtárgyalták, és ezen részt vett
Németh Miklós, Horn Gyula, Szűrös Mátyás, Thürmer Gyula, Nyers Rezső, Pozsgay Imre,
Tabajdi Csaba és Medgyessy Péter. A tárgyalásokat Major László, az MSZMP KB Politikai
és Agitációs Osztályának a politikai munkatársa készítette elő. A rendszerváltás
előkészületeihez tartozott az a főleg gazdasági és politikai forgatókönyv is, amely
Washingtonban készült és a "Washingtoni Konszenzus" néven vált ismertté a
szakirodalomban.
Timothy Garton Ash amerikai filozófus 1999-ben "10 év múltán" címmel jelentetett meg
elemzést az 1989-es eseményekről a The New York Review of Books hasábjain. Írásából
csak azt a néhány gondolatot idézzük, amely a történelem meglepően gyors átírására és a
kommunista vezetők színe-változására vonatkozik. Nyugaton divatba jött a vezető politikusok
részéről azt állítani, hogy ők szinte kivétel nélkül mind megjósolták a kommunizmus végét.
Keleten viszont csaknem minden jelentős személy valamilyen formában ellenálló volt. Még
hozzá hosszabb ideje. Egykori kommunista vezetők meghökkentő memoárokkal álltak
elő. Eduárd Sevardnadze, volt szovjet külügyminiszter már grúz elnökként,
továbbáAlexander Jakovlev Gorbacsov fő tanácsadója, azt mondták Timothy Garton Ash-
nek: ők már a nyolcvanas évek közepén világosan látták, hogy mi fog történni. Dokumentum
erről természetesen nincs, hiszen akkor ezt nem lehetett hangosan kimondani. Ash úgy
gondolja, hogy komoly strukturális okok vezettek 1989-hez. A Kelet gazdasága lemaradt a
nyugatihoz képest, az enyhülés pedig lehetővé tette, hogy az átlag kelet-európai észrevegye a
mélyülő szakadékot. Tény, hogy 1989-ben Kelet-Európában nem volt olyan vérengzés, mint
amilyenre Pekingben 1989. június 4-én sor került.
Timothy Garton Ash a rendszerváltás irányítóinak a szemére veti, hogy valójában
semmilyen újnak nevezhető elgondolással sem gazdagították az 1990-es évek Európáját. A
forradalmi változásokat értelmiségiek vezették, de nem hoztak alapvetően új eszméket, csak a
valóságot rendezték át. Az ellenzéki mozgalmak vezetői előre elhatározták, hogy olyasmit
csinálnak, ami eltér a forradalom klasszikus modelljétől, amelynek mintája lehetett az 1789-es
francia, vagy az 1956-os magyar forradalom. 1989. rendszerváltói a végsőkig ragaszkodtak az
erőszakmentesség elvéhez, miközben igen leleményesen tömegméretű polgári engedetlenségi
mozgalmakat szerveztek, és ügyesen mozgósították a nyugati sajtót - maguk mögé állítva
nemcsak a nyugati közvéleményt, de még a kormányokat is. Ez a rendszerváltó-értelmiség
kész volt a döntő pillanatban a tárgyalóasztalhoz ülni és kompromisszumot kötni a
hatalommal, miközben sikeresen elhárította a hatalom gyámkodási és beolvasztási kísérleteit.
Az ellenzék vezetőinek sikerült a tömegtiltakozások nyomásával kikényszeríteni a
párbeszédet, a kompromisszumokat, végül a hatalom békés átadását.
Timothy Garton Ash úgy véli: Mivel az átmenet békés volt és tárgyalásos úton ment végbe,
az emberek nem érezték a forradalom katarzisát. Ash szerint a hatalmon lévőknek kellett
adni valamit cserébe azért, hogy lelépjenek a színről. Ezért 1989 a korábbi uralkodó osztály, a
nómenklatúra, számos tagja számára valójában az üzleti-kapitalista karrier kezdetét jelentette.
Ő is úgy látja, hogy a magánosítás a védelem nélkül hagyott köztulajdonnak az
eltulajdonítása, széthordása volt. A volt nómenklatúra végeredményben hagyta magát
kivásárolni a hatalomból. A posztkommunista pártok, a régi és az újonnan szerzett
vagyonukat felhasználva meglehetősen sikeresnek bizonyultak a demokrácia játékszabályai
szerint folytatott politikai versenyben is. Az amerikai filozófusnak is feltűnt, hogy Közép-
Európában utazgatva mennyiszer kellett hallania, hogy ugyanazok az emberek vannak ma is
hatalmon és, hogy a kommunistákból lettek a legrosszabb kapitalisták. Timothy Garton Ash
tíz évvel a rendszerváltás után úgy találta, hogy Németországban, Lengyelországban,
Magyarországon és Csehországban még mindig kísért a múlt. Voltak ugyan perek, igazolási
eljárások, tisztogatások, parlamenti vizsgálatok, mégis nyomasztó az egykori uralkodó réteg
hatalmi túlsúlya. Csak annyiban mondhatják magukat szerencséseknek ezek az országok,
hogy elkerülhették azokat a szörnyű konfliktusokat, amelyek a posztkommunista Európa más
részein, mindenek előtt az egykori Jugoszláviában történtek.
Azért tértünk ki a háttérhatalom, a nemzetközi pénzügyi közösség egyik kiemelkedően fontos
emberének, Jakovlevnek a bemutatására, mert így esetleg alátámasztható az a feltételezés,
hogy az atlantista világstratégiát még Pozsgay-nál is jobban ismerő Jakovlev valójában azért
vezette félre a magyar rendszerváltás akkor még első számúnak tekintett vezetőjét, mert nem
akarta, hogy Magyarországon egy nemzeti szükségleteket, érdekeket és értékeket érvényesítő
politikai rendszer jöjjön létre, amely a szociális piacgazdaság elvei szerint integrálódik a
világgazdaságba.
Magyarországon ebben az időben Pozsgay-t már "az új Nagy Imrének" tekintették, ahogy
erről e sorok íróját értelmiségiek - köztük egyetemi tanárok - tájékoztatták. Azaz az emberi
jogok, a politikai szabadságjogok, a jogállamiság és a szociális piacgazdaság akkor tudott
volna szervesen egybekapcsolódni Magyarországon, ha Pozsgay Imrét nem sikerül háttérbe
szorítani. Jakovlev lényegében azzal fenyegette meg a magyar politikust, hogy ha új pártot
hoz létre - és ebbe az irányba viszi a magyar átalakulást - akkor számolnia kell nemcsak
Gorbacsov és az SZKP neheztelésével, de esetleg katonai nyomással is, pl. a Magyarországon
állomásozó szovjet katonai alakulatok készültségbe helyezésével, vagy más ellenlépésekkel.
Jakovlev ezt nem mondta ki, de sokat sejtető szavait és magatartását így is lehetett értelmezni.
Az atlantista háttérhatalom Gorbacsov mellé helyezett elsőszámú
ügynökeként Jakovlev tájékozódva volt arról, amiről még Pozsgay sem tudhatott: legfelsőbb
szinten már létrejött a megegyezés a globális főhatalom és a Szovjetunió vezetői között arról,
hogy Moszkva többé nem akadályozza meg katonai eszközökkel a Kelet-Közép-Európában
élő népek önrendelkezését. Ezt a megállapodást pecsételte meg idősebb George Bush és
Gorbacsov a Máltai Találkozón 1989. december 3-án. Ezért a Máltai Találkozót tekintik a
hidegháború végének.
Több magyar kutató - köztük Bogár László - is úgy látja, hogy az igazi rendszerváltozás
rejtett külső és belső alkukkal kezdődött. Ezek során a globális hatalom szerkezete
fokozatosan beépült a magyar társadalmi-struktúra csúcsára. Az MSZMP-n belül kibontakozó
erjedésben ekkor még nem lehetett világosan látni a globalo-komprádor liberális elitek teljes
fölényét. Ennek az elitnek az MSZMP-n belül Aczél György és frakciója, az MSZMP-n
kívül pedig az akkor magát még demokratikus ellenzéknek nevező
későbbi SZDSZ együttműködése állott. A főhatalom további megtartására törekvő globalo-
komprádor liberális elitek párton belüli és kívüli csoportjainak az együttműködése sikeresnek
bizonyult.
Az így létrejött globalo-komprádor főpárt (ez Bogár László elnevezése) együttműködési
paktumának a győzelméhez azonban még kettős árulásra is szükség volt. Erre 1989.
októberében az MSZP-ben és az MDF-ben egyszerre került sor. Ennek az volt a célja, hogy a
nemzeti szükségleteket, érdekeket előtérbe helyező rendszerváltás meghiúsuljon. Ekkor az
MSZP-ben még meghatározó kádárista tagság a nép-nemzeti többséget kiszolgáltatta a pártot
azóta is megszállva tartó kozmopolita-globalista csoportnak. Az MDF-ben ugyanakkor a
vezetést a "történelmi úri társadalom" olyan MDF-hez irányított képviselői ragadták
magukhoz, akik később nyiltan is csatlakoztak az Aczél György és az SZDSZ között
létrjött globalo-komprádor paktumhoz. Ezzel a globális főhatalomnak elkötelezett MDF-es
vezetők lényegében átvették a hatalmat az MDF-et létrehozó lakiteleki - hiteles - nép-nemzeti
politikusoktól.
A rendszerváltást úgy is fel lehet fogni, hogy 1982-től 1989-ig egy rejtett alkusorozat
játszódott le, amelyben a Magyarországon élő kollaboráns csoportok - elsősorban a pénzügyi
lobbi - kiszolgáltatták a magyar társadalmat a globális főhatalom helyi szálláscsináló
csoportjainak. Ezeket a szálláscsinálókat a globális főhatalom lokális elitjének is
tekinthetjük. Bogár László "Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni" című
tanulmányában közli azt az adatot, (amely a Magyar Nemzet 2004. december 4-i számában
jelent meg), hogy ez a komprádor-elit csupán a magyar népesség 5-6%-kát alkotja, az anyagi
erőforrásoknak azonban mintegy 40%-kát birtokolja. A nemzeti vagyon pénzügyi
módszerekkel való elvétele és a magyar lakosság vagyontalanná tétele nyomán a másik
póluson kialakult egy azóta is növekvő - roncs társadalomnak minősíthető - képződmény,
amely a lakosság mintegy 35-40%-kát teszi ki, de az anyagi erőforrásokból csak 5-6%-kal
részesedik.
A rendszerváltás romboló jellegét világítja meg az az adat, hogy az egy keresőre jutó reálbér
2004-ben érte el újra az 1978-as szintet. Ezt az adatot még negatívabbá teszi az, hogy az átlag
mögött meghúzódó különbségek, a harmadik világbeli országokhoz hasonló méretűvé
növekedtek. A szélsőséges vagyonmegoszlás tovább súlyosbította Magyarország amúgy is
előnytelen demográfiai helyzetét, növelte a halálozási és a megbetegedési arányokat. Ennek
következtében szinte tragikussá vált a magyarság általános fizikai, mentális, morális,
intellektuális és spirituális helyzete.
A globális főhatalom a kelet-európai országok, átalakulásához kidolgozta az
úgynevezett Washingtoni Konszenzus stratégiáját. E stratégia eszközei a privatizáció, a
liberalizáció, a dereguláció és a flexibilizáció. Mindezek valójában annak az Európának a
belső gyarmatosítását készítették elő, amely a felgyorsult globalizáció közepette is
környezetbarát, szociálisan érzékeny társadalmi-gazdasági formációt képviselt az amerikai
pénzgazdasággal szemben. Az Európában kibontakozó pénzuralmi rendszer máris növekvő
szociális konfliktusokhoz, és demográfiai hanyatláshoz vezetett. Európában is megjelent az
amerikai filozófus, Christopher Lasch által jellemzett "Minimál Én" (Minimal Self), amely
a gyermekvállalásban már csak veszteséges piacgazdasági tranzakciót lát, és ennyiben
ésszerűtlennek tekinti a természetes biológiai reprodukciót. Ha ez a globalizációs "Minimál
Én" értékrendszer Európát is meghódítja, ezzel felboríthatja az európai ökoszociális rendszert,
és végleg kiiktathatja az egyéni önrendelkezést és társadalmi gondoskodást biztosító szociális
piacgazdaságot, amely a világot tájfunként letaroló pénzuralmi világrend alternatívája lehetne.
A szociális piacgazdaság Európa népeinek a legnagyobb vívmánya, amely csak a görög-római
hagyomány, a keresztény erkölcsi értékrendszer, valamint a felvilágosodás modern eszméi
együttes megtermékenyítő hatására jöhetett létre. Ma már a modernitásból is csak technikai
modernitás maradt, és nincs többé szó a társadalmi viszonyok folyamatos igazságosabbá
tételéről, az emberi minőségről, a társadalmi modernitásról.
1956-ban a szocializmusnak nevezett rendszer megbukott. Magyarországon valójában már
ekkor elkezdődött a globális főhatalom követelményrendszerét érvényesítő
úgynevezett liberális-modernitás megalapozása. Ezt a folyamatot akkor Magyarországon új
gazdasági mechanizmusnak, reformpolitikának nevezték. Valójában tudatosan
adósságcsapdába hajszolták Magyarországot, és amikor a globalizmus szolgálatába szegődött
pénzügyi lobbi 1982-ben beléptette Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba, attól kezdve
lényegében kettős birodalmi függőségbe került a magyar társadalom. Egyrészt függött a keleti
internacionalista, kommunista Szovjetuniótól, másrészt függött a nyugati, kozmopolita-
globalista nemzetközi pénzügyi közösségtől, vagyis a globális főhatalom birodalomépítő
döntéshozóitól.
Az 1980-as években az országot irányító és eklektikus halmazhoz hasonlító politikai
képződmény, az MSZP, valójában három egymással össze nem egyeztethető politikai pártot
próbált egy fedél alatt tartani. 1988-89-re már kikristályosodott, hogy az egyik ilyen párton
belüli párt a Pozsgay Imre vezette nép-nemzeti politikai tömörülés, a másik az Aczél György
örökségét felvállaló globalo-komprádor demokratikus ellenzék, és a harmadik a Kádár
János kétfrontos harcára szocializálódott jellegtelen politikai-törmelék. Ez utóbbi, amelyet
"Kádár János csapatának" is neveztek, vállalta azt a dicstelen szerepet, hogy 1989-ben - a már
tárgyalt módon - kiszorítsa saját politikai otthonából azt a nemzeti elkötelezettségű és a
szociális igazságot is képviselő politikai tömörülést, amely nemzetstratégiai szempontból a
rendszerváltás legígéretesebb végrehajtója lehetett volna. Mint már kifejtettük, egyedül ez az
erő lett volna képes olyan módon kiszakadni a keleti internacionalista függésből, hogy
visszaszerzi a magyar társadalom önrendelkezését, és megteremti a személyhez és
teljesítményhez kötött magántulajdon intézményesítésével az emberi jogok és a politikai
szabadságjogok gazdasági alapjait is. Ez a Pozsgay vezette népnemzeti és szociálisan
elkötelezett erő azért maradt alul, mert a globalo-komprádor főpárt nemzetközi és országon
belüli hálózata megfélemlítette, és olyan megalkuvásokba szorította, amelyek elszakították
tömegbázisától. Ily módon a rendszerváltás számos ígéretes politikai személyisége nem tudott
megfelelni a vele szemben támasztott várakozásoknak.
A rendszerváltás a Nemzetközi Pénzügyi Közösség globális rendszerébe való átkerüléssel járt.
Magyarország a kozmopolita-globalista-nemzetközi főhatalom provinciája lett. A formálisan
irányító politikai osztály görcsösen ragaszkodik ahhoz a látszathoz, hogy Magyarországot
jelenleg több párt irányítja, vagyis többpártrendszer van. A mai helyzet ebből a szempontból
tükörképe a rendszerváltás előttinek. Akkor ténylegesen több párt létezett az egyetlen párton,
az MSZMP-én belül. Most viszont a főhatalmat informálisan kézbentartó egyetlen főpárt
állítja azt, hogy ő valójában több párt. A valódi döntéshozók főpártja létszámra kis-párt, de ő
a globális háttérhatalom helyi képviselete. Ezért a rendszerváltás minden kormányában és
minden pártjában informális vétójoga, "abszolút többsége" volt. A számára lényeges
kérdésekben mindig érvényesíteni tudta az akaratát.
Többen úgy gondolják, hogy ez alól kivétel az a FIDESZ, amelyből 1993-ban már kivonult ez
a bizonyos "egy párt". Ekkor átköltözött abba az MSZP-be, amelyben korábban is az otthona
volt. Mi a magunk részéről úgy látjuk, hogy a bevezetett pénzuralmi-rendszer szempontjából
fontos kérdésekben még a FIDESZ sem vállalhatja fel a nemzeti érdekek következetes
védelmét. A globális főhatalom, pl. 2001-ben kényszerítette a FIDESZ-t: írja alá azt a magyar
társadalom létét fenyegető megállapodást, hogy a magyar termőföld is alá van vetve
közönséges áruként a tőke szabad mozgásának. A FIDESZ sem nyúlhat a globális főhatalom
kizárólagos hatáskörébe tartozó monetáris kérdésekhez, és hozzá kellett járulnia ahhoz, hogy
az egyenlő elbírálás és a viszonosság mellőzésével rendkívül hátrányos feltételek mellett
kényszerüljön be az ország a centralizált birodalmi struktúraként működő Európai Unióba.
Itt most csak azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy 1989.-ban és 1990-ben, legalábbis a felszínen,
adódott egy olyan történelmi lehetőség, hogy a magyar társadalom ismét rátaláljon a
kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából kivezető harmadik útra, a saját útjára. Ez a
lehetőség elveszett és ennyiben a rendszerváltás nem tekinthető 1956. beteljesítőjének. A
magyar népnek tovább kell küzdenie azért, hogy az új függőségi rendszerek szorításában, új
alkut köthessen a globális főhatalommal. A magyar nép fennmaradásáért küzdő nemzeti-
közösségi erőknek tudatosan vállalniuk kell azt, amit ma megvetően nemzeti és szociális
populizmusnak neveznek. A szegénységbe és létbizonytalanságba szorított magyar társadalom
jelentős rétegei ki vannak szolgáltatva a szociális demagógiának. A legfontosabb családi és
nemzeti értékek is kufár módra, pénzben kifejezett anyagiakra redukálódtak. A természetes
közösséget a család és a nagyobb család, a nemzet alkotja. A politikai nemzet csak jogi
absztrakció. És csak akkor van létjogosultsága, ha a tényleges kötelékeken alapuló, az etnikai-
vérségi kapcsolatokat is számításba vevő nemzetre támaszkodik. Van tehát létjogosultsága az
alkotmányos és politikai nemzet fogalmának, de csak úgy, mint a valódi - vérségi, nyelvi és
kulturális kötelékeken alapuló - nemzet jogi kifejeződésének. A kettőt nem lehet szembe
állítani, hiszen kiegészítik egymást.
Az Európai Unió ezzel szemben mai formájában már természetellenes közösség,
tulajdonképpen felesleges. Azokat a feladatokat, amelyeket ellát, sokkal jobban lehetne egy
ilyen túlcentralizált, túlbürokratizált, nemzetek feletti intézményrendszer nélkül
megvalósítani. A nemzetek Európája sokkal természetesebb képződmény lenne, mert lehetővé
tenné, hogy szociális piacgazdasággal rendelkező, önrendelkezésüket megtartó népek és
nemzetállamok önkéntesen társuljanak olyan feladatok elvégzésére, amelyet közösen
optimálisabban, hatékonyabban tudnak ellátni. Mindehhez nincs szükség egy
demokratikusnak látszó, üres formákba öltöztetett, kemény pénzügyi-gazdasági diktatúrára,
amely a jelek szerint irányt vett a nyíltan antidemokratikus birodalmi-kormányzás irányába.
Éppen ezért szembe kell nézni azzal a nehéz feladattal, hogy a nemzet valódi érdekeit
képviselő politikai csoportoknak ki kell harcolniuk egy új egyezség megkötését azokkal, akik
ma már birtokolják a magyar társadalom, a magyar állam szuverenitását. A globális
főhatalomnak és az általa működtetett hatalmi struktúráknak azonban nem fűződik semmilyen
érdeke a már kikényszerített megállapodások újratárgyalásához, egy új, igazságosabb
pénzügyi-gazdasági és társadalmi rendszer megalkotása érdekében.
(Minden megállapításért, ami ebben a fejezetben a Jakovlev és Pozsgay között történtekre
vonatkozik, kizárólag a szerző felel. Elemzését, értékelését nem konzultálta meg Pozsgay
Imrével, hogy ne lehessen őt ezekért a következtetésekért felelőssé tenni. Talán korai még a
ma egyetemi tanárként működő államférfi történelmi szerepének a tudományos igényű
méltatása. E sorok írója azonban meg van arról győződve, hogy 1956 örökségét - a
kommunizmus és a pénzuralom zsákutcáját elkerülő harmadik úton való továbbhaladást -
1989 után olyan politika tudta volna megvalósítani, amelyet Pozsgay Imre és a vele
egyetértők képviseltek a rendszerváltás idején.)
Moszkva is szembenéz 1956 következményeivel
1956-ban a Nyugat már szabadulni szeretett volna a szovjet-típusú kommunista diktatúrától,
de még nem volt kész terve arról, hogy ezt hogyan teheti meg háború - nukleáris világháború -
veszélye nélkül. A kommunista diktatúra lebontása a szovjet birodalom perifériáin nem járt
eredménnyel. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy magában a Szovjetunióban kell ahhoz hasonló
helyzetnek előállnia, mint amilyen a lengyelországi, a magyarországi, a csehszlovákiai
válsághoz vezetett. Gorbacsov hatalomra kerülésével alapvető belső változások zajlottak le.
Az euró-atlanti értékrendszerhez közelebb álló gorbacsovi vezetés a peresztrojkával és a
glasznoszttyal olyan modernizációs folyamatot indított be, amely ablakot nyitott a Nyugat
irányába. 1989 elejéig már mintegy öt millióan dolgoztak olyan vállalatoknál, amelyek
nyugati cégekkel kooperáltak. 1989. április 1-vel pedig szabaddá tették a külkereskedelmi
kapcsolatokat is a vállalatok számára. Megjelentek a szovjet gazdaságban olyan nyugati
cégek, mint a Chevron, a PepsiCo, az Eastman Codak, a McDonalds, Time- Warner, és
mások. Az 1986-ban tartott izlandi csúcstalálkozón Gorbacsov ajánlatot tett Reagan elnöknek,
hogy nagyarányban csökkentsék a ballisztikus rakéták számát. 1987. decemberében
Gorbacsov és a Reagan aláírta a washingtoni megállapodást a középhatótávolságú rakéták
leszereléséről. 1988. januárjában Moszkvában bejelentik, hogy visszavonják a szovjet erőket
Afganisztánból, és kilenc hónapra rá - miután Gromikó nyugdíjba vonult - Gorbacsov lett a
Legfelsőbb Szovjet Elnökeként az utóda az állam élén.
1989. októberében finnországi látogatása során Gorbacsov kijelentette, hogy a Szovjetuniónak
nincs erkölcsi vagy politikai joga arra, hogy beavatkozzon kelet-európai szomszédainak az
ügyibe. Joguk van nekik, hogy döntsenek a saját sorsukról. Ezt a változást Gennagyij
Geraszimov külügyi szóvivő úgy is megfogalmazta, hogy Moszkva elfogadta a "Sinatra-
doktrínát". Ez az ún. doktrína a világhírű énekesnek az egyik dalára utalt, amely szerint
sorsa alakulását a saját maga módján irányította ("I did it my way"). Ez Kelet-Európa és
Magyarország szempontjából azt jelentette, hogy valamennyi ország megválaszthatja most
már azt a társadalmi és gazdasági rendszert, amelyben élni óhajt. A vasfüggöny 1989.
november 9-én, a berlini fal leomlásával foszladozni kezdett. Egy hónapra rá Gorbacsov ismét
találkozott az amerikai elnökkel, Málta szigetén. Idősebb George
Bush és Gorbacsov megállapodott a fegyverkezési verseny, valamint a lélektani és ideológiai
hadviselés beszüntetésében. 1990. tavaszán ismét találkozott a két elnök.
A nevezetes 1989-es esztendő márciusában a Szovjetunióban is sor került az első általános
parlamenti választásra és megválasztják a Népi Küldöttek Kongresszusát. 1917. óta ez volt az
első alkalom, hogy a választópolgárok valódi választáson vehettek részt. 1500 küldöttet
választottak, akikhez további 750 csatlakozott. Őket a társadalmi szervezetek választották. Ez
a 2250 főből álló testület választotta meg az 542 tagú új, Legfelső Tanácsot.
Borisz Jelcin, akit egy évvel korábban kizártak a Politikai Bizottságból, a moszkvaiak
szavazatával visszatért a közéletbe. Jelzi az idők megváltozását, hogy Andrej Szaharov is
mandátumhoz jutott. 1990. elején sor került a helyi és kerületi vezetők megválasztására. Hét
évtized óta először nyílott alkalom arra, hogy független jelöltek közül lehetett választani.
Gorbacsov felszabadította a változás erőit és valódi reformok indultak be. A világ elismerését
fejezte ki, hogy a TIME hetilap Mihail Gorbacsovot választotta meg az évtized emberének.
Az új törvényhozó testület értelmében a kommunista párt más pártokkal és társadalmi
szervezetekkel együtt irányítja az államot. A Kommunista Párt XXVIII. Kongresszusa pedig
úgy döntött, hogy a Politikai Bizottságban a Szovjetunió mind a 15 köztársasága képviselteti
magát, a 12 politikai bizottsági tagon felül. Az egyes tagállamok pártvezetőit is ezentúl
választják és nem a Központi Bizottság nevezi ki. Más alkotmány-kiegészítések
engedélyezték a magántulajdont, amely lehetővé tette, hogy egyes személyek ingatlant és
gyárakat birtokolhassanak, amíg azok nem zsákmányolják ki a szovjet polgárokat. Új
gazdasági politika került a központi tervezés helyére. Árreformot vezettek be, és még egy
tőzsde létrehozására is sor került. A mezőgazdasági gazdálkodók szabadon adhatták el
termékeiket. A tömegtájékoztatási eszközök cenzúrázását betiltották és valamennyi politikai
mozgalom számára elérhetővé tették a frekvenciákat. A Kommunista Párt hatalmi
monopóliuma megszűnt a közszolgálati rádió és televízió szolgáltatás felett. Mindez
előkészítette az átállást a többpártrendszerű demokráciára és a szabad piacgazdálkodásra.
Az egyik legfontosabb változás volt, hogy Mihail Gorbacsovot 1989. februárjában a
törvényhozók megválasztották a Szovjetunió első, végrehajtó hatalommal is rendelkező
elnökévé. Az új elnök széles körű alkotmányos jogokkal rendelkezett. Joga volt törvényeket
kezdeményezni, megvétózni a Kongresszus által hozott törvényeket, és kinevezhette a
miniszterelnököt, valamint a kormány tagjait. Joga volt rendkívüli állapotot bevezetni - a
tagköztársaságok jóváhagyásával. Gorbacsov így jellemezte a változásokat: "... elindulva a
radikális reformok útján, átléptük azt a határt, amely után már nincs visszatérés a múlthoz.
Már soha többé nem mennek úgy a dolgok, mint a Szovjetunióban korábban..." A
változásokat Gorbacsov második forradalmának nevezték. Ez a forradalom soha nem jelentett
tényleges államcsínyt. Mégis 1991. augusztusát megelőzően számos hír jutott a brit és az
amerikai hírszerző szervek tudomására arról, hogy sor kerülhet egy államcsínyre a Gorbacsov
kormányzaton belül.
Utolsó hivatali évében Gorbacsov tevékenysége gyökeresen megváltozott. 1990. októberében
elutasította azt az 500 napos tervet, amelynek a keretében a központi tervgazdaságot át
akarták alakítani kevesebb, mint két év alatt piacgazdasággá. Korábban Gorbacsov erősen
szorgalmazta a gyorsítást. Sok támogatója úgy érezte, hogy Gorbacsov irányt tévesztett és
már nem tudták, hogy mit várhatnak tőle. 1990. decemberében lemondott az atlantista-
irányvonalhoz csatlakozó Eduárd Sevardnadze a külügyminiszteri tisztségből, mert
veszélyeztetve látta a reformfolyamatot.
Az öbölháború idején a szovjet védelmi minisztérium egyes vezetői úgy érezték, hogy az
amerikai erők jelenléte a közel-keleti térségben, veszélyt jelent a Szovjetunió
biztonságára. Vlagyimir Krjucskov, a KGB akkori elnöke, azt vetette a CIA szemére, hogy
titokban gyengíteni akarja a Szovjetunió biztonságát. 1991. március 17-én sor került a KGB
felügyelete alatt egy népszavazásra a Szovjetunió jövőjéről. Jelcin, aki ekkor már az Orosz
Tagköztársaság elnöke volt, másképp közelítette meg az ország problémáit. Ő fel akarta
gyorsítani a reformokat. Noha a szavazási eredmény csaknem döntetlen lett, az mégis Jelcin
helyzetét és népszerűségét erősítette. Pugo belügyminiszter szerint néhány újbolsevik ismét
ellenőrzése alá akarta venni a Kreml-t egy tüntetés alkalmával. Gorbacsov betiltotta ezt a
felvonulást, és újra bevezette a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatásban a cenzúrát.
Csapatokat is kirendeltek a demonstráció ellenőrzésére. Az elégedetlenség növekedésével
Gorbacsovnak közelednie kellett Jelcinhez, hogy megtarthassa a lakosság támogatását.
Június 20-án Valentyin Pavlov miniszterelnök kezdeményezte, hogy Gorbacsov néhány
hatáskörét ruházzák rá. A fő téma azonban a tagköztársaságokkal kötendő uniós szerződés
volt. Ez a megállapodás - aláírása esetén - több fontos hatáskört elvett volna Moszkvától. Az
állásukat féltő központi kormányzat számos résztvevője ekkor már komolyan mérlegelte
Gorbacsov hatalmának a csökkentését. Az elnök számos közeli tanácsadója óvta őt egy
lehetséges puccstól. 1991-re Gorbacsov népszerűsége mélypontra süllyedt, ötévi ígérgetések
után a reform semmilyen javulást nem hozott a szovjet polgárok életszínvonalában. A nemzeti
össztermék 10%-kal csökkent 1991. első felében, miközben az árak 50%-kal emelkedtek. Egy
nagyon elégedetlen lakossággal, szétzilálódott kormányzattal a háta mögött, és puccsal való
fenyegetések ellenére Gorbacsov a Krímbe utazott rövid vakációra, hogy befejezze az új uniós
szerződés munkálatait. Sokan úgy vélik, hogy Gorbacsov ebben az időpontban már annyira
elveszítette a kapcsolatot a párt tagságával és apparátusával, hogy nem volt megfelelő képe a
hatalmi viszonyokról. 1991. augusztus 18-án délután kopogtattak ajtaján éppen akkor, amikor
az utolsó simításokat végezte az uniós szerződésen. Munkatársai voltak az ajtónál és közölték
vele, hogy a KGB egyik magas rangú tisztje, Jurij Plehanov érkezett meg. Gorbacsov
azonnal telefonálni próbált a rendelkezésére álló öt telefonról, de a vonalak ki voltak
kapcsolva.
Gorbacsovot további meglepetés érte, amikor a saját hivatalának a főnöke: Valerij
Boldin lépett be a szobába. Boldin elmondotta, hogy aRendkívüli Helyzetek
Állami Bizottsága küldte őt. Gorbacsov közölte, hogy ő sohasem hagyott jóvá ilyen
bizottságot. Boldin követelte, hogy Gorbacsov írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben bejelenti
a rendkívüli állapotot. Ha ezt nem teszi meg, akkor a Rendkívüli Helyzetek Állami
Bizottságának a vezetője Gennadgyij Janajev alelnök veszi át az irányítást. Gorbacsov
közölte Boldinnal: "Akik önt küldték felelőtlenek, és önmagukat fogják elpusztítani."
Gorbacsov visszautasította az együttműködést és csendben mérlegelte, hogy öngyilkosságot
követ el.
Félelemre adott okot, hogy Boldin és társai az ún. "fekete dobozzal", vagyis Gorbacsovnak
azzal a táskájával távoztak, amelyek a nukleáris fegyverek indításához szükséges kódokat
tartalmazták. Minthogy Gorbacsov nem volt hajlandó együttműködni a puccsistákkal, az
összeesküvők - akiket a nyolcak bandájának neveztek - úgy rendelkeztek, hogy több ezer
főnyi katonaság induljon Moszkvába, Leningrádba és a Baltikumba. A nyolcak bandájának a
többsége Gorbacsovnak köszönhette előléptetését. Ironikus módon a tervezés ellenére a KGB
nem tartóztatta le Borisz Jelcint, aki a parlament épületéhez sietett a szokásostól eltérően 45
perccel korábban. Augusztus 19-én, reggel 6.30-kor az államcsíny vezetői a nyilvánosság elé
léptek. A TASSZ Hírügynökség közölte, hogy Janajev átvette az irányítást, mert Gorbacsov
komoly egészségügyi problémákkal küzd és többé nem képes ellátni feladatait. A nyolcak
bandája azt is bejelentette, hogy betilt mindent sztrájkot és tüntetést és ellenőrzés alá veszi az
össze tömegtájékoztatási intézményt.
Amikor a televízióban megjelentek a Rendkívüli Helyzet Állami Bizottságának tagjai,
idegesnek és bizonytalannak látszottak. Janajev kijelentette: "Át kell vennünk az irányítást,
mert a szétesés fenyeget bennünket..." De az általa javasolt megoldás ijesztő volt: diktatúra.
Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az államcsínyt félszívvel vállalták és rosszul volt
előkészítve. Az ellenzéki vezetők közül senkit sem vettek őrizetbe. Egyedül Gorbacsov
vonalai lettek kikapcsolva. Jelcin megkapta a telefonhívásokat a világ minden tájáról és még
pizzát is telefonon rendelt.
Jelcin telefonon figyelmeztette Janajevet, hogy "nem fogadjuk el az ön bandáját." Ekkor
Jelcin felkapaszkodott a parlament előtt egy páncélosra és arra kérte a jelenlévő húszezernyi
tiltakozót, hogy tanúsítson ellenállást. Alkotmányellenesnek minősítette az államcsínyt és
általános sztrájkra szólított fel, magát pedig a demokrácia őrzőjének nevezte. A tömeg
hamarosan százezer főre növekedett. Egy szervező a lépcsőháznál a hangosítón keresztül
felszólítást intézett a tömeghez, hogy lépjenek elő, akik hajlandóak megvédeni a parlamentet.
Ezt akkor már az orosz társadalom minden rétegét képviselők - diákoktól a szolgálatot
megtagadó katonákon át a papokig, és nyugdíjasokig - gyűrűje vette körül. Egy idős asszony
kijelentette: "Átéltem a forradalmat, két világháborút, Leningrád ostromát és Sztálint - többé
nem tűrök el újabb hatalomátvételt, Hagyjátok békében az embereket!"
Ezt a véleményt sok jelenlévő moszkvai vallotta, hiszen akkor még nem lehetett előre látni,
hogy Jelcin és a mögötte álló erők jóvoltából milyen rendszer szilárdul meg, hogyan fog
szétesni a Szovjetunió, hogyan fogják maffiózó oligarchák a magántulajdonukká tenni a
minden egyes polgárt megillető köztulajdont, miként adósítják el a végletekig az államot és a
társadalmat, hogyan bénítják meg az államot, hogy az még a saját alkalmazottait és a hadsereg
tisztjeit se tudja fizetni, a bányászokról már nem is szólva. És végül hogyan omlik össze az
egész pénzügyi és gazdasági rendszer 1998. közepén. Mindezt nem lehetett ekkor még előre
látni, mint ahogy azt sem, hogy mekkora vérveszteség éri az orosz lakosságot - az állam
megbénulása, szétesése és az életszínvonal rendkívüli csökkenése következtében. Ugyanis az
orosz lakosság mindezen sokkhatások következtében egyszerűen nem szaporodik.
Ma már tudjuk, hogy ügyetlenül kétbalkezes módra, de valójában a hadsereg védelmezte az
orosz társadalom valódi érdekeit. Azt állítani, hogy a hadsereg ugyanolyan diktatúrát vezetett
volna be, mint amilyen a sztálinista diktatúra volt, megtévesztő érvelés. Az orosz társadalom
vagyonának az elrablására felkészült nemzetközi pénzügyi közösség és oroszországi ügynökei
a demokráciáról, az emberi jogok védelméről beszéltek - de valójában az önrendelkezés
alapját képező közvagyon kisajátítását hajtották végre egy szűk oligarcha csoport javára. Az
egyetlen erő, amely szembeszállhatott volna velük csak a hadsereg volt, annak a vezetését
kellett megtéveszteni. Ehhez pedig a nemzetközi háttérerők azt a KGB-t vették igénybe,
amely a szovjet állam megalakulásától kezdve részben mindig atlantista befolyás alatt állott.
A KGB ezúttal is jól oldotta meg a megbízóitól kapott feladatot, megtévesztette a hadsereg
vezetését és félrevezette azt az orosz népet is, amelynek az érdekeit szolgálta állítólag a
reformok felgyorsítása, értsd a magánpénz-monopólium gyors bevezetése, az állam
eladósítása és a közvagyon idegen kézre juttatása.
Jelcin kétszínűségét ekkor még eltakarta az a néptribuni aura, amit sikerült körülötte
kialakítani. 1991. augusztus 19-én estére a csapatok átálltak Jelcin oldalára és az elit
hadosztályok most már a Fehér Háznak nevezett parlamenti épületet védelmezték. A
Rendkívüli Helyzetek Bizottsága augusztus 20-án kijárási tilalmat rendelt el Moszkvában,
ennek azonban már senki sem engedelmeskedett. Azok az egészségügyi problémák, amelyek
állítólag Gorbacsovot sújtották, hirtelen az államcsíny-kísérlet vezetőit bénították meg. Sokan
közülük "puccs-náthával" maradtak otthon. Az emberek kezdték elővenni a régi orosz zászlót
(fehér-kék-vörös színeivel).
Rosztropovics, a világhírű csellista Párizsból direkt azért repült Moszkvába, hogy játszhasson
a parlament épülete előtt. Később tankok érkeztek a parlament elé, bár a tüntetők
megpróbálták útjukat állni. Kettőt közülük lelőttek, egyet pedig elgázoltak. Végül azonban a
páncélosok távoztak. Három nappal a puccskísérlet után Jelcin bejelentette, hogy a vezetők
megpróbálnak elmenekülni az országból. Ketten a Krímbe utaztak, hogy tárgyaljanak
Gorbacsovval, aki végül is elutasította ezt az ajánlatot. Ehelyett Jelcint hívta fel, aki az Orosz
Köztársaság megbízottait küldte Gorbacsovért. A megrendült elnök így tért vissza a recsegő-
ropogó szovjet birodalom fővárosába. A Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottsága hét tagját
letartóztatták: így Gennagyij Janajev alelnököt, Vlagyimir Krjucskovot a KGB vezetőjét,
Dimitrij Jazov védelmi minisztert, Valentyin Pavlov miniszterelnököt, Oleg Baklanovot a
szovjet Védelmi Tanács tagját, Vaszilij Sztarodubcsevet a szovjet parlament tagját, valamint
Alexander Csizjakovot az állami vállalatok és ipari építkezések irányítóját. A nyolcadik
tagot: Borisz Pugo belügyminisztert azért nem tudták letartóztatni, mert főbe lőtte magát.
A tömegek örültek Gorbacsov visszatérésének, de az ország megmentőjének Borisz Jelcint
tekintették. Ezzel a kommunista rendszer fennmaradásának, illetve visszatérésének a
lehetősége megbukott. Legalábbis ekkor így látták külföldön és belföldön egyaránt. Csak
később derült ki, hogy valójában a Szovjetunió és Oroszország utolsó védekezési lehetősége
veszett el az ellen a pénzügyi eszközökkel történő kirablással szemben, amely az utolsó
ellenállni képes erő semlegesítésével elveszett. A puccsisták célja ugyanis nem a
kommunizmus visszahozása, hanem a szovjet állam, majd pedig az utódába lépő orosz állam
kívülről irányított megbénításának, szétszedésének és kirablásának a megakadályozása volt.
Ezt csak egyetlen erő tudta volna ekkor már megakadályozni: a hadsereg. Természetesen,
amíg a szétesőben lévő államot újjászervezik, időt igényelt volna és bizonyos szigorítások
életbeléptetését egy átmeneti időszakra. Az ilyen szétesést megakadályozó intézkedéseket
lehet akár diktatúrának is nevezni, de ez semmiféleképpen nem azonos a sztálinista típusú
bolsevik diktatúra helyreállításával. Az ekkorra már végleg megbukott.
Kívülről szemlélve a kommunista diktatúra egyik fő támasza: a KGB szenvedett vereséget,
hiszen ezrek ünnepelték, amint Félix Dzserzsinszkijnek, a politikai rendőrség vaskezű
megalapítójának a szobrát ledöntötték. Valójában a Nyugat érdekeit titokban szolgáló KGB
győztesen és megerősödve került ki ebből a konfliktusból, maga mögött tudva azt a
nemzetközi pénzügyi közösséget, amely ekkor már készenlétben állt az orosz nemzeti vagyon
kisajátítására és tulajdonba vételére.
1991. augusztus végén a Fehér Háznak nevezett orosz parlament előtt egy emelvényen
jelentette ki Borisz Jelcin: "Aláírom az Orosz Kommunista Párt tevékenységének a
felfüggesztéséről szóló rendeletet." Átmenetileg még a Pravda is be lett tiltva. Gorbacsov
követte ezt az intézkedést, és rendeletet bocsátott ki a Kommunista Párt uralmának a
megszüntetéséről. Ezek a rendeletek feloszlatták a párt szervezeteit és politika formáló
testületeit - beleértve a Központi Bizottságot is. A Kommunista Párt és a KGB irattárait
lefoglalták. Ezen túlmenően a kormány elkobozta a párt valamennyi vagyonát - az egész
országban.
1991. december 21-én a Szovjetunió, mint állam, megszűnt létezni. A nemzetközi bankárok
támogatásával, Trockij és Lenin vezetésével megkezdődött a bolsevik kísérlet és a nyomában
1922. december 30-án létrejött államalakulat kilenc nap híján hetven évig állott fenn.
Természetesen sokan úgy hitték, hogy a bolsevik állam ugyan meghalt, de egyidejűleg
megszületett egy nagy álom. Ez szervezeti formát is öltött: a Független Államok
Közösségének a létrejöttével, amelynek tizenegy utódállam volt a tagja. Gorbacsov a
Szovjetunió nyolcadik és utolsó vezetője 1991. december 25-én lemondott. Egyszerű
szavakkal tette ezt: "Figyelemmel a jelen helyzetre, befejezem tevékenységem, mint a
Szovjetunió elnöke." Ez logikus lépés volt, hiszen már nem létezett az az állam, amit
kormányozhatott volna. A történelem megfigyelői úgy tekintik, hogy a Gorbacsov korszak
már jóval hamarabb véget ért, mielőtt a Szovjetunió megszűnt létezni.
Még Gorbacsov hivatalos lemondását megelőzően Jelcin már bejelentette igényét hivatalára a
Kreml-ben. A hivatal átadása megtörtént, a Szovjet-birodalom megszűnt létezni. Az orosz
népre azonban további súlyos megpróbáltatások vártak. Mégis ez a nap az 1956-os magyar
forradalom utólagos nagy történelmi győzelmének tekinthető. A Szovjetunió sorsa
beteljesedett, és a kommunista világbirodalom is a történelem süllyesztőjébe került, a többi
hajdanvolt birodalom közé.
Oroszország új elnöke, Borisz Jelcin, elnökségének az első esztendejében hivatalos látogatást
tett Magyarországon. 1992. november 1.-énbeszédet mondott Budapesten a magyar
Országgyűlés plenáris ülésén. Ebben a beszédében ünnepélyesen bocsánatot kért a magyar
néptől az ellene elkövetett brutális erőszak miatt. Jelcin ezeket mondotta:
"...1956 tragédiájáról beszélek, amely a szovjetrendszer lemoshatatlan szégyenfoltja
marad örökké.!...Ma meghajtjuk fejünket 1956 minden áldozata előtt."
Kissinger a magyar 1956-ról
Henry Kissinger, a Harvard Egyetem egykori tanára, Nixon elnök nemzetbiztonsági
tanácsadója és külügyminisztere, aki Gerald Ford elnöksége alatt is az amerikai külügyek és
biztonságpolitika fő felelőse volt, "Diplomácia" című könyvében egész fejezetet szentel
1956-nak. A magyar felkelés véres elfojtása megmutatta, hogy a Szovjetunió szükség esetén
erő alkalmazásával is kész megőrizni befolyási övezetét, és a szabadságról való különböző
nyilatkozatok csupán üres szavak. A párhuzamosan lezajlott szuezi válság pedig véget vetett
annak a hiedelemnek, hogy a nyugati szövetségesek érdekei lényegében egybeesnek.
Mindebből arra lehetett következtetni, hogy a hidegháború folytatódik, és Európa
kettéosztottsága fennmarad.
Kissinger úgy véli, hogy a magyarok vereségre ítélt küzdelme a szovjet uralom ellen a
történelmi orosz imperializmus, a szovjet ideológia, és a magyar nacionalizmus robbanó erejű
összegeződéséből ered. (Itt meg kell jegyezni, hogy a magyar nacionalizmus a történelmi
Magyarországot feldaraboló és annak kétharmadát kisajátító egykori antant hatalmak,
valamint a haszonélvező egykori kisantant hatalmak propagandája ellenére mindig is
védekező jellegű volt, minthogy a magyar állam a középkor óta nem volt független, és a
magyar népnek folyamatosan harcolnia kellett nemzeti megmaradásáért, és történelmi
államának megőrzéséért. Ezért a negatív csengésű nacionalizmus magyar vonatkozásban
valójában hazafiasságot, a veszélyeztetett nemzeti függetlenség és önrendelkezés
visszaszerzéséért folytatott folyamatos küzdelmet jelenti. Mivel Kissinger ezt a
megkülönböztetést nem teszi meg, ezért rendkívül fontos hangsúlyozni, hogy jogot védő
patriotizmusról, és nem mások jogait sértő nacionalizmusról van szó a magyar nemzet és a
magyar állam esetében.)
A szovjet uralom szempontjából is Magyarország tulajdonképpen egy birodalmi terjeszkedés
célpontjává vált. Az orosz birodalmi törekvések egész Nagy Péter cárig nyúlnak vissza, és
ennek része volt a határok mentén élő népek meghódítása. A cári hagyományokat követte
Sztálin, aki az egykori cári birodalom valamennyi I. világháború után elveszített területét
visszaszerezte. A sztálinista uralom azonban nem csak külföldi uralmat, de egy
elfogadhatatlan társadalmi berendezkedést is jelentett. Sztálin úgy vélte, hogy a kelet-európai
csatlós államokat csak totális és mindenre kiterjedő moszkvai ellenőrzéssel lehet fenntartani.
Sztálin örökösei féltek attól, hogyha folytatják Kelet-Európában a sztálinista uralmat, akkor
ezzel veszélyeztetik az enyhülést a Nyugattal, amelyre több okból is nagy szükség lett volna.
Ha azonban liberalizálják a viszonyokat, az az egész kommunista építmény összeomlásához
vezet. 1955-ben úgy döntöttek, hogy eltűrik a nemzeti érdekek nagyobb érvényesítését,
ameddig az szilárdan a kommunista uralom keretei között történik. Ezt fejezték ki
látványosan, amikor a szovjet vezetők 1955 májusában Belgrádba látogattak.
Hruscsov beszéde Sztálin bűneiről 1956 februárjában az SZKP XX. Kongresszusán tovább
gyengítette a sztálinista rendszert, ugyanakkor az is kiderült, hogy Sztálin jól érezte, hogy a
Tito által kezdeményezett függetlenedés veszélyt jelentett a Szovjetunió számára. Ahhoz,
hogy a szovjet csatlósállamok vezetői bármilyen népi támogatást kapjanak, ahhoz az
szükséges, hogy lengyel, cseh, vagy magyar kommunistának látszódjanak, a Kreml bábjai
helyett.
Az Egyesült Államok lényegében passzív magatartást tanúsított és az volt a célja, hogy
kivárja a kommunista rendszer erózióját, és így elkerülje a szovjet uralommal való frontális
összeütközést. John Foster Dulles volt az, aki már 1952-ben bírálta a visszaszorítás,
fékentartás, és a patthelyzet fenntartásának a politikáját, és arra próbálta rávenni az Egyesült
Államokat, hogy mint a "szabadság erőinek a vezetője" keményebb magatartást tanúsítson.
Dulles azt kívánta, hogy Washington nyilvánítsa ki: Kelet-Európa felszabadítását akarja.
Kissinger felteszi a kérdést, hogy a gyakorlati politikában mit jelenthetett ez a
"felszabadítás"? Dulles ugyanis tájékozott volt a Szovjetunió ügyeiben, és nem lehetett
kétsége afelől, hogy Moszkva elfojtana bármilyen felkelést. 1952-ben, amikor Dulles
kifejtette nézeteit a Life című folyóiratban, Sztálin még élt. Dulles elutasította a véres
felkeléseket és azok megtorlását. Szemei előtt "a Moszkvától való békés elhatárolódás"
lebegett, amit Tito hajtott végre úgy, hogy Amerika csak propagandával támogatta.
Dean Acheson a reálpolitika alapján támogatta Titó szakítását Moszkvával. Dulles ugyanezt
akarta, de a szebben hangzó felszabadítással cserélte fel a reálpolitika kifejezést. Dulles
felszabadítási elmélete kísérlet volt arra, hogy megnehezítse Moszkva számára hatalmának
megszilárdítását a meghódított területeken anélkül, hogy ez megnövelné az Egyesült Államok
kockázatvállalását. A titoizmust kívánta bátorítani, nem a demokráciát. Dullesnek
tulajdonítják a Kelet-Európa felszabadítására vonatkozó doktrinát, de valójában ő nem erre
törekedett, és az is tény, hogy nem cáfolta meg ezeket az állításokat.
Dulles egyik fő támogatója volt a Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió létrehozásának,
amelynek a fő célkitűzése a szabadság eszmék ébrentartása volt Kelet-Európában. A Szabad
Európa Rádió elméletben nem volt hivatalos intézmény, és a szó katonai értelmében is síkra
szállt "a felszabadítás" mellett. A kelet-európai szabadságharcosok számára nehéz volt
felmérni, mennyire tekinthető magánrádiónak, illetve az amerikai kormány által finanszírozott
intézménynek a Szabad Európa Rádió.
Kissinger, áttekintve 1956 lengyel eseményeit megállapítja, hogy a Szovjetunió Varsónak
megengedte, hogy a nemzeti kommunizmus politikáját folytassa. Ennek egyik oka az volt,
hogy egy harmincmilliós néppel találta szemben magát, amely már bebizonyította, hogy kész
ellenállni a végsőkig. Magyarország vonatkozásában azonban más döntést hozott.
A kilencmilliós magyar társadalmat az 1940-es évek végétől az ortodox-sztálinista Rákosi
Mátyás irányította. Az 1953-as berlini felkelés után Rákosit Moszkvába rendelték,
ahol Berija sztálinista brutalitással közölte vele, hogy "noha Magyarországon sokféle külföldi
uralkodott, soha sem volt zsidó királya, és a szovjetvezetés nem fogja megengedni, hogy most
legyen neki." Rákosit a reform-kommunistának tekintett Nagy Imre váltotta fel, de két évvel
később, amikor Malenkov helyzete meggyöngült Moszkvában, akkor ismét Rákosi került a
magyar kormány élére. Nagy Imrét ugyan kizárták a kommunista pártból, de nem lett
megfosztva a publikálási lehetőségtől. Egyik tanulmányában kétségbe vonta a Szovjetuniónak
azt a jogát, hogy a testvéri szocialista országok belügyeibe beavatkozzék.
Hruscsov XX. kongresszuson mondott úgynevezett titkos beszéde nyomán, amelyben Sztálin
bűneit leleplezte, Rákosit egyik helyettese, Gerő Ernőváltotta fel. Noha Gerő magát a
nemzeti érdekek képviselőjének tüntette fel, nem volt képes arra, hogy azonosuljon a
Magyarországon kibontakozó hazafias mozgalommal. Pontosan azon a napon, 1956. október
23-án, amikor Gomulka formálisan is visszatért a hatalomba Lengyelországban, Budapesten
tetőpontra hágott a feszültség. A magyarok lényegesen mélyrehatóbb változtatásokat
követeltek, mint amennyit a lengyelek elértek. Ezek között ott volt a szólásszabadság, Rákosi
és klikkjének a bíróság elé állítása, a szovjet csapatok kivonása, és Nagy Imre kormányra
kerülése. Nagy Imre reform-kommunista programját azonban, amelyek ki akarták egészíteni a
kommunista rendszert bizonyos demokratikus eljárásokkal, a tömegek elutasították.
Kissinger szerint Nagy Imre, aki reform-kommunista volt, a felkelés első időszakában a
kommunista párt megmentésére törekedett, ahogyan azt Gomulka is tette. De napok alatt népe
forradalmi szenvedélyének a hatására valósággal élő példájává vált annak az igazságnak,
amit Alexis de Tocqueville egy évszázaddal korábban leírt:
"...A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy elnyomó kormányzat számára az a legveszélyesebb
pillanat, amikor elkezdi megreformálni önmagát. Csak a legnagyobb találékonyság mentheti
meg az az uralkodót, aki felvállalja, hogy hosszú elnyomás után könnyítsen alattvalói
helyzetén. A szenvedések, amelyeket az emberek türelmesen elviselnek, amikor
elkerülhetetlenek, tűrhetetlenné válnak abban a pillanatban, amikor úgy tűnik, hogy meg lehet
tőlük szabadulni. A reform csak arra szolgál, hogy még világosabbá tegye, ami még
megmaradt az elnyomásból, és ami most már elviselhetetlen."
Nagy Imre életével fizetett azért, hogy megkésve, de a demokrácia oldalára állt. Módja lett
volna önbírálatot gyakorolni, és megtagadni döntéseit, de ezt elutasította. Kivégzésével így
bekerült azon mártírok panteonjába, akik Kelet-Európa szabadságáért áldozták életüket.
Magyarországon a forradalom első napjaiban gyorsan változtak a követelések, és azok
elvezettek a többpártrendszer létrehozásához, a szovjet csapatok kivonulásához, és a Varsói
Szerződésből való kilépéshez.
Az amerikai politika noha sokat beszélt "felszabadításról", nem számolt a szabadság vágy
ilyen elemi erejű kitörésével. Egyrészt segíteni kívánta a beindult folyamatot, másrészt tartott
attól, hogy támogatása ürügyet szolgáltathat a Szovjetunió intervenciójára. Kissinger a
bennfentes szemszögéből azt is megállapítja, hogy Washington megmutatta: ritkán képes két
nagyobb méretű válság együttes kezelésére. Ezért miközben a magyar diákok és munkások a
szovjet páncélosokkal vívtak küzdelmet az utcákon, Amerika csendben maradt. A Fehér Ház
nem figyelmeztette a Kremlt, hogy az erővel való fenyegetés, vagy annak alkalmazása
veszélyeztetheti Moszkva viszonyát Washingtonnal.
Az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult, de csak október 27-én. De ezt
is olyan kapkodóan, rögtönözve tette, hogy a Biztonsági Tanács határozatáról csak november
4-én szavaztak, miután már a szovjet hadsereg megkezdte a forradalom elfojtását.
E sorok írója ezekben a napokban az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Ráday utcai
diákszállóján, illetve az egyetem Jogi Karán tartózkodott első éves joghallgatóként, aki
később nemzetőr is lett, és mint ilyen azt a feladatot kapta parancsnokától, hogy
gondoskodjon a Jogi Karon tevékenykedő különböző csoportok étkezéséről. A Szabad Európa
Rádió műsorait csak igen ritkán tudta hallgatni. Később, de már csak 1983-ban, maga is a
Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségének munkatársa lett, és így belülről
tájékozódhatott arról, hogy milyen is volt a SZER Magyar Osztályának tevékenysége a
forradalom alatt. Ezért különösen érdekes számára mindaz, amit Kissinger idézett könyvének
az 557. oldalán ír minderről:
"A szünetet a Szabad Európa Rádió töltötte ki, amely magára vállalta az amerikai magatartás
értelmezését, arra bíztatva a magyarokat, hogy gyorsítsák fel forradalmuknak a menetét, és
utasítsanak el minden megalkuvást. Például október 29-én a Szabad Európa Rádió ellenséges
hangon kommentálta Nagy Imre új miniszterelnökként történő beiktatását:
'Nagy Imre és támogatói ki akarják javítani, és modernizálni akarják a trójai faló epizódját.
Tűzszünetre van szükségük, hogy a Budapesten jelenleg hatalmon lévő kormány fenntarthassa
addig a helyzetét, amíg a lehetséges. A szabadságért harcolóknak nem szabad szem elől
veszíteniük egyetlen percig sem, hogy a kormány elképzelései szemben állnak velük.'
Amikor Nagy október 30-án megszüntette az egypártrendszert, és koalíciós kormányt nevezett
ki, amely az 1946-ban megtartott utolsó szabad választásokon résztvevő valamennyi
demokratikus párt képviselőiből állott, a Szabad Európa Rádió továbbra sem lett meggyőzve:
'A védelmi minisztérium és a belügyminisztérium még mindig kommunista kezekben van.
Szabadságharcosok, ne hagyjátok, hogy ez folytatódjék. Ne akasszátok szögre a
fegyvereiteket.'
A Szabad Európa Rádiót az amerikai kormányzat finanszírozta. Független testület és
kinevezett személyek irányítása alatt állott, akik a kormányzattól kaptak hivatalos
utasításokat. Mindazonáltal nem lehetett elvárni a magyarországi szabadságharcosoktól, hogy
megértsék mi a különbség az Egyesült Államok kormánya, és egy rádióállomás közleményei
között, amely rádiót kifejezetten azért hozták létre, hogy elősegítse a 'felszabadítás'
politikájának a végrehajtását, amelyről a külügyminiszter kijelentette, hogy az ő saját
elgondolása."
Figyelemreméltó az az elemzés is, amelyben Kissinger bírálja az Eisenhover kormány
magatartását:
"Az a néhány alkalom, amikor az Eisenhover kormányzat megszólalt, azt a látszatot keltette,
hogy mindenek felett a szovjet vezetők megnyugtatására törekszik. Szándékaival ellentétesen
ezek a megnyilatkozások közel olyan lázítónak bizonyultak, mint a Szabad Európa Rádió
műsorai. Október 27-én, amikor úgy tűnt, hogy a szovjet csapatok kivonulnak a magyar
fővárosból, Dulles beszédet mondott Dallasban, amely azt a látszatot keltette, mintha az
Egyesült Államok, ki akarná csábítani Magyarországot a szovjet hatalmi övezetből anélkül,
hogy erről Moszkvát értesítené. Bármelyik kelet-európai ország, amely szakít Moszkvával,
mondotta Dulles, számíthat Amerika támogatására. Ez a támogatás nem függ attól, hogy 'ezek
az országok elfogadjanak valamely társadalmi berendezkedést.' Más szavakkal ahhoz, hogy
amerikai támogatásban részesülhessen, nem kell egy kelet-európai országnak demokratikussá
válnia; elég, ha a titoista modellt követi és távozik a Varsói Szerződésből."
Dulles tipikusan amerikai megfogalmazásban ezt még az önzetlenség emlegetésével is
kiegészítette. Eszerint az Egyesült Államoknak "nincsenek rejtett szándékai, amikor a csatlós
államoknak függetlenséget kíván, és nem tekinti őket potenciális katonai szövetségesnek
sem."
Kissinger szerint nem megnyugtató az amerikai diplomáciai retorika olyan tartós
fordulatainak az ismételgetése, mint a rejtett szándék, vagy hátsó gondolat hiánya. Ezt
rendszerint a kiszámíthatatlanság, vagy az önkényesség jeleként értelmezték, még a nem
marxista vezetők is. Minden esetre ebben az időpontban Moszkva sokkal inkább aggódott a
lehetséges amerikai akciók, mint az amerikai motívumok miatt.
1948-ban Moszkva megakadályozta a kelet-európai államok részvételét a Marshall-segélyben,
mert úgy értékelte, hogy az amerikai segélyprogram a kapitalista kelepcébe csalás egyik
formája. Ezért Dulles ajánlata, hogy a Varsói Szerződésből távozók gazdasági támogatásban
részesülhetnek, a Marshall-segélyt idézte fel Moszkva számára. Feltűnt egy földrengésszerű
politikai változás lehetősége, amit Dulles azon kijelentése, hogy Magyarország esetleges
átállását egy másik katonai szövetségbe Amerika önmegtartóztatása akadályozza meg, még
hitelesebbé tett. Dulles szinte bujtogató bátorítását Eisenhover október 31-i beszéde csak
megerősítette. Ebből már kimaradt a célzás arra, hogy a Szovjetuniónak szankciókkal kell
számolnia, ha megtorláshoz folyamodik. Eisenhovert valószínűleg az késztette a békülékeny
megfogalmazásra, hogy korábban a Szovjetunió látszólag együttműködést kifejező, ámbár
homályos feltételeket fogalmazott meg csapatainak kelet-európai állomásoztatásáról.
Eisenhover nyilván tudott a Magyarországon lezajló nagyméretű szovjet csapatmozgásokról,
amelyek azzal egyidejűleg indultak meg, hogy az amerikai elnök igen mérsékelt hangnemet
ütött meg a Szovjetunióval szemben. Ez a mérsékelt hangnem éles ellentétben állt azzal,
ahogyan ugyanebben a rádióbeszédében Eisenhover bírálta Nagy Britanniát és
Franciaországot Szuezzel kapcsolatosan.
Magyarország vonatkozásában Eisenhower hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok
szeretné, ha véget érne a szovjeturalom Kelet-Európában, de azt is kijelentette, hogy "ezt a
politikát természetesen nem valósíthatjuk meg az erő alkalmazásával, mert ez ellentétes lenne
a kelet-európai népek jól felfogott érdekeivel, és az Egyesült Nemzetek alapelveivel." Mindez
világosan kitért az elől, amit a Szabad Európa Rádió és a szabadságharcosok szerettek volna.
E pillanatban mindkettő várta az amerikai segítséget. Eisenhower még arról is szólt, hogy el
kíván oszlatni minden olyan alaptalan félelmet, amely szerint az Egyesült Államok úgy tekint
a kelet-európai országokra, mint lehetséges katonai szövetségesekre. "Nincs ilyen rejtett
szándékunk. Úgy tekintünk ezekre a népekre, mint barátainkra és egyszerűen azt kívánjuk,
hogy olyan barátaink legyenek, akik szabadok." - tette hozzá.
Kissinger azt írja, hogy a rejtett szándékok tagadása a Kreml számára legalább annyira nem
volt meggyőző Eisenhowertől sem, mint korábban külügyminiszterétől, Dulles-től. A Kreml a
marxista ideológia és az orosz nemzeti érdekek alapján hozta meg külpolitikai döntéseit és
nem tudott mit kezdeni azzal, hogy Amerika tagadja bármely őnző motívum létezését. Az
SZKP döntéshozói azonban világosan megértették, hogy az Egyesült Államok lemond az erő
alkalmazásáról. Ez volt az a döntő szempont, amely eloszlatta legnagyobb félelmüket a kelet-
európai válság katonai módszerekkel történő rendezését illetően. Ekkor már a katonai
beavatkozásra készültek.
Az Eisenhower kormányzatnak a magyar forradalom közepén tett két hivatalos
megnyilatkozásának iróniája, hogy szándékai ellenére mindkettő provokatív hatást tett. Annak
a megerősítése, hogy Amerika nem keres szövetségeseket Kelet-Európában, nyugtalanságot
okozott a Kremlben, mert azt a benyomást keltette, mintha Kelet-Európa lehetőséget kapott
volna arra, hogy szövetségi rendszert változtasson. Az a másik amerikai kijelentés, hogy az
Egyesült Államok lemond az erő alkalmazásáról, eloszlatta azokat a szovjet aggodalmakat,
hogy vajon mi is lesz Amerika válasza, ha a Vörös Hadsereg leveri a magyar felkelést.
Kisinger úgy látja, hogy a felgyorsult események hatására még a reformista politikai vezetés
kezéből is kicsúszott az ellenőrzés. Téved azonban, amikor azt állítja, hogy október 30-án a
forradalmárok azért foglalták volna el a kommunista párt budapesti központját a Köztársaság
téren, hogy az ott tartózkodókat legyilkolják, köztük azokat is, akik Nagy Imre támogatói
voltak. Hogy pontosan mi történt a Köztársaság térnél, azt már korábban részletesen
ismertettük.
Nagy Imre október 30-án alakította meg azt az új kormányt, amely az 1945-ben létező
koalíciós kormányzat idején működött. Nagy Imre a magyar nép valódi akaratát fogalmazta
meg, amikor a Budapesten tartózkodó Mikojannal és Szuszlovval tárgyalásokba kezdett a
szovjet csapatok kivonásáról. A két szovjet pártvezető azt a benyomást keltve tért vissza
Moszkvába, hogy előkészítsék a tárgyalások újabb fordulóját erről a kérdésről. Október 31-én
a két vezető szovjet napilap, a Pravda, és az Izvesztyija közölte azt a hivatalos nyilatkozatot,
amely szerint a külföldi csapatok állomásoztatásához a testvéri kommunista országokban
szükség van az illető ország kormányának és Varsói Szerződés egészének a jóváhagyásához.
Eisenhower a Kremlnek erre a hivatalos nyilatkozatára támaszkodva mondotta: "...ha a
Szovjetunió valóban kinyilvánított szándékaihoz hűen jár el, akkor a világ tanúja lesz a
nemzetek közötti igazságosság, bizalom és megértés irányába tett legnagyobb lépésnek
nemzedékünk életében."
Kissinger kimutatja, hogy a szépen hangzó szovjet nyilatkozattal kapcsolatosan a
washingtoni kormányzat nem vett figyelembe két fontos szempontot: először is azt, hogy a
megszálló csapatok visszavonása ugyanolyan előfeltételekhez és eljáráshoz volt kötve, mint
az állomásoztatásuk, és ez vétójogot biztosított Moszkva számára. Másodszor azok a
bekezdések, amelyek kifejezetten Magyarország számára kerültek megfogalmazásra,
tartalmazták azt a figyelmeztetést, hogy a Szovjetunió nem engedi meg a szocialista
vívmányoknak a feladását, és ezeket együtt a többi szocialista országgal meg fogja
védelmezni, ha az szükségessé válik:
"A népi demokratikus Magyarország szocialista vívmányainak a megőrzése a munkások, a
parasztok, az értelmiség, és az egész magyar dolgozó nép fő és szent kötelessége ebben a
pillanatban. A szovjet kormány bízik abban, hogy a szocialista országok népei nem fogják
megengedni a külföldi és hazai reakciós erőknek, hogy aláássák a népi demokratikus rendszer
alapjait. Erősíteni kívánják a testvéri egységet és a kölcsönös segítségnyújtást a szocialista
országok között, hogy alátámasszák a béke és szocializmus nagy ügyét."
A nyilatkozat népidemokratikus Magyarországra hivatkozik, de ez az ország már nem így
nevezte önmagát. Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy akár önmagát, akár az
úgynevezett szocialista vívmányokat megvédelmezze. A hosszú moszkvai múlttal rendelkező
Nagy Imre nyilvánvalóan megértette a szovjet vezetők figyelmeztetését, és azt is, hogy
milyen nagy horderejűek azok változások, amelyeket ő maga is elősegített. Kissinger szerint
Nagy Imre saját népe szenvedélyes szabadságvágya és kommunista szövetségesei
kérlelhetetlensége közé szorulva kénytelen volt haladni az árral, amelyet sem ellenőrizni, sem
irányítani nem tudott. Eltérően a lengyel néptől, a magyarok nem csak a kommunista rendszer
liberalizálását követelték, de annak az eltávolítását. Nem egyenlőséget kívántak a
Szovjetunióval, hanem teljes szakítást Moszkvával.
A forradalom miniszterelnöke november 4-én tette meg azt a végső lépést, hogy
kinyilvánította Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. Ez
jóvátehetetlen lépésnek bizonyult Moszkva szempontjából és jóval messzebb ment, mint amit
Gomulka megkísérelt elérni Lengyelország számára. Nagy Imre ezt a nagy horderejű lépését
ünnepélyesen jelentette be a Magyar Rádióban, és a halált is vállalva kitartott mellette:
"Magyarország népe!
A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti felelősségérzettől áthatva, a
magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság
semlegességét.
A magyar nép a függetlenség és az egyenjogúság alapján az ENSZ Alapokmánya szellemének
megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ
valamennyi népével. Nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését
óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék. A magyar nép
évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és jelen hősei
vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét. Ez a hősi küzdelem tette
lehetővé, hogy népünk államközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét, a
semlegességet.
Felhívással fordulunk a szomszédainkhoz, a közeli és távoli országokhoz, hogy tartsák
tiszteletben népünk megmásíthatatlan elhatározását. Most valóban igaz az a szó, hogy népünk
olyan egységes ebben az elhatározásban, mint történelme során talán még soha.
Magyarország dolgozó milliói! Védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal, önfeláldozó
munkával, a rend megszilárdításával hazánkat, a szabad, független, demokratikus és semleges
Magyarországot!"
Nagy Imre tisztában volt vele, hogy a magyar nép pártkülönbségre való tekintet nélkül
támogatja az orosz csapatok távozását és a Varsói Szerződés felmondását ennek érdekében.
Nagy Imre november 1-én személyesen közölte Andropovval, a Szovjetunió budapesti
nagykövetével, hogy a magyar kormány azonnali hatállyal felmondja a Varsói Szerződést, és
egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét. Az ENSZ-hez fordul az ország
semlegességének a védelmére, és ehhez kéri a négy nagyhatalom segítségét is. Nagy Imre
táviratilag értesítette az ENSZ főtitkárát a magyar kormány elhatározásáról, és egyben kérte,
hogy az ENSZ Közgyűlése tűzze napirendjére a magyar kérdést.
Kissinger mindezt úgy kommentálja, hogy az úgynevezett Világközösség érzéketlen
közömbösséggel fogadta Nagy Imre patetikus hangú nyilatkozatát. Sem az Egyesült Államok,
sem európai szövetségesei nem intézkedtek azért, hogy az ENSZ soron kívül foglalkozzon
Nagy Imre üzenetével.
Magyarországra szakadatlanul érkező szovjet erők minden figyelmeztetés nélkül akcióba
léptek november 4-én és brutálisan elfojtották a magyar forradalmat. Ugyanezen a napon
foglalkozott az ENSZ Biztonsági Tanácsa is a magyar helyzettel, felszólítva a Szovjetuniót,
vonja vissza csapatait. Ezt természetesen azonnal megvétózta a szovjet nagykövet. Az ENSZ
Közgyűlésének egy külön tanácskozása ugyancsak követelte Magyarország függetlenségének
az elismerését, és ENSZ megfigyelők kiküldését Budapestre. Egyidejűleg döntést hoztak egy
Közel-Keletre küldendő rendkívüli erő létrehozásáról. Ezt a határozatot Nagy-Britannia és
Franciaország beleegyezésével sikerült egyhangúlag elfogadtatni. Ami a Magyarországra
vonatkozó döntést illeti, az ötven szavazattal nyolc ellenében (tizenöt tartózkodással) fogadták
el. A szovjet tömb országai szavaztak ellene, míg az el nem kötelezett országok csoportja,
köztük India és Jugoszlávia, tartózkodott az arab országokkal együtt. Az ENSZ közel-keleti
határozatát végrehajtották, a Magyarországra vonatkozót pedig nem.
Kissinger felteszi a kérdést, hogy egy erőteljesebb és messze-tekintőbb nyugati diplomácia
vajon megelőzhette volna a magyar tragédiát, vagy legalább enyhíthetett volna a helyzeten? A
szovjet csapatok nagyméretű megerősítést kaptak a magyar felkelés néhány napja alatt. Vajon
meg lehetett-e volna őket akadályozni abban, hogy támadásba lendüljenek? A amerikai
kormányzat maga bontotta ki a felszabadítás lobogóját. A Szabad Európa Rádió ébren tartotta
a reményt és propagandájában túlhaladt mindazon, amit Dulles a Life Magazinban megjelent
cikkében kifejtett.
Az egykori külügyminiszter szakértőként állapítja meg, hogy amikor kitört a forradalom, a
budapesti amerikai nagykövetségnek tájékoztatni kellett volna az Egyesült Államok
külügyminisztériumát, hogy a kommunista hatalmi struktúra felbomlóban van
Magyarországon. A washingtoni kormányzat számára olyan kiváló szovjet szakértők álltak
rendelkezésre, mint Charles Bohlen, Llewellyn Thompson, Foy Kohler, és George
Kennan. Ők megmondhatták volna, hogy számolni kell szovjet katonai beavatkozással.
Kissinger nehezményezi, hogy az Eisenhower kormányzat időben meghozott és szakszerű
döntéseivel nem emelte meg a Kreml számára a szovjet intervenció árát. Amerika a magyar
felkelés idején tetteiben messze elmaradt szavakban hirdetett törekvéseitől. Az amerikai
politika már egy évtizede kinyilvánította, hogy nem hajlandó vállalni a háború kockázatát a
kelet-európai kommunista uralom megdöntése érdekében. Washington azonban nem is
keresett komolyan olyan alternatív megoldásokat, amelyek ugyan elkerülik a háborút, de
mégis lehetővé teszik az események befolyásolását. Ez hozott létre mély szakadékot
Washington hirdetett céljai és aközött, amit ténylegesen hajlandó volt megtenni.
Az Egyesült Államok soha nem magyarázta meg, hogy mi korlátozta az amerikai támogatást a
szárnyait bontogató kezdő magyar kormány irányában. Nem használta ki a rendelkezésére
álló számos eszközt és csatornát arra, hogy eljuttassa tanácsait a magyaroknak arról, hogy
miként konszolidálják elért eredményeiket. Így nem segítette őket abban, hogy mértéket
tartsanak, és idő előtt ne tegyenek visszavonhatatlan, jóvátehetetlen lépéseket. A szovjet
vezetéssel folytatott kapcsolatában az Egyesült Államok nagyrészt a nagy nyilvánosság előtt
tett hivatalos nyilatkozatokra szorítkozott. Ezeknek nem szándékolt hatásaként pont az
ellenkezőjét érte el az Eisenhower kormányzat, mint amire törekedett.
A társadalomtudós és gyakorlati politikus Kissinger megállapítja, hogy egy erőteljesebb és
világosabb amerikai magatartás megnehezítette volna a szovjet vezetők számára a
döntéshozatalt, és kevésbé kiszámíthatóvá tette volna lépéseiket. A minimum az lett volna,
hogy fenn kellett volna tartani a komoly következmények lehetőségét. Így például lehetett
volna figyelmeztetni a Kremlt, hogy a magyar forradalom elfojtása komoly politikai és
gazdasági következményekkel járhat, leállíthatja a kelet-nyugati kapcsolatokban beállott
enyhülést és azokat hosszabb időre befagyaszthatja. Az ENSZ és Amerika elmulasztotta azt
is, hogy hasonló következetességgel járjon el a magyar helyzetben is, mint ahogyan azt
Szuezzel kapcsolatosan is tette. Míg Szuezzel kapcsolatosan keményen és következetesen
léptek fel, addig Magyarországgal kapcsolatban úgy viselkedtek, mint a nézők, akiknek nincs
közvetlen kockáztatni valójuk.
Már Nixon megnyilatkozásaiból tudjuk, hogy a Nyugat és annak legfontosabb döntéshozói
szívesen szabadultak volna a szovjet típusú diktatúrától, de ezt a célt világháború kockáztatása
nélkül kívánták elérni. Mint ma már tudjuk, ehhez még további évtizedekre volt szükség.
1956-ban a nyugati demokráciák nem voltak tehát abban a helyzetben, hogy háborút
kockáztassanak meg a magyar forradalom megmentése érdekében. Ez azonban nem jelenti
azt, hogy nem kellett volna politikai és gazdasági hátrányokkal nyomást gyakorolni a Kreml
döntéshozóira.
1956. december 18-án Dulles azzal igazolta a magyarországi felkeléssel kapcsolatos
amerikai magatartást, hogy az Egyesült Államoknak békések a szándékai a Szovjetunióval
kapcsolatosan:
"...Nem óhajtjuk bekeríteni a Szovjetuniót ellenséges államok gyűrűjével, és feléleszteni azt,
amit úgy hívnak, hogy cordon sanitaire (védőövezet, veszélyes terület biztonsági lezárása
D.J.), amelyet nagyrészt a franciák alakítottak ki az I. világháború után, szem előtt tartva a
Szovjetunió ellenséges erőkkel való bekerítését. Világossá tettük ebben a vonatkozásban
politikánkat abban a reményben, hogy elősegítjük a csatlós államok fejlődését, - békés
fejlődését - a valódi függetlenség irányába."
Kissinger ezt a kijelentést azért is meglepőnek találja, mert hiszen a visszaszorítás politikája
sem volt más, mint a Szovjetunió körülvétele olyan erőkkel, amelyek képesek
megakadályozni terjeszkedését. Dulles 1957. március 13-án szenvtelenül úgy foglalta össze
az amerikai magatartást:
"...Nem volt jogi alapunk arra, hogy katonai segítséget nyújtsunk Magyarországnak. Nem volt
ilyen elkötelezettségünk, és úgy gondoltuk, hogy ha így tennénk, az nem segítene sem a
magyar népnek, sem Európa népeinek, sem a világ többi részének."
Kissinger úgy látja, hogy ez téves megközelítés, mert nem jogi kérdésről volt szó. Nem az
volt a kérdés, hogy vajon Amerika teljesítette-e formálisan is vállalt kötelezettségeit, hanem
az volt a kérdés, hogy korábban tett nyilatkozataihoz híven cselekedett-e, vagy sem. Ha
egyetemes küldetésre hivatkozik, akkor Amerika hirdetett elvei és nemzeti érdekei
összeütközésbe kerülnek. Erre jó példa a szuezi és a magyarországi események egybeesése.
Amerika mindig arról álmodott, hogy az egyetemes emberi értékeket képviselheti
külpolitikájában. Ezeknek az univerzális maximáknak a képviselete már Szuez esetében sem
volt lehetséges.
Magyarország pedig még bonyolultabb esetet jelentett, minthogy itt a hirdetett erkölcsi
értékek érvényesítése az erő valamilyen formában való alkalmazását kívánta volna meg. Az
amerikai döntéshozók azonban nem voltak hajlandók amerikai életeket kockáztatni egy olyan
ügyért, amely ugyan erkölcsileg indokolt lett volna, de közvetlenül nem volt kapcsolatban az
Egyesült Államok biztonságával. Elvek tekintetében azonban nincs helye a kétértelműségnek
és a fokozatosságnak. Szuez vonatkozásában Washington ragaszkodhatott erkölcsi maximái
maradéktalan érvényesítéséhez, mert nem kellett közvetlen következményekkel számolnia.
Magyarország esetében azonban a reálpolitikát részesítette előnyben, mert ha ragaszkodik
elvei követéséhez, akkor elkerülhetetlenül kockáztatta volna egy háború, adott esetben egy
nukleáris világháború kitörésének lehetőségét. Ezzel az érveléssel Kissinger felmenti az
akkori amerikai vezetést a magyar ügyben tanúsított, sok bírálatban részesült magatartása
miatt. Úgy véli, hogy ha életek forognak kockán, akkor egy államférfinak fel kell mérnie,
hogy mi a viszony a kockázat és az érvényesítendő érdekek között. A Szovjetunió
kétségtelenül kész volt nagyobb kockázatok vállalására azért, hogy megőrizze uralkodó
helyzetét Kelet-Európában. Az Egyesült Államok viszont nem volt kész csupán erkölcsi
megfontolásokból felszabadítani Magyarországot. A felkelést megelőzően Amerikának a
Magyarországgal kapcsolatos politikája gyenge volt. Az, hogy a reálpolitikai érdekeit követve
az Egyesült Államok nem vállalta a háború kockázatát, elkerülhetetlennek minősíthető.
Mindez azonban nem ad arra magyarázatot, hogy a washingtoni döntéshozók miért
vonakodtak magasabbra emelni - nem katonai eszközökkel - egy szovjet katonai beavatkozás
költségeit.
Kissinger rámutat, hogy ebben az időben még nem volt világos, hogy belülről milyen gyenge
a Szovjetunió. Hosszú távon a Szovjetunió biztonságosabb és gazdaságilag is előnyösebb
helyzetbe került volna, ha Finnországhoz hasonló kormányzatok vannak a kelet-európai
országokban. Ebben az esetben nem kellett volna felelősséget vállalnia Moszkvának ezen
országok politikai stabilitásáért, és gazdasági fejlődéséért. A birodalmi politika azonban
kimerítette a szovjet erőforrásokat, és egyidejűleg elijesztette a nyugati demokráciákat
anélkül, hogy megnövelte volna a Szovjetunió erejét. Ha a kelet-európai kommunista vezetők
nem akartak kizárólag a szovjet fegyverekre támaszkodni, akkor kénytelenek voltak
alkalmazkodni nemzeti elkötelezettségű ellenfeleik programjaikhoz. Ezért került sor arra,
hogy a véres megtorlás időszaka után Kádár János fokozatosan azokat a célokat kezdte
megvalósítani, amelyeket Nagy Imre is akart, kivéve a Varsói Szerződésből való kilépést.
Az amerikai külpolitika veteránja végül megállapítja, hogy egy emberöltő után már úgy lehet
tekinteni a magyar felkelésre, mint a kommunista rendszer végső csődjének az előhírnökére.
Tény az is, hogy tíz évvel a forradalom után Magyarország belsőleg szabadabb volt, mint
Lengyelország, és külpolitikája kevésbé függött a Szovjetuniótól. 1991-ben, vagyis 35 évvel a
magyar forradalom után Moszkva már nem tud ellenállni a liberalizálódásnak és a szovjet
rendszer lényegében megbukik. 1956-ban azonban a moszkvai vezetők még úgy vélték, hogy
a nemzetközi erőviszonyokban számukra kedvező erőeltolódás jött létre. Ezért következhetett
be, hogy 1956 után sor kerülhetett a berlini válságra, amely a legsúlyosabb veszélyt jelentette
a világbékére, a hidegháború idején.
Hányféle forradalom van?
1989. január 27-én az akkor még hatalmon lévő állampárt által létrehívott történelmi
albizottság tagjainak többsége jóváhagyta azt a megállapítást, hogy Magyarországon 1956
novemberében nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le. Másnap délután 4 órakor a
Kossuth Rádió 168 óra című műsorában - egy interjú keretében - Pozsgay Imre mindezt a
magyar lakosság tudomására is hozta. Ez alapvető kérdés volt a Kádár János nevével jelzett
korszak megítélése szempontjából, ugyanis a kommunista rendszernek ez a magyarországi
változata azzal legitimálta önmagát, hogy külső segítséggel levert egy ellenforradalmat.
1956 óta folyt a vita arról, hogy ami 1956-ban történt, az vajon forradalom, ellenforradalom,
szabadságharc, felkelés, lázadás, vagy népfelkelés volt-e? A magyar nép túlnyomó többsége
számára hallgatólagosan mindig is forradalom és nemzeti szabadságharc volt. Persze
kockázatos volt ezt kimondani. 1956 forradalom volt, hiszen az 1945 után beindult
demokratikus változásokat elfojtó és ezért ellenforradalminak tekinthető rend ellen irányult. A
második világháború után megvolt a lehetőség olyan viszonyok kialakulásához, amelyek
Magyarországot is elvezethették volna a nyugat-európai típusú jóléti államhoz, amelyben
parlamenti demokrácia és szociális piacgazdaság működik. Ezt a fejlődést 1947-ben
elfojtották a kommunisták a szovjet megszálló erők segítségével. Ezt lehet ellenforradalmi
beavatkozásnak tekinteni.
A történelmi alkotmányosságon nyugvó magyar társadalmi viszonyokat erőszakkal és véres
terrorral felrúgó 1919-es kommunista hatalomátvétel - a kommunista terminológia szerint -
forradalomnak számított. A kommunista terrort felszámoló rendszer pedig logikai alapon
minősült ellenforradalomnak. Ha a kommunista terror forradalom, akkor e terroruralom
megszüntetése "ellenforradalom". Mivel 1945-ben a német megszállás következtében
hatalomra került nyilas párturalom került megdöntésre, ezért az új rendszer a maga
népképviseleti játékszabályaival demokratikus fordulatot jelentett. Ha a forradalom több
demokráciát, a pénzvagyon, a termelői vagyon és a termőföld igazságosabb szétosztását,
nagyobb gazdasági esélyegyenlőséget, vállalkozói szabadságot, a javak igazságos elosztását, a
privilegizált osztályok hatalmának korlátozását, a népszuverenitás érvényesülését jelenti,
akkor 1945 után az ilyen értelemben felfogott forradalomnak voltak esélyei. Ezt nevezhetjük
az emberi méltóság forradalmának, mert növeli az egyén és a társadalom szabadságát.
A forradalomnak azonban több értelmezése van. Kommunista értelmezése azt jelenti, hogy
egy önjelölt politikai csoport kinevezi magát a társadalom többsége képviselőjének, és a
többségi akaratra hivatkozva diktatórikus eszközökkel a saját önző, partikuláris érdekeit
érvényesíti. Ehhez felszámolja a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és az államot,
mint erőszakszervezetet a saját csoportérdekeinek az érvényesítésére használja. A
kommunista párt szempontjából egy ilyen rendszer tekintendő forradalminak. Aki pedig ezt a
pártdiktatúrát ellenzi, az ellenforradalmárnak számít. Az a népmozgalom pedig, amelyik ezt a
kisebbségi diktatúrát megdönti, az ellenforradalmi mozgalom.
De van a forradalomnak egy további értelmezése is. Eszerint a világtörténelemben
meghatározó szerepet játszó Nemzetközi Pénzügyi Közösség és hálózata számára forradalmi
mindaz, ami elősegíti a hitelpénzzel, kamattal működtetett magánpénz-monopólium
világméretű elterjesztését, e pénzmonopólium segítségével a termelői vagyon globális méretű
koncentrálását egy szűk csoport kezében, amely aztán elvezet az egy központból működtetett
Világállam létrehozásához. Ebben a Világállamban kétpólusú társadalom működik. Az egyik
oldalon áll a pénzrendszer és termelővagyon monopóliumával rendelkező szűk érdekcsoport,
valamint az őt kiszolgáló integrált hatalmi elit, a másik oldalon pedig a társadalom többi
része, amelynek tagjai bérből és fizetésből élő, vagy segélyezett emberek. Ami elősegíti ennek
a kétpólusú társadalomnak a világszintű a létrehozását, az forradalmi, ami pedig gátolja ennek
kétpólusú pénzuralmi-globális rendszernek a létrejöttét, az ellenforradalmi.
1956-ban, tizenegy évvel a világháború befejezése után - a sztálini diktatúra megrendülése
nyomán - a magyarok megvonták a mérleget. Ekkor szembesülhettek azzal a helyzettel, hogy
1945 után nemcsak a Szent Korona Tanban foglalt történelmi alkotmány alapján működő
társadalom, az úgynevezett Horthy-Magyarország, valamint a nemzetiszocialista német
hadsereg megszállásával hatalomra segített - Szálasi Ferenc nevével fémjelzett -
szélsőségesen nacionalista diktatúra került megdöntésre, hanem bebörtönöztek, internáltak
több mint százezer magasbeosztású hivatalnokot, katonát, rendőrt, csendőrtisztet, bankárt,
gyárost, vállalkozót, földbirtokost és kereskedőt is, azaz a polgári Magyarország képviselőit.
Őket, valamennyiüket megfosztották a vagyonuktól, egzisztenciájuktól, a társadalomban
eddig betöltött szerepüktől. A magyar társadalom történelmi vezetőrétege, amelyhez több
százezer művelt magyar tartozott, életfelfogásában, világnézetében, vallási hagyományaiban,
a magyar nemzethez való viszonyában a régi rendhez kötődött, és szemben állt az idegen
érdekeket kiszolgáló, internacionalista-kommunista renddel. Az említett több százezer magyar
jelentős része a II. világháború befejezése előtt vagy után elhagyta az országot. Az itt
maradottak tétlenségre voltak ítélve, egy részüket az életük végéig tartóan megfélemlítették.
Aktív részüknek egy jelentős hányada tisztában volt vele, hogy bármi születik is 1956-ból, a
történelmi Magyarországnak az a hagyományos rendje, amely az ő világuk volt, nem tér többé
vissza.
A Magyarországot és az egész Szovjet-birodalmat megrázó 1956-os események aktív
szakasza alig két hétig tartott. Elfojtása, majd bosszúálló vérengzésbe átcsapó végjátéka is
két-három hónapig. Ezt a történelmileg nézve rövidnek tekinthető eseménysort jól
elkülöníthető szakaszokra lehet felosztani. Az 1956. október 23-i - a lengyelek melletti
szolidaritás kifejezését és a belső reformok felgyorsítását célzó - felvonulás órák
alatttüntetéssé változott. Ez a kommunista diktatúra erőszakos lépései és fegyveres
beavatkozása miatt már a késő este folyamán zendüléssé, jogos ellenállássá, éjszaka folyamán
pedig lázadássá változott. Ez a lázadás alakult át a szovjet hadsereg erőszakos beavatkozása
következtében a következő napokban felkeléssé.
A fegyvernyugvás és a második szovjet katonai beavatkozás közötti napok hozták a
döntő politikai változást. Ekkor fogalmazódott meg 1956 két alapvető követelése,
a kommunista diktatúra lecserélése parlamenti demokráciára és többpárt-rendszerre,
valamint a szovjet megszállás megszüntetése és a függetlenség helyreállítása. November 4.
után ismét a fegyverek vették át a szót és a fegyveres ellenállás határozta meg az események
jellegét. Ez a fegyveres harc már különbözött az előzőtől, és elsősorban nem felkelés volt,
hanem a megszálló szovjet csapatokkal szembeni védekezés. Ezután a katonailag levert és
elhallgattatott társadalom passzív-ellenállása következett. Ez az utóvédharc mintegy két
hónapig tartott, és csak ezután beszélhetünk az 1956-os felkelés és ellenállás végleges
eltiprásáról.
A nemzeti függetlenség visszaszerzése 1956 legfontosabb követelése volt, ezért a magyar
társadalomnak egy része fegyverrel is harcolt. A politikai döntéshozók engedve a népi
nyomásnak, meghirdették a Varsói Szerződésből való kilépést is. Mindez elvezetett
a semlegesség hivatalos kinyilvánításához. A magyar történelemben azonban
a szabadságharc elnevezés II. Rákóczi Ferenc kurucaihoz és sokéves küzdelmeikhez, majd
pedig 1848 és 1849 harcaihoz kötődik, amikor a független magyar kormány ellenállt az
osztrák és a cári orosz hadseregnek. A Rákóczi szabadságharcban és 1848-49-ben reguláris
magyar seregek vívtak nagyszabású harcot a külföldi elnyomók hadseregeivel.
Mivel 1956-ban a korábban már részletezett okokból a magyar reguláris hadsereg nem tudott
csatlakozni a felkeléshez, november 4-én pedig a Nagy Imre kormány - amelynek katonai
vezetőit a szovjet politikai rendőrség és katonai vezetés tőrbe csalta - nem adott parancsot a
honvédseregnek a harc felvételére, így a reguláris hadseregek összecsapására nem került sor.
A harcot néhány mindenre elszánt fegyveres vívta, reménytelenül. A magyar nép
önrendelkezését akarták megvédeni a kommunista világbirodalom és hazai kiszolgálóik
uralmától, tehát ennyiben szabadságukat és hazájukat védték. Mivel reális esélyük a
győzelemre nem volt, ezért mindezt elsősorban dacból, nemzeti becsületből tették.
Természetesen olyanok is voltak, akik abban reménykedtek, hogy ha sikerül kitartani, akkor
ez időt adhat a demokratikus Nyugat számára, hogy valamilyen formában, elsősorban
diplomáciai úton, nemzetközi nyomással elérje a szovjet invázió leállítását. Mindezek
figyelembevételével a szabadságharc megfogalmazás 1956 hősi ellenállására is ráillik.
Ha abból indulunk ki, hogy a népek és nemzetek a lényeget megragadva határozzák meg
történelmüket, s hogy a különböző meghatározások átfedik egymást, ezért állíthatjuk, hogy
a felkelés bizonyos értelemben ellenállásnak is tekinthető, és fordítva. Mert hiszen amikor
október 23-án este a megzavarodott kommunista vezetés például a Rádiónál belelövetett a
tüntetőkbe, és így kiváltotta azok jogos felháborodását, majd pedig az erőszakra válaszoló
ellenállását, abban ott voltak a felkelés és az ellenállás mozzanatai is. A lényeget megragadó
meghatározás tehát a népfelkelés és a forradalom.
A magyar nép túlnyomó része 1956-ban arról volt meggyőződve, hogy forradalomnak a
részese. Ez kezdettől fogva így élt a magyar társadalom tudatában, függetlenül attól, hogy
milyen meghatározást kényszerítettek rá a pártállami politikusok, udvari történészek, és
megélhetési gondolkodók. A magyar nép a forradalom élményét adta tovább utódainak.
Fentebb már kísérletet tettünk a forradalom különböző értelmezéseinek a megfogalmazására.
Forradalomra rendkívüli helyzetben kerül sor, amikor hirtelen kisülnek a felhalmozódott
feszültségek, amikor az alul lévők egy rövid időre átveszik önmaguk sorsának az alakítását.
Az évek alatt összekuszálódott szálak hirtelen elvágásáról van szó. Ha a forradalom alatt a
minden egyes ember nagyobb önrendelkezését, az emberiség közös erőfeszítései nyomán
előálló anyagi javakban való igazságosabb részesedést, a nagyobb társadalmi szabadságot, a
jog uralmát, az adott társadalom külföldi elnyomástól való mentességét értjük, akkor a
forradalom - az emberi méltóság forradalma - meghatározás az 1956. októberében
talpraálló magyar nép hősi erőfeszítéseire is ráillik.
Ha a forradalom alatt viszont a liberalizmus mögött meghúzódó Nemzetközi Pénzügyi
Közösség világhatalmához vezető közbenső szakasz elérését értjük, akkor 1956 nem volt
forradalom. Mindszenty József azért tekintett a Gonosz - a destruktiv rombolás -
szinonimájaként a forradalomra, mert amit forradalomként megtapasztalt, az mind az
emberiség legfontosabb közösségi szükségleteit, érdekeit és értékeit védelmező hagyományos
rend, az embert - mint Isten teremtményét - a központba helyező keresztény-konzervatív-
nemzeti értékrend megsemmisítését célozták. 1956-ban a felkelt magyar nép nem közösségi
értékeket rombolt, hanem ilyen értékeket teremtett-védelmezett, s ezért a magyar katolikus
egyház vezetője nem tekintette forradalomnak.
1956-al kapcsolatban a forradalom szó használata az Egyesült Államokban is gondokat
okozott. 1957 januárjában Strassburgban Kéthly Annaelnökletével alakult meg a magyar
emigráció csúcsszerve, a Magyar Forradalmi Tanács. A szervezetet támogatta az Európa
Tanács, mégis kénytelen volt átköltözni New York-ba, mert csak ott remélhetett megfelelő
anyagi támogatást. Mivel Amerika viszolygott a forradalom szó használatától, ezért a
Magyar Forradalmi Tanács kénytelen volt a nevét is megváltoztatni.
Marxista-leninista értelmezés szerint a forradalom a hatalmi, politikai és gazdasági viszonyok
gyökeres átalakítása. Egyes marxista elvek szerint gondolkodók még ma is úgy gondolják,
hogy 1956 az elvetélt 1945 utáni forradalmi változások folytatása. 1945 után Magyarországon
kikiáltották a köztársaságot, és nem állították helyre a történelmi alkotmányosság
jogfolytonosságát. Ezzel megteremtették a nyugati-típusú parlamentáris demokráciát, de ezt a
történelmi alkotmány jogfolytonosságának a helyreállításával is el lehetett volna érni. Az
1945 utáni politikai erők - részben szovjet nyomásra - felszámolták Magyarország
hagyományos alkotmányos rendjét, lecserélték az államapparátust, földosztást hajtottak végre
a kisajátított nagybirtokokon, és köztulajdonba vették a gyárakat és bankokat is.
A sztálinista hatalom a megszálló szovjet hadseregre, politikai rendőrségre és magyarországi
kommunista ügynökeire támaszkodva ezt a pozitívnak is tekinthető társadalmi változást -
marxista értelmezésű forradalmat - nyílt elnyomássá változtatta át. A magyar nép elvesztette
szabadságát, a magyar állam pedig a függetlenségét. A társadalmi forradalom nem a nép
önrendelkezését növelte meg, hanem megsemmisítette ennek az önrendelkezésnek a
maradékát is. Ma már tudjuk, hogy a természetes személyhez, és a személyes teljesítményhez
kapcsolódó egyéni tulajdon nélkül nincs meg a személyi szabadság anyagi bázisa. Tulajdon
nélkül nincs társadalmi felelősséggel párosuló egyéni és közösségi önrendelkezés. A marxista
értelmű forradalom megsemmisítette a régi rendet, megtörte a régi vagyonos réteg uralmát,
átrendezte a társadalmi struktúrát, és ebben pozitív vonások is voltak. Az 1956-ban a felkelt
nép azonban nem egyszerűen ehhez az 1945 utáni néhány évhez kívánt visszatérni, hanem az
akkor elindult változásokat a kommunista diktatúra által okozott torzítások megszüntetésével
pozitív irányban akarta továbbfejleszteni.
1945-ben a vesztes világháborúból romhalmazként kikerülő Magyarország szovjet megszállás
alá került. A német megszállók és s az őket kiszolgáló nyilaskeresztesek uralma alóli
mentesülés kedvező változást jelentett. A szovjetek azonban erőszakos megszálló erőként
rátelepedtek a magyar társadalomra. A magyar lakosság nagy része 1956-ban mégsem a
kényszerrel kialakított új társadalmi struktúrát kívánta átalakítani. Elsősorban a kommunista
pártállami diktatúrává átalakult rendszer internacionalista-kommunista hatalomgyakorlóit
kívánta eltávolítani. A magyarok támogatták, hogy mindenki a munkájából éljen, és az
értékelőállító tevékenységet végezhessék szervezetten, a társult tulajdonlás keretein belül is.
Elfogadták, hogy a társadalom alapvetően az iparban termelő-tevékenységet végző
összmunkásból (a munkásosztályból), és a mezőgazdaságban termelő-tevékenységet
végzőkből (a parasztságból) álljon, amelyhez szakértelmével kapcsolódik a magasabb iskolai
végzettséggel, egyetemi, főiskolai diplomával rendelkező szakirányító réteg.
Amivel problémájuk volt, az az ipari, mezőgazdasági és értelmiségi munkát végzők fölé
nőtt hatalmi-gépezet, amely a kialakult rákosista pártnomenklatúrából, a politikai rendőrség
és a hozzá kapcsolódó fegyveres elnyomó szervezetek irányítóiból, valamint az
államapparátus vezetőiből állott. Ez a politikai rendőrségre támaszkodó pártállami struktúra
diktatórikus és ellenőrizetlen hatalmat gyakorolt az iparban és a mezőgazdaságban az
értékelőállító tevékenységet végzők felett. Ez az ellenörzetlen hatalommal rendelkező
uralkodóréteg nem azonos az értelmiséggel, s hatalmát nem hozzáértésének, és nem a
lakosság demokratikusan kifejezett akaratának köszönhette. A Budapesten kirobbant
forradalom a dolgozó osztályok, idetartoznak a legmagasabb fokú képesítéssel rendelkező
szakirányítók is, lázadása volt a Szovjetunió szolgálatában álló parazita hatalmi-struktúra és
azok irányítói ellen.
A szovjet fegyverekre támaszkodó belső internacionalista-kommunistákkal - a magyar
társadalom elnyomóival - szemben jött létre a nemzeti egység. Ezt a markánsan kifejeződő
egységet és együtt-cselekvést az az arrogancia váltotta ki, ahogyan ez az internacionalista-
kommunista hatalmi csoport a lakosság jószándékú tüntetésére válaszolt. 1956. október 23-án
a fentebb vázolt nagy társadalmi osztályok, és azok csoportjainak az érdekei egymásra
találtak. Az októberi napokban Magyarországon nem jelent meg az antiszemitizmus, noha az
internacionalista-kommunista uralkodó csoportban személy szerint jelentős szerepet töltöttek
be a zsidó-származású kommunista vezetők. 1956. október 23-án nem az országot a
nemzetközi jog valamennyi érvényes elvének a megszegésével feldaraboló békediktátumok
felbontásáért mozdult meg a magyar nép. A cigánykérdés sem kapott hangsúlyt, noha a
magyar társadalomban már akkor is jelentős réteget alkotott a cigány-közösség. A magyarság
túlnyomó része egymásra talált és egy történelmi pillanatra összeforrott. Ez szülte meg azt a
rendkívüli légkört és emelkedettséget, amelynek az erejét csak az tudja igazán átérezni, aki
személy szerint is részese volt 1956 eseményeinek.
Az 1956-ban fellázadt magyar néptömegek nem egy új osztály uralmát akarták megteremteni,
hanem a dolgozó osztályok névleges uralma helyett azok valóságos önrendelkezését akarták
megvalósítani. Azoktól akartak megszabadulni, akik a nevükben gyakorolták a hatalmat: a
szovjet-birodalmi érdekeket kiszolgáló internacionalista-kommunista csoporttól. Az
értékelőállító dolgozó osztályok a sztálinista-rákosista-gerő-rendszer zsarnokságát akarták
lerázni magukról.
A valódi népakarat a forradalom céljaival azonosulásban, a harcolókkal való spontán
szolidaritásban, és a fegyelmezett tömegsztrájkokban fejeződött ki. E sztrájkok következtében
1956 szerves része a novemberi, decemberi ellenállás, éppenúgy, mint az október 23-i
tüntetés, és az azt követő fegyveres harc. 1956-ban a Szovjet-birodalom által irányított és egy
világbirodalom tartományává süllyesztett ország követelt magának függetlenséget, az
internacionalista-kommunista pártállami diktatúra helyett valódi önrendelkezést megvalósító
demokráciát, az arctalan és felelőtlen államai tulajdonlás helyett személyhez kötött valódi
tulajdont, mint az önrendelkezés - az emberi jogok és a politikai szabadságjogok -
nélkülözhetetlen anyagi bázisát.
A tulajdonuktól megfosztott kis- és középparasztok, kisiparosok és kiskereskedők vállalkozói
szabadságon alapuló magángazdaságot, önkéntességén alapuló társulást akartak. Az
diktatórikus állam igazgatása alá került társadalmi vagyon bérmunkássá tette mindazokat,
akik ezt az elidegenült vagyontömeget működtették. Ezek a függőhelyzetű bérmunkások -
köztük a felsőfokú szakképzettséggel rendelkező "technikus és mérnök-proletárok" is - az
élősködő, funkció-nélküli, valójában felesleges kommunista apparatcsikok irányítása helyett
valódi munkásönigazgatást akartak.
A helyzet jobb megértéséhez utalunk rá, hogy Magyarországon 1945 után a polgári
demokráciának egy sajátos formája jött létre a szovjet hadsereg megszállása és a kommunista
párt irányítása alatt lévő erőszakszervek elnyomó tevékenysége következtében. A magyarok
csak egyszer, 1945-ben választhattak szabadon egészen 1990-ig. Ezen az 1945-ös - még
szabadnak mondható választáson - a Független Kisgazdapártba tömörült polgári erők abszolút
többséget szereztek. A demokratikus többpártrendszert és gazdasági esélyegyenlőségen
alapuló piacgazdaságot ígérő baloldalra voksolt az ország 40 %-a. Mai szemmel szinte
rekordnak számít hogy a szavazásra jogosultak 92 %-a járult az urnákhoz.
A Kisgazdapártban nemcsak a földművelők, a parasztok és parasztpolitikusok tömörültek, de
e polgári és nemzeti érdekeket valló párthoz csatlakoztak a bankemberek, a baloldali
értelmiségiek, az antikommunisták, a hagyományos értékekhez ragaszkodó konzervatívok, az
emberi jogokat és politikai szabadságjogokat akaró liberális demokraták. A Kisgazdapártban
ott voltak a földbirtokosok, a zsidó-származású tőkések és kereskedők, egykori ellenállók,
katonatisztek, nacionalisták, a magyar történelmi-alkotmány alapján álló királypártiak,
valamint a kistulajdonukat maguk működtető kispolgárok. Röviden ott volt a magyar
társadalomnak a jelentős többsége, köztük a mélyen vallásos emberek, de ateisták is. Ebben a
pártban talált egymásra a független és demokratikus Magyarországot kívánó szegény és
demokratikus magyar.
A Független Kisgazdapárt tehát sajátos gyűjtőhely volt. Létrejöttében az is szerepet játszott,
hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot alkotó pártok nem akartak több riválist, ezért
nem engedték indulni a választásokon a magukat nyíltan konzervatívnak valló pártokat. A
baloldalt tömörítő Magyar Nemzeti Függetlenségi Front a konzervatív pártokat reakciósnak
nevezte, amely az akkori szóhasználat szerint rendkívül megbélyegzőnek számított, és az
illető pártot gyakorlatilag kiszorította a politikai életből.
A Kisgazdapárt néhány vezetőjének a magyar katolikus egyház élén álló
nagytekintélyű Mindszenty Józsefet is sikerült arról meggyőznie, hogy nem szabad az erőket
szétforgácsolni. Ezért a bíboros-érsek nem támogatta az önálló keresztény pártok indulását, és
e helyett híveit a Független Kisgazdapárt támogatására szólította fel. A Kisgazdapárt tehát -
mind gyűjtőpárt - számos eltérő helyzetű és érdekű társadalmi réteg kényszerű szövetségének
volt tekinthető. E gyűjtőpárt szétesését azonban nem ez, hanem az úgynevezett baloldal durva
megosztó politikája, szalámi taktikája, okozta. A Kisgazdapártról kényszerrel leválasztott és
onnan már belső indíttatásból is levált utódpártok - a Demokrata Néppárt, a Magyar
Függetlenségi Párt, a Magyar Szabadság Párt - 1956 történelmi napjaiban újjáalakultak, de
akkor már nem kívántak a Kisgazdapárthoz csatlakozni.
A Független Kisgazdapárt gyűjtötte össze azokat, akik féltek az 1919-es véres kommunista
diktatúra megismétlődésétől. A sokféle érdeket képviselő párttagok és szavazók feszültséget
okoztak a gyűjtőpárt vezetésében is. 1946 végén már a Független Kisgazdapárt centrumának
két vezetője, Nagy Ferenc és Kovács Béla, is feltette a kérdést, vajon pártjuk parlamenti
frakciója minden vonatkozásban demokratikusnak nevezhető-e vagy sem? A párt
elnöke Tildy Zoltán még azt a kérdést is feltette, hogy nem kellene-e a demokratikus magnak
kilépnie, és új, egyértelműen demokratikus, a mezőgazdasági-gazdálkodókat képviselő pártot
alakítania. A párt jobbszárnyának vezetői a centrum irányítóit csak parasztpolitikusoknak
tartották, akik provinciális részérdekeket képviselnek a magyar társadalom egészének
meghatározó érdekeivel szemben. A szovjet megszállókra támaszkodó internacionalista-
kommunisták szalámi-taktikáját ez a megosztottság megkönnyítette. Így a Sztálin-epigon
Rákosi Mátyás hamarosan talált ürügyet arra, hogy szétverje a Kisgazdapártot, és aláássa a
polgári demokráciát.
Oly nagy volt a kommunista egyeduralomtól való félelem, hogy ez egyben tartotta a
Kisgazdapártot. Ez a párt a polgári demokrácia híve volt. Paraszti származású vezetőire, így
elsősorban Nagy Ferencre és Kovács Bélára, mély benyomást gyakoroltak a népi írók, köztük
az a Németh László, aki Magyarország számára a finánckapitalista pénzuralom és az
állammonopolista kommunista-uralom helyébe egy harmadik utat ajánlott: egyrészt egy
magánmonopolista, finánckapitalista-mentes társadalmat, másrészt egy állammonopolista,
kommunista diktatúrától mentes társadalmat. Azaz elvetette a szervezett-
magánhatalom privátszocializmusát, és a szervezett-közhatalom államszocializmusát is.
Mindkettő diktatórikus, koncentrált és centralizált uralmi rend, amelyben egy szűk csoport
korlátlanul ki tudja zsákmányolni a többséget. A privilegizált uralkodó-csoport a
privátszocializmusban a pénzmonopólium segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával
és az emberek életével, az államszocializmusban pedig az állam feletti monopolhatalom
megszerzésével teszi ugyanezt.
Németh László ezt nem így fogalmazta meg, de ha harmadikutas nézeteit elemezzük és
továbbgondoljuk, akkor azokból ilyen eredményekhez is el lehet jutni. Visszatérve a
Független Kisgazdapárthoz, az a baloldallal közösen valósította meg a földosztást, és a
nagyméretű államosítást. 1946-ban először a bányákat, és a nagyipari-vállalatokat, majd az
elektromos áramot előállító erőműveket, és a jóvátételre termelő üzemeket államosították. Így
a második világháborút követő év végén már az ipari munkásság fele államosított vállalatnál
dolgozott.
A személyi önrendelkezés és a politikai szabadság alapja a személyhez kötött tulajdonlás
lehetősége. Anyagi bázis nélkül nincs önrendelkezés, és nincs társadalmi szabadság. Ezért a
Kisgazdapárt hangoztatta, hogy megvédi a magántulajdont, pontosabban a kis- és középtőkét,
ha az termel, és nem spekulációval foglalkozik. Később már a profitra dolgozó tőkét sem
kívánták védelemben részesíteni. Ennek az álláspontnak már nem sok gazdasági értelme volt,
hiszen tisztességes haszon nélkül semmilyen vállalkozói szabadságon alapuló piacgazdaság
nem működtethető.
A Parasztszövetség igazgatója, Kiss Sándor, aki kidolgozta az FKgP programjának a
tervezetét, úgy fogalmazta meg, hogy "Nagyüzemnek tekintendő minden üzem általában véve
száz munkás létszám fölött és szocializálandó olyképpen, hogy a benne dolgozók szövetkezeti
tulajdonába megy át. A termelésirányítást, az üzem vezetését a munkásság által választott
autonóm szervek intézik."
Nem nehéz ebben a megfogalmazásban fellelni az 1956 sorsfordító napjaiban
megszületett munkástanácsok egyfajta kialakulatlan előképét. Tény, hogy 1956 egymásra
talált magyarjainak elég pontosan körvonalazható jövőképe volt. Ezt a néhány nap alatt
megfogalmazódott követelésekből ismerhetjük meg. A magyar társadalom független, a
társadalmi igazságosságon alapuló, kizsákmányolás-mentes Magyarországot akart, az idegen
érdekek szolgálatában álló internacionalista-kommunista uralkodó-csoport diktatúrája nélkül.
Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy valamiféle eszményi szocializmust a zsarnokian
erőszakos szovjet típusú reálszocializmus helyett. A szocializmus szó tehát még elfogadható
volt, amennyiben az egy kisebbség erőszakos diktatúrája nélküli, a gazdasági és társadalmi
esélyegyenlőségen alapuló önrendelkező-társadalmat jelent. Mindszenty József bíboros, aki
1956-ot a legmélyebben megértette, a nép akaratának az osztály nélküli társadalmat, és a
szociális felelősség által korlátozott, személyhez kötött tulajdont nevezete a nép akaratának.
A magyar nép el tudta fogadni a nagyüzemek államosítását, de nem tudta elfogadni a
kommunista diktatúra államának kizsákmányolását. El tudta fogadni a magán nagybirtok
felosztását, de elutasította annak visszavételét erőszakos kolhozosítás formájában. A magyar
társadalom azonban világosan kifejezte, hogy nem kívánja a fináncoligarchia és a banktőke
parazita rendszerét, és a nagyipar személytől elválasztott magántulajdonba-adását sem. A
korábbi feudális nagybirtokrendszer visszaállításáról sem kívánt hallani. Amennyiben ezt
szocializmusnak nevezzük, akkor még azt is állíthatjuk, hogy 1956 egy ilyen ideálisan
felfogott - a valóságban sehol, semmikor nem létező - szocialista társadalmi rend mellett szállt
síkra. A gyorsan megalakuló pártok, a megszülető munkástanácsok, a gomba módra
szerveződő értelmiségi csoportok, a parasztszövetség, a hadsereg és a szövetkezetek egy ilyen
ideális szocializmusra voksoltak.
1956-ban a létező-szocializmus zsarnoki rendszere ellenére még volt vonzó ereje a
kizsákmányolás-mentes társadalmat hirdető, csak teoretikusan létező szocializmusnak. 1956-
ban azonban a magyar nép már megismerkedett a reálszocializmussal, és e rendszer
internacionalista-kommunista haszonélvezőinek a zsarnoki diktatúrájával. A
mezőgazdaságban dolgozó lakosság rosszabbul élt, mint valaha. A magyar parasztok
gyűlölték a sztálinista kolhozt, ahova tűzzel-vassal bekényszeritették, valamint a rekvirálással
egyenlő beszolgáltatást. Az iparban dolgozók is egyre kevesebbet kerestek. Az önálló anyagi
bázis nélküli polgárságot, valamint a felsőfokú iskolákkal rendelkező értelmiséget szellemileg
és anyagilag is megfosztották az önrendelkezéstől. A reálszocializmus legszembetűnőbb
valósága a terror volt. Ez a zsarnoki rendszer az ideális-szocializmus eszméivel, a "fényes
szelek" éveivel kezdődött, amikor még a magyar társadalom jelentős része hitt az egyenlő
gazdasági és társadalmi esélyeken alapuló, az egyéni és közösségi emberi jogokat, a politikai
szabadságjogokat biztosító polgári demokráciában.
A magyar társadalom 1956-ban nem az ideális-szocializmus és az önrendelkező demokrácia
eszméitől fordult el, hanem ezen eszméket tagadó durva uralmi módszerektől, a népi
demokráciaként ágáló kommunista diktatúrától. A meghamisított és megerőszakolt
szocializmus helyett vissza akart térni a "fényes szelek" még vonzó szocialista eszményeihez.
A reálszocializmus helyett az ideális szocializmust akarta. 1945 után a magyar társadalom
fölvállalta a magántulajdon szervezett hatalmától mentes, a pénzmonopóliumtól mentes
közösségi társadalmat, ahol biztosítva van mindenki számára a valódi esélyegyenlőség mind a
gazdasági, mind a társadalmi életben. A magyar társadalom ezt a szocializmust érezte
magáénak, és hitt annak vonzó eszméiben, amelyet igyekezett a maga képére formálni,
szükségletei, érdekei és értékei, valamint társadalmi tapasztalata alapján. A magyarok az 1945
után megtapasztalt polgári demokráciát nem eltüntetni, hanem a társadalmi esélyegyenlőség
intézményesítésével tökéletesíteni óhajtották, és ezt tekintették a számukra vonzó
szocializmusnak. Úgy gondolták, hogy ez az ideális szocializmus csak azért nem valósulhatott
meg, mert azt a Sztálin-epigon Rákosi és internacionalista-kommunista klikkje - a megszálló
szovjet haderőre támaszkodva - megakadályozta.
A kommunista zsarnokság által eltorzított szocialisztikus rendszerben is létezett egyfajta
létbiztonság. Nem kellett rettegni a munkanélküliségtől, és alacsony nívón mindenki számára
biztosítva volt a megélhetés. Könnyebben lehetett hozzájutni az egészségügyi
szolgáltatásokhoz és bekerülni a hátrányos-helyzetű társadalmi rétegek tagjainak is a
magasabb iskolákba. A kommunista diktatúra bizonyos látszategyenlőségeket érvényesített.
Papíron a fizikai dolgozók az ország uralkodó osztályát képezték. (Ma már tudjuk, hogy a
munkásság csak önmaga felett gyakorolhatott uralmat, azaz lemondásokkal teli
aszkétizmusra, kemény önuralom gyakorlására kényszerült. Uralkodóosztály volt, aki
kemény önuralmat gyakorolt. Csak ennyiben volt "uralkodóosztály".) Az egyszerű emberek is
megjelenhettek ott, ahol a korábbi rendszerben nem igen fordultak elő. Ehhez lehet sorolni
nemcsak a Váci utcát, vagy a Duna korzót, de a színházakat, a múzeumokat, sőt az
Operaházakat is.
Ami a kommunista diktatúra helyi hatalomgyakorlóit illeti, életmódjukban még nem nagyon
különböztek azoktól, akik felett hatalmukat gyakorolták, de egyre nagyobb ellenőrizetlen
hatalomhoz jutottak, és ebben a vonatkozásban már vetekedtek az egykori szolgabírákkal és
gazdatisztekkel.
A magyar társadalom véleményét megvilágítja az a felmérés, amelyet a New York-
i Columbia Egyetem munkatársai végeztek 1957-ben a magyar menekültek körében. A
megkérdezettek a földosztást, a nagyüzemek, a bankok államosítását, és az egyenlő
feltételekkel nyújtott társadalombiztosítás nyújtását nevezték a legfontosabb vívmánynak.
Úgy gondolták, hogy a magyar társadalom azért fejlettebb a nyugatinál, mert az állam
gondoskodik polgárairól. A kommunista diktatúra tehát nemcsak megerőszakolta a magyar
társadalmat, a reálszocializmus pedig nemcsak megtagadta az ideális szocializmus eszméit, de
a szocializmus számos ígéretét mégis csak teljesítette. Ezért lehet igaz az, hogy sokan jól
érezték magukat a munkahelyükön, ahol - elmondásuk szerint - jó közösségi szellem
érvényesült.
A magyar történelem szomorú része, hogy a magyar nép immáron évszázadok óta szinte
minden forradalmát és szabadságharcát elveszítette. De tény az is, hogy ennek ellenére
folyamatosan előre haladt. A levert forradalmak és szabadságharcok is meghozták pozitív
eredményeiket.
A történelem és minden nagy történelmi esemény is szükségszerűségek és esetlegességek
sajátos eredménye. A véletlen is objektív történelemformáló tényező. Minden helyzetben
benne vannak lehetőségként más kibontakozási lehetőségek is. 1956 - legalább is egy
körülhatárolt időszakot tekintve - bukással végződött. Ezért mondhatják egyesek, hogy Gerő
Ernőnek volt igaza, amikor behívta a szovjet páncélosokat. A szovjet vezetés pedig azért
marasztalható el, mert nem azonnal verte le a magyarok lázadását. Nagy Imrét is csak azért
kell bírálni, mert hirtelen kapott hatalmát nem a felkelés elfojtására használta. A felkelők, a
forradalmárok és a mártírok álmokat kergető fantaszták voltak, akik egy eleve lehetetlen célt
tűztek ki maguk elé.
Nagy Imrét úgy is tekinthetjük, mint az internacionalista-kommunista vezetéssel szemben egy
lehetséges nemzeti-kommunista vezetés megvalósítóját Magyarországon. Erre az nyújtott
lehetőséget, hogy Sztálin halála után magában a Szovjetunióban is hatalmi harc folyt, és ez
nagyobb mozgásteret biztosított a nemzeti érdekek érvényesítésének a szovjet birodalmi
érdekekkel szemben.
Nagy Imre kormányát azonban úgy is tekinthetjük, mint a sztálinista uralmi rendszer olyan
módosulását, amelyben némileg csökken a párt abszolút uralma az állam felett és a kormány
egyenrangú döntési-központként vehet részt a hatalom gyakorlásában a legfelsőbb
pártvezetéssel. Ha tehát Nagy Imrét a korlátlan pártdiktatúrát akaró Rákosi nem buktatja meg,
akkor a nemzeti-kommunista irányzat megerősödhet, és esetleg csökken az a feszültség,
amely 1956. október 23-án elemi erővel robbant ki.
A kritikus helyzetet érzékelő Kreml 1956. júliusában úgy is elmozdíthatta volna Rákosi
Mátyást, hogy nem a hozzá nagyon hasonló Gerő Ernőt teszi meg utódjául, hanem Kádár
Jánost teszi a helyére. Kádár is alkalmas lett volna egy nemzeti-kommunista irányzat
képviseletére, de nyilvánvaló volt, hogy a magyarok bizalmát elsősorban Nagy Imre bírta. Az
internacionalista-kommunista budapesti hatalmi-csoport nem mutatott hajlandóságot, hogy
visszaengedje Nagy Imrét a hatalomba. E törekvésének kedvezett, hogy a szovjet kormány
szerepét erősítő Malenkov helyzete Moszkvában is meggyöngült a párt a korlátlan hatalmát
visszaállítani akaró Hruscsovval, és az őt támogató csoporttal szemben. Esetleg már 1956.
júliusában is már Kádár Jánossal kellett volna próbálkozni, és akkor talán megelőzhető lett
volna a magyarországi robbanás.
A rákosista-típusú internacionalista-kommunistának számító Gerő Ernő tudta, hogy a
Sztálin-epigon Rákosi módszereit nem alkalmazhatja. Sztálin halála után már nem lehetett
nyílt terrorral rendet teremteni az országban. Tisztában volt vele, hogy engedményeket kell
tennie, és ezért eltűrte, sőt a pártközpont áldását adta az értelmiség lázongására, hogy a
feszültséget levezesse. Hozzájárult Rajk László temetéshez, ami csak erősítette az
ellenállást. Az sem javított a helyzeten, hogy letartóztatta Farkas Mihályt és egyezkedni
kezdett Nagy Imrével. Mindez bizonytalanságra és gyengeségre utalt, és valójában további
követelmények támasztására sarkallta az elégedetlen társadalmi erőket.
Azon is sokat vitatkoztak már, hogy milyen eredménnyel járt volna, ha a hatóságok zárják
soraikat, és október 23-án betiltják a diákok szolidaritási tüntetését. Valószínű, hogy ez nem
akadályozta volna meg a feszültség kirobbanását, inkább felgyorsította volna annak
bekövetkezését. A megzavarodott vezetés nem ismerte fel, hogy itt már nemcsak a tüntető
diákokról van szó, hanem a mögöttük álló munkásokról, mind a nagyipari üzemek, mind a
falvak mezőgazdasági dolgozóiról.
Nagy Imre személye is kritikus tényezőnek bizonyult. A neki jutott történelmi szerepre, egy
valódi forradalom vezetésére, nem volt felkészülve. Meggyőződéses kommunistaként
kétségei voltak a lázadással szemben, s emberi korlátai miatt nehezen tudott lépést tartani a
felgyorsult eseményekkel. A különböző egyetemeken sok pontból álló követelések
fogalmazódtak meg, de ezek hamarosan leegyszerűsödtek arra, hogy távozzanak az idegen
csapatok, és kapja vissza az ország a függetlenségét, továbbá távozzanak a zsarnoki módon
uralkodó internacionalista-kommunisták, és valósuljon meg a nép önrendelkezését biztosító
demokrácia.
Nagy Imre azért tudott viszonylag gyorsan és lényegesen változtatni beállítódásán, s
azonosulni a forradalmi követelésekkel, mert ezek már hosszú évek óta az ő
gondolatvilágában is benne voltak. A magyar sorkérdések megoldását - a sztálinista Moszkva
egykori lakójaként - másként képzelte, mint ahogyan azt a magyarok többsége követelte.
Meggyőződéses kommunistaként a párton keresztül kívánta megvalósítani a demokráciát,
megteremteni az önrendelkezést, a nép részvételét a közéletben, és a kommunista párt által
vezetetett népfrontnak szánt nagyobb szerepet. Moszkvához hű kommunistaként
Magyarország függetlenségét nem a Varsói Szerződésből való kilépéssel, és a semlegesség
kinyilvánításával akarta elérni, hanem azzal, hogy valamilyen módon ráveszi a Kreml új urait
az egyenjogú kapcsolatok elvének az elfogadására. Nagy Imre már a tömbön kívüliség
szükségességét is felismerte és úgy látta, hogy Magyarországnak is erre kellene törekednie.
Ezek a törekvések hasonlatosak azokhoz, amelyeket a lengyelek is kitűztek maguk elé, és
amelyekre Gomulka is törekedett. Hogy e törekvések Magyarországon forradalomba
torkolltak, az összefügg a magyarok történelmi tapasztalataival is. Történelmük arra sarkallta
a magyarokat, hogy ezekben a sorsdöntő kérdésekben ne alkudjanak meg, és a végsőkig
menjenek el a megoldások érdekében. A magyar nemzet letagadott, elhallgatott, de azért
létező nemzet-karakterének is fontos szerepe volt 1956 kimenetelében.
A Sztálin utáni szovjet vezetés lazítani akart a következetes Sztálin-epigon Rákosi durva
elnyomó módszerein. Ezek a lazítások ugyan csekély mértékűek voltak, mégis enyhítettek a
totális diktatúrán. Ezek a változások pedig aktivizálták az elfojtott szabadságvágyat. Az
enyhülés első lépései Nagy Imre személyéhez kötődtek, ezért amikor Rákosi nyomására
megbuktatták, az csak növelte a tekintélyét és népszerűségét. A lakosság semmiképpen sem
akarta a Rákosi-uralom visszatértét, s úgy érezte, hogy ennek megakadályozására Nagy Imre
a biztosíték. A magyarok többségének még az is imponált, hogy a szidalmazott Nagy Imre
nem volt hajlandó szolgalelkűen önkritikát gyakorolni, és kitartott igaza mellett. Nagy
Imrében, az emberben konfliktusba került a Szovjetunióhoz hűséges internacionalista-
kommunista, a valódi függetlenséget, önrendelkezést és demokráciát akaró patrióta-
magyarral, a magyar földdel azonosuló somogyi paraszt emberrel.
Nagy Imre 1956. október 23-án éjjel elvileg eltávolíthatta volna Gerő Ernőt és a Politikai
Bizottság többségét, s az őt támogató embereket ültethette volna a helyükbe. Ekkor azonban
még sodródott az eseményekkel, és még nem akarta elveszíteni a szovjetek támogatását,
amelyek legitimitást adhattak neki belföldön és külföldön egyaránt. A személycserékhez
hiányzott a szükséges kemény és agresszív fellépés, továbbá azt is számításba kellett vennie,
hogy kevés támogatója van a párt vezetésében. Nagy Imre esetleg elérhette volna, hogy Gerő
helyére Kádár János kerüljön, de Gerő főtitkári tisztségből való leváltása ekkor már nem
állíthatta meg az országossá növekedett nemzeti felkelést.
Október 24-én már folyt a harc Budapest utcáin és a szovjet páncélosok megkísérelték leverni
a lázadókat. A felkelt budapesti népet csak konkrét, határozott, radikális és azonnal
végrehajtható programmal lehetett volna megnyugtatni. Ilyennel azonban sem Nagy Imre,
sem a köréje csoportosulók nem rendelkeztek. Tény, hogy Nagy Imre kezdetben csak
kelletlenül azonosult a felkeléssel, mégis egyértelműen ő maradt a népmozgalom vezetője.
Amikor az események sodrásában váratlanul a kormány élére került, azt a reményt keltette a
változást akaró magyarokban, hogy most már csak őt kell meggyőzni, s minden rendbe jön. A
forradalmi Budapest néhány nap alatt fokozatosan átvette vezetőjének, Nagy Imrének és
kormányának az irányítását. A forradalom résztvevői ösztönösen, de azért pontosan tudták,
hogy mi ellen harcolnak. Az már bizonytalan és homályos volt, hogy mit is akarnak a
megdöntött rendszer helyébe. Nagy Imre jelenléte a pártvezetésben és a kormány élén
megakadályozta az internacionalista-kommunista politikusokat abban, hogy minden vonalon
és egyszerre kemény kézzel sújtsanak le a forradalmi népre. Nagy Imre magatartása
elbizonytalanította a felkelés elfojtására érkezett szovjet harci egységek parancsnokait, sőt a
Kreml urait is, akik Szuszlovot és Mikojant többször is Budapestre küldték a helyzet
felmérésére.
Gerő Ernő azért hívta be a szovjet csapatokat Budapestre, hogy megőrizze uralmát. Nem tudta
felmérni, hogy a felkelés szinte egyik óráról a másikra olyan méretűvé növekszik, hogy csak
nagyarányú és brutális erőszakkal lehet leverni. Azt sem mérte fel, hogy a kemény kéz
politikáját Nagy Imre jelenléte akadályozni fogja. Őt elsősorban azért vonta be a vezetésbe,
hogy lecsillapítsa a forradalmár-felkelővé átalakult tüntetőket. A véres leszámoláshoz lett
volna elegendő katonai erő, de hiányzott hozzá a szükséges határozott és egyértelmű politikai
támogatás. A Magyar Kommunista Párt elbizonytalanodott vezetése nem volt hajlandó
megadni ezt a támogatást. Amikor a társadalmi feszültségek fegyveres ellenállásba csaptak át,
már nem lehetett a lakosságot csepegtetett engedményekkel jobb belátásra bírni.
A szovjet páncélosok beavatkozása után nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem lehet reformmal
és személycserével célt érnie a hatalomnak. Ezért nem jelenthetett semmilyen megoldást már
Gerőék eltávolítása a vezetésből és az országból. A csak névlegesen létező kormánynak, és a
tehetetlenné vált kommunista pártvezetésnek nem volt eszköze, amivel akaratát
érvényesíthette volna. Olyan fegyveres erő sem állt a rendelkezésére, amely kész lett volna
szembefordulni a fellázadt lakossággal.
A forradalmi ellenállásban egyesült nemzet viszont világos programmal rendelkezett. A Nagy
Imre-féle vezetésnek nem volt más választása, vagy azonosul ezzel, vagy őt is elsodorják az
események. Ha a forradalmi céljait érvényesítő felkelt nép megtorpan, kifullad, vagy
valamilyen katonai erő megállítja, akkor Magyarország valószínűleg a Lengyelországhoz
hasonló útra terelődik. Ha fennmarad a függés a Szovjetuniótól, akkor a régi társadalmi-
struktúra és hatalmi-szerkezet is regenerálódik. Ez pedig végül is kényszerpályára tereli a
reformokat. Budapesten alkalom kínálkozott erre a lehetőségre a fegyvernyugvás kihirdetése
után. Ekkor a lefasisztázott tüntetők felkelését demokratikus népmozgalomnak minősítették.
A szovjet csapatokat pedig átmenetileg visszavonták a magyar fővárosból. A fegyveres harc
eme szünetében egyértelművé vált, hogy mit akar a felkelt magyarok forradalma: a Szovjet-
birodalomtól való függetlenséget, és egy privilegizált réteg diktatórikus hatalmától mentes
önrendelkező demokráciát.
Részletesen foglalkoztunk már azzal, hogy a Kremlben is két stratégiai-irányzat küzdött
egymással. Ha az az irányzat győz, amely az 1956. október 30-i kormánynyilatkozatot
komolyan veszi, és végre is hajtja, akkor nemcsak a magyar, de a világtörténelem is más
fordulatot vehetett volna. A szovjet vezetés október 30-i nyilatkozata után egy rövid ideig volt
reális esély arra, hogy a szovjet katonaságot kivonják Magyarországról, esetleg a többi kelet-
európai országból is. Ebben az esetben nemcsak a magyar forradalom győz, de győzelmet
arathat az európai civilizáció legnagyobb vívmánya: az önrendelkező demokráciával
párosuló szociális piacgazdaság is. Azaz győzelmet arat a szociális jóléti-állam - egyfajta
skandináv és nyugatnémet reál-szocializmus - egész Európában, legyőzve a sztálinista
diktatúra valamennyi változatát, amelyek mind a szocializmus perverz, kommunista formái
voltak. Sztálin utódai csak akkor tudtak volna élni evvel a lehetőséggel, ha el tudták volna
szánni magukat mélyreható reformokra magában a Szovjetunióban is. Ehhez fel kellett volna
számolni egy önjelölt, szűk csoport korlátlan hatalmát a társadalom vagyonának egésze, és az
emberek élete felett. A tulajdont személyhez kötötten át kellett volna adniuk azon
állampolgároknak, akik azt működtetik, akiknek a teljesítménye ölt testet ebben a
tulajdonban. A személyes és társult tulajdon alapján kibontakozó önrendelkezés lehetővé tette
volna az alulról felépülő és ellenőrzött valódi demokrácia kialakítását. A
teljesítményhez kötött tulajdon ugyanis megakadályozza a túlvagyonosodást, de a
túlszegényedést is.Egyben akadályozza a túlvagyonosodással együtt járó hatalmi fölény
kialakulását, illetve a túlszegényedés következtében előálló függőhelyzet - önrendelkezés
nélküli szolgai viszony - létrejöttét.
Ha az elméleti szocializmus azt jelenti, hogy minden egyes ember rendelkezhet vagyonnal, és
munkája eredményével, szabadon társulhat és dönthet közösségi szükségleteit, érdekeit és
értékeit meghatározó kérdésekről, akkor a magyar forradalom győzelme elhozhatta volna a
XX. századi - csak elméletben létező - európai szocializmus győzelmét. A szovjet
kommunista vezetők 1956. októberében nem tudtak élni ezzel a lehetőséggel. Ez a Sztálin
által felnevelt és ellenőrizetlen hatalommal bíró uralkodócsoport ragaszkodott ahhoz, hogy a
társadalom ellenőrzése nélkül rendelkezhessen valamennyi ember vagyonával, és így életével
is. A Szovjet Kommunista Párt nomenklatúrája monopol-hatalommal bírt az állam felett,
amely pedig diktatúrát gyakorolt a társadalom egésze felett. Az egyes emberek vagyona,
munkájának gyümölcse a diktatúra révén az államé lett, s mivel ez az állam egy szűk csoport
irányítása alatt állott, így valójában a társadalom minden vagyona az övéké lett. Az egyes
embert megillető vagyon elvételével együtt az állampolgárok önrendelkezése és szabadsága is
az állam, és az államot saját tulajdonaként birtokló szűk réteg ellenőrzése alá ment át. Ezt a
kommunista, állammonopolista diktatúrát is szocializmusnak nevezték.
A szovjetvezetés kitartott emellett a perverz sztálinista-szocializmus mellett, és elutasította a
valódi népuralmat: a gazdasági esélyegyenlőséget és szociális igazságosságot megvalósító
önrendelkező közösségi - szocialista - társadalmat. Ez az ideális szocializmus tiszta
formájában csak elméletben létezett és létezik. Mégis egyes európai államokban, így a
skandináv államokban, a Német Szövetségi Köztársaságban, Ausztriában, a BENELUX-
államokban sikerült az elméleti modellt a gyakorlatban is többé-kevésbé megközelíteni.
Tehát, ha tökéletlen változatban is, de létezett a szociális igazsággal párosuló önrendelkező
demokrácia, amelyben nem érvényesülhet egy ellenőrizetlen szűk embercsoport korlátlan
hatalmi monopóliuma. 1989-et, illetve 1991-et követően a szocializmus állammonopolista és
pártállami diktatúrával irányított változata megbukott. Ebben nagy része volt többek között az
1956-os Budapestnek, az 1968-os Prágának és az 1981-es Varsónak. Ma már tudjuk, hogy a
sztálinista típusú szovjet szocializmus megbukott, de helyére nem a jóléti állam európai
szocializmusa, szociális piacgazdasága, hanem egy szűk csoport pénzügyi-gazdasági
hatalmán alapuló alibi-demokráciája és kizsákmányoló vadkapitalizmusa lépett. Ebben a
rendszerben a demokratikus formák kulisszái mögött a szervezett magánhatalom diktatúrája
érvényesül, amely egy szűk csoport pénzügyi és gazdasági monopóliumán alapul. Ez a
magánmonopolista diktatúra a demokratikus látszatok fenntartásával biztosítja egy szűk
pénzügyi-érdekcsoport számára a társadalom vagyona feletti rendelkezést, és így fosztja meg
az egyes embereket az önrendelkezéstől, amely a valódi demokrácia alapja. Az egyes
emberek vagyonával együtt személyi szabadságuk is átkerül azokhoz, akik a vagyon felett
monopol hatalmat szereztek maguknak.
A Szovjetunió 1956-ban elsősorban belső tényezők által meghatározott hatalom volt,
amelynek persze alkalmazkodnia kellett a világ meglévő erőviszonyaihoz. Saját anyagi
erőforrásaira, hadseregére és atomfegyvereire támaszkodva végrehajthatott volna - legalább is
elvileg - egy olyan belső átalakulást, amelyben belülről demokratizálódik. 1991 után az
állammonopolista rendszer lebontására a nemzetközileg megszervezett pénzhatalom kívülről
jövő irányítása mellett került sor. Így az állammonopolista hatalom helyére a pénzrendszer és
a termelői vagyon magánmonopóliumán alapuló monopolrendszer jött létre. Az uralkodó
réteg most már nem az állam feletti monopolhatalma révén rendelkezik a társadalommal,
annak vagyonával, és az emberek életével, hanem a szervezett magánhatalom révén. Ez a
szervezett magánhatalom a pénzrendszer magánmonopóliumán és az államnak a szervezett
magánhatalomnak való alárendelése révén működik. Az állammonopolista
szocializmus helyére a szovjet birodalom utódállamaiban ily módon a pénzrendszer
segítségével uralkodó szervezett magánhatalom uralma - privátszocializmusa - lépett.
E világpolitikai kitérő után folytassuk a magyar forradalom által irányított Nagy Imre
lépéseinek az elemzését. Amikor a Kreml megváltoztatta álláspontját és úgy döntött, hogy
katonailag oldja meg a magyar válságot, elkezdődött a szovjet erők tömeges beáramlása az
országba. Ekkor Nagy Imre rákényszerült a Varsói Szerződés felmondására. Oly nagy
tömegben érkeztek Magyarországra szovjet erők, hogy a forradalom miniszterelnöke arra is
gondolhatott: a Kreml irányítói nem a forradalom leverésére készülnek, hanem a szuezi válság
révén is kiéleződő válságos helyzet fegyveres kezelésére. Az a lehetőség, hogy Magyarország
hadszíntérré válhat a Nyugattal való esetleges háborús konfliktusban, arra ösztönözhette Nagy
Imrét, hogy mielőbb nyilvánítsa ki Magyarország semlegességét és így óvja meg attól, hogy
hadszíntérré váljon. Nagy Imre előtt példaként Ausztria semlegessége lebegett.
Nagy Imre el akarta kerülni azt, hogy közvetlenül a nyugati hatalmaktól kérjen segítséget, és
ezért az ENSZ-hez fordult. Ezt a nemzetközi szervezetet azonban egyértelműen azok a
nyugati nagyhatalmak uralták, akik a II. világháború után létrehozták. Kiderült azonban, hogy
az Egyesült Államokat váratlanul érték a magyar forradalom eseményei, és nem volt
kidolgozott stratégiája egy ilyen válsághelyzet kezelésére. Világossá vált, hogy a hangsúlyt
arra helyezte, hogy elkerülje a nyílt konfrontációt a Kreml-el. Ebben valószínűleg közrehatott
a szuezi válság kirobbanása is. Ha az Egyesült Államoknak van cselekvési programja, akkor
sok lehetősége nyílott volna Magyarország tényleges megsegítésére. A józanul gondolkodók
sem Magyarországon, sem másutt nem várták azt a Nyugattól, hogy háborúba kezdjen
Magyarország miatt. Az Egyesült Államok azonban nemcsak hogy nem tette meg azt, amit el
lehetett volna tőle várni, hanem még külön is hangsúlyozta, hogy szabad kezet biztosít a
szovjet vezetők számára.
A semlegesség azért volt fontos Nagy Imre számára, mert a felkelt magyar nép a
semlegességet tekintette a függetlenség biztosítékának. Nagy Imre kommunistaként hitt
abban a forradalomban, amely a vagyonosok hatalmától való szabadulás révén biztosítja
mindenki számára a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget. De az idős Nagy Imre ,
aki egyetemi tanár is volt, már tudta, hogy ha fennáll annak a lehetősége, hogy elvonják attól
a vagyont, aki azt munkájával létrehozza, akkor megszűnik az az esélyegyenlőség, amely az
egyéni szabadság és a közösségi szabadság alapja lehet. Ezért minden olyan rendszer, amely
megengedi egy szűk csoportnak az értékelőállítók vagyonának kisajátítását - akár rendőri
módszerekkel, akár pénzügyi eszközökkel - az megmarad elnyomó társadalomnak, mert a
vagyon elvonásával a szabadság is elvonásra kerül. És az így létrejövő függő helyzet
ugyanúgy sérti az emberi jogokat, mint a faji, a vallási és a nemzetiségi elnyomás.
A kommunista Nagy Imre azt is tudta, hogy a sztálinista szocializmus úgy törte meg a privát
vagyonosok uralmát, hogy az állam vette uralma alá az egyes emberek által létrehozott
vagyont. Így maga az állam és az államot kézben tartó pártállami nomenklatúra fosztotta meg
az egyes embert, azok közösségeit a szabadság alapjától, a konkrét emberhez és személyes
teljesítményéhez kapcsolódó tulajdonától. Nagy Imre írásaiból tudjuk, hogy kereste a
visszautat a társadalmi igazságossághoz, és ebben egymásra talált a magyar forradalom és
miniszterelnöke. Óriási utat járt be Nagy Imre tíz nap alatt. Képes volt túllépni a több évtized
alatt rárakódott kommunista nézeteken, le tudta rázni a sztálinista gondolati
kényszerzubbonyt, és hirtelen felnyílt szemmel akart újat kezdeni.
A forradalom valósággal újjászületésre kényszerítette vezetőjét: Nagy Imrét. 1956.
októberének utolsó és novemberének első napjait az jellemzi, hogy egyes személyiségek
kulcsszerephez juthatnak Magyarország irányításában. Nagy Imre igen gyorsan visszanyerte
október 23-án elveszett népszerűségét azzal, hogy azonosulni tudott a forradalom céljaival. A
magyar forradalom talán a legnagyobb eredménye az a hatás, amit a történelem menetére tett.
Utólag már igazolva látjuk, hogy világtörténelmi jelentőségű volt az a példa, amit felmutatott
Magyarország eljövendő nemzedékeinek, a többi kelet-európai népnek, a világtörténelemnek.
A szovjet A Szovjet-birodalom összeomlásával megismerhetővé vált dokumentumokból
tudjuk, hogy nem a Varsói Szerződés felmondása, vagy az angol-francia csapatok
beavatkozása a szuezi konfliktusba váltotta ki az újabb szovjet beavatkozást. Számoltak egy
esetleges háború lehetőségével, de azt is figyelembe vették, hogy Szuez eltereli a figyelmet
Budapestről. A döntő az volt, hogy a hatalmi küzdelmet vívó Hruscsov a sztálinista kemény-
vonalat képviselő pártbeli ellenfeleivel szemben nem akarta kockára tenni saját
reformtörekvéseit. Úgy látta, hogy saját pozíciója rendülne meg, ha a magyarországi
események kimenetele kedvezőtlen lenne Moszkva számára. Magában Hruscsovban is az
egykori sztálinista apparatcsik kerekedett felül a reformpolitikus felett. Messze volt attól,
hogy felismerje, a magyar forradalom visszavezetheti a zsákutcába jutott Szovjetuniót (és
birodalmát) is a szocializmus eredeti céljaihoz. Hruscsovra nem nehezedett olyan népi
nyomás, mint amilyen alá a magyar forradalom hatására Nagy Imre került. Ahhoz, hogy a
szociális igazságosság és hatalmi-monopólium nélküli szocializmus eszméi hassanak a
szovjetvezetésre, ahhoz forradalmi helyzetre lett volna szükség magában a Szovjetunióban is.
A Szovjet-birodalom központi magjában azonban nem volt a magyarországihoz hasonló belső
helyzet.
Hruscsov még azt sem merte megkockáztatni, hogy hűen reformtörekvéseihez, engedje
kibontakozni a magyarországi változásokat. Ezek a változások azonban hatottak volna a
Szovjetunióra is, elsősorban annak belső társadalmi és gazdasági viszonyaira, és elvezethettek
volna magában a Szovjetunióban is a gyökeres változás igényéhez. Hruscsovnak a Szovjet-
birodalom többi tagállamának a reagálásával is számolnia kellett. A kelet-német, a
csehszlovák, a román, a bolgár vezetők nem titkolták, hogy félnek a magyar forradalom
sikerétől, mert az az ő hatalmukat is kérdésessé teheti. Lengyelországban más volt a helyzet,
mert ott a magyarországihoz hasonló eseményekre került sor. Szembetűnő viszont a
sztálinizmussal konfliktusba került Jugoszlávia, továbbá a Mao Ce-tung-i Kína magatartása.
Erre az lehet a magyarázat, hogy mind a jugoszláv, mind a kínai vezetők úgy találhatták: a
magyar forradalom túllépte az általuk még megengedhetőnek tartott határt. Az a szocializmus
került veszélybe, amelyben egy szűk pártállami vezető réteg az állam kisajátításával gyakorol
diktatórikus hatalmat a társadalom egésze felett. Ez az állammonopolista szocializmus került
veszélybe. Ebben az álláspontban megegyezett az a Mao Ce-tung és az a Tito is, akik
egyébként más vonatkozásban keményen bírálták egymást.
Ami Kádár Jánost illeti, eleinte talán hajlandó lett volna kiegyezni Nagy Imrével és
elfogadni valamiféle kommunista hegemónia alatt működő korlátozott többpártrendszert.
Ebben szerepe lehetett volna a munkástanácsoknak is. De a forradalom esetében is igaznak
bizonyult, hogy nem lehet valaki csak félig terhes, azaz ha egy forradalom alapvető
célkitűzéseiről lemondunk, akkor azt a forradalmat el is árultuk. Kádár János kezdetben
büntetlenséget ígért nemcsak Nagy Imrének és elvbarátainak, de a forradalomban résztvevő
más magyaroknak is. 1956. novemberében és decemberében a kádári-erőszak az ellenállás
megtörését szolgálta. 1957-re azonban már újra a helyén volt a nagyrészt korábbi tagjaiból
összeállt elnyomó-apparátus. Ekkor következtek be a tömeges letartóztatások, a véres
megtorlások, és került sor Nagy Imre és társai perére. Még ma sem teljesen világos, hogy erre
az értelmetlen vérengzésre miért került sor, mennyiben tudható az be Moszkvából jövő
nyomásnak, illetve mennyiben lett Kádár János is saját megtorló apparátusának a foglya.
Maga Kádár János élete végén felelősnek tartotta magát ezért, és nem is tudott ettől a tudattól
megszabadulni. Közvetlenül halála előtt úgy tűnik, hogy a tudata is megzavarodott az egyre
növekvő lelkiismeret-furdalástól.
Az internacionalista-kommunista Rákosi brutalitása nem tért teljesen vissza, mert Kádár János
- nagyrészt nemzetközi nyomásra - 1963-ban amnesztiát hirdetett a felkelésben résztvevő
forradalmárok jelentős része számára. Egyes szerzők, így a Kádár János életrajzát elsőként
megíróGyurkó László is, úgy látják, hogy 1956. november 4-ét követően a magyar
forradalom résztvevőinek esetleg még lehetett volna egyezkedniük Kádár Jánossal és
csoportjával. A Kreml-el azonban már nem lehetett. A szovjetvezetők egyszer - a történelem
sajátos körülményei hatására - hajlandóak voltak elismerni, hogy tévedtek és bizonyos
korrekciókra is késznek mutatkoztak. De másodszorra már nem voltak ugyanerre hajlandók.
A második szovjet intervenció könyörtelenül leverte a magyar forradalmat. Kádár helyzete is
kényes volt. Engedelmeskednie kellett Moszkvának, mert ezt követelték a tovább élő
neosztálinista szocializmus írott és íratlan szabályai, másrészt eredendően törvénytelen
kormánya csak egyetlen erőre, a szovjet hadseregre támaszkodhatott. Ez biztosította uralmát.
Kezdetben nélkülözhetetlen volt a Szovjetunióból érkező anyagi támogatás is.
A magyar társadalom legmesszebbre tekintő tagjai, mint például Bibó István, valamint a
forradalom által megteremtett munkástanácsok, azt remélték, hogy kompromisszumokkal és
sztrájkkal gyakorolt tömegnyomással mégis csak sikerül elfogadtatni a forradalom
legfontosabb célkitűzéseit. Ezt a katonailag győztes Moszkvától azonban nem lehetett
kikényszeríteni. A magyar forradalmat végül is az törte meg, hogy résztvevői belátták: korán
jött ez a forradalom, és a világ támogatásának hiányában nem érheti el a célját.
Arra a kérdésre is kereshetjük a hipotetikus választ, hogy mi történik akkor, ha 1956-ban győz
Magyarországon a forradalom? A magyar társadalom 1956-ban a legalapvetőbb termelési
javak közösségi tulajdonlását kívánta. Ez érthető, hiszen minden érték - termelési eszköz,
gyár, termőföld - vagy a természet ajándéka, és ezért egyformán illet meg minden embert,
vagy pedig közös emberi erőfeszítés nyomán jön létre. A személyhez és teljesítményhez
kötött egyéni és társult tulajdon alapján működő önrendelkező társadalom, amelyben a
hatalom monopóliumával egyetlen privilégizált csoport sem rendelkezik, vonzó volt a
magyarok többsége számára. Az így felfogott társadalmi igazságosságot és személyi
önrendelkezést kifejező szocializmus volt az a harmadik út, amelyet Bibó
István demokratikus szocializmusnak tekintett. Még konkrétabban megfogalmazva: a
szabadságjogok biztosítása mindenféle monopólium kizárásával és az egyéni és társadalmi
önigazgatást megvalósító érdemi demokráciával - ez jelenti a harmadik utat jelentő
demokratikus szocializmust.
1956-ban Magyarországon sem a személyhez kötődő, sem a jogi személyhez kapcsolódó
anonim-tulajdonlású nagybirtokrendszer visszaállítása nem merült fel. Még a középbirtokok
visszaadása is abszurdnak tűnt. A mezőgazdaságban dolgozó lakosság ezt nem akarta. A
gyárakban dolgozó ipari munkások sem kívánták a gyárak és a termelőeszközök
privatizálását. 1956-ban még nem uralkodott a világ más nyugati térségeiben sem korlátlanul
a banktőke a termelő tőke, a pénzgazdaság a termelő-gazdaság felett. Így a nyugati típusú
magánpénzrendszer feltámasztása sem volt napirenden.
Nagy Imre utolsó kormánya jó átmeneti nemzeti egységkormány lehetett volna. Irányíthatta
volna az országot, amíg létrejön az országban a kiegyensúlyozott állapot és meg lehetett volna
tartani a demokratikus választásokat. Az esély megvolt arra, hogy a forradalom által
létrehozott nemzeti egységből egy kormányképes koalíció jöjjön létre, amely a pártharcokon
felülemelkedve az ország javát szolgálhatta volna. A többpártrendszer is - másmódon ugyan -
de alkalmas a nemzeti összefogás megteremtésére.
Ha 1956 győztesen végződik, akkor Magyarország látványosan írja be magát a
világtörténelembe. De kudarcával is formálta a világtörténelmet. A levert magyar forradalom
felmutatta egy harmadik út lehetőségét, az önkormányzó társadalomét. A forradalmi
önszerveződés nyomán létrejövő helyi önkormányzati szervek nem akarták megszerezni az
államhatalmat. A Munkástanácsok is csak novemberben és decemberben vállalták -
kényszerűségből - a politikai ellenzék szerepét, mivel az e feladat ellátására létrejött pártokat
betiltották. A kormány által reprezentált központi hatalom sem szólt bele a Nemzeti
Bizottságok, a Munkástanácsok tevékenységébe. Elismerte őket, és a helyi hatalom átvételére
szólította fel ezeket a szervezeteket. Az önkormányzati hatalom igénye forradalmi időkben
felerősödve jelentkező igény. Az 1956-os magyar forradalom elemi erővel fejezte ki azt az
igényt, hogy a magyar nép beleszólhasson saját maga és országa sorsának az irányításába.
Bámulatos gyorsasággal szerzett érvényt az önkormányzat elvének a falvakban, városokban,
valamint a termelő üzemekben és a hivatalokban is.
1956-ban a magyar társadalom már tanult az 1945 utáni kudarcból, és tisztában volt azzal,
hogy az önkormányzó társadalomnak egyik előfeltétele a termelő üzemek köztulajdona,
(amely nem azonos az arctalan és elidegenedett állami tulajdonlással), a másik előfeltétel
pedig, hogy a helyi önkormányzatok mind az államtól, mind a pártoktól függetlenek legyenek.
Világosan látták, hogy az államosítás nem egyenlő a közös tulajdonlással, a szocializmussal,
és az önkormányzó társadalommal, és nem alkalmas az önrendelkezést biztosító közvetlen
demokrácia megvalósítására. Az államosítás valójában a termelővagyon, és az azzal járó
hatalom koncentrációját jelenti az államot uraló szűk érdekcsoport számára. Így az állam,
mint erőszakszervezet kezében olyan hatalom koncentrálódik, amely a legteljesebb elnyomás
lehetőségét biztosítja az uralkodócsoport számára.
A forradalomban megszülető Munkástanácsok egyértelműen a saját birtokukba és
kezelésükbe vették a termelőüzemeket. Ezzel a tulajdonos nélkül maradt, elidegenedett állami
tulajdonlás problémája is egy csapásra megoldódott. Ha a történelem nyújt rá több időt, a
munkások által választott vezetés bebizonyította volna, hogy képes a gyárat, a termelést
irányítani. Ez ma is aktuális probléma. Miközben a fejlett demokráciákban önkormányzatok
irányítanak százezres és milliós városokat és régiókat, a termelő és ipari szektor egységeit, a
termelőüzemeket, a gyárakat nem irányítják az önkormányzati elv alapján. Nyilvánvaló, hogy
a termelő-ipari-szektorban is helye lenne az önkormányzati rendszer alkalmazásának.
Nincsenek illúzióink a többpártrendszer lehetőségeit illetően, és nem hisszük azt, hogy a
többpártrendszer eleve megakadályozza a tekintélyuralmi, diktatórikus jellegű kormányzást és
hatalomgyakorlást. Ugyancsak nincs illúziónk az önkormányzattal kapcsolatban, hogy az
eleve meggátolja a helyi oligarchák és pártelitek kisajátítsák maguknak a helyi vezetést. 1956-
ban a magyar népnek még voltak illúziói mind a többpártrendszerrel, mind az
önkormányzatokkal kapcsolatosan. A legvilágosabban gondolkodó forradalmárok 1956-ban a
parlamentáris demokráciát kiegészítő és ellenőrző önkormányzó-társadalmat akarták. Bibó
István ezt így fogalmazta meg: olyan államformát akart, amiben a demokratikus
szabadságjogok érvényesülése mellett a szocializmus építése is folyik. Rendőrségi
kihallgatásakor feltették neki a kérdést, hogy hol van ilyen állam a világon? Bibó István, aki
nemcsak a Nagy Imre kormány államminisztere, de képzett társadalomtudós is volt, erre így
válaszolt: "Nincs ilyen állam a világon. Abban a meggyőződésben voltam, hogy
Magyarországon, ahol a nagytőke kisajátítása tíz év óta megtörtént, speciális feltételei vannak
egy ilyen rendszernek, és ez mint példa a kapitalizmusba belerögződött államok számára is
igen mozgató és izgató lenne." Bibó ezt nevezte demokratikus szocializmusnak.
A magyar forradalom vérbefojtása nyomán nem jött létre a demokratikus, független és
szocialista Magyarország. 1989-ben külsőleg megtörtént az 1956-os forradalomnak és
vezetőjének, Nagy Imrének, a rehabilitálása. Magyarország azonban olyan nyugati
világrendszerhez kapcsolódott, amelyben ekkor már a Nemzetközi Pénzügyi Közösség által
irányított pénzgazdasági rendszer vált uralkodóvá. Ennek a rendszernek az a lényege, hogy a
nemzetközi beruházó bankárok egy szűk csoportja a világ pénzrendszerét a saját magán
monopóliumává téve irányítja a bankrendszert és a pénzügyi intézményeket. A magán
pénzmonopólium segítségével óriási kamatjövedelmet húz, és ennek révén pénzvagyona
felgyorsult ütemben növekszik. E pénzvagyon segítségével pedig át tudta venni a termelői
vagyon ellenőrzését is. Ez a pénzgazdasággá átalakult tőkés társadalom integrálta az 1990-es
években Magyarországot. A magyarok 1956-ban és 1989-ben is egészen mást akartak. Ezért
van az, hogy 1956-os világrengető forradalmuknak a XXI. század elején alig hangzik az
üzenete. A ma felnövő magyar nemzedékek most tanulják meg, hogy nemcsak szuronyokkal
és állami erőszakkal lehet elnyomni az embereket, de a pénzügyi függés és a vagyon is az
elnyomás eszköze lehet. Az 1956-os magyar forradalmárok úgy akarták az emberi jogokat,
politikai szabadságjogokat, a valódi személyi önrendelkezést, hogy azt sem a diktatórikus
állam, a szervezett-közhatalom, sem az ugyancsak diktatórikus szervezett-magánhatalom,
vagyis a bankok és a multinacionális cégek se korlátozhassák.
Ha az egyes emberek közös munkájának eredményeként létrejövő vagyonnal csak egyes
privilegizált csoportok rendelkezhetnek, akkor a valódi emberi szabadság nem biztosítható
mindenki számára. A nyílt zsarnokság és a fizikai elnyomás durva megnyilvánulásai
felszámolhatóak, a nyugati fejlett országok társadalmai is túljutottak a polgári társadalom
megszületésénél még jelenlévő jakobinus módszereken. A demokrácia alapja a gazdasági
esélyegyenlőség, amelyet a személyhez és teljesítményhez kapcsolódó magántulajdon
biztosít. Az állami-diktatúra, valamint a pénzügyi-diktatúra arctalan viszonyaiba elrejtőző
névtelen tulajdonlás csak a privilegizált csoportok szabadságát biztosítja, a társadalom
többsége szabadságának a rovására. Csak a vagyont az állampolgárok összessége között
igazságosan szétosztó - az egyéni tulajdon önkéntes társulását mégis szavatoló - ésszerű
gazdasági rend képes az önrendelkező-önigazgató, kizsákmányolástól mentes társadalom
működtetésére. Csak a gazdasági esélyegyenlőséget és a teljesítményhez kapcsolt tulajdonlást
biztosító társadalomban lehetséges az egyéni és társadalmi szabadságot kellően egyensúlyban
tartani az egyéni és társadalmi egyenlőséggel. A szabadság az azt egyensúlyban tartó, és a
társadalmi felelősséget biztosító egyenlőség nélkül a szabadsággal való visszaélés
szabadosságát teszi lehetővé. A szabadság és egyenlőség közti kiegyensúlyozott viszony
megteremtéséhez szükség van arra a testvériségre is, amely csak akkor érvényesülhet, ha az
egyes embernek kizárólag a teljesítménye alapján lehet vagyona, ha nincs lehetőség az állami
vagy a pénzügyi erőszak segítségével kirabolni a másik embert, és elvenni tőle munkájának
eredményét. A jelenlegi pénzgazdasági rendszerben működő élősködő tőke lényege, hogy a
pénzvagyon monopóliumával rendelkező szűk csoport folyamatosan elveheti pénzügyi
eszközökkel az értékelőállítók munkája nyomán keletkező tulajdont. Ez a fajta
tulajdonelvonás alig különbözik attól, amit a középkorban a rablólovagok alkalmaztak.
A kizsákmányolást és kifosztást az teszi lehetővé, hogy az intézmények nem a személyi-
teljesítményhez kötött tulajdonlás és a gazdasági esélyegyenlőség alapján működnek. Ezért
nem a magántulajdon felszámolására kell törekedni, hanem arra, hogy az egyes ember
teljesítménye alapján létrejövő tulajdont a másik ember sem állami-adminisztrativ, sem
pénzügyi erőszakkal ne vehesse el. Ha pedig mindenki rendelkezhet a saját teljesítménye
alapján létrejött vagyonnal, és azt akár szabad elhatározásából társultan működtetheti
másokkal összefogva, akkor ez reális alapját képezheti személyi önrendelkezésének, emberi
jogai és politikai szabadságjogai biztosításának.
1956 magyar forradalma tehát a világ egész jövőjét érintő harmadik út irányába tett lépés
volt. Ez a korán jött forradalom akkor nem érhette el célját. Az állammonopolista diktatúrán
alapuló kommunista reálszocializmus csődje nem jelenti azt, hogy a szervezett pénzhatalom
diktatúráján alapuló pénzuralmi rendszer ne lenne maga is zsákutca. Mind az
állammonopolista, mind a magánmonopolista uralkodó osztály azt hirdeti, hogy nincs
harmadik út. Harmadik út valójában létezik, ez pedig a gazdasági és politikai monopóliumtól
mentes önrendelkező társadalom, amelyben mindenki rendelkezik a személyes szabadság
anyagi feltételével, az emberiség közös tevékenysége alapján létrejött vagyon ráeső részével,
és a saját teljesítménye alapján létrejövő vagyonnal. 1956 magyar forradalma elindította azt a
folyamatot, amely meggyőzte a világ népeit arról, hogy az egyes emberek és nemzetek
szabadságjogait, önrendelkezését semmibe vevő önkényuralmi állammonopolista
szocializmusnak - a kommunista típusú reálszocializmusnak - el kell pusztulnia.
Az állam monopolhatalmát a közvetlen demokrácia kiszélesítésével lehet megszüntetni.
Ehhez szükség van arra, hogy az államot sem egy párt, sem több párt ne sajátíthassa ki
magának. Ne legyenek 5 %-os választási korlátok ahhoz, hogy a törvényhozásba be lehessen
kerülni. A választott képviselők közvetlenül függjenek választóiktól, kötve legyenek a
választási programjukhoz, és ha ezt megszegik, minden további nélkül vissza lehessen őket
hívni. Ezen túlmenően erősíteni kell a törvényhozó szervek ellenőrzését a végrehajtó hatalom
felett. A szervezett közhatalom, az állam, ma már alárendelt szerepet játszik, és a legfejlettebb
országokban is alárendelődött a szervezett magánhatalomnak. A Nemzetközi Pénzügyi
Közösség, amely a világ pénzrendszerét a saját privát monopóliumaként működteti, pénzügyi
eszközökkel gyakorol diktatúrát a világgazdaság, a világkereskedelem és az egyes országok
kormányai felett. Ha vissza akarjuk állítani az egyes ember egyéni és közösségi
szabadságjogait, akkor meg kell törni mind a szervezett-magánhatalom, mind a szervezett-
közhatalom monopoluralmát. 1956-ban a magyar társadalom ebben az irányban tett nagy
jelentőségű lépést. Ezért érezzük úgy, hogy amikor ismét válaszút elé került az emberiség,
vissza kell nyúlnunk 1956-hoz, és Bibó Istvánnal egyetértésben mi is azt gondoljuk, hogy
továbbra is feladatunk a magyar forradalom törekvéseinek az ébrentartása, e forradalom
nemes és előremutató céljainak a megőrzése mind a feledéstől, mind az elszürküléstől. 1956-
ban nemcsak a magyar nép, de az egész emberiség jövőjéért is folyt a küzdelem.
1956 - ahogy a költők és gondolkodók látták
Egyre több magyar gondolkodó véli úgy: súlyos veszteség a magyarság számára, hogy a II.
világháború utáni korszakváltás nem a magyar szellemiségben kimunkált értékrendszer
alapján következett be, hanem a magyar népet és nemzetet elnyomó idegen nagyhatalom,
valamint internacionalista-kommunista hazai kiszolgáló-csoportjának az igényei szerint. A
magyar nép fennmaradásában kulcsfontosságú a magyar nyelv és a magyar nyelvet fenntartó
magyar irodalom. A kommunista diktatúra betiltotta a nemzeti irodalom sokszínűségét, és
száműzött ebből a fontos nemzetfenntartó kulturális közegből minden polgárinak nevezett
értéket: a nemzeti érzést, a nemzeti gondolatot, amit nacionalizmusnak értelmezett és elítélt, s
amelyet a félremagyarázott internacionalizmus jegyében üldözött. Kirekesztette a
nemzetismeretből és hagyományból a határon túlra került magyar nemzetrészek teljes életét, a
kisebbségi magyarságét és a nyugati diaszpórában élő magyarokét is.
A kommunista diktatúra nemcsak óriási szellemi, erkölcsi károkat okozott a magyar
irodalomban és a magyar lelkületben, hanem ellenállást is kiváltott. Az 1950-től 1990-ig írott
alkotásokat úgy is értelmezhetjük, mint a magyarság szellemi és erkölcsi szabadságharcának
irodalmi, esztétikai foglalatát. A magyarok megalázása ellen már az 1950-es évek első felében
értékes művekben tiltakoztak az írók. Az Irodalmi Újság 1956. november 2-i legendás hírűvé
vált száma bizonyítja, hogy az irodalom a magyarság legfontosabb törekvéseinek adott
hangot. Az 1956-os forradalom elfojtását követően az 1960-as évek elején kezd újra eszmélni
a magyar nemzet a rákényszerített hallgatásból. Megkezdi előnyomulását a tényirodalom, a
szociográfia is, amely parabolákban fejezi ki magát. Ez elsősorban a prózában bontakozik ki.
A megújított klasszikus történelmi dráma is szerephez jut az ironikus hangú groteszk
drámával egyetemben. A költészetben - Görömbei András kifejezéseit használva -
megjelennek a tárgyias-szemléletes látomásos-metafórikus, elvont-tárgyias irányzatok,
amelyek egymást erősítve és megvilágítva tágították a magyar önismeretet. A magyar nemzet
azonosságát védő irodalom sokféle kísérletet tett arra, hogy újra visszaszerezze önállóságát,
újra megteremtse az élményt és a művészi megformálás harmóniáját, egyensúlyát.
Erőfeszítései nyomán csökkent a távolság a felismert és a kimondható igazságok között.
1956 után rendkívül fontos volt a hagyományaikat őrző magyarok személyi integritásának a
védelme, az önrendelkezése maradékához ragaszkodó magyar ember és a fölé nehezedő
hatalmi mechanizmusok küzdelmének a bemutatása. Ugyancsak ebben az időszakban vált az
irodalom elsőrendű feladatává a magyarság történelmi tudatának a tisztázása, és a művészi
alkotásokban történő birtokbavétele. Számos írás figyelmeztetett arra, hogy a magyarság
újabbkori történelmének tragédiáiban szerepet játszott a nemzettudat megzavarodása, a
nemzeti önismeret meggyöngülése, és az, hogy a magyarok nem ismerték kellően saját
történelmi sorsukat. Mindez azonban a magyarságot sújtó sorstragédiákban csak
másodlagosnak értékelhető a meghatározó külső tényezőkkel szemben.
Ma már bizonyítani lehet, hogy Európa, benne az Osztrák-Magyar Monarchia, és azon belül is
Magyarország sorsát, világot átfogó erők határozták meg, kidolgozott hosszú távú stratégiai
célokat követve. A magyarságot sújtó és egyértelműen igazságtalannak minősíthető
nagyhatalmi döntések lehetővé tették a szomszéd országok számára, hogy Magyarország
vereségeit "történelmi bűnökké" minősítsék át. A szomszéd államok a kisebbségi
magyarságot ezekre az állítólagos "történelmi bűnökre" hivatkozva igyekeztek beolvasztani,
felszámolni. A szomszéd államok uralkodó osztálya ebben 1945 és 1956 után, sőt 1989 után
is szövetségesre talált a szomszéd országok nacionalista uralkodó köreiben. A magyarországi
internacionalista-kommunisták, majd az új kozmopolita-globalista pénzuralmi vezető-réteg a
maradék Magyarországon belül is kialakította a bűnös nemzet teóriát, amelyet aztán a
tudatmosás minden rendelkezésére álló eszközével igyekezett beleültetni a magyarok lelkébe.
Ennek volt az a következménye, hogy 1956 tiszta forradalmát is elítélendő
"ellenforradalommá" minősítette. A kényszerűségből közéleti szerepet vállaló magyar
irodalom a nemzetidegen internacionalista-kommunista és kozmopolita-globalista politikai
gondolkodás ellenében és az érdekközösségben lévő szomszéd országok nacionalista uralkodó
rétegének elnyomása közepette vállalta a magyar történelem újraértelmezését, és a művészeti
eszközökkel történő nemzeti igazságszolgáltatást, a nemzet szétesett történelmi tudatának az
újrateremtését.
Ennek a vátesz szerepnek köszönhető, hogy a magyar irodalom legjobbjai ébren tartották a
magyar társadalom tudatában az 1956-os forradalom szellemiségét. A nyugatra menekült
alkotók szabadon, az itthon maradott tollforgatók pedig jó ideig csak metafórák rejtjeles
utalásaiban, de megőrizték ezt a nemzetfenntartó szellemiséget. Az íróké és a költőké az az
érdem, hogy a magyar köztudatban megszólalt a történelmi igazságtevés parancsa is.
Álljon itt két nagy magyar költőnek egy-egy remekműve annak szemléltetésére, hogy miként
tették a nemzettudat kitörölhetetlen részévé 1956 forradalmát, ahol a magyar nemzet nemcsak
önmaga fölé nőtt, de az akkori egész világnak is példát mutatott bátorságból és
tisztaságból. Márai Sándor, akinek a nevét valójában csak halála után kapta szárnyra a
világhír, ezt írta 1956. decemberében New Yorkban:
Mennyből az Angyal
menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal vigyél hírt a csodáról
Mindazok, akik átélték 1956-ot, tudják, hogy valódi csodáról volt szó. A szabadság csodája
bontakozott ki a szemünk előtt és úgy kerített valamennyiünket hatalmába, hogy azt soha
többé nem tudja az elfelejteni, aki átélte. A mesterségesen elkábított nemzet hirtelen felébredt
a kábulatból, és közölte zsarnokaival, kommunista uraival, és az egész világgal, hogy neki
mások az elképzelései a sorsáról. Elege van a zsarnokságból, a félelemből, és a hazugságból.
S mindez oly gyorsan, oly ellenállhatatlan erővel történt, hogy azt valóban csodának lehet
tekinteni. A nagy magyar író, Márai már idézett versében ezt így fejezte ki:
Kérdik, hogy ez mi végre kellett,
Miért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Miért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt?
Mert egy nép azt mondta:
"Elég volt".
A magyarok valóban úgy érezték, hogy elég volt. Közösséggé válva, nemzetté egyesülve
mindenekelőtt szabadságot akartak. A szabadság azonban csak néhány napig tartott, Márai így
adott hangot neki: "Egy nép kiáltott. Aztán csend lett." Ma már ismerjük azokat a tényeket,
amelyek a világ meglepődéséről tájékoztatnak. A nemzetközi közvélemény először nem érti,
hogy lehet szinte puszta kézzel szembeszállni azzal a félelmetes kommunista
nagyhatalommal, amelytől az egész nyugati világ fél. Ezért folytatta így Márai:
És kérdik, egyre többen kérdik
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták - :
Ilyen nagy dolog a szabadság?...
Az ember lényege az, hogy rendelkezzék önmagával. Nagyon nagy dolog a szabadság, de
csak az érzi ezt igazán, akitől azt elveszik.
Mának szóló sorokat fogalmazott meg 1956. november 19-én az Európa Tanács Parlamenti
Közgyűlése is:
"A Közgyűlés mélyen meghatva a magyar szabadságharcosok rádión sugárzott felhívásától,
miszerint: 'Magyarországért és Európáért készülünk meghalni', megerősíti, hogy
Magyarország, miként a többi közép- és kelet-európai ország a Baltikumtól a Fekete-tengerig
Európa része, és hogy az Európa Tanácsban képviselt szabad országok felelősséggel tartoznak
a szovjet uralom alá vetett olyan országok jövőjéért, amelyek maguk is az európai család
tagjai. Úgy gondolja, hogy az Európa szabad népei által a szabadságért, nemzeti létért és
keresztény hagyományaiért harcoló hősi magyar nép iránt tanúsított együttérzés konkrét jelét
kell adnia."
Amikor Rómában 1957. márciusában aláírták az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó
szerződést, Magyarországon már dúlt a bosszúállás és gyorsított ütemben folytak a
letartóztatások. Európa szerencsésebb nyugati részének lakói ekkor nagy reményeket fűztek
az emberekről példásan gondoskodó jóléti államokhoz, amelyekben szociális piacgazdaság
működött, és ahol a társadalmi egyeztetések révén az iparban és mezőgazdaságban dolgozók
növekvő mértékben szólhattak bele a közügyek intézésébe. A jóléti államok önkéntes
társulását megtestesítő Európai Gazdasági Közösség természetesen a magyarok számára is
vonzó volt. A forradalom leverése 1956-ban azt az üzenetet is hordozta, hogy a magyaroknak
megint félre kell állniuk, ahogy a Marshall segélyből is kimaradtak, holott Magyarország is
Európa része. A strasbourgi Európa Palotában kiállított 1956-os lyukas zászló előtt ma is
tisztelegnek az odalátogatók, akik felidézik a magyar forradalomhoz kötődő emlékeiket mind
önmaguknak, mind utódaiknak. 1956 indította meg a kommunista totalitáriánus hatalom és a
mögötte álló ideológiai rendszer hanyatlását, amely végül is a pusztulásához vezetett. Joggal
mondhatják a ma magyarjai, hogy az első szöget a kommunizmus koporsójába 1956 hősei
verték.
Amikor azonban Márai Sándor költő angyala 1956 karácsonyán a földre látogatott, még azt
láthatta, hogy a felakasztott Magyarország előtt hömpölyög a tömeg:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta
Tény, hogy Magyarországon a példa nélkül álló erőszak és propaganda-agymosás hatására
sokan a megalkuvást választották túlélésük érdekében. De még többen őrizték szívükben az
igazság és a szabadság vágyát. 1989-ben a magyar fiatalok úgy gondolták, hogy akkor - 1989-
ben - általuk mégis csak győzött 1956 forradalma. Ma már tudjuk, hogy rájuk is csalódás várt.
De ez a csalódás nem 1956 eszméi miatt, hanem azért következett be, mert 1989 után is
elárulták ezeket az eszméket.
Érdemes megkérdezni, vajon milyen lenne a világ, ha nem lett volna 1956-ban magyar
forradalom? Úgy gondoljuk, hogy más lenne, vagy esetleg már előbbre tartana azon a
harmadik úton, amelyen 1956 magyarjai elindultak. A magyar nép nemcsak a szuronyokra
támaszkodó szovjeturalomtól és az állammonopolista diktatúrától, de a vadkapitalizmusból és
az arctalan pénzviszonyokba elrejtett magánmonopolista diktatúrából sem kért. Ellenezte az
önrendelkezésének és szabadságának az alapját képező nemzeti vagyonának mind az
állammonopolista, mind a magánmonopolista elvételét. Nem kért sem a kommunista, sem a
finánckapitalista kifosztásból. Ha a magyar forradalmat nem fojtja el az állammonopolista
kommunista diktatúra - a magánmonopolista-globalista uralkodókörök hallgatólagos és cinkos
jóváhagyásával - , akkor a világ már láthatná a gyakorlatban is: milyen a kommunista és a
pénzuralmi diktatúrát elvető, azt meghaladó harmadik út. Ez az út a konkrét személyhez
kapcsolódó és csak a teljesítménnyel gyarapítható tulajdont ismeri el. Tagadja a
teljesítménytől elszakított anonim és kollektív tulajdonlást, mert az privilegizált csoportok
túlgazdagodásához vezet, és ennek révén azok túl-hatalmához. Ez a magánhatalom pedig
önző és felelőtlen. A személyhez és teljesítményhez kötődő tulajdon lehetővé teszi a
gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőséget, amely nélkül nincs valódi versenyhelyzet, igazi
piacgazdaság. A szigorúan személyhez-és teljesítményhez kötött tulajdon kiiktatja az
igazságtalan túl-gazdagodást, és elejét veszi egy túl-vagyonosodott réteg ellenőrzetlen túl-
hatalmának a létrejöttét. 1956-ban a magyar társadalom ösztönösen is felfogta, hogy csak a
párturalmat és a túlvagyonosodást is kizáró, alulról ellenőrzött demokrácia biztosíthatja a
gyengék, a gyermekek, az idősek, a betegek, a szegények és más hátrányos-helyzetűek
számára is a társadalmi felelősséggel párosuló szabadságot.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ismét tiszteletet és megbecsülést szerzett a
magyar névnek, amelyet a Trianon-diktátum létrehozói és haszonélvezői igyekeztek
befeketíteni. Közös érdekük volt, hogy ezt a minden szempontból igazságtalan döntést, amely
szembefordult minden demokratikus nemzetközi jogi elvvel - a történelmivel, az etnikaival, és
az önrendelkezés elvével - védelmezzék és ezért a tragédiáért annak elszenvedőjét, a magyar
népet tegyék felelőssé.
Ugyancsak a kis és nagy haszonélvezők, a kis és nagy bitorlók közös érdeke volt, hogy a
magyar népet kikiáltsák a hitleri nemzeti-szocialista Németország utolsó csatlósának, és
bűnös népnek, akivel szemben minden igazságtalanság meg van engedve. Nem kívánjuk
elemezni ennek a beállításnak a történelmi megalapozatlanságát és nyilvánvaló
igazságtalanságát, csupán azt akarjuk kiemelni, hogy 1956 forradalma becsületet adott a
magyar nemzetnek és felgyorsította az akkor még reményteljes európai egységesülést,
megmutatva az egész világnak: milyen nagy értéke van a nemzeti önrendelkezésnek, a
szabadságnak, az alkotó erők kibontakozásának. Azok az értékek és érdekek, amelyek
vezérelték a magyarokat, minden szabadságszerető nép közös szükségleteit, érdekeit és
értékeit fejezték ki, azaz egy olyan erkölcsiséget, amely felette áll minden önző hatalmi
érdeknek, fejeződjék az ki akár szuronyokkal, akár pénzügyi eszközökkel gyakorolt
elnyomásban. Az emberiség közös értékeit őrző erkölcs eligazít abban, hogy mi a jó és a
rossz, ki a hős és az áruló. A történelem azt a sorsot mérte ki a magyarokra a XX. században,
hogy ezeréves országukat, amelyet oly sok véráldozat árán védelmeztek - és védték egyben
Európát is - feldarabolják és maradék törzsországukban is kivéreztessék. Mégis ez a
megcsonkított nép ösztönös biztonsággal tudta kiválasztani a közös emberi értékek
képviseletét, bátorságról és elszánásról tett tanúbizonyságot, mert génjeiben érezte, hogy igaz
ügyet képvisel.
Márai Sándor angyala ezért hozta 1956 karácsonyán a
"Hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mond meg nekik, -
Mennyből az angyal"
Márai látomásában a karácsonyfa keresztfává alakul át, s rajta megfeszített Krisztusként a
magyarság. Szinte fejbe kólintnak Márai szívfacsaró szavai: "Mert ez nagyon furcsa
karácsony; a magyar nép lóg most a fákon." A csoda, amelyet a mennyországból leszálló
angyalnak hirdetnie kellett az ájult Budapesten, ezúttal nem a Jézus megszületéséről szóló
örömhír, hanem az, hogyha késve is, de felnéz a Magyar Októberre a világ. Ahogy Krisztus
sem vérzett hiába a kereszten, talán a magyarság sem vérzik hiába. Márai karácsonya inkább
húsvétra emlékeztet, a keresztény kicsorduló vérre. Ezúttal azonban a magyarok vére folyt
bebizonyítva a világnak, hogy az ember csak akkor ember, ha rendelkezhet önmagával, s
hogy "milyen nagy dolog a szabadság."
Budapest - 2005-ben - nem üszkös és fagyos, de mégis szomorú, elhanyagolt, koldusokkal teli
város a "szigetfesztiválok" és "plázsok" izzadságszagú programjai ellenére. A magyar
fővárosban sajnos hosszú sorokban állnak az emberek, ha valamelyik jótékonykodási
szervezet, például az Üdvhadsereg ingyen élelmet osztogat. A magyar nép vagyontalan,
szegény néppé vált. A munkája eredményeként létrejött köztulajdon külföldi és hazai
pénzvagyon-tulajdonosok névtelen tulajdonává lett. Akinek pedig semmilyen anyagi bázisa
sincs, annak szabadsága sincs. Úgy is mondhatjuk: akinek van pénze, annak van szabadsága,
akinek pedig milliárdjai vannak, annak még a szabadsággal való visszaéléshez is van
szabadsága. A magyarok túlnyomó többségének azonban nincs tőkejövedelme, nincs pénze,
fojtogatja őket az eladósodás és a kamatfizetés, és ezért a várva várt demokráciában és
"piacgazdaságban" függő-helyzetű, szabadságuktól megfosztott emberekké váltak.
A magyaroknak ma is szinte emberfeletti hittel kell reménykedniük a népek szolidaritásában,
valódi testvériségében, abban, hogy valahogy - közös erőfeszítéssel - meg tudják szabadítani
magukat a pénzuralmi diktatúra kegyetlen szorításától.
A szabadság csodáját azonban csak az érti meg igazán, aki átélte a zsarnokság félelmeit, és
hazugságait, és akinek még mindig várnia kell erre a csodára.
Illyés Gyula - aki a magyar nép számára oly tragikus XX. század elején, 1902-ben született és
a már felbomlóban lévő kommunista diktatúra időszakában, 1983-ban halt meg -
munkásságának nagy részét igen magas művészi színvonalon, a magyar nép sorskérdéseinek
szentelte. Ő még megtisztelő kötelességként vállalta a népét szolgáló vátesz-költő szerepét,
amitől ma szinte majdnem minden tollforgató csaknem szégyenkezve elhatárolódik. Illyés
1945 előtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a II. világháború alatt a háborúban
teljesen vétlen magyarok frontra terelése ellen tiltakozott. Ő volt az a neves író, aki talán a
legkövetkezetesebb módon harcolt az elszakított területeken élő honfitársaiért. Amikor
kibontakozott Magyarországon a Sztálin-epigon Rákosi diktatúrája, akkor sokáig csak burkolt
formában fejezte ki tiltakozását.
Illyés Gyula 1950-ben a letartóztatások, a csengőfrász, a bebörtönzések és kivégzések idején
írta meg "Egy mondat a zsarnokságról" című versét. Ez a vers az 1956-os forradalom
idején, november 2-án jelent meg az Irodalmi Újságban. A nagyerejű műalkotás ezután
ismét betiltásra került, és csak 1988-ban láthatott napvilágot a költő gyűjteményes kötetében.
Mivel a vers 1956-ban ismertté vált, a magyarok titokban másolgatták és terjesztették. A
nyugati magyar emigráció számos formában kiadta, és hanglemezen, valamint magnószalagon
is hallgatták a költő saját elmondásában. Ezért a vers ma már az élő magyar emlékezet részét
képezi és erőteljesen szolgálta és szolgálja a magyarság igazságszeretetét, és sajnos úgy néz
ki, hogy a jövőben is szolgálnia kell egy újfajta zsarnoksággal szemben, a pénz kegyetlen
diktatúrája alatt élők érdekében.
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben
nemcsak a börtönökben

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogatott "vigyázz"-ban,
"tűz"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan

pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurránkban, énekekben...
A vers, címéhez híven egyetlen mondatként folytatódik, és egy hatalmas körmondat keretében
az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként telepedik rá az emberre úgy a
magánéletében, mint a közéletben, úgy belső életében, mint külső cselekvésében. A vers
szerint a zsarnokság azért képes létezni, mert akarva-akaratlan az emberek kiszolgálják. Azért
létezhet, mert eltűrik a létét. Az egyes emberre nehezedik annak eldöntése, hogy szervilisen
kiszolgálja-e a hatalmat, vagy csak kényszerűen eltűri. A vers vádló szava érvényes minden
államrendszerre, de nyilvánvalóan Illyés véleményét fejezi ki a Rákosi diktatúráról. Úgy
sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a "nemcsak" szó ismétlődő alkalmazásával előkészíti
a következő ismertető jegyek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság az élet minden
vonatkozását áthatja. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem
rátelepszik az ember magánéletére, megmérgezi családi viszonyait, megkeseríti munkáját,
szerelmét. Végül tudathasadásos lényként már önmagában hordozza a zsarnokságot.
A költő versének szerkezetével is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott
ember körül, mert az elnyomó hatalom mindenütt jelen van: a vallatószobáktól, a bírói
ítélettől, a kivégzésektől és a titokban eltemetett halottaktól, a legbensőbb gondolatokig. A
zsarnokság legfőbb hatalmi eszköze a félelem. Ez a félelem kényszeríti a mindennapi embert,
hogy mélyen szintje alá menjen, alakoskodóvá és képmutatóvá váljon. A tömegek félelemből
ünneplik rákényszerített vezéreiket, a szobrász félelemből állít szobrot a zsarnoknak. A
gyermek nem árulhatja el szülei véleményét meghurcolás nélkül. Ezért általánossá válik a
hazudozás. A gondolkodás is a zsarnokság logikáját követi a félelem miatt. A pap is azért
kényszerül hazudni a szószéken, mert nem akar börtönbe kerülni. Végül a költő ezt a
jajkiáltását is hiábavalónak nevezi, mert úgy érzi, hogy a zsarnokság ellen nem tehet semmit.
Mert ha a zsarnokság nem tiltja be ezt a versét, akkor meghamisítja azt és a maga hasznára
fordítja:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy...

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,
a dal is, az ilyen hű
akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porond is neki szolgál.
Jól szemlélteti az Illyésben eluralkodott félelmet, hogy a neve ott szerepel a Népszabadság
1957. szeptember 6-i számában "A magyar írók tiltakozása" című írás alatt. Ebben a
kiáltványban a megfélemlített magyar írók az ellen tiltakoztak, hogy az ENSZ- közgyűlés
napirendre tűzze a magyar kérdés tárgyalását. Az ENSZ öttagú Különbizottságának
Magyarországról szóló jelentése - amelyet korábban már részletesen taglaltunk - 1957
szeptemberében került volna az ENSZ rendkívüli közgyűlése elé. A Kádár-féle kommunista
vezetés ezt minden erővel meg akarta akadályozni és ezért kampányt szervezett az ENSZ
ellen. Hosszas huzavonák, alattomos alkudozások és rászedések után végül 216 író látta el
névjegyével "A magyar írók tiltakozását". Illyés Gyulát a kádárista hatalom azzal az ígérettel
csalta lépre, hogy majd könnyítenek a rab írók sorsán. 1957 tavaszán Illyés először nem volt
hajlandó fogadni az elnyomó szovjethatalom író ügynökét, Jevgenyij Dolmatovszkit,
de Déri Tibor és írótársai lefogása után ő maga kereste fel azért, hogy segítsen bajbajutott
írótársain. Más írók is így gondolkodtak és cselekedtek, például Veres
Péter és Németh László.Minden viszályt és személyes sértődést félretéve munkálkodtak
azon, hogy kiszabadítsák bebörtönzött írótársaikat. Illyés Gyula ekkor már tisztában volt
azzal, hogy mind a nyugati nagyhatalmak, mind az ENSZ csak szóban hajlandó tiltakozni,
ténylegesen cserbenhagyták Magyarországot. Éppen ezért érezték úgy a magyar írók, hogy
minden eszközzel menteniük kell írótársaikat.
Érdemes itt az ENSZ-el kapcsolatosan megemlíteni, hogy a tekintélyes Világszervezet
elsősorban a közvélemény nyomására és annak a befolyásolására cselekedett. Ha ugyanis
ténylegesen segíteni akart volna Magyarországon, akkor nem 1957-ben hívta volna össze a
Közgyűlést, hanem 1956. november 4. után. 1956-ban azonban csak azt a Biztonsági
Tanácsot vették igénybe, ahol a Szovjetuniónak vétójoga volt, és ezért Moszkva gátat tudott
vetni minden hatékony lépésnek. A nyilvánvalóan segítő szándékkal fellépő írók aláírását az
egyre inkább kegyetlen és bosszúálló diktatúrává változó kádárista-kormányzat arra használta
fel, hogy azt a bebörtönzött rab írók lelki kínzására használja. Maguknak a börtönbe vetett
íróknak a véleménye is megoszlott. Déri Tibor segítő szándékot látott az akcióban, amelyet
barátai szerveztek az ő megmentése érdekében. Egy másik író, Karátsony
Gábor megalkuvásnak tartotta. Ő úgy gondolta, az íróknak passzív ellenállást kellett volna
tanúsítaniuk. Illyés Gyula, amikor látta, hogy a Kádár-kormányzat nem tartja be ígéreteit,
akkor passzív rezisztenciába vonult. Ő hallgatott a legtovább, s csak 1960. március 9-én
szólalt meg egy interjúban az Ország Világ hasábjain.
1956 felejthetetlen hősei azok a fiatalok, akikről Szentkuti Ferenc emlékezett meg
"Hősköltemény a pesti srácról" című versében. Ezt a verset - amelynek több változata is van
- névtelenül, röplapokon terjesztették nemcsak Budapesten, hanem az egész országban.
Szerzőjének a nevére csak akkor derült fény, amikor Szentkuti Ferenc fia 1999-ben
jelentkezett édesapja 1956-os kézirataival.
Te pesti Srác!
Te napköziben nevelkedett apró kamasz,
Te, akinek élte mindössze
Vagy tizenöt sivár tavasz,
Te, kibe már az ABC-vel tömték az ideológiát,
A szovjet tankok vad tüzében
Zengted a szabadság dalát.
A tankok acélzáporában
Nem remegett gyenge kezed.
Bátran markoltad meg a géppisztolyt,
És szórtad rájuk a tüzet.
Kicsiny szíved tán összerezzent,
De lábad bátran szaladt,
Kezedből nyugodt, biztos ívben
Repült a benzines palack.
Te pesti Srác, te hősök hőse,
Ontottad drága véredet,
S a kivívott szent szabadságban
Megkaptad érte béredet.
Te kicsiny bajtárs, esküszünk, hogy
Megvédjük ezt a drága bért,
Mert nem lehet, hogy kicsiny szíved
Hiába ontott annyi vért.
Te pesti Srác,
Te napköziben nevelkedett apró kamasz,
Te, akinek élte mindössze
Vagy tizenöt sivár tavasz,
Téged, ki ezt a drága életet
Hazádért így adtad oda,
Amíg magyar él a földön,
Nem feledhetnek el soha!
Miközben a döntési helyzetben lévő politikusok és diplomaták csak a szavakat csépelték és
ténylegesen nem segítettek, a világ közvéleménye a bátor, de ismét eltiport magyarok mellé
állt. A szovjet birodalom többi rab népe abban reménykedett, hátha sikerül a magyaroknak és
akkor náluk is beköszönthet a szabadság.
Albert Camus már idézett soraiban megrendítő szavakkal siratta el a magyar forradalmat.
Tiszta hangját és világos véleményét jól egészítik ki Arnulf Överland norvég költő szavai:
Ha elfeledjük Magyarországot, marad-e
jogunk élni,
s ki fog küzdeni majd
éppen miértünk?
ki húzott választóvonalat
a népek közé, hogy egyeseket észrevétlenül eltiporhatnak,
míg másokat minden áron meg kell védeni?

- köztük Norvégiát is, természetesen?

Megint láttunk elvérezni egy népet.
Ismét kiabálhatjuk:
Nem küzdöttek hiába, nem pusztulhatnak el!
Szó, megszokott szó csak,
mialatt dúl a harc,
szégyellni való szóbeszéd, amiben senki sem hisz!
Még senki sem hallgathat.
A kezeit mosó
ENSZ-ben
mindannyian a bölcsek
határozatokat hoznak
egyre élesebb hangnemben.
- Valamit tenni? Ugyan mit tehetnénk,
ha nem hallgatnak ránk az oroszok?
Hát ne nyugodjunk bele?
Dehogyne!
Hagyjuk végre
a fecsegést az emberi jogról és becsületről!
Ne irkáljunk
az "élet tiszteletéről"!
Eggyek maradunk mégis.
- Miben?
A rémületben és szégyenben!
Vonuló felhők
borítják az éjszakai mennyboltot.
Kit mutatnak a csillagok?
A következő ki lesz?
Jean Cocteau, a világhírű francia művész és közéleti személyiség, a Francia-Magyar
Liga tiszteletbeli elnöke, aki az ezeréves múltra visszatekintő és igen tekintélyes Prieuré de
Sion nevű társaság nagymestere volt 1918-tól 1963-ban bekövetkezett haláláig, "Szabadság,
a mi szentünk 1956-1957" címmel így ír a magyar forradalomról:
"Kedves Garám,
Itt nem arról van szó, hogy magunkat ünnepeljük mások ünneplésének ürügyén. Arról van
szó, hogy némán tisztelegjünk egy nép előtt, amelynek legkisebb betűtudatlanja is hőssé és
költővé vált.
Az egész magyar nép egy költőivel a Phönix madár misztériumában, mely megöli magát,
hogy éljen."
Álljon itt a spanyol költő, Ramon Cue Romano "Magadra hagytunk tégedet" című
verséből egy szakasz, amelyből az együttérző európai embertárs lelkiismeretfurdalása hangzik
ki:
Bűvölten néztük mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyű lajinéra
Kis hugunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hős fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták "enyém",
Hogy anyjukat is úgy hívták "enyém",
Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
"enyém"-nek hívták a hazát, történelmet.
Óh Isten mond hát vétek ez?
Ezért tiportak le, - s mi szabadok
Magadra hagytunk titeket!
Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok
A vádat hordják.
Az a tény, hogy 1996-ban a Münchenben megjelenő Nemzetőr című lap szerkesztőségének a
kiadásában megjelenhetett a "Gloria Victis 1956"(Dicsőség a legyőzötteknek 1956) című
kötet, amely negyvenhárom ország költőinek százötven versét közli eredeti nyelven és
magyar fordításban, önmagában jelzi, hogy a magyar forradalom milyen mély visszhangot
váltott ki világszerte. Ennek a verseskötetnek - amely a szeretetreméltóKecskési Tollas
Tibor müncheni magyar költő kezdeményezésére született - immáron az ötödik kiadása is
elfogyott. Mindez azt bizonyítja, hogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc
belépett a világtörténelembe. 1956-ban valóságos világszenzáció volt, hogy egy kis nép
fellázadt a diktatúra ellen, kinyilvánította szabadságvágyát és szembeszállt a világ akkor
legjobban felfegyverzett hadseregével rendelkező kétszázmilliós kommunista birodalommal,
amely még az Amerikai Egyesült Államokat is meg tudta félemlíteni. A politikusok és
diplomaták már a forradalom első napjaitól kezdődően dicsőítették a hős magyar népet, mert
meg merte tenni azt, amit ők diplomáciai érdekből, félelemből, reálpolitikából, vagy
gyávaságból nem mertek.
Ekkor a hivatalos és a nem hivatalos világ - szinte csak a kommunista országok kivételével -
mind szimpatizált a vérző magyarokkal, de ténylegesen nem segített. A kommunista diktatúra
elnyomása alatt élő valóban rab népek abban reménykedtek, hátha sikerül a magyaroknak, és
akkor náluk is beköszönthet a szabadság. Tudták, a magyarok bátor követelései túlmentek az
1953-as berlini és az 1956 nyarán bekövetkezett poznani felkelés követelésein. A magyar
forradalmárok egyfajta humánus szocializmusért, a pénz és a kommunizmus diktatúrája
közötti harmadik útért, az általános emberi szabadságért szálltak síkra. Maguk számára
függetlenséget és semlegességet akartak, de a világ minden népe számára szabadságot,
önrendelkezést, jólétet.
A hivatalos politikusokénál őszintébb és erősebb volt az egyszerű emberek, a világ
közvéleményének a szolidaritása. Tízezrek és tízezrek nemcsak anyagilag támogatták az újra
rabigába görnyedt magyar népet, de őszinte együttérzéssel és tisztelettel is. A Glória
Victis negyedik, úgynevezett szamizdat kiadásához a magyar '56 egyik hőse, az embernek,
társadalomtudósnak, politikai harcosnak és kollégának egyaránt kiváló Krassó Györgyírt
előszót. Krassó György forradalmi tevékenységéért hosszú időt töltött börtönben.
Szabadulása után is állandó rendőri megfigyelésnek és hatósági zaklatásnak volt kitéve.
Krassó György többek között ezeket írta 1987-ben:
"1966-ban - a Gloria Victis első megjelenésekor - Magyarországon csend volt, de a hatalom
tévedett, ha azt hitte, akasztófával kitörölhette a forradalmat a nemzet emlékezetéből. 1956
céljai soha nem voltak aktuálisabbak, mint ma, amikor az uralmon lévők ismét válságba
sodorták az országot. Már nincsen csend Magyarországon és a válságból kivezető út
keresésekor mind többen elevenítik fel a forradalom igazi történetét. Október 23-án évek óta
megemlékezést tartanak a fiatalok, és nekik ajánlja a Gloria Victis első magyarországi
kiadását a Magyar Október Szabadsajtó."
Elvis Presley és a magyar forradalom
Elvis Presley-re - minden idők egyik legnépszerűbb popsztárjára is - mély hatást gyakorolt a
magyar nép hősi küzdelme 1956-ban. Nemcsak írt egy megindító dalt a magyar
forradalomról, de országos gyűjtést is indított a magyarok megsegítésére az Egyesült
Államokban. Ez a tény úgy vált ismertté, hogy az Elvis Presley hagyatékát évek óta kutató és
feldolgozó tizenkét szakember közül a kutatócsoport magyar származású tagja rátalált egy
különleges videofelvételre. Amikor belenézett a kazettába, rájött, hogy a mintegy 1300
órányi Ed Sullivan tévé-show-adások egyikén a magyar szívet megdobogtató különleges
részlet található. Ez után tüzetesebben is megnézte az egészet. Az 1956. október 28.-
án sugárzott második Ed Sullivan adás közepén (Sullivan összesen három ilyen adást készített
Presley-vel, amelyet milliók néztek) Elvis bejött a pódiumra, és csillogó szemmel a
tengerentúlon fekvő öreg kontinens, a távoli Európa egyik kicsiny népéről kezdett beszélni:
"A magyar nép fiai-lányai ezekben a napokban vívják harcukat a szabadságukért" - mondotta
őszinte megrendüléssel. Ez nem olcsó reklámfogás volt a körülrajongott színész-énekes
részéről, hiszen ilyen népszerűség-fokozó eszközökre már rég nem volt szüksége.
Nemcsak művészetének rajongói, de az utcán megkérdezett emberek is egybehangzóan
állították: Elvis Presley mindig is meghallotta mások jajkiáltását, és gyakorta segített a
rászorulókon. Felhívására hatalmas mennyiségű ajándék gyűlt össze. A barna
csomagolópapírba burkolt dobozokon ez a felirat volt olvasható: ,,Az amerikai nép ajándéka."
E sorok írója is kapott ezekből a csomagokból.
Presley és a rock'n roll ebben az időben természetesen tiltott gyümölcsnek számított a
vasfüggönytől keletre. De csak néhány évre volt szükség, hogy Elvis Presley és a Beatles-fiúk
zenéjét a Szovjetunióban és kapcsolt részein is ugyanúgy élvezzék tiltva és titokban a fiatalok,
ahogyan azt nyugati társaik tették szabadon és nyíltan.
Tévhitek 1956-tal kapcsolatosan
Az ENSZ Különbizottságának a jelentése egyértelműen valótlanságnak minősítette azt,
hogy a felkelést a magyarországi reakciós körök szították és hogy onnan, valamint nyugati
"imperialistáktól" merítette erejét. Az a néhány nap, amelyet a magyar nép szabadságban
tölthetett el, igazolta a felkelés népi mivoltát. "Bizonyos esetekben embereket meglincseltek,
illetve összevertek. Ezek jóformán valamennyien ÁVÓ-sok voltak, vagy olyanok, akikről
feltételezték, hogy együttműködtek velük." Ezt az utóbbi mondatot azért idéztük, mert még
2004-ben is közéleti vita tárgya 1956 jellegének megítélése. Az angol David Irving 1981-ben
jelentette meg "Uprising!" (Felkelés!) című munkáját. Ez a könyv 2003-ban jelent meg
Budapesten. Szerzője ezt írja könyve bevezetésében:
"Ami Magyarországon 1956. októberében történt nem forradalom volt, hanem felkelés. Igazi
felkelés. Amikor elkezdődött, spontán, vezetés nélküli és valóban olyan tömegmozgalom,
amelyet a régi rendszer iránti közös gyűlölet egyesített. Mégis ez olyan antikommunista
felkelés, amihez nincs fogható. Számos felkelőnek párttagsági könyve volt. Legtöbbjük
munkás, vagy paraszt. Rejtélyes vonása, hogy hasonlított a klasszikus marxista
forradalomhoz: olyan körülmények szították tüzét, amelyekről Karl Marx mindig azt jósolta,
hogy forradalomhoz kell vezetniük, és munkások álltak az élén, éppen az a réteg, amelynek
Marx jóslata szerint a forradalom vezetését kézbe kell vennie. A Lengyelországban 1980 késő
nyarán történtekkel kézenfekvő a párhuzam azzal a kivétellel, hogy ezen a nyáron a
munkásokat a hízelgések és a reformígéretek lecsillapították, míg az elmúlt évtizedekben a
marxista kormányok állandóan ellenük fordították gépfegyvereiket és közben aljas módon
arra hivatkoztak, hogy megbízatásukat a munkásoktól kapták."
Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma is készített a magyarországi eseményekről egy
informatív jelentést 1957-ben. Ebben ez olvasható a forradalom kiváltó okairól:
"Fontos megjegyezni, hogy a forradalmat elsősorban nem gazdasági tényezők okozták. A
gazdasági helyzet reményvesztettséget, ellenérzést, apátiát, és gyűlöletet okozott, de nem ez
teremtette meg azt az egységet és forradalmi szellemet, amely a forradalom
kikristályosodásának, kirobbanásának és kezdeti győzelmének kulcsává vált. Mint a
magyarok nemzeti létének kilenc évszázadán keresztül minden népfelkelésben, a döntő
jelentőségű kellékek, most is politikai és érzelmi természetűek voltak. Az is megfigyelhető,
hogy Magyarországon forradalom kizárólag olyan időkben robbant ki, amikor a központi
hatalom gyengülése nyilvánvalóvá vált, és ugyanakkor némi kilátás volt külső segítségre,
vagy annak legalább is az illúziója jelen volt. 1955-56-ban mind a külső (szovjet), mind a
belső (magyar kommunista) hatalom csalhatatlan jeleit mutatta a nagyfokú gyengeségnek.
Ráadásul a látható események és a nyugati államférfiak nyilatkozatai - amelyeket a magyarok
mindig a legbelsőbb vágyaikhoz igazítottak - azt az illúziót keltették, hogy kilátás van
gyakorlati külső segítségre."
David Irving 2003. október 21. és 28. között előadókörutat tartott Magyarországon. A Szabó
Dezső színházban megrendezett író-olvasó találkozóról Siklósi Beatrix tudósított. Ez
elhangzott a Magyar Televízió 2-es csatornáján a +1 Éjjeli menedékhely kulturális
háttérműsorban 2003. október 26-án. A tudósító kérdésére, hogy "Kik voltak a felelősök
mindazért, ami elvezetett a forradalom kitöréséhez? Kik robbantották ki? Kik voltak a fő
hajtóerők?", a TV műsor nézői ezt a választ hallhatták a brit történésztől:
"A forradalmat - elsősorban a munkásosztály kezdeményezte. És hát az értelmiségiek
Magyarországon csak sokkal később kapcsolódtak be... Tehát énszerintem az értelmiségiek
voltak felelősek azért a nyomorúságért, vagy boldogtalanságért az emberek körében, ami
elvezetett a felkeléshez. És hát ők voltak azok, akik ráadásul megpróbálták ezen a forrongó
edényen rajtatartani a fedelet, nehogy a gőz kijöjjön, tehát nehogy az elégedetlenség utat
kapjon. És hát természetesen az angoloknak nem tetszett ez a konklúzió. Ennek két oka volt.
Azok, akik bírálták a könyvet, azok két bírálatot mondtak. Először is ugye ők magyar
értelmiségiek voltak, mint Arthur Köstler, és a másik oka annak, hogy ennyire nem tetszett
nekik ez a könyv, mert én azt mondtam, hogy az első két napon egy antiszemita pogrom volt
ez a felkelés. Hogyha megnézzük azokat a dokumentumokat, amelyek készültek a
menekültekről, akik Amerikába jöttek, és akiket vallattak - ez derül ki belőle. Tehát a magyar
kormányt egyszerűen nagymértékben és nagyban zsidó kormánynak tekintették."
2003. október 28-án a Népszava című magyar napilap közli Petri Lukács Ádám cikkét,
amelyben ez olvasható:
"Az 1956-os Intézet munkatársa, Tischler János véleménye szerint David Irving hamis és
alantas pletykákra hivatkozva igyekezett bemocskolni a forradalom kivégzett vezetőinek az
emlékét, illetve 'bebizonyítani' a forradalom kezdettől fogva domináns antiszemita jellegét és
ez által rombolni 1956 presztizsét Nyugaton."
Sokan vélekedtek úgy, hogy David Irving álláspontjának egyáltalán nem kellett volna teret
adni a közszolgálat televízióban, vagy ha már elmondhatta nézeteit, akkor a műsor
készítőinek nyomban meg kellett volna cáfolniuk, vagy valakivel megcáfoltatniuk. Tény,
hogy 2003. október 28-án, kedden este az MTI közreadta, hogy a Magyar Televízió
megszünteti az Éjjeli menedék +1 című műsort, mert az október 26-i adásban a nemzetet
sértő, torz és hamis állításoknak, a magyar lakosság érzelmeit bántó gondolatoknak adott
helyt. David Irving kijelentései megfelelő szerkesztői kontroll nélkül kerültek a műsorba. Az
idézett mondatok az egész magyar nemzetet sértik méltóságában és besározzák az 1956-os
forradalom emlékét.
Petri Lukács Ádám a Népszavában ezt írja: "Irving 1981-ben Uprising! (Felkelés!) címmel
többek között németül is kiadott könyvével nem okozott csalódást Kádárnak és társainak. Igaz
ugyan, hogy a mű az 1956-os forradalom szélsőjobboldali, mondhatni nyilas interpretációját
adja, mégis az alapvető elvárásoknak eleget tett: hamis és alantas pletykákra alapozva, Hollós
'szakértelmére' támaszkodva igyekezett Irving bemocskolni a forradalom kivégzett vezetőinek
az emlékezetét, illetve 'bebizonyítani', a forradalom kezdettől fogva domináns antiszemita
jellegét és ez által rombolni 1956 presztizsét Nyugaton.
A Népszavában ugyanezen a napon megjelent aláírás nélküli cikk pedig megállapítja, "...a
szélsőjobboldali történész és a közszolgálati műsor, amely teret adott a forradalmat megalázó
szavainak úgy járt el, mint korabeli újságírók, történészek és politikusok, akik a forradalmat
horthysta restaurációnak, a fasiszta csőcselék lázongásának mutatták be."
Petri Lukács Ádám azonban nemcsak cikket írt a Népszavában, hanem beadvánnyal is
fordult az ORTT (Országos Rádió és Televízió Tanács) panaszbizottságához. Ebben többek
között ezt írja:
"Azért fordulok az ORTT Panaszbizottságához és a Magyar Televízió elnökéhez, mert az
Éjjeli menedékhely utolsó adása megengedhetetlenül egyoldalúan adott hangot az 1956-os
forradalom eseményeiről, illetőleg az adás kirekesztő asszociációkra adott lehetőséget, illetve
sértette egy kisebbség jogait.
...David Irving arról értekezett, hogy a forradalmat a munkásság robbantotta ki, az értelmiség
később kapcsolódott be. Bár önmagában ez sem igaz, hiszen a Petőfi Kör - benne Háy Gyula,
Déry Tibor mások mellett - , a kor jeles újságírói Máray Tibortól Gimes Miklósig éppen úgy,
mint az egyetemi ifjúság voltak az indikátorai a nemzeti függetlenségért vívott
szabadságharcnak, amelyhez valóban rögvest csatlakozott a munkástanácsokat szervező
baloldali munkásság.
...a megengedhetetlenül aljas csúsztatás, amely a közszolgálati televízióban elhangzott, így
szólt: 'a felkelés első két napja antiszemita pogrom volt" Irving tézisét, amerikai magyarokra
hivatkozva teszi és megjegyzi, hogy mindez annak a következménye, hogy a forradalmárok
'zsidó kormánynak' tekintették a magyar kormányt.
Mint Önök is tudják: az 1956-os magyar forradalom szegregált, a forradalmárok által
lehurrogott néhány antiszemita bekiabálásától eltekintve - a sztálini diktatúra elleni lázadás
volt, amelynek célja a megszálló szovjet csapatok kiűzése, demokratikus viszonyok
megteremtése, a többpártrendszer és a hatékony érdekképviseletek létrehozása volt. A
forradalom éppen attól volt felemelő, hogy a nemzet egységbe forrt és senki nem a
politikusok származásával, hanem a tevékenységével volt elfoglalva. Újra éreznünk kell,
fájdalmasan igaza volt József Attilának, amikor azt írta: 'Talán dünnyögsz egy új mesét /
fasiszta kommunizmusét.' "
Petri beadványát azzal folytatja, hogy a közszolgálati TV kifogásolt műsora, amely teret adott
David Irving forradalmat megalázó szavainak hasonlóan járt el, mint a korabeli újságírók,
történészek és politikusok, akik a forradalmat a Horthy rendszer restaurációjának és fasiszta
csőcselék lázongásának mutatták be.
Matúz Gábor, aki 2000. októberétől a Magyar Televízió szerkesztő-műsorvezetője, és aki
többek között a "+1 Éjjeli menedék" című műsornak is a munkatársa volt, 2004-ben könyvet
jelentetett meg "Zsidógyilkosságok 1956-ban? Vádak és tévhitek" címmel, amely még a
következő alcímet is viseli: "Védőbeszéd a +1 Éjjeli menedékért". Matúz részletesen ismerteti
az 1956 értékeléséről kibontakozott vitát, és ennek keretében idézi Irving könyvéből azokat a
részleteket, amelyek szerint annak a rendszernek, amely ellen felkeltek a magyarok
Moszkvából hazatért zsidó származású internacionalista-kommunisták voltak a legfőbb
vezetői és ezért ennek a vezetésnek "zsidó arculata" volt, amely a magyarok egy részéből
ellenérzést váltott ki.
Ugyancsak zsidó származású volt Péter Gábor, aki az ÁVÓ élén állt. Péter Gábor a
parancsokat közvetlenül Theodor Bjelkin altábornagytól kapta, aki az MKVD főtisztjeként
Bécsből irányította a szovjet külföldi állambiztonsági akciókat.
Nagy Imre - Rákosi riválisa - magánbeszélgetésben elismerte, hogy nem a párt választott
szervei gyakorolták a hatalmat, hanem a baljóslatú "zsidó négyes fogat" ahogy Rákosit és
társait (Gerőt, Farkast és Révait) nevezte a nép.
Az amerikai külügyminisztérium titkosszolgálati összefoglalója 1955. február 1.-én így
kommentálta a magyarországi helyzetet:
"Azt is meg kell említenünk, hogy noha a párt és a kormány átszervezése az új kurzus alatt
csökkentette a rendszer kimondottan zsidó jellegét, Magyarország továbbra is az egyedüli
csatlós állam maradt, amelyben a zsidók a magas pozícióknak még mindig viszonylag magas
százalékarányát tartják a kezükben. Ezt részben magyarázza az, hogy Magyarország zsidó
lakossága méretében második a csatlós államokéhoz képest. Kézenfekvő szempont, hogy a
Moszkva számára teljesen kielégítő személycserék nem érintik az olyan főfigurákat, mint
Rákosi, Gerő és Farkas, akik az ország legrégibb kommunistái... Amíg ez a helyzet az
uralkodó, addig a tömegek hagyományos antiszemitizmusa is hozzájárul a rendszerrel való
szembenálláshoz."
Egy magyar közgazdász egyetemi hallgató, akinek az apját a Gestapo megölte, 1957-ben
Oxfordban ezt mondotta kikérdezőinek:
"Nézzük Magyarországot. Ki volt az ellenség? Rákosi és bandája számára mi voltunk azok, a
magyar nép. Azt hitték, hogy a magyarok születésüknél fogva fasiszták. Ez volt a zsidó
kommunistáknak, a moszkvai csoportnak a beállítottsága. A magyar nép iránt nem éreztek
semmi mást, csak megvetést." (Felkelés! 161. old.)
Az 1956-ban tüntető fiatalokra és a felkelőkre azonban az volt a jellemző, amit egy
műegyetemi oktató így fogalmazott meg:
"Hasonló gondot fordítottak (a felkelők) arra is, hogy a rejtett antiszemitizmus... minden
megnyilvánulását elfojtsák." (Felkelés! 339. old.)
Bibó István (aki az utolsó Nagy Imre kormány államminisztereként egyedül maradt a
Parlament épületében) ezt írta:
"Elutasítom azt a rágalmat, hogy fasiszta, antiszemita akciók szennyezték be a dicsőséges
magyar forradalmat. Ebben az egész magyar nép részt vett osztálykülönbségektől, vagy
vallási hovatartozástól függetlenül... A magyar nép felé úgy rendelkezem, hogy ne ismerje el
a megszállást és a föléje telepedő bábkormányt törvényesnek és éljen ezekkel szemben a
passzív ellenállás minden fegyverével." (Bibó Istvánt idézi a Felkelés! 567. oldalán Irving)
A Beszélő című liberális folyóirat főszerkesztője, Mink András a lap 2000. július-augusztusi
számában már foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy volt-e antiszemitizmus 1956-ban, és
megbírálja Irving ezzel kapcsolatos nézeteit. Mink megemlíti, hogy Irving könyvének angol
kiadása életrajzi kislexikonnal kezdődik, amelyben Irving röviden bemutatja a könyv főbb
szereplőit. Az angol történész... "a felől szemernyi kétséget sem hagy, hogy a magyarországi
eseményekben a zsidó kérdésnek és az antiszemitizmusnak kitüntetett szerepe volt. Az
egyszerű nép antiszemita indulatait a Moszkva-bérenc zsidó kommunista klikk, és a '44 miatt
bosszúra éhes, az ÁVH-ban gyülekező zsidók gátlástalan terrorja és hataloméhsége borzolta.
Rákosi "egy kóser mészáros tapintatával"... ragadta magához a magyar párt vezetését még
Moszkvában, a Kominternben, majd hazatérve hasonló brutalitással szeletelte fel a nem
kommunista pártokat... 'Ez a tényező (mármint a zsidó kérdés és a magyar nép hagyományos
antiszemitizmusa), amelyet szándékosan figyelmen kívül hagytak az 1956-os felkelésről írott
beszámolókban, durva módon járult hozzá a rendszerrel szemben parázsló gyűlölet
növekedéséhez: 1939-ben a több mint 9 millió lakosból 700.000 volt zsidó... Mindössze
200.000 zsidó élte túl a háborút és ők érthetően felszabadítóként ünnepelték a szovjet
hadsereget, ami tovább fokozta a közvélemény történeti antiszemitizmusát.' Ezek után nem
csoda (folytatódik az a rész, amit Mink András idéz David Irving könyvéből), hogy 'a
rendszer alapvetően zsidó jellege mély ellenérzést váltott ki az emberekből.' Irving a
Columbia University Oral History Project-je keretében magyar '56-os menekültekkel készült
interjúból is idéz olyan szövegeket, amelyek a felkelő nép antiszemita érzelmeit bizonyítják:
'A felkelés után meginterjúvolt menekültek jelentős része zsidóellenes volt' - állapítja meg."
Mink András ezután többek között megállapítja, nem tarthatatlan nézőpont 1956 gyökereit
1944-1945-nél keresni. És az sem tabu téma, hogy milyen volt a kapcsolat a magyar zsidóság
és a magyarországi kommunizmus között. 1956 forgatagában pedig bizonyára voltak
antiszemiták is. Irving azonban az antiszemita pogromok vizionálásával helyettesíti a politikai
elemzést. Mink hasonlóságot lát 1956 kádárista, és az Irving által nyújtott értelmezése között:
"Irving könyve Kádárékhoz hasonlóan cáfolja, hogy 1956 széles támogatást élvező
demokratikus indíttatású mozgalom lett volna. 1956-nak a felkelők /lázadók/csőcselék a
szerinte jogos és érthető antikommunista (i.e. antiszemita) dühkitörésen kívül nem volt
érvényes és pozitív politikai üzenete. Mindkét ábrázolás azt állítja, hogy a lincselések - 'a
kommunisták és más haladó emberek elleni hajtóvadászat' Kádáréknál, a 'zsidók-
kommunisták elleni pogrom' Irvingnél - nem tragikus, ámde marginális esetek voltak, hanem
1956 valódi lényege bennük fejeződött ki..."
Mink András ezt követően megállapítja, hogy "1956 gyökereit ő is (mármint Irving D.J.)
1944-nél keresi és láttuk, hogy visszautal 1919-hez is. Ez azonban az antiszemitizmus
kontinuitása. Irving a fehérterror, a pogrom és 1919 emlegetésével, a magyarok hagyományos
antiszemitizmusára történő tendenciózus utalással eredeti talapzatáról a feje tetejére állította
Kádárék '56-ját, amikor az antikommunizmust merő antiszemitizmussá visszaminősítve
határozta meg 1956 alapvonását. ...Hivatalos magyar értelmezésben az ellenforradalom azért
volt fasiszta, mert a kommunisták ellen irányult. Irving ezt fordítva látta: 1956-ban, miként
1919-ben, és 1944-ben, a népharag elsősorban a zsidók ellen irányult, akik történetesen
kommunisták voltak..."
Standeisky Éva történész is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy voltak-e az 1956-os
forradalomban antiszemita megnyilvánulások. Standeisky idézi a téma egyik legjobb
ismerőjét, Kovács Andrást, aki szerint "a forradalom napjaiban valójában elenyésző volt az
antiszemita jelenségek száma". 1956-ban a letűnt rendszer irányítóinak gyűlöletéhez gyakran
kapcsolódott zsidóellenesség, amit az váltott ki, hogy a helyi párt és állami vezetők, és nem
ritkán az ÁVH-sok között voltak olyan zsidó származásúak, akik antihumánusak, és
kegyetlenek voltak. Az ő elvakult párthűségük azonban nem különbözött hasonló, nem zsidó
társaikétól. Ez utóbbiakat mégis kevesebb atrocitás érte, mint a zsidó származásúakat... A
felvonulásokon, gyűléseken elhangzott indulatos, zsidóellenes kiszólásokat nehéz elválasztani
a szovjet- és kommunistaellenes megnyilatkozásoktól.
A zsidó félelmekkel kapcsolatban Standeisky megemlíti, hogy "a forradalom napjaiban a
zsidók közül sokan rettegtek, a nem zsidók közül számosan tartottak az antiszemitizmus
kiújulásától. A félelem rémhíreket szült, a szorongó felnagyította, félreértelmezte a baljósnak
ítélt jeleket... A zsidók tömeges emigrálása önmagában nem bizonyíték a forradalom idején
erősödő antiszemitizmus mellett, hiszen a korábbi években az állam nem engedélyezte
kivándorlásukat. Nehéz azonban megállapítani, hogy a Magyarországot 1956. október végétől
elhagyó zsidó származásúak közül hányan voltak azok, akik már korábban is a távozást
fontolgatták, s hányan olyanok, akik megrémültek az antiszemita megnyilvánulásoktól, akik
zsidóellenes felhangokat véltek felfedezni a kiszabadult hercegprímás nyilvános szózatában:
akikben minden 'felfordulás' zsigeri félelmeket keltett, hiszen ők átélték 1944-et, voltak
emlékeik a 'hivatalos' és a népi antiszemitizmusról, és sokukat az 1945 utáni változások sem
győztek meg arról, hogy a zsidók társadalmi megítélése javukra változott volna..."
A zsidóellenesség problémájával a kádárista pártvezetésnek is foglalkoznia kellett, mivel az
ENSZ hivatalosan vizsgálódott, és ezt ellensúlyozni akarták. Az ellenkampányhoz azonban el
kellett dönteniük előzetesen, hogy mire hivatkozzanak, amikor követelik, hogy az ENSZ
vegye le a napirendjéről a magyar ügy, azaz a forradalom elfojtása és az azt követő bosszúálló
megtorlás tárgyalását. A politikai bizottság részére készült egy olyan dokumentum, amely
azzal indokolta 'az ellenforradalom' elleni fellépés szükségességét, hogy 1956. októbere után
veszélyes méreteket öltött a zsidóellenesség. Egyes PB tagok, köztük Nemes Dezső ellenezte
az antiszemitizmus felemlegetését, és a többség ezt a véleményt fogadta el.
Matúz Gábor már idézett könyvének a 118. oldalán így foglal állást a kibontakozó vitában:
"Standeisky Éva valamilyen oknál fogva görcsösen evickél a forradalom tisztaságának féltése
és a magyarokat átható 'tradicionális zsidóellenesség' '56-os felbukkanásának bizonyítási
kényszere között, és mindeközben még annak a feltételnek is szeretne megfelelni, hogy
cáfolja a pogrom-tételt. Ez, sajnos, nem sikerült neki. Sőt muníciót szállít David Irvingnek,
akivel ilyen formán valójában mintha nem is vitatkozna, - részlegesen legalább is - erősíti az
1956-os események Kádár-féle interpretációját, amit máskülönben szintén elvetendőnek tart.
De Standeisky Éva sokkal inkább áll szemben például Bibó Istvánnal, aki a következő
sorokat vetette papírra, amikor 1956. november 4-én magára maradt az országházban:
"Elutasítom azt a rágalmat, hogy fasiszta, antiszemita akciók szennyezték be a dicsőséges
magyar forradalmat. Ebben az egész magyar nép részt vett, osztálykülönbségektől, vagy
vallási hovatartozástól függetlenül..."
Matúz Gábor úgy látja, hogy Standeisky és David Irving múltértelmezése valójában bizonyos
különbözőségek ellenére - nagyon is közel áll egymáshoz. Matúzban felébredt a gyanú, hogy
mind Standeisky Éva, mind David Irving valahol a háttérben nagyon mélyen azt próbálják
bizonygatni, hogy a magyarok differenciálásra képtelen ösztönlények, zsidógyűlölők.
Nemcsak a jobboldali meggyőződésűek, hanem a baloldaliak is. Fel is teszi a kérdést, miért
teszik ezt és kinek jó ez?
Megszólalnak 56 élő hősei
WITTNER MÁRIA PARLAMENTI BESZÉDE
Elhangzott a magyar Parlamentben, 2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak
emléknapján.

"Megilletődve állok a magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a

magyar nép javára alkottak törvényeket, mint Tisza István, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint,
de itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, mely egy jobb sorsra érdemes nemzet
elvesztésén munkálkodott.
Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat - élőket és
holtakat -, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat.
Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A
világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez, s a továbbhaladásunk tétje milliónyi emberélet
volt.
Vádoljuk őket, mert a nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg
holtukban is.
Vádoljuk őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében.
Vádoljuk őket az otthonuktól kifosztott és kitelepített polgárok nevében, kinek kiszemelt
otthonukba betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját.
Vádoljuk őket a recski haláltáborban megkínzott, megalázott emberek nevében.
Vádoljuk őket a munkaszolgálatosok nevében.
Vádoljuk őket a 298-as parcella halottai nevében, az ÁVH, mint erőszakszervezetük által
fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében.
Vádoljuk őket, a legdrágább kincs, a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát, az
otthon melegét.
Vádoljuk őket a legfőbb érték, az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra vagy
zártak börtönbe hosszú évekre.
Vádoljuk őket a megalázott, megkínzott honfitársaim nevében.
Vádoljuk őket a sortüzek aldozatai nevében.
Vádoljuk őket, mert kiölték az emberekből a hitet, a reményt, a morált, egy emberibb, tisztább
élet reményét.
Vádoljuk őket Mindszenty bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak
hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket.
Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, hogy a dolgos magyar nép munkájából, elveiket
megtagadva, lettek vörös kapitalisták.
Vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így
téve kiszolgáltatottá őket.
Vádoljuk őket a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú dolgos élet gyümölcsét,
bizonytalanná téve biztos nyugdíjas éveiket.
Vádoljuk őket történelmünk meghamisításáért.
Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak,
megloptak.
Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar
politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek.
Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és
alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára?
Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.

Wittner Mária, 52A559. sz. volt halálra ítélt"

Wittner Mária 19 évesen, 1956-ban fegyverrel a kezében végigharcolta a szabadságharcot,
november 4-én megsebesült. 1957-ben letartóztatták és 20 éves korában első fokon
halálraitélték. Ok: fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend
megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági
kisérlet, fegyveres rablás, disszidálás. Később életfogytiglanra változtatták az itéletet. 13 évi
hosszú börtönbüntetés után 1970-ben szabadult.
2004. március 18-án 1956 élő hősei és a forradalom szellemiségének őrzői nyilatkozatban
foglaltak állást a magyar nemzet sorskérdéseiről közvetlenül Magyarországnak az Európai
Unióhoz történő csatlakozása előtt. Már a cím is jelzi, az aláírók magas erkölcsiségét, haza és
emberszeretetét: "Nyilatkozat gyűlölet és harag nélkül." A Nyilatkozat, amelyet az aláírók
elküldtek a köztársaság elnökének, a magyar Országgyűlés elnökének és alelnökeinek, a
Magyarok Világszövetségének, az Európai Néppárt frakcióvezetőjének, valamint az Európai
Parlament pártjainak, a következőket tartalmazza:
"Mi, az 1956-os forradalom és szabadságharc aktív részvevői - akiket a kádári megtorlás
súlyos börtönbüntetésre ítélt, és fennállása alatt alapvető emberi jogainktól megfosztva
rendszeres megfigyelés alatt tartott - az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé, és aláírásunkkal
hitelesítjük:
1. "1956-ban független, demokratikus Magyarországért küzdöttünk, amelyben az emberi
jogok a természetes erkölcsi elvek szerint, a társadalmi igazságosság szem előtt tartásával, a
közjó érdekében érvényesülnek.
2. Nem kívántuk hazánkat a nemzetközi nagytőke játékszerévé tenni, de nem kívántunk
semmiféle kommunista ihletésű-vezetésű gazdasági rendszert sem. Szociálisan érzékeny
piacgazdaságot akartunk az európai hagyományokból kinövő keresztény, demokrata értékrend
szerint.
3. Nem valamely nép, hanem egy Európától, és így hazánktól is idegen, kommunista-
bolsevista eszmerendszer képviselőinek gyarmatosító akarata ellen léptünk fel. Ez az akarat
teremtette meg, ugyanis azt a terrort, amely 1945 és 1956 között minden társadalmi réteg
színe-javát likvidálta vagy ellehetetlenítette. Ezért harcoltunk a ránk özönlő szovjet hadsereg
és hazai kiszolgálói ellen.
4. A Kárpát-medence határainkon túli, őshonos magyarsága küzdelmünkkel nemcsak együtt
érzett. Kétszeres, ideológiai és nemzetiségi elnyomatása ellenére tevőlegesen is igyekezett
kinyilvánítani irántunk való elkötelezettségét, egyben nemzeti hovatartozását. Tette ezt
függetlenül attól, hogy mely országhatárt változtatta meg a feje fölött a trianoni, majd a
párizsi békediktátum.
5. Az ötvenhatos megtorlások a kárpát-medencei magyarságot egyként sújtották. Az
anyaországban a Szovjet Kommunista (bolsevik) Párt kézi vezérlésével a Magyar Szocialista
Munkáspárt kádári adminisztrációja irányította és valósította meg a fizikai megtorlást
(sortüzek, kivégzések, agyonverések, bebörtönzések, internálások), és egész fennállása alatt a
szisztematikus lélekpusztítást, kiépített besúgóhálózatára támaszkodva, fellépett a hitélet, a
hazafiasság, a nemzeti érzés minden megnyilatkozása ellen. A környező országokban a
kommunista vezetők féktelen sovinizmusukban a kisebbségben élő magyarság nemzetiségi
elnyomását a végletekig fokozták: a megfélemlítés minden eszközével igyekeztek a magyar
öntudatot, de még a magyar szót is elfojtani.
6. A világ népei csodálattal adóztak szabadságharcunknak. Együtt érző szívvel fogadták be a
mintegy 200 000 magyar menekültet. Ezért köszönetünket és hálánkat fejezzük ki. Ám a
világeseményeket befolyásoló politikusok a rab nemzetek felszabadítását hirdető szólamaik
ellenére, szabad utat engedtek a szovjethatalomnak Magyarország lerohanására.
7. Meggyőződésünk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc a szovjet-bolsevik
világhatalmat alapjaiban rendítette meg. Így a magyar nép nemcsak azt nyilvánította ki, hogy
mindig is Európához tartozott, hanem jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy eggyé
kovácsolódhasson Európa.
8. Az Európai Unióba való felvételünket nem kegynek, hanem történelmi szükségszerűségnek
és a vezető európai hatalmak erkölcsi kötelességének tartjuk. Tagságunk azonban kétes értékű
marad, ha az Unió döntést hozó testületei a volt kádári adminisztráció nemrég még a
forradalom emlékét is üldöző nagytőke kizsákmányolása ellen harcoló tisztségviselőinek
szavát tekintenék mérvadó magyar véleménynek, ha az anyaországtól elszakított magyarság
érdekeit méltóképpen nem lehetne figyelembe venni, és ha az Unió szem elől tévesztené
legsajátosabb európaiságát.
9. Megdöbbenve tapasztaljuk, hogy ma Magyarországon a hatalom megragadása és
mindenáron való megtartása érdekében a kormány visszanyúl az önkényuralmi
módszerekhez, de elfeledkezik a sajátos európai és nemzeti érdekekről, értékekről,
készségesen kiszolgálva azokat a külső erőket, amelyek mindennek fejében anyagilag és
politikailag támogatják hatalmát. Mindez lényegében nem új: a pártállam világából ismerős.
A különbség pusztán annyi, hogy most nem a proletár internacionalizmus jegyében és nem a
KGST-nek rendelik alá Magyarországot, hanem a globalizáció jelszavával a bankvilágnak.
Kádár bíróságai éppen ezért az állítólagos bűnünkért tiportak el bennünket kegyetlenül, mint
"ellenforradalmárokat".
10. Európa több régiójában, történelmi okok miatt, őshonos népcsoportok élnek egy tömbben,
valamint szórványokban, anyaországuktól elszakítva. Kívánatosnak tartjuk, hogy az Unió
kategorikusan tegyen különbséget az őshonos etnikai kisebbség és az egyéb (pl. bevándorolt)
kisebbség jogai között, és az előbbiek számára nyilvánítsa ki mind a kulturális, mind a területi
autonómiához való jogot. Önazonosságukat és az anyaországhoz való határok feletti
kapcsolódásukat megnyugtatóan csak így lehet biztosítani. Jól mutatja ezt a már meglévő
gyakorlat, például a dél-tiroli.
11. Meggyőződésünk, hogy Európa szellemi arculatát meghatározó mértékben alakította a
kereszténység. Ha ezt a tényt az Unió alapokmánya nem rögzíti, akkor az Unió Európa
történelmét hazudtolja meg, és kétségeket ébreszt saját európaiságát illetően.
12. Elvárjuk, hogy az Európai Parlament jövendő magyar képviselői a 10. és 11. pontban
folglaltak szellemében képviseljék hazánkat.
13. Felszólítjuk a Magyar Országgyűlést, és külön-külön minden pártot, hogy csak olyan
személyt jelöljön európai parlamenti képviselőnek, vagy küldjön ki bármilyen uniós feladatra,
aki a hatályos átvilágítási törvény szerint semminemű kifogás alá nem esik.
14. Nyomatékosan kérünk minden magyar állampolgárt, hogy az európai uniós választásokon
vegyen részt, és lelkiismerete szerint azokra a jelöltekre szavazzon, akikről leginkább vélhető,
hogy Európa eredeti eszményei és az anyaországtól elszakadt magyarság érdekeit hatásosan
képviselik.
15. Gyűlölet és harag nem munkál bennünk sem népek, sem személyek ellen. Mindezeket
azonban Magyarországnak az Európai Unióba való belépése előtt ki kellett nyilvánítanunk.
Erre köteleznek bennünket az 1956 előtti politikai áldozatok, a forradalom barikádjain hősi
halált halt fiatalok, a forradalom után kivégzett mintegy 400 bajtársunk, negyvenezer
bebörtönzött vagy internált sorstársunk, a szomszéd országok meghurcolt magyarjai, de
legfőképpen a jövendő magyar nemzedékekért való aggodalmunk.
Isten óvja Magyarországot, Isten óvja a magyar népet!"
Rácz Sándor, az 1956-os Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke, a Magyarok
Világszövetségének tiszteletbeli elnöke, a magyar nép hű fiaként szólalt meg 2004. október
22-én is. A következőket mondotta:
"Hazánk szolgálata minden magyar ember számára szent kötelesség. Ez a gondolat adta meg
az életem értelmét és tartalmát és ennek a gondolatnak a következményeiben élek, amennyire
tudom, úgy élem az életemet, hogy hazámnak inkább használjak, mint ártsak.
Remélem, hogy aki odafigyelt az életem folyamán, az észre is vette ezt az emberi magatartást,
nem könnyű magyarnak lenni a Kárpát-medencében. Mi azért ragaszkodunk hozzá magyarok,
ehhez a kárpát-medencei hazához, mert tudjuk, hogy ez a világ legértékesebb része és nekünk,
akik ide beleszületünk, az a kötelességünk, hogy tegyünk meg mindent, hogy szépítsük,
építsük, gyarapítsuk, ugyanakkor védjük is meg mindenféle rossz hatástól, ha sikerül, bár ma
a nemzet ereje oly kevés, hogy erre képtelen, sajnos ezt az ellenségeink is tudják. Én sokkal
boldogabb lennék, ha az ellenségeink is belátnák, hogy ezer éven keresztül, de az utolsó 500
éven keresztül feltétlenül a pusztulása látható a magyarságnak és ennek a népnek a
tulajdonságai olyan kedvezőek az emberiségre nézve, hogy érdemesebb volna inkább
megmenteni a magyarságot, mint elpusztítani, mert a magyarság nélkül az egész világ
szegényebb lesz. Amikor a forradalom a helyére tette az én egyéniségemet vagy az én
személyemet, én ezt az álláspontot nem akartam feladni sehol, sem a vallatószobákban, sem a
börtönökben, sem a közéletben, mert a forradalom tulajdonképpen erről beszélt, a magyarság
élni akarásáról. Nekünk pedig ezt kell felmutatnunk 50 év múlva is, mert igen keveset
engedett meg a világ megvalósulni azokból az értékekből, amit az 56-os forradalom az egész
emberiség számára felmutatott."
1956. és a magyarok harmadik útja
Fél évszázaddal 1956. után ismét hallani lehet, hogy "szocialista forradalom" zajlott le 1956-
ban. Állítólag a "szocialista progresszió" irányában tett nagy lépést előre a magyar nép, és a
jelenlegi kozmopolita-globalista baloldal ennek a "progressziónak" a folytatója
finánckapitalista módszerekkel. Minthogy ez a kifejezés a köztudatban a marxista
szocializmust jelöli, azaz a bolsevik, leninista-sztálinista rendszert, ezért ezt a kifejezést nem
találjuk szerencsésnek 1956-tal kapcsolatban. Már említettük, hogy a forradalom terminusnak
több értelme van, mi most ebből csak hármat említünk meg.
Az egyik az a klasszikus értelmezés, hogy a forradalom megdönti a zsarnokságot, a diktatúra
helyébe demokráciát vezet be, elismerve az ember elidegeníthetetlen emberi jogait és
szabadságjogait. Ez az emberi méltóság forradalma, amely biztosítja a személyi
önrendelkezést és bővíti az ember szabadságát.
A marxista értelmezésű forradalom pedig az, amikor a magántulajdont, a demokráciát és a
piacgazdaságot erőszakkal megszűntetik és fegyveres, valamint állami erőszakra támaszkodva
bevezetik a proletárdiktatúrát, továbbá létrehoznak egy új típusú zsarnokságot.
A forradalomnak azonban van egy harmadik értelmezése is. Ez az értelmezés szokatlan és
nem ment át a köztudatba - de attól még lehet igaz. Ennek lényege az, hogy az a Nemzetközi
Pénzügyi Közösség, amely a pénzrendszer magánmonopóliummá tételével centralizálni tudta
az emberiség vagyonát globális szinten a saját ellenőrzése alatt, forradalmi változásnak tekint
minden olyan történelmi eseményt, amely elősegíti ennek a rendszernek az általánossá
válását, és végül elvezet az egy központból irányított világrendszer létrehozásához. Minden
olyan változás, amely ezt a folyamatot keresztezi, vagy lassítja, az ellenforradalminak számít.
Minden olyan történelmi esemény azonban, amely közelebb visz ehhez a célhoz - a pénzügyi
elit által irányított Globális Unióhoz, a vagyon és a hatalom irányítása alatt történő
világméretű centralizálásához - az forradalminak tekintendő.
Ebben az értelmezésben a marxista szocializmus annyiban minősült forradalminak, hogy a
vagyon és a hatalom világszintű centralizációjának az egyik lehetséges útját jelentette. A
marxista szocializmus pontosan azért bukott meg, mert a történelmi fejlődést a háttérből
meghatározó erők számára nem volt elég hatékony rendszer e cél eléréséhez. Éppen ezért a
pénzügyi módszerekkel végrehajtott vagyon és hatalom-centralizáció bizonyult
forradalmibbnak és ennyiben a marxista szocializmust jelentékenyen túlszárnyalta
forradalmiságban. A marxizmus köznapi szinten tehát szemben állt a kapitalizmussal és a
finánckapitalizmussal, és annak politikai intézményeivel, ugyanakkor egy rejtettebb vagy
magasabb szinten a marxizmus a világtörténelmet mozgató háttérerők egyik nagyszabású
kísérlete volt a vagyon és a hatalom globális méretű centralizációjára.
Ha 1956-ot a magyar történelem összefüggésrendszerében szemléljük, akkor elmondható,
hogy szabályos forradalom volt. 1956. forradalma mondhatni váratlanul tört ki és rendelkezett
a forradalmak minden látványos ismertető jegyével. Ha azonban arra kell nekünk válaszolni,
hogy a fentebb ismertetett forradalomértelmezések közül melyikhez lehet 1956-ot besorolni,
akkor azt kell mondanunk, hogy ez a forradalom a nagyobb szabadság megteremtését tűzte ki
célul. A XX. században a történelmet a háttérből irányító erők két világháborút is
kirobbantottak annak érdekében, hogy felgyorsítsák világtörténelmi stratégiájuk legfőbb
céljának - az egyközpontból irányított világrendszer létrehozásának - az elérését. A
bolsevizmus egyszerre volt a tagadása ennek a világtörténelmi folyamatnak, de bizonyos
magasabb szinten annak az egyik megvalósulási módszere volt. Egy világtörténelmi kísérlet,
ami azonban nem bizonyult sikeresnek. Ugyancsak a világtörténelmet a háttérből mozgató
erőkkel próbált szembeszállni a fasizmus és a nemzeti szocializmus is. A nemzetközi
pénzhatalom kozmopolita internacionalizmusával szemben a nemzeti érdekek védelmét és a
pénzuralommal szemben a szociális szempontok érvényesítését igyekeztek megvalósítani.., de
ugyanakkor együtt is működtek a nemzetközi finánctőkével és a tulajdonában lévő
transznacionalista világcégekkel. De ez a kísérletük a világtörténelmet a háttérből irányító
erők ellenállásán - a valódi céloknak és folyamatoknak a világ közvéleménye előtti sikeres
álcázásán - meghiúsult.
Ha tehát arra akarunk válaszolni, hogy forradalom volt-e 1956-ban Magyarországon vagy
sem, először arra kell válaszolnunk, hogy a forradalom melyik értelmezését tudjuk elfogadni.
Az biztos, hogy a magyar nép 1956-ban nem kért a sztálinista típusú internacionalista-
kommunista diktatúrából. De azt sem akarta, hogy kapitalista - finánckapitalista módszerekkel
- ismét megfosszák munkájának az eredményétől, visszaállítsák a kommunista államosítások
előtti tulajdonrendszert mind az iparban, mind a mezőgazdaságban.
A magyar nép, a magyar társadalom egyértelműen a saját nemzeti - mondhatni családi - útját
akarta. Egy harmadik utat. Csakhogy a harmadik útnak is, mint a forradalomnak, számos
egymással rivalizáló értelmezése van. A harmadik út egyik értelmezését azok fogalmazták
meg, akik szoros kapcsolatban álltak a népi falukutató mozgalommal, így többek
között Németh Lászlót, Bibó Istvánt, Kovács Imrét és Szabó Dezsőt említhetjük meg. A
népi, vagy ma divatos szóval populista értelmezésű harmadik út szerint a magyarságtól idegen
minden fajta diktatórikus szocializmus, mert az szemben áll a szabadságjogokkal.
De nem szolgálja a magyar nép egészének a boldogulását a liberális
kapitalizmus vagy pénzmonopolista finánckapitalizmus sem, amely elutasítja a szociális
igazságosságot. A népi írók azonban a szociális igazságosság igényét nem keverték össze a
marxista szocializmussal és annak diktatórikus rendszerével. Az egyes nemzetek, mint egy
kulturálisan és vérségileg összekapcsolt család, közös érdekeit valóban a szociális
igazságosságra való törekvéssel lehet érvényesíteni. Ehhez pedig szükség van az emberi
jogokra és a politikai szabadságjogokra. Azaz a harmadik út elutasította a proletárdiktatúrát,
de elutasította a teljesítménytől és a személyes felelősségtől elszakított magántulajdont is.
Továbbá elutasította a kötelező ateizmust és az erkölcsi relativizmust.
A Jászi Oszkár által is hirdetett liberális szocializmus ugyancsak egyfajta harmadik utat
próbált felvázolni. Ennek az a lényege, hogy széles körben biztosítani kell egyéni és csoport
szinten is az önrendelkezést és az önkormányzatot. Jászi a decentralizációban,
az önkormányzatban és aszövetkezésben látta a liberális szocializmus útját. Ha azt
vizsgáljuk, hogy milyen követelések fogalmazódtak meg 1956. néhány napja alatt, akkor
megállapíthatjuk, hogy már 1956. október 30-áig a forradalom meghaladta a revizionista vagy
reformkommunista ellenzék célkitűzéseit. A nemzeti függetlenség, a politikai szférában a
többpártrendszer és az arra alapozott parlamenti demokrácia gyökeres szakítást jelentett a
sztálinista típusú internacionalista-kommunista diktatúrával.
Ez azonban nem jelentette volna azt, hogy a magyar társadalom visszatér a két világháború
közti állapotokhoz. Ezt Kovács Béla a Kisgazda Párt főtitkára ezekben a napokban így
fogalmazta meg:
"A régi világról szerintem ne álmodjon senki. A grófok, bankárok és kapitalisták világa
végérvényesen lezárult."
Bibó István a magyar harmadik út teoretikusaként megállapította, hogy a magántulajdon,
mint minden emberi rendelkezési lehetőség, lehet a szabadság formája és lehet az elnyomás és
kizsákmányolás eszköze. Bibó úgy látta, hogy a kapitalizmus abban a részében, amelyben a
szabad vállalkozás rendszerét jelenti, az egyik hatásos mozgatója az ember technikai
haladásának. A kapitalizmus alapvető baját nem a szabad vállalkozás rendszerében látta,
hanem a birtokviszonyok igazságtalanságában. Kifogása az volt, hogy a szabad vállalkozás
lehetősége eredendően csak a társadalom egy kis része számára áll fenn. A megoldást Bibó
abban látta, hogy a szabad vállalkozás lehetőségét és a nagyüzemek munkásközösségi
tulajdonát, mely a kapitalizmus és szocializmus dogmatikus ellentétében kizárja egymást, két
intézmény révén lehet egyszerűen összeegyeztetni. Az egyik a szövetkezetek rendszere,
melyek szabad vállalkozásokként indulhatnak; a másik a szabad egyéni vállalkozás pedig
abban az arányban, amilyen arányban személyes teljesítményből közösségi üzemmé válik.
Ezzel párhuzamosan az alapító tulajdonos előbb vállalatvezetővé, majd utódaiban egy
bizonyos meghatározott időn át járadékossá alakul.
Itt kiemelendő a korlátozott magántulajdon gondolata. Ez azonban nemcsak a népiek
körében vetődött fel, mert ezzel a legtöbb politikai erő ebben az időben egyetértett. Ennek
nemcsak elméleti okai voltak, hanem tekintettel kellett lenni Moszkvára is, és így a
külpolitikai meghatározottság is aharmadik út felé irányította a magyar forradalom
törekvéseit.
Ha elfogadjuk, hogy összefüggés áll fenn az emberi értékelőállító tevékenység, a
magántulajdon és az önrendelkezés - vagyis az egyéni emberi jogok és a politikai
szabadságjogok - között, akkor azt is mérlegelni kell, hogy miként lehet biztosítani az adott
konkrét személy teljesítményéhez a vagyongyarapodást. Ha a magántulajdon jó dolog, a
túlzott méretű magántulajdon - amely a másik teljesítményének az elvételével korlátlanul
növekedhet - már káros. Ha a vagyonra támaszkodó önrendelkezés, a szabadság jó dolog, a
túlzottan nagy vagyon által megnyíló túlzott mértékű szabadság, amely szükségszerűen
átfordul a szabadsággal való visszaélés szabadságába, vagyis mások elnyomásába - már
kártékony. Ezért rendkívül nagy szükség van a magántulajdon optimális méretének a
kialakításához. E nélkül semmiféle harmadik út nem lehetséges. Csak a személyhez és
teljesítményhez kötött magántulajdont szabad legitimnek elfogadni. A személyes
teljesítménnyel létrejött vagyont tulajdonosaik társultan is működtethetik, de soha nem szabad
megengedni, hogy a vagyon el legyen szakítva attól, aki azt természetes személyként
működteti, és akinek a teljesítménye objektiválódik abban a vagyonban.
Tudomásul kell venni, hogy minden vagyon, ami létezik Földünkön, az az emberiség egymást
váltó nemzedékei együttes tevékenységének az eredménye. Ennyiben minden vagyon minden
emberhez is tartozik bizonyos vonatkozásokban. Ezért csak a természetes személyhez, mint
működtetőhöz és az ő teljesítményéhez kötött tulajdon képes egyszerre érvényesíteni a
tulajdonnal járó egyéni és társadalmi felelősséget.
Amikor az emberi méltóság forradalmáról beszélünk, vagyis hogy minden egyes embert -
csupán azért mert embernek született - elidegeníthetetlen emberi jogok és politikai
szabadságjogok illetnek meg, akkor le kell szögeznünk, hogy személyhez és teljesítményhez
kötött vagyon nélkül nincs egyéni önrendelkezés. Az emberi jogok és a politikai
szabadságjogok biztosítéka az, ha a polgárokat sem állami, rendőri s adminisztratív
kényszerrel, sem pénzügyi-gazdasági kényszerrel nem fosztják meg a saját teljesítményük
eredményeként létrejött javaktól. Azaz munkájuk gyümölcsétől. A személyhez és
teljesítményhez kötött vagyon tehát nem egyszerűen gazdasági kérdés, hanem ez képezi az
egyéni és közösségi szabadság alapját. A teljesen vagyontalan ember ugyanúgy elnyomott és
függő helyzetű, mint akit a diktatúra foszt meg rendőri-adminisztratív kényszerrel a
szabadságától.
1956-ban a magyar nép ösztönösen ráérzett arra, hogy amikor szabadulni kíván a kollektív
tulajdonlás eltúlzott kommunista formájától, egyidejűleg távol kell tartania magát az
ugyancsak közérdeket sértő korporációs-finánckapitalista kollektív-tulajdonlástól. Ugyanis a
teljesítménytől elszakított kommunista kollektív tulajdon és finánckapitalista tulajdon
egyformán egy olyan privilegizált csoport érdekeit szolgálja az értéktermelő társadalom többi
részével szemben, akikamelynek a tagjai valójában parazita módon - tényleges funkció nélkül
- élősködnek mások munkáján. Ha kommunista vagy finánckapitalista kollektív tulajdon jön
létre, ezzel lehetővé válik a teljesítmény nélküli és így korlátokat sem ismerő
vagyonfelhalmozás egy privilegizált csoport számára. Amikor a tulajdon el van szakítva
azoktól, akik működtetik - haszna pedig azokhoz kerül, akik az állami erőszak vagy az
arctalan pénzviszonyok mögé rejtőzködnek - akkor kiegyensúlyozatlan és ezért igazságtalan
társadalmi viszonyok jönnek létre. Ezért volt az, hogy a magyarok 1956-ban olyan harmadik
megoldás felé orientálódtak, amely megszabadítja őket mindkét véglettől. Azt szerették volna,
ha végre munkájuk eredményével ők maguk rendelkezhetnek. Tehát nem akarták a
kommunista diktatúrát, de nem kértek a pénzuralmi monopolista kapitalizmusból sem.
A két világháború között már megtapasztalták, hogy a teljesítménytől elszakított tulajdonlás
egy szűk privilegizált csoport túlvagyonosodásáteredményezi, mások munkája
eredményének a folyamatos elvételével. Ennek viszont az értéket előállítók folyamatos
elszegényedése az egyenes következménye. Ezért vált Magyarország a két világháború között
a hárommillió koldus országává. Az így kifejtett korlátozott-magántulajdon gondolata
nemcsak a népieket foglalkoztatta, hanem olyan közéleti személyiséget is, mint például
Mindszenty-bíboros. A magyar katolikus egyház feje a 1956. november 3-i beszédében így
fogalmazott:
"Jogállamban élő, osztály nélküli társadalom, a demokratikus vívmányokat fejlesztő, a
szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló kizárólag
kulturnacionalista nemzet és ország akarunk lenni."
Mindszenty-bíboros akár ismerte a népiek harmadik utas elképzeléseit, akár nem - mégis a
szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon gondolatából indult
ki, amely harmadik utas elképzelés. Ezek a harmadik utas elképzelések az 1956. november 4-i
szovjet invázióval nem értek véget. Így például a Kisgazda Párt és a Parasztpárt tovább
folytatta a harmadik út irányába mutató erőfeszítéseit. November 16-ára elkészült egy
kisgazda tervezet, amely a kívánatosnak tartott fejlődés alapértékei közé sorolta: az 1945-ös
földreform fenntartását, a bányák a bankok és a gyárak köztulajdonban maradását, a
demokratikus köztársaságot, mint politikai rendszert, továbbá a gyárak és üzemek
munkásigazgatáson alapuló állami és közösségi tulajdonát. A mezőgazdaságban biztosítani
akarták az egyéni-paraszti, és kisipari-kiskereskedői tulajdont a valóban szabad és önkéntes
társulás formáival. Elismerték a magántulajdon szabadságát, a közösségi érdekre támaszkodó
erkölcsi normák adta határok között.
December 8-ára a Petőfi Párt, vagyis a népi mozgalom e néven újjáalakult pártja és a
Kisgazda Párt újabb tervezetet készített. Ennek első pontja a szabadságjogokkal és a
demokratikus választásokkal foglalkozik. Ezeken a választásokon részt vehet minden párt,
amelyik az e nyilatkozatban körülírt állami, társadalmi és gazdasági rendet elfogadja.
A második pont leszögezi, hogy az ország társadalmi és gazdasági rendjének alapja a
termelőeszközök döntő részének a társadalmi tulajdona. A harmadik pont a földreform
védelmével. A negyedik a szövetkezés szabadságával. Azötödik a magánvállalkozás
törvényes keretek közt tartott szabadságával. A hatodik a szakszervezetek és az
érdekvédelem szabadságával. És végülaz utolsó pont a Munkástanácsok irányító szerepével
foglalkozik. A forradalom kormányában részt vevő koalíciós pártokon kívül több más párt is
egyetértett e nyilatkozattal.
Visszatérve 1956. egyik legmesszebb tekintő, legtisztábban látó politikusára, az embernek és
gondolkodónak egyaránt kiemelkedő Bibó Istvánra, ő 1957. elején, még letartóztatása előtt,
így foglalta össze a harmadik útra vonatkozó nézeteit:
"Ez a kapitalizmusra és kommunizmusra felszabdalt világ valójában rémképek ellen és
álproblémákkal küzd. E rémképek középpontja ortodox kapitalistáknak és ortodox
kommunistáknak az a közös előítélete, hogy a szocializmus - azaz a kizsákmányolás-mentes
társadalom - eredményesen nem valósítható meg másképpen, mint a szabadság nyugati
technikáinak a hosszú időre való elvetésével. Ezzel szemben a harmadik utas - valójában
egyetlen lehetséges utas - mindenki, aki azt vallja, hogy a kizsákmányolás felszámolására
irányuló szocialista célkitűzés maga sem más, mint a többi emberi szabadság felé haladó
egyetemes fejlődés egyik állomása, s a kizsákmányolás elleni harc nem jelenti, sőt nem is
tűrheti a politikai és közéleti szabadság már kidolgozott formáinak az elvetését. S a
szabadságnak a hatalmak elválasztásán, többpártrendszeres szabad választáson,
szabadságjogokon - főleg sajtó- és véleményszabadságon, valamint bírói függetlenségen és a
jogállam rendszerén nyugvó egész építménye - mely a nyugati világot minden hibája ellenére
is olyan emberségessé és elviselhetővé teszi - nem valami "polgári" felépítmény, hanem
egyszerűen egy objektív technika, a szabadságnak mindmáig felülmúlhatatlan legfejlettebb
technikája... Ha valahol és valamikor, akkor a magyar forradalomban ez a harmadik út akart
konstruktívan megszületni..."
A harmadik út keresése a magyar történelmi szociáldemokrácia képviselőit is
foglalkoztatta. Kéthly Anna ezt úgy fogalmazta meg Heltai Györgynek írott levelében,
hogy:
"Kétféle dirigizmus ellen folyik a harc. Az egyik a korlátlan szabadverseny, amely
elfogadja az atomkorszak technikai lehetőségét, de filozófiájában nem akar elszakadni a múlt
századtól, mert a kizsákmányolás csak így tartható fenn. A másik a proletárdiktatúrának
mondott állítólagos tervgazdasági rendszer, amelynek koloniális jellege éppen a magyar
forradalomban demonstrálódott. Mindkét rendszer csatlósokkal veszi körül magát. A dél-
amerikai stb. diktatúrákat, a második Kádárt és a többieket.
A két dirigizmus között vannak érintkezési pontok, amelyek egyre veszedelmessebbé
fajulnak. Szinte az az érzésem, hogy a két rendszer menedzserei meg fognak egyezni
egymással a szabad emberek rovására." - Kéthly ehhez még hozzáteszi: "Nyugaton már nem
az emberek elnyomását róják fel a keleti diktatúráknak, hanem az üzleti kapcsolatokat
hiányolják. Csaknem ezermillió fogyasztó él a keleti diktatúrák hatókörében, ezekhez
hozzáférni megéri azt az árat is, hogy a protestálókat sorsukra hagyják."
Kulcsár Péter állapítja meg "Kéthly Anna és a londoni Népszava szellemisége" című
tanulmányában (Valóság - 2004. / 6.), hogy a Magyar Szociáldemokrata Párt köztiszteletben
álló vezetője az emigrációban 1956 örökségének a képviseletét is rendkívül fontosnak tartotta.
A Londonban megjelenő Népszavában írt cikkeiből kiolvashatóak azok a jelzések és nézetek,
amelyeket a szociáldemokrácia legjobbjai képviseltek. A londoni Népszava tükrözte 1956
utóeseményeit, a nyugati pártok és szakszervezetek felháborodását a kivégzések és
bebörtönzések miatt. Kéthly Anna - mint a törvényes Nagy Imre-kormány menekült
államminisztere - egyfajta diplomácia tevékenységet is kifejtett az ENSZ-nél, az Európa
Tanácsnálés a nemzetközi szakszervezeti találkozókon. Fontos eredménye ennek a
tevékenységnek, hogy sikerült 1963-ban amnesztiát kikényszeríteni, Nyugaton pedig segítette
a menekült magyarok beilleszkedését. Figyelmet érdemel, hogy az 1960-as párizsi
csúcstalálkozóra - amely egyébként az U2-es incidens miatt elmaradt - Nagy Ferenc volt
miniszterelnök, Varga Béla parlamenti elnök és Auer Pál volt nagykövet Kéthly
Annával együtt nyilatkozatot adtak ki, amelyben kinyilvánítják, hogy a magyar nép
társadalmi igazságot, parlamentáris köztársaságot és kölcsönös szerződéseken alapuló békét
kíván.
Egyes szociáldemokrata vezetők - így Heltai György - úgy vélték, hogy 1956 egyértelműen
szocialista tartalmú forradalom volt. Heltai felvetette a parlamentarizmus és a munkástanács-
rendszer összekapcsolásának a lehetőségét, valamint a termelőeszközök állami tulajdonba
vételének és a tervgazdaságnak az egybekapcsolását az egyéni kezdeményezéssel. Kéthly már
említett levelében nemcsak elítélte a kétféle dirigizmust, de arra is utalt, hogy e két hibás
rendszerről folytatott viták elvezethetnek egy szocialista jellegű, tartalmú és értékű harmadik
úthoz.
Ugyancsak Kulcsár Péter állapítja meg már idézett tanulmányában, hogy "szinte kísérteties,
hogy Kéthly 1959-ben a kezdeti folyamatokból megjósolta a majdani piacszerző
célú rendszerváltást, az enyhülést, majd a kiegyezést. Megelőlegezte az újabb
magántulajdonosi, piaci diktatúrákat is, mint Chilét és Pakisztánt, ahol a 'szabadpiac'
korántsem jár együtt a demokráciával. Kéthly látta, hogy a diktatúra - ha másként nem -
gazdasági okból 'anakronisztikus' intézmény, s előbb-utóbb megbukik. Magáévá tette a
szocdem értelmezésű harmadik út gondolatát, bár az ellentétben áll a marxizmus tételeivel,
amelyeket fiatal korában tanult. Az addigi próbálkozások láttán azt is megjósolta, mennyi baj
lesz még a harmadik utat csakszimuláló újliberális elméletekkel, amelyek csak a
szociáldemokrácia színlelésére, helyettesítésére törekszenek. Mintha előre látta
volna Giddens-t és a teóriáját."
Még mindig Kulcsár Péter gondolatmenetét követve: Kéthly és eszmetársai 1956-ot nem
tartották 'tiszta szocialista' forradalomnak, a reformkommunisták és bizonyos jóindulatú
szindikalisták (pl. Lomax) értékelésétől eltérően. Látták, hogy ez nemcsak a szocialista
irányzatok, hanem szélesebb körű nemzeti és demokrata erők megmozdulása is volt. A
szociáldemokráciának a vívmányok megőrzésében vezető szerepet szántak, és nem vitatták a
forradalomhoz való hozzájárulását.
Kéthly Anna sérelmezte, hogy a demokratikus emigrációt, és a kommunista uralom alatt
belső emigrációban élőket is, kihagyják a kelet-nyugati enyhülésnek nevezett folyamatból.
1965-ben a bonni egyetemen Kéthly rámutatott, hogy a keleti tömb népeinek nincs
szószólójuk a szabad világban. Az emigránsokat meg sem hallgatják - tapasztalataikat nem
veszik figyelembe. Ekkor már erősen kritikus a Nyugattal szemben: "A kapitalizmus
felfedezte a nagy térségnek (Kelet-Európa) az áruéhségét." Kéthly szerint a Rákosi utáni
diktatúra Magyarországon a szabadságot látszólagos nyugalommal akarja helyettesíteni és ez
a kísérlet vonzerőt gyakorolt a külföldi kapitalistákra. Az olcsó magyar munkaerőt, a
kiéhezett fogyasztót szemlélve irigyen gondolnak arra, hogy azoknak (az ottani hatalom
gyakorlóknak D. J.) bezzeg nem kell sztrájkoló, magasabb bért és több szociális biztonságot
követelő munkásokkal, valamint a szakszervezeteikkel vesződniük.
Amikor harmadik útról van szó, akkor ezt gyakran összekeverték a Moszkvától bizonyos
függetlenséget magának kiharcoló Jugoszlávia egykori önállósodási törekvéseivel, azaz az
Amerika és a Szovjetunió közti el nem kötelezettség irányvonalával.
A szociáldemokrata harmadik útnak mindig szerves része volt a demokrácia, benne a
parlamenti demokrácia vívmányai és a szabadságjogok. De a szociáldemokrata harmadik
útnak fontos eleme volt a szociális tartalom, a szociális jogok védelme, a kapitalizmus
túlkapásaival szemben.Kéthly Anna erről így ír a Párizsban publikált Irodalmi Újságban:
"Amikor mi a demokráciát a legjobb kormányzati és emberi együttélési módszerként
védelmezzük, nem azért tesszük, hogy a profit ember-ellenes csoportjainak igazat adjunk. A
mi demokráciánk azt jelenti, hogy politikai és gazdasági vonatkozásban az emberi jogok
legteljesebb érvényesülését biztosíthassuk a kizsákmányolás, a megaláztatás, a jogtalan
üldözések ellen."
Kéthly Anna tehát kereste világszinten is azt a harmadik utat, amely az egész emberiség
számára járható, és amely megoldást jelenthetett volna a magyar nép számára is. A
londoni Népszavában írja 1960-ban: "Ha nem az embert állítjuk a központba, akkor az
egységesített világgazdaság is csak gúzsbakötést eredményez. Sem a béke, sem az üzlet nem
lesz tartós, ha alapjait rosszul rakjuk le... A demokratikus szocializmus ellen találkozik a
diktatúra és a 'high society'. A 'high society' a kamatok sértetlenségét, illetve növelését kívánja
elérni."
Az 1973-ban Stockholmban kidolgozott Szociáldemokrata Alternatíva a magyar
szociáldemokrácia egyik fontos dokumentuma a lehetségesharmadik útról a kommunista
diktatúra és a pénzuralmi-kapitalista diktatúra zsákutcája helyett, - állapítja meg Kulcsár
Péter. Az alternatíva készítői a politikai és a közjogi rendszerben megalkuvás nélküli
változást, valamint többpárti parlamentarizmust kívántak. A gazdaságban és a
szociálpolitikában pedig szerves átalakulást, nem pedig rombolást. A szociáldemokrácia
nemcsak a kapitalizmussal, de bizonyos esetekben a kommunista gazdálkodással szemben is
reformista. A neoliberalizmus és a piaci reformkommunizmus hívei viszont azt állították: "A
gazdasági rendszer reformálhatatlan és ezért radikális megoldásra - sokkterápiára van
szükség."
A szociáldemokrata alternatíva még az 1973-as magyar helyzetnek megfelelően abból indul
ki, hogy szinte minden köztulajdonban van és ezért síkra száll a kisiparban és a
kiskereskedelemben, valamint a szolgáltatási szektorban a magángazdaság helyreállítása
mellett. A dokumentum elfogadja a gazdálkodói, termelői vagyon túlnyomó részének
köztulajdonát, de az állami tulajdon helyett a társadalmi-közületi tulajdon fogalmát
használja, amely a vállalatok nagyfokú autonómiájára és a belső üzemi demokráciára utal. Ez
utóbbi felöleli a munkavállalók beleszólási jogát és állami vállalat esetén pedig a vezetők
kiválasztásánál a dolgozók jelöléseinek a figyelembe vételét is. Szó van a dokumentumban a
vállalati felügyelőbizottságról, amelynek a vállalat három vezetője, továbbá három
szakszervezeti tisztségviselő, valamint a dolgozók választott szakértői lennének a tagjai. A
munkavállalói tulajdoni részesedést a dolgozói részjegyek segítségével valósítanák meg. Az
alkalmazottak névre szóló elidegeníthetetlen részjegyet és annak alapján a nyereségből
osztalékot kapnának.
A szociáldemokrata alternatíva elutasította a dolgozók számára hátrányos, közvetett adózás
rendszerét és szorgalmazta, hogy a nemzeti jövedelem nagyobb hányadát fordítsák
egészségügyre, oktatásra és környezetvédelemre.
A harmadik út a mezőgazdaságban azt jelentené a dokumentum szerint, hogy az állami és a
szövetkezeti szektor ne részesüljön gazdasági és jogi előnyökben. Elsősorban a vegyes, több-
szektorú gazdálkodást kell megvalósítani. Erősíteni kell a föld személyes tulajdonjogát
meghatározott méretek között. Ezt ki kell egészíteni az önkéntes szövetkezeti és
társtulajdonosi formákkal a nagyobb üzemméret érdekében. A földtulajdon határa és a
termelési keret szétválhat. Az alternatíva tehát a személyes tulajdonosi jogokat kívánta
újjáteremteni, de a kialakult vegyes üzemi viszonyok szakszerű és szerves továbbfejlesztése
révén.
A rendszerváltást megelőzően a magyar kormányzat átvett bizonyos elemeket, így például a
"szocialista piacgazdaság" megfogalmazást, a vállalati tanácsok, felügyelő-bizottságok
gondolatát, valamint a vezetőválasztásba való beleszólást és a munkavállalói résztulajdont. A
tények azonban bizonyítják, hogy a rendszerváltást előkészítő piaci reformkommunisták
mindezzel már a széles körű privatizálást készítették elő. Úgy vezették be az átmeneti
formákat, hogy a munkaadói-menedzseri többséget segítsék, és a vadkapitalizmushoz vezető
továbblépést könnyítsék meg.
Így jött létre az a helyzet, hogy a rendszerváltásnak Magyarországon a társadalom kétharmada
a vesztese lett. A társadalom kétharmadának vesztes pozícióba kerüléséért és a társadalom
szélsőséges kettészakadásáért már a rendszerváltást megelőző folyamatok is felelőssé
tehetőek. Ha nem a szélsőséges neoliberális gazdaságpolitika érvényesül, akkor csökkenteni
lehetett volna az egyenlőtlenségeket és a kirívó jövedelemkülönbségeket. A magyar
rendszerváltó elit kezdetben Bibó követőjének vallotta magát, de fokozatosan elfordult
mesterétől. A társadalmi igazságosságot mindig szem előtt tartó harmadik utas gondolkodó
nézeteitől elfordulva azt hangoztatták, hogy minden magántulajdon jobb a közösségi-állami
tulajdonnál és, hogy minél gyorsabban át kell térni a kapitalista rendszerre. Bibóval
ellentétben azt állították, hogy nincs harmadik út, és csak a diktatórikus államszocializmus
vagy a nyugati pénzuralmi neoliberális-piacgazdaság között lehet választani. Állandóan
a minimális állam jelszavát ismételgették, és nem vették tudomásul, hogy kapitalizmusból
sokfajta létezik a világon. Ezen egyoldalúság miatt Magyarországon szélsőséges pénzuralmi
monopolkapitalizmus intézményesült, amelyben a külföldi pénztőke és termelőtőke máshol
nem létező magas aránya alakult ki.
Erre mondta Szalai Erzsébet társadalom-kutató, hogy Magyarországon az amerikai és a
nyugat-európai kapitalizmus karikatúrája jött létre, mert mindkettő összes rossz
tulajdonságát egyesíti a jó tulajdonságok nélkül.
Az ország adósságspirálba kerülése miatt a piaci reformokat erőltető csoport vált
meghatározóvá, azaz a késő kádári pártállami nómenklatúrának a technokrata csoportja - ezen
belül is a pénzügyi lobbi - amely a fő hangsúlyt nem a demokratikus, hanem a piaci
reformokra helyezte. Ez a pénzügyi lobbi közvetítette a hitelezők igényeit és határozta meg
az adósságválságból szerinte egyedül kivezető utat. 1994-ben a szociálliberális kormánnyal
döntési helyzetbe került ez a pénzügyi lobbi. 1995-től végre is hajtotta azt
a reformdiktatúrát, amelyet ugyanez a csoport 1988-ban, a "Fordulat és
reformban" fogalmazott meg. Bokros Lajos, az akkori pénzügyminiszter intézkedéseivel
nemcsak a magyar gazdaság külső egyensúlyi helyzetét kívánta szélsőséges neoliberális elvek
szerint megszilárdítani, de ma már nyugaton is bírált neoliberális, monetarista elképzelései
szerint kísérletet tett az állam szerepének az átalakítására. A külső egyensúlyi helyzet
megingása ürügyül szolgált olyan jóléti rendszerek meggyöngítésére, mint az egészségügy és
az oktatás. Ezt azzal indokolták, hogy a magyar jóléti államnak nem voltak meg a gazdasági
alapjai, és az úgynevezett koraszülött jóléti államvolt. Ezzel a munkaerő ára is leértékelődött
és még a korábbinál is kívánatosabbá vált a külföldi tőke számára.
A külföldi tőkeáramlás mégis hamarosan megtorpant, egyrészt az állampolgárok közös
tulajdonát képező nemzeti vagyon olcsó kiárusításának a befejeződésével, másrészt azért,
mert elfogyott a magas képzettségű, olcsó munkaerő. Szalai Erzsébet szerint "amikor a
rendszerváltó elit a későkádári technokrácia irányításával leszúrta a koraszülött jóléti államot,
vagyis döntött az oktatás és az egészségügy leépítéséről, akkor egyúttal - akár akarta, akár
nem - arról is döntött, hogy azon társadalmi csoportok tagjainak, amelyek a rendszerváltás
veszteseivé váltak, a gyerekeiből se lehessen vonzó munkaerő a nyugati tőke számára." (Élet
és Irodalom XLV. Évfolyam, 4. szám, 2001. január 26.)
A jelenlegi Magyarországon a bankszektor és a multinacionális szektor gazdasági és politikai
túlsúllyal rendelkezik és olyan erős a jelenléte, hogy ténylegesen gátolja a magyar nemzeti
szektor fejlődését. Gazdasági befolyása és hatalma révén, az állami redisztribúción keresztül
jelentős jövedelmet von el ettől a szektorból. E pénzügyi és gazdasági csapdahelyzet miatt lett
Magyarország Kelet-Európában a legglobalizáltabb, legprivatizáltabb és legliberalizáltabb
gazdaság, amely példa nélkül el van adósodva, teljesen beszűkítve az egyes kormányok
mozgásterét. A magyar kormányok a globalizálódó gazdaság foglyaivá váltak és külső
kényszereknek engedelmeskednek.
A magyar lakosság, amelynek túlnyomó többsége szenvedő alanya ennek a helyzetnek,
elégedetlenségét úgy fejezi ki, hogy eddig minden egyes választáson elmozdította az éppen
hivatalban lévő kormányt. De ebben is a társadalom tehetetlensége fejeződik ki, mert
valójában a pénzuralmi monopolista-rendszert szeretnék leváltani, de azt nem tudják, ehelyett
a kormányokat mozdítják el.
A rendszerváltást megfelelő külső irányítással lebonyolító pártállami technokrata csoport
egyrészt a rendszer haszonélvezőjeként maga is megvagyonosodott és integrálódott a
privilegizált rétegbe. Másik részük olyan szakember - technokrata -, akit bibói
értelemben hamis realistánaklehet minősíteni. A hamis realisták azok, akik elfogadják, hogy
az alapvető konstrukcióhoz nem érdemes hozzányúlni, előnyösebb ahhoz alkalmazkodni, s a
fő feladat az előálló feszültségek megfelelő kezelése. Szó szerint így fogalmaz Bibó:
"Realizmusuk egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges
lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki."
Az értelmiség egy további csoportja pedig olyan szókimondó, de befolyás nélkülivé váló
személy lett, akiket a főhatalmat gyakorló pénzügyi és korporációs elit lényegében kiszorít a
társadalomból. Így marginalizálódva tovább csökken hitelük és befolyásuk.
A harmadik út tulajdoni alapja
Már többször is hangsúlyoztuk, hogy a tulajdont újból össze kell kapcsolni a személyes
teljesítménnyel. Fontossága miatt azonban célszerű összefoglalni az ezzel kapcsolatos
legfontosabb megállapításokat. (Az ismétlésért az olvasó megértését kérem.) Csak a
személyhez és teljesítményhez kötött tulajdon tekinthető egyszerre erkölcsösnek és jogosnak.
Így a tulajdon és a teljesítmény kapcsolatát alkotmányos védelem alá kell helyezni. Ez nem
azt jelenti, hogy csak egyes természetes személyek működtethetik a saját munkájuk
eredményeként előálló tulajdont, mert a teljesítményhez való kötöttség akkor is megmarad, ha
a természetes személyiségű tulajdonosok jogaikat a legkülönfélébb társulási formákban
közösen gyakorolják. Minden vagyon egyben az emberi nemzedékek együttes erőfeszítésének
az eredménye is, s ennyiben minden vagyon minden emberhez is tartozik. A tulajdonnak ezt a
teljesítmény alapján való kettős-kötődését a személyes tulajdonlás és a köztulajdonlás vegyes
formáival lehet érvényesíteni.
Vagyon nélkül nincs sem személyes, sem társadalmi önrendelkezés. Az egyéni és társadalmi
szabadság biztosítéka az, ha sem állami, sem magánhatalmi pénzügyi kényszerrel nem
fosztják meg az egyes polgárokat - és a társult polgárokat - munkájuk gyümölcsétől. A
konkrét személyek konkrét teljesítményéhez kötött vagyona - azaz minden egyes ember joga
ahhoz, hogy élvezhesse saját értékteremtő munkájának a gyümölcseit - képezi az egyéni
emberi jogok, valamint a közösségi politikai szabadságjogok alapját. Vagyon és tulajdon
nélkül sem egyéni sem társadalmi szabadság nincs. A teljesen vagyontalan ember ugyanúgy
elnyomott és függő helyzetű, mint az, akit az állami erőszak, a diktatúra foszt meg rendőri és
adminisztratív módszerekkel a szabadságától. A globális főhatalom magyarországi képviselői
ezt szokták szociális populizmusnak nevezni. Arról egy szót sem szólnak, hogy miért
helytelen felvállalni a hátrányoshelyzetű embertársaink érdekeinek a védelmét azokkal
szemben, akik kisajátították a nemzeti vagyon őrájuk eső részét is.
1989. után a közjóval közömbös, kollektív tulajdonlás állami, kommunista formáját a
társadalommal és egyénnel szemben ugyancsak közömbös, felelőtlen kollektív
tulajdonlásnak, a közérdeket még inkább sértő korporációs finánckapitalista formája váltotta
fel. Mindkét kollektív tulajdonlás lehetővé teszi a társadalom egészétől elkülönülő,
privilegizált helyzetben lévő parazita kisebbség számára az értéketelőállító többség
teljesítményének a kisajátítását. Ezzel e kisebbség számára megnyílik az út a teljesítmény
nélküli vagyon felhalmozásához. A tulajdon elszakad azoktól, akik működtetik - haszna pedig
azokhoz kerül, akik az arctalan pénzviszonyok és az anonim korporációs tulajdon mögé
rejtőzve teljesítmény nélkül gazdagodnak. A magyar privatizációval nemcsak az a baj, hogy
kisemmizte az eredeti tulajdonosokat, hogy nem folyt be a közérdek szolgálatára az
ellenértéke, de az is a probléma, hogy az igazságtalan és felelőtlen kollektivista állami
tulajdonlást egy még igazságtalanabb, teljesítménytől elszakított kollektív tulajdonlással
cserélte fel.
A magyarok ismét megtapasztalhatták, hogy a teljesítménytől elszakított tulajdonlás lehetővé
teszi egy szűk privilegizált csoport túlvagyonosodását, mert annak módjában áll
folyamatosan elvenni más természetes személyek munkájának az eredményét. Ennek a
túlvagyonosodásnak azonban az értéketelőállítók folyamatos elszegényedése a
következménye. Ezért ma Magyarországon már nemcsak három millió koldus, de három
millió szegény, azaz hatmillió hátrányos helyzetű ember él. Ez a példátlan túlszegényedés a
mértéktelen túlgazdagodás tükörképe. Mindkettő azért lehetséges, mert a kialakított
magánpénz-monopólium és korporációs monopólium lehetővé teszi a vagyonelvételi
technikák folyamatos működtetését. Ezek közé tartozik
a privatizációnak nevezett zsákmányszerzés, a közteherviselés alóli
kibúvás adókedvezményekkel, a magánpénz-monopólium által fenntartott eladósítás: az
egyre növekvő adósságszolgálat és kamatfizetés. Ezek a módszerek mind elősegítik és
fenntartják a mások munkáján való élősködést és a személyes teljesítmény nélküli
vagyonfelhalmozást.
Ezen az igazságtalan rendszeren csak a személyhez és teljesítményhez kötött valódi
magántulajdon helyreállításával lehet változtatni. Tudomásul kell venni, hogy magántulajdon
és magántulajdon között óriási különbség van, ahogyan óriási különbség van kapitalizmus és
kapitalizmus között is. A vagyon működtetésében való részvétel és a személyes teljesítmény
egyszerre akadályozza meg a korlátlan gazdagodást és a mértéktelen elszegényedést.
Az emberi élet és teljesítmény végessége ugyanis természetes korlátok közé szorítja a két
szélsőséget. Mérsékli a túlszegényedést, de megakadályozza a túlgazdagodást is.
A személyes teljesítményen alapuló vagyon az alapja a tulajdonnal rendelkező személy
szabadságának. Vagyon nélkül nincs önrendelkezés. A szabadság és a jogegyenlőség alapja a
teljesítményhez kötött tulajdon. Mivel a magyar társadalom túlnyomó többségének jelenleg
nincs vagyona, ezért szabadsága is ennek megfelelően tartalmatlan és demokratikus közélete
is üres formákban merül ki.
A magyar néptől pénzügyi módszerekkel vették el vagyonát a rendszerváltás után, de ezzel
szabadságának a gazdasági alapját is megsemmisítették. A magánpénz-monopólium
megszüntetésével és a monetáris szuverenitás helyreállításával lehetne változtatni a tulajdon-
viszonyokon is. A demokratikus állam elvileg ezt megtehetné, ha az állam az állampolgárok
irányítása alatt állna. Az állam azonban ma elsősorban annak a vagyonos rétegnek az
irányítása alatt áll, amely a nemzeti vagyon ellenőrzés alá vételével a főhatalmat is
megszerezte Magyarországon.
1956-ban a magyar nép elutasította azt, hogy teljesítményétől, munkájának eredményétől és
szabadságától a kommunista diktatúra állami erőszakkal és rendőri módszerekkel fossza meg.
A magyar nép azzal is tisztában volt, hogy az elavult nagybirtok-rendszer, és a teljesítménytől
elszakított finánckapitalista pénzügyi- és gazdasági rendszer ugyancsak megfossza őt
munkájának eredményétől. Harmadik utat akart. Azt, hogy ahol lehet kisebb méretű
tulajdon esetén érvényesüljön a személyhez és teljesítményhez kötött tulajdon. Ennek egyéni
és társult változataiban.
Nemcsak a vagyon és a szabadság, de a vagyon és a hatalom is szétválaszthatatlanul
kapcsolódik egymáshoz. A pénzügyi szuverenitás visszavételével a társadalom közös
munkája eredményeként előállott vagyont is vissza kellene szerezni. Ez ellen fel lehet hozni
azt, hogy nincsenek kidolgozva azok a módszerek, jogi szabályok, amelyekkel el lehet érni,
hogy a vagyon a működtető személyéhez és teljesítményéhez legyen kötve. Történelmi példák
sincsenek arra, hogy egy ilyen rendszert sikeresen és hosszú távon működtettek volna.
További ellenvetés, hogy miként lehet a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek az ellenállását
megtörni, és a jelenlegi tulajdonformák helyett ezt a teljesítményhez kötött tulajdonlást
bevezetni.
Ezek a problémák jelentkeznek Bibó István harmadik utas elképzeléseiben is. Bibó számára
a magántulajdon nem szentség, ha a kevesek magántulajdonáról van szó. Ezzel kapcsolatban
merül fel a kérdés, hogyan lehet meghúzni a határt a többféle kapitalizmus és a többféle
magántulajdon között. Meddig lehet elfogadni a kapitalizmust és meddig lehet "szentnek"
tekinteni a magántulajdont? Válaszolni kell olyan kérdésekre, hogy milyen jogon vehető el a
tulajdon attól, aki azt jogosan birtokolja? Ki veszi ezt el és kinek adja majd oda? Hogyan fog
majd bánni a tulajdonnal az új tulajdonos? Ez annál is fontosabb kérdés, mert a XX.
században több ilyen kísérlet is történt igen rossz tapasztalatokkal.
Attól, hogy valamit eddig még nem sikerült optimálisan megoldani attól még ezek legitim
kérdések. Azért, mert eddig nem sikerült megoldani kielégítően a kevesek túlságosan nagyra
nőtt magántulajdonának az elosztását, attól még ez a feladat - legalábbis elvben - nem
megoldhatatlan. 1956-ban megvolt a tényleges lehetőség arra, hogy a társadalomtól
elidegenült állami tulajdonlás helyett a munkavállalói részvétellel és tulajdoni részesedéssel
kombinált tulajdonformák működhessenek. A kis- és közepes gazdasági egységek
vonatkozásában a működtető és a tulajdonos azonos személy is lehetett, míg a nagyobb
méretű üzemek esetében a társult tulajdonlás és a munkavállalói részvétel mind az
irányításban, mind az ellenőrzésben érvényesülhetett volna. Ezek a formák különböztek volna
a jugoszláv típusú munkás-önigazgatástól, de jelentősen eltértek volna a kommunista
diktatórikus gazdaságirányítástól is.
A szovjet birodalom irányító-központjaiban ezt a megoldást sohasem fogadták el, mert ez
aláásta volna a pártállami nómenklatúra hatalmi monopóliumát. Ugyanakkor a személyhez és
teljesítményhez kötött tulajdonformák által működtetett gazdasági rend valójában a Nyugat
pénzügyi és gazdasági életét irányítók számára sem volt kívánatos, mivel egy ilyen tulajdoni
rendszer összeférhetetlen a magánpénz-monopólium, a hitelpénz és az eladósítás
rendszerével, valamint a nemzetközi nagyvállalatok gazdasági hegemóniájával. 1956-ban
tehát a magyarok harmadik útja sem a kommunista vezető körök, sem a nyugati pénzügyi és
korporációs vezető körök számára nem volt elfogadható. A Nyugat már szabadulni kívánt a
tőle függetlenedett és terhessé vált szovjetrendszertől, de még nem volt felkészülve arra, hogy
háború nélkül számolja fel ezt a nemzetközi bankárok által beindított világtörténelmi
kísérletet.
A magyarok harmadik útja tehát nem talált kedvező fogadtatásra sem Keleten, sem
Nyugaton. Az is nyilvánvaló, hogy csak hosszabb időn át tartó kísérletezés után lehetett volna
megtalálni azokat a tulajdoni formákat, amelyek szervesen kapcsolják össze a termelést
irányító tulajdonost a személyhez kötött tulajdonnal és teljesítménnyel. El lehet tűnődni azon,
hogy mit veszített e lehetőség elvételével a magyar társadalom, és mit veszített
tulajdonképpen az egész emberiség. Mert ma is válaszút előtt áll az emberi civilizáció. El kell
kerülnie a vagyon túlzott centralizációján és koncentrációján alapuló birodalmi struktúrák
zsákutcáját, mert ezek diktatúrához, az egyéni és közösségi önrendelkezési jog
felszámolásához vezetnek.
Van-e a világnak harmadik útja?
Induljunk ki George Orwell 1948-ben készült regényéből, amelynek az 1984 címet adta.
Orwell a világ jövőjét úgy írta le, hogy három térségre
oszlik: Óceániára, Eurázsiára és Kelet-Ázsiára. Óceánia Amerikából, Angliából,
Ausztráliából és a csendes-óceáni szigetekből áll. Eurázsia Oroszországból és a kontinentális
Európából, Kelet-Ázsia pedig Kínából, Japánból, Délkelet Ázsiából és Indiából állanak. Ez a
három szuper méretű állam folyamatosan háborúzik egymással. Ezeket a háborúkat nem azért
folytatják, hogy legyőzzék az ellenséget. A háború elsődleges célja a lakosság feletti
ellenőrzés biztosítása. Mindkét szuperállamként működő világrégió lakossága a háború
kényszerűsége folytán viseli türelmesen mind a nyomorúságot, mind az elnyomást és a
háborúval járó összes áldozatot. Ezeket az elgondolásokat konkrét formában is
megfogalmazza az a jelentés, amely "The Report From Iron Mountain" néven vált
ismertté. Ennek a jelentésnek a készítői őszintén meg is mondták, hogy számos
elgondolásukat Orwell írásaiból vették. Így például egy modern, kifinomult rabszolgaságnak a
létesítéséről az Iron Mountain-jelentést készítő agytröszt - amelyhez többek között John
Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem közgazdász professzora is tartozott - ezt írja:
"Mostanáig csak fikcióként merültek fel - nevezetesen Wells, Huxley, Orwell, valamint a jövő
szociológiájával foglalkozó személyeknél. A 'Brave New World'-ben (Bátor Új Világban) és
az "1984"-ben megrajzolt jövőképek a megjelenésük óta eltelt évek múlásával egyre
valószínűtlenebbé váltak. A hagyományos rabszolgaságnak az ipari korszak előtti kultúrákhoz
való kapcsolása nem szabad, hogy megtévesszen minket a fejlettebb társadalmi rendszerekben
való alkalmazhatóságukat illetően."
AzokGondosan tanulmányozták Orwell munkáit azok, akik következetesen törekednek a világ
vagyonának centralizálására és a hatalomnak a globális koncentrációjára, az egy központból
irányított világrendszer - a Globális Unió --- keretében, gondosan tanulmányozták Orwell
munkáit... A folyamatban lévő "War on Terror", amely egy vég nélküli világméretű
háborúnak is felfogható, új megvilágításba helyezi Orwell-nak az alábbi fejtegetéseit:
"Ez a három szuperállam állandó háborút visel egymás ellen, amely már 25 éve tart. A háború
azonban már nem a kétségbeesett megsemmisítő küzdelem, ami a XX. század korábbi
évtizedeiben volt... Ez nem azt jelenti, hogy akár a háború folytatása vagy a meghatározó
magatartás vele kapcsolatban kevésbé véressé vagy lovagiasabbá vált. Ellenkezőleg, a
háborús hisztéria folytatódik és valamennyi országban egyetemesen megnyilvánul olyan
cselekedetekben, mint a megerőszakolás, a rablás, a gyermekek lemészárlása és egész népek
rabszolgaságba taszítása, megtorlás a foglyokkal szemben, amely kiterjedhet az élve
eltemetésre és mindezt normálisnak tekintik...
A modern hadviselés elsődleges célja az ipari gépezet termékeinek az elhasználása az
általános életszínvonal emelése nélkül. Amikor a társadalom technikai és ipari kapacitása a
javak előállítására létrejött, minden gondolkodó ember számára világossá vált, hogy az emberi
robotolás iránti szükséglet, és így a társadalmi egyenlőtlenség eltűnt. Ha ezt a termelői
kapacitást, ezt a gépezetet erre a célra használjuk, akkor az éhség, a gürcölés, a tudatlanság és
a betegségek néhány nemzedéken belül kiiktathatóak. Világossá vált, hogy a gazdagság
általános növekedése pusztulással fenyegeti a hierarchikus társadalmat. Egy olyan világban,
ahol mindenki néhány órát dolgozott, megfelelően táplálkozhatott, fürdőszobás és hűtőgépes
házban lakhatott, autója - esetleg repülőgépe - is volt, ott az egyenlőtlenség legnyilvánvalóbb
és legfontosabb formái már eltűntek. Ha ez egyszer általánossá válik, akkor a vagyon többé
nem jelent megkülönböztetést...
Egy ilyen társadalom nem maradhat stabil. Ha az élet örömeit és a biztonságot mindenki
egyformán élvezheti, akkor azok a tömegek, akik normális körülmények között eltompultak a
szegénység következtében, műveltekké válnak és megtanulnak gondolkodni. Ha pedig ezt
elérik, akkor előbb-utóbb rájönnek, hogy a privilegizált helyzetű kisebbségnek nincs
funkciója és ezért el is távolítják őket. Hosszú távon a hierarchikus társadalom csak a
szegénység és a tudatlanság alapján tartható fenn...
A háború lényeges része a pusztítás, nem szükségszerűen az emberi életek, de az emberi
munka eredményeinek a megsemmisítése...
A gyakorlatban a lakosság szükségleteit mindig alábecsülik, amelynek eredményeként az
élethez szükséges javaknak legalább a felében mindig krónikus hiány mutatkozik. De ezt
előnyösnek tekintik. Tudatos politikával kell megnehezíteni még a kedvezményezett
csoportok életét is, mert az általános hiány közepette a kis előnyöknek a jelentősége is megnő,
és ez megnöveli a megkülönböztetés lehetőségét a különböző csoportok között..."
Már említettük, hogy Orwellnek az "1984"-ben kifejtett nézetei, amely könyvből csak egy-két
mondatot idéztünk, iránymutatásul szolgáltak a "Report from the Iron Mountain" készítői
számára. A jelentés készítői szerint a tömegpusztító fegyvereknek az előállítása nem
tekinthető gazdasági pazarlásnak. Semmilyen emberi tevékenységet sem lehet pazarlónak
tekinteni, ha az szükséges egy tudatosan megtervezett cél eléréséhez. Így például a katonai
pazarlás esetében jelen van a társadalmi hasznosság momentuma. A fejlett, modern,
demokratikus társadalmakban a háború megakadályozta a szükséges társadalmi osztályok
felszámolását... A háborús kiadások és más katonai tevékenységek önkényessége alkalmas a
lényeges osztályviszonyok megfelelő ellenőrzésére. Ezért a háborús rendszernek a folytatását
biztosítani kell, ha másért nem, hát azért, hogy meg lehessen őrizni a szegénységnek egy
olyan fokát és minőségét, amely szükséges a társadalom számára, mint ösztönző erő, továbbá
azért, hogy fenn lehessen tartani a hatalom belső struktúrájának a stabilitását."
Ha ezekből a megfontolásokból indulunk ki, akkor jobban érthetővé válik a centrumországok,
elsősorban az Egyesült Államok kormányainak a nagyvonalú, sőt pazarló költekezése. Már
nem tűnik ostobaságnak azért fizetni a farmereknek, hogy elpusztítsák terméseiket, vagy
ezermilliárdos nagyságrendben vásárolni olyan fegyverrendszereket, amelyeket soha nem
vetnek be, és amelyek kifejlesztését nem is fejezik be. A nyugati világban is általánossá váló
életszínvonal-csökkenés nemcsak annak az eredménye, hogy egyre nő a szakadék azok
között, akik a vagyonnal rendelkeznek és azok között, akik vagyontalanok. Mindez tudatos
tervezés következménye is, mert szükség van ennek a szakadéknak a tágítására.
Az emberiség jövője szempontjából tehát kulcskérdés, hogy a világ vagyonát és vele a
globális hatalmat a saját ellenőrzése alatt centralizáló érdekcsoport találhat-e megfelelő
alternatívát a háború helyettesítésére. A háború nemcsak az ily módon szükséges pazarlás
eszköze, de a hatalom gyakorlásához és a tömeg-manipulációhoz is nélkülözhetetlen.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a környezetszennyeződés, a pótolhatatlan környezeti erőforrások
kimerülése nem olyan fenyegető veszély, amely helyettesíthetné a háborút. A
környezetvédelemmel bizonyos korlátozott célokat el lehet érni, de pontosan 2001.
szeptember 11. és a nyomában beindult "terror elleni háború" bizonyítja, hogy a világ sorsát
irányítók számára kevésnek bizonyult.
Ha megmarad a világon a pénzrendszer magánmonopóliuma, és ennek révén folytatódik a
vagyon globális centralizációja, akkor a Globális Unióvalószínűleg hamarosan realitássá
válik. Ebben az esetben az államok integrációja folytatódik és az integrálódott világtérségek
pedig előbb-utóbb egy világállam részeivé válnak. A világot mozgató erők elérik céljukat, egy
globális totalitariánizmus megvalósítását. A globális pénzhatalom nem látható kormánya a
környezetvédelem manipulálásával, pénzügyi és gazdasági eszközökkel tovább folytatja az
egy központból kormányzott világrendszer kialakítását. Tanúi lehetünk majd a globális
központi bank, a világkormány és az egységes világpénz létrejöttének. Globális adóból fogják
finanszírozni a világhadsereget és a világkormányzat központi és szakosított intézményeit.
Az infláció, a bérek és az árak kontrollja úgy lesz egybehangolva, hogy a fogyasztási javak
egyre kevésbé álljanak rendelkezésre, és fokozódjék az emberek gazdasági és társadalmi
függősége. A világstratégiát készítő globális tervezők feltehetően a kevésbé kockázatos
fokozatosságot részesítik előnyben. A véletlen is objektív és így számolni kell azzal is, hogy
bizonyos folyamatok kikerülnek az ellenőrzésük alól, és ez váratlan helyzeteket teremthet. A
pénzügyi rendszert a globális főhatalom vezérkara szándékosan is lebonthatja, de számolni
kell egy olyan válságos helyzettel is, ahol a pénzrendszer összeomlása előre megtervezett
beavatkozás nélkül is bekövetkezik.
Sokan úgy gondolják, hogy a világ jövője alakulhat másképpen is. Aki azonban a világ
jövőjét optimista forgatókönyv szerint kívánja elképzelni, annak tudomásul kell vennie: a
folyamatok immáron túl messzire mentek ahhoz, hogy például meg lehessen akadályozni a
világ pénzrendszerének az összeomlását, de legalábbis a radikális átalakítását. Ennek nem az
az oka, hogy ne lehetne a katasztrófa elkerülése nélkül kikerülni a válságból. A valódi ok az,
hogy azok a háttérerők, amelyek ezt a pénzrendszert létrehozták, a világra rákényszerítették,
és akik ennek a révén meg tudták szerezni a világ termelő-vagyona feletti ellenőrzés jelentős
részét, nem hajlandók ezen a számukra kedvező helyzeten változtatni.
A magánpénzrendszert úgy is át lehetne alakítani közpénzrendszerré a világ meghatározó
gazdaságában, hogy az amerikai kormányzat, pl. felvállalná állami pénz, azaz a teljesen
magánpénznek tekintendő FED-dollár helyett valódi amerikai dollár kibocsátását. Ha ezt
tenné, akkor évről évre fel tudná vásárolni azokat a hitelleveleket, amelyeket korábban az
amerikai államkincstár kibocsátott a Federal Reserve System fedezetlen bankjegyéért, a FED-
dollárért cserébe. Ezek az állami hitellevelek - amerikai államkötvények - ma a kereskedelmi
bankok trezorjaiban vannak. Amikor ezeket a kormányzat az állami dollárral felvásárolja, az
így kapott állami dollárt a kereskedelmi bankok kötelesek lennének a tartalékalapjaikba
helyezni. Ezzel fokozatosan el lehetne érni, hogy a kereskedelmi bankok tartalékja a jelenlegi
egytizedről a száz százalékra növekedjék. Ez azt jelentené, hogy minden kereskedelmi bank
ezt követően már csak annyi dollárt kölcsönözhetne ki kamatra a gazdasági szereplők részére,
amennyi pénzzel ténylegesen rendelkezik. Ezzel felszámolható lenne: 1. a
magánpénzrendszer, 2. az úgynevezett "fractional reserve banking", vagyis az, hogy az egyes
bankok az általuk tartalékolt államkötvények, illetve FED-kibocsátású fedezetlen dollároknak
a tízszeresét kölcsönözhessék ki hitelre. Ezzel a módszerrel tehát el lehetne érni, hogy száz
százalékosan fedezett közpénz legyen forgalomban. Az állam az adó bevételére, mint
fedezetre támaszkodva többé nem hitellevelet bocsátana ki, amit elad a Federal Reserve-nek,
hanem állami dollárt. Ez a pénz az állam számára kamatmentes. Ezzel a pénzzel
visszavásárolhatja azokat az államkötvényeket, amelyekért most évente több százmilliárd
dollár kamatot fizet. Mindez kedvező hatással lenne a világ egészére, mert egyrészt elejét
venné a világ pénzrendszerénekpénzrendszere összeomlásának, másrészt megnyitná az utat
egy olyan új tulajdonrendszer kialakításához világszinten, amely személyhez és
teljesítményhez kötött, és ezért eleve lehetetlenné teszi mind a túlvagyonosodást, mind a
túlszegényedést.
E könyv végére érve szeretném hangsúlyozni, hogy nem tudom elfogadni a XX. századi
magyar sorstragédiának azt a pesszimista forgatókönyvét, amelyről a bevezetőben írtam. Az
ismét szolgai függőségbe taszított magyar nép ellenállásának egyik módja az lehetne, ha
visszanyúlnánk történelmi gyökerünkhöz. A Magyar Történelmi Alkotmány, amelyet
a Szent Korona Tan tartalmaz, olyan Istentől - a természet törvényeiből - eredő jogok
foglalata, amely JOGOK az államok és kormányok felett állnak. Mivel nem államok és
parlamentek adják, nem is vehetik vissza azokat. A Szent Korona Tanban benne él
tartalomként a magyar nemzet legfőbb jogosultsága: a magyar nép Istentől kapott - vagy a
természet törvényeiből és a természet-jogból levezethető - önrendelkezése, a magyar haza el
nem idegeníthető szuverenitása. Isten és a magyar nemzet egyesült a Szent Koronában, amely
egyben a magyar nép transzcendens dimenziója. Miért ne lehetne a magyar népnek is saját
nemzetfenntartó misztériuma, amikor más sikeres népeknek van ilyen? Nekünk is megvan ez
a nemzetmegtartó hagyományunk, merítsünk erőt belőle.
Vérzivataros történelme során gyakran került fenyegetett helyzetekbe a magyar nép. Ilyenkor
mindig hatékonyan tudott közjogilag védekezni a Szent Koronára - történelmi alkotmányára -
mint nemzetfenntartó erőre támaszkodva. A Szent Korona a nemzeti önvédelem szakrális
letéteményese is lett. Valóságos hatóereje által lettünk mi magyarok Isten népévé, ahhoz
hasonlóan, ahogyan egykoron más népek is szövetségre léptek a Mindenhatóval. Ez hozzá
segítette ezeket a népeket is ahhoz, hogy átvészelhessék a történelem viharait. Helyezzük
vissza minél előbb hatályába nemzeti létünk e fontos megtartóját! Ez egyrészt egyesítheti a
szétszabdalt nemzetet átívelve a határokon, másrészt elősegítheti, hogy megőrizzük magyar
természetes személyek birtokában a magyar termőföldet. Történelmi alkotmányunk
hatályának visszaállítása segíthet nemzeti szuverenitásunk megtartásában is. Tény, hogy a
jelenlegi alkotmánypótló alaptörvény tette lehetővé olyan szélsőséges vagyoni viszonyok
létrejöttét, amelyekre eddig nem volt példa a magyar nép történelmében. Nemcsak a magyar
föld és a nemzeti szuverenitás, de a magyar nemzet puszta fennmaradása is veszélybe került.
A fát terméséről, a jelenlegi alkotmánypotló alaptörvényt pedig a következményeiről lehet
megítélni. A fa termése mérgezett, a következmények katasztrófálisak.
Epilógus
Kinek és miért volt útjában a magyar nemzet, az ezeréves történelmi Magyarország?
Ezzel a kérdéssel kezdtük vizsgálódásainkat. Láttuk, hogyan akart felegyenesedni a magyar
nép 1956-ban, és miként kényszerítették ismét térdre a globális főhatalom ernyője alatt Kelet
és Nyugat látszatra élesen szembenálló, de a felszín alatt már akkor is együttműködő erői.
Láttuk, hogy miként ígérték meg neki 1989-ben a szociális piacgazdaságot, a demokráciát és a
szabadságot. Mára megtapasztalhatták a magyarok, hogy mindez mit jelent a valóságban.
A társadalom válasza: történelmi mélypontra süllyedt a magyar nép önreprodukciója 2004-
ben. Soha nem látott mértékben fogy a magyar.
A globális főhatalom helyi kiszolgálói egyre ismételgetik, hogy országalapító királyunk -
Szent István - óta befogadó ország vagyunk. Valóban, mindenki jöhet hozzánk könnyedén,
kivéve nemzettársainkat.., akiknek ez még mindig igen nehéz. Az öntudatos nemzetrész
tehetetlen, a létbizonytalanságban élő többség pedig egyaránt fél a jelentől és a jövőtől. Az
országot irányító kozmopolita globalisták ezt a félelmet használták ki a tömegbefolyásolás
minden lehetséges eszközével. Így születhetett meg 2004. december 5-én az a népszavazási
eredmény, amely az alábbi feljajdulást váltotta ki Wittner Máriából, 1956 élő
lelkiismeretéből. A magyar nép nagy nemzedékének képviselője a következő keserű szavakat
intézte napjaink megtört-gerincű, tiport-fejű és átmosott-agyú magyarjaihoz:
"Becsületből elégtelen.
Nem szavaztál az összetartozásra, szavaztál a globalizációra. Nem szavaztál az életre, de
szavaztál a halálra. Nem szavaztál a jövődre, de szavaztál a kimúlásra. Egy szóval Trianon
mindörökké? Te, Rózsa Sándor népe, aki megcsúfoltad őseid és már csak az Apró-klán fő
zsiványában bízol és hiszel, aki ellentétben Rózsa Sándorral a szegényeket fosztja ki, azt
hiszi, pénzzel bástyázza körbe saját biztonságát. Te elhiszed tapló agyú magyar, hogy mindezt
a te érdekedben teszi? Tudod, te tapló agyú magyar, hogy hideg számításod győzött a szív és
a szeretet felett? A kárpát-medencei magyarok helyébe visszakövetelném azt a kultúrát,
amivel a bő gatyátokat kihímeztétek. Ott hagynám nektek a gatyát, a fütyülős barackot és a
mérgezett pirospaprikát, amit a globalizáció szabadított rátok. Az a baj, hogy sokan vagytok,
majd gondoskodnak arról, hogy 6 millióra apadjatok. Ez kell nektek, mert erre szavaztatok.
Eladtátok a testvéreiteket egy tál lencséért. Ti még mindig Kádár népe vagytok, mert a
demagógia belekövesedett az agyatokba. Már nem vagytok képesek egy önálló gondolatot
kipréselni magatokból. Ez lesz a vesztetek, csak mire felébredtek már késő lesz!
Győzött a jobb, győzött a bal!
Csak mi vesztettünk sokat, nagyon sokat.
2004. dec. 06.
Wittner Mária."
Ma már nemcsak Magyarországon, de az egész világon is egyre többen tudják, hogy a halott
kommunizmus, és a halálosan beteg pénzuralmi világrend az emberiség zsákutcája. Ebből a
két zsákutcából kivezető termékeny megoldásra talált rá a magyar nép 1956-ban a forradalmi
alkotás különleges nagy történelmi pillanatában. Ha akkor nem térítik le erről az útról - a
magyar nép 1956-ban megtalált harmadik útjáról, Kert-Magyarország, Édenkert-
Magyarország útjáról - akkor talán már az egész emberiség ismerhetné a gyakorlatból is az
uzsoracivilizáció zsákutcájából kivezető világtörténelmi jelentőségű kiutat, amiről a nagy
magyar író Németh László, és az embernek és tudósnak egyaránt kiváló Bibó István is
álmodott.